Legendák és Enigmák

HOLDAK ÉSVÁNDOROK

Tartalom

Jan van Boomen: Téli égb l

Raoul Renier: T zvihar

Bridget Winters: Messzi part

Jan van den Boomen: Az árnyékfest

Jan van den Boomen: Számoknak ideje

Ray O'Sullivan: Tagore labirintusa

Ryan Hawkwood: Éjvarázs

Jan van den Boomen: Hol egykor majd a Kos országa elterül

Raoul Renier: Kráni krónika

Jan van den Boomen: Homokszem, mind megannyi...

Adrian T. Smithers: Csontok és kövek

W. Hamilton Green: K búvár

Csigás Gábor: Fekete farkasok

Juhász Viktor: A h sök hazatérnek

Juhász Viktor: Szélvihar

Novák Csanád: Alkony

Csigás Gábor: Átutazók

Jan van de Boomen: Éjre vált nap

Jan van den Boomen: A vérgázlónál

„ Templomi urna vagytok, régi k ,Kimarta kékjét áldozati füst.Az éjszakai égre feltCsillag fényén szemetek színezüst.

Egy démon él a messzi egekben,Belétek ássa titkos ömagátA holdsarló megérint hidegen,és arcotokat kínnal metszi át

S míg elmerít a meditáció,s mellkasotok meglassúdva jár,pillátok mögött a pokol fakóangyalainak légiója száll."

JAN VAN DEN BOOMENTÉLI ÉGB L

1

Puha hótakaró fedte Haonwellt. Még az el héten kezdett rá a fehér égi áldás, és mostanra fehér lepeltakarta a várost. Megszépítette az öreg épületeket és utcákat, eltakarta mindazt a szemetet és piszkot, amitlakói felhalmoztak. De bármilyen vidáman csillog az ilyen gúnya nappal, a hajnal cudar hideget hoz -ilyenkor igen távolinak rémlik a perc, mikor a nap, semmittevését elunva, ismét feljebb kapaszkodik az égikárpiton. Szívesen kalandozik ilyenkor az elme olyan vidékeken, melyek a meleg vánkosok és párnák béleltefekhelyeken marasztalják a halandót. Olyan ideák születnek ez id tájt, melyek t árnyaktól tarkák, svisszavonulásra bíztatják a szoba hide-gébe merészked lábakat, egyenest az est illatával terhes dunyhákalá. Kiábrándítóak mindazon gondolatok, amelyek valamely feladat mihamarabbi elvég-zésére bíztatnak, demég ezeknél is komiszabbak, melyek azt idézik az álmos fe-jekbe, hogy bizonyos dolgok véghezvitele nem

r halasztást. Noir legnagyobb ellenségei ezek az eszmék: az álmok istene rosszallja a durva ébredéseket. Az alvócellában hideg volt. Derat Nakloss hunyorogva és dideregve dugta ki lábait a pokrócok alól. Azólomüveg ablakon nyoma sem látszott a napfénynek, a jégvirágok kapaszkodtak csak magasabbra, mióta akandallóban elhamvadtak az utolsó fahasábok.- Áldott a te neved Kyel, amiért új napra virradni engedsz - dörmögte Nakloss, míg a k padló hideg foltjaitkerülgetve azon igyekezett, hogy lehet leg a gyékényre lépjen. Elnyomott egy ásítást, és megkapargatta ahamut. Vékony botocskát dugott a halottaiból éled zsarátnok közé, és az izzó pálcikát az ablak el ttiasztalkán álló lámpás kanócához dugta. A láng furcsa árnyakat csalt el a mélyedésekb l.Nakloss az Inkvizíció ólomüvegbe fogott címere és a jégvirágok fölött megpillantotta saját álmos arcánakvisszfényét. Nem alhatott tovább. Pedig eljátszott a gondolattal, amíg még a pokrócok alatt forgolódott, de aNoir által olyannyira gy lölt gondolatok egyike kiparancsolta onnan.Az embervadász mindjárt itt lesz. A mentális üzenet volt az, amely végleg ki zte az álmot a szeméb l. Az ember vadászok léleklátói különösdolgokra képesek. Nakloss megcsóválta fejét, és egy barna gyapjútörölköz t a vállára vetve kilépett ajéghideg folyosóra.

2

Az Inkvizítorok Szövetségének rendházaiban nem egy helyen díszítették a falakat a Tekercs jelmondatai,mintha még inkább az emberekbe akarnák sulykolni mindazon intelmeket, melyek amúgy is kitörölhetetlenülégtek bennük, fáklyaként mutatva az utat a lelki harmóniához. A fürd k kádai felett is ott hivalkodtak a fara-gott bet k:

NE ENGEDJ HATALMAT A RESTSÉGNEK ÉS TUNYASÁGNAK TESTED FELETT!

Derat Nakloss fejet hajtott a felirat el tt, és egy er s csapással betörte a jeget, mely az éjszaka folyamánborította el a felszínt. A kapus testvér lámpásának fénye derengett a homályos ablakon túl, ahogy gazdájakeresztülsétált az udvaron.Az éjjel megint havazott... Fürgén járt a gyapjútörölköz Nakloss megereszkedett testén. Ötven esztendejelátta meg a napvilágot - hogy külseje megváltozott, inkább ennek tudta be, mint a mozgás hiányának, hisz akemény munkához (akár az állandó készenléthez) már ifjúként hozzászoktatták. Ha teste nem is volt a régi,kárpótolta meger södött hite, a bizonyosság, mely oly sokszor segítette meg szorult helyzetben. A Sors, aTeremtés és a Pusztítás ura sosem hagyta cserben híveit. Derat Nakloss bodor lélegzetfelh ket eregetve indult vissza a szobájába. Reggeli el tt a kápolnába kellérnie.

3

A rendház a Garais, az el kel negyed peremén állt: fekete bástyái vak foltok a sötét ég hátterén. Ahófellegek elszálltak az éjközép után jött szelekkel, a kék hold körül ezüst fényudvar izzott. A félelf a kapu el tt állt, és újból nekilódította a vaskos, oroszlánfejes kopogtatót. Tompa dobbanás.Köpönyege óvó karként ölelte körül a jövevényt, prémsapkáján ereszekr l elszabadult hópihék. Hátrébblépett, keskeny nyomokat hagyott a sz z havon. Az el hét hava szennyes kupacokba tolva hevert a kapu

két oldalán. Rég nem küldtek az égiek ennyi áldást télvíz idején. A félelf föl-pislantott az égboltra. Klánjacsillaga, a Gyöngy hunyorogva remegett odafent, mellette a társak, az égre feszített sas sziporkázószárnyai. Halkan ropogó léptek odabentr l. Rés nyílt az si kapun, halovány lámpás fényében hunyorgó szemek

ntek fel mögötte.- Lithas haer - mormolta a félelf.- Kalíthas, embervadász - szólt a hunyorgó szem , és bekattintotta a piciny ajtót. A kapu mögött nyikorogvamozdult az óriás retesz. A boltív alatt nem volt hó, könnyedén mozdult a monstrum. Fehér sz nyeg azudvaron, néhány bágyadt fény-folt az alvó ház fekete oldalán. A félelf beljebb lépett. Nem értette pontosan,mir l motyog a kapus, de nem is foglalkozott vele. Megvárta, míg a csuklyás fér-fi ismét elreteszeli abejáratot, és elindult az udvaron keresztülvágó nyomok mentén a kereng felé. A kapust a faragott oszlopoktövében várta be, majd kéz-mozdulatai alapján benyitott egy kicsiny ajtón, és letelepedett a szoba közepénterpeszked t ztérben lobogó lángok mellé. Illatok.Frissen hasogatott feny , forró g zök, korom és hamu.- Értesítem Derat Naklosst - dörmögte a kapus. A félelf nem tudta eldönteni rá haragszik-e, amiért ilyenkorán kiugrasztotta az ágyból, vagy az egész világ a bögyében van.- Már tudja, hogy itt vagyok - felelte. A kapus morogva távozott, majd kisvártatva ismét megjelent, kezébenegy csupor forró tejjel. A cserép oldalán az Inkvizíció címere, alatta az oroszlán jelezte, hogy a haonwellirendházhoz tartozik.- Vigyázz, mert meleg - dünnyögte a kapus, és megint elt nt a sötét boltív alatt.

4

Ilyen korai órán csak egy férfi üldögélt a rendház hideg étkez jének feketére kopott asztala mellett. Sovány,szül halántékú alak volt, Kyel papja, akár Nakloss maga.

Az el tte áldogáló gyertyafény borongós árnyakat festett a g zölg levesre, szigorú arcvonásaira.- Mi lehet ilyen sürg s? - kérdezte Nakloss, míg saját tányérjával leereszkedett mellé.- Rosszak az álmaim - felelte fel sem pillantva a másik. - Pedig nem szabadna aludnom, hogybevégezhessem dolgomat. Társaim itt ülnek mellettem. Hogy a kedvükre tegyek, miel bb végeznem kell. Nakloss bólintott. A sovány férfi nemrég érkezett vissza Toronból, egymagában.Titkos úton járó két társát a sötét birodalom karmai marasztották, testük valahol a Quiron-tenger mellékénporladt, ha nem dögev kkel etették fel ket. Derat Kirs a császárság jó ismer je volt, gyakorta járta azInkvizíció megbízásából a sötét földeket. Mindannyiszor ép b rrel tért vissza, ám ezúttal nem volt elégügyes.- Szörny ek azok az álmok, Nakloss - nézett most az id söd papra. Szemeiben rémít képek haloványlenyomata látszott.- Nem a te hibád volt - mondta Nakloss halkan. Kezével áldó jelet rajzolt az elgyötört homlokra. A Kyelszabta sorsba bele kell tör dnie mindenkinek. Ám hogy Derat Kirs lelke megbékél-e valaha is...Forrón remélte, hogy így lesz.

5

Csöndben lépdeltek egyre feljebb a kacskaringós utcákon. A házak cserepein vastagon ült a hó, az ablakokmég sötétek voltak, akár az ég maga, csak itt-ott villant lámpafény a fázósan összehúzott vastag függönyökmögül. A félelf a csillagokat leste, még jó két óra volt hátra pirkadatig. B ven lesz idejük megtenni, amitelterveztek.

már látta, de az inkvizítor a lelkére kötötte, hogy bármit talál, mindenképp mutassa meg neki is. Ragassaddig vigyáz. Kis, díszes kapu jelezte, hogy elérték a Synn Eriant, az elfek és kevert-vér ek kerületét. Derat Naklossmegborzongott. Prémes köpönyege sem adott elegend meleget. A hold vertezüst felh k mögé bújt, atompa árnyak elmélyültek, az alvók megfordultak álmukban. A jövevények kísértetekként lopóztak a hidegépületek között.Öreg, kyr mintára épült házak voltak ezek, kopár fák és remeg , hósipkás örökzöld sövények szomszédai,el hírnökei a Kyr Palota uralta domb Százezer Lépcs néven ismert kerületének. A faragásokon jég és hófehérlett, az ablakszemeket zúzmara csípte. Egyre magasabbra nyújtóztak a házak, oldalukon karcsú fiator-nyok, a lassan emelked lépcs sorok mentén a kapuboltok éhez , fogatlan szájaknak rémlettek.Porhavat sodort magával a hajnal el tti szél. A félelf behúzta nyakát, Derat Nakloss összeszorított szájjalkövette. Szomorú és félénk hangulat kerítette hatalmába, ahogy halkan recseg nyomokat hagytak magukután a hóban. Noha az embervadász egy szóval sem említette, nagyjából mégis sejtette, mire számíthat.Nem szívesen találkozott a halállal, még leghétköznapibb formájában sem. Titokzatos és borzalmas volt

minden találkozásuk, s bármily er s volt is hite, valahányszor szembesülnie kellett a világ halandóira váróvégzettel, elbizonytalanodott. Néha osztotta a halált Kyel akaratából, s az mindennél szörny bbnekbizonyult. Ami pedig most vár rá, sok minden lesz majd, de köznapi bizonyosan nem.Halk imába kezdett.

6

Valóban szörny volt a látvány. A kis el térbe havat fújt a szél, a bels szoba ajtaja tárva-nyitva állt. Ahelyiségben sötét volt, a feltámadó szél nem tudta megmozdítania a zsalugátereket. A félelf lámpástakasztott le a falról, és gyorsan tüzet csiholt bele. Vöröses fény csorgott a falakra. Derat Nakloss megbor-zongott. Vért idézett a halovány derengés, s csakugyan: a pap vért látott a szoba falain.- Ragass - suttogta a kevert vér . Nakloss már ismerte az embervadász társát. Sötét árnyék mozdult a sarokban: az elf kopó gazdájalábához telepedett, gesztenyeszín szemeivel ismer söknek kijáró tisztelettel figyelte az inkvizítort. A félelfletelepedett egy székre, miután becsukta maga után az ajtót, és a derat felé intett.- Én már voltam odabent. Csúf látvány. A pap megfordult, és betaszította a félig nyitott ajtót. Halk litániát mormolt, ahogy magasabbra emelte alámpást. Látott. A szoba minden apró részlete a szemébe égett. Letörölhetetlenül. Nem okoz majd gondot,ha valaha fel kell idéznie.Amit egy inkvizítor lát, örökre megmarad az elméjébe zártan. Félretolt bútorok, durva kezek felborogatta székek. Kis asztal, leégett gyer-tyák.A földön üvegcserepek, falakról letépett bíborkárpit. A szoba padlata vérszín alvadt tócsa, a széleinélbarnára száradt foltok, mint egy halott rét halott virágai. A holttest középen, egyetlen csapással felnyitottmellkas, hamuszín arc, meggyötört szemek.Csomókba száradt ezüsthaj, a falakon vérrel mázolt jelek.Kyr közrúnák és szimbólumok, azokkal a jellegzetes csavarásokkal. Toroni szöveg. Nakloss sóhajtott. A megfejtés derat Kirs feladata lesz. Addig sem gondol mással.Egy szimbólumot viszont azonnal felismert. Vérrel mázolt, kaotikus minta a fellökött kanapé feletti falon.Tharr.

7

- Nyomok? - kérdezte a kevertvér t, amikor kilépett a hideg el térbe. Az embervadász felpillantott,homlokán kérd n húzódtak fel a ráncok.- Alig. A gyilkosság a hóesés el tt történt. Csak a rendház csillagnéz je miatt jöttünk ide. Megérezte a töréstaz égi jegyekben.- Tudod követni azt a kevés nyomot, barátom?Halvány mosoly.- Ragassal bizonyosan. Kiléptek a démonjárta ház elé. Ereszekr l lesodort hó hullott a nyakukba, szemközt rézcégértnyöszögtetett a szél. Ragass jobbra indult, Synn Erian szíve felé. Az inkvizítor csak homályos sejtésekre hagyatkozhatott arra nézvést, milyen nehézségekbe ütközik agyilkos követése, hisz nem konyított a nyomok olvasásához, ám a gyakori megtorpanások, bizonyos helyek,havas sarkok, kapuboltok tüzetesebb átvizsgálása, s a tény, hogy a kevertvér a szokásosnál is többszörbeszélt a rozsdaszín kopóhoz, azt sejttette, hogy ezúttal nehéz feladat elé állította ket. Nem szólt egy szótsem, és ha megálltak néha, inkább hátrébb vonult, nem zavarta a két szaglászó alakot.Magával volt elfoglalva, a vállaira nehezed nyomasztó érzésekkel, amelyek akkor kapaszkodtak fel amegöregedett kezeken, amikor a Háromfej kacskaringós, torz jelei rávigyorogtak vérrel festett szájukkal. Nehezedett a dolguk. Az ébredez utcákon egyre több nyom sejlett fel. Koránkel mesterek, álmoscéhlegények, részeg dorbézolok bizonytalan lábnyomai követték az utcák kanyarulatait. A házak mintfagyott óriások bámultak le rájuk a mélybe siet lépcs sorok két oldalán, havas derekukra elszáradt repkényés vadsz font hálót, fázó verebek rebbentek meg lépteik hangjára. Az arcnélküli gyilkos nyomában kerek,rézs s terecskére értek. Három lejt s, behavazott utca találkozott itt egy faragott kútnál. Középenévszázados fák között Tyssa L'imenel, a Vér Nélkül Való kalahora szentélye. Az embervadász megállt, mintha az söreg kövek suttognának neki, vagy mintha a Kyr Palota fel l fúvóhideg szél valamely - csak a számára értelemmel bíró - illatot hordozna. Nakloss is a szélnek fordította azarcát, majd tanácstalanul nézett vissza a kevertvér re.- Nincs itt - rázta fejét a félelf. - Nincs a Synn Erianban. - Keze keleti iránybalendült, amerre halványabbak voltak a csillagok. Fázósan behajlított ujjai a Hano városrész roppant, alvóteste felé mutattak. - Arra ment.

- Honnan tudod? - firtatta a pap, miközben a markába lehelt.- Megsúgták a kövek. Az érintése a köveken. Nakloss nem kérdezett többet. Az embervadászoknak éppúgy megvoltak a titkaik és módszereik, mint azinkvizítoroknak. Bólintott, és a farkcsóválva haladó elf kopó után indult.

8

Az emberke, aki fölé derat Nakloss magasodott, leginkább piszkos rongyokból összefércelt csomóhozhasonlított. De ez a rongycsomó nagyon is élt. Gyorsan mozgó, vékony kezei bonyolult ábrákat róttak aleveg be, alátámasztandó mondaniva-lóját. Noha Nakloss nem viselte fehér reverendáját, az alak pontosantudta, kivel van dolga, tiszteletteljesen válaszolgatott a papnak, az embervadásznak mégis olyan érzésetámadt, mintha ezek a mozdulatok valamiféle gúnyt tükröznének.A Piszkosok. Mit is várhatna t lük az ember? Voltaképp lealázták magukat, hogy a koldusok, csavargók és könny vér n k szervezetével szóba álltak,de nem tehettek mást. A Hano irdatlan kerületei közt végleg nyomát vesztették gyilkosuknak. Elt nt,felszívódott az ébred város ezer más lábnyoma, illata közt. Ha a fejvadász sért nek érezte is, az inkvizítorbi-zonnyal nem, s úgy t nt, régr l ismeri a hadonászó alakot. Ki tudja, mivel bírta rá a szólásra, hisz a félelfnem látott pénzt elt nni a koszszín ruha ráncai között, márpedig a rongyos szervezet - noha híresen jóinformációforrás volt - nem mérte olcsón a szolgáltatásait.Inkvizítorok. Ki ismerheti egyáltalán a módszereiket? „Hallgat, mint a fehércsuhás" -járta Haonwellben a mondás, s nem alaptalanul.Az emberek, noha id tlen id k óta együtt éltek a mocskos szekták után szaglászó szervezettel, féltek. Atitokzatos légkör, a találgatások és mendemondák, melyek az Inkvizítorok Szövetségét körülvették, nemtették vonzóvá a társaságukat, a tisztelet, amely övezte ket, inkább az ijedelemb l,semmint az érdemeik éstetteik megszolgálta elismerésb l táplálkozott. De itt voltak, és lelke mélyén mindenki tudta, hogy nélkülüknem lehetne ilyen nyugodt a város - és más északi városok - álma. A pap lassan ereszkedett alá a lépcs n, mely Krad templomához vezetett. A rongycsomó visszaült alevedlett ruhákból rakott fészkére. A templomszolgák rég félrehányták ott a friss havat, újabb tenyérnyivelmegemelve a lépcs két oldalán emelked hófal vastagságát. Derat Nakloss arca elégedettséget sugárzott.- Elhaladt itt egy férfi pirkadat el tt - mondta, meg sem várva, hogy a kevertvér kérdezzen. - Jó iránybakövettük. Azt hiszem, a Láp felé ment. Annál a kapunál többet tudhatunk meg.A félelf elhúzta a száját. Nem véletlenül nevezték Hano városrész Treis kerületét egyszer en csak Lápnak.Egy pillanat múltán azonban már nyoma sem látszott arcán az érzéseinek. Lassan bólintott.Követniük kell a nyomot, nincs más választásuk.

9

Hátuk mögött, a szürke reggeli égen komoran sötétlett a Sifanne aréna hatalmas épülete. Körülötte álmos,kicsiny házak, mint védelemért esdekl gyerekek. Egy oszlop mögött álltak, az egyik havas udvarra nézbenyílóban. A szemközti házat figyelték, a halott ablakokat, a zárt, deres ajtót. Minden moccanatlan éscsöndes volt, de a kevertvér azt állította, bement valaki az ajtón. Tudta-e vagy csak érezte, nem érdekelteNaklosst: bízott a fejvadász ítéletében. Még két rongykupac szolgált hírekkel nekik, míg ideértek, de k sem láttak alebben csuklya mögé. A gyilkos továbbra is arctalan árnyék volt jeges utcákon suhanó éjszín köpönyeg, smost vélhet leg ott lapult a halottnak t házban. Nakloss tudta, hogy a ház nem csak halottnak t nik, de az is. A városban zajló titkos háború soránmészárolták le lakóit két évvel ezel tt, s azóta sem lakja senki.Mégis csodálkozott. Olyan aura vette körül, oly fullasztó és iszonytató, melyet még azok is érzékeltek, akiknem tudták az asztrálsíkra nyitni szemüket. azonban tudta, s le is csukta nyomban, mihelyt a ház körüllibeg fekete érzelem cafatokat megpillantotta. Szellemek, démonok maradványai lebegtek mindenütt, nyúl-káltak a feléjük közeled k után evilágon hasznavehetetlen kezeikkel.Kyell Hogyan engedheted, hogy ez a szörny ség létezzék?

Akkortájt az Inkvizíció annak rendje és módja szerint megtisztította a házat a más világokra nyíló kapukmögül leselked lényekt l, s lezárta az idevezet csatornákat.Azóta eltelt azonban némi id , s Nakloss most már bizonyos volt benne, hogy az épületet valaki lakja.Valaki, akinek elég hatalma van, s a túlvilági nyílásokat óvó kötések felfeslettek. Ott volt a rontás a falakban,az utcára áradó légben, de Kyel papja érezte, ahogy a mélyben is egyre kúszik, egyre távolabb a gonoszforrástól, keresztül a vén csatornákon, melyek az eleven test erei gyanánt hálózták be a várost.

- Nem üthetünk rajta, kijutna a föld alatt - suttogta Nakloss. A félelf bólintott. A kopó csendben nézte a kétférfit. - Figyelnünk kell.- A léleklátónk majd segit - szólalt meg kisvártatva a fejvadász. - Hamarosan itt lesz.

10

A léleklátó hihetetlenül öreg volt, és talán nem csak emberi mértékkel mérve. Fehér haja fonatokban omlottvállára és nehéz bársonyköpönyegre. Vén kezei az ölében pihentek, arcára a kis fémsárkány dohogó tüzevetett meleg árnyakat. A batár, amellyel érkezett, meg sem állt, amíg a szemközti haz oszlopai közöttrejtozók fölugrottak a nekik leeresztett lépcs re, és bebújtak a vastag függönyök óvta, meleg kocsibels be.Az elf kopó kitartóan ügetett utánuk. Csak néhány saroknyit mentek, mikor a bakon ül , jól megtermett kocsis egy sz k utcába kanyarodvamegállította a felh ket lehel almásdereseket. Az inkvizítor szinte észrevétlen vizslatta az öregembert ahirtelen beállt csendben. A temérdek ráncot, a frissen csillanó, mézszín szemeket, melyekben nyoma semvolt szellemi eltunyulásnak. Kíváncsi volt, mi vette rá az öreget - hisz a léleklátó még hozzá képest isvénnek t nt - hogy kimozduljon a Malom rendházból, az embervadászok haonwelli menedékéb l. Ha tudtaka veszély nagyságáról, miért nem értesítették ket hamarabb? Ha csak a félelf mentális hívása alapjánjelentkeztek, akkor a kevertvér nagyobb hatalommal bír, mint azt feltételezte. Eredetileg azzal bízta meg,hogy beszámoljon a Synn Erianban történ dolgokról, s ha tud, figyeljen az utóbbi id ben történnyugtalanító eseményekre. Meglehet, az embervadászok jó ideje gyanakszanak már. Csillagnéz ik, akik az ég jeleib l olvasnak, talánhamarabb érezték a változást.Mint Kyel maga? Lehetetlen!- Tharr itt akar terjeszkedni? - Vénséges, reszel s hang. Talán nincs is beszédhez szokva. Az inkvizítor

dve rázta a fejét.- Nem hiszem. De néhány híve nyilván beférk zött a városba. Nekik van szükségük arra, hogy hatalmukatily gyalázatos módon növeljék. Hosszan hallgattak, csak a t z dorombolt a kis sárkány gyomrában. Odakint néha felhorkantottak a lovak.Az öreg lehunyta a szemét. Naklossnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha mindennél id sebb lenne,mintha mindent tudna, mert már akkor itt volt, amikor kyrek jártak a város falai között. Látta elhullani ésfelépülni a várost, s most hihetetlen mentális hatalmával csupán végigcirógatja régi ismer seit, a vénségesházakat, s azok megsúgnak neki mindent, amit a felettük elrohant évszázadok alatt láttak.- Mindenki a helyén van - szólalt meg anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.- Add a kezed, pap - dünnyögte -, és engedj közelebb, ne nehezísd meg a dolgomat! Nakloss szótlanul engedelmeskedett, oly egyenes, sürget volt a kérés, mely nyers formája ellenére sem

nt tiszteletlennek. Vékony, ezerráncú és puha volt az a kéz. Szétszakadt körülötte a világ.

11

Hihetetlen érzés: egyszerre volt saját maga és négy másik. Látta, amit azok láttak, érezte amit azok éreztek.Lelassult és nekiiramodott egyszerre. Vágtatott az elméket összeköt hidakon, gondolatok érzésekviharzottak mellette. A léleklátó jéghideg, si szikla, a többiek ifjú kavicsok.Egy. Valahol egy havas sikátorban. Nedves kövek illata, hideg a vadkanb rcsizmás lábakon, páragomoly,amint lehel. A felszín. Lejjebb merült. A másik nevetett, és finoman elzárta el le a kapukat.Óvatos szorítás.Csak amit mi engedünk, pap!Bocsássatok meg...Kett . Homályos szoba. Az asztalon mécses, pergamen. Összekulcsolt kezek, aranygy .Vaskos könyvek egy polcon. Álom és n illata. Halkan recseg az ágy, ahogy az asszony fordul. Leana.Sz ke hajfonatok, szeme mint a tavak Erén vidékén.Nakloss megremegett, ahogy átérezte mindezt.Sosem láttam az ereni tavakat... Lean, haját kibontva fut azon a tavaszi reggelen, fent a hegyekben. Háta mögött a bodza fehérvirágtenyerei.Három. Magasan. Talán egy toronyban? Alant a házak, mint kicsiny kupacok az egymásba hajló utcák mentén.Csíp s hideg. Jég és k korlát.A Sifanne küls folyosója!

A szürke reggeli égen a hercegi pegazusok lassan kereng fehér pöttyei, akár az óriás hópihék.Négy. A batár belseje. Vörös lángfény a függönyökön, a félelf sima arca. Öreg és nyugodt mozdulatok. Szembenvele saját döbbent arca, félig elnyílt száj, furcsán felkunkorodó, sz bajusz. A szemek lehunyva. Az öregfogja a kezét.Üdvözöllek a Szövétnekben, pap. Ismeretlen mentális er k lendültek mozgásba. Nem cselekv k, csupán szemlél k.Kitágult a tér, s azok úgy nyomakodtak át a feltárult réseken, mint a rókát hajtó kopók.Havas utcákon szárnyaltak, és Nakloss rádöbbent, hogy valójában egyetlen középpont felé tartanakmindahányan.A ház! Megrémült, amikor észrevette, hogy ellazult mentális bástyája épít köveit ért kezekkel lopják el, szedikrészekre, s építik be olyan pszionikus épületekbe, melyeknek nemhogy értelmér l, de létezésér l sem tudotteddig. Ki akart ugrani, teste megfeszült. Maradj nyugton! H vös és nyugodt hang. A város történelmének mélyér l, a házakból, a vele szemben ülhideg sziklából szól. Szükségünk van az er dre. Egyezz bele, és er sebb leszel, mint valaha! A látszatmegtéveszt ... A helyén maradt, de tudta, megzavarodott gondolatait nem rejtheti el lük. Azután kisimult minden. Ereztea többiek erejét maga körül. Biztonságos és megnyugtató volt.új épületeket emeltek, felhasználva mind jük épít köveit, s más tornyokat isbeépítettek ezekbe a védm vekbe. Nem értette a módját, és tudta: magától soha sem lenne rá képes, hogymegismételje. Talán ezért is avatták be titkaikba.Figyelünk.Az nem emészti fel az er nket. Ha megszólal, hallani fogjuk, ha kilép, meglátjuk. Lazíts! A más síkok mégnem elég er sek, hogy áttörjék a kötéseiteket. De már gy jtik a hatalmukat. Lassan telt az id . Odakintr l beszivárgott a reggeli fény a függöny hagyta réseken, s a félelf is kétszerfordult, hogy tegyen a köpcös sárkányban lobogó t zre. Talán egyik figyel nek is segített egyszer, deNakloss nem tudott olvasni az elméjére tapadt vékony pókháló remegéseib l. Halkan ropogtak a fahasábok.Kezd dik! Tompa nyomás volt csak, aztán megérezte is a házból kifelé tapogatózó gondolatcsápot. Nyirkos volt,hideg. Halk szél. Fül számára hallhatatlan. Valahol mentális kapu nyílt, hogy magához engedje a házból kinyúlóüzenetet.Elhoztam. Megéreztem. Hozd a G zfürd be! Harmadik körfolyosó, az elfek szobra mellett.Két órát kapsz rá.Ott leszek.Nem jött válasz. Az ajtó becsukódott.Most már a tiéd, pap, rezgett át a gondolathullám a Szövétnek végtelenjén.

12

Haonwell - büszke város lévén - sok mindent számon tartott, mely a messzir l jöv k elismeréséreszámíthatott. Abban pedig valamennyi városlakó megegyezett, függetlenül attól, hogy az egymássalfolyamatosan rivalizáló kerületek melyikében lakott, hogy a G zfürd ezek közé tartozik. A Yattir negyed éke mogorva kupola- és toronyhalomként trónolt a Fürd tér közepén, a kicsiny dombtövében, ahol már a kyrek is megmártóztak az itt felszínre tör h forrás vizében. Barnásfekete falait is azegykori kyr épület helyén emelték, meglehet, kevesebb kecsességgel és csipkés dísszel, de ugyanolyanleny göz méretekkel és elszántsággal. Az erv k vesmesterek százharminc évébe került, hogy ezt atizenöt rézzel fedett kupolával, számtalan kis és nagyobb toronnyal ékes épületet felépítsék. Az volt a

zfürd Haonwellnek, mint Erigownak a Legendák Tornya. Számtalan ház, palota és utca tülekedettkörülötte, és mert a város lakosainak a herceg jóvoltából egy fél rézdukátba sem került a használata, egyesnapokon zsivajgóbb volt körülötte a nyüzsgés, mint a legnagyobb piacokon. Jóllehet mindenki számáranyitva állt, ez mégsem jelentette azt, hogy a hercegség büszke nemeseinek egy márványkádban kéneázniuk a város koldusaival. Ugyanolyan hatalmi rangsor érvényesült itt is, akárcsak másutt, eltekintve attól,hogy a nemtelenek csakúgy, mint a város ismert vagy ismeretlen urai p rén lubickoltak a vastag falúmedencékben, ahogy az anyjuk e világra szülte ket, semminem közösködésre nem adódott alkalom -hacsak az urak kifejezett kívánságára nem. A G zfürd hatalmas bels terei mellett számos kicsiny ésnagyobb medencével rendelkezett, g zkamrákkal és h s leveg fülkékkel, ahol a masszírozás avatottmesterei bizony már pénzért mérték tudományukat, hasonlóan Ellana fátyolos szem papn ihez és az

egyszer kurtizánokhoz, akik tekintélyes sápot húztak a vendégekb l. A G zfürd élt, virágzott. Úgytartották, ha százados falai beszélni tudnának, számosabb hihetetlen történetet tudnának mesélni, mint amita dalnokok messze földr l összegy jtenek. Alkuk, szövetségek, árulások és szerelmek színtere volt mindigis ez a hely, s amíg Haonwell állni fog, úgy lehet, az is marad - ezernyi oly zuga volt, melyeket tán maguk azépít k is erre szántak, nem beszélve a cseng aranyakért végzett átépítésekr l, melyek ki tudja milyen,csak a fürd urai által ismert titkos fülkéket, járatokat eredményeztek.A város szívében trónoló söreg fürd óriás fáradhatatlanul ölelte apadhatatlan forrásai kebelére a hozzálátogatókat. A Fürd tér vakított a reggeli napfényben. A magasba nyúló házakról alászállóezer és ezer hókristály, mint megannyi parányi csillag villant fel a kápráztató kékégen. Piciny szikrák, a leveg ben remeg , apró fénymorzsák a magasra halmozott hókupacok között. Ajókora tér közepén áttetsz felh be burkolózva hevert a G zfürd . Magas tornyain messzire vakított anapfény a hósapkákon, ám a meleg kupolák zöld félgömbjein megolvadt a friss takaró, s a szürke vízköp kszáján méteres jégcsapok csüngtek alá. Ragass, a rozsdaszín elf kopó az egyik támpillér alatt feküdt, álla a mells lábain, mögötte a fürd egyikmohos szája bodor, kénszagú felh t okádott a téli égre.

13

A félelf ment el l. Ruganyos mozdulatokkal haladt a hatalmas csarnok bels falának folyosóján. Bal kéz feléhomályosan kavargott a fullasztó pára, legalább húszölnyi mélyb l törve utat a kupola fényes boltívei felé.Alant zöld növények foltja. Egy barna viz medence emberkéz formálta szigetér l nyújtóztak a körfolyosófeletti tágas ablakok fénye felé az Északon sosem látott növények. Az embervadász vékony kardját fehérköpönyege leplezte, mely hosszabb volt ugyan derat Nakloss tollas buzogányánál, mégis kevesebb gondotokozott az elrejtése. Természetesen nem hozhattak volna fegyvert a G zfürd bels termeibe, ha Kyelpapja nem veti latba inkvizítori befolyását, külön felemlegetve a város érdekeit. Nem mintha az rökellentmondhattak volna neki, de szükségét érezte, hogy szavai minél nagyobb súllyal essenek latba. A buzogány most már átmelegedett, nyele nedvesen csúszkált Nakloss jobbjában.Fehér csuklyás köpönyeget viselt, mellkasán az szes sz rcsomók kikandikáltak a szétnyíló fürd házi ruhamögül. A buzogányt rejt törölköz a jobb karján átvetve csüngött. Sietniük kellett. Mire észrevették, hogy a kalitkába zárt madár a csatornákon keresztül elhagyta a házat,már nem volt elegend idejük, hogy a város alatt húzódó nyirkos k hálóban eredjenek utána. Itt kellettlecsapniuk rá.Balra a kavargó pára, jobb kéz felé csillogó mozaikfal. Ajtók. Alacsony boltívek, gyöngyöket izzadóoszlopok, szobrok. Lassan mentek, mi sem lett volna felt bb, mintha körbeloholnak a magasban húzódókörfolyosón. A fehér ködb l tompán derengett feléjük az elfek szobra. Jobbra t le sárga fény benyíló.Tíz kimért lépés. Egész örökkévalóság. A szoborcsoport alakjai bambán meredtek maguk elé a semmibe, mellettük a falon ocsmány faragások.Rézkampón parányi fatábla. Alig érintette a fejvadász keze a bejáratot rejt színes gyékényfüggönyt,megszólalt odabent valaki:- A helyiség foglalt, ha nem látnád a táblát...Durva, izgatott hang.Az embervadász belépett, nyomában a nehéz függöny hirtelen lezuhant a pap el tt.Kyel, ne tedd! Félrerántotta a rángó gyékényt, elméjének feszült a kikívánkozó varázslat. Sárga villanás odabent.Mécsfény a kardon. Az embervadásznak alig maradt ideje el rántani kardját, a félrecsúszó köpeny isakadályozta, mégis hárítani tudta a szúrást. Támadója döbbenete szinte volt. Jó iskolája lehetett, hogymégsem késlekedett a következ vágással. Szürke szemek, rövid, átizzadt fekete haj. Szikár izmok, a mellkason forradás.Rémült arckifejezéssel leeresztette a kardját.Az embervadász megtorpant.Hazudik! A szeme hazudik!...hogy balja a semmibe markolva rántson el egy dobót rt, és halálos útjára küldje.- Pusztulj, átkozott! - dübörögte el relódulva, mágiától elnehezült hanggalNakloss. Mellkasán sárgát lobbant Kyel szimbóluma. A tollas buzogányról lecsúszik a rojtos szél törölköz . A Fürd címermadara sötét víztócsába hullik.Amit egy inkvizítor lát, örökké megmarad az elméjébe zárva. A félelf döbbenten zuhan hátra, mellében markolat nélküli halál. Ezer forró vízcsepp, ahogy a padlóbasüllyesztett márványkádba hanyatlik. Szeme nyitva a víz alatt.

A szürke szem a mágiával birkózik, vörös kín hullámzik egyre feljebb a b rén, szája szélér lizzadtságcsepp zuhan alá. Lépés. Kissé megemeli a kardot. Lépés. A foga nedvesen csillog. Fehér, akár ahó. A buzogány lesújt. Vér fröccsent a sz k helység falaira, ezernyi cséppel pettyezve a márványlapokat.A gyilkos immár végérvényesen arc nélkül rogyott a víztócsákba.Ha Kyel ilyen sorsot szánt neki... Nakloss gyorsan a medence széléhez ráncigálta a véres testet, és gyors mozdulatokkal átkutatta aköpönyeg zsebeit.Elhozta. is azonnal megérezte. Valami kis nyakék. Zsebébe süllyesztette, és a gyilkostestét az embervadászé mellé lökte a medencébe. Vörösre vált a párálló víz. Utánuk hajigálta a fegyvereiketis, majd olcsó rézgy kön lógó függönyt rántott eléjük.Semmi nem lehet most fontosabb, mint bevárni, míg a másik megjön. Az embervadászon már amúgy semsegíthet. A kopó biztosan megérti majd. Csak mikor befejezte, akkor tört rá az émelygés. A halál ott kucorgott mögötte,szinte érezte, ahogy vékony ujjaival a nyirkos függönyön babrál.A víz alatt is nyitva volt a félelf szeme.Kyel, miért pont engem...? Arcát kezébe temetve próbálta összeszedni magát. A véres buzogányra törölköz t borított. Majdnemkés n hallotta meg a gyékényen matató kezet. Az érkez megállt az ajtóban, mögötte tanácstalanul kavargott a meleg köd. B , tejszín köpönyeg.- Nakloss. - Lemondóan csengett a hang. - Pedig tudtam, hogy egy magadfajta kopó el l nemmenekülhetek. - Csalódott, keser mosoly.- Kirs?A másik nem szólt, csak bólintott. Szemeiben sem harag, sem gy lölet. Vereség.- Miért? Hogy tehetted? - Nakloss megsemmisülve állt, fejében ezer ököl dörömbölt.- Kyel elhagyott minket Toronban, Nakloss. - Kirs hangja remegett. - Magunkra hagyott a Háromfej velszemben.- Nem tehetett ilyesmit - dadogta Nakloss. - Hogy rendülhetett meg a belé vetett hitetek?- Talán valóban ez történt. Legjobb, ha neked van igazad. - Kirs nem Naklossra nézett, valahová amesszeségbe. Amikor újból megszólalt, már nem remegett annyira a hangja. - Ezek a szemek sokat láttak.Többet mint hinni remélheted, Nakloss. Sokkal többet. Meglehet, urunk ezért fordult el t lünk.- Akármit láttál, erre nem kényszeríthettek, Kirs!- Miért, te mennyivel vagy különb? Gondolom, a segít m már nem él - intett a másik a falon ordítóvércseppek felé. - Legalább olyan rült vagy, mint én. Körömfeketényi csak a különbség, hogy Tharr vagyKyel nevében gyilkolsz. Mit érzel közben?- Félek - nyögte ki rövid habozás után Nakloss. A másik bólintott, miközben kihátrált a folyosóra.- De még elvakultabban kutatsz és ítélsz, hogy elrejtsd, nem igaz?- Ne! Ne tedd, Kirs! - kiáltotta Nakloss, mikor a másik felkapaszkodott a mélységt l óvó márványkorlátra, ésszembenézett az sz pappal. Elmosolyodott, mögötte megfoghatatlanul remegtek a kupola túloldalánakfényei.- Kyel eltaszított, Tharr megtalált - mondta. A nyakában lógó medál megremegett.A Sors és Pusztítás istenének szimbólumáról három fej nézett az öreg inkvizítorra.Kígyó, bak, oroszlán.- Ne tedd, Kirs! Kyel megbocsát. Ez nem a te sorsod! - Nakloss tétován nyúlt a tejszín köpeny felé.- Irigyellek a hitedért - suttogta Kirs, aztán a mélybe vetette magát. Alaktalan folt vöröslik, alig látni agomolygó ködökt l. Elhajolt a korláttól. Szemében sem harag, sem gy lölet.Veszteség.

RAOUL RENIERZVIHAR

1

Rión testét veríték áztatta. A jeges sár ölelése a lelkét is majd megdermesztette: hason feküdt egy gyér füvzsombék mögött, és tágra nyílt szemekkel meredt az éjszakába. A sötétség nem volt néma, hideg szélmotozott a s sáslevelek között, s olykor kóbor ragadozómadarak kiáltásait hozta magával. Azsákmányállatoktól - pockoktól, lápi rágcsálóktól - csak egy-egy kurta nyikkanásra futotta.

Magamnak sem lesz többre id m, gondolta Rión elkínzottan. Érverését ütemes dörömbölésnek hallottadobhártyáján, a torkában ziháló lélegzet messzehangzó viharzúgás volt, s ha megmozdította elgyötörttestét, fülsért robajnak tetszett a sajgó ízületek roppanása. Rettent en fázott, de nem mert tüzet gyújtani. Pedig kezdetben mindennapos feladatnak t nt, éppoly simának s egyszer nek, mint megannyi másik azévek során. A varázslók is csak emberek, Lamia elcsavarta a skarlátruhás férfi fejét, del Orca mákonnyal

rített herbateája pedig gondoskodott róla, hogy a hirtelen jött álom ne szálljon el egyhamar a szemér l.Amikor kidolgozták a tervet, Manase el ször még azt is ellenezte, hogy , Rión egyáltalán velük tartson.Könny munka lesz, nem fog vér folyni, mondta vállvonogatva, mi szükség lenne hát egy késel re?Manase, a f nök. Manase, az agyafúrt. Manase, akinek a kezében a szálak összefutnak.

halt meg els nek. Már akkor gyanút kellett volna fogniuk, amikor a skarlátruhás férfi, aki kifosztva, kincsevesztetten horkoltaranyhímes sátrában, soha nem ébredt fel többé. k nem ontottak vért fölöslegesen, tolvajok voltak, nemgyilkosok. Hogy a sátor porig égett, ahhoz semmi közük nem volt, a parazsas serpeny l pattanhatottszikra a selyemmel húzott vánkosok közé, vélte Lamia. A lángok félelmetes sebességgel harapóztak el,hiába sereglettek oda a felbolydult karavánszeráj lakói sebtében felkapott vizescsöbrökkel, már csak azttudták megakadályozni, hogy a t z átterjedjen a szomszédos sátrakra is. A lobogó pokolból egyetlen jajszósem hallatszott - a skarlátruhás némán adta vissza lelkét a teremt jének. Egy dzsad öszvérhajcsármegesküdött rá, hogy a lángnyelvek kígyóformát öltve táncoltak a magába roskadó sátorvázon, éssziszegve nyelték a rájuk zúdított vizet. Babonás fecsegés jelentette ki határozottan Manase, és kereken megtiltotta, hogy másnap délig elhagyjáka tábort. Elhamarkodott lépés volna, csak gyanúba kevernék vele magukat, márpedig senkinek semhiányzik, hogy gyújtogató hírük keljen a kalmárutak népe körében. Pedig a dzsad igazat beszélt. Nem közönséges t z emésztette el azt a sátrat és lakóját, a Lángok Urabüntette meg könnyelm futárát, akibe oly nagy bizodalmat helyezett, s az mégis cserbenhagyta t. Rión az ingébe nyúlt, s elgémberedett ujjakkal el vette halála hírnökét. Remekmív t r volt, mintásánmaratott pengével és aranyozott keresztvassal, a markolatgombba foglalt rubink vörösen hunyorgott rá azéjszakában. Akár egy félszem vadállat, gondolta keser en. Magányos, kegyetlen ragadozó, mely sorra becserkésziés leöli azokat a botor lelkeket, akik oktalanságukban hálót mertek vetni rá... Egy pillanatra megfeledkezett minden el vigyázatosságról, és halkan, megvet en felkacagott. Miértragaszkodik még mindig ehhez a szörnyeteghez? Semmi hasznát sem veszi, hiszen azt sem tudja, ki volt amegbízójuk. A titkot Manase magával vitte a t zhalálba. Ostoba, ingatta fejét lebiggyesztett ajakkal. Most már hiába is szabadulnál meg t le. A bosszúállókmindenképp rád találnak.

2

Százötven mérfölddel távolabb egy skarlátruhás férfi, aki mereven bámult az el tte lobogó t zbe,figyelmeztet mozdulattal felemelte a kezét, és megszólalt.- El vette a Kobranyelvet - mondta. - Valami sötét, hideg helyen van, azt hiszem, kimenekült a lápvidékre.Most felnevet. Rosszul néz ki, nem sokáig bírják már az idegei. Ketten álltak mögötte, ugyanolyan öltözékben, ugyanolyan rezzenetlen k arccal, akárha ikrek lettek volnamindahányan, alig lehetett megkülönböztetni ket egymástól.- Most mit csinál? - kérdezte egyikük.- Nem látom, a tenyerével eltakarja a Szemet - felelte a t znél ül , és homloka bosszús ráncokba gy dött.- Megint eltette.- Még nincs veszve minden, nem tért el túl messze a kiszabott útvonaltól - jegyezte meg a harmadik. - Azthiszem, rájött, hogy nem biztonságos tüzet gyújtania.A fürkész vállat vont.

- Akkor el bb-utóbb megfagy. Számítsunk rá nyolc órát, ha addig nem mutatkozik, átlépek a t zön, és.megkeresem a holttestén a Kobranyelvet. Aztán folytatom ott, ahol Geyrr abbahagyta.- Ne becsüld alá! - figyelmeztette második társa. - Geyrr túlságosan magabiztos volt.- Nem magabiztos, hanem ostoba - felelte a fürkész megvet en. - Ez egy közönséges kis tolvaj. Ugyan mifélnivalónk lehet t le?

3

A t rt del Orcának adták, rizze . A méregkever nagyon akkurátus ember volt, mindig kínos rendbentartotta a felszerelését. Ráadásul konyított egy keveset a mágiához is, sihederkorában, miel tt a szüleikifogytak volna a taníttatására szánt pénzb l, három szemesztert töltött Lar-dorban, a Fehér Páholyegyetemén. Varázsolni ugyan sosem tanult meg, szert tett azonban némi elméleti tudásra, s ezért Manase -okkal vagy ok nélkül - biztosabbnak vélte, ha tartja magánál a b bájos holmikat. Miután elült a kigyulladt sátor okozta kavarodás, del Orca visszavonult a t rrel a maga szobájába, akaravánszeráj emeletén. Zárkózott, magánakvaló ember volt, ha részt is vett a fontosabb teend kmegtárgyalásán, utána nem kereste senki társaságát. Nem mintha bárki hiányolta volna, savószín szeme,koravén ráncokkal barázdált arca akkor sem volt kellemes látvány, ha meg se szólalt, csak üldögélt némánvalamelyik sarokban. Rión és Lamia együtt háltak egy félrees sátorban, most azonban szükségét érezték, hogy felkeressékvezet jüket. Manase gazdag áfiumkeresked álcájában utazott, pazar lakosztályt bérelt magának a szerájföldszintjén. A helyiséget két bronz kandeláber vonta álmosan sárgás fénybe, a vályogfalakat bolyhosszövés dzsad sz nyegek borították, a leveg t egzotikus füstöl szerek illata járta át. Az alvórekesznádvázra feszített selyemszövetekkel volt elkerítve, ezeket most félrevonták, s Manase keresztbe vetettlábbal üldögélt puha derékalján, a bíborral húzott vánkosok között.- Baleset volt - mondta ellentmondást nem t hangon, és megigazította pompás emáméját. A Sheraltólészakra született, mégis tisztavér dzsadnak nézte volna bárki: az orra horgas volt, haja szénfekete, b remeleg olajbarnában fénylett. - Nem mi öltük meg a fickót.- Éppen ez aggaszt - felelte Lamia, s a szemöldökét ráncolta hozzá. - A Kobraisten papja volt, ez bizonyos,és miel tt elnyomta volna az álom, mintha valami olyasmit motyogott volna nekem, hogy fontos küldetésbenjár.- Az a t r... - vetette közbe Rión. - Vajon nem Ordanba szánták?- Ne kérdezz ostobaságokat! - fakadt ki Manase ingerülten. - Három hete követjük a fickót, azótaösszevissza tekergett, de még véletlenül sem fordult Ordan irányába.Azonkívül ha a t zvarázslók akarnak valamit, azt nem adják futár kezére, hanem eljönnek érte, éshazaviszik. Szerintem a mi emberünk renegát lehetett, a t rt biztosan Ordanból lopta, és szökni próbált vele.- Kik a megbízóink, Manase? - kérdezte halkan a lány. Az emámés férfi ingerült pillantást vetett rá.- Négy év óta el ször kérdezel ilyet. Tudhatnád jól, hogy nem fogok rá válaszolni.Lamiát azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. . - Csakhogy négy év alatt egyszer sem loptunk b bájostól. Nekünk nem kenyerünk az ilyesmi, Manase, havarázslókkal t zünk össze, biztosan mi húzzuk a rövidebbet.- Ha valóban renegát volt, akit megraboltunk - tette hozzá Rión -, akkor ugye Ordanból pénzelnek minket?A vezet jük nem felelt, csak dühösen meredt rá. - Nem - válaszolta meg Rión a saját kérdését. - Hisz magad mondtad: ha az ordaniaknak kell valami, nemkérik mások segítségét. Egyszer en odamennek, és elveszik.Manase el vette az övéb l a pipáját, és a szája sarkába dugta. - Túl sokat okvetlenkedtek - sz rte szót a fogain keresztül, miközben az acéllal meg a kovával bajlódott. -Példát vehetnétek del Orcáról, t csak a munka érdekli, nem üti az orrát olyasmibe, ami nem tartozik rá. Végre sikerült tüzet csiholnia, és ami ezután következett, azt Rión az élete végéig sem fogja elfelejteni. A kovak l nem szikra pattant ki, hanem öles lángcsóva, egyenest Manase arca felé.Forróság hulláma csapott végig a szobán. A tolvajnak mukkanni sem maradt ideje, a t znyelv a képébevágott, a díszes emámé egyetlen szívdobbanás alatt elhamvadt. Rión és Lamia ijedten pattantak fel asz nyegr l, tenyerüket a szemük elé kapták védekezésül, s mire leeresztették a karjukat, már csak egycsonka torzót láttak feküdni a selyemvánkosok között. Manase feje az emáméval együtt elt nt, mintha sohanem is létezett volna, nyaka üszkös csonkjáról s füst gomolygott. Émelyít b z nyomta el a füstöl szerekillatát.Rión leveg után kapkodott.- T njünk el innen! - zihálta, és karon ragadta a lányt.

4

- A Szem továbbra is vak - jelentette a fürkész . - A helyzetét nagyjából meg tudom határozni, de nemlátom, mi folyik körülötte. A fattyúnak van annyi esze, hogy ne merészkedjen lángközeibe. - És ha átlépnénk a t zön a karavánszerájba? - vetette föl az egyik társa. - Négy óra alatt nem juthatottmesszire. Hárman vagyunk, becserkészhetnénk, és elvehetnénk t le a Kobranyelvet.A harmadik skarlátruhás a fejét ingatta. - Túl nagy felt nést keltenénk. Ne feledd, hogy a vonásnak ott kell folytatódnia, ahol megszakadt, különbena rúna nem lesz teljes, és minden hiábavaló volt.- Nem tetszik ez nekem - morogta az imént szóló, a fürkész azonban leintette.- Ne félj! - suttogta, miközben a t zbe bámult. - A Szem el bb-utóbb ki fog nyílni.

5

A méregkever szétvetett karokkal hevert a szobájában, savószín szeme megvet közönnyel meredt akormos mennyezetre. A rubinköves t rt - a pengéje véres volt a jobb kezében szorongatta, balján az ujjakkarommá görbülve martak a padlót borító f részporba. Az ajkát összeszorította, de az álla alatt nedvesmosoly vöröslött, csúfondáros-élénken, akár a friss parázs. Fült l fülig átvágták a torkát.Rión féltérdre ereszkedett mellette, és gyakorlott pillantással fölmérte a halálos sebet.- Saját maga csinálta - mondta aztán. - A vágás féloldalas. Lamia nem szólt semmit, az ajtófélfának hátrált, szembogara kitágult, arcából minden szín kifutott. A del Orca fejét övez sötét tócsa egyre szélesedett, a sebszáj mögül ütemesen lüktetve áramlott belé avér. Rión megmártotta benne az ujját.- Még meleg - jegyezte meg. - Pillanatokkal ezel tt történhetett.- Rión - nyögte a lány -, menjünk innen! Hallod? Rión!- Mindjárt. - A tolvaj átnyúlt a h holttest felett, megmarkolta a jobb kezét, és nekilátott, hogy lefeszegessea t r markolatáról a görcsbe merevedett ujjakat. A rubinköves gomb gúnyosan villogott, sietve elkapta róla atekintetét.- Magasságos Kyel! - Lamia hangjában hisztéria vibrált. - Hagyd ott azt a szörny séget! Hát nem hozott márígy is elég bajt ránk?Rión hátranézett a válla fölött, a tekintete komor volt.- Manase nem árulta el, hogy kik a megbízóink. Szerinted mit csináljunk, ha hirtelen felbukkannak, éskeresni kezdik rajtunk ezt a t rt?

A méregkever holtában is úgy szorongatta a fegyvert, mint a szakadék szélén tántorgó hegymászó azutolsó kapaszkodót. Minden erejével küzdehetett az idegen akarat ellen, amely a rubinkövesmarkolatgombból sugárzott feléje, s átvette az irányítást a tagjai felett. Rión látta, hogy nem boldogul,megeresztett hát egy kurta káromkodást, kést kapott el az övéb l, és lehasította del Orca ujjait. Apengéjénél fogva emelte fel a t rt, és lerázta róla a véres húsdarabokat.- Én teszem el - fordult a lányhoz. - Ha rajtam múlik, nem veszem el egyhamar, de ha mégis úgy esne adolog, semmiképpen ne nézz bele a rubinba!- Jól van! - nyöszörgött Lamia. - Úgy lesz, ahogy kívánod. Csak igyekezzünk már!

6

- Furcsa, hogy a krániak négy ilyen tejfölösszájút küldtek Geyrr ellen - jegyezte meg az egyik állóskarlátruhás. A társa vállat vont.- A Kobranyelv megérzi maga körül Krán mocskát, és figyelmezteti rá a gazdáját. Egy kráni fejvadász,legyen bár a legkiválóbbak közül való, sohasem tudta volna úgy elaltatni Geyrr éberségét, mint ez a kisszuka.- „Asszonyban, leányban soha ne bízz, fiam!" - idézte a másik Rahim el-Haszra híres mondását. - Az ostobaGeyrr a maga kárán tanulta meg.- Elunhatta magát. A Kobranyelv hordozása nem tartozik a legizgalmasabb feladatok közé. A fürkész - a rangid s hármuk közül - váratlanul közbeszólt, de a tekintetét közben egy pillanatra semvette le a t zr l.- Nem Krán küldte ket.Szavai osztatlan megdöbbenést keltettek.- Nem? - kérdezte meghökkenve az egyik társa. - Hát akkor kicsoda?- Krán, az örök mumus - húzta el a száját a fürkész . Különös, kegyetlen mosolya volt, a sokat tudók g gjebujkált benne, némi iróniával elegyesen. - A gonosz sötét birodalma: kézenfekv ürügy, amit mindig ellehet ráncigálni a hajánál fogva, ha valami ismeretlen ellenféllel kerül szembe az ember. De ezeket atolvajokat Pyarronból pénzelték.

A két skarlátruhás szótlanul összenézett.- A megbízást a vezet jük kapta, de azért a biztonság kedvéért egy kémet is beépítettek közéjük - folytatta afürkész . - A méregkever volt az, kiolvastam a gondolataiból, amikor találkozott a pillantásunk a Szemenkeresztül. Szegény bolond, azt ígérték neki, kitaníttatják teljes jogú mágusnak. Mintha bizony a FehérPáholy nagyjai tör dnének egy ilyen toprongyos senkiházival!Az álló férfiak egyike lassan bólintott.- Tulajdonképpen logikus - mondta t dve. - Elvégre miért érdekelné Kránt a Kobranyelv?- Selmo atya derék hitsorsosai viszont - vette át t le a szót a fürkész - aligha örülnének neki, ha Ynevhúsába metszenénk Sogron szent jelét!

7

Rión hanyatt fordult a híg mocsárlében, és üres szemekkel meredt a részvétlen csillagokra. Egész testébenrázta a reszketés.

Vajon az Igram Azeben keresztül is ki tudják deríteni a hollétét? Ebben kételkedett, akkor egész Ynevensemmi sem állhatna a hatalmuk útjába. Az szemük a tüzeken keresztül lát, fülük a tüzeken keresztül hall.És biztos volt benne, hogy át is tudnak lépni rajtuk, ha úgy tartja kedvük. Sohasem fogja elfelejteni Lamia halálát. Mindketten közel jártak a pánikhoz, amikor elmenekültek akaravánszerájból, és bevették magukat az északi ingoványba, valahogy mégis talált rá er t magában,hogy nyugtatgassa a lányt. Aztán, mikor már úgy érezték, hogy biztonságban vannak, tábort ütöttek alápvidéken, és tüzet kellett gyújtaniuk, a hideg meg a szúnyogok miatt. A látvány beleégett a szemébe, a halálos ágyáig kísérteni fogja. Lamia szomorkás mosolya - az elsaznap este Manase pusztulása óta -, amint szorosabbra vonja vállán a köpenyét, és közelebb húzódikhozzá, a t z hirtelen, éles fény lobbanása, a pattogó lángnyelvek közül kinyúló, skarlátruhás karok, azémelyít sistergés, ahogy a lány köré fonódnak, az éles sikoly, Lamia esdekl tekintete, ahogy belefullad aforró-halálos ölelésbe, amely berántja t a mélyvörös enyészetbe, a sziszeg zsarátnokok közé, és maga,amint bénán, mozdulatlanul ül a kövön, a parázson szenesed testet bámulja, aztán rjöngve felüvölt, ésbelerohan az éjszakába, mit sem tudva már t rökr l, mérgekr l, mágusokról, csak sz kölve és nyüszítve,mint a kivert kutya...Ezért megfizetnek. Rión nem értett a világ nagy dolgaihoz, egyszer tolvaj volt, apátlan-anyátlan árva, akivel soha senki nemtör dött. Kölyökkorában azért lopott, hogy meglegyen a betevfalatja; kés bb azért, mert nem értett semmi máshoz. Volt némi érzéke választott hivatásához - különbenmihamarost a bitófán találta volna magát -, de tetteir l nem szóltak legendák: utazókat és keresked ketfosztott ki, nemrég eltemetett királyok földalatti sírboltjait. Ha úgy hozta a sor, csalt és hazudott; nem adtaoda a szegényeknek, amit a gazdagoktól elvett; gyilkolt is már, igaz, nem nagy örömmel. Nem voltkalandozó, legalábbis nem az a fajta, akinek viselt dolgait sör mellett mesélik az erioni csapszékekben.De ember volt, akit l elvették a szerelmet; és Ynev nagyjai, a világrenget problémák éteri magasában,hajlamosak megfeledkezni néha az emberi érzelmek hatalmáról.Az üldözött tolvaj lassan, fáradtan felült, hátát a kopár zsombéknak vetette; aztán leszakította az egyiknadrágszárát, és inge sötétjében belecsavarta a durva posztóba a rubindíszes t rt.Gondosan ügyelt rá, hogy a drágak nek t hegynyi darabja se maradjon takaratlan.

8

- Megvan! - hördült fel a fürkész diadalittasan.- Kinyílt a Szem? - kérdezte az egyik társa.- Az nem; de a fickó tüzet gyújtott. - A skarlátruhások rangid sének arcára újra kiült a kegyetlen mosoly. - Ajelek szerint nem bírta a fagyoskodást.A harmadik férfi néhány különös hangzású szót mormogott, és a t z fölé hajolt.- Nem látom a környéken - mondta némi szemlél dés után.- Miután megrakta, gyorsan elhátrált a fénykörén kívülre. Nyilván gyanít valamit.- Vigyázz! Csapda is lehet. A fürkész szeme megvillant.- Én nem vagyok Geyrr - szólt halkan; s a másik meghunyászkodva hajtott fejet a tekintete láttán. - Magamveszem kezembe a dolgot.Fölállt, kihúzta magát. Ajka érthetetlen, si igéket formált; a nyelvet, amit használt, rég nem beszélték márYnev színén, ám a Kobraisten megértette a hozzá szálló fohászt, és kegyesen rámosolygott h ségeshívére. A skarlátruhás teste lángokban tört ki; szeme helyén parázs vöröslött, koponyáján t znyelvektáncoltak. Baljósan elmosolyodott; aztán belelépett a fürkész zbe, és elt nt.

9

A lángoló alak messzire világított a kihalt lápvidéken; a t z érzéki mozdulatokkal nyaldosta körül, vörösárnyékokat táncoltatott körülötte, parázsarcát démoni visszfénybe vonta. Nem akart fölöslegesen rombolni,ezért visszafogta mágiáját; így nem változott körülötte lángtengerré az ingovány.- Hé, tolvaj! - kiáltotta érces hangon. - Eljöttem azért, ami az enyém!Rión egy zsombék takarásából rontott el , jócskán a t z fénykörén kívül; egész testét nedves, fekete iszapborította, csak magasba emelte, összemocskolt ujjai között hat hüvelyknyi borotvaéles acél szomjazott askarlátruhás vérére.

Az ordani hanyagul meglendítette karját, emészt tüzcsóva szántott végig a lápvidéken, füstölgkorombarázdát szántva a satnya f be. Telibe találta a tolvajt, s hátravetette rohantában, de mert a varázslónem akart gyújtogatni, a növényzet nem kapott lángra körülötte. Rión megtántorodott, haja, szemöldökeazonnal leperzsel dött, s testén kérgesre sült az iszapborítás. Mégsem hamvadt el álltó helyében, a nyúlós-nyirkos sárréteg felfogta a hirtelen kilobbanó lángok nagyját, s lehet séget kínált neki még egy utolsó,öngyilkos rohamra. pedig nem tékozolta el a sors kegyét, az ordani el tt termett, és rikoltva hasba szúrta. A késpenge forró fémcseppekké freccsent szét a mágus b rén táncoló lángok között, miel tt akár csakmegkarcolhatta volna. Lecsapó kobraként mozdult egy skarlátruhás kéz, lángujjak fonódtak Rión torkára, ésa leveg be emelték. A tolvaj ordított. Az ordani tüzes ujjai feketére perzselték a nyakát, hosszábanbelesültek a b rébe. Égett hús ocsmány b ze terjengett. A varázsló megvet en felhorkant, s elhajította magától lefegyverzett áldozatát.Rión csobbanva landolt egy szennyes pocsolyában, sisterg g zfelh k csaptak fel körülötte. Zihálvakapkodott leveg után, mint a partra vetett hal. Az inge szétnyílt, alatta kötésig meztelen volt, ahol a b rekilátszott a töredezett iszapréteg alól, mindenütt felhólyagzott és rákvörösre pirult.- A t rt! - mennydörögte az ordani.- Nincs nálam - köhögte Rión, ajka felhasadozott a szörny h ségt l, ám valahogy mégis sikerültelmosolyodnia. - Biztos... biztos helyre rejtettem. Nélkülem soha nem találjátok meg... A mágus parázsszeme r tvörös lobot vetett. Fenyeget en közelebb lépett legy zött ellenfeléhez.- Azt hiszed tán, nem tudlak kivallatni? - kérdezte vészjóslón, fölfelé fordított tenyerében forró lángvirágoknyíltak. Rión bomlottan felkacagott, egy másik kést rántott el az övéb l, s miel tt a skarlátruhás ráeszmélhetettvolna, hogy mire készül, szíven szúrta magát. Nevetése megcsuklott, hörgésbe fúlt, csupasz mellkasánélénkvörös folt jelent meg. A feje félrebillent, szája szélén véres nyálpatak csordult ki, aztán összerándult, ésnem mozdult többé.A mágus leeresztette a karját, szemöldökér l szikrák záporoztak. Jól van hát, a tolvaj önkezével mérte ki magára büntetését. Halála fájdalommentesebb volt, mintmegérdemelte volna, de még ez az utolsó, dacos gesztus is csak az ostobaságáról árulkodott. A Kobranyelv Sogron szent ereklyéje volt, nem fegyver, hanem ekevas, amellyel hívei belevésik titkos jelétYnev földjébe. A t z beavatottjai évszázadok óta hordozzák körben a világon, látszólag céltalanul ésértelmetlenül, hol erre, hol arra fordulva vele. De ha valaki mappát, irónt venne el , s térképre rajzolná ezarándokok kacskaringós útjait, nagy meglepetésben lenne része. A Kobraisten roppant srúnája egész Ynevet behálózza, a Shanice zordon sziklaormaitól a Shadoni-öbölhullámaiig. Már felerészt készen áll, s ha majdan, évszázadok múlva egy magányos beavatott befejezi,akkor felvirrad a dics beteljesülés napja - tüzek lobbannak fel szerte a világon, s egy elfeledett istenvisszatér, hogy könyörtelenül behajtsa h tlen hívein a tartozásukat. Ez a nyomorult porszem, aki sármocskosan fekszik az ingovány szennyében, nem is sejti, hogy milyenmagasztos dolgokba kontárkodott bele. És persze nem is állhat útjába a nagy tervnek. Bárhová rejtette el a Kobranyelvet, a beavatottak megfogják találni. Hiszen át tudnak lépni a t zön a tér bármely pontjára, ahol egy másik t z ég, és az a rubin a

r markolatában nem közönséges drágak , hanem egy cseppnyi szilárddá dermesztett, kristályos sláng,amely messzir l is útjelz ként világol Sogron valamennyi szolgája számára. A fáklyaként lángoló alak gúnyosan felnevetett, aztán sarkon fordult, habozás nélkül belelépett Rióntábortüzébe, és elt nt.A következ pillanatban félmérföldes g zgejzír robbant a lápvidéken.

10

Rión nyöszörögve kinyitotta a szemét, és harákolt egyet. Minden porcikája sajgott.

Nagy nehezen felült a pocsolyában, és addig tapogatózott maga körül, amíg megtalálta a t rt, amivelszínleg öngyilkosságot követett el. Ügyes kis szerszám volt, a tolvajok akkor szokták használni, haálverekedést rendeztek egymás között, amelynek leple alatt zavartalanul megkopaszthatták kiszemeltáldozataikat. Természetesen nem volt kiélezve, és ha a hegyére egy kis nyomás nehezedett, a pengeteleszkóposán visszacsuklott a markolatba. Ezzel egyszersmind megnyitott egy rejtett rekeszt, amit agazdája el leg negyed pint piros festékkel töltött fel. Megtéveszt életh séggel lehetett utánozni vele avérre men késeléseket. Rión hátrafordult ültében, és szemügyre vette a roppant páraoszlopot, ami csak most kezdett lassanszállingózva rátelepedni az ingovány színére. Nagyon fájt a szája, mégis engedélyezett magának egy kurta vigyort. Nem hazudott az imént, valóban jórejtekhelyet talált annak a nyavalyás t rnek. Hogy meglep dhetett a lángoló ordani, amikor kilépett a t zb l, és egy sötét mocsártó fenekén találtamagát!

BRIDGET WINTERSMESSZI PART

1

- Tudjátok, mi az egyik legnagyobb rejtély az életben? - A karvalyorrú, hullámos hajú férfi asztaltársainakigencsak fülelniük kellett, hogy a morajban el ne szalasszák szavait. - Micsoda? - kérdezte áhítattal a komoly tekintet fiú. Helybéli volt, az ivó vendégeinek zöméhez hasonlóanlenvászon köntöst viselt, melynek színe és mintázata élesen elütött a hullámos hajú és az asztalnál ülharmadik, öles termet férfi sötét öltözékét l. Edvin cwa Zahran, a nagydarab idegen világéletében a gyakorlatias megoldásokat részesítette el nyben:földszín b rruhája jól bírta az id járás viszontagságait, a port, a sarat, a megpróbáltatásokat. Magában csaklegyintett társa bölcselkedése hallatán, sajnálta a kölyköt, akinek épp válogatott zagyvaságokkal beszéliktele a fejét. Legalább nem a helyi isten mindenhatóságáról vitatkoznak! Elege volt ebb l a helyb l, a színesruháik ellenére színtelen gondolkodású emberekb l, a vallási kérdésekb l, és abból, hogy úgy bámuljanakrá, mintha valami különös és visszataszító állatfajhoz tartozna. Alig pár napja id zött itt, de alig várta, hogyhazaindulhasson, ó, azok a predoci borok...! Nagor wim Pagatot nem zavarták társa lapos pillantásai. is unta ezt a porfészket - Királyságnak nevezikmagukat! -, de ez nem akadályozta meg abban, hogy igyekezzék minél elviselhet bbé tenni kényszerfogságuk idejét.- Mi az a rejtély? - firtatta a fiú. - Az, hogy ha nem történik velünk semmi, a bárdok hazudnak a kalandjainkról, ha meg valami igazánfontos történik, mi hazudunk. A fiú - Yeh Sanih papneveldéjének eminense - csillogó szemmel hallgatta a kinyilatkoztatást. Emberfelettialakokat látott a távoli világból jött idegenekben. Harcolnak a jó ügyért, a gyengékért, küzdenek azelvakultság és a gonoszság ellen - amit mondanak, a tapasztalat bölcsessége, amihez fogható a Királyságegyetlen lakójának sem adatik meg. Nem mintha sajnálta volna, hogy hazájában, hála Yeh Sanihnak ésszolgáinak, századok óta béke honol, az idegenek történetei mégis leny gözték. Ezért szeg dött melléjük -no meg azért, mert érezte, neki jutott a feladat, hogy urának igaz útjára térítse ket.A kocsmában már senki nem hederített rájuk. Amikor beléptek, mindeki megnézte ket: egy papnövendék,és két furcsa öltözet férfi. Szép kis papnövendék, micsoda dolog, hogy színészek társaságábanmutatkozik? Az ivó vendégei ezzel le is zárták az ügyet: nem akadt köztük olyan dús fantáziájú - vagy líraialkatú - alak, akiben felmerült volna, hogy az idegenek valóban idegenek, akik néhány nappal ezel ttighallani sem hallottak róluk, országukról és istenükr l. A Királyság lakói hittel vallották, hogy csak ez a föld,csak ez az isten létezik, elképzelhetetlennek tartották, hogy valaha megváltozzék a helyzet. A változásvalószín tlen, s mint ilyen, elfogadhatatlan. Ahogy valószín tlen az is, hogy bárki elutasítsa Yeh Sanihtanítását, az élet alapvet igazságait. Zahran, aki fél füllel hallgatta csak társa elmélkedését, fanyalogva méregette a jelenlév ket, napról napralesújtóbb véleménnyel volt róluk. Birkák ezek, nem emberek. Békés, engedelmes nyáj: mértékkelfogyasztják az italt, félhangosan beszélgetnek, s nyilvánvaló tisztelettel néznek erre a kölyökre. Hátsenkinek sem jut eszébe, hogy az efféle suhancokat vétek komolyan venni? A napok múlásával mindazonáltal egyre több, az idilli környezethez nem ill apróságot fedezett fel. A pultmellett álló férfiak egyikének haragosat villant a szeme, ahogy megragadta hangját túlságosan felemelszomszédja karját. A vendégek némelyike üres tekintettel pillantott a fiúra, a jövevények asztalát azonbannem csak k kerülték el, Zahran néhány évvel korábban, egy lázjárvány idején tapasztalt utoljára effélegyanakvást.Felsóhajtott. Alig egy hete érkezett ide Pagattal. Gyanította, nagyon messze járnak hazulról pedig egyikük sem vágyottilyen utazásra. Romok közt tallóztak Anublien rengetegében, de gonddal kerülték az si maradványokat,épp elég történetet hallottak olyan kalandozókról, akik ödöd- és hatodkori kincsek után kutatva nemkívánatos felfedezéseket tettek. Azt, hogy egy alig hatvan éve romos épületben Kapu rejt zzék, melyegyetlen szívdobbanás alatt egy istenekt l elrugaszkodott porfészekbe repíti az óvatlanokat, Zahran egészÉszak szégyeneként értékelte. Mindenütt fej- és embervadászok, varázstudók, kémek nyüzsögnek - miértnem fedezte fel senki, hogy az elhagyott kolostor falai közt efféle titok lappang? És ha tudták, miért nemtettek valamit? Zahran biztosra vette, hogy aki Ynevr l idekerül, mély nyomokat hagy maga után - spionokat, hittérít ketés szélhámosokat azonban hiába keresett a Királyságban. Mind meghaltak volna? S hozzá olyan gyorsan,hogy hírüket sem hallani?- Megbocsássatok - emelkedett fel az asztaltól -, mindjárt jövök.

Kint leszállt az éj. A város lakói lassan megvetették ágyukat, a kutyák elcsendesedtek, a kövezett utcákoncsak a kimaradozók és az rség katonái jártak. Zahran megállt a kocsma el tt, és elt dött. Nem szívesentette - gondolkodás általában Pagát feladata volt, barátját azonban szemmel láthatólag inkább a helyi vallásés történelem titkai, meg az ostoba szokások izgatták, eszébe sem jutott, hogy a távozás útját keresse. Zahran a szomszédos ház falának vetette a hátát, de nem igyekezett beleolvadni a sötétbe. Hátha valakihorogra akad, reménykedett, bár tudta, hogy egy helyi papnövendék, mint asztaltárs, nem javítja az esélyeitarra, hogy egy megfelel alvilági kapcsolatokkal rendelkez tolvaj kivesse rá a hálóját, sem arra, hogy egypapoktól irtózó helybéli szóba elegyedjen vele. Valóban nem volt szerencséje: az ivóból távozók egy része mogorván biccentett felé, másokkeresztülnéztek rajta, a többség azonban észre sem vette. Tolvajok, kéreget k nem mutatkoztak, egyetlensompolygó alak sem zavarta a környék bosszantó nyugalmát. Zahran reményvesztetten legyintett, s úgyhatározott, inkább visszatér társaihoz. A hátramaradt kevesekt l idegen volt mindenfajta rendbontás, az est leszálltakor tiszta térít könéktelenked bor- és zsírfoltok árulkodtak csak arról, hogy a királyságbéliek is gyarló emberek. Zahranlezökkent üresen hagyott faszékére, utálkozva pillantott végig a halvér társaságon, majd ismét fülelnikezdett.-... mert a véres gy zelelem olykor vereség inkább... - hallgatta a magyarázat végét. - Hé, fiú! - szólt közbe, miel tt a kölyök újabb kérdést tehetett volna fel. A tág ra nyílt szemek felé fordultak.- Mondd, sosem hallottál emberekr l, f leg csavargókról, akik megbocsáthatatlan istenkáromlást vagy máseffélét követtek el, s ezért gyorsan bezárták, netán felkötötték ket?Igen, sajnos épp erre az értetlenségre számított. - Hát... a törvényszeg ket természetesen megbüntetik. De miért követne el bárki istenkáromlást? Azért, mert a magunkfajták fejébe nem a ti hülye elveiteket tömték, marhanyelv! füstölgött Zahran, dehallgatott: Pagát napokig morogna, ha elüldözné egyetlen használható hírforrásukat. - Akadnak megtértek - folytatta a fiú. Lelkesedés költözött a hangjába. - A Második Próféta is közéjüktartozott. Ifjúkorában tagadta Yah Senih tanításait, tivornyázott, párbajban embereket ölt, léhaságrapazarolta élte napjait. Id vel aztán belátta Yah Senih igazságát, s megtért az egyház kebelére. Istenünk,sajna, hamarosan magához emelte, így érett bölcsességében nem lehetett sokáig részünk. - Na látod, fiam - sóhajtott Zahran. - Lehet káros az egészségre az is, ha valaki egy kortyot sem iszik.Hozass még egy kancsó bort, nehogy id el tt kelljen távoznod ebb l a világból!A fiú lassan ingatta fejét. - A Próféta nem halt meg: Yah Senih valóban magához emelte! Csak a képmását, a szobrát hagyta ittemlékül nekünk... Remek egy isten, hagyja, hogy a prófétája k vé váljon, kajánkodott Zahran, aztán mást gondolt, éselkomorult. Lehetséges volna, hogy az itteni csuhások képesek k vé dermeszteni a bajkeverjövevényeket?- Sokakkal el fordul nálatok, hogy... csak egy szobor marad utánuk?- Kizárólag a prófétákkal. És csak azért, hogy mindig emlékezzünk rájuk.Zahran és Pagát összenéztek. Hogy is van ez? Aki k vé válik, az próféta lesz, vagy aki próféta, annakel bb-utóbb k vé kell válnia?- Hol állnak azok a szobrok? - firtatta Pagát.- Hát a f templomban.- Valamennyi?- Nem érted - mormolta a fiú. - A legutolsó próféta mindig felváltja az el t. - Megváltozott a hangja,ércesebb, meggy bb lett, Zahran most el ször tudta elképzelni, hogy százak el tt szónokol uratemplomában. - Az Els Próféta régen, nagyon régen érkezett közénk. Messzir l jött, meglehet, istenországából. Elmondta az igazságot, tanított, nevelt, és elhozta a fényt. volt a Hittérít . A Második Prófétajött, látott... és nem hitt. Vétkezett és b nözött, törvényt szegett és kárt okozott, majd megtért, istendics ségét hirdette, s távoztáig megtartotta parancsolatait. volt a B nbánó. A Harmadik Prófétaészrevétlenül jött és észrevétlenül ment, figyelt, látott és beszámolt. volt a Szemlél . Istenünkvalamennyiüket magához emelte. - Rövid szünet után folytatta: - Az Els Próféta idejében épült a

templom. Amikor elkészült, a Hittérít az örök boldogság hónába távozott, de a szobrát örök mementó-ul az oltár mellett hagyta. Amikor a B nbánó a nyomdokába lépett, szobra felváltotta a Hittérít ét az oltármellett. Mostanság a Szemlél figyel bennünket onnét, az képmását láthatjátok, ha szertartásramentek. - Mikor éltek tulajdonképpen ezek a próféták? - Zahran hangjában tiszteletlenség bujkált, de a fiút mostnem zavarta a dolog. Épp ellenkez leg: örömmel töltötte el, hogy a faragatlan idegen végre érdekl dni kezdYah Senih tanításai iránt.

- A Hittérít majd' egy évezrede hozta el nekünk a fényt. tanított bennünket Yah Senih hitére éstörvényeire. A B nbánó alig háromszáz éve élt. tanított a megbocsátásra, és arra, hogy b nösökb l isválhatnak igaz emberek. A Szemlél l mit sem tudunk:Yah Senih nem tartott méltónak bennünket arra, hogy titkába avasson. - Elbizonytalanodott. -A Szemlélképmása egy harminc év el tti reggelen jelent meg az oltár mellett, és mi késve bár, de elfogadtukigazságát. - Halkabbra fogta hangját. - Egyesek szerint a Szemlél t azért küldték, hogy lássa,megbántuk-e b neinket, követtük-e a B nbánó példáját. És akadnak, akik Yah Senih ítéletére várnak,mondván, továbbra is b nösök vagyunk. Mi azonban elvetjük ezt az álláspontot - acélosodott meg a hangja.- Istenünk mindent lát - miért kellene prófétája megfigyeléseire támaszkodnia?Szép mese volt, de Zahran épp a lényegét nem értette. - Miért nem marad ott minden prófétátok szobra? Nincs elég helyük abban a f templomban?- Mindig az utolsó prófétára kell emlékeznünk - közölte a fiú.Pagát közbevágott, megakadályozta, hogy Zahran valami sért t mondjon: - A Hittérít l, gondolom, keveset tudtok, mint mondtad, jó egy évezrede keresett fel benneteket. De ki volta titokzatos Szemlél ? Tudjátok-e, honnét jött, mi lyen családból származott?A fiú elbizonytalanodott. - Mindezt homály fedi, súlyos érvet adva azok kezébe, akik szerint Yah Senih azért küldte hozzánk, hogylásson, halljon és ítéljen. Nem sikerült megállapítanunk, hol született, ki volt - ennek ellenére ostobaság égiküldöttnek látni t. Most, hogy más világok létezésér l is hírt kaptunk t letek, cáfolhatatlan bizonyítékunkvan arra, hogy nem csak az égb l érkezhetnek hozzánk látogatók. - Zahranra tévedt a pil-lantása. - Igen, nem csak az égb l...- Hát a B nbánó? - mordult rá a kalandozó. - A B nbánó feltehet leg vidéki családból származott, gyermekkoráról szinte semmit nem tudunk.- Nocsak. Az övér l sem? - somolygott Zahran.- Az ifjúkoráról már igen - felelte önérzetesen a fiú. - Kezdetben értéktelen verseket írt, a bort és a n ketdics ítette - nem ajánlom ket. Nem tiltjuk ugyan az olvasásukat, de magára adó nemes nem fecsérli azidejét efféle potomságra. A himnuszai viszont valóban csodálatosak!- És a bordalai? - kérdezte Zahran, csak hogy bosszantsa a fiút.

A papnövendék elutasító válaszra készült, de ura mást sugallt neki. Lássa csak be az idegen, hogy egynálánál züllöttebb és felületesebb lény is képes volt oly mértékben szeretni és hinni az istent, hogy méltóváváljon a legnagyobb megtiszteltetésre! Szavalni kezdett hát a n i test szépségér l és a bor mámoráról. Pillantása elkalandozott, nem vette észrea megrökönyödést az yneviek szemében, csak arra figyelt fel, hogy szavába vágva ismeretlen nyelvükönkezdenek beszélgetni.- Hallottam már ezt a verset - dünnyögte Zahran. - Bármibe lefogadom, hogy hallottam már!Pagát karvalyarca rezzenéstelen maradt, csak a szemében bujkált kajánság.- A corlani Abeol költeménye, nagyerej barátom, alig pár éve terjedt el a kalandozók közt. ügy t nik, akirályságbéliek B nbánója nagy züllöttségében nem átallott verseket lopni.- Verseket lopni? Kit l? Netán saját magától? - Zahran a fejét csóválta. - Hát nem nyilvánvaló? Abeolrákapott, hogy Észak uralkodóinak feleségeit l és ágyasaitól hajfürtöket gy jtsön. A szenvedély id vel úgyelhatalmasodott rajta, hogy a nyomában járó bérgyilkosok néhol egész fogadókat töltöttek meg, forró lett alába alatt a talaj, el kellett t nnie. A Lorn alsó folyásánál látták utoljára. Azt beszélték, az Alidar-tóba fúlt,de ezek szerint ide menekült. - Felkacagott. - Szép kis próféta, mondhatom!- Ne ítélj elhamarkodottan... - intette Pagát.Zahran összesz kült szemmel nézte társát.- Ugye nem arra gondolsz, hogy csak akkor van esélyünk hazajutni, ha ezentúl ostoba himnuszokatgajdolok, és mélyen vallásos idiótának tettetem magam?A karvalyorrú tenyerébe támasztotta állát.- Ezt a szerepet már eljátszották el ttünk. Ha szabadulni akarunk, valami eredetibbet kell kitalálnunk. A fiú szava elakadt. Értetlenül bámult a vitatkozókra, ide-oda kapkodta a fejét, az erv nyers és fenyegetnyelv volt a királyságbeliek fülének.- Valami baj van? - próbálkozott bátortalanul, de ügyet sem vetettek rá.- Agyalj ki valamit, és fogjunk hozzá! - sziszegte társának Zahran. - A hideg futkároz a hátamon ett l ahelyt l, valami azt súgja, nem olyan jámborak ezek a népek, amilyennek els pillantásra látszanak.- Szeretnék néhány napot itt tölteni - mormolta Pagát. - Ha találunk végre egy asztronómust, kideríthetjük,hol vagyunk voltaképpen. Gondold csak meg...Zahran felhajtotta maradék borát - ez megnyugtatta valamelyest.- Mit kéne meggondolnom? El tudod képzelni, hogy itt éljük le az életünket?

Hogy a magunkfajták közül bárki itt éljen? - Az asztalra csapta a kupát. - Rajta, észlény, találd meg ahazavezet utat!Pagát vállat vont. - Ráérünk. Zahran a fiúhoz fordult. Szeretett volna valamit kihúzni bel le a Szemlél dér l, a prófétává válásról, desemmi hasznosat nem tudott meg. Egy id után elvesztette a türelmet - Foglaljuk össze - dünnyögte. - Aprófétává válásnak egyetlen kritériuma van álljon a szobrod az isten oltára mellett. Ha ez megtörténik,mindegy ki voltál, prófétának tartanak. Ha egy próféta története kicsit zavaros vagy érthetetlen, a papjaitokmegmagyarázzák, és attól kezdve az úgy van, aki mást mond, eretnek, és jaj neki- Különös tehetséged van ahhoz, hogy rossz fényben tüntesd fel a helyénvaló dolgokat, uram - feszengett afiú. - A hit homályos, a törvények azonban világosak Ez az els törvény. Tökéletlen ember létünkre hogyanis próbálhatnánk megítélni mindazt, amit országunk legbölcsebbjei, a papi tanács tagjai is csak hetekig tartóelmélkedés után tudnak eldönteni?- Egyház! Papi tanács! - fakadt ki Zahran. -A legnemesebb elveket is képesek tönkretenni. Tudod mit, fiam?- Képén mosoly derengett fel. - Hallhatsz t lem néhány erkölcsi elvet. Pagát szemében különös fény villant, ahogy társára pillantott, de közömbös képpel állt fel.- Gyerünk a templomba.- Micsoda? Mi ütött beléd? - hüledezett Zahran. - Mégiscsak érdekel a hazajutás?Nem szoktad ilyen gyosan megggondolni magad!- Semmi kedvem végignézni, ahogy kocsmai kötözköd ket csinálsz bel lük - mondta a karvalyorrú. - Nemengedhetem, hogy a prófétájuk légy.

2

Szavamra kár, gondolta Zahran, miközben a hideg, sötét utcákon át a f templom felé tartottak. Akad néhánymegszívelend tanácsom a helybelieknek, azok, akik utánunk jönnek, nyilván hálásak lennének aváltoztatásaimért. Valahogy így kezdeném: „Sose alkonyuljon rád józan f vel!" Pagathoz fordult.- Komolyan azt hiszed, hogy ha belefognék... A hullámos hajú lassan bólintott. Balja a nyakában függ szent szimbólummal babrált, a Sólyomholdhidegen szikrázott a csillagok fényénél.- ...talán tényleg próféta válna bel led. - Pagát társa szeme közé nézett. - De le het, hogy ebbe a játékba,bárki legyen is, már nem menne bele az istenük, nem kockáztathatom, hogy mindörökre itt ragadjunk. Egykett re a templomba értek. A környéken már senki nem járt, az ablakok sötéten ásítottak, csak itt-ottvirrasztott néhány ember, itt-ott vetett fénykört a függönyökre gyertyaláng. Micsoda rend, morfondírozott Zahran. Mindenki korán aludni tér. Biztosan koránkelnek, engedelmesendolgoznak és templomba járnak, ahogy a törvények követelik. A f teret bevilágították a sarkokon elhelyezett kandeláberek, a templomot valóságos fénykoszorúba fogtáka falára er sített gyertyatartók. Zahran nagyobb épületre számított ennél az egyszer , sima falú félgömbnél,stukkókat, cirkalmas faragványokat várt, de gondosan elegyengetett, fehérre meszelt falakra hullott atekintete.- Bemehetünk? - bizonytalanodott el.- Már nincs választásunk - dünnyögte Pagát. A templom belseje sem hazudtolta meg külsejét. Akár a szép n nek, az épületnek sem volt szükségecicomára: a süllyesztett padlatú helyiség falain ezernyi apró gyertya égett, szikrázásuk feledtette, hogy a kmögöttük csupasz és rideg. Ahogy a dámának elegend ék a hajkorona, a templomnak sem lehetett különbmennyezete a Királyság fölé boruló égboltnál. Zahran beléptekor tüstént a szobrot kereste, a gyertyák és csillagok ragyogása azonban elfátyoloztatekintetét. Fejét rázva igyekezett Pagát után, aki az oltár felé vette útját. A fiú néhány lépéssel lemaradtmögöttük. Kicsúszott a kezéb l az események irányítása, már semmit sem értett, tehetetlenül sodródott ajövevények után. Az oltár durván megmunkált k tömbje a körív északi oldalán emelkedett, mellette kitárt karú férfialak ágált,széles szegély , b köntöst viselt, vonásai rejtelmesnek t ntek a gyertyafényben: a Harmadik Próféta, aSzemlél .- B nösök! - harsant a csillagok alatt Pagát kiáltása. Az árnyak közül görnyedt hátú, izzó szem vénember lépett el , ujjai végén szikrák pattogtak. AMéltóságos! A fiú ismerte, de nem tudott szólni, sem ereje, sem ideje nem maradt rá. A hullámos hajúidegen félretaszította az Atyai Törvényszék vezet jét, az egyház ellen vétkez k legf bb bíráját. Kiáltásharsant, megrebbent a gyertyák lángja.Az idegenek az oltár mellett álltak, fenyeget n vibrált a fény, mindenfel l papok, templom rök rohantak el .A fiú iszonyodva hátrált, megbotlott, már nem látta, csak érezte a kavarodást, aztán kemény ütés érte afejét, s az öntudatlanság palástja minden mást elfedett el le.

Zahran ugrott, pörölyszer öklével a kölyköt letaglózó r arcába vágott. Hallotta a villogó szem vénemberkiáltását. Riadó! Ezt elszúrták. Pap bukkant fel jobbról, a karját emelte. Kránra, hisz ez varázsolni akar! Mostmajd elválik, mekkora a hatalmuk - és hogy mihez kezdenek vele. Pagát hajítót re megvillant, szívének kedves ívet rajzolt, s egyenesen az ellenség szívébe talált. Zahranmegperdült, kardot rántott, és a közeled papokra és rökre vetette magát. Meg akarta tisztítani az utat akijárat felé, hogy elt nhessenek. Majd visszajönnek prófétáskodni, ha elcsitul a felfordulás. Pengéje újra ésújra lecsapott, nyomában kelme hasadt, vér fröccsent, egymásra zuhantak a súlyosan sebzett támadók.- B nösök! - rikoltotta ismét Pagát. - Rabtartók és hóhérok vagytok, pokolra veletek!Zahran eltaszított magától egy sebesült katonát, és odafordult. Társa az oltár, a szobor mellett verekedett,szeme szikrákat szórt, t rkardjával a halál mintáit metszette maga köré. Már megint nekem jut a neheze,gondolta a nagydarab ember. Pagát intésére is az oltár felé lódult - két újabb vágás után mindenkielkotródott az útjából.Pagát elmosolyodott. Intett, a próféta szobra felé lépett - és beleveszett egy vakító villanásba. Zahran megtorpant. Szóra képtelenül bámult a koalákra, melynek vonásai valahogy megváltoztak. Magas homlok, karvalyorr, vállig ér sörény. Tépett incogno a b köntös helyén, nyakban függ szentszimbólum mintha még mindig a csillagfényt tükrözné... Hátulról és oldalról négyen ugrottak Zahrannak, megpróbálták a padlóra teperni. Az öles termet férfifelordított, lerázta ket. Nem érezte combjában a lándzsadöfést, kardja lecsapott, ballal elhajított t re egynyílpuskás alak torkába vágódott, aztán, a fájdalommal együtt, ráköszöntött a megvilágosodás is.Nekirugaszkodott, fejjel vetette magát Pagát szobrának. Lelke mélyén kemény ütést várt, de nem torpantmeg - így, hatalmas testének teljes lendületével bukott a semmibe az el tte megnyíló Kapun át. Esküdni mert volna rá, hogy a nyakát szegi, esését azonban magas f és sebtében összehordottlópokrócok tompították: megérkezett isten országába.

3

A két férfi - az öles termet , meg a karcsú, karvalyorrú, hullámos hajú - egy dombgerincen felezte meg lovát.Két álló napon át vágtattak északkeletnek, alig beszéltek, de még a rájuk zúduló zivatarban is örömüketlelték.- Szegény kölyök - sóhajtott a b rruhás. - Valahányszor eszembe jut, hogy miattunk majdnem...- Kiheveri - biztosította a másik. - Azzal, amit látott és átélt, megcsinálta magát odaát: szent ember lesz holtanapjáig. Ha valaha visszatérünk oda...- Soha!- Hát - dünnyögte Pagát -, akárki a következ , nem irigylem: pokolian nehéz lesz a dolga.Hallgattak, és elnézték a keleti láthatár felett függ ezüstkék holdat.- Tudod, mi az egyik legnagyobb rejtély az életben? - tudakolta a karvalyorrú.- Ha semmi nem történik, hazudnak rólunk a bárdok, ha valami igazán érdekes történik, mi hazudunk.Összenéztek és bólintottak: értették egymást. Visszatértek az útra, és tovább poroszkáltak a völgyben terpeszked város, Eren kapuja felé.

4

Az Okuni krónika írja:„Az Els Próféta régen járt az emberek között. Isten országából jött, az igazságra tanított, és elhozta

nekünk a fényt. volt a Hittérít , kit ideje kiteltével a mi urunk magához emelt. A Második Próféta jött, látott, és nem hitt. Vétkezett és b nözött, törvényt szegett és kárt okozott, majdmegtért, hogy isten dics ségét hirdesse, s minket a parancsolatok megtartására neveljen. 0 volt a B nbánó,s mert tetteivel rászolgált a legfels bb kegyre, ideje kitekével elfoglalhatta helyét urunk jobbja fel l. A Harmadik Próféta észrevétlenül jött és észrevétlenül ment, figyelt, látott és beszámolt mindenr l. volta Szemlél , ki dolga végeztével visszatért urunk oldalára. A Negyedik Próféta röpke napokat töltött csak e földön. Látta, hogy a Hittérít igéit elferdítették, hogy a

nbánó példáját nem követik, hogy a Szemlél igazat szólt... s mindkét orcáját elsötétítette a harag.Fegyvert húzott hát, és büntetett.

volt a Bosszúálló. Mid n bevégezte m vét, visszatért urunk hónába - kétarcú szobra és emlékeazonban máig a f templom lakója, megremegtetvén a hitetlenek és zsarnokok szívét..."

JAN VAN DEN BOOMENAZ ÁRNYÉKFEST

1

A megbízó titokzatos volt, ahogy majd' mindegyik az... lagalábbis szándéka szerint. Cs rte-csavarta a szót,vörös posztósüvegét forgatta, de még csak a fontoskodó utalásokig jutott mondandójában. A klánf nök a kezeit figyelte, azokból próbált valamit kideríteni az árnyékköpönyegbe burkolózó alakról, decsak idegesen mocorgó ujjakat látott, melyek fogoly állatokként mocorogtak a süveg belsejében. Az arcrejtve maradt, az árnyak elpalástolták a vonásait, csak a szemek villantak olykor, ahogy az Ilho-mantariszobrát rejt fülke el tti gyertyák lángja sercegve a leveg be mart. A megbízó, noha viselkedése nem erre utalt, Famor lehetett, mégis Pietorként beszélt. A klánf nök -meglett korú spamagitor - nem tette szóvá a dolgot, és nem is adta jelét felfedezésének: senki sem szereti,ha átlátnak rajta. Ha leereszkedik hozzájuk a nemes, az kizárólag az dolga.- Hát err l lenne szó.- Ennyi pénzt áldoznátok egy közönséges fest életéért?- Nem közönséges fest : csak fejezheti be a munkát. Az Úrn áldása van rajta, de félek, nem sokat ér, hamérgezett acéllal kerül szembe. Szent és jámbor ember, nemigen ért a fegyverekhez.- Van éppen néhány kit fegyverforgatónk - sz rte fogai közt a klánf nök.Vaskos zacskó került el az árnyékköpönyeg red i közül.- Nekünk a legjobb kell.Az erszény tompán csörrent, ahogy a megbízó az asztalra tette.

2

Cynthar t dve nézte a csatorna mocskoszöld vizét. Utolsókat harapott a reggeli kenyérb l, egy nagyobbsarokkövön ült, hátát az ezeréves falaknak vetve, s id nként morzsákat hajított a t le két méterre úszkálóhattyúpárnak. A madarak izgatottan taposták a vizet, mögöttük hosszú keskeny csónak siklott bánatosvisszfényeket lopva a hullámokra. Szemközt nem volt járda a csatornaparton, a mohos aljú fekete házakhideg árnyékba vonták a kanálist. A két madár fejét kíváncsin félrehajtva bámulta a fejvadászt. Az Iker leginkább valami szurtos inasnaklátszott, ügyetlen segédnek, aki még ennyi id alatt sem tudta a mesterfogásokat elsajátítani. Haját feketérefestette, s vékony szíjakkal kötötte fel.Arcát mészfoltok pettyezték, akárcsak b ujjú ingét, kitérdelt kanavász nadrágját és a puha talpú bocskort,ami a könny csizmát váltotta fel. Nagyot nyújtózva kelt fel, s visszaindult a mesterhez. Nyugodtan hagyta magára füstös m helyében azöreget, a kicsiny kápolnának a csatorna fel l csak az az egy bejárata volt, melyen f hajtva most lépett be. Amásiknál - amely a sz k udvarra nyílt, a kis m helykalyibához - az odakint totyogó tyúkok és libák álltakrséget. Messzir l jelezték volna, ha valaki az udvart határoló magas falakon keresztül közelít.

A m vészetek soha nem voltak különösebb hatással Cyntharra. Nem mintha nem érintette volna megnéha egy épület vagy vers szelleme - egyszer en nem tör dött többet velük, mint azzal, milyen fák n nek aSárkány-csatorna partján. Közönyösnek, meglehet barbárnak nevezik, ha úri társaságba kerül, csakvállrándítással válaszolt volna. Nem engedhette meg magának, hogy ilyen dolgok vonják el a figyelmét.- Mint a kahrei masinák, olyan vagy. Jársz-kelsz, ha rászorítanak, ölsz. Tényleg nem tetszik ez a kép,Cynthar? - Vyrn, valahol a messzeségben. - Ne vonogasd a vállad, legalább vess rá egy pillantást! Hát nemérzed?- Nem arról szól a dolog, amit érzek. Ez... fölösleges.- Pedig érezned kell. Hiszen ki tudja, mi járt a gazember fejében amikor ecsetet fogott?- Azt sem tudod, az enyémben mi jár.- De azt legalább sejtem. - Mosoly. - Sejtem, úgy bizony... Most, hogy már két hete volt a külvilág számára egyszer inas, ha nem is tudta, mi jár az öreg fejében,legalább érezte mit akarnak a ráncos kezek. A kápolna kicsiny volt. Húsz lépés hosszú, nyolc széles, és legalább két ember magas. Szerény törpeTharr bármely katedrálisa mellett. Lágy boltívek, büszkén feszít ablakrések, s körben a falakon az öregmester álma. Be kellett ismernie, hogy leny gözve áll az alkotás el tt. Meglehet, mert vett id t rá, hogymegnézze. A vékony ablakokon beszüreml fényben tompán sej lettek a freskók. A kicsiny, sárkányszemnyi ajtótólindultak az aranyozott indák. Buja kígyófonatokba sz tte ket a mester, behálózták a falakat, keretet

rajzoltak a képeknek, magukba fonták a kyr sorminták mennyezetr l n tt okker szalagjait, lépcs t tartottak amitikus h sök lábai alá.Állatok hajoltak egymás felé az öreg akaratából. Hollók, a szárnyuk összeér, r t farkasok, ahogy a holdakranéznek, mantikorok, egyszarvúak, aranykörm , üvölt angyalok. A kyr h sök körbe az ablakok sápadt réseimellett, hajuk napfényb l font koszorú, bal kezükben fegyvereik egymást segítik, jobbjuk kenyeret tart. Mindfölött a tárt szárnyú holló. A mennyezeti freskó is kész volt már egy híján. A festékfoltos deszkákból róttbonyolult állványon pislogó gyertyák és lámpások fehér foltot világítottak meg. A freskót uraló alak árnyakbólrajzolt köpenye mellett csak óvatos, szénnel húzott vonalak sejlettek. De aki a foltra pillantott, rögtön el isfeledte. Ellenpontja kioltott minden mást maga körül. Az aranyozásra váró rúnák, a vérszín és ezüst holdkétfel l, a jobbján térdepl szárnyas oroszlán kihunyt, mert a mennyezeten uralgó n nem akarta, hogy másis létezzen mellette. Kéken leomló fürtök, árnyakból összefolyt arc, szép és uralkodó egyszerre. Homálybólmaga köré gy jtött hullámzó ruha, sötét, mégis lágy tekintet. Viharfelh kb l és szi árnyakból születettistenn .Morgena. A balra nyíló ajtó fel l halk szöszmötölés hallatszott, a zárt udvar éles, fehér fénynyalábot ásított ateremre. Az állványokat világította meg körben a falak mentén, s egy emberes asztalt középen, rajtacserépedényekben a különböz festékek. Lassan ismerte mind: ólomfehér és vörös, cinóber, okker, s akülönböz földbéli kövekb l nyert kékek és zöldek. Szerte az asztal körül kaotikus halmokban csöbrök vízzelés mésszel, ecsetek garmadája, szarutülök valami gyanús folyadékkal, faszéndarabok és tojáshéj. Csontbólés halhólyagból f zött enyv, színezett lakkok, ragadós csuprokban mézga, minden úgy amint az öreg szentáhítatában szertehagyta ket. A festékes rongycsomók színes hegyláncok a foltos köveken, egy kis székentekn chéj egy görbe bicska társaságában. Jókora barna tyúk lépdelt be komótosan a h vösre, valami ehet után keresgélve a z rzavarban. Cynthar ellépett mellette, kisétált a tyúkszarpettyes udvarra. Az öreg hunyorogva guggolt a parázsló t zmellett, s kend n átszitált hamuból formált nedves pogácsákat dugdosott az üszök közé. A füst bodorodvaszállt Shulur vakító, kék ege felé.- Na - nézett fel a fejvadászra - elég volt, Gott? Remélem megtömted a bend det, mert estig nem lesz más. Minden kasztbéli szabályt felrúgva beszélt. Ha nem is tudta biztosan, hogy segéde fejvadász, Cynthar aravaszán csillogó szemek mélyén látta, hogy az öreg legalábbis sejti a valóságot. Ez sem változtatottazonban a tényen, ahogy a mester a világ folyását figyelte. Nem érdekelték a szigorú társadalmi szabályok,s hogy Toronban mindenki tudja, hol a helye. Amolyan kasztokon kívüliként élt, és ami a legmegdöbbent bbvolt, úgy t nt, semmilyen bántódása nem esik a dologból, úgylehet igaz, amit mondtak róla: talán magaMorgena vette a szárnyai alá.Ha egy halott hatalmú istenn megtehet még ennyit, hát tegye. Mert az Árnyak Úrn je rég elvesztette híveit, elenyészett a háromfej szörnyisten, Tharr növekvbefolyásában. Ami kevés híve még maradt, más néven isteníti t, másra használja fel a régi dics séget. Cynthar korábban is hallott róla, hogy a sötét hölgy mégsem nyugodott bele hívei elvesztésébe. Hacsekély is az a hatalom, amit más neveken, más áldozatokból tudott gyúrni, ezredévek alatt mégis sikerültlegalább magát megmentenie a pusztulástól.Nem halt meg. Nem enyészett el az Isteni Síkokon túli derengésben. Három éve hallott el ször egy apró kolostorról, valahol a keleti tartományok legszélén, s azóta már acsászárvárosban is megjelentek hívei. Nem gyorsan, mint valami járvány, de közelít. Lángolószem hív khurcolják mindenüvé, Tharr fogcsikorgató átkai ellenére. Nincsenek többen, mint könny a tengerben, s aHáromfej elsöpörhetné ket, ha félne, bármit is mondanak a sz rcsuhás Nyolcadik Próféták. Bármit ismond a nép.Egyvalakire azonban hallgatniuk kell.

3

- Morgenát életben hagyják. -A magitor koppanva tette le az ónkupát. Az asztal barázdáit simogatta, olvasottbel le, játszott velük.- Tharr mindig is azt csinált, amit akart. - Cynthar hátrad lt a székkel, a támla a meszelt falnak koccant. - Hamegunja, úgyis elsöpri.- Amíg Cerresailas az Udvarban van, alig hiszem.- Mit talált ki a vén vajákos? A magitor rosszallón nézett rá. Cynthar nem tudta eldönteni, ez neki szól, vagy a tiszteletlen hangnak,amit a császár Prófétájával szemben megengedett magának. Ha más ül vele szemben, az Iker nem is lettvolna bizalmas, még itt az er dön belül sem.Egyedül az öreg boszorkánymester hallhatta t így beszélni.- Sok mindent suttognak...

- De amit suttog a császár fülébe - szólt halkabban Cynthar -, az úgy is van.- Egyel re nem uszítja rá aHáromfej papjait. Kyria kívánja így. A sötét hölgy hálát adhat a császárnak.- Vagy Cerresailasnak.A magitor önkéntelenül is körülnézett. Cynthar hószín üstökébe túrt.- Tharr békét hagy neki. Amíg Cerresalias véletlenül meg nem hal, tette volna hozzá Cynthar, de nem mondta ki.

4

- Elkezdheted vizezni a falat, Gott. Addig én megkeverem amit rákenünk. Napközépre járt az id , a tyúkok is az árnyékokban kapirgáltak. A mester kezét csíp re téve figyelte asegédét. Háta mögött a mocskos deszkák közé hordott disznótrágyában melegedtek gondosan lepecsételt,kivájt tölgytuskói. Vizeletbe és ecetbe lógatott réz- és ólomlapokkal voltak teli, híján ne maradjon a mester aszínez anyagoknak.- Legalább ezekben bízhatom - mondogatta néha az öreg a homlokát ráncoló Ikernek. - Csak id kérdése,és kiizzadják nekem, amire a falaknak szüksége van.Kivillantotta csorba fogait. Soha nem állta meg, hogy ne próbálja beavatni segédét a szakma mélyebbrejtelmeibe, miután látta, hogy rajzolni nem tud, s az így szerzett tudást nem használhatja az boldogulásaellenében.- Kénb l pedig háromfélét ismer a tudomány. Fehéret, feketét és sáfrányszín t. Ha kövön megtöröd, és... -fényesen, fürgén csillanó, higannyal teli üvegcsét emelt a szeme elé - ...két rész él ezüsttel kevered, majdagyaggal körülvéve felhevíted, cinóbert nyerhetsz. Igen szép szín , s a növényi nedvekt l eltér en mésszelis keverheted, ha a falra használod. Órákon keresztül okosította festetthajú inasát, és Cynthar nem utasította vissza, türelmesen, mosolyogvahallgatta a gyorsszavú öreget, figyelte száraz, festékmarta kezét, melyek oly lágyan, annyi szeretettel fogtákaz elszenesedett venyigét, vagy az ecseteket.

- Na, irány fel az állványokra! - hallotta ismét a türelmetlen nógatást - Soha nem leszünk készen. Bólintott és indult, de máshol járt az esze. Az el bb, ha csak egy pillanatra is, de egy arcot látottmegvillanni a magas k kerítés felett idelátszó ház egyik ablaküregében. Ott ahol eddig csak zárt spalettákranézhetett. Egy arcot, amelyet ma már látott.Ha nyugodt akart maradni, ha biztonságban akarja tudni az öreget, mihamarabb rá kelljönnie, hol. Ha h akar lenni Esküszavához és a Biztos Kez Hölgyhöz.

5

Óvatosan, a vastag ecsettel nedvesítette meg a falat az Úrn lábától balra hever alak szénvessz velmegrajzolt alakja körül. Az állvány nyikorgott, recsegett alatta, de egyel re nem fenyegetett felborulással. Azöreg odalent kalamolt a rendetlenségben, magában motyogva, míg a végs festés alá való alapszíneketkotyvasztotta. Keze ügyében elmaradhatatlan könyvecskéje, melybe nagy elszántsággal rótta jegyzeteit éstanácsait az utókor számára, rövid és vel s utasításokat, mikor milyen festéket, ecsetet használjanak,milyen színekkel fessék az arcokat, állakat, szemeket, hányszor fessék át a különböz ruhákat, mivel kenjéka kész képeket, ha falra és mivel, ha fára festenek. Recseg , zörg pergamenek, írób rök hevertek szanaszét az állványokon, zizegtek a gyertyafényben.Biztos kézzel készített vázlatok. Cynthar ismerte mind. Jóllehet, amikor Morgena aggódó hívei idekérték, azöreg már majdnem végzett, de az utolsó képek elkészítésében maga is közrem ködött. A fehér folt, amitmost készültek befedni, Zarttot ábrázolja majd, Morgena második gyermekét, a Hegyszál Öreget. Azóvatosan felrajzolt vonások mögött azonban a fejvadász folyton azt a másik arcot látta.Kese haj, sz k szemek, vércseorr, ahogy a nap egy felh mögül kibújva végignyal a kölyökarcon.Aznap már másodszor. A hattyúk mögött hosszú csónak szánt vékony hullámokat a zöld vízre. Lassú, akár az elmélázó gondolat.Utasa a barna köpenyben csak egy rongycsomó. Malomkeréknyi, vékony posztókalapja alatt sötét árnyak.Csak két ház között vet fényt egy hullám vércseorrára.Cynthar idegesen fordult meg, az állványzat felnyögött.- Óvatva, hékás! Még a nyakad szeged, ha onnan leesel!Mögötte csend és nyugalom. Félve bámult rá a szerteszórt kacatok közül.

6

- Csukod be magad után azt az ajtót?

Villámló szemekkel bámult az öreg az állvány tetejér l a huzatot kavaró belép re. Másnap délel ttre jártaz id , vékony felh fátyol lengett Shulur felett. Az oszlopokra helyezve magasan egy gyertya, a mesterszemén látüveg. Kezében kicsiny tálca, arról emelt fel éppen nyálával megnedvesített ecsettel egyhajszálvékony aranylemezt a sarkánál fogva, s helyezte egy tojáshabbal lekent rúnára az istenn fejemellett. Nyakában száraz ecset és hosszú b rszíjon egy vadkanagyar a laparany lesimítására.- Ilyenkor még a szuszogástól is óvakodni kell, mert a lemez elvész, s nem találod meg! - dohogott. A szárazecsettel igazította helyére az arany füstöt.- Mester, ez pedig az én segédem. Ugyanúgy fizetik mint engem, arra ne legyen gondja - szólt fel Cyntharaz állványra. Az öreg hümmögve bólintott.- Még egy üres szájat nem tudok betömni, arról ne is álmodj, fiacskám. Most nem látom hasznod, ülj meg otta sarokban! Tán még van abban a kulacsban valami bor, ha meg nem ecetesedett azóta, habár azt sembánnám, úgy is hasznát látom.Mérj magadnak, és ne nyitogasd az ajtót. A másik Iker kérd n nézett Cyntharra, az csak mosolyogva bólintott. A fiú elvackolt a sarokban. Csöndben múlatták az id t, az sz hajú mester nem sokat szólt. Halkan motyogva simította ki az aranyrúnákat egymás mellett.

7

Jócskán dél után járt már az id , amikor a libák gágogni kezdtek. Cynthar villámgyorsan pattant fel asarokból, szeme az udvarra nyíló ajtón. Nem látott árnyékot moccanni a mocskos sáron, beljebb lépett hátaz állványok felé, a Zartt alapozásán bíbel mester mögé. Mögötte, a homályban fegyveréhez kapott afiatal Iker. Az öreg semmit sem vett észre az egészb l, elmélyülten hordta föl a sötétzöld foltokat. Ha csak a falon jött fel, de nem az ajtónál támad, akkor a vízköp kön kapaszkodik a vékony ablak felé.Logikus, igy fedezhetné a visszavonulását, s még id t is nyerne. Nem kellene ismét megmászni a falat,rögtön a sikátorba ugorhatna. Akkor viszont... Az árnyék szinte azonnal megjelent a tenyérnyi széles ablakrésben. Cynthar gondolkodás nélkül kapott amester bokájához, fájdalmasan jajdult fel az öreg, úgy megszorította. Az állványzat megreccsent,veszélyesen feléjük billent, ahogy lerántotta.Halkan felkiáltott, amikor a fejvadászra zuhant, de Cynthar még így is hallotta a szálkás deszkába marófüvót koppanását. Az állványok alá lökte a döbbent rongycsomót, a mester tiltakozni sem bírt.A pugosst a kanavász nadrág b szárából el halászni egy pillanat m ve volt.- Vigyázz rá! - recsegte a fiúnak. - A ládák mögött találsz egy számszeríjat. Halk zörej, ahogy a támadó lehuppan odakint a sikátorban. Nem próbálta meg még egyszer. Cynthar egy szemhúnyás alatt fenn volt a recseg állványokon. A vékony ablakrés el tt megtorpant,nagyot lélezett és marokra ragadta csekély varázshatalma manáját.Bízott benne, hogy az a másik - a sz kszem - nem gondol arra, hogy a tenyérnyi résen át üldözhetnék.Legalább ennyi el nnyel számol. Még egy nagy leveg t vett, és remélte, hogy nem fog felordítani. A mágia ruganyossá változtatta a testét,de az ilyen sz k rések azért próbára tették. Fájdalmat pedig mindig érzett. El ször a feje nyúlt keresztül akis ablakon, szenvedéssel teli kifigurázása az Iker arcának, majd mikor keresztülért, megállt egy pillanatra.A támadó a szomszéd utcán loholt, hátra sem pillantva. Magában még biztosan számolt, mikorra érhetleghamarabb az utcára bárki, ha üldöz be veszik. Cynthar tovább szuszakolta mágiától hajlékony testét, s kisvártatva földre huppant egy lejt s kis lépcs n,mely mohos hátával a csatornapart felé mutatta az utat.Megkönnyebbülten sóhajtott fel, keze remegett az átélt fájdalomtól, elharapott nyelvéb l vér sós íze terjedt aszájában. Volt még valami, amit a fejvadásznak itt kellett elintéznie, amíg az ereje futotta rá. Gyorskézmozdulatokkal hevenyészett rúnát rajzolt maga elé a leveg be, és elmélyült hangon néhány szótmormolt.Beleharapott a leveg be. Hideg kézként siklott le orrán-torkán az utca szaga. Émelyít mész és festék, trágya, füst, korom, száraztojáshéj a háta mögül, el röl poshadt csatornab z, korhadt csónakok, kötélbakok illata, kétoldalt penészesházak, szemét, a falakon felfutó borostyán, lába alatt agyagos föld, elkopott utcakövek keser szaga. És egykeserédes nyom. Idegen illat. Összpontosítástól izzadt, méregnyomoktól b zl test. Izgalom lengte körül.Cynthar futni kezdett.

8

Ha szem el l tévesztette, a szag biztosan mutatta neki az irányt. Kopott hidakon, málló csatornaparton,vízbe lógó kúszónövények mellett rohant el. Hol egy felvillanó hátat látott, mikor egy sarkon fordult be, vagy

csatornamenti teraszokról kapaszkodott a mohafoltos lépcs kön az utcára, hol csak az elméjében izzó szagvezette, merre is t nt el a merényl a koldusszagú sikátorokban. Shulur illata mindig megdöbbentette, ha ehhez a mágiához fordult, ha hegyes orrú kopóként szaglásztavégig a császárvárost. Összetéveszthetetlen és rendkívül bonyolult szag volt ez, tengernek és k nek, utcánfekv részegeknek és a csatornapartok kif zdéinek illata. Hol miazmás kipárolgás, hol bódító illatár, másutthullab z.Maguk mögött hagyták a Medúza-negyed zöld kanálisait. Málló zsindely , alacsony házak között rohantak.A másik talán észrevette, talán csak megérezte, hogy a sarkában loholnak, nem állt meg, tovább f ztezavarbaejt hurkait a sz k utcákon, az ijedt arccal félre ugró járókel k között. A távolság, ha csökkent is,még mindig elegend volt ahhoz, hogyha elveszíti a szagát, végleg egérutat nyerjen.Cynthar kezdett kifulladni. Talán a másik is, mert egy ideje minden kitér nélkül futott egyre lejjebb azsváros nevét adó folyócska irányába. Ingó cégérek, vakablakok, dohos ládákban párkányokra állított

virágok maradtak mögöttük, kerültek melléjük, a hunyó nappal megbátorodott árnyak léptek el asikátorokból.Friss víz illata vágta mellbe.Dracossyn.

si, szélkoptatta k sárkányok tartották a hidat, mely a folyócska felett ívelt át. Homályt borított a csillogóvízre. A hosszú ladikok, orrukban lámpás táncol, zavart vízimadarakként úsztak tova. Az embere a hídközepén járhatott, bizonytalanul pillantott a háta mögé.Ne a Vízivárosba menj, kutya!Nagy, komor épületek sötétlettek túlnan. Ha azoknál balra veszi az irányt, alighanem elt nik a Shulur kékvizébe öml csatornák kusza z rzavarában.Tovább futott. Egyenest a hídra ásító egyik kapu-torokba. Cynthar nem kedvelte ezeket az épületóriásokat.Túlontúl öregek voltak, túl sokat láttak. Túl rültek voltak. t is elnyelte a száj.Valaha utca lehetett, s ma is megfordultak benne a hintók, szekerek, de ráépültek a ház- sök, tornyok, smost inkább elhagyott alagút volt, mely a város gyomrába vezetett. Néhány fáklya vetett csak bizonytalanfényeket a nedves kövekre. Halott, vak házak sorjáztak kétoldalt, néha benyílókat, elhagyott kapuboltokatformáltak az árnyak, másutt egykori sikátorok dögszagú járatai nyúltak a sötétségbe, végleg elmenekülve afáklyafény el l.Egy ilyen vizeletszagú nyílásban t nt el akit kergetett. Féregodú mely ki tudja hová visz. A Káoszkor házai,városmaradványai nyúltak el arra, rég elfeledett mesterek és inasok vérrel és izzadtságal megkötött kövei. Adémoncsászárok keze nyomát letörölhetetlenül rizte magán a város, de a felszínen már nagyon kevéshelyen bukkanhattak rájuk. Ha elfelejteni nem is tudták, elt ntetni igen, de az rület kora a felszín alatt, azilyen sötét helyeken, ahol újabb és újabb palotákkal, tornyokkal, csillogással próbálták elfeledtetni, továbbélt.A ház felnyögött körülötte.Tudta, ha beljebb megy, akár a crantai mesterek óriási, málló köveit is megtalálhatja. A kyrek sem bántakmásként az itt lakók emlékeivel mint kés bb a démonokat uraló halandók. De a préda erre iszkolt. Követtehát.Nem volt tökéletes a sötét. Valahol mindig utat talált egy felszínre vezet kürt , sejtelmes derengésselajándékozva meg a mélyben bolyongókat. Elképeszt szögben d ltek rá a házak. Nem tudta eldönteni, afölöttük trónoló roppant tömeg teszi-e, vagy ilyennek épültek eredetileg is. Az igazság valahol félútonlehetett. rült minták, szobrok vették mindenütt körül és az elmúltak döglött sziklaszaga. Meg az a másik.Valahol el l. Töretlen kitartással haladt ismeretlen célja felé. Ha az volt a szándéka, hogy elhagyatott helyenvárja be és végezzen vele, jobb helyet nem is találhatott volna. Ha úgy hiszi, sikerült leráznia, és most hazaigyekszik...Cynthart kirázta a hideg a gondolatra. Sötét sziklák, k bezárt démonok hallgattak mellette. El tte a szag nem enyhült, nem is s södött meg.Nem akarta egyszer en utólérni, és lekaszabolni. Tudni akarta ki küldte.- Hála neked, Ilho-mantari - suttogta, amikor végre a másik felfelé vette irányt. Biztos volt benne, hogy márnem sokáig sérthetnék büntetlen a Káoszk várostemet t. Érezte, hogy más síkokról nyúlkálnak felé a házak,a halott szobrok, csorba kapuboltok. Nem akarta megtudni mit rejtenek az ezredéve lakatlan szobák.Talán járvány miatt befalazott családok verik csontöklükkel a csupasz sziklát, rabszolgaságra kárhoztatottlények nem találják a kiutat ebb l a démoni labirintusból.Lépcs k.Egyre fel. Újjászületett, felhígult calowini csavarminták közé érkezett. Egy terecske oszlopait díszítették. Kicsinyfalikút mögött bukkant el . Még várt egy darabig, csak tán kukucskált el . Embere éppen a kis téren vágottkeresztül. A szürke k lapokkal fedett udvart minden oldalról körülépítették, amolyan kis bels kerttéváltozott.

Közepén néhány virágágy, a csillagfényre illatozni kezd lila szirmú növénykével. Kis cserepekkel borítottárkád vette körül a teret. A közelg éjszaka szaga, friss, tengeri szél, virágok, zápor megnedvesítette tet illata. És még valami.Édesb füstöl k. Döbbenten fordult meg. Sejthette volna. Háta mögött magasodott az éji ég.Shulur szinte minden részér l lehetett látni, de itt, a közelében minden mást elnyomott csipkedíszes, rültvonalaival.Tharr katedrálisa.- Ilho-mantari, ez a Shwagin!A Háromfej kerülete csak kicsiny sziget volt a többihez képest Shulur tengerében, de rendkívüli befolyássalbírt. Csak jól rzött kapukon lehetett bejutni, akár száraz lábbal, akár hajóval próbálkozott az ember. Mágiaés szörny teremtménye védték, s az egyetlen hely volt, ahová a tolvajok nem nyertek bebocsátást. Különtörvények éltek itt, és egy lapos erszényért senki nem kockáztatta meg, hogy Tharr oltárára kerüljön. Mégisbejöhetett bárki, aki tiszta szívvel jött, ha a kapuknál posztoló papok és talpnyaló szerzetes szolgáikbeengedték.Vagy így. Sóhajtott és a sz kszem árnyéka után indult. Végezni akart vele, miel tt védett helyre ér. Utána pedig...A Shwaginból kijutni már nem nehéz. Feltéve, hogy valaha egyszer bejutott... Ki más is lehetett volna, aki az öreg életére tört? Ha Morgena terjeszkedéséne nyíltan, a császár el tt nemszegülhetnek ellent, a kígyókardú papok csak megtalálják a megoldást, hogyan akadályozzák új templomokfelszentelését. Az is elég, soha nem készülnek el. Akkor pedig akit üldöz, akinek a halovány szagán jár immár órák óta, egy Vérnyel . Veszett kutya még azrült toroni fejvadászok között is: Tharr mágia-szülte orgyilkosa.

9

Billeg lépcs n suhant fel, keze a k korláton, vékony keszty jén nem szivárgott át a méreg. Miel tt belépettvolna a házba óvatosan körülnézett. Nem láthatta meg Cynthart a homályban. Az Iker nem érte utói olyan helyen, ahol felt nés nélkül leszámolhatott volna vele.Csak bízni tudott benne, hogy el bb-utóbb mégiscsak nyílik rá alkalom. Talán ebben a nagyobb épületben.A keskeny utca a ház hátsó részéhez vezetett. Félkör alakú hatalmas, ablaknélküli falak, fekete cseréptet .A hátsó ajtó sápadt fényt vetett a lépcs re, azután bezárult a Vérnyel mögött. Várt egy kicsit, azután követte. Mágiája ugyan gyengült, s megújítani nem volt ereje, de azért arra eléglesz, hogy a házban megtalálja, óvatosan nyitott be az ajtón.Felkészült az orvtámadásra, de hiába, úgy t nt ellenfele biztonságban hiszi magát. A festett kelmék szaga orrbavágta. Selymek, bársonyok vásznak illatát érezte rögtön az ajtóban. De mástis. Festékeket, kencéket, hajolajt, nyirkos sz nyeget, száraz fát és hideg követ. Vért és mérget. Gyorsanbecsukta maga mögött. Fehér mellszobor meredt rá bambán. Ferdeszem , hihetetlenül nagy orrú figura,rögtön a kétoldalra futó körfolyosó közepén. Még Cynthar is felismerte, pedig soha nem járt színházba. Az

r volt az, kulcsszerepl minden tradicionális el adásban, Tharr sajátos színm veinek zárt világában.Egy rododa-színház! Apró lámpások világítottak a vörösre festett falakon. Beleszagolt a leveg be. Balra indult. Halkan sóhajtotttalpa alatt a padló.Figyelj! Sorra maradtak el mellette a többi szobrok: a Pap, a Király, az Áruló Álnok, a Boszorkányok Ura. Úgygondolta, a tizenhárom állandó szerepl l jutott a folyosó másik oldalára is. Valahol, az épület mélyénkürtök harsantak fel. Tompa moraj kísérte. Nevetés? A színpadi beszéd csak halk mormogás. A szag balrafordult, egy halvány árnyakkal teli fapadlatú folyosóra. Hátranézett, azután is belépett. A vörös folyosómellszobrai mintha összenéztek volna a háta mögött. A folyosó jobb oldalán három tolóajtó, fölötte három maszk jelölte kié. A Kenderfonó, a Sz zlány és aHontalan Gálád magánszentélye nyílt arra. Arcfesték és füstöl k illata, fakádak, fürd só. A bal oldal nagyobbik részét egy eltolható ajtajú szekrény bitorolta. Színes ruhák lógtak bel le a folyosóra,émelyít molyöl szag áradt bel le. Cynthar el húzta nadrágszárába rejtett pugossát. A mennyezetkeresztgerendáin vastag üvegfalú lámpásóriás birkózott a sötéttel. Zakatolva gördült félre a középs ajtó. Sötét árny lépett a folyosóra, lila ruhája fagyott zuhatag. ASz zlány. Természetesen férfi, akár bármelyik rododa-színész. Nem t kereste. Nem mintha egy ördöngösügyesség Vérnyel nem változhatna percek alatt át. De rododa-színésznek nem lehetett beöltözni. Tharrszínész klánjainak minden tagja gyerekkorában kapta azt a maszkot, amit a színpadon viselnie kell. Nemvehette le, nem játszhatott más szerepet, mint amit a klánja. Senki nem téphette le ezt az eleven húsbólformált groteszk maszkot, a Kenderfonó kéttenyér magas homlokát, elálló lapátfüleit, az r hihetetlen orrát,

az ujjnyi szemeket. Még a legügyesebb átváltozóm vész sem tüntetheti el nyom nélkül az orrát és a száját,mint a Sz zlány, hacsak nem alakváltó. A Vérnyel k sok mindent tudtak, de erre k sem voltak képesek. A Sz zlány riadt tekintettel bámult a fejvadászra. Elsietett mellette. Még egyszer visszanézett, azutánelt nt a folyosón. Cynthar hálát adott oltalmazó hekkájának, hogy nem a Kenderfonó akadt az útjába. Ha leis leplezték, a Sz zlány egy darabig nem szólal meg. Klánbéli titok volt, hogyan is táplálkoznak, de abbanbiztos lehetett, hogy azon a nyíláson nem ad ki hangot. A Vérnyel szaga elt nt a tolóajtós szekrény után. Talán valami titkosajtón surrant be észrevétlen, hogyértesítse a néz téren ül gazdáját. Cynthar közelebb hajolt, hogy óvatosan átvizsgálja a vérszín kárpitot.Csak a szeme sarkából látta, hogy a ruhák meglebennek a háta mögött.Ez az émelyít molyöl szag! A Vérnyel keze pont egy t rrel volt rövidebb. Csak a karmait használhatta, igy is végigtépte az Iker vállánaz inget.Méreg! Ezek mérget izzadnak! Cynthar jobbra tántorodott és szúrt. Bal karja szinte azonnal zsibbadni kezdett. Ha nem végez a gyilkossalazonnal, nagy bajban lesz. Döfése egy karvason változtatott irányt.A Vérnyel hadonászva közeledett. Fogait vigyorogva csattogtatta, szemeiben rület égett. Cynthar nemhibázhatott: másodszorra a szivét nyársalta fel. Az áldozat vihogva d lt hanyatt, szájára fekete hab ült ki.Álláig lógó vékony nyelve körbecsapdosott az arcán.- Elkéstél, Iker - köhögte. - Az öreged már halott.- Ne... - nyögte Cynthar és egy mozdulattal lecsapta a fejét, miel tt még vissza-rimánkodja magátszörnyistenét l az életbe. Futva indult az utcára, mentális gyakorlata lassan birkózott a méreggel. Életbenmarad.

10

Unott arccal mérte végig az rt álló pap a meghajló inast. Két kénsárga kámzsájú szerzetes álldogállt kissétávolabb a roppant torony oldalában, mint a gyertyaláng. Háta mögött egy kis tér, el tte kijárat, a Cápa-kerület halványan pislákolt túlnan. Lehajtott fejjel sétált el mellettük. A sötétben halkan neszezett egy vérb lgyúrt szörnyeteg. Gonosz, butaságtól remeg teremtmény, mentális láncokkal volt a paphoz bilincselve.Cynthar kisétált a Shwaginból.

11

Szörny csend várta. Bármiben reménykedett is, az ajtón belépve mindenr l lemondhatott. A libák gágognikezdtek a halk neszre. A kék hold ablakokon beszüreml fénye fekete tócsát világított meg a földön. A fiatalIker feküdt benne. Lehet, hogy elég lett volna az a mély seb is, amit a karján ejtettek, a Vérnyel kmindenesetre elvágták a torkát. Nem pusztítottak el mindent, amint számított rá. Nem volt sokkal nagyobb arendetlenség, mint néhány órával ezel tt, amikor átpréselte magát az ablakon. Gyorsan körülnézett. Azöreget nem látta sehol.Elhurcolták volna? A Vérnyel azt mondta, halott. Nekik is voltak sérültjeik, erre utalt az a terebélyes vértócsa az állványok alatt, s a két nyílvessz , mélyena falba és az ajtóba fúródva. Kilépett az udvarra. Semmi. Csak a baromfik lármáztak. A kih lt t z hamujátszétkergette a lágy szell . A trágyadomb melletti kalyiba ajtaja tárva-nyitva. Üres. Vesztett.Morgena maga mellé vette az öreget. Lassú léptekkel sétált vissza a kápolnába. A kyr freskók szótlanul bámultak rá csavardíszes kereteikb l.Hollók, farkasok, aranykörm , üvölt angyalok. Megmerevedett amikor észrevette az öreget. Nem kísértetetlátott, nem hanyagul egy láda mögé begy rt holttestet. A mestert. Kicsit kisebb lett, olyan három könyöknyi.Barna dreggist viselt óarany díszekkel. Kámzsája kicsit hátracsúszott, árnyékok sz tték körbe az arcát, de volt. Kétség nem fért hozzá. Félreismerhetetlen mosoly az elnagyolt arcon, a haja napfénykoszorú.Morgena maga mellé vette az öreget. Ott állt, az Ámyak Úrn je lábánál, feje körül arany rúnák, balfel l a szárnyas oroszlán. Zartt. A háttér fehérfolt mögötte. Morgena maga fejezte be a templomát.Mert kész volt. Érezte az si falakban lakó er t.Cynthar leült a sarokba, és hajnalig imádkozott az istenn höz és Ilho-mantarihoz.

12

- Gyönyör ! - A férfi vörös posztósüveget forgatott a kezében. Arca fénylett az örömt l, de a szemeszomorún csillogott. Két másik alak volt vele. Sihederek az apjuk halovány vonásaival. - Aldassék az neve, amiért küzd, hogy érette élhessünk e viharos id kben is!

Cynthar csöndben bólintott. Mit mondhatott volna?- Gyönyör - ismételte a férfi. - Hogyan köszönhetnénk meg a mesternek?- Imádkozzatok érte, hisz a jóvoltából felszentelhetitek a templomotokat. - A fejvadász csalódottkézmozdulatot tett, és hátat fordított. A férfi utánanyúlt.- De Zartt mögött még nincs kész a háttér... Cynthar sóhajtva fordult felé. Meg sem kérdezték, hová lett a boldogtalan, csak az a fehér folt szúrja aszemüket a falon. Hosszan nézett a férfi szürke szemeibe. Maga sem tudta, mit keres ott.- Azokat a kih lt hamupogácsákat keverjétek el vizelettel, és adjátok hozzá a vörös foliumot. Hagyjátok egyéjjel állni, kend n sz rjétek át, és az így elkészült zafírt hordjátok fel a vizes falra. Víz nélküli tojáshabbalecseteljétek le. Ha valamit nem értenétek, minden bele van írva abba a vastag könyvbe ott az állványon. Magam csak inas vagyok.Aztán kisétált a fényre.

JAN VAN DEN BOOMENSZÁMOKNAK IDEJE

1

Shulur szélesen nyúlt el mögötte, mint dokklábait vízben áztató óriás, ezertornyú sipkája mélyen a szemébehúzva. Tharr templomainak magasbatör árnyai, a császári bels város fehéren csillogó falai elmosódottfoltok csupán a messzeségben, a vitorla fekete sárkányszárny a háta mögött. Kalauza - haramiakép fickó,aki a Víziváros csendes csatornáiról, hol jókora evez i, hol a kiköt ben szaladgáló szelek segítségévelhozta idáig - kétségbeesetten bámult el re. Aggodalom felh zte arcán meg-meg rándultak a ráncok,szeméb l egyre növekv rettenet sütött. Szinte égette Cynthar hátát ez a remeg tekintet. A fehér hajú férfitökéletesen átérezte a haramiakép aggodalmát, a helyében maga sem érezhetett volna másként, deminden félelme ellenére tudta: bárhogy retteg is a hajós, semmi pénzért nem cserélne utasával. Senki nemmenne szívesen arra a helyre, ahová tart: a biztosnak t pusztulásba. Daumyr halott sziklája néhányszáz ölnyire el ttük emelkedett ki a habokból. A hajók messze elkerülték, sa hullámok is megcsendesedtek a fekete szirtek tövében.Cynthar - talán életében el ször - hosszan nézte a szigetet. El ször, mert bármenynyi id t töltsön az emberShulurban, elszántság és bátor szív kell hozzá, hogy valaki sokáig legeltesse szemét a Boszorkányer dkaotikus épületegyüttesén, mely úgy trónol a szikláján, akár prédára les kesely , úgy tartják, senkinek semvolt még bátorsága, hogy papírra rója a Hatalmasok lakhelyének körvonalait, s azt már tényleg csaksuttogva teszik hozzá (ha egyáltalán eljut idáig egy beszélgetés valami lázálmokkal teli éjszakán), hogy nemis lehet lerajzolni a kiköt szájában terpeszked , felh ket ostromló épületet, mert az folyamatosan változik abenne lakók szeszélye és hatalma szerint. Nem szembeszök , inkább nyugtalanító az a mód, ahogy akomor épület alakot vált, elbizonytalanítja a józan esz eket is, vésztjósló gondolatokat plántál a fejekbe. Egy új bástya, k csipkés fiatorony vagy kecses k híd az, ami talán még nem volt ott, mikor a nap utoljárahanyatlott a vízbe, s a józan ember ilyenkor inkább megtartja magának gondolatait, mert bármit mondana,csak hallgatást kapna válaszul. Jobban jár, ha elfelejti mondanivalóját, elrekeszti a többi mellé, a szívnekabba a pitvarába, ahová komor sejtéseit zárja az ember. A hajó - s vele Cynthar - lassan a Boszorkány er d jéghideg árnyékába siklott. A monstrum elfogta el lüka napot, dermeszt kék színeket festett a táncoló hullámokra.Ügyes kez szobrászok életet lehelhetnek bármilyen sziklak be, de lenne egy anyag, mely kifogna még alegért bb mesteren is: Daumyr gránitalapja véglegesen és visszavonhatatlanul halott volt. Talán az épületsúlya, talán a lassan belészivárgó gondolatok ölték meg, csak ázott a sós vízben, repedéseiben mégmoszat sem telepedett meg. Bármily nyomasztó volt is a boszorkánymesterek lakhelye, mégsem nélkülözte a szépséget és azt asajátos kecsességet, melyet a Calowynr l érkezettek minden alkotása magán viselt. A komor bástyafalakon

csipkés mellvédek futottak körbe, szobrok, vízköp k ezrei díszítették a falakat, tartották a törékenynek kereng ket.

indák és virágok kúsztak fel az oszlopokon, ékítették a buja függ kerteket, tekeregtek az egeket ostromlótornyok oldalán, a hidakon, ablakokon, boltíveken. A magasba csavarodó tet k kék és szürke cserepeimesszir l csillogtak, akár a tornyok üvegszemei, a temérdek különböz szín darabból összeállított, falnyikristály táblák.A kecses tornyok, nehézkes donzsonok felett tizenhárom különféle zászlót lengetett a szél. Tizenháromlélek, egy akarat - Toron maga. Innen ugyan nem lehetett látni, de Cynthar tudta, mit találnának, ha óvatosan megkerülnék a komorépületet. Három hajóhossznyira az er dt l gonosz törpeként ült a vízben az égigér palota kisöccse, északlegrettegettebb tömlöce, a Boszorkánybörtön. Fekete csonkagúlája torz tökéletességével riasztott mindenkiváncsiskodót, ha volt egyáltalán bárki, aki a közelébe merte kormányozni hajóját. Cynthar gyanította, nemsok ilyen rült jár-kel a nap alatt. Háta mögött a haramiakép sóhajtva engedte le a fekete vitorlát.- Ha valóban akarnak t led valamit, uram, majd értesítenek... - Remegett a hangja.Cynthar bólintott. Visszafordult az er d felé. Hangyánál is kisebbnek érezte magát a fekete szirtek tövében.Alattuk a tenger szörcsögve nyelte a horgonykötelet. Nem volt értelme körülhajózni a szigetet. A szikláksehol nem kínáltak kikötésre alkalmas helyet, a fehérhajú férfi tudta, sem móló, sem vizikapu, de még egyvékony k lépcs sincs, ami megkönnyítené a bejutást. A Hatalmasokat nem lehet meglepni: csak akkorbeszélnek valakivel, ha k maguk kívánják. Cynthar leereszkedett az elüls padra, és várt. Haja természetes fehér volt - egy kékszem n öröksége atávoli múltból -, szeme zöld, mint a tenger a pyarroni istenek ege alatt. Rossz emlékeket idézett felanyjában, valahányszor rápillantott: dagadó vitorlák csattogását, a víz szorításában kínlódó hajó recsegését.

Akár kyrnek is vallhatta volna magát, de sosem tette. Nem érzékenyült el a kocsmákban, nem voltsorsüldözött, nem énekelte a Synniar Kyrontallát, ha egyel több pohár bort hajtott fel valami csapszékben, snem hallgatta párás szemmel a Nyolcadik Prófétákat új-Kyria ködös ígéretér l. Esküszava nem erre, hanemengedelmességre kötelezte. Most várnia kellett. Merengve bámulta a vizet, a halálba indulók végtelen türelmével itta a részleteket, alassan táncoló hullámokat, a halak kéken villanó hátát. Szemben ott ült a szakállas férfi, beburkolózott amélyül árnyékokba, pillantása olykor-olykor a csillagokra rebbent. A Fáklya, Ilho-mantari égi másacsendben hunyorgott rájuk. Vártak. Két álló napig vártak. Sajttal és morzsálló kenyérrel csillapították éhüket, némi szárított hal is akadt hozzá,a sós ízt a Cynthar kulacsát színültig tölt aszisz lavalosszal öblítették le. Míg rezzenetlenül bámultak rájuka csillagok, durva pokrócaikba bújva fészkel dtek a kényelmetlen fekhelyen. Vártak, ringatóztak, ahogyrendeltetett. A harmadik nap alkonyán történt a dolog. Fel sem készülhettek rá, olyan hirtelen. Cynthar a haramiaképijedt horkanására kapta fel a fejét. Kék tüz széllel kelt életre körülöttük a világ. A fekete sárkányszárnyropogva emelkedett a magasba, a szakállas sz kölve kucorodott az evez pad alá. A víz égett körülöttük.Cseppjei bántó, kék fénnyel izzottak, kaotikus táncot jártak. A csónak recsegve megemelkedett, aljáról kövérvízcseppek hullottak a remeg habokba, a horgonykötél megfeszült. A haramiakép felordított. Minden darabokra szakadt. Cynthar érezte, ahogy szétfolyik a rángó leveg ben, hallotta kísér jehalálsikolyát - azután sodródni kezdett a kékl derengésben.

2

A folyosó hosszú volt és sötét. Ötven lépésenként világította meg a cirádás mintákkal telefaragott falakategy-egy bánatos fénnyel hunyorgó fáklya. Mindkét irányba végeláthatatlanul terpeszkedett a járat, de aBoszorkányer d lakói tudták, hogy mint minden, ez is látszat csupán: ha úgy akarták, szeszélyes lakhelyükmég több teret nyújtott nekik. Az er d hatalmasabb volt annál, amekkorának kívülr l látszott, könny szerrelhágta át a falak - s az isteni törvények - korlátait. Az egyik fáklya fénye megremegett. Mintha ajtó, netán alagút nyílt volna a közelében, vagy minthaegyszer en elhaladt volna el tte valaki. S valóban: a calowyni kígyóminták mellett megs södtek azárnyak, a kopott k padló repedéseibe sötétség szüremlett, ahogy a megfontoltan haladó árny beleolvadt afolyosó homályába, kiért a fáklya bágyadt fényköréb l. Közeledett. Aszott, pergamensárga arc bontakozott ki a homályból, a lassan mozduló alakot mintha pókhálókéntösszetapadt árnyak alkották volna. T zszín dreggist viselt, az óarany minták hullámozva követték a drágakelme mozgását. Kezei láthatatlanok maradtak. Nyakában ötmillió-öt ütéssel készült aranymedál: farkátszéttáró páva.Arcán a ráncok - számosabbak ruházatának red inél - bölcs, söreg arcot formáltak. Hófehér hajahullámokban omlott hátára, t nt el az árnyékokban, a t zszín dreggis ráncai közt. Nem lépkedett - a kopottkövekre fekete foltot varázsolva siklott a járatban, ruhája halkan surrogva követte. Jakirte Jak, a Cyr klánDom Supreora befordult egy eddig megbúvó oldaljáratba. Tudta, hogy négy szövetségese hasonlóképpcselekszik. Üzenete világos volt:A Számok helyreállnak. A Hatodiknak kiszabott id lejárt!

3

Cynthar el rébb csúszott a nyirkos kövön, hogy lába a vízbe érjen. Nem is volt oly hideg. A nap er senzött, vakító foltok ugráltak a fiú arcán, kezén, a kiköt sói rágós szikláin. Mióta Shulurba érkeztek, most

el ször érezte jobban magát. Lassan pocsolt a lábával, a titokzatos vízivilág kényelmesen hajladozómoszaterdejét leste^ a fényesen villanó halakat. A többi gyerek jóval odébb zsivajgott, a köves partonjahová a halászbárkákat szokták kihúzni gazdáik, távolabb a dagály el l magasabbra tett hálókat szárította aszél.- Gyere, Cyn! - kiáltotta az egyik kölyök. Térdig a vízben állt, kezér l szikrázó vízcseppek repültekszanaszét, ahogy intett. A fehér hajú fiú konokul rázta a fejét.Hunyorogva fordult vissza a vízhez. Azok a halak igazán ügyesen úsztak. Késpengeként suhantak átlátszóbirodalmukban, id nként be-bekaptak valami lebeg parányt. Kissé távolabb, ahol a kiköt kék ködökbemerült, egy rák araszolt a moszat foltos köveken.

4

Hanem azok a halak tényleg úgy úsztak mint a gondolat! Cynthar fölállt, hirtelen mozdulattal kapta le inas,barnára sült testér l a piszkos inget. Kapkodva nedvesítette be magát, ahogy anyjától tanulta, el bb az

arcát, aztán a mellkasát. A k szélére lépett, el rehajolt. Még hallotta, ahogy a másik fiú felkiált, miel ttszétrebbent, volna árnyéka el l a halak.- Ne, Cyn! Nem is tudsz...Tajtékgyöngyöket szórva csapódott a vízbe. Siklott, akár a kis uszonyosok,gen, sósán ölelte körül a tenger.Szétterpesztett ujjait áramlatok csiklandozták azután elfogyott az a kevés leveg , amit beszívott odafent. Azeddig barátságos világ megváltozott. A fiú kétségbeesetten kapott a hullámzó tükör túloldalán kékl világfelé, de csak a tüdejéb l el tör buborékokba markolt. Öklendezett. A moszatok a lába felé kaptak,nyálkásan, kárörvend en simogatták, óriás fekete árnyék borult rá fenyeget n. Orrába, tüdejébe mart atenger. Aztán egy marok megragadta hínárként lebeg haját, s valami hajó fedélzetére, rángatta. Kínosan zihált, orrából, szájából d lt a víz. Két lábat látott homályosan, sarut visel , er s lábakat. Hörögvefordult hanyatt a felhevült deszkákon, háta alá folyt a hajából csorgó sós lé.- Hát így vigyáz rád az anyád? - Halk, mégis határozott hang.- Ne merészelj így beszélni az anyámról! - kiáltotta volna, de csak er tlen öklendezésre futotta az erejéb l.Lassan feltápászkodott. A sós víz végigfolyt az arcán.Nem bánta, ha megbüntetik, de szembe akart nézni a férfival. Keskeny, fiatalos arcot látott. Az ismeretlenaggódva hajolt el re, combjára szíjazva kecses fegyver csillant a napfényben. Szolgája a kikötéssel voltelfoglalva. Cynthar csak köhögni bírt, a fiatal férfi mégis kiérzett valamit a ki nem mondott szavakból.- Meghalt - mondta. - Meghalt az anyád, igaz?Iker volt, bár ezt akkor és ott a gyerek nem tudhatta - sem azt, hogy a combra szíjazott fegyvert pugossnakhívják. Hörögve vette a tengerszagú leveg t, er tlenül támaszkodott a meleg deszkáknak. Tompa, koppanóhanggal értek partot.- Mint a halak - nyögte a fiú. - Csak úgy akartam úszni... mint a halak.Remeg kék fényekké szakadt a húsz év el tti emlék. Cynthar köhögve esett a hideg falnak, a pugoss acombjához nyomódott.A tükör sápadt fénnyel ragyogta be a kamrát. Keretén aranyvirágok, szeszélyes red k hullámzottak végig,tetején farkát széttáró páva aprólékosan megfaragott szobra hajtotta félre apró fejét. Maga a tárgyembermagas volt, két vastag, áttört csontoszlop tartotta. A magmaszín ruhás férfi a pávához hasonlómozdulattal fürkészte magát benne. Hangtalanul ült le vele szemben. A többiek már vártak. Felsóhajtott. A tükör felülete megremegett, halvány árnyékok futottak szét a felszínén, mogorva, barna alakokatformáztak. Félkörben gubbasztottak a frissen született ablak túlfelén.Csak lassan keltek életre mellettük a fények, színezték ki pazar öltözéküket, festett arcukat.Unikornis, Galamb, Farkas, Tekn s. A szemeik égtek.- Diassan kerlas.- Diardann rae. Sorra emelték fel bal kezüket, tenyérrel a többiek felé, jobbjuk lassú, madárröptéhez hasonló táncot járt.Egyazon hatalommal bírtak. Hátuk mögött remegtek a fények.- A Vadkan ideje kitelt, akárcsak türelmünk - kezdte a Cyr klán Dom Supreora. - Magvunk felcseperedett, aszertartás kezdetét vette.- S te mit végeztél, Pávák Atyja? Elegend -e a hatalmad, hogy megállítsd t?- Nyugodt lehetsz, elegend . Van, aki végrehajtsa, amit elterveztem. Beléphet a cernbe észrevétlen.- Valaki odakintr l? - hitetlenked moraj futott végig a tükör színén hullámzó arcokon. - Ezt még te semteheted meg!Jakirte Jak ezerráncú arcán fölényes mosoly suhant át.- Nem áll szándékomban meggyalázni a hagyományokat, arra megfelel lesz egy pártüt is. Debeláthatjátok, nem küldhetek a klánomból senkit a Boszorkánybörtönbe. Senkit nem tehetek ki ilyenszégyennek.- Ne próbálj leckéztetni, Jak! Ne akard, hogy a Vadkan helyett ellened szövetkezzünk!- Remélem, csak az indulat beszél bel led - sziszegte a pávás amulett gazdája. -A véred adtad, hogyvisszaállítjuk a Számokat, mégpedig az országveszt gyilkos feje által! - Jak el red lt a karszékben,

zszín dreggise fenyeget n megvillant. - Sem id d, sem módod ármányt sz ni ellenem, az id sürget,vesztegetni fény zés lenne.- Gondolom, az Ifjú Lelket is kiszemelted már - szólt a tekn s-amulettet visel n .Mintha idomulni akart volna klánja címerállatához: ráncos arcán a bölcs türelem maszkja rögzült.- Mindent a maga idejében.- Nem sajátíthatod ki magadnak, Jak! Nem vonhatod a saját irányításod alá!- 0, nem vagyok olyan telhetetlen, mint ti - mosolygott a pávás öreg. - Beérem egyszer hálával is. - Tudtameddig feszítheti a húrt. Nem várta meg, amíg mind elégedetlenkedni kezdenek. - Ma találkozom aQuassommal - folytatta. - ajánl majd valakit. Tartsátok magatokat a megbeszéltekhez! Intésére elhalványult a tükör. Jakirte Jak elégedetten nézett szembe ráncos másával.

Biztos lehetett benne, a másik négy sem tudja folytatni a beszélgetést. Háta mögött karját keresztbefonvaállt a morfor. Rövidre nyírt, fehér haján a folyosó beteges fénye csillant. Aggodalmas arccal figyelte urát, aklán f sége alatti területeken él k sapját, akinek véréb l a legutolsó szolgák ereiben is csörgedezett egykevés. Rá bízatott az élete, nem hibázhatott. Még most, békeid ben is tág orrlikakkal kutatta az ellenségesszagokat, noha tudta, senki nem közelítheti meg ezt a kamrát cernjük szívében. A beszélgetésb l, melynekakaratlanul is fültanúja volt - mi bizonyíthatná fényesebben a Dom bizodalmát? -, nem derült ki, meddigtartanak még a békeid k. Ám ez nem az gondja volt. A Hatalmas kuncogva lebegett a szoba másik sarka felé. Alakváltója hang nélkül követte.Allina tudomásul vette, hogy ideje lejárt, az utolsó homokszem is lepergett a neki szánt órában. Fehér hajátkét t vel er sítette laza kontyba a tarkóján, és ellépett a tükör el l. A kis szoba, mely tizenöt éven át voltlakhelye, szinte szomorúan nézett vissza rá. A hatalmas, tengerre nyíló ablakok, a zölden leng habselyemfüggönyök, a kápráztató mozaikpadló - színeit az alkonyat varázsolta el -, az óriás ágy, baldachinjántemérdek virág kapaszkodott a vés t forgató mester akarata szerint, a falikárpitok meggyengült fénybenmosolygó rózsái.Ha halál, akkor úgy legyen. Bizonyosan tudta: ha végrehajtja a klán utasításait, sorsát nem kerülheti el. A Dom Mineormegmérgezéséért halál lesz az osztályrésze. Ezen a cernen belül n tt fel, életét azonban a Cyr klánnak köszönhette - rajta kívül kevesen tudtak err l. ACyr sapának tartozott hálával és engedelmességgel. akarta, hogy másfél éves kora óta várjon azellenséges klán területén, s Allinának követnie kellett a szavát. Ha igaz, amit rebesgetnek, és a Vadkanszertartásra készül, úgysem maradhat tovább észrevétlen: annak a mágiának az ereje óhatatlanul leleplezia más klánbelieket. Tizenöt éve rejtették el itt, tizenöt éven át segítették láthatatlan csápjaikkal, hogy boldogulhasson - ésszolgálhasson, ha kell. Most úgy t nik, szükség lesz rá. Szüksége lesz a tudásra, amit élete els másfélévében szerzett a Cyr klán kondícionálókamráiban. Nem volt buta lány már akkor sem, mikor a Dakk klánterületén segít i megtalálták, s mindenkivel elhitették, hogy a másik sapa ágyékából származik.„Allina, te vagy mind közül a legjobb ágyasom..."A Dom Mineor rekedtes, füstszagú hangja.Ha az sapa, Jakirte Jak kívánja, meg kell halnia.

6

A Quassom - nevéhez méltón - árnyként sötétlett a pávákkal díszített mozaikpadlón. Azon kevesek közétartozott, akiknek a Hatalmasok megengedték a külvilágiak közül, hogy rájuk emeljék a tekintetüket, nohaerre ritkán volt alkalma az elmúlt háromszáz esztend ben, mióta az Ikrek szektájának legendákkalkörülbástyázott vezet je lett. Lopva tanulmányozta a Dom arcát. Nem éreztethette vele, milyen kivételes ez a találkozás. Akikrepillantása esett, rendszerint f rangú hullajelöltek voltak, rég eld lt a sorsuk, a fejvadász szertartásos szavaicsak életük fonalát hosszabbították meg néhány lélegzetvételnyivel. Toron els számú gyilkosa a császáronkívül csak azokat tisztelte, akiket képesnek tartott rá, hogy megöljék t - s a Dom minden kétséget kizáróanezek közé tartozott.- Szükségem volna egy emberedre, Els Árny - szólt a t zvörös dreggisbe burkolózó alak. óarany mintákgördültek a ruha hullámaival, ahogy mozdult.- A legügyesebbet kapod, Dom.- Csak annyira legyen ügyes, hogy épségben kihozzon valakit a börtönünkb l.Elég, ha megtalálja - a kijuttatása az én dolgom.- Megteszi, Dom.- Úgy legyen. - Az satya intett, hogy mehet. Észak legrettegettebb fejvadász szektájának feje kihátrált ateremb l, tekintetét a mozaikpadlón tartotta, míg a bársonyfüggönyökön túlra nem ért.

7

Halak elmosódó képe úszott el el tte, mikor a h vös folyosó falának zuhant. Tétován megrázta a fejét,fülében a haramiakép halálsikolyának visszhangja rezgett. Fehér falú folyosóra került, t le jobbraalkonyfény vöröslött valami balkon k korlátján.Az er dben van. Nem lehet másutt! Jobbra indult volna, hogy megajándékozza magát a kilátással, mikor megérezte a másik jelenlétét. Életében el ször kis híján meglepte valaki. Szembefordult az árnyékból el lép férfival - s egyszemvillanás alatt átlátta, hogy annak nem állt szándékában meglepni t. Magas, rövidre nyírt hajú alak álltott, szeme körül kék rajzolatok, fels testén palackzöld ing. Cynthar mer n bámult rá. A másik nem adta jelét

hovatartozásának, békés vagy barátságos szándékának, a fejvadász az egyenrangúaknak kijáró módonköszöntötte hát:- Tisztelet és dics ség a háznak és urának. A magas férfi szeme talányosan csillant az alkonyi fényben, fejét lassan oldalra billentette. Cynthartszaglászó kutyára emlékeztette a mozdulat.- A vendégnek is - szólalt meg végül. Fura kiejtéssel beszélte a kyrt: már-már elfeledett, mély zengzetmódon. Az Ikert meglepte a dolog, de töprengésre nem maradtideje, mert a zöldinges a következ pillanatban... megváltozott. Recsegve szakadt szét a szája, karjai, mellkasa megn ttek, pörsenésekhez hasonló barnaság borította elket, csakúgy, mint a szörnyen eltorzult arányú, óriás fejet.

Homlokán tarajhoz hasonló, apró tüskék ütköztek ki, végigsorjázva a nyakkal egyben tt vállakon. Füleisötétl üregek lettek, orra remegve szaglászó nyílás a fogakkal teli száj fölött, mely másfélkönyöknyiszélesen tátongott a torz arcon. Ha volt is szeme, a fejvadász nem látta - a kék festéssel együtt elt nt,elmosódott a borzalmas, gy rött koponyán. Sokkal magasabb volt, mint Cynthar, kétkönyöknyi távolságbólszaglászta a dermedten álló Ikert. Föléhajolt, cafrangos szél orrlyukai ízlelgették a körülötte örvénylleveg t. Cynthar nem mozdult, nem követhetett el hibát. Keze megdermedt a pugoss markolata fölött, tekintete amásikét kereste, lopva pillantott csak az ujjnyi karmú, tétován markolászó kezekre. A lény elégedett lehetett a vizsgálat eredményével, mert recsegve változott vissza: újra el nt fehérsörtehaja, kék szeme, festett emberarca.- Kövess - intett, s elindult a folyosón. Cynthar nem válaszolt, nem tudta, megteheti-e büntetlenül. Némánkövette a lényt.

8

- lesz az, Dom - állt meg a n a fák árnyékában várakozó férfi el tt. Lehajtott fej , vékony fiúcska álltel tte.- Nocsak - nyögött a ragadozómadár arcú, s felemelkedett az indákból, kacsok ból sz tt ágyról. A külstornyok egyikén voltak, a fehér falakra épített erkélykertek legkisebbikében. Százados fák borultak föléjük,törzsüket kúszónövények fedték, indák, légz gyökerek tekeregtek mindenütt. Kristálytiszta forrásvíz áramlottvégig a kerten, s a korláthoz érve a feneketlen mélybe zuhogott. A vénség közelebb lépett, kíváncsian mustrálgatta a fiúcskát. A lenyugvó nap utolsó fénye lobot vetett aQuiron-tengeren. Körülöttük a tornyokon, az erkélyek alatt tanyázó reu-fecskék serege keringett, feketeárnyak az alkonyi égbolt mélykékjén.- Szóval te leszel az - mormolta a Dom. A fiúcska három tavaszt ha láthatott, az öreg teste húszszor, aszemei kétezerszer ennyit. De mégis volt. Nem egyszer en hasonlított rá, maga volt az. Ugyanígy állt is hatvan év el tt egy másik öregemberrel szemközt. Ezek a szemek ugyanígy vénülnek majd meg, s adurcás gyermekarcon már látszottak a jelek, hogy egyszer maga is ragadozómadárhoz hasonlít majd.- Benned megbízhatom, Lyssa - fordult az öreg a n höz. A nyakában ötmillió-öt ütéssel készült amuletthimbálózott. Vadkanfej. Fölötte nyakpánt aranyveret fogak ból. - Bárhogy változzon a világ, bizonyosdolgok változatlanok maradnak. Hogy is élhetnénk másképp hatalomban...? - Mohón a fiúhoz hajolt. - Együttcseperedünk majd fel - súgta neki. - S ha eljön az ideje, mindenkinél nagyobbra n sz! A fehérhajú gyermek konokul szorította össze ajkait. Kifelé bámult, a tengeren haldokló fényekre,homlokát a hideg k korlát oszlopainak szorította.- Akaratos. - Az öreg ajkain dögev vigyor játszott. - Mint én. Egy napon te is elbeszélgetsz majd egymagadfajta kisfiúval - tette hozzá. - Mindig így szoktam. A fiú makacsul bámult a tengerre, a közelg estre, a fecskékre. Minden kék volt körülöttük. Bármit ismondott az anyja, ez a férfi nem lehet az apja. Büdös. Neki soha nem volt apja. Nem is kell. Alegszívesebben visszament volna a szobájába.Az öreg az állát fogta meg száraz ujjaival. Kénytelen volt a szemébe nézni.- Mi a legfontosabb dolog a világon, fiam? - lehelte.- Kyria dics sége - válaszolt sírós hangon a gyerek.Az öreg elvigyorodott.- Büszke lehetsz rá, Lyssa. A n lehajtotta a fejét.- A te fiad, Dom. A ragadozómadár arcú férfi elégedetten d lt a k korlátnak. A magasban még fénylettek a tornyok, itt lentmár közéjük lopózott az est, lassú, fekete árnyakat rejtett a fák alá, a szobrok ruháinak red i közé. Néhánymegbarnult levél hullott a földre a csendes széllökésben, engedelmeskedve a természet parancsának. Aférfi a fázósan összehúzódó n fedetlen kebleit nézte, a tökéletes, fehér halmokat, a feszes hegeket.Furcsa, hogy még ennyi id után is vágyat ébreszt benne. Vajon lesz-e másként valaha?

A gyermekek lelke soha nem érdekelte. Talán madár lesz bel lük. Talán ember. Mosolygott. Néhányfecske suhant el mellettük, szárnyuk éle megvillant az alkony vörösében.

9

Cynthar arcra borulva feküdt, a mozaik darabjai négyzeteket nyomtak a homlokába.A padlón táncot járó n k és férfiak kék és zöld cserepekké estek szét a szeme el tt.Nem mert feltekinteni. Aki el tt gondolkodás nélkül vetette hasra magát, töprengve várakozott néhány lépésnyire. A fejvadászcsak földet söpr , vörös dreggisének neszét halottá. Nem szólította meg. Talán elmerengett, talán tmustrálja, vagy egy ezredéve elfeledett verset citál. Megteheti.Hatalom sugárzott minden mozdulatából, az Ikert szinte perzselte a közelsége is.A másiknak egy szót sem kellett kiejtenie, jelenléte ott hullámzott mindenütt. Remegve töltötte be a szobát,nem lehetett nem érezni.- Kelj fel, Iker! - Parancsoláshoz szokott, kényes hang. Ugyanaz az si, mély zengzeteket hordozó, nehezenérthet dialektus. Cynthar talpra ugrott, de tekintetét most sem merte a hullámzó ruhaköltemény szélénélfeljebb emelni. A mellette álló morfor ideges mozdulataiból arra következtetett, nem is érdemes ilyesmivelpróbálkoznia, könnyen lehet, hogy a tiszteletlenség az életébe kerül. A Hatalmas különben semengedélyezte, hogy ránézzen. A magmaszín ruha a látótere szélén várakozott, sötét foltot vetett amozaikpadlóra. Cynthar lehajtott fejjel bámult a mozaikra, a Hatalmas felé néz aranypáva smaragdszilánkszemébe.- A Boszorkánybörtönbe mégy, Iker - szólt a Hatalmas. Mintha csak borral kínálta volna Cynthart. Minthacsak az ajtóban lebzsel agarakhoz beszélt volna, s nem Ynev legrettegettebb tömlöcébe akarnáelsüllyeszteni a színe elé kísért halandót. Cynthar meggörnyedt. Jégököl csapott a gyomrába. - Kihozolonnan valakit. Nem kell tudnod, kicsoda - megismer téged. Két napon belül elhozod arra a helyre, aholmár utánatok tudunk nyúlni. Ha nem jársz sikerrel, többé ki sem kerülsz onnan, s egy sicar-iorunkatis utánad küldjük, ha nem átallanál életben maradni. Távozz! Cynthar a földig hajolt, kezei a tisztelet szertartásos jelét mutatták. A morfor durva kezét érezte a karján.Kihátrált. A Hatalmasnak ismét senki volt. H vös izzadtság csordogált a hátán. Tudatában sokszorosvisszhangot vert az Ikrek félelem litániája:Félsz?Nem félek.Mit érzel?Amit erezhetek. Tó vagyok, folyó vagyok, égen úszó felh vagyok.Hová tartasz?Ahová mennem adatik, ahová a kövek engedik, amerre elkerülöm ket.Mit gondolsz?Amit hiszek, amit a magasból látok, amire eskümet teszem. Kis k fülébe értek. Alig volt nagyobb egy odúnál. A morfor beljebb tessékelte Cynthart, maga elt nt afolyosón. Három fáklyatartó vetett sárgán hullámzó fényt a falakra, a k be vésett mondabeli alakokra, afölébük hajló buja indákra, levelekre. A kis asztalkán néhány tégely sorakozott, mellettük vörösen izzófémháromláb, fehér gyolcson parányi pácikák, akár a niarei ecsetek, de ezek végében vékony t k csillogtak.Mint a magitor t szobája... Cynthar elhelyezkedett a kemény támlájú széken, s várt. Belenyugodott sorsába.Ha a Boszorkánybörtönben kell meghalnia, ott fog meghalni. Nem állhat ellent a csillagok akaratának.Alacsony, szolgakép alak jött be. Cynthar fogadta a köszönését, közömbösen nézte, ahogy a fickó azasztalon szorgoskodik, tégelyeket pakolgat, az egyik t t kezdi izzítani. A falon egymást kerget lovasokat bámulta, a kardokat, a szárnyas harcosokat. Az els szúrásnállehunyta a szemét. Tudta, hogy ennél nagyobb szentségtörést nem követhet el, de saját magát nemcsaphatta be. Odabent kellett megnyugtatnia valakit.Valakit, aki nem csitul el a egy egyszer mentális gyakorlattól. Ilho-mantari, a Te nevedre és az én véremre esküszöm. Segíts, Csendet Vigyázó! Ki célom és közém áll,elveszejtsd! Shuan chi tirra: dics ség Néked. Toutta cyrna akaratod szerint. Esküt r helyett megtette atetoválót is. Mire a másik végzett, fekete szem bámult a fejvadászra a bal tenyeréb l. A vonalak mellettmegemelkedett a friss sebszél. Kíváncsian nézett gazdájára.Ki vagy? Ki vagyok? kérdezett vissza Cynthar. Izzadtságcseppek ültek a homlokán. Öklébe zárta a b rén lüktetszemet, hogy elrejtse keze remegését.

10

A lány az éjszakát nézte. A végtelen messzeségben hunyorgó csillagokat, a vörös hold színezte tengert. ADom Mineor az ágyon szuszogott. Még nem jött el az id . Most nem ölheti meg. Már egyévesen is tudta - noha csak tíz évvel kés bb értette meg -, hogy mindennek megvan a magaideje. El kel helyen állt az udvari asszonyok között, s minden esélye megvolt rá, hogy valamelyik klánvezérágyasa lehessen. Ahogy az apja akarta. Allina visszafordult az ablaktól. Emlékezett, miként nyert értelmetkörülötte a világ, hogy bontogatták szárnyaikat az elültetett gondolatok. Mint tudta meg, hogy nem a Dakkklán leánya, hogy más sapának tartozik engedelmességgel, s azt is, mi történne vele, ha ezt elárulná. Nemakarta elárulni. H volt seihez. Tudta, hogy büszkék rá, hogy feladatot szántak neki. Ha nem ma, hátkés bb. Meglehet, soha. De a Cyr klán számít rá.Nemsokára...Holnap. A méreg ott lapult a falikárpit mögött. A reggeli borba kell öntenie. A Szertartás napjára hatni fog. A DomMineor, a klán második embere békésen szuszogott a selyemlepel alatt. Tésztaképén elégedett mosolytlátott a parázsszín holdfényben, vékony szálú haja szétterült a párnán, arcfestése elmaszatolódott. Allinamegtörölte a száját.- Sohasem voltál jó szeret - suttogta.

11

A sötétség úgy omlott Cyntharra, mint valami ház. Nem hétköznapi sötét volt ez - vakvilág, csillagtalanéjszaka, végtelen feketeség. A pentagramma utolsót lobbant körülötte, parázsló kékes fénye elhamvadt,magára hagyta a végtelen sötétbe temetve.Bizonytalanul lépett balra, puha csizmája alatt érezte a hatalmavesztett mágikus véseteket. Megérkezett. ABoszorkánybörtön! Kellemetlen szagokból, párás hideg leheletekb l, bársonyos láthatatlanságból sz tt lég örvénylettkörülötte. Még kavargott a gyomra a hirtelen változástól, amikor rárontott az épület. Gonosz óriás.Szellemkezek martak belé, átnyúltak rajta, hidegséget és halált árasztottak. Cynthar felnyögött. Belesajdult a feje, ahogy a börtön átkozott rúnákkal ékes kövei leszaggatták az elméjét óvó pajzsokat,kiszipolyozták a csontjaiban, húsában rejtez csekély varázser t. Évek óta rizgetett, kínkeservvelösszekuporgatott kincsei elpárologtak, elt ntek az éhes sziklák között. Megrogyott. Hallotta a börtönkárörvend nevetését.Még soha nem érezte ennyire kiszolgáltatottnak, meztelennek magát.Ilho-mantari, ez a hely él...! Ekkor támadtak rá. Nem tudhatta, mióta lapulnak zsákmányra éhesen ezek a sakálok, de a siet shangokból ítélve jó ideje vártak már. A lépések zaja három támadót súgott neki. Szédülését leküzdve lépetthátra. A szemének nem sok hasznát látta, lehunyta hát, egész bels jével a közeled kre figyelt. A pugossmost sem hagyta cserben, megnyugtató súllyal simult jobbjába.Azt hitték könny , zavarodott zsákmány lesz. Az els t saját lendülete nyársalta fel. Csikorgó remegés a pugoss markolatán: a bordák. Aztán a tompazuhanás. A sakálok döbbenten lassítottak. Cynthar jobbra lépett, nem csapott zajt, a pentagramma véseteiismer sen simultak a talpa alá. A hörg sóhajtás alá szúrt. Gégeporcok recsegése, bugyogó hang. Puhanesz, ahogy a test zuhan, koponyája tompán, hajba burkolva csattan a kövön. A harmadik sarkon fordult. A helyében Cynthar is ezt tette volna, de nem ilyen elhamarkodottan. Utánavetette magát - csak remélhette, hogy a menekül nem gondol erre, és nem használja ellene a fegyverét. Akapkodó hangokból ítélve a sakálnak ilyesmi meg sem fordult a fejében. Cynthar beérte, egyetlen lendülettel ledöntötte a lábáról. Recseg orrcsont, sziszeg nyögés. Bal térdeáldozata csíp jén, lábfeje a vékony combot szorította le. Másik térde hamar rátalált a jobb kézre, akönyökénél nehezedett rá. Kis ív kaszáló mozdulatot tett a kezével, tenyere alsó része ott érintette acsuklót, ahol sejtette.Gyors, kegyetlen ütés a pugoss markolatával, az ellenfél fegyvere - hangjából ítélve hitvány kovácsmunka -pengve hullott a k re. A sakál hosszan ordított a fejvadász bal tenyerébe. Csontsovány és büdös - Cyntharnak ez a két szó jutott az eszébe, amikor gyors mozdulatokkal átkutattafoglyát. Más fegyvert nem talált nála, az egyetlen hasznosítható dolog egy vékony b rszíj volt a dereka körétekerve. Gyorsan hurkot vetett a nyaka köré, erre kötötte a hát mögé kényszerített balt. Nem sokatmozoghatott. A póráz másik végét maga vette kézbe. Minden próbálkozásnak elejét véve a bordákhoznyomta a pugosst.- Ki vagy? - kérdezte kyrül, majd a biztonság kedvéért megismételte toroniul is.- Siuras - jött a kelletlen válasz. Furcsa, alig érthet keveréknyelv. Foglya száraz szájjal köpött.

- Figyel ? Nekem így is jó. Végül is mindegy... - Cynthar talpra rángatta a fickót. - Keresek valakit. Te fogszelvezetni hozzá.Körülöttük halkan sóhajtott a sötétség. Foglya valamit nyögött.- Mit akarsz?- A többiek - sziszegte a siuras.- Azokkal ne foglalkozz! - lökött egyet rajta Cynthar. - Majd eltemeti ket más.A száraz, köhög s nevetés, amit válaszul kapott, sok minden volt, csak megnyugtató nem.

12

- A fekete nem lenne jobb? A ragadozómadár arcú férfi ég és föld között lebegett a kürt szer szobában. A vörösre festett falakbólrézrudak meredtek középre, rájuk aggatva drága selymek, a legel kel bb toroni ruhadarabok, dreggisek,haquitessek: megannyi finoman hajló, lengedez kelme.- A fekete vagy a kék, ha a véleményemre vagy kíváncsi, Dom - a másik férfi odalent állt, fehér hajávaleljátszott a szél.- Persze, hogy arra, te féreg! - az öreg, mint megelevenedett festmény emelkedett egyre feljebb, tengerzölddreggise hullámokban lengett mögötte.- Megtisztelsz, Dom - hajolt meg a férfi.- Legyen inkább a kék - mondta a ragadozómadár arcú. -A legutóbb fekete volt.- Fellépett egy erkélynek is beill párkányra. Levedlett kígyób rként lebegett alá a tengerzöld ruha. A Domtorkán felvillant az aranyfogsor, a vaddisznóamulett szikrát szórt a mellkasán.

13

A támadók a cern keleti folyosóján jelentek meg. Talán a falból, talán a mennyezet boltíveib l léptek el ,álcájuk lehetetlenné tette, hogy a szertartási menet vezet i megállapíthassák. A sensiess - nevénekmegfelel en - érzékelte ugyan ket, de a menetet értesíteni már nem tudta: hihetetlenül er s zavarás hatottrájuk. A pap védekez n lépett az oltár elé - mi más is lehetett a támadók célja -, oroszlánfeje a harcosokat rejthullámzást fürkészte, a kígyó és a bak utasításokat üvöltött a háta mögé. Kék köpönyege meglebbent,ahogy kardot rántott. Az ijedt szolgák szótlanul rakták le terhüket. A morforok harci alakjukban álltak az oltárköré, ám csont- és vérpermetté szakadtak a rájuk zúduló mágia els csapása alatt. Az elhullottak helyéreújak ugrottak, a halódó sensiess hívására megelevenedett a cern határfolyosójának sötétbe vesz vége. Atámadóknak nem maradt sok idejük. Elit harcosok voltak, a morforok csak nagy nehézségek árán tudták feltartóztatni ket. Orrnyílásaiklázasan tátongtak, a vezet szagát keresték a vérillatú leveg ben.Sárga láng lobbant az oltár mögött, láthatatlan fal vetette vissza a tüzet. Forró lökéshullám söpört végig afolyosón. Az oroszlán kántálni kezdett. A bakfej perzselten bukott a vállra, a kígyó összeégett, fél szemeodalett. Sziszegve buzdította az árnyakkal küzd morforokat. Az oroszlánfej diadalmasan ordított, sörényevakító fehérség a kormos fal hátterén. Kék szél söpört végig a határfolyosón, leszaggatva a támadók álcáit. Más klánbeli pugnitesek és néhánykülönösen nagy morfor vált ki a ködökb l. rjöngve küzdöttek, esztelenül vetették magukat a halálba, ígykívánta a klán. A varázshasználót még mindig mágia rejtette. Eszel sen üvöltött az oroszlánfej, kinyújtott keze remegve markolt valamit a semmiben. A folyosó mindkétoldaláról közelítettek a cern emberei. Az ellenséges varázsló el bukkant, hamuszürke dreggisével együttfoszlott le róla az álca. Középkorú kyr volt, szeme környékét rozsdavörösre festette, füleiben ezüst karikákvillantak. Felemelte karját, iszonytatót rikoltott. Az oltárt véd pap oroszlánfeje vért fröcskölve lehullt. Ahatalmas test összerogyott, halálában visszaadta urának felvett alakját. Töpörödött kyr volt, semmi több.Egy tetovált morfor terítette le hátulról, hogy azután pengeszer ujjait széttárva vesse magát akétségbeesetten védekez kre. Az oltár körül egyre sz kült a kör. A varázshasználónak kevés ideje maradt,ha meg karta semmisíteni a védelmez mágiát: a vadkandíszes emelvény sértetlenül állt a forgatagközepén. A boszorkánymester szabadjára engedte energiáit. Majdnem mindenki elpusztult, aki a közelben állt.Megolvadt angyalszárnyak, elfolyó vadkanfejek, forró por és megrepedt márványlapok. Az oltár hosszúsóhajjal rogyott össze. A tartórudakat fogó szolgák hamukupaccá estek, vadállati üvöltés dübörgött végig afolyosón. A cern test rei elkéstek. A boszorkánymester kacagva fordult szembe velük. Arcán korom és vér. Diadal. Aközelít tömeg fáklyákkal hadonászó, ezerlábú szörny.Valahol a mélyben vadkan üvölt.

A szürke dreggist elsodorták, ízekre szaggatták a rohamozók.Mélyen az átkozott építményben járhattak már. Cynthar bosszankodva állapította meg, hogy hiába van afegyver a kezében, teljesen kiszolgáltatott vezet jének. Oda viszi, ahova csak akarja. Egy darabig eljátszotta gondolattal, mennyivel könnyebb lenne a dolga, ha legalább egy gyönge fény fáklyát szorongatna, mígkalauza ismeretlen lépcs kön és termeken át oson vele. De könnyebb lenne valóban? Nem. Úgy könnycélpontot nyújtana mindazoknak, akik jöttét figyelik - így viszont talán rejtve maradhatnak. Egy percig sem volt kétsége afel l, hogy figyelik, láthatatlan szemek, fülek vigyázzák lépteiket. Apró lábakneszezése, sóhajtásnyi hangok, kosztól elnehezült rongyok súrlódó zaja. Cynthar kénytelen volt csupán ahallására és a tapintására hagyatkozni. Biztos volt benne, hogy az ezeket a szörny tárnákat lakószerzeteknek a szaglásuk is segítségükre van a tájékozódásban - nem mondhatta el magáról ugyanezt. Afolyosók átható penésszagán kívül csak szótlan kalauza b zét érezte. Rég lemondott arról, hogy valami börtön r vezesse el a keresett személyhez.Rögvest, mihelyt megértette ezt az átkozott épületet. Nem volt szükség strázsákra: a Hatalmasok s aNemes Házak ellenfeleit épp elég hatékonyan rizte a mágiával átitatott falak útveszt je. A halálnál issúlyosabb büntetés ez, örökös szenvedésre és kárhozatra ítélten, a szökés reménye nélkül élni efarkastörvény helyen, ahol álnokság, hazugság és er szak nélkül egy lépés csak a halál... Cynthar bízott abban, hogy kikerülhet innét, de arra gondolni sem akart, milyen árat kell majd fizetnie ezérta tudásért. Vezet je csendesen haladt el tte. Nyirkos folyosókon és termeken osontak keresztül, lépcs ketmásztak meg és nyálkás grádicsokon ereszkedtek alá. A fejvadász hatalmas, hideg tereket érzett magakörül, máskor éles sziklák tövében, sz k folyosókon araszoltak, talán feneketlen szakadékok felett. Néha egészen közel érezte magához a leskel ket, a láthatatlan árnyakat és egyre inkább érlel döttbenne a gyanú, hogy vezet je csapdába csalja. Nem tudhatta, hogy a halk nyögések, ahogy a csúszóslépcs kön feljebb kapaszkodott, a sóhajok nem valamely ismeretlen nyelv szavai-e, mellyel ideszólítjaelkárhozott cimboráit.Megtiltotta neki, hogy hangot adjon. A siuras köhögve nevetett, de csöndben maradt.Egyedül köveket tapogató, béna jobbja neszezett olykor - enélkül bolyonghattak volna a végtelenségig,hasztalan keresve újabb nyílást, újabb falakat. Cynthar kénytelen volt beismerni, hogy veszített. A történtek után nem ajánlhatott szövetségetkalauzának, s nem is lett volna semmi, amivel lekenyerezhette volna. A pénznek sok hasznát nem láthatja,ha jelent egyáltalán valamit a vagyon idebent. Fényt nem tud adni neki, pedig a világosságért alighanemmegölnék egymást ezek a vadállatok. Nem tudott úgy gondolni az itt raboskodókra, mint emberekre. Túlmélyre merültek az iszonyat vizeibe, számukra nem volt visszatérés: a sötét tömeg immár saját törvényeiszerint dobálta ket. Nem volt értelme tovább menni: Cynthar egy nagyobb szirt alatt megálljt parancsolt. Lehettek akár tízméterre attól a helyt l, ahonnan elidultak, de a Börtön másik felében is. A szilánkos szikla legalább ahátukat védte. A fejvadász némán átkozódott, órákkal korábban lemondott arról, hogy számon tartsa akanyarokat és lépcs ket, igy soha nem találhatja meg az emberét! Ámbár...

majd megismer" - így mondta a Hatalmas.Igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, közelebb rángatta magához a siurast.- Hányan tudnak arról, hogy itt vagyok?- Többen, mint gondolnád. - A keveréknyelv szavai kárörvend en csikorogtak.- Nagyszer ! - Az Iker igyekezett baklövését szándékosnak feltüntetni. Ha nem bukkant rá eddig arra, akitkeresett, most már igazán a másikon a sor. Valószín leg meg fogják támadni ket. Talán ha azok közül ejtfoglyot, többet megtudhat. Mágikus és mentális hatalma híján másként kell meglepetést okoznia nekik.Kránk poros zacskóját leakasztotta az övér l, és tartalmát kicsiny halomba rendezte a lába mellett.Nem sok, de meglepetés gyanánt megteszi. A kovát jobbjába vette, s fülelt. Hatalmas csarnokok, végtelen folyosók és kürt k szállították, sz tték köré a hangokat. A siuras csendbenüldögélt, Cynthar nem is várta t le, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Nyugalma, magabiztossága csakmeger sítette a fejvadász gyanúját, hogy támadás következik. Apró lábak neszezését hallotta: patkányok vagy más, Tharrnak kedves lények lehettek. Víz hullott amagasból, a cseppek holmi föld alatti tóba zuhantak, zavaros visszhangokkal töltve be a csarnokot. Cyntharhallása egészen éles lett. A hosszú gyaloglás kifárasztotta, de nem tudott volna egy percet sem aludni. Azbizonyára az életébe került volna. Moraj sz dött hozzá messzir l, talán maga az épület nyögött fel. Feketebársonyba bugyolálta a sötét csend. Mindent hallott.Csak a támadókat nem. A jövevények sötétebbek voltak a holdtalan éjszakánál, az Iker csak akkor hallotta meg ket, amikorlehuppantak elé. Villámgyorsan oldalt fordult, egy penge a háta mögött vetett szikrát a kövön. El revet dött.A másik habozni látszott. Cynthar a kránk por kupac közepébe döfte a pugosst, jobbjával lesújtott akovával. Lehunyta szemét. Sisteregve robbant fel a por, lángok csaptak fel a fejvadász kezén. Hátraugrott.

A villanás azonmód elenyészett, de már nem is volt szüksége rá: látta amit akart. Ketten közelítettek, de aháta mögötti zajokból ítélve ott is lehetett egy. A villanásban félelmetesnek t ntek. Kiéhezett ragadozók -hajuk hosszú, zsíros csimbókokba fonva, rongyos ruháik rejtik csontos testüket, az er s fényt l rémültensz kül össze fekete pupillájuk, beesett, koszos arcuk akár a patkányoké. Kardjukon valami csillan, aztán ahomályba vész. Méreg...? Tisztességes fegyvereknek látszottak a siuras hitvány t réhez képest. Jókora csarnokban voltak. Fekete hasadék tátongott a földön, romos hídszer ség vezetett rajta keresztül.Ha továbbmennek, a siuras bizonyosan belevezeti. A háttérben katedrálisba való, faragott oszlopok. Csak hárman voltak, nem jelenthettek gondot. Cynthar nem ismert mást, aki úgy bánt a fegyverekkel, mint, ha csupán a hangok alapján kell felderítenie az ellenfelet.

Spamagitorok tanítója volt. El reszúrt, a bizonytalan lépés irányába. Elvétette. Ketten lendültek el re, csaknem egyid ben, demeghallotta a leheletnyi különbséget a két láb között. Szisszent a pugoss, ahogy védekez n visszarántotta.A keresztvasban megakadt a támadó penge. Villámgyorsan visszaszúrt, de a másik valahogy elbújt, elhajolt el le.Nyugalom! Halálos szúrásokat osztogatva táncolt körbe, de mindannyiszor csak a leveg t találta. Halk neszek.Nevetnek ezek, vagy mi? A siuras messzebb iszkolt a harctól, köhög , száraz nevetése bizonytalanvisszhangokat vert. Cynthar lassított a tempón, úgy t nt, ki akarják fárasztani. Mindig ott voltak a közelében,de a hangok mintha becsapták volna. Az abbitacél láncszemek épp hogy felfogtak egy, a gerincének szántszúrást. Nyögve lépett el re, kissé oldalt fordulva, hogy elkerülje a nagyobb bajt.Vigyázz, mert rajtaveszthetsz! Hiába próbált az óvatos tánc közben ki-kitámadni, könny szerrel verték vissza próbálkozásait. Egyikükkelnégyszer is pengét váltott, de az ellentámadást éppen csak megúszta seb nélkül. Nem ütöttek harc közbenelég zajt, nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna. Eddig azt hitte vakon harcolni csak egy a lehetségesmódozatok közül, ahogy az ember szembefordulhat a halállal - most belátta, hogy külön életmód. M vészet.Diadalmas sikkantás, ahogy az egyik fegyver végigmart fedetlen karján. Egy n ?A méreg! Nem akarják azonnal megölni. Talán csak kis sebekkel fárasztják ki. Mib l készíthetik a mérgeiket? Talánmegérezték rajta, hogy jó harcos, féltek, hogy is mérgezi a fegyverét. Akkor egy kis seb is végzetes lehet.Alábecsülte ket. Szemt l szembe is jobbak lennének.Hangtalanul kerülgették egymást. Cynthar megszédült.Mit is mondott a venomagitor a hullamérgekr l? Erezték, hogy gyengül, gyakrabban és biztosabban támadtak, gyorsabb mozgásra kényszerítették. Nemsokáig bírja már légzését a szokásos ritmusában tartani, hamarosan végleg legy rik. A méreg égette,belülr l marta a kezét. Kés n mozdult a leheletnyi hangra. A másik kigyó a combján marta meg.Diadalmasan kurjantott a támadó. Szélesebbre vonták a kört a sebzett fejvadász körül. Cynthar meg mertvolna esküdni rá, hogy legalább egyikük leeresztette a kardját. Megroggyant a lába, kiesett a tánc ritmusából, meglódult vele a világ. Kíméletlenül mellberúgták. Nyögvezuhant hanyatt, mellkasára csontos térdek zuhantak. Sípolva szakadt ki bel le a leveg . Gyors, fájdalmasrúgás a vese tájékára. Szánakozás nélkül taposták ki a pugosst a kezéb l. - Bocsáss meg Ilho-mantari, hogy nyomorultul teljesítettem akaratodat... Hitvány szolgád voltam. Fürge kezek motozták meg. Gyenge volt. Ereje fokozatosan szállt el, a méreg kiszárította, fázott.- Fényt, miel tt a pokolra küldöm! A keveréknyelv száraz hangjai sziszegtek a hideg köveken. A kránk por robbanásának kék fényei lassanleúsztak szemér l. Szikra villant. Egy n csontsovány arca a pillantásnyi fényben. Az Iker szeménekszegezve kékl acél.

15

- Szóval semmilyen nyomot nem találtatok. Nem tudni, kik voltak a támadók? - A ragadozómadár arcú férfibosszúsan csapott a hatalmas szék karfájára. - Nem, Dom. A maradványokból nem lehet megtudni. Vigyáztak, hogy semmi ne derülhessen ki róluk... - amásik a trónus el tt térdelt, jégkék dreggise elterülve körülötte. A füstöl k s kék gomolygásabizonytalanná tette a távolságokat a teremben. - Klánháborút akar az öreg Jak? - A nagy ember nevetett. - Azt hiszi, nem látok át ezen a nevetségestámadáson? Sír minden lépésükb l, hogy áll a háttérben. Ha annyira kívánja, megkaphatja aklánháborúját! - Mogorván zökkent a trónusra. A faragott vadkan üvölt szája magasan a feje fölé nyúlt.- Ha megbocsátasz, Dom: az id nem alkalmas a harcra - kockáztatta meg a térdepl .- Sohasem az, Sittas. De ezek nem tudják megbocsátani nekem a Sier'cyahomat.Igen. Pedig szent volt az a gyilkosság.

- Rajtad kívül nem kedvezett senkinek, Dom.- Azt hiszik, ezzel rám foghatják csúfos kudarcaikat. A Zászlóháború elvesztését.A nevetséges számvetéseikben meg sem elmlítik a Vörös Hadurakat! Felborult egyensúly, nevetséges!- Megbocsáss, Dom, de a Számok szentek. Nem változtathatsz rajtuk.- Ellenem szegülsz, Sittas? - d lt el re a vezér. Keskeny, vénséges arca kibukkant az árnyékokból. - Hamara túlvilágon találhatod magad!- Sem bolond, sem elég bátor nem vagyok hozzá, Dom - mormolta Sittas, kék szemeit urára szegezve. - Dea szövetséget ezért hívták életre ellened. A Hétb l te csináltál Hatot.- Lyen'horrt meg kellett ölnöm. Törvényszer , hogy Ifjú Lélek került a helyére.- így lett háromból négy az Ifjak Száma. Hat, négy - egyik sem szerencsés Szám.- Ne próbálj ellenem törni, Sittas! Hiába vagy Secodom, könnyen Tharr színe el tt találhatod magad! -sziszegte a vadkan ordító szájának árnyékából a ragadozómadár arcú. Összeráncolt homlokán a faragottagyarak fekete foltja. A kékszem meghajolt, megadón terítette szét ujjait a vörös márványlapokon.- Az oltárt akarták - d lt vissza a Dom. - Azt hiszik, ha azt megsemmisítik, elállók szándékomtól.Nevetséges. Csak az új oltár elkészültéig kell várnom. Néhány napig. És most nem lesz Körülhordozás! Aztakarom, hogy közvetlenül a Halálkamrában állítsák össze!- Úgy lesz, Dom.- Remélem is, Sittas. - A gyanakvás nem t nt el a sokat látott szemekb l.- Nem csak az oltárt akarják, Dom. Nem csak a Szertartást akarják megakadályozni. Az életedre törnek.- Nem érdekel a bosszújuk.- Nem egyszer bosszú ez. Hiszen így a Hatból Öt lenne, és az új Ifjú Lélekkel, aki a helyedre kerülne, aNégyb l is Öt. Az Öregekhez nem nyúlhatnak. így az egyensúly helyreállna. Öt és Öt. Er sek lennének ahatalomra került Számok. Be kell lásd, ezekkel a kevert Számokkal a mágia is nehezebben m ködik...- Mit értesz te a mágiához, Sittas? Akárhogy adod össze, tizenhárom klán marad.És ez a lényeg. - A vénség torkán vicsorított az arany fogsor. A másik csendben várt.- Úgy látom, van ötleted.- Engedelmeddel - hajolt meg a kékszem . - Játszd ki az öreg Jakot! Öless meg te valakit közülük! Amúgy isegymást marják, végeérhetetlenül. A Cyr klánon kívül senki nem tör dne vele, ki az áldozat, ha a Számokhelyreállnak, és nem hal meg.Ekkor új Ifjú Lelket emelnek klánjuk élére, és Jak is beletör dik a Szertartásodba.A ragadozómadár arcú csak rövid ideig töprengett.- Nem. Bár az ötlet jó, Jak legyen az, aki odavész! Rád bízom, hogy útnak indítsd a sicariorokat. Gyászoljona Cyr klán! Én magam a Szertartást készítem el .Értesíts a fejleményekr l! Intett, hogy mehet. A jégkék dreggis kihátrált a teremb l. A füst talányosan gomolygott, ahogy távozott, aDom t dve nézett utána.Sittas mosolyogva haladt a folyosón.- Igazuk van a többieknek, Dom - mormolta. - Túl öreg vagy már. Azon a kisfiún kívül más nem is érdekel.Pedig a család életét befolyásoló döntéseket személyesen kellene meghoznod. Épp a család jelmondatahullott volna ki a fejedb l? „Csak Én vagyok, senki más." Az öreg Jak nem a nyavalyás oltárodat akarta: idkell neki, mert valamit tervez. Én elküldöm a sicariorokat, de ha rajtam múlik, kudarcot vallanak. Nemhogyte, a Hatok közül senki nem tudna egyedül elbánni az öreggel, és neked most öt ellenséged van. Jó Szám.Igazuk van. Ifjú Lélek kell a klán élére, atyám. Akkor is mosolygott, amikor befordult a sicariorok folyosóira. A klán orgyilkosai indulásra készen vártak rá.

16

Cynthar elképedt arcokat látott, amikor újra kinyitotta a szemét. Legy i botnak is kicsiny fáklya szembántófényénél vizsgálgatták.- A szem... - suttogta valamelyik. A vékony fegyver elt nt a szeme el l, érthetetlenül gyors beszélgetés kezd dött, amib l csak annyit bírtkihámozni, hogy valakinek sürg sen látnia kell.Szóval nem most ölnek meg, gondolta, miközben feltámogatták. Villámgyorsan csomókat kötöttek a kezére, és eloltották a kicsinyke fényt. A hangokból ítélve különösenbecses tárgyaknak járó módon, valami puha anyagba csomagolták.Siet sen kezdték taszigálni, bele a feneketlen sötétbe. Ha azért sietnek ennyire, hogy még életben találjaaz, akinek látnia kell, nem sok ideje lehet hátra. A fejvadász rogyadozó léptekkel próbált engedelmeskedni ataszigáló kezeknek. Talán azon a k hídon is áttámogatták, amit a kránk por robbanásakor látott, legalábbisnemsokára egészen hideg leveg s talányos visszhangok ölelték körül. Szédült. Mostanra a lába isugyanolyan cudarul sajgott, égett belülr l, mint szerencsétlenül járt keze. A vékony ujjak könyörtelenül

taszigálták, és ha néha megbotlott egy-egy nagyobb lépcs nél, meredekebb emelked nél, az egyikük -talán a n - id l id re er s kezekkel megsegítette. Gyorsan haladtak, magabiztosan fordultak be a nyirkos folyosókra, habozás nélkül el tudták dönteni mikormelyik lépcs t, emelked t válasszák. Nyálkás növények szálai csaptak Cynthar arcába. El sem tudtaképzelni, milyen túlvilági növény lehet, amelyik fény nélkül is megél. Egyre gyakrabban kellett segítségetkérnie, folyamatos szédülése, rogyadozó lábai nem engedték, hogy lépést tartson velük. Legy inek keze pókként szaladgált a falakon, dudorokból, repedésekb l, k be vésett jelekb l olvastákki, hol is tartanak. Halk sóhajokból, sziszegésekb l álló árnyéknyelven tudatták láthatatlan figyel ikkel, akikid l id re talányosan nyögve megállították ket, kik is és hová tartanak. A botladozó Cynthar úgy vélte,becses szállítmánynak számíthat, hisz egyszer sem tartóztatták föl, pedig eddigi találkozásai aBoszorkányer d lakóival sok mindennek mutatta ket, csak éppen könyörületesnek nem. Lehet, hogyamolyan menlevélnek számít, amivel fogvatartói még az ellenséges területeken is bántatlanul átkelhetnek,oly nagyhatalmú az, akinek látnia kell.

fog megismerni? Öklendezve roskadt össze, a többiek sziszegve emelték fel. Nem tudott tovább járni, kezét, lábát hidegmarokkal tartotta a halál. Nyögve húzták tovább. Kisvártatva tompán döngött valami alatta. Durva fábólácsolt ágyra fektették. Megremegett a világ. Az Iker felnyögött. Inkább tudta, semmint érezte, hogy a n még mindig vele van. A másik kett talán elment, el keríti azt avalakit, óvatosan körültapogatott, már amennyire megkötözött, béna keze engedte. Nem ágyon feküdt,valami szálkás padlóféleségre fektették. Ismét meglódult vele a föld. Öklendezni kezdett. Minden forgott,távolról súrlódó, síró hangokat hallott. Az égen csillag gyúlt. Lassan, forogva közeledett. Egy lány ült a csillagon. K l faragott arca nem árult el semmit, közönyösen nézett Cyntharra. Afejvadász csalódottan nyögött fel. Sokkal távolibb volt a Csendet Vigyázó, mint azt mindig is képzelte.Aztán a Biztos Kez Hölgy k arca lassan mosolyra váltott. Az Iker megkönnyebbülten hörgött. A csillag fényes ajtóvá változott, pokoli torokká, mely szürke kötélfonatokat nyelt el. A durva felvonózökkenve megállt, a csigák megnyugodva pihentek. Cynthart lerángatták a padlatról. Csak most jutott el atudatáig, hogy itt fény van. Két parányi lámpás ontotta a világosságot. Homályos ködökön rángattákkeresztül. Régen nem tudta már, hogy ébren van-e, vagy csupán zavaros képzelete játszik vele, esetleg atúlvilág kapuján rángatták át éppen. Valaki megfogta a bal kezét. Hideg volt ez a valaki. Maga a Halál.Sóhajtva ereszkedett a fejvadász mellé. Cynthar minden erejét megfeszítve próbált a Halál szemébe nézni.Ragadozómadár-arca volt. A hangja ködökön keresztül, tompán ért az Ikerhez:- Lássuk, mit küldött nekem az öreg Jak...A hullaméreg gy zött: Cynthar feneketlen mélységbe zuhant.

17

A sicariorok vezet je óvatosan balra fordult. Hosszú, ellenséges folyosóra jutottak.Mindannyian ismerték az utat, jóllehet most jártak itt el ször. Minden klán orgyilkosai tudták, miként lehet amásik kilenc cernen keresztüllopakodni. Elvileg. A Boszorkányer d minden változása ellenére is állandómaradt, és az ellenséges klánok legalább olyan jól tudták, mit találhatnak egy másik cern területén, mintahogy a többiek is tisztában voltak az lehet ségeikkel. A három Öreg Klán területére persze sosemmerészkedtek: az els lépés után széttépték volna ket. A mostani támadás nem sok jóval kecsegtetett. A Számok rosszat sugalltak. Nem a vezet személyévelvolt a gond. Száz és Tizenegy volt, szerencsés generáció még az Er d híresen hosszú családfáján is. Atöbbiek voltak túl fiatalok. Ha veszni kell, úgy itt az id rá, a család kívánja így. Nem lehetett kifogása,megadják a módját.A morforok nem vehették észre ket. Óvatosan siklottak a bástyafal küls folyosóján. A k csipkés ablakkereteken a pirkadat rózsafényejátszott, alig vetettek árnyékot. Futottak. A hajnali szél lopott közéjük h vös leheletet. Az els morfor hangnélkül rogyott össze. Kék szemében döbbenet csillant, ahogy elesett. Már túl közel voltak, a szagukat nemleplezhették el.Még kett t levágtak, mire felvették a harci alakjukat, de addigra már kés volt. Nekik is volt veszteségük.Száz és Tizenhat. Rossz szám, de nem az hibájuk. A két holttestet otthagyták, nem fog sokat számítani,ha felfedezik ket. A reggeli fényben halványkéken ég csigalépcs n osontak föl. Ha van egyáltalán esélyük, akkor az agyorsaságukban rejlik. Az öreg Jak test rei sem mindenhatók.Igaz, k sem. Vékony k l kimart függ híd vezetett a vezérbástyához, szinte átsütött rajta a morcosanébred nap. Futottak. Lábukhoz guggoltak a felh k, a távolban Shulur aludt a fehér paplan alatt. Parányilélekveszt k a hajnali tengeren, csupán fehér vitorláik miatt látni ket. Sötét odú a bejárat odaát.

A bástya hatalmas oldalán mantikorok és haridák - az si Calowyn egyszarvú oroszlánjai - kerget ztek. Avezérbástyában hideg volt. Szinte az arcukba robbant a tél. A vezet nyakában lógó Fókusz alig bírtmegbirkózni a mágiával. Hárman szilánkokra törve potyogtak a csigalépcs n a mélybe, fagy és jégcsipkézett mindent körülöttük. A Fókusz lerángatta az álcát a boszorkánymesterr l, az sikoltva nyitotta meginkább a talajt maga alatt, minthogy a sicariorok elérhessék. Megmenekült. Véd k jöttek fölfelé a lépcs n. A vezet hármat küldött el re, állítsák meg ket, t magát transzba rántottaa Fókusz. Most már nem sok volt hátra. Pugnitesek - elit klánharcosok - és néhány morfor tört volna utatfeléjük. A fiai jól állták a sarat, a balra kanyarodó csigalépcs n eredményesebben harcolhattak keskenypengéikkel. A vezet a transz mélyebb fázisaiba csúszott: minden tudására szüksége volt, ha irányításaalatt akarta tartani az eseményeket. Már ameddig lehet.

rét a Fókusz vezérl köve alá csúsztatta. Halk reccsenés. A foglalat engedett.A fekete kövek közül zúdult rájuk, és maga alá temette ket a halálos mágia.

18

Cynthar kényelmesen ült, lábai alá kis zsámolyt raktak. A padlót sz nyegek borították, két lámpás szórtafénysziporkáit a nedves falakra, a felfüggesztett fegyverekre.Szegényes világítás egy úri házban, káprázatos fény zés a Boszorkánybörtönben. A mennyezeten penészvirágzott, s a kicsiny fülke más berendezési tárgyai is elég megviseltnek látszottak. Mégis nagyúri hely volt,bármit is sugallt a környezet. Valahogy visszahozták az életbe, és igazából ez számított, bár nem tudta meddig lábadozott. Noha a kezeés a combja még mindig kínozta, de már tudta mozgatni ket.Két láthatatlan n mosdatta meg, s adta rá a ruháit, s egy vak szolga kísérte azután ide. Csak mikor aszemkápráztató fénnyel világló helységbe lépett, vette észre, hogy kísér je mindkét szemét kiszúrták.- Ahol jár, nincs rá szüksége - mondta házigazdája, látva az Iker megdöbbenését. - Nagyobb hasznátlátjuk fülének és orrának. Foglalj helyet!A szolga távozott. Fertályórája beszélgettek közömbös dolgokról, egyenrangúként, hisz ha valahol, hát itt igazán nemszámított, ki honnan jött. A másik beszédéb l, hangsúlyaiból azonban az Iker rájött, hogy vendéglátójaalighanem a Boszorkányer d kegyvesztettje lehet. Ugyanazt az si kyrt beszélte, melyet eddig csak aroppant kastélyban hallott. A ragadozómadár arcú mintha megérezte volna, mire gondol.- Úgy hiszem, rájöttél már, hogy nem innen származom. - Keser en felnevetett. - Az öreg Jak pedig aharagommal és klánom iránti gy löletemmel vetett számot. Jól gondolta - sziszegte el rehajolva. Cyntharhátrah költ a szemekben felvillanó rület láttán. - Bármit megteszek, ha innen kijuttat. Mit akar? Miértküldött?- Semmit nem mondott, csak hogy vezesselek a kapuig.- Szóval igaz! - ugrott fel a szakadt párnáról a görbeorrú férfi. - Kitalált valamit az öreg... - Izgatottan járt fel-alá a sz k helyen. Cynthar moccanatlanul ült, csak a pillantása követte az rült fénnyel izzó szem férfit.A Vadaspark párducai...- Évek óta tudom, hogy meg fog keresni. Megvannak a módszerei, hogy életben tartsa a reményt. - Aszám zött a vizes falnak vetette hátát. - Tudta, hogy nem pusztultam el, hogy felküzdöttem magam idáig, ésa kis hazugságaival életben tartott engem is. Biztos voltam benne, hogy küld valakit. Ikert - intett a fejvadászfelé -, vagy bárki mást, ha szüksége van rám. Bárkit odakintr l. Hisz a családjából senkit nem zavarhat leide, hacsak meg nem tagadja, ám akkor az nem engedelmeskedik többé neki, vissza pedig nem hívhatja, atörvények szerint. Évek óta várok rád - térdelt Cynthar elé. Karomkezei a férfi combjába martak, amegszállott fényt nem rejthették el a homlokába hulló fehér tincsek. - Muszáj volt jönnöd. Különben miérthintette volna el ezt a mesét? Mert volt, más Öregek nem foglalkoznának ilyen csekélységekkel. A Szem...megüzente, hogy jönni fogsz. Mindenki tudott rólad ezen az elátkozott helyen. - A sápadt fény felé fordítottaa fejvadász tenyerét. A fekete tetoválás rájuk bámult. - Ki vagy?- Cynthar. Erressir a Vaneber klánból.- Hazudsz! Erressirt nem küldene Jak. De nem számít, hazudhatsz. Én Sagarras Deeow vagyok, a Dakkklánból. Lázadó Secodom. - A férfi hangosan felnevetett, fekete fogai megvillantak. - És én is hazudhatok. -Az rület egy percre sem hunyt ki a szemében. Nevetett. - Egyél! - tolt egy tálat a fejvadász elé. Vörösre sülthús illatozott rajta, b zsírban. Szaga már jó ideje kínozta Cynthar gyomrát. - Megérdemled, Szem.Megküzdöttél érte. Egyél hát!- Patkány? - kérdezte az Iker, miközben óvatosan beleharapott. Nem bírt mást elképzelni, ami ekkora ésmegélhet ezen az átokülte helyen. Meglep en finom volt.újabb falatot tömött a szájába, miközben Sagarras megrázta a fejét.- Dehogy - mondta. - Te ölted meg alig egy napja, a pentagramma mellett. Siuras.Hosszan, sikongatva nevetett az öklendez Iker fölött.

19

- Szóval odavesztek, miel tt a bels kertig jutottak volna. A Cyr klán Dom Supreora elégedetten nézett a szemben térdel alakra, bólintott.Haját egészen hosszúra növesztette, füleibe arany karikákat üttetett. Szeme körül a zöld festés tökéletesenillett óaranydíszes dreggise halvány árnyalataihoz. Orrán és homlokán a fényt jelképez zöld és feketevonalak sugárirányban fogták körül mélykék szemeit.- Biztos, hogy a Dakk klán sicariorai voltak? - kérdezte a pávaamulettes.- A maradványaik és a küls falon alkalmazott vágásaik alapján kétségtelen, Dom. - Nagyszer . Tudod, mit jelent ez, nem lehetnél a Dom Mineorom, ha nem tudnád. - Az öreg végigsimítottszéke karfáján. Háta mögött a huzat megmozdította a nehéz szövés kárpitokat, a kék és zöld mantikorokhullámokba gy dtek.A térdepl alak bólintott. - Sittas egyezkedni akar. Ha a Vadkan állította volna össze a csapatot, a sicariorok messzebb jutottakvolna. Tapasztalatlanok voltak, Dom. - Úgy van. Kedves gesztus, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. - Jak mintha elkalandozott volna egypillanatra. Tekintete megállapodott az aranydíszes kalitkán, az egymás mellett üldögél , zöld madarakon,melyek kíváncsian forgatták fejüket. - Remélem, az Iker jól teszi a dolgát - szólalt meg végül az öreg. Összevonta szemöldökét, úgy pillantott azablak felé. - Még nem érzem ket.Az ólomkeretes üvegcserepek színes foltokban folyatták a fényt csupa ránc kezeire.

20

Egészen más volt fáklyafénynél körülnézni odabent. Komor oszlopok állták körül a halott pentagrammát,mocskosfekete felszínükön - akár a falakon - gonosz rúnák sötétlettek. Körös-körül századok piszka,

törmelék, por, vérfoltok, meghatározhatatlan anyagú, felszáradt tócsák. A fáklya világa kevés volt hozzá,hogy az egész termet megmutassa: az oszlopok homályba vesztek a dögszagú árnyak között. A beteges-sárga fény számos árnyat csalt el . Tisztes távolból sanda hiénafalka méregette az oszlopokközött álló három alakot. Barna rongyaik közül parázsló szemekkel méregették ket: a csalóka szabadságígéretét, vagy csak a látványosságot keresték. B zt és suttogást hoztak magukkal, ahogy mind el rébbkúsztak a holt folyosók mocskában, támadni azonban nem mertek. Cynthar volt az egyik a három alak közül. Tartása hányavetinek t nhetett - valójában érzékeit megfeszítvefigyelt a minden irányból feléjük áradó neszekre. Sagarras, a második idegesen járt-kelt zsírfoltosdreggisében, szinte ügyet sem vetett a fáklyát tartó harmadikra. Amaz er scsontú, magas férfi volt, szbecsavarodó hajjal, kegyvesztett shuluri nemes, Sagarras területeinek örököse. Zavartan búcsúzott a kyrt l,átadta neki a fáklyát, majd a vak fiúval együtt elt nt a szétrebben árnyak közt - keze a kutyaként szaglászóalak vállán nyugodott. A villogó szem kyr a pentagrammába állt, és halkan motyogott valamit, amit Cynthar nem értett.Mindenesetre közelebb húzódott a sürget mozdulatokra. Hátát a másikénak vetette, hogy ne kelljen azrült szemekbe néznie. Vártak. A méregdrága bot, végén az olajos ronggyal lassan haldoklott, Sagarras

hatalma kihunyóban volt. A hiénák lassan közelebb jöttek. Vakító kék láng vágott fel a mennyezetig a pentagramma vonalai mentén, láthatatlan széllökéssel kavarvafel a port, kioltva a parányi fáklyát. A mágikus rajzolatban gubbasztó két alak megremegett, arcuk, kezükszétfolyt, lassan elt nt a vad hullámzásban. A fekete épület gonosz rúnái szinte hallható szörcsögésselhabzsolták a nyers manát. Sagarras üvöltött. Egy alak moccant a dermedten álló árnyak között, zihálva rohant a szabadság, a láthatatlan er kmarkában rángatózó rajzolat felé. Mocskos talpai porfelh ket kavartak, ahogy a kékes villódzásba ugrott. Vér fröccsent a falakra, a test kétrét hasítva hanyatlott vissza a mocskos kövekre. Cynthar és Sagarraselt nt a zavaros fényekkel együtt. Síri csönd telepedett a teremre. A sötétség visszanyerte birodalmát.A dögev k lassan megindultak a lakoma felé.

21

A magmaszín dreggis el tt hasaltak mindketten. Jakirte Jak elégedetten hümmögött felettük. - Készülj, ifjú Dakk! Nincs egy napod sem, hogy varázshatalmad össze szedd:Dómod Szertartása kezdetét vette. - Te vagy a Dómom, nagytisztelet . Csak neked engedelmeskedem - zihálta Sagarras. Poriz ajkai a hidegkövön.

A lángvörös dreggis kuncogott.- Magam is így gondoltam. Te fogod elpusztítani a shiínt.

22

A fiú szemeiben szomorúság ült: t is megviselte, ha anyja szenvedett. A n a háta mögött állt, a parányifekete dreggist igazította meg a fels tartószalagoknál, ott, ahol a kisfiú még nem érhette el. Vörös szemeitkönny fátyolozta, hangosan, mélyen sóhajtva próbált megnyugodni. Remegett a keze. Újból kellett kezdeniea csomót. A gyerek nem egészen értette, miért szomorú az anyja. Talán az a vékony férfi bántotta. Nem tudott úgygondolni rá, mint az apjára. Biztosan lehetett. Anyja hosszan, túlságosan is hosszan pepecselt aszalagokkal. Máskor ilyenkor már befejezte. Mélyet, meleget sóhajtott a fiú tarkójára. Szembefordítottamagával, leguggolt hozzá. A gyertyák csíp s füstje felkúszott a fiú háta mögött az ablakokig. A n kedvesenvégigcirógatta a vékony hajszálakat. Kéretlen könnycsepp szaladt végig sápadt arcán.- Ne sírj, anya - mondta halkan a kisfiú. - Hamar visszajövök.- Nem sírok, kicsim... - A n felállt, és finoman az ajtó felé lökte a gyereket.

23

Ködként léptek ki a falból. Sagarras, mintha sohasem lett volna távol klánja cernjét l, habozás nélkül fordult balra, hogy átvágjon egykihalt termen. Cynthar hangtalanul követte. Szinte égette az öreg kezenyoma a tarkóján. Meg mert volnaesküdni rá, hogy még a mellette fekv Sagarras sem hallotta a Dom Supreor hangját:- Ott légy mindig mellette, Iker! Tharr kísérjen. Az el l haladó kyr kezével jelezte, hogy várjon. Mintha kicserélték volna. Nem csak az alapos fürd és azúj dreggis tette. Teleszívta magát az oly régóta nélkülözött manával, majd' szétvetette az er . És abosszúvágy. Sebes kézjelekkel mutatott még valamit a fejvadásznak. Cynthar nem értette. A kyr idegesenjött közelebb.- A sarkon egy morfor. Maradj mellettem! - Szeme szinte izzott, odvas fogai mellett, a szája sarkában rülttáncot járt egy izom.Rossz jel. Sagarras hányavetin fordult ki a folyosóra. A morfornak a kezét felemelni sem maradt ideje: rángóhúshalomként rogyott a földre.- Már belül vagyunk - fordult az Ikerhez diadalmas arccal Sagarras. - És csak én kaphatom el: más klánbélinem léphet a Szertartás alatt idegen földre. A cern ilyen kor fókusz. Megsokszorozza az er ket. De engemnem vehetnek észre, hisz ide tartozom... - Halkan nevetett. Cynthar visszah költ a szemekben izzófényekt l.- És én? - kérdezte. - Én nem számítok idegennek?Sagarras oda sem nézve legyintett: már a folyosót vizslatta.- A kintiekkel soha sem foglalkoztunk. k csak akkor léphetnek be ide, ha hív ják ket. Máshogy lehetetlen.Aki vendég, az nem idegen. Most én hívlak, Szem.Cynthar elfordult a tébolyult pillantás el l, de a vihogást nem zárhatta ki.

24

A n t már halálra korbácsolta: a test véres rongycsomóként hevert a szobája sarkában, nem messze a zöldselyemmel leterített ágytól. Mihelyt a Szertartás kezdetét vette, megérezte a jelenlétét. Nem tartott sokáig,mire rátalált. Azt hitte a vére dermed meg, amikor megérezte, ki az. Most düht l remegve ült az ágyon, és amentségein gondolkodott. Meglehet, a Dom még vele sem lesz elnéz , ha kiderül, hogy a Cyr klán egy tagjaévek óta él minden óvintézkedés ellenére közöttük. Gondolatban fejet hajtott a Pávák Ura el tt a tökéletesen végrehajtott cselvetésért, de tudta, neki nem leszrésze hasonló elismerésben. A Dom Mineor nem hibázhat, s neki az ágyasa volt az a véres halom, ami alába el tt hevert. Nem tudott semmit kiszedni a n l: klánja sok év el tti kondicionálása jóval hamarabbvégzett vele. Dühb l korbácsolta tovább, míg a kárpitokról is vér nem folyt, s egy kicsit maga is lehiggadt. Kilépett az erkélyre, mély lélegzetet vett. Nekitámaszkodott a k korlátnak, és a mélybe köpött. ASzertartás végéig nem zavarhatja a Dómot, s Tharr adja, hogy addig semmi ne történjen. Mit akarhatott az arongy? Mert hogy valamire készült, abban bizonyos volt. Talán így már nem árthat. A tésztakép kyr arcán meglepett rángás futott végig. Kétrét görnyedt, amikor valami marokra szorította agyomrát. Eltátott szájából nyál csordult díszes dreggisére.- Allina, te szuka... ezt nem tehetted! - hörögte, amint az erkély hideg kövére zuhant.

Arángások gyorsan jöttek, végzetesen. Szemei összeszorultak, végtagjai hevesen rúgkapáltak a sz khelyen, véresre horzsolva t a szakadozó ruhán keresztül is. Fogai sorra törtek ki, amikor megpróbáltaátharapni a korlátot.

25

Kék volt a folyosó, melyen a kisfiú haladt. A falakon selyemképek lógtak a lámpások között, feketérelakkozott ajtók néztek le rájuk, amerre elhaladtak. A fiú dreggise mélykék folt volt csupán, fehér haja szintevilágított. Komoly arccal sétált, megfontolt, férfias léptekkel. Ujjain tompán villanó gy k, nyakábanaranymedál.A férfi a háta mögött azt mondta, a másik irányból közelítenek, ne aggódjon. A folyosó két oldalán pompásruhájú alakok térdepeltek, mozdulatlan porcelánfiguráknak hatottak, arcukat a padló felé fordították. Nem tudta az utat, de a mögötte haladó ragadozómadár arcú férfi kezét a vállára téveigazította el asarkoknál. Édes illatok ölelték ket körül, ahogy elindultak egy fényesre kopott lépcs n, valamerre fölfelé. Agyermek énekszót hallott, egyre er söd kórust, valahonnan a mögöttük maradt folyosóról, de egyszerreszólt a lábuk alól, s ezt zengték a hatalmas, nyitott szájakra emlékeztet kürt nyílások is, amelyek mellettelhaladtak. óvatosan hátranézett. A férfi magabiztosan mosolygott. Frissen mosott haja hosszan lobogott utána,nyakában vadkanfej forgott egy vékony láncon, torkán aranyfogakból összeállított nyakék. Keze lazán lógotta teste mellett, vonásai kisimultak.Diadalmasan nézett vissza a fiúra. Csigalépcs n kapaszkodtak egyre magasabbra, mögöttük maradtak az édes-h vös illatok. Helyüketátvette a megmagyarázhatatlan érzés, mely mintha odafentr l hömpölygött volna feléjük a lépcs n.Fenyeget és ijeszt volt. A kisfiú lassított léptein. Már régen nem láttak senkit, kihalt, üres volt a környék. Alépcs tetején óvatosan balra nézett. - Itt lesz - hallotta a férfi izgatott hangját. - Érzem. Egy másik folyosó volt. Kihalt, majdhogynem fénytelen, óriási ajtó zárta el az egyik végét, a másik oldalona puszta fal emelkedett. Ha a fiú jól okoskodott, a másik ajtó mögött volt az a dolog, amiért idejöttek. Kétalak posztolt el tte, szinte azonnal feléfordultak, mihelyst kipillantott. Nyirkos kéz a vállán.- Hagyd! Majd én. A morforok gyanakodva szaglászták a leveg t, talán a szemüknek nem hittek. A férfi futásnak eredt, akisfiú némi habozás után követte. Az röknek idejük sem volt átalakulni. Vérpermetté robbantak, beterítve afalat, a baljós faragásokkal díszített fekete ajtót, de jutott bel lük a feléjük rohanók arcára, ruhájára is. A férfi a fiú felé intett, miel tt nekifeszült volna az ajtónak, az ijedten hunyta be a szemét. A kyrr l hirtelenfoszlott le a máz. Mire Cynthar odaért, és vállát a nehéz ajtónak feszítette, már Sagarass vigyorgott mellette.A szeme lángolt.

26

A Halálkamrában alig derengtek a fények, azok is jobbára akkor szabadultak a füsttel telített k fülkébe,amikor belökték az ajtót. Pusztulás és vérszag vágta mellbe ket, szakadt rájuk a nyirkos falakról, azezredéves, kopott k szobrok közül. Torz, rült oltárra hullott a folyosó fénye, s a két árnyék. Vadkanfejvicsorított a tetején, vak angyalok, kígyókból font sárkányok vonaglottak a faragásain. Mély t zzel világított.A vöröses derengésben bizonytalan kupac volt csupán az alak, amely el tte feküdt. A romlott fény halottragadozómadár arcot világított meg, eltátott szájában száraz nyelv, szeme élettelenül meredt a semmibe. Apró árnyék mozdult a sötétben. Cynthamak nem kellett sokat töprengenie, ki is lehet az: néhánypillanattal korábban még alakította a szerepét.- Öljétek meg Sittast - morogta a gyerek. Hideg futott végig a fejvadász hátán a dörmögés hallatán. Ezeréves hang hörgött a parányi torokban. Azárnyék kilépett a fényre. söreg szemek villantak a sápadt gyermekarcban. Torkát aranyfogakbólösszekapcsolt lánc fogta körül, nyakában ötmillió-öt ütéssel domborított amulett.Vadkanfej.- Mi jöttünk el érted - lihegte Sagarass. Úgy fordult, hogy a másik felismerhesse. - Amíg gyenge vagy. Amígnem használhatod a hatalmadat. Bízd csak nyugodtan rám a dolgot! Sittasra majd utána kerítünk sort. A gyerek szemében rémülten villant a felismerés. Azután eltakarta a felé hajoló árnyék.Nem nehéz egy hároméves gyereket lemészárolni. Cynthar döbbenten hanyatlott a falnak. Az ajtó vaskos faragásai mellett beszüreml fényben csak kavargóárnyakat látott... de amit hallott, az magáért beszélt.Kis híján felüvöltött, amikor tarkóján felizzott a Cyr klán Dómjának keze nyoma.

Tiltakozni szeretett volna, de már nem volt a maga ura. Beléfolytak, meglovagolták a Hatalmas halálávalfelszabaduló energiákat. Nem értette az egészet, de tudta, másképp még k sem lennének erre képesek, azellenséges cern hatalma nagyobb annál, semhogy ezekben a pillanatokban ilyen mélyre hatoljanakterületére. Torkában ismer sen zengtek a kyr hangsúlyok:- Csak nem hitted, hogy egy rült kezébe ekkora hatalmat adunk? Mire magához tért, Sagarass kifordult tagokkal feküdt a lábainál. A szeme kih lt hamu. A folyosóróllábdobogást hallott.llho-mantari, ha így kívánod, legyen meg az akaratod... Ezen a helyen könnyebben formálta a manát. Keser mosolyra húzódott a szája, miközben kis híjánláthatatlanná vált. Amorforokat ha megtéveszteni nem is tudta, de nem tette könnyebbé a dolgukat. Szélsebesen táncoltközöttük, kilibbenve a folyosóra. A fáklyák átsütöttek rajta, nem vetett árnyékot a k lapokra. A szagátazonban nem leplezhette el. A szörny karmok végigtépték a mellét, vérbe borították a lábát. Kett t így islevágott közülük, mire harmadszor eltalálták. Fölhemperedett, fejét er sen a falba verte. Nehézkesen állttalpra, kis híján szivét tépte egy szájként tátogó karom. Még egyenletesen lélegzett, óvatosan folytatta halálthozó táncát, de tudta, már nem sokáig. Egyre újabb ellenfelek érkeztek: a Dom Supreor halálát nyilvánmegérezte az egész méhkas, talán az egész Er d. Valaki felüvöltött a forgatagban:- Azonnal kerítsétek el a Dom Mineort! Jégkék dreggist visel , hosszú arcú, kék szem férfi. Az Odabent Lakozó elkapta a pillantását. A tánc megtört, Cynthar bal keze pörögve hullott messzire, vérpöttyöket szórva mindenfelé. Megsz nt avarázs. Fájdalomüvöltés helyett a Pávás klánf ordított a jégkék dreggist visel férfinak az Iker szájánkeresztül:- A Dom Mineor halott, Sittas! Te vagy a választottam. Te légy az Ifjú Lélek, és a Számok helyreállnak! Nehabozz, tudod, hogy ez az igazság!A morforok elhátráltak az emberfeletti hangon szóló, félkarú fejvadásztól. Az farkasszemet nézett akékszem vel. Karja csonkjából d lt a vér. A Cyr klán feje utolsót csavart a kimerült bábun.- Ne szalaszd el az alkalmat, Sittas... A jégkék dreggist visel férfi üvöltve emelte fel a karját. Hatalom sugárzott a mozdulatból. A morforokhátraléptek.Cynthar átzuhant a világokat elválasztó, éjsötét kárpiton.

27

- Jó munkát végeztél. A magitor volt az, vékony csontú árnyék a fehérre meszelt fal hátterén. Cynthar nem válaszolt, keményágyán fekve figyelte a szobájába lép alakot. Sok mindenre volt most szüksége, de a dicséret nem tartozottezek közé. - Hisz visszatértél - tette hozzá a vén boszorkánymester, s letelepedett a kis székre a derékalj mellett.Gyanakodva vizsgálta a kimerült arcot. Cynthar nem sokáig állta a tekintetét, félrepislantott. A kis asztaltnézte, az érintetlen reggelit, a beszüreml napfényt a falon, a képzelete által alakzatokba rendezettrepedéseket és foltokat a meszelésen. Tekn s, unikornis, farkát terpeszt páva.- Már lemondtunk rólad - fogta meg a kezét az öreg. Érdes, furcsa szagú tapintása volt tenyerehegyvölgyeinek. - Emlékszel valamire? Meghagytak neked bármit a történtekb l?Cynthar megrázta a fejét. Bal tenyerét bámulta, akár a magitor.- Eltüntessem? - Az öreg Cynthar mellkasára ejtette a rajzolat csúfította kezet.Az Iker hosszan bámult a jelre.Ki vagy? - kérdezte a szem.Ki vagyok? - kérdezett vissza Cynthar, aztán összeszorította a markát.- Tüntesd - felelte a magitornak, és a fal felé fordult.

RAY O'SULLIVANTAGORE LABIRINTUSA

„Labirintus: olyan épület, melynek szerteágazó folyosói zsákutcába vagy önmagukba torkollanak.Rendszerint egyetlen kijárata van. Jobbára kultikus célból épül, de néhol védelmi feladatokat is ellát.Gyakorta bukkan fel si legendákban, melyek eredetét azonosítani képtelenség. Egyes feltételezésekszerint az embernépek Tarin törpéit l vették át misztériumát, a k faragás és az építészet más titkaivalegyetemben.Még a labirintus kifejezés eredte is bizonytalan: hasonló szógyökök a kyr, az erv és a godoni nyelvben isfellelhet k. A labirintus, mint szimbólum, a pyarroni vallásból sem hiányzik. A legkorábbi falfestményeken fellelt,sokáig ornamentumnak vélt csigavonalat korunk hittudorai stilizált útveszt nek, Larion, az ítélkezjelképének tartják - e különös istenség kultusza mára feledésbe merült..."

1

A jeges víz megdermesztette, már-már bénaságra kárhoztatta végtagjait. Tizenhét tempóra számított, de azutolsónál, a leveg nyers érintése helyett, jég mart a hátába. Elnyomta a zsigereib l feltör pánikot, és elkezdett aprókat nyelni a tó vizéb l. „A nyelés mechanizmusaolyan er s, hogy egy id re megszünteti a légszomj érzetét" tolultak fel emlékeib l a gyermekkorbanbevésett tanítások. Komikus módon - miközben az agya hátsó zugába tuszkolt légszomj vadul dörömbölt -az ötlött eszébe, hogy a hideg miatt napokon belül leveri lábáról a láz. Szemére lassan köd borult. Tudta, hamarosan elveszíti uralmát a teste felett, ezért a felszín felé löktemagát. Hirtelen megkönnyebbült: er feszítés nélkül tolta szét maga el tt a kisebb-nagyobb jégtömböket,míg feje kibukkant a jégkásás vízb l. Zihálva kapkodta a leveg t, agyában vadul száguldottak a gondolatok:hat, de legkés bb tíz lélegzetvételnyi id múltán a teste annyira leh l, hogy képtelen lesz mozogni. Hiábadörzsölte át minden porcikáját nyers faggyúval, hosszabb id t töltött a víz alatt, mint amennyit tervezett. A szigeten, a holdfény kékes derengésében rég halott k óriásként terpeszkedett az er ddé alakítottmanor. A torony sziluettje égieket vádló ujj, a bástya konok daccal magasba emelt áll. Hangtalan, gyors karcsapásokkal hajtotta magát el re. Mire lába elérte a köves meder alját, már aligvánszorgott. Kibotladozott a partra, ingerülten dörzsölte kezeit, hogy élet költözzön szederjesre fagyottujjaiba. Esetlenül hámozta le magáról a hátán keresztbe vetett, keskeny töml t. Nem vesztegette az idejét,hogy megpróbálja kioldani a csontkeményre fagyott kötést, rég megtanulta, miként rabolja vissza az értékespillanatokat. Széles övéb l - egyetlen „ruhadarabjából" - rövid, félholdforma pengéj marokkést vont el , ésgyors mozdulattal felhasította a vászoncsomag oldalát. Tartalmát a földre borította: kampók, horgok, üvegcsék gurultak szanaszét. Vadul közéjük túrt, végülarasznyi hosszúságú csövet húzott el . A puhafából faragott dugót a fogával rántotta ki, aztán a cstartalmát - zavaros, seszín olajat - a testére locsolta. A kiürült hengert a messzire köpött dugó utánhajította, s gyors, határozott mozdulatokkal a b rébe dörzsölte a titokzatos folyadékot. A hatás nem maradt el. Ariana testét elöntötte a forróság, b re kipirult: a ken cs szinte égetett.Megrázkódott a hirtelen h hullámtól. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megvárja, míg teljesenfelengednek tagjai, aztán a múlékony perceket átkozva újra lehajolt, és a töml maradványaiból tenyérnyiszéles vászonszalagot kotort el . A fagyos szövetet maga köré tekerte, és szorosan lekötötte melleit. Tekin-tete végigcikázott a szerteszét hever holmikon, felkapott egy opálzöld üveget - a többivel nem tör dött. Felemelkedett, kezével ösztönösen végigsimította rövid, sz ke haját, majd fásultan nyugtázta, hogy azmostanra teljesen megdermedt. Nekilendült, és a tintaszín árnyakba burkolózott épület felé iramodott. Elég hosszú ideig tanulmányozta azépület alaprajzát - mintha évek teltek volna el azóta -, a tömzsi bástyára vetett pillantás után pontosan tudta,melyik részhez érkezett. Pár minutum kellett csupán, míg megtalálta a torz, hatodkori démont idézvízköp t, s mert a durva faragáson jó fogást talált, nekirugaszkodott. Egy aszisz dzsom ügyességéveltornászta egyre feljebb magát, végül megragadta a kevélyen el re mered k nyúlványt, és fellendült. Párszívverésnyi id vel kés bb, a kajánul ragyogó hold már a mellvéd bels oldalán találta. Borostyánszín szeme villogott, akár a vadászó ragadozóké, jobbjában a görbe penge áldozatra lesett.

2

A pálca nagyot csattant az elsárgult papíroson: hegye mintegy vádlón mutatott az egyik bekezdésre. A férfiindulatosan magyarázott, miközben az olvasópulttól elfordulva, a könyvtárszoba sarkában terpeszkedkarosszék felé közeledett.

- Pregrum tévedett! Ez a könyv kétségkívül értékes munka, de néhol teljesen abszurd. Értsd meg, azembernek nem elég felküzdenie magát a meredélyen! Méltatlanok nem léphetnek a szentélybe!- Ki mást küldhetnek? - A kérdés a homályból érkezett. A reszel s hang gazdáját apróra és ráncosra aszaltaa kor, de mégis, még abban a kuporgó testtartásban is, ahogyan a karszék melletti padon ült, er t sugárzott.Ujjai közt ócska botot pörgetett szórakozottan.- Ezek mind bérgyilkosok. Silány, szemét népség. Küldhetnél papot vagy varázstudót...

3

Nagy leveg t vett, és elhesegette kételyeit. Vállát az ajtónak feszítette. Az ócska zár csikorogva tiltakozott,miel tt egy roppanással engedett. Bentr l gyereksírás hangjai sz dtek ki - mostanra azonban már semmi sem számított. Nyakig volt adologban, a lelkiismeret és az erkölcs mintha sosem léteztek volna, Ryarenben csupán a nyers indulatokkavarogtak. Átlépte a küszöböt, gyorsan körülpillantott a szobában. Az asztalon hagyott ételmaradék felettsárga hasú döglegyek keringtek, a földön hever edények ócskaságán csak szennyességük tett túl.A bels helyiség egyetlen ágyán apró gyermek sírt - anyja kétségbeesetten ölelte, csitítani már nem maradtereje. Szája remegett a rémülett l, kerekre tágult szemmekkel bámult a küszöbön átlép suhancra. A férfi, aki miatt érkezett, negyvenes éveiben járhatott. Valószín tlenül vékony, aszott figura volt, ahogy abehatoló felé lépett, szinte hallani vélte a száraz avar zörgését, megcsapta az elmúlás és a félelem savanyúszaga.- Könyörgöm! Egy hetet adjatok még! Csak egy hetet... - A sírós fejhang alapjában véve illett gazdájához.A szánalom ismét közel férk zött Ryaren szívéhez, aztán a pénzre gondolt, és er t vett magán. Szótlanulmeredt az asszonyra - majd bal kézzel állcsúcson ütötte a férfit. Az megtántorodott, a n pedig újrasikoltozni kezdett. A fültép , idegesít hang végre haragot csiholt ki a suhancból, s ez némilegmegkönnyítette dolgát. Nekilódult, a falnak lökte a férfit. Nem is próbált védekezni a szerencsétlen. Ryaren megragadta véznacsuklót - mintha korhadt ágat markolna -, baljával lassan, egyenként törte el az ujjakat. Még sosem érzett ilyen fájdalmat a lelkében. Undorodott magától. Minden roppanás-sal egy-egy színszakadt ki a szívéb l, és mire végzett a nyomorulttal, a világ szürkévé vált - úgy hitte, örökre. Szédült, arosszullét kerülgette, miközben kibotorkált az ajtón, és lerohant a rozzant falépcs n. A ház sarkánálelbotlott, térdre zuhant. Öklendezett, forró végigfolytak az arcán, megalázottsága és szégyene kibírhatatlankínnal lüktetett.Egy fertályórával kés bb - mikorra sikerült valamelyest összeszednie magát - nyúzott képpel taszította be akültelki ivó ajtaját. Átvágott a koszlott helyiségen, és benyitott a hátsó szobába. Nagydarab fickó állta útját.- Ki a ménk az megint?A mormolás valahonnan bentr l jött.-A kis suttyó...- Ereszd be! Ryaren belepirult haragjába, gy lölködve fúrta tekintetét az ajtónálló pocsolyaszín szemébe. Az csakannyi helyet hagyott, hogy a fiú éppen becsusszanhasson. Az ócska lámpás bizonytalan fényénél körbepillantott. A Patkánybáró - ahogy a bandavezért a városbannevezték -, asztala mellett ült. Vértolulásos képét r tes borosta keretezte, dülledt szemei a született idiótákkifejezését varázsolták arcára. Mellette bizalmasa, egy napégette b , cingár fickó nyakalta a l rét.Gunyorosan végigmérte Ryarent, az agyagkorsót hangos koppanással lökte az asztalra. A Patkánybáró kimért lassúsággal emelte fel fejét, szemeit dörgölte, úgy böffentette oda a kérdést:-Megcsináltad?- Ahogy kérted. ........- Visított a disznaja?- Pont úgy, mint az apád - felelte Ryaren hirtelen feltámadt bátorsággal. Szenvetlenül nézte az alvilágurának tartott figurát. Amaz italtól fásultan vonta meg vállát, azután ingébe kotorva öt ezüstöt dobott adeszkapadlóra. A fiú közelebb lépett, a gonoszul vigyorgó korongokat bámulta. Kisebb vagyon amagafajtának.- Na...! Hisz megszolgáltad - nógatta a Patkánybáró. Ryaren reszket térdekkel hajolt le, felmarkolta a Dreina szimbólumával díszített érméket: akárha üszkötvetettek volna markába. Arca grimaszba torzult a szégyent l, szétnyitotta ujjait, azután szorosan összezártaket újra, és kihátrált az ivóba.

- A pap a khalemig jutott, a másik a feléig sem - legyintett lemondóan az öreg.- Megbízhatnál egy kalandozót - jegyezte meg a férfi, miközben az öreg mellé telepedett.- Dreina óvjon azoktól az eszementekt l! Nézd csak meg: választottaim nemakárkik. A legjobb fejvadászok, akiket találhattam.

- A Mah-Fai kölyök is? - fanyalgott a férfi. - Ezt még te sem tudod beadni nekem.- A fiú bizonyos szempontból gyengébb, más tekintetben er sebb náluk. Lakozik benne valami, ami atöbbiekb l hiányzik, amellett... - Legyintett. - Mindegy. Hamar elválik, igazam van-e, addig maradjunkannyiban, hogy az én titkos esélyesem.- „Az unikornist csak sz z keze érintheti" - gúnyolódott a másik. - Erre célzol, nemde? Az öreg nem válaszolt. B rtokot halászott el , rázogatni kezdte - pergamentekercsek hullottak bel le aföldre. Nyögve hajolt értük, hangosan szuszogott, végül a szétszóródott iratok közt turkálva kiválasztottegyet.- Ariana Drawian, a messzi Shadonból. A Halaknál nevelkedett, de mostanság nem tartozik egyetlenklánhoz sem, évtizedek óta Északon él. Harcolt és kitüntette magát még a Zászlóháborúban is.- Megtudhatnám, melyik oldalon?- Az most nem fontos - legyintett az öreg, és folytatta választottainak el citálását. - Vagy itt ez a kiejthetetlennev , a Vihar Gyermekei közül. Forrásaim szerint eddig negyvenhét küldetésben vett részt, és mindösszeegyszer hibázott.- Nem érdekel a bölléreid életrajza. Inkább a lépcs kr l beszélj!

5

- Lagmar cor Gorcha.A szavak ridegen visszhangoztak az oszlopok között. A név visel je - kortalan arcú, szálas termet férfi -felemelkedett a k zsámolyról. Szomorkás tekintete végigfutott a magasba tör oszlopokon, a homálybanalig kivehet frízeken; úgy sejtette utoljára látja a Vihar Csarnokát. Öltözékét szakadások, vágások éssárfoltok csúfították, ujjasán többhelyütt átütött a vér. Szöghaja csatakosan lógott vállára. Végigsimítotttépett öltözékén, tekintete elid zött a kézfejére alvadt véren - nem tudta, csak remélte, hogy nem az övé.Szögletes, sápadt arcára ráncokat vésett a kimerültség. Fegyverét elvették, megvet pillantások kísértékútján, míg ideért. Most pedig valószín leg megfosztják az életét l is. Gy lölte ket komikus erkölcseikért, azelvesztegetett évekért és a tudásért, amit hamarosan elpazarolnak. A tisztelet mesterei iránt tovat nt, helyétmélységes megvetés foglalta el.Reményvesztetten csóválta fejét, és elindult kijelölt klántársa nyomában. Alacsony mennyezet folyosónhaladtak; a fejvadász jó néhányszor megtette már ezt az utat, egész pontosan tizenhatszor. Ám ez, atizenhetedik alkalom más volt, mint a többi. Más, mert sikertelen küldtésr l kellett számot adnia.Méltatlannak bizonyult a feladatra, s elkövette a végs , a legnagyobb hibát: míg parancsnoka odaveszett, életben maradt.Agon-corga lassú léptekkel vezette, s bár ismerték egymást, nem sértette meg a tradíciót, mindvégig szótlanmaradt. Jobb is így - bármit mondana, csak a vesztes szégyenét növelné.Keskeny nyílás sötétlett a durva k falon. Lagmar kísér je merev mozdulattal jelezte, hogy megérkeztek. Afejvadász átbújt a sz kre szabott átjárón, belépett a homályos cellába. A gon-corga behajtotta mögötte asúlyos ajtót. Az alig ötször öt lépésnyi helyiség egyik sarkában kerek asztalka állt, rajta négy szál gyertyaégett. A gyertyatartó mellett két kupa bor és egy bronztányér, tele nagy szem sz vel. A szerényberendezést két támla nélküli szék egészítette ki. Az egyiken borotvált fej alak ült el re d lve, mint akielszunnyadt.Lagmar zavartan álldogált, várta, hogy engedélyt kapjon a beszédre. A csend kínosan hosszúra nyúlt;zavartan megköszörülte a torkát, de a kopasz nem reagált. Aztán egy megérzés borzongatta meg afejvadászt. A mozdulatlan alakhoz lépett, és az álla alá nyúlva felemelte a fejet. Végtelenbe réved , üvegesszempárba bámult. A világ körbefordult vele, ahogy felismerte Terda con Negrit, az iskola egy magas rangúoktatóját. Széthúzta a halott férfi köpenyét, és már cseppet sem lep dött meg a mellkasból kimeredramiera láttán. A saját fegyvere volt; markolatát alig pár hete tekerte körül cserzett b rszalaggal.

6

- Nos - ingatta fejét az öreg -, a helybéliek messze elkerülik, bölcsebbek, mint bárki gondolná. Ha idegenekjönnek, szállást és kosztot adnak nekik, s ha azok nagyon er lködnek, megmutatják nekik az utat. Ajövevények elindulnak felfelé a lépcs n... és meghalnak.- Ez minden? Az öreg bólintott.- így valahogy.- Ne nézz bolondnak, vén csont, valamit elhallgatsz el lem! Az öreg nevetett, botjával a szoba másik végében álló másolópult felé bökött. A magasan vágott,

résszer ablakon keskeny nyalábban áramlott be a fény. Volt valami hátborzongató abban, ahogy sárgapalástja a csukott könyvre vetült. A porszemcsék hívogatóan táncoltak a kopottas fedél felett.7

A fejhangon vihogó n hátratáncolt az egyik kapualjba, helyébe sötét alakok léptek, háta mögül iscsusszanó léptek zaját hallotta. A bor elnehezítette tagjait, lomhán megfordulva nyugtázta, hogy arról is kétárny közeledik felé. Szorosan körülfogták. Nem szóltak, nem is kérdeztek - aztán az egyikük megütötte. Atöbbi, mintha csak erre várt volna, módszeresen ütlegelni kezdte, pillanatok alatt a földre került. Össze-gömbölyödve próbált védekezni a rá záporzó rúgások özönében. Nem kímélték sem a veséit, sem agerincét, a nagy mennyiség bor valamelyest tompította a fájdalmat, de a jótékony ájulás még váratottmagára. Amikor végre abbahagyták, arca valószín tlenül feldagadt, vére mindent összemocskolt körülötte.Fürge kezek fosztották meg maradék érméit l. Támadói szitkozódva olvasták meg a zsákmányt, s újabb rú-gásokkal tudatták véleményüket az olyan alakokról, akik ilyen kevés pénzel csatangolnak az éjszakában. Végül magára hagyták. Nyögve próbált feltápászkodni, de az eszméletlenség, ami oly sokáig váratottmagára, az er feszítés hatására most ráborította szürke kámzsáját. Arra ébredt, hogy valaki nedves ronggyal törölgeti a homlokát. Csak az egyik szemét tudta felnyitni, amásik moccanni képtelenül lüktetett a duzzadt szemhéj alatt.Törékeny vénember guggolt el tte, szemében vidámság csillogott, karomszer ujjai között a h sít kend tszorongatta. Egész lénye határtalan jókedvet sugárzott - a fiúnak olyan érzése támadt, mintha holmi mókásmadár vette volna szárnyai alá. Az öreg most félredobta a rongyot, és a kezét nyújtotta neki. Ryarenmegfogódzott benne, és megborzongott: sziklakeménynek érezte a csont és b r jobbot. Megmozgattasajgó tagjait, segít je felé fordult, az azonban már fejére húzta köpenyének b csuklyáját, s most az alólpillogott a nálánál két fejjel magasabb fiúra.- Ryaren Mah-Fai? - kérdezte rekedten.A fiú bólintott, amaz zavartalnul folytatta.- Nem egykönnyen bukkantam rád, kölyök. Szerencsére emlékeztek rád az ivó ban, mondták hogy könny ,de els sorban olcsó örömet indultál keresni.Ryaren nem értette a dolgot, és ez cseppet sem volt ínyére.- A Patkánybáró ugatta el, hol keress?- Nem ismerek ilyen nev embert. Az egyik fogadóban ajánlottak.- Ajánlottak? - ismételte a fiú. - Ugyan mire?- Bizalmas munkára - hajolt közelebb a vénség.- Nemrég visszavonultam - dünnyögte a fiú. Sarkon fordult, hogy faképnél hagyja a fura madarat, de kétlépést sem tett, mikor féltérdre roskadt. Az öreg felkapta a földr l ócska botját, aztán a fiúhoz lépett, és újratalpra segítette. Elmosolyodott. Mondjon bárki bármit, van valami ebben a suhancban saját ifjúkori énjéb l, volt valaha ilyen elkeseredett, ilyen dacos... és ennyire értetlen.- Alkalmatlan vagyok a harcra - nyögte Ryaren. - Nem hagynál békén?- Egy kis sör majd helyrehoz. Gyere! A fiú gyomra felkavarodott, ahogy az italra gondolt, mégis t rte, hogy az öreg magával vonszolja. Az egyiksikátorba fordulva, kellemetlen ismer sökbe botlottak: Ryaren támadói tanácskoztak egy falitartóba dugottfáklya alatt. Mikor felismerték áldozatukat, füstös arcukon kárörvend kifejezés terült szét. Nem kellettmérlegelniük az er viszonyokat: a vak is láthatta, hogy az összevert suhancnak meg a vénségnek semmiesélye ellenük.A fiú megmarkolta kísér je karját.- T nj el tata, míg feltartom ket! T nj el! Az öreg értetlenül meredt rá.- Elt njek? De miért...?A négy martalóc vésztjóslóan közeledett, egyikük kezében penge villant.- Mert kés van náluk! - sziszegte Ryaren. A vénség lebiggyesztette ajkát, és mint valami sért dött gyerek, avállát vonogatta. A hiénák egyike felröhögött - egy szem villanással utóbb mind a négyen a zsákmányrarontottak. A fiú hátratántorodott, a falnak esett. Az id mintha mézgába ragadt volna. Látta az öreg kezéb l kihullóbotot, szemével követte a lassú zuhanást, ahogy a göcsörtös fa kett t pattanva földet ért. A koppanásraújból meglódult az id , Ryaren csattanást, majd bugyborékoló hörgést hallott, s ösztönösen a hang irányábafordult. Az egyik csavargó gyorsan terjed vértócsában térdelt, felmetszett hasából formátlan csomóként fordultakki a zsigerek. Egy társa átmetszett torokkal hevert a földön, hörögve viaskodott a halállal. A fiú tekintete azöregre villant - még látta, ahogy rézsútos mozdulattal lefelé csap kardjával, majd bonyolult félkörívesmozdulattal ismét magasba emeli a pengét. Még talpon álló ellenfelének karja vállból elvált a törzst l, ámüvölteni sem volt érkezése: a vénember a mozdulatsor folytatásaként derékban kettéhasította.A pillangóvágás! Mindenki ismerte végrehajtásának módját, de senki nem ismert olyan embert, aki végre tudta hajtani.Csak az igazán nagy vívók voltak rá képesek, akár az üvegszúrásra.

Az utolsó fickó páni rémülettel szemében bámult a mellkasáig sem ér öreg fickóra. Farkasszemet néztek -majd a kard a gondolatnál is sebesebben a magasba emelkedett, hogy rögtön utána lecsapjon megint. Egyhördülés, aztán minden elcsendesedett, Ryaren szóra képtelenül bámulta a toldozott-foltozott köpeny alattelt Slan-kardot.Az öreg akkurátusan kerülgeve a vértócsákat, közeledett. Láthatólag keresett valamit.- A botom? - kérdezte a falhoz lapuló fiútól. Az lassan becsukta a száját, aztán lehajolt a botért. Az öreg átvette t le, és a szemébe nézett. - Amit ajánlok, könny munka. Felderítés, semmi más, egy nap alatt elvégzed, és tisztes fizetséget kapszcserébe - de lassan döntened kell. - Ha így állunk... - Riyaren a rosszulléttel küszködött, de végül sikerült kiböknie: ...vállalom!

8

A férfi az olvasópulthoz lépett, gyors mozdulattal felcsapta a könyvet. Rövid ideig meresztgette a szemét,felismerte a bet ket, rémlett neki, hogy valaha tanulta a nyelvet is, de mostanra egy szót sem értett bel le.- Nem boldogulok vele - közölte s, újra szembefordult az öreggel. - Nem is baj. A címe Penge és toll. Meglehet s ritkaság, eredtijét egy Tagoreként emlegetett vívómesterírta. Egy északi nomád törzsben született és nevelkedett, hogy ott milyen névre halgatott, senki sem tudja,de kötve hiszem, hogy fontos. Furcsa nép volt az övé, még furcsább mítoszokkal. Ez lett a végzetük, azemberáldozatot éppoly természetesnek tekintették, mint a másodszülöttjeik legyilkolását. Váratlanul t ntekfel az Unió határán - hogy honnét érkeztek, csak találgatni lehet. A végzetükr l legalább pontosat tudunk: adwoonok nem nézték jó szemmel a torz hitet valló barbárokat, és a tiadlaniakkal szótlan egyetértésben irtanikezdték ket.Gro-Ugon határát alig tucatnyi család érte el közülük - ott aztán nyomuk veszett.- Por a porhoz - mormolta a férfi.Az öregember hunyorogva pillantott rá. -Úgy gondolod?...

9

Megkönnyebülés töltötte el: a mellvéden rajta kívül a szél járt csupán. Túl sok vér tapadt a kezéhez, bárcsak akkor ölt, ha elkerülhetetlennek érezte. Fürgén lereszkedett az udvarra, és a scriptorium felé indult. Atömzsi építmény ajtaján jókora lakat díszelgett. Körülkémlelt még egyszer, miel tt a zárral kezdett bíbel dni.Csend és nyugalom honolt mindenütt. Mosolyogva nézte a gondos munkával készült szerkezetet - ésazokra a szerencsétlen besurranókra gondolt, akik éveken át tanulták a zárak minden csínját-bínját, hogyaztán, t kkel, kampókkal és szögekkel, körmökkel és mágiával nyissák fel a hasonló szerkezeteket. 0 magamár rég nem bajlódott ilyesmivel, kidolgozta saját módszerét a hasonló esetekre. Széles övéb l el kotorta az opálzöld üveget, és magától messzire tartva kitekerte a dugót. Torokkaparószag terjengett a leveg ben. Megemelte a lakatot, az üvegcsét a zár nyílásához koccantotta, elengedte, éshátrált néhány lépést. Fehér füst és sistergés jelezte, hogy a sav kikezdte a fémet. A lány körülpillantott,gondosan visszatekerte a dugót, és elégedett sóhajjal lökött egyet az ajtón. Pár perccel kés bb már ascriptoriumban kutakodott. Gyorsan és hangtalanul dolgozott, sorra vette a lehet ségeket. Végül négy fóliáns maradt az asztalon -lapjaik közt rejt zött az a két sunyi oldal. A lány bosszúsan gyújtott világot, a besz holdfény csaksoványka derengéssel szolgált munkájához. Felragadott az egyik szegletb l egy majd' tövig égettgyertyacsonkot, lehúzta ujjáról a fénytelen ezüstgy t, és elsuttogta a szavakat. A gyertya kormos kanócalángra kapott. A behatoló kezével takargatta a fényt, vadul forgatta a lapokat. Az oldalak alján sötétlrúnákat fürkészte. A második könyvben lelte meg az Ingwazba font Berkanót és az utána rótt Tiwazt.Megragadta a vaskos papírt, gyors mozdulattal kitépte, majd az utána következ t is, ahogy megbízói kérték. Hirtelen ötlett l vezérelve a megmaradt savat a könyvekre locsolta. A folyadék s , fojtogató füstötárasztva emésztette el a felbecsülhetetlen érték fóliánst. A lány az ajtó felé indult, s közben gyorsmozdulatokkal többrét hajtotta zsákmányát.Öve hasítékából szarvasb rdarabot húzott el , abba csomagolta az írást, visszatömködte övbe, és remélte:ha megint alámerül, a szövegben nem esik kár. Kitárta az ajtót, az udvarra lépett - és egy megrökönyödött, koros férfival találta szemben magát. Öreg voltés kövér, talán másoló szerzetes, akinek felt nt az ablakban felvillant fény. Kránba azzal a gy vel, gondolta a lány, ahogy ösztönösen a szerzetes felé mozdult holdsarlóformapengéjével. A férfinak nyikkanásra sem maradt ideje, torkát három hüvelyknyi acél fúrta át, gyilkosa pedigmáris tovat nt az épületek között.

A hatalmas kerék segítségével megemelte a kijáratot rz rostélyt, aztán a földre hemperedve átcsúszotta sz k résen. Végigfutott egy keskeny pallón, s pár perc múlva már lent volt a víz partján. Hordókból ésszálfákból rakott, imbolygó alkalmatosság kötötte össze a szárazföldet és a jeget addig, ahol már megbírtaakár egy lovas súlyát is. A lány futásnak eredt megint, nem tör dve a háta mögött harsanó kiáltásokkal. Elkell érnie a túlpart fáit, miel tt az íjászok feleszmélnek! Egészen közel járt már a bozótoshoz, ahol a lovát hagyta, mikor megroppant alatta a jég. Átcsapott rajta a kétségbeesés, az irgalmatlan hideg a csontjáig hatolt. Tompa zökkenéssel talajt ért: aszerencse valóban vak, a víz csak a térdéig ért. Zajosan gázolt a partra. Egy pillanatra visszafordult - láttalemaradt üldöz it, ahogyan lobogó fáklyáikkal, bizonytalanul kelnek át keskeny hídon. Bevetette magát a

be, amerre a lovát sejtette. Amikor meghalotta az ismer s horkantásokat, már bizonyos volt sikerében.Lihegve bukott ki a tisztásra, ahol a felnyergelt hátas szabadulni próbált a rövid pányvától. A lány felkapta afatönkre vetett b köpenyt, és nyeregbe pattant.El rehajolt, a véres késsel elmetszette a kötelet. Térdének szorítására az állat megugrott, aztán kil ttnyilvesz ként ragadta magával lovasát a fagyos sötétségbe.

10

- ...soha többé nem hallottak fel lük - folytatta az öreg -, illetve csak egyszer, de azt inkább csak afféleutalás. Sok év múltán Tiadlanban és az Unió városaiban egyre-másra bukkantak tisztességben meg szültkatonák vérbe fagyott tetemeire. Sokáig nem találak összefüggést a halálesetek közt, s mire közbeléphettekvolna, a gyilkosságsorozat abbamaradt - pár hónap múltán már senki nem emlékezett a bosszúállóra.Ahogyan arra az ördögi ügyesség suhancra sem, aki oly sok toroni vívómestert gy zött le a déli határontúl, s aki köpenyén a vad törzs varázsjeleit hordta. Utóbb, mikor túl forró lett a talaj a lába alatt, az ifjúkardforgató Abasziszba vitorlázott.- Hogy tovább gyilkoljon? - húzta el száját a férfi.- Hogy új életet kezdjen.

11

Lagmar ujjait a résbe péselve próbálta felfeszíteni a tölgyajtót. Úgy érezte, megszakad, mire annyira ki tudtahúzni a vasalt fát, hogy megragadhassa. Arra számított, hogy klántársa a folyosón várja, de nem volt ottsenki. A fejvadász a Vihar Csarnoka felé fordult, aztán mást gondolt, és futva indult a másik irányba.Ismer s érzés csapott le rá, kételyek gyötörték. Nem értette, hogy mi folyik körülötte, de annyi világos voltszámára, hogy áldozatnak szánják egy nagyobb játszmában. A folyosó szélesedni kezdett, kis ívben jobbra kanyarodott. Lagmar korábban sosem járt erre, de az eddigmegtett út alapján úgy sejtette, a vívótermek alatt járhat. Megállt, a zajokra koncentrált, de saját fojtottzihálásán kívül nem hallott mást. A csend nyomasztóbb volt, mintha százan csörtettek volna a nyomába.Bánta már, hogy nem rántotta ki a ramierát a halott melléb l - puszta kézzel nem volt sok esélye amagafajták ellen. Aztán a józan ész kerekedett felül, innen, a klán warviki er djéb l állig fegyverben semjutna ki élve. Ráébredt, nincs miért futnia: lassan lépdelt végig a folyosón, azzal az er söd bizonyossággal,hogy várni fognak rá. A következ kanyar után meredek lépcs sor magasodott el tte. Lagmar felkaptatottrajta, s pár perc múltán a hat vívóterem egyikében találta magát. A folyosó sötétje után a fentr l áradó fényhunyorgásra késztette. A hatalmas terem, ahol harmincegynéhány klánbélinek kellett volna gyakorolnia,üresen állt.Aztán meglátta a két férfit. Az egyik b kámzsában, botra támaszkodva magyarázott,mondandójának madárkaromszer ujjait mozgatva próbált nyomatékot adni. A másik - szegletes állú, áthatótekintet nemesember- homlokráncolva hallgatta szavait.- Mára ketten maradtunk. A törzs kevés nyomot hagyott maga után. A másik, megérezve Lagmar jelenlétét, az ajtó felé fordult. A kámzsás elhallgatott, s fejét oldalra billentve,csuklyája takarásából vette szemügyre az érkez t.- Nem látszik lelkesnek - dünnyögte.- Persze, hisz nem sejti, hányadán áll.- Az asztráljára értem - közölte a csuklyás.- kell neked, hidd el. Elhivatottság lakozik benne.- Az kevés.- Ha te mondod... Válassz másikat, szíved joga.- Az a baj veletek, fejvadászokkal, hogy túl sokat képzeltek magatokról.- Gondom volt rá, hogy ez itt megjuhászodjon - szólt a nemesember a közeled felé intve. Lagmar kettejükt l tisztes távolságban féltérdre ereszkedett. Már meg sem próbálta összeállítani azt ahatalmas mozaikképet, melyb l - a sors akarata szerint - néhány szilánkot ismert csupán. A tény, hogy az

ürességtol kongó teremben magát a warviki klánbárót találta egy ismeretlen társaságában, teljessé tetteértetlenségét.- Várom és elfogadom ítéletedet, mester - szólt fejet hajtva.- A vezeklés várhat. Kapsz egy esélyt, hogy elkerüld a megszégyenülést... függetlenül az ítélett l, amitTerda con Negri mér rád. A fejvadász rádöbbent, hogy ezek ketten nem tudnak - vagy nem akarnak tudni - a borotvált fej haláláról.- Készülj! Hamarosan útnak indulsz, egy gon-corga tájékoztat odakint a részletekr l. - A báró egykézmozdulattal útjára bocsátotta Lagmart, s megint az idegen felé fordult.

12

- ...negyvenéves lehetett, mikor a hriani iskola magiszterei megbízták, hogy derítsen fényt a lépcs sor és aláthatatlan szentély titkára. Tagore sértetlenül sétált fel a lépcs kön, és elt nt. Mindenki halottnak hitte,váratlanul jelent meg ismét az emberek közt két hónap múltán. Nem beszélt tapasztalatairól, megbízóinálsem jelentkezett, ám hamar híre ment visszatértének, s a hriani iskola els magisztere személyesen kerestefel, hogy megtudja, mire jutott. Tagore udvariatlanul viselkedett, közölte, hogy nincs semmi érdekes a lépcstetején, csupán - ahogy maga mondta - „egy üres labirintus."

13

A kora délel tti napsütésben hosszan elnyúltak az árnyak. Lagmar cor Gorcha maga alá húzott lábbakkalüldögélt az érdes kövön. Gondolkodva vakargatta álla alatt a négynapos borostát, és fiú véraláfutásos arcátfürkészte. Az a kis tüzet turkálta, s szórakozottan magyarázott közben.- Csináltam néhány rázós dolgot életemben. Tagja voltam például annak a csapatnak, ami Orwella-papokathányt kardélre az északnyugati vadonban. Hatvanan kezdtük, a végére hárman maradtunk... micsodaaratás volt! - Felpillantott, kihívón kereste a gorviki tekintetét. Az fáradt unalommal nézett rá, majd közölte:- Orwellának nincsenek papjai.- Hogy a kénköves ménk be ne lennének? - kiáltott a kölyök, és felugrott. - Ha valaki tudja, hogy vannak, azén vagyok! A fejvadász úgy érezte, ezernyi darázs zsong a fejében minden alkalommal, ha a fiú beszélni kezd. Aligegy órája találkoztak, de a magát pályatársnak titulálló kölyök máris az agyára ment. Remélte, harmadiktársuk hamarosan megérkezik, és nekivágnak végre. Persze ha még egy ilyen tökkelütöttet sóznak anyakába, alaposan elrontják a napját. Felállt, nyújtózott néhányat, és újra a k hajításnyira kezd lépcs khöz sétált. Nem szándékozottelindulni, míg nincs velük a harmadik. Megbízójának alapos oka lehetett rá, hogy valamennyiüketideszalajtsa. Visszanézett a pelyhedz állú siheder-re, aztán újra a lépcs re bámult. Veszélytelennek t nt,nem úgy mint a híre - ez aggasztotta a legjobban. A közeli faluban, ahol megabrakoltatta lovát, faggatózni próbált. Rögvest kiderült, hogy még az öregekközt sem akad olyan, aki valaha a lépcs közelébe merészkedett volna. Arra, hogy miért kerülik, hiába vártmagyarázatot, a falubeliek ezt szajkózták:„Nem jó hely az!" A lépcs - tördezett csontszín márványlapok sora - itt-ott foghíjasan, céltalannak tetsz n kúszott felfelé ahegyoldalban. Nem voltak romok a közelben, és odafent sem állt nagyobb épület. A négy lépés széles,kétarasznyi magas lépcs fokokkal alaposan elbánt az id : mindenütt töredezett, mállott, néhol ráborult asziklák között tenyész , tüskés cserje, a repedésekben dudva burjánzott. Valahol félúton, mint pudvásfogak, kid lt k korlát oszlopai meredeztek.- Na végre! - harsogta a fiú. Lagmar esdekl n pillantott az égre, kelletlenül fordult vissza - s rögtön jobbkedvre derült az érkez lovas láttán. A lány könnyedén ugrott le a nyeregb l, és végigmérte ket. Rövid sz ke haja volt és mandulavágású,ragyogóan zöld szeme, a legkisebb fintortól is szarkalábak mélyültek el arcán, olyan id kr l mesélve, mikornem tartozott a sors kegyeltjei közé. Kidolgozott izmú testének mozgása avatott szemlél számára többetmondott bármilyen életrajznál - a gorviki pedig igencsak avatott megfigyel nek számított.- Ariana - közölte a lány, kivillantva apró gyöngyfogait.- Ryaren Mah-Fai - tüsténtkedett a suhanc. - Ez az úr pedig... Lagmar cor Gorcha, a Délvidék szülötte. A gorviki odabiccentett a lánynak. Ariana alaposan végigmustrálta a férfit - talán azon t dött, klán- vagycorgabéli fejvadászt sejtsen-e benne. Szabadjára engedte lovát, és a t z mellé telepedett, két társa egy-egylapos kövön foglalt helyet. - Cseréljünk titkokat - indítványozta Ryaren. - Nékem azt mondták, a lépcs tetején láthatatlan szentély áll.Be kell mennem, hogy körülnézzek, és beszámoljak tapasztalataimról. - Széttárta karját, hogy jelezze: ezminden, amit tud.

- Engem - kezdte Lagmar vontatottan - arra kértek, találjam meg a kiutat Tagore labirintusából.Kérdésemre, hogy hol van a labirintus, ezt a lépcs sort jelölték meg. Többet megbízóm sem tudott mondani. - Vagy úgy - dünnyögte a suhanc feleslegesen. Mindketten a lány felé fordultak, aki állta tekintetüket, majdfelkacagott. - Az én feladatom, hogy vigyázzak rátok - közölte. - Remélem, nem nehezítitek meg a dolgomat!Azok, akiket a megbízó ily módon „megtisztelt", összenéztek.- Ha nincs ellenetekre - folytatta Ariana -, akár neki is vághatunk.Déltájban a lépcs sor alján álltak, és közelr l tanulmányozták a fokokat. Volt mit nézniük: távolabbról nemlátszott, de a vörösen erezett k lapokat mindenütt vésetek borították. A rájuk rótt rúnákat javarészt márlekoptatta az es és a szél, de nyomokban kivehet k voltak mindenütt. Amiatt nem kellett aggódniuk, hogy aszöveg végleg elveszett - maga a nyelv is ismeretlen volt mindhármuk számára.- Ezzel nem sokra jutunk -jelentette ki a fiú. - El re megyek.A gorviki mondott volna még valamit, de Ryaren már neki is vágott. A lány reagált els nek, akár a felajzott ideg, úgy pattant el re. A kölyök fellépett az els fokra, és máremelte volna a lábát tovább, amikor arca fájdalmas grimaszba torzult. Bokáján a csizma szürkés színt öltött,s mint valami gyors hullám, felfelé kúszott combjain. Ariana megragadta hátán az ujjast, hogy visszarántsa,de elkésett a beavatkozással. Dühe vakrémületbe csapott át, amikor rájött, hogy nem épes elereszteni a fiút:zsibbadó ujjai mintha szilárduló habarcsot markoltak volna. Mindig tudta, hogy egyszer, egy küldetésbenodavész - remélte, méltó módon, büszkén távozhat az él k sorából, ahogyan seihez és magamagához illik.Emlék ködlött fel el tte jó tíz év távolából: Almorral áll egy torony tetején, felhallatszik hozzájuk a tengermoraja. Célpontjuk, a herceg a fal peremén egyensúlyoz: inkább a mélység, mint a bérgyilkos pengék.Araianna már-már utána indul, hogy kék vérét vegye, Almor azonban nem engedi. „Sose nyúlj az ilyenután", mormolja. „Még magával ragad!"Sose nyúlj az ilyen után... Szeme sarkából látta villanást, aztán querdaként mart csuklójába a fájdalom. Hátratántorodott,furcsálkodva nézte, ahogy az ég tejfehér lepellé válik felette - és elveszítette az öntudatát.

15

Mikor magához tért, jobb karjában éget fájdalom lüktetett. Lassan kinyitotta a szemét, a gorviki hajolt fölé,valami kelmét igazgatott a feje alatt.- Sajnálom - mormolta -, nem tehettem mást. Csak így maradhattál életben. A lány minden erejét összeszedve a kezére pillantott. Csuklóján, ahol kézfejének kellett volna lennie,átvérzett kötés éktelenkedett.-Adj innom... - kérte elhaló hangon. A férfi felemelte fejét, és pokoli iz folyadékot diktált belé. Ariana nem tudta, mit iszik, de azt biztosra vette,hamarosan tovat nik a fájdalom, s t, talán arra is képes lesz, hogy talpra álljon. Az családjának ismegvoltak a titkos receptjei, akárcsak más klánoknak. „Utolsó kenet" - így nevezték a f zetet, ami még egysúlyos sebesültet is képessé tett arra, hogy befejezze, amit elkezdett. Tíz perc elteltével izmai már remegtek a feszültségt l, úgy érezte, mozognia, járnia kell, különbenmegtébolyodik. A seb csak akkor fájt, ha lógatta a kezét. A másik nem szólt semmit, csak szomorúan nézte- hol t, hol azt, ami Ryarenb l maradt. Felpattant, s a férfi is felemelkedett. Ariana nem tör dött vele, elindult a lépcs felé. A gorviki némánkövette. A fiú szobra ott állt az els lépcs fokon, arcán a fájdalom és a döbbenet grimaszával. Háta közepén

i kéz markolta a ruhát.- Vajon él...? - Nem hiszem - mormolta Lagmar. Megfontoltan átemelte lábát a k lap felett és megvetette lábát amásodik fokon. Ránehezedett, és fellépett a másik lábával is.- Eddig jó - suttogta. A lány szédelegve követte, óvatosan lépkedtek tovább felfelé - semmi sem állta útjukat. Lagmar a szemesarkából itt-ott mozgást vélt felfedezni, de mire odakapta a fejét, a fantomok - ha ugyan azok voltak -átolvadtak a h ségt l remeg légbe. Ariana a lépcs tetejét fürkészte, s merev nyakkal kapaszkodott egyrefeljebb. A férfinak nem tetszett a dolog.- Jól vagy? - kérdezte.- Egyel re. Te is... látod ket?- Azt hiszem.- Nézz mereven egy pontra, úgy könnyebben... boldogulsz velük! Lagmar úgy döntött, nem enged a káprázatnak, de ahogy folytatták az utat, úgy váltak az alakok egyrevalóságosabbakká. A két jövevény kísérteties alakok tömegében találta magát. Emberek jöttek-mentek a

lépcs n, Lagmar emlékezett rá, hogy látta már valahol a dzsad árust, aki portékáit nyújtogatta felé. Aztánmegértette, hogy miért gyötri a feszenget érzés, hogy mindez valahonnét ismer s neki. A lány felé fordult, de egy zokogó n n akadt meg a szeme. Az asszony gyermeket tartott a karján, ésszenvedélyesen magyarázott valakinek, akit a fejvadász nem láthatott. Lagmar dobogó szívvel ismerte felaz anyját, s rádöbbent, hogy akihez beszél, csakis az apja lehet. A szemét er ltette, hátha sikerülmegpillantania, de a szellem-asszonyon túl nem állt senki. Hát persze! Azért nem lát többet, mert apjávalsosem találkozott - a lépcs , mely emlékeikb l táplálkozik, képtelen t pusztán az elbeszélések alapjánújrateremteni.- Ariana, Ariana! - kiáltotta, de a lány nem válaszolt, elbámult a válla felett, szeméb l patakzott a könny. Agorviki résnyire sz kült szemmel meredt arrafelé, ahová a lány nézett, s a világ lassan átformálódottkörülötte, érezte Ariana gondolatait, fájdalmait, csonka jobbjában és lelkében egyaránt. El tte durcás arcúfiúcska állt, és nagy, sötét szemével felnézett rá.- A fiam — suttogta. - Illetve az övé... - Aztán átcsapott rajta az újabb érzelemhullám, és belenyilalt afelismerés: csak lehetett volna, ha a klán úgy nem dönt, hogy a porontynak még világrajötte el tt meg kellhalnia - a férfival együtt, aki nemzette. Kín mardosta a lelkét, minden erejére szüksége volt, hogyelszakíthassa gondolatait a lányétól. Azt hitte, sikerült, de a durcás gyerek még mindig ugyanott állt -majdmegiramodott, szaladni kezdett lefelé egy kitárt karral álló, magas alak felé.- Almor - sikoltotta Ariana, és is rohanni kezdett. - Hát élsz! Élsz!- Ne! - ordította a gorviki, de a lányt már nem lehetett megállítani: zokogva vetette magát párja karjába. Azmagához ölelte, ráborította b köpenye hatalmas szárnyait.Felpillantott, gúnyosan nézett a fejvadász szemébe. Arca szétfolyt, démonkoponyává aszott, az iszonyútekintet azonban ezután is Lagmarra szegez dött - mígnem egy villanással minden szertefoszlott. Váratlanul sz ntek meg a viziók, a fejvadász úgy állt ott, mint akire hideg vizet zúdítottak. A világ olyanvolt, mint azel tt: a napsütötte hegyoldal, a romos lépcs , Ryaren szobra az els fokon. Valamivel feljebbfoszlányok sötétlettek, talán egy köpeny, talán egy ujjas darabjai - csak a lány nem volt sehol. Lagmar lejjebb óvakodott, hogy megvizsgálja a gyanús foszlányokat. Hamut talált, pörkös és kifakultszövetet, néhány apró csontot, melyek egy kézhez tartozhattak, s egy fénytelen, ovális karikát, mely valahagy lehetett: ennyi maradt Ariannából, aki egy fertályórán át a társa, a bizalmasa volt. A fejvadász sóhajtott, ujjai végigszántottak verítékt l nyirkos szöghaján. Tudta, hogy vissza kellenefordulnia, de tudta azt is, hogy nem fogja megtenni. Hová menne?Az útja felfelé vezet. Ismét nekivágott a lépcs nek. Léptei neszével mintha a múlt harangját kongatta volna... a látomásokazonban nem jelentkeztek többé.

16

Az öregember az állát simogatta.- Különös alak ez a Tagore. Hamarosan megírta a Penge és toll els változatát, amivel egy új vívóiskolaalapjait vetette meg. Kés bb a hegyekbe vonult, kolostort alapított, és ha a szóbeszédnek hinni lehet, ottrejt zik azóta is. Él legenda vált bel le. Hosszú percekig hallgattak mindketten, a csendet végül a férfi törtemeg:- Különös alak, és különös a története is, pár dolog hibádzik benne. Tiadlan és az Unió rég nem indít közösakciókat a barbárok ellen, és rég semmivé enyészett a hriani magiszterek dics sége is. Mire véljem efurcsaságokat?A vénség elmosolyodott. - Gyarló emberi elme - suttogta. - A legfontosabbat majdnem elfelejtettem: mindez négyszáz esztendejetörtént...

17

A fejvadász túljárt már a lépcs kétharmadán, mikor felfigyelt a feljebb ül alakra. Pontosan tudta, hogynéhány perce még nem volt ott, a másikat azonban a legkevésbé sem zavarta mindez - pimaszkíváncsisággal méregette Lagmart. A gorviki felért hozzá. Huszonöt év körüli, tejfelsz ke férfi pillantott rávizeny s kék szemével. Arcát barnára sütötte a nap, világos szemöldöke szinte világított. - Te hová igyekszel? - vetette oda a kérdést. Lagmarnak felt nt, hogy a jelenés, bár hozzá intézte szavait,a sunyi emberekre jellemz módon kerülte, hogy a szemébe nézzen.- Ne állj az utamba - suttogta. - Távozz, kérlek! - Úgysem juthatsz be a szentélybe - ingatta fejét a sz ke. - Bérgyilkos vagy csupán, közönségesgonosztev .- Engem nem érdekel a szentély.

- Dehogynem - mosolygott a jelenés, és felállt. Csak most vált nyilvánvalóvá, hogy évszázadok, netánévezredek óta ül: testén megfolyt és megdermedt viaszhullámok gyanánt dagadoztak a hájred k, Lagmararra gondolt, hogy kegyelmes, ám bajos cselekedet lenne szíven döfni.- Csak az útveszt t akarom látni. - Máris az útveszt ben jársz - közölte a sz ke. - Ugyan minek mennél feljebb?Fordulj vissza - intett lefele kezével -, és én teszek róla, hogy ne essen bántódásod.- Ki az ördög vagy te? - Én? - mosolygott nyájasan az ismeretlen. - A barátod vagyok, a józan eszed, akire minden körülményekközt számíthatsz.Lagmar beleborzongott hangjának zöngéibe.- Felmegyek - mondta. - Ne próbálj megakadályozni benne! - Eszem ágában sincs. Menj csak, ha tetszik! - A jelenés félrehúzódott a fejvadász útjából. - Úgysemléphetsz a szentélybe, bármennyire szeretnéd, nem vagy méltó rá. -Az utolsó szavakat már-már kiáltotta,aztán gyorsan kapkodva lábait kapkodva a gorviki mellé szeg dött. - Mire számítasz? Eddig nem tudtálvéghez vinni semmit. Nézd meg mire jutottál: senki vagy! Senki! Lagmar lassan felé fordította az arcát. A hájas gy lölködve nézett rá, tekintetében a tehtetlen düh tüzelobogott.- Szerencsétlen nyomorék - mormolta a fejvadász. - Már tudom, ki vagy, tudom, mennyi jó szándékot,mennyi szeretet nyeltél el, hogy emésztetlenül öklendezd vissza, de nem hibáztatlak, nem neked valótáplálék volt! - A teremtény zsugorodni látszott a szavak súlya alatt, egy szót sem szólt. Lagmar pedig emelthangon folytatta: - Én alkottalak! Nyálkás, haszontalan váz voltál csupán, minden szavad, mindengondolatod, az enyém. És én most mindezt elveszem t led, mert azon a nyálkás vázon, ami legbens bblényeged, soha sem tudtál átlépni! Visszaveszek mindent, keress magadnak más bolondot, hálás vagyokneked a tapasztalatért, de most már kotródj a világomból! A lény mozdulatlanná dermedt. Kiragadták kezéb l fegyverét, a hatalmat, hangja remegését jól-rosszulpalástolva kérdezte.- Ki vagyok hát? A sötétebbik feled? Az s Gonosz?Lagmar cor Gorcha arcán fájdalmas mosoly derengett fel.- Ó nem! A Gonosz ragyogó elme, brilliáns személyiség. A te neved B n és Csömör, az er mb ltáplálkoztál, de egyszer s mindenkorra végeztem veled. Utoljára mondom: távozz! A lény hirtelen megrázta magát, elugrott a fejvadász mellett és széles terpeszben megállt az utolsólépcs fokon.- Megmondtam, nem léphetsz be! Ha le tudsz gy zni, mehetsz, de addig ne tovább!Lagmar megtörölte gyöngyöz homlokát.- Mát megtörtént - suttogta. - Vereséget szenvedtél. A démon felrikoltott.- Harcolj! Öklével állon vágta a fejvadászt, aki szédülten térdre rogyott. Aztán felállt, de nem ütött vissza, hanem azutolsó fokra helyezte alábát. A démon újra lesújtott ezúttal a halántékát találta el. Lagmar elvágódott, gurulnikezdett lefelé a lépcs n. Vér csordult a szemébe, de megragadott egy gazcsomót, s újra felemelkedett.Szótlanul kaptatott fel újra - a démon arca vonaglott a kíntól, öklét hatalmas er vel vágta a gorvikigyomrába. Az csillagokat látott, de ezúttal állva maradt, hosszú másodpercekig küszködött, mire újraleveg höz jutott, hogy aztán konok elszánással megint el re induljon. Lehunyta szemét, visszafojtotta lélegzetét - s nem ütközött ellenállásba, ahogy maga mögött hagyta azutolsó lépcs fokot. Nem tudta, mire számítson legközelebb. Puha talpú b rcsizmáján át érezte a talajegyenetlenségét, óvatosan nyitotta ki szemét, el bb csak az egyiket, aztán megrökönyödve a másikat is. Puszta hegyoldalban állt, szanaszét hever sziklák meredélyén, a kövek közt itt-ott szúrós cserjékhajladoztak, a szél néhány borzas ördögszekeret cibált. A gorviki megperdült a sarkán. El tte romosan éselhagyatottan, némán lejtett az átkozott lépcs .A B n elenyészett, csak a fájdalom emléke pislákolt Lagmar testében. Szitkozódott, ahogy a lépcs tmegkerülve ereszkedni kezdett a kövek közt. A felh k a lenyugvó nap vörösében ragyogtak - s a fejvadászelhallgatott. Eszébe ötlött, hogy és társai déltájban vágtak neki a lépcs knek. Számára alig egyórásnak rémlett aküzdelem, most, hogy újra lefelé tartott, pillantása a lovakat kereste, tekintete azonban keletre kalandozott -így felfigyelt a szürkületben dereng égi fényre, egy csillagra a sorra gyúló csillagok közül. Abbahagyta amászást, felegyeensedett. - A Yikkandar - mormolta. - De hisz az téli csillag, mi meg még csak a harmadik Kvart közepén járunk!Aztán megértette.Ott állt a lépcs n, az eget nézte, a szél messzire ragadta keser kacaját.

18

Tagore így ír: „...a labirintus számos vallásban a lélek fejl désének útja, ami hol visszafordul, hol önmagába torkollik, ésönmagát ismétli. Az ember és a világegyetem egységének jelképe, a szellem vándorlásának megannyikanyarulatával és céltalannak t zsákutcájával, ahol nem az irány számít, hanem az egyetlen kijárat, amabizonyos cél: minden megtett út egy bels út tükröz dése egyben..."

RYAN HAWKWOODÉJVARÁZS

„ Tudnivaló, hogy az elarok népe, mely manapság a magas északon, Beriquel szigetének egy zugában él,valaha más, enyhébb szél hazában lakozott. Sokan t dtek az avatottak közül, miért kellett e büszkefajnak otthonát elhagynia, hisz a létét keserít sötét hatalmak ellen fegyverforgatói kezdett l a legnagyobbkészséggel és bátorsággal léptek fel.Leg sibb legendáik egyikének átirata hitem szerint e kérdésre is választ adhat... "

1

Halálra voltak ítélve mindannyian. A tó tükre együtt csillogott a kardok acéljával, a felkavart hullámok véres tajtékfodrokat kergettek a partfelé. Forrni látszott a víz a küzd k lába körül, fényl permet záporozott, ahogy egy-egy holdezüst hajúharcos a vörös habokba bukott. A k csipkés csónakház fel l szorították ket az öböl vizének. Alig féltucatnyian maradtak: a gárdátvalósággal elsöpörte a váratlan roham, a város és a palota lakóinak többségét a rettenetes t z,maradékukat a nyílzápor pusztította el. Végigverekedvén magukat a lángokon s a b rvértes támadóksokaságán, a test rök a Helytartót menekítették a dokkok felé. Hiába küzdöttek azonban emberfeletti er vel, hiába gázoltak urukkal t zben és vérben - a karcsú hajókatlángok emésztették, kötélzetük hamuvá lett, s a füstb l, fekete démonok gyanánt, újabb támadók rontottakel .Csak az öbölnek hátrálhattak el lük. Szinte minden lépésnél kihullott közülük egy, lábuk bokáig süppedt a nedves fövenybe, átázott köntösükhálóként béklyózta karjukat. Mozdulataik meglassúdtak, szemükb l a halálraszántak konok dühe sütött.Veszítettek. A Helytartó - vérmocskos fegyverrel a kezében maga is - két legjobb test re védelmében oldalvásthúzódott, arra, ahol a tóba nyúló sziklák némi oltalmat ígértek. Maradék emberei öngyilkos elszánássalvetették magukat a b rvértes üldöz kre, hogy uruknak haladékot nyerjenek. Elhullottak mind, egyik a másik után, s miel tt a szirtek közé húzódhattak volna, halott volt a két kísér is.A Helytartó magára maradt. Vér ízét érezte a szájában, szemét veríték marta. Háta mögött az elpusztított sziget gyászos füstje, el ttea tetemeket ringató habok, tulajdon meggyalázott világa. Felszegte fejét, vonásait iszony torzította el.Felüvöltött, ahogy a fogazott pengék lecsaptak rá.

2

Üvöltött még akkor is, amikor a selyemtakarót lerúgva, felült a kereveten. Szíve vadul kalimpált, szemevakon meredt a hajnali fényekkel festett szobára. Rémülten ébred ágyasai aggódva csitították:- Álom... gonosz álom csupán, nagyúr. A Helytartó lassan kifújta a leveg t. Elengedte a göcsörtössé gy rt kelmét, végigsimított szürke arcán.Holdezüst haja nedvesen tapadt homlokára.- Persze - sóhajtotta. - Hát persze. Hátrad lt a vánkosán. Agyasai hozzábújtak, szótlanul fészkelték el magukat mellette. Átölelte mindkett t,végtelen nyugalommal töltötte el bársonyos, meleg b rük érintése.Álom. Hát persze, álom csak. Ám nem afféle kóbor lidércnyomás, a lélek ismerhetetlen útveszt inek mélyében foganó, formátlan félelem- nagyon is valós rettegés szülötte. Amir l az imént álmodott (nem els ízben, s tudta jól, nem is utoljára),többé-kevésbé hasonló formában tucatnyi peremvidéki szigettel esett meg egymás után, legutóbb alig egyhéttel korábban, immár fenyeget en közel.Talán mégsem közönséges álom volt. Üzenet. A tündökl ékszerfüzér, az elar szigetvilág sosem látott veszedelemmel kényszerült szembenézni.Jóllehet, a szomszédos tóvidék lakói, a mágus-papoktól vezérelt gohrok szüntelen fenyegetést jelentettek, sa határvidéken sosem számított ritkaságnak a csatározás, a mostanihoz fogható hadjáratra eleddig nem voltpélda. A legnagyobb er k délr l feszültek a szigetbirodalom ellen, lekötötték a dhole seregeinek javát - sötéthatalmaktól támogatva, fanatikus lendülettel ostromolták az elarok otthonát. Nyugatra, a cseppforma öbölszétszórt kis szigeteinek nem jutott védelem, magukban kellett megbirkózniuk a rájuk tör iszonyattal. Az els sziget pusztulása után kélt szárnyra a suttogás: mindeddig ismeretlen, gy zhetetlen hatalomszületett a nyugati part kúpforma hegyei között. Sötét istenség, hideg és kíméletlen, akár a téli éjszaka.

Harcosai mérges ködökb l bukkannak el , veszett démonok gyanánt pusztítják az elarokat. Nyomukbanzvihar jár, s az üszkös romokon lidércek fogannak.

Bár a gohr mágus-papok sid k óta avatott idéz i voltak a sötétség világainak, akaratuk kényszerébenehhez fogható entitás még nem ébredt soha. Harcosai szívébe megbírhatatlan er t plántál, ellenségeit az éjiszél szárnyán suhanó rémálmokkal emészti. Noha maguk fel nem ismerhetik, már elültette lelkükben abukás magvait, miel tt félelmes hordája támadásba lendül. Mert alattomos, kíméletlen és hatalmas, nemállhat meg el tte senki sem. Az els sziget pusztulása után az elarok szófia fecsegésnek vélték a kóbor híreket. A második esetelgondolkodtatta, a harmadik megrémítette ket. Követeket indítottak az uralkodóhoz. A dhole saját palota reib l szervezett különítményt, hiszen seregei a déli-délkeleti határvidéket védték,sámánjait végkimerülésig lekötötte a hullámokban támadó papi mágia. Nem a legjobbak közül kerültek kipersze, hiszen azokra szüksége volt a f városnak, ám így is messze felülmúlták a nyugati partvidékbármelyik bajnokát. Kerek hónapon át sikerült visszatartaniuk a kúpforma hegyek rémurát, miel tt felmorzsolódtak volna.Beszélik, az utolsók már egymást gyilkolták, a reájuk bocsátott rület szörny ködében. S az enyészethömpölygött tovább, úgy tetszett, megállíthatatlanul. A Helytartó felült, eltolta az utánanyúló kezeket. Sóhajnyi ideig elmerengett, azután maga köré tekerte aselyemtakarót, s lassú, fáradt léptekkel az ablakhoz sétált. A két lány egymásra nézett a háta mögött. Szemükben a szorongás árnyai lappangtak. Puha hajnal telepedett a parkra. A gonddal nyírt bokrokon lassan felemelték fejüket a bimbók, levél rezdülta motozó madarak nyomán. Fehér oszlopokon, busa fej k lámpásokon emelkedett felfelé a fény, a

csipkés tornyokra bonyolult mintákat rajzoltak a korai árnyékok.Szép volt a pirkadat. Mintha sohasem lehetne másmilyen. Ám a nyugati partok felett, úgy tetszett, nem jött el a hajnal. Tintakék sötétség honolt ott, jeges, gonoszanhunyorgó csillagok pettyezték. A Helytartó megborzongott, amikor arra tévedt a tekintete, sietve fordítottaarcát az egyre magasabbra hágó Nap felé. Eljön az iszonyat a kúpforma hegyek közül. Eljön hamarosan, s hiába szerveztek a környez szigetekimmár közös sereget, nem lesz senki, aki megállítsa. Meglehet, így rendeltetett. Az óvatos sugarak utóbb felmelegítették a b rét, s el zték lelkéb l a fásultságot. Nem! Nem lehet végeilyen egyszer en. Valami moccant odalent a kertben. Lopva járó macska surrant végig a púpos hátú hídon, árnyéka amellvéden suhant vele. Könny volt, valamiképp varázslatos, ahogy sietve, mégis roppant óvatosanigyekezett a túloldal felé, otthonába igyekv éjszakai vadász. A zömök hídf nél azután megtorpant. Felszegte fejét, a fölébe magasodó szobrot leste. Bármit látott is,tüzetesebb vizsgálódásra ítélte érdemesnek, mert hátulsó lábaira emelkedett, s a lábazaton támaszkodva,elmélyülten szimatolt.S a mellvédre vetül árnyék egyszeriben különös jelenéssé lett. Támadni készül démonként nyert új életet: légiesen könnyed, mégis leny göz er t sugárzó, ugrásnakfeszül fantom. Alig néhány pillanatig létezett csupán - a cirmos puhán lehuppant megint, s árnyékaengedelmesen követte. A látomás szertefoszlott. Ám röpke léte elégnek bizonyult ahhoz, hogy a Helytartóképzeletét elragadja. Ködös, ónszürke nap volt. Kicsiny felderít csapatot vezetett, akkor még északon - úgy hírlett, a partisziklák között ezüst telérre bukkantak a vadászok, igazukat kellett meger sítenie. A siker örömével tartottakhazafelé, amikor a gohr portyázok t rt vetettek nekik. Kipróbált felderít k tették ki az elar társaság javát, atúler s a gonddal eltervezett csapda mégis hamar legy rte ket. Szirtnek vetett háttal küzdöttek a túlél k, amenekvés legcsekélyebb hite nélkül, puszta dacból csupán. Akkor vetült az imént látotthoz fogható, különös árny a sziklafalra: ugrásba görbed ragadozó, a Halál intujja. Fürgén mozdult, testet öltött, karcsú, olajozott mozgású férfi kísér jének bizonyult. A váratlanul felbukkanóalak oly könnyedén szórta szét a gohr támadógy t, mint kisgyermek a babszemeket. Megszakítatlankörívek mentén suhant, csöndesen szisszen pengéi nyomán vér fakadt, harcosok hanyatlottak a kövekközé. Néhány kurta szívdobbanás, s a gohrokból hírmondó sem maradt. Az idegen nem bizonyult valami beszédesnek, elfogadta a hálából felajánlott javakat, s távozott éppolyhirtelen, ahogyan felbukkant. A felszabadított elarok döbbenten bámultak utána. A Helytartó csak kés bb tudta meg, hogy megment jük a legendás viadorok egyike volt. Hallott márfel lük persze korábban is, szándékkal azonban csak a találkozást követ en érdekl dött utánuk. A múlt korok ismer i let nt id k hagyatékának tartották ket. Eredend en kényes feladatokra, legels bbenis harcra, gyilkolásra képzett zsoldosok voltak, kifinomult mentális képességekkel. Az akkoriban egymássalacsarkodó szigetkirályságok ugyancsak gyakorta fizették meg szolgálataikat, ám miután Dhole ron Rhisselisegyesítette a birodalmat, létük lassanként értelmét vesztette. Titkos kolostoraik sorra kiürültek, elpusztultak.

Két aprócska szigeten maradt csupán fenn egy-egy rendjük, a kései leszármazottak befelé forduló,emberkerül m vészekké lettek, ritkán hagyták el kolostorukat. Az a hír járta azonban róluk, még mindig aföldkerekség legjobbjai, s egyik-másik most is felbérelhet . Akinek igazán szüksége volt rájuk, megtalálta amódját, hogy a közelükbe jusson. A Helytartó, ahogyan ismét a nyugati horizonton húzódó, tintakék éjbe tekintett, nem hitte, hogy bárkimásnak nálánál nagyobb szüksége lehet egy viador segítségére. Seregekkel, immár bebizonyosodott, nemállhatják útját a rontásnak. A mérgezett forrást, az iszonyat kútf jét kell lerontani, a kígyó fejét eltiporni - azIdéz t magát.Márpedig erre a feladatra csak egy viador lehet alkalmas, senki más. Úgy tartják, a földkerekség leggjobbjai k. S ha közülük is a legkiválóbb kapja a megbízatást...A Helytartó arcán bizakodó mosoly derengett fel.Nem vallhat kudarcot!

3

Shil, a dassyosi viador repedezett, tekn chátú kövön üldögélt, s f szálat forgatott két ujja között. Felégetett sziget romjain telepedtek le, útban a nyugaton sorjázó, kúpforma hegyek felé. Köröttük kormosmárványdarabok, üszkös gerendák, t zben görbedi fémeszközök hevertek - a halál megannyi emléktárgya.Távolabb csonka, feketére pörköl dött fák, alattuk magányos imaoszlop.Szomorú alkony, nyugtalanul libben párafoltok. Csend. Az emberek a nehezen ébred t z körül motoztak, újra és újra ideges pillantáso-kat váltva a zsarátnokfelett, szemlátomást súlyos teherként nehezedett lelkükre a vidék nyomasztó hangulata. Tapogatózó,jéghideg lidércujjak matatását érezték a szívük körül, akárha testetlen hatalmak firtatnák titkaikat. Növekvfélelmük nehéz verítékcseppeket csalt a homlokukra. Csupán Shil és egy másik, talpig feketébe öltözött fickó nem látszott nyugalmából kizökkenni. Az er rekapó lángok sápatag körén kívül, a többit l s egymástól is távol gunnyasztottak, türelmesen várván, hogyfelforralhassák teájukat. Amikor a t z feln tt végre, messzehangzó ropogása, él vé mélyült vöröse el zte a sompolygó árnyakat,feloldotta a harcosok dermedtségét. Er ltetett vigyorral telepedtek köré, szüntelen fecsegessél igyekeztekfeledtetni korábbi ijedelmüket. Tudták persze egymásról, miféle színjátékot znek, de mert nem akadt kivételközöttük, szemet hunytak felette mind. Egyazon érzést kellett volna szégyellniük, a szégyen így hátmegsz nt szégyennek lenni. A viador finoman elhúzta a száját. A Helytartó gárdistái: gondosan képzett, megbízható harcosok, h ek ésegyenesek, a maguk módján még bátrak is. Nem az hibájuk, hogy teljességgel alkalmatlanok a feladatra.Voltaképpen sajnálta ket - aligha tér meg otthonába bármelyikük is. Az elhúzódó feketeruhásban már látott némi lehet séget. Alacsony, széles vállú alak volt, sörtére nyírt,deresed üstökkel. Napégette, mély ráncoktól szabdalt arc, h vös, szürke kígyótekintet. Hátán hosszúmarkolatú, könny kard. Akárha k be metszették volna, úgy ült egymagában, tornyot lehetett volna emelni avállaira, olyan szilárdnak tetszett. Kóbor zsoldos. Talán az egyetlen az egész csapatban, aki számít valamit. És persze a lány, Rea. Shil pillantása a lustán billeg csónakokra tévedt. A karcsú, faragott orrú sziluettek közül fiatal n alakjaemelkedett ki. A legszéls evez s farában ült, fületlen bögre köré fonta ujjait. Fekete bábfigurának t ntcsupán, a férfi mégis oly élénken látta maga el tt, mintha ragyogó napfény fürösztené. Hosszú, kövérvarkocsba font haja volt, mélytüz , tengerzöld szeme, gonddal rajzolt, vérvörösre festett ajkai. Testéresimuló, jobbára élénk szín pamutingeket viselt, felette b ven omló, fekete selyemujjast, hasig kigombolva.Bár minduntalan elhúzódott a férfiaktól, formás, kemény kebleivel szemlátomást szívesen büszkélkedett.Széles övén (valószín tlenül keskeny volt a dereka) egyenes, vékony kard függött, combjaira dobót röketszíjazott. Ártalmatlannak látszó, valamiképp mégis különös keszty i kétségtelenül acélkarmokat rejtettek,ujján a vásárian harsány gy pedig t t és mérget talán.Az ifjú hölgy láthatóan nem bízta magát a szerencsére. Els pillantásra színesre festett, üres csigahéjnak rémlett, a viador azonban tisztán érezte mögötte azértékeket. Sajnálta volna elveszejteni. Az embereket a Helytartó adta Shil mellé, s nem emelt kifogást ellenük. Nem érezte ugyan szükségét akíséretnek, hiszen boldogult magában is, de ha már felajánlották, nem tiltakozott. Legalább lekötik amellékes er ket, felszabadítják a felesleges vesz dség terhe alól.A lányért igazán kár. Figyelni fog majd rá... ha módjában áll. Két napja hajóztak az elpusztított szigetek között. A gyilkosoknak csak a nyomait látták mindenütt, nemállta útjukat semmi. Mégis, mindannyian éreztek valami bántó, felfoghatatlan jelenlétet, valami dermesztfenyegetést. A víz feletti párával szállt, az üszkös romok közül fakadt, a pórusaikon át szivárgott beléjük.

Ahogy közeledtek a nyugati part felé, úgy lett egyre er sebbé köröttük, kezdte ki egyre inkább hitüket,erényeiket. Nyugat fel l az éj közelgett a tábor felé. Mint vadász a kopókat, küldte el re hideg fuvallatait, s azokcsendesen lopóztak a romok közé. Körüllengték a harcosokat, rémiszt szókat suttogtak fülükbe. Azemberek dideregve húzták össze magukat, nyugtalanul kotorásztak takaróik után. Hirtelen, gyásztollúmadárként csapott le rájuk az éjszaka, s feszített csillagokkal meghintett, fekete vásznat a fejük fölé.Morgolódva húzódtak közelebb a t zhöz, még a lány is odahagyta a csónakokat, közéjük telepedett.Egy sem akadt, aki év dni kezdett volna vele. Fejük felett csúf fénnyel világoltak a csillagok. A viador egy kormos oszlop tövében ült egyedül. A körötte lüktet sötétség nem fenyegetést, kihívástközvetített. Nem félt, ám hogy nem sejthette, miféle ellenfél várja odaát, nyugtalanította immár. Lassanként bels világába süppedt, de békét ott sem talált: vihar támadt odabent, villámai töredékpillanatokra tudata legsötétebb celláiba világítottak be, elfeledett igazságokra villantva röpke fényt. Félelmesdémonmaszkok bukkantak el , s t ntek nyomban el, miel tt lényegük leleplez dhetett volna. A viador igyekezett elhagyni a vihart. Lefelé ereszkedett, a tudattalan mélységekbe, a Fény Csarnoka felé.A vihar azonban nem hagyta menekülni, elmosott minden utat, eltorlaszolt minden kaput - elsodorni vágytaaz utazót. Mennydörgése elnyomta a vezérl hangokat, a máskor oly tiszta szavak most tompán, távolrólhangzottak, akárha hegy mélyéb l szólanának. Értelmüket vesztve, tébolyult denevérek gyanánt csapódtakide-oda - nem nyithatták meg a Fény Csarnokának kapuját. Shil vakon bolyongott önnön tudata útveszt iben. Akarata megingott, félelmes hatalom rántotta magávalegy feneketlen szakadék felé. Végs kig feszülve szegült szembe a pusztító sodrással, hívta, kereste avezérl hangokat.S az eszel sen kereng szavak végre értelmet nyertek a Tanítás mondataiban. Az akarat az er , az er az élet. Nincs jelen más, csak tenmagad. A magány a megértés, a megértés agy zelem. Nincs jelen más, csak tenmagad... A vihar, mintegy varázsütésre, elcsitult. A homály eloszlott, azellenfél visszavonult. A viador ellazult. Opálos derengés övezte, olyasféle, akár telihold idején, szikrázón hideg téli éjszakán.Csakhogy itt nyoma sem volt holdnak - gonosz csillagok ragyogtak csak a tintakék égen. Alattuk afelperzselt romok, a romok közt életükért viaskodó emberek. A Helytartó gárdistái, a feketeruhás, a vörös ajkú lány. Sötétl semmib l sz tt, rettent lidércekkelküszködtek, kéken izzó karddal igyekeztek távol tartani a rájuk tör rémeket. Tágra nyílt szemükbeniszonyat sz költ. Keservesen hosszú volt a küzdelem. Egyre lassult a pengék tánca, fogyott a harcosok ereje. Sorra inogtakmeg, buktak fel a gárdisták, vérüket felitta a föld, ahogy támadóik ízekre szaggatták valamennyit. Szántaket.

Megrogyott a lány és a kóbor zsoldos is, mind gyakrabban vétették el a csapást.Amikor Rea megtántorodott, s kezében megfakult a t rkard fénye, Shil ösztönösen lendült volna, hogymegsegítse - ám tüstént rádöbbent, ezt a csatát nem vívhatják meg egymás helyett. Szokatlannyugtalanságot keltett benne a lány vesztének gondolata.Utóbb megint felizzott Rea fegyvere, s a megfáradt tánc csak hullámzott tovább. Lomha átmenettel fordult szürke pirkadatba az éj. Shil az oszlopnak vetett háttal riadt, átnedvesedettpokrócokba bugyolált társai elhullajtott rongycsomókként hevertek a kihamvadt t z körül. Madarak szálltak avíz felett, rekedt kiáltásukba beleborzongott a néma világ. A lány nyöszörögni kezdett - farkaskölykök szólongatják így elpusztult anyjukat -, utóbb lerúgta pokrócát, sfelszakadó sóhajjal felült. Arca viaszsárga volt, szeme alá lila sávokat, száj szegletébe vén barázdát szántotta kimerültség. Szótlanul meredt a viadorra. A férfi a gárdisták között lépegetett, csizmája orrával böködve az ernyedt testeket. Sértetlen volt mind,ugyanakkor - miképpen számította - nem élt már egyik sem. Rea szemébe nézett, de nem válaszolt akimondatlan kérdésre. Mit is felelhetett volna? Hogy elindulásukkor szentül hitte, több túlél je lesz az elsösszeütközésnek? Kés bb aztán, amikor a zavarodott tekintettel ébred zsoldos is felneszelt, már nem odázhatta tovább amagyarázatot. Álomharcról beszélt, a mentális síkon, az éteri szférákon megvívott küzdelemr l, a lélekcsatájáról, úgy látta, a lány megértett valamit mondandójából, a zsoldos azonban csak végigpillantott aszeme láttára széttépett, most mégis sértetlen katonákon, és kiköpött.- B báj - vicsorogta undorral, s mert mást nem lelt, akit okolhatott volna, a viadorra sziszegte dühét. -Vesztésre állsz, vezérem! Egyetlen éjjel eltékozoltad seregedjavát! Mihez fogsz, mondd? Csend. Halk szél, akárha sírok közt neszezne. Tétova hajnal, kiégett fák csúcsán megpihen fellegek. Shil végigmérte a deres üstök harcost, aztán sarkon fordult, és zsákját a vállára vetve, elindult acsónakok felé.

4

Sirakosse a régiek nyelvén annyit tesz, az Utolsó Város. A nyugati partvidék közelében, az elszórt szigeteklegszélén emelték, az elar tóbirodalom peremén. Kicsiny település volt, afféle ékszer. Lakói becsbentartották, Helytartója különös gondot fordított szépségére, kiköt jébe messzi vizekr l is gyakorta érkeztekgondjaik feledésére vágyó nemesek.Az Utolsó Város els ként pusztult el a tébolyult istenség hatalmától. Alkonyfényben dereng , palaszürke falak. Csúcsíves ablakok, sötét kapualjak, feketére égett oszlopok. Azég, akár halálra sebzett vad szemének kékje. Révetegen dünnyög a szél, az utcákat nyugalmat ígér ,csendes beletör dés fátyla lengi be. Olykor madár rikolt, hangja higanyszín tet k felett rezeg.Hideg színekkel megfestett, olvatag akvarell.Sirakosse. Nem sokkal azután, hogy maguk mögött hagyták az álmukba halt gárdisták nyughelyét, találkoztak az elsgohr portyázókkal. Fürge járású, keskeny derekú kis hajókkal siklottak az elnémult szigetek között, talántúlél kre vadásztak, talán a felszabadító seregek érkeztét lestek, úgy tetszett azonban, igazán nem hisznekegyikben sem: magabiztosak voltak és felületesek. Shil és két társa könnyedén elkerülte valamennyit,csupán Sirakosse egykori falai alatt keveredtek könnyebb összecsapásba.A holttestekre törmeléket hordtak, miel tt menedék után néztek volna. Éppoly hirtelen szakadt rájuk a sötétség, miként az el napon. A kereskedelmi kiköt jobbára épenmaradt f épületében húzták meg magukat, beteg farkasok gyanánt, külön odúba húzódva mindhárman. Ám,míg a viador valóban er t merített a magányból, a másik kett pusztán bizalmatlanságával tüntetett. Ahogy s södött a homály, úgy terjedt szét a város felett a félelem. Nyúlós páraként szitált,szellemkézzel motozott a mocsoklepte utcákon. A csillagokból ereszkedett alá. Kicsiny szobájában állva,Shil megigézve bámulta az égbolt gyémántokkal telehintett, tintakék négyszögét. Ámuló tekintete el tt egyszerre táncba kezdtek a csillagok. Lassan, elleshetetlen méltósággal mozdultak,mígnem sodródó, végtelenbe vesz spirállá rendez dtek valami csöndes, bús dallam hangjaira. Akkormegállt a tánc, kihunyt a fény, s a mindent elnyel , roppant éjszakában mintha a földkeregség szívedobbant volna. A viador, noha ellenállni latba vetette minden erejét, kiszakadt a valóságból. Álmodott. Hatalmas márványkatedrális. Falai a szirupos sötétségben is messzire világítanak - f úri dáma halványerekkel átsz tt, hófehér b re. Fekete, hosszanti sebhelyek: három keskeny ablak egymásszomszédságában. Az els mögött vérvörös csuhát visel papok. A második mögött b rvértes harcosoksokasága. A harmadik mögött...A harmadik mögött semmi. Éjsötét, kikezdhetetlen semmi.A bódulat, a halál, a végtelenség ígérete.Hullámzik, megfakul a katedrális, szellemképe elid zik még, utóbb szertefoszlik az is. Kurta homály múltánDassyos szirtjeit festi meg az álom - a Feledés Sziklája, cseresznyevirágzás idején. Fehér szirmokat sodor aszél, milliárd apró vitorla lebeg a víztükör felett... A szobácska megperzsel dött ablaktábláját csattanva vágta be a huzat. A férfi felriadt. Bármi próbálta is ahatalmába keríteni, nem járt sikerrel ezúttal sem.Odakint lassú, hipnotikus ütemben lüktetett az éj. A viador megtisztította, felvértezte az elméjét, gy zhetetlen falak mögé zárta gyengeségeit. Bizton tudta,nem lesz nyugta hajnalig. Hogy harca ezen az éjszakán mer ben másfajta fegyverekkel zajlik majd, el renem gyaníthatta. Tétova léptek nesze ébredt a folyosón, halkan koccant az ajtó fája. A kelletlen morranásra Rea csuszantsietve a fülkébe. Törékenynek, védtelennek látszott, arcán nyoma sem volt a szokott hetykeségnek.Szemében a hajtóktól riasztott vad rettegése ült.- Félek - ismerte be keser en. - Nagyon félek. Ez ellen - intett tétován az üres ablakrés felé - nincs semmifegyverem. Shil bólintott. Érezte a mindenütt ólálkodó iszonyt maga is, a félelem azonban nem jutott el hozzá.Elfogadta a kihívást, gy z majd vagy elbukik - nincs miért rettegnie. De a bizonytalanság... a bizonytalanság gyötörte, mint eddig soha. Nem tudta, miféle szerzet a kihívó fél,aggasztotta a harmadik, az él sötétséggel teli szoba titka.Ismeretlennek találta a játékszabályokat.Ám ez nem tartozott senki másra.- A zsoldos? - kérdezte színtelenül.- Eszméletlenre itta magát. Azt mondta, így semmit sem kezdhetnek vele a pokol szörnyei. Valóban ígyvan?A férfi vállat vont.- Ki-ki a maga eszközeivel - dünnyögte, miközben a sarokba vetett zsákja felé indult.Rea az útját állta. Ezúttal csak selyemujjast viselt, hiányzott alóla a pamuting.

Füstfátyolként lebbent a kelme, ahogy gyakorlott mozdulattal megszabadult t le. B re halványan világolt ahomályban, bal vállán levélforma jegy sötétlett.- Ölelj - suttogta vágytól elnehezült hangon. - Csak próbáljon hozzánk férk zni közben ez a gohr mocsok!És valóban. Mire leleplezte ket a pirkadat, megfutamodott, elenyészett a gyötrelem, s a vad nászbólmegszületett egy egészen új érzelem. Nem tudta egyik sem, miképpen kellene neveznie.

5

És végül... Ott kuporogtak a katedrális nyomasztó árnyékában, a nyugati partvidék kúpforma hegyei között. Jégfény ,sápadt falak, üres szemgödörként tátongó ablakok - si rettegést sugárzó szépség, kérlelhetetlenségigletisztult vonalak. A tornyok körül ködfoszlányok örvénylenek nyughatatlanul, az ég mélykék, akár a frissenleh tött acél.A viador merengve nézte az egymás szomszédságában sorjázó három ablakot.Az els mögött: vérvörös csuhát visel papok.A második mögött: b rvértes harcosok sokasága.S a harmadik mögött? Most már tudta.A halál maszkjai. Felsóhajtott, aztán oldalba bökte a zsoldost, és a középs ablakra mutatott. A lány arcát könny , beszélujjakkal érintette - számára az els ablakot jelölte meg. Csöndes szomorúsággal nézte, ahogy a karcsú alakelsuhan mell le. Utóbb felegyenesedett, s az utolsó nyílás felé iramodott. Mintha lápvidék sarában kellett volna futnia, oly nehezen haladt. Valami undok, nyúlós jelenlét folyta körül,szellemcsápjai a lelke után ácsingóztak - ugyanakkor úgy érezte, tulajdon akarata is ellenirányba hajtaná.Sosem félte a halált - miért is félte volna? -, most mégis megkísértette a menekülés gondolata.Fogcsikorgatva botladozotttovább.Aztán ott állt a királysír szépség templom tövében. (Hangya a szakadék fala el tt.) A múlt celláiból szavak szállingóztak el , zavarodott röptük csak nehezen lett mondatokká, a viadoremlékezett. A kiválasztottak sosem kerülhetik el sorsukat. Induljanak bármerre is, útjuk vége mindig ugyanaz. Ha rádtekintek, gyermekem, sötét felleg árnyát látom a szíved felett. Figyelmezz szavaimra: A végzet hatalmaivalmérvén össze er det, ha megbírod is ket, ha megbírnak is, örök nyomot hagynak rajtad! A Feledés Sziklája, cseresznyevirágzás idején. Mint násztáncba bódult lepkeraj, fehér virágszirmoksodródnak a szélben.S azután - éjszaka. Sötéten mosolygó, mindent látó csillagok. Megdermedt nevetés. Shil megrázkódott, kiszakadt a b völetb l. Iszákjából apró íjpuskát kotort el , háromágú horgot illesztettaz idegre. A lövedékre er sített zsineg szisszenve szeli a fekete leveg t. Halk surranás, fém csúsziktükörsima k lapon. A kötél megfeszül, a férfi nekirugaszkodik.A harmadik ablakon túl: sötétség és csend. Évezredes lelkek némasága. A viador lekuporodott és várt. Messzi vízcseppek hullottak alá a mennyezetr l, Shil halk koppanásukatszámolva mérte az id t. Lélegz folyosók, fenyeget n morajló himnuszok.Valahol balra meglepett kiáltás harsan, fém ütközik fémmel.Most! A viador el reveti magát, mint óriás denevér, suhan a járatokban. Nem tekint körbe, nem bajlódiktájékozódással. Céltudatosan, gyorsan halad. Valami vezeti. A középs szobában kardvasak kavargása: a zsoldos aprítja a katedrális b rvértes harcosait. (Medve ésvadászkopók.) A következ terem: vérvörös karnevál. Rea tombol a meglepett, hosszú késeikkel hadonászó papokközött. Elegáns táncban küldi a vöröscsuhásokat istenük színe elé.(Unikornis és hiénák.) újabb folyosók, újabb termek. Tovább, egyre csak tovább. Egy-egy felbukkanó, dühödt arc, freccsen vérfehér k lapokon. Mígnem...

Az éjszaka szíve. Roppant csarnokban, semmibe vesz kupola alatt tintakék márványmonolit, selyemfény áldozati oltár. S az oltár el tt a kihívó. A mérgezett forrás, az iszonyat kútf je maga. Mészfehér arcú, könny kelmékbeöltöztetett k szobor. Az enyészet, a halál földi helytartója. Shil körül fordult egyet a világ. Jeltelen sír gubbaszt az imaoszlop alatt, óarany és földszín-vörös levelekperegnek rá. Keser íz a szájban, valami üres, tompa fájdalom.

És es cseppek. Örökösen búcsút kell mondanunk a távozóknak. Aztán eljön a nap, amikor azoktólbúcsúzunk, akik maradnak.A múltba hullt az emlék, sietve zte a jelen.- Messzire jutottál, idegen. - Susogni kezdtek a kelmék, ahogy az oltár mellett álló alak megmozdult. A

maszk megrepedt: szóra, s talán mosolyra nyílt a száj. - De hisz' oly mindegy, hol találkozunk.Bármekkora is az er d, elegend semmiképp nem lehet. Légy hát engedelmes! A viador állta a vörösbe váltó szemek pillantását. Érezte, ahogy tudatának feszül, védelmén rés után kutata küls akarat. Összpontosított, csöndes b vigét morzsolt el fogai között.- Ölni jöttem - mondta ki utóbb. - Nem távozom dolgom végezetlen.- A halál küldötte vagy, idegen? Térj hát meg uradhoz - suttogta a fehérarcú, miközben sebes mozdulatokkaljeleket rótt a leveg be. Vakító fényesség támadt. Shil el tt felsistergett a padló, vadul lobogó, zöldes lángok törtek el asemmib l. Vörös páncélos lidérclovagok emelkedtek ki közülük, izzó pallosuk olykor eleven sárkánygyíkkálett, s a hátráló viador után kapott. Egyikük mély sebet ejtett a karján: lélegzetelállító kín kúszott bel le aszíve felé. A második b vszót már rekedten, gyomra mélyér l üvöltötte, eltékozolta rá szelleme erejének javát.Meggörnyedt, amikor a fehér villám megéledt körötte, újabb kiáltás szakadt ki torkából, amikor elhagyta atestét. A hószín fény átcikázott a r t lángnyelvek között, földresújtotta, megtagadta valamennyit. Érintésenyomán megremegtek, lehanyatlottak a lidérclovagok is, sebesen enyész tócsává lett mindahány. Shil leszegte a fejét, úgy pillantott fel ellenfelére. Arcán elmélyültek a barázdák, homlokán verítékcsillogott.- Tovább - suttogta rekedten. A k maszk elmosolyodott. Pillangóként rebbent a keskeny, fehér kéz, vékony pengéj kard anyagiasult azujjak között. Lábát kissé szétvetve, fegyveres karját a feje fölé emelve, várakozott a fehérarcú. Oly sebesen moccant, akár egy mérgeskígyó. Két hosszú, csosszanó lépéssel szelte át a távolságot,kardja sivítva hasította a leveg t, hogy aztán szikrákat hányva pattanjon le a viador pengéjér l. A másodikcsapás még gyorsabb volt - Shil elkerülte mégis.Harmadjára nem kívánt hibázni a katedrális ura. Cselt indított, hogy lekösse ellenfele figyelmét, míg mágiát idéz az acél ereje mellé. Szívdobbanásnálkurtább id re lett volna szüksége csupán, de ennyi haladékot sem kapott: nem játszhatta ki a viadoréberségét. Shil könny mozdulattal elhajolt, s még ugyanazzal a lendülettel lesújtott a védtelenül maradt testre. Vérfröccsent, csont reccsent, utóbb szabadon suhant a vörösl penge.S a márványarcú férfi derékban kettészelve hanyatlott az oltár elé. A kupola beláthatatlan magasában megrebbent a sötétség. Messzi folyosókon léptek dübbentek,visszhangzó kiáltások csapódtak ide-oda. A viador megtörölte kardját, üdvözlésre emelte, majd hanyag mozdulattal a tokjába lökte. Sarkon fordult,indult a kijárat felé. A második lépésnél eszeveszett kín hasított a koponyájába, akárha izzó t rt döftek volna belé.Megtorpant, szemei kimeredtek. Rémületes hatalom tépte le az elméjét véd pajzsokat, söpört át jegesorkánként a tudatán. Felüvöltött, teste ívbe feszült.Letaglózott ökörként hanyatlott a márványpadozatra.

6

Csend. Fehéren ragyogó fájdalom. Valahol, tulajdon szelleme legmélyén, elveszetten.Önmagába zárva, mégsem egyedül. Dassyos álombéli tájai. A hegyek csillagkorona alá hajtják homlokuk, a tó partján kék alkony üldögélcsendesen. Egyetlen pillantásnyi a lélek békéjéb l. Aztán megnyúlnak az árnyak, megöregszik a nap, s az égre rajzolt felh k fekete tintát mázolnak szét aszigetek felett. A szél sötétre festi a vizet, elfutva felette lágy érintéssel, a dombok tövében árnyék lapul.Kietlen pusztaságban kicsiny, magányos alak.Shil, a viador, Dassyos ragyogó harcosa. Megkínzott akaratát az idegen hatalom ellen feszítve, kettétört karddal a kezében.(Kései kiáltás a halál harmadik éjében.) És azután a káosz. Retteg szívekben szület iszony, a végzet vigyorgó gnómjai.Cikázó kardvasak, döbbent sikolyok. Messze, valahol messze.Majd pedig csend.A halál csendje.

7

Pislogó hajnal. Halottak házán néz be így a fény.Elfúl a remény. Az ajtónak támasztja szárnyait, és sír.Mindenki az arcán hordja a halál jelét.A férfi zavartan nézett körül.Félhomályban dereng terem, füstölg fáklyák az oszlopokon. Vérmocskos márvány. Lépcs sor tövében hever , derékban kettészelt tetem, szánalmas torzó. Távolabb egy másik holttest.Fekete ruhás, széles vállú harcos, sörtére nyírt, deresed üstökére vér száradt. Mély ráncoktól barázdált,ismer s arc. A lépcs sor tetején tintakék márványmonolit. Áldozati oltár. Lapján mezítelen, fiatal lány fekszik,alabástromfehér és jéghideg. Haja varkocsba fonva, bal vállán levélforma jegy. Arcán megdermedtdöbbenet. A férfi lehajol, felemel a földr l egy elgurult gy t (harsány, vásári holmi, köve t t és mérget rejt talán).Tompán, t emlékként mintha bánat suhanna át a szíve felett.De ki tudja már, miféle is a bánat? Lassan elindul, koppanó léptei visszhangot vernek a néptelen folyosókon.Agyonkínzott, kisepert elméje mélyén egyetlen megmentett emlék: egy illatos hajzuhatagba fúló éjszaka.Lemészárolt papok és test rök közt lépdel, míg eléri célját.A harmadik szoba.S a harmadik szobában: homályos tükör. Fehér arcú, könny kelmékbe burkolózó férfi. A diadalmas hatalom új kiválasztottja. A mérgezett forrás, aziszonyat kútf je maga.

Shil, a viador, Dassyos ragyogó harcosa.El valahol egy úr

Csizmáján porszem a jövTrónusa csupán sejtelem

Csak halk sóhaj Úgyhívják: félelem

A legendák többsége véres háborúkról és öldökl csatákról szól, ez az a környezet, amelyben a reménybelisöknek és bajnokoknak leginkább alkalmuk nyílik kiemelkedni a szürke tömegb l. Persze a fegyveres

harc nem az emberi nem el joga, srégi találmány ez, egyid s az els istenekkel, akiket - a nékik hódolófajokkal együtt -rég elnyelt a feledés ködfátyola. És a let nt korok háborúi gyakran gyilkosabbak éskegyetlenebbek voltak a mostaniaknál, hiszen az óid k gyermekei vívták ket, akiknek az ereiben még

bben lüktetett a vér, eredetük közelebb esett a teremtés hajnalához. Némelyek közülük istenekhez,mások démonokhoz voltak hasonlatosak, s ez már a kezdet kezdetén elvetette közöttük a viszály csíráit. Az alább következ történet az elf-aquir háborúk egyik epizódját beszéli el, még azokból azévszázadokból, amikor Ynev földje nem ismerte az emberi láb súlyát. Ha maga Ranagol létezett egyáltalán,Krán még csupán homályos gondolat lehetett az elméjében. Am azon a vidéken, ahol majdan létre fogjahozni sötét birodalmát, már ekkoriban is véres harcok dühöngenek. Ezüstkardú Fraien, az óelfek mitikusbajnoka tusázik nagy ellenfelével, a bölcs és kiismerhetetlen Sard nagyúrral...

JAN VAN DEN BOOMENHOL EGYKOR MAJD A KOS ORSZÁGA ELTERÜL

1

A lumineshel - az elfek nyelvén fényev - nagyot lépett a f fedélzet összekaristolt padlatán, és eltátottaszáját. Kialudtak körötte a fények, elfakultak a színek. Tombolt, remegett a leveg a tatfedélzeten, bántóanéles fény szüremlett át a kék vitorlavásznakon. A jelenés készül dött. A f fedélzet madarai elhallgattak, a néma csendben a fényev még egyet lépett.Nem volt teste, de a ragadashi vadászok ezt akkor még nem tudták. A luminesheleknek is megvoltak amaguk trükkjei, csakúgy mint világra szólítoiknak, az aquiroknak. Az elfek félt gonddal kovácsolt pengéitúgy nyelte el, mintha nem t z és víz edzette volna ket, hanem egyszer botok lennének, amivel a gyerekekutánozzák a háborút. Izgatott moraj zúgott végig a fedélzeten, s a ragadashiak félretáncoltak a fakó leveg vel hadonászó,iszonyú árnyék el l. Talán morgott, meglehet csak másvilági lénye ismeretlen kacagását hallották, újabbatlépett el re. A bajnok, Ezüstkard Fraien látta, hogy semmi esélyük ellene, idegesen pillantott atatfelépítmény bástyáján készül naplényre. Fénysugarak szakították szét a kék vásznakat, s méltóság-teljesen el hömpölygött a megidézett, az egyetlen a hajón, aki szembeszegülhet az aquirok rémével. Mint valami jelre, ismét fellángoltak az el ttük haladó aquir hajó katapultái, kormos, mérgez füstcsíkokatmázoltak a türkiz égre. Csak egy csapódott a hajó oldalának, a nagator jól végezte a dolgát, a többialázuhant az alattuk terpeszked g gös erd re. A megperzselt kötélzet, a lángoló vitorlák keser füstje csakhamar mögéjük sodródott. Fraien kéthatalomigével gátat vetett a lángok tombolásának, bár a Sárkányszövetség t zszín lobogói, akár az életrekelt kígyófészkek, tovább csapdostak az árbocok magasán.Hatalmas volt az aquir hajó, épp elég nagy ahhoz, hogy Squírt fogva tarthassák rajta. A sárkányok felderít ilegalábbis azt mondták, ezen van, s ha valaki, akkor k aztán igazán tudták, mit beszélnek. Fraien ugyannem érezte a sárkányvezér kisugárzását, nem lévén még csak távoli rokonságban sem vele, de annakfattyai és katonái a szavukat adták neki, hogy ott van, s ennél többet az elf nem kérhetett t lük. Még mostis, amikor elszoruló szívvel figyelte a tatfedélzet szikrázó világossága felé araszoló homálykarmúszörnyeteget, a sárkánykatonák higgadt, borostyán szemeit látta felvillanni, ahogy a fedélzetr l a mélységfölé ível mithrill kapaszkodórudakról lenéznek rá. Hatalmas, kékeszöld szárnyaik, akár a vitorlák, mindenmozdulatuk szelet kavar, szemük bölcs és mély tüz .- Bízunk benned, Ezüsfkardú, hogy megteszed, mire szövetségünk s adott szavad kötelez.- Barátságunk er sebben kötelez, Hishíquor. Er sebben. Vihar, amikor elrepülnek. A felröppen iszonytató súlytól szabadulva a hajó megbillen. Vihar. Fényességb l, szikrázó sugarakból és dögszagú sötétségb l font förgeteg.Fraien hirtelen zökkent vissza a jelenbe. A hajó megremegett ahogy tatján egymásnak feszült a kétmásvilági teremtmény. Mint a polip karjai, úgy röppentek szét körülöttük a kötélzet maradványai, elszabadultsárkányszárnyként lebbentek fel a ragyogó vitorlák. Megrecsegett a faragásoktól díszes elf hajó ezer lépéshosszú teste. Fülsért morajjal rontottak egymásnak a megidézettek: lámpás fényére gy , iszonyú rovar,és barlang mélyén világot gyújtó napfáklya. A lumineshel valósággal falta az t rángó fénysugarakkal körülölel naplényt.Kiszipolyozta a színeket, keresztülfolyt a valóságon, és mohón, hörögve vonaglott a halálos szorításban. Avilágosság szülötte vakító szikrákkal borította el a másikat, feloldotta saját testében, hogy beléfolyjék, hogyátitassa magával, hogy visszab völje a színeket a megfakult fedélzetre. Fraien a kavargó forgatagbabámulva nem tudta megállapítani, melyikük az er sebb, melyik túlvilági lény kerekedhet felül, és csakremélte, hogy az aquirok szövetségesét végül felemészti saját mohósága, széjjelégeti a magába szívottfény. Hirtelen lett vége - legalább oly hirtelen, ahogy a fényfaló a fedélzetre érkezett.Pusztító vihar kerekedett az egymásba rogyó két teremtmény helyén, holdfény karokkal szertesöprenergiaörvény. Két halálból született, egymást kioltó er k gyermeke volt, szüleihez méltó, fenséges éshalálos förgeteg. Táguló körökben rohant végig a hajón, félresöpörve maga el l mindent és mindenkit.Fraien egy tekerg kötélvégben kapaszkodott meg, mások a cirkalmasan megfaragott korlátokbacsimpaszkodtak. Recsegett, szenvedett a hajó, csattanva szakadtak el a tartókötelek, harsogva tépte aföldöntúli szél a vitorlákat. Hét ragadashit lesodort a fedélzetr l, k kitárt karokkal, üvöltve zuhantak a felh kalá, a fekete mohasz nyegnek t erd felé. Nyomukban mint szid n a fáradt levelek, letépett kék ésezüst vásznak bucskáztak. A mélykék aquir vásznak között megint fellángoltak a katapulták. A feléjük rohanó légörvénymegtáncoltatta a fekete, mérges, füstkígyókat - a lövedékek messzi elkerülték az elfek hajóját, kék-ezüst

vitorlaszárnyakon sikló madarát. A lumineshel elt ntével mintha a nagator is könnyelm bbé lett volna: szintebelevezette a hajót a következ sorozatba. Lángba borultak az el fedélzet magas bástyái, ostromtornyai,folyékony t z csorgott alá a megperzselt faragásokon. Fraien, bár érezte, hogy csontjai és húsa berzenkedik az újabb kiszipolyozás ellen, zeng szavakkal álltaútját a lángoknak, er vel telített kiáltása lelohasztotta a kacskaringós t znyelveket, s nemsokára mások is asegítségére siettek. Nem késlekedtek a válasszal: az aquir monstrum tatján magasba csapó t znyelvekjelezték, hogy az elfek katapultái sem vétették el a célt. Bodor fekete füstbe rohantak, a megsebzett aquirhajó gomolygó vérébe. Viszonzásként kövek záporoztak rájuk, némelyik csak gyerekfej nagyságú, másikotromba sziklatömb. Keresztgerendák szakadtak a fedélzetre, vagy maradtak bénán csüggve a kötélzetén,megroppant árbocok sírtak fel egy-egy hirtelen man verre. Fraien tehetetlenül nézte, ahogy egyik társaegyensúlyát veszítve keresztülbucskázik a korláton, végiggurul a kifelé szélesed díszes bordázaton,veszettül dobolva a deszkákon. Esélye sem volt, hogy bárhol megkapaszkodjon, feje újra és újra abordáknak dübbent. Hang nélkül zuhant le, haja fellobbanó ezüst láng. Niarn t nt fel a fedélzeten, és Fraien felé intett. Kormos szél cibálta óezüst sujtásos köpönyegét. Messzeel l az aquir katapulták ismét felordítottak. Fekete árnyék takarta el a napot, a vitorlák megszenvedték aszárnyai keltette szelet.- Most, Fraien, most! - dörögte a sárkány.- Amiként akartuk, Hishíquor! - intett az Ezüstkardú az égre. Megmagyarázhatatlan er ragadta meg apikkelyes si lényt, s taszította az elfek hajójára. Ordítva zuhant a fedélzetre, súlya nyomán szilánkokrarobbantak a kisebb árbocok, elszabadultak a vitorlák, ezerágú korbáccsal hadonászott a tönkrementkötélzet. Tüzet okádott, amikor a f árboc felnyársalta. Az aquirok újabb sorozata vágott végig az elf hajón,az remegve fordította a föld felé arany vágósarkantyús orrát.Mintha az erd rántaná magához. Átvágott az égen tekerg mocskos füstkígyókon, és zuhanni kezdett.Valahol a belsejében tompa robbanás dörömbölt, vakító lángcsóvák csaptak ki a tornyok ablakain, abordázat résein. Lassan, méltóságteljesen zuhant alá, szakadt vitorlaleveleket és mogorva füstöt húzvamaga után. Csak akkor lángolt fel újra, amikor siralmas roppanással a földbe vágódott. Másfél mérföldeskörzetben letarolta az erd t. Az aquirok diadalmas katapultái elhallgattak. Lassan terjed tintacsápok módjánúszott a hajó után a füst.

2

- Észrevettek? - kérdezte Fraien. A nagator mellett állt, kezét annak vékonycsontú vállán nyugtatta. Az öregelf nem nézett föl rá, csak lassan megvonta az összpontosítását segít jelekkel összemázolt vállát. Ezüsthaja, mely legyez ként omlott vállaira, ölébe, s maga körül a padlóra, meg sem mozdult, vékony fonatokbarendezve hevert a faragott emelvény padlatán.- Nem tudhatom - felelte halkan. - Az álcázást a te szavaid tartják fenn, a szerencsétlenség illékonyszíndarabját a sárkány láttatta mindenkivel. Az aquirok mozgásán nem látszik változás. Az Égig Ér Hegyekfelé tartanak. A nagator rettent öreg volt, az apja még az Elveszett Isten Fergetegével érkezett.Csontjai szinte átütötték ráncos b rét. Ruhát nem viselt, testét különböz mágikus jelekkel festették tele, smind egy célt szolgált: a hatalmas hajó mind könnyebb irányítását. A hajából kirajzolt varázsjelek langyosfénnyel remegtek, akárcsak az irdatlan hajó maga. Ezüstkardú Fraien ellépett mell le és társaira nézett. Niarn, a Hókez és Synanna, a Kék Völgyek Leányabizakodón néztek rá. Csakúgy Sennagrier, aki kissé távolabb, egy árnyékos sarokban húzódott meg.Bárhogy is hasonlítottak vonásai egy elfre, alkata nyilvánvalóvá tette származását. Dariess-chyenn. Már régnem állatok, de még korántsem elfek - s ha nem engednek meggondolatlan, heves természetükb l, sohanem is lesznek azok. Sennagrier sinatha a medve volt, öles termete, sz rös végtagjai kétséget sem hagytakefel l.- Most rontsunk rájuk - morogta. Kupát emelt szájához, és hagyta, hogy a mézsör végigcsorogjon borostásállán. Az Ezüstkardú a fejét csóválta.- Nem, medvetestvér. Meg kell bizonyosodnunk arról, bevált-e a csel. Csak akkor mehetünk át, ha teljesbiztonságban hiszik magukat.- Miért nem ordítjátok le ket az égr l, vagy nyúltok át b vös kezekkel lesújtani rájuk?- Különb védm vek óvják azt a hajót, semmint hinnéd, medvetestvér. Innen tehetetlenek vagyunk, ámkedvez alkalommal Hishíquor átvisz majd bennünket, s ha ott romboljuk le mágikus jeleiket, tehetetleneklesznek velünk szemben. Nagy a magukba vetett bizodalmuk az átkos férgeknek, de Urria népe nem gyávaés nem is esztelen: sikerrel küzdünk meg velük, hogy miénk és utódainké lehessen a föld és az ég.- Úgy legyen, elftestvér! - bólintott rá a másik, végigsimítva mézsörös szakállán.

- Akkor ideje, hogy megnyugtassam az enyéimet, és hogy tudassam velük, Ezüstkard Fraien nem hagyjacserben ket.- Soha nem tennék így, medvetestvér - mosolyodott el a bajnok, majd két fajtársa felé fordult. - Siessetek tiis a százaitokhoz, és beszéljetek nekik mindenr l! Magam Hishíquorral váltok szót. Kiléptek a sz kös helységb l a türkiz ég alá. A nap vérben úszó korong volt a nyugati horizonton, afedélzeten tintafekete árnyak sötétlettek. Az aquir hajó vitorláit messze el ttük dagasztotta a szél. Hajói

ködik Fraien mágiája, utasai immár nem láthatják ket. A hatalmas sárkány a mithrillb l kovácsolt, ragyogó keresztívr l nézett le az elfre. Fraien úgy érezte, amoccanatlan száj mosolyog.

3

Az aquir széles hever n feküdt. Feje alatt b rrel vont párnák garmadája nyugodott, maga kétszínészrabszolgája játékában gyönyörködött. Régi történet volt a három hold kovácsolásáról, devalahányszor eljátszatta velük, mindannyiszor új és új jelentéstartalmakra lett figyelmes, holott ismertea,Bels Iskolák mesterei szerinti magyarázatokat is. A két alakváltó mindazonáltal leny gözte. Kiforrott játékuk, kifejez dalaik elkápráztatták. Csak nagynéhaszólt közbe mély torokhangján, ahol a darab megkívánta, s szavainak engedelmeskedve új és új formákbakényszerültek a b reváltók. Elégedett volt, s a darab végeztével fényeket gyújtott a teremben. Mély, tompatüz lánggömböket,parázsként izzó hatalmas szemeket. Az alakváltók elkotródtak egy lefüggönyzött nyíláson át.- Nos, mi hír az elfekr l? - fordult egy sötét száj gyanánt falon tátongó nyílás felé. Rekh-test re várakozott ahomályban, csatapáncélja kétakkorának mutatta, amekkora valójában volt. Leginkább hatalmas rovarrahasonlított, ízeit és fényes lábakkal - csak a gondos megfigyel láthatta, hogy az, ami cirkalmas mintákkaltelevésett sisaknak t nik, valójában a feje.- Semmi különös - válaszolt a rekh-test r. - Minden a Nagyok akarata szerint történt. A t zokádószerkezeteik és katapultáik okozta károkat kijavítottuk.- Nagyszer - fordult el a homályos nyílástól az aquir. A rekh-test rhöz többet nem szólt, sem ki nemparancsolta, sem magához nem rendelte. Ha a hajó törvények évszázados rendje megköveteli, úgyiselmegy majd. Addig meg... A fal felé fordult, lustán hallgatta az általa közvetített dübögést. Mintha egy óriásiszív moccanna id l id re valahol a hajó mélyében.A szív szavai. Az aquir halkan kocogtatott ujjnyi körmeivel, lassan, a ritmus szerint mozdította kezét. si verset kezdettcitálni a monoton ütem csendes lüktetésére.

4

A távolban már látszott az Égig Ér Hegyek cakkos vonulata. A csúcsok a felh ket kísértették, de magasabbtestvéreik még a távolság ködében ültek, s szemlélték méla nyugalommal az elszálló ezredéveket. Az elfhajó mindenki más számára láthatatlan volt, akárcsak utasai. Régi szavakkal b völték el, engedték át rajta anap sugarait.Közönséges szemek a sárkányt sem vehették észre, Hishíquort, az sfaj seregeinek harcmesterét. A vén féreg kiterjesztett szárnyakkal suhant az aquirok hajója felé, karmos vállízületeibe az elf bajnok,Fraien kapaszkodott. Er sen kellett markolnia társát, hogy a szél le ne sodorja. Összehúzott szemmelfürkészte az irdatlan járm vet. Mélykék vitorlák százai, s persze mágia vitték el re az óriást, ezüstösszögekkel vert katapulták rejteztek a bonyolultan megépített fedélzeten. Legénységet nem láttak, csupán kétaquir tiszt állt egy korlát mellett cirkalmas csatapáncéljában, s a mérföldekre alattuk elsuhanó erd tfigyelték. Ha beszéltek is valamit, a közeled kig nem jutott el a hangjuk.Itt van Squír, zendült a sárkány hangja az elf fejében. Az hasonlóképp válaszolt: Hiszek neked, noha magam nem érzem a jelenlétét. A hajó oly nagy, hogy tíz hozzá hasonlót iselrejthettek a mélyén. S ha megölték...Nem akarják megölni, dünnyögte a sárkány. Itt nem. Majd csak a hegyeken túl. Anélkül siklottak el az árbocerd felett, hogy különösebb szelet kavartak volna. Az otromba bástyák el ttalábuktak, hogy egy nagyobb fordulóval feljebb emelkedhessenek. Az nagatoruk itt rejt zhet az els bástyáknál. Le tudsz tenni bennünket felt nés nélkül? Nem ígérhetem, hogy a vitorlák nem jelzik jöttünket, de mindent megteszek majd.Aztán várok, hogy megszüntesd a varázst, s magam is a hajóra kerülhessek.Az elf sóhajtott. Visszafordulhatunk, eleget láttunk. Kár, hogy a hegyekig nincs elegend id nk hatalmunkat újra gy jteni.

Meg ne próbálkozzatok er tlenül, Fraien! Squír élete a tét, s a Szövetség látná kárát, ha kudarcotvallanátok. Sárkányvezérek nem születnek százévente. Nyugodj meg, Hishíquor, ha nem is ismerjük annak a vidéknek minden nevét, lesz elég er nk a nemlétbetaszítani a sötét fattyakat!Lassú emelked ben átcsorogtak egy felh n, s visszafordultak saját hajójuk felé.

- Úgy legyen, bajnok - mormolta a sárkány. - Úgy legyen.

5

- Itt voltak - mondta az aquir. Nyelvének egy egyszer dialektusát beszélte, szava it nem töltötte meghatalommal. A korlát mellett álltak, s a távolba meredtek. Az Égig Ér Hegyek oldalát felh k simították végiga messzeség peremén. - Itt voltak, de el is mentek.- Nem láttam semmit, nagyúr - válaszolta a mellette álló, cirkalmas vértezet harcos.- Látni én sem láttam ket. Csupán a vibrálást érzékeltem. Az Egyensúly er inek tétova elmozdulását, aszél illatát. Itt voltak. Fraien és egy sárkány. - Felnevetett.Mintha sziklákat görgetnének egy fahordóban. - Fraien és egy sárkány - ismételte elgondolkodva. - Biztosvoltam benne, hogy a féreg praktikája volt az a látványos zuhanás. Már csak azt kell megvárni, hogyátmerészkedjenek az Öregért, és akkor...- hirtelen váltott át a másik dialektusra - ...összemorzsoljuk ket! -Lángnyelvek robbantak körülöttük, a harcos óvatosan hátrébb lépett. Sard nagyúr hátravetett fej jel nevetett,szemei t zzel teltek meg, páncélját izzó aura ölelte körül.

6

Az Égig Ér Hegyek barátságtalanok voltak velük, holott sem megsérteni, sem megalázni nem akarták ket.Tisztelettudóan egy kisebb szoroson akartak átkelni, nem akarták vakmer ségükkel a magasabb csúcsokatmagukra haragítani - mégis fagy és a ritka leveg l összegyúrt, maró szél fogadta ket. A vitorláknak nemsok hasznát látták, csak a nagator mágiája mozgatta ket el re. Az aquirok kivételes ügyességgel lavíroztak a fagy- és szélmarta bércek között: nyilván nem el ször tettékmeg ezt az utat, nappal a perzsel fény el l hajójuk árnyas mélyére húzódva, éjjelente az égr l acsargócsillagokat átkozva. A hegyhátak minduntalan omlással fenyeget ztek, kétoldalt magasra tornyozva irdatlan testüket. A mágiarejtette hajó gyakorta szem el l veszítette a másikat, ha az hirtelen nekilódult, vagy a meredek falakrólleszakadó hóviharba rejtezett. Fraien úgy számolta, két nap alatt maguk mögött tudhatják a hegyeket, s utána majd a síkonmegtámadják a sárkányvezér fogvatartóit. Tévedett. A hegyek után er re kapott a leveg , s olyan vihar rontott rájuk, hogy fél volt, valóban alázuhannak, vagylegalábbis óvatlanul lehántják magukról álcájukat. Minden erejüket felmorzsolta a hajó irányban tartása, samikor a förgeteg alábbhagyott, két napot vesztegettek egy óriás sík felett, míg Hishíquor ismét az aquiroknyomára bukkant.Ezervitorlás hajójuk karnyi kötelekkel volt egy égig ér torony oldalához béklyózva,s csak másnap haladt tovább a vörös hold fényében, mindegyre délnyugatnak. Ismét hegyek tornyosultak el ttük, mikor az ezüstkardú bajnok döntött:Hishíquort szólította.

7

Szemb l közelítették meg az aquir hajót, láthatatlan álcák mögé rejt zve. A sárkány megpróbált minélkevesebb szelet kavarni, s úgy mozogni, hogy utasai - Fraien, Niarn és Synanna - az irdatlan orrbástyákegyikére ereszkedhessenek. Vékony kötelékeik egyik vége a sárkány-driáq marjára volt rögzítve, k maguk,akár az ökörnyálba kapaszkodó pókfiak, a másik felén csüggtek, s a feléjük rohanó bástyákat figyelték.- Most - suttogta Fraien, és elengedték a pókfonalakat. Halkan dübbentek a bástya tetején, nem vervenagyobb zajt, mintha virágszirmok hullottak volna az ormótlan hajóra. Álcái mögött a sárkány egyremagasabbra emelkedett. Fegyvereiket kivonva kémleltek körül. Két békésen szunnyadó katapulta magaslott nem messze t lük,mélykék árnyékukban csapóajtó körvonalai sej lettek. Az Ezüstkardú közelebb óvakodott, s oldalt pillantott alevendulaszín égre. Az szemei látták a sárkányt. A lomha lény majd félmérföldre t lük, az elf hajó mithrillül rúdjára ereszkedett. Ezüsthajú harcosok vették körül, s a szavát lestek a vitorlák árnyában. Fraienelmosolyodott, és felnyitotta a csapóajtót.

8

- Végre - sóhajtott Sard, a nagyúr és felállt a jókora trónszékb l. Mögötte a homály új formákba rendeztemagát, és megszólalt:- Várjuk utasításaidat.- Induljanak a szolgák, tereljék ket a megfelel irányba! Velem gy lik meg a bajuk, ha valamit rosszulcsinálnak: sem én, sem a Terdt Tanács nem kegyelmez nekik.- Igen, nagyúr - zúgta a homály, és szertefolyt a parázsló szemek özönében. Az aquir magára maradt. Nem mutatta, de közel sem volt annyira nyugodt és magabiztos, miként aztkörnyezetével elhitetni próbálta. Nem a közelg halála nyugtalanította, hiszen arra felkészült rég, nem ismásoké, akik most a parancsait lestek, az életük mit sem mozdított annak a mérlegnek a serpeny jén,mely arra volt hivatva, hogy e veszélyes játék a pillanatnyi állását megmutassa. A keze alá rendelt irtózatoserej mágiák sem tették kétségessé a sikert, s ugyanúgy az esetleges balsikerre sem lehettek kihatással.Az elfek. k nyugtalanították. Nem gy lölte, és nem is szerette ket. Ellenük fordultak, hát pusztulniuk kell.Ez egyszer . Az zavarta, hogy ellenségeit az érzelmeik vezették, hogy döntéseikben mindig szerepetjátszottak zavaros gondolataik életr l, halálról, s ha gondolkodtak is, soha nem az eszük hozta meg adöntést. A szívére hallgat az egész faj, ez teszi kiszámíthatatlanná ket. És most is megtehetik, hogykeresztülhúzzák gondosan kimunkált számításukat. Az, hogy ezidáig minden az aquir elmék helyesdöntéseit, helyzetelemzését dicsérte, mit sem jelentett. Tudták, hogy ha sikerül a vén sárkányt elfogniuk, az elfek a legjobbjaikat küldik majd kiszabadításukra.Tudták, hogy megpróbálkoznak a nyílt harccal is, és tudták, hogy mágikus védm veik nem hagyják majdcserben ket. Nyilvánvaló volt, hogy ha meg akarják törni az aquir hajót véd varázst, szokásaik szerint kiscsapatot csempésznek majd át.Fraien... És itt vált bizonytalanná az egész. Miután mindent elrendeztek, az elfeken múlott, hogy úgy tegyenek,miként azt ebben a színjátékban eltervezték számukra. k pedig érzelg s, meggondolatlan népek. A SötétUrak adják, hogy mégis az tervei szerint cselekedjenek! Fraien sorsa megpecsétel dött, err l alighanemtud már maga is. Csak a módra kell ügyelni, a színdarab jeleneteinek egymásutánjára, arra, hogy avezéráldozat minél fájóbb legyen az ellenfélnek, s hogy Fraien teljesítse be a vén féreg végzetét.Csak így lesz tökéletes az el adás.

9

Az aquir katapultak újra készen álltak, ám most nem tüzet, k sziklát vagy halált okádtak ellenfelükre.Mágikus vesétekkel borított apró gyöngyök ezrei lapultak a hajítógépek markában, várták, hogy az ellenfélfelé vessék ket, hogy megtalálják a rejt hajót, s es fúggönyükkel lerántsák álcázatát. A gépezetekmozgásba lendültek, az aquir vitorlás érezhet en megremegett. Szikrázó es cseppek gyanánt fénylettek fel a parányi gyöngyök a kék égbolton, s zuhantak alá a hegyeketborító erd k felé. Az els sorozat nem járt sikerrel. Odébb állították hát ket, s újabb kísérletet tettek. Amásodik fényes gyöngyzuhatag kék és ezüstszín vitorlákról hántotta le a varázst mintegy fél mérföldtávolságra az aquirok hajójától. Árbocok derengtek fel, akárha ködb l szöv dtek volna, odébb aranyozottvágósarkantyún villant a fény. Diadalüvöltés szállt az aquir hajóról, kéken bodorgott, akár a fáklyafüst. Nem lévén tovább értelmetitkolózni, az elfek levetették álcájukat, katapultáik fényes napokat okádtak az égre, napokat és füsttel ordító,ég üszköt. Lángba borították az aquirok tatbástyáit. Hishíquor felemelkedett mithrill nádjáról, s maga istámadásba lendült.

10

Ahogy a padozat megremegett, Fraien rögtön tudta, mir l van szó.- Felfedték a hajót. Jó lesz sietni, ha azt akarjuk, hogy használható legyen még, mire visszaérünk... Siet sen futottak a balra kanyarodó, lejt s folyosón, el l a bajnok, kezében ezüst kardja, mögötte, mint azárnyék, Hókez Niarn és Synanna. A fegyverüket sem tudták megemelni, amikor a kis terembe toppantak: halálos hangorkán szakadt rájuk.Két nagydarab aquir rejtezett a sötétben, lassan mozgó árnyékgigászok, éjszín páncéljaik mintha éltekvolna, remegtek mocorogtak vaskos testükön. Szavaikra zöld lángokkal telt meg a terem, dübörg hangjaikmegremegtették a falakat, elpusztították a behatolók álcáját, de más kárt nem okozhattak bennük. Az elfek védekezése ösztönös volt, nem az agyuk, a testük irányította, csomózta pajzsokká a csontjaikból,húsuk mélyér l feltör szavakat. Éles kiáltásokat hallattak, szinte elvesztek a csikorgó aquir hangmágiában,de szertetépték, elfoszlatták a sötét varázst.

Fegyvereikkel estek a hegynyi alakoknak, akik döbbenten felüvöltöttek, de az elfek ismét szétszórták agyilkos beszédet saját kiáltásaikkal. Némán küzdöttek tovább, csak néha üvöltött fel némelyikük, hafegyverét akarta meger síteni, vagy úgy vélte, rést talált ellenfele ódból sz tt védelmén. A bajnok jártel ször sikerrel: kiáltása nyomán az egyik árnyba öltözött aquir megtorpant, lehanyatlott mérget marókardja, s döbbenten meredt Fraienre. Az Ezüstkard azonnal fejét vette. A másik sem húzta sokkal tovább.Niarn zihálva leeresztette vérmocskos kardját.- Óvjuk szavaink erejét - szólalt meg a lány, átlépve az aquir dögöt. - Még sokan lehetnek.- Undorodom ett l a helyt l - intett körbe Niarn. - Nézd a falakat! Torz és gonosz itt minden.A távolból meghallották az ütemes dobogást, a lassú szívverést.- Annál inkább siessünk - biccentett Fraien egy lépcs felé.

11

A két hajó ugyan egymás mellett siklott, de kívül a másik l távolán. Id l id re megpróbálkoztak egy-egylövéssel, de csak a hegyek erdeit fenyegették. Kormos csíkokat húztak maguk után az égre. Már nemlángolt egyik sem, csupán fenyeget en méregették a másikat a távolból. Talán hatalmasabb mágiárakészül dtek, vagy valami jelre vártak. A sárkány a két hajó között repült, méltóságteljes köröket írva afellegek alá, s tehetetlen dühében id l id re méretes lángcsóvát köpött az égre.

12

Hátuk mögött az ordítás nem sz nt meg, de ereje már nem volt. Jórészüket a halálba küldték, ám néhányfegyveres még a sarkukban loholt, s Niarnnak szorgosan kellett csapásait osztogatnia, ha nem akarta, hogymegsebezzék a kapkodó fegyverek.Fraien el re figyelt, a lány néha Niarnt támogatta egy-egy halálos szúrással, ha a sz k folyosón lehet ségetkapott rá. Sem hely, sem id nem lévén rá, a bajnok nem akart a harcosokkal foglalkozni, egyetlenpillantással felmérte, hogy a többiek nélküle is boldogulnak majd - még sújtó szavaikat sem kell azátokszülte fattyakra pazarolniuk. Csak az zavarta, hogy ellenfeleik túler ben voltak, s így k határozhattákmeg a harc irányát. Mintha egyre lejjebb szorították volna ket, valami sötét és fülledt helyre.A szívdübögés felé.Homályos nyílás tátongott a sz k folyosó végén. Fraien belépett. Jól sejtette: hatalmas csarnokba érkeztek. Háta mögött elhalt a csatazaj, az aquirok nem követték ideket. Niarn és Synanna zavartan hátrált mellé. A csarnokot homályból sz tték, csupán néhány parázsló folt

remegett a leveg ben. Jól sejtette: itt volt a nagatoruk. Egy kicsiny emelvényen jókora, mezítlen aquir terpeszkedett. Végtagjaielvesztek a hátának simuló sötét fal üregeiben, remeg teste lassan moccant, szemei izzó zsarátnokok. Azelfeket figyelte. Mintha maga is a fal része lett volna, tökéletesen egybeolvadt azzal. volt a kormányos, az szavára hallgatott a hajó. Mellette a falon torz, idegen rúnák világoltak. Soha nem látta még ket, Fraien

mégis azonnal tudta, hogy csakis ezek számítanak: ezek vetnek gátat az elfek téráthidaló mágiájának. Hamedvetestvérét, Hishíquort s a százakat maga mellett akarja tudni, ezeket kell megsemmisítenie. Habozásnélkül indult a nagydarab aquir felé. Az védtelenül, kiszolgáltatottan bámult rá. Fraiennek önkéntelenül issaját nagatoruk jutott eszébe róla.- Itt vagy hát - dörrent a hang a háta mögött.Ezüstkard döbbenten fordult meg.Egy sárkány hangját hallotta.

13

A két hajó, mintha elunta volna a várakozást, kissé közelebb sodródott egymáshoz, de l távolon kívülmaradt. Az elfek a fedélköz nagy csarnokaiban gyülekeztek, szikrázó pentagrammák el tt, vértjeiken azablaknyílásokon beszivárgó fény járt ezüsttáncot. Sennagrier és medvetestvérei izgatottan mormogtak, smeger sítették arcukra festett jeleiket. Harcra, jó harcra készül dtek. Önkéntelenül fakadtak dalra: egy kiscsoport fogott bele, ám mind többen kapcsolódtak a torokhangú kántáláshoz, a daries-chyennek harcidalához. Feszült arcukra az összpontosítás vont barázdát, hatalmas mellkasukat teleszívva bömbölték abátorság és h siesség szellemeit szólító éneket. Az elfek tisztelettudóan hallgattak, s fél szemmel apentagrammákat figyelték, várták, hogy felragyogjanak, hogy vonalaik mentén a mennyezetig csapjon amágiából vont fény, hogy a mentáisíkon felhangozzék a csak számukra hallható parancs: „Indulás!"

14

Nem sárkány volt. Egy aquir szólt hozzá, magas, jól megtermett lény. Homlokáról vékony csápok sarjadtak,széles szája red kbe szakadt, szinte magába gy dött, köpönyege - vagy szárnya - a háta mögött lebegett.Nem nevezte meg magát, az elfek mégis látták, hogy nagyúrral van dolguk. Egész lényéb l ez sütött, ezvilágított feléjük. Mögötte égbenyúló árnyék a trónszéke. - Megbocsáss, hogy atyáid nyelvét nem veszem a számra - az enyémben amúgy sem lelnéd sokörömödet. Ki kell békülnöd szövetségeseitek beszédével, ha ugyan érted.Fraien csak bólintott. - Már vártalak, Ezüstkard Fraien, el sem tudod képzelni, mennyire. Kudarc és dics ség számunkra ez apillanat. Egyik neked, másik nekem.- Ne feledd, aquir: hárman vagyunk.Talán mosoly volt az ami a holt ajkakon felvillant.- Ha így akarod... Kett t ordított. K omlás volt a hangja, sziklazuhatag, kráterokádta láva. Synan-na a falnak tántorodott,orrából, füléb l vér zubogott minden irányba, halk próbálkozása, hogy ellenálljon a hatalomszónak, véresrecsegésbe fulladt. Niarn er sebb volt, csupán tíz lépésnyit röpült a láthatatlan csapás nyomán, s döngvevágódott a falnak. Saját hatalma védte meg a pusztulástól. Fraien moccanni képtelenül bámulta a jelenetet.- Ez szép volt, kicsiny elf - dünnyögte a feltápászkodó Niarnnak a nagyúr, és következ szavával véressalakká morzsolta. Egykedv en fordult a düht l remeg Fraienhez. - Meggyöngültem, egy szavad semlehet. El sem tudod képzelni, mennyi gondot okoztál, míg sikerült ezt a találkát ill n megszerveznem.- Bármit is gondolsz, bármi szörny séget is teszel, nem gy zhetsz! Ha nem én, hát mások jönnek majd,vésd eszedbe szavaimat! - Fraien az emelvény felé indult, szemét a dölyfös aquiron tartva. Kardja amezítlen kormányossal nézett farkasszemet.- Elhibázott minden mozdulatod - csikorgott a sárkánybeszéd. - Add fel a harcot!Láthatod, nem gy zhetsz felettünk. Megtapasztalhattad hatalmunkat. Szövetséget ajánlok, s megtehetem,hisz magadrangú vagyok az enyéim között. Barátságot kínálok, Ezüstkard. Ha most hibázol, mindenttönkretehetsz!- Hiába próbálsz id t nyerni, aquir, hiába f zöd egymásba hazug szavadat! -Fraien a gonoszul csavarodórúnák felé lépett, és lecsapott. A hajót kormányzó lény tehetetlenül figyelte. Az ezüstkard milljom szikrárarepesztette a szörny jelet...Remegés. Hosszú és bizonytalan....majd a másikat...Hajósóhaj. Elpattanó kötések, sikoltva tomboló er k szava....és a következ t.Égmoraj. Utolsót dobbanó szív.Az elf lihegve fordult az aquir felé.- Engem a halálba taszíthatsz, de h harcosaim méltó bosszút vesznek majd értem.A nagyúr nevetett. Hangjára vékonyka lángok gyúltak szerte a teremben, ködösfénybe vonták a rángatózópadlót.- Megtetted, Fraien, pedig féltem t le, hogy elrontod kedvenc színjátékomat. A Sötét Urakra mondom,megtetted! A bajnok mögött meghasadt a valóság. Sennagrier katonái rontottak el félelmetes harci üvöltéssel, festettarcuk megannyi démoni maszk. Tombolt körülöttük a terem, megrándultak, alakjukat vesztették maguk afalak is. Az aquir nevetve bámult az elbizonytalanodó harcosokra.- Squírt kerested, hát megtaláltad - köpte felé a szavakat. Fraien döbbenten meredt rá. Mindent értett. -Akötéseket feloldottad, bajnok. Fraien kiáltásai szertetépték a leveg ben táncoló lángokat. Felizzó kardját a magasba emelve rontott apáncélos alakra.- Urria! - üvöltötte az aquir diadalmas arcába, a mélyen ül szemekbe, a mocorgó csáphalmaz közepébeminden dühét. Háta mögött berobbant a terembe Hishiquor. A kegyetlen csapásokat osztó bajnok felettpusztító b vigét ordított az aquirra. Sard lehanyatlott. Körötte mintha megelevenedtek volna a falak, vérömlött a mennyezetb l.- Vissza! - ordította az egyre özönl knek Fraien, noha tudta a legjobban, hogy minden hiába már.

15

Az aquir hajó oldalra d lt, megremegett. Vitorlái megfakultak, árbocai elbizonytalanodó foltokká hullottak.Hol a hajótest volt, most lassan ébred óriási alak hánytavetette magát a benne tomboló kíntól. A kékvitorlák lassan szárnyakká lettek, a roppant bordákra pikkely sarjadt. A bizonytalan körvonalú orrbástyákfölött lángoszlopot tépett meg a szél, a lassan visszaváltozó, haldokló sárkányvezér mérhetetlen fáj-dalmának t zb l gyúrt zászlaját.

Alig élt már, amikor zuhanni kezdett. Nyoma sem volt akkor már az aquir hajónak, csak Squír volt ott, abörtönét l megszabadult, a túlvilág kárpitjába kapaszkodó ssárkány. Az elf hajó legénysége döbbentcsendben nézte a zuhanást. A katapulták megmeredtek, lángoló terhük füstjét felkapta a szél, s elvegyítettea sárkány tüzének kormával. Halott volt, mire becsapódott, és hegyoldalnyi erd t rántott magával a pusztulásba a földeken, hol egykormajd a Kos országa elterül.

Sokféle hazug és téves szóbeszéd járja Ynev emberlakta vidékein a kráni fejvadászklánokról. Egyesekvérivó szörnyeknek vélik ket, akik emberi mivoltuk utolsó maradványait is rég maguk mögött hagyták már,mások azt hiszik róluk, csupa szoborszép, atlétatermet harcost számlálnak, akik csupán megszokásbólgonoszak, mert ezt diktálják hazájuk hagyományai. Rebesgetik, egyéb dolguk sincsen, mint hogy folytonbeleártsák magukat a külvilágban folyó eseményekbe, kalandozókkal és koronás f kkel perlekedjenek,kifürkészhetetlen uraik akaratát követve. Mindezen következtetéseket általában a hírhedt Anat-Akhantörténetéb l vonják le, amely nevezetes árulását megel en a jelentéktelenebb határvidéki klánok közétartozott. Valójában a kráni fejvadászokat roppant kevéssé érdekli mindaz, ami a birodalom határain kívül történik,és szerfelett ritka közöttük az olyan, aki külvilági mércével mérve szépnek volna nevezhet . Ami pedig azt avádat illeti, hogy vérivó szörnyetegek lennének — nos, nem azok.Mint az az alábbi elbeszélésb l kiderül: sokkal rosszabbak annál.

RAOUL RENIERKRÁNI KRÓNIKA

„Nézd, íme itt van , akit már gyermekkorában oltárom papjává fogadtam. Ó az, aki kedvencem lett.Félrevezettem és elámítottam t, elloptam az égt l fiatal szivét - a magam számára. Én tettem tbálványimádóvá, én tettem, hogy eped vágyakozással imádja a férgeket, a sír férgeit odalent. Szent lettszámára a sír, édes a sötétje, szent a rothadás a mélyén. Édes, drága n vérem, Sóhajok Anyja, nekedneveltem ezt az ifjú bálványimádót. Szorítsd hát a szivedre, s te neveld tovább rettenetes n vérünkszolgálatára. Te pedig, romlást hozó testvére, te, aki csábítasz s gy lölködsz, vedd magadhoz t középs

vérünkt l. Hatalmad pálcáját nyugtasd fején. Ne engedj asszonyt soha közelébe, ne hagyd, hogy n igyengédség enyhítse körülötte a sötétet.

zd el zsenge reményeit, hervaszd el számára a részvétet, a szerelmet, szárítsd ki könnyei forrását, sújtsdt olyan átokkal, amilyennel csak te sújthatod, igy égjen ki bel le minden salak, így láthassa majd meg, ami

nem arra való, hogy lássák, iszonyatos látványokban legyen része, titkokban, melyekr l nem ejthet szót aszáj. Hadd ismerjen meg si igazságokat, szomorú igazságokat, hatalmas igazságokat, félelmetesigazságokat. Hadd legyen még halála el tt része a feltámadásban, igy teljesítsük Istent l kapottfeladatunkat. Gyötörjük szívét szüntelenül, hogy lehet ségeinek legvégs határáig csigázzuk szellemét. "

Thomas de Quincey: Suspiria de profundis

Hideg szél süvített a láthatáron feketéll bércek fel l, ólomszín fellegeket kergetett az alacsony égen, svösen szemerkél es vel terítette be a rendház k csupasz udvarát. Vyergas egymaga állt a

hatszöglet re csiszolt bazaltlapokon, tekintete a roppant kapuszárnyakat egybereteszel gerendavasonpihent. Byzonb r csizmáján és daróctunikáján kívül csupán dísztelen, sötét köpönyeget viselt,'a csuklyaárnyékadó szövetét mélyen a homlokába húzta. A körülötte szitáló nedvesség átjárta öltözékét, nyirkosujjakkal cirógatta végig a testét, egész a csontjáig hatolt. A rúnákkal vésett ezüstpók, mely nyolc vékonylábnyúlvánnyal gyökerezett üres szemgödrében, hidegnek és halottnak érzett, nyilalló sajgás állott t le a balarcába. Lehunyta jobb szemét - a másikat, az épet -, és mélyet lélegzett a csíp s, tufaszagú leveg l.Vendégeink a kapu el tt várakoznak, vert visszhangot elméjében a comtur szava.Van idejük. Várhatnak. Vyergas rövid t dés után hátravetette fejér l a kámzsát. Ez a tartomány nem sz kölködött olyanszerzetekben, akik jobbnak látták óvó lepel mögé rejteni vonásaikat, odakint, a barbár külvilágban talánriadalmat keltenének ezzel, itt azonban senki nem tör dött velük. Vyergasnak nem volt szüksége a csuklyaárnyékára hozzá, hogy félelmetes látványt nyújtson, darabos arcát forradások rútították, roppant állkapcsánacélszürke bozótként burjánzott az elvadult szakáll, a sajgó ezüstpók hátborzongató kontrasztot alkotottsárgán villogó jobb szemével. Következ lépésként megoldotta a köpönyeg övét, és kétfelé csapta szárnyait. Azt akarta, hogy azérkez k lássák: nincs nála fegyver. Ezzel nem békés szándékát kívánta kimutatni, az mesterségében abékés szándék vétkes gyöngeség volt, vállalása kudarc, büntetése halál. Vyergas számára saját testvéreinés n vérein kívül a világon mindenki ellenségnek számított, legfeljebb egyesekkel hamarabb kerül sor azösszecsapásra, mint másokkal. Nem, ahogy mozdult, ahogy állt, ahogy viselte magát, azzal egészen máscéljai voltak. Aki elég vakmer ahhoz, hogy egymaga, fegyvertelenül, minden tiszteletadást mell zve fogadja aLy'Shematenel ház fiúörökösének látogatását, az vagy nagyon biztos lehet a dolgában, vagy nagyonostoba. Vyergast utoljára tizenkét éves korában nézték ostobának, Rah Gul városában, a végzetes hibátegy tagbaszakadt, közismerten ferdehajlamú selyemfiú követte el. Utóbb rádöbbent tévedésére, ám ekkormár kés volt, a melléig sem ér rabszolgasuhanc, akit éjszakai szórakozásra szemelt ki magának, pusztakézzel tépte le mindkét heréjét. Vyergas tehát jó okkal feltételezhette, hogy a rendház vendégei nemegyügy séget, hanem öntudatos magabiztosságot fognak sejdíteni az arcátlanul merész fogadtatás mögött.Márpedig az efféle önbizalomnak többnyire olyan alapja van, amit jobb nem bolygatni, nehogy váratlankellemetlenség kerekedjen bel le. A zömök, szakállas férfi természetesen nem volt sem magányos, sem fegyvertelen, bármit is sugallt alátszat. A bels udvart körülvev bazaltbástyák l rései mögött felajzott íjú saggitorok rejt ztek, ferdén vágottszemük figyelmét a legapróbb változás, az árnyékok mégoly csekély átrendez dése sem kerülte el. Akövezeten meggy es vizet állábaikat nyújtogatva kóstolgatták a tócsák alján lapuló bannarák: csak arend méregmesterének parancsoló igéjére vártak, hogy kiemelkedjenek rejtekhelyükr l, s a betolakodókravessék magukat. A Vyergas védelmére kirendelt három messor légies alakja az étkez ház elsablaksorának magasságában lebegett, ha úgy hozza a szükség, bármikor anyagiasulhatnak, s munkárafoghatják páros pengéiket.

A comtur elegend nek ítélt ennyi óvintézkedést, hiszen a rend - legalábbis pillanatnyilag - a barátai közötttartotta számon a Ly'Shematenel házat. Fáznak és éhesek. Csekély türelm népség, bármilyen is a hírük, kezdenek dühösek lenni. Vyergas sötéten elmosolyodott a comtur üzenetére. Egyáltalán nem kedvelte a Hét Völgy és a Hét DombHázait, bár a Birodalom kiismerhetetlenül kusza politikája id l id re szövetségbe kényszerítette velükrendjét. Egyszer, még sequator korában, követségbe küldték hozzájuk, sohasem feledte el amegaláztatásokat, melyek akkor a Könny lépt Nép részér l érték. S a vidék is, ahol szállásaikat tartották,túl fülledt volt Vyergas ízlésének, túl eleven. Megborzongott, valahányszor a századéves feketetölgyekágairól lógó nyirkos mohaleplek végigsúrolták a vállát, fejét, s bár nem mutatta, mindig észrevette avendéglátói arcán átsuhanó gúnymosolyt. Most kurta hálaimát küldött a Kosfejes úrhoz, amiértvisszaadhatja nekik a kölcsönt, az fajtáját a Birodalom nem megbocsátásra, hanem megtorlásra nevelte. Három órája váratod ket odakint, dörrent tudatában a comtur szellemhangja. Elég legyen!A zömök férfi összerezzent, engedelmesen meghajtotta fejét. Ra urdath san uthmor ahen, aggun hara 'het shaka 'thorr, küldte comturja felé az si engesztel formulát.Vérem és vel m a tiéd, tégy vele belátásod szerint! Válasz nem jött, tehát hibája ellenére érdemesnek találtatott rá, hogy tovább éljen. Vyergas hálás voltezért a mesterének, nem mintha egy pillanatig is habozott volna, ha utasítást kap t le a szertartásostorokmetszésre, de égette a kíváncsiság, vajon mi vehette rá a Könny lépt Népet, hogy feladják g göselzárkózásukat. Ezen a kérdésen t dött immáron harmadik órája, s mert gondolatait abban a kényelmes,nyugodt iramban öltötte egymásba, amelyet szántóvet seit l kapott örökül, a vélhet választól még mindigmessze járt. Id re volt szüksége, legalább egy kevésre még. Nem baj. Megoldható. Teleszívta tüdejét a bazaltköves udvar h s leveg jével. A szemerkél es mindentátható illatába más, haloványabb, nehezen meghatározható szagok keveredtek. Vyergas gondosanszétválogatta és osztályozta ket. Füst. Tufa. Veríték. Ázott b r. Spórákat vedl nyirokmoha. Az étkez házhomlokzata fel l áporodott, hideg rothadás. Az id folyása lomha-fáradttá vált, elbizonytalanodott. A leveg ben porló es sziporkák álomszerlassúsággal lebegtek a bazaltlapok felé. Tompa, elnyújtott, pincemély gongszó vert kongó ekhókat Vyergasfülében: a szíve dobbanása.Elégedetten tért vissza gondolataihoz.

2

Nem túl gyakran fordult el , hogy a Könny lépt Nép szófukar, zárkózott harcosai - ellenségeik, akiktöbbnyire korai halált haltak, Ranagol erdészeinek és lovászainak csúfolták ket - kívülállók segítségétkérjék ügyes-bajos dolgaikban. Ha nehézségeik támadtak, általában maguk is elboldogultak velük, aSzabad Rendeket mélységesen lenézték, kérészélet korcsok bárgyú szervezkedésének tartották, sbüszkeségük még akkor sem engedte meg nekik az idegenekkel való szövetkezést, ha az életük forgottkockán. Vyergas egyetlen olyan okot tudott elképzelni, ami esetleg rábírhatja a Ly'Shematenel házat, hogy az támogatásukat keresse: a Könny lépt Népnek az sök egyikével támadt viszálya. Öregségt l megrokkant,köszvény sorvasztotta mentora szerint - húsz esztendeje sírjában pihen már - ez a két faj márévtízezredekkel azel tt gyilkos háborúkat vívott egymással, hogy Krán földjét el ször emberi láb illettevolna. Az sök - okította a növendékeket a reszketeg aggastyán, aki valaha, sötétebb és véresebb id kben,életek kioltója és sebek osztogatója volt -, igen, az sök vénebbek a Tizenhármaknál, talán még magánál aKosfejes úrnál is, ami pedig a Hét Völgy és a Hét Domb Házait illeti, k csaknem egykorúak velük. A végzetkülönös fintora, hogy végül, annyi öldöklés és gy lölet után, a két esküdt ellenség egyazon táborbakényszerült. Igaz, rebesgetik, hogy valahol a Birodalmon kívül a Könny lépt Népnek élnek olyan rokonai is,akik nem ismerik el a Tizenhármak f ségét, és elutasítják a Kosfejes Úr kegyeit, ez azonban mindenbizonnyal üres szóbeszéd, hiszen a legostobább nayan is tudja, hogy a Birodalom határain túl mindenütt alegsötétebb káosz és barbárság uralkodik. Vyergas úgy hallotta, már a Küls Tartományok is épp elégvadak és civilizálatlanok. Saját tapasztalatból nem meríthetett, sokfelé megfordult már vadászatai során,rendbéli testvérei világlátott embernek tartották, ám Fray-Grimonarnál messzebb sohasem vet dött - és seteste, se lelke nem kívánta még egyszer átélni az ott tapasztaltakat. Az sök. Ha a Ly'Shematenel ház valóban velük akaszkodott össze, gazdagon meg kell adnia a rendneka segítség árát, vérben és vasban, fában és fémben, húsban és halálban. Vyergas nem volt bolond, nyitottszemmel járt a világban. A Birodalmat elvben a Tizenhármak kormányozzák, a Kosfejes Úr földre szállotthelytartóiként: k nevezik ki a tartományok élére a consularokat, k hajtják be atyjuk rendelésére azévszakonkénti haláladót, k hirdetik ki s igazítják a változó id khöz a hitszegést s a becstelenséget büntetvértörvényeket, k veszik fel a harcot a határokon túlról olykor-olykor betör barbár hordákkal, és utánapersze k vezetnek megtorló hadjáratokat a külvilági vadak primitív törzsei ellen. Rangjukat, el jogaikat

senki nem vitatja, csakhogy, amint azt az öreg mentor mondotta volt, az sök vénebbek náluk. Amikor aTizenhármak megérkeztek Kránba, ket már itt találták. Egyesek közülük fejet hajtottak és behódoltak,mások ellenszegültek a Kosfejes Úr akaratának, s istenkáromló vakmer ségükért elnyerték méltóbüntetésüket. Olyanok is akadtak azonban - s hozzá nem is kevesen -, akik tudomást sem vettek aTizenhármak jövetelér l, a Birodalom megalapításáról. A Kosfejes Úr szent szózatát megértették éslelkükbe fogadták, hívéül szeg dtek és véráldozattal tisztelegtek neki, gyermekeivel azonban nem tör dtek,mert legalább olyan hatalmasok voltak, mint k, ha ugyan nem hatalmasabbak. Ranagol Égi Honábanotthonra lelnek majd ezek az sök is, mert vallják és hirdetik az egy igaz hitet, ám földi birodalmán kívülmaradtak, meg rizték saját törvényeiket, szokásaikat, s mindenben a maguk akarata vezérli ket. Viseltdolgaikba még a Tizenhármak is óvakodnak beleszólni, a consularok parancsa pedig annyit számít csupánnekik, mint szélviharnak az ellenébe szegül szalmaszál. Meglehet, a Könny lépt Népnek e hatalmak valamelyikével támadt összet zése, vagy ami mégvalószín bb, felújítottak egy ezredévek óta lappangó viszályt. A Ly'Shematenel ház ereje persze nemmérhet az sökéhez, ám az a törzsök, amib l az fajtájuk sarjadt, nem annyira vén még, hajtásaifrissebbek és számosabbak. k sokan vannak, s társakat és szövetségeseket kereshetnek maguknak aBirodalom többi alattvalója között, az sök ezzel szemben magányos remeték, szinte minden kapcsolatukatelvesztették a halandó világgal. Konokul kapaszkodnak az életbe, noha rég belefáradtak már, lelkük sötétbeborult és megkeseredett a végtelenbe nyúló korszakok során. Ráadásul srégi sérelmek és vérbosszúkosztják meg ket, még a Birodalom alapítását megel id kb l. Gyilkos háborúkat viselnek egymás ellen,akárcsak a Szabad Rendek, a Káosz-szekták, vagy a Könny lépt Nép nemesi házai, csak éppen bennüktúlságosan mélyen fészkel a gy lölet fekélye, egyetlen percre sem képesek megfeledkezni róla, hogyszövetségre lépjenek valami küls veszedelemmel szemben, igy aztán számuk évszázadról évszázadraapad, id vel mind kirostálódik majd az ocsú, s csupán a legkülönbek és legnemesebbek maradnak megközülük, az egyetlen igaz istenség, minden szférák és síkok fejedelme, a Kosfejes Nagyúr akarata szerint. Ki lehet az vajon, aki ellen a Ly'Shematenel ház szövetségeseket toboroz? Vyergas a homlokát ráncolta,ahogy megpróbálta felidézni magában mindazt, amit az sök nagyjairól és vezéreir l tanult. Lelki szemeel tt megképzett a bazalttal kövezett refektórium, ahol növendék korában az sz mentor hajnalokba nyúlóel adásait hallgatta. Tisztán látta a hajlott hátú, köszvényes öregembert, amint botjára támaszkodva fel-alásétál a félhomályos teremben, lépteiben még föl-fölrémlik néhány futó pillanatra a hajdanvolt fürgeségemlékezete. Baloldalán a zöld foszforral felvázolt pentagramma, amit a növendékeknek egyel re tilalmas ötlépésnél jobban megközelíteni, kézlevágás terhe mellett, jobboldalán a kosfejes oltárk , amin mindennappontban éjközépkor könyörg emberáldozatot mutatnak be a hatalmas Ranagolnak, hogy világosítsa meg aválasztott ifjak elméjét, s keményítse meg szívüket az esend ség gonosz kísértésével szemben. AzÖtvenedik évét taposó aggastyán eleven legenda volt számukra, az Árnyfivérekkel és az Ahan'NataKhannalvívott gy ztes háborúk bálványozott h se. Reszketeg, el-elcsukló hangon beszélt, alig három hónapja voltmár hátra akkor az életb l. Ám szavaiban mégis a hatalom delejes dallama vibrált, ahogy sorra névennevezte az sök legfélelmetesebbjeit. A Csontlovagot, Káosz Metha kegyeltjét, aki élettel büntet és halállalkegyelmez, a Vakon Látót, aki a külvilágban vándorol, s egy kései és korcs istenség ivadékának adja kimagát, a Könny telén Öreget, Sramsass-Daqkín fejedelmét, akinek oltára a Feneketlen Kút, s varázser velruházza föl mindazon apák gyermekeit, akik öngyilkosok lesznek a tiszteletére, a Leples Asszonyt, akit aKosfejes úr párjául választott egy id re, s Krilehort és Uroyahaast szülte neki, a Suttogót, aki százezer évealszik a hegyek gyökerénél, s álmában a sötétség szellemével beszélget, a Sápadt Angyalt, aki jótétáldásával ajándékozza meg a halvaszületett kisdedeket, a Ködbenéz t, aki elorozza a halandók lelkét, shelyette lidérc-szívet fuvall a kebelükbe, az Akasztott Királyt, a Fekete Forrás rét, akinek hideg cirógatásamedd vé szikkasztja a n ket, magtalanná a férfiakat, az Opálhajóst, aki az óid kben leb völte az égr l aharmadik holdat, a Lánggal Ég Szüzet, akinek mosolya szerelemre gyújtja a démonok szívét, csókjátólpedig mennyei gyönyörök közepette szenvednek ki minden nép s faj hímjei, a Fények Kioltóját, akit Ranagolmaga mellé emelt az Égi Honba, s azóta Káosz-Buulzaab néven hódolnak neki...Vyergas sokat tudott az sökr l, lényegesen többet, mint a kráni közemberek. Ennek persze jó oka volt,hisz a tudás hatalom, s drágán megszerzett hatalmát senki nem osztja meg szívesen másokkal. Vyergasmaga is az sök sokadízigleni ivadéka volt; persze nem azoké, akiknek a nevét áhítattal ízlelgette annakidején a refektórium félhomályában, hanem egy náluknál csekélyebb, rég feledésbe merült vérvonalé.Családfáját - akárcsak a Birodalom legtöbb közrend nek született alattvalója - sem tudta háromnemzedéknél messzebbre visszavezetni; az emlékezet gyarló jószág, s a szolgasorban sínyl milliókleszármazását senki nem véli érdemesnek számon tartani. Pedig ez a fáradság is kifizet dik olykor; Vyergaspéldául egyszer szántóvet k gyermeke volt, a kilencedik vagy a tizedik, pontosan már maga sememlékezett rá. Hosszú éveken keresztül teng dött szüleivel és testvéreivel az éhhalál szélén; arcukverejtékével öntözték a rossz, savanyú földet, hogy kicsikarják bel le azt a kevéske termést, ami - ahelytartói dézsma lerovása után - olykor elegend volt a sok éhes száj táplálására, ám legtöbbször nem. Atestvérei közül egyesek éhen pusztultak, másokat kisorsoltak a birodalmi haláladóba; az apjának lobot

kapott a tüdeje egy különösen hideg, es s szi aratáskor; az anyját a gyermekágyi láz vitte el, miutánmegszülte legfiatalabb húgát, egy vízfej , idióta kislányt, aki maga is csak három napot élt. Aztán a családmaradéka odaveszett egy helyi klánháborúban, amely csaknem az egész tartományt romlásba döntötte; a

rzavaron úrrá lenni nem tudó consulamak, miután méltatlannak bizonyult a Kosfejes Úr bizalmára, aTizenhármak kegyesen engedélyezték az önkéntes máglyahalált.Vyergas azonban életben maradt, mert vad volt és szívós, akár a hegyi görény. Kilencévesen gyilkoltel ször, a Mai Vatchlak mocsarakban bujdokolva, élelemért; kannibállá kés bb, a gy ztes klánfogolytáborában vált, ugyanezen okból. Innen egy k fejt be került, ahol csakhamar kiemelték a többiekközül, mert bestiális dührohamában átharapta az egyik felvigyázó torkát, aki kétszerte nagyobb volt nála.Rah Gul városában egy gazdag lanista - független vállalkozó, aki hivatásos viadorokból álló rabszolgaistállóttart fenn - ígéretes növendéket látott a vad suhancban, s jelent s összeget fektetett megvásárlásába ésfegyveres kiképzésébe. Vyergas azonban sohasem lépett az aréna porondjára; az újonc viadorokat ugyanisnemcsak a fizet közönség kiváltságosai szemrevételezték, hanem más, sokkal céltudatosabb személyek is,akiket csöppet sem érdekeltek a tétösszegek és az esélyarányok. Káosz-Vulak havának egy kellemesenlangyos estéjén alacsony, mosolygós, keskeny vállú idegen kereste föl házában a lanistát, és felmutatottneki egy bizonyos pecsétet. A házigazda elkövette azt a hibát, hogy pénzt és kárpótlást emlegetett; másnapholtan találták a ví-zipipa-szobájában, a segítségére siet öt test r-viadorral együtt. Vyergas virradatra márfélnapi járóföldre volt Rah Gultól, és nem is látta viszont a várost, csak tizennyolc esztend vel kés bb,egyetlen kurta éjszakára. Ekkor már morteli rangot viselt, s rövidre fogta látogatását; csupán néhány percretért be egy túlságosan beszédes démonidéz palotájába, aki úgy vélte, elég hatalmas hozzá, hogyeleressze a füle mellett egy tekintélyes szervezet jószándékú figyelmeztetéseit. Származásának titka t magát lepte meg leginkább, álmában sem jutott volna eszébe a gondolat, hogyvalamikor rég, a múlt homályba vesz messzeségében, akadt valaki az sei között, aki ahhoz ugyan eléggéemberi volt, hogy életképes utódot nemzzen egy halandó asszonynak, ahhoz azonban már túlságosanidegen, hogy kései leszármazottai a szó sz kebb értelmében embernek legyenek tekinthet k. A Vyergashozhasonlók legtöbbje részben vagy egészben anyai ágról örökölte az si vért, ezért képességeik csekélyebbekvoltak, hatalmuk korlátozottabb. Az esetében azonban úgy t nt, a titkos örökség megszakítatlanul szálltapáról fiúra, kisiklások és elágazások nélkül, csaknem háromszáz nemzedéken át. Az asszonyoknakmindvégig csak a befogadó s a továbbadó szerepe jutott, egyetlenegyszer sem fordult el , hogy ne legyen acsaládban legalább egy fiúgyermek, aki töretlenül továbbviszi az si vérvonalat. Páratlan véletlen volt ez, ár-már a csodával határos, ha védettebb, rendezettebb életet él, a tartományokat járó fürkészek hamarabbfelfigyelnek rá, s minden bizonnyal háború tört volna ki birtoklásáért a vadásztestvériségek között. A mo-olygós, keskeny vállú férfi, aki elrabolta Rah Gulból, a Fekete Özvegy rend si nevükön a Kat'ul'Naathum -szerz déses toborzója volt, még csak nem is teljesjogú testvér, ám ahhoz b ven elegend , hogy elbánjon alanistával és öt viadorával. Mindezt persze Vyergas csupán jóval kés bb tudta meg, a bizalmat, a beavatástel bb ki kellett érdemelnie, a rend titkos nevét pedig - melyet kizárólag bizonyos srégi rítusok elvégzéseután, a legnagyobb el vigyázatosság mellett volt szabad fennhangon kiejteni - csak tíz év múlva árulták elneki. Kezdetben hitte is, nem is, amit a származásáról mondtak neki. Gyorsan és fájdalmasan tanulta meg,hogy a teljes rangú testvérek szavát nem vonhatja kétségbe, ám a néma kételkedés jogát nem vehették el

le, az ott fészkelt benne kiirthatatlanul, a kegyetlen, küzdelmes gyermekévek hagyatékaként. Végül akézzelfogható bizonyítékok gy zték meg fokról fokra, apródonként. Sikerült megtanulnia az sök nyelvét,bár csak a legromlottabb, alsóbbrend dialektust, és azt is iszonyú gyötrelmek árán. Növendéktársainakzöme még eddig sem jutott, a szavak égették a torkukat, marták a nyelvüket, görcsbe rántották a beleiket. Abölcsebbek hamar belátták, hogy hiába is próbálkoznának, és idejében felhagytak a hasztalanküszködéssel. Másoknak kés n jött a felismerés: ezek borzalmas kínok között pusztultak el. A legtöbbjükkelszívroham végzett, de akadtak páran, akiknek az agyukban pattantak meg az erek. Annak a lánynak, akiel ször osztotta meg az ágyát Vyergasszal, egy szép napon orrán-száján d lni kezdett a vér, és a rendboncmesterének minden tudománya kevésnek bizonyult az elállításához. Harminckét újoncból öten birkóztak meg a nyelvvel, tizennégyen belehaltak, a többi feladta. A vén mentorelégedett volt az eredménnyel, rosszabb arányra számított. Valamennyi növendékének az ereiben folyt egykevés az sök véréb l, ám csak ebben az ötben elég s n ahhoz, hogy keserves munkával újratanulják,amit távoli el deik elfelejtettek. A beszéd persze nekik is fájt, Vyergas a kínok kínját állta ki minden egyesszó kiejtésekor, s a teljes mondatokig sohasem jutott el. Mégis folyton-folyvást gyötörte, zte, hajtottamagát, olykor végkimerülésig, vagy éppen ájulásig. Mert az sök nyelvében pusztító, zabolátlan er krejlettek, a világ sarjúkorának szunnyadó energiái. Hatalomigéi ellen nem volt védekezés, szök árkéntsodorták el a mentális gátakat, pálcikaként roppantották össze a mágikus védm veket.Menekülésre, netán szembeszegülésre csak azok gondolhattak, akik maguk is az sökig vezethették visszaa származásukat.

Ezért szomjazta Vyergas oly csillapíthatatlan mohósággal az elfeledett tudományt. Sihederkora keserleckéib l korán megtanulta, hogy az egyetlen egyetemleges érték a hatalom, mivel minden körülményekközött magában hordozza saját önigazolását. A Kosfejes úr tanítása volt ez, képmutatástól mentes, bölcsenbelátó.Vyergasnak, a bujdosónak, a rabszolgának, az arénába szánt viadornak sem papokra, sem szent könyvekrenem volt szüksége hozzá, hogy elfogadja és magáévá tegye. Ötük közül volt a legjobb, s ezt kezdett l fogva éreztette a másik néggyel. Társai hígabb vért örököltekmesszi el deikt l, többet kínlódtak az si Nyelv szavaival, keményebben megszenvedtek minden egyeshatalomigéért. Egyikük meg is rekedt a vásári szemfényveszt k szintjén, olcsó b vészmutatványokból álltaz egész tudománya, egy másik túler ltette magát az els küldetésén, s bevérzett a tüdeje, miel ttvégezhetett volna a kijelölt személlyel. Az új mentor számára szörny csalódást jelentett a kudarca, nevétkihúzták a rend évkönyveib l, fegyvereit összetörve a Sel sebes vizébe dobták, emlékezetét örök id kreeltörölték. Végül hárman maradtak, akik becsülettel letudták sequatorként az el írásos tíz évet, majd felvételt nyerteka rend következ fokozatába, a rettegett mortelek közé. Megbízatás megbízatást követett, szövetségekköttettek, ármányok szöv dtek, az árulás mételyét is megtapasztalták néhányszor, egy ízben a rendenbelülr l nyújtotta ki feléjük mérgez csápjait. Az id sebb testvérek sorra kid ltek mell lük - kivel fegyvervégzett, kivel méreg, kivel a tulajdon mágiája -, vagy el reléptek a legrangosabb kasztba, a comturokéba.Végigharcoltak három vadászháborút, kett t megnyertek, egyet elvesztettek. Boszorkányszövetségekkel,Káosz-szektákkal, titkos méregkever társaságokkal viszálykodtak, s a Kosfejes Úr gyakrabban mosolygottrájuk, mint ellenségeikre. Meggyilkoltak temérdek birodalmi hivatalnokot és két consulart, felprédáltaknéhány tartományt, magukra vonták, majd másra terelték a félelmetes Shien-Gorr klán haragját. Ahogyerejükb l tellett, igyekeztek Ranagol tanításai szerint élni, s ha meg is botlottak olykor, nem váltakszégyenére istenüknek. Vyergas túlélte hajdani növendéktársait - egyikük a Holdralép kkel vívott háborúban esett el, a másikkalegy bannara-mester eleven mérge végzett -, s id vel lett a rangid s a mortelek közt. Az évek felette semmúltak el nyomtalanul, haja, szakálla megszürkült, viharvert arcán megszaporodtak a ráncok, szívét egyrejobban megviselték a nap mint nap szedett ajzószerek. A szemét az sök Tudománya miatt vesztette el, azegyik vadászháborúban egy magafajtával került szembe, fáradtan és sebes torokkal, míg a másik friss voltés kipihent. Nem maradt más választása: hogy elháríthassa az ellenséges hatalomigét, a végs kig ki kellettzsigerelnie szervezete rejtett tartalékait. Ám ezt a sérülését nem szégyellte, épp ellenkez leg: a maga mo-gorva módján büszke volt rá. Az ezüstpók, amit a rend boncmestere az arcába ültetett, az sök kezét lszármazó talizmán volt, b vös hatalmú ereklye. Amikor meggyökerezett lábaival az eleven húsban, lassanöl nyálkamérget bocsátott gazdája testszöveteibe, amely minden közönséges halandóval hetek alattmenthetetlenül végzett volna. Vyergas belázasodott, és ágynak esett, néhány nap múlva azonban felépült asorvasztó kórságból, s szervezete nem vetette ki a rúnadíszes talizmánt, nem látott benne fert gócot,mérgez fekélyt. Ékesszóló bizonyíték volt ez, hogy Vyergas ereiben a hosszú évtizedek alatt sem hígultmeg az si vér, még most is ugyanolyan s n és szilajon lüktet, mint hajdan, ifjúkorában. Itt az ideje, hogy ismét próbát tegyen vele, gondolta t dve, s hagyta kiröppenni elméje szorításából azólomlábon vánszorgó pillanatokat. A béklyójából szabaduló id úgy zúdult vissza a számára kijelölt mederbe, mint a harsogó-zúgó hegyifolyók a tavaszi olvadáskor. Az es cseppek tízezernyi gyorsan tovaenyész t szúrással söpörtek végig azudvar fekete kövezetén. Valahonnan a távolból mennydörgés robaj l tt. Vyergas lassan felemelte a fejét, arcában jobbfel l sárga láng lobbant, balfel l ezüstfény szikrázott.

3

A zömök férfi megfontolt mozdulattal kiegyenesedett, felemás tekintetét a kapura szegezte. Aztán elmormoltegy kurta szót, mely hólyagheges rozsdaként marta végig a torkát, s hullámokat vetett a rejtett síkokon. Azemberderéknyi gerendavas csengve kettétörött, acélsorjával vegyes szikrák röpködtek a leveg ben. Akapuszárnyak kísérteties némasággal kitárultak, fölfedvén az odakint várakozók el tt a bazaltlapokkalkövezett udvart, a koponyadíszes kávájú kutat, az étkez házat a homlokzatára szegezett trófeákkal, s ahatszöglet öregtornyot, a comtur szálláshelyét, melyet magányos lakója immár nem hagyhat el soha. Vyergas birokra kelt a zsigereibe hasító hirtelen fájdalommal, s farkasmódra elvigyorodott. Talánfelel tlenség volt t le, hogy mágiával nyitotta ki a rendház kapuját, de a gerendavasat nem lesz nehézpótolni, és tudta jól, mennyire irtózik a Könyny lépt Nép az sök tudományától. Azok lévén, akik, nincsenvédelmük ellene, bármilyen dölyfösek hát egyébként, a hatalomigék szavára elbizonytalanodnak ésmegfélemlednek. A comtur hallgatása néma helyeslést jelentett, ezek szerint sem bánja, ha ráijesztenekkissé a jövevényekre.

A magányosan álló alak közönyös maszkba rendezte vonásait, csak befelé üvöltött kínjában, hangtalanulés észrevétlenül. Szíve vadul, rendszertelenül kalapált, kikihagyta az ütemeket. Az sök tudománya nemembereknek való, torkot tép, tüd t marcangol, beleket szaggat. Vyergas egyszer már túler ltette magát ahatalomigékkel, akkor száradt ki a bal szeme. Körülbelül még tíz éve van hátra, aztán olyanná lesz, mint acomtur, utána még egy-két évre számíthat, míg a Kosfejes Úr a színe elé nem szólítja. Ez összesennegyvenhárom esztend t jelentett, lényegesen többet, mint amennyit Kránban az emberek zöme megér - deVyergas tudta, hogy nem fog ilyen sokáig élni. Er szakos halála lesz, az sök egyike végez majd vele, eztegy kóbor yecharr, Káosz-Huvarhg rült prófétája jósolta meg neki, aki jövendölésekkel fizetett a rendszolgálataiért. Ne fürkésszük a jöv t, tartják a bölcsek, mit tenni s látni fogunk, mindig a jelenben gyökerezik. Vyergaskivetette gondolatai közül a jósigéket, amiket a próféta nyálfröcskös ajkáról hallott egykoron, s figyelmét akapun befelé poroszkáló lovasokra fordította. Tizenhármán voltak, a békés követjáráskor szokásos számban, s tartásukon, szemük villanásán látszott,hogy valamennyien els rangú harcosok. Kurta lovasíjuk nemeztokját köpönyegük szárnyával takarták,nehogy a szemerkél es l megereszkedjen az ideg. Hátukra vetve hosszúkás tegez, benne harciszínekkel feltollazott nyílvessz k, egyik kezük a kantárszárat tartotta, a másik könnyedén pihent anyeregkápán vagy az ívesen hajló hiequar markolatán. Hosszú, selymes hajukat szénköves homlokpánttalfogatták hátra, néhányan közülük szoros varkocsba kötötték, mások halott ellenségek fejér l lemetszetttrófeatincseket fontak belé. Finom vonású arcukon megannyi tarka tetoválás: r t sárkánykígyók, ezüstkékoroszlánok, azúr griffmadarak. Porosak és csapzottak voltak mind, zöld-arany tunikájuk es vízt l ázottantapadt hátukra, mellkasukra, ám ha valóban bosszankodtak a hosszas várakozás miatt, ahogy a comturmondotta, arcizmuk rándulásával sem adták jelét. A legelöl lovagló karcsú férfi még fiatalnak számított, ha a Könny lépt Nép mércéjével mérjük az éveket,legfeljebb háromannyi telet láthatott, mint Vyergas. Tunikája fölött gyöngyökkel gazdagon kivarrott zekétviselt, puhára cserzett emberb rb l, nyilván finom sértésnek szánta, a kérészélet ek iránt érzett megvetésétmutatta ki vele. A színpompás tetoválások az arcán halott ellenfelekr l, gy ztes csatákról regéltek, amott azágaskodó kobra harcban elragadott vezéri zászlót jelentett, mellette a törött kard húszévi gyilkos viszálytlezáró diadalt. Vyergas úgy olvasott ezekben az ábrákban, akár a nyitott könyvben. A Középs Tartományokcsaládjai közül több mint három tucatnak ismerte a titkos krónikásjeleit. Csak egy képet nem tudott hovátenni a látogató homlokán: a lángoló szívet, amit fekete vasbilincs zárt körül. Nemrég készíthették, méggyulladt pírral égett körülötte a b r.Az elf megállította el tte a lovát, és lenézett rá a nyereg magasából.- Líthas, fakó vér ! - köszöntötte cseng , dallamos hangon. Jégkék szeme rezzenetlen maradt, aKönny lépt Nép a fagyökerek alatt tenyész férgeket nevezte fakóvér eknek, a tenyérnyi, vak ászkákat, agerinc nélkül gy ázalagokat.Vyergas úgy döntött, elengedi a füle mellett a sértést.- Kalíthas - morogta, és oldalt hajtotta szakállas fejét. A húsában gyökerez ezüstpókon keresztül tisztánlátta a lovas körül vibráló asztrálaurákat. Bíbor g g, sárszín undor, r tvörös harag, és igen - valaholmélyen, titkosan a félelem szürkén szitáló hamuja.- Aurri Ly'Shematenel vagyok, az Ötödik Domb Házából -jelentette be az elf azt, ami az arcát díszíttetoválásokból úgyis nyilvánvaló volt már Vyergas számára. - Els szülött és zászlóhordozó. Azért jöttem,hogy kardokat fogadjak, comtur.- Primortel - helyesbített a zömök férfi.Az elf ajkára keskeny mosoly ült ki, kérd n felvonta fél szemöldökét.- Gyilkos?- A jobbak közül való. Csend támadt, csak a h vös es szemerkélt tovább, halk szóval, fáradhatatlanul. Aurri, az els szülötthátranézett a kísér ire, rosszallón megcsóválta fejét, majd visszafordult. A mosoly közben egyetlenpillanatra sem hervadt le az arcáról.- Nem lesz ez így jó - mondta végül. -A gazdával van beszédem, nem a csahos kutyájával.Vyergas egykedv en vállat vont.- A comtur az én szememmel lát, az én fülemmel hall, az én számmal szól. Ha mégis találkozni kívánszvele, kövess, de nem lesz benne sok örömed.- Örülni odahaza szoktam - felelte az elf. - Yrch-tanyákon megelégszem a puszta szemlél déssel. Megint egy sértés, ugyanolyan finom szövés , mint az el . Azyrch az elf nyelv egyik si dialektusábanharcost jelentett, manapság azonban már csak a Tizenhármak szolgáinak legmocskosabbjait éslegalantasabbjait, a Küls Tartományok gyep it rz orkokat illették a névvel. Vyergas ezúttal viszonozta Aurri mosolyát. Hegyesre köszörült ragadozófogai voltak, az alvást távoztatóshugaru-dió folytonos rágása szalmasárgára festette ket, négy szemfogába méregcsatornákat fúrt a rendboncmestere.

- A szemlél dés hasznos foglalatosság, ha sokat gyakorolja valaki, id vel meg tanul féket vetni a nyelvéremások otthonában. Hosszú csontú ujjak rebbentek közelebb a derékszíjakon lógó hiequardk markolatához. Egy hátaslófelhorkant, fújtatni kezdett. A szemgödörben sajgó ezüstpók tvörösen lobbanó lángokat látott az elf alakjakörül, alóluk kivillant a másik szín, a szürke, a ködként párálló félelem. Szívdobbanásnyi id be telt csupán, ssemmivé sápadt mind a kett , elnyomta ket az egész aurán eluralkodó, sáfránysárga undor.- Követlek - mondta Aurri szárazon, már nem mosolygott. - A harcosaim itt ma radnak, hisz baráti hajlékbanjárunk, ahol senki nem oly ostoba, hogy fegyverrel fenyeget zzék. Vyergas gúnyosan meghajolt, s invitáló mozdulatot tett az öregtorony sötéten ásító kaputorka felé.- Nincs mit l félniük, nemes els szülött - biztosította a látogatót negédes hangon. - De azért, ha a helyükbenlennék, a lovakat nem itatnám meg a kútból. Az elf nem méltatta válaszra, átlendítette lábát hátasa farán, szarvasb r csizmatalpa alól legyez benfröccsent föl az olajos es víz. Kísér i közelebb húzódtak egymáshoz, körkörös alakzatot vettek fel, minthavéletlenül ver dnének össze. Egyikük elkapta a vezérük által feléje lökött kantárszárat, bal kezét eltakarta azöld-arany köpönyeg, Vyergas gyakorlott fülének figyelmét azonban nem kerülte el a halk pendülés, ahogyhüvelykujjával lopva ellen rizte az íjhúr feszességét.- Mehetünk - jelentette ki Aurri h vösen. A primortel megindult el tte az öregtorony felé, közben nem mulasztott él a dísztelen-zömök étkez házrabökni, melynek szögletes homlokzatán ernyedt, bordahíjas alakok áztak az es ben, rég halott kínok görcsösemlékeibe merevedve.- Csak a legvitézebb ellenségeink részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy szállásunk tekintélyétemelhetik, s eledelül szolgálhatnak Káosz-Huvarhg szent madarainak - mondta. - si hagyományunk ez,leh ti a forrófej ek vérét, s épülésére szolgál a heves fiataloknak. Aurri bólintott, finoman ízeit ujjai az emberb r zekére varrott gyöngyfonatokkal babráltak.- Mi az Ötödik Domb legvénebb feketetölgyeire szoktuk akasztani azokat a békebontókat, akik elég balgákhozzá, hogy haragra gerjesszék népünket - felelte. - Tanulságos látvány, primortel, meg kellene tekintenedegyszer. A bélletes kapuzat árnyékíve rájuk borult, magába nyelte ket. Vyergas kitapintotta a titkos falifülkehármas nyitópeckét, s gyors mozdulattal lenyomta el bb kétszer az els , majd egyszer a harmadikfogantyút. Benyúlt a rejtekhelyre, gyantás vég fáklyát vett el a mélyér l, aztán visszakattintotta azárólapot.- Ne fáradj a fénnyel, én elboldogulok anélkül is, neked meg úgysincs szükséged rá, hisz jól ismered az utat- mondta az elf udvariasan. - Elvégre rended elöljárója vagy, bizalmi ember, mesterednek nyilván nincsenektitkai el tted. A primortel megnyalta szája szélét, s mély leveg t vett, mintha víz alá bukni készül dne. A szónak, amitrekedten kiharákolt a tüdejéb l, érdes éle volt, felsértette a fekete torony bazaltfalait. Garatjában minthadurva k zúzalék csikorgott volna, száját maró rozsdaíz öntötte el, máját-beleit ezerfelé rángó acélhorgokszaggatták. A fájdalom szörny séges volt, sokkalta gyötrelmesebb, mint várta. A fáklya sisteregve lobbantlángra, gyantaillatú szikrasziporkák záporoztak szerteszét. Táncoló, vörhenyes fényívek keltek életre aboltozat sötétjében, részegen imbolyogtak a zárókövek körül, fürge-alaktalan árnyékokat riasztottak föl aKosfejes Úr angyalainak bazaltba vésett domboralakjain. A kín csíp s könnyein keresztül Vyergas látta, hogy az elf hátrál egy lépést, bal karját tetovált arca elékapja, másik kezével a fegyverét markolta meg, a levélformán hajló hiequar félig már kicsusszanthüvelyéb l. Az ezüstpók baljósan megvillant, a primortel arcának azon az oldalán rég elsorvadtak már akönnyzacskók, a varázsszem csak a homlokáról lecsorgó verejtékt l párásodott be kissé, ám ez nemzavarta m ködését. Hamuszürke ködfátylak bomlottak ki szárnyak gyanánt Aurri alakja körül, félelme szintetapinthatóan áradt szét a leveg ben, de nem volt eléggé szinte, eléggé húsbavágó. Nem esett pánikba,csak megrémült - és ez azt jelenti, hogy nem teljesen kiszolgáltatott, valami titkos védelemben bizakodik az

sök tudománya ellen. Elég, primortel! csattant a comtur kísértethangja Vyergas koponyájában. A zömök férfi összerezzent, kishíján elejtette a fáklyát. Ne pazarold kisded játékokra az er det! Az elf bámulatraméltó gyorsasággal lett úrrá félelmén. Aurája vibráló hullámokat vetett, szürkér l lüktetvérvörösre váltott. Az undor sárszínéb l alig maradt valami, épp csak a kisugárzása legszélén derengett asárgás árnyalat, háttérbe szorulva, elfeledetten. A szíve s a homloka körül azonban újfajta, eleddig nemlátott szín jelent meg: felh ként gomolygó, s feketeség, mely szerteágazó erekben szövi be a r tenparázsló lepkeszárnyakat, s egyre csak terjed tovább, akár a sebzett végtagon elburjánzó üszök.A gy lölet.

Vyergas mélyet, reszketeget sóhajtott, s az üres szemgödrében nyilalló ezüstpók elé emelte szabad kezét,rövid id re kirekesztvén tudatából az asztrálvilág képeit. Amikor megszólalt, hangja rekedten bugyborékolt,kis híján hörgésbe fúlt, hiába igyekezett, nem tudta belecsempészni azt az epés gúnyt, amit szeretett volna.- Ugyan már, nemes els szülött... mire véljem ezt az ijedelmet?... Hiszen nem történt semmi, csak... világotgyújtottam... Aurri visszalökte a kardját a hüvelyébe. Ahogy el relépett, szeme jégkék szikrákat szórt, keskeny arcahalálsápadt volt, csak a vasbilincsbe tetovált, lángoló szívet övezte ég pír a homlokán.- Nem sok hasznát vesszük a magadfélének, primortel, ha már a puszta t zcsiholás is ilyen nagyfáradságodba kerül - mondta szenvtelenül. - Talán jobb lenne más felé kereskednem, az Arnyfivérek vagy aKönnyek Testvérisége háza táján. Vyergas leeresztette a bal kezét, az ujjai reszkettek. Az elf asztrálaurája koromfekete volt, akár az éjszakabársonya, a harag lángvörös csíkjai pókhálóként sz tték át meg át. Folyékony, sós ízt érzett a torkában. Nagyot nyelt, hogy kitisztítsa kissé, és vasakarattal fojtotta el ahullámokban rátör émelygést.- Az Árnyfivérek Káosz-Vulak híveivel háborúznak, senkit sem tudnak nélkülözni - felelte. Elméje egyeldugott zugában titkos mantrát ismételgetett kitartón, amit éppen ilyen esetekre tartogatott, eddig még csakegyszer kellett használnia, amikor elvesztette a szemét. - A Könnyek Testvériségének vadászai pedig mégmindig nem tértek magukhoz a szörny csapásból, amit rokonaitok, az Aiy'Umasyrass ház mért rájuk. -Erezte, hogy tagjaiba kezd visszatérni az er , tekintetébe a t z. Csak valami nedves, szúró fájdalom maradta gyomra mélyén, és tudta, hogy ett l már nem fog szabadulni soha többé. - A Hét Domb és a Hét Völgyvidékén mi vagyunk az egyetlen olyan rend, amit pillanatnyilag nem kötnek le más ügyek, és valami aztsúgja nekem, nemes els szülött, túl sürget s a te gondod ahhoz, semhogy a szomszédos tartományokbankereshetnél rá megoldást. Aurri szinte oda sem figyelt a szavaira, újonnan feltámadt érdekl déssel nézegette, mintha most látnáel ször, vagy valami szokatlant, megdöbbent t fedezett volna fel rajta.- Mondd csak, fakóvér - kérdezte kíváncsian -, mióta hódol a fajtátok annak az ocsmány szokásnak, hogyéletben hagyják a megcsonkultakat? úgy értem - tette hozzá bocsánatkér mosollyal, s a gonoszul csillogóezüstpókra mutatott Vyergas bal arcában -, milyen érzés úgy élni, hogy tudod magadról: nem vagy teljesérték ember? Harag lobbant a primortel szívében, de csak egy kurta pillanatra. Ma egyszer már elvesztette az önuralmátegy ostoba civódás hevében, és drága árat fizetett érte, másodszor nem fog el fordulni. Gúnyolódjék csakaz elf, ahogy kedve tartja, ha a Kosfejes Úrnak is úgy tetszik, már nem kell sokáig elviselnie a fullánkosnyelvét. A Könny lépt Néppel sokkal tanácsosabb távolról ápolni a barátságot.Rezzenetlenül viszonozta a jégkék szempár tekintetét, és értetlenül vállat vont.- Fogalmam sincs, mire célzói, nemes els szülött - válaszolta. - Egyszer fakóvér vagyok én, bizalmiember, de azért csahos kutya, ahogy magad is mondottad.A cifra elf beszédhez nem értek, csak azt tudom, hogy odafent a toronyban miránk várakozik a mester, ésbizonyára kezd türelmetlenkedni már. Aurri bólogatott, és hátrasimított az arcából egy aranyszín tincset, amely az iménti z rzavarbankiszabadult a szénköves diadém szorításából, s el rehullott a homlokába.Ahogy ujjai végigszántottak sápadt-sima b rén, nyomukban mérget köpött a kobra, szikrát vetett a töröttkard, dobbanva feszült a vasbilincsnek a lángoló szív.A fáklyafény csalóka játéka persze.- Ne vesztegessük hát tovább az id nket, fakóvér ! - Az elf mosolya bántóan éles volt, mintha borotvávalmetszették volna keskeny arcába, alig valamivel a csúcsba futó áll fölött. - Te az enyémet, én a tiédet,ketten együttesen pedig a mesteredét. Vyergas magasba emelte a szövétneket, és megindult a bazaltfalak árnyékában rejt csigalépcs felé,a sötétség nyúlós fátylakra szakadozva szétrebbent el tte, majd nesztelenül összezárult a nyomábanlépked Aurri mögött. Ennek a csatának volt a vesztese, ám ugyanolyan tévedhetetlen bizonyossággaltudta, hogy lesz még alkalma visszavágni, mint ahogyan annak idején Káosz-Huvarhg bomlott agyúprófétája jósolta meg neki a trófeák s a kudarcok eljövend hosszú sorát, az út végén a gyötrelmes-rúthalállal.A comtur vak volt, néma és mozgásképtelen: hatalmasra puffadt, fakórózsaszín testén vastag hurkákbanlógtak a hájred k. Azon a tájon, ahol a vallanak kellett volna lennie, két elsatnyult kar csüngött kitehetetlenül a petyhüdt ráncokba gy b rlebernyegek közül, ám az ujjak mind hiányoztak róluk. Alábaiból ennyi sem maradt, azok teljesen elsorvadtak, helyükön csak egy-egy szürkés csonk éktelenkedett. A rendház ura rég elvesztette az arcvonásait. Feje formátlan húsdudorrá fejl dött vissza, tarajos szegélydaganatok sarjadtak rajta esztelen tobzódásban, körben tték a szájat, a szemgödröket és azt a gennyestályogot, amely valaha az orra lehetett. Az egész rákosán burjánzó hájtömeg egy drága selymekkelkörülfüggönyözött baldachinos ágyon hevert, alul nedvedz fekélyek nyíltak rajta a felfekvést l, felül

tenyérnyi foltokban hámlott róla a kiszáradt, pikkelyes b r. Id l id re kocsonyás remegés futott rajta végig,egy ütemre ocsmányul szortyogó lélegzetvételével. A félhomályos toronyszobában elviselhetetlen b z terjengett, bár a hat sarokban éjjel-nappal égtek azillatos füstöl k, s a falak tövébe üvegszám locsolták a rózsavizet.A comturt cukrozott vérrel táplálták, az orrába vezetett csöveken keresztül, a salakanyagok azonban csak a

re pórusain tudtak távozni, mivel alsó testnyílásai mind ben ttek. A szolgák óránként megmosdatták, áma folyamatosan szivárgó mocsok percek alatt újra összerondított mindent körülötte.Az elf vonásaira egy pillanatra kiült a borzadály, amikor Vyergas kinyitotta neki a hatszoros vasalássalellátott ajtót, és el zékenyen betessékelte a toronyszobába, ég fáklyáját magasba emelve. Olyan hirtelentorpant meg a küszöbön, hogy kis híján orra bukott, hosszúkás arca még a szokásosnál is sápadtabbnak

nt, a remekmív tetoválások élénk színekben virítottak rajta. A primortel besiklott mellette a helyiségbe, fáklyáját egy sárkánykarmot formázó falikarba szúrta, aztán amennyezetes ágyhoz lépett, és széles mozdulattal széthúzta a függönyöket. Közben az ezüstpókkal lopvahátranézett, Aurri alakja körül sárgán lobogó asztrálaura lángolt, melybe itt-ott a döbbenet fehér foszlányaikeveredtek.Olyan er s volt a fénye, hogy már-már vakított. Vyergas önkéntelenül hunyorogni próbált, jutalma szúrófájdalom lett, ahogy a szemgödrében horgonyzó fémlábak a húsába hasítottak.Mindjárt rosszul lesz a fickó, gondolta elégedetten. A comturt egyenletes azúrkék kisugárzás vette körül, mint mindig: a kiegyensúlyozottság, a higgadtnyugalom színe. Kizökkentettük a lelki egyensúlyából, és ez el nyünkre szolgál, üzente szavak nélkül primortelének.Rögtön ide kellett volna hoznod, fölösleges volt ostoba játszadozásokba bonyolódni vele. Tudhatnád, hogyaz effélével vívott szópárbajban csak vesztes lehetsz.Raka kha sthass, comtur, felelte Vyergas némán. Várom büntetésemet. Visszafordult bejárat irányába, könnyed mozdulattal az ágyon hever ormótlan testre mutatott.- Nemes els szülött, hadd ismertesselek össze Fra Bezak al'Thauggal, rendházunk vezérl comturjával, akita te néped Syros Iamaranthnak, a Suttogó Pengék Urának nevez! Aurri nagyot nyelt, és keze fejével lesimította a homlokán gyöngyöz verítéket.Látszott rajta, hogy mélységesen megrendítette a látvány, de igyekszik úrrá lenni háborgó érzésein.- Azt akarod mondani, hogy ez a... hogy ez itt... hogy valaha emberi lény volt?- Még most is az, nemes els szülött - felelte a primortel készségesen. - Mivel látni kívántad, a színe elévezettelek. Nyelve ugyan nincs már, de az én számon keresztül szólani tud hozzád.- Értem. - A sárga lobogás megfakult kissé Aurri körül, a szélein kezdett visszahúzódni. A Könnyülépt Népgyermekei mindennél többre értékelik a testi szépséget és tökéletességet, amivel a toronyszobábanszembesült, borzalmas és undorító lehetett a számára, ám lassan sikerült felülkerekednie amegrázkódtatáson. - Kérlek, tolmácsold Syros Iamaranthnak az Ötödik Domb Háza üdvözletét, és az énszemélyes jókívánságaimat. Minden vágyunk, hogy minél el bb felépüljön a... betegségéb l, és ismétfelövezhesse derekára nemes kardjait, melyeknek dics séges nevét köszönheti. Két hét böjt a nyirokcellában, kenyéren és vízen, naponta háromszori önostorozással, szólalt meg acomtur szellemhangja. Mit fecseg itt össze-vissza ez a Könnyülépt ?- Tévedésben leledzel, nemes els szülött! Fra Bezak csak beszélni nem tud, a te szavaidat tökéletesen érti,nincs...Hurgai san athaknai, comtur. Hallom és engedelmeskedem.- ...szüksége az én közvetítésemre. Ami az állapotát illeti, az nem betegség, ha nem általános testi leépülés.Visszafordíthatatlan folyamat, amely néhány éven be lül mindenképpen halálhoz vezet. A jelenlegi helyzetúgy állt el , hogy Fra Bezak...Most viszont nagyszer en csinálod, primortel.- ...ifjabb korában magához vette az sök néhány talizmánját. Hogy közérthet bben fogalmazzak: részbenlenyelte, részben más módon fogadta a testébe ket. Ezek a talizmánok bizonyos fokú védelmet nyújtanaka hatalomigékkel szemben, és egyéb üdvös képességekkel is felruházzák hordozóikat, mindazonáltal...Igyekszem, mester. A torony tövében bevérzett a gyomrom, adósa vagyok ennek a tetovált pávának.- ...különféle káros mellékhatásaik is vannak. Ezek a mellékhatások elfojthatok, amennyiben és ameddighordozójuk rendelkezik az ehhez szükséges energiákkal.Mint bizonyára tudomással bírsz róla, Fra Bezak és jómagam az sökig vezetjük vissza a származásunkat,így hát a te népeddel ellentétben...Túlzásba azért ne vidd! Nem szükséges magunkra vadítanunk.- ...képesek vagyunk használni az ilyen talizmánokat. Ahogy öregedni kezdünk, az sökt l öröklött er k isapadásnak indulnak, s amikor már nem bírjuk féken tartani a testünkbe ágyazott talizmánokat, óhatatlanuljelentkeznek az imént említett mellékhatások.Ez történt Fra Bezak esetében, de mint arra nemrégiben éles szemmel felfigyeltél...

Máris befejezem, comtur. Shaka 'thorr.- ...az én arcomba is hasonló talizmán van beültetve. Becslésem szerint az els tünetek hat-nyolc év múlvafognak kiütközni rajtam, s ezt követ en némiképp ha sonló, de nem egészen ugyanolyan elváltozásokonfogok átesni, mint Fra Bezak. A leépülés viszonylag gyors lefolyású, a beálltától számított egy-két éven belülmegtérünk a Kosfejes Úr kebelére. Kielégítettem a kíváncsiságodat, nemes els szülött? Aurri Ly'Shematenel reszket inakkal állt a küszöbön, és görcsösen markolta az ajtólap egyik vasalását.Sekély, sebes kortyokban nyeldekelte a leveg t, tetovált arca verítékben úszott. Szemlátomást ahányingerrel küszködött. A Könny lépt Nép csak két dologtól undorodik jobban a betegségeknél és a testi csonkulásoknál: azegyik a korai halál emlegetése, a másik az sök és a tudományuk. Vyergas gondterhelt képet vágott és közelebb lépett a bejárathoz. Ha tehette volna, rúnadíszes pókszememost mohón tágra nyílik az elégtétel kárörömét l, az elf nyúlánk alakja körül sáfrányszín lángok tomboltakés örvénylettek, akár az üstökösök uszálya, vagy a napkorong szélér l felszök tüzkitörések.- Talán megbotlott ez a balga nyelvem, vagy rosszul f ztem valahol a szavakat?- kérdezte aggodalmasan. - Nem tagadom, megesik olykor velem az ilyesmi, hiszen csak egyszer csahoskutya vagyok, nem olyan míves beszéd szónok, mint amilyeneket az Ötödik Domb Háza küld követségbehozzánk. - Szakállas arca hirtelen felderült, mintha nagyszer ment ötlete támadt volna, amivel sebtébenorvosolhatná az egész kínos helyzetet. - Ha valamit nem értettél tisztán, nemes els szülött, örömestelismétlem még egyszer! Az elf lassan ráemelte jégkéken szikrázó tekintetét, a körülötte kavargó sáfránysárga aurán rohamosgyorsasággal kezdett átütni a fekete erezet.- Ne fáradj, primortel - mondta fáradtan, hangja ezúttal rekedtesen, megviselten csengett, a régidallamosságnak nyoma sem volt benne. - Minden szavadat tisztán hallottam. - Kihúzta magát, eleresztetteaz ajtó vasalását. - Leköteleztél. Égek a vágytól, hogy miel bb méltóképp viszonozhassam kedvességedet... Vyergas szélesen rámosolygott, gondosan ügyelve rá, hogy minél többet mutasson hegyesre köszörültfogsorából.

5

Egymással szemben ült a vadász és az elf, a bazaltból kifaragott, hatszöglet asztaltömb két átellenesoldalán. A kettejüket elválasztó távolságot a tükörsimára csiszolt k lap közepén tizenhárom ágú,kovácsoltvas gyertyatartó felezte meg. Mindegyik gyertya a vörös más-más árnyalatában csillogott, attólfügg en, hogy miféle lény vérével festették meg a viaszt az önt mesterek. A kanócukon táncoló lángnyelvekkámfor- és gyantaillatot árasztva keltek birokra a sötétséggel, ám csak az asztaltömb közvetlen közeléb lsikerült el zniük. A helyiség többi része homályba burkolózott, csupán a hosszan neszez visszhangokbóllehetett sejteni, hogy hatalmas és boltozatos, s nyirkos h vöséb l, hogy valahol a föld alatt húzódhat. A két férfi némán nézte egymást, félórája immár, a jégkék szempár rezzenetlenül egybekapcsolódott asárga-ezüsttel. Mindketten ugyanazt olvasták ki a másik tekintetéb l: a hosszúra nyújtott, fájdalmas halálígéretét. Egyenrangú felek voltak: egyikük a Könny lépt Nép hatalmas nemesi házának els szülöttje ésörököse, másikuk egy nagyhír Szabad Rend gyilkos-kasztjának rangid se és elöljárója. A Kosfejes Nagyúrakarata munkált bennük, az oltott gy lölséget a szívükbe, az hintette el közöttük a viszály magvait. Egyel renem voltak a maguk urai, nem cselekedhettek saját belátásuk szerint. A házuk s rendjük által kijelöltfeladatnak végére kell járniuk, mert a h ség kötelme el bbrevaló a személyes vágyaknál. Ám mindkettenúgy érezték, nem sokáig bírnának élni egy olyan világban, amit a másikkal kell megosztaniuk, el voltak hátszánva rá, hogy mihelyt kölcsönösen bevégzik küldetésüket, megpróbálnak változtatni e tarthatatlanállapoton. A hosszú hallgatást végül Aurri törte meg. Hátrad lt az ül helyül szolgáló bazaltkoloncon, s emberb rzekéjének elejébe nyúlt. Mozdulata óvatos volt, hangsúlyosan lassú, nem szerette volna, ha félreértenék, sa háta mögött kavargó sötétség páros pengéket fiadzana. Jókora, viaszosvászon tasakot vett el , melynek tartalma száraz hangon zizegett az ujjai alatt. Az asztalratette, s egy csuklómozdulattal átcsúsztatta a tükörsima k lapon a primortel elé.- Nem tudom, valóban a comturoddal beszélek-e rajtad keresztül, de nem is érdekel - mondta. - Csak az afontos, hogy elvállaljátok és teljesítsétek a megbízatást.A zacskóban lidércf van, egy kisebb helytartóság megnyomorítására is elegend .A lidércf messze tartományokban rettegett növényféle volt, a jóval gyakoribb édesdohány rokona. Akibelélegezte a füstjét, azt napokig szörny rémálmok gyötörték, oly kitartóan és következetesen, hogyhamarosan az alvásnak még a gondolatától is megirtózott. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen ahatás ritkán tartott tovább egy hétnél, csakhogy már egyetlen szippantás elegend volt az édeskés füstb l,hogy az áldozatban gyógyíthatatlan függ ség alakuljon ki. Az ilyen szerencsétleneket ellenállhatatlan vágy

tötte a lidércf kábító aromája iránt, bármit megtettek, hogy hozzájuthassanak, közben persze tisztában

voltak vele, hogy milyen hatással van rájuk a mákony, hogy minden egyes éteri elragadtatásban töltöttpercért álmatlan éjszakákkal, vérfagyasztó víziókkal kell fizetniük. Hamarosan beesett szem , sorvadásigsovány vázakká váltak, leginkább zött tekintetükr l, kezük folytonos reszketésér l lehetett felismerni ket. A lidércf a legkeményebb férfit is hónapok leforgása alatt szánalmas emberronccsá silányította, akik arabjává váltak, el bb-utóbb megtébolyodtak vagy végeztek magukkal. A Szabad Rendek kínzó- ésvallatószerei között igen el kel helyet foglalt el, olykor, ha a megbízó ragaszkodott a különösképpkegyetlen halálhoz, gyilkosságot is követtek el vele. Hozzájutni azonban nem volt könny , mert kizárólag aHét Domb és a Hét Völgy bizonyos eldugott csalitosaiban termett, s az elfek nemesi házai féltékenyenrizték e tilalmas helyeket.

A tasakot a Ly'Shematenelek sisakos-tölgyfalombos pecsétje zárta le. Vyergas egy ujjmozdulattal feltörte,a vörös viaszdarabkákat lesöpörte a földre, aztán széthajtogatta a vásznat. Kis halom szárított, kékesszürke

féle hevert el tte, tömött kalászaikból magvak peregtek szét az asztalon. A primortel felcsippentette azegyiket, szétmorzsolta a körmei között, és megszagolta. Jellegzetes, édeskés-olajos illat csapta meg azorrát. A lidércf aromája csak akkor veszélyes, ha elégetik, olyankor viszont egyetlen csipetnyi elegendbel le egy egész serpeny re való füstöl szerbe. Nem hamisítvány? kérdezte szellemhangon a comtur. Vyergas csak látásán és hallásán osztozottmesterével, többi érzékszervére nem terjedt ki a mentálfonál hatalma.- Els rangú min ség - mondta Vyergas fennhangon, és újra betakarta a szárított f köteget a vászonnal,el leg gondosan visszasöpörve a kiszóródott magvakat.Aztán a szemközt ül elfre emelte felemás tekintetét. - Hálával fogadjuk a b kez adományt. Mit kíván

lünk cserébe a Ly'Shematenel ház?Aurri vállat vont.- Valakinek a halálát.- Fölteszem, az illet fontos és el kel személy lehet, különben aligha érne enynyit az élete. - A primortel azasztalra könyökölt, vaskos ujjai hegyét könnyedén egymásnak érintette. - Azon felül bizonnyal hatalmas is,különben a közrend vértestvériségek egyikét kerestétek volna meg, nem a Fekete Özvegy rendet. Midrágán számítjuk a szolgálatainkat, viszont els rangú szakért k vagyunk. - Félrehajtotta szakállas fejét. -Most a comtur szól a számmal: megtudhatnánk az áldozat nevét?- Sestian Ly'Shematenel - vágta rá habozás nélkül az elf. - A nemz atyám.Vyergasnak komoly er feszítésébe került, hogy ne mutassa ki meglepetését, s a mentálfonál röpkerándulásából érezte, hogy a hír még a comturt is kizökkentette híres nyugalmából. Nem mintha aKönny lépt Nép nemesi házai nem ismerték volna a belviszályokat, a rokoni ármányt, a fiak cselszövésétaz apák ellen, ilyen hosszú élet fajnál, ahol az els szülötteknek évszázadokig kell várniuk, mígelfoglalhatják jogos örökségüket, ez nem is lehetne másképp. Ám az efféle intrikák és fondorlatok szigorúanmegmaradtak a család keretein belül, ritkán szivárgott ki róluk hír a kívülállók fülébe, az meg egyenesenpélda nélkül állt, hogy az egyik érintett fél a Hét Domb s a Hét Völgy határain túl keressen segítséget. Tisztázd a felállást, parancsolta a comtur. Egy tasakra való gaz nem éri meg, hogy belekeveredjünk miattaa Könny lépt Nép belviszályaiba.- Azt hittem, az Ötödik Domb Házának hivatalos megbízottjával tárgyalok, aki családjának zászlaja alattérkezett rendházunkba, s valamennyi testvérének nyelvével szól - mondta Vyergas megfontoltan. - Hamagánemberként fordulsz hozzánk, nemes els szülött, más alapokra kell áthelyeznünk amegbeszélésünket.- Hivatalos követ vagyok, teljes kör jogokkal, amint azt a zászló és a pecsét tanúsítja - felelte Aurri. - Atyámnem tagja többé az Ötödik Domb Házának, elvetette magától a Ly'Shematenel nevet. A nemzetségf ktanácsa kimondta rá a khurnisst.Szül anyám özvegynek tekinti magát, nagykorúságomig, amíg be nem töltöm a századik életévemet, gyakorolja nevemben a hercegi jogokat. Húzd egy kicsit az id t, primortel! Mintha rémlene valami régi eset... Gondolkodnom kell.Vyergas mindkét tenyerét az asztal k lapjára fektette, és elmosolyodott.- Sajnálatos, hogy ilyen kései sarj vagy, nemes els szülött. Persze ha emlékezetem nem csal, valaha voltakbátyáid, s t egy n véred is.- Kalahoráink úgy látták jónak, hogy korán visszaszólítsák ket az örök körforgásba - felelte az elf kurtán. -De azt hittem, atyám ügyér l beszélünk, nem rég elfeledett vadászbalesetekr l.- Ó igen, az atyád. Hírneves vitéz, haditetteir l messzi tartományokban is áhítattal regélnek. Úgy tudom,tagja valamelyik lovagrendeteknek is.- A Quirrtha Khinnek, de már csak volt. Ha bevégzitek a megbízatásotokat, a fegyverzetét vissza kellszolgáltatnotok a Néma Nagymesternek. Tudom, hogy a hagyományos kontraktus szerint a trófeafelszerelése a vadászt illeti meg, természetesen kész vagyok méltányos kárpótlást felajánlani érte. Kiközösítették, jelentkezett Vyergas tudatában a comtur. De valami nincs rendjén. Ezt az ítéletet csak ahercegnek, a nemzetségf k egyhangú támogatásával van joga kimondani.

- Bizonyára meg tudunk egyezni egy mindkét fél számára elfogadható összeg ben, ámbátor ismereteimszerint a Könny lépt Nép lovagi páncéljai nem tartoznak a csekély érték holmik közé - bólintott aprimortel, s összefonta ujjait az asztal lapon. - Csak egyet árulj el, nemes els szülött, mert igencsak furdaljaoldalamat a kíváncsiság: az elméje borult-é el nagybecs atyádnak, vagy démoni szellemek költöztek belé,hogy önmagát sújtotta kitaszító szózattal a nemzetségf k tanácsa el tt? Aurri Ly'Shematenel hallgatott. Ha meg is lep dött, nem rendült meg túlságosabban, mintha számítottvolna valami ilyesmire. A rúnákkal vésett pók nyugodt azúrkéknek látta asztrális auráját, a gy lölet feketénlüktet alapszíne fölött.- Szóval valóban a comturod nyelve vagy - szólalt meg végül már-már egykedv en. - Ezt magadtól nemtudhattad. Emlékeztünk rád még sequator korodból. Azért választottuk ezt a rendházatokat, mert sejtettük,hogy veled tárgyalunk majd. Téged rászedhettelek volna, de Syros Iamaranthot soha.- A Suttogó Pengék Ura, igaz? - kérdezte Vyergas. - Azok a pengék a Könny lépt Népb l is ejtettektrófeákat. Amikor még megvoltak a szemei, Fra Bezak sok mindent látott velük, és jól ismeri aszokásaitokat.- Nagy kár, hogy még életben találtam - értett egyet az elf. - Nemigen tartottuk valószín nek, hiszen a timércétekkel mérve nagyon öreg lehet: ha jól számolom az éveket, az ifjabbik húgommal egyid s.- Említettem, hogy néha a Könny lépt Nép vérével tápláljuk? Leginkább akkor ízlik neki, ha cukorral ésporrá tört shugaru-dióval f szerezzük. Sajnos, mostanság egyre ritkábban jutunk hozzá.- Nem az a fajta portéka, amit ingyen mérnének - mosolyodott el h vösen Aurri.Asztrális kisugárzásán enyhe pír derengett, a szélén sárgás árnyalatokkal, de másodszorra már nem d lt beugyanannak a cselvetésnek.Fékezd magad, primortel, intette alárendeltjét a kísértethang. Az adósságodat behajtottad, a bosszúd várhatmég. Ez a Könny lépt kíváncsivá tett. Vyergas felsóhajtott. Shaka 'thorr, comtur.- Eddigi megbeszélésünket természetesen semmisnek tekintem - mondta. - Rendünk elutasítja az ÖtödikDomb Háza által kínált kontraktust, és visszaszolgáltatja az átvett értékeket - bökött a lidércfüves tasakra. -Amennyiben azonban b vebb felvilágosításra érdemesítesz minket, nemes els szülött, az esetleg alapjátképezheti egy újabb tárgyalásnak. Az elf gondolkodóba esett, a lehet ségeit mérlegelte. Egy percig ha töprengett tán, aztán döntésre jutott.- Rendben - bólintott, s az asztallap fölé hajolt. A csiszolt bazaltk visszatükrözte gyertyafényben fürdvonásait. - Figyelmezz jól a szavamra, primortel, mert sem mit nem fogok kétszer mondani! És ne szóljközbe, hacsak nem Syros lamaranth beszél az ajkaddal, nincs kedvem medd magyarázkodásra fecsérelnidrága id met. Vyergas néma f hajtással jelezte, hogy elfogadja a feltételeket. Az elf ajkáról fakadó sértéseket egészenmegszokta már, éppoly kevéssé zavarták, mint a sötétség vagy a halál. Ráadásul elég józan volt ahhoz,hogy belássa szavai igazát. Az szerepe az elkövetkezend percekben csupán arra fog szorítkozni, hogyközvetítse comturjának Aurri magyarázatát. Ha közbeszólna, kérdésekkel okvetlenkedne, azzal csakmegzavarná a dolgok folyását, csalódást okozna mesterének, ingerültté tenné látogatójukat. Másrészt viszont annak sincs sok értelme, hogy ostobán bólogatva hallgassa végig az egészhosszadalmasnak ígérkez szónoklatot. A lényegét úgysem értené meg, ahhoz nem ismeri eléggé aKönny lépt Nép hátborzongató gyönyörökkel teljes világát. Akkor már jobban teszi, ha hasznosan tölti arendelkezésére álló id t, és alaposan körbejárja gondolatban azt a kérdést, amely még a kapuboltozatfáklyalángszaggatta homályában merült fel benne el ször, mikor a gyomrát elöntötte a sós ízzel terhes,folyékony fájdalom. Kényelmesen elhelyezkedett a bazaltkoloncon, kezét a térdére fektette, s egyenletes, mély kortyokbanszedte a leveg t. Ép szeme lassan lecsukódott, s a földalatti terem feloldódott körülötte a sötétségben.Valahonnan messzir l hallotta, hogy Aurri belefog a mondandójába, ám a szavait nem értette, nem is figyeltrájuk. Tarka gondolatfüzérek szökkentek szárba a homlokcsontja mögött, kényes virágok gyanánt bontogattákszirmaikat, s a maga megfontolt, körültekint módján nekilátott, hogy csokorba szedje ket.

6

- Nem vagyok olyan ostoba, hogy hazugul a házam meghatalmazott követének adjam ki magam, éskérészélet ekkel szövetkezzek hercegatyám ellen - kezdte Aurri.- Ha ezt hitted, tévedtél. A zászló, a pecsét valódi, és igazat szóltam akkor is, amikor azt mondottam, hogySestian Ly'Shematenel már nem fia népemnek, kitaszíttatott testvérei közül... A primortel harmadik szeme el tt az id hömpölyg folyamából kiragadva lebegett az a kristályos pillanat,amikor Aurri ráemelte szikrázó tekintetét a kapuzat bélletes íve alatt, s az arcán végigcsapó fáklyafény életetlehelt a b rére tetovált hadikrónika képalakjaiba. Sziszeg kobrafej feszítette szét mintás csuklyáját, töröttkard pengecsonkja villant fenyeget n, béklyóba vert szív lövellt vörhenyes lángkoszorút vasbörtönéb l. Az

elf megriadt ugyan az sök tudományától - a fajtája zsigereibe ivódott félelmet sem vétkezhette le -, degyorsan magához tért, talán túlságosan is gyorsan. Vyergas a Khat'uPNaathum legtisztább vér neveltje volt az utóbbi félezer évben. Félelmetes hírnévnekörvendett a Szabad Rendek köreiben, hét tartományra innen nem akadt egyetlenegy vadász sem, akinek aleszármazása az övéhez fogható lett volna.Mások rég ronccsá sorvadtak annyi id alatt, amennyit a harcmez kön töltött, hajdani növendéktársaimind elhullottak vagy elaggottak mell le, azonban még most is ereje teljében járt. Harmincesztend slétére még voltak sötét szálak a hajában, s nem szorult mankóra, kampókézre, csupán a fél szemétvesztette el. Túlélte a mérget váladékozó rúnapók beültetését is, ami a legtöbb vele egykorú vadásznakkétségkívül a biztos halált jelentette volna... ma este mégis megnyomorította magát egy t zgyújtóhatalomigével, amely távolról sem tartozott az általa ismert leger sebbek közé, s eddig sosem okozott nekinagyobb fájdalmat egy közönséges késszúrásnál. Az eset Aurri Ly'Shemanetel jelenlétében történt, ésrögtön ezután látni vélte, amint az elf arcán életre kelnek a tetovált krónikásjelek. A fények játéka? Fájdalom szülte káprázat? Meglehet. De a primortel többek között azért ért meg ilyentiszteletreméltó kort, mert sohasem hitt a véletlen egybeesésekben.- Hosszú történet ez, s attól tartok, próbára fogja tenni a magadfélék sz kre szabott türelmét - folytatta azelf. - Mégis a legelején kezdem, mert gyökerei az óid kbe nyúlnak vissza, és a gyökerek ismerete nélkülhiába vizsgálgatnánk a faág friss hajtásait. Tudnod kell, hogy az Ötödik Domb Házának hercegi családjaáldott magból származik. A h s, akinek ágyékából vérvonalunk fakad, oly régen élt, hogy azt a ti gyarlóelmétek felfogni sem képes. Mi azonban emlékezünk ezekre az id kre, s nem csupán regéinkben éslegendáinkban. Olykor, ha magányosan elmélkedem egy rönkszentélyben, vagy a Tisztulás Ünnepén aszent lángokba révedek, szertefoszlik körülöttem a világ: elmosódott képek ködlenek fel a szemem el tt,távoli hangok ekhóját véli hallani fülem. Beszélhetnék róluk, de nem teszem, mert úgysem értenéd.A te kései fajtádnak nincsenek szavai ezekre a dolgokra, hisz akkor az égiek gondolataiban sem léteztetekmég... A Könny lépt Nép titkos krónikásjelei általában nem a visel jükre utaltak, hanem az általa legy zöttellenfelekre, bár akadtak elszórt kivételek. Szimbolikájuk szövevényes volt és átláthatatlan, az emberi elmenemigen tudta követni a szeszélyesen csapongó képzettársításokat. Vyergas ismerte, de nem értette ket,valahogy úgy, ahogy az írástudatlan vésnök, aki a kezébe nyomott mintáról másolja át a pénzveretre abet k rovátkáit. Csaknem ötezer különféle képet raktározott el az emlékezetében, a hozzájuk tartozóolvasattal együtt, ám arról például fogalma sem volt, hogy miért jelent az ágaskodó királykobra csatábanzsákmányolt hadizászlót, vagy a törött kard kerek húszesztend s háborúskodást.- E let nt korban élt a mi satyánk, kinek szeme még látta az Elveszett Hold fényét, miel tt az átkosemlékezet Opálhajós örökre kioltotta volna. Magasztos lény volt, égi küldött, kalahora. Ez megint olyanszó, amelynek nem találni mását a ti nyelvetekben.Megkísérlem körülírni neked, de ne hibáztass, ha nem járok sikerrel, beszédetek barbár és bárdolatlan,ajkam nehezen hajlik rá, s hasztalan keresgéli a hiányzó szavakat.Próbáld meg elképzelni, hogy a Tizenhármak egyike nem a Birodalom alapításakor szállott alá a világba,hanem a messzi sid kben, amikor a Kosfejes Úr még nem vetette reánk a tekintetét, s nem nyilatkoztattaki akaratát els prófétáinak! Tudom, hogy az alantas és csekély értelm fajok számára ez eretnekségnekhangzik, bizonyára magad is istenkáromlásnak véled. Hisz kit szolgálna ez a mennyei sarj, kinek a nevébenhajtaná uralma alá a teremtett lényeket, kihez intézne tisztelg véráldozatokat,ha a Kosfejes Úr még nem kívánja megajándékozni kegyelmével az anyagi síkot? Vyergasnak külön-külön nem okozott volna gondot a lángoló szív és a vasbilincs értelmezése. Nemtartoztak ugyan a gyakori ábrák közé - s t, az utóbbi a ritkánál is ritkábbnak számított -, de azért ismerte ajelentésüket. A lángoló szívet például olyankor tetováltatták magukra a Könny lépt Nép harcosai, havalami családi ereklyét szereztek vissza ellenségeikt l, távoli seik hagyatékát, amely az id k soránavatatlan kezekbe került. Ez nem feltétlenül jelentett anyagi természet dolgokat, a fogalomkörbebeletartozott a szellemi örökség, az elveszett tudás is. A primortel Aurri arcán látta el ször ezt akrónikásjelet, ám az oculisok kémjelentései szerint a Hét Domb és a Hét Völgy vidékén több elf viselthasonlót, a Néma Nagymester, a Quirrtha Khinn lovagrend elöljárója mindjárt kett t is.

- Ne fáradj a töprenkedéssel, emberfia, hajlékod vendégszeret ugyan, ám a te életedet kurtábbra szabtákaz enyémnél, nem kívánhatom hát, hogy órákat áldozz rám bel le. Inkább megválaszolom a kérdéstmagam: ha az égi küldött korábban ér kezne Ranagol korszakánál, más urakat ajándékozna meghódolatával, a legkevésbé gyöngéket és esend ket a hamis istenségek közül. Szolgálata persze csak addigtartana, amíg a Kosfejes Úr rá nem mosolyog a világra. Ekkor vagy h séges marad, és meghal, vagy pedigaz igaz hithez pártol, és üdvözül. E korán jött Tizenhármat hív juk mi kalahoráknak, primortel, és közülük azegyik volt az én satyám...

A vasbilinccsel már korántsem volt ilyen egyszer a helyzet. Ez az ábra a Könny lépt Nép bonyolultszimbólumnyelvének egyik legrejtélyesebb motívuma volt, megfejtésének regényes története b velkedettvérben, halálban, váratlan fordulatokban. Mentorok egymást követ nemzedékei veselkedtek neki újra megújra az értelmezésének, egyik ingatag elméletet a másik után állítva fel. A magyarázatok némelyikét szinteazonnal megcáfolták, mások évtizedekig tartották magukat, hosszú távon azonban mindegyikr lbebizonyosodott, hogy téves. Hiába örvendett a Fekete Özvegyek tudós kasztja kiváló hírnévnek aBirodalom legtekintélyesebb egyetemi köreiben, ezzel a problémával sokáig nem tudtak megbirkózni:megrekedtek a puszta találgatás szintjén. Többre már csak azért sem juthattak, mert nem volt mib lkiindulniuk.- Hatalmas harcos volt a kalahora, legderekabb s legvitézebb az el kel k között. Hadba vezette népünketaz sök ellen, s gy zelmet gy zelemre halmozott, tekinte te üstökösként lángolt, és sújtó kardjávalszemben senki nem állhatott meg. A Fekete Tudomány nem árthatott neki, mert az elfeledett isten, akinekhódolattal adózott, átlényegítette t s a vérébe költözött, megóvta minden rontó igét l. Mikor az sök látták,hogy er vel le nem bírhatják, a földmély sötétjébe menekültek el le, kilenc nagy fejedelmük vezetésével. azonban esküvel fogadta, hogy oda is követi ket, s amikor visszatér, kilenc trófea fog a derékövénfüggeni... A vasbilincs jelének hosszú id n keresztül mindössze egyetlen példánya volt ismeretes, egy elfb rb lpreparált színpadi álarcon, ami hatszáz évig hevert a Khat'ul'Naathum titkos kincstárában, míg véletlenülfelfigyelt rá valaki. A rendi krónika tanúsága szerint Káosz-Abbog egyik vándor zsigerel szektájától kerültoda, tucatnyi más kétes érték limlommal együtt, valami jelentéktelen kontraktus értelmében. Hogy khonnan szerezték, az nem szerepelt a feljegyzésekben, maguktól a zsigerel kt l pedig már nem lehetettmegérdekl dni, mivel az esemény után néhány évvel kiirtotta ket egy rivális Káosz-szekta. A váratlanfelfedezés mindenesetre nagy izgalomba hozta a mentorokat, mivel az srégi, repedezett maszkon négyismeretlen krónikásjelet találtak, azon felül további kett t a légritkábbak közül: a vörös unikornist és agyermekkirályt. Az els csak azokat a harcosokat illette meg, akik páros viadalban arattak gy zelmet az

sök egyik rangos vezére fölött, a második haláljel volt, annak bizonyságára, hogy visel je beteljesített egyvérbosszút, amelynek eredete a Birodalom alapítását megel korokra nyúlik vissza. A legnagyobbmegdöbbenést azonban a lelet színe okozta, soha senki nem hallott ugyanis még olyasmir l, hogy aKönny lépt Nép asszonyai fekete b gyermekeket hoztak volna a világra. - Egymaga szállt alá az sök miazmás hajlékába, íjjal-karddal felfegyverkezve, harcra s halálra készen.Nemcsak hadvezér volt, vadász és nyomolvasó is, s tudománya a földalatti csarnokokban sem hagytacserben. Nyolc fejedelmet kutatott fel, hiába bújtak el le a legeldugottabb zugokba, nyolcszor talált célbasebes nyílvesszeje, nyolcszor fakasztott vért tévedhetetlen pengéje. Nagy riadalom támadt az sökhonában, gyászos sirámoktól visszhangzott a földmély, félelem fészkelte be magát a h vös-hideg sötétbe.Vezéreik hulltával a közrend harcosokat olyan rettegés kerí tette hatalmába, hogy fegyvereiket eldobálvamenekültek a felszínre a h s el l. A Könny lépt Nép azonban odafent várta ket, s vérét vettevalamennyiüknek, hiába könyörögtek sírva kegyelemért... A rend mentorai évszázadokon át tanulmányozták a négy ismeretlen krónikásjelet, s bár az eredménynem jött könnyedén, konok eltökéltségük id vel átsegítette ket az akadályokon. Az egyiknek az olvasatát aDai'Hyllassien ház árulta el nekik, egy hajmereszt én kockázatos kontraktusért cserébe, amely végül háromtapasztalt mortel életébe került. A másik magyarázatára az Arnyfivérek titkos szimbólumjegyzékébenbukkantak rá, miután gy zelmet arattak az ellenük viselt vadászháborúban, és felprédálták központirendházukat. A harmadikat csak úgy tudták megfejteni, hogy a tudós-kaszt elöljárója áldozati felajánlást tetta Kosfejes Úrnak, s miután jósálmában megvilágosodott el tte a jel értelme, rituális öngyilkosságot követettel a könyvesház oltárán. A mentorok mind több fejezetét ismerték meg a titokzatos, fekete b elf életének,és amit megtudtak, az egyre kevésbé tetszett nekik. Az els tetoválás a nemz atyjukat megfojtó fiúk jelevolt, de nem a járomcsonton, a b nbélyeg helyén, hanem közvetlenül az orrnyereg fölött, ahová alegdics bbnek tartott h stettek kerülnek. A második a háznélküliséget szimbolizáló wul-madarat ábrázolta,rendkívül archaikus stílusban: a farokpikkelyek állása és az aranyszín szempár a családi véráldozatnakegy oly si és visszataszító formájára utalt, amit manapság már Káosz Khakht legelvetemültebb szektái semgyakorolnak. A harmadik krónikásjel egyszer en annyit jelentett: „sárkányöl ". Ám a negyedik - a vasbilincs- konokul rizte titkát, még hosszú-hosszú ideig.- Az sök kilencedik fejedelme Sycassa Zahtar volt - folytatta Aurri -, a ti nyelveteken a Bíbor Hadúr. ttartották a legkülönbnek s legravaszabbnak mind közül. Amikor hírét vette a kalahora közeledtének, sietvevisszavonult a legmélyebb csarnokokba, és süket fülekkel fogadta a vérrokonaitól érkez segélykéréseket.Gyávának vélhetnéd, pedig nem volt az, csak okos és számító. Türelemmel kivárta a Nyolcak bukását,harcoltak és meghaltak, a kalahora gy zött, ám közben is gyengébbé vált, hatalma megapadt, védelmemegtépáztatott. Ketten maradtak végül, és Sycassa Zahtar nem rejt zködött többé. Pompázatos harcidíszben vonult ki ellenfele elé: lávafolyamok fénye ragyogott r t szemében, homlokát vörösen izzó diadémövezte, páncélozott markában bíbor lángokat okádott Sharab Shaktor, a Csatabárdok Atyja. A h s nem riadt

vissza a látványtól, hisz nem ismerte a félelmet, ám az elfeledett is ten, aki a szívében-vérében lüktetett,kevesebb volt nála, bár többnek hitte magát... A krónikásjel másodpéldányára csaknem négyszáz évvel kés bb bukkant rá egy fiatal vadász, akielszakadt társaitól a Káosz-Samambrag híveivel vívott háborúban, és a R t Vidékre vet dött. A nyomábansziszeg Kígyóhajúak, a szekta eszel s gyilkosai, ismer sek voltak errefelé. A vadász, akinek ez volt azels csatája, leszámolt már az életével, ám a Khat'ul'Naathum si hagyományaihoz híven szilárdaneltökélte, hogy ahány ellenséget csak bír, magával ránt a pusztulásba. Amikor leshelyet keresett a vöröshegyekben, megindult a lába alatt a föld, s egy beomló kürt n át alázuhant a mélybe. Üvegfalú barlangbantalálta magát, amelynek bejáratát belülr l falazták be hajdan. Leghátsó traktusában rozsdaszín obeliszkekmagasodtak, barbár rúnákkal ékesen, s tövükben egy néma alak feküdt. A Kígyóhajúak utolérték, és könny szerrel végezhettek volna vele - mégsem cselekedték meg. Sziszeggyászénekbe kezdtek a kürt száj körül, majd letépték egyik társuk fejét, s engesztel áldozatként a mélybehajították. A viperafürtös fej a vadász lába elé hullott, véreres szemekkel, fogát csattogva méregette, sszörny átkokat szórt rá a szekta titkos harci nyelvén, míg végül, hosszú órák múlva elcsendesült. Ekkor aKígyóhajúak befejezték panaszos gyászéneküket, magára hagyták a csapdában rekedt prédát, éshazatértek Káosz-Samambrag fert szentélyeibe.- Összecsapott hát a kalahora és az s, k roskadt, föld rendült tusájuk nyomán, s félve menekültközelükb l a sötétség. Olvadt láva ömlött a Bíbor Hadúr sebeib l, s mikor busa feje meghasadt,lángförgeteg süvített el a törött diadém alól. Felb dült, féltérdre hullott, s a sziklák lángokat virágzottakkörülötte. A kalahora ekkor gy zelmet vehetett volna rajta, ha nincs Sharab Shaktor, ám a CsatabárdokAtyja megváltotta gazdája életét, forró hamuvá porladt a markában, s ami ereje csak volt, átsugárzottá belé.Fölállott a Hadúr, és elüvöltötte magát rettenetes fájdalmában, oly nagy volt bánata s keser sége, hogyordítása az egek magasáig szárnyalt, s minden ki szörnyethalt, aki csak hallotta. Számosak az sök, sszámosak rontó igéik is, ám mind közül ez volt a valaha kiejtett leghatalmasabb... A vadász ifjú létére okosan és megfontoltan viselkedett. Körülnézett a barlangban, de nem kapkodott, nemvesztette el a fejét. Ügyelt rá, hogy tekintete messze elkerülje a vörös kövekbe vágott rúnasorokat, azalattuk hever tetemet alaposan szemügyre vette ugyan, ám attól óvakodott, hogy a kezével illesse. Fiatal,tetovált homlokú elf volt, talán kétszáz, talán kétezer éve fekhetett itt, a korát nem lehetett megbecsülni. Abarlangban nem voltak dögev k, és az alsó kürt kb l felszálló kénes kipárolgások teljesen kiszárították akarcsú testet. Mindkét karja darabokra volt törve, ujjai helyén otromba csonkok éktelenkedtek. A csapdába esett vadász sejtette, hogy valami nagyon fontosat talált, de a felszínre nem tudott kijutni. Arégi bejáratot hármas rétegben egymásra halmozott k tömbök torlaszolták el, a kürt bordáinak üvegéleicsontig hasogatták a kezét, és a mászókampó sem lelt rajtuk fogást. Ha csak a saját életér l lett volna szó,a vadász belenyugszik a Kosfejes Úr akaratába, és elmetszi torkát sequorával, ám akkor a rend sohasemtudná meg, miféle titkokat rejteget az üvegbaríang. Letelepedett hát a kristályokat sarjadó k padlatra, hátáta pengékkel red zött sziklafalnak vetette, mély lélegzetet vett, lehunyta szemét, és segélykér hívástbocsátott útra a rejtett síkokon.Aztán lehajtotta a fejét, és megkezdte a hosszú várakozást.- ...az elfeledett isten megrémült az iszonyú hangtól, s h hívét cserbenhagyva menekülni próbált. Akalahora szívében kilobbant a fény, lelke éjbe borult, ám az utolsó pillanatban szellemujjaival a gyáva istenután kapott, megragadta keményen, és magával rántotta a sötétségbe. A szörny séges b vige elemésztetteSycassa Zahtart is, roppant teste megroskadt, magába omlott, izzó lávatóvá olvadt szét. igy végezték khárman, hatalmasok... Három hét kellett, hogy a rend felderít i rátaláljanak elveszett testvérükre. A R t Vidék messze esettbevett vadászmez ikt l, és Káosz-Samambrag hatalma mélyen fészkelt ezen a tájon. Az oculisokKígyóhajúakkal és Rozsdaev kkel csatáztak, üléssorokat kellett kirendelni a védelmükre a központiházakból, különben elvéreztek volna mindannyian. A háború mérlege hol erre, hol amarra billent: a szektafanatikusai mérget köpködve hadakoztak, az ostromlott tartományokban a rend keservesen nélkülözte a R tVidékre küldött kardokat. Az ifjú vadász türelmesen várt. Amíg képes volt rá, hosszan elmélkedett a Kosfejes Úr akaratáról, kés bb,lázbetegen, a halott elf szellemével társalkodott éjszakánként.Amikor megéhezett, fogta a viperafürtös fejet, melyet üldöz i hajítottak utána, és csupasz fogaivalmarcangolta le róla a húst. Amikor megszomjazott, el bb a halott Kígyóhajú szemét nyelte le, majd lyukatvágott a koponyájába, és kiszürcsölte bel le az agyvel t. Mikor az oculisok kihúzták az üvegbarlangból, márfélrebeszélt, alig volttöbb fekélyes váznál - de életben maradt, s kés bb, az évek szaporodtával hírneves vadász, rettegettharcos vált bel le.- ... satyám szelleme mind a mai napig a sötétséget járja. Népem bosszúállója , elégtételt vesz a rajtunkesett sérelmekért. Gondolatai nincsenek, mert elméje halott, megölte a Bíbor Hadúr gyászigéje, ám néhafelnevet, s ilyenkor nagy dolgok történnek a világban. az egyetlen kalahora, akit a Könny lépt Nép

mindkét ága tisztel: mi, az Igazak, akik részesültünk a Kosfejes úr kegyelmében, és az Elveszettek, akikpuhányokká sorvadtak a külvilágban. A neve Mallior, az Éjben Kacagó... Ha az ifjú vadász mer önzésb l és élnivágyásból cselekedett volna, amikor segélykér hívással fordult aháborújukat vívó Fekete Özvegyekez, csúf halált hal rögtön a megmentése után. Mert a R t Vidékre küldöttfelderít ket maga a primoculis vezette, sök ivadéka, legel bbrevaló a rend éles szem nyargalói között. Éstúl sok derék emberét látta elhullani az úton, semhogy irgalmas szívvel legyen haláluk okozójához, hakiderülne, hogy hiába ontották érte a vérüket. Amikor kiemelték a sorvadt emberroncsot a kürt l, a primoculis odalépett hozzá, és torkon ragadta. Azifjú vadász felnyögött, genny szivárgott a feldagadt ajkát szabdaló repedésekb l. A primoculis tisztárasöpörte lázban ég elméjét egy durva hatalomigével, s nem eresztette el addig a nyakát, amíg sorra-rendreki nem faggatta a barlang titkairól. Amint végzett, félrelökte az alig-eleven testet a várakozó boncmester kezébe, és intett nyargalóinak.Hármas acélheveder került a dereka köré, emberei magasra emelték, majd óvatosan leeresztették akürt száj sötétjébe. A primoculis nagyerej hatalomigékkel vértezte föl magát, miel tt körülkémlelt volna odalent. Bölcsentette: az üvegbarlang mélyén ezernyi álcában leselkedett a halál. A bannara-mesterek legádázabb mérgei

s forrásvíznek tetszettek a miazmához képest, mely a r t obeliszkeken vicsorgó rúnákból g zölgött, s azifjú vadásznak nem lett volna ideje segítséget kérni, ha akár egy ujjal is hozzáér a barlang hallgataglakójához.A primoculis úgy döntött, életben maradhat.- ...mikor a kalahora els szülött fia hírt kapott róla, mi történt atyjával, nagy keser ség támadt a szívében.Fölállott a harcosok gy lésében, s ádáz szavakat szólt a hamis istenr l, aki cserbenhagyta Malliort. Az ilyenisten nem méltó a Könny lépt Nép hódolatára, mondta, el kell hát taszítani, s újat keresni helyette. A

tlenség s a gyávaság éppúgy b n az égiek, mint a halandók között. Az szeme kinyílott az igazságra, áma többi vezérek vakok maradtak. Borzadva hallgatták beszédét, kár omlónak, vértagadónak nevezték, éskitaszították maguk közül... A fiatal elf, akit múmiává aszaltak a földmélyi kig zölgések, saját akaratából jött a barlangba annak idején.Els dolga az volt, hogy hatalmas köveket vonszoljon a bejárathoz, és izomszakasztó munkával egymásrahalmozza ket. Három rétegben húzta fel a vaskos sziklatorlaszt, ráncos tenyerén még most, ennyi évmúlva is kivehet volt az üveges élszegélyek nyoma. Miután befalazta magát, sorra egymás után leharapta és lenyelte mind a tíz ujját.Ezt követ en odament a fal egyik f részes kiszögelléséhez, s el bb a bal, majd a jobb karját törteszilánkokra rajta. Mikor már biztosra vehette, hogy képtelen kiszabadulni maga választotta sírboltjából,lefeküdt az egyik vörös obeliszk alá, belélegezte a mérgez párákat, és meghalt. Sárgára száradt homlokán egyetlen krónikásjel mosolygott fakó-haloványan: a vasbilincs.- Az els szülött ekkor megátkozta a hamis isteneket, s felvette a Ly'Shematenel nevet, ami a mi nyelvünkönannyit tesz, Tettekkel Emlékez . Ezután maga köré gy jtötte a Könny lépt Népb l azokat, akikhasonlatosan gondolkodtak hozzá: sokan voltak ilyenek, f leg az ifjabb harcosok között. Odahagytáktévelyg testvérei ket, és folytatták a háborút az sök ellen, ádázabbul és kérlehetetlenebbül, mint amazok,haldokló h seik az ellenséges tetemek között heverve gyakran véltek távoli kacajt hallani az éjszakából.Sokáig keresték azt az istent, aki méltó a szolgálatuk ra, de csak hazug szellemeket és szánalmas árnyakattaláltak. Végül úgy döntöttek, hogy az istenük még nem nyilvánult meg, és beköszöntött a Várakozás Kora,mely hoszszú-hosszú ideig tartott, egészen a Kosfejes Úr eljöveteléig. ...a boncmester hínárzöld penészt talált a múmia koponyájában, a démoni megszállottság biztos jelét.Könny volt elképzelni az ifjú elfet, ahogy a homloka mögött suttogó gonosz hang az rületbe kergeti, ahogyzilált hajjal, lázban ég szemekkel az üvegbarlangba menekül el le, ahogy tébolyult módszerességgelmegtervezi és el készíti saját iszonyú halálát. De mit keres arcán a vasbilincs jele, ráadásul a homlokáratetoválva, ahová a dics haditettek emlékei kerülnek? Ha démon száll meg valakit, általában komoly céljaivannak vele, tervei messzebbre mutatnak a kisstíl pusztításnál. Vérbosszú, lélekorzás, egész népek, fajokromlásba döntése. S mivel a m velet elég nagy fáradságába kerül, gondosan rködik választott bábjánaképsége fölött, legalábbis amíg így diktálja érdeke. Csakhogy a démonok szerfölött ritkán vannak tisztában ahalandók testi szükségleteivel. Azt tudják róluk, hogy a t z és a testüket átjáró vas megöli ket, azt viszontnem mindig, hogy id nként enniük inniuk kell, s idegen környezetben elsorvadnak. Mit tenne egy elszánt lélek, ha démoni igába kényszerülne, s világos perceiben kétségbeejtbizonyossággal tudná, hogy a szörny a népe, nemzetsége, családja elveszejtésére akarja felhasználni t?

rrel vagy méreggel nem lehetne öngyilkos, a démon felismerné a veszélyt, és megakadályozná. De haelvonulna valami titkos helyre, ha gondoskodna róla, hogy soha többé ne juthasson ki onnan, ha önkénteséhés szomjhalálra ítélné magát... A primoculis beszámolóját tanulmányozva a rend mentorai gyanítani kezdték, hogy a törékeny ifjú, akit azüvegbarlangba zárva találtak, a Könny lépt Nép legnagyobb h sei közé tartozott.

- A Ly'Shematenel ház nem sokáig maradt egyedül. Ahogy teltek az évek, más családok, más nemzetségekcsatlakoztak hozzánk: valamennyien megcsömörlöttek a hamis istenekt l, akik egyre gyengébekké éser tlenebbekké váltak, s mind gyakrabban fordították el arcukat híveikt l, igy gyarapodott az Igazak száma,és így indult apadásnak az Elveszetteké. Minket harcra és halálra neveltek atyáink, s Mallior példája arratanított, hogy vesztünkben is magunkkal rántsuk bukásunk okozóit.Bel lük azonban lassan kivesztek az si erények, sorvadó isteneiket követvén elgyávultak és elpuhultak,feladták az sökkel vívott háborút, s örök gyalázatukra a rejt zködésben kerestek menedéket. Ekkorátkunkkal sújtottuk ket, vérünk árulóit, méltatlanokká váltak rá, hogy megosszuk velük a világot.Ilyeténképpen idéztek gyávaságukkal az Elveszettek pusztulást a saját fejükre, mert immáron nemcsak az

sök öldösték ket, hanem mi magunk is, valahányszor a szemünk elé merészkedtek. Hanyatló nemzetségaz övék, ha itt-ott még el is teng dnek szánalmas búvóhelyeiken, még egy ezredév, s már a fák és a füveksem fognak emlékezni rájuk... Ujabb évszázadok elmúltával a köszvényes hátú agg, Vyergas félelmetes nevel je, imigyen foglalta összenövendékeinek a vasbilincs-szimbólum jelentését: „Sötét er , ártó hatalom, amely kiterjeszti befolyását ajel visel jére, s egy id re akarata eszközévé alázza, azonban szembeszáll vele, s ádáz harcokbangy zelmet nyer rajta, akár a tulajdon élete árán is." A tetszet s okfejtésben csupán egyetlen hiba maradt, amit a mentorok minden igyekezetük dacára semvoltak képesek kiküszöbölni. A primoculis a maga gyakorlatias észjárásával már annak idején rámutatott, atudós-kaszt vénei azonban nem tudtak mit kezdeni vele, így hát jobb híján félretették. Mert ha a törött karokkal haldokló elf végs diadalának csak a néma üvegfalak s a r t köveken vicsorgórúnák voltak tanúi - akkor ki tetoválta a homlokára a dics ségét megörökít jelet?- Id vel aztán hírt kaptunk a lángszem prófétákról, akik si ellenségeink föld jeitjárják, és egy új istenszavát prédikálják. Ez az isten, mondották a hírek, nem a megbocsátást tanítja, hanem a megtorlást, nemaz alázatot, hanem a büszkeséget, nem a behódolást, hanem a hatalom igazát. Hallottuk azt is, hogy a régiistenek hí vei sok helyütt fegyvert fogtak a próféták ellen, azok pedig t zzel sújtottak le rájuk, és megöltékket. Kedvünkre valók voltak ezek a hírek, lóra kaptunk hát, és elindultunk megkeresni a prófétákat. El ször

Rayvanhurral találkoztunk, és mind a mai napig t tartjuk legnagyobb becsben a Tizenhármak közül. Mertaz ajkáról nyilatkozott meg nekünk az igazság, mosolygott ránk els ként Ranagol mosolyával. Mi pedigelfogadtuk a Kosfejes úr tanítását, és friss vérrel hódoltunk neki, az Elveszettek vérével, tudtuk, hogy végremegleltük azt az istent, akit Mallior szégyen nélkül szolgálhatott volna, ha kés bb születik... Vyergas eddig acélistrángra fogva hajtotta el re gondolatait a kijelölt úton. Most szabadjára engedte ket,hadd kalandozzanak tetszésük szerint. Érezte, hogy tud valamit a Könny lépt Népr l, ami közelebb viszi amegoldáshoz, újabb mozaikkövet illeszt a nagy összképbe. Hogy mi ez a valami, arról fogalma sem volt,bizonytalan sejtésre, homályos megérzésre támaszkodhatott csupán. Mindenképpen a nyomára kell jutnia,ha tovább akar lépni a holtpontról, és tapasztalata azt súgta neki, hogy a makacsul er ltetett összpontosításilyenkor többet árt, mint használ. A tetoválómesterek. Különös figurák voltak, általános nagyrabecsülés övezte ket, el kel helyet foglaltakel a Könny lépt Nép társadalmában. Tevékenységük nem merült ki a krónikásjelek elkészítésében:diplomaták voltak, ügyes kez méregkever k, s noha igen messze álltak a szokványos értelemben vettpapoktól, k vezették az egyik helyi bálvány tiszteletére rendezett titkos szertartásokat is. Temérdek ostobaszóbeszéd járta róluk: hogy parancsolnak a szellemeknek, hogy szóra bírják a holtakat, és átkukkal sújtjákházuk ellenségeit. De mesélték azt is, hogy már újszülött korukban megmutatkozik rajtuk az elhivatottság,mert testüket tet l talpig alaktalan, vörhenyes foltok borítják. És Vyergas a saját szemével látott sequatorkorában egy ilyen tetoválómestert a Harmadik Völgyben, az Aiy'Umasyrass ház szállásán. Büszke tartású,szálas elf volt, zölddel szegett köntösben és babérkoszorúval a homlokán, az ifjú vadász mégiscsodálkozott, miért nem taszítják ki maguk közül a többiek, mert sápadt b re úgy nézett ki, minthaleforrázták volna. Aztán ott voltak a Holdleányok, akik két anyajeggyel a testükön jöttek a világra: egy kékkel és egyvörössel. Saját testvériségbe tömörültek, bár a házukat nem tagadták meg, s az összetartás elég gyengelábakon állt közöttük. Nyíltan vallott céljuk, melyet olykor évszázadokon át hajszoltak hasztalan, az volt,hogy megkeressék magukon a láthatatlan harmadik jelet, az Elveszett Hold mását. Hagyományaik szerintezen az egy ponton - a stigmán - teljesen érzéketlenek voltak a fájdalomra. így hát vékony ezüstt kethordtak maguknál, aprólékos gonddal feltérképezték a testüket, és mindennap ellen rzés alá vettek egytenyérnyi felületet, míg el nem szédültek a vérveszteségt l. Ha a végére jutottak, kezdték az egészet elölr l,abban a szilárd meggy désben, hogy valahol hibáztak, és elvétették a t heggyel a stigmát. Az id sebbHoldleányokat onnan lehetett felismerni, hogy tet l talpig vékonyra varasodott hegszövet borította ket. Olykor azonban egyik-másik Holdleánynak nyoma veszett, és a Könny lépt Nép soha többé nem hallottróluk. N véreik úgy vélekedtek, hogy ezek a lányok-asszonyok meglelték magukon az Elveszett Hold jelét,és felvételt nyertek a testvériség második, titkos fokozatába, amely a felszín alatt finom szálú pókhálókéntszövi be az egész Birodalmat, s vezérek és koronás f k sorsa fel l határoz. Es a rend feljegyzéseiben

valóban szó esett sebhelyes elf n kr l, akik nem viselik egyetlen ismert ház jeleit sem, ellenségeiket t zzelemésztik el, s az ujjaikból lövell láng mindig három holdsarlót perzsel az áldozatok testébe. Hogy volt-e közük e titokzatos alakoknak az elt nt Holdleányokhoz, senki sem tudta. Ám bizonyos tiltottkrónikákban azt olvasták a mentorok, hogy miután elkövette rettenetes tettét, a Könny lépt Nép csapdábacsalta az Opálhajóst. Nem ölték meg, csak bebörtönözték - vagy mert nem állott hatalmukban, vagy azért,mert rá akarták bírni, hogy fordítsa visszájára szörny mágiáját, s b völje vissza az égre az ElveszettHoldat. Az Opálhajós rabtartói arcába köpött, és leperzselte a fejüket. A Könny lépt Nép nagyjai ekkor egysi eredet boszorkányrendet bíztak meg az rzésével, s feladatukul szabták, hogy szüntelen kínzásokkal

gyötörjék, egyetlen perc nyugalmat sem hagyván neki, amíg ki nem leheli fekete lelkét, vagy kötélnek nemáll. Ezt a boszorkányrendet emlegették a krónikák a Három Hold Szövetségeként.- Ha harcban közelít hozzá a halál, és elég forró vágy ég a szívében, hogy ne vesszen bosszulatlanul, aKönny lépt Nép bármelyik gyermeke meghallhatja Mallior kacaját, még az Elveszettek is. Nekünkazonban, akik a Ly'Shematenel ház ból származunk, néha máskor is a fülünkbe cseng, hiszen rokoni hang,az satyánké.Ritkán történik ez meg, s mi nem örülünk neki. Mert sötét óra az, amikor egy Ly'Shematenel, akinek mégnem telt le a kiszabott ideje, meghallja álmában Mallior nevetését. Amikor felébred, nem lesz önmaga többé:lénye feloldódik népünk emlékeiben, az si gy löletben, a keser ségben, a halál sóvárgásában. úmahtarlesz bel le: nyelvét l megrabolt szörnyeteg, akit átlényegített a kalahora szelleme, s nem gondol többérokonnal, családdal, jöv vel, csak a pusztítás önemészt vágya vezérli... A tetoválómesterek és a Holdleányok történetében csak egyvalami volt fontos Vyergas számára: hogy aKönny lépt Nép gyermekei között akadnak olyanok, akik születésükt l fogva magukon viselik sorsukbélyegét. Aligha lenne vakmer ség feltételezni, hogy léteznek más sorsjelek is a vörös foltokon és aholdszepl kön kívül. A primortel szíve hevesebben kezdett dobogni, lélegzete felgyorsult. Úgy érezte, valami nagy titoknakjutott a nyomára, ami eddig a rend legtudósabb mentorai el tt is rejtve maradott. Mi van akkor, ha ilyen sorsjel a vasbéklyó, s talán a lángokkal övezett szív is? Ha nincs szükség hozzájuk

re és festékre, hanem maguktól jelennek meg visel jük arcán? Az üvegbarlang néma strázsájára gondolt,a fekete b elfre, akinek lenyúzott arcából valaki színpadi maszkot készített, Aurri Ly'Shematenelre, akiármányosan ellene fordította az sök Tudományát. Mi van akkor, ha a titokzatos ábrák nem haditetteikemlékét rzik, hanem épp ellenkez leg, el re kijelölték számukra azt az utat, amin járniuk rendeltetett? Mi van akkor, ha a Könny lépt Nép csupán azért találta ki a krónikatetoválás egész m vészetét, hogyelleplezze a kívülállók el l az árulkodó sorsjeleket?- Az sökkel vívott háborúnk még nem ért véget, és nem is fog addig, amíg az írmagjukat is ki nem irtottuka világból - közölte Aurri. - Ne hidd, hogy a Fekete Tudományuk megmenti ket: vénségükre ostobákkálettek, egymás ellen acsarognak és let nt korok emlékén merengenek, miközben mi lassanként végzünkvelük. Számon tartjuk a belviszályaikat, és ha valaki meggyengül közülük, azonnal lecsapunk rá. Az utóbbiszázadévben négy trófeát szereztünk, te talán siralmasan kevésnek véled, mi azonban türelmes népvagyunk... Lángoló szív vasbilincsbe zárva. Két egybef zött si jel. Értelmezésük színleg ellentmond egymásnak: ámez az ellentmondás csak látszólagos. A t zbe vetett szív: veszend be ment tudás, amit a h s visszaszerzett. A vasbéklyó: sötét er , amelymegszállja a h st, s egész népét romlásba dönti. A megoldás csodálatosan egyszer , mint mindig, hautólag tekintünk vissza rá. A két fogalom egy és ugyanaz. Az elveszett tudás a démoni er , az fenyegeti pusztulással a Könny léptNépet, s rajtuk kívül még számosan másokat.- Az úmahtarokból viszont hiányzik a türelem, ket az Éjben Kacagó rülete f ti. Úgy akarnak háborúzni,mint az óid kben: fellobogózott seregek élén, égi hajók kal, diadaljelvények alatt. Nem magyarázhatjuk megnekik, hogy harcosaink száma ezredannyira apadt, hogy mágiánk hatalma megcsappant, s védtelennéváltunk a Fekete Tudománnyal szemben, hogy új fajok t ntek fel azóta, megannyi új ellenség, akikkel mindszámolnunk kell. Nem magyarázhatjuk meg nekik, mert gondolataik halottak, csak az si gy lölség vezérliket...

Mi lehet az a tudás, ami ilyen pusztító hatással lehet a Birodalom népeire? Mi lehet az, amit aKönny lépt ek bírtak hajdanán, ám kés bb elvesztettek, s hiába kutatnak utána azóta \s7 Mit hallgat el arend el l Aurri Ly'Shematenel? A válasz megintcsak nevetségesen kézenfekv , gondolta Vyergas, s harmadik szeme el tt lassanegybefügg képpé rendez dtek a mozaikkövek. A Könny lépt Nép a hajdanvolt korokban nyíltanháborúzott az sökkel, évszázadokon át dacolt velük, nem omlott vérsalakká a hatalomigék tüzében. Ennekcsak egy magyarázata lehet: valaha nekik is megvolt a maguk titkos tudománya, amit szembeszegezhettekaz sökével. Mágia, ám minden más halandó mágiánál hatalmasabb. Volt id , amikor még elf ajkakon iskéltek hatalomigék.

Hogy miként s mikor feledték el a tudományukat, azt csak k maguk árulhatták volna el, de ez nemszámított. A fontos csak az volt, hogy az Ötödik Dombon kísért árnyék támadt a múltból, egy rjöngbálvány, aki új életre kelt az ágyékából fakadó sarjak vérében és velejében. És ez a bálvány magával hoztaaz ezredévek sötétjéb l az elveszett tudást.- Van fogalmad arról, emberfia, hogy mi történne a Birodalommal, ha a Leples Aszszony levetné a fátylát, azAkasztott Király odahagyná a Fekete Forrást, és a Suttogó felébredne a hegyek gyökerénél? Ha a FakóVizek Pásztora és a Csontlovag félretenné az si ellenségeskedést, és emlékezetükbe idéznék valaha voltbarátságukat?Ha a Lánggal Ég Sz z újra szerelemre gyúlna, és a Vakon Látó visszanyerné a szeme világát? Ha Káosz-Raddaq és Káosz-Buulzaab elfordulnának híveikt l, bevégezni egy elfeledettnek hitt háborút, amelynekmegvívását esküvel fogadták egykoron?A Tizenhármak nem állíthatnák meg ket, ahhoz még az hatalmuk is kevés...Vyergas beszélte az elfeknyelvét, bár nem olyan folyékonyan, mint a toronyszobájában haldokló comtur, vagy hajdanvolt mentora, aköszvényes csontú agg. Most szavakat rakott egymás után, ábrándos kedvvel, szinte játszadozva. Úmahí - studás. Gonosz szó, sötét felhangokkal terhes. Ne keresd, ami elveszett, sugallja. Atar vagy ator - megszállott, aszerint, hogy hím- vagy n nem személyr l van szó.Ahol ez a megkülönböztetés nem bír nagyobb jelent séggel, ott általános érvénnyel a hímnem alakothasználják.Ebb l igazán nem nehéz összetételt gyártani.Úmahtar - az studás megszállottja.Lángoló szív vasbéklyóba verve.A sorsod a homlokodra van írva, els szülött, gondolta b sz elégtétellel Vyergas.- Keser epe a lelkem, de ki kell mondanom: az sök ellen csak az ármányban és a cselvetésbenbizakodhatunk. Lassan öl méregként pusztítjuk el ket: kihasználjuk a bel viszályaikat, rajtaütünk agyengéken, elaltatjuk az er sek éberségét. Amíg ártalmatlan férgeknek hisznek minket, egy hajdan-büszkenép ronccsá tiport maradékainak, nem tör dnek velünk, és nem tör dnek azzal a három-négy testvérükkelsem, akiknek minden évszázadban nyoma vész. Ám egy úmahtar mindezt megváltoztatná. Az sökemlékezete hosszú: nem felejtették el még Malliort és a Kilencek bukását... A primortel ajka néma fohászt mormolt. Nem a Kosfejes Urat kereste imáival, s nem is valamelyik sötétangyalát a Káosz-szekták urai közül. Rég porrá lett halandók el tt rótta le tiszteletét, akik mind hozzájárultakaz elszórt tudásmorzsák összegy jtögetéséhez, noha nem volt - nem lehetett - fogalmuk róla, micsodaszolgálatot tesznek a rendnek majdanán. Nélkülük nem rendezhette volna ragyogón csillámló táblaképpé aszanaszét hever mozaikköveket, nem fejthette volna vissza a bilincsbe vert szív talányát, nem lelte volnameg a Könny lépt Nép titkaihoz vezet ösvényeket. Köszönöm, testvér, mondta az ismeretlen notatornak, aki elfogadta Káosz-Abbog zsigerel inek kezéb l akontraktusért ajánlott értéktelen kacatokat. Megszorította a három mortel kezét, akik öngyilkos küldetésbenaz életüket áldozták egy tetovált ábra magyarázatáért. Átölelte a reszketeg mentort, aki jósálomértfohászkodott Ranagol nagyúrhoz, majd elmetszette torkát a kosfejes oltáron. Hosszan nézett szemébe azifjú vadásznak, aki három hétig sorvadt az üvegbarlang mélyén, de nem adta magát az enyhet ígér halálkezére, mert tudta jól, hogy vele pusztulna titka is. Biztosította a kérges szív primoculist, hogy nyargalóinem hullatták hiába vérüket a R t Vidéken. Legvégül köszvényes mesterének alakja bontakozott ki a s ngomolygó szellemködb l, s Vyergas, amint fejet hajtott el tte, a szeme sarkából látni vélte a félelmetesaggastyán mosolyát. Amikor aztán végére ért a tiszteletadásnak, harmadik szemét az ég magasára emelte, és büszkénmegnyitotta magát a Kosfejes Úr el tt. Vyergas vagyok, primortel a Fekete Özvegyek között. Ajka mozdulatlan maradt, szavai mégis messzirevisszhangoztak, szivárványhullámokat vetettek a titkos síkokon. Szolgád a földön és majdan az Égi Honban,nagyúr. Törvényeid értelmében nem feledheted el többé a nevemet, s mert vadász vagyok, a harcosokjogán igényt tartok a trófeámra!- Eleget beszéltem - sóhajtott Aurri. - Ha ennyi szó kevés volt, több sem volnaelegend . Azt hiszem, érted már, mi történt hercegatyámmal, amikor álmában meghallotta Mallior kacaját.Nem mi taszítottuk ki házunkból: emelkedett fölénk, mint minden úmahtar. Az Ötödik Domb tilalmas helylett számára, és a Könny lépt Nép minden szülötte messzire menekül a tekintete el l. Fürkészeink szerint -akiknél nincs jobb a világon, sem a Birodalomban, sem azon kívül - a Bels Tartományokba indult,Sramsass-Dakqín és Hnumthor-Orre felé, ahol az sök nagyjai honolnak. Magára maradt, de az ÉjbenKacagó akarata munkál benne, és ha nincs más választása, egyedül fogja kirobbantani a háborút. Mi nemonthatjuk vérét, hiszen kalahoránk kelt új életre benne, akire istenkáromlás lenne fegyvert emelnünk. Ámvalakinek utána kell erednie, akár a Tiltott Határokon túlra is, mert ha nem hal meg miel bb, olyan förgetegszakad a Birodalomra, amit talán a Kosfejes úr maga sem fékezhet meg többé...

Vyergas felsóhajtott. A bazaltk l csiszolt asztallapra d lt, megtámasztotta magát a könyökével.Fáradtság sajgott a csontjaiban. Homlokát nyúlós veríték áztatta, tüdejébe zihálva tódult a leveg , úgyérezte, mintha az imént nyert volna gy zelmet egy vérre men viadalban. Bizonyos értelemben igaza volt. Hirtelen rádöbbent, hogy az elf a válaszára vár, immáron percek óta, a fajtájára jellemz türelemmel.Felnézett hát, de halandó szemét nem nyitotta ki. Tíz hosszú szívdobbanásig gyönyörködött a rúnákkalvésett ezüstpókon keresztül a karcsú alakot körbenyaldosó azúr lángnyelvekben. Ügyesen forgott a nyelved, úmahtar, gondolta elismer en. Hazug szó alig hagyta el az ajkadat, s csak azthallgattad el el lünk, amit muszáj volt. Nem vagy te örült, soha nem is voltál, a kalahorád talán igen, de ahalandó éned meg rizte a józan eszét. Meg sem fordult a fejedben, hogy nyílt háborút hirdess az sökellen. Néped épsége mindennél fontosabb, így hát a piszkos munkát inkább másokkal végezteted el. HánySzabad Rendet uszítottál már a nemlétezö préda után, úmahtar? Hány vértestvériségnek fizettél Sestianherceg fejéért, aki bizonyára békében ül a palotájában, s minden parancsodnak vakon engedelmeskedik,mióta megjelent az arcodon a sorsjel?Vajon elegen vannak ahhoz, hogy a Bels Tartományok felbolyduljanak a vadászcsapatok léptei nyomán?Sárga láng lobbant Vyergas arcában, ahogy kinyitotta jobb szemét, az asztrálvilág képei elmosódtak,belefakultak a háttérbe. Nem, nem hiszem, különben nem jöttél volna el hozzánk. Tudtad jól, hogy akörnyez tartományokban mi vagyunk a legjobbak, s itt vállalod a legnagyobb kockázatot. Mégsemhaboztál, mert éget szükséged van minden vadászcsapatra. Rengeteg halandó lábnak kell ahhoz a BelsTartományok földjét tapodnia, hogy az sök fölneszeljenek rá id tlen álmukból. Grandiózus terv, de nemkivitelezhetetlen. Ha ezer vagy tízezer vadász kelne át egyszerre a határokon, az sök bizonyára azthinnék, hadat üzentünk nekik. Feltámaszkodott, roppanva egyenesítette ki derekát. Velünk akartadmegvívatni a mocskos háborúdat, úmahtar. Pontosabban az els csatáját, hisz tisztában vagy vele, hogy az

sök haragja napok alatt elsöpörné valamennyi Szabad Rendet. Utána kik következtek volna? A Káosz-szekták, a hegyi törzsek vagy a démonidéz k titkos klánjai? Megkörnyékezted már a vezet iket, úmahtar? Aurri egyenesen a szemébe nézett. Jégkék tekintete hidegen égetett, akár a húsba hasító acél.- Türelmem fogytán, primortel - mondta nyugodtan. - Mi a válaszotok? Comtur? A préda a tiéd, Fra Vyergas. A mester ritkán szólította nevükön alárendeltjeit, az elismerés jele volt ez t le.Öld meg!Shaka 'thorr.

7

Salak csikorgott Vyergas torkában, folyékony parázs marta hólyagosra nyelvét. A hatalomige dörögvesüvített át a leveg n, egyenest az asztal túloldalán ül elf felé, az útját álló gyertyatartó fémes reccsenésselszilánkokra hullott, az önálló életre kel lángok ijedt szentjánosbogarak gyanánt rebbentek szerteszét. Aurrifelhördült, s hanyatt zuhant a bazaltkoloncról, mintha villámcsapás sújtotta volna mellbe. Estében méglátszott, ahogy homlokán megvonaglik a bilincsbe vert szív, vörhenysárga t z gyúl a béklyótagok között. A szakállas primortel felpattant, két kezét messzire tartotta magától. Tenyerébe égetve egy-egy rúnajelvöröslött, másukat egy sequor s egy mara-sequor viselte markolatán, melyek most kétszáz lépésre pihentekinnen, fekete selyembe csavarva, az alvócellájában. Elvakkantott egy szót, s nyomban megérezte markábanaz ismer s súlyt, jel simult jelhez, ahogy kurta ujjai összezárultak a semmib l nála term vadászpengékkeresztvasa alatt. A kanóc nélkül röpköd gyertyalángok hullámos barázdákat szántottak a sötétség bársonyára. Vyergasbaloldalán áttetsz kontúrokba simult a leveg , a halovány körvonalak lélegzettel és szívveréssel teltekmeg, ahogy a kísér messorok egyike átlépett a testetlen szellemek síkjáról az anyag világába. volt aleggyorsabb, de két társa sem késlekedett soká, éterb l acéllá változó pengék villantak a primortel el tt, ajobboldalán. Aurri arca bukkant föl az asztaltömb mögül. Sápadtabb volt, mint szokott, s bal orrlyukából vékony csíkbanvér szivárgott, nem rossz ahhoz képest, hogy most kásává roncsolt koponyával kellene a földön hevernie. Az elüls messor sebes iramodással szökkent felé, mara-sequorja halálos ívet harapott a félhomályba. Azelf éles, dallamos hangot hallatott, Vyergasnak csengve sajdult meg t le a dobhártyája. A rohamozó vadászlendülete megtört, csuklyás feje természetellenes szögben hátranyaklott, néma sikolyra nyíló szájábólkeskeny vérsugár lövellt magasba, ahogy lábai kiszaladtak alóla, s teste puffanva elterült a hatszögletköveken. Társainak arcizmuk sem rándult a sorsa láttán. Elhúzódtak egymástól, hogy kétfel l kapják közre azellenfelet, rövidebb pengéjük rézsút a mellkasuk el tt, a hosszabbik lefelé fordulva az elf felé mutat, hegyemajdhogynem a padlatot súrolja.Vyergas kiugrott közülük, fenn termett az asztallap közepén, a lángok visszfénye visszaver döttfegyvereir l, sárga lobot vetett kegyetlen cápavigyorán. Aurri ráemelte jégkéken szikrázó tekintetét.- Quiasse amaren si ullo l 'imenel - szólott sei nyelvén.

Örvend a szívem véred látásának. Rátette kezét a hatszöglet asztalk re. A fekete bazalt beroppant az ujjai alatt, tükrösre csiszolt színénfinom szálú repedések pókhálója futott szét. ügy markolta meg a hatalmas sziklatömböt, mintha tollpihéveltömött vászonzsák lenne csak-. Fél kézzel megemelte a felé es oldalát, el bb mellmagasságba, majd afeje fölé, aztán nekiveselkedett, és lökött rajta egyet. Vyergas megcsúszott a sima kövön, egyensúlyát vesztette. A sequorí eldobta, fogódzó után kapott, dehiába, a következ pillanatban az ülepén szánkázott lefelé a lejt s felületen, s tompa csattanással vágódotta padlónak. A roppant asztallap az élén imbolyogva magasodott fölébe, sötéten és fenyeget en, kioltva ariadtan cikázó fényszikrák világát. A két messor kétfel l rontott Aurrira, ugyanabban a pillanatban, amikor a hosszú, nyúlánk ujjakeleresztették a bazalttömb szélét. Egyszerre mozdultak, egyszerre lebbent meg köpenyük szárnya,egyszerre villant el re pengéjük, mintha csak egymás tükörképei lennének. A szívük is egyszerre dobbantutolsót, amikor a kecses hajlású hiequar kiröppent hüvelyéb l, s széles ívben körbeszisszent, forró-vöröscseppeket fröccsentve szerteszét. Átvágott torokkal roskadtak térdre, ernyed kezükb l kifordult averítékáztatta kardmarkolat. Vyergas a hátára hemperedett, még épp idejében, hogy lássa, amint a roppant k tömeg átbillen aholtponton, és zuhanni kezd felé. Kés volt már kigördülni alóla, az irtózatos súly úgy fogja szétlapítani, akárhéjatlan bogarat a rátipró csizmatalp. Mély, öblös hangokat öklendezett fel a gyomra legmélyér l, sós vér kísérte ket, és szúró fájdalom. Ahatszöglet bazaltlap legyez szer en nyíló porfátylakká robbant szét fölötte, szárazon csikorgó neszkíséretében, mint amikor k súrlódik kövön. Finom szemcsés, fekete es szitálta körül a primortel alakját,amint villámsebesen felegyenesedett, s mara-sequorját támadóállásba emelte. Aurri Ly'Shematenel szembetáncolt vele, jégkék tekintetében halál mosolygott, a f zfalevél-forma hiequarikönnyed csuklómozdulattal a vadász szívének szegezte.- Ketten, ahogy illik - suttogta lágyan, már-márérzékien.

- Ahogy illik - bólintott rá Vyergas.

8

A bazaltbástya oldalfala beroppant a l rés körül, a tarjagosra tör kváderkövek húspéppé morzsoltak újabbkét saggitort. Fölöttük a mellvéden egy harmadik egyensúlyát vesztette, amikor a támpillér megrogyottalatta, íját eldobva kapott a pártázat után, kés n. Kurta sikolya tompa puffanásban végz dött az udvarkövezetén. Az Aurrit kísér tizenkét elf körkörös alakzatba rendez dött a koponyadíszes kút körül. Összefaroló lovaikszilajul fújtattak, a szemüket forgatták, megvadította ket a méregb z, amely az el ttük ágaskodó bannarákcseppfolyósán vonagló testéb l áradt.Nyílvessz k sziszegtek a kis csoport felé minden irányból, hogy a közelükbe érve elakadjanak a leveg ben,majd ártalmatlanul a földre hulljanak. Nem közönséges harcosok voltak k: Mallior tizenkét apostola, akiválasztott kevesek, akikkel az úmahtar els ként osztotta meg az elveszett tudást. Az ajkukon zenghatalomigék bántó dallamú kánonba mosódtak össze, vibrálásba hozták a rendház alapköveit, párává

zölték a fekete égb l szemerkél es t. Az egyik bannara hínárzöld iszaptócsává folyt szét, s felszívódott a hatszöglet bazaltlapok illesztékeiben.Néhány szívdobbanásba telt csupán, míg a föld alatt átszivárgott a tizenketteket övez láthatatlanvéd aurán, aztán nedvesen cuppogva a felszínre tört, s képlékeny állábaival óriás ázalagként tapasztottakörül egy riadtan felnyihogó ló hófehér nyakát. Az egyik elf metsz hangon felvijjogott. A méreglény testekocsonyás cseppekké fröccsent szét a belecsapó hatalomigét l, ám a büszke állat ekkor már habzó pofávalverg dött a földön, s ha lovasa nem rántja ki elég fürgén lábát a kengyelb l, az elzuhanó csatamén magaalá temeti. Az elfek közül hárman rövid, énekl kiáltásokkal söpörték körbe a várudvart, a dallam végét furcsánfelcsapták, cifrázás nélkül, idegen hangsúllyal. Néhány bannara lucskos zajjal magába roskadt, állábaikszegélye kiszáradt és feltöredezett, mintha t z perzselte volna meg ket. A megmaradtak közül azonbanegyre többen láttak neki, hogy átszivárogjanak a kövezeten, s a nyirkos-puha talajban tapogatózvaelinduljanak az ellenség felé. A túlél saggitorok megkett zték er feszítéseiket, hátha sikerül túlterhelniüklövéseikkel a véd aurát, amit immár hárommal kevesebb torok b vigéi tartottak fönn. Sebes léptékkelcikáztak a félhomályos gyilokjárón, futtukban bocsátva útra horgas nyílvesszeiket, rájöttek már, hogymeglapulni, leshelyre húzódni ebben a csatában biztos halált jelent. A hátasát vesztett apostol kirántotta ívesen hajló pengéjét, s kiszökkent társai gy jéb l az es áztattakövekre. Testét azonmód három nyíl járta át, a negyediket sikerült a hiequarral félreütnie. Megingott,féltérdre esett, de nem zuhant el. Ekkor csaptak le rá a bannarák.

Mohón fröcsköltek el a föld alól, a bazaltlapok repedéseib l, némelyikük el bb teljes magasságábanfölágaskodott, akár valami cseppfolyóssá b völt lantvitorla, s csak utána roskadt áldozatára förtelmescuppogással. Az elf összerogyott a súlyuk alatt, a miazmásan g zölg massza tet l talpig elborította.Kocsonyás állábak türemkedtek be orrán, száján, maró váladék szivárgott a b re pórusaiba, a nyílvessz kütötte sebekbe. Elméje azonban nyugodt maradt, miközben kitapintotta a bannarákban gyökerezszellemhorgonyokat, megkereste azt a pontot, ahol összefutnak, majd követte ket egészen az ered jükig. Még pislákolt benne az élet halvány lángja, amikor megtalálta, amire számított. Ajka már nem volt, de anyelvéb l még maradt valami, felhasználta hát a méregt l szörcsög tüdejében tartalékolt leveg t, s aláthatatlan mentálfonál mentén útjára bocsátotta utolsó hatalomigéjét.

9

A boltozatos bazaltcsarnok mélyen a föld alatt húzódott, titkos bejáratát félelmetes strázsák vigyázták mindaz anyag, mind a szellem síkjain. Nem tárgyalóterem volt ez - kívülálló ide sohasem juthatott be -, s nem iskincstár vagy áldozati szentély, bár a kosfejes oltár innen sem hiányozhatott. A Khat'ul'Naathum két rangosbeavatottjának szolgált otthonául, akiknek szolgálatait a rend nem nélkülözhette, ám ahhoz túl sebezhet kés értékesek voltak, hogy kitegyék ket a fegyveres harc kockázatának. Az egyikük karószikár, kecskeszakállas öregember volt, sötétzöld sujtásos kaftánban, arcán savmarásnyomaival. Most keresztbevetett lábbal ült néhány selyemmel húzott vánkoson, egy félkupolás falifülkében,melyet Káosz-Sraddhu k be vésett domborm ve díszített. Ranagol angyala úgy ölelte körül csápokatsarjadó bazaltkarjaival, mintha védelmez n a keblére akarná vonni, aszott kezét tenyérrel lefelé a térdénnyugtatta, hólyagos hegekt l elrútított arcára mély ráncokat árkolt az er s összpontosítás. A fülke el ttjókora, vaskos munkaasztal állt, rajta kémcsövek, retortak, üvegnyakú lombikok. Kétoldalt a fekete falakathosszú fapolcok borították, s n telezsúfolva mindenféle tégellyel, szelencével, ládikóval és viaszosvászontasakkal. A leveg ben kránk és marólúg b ze terjengett, olajos növényi esszenciákkal és más, nehezenmeghatározható illatokkal elegyesen. A másik beavatott a csarnok túlsó végén tette a dolgát, a lehet legmesszebb a vörhenyes fénnyel izzókohótól, ahová a társa szokott id nként elvonulni, öntöttvas üstökkel és szelepes lepárlóedényekkelfelszerelkezve. is kaftánt viselt, de bíborsujtásosat, fejét kopaszra borotválta, ferde vágású szeme köréindaszer en egymásba fonódó mintákat festett. Azért nem a tetoválót höz folyamodott, mert mindenfeladata más és más ábrákat követelt meg, a mostani például a sötétség, a harag és a testb l tovaszállólélek szimbólumát, valamint bizonyos tiltott neveket. Azonnal munkához látott, amint megkapta a comturszellemparancsát, ám az ilyesfajta dolgot nem szabad elsietni, mert beláthatatlan következményekkel járhat.Akármi történjen kint a rendház udvarán, neki még legalább egy fertályórára lesz szüksége, ha legalább azalapvet biztonsági el írásokat be akarja tartani. A kopasz férfi egy kénnel és foszforral felvázolt pentagrammában állt, amelynek csúcsain fekete gyertyákégtek, metszéspontjain pedig alacsony bronzserpeny k ontották az asa foetida orrfacsaró b zét. A baloldaltmagasodó kosfejes oltáron törékeny kis test feküdt némán és mozdulatlanul, a széles pengéj áldozati t rmellett. A hatszöglet k tömb oldalán csordogáló vérnek még nem volt ideje megalvadni, alig néhány perctelt el azóta, hogy a beavatott az si törvények értelmében felnyitotta az újszülött kisded mellkasát, éselfogyasztotta a zsenge bordák közül kitépett szívet. Most a rituális idéz litániát mormolta monoton hangon, újra meg újra elismételve az el írt formulákat ésnévtagadásokat. Halk, nedves pukkanás hallatszott a csarnok túlsó vége fel l, mint amikor mérges pöfetegre lép az ember,vagy t vel kiszúrnak egy gennyt l feszül tüsz hólyagot. A b vigéket kántáló beavatott szemöldöke ráncbaszaladt. Elgondolhatatlan ugyan, hogy az ellenség utat találjon erre a félelmetes er kkel védett helyre, de hamégis... Szörny séges dolgok történhetnek, ha a szertartás menetébe valami hiba csúszna. A folyamatos zsolozsmázást szívdobbanásnyi id re sem hagyta abba, annyit azonban megkockáztatott,hogy megemelje tar fejét, s egy futó pillantást vessen az iménti hang irányába. Amit látott, attól még jobbanelmélyültek homlokán a gondterhelt barázdák. A zöldsujtásos kaftánt visel beavatott alteste továbbra is mozdulatlanul ült a selyemvánkosokon, még akét keze is ugyanolyan nyugodtan pihent a térdén - derékt l felfelé azonban egyszer en nem létezett többé.Illetve ami kevés megmaradt bel le, az véres mocsokká ken dött szét a fülke dombormíves falán. Káosz-Sraddhu agyaras pofája lucskos-r ten vigyorgott az elárvult lombikokra, tüskés csápkötegei végénmeghatározhatatlan húscafatok lógtak. A kopaszra borotvált férfinak szeme sem rebbent, ajka tovább mormolta az egyhangú litánia szavait.Szóval a méregmestert, a rettegett bannarák parancsolóját utolérte a sorsa. Most, hogy elvesztették azirányító akaratot, cseppfolyós teremtményei odafönt az udvaron ernyedten szétolvadnak majd, egybefolynaka nyúlós sárral és az es víz tócsáival.Nem baj. Annál fontosabb feladat hárul rá, a démonlovasra.

10

A boncmester tisztelettudó f hajtással lépett be a toronyszobába, az imbolygó árnyak és a szüntelenháborújukat vívó szagok közé. A sárkánykarmos falikarban füstölögve lobbant utolsót a csonkjára égettszövétnek, amit még Vyergas hagyott itt, nemrégiben tett látogatásakor. A baldachinos ágyselyemfüggönyei mögött ott reszketett a comtur undok váladékokban ázó, iromba hústömege.Légy üdvöz, Fra Thuzdag. Elhoztad mesterséged szerszámait? A skarlátruhás jövevény bólintott, s baljával öntudatosan végigsimított mellig lógó harcsabajszán.Tagbaszakadt, öles termet férfi volt, medvényi vállával csak oldalazva fért be az ajtónyíláson, hivatásaroppant testi er t igényelt, hisz egy személyben látta el a rendház sebészének, hóhérának éskínzótudorának feladatait. Darabos vonású arcán minden lélegzetvételre megvonaglottak a szertekígyózóvarrathegek, tanoncidejének emlékét rizték, amikor mestere rajta mutatta be növendéktársainak akülönféle vágásokat és metszéseket. Jobb kezében vaskos byzonb r táskát tartott, mely foltosszürkére kopott a hosszú évek során, alaposanlehúzta a karját, látszott rajta, hogy még az bivalyerejével sem lehet könny cipelni. Amikor megemelte, akifakult b r alatt fém koccant fémnek bántó csendüléssel.Az ágyhoz lépett, félrehúzta a finom szövés függönylepleket. A táskát a comtur mellé tette azösszemocskolt selyemleped re, s bütykös hüvelykujjával felkattintotta a zárját. Aztán nekilátott, hogyel szedje a m szereit, a tenyérnyi széles bonckéseket, a hosszú, horgas vég t ket, a szakállasacélkampókat, a borotvamosolyú szikéket, a csiptet s húsfogókat, a gyémántfej fúrókat, a hegyesreköszörült nyársakat, a savval maratott csontf részeket.Igyekezned kell, intette a higgadt szellemhang. Most minden perc drága!- Nem lesz okod csalódni a tudományomban, comtur - felelte a skarlátruhás boncmester. Azt fölöslegesnekvélte hozzáf zni, hogy a sietség jóval gyötrelmesebbé teszi majd a m veletet. Nyugodt, magabiztos mozdulatokkal látott munkához. Vastag, durva ujjai megdöbbent könnyedséggel ésszakértelemmel forgatták a szerszámokat. El ször azt a pontot kereste meg a comtur testén, ahol valaha anyakának kellett lennie, a petyhüdt red kbe gy , nyirkos hájrétegeket a válltájék csontjaiba csavarozotttartópofákkal fogatta hátra. Aztán kiválasztott a kései közül egyet, amelynek az alakja ökörnyelvreemlékeztetett: kurta volt, kétél , s a tövénél csaknem fél arasz széles, ám a hegye felé gyorsanelkeskenyedett. Összehúzott szemmel felmérte az irányt és a mélységet - két szívdobbanásnyinál több id tnemigen fecsérelt rá -, majd megejtette az els hosszanti bemetszést. A fakórózsaszín hústömeg görcsösen összerándult, mikor a penge beléhasított. A pikkelylebemyeges b rszisszenve szétnyílt, habos vér bugyborékolt fel alóla. A boncmester mélyebbre vágott a késsel, s szabadkezével a vörösl résbe nyúlt, hogy kitágítsa, a sebszélek rögzítésére szolgáló csíptet t jobb híján a fogaiközt tartotta készenlétben, újabb rángás futott végig a comtur formátlan testén, üvölteni nem üvöltött, hisznem tudott mivel.A szikék, a f részek, a nyársak éppen ezt voltak hivatva megváltoztatni. Fra Thuzdag módszeresen dolgozott tovább, siet sen, ám fölösleges kapkodás nélkül. Vaskos, sz röskarja csakhamar hasonult a hátrat rt köntösujj skarlátszínéhez, harcsabajszának lelógó száraiátnedvesedtek, csatakossá váltak. Az inakba metsz , csontokba harapó szerszámok mégsem csúsztakmeg a kezében egyetlenegyszer sem, úgy értette a munkáját, ahogy rajta kívül kevesen. Hogy a hangszálakhoz férjen, el bb el kellett távolítania egy lilán lüktet verejtékmirigyet, amely öklömnyidaganattá rákosodott, s torzán vonagló nyúlványok sarjadtak bel le. Megtette, s a végén kurtacsuklómozdulattal a szoba sarkába csapta, ami az ujjai közt maradt. A hangszálak bef dtek ésösszecsomósodtak az irdatlan test mélyére temetve, lósz rb l kötött ecsetekkel és leheletfinomrézhuzalokkal tisztította meg ket. Ezután az arc alsó fele következett, ami már keményebb diónak bizonyult. A kráteres közephúskinövések levagdosásával hamar végzett, s az sem esett nehezére, hogy felmetssze a hosszantiráncokban egyben tt ajkakat, a garat és a gégef között az összeköttetést egy kéng zben preparáltdarunyel cs vel teremtette meg. Az viszont már komolyabb gondot jelentett, hogy a comtur állkapcsa azévek folyamán vad burjánzásnak indult, csontömlenyek és szerteágazó tövistenyészetek alakultak ki rajta,a fogak pedig ujjnyi hosszú gyökércsápokat eresztettek. Végül kénytelen volt lenyúzni az egész alsó arcot,majd szögletes dörzsvasat vett el , és tövig reszelte a feleslegesnek ítélt részeket. A nyelv maradékát még neki is elég sokáig kellett keresgélnie, tán három percébe is beletelt, mígmegtalálta a feketére sorvadt izomköteget, amely baloldalt csomósan rán tt az ínyhús bels ívére. Vékony

ket szúrt alá, el bb kett t, aztán négyet, végül tizenhatot, és addig mozgatta fel-alá kiálló végüket, míg anyelvet rögzít rostok sorra elszakadtak, a legszívósabbakat kivéve. Ezeket a legélesebb szikéjével vágtaát, gondosan ügyelve közben, nehogy elmetélje a hátsó mozgatógyökeret is. Utána óvatosan, egyenkéntkihúzta a t ket, és puha keszken vel kitörölte a szájüreget.

Már csak egyvalami volt hátra, afféle utolsó simítás, a kész m megkoronázása. A boncmester bütykösujjai finom mozdulattal kicsippentették a comtur orrnyílásából a tápvezetéket, és könnyedén félrepöckölték afal mellé. A birkabél cs l s , sötét folyadék ömlött, s csakhamar cukorkristályos tócsába gy lt atoronyszoba padlatán. A tagbaszakadt férfi, akinek immár nemcsak a köntöse ragyogott skarlátvörösen, hátralépett az ágy mell l,s letörölte homlokáról a vérrel elegyes verítéket. A füstöl serpeny kben izzó parázs fényében büszkénmérte végig mesterét és parancsolóját, a csatakos selymek között vonagló comturt. Megtette kötelességét,ahogyan megkövetelték t le, nem vallott szégyent nehezen szerzett tudományával.- Hívd a szolgákat! - gurgulázta a rendház ura vérhabot fröcsögve. - Vigyenek az alsó balkonra! Nem a szellem igéivel szólott, hanem a saját hangján, saját feketére aszott nyelve és hasadozottszájpadlása közt formálva a szavakat - hosszú-hosszú évek óta el ször.

11

Haragos sziszegés kélt a leshely sötétjében, a magatehetetlen düh hangja volt ez, a zsigerekben rekedtölnivágyásé, amely csak gy l-gyülemlik az ólomlábakon vánszorgó percek során, csillámlóverítékgyöngyöket fakaszt a lüktet halántékokon, s vörös leplet borít az ádázul izzó szempárok elé. AKhat'ul'Naathum vadászait veszedelmes dolog volt megváratni ütközet el tt, ha már beszedték a gondosankiadagolt harci ajzószereket, s ereikben szerteömlött az izmokat-inakat feszít méregparázs.Hiába edzették ket a szellem tudományára, hiába ismerték a vak ösztönöket megzabolázó meditációstechnikákat, az akarat acélbilincse csak bizonyos ideig tudta féken tartani a testükben kering folyékonylángokat, a bestiális lázat, amelynek tüzében alaktalan salakká olvadt össze élet és halál. Most már mindenpillanatban fél volt, hogy valamelyikük elvéti a gondolatban ismételgetett mantra következ szavát, srjöng tombolásban tör ki, mit sem tör dve véle, hogy baráti vagy ellenséges vért ontanak-e kardcsapásai.

Az alacsony, izmos vállú n tudta jól, hogy vissza kellene valahogy fognia a keze alá rendelteket, de nemtehetett semmit, hisz maga is fogcsikorgatva küzdött a bensejét szaggató t zvésszel. Ráadásul az szervezetének eggyel több ajzószer hatásával kellett birokra kelnie, a többiekkel ellentétben a feketehenna porrá tört magvaiból is felszippantott egy keveset, hogy kiélesítse rejtett érzékeit, s tisztábbá tegyelátását a szellem síkjain. Most veszett kutya módjára morgott és kaffogott, habos nyál csorrant ki szájasarkán, ahogy vadul hányta-vetette borotvált fejét, a rendház udvaráról feléje szálló képek után kapkodva. Asaggitorok benyomásai z rzavarosak és elmosódottak voltak: arcokba csapó es permet, jégrianáskéntvégigfutó repedések a bazaltfalakon, lovasok csoportja odalent a kút körül, a hátravont íjhúrban feszül er ,

t lobbanás, szétnyíló bordák között kivirágzó fájdalom... A n hátravetette tar koponyáját, vicsorogva felvonított, a nyújtottan sz köl hanghoz sorra csatlakoztak atöbbiek, a s félhomályban szemek parázslottak, fogak villogtak, ráncokba gy ajkak reszkettek vérreszomjazón. Hozzájuk csupán a töredéke jutott el annak, amit a vezet jük érzett és látott, színevesztettminták, elbomló formák, értelem nélkül való illatok. A testvéreik között arató szapora halált éppen csakmegérintették, nem ürítették fenékig a keser bürökkel habzó poharat, ahhoz azonban ez is elég volt, hogyfelkorbácsolja agyukban a láz vörös hullámait, s egyetlen lendülettel a tajtékos rület peremére sodorja ket. A n izmos testét vasszögekkel kivert b rpántok fonták körül szerteágazó hurkokban, a legtitkosabbhajlatokra is védelmez n rásimulva, apró, feszes melleit azonban szabadon hagyták. Most két kézzelmegmarkolta az egyiket, s mind a tíz ujjával a saját eleven húsába vájt. Feketére lakkozott körmeifélarasznyi hosszúak voltak, és ugyanolyan élesek, mint a derekán lógó vadászkés. A kibuggyanó vér sósszaga még jobban megvadította, ám a tízfel l belenyilalló fájdalom er t adott neki, hogy megszakítsa akapcsolatot. Sokat amúgy sem ért volna már vele, a tudatában felvillanó képek egyre kaotikusabbá ésátláthatatlanabbá váltak. A közvetít t, a toronyszobája magányában haldokló comturt, aki idomtalanrapuffadt pókként gubbasztott az egész rendházat beszöv mentális háló legközepén, iszonyatos kínokgyötörték. A fájdalomérzethez a skarlátruhás boncmester látványa társult, sz rös kezében pengék éshorgok villogtak. A comtur elméje volt a legtágabb s a legcsiszoltabb valamennyiüké közül, ám jelenhelyzetében még neki is mindinkább nehezére esett megsz rni és továbbítani az ezerfel l áradóbenyomásokat. Ha képes a tagolt gondolatokra, a n most bizonyára keser elégtételt érez. Amikorengedélyezték neki a szólást a vadásztanácsban, mindig rámutatott erre a gyönge pontra: aKhat'ul'Naathumnak nem voltak cascadisai, mentális kapcsolattartásra szakosodott specialistái, mint a régirendjének. Sura 'shtak volt, becsületgyermek: növendékévei els felét a Holdralép k egyik er dkavernájábanszolgálta le, s ott esett át a vadászok alapkiképzésén is. Jónéhány emléket rzött azokból az id kb l, fájókats örömtelieket egyaránt, melyek mind kitörölhetetlenül belevés dtek agyába s idegeibe, igy például nempáros kardokkal harcolt, a Birodalom si hagyományai szerint, hanem csatabárddal és nagy ritkán késsel,ez utóbbit általában a kegyelemdöfésre s a trófea megnyúzására tartogatta. De a Holdralép kt l kapta

örökül a spirálisan kígyózó hegtetoválásokat is, a bonyolult kacskaringókba rendez mintázatot, amely azegész testét beborította, tar feje búbjától a talpa homorulatáig. Egynémely ábrának b vös hatalma volt, akett shurok a bal mellén, amit most friss vér áztatott, ellenállóbbá tette a mérgekkel szemben, a köldöke aláhasított hullámvonal pedig medd vé szárította a méhét, viszont egyszer s mindenkorra felmentette a havitisztulás ny ge alól. Asszonyból enélkül nem lehet teljes érték vadászt nevelni, magyarázta neki annakidején a rend rituálisan megcsonkított t mestere. A t mester kettéhasított fejjel végezte az er dkaverna romjai között, akárcsak a Holdralép k pricomturja,válogatott test reivel együtt, a Fekete Özvegyek gyilkos és váratlan rajtaütése még annyi id t sem hagyottnekik, hogy - vereségüket elismervén - végrehajtsák magukon a torokmetszés szent szertartását. Halálbaküldték a közönséges növendékeket is, a fiatal kamaszleánynak és két fiútársának azonbanmegkegyelmeztek, az sök vére túl ritka portéka, semhogy oktalan elfolyassák. Sura shtaknaknyilvánították hát mindhármukat, s befogadták ket a saját rendjükbe. Az egyik fiú túl makacsnak bizonyult,ezért meghalt, a másikról kiderült, hogy a t mester bosszúcsírát metszett a b rébe, s a felismerés aKhat'ul'Naathum oktató mentorának az életébe került. A lány azonban nem viselt ilyen jelet magán, s id velaszszonnyá, vadásszá serdült. A harcokban tanúsított állatias vadsága tekintélyt szerzett neki, a férfiak,akiket a comrur szava az ágyába parancsolt, engedelmeskedtek ugyan, ám nem mindig örömmel.Huszonéves korára elismert mortel vált bel le, noha az sök nyelvét barbárul kerékbe törte, hatalomigéimégsem vesztettek erejükb l, a velük járó kínokat pedig gy lölköd vicsorral fogadta. Talán ezért nemnyomorodott bele még a tiltott mágiába, meglehet persze, hogy a b rén varasodé sebhelyek nyújtottak nekivalami rejtett védelmet, amelynek titka örökre sírba szállt a Holdralép k vén t mesterével. Halk, elkínzott vinnyogás hallatszott a sötétb l. Egy fiatal sequator húzódott kö-zelebb a borotvált fej

höz. Teljesen magánkívül volt: a szeme kifordult, a szája nyáladzott, alsó ajkát háromfelé harapta.- Mortel... - nyöszörögte elcsukló hangon. - Mortel! Sor Udunn... Az asszony viperatekintete rávillant, mélyzölden parázslott, akár a téboly üszke, vagy a mocsári láz.- Mikor támadunk, Sor Udunn? - hörgött az ifjú fegyveres. - Vér szálljon a szád ra, mikor?... Ha eszénél van, ha gondolkodni tud, a vad szem mortel talán válaszol neki. Hogy a támadásnak semmiértelme, amíg az elfeket véd láthatatlan aura fennáll. Hogy a közelébe sem tudnának férk zni azellenségnek, az viszont véres rendet vágna közöttük hatalomigéivel. Hogy a comtur szigorú utasítást adott:csak az személyes parancsára ronthatnak el a leshelyr l, ha bele rülnek is... így viszont csupán annyitfogott fel az egészb l, hogy a sequator megszólította, noha nem kapott rá engedélyt. Hogy a nevén nevezte,pedig rangban messze alatta állt. Hogy kihívást intézett hozzá a többiek el tt: kétségbe vonta véren szerzetttekintélyét, vitatta a falkavezér jogát, hogy döntést hozzon az ölés mikorja és mikéntje fel l. Csatabárdja a lába mellett állt, a falnak támasztva, de a fiatal harcosból nem veszett még ki mindenalázat: addig nem merészkedett, hogy kivont fegyverrel közelítsen hozzá, páros pengéi a hüvelyükbenmaradtak. így hát Udunn is a puszta kezével kapott a nyakához, élesre fent körmei összezárultak azádámcsutka körül. Más talán megelégedett volna egy egyszer metszéssel, vagy a gégef bezúzásával, amortel azonban alapos asszony volt: hosszában tépte ki az ifjú egész torkát. Fojtott sziszegése alighangzott emberinek, ahogy byzonb r csizmája a magasba lendült, s teli talppal nekizúdult a fuldoklósequator mellkasának. A többi vadász egyszerre csaholt föl, amikor arcátlan társuk hanyatt zuhant a hatszöglet kövekre. Fogakés pengék villantak hidegen, a s homályban nem mindig lehetett egymástól megkülönböztetni ket. Akövetkez pillanatban az rjöng falka összecsapott az elesett ifjú fölött. A mortel elhajította az ujjain lógó rojtos húscafatot, s hosszan, megigézetten meredt fekete körmeire.Aztán sebhelyes ajka hátborzongató mosolyra húzódott, és lassan nekilátott lenyalogatni róluk a vért. Asebesen föl-le járó kardokat, a posztóköpenyek sötétjét elmélyít nedves foltokat, a tágra nyílt pupillákbanvibráló elragadtatást pillantásra sem érdemesítette.Ett l majd megnyugszik a falka.Egy kis id re még.

12

Vyergas két kézre fogta a mara-sequort, függ leges tartásban az arca mellé kapta, és támadott.Harántirányú vágást irányzott az elf halántékának, de csak a megsebzett leveg sírt fel panaszosan apengééi nyomán, Aurri kígyószer fürgeséggel siklott félre a csapás útjából, s ívesen hajló kardja gonoszulmegvillant válaszul. Alattomos döfés volt, csekélyebb ellenféllel ott helyben végzett volna, a primortel abaljára szíjazott alkarvéd vel hárította, ám közben kibillent az egyensúlyából, s fél kézzel el kellett engedniefegyvere markolatát. Az úmahtar habozás nélkül kihasználta el nyét, benyomult a résbe, újra szúrtmásodszor, harmadszor is. Vyergas védekezésbe szorult, hátrálni kezdett, el bb jobbra, majd balra kaptaszakállas fejét, hogy elkerülje a sötétségben szisszen ezüstíveket. A rendben nemigen akadt hozzá

mérhet kardforgató, mesternek számított a mesterek között, csakhogy most olyan ellenféllel támadt dolga,aki nem tizenöt éve gyakorolta a vívás m vészetét, hanem több mint fél évszázada. A halandó énje, legalábbis, mert hogy mi mindent tudhatott a harcról az Éjben Kacagó, aki az söklegnagyobbjaival csatázott az óid kben, abba belegondolni is szédít volt. Vyergas a bal ökle köré csavarta a köpenye szélét, és széles ívben az elf arca felé suhintott vele.Hollószárny lebbent a fénypettyes éjszakában, a fekete selyemszövet aljába varrott ólomnehezékek ajégkék szemeket keresték, hogy örökre kioltsák hideg világukat. A primortel arra számított, hogy Aurri kitérvagy hátraszökken, mindkét esetben távolabb kerül t le, s újra érvényre juthat a mara-sequor nagyobbhossza. Az úmahtar azonban valósággal belelépett a csapásba, s kardja egyetlen villanásával csonkárahasította a feléje szálló köpenyszegélyt. A selyemburokba zárt ólomgolyók suhogva t ntek el a leveg bencikázó gyertyalángok között, gyors koppanások sorozata riasztott kongó ekhókat a láthatatlan bazaltboltozatalatt. Vyergas oldalra táncolt, s ezzel fél szívdobbanásnyi haladékot nyert. Gyakorlott mozdulattal fogást váltotta mara-sequoron, alulról felfelé haladó ívben megpörgette, s zömök testének minden erejét beleadvalesújtott vele. Durva, mesterkéletlen támadás volt, mell zött minden rátarti fmomkodást, a Könny lépt Néptörékeny csontú, keskeny vállú gyermekei ellen mégis gyakorta hatásosnak bizonyult. A hiequarck.lávag zben edzett pengéje kibírta ugyan a háromölnyi magasból rázúduló csapást, a markolatot tartó karazonban a legritkább esetben. Acél csendült acélon, kéken izzó szikrazápor szaggatta a sötétség takaróleplét. Vyergas vágása akárhasziklakövet ért volna, a keze könyékig zsibbadt belé, a visszarúgó markolatra tekert b rszíjak véresrehorzsolták a tenyerét. Aurri a Könny lépt Nép hagyományos véd pózában állt, jobb térdét megrogyasztva,bal lábát egyenesen kinyújtva hátrafelé, a levélforma kardot haránttartásban emelte magasra, a pengehátulja az alkarjához simult. A primortel mintegy kábulatban könyvelte el, milyen m vészi tökéllyel igazodik ahiequar felépítése az elftest arányaihoz: a borotvára köszörült fokéi éppen a könyökénél vette kezdetét, mégcsak fel sem karcolta b rét a hárításkor. H s mosoly fodrozta az úmahtar ajkát. Emberb r zekéjén zizegtek a hosszú gyöngyfonatok.- A szívedet akarom - mondta tisztán érthet en. Aztán kurta, fülsért en magas hangot hallatott, akár a vércserikoltás vagy az orkák vérre hívó füttyszava.Vyergas mellét pokoli görcs rántotta össze, mintha valamennyi izma rácsomózódott volna a bordacsontjaira.Annyi ideje sem maradt, hogy felhördüljön, miel tt elzáródtak volna a légutai. Védekezése teljesen ösztönös volt, nem éber tudata irányította, hanem a csupasz élnivágyás, az emberfajlegmélyebben fészkel és legellentmondásosabb szenvedélye.Ez vezérli a fuldokló reszketeg ujjait az útjába sodródó uszadékfa felé, ez riasztja föl álmából az alvót, haorgyilkos lépte neszez az éjszakában, ez munkál a kínpadon vonagló rab zsigereiben, amikor törötten-csonkán is megtagadja hóhéraitól a halálátjelent vallomást. Józan f vel nem tartotta volna képesnek rámagát, hogy ilyen er s védpajzsokat vonjon teste és lelke köré, érezni vélte, ahogy az ereiben lüktet vérbelesápad a kíméletlen szipolyozásba. Az egymásnak feszül energiák hangtalan robbanása szétvetette a két farkasszemet néz küzd felet, azelf az árnyak között megbúvó bazaltfalnak repült, a vadász teste öles fellegfátylakat kavart a vastagporrétegben, a hatszöglet asztaltömb h lt helyén.Csattanva ért földet, s egy pillanatra elfeketedett el tte a világ, hörögve nyeldekelte a szállongó bazaltport, sa bal arcába ékelt ezüstpók gyötr bben nyilallott, mint eddig bármikor. Csak a vakszerencse óvta meg attól,hogy lefejezze magát a jobbjában szorongatott mara-sequorral, amit görcsbe merevedett ujjai elfelejtettekelengedni. Orrából, szájából b ven ömlött a forró-piros vér, az si örökség hordozója. Tántorogva verg dött talpra, s a kezében tartott karddal vadul belekaszált a sötétségbe. Az évtizedeskiképzés talmi mázként hámlott le róla, majomlény volt ismét, bunkóját forgató barlanglakó, aki ellenségehalálát kívánja. Vagy tán rosszabb is annál, hiszen az satyái nem mind születtek emberalakban... Szétharapta bal hátsó zápfogát, és folyékony tüzet köpködött a körülötte kavargó homályba, mit semtör dve azzal, hogy elpocsékolja egyik titkos fegyverét. A szentjánosbogárként röpköd gyertyasziporkákriadtan menekültek a közeléb l.- Umahtar - üvöltötte rekedten. Ajkán apró lángnyelvek ugráltak, feketére égették, ráperzselték cápafogaira.- Megöllek, úmahtar!Valahonnan a táncoló porfátylakon túlról kísérteties, bomlott kacaj válaszolt neki.

13

Most, hogy a mérget g zölg bannarák nyúlós posvánnyá omlottak össze, a csata mérlege a tizenegymegmaradt apostol javára billent. A makacsul záporozó nyílvessz k távol tartása már nem igényelt akkoraösszpontosítást, elegend volt hozzá egyetlen elf is, egy büszke tartású, szálas harcos, aki fél arcátlombzöldre festette, selymes-barna hajába pedig emberi koponyákról lemetszett trófeafürtöket font. a

gy közepére húzódott vissza, a száradó fejekkel ékes kútkáva mellé, szabaddá vált társai pedig sorravadászták le sújtó igéikkel a gyilokjárón cikázó saggitorokat.Prédales héjaként vijjogtak a bástyafalak felé, amerre hangjuk szállt, ott erek nyíltak, csontok hasadtak,ferdén vágott szemekben lobbant utolsót az élet sárga lángja. A rendház bazaltkövekb l rakott védfalavalóságos romhalmazzá vált már, helyenként fekete salakká rölte az si szózatok varázsereje. Az egyik k rakás tetején ekkor megtermett férfialak magasodott fel. Körvonalai beleolvadtak az égboltozatsötétjébe, ám az ibolyaszín elf-szemek így is felfigyeltek rá. Valóságos óriás volt, széles vállú, szikár,csontvázsovány. Haja tüskebozótként ágazott szerteszét roppant koponyájáról, kurta varkocsokba kötötte,amiket aztán sárral és mésszel tapasztott kemény-merevre. Tekintetét árnyékba borította a vaskos,el reugró homlokeresz. Meztelen volt, s távolról nézve úgy t nt, mintha rühös vagy ótvaros lenne, b re -vagy irhája - száraz pikkelyeket vetett, s tenyérnyi foltokban hámlott róla a karján, a combján, izmokkalkötegelt nyakán. Hatalmas termetéhez képest megdöbbent fürgeséggel mozgott, ahogy fölállt,körbefordult, célra emelte irdatlan íját, egyetlen pillanat m ve volt csupán. Az apostolok azonnal megérezték az új ellenfélb l sugárzó fenyegetést, szívdobbanásnyi id be sem telt,máris négy hatalomige süvített rikoltva a k rakás felé. Az óriás megrendült, mint a páncélos lovagok, hataglócsapás sújt le rájuk, de nem rogyott össze vért okádva, nem fordultak ki a tagjai, nem nyíltak feketekráterek a szeme helyén. Párjanincs ereklyét viselt, a rendház egyik féltve rzött kincsét: egy eleven sr llenyúzott pikkelyirhát, amely ezernyi éhes-mohó kaccsal gyökerezett a húsában, s minden lélegzetvétellelszomjasan habzsolta a benne lángoló életer t.Kevés vadásznak sikerült levetnie, ha egyszer magára öltötte, éles pengék szükségeltettek hozzá, s aboncmester minden tudománya. Ám az ereklye csaknem tökéletes védelmet nyújtott a hatalomigékkelszemben, és a tagbaszakadt saggitor, kasztja legszívósabbja és leger sebbje, kész volt az életévelmegváltani a rend diadalát. A negyedik apostol fürgébben f zte a gondolatait három társánál, vagy egyszer en csak a szeme voltélesebb, és idejében rádöbbent, mit lát. Mindenesetre nem a csontos vállú emberóriásra irányoztahatalomigéjét, hanem a magába roskadt k rakásra a talpa alatt. A saggitor azonban jól választotta meg,hová álljon, a mállatag törmelékhalmot, egy hajdan-büszke torony szomorú maradványát, már nem lehetetttovább rombolni, kavicsokká omlott percekkel azel tt. A vijjogó kiáltásra mindössze annyi történt, hogy abazaltsalak kissé megcsuszamlott alatta, ám nem azért tanult vadásznak hosszú esztend kön át, hogy ezt azavaró tényez t ne tudja kiegyenlíteni néhány gyakorlott térdmozdulattal, súlypontja könnyedáthelyezésével. És a következ pillanatban rajta volt a visszavágás sora. Az íj, amit hatalmas markában tartott, semmiben nem maradt el a testét borító pikkelyirha mögött.Gyöngébb férfi megemelni sem bírta volna, roppant ívét emberi csigolyacsontokból enyvezték összevalamikor rég, elfeledett haj tó vadászatok trófeáiból. A fegyver sibb múltra tekinthetett vissza, mint aKhat'ul'Naathum maga.Ezerkétszáz évvel ezel tt került a rend kincstárába, azokban az id kben, amikor a Fekete Özvegyek -ifjabbak és balgábbak lévén - még vállaltak kontraktusokat az sök csekélyebbjeit l, akik leereszkedtek azutódfajokkal folytatott tárgyalásokig.Megbízójuk számára minden bizonnyal afféle bosszantó kacat volt, haszontalan csecsebecse, amib ltizenkett egy tucat, a Khat'ul'Naathum vadászai azonban áhítatos tisztelettel kezelték a fegyvert, amelynem egy háborújukban a mérleg nyelvének szerepét játszotta, egymagában tett különbséget gy zelem ésvereség között. Bíborszín energia sistergett végig a csigolyaíven, amint útjára bocsátotta a szárnyaló halált. A feketenyílvessz dalolva szállt a leveg ben, vérvörös csóvát húzva maga után, s amikor elérte az elfek véd falát,úgy hasított belé, mint izzó acélt az eleven húsba. Hat, nyolc vagy kilenc akarattal talán nem birkózottvolna meg, de eggyel bizonyosan. A lombzöld arcú apostol hang nélkül fordult ki a nyeregb l, a gyilkosmogyorófaszár a torkát ütötte át. Odafönt a k rakáson az óriás saggitor kezében újabb nyílvessz termett, smár ajzotta is az íját, halálnál biztosabban, villámnál sebesebben. Az egyik elf- egy feketén lobogó hajú asszony, homlokán az átdöfött tenyér s az aranyforrás jelével - kétlábra állt a kengyelben, s metsz hangon elsikoltotta magát.Éles kiáltása vel kig vágott, szúrós könnyeket csalt a lesben álló vadászok szemébe, összerántottatarkójukon a b rt. Az öles termet íjász mozdulata félúton megakadt, egy pillanatra szobormerevvé dermedt,ahogy a pikkelyirhában szunnyadó er k birokra keltek a rettenetes hatalomigével. Két szívdobbanásra ráhordómellkasa foszlányokra robbant, a rühes fekélyként rátapadó ereklyével együtt, s vérzuhatagbanhanyatlott hátra az alaktalan törmelékdombról. Csigolyaíja koppanva hullott mellette a bazaltkavicsokra.Egyetlen kar sem nyúlt utána: a Fekete Özvegyek harcosok módjára vállalták a halált, de nem esztelenül.Márpedig az si fegyvert a pikkelyirha védelme nélkül az egész rendházban csak a comtur, Vyergas éstalán Udunn érinthette volna meg, a többi vadász keserves kínok között lehelné ki a lelkét, mindjárt az elspercben.

Ám a meger ltetés soknak bizonyult a hollóhajú elf számára is. Amikor visszazökkent a nyeregbe, mindenszín kiszaladt az arcából, mintha még a tetovált ábrák is megfakultak volna a homlokán. Egyetlen élénkpirosvércsepp buggyant ki a szája sarkán, aztán a szeme tágra nyílt, és lassan lecsúszott a lova hátáról, hogymozdulatlanul terüljön el a fekete kövezeten. Nyílzápor csapott a túlél apostolokra, foghíjasán bár, de minden korábbinál ádázabb haraggal: amegmaradt saggitorok mindenfelé el ugráltak búvóhelyeikr l, hogy bosszút álljanak bajnokuk haláláért. Azelfek talán rendezhették volna soraikat, talán lett volna idejük rá, hogy megújítsák maguk körül a véd aurát,ám ebben a pillanatban körös-körül felcsapódtak a rejtekaknák álcázott fed lapjai, és özönleni kezdtek azudvarra a csatamámorban rjöng vadászok, élükön egy üvölt fúriával, aki míves harci bárdot lengetettjobbjában, s ezekben a percekben inkább tetszett túlvilági lénynek, semmint halandó asszonynak.

Egy. Udunn szívdobbanásai hosszan visszhangzó ólomkondulásokká lassultak, ahogy az ellenség felé rohant ahatszöglet bazaltlapokon. Elméje valamely eldugott zugában tisztában volt vele, hogy szélvészként viharzika koponyakávás kúthoz, ahol a tetovált kép lovasok várakoznak rá, acélhidegen villogó halállal a kezükbens a szemükben, mégis olybá t nt neki, mintha a leveg nyúlós mézharmattá s södött volna körülötte, s álmatag lomhasággal úszna benne, akár a krákok és a méltóságteljes narválcetek a Földalatti óceán sötétmélységeiben. B rcsizmás lába megérintette a talajt, térdben behajlott, elrugaszkodott: csupa vontatottan lebegmozdulat, es áztatta lidércbalett az álmok semmibe vesz színpadán.Kett . A rúnákkal maratott lapú csatabárd könny nek és légiesnek tetszett a markában, mintha testének szervestartozéka lenne, végtag-nyúlvány, alkarja folytatása. És ez így is volt jól: máskülönben messzire hajítottavolna, hisz most önkezével vágyott vért ontani, otromba segédeszközök nélkül, a fogaival és a körmeivel,született vadász módjára. Fújtatott, vicsorgott, kurrogó morgás szakadt föl a torkából. Egész valóját vadállati kéj öntötte el a tudatában megfogamzó gondolattól, édesebb és bizserget bb, mintamit férfival - férfiakkal - valaha átélt.Ölni fog!Három.Két újabb nyereg ürült meg, két trófeától fosztották meg a saggitorok dühödt darazsakként zümmög nyilai.Kés bb majd megbünteti ket az orcátlanságukért, egyel re a préda a fontos, az élett l zamatos, vérforróhús, amelybe belemélyesztheti f részes fogait, s mohón nyeldekelheti az átharapott erekb l szerteáradó,

szeríz nedveket. Nem menekülhetnek el le. a végzet. A beteljesed sors. A Kosfejes Úr sárga torkú angyala.

Négy. Elpattanó csontok recsegtek körülötte, falkatársak rikoltottak élesen. Nem a fájdalom csalta ajkukra akiáltást, hanem a düh, a tehetetlen harag, hogy lám, a szárnyas szavakkal rájuk csapó halál méltatlanulbánik velük, megtagadja t lük a h n áhított mámort, az utolsó ölés örömét. Feketeruhás alak hemperedett Udunn elé, szilánkokra tört koponyája véres csíkot hagyott abazaltköveken. Oda sem nézve ugrotta át, ami nem élt, nem harcolt, nem lélegzett, az most nem tarthatottszámot a figyelmére.Öt. Nem pazarolta a leveg jét az sök tudományára: ami energiája csak volt, mind láthatatlanul lüktetpajzsokba csomózta maga körül. Vijjogó hatalomige süvöltött felé, s porladt értelmük-veszve zenghangzatokká a védm vein. Falkatársai zömét ott helyben kizsigerelte volna, a leger sebbek bénán, vakonvagy törött tagokkal hanyatlanának el. Neki azonban - az lévén, aki - nem árthattak a csekélyebb szózatok.Hat. Aki a sújtó igét az imént útjára küldte, keskeny csípej , ezüsthajú elf volt. Zöldarany tunikája elölcsupaszon hagyta sz rtelen mellkasát, az izmain átf zött három szarvasín büszkén hirdette, hogyháromszor állta ki ép ésszel a Révedések Ünnepén a rituális fájdalompróbát. Ibolyaszín szeme mostUdunnra lobbant, s felismerés villant benne. Tudta, kivel áll szemben, tudta, miféle vér folyik a borotvált fejasszony ereiben. Ajka máris formálni kezdte egy másik, egy hatalmasabb ige els szótagjait, ha az elnem volt elegend , ez már bizonyosan az lesz.Túl messze volt Udunntól. Legalább két szívdobbanásnyira.Hét. Árnyék borult a mortelre, s vitorlázott tova méltóságteljes lassúsággal. Egy vadásztestvér szárnyalt aleveg ben, kiterjesztett karjai között úgy lebegett a köpeny fekete selyme, akár a denevérlebernyeg.Embert l nem telhetett ki ekkora ív ugrás, ám az evez hossznyi láb, a hátrafelé ízesül térd, a négyirányban szétágazó talpon kifeszített vércsekarnok másfajta származásra vallottak. A vadász káoszfattyú

volt, tisztátalan örökség hordozója, ha anyja ezen a síkon született is, az apja egy másikon, egysötétebbiken. A borotvaéles vércsekarmok az ezüsthajú elf állkapcsába vájtak, összerándultak a halánték fel l,kifordították gödrükb l az ibolyaszín szemeket. Az apostolnak torkán rekedt a hatalomige, hátrabukott a lovafarán keresztül, s a selyemb l sz tt denevérszárnyak összecsaptak karcsú teste fölött.Nyolc. Hófehér cs dör ágaskodott Udunn el tt, acéllal vasalt patái a leveg ben kapáltak. Amortel lebukott el reés jobbfelé, csatabárdja vicsorgó pofáját az állat szegycsontjába vágta, s egyetlen mozdulattalvégighasította a horpaszáig. A ló fájdalomnyerítése már-már emberinek tetszett, a hasa alól el ugró Udunnazonban ügyet sem vetett rá.Sem vele, sem lovasával nem kellett többé foglalkoznia, fegyvere átmetszette az alsó nyereghevedert is, saz elf most egyensúlyát vesztve zuhant a nyomában törtet vadászok közé.Kilenc. Valami villant, valami szisszent, s Udunn vállán hosszan vörösl seb nyílt egy lesújtó hiequar nyomán. Azörvényl forgatagban csak egy ló reszket oldalát látta maga el tt, egy tegzét, egy nyerget, egy zöld-aranyposztóba bújtatott lábat. Meglendítette véres csatabárdját, s az ütésbe inas testének minden erejét beleadta.A rúnákkal vésett acélpofa átharapta a hengerforma b rtokot, a benne zörg nyílvessz köteggel együtt, scsikordulva akadt meg a combcsontban. Meleg folyadék fröcskölt a mortel arcába. Sikoly harsant.Tíz. Udunn tenyerén szegecselt b rszíjak feszültek keresztben. Ha akarta, sem vethette volna le ket, aszegecsek bele voltak csavarozva a kézcsontjaiba. A szeme sarkából vette észre a másodjára is lecsapnikészül hiequart, magasra kapta hát szabad karját, s nyitott tenyérrel fogta fel a vágást. Fém csendültfémen, szikrák pattogtak. A mortel kirekesztette tudatából az idegein végigparázsló fájdalmat, s egy kurtacsuklómozdulatot tett, az ívesen hajló pengééi megakadt a szegecsfejek kereszthornyai között. Másik kezével a csatabárdnak feszült neki. A csontba ékel dött vágólapot nem tudta kiszabadítani, denem is ez volt a szándéka. A fegyver nyele felül háromujjnyi acéltüskében folytatódott, és ahogy csavarintottrajta egyet, ez a tüske átdöfte a nyerget, s teljes hosszában beleszaladt a ló oldalába.Tizenegy. Az elf nem eresztette el a kardját, az élete árán sem, és ez lett a veszte. Amikor a halálra sebzettcsatamén kid lt alóla, Udunn a hiequarnál és a combcsontjába akadt harci bárdnál fogva emelte ki anyeregb l, a zömök kis asszonytestben irtózatos er lappangott, s a b rét behálózó hegtetoválások ezt csakmegsokszorozták. Rekedt nyögés szakadt fel a mortel sebhelyes ajkáról, amint nagy ívben körbelendítetteellenfelét, s csontrepeszt er vel a fekete bazaltlapokhoz vágta. Az apostol gerince száraz reccsenéssel törtketté, mint a korhadt ág, ha csizmatalp tipor rá.Tizenkett . Héjaként rikoltó hatalomige sújtotta hátba Udunnt, miel tt ideje lett volna kitépni fegyverét avégvonaglásban rángó ellenfél testéb l. Ahhoz nem volt elég er s, hogy összemorzsolja, ahhoz viszontigen, hogy a leveg be emelje, negyven lépésnyi távolságra repítse, s üres dióhéjként csapja az étkez házkomoran magasodó homlokzatához, a torz pózokban rothadó trófeák közé. A mortel ázott szalmabábgyanánt bucskázott a fal tövébe, sötét, alaktalan folt maradt utána a hatszöglet bazaltlapokon.Tizenhárom.Udunn szeme lassan résnyire nyílt, törött bordavégekt l átfúrt tüdeje hörögve küzdött minden kortyleveg ért. Sebeib l b ven ömlött a forró-piros vér, az ölés vágya azonban mit sem csillapult benne, hatehette volna, újra megindul a koponyakávás kút felé, torkokat tépni, csontokat zúzni, eleven hústmarcangolni. Alig maradt ép porcikája, de tudta, hogy nem fog meghalni. A b vös erej hegtetoválások mármegkezdték rajta munkálkodásukat, gyógyító bizsergés járta át egész testét, ahogy sorra összeforrtak azelfeslett erek, helyükre ugrottak a kifordult ízületek, eredeti alakjukba rendez dtek a szétszóródottcsontszilánkok. Az apostolok száma négyre fogyatkozott, lovaikat valamennyien elvesztették.Egyiküknek sikerült újra felállítania a véd aurát, egy másik - alig több felismerhetetlenre zúzott roncsnál -hatalomigékkel gyógyította magát a kútkáva fedezékébe húzódva. A harmadik tucatnyi sebb l vérzett, ámtetovált arcán fagyos nyugalom ült, miközben karddal és szavakkal sújtotta halálra a körülötte csaholóvadászokat. Az utolsó apostol levedletté magáról halandó alakját. Lángvörösen izzó lávakolosszusként magasodott azudvar közepén: roppant öklei csóvákat hasítottak a s homályba, az elg zölg es cseppek szürkepárafátyolba öltöztették. A testét ér pengék sisteregve fémcsonkká olvadtak, semmiféle kárt nem tévebenne, ám az csapásai nyomán forrón fröccsent szét edzett acél, sötét selyem és eleven hús egyaránt. Vissza, vadászok! A comtur kísértethangja parancsolóbb volt, mint valaha. A ti órátok letelt.

Az életben maradt sequatorok elszakadtak ellenfeleikt l, s az udvar sötétjében szétszóródva szaladtak arejtekaknák hívogatón ásító torka felé. Kevesen voltak -jóval kevesebben, mint ahányan rohamra indultaknemrég a kút véd i ellen -, újabb veszteségekkel azonban már nem kellett számolniuk. Visszavonulásukat azok a falkatársaik fedezték, akik a comtur szellemparancsára sem bírták legy rnimagukban az ajzószerek hozta csatamámort.

15

A koponyadíszes kút szélesre nyitotta tátongó száját, és folyékony sötétséget okádott magából. Nemközönséges sötétség volt ez, mint a csillagtalan éjszaka Sramsass-Daqkínban, vagy a földmély örökhomálya, az anyag síkján akármerre téved a vándor, mindenütt megtalálja valahol a fénynek egy eldugottszikráját, ha másutt nem, hát a saját kebelében. Ez a sötétség viszont valami teljesen idegen ésfelfoghatatlan dolog volt, nem is annyira a világosság hiánya, inkább szöges ellentéte, szavakat találni nemlehetett rá, hiszen nem err l a világról származott. Cseppfolyós fodrokban bugyogott el a kútkáva mögül,meggy lt és megs södött a díszéül szolgáló koponyákban, majd tapogatózó nyúlványokat fecskendezettszét az udvaron mindenfelé. A sebesült apostol, amikor megpillantotta maga fölött az alvadtan vonaglócsápokat, némán behunyta ibolyaszín szemét, és felkészült a halálra. Igyekezete azonban korai volt még, ha helyzetmegítélése hosszú távon nem is csalta meg. A sziromszerformákba bomló, majd újfent magába roskadó sötétség nem t kereste. Az indázva egybefonódónyúlványok hosszúkás rajtokra szakadoztak, meg-megremegtek a h vösen szemerkél es ben, aztántürelmes polipkarokként kezdtek vonaglani a negyedik apostol, a lávává lényegült szörnyalak felé. Az elf-lény megérezte a fenyeget veszedelmet, bár háttal állt neki. Megfordult, szembenézett a formátlansötétséggel. Két mozogni tudó társa oldalazva, lassú léptekkel megindult felé, azonban egy parázsívkézmozdulattal megállította ket.Mindenki ösztönösen megérzi, ha olyan viadal el tt áll, melyet segít k nélkül kell megvívnia. A sötétség szapora hullámokat vetett, és körülfolyta ellenfelét. Mozgásában volt valami rettenetesmagabiztosság, a sziklát kivájó vízér önbizalma, az a fajta gy zelemtudat, ami az emberi képzel er tmeghaladó türelemb l táplálkozik. .Közönséges halandó bizonyára a puszta látványt sem lett volna képeselviselni, a gy homálycsápokból sugárzó néma fenyegetést, ámde az Éjben Kacagó apostolai nemvoltak közönséges halandók. Az elf-lény els szavára sugaras lángbarázdák száguldottak végig a lüktet sötétségen, fakó füst szállt föla nyomukban, ahogy sziszegve enyésztek semmivé a fodrosra szakadozott peremeken, vagy t ntek el akútkáva torkában. A túlvilági szörny összerándult, hangtalan sikolyt hallatott. A következ pillanatbantomboló örvényben csapott össze az öles t zalak körül, vadul tépve-szaggatva róla a lángokat, egyre csakazon igyekezvén, hogy magába fullassza vörhenysárga fényét. Az apostol bátran fölvette a harcot. Ökölcsapásai tátongó árkokat hasítottak a sötétségbe, a szájábólfuvalló lángok csíkokra szabdalták, r ten izzó ereket sz ttek belé. Magányos sziklaszálként magasodott afekete hullámverésben, mely már-már összecsapott t zkoronás feje fölött, majd meghátrált, visszahúzódott,hogy er t gy jtsön az újabb rohamhoz. A félelmetes homály hideg nyelvekkel nyaldosta körül, ostorosnyúlványokkal cserdített felé, cseppekre váló zuhatagokban ömlött rá felülr l. Egyel re még elhárította atámadásokat, ám a visszavágáshoz nem maradt ereje, s mozdulatai mind lankadtabbá váltak, fénye egyrehalványabban parázslott. Ekkor a sötétség elszánta magát a végs rohamra. Tajtékos förgetegként rontott a lángoló lávalényre,homályhabot fröcsögve, fekete nyálpermetet okádva, mintha az egész rendházat magával akarná söpörnivalami túlvilági, fagyos-rideg bugyorba.Az apostol egy kurta pillanatra állta az ostromot, aztán megingott, féltérdre hullott, vakon sarabolva öles

zkarjaival. Ég hasadékok nyíltak a sötétség cseppfolyós szövedékében, s forrottak össze mindjártnyomtalan, a rettenetes ár átcsapott az elflény felett, kavargó felszín homálygubóba zárta, amely alól mégmindig dacosan világolt a vörhenyes izzás. Szívdobbanásnyi id re úgy t nt, mintha az apostol még egyszer,utoljára összeszedné magát: fölegyenesedne, szétvetné roppant karjait, s lerázná magáról a nyúlóscsápokkal rátapadó halált. Ám azzal, ami a kút mélyér l el tört, még az hatalma sem vetekedhetett: asötétség foszlányokat vetve felfortyant, visszaörvénylett önmagába, s a sárgásvörös fény pislogva kilobbant,mint élkoppantott kanóc végén a gyertyaláng. A három megmaradt elf komoran figyelte, amint a túlvilági homályszörny lomha, elégedett hullámzássalmegindul vissza, a koponyákkal ékes kút felé. Mozdulataiban, ahogy lustán elterpeszkedett a hatszögletköveken, ahogy húsos rozettákra bomolva végignyaldosta a fekete bazaltot, volt valami önelégült, valamijóllakott.Ölebként tartott gyíkok vonulhatnak haza így langymeleg vackukra, ha vége az etetési id nek, s degeszretömték hasukat a kövérre hizlalt mocsári pondrókkal.

Egyik apostol sem mozdult, amíg a cseppfolyós sötétség vissza nem szivárgott a kút mélyére, maga utánhúzogatva utolsó nyúlványvégeit is. Tudták, mi történt itt: teljesedésbe ment egy szigorú kötés, a szerzfél elvégezte feladatát, megkapta járandóságát. Ha megzavarnák, ha bosszúvágytól hajtva fegyvert vagyigéket emelnének rá, kontraktust sértenének, s népükre idéznék a Túlsó Síkok haragját. Valahol mélyen a föld alatt, egy boltozatos terem kongó félhomályában, hanyatt feküdt pentagrammájábana bíborsujtásos kaftánt visel beavatott. Mindkét szemére megvakult, s füléb l, orrlyukából vékony patakbanszivárgott a vér. A sietségért csaknem az életével kellett fizetnie: a Túlsó Síkok lakói nehezenzabolázhatóak, s a leghatalmasabbat szólította fel közülük, akit csak néven nevezni mert. Hajszálon múltcsupán, hogy az er k párharcában kerekedett fölül, s az apostolé helyett nem az lelke szállt sikoltvakárhozatra. A démonlovas opálossá homályosult szeme körül a festett minták zavaros színegyveleggé mosódtakössze: eláztatta ket a homlokáról szakadó veríték. Az ajka viszont... az ajka, ha ráncosán, cserepesrerepedten is, de mosolygott...

16

Vyergas bal arca hosszában kettéhasadt. Ha nincs a rúnapók, ott helyben halálát leli, ám az ereklyetörhetetlen ezüstje felfogta a fejének irányzott kardcsapást, s bár nyolcágú kínnal nyilallt a húsába, az életétmegmentette. A zömök férfi hátraszökkent, s felköhögött a torkából egy igét, amely eltünteti a lepleket, s messzireriasztja az elmével játszó fantomokat. Ejthette volna hatalmasabban is, ám az imént veszedelmesenmegcsapolta a vérében szunnyadó energiákat, s tudta jól, hogy takarékoskodnia kell a tartalékaival. Csakremélni merte, hogy nincs ezzel másképp az úmahtar sem, s a b vige, amelynek oltalma alá húzódott, acsekélyebbek közül való. Igaza volt. Gy lölten ismer s körvonalak bontakoztak ki a porfátylas homályból, ahogy az elfr l lemállott aláthatatlanság véd máza: táncosan szökell lábak, karcsú derék, keskeny vállak, jégkék szempár azaranyló hajfürtök alatt. És persze a kard, a f zfalevélként hajló hiequar, melynek ezüsttel futtatott pengéjénmost friss vér gyöngyözött.- Ölj meg, kicsiny ember! - susogta Aurri, mosolyra húzódó szája szögletében gúny és rület bujkált. - Öljmeg, itt vagyok! És támadott, mozdulatai kecsesen egymásba folytak, olajozott átmenetekkel, könnyedén és tetszet sen,akár a hulló falevelek tánca az szi szélben, ha Káosz-Raddaq dérharmattal borítja a tarka lombokat.Minden lépésében, minden fordulatá ban a halk halál dalolt. Vyergasnak nem volt érkezése méltányolni az elf vívóstílus eleganciáját. Összeszorított fogakkal hárítottaa záporozó csapásokat, egyiket a másik után. Érezte, hogy sikerült átvennie az úmahtar ritmusát, s ezjavára szolgált, bár egyszersmind másodrangúságának elismerése volt, máskor szokta diktálni azellenfélnek a párbaj ütemét. Most azonban örült, hogy ennyire jutott, s a gyomra mélyén jégdarabbá fagyógy löletet egyetlen végs kitörésre tartogatta, tudta jól, hogy ha akkor nem ragadja magához akezdeményezést, soha többé nem lesz rá esélye. Magabiztossá kell tennie az elfet, elhitetni vele, hogyerejevesztett báb , akivel kedvére eljátszadozhat. Ha végérvényesen meggy dik róla, el bb-utóbbhibázni fog, a g g mindig rossz tanácsadó.És ennek az ellenfélnek nem is igen van más gyönge pontja. Félrelépett egy csapás el l, oldalra kapta a fejét, karddal hárította a következ t.Kisebesedett tenyerében érezni kezdte a mara-sequor súlyát, a párviadal hosszúra nyúlt, a fáradtságalattomban nyújtogatta felé lankasztó csápjait. Még le tudta rázni ket, hisz primortel volt, kérges szívveterán, megszámlálhatatlan csata gy ztese, de sokáig nem bírja már, végesek az er i is. Ha csak a pengék ezüstösen cseng játékára figyel, nem veszi észre a dönt pillanatot, Aurri túl jó harcosvolt, semhogy a vívótechnikájával elárulja magát. Ám a rúnadíszes ezüstpók, amely oly sokszor mentettemár meg az életét, ezúttal is a segítségére sietett. Az elf aurája mindeddig szikrázó azúrkék volt, fekete-vörös erekkel átsz ve, most azonban hirtelen lüktetés reszketett rajta végig, s amerre a körkörös hullámtaréjelhaladt, bíborlila ragyogás terjedt szét a nyomában, magába olvasztva mind a többi árnyalatot.A g g színe. A dölyfös önbizalomé, a diadal feltétlen tudatáé. Erre a pillanatra várt Vyergas, tüdejéb l rekedt vartyogás bugyogott fel, artikulálatlan hangok zavarosegyvelege, melyb l a saját füle is alig hallotta ki az sök nyelvének hörg salakká torzult szavait. Mindenmaradék energiáját ebbe a hatalomigébe s rítette, ügyet sem vetve kizsigerelt teste kétségbeesetttiltakozására. A fájdalom émelyít volt, az egész bazalttermet vörösl ködbe vonta körülötte, forrólángbarázda hasította végig a torkát, a hangszálait, hátsó zápfogai szilánkokra törtek. Vér és epe fröcsköltleperzselt ajka mögül, ahogy a tiltott szózatot a világra okádta. Érzékelte, hogy Aurri azonnal felvonja védpajzsait, talán áttörhetett volna rajtuk ezzel a végser feszítéssel, de nem vállalta a kockázatot. A hatalomige nem az ellenfeléré, hanem rá magára fejtette ki

hatását, mintha folyékony láva ömlött volna szét az ereiben, mintha emészt hev máglya lobbant volna fölvéres homloka mögött.A semmib l támadó energia szétáradt egész testében, végigbizsergette minden tagját, minden porcikáját,úgy érezte, elevenen fog elhamvadni, szíve majd kiugrott a bordái közül. Puszta kézzel ütötte félre a hiequart, a míves elf penge kertébe hajlott, középen megtörött, álomszerrenyheséggel vált két darabra. A pusztulását kísér éles csendülést Vyergas mély, vontatott dübörgésnekhallotta. Az egész világ lelassult körülötte, az el bb még oly fürgén cikázó fényparányok mézbe ragadtlegyek módjára vonszolták magukat a sötétségben. Látta, hogy Aurri ajka megmozdul, hangokat formál. Egyetlen szavába kerülne csupán, hogy lefoszlassaellenfelér l az sök bubáját, és ezt a szót egyetlen szívverés alatt ki tudja mondani. Csakhogy a primortelszíve most tízet dobban, míg az övé egyetlenegyet. Az els kardvágás a vállán érte az elfet, széthasította a kulcscsontját és a nyaki üt erét. Furcsánmegrogyott oldalra, a seb körül sötét vércseppek jelentek meg, és sugarasan szétágaztak a leveg ben,folyékony csíkokat húzva maguk után. Lomhán nyiladozó halálvirág, hiú remények és si sérelmekfeledtet je. A mara-sequor ugyanarra a sorsra jutott, mint az úmahtar kardja, nemcsak tízszerte gyorsabban, tízszerteer sebben is sújtottak le vele, s ezt a megterhelést a földmélyi kohókban edzett acél sem bírta ki.Borotvaéles, körömnyi fémszilánkok forogtak a félhomályban méltóságteljes lassúsággal. Vyergas kirántottaa sebb l a fürészesre tört vég csonkot, kurta mozdulattal az elf gyomrába szúrta, majd elengedte amarkolatot. Aurri lebegve ereszkedett a bazaltköves padló felé. Válla és hasa körül álmos vérkoszorúk bontogattákcseppfolyós szirmaikat, az elmúlás indás-kacsos mintáit sz ve a leveg be. Volt valami lélegzetelállítóangyönyör a látványban, a hanyatlófélben lév testen r tvörös orchideák nyíltak, bíbor lótuszkelyhekszökkentek szárba, nedves eleven rózsaporzók bólogattak. A kép hátterét az asztrálaura magasztosragyogása szolgáltatta: egymásba olvadó színek és alakzatok, cinóberrel hártyázott azúrkék, opálosancsillogó sz zfehér, s az a különös, megfoghatatlan árnyalat, amely a hamuba fulladó lángnyelvek emlékétfodrozza körül olykor, ha ért szem figyeli. A tünékeny idomok és formák reszketeg harmóniája minden közönséges szemlél számára rejtve maradtvolna, Vyergast azonban lelke mélyéig megrendítette, véresre marjult torka furcsán összeszorult. Ez azigazi, hamisítatlan szépség, gondolta könnyes szemmel, miközben közelebb lépett az elfhez, s mutatóujjakönnyed nyomásával beroppantotta a homlokát. A halál esztétikája. Különös érzés fogta el, részben költ i elragadtatás, részben misztikus révület, részben egyfajta szellemiorgazmus. Azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat, ám az id múlását még az sök tudománya semtartóztathatta fel, legfeljebb féket vethetett rá. Aurri egyre közelebb került a hatszöglet bazaltlapokhoz, alevélforma hiequar kicsúszott ernyed ujjai közül, szabadon úszott a leveg ben. Az asztrálaurávalegybemosódó vérvirágok mind bonyolultabb alakzatokba rendez dtek, nemsokára tartásukat vesztik, ésmagukba roskadnak. Vyergas elhátrált kissé, hogy ha a gátjait szétszaggató id hullámverése újra rázúdulmajd, ne sérthessék fel a szerteröpköd fémszilánkok. Tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le alegy zött úmahtarról, hosszúra nyújtott haldoklása remekbe szabott m alkotás volt, az keze m ve, amit alegvégs kig ki akart élvezni. Távoli, halk nesz ütötte meg a fülét, acélszürke szemöldöke ráncba futott. Amíg a hatalomige hatása alattállt, csak a legélesebb és legmagasabb hangokat hallotta, azokat is lomha-mély robajlásként csupán.Többet nem érzékelne Aurri halálsikolyából sem. Ez azonban valami más volt: szaggatott, rikoltó nevetés, atéboly mákonyos ízével teljes, mely messzire cseng a fullasztó sötétben, és nem szab neki korlátokat az

sök tudománya. Pillantása az elf bezúzott homlokára tévedt. T zvörös kövirózsa virágzott ki rajta, szertekígyózólevélfonatai besz tték és magukba nyelték mind a büszke krónikásjeleket, egy kivételével. A lángoló szív továbbra is dacosan izzott a vasbéklyó börtönében, konokul rizte fényét, bár az úmahtarélete vérszirmokban bimbózott el körülötte. És Vyergas ekkor végre rádöbbent, mit hall.Mallior kacaját.

17

A három megmaradt apostol egyike összeesett a rendház udvarán, az ujjai közül kiforduló hiequar csengvehullott a hatszöglet k lapokra. Iszonyú rángógörcsök szaggatták az elf törékeny testét, ajkáról bomlott,vonító nevetés fakadt, titkos visszhangokat riasztva a szellemsíkokon. Két társa összenézett fölötte. Szólni nem szólhattak egymáshoz, hangszálaikat lefoglalta a véd aurahatalomigéinek folyamatos intonációja, ám egybevillanó tekintetük önmagáért beszélt. A harmadik apostolLy'Shematenel volt, örökösödésb l kizárt ágyasgyermek, de az si vér hordozója. Arca mélyvörös pírbanégett, mintha lázlob gyötörné, vagy gyulladás fészkelne benne. Ahogy figyelték, ráncokba gy

homlokán bonyolult körvonalak bontakoztak ki, teltek meg színnel, tartalommal: béklyótagok, lángnyelvek,egy izzón lüktet szív kontúrjai.

szikla vagy, fiam, és én erre a k sziklára építem házamat... A két elf nem habozott. Biztosan tudták, hogy Aurri halott, mint ahogy azt is, hogy Mallior hagyatéka nemmaradt örökös nélkül. Nem volt okuk tovább id zni ezen a vigasztalan helyen, elesett társaik között. Kétfel l ragadták meg a magatehetetlen kacagót a hóna alatt, szabad kezük meztelen kardpengét markolt,az acél hideg villanása ezüstös félköríveket metszett a halálb zös homályba. Kánonban zeng hangjukmeger södött, magasba szárnyalt, fülsért crescendóba csapott át, távozni készül dtek, hatalomigéik meg-megszaggatták a tér szövedékét. Az idegen szózat úgy zúdult rájuk a hatszöglet öregtorony fel l, mint valami mennydörg sziklaomlás.Hörg -rekedt hangok robajlottak végig a rendház udvarán, puszta súlyukkal letaglózva az elfeket, tüdejükbefullasztva a lélegzetet, szemükbe dermesztve a fényt. Elterültek mindhárman, akárha pusztító erejszélvihar süvített volna el fölöttük, csak a kiválasztott nevetett tovább megállíthatatlanul, a másik kett benbennszakadt a szó, zihálva kapkodtak leveg után. Ibolyaszín tekintetük elfelh södött egy pillanatra, ámamint kitisztult, nyomban körbevillant, az új fenyegetés forrását kereste. A torony balkonján, mindenfel l szolgáktól megtámogatva, formátlan torzalak magasodott. Véres ajkakvigyorogtak a valaha-volt arc rákos kísértetében. A torok, a garat, a száj megannyi nyílt seb, a hangszálakonáttetsz hártya lüktetett, a kénben g zölt darunyel cs ben habot vetett a nedvesen bugyogó nyál.Ragacsos veríték verte ki az utolsó csatájára készül comtur otromba testét. Az egyik apostol talpon termett, karját fölfelé lendítette, ajka szólásra nyílt. Színpadias, széles ívmozdulat volt, épp megfelel egy többszázados életút lezárásához. A rendház urának következhatalomigéje úgy zúzta be az elf meggyengült védpajzsait, mint tollas buzogány csapása a bordásánmerevített páncéllemezeket. Az egyik pillanatban még ott állt a romba d lt udvaron, a következ ben márcsak körömnyi cafatkák maradtak bel le, szerterepül húsfoszlányok, forró vérpermet, törötten pörg fogak.Körkörös koszorúrepedések futottak végig a bazaltlapokon, a szitáló es cseppek félreriadtak a leveg ben,hogy elkerüljék a találkozást az ártó mágia sisterg , fortyogó gócával. A második apostol jobban takarékoskodott a hatalmával, vagy talán csak az a tudat acélozta megelszántságát, hogy utolsónak maradt. Vijjogva rikoltott a messzi balkon felé, vonásai a gy lölet maszkjávátorzultak. Hangjára a comtur rekedt robajlása válaszolt, súlyosan és mélyen, akár a darabos ólom, vagy ahegyormok álmai. A két hatalomige egymásnak feszült az udvar fölött. A szennyes es permet sziszegve, g zfodrokateregetve örvénylette körül a pontot, ahol találkoztak. Rianó jég sikoltott, mennydörgés dübörgött tompán,egyik sem bírt a másikával. A disszonáns hangok száz karommal vájtak a rejt vadászok dobhártyájába,rezgésbe hozták a fekete salakhalmokat, végigborzongatták a bástyafal vaskos támpillérek. Az egész udvarvibrálni, majd rázkódni kezdett, az étkez ház szögletes homlokzatán groteszk: táncra perdültek a régivadászatok penészhúsú trófeái, s ahogy egyre szilajabbul, egyre féktelenebbül ropták, mind többenpotyogtak le közülük száraz zörgéssel a bejárat lépcs ire. Valahol bal kéz felé az udvaron kipattant akövezetb l egy malomk nyi bazaltlap, olyan hangot hallatott, mint a késéllel megpöccintett üvegharang,aztán sugarasan hat darabra hullott. Az elf mintásra tetovált arcán keskeny, élénkpirosan csillogó patakocskák csordogáltak lefelé, azorrlyukából, a szeme sarkából, a szája szögletéb l eredtek. Izomgörcsök rángottak végig a karján, a hiequarkihullott zsibbadó ujjai közül, s le kellett eresztenie a földre az átalakulófélben lév úmahtart is, aki mégmindig eszeveszetten kacagott. Finoman ívelt nyaka most nem t nt sem karcsúnak, sem el kel nek, az ín-kötegek majd kiszakadtak bel le, úgy megfeszültek az er lködést l. A hájred k és húsdaganatok közé börtönzött comtur részegen dülöngélt a balkonon, a szolgák alig bírtákmegtartani. Az egyiket egy hirtelen mozdulata át is billentette a korláton, szélesre tátott szájjal, mégis némánzuhant a mélybe, halálordítását elnyelte a zúgó-zeng mágiaorkán, a sivító füttyök, a hullámverés-moraj.Valahányszor a láthatatlan hullámok újabb dörg rohamra indultak az éles sirályrikoltozás ellen, a comturfölmetszett torkából sötét folyadéksugár fröcskölt el férfikarnyi hosszúságban. Tályogos orrnyílása körülvérhártyás buborékok tolongtak egymás hegyén-hátán, a legküls k sorra pukkantak el, ám az elrákosodotttüd ugyanolyan iramban öklendte fel az utánpótlást. A hangskála legvégs határait ostromló kakofónia a tet fokára hágott, a fül már feladta vele a harcot, mosta vel t bizsergette, az idegeket reszelte, a csontokat sajdította meg. Az elf arcán hirtelen megereszkedtekaz izmok, szája széle furcsán lefittyedt, testének egész baloldala megbicsaklott. A comtur minden egyeslélegzetvétellel újabb és újabb darabkákat köhögött fel önnön belsejéb l, a verítékez szolgák lába meg-megcsúszott a gyorsan terjed tócsában a balkon padlatán. Makacs harcosok voltak k ketten, az apostolmeg a rendház ura, inkább vállalták a sorvadást, a megnyomorodást, az évekig húzódó, lassú haldoklást,semmint a vereség szégyenét. Talán egyiküknek sem t nt fel, hogy az öregtorony kapuzatáról töredezni kezdenek a szobordíszek, hogya támoszlopokon cikcakkos repedések indáznak fölfelé, hogy a gazdagon bélletezett boltívek beroppannak,

majd hosszanti irányban szétmállanak, akár a rosszul tapasztott sárkunyhók fala. Hiszen mindketten ahatalomigére összpontosítottak, hogy beles rítsék utolsó csepp er tartalékukat is, ügyet sem vetve aszétfesl hangszálakra, az agytekervényeiket elönt vérre, a sorra elpattanó erekre a szívük körül.Vélhet leg egymást sem látták már, a külvilág megsz nt létezni számukra. Csoda-e hát, hogy egyikük semvette észre, amint a zömök bazalttorony megroskad a körülötte kavargó energiaörvény szorításában, majdoldalt roggyan, ferde síkban megcsuszamlik, és lassan d lni kezd, egyenesen a koponyakávás kút felé?Csoda, hogy a kivérzett szemek nem láttak, hogy a tönkrezúzott fülek nem hallottak, hogy a ronggyászakadó idegpályák nem továbbították a beérkez ingereket?Nem. A csoda az volt, hogy az utolsó pillanatban mégis felocsúdtak, mind a ketten. Az elf apostol félvak tekintetében a tehetetlen düh el bb keser csalódásnak, majd a halál igazságávalmegbékél harcosok belenyugvásának adta át a helyét. Bátor férfi volt, s még fél oldalára bénán isméltósággal tudta fogadni a véget, amikor a magasból alázúduló bazalttömbök péppé morzsolták ahagymázasan hahotázó majdnem úmahtarral együtt. A comtur roppant testének azon a pontján, ahol valaha az arca lehetett, nem sok érzelmek kimutatásáraalkalmas vonás maradt. Egyenetlen sík volt csupán, sebekkel, varokkal, burjánzó fekélyekkel szabdalva,miel tt azonban darabokra szakadt volna, megmagyarázhatatlan módon mégis kifejez vé vált egy kurtapillanatra. Elégedettség sugárzott róla, és mélységes nyugalom, a teljes sorsot élt bölcseké. Ranagolmegadta a comturnak az utolsó kegyet, amiért hosszú esztend k óta minden éjjel fohászkodott. Syros Iamaranth, a Suttogó Pengék Ura harcban esett el, magával rántva a halálba ellenfelét.

18

Az sök tudománya által kavart hangvihar elülte után hosszú percekig néma csend honolt a kuszarommez n, mely nem is olyan rég még a Kath'ul'Naathum rendháza volt. Semmi sem mozdult az ólomszínfélhomályban, csak a konokul kitartó es szemerkélt tovább a dúlt salakhalmokra és a megtépett tetemekre,gyászról és halálról susogva halk méltósággal.Aztán a sötétség hullámokat vetett az öregtorony maradványain, és súrlódó nesz kíséretében szertefoszlottegy zömök alak körül. Lehajtott f vel állt, vércsatakos szakálla a mellét verdeste, arcát nedves árnyékokvonták homályba, mélyükön felemás zsarátnokpár világolt. A baloldali parázsdarab hideg ezüstben izzott, ajobboldali forró, kénsárga fénnyel égett, akár a sárkányok haragja. Háború lesz, Vyergas tudta. A Ly'Shematenel ház nem fogja bosszulatlanul hagyni az els szülöttpusztulását. Az Ötödik Dombon most hamarosan kiélezik a levélforma pengéket, harcra szerszámozzák asiqquiseket, tiltott nevek segítségét kérik a rönkszentélyekben, a feketetölgyek lombjai alatt. A Quirrta Khinnvelük fog lovagolni, hiszen a ház hercege rangbéli vitézük, az ellenfél pedig az ifjabb népek közül való.Ilyen vészterhes id kben a rendnek tapasztalt vezet kre van szüksége. Acélvillanás hasított a gyüleml éjszakába. Vyergas megforgatta a törött marasequort, kett t suhintott velea leveg be, majd maga elé döfte a kavicsos bazaltomladékba, Syros Iamaranth roppant sírhalmába.- Comtur! - kiáltotta el magát rekedten. Nem tör dött a kimarjult torkában lüktet fájdalommal, dacosanhátravetette fejét, s körülhordozta ég tekintetét a néptelen udvaron. Látni akarta, hogy van-e valaki, akifelvállalja kihívását, aki elvitatja t le a rangot, amelyre igényt emelt. Valami megmozdult az étkez ház mély árnyékában. Félig eltemették a szögletes homlokzatról ráhullótrófeák roncsai, dühös sziszegéssel lökte félre a szikkadt karokat, zörg fogakkal vigyorgó koponyákat,ahogy lassan kibontakozott alóluk. Apró volt, izmos és csaknem meztelen, testét spirálisan kígyózó hegekborították, szegecsekkel ékes b rszíjak fonták körül. Amikor felállt, egy pillanatra megingott, minthamegszédült volna, ám aztán szilárd s határozott léptekkel indult el a szakállas férfi felé, járása nemárulkodott kétségekr l, rejtett bizonytalankodásról. Vyergas vastag szemöldöke ráncba szaladt. Valamennyi túlél vadász közül Udunn volt az egyetlen, akiveszélyt jelenthetett volna címigényére. Udunn, a sura sthak, az asszonyördög, a csatabárdboszorkány.Igen, méltó ellenfél lenne páros viadalban.Legyen meg hát Ranagol akarata... A n odaért hozzá, és ráemelte tekintetét. Fekete szeme emészt hévvel tüzelt az arcán kacskaringózósebhelyek közül, akár az eleven szén. Az apostolokkal vívott csata megviselte, de nem jobban, mintVyergast a párbaj Aurrival. Ha összecsapásra kerülne sor közöttük, csak Káosz-Huvarhg lenne amegmondhatója, melyikük emelkedik ki gy ztesen. Udunn szeme résnyire sz kült. Hirtelen mozdulattal, kígyósebesen rántotta ki az övébe t zött vadászt rt,tekintete meg sem rebbent közben, szívdobbanásnyi id re sem tágított a férfi félbehasított arcáról.Megpörgette a fegyvert, a magasba kapta, döfésre készen, a megsebzett leveg panaszosan felsírt apengééi nyomán.Vyergas nem moccant. Hosszú percekig néztek farkasszemet, mint két márványba mintázott k szobor.

Es permet verte megtépett testüket, tétova fuvallatok terítettek hideg hamut hajukra. A leveg ben nyirkostufa szaga terjengett, rég halott lángok emlékét idézve.Udunn figyelmeztetés nélkül sújtott le, villámgyors mozdulattal, akár a haragvó vipera. A vadászt r a csonkamara-sequor mellé került, remeg markolattal állt a salakos bazaltban.

- Primortel! – vijjantotta el magát az asszony éles vércsehangon. Vyergas ellazította izmait, feketére perzselt ajkára széles , elégedett mosoly ült ki, a vadászó cápáéhozhasonltos. Ha a Kosfejes Úr is úgy akarja, k ketten nagy dolgokat fognak még véghezvinni együtt.

A Kosfejes Úr tanításának egyik alaptétele, hogy a gyönge mindig elbukik, az er s pedig diadalmaskodik.Papjai szerint ez a természet rendje, és ez is van olyan szilárd doktrína, mint más, nagyobbnépszer ségnek örvend vallásoké. Az elméletnek a gyakorlatba történ átültetése minden eszmerendszer legsebezhet bbpontja. Alighatévedünk, ha azt állítjuk, hogy ezen a téren a Ranagol-hitfényes sikereket könyvelhet el. Krán birodalmaévezredek óta fennáll, hatalma csorbítatlan, társadalmi felépítése kiállta az id k próbáját. Mindezt aTizenhármak egyetlen sarkalatos módszer segítségével érték el: még a csíráját is kiirtották alattvalóikból an-nak az érzelemnek, amelyet mindközönségesen önzetlenség néven ismerünk. Az önzetlenség teljes hiánya azonban nem jelenti a kaotikus individualizmus uralmát. A leggyorsabblecke, amire Krán megtanítja az embert, egyetlen mondatban összefoglalható: nem lehetsz olyan er s, hogyne legyen valaki, aki er sebb nálad. Az egyénnek - személyes hatalmától függetlenül - csak valamelytágabb szervezeti keret garantálhatja a viszonylagos biztonságot: egy céh, klán vagy titkos társaság. Abirodalomban nem élnek sokáig a független kalandozók. Talán nehéz elképzelni, hogy milyen lehet a mindennapi élet ilyen környezetben. Akárhogy is legyen, azalább következ elbeszélés áttanulmányozása minden bizonynyal közelebb viszi az olvasót amegértéshez...

JAN VAN DEN BOOMENHOMOKSZEM, MIND MEGANNYI...

I. Berrid

Onnan, ahol ültem, egészen jó kilátásom volt az egész hercehurcára. Mások, az érzékenyebb lelk ek talánmészárlásnak nevezték volna, de én láttam már ennél különb felfordulásokat is, például amikor Káosz-szekták estek egymásnak, ez a mostani kis ütközet pedig - köztünk legyen szólva - a közelébe sem jártazoknak.Ámbátor vér, az volt b ven. Szerencsém volt, azt hiszem, méghozzá nem is akármiyen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen remekfogásnak nézek elébe, amikor a Gor-Vassakból a fenyvesek felé kanyargó úton figyelmes lettem rájuk.Valamelyik Szabad Rendhez tartozhattak, csak Káosz-Vulak a megmondhatója, melyikhez, ámbátor ez nemis érdekelt különösebben. Bren szokta pedig mondogatni, hogy érdemes legalább a rendek jelvényeitmegtanulni, mert ha viselik, akkor éppen nem állnak senkivel háborúban, és jobb tudni, kibe köt bele azember. Ha ugyanis történetesen egy fejvadászt bök ki magának, hát igen csúnyán ráfázik. Bren már csak ilyen fontoskodó mindig. Azok a rendbéliek pedig biztosan nem rakják ki a jelvényeiket -valami lófarkas lándzsák voltak egyébiránt - ha tudják, hogy háborúban vannak a Véknyakkal. Ha nemtartom szemmel ket, aligha pottyan az ölembe a zsákmány, és akkor aztán mondhat Bren, amit akar, aKáoszt ha érdekli. De ne szaladjunk annyira a dolgok elébe! A nevem Berrid, a gor-vassaki Rézhold tolvajházból: származásom nem épp f úri, ahogy mondani szokás.Apámat senki nem ismerte, anyámat annál többen, senki nem csodálkozott hát, mikor egyre cseperedvénmind kevesebb vonását véltem magamon felfedezni. Sok mindent nem kaptam t le, amim volt, azt mindégmagamnak szereztem, csakúgy azt is, hogy a Tolvajházba kerültem. Bár azt nem mondanám, hogy atanításommal sokat tör dött, egyet és mást azért ellestem t le. Például, hogy hogyan hál az ember aboszorkányokkal. Nem mintha anyámnak bármi köze lett volna a b bájossághoz, de azt a hozzá látogatóférfiak nem igen tudhatták, és hát a biztonság az mégiscsak el bbrevaló dolog a szerelemnél, ezt bárkimegmondhatja. Ki akarná, hogy valami ribanc a szoknyája mellé parancsolja az emberfiát, akár szemmel,akár bájolással? Láttam én már arra éppen elég példát ahhoz, hogy ne kérjek bel le. Most, hogy jobban meggondolom, ezt sem anyámtól tanultam, inkább a hozzá látogatóktól. A végén márannyi tisztesség sem volt benne, hogy kiküldjön a szobából.Mentem én magam is, mihelyt elegend eszem lett hozzá. Hogy a gor-vassaki utcákon nevelkedjék valaki, hát azt nem kívánom senkinek. Ha nem vigyáz az ember,éppenséggel el is kaphatják, hogy az évszakos haláladót vele válthassák meg, no meg a hozzáhasonlókkal. Nehogy azt higgye bárki, hogy a városoknak olyan nagy gondot jelent negyedévente felajánlaninéhány összefogdosott vadidegent! Én mondom, esztend kre el re megvan már a haláladó bárhol, éppencsak a városi börtönöknek nevezett kotoréklyukakba kell bekukkantani. A Kosfej nek - vér szálljon a szájára- teljesen mindegy, milyen alantas lényt fal fel, csak a szíve dobogjon. Nekem azonban megadatott, talán épp a leleményességem okán, hogy épségben maradjak, és igen nagytehetségem lévén a házakba való besurranáshoz, csakhamar meg is akartak öletni, hogy ne zavarhassam aTolvajház területén a dolgok helyes folyását. Alábecsültek, és hálát kell adjak Ranagol angyalainak, hogyígy történt. Az ellenem küldött orgyilkos velem egykorú volt, nyilván bizonyítania kellett volna rendháza el tt,és könny falatnak látszhattam a szemükben. Egykorúak voltunk, tudom, mert igen jól ismertem: amellettünk lév házban nevelkedett. A nyolcéves gyerekeket pedig már hatévesen is meg tudtam ölni. Engesztelésképpen addig összegy jtött kincseimet meg a gyerek fejét elvittem a Tolvajháznak, ésalázatosan kértem felvételemet. Megtehették volna, hogy kérdés nélkül megölnek - hogy miért nem tették,azt ma sem értem. Egy a lényeg: attól fogva volt családom és megélhetésem, de ami a legfontosabb,védelmet is kaptam, s a városunkban ez volt a legtöbb, amit kaphattam. Akkor még. Hogy szavam ne feledjem, éppen a ház kijelölte rhelyen vigyáztam a nyugati kapu felé vezet útra,amikor megláttam az én fejvadászaimat. Igaz ugyan, hogy éppenséggel a városba befelé haladókra kellettvolna ügyelnem, de sose voltam az a természet, aki mindig pontosan megtartja, amire kérik. Gyönyör idvolt, amolyan versfaragóknak való. Egy jókora feny erd szélén ültem, és csak figyeltem, amint elléptetnekel ttem azok a rendbéliek. Nemigen láthattak, mert jó rejtekem volt, én azonban mindent megfigyelhettemrajtuk a kengyelük vasától a lovuk marjáig. Meg nem mondhatom, mi volt az, ami igazándiból felkeltette azérdekl désemet, de nem sokáig haboztam utánuk menni. Az út arrafelé olyan, akár a kígyó, egészen atengerszemig, nem okozott gondot mindig a hátuk mögött elosonva elébük kerülni a hegyoldalban anélkül,hogy észrevennének. Jól ismerem arrafelé a viszonyokat, és tudom, merre hevernek azok a nagymészk sziklák, ráadásul igen csendes járásom van - még tán a Véknyak is megirigyelhetnék.

Szóval mindég szem el tt tudtam tartani ket, és bár egy ideje már vissza kellett volna mennem, mégismotoszkált bennem valami, folyamatosan azt sugdosta a fülembe, hogy kísérgessem csak tovább ket. Máréppen a tengerszem melletti sziklákhoz értem, oda, ahonnan az út egyenesen vezet tovább a hasadásban,és esélyem sem volt rá, hogy arrafelé is követhessem ket, amikor észrevettem a Véknyak lovagjait. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor ijedtem meg igazában, de ez az eset mégépp odafért a többi mellé. Mert mondjon bárki bármit - magam is elbolondozok a Véknyakról egy jó pohárbor mellett -, szemt l-szembe látni ket rémiszt dolog. Én pedig majdhogynem beléjük sétáltam, készcsoda, hogy avval a b bájos szemükkel észre nem vettek. Ketten voltak, és fel-alá rúgtattak lovaikkal ott asziklán, ami a tengerszembe szakad. Mondom, csudára megijedtem, le is kuporodtam azonmód, de nem bírtam sokáig, hogy ki ne lessek, mitakarnak azok ilyen közel a városhoz. Nyilván vártak valakire, és nekem még a szél is a segítségemre volt,hogy a lovaik meg nem neszelték ottlétemet. Arcuk tele volt mindenféle rút ábrákkal, de annyifélivel, hogyazzal nem boldogult a szemem, pedig láttam én már tetoválásokat, és nekem is van egy mezítlenboszorkány a lábam közén. De ezek a rajzok egészen mások voltak, és én bizony csak mindenféleákombákomoknak láttam ket, nem akadt köztük egyetlen tisztességes sem, pedig azt beszélik, a Véknyakis tisztelik a Kosfej t - vér szálljon a szájára -, ezek, ha ilyen szentségtelen rajzokkal ékítették magukat,bizonnyal hitetlenek lehettek. Ámbátor a páncéljaik, azok igazán gyönyör ek voltak, akár eretnekekkovácsolták ket, akár nem - tudtam jól, mennyit érnek. A Véknyak lovagjai mindég hasonlót viselnek,mondta Bren, és van egy-két úr, aki éktelen sok pénzt hajlandó fizetni egy ilyenért. Hogy is néztek ki azok apáncélok? Elég az hozzá, egyáltalán nem olyanok voltak, mint amiket a Tartomány lovagjai viselnek.Könny nek t ntek, kecsesnek, alakjuk akár a pillangók szárnya, rajtuk olyan cikornyás díszek, hogy eltévedrajta a szem, mire mindet végigjárja. Idáig jutottam gondolataimban, amikor kiderült, mit akarnak itt a Véknyak: éppenhogy az én rendbéliembereimet. Azok öten még ki sem fordultak az utolsó feny mögül, amikor a Véknyak két lovagja már rájukis emelte az íját, és rögtön csak hárman maradtak. Ha meg is ijedtek, nem látszott rajtuk, mert azonmódvágtába kaptak. A Véknyaknak nem maradt idejük, hogy újfent rájuk küldjék a nyilaikat. Akár viselték arendbéliek a jelvényeiket, akár nem, eddigre már nyilvánvalóvá lett, hogy rendházuk háborúba lépett aVéknyakkal. Derekasan csépelték egymást, tudom, hogy a fejvadászok szívesebben gyilkolnak lesb l,hátulról, de szemb l is megállják a helyüket. Aztán az egyiknek elrepült a feje. Egy darabig nem értettem adolgot, azután láttam csak, hogy az egyik páncél csuklóvasából véres acélhurok fityeg alá. Gonosz egyfegyver még a hozzá nem ért k kezében is, ez a Vékony meg elég id t kapott az angyaloktól - vagyakárkit l -, hogy kitanulja a kezelését. Kitanulta, az egyszer biztos. Nem örülhetett sokáig, mert az arcát végigvágták valami t rrel, és igen csúf méreggel lehetett azpreparálva, mert egy szó nem sok, annyit se mondott, és görcsökben fetrengve fordult le a lováról. Kettenmaradtak a fejvadászaim, próbálták kihasználni a fölényüket. A maradék Vékony valamit kiáltott feléjük, degyanítom, nemigen értették k sem. Ha értették is, inkább avval voltak elfoglalva, miként vágják át a lovainait. Akárhogy is fickándozott - pedig be szép egy állat volt! - hamarost a végére jártak, vér d lt az orránmeg a fülén is, olyan méreggel marták meg. A megmaradt pillangóvértes lovag ügyesen lehengerg zöttróla, s valami átkot kiálthatott rájuk, vagy csak istenéhez fohászkodott, nem is tudom. A kezét emelte fel, éshajói láttam, a karvértjébe volt belékovácsolva, onnan l tte arcba valami t vet félével az egyik rendbélit. Azüvöltve zuhant le a lováról, de addigra a másik ügyesen torkon szúrta a lófarkas jelvénnyel a Véknyat, akivért ordítva zuhant a tengerszembe. Hogy az utolsónak maradt vadászt mi ölhette meg, arról sejtelmem sincsen, kés bb, amikormegvizsgáltam, semmiféle sérülést nem találtam rajta. Mindenesetre rövödre rá, hogy a társa után dobta amásik lovag holttestét, egyszerre mintha megszédült volna, aztán összerogyott. Hogy akkor halt-e meg,vagy csak kés bb, azt nem tudhatom, mert én magam a második csobbanás után egy jó fertályórával me-részkedtem csak el . Nem hiszem, hogy más bátrabb lett volna. Sajnáltam, hogy a páncélokat mind a tengerszembe hajigálták, de nem szedhettem ki ket, ahhoz túl mélyvolt a víz. Azért persze tudtam a módját, miként jussak hozzájuk, igy hát nem bánkódtam sokat, hanemmiután átkutattam a vadászokat, utánuk dobáltam ket is, no meg eltüntettem a nyomokat, hogy akárki is jármajd erre, semmit meg különöset ne találjon. A lovakat elhajtottam - nem mintha nem tetszettek volna, deaz embernek tudnia kell, mit emelhet el és mikor. A lovak alapján hamarost a nyomomban lehetnének akára rendbéliek, akár a Véknyak, és akkor azután magyarázkodhatok, ameddig bírok, egyhamar átvágják anyakamat. A páncélokkal más a helyzet. Azok megérik a kockázatot, én pedig már vev t is tudtam rájuk.Visszaiszkoltam hát a leshelyemre, és azon töprengtem, miként somfordálhatnék el én még egyszer ide atengerszemhez, a lehet leghamarabb.Két nap múltán nyílt erre el ször lehet ségem, mert azonkívül, hogy mindenféle hazugságokat találtam ki atöbbieknek, még jópár dolgot el kellett intéznem. Ugyan nem találtam otthonában azt az urat, akinek elszerettem volna adni a páncélokat, mégis inkább úgy döntöttem, megpróbálom kiemelni ket, miel tt aVéknyak valami nyavalyás b völésükkel a nyomukra bukkannának. Nem szerettem volna veszni hagyni a

zsákmányt, ha már egyszer a szerencse ilyen derekasan rám mosolygott. A vev majd elboldogul aVéknyakkal, ha nagyon akar, a magam részér l a Káoszba kívánom az egészet. Nem árt leszögezni azonban, hogy meg sem fordult a fejemben a Tolvajházat értesíteni a dologról.Egyrészt azért, mert akkor nem kétséges, hogy nekem az égadta világon semmi hasznom nem származnékaz egészb l, másrészt, mert amúgy is volt némi elszámolnivalóm ott néhány alakkal, amit a páncélokértkapott pénzb l úri módon megoldhatok. Minek tagadjam, egynémely Szabad Renddel kívántam felvenni akapcsolatot, hogy azután tisztességesen megdolgozhassanak a pénzükért. Nem sajnáltam volna t lük, ha aTolvajház néhány tagjának egy fejnyivel megkurtítják a magasságát.Ámbátor még akkor sem lépnék el , mert nem kétséges, hogy egyhamar a sorsukra jutnék. Az embermindég figyeljen a háta mögé. A színfalak mögül ugyan végignézném a komédiát, és csak azutánmozdítanám ismét a pénzeszacskókat, mikorra újra kirajzolódtak az er viszonyok. Volt az enyéimmelelszámolnivalóm rendesen. Itt van mindjárt az a nagy állat, Kese. Hogy miért olyan szín a haja, amilyen, senki nem meri firtatni, mertegyvégr l a Tolvajház második embere, másfel l híres hirtelen haragjáról és durvaságáról. A háta mögöttazonban az anyját okolták mindenért.Kese utálatos egy féreg. Ahogy jár, a fejét lépésenként picit oldalra tartja, mint a kövér emberek általában,és mintha folyton tele lenne a szája valamivel, olyan kásásán mondja a szavakat. Neki el ször a szeméttolatnám ki, cserébe azért, amit az öccsével tett két éve. Ha egy anyától voltak is, az apjuk alighapróbálkozott kétszer. Vagy vegyük a Sorvadtkez t! volt a cairus, aki a lopott holmi újraeladására felügyelt. Rossz nomádvéraz övé, az apja valahonnét a barbár világból érkezett - ki nem állhattam a vágott szeme csillogását. Régótaadósom néhány elüls foggal, de annyi bizonyos, hogy a hátába kapná az els szúrást, ha rajtam múlna.Jobb ezen túllenni minél hamarabb, miel tt még valami úton módon megússza, amilyen rafinált.Mindegy, ezek régi ügyek, de majd kerítünk rájuk is sort. Sikerült mindenkinek a gyanakvását elaltanom néhány ügyes hazugsággal, és már el re dörzsöltem atenyeremet, hogy kipróbálhatom azt a kis fiolát, amit három évvel ezel tt szereztem egy zarándokcsapattól. Háromszor is meggy dtem róla, hogy nem követ senki, és egy, a déli kaputól nem messze lév putribana végs álcámat is magamra öltöttem. Nem volt túl hivalkodó jelmez, de abban bizonyos lehettem, hogyigen kevesen fognak megállítani és azt firtatni, ugyan mit is szállítok. Gor-Vassak csak a birodalmi id számítás szerint fiatal város, emberi léptékkel mérve ugyancsak benne jármár a korban. Bárhogy legyen más helyeken, arról én mit sem tudok, de gyanítom, hogy a SzabadTartományok határain kívül, a barbár világban semmi ilyesmit nem találnánk. Tény, hogy Gor-Vassak aTartomány legnagyobb városa, és tudomásom szerint már amikor az els házak helyét kijelölték a BirodalmiFalhúzók, akkor is a csatornák megépítésével kezdték a dolgot. Persze csak a Tarros, a Setét helyét ástákki akkor, a többi mocsokalagutat aztán a város terpeszkedésével csapták hozzá. Ámbátor ha jobbanbelegondolok, a tervük azoknak is meglehetett. Bármit mond a tudomány, Gor-Vassak népe nem veti meg a has örömeit, és ennek megfelel en juttatnakaz áldásból a csatornák népének. Akármi folyékonyan haladnak is a dolgok a nagy es k idején, Káosz-Buulzaab havában, bizony nemegyszer volt már példa arra, hogy maga a Tarros is megelégelte a dolgokat,és nem átallott elzáródni. Ilyenkor ugye rögtön megkezd dik a hajsza a doquarasok után, mert bár az utca népe a boldog napokonmegvetéssel és lenézéssel fordul el t lük, rögtön a kedvüket keresik, mihelyt a gyomorkavaró szagokfelkívánkoznak. Mert az dolguk a föld alatt felgyülemlett torlaszokat kihordani a földekre, összeszedni azutcáról a holtakat, tisztán tartani a csatornákat, ami egy akkora városban, mint Gor-Vassak, cseppet semvidám foglalatosság. Habár mindig az árnyékban járnak, és kerülik az emberek társaságát, igen öntudatosés istenfél nép, a klánjaik meg úgy maer sen megtépázták az arcát. Nem volt id m rosszul lenni, éskülönben is szokva vagyok már az ilyen dolgokhoz, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, odalábaltamhozzá. Derekamról leoldottam a kenderkötelet, áthurkoltam a lábán. Ez volt az, amelyiket torkonszúrták.Nem volt szép látvány, de számomra t nt a legszebb elfnek, akit valaha láttam. Ez, ha úgy vesszük, mégigaz is volt, lévén rajta kívül csak a szétvágott arcút volt módom szemrevételezni. Akkor vettem csak észre,hogy messzebb jöttem és mélyebbre, mint azt el ször számítottam: a kötelem vége letekeredett a csigáról,és most ott billegett mögöttem. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamhoz ráncibáltam, és elindultam velefölfelé, igy már jóval nehezebb dolgom volt, folyton fogást keresni a csúszós köveken, de hát nem véletlenülvagyok a legjobb tolvajok között, így, ha apránként is, de megoldottam a dolgot. A lovagom csak hátráltatott,mert id l id re meg kellett rángatnom, de azért jött velem szorgalmasan. A baj akkor kezd dött, amikor észrevettem, hogy a hazug zarándok itala lassan ereje végére ér. Nem isattól féltem, hogy nem lesz elég leveg m a felszínre evickélni, mint inkább attól, hogy nem mehetek visszaaz én másik szép lovagomért. Mondhatom, sírni lett volna kedvem. Hetedízglen megátkoztam a zarándokot,és mert mást nemigen tehettem, kimásztam a vízb l, s elgémberedett ujjaimmal áter szakoltam a csigán akötelet. Felrángattam az én kis lovagomat, és odatámasztottam a kordé mellé. Eszem ágában sem volt

magammal vinni - úgy terveztem, visszakerül majd a kaszabolt arcú mellé a helyére, mihelyt nekem adta,amije van. Legyenek átkozottak a Véknyak és összes fattyaik, kiváltképp a fegyverkovácsok!Igencsak megkínlódtam, mire kihámoztam az elf dögöt a csigaházából. Rafinált csatokkal meg hevederekkelkötözte magára, nagy örömet csak akkor okozott, mikor már feldobtam a kordéra, egykori gazdáját megvisszarugdostam méltó helyére. Ámbátor nem sikerült minden úgy, ahogy elterveztem, visszafelé menet márkevéssé bánkódtam, és mire a városkapuhoz értem, már vigyorogtam.Bár a szél a Tarros fel l fújt, aranyszagot éreztem a leveg ben.Hogy Elát szerettem-e, az nem tartozott senkire, bár azért a Tolvajházban mindenki sejtette, hogy nemminden szép és vidám odahaza. A Háztól kaptam, akárcsak a kékfest m helyt. Ennyiben maradtunk, ésbár a Ház kedvében járva próbáltam kis tolvajokat is gyártani, az Elával valahogy sosem sikerült. Volt ugyannéhány fattyam szerte a városban, de azokba nem sok szorult a tehetségemb l. Ha akarja, a Ház énfel lemett l még megpróbálhat embert faragni bel lük, engem valahogy nemigen érdekelt a dolog. Id nként láttamket felbukkanni itt-ott, nagynéha az anyjuk szoknyájánál, és egy kicsit sajnáltam is ket, hisz magamról

tudtam, milyen a gyerek élete egy ribanc mellett. De vissza Elához, mert végs soron miatta alakultak úgy a dolgok, ahogy. Azt a kurafi nemest abíborpaszomántos ruhájában másnap sem találtam, úgyhogy kénytelen voltam otthagyni a páncélt apincémbe rejtve, Ela néhány vég vászna alatt. Mivel aznapra nem volt mit tennem, és még Kesének semlehetett egy szava se ellene, kénytelen voltam valahogy mégis megünnepelni a dolgot, legalább magamban.A zsákmány már ugye az enyém volt, és az a bíborpaszomántos is el kerül két nap múlva, már ha hihet azember egy olyan sanda szolgának, mint amilyet az tart odahaza. Minek tagadjam, felöntöttem a garatra, decsak úgy módjával, mert nem vagyok az a fajta, aki csak úgy nyakra-f re d ti magába a l rét.Amikor hazaértem, már sejtettem, hogy baj lesz, láttam annak a szukának a szeméb l.- Ittál - mondta avval a savanyú arcával. Megmondom szintén, kezdett remegni a szám széle, pedig a javacsak ezután következett.- Persze hogy ittam, a Káoszra is, mi közöd hozzá? - léptem beljebb. Arrébb löktem az útból, hogybefejezze, mégsem adta fel.- Mit dugdosol a vásznaim alatt, arra felelj! Bánom is én, ha vedelsz, de a Ház dolgait ne cipeld haza! Azt mondják, az ember lehiggad, ha felmondja magában a hónapok neveit Káosz-Methától kezdve Káosz-Khakhttal bezárólag, de Elának nem volt ekkora szerencséje.Káosz-Huvarhgnál ütöttem meg el ször, hogy beesett az ágyig, és azután még többször. Nemmondhatnám, hogy megnyugodtam t le, mert tovább rugdostam és üvöltöztem még akkor is, mikor márjócskán vérzett. Minden dühömet rajta éltem ki, a második páncél, Kese, a Sorvadtkez meg abíborpaszomántos ficsúr miatt. Ezt csak most mondom, akkor meg sem fordult a fejemben, csak üvöltöztem,mindenfélét, már magam sem emlékszem pontosan, mit. A büdös cafka nem sikítozott, nem könyörgött,csak szorította összefele azt a savanyú száját, hogy még dühösebb lettem t le. A sarkammal törtem összeaz ujjait, hogy ne nyúljon többet a dolgaimhoz. Akkor végre üvöltött. Nem sírt, csak üvöltött. Becsaptammagam mögött az ajtót. Ilyenkor mindig valami n kell nekem, csak nem az, amelyik otthon van, nem az a savanyúarcú ringyó,nem a Tolvajház kolonca. Ezért is megkapom majd a magamét, abban biztos voltam, de ez érdekelt alegkevésbé. Valami n kellett az én kis boszorkányomnak, akármilyen szutyok, csak ne az a véresarcú döglegyen a visításával. Volt egy kedvencem, az is Bren alá tartozott, neki feküdte össze a pénzt, pontosabban a Tolvajháznak, deazért Bren is alaposan levette róla a sápot. Mikor meglátott az ajtóban, már kerekedett a szeme, én megüvöltöttem, hogy pont ez nem kell most nekem, és legyen jó kislány, ha életben akar maradni. Mondtammár, hogy tudom, hogyan kell a boszorkányokkal hálni, és noha biztos voltam benne, hogy Iranától nem kelltartanom, szorosra kötöttem a szemét a kapcámmal, és a torka alá nyomtam a késemet, amíg csináltam, denem szólt az egy szót sem, nem próbált ölelni, csak sírt csendesen. De legalább sírt.Otthagytam rajta a kapcámat, úgy mentem tovább inni. Volt egy kedvenc ivóm is, onnan mentem haza, és oda mentem most vissza. Bánta a Káosz akkor már,hogy kivel, meg hogy mennyit, de inni akartam. Láttam én részegeket sokfélét, de ahhoz fogható hazudozót, akivel akkor találkoztam, még soha. Öreglégiósnak mondta magát, és amilyen nagy volt, lehetett éppen az is, azt pedig még a Kosfej - vér szálljon aszájára - sem vitathatta, hogy az egyik lába hiányzott. Mondott pár dolgot ami hihet nek hangzott, mégisigen jól szórakoztunk rajta, meg csak csóválta a fejét.- Pedig a Birodalmon kívül vannak más országok is - dünnyögte. Ez éppen igaz volt, magam is hallottam abarbár végekr l, az ott lakó szerencsétlenekr l, akiknek nem adatott meg, hogy tiszta legyen a szívük és alelkük, de hogy országokban lakjanak, az bizony elég hihetetlenül hangzott számomra. Meg is mondtamneki.

- így van, szavamra - emelte rám véreres szemét. - Nagy országok, mindenféle népekkel, és némelyik olyhatalmas, hogy a Szent Birodalom kénytelen háborúzni velük.- A büntet hadjáratokra gondolsz, úgy hiszem - mondtam neki, miután elhalt a nevetés, de az csakmegmakacsolta magát.- Több háborúban is voltam, és tudok olyanról, ami még most is folyik. Egy óriási sivatagban, ahol ameddiga szem ellát, mindenütt csak homokot hord a szél, valami idegen és vad faj isteneivel küzdöttünk, akikmajdnem olyan hatalmasok, mint az sök.Evvel immár végképp bizonyossá vált, hogy hazudik, de azért csak adtam alá a lovat:- Tán a lábadat is ott veszítetted el, komám? Az meg csak bólogatott komolyan.- Egy démon tépte le, egyetlen mozdulattal, még a karom se tudtam felemelni...- Részeg vagy, nem büntetlek meg a hazugságaidért - veregettem meg a vállát, jóllehet magam sem voltamakkorra különb állapotban. Miután rendeltem neki még egy korsóval, jobbnak láttam hazafelé venni az utat. A friss leveg n egészen kitisztult a fejem - akkor esett meg az a dolog, ami ugyanúgy megrettentett, ahogya Véknyak ott az erd ben. Valaki a nyomomban járt. A hátam mögött volt, engem követett. Nem láttamtisztán, de amint egyszer, amúgy megszokásból visszafordultam, egy arcot láttam siet sen visszahúzódniaz egyik sarok mögé. Ezer közül is megismertem volna. Csak a Véknyaknak vannak ilyen vonásaik. Igaz, nem volt rajta egy fia tetoválás sem, de én megismertem azonmód. Ámbátor igencsak inambaszaladt a bátorságom, annyi eszem mégiscsak maradt, hogy ne haza rohanjak. Ha a páncélért jött -márpedig mi másért jöhetett -, nem vezethetem egyenesen a rejtekhelyemre! Mondhatom, kijózanodtamegycsapásra. A járásom legalábbis egyenesebb lett, a gondolataim is tisztábbá váltak. Vagy három órátmászkáltam mindenfelé, mire úgy gondoltam, végleg nyomomat veszítette, csak akkor indultam hazafelé.Igen hideg volt már akkorra, nekem mégis inkább azon járt az eszem, hogy lehetne minél hamarabb túllenniaz üzleten. A Véknyak követgessék csak a bíborpaszomántost, ha akarják. Elát nem találtam otthon, de ezegy cseppet sem érdekelt, csakis az motoszkált a fejemben, mitév legyek, de mire megtaláltam amegoldást, már igencsak világosodott, és nekem még mindig nem akarózott aludni. Arra gondoltam, ha úgyis a véremet akarják, hát kapják meg a halálomat -jobb lesz, ha magam veszemkezembe az ügyet. A páncélt úgy elrejtettem, hogy azt egykönnyen nem találják meg, magam pedigfelkerekedtem, hogy egy ismer sömön behajtsak egy régi adósságot. Méregkever volt a fickó, méghozzá ajobbik fajtából, tudtam, hogy vannak olyan szerei is, melyek csak mímelik a halált, de oly h en, hogy akülönbséget senki fel nem fedi. Szabadkozott, hogy csak ebédid utánra tudja megkeverni, de ráhagytam,addig is utána tudtam nézni legalább a bíborpaszomántosnak.Esküszöm a Kosfej re - vér szálljon a szájára -, én még ilyen körültekint en nem mentem végig Gor-Vassakutcáin, és ha valaki követett, az vagy láthatatlan volt, vagy nem evilágról való. Akár így, akár úgy, habármelyik is igaz lenne, mindegy, akármit fondorkodom. A bíborpaszomántos persze nem volt otthon, és nekem lassan fontolóra kellett vennem, hogy megkérdemBrent, hátha tud megbízható vev t. Ha osztozni is kell a hasznon, legalább legyünk túl rajta mihamarább,nem jó a Véknyakkal ujjat húzni. A hamis méreg egy kis fiolában volt. Látására összeszorult a gyomrom, de fizettem, és már ott semvoltam. Egészen hazáig csak hátra figyeltem, és közben azt tervezgettem, mit tegyek, ha a szer hatásaelmúlik. Bizonyos, hogy mint a Tolvajház halottját, fel fognak ajánlani a Ház zsigerel inek. Erre a gondolatrasem nyugodtam meg igazán. Még akkor sem, ha tudtam, hogy rituális kitisztításomra csak három nap utánkerülhet sor, addigra pedig a szer hatása elmúlik. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hátha valami hibacsúszott a méregkever számításába. Most már kár volt ezen rágódni, de csak nem ment ki a dolog afejemb l. Ela még mindig nem volt otthon, reméltem legalább a m helybe elment, mert különben igen cifránállhatnak ott a dolgok. No mindegy. Halálom után lesz elegend id m elrendezni az ügyeimet az én kislovagom páncéljával meg a bíborpaszomántossal, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz, ha aVéknyak még így is átkutatják a házat, és megtalálják. Azután úgy döntöttem, az se baj, legalább élve meg-úszom a dolgot, és nem kell tovább velük veszk dnöm, a Tolvajház el tti kimagyarázkodás meg úgyis ráér.Amint lehet, odébbállok, köd el ttem köd utánam. Ha pedig minden jól alakul, ráérek gondolkodni, haátengedem a terepet egy Szabad Rendnek. A házam a tegnap este után amúgy is szépen festett, át sem kellett rendeznem.Azután megkarcoltam a kezem fejét, hogy jól látható legyen a seb, a t rt meg eldugtam egy köcsögbenvalamelyik polcon. A méreg keser volt, de hát mi mást is várhattam volna. A hátsó udvarról hajítottam elminél messzebb, azután visszabotorkáltam a házba, mert már igencsak gyenge lábakon álltam. Az asztalalá heveredtem, de el tte még jól összevéreztem mindent, amit lehetett.Bren erre mondaná, hogy biztosra mentem.

II.Bren

Ela a szemem láttára tépte ki a férje szívét. Szörnyen nézett ki a keze, de ballal is meg tudta fogni a kést.Berrid úgy halt meg ahogy élt: mint egy rossz kutya. Álmában. Ennyit arról, hogyan kell barátokat választani. Én magam már tudok annyit az életr l, hogy ilyengyermeteg hibát ne kövessek el, de Berrid, úgy látszik, nem volt tisztában ezzel.- Abbog rohasszon el! - köpött mellettem a halott arcára Ela. - Mindig is gy löltelek, de magamat gy löltemvolna a legjobban, ha t led megfoganok!Nem volt már különösebb jelent sége a dolognak, de hagytam, hadd tombolja ki magát. Ez csakis rajuktartozott, minek is avatkoztam volna közbe? Hogy Ela megosztotta velem az ágyát? Az dolga volt, énigazából sosem hívtam. Berrid nem csak ott hibázott, hogy hagyta idáig fajulni a Ház választott n jével a dolgokat. Abban isel vigyázatlan volt, hogy nem ellen rizte sem a barátait, sem a társait. Végzetes könnyelm ség. Le meremfogadni, hogy nem is tudta, az öreg mérgekever nekem sokkal inkább a lekötelezettem, mint neki. Ha err ltudomása van, aligha ment volna épp hozzá. Nem telt bele fél óra, és már tudtam a kisded tervér l. Elapedig különben is elmondott majdnem mindent a páncélról. Meg Bénidr l. Ki gondolta volna, hogy ilyesmivelpróbálkozik? Jellemz az ostobaságára, hogy megpróbált túljárni az elfek és a Tolvajház eszén. Látni ugyanmég nem láttam azt a vértezetet, de ha hihetek Elának - márpedig a n k jó megfigyel k -, akkor csak azlehet, amire én gondolok. Ha az ember nyitott fülekkel jár, könnyen összerakosgathatja a dolgokat. Most már nyílt titok, amit tegnapmég csak rebesgettek, hogy a Hollószárnyak Szabad Rend tengelyt akasztott az elfek Dyas'Dianán házával.A pontos okok még tisztázásra várnak, de megtalálták a Hollószárnyak rendházának három gazdátlan lovát,és befogtak egy siqquisi is, ezt a fajta paripát pedig az elfeken kívül nem tudja más megülni. Ez az els . A második, hogy az embereim látták bejönni a nyugati kapun két nap el tt este Berridet a doquarasokegyik kocsiján, és igen jó kedve volt. Annyira tetszett a világ ennek a marhának, hogy körülnézni iselfelejtett. Ha már nem nézett körül, legalább arra ügyelhetett volna, hogy t meg ne ismerjék. De hát sohanem az eszér l volt híres. Persze azt hitte, képes lesz megtenni, de hát olykor a puszta hit kevés, és ha in-kább abban hisz az embernek fia, hogy jól meg tud szervezni valamit, akkor valószín leg több sikertkönyvelhet el. Hogy az elfek mire jutottak, és keresik-e már a tolvajokat, azt nem tudtam, és ez volt a legnyugtalanítóbb.A tény, hogy Berrid eltervezte ezt a kis színjátékot, mindenesetre arra vall, hogy a Könny lépr Néplegalábbis tapogatózni kezdett. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem tudok többet róluk. De hát ki tud? Elazavart megtöprenkedésemben.- Te Bren, most mitév k legyünk? - Nyugodj meg. Én már gondoltam mindenre. El ször is megkeressük azt a páncélt, amir l beszéltél,azután elmész a Házhoz, és jelented, mi történt: Berridet rituálisan meggyilkolta valami szekta, kéred avérbosszú meghirdetését, a testét pedig felajánlod a Tolvajház zsigerel inek.- De mi lesz, ha nem hisznek nekem? Mi lesz, ha a kezemr l kérdeznek? - Miért ne hinnének? - kérdeztem. - Mindent úgy mondj el, ahogy tanítottalak, akkor nem lehet baj. Beszélja tetoválásokról, az elfekr l, mindenr l. k is tudják, hogy a Könny lépt ek nem feltétlenül ölik megellenségeik asszonyait. - De mit mondjak, ha a kezemet kérdezik? - nézett rám aggodalmasan. - Egy zsigerel pontosan meg tudjamondani, mikor sérültem meg, Bren. - Rendben - válaszoltam. - Talán igazad van. A legjobb lesz, ha nem találják meg azt a kezet.Ranagolnak hála, a bárdom els csapására elájult, és nem sikoltozott kés bb sem.Nem igazán értek a sebekhez, de azt tudtam, hogy mindenféle ápolás nélkül egyhamar elvérzik. A kezétkés bb magammal vittem, és este a Zöld Csatornába dobtam.Szegény Berridnek tényleg nem volt sokesze. Ennél nyilvánvalóbb helyre nem is dughatta volna volna a páncélt. A bárdom épp hogy csaknekifeszült a padlódeszkák repedésének - mindig bámulom, milyen sokoldalú szerszám -, és már engedettis a tessék-lássék összeütött titkosajtó. Hanem az a páncél valóban gyönyör volt. Ha haboztam is el tte,hogy mit jelentsek a Háznak err l az egész zavaros históriáról, az elf vértezet látványa azonnal meggy zött,hogy jobban teszem, ha az els változatnál maradok, és semmit nem mondok nekik. Magam próbálom megtovábbadni, amíg az elfek nyugtalankodni nem kezdenek. Ha másban nem is, ebben azért igazat kellettadjak a szerencsétlen Berridnek. Annyi pénz lebegett lelki szemeim el tt, amikor megpillantottam a páncélt,amennyinek a lehet sége is szédít , s amennyit a lányok egy év alatt sem tudnak összeügyeskedni nekem. Gyönyör volt. Kéken irizált a lámpásom fényében, felszínén milljom apró véset, jelek, ábrák, végenincs,kacskaringó vonalak, melyek mintha éltek volna, úgy mocorogtak, amint a fény eltáncolt felettük. Sok pénzfeküdt ott, nagyon sok. Annyi mindenképpen, amennyi megéri a kockázatot, hogy az ember megpróbáljontúljárni a Tolvajház eszén. Hiszen ott is csak ugyanolyan alakok ülnek, mint én, és nincs több eszük, mintnekem. Ha valamit megtanultam, mióta ebben a farkasvilágban nyitott szemmel járok-kelek, az néhánymondatban összefoglalható. Az egyik: ha te ütsz els nek, olyan nagy baj már nem lehet, csak arra kell

figyelni, kire mivel támadsz. A másik, és ez a fontosabb: mindenekel tt az eszedet kell használnod, bármitörténjék is. Lehet, hogy mások különb értékmér ket tudnak maguknak, nekem Ranagol erre nyitotta rá aszememet. Az elme hatalmára. Aki nem gondolkodik, elveszett. Alantas és semmirekell az, aki nem képesgondolatait úgy rendezni, hogy abból a legtöbb hasznot lássa.El ször erre kell rájönnie mindenkinek. Ranagol fels ségére. Én magam sohasem voltam képes azangyalain keresztül hozzá eljutni - bocsássa meg nekem -, ám annyi eszem mindig volt, hogy nekérd jelezzem meg a dolgot. A Birodalomban élni annyi, mint Ranagolnak élni, és aki ezzel nincs tisztában,az halott. Sohasem kedveltem azokat, akik szolgamód meghunyászkodnak az egyház dogmái el tt, és hitüket nemaz ész érveinek meggy ereje adja, csupán a rettegés, hogy maguknak sem merik bevallani, mennyirefélnek gondolkodni. Az ilyen hit gyenge, és mint olyan, érdemtelen arra, hogy a Kosfej elfogadja. Ezek el isnyerik méltó büntetésüket. Mi sem volt meggy bb érv számomra, mint Berrid holtteste az asztal alatt. Noés a páncél a szemem el tt. Bíztam benne, hogy siker koronázza a tervemet. Ha mégsem, abba is bele kell tör djek, hisz mindannyianRanagol szarváról lógunk alá, s ha mégis alázuhanunk, az bizonyosan az akaratából történik majd. Apáncélt egy zsákba rejtettem - hihetetlen, milyen könny volt, akár valamely lepke -, és Berrid hátsókijáratán át távoztam. Csak remélhettem, hogy senki nem látott meg, s ha mégis, bíztam benne, hogy álcámjótékonyan leplez majd. A kék hold, a szerencseholdam most sem hagyott cserben, felh ket hívott magaelé, onnan figyelte mint vágok át a Keser sikátorokon, le egészen a Zöld csatorna köves oldaláig. Kihalt volt az este, kevés klán merészkedett erre a vidékre - tudtam, hogy így lesz. Nem volt tudomásomsemmilyen komolyabb háborúról a városon belül. Talán csak a k faragók és k vesek szövetsége viselthadat valamiféle okvetetlenked céhek ellen, de az egész annyira az magánügyük volt, hogy még azutcákra sem nagyon vitték ki a dolgot. Gor-Vassak már csak ilyen, és alig hiszem, hogy más városoksokban különböznének t le. Igen egyszer szabályok mozgatják, és aki betartja ket, annak nem sokbántódása eshet: ha nem tartozol valamely klánhoz vagy céhszövetséghez, elvesztél. Mindig tiszteld análad rangban és hatalomban följebbvalókat! Az ellenszegül k könnyen pórul járhattak, s ha valakinek nem volt meg az esze hozzá, hogy mikéntúsztassa ezen a folyón a tutaját, annak nem volt sok hátra az életéb l. Mert be kell látni, akármilyenveszélyes is a sodrás, az, aki ismeri az örvényeket, tudja, merre vannak a zuhatagok, igenis elboldogulhat,és alkalmasint a saját fáját is leúsztathatja. Ám míg a csatorna mentén eljutottam addig a házikóig, ahol a felszín alá ereszkedthettem, nem ez,hanem sokkalta fontosabb gondolatok jártak a fejemben.Tudtam én már mindazt, amit az imént el soroltam, most sokkal inkább az foglalkoztatott, miként járhatnéktúl a Tolvajház eszén, úgy, hogy abból nekem semmi hátrányom ne származzon. Gondolom, Berridnek ismegvolt a terve: valakinek eladja a páncélt, és viszontlátásra. Els látásra akár még értelme is lenne,csupán azt az apróságot felejtette el, hogy milyen törvényeket kell betartania, illetve áthágnia. Az eredményta saját szememmel láttam. Összegeznem kellett hát, mit tudok, mit akarok, s hogyan kell összhangba hozniaz egyes tényez ket. El ször: a páncél jog szerint a Ház tulajdona, viszont nem tudnak a létezésér l.Másodszor: ismertem egy Káosz-szektát háromnapi járóföldre Gor-Vassaktól, akik mindent megadnának aKönny lépt Nép egy páncéljáért. Harmadszor: ha oda el akarok menni, valamit ki kell találjak, amiigazolhatja a Ház el tt távozásomat. A legegyszer bb természetesen az lenne, ha k maguk küldenének ela városból. Szép lassan körvonalazódni kezdett a terv. Magamnak kell jelentést tennem az ügyr l, méghozzá minél hamarabb, nehogy mások találják meg ahalottakat. Háztag lévén nem a Beszédek Szobájában fognak kihallgatni, ebben bizonyos lehettem. Nemkell hát avval küszködnöm, hogy a pszi-tudoraik el tt kínlódjak, minden szavamra ügyelve, hogy csakisigazság hagyja el ajkaimat. A Házon kívüliekkel mind így tesznek. Magam is láttam, milyen sorsra jutnakazok, akik így akarnak túljárni a Tolvajház eszén. Nem mintha nem lehetne hazudni abban a teremben, denéhány mentalista azonnal jelzi, ha valaki ilyesmiben mesterkedik. Minthogy a bizalom sohasem volt a Ház sajátja, nekem, a Háztagnak is le kell nyelnem majd a bírákIgazságostyáját, hogy így késztessenek igazmondásra. Ez sem egy utolsó módszer, de legalábbkijátszható. Ha tudnák, hogy két évvel ezel tt sikerült kicsempésznem egy darabot a nyelvem alatt ebb l amindenféle f szerszámmal átitatott lapkából, már bizonyosan nem élnék. Én magam is egy jó darabigvártam, amíg el mertem vinni a méregkever barátomhoz. Az gondjaira bíztam az ostyadarabot, pedignekilátott, hogy a titkát megfejtse. Nem mondom, hogy rövid ideig tartott, de tehetsége lévén választotthivatásához, el bb-utóbb azonosította minden összetev jét. Már csak arról kellett gondoskodnia, hogyel állítsa a szert, ami ellensúlyozza az ostya erejét. Mondanom sem kell, sikerrel járt, nem fontolgattamvolna most a tervemet, ha nem így történt volna. Minderr l a Háznak nem lehetett tudomása, s én magam issokat vártam, mire végre úgy érezhettem, elérkezett az id , hogy valami hasznát is lássam tudásomnak.

El ször tehát a páncélt kell elrejtenem, aztán Hiranra, a mákonyok, mérgek és bódító párlatok mesterérelesz szükségem, hogy titkos tudását az én szolgálatomba állítsa. Nem szokásom szívességet kérni senkit l,mert nem vagyok barátkozós fajta, s mindig meggondolom, milyen következményei lehetnek tetteimnek.Hiranhoz azonban bízvást mehettem. Oly sok mindent veszített - és veszíthetett -, hogy szívesen teljesítetteminden kívánságomat. Eleddig még nem vettem észre a szemében azt a sunyi, alig észrevehet villanást,ami az árulást megel zi. Ami alapján oly magabiztossággal leleplezhet k a kisded összeesküvések és álnokelfordulások, mint ahogy a gyermekek kasokkal halakat fogdosnak a csatornák vizében. Hiran adósom volt, méghozzá nem is kevéssel. Nem pénzre kell gondolni ilyenkor, hiszen azok, akik nemfizetnek id ben Brennek, hamarost a túlvilág függönye mögül leskel dhetnek vissza eddigi életükre. Nem.Pénzr l egyáltalán nem esett szó ebben az üzletben.Hiran méregkever volt, jó néhány esztendeig dolgozott egy kiterjedt szervezet szolgálatában, melynek aneve már nem fontos. Jóllehet mind befolyásuk, mind hatalmuk elegend volt, mégsem átallották ármánytsz ni egy másik hasonló szervezet ellen, melynek nevét nem fedhetem föl anélkül, hogy magamat bajba nekeverjem, és Ranagol a megmondhatója, ezt mennyire nem szeretném. Maradjunk annyiban, hogy Káosz-szekták közötti háborúba, ha csak teheti, ne avatkozzon az ember.Hiran nem akart beleavatkozni, annál több ész szorult belé, de már benne volt akkor nyakig, amikormegkeresett. Engem soha nem érdekelt, hogy mi módon keresi valaki Ranagolt, és nem voltam olyan botor,hogy ezt szóvá is tegyem. Ám akkor már régen találkoztunk, és ez egyszer a szívem felülkerekedettmegfontoltságomon. Az si vér nevében kért t lem segítséget, és én nem tagadtam meg t le. Szegr l-végr l mégiscsak a testvérem volt, igaz, akkor már régóta nem tartoztunk egy családba.A nemesek, a kiválasztottak, a lovagrendek megtehetik, hogy számontartsák családjukat. Nekünk, egyszernépeknek ez nem mindig adatik meg, s örülünk, ha a szerencse oly kegyes hozzánk, hogy másik családotad, ha az egyiket elveszítjük. Hiran és én már mindketten árvák voltunk egy ideje, ne firtassuk a módját,legyen elég annyi, hogy szüleink áldozatul estek egy kerületek közötti összecsapásnak. Akkor sírtamutoljára, és az sem vigasztalt, hogy ha szüleink halálának árán is, de a város nyugati részében a mikerületünké lett a hatalom. Nem mintha nem lennének kijelölt concissek minden kerület élén, ám az egydolog, és egészen más az alvilág vezetése. Szóval Hiran nagy bajban volt, és ha nem tudom, hogy ártatlan,bizony nem segítettem volna neki elrejt zni a szektája vadászai el l, akik valami árulással vádolták. Sokáigtartott, mire visszanyerte emberi alakját, s ha élnének b séggel, tudnának mesélni err l az átváltozásrólazok a zsigerel k és rontó-lányok is, akik részt vettek benne. Akárhogy volt, rég történt. Hiran szektáját aföld színér l is elsöpörték, ám mindketten tisztában voltunk vele, hogy maradtak mások is életben, s míg éntörténetesen tudom, merre találom ket, Hiran csak a sötétben tapogatózik. Annyi baj legyen, csak mindig tudja, mivel tartozik, és ha valami fondorlaton jár az esze, id benfigyelmeztetni tudjam rá, mit kockáztat. Ilyen és efféle dolgokon járt az eszem, ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a dohos kürt ben a rejtekhelyre,hol egykor Hiran is elbújt az utána szaglászók el l, s most bizonnyal megfelel majd a Könny lépt Néppáncéljának is.Hiran leginkább egy mocskos öregemberre hasonlított. Ha nem tudom, hogy kicsoda, legalább harmicesztend vel id sebbnek gondoltam volna. Most egy kis viskóban lakott, nem messze a Zöld csatornától.Viseltes házát fura szag járta át: f zetek, füvek, ásványok kesernyés illata. Félrehajtott fejjel vizsgált, s nemszólalt meg, amíg el nem adtam mi járatban vagyok. - Most lenne szükségem a f zetedre - mondtam neki. Nem kellett részleteznem mire gondolok, tudtaanélkül is, de nem mozdult.- Nagy dolgok vannak készül ben ugye, Bren? - nézett rám a felemás szemével. - Nem tartozik rád. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked, s nem ajánlom, hogy eljárjon a szád. Nefeledkezz meg róla, honnan jöttél, Hiran! - Az ügyes és okos báty tanácsa ez, vagy egy mocsok zsarolóé, Bren? Azt hiszem lassan a végére értema szolgálataidnak.- Ne próbálkozz semmivel! A burjánb barátaid még nem felejtettek el. - Ne fenyegess. - Kicsiny üveget tolt felém. - Itt van a f zeted, ezzel letudtam a tartozásomat. Felejts el! így utólag azt hiszem, nem látta meg a szememben azt a sunyi, alig észrevehet villanást, ami az árulástmegel zi. Sajnos nem vagyok jó gyilkos, nem tudtam egy ütéssel összetörni a gigáját, de azért hanyattzuhant, magával rántva egy halom porló, szárított füvet. Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, volt egypillanat, amikor majdnem meggondoltam magam. Talán az a beletör n néz , felemás szeme tette. Az azöregemberpillantása. Alig ellenkezett. Végül is egy széklábbal vertem agyon. A kunyhója úgy égett, mintha aszárított gazokon kívül más nem is lett volna benne.- ...és kérem a Házat, hogy magamra vállalhassam a szent bosszút, a khaynesst.- Úgy gondolod, viadarini Bren, hogy elég szoros volt a kapcsolatod Berrid Ihalannal?- Én voltam az egyetlen barátja, parancsolóm. Engem fogadott a bizalmába, a vérébe.

Károm esne, ha nem juthatnék a jussomhoz. Alantas férgek, bálványimádó renegátok csapták bevértestvéremet, s rajta keresztül a Házat is. Magad is láttad, erre vall minden jel. Engedd, hogy magamvegyem vérét bárki is volt az! Ranagol maga sem kívánhat mást, mint a férgek vesztét. A felesége lelke azégre üvölt ily gazság láttán. Holtában loptak meg engem... és a Házat. Magam szerzem vissza az elorzott zsákot, igy nem keveredhetgyanúba a Ház, s három testet is nyernek zsigerel ink, ha sikerrel járok. - Hiran f zete m ködött, úgyhazudtam, mint a vízfolyás, és eddig minden tökéletesen ment. A Ház els bírája - hatalmas, zsírosképférfi - elgondolkozott.- Elegend az er d erre a feladatra, viadarini Bren? A Ház nem engedheti meg magának, hogy feleslegesháborúba sodródjék, ha egy tagja hibás döntéseket hozott.Mi a biztosíték arra, hogy nem üt vissza Házunkra esetleges hibás döntésed?- Engedjétek meg, hogy felkössem a ranakha-kend t, parancsolóm! Cselekedeteim következményei nemháramolhatnak a Házra, ha azt viselem. Bosszúm így teljes lesz, és ha nem hibáztam, a kend t ti magatokvehetitek le. Innent l kezdve nem sok gondolkodnivaló volt a dolgon. Ha a Ház egy tagja maga kéri a kiközösítést,akkor arra áldásukat adják. A kend lehet vé teszi, hogy visel je azt cselekedjék, amit csak akar, a háza,klánja, céhe nem vonható felel sségre tetteiért, ám nem is áll mögötte semmiben. Nem kötelezivérbosszúra, s nem nyújt neki menedéket sem. Én magam sem kértem volna a kend t, ha nem lett volna amásik tervem, amely vélhet leg annyi nyereséget hoz majd, mely b ven megéri a kockázatot. Tudtam jól,vannak, akik vadásznak a kend t visel kre, és mások, akiknek gyönyört nyújt, ha úgy keverhetnek bajt, ha akitagadottak életével játszanak. Mindez nem érdekelt: tudtam, hogy az elfek páncélja minden kockázatotmegér. Ha visszatérek onnét, ahová menni szándékozom, ismét a Ház teljes jogú tagja leszek, ésvisszahelyeznek minden hatalmamba. A színjáték megvolt, most már csak rajtam állt, tudok-e élni akínálkozó lehet séggel. úgy surrantam ki a Ház álcaként fenntartott palotájának kapuján, mintha soha nem is tartoztam volna oda.Nyakam körül a hímzett fekete kelme fennen hirdette átkozott voltomat, s mit sem tehettem ellene. Nemmondom, hogy nem viszketett, forrón kívántam, bárcsak mégse lenne ott, de amilyen forrón erre vágytam,legalább ennyire bizonyos voltam abban is, hogy más választásom nemigen akadt. Nem t nhetek el avárosból felt nés nélkül, csak ha az enyéim küldenek. Ugyancsak hasonlatos lehet ez a dörzsöl érzés ahhoz, amit a kenderkóc hurkok csomójánál érezhet ahalálra váró. Nekem nem volt ennyire elkeserít a helyzetem, mégis úgy iszkoltam az árnyékban, mintha azéletem függne t le. Talán csakugyan így is volt. Maga a rhanakhatel húzta szorosra a szépen hímzettselymet, nemigen akadt más, aki megoldhatta volna. Ahány ház, klán vagy céh, annyiféle csomókatismernek ezek a varázshasználó kurafik, s láttam már olyan kitaszítottat, aki másra bízta, vagy - Ranagolrizzen t le - saját maga próbálta megoldani a szertartásosan meghurkolt bogot. Nem kétlem, a

zsigerel knek is van némi közük ezehez az átkozott kelmékhez, mert ha illetéktelen oldja meg ket, úgyszakítanak szét ereket, gégét, nyakat, hogy nem él a Birodalomban olyan vajákos, aki még egyszerösszefoltozná ket. A Házak és rendek így oldják meg egyszer s mindenkorra, hogy a kitagadott tagoknehogy mégis megpróbáljanak valamiféle ügyeskedéssel kibújni a szertartás, és annak sajnálatoskövetkezményei alól. Nem bízhattam másban, mint magamban, hogy sikerrel bevégzem vállalt feladatomat,s a Ház majd megszabadít e gyászos ruhadarabtól. A visszafogadás szertartását minden szervezetrendkívül komolyan vette, nem lehetett hát szó arról, hogy amennyiben a kitaszított megbocsátást nyer, ésvisszatér családja kebelébe, nem talál ott senkit, aki megoldhatná a bogot. Ilyen alkalmakra még a sírból isvisszatérnek a kend t megköt k. Csakhogy ez pénz- és id igényes m velet, a nekromanták ésboszorkánymesterek fizetségét pedig annak kell magára vállalnia, aki vissza akar térni választottcsaládjához. Volt egy b napom, hogy minden el készületet megtegyek, miel tt útrakélek.Noha a lányok is tudták, hogy már nem tartoznak engedelmességgel nekem, azzal is tisztában voltak, hogya házamon belül még mindig én vagyok az úr, és akárhogy forog is a szerencse kereke, bizony jobbanjárnak, ha nem szegülnek ellene. Adakozó és igyekv volt mindegyikük, de gyanítottam, csak azért tesznekígy, mert bíznak benne, hogy többé nem látnak viszont.Reméltem, nem betegszenek majd bele a csalódásba, ha egyszer mégis viszontlátnak.A hegyek között cudar volt az id . A szél úgy hajtogatta a fejem felett a tintaszín feny ket, akár valaminádast. Jómagam egy kisebb szikla mögött bújtam meg, onnan szemléltem a szekta fészkét. Mondhatom, nem volt ínyemre, amit láttam. Káosz-Thuragh híveinek tanyája egy minden oldalrólmegközelíthetetlen sziklaszirten trónolt. Az, hogy megközelíthetetlen, mégsem volt a teljes igazság: szépenkiépített út kanyargott a sárkányfejek rizte kapuig. Hogy amögött mi lehetett, azt a magasbatör falaktólnem láthattam, de igazából nem is voltam kíváncsi rá. Nekem elég az, ha a pénzemet kilökik elém, ésotthagyhatom ezt az átkozott páncélt.

Nem tudtam túl sokat a Káosz-szektákról, ám abban bizonyos lehettem, hogy ha valaki a külvilágbólvet dik a területükre, akár búcsút is mondhat az életének, hacsak nincs olyasmi birtokában, amire igencsakfáj a szekta foga. Nos, nekem volt valami a birtokomban, és biztos voltam abban, hogy ha másra nem is,erre mindenképp vev t találok a komor falakon belül. Már régóta keringtek hírek Gor-Vassak alvilágábanarról, hogy ezt a szektát igencsak érdekelné a Könny lépt Nép egy vértezete. A miértre senki nemkérdezett rá, nem csak azért, mert kedves volt az élete, hanem az okból is, mert az ilyenfajta tudás terheslehet, ha pedig valami nem igazán érdekel, akkor arról jobb nem is tudni. Magam is hasonló elveketvallottam, s gyanítom, ezért tudhattam magam mögött ilyen tartalmas életet. Egy szó mint száz, csak az érdekelt, miként értesíthetném a falakon belül lév ket árumról anélkül, hogymagamat komolyabb bajba sodornám. Noha vallom, hogy körültekint tervezéssel bármi kivitelezhet , mostsajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy mindenre gondolhassak. Káosz-Thuragh híveir l semmibizonyosat nem lehet tudni, s bizonyos nehezen hozzáférhet hírekb l is csak annyit sikerültkihüvelyeznem, hogy igencsak meghitt kapcsolatban állnak az asztrálvilág lényeivel.Ennyi b ségesen elegend volt ahhoz, hogy ne akarjak ajtóstul rontani a házukba.Ennél azért sokkal több az eszem. Még idejövetelem el tt beszereztem néhány tárgyat, amely bizonyos védelmet nyújt a más síkokrólfenyeget veszélyekkel szemben. Ezek egyike egy kicsiny bagoly volt. Áttetsz k l faragták, amolyankesernyés-zöld szín l. Az, aki adta, peridonnak nevezte, ami fel lem akár igaz is lehetett. Mindenesetremár tapasztalhattam, hogy nem kevés hatalma van az asztrálsík jövevényeivel szemben. Két esztendejevolt a birtokomban, ezalatt számos alkalommal figyelmeztetett boszorkányok praktikáira, vagy valamelyátkos személy érzelmeimet célbavev mesterkedéseire. Hasonló k l készült egyik gy m is, melynek még nem tapasztalhattam áldásos tevékenységét, deakit l szereztem, Ranagol szarvára esküdött, hogy egyetlen gondolatomra ellenszegül az ártó érzelmeknek.Muszáj volt hinnem neki. Ha mégis hazudott, tudta mire számíthat. Két emberem a szeme el tt törteszilánkokra a kutyája gerincét - pedig nem akármilyen kopó volt. Gy jteményemet egy arany foglalatú függtette teljessé. A sors iróniájából Káosz-Vulakot ábrázolta, de most nem volt kedvem nevetni ezen. Haakartam, szememet az asztrális világra nyithattam általa, ám csupán egyetlen alkalommal naponta. Az írást már régen elkészítettem, csak a kedvez szélre kellett várnom, hogy íjammal a falom belülrejuttassam. Nem sokáig. Eredetileg is úgy helyezkedtem el, hogy erre lehet ségem legyen, és mihelyt letudtam küzdeni szívem dobogását, megfeszítettem az ideget. Maga a fegyver nem volt a legjobb fajta,valahol a terseni tartományban készítették, nyomába sem érhetett az elfek íjainak, de a célnak megfelelt.A Könny lépt ek holmijából már amúgy is volt nálam elegend . Nem volt nehéz lövés, és ahogy tervbe vettem, els re sikerrel jártam. A vessz szép ívet húzott a hajnaliégboltra, elt nt a sárkányfej es kapu mögött. Nem maradt más dolgom, mint várni. Biztosra vettem, hogyjelentkezni fognak, de abban csak bizakodhattam, hogy nem lesznek ellenségesek. A Káosz-szektákat nemtanácsos alábecsülni, és mivel nem számíthattam becsületes kalmáremberekre, a páncélt eldugtam nemmessze rejtekhelyemt l, egy kis ligetben. Mivel nem kenyerem a türelmes várakozás, nem d ltem hátra,hogy megvárjam, míg értem jönnek, hanem egyre az odvas bejáratot figyeltem, hátha hamarabb történikvalami, mint azt elterveztem.Hogy mégsem estem a fejem lágyára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kis zöld bagollyalkezemben vizslattam a sárkányfejes kaput. Ha igazak a hírek Káosz-Thuragh híveir l, alighanem el ször azasztrális világból fognak szemrevételezni.Nem sok takargatnivalóm volt el ttük, mégsem ülhettem nyugodtan. Valahogy nem szenvedhetem, haláthatatlan szemek fürkésznek. Idegesen piszkáltam az átizzadt fekete kend t a nyakamban. Baglyom majd egy óra múlva jelzett el ször. Nem mondom, hogy kiugrott a szívem az ijedtségt l, mertakkor már egy ideje készültem a dologra, és próbáltam magam néhány hasznos kis mantrával felkészíteni ajövetelükre. Szemmel nem láthattam a küldöttüket, de éreztem, hogy ott téblábol körülöttem, úgy tettem,mintha mi sem történt volna, csupán a gy met aktiváltam, hogy meger sítsem amúgy sem csekélyvédelmemet, amely az asztrálvilág kóborló szolgáitól védelmezett. Ha mást nem is, nyugtalanságot azért érezhetett rajtam, mert hiába tagadnám, minden agyafúrt mondókaellenére érzéseim átszivároghattak gondosan megtervezett bástyáimon. A körülöttem matató szellemkezekérintésére kirázott a hideg. Tisztában voltam vele, hogy ez az els próba, melyet ha kiállók, tárgyalnakvelem, ha viszont elbukom, csupán asztrális orgyilkosaikat uszítják rám. úgy éreztem, hideg iszapbamerülök egyre lejjebb, a számon akart befolyni, a fülemen keresztül árasztott el. Minden er feszítésemellenére rosszullét környékezett, szinte hallottam az asztrális testemen er szakot tev , semmiszülte lénykárörvend nevetését. Nem mertem a függ n keresztül ránézni. Azt kés bbre tartogattam. Hirtelen kih lt kezemben a bagoly. Mintha megreped , vastag üvegkorsó tompa hangját hallottam volna.Törött harangokat. Meglehet, csupán az érzékeim játszottak velem, nekem mégis annyira hitelesnek t nt,hogy le kellett hunynom a szemem.

Elt nt. Elmászott, elvonaglott mell lem az a testetlen szörny ség, ami - számomra úgy t nt - eddignyálfolyatva kéjelgett velem. Kirázott a hideg. újabb óra pergett le képzeletbeli homokórámon, mire ismét mozdult valami. Ezúttal azonban láttam is ket.Nem mondhatom, hogy megnyugtató volt, ami a szemem elé tárult. Az odvas kaputorok elrozsdállt vasrostélya lassan felemelkedett, mögötte gomolyogva libbent valami.El ször füstnek véltem. Valójában egy méregzöld köpönyeg óriás szárnya csapott ki a sziklatorokból. Nemtudtam eldönteni, a földön jár vagy repül-e az, ami felém közelített. Mérgez hollószárnyszövetei szüntelenkörötte repkedtek, hol eltakarva, hol felfedve alakját. Lassan lelépett az útról, és nyílegyenesen indult megfelém. Nem volt tovább rejtegetnivalóm, felegyenesedtem hát, s ekkor hallottam meg a hangot, melyrekirázott a hideg, s karomon úgy felmeredt a sz r, akár az acsargó kutyák hátán. Semmihez nemhasonlítható, csikorgó moraj volt, s nem a várból szállt felém, nem is a köröttem a szélben sikoltozófeny kb l. A köpönyegb l jött, az kacagott, az rángatózott eszel s hangokat öklendezve. Önkéntelenülhátrébb léptem. Ha meg akartam rizni lassan elillanó önbizalmam maradékát, le kellett csillapítsamháborgó lelkemet. A táncoló köpönyeg abbahagyta a tébolyult nevetést, és felfedte tulajdonosát. Ember lehetett valamikor.Arcán méregzöld hártya rángatózott, csillogó cseppeket izzadva, befolyt minden ráncba, repedésbe,kibélelte a száját, orrlyukait, a szeme elé átlátszatlan hályogot vont. Ez volt a ruhája is, második b re,legalábbis nem láttam rajta mást, csupán az rülten vonagló köpönyeget. Megszólalt. A szája mozgottugyan, de nem voltam meggy zve róla, hogy nem a kavargó zöld szövet beszél hozzám.- Mutasd, mit hoztál! - Csak ha látom szándékaid tisztaságát, henin - neveztem a szektatagoknak kijáró néven.A köpeny vinnyogva felkacagott, s felkavarta maga körül a feny tüskéket.- Mi kívül-belül tiszták vagyunk. Mit hoztál?- A Könny lépt ek egy páncélját, henin. Most zökkent ki el ször a szerepéb l. A mellkasomon billeg függ re helyeztem a kezemet. Kis híjánfelordítottam, amint átpillantottam az asztrálvilágba. Láttam már polipot, mikor a Tolvajházat képviseltem egy tengermelléki tartományban. Ami velem szembenvonaglott, kevéssé különbözött t le - csupán koromfekete volt, és mintha ezer tapogatója lett volna. Aköpeny és gazdája szemmel láthatóan egy lény voltak. Egyetlen, mérgez n burjánzó fekély. És ez a fekélymost izgatottan és mohón nézett rám. Ecet gy lt a számba. - Mutasd! - sziszegte a polip. Megremegett körülötte a leveg , az egész átláthatatlan színekkel megfestettkép. Vibráló árnyak mozdultak, hangtalan közelít kisértetek. A fekete árny szolgái. Nem ebb l a világbólmeredtek rám. Ernyedt testük valahol a vár falai mögött pihenhetett. Nem hittem, hogy különösképpenártalmamra lehettek volna. Ám valami a háta mögül is átszüremlett a világra. Izg -mozgó, gonosz kis féreg,kifakult színekkel tekerg ocsmányság. Az asztrálvilág szülötte, aki nem is olyan rég még engemméregetett. Most kellett nagyon el vigyázatosnak lennem. - Nincs nálam, de itt van, nem messze. Ha megmondod, mennyit ér nektek, talán tárgyalhatunk. Hakeveslem, azt is elfelejtheted, hogy valaha láttál.Úgy éreztem, kissé elbizonytalanodott. Megfakultak a színei, lelohadt az ezer motozó csáp. -Hol van?- Az összeget mondd, henin!- Száz aranyat kapsz érte és bántatlanul elmehetsz.- Ezer alatt akár meg se szólalj. Úgy gondolom, nem tudhatta, hogy látom a talpnyalóit. A polipkarok rámuszították alaktalan kutyáját. Afeje mögül ugrott rám, a peridot gy azonban úgy taszította el, akár valami tollpihét. Felnevettem.- Ne próbálkozz ilyesmivel, henin! Minden balfogásod száz arannyal emeli az árat.A köpeny sziszegett, rángott tehetetlen dühében. A semmiszülte kutya visszaoldalgott mögé. Hiran ekkor csapott le rám. Csak lehetett. Ha akkor ezt nem is éreztem, azóta már rájöttem. Agyomromba mart, minden el zetes figyelmeztetés nélkül. Összegörnyedtem. Mintha a hirtelen fájdalomadott volna neki er t, a köpeny szárnyai magasba csaptak, s a polip megint az égre ordított. Összeestem.Agyam rémülten próbálta összerakni a szétszóródott mozaikdarabkákat. Semmit nem értettem. Kiürült afejem. Tehetetlenül haraptam a keser t levelekbe.Egy nyirkos sziklabörtönben tértem magamhoz. Nem is tudom már az idejét, mikor. Néha örökkévalóságnak

nik, máskor csupán múló álom lesz bel le. Nem tudom, mit akarnak, és azt sem, hogy miért... de mindaz,amit átéltem, a legszömy bbekre készített fel. Egy ideig azt hittem, sokkal rosszabb már nem lehet, aztánvért okádva döbbentem rá a valóságra. Nem kérdeztek semmit, bizonyos lettem benne, hogy hamarelveszítem a józan eszemet, ha nem mondanak valamit, akármilyen magyarázatot. Mégsem tettem megazóta sem. Soha, de soha nem mondanak semmit! Ha üvöltöttem, csak eszel s vihogás volt a válasz. Meg rjít a csöpögés. Ha gondolkodom, az alegszörny bb. Olyankor eszembejutnak dolgok. Nemcsak Ela levágott keze. Rémálmaimból Hiran bámulrám.

Így utólag azt hiszem, nem láttam meg a szemében azt a sunyi, alig észrevehet villanást, ami az árulástmegel zi.- Ne fenyegess, Bren. - Kis üveget tolt elém. - Ezzel letudtam a tartozásomat. Felejts el! A rohadék nem ölt meg azonnal. Csak az er t szívta ki minden tagomból. Élve elrothaszt itt a föld alatt.Átok! Kezeimet er s bilincsek kötik gúzsba, hátamon lassan folydogál a földmélyi verem nedvessége. Nemmerek gondolkodni. Félek a kínzásaiktól, de a legszörny bb az lenne, ha megérteném. Akárhogy is,álomszer ébrenléteim idején újabb és újabb részletek világosodnak meg. A fájdalomtól való félelem nem azigazi... valójában attól rettegek, hogy megértem mit is akarnak... hogy már tudom is. Ilyenkor hosszanüvöltök, de csak kéjes farkasnyögések a válaszok. Azt hiszem, lassan belehalok. Talán épp ez a tervük. Senki nem akarhatja megérteni ket. Hogyan is tehetnénk, ha semmit nem tudunk róluk? Magam csak azrülettel küzdök itt a pocsolyák között. Ha nem magammal birkózom, csak ordítok, vagy ájultan fekszem

saját mocskomban.Miért?Ne! Ne mondjatok semmit. Már-már azt hittem, a Ház zsigerel i mindent tudnak a kínzásról. De nem... ó nem!Inasok sem lehetnének e varas fej rettenetek mellett. Mozdulni is képtelen vagyok, nincs egy ép csontom.Csak fekszem, míg újra értem jönnek... azaz nem jönnek, csak megállnak néhány lépésre, és hörögnek. Aszemeik... a szemeikben nincs semmi.Semmi. Már nem is nyúlnak hozzám, csak szörcsögve nyelnek valamit. Valamit, ami mintha bel lem áradna. Ó, ezlehetetlen! Nem lehet igaz... nem szívhatják fel a rettegésemet!LEGYETEK ÁTKOZOTTAK! ÁTKOZOTTAK HETEDÍZIGLEN IS! Ranagol körül tolongó szörnyek. Oly kevesen vannak a tartományok lakóihoz képest! Ha nem znékérthetetlen praktikáikat, ha nem viselnének id l id re hadat valamely más szekta vagy klán ellen, a kutyasem tör dne velük. Mocskok! Átokfattya rohadékok! Mit tudtok? Mit tudtok...? Mindent tudnak. Azt hittem, ha nem mondom meg, hol a páncél, elengednek. De elmondtam. A legelsnapon. Mert remegtem, hogy folytatják... mert azt hittem, hogy abbahagyják. Hogy legalább megölnek. Nemtették. Egy pillanatra sem hagyták abba azóta sem... s közben végig nevetnek. Nevetnek, és szívjákmagukba a félelmemet. Azt hiszem, ebb l élnek. Ebb l merítenek maguknak er t. igy keresik a Kosfejes Urat. Ahogy az arcukatelnéztem, meg is találták. Csupán kamrában lógó élelem vagyok számukra. Nem több és nem kevesebb.Pókhálóba gubancolt, verg légy.Legyenek átkozottak! Bomlik az agyam. Nem hiszem, hogy az én helyemben bárki másként viselkedne. Pedig a szekták mindRanagol valamelyik angyalát imádják. A Kosfej egyik arcát. rült, rángatózó arcokat. Nem imádhatják, hiszakkor eretnekek... ez nem kedves a Kosfej Úrnak... s ha mégis... NEM IGAZ! ÉN HISZEK BENNE! HISZEM HATALMÁT ÉS IGAZSÁGÁT!HOGY LECSAP A GYENGÉKRE...én hiszek... Nem vagyok méltatlan. Hisz az angyalának szívják a rettegésemet. Hiszen rajtam keresztül élnek...abból, hogy félek... hogy én félek.Pondró lettem. Eletéért reszket féreg. FÉLEK T LETEK! ELÉG VOLT, MIT AKARTOK MÉG? MINDENT MEG-TESZEK!Félek, hogy gyenge voltam, hogy a halálomban is gyenge leszek.Miért? Mondjátok meg! A félelem gyengeség?Csak fekszem a mocskos vízben és reszketek. Hogy jönnek, hogy nézni fognak. Berrid, neked volt igazad... istenemre mondom, neked... és már nem is t lük félek... attól csupán, hogy kállnak a jó oldalon...Nem érdekeltek! Gyertek, essünk túl rajta!...tudom, hogy én vagyok a féreg. Én vagyok, csak ne nézzetek! Ezt adtad, uram... és nem az én hibám, hogy így lett. Ez az én igazságom. Ugye Berrid? Csak visszajöttél.Sajnálom uram, én megpróbáltam... Ezek a szemek...Szikkadt, hályogos szemek... Félek meghalni, uram, de neked halok meg. Itt van Berrid. A félelem. Kettenmaradtunk.Én és a rettegés... meg a hideg...LEGYETEK ÁTKOZOTTAK!

III. Hífharr

Szeretem az ágyamat, és szeretem a reggeleket. Ez jutott most is eszembe, amikor felültem a nyirkosrafeküdt vánkosok között. Tudom, hogy sokan lenéznének és megvetnének érzelmeim miatt, de az számukra Káosz-Thuragh sohasem mutatkozott meg teljes valójában. Az szemüket nem nyitotta rá aTanításokra. Pedig Ranagol dogmái ezek, csakúgy, mint a B rkönyv ezeregyszáz verse. Megnyújtóztattamtagjaimat, mert ezt is szeretem. Shú kérd n simult körém. Ismertem már követel , ritmikus rángásait,melyekkel minden reggel üdvözölt. Lecsuktam hát szemem, és minden elégedettségemet felé sugároztamegészen addig, míg kis híján kiürültem. volt, és az enyém volt. Hozzám tartozott, és a részem volt. Én voltam is. Szerette hát a reggeleket.Tizenöt esztendeje kezdtem magamból kinöveszteni Káosz-Thuragh nagyobb dics ségére. Hífharr voltam,a szekta vezet je, el jogom volt hát, hogy így cselekledjek. Shú mára már jóval nagyobb volt, mint azágyam, és nagyobb az egész szobánál is. Messzir l szemlélve köpönyegnek t nhetett, óriási felleghajtónak. Felleghajtó. Régi id ket rángatott el ez a szó bel lem. A múlt legmélyén hever emlékeket. Közömbösekvoltak immár, nem jelentettek semmit. Ami közömbössé válik, annak nem lehet értelme Káosz-Thuraghel tt, igy függ össze az érzelem és a tiszta ész. A Kosfej angyalának és az úrnak tanítása. Közömbös volthát az apám, és közömbös volt minden szó, amit valaha használt. Nem bírt jelentéssel a felleghajtó sem.Emlékeztem rájuk, emlékeztem ugyanígy a kis falura, a sebes folyású patakra, a zúgó-robogó, folyvástdolgozó malomra, a nedves moha megnyugató illatára és Káosz-Samambrag havában, a körték hideg ízérea számban. Majdnem mind jelentését veszítette. A dieur, Káosz-Thuragh akarta így. Volt más is a múltban. Olyan dolgok, melyek nem haloványodtak el. Nem szavak. Érzések.Fájdalom. Skarlát foltok a balta acélján, ahogy a favágórönk mellé zuhan a fahasábbal, amire teljes er mb llesújtottam. Mellette pörög levágott hüvelykem. Piciny vércsöppek.Vörös szikracseppek. Valami okból ott kárálnak anyám tyúkjai is.Keser ség. Öcsém lila ujjai a jégtábla peremén. Latyakká marják körbe a havat. Nádtörek és szi levelek mindenütt.Félelem. Sötét és hideg a vastag tölgyládában, ahová a bátyám er szakolt be. Belülr l a vasalás szegecseinekvégéhez ér az ujjam. A réseken pedig beszivárognak a bátyám által életre keltett, sosemvolt szörnyek.Kintr l szaggatott nevetés. Már ami eljut hozzám eszel s üvöltésemen keresztül. Kés bb megöltem ezért.Undor. Orkok felkoncolt hullái a Tenes partján, és végig a vízben. Felpüffedt dögök, ujjaik között nád inog azégen. A látójuk zabálja ket. Alacsony kis ember, gubancos, sz haja a véres vízbe lóg.Kíváncsiság. Az elreteszelt ajtó, mely anyámék szobájába vezet. Csak a t zhely r t fényei táncolnak az arcomon. A

zben az erd szellem töri a diót. Anyám kiabál, de amikor el jönnek, mosolyog. Sokáig meg akartam ölniaz apámat, ha tényleg fájdalmat okoz neki.Gyönyör. F szagú alkonyat, és a sebvaras karú lány. Káosz-Thuragh híve, aki - most már tudom - akkor majdnemkiürült, csak hogy nekem jó legyen. Mellei keményre tömött labdák gyámoltalan kezeim alatt. Azóta semtaláltam hasonlót. Hogyan is találhatnánk meg a tiszta gondolatokat, ha nem az érzéseinken keresztül? Ranagol sok híveelfojtja magában asztrális lényét, s nem engedi, hogy az megvilágosítsa elméjét. Mert ugyan hibázunk, haaz érzelmeinkre hallgatunk, ám csakis általuk dönthetünk helyesen.„Láss és tapasztalj. Erezz és mérlegelj. Az összevetésekben megtalálod a valót." Az ablakhoz sétáltam, és szélesre tártam a szoros zsalukat. Shú szinte felrobbant köröttem. Viharkéntkavargott, csapdosott, végigsúrolva körben a falakat. A kis, vízzel teli dézsához léptem, és befröcsköltemmagam. Shú váladékos b rét egy vászondarabbal átdörgöltem az arcomon és a testemen, s hagytam, hogykinyissa az ajtót. Harn és Foir már vártak. Nem is tehettek másként, hisz én parancsoltam nekik, hogy így tegyenek. Hamegszegnék az utasításaimat, k lennének az els k akiket elemésztenénk. Mindketten mély meghajlássalköszöntöttek, és elmormolták a szertartásos üdvözl szöveget. Az el írásoknek megfelel en válaszoltam,de közben az arcukat fürkésztem. A hiányt kerestem. Valamit, aminek ott kéne lennie, de nyoma sincs. „Ha maradéktalanul elmerülsz érzelmeidben, megtalálod gondolataid és cselekedeteid helyes irányát. Hahiányt szenvedsz bennük, ellenfeleid találják meg az utat tehozzád." Mindketten közel álltak a kiürüléshez, de fegyelmezték magukat. Ismertem régr l ket. Harn tíz esztendejeszolgált, mint a szekta második embere, miután el dje helytelenül vélekedett rólam és az er mr l. A legjobbgyilkosaim egyike volt, vállán er s jelenlét asztrális lenyomatát láttam. Az volt neki, ami nekem Shú. Konokszövetséges, megszelídített veszett kutya. Kapu az asztrálvilágra - és könyörtelen orgyilkos. A Shee nevetviselte.

Harn a fájdalomból élt. Hogy a sajátja, vagy másé, az a legkevésbé sem érdekelte, bár az ésszer ség úgykövetelte, hogy magához kíméletesebb legyen. Káosz-Thuragh egyik legkiválóbb katonája volt. Testételborították a rituális sebhelyek, s számos helyen meg is növelte b rének felületét, hogy minél többlehet sége legyen az önkínzásra. Bárki rültnek tartotta volna az er dkavernán kívül, s ez így is voltrendjén. Mint ahogy az is, hogy az így gondolkodókat maga ajánlja dieurunk közvetítésével Ranagolkegyelmébe. Vékony, lapos szája lefittyedt, mezítlen testér l temérdek heges b rlebeny lógott alá. Embervolt is, akárcsak én. Káosz-Thuragh segedelmével hagyta mögött azt a nyomorult állapotot. Legh ségesebb tanácsadóm, Foir, erejét és az úthoz vezet segítséget az undorból és a félelemb lszipolyozta ki. Arcán látszott, hogy nemrég tért vissza a Tarka Rengetegekb l. Magunk között illettükcsupán ily névvel az asztrálvilágot, más nem hallhatta, s ha mégis idegenek vették szájukra a szentszavakat, menthetetlenül elvesztek. Foirt is majdnem eltakarta asztrális társa, csakúgy, mint engem Shú,ám lévén rangban alattam lév , még nem volt joga kiterjeszteni ezen a síkon. Egyel re csak a fels testétborította. Anyagiasulva a kavernán kívüli népekben visszatetszést keltettek ezek a másvilági teremtmények,ám többségüknek eképpen láthattuk leginkább hasznát. Foir éppen ezt használta ki. A látásától megrémült,undorodó lényekt l orozta el érzelmeiket. Szemei besüppedtek a nyálkás szövet alatt, de ugyanúgy látott,akárcsak én, s folyamatosan érzékelte a Tarka Rengetegek történéseit is. Asztráltársa benyomult a szájánés az orrán, a füleibe is beszivárgott. Tarjagos sebek borították, szinte teljesen ellepték, akár a húst adöglegyek. Két keze, akár a korhadt faágak, sorvadtan csüggött alá. Nem voltak nagyobbak egy kisgyerekvégtagjainál. Soha nem szorult a használatukra: asztráltársa és mágiája minden helyzetben tökéletesenhelyettesítette ket. Az asztrálsíkon nyugodtnak látszottak, noha mind a ketten régen vették magukhoz Káosz-Thuraghkegyelmét.- A képszúrók páncéljának kufára meghalt, hífharr - közölte Foir. Hangja szenvtelen volt, mind mindig.Örömet kellett volna éreznem, de némi közönyön kívül mást nem fedeztem fel magamon. Nem bírt hátkülönösebb fontossággal az ügy. Az ember betöltötte végzetét: elhozta a képszúrók vértjét azer dkavernába. Képszúrók, elfek, Könny lépt Nép - sok elnevezést használnak az si faj megmaradt tagjaira. Nem voltkülön jelentésük, egy nép megjelölésére szolgált mindegyik.Mi Képszúróknak hívtuk ket, az arcukat borító furcsa rajzolatok miatt. Öregek voltak, id sebbek bárminél,csupán az sök büszkélkedhettek náluk is régebbre visszanyúló családfával.Nem válaszoltam Foirnak, csak intettem, hogy tudomásul vettem, amit mondott.- Itt az ideje, hogy közelebbr l is megvizsgáljuk azt a vértet. Hátha gyönyör ségemet lelem benne. Láttam rajtuk, hogy az asztráltestemet figyelik - Harn egy pillanatra még mintha a testéb l is kilépett volna,ám miel tt bizonyosságot szereztem, ismer s tekintetével vizsgált újra. Nem hibáztattam ket ezért. Haéletben akarnak maradni, nem tehetnek másként. El re indultam a vízpárától csillogó folyosón, Shú látszólag közönyösen simította végig a falakat. Káosz-Thuragh nem követel meg t lünk fény otthont, de nem is kényszerít egyszer séget ránk. Én szerettemparányi birodalmam söreg épületét. Az er dkaverna küls , öles falain sárkányok elkopott szobrai tekerg ztek végig.Csakúgy a sz kre mért bels udvar árkádjain, s a falakkal összen tt, mogorva lakótorony megkopott kövein.Parányi, zöld sárkányok öltöztették díszbe a bels udvar faragott óriásait: repkény és vadsz rajzoltkacskaringó mintákat végtelen indáival a sziklaboltok felett, és a zömök oszlopokon. A sárkányfejes kapugyilokjárójáról tartottuk csupán távol, nem engedtük, hogy a küls falakon is hatalmat nyerhessen. Az öregtoronynak csak a föld alatt volt összeköttetése a kaverna más részeivel. Az árkádok homályosboltívei alól nyílt bejárás a bels folyosókra, az általunk csak vércsatornáknak nevezett járatokra. Ezekkötötték össze az er dkaverna sziklába vájt szintjeit az öregtoronnyal, de ide nyíltak a bels udvarszell kürt i és az udvar nyugati részét árnyékba borító bástya légaknái is. Régi háborúk emlékeit rizték ezek a folyosók. Zsákmányolt hadijelvények, lobogók megfeketedettvásznai festették sötétebbre annál, mint amilyen amúgy is volt.Kormos falikarok markában lobogó, szurkos lángú szövétnek vetett némi világot húszlépésenként a falakra,a kapuboltokra. Hideget és párát leheltek ezek a falak, mélyükön a Tarka Rengetegek ideszólított, b bájjal a köveklelkéhez kötött teremtményei strázsáltak. Egyesek - a kóborlók fajának értelem nélküli tagjai - csupán a szirtfelett trónoló asztrális entitásnak, Kh'ilonnak jelezték mindazon idegenek közeledtét, akik az er dkavernaterületére léptek. Mások, a szellemnépek fiai közül, már agyafúrtabb csapdákkal várták az ellenségesszándékúakat, ám igen ritka esetekben a kaverna eretnek vagy önpusztító tagjai ellen is fordíthattákhatalmukat. Mindezek felett trónolt láthatatlanul Kh'ilon, hatalmas a síkurak között, kinek létér l az er dminden lakója tudott, ám egyedül a hífharr formálhatott jogot arra, hogy megszólítsa, s utasításokat adjonneki. si paktum kötötte a helyhez, melynek mibenlétér l csupán a kaverna vezet jének lehetett tudomása.

Én persze ismertem az óid k minden szerz déseit, a feltételekkel és kötelességekkel együtt, Kh'ilonnalmégsem beszéltem háromnál többször az elmúlt tizenöt esztend alatt. Nem vitt rá a szükség. Nem voltmeg hozzá a bátorságom. A kíváncsiság pedig nem éltet. Amit tudtam róla, éppenséggel elegend volt ahhoz, hogy ne zaklassam fölöslegesen. Konok volt éssz kszavú, mint minden síkúr. Els beszélgetésünkkor kifejezetten úgy éreztem, rosszindulatból gyúrtákössze. Sárgászölden kavargott, akár a felöklendett epe. Keser vé lett a szám minden szavára, hamupergett a garatomon minden válasz után. De meg kellett lennie ennek a beszédnek. Minden hífharr els útjahozzá vezet. Meger sítettük a paktumot, újra megfogadtuk, mire nevünk becsületét föltettük. Lassanbeszélt, s én egyszerre láttam az er dkavernában ziháló áramlatokat, a lassan mozgó, hömpölyghullámokat, a körös-körül elcsendesed remegést. Az egésznek a legközepén Kh'ilon ült. keltette azörvényeket, simította ki az idegen vibrálásokat. Hatalmasnak rémlett el ttem, olyannak, aki bármit elnyelhet,s kedve szerint támaszthat rianásokat, amerre szeszélye vezeti. Hosszú évek óta el ször féltem. Akárhavisszazárt volna sötét és hideg tölgyládájába a bátyám. Ám ezegyszer nem üvölthettem méltóságomfeladása nélkül. Kétségbeestem a nagysága el tt. Elnyeltek az áramlatai. A kemény sziklába vájt, mélyebbre vezet folyosók akár a zárványok kanyarogtak öntörvény ,kiismerhetetlen utakon mind mélyebbre. Lépcs k és dohos pihen k kötötték egyiket a másikhoz, finomhuzat lobogtatta a bágyadt fáklyalángot, ahogy mind mélyebbre ereszkedtünk. Csikorogva nyíló,férfideréknyi ajtók tárták fel el ttünk titkukat, hamuszín pókhálócsipkék lebbentek léptünk nyomán. Ezekbena járatokban már kevesebbet dolgozott az si épít k szépre vágyó vés je. Díszek, k l acéllal kiharapottfaragások csak elvétve mutatták meg magukat, akkor is csak annyi ideig, hogy utána ismétvisszahúzódhassanak a mindeneket elrejt homályba. A bels szentélyek irányába ereszkedtünk. Valahonnan a messzeségb l haldokló fény szüremlett felénk,lustán hulló cseppek monoton ritmusa jelezte a ciszterna éjsötét vizének közeledtét. A hideg hullámokbanért el bennünket. A roppant víztömeg jeges üdvözletét szalajtotta elibénk. Shú segítségével átsiklottam a Tarka Rengetegekbe. Két siralomkutya követett már jó ideje. Látni ugyancsak most láttam meg ket, de jelenlétüket, nyirkos-savanyú leheletüket már korábban is éreztem. Az er dkaveraának ez a része nem sokban különbözött a Tarka Rengetegek tartományaiban sem. Komorvolt és kihalt. A sötét epeszín áramlatok alig váltak el a falaktól, lassan lüktetett minden körülöttünk, s Kh'ilonakár valami sötét szív trónolt mindennek a közepén. t magát nem láttam, mert nem kívántam látni, salighanem maga is hasonlóképpen lehetett evvel, máskülönben bizonyára megmutatkozik, ha máshogynem, ruhaként viselt asztrális gyilkosomon keresztül ránt át a Rengetegekbe. Nem hiányoltam. Fáklyakéntviláglott fel el ttünk az Ikonfal. Visszasiklottam a való világba. Harn felkészült a váltásra. A páncélhoz csak testetlen valójában követ majd bennünket. A ciszterna vizénlomhán táncolt fáklyáink fénye. Vöröses ikercsillámokat rajzolt melléjük a sötétbe vesz mennyezetr lalálógó hatalmas, üvegfalú lámpás.Vaskos láncon függeszkedett, csakúgy mint néhány favödör, amelyeket más-más szintek ide torkollókútaknáiból eresztettek a ciszternához. Az Ikonfalat örökmécsesek világították meg, el tte Káosz-Thuragh fekete, sárkányfejes szobraterpeszkedett. Minden érzelemt l mentes, s mégis mindenre érzékeny. Az önmagát kioltó fény. A tisztagondolat születése. Az angyal maga. Mögötte a sötétségbe olvadó Ikonfal. Megannyi arannyal és ezüsttel festett szentkép, egymásbakapcsolódó keret és domborm . Csillámporral futtatott koskoponyák és moccanatlan zászlók. A legfelsszegmens festményei Ranagol alászállását ábrázolták. A Kosfej bonyolult szimbolikájával megfestettképeken egyre lejjebb ereszkedett a kristályszférákon, míg lábnyomát a Sheral oldalán nem hagyta.Gonddal elkészített frazetták sorozata beszélte el a B rkönyv felnyitását, a szent színek és állatokmegteremtését. A kráni magas stílus követelményei szerinti moccanatlan, kissé torz alakok sorra végigjártáka Három Áldás átvételét, a Gyermekek Érkeztét és az sök Fogadalmát. Ezüsttel kevert kék volt ezeken aképeken az uralkodó szín. A Felemelkedés nyolc képe alatt a démonlovagok jól ismert szimbolikus alakjaihajlottak egymásba, s a huszonnégy angyal vörösrézzel és arannyal ékített táblaképe fogta keretbe alulról afalat. Mire a szertartásrend szerint végigjártam az ikonokat, Harn már ernyedten feküdt Káosz-Thuragh lábainál,ám Shún keresztül tisztán érzékeltem jelenlétét a balomon.Orgyikostársa, Shee, finoman remeg , halovány denevérnek rémlett mellette, noha tudtam, hogy alegkevéssé sem hasonlít erre az ártatlan állatra. Foir is felnézett imájából. Különösnek tetszett el ttem. Forradásos, nyálkás arcán, Társa b rén keresztülmost mintha felt bbnek rémlett volna, mennyire kiürült. Szeme mintha egészen elveszett volna azüregében. Csak nem áldozott valakinek az éltet undorból? Elindult el re. Harn a hátam mögött lebegett. Varas b rlebernyegekkel teli teste a sárkányfejes szoborárnyékában pihent. Mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt.

Foir felrótta a megfelel rúnát az Ikonfal mellett rejt k ajtóra. A jel megmoccant, gyengén felderengett.Az ajtó kitárult. Hátunk mögött újabb vízcseppek zuhantak a ciszterna vizébe. Noha láttam már a képszúrók páncélját korábban is, amikor két henin behozta az er dkavernába, most isleny gözött az er , ami bel le áradt. A Tarka Rengetegek bágyadt fényében izzott a magabiztosságtól és abüszkeségt l. Akkor érinteni sem mertem.Elképeszt gyönyört jelent majd magamra ölteni! Tudtam, éreztem, hogy annyi er van benne, amennyit képtelen lennék valaha is elemészteni. El ttemfeküdt a tökéletes táplálék, a szentség, melynek érintése is hatalmas gyönyör séget jelent majd. Áhítat csipkefoszlányai verdestek ujjaim hegyén, ahogy megérintettem. Több volt, mint szép. Átáramlottbelém, érintésére ívben megfeszült a testem. Shú önkívületben verdesett mellettem. Juttattam neki is

séggel, b rszárnyaival hatalmas szelet kavart, keményen végigvert Foir hegvaras arcán. Éreztem, láttam,hogy k is megrendülnek ilyen felfokozott er sség szerelemt l. Sárgán ordító hullámokat zúdítottam rájuk,míg megszédültek. Noha a gyönyörnek ilyen formáira máskülönben érzéketlenek voltak, Harn a szememláttára változtatta fájdalommá érzéseimet, s szinte láttam, amint Káosz-Thuragh szobra alatt felfakadnak asebei. Foir sem tudott ellenállni öntudatlan csapásaimnak. Fuldoklott asztráltársa fojtó b re alatt a gyönyörkeltette utálattól és undortól, felhasadozott b réb l csillogó váladék csorgott végig gerincén, elsorvadt kezeimagatehetetlenül rángatóztak. Még sohasem éreztem ilyet ezel tt. Kezembe vettem a tökéletes szépséget és büszkeséget, ésmellkasomra emeltem. Tomboltam a túlcsorduló szeretett l. Az asztrálsík rángott, vonaglott, s mindenhenint a földre vetett a rázúduló áradat. Ezért vagyok én a hífharr. A gyönyörömet mindenki saját érzéseihezigazíthatja. Általam telít dnek, és én tisztítom meg az elméjüket, ha elég er s vagyok. Elemésztenek.Csakis így gondolkodhatnaktisztán, eképp égetik ki magukat, hogy rendezett gondolatokkal álljanak a Kosfejes úr elé.Akkor eszembe sem ötlött ilyesmi, de kés bb bizonyos lettem benne, hogy ezidáig senkinek nem sikerültmég az söreg falak között az, ami akkor nekem. Shú hörögve üvöltött mellettem, míg felöltöttem a karvasakat. A testem könnyedén idomult minden kecseshullámához. Szeret mhöz igazítottam minden mozdulatomat, leveg vételemet. Szélszagú nyáréj jutott azeszembe. Fehér törzs fák és reszketeg f szálak hullámzó eredeje. A keblek a tenyerem alatt. Sebhelyeskezek karomnyoma a hátamon.Káosz-Thuragh f illatú leánya. Az el hífharr. Sosem találtam hozzá hasonlót.A gyönyört l sírva ordítottam. Kh'ilon velem rángott, s vihar kelt minden mozdulatára. Elveszítettem az eszméletemet. Harn cipelt visszaa szállásomra. Teljesen elemészttettem, és tökéletesen kiürültem. Shú cirógató, er vel teli érintéséb lmerítettem, amikor magamhoz tértem. Már tudtam, hogyan tudom megfékezni érzéseimet, hogy bemutathassuk az áldozatot. A Káosz-Thuraghnak és a Kosfejes úrnak szóló legnagyszer bb ajándékot, mit szekta valaha is adhatott. Magamnak sem mertem bevallani, de a halálosan megrémült Kh'ilon ordította belém abban a pillanatban,amikor összeomlott körülöttem a világ.Aheninek sorra járultak elém leróni hálájukat. Mindegyik jüket személyesen ismertem, s ez így is voltrendjén. Szektánk nem volt a legnagyobb a Káosz-Thuraghot imádók között, de a maga erejéb l vívta ki,hogy elismerjék, hogy ellenfelei rettegjenek t le. Számban lehet, hogy alulmaradtunk egyes rendek vagyházak erejével szemben, ám szövetségeseink, a Tarka Rengetegek lakói csupán hírükkel messzireriasztották az ellenünk tör két.Elégedetten szemléltem az öregtorony központi termében szertartásos köszönésre gyülekez ket. Pompásszolgálói voltak dieurunknak. Nem csak lelküket, egész testüket áldozták érette, s teljes életüket az megértésének szentelték. A szertartás egy régi árnyjátékra emlékeztetett. A Sriun és a kék erd történetét elbeszél re. Ahogy kivontkardjaikkal elhaladtak az öregtorony ablakai el tt, formátlan sziluetteik lassan bólogatva járták táncukat. Shúelégedetten libegett, más részei óvón susogtak a fémállványon nyugvó páncél el tt az erezett k padlón. Már meg tudtam érinteni. Éreztem. Gyönyör íveit és illesztéseit, drágakövekként csillogó domborításait,ezer ágra szakadó véseteit ismerte tenyerem minden barázdája. Több volt nekem, mint bármi amivel eddigtalálkoztam. Az él kt l akármikor megszerezhettem az érzelmeimet, de az igazi csoda a tárgyakbanrejtezett. Harn és Foir, de még a szekta többi tagja sem volt képes élettelen dolgokból meríteni, azokatfelemészteni. Én hífharr voltam. Nekem megadatott. S mindaz, amit t lem kaptak, eltörpül majd amellett,amit az igazi áldozat bemutatásakor kaphatnak. De még várniuk kellett. A csillagok nem engedték, hogy elvégezzük. Hozzájuk még nekünk isalkalmazkodnunk kellett.Szeret mre néztem. A Képszúrók páncéljára.

Soha nem vártuk, hogy bármelyikük is felbukkanjon, id l id re mégis megtörtént. Különleges csemegevolt, valahányszor egyikük a területünkre vet dött, de veszélyes játék is egyben. Ha nem voltunk eléggéel vigyázatosak, könnyen háborúba sodorhatott bennünket egy meggondolatlan kaland. Nem is tört ki közöttünk semmiféle viszály immáron száznegyven esztendeje, ami hatalmas id ugyan egyszekta viharos életében, ám jelentéktelen pillanat csupán a másik félnek. Akkor sem lennék meglepve, haaz egykoron hadat visel Képszúrók közül néhányan még most is a kardjukat vonnák, ha felemlegetnékel ttük a néhai viszályt. Nem lévén hozzászokva az ilyen nyúlfarknyi háborúkhoz, még mindig loboghatbennük az ellenségeskedés nehezen oltható lángja. Képszúrók. Igencsak emlékezetes had volt az akkori, s mindkét oldalnak hatalmas veszteségeket okozott. Ám amiakkor volt, immáron elmúlt, csupán a fóliánsok rizték hírét, s bár az újonnan körvonalazódó helyzet újfent aháború szagától volt terhes, egyel re nem fenyegetett közvetlen veszély. Ha Káosz-Thuragh akarja, eztánsem fog. Az er dkavernának nem hiányzott, hogy ismét bizonytalan kimenetel háborúba bonyolódjék,kiváltképp nem a Könny lépt Néppel. Én magam még a régi iratok homályos rajzait segítségül híva semtudtam volna azonosítani, mely ház, vagy házak ronthatnak a szektára, ha egyszer a páncél nyomárabukkannak. Nem voltak elegend ek az akkor készített leírások ahhoz, hogy bizonyosat tudjunk azellenséges Családokról. Igazán nem kívántam, hogy a régi viszály, akár egy gennyes seb, ismét felfakadjon. Mindannyian tudtuk, hogy háború készül. Nyilvánvaló volt az els pillanattól fogva. De ez a háborúfontosabb lesz bármelyiknél, amit eddig a szekta Káosz-Thuragh nevéért viselt. Ám ezzel is tisztábanvoltunk. Harn és Foir bizakodott. A vérszita és a tanka-pálcikák kedvez el jelekr l meséltek. El ttük nem mutathattam, ám engem minden háborúnál inkább lekötött a vért és az áldozat. Tökéletesnekkell lennie, hogy elnyerjük Ranagol ás Káosz-Thuragh kegyét a harcban. S tökéletes is lesz.Holnap. Az árnyjáték az öregtoronyban lassan a vége felé közeledett. Már csak azok a bels gyilkosaink maradtakköszön táncukkal, akik kiérdemelték, hogy magukra vehessék asztrális társuk lenyomatát. Harn vezetteket, vékony t reik követhetetlen iramban fonták egymásba halálos hurkaikat. Lassan siklottam át a Tarka

Rengetegekbe. Szédít kék büszkeségforgatag táncolt el ttem, árnyékvillámok zúgtak minden irányban. Abels gyilkosok Társai, megannyi zöld szikragomoly, észveszt iramban követték gazdáikat saját tisztelgtáncukban. A halálnak szólt ez a tánc, és a harcnak. Káosz-Thuragh és Ranagol tánca volt. A páncélé és azenyém. Végül csak Harn maradt. Lehajtott fejjel várakozott a trónszobor el tt. T rei akár könyöknyi, vékonykígyónyelvek.- A fájdalom a tiéd, hífharr. - Inkább adjunk gyönyört az angyaloknak - válaszoltam szertartásosan. - Emelkedj fel, Harn! Rituális sebei: megannyi göcsörtös hasadék. B rlebernyegei sóhajtva súrlódtak egymásnak.- A veremben már várnak, hífharr.- Menj el re. Engem Shú majd levisz a torkon keresztül.- A drúnnal mik a terveid?- Hagyjátok abba az ingerlését! Látni akarom a gy löletét.- Ahogy parancsolod.Már indult volna, amikor utánaszóltam. Nem állhattam meg. - A képszúrók páncélja és , együtt lesznek a legszebb ajándékunk, mit dieurunk valaha látott.Szélesen elmosolyodott, és keresztbefogta t reit. Vártam néhány percet, míg léptei elhaltak a homályban rejt lépcs kön, akkor emelkedtem csak fel atrónszoborról. Shú óvatosan végigsimította a páncélt, amint elhaladtunk mellette. Az alkonyi fényben szebbvolt mint bármikor. Ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy én is megérintsem, s ne kelljen beérnem a Shúhúsa közvetítette érzéssel, de elfojtottam magamban a vágyat. Lobogva vágtunk át az öregtorony vénségesfalai között, a mögöttünk lebben vastag, vérszín függönyök, mintha összen ttek volna velünk. A torkot rejt terem a roppant torony közepén terpeszkedett, boltíves mennyezete alacsony fellegek képétvetítette elém. A makacs homályt r f lánggal ég zsarátnokfáklyám oszlatta szét, amint beléptem. A torok sötétsége dacolt imbolygó lidércfényemmel. Öt lépés átmér , elkopott perem k akna volt, azer dkaverna alatti sziklák mélyére vezetett. Shú cafrangos szegélye hörögve kapkodott a semmi felé.Gondolkodás nélkül léptem a mélységbe. Shú rögtön kinyúlt a lekopott perem felé. Nem zuhantunk. Anyagiasuk társam szobányi teste engedettmind lejjebb. Zsarátnokfáklyám csak a fejem felett sz kül teret, a mellettünk elrohanó falakat világítottameg. Ingó visszfényeket lopott Shú váladékos b rére, a fáklyát tartó kezemre, a sötétbe olvadó, felfelészaladó si faragásokra.Az utolsó szakaszon valóban repültünk. A torok hatalmas terem menyezetére nyílott, az ott uralgó sötétrámrontott, amint belezuhantunk. Shú minden irányban kiterjesztette magát, így csillapítva sebességünket.Zsarátnokfáklyával a kezemben fényt hozó angyalnak érezhettem magam. Port kavarva érkeztünk akaverna mélyére.

Négyen vártak: Harn, Foir és két másik henin, akiket a verem felügyeletével, és értékes foglyunkrzésével bíztunk meg. Még nem volt társuk a való világban, de egy sereg teremtménynek parancsoltak

Kh'ilon segedelmével itt a mélység legmélyén.Mindketten a szenvedést és a félelmet szívták minden erejükkel magukba. Testüket és arcukat nemtorzították sebhelyek, csupán a vállukról sarjasztottak reng csáperd t.Szeret k voltak, s mint oly sok n a kavernában, az asszony közülük is kék festékcsíkokkal ékítette magát.A Rengetegek itt keser rettenettel és kínnal izzottak, Harn egyenesen ragyogni látszott közöttük.- Mutassátok! - rendelkeztem. Ill n elhúzódtak el lem, s utat engedtek egy b zös oldalfolyosó felé. A falon megpillantottam az áldozatifegyvert. Ezt is a képszúrók készítették. Remekbe szabott lándzsa volt, kegyetlen ív heggyel, faragottnyéllel. Ezüst karikák ékítették, s éles kampók meredeztek körkörös díszekkel telezsúfolt köpüjér l is.Mindig nagy tisztelettel adóztam a képszúrók fegyverkovácsai el tt, Ranagol kivételes tehetséggel áldottameg ket.- Vannir - szólítottam nevén a fegyvert, és meghajoltam felé. A többiek követték mozdulatomat.Visszafordultam a b zös járat felé. A drúnt több mint két emberölt vel ezel tt ejtette foglyul az akkori hífharr, aki bírt némi si hatalommal is.Titokzatos származására mindig büszke volt, de soha nem osztotta meg velünk történetét, igy is szállt asírba ötven hosszú esztendeje egy különösen kemény télen, amikor a lavinák minden irányban elzárták azutakat a kaverna körül. Ma már senki nem él azok közül, akik akkor itt voltak, de a hífharr mindencselekedetét híven meg rizték fóliánsaink. Azóta ez a fogoly volt a mi legnagyobb becsben tartott kincsünk. A szektát éltet , kiapadhatatlan forrás.Érzései oly er sek voltak, mint senki ember fiáé. Nem véletlenül. Ereiben söreg vér folyt, élte sokkalmesszebbre nyúlt mint mi sejthettük. Bár hatvan esztendeje nem volt a felszínen, gyanítom, többholdegyüttállást láthatott, mint a szekta összes heninje együttvéve. Bár a legtöbbüket mindez a legkevéssé sem érdekelte. Nekik csak az volt a fontos, hogy id l id reelemészthessenek valamit - s a drún soha nem fogyó készletekkel rendelkezett. Elemi erej volt mindenfelénk lövellt kitörése. Hozzá mérve a mi kiürüléseink csupán gyenge érzelemhullámok voltak. stölgy alattsarjadó magonc.Vízbe szakadó szikla hullámain fodrozódó gyerekkavics csobbanása. Drún, s vagy aquir: számtalan nevük volt, akár a Birodalom minden népének, de talán ket vette körül alegtöbb legenda és titok. Magam soha nem láttam hasonlót, s hacsak Ranagol másként nem rendeli, nem isszándékoztam ilyen balgaságot cselekedni. Az emberek mindig oly dolgokról találják ki alegmegdöbbent bb és legszörny bb történeteket, mikr l a legkevesebb tudomásuk lehet. Ám az aquirokrólszóló históriák kevésbé túlzó változatai is arra késztettek, hogy ne kívánjak soha szembekerülni eggyel sem.A mi drúnunk kivétel volt. A felé vezet folyosón egyre inkább er södött a b z. Semmihez nem hasonlítható, összetéveszthetetlenszag volt. Egyfajta elegye rothadásnak, állott kipárolgásoknak és romlott nedveknek. Kis híjánelviselhetetlen volt, ám maga a drún látványa, s f ként a bel le áradó érzelemhullámok minden szenvedéstmegértek. A sziklabörtön, ahol riztük, csupán egyetlen kijárattal bírt, azt is összesz kítették még hatvan ével tt annyira, hogy azon egy darabban soha többé ne kerülhesen ki. Ezen belül karvastag rácsokbólkovácsolt ketrec rizte, melyet a sz k terem minden sarkában falikarokból lobogó fáklyák világítottak meg.Mezítlenül feküdt egy embervastag gerendákból összerótt asztalon. Négy végtagját hatalmas szögekkelütötték át mindjárt foglyulejtése után. Fekélyes, petyhüdt húsa már szinte teljesen körüln tte az ökölnyiszögfejeket azóta. Körben a falakon mágikus vésetek biztosították, hogy a sz k, rothadásíz teremben egyhang se eshessek. Azt beszélték ugyanis hogy, a drúnok képesek egyetlen szavukkal bármilyen emberi teremtménytromlásba dönteni. Beszédük el tt sikongva adja meg magát a legvastagabb acélrúd, porrá omlik a gránit.Vérré és csontporrá zúznak bárkit, aki feléjük közelít, ha csak a legkisebb ellenséges indulatot vélik bennefelfedezni. Én magam soha nem tapasztaltam ilyesmit, mégsem volt okom kételkedni sem azok igaz voltában, semaz óvintézkedések helyességében. Nem csak azért, mert a sziklacellát az aquirt foglyul ejt hífharr építtette,hanem azért is, mert róla is azt jegyezték fel, hogy hasonló dolgokra volt képes, ha nem is olyan pusztítóformában, mint maguk az aquirok. Mindez arra bíztatott, hogy ne kérd jelezzem meg döntéseit, és nemláttam be, miért kellene azokon bármit változtatni. Foglyunk érzelmei elapaszthatatlanok voltak, s ha mégsem igaz mindaz, amit mesélnek róluk, akkor isjobb, ha hét lakat alatt rizzük, mintha lehet séget adnánk neki arra, hogy tegyen ellenünk, csak mertenyhítettünk a terhein. Az eddigi évek azt mutatták, nemigen árthat, s életben kell maradnia mindaddig,amíg csak akarjuk.Élelmet nem fogadott el már emberemlékezet óta. Egy, a b rére kenhet vérszín ken csnek köszönhettük,hogy még mindig élt. Foglyulejt je hagyományozta ránk az összetételét. mutatta meg azokat a helyeket

is, ahol immár hagyományosan, hetente két alkalommal bekenjük a táplálékul szolgáló váladékkal, melyátszivárog felduzzadt, varas b rén és akarata ellenére életben tartja. Ürülékét és a rászáradt egyébváladékokat riz i tiszte lemosni róla. Kevés nálánál kiszolgáltatottab és védtelenebb teremtményt láttam életemben, ám asztrálképe ékesbizonyítéka volt annak, hogy nem fáradozunk hiába. A felém lövellt gy lölethullám majdnem levert alábamról. Nem tudom hogyan, de valami módon rájött Káosz-Thuragh létének lényegére, és mindenlehet séget megragad, hogy tehessen ellenünk a túlsó világban. Nem sikerülhet neki. Kh'ilon feladatatöbbek között az felügyelete is. Pompás áldozat lesz. Düh- és tehetetlenségfoszlányok viharzottak körülöttem, szinte elvakítottak.Látásom mindig ezeket váltotta ki bel le. Ha megfelel en feler sítjük ket, nemcsak a kaverna fog örökid kre emlékezni a halálára, de Ranagol is méltó ajándékot kap angyalán keresztül.Érzelmei mindent magával ragadó áramlatként zúgtak körülöttem a halotti csendben. Shú remegett azizgalomtól. Talán ordított is valamit, ám a falakra vésett rúnák miatt nem hallhattam a szavát. Sokáig töprengtünk, miként lehetne még inkább feler síteni ezt az elemi erej asztralis kitörést. A válaszegyértelm nek t nt. A drún halála nyilván olyan vihart kavarna, amely méltó Káosz-Thuragh-hoz. Még isfelfigyelhetne rá. Csakhogy az áldozattal elveszítenénk a szekta egyetlen ki nem merül forrását. Erre pedigcsakis akkor vállalkozhatunk, ha a helyettesítése megoldott.És most rábukkantunk. A képszúrók vértezetet éveken át csupán azért kutattuk, mert tudomásunk volt róla, hogy véget nem érháború dúl a két faj között. Bizonyosak voltunk benne, hogy amennyiben az áldozatot si ellenségeifegyverzetével, az szokásaik szerint hajtjuk végre, avval elképeszt módon feler síthetjük a végzetévelelszabaduló gy löletet és halálfélelmet. Hogy a vérten keresztül új forrást is lelünk, azt álmunkban semremélhettük. Most eljött az id . Holnap Ranagol megkapja méltó áldozatát. Ha kitelik a vérhold. A drún tehetetlenülrángatózott az asztalra szegezve. Alig hiszem, hogy épelméj maradt: odvas szájával hangtalanul üvöltöttrám. Minden szikrázott és vakító fénnyel lángolt az asztrálsíkon.Gy lölet, tehetetlen düh és megvetés.Tomboljon csak! „Vigyázz érzelmeid kimutatásával. Csakis tiszta elmével engedd szabadjára ket, másként a vesztedetjelentik!"Úgy legyen.A vérhold kitelt. Büszkén, akaratosan trónolt szikrázó égi társai között, udvarára rézszín fényt folyatott

kez n. A képszúrók ideje volt ez. Hamis esküvések ideje.És az áldozaté. Árnyékom a hátam mögött egészen a falig ért. Odalenn, az udvaron hatalmas máglya lobogott, a heninekmegvadult démonok gyanánt táncolták körül. Magasan a falakon, a fáklyás rök mell l rézkürtök rikoltottákaz rült dáridó hírét a felh tlen égboltra. A hold reánk mosolygott.- Minden készen áll, hífharr. Foir volt az. A mocorgó hártyán keresztül is láttam, hogy mosolyog. Meg tudtam érteni. Megdöbent enfelemel látványt nyújtottam. Emberi szem nem láthatott még tökéletesebbet. Szeret m óvón simulttestemre, minden mozdulatomra azonnal válaszolt. Csatjai, illesztései sosemvolt összhangban jártáktáncukat, izgalommal és gyönyörrel töltve el Shút és engem.Két kézre fogtam a képszúrók lándzsáját, úgy fordultam el az ablaktól. - Az égiek sem akarhatják másként - mondtam Foirnak. Sebei, fonnyadt kezei megmozdultakbeleegyezésként.A Tarka Rengetegeket bevilágítottam ragyogásommal, léptem nyomán új értelmet nyert minden, s magamköré hívtam a gyönyör és elégedettség-foszlányokat.Lassan gyülekeztek, de tudtam, hogy mire a szertartás végére érek, minden másnál többen remegnek majda közelemben. Az én tisztem lesz értelmet adni nekik. Az én teremtményem lesz. Az én áldozatom. Már anevét is tudtam: Shinantsia. Ranagol és Káosz-Thuragh kedvét leli majd benne, hisz tökéletes lesz. Nem lehet más.- Menjünk - intettem Foirnak. Shú megrándult, és el recsapott cafrangos markával türelmetlenségében. Tanácsadómat mágikus aura derengte körül, szinte elfolyt, feloldódott Kh'ilon epeszín derengésében. Asíkúr egyel re moccanatlan nyugodott, nem adta jelét, hogy tudomásul vette volna szándékainkat. Nemtehetett ellenünkre. Káosz-Thuragh-gal szállt volna szembe. A torok felé vezet lekoppadt folyosókra is behallatszott a kürtök rémiszt sikolya.Foir szerepéhez méltó higgadtsággal lépdelt el ttem, az alacsony boltív szobában azonban megvárta mígmellé érek. Shú gyengéden átkarolta, és átvetettük magunkat a sötét peremen. Mindketten felkészültünk aváltásra. Egyszerre hagytuk magunk mögött a testünket, s az Shúval együtt tovább ereszkedett a veremmélyére. Mi ketten elmerültünk az epeszín hullámokban.

Kh'ilon áramlata azonnal magával ragadott, s bennünket is elkapott a hév, ahogy mind új és újabbtartományokon sodort keresztül. Az áramlatok spirális vonalán száguldottuk körül az er dkavernát, roppantsziklákon átrohanva, mind mélyebbre ereszkedve, ahol már várt ránk az rült drún, s a feladat, hogykisajtoljunk bel le mindent, amit nekünk adhat. Epezöld folyam voltunk, s elénk járultak mind a Rengetegek szolgái, nemes és nemtelen egyként, hogyhálával adózzanak, amiért úrn jük születését el segítjük. Az áramlatok egyre gyorsuló iramban hordoztakbennünket, s a való világ immár nem volt több számunkra, mint elmúló érthetetlen alakok és körvonalaksora, amely megmaradt a torokban lassan aláhulló testeinknek, s mi rohantunk tova Kh'ilon birodalmában,elfeledkezve mindenr l, mi a valós testet érintheti, elolvadva és eggyéválva az Rengetegekkel, hogy utunkvégén új er re kapva, lélekben megacélozva vehessük fel újfent a nekünk rendelt testet. Shú még nem ért földet, amikorra mi már visszaértünk. Megsokasodtak köröttünk a gyönyör éselégedettség-foszlányok. Mindazok, akik eleddig valahol rejteztek, megrekedtek valamely láthatatlancsapdában, cél nélkül sodródtak az er dkaverna százados falai között. Magam köré gy jtöttem ket. Ekkorszólalt meg Kh'ilon. Nem beszéd volt ez, de számomra az érzelmei, az áramaiban dübög hullámokcsakúgy értelemmel bírtak, akár az él szavak. Csak énhozzám szólt, s én értettem egyedül.Hamu pergett a garatomon.Képszúrók t ntek fel az er dön kívül, hífharr.Várható volt. Ne foglalkozz vele, nem lehetnek ártalmunkra.A küls áramlatok siralomkutyái elhallgattak, hifharr.Elcsatangoltak. Ha kiürülnek, visszatérnek egyhamar.Eddig még sosem tettek ilyet, hífharr. Nagy nap a mai, engedélyezzük ezt nekik. Bármit is akarnak a képszúrók, most már nem szegülhetnekellenünk. Ha az áldozat végeztével életre kél Shinantsia, kett tökkel nem dacolhatnak. Örvendezz inkábbasszonyodnak!Nehéz nekem az öröm, hífharr.Káosz-Thuragh megsegít.Oktalan és elvakult vagy, hífharr. Magam a kavernára ügyelek.Keser t köptem, amikor elment. Foir kérd n nézett rám, de csak a fejemet ráztam.- Menjünk. Az aquir sziklabörtönéhez vezet járatot fáklyák világították meg, s két henin járt el ttünk, illatos vizetlocsolva a k re. Káosz-Thuragh els himnuszát mormolták. A vért minden lépésemre felragyogott afáklyafényen. Foir lehajolt, és átbújt a sz k bejáraton. Shú is összehúzódott, úgy követtük. Kis híján a földre rogytam, olyan er s volt a rám zúduló kitörés. A drún hangtalanul üvöltve dobáltaormótlan testét az öles gerendaasztalon láttomra. A képszúrók vértje minden eddiginél hevesebbérzelmeket váltott ki az eszementb l, de nem kellett attól tartani, hogy letépi magát a szögekr l. Undokváladék szivárgott a testéb l minden mozdulatára. Évtizedek óta most el ször sebezte fel saját magát, detehetetlen volt. Ártalmatlanul verg dött a süket csendben. Közelebb léptem, kezemben a lándzsával. Akár lehetett hallani, akár nem, Káosz-Thuragh hetedikhimnuszát kezdtem énekelni. A Teremtésr l szólót. Foir meghajolt el ttem és mágikus hatalma kitárta avasketrec ajtaját. Közelebb léptem a b zl testhez. Busa fejét tehetetlenül verdeste a gerendákhoz, élesfogaival cafrangosra harapta a száját. Véres váladék zubogott végig kétoldalt haragvó, eltorzult arcán. A Tarka Rengetegek leírhatatlan hévvel izzottak. Sosemlátott er sség gy lölet, düh és tehetetlenségáradt az aquirból, s értelem nélküli lényéb l újabb szín csatlakozott az el khöz. A halálfélelemé.Beleborzongtam. Eddig érzéketlen voltam az efféle hullámokra, most mégis szemkápráztató gyönyörré olvadt bennemmindez. Megremegtem. Tudtam, hogy a vért az oka, hogy ad nekem elegend er t, hogy ép ésszelelviseljem mindezt, hogy teszi számomra is befogadhatóvá. Shú valószín leg üvöltött a mámortól, méregzöld karjai a rácsokat ostromolták.Felugrottam az asztalra, s egy lépést tettem az aquir felé. Rángott, remegett alattam a hatalmasgerendatákolmány. A Rengetegekre már nem is mertem kinyitni a szemem, oly er s áramlatok vágódtakfelém.Kh'ilon felnyögött. Az szavát tisztán értettem. A lándzsával mély bemetszést ejtettem az aquiron. Pontosan ott, ahol a fóliánsok jelzik. Sárgászöld habjelezte, hogy nem tévedtem. Tovább szavalva a himnuszt, magasba emeltem a lándzsát, mindkét kezemmelmegmarkolva faragásokkal teli nyelét. A fáklyák elmondhatatlan visszfényeket vertek csodás szeret mön.Megremegett alattamaz asztal, fejem fölött a világ, bennem a mindenség. A gyönyör ségt l megindultak a könnyeim, s éreztem, hogy sokkal tovább már nem élhetek ép ésszel,még akkor sem, ha Kh'ilon vigyáz rám, nem úgy, mint els alkalommal, amikor a vértet magamra öltöttem.Az si dögb l mind vaskosabb hullámokban tört fel a rettegés. Foir ájultan zuhant el mögöttem, sorvadt,

faágnyi kezei tehetetlenül remegtek, a fels testét borító hártya alól vér szivárgott. Utolsó erejét emésztettefel áldozatom. A tehetetlenség és a félelelem minden eddiginél hevesebben lángolt fel körülöttem. Be kellettfejeznem, máskülönben belehalok a gyönyörbe. Nem nyújthattam tovább. Fejem körül roppant gömbgyanánt vonaglottak az összegy jtött, egybegyúrt érzelemfoszlányok, értelem nélküli cafatok. Csak egymozdulat kell, hogy egyetlen hatalmas egésszé olvadjanak. Csak egyetlen, mindent lebíró érzelemhullám.Hogy élet keljék a halálból.Lesújtottam. Azonnal kellett cselekednem, ha nem akartam, hogy minden kárba vesszen. A himnusz megtette amagáét. Abban a pillanatban, amikor átdöftem az alattam vonagló aquir szívét, a himnusz kitépte lelkem egydarabját. A sötétség megremegett és életrekelt. Az áldozat végetért. A drún végs erejével felborította azasztalt, sárgán fröcsöl ívet húzva a sebéb l öml váladékkal.Shinantsia megszületett.Elvesztettem az eszméletemet.Hamu ízét éreztem a garatomon, amikor magamhoz tértem. Az aquir b zében feküdtem, fejem avasrácsnak nyomódott. Shú lassan ébredezett mellettem. Shinantsia cirógatott. A Képszúrók a falak mellett vannak, hífharr, dünnyögte Kh'ilon a fülembe. Valami baljóslatút éreztem ahangsúlyaiban.Elpuszítjuk mindahányat. Shinantsia magabiztosan gomolygott. Feltápászkodtam. Foir is magához tért. Révetegen bámulta a drúndögöt. Shú mellbe taszította.- Háború van, Foir! - dörrentem rá. - Tedd a dolgodat!Kérd n nézett rám. Mosolyom megnyugtatta.-Sikerült...!A lábaim elé vetette magát, majd gyorsan felpattant, és kirohant a b zl teremb l. Harn az öregtoronybanvárt. Sebvaras feje, b rlebernyegei izgatottan bólogattak. Shee, kicsiny orgyilkostársa remegve körözött afeje mögött.- A falaknál vannak, hífharr - mondta, mihelyt megcsókolta lábaimat. - Szemmel még nem látni ket, de aRengetegeken keresztül kikémleltem a mozgásukat.- Hol vannak a kutyák?- Ez engem is nyugtalanít. k jelezték, hogy jönnek, de azóta elt ntek.Shinantsia! Rögtön megjelent. Tapintható gyönyörként folyt körül. Én ennek láttam, mert ennek alkottam, de tudtam,hogy bármi másra képes. Síkúr. Akárcsak Kh'ilon. Legnagyszer bb teremtményem volt. Talán engednemkellene, hogy Shú helyét is elfoglalja.Nézz körül!Úgy lesz, uram.Ekkor harsant fel a harci riadó. Nem értettem, miként kerülhettek a kaverna területére, de erre is megleszmajd a magyarázat. Két síkúrral nem vehetik fel a harcot.Elemésztjük ket. Az ablakhoz léptem. A vért ezüsttel kevert réz színében villant fel a holdfényben. A máglya már alig parázslott, üszkös zsarátnokának halovány világánál tomboló közdelem folyt. Egyikfélnek sem volt szüksége fényekre. A képszúrók különleges szemük erejét, mi a Rengetegek fényeithasználtuk. Dac, bosszúvágy, gyilkos harag, hideg könyörtelenség tüzei kavarogtak odalent. A jelzéseikr l nemismertem fel az elfek házát, sem a lovagrendet, amelyért harcoltak.Kétség nem férhetett azonban szándékaikhoz. Nem csak a Rengetegekben izzottak bosszúszomjasfénnyel, gyönyör páncéljaik közül nem egyet láttam felbukkanni a lenti kavarodásban. Kh'ilon lecsapott rájuk. Epeszín árnyak ömlöttek a küzd kre, hullámaiban az asztrálsík tombolóteremtményei vonaglottak. Akár a lámpás fényére gyülekez moszkitók, úgy érkeztek a síkúr hívó szaváraaz épülethez kötött, itt sodródó lények, az szavának alávetett szellemalakok. A Képszúrók asztrálismásaira akaszkodtak, keresztülharapták magasba tornyozott védelmeiket, vagy alattomban átszivárogtakfoszlányos, nem evilági páncéljaikon. Vértezeteken, melyeket ember ugyan nem láthatott, ám annálvalóságosabbak voltak a Rengetegeket látó szemeim számára. S valami mást is láttam ott. Olyan dolgokasztrálmását, amiket nem tudtam hova illeszteni.Türelmetlenségét. Várakozásét.Mire várnak? Mit terveznek afattyak? A Rengetegek lakói birokra keltek velük. Amelyikük átrágta magát a láthatatlan vérteken, kíméletlenülbelélyük mélyesztette méregfogát. Ezért tartottuk ket, ezért kötöttük az er dkavema évszázados köveibevalamennyit. Nem elkényeztetett nemeshölgyek víg kedélyére felügyeltek, nem is gazdag özvegyasszonyokgyönyörteljes éjeit idézték újra és újra, mint más zabolába vetett társaik. Ehhez nem értettek.

Nem ilyen érzelmekb l szöv dtek. Búskomorságot és gyötrelmet nyáladzott némelyik, csüggedelmet ésepebeteg bánatot a másik. Fásultságot csorgattak az ellenfélbe, és elkeseredést. Kioltották a lelkesedést, abüszkeséget és a bosszúvágyat. Sárba tiporták a h si érzéseket s a kötelesség er tadó érzelmeit.Elemésztették ket. Bármilyen dics harcosaik voltak is a képszúróknak, láthatatlan ellenfeleikkel igen kevesen tudtak dacolni.Akik elbuktak a Rengetegek fenevadjaival szemben, hamarosan átvágott inakkal, lefegyverezve fetrengtek avérmocskos köveken. Végképp elemésztjük majd mindahányat. Miként is gondolhatták, hogy ellenünktörhetnek? Shú nevetve csapott ki az ablakszárnyak között, gy zelmi zászló gyanánt verdesett a vérszínéjszakában. Hamarabb megérezte az er d körbepásztázásáról visszatér Shinantsiát mint én.Megremegett.Mi ez? Féltékenység? Jó adag elégedettséget sugároztam felé. Nem engedhetem, hogy önálló érzéseket fejleszthessenmagának. Hamarabb megéreztem, hogy valami baj van, mint hogy Shinantsia elmondhatta volna. Még nem voltönálló, ezer szállal kötöttem magamhoz. Gyönyörteli gomolygásába hatalmas adag rettenet vegyült. Egy ashirru! A Képszúrók egy ashirrut rejtegetnek a dombok mögött! Úgy bújt ki a támadásaim el l, hogyegy mozdulatot sem tett! S a mentáisík néhány teremtménye is a támadók szavát lesi! rá várnak hát az öngyilkosok? Az istenkáromló, eretnek fattyúra? Aki tolvaj a tolvajok között, átokszültekorcs, hitetlen bitang? Aki lopott hatalmat vet idegen földbe, hogy más tudását szökkentse szárba rajta?Rosszabbak a tolvajok mocskánál is ezek a dögev k, mert tagadják sárkányfej angyalunkat, s mégisbeosonnak a Rengetegekbe. Büntetlen hajlítják a maguk kedvére a fáit, kicsupálják bokrait, meggyalázzákmezeit. Magukat varázstudók neveivel illetik, ám nem mások, mint undorító patkányok, idegen házbabesurranó férgek! Csupán id t akarnak nyerni? Nem fogják megkapni azt az örömet, hogy felülkerekednek,nem élvezhetik félelmünket!Gyors mozulattal fordultam meg, és indultam a trónszobor felé.Kh 'Hon! Ordításom végigremegett az asztrálvilágon. Nem érdekelt, hogy semmibe veszem a síkúrral kötöttegyezség követelte hangnemet, s cseppet sem tör dtem a következményeivel. Egyetlen dolog volt fontoscsupán: a két síkúr söpörje el a világból az asshirut, az asztrálsík hívatlan kártev jét. Gyalázzák halálra,szipolyozzák a végs kig! Senki más nem lehetett az ártalmunkra. Ha t elpusztítjuk, még a magunk javárafordíthatjuk a küzdelmet. Szörny moraj jött csak Kh'ilontól válaszul. A lelkem legmélyéig beleremegtem, s felsikoltott köröttem azasztrálvilág. Rettegés és utálat nyirkos hullámai rontottak rám, keser hamu íze folyt végig a garatomon.NEEEEM! Földre rogytam az iszonytató er alatt. Kh'ilon halálüvöltése pusztító szélként zúgott keresztül rajtunk.Shinantsia bizonytalan kitöréseib l éreztem, hogy legalább annyira megviseli a síkúr végs sikolya, mintengem. Belegondolni sem mertem mit élhet át a többi henin, vagy Kh'ilon asztrálfattyai. Az sem szolgáltelégtételül, hogy az iszonyú asztrálvihar a képszúrókkal sem kíméletesebb. Vért zokogott, sírt mindenteremtmény az er dkaverna mérföldes környékén tehetetlen kínjában. Aztán elmúlt. Hirtelen vége lett. Kicsiny birodalmam hatalmas oltalmazóját elsöpörték, el zték jogosföldjeir l. Nem is akartam arra gondolni, mekkora hatalom kell ahhoz, hogy ezt bárki megtegye.Véres volt az arcom, amikor feltápászkodtam. Shinantsia mellettem zokogott.- Öld meg ket, gyönyör m! - suttogtam neki. - Taszítsd a nemlétbe mindahányat!Id kell ahhoz, hogy ezt velünk is megismételhessék... Vérszomjas gomolygással szökkent keresztül a falon. Az ablakhoz botorkáltam. Az udvar hörgsebesültekkel és értetlenül támolygó zavarodottakkal volt tele. Kh'ilonnal együtt a Rengetegek minden fattyaelpusztult vagy el zetett. Kénytelen voltam az ablak hideg párkányára támaszkodni, hogy er t gy jtsek. Dics ségt l fényes arcok bukkantak fel a falak tetején. Szinte izzottak a büszkeségt l. Undor vetett lobot aszívemben. Shinantsia is észrevette ket. Valószín leg nem vetettek számot két síkúrral.A falak lidérfénnyel ragyogó gyilokjárói pillanatok alatt kétségbeesést l és öngyilkos vágytól lettekiszamósak. Arccal el re vetették magukat a kövekre a tetovált arcúak a négyemberes magasságból.Shinantsia tombolt. Egy erd ben álltam. Pontosabban nem egy erd ben, hanem egy bizonyos erd ben. Tudtam, hogy jobbkéz felé egy lejt s rész után ott lesz a kis erdei tó... öcsém lila ujjai a jégtábla peremén latyakká marják a havat nádtörek és szi levelek mindenütt ...balra pedig csak kétszáz lépés, és elém áll az óriás bükk. Innen is látszik a koronája. Döbbentenfordultam körbe. Vérmocskos alak tapadt az egyik bükk ezüst törzsének. Nem saját jószántából állt ott -elfek dárdája szögezte a fa sima kérgére, akár valami szalmabábot. Mellkasából meredt el , síkos, r t foltotnövesztve a mozdulatlanul csüng b rlebernyegekre. Harn. A szekta legkülönb orgyilkosának játszikönnyedséggel vették vérét. Felszúrták, akár egy malacot. Éreztem. Nyakánál irtóztató seb tátongott az

asztrálsíkon. Sheet egyszer en letépték róla. Rekedten felordítottam. Lehetetlenség bárkir l elválasztani azasztráltársát, míg az él! Shee-t pedig nem ölhették meg! Nem lehetett ennyi erejük! Shú látta meg el ször. Felsikoltott, sosemlátott görcsbe rándult a zsigereib l el tör rettegést l. Hörögvevonaglott, rángatózott, eszement módjon arra készült, amit soha meg nem tehetett. El akart szakadni t lem.

lem, akivel egyek voltunk és elválaszthatatlanok. Körös körül felszaggatta a b röm, s végig a csontjaimigtépte a húsomat. Még mindig nem láttam mit l csapott le rá az eszel s félelem.Üvöltve megfordultam. Egy képszúró állt velem szemben. Arcát torz ábrák díszítették, hullámos vonalak, saskaromhoz hasonlóháromszögek. Mosolygott. Haját nemlétez szél fújta. Átcsaptam nemlétez arcán. Gombaszagú lett akezem.A mentáisík egy szolgája játszik velem? Az erd mélyén Shinantsia t nt fel. Bénultan gomolygott, magatehetetlenül. Nem tudtam szabadjáraengedni. Annál több szállal köt dött hozzám. A fák között lehetetlenül kék ég t nt el . Szinte recsegett azavar, ahogy a lombokon átvillanó fénypászmák végigsimítottak rajta. A képszúró még mindig ott állt.Mosolygott.Engedd el, mondta valakinek, és az a valaki elengedett. Az öregtoronyban voltam, Shú bénultan csüngött minden irányban. A képszúró ott állt velem szemben.Egy n volt. Övén ragyogó fémlánc az asztrálsík prédáinak. Shee halovány foszlányai csüggtek rajta. Atetovált arcú nem mosolygott. Lándzsa volt a kezében.

IV. Graian Dias'Dyanan cirn Deagh

Holtainkat máglyára vetettük, csontjaikat megsirattuk. Sokan voltak. Sokak büszke életét követelte ma aMindeneket Elnyel . Dics ségben fürd k és áldottak k, átkozott és halott mind, ki ellenünk szegült, igykívánta Ranagol, és vérb l lett gyermeke, a Mindeneket Elnyel . Gyors háború volt, az égiek kedvére való.Hála nékik, hogy ez egyszer vége. A máglyafüst magasan kanyargott az égre a vérmocskos udvarról. Önkéntelenül isa Csontlitániát kezdtem szavalni:

Nékem els bben, vagy néki?Nem tudván, ma vagy holnap.

Az elöl men k, az ket követ k,Többen vagyunk, mint fatörzsön a harmatcseppek,Többen vagyunk, mint ágakon a harmatcseppek,

Miként a hajnal rózsaorcája, Alkonyatra fehér csontokleszünk, Meglegyint a mulandóság szele, Bezárul a két

szembogár, S a lélegzet megszakad örökre.

A féregélt ek holttesteit nem mozdítottuk. Otthagytuk mindet, ahol a végzet lesújtott rájuk. Prédáulmaradnak a dögev knek, például mindazoknak, akinek a józan ész nem elegend , hogy helyesen ítéljékmeg erejüket. Kiáltásomra magasba emelkedtek a Dias'Dyanan ház jégmadárkék zászlai. Elégedettenjártam körül a romokat, a szokás adta jogomnál fogva elhódítva azt a féregélt ek ocsmány szektájától. Már hajnalodott. Harmatcseppek gy ltek mellvértemen, ahogy az éjszaka párája rám telepedett. Sokmindent láttak ezek a cseppek, s most csak engem figyeltek, csakúgy, mint a Ház fegyveresei. Arcukközömbösnek t nt, ám én tudtam, hogy színjegyes b rük moccanatlan álarca mögött izgatottan várják, aHáznak ítélem-e a friss prédát, s mind a hozzá tartozó földeket. Sejthették, mint döntök. Az idegen birtok öt napnyi lovaglásra volt Folyóvízt l. Messze. Messzebb annál, hogysem gondtalanulfelügyeljünk rá. A körüljárás mégis nagy jelent séggel bírt.Megszentelte a földet, hol sok testvérem vérét adta a Dias'Dyalan ház becsületéért. Hideg k ívek alattkapaszkodtam a falakra. Tizenöt élet szakadt meg ezen a helyen. Tizenöt lélek várta, hogy útra kelhessenaz átkos helyr l. Kevés ez a szám, ha egy háborúra számoljuk, igen sok, ha bosszúra. S mégis meghoztukezt az áldozatot, s meghozzuk mindaddig, amíg éltünk engedi, amíg a házunk megkívánja. Ez VerrionH'Anthall, a Mindeneket Elnyel akarata. Ez a becsület kívánalma. Vaskos torony támaszkodott a kopott falakra. Egy kiszögell párkányra kapaszkodtam fel, ott oldalaztamvégig, akár a puma. Kis ablak nyílt a torony fullasztó, a féregélt ek tömény szagával teli szobájára. Két dögfeküdt odabenn. Az egyik, melyiknek a torkán döftem át a lándzsámat, aki jog nélkül szentséggyalázómódón magára öltötte a rend vértezetet. Zöldes, köpenyféle anyag fedte. Átkos, döglehelet hús, félig mároszlásnak is indult, visszakívánkozott az idegen síkra, melyr l vétetett.Döglött volt, akár tolvaj gazdája. Döglött és tisztátalan. Nem akaszthattam prédaszíjamra. Szertefoszlikmagától. A másik féregélt is oszladozó pocsolyában feküdt, sorvadt kezeit megvetésem jeléül magam

vágtam le, s tettem a lábára. Vele Irtiu végzett - segített kés bb a tolvaj leterítésében is. Tovább mentem apárkányon. Irtiu megérezte, hogy rá gondoltam, s felt nt a Szellemsíkon, nem messze t lem, a fal tetején.Kecses volt és légies. Átfolyt rajta a másik világ felkel napja.Visszaugrottam a párkányról a falra. Könnyedén jártam, akár a síkok között. A féregélt ek igazi hatalommal csupán a Lelkek Hevének síkján bírtak, ám a tegnapi éjen ott isgy zedelmeskedtünk felettük. A dics ség kicsikarója alant feküdt az udvaron egy gyékénysz nyegen.Aohhir, nagyok között a legnagyobb. Farkasb rt terítettünk piheg testére. Mióta bevégezte feladatát,folyamatosan a hideg rázta, s nem szólt több szót. Szíve kalapált, mint a lépre ragadt madáré. Nagy tettetvitt véghez a csillagok alatt, s igen megviselte az er feszítés. Dics ség a családnak és a háznak.Krónikajele az orrára s a szemei alá kerül majd. Miel tt els alkalommal hanyatlott volna azeszméletlenségbe, még értésünkre adta, hogy csupán a Mindeneket Elnyel kegyelméb l arattak diadalt ajégmadárkék zászlók. Ennek egyedül a mondhatója. a fraayin, hajtja hatalma alá a Lelkek Hevéneksíkján lakókat félelmes szavaival és táncával. Csörg i és csengetty i most is ott feküdtek gyönggyel varrt

rgúnyáján. Fidrass és Ginigass értesített róla, mikor dics n megtértem hozzájuk. Aohhir szerint a féregélt ek mégegy síkurat kötöttek er djükhöz, ám csupán Hantién Harran, az Árnyékban Neszez a megmondhatója,milyen módon. Aohhir - dics ség néki -el zte, elpusztította az egyik síkurat, az er sebbet, ki már id tlenid k óta uralta a k halmot, s mindazokat az ésszel bíró, avagy tudattalan teremtményeket, akik oda voltakláncolva.Ám az új síkúrról mit sem tudhatott, s ereje sem volt elegend hozzá, hogy megmérk zzön vele. Végs kigelcsigázva rogyott össze, míg mi gy zelmünk biztos tudatában küzdöttünk, tudomásunk sem lévén róla, milyközel is hozzánk a Mindeneket Elnyel sötét szája.Káprázat, és nem emlék, amire gondolsz, úrn m. Máskor talán tiszteletre tanítom Irtiut, ám most kegyes hangulatban voltam. Szorosabbra kell vonnomelmémet óvó pajzsaimat, ha nem kívánom, hogy a Szellemsík lakói, kiket lándzsám szólít szolgálatomba,gondolataimhoz férk zhessenek. A szellemlény így is vinnyogva kúszott távolabb t lem. A fal legalacsonyabb pontján álltam. Kevés híja volt, hogy végére érjek a körüljárásnak. A jégmadárkékzászlók kíváncsian lestek lépteimet, hátuk megett összerogyott a halotti máglya. Vérfolt terpeszkedett alábamnál. E helyütt léptem a falakra magam is, hogy halált osztva tisztítsam meg a konkolytól Ranagol. búzáját, shogy a Szellemsík lakóit a síkúr pusztulását követ z rzavarban a hitvány véd kre uszítsam. Megtették adolgukat. Nem úgy, mint testvérük a gor-vassaki tengerszemnél, aki halálba taszította lovagjaink gyilkosait. márfoszlányokká szaggatva üvölt a Szellemsíkon. Hibázott.Nem látta meg a hullarabló féregéit t, miel tt visszatért. Sikolyait belesz ttem a páncélt felkutatószertartásom sz nyegébe. 0 elvétette, amit célul elé kit ztünk.Testvérei nem. Mákonyos emlékképek zuhatagával, vaksággal, sosemvolt képekkel rontottak a sárkányfej szektájára, snagy volt Verrion H'Anthall kegyelme, mert megbénították a féregélt ek urát isi Azt, ki az ifjú síkúrnakparancsnokolt. S leszállt az éj. A féregélt eknek örök id kre.Lelkük nem lévén, elporladtak a csillagok alatt. A hajnali szél magasra kapta a pernyét a máglyáról. Nem volt itt már mit tennünk, a körüljárás végetért.Megjelöltem mindent. Leugrottam az udvarra. Köpenyem, akár a vércseszárny. Döntöttem az er d sorsáról. Magas árnyék lépett el az egyik b zös kapualjból. Haja arany, kezei pillangók, szeme tavaszvirág.Páncélingén vér barnult: a féregélt ek híg vére. Két hiequar az oldalán, mint marni kész kígyók, fegyverövénmegszáradt trófeák. Lépése hullám a tavon, szell a nyírfákon. Krónikajelei mögött halovány mosoly. SínDias'Dyanan.A Folyóvíz házainak második harcosa.- Hercegn , tiéd a dics ség, tiéd a tett, s tiéd az ellenség vére, mit a föld iszik.- A Dias'Dyanan ház nevében elfogadom. A Mindeneket Elnyel nevével megtagadom ellenségeinknyugalmát, Ranagol nevében békét kérek zászlainkra, s gyermekeket a Családnak. Két harcos hozta ki a kormos folyosókról öcsém páncélját. Tisztátalan volt a féregélt ek érintését l, mégisfelragyogott a párás fénnyel dereng nap világánál.- Graion Dias'Dyanan cirn Deagh, holt hercegi sarj! A vérrel megváltottalak, apám és anyám szellemévelmegtaláltalak. E helyet a Jégmadarak nevében eltöröl tem, s a Házakhoz csatoltam! Ranagol nevében, aMindeneket Elnyel szájával örökkétig való tiltást mondok rá, itt nyugalmat él ne találjon, enyhet, árnyat,étket ne leljen! Mind ki erre jár iszonyodjék, mert erre int a bosszú, és erre figyelmeznek mind az árnyak.Kutasd fel az Utat, holt hercegi sarj, a mi id nk kitelt e helyen. A madarak szólítnak. Én mondom ezt,

véred, Graian Dias'Dyanan cirn Deagh, a Lándzsaviv , a Jégmadár családjának hadura, a Folyóvízházainak els harcosa.

Homlokomon kék sas, orcámon lánglobogó, melleimen r t farkasok.A máglya még akkor is az égre füstölt, amikor lovaink a dombok mögé értek.

Krán után essen néhány szó az sfajok másik nagy szövetségér l, az észak-ynevi Ediomadról. Gyakran ezttartják a csekélyebb hatalmúnak a kett közül, a legkülönfélébb példákat citálva igazolásul. Hiú próbálkozásez, már csak azért is, mert az aquirok és a mai halandók között eleve nincs értelme hatalmi viszonylatokatfelállítani. És ki tudja, miféle szerzetek szunnyadnak a Bels Csarnokok sötétjében, mélyen a föhierarcha trónusaalatt, akiknek a nevét még is rettegi? Az alábbi történet azt példázza, hogy az ediomadi nagyok szükség esetén nem haboznak manipulálni éskihasználni az utódfajokat - no meg azt, hogy akárcsak kráni hitsorosaik, k sem bocsátják meg soha azárulást...

ADRIAN T. SMITHERSCSONTOK ES KÖVEK

1

Bár hatalmas volt, egyáltalán nem látszott annak - ám a homály világában nem csak a törvények, aviszonylatok is mások. Hatalmas volt, és ezért igazában tennie sem kellett: a nagyság vele született, és akára rettegés meg a gy lölet, végigkísérte egész életét. Szolgák és korcsok gy lölete, s persze a magafajtáké,számítani csak ez utóbbi számított, hisz a szolgákat és a korcsokat kézben tartotta, a felvilágiak, ezek azizgékony rovarok pedig sosem juthattak el azokig a mélységekig, ahol terveit szövögette. A sajátjaival gy ltmeg a baja, ezért kellett otthagynia a zugot az Ófa gyökerei közt, mely évezredeken át az otthona volt.Hosszú útra indult, csak tudása és hatalma kísérte el -a tudás, hogy egyszer visszatér, és a hatalom, melyetattól a pillanattól fogva bosszújára tartogatott, s egy pengem ves türelmével csiszolt mind hatékonyabbfegyverré. Amerre járt, elhomályosultak a csillagok, megszaporodtak az int jelek, és id vel - nem túl sokára -felbukkantak azok, akiket övéi az elpusztítására készítettek vagy idéztek meg. Nem okoztak komoly gondot,de tudta, hogy erejük a századok múltával n ni fog, és immár nem hagyhatta figyelmen kívül a nap-pondrókat sem, akik, ha érzékelték jelenlétét, a maguk eszetlen rovar-dühével fordultak ellene.Akadtak az üldöz k közt olyanok is, akiknek a vérével volt elszámolnivalójuk, szélfútták, kékszem ek ésmesszelöv k, k ismertették meg vele a félelmet, mely mind gyakrabban borzongatta meg kocsonyászsigereit. Ráébredt, hogy búvóhelyet kell keresnie: egy új zugot, ahol megpihenhet, ahonnét segítségértfolyamodhat a nálánál hatalmasabbakhoz, akik téren és id n túlról, a Végtelen Éj fonákjáról figyelik fajtájasorsát. Arrafelé indult, ahol hajdan a Nagyok városai álltak, s egy holdas éjszakán végül célhoz ért. Ott állt az siakna peremén, és miel tt a mélybe szállt volna, hosszan bámulta a romokra épült rovarfészek fényeit és atúlnan csillámló tengert. Tudása, hatalma vele maradt, a pondrók közelségére azonban rég tapasztaltérzések kavarogtak benne: szorongás és megvetés, undor és gy lölet. Nem juthattak a közelébe, nekiellenben megadatott, hogy hozzájuk férjen, hogy felhasználja ket - és nem is fog habozni, ha eljön az id .A csont és a k elporlad, csak az indulat örök.

2

A húr pendülését néma száguldás követte, a jelentéktelen k risvessz egy pillanatra élet és halál urává vált,de mire átszelte az arénát, sorsa megpecsétel dött: hegye haszontalanul vásott el a palánk oldalán.Még huszonöt lépés! Ha nem ütjük ki a számszeríjászukat, sose érek oda...! Drayen, az ifjú boszorkánymester a kvadránsokat elválasztó ajtó mögé vet dött.A három ujjnyi vastag, vasalt szárny megnyugtató védelmet jelentett a lövedékek ellen, melyek közül alegutóbbi alig két arasszal vétette el a célt. A viadal kezdete el tt felhajtott Hatalom Itala csak most kezdteéreztetni hatását, Drayen leveg után kapkodott, elny hetetlen vászonból varrt köpönyege ólomsúllyal húztaa vállát. Tudta, hogy míg a csapat megmaradt t rvet je nem semlegesíti a számszeríjászt, semmi esélye atovábbjutásra. Most el ször nyílt alkalma rá, hogy megpihenjen. A viadal jó néhány perce folyt, ám egyikfélnek sem akaródzott felfedni igazi üt kártyáit. Drayen körbehordozta tekintetét a zsúfolt stadionon. Nem el ször bánta, hogy az iskolák saját viadalaira isbeengedik a városban lézeng , vérre szomjazó cs cseléket. Igaz, erre a napra különösen borsos áronadták a belép ket, még a legtávolabbi sorokban ül k is tizenöt aranyat fizettek a látványosságért. Aküzdelem a leghíresebb viador boszorkánymesteri iskola, az Ascens Morga beavatotti címének elnyeréséértzajlott. Ez volt a f város szi ünnepségsorozatának csúcspontja, a viadalok viadala. A díszpáholyból nemhiányzott császári felsége Shulur fölé nyújtott jobbja, a helytartó sem - ez volt az egyetlen rendezvény,melyet évr l évre kitüntetett jelenlétével. Bár felbukkanását els sorban a hagyománytisztelet indokolta, nemvitatta senki, hogy a legnagyszer bb küzdelmek itt és ilyenkor zajlanak: a zsivalytól feltüzeltboszorkánymesterek sötét tudásuk legjavát nyújtották. A beavatást váró volt a kihívó, akivel szemben egytapasztaltabb - s majd mindig id sebb - mágiaforgató állt fel. A szerencsés kihívók diadalt arattak, és magukis beavatottakká váltak, a többiek holtan vagy egy életre megnyomorítva t ntek el a város-gigász forgatagá-ban. A gy ztes csapat tagjai az evilági elismerések mellett ízelít t kaptak az si dics ségb l is: a viadaltkövet en a helytartó kezéb l vehették át a legkiválóbb viadoroknak járó kiméraszobrot. A tömeg moraja, az aréna közepén egymást méreget gladiátorok rikoltozása tompának hatott, a szél só-és tengerillatot sodort a kiköt fel l. Az ifjú boszorkánymester gondolatai egymást kergették: mérlegelt éstervezett kapu nyújtotta menedékében.

A viadal eddig egy-egy t rvet jébe került mindkét csapatnak. Az ellenfélé a viadal kezdetekor egyszemvillanás alatt a legküls íven termett, Drayen kénytelen volt erejének javát az semlegesítésérefordítani: elvakította, majd villámokat zúdított rá. A t rvet t körbefonták a kékesen dereng energianyalábok,láncinge nem eresztette a boszorkánymester tenyere lövellte energiát - mire a mana elillant, testemagatehetetlenül zuhant az aréna homokjába. Drayen csapatának t rvet je csúfabb véget ért: egyszámszeríj mérgezett lövedéke combon találta, egy bujkáló t rforgató pedig tüstént átvágta a torkát. Azellenfél boszorkánymestere, az Iskola mesterének jobbkeze, Gaonal eleddig semmilyen látható varázslatotsem alkalmazott, erejét minden bizonnyal a gladiátorra tartogatta. Igaz, mostanáig nem jutott közelebb aközponti küzd térhez: a számszeríjász egyetlen feladata az helyhez kötése volt. A Drayen által fogadott stratéga utoljára két éve vett részt viadalon, s ez érezhet volt gondolkodásán is.Olajozatlan masinára emlékeztetett, melynek fogaskerekei egyre gyorsabban forognak, valódi sebességüketazonban csak órák múltán érik el - restsége miatt az ifjú boszorkánymester és társai minduntalanlépéshátrányba kerültek. Drayen energiái kimerül ben voltak, a viadalon használható méreg mégérintetlenül várta áldozatát a számszeríjász fekete tollú lövedékének hegyén. Új esélyt ígért az arénában elhelyezett Hatalom Italának megszerzése, a folyadékot rejt láda és aboszorkánymester közt azonban még mindig húsz-egynéhány lépés volt a távolság. Drayen majd' egy percevárt hiába: az ellenséges számszeríjász lankadatlanul figyelt. A szövetséges stratéga jó ideje hallgatott.Megvakult tán az ostoba? A szabályok szerint t is támadhatták volna, de mostanáig nem próbálkoztak akiiktatásával. Drayen körülnézett, s belátta, hogy nem lapulhat tovább, megtisztította tudatát a fölösgondolatoktól, szellemének energiái tapogatózó csápokként keresték a szövetséges t rvet elméjét, s mikormeglelte, mindkett jük testén remegés futott végig. Kösd le a számszeríjász figyelmét! üzente a boszorkánymester, s nem is hiába: bár búvóhelyér l semmitsem látott, tudatában visszhangot vert az ellenfél stratégájának néma kiáltása.íjász, t rvet ! Ellenséges t rvet a küls íven! A toronyhoz közelít! Drayen elégedetten nyugtázta a fordulatot. T rvet je ravaszabb volt a vártnál: nem az íjászt rohanta meg,inkább a stratéga tornya felé indult. A székbe kötözött irányító jobban féltette életét a gy zelemnél, azonnalmozgósította hát saját számszeríjászát és t rvet jét. Elérkezett a roham folytatásának pillanata. Az ifjúboszorkánymesternek úgy rémlett, hogy a ládát, benne a Hatalom Italával, a kvadránsokat elválasztókapunál helyezték el - már ha legalább ezt jól látta a lassúvíz stratéga, akihez, ha átvészeli a küzdelmet,lesz pár keresetlen szava. Futásnak eredt, s már látta a célt, mikor az ívet követ kanyar túlfelén felbukkant a másik köpönyegesalak. Gaonal szintén az italért futott. Drayen úgy becsülte, egyszerre érnek majd a ládához, és mert irtózotta dulakodástól, más eszközhöz folyamodott. Mentális energiáinak maradékát egy pontba s rítette, majdfelszabadította, a lökés a támaszkodó lábán érte a görnyedten loholó alakot, aki elzuhant, és jókorátcsúszva terült el a homokban. Szitkozódott, Drayen azonban nem foglalkozott többé vele. Elérte atölgyládikát, feltépte a fedelet, és elállt a lélegzete: tükörképe tucatnyi üvegcse görbületér l nézettfarkasszemet vele. - Tharr nevére! Kibelezem a rohadékot, aki ezt kiagyalta! - Tudta, hogy az üvegcsék közül csak egytartalmaz mágikus italt, a többi a játék része csupán - a játéké, melynek szabályait a piszkos trükkökkútf inek számító arénamesterek írják. Nem maradt ideje mindet összeszedni - elvinni különben sem tudtavolna ket -, mert Gaonal máris feltápászkodott, hátradobta csuklyáját, és két kezét fenyeget en maga eléemelte. Képe megcsúfolása volt az emberi szépségeszménynek: egy szerencsétlen kimenetel kísérlet letta veszte, ennek átkát nyögte az alig negyven esztend s testbe zárt, megkeseredett lélek. A tompán csillogó,vérben úszó szemeket ráncok övezték, a b rön soha be nem gyógyuló sebek éktelenkedtek. Az arcpillanatonként új grimaszba torzult a testet marcangoló fájdalomtól, a repedezett ajkak mégis szétváltak: aszavak úgy bugygyantak ki Gaonal torkán, akár láp mélyér l a gázbuborékok.- Nalreth sarras al ghaz... harrg laorrak... Drayen megrökönyödve ismerte fel a szívet k vé dermeszt litániát, mely azonnali, kínos halálnak adjaáldozatait. Tudta, hogy a belviadalokon, ahol ugyanazon iskolák és rendek mesterei mérk znek, ritkánhasználnak gyilkos formulát - Gaonal most mégis erre készült, Drayen pedig gondolkodás nélkül rántottael , küldte útjára egyetlen fegyverét, a köpenyét összefogó övben rejtegetett t rt. A dobásra súlyozott pengekét pördülés után került egyensúlyba, megállíthatatlanul száguldott célja felé, és a sebhelyes arcú balvállába csapódott. Gaonal hátratántorodott. A varázslat zárszava száraz köhögésbe fúlt, a már-már tapintható s ség vészöv dött energia robbanásszer en oszlott el a leveg ben. A megzavart boszorkánymester hitetlenkedvemeredt a t rre, mely keresztvasig hatolt a kulcscsont alá, vérrel árasztva el egész bal oldalát. Zihálvaragadta meg, és kirántotta.A vérzés er södött, hasztalan igyekezett köpenye vásznával csillapítani. Látta, hogy Drayen is varázsolnikészül, de nem várta meg, hogy belekezdjen: fedezéket keresett az ívet felosztó ajtók egyike mögött.

Drayen térdre hullott a láda mellett. Azt latolgatta, hogyan válassza ki a mágikus folyadékkal teli üvegcséta többi közül, miel tt az ellenfél számszeríjásza ismét célba veszi. Gaonaltól az elkövetkez néhánypercben nem várt ellentámadást - valami azt súgta, sikerült óvatosságra intenie. De mi lesz ezekkel a rohadtüvegekkel? Kiigya mindet? Az egyik megtenné a kívánt hatást, de nem kizárt, hogy egy másikba - netánaz összes többibe - kínmérget töltött a buzgó arénamester. Az ezt követ ötlet különösnek t nt, Drayenazonban úgy ítélte, egy rövid litániát mindenképp megér. Felidézte a folyadékok pusztításához használatosszavakat, s kántálásba kezdett. Az si nyelv szavai nem voltak dallamosak: baltacsapásokként szaggatták-rombolták valóság szövedékét, a zárszó pedig teljessé tette az energiát anyaggá s rít kapcsokfelbomlását. Az üvegcsék közül tizenegy megremegett, a semmivé váló folyadék helyén támadó r szintebeszippantotta a zárópecséteket... a tizenkettedik azonban, mivel tartalmát mágikus esszencia itatta át,dacolt a litániával. A pusztító er ártalmatlanul oszlott el körülötte, természete védelmet nyújtott aközönséges matériákra ható mágia ellen. Drayen torz vigyorral kapta fel, kinyitotta, majd - bár gy lölte azérzést - nyelni kezdte a tartalmát. A s folyadék égette a nyelvét és a torkát, túlszárnyalta még a dzsad

szerek, a karcos hazai pálinka hatását is. Mart, mintha az ember tömény savat nyelt volna, keser volt,akár az epe, de ahogy a gyomorig szivárgott, kiterjesztette hatalmát az egész szervezetre: végs tartalékát,a nyers életer t csapolta meg s alakította át, hogy a boszorkánymester kivonhassa a mindent átható mágiátkörnyezetéb l. Drayenre hullámokban csapott az émelygés, szédült, mint mindig, mikor elméjét „idegen"energiával kívánta feltölteni. Lassú, egyenletes lélegzetvételekkel igyekezett úrrá lenni a hányingeren, hogyfigyelmét ismét az arénára fordíthassa. A központi küzd téren a két gladiátor tusája továbbra is kiegyenlítettnek látszott. Axen Naorn, Drayencsapatának tagja csupán alkarvéd ket és sodronyinget viselt, fegyverként két kisebb fej , „páncélnyitogató"csatabárdot forgatott. Abaszisz szülötte volt, ott járta ki a stadionok és az élet iskoláját. Bajnoka volt azember ember elleni küzdelemnek, de nem ismerte igazán sem a boszorkánymesteri mágiát, sem a toronirendszer viadalt. Drayen egy helyi fogadóból váltotta magához, ahol az aszisznak ki kellett volna fizetnie aszétvert berendezés árát. A város rök már-már elvezették, mikor az ifjú közbelépett, és pénzével - no megaz Ascens Morga tagjainak tekintélyével - megóvta a gyalázattok A külhoni gladiátor izmai görcsösen fe-szültek láncaiban, csak akkor nyugodott meg, mikor Drayen értésére adta, hogy egyetlen párharccalkiegyenlítheti adósságát. Nem mintha vágyott volna a shuluri arénában való megmérettetésre - ilyesmirecsak eszel sök áhítoztak -, de eléggé kijózanodott már ahhoz, hogy felmérje, nincs választása. Köpött,mikor ismertették vele a viadal szabályait: undorította, hogy két harcos küzdelmét e tájon fekete mágia,méreg vagy egy palánk mögül kil tt nyílvessz is eldöntheti. Id be telt a fejébe verni, hogy mindezszükségszer , hogy a toroni viadalban nem egyének, hanem csapatok küzdenek egymással, s hogy amágikus praktikák szerepe semmivel sem jelent sebb a gladiátorokénál... vagy épp az árnyékok köztlopakodó, ajtók és palánkok mögött rejt t rvet kénél. Minden csapat egy gladiátorból, egy számszeríjászból, egy boszorkánymesterb l, két t rvet l és egy, atámadási metódusokat összehangoló stratégából állt. A központi küzd téren csak gladiátorok harcoltak, idemás nem léphetett be. A csapattagokat ívben körbefutó palánkok választották el egymásól - ezeken azíveken, és a stadion-kvadránsok határain csak ajtókon keresztül lehetett átjutni. Az a csapat veszített,melynek gladiátora els ként vált harcképtelenné, de gyakorta megesett, hogy mindkét fegyverforgató holtanmaradt az aréna homokjában. Naorn ellenfele, egy tagbaszakadt, kopasz obsor szintén több viadal h se lehetett.Testén egymásba olvadtak a kígyóként tekerg forradások, haját mintha leperzselték volna sötéten csillogókoponyájáról. Gladiátorvértje kopottas volt ugyan, ám nemes abbitból készült, igazi viador az efféle holmitólsemmi áron meg nem válik. Balján élezett perem pajzs, jobbjában fogazott pengéj kard tükrözte alenyugvó nap fényét. A két harcos csak kóstolgatta egymást, néhány kisebb, véletlen találatot leszámítvavért sem fakasztott még. Egyel re nem a gy zelem, csupán a gy zelemhez vezet út feltérképezése volt acél: az er k beosztása a másik mozgása, iskolázottsága és harcértéke alapján. A pajzson több horpadás, azalkarvéd k egyikén repedés jelezte, hogy a csapások ennek ellenére sem épp kíméletesek. Drayen tovább fürkészte a stadiont. Gaonal továbbra sem került el , valószín leg sebét nyalogattavalamelyik ajtó fedezékében. Korai lenne leírni, de egy id re talán megcsappant a harci kedve. Azellenséges számszeríjász még mindig a t rvet vel bajlódott, Drayené pedig arra várt, hogy kiderüljön:mérgek, villámmágia, vagy rontások ellen véd amulettet visel-e az égett fej gladiátor. Axen tartotta magát,de az is nyilvánvalóvá vált, hogy vetélytársa egyike a legjobbaknak. N ttön n tt a felfordulás... a stratégapedig még mindig hallgatott. El ször róla kell biztosat tudnom, gondolta az ifjú boszorkánymester. Gyorsan kell cselekednünk, mígGaonal lapul, kivívhatjuk a gy zelmet, de ehhez valakinek össze kell fognia a csapatot! Felnyitotta harmadik szemét, tekintete a torony tetején kuporgó stratéga auráját kereste. A székben ülalak az asztrál- és mentáisíkon alig voltjelen, de élt. Aurája halványodni látszott, de másként nem változott,még az elméjét övez pajzsok is a helyükön voltak.Alszik, döbbent rá Drayen. Tharr nevére! Ennyire nem lehet unalmas odafent!

Kinyúlt az érzelmek síkján, megpróbált átjutni a stratéga pajzsán, hogy kirázza álmából, kísérlete azonbankudarcba fulladt: az öreg számára nem mágia, hanem méreg hozta el az álmot. Ezért hallgatott hát, ezértnem indítottak ellene egyetlen támadást sem! Mivel sem t r, sem vessz nem érte, Gaonalnak kellett valamihelyben kreált légiméreggel elkábítania. Ezért kívánt rá oly hamar a Hatalom Italára: mágiája legjaváthasználta el a stratéga kiiktatásakor. Ezek szerint már nem jelent komoly fenyegetést. Ámbár...Drayen az ajkába harapott. Csigavér, gondolta. Csúnyán megsebezted, nem jutott italhoz, a mérgét is elhasználta. Ha eszednélmaradsz, gy zhettek - a stratégával vagy nélküle, mit sem számít. Bízott abban, hogy egyik feltételezése sem téves. Ha melléfog, nem csak a játszmát és a beavatásesélyét veszíti el, hanem az életét is. Ki kell használnia, hogy Gaonal tehetetlen - az ellenséges stratéga,legyen bár a legjobbak közül való, puszta szavakkal nem védheti meg gladiátorát. Beljebb kell jutni,közelebb a gladiátorokhoz, és addig próbálkozni, míg valamelyik mágikus módszer sikerrel nem jár. Az égettfej biztosan védett a mérgek ellen, de hogy a rontások vagy a villámok lennének-e hatásosak ellene, aztcsak próba döntheti el. Ám el ször a számszeríjásztól kell megszabadulni: ostobaság lenne belevágni adologba, míg erre figyel.Drayen újabb üzenetet küldött a t rvet nek: Húzódj vissza, és szólj a számszeríjászunknak, hogy használja a mérgezett vessz t - cél az ellenségeslövész. Siess! A gladiátorok eközben tovább kóstolgatták, s mind jobban kiismerték egymást. Szaporodtak a sebekmindkét oldalon, komoly találat azonban nem esett. A homokban tipródó fegyverforgatók számáralassanként elvesztek a palánkok, a boszorkánymesterek, a stratégák - magukra maradtak a közönséggel.Morajként jutottak el hozzájuk a sokaság sóhajai, zsongásként érzékelték a számtalan torok rezgetteüdvrivalgást. Elemükben voltak, mozdulataikat a hatékonyság és a látványosság sokszor ellentmondókett ssége vezette. A két csatabárd rohamát pajzs és penge akasztotta meg, a kopasz kardja legtöbbszöraz alkarvéd kön vásott el. Drayen a kapu árnyékában várakozott, míg meg nem hallotta a hördülést. Kitekintett, s még látta, ahogy ará vadászó számszeríjász elt nik a palánk mögött. A vessz apró, szinte jelentéktelen sebet ejtett rajta,sodronyingén fénytörés, darócingén némi vér jelezte a találat helyét, mégis úgy d lt el, akár egy alapjátvesztett k oszlop: izmait oly gyorsan bénította meg a méreg, hogy nem volt érkezése kezét az arca eléemelni. Drayen elégedetten sóhajtott. Végre szabad az út. A t rvet nek most azt az utasítást adta, hogy próbálja feltartóztatni az ellenfél t rvet jét - így biztosaneljuthat a legbels ívig, ahonnan mágiájával az égett fej gladiátorhoz férhet. Kipattant fedezékéb l, és futásnak eredt. A számszeríjász t dve kísérte tekintetével, azt latolgatta,hogyan tovább. A gladiátorok küzdelmébe csak nagy kockázattal avatkozhat: Axent pont olyan könnyeneltalálhatja, mint a kopaszt. Gaonal nem mutatkozott - a lövész úgy döntött, inkább a t rvet nek segít, és aszemközti ívre koncentrálta figyelmét. Drayen már-már a gladiátorok oldalába került, mikor egy kivágódó palánkajtó mögül Gaonal rontott neki.ívelt pengéj t rrel támadott, tekintetéb l csak úgy sütött a düh és a fájdalom. Vasa oly fürgén csapott le,hogy Drayen nem is gondolhatott hárításra, csak kifordulásra. A gerincének irányzott döfés lecsúszott a balvállán, és könyökig hasította a karját. A fájdalommal mit sem tör dve, lendületét kihasználva próbáltaelsodorni Gaonalt, majd hatalmas ütést mért a lázálomszer arcba jobb tenyerével. A beavatott testeporvihart kavarva zuhant az aréna homokjába. Véráztatta köpenye kettényílt, láthatóvá téve a szikkadtnyakban függ medált - egy rontásoktól véd talizmánt. Némi kín árán tisztázódott hát a helyzet: a gladiátornyakában csak a villámoktól véd amulett lehet. A viadal, noha mindkét gladiátor talpon volt még, igazában ekkor d lt el. Drayen vérz karral, ámtétovaság nélkül tört a harcosok felé - tudta, a gy zelem után különb ellátást kap majd annál, amiben itt ésmost magát részeltethetné. Amint elérte a bels küzd teret, tüstént a bénító igék megidézésébe fogott. Azsi szavak érdesen robbantak ki melléb l, az energia tisztátalan gomolyként párállott körülötte... zárszava

pedig útjára bocsátotta a mágiából sz tt parancsot, mely a pillanat tört része alatt csapott a kopaszgladiátorra. Gyengeséghullámmal kezd dött, majd a végtagok váltak egyre nehezebbé, végül már az ólomsúlyúszemhéj mozdítása is lehetetlenné vált - Drayen színr l színre ismerte, a toroni harcos csontjaiban érezte ahatást. Több sebb l vérz teste megmerevedett. Állásának szilárdságát bizonyította, hogy fel sem d lt,kezében egyenesen állt a fogazott penge. Axen el relépett, két csatabárdja egyszerre zúdult alá, hogy vé-get vessen a viadalnak. A shuluri acél fémes sikollyal engedett: a markolat alig mozdult a szoborrá merevült férfi kezében, ahogyháromfelé hasadt a penge. A közönség csak most ébredt rá, hogy a küzdelem véget ért... és felmorajlott,mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az aszisz megkímélte a vesztes életét. Itt-ott gyalázkodó kiáltások harsantak,de hamar elnyomta ket a gy zteseket éltet bömbölés, mely hullámkörök módján gy zött végig azarénán, sokhangú diadalhimnusszá nemesítve a hangzavart. Axen mosolygott: elég arénában küzdött

ahhoz, hogy ismerje a nagyérdem t. Ez a néhány pillanat csak az övé - ezalatt d l el, hány fogadóbanvendégeskedhet ingyen, hány n omlik kéretlenül a lábai elé az elkövetkez napokban. Végezhetne perszetehetetlen ellenfelével, vagy megvárhatná, míg annak izmaiba visszaköltözik az élet, lefegyverezhetné éseljátszadozhatna vele, miel tt befejezi a munkát, de - bár évek óta élt toroni földön, évek óta ölelt toroniszukákat és szívott toroni leveg t - tudta, hogy ilyesmire nem lesz képes soha. Leengedte a bárdokat,odabiccentett ellenfelének, és a küzd tér kijárata felé indult. Figyelmét nem kerülte el, hogy a harcképtelenobsor felé háromfel l is kámzsás alakok sietnek - az Ascens Morga a jelek szerint nem vállalta agyógyítással járó költségeket. A tömeg elcsendesedett, majd, ahogy a kámzsások egyikének t re megvillant, üdvrivalgásban tört kimegint. Az égett fej gladiátor egy pillantással sem esdekelt kíméletért: noha elbukott, halála jó barraskéntjegyeztetik majd az aréna évkönyvébe, végs próbatételének tanúi pedig tisztelettel emlegetik nevét -egészen a következ alkalomig.

3

A stadion alatt szövevényes folyosórendszer húzódott - itt készültek fel a viadorok, itt látták el a klánokkegyére érdemesült sebesülteket, s innét ágaztak szét azok az alagutak, melyek a küzd tér legtávolabbipontjait is elérhet vé tették a csapdákat állító, tüzeket fakasztó, tárgyakat fel- és elt ntet arénamesterekszámára. A gy ztesekr l p re navorok mosták le a vért és az aréna mocskát egy visszhangos teremben,melynek falaira aranyzöld hálót sz ttek a lefutó vízerek, majd szürke tunikát öltve, ünnepélyesen merevarccal kísérték vissza ket a közös helyiségekbe. A díszruhákat tilos volt kezükkel illetniük - azokatDrayenék maguk öltötték fel apró fülkéikben, melyeket - úgymond - elmélyülés céljára bocsátottakrendelkezésükre a viadal el tt. Egy óra múltán valamennyien ott sorakoztak az északi lelátóra vezet lépcsalján, s elégedetten méregették egymást - fájdalmukat a patikaszerek és friss kötések mellett a bizonyosságenyhítette, hogy megtették a magukét, s hogy a diadal emlékeit l nem foszthatja meg ket más, csak ahalál. A helytartó páholyáig kilencszázkilencvenkilenc lépcs fok vezetett. A fedett építmény bejáratát több tucatmágiaforgató vigyázta, a talapzatba és az oszlopokba óvó jeleket véstek, az elit test rség tagjai a trónt álltákkörül. A gy ztesek már közeledtek, mikor a napkorong a nyugati horizont ívéhez ért - a páholy mozaikpadla-tára rejt zköd számszeríjászok árnya vetült.- Állj! A közrend kísér k karéja legyez ként vált szét, a dúsgazdag keresked k és szeret ik, akik e drágahelyeken osztoztak Shulur rangosaival, mereven bámultak maguk elé: díszes vértezet agitor imperalisérkezett, hogy a nap h seit a helytartó elé vezesse. Drayennek voltaképp csalódást okozott a találkozás. A helytartó nagyúr volt, a leghatalmasabb azokközül, akiket valaha látott, tisztavér kyr a birodalom Nemes Házainak legkiválóbbjai közül - öles termete,fehér sörénye és égkék szemei dacára mégis hiányzott bel le az igazi méltóság. Talán a gondolataikalandoztak másutt, talán a f város kormányzásával járó terhek nyomasztották: kisugárzása oly bizonytalanvolt, hogy meghökkentették az ifjú boszorkánymestert. Kísértést érzett az okainak felderítésére, deidejekorán észbe kapott: egy ilyen nagyhatalmú urat még egy rangjabéli nemes sem fürkészhet megbüntetlenül. Aki az arénában diadalt arat, jutalmat érdemel - a rá jutó kegy azonban nem véd amodortalanság következményei ellen, melyek fels bb körökben a kezdetek óta halálosak. Drayennek,ahogy a helytartó felé közeledett, eszébe villant, hogy egy ilyen nagy ember torokmetszése - látszat idevagy oda - csak tökéletes lehet. Az agitor egy kézmozdulattal megálljt parancsolt a menetnek. Második intésére az arénamestereklegid sebbike kivált övéi közül, s a diadaljelet szorongatva közelebb lépett. A kiméra ébenfekete talapzatonnyújtózott, ugrásra kész tartása az összecsapás el tt álló gladiátorok feszült várakozását idézte. A helytartóátvette, szemmagasságba emelte, s hosszan gyönyörködött az aranyb rön villódzó fények játékában.- A gy zteseknek - mondta, és mélyen zeng hangja helyreállította személye varázsát: Drayen mostcsakugyan félelmetesnek, élet és halál urának látta. Szobor volt maga is, s akár az, melyet jobbjávalmagasra emelt, Toront és a Hatalmasokat szimbolizálta. Az ifjú boszorkánymester mélyen meghajolt el tte -meghajolt a birodalom nagysága el tt, és a tudat, hogy kiválasztott néphez tartozik, oly hosszú id utánismét megdobogtatta szívét. A varázst tulajdon t rvet je, az a vézna, ég szem fráter törte meg, mikor váratlanul mozgásba lendült.Mire a jelenlév k feleszméltek, már a trón fels lépcs jén állt, baljának ujjai a helytartó csuklójára fonódtak.- Velem jössz, grashrat! Különös morajjal szakadt ki torkából a nem emberi szó. Elhangzása pillanatában bíbor szikrák örvényeölelte körül a két alakot. A t rvet a test rök, arénamesterek és viadorok szeme láttára kettéhasadt, a véznatestb l valami még véznább, valami inas és iszonytató verg dött az alkonyi fényre. Már nem csak baljávaltartotta fogva a helytartót: az, ami pillanatokkal ezel tt a t rvet eleven testének, most belülr l

szétmarcangolt húsnak látszott, nyúlványokat növesztett, és körülfonta a fehér sörény férfit. Drayenszoborért nyúló keze megállt a leveg ben. A helytartó égkék szemei mintha az tekintetét keresték volna,aztán halványulni kezdtek, de nem az élet, nem is az alkonyi nap fénye lobbant ki bennük. Ahogy a test rökel relendültek, a nagyúr és a szörnyeteg körvonalai kezdtek elbizonytalanodni, mintha forró leveg n vagyhullámzó vízen át bámulta volna ket az ember. Drayen hallotta az acélcsörgést, a kiáltásokat, de ahogyösztöneit l vezérelve ugrott, már csak a kavargó bíborszikrákat látta maga el tt: a helytartónak, akár a

rvet ben megbúvó lénynek, nyoma veszett bennük.- Árulás! - bömbölte valaki. -A földre, senkik! Halál arra, aki moccanni mer! Drayen, akinek lendületét már senki és semmi nem fékezhette meg, társai döbbent arcát látta utoljára,miel tt a szikrák örvénye befogadta. Arra gondolt, hogy a történtek után nem szeretne a helyükben lenni -aztán csak zuhant, zuhant a helytartó nyomában, míg a Semmi bömböl szelei ki nem oltották a tudatát.

4

Mikor feleszmélt, sötétség ölelte körül: hangok és szagok nélküli, nedves és hideg világ. Nohasemmilyen bizonyítékát sem látta, zsigereiben érezte, hogy mélyen a föld alatt jár. Lába egyenetlen

padlón tapodott, két karját egyel re nem akarózott kinyújtania - ki tudja, mibe ütköznének? Lassanféltérdre ereszkedett, kézzel is megvizsgálta a padlót, de sem okosabb, sem nyugodtabb nem lett t le.A párás leveg mozdulatlan volt, a már-már fullasztó csendet azonban meghatározhatatlan távolságbólodasz hangok törték meg. Akár beszéd is lehetett, de a szavak oly tompák voltak, mintha a falakragadozóként nyelték volna el a hangfoszlányokat. Veszélyes lett volna világosságot gyújtani, hiszen az itt lakók sem használtak semmilyen fényforrást -Drayen, ahogy erre gondolt, belátta azt is, hogy valószín leg hiába próbál majd a sötétségben meghúzódniel lük. A kiszolgáltatottság érzete fojtogatta, ahogy elsuttogta az idevágó b vigéket. A földmélyi éjszaka

tes derengéssé, a visszhangos homály k falú és -padlatú folyosóvá változott. A boszorkánymester láttaa durván faragott falakat, a padló repedései közt futó ujjnyi vízereket, a falak zugaiban megbúvó, fénytsosem látott él lényeket. A folyosót, melynek tucatnyi mellékágából az egyikben állt, szélességén kívülsemmi sem különböztette meg a szerteszét futó többi járattól. Nem messze onnét valamiféle ábra vonalaikanyarogtak a köveken - Drayen arra következtetett, ide érkezett foglyával a szörnyeteg, és egyoldalvágatban t nt el, míg a nyomába szökken embert továbbsodorta a lendület. Ha másként történik, t dött a boszorkánymester, talán nem is élek már. Az a dög megölte a t rvet t,mikor a testébe férk zött, és nekem sem irgalmazott volna, ha látja, hogy hazáig követem... Helyzete persze így sem volt irigylésre méltó. Bár az azonnali felfedezést elkerülte, fogalma sem volt arról,hol a szörnyeteg otthona, amelynek hirtelen megnyílt kapuján sikerült átférk znie - mint ahogy arról sem,mihez kezdjen most, hogy megérkezett.Viadori díszruhájához még t r sem tartozott - a küzd téren kívül csak katonák és test rök hordhattakfegyvert -, mágikus energiái korlátozottak voltak, lelki szemei el tt ott vibráltak a támadás képei. Tudta,egymagában nincs sok esélye a túlélésre, a helytartó el kerítésér l pedig álmodoznia is felesleges, amíg...Amíg kapcsolatba nem lép valakivel a hátramaradottak közül. Lassan indult neki, hogy felderítse környezetét, de a kínzó bizonytalanság már elmaradt mell le.Egyszerre átérezte, hogy sok százan, sok ezren kutatják a nyomát övéi közül, hogy a kiválasztottaknépének legkülönb varázstudói várják a jelét. Rádöbbent, hogy bár egy órája még a túlélésért verekedett,most a birodalom hatalma áll mögötte - a hatalom, mely a világ összes gy zelmének kivívásához elegend .Toroni volt, senki és semmi, a helytartó számára mégis a reményt jelentette, tudta, hogy ha boldogul afeladattal, sem az Ascens Morga, sem más nem szoríthatja rá többé, hogy az arénába lépjen. Ha megmenti a helytartót, nagyobbra n mindazoknál, akikre eddig csodálattal és irigységgel tekintett. Hamegmenti a helytartót, Shulur legbefolyásosabb polgárainak sorába emelkedhet - s ehhez mást sem kelltennie, mint kijátszania a homály világának förtelmeit. 0, Drayen Mallandar képes erre, s t, sokkal többre is. Végigosont a folyosón. A k falak csupaszok voltak, riasztó ridegség áradt bel lük, s nem a réseikbenmegbúvó lények miatt. A repedések lakói tudatlan ázalagok voltak, a sziklákat azonban elemi erejrosszindulat itatta át: akik ezeket a folyosókat alkották, tudták, mi fán terem a gy lölet és a kegyetlenség.Drayen szenvedett asztrális és mentális kisugárzásaiktól, melyek éppoly idegenek és undorítóak voltakszámára, mint a gondolat, hogy saját nembélivel háljon, de nem állhatott meg: tovább kellett jutnia, ha kiakarta deríteni, mi történt valójában. Fekete köpenyét teljesen maga köré csavarta, a csuklyát mélyenarcába húzta. Jobb- és balfelé apróbb-nagyobb elágazásokat látott, fényt, életjeleket azonban hiábakeresett. Továbbhaladva megpillantott egy ajtót, mely zárva volt ugyan, de korhadó deszkái közt ujjnyi résektátongtak. Drayen sötétséggel eggyé vált árnyként lépett az ajtó elé, és féltérdre ereszkedve bekémlelt. A helyiség falain sötétnél is sötétebb foltok éktelenkedtek. A boszorkánymester eleinte denevéreknek vélteket, aztán rádöbbent, hogy rozsdás kampókra aggatott testek maradványait látja. A lényeket - mert nem

mert volna megesküdni rá, hogy emberek voltak - elevenen t zték a vasra, hogy kínok közt pusztuljanak el,

a testek végvonaglásuk közben úgy kicsavarodtak, hogy a vázak jó része magától hullott szét. A kampókonjórészt fejetlen, végtagok nélküli torzók függtek, középütt egy vállcsontból sarjadt szárny szarukemény éleérintette a mennyezetet, és a leveg minden rezdülésére a nedves követ karistolta. Drayen torkátrothadásszag kaparta, s érkezése sem volt azon töprengeni, mi okozza, mert egyszerre a dögleteskipárolgás forrása is megjelent a hombár árnyai közt. Két lábon járt, akár a hamis t rvet , de éppúgy nem volt ember, ahogyan az, és nem állt rokonságban afalakra aggatott áldozatokkal sem. Hatalmas, el regörnyed testét különös erezet borította, minthaszalamandrab rb l szabtak volna rá fojtogatón sz k gúnyát, hogy torz mivoltát méginkább kiemeljék.Nehézkesen, ám némán haladt, majd, mintha megérezte volna Drayen tekintetét, az ajtó felé fordult - a bo-szorkánymesternek minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy vissza ne h köljön a homlokot és az arcotborító, írisz nélküli szemek sokasága láttán. Anyagtalan csápok kígyóztak át a leveg n, a monstrum tudataazonban nem boldogult az irányításukkal: ahelyett, hogy kitapogatták volna a lapuló ember auráját, afalakban él ázalagokat riogatták, és erejüket vesztve csakhamar visszahúzódtak. Drayen valami motyogástvélt hallani - id be telt, míg rádöbbent, hogy nyakig áll a lény zavaros gondolatainak hordalékában. Elméjeszétválasztotta, eltaszította ezeket a hullámokat, az émelygéssel azonban már nehezebben boldogult.Nesztelenül elhátrált az ajtótól, egy mellékfolyosóban keresett menedéket, de még sokáig érezte a förtelemjelenlétét, a tarkóját szaggató fájdalom csak percek múltán, a dögletes b z még ennél is kés bb enyészettel. Drayen biztos volt benne, hogy a földmélyi szörnyszülött egy történelem el tti faj korcs gyermeke,megcsúfolása minden természetesnek és szépnek. A faji emlékezet jobban ismerte a lényt, mint a kim velttudat: a kyr sökkel bíró toroni minden idegszála, minden zsigere veszedelmet kiáltott.Felidéz dtek benne a rémmesék, melyeket kölyökkorában hallott el ször, s melynek némelyikevérfagyasztóan igaznak bizonyult tanulmányai során. Egy srégi legenda szerint Shulur sárkányok és másgondolkodó szörnyek csontjaira épült, s hogy a tetemekben tenyész nyüvek máig a csatornarendszer alattimélységekben élnek. Eszébe jutott a vén koldus, aki a kiégett Morgena-szentély falának tövében tanyázott,és forradásos képével, csonkolt kezével gyakorta kísértett gyermekkori álmaiban: az öreget egy hajnalonkibelezve, fejetlenül találták a vackán, és társai csak azt ismételgették, hogy a „Csontváros démonai" jöttekel érte, és most „odalent" lakmároznak keser ségéb l és fájdalmából. Drayen megdörzsölte a halántékát. Ha nem téved, ha csakugyan a Shulur alatti Csontvárosig követte ahelytartó nyomát, segítségre lesz szüksége. Nem csak fegyveresekre persze, ó, a világért sem! Ideolyasvalaki kell, aki ismeri ezeket az si förtelmeket: a szokásaikat, a hatalmukat, a képességeiket. Akitudja, mi a céljuk, és hogyan lehet szembeszállni velük. Félrevonult egy láthatóan rég nem használt folyosóba, félresöpörte a pókhálókat, lekuporodott, ésösszpontosította er it. Tudatát csak nagy keservesen sikerült kiterjesztenie, mintha a Csontvárosranehezed sok millió tonnányi föld és k mind az vállát nyomta volna. Az Iskola egyik magiszterével,Lyorckkal vette fel a kapcsolatot - t ismerte a legjobban, bízott benne, hogy az öreg, noha nem voltjelen aviadalon, értesült már a történtekr l, és a megfelel helyekre továbbítja siet s üzenetét. A kapcsolat létrejöttekor Drayen tudatába kérdések özöne tolult. Mivel a mentális kapcsolat nagyonigénybe vette a szellem energiáit, a két boszorkánymester igyekezett magát a lehet legrövidebbenkifejezni. Ostorcsapásszer en váltogatták egymást a gondolatok, mintha nem is beszélgetés, hanem viadalzajlana a két fél között:Merre jársz? Valahol mélyen. Hideg k , nedves... nedves világ. Csontváros? Sötétlátó lények, gy lölet és veszedelem.Csontváros? Sötétlátók? Képeket küldj!Drayen engedelmeskedett, aztán sietve folytatta: Nincs felszerelés. Veszély. Segítség kell: si titkok tudója, utak ismer je, helytartó ment fegyverforgató.Megértettem. Hogy találunk rád? Aréna, sugározta a messzeségbe Drayen. Friss seb. Gaonalt keressétek, és a t rét, a véremet a pengén.Szimpátiás varázs. M ködni fog, nyugtázta Lyorck, akinek gondolatmintázata most mintha elismerést sugallt volna. Várj.Maradj életben. Vége. Drayen még messzebb húzódott a f folyosótól, meger sítette tudatának védfalait, és várt. Valahányszorhunyorított, a csontkamrában látott monstrum szemeit látta maga el tt, és összerezzent, mikor valamifelvillant vele szemben - pedig csak egy ezüstérme hullt a semmib l a nyirkos k padlóra. Az érme az ismeretlen varázsló jelével a folyosó közepére került, Drayen arrébb telepedett le, hogybevárja az érkez ket. Mikor az érme derengeni kezdett, elfordította a fejét, nehogy elvakítsa a villanás -inkább érzékelte, semmint látta a mana örvényéb l kibontakozó alakokat. Az egyik vén volt, mint aCsontváros maga: görnyedt hátú, pergamenb , fakó hajú magiszter. A másik - talpig feketébe öltözött,öles termet férfi - lunir homlokpántot és ikerpengéket viselt, savószín szeme tüstént ellenséget keresvefürkészte a homályt. Odabiccentett a boszorkánymesternek, aztán tett pár lépést a folyosón, meglehet, atalajviszonyokat mérte fel, hogy egy összecsapásban ezt a tudást is a javára fordíthassa.

- Sarl - közölte, mikor megállapodott Drayen mellett. - Ködfivér. - Nem túl beszédes - dünnyögte az öreg, akinek csak a manaörvény elültével sikerült teljesen felocsúdnia.- Én Yperth vagyok. Magitor. Azért esett rám a választás, mert valaha a Ködfivéreknél tanítottam, és nemrettenek meg a puszta acél látványától. - Elvigyorodott. - A Fényesség elégedett veled, Drayen. Álmukbansem gondolták, hogy egy magadfajtának lesz elég lélekjelenléte ahhoz, hogy... - Alkonyat óta az Ascens Morga teljes jogú tagja vagyok - közölte a fiatalabb férfi. - Harcban szereztemmeg a beavatás jogát. - Tudok róla - bólintott az öreg. - És ne hidd, hogy nem értékelem a merészségedet, de ha még egyszer aszavamba vágsz, kénytelen leszek egyszer s mindenkorra a torkodra forrasztani a szót. Jó helyen voltál arossz id ben, és ostoba, de hasznos döntést hoztál - ez csak elégedettségre jogosít fel, egyébre nem. Azakciót én vezetem. A te parancsod úgy szól, hogy támogass az érzékeiddel, a maradék er ddel... és ha kell,a véreddel is. - Nem húzta ki magát, valahogy mégis félelmetesnek látszott. - Megértetted, mit várunk t led? Drayen némán intett igent, úgy érezte, túlzott vakmer ség volna szerencséjét tovább kísértenie. - A folyosó tiszta - mormolta a feketébe öltözött fegyverforgató. - Ideje elkezdenünk. Hátizsákjából több hasznos holmi került el : gyógyító elixírekkel, a Hatalom Italával és más matériákkaltelt fiolák, mentális frissít szerek, egy három hüvelykes penge Drayennek, és néhány acélból készült, lapostégely.- Tal'rogah - magyarázta az öreg. - Ritka növények és állati maradványok mágia egyesítette keveréke.Keser , mint a kinina kérge, de enélkül most akár a saját torkunkat is átvághatnánk. Ha a feltevésedhelytálló, ezeket az si kreatúrákat egy Pusztító különítmény sem verné ki innen, így hát nem fogjukmegpróbálni mi sem.A tal'rogah porát belélegezve hangtalan, szagtalan, testtel és lélekkel rendelkez szellemlényekké válunk,röpke egy órára. Ennyi id nk lesz, hogy megkeressük a helytartót, és megtegyünk érte mindent, ami azadott helyzetben megtehet .- Hogy juttatjuk ki innét? - Ezzel - dünnyögte a fejvadász, és egy félholdforma brosst t zött a szíve fölé. -A közelébe férk zöm,átadom neki, aztán megpróbálok talpon maradni, míg a varázstudó kiterjeszti az auráját. Ha sikerül,megússzuk mindannyian - ha nem, osztoznunk kell a helytartó sorsában. A komor hármas nem vesztegette tovább az id t: összepakolták a felszerelést, és útnak indultak. Gyorsanmegközelítették a Drayen által veszélyesnek vélt terület határát, ahol elérkezett a tal'rogah ideje. Sarl atégely tetejér l szippantotta fel az adagját, Drayen a kézfejével próbálkozott, a magitor - aki nyilván nemcsak e készítmény fogyasztásában volt jártas - aranyfény csövecskét kerített a magáéhoz, és a szemesem rebbent, amikor a keser váladék a torkába mart.- Számolj százig - súgta Drayennek -, aztán szorítsd össze a fogad! A boszorkánymester engedelmeskedett. Számított rá, hogy a hatás kiteljesedése fájdalommal jár majd, denem tartott t le: a Hatalom Italának fogyasztása hozzászoktatta a „kis halál" érzéséhez. Ezzel együtt meglep dött, mikor elkezd dött a dolog. Nem is emlékeztetett a halálra - sokkal rosszabb voltannál.

5

A különítmény lassan és körülményesen haladt el re: a boszorkánymester nem szokott hozzá aláthatatlanság állapotához, különösen nem úgy, hogy másik két, teljességgel érzékelhetetlen társsal kellegyütt cselekednie. Mivel beszélni sem beszélhettek, rövid mentális üzenetekkel igyekeztek összehangolnitevékenységüket. útjuk els szakaszán semmi sem törte meg a néma folyosók baljós egyhangúságát. Drayen egyrevalószín bbnek tartotta, hogy a kazamaták központjától meglehet sen távol járnak még. Az is eszébe jutott,hogy eltévedtek és visszafelé haladnak, mikor megpillantották az els rt. Két láb magas, hiénaszer en meredek hátú, csupa karom iszonyat volt. Pihenni látszott, rengeteg szemeközül azonban csak a nagyobbakat hunyta le, a többivel egykedv en meredt maga elé. A toroniak, nohatudták, hogy nem hallhatja és nem láthatja ket, mégis lélegzetvisszafojtva osontak el mellette. Drayenbeleborzongott a bizonyosságba, hogy eleven aquirt lát - a történelem el tti fajták egyikének korcsleszármazottját, egy lélekkel bíró fenevadat, akinek ediomadi testvérei meghajoltak ugyan a Hatalmasokakarata el tt, de nem mondtak le arról, hogy adandó alkalommal saját céljaikra használják fel az embert. ACsontváros aquirjai talán torzabbak, talán gyengébbek náluk, ám még színleg sem hódoltak be a felszínturaló szapora állatok seregének, s a helytartó elrablásával elszántságuknak is tanújelét adták. Hogymaradhattak háborítatlanok ennyi évszázadon át? Hogyan t rheti ezt a gyalázatot tulajdon székhelyén acsászár?

Több hasonló szerzet mellett jutottak tovább észrevétlenül, mikor a folyosók rendszerében jókoraelágazáshoz értek. Néhány, a hombárban látott monstrumhoz hasonló teremtmény különös, faragottdíszeket vitt egy távolabbi, bronzveretes ajtó mögött sejthet terem felé. Kisvártatva valóban hatalmas csarnokba értek, melynek közepén véráztatta k oltár terpeszkedett. Azaquir szolgák az oszlopokra és falakra díszeket függesztettek, melyek kaotikus mintázata mintha sötétlélekkel ruházta volna fel a köveket. A terem szinte élt, az ezredéves szimbólumokból süt energiákhullámokban áramlottak a középpontban emelked oltár felé. Mikor minden ébenszín fára festett mágikus jel a helyére került, a szolgák elhagyták a termet, helyüketfekete csuhás alakok vették át. Magasak voltak, mindegyikük hét láb felett lehetett, valószín tlenül vékonyvégtagjaik szinte anyagtalanok voltak a súlyos vásznak alatt. Körülállták az oltárt, baljukkal megérintették,majd vérfagyasztó, sokhangú kántálásba kezdtek. Drayennek eszébe ötlöttek a rémmesék, melyek szerintaz si fajzatok némelyikének tucatnyi szája van.- Aaayh-achnyr-amarchaanyt, hanahat aaayh-achnyr-amarchaanyt... - A kántálás egyre gyorsabbá vált, afalakra helyezett szimbólumok körül kékes izzás ébredt, nyúlványai a gránittömböt tapogatták, melynekbelsejében a percek múlásával baljós ragyogás támadt. Az oltár mind áttetsz bbé vált, mintha nem élettelen

l, hanem jégb l, vagy valami mélységlakó szörnyeteg kocsonyás húsából formázták volna. Aboszorkánymester meg mert volna esküdni rá, hogy a középpontban valami lüktet, de talán csak érzékeiztek tréfát vele - a jelenség éppoly valószín tlennek rémlett, mint saját kísértet-állapota. Társaira pillantott:

a magitor összehúzott szemmel figyelt, Sarl szellemkezeit a szellempengék markolatán tartva rködöttfelette.- Yperth! Yperth, mi folyik itt?- A fenevadak egy épületes szertartása, fiú. Ryek történészei sok efféle ocsmányság leírását hagyták ránk,és bár sok mindenben tévedtek, rátapintottak a lényegre: az aquirok, legyenek bár valóvér ek, szolgák vagykorcsok, nem létezhetnek efféle praktikák nélkül.- Miért?- Mert minden tekintetben épp olyan torzak és hiányosak, mint testi valójukban. Bárki volt is a teremt jük,nem önálló életre szánta ket: ahhoz, hogy megmaradhassanak, id l id re kapcsolatot kell keresniük aKüls Síkokkal, ahonnét a hatalmukat nyerik. A krónikák megemlékeznek olyan förmedvényekr l, akikegész seregeket pusztítottak el egymagukban, de meghaltak, mikor nem tértek vissza idejekorán a földmélyére. Az aquirok ázalagok, fiú, csak épp nem nedvességre, hanem nyers mágiára van szükségük. Amitlátsz, újabb kísérlet arra, hogy a k l vizet fakasszanak. Remeh Záron, a Hatodkor legnevesebbaquirkutatója, aki többször megjárta Ediomadot, s végül a Bels Csarnokokban veszett nyoma, a KegyelemIdejének nevezi. Amit a sötétlátók fels bb lényeir l tudunk, jobbára neki köszönhetjük.Két fontos istenségr l készített feljegyzést: az egyik Salaanych, a Tiszta Vért Szül . Az segítségét kérikszertartásokkal és áldozatokkal, hogy lassítsa vagy megállítsa a faj degenerációját a közeli rokon-nászokellenére. Beavatkozása nélkül szinte elképzelhetetlen lenne, hogy egyes fajok ilyen sokáig elkerüljék avégzetes szétmorzsolódást. A másik általa említett isten Amarchaanyt, a Hatalom és a Kiválasztottak Ura.Az aquirok isteni eredet nek tartják a születést, helyesebben azt, hogy a születéskor ki milyen hatalommal,képességekkel jön a világra. Amarchaanyt hatalmában áll eldönteni, ki kinek lesz szolgája vagy ura, de csaka születés pillanatáig avatkozik be ebbe a kiemelkedettségi sorba. Ahhoz, hogy valaki kiválaszottáválhasson születése után, hihetetlen képességekre és isteni eredet hatalomra téve szert, a Keyelem-szertartások kínálnak lehet séget. Ezek kivitelezése igen hosszú, és nem mindennapi áldozatot követelnekmeg celebrálójuktól. Az isten csak az arra érdemeseket részesít kegyeiben. Ha az áldozat nem méltó azisten figyelmére, Amarchaanyt bosszút áll megidéz jén. Amennyiben az áldozat maga is elég hatalommalrendelkezik - a tudása is fontos, de leginkább az lényeges, maga hány szolgával bír -, a szertartásbiztosan sikeres lesz. A siker pedig egyet jelent az új képességekkel, hatalommal és a kiválasztottaknak járószerencsével.Drayen úgy érezte, a Hatalom Italának maradéka zsigereib l ismét a torkába tolul.- A helytartót tehát...- Igen. A Csontváros nagyjai közül valaki még nagyobb hatalomra szomjazik, és mert biztosra akar menni, abirodalom f rangúinak egyikét szemelte ki áldozatul. A helytartó a Nemes Házak egyikének sarja, tiszta vércalowyni, százezrek ura, aki a császárhoz - a milliók urához - viszonyítva könnyen megközelíthet . Ezértesett rá a választás, és ezért törtek rá épp az ünnepi játékok idején.- De hogy merészelik...?- Hogy mernek nyíltan dacolni velünk? - Yperth a fiatal boszorkánymesterre villantotta szemét. - Ki tudnámegmondani? Talán a Zászlóháborúban elszenvedett vereségünk bátorította fel ket. Talán azokat aváltozásokat is érzékelik a mindenség egyensúlyában, amiket mi nem, és elérkezettnek látják az id t, hogyvisszavegyék t lünk, ami az övék.- Shulurt? - hüledezett Drayen. A császár székvárosát? Tharr nevére, ez rület!- Megmondtam, hogy hiányosak - vont vállat az öreg. - Korcs a testük, beteg a szellemük, nem várhatunk

lük semmi rációt. Ha az, aki az akciót irányítja, csakugyan egy szakadár valóvér , ahogy odafent

gyanítják, kapcsolatba léphetünk ediomadi ellenfeleivel, a nyomára vezethetjük ket, hogy elvégezzék apiszkos munkát helyettünk. Ám ha a helytartónak id közben a vérét veszik, olyan háború tör ki aCsontvárosban, melynek Shulur látja majd a legnagyobb kárát.- Meg kell akadályoznunk a szertartást - suttogta Sarl. - Er sítést kell kérnünk az alárendelt iskoláktól és azudvari testvériségekt l, miel tt...- Egy pillanat - szakította félbe a magitor. - Odafentr l szólnak hozzám. Drayen hiába koncentrált, csak szótöredékeket hallott abból, amit csoportjuk irányítói az öregnek üzentek.A fejvadászra sandított, aki egy k szobor árnyaként derengett a fal mellett, és érezte a bel le áradónyugalmat: a Ködfivér, aki gyermekkora óta járt kart karba f zve a halállal, nem rettegett a küszöbön állóösszecsapástól. A boszorkánymester irigyelte elszántságáért, és átkozta saját könnyelm ségét, ami erre apályára lökte. Többre vágyott annál, amit az élet odakínált neki - és rádöbbent, hogy Tharr akaratával senkinem dacolhat büntetlenül.- Igen - suttogott lehunyt szemmel a magitor. - Igen. - Felpillantott, és talányos arccal tekintett a másikkett re.- Mi hír? - firtatta a fejvadász. - Er sítést kapunk?- Nem. Azt üzenték, figyeljünk tovább, és várjunk az új parancsra.Sarl szeme nagyot villant.- Várni? De hisz ha az el készületekkel végeznek, sokkal nehezebb lesz megközelítenünk az oltárt!- Megismétlem: az utasítás úgy szól, hogy figyeljünk és várjunk.- Hogy ezek a tisztátalan állatok végezzenek a helytartóval? Birodalmi varázstudó nem adhat ki ilyenparancsot!A magitor a fejét ingatta csuklyája rejtekében.- A parancs a legmagasabb helyr l érkezett, vértestvérem, és neked, légy bár az elit gárda tisztje, meg kellnyugodnod a Fényesség döntésében.- Esküszó kötelez a helytartó életének védelmére! Az öreg elkomorult.- Hát ezért jelentkeztél a feladatra. És én még azt hittem, a dics ségre szomjazol.- Higgy, amit akarsz. - A fejvadász Drayenhez fordult. - Képes vagy semlegesíteni a tal 'rogah hatását,vajákos?- Semlegesíteni? Hisz máig a létezésér l sem tudtam! Sarl tekintetében még mindig ott lobogott a sötét t z.- Raonna tehát azt a sorsot szabta rám, hogy árnyként pusztuljak el. - Kivonta hosszabbik pengéjét, éshomlokához szorította a vöröses acélt. - Olyan döntés ez, ami ellen nem lázadhatok.- Gondold meg, mit teszel - figyelmeztette Yperth. - A parancs egyértelm : várnunk kell.- Akkor csak várj! - köpte a szót a fejvadász. - Várj a fiúval együtt, hátha a hitszeg varázstudókmegkönyörülnek rajtatok - én megteszem, amit esküm követel. -Még egyszer végigmérte ket, aztán el reindult a fal mellett; az oltár sugározta fény akadálytalanul hatolt át a testén.- Bolond - suttogta a magitor. - Bolond, de h séges, és a mostani nehéz id kben ez is több a semminél. -Drayenre sandított, és a boszorkánymester megrökönyödve fedezte fel ábrázatán a mosolyt. - Nos, fiú? tköveted, vagy visszahúzódsz inkább velem?- Visszahúzódni...?- Védettebb helyet kell keresnünk - bólintott a vénember. - Ami idebent készül, nem a magunkfajtának való.Noha a Csontváros urának közeledtét sem fanfarok, sem dobok nem jelezték, a szertartásszolgák sorfalaszétnyílt, mire az ösztövér árny az oltárk re vetült. Az érkez szürke kelmékbe burkolt teste még mindignem látszott hatalmasnak, pedig több er feszült benne, mint azon az ezer évvel korábbi éjszakán, mikor azészaknyugati hegyek lejt jér l el ször tekintett Shulurra. Kyria örököseinek bogárfészkét akkor látta el szörés utoljára: a mélyben élt, a mélyben sz tte tovább terveit, ahogy mindig is tette. A felszínre önálló akaratnélküli szemeket és füleket, olykor agyarakat és karmokat küldött, azok érvényesítették akaratát, azokvédelmezték idelent - a csontjaiban, zsigereiben megkötött energiát jó ideje nem pazarolta meddháborúságra. Emlékezetében - mert emlékezete éppoly hosszú volt, mint a családfája, és az árnyék, melyaz oltár termében el tte járt - élénken élt az Ediomadból hozott indulat.Övéi megtagadták t le a létezés jogát, a helyet az Ófa gyökerei közt. Összefogtak ellene, mert sibb ésnemesebb volt náluk, el zték otthonából, alantas teremtményekkel kutatták a nyomát, de túlélt mindenármányt, és most - Amarchaanyt segedelmével - sort kerít a visszavágásra is. Apró szemeinek pillantását elégedetten hordozta végig a korcsok tömegén. Bár hatalmasnak látszottak,hozzá képest szánandó parányok voltak valamennyien: csillagok az éjszakájában, nyögések az némasága közepette. Érkezése el tt cél nélkül, kóborló fantomokként tengették hosszúra szabott életüket.Beérték azokkal az áldozatokkal, melyeket a bogártanya alvilági testvériségei juttattak nekik, nem gondoltaka holnappal, saját lehet ségeikkel - nem gondoltak semmivel, míg el nem jött , hogy létezésüknek újértelmet adjon. Alászállásakor rajta kívül két valóvér rejt zött a Csontváros kazamatáiban, de félszáz évsem kellett, hogy eltiporja ket.

Ediomadi tapasztalatai megint jó szolgálatot tettek, és tanult a fels világban látottakból is. úgy járt el aharcban, ahogy a kérészélet ek nagyjai tették: politikusán. A vén szörnyetegek nyilván csalódtak, hogy nemszemélyesen szállt szembe velük, ám véleményük mit sem számított - a korcsok agyarai és karmai éppolyhatékonyan szétszaggatták ket, ahogyan tette volna a Nagyok igéivel. A Nagyok igéit Amarchaanytnakés a bosszúnak tartogatta, gyanította, a Káosz-Úr kegyelmével a szava is messzebbre hallatszik majd. Test rei megtorpantak az oltárból áradó éteri ragyogás mezsgyéjén, és a földre szegezték pillantásukat -el re kiszámította ezt is, mint minden egyebet, aminek a szertartás során kellett történnie. Tudta, hogyAmarchaanyt figyelemmel kíséri mozdulatait: ott lakozik mindenben, ami sötét és hideg, a földben, afalakban, a középütt magasló gránittömbben, talán még a kérészélet ek emelte kaptárak szentségeiben is.Egykor mindenek felett Amarchaanyt népe uralkodott, és ha elérkezik az id , az szárnyaik sötétítik elmegint a napot. A mélységek lakói ismét megütköznek a fényev kkel, a vizek és az égbolt nemzetségeivel,és ezúttal gy zelmet aratnak: ami hajdan egész volt, egész lesz újra, a kövek a Nagyok hangján szólanak,és parancsukra vérszín vé válik a nap. A lény megállt az oltárral szemben. A testét övez kelmék hullámzottak, fel-fellebbenve örvénylettek,mintha szél dagasztaná ket, a red k árnyékában sötéten csillantak az írisz nélküli szemek. A hely és az idmegfelelt, az áldozat pedig - s ebben a valóvér egy pillanatra sem kételkedett - méltó lesz Amarchaanytfigyelmére. A legtekintélyesebb kérészélet volt, akihez korcsai révén hozzáférhetett, a századok soránpróbálkozott néha a császáraikkal is, de a kudarcok meggy zték a dolog kilátástalanságáról. Azzalvigasztalta magát, hogy az, akit a felvilágiak az uralkodójuknak mondanak, nem egyéb a sziklaszigetvarázslóinak bábjánál - olyan, akár a templomok falára mázolt képek, meg a fogadalmi szobrok agyíkbálvány oltárain. Névleg minden a császár nevében történik, a helytartó azonban nagyobb úr nála, észsigerei is kedvesebbek lesznek a Káosz-Úr el tt egy felcicomázott senki zsigereinél.Hamarosan. A kérészélet t két korcs kísérte az oltár felé egy oldalfolyosóból, mely a kaverna túloldalára nyílt. Azutasítások szerint jártak el: megfosztották öltözékét l, ékeit l és sz rzetét l, csak a szemérmét hagyták megneki arra a rövid id re, míg Amar-chaanyt színe elé járul. Testét szertartásosan megmerítették a földmélyikürt k legmélyebbikének sötét vizében, nem tör dtek a sebekkel, melyeket a kövek és a szentelt pengévellemetszett él sdiek hagytak rajta - Amarchaanyt, bár nem vérre, hanem lelkekre szomjazott, örömét lelte azefféle látványban.Ha így volt, nyilván elégedetten szemlélte azt is, ami ezután következett. A korcsok húsz lépésnyire jártak az oltár emelvényét l, mikor a csonka k csipkék árnyékából rájuk rontotta fejvadász. Áttetsz volt, akár a Csontváros ragadozói, pengéje azonban, melybe népének si varázsjeleitkovácsolták, nem követte az árnyékok világába: ahová lecsapott, hús, ín és izom szakadt, monstrumokzuhantak a földre, vérük tajtékával terítve be foglyukat, támadójukat, és a követ. Sarl, akit esküszava kötötta padlóra hanyatló emberroncshoz, némán körbetáncolt, és miel tt a korcsok rendezhették volna soraikat,megint támadott: vágásai gyilkosak és pontosak voltak, becsületére váltak a birodalmi iskolaspamagitorainak, amerre az acél elvillant, szívós csontok reccsentek, felmetszett testekb l robbant ki aváladék és a leveg .Tucatnyi monstrum lódult most a feketébe öltözött alak felé. A fejvadász köríves vágásokkal, és szemmelkövethetetlen gyorsaságú döfések sorozatával felelt, rövidebb pengéjét egy rárontó korcs homlokába törte,azután oldalt táncolt az elesettek halmán át, és balját nyújtotta a helytartónak.- Most, nemesenszületett - sziszegte. - Vissza a folyosóba! Félreszökkent, védekezni kényszerült, de nem tágított a sebesült mell l -Drayennek, aki az aurákörvénylése alapján igyekezett követni a küzdelem alakulását, örökkévalóságnak rémlett a perc, melynekvégén el ször eltalálták. Túl mélyre vágott egy korcs oldalába, és mert nem hagyhatta veszni megmaradtfegyverét, inkább kiállt egy csapást. Nem látszott meglepettnek, mikor a karmok arca bal felével együtt vállátés mellét is csontig szaggatták: elég nyers mágia kavargott a leveg ben ahhoz, hogy álcázásahaszontalanná váljon. A vérveszteség lelassította valamelyest, mégsem fújt visszavonulót: széthasította egykorcs koponyáját, két torkot metszett át a vöröslunir pengével, aztán a helytartóhoz ugrott, és megpróbálta ahátára venni. Drayen furcsán er tlennek találta a nemesenszületett auráját - Sarlé úgy tündökölt mellette,mint a nyári ég zenitjén álló Sigmarion, a mindenfel l közelít ellenségé sem tudta elhomályosítani. Aztánátható rikoltással valami sötét robbant a tudatába: a valóvér kiterjesztette hatalmát az áldozókaverna fölé,hangjának ereje pusztító szélvészként száguldott végig a folyosókon, és levert a lábáról mindenkit, aki elékerült. A fiatal boszorkánymester futtában Yperthnek ütközött, aztán a falnak zuhant, érezte, hogy felszakadthomlokából vér csorog az állára és a nyakára. Még mindig kapcsolatban állt a fejvadásszal, annyiralegalábbis, hogy jusson neki egy kevés a tüzes hurrikán perzselte b r, a fehéren izzó fém és az elg zlszemgolyók kínjából. Sarlt si er taszította el a helytartó mell l, de élt még, mikor az oltár tövében a földrezuhant - élt, feltápászkodott, és izzó vasát feketére égett feje fölé emelve, világ-talansága minden dühét ahomályba ordítva az aquir felé tántorgott.

Az els korcsot, aki a torkának ugrott, derékban szelte ketté. A másodikat, aki valamiféle páncélt viselt,csak megsebeznie sikerült - Drayen ezt a hangot, a fémen elvásó fém csendülését, a parázsra freccsennyál sziszegését hallotta utoljára, miel tt az asztrális pöröly ismét lecsapott rá. A valóvér haragragerjedhetett, mert iszonytató bömbölést hallatott, és pusztító energiákból kavart forgószelet a fejvadász kö-rül. Nem csak Sarl csontjait zúzta porrá vele, de azokét a korcsokét is, akik már-már a prédára vetettékmagukat, a toroni aurája végs t villant, aztán kilobbant a fogcsikorgató kín tengerében. A boszorkánymester arra eszmélt fel, hogy Yperth rázza a vállát. Az öreg most még lehangolóbb látványtnyújtott, mint korábban: arcának barázdáiba különös ábrákat mázoltak a véres könnyek.- A kardforgatónak vége - sziszegte. - Oda a jelforrás is. Vissza kell jutnunk az érmédhez, miel tt a dögökösszeszedik magukat, és az üldözésünkre indulnak. Elegen maradtak ahhoz, hogy elvágják az utunkat, hapedig inkább a szertartást folytatják, még kevesebb id nk maradt rá, hogy kijussunk innét.-A helytartó...?- Rajta csak a csoda segíthet, fiú, csodák pedig nincsenek. Mozdulj már! Senki nek sem használsz azzal, haízekre tépeted magad. Drayen nehézkesen talpra állt, és elszörnyedve meredt lehetetlen szögben felmered bal csuklójára:valami azt súgta neki, ezzel a kézzel soha többé nem fog t rt hajigálni.- Gyerünk! - csattant fel a vén magitor. - Kövesd a véred szagát! Futottak, azaz inkább botladoztak a vöröses derengéssel és dögb g zzel átjárt vágatokon át. Könnyprédát jelentettek volna most a Csontváros lakói számára, hisz a nyers energia kitörései az álcájukat islegyengítették, a monstrumok azonban nem mutatkoztak: nyilván az oltár köré gy ltek mind, hogy aszertartás befejezésének tanúi legyenek.- Használd az orrodat! - parancsolta Yperth. - Ha megtalálod azt az egy ezüstöt, ezer hasonlót kapsz t lemodafent!- Sok hasznát amúgy sem látod már... a vagyonodnak - zihálta Drayen. - Ha Sarl rendtársai megtudják,hogy cserben hagytad a...- Kit l tudnák meg? T led? - A magitor a t rével babrált, aztán mást gondolt, és csak a vállán rántott egyet. -Nem, fiacskám, te hallgatni fogsz. Ha másért nem, hát mert hálával tartozol nekem a saját nyüves életedért.Azt hiszed tán, hogy nem ismerem a fajtádat? Azt hiszed, nem tudom, mi hajt titeket az arénába? Épp hogykikapaszkodtál a dögszagú viskóból, ahol apád és a szomszédai a szemed láttára döngették az anyádatmeg a n véreidet. Nem érezted magad valami fényesen odahaza, ugye? A rend, az iskola a mindened. Énmegnyithatom el tted a felemelkedés útját, de bármikor... vissza is lökhetlek a mocsokba! Drayen keze ökölbe szorult. A legszívesebben nekiesett volna ennek az alaknak, de nem pocsékolhatta ráaz id t: érzékei valami fenyeget t jeleztek az oltárterem fel l, ahol Sarl az imént útja végére ért. Az asztrál-és mentáivilág rázkódott és remegett, a valóság kapuit irtóztató er k döngették, a hatalomból sz tt hálóközepén pedig, mint valami pók, a valovér árnya sötétlett. Bömbölt, de köznapi emberek most nemhallhatták a hangját. Akihez a hívás szólt, hallotta persze - hallotta, és elborította a barlangrendszerttürelmetlenségének zsibbasztó hullámaival.- Itt lesz az érme - zihálta Yperth, ahogy kimerülten a falnak d lt egy újabb forduló után. - Itt kell lennie! A vereségt l és megaláztatástól ég arcú Drayennek csak most jutott eszébe furcsállani a sietséget. Ha avalovér jól számított, ha a helytartó vérét ontva csakugyan sikerül utat nyitnia Amarchaanyt el tt, amenekül k odafent sem lehetnek nagyobb biztonságban, mint idelent. Egy Káosz-Úr megfékezéseHatalmasoknak való feladat, a küzdelemben sok ezer gyanútlan polgár és pária vész majd oda. A sikeresszertartás utáni percekben Shulur a mágikus energiák poklává válik, mintha t zhányó törne ki a városközepén. Mit számít ilyen helyzetben néhány száz öl távolság? Yperth igyekezetét csak az magyarázhatja,hogy szabad ég alatt akar meghalni, vagy...Vagy hogy tud valamit, amit , Drayen nem. A fiatal boszorkánymester minden erejét az oltárkavernára koncentrálta, a valóvér árnyával mit semtör dve kereste a kavargásban a helytartó auráját. Elmosódó fényfoltot érzékelt csupán ott, ahol a calowyniégbolt egy csillagának kellett volna ragyognia, s ez már-már bizonyossággá mélyítette gyanúját. Elégelgyötört embert tanulmányozott ahhoz, hogy különbséget tehessen az er tlen és a legyengült aurák között,s ebben a szédült pillanatban megértette, miért sürgeti a távozást a vén magitor. A férfi, aki a korcsokmarkában vonaglott, senki és semmi volt, a történtek után már-már színlelni is elfelejtett. Termete, vonásaidacára nem tartozott egyik Nemes Ház vérvonalához sem, kisugárzását egyszer mágikus manipulációknakköszönhette - az aquir nyilván felfedte volna a cselt, ha meg nem zavarja a Sarl által indított öngyilkostámadás.- Egy pária - suttogta Drayen, és úgy érezte, hogy a sziklatömegek teljes súlya a mellkasára nehezedik. -Egy nyomorult pórt küldtetek a sötétlátók kése alá, és hagytátok, hogy a fejvadász az életét adja érte...- Keresd az érmét! - reccsent rá a magitor. - A többi nem a te dolgod.- Kezdett l fogva tudtad - mormolta Drayen. - Miféle ember vagy te?Az öreg t rrel a jobbjában fordult szembe vele.

- A birodalom alattvalója vagyok, akár te magad, és a Fényesség parancsait teljesítem. Elfelejtetted, miveltartozol a mestereidnek? Engedelmeskedj!- De miért...?- Toronért. Új-Kyriáért. A helytartó él, a Csontváros urának pusztulnia kell -ilyen egyszer az ügy. Afejvadász szükséges áldozat volt, de annak, ami ezután következik, már semmi köze hozzánk, ez az ügyük, a valóvér é és a nyavalyás istenéé. Hallod, hogy énekel neki? Érzed, mit üzen? - Yperth jobbjávalmereven maga elé tartotta a t rt, balja egy üvegcse után tapogatózott széles övében. - Veled vagy nélküled,én elt nök innét!Drayen a falra köpte a szájában felgy lt keser nyálat.- Ez nem helyes - dünnyögte. - Ez... ez méltatlan hozzánk!- Hozzánk? - kacagott a magitor. - Ki vagy te, hogy megítéld a Fényesség döntéseit? Egy kimosdatottmoslékzabáló vagy, akiért, ha felfordul, a kutyák se vonítanak. Azt hiszed, számítasz az Ascens Morgának?Azt hiszed, jelent valamit a szavad? A birodalom csak a gy ztesek emlékét rzi meg, és téged ezekben apillanatokban csak egy hajszál választ el a feledést l! Drayen érezte, hogy tudatát lassan elködösíti az aquirok sziréndala. Megvonaglott a fájdalomtól, ahogyAmarchaanyt karmai a valóság kárpitjának feszültek, a valóvér , e szürke forgatag, mind közelebb sodródottáldozatához.- A jöv d, Yperth - mormolta a fiatalabb férfi. - Ott tipródsz rajta. A magitor önkéntelenül lepillantott, és kimozdult egyensúlyi helyzetéb l, hogy megérezze talpa alatt azérme súlyát. A Drayen szívének szegezett t r megremegett, a szikkadt ujjak közül kicsúszott az üvegcse, ésezer darabra tört a k padlón. Drayen ezt a pillanatot választotta, hogy kirántsa saját fegyverét. El relendült,lélegzetét visszafojtva tört át a kiloccsant folyadék maró ködén, és rézsút felfelé döfött. A vénség szemeikerekre tágultak, ahogy a pugoss, ez az si fejvadászeszköz az oldalába mart. Drayen felé kaszált t rével,izmaiból azonban egykett re kiszállt az er , és egy pillanattal kés bb az üvegcserepek közé hullt a keskenypenge is. Az öreg vére barnásvörös volt, akár a fémdíszes tet kr l alácsorgó rozsdalé.- Szóval így - nyögte Yperth. - Meg kellett volna tiltanom, hogy... fegyverhez juss. Lehetsz a titkostudományok beavatottja, de a logikád... a logikád egy nyava lyás fejvadászé. - Remeg ujjaival a fiatalembervállába markolt, szemei Drayen te kintetét keresték. - Rajta, pária, fejezd be, amit elkezdtél! Fejezd be,miel tt... Drayen felfelé rántotta a pugosst, kihúzta, újra döfött, aztán hátralépett. A vénember térdre rogyott,mindkét kezével tapogatózott, de nem találta az érmét, csak tenyerén ejtettek újabb sebeket azüvegcserepek.- Hazudtál - sandított a boszorkánymesterre. - Talán tévedtem veled kapcsolat ban, talán... mégis viszedvalamire közöttünk. Mondd, hogy a fejvadásszal marad tam... hogy teljesítettem a parancsokat!Drayen összeszorította bal öklét az érmén, mely mindvégig a zsebében lapult.- Mi történik, ha a valóvér bemutatja az áldozatot?A magitor farkasvigyorral bámult rá, keskeny ajkán vérbuborékok pattantak szét.- Amarchaanyt elégedetlen lesz - suttogta. - És Tharr irgalmazzon mindazoknak, akiket a közelben talál.

7

A Csontváros urának intésére a korcsok ismét az emelvény felé indultak. A kiszemelt áldozat már nem isvonaglott szorításukban, vére a fejvadász vérével keveredve csorgott végig elgyötört testén. Melléb lrekedtes hangok szakadtak ki, amit mormolt, lehetett ima, de akár átoközön is, a sötétlátók sosem jutottakodáig, hogy megkülönböztessék a kérészélet ek efféle különcségeit. A Csontváros urát csak a fehérsörény hatalmasság félelme és fájdalma érdekelte - ha teljes eredményt kíván, ezt még az utolsópillanatokban is fokoznia kell. Az oltár emelvényére hágva visszaparancsolta a korcsokat, aztán megmutattamagát a k re hanyatló embernek. Olyannak látszott most, amilyen valójában volt: csupa ránc törpének,akinek feje és válla körül csápok sokasága kígyózott, bonyolult dominancia-mintákat írva a leveg be. Tud-ta, hogy valójának látható része iszonyattal tölti el a kétlábúakat, és hogy hasonlóképp borzasztja ket az,amit e látvány mögött sejtenek: megjelenése oly kiáltó ellentétben állt lehet ségeivel, hogy még övéi közül isalábecsülték néhányan, és késve döbbentek rá, hogy sötét szemeivel a halál tekint rájuk. Számos keze volt,de sosem markolt fegyvert velük, számos szája volt, de ritkán fejezte ki hallható hangokkal az akaratát. Abeszéd volt az igazi fegyvere, s most arra készült, hogy még inkább lemeztelenítse vele az Amarchaanytnakszánt áldozatot. Ahogy a fogatlan szájak szóra nyíltak, a fehér sörény férfi felsikoltott. Koponyájáról, bordáiról minthaláthatatlan pengék választották volna le a hirtelen kiszikkadó húst.Teste ívben megfeszült, de nem zuhant hátra. Karjait széttárva vonaglott az si er k szorításában,miközben a valóvér szavai egymás után hántották le róla a halandóság rétegeit, az izmokon, zsigereken átegészen a csontokig. Arca már nem volt, szemei mégis az aquirra meredtek, bordái megnyíltak, szíve

azonban makacsul dobogott még: látta és érezte, mi történik körülötte, megélte a vég közeledtének mindenpillanatát, megpihenhetett a teljességb l a hiányosságba vezet út minden állomásán, hogy mindenalkalommal azt remélhesse, vége szakad kínjainak - a valóvér azonban nem hallgatott el, s mint vadász azsákmányt szimatoló kutyákat, féken tartotta az ólálkodó halált. Az emelvényen vonagló alak már nem emlékezetetett emberi lényre: olyan volt, mint valami oltárszoboregy pogánynál is pogányabb vallás szentélyében. Az energiák, melyek részekre szabdalták, egyel remegóvták a teljes széthullástól, hogy mind több érzelmét, indulatát alakíthassák táplálékká a Káosz-Úrszámára. Az oltárk körüli derengés nyúlványokat növesztett, melyek a torzó felé kígyóztak, és indák mód-ján fonták körül azt, aki néhány napon át a f város legnagyobb méltósága, a birodalom császárának Shulurfölé nyújtott jobbja volt. A valóvér érzékelte Amarchaanyt közelségét, és új litániába kezdett. A makacsuldobogó szív mind nagyobbra n tt a kifelé hajló borda-karmok közt, és lassan feketedett. Sötét örvénytámadt a helyén, kapu a Küls Síkok éjszakájába, ahol az utolsó el tti pillanatban csillagok gyanánt szik-ráztak fel az isteni szemek. A korcsok serege hátrált, csak a Csontváros ura maradt a helyén, s egy végshördüléssel a nemlétbe taszította áldozatát. Ami ezután történt, egyetlen robbanásszer sugallatként égett bele a folyosófalhoz lapuló Drayentudatába. A fiatal boszorkánymester görcsösen szorította az érmét, maradék erejével pillanatonként rántottegyet a végtelenbe vezet szimpátiás fonálon, de nem lehetett biztos abban, hogy Lyorck - vagy bárki más -érzékeli a hívást. Mikor a valóvér kiejtette a gyilkos szót, csend borult a labirintusra, melyben még amennyezetr l aláhulló vízcseppek is sokszoros visszhangot vertek - aztán olyan üvöltés hallatszott, mintha aCsontváros minden hombárjában egyszerre támadtak volna fel a századok alatt agyongyötört fajzatok.Drayen tüdejéb l kérlelhetetlen er préselte ki a leveg t, szeme el tt táncba kezdtek a korok ótamozdulatlan, tonnányi kövek.Merre vagy? zendült koponyájában egy tompa hang. Csontváros, az érkezés helye, sugározta a messzeségbe . A nagyúr halott. Mindenki halott. Segítsetek! Igazában nem várt választ és beavatkozást: mire idáig jutott, elszámolt már övéi igazságával. Yperthvigyorára, a fejvadász halálos táncára gondolt, és összeszorított fogakkal várta a végs csapást, mikor asugallat - nincs rá jobb szó - rázuhant a t zfény homályból. Maga el tt látta az oltárk termét a kizsigerelt alakkal, vele szemben a szürke kelmék és húsvörös csápokforgatagával, mely csakis a valóvér lehetett. Látta, hogy az áldozat szíve helyén kavargó feketeségb lvalami hatalmas ront el , és emészt t zzé válik a falakra rótt varázsjelek fényében. A monstrumokbömböltek, a valóvér halált sikoltott, de nem volt olyan szerencséje, hogy rögtön elnyerje a haragvó Káosz-úr kezéb l. A t z csak a testét óvó kelméket emésztette el - ámbár talán nem is kelmék, hanem a részeivoltak, feszül b rhártyák, akár a denevérszárnyak, mert tovább sikoltozott, ahogy pergamenlapokkéntenyészett semmivé valamennyi. Drayen csak most döbbent rá, milyen apró, nem nagyobb egy tízéveskölyöknél. Fekete foltokat látott b rének ráncai között, melyek a szemei is lehettek volna, de szájak voltak,és sokhangú, rémült bömbölés gurgulázott el bel lük. Tovább üvöltöttek, mikor a testet kétfelé szakítottaegy villámfénnyel cikázó csapás, és nem hallgattak el akkor sem, mikor a maradványok a leveg beemelkedtek, és sodródni kezdtek a küls sötétségbe nyíló kapu felé. Drayen a vonagló ajkú, fogatlanszájakból feltör sikolyt hallotta utoljára, miel tt társai kiragadták onnét - és ahogy keresztülbukott a létezhelyeket más létez helyekt l elválasztó derengésen, végre elveszítette az eszméletét.

8

A Zadon völgyében kipattant földrengés másnapján füst- és pernyefellegek sötétítették az eget Shulur felett.Az udvari magitorok északnyugati szelet kavartak, hogy eloszlassák ket, a szagokkal azonban k semtudtak mit kezdeni: majd félezer lélek tért meg a Lindigassba az elmúlt órákban, a Víziváros pereménmindegyre parázslott a kifosztott raktárházak gerendázata, s míg szerzetesek és alkimisták túlél k vagyhasználható végtagok után kutattak a romok között, a szegénynegyedek obsorjai egymást tiporvamenekültek vissza zsákmányukkal a patkánylyukakba, ahonnét az els rázkódásokkal egy id benmerészkedtek el . A város helytartója, aki hattornyú palotájának balkonjáról figyelte ket, a szokásosnáltöbb elnézéssel gondolt rájuk: obsor volt az is, aki a földmélyi világ kazamatáiban az életét áldozta érte. Tar-tozott annyival a fajtájának, hogy ezen a napon ne ritkítsa tovább soraikat - azokra, akik holnappróbálkoznak, acél és halál vár majd a khoórok árnyékában. Mire a császár hosszú álmából ébredvebeszámolót kér, helyreáll a rend, és az esztend végére düledékek sem emlékeztetnek többé a történtekre. A helytartó nem mozdult. Érzékelte, hogy jobbja fel l bizalmasainak egyike, egy famor közelít, s t,érzékelte mondandójának lényegét is - igazában semmi nem maradhatott titokban el tte.- Vendéged megérkezett, fényességes - hajtott fejet a titoknok. - A fogadóterem ben vár rád. A fehér sörény hatalmasság bólintott, de továbbra is a város felett gomolygó füstfellegekre bámult.- El kerítettétek már a fiút?

- Az Ascens Morga ispotályában fekszik, és a vajákosok szerint élni fog. A másik kett odaveszett - amagitorok árulást emlegetnek, de nem engedtük ket a sebesült közelébe, hogy megbizonyosodjanak azigazukról.- Helyes. Ami történt, megtörtént, mostantól nem számít más, csak ami el ttünk áll. - A helytartó sarkonfordult, és tért ölel léptekkel befelé indult, szürke dreggise viharfelh ként örvénylett körülötte. - rizzétek afiút, és gondoskodjatok róla, hogy miel bb talpra álljon: beszédem van vele. A fogadóterem ajtajában szoborarcú fegyveresek strázsáltak. Nem láttak, nem érzékeltek mást, csak amia szemük elé tárult - így kellett lennie, mert a vendég kisugárzásainak elviseléséhez jelent s hatalomra ésacélos akaratra volt szükség. A toroni torkát rothadó hínár b ze kaparta, s mikor átlépte a küszöböt, úgyérezte, testét homály helyett vadmézga öleli körül, tudta, hogy ha meg akarja rizni méltóságát, mindenmozdulatára ügyelnie kell. Az aquir, Ediomad f hierarchájának követe a legsötétebb sarokba húzódva várt rá. Magas volt ésösztövér, folyvást burjánzó-lüktet páncélzata nélkül nyilván még vékonyabbnak látszott volna. Feketeköntöse pillanatonként új ráncokat vetett, fémmaszkján, melyet puszta udvariasságból viselt, négy szem- éshárom szájnyílást látszott.- Elvégeztetett - mondta a helytartó. - Fejezd ki hálámat a tieidnek, homály szülötte, és tedd hozzá azt is,hogy a tervük pontról pontra megvalósult, ismeritek a fajtátokat, meg kell hagyni.Az eleven páncélöltözet csak a fejével követte mozgását.- Kockázatot és áldozatokat vállaltál az érdekünkben - zengte a sokhangú kórus.- Ezt nem felejtjük el. A f hierarcha máris útnak indította ajándékát, két fiatal b reváltót - amíg csak élsz,valóra válták majd minden óhajodat.- Amíg élek... - visszhangozta a helytartó. Tisztában volt az ajándék szimbolikus jelent ségével: szolgákatajándékozni annyit tesz, mint új Concordiát ajánlani, legalábbis ezeken a partokon. A Zászlóháborút köbvetzavaros id kben, mikor a nemesek legtöbbje birtokára visszavonulva nyalogatja sebeit, még hasznosabb,ha valakinek aquir barátai vannak: az a valaki id vel akár császár is lehet.- Úgy értesültünk - folytatta a küldött -, hogy embereid egyike látta a történteket. A f hierarcha szeretné, haneki ajándékoznád: gy zelme úgy lenne teljes, ha el gyönyörködhetne a renegát pusztulásának képeiben.- Az emberem halott. Amit látott, túl sok volt neki: megháborodott, össze-vissza fecsegett, és arra szorítottminket, hogy szertartásos torokmetszésben, sier'cyahban részeltessük.A maszk alig észrevehet en megbillent, mintha az aquir bólintott volna.- Fájó veszteség - zúgta a kórus. - Kár, hogy a kérészélet ek közül oly kevesen állják Amarchaanyttekintetét.- Meg kell békélnünk ezzel a fogyatékossággal - mosolygott a helytartó. - Térj vissza uraidhoz, add átüdvözletemet a f hierarchának, és számolj be arról is, amit földünkön láttál: a történtek ellenére er sekvagyunk, és nem vesztett értékéb l a barátságunk sem.- Tolmácsolom a birodalom üzenetét - bólintott az aquir. - Ha isteneid úgy akarják, véred örökké él majd. Fejet hajtott a regitor imperalis el tt, azután ment. A helytartó hosszan nézett utána - és szinte hallanivélte a kárpitok mögött rejt mentalisták megkönnyebbült sóhaját.- Elhitte? - szólt fennhangon, nem várva arra, hogy bármelyikük el lépjen.- Nem - érkezett a válasz a mesterek legid sebbikét l -, de megnyugodott döntésedben.- Helyes - mormolta a fehér sörény . - A fiú mindent kockára tett azért, akit a város urának, a hatalomletéteményesének hitt, ha többel nem is, ennyivel mindenképp tartoztam neki.- Mi a szándékod vele, fényességes?- Naggyá teszem - somolygott a helytartó. - Feltéve, ha olyan készséges lesz velem, amilyen ahasonmásommal volt, és ha elég szórakoztatóan számol be arról, ami odalent... és f ként az arénábantörtént.

W. HAMILTON GREENBÚVÁR

(a Pyarron el tti XVIII. évezredb l)- Öt arany túl sok. Elég, ha négyet adunk, mit gondolsz? Az alacsony termet , sebhelyes arcú férfi a társára nézett, egy középkorú, komor tekintet alakra, aki asíkvidékiek szokása szerint kend t kötött a nyakába. Dwynolin, a „Hegyvidéki Enrawell" vásári forgatagakavargott körülöttük: egy vézna nomád ezüstösen csillogó prémeket kínált eladásra a kocsija körültolongóknak, egy ásványvadász sápadtan, közönyös arccal figyelte a tömeget, egy sruduli fazekas olyankorsókat ajánlgatott, melyekben - holmiféle mágikus rajzolatok jóvoltából - a t napon is h s marad a víz.De voltak ott gyümölcsök Oghogul függ kertjeib l és mézédes kerenbúza az ogár rabszolgákkal m veltetettzighroati földbirtokokról.Egy kovács hangosan kiáltozva kínálta a híres örökfémnél épp csak leheletnyivel rosszabb anyagból készültkardokat, és a pengéken meg-megvillant a reggeli nap.A legyek füstfelh ként lebegtek a frissen leölt állatok felett a mészárosok utcájában: bels ségek, szív, tüd ,zsigerek és vér mindenütt.Igen, legf képpen vér. A pokoli lármában legalább másfél tucat nyelven folyt az átkozódás, a licitálás és az esküdözés, a kék-fekete köntöst visel tolmácsok vörös arccal, verítékben úszva próbálták túlkiabálni az alkudozókat, aSárgák, a legnagyobb hatalmú helyi tolvajklán emberei pedig már kiszemelték maguknak a következáldozatot: egy gazdag posztókeresked t, aki a korai id pont ellenére alig állt a lábán. A háttérben, egy seb-tében ácsolt nyolcszög emelvényen komédiások adtak el misztériumjátékot a bámész vidékieknek. Megaz unatkozó városi gazdagoknak. A tömeg úgy örvénylett a tarka ponyvasátrak és fabódék körül, akár ahóvihar a Határ-hegység, a Sheral csúcsai közt: az el kel házak kifutói, a szerencsejátékosok, azújgazdagok egész kíséretükkel együtt jelentek meg, mindenki eladni vagy venni akart, vagy csak elmondani,hogy is járt a nevezetes dwynolini világpiacon, ami a szóbeszéd szerint hatalmasabb nem egy birodalmitartomány székhelyénél. Igazi látványosság volt, mely ellenállhatatlanul vonzza a kíváncsiskodókat - spersze az olyan jöttmenteket, amilyen a két, komor férfi, a kend t visel meg a sebhelyes arcú volt. A keresked , aki szívesen megszabadult volna már portékájától, fáradtan sóhajtott fel. Már az öt aranyatis kevesellte. Élt a gyanúperrel, hogy felhajtókkal van dolga, és azt is gyanította, hogy valamelyik elfeledett -vagy épp csak megt rt - misztériumvallás számára akarják megszerezni a lánccal a bódé tartóoszlopáhozbéklyózott, e vidéken ismeretlennek számító teremtményt. És ebben nem is volt semmi csodálatos: aBirodalom tüntet türelemmel viselte a vallási kilengéseket. Enrawell mindenható törvényhozói szemethunytak, s miközben a kyr panteon f helyén kétezer éve trónolt Igére és Weila, senki nem botránkozottmeg, ha egy sikátorba befordulva egy-egy régi istenségnek szentelt, romladozó kegyhelyre lelt. Vagy ha akapun belépve valami elfeledettnek hitt szertartás közepébe csöppent... és Aylen Nuedwarnaknak, ennek aderesed halántékú, tagbaszakadt keresked nek mind kevesebb kétsége volt afel l, hogy a fenevad csakisilyen célokra kellhet.Hát igen: kinek a harida, kinek holmi nevenincs dög.Úgyhogy megmakacsolta magát.- Az el bb megbotlott a nyelvem. Nem is öt, hanem hét pénz - mondta, és a kézfejével letörölte homlokáróla verítéket. A nap olvadt aranytallérként izzott a piactér felett, a színes árnyékvet ket meglobogtatta a forrószél. A veríték, a por, a trágya, a vér és gazdagság szaga ott kavargott a leveg ben. - Hét, ha mondom, ésez az utolsó ajánlatom. Az öt ma különben sem számít szerencsés számnak: a Nap éppen az UnikornisHázában áll.- Tudom. - A sebhelyes kiejtésén érz dött, hogy nem anyanyelve a kyr. - A mai reggel színe az ibolyakék,jegye a szabályos hatszög, férne a vas... a napközép utáni óráké pedig a sárga lesz, de nem azért jöttünk,hogy effélér l társalogjunk veled. Legfeljebb ötöt tudunk adni. - Ismét társára pillantott, aki mosolytalanulbiccentett.Ez egyszer még hazudniuk sem kellett: valóban nem volt több pénzük. Igaz, ez nem épp szokványos pénzvolt, de akkor is. Ha a Kud-Sheral hágójánál nem csapnak le rájuk azok az átkozott birodalmi vértesek,akkor... de mindegy. Nincs értelme ezen rágódni, ahogyan azon sem, miért engedelmeskedtek a Sántánakahelyett, hogy a menekülést választották volna. A többszörös túler vel, a jobb felszereléssel, a kipihentebbés képzettebb harcosokkal szemben nem volt esélyük. Ezt ki is mondták, az a görbelábú disznó azonbancsak nevetett, és azt felelte, hogy közelebb járnak az áhított célhoz, mint valaha. Hogy.a csontjaiban érzi:övék lesz a gy zelem.- Azután minden másképp lesz -jelentette ki a vízmosásban lapulva, s a szája féloldalas mosolyra görbült.

- Most, jó egy héttel a csúfos vereség után a sebhelyes elt dött, tulajdonképpen mit is jelent az „azután" -de hát a Sánta halott volt, akár a többiek, rajtuk már Werchas kegyelme sem segít, s nekik kettejüknek iscsak az utolsó pillanatban sikerült elmenekülniük. k ketten: ennyien maradtak abból a huszonegy tengebori kalandorból, akik egy esztendeje, a KosszarvúHold óráján esküdtek fel Cranta isteneire, és a jelek szerint éppen most mosolyog rájuk a szerencse, amikormár nemigen van választásuk. És amikor már egyáltalán nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a feladatnak.Márpedig a sebhelyesnek volt egy olyan érzése, hogy a megbízóik sem lennének kíméletesebbek velük,mint a rájuk csupasz pengével vadászó birodalmi légiósok. Sárga kend t visel társára pillantott. Látta, hogy az máris elhatározásra jutott, úgyhogy neki csakkövetnie kellett a síkvidékiek titkos nyelvén kiadott utasításokat.Egy mágus biztosan a szellembeszédet használta volna, hisz a kyrek ezt is magukkal hozták Calowynr l azúj istenekkel együtt, de hát nem volt varázstudó, s t, még csak beavatott sem. Közönséges zsoldos volt,aki csak a némanyelvet ismerte, jelenleg éppen Werchast szolgálta, s végre eldöntötte, mit kell tennie. A keresked nem értette meg a jeleket, érzékei nem figyelmeztették a veszélyre, és annak semtulajdonított különösebb jelent séget, hogy a piac rendjére vigyázó rök b rpáncélos osztaga mögött, atávolban éppen most zárult össze a füstként gomolygó tömeg. A színpadon egy sötét maszkos szereplarról szavalt, mekkora, szerencse volna megtalálni a Földalatti Bánya lejáratát: a darabot kyr díszletek köztadták el , de crantai legendán alapult. Azon a meggy désen, hogy éppen valahol Dwynolin közelébentermelték ki a legendás örökfémet annak idején, amib l a soha ki nem csorbuló pengét lehetett kovácsolni.Mármint ha tudta valaki a végs titkot. - ...mert akkor nem csupán gazdagságot jelént - súgta egy fiatal város rtiszt a mellette álló n fülébe. -Sokkal többet. A régiek szerint az alászállás beavatási szertartás volt, eggyéválás a sziklával és a földdel,egybeolvadás Ynev testével - olyasmi, ami a loqwer nélkül nem sikerülhet. - És mi az a loqwer? - kérdezte a n . Csak félig-meddig figyelt udvarlója szavaira: elmélyülten forgatta acsuklóján a tátott szájú szörnypofát ábrázoló karperecet, és engedte, hogy határozott formát sosem öltképek suhanjanak át az agyán. Egy sziklákkal borított fennsík, alámerülés vagy zuhanás, a diadalkiáltássalel rontó fegyveresek, és egy harangzúgásként mindegyre ismétl crantai szó, a bonqwa -csapda ésárulás. - A loqwer? - húzta fel szemöldökét a fiatalember. - Mitikus fenevad, a crantaiak szent állatainak egyike,mely a hagyomány szerint a föld mélyében élt. Kiveszettnek tartják, de nagyon is elképzelhet , hogynéhány... vagy akár néhány száz még rejt zik bel lük valahol a lábunk alatt. - Szavai hatását látva közelebbhajolt a n höz. - Azt a néhány leírást, amib l meg lehetne tudni, hogy festenek, az si kultuszok papjai rzik:fanatikusok, akik ha kézre kerülnek is olykor, sosem osztják meg velünk ezt a tudást. - Elmosolyodott. - Azel adás után megnézhetjük a szörnyseregietet is, ha kívánod. - Inkább ne. - A n már nem babrálta a karperecet. Félig-meddig lehunyt szemmel támaszkodott a férfikarjára, és a bels képekre figyelt. Egy kardot markoló kezet látott és egy eleven sebként megnyíló, majdösszezáruló szakadékot, azt, hogy a Nap az Örökkévalóság házába lép és egy arcot, a keresked arcát,ami hirtelen nagyon ismer ssé vált, majd pedig... de nem, ez alighanem már túlzás. Elhessegette a látomást, megszorította kedvese kezét, s a következ percben el is feledkezett azegészr l, a keresked pedig, akit talán figyelmeztethetett volna, az utolsó pillanatig nem sejtett semmit. - Ha nincs elég pénzetek - mondta alig érzékelhet lenézéssel a sebhelyes arcú nak -, ötért is ajánlhatokvalamit. Valami mást. Vagy nem, nem is ötért... már négyért odaadom a Kyalli Ördögöt, aminek pillantásaáthatol a falakon, és ha elég kedvesek vagy elég határozottak vagytok vele, talán mesél nektek arról, amitodabent lát.Csak négy arany - intett a fejével a bódé felé, és az ott raboskodó jószágok, mintha megérezték volna, hogyróluk van szó, fülsért csaholásba, üvöltésbe és vonyításba kezdtek. A kyalli ördög is felnézett, ésketrecének szúette deszkáin át két, gyilkosságra készül férfit pillantott meg. Ha a keresked valamiveljobban bánik vele, talán figyelmezteti... így azonban ismét lehunyta egyetlen szemét, és hallgatott.- ...vagy ott az a jó karban lév dver - mondta épp a keresked . - Nem a leg könnyebben kezelhet jószág,elismerem, de ha sikerül megtörnötök, él amulettként, a vállatokra telepedve fog veletek tartani, hogyminden betegségt l megoltal mazzon. Még az olyanoktól is, amiket egy varázstudó szabadít rátok, és azember nek, ugyebár, mindig vannak ellenségei. Ez is csak öt pénz, de ez a dög mindenkép pen hét. - Lelkiszemeivel már látni vélte a szögletes érméket: egész kis vagyon. A legénye, aki a hátsó kamrábanszunyókált a csíp s b zben, öt év alatt sem keres enynyit. - Vagy ott a serdequa, ami...De nem hagyták, hogy befejezze a mondatot.- Sokat fecsegsz - dünnyögte a sebhelyes arcú, és a következ pillanatban olyan sebes mozgásba lendült,hogy a keresked nek kiáltani sem volt érkezése. Hátralépett, védekez en emelte maga elé a kezét: ujjai aszámtalan órányi gyakorlásnak köszönhet en szinte önálló életre kelve írták a le a Három Éjszakai Csillagjelét, ami nek a támadókat vissza kellett volna torpantania. Nem hosszabb id re, csak egy másodpercre:

addig, amíg egérutat nyer, vagy történik valami. A kuruzsló, aki tanította, megesküdött rá, hogy mindigködni fog... feltéve, hogy kyr vér folyik a támadók ereiben.

De csakis akkor, és a lekerekített vég kard, mely mintha a semmib l került volna el , máris megvillant, sszinte tökéletes ívet leírva máris lecsapott. A világ elsötétült Aylen Nuedwarnak el tt: olyan gyorsan foszlottszét, ahogy a harmat párolog el valamelyik különösen forró nap reggelén a piac rézlemezzel borítottbódéinak a tetejér l. Egy szakért könnyedén megállapíthatta volna a mozdulatból, hogy a sebhelyes arcú maga is szolgáltvalamelyik kyr légióban, miel tt kóborlásra adta a fejét: erre vallott a technikája és néhány további apró, ámannál árulkodóbb jel. Az például, ahogy ujjai a fegyver markolatára kulcsolódtak közvetlenül a kett s körszimbóluma felett, és az is, ahogyan csapás közben áthelyezte a testsúlyát, mintha csak ki kelleneegyensúlyoznia a nehéz páncél tehetetlenségét, amit talán évek, de az is lehet, hogy évtizedek óta nemviselt már. Mindenesetre ugyanolyan kíméletlen volt, mint a katonák, amikor egy lázongó hegyvidéki faluban kellettrendet csinálniuk: igen, kétezer békeév után is akadtak, akik nem szenvedhették Kyria igazságát. Ésugyanolyan gyors is volt, mint egy, mellvértjén a császár és az örökkévalóság jelét visel elitkatona. AylenNuedwarnak már nem hallotta, milyen veszett vonításban törnek ki a háta mögötti bódéban a világ mindentájáról összegy jtött szörnyek, azt sem, milyen vadul csattogtatja a forró szél a színészek pódiuma körül azászlók vásznait - már nem ért rá ilyesmivel foglalkozni. Megkezdve a hosszú és kockázatos utazást a Sorskovács túlvilága felé, már nem láthatta, miként tágul akör a sebhelyes arcú meg a társa körül. A szemközti raktárépület falának támaszkodó koldus éles, fülbántóhangon kiáltott fel: a város besúgója volt, és mert ezt mindenki tudta róla, a lábánál tartott süvegben mindigakadt néhány a helyben vert rézpénzekb l. A pódiumon ágáló színész épp túljutott monológjánaklegnehezebb, mára archaikussá és értelmetlenné vált mondatain. Halkan, majdhogynem suttogva beszélt,élvezte, hogy ráirányul a közönség figyelme: ezekben a pillanatokban ugyanúgy átélte minden rezdülésüket,mintha százfej szörnyeteggé válva egyben tt volna velük... aztán hirtelen elhallgatott, s t, meg is tántoro-dott, mintha viasszá váltak volna a tagjai. Egy kövér b rkeresked ugyanekkor bukott le a pultja mögé, hogykarddal a kezében bukkanjon fel onnét, egy Sárga pedig máris nekiindult a tömegben, hogy értesítseklánf nökét: tisztában volt vele, hogy ahol gyilkosság történik, ott hamarosan felt nnek a b rvértesek,úgyhogy ideje nekik is felszívódniuk. Egyszer volt kiszámítani a katonák mozgását: az útvonal összeállításában az évezredeshagyományoknak megfelel en ugyanúgy szerepet kaptak a f téren kihirdetett szerencseszámok, mint az,hogy a Nap éppen melyik házba lépett be, de a kiszámíthatóság mögött azért ott lappangott valamifélefenyegetés is. Kyria el bb-utóbb mindig megtorolta, ha valaki nyíltan szembeszegült vele, és ezzellegfeljebb az olyan nekikeseredett fanatikusok, öngyilkosjelöltek és tébolyodottak nem tör dtek, akik közé akét idegen, a kend s meg a sebhelyes kép tartozott. - Oldozd el azt a láncra vert dögöt, Rys - mondta társának a magasabbik olyan lassan és közönyösen,mintha végtelenül sok idejük lett volna. A keresked tetemére pillantott, amit máris körülrajzottak az elsdöglegyek, és meglökte a lábával. -Te pedig vedd a pénzt a portékádért! - A halott mellére szórta mind az ötaranytallért, noha gyanította, hogy mire a katonák ideérnek, egyetlenegyet sem találnak majd a tettszínhelyén. Lélekben vállat vont, hisz számára csak a gesztus számított - hogy mindenki azt kapja, amitmegérdemel. Ez az akadékoskodó fickó a gyors halált halt, azok pedig, akik el fogják lopni pénzt... nos,keser en megbánják majd, hogy a holttest közelébe merészkedtek.

2

Napsütés, kövek és vér. Ha akarta, akkor sem lett volna képes kitörölni emlékezetéb l a saját vérében fetreng Sántát, a furcsa,maszkszer grimaszt az arcán, az édeskés szagot a leveg ben és az utolsó szavait: azt a bizonyos, utolsópillanatot. Lejjebb, a völgyben még dúlt az összecsapás, de már minden eld lt. A bércek függ legesfalakként szökkentek a magasba, és arrafelé pillantva látta, amint az egyik tengebori magasra emeltpallossal ront rá egy vértesre, hogy rögtön össze is rogyjon, amikor egy szakállas hegy nyílvessz átüti atüdejét. A kyrek az igazán komoly összecsapások során mindig ilyen lövedéket használtak, és mindigkülönböz , ostoba és nehézkes, olykor kimondottan költ ietlen idézeteket karcoltak beléjük a dics ségr l,az elmúlásról meg a Végs Sötétségr l. A sárga kend s egyszer egy vándor kardoktatótól, egy csimbókbaösszefogott hajú lesieni barbártól azt hallotta, hogy pusztán ezek alapján is meg lehetne mondani, hogy azíjász Toronból, Adwilronból vagy épenséggel egyenest Enrawellb l jötte, de akkor és ott ez sem számítottmár. Ahogyan az sem, vajon Tymar haldoklik-e odalent, akivel évekig kóborolt együtt a geometria ésszámmisztika felhasználásával megtervezett kyr országutakon, vagy valaki más... A távolság ellenére ishallotta a fekete gy lölett l sisterg , komor és visszavonhatatlan átkokat, és elgyengültek a tagjai, amikormegértette a szavak jelentését. És nem csak döbbent meg.

- Ez rültség - motyogta a Sánta alig hallhatóan. - Túl sok mágia túl kevés szó ban. Hosszabban kellettvolna kitartania, mert így... így megtörténhet, hogy irányít hatatlanná válik, és minket is magával sodor, azpedig... rosszabb lenne a halálnál is... De ismét nem történt semmi, miként már annyiszor e kudarcra ítélt hadjárat során. Újra bebizonyosodott,hogy a kyrek mágiája menyivel hatalmasabb az övékénél, és ott, ahol a következ pillanatban elevenfáklyaként lobogó vérteseknek kellett volna vonaglaniuk a vízmosásban, az alacsony, tüskés bokrok között,nem csaptak fel lágoszlopok. Csak az acélhoz csendül acél hangját sodorta feléjük a szél, meg egy újabbtengebori halálsikolyát, és Aruwian keser , fémes ízt érzett a szájában.- Azt hiszem, volt az utolsó odalent- dünnyögte. - Most mi következünk, és hamar ránk fognak bukkanni, azt hiszem: túl felt ek a nyomaink.- Igen. - A Sánta kínlódva emelkedett félkönyökre, s úgy bámulta a fölé hajoló két alakot, mintha sosem láttavola ket. - Igen, de ha most azt várjátok t lem, hogy bármire magyarázatot adok, csalódnotok kell.Szeszélyes és elletmondó utasításokat kaptam: talán a crataiak gondolkodásmódja volt ilyen, És hiábaállunk közelebb hozzájuk, mint a kyrekhez, képtelenek vagyunk megérteni a lényeget. A fehérhajúak... -mosolygott torzán - ...megmérgeztek, a saját képükre formáltak minket az évezredek alatt.- De hiszen mi... - próbált közbeszólni Rys, de a Sánta nem engedte: túlságosan kevés ideje maradt ahhoz,hogy bármire tekintettel legyen.- ...crantai vérb l származunk, igen, épp ezért esett ránk a választás. Közel állunk az sökhöz, de hozzájukképest... csak koldusok és útonállók lehetünk. El bb a k búvárt, aztán a fém titkát kellett volnamegszereznünk, hogy Cranta régi fényében tündökölhessen, de így... - A Sánta zihálva hanyatlott hátra. Aseb fájdalma ott lüktetett egész testében: fénykorában sem lett volna képes elhárítani a csapást, amit a kyrvértes mért rá. Nem lett volna szabad belebonyolódnia a harcba. Ha újrakezdhetné, akkor... de is tudta,hogy semmit nem csinálhat vissza, és bár a huszonegyes, a reggel szerencseszáma nekik látszottkedvezni, nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia az égbolt színét - a feketébe hajló kéket, melyetutóbb a birodalmi vértesek lobogóján látott viszont. Elvesztünk, mert el kellett vesznünk, gondolta a Sánta, aztán - noha fájdalmai pillanatról pillanatraer södtek - arra a vékony b rtekercsre gondolt, amit ezek ketten biztosan meg fognak találni a loqwerleírásával, amikor átkutatják a holttestét, ésbiztosan rá fognak bukkanni arra az öt aranyra is. A kett és azöt az összesen hét, és háromszor hét, az huszonegy... ismét egy kedvez el jel. Ha övéinek van némimagukhoz való eszük, arra is rájönnek, hogy ezek éppen azok a bizonyos híres (vagy inkább hírhedt)pénzek, amikr l a vásári komédiások szoktak beszélni. Amiket állítólag a Hódítás napjaiban, az egyiktengerparti hajótáborban vertek a kyr vajákosok, és mivel azt akarták, hogy soha ne semmisüljenek meg,kevertek az alapanyaghoz némi örökfémet is. De valamit rosszul számíthattak ki, mert azóta minden kyrre romlást hoznak: aki megkaparintjavalamelyiket, máris halottnak tekintheti magát. A crantaiak leszármazottjai kétezer éven át számon tartottákmind az öt pénzérme útját: hogy meddig voltak együtt, mikor váltak szét, és természetesen azt is, mikor éski halt meg miattuk.Vastag könyveket írtak err l az si és nehézkes crantai nyelven. Aztán egyszerre szem el l tévesztették ket: valami el relátó fehérhajú az óceánba dobatta valamennyit.Ám mivel nem az volt a sorsuk, hogy ott nyugodjanak az örökkévalóságig, egy sosem látott, pikkelypáncélosmélységi fajzat gyomrából ismét el kerültek - a Sántát felbérl hatalom ekkor tette rájuk a kezét. Talán mertvalóban szüksége volt rájuk a k búvár megtalálásához, talán mert a kívülálók számára átláthatatlanösszefüggések azt sugallták, hogy enélkül nem is foghatnának hozzá. De az is elképzelhet , hogyegyszer en birtokolni akarták ezeket a sosem halványodó fény , átkozott érckorongokat, amin az els ynevikyr császár immár az örökkévalóságig ott fog állni a teljes harci vértben, üdvözlésre lendített karddal, és azörökkévalóságig megmarad az a parányi, szabad szemmel szinte láthatatlan kis hiba is, amiért a pénzver t,a hagyomány szerint egy bizonyos Awdeh on-Sienelt azonnal kivégezték. A Sánta most, a tüskés gyomokközt fekve, feje alatt egy lapos k darabbal arra gondolt, hogy Cranta annak idején olyan fegyvereketkészített, amik akkor is létezni fognak, amikor már régen nem lesznek emberek, hogy harcoljanak vele, ésnem lesznek szörnyek de még Ynev sem, a dics Kyria erejéb l viszont mindössze néhány hibáspénzdarabra futotta. És lehet, hogy a fehérhajúak után olyan nép következik, ami örökkévaló verseket fogírni... vagy ki tudja. A zajok mintha elhalkultak volna, a csata odalent minden bizonnyal véget ért, és kihszívvel érezte az elrongyolódott b rzekéje titkos zsebe felé tapogatózó ujjakat.Valahol magasan fölötte emberek szólaltak meg.- Meghalt? - firtatta az egyik fakón és személytelenül.- Még nem, de nem várhatunk tovább. - És a távolodó léptek dobogása egészen kitöltötte a tudatát, nohamég azt is érzékelte, amikor néhány perccel kés bb egy császári vértes állt meg mellette. S t, még arra isvolt ereje, hogy kinyissa a szemét, és megpillantsa a szíve felé tartó lándzsa vashegyét, de megmozdulnimár nem tudott, és az utolsó emlék, amit magával vitt a crantai hagyományok szerint az ember halálakoregyetlen lobbanással az egész múltat elemészt t z függönyén túlra, az a fegyvert díszít rúnaidézet voltarról, hogy „Kyria er sebb, mint a Halál, és a te haláloddal még er sebbé válik."

Azt viszont már soha nem tudta meg, hogy Rys és Aruwiar végül egérutat nyert a Sheral szakadékánaklabirintusában. Hogy napokig bolyongtak magasan a hóhatárfölött, az örökké fehér tájban, ahol nem találtákaz életnek semmilyen nyomát: sem növényt, sem állatot, sem semmi mást.- Ha crantai seink felmerészkedtek volna ebbe a magasságba, talán ilyennek írják le a túlvilágot - motyogtaegyikük, és a lehelete jégkristályokban csapódott le. A szél most is fújt, és gyilkos pengeként hasogattavégig az arcb rüket. Nem, erre egyáltalán nem voltak felkészülve.- Én már abban sem vagyok biztos, élek-e egyáltalán - válaszolta a másik, és hallgatták tovább az alázúdolólavinák dübörgését, és éjszakánként a k búvár leírását dünnyögték maguk elé a hidegt l lila ajakkal, egyel rehajló szikla tövében meghúzódva. Már arra sem emlékeztek, hogy kik el l menekülnek, és néha úgy

nt, mintha egész Kyria álom volna csupán, és ha sikerül megtalálni a lefelé vezet utat, akkor kihalt ésgyomokkal ben tt pusztaságra fognak bukkanni odalent... vagy ugyanilyen végtelen és kíméletlen télre. Fagyégette, sebekkel borított testtel botorkáltak tovább. De végül, amikor már alig pislákolt bennük azöntudat lángja, rábukkantak a csapásra, melyen az alvajárók biztonságával jutottak el a lombos erd kig,majd, újabb tíz-egynéhány nap múltán a dwynolini világpiacra, noha maguk sem tudták, hogy oda tartanak.Naphosszat zötyköl dtek az egyik hegyvidéki földm vest l vásárol gebék hátán, minden tagjuk sajgott afáradságtól, s kábán bámulták az út mindenütt egyforma k lapjait, bár volt min töprengeniük közben.- Tulajdonképpen - mondta a sebhelyes, miel tt a tömegben sodródva rábukkantak volna aszörnykeresked bódéjára - tulajdonképpen megmagyarázhatatlan, majdhogynem hihetetlen az egész. Havalaki azt meséli nekem, hogy gyalogszerrel, készletek nélkül rázta le a hegyekben a kyrek elit osztagait...- k sem tökéletesek - dünnyögte Aruwiar, csak hogy mondjon valamit. Szeme az embereket fürkészte, éskissé még mindig zúgott a feje a lármától. Meg persze a napközép el tti h ségt l is. Igen, leginkább attól.- Nyilván nem, de hát én is ismerem azokat a trükköket, amiket k. És ha lett volna náluk egy Fürkész...- Ezek szerint nem volt.- ...ha lett volna náluk egy Fürkész, könny szerrel elkapnak minket. És egyszer en képtelen vagyokmegérteni, miért nem vittek magukkal egyet, amikor annyi mágiát vonultattak fel ellenünk, hogy azzal egykisebb várost is el lehetett volna söpörni a föld színér l.- Ez az egyetlen, amit nem értesz? - kérdezett vissza a kend s, és egy pillanatig azon t dött, beszéljen-eaz álmairól, amikben egy halott férfi arcát látta maga el tt és a következ pillanatban egy sziklafennsíkonállt, és tudta, hogy már nem visszakozhat. És gyanította azt is, hogy valamiképpen csapdába csalták, detúlságosan megfoghatatlan volt az egész. Különös, nagyon különös álom volt, és még furcsábbnak találtavolna, ha rájön, hogy a társát is ugyanezek a rémképek gyötrik az utóbbi id ben. Pontosan azóta, amiótanáluk volt az az öt aranypénz, amivel alig egy óra múltán oly nagylelk en fizettek a halott keresked nek,miközben az is az eszébe jutott, hogy milyen sors vár majd azokra a kyrekre, akik megérintik.- De hát nem is érdemelnének jobbat - dünnyögte maga elé. Aztán már nem maradt ideje ezen t dni. Az egyik pillanatban még ott állt a halott keresked fölött, a napa szemébe t zött, a forró szél rothadó gyümölcsök szagát sodorta feléje, Rys pedig a koncentrációtólelsötétült tekintettel meredt maga elé: megpróbálta feltörni a k búvárt az oszlophoz rögzít lánc mágikuszárszerkezetét.Egy Sárga valószín leg könnyedén elboldogult volna vele, de megérzésekre és találgatásokra volt utalva. Aruwiannak ekkor egy töredékmásodpercre elkalandozott a figyelme: hallotta, hogy megpendül aleveg ben egy láthatatlan húr, és amikor ismét felnézett, annyit látott csak, hogy egy pengén csillan meg afény, és máris majdnem elkésett. Hiába vet dött oldalra, a városi rség kék-fehér-vörös egyenruháját viselférfi kardja a kyr mitológia kígyójává válva így is mélyen a bal vállába mart, és a földre zuhant, és a pormegcsikordult konokul összeszorított fogai között. Szinte biztosra vette, hogy innét már nem fog felkelnisoha.De tévedett: nem el ször és nem utoljára nap folyamán. A támadó fiatal volt és gyors, és feltehet en számtalan órát töltött a birodalom minden városábanegyformán berendezett gyakorlótermek egyikében, ahol a tizenegyedik anyr életnagyságúnál is nagyobbportréja díszíti a különben kopár k falat, és a vívómesterek magas fejhangon kiáltozva irányítják a küzd ket,amíg azoknak a vérévé nem válik a támadás és a védés, a pillangóvágás és a sáncvédés hárítása.Több ezer éves el írások határozták meg a leghatékonyabb módszereket, a fegyver alakját éssúlyeloszlását meg a félvértet díszít rúnajeleket: a kyrek valóban tudománnyá fejlesztették a háborút, ami acrantaiak idejében még ösztönös m vészet volt, de egyvalamit k sem tudtak megtanítani: a gyakorlatot.Rys, aki az éppen az el pillanatban oldotta meg a szörnyet fogvatartó bilincseket, a támadó helyébenbiztos nem követte volna el azt a hibát, hogy rápazarol még egy csapást s még egy töredékmásodpercet aföldön fekv , harcképtelen ellenfélre, amikor ott van még egy másik is, és miközben a fiatal kyr újrafelemelte nemzedékr l nemzedékre örökl , egyszer ségében is tökéletes kardját, már támadásba islendült. Amióta el ször vett fegyvert a kezébe, számtalanszor történt már meg vele, és már szinte észre semvette, hogy mikor sodródott át abba a másik valóságba, amit a kyr teoretikusok a vas, vagyis a harc idejének

neveztek. A világ örvényleni kezdett körülötte, a színek és a hangok összemosódtak, és "bármilyenFürkésznél biztosabban vezette az ellensége felé a fülében doboló vér ritmusa: a vak gy lölet. Értelem ésmegfontolás nélkül csapott le a kyrre, aki mostanra vele együtt átsodródott a másik oldalra, oda, ahol nyitottszemmel és a neszekre figyelve úgysem lehet tájékozódni. Az pedig suta mozdulattal emelte maga elé akardot, de ugyanúgy nem volt szemernyi esélye sem, miként egy császári vértes ellen a nyílt küzdelembenegy majdnem meztelen, fojtóhurokkal felfegyverkezett orgyilkosnak, és a szeme sarkából még mindig egy,az Uralkodónegyed divatja szerint öltözött, fiatal n t vélt látni, aki mintha figyelmeztetni akarta volna tvalamire. Egy elnyíló száj és a majdnem függ leges pászmákban hulló napfény, a forróság, a por, avalószín tlenül kék égbolt és a háttérben tornyosuló emelvény: néhány pillanattal korábban még ott állt,ésarra gondolt, hogy bárcsak örökké tartana ez a nap. Mellette az a n , akit mindig is szeretett. Mostpedig... az ereje végs megfeszítésével próbált meg rájönni, hogy vajon mire is kellene visszaemlékeznie,és közben halálos zsibbadtság kúszott végig a testén. Mire észrevette volna, már nem mozogtak a lábai,nem volt képes parancsolni a karjának sem, és nem érezte a kezében a kardmarkolatot. A körülöttegomolygó színes foltokat egycsapásra kiszorította a sötétség, a távoli zúgás pedig egyre er södött. Aztánmintha megnyílt volna alatta a föld és kezdetét vette az alámerülés. Vagy nem is alámerülés, hanem örökkön tartó zuhanás volt ez, s a városi rség kék-fehér-vörösegyenruháját visel kyr már nem láthatta, hogy Rys leereszti kardját, és a világpiac porában fekv társáhozfordul.- Kelj fel - mondta neki nagyon csendesen. Igyekezett titkolni, hogy alig áll a lábán a kimerültségt l, és alegszívesebben napokig aludna valami vendégszobában, az elsötétített ablakok mögött. Bár egy ócskaszalmazsák is megtenné, amin... De nem, most nem ez a fontos, a fáradtság pedig egy-két napon belülúgyis el fog múlni. Ha egyáltalán van még annyi az életéb l. - Kelj fel és gyerünk, mert nem biztos, hogyakkor is ilyen szerencsénk lesz, ha az igazi harcosok ideérnek! Gyors mozdulattal a bal öklére csavarta a k búvár láncát, és önkéntelenül is arra gondolt, hogy biztosanpáratlan számú szemb l áll. A kyrek soha nem csinálnának páros számút, mert meg vannak róla gy dve,hogy akkor gyengébb lenne. Ahogy el rébb lépett, tovább tágult körülötte a kör: az emberek rémülten mozdultak hátra.- Ó, Istenem - sóhajtotta egy, a h ség ellenére is sötét ruhákba öltözött, id sebb aszszony. A homlokánkörülfutó, ezüst szín pánt a félig lehunyt udzs-szemmel vallására utalt: egy volt a Morgena-hív k közül. - Ó,Istenem, az ilyen tisztátlan vér gyilkosok megérdemelnék, hogy a föld is kivesse ket magából... - de azért is hátrálni kezdett.

Csak egy elegánsan öltözött, fiatal n nem mozdult, aki számára most nyertek értelmet a képzeletébenkavargó képek. Egy halottat látott, akinek az élete az Örökkévalóság Mérlegén éppen öt elátkozott aranyatért. Valakit, amint nyitott tenyérrel, egészen el rehajolva megérinti a földet, és a h ség sújtotta, kopárfennsík sziklagörgetegeit, meg néhány elmosódott és szürke, a környezetbe beleolvadó foltot: a meglapulókatonákat és egy páncélon megcsillanó napfényt. És látni vélte azt is, hogy mi fog történni a következórákban.

Ennek így kell történnie, ha van igazság. Weila nem engedheti el a gyilkosok büntetését! El rébb lépett,de Rys ügyet sem vetett rá, és nem érdekelték a többiek sem: a csavargók, a keresked k, a jómódú házaktúlcicomázott asszonyai és a kisstíl besurranok. Nem voltak a fontosak számára a gy lölköd pillantások,az elmormolt átokszavak, a leveg ben szinte tapinthatóvá váló fenyegetés sem, mivel kezében a k búvárláncát tartva máris megsejtett valamit annak lényegéb l. Hirtelen megértette, miért állítja a szóbeszéd, hogycsak crantaiak találhatják meg a Földalatti Bányákat, és talán azzal kapcsolatban is megsejtett valamit, hogyvalójában kik irányítják a háttérb l az eseményeket, ahogy a dobogón ágáló vásári csep rágó tetteithatározza meg az archaikus szerep, de hát az egész legfeljebb egy pillanatig tartott, és a figyelme máris aföldr l lassan feltápászkodó társa felé fordult. Kínzó élességgel látta most a legkisebb részleteket is: egyszörnypofát formázó karperecet valakinek a csuklóján, a szörny pofájában a mesterien megmintázott,borotvaéles fogakat, rajtuk pedig a felirat: Kyria örök. Ez is a vas idejének egyik utóhatása volt.- Jobban vagy, Aruwian? - kérdezte. Nem érdekelte, hogy valaki esetleg megjegyzi a nevüket, hiszen ennélnagyobb felt nést ha akartak volna, akkor sem képesek kelteni, és most már egyetlen dolgot tehetnek:amilyen gyorsan csak lehet, menekülniük kell.Menekülni, igen.Ez zúgott a fülében a következ , tébolyult órákban, miközben nem csak sebesült társát támogatta, akitelgyengített a vérveszteség, hanem még a k buvárt is maga után kellett vonszolnia. És a gyorsaság ezesetben nem sebességet jelentett: ó, egyáltalán nem. Hanem annak megérzését, hogy merre kellbefordulnia a lépésr l lépésre rozogábbnak és régebbinek t bódék labirintusában, ahol korhadóhordókban állt az es víz; annak eldöntését, hogy mikor húzódjanak árnyékba és álljanak mozdulatlanul,visszafojtott lélegzettel a falhoz lapulva, és mikor kockáztassák meg, hogy átvágnak egy nagyobb, nyílttérségen, ha nem akarnak beleszaladni valamelyik rjáratba. Rysnek olykor az a benyomása támadt, hogymintha lenne az id nként a mellékutcákból el bukkanó, majd szempillantás alatt ismét elt itteniek

vonásaiban valami nem emberi... valami idegen. Messzire jártak már a világpiac mindenki által látogatottrészeit l: mintha egy másik világ lett volna itt. Vagy legalábbis egy másik kor.De nem volt ideje, hogy eltöprengjen ezen. Bármilyen ügyesen man vezerezett, a mágikus mintázatotkövetve el renyomuló vértesek mind szorosabbra húzták körülötte a hálót: úgy t nt, ott vannak mindenütt.Hallotta a lábuk dobogását a párhuzamos sikátorban és ahogy egymást hívták különös, madárhangraemlékeztet kiáltásukkal; ha egy pillanatra is lassított, akkor már látta az árnyékukat befordulni a következsarkon, és a h ségt l félig vakon, ziháló tüd vel, porlepetten támolygott tovább. A k búvár botladozva ésesetlenül követte új gazdáit.- Nem bírom tovább - nyögte Aruwian. A sebláztól összekoccantak a fogai. A kyr kard által okozott sebekmindig nehezen gyógyulnak, pedig a fehérhajúak nem szeretnek mérget használni. - Hagyj itt, ésmegpróbálom feltartóztatni ezeket a vérebeket. Talán... talán elbíbel dnek velem néhány percig, és temegmenekülsz. - Nehezen, hörögve szedte a leveg t, a hideg veríték barázdákat vájt az arcát lepporrétegbe. Nehéz lett volna felismerni benne azt a férfit, aki alig egy órája még olyan magabiztos volt.- Nem - válaszolta Rys. - Lehet, hogy szükség van rád. A crantaiak szerették az igazán fontos dolgokat többemberre bízni.- Lehet, hogy innét... a kyrek ösztönös irtózása a páros számoktól. - Aruwian agyát áradó tengerként öntötteel a láz forrósága, és már maga sem tudta, hogy mit beszél. - Mi pedig megtaláljuk a lejáratot, mert ez a dögmegtalálja nekünk, és... és ahogy a loqwer válik eggyé a sziklákkal és a földdel, nekünk is úgy kelleggyéolvadnunk vele, igen, ez még egy, a kyreknek olyan gy löletes szimmetria, és...- Igen, de most már gyere! - Rys mozgást látott a sikátor végében, és megpróbálta bevonszolni a társát egybódé mögé, de az váratlanul megmakacsolta magát.És még így, betegen is túlságosan er snek bizonyult.- Egy crantai nem bujkál holmi jövevények el l - morogta, és görcsbe rándult ujjakkal tapogatózott a kardjaután. - Egy tengebori pedig nem hátrál meg soha...! -Ellökte magát Ryst l, kitámolygott az út közepére, a por felkavarodott léptei nyomán, és mire felfoghattavolna, hogy mi is történik valójában, már oda is ért hozzájuk a három vértes. A nap éppen delel n állt, ésmár csak egy pillanat volt hátra addig, amíg átlép az Örökkévalóság házába. A h ség szinte elviselhetetlenvolt, és olvadt aranyként lángolt az ég.- Legyen - dünnyögte Rys, és hátát a korhadt deszkafalnak vetve védekez pozíciót vett fel. Legyen hát avas ideje, ha az örökfémé nem lehet, gondolta, és érezte a kezében a kard súlyát. Szinte látta magát, amintfélreüt egy, a szívének irányuló penget, elhajol és el redöf, és kardja utat talál a páncél illesztései között,ám a következ pillanatban már a földön fetreng, és elsötétül a világ a föléje hajló vértes árnyékától... deaztán minden máshogy történt. Nagyon is másként, és ennek csak majdnem túlságosan kés n mérte fel ajelent ségét. A három fegyveres ugyanis némán dübörgött el mellettük, és arcuk akár a csep rágók maszkja: csak azegyikük szája széle rándult meg egy kissé. Egyetlen, parányi megingás. De a hosszú és egyenes kardok ahelyükön maradtak, a napfény rülten villózott az acél alkarvéd kön, és a két tengebori kinyújtott kézzelakár megérinthette volna a forróságtól felhevült vérteket. Ehelyett azonban dermedten bámultak a következ kanyarulatban elt fegyveresek után.- Werchas megsegített minket - nyögte ki Aruwian. Fémes, keser ízt érzett a szájában - maga sem tudta,miért.- Hát... nem tudom. Kíváncsi lennék, minek láttak minket. Mert arra meg mernék esküdni, hogy láttakminket, csak... - Rys tétován kereste a szavakat. Az imént menekült meg a biztos haláltól, és sejtelme semvolt róla, miért. Talán ennek a dögnek, ennek a k búvárnak lenne valamilyen kisugárzása? Eh, ostobaság.Érezte, hogy alig karnyújtásnyira van a megoldástól, de a töredékek sehogyan sem álltak össze egységesképpé. Vetett még egy pillantást az árnyékban kuporgó dögre: akár egy korcssárkány. De még így, természetesközegén kívül, repedezett, kékesszürke, pikkelyes b rrel, láthatóan öregen is volt benne valami tekintélytparancsoló, és Rys szárazon, örömtelenül nevetett fel, amikor rájött, hol látta már ezt a különösteremtményt. Hát persze: ott volt a valahai Cranta arany dukátjain, és nem is olyan régen is fizetettilyennel.Jó pénz volt - ötezer év alatt mit sem veszített értékéb l. Most pedig itt van mellette egy eleven búvár, talán az utolsó él példány, és neki már csak annyi a dolga,hogy kisétáljon vele a városkapun. A vértesek csatárlánca túlhaladt rajtuk, ezekben a percekben talán épp ahírhedt Könyök, a világpiac poklának legbels bugyrában kutatják a nyomukat. És persze semmit semfognak találni, csak leprásokat, vakokat és az önkéntes éhhalált választó koldusokat. Rys ismét szemügyrevette a kihalt utcácskát, és rántott egyet a vasláncon.- Gyerünk - mondta rekedten -, gyerünk kifelé! Ha ez sikerült, akkor az rökkel sem lesz bajunk... legalábbisremélem. -Azzal megindult a piac várszer en meger sített kapuja felé. A feltámadó szélben minden

korábbinál vadabul kavargott a por, szemük-szájuk telement vele, egy alacsony deszkapalánk mögülkoszlott öregember kísérte figyelemmel minden mozdulatukat, és ekkor már alig néhány óra volt hátra azéletükb l.- Werchas legyen velünk - mondta Aruwian, és úgy érezte, hogy most nem gyötri annyira a láz. Talán mégminden jóra fordul, gondolta bizakodva.

3

És valóban, egészen az utolsó pillanatig úgy is t nt, hogy most már rendben fognak menni a dolgok. A többemelet magas, vízköp kkel és szerencsehozó feliratokkal díszített kapu rei a vastag k falak h sébehúzódva csak olykor-olykor vetttek egy lusta pillantást a h ségben sem lankadó forgalomra: a nomádokkétkerek lovaskordéi b rökkel megrakodva, egy sápadt arcú ásványvadász láncinget visel test reigy jében, fakó öltözet , gyalogos kisemberek és színes zászlókat lobogtató lovas futárok, és néhány,egymáshoz láncolt ogár, akik olykor egymásra is gy lölköd pillantásokat vetettek, és kiáltozás, lárma,zsivaj. A forgalom a kapuhoz érve lelassult és összetorlódott, utána pedig a túloldalon felgyorsulva áramlotttovább, Rys pedig könyékkel törve utat magának a félemberi lények b rébe égetett billogra gondolt: atizenegyedik anyr, a császár jele.- Az átkozott hódító -jegyezte meg félhangosan, és vetett még egy pillantást a gigantikus kövekb lszárazon, habarcs nélkül rakott falakra, ami még az ogarak léptékével mérve is hatalmas volt. Az árusoksilány szekereikkel ugyanúgy eltörpültek mellette, miként az egész világpiac is a Sheral azon csúcsáhozképest, aminek a tövében aznap este megpihentek. Annyi dolguk volt csak-, hogy kövessék a k búvárt, ésRys most a hideg szélben vacogva piszkálta a fellobbanó, majd kihunyó lángokat.- Szerintem egészen közel vagyunk már - jegyezte meg Aruwian. - Van egy olyan érzésem, hogy holnapraodaérünk, és aztán... - Zavart mozdulatot tett a kezével. Szeme alatt karikák sötétlettek, és tudta, hogy hamásnapra nem érnek oda, neki már mindegy lesz, milyen messze acél.És ezzel tökéletesen tisztában volt a társa is.- Holnap - felelte. Csend telepedett közéjük: egyiküknek sem volt kedve beszélgetni. A leveg ritkább volt,mint odalent, a völgyben, égette a tüdejüket, a csillagok egészen közelinek látszottak, és amikorelgémberedett tagokkal elaludtak végre, a szél hidegen sziszegett fölöttük.Nem lett volna értelme rt állítani. Álmukban pedig mind a ketten ugyanazt a képet látták: a kietlen és kopár fennsíkot az égig érhegycsúcsok tövében, a száraz és tüskés bozótot, a halott ágakat, a vízmosásokat, a görgetegköveket, ésreggel csontig átfagyva mind a ketten azzal a gondolattal ébredtek, hogy talán ez is Werchas jeladása volt.Talán. Nem igazán tudták elképzelni, mi fog történni, ha tényleg odaérnek, de valamiért nem volt kedvükaz éjszakai látomásról beszélni... nem, most még nem.Talán majd kés bb, ha minden eld lt.Talán. Tör dötten vonszolták magukat hegynek felfelé. Az éjszaka hidegét fullasztó, leveg tlen h ség váltotta fel,a veríték végigcsorgott a testükön, és a ruhájuk piszkos és szakadozott volt: a nyomukban lopakodó árnyakkét fáradt és elgyötört embert láttak csupán, akik el l igazán nem volt nehéz elrejt zniük. Éjszaka olyanközel osontak hozzájuk, hogy megérinthették volna az arcukat, és hallották sípoló lélegzésüket. Vagy eléglett volna el venni az övükön hordott, speciális mágiával edzett, háromél kést, és... a parancs azonbanmásképp szólt, és k kérdezés nélkül engedelmeskedtek.De azért reménykedtek benne, hogy a végén jut majd id némi játszadozásra is. Addig pedig semmi könnyelm ség, semmi óvatlanság, semmi kapkodás, mert egyetlen tévedés isvégzetes lehet. Az id k folyamán mindannyian megtanulták, hogy a látszat néha csal, és aki akár csak egypercre is elfelejtkezett róla, annak már régen valami függ leges falú szakadék mélyén porladtak a csontjai.Vagy egy sivatagban, vagy az óceán sós viz mélységeiben, a korallok között, és most mindanyian nagyonóvatosak voltak: mindvégig láthatatlanok maradtak a két férfi számára. Egy alig észlelhet , súrlódó nesz,mintha egy levél súrlódna egy másikhoz, egy kissé er sebb szélroham sivitása az alacsony, göcsörtös fákágai között, vagy egy sziklához koccanó k darab: ennyit lehetett csak hallani. A loqwer azonban mégis észrevette ket, mivel a testhez simuló b rruha alatt fémékszereket viseltek, ésaz világában egy fémszilánk is csillagként ragyogott, a nyakukban lógó, kyr rúnákkal borított drágak -amulett pedig teliholdként világította be a sötétséget. Egy ásványvadász szinte bármit megadott volna az képességeiért, mert az emberek között végtelenül kifinomultnak számító érzékszerveivel együtt olyan vakvolt hozzá képest a sziklák, érctelérek, földalatti zárványok és bányák birodalmában, mint még el napis Ynev felvilágának fényében a szörnykeresked bódéjának oszlopához kötve, és most könnyedénmegtalálta a keresett helyet.

Tulajdonképpen csak az érzéseit kellett követnie. A hangulatokat, színeket, a láthatatlan áramlásokat ésmegérzéseket. A tudatának horizontján imbolygó átrnyékokra pedig ügyet sem vetett, és azok hamarosankülönben^is elmaradtak: most már tudták, hogy merre tart a két férfi, a sebhelyes arcú, meg az, aki mocskoskend t viselt a nyaka köré tekerve. Most már csak az volt hátra, hogy visszahúzódjanak, beleolvadjanak ahalott és mozdulatlan tájba, és és várják azt az összetéveszthetetlen érzést, ami arra figyelmezteti abeavatottakat, hogy térkapu nyílott a közelükben. Ezúttal azért, hogy egy egész század vértest okádjon kiarra a fennsíkra, ahová a ziháló tengeboriak még mindig nem értek fel.- Bonqwa - suttogta maga elé az egyik fegyveres az eleven sziklához lapulva, és t le pontosan huszonötlépésyire ott lapult a következ . Huszonöt: szerencsés szám a rajtaütéshaz, és a szín, a halványvörös iskedvez nek t nt. A fegyveresnek - mint a Birodalom oly sok alattvalójának - crantai vér is folyt az ereiében,de mindhalálig h volt a császárhoz, aki Enrawellb l vigyázta az igazak és a világ nyugalmát. -Bonqwa -ismételte. - Csapda és árulás. Kezében már ott volt az egyenes kard, a szakasz varázstudója, egy fekete köpenyes csatamágus pedigkomoran elmosolyodott.A két férfi még mindig nem sejtett semmit. Lélegzet után kapkodva álltak a fennsík közepén. A nap halvány,távoli érckorongként ragyogott a fejük felett, a forró szél koszos felh rongyokat sodort a magasban.- Tehát ez az a hely - szólt Rys rekedten. - Itt volt a Földalatti Bánya lejárata.- Igen, és most már csak az van hátra, hogy... - Aruwian körbemutatott a látszólag élettelen, elhagyott tájon -...hogy végrehajtsuk mindazt, amit a Sánta által maga Werchas rendelt nekünk. Vagy legalábbmegpróbáljuk. Mert lehet, hogy a szertartáshoz varázstudókra volna szükség... - Elhallgatott. Furcsa módonnem érzett semmi örömet, amikor végre elérték a célt. A veríték szomorú és kusza rúnákat rajzolt az arcára.- Kezdjünk hozzá - mondta Rys, és ezek voltak az utolsó szavak az életében. Immár csak az volt hátra,hogy egy jelet írjon a leveg be, és a tenyerével megérintse a felforrósodott talajt. És utána megérintse atársa karját is.Mindkett jük számára megkezd dött az eggyéválás... és a halál. Az egyik pillanatban még ott álltak a kopár sziklafennsík simára kopott, szürke görgetegkövei között, éshallgatták, ahogy a szél megzörgeti a bozót ágait, a következ pillanatban pedig máris halványodni kezdetta kép, hogy nemsokára egy másiknak adja át a helyét. Egy olyannak, ahol egyáltalán nem volt értelmük aszokványos fogalmaknak. Fény és sötétség helyett k és fém, fent és lent helyett a múlt és a jöv , önállóakarat helyett pedig vak és önkéntelen sodródás egyre közelebb az egész világmindenséget élettelbesugárzó középpont, az örökfém felé, ami most egyszerre volt a kérdés és a felelet, az ígéret és abeteljesülés. A Werchas-hit crantaia úgy tartották, hogy már a világ megteremtése el tt is létezett ez az anyag, ésezért képes ellenállni a romlandóság különben mindenható törvényének. Most, egyre közelebb kerülvehozzá, a háromlelk lény is megértett valamit ebb l a tanításból, s lassanként a tudatára ébredt, hogy nincsegyedül. Hogy a felszínen, egy másik valóság kapujában fegyveresek, a tizenegyedik anyr szolgái várják - err l azoldalról nézve apró fémszilánkok csupán, de attól még nem kevésbé valóságosak. S ezzel egyid ben ébredt rá arra is, hogy a közeg, ahová belépett, végtelenebb annál, amit maga mögötthagyott, s hogy a határtalanságon átvezet utak minden elágazásában újabb világok várnak rá. Ismer sekés ismeretlenek, olyanok, melyet az anyag kormányoz, és olyanok, melyben megfellebezhetetlenek azistenek törvényei, olyanok, melyek felett sosem nyugszik le a nap, és olyanok, melyek fáradt vándorokmódján hevernek az örökös éjszakában. Múlt, jelen és jöv immár egyet jelentett, és a valóságokvégtelenjét járó szerzet megértette, hogy a világok végtelenjében el bb-utóbb megleli majd azt az egyet,mely a kedvére való, s melyet a Werchas szájával szóló Sánta emlegetett a halála el tt: azt, amelybenCranta csillaga fényesen tündököl, istenei sikerrel dacolnak az id vel, Calowyn hódító népe pedig sosem kelát az óceánon, hogy birtokba vegye Ynev partjait. Az ösvény keskeny volt, beláthatatlan messzeségbe nyúlt, a búvár azonban, akinek lényét az örökfémállandósága itatta át, nem látta akadályát, hogy elinduljon rajta.

5.

A kyr csatamágus csak sejthette, milyen mélységekbe süllyednek alá azok hárman, és gy lölettel vegyesirigységgel gondolt a crantaiak durvább és kiforratlanabb, olykor mégis leny göz varázslataira. Meg arra,hogy hiába van alig k hajításnyira t lük, egyel re nem tehet semmit, mert ugyanúgy megbénítja a császáriparancs, ahogy a három, mozdulatlanul fekv testet az örökfém iránti szenvedély. A végtag-jaik kih ltek, pupillájuk t hegynyire sz kült.- Várunk - dünnyögte a csatamágus félhangosan. Tudta, hogy amint a békétlenek a k búvárral együttvisszatérnek, pedig jelt adhatna a támadásra, ugyanolyan szigorúan kidolgozott koreográfia szerint fognak

zajlani a dolgok, mint amilyen szigorúak az aranymonológot szavaló színész gesztusait megalapozóhagyományok.Arra gondolt, hogy a tökéletesség egy formája ez is. A tökéletesség pedig maga az örökkévalóság... mintahogy az örökfémb l készült tárgyak is azok, és az átforrósodott sziklának vetve a hátát jól esett felidéznie,hogy milyen bonyolult, majdhogynem megoldhatatlan feladat volt felállítani ezt a csapdát.Bonqwa. Nem volt könny kideríteni, mi minden kell az örökfém megtalálásához, nem volt egyszer meglelni azalkalmas békétleneket, sem azt megszervezni, hogy csak kett jusson el közülük a célig... éppen kett , nemtöbb és nem kevesebb. A varázstudó megborzongott. Túlságosan kyr volt ahhoz, hogy szeresse a párosszámokat, s azzal vigasztalta magát, hogy most már ez sem érdekes. Perceken belül a kezükben lesz azörökfém, melyb l a határvidék diadémját öntik majd a császár számára... és a bels oldalán, egy majdnemláthatatlan helyre parányi bet kkel bele lesz vésve az neve is. A tartomány helytartója a hírek szerint márleszerz dtette az ötvösm vészt is, Awder on-Sienel egy kés i leszármazottját, aki megfogadta, hogymindent jóvá tesz. A csatamágus megint összeborzongott a feszültségt l, és megint megérintette a nyakában függ medált.Az árnyék lassan odébb mozdult, hosszabb lett, és a vértesek némán lapultak a szent számokat isfigyelembe véve kijelölt rejtekhelyeken, a nap pedig átvándorolt az Éjszaka házába, és alkonyatra végül nekiis bele kellett tör dnie, hogy mégis kijátszották. Hogy veszített, mert azok ketten - vagy hárman? -valamiképp megsejtették az igazságot, és inkább vállalták, hogy többé soha nem bukkannak fel. Azátkozottak, ó, igen, az átkozott crantaiak! És magukkal vitték az utolsó k búvárt is. Soha többé nem látjákket.

- Eprimor! - kiáltotta a vértesek parancsnokának, amikor a nap lebukott a Sheral legmagasabb csúcsamögött, és a hideg szél végigsöpört a fennsíkon. - Eprimor. Hozass köveket! Olyan halmot emeljetek ezekfölé az átkozottak fölé, hogy egy seregnyi ogár se boldoguljon velük! És a vértesek engedelmeskedtek, de amikor a csatamágus egy hét múlva a bosszú varázstárgyaivalfelszerelkezve visszatért, a roppant k halom alatt már senkit nem talált

CSIGÁS GÁBORFEKETE FARKASOK

(a Pyarron el tti VI. évezredb l)

1

Varjak köröztek a napközép utáni égen, fekete szemeik villanását hónapok, az ediomadi hegyvidék telénekhosszú hónapjai homályosították. Megfeledkeztek róluk az istenek, ahogyan megfeledkeztek e vidékr l is, a

csipkés meredélyekr l, a hosszú, árnyas völgyekr l, a mohos törzs feny kr l, a szakadozott jégpáncélalá rejt , kacskaringós patakról. A tavaszonként féktelenül hömpölyg Rinn partján két lovas tartott az erd szegély felé a kaptatón.- Az Átok az oka - mormolta egyikük. Szavainak párája sárkányleheleteként gomolygott a szürkeségben. -Az éj csillagai sem mutattak utat. Gondolkozz, Shed!Beteljesedik végül!- Átenged magad a félelemnek, testvér - fordult hátra nyergében a másik, a kantár éles rántásávalmegállítva ébenfekete lovát. Fehér köpönyege hideg lángként lobbant az egyre inkább er re kapó szélben. -A csillagok nem hagytak el bennünket.A Szirének kristályszemeit még most, nappal is látnád az égbolt peremén, ha feljebb járnánk, az ormokösvényein.- Nem figyelsz rám, Shed. Immár egymás mellett állt a két ló. Lovasaik - testvérebbek a testvéreknél - farkasszemet néztek.- Mindig csak az Átokról beszélsz! - fakadt ki a fehér köpönyeges. - Tíz hosszú éve, mióta elhagytuk apánkkastélyát, egyfolytában az Átokról jártatod a szádat.- Mert te vak vagy ahhoz, hogy felfogd, mi is nehezedik ránk valójában. - Raim, Shed ikertestvéreelfordította fejét, a könyörtelenül szürke eget kémlelte. - És érted nem hullajt majd senki könnyeket, ha nemtérsz meg egy év múlva a Császár városába!- Te sem? - Shed a kyr léleklátók oly jellegzetesen összesz kült pillantásával meredt testvérének inastarkójára.- De igen! - csattant fel Raim. - És az apánk is. De én egy új családra gondoltam. Egy asszonyra, Shed!Neked nincs asszonyod!- Van viszont apám, aki h s volt a maga idejében. És van egy testvérem - suttogta kihívó hangon a másik -,aki mindennel szembe mer nézni, csak önmagával nem.- De nincs anyád, Shed. És nincs öcséd sem. Elvitte ket az Átok.- Igaz - suttogta a fehérköpenyes, és közben Fekete farkasok futnak a fák között, messze, nagyon messzea patak medrét l. Rémület villog tekintetükben, porhó kavarog a hátuk mögött az apró házak felé pillantott,melyek a komorszürke sziklaszirt árnyékában gubbasztottak. A két testvér feléjük tartott. A varjak továbbrótták végtelen, gyászos köreiket odafent - nekik rajzolták röptükkel a reménytelenség és a fagyhalál édesálmának varázsjelét, ket, a behatolókat várták, akikre az id k hajnala óta ármány és pusztulás leselkedettEdiomad röghegyei közt. A sustorogva zúgó erd árnyékában meghúzódó pásztorfalu fölött azonban háborítatlanul vetett egyrekékebb, tisztuló fodrokat az ég. A Sul Merra család leend örökösei köveken és havon fehérl napsütésbenléptettek végig a faluba vezet ösvényen.Csend fogadta ket érkeztükkor.- Elt ntek a pásztorok. Egyt l-egyig. - Raim pillantása ösztönösen a hegygerinc felé kapaszkodó erdirányába rebbent. Talán azt várta, valami pokoli fertelem mozdul majd az évszázados törzsek között - hogyvégre olyasvalamivel kerülnek szem be, mellyel küzdeni lehet. Acéllal talán úrrá lehetnek az Átkon.Talán.- Nem - felelte Shed, fogai közt sz rve a szavakat. - Itt vannak. Érzem.- Igen? Mutass egyet! - Raim megborzongott, majd felkiáltott. - Hé, ti kóbor kutyák! Gyertek el ! Egy SulMerra szólít benneteket! A szél hirtelen erejét vesztette. Már csak a kisebb gallyak rezdültek lágyan, finoman. Az ikrek lekászálódtak aranyveretes nyergeikb l, s végigjárták a néma, zsindelyezett tetej házakat.Belökték a nyikorgó faajtókat, ám mindenütt csak tátongó sötétség fogadta ket.- Úgy fest, az ittenieknek végre megjött az eszük - mormolta Raim, zöld keszty s kezeit toroni ikerpengéinekmarkolatán tartva. - Fogták magukat, és odébbálltak.- Büdös van. - Shed elgondolkodva körbepillantott a házban, mely a falu Öregpásztoráé lehetett, a kiterítetthímes gúnyákból ítélve. - Egyre büdösebb.- Én nem érzem. - Raim az ablakhoz lépett, a bágyadt napsütés sugarai közé.Messze, az ég alján mélykék zászlókat bontott a közelg alkonyat. - Innét látnunk kéne, nem?

- Mit? - Shed még mindig töprengett. Próbálta megérezni, honnét jön a szag, amit csak a léleklátók éreznek- a küls síkok fel l áradó kárhozat.- Azt mondtad, idefentr l látnunk kéne a Szirének szemeit. Igazad volt. Látnunk kellene ket. Valahol odakint léptek reccsentek a fagyott hóban. El ször csak egyvalakié. Aztán még egy s még egycsatlakozott hozzá. Hamarosan már legalább tizenöten voltak. Az erd fel l jöttek.- Sosem állítottam, hogy az Átok nem létezik, Raim - suttogta keser mosollyal a léleklátó. Égkékszemeiben megvillant az erd szél tükörképe. Szakadozott ruhás él holtak vonszolták magukat el re ahallgatag fák közül. Hosszú, toportyánöl pengékben végz pásztorbotokat szorongattak.- Csak ránk szerinted nem hat. - Raim kivonta kardjait, s az ajtóhoz lépett.Shed a fejét ingatta.- Az a nyomorult szuka az apánkat átkozta meg, nem minket.- De az átok apáról fiúra száll! - vágott vissza keser en Raim, le nem véve te kintetét az él holtakról. Mostmár is érezte a b zt, amire Shed próbálta felhívni a figyelmét. Testvére a Calowynr l elszármazott sivérvonal titkainak letéteménye se, veszedelmes praktikák tudója volt, érzékeit nem kötötte annyira béklyóbaaz anyagi világ, mint az övét. Az egyik él holt megtorpant, feléjük emelte a kezét, s rájuk mutatott korhadó faágra emlékeztet ujjával.- Észrevettek minket! - Raim, miel tt Shed szólhatott volna, kipördült az ajtón.Megmutatta magát az ellenségnek, ahogy azt az évezredes Arran gon Kienn, a Tiszta Küzdelem Útjamegkívánta.- Ha néha az eszedre hallgatnál... -A léleklátó saját fegyvere után nyúlt, majd kilépett a kora estinapsütésbe, alig emberhossznyira maradva el ikertestvére után. Feltartott pengék várták ket. Az él holtak fénytelen szemeiben halálvágy ködlött - a végs megnyugvásolthatatlan szomja.- Ne! - kiáltotta Shed, de elkésett: Raim túl gyors volt, máris támadott - t le, a harcostól ezt követelte az sivér szava. Az ikerpengék lesújtottak: két pásztorbot szúrása a leveg t érte a fehér sörény alak körül. Shed három hosszú ugrással beérte testvérét, s épp idejében érkezett ahhoz, hogy elhárítson egy oldalrólérkez csapást.- Tudtam - zihálta Raim, miközben féloldalra és el re szúrt, mindkét pengéjével egy-egy él holtat nyársalvafel. - Tudtam, hogy nem hagysz cserben!- Eszeveszett! - Shed alacsony ív vágással kisöpörte egy másik halott lábait és fegyverét. A szakadozottruhájú, ürülékbarna test hanyatt zuhant a hóba. A léleklátó a mellkasára hágott, és minden maradék leveg tkipréselt a tüdejéb l. A fantom úgy tátogott, akár egy partra vetett hal, marka azonban máris az ellenfélbokáját kereste.Aszott arcán kínvigyor volt, a végs pillanat grimasza.- A fejüket! - emelte magasra másfélkezes kardját Shed. - Vedd a fejüket! Két csapással szilánkokra zúzta a hajdani pásztor koponyáját. A rothadó karok lehanyatlottak.- Miért? - Raim egy féloldalas lépéssel magára hagyta két áldozatát. Ikerpengéit a fordulat ereje kiszakítottaaz él holtakból, akik kétfelé hanyatlottak, de csakhamar tápászkodni kezdtek megint.- Nem! - ordította Shed a hirtelen támadt csendben. - Nem elég!- Mit beszélsz? - Raim pengéi t l csapták le egy pokolfajzat karjait.- Vigyázz! - Shed megpróbált gyorsabb lenni a veszélynél, amit megérzett.Hasztalan: az egyik fantom hanyatt fordulva megragadta Raim bokáját. Az ifjú harcos egyensúlyátveszítette, s térdre zuhant a feltúrt hóba. Shed két kézre kapta fegyverét: gyomorforgató reccsenéskíséretében újabb fej repült félre. Raim bokáján elernyedt a halott marok szorítása, kétfel l azonban újabbtetemek közeledtek, s el reszegezték hosszú pengéiket.- Megálljatok! - Shed a hosszúra nyúlt mozdulattól maga is megtántorodott. Ez végzetes hibának látszott -két farkasbelez suhant testvére nyaka felé. A toroni ikerpengék ez egyszer még képesek voltak felfogni acsapásokat. Raim arca eltorzult a fájdalomtól: az ütések a hó alatt rejtez sziklához csapták a vállait, s nem viselt páncélt. A pásztorbotok el relökkentek, egyenesen a gyomra felé.- Megálljatok! A Sul Merra névre, el onnét, férgek!Raim, aki megfeszült testtel várta a halálos döfést, felnyitotta szikrázó szemét. Á farkasbelez k hegye mosta földre mutatott- Mi történt?- Engedelmeskednek a parancsunknak. A nevünk kényszeríti ket. - Shed elfordult, s a hegyek komoranködl árnyait vizslatta. Nem volt kedve nézni, amint a Raim által levágott, ám lefejezetlen él holt két kézzelgyömöszöli vissza testébe kiomlott beleit.A harcos a kezét nyújtotta a léleklátónak. Láthatóan er sen fájlalta a bal vállát.- A nevünk? Hát ezt honnét veszed?- Látod. - Shed az él holtakra mutatott. - Nem csinálnak semmit.- Látom. De azt hittem, azért, mert valamiféle varázst bocsájtottál rájuk. Elvégre ez a mesterséged.

- Mégsem én voltam. - Shed végre elszánta magát: megfordult, és egyetlen iszonyatos csapássalelválasztotta a törzst l a kibelezett él holt fejét. A többi fantom egyszerre hördült fel, a világtalan, hályogosszemek egyszerre fordultak az útiruhás kyrek felé.- Elég! Csak segítettem neki! -A botok lelassultak, szinte megdermedtek a mozdulat közepén. - Egy SulMerra nem hagyja szenvedni a szolgáit!Az él holtak tekintettel figyeltek. Shed nagyot nyelt, de ezúttal nem fordult el.- Ha segítetek nekünk, titeket is megszabadítunk... e fertelmes átok rabságából. A pásztorbotok megadóanleereszkedtek. Az egyik él holt morgott valamit.- Hogy jöttél rá? - Raim a míves kardhüvelyekbe lökte ikerpengéit.- Gondolkoztam. Bár nem sok id t hagytál rá. - Shed az idegesen toporgó lovak felé indult. Kész szerencse,hogy jártak már csatában, gondolta, miközben végigpillantott rajtuk. Nem lett volna kedve gyalogszerrelfolytatni az utat.- Igen, és? - Raim számára nem volt kielégít a válasz.- Te ideszólítottad, én megállítottam ket.- Ideszólítottam?- Mikor ideértünk - sóhajtotta Shed. - Máris elfelejtetted volna?Fekete farkasok futnak a téli fák közt, messze, nagyon messze a pásztorok kunyhóitól. Megtörtreménytelenség villog tekintetükben, porhó kavarog a hátuk mögött. Nagyon fáradtak már, de futnakA két utazó úgy döntött, a faluban éjszakázik. Az él holtak közömbösen t rték a döntést, s darabosmozdulatokkal még segítettek is némi élelmet keríteni a megfáradt ikerpárnak. Shed persze nem hagyta,hogy hozzányúljanak a fagy verembe eresztett ládákhoz, s t még a közelükb l is elparancsolta ket. Félt afekete nyavalyától, s nem ok nélkül: a lakott vidékekt l eltávolodva az anyrok óvó mágiája elenyészett, avakmer k csak családi talizmánjaik és szerencséjük hatalmában bizakodhattak. Az istenkísértvállalkozások jó része torkollott tragédiába, a léleklátó azonban érezte, hogy Weila, a Végzet Úrn je neki éstestvérének más sorsot szán - csak arra kell ügyelniük, hogy el ne eresszék sorsuk gondosan sz tt fonalát. Kampós kötelekkel rángatták ki a ládákat a jéggel teli gödörb l. Megérte a fáradságot: sózott húst, sajtotés gyökérgumókat találtak bennük, boruk pedig jócskán maradt még saját kulacsaikban. Ez utóbbibólmértékkel fogyasztottak - tartottak a közelg éjszakától.- Mit gondolsz - kérdezte Raim, miután magukra zárta az Öregpásztor viskójának rozoga ajtaját - mitcsináltak az erd ben?- Semmit. - Shed arcára lángmintát rajzolt a kemencében duruzsoló t z. A léleklátó kipillantott az ablakon:egyenesen a falu közepén álló faragott oszlopra látott, mely körül ott ácsorogtak az él holtak. - Semmit azégvilágon.-És mi történt velük? A pásztorokkal?- Fekete mágia. Harcba keveredhettek valamivel, ami acél helyett varázzsal öl. Shed vonakodott névennevezni azt a valamit, bár voltak elképzelései a természetér l.- Elpusztította, aztán felhasználta ket.- Mire? A léleklátó még mindig az él holtakat figyelte. Tekintete lassan elvesztette fókuszát, s valójában márvalahová egészen máshová látott, oda, hová csak és az si tudás többi mestere, s csakis Weila jóvoltábólvolt képes bepillantani. Sikoltozás, dermedt iszonyat, véres pengék, a némaságnál is csendesebben osonó lábak. És megintsikoltozás. Leszaggatott, hollós-farkasos Sul Merra hosszúzászlók.Enyészet, az él holtak igaz halál utáni vágya. És valami hatalmas, valami fekete...- Pusztítottak. - Shed szomorúan lehajtotta a fejét. - Nem hiszem, hogy bárkit életben találnánk a környéken.- Nem értem - suttogta Raim, megborzongva saját megérzéseinek súlyától. - Miért állítja meg ket a nevünk,ha úgy van, ahogy mondod? Hisz a környéken csak apánk h béresei éltek. Talán...- Nem! - csapott le a kimondatlan gondolatra Shed. - Nem az apánk!- Hidd el, én is éppúgy érzek iránta, mint te, testvér - fortyant fel Raim, majd nagyot húzott a boroskulacsából. - De azt te sem tudhatod, hogy miféle rettenet az Átok valójában. Léleklátó vagy, nem igazianyr.Shed nem válaszolt azonnal. Lehunyta szemét, arcát tenyerébe temette.- Igazad van, Raim. De szerintem... nem volt. Elfelejtetted, hogy ellene szegült a végzetének? Hogymindvégig küzdött a... Nem kellett befejeznie. Raim tudta, mire gondol, és a maga egyenes módján tüstént ki is mondta:- ...azzal a förtelemmel, ami elragadta szegény Híelt? Nem. És te sem emlékez hetsz, Shed. Hiszen aligegyéves voltál akkor.- Ép az imént mondtad - mosolyodott el keser en a másik -, hogy nem vagyok Weila igazi anyrja. Deléleklátó, az vagyok. Emlékszem.

Pedig ott sem voltam, tette hozzá magában. Fiza és Abbia, öcsénk dajkái azonban ott voltak, éselmeséltek mindent. Ugyanazt mondták, amit az apánk. Nem hazudhattak! Fiza bele szült a félelembe azonaz estén...- Lehet - sóhajtott Raim, s fatöreket hajított a kemencében lobogó t zbe. - De a hegyi óriások tudtommalnem tudnak varázsolni. Valamiféle vajákosságot ismerhetnek, de ilyet... - ilyet nem.- Az az óriás nem igazi hegyi óriás volt, Raim. Valami olyan rettenet, ami eladdig nevet sem kapott.- Meglehet - bólintott a harcos. - Apánk úgy mondta, az óriás része az Átoknak.Talán ez is a neve? Átok? Lehet, hogy miatta vesztettünk el mindent. Miatta kellett elhagynunk még a földetis, amit az istenek és az sök a gondjainkra bíztak. Elmenekítettek minket, hogy messzi vidékekbiztonságában éljük le az életünket..- Visszajöttünk - vetette közbe komoran a léleklátó. - Önszántunkból. Hogy segítsünk apánknak.- Ha él még egyáltalán. - Raim önkéntelenül a fantomok felé pillantott. - És még mindig nem értem, miérttorpantak meg ezek a dögök a nevünk hallatán.- Mert az Átok... a démon vagy szörnyeteg magának akar minket.Hosszan hallgattak. Végül Shed törte meg a csendet:- Mi nem féljük a Gonoszt. - Egyenesen Raim szemébe nézett. Varázs lobbant a szavaiban, mágia, amit atestvére is ismert... meg lehet, jobban, mint maga Shed.- k rettegték nevét - fejezte be a harcos a Tiszta Küzdelem Útjának félelem litániáját a hóesésbenágáló él holtakra sandítva.- Ha elveszítjük hitünket az istenek igazságában, legy r bennünket a sötét varázs. - Shed szándékosan nemmondta ki az Átok szót. - Ne feledd, azért indultunk el, hogy végezzünk az ellenséggel, bármi legyen isvalójában.- És tudtuk... vagyis te figyelmeztettél rá, mire számíthatunk - emlékeztette magát lehajott fejjel Raim. -Akkor is szörny szembenézni vele. A múlttal, a jelennel és a jöv vel. Apánk sorsával.-Az talán nem volt szörny , hogy anyánknak az élete árán kellett megszülnie Híelt? Raim nagyot nyelt, elfordult az ablaktól, és a tüzet kezdte figyelni - az elemet, melyb l a kyr lélek vétetettaz id k hajnalán. Egyszerre rajongta és gy lölte Ediomad szépségét. Bárcsak ne hívták volna vissza ahegyek! Bárcsak képes lett volna oly kegyetlenségre, hogy elfeledje szül földje fenséges pompáját, s veleaz Átkot, amit egy boszorkány mondott az apjára!Felváltva rködtek. Egyiküknek sem jött könnyen álom a szemére. Fekete farkasok lapítanak az erd fái között. Egyikük-másikuk oly kimerült, hogy id l id re örvénylálomba hull, de a társai nem hagyják sokáig pihenni: nedves orral böködik vissza az éberségbe. Csendbenlapítva szuszognak.Figyelnek.Lesik a telet.

2

A pirkadat már úton találta az ikreket. A varjak elmaradtak a fejük fölül. Nem csoda, jegyezte meg magában Shed. A levágott holtak húsaelegend lesz akár három napra is, feltéve hogy nem téved erre valamiféle nagyobb dögev is. Farkas.Ediomadi farkasok? Esznek ezek a farkasok dögöt? Ilyen dögöt? Nem tudta biztosan. - Ha ismét harcolni kényszerülünk velük - bökött az el ttük bandukoló él holtakra -, vedd a fejüket, Raim!Csak az végez velük igazán.- Miért ismételgeted? - vonta fel fakó szemöldökét a harcos. - Már rájöttem én is. - Nem tudom - dünnyögte a léleklátó. - Folyton ezen jár az eszem. Meg a hátrahagyott tetemeken.- Úgy érted... - Úgy értem, túl könnyen álltak a mi oldalunkra. - Shed a hóban gázoló halott s mégis él pásztorokrabámult. Fintorgott, aztán vállat vont, s Raim elértette a néma üzenetet: csak az számít, hogy a fantomokcélhoz vezetik ket - bárhol is legyen az a cél. Az élen az egykori Öregpásztor haladt: felismerték a még mindig a nyakában lógó talizmánról. Egész állónap meneteltek, a hódara csillámló fátyolként kavargott a bocskorok és paták nyomán.

3

- Szerinted közeledünk? Már jócskán beesteledett, s k még mindig úttalan utakon haladtak a hegygerinc felé. Árnyékaikkísértetiesen imbolyogtak a fáklyák fényében. Farkasüvöltést sodort a szél: a Vérhold gyermekei egymástkeresték anyjuk hideg, vérszín éjszakájában.

- Éhesek. Vajon mir l énekelnek? - Raim a kiismerhetetlen fenyvest kémlelte. Úgy érezte, köröttükólálkodik a veszély. - Fogalmam sincs. - Shed gondterhelten figyelte él holt kalauzaikat. - Én inkább arra lennék kíváncsi, hogyk...

- A fájdalomra emlékeztetnek. És a félelemre - vágott a szavába Raim. - Olyanok most, mint mi. - Nem. - Shed hirtelen megrántotta lova kantárját, mire az állat engedelmesen megtorpant. - Hallod? - Megálljatok! - Az él holtak mozdulatlanná dermedtek Raim parancsára. A harcos megmozgattaelgémberedett ujjait. - Mit kéne hallanom?- Mintha t z égne a közelben. Ahogy a léleklátó kimondta, Raim is felfigyelt a szél zúgásában megbúvó ropogásra. Ikrek módjára,egyszerre szálltak le a nyeregb l, Raim azonban, aki világéletében ezt tanulta, el bb húzta el fegyvereit. Avörös holdfényben úgy rémlett neki, mintha a fenyves, netán maga a havas hegygerinc kapott volna lángra.- A t z tisztít?- És pusztít. - T z. - hörögte az Öregpásztor. Az él holtság rabigájába hajtott lélek keservesen megküzdött mindenegyes szóért, amit kimondott. - Kárhozat. Mester.Hátrahagyták a lovakat.

4

Tél. Farkasok vonyítanak az erd sötétjében. Már csak hárman vannak. Még csak hárman vannak. Ediomadszívszorítóan fenséges vonulatai komoran feketéllenek az éj mélykékjében. Zúg a fenyves. A koromszínárnyékok közül hatalmas farkasok lesik a holdat. És vonyítanak.

5

Még a mohos törzs fák közt óvakodtak el re, amikor Shed mitha neszezést hallott volna a fejük fölött.Megtorpant, s óvatosan felpillantott. Tekintetében lobot vetett a hold hideg tüze.-Az istenekre...! Valami rájuk ugrott. A hatalmas, fekete tömeg gyomorszorító váratlansággal zúdult alá az egyik fenymegtépázott kérg törzsér l, szúrós level ágak tucatjait sodorva magával. Shed szinte hallotta a fátfelsikoltani fájdalmában - de nem, a démoni alak torkából tört el a földöntúli hang. Raim került els ként szembe vele. Csak a sárga agyarakat látta, és a felfröccsen nyálon megcsillanófényt. Kitért és szúrt, egy mozdulattal, két középhosszú pengével, s a hirtelen elszabadított gyilkos ösztönmagabiztosságával. Amikor megérezte, hogy a szúrás lassul, amikor meglátta az acélon vörösl vért,oldalra, egymástól távolítva megrántotta kardokat. Széttépte azt a valamit, talán deréktájon.És felüvöltött, ahogy a hatalmas testr l a szeme láttára t ntek el a sebek.Ahogy megérezte az arcába csapó b zhödt leheletet. Shed ereiben megfagyott a vér. Oda akart ugrani, de képtelen volt rá: dermedten bámulta, amint az adolog felkapta a testvérét és mint valami játékszert, egy feny törzshöz csapta. A fiatal harcos felüvöltöttfájdalmában, aztán pár lélegzetvétel után oldalra gurult. Élni akarása er sebb volt a kínnál - érezte, hogy azalaktalan szörnyeteg utána fog ugrani, hogy feltépje a torkát. Shed köhögött. Tüdejében mintha fáklya lobbant volna. Csak amikor összeroskadt, akkor csillapult hirtelena gyötr izzás. Ekkor döbbent rá, hogy tekintete az imént összefonódott a fekete bundás rémségével.Farkasszemet nézett vele, s a sz nyeteg ezt a misztikus köteléket használta fel arra, hogy sötét varázstbocsásson rá.Shed öklendezett, miközben megpróbált feltápászkodni. A fekete förtelem vicsorogva megpördült. Ugráshoz készült, hogy végezzen Raimmal - de nem látta ott,ahová lökte. Hosszúra nyúlt pofáját eltátva szimatolt, nyomot keresett... s elb dült, mikor jobbról-balról egy-egy hosszú penge fúródott az oldalába. Támadói, a feneketlenül sötét tekintet él holtak kötélszer enfeszül izmokkal nyomták egyre mélyebbre és mélyebbre fegyvereiket.- Jó - suttogta nekik Shed, akinek már-már sikerült felegyenesednie. – Nagyon jó. Öljétek meg! A többi járó halott is a fekete pokolfajzat köré gy lt, melynek testét mindegyre újabb pengék járták át. Alény üvöltött kínjában, pofája szélén vastag vércsík kígyózott lefelé.Aztán összeesett, és Shed egy hosszú pillanatig semmit sem látott bel le.- Ráuszítottad ket? - botorkált mellé Raim. Még nem gy zte le teljesen a fájdalmát.- Nem - felelte Shed. Igyekezett felfedezni a szörnyeteget a hajdanvolt pásztorok közt, akiknek mozgásaegyre lassabbá vált. - Merre lehet az a t z? - mormolta maga elé.- T z? - Raim összeszorította a fogát, majd hangos kiáltást hallatott: e varázs szóval végleg kiparancsoltamagából a törött csontok gyötrelmét. Élni most kell, a szenvedésre kés bb is jut id .

- Igen - suttogta a léleklátó. Az él holtak immár teljesen mozdulatlanul álltak.Egyikük-másikuk karjáról rongyfoszlányokként csüngtek alá az er feszítést l megpattant izmok.- Szerintem arra. - A Raim mutatta irányban ritkulni látszottak a fák. Shed az égre pillantott, s meglátta ahalvány füstkígyót. Valami nem volt rendjén vele. Shed még nem tudta, micsoda. Abban a pillanatban, amikor elindultak, a holtak is megmozdultak. Véres pengéik a magasba emelkedtek,némán és fenyeget en.- A dög parancsol nekik! - döbbent rá Shed. - Még él, és parancsol nekik!- Ez azt jelenti, hogy is... - Raimnak nem volt ideje befejezni a kérdést. A pásztorok háta mögöttfelkavarodott a hó, s a vérmocskos rettenet kénsárga szemei ismét felizzottak. Felegyenesedett. Háta furcsaszögben görbült el re, pengékt l tépett húsában alig látszottak már a sebek.- Mint egy torz medve... - üvöltötte Raim immár futás közben, -...vagy két lábon járó farkas! Az erd meredeken lejt domboldalban ért véget. Az ikrek a hóban gázolva bukdácsoltak lefelé - alantapró tisztás várta ket, melynek közepén túlvilági, fehér fénnyel parázsló tábort z haldoklott. Fehér volt afüst is, ami az ég felé tekerg zött az elszenesedett hasábok közül.- Démonláng...- Démonláng? - Raim mélyeket lélegezve pillantott Shedre. Készült a harcra, a küzdelemre, amiért az egészutat megtette.- Varázst z. Counói Bölcs Arbel leírásából ismerjük.A harcos fanyar mosollyal pillantott a léleklátóra.- Ismerjük?- A counói szerint csak aquirok felbukkanásakor lát ilyet az ember.Raim elfehéredett.- Aquirok? A démonnép? Ez közülük való?A domboldal fel l mintegy válaszként érkezett a támadó él holtak üvöltése.

6

Az ikrek, noha eleinte egymásnak vetett háttal küzdöttek, id vel elszakadtak egymástól. Az él holtakon úrrálett démon, a fekete farkasmedve akarta így: megérezhette, hogy külön-külön könnyebben boldogul majdvelük. Raim érezte, hogy ha rosszul lép, halott - a pásztorok közrefogták, de nem egyszerre sújtottak le rá. Voltnémi esélye. Mindez valójában csak akkor tudatosult benne, amikor már nekikezdett a mozdulatnak. Nemvisszakozhatott: jobbjával kinyúlt, s megragadta az egyik pásztorbotot, remélve, hogy él holt gazdája elégszorosan fogja. Úgy volt, s a lépés is jól sikerült, bár az egykori pásztor kibillent egyensúlyából, ésel rebukott. Raimnak alig volt ideje elereszteni a toportyánöl t, s biztos állásba helyezkedni, miel tt a járóhalott elzuhant a hóban. A harcos kiperdült a gy l, hogy elkerüljön három újabb csapást. A felkavarthódara fellegei vérg zként vöröslöttek körös-körül.- A fejét! - kiáltott rá Shed, aki a feléledt démont z fényét használta pajzsul magányos ellenfele, az aquirellen. - Emlékezz! Raim emlékezett. Pengéit maga el tt keresztezve védekez állásba helyezkedett, majd egy gyorsmozdulattal hátra, az elesett él holt arcába rúgott. Csont reccsent, de Raim csizmájára csak már napokkalkorábban megalvadt vér tapadt. A halott végre tényleg bevégezte útját. Másik három - vagy talán öt? -próbált dühödten közelebb férk zni, ám a harcos félköríves csapásokkal rendre eltérítette a pásztorbotokat.Az utolsó hárítás után, mintegy elvétve a mozdulatot, oldalra lépett. Sebezhet vé vált - s a legközelebbi járóhalott le is csapott rá. Vesztére: Raim félreugrott a penge el l, majd dühödt kiáltással lemetszette a fantomfejét.- Még egy! - rikoltotta, és oldalról nekirontott az immár megtört félkörívben álló többinek. Dühös volt.Végezni akart velük, hogy aztán megküzdhessen az Átok kal is. Magában hálát adott a haragvón vöröslholdnak a fényért, a vérszín deren gésért, melyben láthatta azt, amit oly rég óta látni akart.Láthatta, és szembeszálhatott vele. Anyja, öccse... és talán apja gyilkosával.

7

A téli szél vadul tépázta Shed hófehér haját és köpenyét - mintha maguk az elemek is ellene fordultak volnaa harcban, próbálva elterelni figyelmét, megtörni mozdulatainak ritmusát. Az ifjú léleklátó azonban ezúttalnem hátrált meg, állta a szörnyeteg tekintetét. Egyenesen a kénsárga szemekbe nézett, gyengeségetkeresve hatolt a lélek mélyére - ha ugyan lakozott lélek ebben a rémségben. Shed saját párbaját vívta,saját fegyverével.

Mintha csak farkasszemet néztek volna. Látszólag mozdulatlanul próbálták legy rni egymást, Shedazonban már függetlenné vált anyagi vetületét l, és forogva zuhant alá a rémség feneketlen kútként sötétlíriszébe. Idelent már nem kavargott porhó. Shed nem látta a tisztást. Nem halottá testvére pengéinek dalát. Nemlátta a holdat. Nem hallotta a szél süvöltését. Nem látta a démontüzet. Egy másik világ, az aquir feketelétének kapuja tárult fel el tte... s , más választása nem lévén, belépett rajta. Mikor halandó érzékei ismét m ködni kezdtek, s sürget késztetésükre kiinyitotta szemét, maga semtudta, gy zött, vagy vesztett-e a néma viadalban. Kétségei azonban nem tartottak soká: megingott is, akára vele szemben tornyosuló farkasdémon. Tagjaiból kiszállt az er , torkát kitörni készül sírás kaparta.Gyomra görcsbe rándult. Erezte, tudta, hogy mindent elkövetett - s hogy ez a tudás egyenl vé vált avesztével, a végzettel, ami recsegve-ropogva akaszkodott a csontjaiba, hogy új formába kényszerítse ket. Miel tt arcának és szájának izmai kifordultak, még egyszer megszólalt, s kimondta életének utolsó néhányemberi szavát:

- Testvér! - hörögte keservesen. - Testvér, vigyázz!

8

- ...vigyázz! Az immár valóban holt holtak halálának mocskától lucskos Raim vérben forgó szemekkel ugrott afarkasdémon hátára, és könyökének egyetlen csapásával terítette le a lényt. Elrúgta magát az elzuhanótestt l - és felüvöltött fájdalmában. Úgy érezte, mintha a lendület, a rúgás ereje kifordította volna a forgót,letépte volna a húst a csontjairól, mintha tüzet gyújtott volna a torkában. De a hamvasztó kín aligszemvillanásnyi ideig tartott - elillant, s ismét biztosan állt a talajon. Biztosan, túlságosan is. Valami baj volta lábaival. Kés bbre hagyta. A harc utáni id kre. Alig emberhossznyira ért földet legy zött ellenfelét l - ésbár az aquir nem mozdult, Raim iszonytató rúgással hanyatt fordította, majd kimeresztett körmökkel atorkának ugrott, hogy végleg leszámoljon vele.Nem jutott el a mozdulat végéig. Valami félrelökte.Egy másik farkasdémon. Raim összeomlott. Elsírta magát, de könnyei nem jutottak el szájáig, nem folytak végig az arcán - pedignagyon vágyott arra a sós ízre, az emlékre, amit talán anyja halálakor tapasztalt utoljára. Hiábavaló vágyvolt. Lehajtotta a fejét. Megadta magát: nyakszirtjét felkínálva várta a végs csapást.- Testvér... - vinnyogta a farkasdémon, amint négy lábra ereszkedett. Raim k vé dermedt döbbenetében.Zavarodottan pillantott fel, oda, ahonnét a farkast hallotta, a sz köl , keserves hangot - amit maga semtudta hogyan, de megértett. A hatalmas, fekete farkas közelebb vonszolta magát, s képen nyalta. Nem voltmár démon, sem aquir. Csak egy farkas.- Testvér - nyüszögte fájdalmasan.És nyalogatni kezdte a földön hever másik farkast. - Shed - suttogta Raim. - Shed... - próbálta ismét kimondani a nevet, de torkából - egy farkas torkából -csak morgás tört fel. Az egykori léleklátó rápillantott.- ... az öcsénk. Híel - köhögte. -Apánk is errefelé van valahol.- Ne! - ordította Raim, de a varázsos fény vörös holdtól hiába várt feleletet. - Ne!Híel, a farkas, az öccsük kinyitotta szemét, és feltápászkodott. - Nem lett volna szabad visszajönnötök - morogta. - Én, a farkasként született, megpróbáltalak... elzavarnibenneteket. Nem akartam a találkozást, ezért áldoztam fel... a pásztorokat. De most... titeket is utolért azÁtok.Sokáig hallgattak a hóban heverve.- Itt vagytok hát. - Híel vakkantása zte el a tisztásra telepedett csendet. Shed a szélbe emelte az orrát. Sohasem ismert illatok, ezernyi gyönyör szag kavargott a téli szélben.A hazatérés fekete, kegyetlen boldogsága.

10

Az erd hallgat. Farkasok, fekete ediomadi farkasok léptei alatt zizeg halkan az ártatlanfehér hó. Csendbenkullognak, nyomaikat hamarosan elfedi a havazás, s k elt nnek a fák között. Mintha ott sem jártak volna,mintha semmi sem zavarta volna meg a szürke sziklák ormainak békéjét, a hegyek vonulatainak csendjét.Fehéres derengéssel közeleg a pirkadat. A gy zhetetlen Kyria történetének e dekádjában, mondják a krónikák, ez volt a leghosszabb, leghidegebbtél.

JUHÁSZ VIKTORA H SÖK HAZATÉRNEK

(a Pyarron el tti XXXII. századból)

1

- Rontás! - kiáltotta az öregember. - Rontás ül ezen a házon, nagyúr! Borvörös köpönyegemben többek szerint kifejezetten fest i hatást keltek, és én gyengébb pillanataimbanhajlamos vagyok igazat adni nekik. Azon az alkonyon, amikor a halódó napsugarak máglyát lobbantottakkristálytükrömben, az átlagosnál is jobban meg voltam elégedve magammal. Számban egy fejedelmilakoma ízei, kezemen megannyi parázsló ékszer, két napja nyomát sem láttam a lovam nyergének és avadon fáinak - mi hiányzik még?- Kísérjétek ki - vetettem oda két fegyveresemnek, aki az ajtó melletti asztalkánál kockajátékkal szórakoztakés nagyapám ereklyeként tisztelt kancsóiból vedeltek valami homoki l rét. - Nem kívánom ilyesfajtaostobaságokkal múlatni id met. Mit gondoltok, barátaim... melyik csatot lenne tanácsos választanom?- Hallgass szavaimra, nagyúr! - vonyított az öreg, aki saját bevallása szerint a Khrosh névre hallgatott, és abirtok számadóját tisztelhettem benne. - Az állatokon a hegek... és azok az erd ben settenked szerzetek!Ha láttad volna, amit én láttam, ha tudnád...- Majd holnap, barátom! - kurjantottam a becsapódó ajtónak, és még egy utolsó pillantást engedélyeztemmagamnak a tükörben. Az ezüstkeret domborm vein csúfondárosan mosolygó hüll k pihentek akacskaringós indák között, szemükben azonban - görbüljek meg, ha nem igaz! - szinte ámulat csillogott. Dallamfoszlányok settenkedtek fel a kandalló kürt jén, kellemesen csiklandozták fülemet és jóleselégedettséggel töltöttek el. Percr l percre jobban éreztem magam. Hja, csak az élvezheti a gondtalansemmittevés örömeit, aki méltóképp megdolgozott el tte, mondogatta mindig az íjászok hadnagya. Nos, havan ilyen ember, az én vagyok - aki mást állít, alávaló hazug.A kígyókat formázó korlátra könyököltem, és tele szájjal haraptam otthonom jóféle leveg jéb l. Alattam anyüzsgést l forrongó katlannak t nt az udvar, a bástyafokokon túl magát kellet n stényként nyújtózkodott avadakat rejt rengeteg. Mosolyogtam. Kedvemet a messzeségben komorló, hasas viharfelh k látványa sem tudta letörni. Nehéz islett volna - volt mib l táplálkoznia, hiszen mindössze tegnapel tt érkeztem a gyerekkor emlékeivelbenépesített, ezerszer vissza sírt kastély udvarára, hogy ne maradjon gazdátlanul a birtok. Megvan az idejea gyásznak, és megvan az ideje a mulatságnak - emlegette hajdanán meleghangú dajkám. A gyász idejét ategnapi, szél tépázta estére osztottam, mikor a szertartás keretében a föld befogadta szüleim testét.Mécsesek lobbantak Sogron és Weila oltárán, kiket mindketten felettébb tiszteltek, és hangulathoz illkomorságba burkolódzva jártuk be az elfüggönyzött termeket és a félhomályos folyosókat. Ma este azonbanne búsuljon senki, adtam parancsba még érkezésemkor. Az istállószolgák egyre kevésbé jutottakszusszanásnyi pihen höz, olyan gyakran érkezett meg egy-egy újabb csapat az udvarra - a hátsótraktusban felhalmozott hordórengeteg láttán pedig könny volt elképzelni, hány ember marad h ma estejózansági fogadalmához. Mintha semmi sem változott volna azóta a pillanat óta, amikor pendelyes kölyökként megbújtam afegyverterem valamelyik benyílójában, hogy meglessem arra a régi bálra érkez vendégeket. Ugyanúgyragyogtak fel a falba épített qwerd-kristályok az utolsó napsugarak elt ntekor, ugyanazokat a mintákatrajzolták ki ragyogó fényükkel, mint ma este, és a vendégek sem akkor, sem most nem mulasztottak eláhítatos sóhajjal tisztelegni házunk valamelyik tehetséges varázstudójának. A dics séges Birodalom Rualan tartományában megtelepedett leggazdagabb háza tartozik annyivalmagának és másoknak, hogy méltóképp fogadja a szomszédos családok látogatását. Kupát markoltam fel az egyik asztalkáról, kortyoltam, elismer en csettintettem a nyelvemmel. Remekévjárat. A Tinolok hócsipkézte csúcsai felett már mélybíborban játszott az ég - ideje cseppet sem lekicsinylendjelenlétemmel boldogítani a szép számban összegy lt vendégsereget.De valami nem hagyott nyugodni.Rontás, kiáltotta a véreres szem öreg.Hegek. Erd ben settenked szerzetek.A szüleim halála. A Gra-Tinol roppant tömbje fel l fagyos szell érkezett. Megborzongtam, és egy pillanatra megkeseredetta nyál a számban. Ma este a mulatság... holnap pedig ideje nekiállni annak a feladatnak, ami hazavezetett a Sheral bérceiközül. Egy pillanat alatt megfeledkeztem a számadó hóbortos fecsegésér l. Ostoba babonák. Hogyanszakíthatnék id t ezekre is? Azok a makacsul gyötr álmok... az ezerszer is felhangzott hívás... Azért

vagyok itt, hogy végre megszerezzem azt, ami engem illet. Ott az erd ben vár valaki, csak rám, senkimásra.Az erd .Hirtelen zaj rezzentett fel mélázásomból.Paták dobogása. Fegyvercsörgés. Fáklyafény.Csapat közeleg a déli úton. Mögöttem megnyikordult az ajtó.- Nagyúr! - zihálta az egyik fegyvernököm - Az erdei úton lovasok közelednek, élükön...Hideg szél.- ... Jarkh-En Huiass nagyúrral!Az aranyozott boroskupa alig pár hüvelykkel a feje mellett csattant a falon.Tharr legmélyebb poklára!Megérkeztél hát te is, testvér. Hát sosem szabadulhatok t led?

2

Dajkánk szerint kett nk közül én vagyok az id sebb, ha nem is többel, mint pár pillanattal. Babonás jótétlélek: számtalanszor el adta borzongató meséjét születésünk éjjelér l, mikor láthatatlan jelre falkakéntvonyítottak fel a házat rz kutyák. Nem mindennapi sorsra szántak benneteket az istenek - duruzsolta afülünkbe. így van-e avagy mégsem, ki tudhatja? Mindenesetre anyánknak nem adatott meg többször agyermekszülés adománya. A gyermekkor kétségbeejt en rövidnek t nik, ha feln tt fejjel tekint vissza az ember. Mégis rengetegemlék lakik márványoszlopos palotánk falaiba zárva - erre magam is csak ebben a két napban jöhettem rácéltalan csavargásaim közben, a közel tizenkét éve nem látott folyosókon. Vannak homályosan dereng töredékek a múltból, mint a suhnckori vívóleckék és az sz tanítómestereklemondó fintora. Apánk prédikációi a Birodalom dics ségér l, a feladatról, ami nekünk, jövend katonáknakosztályrészül jut majd. A vívóleckék a f részporos gyakorlóteremben. Az els lovam szélfútta sörénye.Ezek mind távolinak t nnek, akárcsak azok, akik akkoriban a termeket benépesítették. Változtak az arcok,változtak a gondolatok... nem úgy maga a palota. Most is csukott szemmel eltalálok bármelyik rejtettkamrába, el nem tévednék a sz indák rengetegében az ültetvényen, ami a Birodalom legzamatosabbborával lát el el kel t és szegényt egyaránt. És amennyire a fennsíkról szemügyre tudtam venni az erd t,nem változott az egy cseppet sem.Az erd . A lombok suttogása, mely a vén dajka meséihez hasonlóan idézi fel a régmúlt dolgait. Akadnak emlékek, melyek éles, néha bántó fénnyel ragyognak fel a legváratlanabb pillanatokban. Ezeknem lapultak elfeledve szül házunk termeiben. Elkísértek távoli tájakra is. Mint az a tavaszi nap, ami örökre haragosokká - mi több, ellenségekké - tette a kontinens talánlegragaszkodóbb ikerpárját. Azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. De ezt az összeköt kapcsot most már gy -löletnek hívjuk. Tudhattam volna, hogy most sem szabadulok, bárhogy ravaszkodtam. Kár azon töprengeni, mennyiveltöbb pénzt kellett volna a parancsnok tenyerébe csúsztatni, a lényegen nem változtat. Testvérem itt vanújra, kopóként liheg a nyomomban, romba akarja dönteni az összes tervemet. Pedig az erd be egyedül kellmennem. t még véletlenül sem engedhetem a közelbe, nehogy...- Kilkh-En Huiass nagyúr! Az ostoba ajtónálló úgy üvöltötte a nevemet, mintha a rualani nagyvásár kikiáltója lenne. Merengésemb lfelriadva hirtelen teljesen meglep dtem a lakomaterem lármáján és nyüzsgésén. Végigsimítottam hajamon,még egy pillantást vetettem alkalomhoz ill en káprázatos öltözékemre, fürgén lesiettem a lépcs soron, ésmáris a tiszteletemre összegy lt el kel ségek között találtam magam. A környez nagybirtokok családjai,néhány felékszerezett dáma Enrawellb l, arcukon jól palástolt megvetés, a kíséretek tagjai, a háznép éssaját fegyvereseim az oszlopok árnyékában. Fiatalságomnak, szépségemnek vagy árvaságomnak szólómoraj fogadott.Sietnem kellett. Az elcsendesed tömeg elé léptem, szilárdan megvetettem lábaimat valamelyik faragott sárkányfej en.- A családok tradíciójának értelmében, h en seink évezredes hagyományaihoz, rójuk le tiszteletünket azonhatalom el tt, amely sorsunk fonalát szövi vagy elvágja! A díszes oltárhoz léptem, aminek benyílójábanmécsesek füstöltek komor csendben, megragadtam az el készített kupát, és a tömegre pillantottam.Kisöpörtem egy rakoncátlankodó tincset a homlokomból, és bezsebeltem a fiatalabb hölgyek fürkészpillantásait.Valóban fest i látványt nyújthattam. Díszes ruhám, izmos termetem, távoli földek napsütését l barnított

röm: idegen tájak illata lengett körül. A katona, aki hazatért.- Weila, sorsunknak kovácsa! Fogadd ajándékomat és hódolatomat!

Pár csepp bort loccsantottam a k re. Igyekeztem nem tudomást venni a terem aranydíszítéses ajtajamögött felparázsló hangzavarról. A család galamb sz papja felém nyújtotta a rúnákkal televésett gyertyát.Több vendég a lárma okát kutatta.- Megadom, amit el deim is megadtak... kérlek, tekints le rám, rizd utamat...Hirtelen végigcirógatott a csend. A meggyújtott gyertya lángját huzat táncoltatta.- Utunkat akartál mondani, nem igaz, testvér?Sóhajtottam. A sarkig tárt ajtóban, a fénykristályok aranyszín derengésében ott állt tükörképem, a valaha elsöprhévvel szeretett, mára ugyanolyan hevesen gy lölt ikerpárom, út porával lepett páncélban, kísér igy jében. Moraj futott végig a gyülekezeten, mintha csak bizonytalanok lennének, ki is áll az oltárnál és kiaz ajtóban, olyan er s közöttünk a hasonlóság. Vállát verdes hófehér sörényét is acélánttal szorítottahátra, nyúlánk termetünkön ugyanazok a ruhák mutattak jól, még fülönfügg ink is hajszálra megegyeztek.Mellesleg tudtam, hogy egyforma ételeket eszünk, hasonló lányokat hajszolunk, egyszerre fordulunk megálmunkban, amikor ugyanazt a rémálmot álmodjuk.- Megérkeztél hát, Jarkh. Nem is mertem reménykedni ekkora szerencsében. - Hát persze - felelte , szinte szórakozottan cirógatva az unikornisforma kar markolatot. Mögöttemoccanatlan ércszobrok voltak a katonák. Fegyvereseim felém sandítottak, csakúgy, mint a teremben tipródó sokaság nagy része. Nem, egy percigsem hitték, hogy az ezeréves tilalmak dacára kyr kéz ont kyr vért - de azok, akik közelebbr l ismertekminket, talán nem voltak annyira biztosak a dolgukban.Egyforma szemeinkben egyforma gy lölet lobogott.- Kövess, testvér! - kiáltottam. - Ne várakoztassuk sorsunk rét!Újabb gyertyaláng lobbant fel sárgán.A zenészek ezt a pillanatot választották, hogy belekezdjenek egy harcosabb id kre emlékeztet , rekedtenzümmög dalba. C'thal olk riehar, tal khwar ai 'chal gaforr. Örvendezzen szívetek, amikor a h sökhazatérnek.

3

Mindkett nknek töltöttem. Körülöttünk színkavalkádként örvénylett a tömeg. - Még nem kés leróni tiszteletedet szüleink sírjánál, testvér - figyelmeztettem könnyedén, miutánmindketten kortyoltunk a borból.Válasza meglepett. - Már megtettem. - Nem volt túlzottan barátságos a tekintete. Minek szépítsük, az enyém sem. Egymástles ragadozókként hajoltunk az asztal fölé. Váratlan meg érkezése meghiúsította tervemet, hogy aceremóniával - látszólag legalábbis - ház f ként szerepeljek, én egyedül, t pedig kifejezetten idegesítettejól kiagyalt tervem.Úgy t nt, tartogat még meglepetéseket. - Hogy mondtad? - Kezdett felülkerekedni rajtam a harag. - Hiszen ha szemeimnek hinni lehet, épp azimént érkeztél. - 0, jártam már itt... tegnap. - Mosolygott. - Csak elfelejtettem nagydobra verni ittlétemet.- Te... - sziszegtem - ... forralsz valamit. A hátam mögött szaglászol?Legyintett. A zenészek maroknyi csoportja lassú, érzelmes balladát játszott, elandalodva simultakegymáshoz az ifjú szerelmesek. Mi a véleményed a pletykákról, testvér? - kérdezte váratlanul.Megízlelte a bort, csettintett.- Úgy t nik, sz nk egyre nemesebb lesz az évek során... Ritka kincs, valóságos vagyon annak, aki abirtokot uralja. Nem vettem tudomásul a célzást. - Te talán tör dsz ezekkel az ostoba mendemondákkal, Jarkh? - Mi járhat abban a csavaros fejében? -Magad is tudod, hogyan hat az egyszer szántóvet kre minden, látszólag rendellenes esemény. Elhullottpár állat, néhány hektáron kiégett a termés. Hát aztán? Ne tedd magadat nevetségessé!Sápadt fények táncoltak az asztal tükörlapján.- És szüleink halála? - Testvérem földhöz vágta a kupát. Számos megbotránkozott, még több érdekltekintet volt a jutalma. - Ezt sem találod különösnek?Valahol a lelkem mélyén kötelékeit rángatta a harag bestiája.- Ha ennyire tájékozott vagy, nagyon jól tudod, mi történt, testvér! Mindenkit érhet vadászbaleset. Rendben,nem mindennapi esemény, de el fordul... a megbokrosodott lovak bárkivel a halálba nyargalhatnak.- Az erd ben - suttogta. - Ahol furcsa szerzetek járnak. Ahol...Miért öntenem ki a szívemet? Miért nyílnék meg épp el tte?

Hiába a közvetlen modor, nem használ a könnyed viselkedés. Csak én egyedül udhatom, mennyireaggasztónak találtam ezt a balesetet. Nem mintha ördögi praktikákra gyanakodtam volna - Sogronra, nemkívánok leereszkedni erre a szintre! -, de nálam jobban senki sem tudhatta, mi is rejt zik az erd mélyén.Megtalálták.Vadászbaleset.És rajtam kívül van még egy ember, aki pontosan tudja, mi is lapul ott.Az arcvonásai az enyémek.A testvérem.- Nem rázott meg túlságosan a haláluk. Vagy tévednék?- Miért? - kérdeztem ingerülten. - Téged talán igen?- Nem - sóhajtotta. - Egyáltalán nem. Anyánk és apánk - két tisztavér kyr nemes, szoborszer szépséggel és fagyos eleganciával - agyermekkor tisztasága felett rköd bálványok voltak. Pontos utasításokat adtak nevel inknek, élénkfigyelemmel kísérték minden lépésünket, szinte napra pontosan megtervezték eljövend életünket. Hetenteegy órára fogadtak minket hálószobájukban. k voltak a rend és a fegyelem, a jégcsapként dermeszt szi-gor, a megközelíthetetlen eszménykép. Két márványba metszett arckép... ennyi maradt meg bennem róluk.Pedig a szüleim voltak.A megközelíthetetlen parancsolóink. A kyr nevelési elvek eleven megtestesít i. Kaszárnyává változtatták a szül i házat,hadgyakorlattá a gyermekkort, és elcsépelt közhelyek kincseskamrájává a közös perceket. Fellélegeztem, mikor kamaszként utolsó pillantást vetettem a távolodó hintó ablakából a márványfehérfalakra.Nem hullajtottam könnyeket, mikor felbontottam azt a levelet.Körülöttünk kezdett felforrósodni a hangulat. Torz árnyak ropták táncukat a falon.- A helyedben figyelnék arra, ami körülöttem történik, testvér. - Jarkh felegyenesedett. Én vagyok az tükörképe vagy az enyém? - Azt hiszem, éppen id ben érkeztem, hogy megakadályozzalak abban, amittenni akarsz.- Megakadályozni? Újra? - Alig tudtam visszafogni magam. Ez a nyomorult...már megint az utamba akar állni, akárcsak évekkel ezel tt. - Ostoba babonákkal tör djek? Mulassak?Tudod te jól, mit akarok, és...- Rajtad tartom a szememet - közölte csendesen. - Nem mész az erd be.- Magadnak akarod, mi? - Hangom rekedt károgássá silányult az ingerültségt l.- Tudom én azt jól! Hiszen te is azt álmodod, amit én... te is róla álmodoztál a hosszú évek alatt! Megvonaglott az arca. Mögötte, akár két gyémántdíszes jelenés, a szomszéd birtokúr lányai sodródtakfelénk a tömegben, bájosan gömbölyöd alakjuk mohó férfiszemeket vonzott.Testvérem arca torz grimaszba keményedett.- Bár ne tenném! Kívánom, hogy soha, egy percre sem láttam volna azt, amit te!- Hangja suttogássá halkult. - Bárcsak tisztában lennél azzal, miket is álmodok én!Árnyak moccantak félhomályos fülkénk ajtajánál.- Tartoztok egy tánccal, nagyurak - szólt kimért hangon egy mézszín leplekbe öltözött, méltóságteljesférfiú. Régen láttam ugyan, de nem okozott nehézséget fel ismerni Giach-Ak Jhazirt, Rualan tartományHatalmasainak örökös tanácsadóját, aki a mulatság legel kel bb résztvev je volt. Karján megcsörrentek akarperecek, ahogy a mellette mosolygó két hölgyre mutatott. - Elég az unalmas birtokügyletek b l! Nemillend egy eldugott sarokban tervezgetni, míg a vendégek egészségetek re isznak. Táncra!Mit tehettünk mást? Táncoltunk.Az asztalka felett ormótlan szörnyetegként kuncogott a bel lünk szivárgó harag.

4

- Csodálatosan táncolsz - suttogta a lány. Szemeiben a falat díszít kristályok sziporkáztak, kellemesenpuha teste ingerl én simult hozzám. Illata maga volt az erd összes titka.- Tudom - suttogtam hószín hajába. - Vannak dolgok, amelyekben bízvást mesternek számítok. Ez az egyikközülük.A kiizzadt zenészek egy régi románcot játszottak - öldökl szenvedélyek, lágy pillanatok, végzetesbeteljesülés. Kuncogott.- És mi a többi, nagyuram?Megmondtam neki. Haragom, akár a fejemet feszít borg z, elpárolgott, csupán számban hagyott kesernyés utóízt - mi máslenne erre a legjobb ellenszer, ha nem egy gyönyör lány?

Testvéremet nem sikerült felfedeznem a tömegben. Táncol, vedel vagy szobájában sz ármányt... egypillanatra sem izgatott többé.Miért van az, hogy ennyire emészt en lángol közöttünk a gy lölet?Miért kell az utamba állnia?Tudtam, mi zavar. A tekintete. Ahol az enyémhez hasonló gy löletet akartam felfedezni, ott csupán... szánalmat találtam.Szánalmat! Nem akartam töprengeni a dolgon, hagytam, hogy utálatom azonnal elmossa. Pedig zavart. Ebben miértnem változott? Mikor utoljára találkoztunk, öt éve talán - vagy több? -, feneketlen utálattal bámultunk egymásra. Azenyém lassan haraggá változott, parázsként izzó érzéssé. Hiszen valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy havalaki megakadályozhat célom elérésében, az nem lehet más, csak .Vajon mir l álmodhat? Egy röpke pillanatra - miközben testem magához szorította a bódító illatú lányt - felbukkant a kétség. Ne hallgass rá, hisz hazudik, morogta valaki ott bent, mélyen. Miért hinnél neki?Nem vár másra, csak hogy az utadba álljon!- Nem figyelsz rám, uram? - kérdezte incselked n a lány.Hazudik, hazudik, hazudik!Milyen igaz.- Csak rád figyelek, szépségem - mondtam mosolyogva, és lassan elnyelt minket a forrón egymáshoztapadó testek tengere.

5

Együtt lélegeztünk az éjszakával.Hamiskásan mosolygó márványszobrok el tt szeretkeztünk.Télszín hajamba kiáltotta a nevemet.- Mesélj! - kérlelt kés bb, az éjszaka sötétjében. A távolból tompa mennydörgést sodort felénk a szél.Es illatot szimatoltam. Nem tiltakoztam. Nagy szemekkel figyel , csupa fül hallgatóság volt. Meséltem neki Sheralan barnaröghegyeir l, a vadul burjánzó erd kr l, a fennsíkon emelt er d gyilokjárójáról elénk táruló látképr l.- Csak a síkság, semmi más - mondtam - Hordákban csatangoló vadak... azok kal a szörny fegyvereikkel. Mosolygott, amikor az er d életér l beszéltem. rjáratokról és kockajátszmákról, katonadalokról éscéllövészetr l. Mutatóujjammal a hasára rajzoltam a tornyaink látképét a völgyb l - éjfekete k -tekn sbéka. Több, mint egy tucatnyi évet töltöttem ott. Annyit, mint ebben a palotában. Egyiket sem élveztem igazán. Szüleink katonát akartak nevelni bel lünk. Vágyuk maradéktalanul valóra vált.Soha nem láttak páncélban, karddal az oldalamon. Most már nem is fognak. A tradíciók nem engedték,hogy hazatérjünk id el tt. Szabad hónapjainkat Enrawell káprázatos városában töltöttük.- Láttad a Kristály könyvtárat? A Csaták Palotáját? - kérdezte mohón a lány. Nem válaszoltam.- Mi voltunk a határ. Az acélfal a Birodalom és a barbárok világa között. - merengtem csendesen. Nem meséltem testvéremr l, aki kétnapi járóföldre állomásozott egy vízesések körülfogta rposzton.Gyakran összetévesztettek minket.- És ez? Ez micsoda? - a lány a mellkasomat éktelenít forradást simogatta, óvatos, puha ujjakkal.- Egy sziklaféreg karmainak nyoma - válaszoltam. - k maguk csak zrisskharnak hívják torz nyelvükön.Csúf, rücskös b fenevad... pusztításra idomított barlangi szörnyeteg, a barbárok legh ségesebb vérebe.Éreztem annak a reggelnek az izgatottság-szagát.- Már második hónapja bajlódtunk ezekkel a hegyi vademberekkel. Számtalan apró törzs egyesült valamiönjelölt sámán vezetése alatt, hogy pokollá tegyék az életünket. Állandó készenlét, menetgyakorlatok, duplazsold. Kanyonokban, félig beomlott barlangokban verekedtünk, szakadozó függ hidakon, beláthatatlanmélységek fölött... és ezek a rongyos teremtmények csak özönlöttek, akár a megáradt folyó. - Nyeltemegyet. - Két társamat lesodorták a mélybe, valakinek a hátába törtem a dárdám, egyszerre hárman ugrottaka nyakunkba. Vagdalkoztam, akár egy lélektelen teremtmény, kezem, arcom, hajam mind véres... Egybarlangfolyosóba szorítottak be néhányunkat.Egyet levágtam, tíz ugrott a helyébe. Baltákkal, dárdákkal hadonásztak. Egyszer csak... megelevenedettel ttünk az egyik járat. Az a nyomorult sziklaféreg lapult ott a tárna sötétjében. T rt vágtam a szemébe,valamelyik társam kardja szilánkokra törött a b rén. Ordított, és a hangtól tonnaszámra hullottak nyakunkbaa kövek. A szarva pontosan itt állt belém. - Végigsimítottam a forradáson. - Valószín leg otthagytuk volna afogunkat, ha valaki nem t zdeli tele azt a tollas sámánt nyílvessz kkel. Ahogy a mélybe zuhant, azonnalmegdermedt az a fenevad. Mintha csak k vé változott volna.- És? - a lány izgatottan pislogott. Szinte kislánynak t nt ebben a pillanatban.

- Semmi. Visszatértünk. Hárman a tizenkett l. Ez az éjszaka nem a hazugságok éjjele. Furcsa, de fikarcnyi kedvem sem volt azokkal a remektörténetekkel szórakoztatni, amelyeket minden hazatér katona el ad a szájtáti tömegnek. Nekem is volt jópár a tarsolyomban. Mégis... inkább ezt meséltem el. Ez valóban így történt. Talán nem akarok többet lódítani ennek a gyönyör teremtésnek, akit Leirrának hívnak- ami azt jelenti,Madárdal.Hidegvérrel hazudtam.Azt súgtam a fülébe, hogy szeretem.Hiszen ma éjjel senkinek sem mondtam igazat. Azt meséltem, holnaptól átveszem a birtok irányítását... ahogy azt a szükség és a hagyománymegköveteli.Valahol a szívem mélyén sajnáltam ket. De abban a pillanatban, ahogy elszenderedtem, és a közeli barátok meghittségével megjelentek az elsálomképek, úgy és ugyanazok, mint évek óta mindig, elfeledtem, hogy valami zavart.Nem érdekelt, hogyan haltak meg szüleim.Nem tör dtem vele, igazat beszél-e tekintetében szánalmat hordozó testvérem. Egy cseppet sem érdekelt a birtok, a pletykák, a furcsa hangok a rengetegben.Nem ezért jöttem haza. Ismét róla álmodtam, mint minden éjszaka. Hívott, csábítóan tárta felém karjait, asszonyi szépségeváltozatlanul leny gözött. Azon a tisztáson állt, ahol valaha régen el ször találkoztunk.Számomra létezik egyedül.Az Erd Asszonya.Minden éjjel hív. Tudja, hogy megtalálom.Hamarosan újra megláthatom.Még ma.

6

A hajnali köd jótékony takarást és páncélokon fényl nyirkot bocsátott maroknyi csapatomra. A lovak patájaalatt korhadt ágak reccsentek, akár a csontok, el ttünk zavartan bólogattak az erd fái.- Szaporán! - szóltam embereimre, akik a mögöttünk hömpölyg ködfal mögé próbáltak belesni -észrevették vajon szökésünket? Jómagam nem tartottam ett l a fejleményt l: a fentr l áradó halk zeneszótanúsága szerint javában folyt még a mulatság. Távozásunkat talán csak azok az üveges tekintet legényeklátták, akik kábán hevertek a kútkáva körül... velük viszont felesleges tör dnöm. Hadd élvezzék ki a tradicionális ünnepély minden percét, az új birtokúr tiszteletére, beavatására rendezettmulatság édes pillanatait! Nagy pillanat ez, nem tagadom - és én még emlékezetesebbé kívántam tenni.A protokoll legyen h n szeretett testvérem dolga. Vigyorognom kellett, ha bárgyú grimaszára gondoltam, amit ébredésekor vág majd. „A madárka kirepült afészekb l, nagyúr" - suttogják emberei b nbánó arccal. Átkozódik majd, netán haragtól vörösl szemmel t riezt a felsülést... nekem édesmindegy. Remek terv, remek. Gondolatban megveregettem saját vállamat. Embereim, akik az éjszaka folyamán egyenként a megbeszélt helyre szállingóztak, hogy érkezésemrevárjanak, a fáradtság semmi jelét nem mutatták, habár hirtelen jött ez a fordulat. Megbízható, szívóslegények mind... és ami a legfontosabb, az er dbéli szolgálat óta - onnan indultak velem zsoldosokként ahazai tájak felé - meglehet sen nagy tiszteletnek örvendtem közöttük. Tudták, mire vagyok képes, és ezminden ígéretnél ékesebben beszélt. Ködlepte ösvényeken kacskaringóztunk, csörgedez patakok felett ugrattunk át, kihalt ligeteken vágtattunkát, ahol csendesen figyeltek az öreg véd bálványok. Barátságos arcukon lágyan izzottak azok a rúnák,amelyek nyugalmat és kellemes id t biztosítanak az efféle tisztásokon a fáradt utazóknak. Kedvem lettvolna megpihenni, ha nem hajt úgy a lelkemet korbácsoló vágy.Órákon belül beteljesedik a gyermekkorom óta kísért álom.Senki sem akadályozhat meg ebben.Senki. Egy futó pillanatig a lányra gondoltam, aki csendesen szuszogott, mikor nesztelen léptekkel a lépcs k felélopóztam, de az érzésnek még a szikrája sem moccant bennem. Azonban az, aki itt vár majd rám, annálinkább a megdobbantotta szívemet. Várlak, suttogta, mikor pihenésem órájában meglátogatott. Fehér ruhát viselt.Hófehéret. Mézillatú volt a csókja.Évek óta érinthetetlen... évek óta hív hazafelé... évek óta err l a pillanatról álmodtam.El ttünk vértesek mozdultak a ködben.Kardom markolatára csúsztattam a kezemet.

- Nagyuram! - krákogott fel mellettem egy árnyék - A felderít k visszatértek.Sogron Szent Ligeténél ott lapulnak testvéred fegyveresei....pontosan úgy, ahogy megmondtad. Azt mondják, az embert láthatatlan kötelékek f zik vértestvéréhez, amely kötelék a vasnál is er sebb,pókhálónál is érzékenyebb, ha ikrekr l van szó. Ez esetben ráadásul az én javamra billent a mérleg: Jarkhnyitott könyv volt számomra, azonban soha nem tudott igazán kiigazodni rajtam. Ostoba, szentimentális Jarkh! Persze, hogy Sogron ligete. Els pengeváltásunk színhelye. Akkor máigizzott bennünk a fiatalság bolondsága, de mára változott a helyzet.- Nyargaljatok vissza, és lapuljatok! - mondtam. - Várjatok - amikor nyugtalankodni kezdenek, és hírnököt menesztenének a többi csoportjukhoz, csapjatok le rájuk. De... - szigorúan akatona arcába néztem - ... ne felejtsétek: vér nem folyhat, ha nem muszáj!- Értettem, uram - tisztelgett a férfi, és egy pillanat múlva patadobogássá olvadt szét a derengésben. A vidéket úgy ismerem, akár a tenyeremet. Még a hömpölyg köd sem jelenthet akadályt annak, akigyermekkora összes szabad percét ebben a Tinoloktól ölelt rengetegben töltötte.- Jobbra, emberek! - kiáltottam.Senki sem állíthat meg. Már nem.

7

A Gra-Tinol rücskös sziklatalapzatánál rontottak el a ködlepte odúkból.Acél villant a hajnali derengésben.Visszhangzó csattanással csaptak össze a pengék. Megvetettük a lábunkat, és kiáltottunk, akár a Sheral ormaira emelt er d gyakorlóterén. Többen voltak,csoportokra osztva rizték a magasba vezet ösvényt, mégsem tartottam a vereségt l.Testvérem emberei egyt l-egyig. Nem volt érkezésem azon t dni, honnan gy jtött össze ennyi fegyverest, inkább jelt adtam az újabbtámadásra. Természetesen erre a fordulatra is számítottam - ezt viszont k nem tudhatták.Lovakról lepattanó démonokként rontottunk rájuk. Vörös és zöld fergeteg voltam: bíborköpenyem alatt véd rúnákkal ékes mohaszín páncél derengett,sivítva szelte a leveg t a hüvelyb l kiszakadt másfélkezes kard, kavics roppant vasalt csizmám talpa alatt. Mögöttünk az erd , messze, délre a birtok sz ültetvényei és a zeneszóra mulató palota.El ttünk a hágó és a meglepett fegyveresek. Tucatnyian lehettek. Megdöbbentek. Lerongyolódott, zött csapatra készültek, akik vért izzadva verekedtek magukat végig azelrejtett osztagok kardcsapásai között, ehelyett farkasként üvölt fenevadak vetik rájuk magukat. Ez mind el relátásomat dicsérte... a rengetegben legalább még négy csapattal számolnunk kellett volna.Mi viszont árnyakként surrantunk el köztük.Ezt az akadályt azonban nem ugorhattuk át.Katonáim acéléke szétforgácsolta soraikat. Vörös viharként pördültem eléjük. Nehezítette dolgukat szigorú parancsom: nem ölhetünk meg egyet sem közülük.Akkor valóban hiába bizonygatnám szándékaim nemes voltát a kés bbiek során.Kyr nem vehet el büntetlenül kyr életet. Az els ellenfél tejfölösszájú taknyos volt, pillanatok alatt méterekkel arrébb csendült kardja, magacsizmám talpától telibe találva zuhant a sziklafalnak. A mögötte felhördül öreg veterán már keményebbdiónak ígérkezett. Félköríves csapását testem köré sz tt pengehálóval hárítottam, combom felé irányzott

re id ben mozduló alkarom vasáról pattant le. Pillanatokkal kés bb inaszakadtan hevert a porban,erejéb l csak a hitetlenked nézésre futotta.Úgy. Tehát k is parancsot kaptak. Különös csata dühöngött itt a rozsdaszín sziklák között. Szinte valamilyen színiel adás árnyjátékáraemlékeztetett, groteszk pózokban hajladozó harcosok tánca volt, ahol mindenki gondosan kerüli alétfontosságú szerveket.Kacagtam.Utána pedig ugrottam. Keszty s öklöm alatt egy kevély sasorr reccsent, pengém újabb csapást hárított ha hibázok, valószín leghomlokseb patakzó vére vakít el -, t rt hajítottam valamelyik fickó karjába, és mire pengéje csattanva földetért, én már ki is táncoltam szorításukból. Mennyivel egyszer bb lett volna kardjainkkal véres aratást rendezni közöttük!De nem tehettük. Páncélomon felizzottak a rúnák. Lendületét vesztett t r csendült a fémen. Mi az, bedühödtünk?Akkor láttam meg a kifeszített hálókat. Ott fent, a magasban.Mosolyogtam. Azután kimondtam a szavakat.

Öt aranyat - öt csillogó birodalmi aranyat! - fizettem ki annak a boszorkánymesternek azért az üvegcséért,aminek pár órával ezel tt hörpöltem ki a tartalmát. Most azonban tudtam, hogy megérte a befektetés. Páncélos lövedékként süvítettem felfelé. Megrökönyödött arckifejezések csoportja fogadott, huppanvalandolt a földön a háló. Még hatott a lebeg varázs - kardos ragadozóként csaptam le rájuk. Többen voltak, mint számítottam,ezért nem maradt id m mérlegelni. Szisszent a pengém, valaki sikoltott. Pókként verg kéz hevert aporban. Egy másik alak kezéb l csizmámmal rúgtam ki a hajítót rt, de azt már nem tudtam megakadályozni,hogy oldalamba ne vájjon valamelyik fegyvere. Hördülve fordultam meg a leveg ben, majd -hiszen pontosanlábfejemmel volt egy vonalban - egy jól irányzott rúgással az öntudatlanságba küldtem. Mire a szer erejét vesztette, gy ztesként tekinthettem végig a hasadékon. Három emberem heverteszméletlenül a köveken, többen lábukat húzták vagy vállukat fájlalták, mégis teljes gy zelem jutottosztályrészünkül. Sebemet balzsammal kentem be, elgondolkodva pillantottam az azonnal összehúzódósebszélekre. Az alattam zöldell erd t szemlélve azonban baljós sejtelem szorította össze a szívemet. Elszántságomtovat nt, a látvánz tagadhatatlanul megérintett. Rövid harc volt. Sokkal keményebbre számítottam. Túlzottan is könnyen arattunk diadalt, kevés asebesült.- Indulás! - kiáltottam emberimnek.Bizonyára csak képzel döm.

8

Végre megérkeztem.Semmi sem változott, pedig több, mint egy évtized telt el, mióta utoljára itt jártam. Naponta álmodtam err l ahelyr l. A völgytorokba szorított erd zöldje oázisként virult a Gra-Tinol szürke sziklái között. A vízesés ugyanúgyzubogott a tóba, mint akkor, nem fogyatkozott meg a tisztásokat díszít vérvirágok tengere sem. Mélyet szippantottam a friss leveg l, hagytam, hogy megöleljen a felfelé araszoló napkorong melege. Nem gondoltam a sziklák tövében hagyott fegyvereseimre. Végigsimítottam szakadozott öltözékemen - ahágón még kétszer állták utunkat, de a bennem fortyogó száguldással k sem bírtak, rongybabaként d ltekszerteszét, mikor átgázoltunk rajtuk A véres kavarodásból csak mi kerülhettünk ki gy ztesen. Szám ztem agyamból testvérem arcát. Mit gondolhat, mit érezhet? Valószín leg most futnak be apalotába az els hírnökök. rjöngeni fog, dühödten szaladgálni a másnaposság szagától terhesbáltermekben? Nem érdekelt. Jobban tette, hogy ott maradt. Biztonságban.A múlt képei követeltek maguknak helyet. Itt vagyok.- Micsoda hely! Két fiatalember. Tizenötödik nyarukat töltötték be nemrég. Egymás tükörképei. Ikrek.Az egyik én vagyok. Izzadtan, porosan szédelegtünk a sziklák között. Az erd járás mesterének próbatétele rosszul isvégz dhetett volna, igaz, ez ifjúi hevületünkben eszünkbe sem jutott.Meg akartuk mutatni, mit tudunk, és valóban, a kezdeti órákban egyszer sem vallottunk szégyent.Szakavatottan követtük a mester nyomait, aki valahol el ttünk járt, netán a lombok között lapult, láthatatlanulfürkészve minden lépésünket. Rejtett csapdákat hatástalanítottunk, agyafúrt rejtélyeket oldottunk meg, akáraz erd járás mesterei. Egy igazi harcos mindenhez ért, sulykolta belénk a leckét mogorva apánk.Dél felé járhatott az id , amikor az erd l kibukkanva a hegyi hágók nehezebb terepén fürkésztünk jelekután. Egyre magasabbra kapaszkodtunk, egymást emeltük, húztuk és vontuk. Testvérek voltunk. Ikrek.Szerettük egymást. Napközép után, amikor perzsel n sütött a nap, már tudtuk, hogy eltévedtünk. Nem a kilátástalanulbolyongó vándorok csalódottságát éreztük, hanem a szégyen marcangolt mindkett nket. Elbuktunk. Ezalkalommal nem voltunk eléggé ügyesek.Tudtuk, hamarosan felbukkan mesterünk rosszalló mosolyával az arcán, már most féltünk apánk haragjától.Hallgattunk, morcosan, elégedetlenül. Akkor akadtam rá erre a rejtett zugra. Váratlan szerencsének tulajdonítottuk a hirtelen sugallatot - habárma már máshogy gondolom -, ami a leomlott k tömbökt l takart, szinte észrevehetetlen ösvényre vezetettkett nket.- Micsoda hely! - kiáltottunk fel gyermeki örömünkben. Fürödtünk a tóban, gyümölcsöt szakítottunk a fákról, hemperegtünk a selymes f ben. El is szunnyadtunktalán, és álmunk különös fuvolák muzsikájától volt édes.Ébredés után régóta feledett búj ócska-játékkal múlattuk az id t. Találtunk egy helyet.Csak a miénk.

A lányt, akit most már az Erd Asszonyának nevezek, egy fa mögött megbújva pillantottam meg. Gyönyör volt, gyönyör bb teremtéssel azóta sem találkoztam. Fekete haja bokájáig ért, fehér ruhájaingerl én tapadt testére. Egyid s lehetett velem, és láttára hirtelen hullám söpörte el a kemény nevelést lamúgy is háttérbe szorított gyermeki gondolatokat. Férfi lettem, aki elveszett azoknak a szemeknek atükrében. Finom illatot sodort felém a szél, finomabbat bárminél, az arcán felfényl mosolyban nyoma sem volt afélelemnek vagy a haragnak.- Gyere! - A hangja az erd fáinak susogása. Mentem felé, elveszve a kábulatban, átölelt, a füleimbe suttogott, éreztem, hogy kedvel, s t... Fák közöttszaladtunk, patakokból kortyoltuk a vizet, tudtam, hogy rá vártam egész életemben, hogy is rám vártegész életében.Úg éreztem, mintha már számtalanszor találkoztunk volna.Heverésztünk a f ben, vérvirágok között, szavak nélkül is megértettük egymást. Alkonyatkor kézen fogott ismét, és a sziklafalhoz vezetett, ahol barlangüreg domborm vekkel díszítettszája ásított.- Kövess! - súgta közelr l.Bólintottam.- Ne merészeld, testvér! A kiáltás világokat fordított ki a sarkaikból, szélvihart kevert, tenger vizét korbácsolta. Jarkh-En Huiass, ikertestvérem, sorsom megrontója az arcomba vágott. Még most is látom arcán aztfeneketlen dühöt. És a félelmet. Mit l félt vajon? Szemem sarkából láttam, hogy a lány elt nik mell lem, mintha alakok moccantak volna a barlangsötétjében, de Jarkh újra ütött, keményen, vér csorgott a számba, én is ütöttem, karmazsin folyadékfröccsönt a vérvirágok szirmaira.- Hát nem látod, hogy... - üvöltötte.Lesújtottam. Csont reccsent.- Ezek...Újra. Aztán leszállt az éj. Ketten maradtunk. Elt nt a lány. Nyomát vesztettem a barlangnak. Elrejt zött. Hosszúórákon átjártam az erd t, keservesen kiáltozva. Senki.Sehol. Ez a nyomorult! Elriasztotta!Legyen átkozott! Hajnaltájban, amikor mesterünk magához ölelt minket valamelyik hegyi hágón - hogyan szédeleghettünkoda? -, már egy szót sem szóltunk egymáshoz.Emlékszem apánk haragtól torz arcára.Egy szót sem voltunk hajlandók kinyögni. Két nap múlva, három hónappal a tervezett id pont el tt útnak indult velünk a címeres hintó. A Sheralbércei között megbúvó er dig meg sem állt. Katonának neveltek bennünket. Éltük monoton életüket. Jobbak lettünk mindenkinél, pedig csakegymáson akartunk túltenni.A kezdetekben Jarkh még beszélni próbált velem. Lassan leszokott róla.Maradt a gy lölet. És az álmok. H séges barátaim lettek.

9

A lány, aki férfivá érésem közben asszonnyá, az erd asszonyává formálódott, minden éjjel meglátogatott. Éjszakánként csókolt, ölelt, becézgetett. Mindig velem volt. Türelmesen várt visszatérésemre: tudta, hogycsak t szerethetem ezen a világon. Senki mást.- Itt vagyok! - kiáltottam a csendbe. Körülöttem némán lapult az erd .Domborm vek. Furcsa, sohasem gondolkoztam azon, mit ábrázolnak azok a különös figurák.A barlang.Ott álltam el tte.- Megérkeztem! - harsogtam újfent.- Khwar ai 'chal gaforr ~ suttogta lágyan egy hang. A h sök hazatérnek.

volt az, a lány, aki bódító szerelmet ébresztett bennem, pedig gyermek voltam szinte, az asszony, akihozzám akart tartozni, noha alig pár órát töltöttünk együtt.Kitártam karjaimat.- Jer, kedvesem! - mondta szerelmem. Elindultam.- Ne merészeld! - süvöltötte mögöttem egy hang.A fák között haragtól vörösl arccal testvérem, Jarkh-En Huiss állt.

10

- Ostobább vagy, mint hittem, testvér. - Jarkh pengéje fémívet írt le a leveg ben, tévedhetetlenpontossággal zúdult lefelé. Félretáncoltam, kardomat megpörditve ügyes kis cselt indítottam felé.Körülöttünk a feltúrt tisztás. Gyökerestül kifordított vérvirágok mindenütt.- Igen? - lihegtem. Szinte védhetetlen szúrást irányoztam torka felé, amit hasonló ügyességgel csapott félre. Izzottam a haragtól. nemkülönben. Akadt azonban egy lényeges különbség: megakartam ölni. 0 viszontnem akart végezni velem. Láttam a szemében. Tudtam. Hiszen ikrek vagyunk.- Azt gondoltad, fene okos vagy, mi? - üvöltötte, és lesújtott. Vállamon megpattant valami a páncélon,ügyetlen mozdulattal a földre buktam, majd arrébb hemperedtem. A következ pillanatban ismét talponvoltam, és két gyors vágással vérpatakot fakasztottam az állán.A lány figyelt. Akárcsak azok a fehér ruhákba öltözött férfiak és n k - alig páran - akik lidércekkéntszivárogtak el a fák közül. Nem mindennapi látványt nyújthattunk, való igaz. Egymás tükörképei, b szen egymásnak rontó zöldvasakba burkolt hófehér hajú férfiak, keszty ben és vasalt csizmában, szikrákat vetnek összecsókolózókardjaik.- Els pillanattól kezdve tudtam, mit fogsz csinálni - nyögte, mikor az egyik fatörzsnek szorított. Egymásszemébe meredtünk. - Persze meg voltál gy dve, hogy mit sem sejtek, mi több, eléggé ostoba vagyokahhoz, hogy a palotában ülve várjam, míg véghezviszed, amit akartál! Nos, ebb l nem kérek...Alig bírt félrehajolni a szorításból kicsusszant vágásom el l. Körtáncot járva vagdalkoztunk, különösebbtalálatok nélkül. Túlzottan is azonosak a képességeink.- Felállítottam embereimet azokra a helyekre, ahol vártad ket... nehogy megriadj és újabb furfangot eszeljki id el tt. - A sziklafalnak taszítottam. Ez alkalom mal nem bújik el el lem.- Átvágtál rajtuk, elégedetten és boldogan... pontosan úgy, ahogy akartam. Ó, testvér, ennyire lebecsülsz?Felnyögött, mert a hasába térdeltem.- Hagyd a felesleges szöveget, Jarkh - mondtam lágyan. Mozdulni sem tudott. - Rendben, átvertél. Mostjobb? Legyél rá büszke. Abban a pár szívdobbanásnyi id ben, ami még számodra hátravan. - Izzadtságfolyt a szemünkbe. Napkorongként vakított a düh. De éreztem, hogy valami nincs rendjén. Talán a szánaloma szemében?El húztam a t römet.- Nem volt nehéz megtalálnom téged - nyögte alig hallhatóan. - Hála a csatnak, amit Leirra még az éjjelkicserélt. Okosan alkalmazott mágia - minden pillanatban tudtam, merre jársz.- Miért? - üvöltöttem - Miért, te nyomorult? Ágyékon rúgott. Egy pillanatig leveg ért kapkodva görnyedeztem, jobbjában ismét megvillant a kardja.- Hát még mindig nem érted? - Szinte sikoltott. Vérmocskosan, izzadtan álltunk egymással szemben. - Nemvetted észre, hogy mi folyik itt? Te vagy az egyetlen, aki ezt a helyet megtalálhatja, te, aki tizenöt évesen isrábukkantál annak a láthatatlan sugallatnak a hatására!Körülöttünk hófehér ruhás alakok gy je.- Kezdett l fogva téged akartak - folytatta lihegve - Hogy miért, ne kérdezd... talán te vagy mentálisan afogékonyabb vagy talán csak Tharr tudja, mi járt a fejükben.Azonnal beleestél a csapdájukba. Akkor még id ben érkeztem, bármennyire is távol akartak tartani, de csakfélig jártam sikerrel... hiszen k soha nem eresztettek el!Csak álltam. Kardomon bukfencet hánytak a napsugarak.- Én is láttam azokat az álmokat, mint te... de undorodtam és féltem t lük... rajtad viszont fogott a b báj.Ahogy tudtál, hazatértél... én pedig utánad. Állandóan figyeltettelek, te pedig, legjobban beképzelt barma aBirodalomnak, egy percig sem láttál semmit!Annyira egyformák vagyunk. Mégsem mindenben egyezünk.- Semmit! Egy pillanatig sem tör dtél szüleink halálával... hogy mennyire furcsa és természetellenesmindez! Soha egy percet nem gondolkodtál ezeken! Mit gondolsz, mi az a rontás, amir l mindenki beszél,egyedül téged kivéve?! Kik hurcolják el az állatokat, vagy vágnak rajtuk rituális sebhelyeket? Kik? Ezek ittkörülötted!Soha nem tudtál tisztán gondolkodni, mert k soha nem is akarták! Most már tudom, felesleges volt aggódnom. Hogyan is vethetett volna szemet a kedvesemre? Itt áll.Mosolyog.- Nekem kell megmentenem téged... aki a második éned vagyok... az, aki az álmaid másik, igazi oldalát islátta!- Ismét itt vagyok, hogy megmentselek magadtól... hiszen testvéri szeretettel szeretlek! Hirtelen megvilágosodott minden. Koszlott függönyként hullott le rólam minden eddigi érzés. Emlékeztem.

- k voltak a gyermekkori álmainkban is - néztem a halotti némaságú csoport ra. Torz vigyor az arcukon. Alány kegyetlen grimaszt viselt maszkként.- Mindig is itt voltak. Születésünk óta figyelnek bennünket.- Soha nem eresztettek volna el.- Örökkön körülöttünk kísértettek. Kiválasztottak minket. Talán már a szüleinket is. Már nem számított, hogy tisztán láttam összes ballépésemet, hibámat és tévedésemet. Volt jó pár, Weilaa megmondhatója. Nem vertem a fejemet a falba. Egész életem más sem volt, csak melléfogások sorozata.Számít most ez valamit?- Bocsáss meg, testvér - szólaltunk meg mindketten, amikor tisztás szélén kántálássá er södtek a hangok.- Most már tudom, kicsodák is k - mondtam csendesen.Aztán fejünkre szakadt a sötétség.

11

Mormogás. Mindenhol. Hangok testetlen tengere. ...Áldott légy, Szent Asszony, akit Kitaszítottként tisztelünk! Mennyei honodban megvetett teremtményvoltál, ocsmány és b nös — mi tudjuk egyedül, mennyire tiszta is vagy valójában...Barlanghideg. Súlyos bilincsek. ... Zsarnoki urad, a Nagyok m vének riz je, a Teremtés és a Pusztítás ura ellen fordultál, hogy jobbátedd a világot. zött vaddá váltál, magányosan sikoltasz a Kárhozat Sivatagának ezertornyú palotájában...Kába vagyok. Fáj a fejem. Körülöttem köntöst visel alakok. Papok? Papn k?... Káoszt vetsz és halált aratsz...Jarkh... testvérem... Te fekszel itt mellettem ezen a csontokat dermeszt oltáron?... Áldott légy, Kígyóhajú Úrn ... Egykor el zetett. De vissza fog térni. Hívei a föld alatt, a lábunk alatt, a házaink alatt, a párnáink alatt, azágyaink alatt, a világ alatt. Csendet! Csendet! Csendet!Visszatér hamarost.Ostoba voltam. De még mennyire.Jarkh, ne haragudj rám!Puha, ingerl , mégis kígyóként taszító testek simulnak hozzánk. Ruhátlan testek.Egy csók. Arcom fölé hajolva az Erd Asszonya mosolyog. Fején a f papn i diadém. Akit évszázadokon át készítenek fel jövend hivatására. Aki minden halála után újjászületik, hogy tudásateljében legyen, mikor istene, a Kígyóhajú alászáll e nyomorult földre.A falakon hüll szobrok tekeregnek. Újabb csók. Hozzám simuló test.Sogron és ti összes hatalmas istenek! Én ezt nem akarom!És felharsan a kórus.Fájdalmas a kéj. Kántálás. Varázsigék.Valaki mormol, mintha könyvb l olvasna fel....helyezd a rontást a kiválasztott férfiak testébe... ültesd beléjük a rosszat, ami csak nekünkengedelmeskedik... magjuk plántálja tovább a kórságot, ami a Birodalom romlása lészen...Ne! Kérem, ne! ...és gyermekeik születnek, kikben rossz vér csordogál majd... és azoknak is gyermekeik születnek, akikúgy hisznek, ahogy mi akarjuk... és azoknak is gyermekük születik, akik...Az ájulás....hatalomra kerülve, hosszú évek múlva...Végre. ...Orwella szent földjén, amit a próféciák szerint lába érint majd, Rualan vidékén...Vége?... elárulják majd a gy zhetetlen Birodalmat!Csend.

12

Kacagtunk és túláradó örömmel öleltük egymást. Körülöttünk napfényesen szikrázott a völgy.A távolban a palota ezernyi ablaka.A mi palotánk.- Soha ne legyen köztünk n miatt viszály! - kiáltotta Jarkh-En Huiass. Az ikertestvérem. Tükörképem.- Igazad van, testvér - helyeseltem mosolyogva.- Tudod mit? Legyen hát tied a gyönyör Leirra - kacagott Jarkh. - Csak találok én is valami helyrefehérnépet!

- Micsoda ötlet... - morogtam, ahogy lefelé kaptattunk az ösvényen - Testvérpárbajt vívni egy n miatt!- No persze... elég a vedelésb l is! - tódította harsányan - Ki hallott még olyat, hogy ennyire ne emlékezzünkarra, hogyan kerültünk ide. az istenek háta mögé!Hát... - nézett körül komoran - csak tudnám, miért idegesít fenemód ez a környék! Vállat vontam. Rossz érzések bennem is kavarogtak, de a másnaposságra fogtam.Bocsánatos b n, nem igaz? F leg, ha az ember birtokúr lesz. Testvérével együtt. Egy ilyen tradicionálismulatság bizony okozhat szaggató fejfájást... mint ami éppen elmémet hasogatja most is. Az ikertestvérem. Tükörképem. Akit jobban szeretek és tisztelek a világon mindenkinél. Csak tudnám, mire ez a rossz érzés, ha a sziklákra nézek. Miért akartunk mi itt párbajozni? Talán az arégi viszály... gyermekkorunkban. Mintha köze lett volna ehhez a kietlen sziklarengeteghez.Vagy tévedek?

ködben úszik az elmúlt éjszaka. - Mondd, Jarkh - kérdeztem kés bb, hirtelen ötlett l felbuzdulva. - El tudsz képzelni kett nket... mint b szellenségeket?Az erd estharmatos fái közt sétáltunk.- Tréfálsz, testvér? - mosolygott Jarkh. - Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?A kapubástyára felvonult zenészek egy régi dallal köszöntötték udvarra lép , egymást ölel kett sünket.Khwar ai 'chal gaforr, A h sök hazatérnek. És magukkal hozzák a jöv rémálmait.

JUHÁSZ VIKTORSZÉLVIHAR

(a Pyarron el tti XXIX. századból)

1

A keser ség a szoba sarkaiban lapult. Nem mozgott, csak figyelt, láthatatlan dagályként mosta keresztül aboltozatos kamrát, óvatosan kerülgette a gyertyák lobogását, végigsimított a kecskelábú asztalon

sorakozó kupák mindegyikén. Nem tör dött a kint zsarnokoskodó téllel. Nem foglalkozott a falakból áradónyirkos hideggel - a félhomályban révedez alak körül örvénylett. Tehette, hisz hozzá tartozott majd egyemberölt óta. Még a napfényként simogató madárdal sem zhette el. Pedig a trillázás gyönyör volt - akárcsak a tollait borzoló skarlát szárnyas az ül rúdon. Kidüllesztettbeggyel kiáltotta a világba az élet szeretetét, a tavasz ígéretét, nem zavarta a külvilágot gyötr tél lehelete.Énekelt, mert valaha erre teremtették az istenek, és arról dalolt, amib l alkották: fényr l és örömr l. Mi sem állt távolabb ett l a magányos szobától, ahol tekercsek, fóliánsok és söreg bútorok közöttelmélkedve egy vénséges vén, hamuszín hajú alak b völte a gyetyalángokat. Arca szikkadt maszk csupán,kezei madárkarmok, de szemeiben - éjfekete kút mindkett - lobot vet a lángok fénye. És a reményfelpislákoló szikrája. Bíbor köntösét szorosabbra húzta aszott testén, évek óta el ször kedvtelve kortyolt a borból. Madárdalvisszhangzott a torony legfels emeletén, ablakréseken át surrant ki a fagyos külvilágba. Thwil-An Shrigar mosolygott. Nem volt szép mosoly. Talán csak a vértelen ajkak önkéntelen rándulása...évek óta el ször. Atlúhela-madár, a parázsszín dalmester, a Birodalom legritkább teremtménye eddig beváltotta a hozzá

zött reményeket. Megérte a pénzt, a szakadékba zuhant, megpörköl dött, vérüket hullajtott vadászoknakkifizetett aranyakat. Hiszen dalolt, nem is akárhogy, tavaszt csempészett a dérvirágos falak közé.Thwil-An Shrigar kérgesre keményedett lelkén végigfutott az els repedés. Nem a tlúhela-ének és nem a zamatos óbor, ó, dehogy! Hogyan is lenne elegend mindez a lélekb lszivárgó töméntelen keser ség elapasztásához? Thwil-An Shrigar, a császári udvartartás valaha hatalmas, de régóta kegyvesztett tagja a fényesebb jöv tlátta a dalban, a felkapaszkodást és a megbocsátást. Oly hosszú id óta... van remény.Egy mindennél fényesebb ajándék. Elcsendesedik, némán tollászkodik a madár. A magányos férfi újból egyedül marad gondolataival.Csak odakint nyöszörög, nyöszörög, nyöszörög a szél.

2

- Még egy hét, varázsló - mondta csendesen a hírnök. Földbarna köpenye denevérszárnyként csattogott atengeri szélben. - Még egy hét.- Nagyon jól tudom, kapitány. Effélékr l nehezen feledkezünk meg, nem igaz? - Thwil-An Shrigar köhögött,arcát pirosra csípte a harapós, téli leveg . Valahol alattuk méregzölden tajtékzott a Marvinella-öböl vize. A kapitány a lomha útibatár felé pillantott, ahol kíséretének tagjai fürkészték ezt a sirályvijjogástól hangossziklabirodalmat. Pompás kilátás nyílt err l a csipkés k szirtr l, de látnivalót nem kínált mellé az amúgy

kez természet. Csak a víz csókolózott az ég kékjével a látóhatár peremén.- Felettébb nehéz téged megtalálni, varázsló - mondta a katona. Nem kedvelte az öreget. Titkot sem csináltbel le. Szoborszépség arcában csak a szemek éltek - de azokban az utálat parazsa villogott. Thwil-An nem vette t le zokon. Miért is tette volna? Nagyon régóta tudta, hogy mindössze egyetlen emberszeretetét érdemli meg, és ez az ember nem más, mint maga. Nem tette hát szóvá, amit látott, amit érzett,bár lelke mélyén visszasírta azokat a régi szép id ket, amikor az efféle ficsúr gárdakapitányokat a magahathatós eszközeivel tanította illemre.- Elvonultam a világtól, való igaz - jegyezte meg, ahogy a meredek szirt peremér l batárja felé indultak. -Nem nekem való Enrawell örökös nyüzsgése, nem kevésbé viszolygok a császári udvar esztelen lármájától.- Karmos kezével a kanyargó ösvényre és a lenti falucska kunyhóira mutatott. - Ez maradt nekem, kapitány:a tengeri szél meg a napközép utáni séta.Hazudott. Mindketten tudták.Sétáltak. Lassú, kimért léptekkel.- Hamarosan vége, varázsló - törte meg a csendet a katona. Mélybarna szemeivel gyanakvóan fürkészte avénséget. - Mint már a meghívó átadásával is tolmácsoltam, egy hét múlva hódolatodat teheted az újcsászár el tt. Meghajolsz, császári felsége, Shri-En Igron pedig...

- ... az Ajándékozás tradíciója szerint trónusa mellé emeli a kegyvesztettet, hogy az újfent a Hatalmasokfényében fürödhessen - egészítette ki gúnyosan a bíborköpönyeges férfi. Pár lépésre álltak csak a kocsitól,fagyos és gy lölköd pillantások kereszttüzében. Az el bbi a kocsistól és Thwil-An katonáitól származott, azutóbbi lángja a kapitány kíséretében érkezett test rök szemében égett.A merev arcú, kemény hangú tiszt a lova mellé lépett.- Megtiszteltetés a veled való találkozás, titkok tudója - búcsúzott fennhangon az si formulával. Az undortólelsötétül szemek villanását csupán a vénember látta, a folytatást csak az füleinek szánták.- Követként jöttem, és kötelességem átadni a meghívást - sziszegte a férfi. - De azt akarom, hogy tudd...Irtózom t led, fertelmes b nök atyja! Irtózom t led és attól, hogy még élsz. Ezt csak családod vérénekköszönheted, a megbocsátás lehet ségét pedig egy srégi hagyománynak - azok, akik a számmal üzennekneked, azt tanácsolják, változz meg... változz meg vagy elpusztulsz!- Lekötelezel, kapitány - mosolygott nyájasan Thwil-An Shrigor. - Szeretném, ha tudnád: a vezeklés hosszúévei nem múltak el nyomtalanul. Ha sikerül elnyernem az új császár kegyét, nem leszek méltatlan abizalomra.A nyeregbe lendül katona fintora minden külön mondatnál ékesebben beszélt. Kés bb, mikor arcáról márrégen lefagyott az er ltetett mosoly, Thwil-An szabadon dühönghetett - az útibatár kátrányszagú sötétjébensenki sem látta. Ismét egyedül voltak, a keser ség és .Titkok tudója! Két szó - két alattomos szúrás az amúgy is állandóan felszakadozó sebbe. A formula, amellyel az udvarvarázslóit illették a palota sajátos etikettje szerint, bántó egyenességgel emlékeztette a vénembert mindarra,ami volt és mindenre, ami lehetett volna. A valóság pedig nem más, mint ami van... a düledez torony atengerpart közelében, a maroknyi személyzet rosszul palástolt megvetése, az áhított kísérletek és mágikuspraktikák teljes hiánya. Hiszen gondoskodtak róla akkor régen, mid n a fertelmes bélyeggel tovasomfordálta feledésbe. Tör dtek vele - miként azzal is, nehogy valaha újra hatalmat nyerjen. Epeként tolultak fel benne az elreteszelt kapuk mögött tartott érzések. Évtizedekig színlelte, hogy mindenrendben, de Tharr összes poklára... egyszer betelik a pohár!Túl közel a szabadulás, vigasztalta magát.Túl sokat kellett várnod, nyugtatta háborgó lelkét.Túl kés n találtál rá a gyógyírra, kesergett csendben. A tlúhela-madár éneke csendült fel valahol a lelke mélyén, ahol eddig csak a szótlanul lapuló harag-kísértetek éltek. Elsöpörte a gondokat és túlharsogta a kerekek csattogását. A varázsló, aki maga semtudta, mikor varázsolt utoljára, szótlanul bámulta a téli fagy bilincsében verg tájat. Néhány gondosanrendben tartott ház teteje intett felé az út két oldaláról - lassan elhagyták az apró halászfalut, amit akkor régengesztel ajándékként csaptak a szám zetés borzasztó ítélete mellé. Emlékezett a gy löletre, amit akkorérzett. A megvetés a körülötte él k iránt csak évekkel ezel tt jelentkezett. Az utolsó ház hóborította kertjében karcsú alak simogatott egy macskát. Mögötte, a kiköt mólóin túltajtékos szürkén hullámzott a tenger. És megállt az id . Pillanat alatt fakult minden ötlet színtelenné, meghasadt kristálytükrökhöz hasonlóanrepedtek szét a jól kigondolt tervek. Meszir l, nagyon messzir l hallatszott a tlúhela-madár emlékek közt megbúvó dala, de ez alkalommalrekedt károgásnak t nt minden trilla. Hamis, értéktelen hangzavarnak.

Énekszó. Gyönyör bbet nem hallottak a Teremtés óta. Intett, parancsára döccenve pihent meg a hintó, egyszerre rántották meg a zablát a mogorva lovasok.Hallgattak. Mert a lány - egyszer , fehér ruhába öltözött, éjfekete hajú teremtés - énekelt, cseng én, zavartalanul aszerelemr l meg a halálról, és Thwil-An tudta, hogy ezen perc után nem lesz többé eléggé zamatos a bor,nem jelent örömet a sekélyes bosszútervek dédelgetése... fájdalmasabb lesz a lét, mint el tte bármikor.Talán az istenek léptek közbe - kaján mosollyal avagy segít szándékkal, ki tudja?Soha többet nem hallgathatja a súlyos aranypénzekért szerzett madár énekét. Most már tudja, hogy az eddig fület simogató dallamok nem többek zavaros kornyikálásnál, azemberéletekkel megvásárolt trillázás nem más, mint értéktelen zagyvaság. Tudta, hogy a madár elvesztette mindazt a ragyogását, ami eddig minden porcikájából áradt. Nem pillanthat rá ezentúl... anélkül, hogy fülében ne egy halász lányának dala zengjen. Elképzelhetetlen, hogy tervei szerint használja. Hirtelen elégedetlenséget érzett, kifakult annak amadárnak a trillája, aminél százszor gyönyör bb is létezik a Birodalomban. Thwil-An Shrigar, varázsló, szám zött és kegyvesztett görnyedten ült batárjának kopott ülésén. Azólomszín ég alatt már régen elhallgatott a dal, de még mindig hatása alatt állt. Szemei távoli lakhelyét, afekete kövekb l emelt tornyot fürkészték, de tekintete azt a tejfehér ruhás leányt látta egy parasztházhóborította udvarán.És odakint csak nyöszörgött, nyöszörgött, nyöszörgött a szél.

3

- Azt akarom, hogy megtanítsd énekelni a madaramat - mondta Thwil-An Shrigar az éjfekete hajú lánynak.Tartott t le, hogy esetleg még egyszer el kell ismételnie mondandóját. A fegyveresek közé szorított lány -hegyikristály a fémfoglalatban -nem t nt túl készségesnek. A varázslóban egy pillanatra felpislákolt a férfi.Ez az ijedt, nagyszem , törékeny lány valaha régen minden bizonnyal fellobbantotta volna benne a vágyat.De azokat az id ket vastag rétegben takarta a szám zetés éveinek pora. A bíbor köntös vénség végigsimított a lány felhorzsolt arcán. A félelemt l könnyes szemekben az eléjszaka lidércei kerget ztek - Thwil-An katonái dúltak a lángoló halászkunyhó romjai között, meszire hajítottrongybabaként csuklottak a földre a gyermeküket védeni igyekv szül k.- Nem bántalak - mondta a félelemsápadt arcnak minden különösebb meggy dés nélkül. - Csak tanítsdmeg dalolni a madaramat. Füstöt harákoltak a fáklyák. Rezzenéstelen arccal meredtek a kis csoportra a dolgozószoba faragottszobrai.Aztán órák teltek el. Nappalok és éjszakák. Mind egyforma. Széltépázta és szürke.Vértes rök egy vasalt ajtó el tt. Senki sem szökhet ki. Csak az ének. Pincét l szárnyal a padlásig, pormacskákat zavar ki az ágyak alól.Könnyeket csal egy vén obsitos szemébe. A kísér trillázás, a parázsszín madár hiú diadalmaskodni próbáló kísérlete emberriválisa felett szánalmasfoszlány csupán. Az elsuttogott kérdés egyre jogosabb: talán maga Igére, a Teremtés istenn je adta a lánytorkába ezeket a hangokat? Csak Thwil-An Shrigar rója türelmetlen köreit a torony legfels emeletén. Odakint fagyos pusztaság, alátóhatár szélén zöld csík a tenger. Nem a vérükbe fagyott halászok látványa kísérti éjszakákon át. Ha a kegyelem fénye bearanyozza, sohanem éri büntetés. Ha nem... nos, akkor meg mit számít az egész?Türelmetlen. Az a szuka rosszul végzi dolgát. Mit tudhat az Ajándékozás tradíciójáról? ... És az újdonsült császár koronázásnak harmadnapján a palota gyémántköves termeiben lábai helyezikajándékaikat azok, akik b nösnek találtattak az el császár uralkodása idején. És az uralkodó megnézi azelibe hordott kincseket, bölcsen dönt a felhalmozott drágaságok között. Akinek kincse az 0 tetszését elnyeri,nem kell többet aggódjék sorsa fel l. Az uralkodó trónja mellé emeli, majd... A vénséges vén, aszott test , aszott szív , örökösen bíborba burkolózó Thwil-An Shrigar rászolgált alehet ségre. Tudta. Élnie kell vele... nem választanak még egy császárt hátralév évei során. Amit újra enrawelli palotája márványtermei között szeretne tölteni. Könyvek. Tekercsek. B bájos praktikákismét. A kiközösítés rossz álomként rémlene vissza éjszakánként.Csak lehet a Trónus Mellé Emelt Kegyenc.Fertelmes b neit csak ily módon moshatja le magáról.Közben teltek a napok. És a madár, az eleven t zszín , t ztorkú teremtmény egy hanggal sem énekelt szebben.- Nem változtathatunk a teremt istenek szándékán! - sikoltotta kimerülten a lány. Hiába próbálkozott. Véresre énekelték torkukat, a lány és a tlúhela-madár... de az dal csak nem szárnyaltszebben. Az rök varjakként rebbentek félre, mikor gazdájuk, Thwin-An Shrigar a harmadik napon, szemébeneszement lobogással a pince felé indult.Pisszenni sem mertek. Látták a tekintetét.Csak odakint nyöszörgött, nyöszörgött, nyöszörgött a szél.Penészillat. Görcsösen zokogó félhomály.Szólítom az er t... Mécsesek gyúlnak, tucatnyi apró csillag. Hideg van itt a pince mélyében. Hidegebb, mint az helyénvalólenne.... a föld gyomrából, az ég felh ib l... Régen elfeledett mozdulatok elevenednek fel. Bíborköntös alak kántál furcsa igéket, rekedten szakadnakfel torkából a szavak.... tavak csillanó tükréb l... Dohszagú fóliáns az erezett márványasztalon. A lány szeme... maga az ékk vé változott rettenet. Csaksejti, mi készül itt, ahonnan elkínzott sikolya sem szabadulhat.... t z szikra-lobogásából...A madár tollászkodik, lábán vékony fémbilincs. Még elrepülne.... saját testem haszontalan nedveib l...

Thwil-An Shrigor ordítani próbált, ahogy a fájdalom korbácsa végigvágott testén, lelkén és szellemén, denem lehet, bilincsbe zárnak a felidézett igék béklyói.Egyetlen módja az er visszahódításának.Hogy ismét az lehessen, aki valaha volt. Varázsló.Az söreg grimoire lapjain felvillantak a bet k.A kín lángfolyam - perzsel és tisztító. Évtizedekkel ezel tti gyötr pillanatokat idéz. Azokat a perceket, amikor megsz nt a Birodalomlegh ségesebb alattvalója lenni. Emlékezett az elégedettségre, miközben tiltott könyvek lapjai között kereste a hatalmat, amikorvarázslatokat formált és tervezett a titkos tudás segítségével. Mikor ellenfelei szörny séges kínok közöttpusztultak el napok leforgása alatt. Lázálmok, rült sikolyok, csont sovány testek végs haláltusája. Ahatalomért tette. A Birodalomért. Állandóan ezt suttogta magának. Nem feledte a hibát sem, amit mindenel vigyázatosság dacára sikerült elkövetnie.Azok, akik lesújtottak rá, gondoskodtak róla, hogy a következményeket tudja feledni. Évek hosszú,kilátástalan sora ebbe a toronyba zárva, a halálbüntetés örökös terhe, ha elhagyja birtokát. Nem mertek velevégezni, ó, hogyan is tehették volna? A Birodalom legkékebb vér famíliájának egyik tagjával? Hány tradíciómegszegése lett volna ehhez szükséges?Szükségtelen. így is elérték céljukat.Egy ideig. Mit tehetett volna? Hiába a varázser , hiába az si titkok... Kyriával senki sem szállhat szembe.Senki. Most azonban fordult a kocka. Új esély Weila ezerféle alakot ölt álmában, minek neve... Sors.Az utolsó igék, az utolsó kézmozdulatok.A lány sikoltott.Sikoltott.A madár felrezzent méla szendergéséb l. Egyre hidegebb lett mindenütt. Egy csattanás, szemet bántó fénnyel villannak fel, majd alszanak ki a mécsesek.Thwil-An Shrigar bíbor-fonnyadt alakja a padlón kuporog. A lány sír. A madár ijedten ugrál ül rúdján. Még csak érzik... hamarosan tudni fogják, mi történt.Sötét.A varázsló, aki nem szolgált rá erre a névre, mosolyog. Szerencsére senki sem látja torz vigyorát.Csend.Csak odakint nyöszörög, nyöszörög, nyöszörög a szél.

5

A hatalmas teremben pisszenés sem hallatszott. Füstöl szerek illata szállt a parázstartók fel l, a díszített rózsaablakokat bebocsáttatást kérve ostromolta atéli hideg. A többembernyi magas, domborm vekkel borított aranykapukon eddig nyüzsögve áramlott befeléaz udvari el kel k tömege, s most csendben állt a káprázatosan kiöltözött sokaság. Festett dámák, kikent úrfík tátották a szájukat a diszkrét udvarlásra használt benyílókban. Az aranytrónuson ül alak szinte érdekl dve hajolt el re. Homlokán, acélpántba fogva a Tudás Kristályasziporkázott. Shri-En Igron, Kyria újdonsült császára várakozott. Körülötte moccanatlan ércfalként csillámlotta Pusztítók elit gárdája. A tlúhela-madár dalolt. Éneke a magasban szárnyalt, végigsimított a berakásos mennyezeten - mintha acsarnok terhét a vállukon hordozó szobrok is megrezzentek volna -, szélviharként söpört végig avégeláthatatlan csarnokon. A dal maga volt a teremtés és a pusztulás, a fájdalom és a gyönyör, a bánat ésaz öröm.A dal maga volt a mindenség. Thwil-An Shrigar, aki a trónus el tt térdepelt, tudta, hogy ilyet soha nem hallott és soha többé nem is foghallani az illatszerek párájában úszó udvaroncok serege. Ez a dal legendává válik, történek mesélnek majdróla a Birodalom minden településén.Tisztában volt azzal, hogy sorsa eld lt. Gy zött.Azt is tudta, miért. Csak hallotta a dalban rezg szenvedést, ami még jobban kihangsúlyozta a dolgok fényesebbik oldalát.Az fülében csengett egyedül tisztán a mindent elemészt keser ség.

volt az egyetlen, aki kihallotta a madárhang mellett a lány énekét. Hiszen maga lopta ki az éjfekete hajú teremtés torkából a istenek ajándékát, a Birodalomlegcsodálatosabban zeng hangszerét. Az istenek ajándéka volt, hogy útjába vetették ezt a lányt... pedigélt az alkalommal. A varázsigék m ködtek - megteremtették a földkerekség legnagyobb mesterdalnokát.

A bíborköntös tolvaj ajkai elégedett vigyorra rándultak. A Birodalom legszebb éneke saját ravaszságára emlékeztette, és egy pillanatra a lányra, akit katonáivaldobatott ki a fagyos pusztaságba. Sejtései szerint nem húzhatta sokáig, érzései azt súgták, jobb is így neki.Elvesztette családját, reményeit, a mindenségt l kapott, torkában zeng ajándékot. A tlúhela-madár parázstollai felszikráztak az ezernyi lámpás fényében, mikor egy ível trillával befejezte adalt.A pillanatnyi csendet követ en felharsant a hangorkán. A trónus mellett csoportosuló szálfatermet férfiak - hófehér hajú, legy zhetetlenségét, er t sugárzóalakok -, a tartományok címereivel ékesített Hatalmasok bólintottak.Az anyrok hímzett köntös társasága szintúgy. Akárcsak a császár, ki trónusáról felemelkedve a hatalom evilági megtestesít jeként intette csendre atömeget. A lépcs aljába halmozott drágaságokra ügyet sem vetve az aszott vénember felé intett.- Thwil-An Shrigar! A Fychonnen vérvonal egyenesági leszármazottja, mágikus praktikák beavatottja! Hozzá képest mindenkijelentéktelen figura csupán. Az si császári vér legifjabb örököse. Arcakifejezéstelen maszk - mit gondolhat vajon?- Az Ajándékozás tradíciója értelmében...Feszült csend.- ... mivel a felkínált érték valóban tetszésünkre szolgált...Thwil-An Shrigar szíve megdobban a kivénhedt test burkában.- ...ezennel ismét alattvalónkká fogadunk!Miel tt kitörne a tapsvihar, mindenki hallgat egy sort.Az illend ség kedvéért.Csak odakint nyöszörög, nyöszörög, nyöszörög a szél.

6

A visszaút ugyanúgy napokig tartott, de ez alkalommal aranyszín ragyogás borította fénybe a mészk szikláktaraját, a kietlen táj f csomók, a hegyek koszorúját. A szuvas sziklatorony már nem egy szám zött végs menedéke többé. Inkább valami teljesen újnak,gyönyör en reményteljesnek a központja. Thwil-An Shrigar terveket kovácsolt és álmodozott. A szakadt útibatár helyett káprázatos hintóval érkezetthaza, lerongyolódott fegyveresei csillogó-villogó vértekben pompáztak.Azonnal megkezd dött a mulatság. A háznép, a falubéliek - akik félelemt l reszketve nem mertek nemet mondani -, az Enrawellb l érkezett újemberek boldogan álltak neki a dorbézolás felettébb fontos feladatának. Minden okuk megvolt ünnepelni.Ett l a naptól kezdve a császári udvar egyik befolyásos tagjának támogatását élvezik. B séges zsold éskorlátlan lehet ségek. Eközben Thwil-An Shrigar varjúfészke legfels emelete felé tartott. Odakint nagy pelyhekben szakadt ahó. Bortól kába feje vánkosa felé húzta, örömt l mámoros szíve még mulatozott volna. Végül - gyarló a test -az emészt fáradtság gy zedelmeskedett.Léptei a nyirkos lépcs kön csikorogtak, mécsese (amit hamarosan kristályokra cserél le, gondolta némilegnehézkesen) vadul változó fényhullámokkal festette tele a falat.Szédült, gyomrában keser löttyként kavargott a mézédes bor.Huzat?Hogyan...?Kiáltani sem tudott.A szoba középén, hófehéren, éjfekete hajjal, tépett szél sebekb l vérezvemit csinálhattak vele? Ó, nagyon jól tudod te aztszemében az összes istenek irtóztató haragjával ott állt a lány.Thwil-An Shrigar bíbor örvénnyé változott zuhantában. Keze ügyéb l messzire gurult a mécses,kifejezéstelen arccal bámultak rá az asztalra állított szobrocskák.A varázsló már nem látta a lányt, nem érezte többé a nyirkos leveg t. Nem tudta, hogy lent megszakadt azajos mulatság, hogy halotti csendben úszik az egész torony.Odabent, ahol oly sok aljas terv fogant meg, a guttarok hangján nyöszörgött, Morgena hangján zúgott aszél.Szakadatlanul.

NOVÁK CSANÁDALKONY

(a Pyarron el tti IL évezredb l)

, oszlopokban kígyózó füst. Nyúlós, b zös pára: a t zhalál borzalmairól árulkodik. Az ég alján véresszemként mered vörös korong a nap. Hajnal van. Egy új nap reménységek nélküli kezdete. Az egykordombokat uraló város-óriás halódik: körötte dögbogarak futkosnak, hogy utat találjanak a szívhez és másnemes szerveihez. A bogarak mindahányan csillogó, zöld páncélt viselnek, kezükben bármely fullánknál veszedelmesebbenvillog a kard, néhol hollócímeres zászlók - a feltámadó szélben tépetten, ám diadalmasan lobognak. A végóráit él várossal szemközti dombon, smaragdszín derengést l övezve, hatalmas sátorpalotaemelkedik. A sátor bejáratát rz fegyveresek néma tisztelgéssel nyitnak utat az újonnan érkez nek. A férfivértje elárulhatja a figyelmes szemlél nek, hogy más csapattesthez tartozik: színe mélyebb zöld ésfénytelen - így csillogása nem árulkodik -, kidolgozása aprólékosabb, hogy a szabad mozgást ne gátolja. Asátorban féltucat köpenyes alak (arcukon fáradtság, keser ség és eltökéltség) hajol egy asztal fölé. Azasztalon kiteregetett papíros, írószerszám meg egy kristályokat magába foglaló szerkezet. Az ég városfüstjének csíp s b ze ide is beszivárog, homályát a tartóoszlopokon nyugvó lámpások fénye sem gy rheti leteljesen. A köpenyesek vezet je örömtelen mosollyal mutat helyet, aztán - a kötelez udvariasság elmarad - afeladatra tér. A várost gyakorlatilag már bevették, néhány kulcsfontosságú épület azonban még az ellenségkezén van.Halk utasítások, az egész olyan távoli, tompa és zavarosa harcos végül fejbólintással jelzi: nincs többkérdése. Odakint ketten várják, fegyverzetük akár a bennük lakozó ólmos levertség, mása vezet jükének. Egyikük-fiatal n - átkarolja: néhány röpke, örömteli pillanat, azután a dolgukra sietnek. A harcos hosszan bámulutánuk,ó, hogy szereti ket majd a várost kezdi szemlélni. A távolból idesejlik nyolc karcsú torony,szépsége most is leny gözi. Kölyökkorában gyakran bámulta ablakából, szimbólumnak tartotta, ahogyankecsesen az égre törnek - a tisztaság, a hatalom, az er jelképeinek.

Zuhanás. Puhán ér földet. Kezében t rök. Fülsért csörömpölés, ahogy odafent betörnek a rózsaablakok.Szemközt egy árnyék mozdul, de miel tt közelebb érhetne, lehanyatlik. Az egyik t r oda. Ordítás, azutánkavarodás. A többiek vékony kötélen - akárha különösen mérgez pókok lennének - ereszkednek alá, sközben halált osztanak.Lábdobogás hallatszik, idegenül ejtett parancsszavak. A terem megtelik. Az ajtó végtelenül távolinak tetsznégyszögében - lehet harminc lépésre is - kénsárga palást lebben. Cseng kiáltás: ketten lezuhannak akötélr l. A sárga palástra nyílpuskavessz k záporoznak, mindhiába. Fegyvercsörgés, jajkiáltások - de minda másé.Az övéi megtanultak csendben verekedni és csendben meghalni. Lassan csitul csak a harc, túl lassan. Ameglepetés ereje odavész, mire a behatolók végeznek, felkészülhet az ellenfél. A folyosón ismét várják ket. Miközben keresztülvágják magukat, hallják a kántálást, azután t z sepervégig rajtuk, de nem állnak meg. Nyolc halott, kapja a jelentést hátulról. Felemelt kézzel jelzi: szétszóródni.Hárman a nyomába szeg dnek, rohannak el re. Egy oldaljáratból öten vetik rájuk magukat. Az els csapáshátulról éri, valahogy utat talál a vért rései közt, érzi, hogy kifröccsen a vére, ég fájdalom, biztosanmérgezett a fegyver...Az álom zavaros képei még akkor is el tte lebegtek, mikor kábán kitárta az ablaktáblákat. Odakint vakítóan sütött a nap, a cselédszállásról idáig halló hangok arról árulkodtak, hogy megint továbbaludt a szokásosnál. Mellette az ágy szép rendben hagyva, a felesége már órákkal korábban felkelhetett.Iwien minden bizonnyal kiosztotta mostanra a napi tennivalókat - lehet, hogy meg is reggelizett.Elmosolyodott, ahogyan felidézte az asszony játékosan morc arcát, s komolykodó hangját amivel ilyenkormindig megfeddi:- Tudod drágám, úgy illene, hogy te mondd meg, mit vihetnek a piacra, és mit hozzanak onnan. Elvégre tevagy az úr a háznál... legalábbis ezt a látszatott kellene fenntartanunk a szolgák el tt. A szolgák el tt persze semmiféle látszatott nem kellett fenntartani, ezt tudták jól: a kastély minden lakójatisztában volt vele, hogy Nauryl-Re Naeden gróf inkább a könyveinek él, mint a gazdaságnak, s nemérdemes az uradalom ügyes-bajos dolgaival zaklatni, mert legjobb akarata ellenére sem adhat eligazítást. Kedves selyemköntöse gondosan el készítve feküdt a karszéken, s ahogy magára öltötte, egy szál rózsahullott a földre: Iwien reggeli ajándéka.

Nauryl szerencsés embernek tarthatta magát: kell képpen gazdag volt ahhoz, hogy minden luxusbanrésze lehessen, de nem túlságosan, így nem vált az irigység céltáblájává. Elég messze lakott a várostól,semhogy az ottani intrikák behálózhatták volna, de mert kellemes társalgó volt, mindenütt szívesen látták, s

veltsége, no meg álnéven írott regényei és költeményei meghozták számára azt az elismerést, amire egymagafajta nemesúrnak szüksége lehetett. Harmincas évei közepén járt, figyelemre méltó fizikumát gyakranmegcsodálták, s olykor élcel dtek is rajta, miképpen tehetett szert izmaira az íróasztal mellett. Ha nincsfelesége, talán sokan féltékenyek rá, de a kapcsolatuk harmonikus volta szintén szóbeszéd tárgyát képezte,s legfeljebb Iwien rángatta meg olykor kezét, ha észrevette - mert Nauryl persze elsiklott felette -, hogy egytársaságbéli hölgy hosszabban rajta felejtette a szemét. Cselédei, szolgái és h béresei szerették, mert igazságos volt és engedékeny. Nem kedvelte az er szakot,ha lehetett, inkább elkerülte alkalmazását. Ugyanakkor tisztelték is, feleségét pedig - aki keményebb kezvolt - egyenesen bálványozták. Hozzászoktak uruk hóbortjaihoz, kissé heves természetéhez, s kedvelték,hogy nyíltan kimutatja érzelmeit. A környék már évtizedek óta békés volt és nyugodt, a háborúk híre távolról, s igen sz rten jutott el idáig:arra volt csak elég, hogy megborzongassa az embert, s hogy újból és újból eszébe idézze szerencséjét,amiért itt élhet. Nauryl épp ezért nem értette álmait. Még a fürd ben is ezen töprengett, miközben borotválkozott. Az elskét alkalommal nem tulajdonított neki különösebb jelent séget - Morgena olykor különös éji látomásokkallepi meg a halandókat -, ám ez a legutóbbi sokkal hosszabb és különösebb volt, mint az el ek.Különösebb és zavarosabb. Nauryl kell képpen tisztelte az égieket, de nem vette túl komolyan a vallásosságot. A szertartásokonpersze mindig részt vett, Igerehez pedig gyakran külön is imádkozott, ám önmagát felvilágosult embernektartotta, s vallotta, hogy az istenek akaratának fürkészésére az anyrok hivatottak. Épp ezért zavarta a lehet ség, hogy az Árnyékúrn akarhat t le valamit ezekkel az álmokkal.Odalent b séges reggeli várta.- Az úrn vadászni indult, gróf úr - válaszolta ki sem mondott kérdésére Sinit, a komorna. A kövérkés,pirospozsgás asszony boszorkányos ügyességgel szedte le az asztalt. - Azt kérdezi, be méltóztatsz-e menniSenyrbe, vagy mégis itthon maradsz.Tudod grófúr, az ebéd miatt kérdezteti, mert nem mindegy ám, hogyan terítünk. Azt is üzeni, hogy ha nemméltóztatsz velünk enni, akkor lehet, hogy odakint eszik, és akkor csak este jön meg.- Üzend csak meg, hogy maradjon nyugodtan - felelte Nauryl. - Napközép utánra ugyan hazajövök, deAmrad báró minden bizonnyal meginvitál az asztalához. Sinit bólintott, azután, miel tt kivitte volna az utolsó terítéket, megállt az ajtóban, és csíp re vágta a kezét. -Aztán vigyázz magadra, grófúr! Az úrn mondta, hogy nagyon hánykolódtál az éjszaka. Én már régenmegmondtam, hogy a báró különös egy úr. Se nem anyr, se nem Hatalmas, mégis mindenki mondja, hogyvarázslással foglalkozik, meg mindenféle titkos tudományokkal... Lehet ám, hogy az istenek nem nézik jószemmel az ilyesmit.- Ugyan már! Amrad báró a csillagok tudományával foglalkozik, meg az emberi lélekkel. Semmiboszorkányság nincs abban.- De bizony, éppen hogy van! A csillagvilág is, a lélek is az istenekre tartozik, akik mindezeket teremtették.Az istenek meg az anyrokat választották arra, hogy az akaratukat fürkésszék. Nem lennék meglepve, ha agróf úr rossz álmait a báró mesterkedése okozná.- Elég legyen ebb l, Sinit! Olyan ostobaságokat beszélsz, hogy rossz hallgatni.Tör dj a konyhával, meg az úrn parancsaival, mert ha még egyszer meghallom, hogy ilyesmit fecsegsz abáróról, többet nem jössz be a kastélyba, kint maradsz a cselédszárnyon!- Jól van grófúr, jól van - szabadkozott Sinit. - Nem akartam én megharagítani, a világért sem. Megyek mára dolgomra, itt se vagyok, de azért...- Semmi de azért! - vágott közbe Nauryl. Magában persze jót mulatott, a komorra aggodalmán, ámbártudták mindketten: úgysem váltaná be a fenyegetéseit.Az udvaron felnyergelt ló várt rá. Nemes vérvonalú, nyugodt állat, Nauryl nagyon kedvelte. Nyeregbe szállt,ám még percekig nem indult: magába szívta a nyugalmat, amit kis birodalma sugárzott. Mindenfelé dolgukután siet szolgák, hátulról a cselédszállás fel l egy dal hangjait sodorta füléig a szél. Komótosan el kotortapipáját - egyetlen szenvedélye volt a F élvezete, amiért Iwien rendszeresen ugratta.- Olyan öreguras, tudod... Mintha nem is harmincnégy éves lennél, hanem ép penséggel száz. A F illatátazért szerette, s Nauryl sejtette, hogy csak ez menti meg attól, hogy végképp le kelljen róla mondania. Csakmagának valotta be, hogy felesége kedvéért hajlandó lenne err l is leszokni, ám a látszatra ügyelt: apipázás erélyességének maradékát volt hivatva megóvni. A kaputól már látni lehetett a családi kriptát, s mellette a kis házat, melyben az r lakott. A kripta és az ris, (miképp majd mindenütt), saját titkokkal bírt. Nauryl dédapja anyr volt, s a családi legendárium szerint asírhely egyik termének ajtaját lepecsételtette, mondván, csak az a családtag nyithatja fel, akib l anyr válik.

Nauryl még kölyökkorában megnézte magának az ajtót: hatalmas, kétszárnyú acélból kovácsolt behemótvolt, tele mindenféle jelekkel. De akárcsak apját, vagy nagyapját, t sem érdekelte, mi rejt zhet mögötte -ami az anyrokra tartozik, azt jobb rájuk hagyni. Iwien persze nem egyszer megkísérelte rávenni, hogynyissák fel, s legalább azt nézzék meg, mi van mögötte, de Nauryl megmakacsolta magát: az sök akarataszent.

r is vigyázta az ajtót, mióta az eszét tudta. Marthano akkor került ide, mikor az apja meghalt, és visszajött Enrawellb l. Az öreg vele volt a f városban több mint tizenöt éven át, ott viselte gondját, s mikormegtértek, kérte, hogy a kriptát rizhesse. Nauryl azóta, valahányszor kilovagolt, sosem mulasztotta elfelkeresni Marthanót.Az öreg már kint strázsált, s várakozásteljes mosollyal sietett ura felé.- Jó reggelt, gróf úr! - kiáltotta már messzir l rekedtes hangján. Vénséges vén volt, ám testén nem fogott azid , miképp a tartásán sem. Futva jött Nauryl felé, de mikor megállt, még csak nem is lihegett. - Hozzámjöttél, uram? Vagy a kriptához?- kérdezte felfelé pislogva, képén ravaszkás kifejezéssel.- Nem, Marthano. A városba megyek. Csak a szokásos Raq-játszma a báróval. - Értem, grófúr... - Az öreg csalódottan rázta a fejét. Tétován állt, azután hirtelen eszébe jutott valami. - Azthallottam, a környéken idegeneket láttak. Azt is suttogják, talán zsiványok, meg hogy messzir l jöttek, aholmég háború van. - Közelebb lépett és egészen lehalkította a hangját. - Az sem kizárt, hogy a mocskos láza-dók közül valók, s talán készülnek valamire, itt akarnak bajt keverni. Ezekt l a gazemberekt l már sosemlesz nyugtunk, csak ha az írmagjuk is kiveszett. Tudod, uram, már a birodalom sem a régi. Vigyázz magadranagyon! - Hát persze - mosolygott szórakozottan Nauryl. - Vigyázok. Nem lesz semmi baj. Az úrn nek szóltál? - Igen, grófúr. De azt mondta, hogy vele vannak a vadászok, meg hogy tud magára vigyázni egyedül is.Meggondolatlan az úrn : nem hiszi, hogy tényleg baja eshet. - Ne féltsd az úrn t, Marthano. A vadászoknál is, nála is van fegyver. Abban pedig, hogy tud vigyáznimagára, nem kételkedem. - Ahogy elnézem, gróf úr - húzta résnyire szemét az öreg -, nálad egy szál t r sem akad. Miért jársz üreskézzel? Várj csak, mindjárt hozom a kardomat, legalább azt vidd magaddal! - Mit kezdenék a kardoddal? - kacagott a fiatalabb férfi. - Van már tíz éve is, hogy utoljára ilyesmit fogtam akezembe, nem hiszem, hogy sokra mennék vele.Bízzunk az istenekben és abban, hogy ezúttal is szerencsém lesz. - Nem szabad az ilyesmit az istenekre bízni, gróf úr - figyelmeztette Marthano sötéten. - Egyszer mármegtettük, és lám, mi lett bel le? Csak a kedvemért: nem vinnéd magaddal a kardomat? Könny , jópengéj munka... - Hagyjuk ezt Marthano! Nem viszek fegyvert, és kész. A zsiványok, ha egyáltalán itt vannak, nemmagányos férfit fognak megtámadni, és nem is fényes nappal, a f úton. Az öreg szomorúan hátralépett, nem válaszolt, csak a fejét csóválta. Nauryl megsajnálta. Kedve lett volnamegveregetni a vállát, és hosszasan magyarázni az igazát... ám ehelyett csak elmosolyodott, s bátorítóanintett, miel tt elt nt volna a kanyarban.

2

Amrad háza Senyr központjában, egy árnyas park közepén bújt meg. A gyönyör ódon épületet sokanirigyelték a bárótól, s gyakran kapott rá ajánlatokat, ám rendre elutasította valamennyit. Magának valóember volt, sosem n sült meg, az si családi fészket viszont rajongásig szerette. Különcnek tartották, mert

kedvel ként asztrológiával, alkímiával meg álomfejtéssel foglalkozott. Tán csak Nauryl gyanította, nemakármilyen fokon teszi, s hogy még az enraweli egyetemek némelyikén is megállná a helyét. Barátságuk régi volt, a másik m veltsége szellemi felüdülést jelentett mindkett jüknek. Legtöbbször egésznapot kitölt Raq-partit vívtak, miközben beszélgettek, Nauryl elmesélte legújabb könyvének történetét, vagyelszavalta frissen elkészült költeményét, Amrad pedig lelkesen magyarázta, hogy mi mindenre bukkant acsillagokat tanulmányozva.A partit, lassan tíz éve már, mindig Nauryl nyerte.A báró, mint rendesen, most is a lépcs tetején várt rá.- Elkéstél, barátom. Felállítottam az összes bábut, s közben azt fontolgattam, hogy rám unhattál, és talánmeg sem jelensz.- Megbocsáss - menteget zött Nauryl. - Éjszaka sokáig fenn voltam. Verset írok, a félkész rímek úgygyötörnek, mint veteránt a csúz... De jöttem, mert jönnöm kellett, íme az új esély, hogy az asztalnál avéremet vedd!- Gyere csak, gyere! - kacagott Amrad. - Elmeséled, hol akadtál el, s miközben megint megversz,megpróbálunk kiutat keresni a rímeid labirintusából... ha ugyan van onnét kiút.

A tornyokat együtt másszák meg, egyetlen hang nélkül. Odafenn megpihennek. A harcos kézjelekkelutasítja csapatának tagjait, hol kezdjék a behatolást. Amerre ellát, a város romokban hever: leomlott házak,megperzselt, ágaikat vádlóan az ég felé mereszt fák, feltört utak, meggyalázott kertek és temetetlen holtakmindenütt. Kinyit egy ablakot, s miel tt ugrana, még meggy dik, hogy a többiek végrehajtották az utasításait.Zuhan. Puhán ér földet. Kezében t rök. Hangos, fülsért csörömpölés, ahogyan odafent betörnek arózsaablakok. Szemközt egy árnyék mozdul, de miel tt közelebb érhetne, lehanyatlik. Az egyik t r oda.Ordítás...- Nem figyelsz. - Amrad hangja mintha kútból szólt volna. - Csak nem aludtál nyitott szemmel? Épp most,mikor a gy zelem küszöbén állok...? Nauryl kábán pislogott a táblára, majd öreg barátjára emelte tekintetét. Valóban: két, legfeljebb háromlépés és veszített. Elaludt volna...? Igen. És ezek az álmok...- Bocsáss meg, Amrad, nem érzem jól magam - szabadkozott. - Egy ideje különös álmok gyötörnek. Dehogy fényes nappal, egy ilyen kiváló parti közben elaludjak...Nem értem. Talán valami alattomos kór fészkel bennem. Ne haragudj, de azt hiszem, jobb, ha hazamegyeklepihenni.- Aggódom érted, Nauryl. Jó tíz éve ismerlek, de még sosem voltál beteg. S hogy szinte legyek - csóváltameg fejét Amrad -, még sosem hallottam olyan betegségr l, aminek ilyenek a tünetei. Azt mondod álmok?Hát... mint tudod, konyítok egy keveset az effélékhez. Ha elmondod, talán segíthetek rajtad. Noha eleinte nem akaródzott - valami megpróbálta visszatartani attól, hogy elmondja éjszakai látomásait -,Nauryl er t vett magán, és belekezdett. Elmondta, hogy rendszeresen egy sosem látott helyen jár álmában,valahol, ahol háború dúl. Egy ismeretlen férfi tetteit látja kívülr l, ám érzéseit érzi, fájdalma neki is fáj, kínjait is kínozzák. Az álmok egy épület elfoglalását vetítik le, újra és újra. Átéletik vele az ismeretlen férfi

sebesüléseinek fájdalmát, az veszteség érzetét, ahogyan elhullanak társai, azután szerelme és legjobbbarátja is... Amrad báró lassan bólogatva hallgatta az elbeszélést, id ként elrévedt, mintha a messzi tengerig próbálnaellátni.- Hol történik mindez? - kérdezte végül. - Fogalmad sincs, hol játszódnak ezek az események?- Nem tudom! - tört ki Nauryl kétségbeesetten. - Id nként úgy érzem, mindig ott éltem, ismerem a városminden szegletét, de gyanítom, ez csak az álom sajátsága. - Megrázta a fejét. - Biztos vagyok benne, hogyébren sosem jártam ott. A nevét sem tudom.- így nem jutunk közelebb a megoldáshoz. - Amrad gondterhelten ráncolta homlokát. - Közelítsünkmáshonnan. Ki az, akit látsz? Ki az álmaid f szerepl je? Ismered valahonnan, netán olvastál róla?- Csak magamat ismételhetem, báróm: nem tudom, ki az. Az arcát még sosem láttam. Tudod, hogy van ezaz álmokkal... Bárhogy szeretném, az arca mindig homályban marad. A többiekkel pedig ugyanúgy vagyok,mint a várossal. Ismeretlenül ismer sök. Amrad hátrad lt a karosszékben, a Raq-figurákat lesöpörte az asztalról, aztán gondolt egyet és felállt.- Várj egy kicsit - vetette oda töprengve, majd kisietett a szobából. A báró visszatértét várva Nauryl pipára gyújtott. Agyában egymást kergették a gondolatok, de minduntalanegyetlen versszak bukkant el Vártak rád a túlsó parton, tudtad biztosan, Nem volt benned semmi félelem,Hinni tudtam neked, ahogy senki másnak még, Most bennem élsz és itt maradsz velem amit még elnap írt: a vershez tompa kín és melankólia társult, no meg egy zöld vértet visel , fájdalmasan szép,fehérhajú n képe. Üresség, hiányérzet, fájdalom, foglalta össze érzéseit. Ez épp olyan értelmetlen, mint az álom maga! Iwien mosolyát próbálta felidézni, de nem sikerült: helyette újra meg újra egy másik arc úszott elé. Azt azarcot csak ritkán derítette fel mosoly, szépsége a szigorúságában rejlett. Kavargó gondolatai áramát a báró érkezése akasztotta meg. Amrad hatalmas fóliánsokat hozott magával,néhány ív papirost, írószerszámot.- Ámbátor nem szokásom a csillagokat kérdezni mások sorsáról -jegyezte meg -, ezúttal kivételt teszek.Akarod-e Nauryl-Re Naeden? Figyelmeztetlek el re, sok olyasmit megtudok majd, amit az isteneken kívülsenki más nem tud, és lehet, hogy még ez a tudás sem segít álmaid eredetének felkutatásában. Aztmegígérhetem, hogy a vizsgálat nem fog fájni, de az eredményt illet en nem kecsegtethetlek semmivel.Nauryl széttárta karját, s bólintott.- Nem hiszem, hogy rosszabbra fordulhat az állapotom. Kezdd el, báróm! De meg kell ígérned, bármifélesötét titkomra bukkansz, legel bb nekem árulod el. Tudod, a társaság miatt...Amrad kutatóan pillantott a fiatalabb férfira, vajon viccel, vagy komolyan beszél-e, azután néhány ábrátvetett a papírosra.- Fel kell írnom a teljes nevedet. - Hangja hivatalosnak, idegennek tetszett. - A születésed pontos dátumát,helyét és mindezeket a szüléidr l is.

- Nauryl-Re kar Athard Gien, Naeden grófja vagyok, születtem a Birodalom alapítása számítotttizennyolcadik dodekád huszonharmadik évében, a Gyémánt havának tizenegyedik napján, a kék holdtölteel tt három órával.Különös volt magáról és családjáról beszélnie, akárha egy regénye f sének históriáját sorolta volna el .Apja születésének pontos id pontján, anyja valódi, középs nevén hosszan kellett töprengenie, s miremindez papírra került, megint rátört az ólmos fáradtság.Újból elmondta álmát, próbálta minden részletét h en felidézni, csapata tagjait, a fehérhajú n t, a barátot ésa harcost, a várost és a seregeket, no meg az épületet.Amrad szorgalmasan rótta a sorokat, s csak egyszer kapta fel fejét, hogy azután hosszú pillanatokigmegrökönyödve nézze Naurylt.- Azt mondod, nyolc torony? - Hitetlenkedve rázta fejét. - Mind csúcsos tetej , finoman megmunkált k lvaló, középütt hatalmas kupolával?- Igen. - Nauryl megpróbálta legy rni fáradtságát. - Ismer s netán?- Lehet - válaszolta elgondolkodva Amrad. - Jártál valaha Keilorban?- Soha. A legtávolabbi város, ahová eljutottam, Enrawell volt. Talán van ilyen épület Keilorban?- Csak volt - dünnyögte Amrad. - Lerombolták a város visszafoglalásakor, jó hetven évvel ezel tt. Sosemépítették újra. Én is egész kis gyerek voltam akkor, te pedig még meg sem születtél...

3

Megpróbálja legy rni a mérget. Sikerül, ám míg erre koncentrál, újabb sebet kap. Körülötte villámló köröketírnak le a kardok. A támadók elzuhannak, a behatolók rohannak tovább. Megint egy elágazás, ismétkézitusa. Ezúttal gyorsabban megy. Öt halott, érkezik hozzá az üzenet. Az egyik torony megvan. Szemb legyre er sebben áramlik a mágia érzete, finom hullámai elárulják, nincs már sok id .Terembe érnek, két tucat fegyveres várja ket. Vezet jük ismer snek rémlikTe itt?! Miért kell ez, miért?!de gondolkodásnak nincs helye. Mindannyian a leveg be vetik magukat, hogy azután az ellenséggy jében érjenek földet. Legfeljebb hárman férnek bármelyikükhöz, s ez kevés. A csontok reccsenése, ahörgés borzasztó,Kapcsold ki a tudatodat! Pusztítani jöttél, más dolgod nincs! az ismer s tágra nyílt szemében iszonyattal vegyes gy lölet. A panteon tiszta, sugározza a többieknek.Áldozat nincs. A fehérhajú n mellésodródik, végigsimítja az arcát. Dián. Egyikük sem mosolyog, de értikegymást.Ó, hogy szereti t! Folyosó folyosó után. Egyre közelebb érnek, s közben gyorsan fogy az id . A mágia már tapinthatóanhullámokban árad, tompítja érzékeiket. Bömbölés hallik: szemb l valami rohan feléjük. Három embermagas, és legalább két feje van. Nyolc kezében csatabárdokat szorongat, üvölt. Körbeveszik, marják, mintkopó a sebesült vadat. A szörnynek nincs esélye, csak az id a kérdés. Öt kezet levágtak, de a maradékhárom nem lankad. Aztán repül az els fej is, néhány kétségbeesett csapás, a szörny eld l, de közbenüresség, hiányérzet, izzó kín.

Dián is fekszik. Halott, és holtábanVártak rád a túlsó parton, tudtad biztosan,

Nem volt benned semmi félelem,Hinni tudtam neked, ahogy senki másnak még,

Most bennem élsz és itt maradsz velem!

Mosolyog tovább.Nauryl verejtékezve riadt az éjszaka közepén. Ökölbe szorított keze kifehéredett, zihálása csak nehezencsillapult. Iwien riadtan nézte.- Mi a baj, drágám? Megint rosszul aludtál?- Igen. - Nauryl kikászálódott az ágyból, és a karosszékéhez ment. Tétován kotorászott köpenye zsebeiben,azután, hogy nem találta, amit keresett, kisietett a hálóból. Iwien a dolgozószobában talált rá: az asztalánál ült és pipázott. Kedves könyvei, amire mindig kínosanvigyázott, most szerteszét dobálva, tintatartóját valamikor felboríthatta, a vörös tinta alvadt vérként borítottaaz asztalt. Nauryl egyetlen teleírt papírlapot szorongatott, s némán olvasta újra és újra.- Rosszul vagy? - Az asszony odatelepedett ura mellé, gyengéden átkarolta, és megpróbált a laprapillantani.- Hagyj magamra most - nézett hidegen Nauryl a feleségére. A papírt félrefordította, hogy Iwien ne láthassa.- A magány olykor többet használ a gondoskodásnál.

Az asszony felállt. Meglepettnek látszott, mégsem szólt. Az éjszaka maradékát az ágyában töltötte, aludniazonban nem tudott: várta, hogy Nauryl visszatérjen, hogy megölelje, hogy elmondja neki, mi bántja, s hogyegymás karjai közt megnyugodjanak. Legközelebb a reggelinél találkoztak. A férfi szeme alatt a virrasztás karikái sötétlettek, tekintete azonbannyugodtnak t nt, mintha valamiféle döntéstre jutott volna.Ugyanazt az egyszer szabású, sötétzöld ruhát viselte, amit azon a hét év el tti napon, mikormegismerkedett Iwiennel. Akkor kedvesen ódivatúnak hatott, most h vösséget sugárzott. A reggelitszótlanul költötték el, azután Nauryl udvarias bólintással elvonult.Sinit, aki eddig sértett arccal járt az ebédl és konyha között, Iwien elé állt.- Úrn ! Mi történt a gróf úrral? Ilyennek még sosem láttam. Képzeld, pipára gyújtott, én meg szóltam, hogyaz úrn nem szereti, ha összefüstöli az ebédl t. Erre leteremtett, de nem úgy ám, ahogy szokott, még csakföl se emelte a hangját, de ez rosszabb volt, mintha kiabált volna. Nem gondolod, hogy...- Az éjjel megint rosszat álmodott, ennyi az egész. Különösen viselkedik mostanság, de reméljük, túlteszimagát rajta, s megint olyan lesz, mint régen. Ha jót akarsz, megtartod a mondókádat magadnak, és egydarabig nem feleselsz vele. Az aggasztó jelek pedig egyre szaporodtak. A cselédek és szolgák döbbenten tapasztalták, hogy a gróf

vös lett és szótlan. Nem állt meg velük beszélgetni, mint eddig, ellentmondást nem t n rendreutasítottmindenkit, ha valamilyen hiányosságra bukkant. Napközép után megint álmodott. Bár a képek továbbra is zavarták, csendes beletör déssel vettetudomásul, hogy egyre kevésbé idegenkedik attól a másik világtól. A harcos - magában csak kapitánynaknevezte - cselekedetei lassan értelmet nyertek, s mind többször jutott eszébe Dián, az elesett kedves is.Rettegve gondolt arra, hogyan bírta volna a kapitány helyében: együtt érzett vele, s bár magának semvallotta be, imponált neki a harcos. Hogy viselkedése mind inkább a kapitányét idézi, fel sem t nt neki.A változásnak egyedül Marthano örült.

4

- Weila olykor különös tréfákat z velünk - kezdte Amrad. - Semmi biztosat nem tudok, ám bizonyostényekre már fény derült... igaz, ezek csak bonyolítják a helyzetet.Találtam ezzel szemben egy módot, amivel talán fellebbenthetjük a fátylat az igazságról.- Hallgatlak, öreg barátom. A dolog módfelett érdekel, mert az elmúlt napokban mind s bben törtek rám azálomképek. - Nauryl hátrad lt, elhúzta a száját. - Szeretnék a végére járni, bár gyanítom, életemmel együttbizonyos értelemben én magam is visszafordíthatatlanul megváltoztam. Ha ez volt az égiek célja, nemkellett csalatkozniuk.- Nos, akkor halld a történetet... -Az id sebb férfi kiteregette jegyzeteit, kortyolt egyet az el tte álló kupából. -A lázadókkal vívott hosszú háború utolsó jelent s csatáját a tizenhetedik dodekád kilencszáznyolvanhetedikesztendejében, Keilor tartományi f város birtoklásáért vívták. Az ostrom közel három hónapig tartott. Avárost azok védték körömszakadtáig, akik kitartottak Orwella és az áruló toroni Hatalmasok mellett...gyanítom, sokkal inkább a megtorlástól való félelmükben, semmint meggy désb l. Még korábban akezükbe került a Kristálykönyvtár egy része, s hogy nem sikerült toroni uraik kezére juttatniuk, csak akilencedik légiónak volt köszönhet .Szoros gy t vontak a szerencsétlen város köré: egy bogár sem juthatott ki észrevétlenül. Az ostromlottakmágiához folyamodtak. Nem volt könny dolguk, a sereg anyrjai mindent megtettek, hogymegakadályozzák, ám csak késleltetni tudták szertartások befejeztet. Orwella boszorkánymesterei Keilorkultikus központjába vitték a kristályokat, s ott próbáltak Kaput nyitni bálványuk démoni világára. - Amradfelnézett, halványan elmosolyodott. - Mindehhez persze nem szükséges a csillagok titkait ismerni. Nemköztudott, de Keilorban születtem, az ostrom el tt alig két évvel költöztünk el onnét. A részleteket nem voltnehéz összerakni: fel kellet keresnem néhány régi ismer sömet, s a segítségükkel teljes képet kaptam atörténtekr l.- Ne csigázz tovább, Amrad! - Nauryl el kotorta pipáját, rágyújtott. A történet ismer snek t nt, nohabizonyos volt benne, hogy sosem hallotta ezel tt. - Sokat se gítettél, ám ha folytatod, örökre lekötelezel. A báró újra jegyzeteibe mélyedt, mintha onnan olvasná mondandóját, pedig a fiatalabb férfi biztosra vette,hogy semmiféle papirosra nincs szüksége hozzá.- Most jön a te álmaid kapitánya. A kilencedik légió különleges támadó éke negyven Pusztítóból állt,vezet jük bizonyos Maltha-Ri Tylen kapitány, két hadnagya pedig Dian-Iv Lur és Radal-Re Kiad. A csapatbehatolt a kultikus központba - Amrad kutatón a grófra pillantott -, egy nyolc tornyú épületbe, s jelent sveszteségek árán elfoglalta azt. A Kapu kinyitását azonban így sem tudták megakadályozni, ezértkénytelenek voltak az anyroktól kapott t zcsíra segítségével az egész épületet elpusztítani. Ez hát álmaidtörténelmi háttere.

Nauryl töprengve nézte a bárót. Hirtelen émelygés fogta el, homlokát kiverte a hideg verejték. El re félt aválasztól, amit ki sem mondott kérdésére kell kapnia. A csend rosszabb volt a legborzasztóbb kiáltásnál, abizonytalanság és az ismeretlent l való rettenet dárdaként döfött belé újra és újra.Amrad figyelt. Nem szólt semmit, várta, hogy barátja megnyugodjék.- Miért álmodom végig a csatát? - kérdezte rekedten Nauryl. - Mi közöm lehet mindehhez?- Több magyarázat lehetséges - mondta Amrad. - Lehet, hogy Maltha-Ri kapitány a rokonod, talán egészenközeli rokonod volt. Nem, ne tiltakozz... el fordulhat anélkül is, hogy tudnál róla. A másik lehet ség, hogynem egy vérb l származtok ugyan, de asztrológiai testvérek vagytok, azaz hajszálra megegyezkonstelláció alatt születtetek mindketten. Az ilyen kötés gyakorta szorosabb a vérségi kapcsolatnál. Akárígy, akár úgy, többet kell tudnunk, hogy biztosra mehessünk.- S ha rokon, akár vér szerint, akár a csillagok okán, most meg kell ízlelnem a gyötrelmeit? Nincsmenekvés?- Korántsem biztos, hogy err l van szó. Nem sikerült kiderítenem, mi történt az ostrom után Maltha-Rikapitánnyal. Talán meghalt, s halála el tt nem fejezett be valamit. Valamit, ami számára minden másnálnagyobb fontossággal bírt. Ha így áll a helyzet, nem irigyellek. - Amrad felsóhajtott, és ismét meghúztakupáját. – Ebben az esetben ugyanis lelkének egy szikráját hagyományozta rád, s arra ösztönöz, hogybeteljesítsd akaratát.- A kapitány harcos volt, Pusztító - szólt halkan Nauryl. - Hogyan hajthatnék végre bármit, amire nem voltképes? Az én fegyverem a szó, nem a kard.- így igaz, grófom - ismerte be Amrad. - Nem tudom, igazam van-e, s ha igen, vajon mit vár t led a kapitány.Nem tudom, de megtudhatjuk.Bejutnak a terembe. Középütt pentagramma izzik. A leveg füstöl k orrfacsaró szagától terhes. Négy kénsárga csuklya fordulfeléjük - négy szempár és nyolc kéz. Radal kezében halkan kattan a nyílpuska: ketten összerogynak.

ztenger támad körülöttük, a lángnyelvek hullámként csapnak össze a fejük felett. A pentagrammaközepén kék villódzás támad, egyre n . Minden torony megvan, kapja az üzenetet. Kilenc halott. Kifelé,parancsolja a kapitány, és meglendíti a kezében tartott t zcsírát. Közben még egy csuklyás meghal, Randáisebet kap, azután elhull az utolsó ellenség is. Megfordulnak, rohannak kifelé. Folyosó folyosó után. Kivágódik egy ajtó, elállják az útjukat. Nincs idmindet levágni, csak keresztülgázolnak rajtuk. Hátulról néhány csapás éri ket, páncélzatuk azonban állja apróbát. Egyes osztag kint van! Majd sorra bejelentkeznek a többiek is. Végre felt nik a betört kapuszabálytalan nyílása. Hátuk mögött k ropogás, sikolyok, bömbölés. Tovább! Néhány lázadó is kiverg dik, könny célpontok a szemközti házakon állást foglalt íjászoknak. Mindentbetölt robaj, percekre megsüketít mindenkit. Tornyok omlanak le egymás után, azután a kupola isbeszakad. Por lebeg, törmelék hullik. Megállnak, némán nézik a pusztulást, egymást is vizsgálják: kevesen vannak. Túl kevesen. Dián sincs itt.Odabent marad, most már örökre. Radal a kapitány elé támolyog, megragadja a kezét, mondana valamit, de már nem sikerül.Osszecsuklana, de megfogják és a földre fektetik. Radal elmosolyodik, tekintetében cinkos-keser fény gyúl:- Nem gy zni jöttünk, hanem pusztítani - mondja, és meghal is.- Dián és Radal halott, de Maltha-Ri él... - Nauryl felült a kereveten, arcán az imént át-élt kín tükröz dött, tekintete tompa volt és üres. - A rajtaütést legalábbis túlélte.- És mihez kezdett azután? Hová ment? - kérdezte a báró, még mindig kezébentartva azt a borostyánpálcát, amivel az el bb álomba küldte a fiatalabb férfit.- Nem tudom. Az álom ott ért véget, amikor kijutottak.- Akkor aludj megint!Némán lovagolnak visszafelé. A városban nincs több ellenállás. Tizenheten maradtak: tizenhét megfáradt,kiégett Pusztító, a kyr sereg legjobbjai. Élükön Maltha-Ri Tylen kapitány. Semmijük sincs, mindentelvesztettek már, ami fontos volt számukra.Felt nnek a sátrak. Mindenütt harcosok, messzir l, tisztelettel vegyes félelemmel bámulják a megtér ket,Miért? Miért kell ennek így lennie? De közelíteni nem mernek. Ugyan mi dolguk lehetne azokkal, akik akkor érzik jól magukat, ha köröttük ahalál tombol? Akik nem a gy zelemért harcolnak, hanem a pusztítás öröméért? A kapitány némán szemléli, ahogy emberei elvonulnak a sátrakba. Némelyikük talán aludni fog. Nézi adombon emelked smaragdszín sátorpalotát, s mert tudja, hogy a fájdalmat, a lelkében tátongó rt nemlenne képes ép ésszel elviselni, felfelé indul.Minden lépés nehezére esik, de nem áll meg, csak megy, támolyog tovább a zölden dereng építményfelé...- Ett l sem lettünk sokkal okosabbak - szögezte le keser en Amrad.

Nauryl arca elszürkült a fáradtságtól, az átélt érzelmek kavargó tenger gyanánt háborogtak benne.Görcsösen markolta kupáját, de a bor sem ízlett neki úgy, mint rég.- Egyel re ne folytassuk. Úgy érzem, nem bírnám ki megint.- Értelek, barátom. És sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Ha gondolod, holnap újra kezdjük, háthamesszebre jutunk. Ha nemet mondasz, azért sem kárhoztatlak - akkor viszont nincs más választásod, mintWeila vagy Morgena egyik anyr-ját felkeresni. -Az id sebb férfi t dve bólogatott. - k talán ismernek másmegoldást is.

5

Iwien aggódó arccal várta ura érkeztét a parkban. Nauryl megváltozott. Érteni akarta az okát. Leginkább persze azt szerette volna, ha mindez elmúlik, sminden úgy folytatódik, mint eddig. A férfi fáradtabbnak és elgyötörtebbnek t nt, mint valaha. Hazafelé az úton alig beszéltek, javarészt azasszony kérdezgetett, de a kurta válaszok ett l is elvették a kedvét.- Mindent elmondok, ha a végére jártam. - Ez volt a legtöbb, amit a férfi mondott, s Iwien inkább nemfaggatózott tovább. Közel jártak már a kastélyhoz, a nap lassan alkonyatba hajlott, mikor az idegenek eléjük álltak. Öt rosszulöltözött férfi, kezükben kard, egyiküknél nyílpuska. Arcukon a túler magabiztosságának széles mosolya:két nemes kíséret nélkül, s csak az asszonynál van fegyver...Engedelmetekkel, hölgyem és uram - kezdte a vezet jük -, egy kis pénzre vóna szükségünk. Messzir lgyöttünk, olyan vidékrül, ahun háború dúl. A ti jólétetek miatt harcolunk, megérdemlünk hát némi fizetséget.- Bizony, hogy így van! - vetette közbe egy másik. - Nem kérünk mink sokat...!- Aranyra lenne szükségünk, itt és most - folytatta a martalócok vezet je. - Nem bajt, de ha kell, er velvesszük el.Azzal eléjük nyújtotta mocskos tenyérét, miközben másik kezével meglóbálta egyverét.Nauryl kifejezéstelenül rájuk, majd feleségére pillantott. Iwienben forrt a méreg, legszívesebben a rablókrarontott volna, mégsem tette. Pénzt mindig hordtak magukkal elvesztése sem veszélyezte jólétüket, s azasszony helyesen mérte fel a helyzetet: kettejüknek sem lenne esélye, nemhogy egymagának. Nézte férjét,várta, hogy Nauryl el vegye a kis b rzacskót, és mondjon valami helyzethez ill t, amivel nem ingerli atámadókat. A férfi azonban csak ült a nyeregben, mintha tudomást sem venne a támadásról, ugyanúgymerengett, mint egész eddig.A martalócok nem tudták mire vélni a csendet, s hogy válaszra sem méltatják ket. El bb körbelestek, háthajön valahol a kíséret, majd elunták a várakozást.- Neked beszélek, hé! - szólt vezet jük a grófra. Miután most sem kaptak választ, a nyílpuskás rájuk emeltefegyverét, s idegesen felcsattant:- Ide a pénzt, vagy lövök!- Nem hiszem, hogy dolgunk lenne egymással - szólalt meg Nauryl nagy sokára. Kiengedte a gyepl t, hogytovábbmenjen, ám a rabló türelme elfogyott. Célzott l tt: az éppen ágaskodó lovat nyakán érte a vessz .Azonnal összerogyott.Az események ekkor úgy felgyorsultak, hogy kés bb Iwien sem tudott visszaemlékezni, mi is történtpontosan. Miel tt a ló kid lt volna alóla, Nauryl lepattant, követhetetlenül gyors mozdulattal elragadta egyik támadójafegyverét, majd ugyanazzal a mozdulattal lecsapta a nyílpuskát tartó kezet, átszúrta egy másiknak a szívét,megpördült és a markolattal leütött egy harmadikat.A vezér és egyetlen megmaradt társa döbbenten nézte a pusztítást, amit a látszólag ártalmatlan ésfegyvertelen idegen végzett soraikban, s miután a n kardja is el került, úgy döntött nem kísérti továbbszerencséjét.A banditák meglepetésénél csak Iwiené volt nagyobb.Az rök tisztelegnek, a sátorban anyrok várják.- Köszönjük, kapitány! Megint jó munkát végeztél - mondja egyikük. - Sajnálom, ami a hadnagyokkal történt.- Megtették a kötelességüket - válaszol a kapitány. -Ahogyan megtettem én is.Rezzenetlenül nézik egymást, majd az anyrok vezet je helyet mutat a fegyverforgatónak.- Ülj le, kapitány, és gyújts rá nyugodtan. Ahogy elnézem, nem csak azért jöttél, hogy beszámolj agy zelemr l. Köszönetképp fejet hajt, leül és töpreng, az anyrok nem sürgetik. Kívánsága hirtelen fogalmazódik meg,de elrágódik rajta, s csak azután mondja:- Kérni jöttem, urak, valóban. Harminc éve szolgálom a Birodalmat, s úgy vélem, a ma történtek után egyideig nem lesz szükség rám. - Felpillant, látja az anyrok arcán a döbbenetet, de folytatja. - Természetesennem feledem a kötelességemet, s ha úgy hozza a szükség, meghalok Kyriáért. Addig azonban nyugodt,

békés életet szeretnék. Mindegy hol, milyen körülmények között... - Az anyrok vezet jének szemébe néz -...de emlékek, fájdalom nélkül. Nem akarok emlékezni a háborúra, a halottakra, a rettenetre. F ként Dianranem. Ahogy kimondja, megkönnyebbül. Felállva vár a válaszra, idegenül érzi magát saját b rében: nem szoktameg, hogy kérnie kelljen. Eddig csak parancsokat kapott és adott. Az anyrok összenéznek, mentális üzenetek cikáznak köztük. Percek telnek el, míg a vezet , Morgenaanyrja megszólal:- Rendben van, Maltha-Ri kapitány. Megszolgáltál a nyugalomért, teljesítjük óhajodat. Új életed akkor fogvéget érni, mikor a mostani... amikor utoljára szállsz harcba a Birodalomért.- Tudom a kötelességemet - ismétli a kapitány.- Akkor válaszd ki azt az embert, aki majd visszavezet hozzánk!A Pusztító elgondolkodik, számbaveszi a lehet ségeket, végül dönt.- Tyrin-Sha Awad. Benne nem csalódhatunk. Ujabb üzenetváltások, egy örökkévalóságnak réml id után Morgena anyrja lassan bólint.- Most mehetsz. Pihenj, és álmodj békességet, Nauryl-Re Naeden gróf..!Külön ágyban aludtak. Iwien most el ször komolyan megsért dött, amiért nem adott számot tetteir l. Nem bánta, ezúttal nem. Azigazság pörölyként csapott le rá, de nem rendítette meg annyira, mint várta. Kiment az erkélyre, pipáragyújtott, s merengve bámult a sötétségbe.Hát eljött a vég, gondolta. Nem esett nehezére szembenézni vele. A grófság, egész eddigi élte távol került t le - az elszakadástinkább melankolikusnak érezte, semmint fájdalmasnak. Leginkább Iwient sajnálta, ám remélte, hogy azasszony er s lesz és elviseli ezt a csapást is. Gondolatai áramát halk nesz akasztotta meg. Rég elfeledett érzékei éledtek fel, ahogyan a külvilágrakoncentrált, s noha még messze jártak, megérezte a rossz szándékú idegenek jelenlétét. A martalócok. Bosszúért lihegve jönnek, pengéiken meg-megvillan a csillagfény... Kapkodva öltözött fel, a fogadóterem faláról leemelte régi kardját. A markolat ismer sen simult a kezébe.Mozgolódására el került néhány cseléd, de nem szóltak:„Az úr olyan különös mostanság."A kuna ajtajában megtorpant, arcára zord mosoly ült. Hát persze. Nincs egyedül.Tyrin-Sha, támadók a birtokon! A kapuban várlak! küldte üzenetét a kripta felé. A rablók még a kerítést mászhattak, mikor hangtalanul futva megérkezett Marthano, az r - még inkábbTyrin-Sha Awad, a Kilecedik sereg támadó ékének veterán Pusztítója.- Itt vagyok, kapitány. Már én is érzem ket. Legfeljebb kéttucatnyian lehetnek - súgta, földöntúli mosollyalbarázdált arcán. - Úgy örülök, uram! Már-már azt hittem, sosem ismer fel, és Marthanóként kell bevégeznemnyomorult életemet.- A többiek hol vannak? - kérdezte a Maltha-Ri. Magában mosolygott az öregen, s elképzelte, milyen lehetettnap mint nap látnia parancsnokát, kora leghírhedettebb Pusztítóját, amint az irtózik a fegyverekt l.- A kriptában, kapitány. De nincs már id nk felébreszteni ket.- Nem baj, Tyrin. Ketten is épp elegen leszünk. Az öreg fürkész n pillantott rá, vajon tréfál-e. Közben megjelent az els rabló árnya az udvaron, gyorsanfedezékbe húzódtak hát, ott vártak a megfelel alkalomra.Hamarosan újabb támadók érkeztek. Bár igyekeztek csendesen mozogni, a két Pusztító számára mindenlépésük robajnak, minden lélegzetvételük orkánnak tetszett. Akkor rontottak rájuk, mikor összever dtek, hogy betörjék a kaput. A martalócokat meglepte a támadás,mire felocsúdhattak volna, nem volt már hová futniuk. A két Pusztító nem ismert irgalmat: úgy tomboltak,ahogyan Keilor ostromakor, egy emberölt vel korábban tették. Levágott végtagok, kettészelt testek jeleztékútjukat, a leveg ben finom permetként kavargott a vér. A kastélyban fények gyúltak, szolgák, cselédek futottak el a lármára, hogy azután sikoltozásuk továbbnövelje a z rzavart. Csak a két harcos verekedett némán, míg ellenfeleik el nem fogytak. Az utolsóvalMaltha-Ri végzett. A bandavezér arcán a halált retteg k torz grimasza ült: a lecsapott fej egy darabigpattogott a hold fényében, majd megállapodott Iwien lába el tt. Az asszony iszonyodva hátrált, sikoltotthosszan, aztán hogy elfulladt a hangja, néma borzadállyal meredt hol a fejre, hol könyökig véres, zordanmosolygó férjére.- Ki vagy te? - kérdezte végül. - Honnan jöttél, démon? És hová vitted az uramat?- A valódi nevemre vagy kíváncsi, Iwien? - pillantott rá a férfi. - Maltha-Ri Tylen vagyok. Egy ideig a férjedvoltam, az az ember, aki Nauryl-Re Naeden grófja lehetett volna, ha húsz esztendeje meg nem halEnrawellben. Uraim méltónak és alkalmasnak találták arra, hogy megajándékozzanak emlékeivel, abékével, melyben sosem volt részem... így juttattak némi vigaszt családjának is. Most mennem kell, hív a

kötelesség. A Kilencedik sereg kapitánya vagyok megint, és... - mosolya Nau-ryl kissé tétova mosolya volt -...úgy hiszem, az is maradok már életem végéig.- Te szörnyeteg! Te szívtelen, hazug szörnyeteg...! - kiáltotta az asszony.A kapitány szomorúan tekintett rá, végül úgy döntött, mégsem válaszol. Az elválást legalább megkönnyítettem számodra, gondolta. Élj az ajándékkal belátásod szerint!Tyrinnel az oldalán a kripta felé indult.

6

Az ajtó olajozottan nyílt, mintha nem évtizedekkel korábban, hanem csak tegnap zárták volna be. Odabenttizenöt szarkofág pihent, tizenöt bajtárs teste várta az elkerülhetetlen feltámadást. Maltha-Ri beszívta a h vös, áporodott leveg t s körülnézett - bizonyos volt benne, hogy hamarosantalálkozik valakivel, akit l megtudhatja, hogyan és miért kell meghalnia.Nem tévedett. A kripta közepén lassan fénypillék kezdtek kavarogni. Forgásuk gyorsult, az éteri örvényb l kibontakozottaz anyrok vezet jének alakja.- Köszöntelek, Maltha-Ri kapitány! Elérkezett az id d, a Birodalomnak ismét szüksége van rád. Miközben a feladatot magyarázta, a szarkofágokban, akárha álomból ébrednének, megelevenedtek aharcosok, s jó Pusztítók módján tüstént fegyvereik, felszerelésük után néztek. Mire az eligazítás véget ért,harcra készen sorakoztak fel mindahányan. Maltha-Ri végignézett rajtuk. Eltemetett emlékei vadászsólymokként környékezték, rendre megültektudata számukra kialakított zugaiban. Egyikük verstöredéket hozott a cs rében, néhány sort, amit bizonyosNauryl, egy melankóliára hajló vidéki nemes írt nemrég:Vártak rád a túlsó parton, tudtad biztosan, Nem volt benned semmi félelem, Hinni tudtam neked, ahogysenki másnak még, Most bennem élsz és itt maradsz velem.A kyr Hatalmasok maradéka nem egyszerre távozott Ynevr l. Utolsó csoportjuk a Pyarron el tti 2943.esztend ben szállt hajóra, hogy visszatérjen sei földjére, Calowynre. Készül désüket gondosan titkolták,hisz ellenségeik mindent megtettek volna, hogy tudásuk összessége, a Kristálykönyvtár az óceán innenspartján maradjon. A Senyr mellett megépített dokk, ahol az öt hatalmas hajót ácsolták, természetesen nem kerülhette el aKitaszított szolgáinak figyelmét. A Fák Havában örkökb l, él halottakból és lázadókból álló sereg támadt a dokkra.Orwella két nagyhatalmú papn jének segítségével elfoglalták a világítótornyot, ahol a hajók hazatéréséhezszükséges utolsó öt vezérl kristályt rizték. A kristályok elszállításához nem maradt elég harcosuk, így azelpusztításuk mellett döntöttek.A történetírás szerint kudarcukat Maltha-Ri Tylen kapitánynak és annak a tizenhat Pusztítónak köszönhetik,akik Keilor elfoglalása után Yneven maradtak, s rangrejtve élték az egyszer halandók életét. A kilencediklégió támadó éke egy holdtalan éjszakán - a kristályok elpusztítására irányuló szertartás közepette -rajtaütést hajtott végre a világítoronyba zárkózott lázadók ellen. A felbecsülhetetlen érték eszközöketkimentették. A legendák szerint egyetlen túlél je sem volt e kései csatának, mert a Pusztítók, miután a kristályokatbiztonságba helyezték, ismét harcba szálltak, s temérdek hitehagyottat kardélre hányva egyt l egyigodavesztek. Ám, noha a feljegyzések tizenhét Pusztítóról beszélnek, a Senyr melleti sírkamrák feltárásakor mindösszetizenöt koporsót találtak. A néphit szerint Maltha-Ri Tylen kapitány és Tyrin-Sha Awad testét – szolgálatuk jutalmául - a Hatalmasokmagukkal vitték Calowynre...Nézi a dombon emelked smaragdszín sátorpalotát, és felfelé indul. Minden lépés nehezére esik, de nem álmeg, csak megy, megy a zölden dereng építmény felé...

CSIGÁS GÁBORÁTUTAZÓK

(a Pyarron el tti X. századból)

1

- Úgy? Hát valóban kalandozók lennétek? A fogadós homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek. A konyha fel l forró hullámokban különleges,

szeres sült illatát sodorja a koratavaszi huzat.- Azok bizony - veti oda foghegyr l az egyik kyr. Tekintete a nagyragadozók elégedett h vösségévelszemléli az elkushadt cs cseléket. Egy ezüstöt húz el erszényéb l, s a fogadós felé hajítja. Ujján tekergkígyós aranygy villan. - És nagyon éhesek.- Kerüljetek hát beljebb... - hajt fejet a fogadós, s tokái remegve gy dnek egymásra. Kerüljetek hátbeljebb, ha már erre evett benneteket a dögvész, ismétli el magában, az arcán azonban semmi sem látszik.- Jóféle pecsenyém sül, hamarost kész leszek vele. - Látja a tekintetükben az elégedetlenséget, hát sietvehozzáteszi: -Addig tán kis bort, ha parancsoltok. Ötputtonyos...- Saját szüret, mi? - röhög fel az egyik fekete páncélos a három közül. Társai vele hahotáznak, s egyiküklesöpör egy részeget egy asztal mell l, aki nyekkenve a földre zuhan. Senki nem siet a segítségére.Kalandozók ellen? Semmi pénzért.- Veszett népség - suttogja egy vénség az egyik szúette faoszlop mellett valahol, egy árnyas sarokban, desenki nem figyel rá. Amúgy is mindenki tudja. nagyot húz a grogjából, s megvonja a vállát. A fogadós befelé siet, a konyha felé, kétembernyi széles vállait esetlenül el reejti.Minél kisebbnek akar látszani.- Kalandozók jöttek - mondja odabent a feleségének, aki egy hatalmas kondér alatt élesztgeti a tüzet.- Kalandozók? - néz fel az asszony. Tekintetében rettenet csillan.- Azok, hogy az ördög vinné el ket! Nem lehet nyugtom t lük, senkinek sem lehet nyugta t lük! Viszik a bajtés a felfordulást, mint a fagyszentek a zsákostelet, én mondom!- Még többet kell f zni, ugye, ha itt maradnak? - kérdezi keserves mosollyal az asszony, s aggódón férjérenéz, ki itt bent ereszti ki haragját. Csak úgy sistereg.Csapkod, ahogy a tányérokat készíti el , s majdnem megvágja magát, miközben kenyeret szel.- Ritkák, mint a fehér holló - dohogja közben -, s én mégis annyit látok bel lük, mint senki más e földön. Aligkét hete, hogy azok a...- Igyál egy pofa sört - próbálja elterelni a felesége a figyelmét, de hiába.- Felforgattak mindent a nyavalyások, s az egyikük még a lányunkat is elcsábította! Mintha csak valami útféliszakadt szuka lenne!- De ezek nem olyanok - nyugtatgatja az asszony -, ezek tisztavér kyrek! Láttam ket az ablakból. Alisakülönben sem a mi lányunk, hanem a n véremé.- Na és akkor mi van? - A fogadós a zsírfoltos asztalra csap, megremegnek a finom kancsók, s felugranak atányérok. Ezzel el is tünteti haragját, mert készen van az els adag a pecsenyéb l - ki kell mennie hozzájuk,ahhoz pedig mázos mosoly jár, hogy jobban csengjenek az ezüstök.- El készítek még egy kis áfonyát - suttogja az asszony. - Ennyi nem lesz elég.- A kondérba néz. Fogytán a hús. - Igen, azt hiszem, több kell nekik. Azok hárman odakint csak ülnek és sustorognak. Fontos dolgokról ejtenek szót, olyasmikr l, amiket ahelyi parasztok soha ésszel fel nem foghatnak, s a fogadós is csak kapiskálja a dolgokat. Kyrül beszélnek,igaz, de érti, megtanulta a nyelvet valamikor régen, mikor még az apja is élt - az pedig jó pár esztendejevolt már. Mégsem hallgatózik. Nem akarja tudni, mit beszélnek, nem akarja a bajt... de sejti, hogy nemússza meg ép b rrel.- ímhol az étek, nagyuraim! - dörmögi komótosan, hogy a kalandozók észrevegyék közeledtét. - Mostöntöttem le páclével, a legjobb, amit adhatok ily... el kel vendégeknek! Nem lép közelebb, míg nem intenek neki, hogy mehet. A tálcák az asztalra kerülnek, s már menekülneis vissza a konyha g zölg barlangjába, de az egyik fekete páncélos megragadja a karját - ez ugyanaz, akia pénzt dobta, a kígyógy s - és maga felé fordítja. Er s a szorítása, mint a satué, hosszú fehér hajánaklebbenése dühödt havasi baglyot idéz.- Járt erre pár hozzánk hasonló, ugye, fogadós? - kérdezi, s mélyen a fogadós szemébe néz, aki azonnalelfordítja a fejét, tekintetét leejti szakadt sarujára. Nem akar farkasszemet nézni velük.- Járhatott épp, jó uram. - dünnyögi. - Továbbálltak már, két hete is megvolt tán.- Aztán merre mentek, tudod-e? - faggatózik tovább a kalandozó. Még mindig fogja a fogadós karját, akinekmár lilul a b re a szorítástól, de nem szól, nem szisszen. Ez semmiség. Ennél egy kalandozó több bajtjelent.

- Tudom hát. Arra. - A fogadós észak felé bök az ujjával, egyenesen a komor hegygerinc felé. - Aszonták,sárkányt láttak az ottani népek, kicsit, fiókát, csak akkora még, mint két parasztviskó. Dézsmálja a juhokat.A kalandozók jelent ségteljesen összenéznek.- Igencsak nagy ballépés volt, hogy egyedül nekivágtak. Be kellett volna várniuk minket.- Meglehet, uram, meglehet - fintorodik el a fogadós. Ezek is mindent az orrára akarnak kötni, csuda vigye ajó dolgukat. A fogadóst nem érdeklik az el kalandozók balfogásai, sem a juhok fent a hegyekben. -Errefelé semmi gond nincs, jóuram, errefelé nem járt a sárkány.- Mert még eleget falhat ott fent - sziszegi a kalandozók vezet je. - De ha el fogynak a juhok, s megn az aféreg, akkor... A fogadós belenyugszik a sorsába. Lehuppan egy székre, mert egy még üres -négy van az asztalnál, decsak három kalandozó.- Azok a kalandozók azért indultak, hogy végezzenek a sárkánnyal. k mesélték.Igaz-e, emberek? Helyesl mormogás szakad fel az összever dött tömegb l, akik közül néhányan alighogy ideértek akalandozók jöttének hírére. - Úgy van, úgy van. Meg akarták ölni a porontysárkányt, és megszerezni akincsét.- Miféle kincsét? - kérdezi az egyik kalandozó, s gúnyosan elmosolyodik.- Minden sárkánynak van kincse - mondja rá komolyan a fogadós a néma csendben. az, aki beszélni mer,mert t kérdezték. Mindenki más hallgat. Hiszen ezek kyrek is, meg kalandozók is, és ekkora istencsapástritkán lát az ember.- Kincse? Úgy, kincse? - mosolyog a kyrek vezet je, s társai már fetrengenek a röhögést l. Nem csoda: kétboroskupa áll üresen az asztalon. Vedelnek, mint a kitikkadt ámikmadár, gondolja a fogadós. Baj lesz ebb l,gondolja, s nagyot nyel. Kicsit fáj a torka - kiszáradt tán? Neki is inni kéne valamit. De még nem. Most velükvan beszéde.- Hát - teszi hozzá végül a kígyógy s komorabban -, akár van kincse, akár nincs, azok a nyomorultakigencsak ráfizetnek, hogy nélkülünk vágtak neki. Megdöglenek egyt l-egyig.Az emberek hallgatva kérdeznek, sötét gyanújuk kerekedik.- Esélyük sincs a sárkánnyal szemben - bukik ki egy másik kyrb l. - Elevenen megsüti mindet. Néhányan nagyot sóhajtanak. Akkor hát nem arról van szó, hogy utánuk mennének, s megölnék ket akincsért. Ha a sárkány végez velük, az tisztességes harc. Ha a társaik, az nem.- Mi viszont... - emeli fel a hangját a kalandozó, s elereszti végre a fogadós karját - ...legy zzük a bestiát, neféljetek!- Akkor nem félünk, nagy jó uram. - A fogadós elbocsájtásért könyörg arccal dörzsölgeti karján a lila foltot,hátha elmúlik, de nem, úgysem. S a kalandozó sem hagyja még abba.- Ismerjük a névmágia fortélyait - suttogja, mintha azt akarná, hogy csak a fogadós hallja, noha tudja, hogyígy mindenki más is éppoly jól érti. Célja van ezzel talán?Egyik társára mutat, akinek hosszú, nyershússzín heg kígyózik keresztül az arcán. - .

varázstudó. Mindenki feszülten hallgat, tudják, érzik, hogy valami fontos következik, valami olyan, ami örök id kreemlékezetes. így is van.-Tudja a sárkányporonty igazi nevét! Ezen még a fogadós is meglep dik. Többen nagyokat nyelnek, s a konyhából el bukkan a fogadósfelesége. Áfonyát szorongat húsos ujjai között.- Az igazit? Az igazit?- Azt. Akarjátok tudni? Igen, akarjátok. - A kyr kalandozónak összesz kül a szeme, arca pillanatok alattelveszti minden szépségét. Dics ségszomjas, kegyetlen vadász most, félelmetes, kiszámíthatatlan éshalálos. De ifjú még - látszik rajta, hogy egyéb vágya sincs, mint hogy ismertté tegye saját nevét. Van ráesélye. S baja sem lesz bel le. Az nevével nem árthat neki - a névmágia az igazi nevekkel foglalkozik,amit csak varázstudók képesek kiokumulálni és felhasználni. Hosszú pillanatok röppennek el, miremegszólal.- A sárkány neve... Daúraenn!És e szóval mintha órák röppennének tovább csendben, a távoli feledés felé.- Mondtam, hogy csak bajt hoznak ránk. Nyavalyások! - szitkozódik a fogadós jóval kés bb, az éj derekán,mikor mindenki nyugodni tért már. Csak k dolgoznak: a fogadós és a felesége. Három r tes lángú mécsesfénye inog a konyhában, és elképeszt en er s az áfonyaszag. Vannak más f szerek is, meg valami furcsa,alattomos büdös, de egyikük sem figyel rá.- Mondtad, galambom, mondtad! - nyugtatgatja könnyes szemmel a felesége, s újabb rönköt vet a t zre.- Ne hívj galambomnak, ha dühös vagyok! - sziszegi a fogadós. - Tudod, hogy nem állhatom!- Tudom, egyetlenem, tudom jól, ne pörölj velem... legalább velem ne!De a fogadós nem tud szabadulni a kalandozók támasztotta haragtól, sehogyan sem.

- Miért pont ide kellett jönniük verekedni? - kérdezi, és elfordul a feleségét l, hogy az egyik fekete sarkotvegye szemügyre. - Miért pont ide? Átkozottak!- Még hogy Daúraenn! - suttogja alig pillanattal kés bb, s furcsa, zöldes fényt vetnek a szemei. Lehunyjaket, csendben áll. Rosszalló sziszegéssel csóválja a fejét, még a nyelvét is kidugja közben. Mélykék és

villás nyelve van. Mint a porontysárkányoknak. Visszafordul, és a kondérhoz lép. Belehajít egy kisebb darab húst, ami csendben bugyan egyet, s elmerül.Alig szemvillanásnyi ideig bár, de látszik még valami azon a cafaton, azon az ujjon... egy apró, tekergaranykígyós gy .- Hamarosan kész az újabb adag - mormolja a fogadós. Olyan hangja van, mint ha egy egész máglya tüzerecsegne-ropogna a gyomrában. - Akkor végre mi is ehetünk. Csak ne jöjjenek újabb kalandozók.

JAN VAN DEN BOOMENÉJRE VÁLT A NAP

(a Pyarron szerinti II. századból)

ELS RÉSZA KUTYA

1

A sóstavak fehérek voltak, fehérebbek a Fellegek havának hómez inél. Partjaikon a sziklák rszemekgyanánt hevertek szanaszét: talán kórság ütött rajtuk, talán a rossz id k kóbor démonai. Lábukatsókristályok szegélyezték, akár a keletvidéki rokolyák a lányok derekát: álmosak, netán halottak voltak, vagycsak a múló vészekt l sajdult meg szívük. Minden fehér volt, meg szürke és kék. A kés nyár villogó napsugaraiban végeláthatatlannak rémlettek asókatlanok, a fakó sziklák és magasan tolongó, bodros fellegek. Szürkén komorlottak a magasbakapaszkodó szirtek, s a sólegyek kavargó felh i. Kék volt minden más: a szikrázó égbolt, a megvillanólégyszárnyak miriádja és az eget mímel víztükör. Egyedül Rounn köpönyege volt fakózöld, ahogy egy vízb l el mered lapos sziklán üldögélt. Szürke volt adémon is. A rég holt páncéloktól rozsdálló vízben guggolt, köpésnyire a fehérhajú férfitól. Mosolyognilátszott, bár k l faragott arcáról ember nem olvashatta le valódi szándékát. Úgy meredt ott, mint valamiszobor, régmúlt id k tanúja. Két izmos hátsó lábával vízbefúlt emberek vázáról morzsálta le a rozsdáspáncélgúnyát, s régi sisakok kagylóhéján babráltak ujjai.- Miért engedsz szabadon? - kérdezte.- Nem engedlek - válaszolt a kyr férfi, s végigbámúlt a fehér horizonton. - Szolgámmá fogadlak. Beláthatod,ez korántsem ugyanaz. A démon nem szólt. Szomorún nézett, kiveszett állatok pillantásával bámulta a harcost.- Azt hittem - mondta.- Ismerem a neved - vetette ellene a fehérhajú. - Ismerem a kristályodat - emelt fel egy szikrázó k darabot. -Beláthatod, nem puszta szeszélyb l engedtelek ki a Kútból. A démon nem szólt. Lassan fordult meg, mintha még nem látta volna a fehérre mart kútgy t, amir l aparányi lény nemrég verte le a béklyóba köt pecséteket.- Háromszáz esztend - morogta. - Nem több, nem kevesebb. Legy m már rég a földben porlad, s tebeszélsz nekem szolgaságról?A kyr elmosolyodott.- Szükségem van rád, s te nem tehetsz ez ellen. Ez minden, ami bizonyos... a többi nem számít.- Megszerzem a nevedet, féreg - lihegte a démon -, s akkor félennyi id d sem lesz társalogni.- Még a Kút hidege beszél bel led. Ha elvégzed, amire kötésed szól, szabad leszel.- Ne kívánd, hogy szabad legyek, féreg - nyüszített a szürke dög. - A halálod szabadul el akkor!- Meglehet - felete szórakozottan a fehérhajú. - Meglehet. - A vízbefúlt ostrom torony hulláját nézte, s körös-körül a régvolt háború rozsdás csontvázait. Az áttetsz víz alól csontüregek bámultak az égre. - Magammondom meg a nevem, ha kéred.- Felemás mosollyal nézett a démonra. Szeme sárgán villant.- Annyira bolond te sem lehetsz, emberféreg. Utolsó szavaid lesznek azok.- Kevéssé hinném. - Rounn Lyechard hangja elmélyült, sárga szemében halott réssé vált a pupilla. - Anevem Harratigrahin sin Seraphis... Omló k ha aláhull.A démon vinnyogva kucorodott a sós víz fenekére.

2

A sziklán üldögél férfi nagy utat tett meg a sóstavakig. Három hónapja még keser , égett szag mozdultköpönyege minden rángására, amint társaival dermedten lépdelt egyre feljebb a sz kül shulurilépcs sorokon. A Ház test rei és orgyilkosai zavart tekintettel araszoltak el ttük és mögöttük a recseghamuban. Ez volt az els eset, hogy a Lyechard Ház arany oroszlánja nem fennen vonult a csapat el tt,hanem b kelmék rejtekében húzta meg magát a bársony ujjasokon. És ott lapult mindenütt a szag, nem csak a felleghajtók mélyén s a háztet k csonka magasán, de a kövekrepedéseiben és a halott virágok szirmai közt is. Az a borzalmas szag, melybe bele volt sz ve a

ztengerben ordító lángok és a mindent lebíró fekete füst összes kínja, az ég emberek és állatok jajszavacsakúgy, mint az összeroskadó házak sikolyai.

Átható és gyilkos illat volt, a pusztulás hírnöke. Már a tengeren érezni lehetett. A hazatér k napokkalkorábban tudomást szereztek a katasztrófáról, s hiába próbálták magukat nyugtatni, a korommal éspernyével terhes szél jóval érkezésük el tt megfojtotta minden reményüket. Ha volt is bármiféle titkosbizakodásuk, az óráról órára er sböd halálszag úgy sápasztotta el azokat, akár a lonc a vadvirágot:lassan, könyörtelenül.Bármivel is keserítette azonban ket a szél, nem készülhettek fel a látványra. Shulur, a Dél Úrn je, aTizenhat Ház városa, Ryek örököse haldoklott. Kiveszett bel le minden szín és hang. Fekete volt, szürke éscsöndes. H lt halotti máglya.Nyoma sem maradt a kiköt ben kavargó hajóseregnek. Akár az ártéri fák holt ágai, elsüllyedt bárkák éskaravellek árboccsúcsai mutattak a szennyes vízb l az ég felé. Csupán elkeseredett halászok csónakjairingtak a rothadó uszadékkal teli vizeken. Aki tehette, elmenekült.Rounn Lyechard nem tarthatott velük. Rossz holddal érkezett.Bármilyen siralmas volt messzir l a város, a távolság csupán elrejtette a legrosz-szabbat. Amint aBoszorkányer d szélárnyékából kilépve közelebb sodródtak, hatalmas freskóhoz hasonlatosan bontakozottki el ttük a látkép. Feketére sült raktárépületek, tet szerkezetüket vesztett keresked paloták, füstölgromok mutatták meg magukat az utazóknak. Az iszonyú h ségben megroppant koépületek mögött-mellettcsöndes terek feküdtek: a fából összerótt házak, raktárak, kiköt i templomok és nyomortanyák emlékei. Aszegénynegyed elt nt. Összeroskadt hamu és zsarátnok volt, semmi több. S mind fölött ott lebegett a halálkeser szélb l és égett szagokból gyúrt fekete köpönyege, a füst.Rounn könnytelen szemmel szorította a hajókorlátot. Kínjában fehérre vált ajkát harapta. A háborút túléltHázak lobogóit leemelték a kiköt zászlótornyairól, de Rounnt cseppet sem vigasztalta, hogy jó néhányellenséges család megtépázott hadijelvényéért nem küldtek el senkit. A Lyechard Ház nem veszett oda apusztításban, de mint minden más túlél , k is a megégett paloták mélyére húzódtak sebeiket nyalogatni. Aváros igazi urai most a tolvaj- és orgyilkosklánok voltak, tagjaik a Szélbe szórt hamvak között járták azutcákat, s véres csatákban osztották fel újra a kifosztásra váró területeket.Gyorsak voltak és kíméletlenek, akár a t zvihar, amely el l a város démonjárta kazamatáiban kerestekmenedéket. A kiköt t már végigprédálták: kifosztott raktárépületek, üszkös hajóroncsok árulkodtak err l.Halott és mozdulatlan volt minden, csupán a raktárak elé kidobált szemetet hordta fel s alá a szél.Es . Es kell ide és tiszta leveg , gondolta Rounn. Talán az elmosna minden mocskot.A palackzöld köpönyegek sora - a Ház test rségének csendes maradványa - várakozott a móló végében.Tudatában voltak, hogy a romok közül kapzsi szemek épp ket figyelik, ám nem tehettek másként. Urukatvárták, akinek apját két napja helyezték örök nyugalomra Morgena északi szentélyének Árnyékudvarán. Alassan közeled hajó árbocán nem hivalkodott a Ház zászlaja, a türkiz alapon ágáló arany oroszlán, mégistudták, nem lehet más, aki közelít, csak a gyászoló fiú. A legid sebb él Lyechard.Kitartóan bámulták a mocskos tengeröblöt, az óvatosan oldalazó karakkát. Csak remélhették, hogy azellenséges családok hiénáitól megvédik majd ket saját orgyilkosaik, akik Morgena köpönyegét magukraterítve várakoztak a romok között. Az Ámyékúrn sírva ugyan, de hatalmába vette a várost. A test rparancsnok egyedül lépett Rounn elé, amikor a férfi a mólóra ugrott. Magas, medvelépt kyr volt anéhai Rualan vidékér l. A gyászoló beleborzongott látásába. Egész gyermekkora állt vele szemben: mindenshuluri emléke, az eszmélését l egészen viharos távozásáig.- Magasabban tartsd azt a pengét, Dom Minior, ha nem akarod id el tt valami lator rossz acéljára szúrvavégezni! Meleg volt az a nyár, zivatarok fojtó ígérete nehezedett a városra, a tízéves Rounn pedig elkeseredvenézett a medvelépt kyr szemébe, aki mosolytalanul szegezte mellének vívót rét.- Nagyon fülledt az id , Cyrrian - legyintett lemondóan a fiú. Jobb mentség után nézett a gyakorlóudvaron,amivel kimagyarázhatná elhibázott mozdulatát, ám tanácstalansága és dühe épp abból eredt, hogy tudta:csak magát okolhatja kudarcaiért.- Ritkán választhatod meg a küzdelem idejét, Dom Minior - mondta a magas férfi. Háta mögött farácsonkapaszkodott a palota falára a futórózsa, elfeslett virágai akár a vércseppek. Alattuk, az udvar kövén egészvérfürd a lehullott szirmokból. - Mindig készen kell állnod. Akkor a leginkább, amikor egyetlen porcikád semkíván ja. Els szülött vagy, s nagy a teher a válladon. Ez el l soha el nem menekülhetsz. Leengedte a t rt, mintha megsajnálta volna a gyereket. Rounn az arcán ugyan nem látta, a kék szemekb lazonban kiolvashatta érzéseit. Sajnálkozás ült azokban a szemekben és megkönnyebbülés.Megkönnyebbülés, hogy nem kell a gyermek helyében lennie.- Ha magam választhatok, akkor mi történik?- Akkor a tiéd a legels vágás, Dom Minior - felelte Cyrrian, és megsimította a gyermek haját- Ha pedig aztelvéted, magadra vess!Azon a sok év el tti alkonyon Rounn t dve rugdosta a rózsaszirmokat.- Nem én választottam az id t, Cyrrian - mondta most fáradt mosollyal ugyan . A keser szél korommalpettyezte hófehér haját.

- De legalább nem a te hibád, Dom - felelte az öreg kyr. Kék pillantása mélyén árnyékfoltos gyakorlóudvaremléke remegett.-Apám?- Harcban esett el, Dom. Ahogyan élt: büszkén, diadalmasan. Bárhogy küzdött ellene, az emlék hatására egy pillanatra összefolytak Rounn szeme el tt Cyrrian vonásai.Akármint magyarázták is tetteiket, érzéseik, az elme titkos kamráiba elrekkentett érzések nem változtak.Rounn Lyechard nem volt h tlen fiú.Makacs és hajthatatlan volt, igaz... ám a vér nem válik vízzé, s Akragil Lyechard, bár sosem mondta ki,becsülte fiát hajthatatlanságáért. Esküdni mernék, bármire, ami el tted is szent, hogy el re láttál mindent, apám.Láttad ezt a viharvert kiköt t és az öreg Cyrriant, amint érkezésemet lesi a mólóról.Mert így kellett történnie. Te tudtad a legjobban, hogy nem bocsátasz meg, amíg élsz, bárhogy simítottad ela dolgot odabent. S ha magadat ismerted, tudtad azt is, hogy én, a véred sem dönthettem másként... Múlt nyarak poros, sirálykiáltásoktól hangos estéi tolultak el , ahogy leomlottak a régi sérelem okán emeltgátak. Vége nincs lakomák és vége nincs családi háborúk sora bukkant el a régmúlt kacatjai közül.Vadászatok és orgiák, mely fölött távoli káprázatként lebegett egy századok óta holt birodalom emlékezete.Mindenre rányomta a bélyegét, otthagyta keze nyomát a legapróbb mozdulatokon is, bár senki nem tudtamár, mi volt az, amit elsöpört a múló id , s mi az, mi csupán kifacsart torzképként élt tovább. S a múlt nyarak mellé odaálltak a régvolt telek is: a dérlepte faágak és szobrok, a befagyott Shulur szürkepáncélja és a halott árnyak a hideg sikátorokban. Ott lebegett a sült halak messze bodorodó illata, a vörösdémonforma kályha a Ház oroszlándíszes szánjának belsejében, s Lyechard anyjának soha fel nemmeleged hókeze.- Menjünk - rázta le magáról a képeket Rounn, s míg a szótlanul megforduló Cyrrian a menet élére állt,visszapillantott a karakkára. A sogronita a mólóra ereszked tölgypalló tetején állt. Kérd n nézett a férfira. Rounn csak intett. Tudta, legalább annyira nem szabadulhat a végzett l, mint felhorgadó emlékeit l.Bármilyen kísérlet, hogy itt, férfivá válásának kezdetén, maga mögött hagyja a múlt árnyait, csupán annyirasikerülhet, amennyire a ránehezed felel sséget lerázhatja a vállairól. Szótlanul indult az id s kyr után. Acsalád orgyilkosai hangtalanul hagyták oda a homályos zugokat, és árnyékléptekkel csatlakoztak amenethez. Az egykor borostyánnal befutott falakon rémít sebekként sötétlett a t zvész üszke. Korommal volt festveminden k , a leomlott gerendák egy részét még mindig nem takarították el. Rounn kiköpött a fejetlenségláttán. Az egekig ért ez a t z, érezték mindketten. A haldokló város döbbenetes súllyal zuhant rájuk - még a

zkobra kegyeltje is szavát veszítette az rült tombolás láttán.- Kedvére táncolt Sogron - súgta neki Rounn. Beszédében sem tisztelet, sem keser ség nem bujkált, hangjaközönyös volt, hideg és halott. A sogronita nem felelt, csupán a mellkasának ver vándorszentély füstjeszállt fel a kármin köpönyeg mögül. Senki nem látta el re, hogy egyszer ez is bekövetkezhet, bár mindenki tisztában volt a lehet ségével. Amarakodás Ryek romjain jó nyolcszáz esztendeje folyt, s éppúgy hozzátartozott az emberek életéhez, akára nappal vagy az éjszaka. Azok a Nemes Házak, amelyek gyengének bizonyultak, generációkkal ezel ttkihaltak: jeltelen sírokba kaparták ket, vagy áldozati füstben szakadtak párnátokra. Síremlékül csupánpalotáik és birtokaik szolgálhattak, ám ezeket vagy belakták a gyilkosok, vagy földig rombolták ket, hogyárnyéka se maradjon annak, aki elbukott. Átláthatatlan és végenincs volt ez a vérengzés, mely felszántotta és lángba borította a birodalom dögéb lkihasított uradalmakat. Egyszeri, bármikor felszámolható szövetségek köttettek a marakodók között -nemritkán még akkor sem volt foganatjuk, ha si vér pecsételte meg ket. Egyazon istenek nevében rántottfegyvert mindenki, bizalmatlanság és gyanakvás férk zött a barátok szívébe is. Ha akadt nagy-néha egyHáz, amely elegend er t gy jtött ahhoz, hogy maga alá gy rje a körülötte lev ket, azonnal bosszúértliheg paktumok születtek ellenük, s eddig egymást mérgez gyilkosok és mágiaforgatók szövetkeztek azelveszejtésükre.Kevesen élték túl.Csak a leger sebbek.Holt Házak szolgái fosztogattak a senkiföldjén. Éhez k és nyomorultak ármádiái özönlöttek a felprédáltföldekre, ahol a leger sebb Házak megmaradt sarjainak csatamezei felett dögmadarak fellegei kerengtek.Sötétség komorlott mindenütt, amihez Kyriának valaha köze volt. Hiába mondogatták perzselt falúvédm veik rejtekén a hóhajú harcosok, hogy a háború csak a kyr vért tisztítja meg - érezték, hogy mindaz,ami körülöttük folyik, nem más, mint maga az rület, s hogy hibás okfejtéseik, rész igazságaik mögül amindent elnyel Halál les összekuporgatott birodalmaikra. Nappal is tartó sötétség volt ez, s senki nem csodálkozott, hogy id vel az éjszaka szörnyetegei isel merészkedtek. A múlt minden rettenete a föld színére nyitotta kotorékát. Nem volt halandó, aki ép

eszében ne kétkedhetett volna, a járványok és az rület szabadon prédált, s olyan sötétség áradtmindenünnen, mely a maga képére formálta az ellenállni képteleneket. De megfáradt már mindenki, akiben csak egy csepp józanság is maradt, s hiába beszéltek aBoszorkányer d Hatalmasainak ellentéteir l, bennük bíztak a békét szomjazok. Mert ha maradt valakinekereje a Káosz visszaszorítására, Kyria atyjai voltak azok. Ez a csipkedíszes, fekete óriás volt mindenekfókusza, ide gy zött, itt találkozott múlt, jelen és jövend , az jéghideg árnyéka mutatott irányt élet és ha-lál között. Ám a Boszorkányer d háborgott: Shulur kormos füstje mögött szakadatlan morgott, remegett amindeneknél vénebb épület. A romos lépcs az utolsó fokait védelmez fal mögül t nt el újra. Az si lak megszenvedte a t zvészt, denem adta meg magát: roppant üszökhalom közepén trónolt, a környez házak és a fából rótt városrészmaradványain. A Lyechard Ház kastélya, mely mogorva óriás volt annakel tte is, most egyedüli úrkéntterpeszkedett a dombtet n. Legmagasabb tornyán türkiz zászló lengett a környékr l felszálló füstben, aselyemlobogó közepén a karmos-agyaras oroszlán táncolt. Rounn mélyet lélegzett. Tizenöt esztendeje látta utoljára a lekoppadt boltíveket, a vénségükben is er tsugárzó falakat. Keser en élt benne az a villámfényes éjszaka, s keser volt a tizenöt év el tti es mindencseppje - mérgez , akár a füstös leveg a felleghajtó alatt. A sogronita is lelassította lépteit, és megállt aziháló Rounn mellett. Cyrrian mintha megérezte volna ura tétovázását. Régi kopó volt, a családdal egy leveg t szívottnegyvenhárom esztendeje. Szavaiban szégyen és fájdalom: - A park odaveszett, Dom. Akárha az istenektüze zúdult volna ránk. Rounn felhördült. Mélyr l, mint az arénák vadjai. Nem mintha bármit is számított volna: a tehetetlenségkeserve szakadt ki bel le, apja halála, a család nyomora, tizenöt év minden kínja tolult el . Fekete fellegetvert a lába, ahogy újra elindult.Emberei riadtan léptek félre az útjából. Cyrrian állta legtovább a tekintetét, de megakadt a lélegzete, amintészrevette a változást. Sárga szemek villantak a fehér üstök árnyékában, mint hamu alól a parázs.Megváltozott Rounn mozgása is. Lopózó állat lépdelt a helyén, evilágtól tiltott lény. Idegen volt, akár ahangja, a nyelv a szájban, a karommá görbedt vékony ujjak a kezén. Kyr volt ugyanakkor, s kyr maradt, míg a t zben megvetemedett kovácsoltvas kapuóriáshoz ért... ámakkor a másvilág ordítása szakadt ki bel le. Közönséges halandó keze elvásott volna abban az ütésben,ami sarkaiból fordította ki az összegörbült kaput. A kormos vasszörny csikorogva zuhant a szénné váltnövények közé.

3

Rounn Lyechard felfelé tartott a sómarta domboldalon. Lépései nyomán fehér por kezdett lassú táncba.Állhatatosan haladt a kopár emelked n, hószín hajára, fakózöld köpönyegére a domb tetején búslakodóvörösfeny k vetettek árnyakat. A démon engedelmesen haladt mögötte, torz talpai ormótlan nyomokatrajzoltak a sziklákra.Konokul hallgatott, durva arcát a napfény felé fordította, hogy el zze a háromszáz esztend nyirkos hidegét.Hiába is próbálkozott. Legbelül fagyos maradt, lélek nélküli testében örökkévalónak t hóvihar dúlt - svihart kavart benne az el tte haladó apró, törékeny alak is.Szerafista. S mind közül a legrosszabb. A domb tetejér l lankás vidékre nyílt kilátás. Kiégett f és száraz kórok terjengtek a láthatárig, csak itt-ottgy ltek magányos csoportokba a vörösfeny k. Drayh rejtekhelye nem volt messze. Egy kicsiny, árnyasligetbe húzódott, közel a sótavakhoz kanyargó halott patak fehérre mart partjához. Kármin köpönyegemélybíborárny volt csupán a fák alatt. Harsogott a lábuk alatt a száraz gyom, minden léptükre szöcskék bágyadt csapatai ugrottak fel.- Mi dolgom lesz, Seraphis? - morogta a k koloncszín teremtmény. Rounn nem válaszolt, makacsul sétált aközelg árnyak felé. A szöcskék kitértek az útjukból. Két éjszín alak várt rájuk a feny liget t levél-sz nyegén. Éppen mérhetetlen sötétségük emelte ki ket afák rajzolta háttérb l. Akár a teliholdak árnyai, úgy álltak ott, elnyeltek minden fényt, vonások nélküli arcuksemmit nem tükrözött. Ha volt is testük, inkább t ntek a shuluri árnyjátékosok által életre keltett figuráknak,semmint él lényeknek. Nem éltek ugyan, ám többek voltak egyszer pergamenlapoknál. Testük volt, testükb l sarjadt fegyvereikvoltak, s némi akarattal is rendelkeztek, noha minden moccanásukat gúzsba kötötte a mögöttük guggolókármin köpenyes alak. Koromból gyúrták mindkett t, lassan porló porcikáikat mágia fogta markába. Asogronita parancsára kissé félrehúzódtak, hogy Drayh megszemlélhesse a kés nyári fényben közelg kétalakot. Rounn felszabadultan, könnyedén mozgott, háta mögött idegen léptekkel araszolt az életrekelt szikla.

- Hát megcsináltad, kurafi... - dünnyögte maga elé a sogronita. Nem kételkedett egy pillanatig sem, ám avalóság mégis képzelete ellen való volt. Tudta el re. A csillagok soha nem vezették még félre. Letette öléb l az írób rt: a csillagábrák a pergamennel együtt tekeredtek össze. Felhajolt velük együtt, sszem el l veszett az a nyugtalanító gondolat is, mely nem hagyta békén, mióta felrajzolta a horoszkóp felskonstellációját. Ott volt, homályosan és értelem nélkül. Sötét, hátborzongató jelenés volt, minden határozottjelentés nélkül való. Hatása kiterjedt a Miramar és a Dathes házaira, s ez semmi jót nem jelenett.Semmi jót. Rounn lehuppant a t levelekre, hátát egy megcsavart fatörzsnek vetette. Diadalmasan pillantott a Sogron-papra. Sárga szemében vidámság csillant és megkönnyebbülés. Most el ször, mióta Sahhan romjainálkijátszották az árnyékgyilkosokat. Vékony, karomszer ujjaival a démonra mutatott.- A neve Sharthassin. Ha nem, hát senki sem kerítheti el nekünk a Kutyát. A Küls Világ e síkra börtönzött teremtménye nem mozdult. Megállt a feny liget ritkás árnyékain kívül, éslehunyta szemét. A napot vágyta. A meleget, hogy el zze testéb l háromszáz hosszú esztend hidegét. Ekkor hallotta meg Drayh a hangot. Ügyet sem vetett rá. Tücsökzenének gondolta. Rovarok andalítóneszezésének.Az egyik koromszolga hátáról finom, fekete por hullott a megtaposott tobozokra.Anyjának különleges érintése volt. Rounn ha akarta volna, sem tudta volna elfelejteni az óvó, cirógatósimogatást, az egyedüli n i kezet, mely annyi melegséggel volt tele, mint egyetlen másik sem. Pedig örökkéhideg volt ez a kéz, bársonyos és halovány, akár a hó. Tizenöt esztend elteltével sem változott sokat.Mélyebbek és fáradtabbakk lettek ráncai, s talán gyengébb a szorítása is. Most mégis kétségbeesett er velvonták anyja megtört testéhez. Tizenöt végeláthatatlan esztend volt ez er mögött, minden vigasztalanaggodalom és elfojtott indulat. És ott volt mögötte a magányos öregasszony minden riadalma... s a frissgyász fájdalma is. Egy ideig nem szólt, csak némán bámulta a fiát. Nagyobb volt az öröme, semhogy szóvá tegye a színejátszó szemeket, az inas karokat, a görbe körmöket. A lelkét adta volna érte, hogy ezentúl mindig aközelben lássa.- Fogytál - mondta azután megrovón, s leereszkedett a hatalmas karszékbe. A görbe körm kezeket nemengedte el. Rounn b nbánón mosolygott. Több volt ebben a mosolyban a kötelességtudat, mint a lelkifurdalás.- Még mindig gyönyör vagy, anyám - válaszolta halkan. Tudta, nem sok ideje marad a gyöngédségre. ALyechard Ház asszonyai híresen konok és zárkózott n k voltak, s anyja semmiben nem ütött el t lük. Kitudja, mennyi id re hajlandó enyhíteni a szigorán? A fogadóteremben ültek, körülöttük lassan birkóztak a s söd homállyal a gyertyák. A falikárpitokablakok fel li oldalait megperzselte a nemrég itt dühöng t zvész, néhány újabb trófea került a boltívesfalakra, ám más nem változott. Titkos tárgyalások, alkuk és árulások néma tanúja volt itt minden. A kopottsz nyegek, a lakkozott asztal, körben a magas támlájú karszékek, s mind a falon az üres szemüregekkelbámuló koponyák. Vér és izzadtság is b ven hullott a századok alatt az asztal, a padlat majd' mindenpontjára, ám a dolgos kezek, az árnyékokba, függönyök mögé húzódó t rök, s a méreggel pecsételtpaktumok elejét vették, hogy bármi kiszivároghasson, ami a Házra terhel lehetne. Minden más ellenére lettvolna a fennmaradásnak.- Id ben érkeztél, Rounn - mondta er teljes hangon az anyja. Az el bbi kitörés utolsó nyomai is elt ntek.Nyakán a kék erek nyugodtan lüktettek, könnyet nem ismer szemeiben pusztán kiváncsiság és er s akaratvillant.- Nem elég korán - vetette ellene a férfi. Hangja bizonytalanul csengett, még a maga számára is. Idejét semtudta, mikor hallotta ezt a hangot a saját szájából.- Halgass! - ugrott a sárga szemekre anyja átható pillantása. - Tudod jól, hiába minden. Apád inkábbmeghalt volna, mint hogy magához engedjen. S ha ez mégis el fordult volna, talán abba szakad meg aszíve. - Lemondón csóválta meg a fejét.Férfiember nem sok jót olvashatott ki ebb l a mozdulatból. - De most itt vagy, s a te dolgod, hogy megóvjbennünket. Veszteségeink korántsem oly súlyosak, hogy bárki kedve szerint összeroppanthasson, s ha ahirek igazak, minden Ház a saját sebeit nyalogatja, nincs érkezése, hogy a másikra rontson.- Pihenj, anyám. A had férfidolog. A komor asszony sokáig nem válaszolt. A füstös szél bekúszott a szobába, s új csigákba görbítette fehérhaját.- Férfidolog - sóhajtott. - Volt bármily dolog valaha, amit tisztességgel elvégeztetek? - Hogy választ nemkapott, szomorún elmosolyodott. - Nincs, és gyanítom, aligha lesz bármikor is.

5

- Megbomlott a világ - mondta a sogronita. - Szomorú együttállások ezek - mutatott a csillagkárpit ékköveire.Tintaszín felh k csíkozták az ezüstsújtásos eget Shulur felett, s a kék hold mind el rébb tolta a szemhatárirányába udvarát. Keser és égett volt minden körülöttük. Ócska, elhagyott romok között poroszkáltak lovaika halotti csendben. Korom, hamu és üszkös dögök hevertek mindenfelé. Irtóztató rovarlábak alattlopakodtak át csendben: félig elégett ácsolatok meredtek így a csillagokra, bármerre mentek. Éjszakánál isfeketébb hátasaikat mintha az éjközép puha bársonyából formálták volna, holtaknál halkabban léptettek a

z diadalának mezején. Csupán néha roppant lábaik alatt morzsálló fahasáb, csont vagy szikla. Másuttforró üregek felett dübögtek el, alattuk még mindig konokul izzottak a Lángéjszaka életre hívtaparázsfészkek. Shulur a kárhozottaké lett. Él holtak üvöltöttek estér l estére a holdra, torzlelk mágiahasználók lelkétkövetelve, akik visszarángatták elhamvadt testüket a nemlétb l, hogy saját szolgáikká alázzák a csavargókés keresked k, kiváltságosak és nemtelenek halálban együvé került testeit. A meger södöttcsavargóbandák szabályos háborút vívtak az éhez nincstelenek halálraszánt hordáival, akik csupánlétszámfölényükben bízhattak, s épp emiatt ítéltettek éhhalálra. A legelkeseredettebbek kudarcrakárhoztatott rohamokat intéztek az elzárkózó Nemes Házak kastélyer dei ellen, vagy az épen maradtkerületek sebtében emelt falai mögé igyekeztek bejutni.Árnyak moccantak a holt kapualjakban, s nyomuk veszett, ha bágyadt fénnyel felderengett a hajnal. Ryek Örököse - mások szerint gyilkosa - lepaktált a homállyal. Égett szagú, ólomszürke volt a szél, s anappal sem hozott jobbulást, a tompa egekb l tizedik napja hullott a hamu és a pernye. A Shulur-folyószigetei üszkös zsombékok voltak csupán a dombokról nézve, magányos foltok, hisz majd' minden hídösszeroppant a tomboló kemencében. Télid l ittmaradt huzatok kúsztak a nyirkos folyóágy fel l afelperzselt dombok irányába. T z, hideg és sötétség. Talán csak ennyi kellett, ez hívta életre a Kutyát. Bár sem Rounn, sem Drayh nemhitte, hogy bármi köze is lehet az élethez. Nem tudtak róla semmit, de érezték, hogy nem létezhet olyél lény, mely ily dolgokat fiadzana.- A Kutya konstellációja elfordult - fordult Rounn felé a sogronita, elszakítva tekintetét az égi kupoláról. -Harmadnapra megharapja a földeket. A fehérhajú nem válaszolt. Arca, kusza sörénye, inas kezei csupán halotthalvány foltnak rémlettek aromlottezüst éjben. Lova hang nélkül kapált a puha hamuban.Rounn Lyechard a sötétséget kémlelte, a csorba csontokkal felhintett korommez t.Hallott valamit. Lassú, óvatos lépteket - talán egy pokolbéli eb holt szuszogását.Három est óta keresték a láthatatlanul szemerkél hamues mögött. Eleddig nem látta senki, csupán anéma kövek közt indult meg a szóbeszéd. Fecsegés az önmagát az éjszakába ell dögr l, a láthatatlanteremtményr l, aki Shulur jöv jét kutatja a romok között. A Lyechard Ház vezet je pedig nem akarta azt ajövend t, amit ez a bestia kapar majd el a formátlanná égett pincék mélyér l. Az óvatos szuszogás ismétl dött. Jobb kéz fel l jött, Igére romos szentélye fel l.A Sogron-pap halk parancsára a koromlovak megdermedtek. Csend sz tt áttetsz fátylat a szitálóhamues be. Sunyi, farkavesztett homály lopakodott köröttük. Arcukat finom ujjakkal simogatta a pernye:emberek, állatok s holt tárgyak pelyhei, a Halált szolgáló istenek gonosz ajándéka.Újfent moccant egy láb, majd még egy.Rounn halottszín arca a t z istenének papja felé fordult. Lángokból sz tt kígyó robbant körülöttük a világra, kék t znyelvekkel sziszeg féreg. Akárha a holt, elégettanyagokból kelne életre a pusztító hatalom, halovány fénnyel siklott körbe a romok kísértetlángja.Kígyószáját a sötétségre nyitotta. Nem a Kutya volt az, hanem három villogó szem árnyék. A lidércfényben köpönyegük ibolyaszínbenlobbant mögöttük, kezükben méreggel festett kard. Az els sikoltó fáklyává lett a sisterg kígyó harapásanyomán, a másik kett beugrott a halványuló lángkörbe. Rounn sötét homloka alatt zsarátnokpár lobbant.Drayh koromlovát táncoltatta, hogy letiporja a támadóit. Készültek ellenük. Míg az egyik Rounn felé sújtott,társa püffedt vizestöml t hasított fel, s a fekete hátas tomporára zúdította t zzabáló tartalmát. Drayhmeglepetten kiáltott fel, manával összefércelt lova pöffetegként rogyott össze alatta, s amint a pap a fojtószagú romokba ütötte fejét, lidércfény t zkígyója is kihunyt.Rounn hátasa is összerogyott, jókora, száraz koromdarabokra esett szét - gazdaját tán épp ezért nem érte améreggel preparált penge. Bokája kibicsaklott az egyenetlen talajon. Hátratántorodott. Támadója a t zkigyókihunytával ismét visszasimult az árnyak közé, de Rounn immár látta t: az orgyilkos szíve lomhán pulzálólámpásként függött az éjszakában, kék ívekkel rajzolták meg testének minden mozdulatát a közönyösendolgozó vénák és artériák.- Harratigrahin seyh vynertess - suttogta maga elé a Lyechard Ház feje. - Harratigrahin siunn hiksess! Tompa, tárnamélyi hang. A vérhálóból rajzolt alak megdermedt. Ekkor lobbant az égre a háta mögött azéteri láng. Sogron pusztító hatalma kapott er re társa nyers életerejéb l. Hangtalan tüzet sikoltva d lt fel arángó bábu. Az erekkel megrajzolt férfi visszapillantott áldozatára. A rángatózó t z fényében Rounn alakja

homályos foltok és árnydarabok kusza szövedékére hullott, parázsként lángoló sárga szemei alatt azorgyilkosra nyitotta szájának odvat. Kék kígyóként tekergett a nyelve. A varázsszavak összerántották körül a manát. A bénultan álló orgyilkos kéken vibráló erei recsegve nyíltakmeg Rounn zsarátnokszemei el tt, égszín szívének lámpása egyetlen villanásban elenyészett. Szertefolytak az éjszakába a fények, s kihunyt Sogron életb l rakott máglyája is.Keserédes b z áradt el a környez romok között. Rounn Lyechard felakadt szemekkel rogyott hanyatt,orrából múlt udvarok szök kútjainak vizeként tört el a híg vér.- A Sab'dagharn Ház... - motyogta eler tlened hangon. A tárnamély zöngék be lesápadtak zavartbeszédébe - ...a Sab'dagharn Ház t rvet i voltak, Drayh! Aztán megdermedt benne valami, s elfúlt a hangja is, ahogy teste oldalt hanyatlott, Morgena árnyai közé. Drayh Thyn-Sibassin, az egykori Adwilron tartomány t re, a mocsokfény hajnal eljöttéig virrasztottRounn mellett. A mentális behatolásoktól védett Lyechard kastélyer d néma volt minden próbálkozására, ésa palackzöld ujjast visel rjárat csak két órával pirkadat után bukkant a romok közt rejt férfiakra. A hamues mintha ritkult volna, s az ólomhoz hasonlatos mennybolt is bátortalan kísérleteket tett amegtisztulásra. A nyugati égen még parázslottak a csillagok, s a rézszín hold sápadtan trónolt a város felett. A T zkobra választottja csak akkor vette észre a nyomokat a puha koromban, amikor Lyechardhordszéket már megemelték a Ház szolgái. Tizenöt lépésre az elszenesedett holttestek tompa vicsorátólegy hatalmas kutya lábnyomai rajzolódtak ki a tompa derengésben.Akárha egy komédiát lesett volna meg.

6

A völgy még a hajnali es l füstölt, amikor a domb gerincére kapaszkodtak. A nap a hátuk fel l tornáztamagát mind magasabbra a mennybolton, lábuk el tt, a tinta árnyékokban ékkövekként csillantak avízcseppek.- Shavvor - mutatott a ködös hasadék irányába Drayh. - A patak két partjára építették. Annakel tte híresvásározóhely volt, ma nevenincs porfészek egy hasonló Ház pálcája alatt. Rounn a fényeket bámulta. Komoly er dítésnek, csapatoknak nyomát sem látta, s a város környéke isnyugodt álomban terpeszkedett a láthatárig. Shavvor. A név mit sem mondott neki - százszámra láthatott hasonlót a rosszsorsú vándor Ryek majd'ezeréves romjain. A nevüket sem volt érdemes megjegyezni, egyik se t nt ki semmivel a többi közül. Aszerencsésebbek csak egy úrnak adóztak, a boldogtalanabbakról többen próbálták lenyúzni ugyanazt a

rt. Névtelen vagy bukott famíliák, összerabolt hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó Nemes Házakharácsoltak mindenütt, hogy elegend kóbor zsoldost fogadhassanak más kóbor zsoldosok elveszejtésére,akik mások pénzéért, vagy csupán saját szakállukra vetettek üszköt bármire, ami lángra kaphatott. Rossz id k járták, s ha valaki már a végét sejdítette, csak annál szörny bbek érkeztek. Kehesszellemlovuk mögött éhínség botladozott, járványok húzták szakadt palástjukat. Az emberek között nemvoltak er sek, csak er sebbek, s ha valaki egyszer is elvétette a következ lépést, menthetetlenülalázuhant.- Nem látok semmit, ami veszélyes lehetne - dünnyögte Ruonn. Szeme sarkából a sogronitára nézett. Drayhnem figyelt. Mintha hallgatózott volna, kezét id nként tétován a füléhez emelte. A koromszolgák némán álltak mellettük. A démon sziklateste szürkén gubbasztott a hátuk mögött, roppantvállait a gyenge fényben fürösztötte.- Nézz körül - fordult felé Rounn -, s ne mutasd magad senkinek! Figyelj a szagokra... a Kutya szagára! Nem látszott különösebb érzelem a démon arcán. Egykedv en feltápászkodott, darabos teste láttán azember szinte hallotta az egymáshoz súrlódó szikladarabok csikorgását.- Megteszem, Seraphis - recsegte, s felrepült. Oly könnyen, akár a pitypang pihéi. Zömök teste megfakult, skékre színez dött, mint az ébredez ég.- Abban a romban húzódunk meg addig - mutatott nyugatra Rounn. Vad indák és bokrok vették birtokukbaazt a pár öl magas falat, ami nem messze t lük álldogált, k hajtásnyira az erd szélét l. Egykor tehet sebbudvarház lehetett, esetleg díszesebb vámszed torony. Mostanra elhagyott, legy zött emléke volt csupán amúlt koroknak. Nem volt egyedül. Rounn sejdítette, hogy ha mégis lemennének a völgybe, számtalantestvérét látnák ugyanilyen siralmasan ácsorogni a városkában, mely felélte már a neki szabott id t. Aromok felé indult. Drayh a mozdultra felkapta a fejét, zavart pillantást vetett a kyrre, mellér l szürkés füstötköpött a szélbe a vándorszentély. Azután követte a fehérhajút a romok felé. A koromszolgák utána fordultak. A romok halottak voltak. Senki nem kívánta magának, senki nem vette a fáradtságot, hogy régi fényétvisszaadja. Rounn úgy vélte valamely gazdagabb családé lehett egykor, s végigsétált a f vel ben tt kerítésmentén is, amíg tehette. A régi id k udvarát már jórészt visszaperelte az erd . A törött lépcs kön fákvetették meg lábukat, moha és iszalag lepte az egykori szök kutak megrepedt márványmedencéit.

Mire visszaért, Drayh egy faszéndarabbal gyilkost rajzolt imát morogva a lepergett falfestményekre. Manakötötte a hideg kövekre, s az ad majd neki elegend er t arra is, hogy ha kell, lemászhasson onnét. A sogronita észre sem vette, mikor tért vissza Rounn. A darazsakat hallgatta. Ott zsongtak legbelül. Ésmindenfélér l meséltek neki. A démon nem talált semmi különöset a város körül. Évekkel ezel tt lerontott falak maradványai öleltékészakról, melyeket csak vessz l font kerítésekkel, sekély árkokkal és karóvermekkel pótoltak. Volt ugyannéhány nagyobb épület, ám számottev védelem egyiket sem óvta. Szervezetlen katonák és elbágyadtcs cselék döngött utcáin, a kiégett tornyok és megrogyott házfalak között. Megtaposta már a dúlás ezt avárost és nem vette az er t, hogy még egyszer megtegye.- A Kutya? - kérdezte Rounn, miután a démon sz kszavú beszámolója végére ért.A túlvilági lény komoran intett nemet.- Ha itt van, úgy simította az ügyeit, hogy ily messzir l észre nem vehettem.- Rendben. Mi bemegyünk, te az út északi kijáratánál várj ránk. Ha mégis kellenél, üzenek. Erre azonbannem szívesen kerítenék sort. A démon szótlan biccentett. Lekucorodott a kopott freskók alá, csikorogva morzsolta össze a faldarabokat. Gyalogszerrel indultak a város felé. A nap már feljebb kúszott, maga mellé gy jtötte a hajnali ködbodrokat.Kiszáradt f illata lebegett mindenütt, a poros út sz ke szalagjára szederfák festettek kékl árnyakat. Afekete gyümölcsök édes illatára legyek ezrei gyülekeztek, méltatlankodó zúgással rebbenve mindannyiszor,amikor lépteikkel felriasztották ket. A dunnyogó kórus mégis más emlékeket ébresztett Rounnban. Talán az árnyékok legmélyér l szivárgóhideg tette. Poros út volt az is. Messze nyugaton a kék zászlók alatt küzd k is szederszín arccal feküdtek szerteszétazon a nyáron. Arcukon ugyanúgy legyek másztak, s ugyanolyan átható szaguk volt. Mégis ez a makacszümmögés volt, amit l a hideg most végigkarmolt Rounn hátán.TUDTAM, HOGY EMLÉKSZEL. AZ ILYET NEHÉZ ELFELEDNI.Hagyj békén! Most semmi szükségem rád!DE IGENIS VAN, EMBER. SOKKAL INKÁBB, MINT HINNÉD.Rounn zihálva rogyott a földre. Nyála megáradt patakként habzott álla két oldalán. NEKEM ADTAD A NEDVEIDET, EMBER. NE MERÉSZELJ ERR L MEGFELEDKEZNI! Drayh segített feltápászkodnia. Beszél darazsai most csendben voltak, ám el tte megtiltották, hogyRounn el tt szóljon róluk. Talán csak a koromszolgák tudtak róla, k azonban hallgattak. A város el ttfelöltött barna kámzsáik alatt feketévé lett a szél. A kis koszfészekben mindenki gyanakodva méregette ket. A Lyechard Ház feje nem is várt mást,egykedv közönnyel bámult keresztül a házak poros odvaiból el szivárgó szürke alakokon. Nem kérdekelték, nem miattuk sétáltak be a haldokló városkába. Lovak kellettek mihamarabb. A Shulur ótanyomukban liheg árnyékgyilkosok mérgei végeztek a régiekkel, s ha el nyt akartak szerezni,mindenképpen újakra volt szükségük. Mire a városkát kettészel patak mentén beóvakodtak, Rounn számára nyilvánvalóvá lett, hogy nehezebbdolguk lesz, mint számította. Mímelt közönyössége álcája alól tökéletesen kikémlelte a dögl települést.Egyetlen épülete volt, mely többé kevésbé meg rizte múltbéli erejét. A város középtájáról emelkedett aporos házfalak fölé. Jól-rosszul újjáépített raktárépület lehetett, amit vaskosabb, ormótlan tornyokkaltoldottak er dfélére az összeomlott házak maradványaiból. Három tornya volt, csonkaujjú kézként meredt aváros fölé. A legmagasabb ujj csúcsán ismeretlen család zászlaja lobogott - kék kéz, s talán csillagok.Semmitmondó hivalkodása nevetséges kísérlet volt csupán. Talán még a megfáradt alattvalók sem hittekbenne. Rounn nem emlékezett pontosan, ezeken a vidékeken mely si famíliák bírnak még er vel, ám gyanította,hogy a zászló nem tartozik egyikükhöz sem. Kóbor szerencsevadászoké, bepiszkolt kyr vérvonalé lehetett,mely ugyanúgy fog elt nni, akár a város maga. Mégis arra vették az irányt, a sötét ablakszemek mélyér lfigyel pillantások semmi jót nem ígértek. Kis tér ölelte körül a raktárból lett palotát. Poros, szélfútta domb, amelyr l elhordták a házak törmelékét.Az egykori lakóépületek most görcsös tornyokba formálva d ltek a néhai raktár vagy malom oldalának. Kétkisebb szekér álldogált k hajításnyira a falaktól, mint elárvult gyerekek, úgy fordultak a másik felé. A lovaknem voltak mesebeli paripák, kissé távolabb csapták ki ket egy beteges szín gyepfoltra. A két szekérközött kis t z égett, kormos bográcsféleség g zölt felette. Hárman ültek a t z körül, hátukat a rosszvasalású kerekeknek vetve. A szekerek oldalára rikító színekkel mázoltak valamit. Néhány bátortalan gyerekbámészkodott a közelebbi házak árnyékában. Közelebbr l már pontosan látták, mit festettek a kordék oldalára. Bogarakat. Két egymást közönyösdühvel markoló bogarat, fekete szarvaikat b szen feszítették egymásnak. Bogárviadorok, gondolta Rounn. Szája féloldalas mosolyra nyílt. Emlékezett rájuk, emlékezett ahasonlókra, akik gyermekkora szélszagú Shulurjában id l id re felbukkantak, zajos, lázasan hadonászó

cs cseléket gy jtve maguk köré. Még neki, hóhajának minden kiváltságával is nehéz volt átfurakodnia atengert l és izzadtságtól b zl tömegen, ahol a nyirkos markokban rézdarabok csörrentek, inas vállak éstestek feszültek egymásnak és az egész felett, hosszúlábú székén trónolva egy dúskebl lány gy jtötte afogadások pénzeit. Kenderszín haját felkapta a szél, bosszús mozdulattal simította hátra, mosolygóstekintete megakadt a kétségbeesetten furakodó kisfiún.- Bugrisok! - kiáltotta. - Engedjétek közelebb az úrfit! Rounn akkor hálásan pillantott a lányra, de hóhaja semmi más el nyt nem biztosított neki, mint hogyközelr l figyelhesse az ökölnyi bogarakat.- Raininn legderekabb, legharciasabb bogarai! - harsogta egy foghíjas, kölyök kép fickó az izgatottanhadonászó tömegnek. Azok rá se hederítettek, egymást túl kiabálva próbálták megtenni tétjeiket valamelyikkonokul maga elé mered , gesztenyeszín bogárban bízva. B zlött minden, s az izzadtság, hal, vizelet és kiköt szagon túl az izgalomé is ott úszott a leveg ben, ámRounn már észre sem vette. A hátának feszül szikár testek lökdösése sem zavarta. Elb völten nézte a kétválasztott bogarat, egy kis farönkre rakták a közönyös viadorokat, szemben egymással, s kicsiny pálcikákkalnógatták mozgásra ket. Komótosan, kedvetlenül indultak egymásnak az aprócska unikornisok, ám a rönk közepe táján hirtelenmegdermedtek, s gyilkos dühvel rontottak a másiknak. A tömeg felhördült, soha le nem kevert pofonokharagja, a hiábavaló munka keserve, a tehetetlen szegénység minden kínja tört ki most ebben a kiáltásban.Nem volt ott több feln tt, csak egy, a nagymell , kenderszín hajú lány, aki elnéz en mosolygott a nekivadultgyereksereg láttán, s csak nézte a csillogó szem kyr fiúcskát, ahogy együtt kiabál a többiekkel.- Mit l szaladnak egymásnak? - kérdezte Rounn a kölyökkép l. Ez már este történt, a viadalok végeztével.Mellettük t z ropogott, piros árnyakat rajzolt az arcukra, s a Lyechard-test rök medveléptekkel rótták hiábakutatva az utcákat, immár órák óta.- Egy kis trükk - vigyorgott rá bizalmasan a kölyökkép , s átölelte a kenderszín hajú lányt. - Persze n van adologban. A lány zavartan felnevetett, de továbbra is Rounnt nézte álmatag, parázsszín szemekkel.- Egy lányt raktunk a farönkbe - mondta a kölyökkép . - Egy lánybogarat. Persze, hogy egymásnak ugranak,amikor megérzik. Nem láttál, még kutyákat? Rounn összerezzent, oldalvást pillantott a sogronitára. Drayhon nem látszott, hogy bármit is észrevettvolna elrévedéséb l. Egész közel voltak már a szekerekhez, érezni lehetett a föv étel illatát, s a füstszagot is. Ám ez afüstszag gyenge szell volt csupán Shulur orrukba égett dögszagához képest.Ekkor vette észre Drayh a kutyát. Ott ült nem messze, az egyik szekér árnyékában, rózsaszín nyelvét csúfosan rájuk öltve. Fekete volt,semmi korcs. Arra sem vette a fáradtságot, hogy odavakkantson.Nem az a kutya volt, kétség nem fért hozzá, de Rounn nem lett nyugodtabb a látásától.Az egyik férfi feltápászkodott és feléjük indult.- Nem akarnak csodát látni, nagy jó uram? Kodayninn legderekabb és legharciasabb bogarai várnakmagukra, ha úgy akarják... - Bizonytalanul méregette a jövevényeket. Társai a bogrács mellett ugyanköpönyegük alá nyúltak, de mást nem tettek.- Persze, n van a dologban - morogta maga elé Rounn, Drayh azonban hangosabb volt nála.- Inkább a lovaitok érdekelnének, idomár. A másik nem válaszolt. Hosszú csönd ült közéjük. Társai bizonnyal azt számolgathatták mennyi esélyüklenne négyük ellen.- Nem ingyen gondoltuk - szólalt meg Rounn. Meg kellett köszörülnie a torkát, bizonytalan volt a hangja.- Nem eladók azok a lovak, nagy jó uraim - szólt a bogaras. Szemében elszántság villant, Rounn azonnaltudta, nem lenne könny dolguk, ha mégis ölni kellene a lovakért.- Talán mégis meg tudunk egyezni - bökte ki. Övéb l hasas b rzacskót húzott el , megültette a tenyerén. -Sokat érne nekünk, ha... Egy rozsdaszín kutya telepedett a másik mellé. Túlnan sántán biceg árnyék közeledett - Rounn aszekért l nem látta, ki vagy mi lehet.- Talán tényleg meg tudnánk egyezni - bökte ki a bogaras.- Itt ugyan nem lesz semmilyen vásározás - dörrent a hátuk mögött egy hang.Rounn odafordult, de a szeme sarkából azért a bogarast figyelte. Vörös kép , kövér férfi állt a napon, horpadt, rozsdaette vértben. Fekete haja puffadt arca két oldalátverdeste, lefittyed ajkai nyirkosán fénylettek. Rounn önkéntelenül felnyögött. A nagydarab férfi mellett kutyák lihegtek. Hirtelen meg sem tudta volna mondani mennyi. Mindenütt ottvoltak, barnafoltos, tarka dögök, fekete korcsok, bolhás, rühes csavargók. A vörös kép t nem zavarták. Abogarashoz beszélt.

- Megmondtam az este, hogy eltakarodjatok a városból! A földemen nem t rök meg semmiféle csavargókat!Ez rátok is vonatkozik - röffent Rounnra, gúnyos mozdulattal mímelve a tiszteletadást. Lyechard döbbenten meredt rá. Nem a férfi felbukkanása zavarta meg, nem is a tiszteletadássemmibevétele. Kevés hely volt a földön, ahol valamit is számított Ryek etikája. A rengeteg kutyát figyelte.Azok a lábának d ltek, vakaróztak.- A városon kívül találkozunk - súgta a bogaras Rounnak, s a kutyás felé kiáltott.- De abban is megegyeztünk, hogy el tte eszünk.- Már réges-régen felzabálhattatok mindent. Takarodjatok, vagy széttépetlek benneteket! Akár egy varázsszóra, a rühes falka megdermedt: abbahagyták a mászkálást, a vakaródzást, amarakodást. Csillogó szemekkel meredtek rájuk, habos pofájukra farkasvicsor ült. Rounn furcsamódmégsem ijedt meg. Talán éppen ett l lett nyugodt.Csak a vörös arcban csillogó malacszemekbe kellett néznie és tudta: a Kutya nincs itt.Már elment.

7

Hosszú id óta el ször sütött a nap Shulur felett. Nem sok örömét lelhette abban, amit látott. A városmegsínylette ugyan a pusztítást, de élt. Akár a felégetett tarló alatt a tavaszzöld f szálak, a roppant,koromszagú óriás lassan éledezett. A bátortalan fénysugarak végignyalták a Lyechard család oroszlánjaival hímzett selyemtakarót, a vörösvánkosokat, Rounn sápatag vonásait. Hófehér haja, feszes fényl arca akár valami viaszfolt a vérszín leplekközött. Kinyitotta a szemét. A menyezet alacsony boltívei mint a marokba zárt ujjak borultak fölé, ágya felett vékony rézláncokoncsilingel gyógy lámpásokat himbált a füstszagú kereszthuzat.

, nehézillatú köd bodorodott el bel lük, édes páráik megtöltötték a szobát.Jobbra hajtotta a fejét. Gyerekkorának falikárpitja bámult vissza rá. Megkopott selyemdics ség, felfeslett,csillogó algafonál alakok.Lázzal feküdt itt egykor, körül az aggódó kirurgusok és anyja örökké hideg keze.- Anyám?Halk, nyugodt mozdulat az ágy mell l. Keze hóból sz tt bársony.- Csakhogy. - Megkönnyebbülés. - Már éppen ideje volt. Rounn az anyja felé fordult. Csuklyás házi öltözéket viselt, kéket, ahogy a nagybeteghez illik. Ahogy a Házels emberéhez illik. Az anyja öregnek t nt. Öregnek és tör döttnek. Rounn most látta csak igazánmennyire megöregedett. Nem a keménykez nagyasszony volt most, csupán a fia életéért aggódó anya.- Nem kell félned, anyám. - Megpróbált nyugodt hangot megütni. Szánalmasra sikeredett. - Nem fogokmeghalni... Nem tudok. - Keser mosolyutánzat a száraz ajkakon.- Mi ez veled, Ronni? Mi történt veled?A karomujjak megszorultak a hó kéz ráncain. Rounn lehunyta a szemét.- Paktumot kötöttem, anyám - mondta halkan. - Er s kötést.- De miért? Miért, Ronni? Mi ér meg ennyit?- A Ház, anyám - felelte fáradtan a férfi. - A Ház mindent megér. - Felnézett az asszonyra. - Mindig tudtam,hogy tennem kell valamit, ha meg akarunk maradni.Mindig tudtam, hogy egyszer nekem kell apám helyére állnom. Gyenge kézzel nem lehet ellenállni agörgetegnek.- És ez most er s kéz, azt hiszed? - emelte fel a n a karmokat. - Ez ad majd er t mindannyiunknak? Ez,ami miatt két napja verg dsz a Kárpit legszélén?- Igen, anyám - válaszolta fáradtan Rounn. Nem nézett a kék szemekbe.Az anyja nem válaszolt. Nagyot sóhajtva simította el a ráncokat az ágynem n.- Mindig is felel tlen voltál, Ronni. De élsz, és ez a lényeg. Mihamarabb a Ház élére kell állnod. Sikerültmegvetnünk a lábunkat az üszkön, de csak a szerencsén múlott. Weila kegyes hozzánk.- Kegyes? - Rounn elfintorodott. - Meglehet legközelebb nem a mi, hanem a Sab'dagharn Ház mellé áll. Utatenged a szívünkhöz.- Aligha - mondta szokatlanul hideg hangon az anyja. Szemében most el ször villant elégedettség. - Cyrrianma hajnalban porig rombolta az er dpalotájukat. A hullákat a Vízvölgy koldusai hordták szét.- Ez meggondolatlanság volt, anyám. - Rounn megpróbált felemelkedni. A n pillantásától villámsújtottanhanyatlott vissza.- Ne beszélj nekem meggondolatlanságról, te kölyök! - csattant fel a nagyasszony. - Mit tudsz te aháborúról? Mit tudsz Shulurról? Mit tudsz egyáltalán az életr l?Sier 'cyah! Ki vádolna meggondolatlansággal? Ki tagadná meg egy özvegyt l a bosszút? Talán éppen te?Te, akir l azt sem tudtam, megéri egyáltalán a holnapot? -Dühödten sziszegett. -A Sab'dagharn Ház is

pontosan így okoskodott. Most nincsenek többé! - az ágy alá nyúlt, több ölnyi, véres selyemdarabot lökött avörös vánkosokra. - Kék volt, s vérben mostam meg. Az vérükben. Shakka-zászló... - Gúnyosan fujtatott.- Elbizakodott fattyak. Hitvány kutyák! - Derekát fogva, szorosra zárt szájjal állt fel az alacsony zsámolyról.Rounn tudta: csak neki akarja megmutatni, hogy mit sem tör dik a testét rágó kórral. Anyja lassúmozdulatokkal sétált a napfényben virágzó ablakszemig. Ahogy visszafordult, földöntúli fényben világoltakfel a körvonalai. - Nem tudom, milyen paktumot kötöttél, Ronni, de ajánlom, hogy helyesen dönts.Máskülönben maholnap a mi shakka-zászlainkkal itatják fel a vérünket.- Jól döntöttem, anyám - motyogta Rounn, noha maga sem tudta magának vagy anyjának hazudiknagyobbat. - De ha bármit is tudni akarunk a jöv l, a Kutyát kell megtalálnunk. Drayh horoszkópja mégnem hazudott. Kyria jöv jét tartja a kezében az, aki rálel. A napfénykoszorútól ölelt asszony hosszasan hallgatott. Egészen halk volt a szava, amikor megszólalt.- Te éppen ráleltél, Rounn. Vagy inkább lelt terád.Mészfolttá sápadt a viaszarc a vánkosok között, keser nyál gy lt Rounn torkában.- Hogyan?- Magam sem értem. És nem érti Cyrrian sem. Bár felajánlotta, nem fogadtam el a torokmetszését.- Mi történt? - Rounn zihálva emelkedett fel. Háta egész hosszában felrepedezett a b r, híg, savós vércsordult végig a gerincén.- Talán a falakon lábalt keresztül. Úgy lehet, láthatatlan és nincs varázs, ami bárhonnan visszatarthatná. - Anagyasszony elhallgatott, szemei hidegen ültek homloka árnyékában.- Mir l beszélsz, anyám?- A Kutyáról. A jöv csontjait el túró dögr l. Tegnap itt virrasztott az ágyad el tt.Rounn halk nyögéssel rogyott vissza a párnára.- Hogy mi szerzet lehet, nem tudom sem én, sem Cyrrian. t magát nem láttuk, csak a sárnyomokat azágyad körül. Bár voltak olyan nyomok is, alig hiszem, hogy valójában kutya. Inkább hajaz valami emberiszerzetre.- Ne...! - nyögte Rounn. Tintaszín felh tolakodott a nap elé. Anyja mögött kihunyt a fény, hideg árnyék nyúltel a sarkokból. A gyógy lámpások közönyösen csilingeltek. A Lyechard Ház er dpalotájának k be vájt ereiben lassan csordogált az élet. A palota magányosan trónolta rommá lett vidék felett, ablakszemei mélabúval pillantottak végig a koromtengeren, a düledékek közöttbizonytalanul mocorgó él lényeken. A távolban a valódi tenger roncsokba öltözött, hamuszín hullámairarajzoltak sötét árnyakat a fellegek. Kiégett falak kaptak az ég felé mindenütt, egykor g gös paloták nehezenlélegz maradványai vagy tetemei pásztorkodtak a halott földek felett. Nem sok védelmeznivaló akadt:silány, hamu lepte birtok volt mind a pörkös sávig, ahol Sogron szolgái végül gátat vetettek a tombolásnak. A sötétre égett határon túl a boldogabb negyedek húzódtak. ket nem érte a t zvihar, most csupán a tetnélkül maradt nyomorultak hordáival kellett megküzdeniük a betev falatért. Shulurban nem maradtakgazdagok. Az istenek haraggal voltak mindenki iránt. Talán a céltalan, vég nélkülinek tetsz belháborútunták meg, talán t zzel akarták meghúzni az új kor határait. Rounn nem talált kivetnivalót egyikben sem. Rászolgáltunk mindahányan, t dött a korompörkös k korlátnak támaszkodva az ötven ölnyi mélységfelett. Dicstelen vég ez mindünknek, s még szavunkat sem emelhetjük az égiek Ítél széke el tt. Kaptunkelegend int jelet, s figyelembe sem vettük ket.- Lehet, hogy ez a vég - szólalt meg, szavait a sogronitához intézve. Az felnézett rá, vándorszentélye füstjemögött talányosan csillantak a szemei.- Sogron megcsókolta a várost - felelte halkan. - T zzel jelölt, s mind ki él, az kegyelméb l él csupán. Nembüntet, de tisztít, s nekünk, akik megmaradtunk, helyre kell állítanunk a világ folyását.Rounn felnevetett. Cseppnyi vidámság sem érzett a hangjában.- Nem helyreállítani kell ezt, hanem eltörölni. Végleg, végérvénnyel. S újra felépíteni, ha lehet. Ha engedik.Nem hihetem, hogy Kyria idáig süllyedt, de bármerre nézek, mégis ezt kell gondolnom. Mert nem maradtsemmi, ami nemes volt egykor, mert ezer felé szakadt az ország, s még ezer felé húzzák a senkiháziak. kpedig - pilantott a Boszorkányer d csodacsipkés sziluettje felé - csak hallgatnak. Ha legalább valamitmutatnának...- Talán mutattak - hajtotta félre a fejét talányosan Drayh. Többet nem mondott.Rounn fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy társa szavait kihüvelyezze, egykedv en bámult a kárminköpönyegre. - Meglehet maga a t z volt a jel - folytatta a sogronita. - Mert mit mond a Kobra harmadikéneke?- „Kyria örök" - felelte lemondóan Rounn. - „Mert örök id knek épült, s mert örökké tart dics sége."- „...s mert hatalma vagyon annak, ki t zben született, s t zzel szenteltetett. Mert a Kígyó Szeme vigyázarra" - emelte fel az ujját Drayh. - „Övé az sök dics sége." Ne feledd, Rounn: a Kígyó Szeme rajtad van. Ate konstellációd az, s most emelkedik. Ez ellen nem tehetsz, nem kísértheted a sorsodat.

- Mit mondanak még a csillagok, Drayh? - Rounn kedvetlenül nézte a papot. Sem kedve, sem ereje nem voltvitába szállni vele a csillagokról és hatalmukról. -Kevés az én akaratom a világéval szemben. Az pedigmagától rohan a romlásba.- A hited kevés, Dom. - Rounn felkapta a fejét. Drayh el ször szólította a Ház urának kijáró tisztelettel. - Asors ellen mit sem tehetsz. Nem te tartod a fogad között.- Hát kicsoda? Talán a bosszúszomjas isteneink?- Nem - felelte szokatlan komolysággal a pap. - A te sorsodat a Kutya hordozza, Dom. Háza megharapta aföldeket, s tágra nyílt a Kígyó Szeme.Rounn hosszan hallgatott.- Zavarosak ezek a te csillagaid, Drayh. Menjünk inkább, nézzük, mire jutott Cyrrian! - Dühödt mozdulattalfordult a torony belsejébe vezet lépcs felé. A sogronita fejcsóválva követte. Cyrrian zavartnak t nt, incognója mélyén bizonytalanul kardja markolatára helyezte a kezét, hogy elrejtsea remegését. Feje fölött a Lyechard-zászló arany oroszlánja, körötte a vadásztrófeák közönyös koponyái. Afogadóterem árnyai összerándultak, ahogy a Ház ura és a sogronita közeled léptei nyomán megbillentek afalikarok sápatag fényei. A medvelépt test r meghajolt, kezei széles, tisztelg íveket rajzoltak a homályba. Rounn megállt a test rparancsnok el tt. Nem a gyakorlóudvar árnyfoltos mélyét látta felderengeni aszemeinek mélyén, csupán bizonytalanságot. Furcsa.- Mi hír Shulurban, Cyrrian? - Még neki is felt nt mennyire gunyoros a hangja.Kiábrándultság és lemondás csengett benne. Shulur nem volt többé. Szavainak minden hangsúlyahullagyalázás. Anyja rosszallóan nézett rá a széke mélyér l. Haja csendes hótakaró a vállán.- Nem találtuk meg, Dom. - Tanácstalan pillantás.-Sehol?- t magát sehol. A leégett városrészeket már mind végigkutatta, mindenütt ott vannak a nyomai. Réginyomok. A betegséged el ttr l valók.Sárga villanás a szemöldök árnyékában. Hideg cseppek végig a gerinc mentén.- S mi hír a boldogabb negyedekben? A medvelépt elbizonytalanodott. Rounn a szeme rebbenéséb l látta, mit mondana legszívesebben anagydarab kyr.Semmi jó, Dom Minior. Semmi jó, sugallták a szemek.- Tegnap látták, Dom - préselte ki a kelletlen szavakat. - A Dagmyr oldalában mart meg egy embert éjközépkor.- El lehet keríteni azt az embert? - mikor a kérdést kiejtette, Rounn már tudta a választ. Ott lüktetett amedvelépt szemében. Cyrrian nagyot sóhajtott, incognója hátracsúszott a vállairól.- Meghalt, Dom. Attól az egyetlen marástól. A Kutya elvette a lelkét, s árnyakat költöztetett belé.- Holtakkal üzenget?Bólintás.- Nekem? - Noha nem akarta, Rounn hangja megbicsaklott. Fázósan húzta összébb magán a köpönyeget, anyirkos cseppek megsokasodtak a gerincén.Bólintás. Cyrrian nagy leveg t vett.- Azt üzente a halott ember szájával, hogy elmegy.- Pontosan mit mondott? Cyrrian el tt felködlött a tompa, porlepte szem, a gyertyaszín arc, az árnyakból elmázgált vonások. És akezek. A véglegesen és megmásíthatatlanul eler tlenedett kezek. O maga is belehalt volna, ha a kormoskarok pokoli hidege megérinti. Fagyból kimart a holttetem minden szava, a moccanatlan, nyelvnélküli szájbólel hörg ködbeszéd.- Mondd meg a te gazdádnak, kinek a lélegzetét nyeltem, s ki a Lyechard Ház Dómjának nevezteti magát,hogy itthagyom a Koromvárost, mert annak ideje kitelt. És mondd meg néki, hogy öszve vagyunk láncolva

zzel és hamuval és léggel, milyen kötésr l is nem volt tudomásom. És mond meg néki, hogy lelkébemarok, s a Homályon túlra ragadom azt, mihelyt bizonysággal bírok ködb l való létér l. Mert így rendelték amindenek.Rounn el ször nem is értette, mi történik. Cyrrian hangja beteg rángásokba fúlt, szája két oldalára vérpatak szivárgott. Árnyékfoltokkal emlékezszeme fénytelen koromdarabokká fakult. Holtan zuhant hanyatt, végtelen lassúsággal. Hideg leveg karmoktüremkedtek ki az incogno alól.Dérfoltokat leheltek körben a kövekre.

8

A sichínek nem szóltak hozzájuk, csak nézték, ahogy a két lovas elporoszkál a löszmélyúton. A Ház nélkülmaradt katonák szemében nem volt sem vádaskodás, sem harag, sem gy lölet. Tompa, fénytelen tekintetük

egykedv en méregette a bogárviadoroktól vett kehes lovakat. Vállukon a rájuk aggatott rongyok között avereség konok dögmadarai raktak fészket, fekete tollaikból közöny és beletör dés csepegett a gazdátlankatonalelkekbe. Az utolsó csata jó egy hónapja dúlhatott errefelé. A kormos ütközet füstjéb l mára csak dögszag ésizzadtságb z maradt. Az egykori ellenfelek egymás mellett üldögéltek, a Nemes Házak, akikre vérükkelesküdtek fel, tönkreverve rothadtak a horizont mögötti csatatereken. Pietorok dics serege, mélázott a gebe nyergében ringatózva Rounn a régi éneket citálva lemondón.Drayh nem szólt mellette semmit, a mögöttük poroszkáló koromszolgák még annyit sem. A démon valaholfelettük lebegett - bárányfelh nek sem rémlett a mennybolt magasában. A Sogron-pap befelé figyelt, hátha megint meghallja a darazsakat, de most csend volt. Már jó ideje. Miótameglátták a városfaltól nem messze ácsingózó elárvult katonákat. Akárki is dünnyögött eddig odabent,megrettent ennyi keser ségt l. Ha a városka lakói a dombok mögé láthattak volna, meglehet azonnal futnikezdenek. Minél messzebb. A sichínek nem tör dtek a sovány lovakkal és gazdáikkal. Távolabbra figyeltek.A kutyaugatás felé. Tompa szemeik már a dombokok túlra villantak, az ócska karóvermek védelmébenlapuló település utcáit látták. A lángokat. Az élelmet. Rounn megborzongott a végeláthatatlan keser ség láttán, noha magának legalább ennyi kijutott bel le akóbor árnyak gyanánt mögötte kullogó napok során. A löszmélyút oldalait figyelte, a konok gyomokat,makacsul tündökl virágaikat. Távolabb, egy kis lejt aljában Morgena szentélye bukkant fel a kéklombú fákközött. Tornyait iszalag n tte be, kapuja bed lt árnyéktorok a vékonydongájú támpillérek között.Néhány háznélküli katona állt el tte, tartásukból hiányzott a tisztelet, hiányzott a félelem, ami kijárt volna azárnyak úrn jének felszentelt hajléka el tt. Közelebb rúgattak. A sichínek álmosan néztek fel a közeled kre. Megtépázott ruháik csak nyomokban hajaztak valamiféleegyenruhára. Egykor volt Házuk vörös madarai elvesztek a mocskos vérfoltok között. Gyanakodva,ellenségesen méregették az érkez ket, kezük nem mozdult szertartásos üdvözlésre. Rounn feléjük léptetett.- Nem nekem, az Úrn nek követelem a tiszteletet, pietor - mondta csendesen a feléje indulónak. Az magas,szálas katona volt, fakó üstökét varkocsba fonta, láncingébe vérb l vert bogarak módján kapaszkodtak avörös sárrögök és a rozsdafoltok.Elmosolyodott. Inkább volt kihívó ez a mosoly, semmint vidám.Régen volt már, mikor t lem bárki ilyesmit kérhetett, még ha famornak született is - válaszolta. Kék szemejégcsap. -Az Úrn sem ket, sem bennünket nem védett meg. Nem védte meg a gyermekeimet, nem védettmeg senkit ett l... - intett a füstös horizont felé. Néhány embere közelebb húzódott hozzá. Karcos lett ahangja, ahogy tovább beszélt. - Minden Ház elbukott, s halott minden famor, akit atyáink valaha tiszteltek.Tudom, mit akarsz mondani, akár bele se kezdj! A vér igenis vízzé vált, s nem követelhetsz magadnak halottsökt l örökölt rangot. Ne mondd, hogy a hagyományokat tiprom ezzel, mert nem érdekelnek a

hagyományaid, és nem mutatsz olyasmit, ami igazad bizonyítaná, s amit ne kétkedve fogadnék! Miénk ez aföld, s rajta minden, mert a mi véreink, a mi sedularjaink és navoraink dolgoznak rajta. Ha kell, újrakiérdemeljük, hogy tiszteljenek, s mi leszünk az famorjaik.- Bennünket mocskolsz, kutya - mondta lassan Rounn -, de irigykedve vágysz arra, amit szavaiddal az iménttapostál sárba. Vak vagy és elkeseredett, de nem ezért veszem a véredet, s nem is azért, mert a dics kkasztjával perelsz. Megválthatod az életed, és szolgálhatsz, mert ha élsz, nem lehetsz hitvány harcos,csupán Morgenának adj tiszteletet!- Leszámoltam veletek és leszámoltam az isteneitekkel - köpte a varkocsba font hajú. - Ha kell, újakattalálok, ha kell, hekkákat emelek a helyükre, ha ezek nem segítenek!- Mással nem lett volna ennyi türelmem - lehelte Rounn, ahogy lekászálódott a nyeregb l. Sárga szemekvillantak a sötét szemöldökeresz alatt. - Utoljára parancsolom, add meg a tiszteletet, amit az isteneidmegérdemelnek, különben obsorokhoz sem lesz méltó a sorsod, s kemény fejed a többiekét is magávalrántja majd! Talán a tartása, talán a hangja tette: a karcos hangú mell l hátra lépett néhány embere, s szemlesütvekotródtak odébb.- Azt hiszed, ha az életem elveszed, visszacsinálhatsz bármit is? - A varkocsos keze lassan mozdult afegyvere felé. Megmaradt társaira nézett, azok nyilván elértették mozdulatát, mert óvatosan széthúzódtak,némán acsargó félkörbe vonva Rounnt. - Régen elvették azt mások, a hitemmel együtt. Én szólítalak most,hogy távozz szemlesütve, vagy követheted bukott istened szolgáit! Rounn Lyechard csak most pillantotta meg az Árnyékúrn papjainak testét a támpillérek tövében. Sötétfoltok voltak csupán, átvágott torkukból s homályként szivárgott a vér. - Kevés volt a hatalmuk, hogyszembeszálljanak velünk. Becsületükre váljon, hogy oly sokáig kitartottak... a semmiért. Mit sem leltünkodabent, ami a hasznunkra válhatott volna. A hátrakotródott katonák szemében szégyen villant, ahogy térdre estek. A többiek megvet en köptekfeléjük, és el húzták a kardjaikat.

- Én az Árnyékúrn ért küzdök - morogta Rounn, s felemelte karmos balját. Kifakultak a f szálak a manarémít rángására körötte. - A Kobra a testvéréért, ha magam nem lennék elegend ... - Elmélyült a hangja. -Harratigrahin cyen vahddas! - ordította. A varkocsos arca és karjai szalmaszínre sápadtak, ahogy Rounn felb dült.Lyechard orrából vérpatak fröccsent a köpönyegére, amikor el relendült és mellberúgta a katonát. Szárazrecsegéssel szakadtak le a kiszikkadt karok, a rozsdás láncing még tartotta egy darabig, aztán elejtetteket, akár a haldokló kopó szája a koncét.

EZ AZ, EMBER! TEDD, AMIRE A PAKTUM ER T AD NEKED! - üvöltötte valaki a shuluri bens jében.HASZNÁLJ, ÉS A HATALMADBÓL HATALMAT NYEREK!Rounn kardja nyomán porrá omlott a varkocsos férfi feje, s a penge a mellette állóba mart. Nem csupán azismeretlen mágiától döbbentek meg az eddig harciasan acsargó katonák, de a vér festette démonarctól is,mely tombolva vetette magát rájuk.Vörös maszkja mögött izzó fény sárga szemek lobogtak. Késve csaptak le rá, s késve vették észre, hogy nincs idejük visszakozni. Rounn gyors volt, talán sohasemvolt még ennyire az, tudata mélyén Cyrrian dicsérte, a Ház Morgena-szentélyének homálya vezette a karját,a bukott családok kísérteteinek üvöltése követelt elégtételt. Kardja szikrázva törte darabokra az ellene szegül pengéket, feltáruló résekbe szúrt, óriás vörös sasokatfestett a ronggyá lett madarak mellé. Ellenfelei hang nélkül estek össze. Lyechard kardja hegyét a föld felé tartva rogyott térdre. Zihálva nézett a megmaradt katonákra vérmaszkjamögül. Akik fegyvert rántottak, holtan hevertek körülötte, a többiek arccal a földre borulva feküdtek aszentély árnyai közt. Rounn testnedvei rülten tomboltak odabenn, dörömbölésük megsüketítette,áramlásuk megnyugtatta. Nemcsak t, a benne lakozót is. Drayh Thyn-Sibassin bénultan, görcsbe rántott tagokkal meredt rá hátasa nyergében. A darázsfészekszétrobbant koponyájának börtönében, mélyr l jöv idegen süvítése tehetetlen hússzoborrá gyalázta asogronitát Rounn els , nem evilágról jöv ordítása óta. Moccanni képtelenül, rémülten remegett,vándorszentélyének füstje elrejtette hamuszín szemét. Koromszolgái darabokra hasadtak a háta mögött. Azután elmúlt az egész. Hörögve szakadt ki bel le a romlott sóhaj. Két szívdobbanás múltán már semmirenem emlékezett. Elmúlt minden, a darazsak bénító üvöltése, a síron túli hideg, minden... ítélj, famor, sugallta a földön reszket katonák testtartása. Rounn lassan kászálódott fel, térdei remegtek avérveszteségt l. Noha ellenfelei pengéi el nem érték, mintha súlyos ütközetb l tért volna meg. Incognójavért l volt csatakos. Nem nézett a sogronitára. Tudta, sem tehetne másként.- Badr 'cyah - sziszegte a hideg f ben hasalók felé. Torokmetszés. Azok hálatelten ernyedtek el, hátukmögött az árnyékpapok hullái mintha mosolyogtak volna a kékes homályban. Morgena szentélyének mélye hálatelt h vössel fogadta ket. A sárkányszem-ablakok fölé festett hollókkitárt szárnyakkal rebbentek az oltalmazó árnyak felé, testükön repedések meresztették póklábaikat. Akárhaa bejárattal szemközti fal felé terelnék a haldokló és átlényegül fényt. Az oltár súlyos függönyei tengeriszivacsok gyanánt gy jtötték az árnyakat: a századok alatt beléjük szivárgott homály mintha a szentély

falán remeg freskóban kelt volna életre. Az Árnyak Asszonya kiismerhetetlen pillantásai méregette a hideg k hatszögeken hever Rounnt. ALyechard Ház feje a homloka fölött egymásnak boruló koholtok csigolyaíveit figyelte, vére lassuló ütembendörömbölt teste kamráiban. A sogronita a helynek kijáró tisztelettel kucorgott mellette, vándorszentélyemintha nem is füstöt, de árnyakat szivárogtatott volna az si mennyezet felé.- Porrá lettek mind a ketten. Egyszerre mindkét szolgám - suttogta a piheg Rounnak -, ám magam semtudom, hogyan. Úgy lehet, a benned rejtez akarhatta így. A hóhajú férfinak sem ereje, sem elegend érve nem volt, hogy vitába szálljon vele, csendben bólintott.Néha maga sem volt benne biztos, hogy mi mindenre terjed ki a hatalma, ha a zsigerei mélyén lakozósegítségéhez folyamodik. Jóllehet a koromszolgák testében semmilyen nedv nem kerengett, talán mégisvolt némi hatalma felettük. A lázadó nyirkos valójának kiszipolyozása eltorzíthatta a sogronita mágiájánakkötéseit is. Csönd szorult közéjük. Mint az utóbbi id ben egyre többször. Drayh el tt tengerszagú esték képe rémlettföl, amikor még nem szakadt kettejük közé ez az áthághatatlan és néven nem nevezhet jelenlét. Atengerszagú estékhez pedig sárkányszárny vitorlás bárkák kötötték horgonyukat, emlékükhöz a két holdhamis fényében fürd lányok, samballa-zene és vérszín borok szeg dtek társul. No és persze a szívnek aza semmihez nem hasonlítható elszorulása, ami megismételhetetlen és egyszeri, s ha mégis hasonlótsajdulna valaha is, kizárólag a holdak fényében úszó hajók és az ismer s-ismeretlen lányok mámorítóringása horgadhatna fel vele. Mert minden emlékhez tartozik egy sajdulás, ami örök és változtathatatlan, sebbe borzongunk belé, még akkor, miel tt az emlékképek el fakulnának a múltból. És Drayhnak számtalanilyen saj dúlása volt, de mindhez annak a régmúlt id knek megkopott képei jöttek társnak, amikor még nemtörtént semmi baljós, semmi néven nevezhet en fenyeget . Az újfajta sajdulásokhoz semmi közük nem volt,mert arról beszéltek, hogy akkor megtalálták azt, amit olyan kétségbeesetten kerestek mind a ketten, ami

miatt felel tlenül és a várakozástól elszorult torokkal kaptak minden után, s nem vették észre, hogymindvégig ott volt el ttük a pillanatokba börtönözve, csak nem voltak hajlandóak felismerni. Akkor és most véglegesen eltávolodott egymástól. Akkor Rounn Lyechard az önkéntes szám zetéstválasztott ifjú kyr nemes volt, akit apja majd valamikor ismét fiává fogad, most pedig megkeseredett örökös,aki karommá görbedt kezekkel próbálja maga és Háza jöv jét megtartani. Valami hasonlóra gondolhatott Rounn is, mert fáradtan elmosolyodott. Szája szélén pikkelyesre gy dötta kiszáradt b r.- Nincs visszaút, Drayh - suttogta.- Megéri? - kérdezte a sogronita, sarkait közelebb vonva egymáshoz.- A Ház és Shulur mindenek felett áll, tudod jól - hunyta le a szemeit Rounn. - Bármekkora is az áldozat,amit érte hozni kell. Ha ez szükséges hozzá, hát legyen.Magunkra hagytak bennünket, s a mi tisztünk, hogy megálljunk a saját lábunkon, megvédjük, ami a miénk, sgátat vessünk elleneinknek.- Akkor is, ha... - kezdte Drayh, befejezés helyett csak intett a karomujjak felé.- Bevallom, néha szívesen megszabadulnék mindent l. - Rounn ismét a csigolyaíveket figyelte, felemásmosoly játszott a szája sarkán. - Imádom az asszonyokat, Drayh. Mindig is imádtam ket. A sogronita bólintott. Belesajdult a szíve. A démon a szentély ajtajában gubbasztott, az éjszakát vigyázta.Talán a Kút hidegét akarta végképp lerázni magáról. K hajtásnyira t le a torkukat felvágó lázadók holttesteihevertek a holdfényben. A sichínek maradékai elkotródtak: az ég alját festették meg a lángok vörösével.

9

Shulur fölül friss tengeri szél sodorta el a kormos dögszagot. A napfény, mintha soha nem ismerték volna ahiányát, császárként tündökölt a romok felett. A pörkös maradványokon felh k árnyai futottak komótostempóban a szárazföld belseje felé, hogy a tengeren hízott hasukat valahol a távoli hegyek fölött ürítsék ki. Rounn a gyakorlóudvar sarkában üldögélt egy százados lócán. Messzir l egykedv nek t nhetett, ahogy akardjával játszadozott, hol megemelve, hol ismét leejtve a hegyét, mintha csupán az egyensúlyára lennekíváncsi, ám valójában figyelt, minden idegszálával összpontosított, hisz a döntés, amit hozni készültnemcsak a saját, de Háza minden tagjának, csatlósának és szolgálójának sorsát volt hivatva eldönteni. A gyakorlóudvar fölé kék árnyékú felh óvakodott, Hyunn, a Ház test reinek és orgyilkosainak új uramegkönnyebbülten sóhajtott, összehunyorított szemeinek kis pihen t engedélyezett, kényelmesebbenfigyelhetett a kövér, sápadt kyrre, a Ház strateggiorára, aki hernyóselyem dreggisében fel-alá sétált agyakorlóudvar mozaiklapjain. A strateggior létét a zavaros id knek köszönhette, csakúgy, mint a mágiát, mely nemzedékr l nemzedékrehagyományozódott ugyan, mégsem volt oly vénséges, hogy bárkiben valódi büszkeséget és félelmetébresszen. A Családi Háborúkkal jött a mesterség, s a magukat magitoroknak nevez férfiak is a vésszelegy id ben jelentek meg, s míg kezdetben csupán a Házak magányos tanácsadóinak számítottak, aCsaládok számának csökkenésével egyenes arányban n tt azoknak a magukra maradt mestereknek aszáma, akik iskolát szerveztek maguk köré, s a szolgálatot feladva maguknak gy jtögették a tudást éstapasztalást. Mágiájuk a nyomába sem érhetett a kyrek egykori hatalmának, mely a Kárhozat Asszonyávalegyütt veszítette el minden nagyobb támaszát, ám hatékonyságáról és újszer ségében rejl praktikumáróllegendákat meséltek. Ezek között szerepelt az is, hogy a Boszorkányer d uraitól kapták csekély mágikustudásuk alapjait, s azután a maguk erejéb l gy jtögették hozzá a többit, nem válogatva a felhasználhatóhagyományok között. A strateggior komótosan sétált a mozaiklapokon, látszólag cél nélkül, gondtalanul, fejét lehorgasztva,arcán a mély t dés csalhatatlan jeleivel. A nagyasszony türelmetlenül, a test rparancsnok aggodalmasanfigyelte. Drayh szinte oda sem pillantott - meglehet, egy kobrát próbált magának összeügyeskedni, az égenbaktató fellegekb l. A gyakorlóudvar hosszán lefektetett mozaiklapokon Shulur terpeszkedett, lustánbenyúlva a futórózsákkal fedett lugas alá is. Szürke, barna és fekete kövecskékb l rakott ragyapettyesarcán ezernyi szalagra szakadó kék pánt a folyó, amelyr l a nevét kapta. A Lyechard Ház jele - az aranybólvert oroszlán - a lugas árnyaitól nem messze meresztette karmait, míg a többi ház címerállatai a mozaikmás és más pontjain villogtatták kékre edzett acéltestüket. Azon Házak címereit, melyek a háború századaialatt odalettek, a megfelel id ben mindig eltávolították a térképr l, ezen a reggelen hat újabb sebhelytátongott a hatalmas mozaikon, jelezve, hogy a t zvész valóban kíméletlen volt Shulur nemeseivel. A strateggior göcögve nevetett, amint szambavette a vesztesegeket, hatalmas teste elégedetten rengett ahernyóselyem alatt. Komótosan sétált, s míg el sorolta a nemes Házak jelenlegi harci álláspontjait és aszámbeli helyzetüket, apró, maga készítette zászlócskákkal tette szemléletesebbé el adását.- Jók a Ház pozíciói, Dom. - A szemei kacagtak. - Az utóbbi id kben soha nem voltak ilyen jók. Sogronnakhála, több vetélytársunk odaveszett az égésben, s nagyaszonyunk bölcs döntésével - finom meghajlás azárnyékok között álló hószín folt felé - legf bb ellenlábasunk, a Sab'dagharn Ház is az enyészeté lett. Kiváló

taktikai húzás volt az égés leple alatt meggyilkoltatni a strattegiorukat. Édesapád mindig helyes döntésekrejutott vészhelyzetben.- Röviden összefoglalva?- Röviden összefoglalva, Dom, az id alkalmas Shulur elhagyására. Elhanyagolható annak az esélye, hogyszövetség köttessen az elveszejtésünkre. Megn tt a Lyechard Ház tekintélye.- Rendben - pattant fel Rounn. Dreggise kisebb vihart kavart az udvart pettyez rózsaszirmok között. -Holnap hajnalban indulok.- Hány harcost készítsek fel, Dom? - lépett el Hyunn. Halk, határozott hang.Mozdulataiban nem érzett a medve lépte, ám minden másban ott volt Cyrrian évtizedes csiszolgatása.Rounn fagyott arcán csendes mosoly derengett fel.- Egyet sem. Magam megyek. Egyedül a Kobra szolgája tart velem.- Ronni, nem teheted ezt, még a családért sem! Beteg vagy.Rounn szeme sárgán villant. A büszkeségében sértett férfi dühével fakadt ki.- Ilyet senki nem mondhat ebben a Házban, még ha az anyám is! - mordult fel.- Er sebb vagyok, anyám, mint bárki, aki eleddig e falak közé lépett. - keser volt a nyál, amit Shulurcserepeire köpött. A nagyasszony csak az söket engesztel jelet rajzolta maga elé némán, amint a fia kiviharzott azudvarról. Akár a véres kavarogtak mögötte a rózsaszirmok.- Shirrihínn! - hallatszott a Dom túlvilági bömbölése az ezredéves folyosó mélyér l. A strateggior ijedtenkapta fel a fejét. - Mire a nap leszáll, gyere a szobámba a démonok térképtekercseivel!A kövér férfi remegve hajolt meg szörnyhangjának parancsára.

10

A nap vérvörös köpönyeget borított Shulurra. Ott, ahonnan érkezett, csillagok sziporkáztak a tintaszínégbolton, a kék hold pedig, akár egy szépségére kíváncsi, sápatag leány hajolt a tenger fölé. Rounn az ablakpárkány hideg köveinek támaszkodott. A napközép utáni es nedves foltokat nyomottdreggisére. A mennydörgések emléke is szertefoszlott már a kormos falak között, s nem is ez az égzengésvert visszhangot a férfi fejében. Tizenöt esztend vel ezel tti vihar tombolt most odabent, tizenöt rettent enhosszú esztend er sítette fel azokat a múltba vesz hangokat. S a hangokkal lassan beszivárgott mindenmás is, minden óvatos, pisla fény, a rég holt illatok, az rülten kavargó indulatok: mindaz, ami lobot vethetegy kamasz lelkében.Düh. Makacs, tehetetlen düh. Igazad volt apám. Hogy is ne lett volna igazad? Te tudtad a legjobban, hogy az én igazságom is égettolyan lánggal, mint a tied, ha nem is lehetett érdemben szembeállítani a hagyományokra épülválasztásoddal. Nem ugyanaz a szoba volt, mint a mostani, ám ez most nem számított. Azok a bútorok azonban, a vastag,bársonnyal vont székek és a sárkány gyanánt gubbasztó nagy asztal mintha az emlékek közül kélt volnaéletre, s olyan er vel trónoltak ebben a mostani, a valós szobában, mintha a jelen függönyei, hever i ésszékei tartoznának a múlthoz, s nem k. Apja pedig ott állt a sárkányasztal mellett, hóhajával, inas karjaival,kedvenc, arannyal sz tt dreggisében, amint az emlékekkel együtt visszaperelte magát az életbe. Er l éshatalomtól duzzadó kísértet, kék szemében mérhetetlen harag és rosszallás, egyenes orra két oldalánvölgyekké mélyült konok ráncok. Odalentr l, a szörnyetegház k be vájt gyomrából dal szüremlett fel a vacsora illékony szagaival, s Rounn,a tizenhat tavaszt látott Rounn még kétségbeesett haragjával telten is kiérezte ebb l a halvány elegyb l amakrillók édesre sütött zamatát és a moszatszín mártások savanykás elegyét.- Hogy merészelted? - sziszegte az apja. Fojtott indulatok vibráltak h vösnek szánt szavai mögött. - Hogyanmerészelted ezt, Ronni?- Nem veszem el azt a lányt. - Rounn jobban szerette volna, ha er s a hangja, ha kiérzik bel le a makacselszántság, de nem sikerült becsapnia sem magát, sem az t ragadozóként méreget kyrt.- Nem te fogod eldönteni, hogy mi fontos a Háznak és mi nem. Nem vagy még abban a korban, hogyilyesmit forgass a fejedben. Majd megteheted. Majd akkor, ha én már nem leszek. Rounn, a démonkarmú Rounn visszafordult az ablakhoz. A halódó napba bámult.Homályos volt minden.- Ha már nem leszek, azt csinálsz, amit akarsz, és ha a korcs ösztöneid azt súgják, még a Házat iselveszejtheted, ha megengedik az sök. De most még élek, és nem t röm, hogy egy senkiházi ellenemszegüljön, még akkor is, ha történetesen a fiam.Aki ezt tette eddig, mind halott - gondolkodj el ezen. Ne képzeld, hogy a magad ura vagy, Rounn! Szégyenthoztál a Házra, s rám is. Nemcsak, hogy ellenem szegültél, de tetted ezt nyilvánosan, ne várd hát, hogy

megenyhüljek. El fogod venni azt a lányt, és nem a magad, hanem a Ház kedvéért. Máskülönben nem vagya fiam többé.- Nem - akarta mondani Rounn, de nem jött ki hang a torkán, csak valami homályos szuszogás. Dühösenszorította hát össze ajkait. Apja villámló tekintettel fordított hátat neki, arannyal sz tt dreggise kandallót z.Akkor látta utoljára.Tán varázsütés volt az a mozdulat. Nagy, kövér cseppekben kezdett esni az es , és a tizenötével ttivárosra hasaló nehézkes fellegek mögött sárkányhangon ordító villámok lobbantak. Rounn pedig, a tizenöt év el tti Rounn, mindenkinél jobban gy lölte akkor az apját, kétségbeesett,tehetetlen dühvel, mert igaza volt, mert nem szegülhetett szembe a Ház kívánalmaival, azért, mertszerette... s mert a háta mögött csatakosra ázott a város. Leginkább mégis azért, mert döntésre kényszerítette. Megfontolt döntésre, aminek a terhét lmegszabadította volna a hagyomány, a Ház vagy maga, ha beletör dik mindenbe, ha feladja azt, amir lakkor és ott úgy gondolta, hogy fontos. És saját magát is gy lölte, mert tudta, hogy ha most makacs, ezekután csakis makacsabb lehet, s hogy önmagát fosztja meg mindent l, ha most nem enged. De nem engedett, s tizenöt évet kapott gondolkodásra a sorstól, amikor a fölre zuhant mennybolt alattelvágtatott innét. Gonosz volt az az es , s gonoszul kongott az ég minden sárkányfarok orma villám után.Kopogtattak az ajtón. A szoba árnyai közé fakultak az emlékek.- A démonok térképtekercsei, uram. - A strateggior hangja tompán szólt a vastag ajtó túl felér l. A kövér ember hernyóselyem dreggise kísérteties foltnak rémlett csupán az alkonyi fényekkel terhesszobában. Siet s mozdulatokkal teregette ki a zörg földabroszt az asztalon. Nem a sárkánylábú, régi bútorvolt, az új divatnak megfelel en állították össze Shulur legjobb mesterei, finom intarziákkal díszített hátáróllelógott az söreg térkép. A Quiron-tenger északi partjait mutatta. A halott Ryek korompötty volt csupán Shulur árnyékában.Végenincs foltok tarkították, zölddel és sárgával festett birtokóriások, rég halott vagy csupán pislákolófénnyel ég kyr Házak egykori birodalmai.A legjobb térképészek rajzolták annak idején, de még k sem dacolhattak az id vel, s jól tudták, hogyfáradságos munkával készített m vük akár egyetlen esztend leforgása alatt érvényét veszítheti. S ha nemis egy év alatt, de azóta a hatalmi viszonyokjócskán átrajzolták a foltokat: a Nemes Házak uradalmaitmegtépték, vagy éppenséggel elsöpörék a háborús id k. De Rounn nem is az egymással marakodó családok viszonyaira volt kíváncsi. Azok átlátásához egymásik, egy új földabroszra lett volna szükség, ám ez a mostani csalhatatlan bizonyossággal mutatott valamimást, és az mit sem változott az elmúlt id kkel. Azokat a ragyapettyek gyanánt szerteszórt kicsiny jeleketfigyelte, melyek mellé olvashatatlan ákombákomokkal írtak megjegyzéseket az egykori mesterek, s melyekkihüvelyezésére most ott állt mellette a Ház strateggiora. A Kutak térképe volt a hatalmas b rdarab, azoknak a k börtönöknek a mutatója, melyekbe aDémoncsászárság bukásával elszabadult másvilági teremtményeket vetették. Kisebb-nagyobb hatalommalbíró mágikus vermek voltak attól függ en, hogy a szörnyeteg, melyet tilalommal illettek, mily er knekparancsolt. Mert a ryeki fókusz megsz ntével cérnaszálként pattantak el a kötések, a mágiával, démoni hatalommalösszefércelt birodalom darabjaira hullott, a világra okádva a hazatérni képtelen, eleddig zabolán tartottdögöket. Sötét id k voltak azok, mindennél sötétebbek, mit kyrek egykor láthattak, mert rület és járványokpusztítottak mindenütt, a démonimádókkal egykor szembefordult isteneknek pedig nem maradt elegendhatalmuk, hogy ismét megvethessék hatalmuk alapjait a földeken. Akár a gyenge es , úgy csordogált vissza az erejük, de amíg a T zkobra és az Árnyékúrn ha lassan is,de gyarapodott, a Sorskovács és Igére, a Termékeny egyre sorvadt, s az id teljesítette be azt, amit adémonimádók megkezdték. Sok fekély terpeszkedett ekkorra a lelkeken, s nem csupán az elszabadult démonok tették lehetetlenné,hogy meggyógyuljanak, de bilincset rakott rájuk az ezredéves sötétség, s a démonurak ráer szakoltakasztok durva rendje is. Ezer esztend ket pedig nem lehet egy mozdulattal meg nem történtté tenni, mertbeleszivárog mindenestül a lelkekbe, s visszafordíthatatlan változások hegeit hagyja hátra. A maga módjánfényre vágyott mindenki, legbelül azonban érezte, hogy azok a fényes id k végérvényesen elmúltak, demert a túlél k fogcsikorgatva akarták, hogy visszajöjjenek, nekiláttak megtisztítani örökségüket a múltdémonaitól. A legnagyobb vadászat volt, amit kyrek valaha megterveztek. Századokig tartott, s résztvev inek nemcsupán a démonokkal, de a démonlelk kyrekkel is meg kellett küzdeniük, végérvénnyel elmosva azokat azid ket, amikor a hóhajú harcosok közt nem lehetett megvetend bb, mint egy másik kyr gyilkosának lenni. AKutak pedig szaporodtak, s azokat a démonokat, amelyeket el nem pusztítottak örökkétig való rabságraítélték.Ám a pecsétek nem voltak törhetetlenek.

A strateggior remeg kézzel vonta közelebb a gyertyát. Óvó pentagrammát rajzolt maga és az asztal köré,tekercsei zizeg halomban hevertek a lábánál. - Mely túlvilági teremtmény nyughelyére vagy kíváncsi, Dom? - Hangja reszel sre vékonyodott,szemlesütve várta a választ. - Nincs erre a világra börtönözve - kezdte Rounn. Háttal állt a hernyóselyembe burkolózott alaknak, nemakarózott látnia az óvó köröket és rajzokat, s nem akarózott beszélnie sem. - A neve Harratigrahin. Kesernyál buggyant ki a szája sarkán. Nem tör dött vele. A kövér mester elnehezedett testtel szuszogott. Vaskosujjai zavartan babráltak a bet rendbe szedett pergamenek között. Mintha megfagyott volna körül a leveg ,deres árnyak nyúltak végig a köveken. A strateggior felnyögött. Nem ismételte meg a nevet. - Nyirokdémon. Egyike a leghatalmasabbaknak, melyeket Ryek ismert. Hogy pontosan hol pihen, nemtudja senki. Rounn összeszorította a fogát, hogy belereccsent az állkapcsa. Fülében dübögött felgyorsulva áramlóvére. - Engem a szolgálói érdekelnek - köpte. - Hogy az akaratom alá görbedjenek, ha kell - morogta, lehunyvazsarátnokszemeit. Remegett a testében életre kelt fagytól. A hernyóselyem dreggis mintha összezsugorodott volna, ahogy a strateggior tovább babrált a zörglapokkal. Egészen halk volt a hangja amikor újra megszólalt, mégis tisztán lehetett érteni, mintha maga avilág is vele halkult volna:- Els lajstrom. A ryeki Kyall tartomány. Ég kutak.Nem beszélt sokáig, de Rounn számára maga volt az örökkévalóság.

11

A város halott árnyként feküdt el ttük az éjszakában. Apró fénypontok kucorogtak testén, vagy libegtekhangtalanul ott, ahol a természet vagy lakóinak úri kedve vizeket helyezett el alattuk. A hegyorom, ahonnanletekintettek az alvó településre, vagy háromszáz lábbal emelkedett a fényekkel hintett sötét folt fölé,sörtehaj gyanánt fekete fenyveseket viselt, gyantaszagú erdeiben hideg és magányos szelek sutyorogtak. Rounn megfordította a lovát, és a fehér kövekkel hintett úton beügetett az erd be. Vékony kígyó tekergetta fák között: a kyr út, mely a századokkal, a természettel dacolva hirdette tovább a calowyni szellemdiadalát. A köveit összetartó mana rég elenyészett, de a kövek ereje is egybefogta még, csak néhol találtaka feny magvak annyi rést, hogy felpúposíthassák kopott hátát. Id l-id re karcsú, szél morzsolta toronymeredt az erd fölé, némán rköd strázsa, mely egykor az utakat vigyázta, ma csupán büszke útjelz karóaz si kígyó mellett. A város neve valaha Stryenh volt, s meglehet, ma is ezen a néven ismerték lakói, ám régi dics ségemegkopott, akár az út, mely kötelességtudóan kanyargott feléje. Elfeledett vásárok és ünnepek emlékeikísértettek falai között, régmúlt id k szellemei ülték meg minden kövét. Ha Rounn hunyorítva nézte a vöröshold fényében fürd tornyokat és falakat, a régi Stryenhet is maga elé tudta képzelni, csupán újabblámpások és messzi dereng varázsfényben tündökl oszlopok, tornyok képeit kellett maga elé idéznie.Gyanította, hogy napvilágnál sokkal több képzel er re lenne szüksége, ha a régi várost szeretné maga el ttlátni: a tartomány második városát, ahol anyrok töltötték a meleg nyarakat csodás kastélyaikban, ahol atavakon hattyúként úsztak a csipkedíszes gályák, s mindenütt hóhajú asszonyok és férfiak tették a dolgukat.De és Drayh nem azért érkeztek, hogy a régmúlt árnyait életre keltsék. Néhány órával ezel tt még egy kis völgyben táboroztak, s a lassan felhunyorgó csillagokat számlálták.Drayh a fejében zsongó kas ellenére ismét összeügyeskedte egyik koromszolgáját a h lt tábort zmaradványaiból. Rounn a baljósan vörösl nyugati horizontot figyelte: a démont várta, akit Stryenhfelderítésére küldtek. Kicsiny, vízcsepphez hasonlóan áttetsz felh féle volt, amikor elindult. Szemeib l Rounn semmit nemtudott kiolvasni. Sötét üregeknek rémlettek, ahogy komótosan felemelkedett. A sogronita fel sem pillantott,amikor elrepült. A darazsak egyre szemtelenebbek lettek. Drayh továbbra sem szólhatott róluk, noha folyamatosan azzalhitegették, hogy nemsokára mindent elmondhat Rounnnak. S már nemcsak darazsak voltak ott, dehatalmas hangyák is, kocorgó lábaikkal a sogronita koponyájának belsején masíroztak. Nem vittek elsemmit, de Drayh homályosan érezte, hogy elmozdítanak és áthelyeznek dolgokat. Közönyösen figyeltesaját kezeit, amint a koromszolgához szükséges rúnákat rótta a halkan agonizáló t z köré. Szólni akart, decsak mordult egyet - Rounn észre sem vette.Egyre több dolgot nem vett észre.Drayh megcsóválta a fejét. Pontosabban csak szerette volna, s maga csodálkozott a legjobban, amikornem sikerült. Hangyalábakból összefogódzkodott karmos kezek martak belé odabent. Kirázta a hideg. A tábort z utolsó zsarátnoka is szürke hamuvá omlott, mire a démon visszaérkezett. Hamuszín

kolonccá vált maga is, mihelyt leereszkedett a korai csillagok pettyezte égb l a koromszolga mellé. A

lovak idegesen felhorkantak, amint a földre süppedt, kitágult orrlukakkal méregették a jövevényt. Annaktekintete most sem mondott semmit, csupán sötétebb és titokzatosabb volt, mint annak el tte. Csikorgó k ,ahogy megszólalt:- Itt van. Rounn felpattant. A lovak idegesen arrébb léptek a hirtelen mozdulatra, béklyóik megfeszültek a harmatos

ben. Drayh fejében egy pillanatra elhallgattak a dünnyög darazsak.- Biztos vagy benne? A démon nem válaszolt azonnal, mintha azt fontolgatná, mennyiben tartozik ez bármelyik kyrre is.- Ez a. szag er sebb bárminél, amit eddig érezhettem. Örvendezz, seraphis, ha van hozzá merszed: úgylehet, közel szolgálatom vége. A Kutya a városban van... Stryenh kapuit nem rizte senki, s közelebbr l vizsgálva maguk a falak is lehangoló látványt nyújtottak.Repedéseibe barna zúzmó szakáll kapaszkodott, díszei elkoptak, a szobrok arcát lecsiszolta az es és aszél. A kapu odvas torka mögött bátortalan lámpások fénye rezgett. Minden csendes és kihalt volt, halottváros terpeszkedett eléjük, amint beljebb léptettek a tompán kopogó köveken. A városbéli házak semnyújtottak vigasztelibb látványt. Langaléta árnyaik magasan nyúltak az éjszakába, csak a lábukat mutattameg itt-ott egy parányi olaj láng. Akárha kísértetek aggatták volna ki az illanó füsttel ég lámpásokat, végig a lassan emelked , sz kutcácskák hosszán. Nyomasztó súllyal nehezedett rájuk a csend, s hiába kutattak a zárt ablaktáblák mögöttlobbanó fények után. A lidércek óráján érkeztek. Szél nem moccant, s nyirkos, állott szag szivárgottruháikba. Visszhangtalan léptettek egyre beljebb a kihalt utcákon, egyre több elkopott kapuboltot, megroggyantházat s házsarkot hagytak maguk mögött, amikor az els hangot meghallották. Ez is inkább rémlettsírásnak, mintsem annak, aminek utóbb bizonyult. A jövevények kis térre értek. A fekete kövekkel rakott négyszög egyik végében kis kút hullatta könnyeit.El tte parányi medence, vizén halovány növények. Valahonnan abból az irányból szólalt meg a hang:- Rounn Lyechard, Házad utolsó nemes harcosa, ki elmenekültél Shulurból! Leg utóbb sikerült elkerülnöd ahalált, ám most nem menekedhetsz! - Barna ködfoszlányok kavarodtak fel a parányi medence mellett. - AGrein'Dagbarr Ház kimondta rád a halálos ítéletet, s egyedül mi, homályból szakítottak vagyunk méltók rá,hogy beteljesítsük azt.Árnyékgyilkosok! Rounn felnyögött. Meg sem fordult a fejében, hogy még mindig a nyomukban lehetnek. Sahhan romjainál,a hajnal érkeztével sikerült kijátszaniuk ket, ám akkor még visszataszító praktikáik segítségével követnitudták halványodó nyomaikat. Soha nem voltak h ségesebb kopói, ám ezúttal szívesen túladott volna rajtuk,hiszen ezeket a kopókat az vérével itatták, t hajtották, volt a nagyvad, és kevéssel a sóstavak el ttcsupán lovaik feláldozásával menekedtek meg t lük. Akkor azt hitték az a véráldozat elegend volt, hogyhamis nyomra tereljék ket, de felt nésükkel nyilvánvalóvá lett tévedésük. Az árnyékok sikjánakrosszindulatú ragadozói csupán abbahagyták a csaholást, s néma éji dögök gyanánt csak az alkalmatlestek, mikor csaphatnak le a legnagyobb biztonsággal, egyszer s mindenkorra letudva kötelességüket, mitmég Shulurban aggattak rájuk a Grein'Dagbarr Ház árnyékidéz i. Ha ennyi türelmük volt várni, ezúttalbizonyosak lehetnek a dolgukban.- Morgena segíts...! - nyögte Rounn, s megfeszült a nyeregben. Kifakult a sötétség ott, ahonnan összemarkolta a manát, világosan kirajzolva három moszatbarna foltot akis kút kétfélén. Nem lehettek másfél lábnál magasabbak, bizonytalan körvonalaik az árnyékok síkjánakidetüremked repedéseib l sarjadtak, fegyvereik hidegét l megh költek a lovak. Rounn leugrott anyeregb l, szavaira megrogyott a manaháló szövedéke.- Harratigrahin hiem syendass - morogta. Eltátott szájából véres nyál hullott a földre, fogai recsegvefeszítették két darabba a szájpadlását. Felüvöltött a fájdalomtól.Nem történt semmi. A varázsige hívó szavára az árnyékgyilkosoknak remeg bábokká kellett volna válniuk, vérrel és fagyottnedvekkel gúzsbakötött dögökké, ám azok közelebb léptek, homálypengéik ködvasa rémít hidegetvonszolva meredt el ttük. OSTOBA! - vonyított odabent a nyirokdémon. KÖDFOLTOKRA PAZARLÓD A HATALMAMAT MIT SEMÉRSZ A NEVEIK NÉLKÜL, HITVÁNY EMBER! Rounnak nem volt ereje vitába szálni vele. Hátratántorodott, lábai megbicsaklottak az egyenetlen köveken.A mágia végigrepesztette a kezét, híg, savós vérrel locsolta a mohaszín incognót. Úgy érezte, minden hite,hatalma elszállt, állkapcsából el mered újdonat fogai felmarták borostás állát. Seszín vértócsába rogyott.Lemondás és kétségbeesés minden tétova mozdulata. Mit mondhatott volna? Hogy nem tudta?Hogy fogalma sem volt arról, kivel került szembe? Apja t nt fel el tte, szigorú alakja akár a penge, mögötteegy lány, nem az, akit neki szántak, egy másik, nem is értette, miért pont , s most döbbent rá, hogy

lelkifurdalás az, amit akkor dacnak és büszkeségnek tudott, amiért nem tudta ugyanúgy szeretni. Lehunytaszemét. A terecske árkádjai alatt rejtez démon sóhaja kúthideg szelet kavart.KÜZDJ! - ordította odabent az a valami, s Rounn önkéntelenül maga is felüvöltött. A háta mögött lángra lobbant a világ: sárga és r t színekkel varázsolt nappalt a kis térre a sogronita.Rounn és a közelít árnyak között mart az ég felé a t zb lfont gy . A gyilkosok a hirtelen támadt fénybenhátrah költek, barna ködtestük megfakult, áttetsz vé lett, mélyén árnyékból gyúrt göb. derengett fel: szív,lélekburok, egyre megy. Lassan lüktetett, bensejéb l kígyóforma homálykacsok nyúltak el , maga azárnyékok síkja csordogált keresztül szörny szívükön. A lángok felé kaptak. Sötétség, mély és zavarossötétség áradt bel lük, körülfolyva, megfojtva a t z fényét. Drayh mélyet lélegzett, és leugrott idegesen kapáló lováról. A t z immár nem ártott a gyilkosoknak.Alkonyi homály ereszkedett alá körben, az árnyékteremtmények térdig gázoltak az avarszín lángokba. Asogronita elmélyült hangon köpte feléjük a t z h jét és fényét különrekeszt varázs szavait. Rounnhanyattd lt a vérnyirkos kövön. Talán sikoly volt, amit az el l haladó árnyékgyilkos az égre üvöltött. Panaszos, fájdalmas halálvonyítás.Ködpamatokra szakadt az új varázzsal. Szemkápráztató fénnyel robbant a világra az újjászületett t zkör,minden perzsel hatalmát a napként ragyogó lángoknak adva. Elég ebb l! Fülsiketít robajjal kaptak szárnyra a darazsak Drayh homloka mögött.Elég legyen, az istenekre! Millió és millió hangyaláb kapaszkodott együvé odabent, tornyokként egyensúlyozva törtek egyremagasabbra, s valahonnan lentr l a sogronita fejében nyíló irdatlan kútból bogarak rajzottak el , hatalmas,fekete bogarak, éget minden érintésük, és befészkelték magukat a torkába, belülr l hasaltak a szemére,vaskos szárnyaik berregése megsüketítette, és az egész fölött ott állt egyetlen alak, egy ember, remegHangya testén átviláglott valami fény, s torz koronaként halott nap derengett a feje felett, korongjátholdárnyék sápasztotta el.- Az istenek nevére, elégi Drayh köhögve, süketen és vakon esett össze. Kilobbant a fénykör, s egy csapásra visszatért az éjszaka aterecskére.- Ez az - nyöszögték az árnyékgyilkosok és közelebb léptek fagyos ködvasaikkal. Nem értették pontosan, miis történt, de ez érdekelte ket a legkevésbé. Beleolvadtak a sötétbe, rángatózó homálylábaikon az ájultsogronita és a magatehetetlen Rounn felé kúsztak. A démon sz költ örömében az árkádok alatt, a t zpap koromszolgája szoborként meredt maga elé,testéb l száraz darabok hullottak a kövekre.- Morgena, segíts - suttogta hunyt szemmel Rounn Lyechard.

12

Odakint sütött a nap. A démon vágyakozva nézte a rosszul záró ablaktáblák résein beszüreml fényt. Féligült, félig lebegett a poros gerendák fölött, máskülönben a vénséges padlás nem bírta volna el a súlyát. Megkellett görnyednie, valahányszor az ablakhoz oldalgott, hogy kitekintsen a térre. Az árnyékgyilkosok nyomnélkül elt ntek, s noha emberfeletti érzékeivel megjegyezte valamilyen entitás jelenlétét, maga nem találtmegoldást az esetre, s ez módfelett bosszantotta. A kis téren épp egy asszony sietett át, sápadt gyümölcsökkel teli kosarat egyensúlyozva a fején. Nem volthalott a város, épp ellenkez leg, nagyon is élt, csupán valamely néven nem nevezhet rettegés tartottavissza lakóit, hogy alkonyat után az utcákra merészkedjenek. Meglehet, a Kutyát érezték meg, talán valamisibb babonaság tartotta ket távol a sötétségt l.

Innen a padlásról remek kilátás nyílt az egész városra, a fáradt falakkal körülkerített házakra, a mohleptenyári palotákra, a fény felé nyújtózó fákra s a két tükörfénnyel izzó tóra, amely a dombok tövében nyaltakörül a meredek lejt ket. A démonnak tetszett, amit látott, s egy pillanatra még arról is megfeledkezett, miértvan még mindig itt. Nehezen talált megfelel helyet a szerafísta testének elrejtésére, de szerencsére a kobraisten papjamagához tért addigra. Nélküle aligha jutott volna eszébe, hogy felfeszítse a padlásablak száraz deszkáit. Alovak elmenekültek a felfordulás alatt, de nem is indult a felkutatásukra: aligha valószín , hogy bármibenengedelmeskednének neki. Beérte annyival, hogy megjegyezte, hol vannak. A város felett szállongó illatok ugyanis legalább annyira pontos térképet formáltak számára, mintha egygonddal megrajzolt pergament bámult volna. A Kutya dögletes nyughelyét leszámítva csakis a padlásttartotta b zhödtnek, s ha ezeken kívül nem is érzett semmi fenyeget t, ez a mindenüvé beszivárgó, kétsárszín illat úgy terpeszkedett az s öreg város fölött, akár valami baljós jel, és semmi biztatóról nembeszélt. A démon, ha nem is igazodott ki ezen világ szagai között oly pontosságai, mint azt saját síkján tehettevolna, pontosan tudta, mely illat mit tartogat a számára. Itt pedig csupán ez a két fenyeget szag terjengett.

A Kutyáét nem tudta hova tenni, csak annyit érzett, hogy rossz és veszélyes, s hogy jobb lenne kerülnie. Amásik torokkaparóan keser b zét azóta érezte, hogy a kyr el ször kiejtette a nevet ott a só katlanoknál.Átok reá, s minden szerafístára! Csak remélni merte, hogy mihamarabb szabadulhat a törékeny kyr békóiból, de hamar be kellett látnia,hogy már er sebb annál, mint el ször feltételezte. Komótosan ingatta a fejét, s a teret bámulta. A kutacskaúgy csörgedezett, akár a sóstavak kis patakja. A keser b z pedig lehetetlenné tette, hogy neengedelmeskedjék. Ha cserbenhagyja vagy megöli a merész teremtményt, aki testét adta egy dríd, egyfejedelem lakhelyéül, el bb vagy utóbb a feldühödött sery /mindenképp rábukkan, és a semmivel tesziegyenl vé. A démon pedig már tudta (vagy legalábis sejtette), milyen is lehet az, mert volt rá ideje, hogymegtapasztalja a közelségét. És a semmi hideg volt és üres, de els sorban félelmetes, mert senki, még adrídek sem tudtak róla biztosat, ezért ugyanúgy félték az elmúlást, akár mások a Küls Síkok végenincspusztáiban. Nagy lehet séget szalasztott el tegnap este, hiszen az árnyékok ellen tehetetlen volt, akárcsak azok veleszemben, s még a dríd sem vethette volna a szemére, ha törékeny kis szerafistája odavész. De nem döglött meg, s ha holtnak t nt is, lassan szuszogott a keser b zben. A démon nem értettsemmit. Az árnygyilkosok úgy szakadtak darabokra, akárha forgószél tépte volna szét ket, halálsikolyukmessze szállt a retteg város álmai felett. Azután csend lett. Hosszú, keser csend, és a démon csalódottan érezte ki az égett terecskét uralószagokból, hogy a szerafísta még él. Kés bb a sogronita tanácsára felrepült vele ide, a padlásra, s utánahozta a kígyóisten papját meg a szolgáját is, miel tt megvirradt volna. A démon nem volt benne biztos, de a pap viselkedéséb l arra következtetett, hogy nem képes jósorrendbe tenni a gondolatait. Másutt szabad préda lehetett volna, itt azonban er sebb bilincsek kötöttékgúzsba. A keser szag, a halkan szuszogó szerafísta, s a torzuló csontjai mögött rejtez hatalom.Alig érintve a padlatot libegett felé, nyomai vékony karistolások csupán a porban. Óvatosan fogta megRounn fejét, s szürke b rével felitatta a kyr arcán gyöngyöz verítéket.- Hol vagyok? - nyögte Rounn. Vastag fogai nem húzódtak vissza teljesen, kétségbeejt en sajogtak, s aligtudott beszélni. Alvadt vért harákolt fel, s gyöngén a porba ejtette.- Élsz. Legyen elég ennyi - dünnyögte a démon -, s ne hidd, hogy örvendek a fordulatnak. Rounn az ölében feküdt, ha feltekintett, a szürke szikla résszemeibe bámulhatott csak. A démon er sen,óvó gonddal fogta.- Nem öltél meg - nyöszörgött Rounn. - S k sem tették...- Igaz - sóhajtott a démon. Düh, lemondás és tehetetlenség szorult ebbe a sóhajba.- S ha magamnak bármi jót is akarok, ezután sem teszem.- Drayh? - köhögött Rounn.- Rajzol - felelt a démon. - Az eget rajzolja. Csillagokat.Rounn lehunyta a szemét.- A jövend ... - lihegte. - Azt akarja tudni.- Aligha. - A démon elfordította a fejét. A padlón kuporgó sogronitára bámult, a porba karcolt zavarosábrákra, az eszel s összpontosításra az arcán. - Miel tt belekezdett, az elmúlt id kr l beszélt. Hogy afenyegetést a múltban kell keresni. Azt mondta, megrajzolja a nek... nekkor...- A nekrohoroszkópomat - segítette ki Rounn. Kicsiny híján meg rjítette a fájdalom. Drayh csendesendolgozott. íróvessz je nyomán sorra bukkantak el a padlás porában a konstellációkat jelöl kyr ábrák.Motyogva számolt, rongyosra olvasott könyvecskéjéb l újabb és újabb adatokat sorolt el , századévesegyüttállások kerültek a porba a többi mellé. A hangyaember csendben figyelt, a darazsak hallgattak.Meglehet, ket is érdekelte a dolog. Most, hogy ismét a maga ura volt, a sogronita id l id re Lyechardra pillantott. Érezte, hogy bajbanvannak, Rounn talán még inkább mint , és remélte, hogy az el életek sorsát felderít bonyolultszámításai végén választ kap sok kérdésére is. Csak attól rettegett, hogy még így sem önmagát irányítja, shogy talán éppen a hangyaember készteti mindarra, amit tenni akar. Mindenesetre szorgosan dolgozott, stitkon remélte, hogy talán még az elméjét bitorlóktól is megszabadulhat.Tévedett. Döbbenten bámulta a végleges nekrohoroszkópot, amikor újra lecsaptak rá. Nem tudta mindenvonatkozásában megfejteni a jelentését, de amit felfedett, elegend volt ahhoz, hogy megrettenjen. Ahangyaember azonnal érezhette a megingást, mert millió karmú kezeivel rögvest belémárt. Drayh azonban már tudta, hogy nem t akarják, hogy Rounn a kiszemeltjük, s hogy csupán az alkalomravárnak. Baljós, ólomszín egek képe derengett fel el tte, közepén vak nap, korongját holdárnyék sápasztjael, s körül régvolt csillagábrák torzalakjai ragyognak... s tudta, hogy nemsokára ismét felt nik majd ez az ég,éjjé válik a nappal, s hogy a benne lakozó majd kinyilvánítja hatalmát.

S látott egy másik eget is, de ez sokkal régebbi volt, s valami módon mégis Rounnhoz kapcsolódott. Ezenaz égbolton is kihunyt a nap, s körös-körül rángott, üvöltött valami, de ennek a valaminek semmi köze nemvolt ehhez a világhoz. s öreg volt és dögl dött. Azután érezte, hogy feláll, mert a másik ezt akarja, s ha arra nincs is ereje, hogy az kezével ölje meg aLyechard Ház fejét, de a gyanakvását el tudja altatni. Rounn éber volt, s bár arca borzasztóan eltorzult,valahogy mégis der t és megnyugvást sugárzott a sogronita láttán.- Hogy vagy, Drayh? Megvannak még a csillagaid? A

zkobra szolgája elmosolyodott.- Ezt inkább én kérdezhetném t led. Nagy szerencsénk volt hajnalban. Rounn hallgatott. Amikorlegközelebb megszólalt, alig lehetett érteni a hangját:- Nem szerencse volt. Legalábbis remélem. Nevezzük talán hálának. Jóllehet gy löli a magamfajtákat, azÁrnyékúrn nem felejti el, ha ezen zavaros id kben valaki nyíltan mellé áll. Bár gyanítom, többé nemszámíthatok rá... - Szomorú mosoly.- Pedig nem lenne kedvem ellenére való. S mir l mesélnek a te csillagaid, Drayh?- Csak arról, amit már eddig is tudtam, Rounn. Nem vagyunk könny helyzetben, de legyen bárhogy is,megteszünk mindent. Hisz te mondtad, hogy ha más helyett nem is cselekedhetünk, a ránk mért feladatotvégezzük csak er nk szerint. Rounn fáradtan hunyta le a szemét. Nem látta a sogronita orrából el szivárgó vércsíkot, hogy kihunyt avándorszentély parazsa, hogy Drayh remeg keze alig olvashatóan mit ír a porba. S azt sem látta, amikor ahangyaember a sogronita lábával eltörli a zavaros bet ket, s hogy barátja belesápad a fájdalomba. Sohanem kapta meg a porba karcolt, zavaros üzenetet:NEM TUDOK BESZÉLNIHideg volt a reggel, amikor elhagyták Shulurt. Szomorúság vett er t rajtuk, mintha a hajnallal el lopakodóárnyékoknak hagynák prédául. Nem kísérte ket senki, nem vonultak el ttük a karmos-agyarasoroszlánokkal hímes zászlók, nem fürkészték az utat láthatatlan orgyilkosok. Csak a csend volt, amimellettük ügetett az ébredez város ködülte sikátoraiban. Akárha a múltba lovagoltak volna a romosszegénynegyed házai között, s Rounn nemcsak a tizenöt év el tti id k külvárosaira emlékezett, de aszám zetés savanyú szagokkal terhes éveire is. Úgy t nt fel el tte, hogy leginkább ezzel a jelz velillethetné az elmúlt esztend ket: savanyú. S kevéssel kés bb, amint a keleti kapu zömök bástyái alattrúgattak el re az avarszín mez k felé, az is eszébe jutott, hogy miért erre emlékszik a leginkább, s miértnem a napsütéses nyarakra, vagy a tavaszi zölddel pettyezett nyírerd kre. Savanyú volt az a magitor, és sa-vanyú volt a szoba is, ahol a kurta lábú asztalon a vaskos könyv hevert. Úgy rémlett fel az egész el tte,mintha egy pillanattal ezel tt történt volna csupán, s hallotta a magitor reszel s hangját, arca, mint az aszaltszilva, kezei vékony pálcikák, ujjai kocognak az asztal megfeketedett fáján. S minden részletével együtt élteát újból az öregember történetét, a fóliáns történetét, szagok és képek villantak fel el tte, kyrek és démonok,sötétség és pusztulás. A történet középpontjában pedig ott trónolt egy pusztulásra ítélt birodalom szíve:Ryek.

MÁSODIK RÉSZÉJRE VÁLT A NAP

1

Azon a másik, fekete szelekt l terhes reggelen még nem volt mindenki számára nyilvánvaló, ami ott lebegetta leveg ben, amit a hozzáért k kiolvashattak a szelekb l, amit azel tt el nem hitt volna senki: Ryekhaldoklott. Hogy az agónia hosszúnak számított-e vagy épp rövidnek, senki sem tudta - akadtak olyanok,akik régóta másra sem vártak, s mások, akik soha el nem hitték volna, ha nem maguk látják. A lefolyásamindenesetre gyors volt, sokkal gyorsabb annál, ahogy az ilyen birodalom-óriások általában bevégzik. Kezdetét nem lehetett naphoz, vagy akár hónaphoz kötni, s a város egyetlen lakosa nem tudtameghatározni, mikortól volt kézzel fogható a változás, mint ahogy az események legelején azt sem lehetettmegjósolni, mit von majd maga után. Pillanatnyi megingás? A bukás kezdete? A fekete szelek hajnalára alegtöbb kérdés eldöntetett már az égiek kockajátékán, csupán a vég pontos idejét nem ismerhette rajtukkívül senki. Nem köd volt, ami a városra terült, nem is a b zhödté vált folyóról felszálló g z. Füstnek rémlett, korombólés keser ségb l sz tt fátyolnak, amely az északi szelek keltével érkezett az elátkozott városba. Mert a város el volt átkozva, efel l Syddalnak nem voltak kétségei. Már akkor ez a torokszorító érzéskerítette a hatalmába, amikor megpillantotta. Pedig azok, akik már látták a várost, megpróbálták felkészíteni,de egyikük sem tudta szavakba önteni mindazt, ami a szeme elé tárult. Alkonyatkor érkeztek, de hát Ryek jó ideje az örök alkony beteges fényében fürdött. Nem hasonlított ezegyetlen más naplementéhez sem: maga a nap dögl dött, vérszín volt, árnyai rozsdabarnák és romlott hús

szín ek, s az egészet kapzsi bírhatnékkal uralta valami gennyszín miazma. Beitta magát a tornyokba, akastélylabirintusok égig ér sírdombjaiba és fekete falaiba. Ott volt a Küls Síkok mestereinek lázálomszerépítményeiben, a csiganyál-folyón dögbordák gyanánt átível hidakban, az égre lobogó fáklyatornyokméregzöld füstjében. Melankóliát és kétségbeesést árasztott - különösképp azoknak rémlett így, akik avilágra szakadt kétezer esztend nyi rettenet ellenére is meg riztek valamit Kyria lényegéb l. Számukra azis világos volt, hogy az egész legmélyén valóban ott lappang Kyria, hogy az idegen síkokról iderángatottdémonurak saját lényegükkel elegyítették maradékait, s hogy e torzszülött a legkevésbé sem hasonlít arra,amiért a paktumot valaha megkötötték. Mégis akadtak, akik meg tudták rizni elméjük és lelkük tisztaságát.Noha Ryek oszló dögként hevert a kontinens széltében, mágiája sosem volt elegend minden alattvalójamegfert zéséhez, még ha generációkon keresztül kellett is mártózniuk a beteg szív pumpálta áramokban.Megváltoztak, átalakultak, de sohasem lettek hasonlatosak azokhoz, akik maguk kérték lelkükre a sötétbillogot. Az el bbiek számára a császári székváros szörnyeteg volt - az utóbbiak a hatalmat, az er t láttákaz egymáshoz bújó házak tömegében és a Küls Síkok hercegeinek e valóságra türeml szarvtornyaiban.- Démontanya - sziszegte Syddal, kilesve a hegyes fogakkal teli száj képére formált kapubolt alól. -

zhödött még a lehellete is. A mesterzenészek visszahúzódtak a mélyedésbe, hátukat a nyirkos vaskapunak vetették. Ismeretlenritmus szerint dobogott mögöttük a sötét: talán valami alvilágba vezet kürt lejáratát rejtette. Egyikük semvolt igazán kíváncsi rá, csupán találomra választották ideiglenes búvóhelyül: a fent röpköd alak el l talánelrejti ket. A n is visszabújt a fogak közé. Szélmaszatos arcán tanácstalanság tükröz dött.A többiek kérd n néztek rá, mire dühösen megvonta a vállát.- Hogy a yochirt én éneklem, még nem jelenti azt, hogy mindenben nekem kell döntenem. - A vezérmotívumdalosa volt, teljhatalmú vezet bármilyen összeállítású samballa-együttesben, s bár nem szívesen vallottabe, másban is szerette irányítani két társát.- Úgy hiszem, ide egyikünk sem kívánkozott - bökött a háta mögé Khiradd, a basszus-samballa mestere. - Kitudja, miféle fajzatokat rejt a homály?Syddal dühösen vetette hátra hószín haját.- Nem lehetsz olyan alávaló, Khiradd, hogy ilyenkor is csak a bosszantásomra gondolj!Noha bájait hagyományos zenészruha takarta, a férfi kedvtelve mérte végig.- Imádom, mikor morcos vagy, Sydd. A n szürke szemei nagyot villantak, s miel tt a jelenlév k bármelyike moccanhatott volna, hogyvisszatartsa, a sz k utcára lépett.- Sydd! - sziszegte Khiradd. Idegesen tekingetett a penészszín égre, de a farkas forma alak nemmutatkozott - talán máshol akadt dolga, vagy csak elrejt zött. Ryek forrongott körülöttük, s nekik csakhomályos elképzeléseik voltak a változást irányító er k mibenlétér l. Még abban sem lehettek biztosak,hogy a fantom ket követi, bár a kékarcú figyelmeztette ket erre a lehet ségre is. A diadalmenet forgatagában találkoztak vele. Nem tudhatták, régóta figyeli-e, vagy csak találomraválasztotta ki ket a zenészek közül, ám végül is hozzájuk kötötte fiókdémonait, és ez volt a lényeg. Talánazért döntött mellettük, mert a samballa-kardíszek bármely más halandónál szabadabb mozgást tetteklehet vé. Egyiküknek sem t nt fel rögtön, hogy bámul: mindannyiukat a diadalmenet hát-borzongató látványakötötte le. A homályosan csillogó folyó két partján nyüzsg tömeg felhördült, amikor az els hajók felt ntek.Dob és mennydörg kürtszó jelezte jöttüket, no meg a folyókanyar mögé szorult alattvalók üvöltése. Arakpart szarvtornyokkal ékes bástyaházai eltakarták ugyan az ottani emelvényeket, a hangorkán és asápadt zöld égen verdes démonfelleg azonban sosemvolt látványosságot sejtetett. Syddal és a két férfi félelemmel vegyes kíváncsisággal figyelt. Ryek - noha kisebb volt, mint amekkoránakképzelték - meghökkentette ket. Túlságosan messze éltek t le ahhoz, hogy a démoni jelenlét ily er smegnyilvánulásai el ne borzasszák ket. Még egymásnak sem merték bevallani, de a császárvárostökéletes idegensége mind jüket megbénította. Nem mintha a Tíz Tartomány annyira elütött volna a KapuVárosától, de az a jelenlét, mely mindenütt oly határozott lenyomatot hagyott a birodalomban, itt szinterjít én feler södött. Nemcsak a leveg , de az itt él k gondolatai is mások voltak. Torzak és fert zöttek,

mondta volna legszívesebben Syddal, s csak remélni merte, hogy a többiek is így gondolják. Nem nézettrájuk. A tribünön állók démoni rúnákkal ékes lobogókat emeltek a magasba. A szél belekapott a felkínáltselymekbe, feldagasztotta a tribünökön állók köpönyegeit, összekócolta a hószín hajakat. Az arcokeltorzultak az izgalomtól, akárha maszkokat emeltek volna maguk elé, és Syddalnak figyelmeztetnie kellettmagát, hogy kyreket lát, a véreit, akik semmiben nem különböznek szül városa, Sahhan lakóitól. Noha mostmár nem volt annyira biztos az igazában. A kanyar el tti k híd ötvenlábnyi magasából zöld lobogókat eresztettek alá. Mintha gigászi kígyóktekeredtek volna le az ívbe hajló sárkánynyakról, végükön aranyszín szálak ezrei csapkodtak a szélben.

Guttar zászlók! Syddal megrémült. A szent selymek olyan úr érkezését jelezték, akivel egyetlen épelméj teremtménysem kívánhatta a találkozást. Körülötte ordított a tribün a gyönyör ségt l... s most már ordítottak k is. A kíndémon, az egyik alvilági tartomány ura, a folyókanyarulatban el fekete díszbárka orrábanpöffeszkedett. Kritsh volt az, a Kegyetlen, Tharr szolgájának szolgája, mérhetetlen úr ezen a világon. Fejebomlásszín rettenet, szája akár az elvágott torok. Koromkék szárnyai messze mögötte lógtak a vízbe abárka két oldalán, karmos mancsaiban a császár bíbor zászlaja. Pillantásának súlya alatt ezrek és ezrekkushadtak a földre. Az aranyozott evez k lassú ütemben merültek újra és újra a vízbe, a lelk kt l fosztottrabszolgák ezüstszínre festett alakjai engedelmesen feszültek meg a padokon. Syddal csak akkor mert felemelkedni, mikor mindenki talpon volt már. A Kegyetlen hajója messze járt, újaksorjáztak el , fedélzetükön acélkék páncélban feszít harcosok pajzsain csillant a napfény. Lobogóik éshadijelvényeik távoli tartományok címereit viselték, komor arcuk dics ségben fürdött. Vasláncokon a hajókmögé kötve a legy zöttek szégyenhajói. Dawa rült varázslóinak legy zött katonái kuporogtak rajtuk,magatehetetlen mágusok, tönkrevert seregek hírmondói. Végtelen sorokban érkeztek a megszerzetthadijelvények és csatagépezetek, mélyre merül uszályaikat vízidémonok serege vontatta. A mesterzenészek el tt már jó ideje eggyéolvadt a diadalmenet, órák óta sorjáztak el az újabb és újabbgy ztes seregek, a mögöttük úszó tönkrevert ellenfelek. Mégsem túloztak hát a kikiáltók: Dawa sorsamegpecsétel dött. Eleinte csak lassan szivárogtak a hírek a távoli hadszínterekr l, és csupán a császári talpnyalók adtakfeltétel nélkül hitelt az öntömjénez hadijelentéseknek. Syddal hinni sem merte, hogy mindez igaz lehet. Aháború elválaszthatatlanul hozzátartozott a démoncsászárság mindennapjaihoz, és senki nem gondolta,hogy valaha vége szakad. Voltak ugyan békés századok, ám a viszály üszke akkor is ott parázslottmindenütt, s ha valamelyik fél a másik fölé kerekedett is a fel-fellángoló öldöklésben, a valódi gy zelmetegyikük sem harcolta ki. Beszéltek róla. Másról sem beszéltek, de soha nem lett igazuk. Minden gy zelmetvereségek követtek, s minden vereség után ismét a császárságra mosolygott a hadiszerencse. Átok volt aháború, két birodalmat sújtó átok, s elképzelni sem tudta senki, mivel szolgáltak rá seik annak idején. S most vége. Syddal zavarban volt, és gyanította, hogy sokan éreznek hasonlóképp azok közül, akiklátszólag a császárság h béresei, ám szívük szerint csak Új-Kyria ügyét szolgálnák. k, akik titkonkuporgatták a régi id k tüzét életben tartó forgácsokat, hogy lelküket ne veszítsék a lelketlenek között.Zavarbaejt volt a világ fordulása - mert változás közelített, s nem volt jós, aki megmondhatta volna, merreveszi majd az irányt. Syddal ujjongott hát a tribün magasán, s ujjongott Khiradd és Farryn is, ahogy mindenki más a folyó kétpartján. És egyre érkeztek a démonok nevében megszentelt gy ztes pengék és hadilobogók, a hóhajúharcosok mögött lobogó köpönyegek, a láncra vert ellenség nyomorú tömegei. A leveg is megtelt mágiátólremeg égi bárkákkal, s amelyik nagyobb volt annál, hogysem a varázs fenntartsa, azt démonok emelték azégre. Ryek éljenzett, Dawa pedig, az rület hona, zavart tekintet korcsok gyülekezetévé rogyott. Haldoklott.- Mesterzenészek! -A hang a hátuk mögül érkezett, s noha az emelvényen csakis a császári ünnepekreérkezett zenészek foglaltak helyet, senki máshoz nem szólhatott. Syddal, Khiradd és Farryn kardíszeikétségtelenné tették hozzáértésüket, s oly el jogokat biztosítottak, amelyre mások csakis születésük okántarthattak igényt.Mégis leborultak az ket megszólító el tt: szerafísta volt, úr az urak között, kékfestés arcát, sárga szemeithószín haj lobogta körül.- Kövessetek! Fakó sörény shradok léptek el mell le, s nyitottak utat neki, amint égszín dreggisének szegélyétmegemelve lesietett az emelvényre vezet lépcs n. Test rök. Félig sem voltak már kyrek. Vérükdémonokéval keveredett, szívük mindenestül gazdáiké lett. Vakon követték parancsolóikat, ösztönösengyilkoltak, s acélfogakkal védelmezték uraikat minden veszedelemt l. A Mesterzenészek nem pillantottak atorz arcokba, ahogy a szerafísta után indultak. Mögöttük, a kékarcú elt ntével ismét felüvöltött a néz sereg:hálatelt ordítással üdvözölték a császári díszemelvény felé igyekv háborús h söket. A szerafísta egy kis udvaron várta be ket. Nem bajlódott a bemutatkozással.Gondterhelt arccal fordult feléjük. Csupasz k falak emelkedtek minden oldalon, ablakszem nélküli szürkenégyszögbe zárva a kapun belép ket. A shradok a hátuk mögé álltak, hárman a kihalt utcát, ketten aMesterzenészeket figyelték. Felh vagy démonszárny homályosíthatta el a napot, mert egy szemhunyásnyiárnyék borult a gyülekezetre. Syddal szíve összeszorult. Nem ez lett volna az els eset, hogy nyom nélkülelnyel valakit a császárváros. Amikor a szerafísta beszélni kezdett, nem értették azonnal, mit is akar. Akárha mesét citált volna, s mikora végére ért, már hinni nem akarták, hogy ilyesmivel áll el . Mégis igaz volt, az utolsó szóig, ezt éreztékmindannyian. Igaz és lehetetlen, olyasmi, ami a való világban soha be nem következik - ám a kékarcúszemében látták, hogy be fog következni. Csupán id kérdése. Nem a logikusan egymásba bújtatott érvek

gy zték meg ket, hanem a tekintet, melyen keresztül egy másik világ küldötte bámult rájuk. S amint errerádöbbentek, tudták azt is, hogy nem azért nem fognak beszélni a hallottakról, mert a kékarcú megtiltotta,hanem azért, mert az a torokszorító érzés, ami rájuk telepedett, nem err l a világról érkezett teremtményekláthatatlan karmainak gyilkos nyomása a nyakukon.Kényszerpaktum. Tompa üvöltést sodort feléjük a szél, diadalittas kiáltások zaját, s k tudták, hogycsak id kérdése, s mindegyik halálsikollyá változik.

2

Feltámadtak a szelek, dühödt vadállatok gyanánt tomboltak odakint, acsarogva dübögtek a szorosra zártablakokon, meg-megemelintették a súlyos függönyöket. Vérszín alkonyat borult a városra, tompa homályátaranykarmú falikarokba t zött fáklyák fénye oszlatta szét a teremben. Fény helyiség volt, közönségesteremtmény soha nem illethette volna lábával, s az, aki belépett a faragásokkal díszes ajtón, nem is voltegyszer halandó. A maga módján halhatatlannak számított. A görnyedt alak, aki az ablakon túl elterül várost figyelte, nem fordult meg azonnal. Hallgatásával,hátának ívével mutatta, hogy Ryek, a lábai el tt fekv hivatalnokváros ura, s el bbvaló a déli óriásköveténél. Noha rangban egyik sem kerülhetett a másik elé, mindketten tudták, hogy a városok, melyeketuralnak, eleve megszabják hatalmuk korlátait. Hiába volt Shulur nagyobb és gazdagabb Ryeknél, abirodalmat innen irányították, s ezer meg ezer hivatalnoka és a császárság leghatalmasabb szerafistái álltakaz ablakon kifelé bámuló görbedt alak mögött. Az érkez mégsem hajolt meg. Egyenes, magas kyr volt, hó sörénye a háta közepéig omlott, százezerráncba gy rt, magma szín dreggise méltóságteljesen ölelte körül. Várt, nem szólalt meg. Látta az ablakonkifelé bámuló döbbenetét, s tudta, a másik azt hiszi, az érkez csupán az illemet sértette meg durván, éslehet séget akar neki adni a visszakozásra. Tudta, de nem élt vele. Ha az arca fiatalnak t nt is, pillantása s öreg volt: rajta kívül talán senki nem tudta megmondani, mióta isfürkészi a világot. Nyakában a Boszorkányer d urainak hatalmi ékszere tündökölt, ötmillió-öt ütésseldomborított amulett. Farkát táró páva. Az ablaknál álló dühödten fordult meg, varkocsba font fehér haja korbácsként követte a mozdulatot. - Mióta nem tiszteli Shulur Ryek hatalmasait, Dom Supreor? - hörögte. Arca már rég nem volt emberi,akárcsak a testét, eltorzította a teremtmény, melynek ereje egy részét köszönhette. Állkapcsa messzirenyúlt el re, szemei majd' elvesztek mélykék üregükben. Akár a pókháló, ráncok ezrei borították testét, sszürke, ünnepi dreggise sem tudta elrejteni e test torzságát.- Soha nem tisztelte - felelte a vörös ruhás. Mosolyogva figyelte a másik dühét.- Jakirte Jak! - csattant a ryeki. - Hát ezen a szent napon kell kimutatnod hálátlanságodat? Ostoba vagy, hanem alázkodsz meg azonnal... s lehet, hogy még így sem bocsátok meg.- Bocsánatot csak az adhat, ki maga különb - lépett közelebb Jak. Fiatal arcán elégedettség honolt. A másikszólni sem tudott a döbbenett l. - S kétségtelen - folytatta -, hogy Shulur az, ki ma gy zelmet aratott.- Árulás? - horkant fel a ryeki.- Ha tetszik - vont vállat Jakirte Jak. -A te szemszögedb l valóban annak t nhet.- Elpusztulsz - sziszegte a torzalak. Hirtelen egyenesedett ki, s széttárt, karmos kezével fenyegetmozdulatot tett. - Szomorú, mivé lett a vér. S szomorú, hogy vesznie kell.- így igaz - bólintott Jakirte Jak -, bár gyanítom, te másra gondolsz.- Ryek hatalmasabb, mint valaha, s te most packázol az er nkkel, shuluri kutya?- üvöltötte a szürke dreggisbe burkolózott alak, ujjai pókok gyanánt rángatóztak a fiatalabb kyr arca el tt.- Ryek elbukott - mondta az csöndesen -, s ha volt hatalma valaha is, azt csak Shulurnak köszönheti.- Háborút nyertünk...- Mert mi is úgy akartuk, démon! - kiáltotta Jakirte Jak, hogy a másik visszah költ.- S most jött el az id , hogy a végs t is megnyerjük. Ugye nem hiszed, hogy Shulur támogatása nélkül idáigjutottatok volna? Figyeltük, mit m veltek, s úgy lehet, hibáztunk is. Jól figyelj, démon, mert Hatalmasnakszája ily szókat még nem ejtett: hibáztunk, mert kés n vettük észre, mivé fajult a játékotok a Küls Síkokkal.Er sek lettetek. Oly er sek, hogy csak az id múlásával remélhettünk fölétek kerekedni.- Még visszakozhatsz, áruló - sziszegte a fehér varkocsú alak -, s nem pusztul veled a lelked is!- Semmit nem értesz, démon - suttogta a shuluri. - E naptól nincs hatalmatok. Halálos mana örvényt üvöltött felé a démonarcú, világok közötti átjárók megnyitásához elegend t... s nemtörtént semmi. A fáklyák csupán megremegtek, Jakirte Jak pedig moccanatlanul bámult a zavarosszemekbe.- Nincs hatalmatok - ismételte. - Manacsapda a hely, ahol állsz, s mana csapda lesz egész Ryek is. Eperct l csak ott m ködik a hatalmatok, ahol mi is akarjuk.

- Árulás - hörögte a ryeki gy lölett l csöpög hangon. - Árulás! - üvöltötte, s vele üvöltött a testén keresztül evilágra nyúló démon is - hasztalan. Bármely síkra ordítottak segítségért, visszhangtalan süketségbe hullott aszavuk.- Beláthatod, felesleges minden próbálkozás - mondta csendesen Jakirte Jak. - Hiheted, hogy balga módonvágnánk ilyen vállalatba? Dekádokon át vártunk, épp most kapkodnánk? Érdekes játszma volt, elismerem.Nagyobb, mint eddig bármelyik.Óvatosan kellett gyöngíteni benneteket, hogy gyanút ne fogjatok, s közben Dawa fölétek ne kerekedhessék.Ha tébolyodott mágusaik meger södtek, rögvest találtunk annyi segítséget, mellyel új gy zelmek híreivelkürtölhettétek teli a világot, mégsem gy rtétek le ket. Hogyan is tehettetek volna? k voltak a fegyver,mellyel kordában tarthattunk benneteket, s Godora az ék, mi zárva tartotta csapdátok ajtaját.Vesztett csaták, sikeres ütközetek... izgalmas játék volt. - Mosolygott. - Most, hogy a végs kig kimerültetek,mi következünk.- Hazudsz, kutya - hörögte a másik. - Hazug minden szavad...!- Tégy hát ellenemre - nézett rá Jakirte Jak. De az csak állt. Pókkarmú kezei er tlen csüggtek az oldalamellett. - Végül - folytatta a vörös dreggis kyr - segítségetekkel halálos csapást mértünk Dawára. De nemengedhetjük, hogy kihasználjátok a mi sikerünket: nektek is vesznetek kell. A ryeki, mint aki rossz álomból ébred, zavart, véres szemmel meredt rá. Talán csak most értette meg.- Nem tehetitek - suttogta. - Nem zárhatjátok be a Kaput.A shuluri Hatalmas ne válaszolt. Csendben nézte a démonarcút.- Ha Ryek elbukik, mérhetetlen szenvedés köszönt a birodalomra.- Mikor érdekelt benneteket az ilyesmi? - kérdezte Jakirte Jak. Keze a fényl páván. - Halál és pusztulás az,ami most következik, mert amit a Káosz felépített, csak a Káosz törölheti el. Hogy Dawa nincs többé,engedhetjük, hogy Ryek se legyen. A mi id nkb l telik, hogy végignézzük a kórt eltüntet századéveket...mert a romokon egy új Kyriát látunk majd felvirágozni.- rült vagy - hörögte a ryeki. - Ez volt Kyria. A mi birodalmunk...- Sajnállak - dünnyögte Jakirte Jak.Egy darabig csendesen méregették egymást.- Magatokat hiszitek isteneknek? - mordult fel a démonarcú.- Nem követjük el ezt a hibát. Csupán mi választjuk meg, kiben bízhatunk. A ti b nötök, hogy elirtottátok eföldr l a régiek híveit, ha csak egyetlen pillanatra is megkérd jelezték igazatokat. Weila, Igére, Morgena...hová lettek?- S kit akartok magatoknak? Tharrt? Hisz nem lázongott ellenünk egyedül...- Legnagyobb ellenségetek lesz, ha érdekei úgy kívánják. A többiek... Ha van rá elegend erejük, nemteszünk terjeszkedésük ellen, ám siettetni nem fogjuk egyik jüket sem.Csend ereszkedett közéjük.- Mivel akarsz nekem ártani? - kérdezte a torzalak. Ha a hely mana csapda, a te hatalmad sem m ködik.Kezet emelném rám, áruló?- Soha, démon. Szívesen megteszik mások. Intésére vékony, inas kyr lépett el az egyik falikárpit mögül. Szeme akár a csillagtalan éj.- Sicariomagitor - szólt Jakirte Jak. - Mester a gyilkosok között.Syddalt csak a sz k utca következ sarkán érték utol. Dühös szemeket meresztett a két férfira. A fekete ködáttetsz , alvadt vérként hömpölygött melletük, ökörnyálas foltokat húzott kezükre, ruháikra.- Meg rültél? - lihegte Khiradd, és berántotta a lányt az árnyékba. - Mi van akkor, ha az még mindig figyel?Syddal dacosan megvonta a vállát.- Te meg az élceid... Semmivel nem vagyok rültebb nálad! Farryn mondott volna valamit, de meggondolta magát, s közelebb húzódott a többiekhez. Vékony arcánlemondó fintor, finom kezeivel idegesen simította hátra magas homlokába bukó haját. Igazi m vész volt,finom lelk , s a végletekig érzékeny, már az is nagy megpróbáltatás volt számára, hogy a démoncsászárvárosába jöjjön, ha nem járt volna azonnali f - és jószágvesztéssel, alighanem talál megoldást, hogykihúzza magát a kényes kötelezettség alól. Két társának civódása nem használt amúgy sem fényesközérzetének. A hangszere mellett érezte magát igazán biztonságban, s bár hátán billegett a finom b rtokbazárt magas-samballa, most még ez sem segített rajta.- Abbahagynátok? - Finomkodó mozdulattal törölve az izzadtságot homlokáról.- Ott a torony, amir l a kékarcú beszélt. - Nehezére esett megnevezni különös megbízójukat, aki a magasajátos módszereivel nyert hatalmat fölöttük. Szinte gondolni sem mert rá - ki tudja, mire képesek a szellemikisugárzásukra beállított túlvilági kopók, melyekkel a szerafista figyelteti ket? Nélkülük is volt baja elég. A két másik ránézett, majd el re. A ködöt lassú szelek kavarták, néhol összes södött, másutt szétterült,s tisztán t ntek el mögüle a beteg gondolatok szülte épületek, a sápatag égbolt, a girbegurba utcák feketerúnáktól romlott kövei. A közeli téren emelked torony remekül illett hozzájuk: puszta létével mondott ellent

mindenfajta építészeti logikának. A barnásvörös kövekb l rakott falak lehetetlen szögekben csavarodtak azégre. Akár a sárkányszárnyak, rengeteg zászló csapkodott körülöttük. Valaha különféle színekbenpompázhattak, mára megfeketedett mindegyik, s lompos cafrangokban lógott róluk a köd.- Csak a téren kell átvágnunk - mondta Syddal. Magabiztos és a végtelenségig makacs volt, mint mindig.Hitt benne, hogy szép, s másokkal is el tudta hitetni. Szürke szeme ragyogó, arca szilvaforma, er sjáromcsontjai alatt leheletnyi árnyak.Mozdulatai határozottak, szája er szakosan csücsörít. Csak régi ismer sei tudták, hogy ilyenkor alegsebezhet bb - ám kevesen akadtak, akik sikerrel mérk zhettek vele, ha vitára került sor.- Csak - nézett rá Khiradd, Syddal pedig még inkább összeszorította a száját. Nem szerette, ha átlátnakrajta, s a ravasz tekintet Khiradd egyre többször megtette. A férfi, mintha csak a basszus-samballátigazítaná meg, elfordult: Syddal most végtelenül hálás volt neki ezért.Várták, hogy a sz k utcákból elegend köd hömpölyögjön el , aztán nekiiramodtak. Félúton járhattak, mikora horpatag csigaházakhoz hasonló épületek közül el Iéptek a katonák: ruházatuk semmit nem árult el,mozgásuk, tekintetük azonban mindenfajta címernél vagy hadijelvénynél pontosabban mutatta, mirekészülnek.- Sbarram - vetette meg el ttük a lábát egy magas, olajzöld páncélt visel kyr. Hangja udvarias, üdvözlésehagyományos volt, szemének rebbenése, embereinek mozgása azonban az árulója lett: világossá tette alány számára, hogy ezek itt ket akarják, s ha pontosan nem is tudták, kikre számítsanak, biztosak lehettekbenne, hogy jönni fog valaki, akire ráillik a parancsnokaiktól kapott leírás: „Nem tudni hányan, de jönnifognak, vélhet en a tér fel l. Nem szabad a toronyig jutniuk!"- Sharram - válaszolta Syddal, s határozottan indult tovább a házak felé. Elhúzta a száját a hüvelyükb lel szökken pengék hangjára. Ha nem is látta, el tudta képzelni Farryn ferdére rántott száját, amint sajátkett s ív pengéjét Khiraddé mellé emeli.A fegyveresek mozdulatain érzett: nem ez az els alkalom, hogy együtt harcolnak, s bármit tartottak is asamballa-vívóiskola tökéletességér l, kétséges volt, hogy Syddal és társai szembe tudnak-e szállni akoszfoltos kezek markolta fegyverekkel.A n rikoltva vetette magát el re. A kyr tiszt hátratáncolva védte az ütést, Syddal pedig újra és újrael revet dött és szúrt, noha a siker lehet sége korántsem állt egyenes arányban a kockázatéval. Avezérmotívum énekese a harcban is az els volt, s a két zenésznek kellett biztosítania a teret anekirugaszkodáshoz, védeni a n hátát és oldalát az esetleges támadásoktól. Hagyományos tánc, ámeszement technika a közelharcban... de hát nem is erre találták ki. Syddal harc közben énekelt, halk, tisztahangon dúdolva a dallamot, de a küzdelem elnyúlásával a dal is egyre monotonabb és egyszer bb lett, s azemberek mind szorosabbra húzhatták körülöttük a gy t.Az els sebet Khiradd kapta: a combját sértette fel egy megugró penge. A következ pillanatban Syddal tértki késve egy er tlen szúrás el l: kézfején mart végig az acélkígyó. Farryn csupán híresen könnycsuklójának köszönhette, hogy nem hasították ketté az arcát, ám a következ pillanatban már a sokatpróbált láncing sem segített rajta. Eddig is több végzetesnek t támadás halt el a kékacél sodronyvérten,ám míg azok csupán fájdalmas foltokat hagytak hátra, ez a szúrás szinte felnyársalta a bal karját, gyorsanterjed , ég vörös folttal szennyezve vékony selyemingét.Syddal hallotta a fájdalmas szisszenést, és elkomorodott. Az embernépek kit vívóknak számítottak, s haaz ügyesség találékonysággal és kit mesterek munkájával párosult, csakis a legjobbak tudtak ellenállninekik. Bár a samballa-iskolák vívóit a mesterek közt tartották számon, a rituális párviadalok egészen mástechnikát követeltek, s a m vészek hosszú távon ritkán értek fel az er vel és kitartással harcolófegyverforgatókkal.Még így is gy zhettek volna, ha a shradok el nem rontanak a fekete szél nyálfoltjaitól csillogó házak közül.Valaha emberek lehettek, ám mozdulataik, hangjuk és tekintetük annyira idegen volt minden evilágiteremtményt l, hogy láttukra Syd-dalt kirázta a hideg. Kettejüknek szárnyai is voltak, átlátszó, halványbarnahártyák, keser szelet kavartak, ahogy földet értek.- Morgena... - nyögte Syddal, aztán vér freccsent az arcára.A shradok hang nélkül mészárolták le a katonákat, akik úgy d ltek halomra, akár a búza holmi rült kaszáscsapásai alatt. Syddal és két társa értetlen arccal bámultak: mit sem tehettek volna, ha a teremtményekdolguk végeztével ellenük fordulnak. Három sóhajtás, és minden véget ért.- Mozogjatok - morogta a shradok vezet je. Szemei mélyen ül kék foltok alvadtvérszín fején, szája ráncosrepedés csupán. Alárendeltjei szótlanul, visszataszítóan idegen mozdulatokkal vonultak vissza a toronyirányába. - Mozogjatok már, az Alvilág Pusztáinak nevére! - taszított jókorát Syddalon, hogy a lány kis híjánfel bukott. Akár a magatehetetlen gyerekeket, úgy terelték a három zenészt a rémálomban fogant építmény felé.

4

A díszes fogadószobában hárman várakoztak. A zárt ajtók mögül felszüremlett a bálterem zenéjénekmormogása, a mulatózok neszezése. A császári udvarmester hallgatott. Talán nem bírta, talán nem akartamegemészteni, amit az imént hallott. Hosszú fehér haját gyöngyökkel varrt kontyhálóba rejtette, arcát azudvari etikett szerinti vörössel festette meg. Nem volt szerafista, nem volt tagja a ryeki Hatalmasoktanácsának, rangjánál és hivatalánál fogva mégis megtehette, amit mások soha: a szemébe nézhetett aBoszorkányer d képvisel inek. Jól megjátszott közönyt mímelve lépett oda az egyik lámpáshoz, kezétannak démoni mintákkal vésett félgömbjére rakta, s ibolyaszín árnyékot vetett a hímes falikárpitra.Összevont szemöldöke alól pillantott le a szobácskát két részre osztó k emelvény lépcs jénél álldogállóférfira. Az érdekl dve figyelte: mulattatta, hogy a másik egyenl nek képzeli magát vele.- Tudom, hogy méltatlan vagyok az életre, ha kétségbe vonom szavaid igazát, Cyr klánbéli Jakirte Jak. - Eszavakat Shulurban egy szemvillanással sem élte volna túl, a jövevény azonban tétlenkedett, ajkáraszabályos ívet rajzolt a halovány mosoly. Tudta, amit tudott - hogy az udvarmester máris halott, s csak idkérdése, hogy err l maga is tudomást szerezzen. - Ám nem vagyok bizonyos benne, hogy valóbanfenyeget-e az általad megjövendölt veszedelem. Én magam nem hinném, hogy Dawa legy zött birodalmaépp saját halotti torát választotta volna a bosszúállásra.Az említett Hatalmasok elt nése nem lehet az m vük. Kik vagyunk mi ahhoz, hogy az ügyeikbe ártsukmagunkat? Nyilván a birodalom érdekében szorgoskodnak valahol. A fentiek fényében azt hiszem, felül kellvizsgáld szolgáid jelentéseit. Dawa halott, arról nem is beszélve, hogy ezen id kben Ryek megközelítése...pontosítok, észrevétlen megközelítése több mint meglep cselekedet lenne t lük. Szövetségeseink jelenléteeleve reménytelenné tesz minden hasonnem vállalatot. Mosolygott is, petyhüdt arca elnyúlt, el nt sápatag szájának vértelen ínye. Szövetségeseknek neveztea démoni hatalmakat, holott valójában igen kevesen voltak, akik valóban egyenrangú felekként tárgyalhattaka Küls Síkok uraival, s akaratukat démoni szolgálókkal érvényesíthették. Számosabban voltak ugyan nálukaz alkura lép k, a magukat seraphisnak nevez k, ám k is alávetették testüket-lelküket az ég alatti földekennem is mutatkozó entitásoknak, noha szolgálataikért cserébe szabadon sáfárkodhattak a seryafok rájuktestált képességeivel. Ám a legtöbb szerencsétlen a birodalomban sem egyik, sem másik csoporthoz nemtartozott, s mindegy volt neki, ki az, kinek parancsára a term föld sarába vész.- Bizonyítékaim vannak - szólt kimérten az ifjú arcú kyr. Hófehér haja ezüst ékszerekkel fonva feküdt az t

zként körülölel dreggis hátán, ujjai a mellén csillogó pávával játszadoztak. Az oldalán álló szikár, inas férfitestén szürke posztó rejtette a sicariomagitorok titkos klán tetoválását.- Kíváncsian várom ket - mondta az udvarmester. Még mindig mosolygott, sárga fogai vicsorba görbültek avörös arcban.- Te kérted - mondta a Cyr klán Dom Supreora. - Magadra vess.Mozdulatával mintha vakító tüzet szórt volna szét a kis teremben. Fellángoltak a színek, hogy egy pillanatmúltán fakón izzva halványodjanak el. Kisápadtak a csavardíszes lámpások libben fénytócsái, megkopott afalikárpitok, a bútorok ragyogása. Az udvarmester szerepéb l kizökkenve, leny gözve bámulta a jelenséget,félig eltátott szájjal állt, kezét a már áttetsz vé fakult lámpáson nyugtatva. Csak k hárman maradtak épen ahalotthalvány világban - a ryeki halszürke, Jak lángvörös, mestergyilkosa mélykék árnyék -, köröttükvízszer derengéssé vált a valóság. A szoba közepén illanó szikrák keltek életre, s míg az udvarmester egykétségbeesett kiáltással tovább halványodott, földszín derengés futott végig a szobán, végképp eltüntetveeddigi valóját. Sziklába vájt üreget rajzolt a falakra, kopott ryeki mintákkal terhes köveket, s a terem közepénbarna köpönyeges, ül alak bontakozott ki a fényekb l. Ölében szellemlámpást tartott, afölé hajolt, simmáron hallani lehetett mormolását is: nem volt hangosabb a nemlét határára sápadt udvarmesterszörcsög leveg vételénél.Jakirte Jak komótosan járt körül a szobában, id nként megsimítva a falakat.- Mint láthatod, Ryekben vagyunk - mondta a falban remeg alaknak, sorra mutatva az építészek céhjeleit akopott sziklákon. - Neked kell a legjobban tudnod, hogy átkos mestereitek soha nem dolgoznak acsászárvároson kívül. A szoba közepén ül alak észre sem vette, egyhangú mormolása közben nem nézett fel. Fejét kopaszraborotválta, egész testét kaotikusan burjánzó rajzolatokkal festette teli.- Talán még te is felismered Dawa mágusrajzait, udvarmester - simított végig a minták kacskaringó vonalánJak. - Vagy ennyire tájékozatlan lennél birodalmad háborús ellenfeleir l?Az udvarmester csak szuszogni volt képes. -Mi ez...?- Egy kis él kép, amit a kedvedért állítottam össze egyik halott test röm emlékei alapján. Engedelmeddel... Fagyhullám söpört végig a kis szobán, a pusztulás homályából visszarángatott emlékek érintése. Azudvarmester felvinnyogott. Fakóravált szemei, akár a halhólyagok, tehetetlenül figyelték a Hatalmasmágiáját. A ryeki sziklabolt hirtelen megremegett. A sarokba terített sz rpokrócok megemelkedtek, akárhavakondok púposította volna fel alatta a földet. K darabok gördültek szét, s a félresodort sz nyeg alól egyfekete alak kászálódott ki emberfeletti gyorsasággal. Akár egy nagyra n tt bogár, testét tompa fénypáncélzat fedte, kezében vékony, fél láb hosszú penge. A dawai mágus meg sem fordult, mintha már várta

volna a gyilkost, csupán a hangját emelte fel egy kicsit... s belérepedtek a mázsás k falak. Szinte éreznilehetett a görcsbe rándult mana vonaglását, ahogy cseppfolyóssá vált körül a világ, s önmagából kifordult azegész szoba. A középpontban a mágus ült, s hangtalanul üvöltött. Értelmüket veszítették a színek, a feketefehérre vált s árnyékká a fény. A varázsló eltátott szája mohaszín odú, írisz nélküli, kifordult szeme sötétllyuk. Megmozdult a moccanthatatlan, s k vé lett a leveg . Sosemvolt lelkek ordítottak a világra, s megállt azid . Hangos roppanással, egy szemvillanással állt helyre a világ rendje, tompa, fülsiketít robajjal, s amegakadt gépezet ismét mozgásba lendült, mintha az értelmét vesztett lét ismét okot és okozatot, célt ésirányt lelt volna. S az egész közepén a mágus feküdt átvágott torokkal, háta mögött mélykék árnyék csupána sicario magitor. Társa, a bogár szárnnyal vértezett ifjú elt nt, akár a vízpermet: gyorsan, észrevétlenül ésnyomtalanul.- Ennyi elegend - mondta Jakirte Jak, és visszarángatta a színeket a fogadószobába. Az udvarmesternyöszörögve fordult ki a homály karmaiból. Zilált fehér haja szétterült a k padlón, száraz szájjal tátogottleveg után.- Irreálmágia - mormolta a shuluri. Dreggise fenyeget lángoszlopba csavarta, amint az öregember föléhajolt. - rület és halál az érintése. Gondolom, nem láttad a katonákat, akik visszatértek ugyan a háborúból,de nem vettek részt a diadalmenetekben. Szinte senki nem látja ket a birodalomban, mert nem kyrek ésnem is emberek immár - arra sem jók, hogy értelmük veszítve a földet túrják. Azt sem veszik észre, amikor adémonaitok cafatokra tépik ket, mert régebben szétszaggatták már testüket és lelküket - rosszabbat alighatehettek velük. - Ellépett a remeg öregt l. Kis csomagot vett át a szótlan mestergyilkostól, és azudvarmester elé dobta. Tompán koppant a selyemkend be csomagolt súlyos tárgy. - Ezért kell a pecsétesfelhatalmazásod, hogy a császár és a birodalom védelmében vadászaimmal feltérképezzük a szennyezettgócot, s az írmagját is kiirtsuk a láznak. Láthatod, hogy képesek vagyunk rá. Az udvarmester rosszulléttel küszködve szorította össze vértelen ajkait. A csomag kibomlóselyemszárnyai közül a dawai rült mintákkal ékes feje vicsorgott rá.- Megteszem... uram - motyogta, s lassan feltápászkodott. Jakirte Jak közönyösen nézte. Az öreg remegkezekkel turkált a falnak tolt írópult zizeg tekercsei között. Mérhetetlen gonddal választotta ki a megfelelírást, majd egy rejtett fiókocskát ugratott ki a vaskos bútorból. Mélytüz gy t kotort ki bel le, s a papirossalegyütt a türelmesen várakozó klánf nek nyújtotta. Jakirte Jak elégedetten biccentett. Mozdulatában több volt a gúny, mint a valós tisztelet, s a gy t és azírást dreggise red i közé rejtette.- Nyugodt lehetsz - mondta. - A császárság érdeke kívánja így. Az udvarmester szótlanul bólintott, szemei akár a fénytelen halhólyagok. Észre sem vette a parányimozdulatot. A bálterem fel l dünnyög muzsika egy pillanatra feler södött, majd eltompult megint.Kettesben maradt a mélykék árnyékkal, s a következ pillanatban már nem képzelt fájdalomtól rándultössze: szájában vérbuborék pattant szét, ahogy a testébe hatoló acél hidege szerteszórta éltének emlékeit.

5

A falak közt rothadásb z fogadta a három embert: a torony alapzatát mintha valami hatalmas dög zsigereibevájták volna. Syddal meszédült, Khiraddnak kellett megfognia a karját, hogy fel ne bukjon. A torony belülr l sokkal inkább hasonlított lázálomra. A mesterzenészek önkéntelenül is közelebbhúzódtak egymáshoz, amint a vaskos kapuszárnyak résnyire nyíltak el ttük, hogy besurranhassanak amélybíbor derengésbe. A fényt lassan imbolygó lánggal ég lidércmécsek adták, sötét félhomályba vonva aformátlan folyosókat. A falakat látszólag k l faragták, ám érintésük kellemetlenül nyirkos és meleg volt,Syddal nem merte megosztani felfedezéseit a férfiakkal, ám nem volt nehéz észrevennie rajtuk, hogy ket islegalább annyira megrázták a látottak. Szobrok és domborm vek hullámzottak végig a falakon, k karmaikbafogva a torz fáklyákat és mécseseket, másoknak a szájában gyújtottak tüzet, annak sápadt fénye derengettát a fogak között, s a faragott koponyák szemüregein. Torz, beteg és idegen volt minden, méltó a két világ határán ágaskodó épülethez, melynek alkotóivalószín leg nem tudták eldönteni, mely tartomány lakóinak építsék a tornyot. Syddal sohasem járt mégdémoni épületekben, s ha meghagyják neki a döntést, soha nem került volna sor erre a látogatásra. Még akékarcú által rájuk aggatott fiókdémonok is összehúzták láthatatlan és súlytalan testüket a ráér senhullámzó árnyékfalak között. Mocskosnak t lépcs kön kapaszkodtak egyre feljebb az elöl biceg shrad mögött. Néhol zömök, korlátnélküli k hidakon keltek át, s megs södtek körülöttük a láthatatlan mélyb l felszivárgó g zök. Syddal félvehúzódott közelebb társaihoz. A sebt l gyenge Farryn nem segíthetett, s a máskor oly vidám Khiradderejéb l sem futotta többre néhány bizonytalan szónál - a bátorításnak éppúgy hasznát látta volna, mintSyddal maga. A lány kapkodva szedte a leveg t. A legszívesebben széttörette volna Khiraddal az összes

faragványt, s még akkor is bizonyos lett volna benne, hogy a torzalakok bizalmasan egymásra vicsorítanak,mihelyt magukra hagyják ket homályból varrt gúnyáikban. S árnyékban gubbasztott az ajtó, ami el tt megálltak. A shrad kett t dübbentett rajta az ólomszínkopogtatóval, majd félrehúzódott. Farryn meg mert volna esküdni rá, hogy szellemkezek emelik meg adémonfattyú köpönyegét a félhomályban. Az ajtó lassan kinyilt. El ször csupán egy haldokló t zzel égkandallót láttak. Rozsdaszín k lapokat világított meg a lángja.- Lépjetek be - sürgette ket egy hang. Mély volt és csikorgó, nem emberi torokból szólt.Jókora volt az árnyék, amely megmoccant a közeledtükre. Vakablakhoz hasonló mélyedésnek vetette ahátát, a halovány t z csupán karmos lábait és roppant vállát rajzolta meg parázsszín foltokkal, ám a szemeeleven zsarátnokként villogott a sötétbe húzódó arcon. Sokáig nem szólt, csupán szuszogva méregetteket, s amikor mégis beszélni kezdett, sokkal inkább rémlett a hangja emberinek, mint az ajtó el tt. Talán a

fények tették, talán az, hogy mindahányan szívesebben beszéltek volna valakivel, aki err l a világrólszármazik.- Szóval mesterzenészek - dünnyögte sárkány hangon. - Hionnak mindig is okos ötletei voltak.Nem válaszoltak, csupán közelebb húzódtak egymáshoz.- Vérzel - emelte a szemét Farrynra a jelenés. Megesküdni egyikük sem mert volna rá, de mintha karmoskéz moccant volna az árnyékban. Farryn a vállához kapott. - Nem kell megnézned - morogta az árnyék -,nem vérzik többé. Uralom mind a nedveiteket.- Ki vagy? - Syddal lépett el re határozottan. Az az alakszemközt félannyira sem volt fenyeget , mint a lépcs fordulók sunyi szobrai. Az árnyék mintha meghökkentvolna, csendesen figyelte a lányt, a törékeny alakot körülsimító t zfényt.- Valaha ugyanolyan voltam, mint bármelyik tök. Most más vagyok, több - dörögte. Beleroppant a k padlat,ahogy megemelkedett. Lassan ölelte körül a fény. Syddal hátrah költ a roppant árny el l. Halkan felsikított,amikor meglátta. Hatalmas démon állt el ttük, b re akár a megdermedt sár, karmai keskeny, kétél pengék. Félig eltátottaa száját, ahogy lihegett. Fogai sárkánykörmök a t z fényében. - A Kapu Nélkül Járó vagyok, a KötésekkelSzület , a Végs Test. - A lény szemeiben sárga t z lobbant, hangja akár a lavina. — Mindaz, amiért alkutkötött velem, kinek testét elfoglaltam. Avatár. A két férfi sz kölve rogyott a padlóra. Syddal farkasszemet nézett a mennydörg teremtéssel. Talán amozdulatai tették, talán a sárga pillantás mélyén látott meg valamit. Nem félt t le. Sajnálta.- Mi az, amit t lünk remélsz megkapni, Kapu Nélkül Járó? Mire nem vagy képes nélkülünk? A démon döbbenten bámult a lányra. Sárga pillantása elhalványult, helyén szürke szempár emlékederengett fel egy pillanatra. Dühödten ordított föl azután, pengekarmai szikrázva szántottak végig amennyezeten.- Csupán a csillagoknak köszönheted az életedet, féreg! Ha az égi szférák nem téged rendeltek volna ide,ezzel a pillanattal ért volna véget...! - Szuszogva hallgatott el, talán nekiiramodott nedveit zabolázta meg. -Nem tartozom magyarázattal sem nektek, sem bárkinek, s ill bb volna lelketeket nekem áldoznotok, amiértbenneteket jelöllek meg! -A sárga szemek fellángoltak, s kínokban fetrengve zuhantak mindhárman a

lapokra. Szilánkosra tört k golyóbis robbant a torkukban, hónaljukat akárha lángoló fáklyával martákvolna sebesre, s valahol mélyen az altestükben kínzó fájdalommal lüktet góc kelt életre. Mindennél sibbvolt ez a fájdalom, a lelkük legmélyéig ért, s valahol a végtelen kút legalján együvé került a kín és okozója, sha csak egy pillanatig is, de meglátták a szürke szempárt, és mindent megértettek. Vinnyogva szakadtak leróluk az idáig ket rz fiókdémonok, egyedül maradtak azzal, aki valaha a szürke szem volt, s akimindenr l lemondott a hatalomért. Felrémlett el ttük a homályos ígéret, a paktum, az az éjszaka, amikor a fiatal kyr és a túlvilági lényegymáshoz láncolták szellemüket. Míg az egyik hatalmat kapott a nyirokdémontól, a másik számáracsatorna nyílt a világra, ahol veszélyes és rettegnivaló volt a lét... s ahol a felemelkedéshez szükséges er káramait érzékelte. Egy pillanatra átélték a két teremtmény közös létét, látták, miként hatalmasodik el a démon a másikon,mint változtatja meg hatalma lassú csepegtetésével, s mint emelkedik soha nem látott magasságba a férfiegy olyan világban, mit sem magának, sem másnak nem kívánt. Elveszett, feloldódott benne, míg végülsemmi más nem maradt, mint a fájdalom kútjának mélyén hever emlékek. Tanítványok és újabb paktumokjöttek, ám egyik sem volt olyan er s, mint a legels , s nem adhatott olyan hatalmat sem. A démon, aki egyre er södött a Túlsó Síkokon, rémülten hallotta a csillagok híreit. Mert a kékre festettarcú tanítványok egyike értette az égi házak rendszerében megbúvó igazságot, és látta a kihunyó nappalelt hatalmat is. Látta a jövend t, az új urakat, a t zzel és vassal pusztítókat, akik lesújtanak mindazokra,akik paktumot kötöttek... s megértette, hogy a legels paktum az, ami megmentheti mindazt, amit felépített,mert az a kulcs egy új kötéshez, az az út, amely az új tanítványokhoz, a felemelkedéshez vezet. Mert égnifog a világ, mit egykor Ryeknek neveztek, s nem marad semmi hírmondóul... a reményt, a nehezenmegragadható lehet séget kivéve.

A régi test ekkorra rég túljutott azon, amit valaha emberi létnek nevezhettek, s a túlvilági lény öltött bennemind teljesebb formát, míg végül azonossá lett vele, kívül és belül egyaránt. Avatár. Ezt a béklyót leszkénytelen levedleni, ha nem akar együtt pusztulni vele. A három ember el tt felvillant a jövendölés az ég városról és a falak közt arató halálról, s hirtelenértelmet nyert saját szerepük is, a Hangszer jegye, mert csakis így volt lehetséges az els tekercsekmegmenekítése. Általuk, a köznép, s a közönséges fegyveresek számára érinthetetlenek által. De nemcsak bennük villant mindez végig a fájdalomkút mélyén: a szürke szempár egykori gazdája isemlékezett, s ami el ször rémlett fel számára, rögtön szikrázó fénnyel teljesedett ki, mert egy lány volt az,mert az a lány volt az, akit otthagyott a paktum kedvéért, s most mintha kelt volna életre ebben azénekesben, aki kimondhatatlan kínok közt fetrengett a lábai el tt.És megsajnálta.

6

- Tehát azonnal el kell vinnünk a tekercseket Ryekb l. Az avatár, aki jó fertályórát várt, míg a jövevények er re kaptak, bólintott. si pergameneket tolt feléjük.Nem evilági energiák itatták át minden lapját, vérrel írt bet jét. Vaskos kapcsokkal meger sített fóliánsbakötötték valamennyit. - Nemcsak elvinni, de elrejteni is feladatotok, s megkegyelmezek nektek, ha mindezt bevégzitek. Azok hárman vérmaszatos arccal álltak a roppant démon el tt. A két férfi rémülettel és alázattal telten,Syddal egyenes háttal, szemeiben értetlen kíváncsisággal. Csak abban volt biztos, hogy nem fognak ittpusztulni, hogy nem mérgezi meg ket az avatár mágiája, ha megteszik, amire kéri ket, s hogy mindeztneki köszönhetik, mert valamiért fontossá vált a szörnyetegnek. S jól tudta, hogy megteszi, amire kéri, még akkor is, ha a pergamenek elrejtése valamikor újabbszörnyetegeket szülhet majd a világra, mert sajnálta azt a valakit odabent, aki kétségbeesett er vel szerettet.

Félelem nélkül nyúlt a fóliánsért. Kellemes tapintása volt, lágy és h vös. Magához szorította. Háta mögöttrég kialudt a kandalló, a sötétben szürkés szempár bámulta a homályból.- Azonnal induljatok - morogta a roppant lény. - Legh ségesebb shradjaim kísérnek majd, de vigyázzatok:már a utcákon csaholnak a veszett kopók, s varázs vezeti az orrukat a vérz nyomokon. - Nyögvekucorodott vissza a sötétbe. Syddal megfordult és szó nélkül sietett az ajtó felé. A két férfi zavartan követte.

k is érezték, hogy a halálra készül szörnyeteg a lány hátát figyeli, míg el nem t nik az ajtó mögött.

7

Forrt, zuborgott a város. A hajnal fekete, ragacsos szeleket hozott, s az esti diadalünnep újult er re kapvacsapott a magasba megint. A nyüzsg felvonulások szinte egybeértek, a Tíz Tartomány vendégei, úgy t nt,sosem fáradnak bele a mulatozásba. A különféle samballa- és tissadyn-csoportok egymástól kapták el atáncosokat. A hivatalnokváros sosem látott tort ült a legy zött ellenfél holtteste fölött. S míg a belsvárosrészben színes és részeg forgatag kavargott, Ryek küls kerületei szinte elnéptelenedtek: csak anyálkás fekete köd szédelgett körbe-körbe a bomlott elmével épített házak között. A könny rugózású hintó utasa máskor talán mágiája segítségével tette volna meg az utat, ám ezalkalommal be kellett érnie a hagyományos módszerekkel. Túlságosan is felt lett volna a császárságörökké éber varázshasználói el tt ilyen er s mágiát használni, ráadásul akkor, amikor végre m ködésbeléptek az évtizedek alatt titkon elhelyezett rúnasziklák. Shulur terveit nem emberi mérték szerint számolták, s a távoli cél mutatta fáklyalánghoz lassú éstekervényes ösvényeket tapostak a szorgos szolgalábak. Ügynökeik csempészték a városba az sivarázstárgyakat, és a Boszorkányer d észlelhetetlen hívei rejtették el azokat Ryek különböz pontjain.Noha a mindenütt jelenlév mágikus szövedék, a manaháló már korántsem volt oly nyugodt és lassú áramú,mint néhány napja, a császárváros fürkészei mégsem érzékeltek többet, mint annak el tte. Egy hirtelenrángás leránthatta volna a leplet a tervr l, eloszlathatta volna a Boszorkányer d varázsszavára támadtmágikus homályt, ám a terv kiagyalói számára váratlanság nem létezett - kevés hatalmasabb mágiát hívtake világra eddig. A halványarany kelmékbe burkolózott n tehát a hintót választotta, s halkan kopogtak vele a ryeki telivéreka külváros egymásnak d házgubacsai között. Most az elkényeztetett shuluri dáma alakját vette fel, szemezöld volt, mint a tavaszi mez k, finoman ívelt orra tövében két örökké elégedetlen ránc. Telt ajkait lemondónbiggyesztette, ahogy a függönyök mögül végigtekintett a földszín házakon. Az egyenetlen homlokzatokonsárkányminták tekeregtek, kuporgó démonszobrok bámultak le rá minden utcasarkon az ereszek alól.Óvatosan nyúlt b ruházata alá, finom ujjai kedveskedve tapintották ki a klán jelképét, az ötmillió-öt ütésselvert tekn s amulettet.

Hintója finom döccenéssel megállt. Körültekint en megemelte ruhája szélét, miel tt lelépett volna agömböly kövekb l rakott, néptelen utcára. Jellegtelen, a többihez hasonló sárgás gubacsház el tt szállt ki.Nem kellett megszólalnia, a kocsisa tudta a dolgát. Hang nélkül indította el a fogatot. Hania Cíh Cyuhann, a Boszorkányer d Cyuhann klánjának Dom Supreora megsápasztotta maga körül aleveg t, s belépett a nyikorgó ajtón. Az rült már várta. Folyékony sötétben lebegett a gubacsház második szintjén. A romlott gondolataialapján találta meg: olyan felt ek voltak, akár a testét éktelenít rajzolatok. Vigyáznia kellett vele, hiszegyike volt a legnagyobb hatalmú varázslóknak, akikkel a háború végóráiban a Boszorkányer d fel tudtavenni a kapcsolatot. Nem csupán rült volt - bosszúszomjas rült, s hogy mindehhez példátlan mágikushatalom is párosult, nem akadt nála veszélyesebb teremtmény a környéken.Azaz mégis. Pontosan még hat teremtmény... Shulur Hatalmasainak tervei szerint.Tekn s, robbant fejébe az eszel s moraj, mi készen állunk. Mikor...? Nem érdekelte ket senki és semmi, csupán zsigereikbe égett, vak bosszúszomjuk.Türelemre is csupán a minél tökéletesebb megtorlás ígéretével lehetett rávenni ket. Hania Cíh óvatosan hajtotta félre a gomolygó sötétséget szellemkezeivel. A dawai ott hunyorgott a gubómélyén. Sziszegve rántotta össze a n el tt a koromszín valóságot, csupán t zzel izzó tekintete lángolttovábbra is.Eljött az id . A Hatalmas röviden összpontosított. Igen. Ott vannak a többiek is. Mind. Hoztál tárgyakat, vért vagy nyálat, Tekn s? A dawai nyirkos elégedetlenséggel tapogatott feléje. Bármit,ami Ryeké. Azon át ölünk. Azon átfordítjuk a rendet. Azzal leszünk tökéletességgé. Homály és szél. Haha, óigen. Homály és szél. Most kell nagyon figyelni. Az egyetlen, az elhibázhatatlan mozdulatra. Nem egyetlen élet, a jövendmúlhat rajta. Ha elvéti, hiába hozták a bukott birodalom leghatalmasabb életben maradt mágusait titkon atort ül császárvárosba, hiába rejtették el k maguk Ryek testében a rontást, hiába Shulur Hatalmasainakminden ármánya és tettetése, egyetlen hiba és kiszámíthatatlan folyamatok kezd dnek, megállíthatatlaninga indul vissza a holtpontról, az örökkévalónak t pillanatból. Az rült a kezét nyújtotta. Várt. Csakúgy, mint hat társa valahol a romlott és b nös város nyirkos testében.Várták a kulcsot rült bosszújukhoz, a beígért és jogos tomboláshoz. Hania Cíh megrettent. Most érezte csak meg igazán azt a mérhetetlen és feneketlen hatalmat, amit azirreálmágusok bitoroltak. Önmagukból kifordított világok ereje fortyogott zavaros koponyájuk mélyén. Dawabosszúja. Kinyújtott kéz.Most.Megérintette az rültet. S mind a többiek is.Ó igen.Homály és szél. Minden erejére szüksége volt, hogy ne szakadjon darabokra, s id ben visszakozhasson, miel tt a bomlottértelem fennségét megvámoló mágusok ráébrednek, hogy hibáztak. Hogy hiba volt bárkiben is bízni, aki kyr.Alighanem megsüketült az üvöltésükt l. A rúnasziklák kétségbeesett igyekezettel próbálták elrejteni a manaháló rült rángását. Ha nem HétHatalmas rohan a segítségükre, aligha sikerülhetett volna... Hania Cíh a hideg padlón tért magához, halványarany ruhája letarolt búzamez mellette, a shuluri dámaszoborszép lábai csíp ig feltárva. Csigolyáiban még most is ott a dawai sikolyának sötét hidege.Sikerült. Az rült mágus a szoba közepén lebegett, karjai és lábai a k lapok felé mutattak, szája félig eltátva,szeme vak folt csupán. De élt, s több volt immár egyetlen él lénynél. Ezt jelezte a tenyerén lüktet jel, HaniaCíh érintése, s mind a sovány testen tekerg rajzolatok. Az rült eleven manacsapda volt, minden Ryekfölött áramló mágikus folyam megköt je és elnyel je, egy a hét Él Kútból, a hét rontásból. A Hatalmasokravárt, hogy hasznát lássák, ha már képtelen elnyelni a zabolátlan áramokat. Hogy általa jövend tteremthessenek. Hogy Shulur nagyjai megérdemelt jutalmat kapjanak, mert halandóként kell mutatkozniuk. Hania Cíh feltápászkodott a hideg k l, és a tekn samulettet melléhez szorítva lesietett a lépcs n. Ahintó már várt rá.Keskeny kis utcán siettek egyre lejjebb. Ashradok vezetésével sikerült elkerülniük azokat a helyeket, ahol adiadalmámorban ünnepl tömeg nagyobb csoportokba ver dött, vagy ahol rájuk bukkanhattak volna azok,akik a fegyvereseket ellenük küldték. Ha másoknak nem is t nt fel, Syddal számára nyilvánvalóvá vált, hogy valami történik. Nem tudta volnaszavakba önteni érzéseit, de egyre bizonyosabb lett a dologban. Az avatár b zhödt tornyábanmegtapasztaltak láttatták vele azt, amit az önfeledten tivornyázók pillantása elkerült. Miért is lett volnagyanús számukra egy-egy mosolytalan fegyveres, egy sötét kapuboltban összehajló pár vagy akár egy por-tékájával alig tör utcai árus...?

A lány nem tudta, ki rejt zik az események hátterében, ki az, aki szembe mer fordulni Ryekmoccanthatatlannak hitt uraival, a démonok seregével, a szeráfi mágia pusztító hatalmával. Kevéssé hitte,hogy pusztán a csillagok hirdette jövend készteti az avatárt arra, hogy a létéhez, újjászületéséhezszükséges mágikus iratokat kimenekítse egy látszólag tökéletesen m köd városból. Hogy olyan kezekrebízza, melyeket nem ismer, s mégha méreggé is változtatta választottai vérét, miként lehetséges, hogymegközelíthetetlen búvóhelyér l elmenekítse azokat. Az avatár sokkal többet tudott mindarról, amit Syddal töredékes ismereteib l és megérzéseib lösszeállított magának. A lány meg mert volna esküdni erre. Meglehet, a forrongás mögött meghúzódóer ket is ismeri. Talán kémekkel, besurranó tolvajokkal vette körül magát, s démoni képességei súgták megneki, mit cselekedjen. Hiábavaló okoskodás. Arra kell vigyázniuk, hogy k életben maradjanak. Akár a láthatatlanok fegyvereseifogják el ket, akár a fóliánst veszítik el - egyre megy. Az istenek sem menthetik meg ket, ha letekintenekmég egyáltalán ködös égi hónukból. A vaskos könyv egy kis b rzsákban lapult. Khiradd vállalta, hogy cipeli, amíg biztos helyre nem érnek, denem csak érezte a súlyát: mind jük lelkén ott csimpaszkodott, sötétl foltként derengett, egy pillanatranem lehetett megfeledkezni róla. Akár valamely átok, úgy kísérte minden mozdulatukat. Az avatár munkájalehetett ez is. És ki tudja mi még. Mindannyian érezték, lelkük legmélyén sajdult a bizonyosság, hogy nemveszíthetik el a könyvet. Látható nyoma nem volt ugyan, de a sötét folt odabent, az a sötét folt lesz agyilkosuk, ha bármit rosszul cselekszenek. Syddal és Farryn is örömmel cipelte volna, s folytonosnyugtalansággal tekintgettek id l id re a hátuk mögé, szinte öntudatlanul, hogy Khiradd megfelel engondját viseli-e a fóliánsnak. A zenész nem figyelt rájuk. Megszállott t z fénylett szemeiben, még talán azt sem vette volna észre, haelveszíti eleddig félt gonddal óvott basszus-samballáját. Két shrad haladt az élen, óvatosan figyelve minden irányba, akár valamely különös gonddal képzett kopó.A mesterzenészek a kis csoport közepén siettek, a szembejöv k a szokásos tiszteletadás mellett várták,hogy elhaladjanak mellettük, azután folytatták csak útjukat. Három démonfattyú zárta a menetet, tartásukkal,fegyvereikkel kétséget sem hagyva afel l, hogy azonnal végeznek bárkivel, aki csak egyetlen ferdepillantást vet parancsolóikra. Lehetett volna akár egy hétköznapi samballa-menet is. Syddal nagyon remélte,hogy annak látszik, s egy fikarcnyival sem többnek. A kis, kacskaringós utca elkerülte a forgalmasabb pontokat. Messzir l, akárha búra alól szólna,odahallatszott ugyan a mulatozás zaja, ám a sikátor néptelennek t nt. Magára hagyott, szebb napokat látottházak álltak szomorún kétoldalt, a szürke falak között elnyúló fekete miazma sem tette vonzóbbá ket.Rozoga hidak feszültek a partok között, másutt kint felejtett zászlók, taplógombához hasonló erkélyekbúslakodtak.Morgó hangú fúvósok szóltak messzir l, dobszó és duhaj kurjongatások elegyedtek vele.Az el kel bb kasztok negyedeit már maguk mögött tudták, a hivatalnoknegyed utcáit róhattak éppen - ashradok mindenesetre magabiztosan vezették ket. Jobbfel l hirtelen elfogyak a házak, s egy mocskos csatorna szeg dött követ jükül: felszínén a tombolóünnep szemete sodródott. A túlpart házai, mintha össze akarnának roskadni, úgy támogatták egymást, ámSyddal ismerte már annyira Ryek épít mestereit, hogy tudja, ez úgysem fog bekövetkezni, hacsak egyföldindulás maga alá nem temeti vagy el nem nyeli az egészet. A gyászfelh s ég a városra ereszkedett, dea tompa ködökön még így is átderengett a Kapu, a város szíve, amely összekötötte a császárságot a KülsSíkok romlott tatrományaival. Magát a birodalomszerte híres feneketlen krátert persze nem láthatták, de alüktet fények az égre rajzolták a remeg szájat. - Átkozott város - morogta Syddal és siet sebbre vette a lépteit. A rakparttá változott sikátor kétfelé vált. Azegyik út kis ívben jobbra kanyarodott, majd egy cafrangos alakú k hídra kapaszkodott fel, míg a másik a hídtövénél ismét sikátorrá változott, miután egy raktárforma gubacsház oldalánál a város felé vette az irányt.Vezet jük, az alvadtvér szín shrad a sz k utcácskát választotta. Syddal nem kérdezte, miért nem akarózikátmennie a túlsó partra. Csak néhány rabszolga várakozott azon az oldalon, mocskos köpönyegeikengazdájuk jelvényei. Azonnal a földre rogytak, amint észrevették ket. A sikátor olyan volt mint a másik: sz k és büdös. Senki nem járt rajta, messzir l tompa duhogásnakhallatszott csupán az itt lakók mulatozása. Barna level növények kapaszkodtak a falakra, vaskos t kéikr ler teljes indák sarjadtak, bizakodva kúsztak a magasba. A sikátor túlfelér l - a harsány fényfoltok egy kistérre engedtek következtetni - egy csapat rabszolga kanyarodott be, rongyos barna ruháik, akár asárdarabok. Mihelyt meglátták a shradokat, a földre kuporodtak, kezüket tarkójukon összekulcsolva kezdteka megkövetelt engesztel fohászba. A démonfattyak ügyet sem vetettek rájuk, siet sen haladtak el mellettüksajátos, torz járásukkal.Syddal is csak véletlenül neszelte meg, mi készül. A földön kucorgó rongycsomók egyikének félrecsúszott mocsoktól súlyos köpönyege. Tarkóját fogva, arcáta hideg kövekhez szorítva nyögdécselt, hogy elkerülje a feléjük közelít k haragját, amiért létével bepiszkolta

napjukat. A csuklóján bomlott ki az a vékony kötéldarab, amely a ruhaujjat volt hivatva összefogni, hogygazdája minél kevesebbet láthasson nyomorult szolgájából, ha akarva-akaratlan mégis találkozik vele, s azígy keletkezett hasadás hirtelen felfedte a rabszolga egész alkarját. Ez a kar pedig fehér volt. A mocsok, amely a kezet és egy darabig a csukló tájékát is borította egyszercsak véget ért, mintha sohasem lett volna, s egy tiszta, borotvált kar bukkant el a rongyok közül. Syddal el tt egy pillanatra elhomályosult a világ... a rabszolga pedig, mintha csak erre várt volna,követhetetlenül gyors mozdulattal ugrott talpra, s mire kiegyenesedett, már egy harmadláb hosszú, meztelenkardot markolt, s mind megelevenedtek körben a földön kushadok is. Syddal pedig nem egy megtört szolgafaj valamelyik tagjának szemébe bámult, hanem egy kyrébe, s acsuklya alatt, a hóhajjal keretezett arcon nem alázat vagy félelem látszott.Hanem bosszúvágy.

9

A fekete szél makacsul kergette a magasban a kíváncsin bámészkodó fellegeket. Alant a roppant várospedig büszkén mutogatta magát nekik. Nemes hivatalnokok zászlókkal zsúfolt felvonulásai követtékegymást a széles utakon, s végig, amerre elhaladtak, fiókdémonok követték ket a földön és a leveg ben. Afáklyatornyok tövében csak úgy hemzsegtek a ryeki Hatalmasok tiszteletére összegy lt szolgák, hogy ki-ki amaga módján, kasztjának megfelel módon fejezze ki csodálatát és háláját a birodalom urainak. A tornyoktetején lobogó lángok fakó zöldre váltak az áldozati ajándéktól. Méregszín füstjük s tajtékfelh vékavarodott, mely kés bb zavaros lepedékként terült szét a város felett, hogy azután a környez földekkiégett pusztulatai felé sodorja a fekete szél. Az a férfi, aki klánja harci nyelvén kiabálva irányította embereit, a külvilág számára szinte nem is létezett.Gazdái fakították ki a világból, áttetsz lett, akár t z árnyéka. S egyedül látta eredeti valójukban a keze alárendelteket is. Mások számára csupán illanó füst voltak, semmi több. Egyedül félelmetes erej mágikusfegyvereik miatt nem váltak leveg vé. k ugyan nem tudták, de álcájuk volt a legutolsó varázs, amitRyekben létrehoztak. A mana kiveszett a császári székhely fölül. A város szíve felé rohantak. Sietniük kellett, mert most, hogy az els védelmi gy n átvágták magukatnem sokáig lehet titokban tartani, mire készülnek. S ha van valaki, aki a holtak szerteszórt leikéib l olvasnitud - márpedig efel l nem voltak kétségeik -, a tervezettnél is nagyobb ellenállásba ütközhetnek. Akkorpedig változtatniuk kell a terven. Nem mintha komolyan számítana - felkészültek erre is. Az els démon a küls gy fal el tt akadt az útjukba. Észre sem vette talán, mikor taszították a nemlétbe.Bár nem kiáltott, a helyén keletkezett r fáklyafényként mutatta a végzetét, s a támadók tudták, hogy hamarodagy jti majd az Ismeretlen Síkok dögev it is. A falakon átlábalni már nehezebb feladat volt: minden mágikus védelem ellenére két embert ejtették rabula rúnacsapdák, örök id kre a sziklába olvasztva ket. Ha másra nem is, erre bizonnyal felfigyelnek. Csupánaz a kérdés, hogy az önfeledt, rült ünneplés mennyire vonja el az rz k figyelmét.Egyáltalán nem vonta el. Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, mihelyt a támadók a bels gy fal skövekb l rakott oldalára hágtak. Abebörtönzött lelkekt l megvédte ket a klánurak mágiája, ám a tömör sziklákon keresztül feléjük rohanórz démonokkal már fel kellett venni a harcot.

Tíz szívdobbanás, sugározta harcosai felé szellemnyelven a vezér. Ennyi id elegend kell, hogy legyen.Ha lelassulnak, márpedig a harchoz mindenképp csökkenteni kell az iramon, talán még a rúnákkisugárzását is megérezhetik. Azok legalább nem mozdulnak kijelölt helyükr l. Nem tudta mire vélni, hogy a démonok még itt, a második gy falon belül is úgy harcolnak, mintha örökélet ek lennének. Talán a legy zhetetlenségükbe vetett makacs hitük az, ami megakadályozza, hogyvalóban jó harcosokká váljanak. Persze nem tudhatták, hogy a kyr fegyvereket nem egyszervarázsrúnákkal kovácsolták. Nem a démonokat e síkra köt szálakat szaggatják el - azok, akiket elérnek,sosem jutnak vissza a Kapun túlra, hogy ott senyvedjenek, míg er re nem kapnak ismét: hontalan üvöltéssélesznek, gyorsan foszló leheletté, két világ határán elpattanó szikrává.Öt szívdobbanás.Talán megérezték. Az sk l rakott falban a vezér nem látott messzire, de észlelte, hogy a homályfoltkénttüremked démonokat megrettenti társaik villámgyors pusztulása. Ha egy kevéssel korábban visszakoznak,még esélyük is lehetett volna. Egy kevés.Két szívdobbanás. Szinte vakított a fellegekkel teli méregzöld égbolt, amikor a füstté lett kyrek kiléptek a gy falból. Tízzelkevesebben. Harmincnyolc démon haldoklott a sziklába zárva mögöttük. Magatehetetlenül sodródtak aSemmi felé. A méregzöld ég alatt, az ötven láb széles tér hosszán véres torokként lüktetett a Kapu. A síkokatösszeköt feneketlen átjáró, Ryek dobogó szíve... s id kérdése volt csupán, hogy utolsót verjen.

10

Jakirte Jak elégedett mosollyal figyelte a császári palota torzszülött épületei felé igyekv talpnyalók tömegét.Lakótornya egyik kényelmes erkélyér l figyelte az el adást, ötven láb magasról tekintve le az emberlaktahangyabolyra. A felvonulás inkább volt színpompás rjöngés, mint a hódolat és az alázat kifejezése: a TízTartomány nemesei, vendégek és ryekiek egyaránt a mozaikkockás udvaron tolongtak, hogy közelebbkerülhessenek uralkodójukhoz. A roppant csigolyaoszlophoz hasonlatos császártoronyról mázsányiselyemzászlókat lógattak alá a fekete szélbe, körül a mozaiklapokon izgatott moraj futott végig, önkívületbetorkolló kiáltozás, ahogy a császári udvarerkélyen egy homályos alak sétált végig. Jakirte Jak tudta, hogy nem a császár az, s hogy ha minden Shulur kedve szerint alakul, az alant nyüzsgtömeg gy zelmi beszéd nélkül fog elszéledni. Megvet en figyelte a tolongást, a hivalkodó épületeket, skörben a romlott várost, mindazt, amivé Kyria lett az ezredévek során. Néma árnyék surrant a karszékemellé. Letérdelt.- Nos? - kérdezte a klánf . A lenyugvó nap vörösre festette a nyakában lógó pávaamulettet. - Gyanakodnakmár a Hatalmasok?- Egyel re kevéssé foglalkoztatja ket az ügy - felelte a másik. Dom Minor volt, második a klánon belül. -Fontosabb számukra a diadalünnep. Vakok és süketek.Amíg nekik van mágikus hatalmuk, nem gondolnak mással. Még a távollév kkel sem foglalkoznak, Dom. Adawaiak holttestei végképp meggy zték ket jóakaratodról. A hetekhez nem nyúltunk. Biztonságbanvannak, Shulur pedig a jótev szerepében tetszeleghet.- Hiszen így gondoltuk mindahányan - bólintott Jak. - A Kapu?- Nemsokára minden eld l, Dom. Csak az aggaszt, hogy egynémely szerafisták mintha szagot fogtak volna.Megkezdték a szeráfi invokációk kimenekítését. Úgy ehet, valamelyik klán nem tette tökéletesen a dolgát.- Most már nem számít - dünnyögte Shulur követe. - Megsemmisíthet k azok az invokációk?- Amíg a Kapu nyitva, er sebb a sugárzásuk. A legjobb sicarioraink felfedezhetik ket. Ám utána...Mindenesetre megkezdték a vadászatot.- Helyes - bólintott a fiatal arcú kyr, még mindig a csigolyatornyot bámulva. -Nem csalódtam benned, DomMinor. - Az eget nézte, a fenn köröz démonokat, a haldokló napot. Nagyot sóhajtott. - Hosszú éjszakakezd dik most - mondta alig hallhatóan. - Nagyon hosszú éjszaka...

11

A Kapu leginkább kúthoz volt hasonló - már ha létezik bárhol is ötven láb széles kút.Peremét éjfekete kövekkel rakták ki, halovány fénnyel remeg rúnák világoltak az embermagastartóköveken, a mágiát fókuszáló zömök sziklákon. Az els harcos nekiiramodott. Minden irányból, sziszegte az övéinek, s elégedetten figyelte, amint a bels gy különböz pontjainvibráló árnyak birtokba veszik a tér megfelel pontjait, s felkészülnek az elképzelhetetlenre. maga a Kapu pereme felé rohant, de már a Kard volt az, ami vezette. Századok óta erre készült, ezértkovácsolták annak idején, s mohó vággyal rántotta maga után a t zárnyékból faragott kyrt. Szent fegyvervolt, s szent volt a cél is, amire szánták. Mert önmagát hívta életre, mihelyt megérezte a változást az id ésa kezdetekt l való összefüggések szövetén. Mihelyt átjárót hasítottak a világok közé a magukat isteneknekképzel k. Nem létezhetett volna a Kapu nélkül, s mert ezért adtak neki formát, csakis az elmúlást vágyta. Remegettés sz költ a kyr kezében, az pedig rohant, mert rohannia kellett, mert bármily er s volt is eddig, a Kardezúttal er sebb volt nála. Rohant a fagyos hideget árasztó köveken, s valahol odabent, egy oly rekeszben,melyr l tudomása sem volt, felharsant egy dal, az sök egy dala, melyet ezredévek óta nem énekelt senki. A Kapu mintha felhördült volna. Méregzöld fellegekre vetül , beteges fénye összerándult, ahogy eltátottavérszín torkát, s üvölt démonokat okádott a világra. Az els sereget halálos nyílzáporral fogadták a füstként áttetsz kyrek. Minden nyílhegyet gondos kézzelkészített rúnák ékítettek: rubinként gyúltak ki, mihelyt útjukra engedték ket. Fülsiketít üvöltés zengett azégre, mikor becsapódtak. Kétségbeesett halálsikoly. Dögl démonok zuhantak pörögve vissza a Kaputorkába, mások tompa csattanással vágódtak az udvar fagyos köveire. De újabbak és újabbak követtékket, egy egész rettent ármádia, sosem látott karmokkal és agyarakkal felfegyverzett sereg. Szárnyaik

suhogása akár a szélvihar, k szikla lábaik alatt megroppan a föld. S az els visszavert csapatok utánmegérkeztek a város irányából is a halálról üvöltöz rémek. A Kard odaért az els fókuszk höz. Annak rút, éjszín felszíne minden fényt elnyelt, nem tükrözött rajtasemmi: ha villám lobban mellette, az is nyom nélkül süllyedt volna el végtelen mélységeiben. Egyedül ahatalmát összpontosító rúna derengett rajta halványan. A Kard lesújtott. Olyan er vel, hogy a t zárnyékhozhasonló kyr felkiáltott meglepetésében.

S felordítottak körben mind a túlvilági szörnyek is. Halódó vagy döglött démonok záporoztak alá az égb l, másokat, a röpülni képteleneket a Kapu pereménátkapaszkodva taszították hanyatt a rubinfény vessz k.Nem hibáztak. Nem hibázhattak. Egyszer en elfogytak. Shulur Hatalmasainak harcosai kivont pengével várták az új rohamot. Álcájukat foszlányokban tépte le aKapu dühödt morajlása. Remegett a világ a szilánkokra hasadó rúna jajkiáltása nyomán, s hanyatt vetette a kyrek parancsnokát.Álcáján átvillant a palack zöld vért, hószín haja s a homlokán végigcsorgó vér. Azután elnyelte a derengésmegint. A következ fókuszk höz indult.Fegyvere szalmabábként tépte darabokra a rátámadókat. Gátja vesztett folyóhoz hasonlóan áradt Ryekre a mana, minden mágikus hatalom alapköve a Kaputorkából, örvényt vetett, s dobhártyarepeszt zajjal szakadt hét irányba a tér felett. Túlontúl er s volt. Nyers.Azok a démonok, amelyek belemarkoltak az örvénybe, hogy valamely varázst zúdítsanak a kétségbeesettenküzd harcosokra, rülten üvöltve pusztultak bele, másokat az örvény különböz pontjain életre keltmágikus t zviharok sodortak el. Kínokban fetrengve, elborult elmével rogytak össze városszerte avarázshasználó szerzetek, s hacsak nem volt elegend erejük, hogy legy rjék a hihetetlen töménységmágikus szelet, soha többé nem tértek magukhoz. A hétágra szakadt, nekivadult manafolyam pedig nyomnélkül t nt el Ryek küls városrészeinek irányába. Dawa mágusainak lélekt l megfosztott teste kis híján avihar martaléka lett. Mészárszékhez volt hasonló a Kapu körüli udvar. Az elszigetelt csoportokban öldökl kyr harcosok márakkor lemondtak az életükr l, amikor a rituálé szerint felcsatolták fegyvereiket a shuluri követséggyakorlóudvarán. Fogcsikorgatva küzdöttek, testükr l szinte tökéletesen letépte a manavihar a mágikusálcát, fehér hajuk vért l és démon-ichortól volt csatakos. Nem élni akartak, csupán id t nyerni a Kardszámára, s halálraszánt arcukon diadalmas mosoly rémlett fel, valahányszor zöld vért parancsnokukszilánkokká zúzott egyet a Kapu dögszagot árasztó rúnái közül. A Kard pedig tombolt, táncolt a klán els harcosának kezében, s ha kellett, magától osztotta a halált azönkívületben küzd kyrre támadó démonok között. Az si dal pedig egyre csak hullámzott odabent,dics ségr l énekelt s a hatalmas birodalomról, mely egykor mindennél szilárdabb volt, dics és örök. Azok a harcosok pedig, akik mell l elestek társaik, megpróbáltak a Kard közelébe férk zni, hogy óvják éssegítsék az els harcost, s a helyére álljanak, ha kell. Kevesen jutottak el közülük a Kapu peremén táncolóparancsnokig, de néhányan eljutottak, és... Valahonnan a betegen dereng Kapu mélyér l, világok távolából üvöltés harsant.Haragos volt és kegyetlen, elszorult a szíve mindenkinek, aki hallotta. S újból lecsapott a Kard. A Kapumegremegett. Bomló dögök hekatombáinak szagát okádta fel, sárga ködöket böfögött a Kapu köré. Adémonok vinnyogva rebbentek szét a túlvilágra nyíló torok mell l, s néhány kyr, kihasználva a pillanatnyiszünetet, a Kapu pereméhez tornázta magát a dögök halmain keresztül, egy szemvillanásnyit semtétovázva az onnan érkez rettent moraj hallatán.Az els harcos futva indult a következ fókuszk felé, amikor mellette elsötétült a világ. Sárga ködökrejtették a mélyb l feltör , iszonytató alakot. Hatalmasabb volt minden él lénynél, aki csak ezer esztend kóta a lábával érintette a Tíz Tartományt. Szuszogva türemkedett egyre feljebb, hegynyi teste kitöltötte azegész Kaput. A démonok sikoltozva szaladtak szét, még a súlyos sebekben fetreng k is megpróbáltákarrébb vonszolni magukat. Az els harcos tovább rohant a nyirkos peremen, a Kard kék lánggal ég fény akezében. Csak a fókuszk el tt ugrott le a fekete gy l. A sötét gomolygásban felnyitotta szemét adémonherceg. Eleven fekete t z lobogott benne. Kinyújtotta sárkánykarmos kezét. Gyors volt, hihetetlenülgyors. Az els harcos mosolyogva sújtott a rúnára - s a Kard er tlenül pattant le a fókuszk el tt lezuhanókarmos mancsról.- Ezt ne - mennydörögte a herceg, és a kyrek parancsnoka el ször nézett fel rá. Körös-körül rángatózott avilág a tomboló manaörvényben, s a Kapuból el robbanó ködök mélyér l el rehajolt a démon. Szarvakkalékes feje akár egy kisebb ház. Érdekl dve figyelte a kifulladtan liheg kyrt. Az els harcos gy lölettelméregette a szörnyeteget, a Kard tehetetlenül remegett a kezében. - Ezt ne tedd - suttogta szél viharhangona démon, és szétmorzsolta a köveken. A Kard csengve röpült messzire. A túlvilági lény elégedetten nézegette a vérfoltot az öklén. A körben repdes vagy az udvar sarkaibahúzódó démonok megkönnyebbülten mordultak föl. Csak a Kapu reszketett, félig holtan a síkok túlfelér láradó mana szakadatlan nyomásától. A herceg el ször észre sem vette a parányi teremtményt.- Démon! - kiáltotta az. Lepillantott rá. Egy kyr harcos volt, a Kapu peremén állt.A végtelenségig fáradtnak és csalódottnak t nt. Kezében a fegyvere, akár egy t . - Varázspárbajra hívlak,démon, s ha nem vagy gyáva, elfogadod... - Arca piros, mint a télvíz idején hólabdázó gyerekeké, valahafehér haja csatakos gubanc. Kenderkóc.

A démon hitetlenkedve nézte. Azután felnevetett. A környék eleddig épen maradt ablakszemei sírva törtekössze. A kyr továbbra is ott állt, mellkasa rült ritmusban emelkedett-süllyedt. Fekete, mély t zzel nyílt felújra a démon szeme. Azután belemarkolt a körül tomboló manába. A t zsárkány, ami keresztülmart a méregzöld felh kön, még száz mérföld messzir l is látszott, Ryekbenpedig nappali fénybe vonta az alkonyi várost, s felemésztette a Kapu körül tomboló manavihar mindencseppjét. Egymásba kapaszkodó körkörös gy kben terjedt, és ötszáz lábnyi távolságig felperzseltmindent, ami lángra kaphatott.A Kapu kétségbeesetten felüvöltött.Jakirte Jak elmosolyodott az üvegszilánkokkal teleszórt helységben. A démonherceg roppant teteméhez csak napkelte után mertek közelebb osonni. A rothadó b zt árasztódög két utcát sodort magával, miel tt megállapodott volna. Nem az st z ölte meg. Az nem árthatott neki. Arobbanásba belepusztult Kapu tépte ketté a két világ közé szorult rettenetet, gonosz sötétséget árasztódarabjaival szórva tele a t zvész maradványait. Ryek fölött rángó fonalakká vált a manaháló, a tombolás sok mérföld távolságban felperzselte a túltelítettcsatornákat. Arról pedig, hogy a megszokott rend ne állhasson helyre, a shuluri Hatalmasok Él Kútjai, aváros hét különböz pontján elrejtett eleven manacsapdák gondoskodtak.

12

A rabszolga köpönyeges kyr Syddal felé döfött. A lány az egyik shrad villámgyors beavatkozásánakköszönhette életét: a lény selyemingénél fogva rántotta félre a penge útjából. Az élen haladó, alvadt vérszínfattyú hitetlenkedve fordult meg. Mélykék üreg szeme felvillant, ahogy el rántotta a fegyverét. A viadoroknem értették, mit ordított társainak, ám azok rögtön védekez alakzatot vettek fel, néhány vágással távolabbszorítva a gyilkosokat. Syddal hátát a barna indákkal ben tt falnak vetve pihegett. Khiradd semmit nemértett: csak most zökkent ki a transzból, melyet a hátán cipelt fóliáns igézett rá. A kyr gyilkosok is titkosnyelvüket használták, egyetlen fölösleges mozdulat nélkül, összehangoltan, taktikusan mozogtak, akárhabonyolult táncot járnának a penész szagú sikátor kövén. Sokkal jobban vívtak, mint azok, akiket az avatar tornya elé állítottak figyelni. A shradok mozgásán islátszott, hogy a rabszolgagúnyások meglepték ket, ám az els pengeváltások után lassan belelendültek agyilkos táncba. Támadóik hatan voltak, szemük szürke, mint a viharos ég Shulur felett. Syddal valahányszor elkapta atekintetüket, úgy érezte, mindannyian egy furcsa tragikomédia szerepl i, hogy nem két szembenállótáborhoz tartoznak, s ha nem keverednek ebbe a zavarba ejt históriába, talán minden másképp alakul. Ámhiábavaló volt ezen rágódni, hisz a nyirokdémon átka ült rajtuk, mágiával írva minden mondata, s méreggelkevert minden csepp vér az ereikben. Ez döntött végérvénnyel a kérdésben, s amint felülkerekedett, a lánymár nem kiváncsian méregette a fürge mozgású férfiakat, nem a ryeki események mozgatóit kereste aviharszürke szemek mögött, hanem kizárólag a gyilkosokat látta, akik el akarják venni t le azt, amiért azéletét is áldozná, ha kell. Eddigre már Khiradd és Farryn is kivont karddal állt az ket védelmez démonfattyak mögött. Mindkettentudták: ha a kyrek bármelyik shraddal végeznek, nekik aligha marad esélyük a túlélésre. A démonfattyak gyilkos acélerd t varázsoltak védenceik köré, s lassan Syddal is megértette, mirekészülnek. Vakmer kitörésekkel igyekeztek teret nyerni, s mihelyt valamelyikük megvetette a lábát akyrekkel szemben, azonnal változott az alakzatuk, s a hátukat fedezve hátrébb vonultak az utcán. Párlépésnyire onnét megvetemedett pincelejárat kucorgott a barna levelek árnyékában, s bármennyire is jólforgatták egyenes kardjaikat a kyrek, nem tudták megakadályozni, hogy a démonfattyak elhátráljanakpártfogoltjaikkal odáig. Khiradd botlott le el ször a mohos lépcs n, a nyomában Syddal. Farryn tanácstalanul állt a fels

grádicson, zavart tekintete csupán bizonytalanságot és félelmet sejtetett. ívelt fegyverét lassan táncoltattaa támadók felé, ám el nem érhette ket. Az alvadt vérszín shrad leszökkent, felegyenesedett, s a benyílóból sziszegte társai felé parancsait. Váltottaz alakzat, s Farryn, a tanácstalan és ijedt Farryn hirtelen az els vonalban találta magát, szemközt aviharszürke szemekkel. A démonfattyak kés n vették észre, hogy hibáztak, s mire önfeláldozóanel reugorhattak volna, az egyik rabszolga köpönyeges rövid, er szakos mozdulattal felnyársalta a zenészt. Syddal felsikoltott, Farryn kétségbeesett ámulattal nézte a mellkasába maró fegyvert, azután szótlanul aföldre roskadt. A démonfattyak érzéketlen tökéletességgel zártak össze a holttest fölött. Veszteség, nemvereség.Az alvadvérszín fattyú egyetlen rúgással szakította be az ajtót. - Oda! - mordult ellentmondást nem t n, s betaszigálta a két zenészt. Syddal könnyes szemmel bámultaa megváltoztathatatlan közönnyel hever Farrynt, míg egy karmos kéz beljebb nem lökte a sötét és nyirkosterembe.

- Meneküljetek, ha tudtok. Levágjuk ket és megtalálunk benneteket, bárhol is vagytok. Sraá majd vigyázrátok. Magas, egérszürke shrad ugrott melléjük, s azonnal a csigaszagú sötét felé indult.Khiradd rögvest követte, csak akkor fordult meg egy pillanatra, amikor látta, hogy a lány nem mozdulazonnal.- Gyere, már, Syddal! Farryn halott, nem is lehetne holtabb. Mozogj, mennünk kell!A lány vonakodva követte. Hátuk mögött nem csendesedett a fegyverek dala. Az egérszürke démonfattyú két kisebb kürt n vezette keresztül ket, s valószín leg a mocskos vizcsatorna alatt is átkelhettek, mire megálljt parancsolt. A szürkeszem gyilkosok nem jöttek utánuk, de ashraddok sem jelentkeztek. Sraán nem látszott, hogy különösebben zavarná a dolog, egykedv en üldögélt ahideg kövön, míg Syddal és Khiradd egy rozoga lépcs n felkapaszkodott a pince fels bb szintjére. Néhánynyirkos rongy és némi patkányszagú szalma volt csak itt, azt húzták össze, a fóliánst rejt vaskos zsákotmaguk mellé fektették. Syddal legszívesebben sírva fakadt volna, de sem maga, sem Khiradd el tt nem akart gyengénekmutatkozni, s kétségbeesetten próbálta elzavarni az újra és újra el toluló emlékeket. Odakint, az önfeledten ünnepl város felett ekkor szabadult el a pokol. Beleremegett a pince, morzsalékospenésszel kevert kavics hullott a nyakukba, s a parányi pinceablakon beüvöltött valami nagyon távoli,nagyon panaszos moraj. Azután szakadt rájuk a mennydörgés, akárha maga az égbolt rogyott volna afejükre. Syddal kétségbeesetten kapaszkodott a kimerült Khiraddba, s nem is hallották, hogy odalent, apince alsó fertályában Sraá hangosan felnyög. Szólni sem mertek, úgy hitték a szürkeszem ek omlasztottákrájuk az egész épületet, még ziháló lélegzetüket is megpróbálták visszafojtani, nehogy az legyen azárulójuk. Sraá mindeközben kifordult tagokkal feküdt odalent, félig öntudatlanul, fakó b rén fekete foltokterjedtek rohamos gyorsasággal. Halkan nyöszörgött, er tlenül, s nem akadt közel-távol senki, akimeghallhatta volna. Mintha egyetlen mozdulattal szipolyozta volna ki minden erejét egy fels bb hatalom. A méregzöld felh k alatt örökre becsukta száját az égre üvölt Kapu. Fekete es kezdett rá a mocskosfellegekb l. Sötét és hosszú éj szakadt Ryekre - az utolsó mind közül. Jóval elmúlt már éjközép, amikor Khiradd el ször megszólalt. Nem is lehetett érteni els re, meg kellettköszörülje a torkát. Talán akkor hitte el végleg, hogy nincsenek a nyomukban, s hogy talán mégsem aszürkeszem ek parancsára roskadt rájuk a ház. - Mondanom kell valamit, Syddal - motyogta. A lány nem válaszolt. A sötétbe fúrta a tekintetét. Mindenféledolgokat láttatott vele a képzelete.- Tudom - mondta azután. - Már jó ideje tudom, Khiradd.- De én... - kezdte kétségbeesetten a férfi. Nem így képzelte az egészet.- De te? - ment azután mégis bele a játékba a lány. Mosolyogni lett volna kedve, de a békahideg pince nemengedte, nyirkos tenyerével simította el a száját.- Szeretlek, Sydd - mondta Khiradd halkan. Megkönnyebbült. Határtalanul megkönnyebbült, s még a fagyossötét is békésebbnek t nt egyszerre. - Mindig is szerettelek.A lány hallgatott.- És örökké szeretni foglak. Örökké.- Ne beszélj badarságokat. - A lány a sötétségen keresztül is érezte a másik döbbenetét.- Tudom, mit beszélek - bizonygatta elvékonyult hangon a férfi. - Mindörökké.- Nincs semmi, ami örök lehetne, tudod jól - mondta Syddal -, s ez így jó. Minden elmúlik egyszer, aszerelem is, te is, én is. - Hallgatott. - A birodalom sem örök. Elt nik, mintha sosem lett volna. Mint Kyria.Visszavonhatatlanul. - Érezte az els forró könnycseppet, amint lassan elindul lefelé maszatos arcán.Önmagát siratta, és persze Farrynt, Khiraddot, a démonfattyút lent a nyirkos sziklabolt alatt, az avatart,akinek kyr szemei voltak, mindenkit, akinek ezen a világon élnie és halnia adatott. -És ez így jó, Khiradd -suttogta. - Mit érnénk bármivel, ami örök és változatlan? Mit érne mindaz, amir l tudod, hogy nem múlik elsoha? Ki siratná meg Farrynt, ha halhatatlan lenne, vagy éppen a te szerelmedet, ha bebizonyosodna, hogyvalóban örök? - Végigsimított a férfi borostás, megfáradt arcán. - Kijutunk innen egyszer, ugye?- Persze - válaszolt Khiradd, arcát Syddal mocskos selyemingéhez szorítva. - Kijutunk.Gyorsan, remegve, kétségbeesetten szerették egymást. Ezen az éjen Ryek felett a pusztulás szólította hadba a seregeit. Úgy t nt, valamely bosszúálló istenhánytorgatja fel a romlott város minden b nét, s azon nyomban ítéletet is hirdet, miel tt bármely szóelhangzana a perbefogott védelmében. Valóban a pusztulás morajlott mindenütt: a fekete es irgalmatlan er vel söpört végig az utcákon,hólyagosra paskolta a komoran hömpölyg folyót. Mindenütt kihunyt a fény, a tereken elhalt a vigasság,megfagyott a dal és a tánc. Mindenki az otthonában lapult, és a napkeltét várta, még talán az éjiteremtmények is a világosságban bizakodtak, hátha majd az végleg el zi ezt a látomást, az egész várostbetakaró rémálmot.

De fény nem jött, csak a hangtalan fellobbanó villámok rajzolták fel a koromszín égre egy-egy pillanatra aváros torz épületeinek szürke és tintaszín kontúrjait. S ha az istenek nem is, de az elfeledett nevükbenegykori alattvalóik mondtak ítéletet a birodalom felett. Ryek Hatalmasai döbbent rémülettel szorongtak f úri vackaikon, s a Küls Síkok urai helyett ismételfeledett isteneik nevét mormolta ajkuk. Kyria bukása óta nem látott ily pusztulást a világ, ám míg azdekádok végeláthatatlan során át fordult hanyatlásból végromlásba, Ryek egyetlen éjszaka alatt veszettoda. A mágia nem m ködött. Meghalt, elsorvadt. Hiába próbálkozott a mindeneket betakaró háló acsászárváros fölött rángatózó szakadást pótolni, mindaz, mi abba az irányba áramlott a világot átjárómágikus energiákból, feneketlen kútba zuhant. Elevenen rángó gócokba. S igen kevés híja volt annak, hogyszétfeszítse börtönét. A rabszolgák odújaikban sírtak, sosemvolt bálványok és istenek nevét emlegették, s a talpnyalók, a túlélésmesterei félelemt l remegve igyekeztek el kotorni a régi imádságokat. Nem járta senki a kihalt városvillámfényt l szikrázó utcáit, csupán azok, akiket a sors kegye a bosszúállás kezévé emelt. Magányos,fekete alakok voltak, a villámok ötven lábnyi árnyékot rajzoltak mögéjük a nedves kövekre. Akárha a holtakországa vetette volna a felszínre ket, oly csendben jártak, s oly sötét és s volt körülöttük a leveg .Könnyedén lábaltak át a démonok dögein, és sarkig tárták el ttük a f úri szállások vasalt kapuit is a remegrök. Mert azt hitték, a megváltás érkezik a hideg és nyirkos éjszakából, a bizonyság, hogy felvirrad még a

hajnal. Az udvarmester pecsétjei jól m ködtek, még a legriadtabb ajtónállók bátorságát is visszahozták. Mertelhitették mindenkivel, hogy Shulur mélykék kelmékbe öltözött küldöttei a békét, a megnyugvást és a barátisegítséget hozzák a szakadatlan dübörg es kön túlról. Hálatelt arccal, megkönnyebbülve kérettékmagukhoz ket Ryek Hatalmasai, hogy mágiájuk híján a jószomszéd ígéreteivel vértezhessék fel magukat,hogy mástól hallják: vége a lidércnyomásnak, s új nap kél, új ígéretekkel. S a nekik mutatott pergamenekaljára páva, tekn s, galamb, unikornis, farkas, vadkan és cápa jelét rajzolták. S nem megbízólevél volt az,hanem ítélet, s nem követek jöttek el az éjszakával, hanem a Boszorkányer d sicariomagitorai, akik mindenesetben a szent rituálék szerint jártak el.

13

Ez az éjszaka hosszabb volt, mint bármelyik annakel tte, s mikor a hajnal mégis elérkezett, nem vörösfényeket festett az égre, hanem szürkét és piszkoskéket, mert sugarai ez egyszer nem találtak utat a felh kközött. Azok már-már földközelben húzták csatakos szegély köpönyegeiket, s a fekete es maradékávalöntözték a síkságot, mely végeláthatatlanul dögl dött a Kapu szomszédságában. Akár a bogarak,menekül k ezrei siettek mind távolabb kerülni a császárvárostól: hosszú, tömött oszlopokban a közrend ek,ordítva közöttük a nemesi fogatok. A régi kyr út sosem hordott még ennyi vándort a hátán, s épít inekbelészakadt volna a szíve, ha látnia kell, mily csúfos alkalommal telik meg a pusztaságban kanyargó

kígyó. Syddal és Khiradd nem volt az egymást tapodó tömegben. Még pirkadat el tt felébresztette ket afóliánsból áradó sürgetés, mihelyt az átkozott es csendesedni kezdett. Akár a patkányok, úgy óvakodtak kia pincéb l, s a piszkos csatornát követve osontak végig a mocskosra ázott házak között a déli kapuirányába. Mesterzenészekként érkeztek, s most riadt tolvajokként menekültek: szakadt, sárpiszkos,patkányszagú ruháikat látva senki nem hajolt volna a földig el ttük. De nem akadt senki, aki felismerte volnabennük a kiválasztottakat, és Syddal csak remélte, hogy utóbb, a falakon kívül sem lesz másképp. A városkihalt volt, sötét és fenyeget , s ami a napvilágnál visszataszító volt a lány számára, az ebben a halottfényben, a démondögökkel teli utcákon egyenesen pokolinak rémlett. Sarkaiból fordult ki a világ. A császárvárost dél fel l vigyázó, komor bástyakaput senki nem rizte. Néhánytanácstalan vagy a félelemt l zavarodott ember téblábolt csak a tövében, egykor büszke zászlajaittönkreáztatta az átkozott es .- Siessünk - súgta Khiradd. Ez volt az els alkalom, hogy megszólalt, mióta maguk mögött hagyták a pincét.Megigazította hátán a nehéz b rzsákot és keresztül vágtak a k l faragott démonokkal ékes bástya alatt.Ha bármelyikük is azt hitte, hogy Ryeken kívül tiszta leveg és fény várja ket, csalódniuk kellett. Az úton azels menekül k perlekedtek, mások csöndben, szavukat vesztve igyekeztek maguk mögött hagyni a feketedögként láthatárig nyúló várost. Ryek fölött kihunytak a fények, komor fekete füst bukott csak keresztül avaskos falak magasán, s ez bodorodott ki a démonszobrokkal díszített városkapu sanda száján is. A fóliáns izgatottan remegett Khiradd hátán, de Syddal is megérezte a bel le áradó sürgetést.- Ne az úton - mormolta Khiradd, és letért balra, a sáros pusztulatba. - Mindenki arra fog menekülni.- Éppen azért - nézett rá Syddal szomorún, azután megvonta a vállát - Miért is ne? Khiradd megvárta, míg a lány utóiéri, azután vágott csak neki a sártengernek. Távolabb domboklátszottak, a tenger felé lejt hátság komor el hírnökei. Ha azon átkapaszkodnak, talán már biztonságban

lesznek. Ha bármikor is élvezhetik majd egyáltalán ezt az érzést. Hátul meger södött a kiabálás. Riadtanfordultak meg, de nem látták a szürkeszem eket - csupán egy felháborodott keresked ordított a kordéjátkörülrajzó emberekkel. Azok máskor talán lekushadtak volna, most azonban izgatottan próbálták kilesni, mitis rejteget el lük a menekül keresked . Nem volt veszítenivalójuk: ez az éjszaka mindenükt l megfosztottaket.

A pár tovább lábolt hát a cuppogó sárban. Khiradd a lány keze után nyúlt, de az kitért el le, mintha csak ahaját igazítaná meg. Gy lölte magát ezért a mozdulatért.Makacsul bámult a lába elé. Napközép tájékán találkoztak a paraszttal. Szabad földm vesnek vallotta magát, s amikor felismerte, kikkelvan dolga, zokogva rogyott a földre, hogy a büntetést elkerülhesse. Sem Khiraddnak, sem a lánynak nem volt ereje ilyesmivel foglalkozni. A basszus-samballát hagyták azöregnél a két göthös lóért cserébe, ám még akkor is a földön hasalt, amikor felkapaszkodtak az idegesállatokra. Az embergyerek az istálló ajtajában állt, érdekl dve méregette ket. Nem tudták eldönteni, hogycsak a nemesi tartást nem ismeri fel bennük, vagy annyira közönyös irántuk, hogy szándékosan tagadjameg a tiszteletadást. Állta Syddal tekintetét, ahogy ellovagoltak mellette. Fekete szeme volt, akár az es , s apocsolyák mind a szemhatárig.- Vihar lesz - közölte a lánnyal a fiú. A világ legtermészetesebb hangján szólt hozzájuk, mintha nem alovaikat vinnék éppen el, mintha nem az apját kényszerítették volna a legmegalázóbb tiszteletadáspózába. Syddal sokáig bámulta a fiút, a lova lassan kapálta a vizes udvart.- Tudom - válaszolta azután halkan. A fiúcskát úgy t nt kielégítette a válasz, mert nem szólt többet. Syddalutoljára nézett vissza a messzi távolban sötéted városra, azután ügetésbe kapta a lovát, hogy utolérjeKhiraddot. Bár napközép felé járt az id , mögöttük a halottsápadtra tisztult égen haldoklott a nap. A kék holdroppant tányérja kúszott lassan elé, hogy sötétbe borítsa a világot. Kigyúltak a csillagok.Sorra szólaltak meg a mez k tücskei.

14

A császári palota kongott az ürességt l. Ahol még tegnap is alattvalók, hódolók és talpnyalók seregetülekedett az udvar kegyeiért, most visszhangos folyosók, üres termek, csendes árkádok és udvaroktátogtak, akár a dögl halak. A roppant épületben feler södött minden nesz, minden apró kis zörej, s ilyenkor azok, akik még mindig afolyosókon, a termekben, vagy valamelyik torony beteg árnyakkal zsúfolt vackain lapultak, idegesenrezzentek össze. Néhány kutya kódorgott az udvaron, az üres istállók körül szagolgatták rosszat sejtve aleveg t. Valahol, egy magáramaradt kalitkában madarak csipogtak kétségbeesetten. A császári test rségmaradéka a díszudvaron sürgöl dött, az uralkodó roppant útibatárját készítették el . Bíbor ujjasukon azel éjszaka piszka, hószín hajuk lobogó zászlók erdeje. El ször észre sem vették a lassan elmúlófényeket. A város fel l elhúzódott felh óriások megkésett utóvédének gondolták az árnyékot. Jakirte Jak hunyorgó szemmel figyelte a kék hold foltos tányérját, amint megállíthatatlanul kúszik el re azégen. Mosolygott. Szikrázó fényekkel övezte a nap a sötét folttá váló holdat. Akárha a napkorongba harapottvolna valami éhes égi száj. Tudta, hogy csak az érzékei játszanak vele, de mintha gyorsuló ütembennövekedtek volna az árnyékok, piszkos homály szüremlett el a sarkokból. Határozott léptekkel vágott át a báltermek lázálomból kiszakított, torz üregein. A k lapokon a fekete esnyúlós maradványa a nyitott vagy betört ablakok alatt. A tengernyi vért, intrikát és szerelmet látott falak el ttroppant szárnyak gyanánt verdestek a függönyök. A huzat megemelte a t zszín dreggist is. Odakint egyreel bbre nyújtotta követel ujjait a homály. Jakirte Jak fellábalt egy hosszú k lépcs n, s a máskor tiltottfolyosóra kanyarodott. A császári fogadóterem el tt a H ségesek, a császári test rség megmaradt harcosaiposztoltak. Térdet hajtottak a Hatalmas el tt, ám a földre nem borultak. Nem hagyhatták védtelenül urukat. Az ifjú arcú kyr türelemmel várt, amíg egy fáradt tekintet elitharcos bejelentette az uralkodónál. A klánamulett)ével babrált. A farkát táró páva elégedetten ült a vörös dreggisen. A sebekhez hasonló résablakok mögött elhomályosult a nappali fény. Lidérces derengés költözött afolyosóra. A H ségesek egyike vaskos gyertyákat gyújtott az ajtó két oldalán terpeszked állványokon.Kitárult a folyosó magasának árnyai közé vesz ajtó, és a vörös dreggis beúszott a gyertyafényes terembe.Csendesen zárult mögötte a sötét. A császár izgatottan emelkedett fel a trónfal díszekkel túlzsúfoltemelvényér l.- Jakirte Jak Cyr! - kiáltott fel hálatelten. - Végre valaki! Magányos szikla a pusztulás tengerén... Hála azégieknek! - Panaszos hangon duruzsolva ereszkedett le a lépcs kön. Hófehér dreggise gy rött ésmegviselt, akárcsak maga. Vörös szemei csupán rések a megszürkült arcon, karmai idegesen gy rögettéka hószín selymeket. - Most már minden rendben lesz - lépett közelebb.

A shuluri hallgatott. A császárt figyelte, a beteg tekintetet, a torz vonásokat. Szárnyai mint zörg koloncokkövették bármerre is moccant. Dics és büszke tartása elt nt, mintha soha nem is lett volna, tar koponyájánfoltokat rajzoltak a gyertyák. Nem pusztult el a többi démonfajzattal együtt a Kapu bezárultakor, annál sokkaljobban óvta t roppant palotája, s most, amikor az evilágon rekedt dögök ismét éledezni kezdtek, magáhoztért is. Menekült.- Csapások, bármerre is nézek - morogta. - A Kapu elpusztult. A mágia hasznavehetetlen. Tanácsadóim,udvarnokaim, a Hatalmasok elt ntek... a szellemnyelven szólni lehetetlen. Ryek megbolondult. - Azablakhoz támolygott, hosszan bámult a feltünedez csillagokra. A nap vak folt volt csupán a sötétségtengerén. - S megbolondult a világ is. Éjre vált a nap. Mit gondolsz, Jak, miért?- Vétkeztünk - mormolta a shuluri. A császár ügyet sem vetett rá.- Id kell majd míg mindezt rendbehozzuk. Sok id . A Tartományok hallgatnak.Most el ször nézett komolyan a jövevényre. - Megvan még a birodalom egyáltalán?Jakirte Jak csendben intett nemet.- Ryek halott, és halott a birodalmad is.- Hazudsz! - ordította a császár, mintha most kellene el ször számolnia ezzel a lehet séggel. - Nem lehethalott! - fröcsögte közvetlen közelr l a Hatalmas arcába. - Áruló lennél te is? Háború van a démonsíkokon,azért zárták be a Kaput!- Nem. A Kaput mi zártuk be, Kyria nevében.A császár döbbenten tátogott. Vörös szemeiben ott derengett felismerés.- Áruló - hörögte.- Meglehet, hibáztam - nézett rá Jakirte Jak -, de nem most. S ha vétkeztem is egykor, itt az ideje, hogyhelyrehozzuk azt.- Árulás... - nyögte hitetlenkedve a démonfajzat. Jakirte Jak balja simán kúszott a császár tarkójára. Az döbbenten bámulta vörös szemeivel, szája rögösrekopott üreg.- Mert kyr voltál egykor - búcsúzott t le Jak. Megcsókolta, s jobbjával a torka alá szorította a t zszín dreggismélyér l el került t rt. - Kyria nevében.Odakint a nappali éjben az égre vonyítottak a kutyák.

15

Hiába ért véget a hirtelen alászakadó éj, nem fényesedért ki a világ Ryek felett. Felh hegyek emeltekpiszkosszürke gátakat a nap elé, mélyükön villámok fénylettek fel, id l-id re ibolyaszín homállyásápasztva a fellegbirodalom szívét. Azután csend lett. Egyetlen pillanatra mintha a föld szívverése is megakadt volna, tökéletes, moccanatlancsöndbe dermedt minden. Nem nyílt nyikorogva ajtó, s nem mozdultak a hideg huzattal függönyök. Azemberek az égre bámultak, s leszálltak röptükb l a madarak. Mintha még a folyó is elcsitult volna egyszemhunyásnyira a dögborda-hidak ívei alatt.Csend.Soha nem ült hatalmasabb csöndesség Ryeken. Azután átszakadtak a gátak, a Dawa rült mágusainak testébe szorított hihetetlen energiákat megkötszavak értelmüket veszítették. A manahálóban tátongó szakadás szembántó fénnyel izzott fel, s az égreordított minden teremtett lény kétségbeesésében, aki Ryekben maradt. A hét eleven kút felfakadt, smegremegett a világ. Syddal és Khiradd döbbenten bámulta a messzeség peremén égre szökött jelenést.A fellegekig púposodott a föld, ahol felfeslettek a manacsapdák, s háborgó dühvel áradt szerte avillámfénnyel ég mágikus energia. Otromba, kékesfehéren izzó forgószél rángatózott a láthatáron: mégilyen távolságból is félelmetes volt az ereje. A felh birodalmat úgy söpörte szét, mintha soha nem lett volna,helyén lilásan izzott mérföldnyi hosszan felsebzett ég. Ekkor ért hozzájuk a szél. Piszokszürke porfelleget tolt maga el tt, s üvöltve borította fel a lovakat. Syddalés Khiradd félig repülve, félig a földön csúszva verg dött be egy kisebb mélyedésbe, ahol elordított a fejükfelett a förgeteg. Száz és száz villám verte körül a földeket, s lángoszlopok szülték magukat a világra,amerre a gátjavesztett, nyers mágia végigsöpört. A föld hányta-vetette magát alattuk s k sikoltva üvöltöttek,hogy jöjjön végre az utolsó pillanat. Azután eljött az is. Rémiszt , hatalmas csönddel. Csak a messzeségben derengtek a r t villámok.Aztán eleredt az es .

HARMADIK RÉSZLYECHARD

1

Az aszaltszilva arcú magitor hosszan hallgatott, s Rounn is csöndesen üldögélt a savanyú szagokkal terhesfülkében. Döntésén már nem változtathatott az öregember története, hamarabb meghozta azt, s olyanindokok mozgatták ebben az ügyben, melyen sem a magitor, sem más nem változtathatott. Érezte a fóliánst, a bel le áradó er t, a hívást, s valahányszor megérintette a századévek alatt megsárgultlapokat, követel kíváncsiság áradt szét testében. A ryeki történet csupán kiszínezte mindazt, amit márkorábban is tudott, abban pedig bizonyos lett, hogy immár nem visszakozhat. Óvatosan nyitotta ki akönyvet. Sárga illatok áramlottak szét a szobában. Elmúlás, kudarc és hatalom fura elegyét hordozták, akár a por,úgy ülték meg a szerteszórt tárgyakat. Finom vonásokkal megrajzolt barna portré feküdt az els oldalon. Nem a könyv része volt, kés bb tettékoda, de a pergamen, amire rajzolták olyan rossz állapotban volt, hogy nem hagyott kétséget afel l, vanolyan régi - ha nem öregebb -, mint maga a fóliáns. Fiatal kyr n nézett vissza Rounnra a barnára sápadt vonalak közül. Konok szemei mintha a századokelteltével is az t bámulok pillantását fürkészték volna. Rounn megremegett. A finom mosoly, a talányosajkak, minden vonása titkokkal volt terhes. - Ki ez a n ? - kérdezte a magitortól anélkül, hogy felnézett volna. Képtelen volt elszakítani tekintetét a lányarcképét l. - Pontosan nem tudjuk - kezdte az öreg. - Sokak szerint maga a Syddan vagy Sydial nev samballa-énekes, aki elhozta az invokációkat, s a hagyomány szerint a képet a társa rajzolta róla. Mások szerint azels kiválasztott kedvesének a képe, az avatár készítette, és is csatolta az iratokhoz. - Csodaszép - mosolygott Rounn. Felpillantott. Az aszaltszilva arcú öreg talányosan nézett rá a savanyúhomályból.- Vállalom, magitor. - Ezt kívánja Shulur, a Ház és a békesség is.A fóliáns mintha megmoccant volna az asztalon.- Tudnod kell, mivel jár mindaz, amit a seryaf hatalmának birtoklásával nyerhetsz...- Tudom - felelte konokul Rounn. - Rajtam keresztül nyer hatalmat a saját síkján, s elorozza a testem, hagyönge vagyok. Utánaolvastam a könyvtárakban.- Megváltoztatja a testedet, ha a hatalma kívánja, ha nem elég er s a mágia befogadásához. S vannak mégmás kívánalmak is, miket a szolgálat megkövetel.- Mondd - szólt halkan Rounn. És az aszaltszilva arcú öreg beszélt. Órákon át. Rounn pedig, akkor még a Lyechard Ház DomMinioraként hallgatta t a savanyú szobában, míg a fóliáns halkan morgott mellette az asztalon. S hallgatott végig a szertartás kezdetéig, amíg a magitor csendesen mormogva el készítette abefogadásra. Azután odaadta a testnedveit a drídnek, aki ujjongó hörgéssel szakította ki lényegének egy részét démoniotthonából, s plántálta azt az ifjú kyr testébe.Rounn Lyechard felordított a fájdalomtól a szertartásasztalon.Életében utoljára a saját hangján.

2

A padlásszobát kellemes hajnali színekkel zsúfolta tele a dologra készül nap. Rounn egyhasználhatatlanná öregedett láda mellett guggolt, Drayh nem messze t le. A démont figyelték, amintfelkarcolja a porba a kifinomult érzékei közvetítette térképet.Szagokból és megérzésekb l állt ez az fejében, ezt próbálta most a két kyrnek is elmagyarázni.- Szóval tudod, nagyjából hol kell keresni. A démon szomorúan bólintott, de nem szólt semmit, csupán vaskos ujjával bökött a porba írt város egypontjára.- A tó mellett? - kérdezte Rounn. Mióta kicsit jobban érezte magát, a várost vizsgálta a padlásszoba zsaluimögül, s mostanra az fejében is összeállt egyfajta térkép, s nagyjából el tudta helyezni ezen a démonmutogatta pontokat.- Valahol az anyrok régi palotája környékén lehet - fordult Drayh felé. A sogronita szórakozottan bólintott.Mintha egészen máshol járt volna, de Rounn egyel re nem akarta ezt szóvá tenni. A T zkobra papjai néha

egészen furcsa dolgokat m veltek, s Rounnak sem kedve, sem elegend szemtelensége nem volt hozzá,hogy ezeket firtassa. Megelégedett hát a bólintással, és felegyenesedett.- Kijuthatunk a házból felt nés nélkül? - A démonra bámult, az tanácstalan szikladarabnak t nt, b rénélesen kirajzolódtak a ráncok és repedések a kora reggeli fényben. - Nem akarom ilyesmire pazarolni ahatalmamat. Drayh sem válaszolt, Rounn a csapóajtóhoz merészkedett hát. Jókora, vaskos deszkákból összerótt,er sen megvasalt alkalmatosság volt, s hogy a rárakódott port nézte nem sokat használhatták mostanság.- Te itt várj fenn - nézett a démonra -, s csak ha kijutunk, akkor kövess minket.Ahogy szokásod. T nj el az égen, úgy gyere utánunk! A démon bólintott, s Rounn szinte hallani vélte a csikorgást, ahogy busa fejét a mellkasának dörzsölte.Megmarkolta a csapóajtó közepére er sített vasgy t, és megrántotta. Felt en könnyen engedett.

3

A házzal szerencséjük volt: csak két embert találtak odahaza, s meglehet, nem is lakták többen. Akoromszolga két gyors ütéssel el zte meg a kiáltozást, majd egy kamrához hasonló helyiségben rekkentetteel az áldozatokat, ahonnan egyhamar nem hallik majd ki az ordítozásuk. Óvatosan léptek ki az utcára. Balkéz felé a kis terecske nyílt a gombamód lapuló kutacskával, a másikirányban vékony sikátor ereszkedett alá, s néhány lépés múlva elt nt az egymás felé hajló, szürkepalásházak között. Erre indultak. Rounn feltekintett az égre. Alig látható, homályos folt mozdult el odafenn.Nyugodtan folytatták útjukat. Kevés emberrel találkoztak, s k sem nagyon foglalkoztak velük. Siet sen mentek a dolgukra, arcukonközöny és fáradtság, akár egy lidércnyomásos éjszaka kéznyoma. Itt is, ott is házuk el tt sepregetasszonyok t ntek fel, rosszagú vízzel locsolták az utcakövet, a házakból az éberedez város halk morajahallatszott. Kisvártatva szélesebb útra értek, lejt s végén nyálkás zöld fény villant: a völgy aljában pihen vénségestavak egyike. Közelebbr l szemügyre véve már nem t nt egészen döglöttnek, bár a túlsó parton nádaskövetelt magának helyet az egykor büszke mólók leromlott partjain. Felszínén vadkacsák és szárcsáktaposták a vizet, nyomukban parányi hullámok keltek, hátukon szemkápráztatóan csillant a napfény. Rounn megállt egy pillanatra egy nagyobb oszlop árnyékában. Ma már sem eredeti méreteit, semfontosságát nem lehetett megbecsülni, mindenesetre csendes árnyat adott, s rejtekéb l nyugodtankörülnézhetett a tó partján. Hátuk mögött a város magasodott, egyre följebb kapaszkodva a lankán, jobbraegészen a víz szélére épült házak sorjáztak, szemközt a nádassá lett egykori kiköt terpeszkedett. Balrajókora kapu elkopott romjai látszottak, s egy néhai fal romos maradványai. Beljebb dúslombú erd sarjadt,itt-ott engedve csak utat a kíváncsi pillantásoknak. Az egykori tereket még nem tudta teljesen visszafoglalni,kiszáradt vagy a tó szomszédságában éppenséggel feltölt dött medencék sötétlettek a fák árnyában. Kissétávolabb elhagyott oszlopsor fehérlett, mögöttük ott roskadozott az anyrok pihen jének néhány kevésbéellenálló fala.- Ott lesz - suttogta Rounn - Érzem. Megigazította kardját a hüvelyben, s határozottan indult az egykori kapu felé.Drayh is felpattant, s utána iramodott. Két lépés után esett csak el majdnem, oly hirtelen csapott le rá aszédülés. A hangyaember kemény kezekkel rántott rajta egyet, s a sogronita remeg szájjal ugyan, dekövette Rounnt. Homloka mögött újult er vel döngtek körbe a darazsak. Mintha a reggeli nap veszített volna az erejéb l, halvány árnyak vetültek a régi mólóra. A pap nem nézetthátra, úgyis tudta mi történik: a domboldal fölé igyekv nap fényét .falta fel mohón a felé igyekvholdkorong. Pereme éhes szájként mart bele a halványarany fénykörbe: ette, zabálta a még er tlenragyogást. A koromszolga megdermedt egy pillanatra. Tanácstalanul fordította Drayh felé éjszakánál issötétebb tekintetét. A sogronita csak intett. Követték a romos kapu töredezett küszöbén átlábaló kyrt.

4

Az anyrok egykor dics palotájából nem sokat hagyott meg az id , s a természet. A néhai oszlopcsarnokok,a pompás csatornákkal összekötött medencék és díszkutak, a kertek mára csupán a nagyság emlékéttudták felidézni, az elmúlt dics ség és gazdagság halovány lenyomatát. Rounn azonban egyre növekvlelkesedéssel turkált a múlt csorba maradványai között. Már nem csupán a Kutyát kutatta, de Kyria nagyjaitis, és határtalan lelkesedéssel vetette magát mind mélyebbre a romok között. A századéves fák árnyaibanújabb és újabb romokra, elkopott freskók és mozaikok maradványaira, tört üvegre és málló fémre bukkant, sa legkevésbé sem érdekelte, fel sem t nt neki, hogy mind sötétebbre válik körülötte a múlt fakó cserepeitrejt pagony, hogy éji árnyak kúsznak el a bozótos aljából, hogy kihunynak a fények az egykor ragyogó víziutak nyálkás felszínén.

Csak az újfent motozni kezd kabócák er söd énekére figyelt föl. De akkor már felszikráztak a csillagoka reggeli mennybolton, s a sziporkázva megrajzolt égi képek között vak nap hunyorgott, korongját a holdsápasztotta el. Elképedve nézett körül.Mintha álomból ébredne, úgy bámult az éjszakai homályba zuhanó erd re, a sápadt fénnyel dereng fákra.- Drayh? - fordult a sogronita felé. De a T zkobra szolgája már magatehetetlen báb volt csupán,elhomályosodó szemei nem látták a riadtan bámuló Rounnt, elbiggyedt szájából nyálcsepp indult a föld felé,s a háta mögött ropogva rogyott össze a koromszolga. Rounn hátratántorodott idiótán vigyorgó társa láttán,s riadtan hördült fel, amikor az néhány bizonytalan lépést tett felé. Orrából vérpatak indult meg, szemeföldöntúli vörössel izzott fel, akárha valamely túlvilági kohó kelt volna életre a szájában.- Itt az id d, Lyechard - nyöszögte valaki a száján keresztül, majd összerogyott.Rounn millió és millió szárnyrakelt rovar morajló zümmögését hallotta, azután mellbevágta valami ismeretlener , hogy hanyattesett. Nyögve próbált felállni, vagy legalább az éjszakai égen strázsáló démonhoz kiáltani,de nem maradt rá ideje. Remegve markolt a százados avarba.- Itt vagy hát - morogta a darázsdünnyögéshez hasonló hang valahol mélyen Rounn legbels titkostermeiben. Ismer s volt a hang, de csak üres alakok társultak hozzá, nem volt sem nagyságuk, semhatározott körvonaluk, remegett, rángott mindegyik, s Rounn csak sejtette, hogy amit mondanak, azt semérthetné meg, ha nem lenne maga is halott évszázadok óta. Ez az önmagából kifordított gondolatmenetméginkább megrémítette, s a bogarakból álló látomás közelebb araszolt hozzá.- Nem emlékszel - közölte vele a hang. Nem kérdezte, megállapította. Recseg mássalhangzóibólmérhetetlen hidegség és düh áradt. - Soká tartott, míg rádbukkantam, Allair. A név hallatán valami megpattant Rounnban és rémülten vette észre, hogy ez a szó valami végzetesettépett meg benne, valami egyszerit, ami ehhez a testhez köti, és ha még többre fog visszaemlékezni, azzalsaját maga szakítja el az élethez köt minden fonalát. Mert most már derengett valami, valami hihetetlenülregi, es biztos volt benne, hogy Rounn minderr l semmit sem tudhat. Egészen egyszer en, mert akkor mégnem Rounn volt, hanem Allair, s hogy a végzeten túlról, a Kárpit túlsó oldaláról szól hozzá ez a név. Bármennyire is küzdött, mind több minden vált egyre tisztábbá, s az életen túli igazságok feltárulásávalegyre inkább eltávolodott attól a testt l, amely magatehetetlenül, moccanatlan szívvel feküdt valahol egyelhagyott romváros közepén, egy haldokló nappal terhes égbolt alatt. És Allair volt ismét, akit el hívott a bosszú szava a múltból, pontosabban egy szikra, egy kicsiny csíra,mely az égiek kegyéb l kap folyton lehet séget arra, hogy a Kárpiton túlra merészkedjen. Rounn lelkemindentudón nézett szembe végtelen létével. Rounn teste pedig holtan feküdt a kyr romok között.Emlékezett. Végtelenül. Allair is volt újra: hóhajú hódító, aki az els hajókkal érkezett a kontinensre, s aki társaival együtt azt afeladatot kapta, hogy az új földön hazát, gyermekeiknek és feleségeiknek otthont teremtsen. Új otthont.Örökké tartó birodalmat. És vér folyt mindenütt, mert ugyan kevesen voltak azok, akik az új földeket óvták, de foggal és körömmelhadakoztak, mert nekik már volt otthonuk, és éppen ezt az otthont akarták most t lük elragadni. És emlékezett Allair arra a hatalmas földvárra is. Darazsak felh i rajzottak körülötte, mire odaértek, sremegett a föld amerre léptek, mert bogarak és férgek másztak el mindenünnen. Valami crantai praktikavolt az is, hiábavaló és haszontalan, akárcsak a többi, mert elodázni tudta csupán a mindenképpbekövetkez t. És Allair szerteszórta a darazsak konok fellegeit, és porrá omlottak mágiája nyomán a föld férgei, éshóhajú emberei türkiz zászlókat plántáltak a földvár rönktornyaira. Emlékezett. Látta a habzó szájú, kifordultszem crantait, aki a rovaroknak parancsolt, s most erejét l fosztottan feküdt a földvár közepén. Látta atehetetlenséget és a dühöt a szemében, az rült bosszúvágyat és a rettenetes kínokat. Kivégeztette mint aBirodalom ellenségét. Most pedig rajta nevetett, rült, parttalan vihogással, s az a fényes valami, ami Rounn és Allair és mégszámtalan más entitás lelke volt, már látta a vékony fonalakat is, amelyek ismét elvezették hozzá, legutóbbilétébe. Egy shuluri Nemes Ház léleklátójának praktikája mocorgott mögötte, a féktelen bosszúvágyé, mely társatés szövetségest keresett és talált a múlt árnyai között. A crantai id kb l rángatták el egykori ellenfelét, akit a vak gy lölet és a megtorlás eszel s vágya hajtottaz útjukba, amint végigvizslatták a múlt homályos vonalait mágiájuk és a csillagok segítségével.Döbbenetesen kitartónak, szerencsésnek kellett lenniük ahhoz, hogy végül sikerrel járjanak, s az a valami,aki egykor Rounn legbels valója volt, mérhetetlen keser séggel döbbent rá, hogy a Ház, amely egyikriválisának elpusztítására szólította csak szolgálatába a múlt árnyait, hónapokkal ezel tt elt nt Shulurtérképér l az égig ér t zzel együtt. Ám a kötések, amelyek együvé láncolták ket er sebbek voltak minden másnál, semminem t z nempusztíthatta el ket.Rounn fáradtan süppedt egyre mélyebbre a világokon túli sötétségbe...

...s egy szemvillanással utóbb a romvárosban volt megint. Fuldokolva kapott leveg ért, s száraz avartroppantott millió szilánkra a keze. Vért köhögött, mire elegend er t gy jtött ahhoz, hogy felüljön.- Mi... - hörögte - ...mi volt ez? GONOSZ LÉLEK, morogta a nyirokdémon odabentr l. BOSSZÚVÁGY ÉS RÜLT GONDOLATOK,SEMMI TÖBB.- Hová lett? - Roun visszahanyatlott a zörg levelek közé. Az oszlopok tetejét is mét a nap világította meg,aranyszín ragyogása végigcsorgott a márvány erezetén. HA NINCS IS LELKEM, HATALOMMAL BÍROK FELETTÜK. ELEMÉSZTETTEM ÉS VISSZAKULDTEMODA, AHONNAN ÉRKEZETT. SZÜKSÉGEM VAN RÁD, EMBER. NEM HAGYHATSZ MAGAMRA! Rounn homályosuló gondolatokkal meredt a fölötte hajladozó lombokra. Lehunyta a szemét, úgy próbáltminél többre visszaemlékezni mindabból, amit az imént átélt, de Drayh világtalan szemeinél tovább nemjutott.Drayh! Nem tör dve a kínzó rosszulléttel, feltápászkodott és a nem túl messze hever test felé mászott. A sogronita még élt. Élt, bár kétséges volt, hogy akár egyetlen óráig is húzza még.Sápadt arcát sötét vérfoltok maszatolták össze, egész teste remegett, s görcsösen rángó szája, szorosanzárt szemei hihetetlen kínokról tanúskodtak, csak akkor derült fel egy pillanatra, amikor Rounn fölé hajolóarcát felismerte.- Jó, hogy itt vagy... kurafi - nyögte, és vér habzott fel sápadt szája sarkában. - Még id ben... érkeztél.- Ne beszélj így, Drayh. Nem fogsz meghalni... nem halhatsz meg! A sogronita csak mosolygott. Bágyadtan,er tlenül, sokat tudón.- Ne tedd ezt velem - suttogta Rounn.- Jó, hogy ezt mondod... - nézett rá Drayh - ...mert rájöttem, hogy mindaz, ami valaha fontos volt nekem,csak azért volt az, mert szerettem... tiszta szívb l. Nem is tudom, lehet-e másként.Rounn nem tudott mit válaszolni, elfacsarodott szívvel figyelte barátja küszködését.- S alighanem így vagy ezzel te is... talán mindenki. Jó ezt tudni. Hogy legalább... neked fontos voltam.Elhallgatott, egy darabig a fákat nézte.- Szerettem ezt az egészet. - Talán inteni akart, remeg mozdulat sikeredett csupán - Mindent. Sogronra... alányokat. Te csak tudod, Rounn... Bizony kár ezért... - Mosolyogni próbált.- Rendbe jön minden - próbálkozott Rounn, s a nyilvánvaló hazugságra Drayh csak a szemöldökét vontafeljebb, Rounnt pedig valami hihetetlen magány el érzete kerítette hatalmába.- Jó, hogy mondod. - Drayh megpróbált felülni, majd miután nem sikerült, csak intett a zsebei felé. - Van ottvalami... egy kis szobor. Sogron ajándéka... talán segíthet neked. Elegend a földhöz csapnod, hajon... haitt lesz a Kutya. Sokáig nem szólt többet, csak a legvégén, órák múltán, mikorra már megbékélt a változtathatatlannal.- Sogron... legyen veled, Rounn. A Lyechard Ház feje csak ült, karjai közt a holttesttel, s nem mozdult akkor sem, amikor a démon végülodaóvakodott mellé.- Merre? - Rounn a démont fürkészte, de semmit nem tudott leolvasni közönyös arcáról. Az pedig abens jében ég térképet figyelte, a sárszín szagokat, s tévedhetetlen bizonyossággal mutatta az utat amásik, a magát Kutyának nevez felé. Nem értette, s nem is akarta megérteni, mit akar a kyr ett l ateremtményt l, de beleborzadt a gondolatba is, hogy mi történhet akkor, ha ez a két gyötrelmes szag valahais egybevegyül. Csendesen kushadt az árnyékban, és a szerafistát figyelte, amint az közelebb óvakodik aromos épülethez. Valamikor el kel palota lehetett, széles, mára már kiszáradt csatorna vezetett hozzá, partján leomlottoszlopok tört darabjai feküdtek. Kis udvar is tartozott hozzá, elkopott s led lt szobrokkal, iszalag és moha

tte be valamennyit, s Rounn nehézkesen mászott át rajtuk. Sárga szeme messzire fénylett, s ha valaki aromok árnyékából figyelte, bizonyosra vehette, hogy valami túlvilági adószed közelít az egykori palotához,hogy az itt lakozó kísérteteket megsarcolja. Elszántan közelített a démon jelezte épülethez, mozdulataiban nyoma sem volt tétovaságnak vagyhatározatlanságnak. A sogronita halála végképp kiölte bel le a kétségeket, s maradék félelmét is messzezte. Most, hogy elérhet közelségbe került mindaz, amiért felkutatta a pusztulás sújtotta tartományokat,

már az elmúlást, a Ház végzetét sem félte, sokkal inkább szította benne a tüzet, a kíváncsiság tüzét a vágy,hogy minél hamarabb a szemébe nézhessen annak a valaminek, ami arra kényszerítette, hogy végigjárjaezt az utat. Az indák és bokrok sem jelenthettek valódi akadályt a számára, lassan, ám könyörtelenül közelített ahhoza nagyobb térhez - a szobrokból ítélve egykor Igére szentélye állhatott itt - amit a démon mutatott nekisziklaujjaival. Napközép már jócskán elmúlt, ám az alkonyat még odébb volt, s hacsak az égiek máskéntnem akarják, ismételten nem zuhanhatott a városra az éj.

Lihegve állt meg a terecske közepén. A hatszög k lapok illesztései közül sápatag kórok és kisebb bokroktüremkedtek el . Körülnézett. Háta mögött, és balra led lt szobrok és megroggyant oszlopok sorjáztak,jobbra egy néhai medence ásítozott, megrepedezett aljából néhány feny dugta az égre feketészöld

leveleit, az ide vezet csatorna pedig nem is túl távol t nt el a fölé hajló fák lombsátorában. Szemköztvele, a néhai palota egyik szárnya húzódott meg az árnyékban, domborm vei, faragásai homályossá koptaka századok alatt. Most t nt csak fel neki, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzott ebb l a képb l. Nem voltlétfontosságú, ám a hiánya nagyon is zavarónak tetszett. Azután rádöbbent. A csend volt az, a mindenre ránehézked csend. A szél sem nagyon moccant, de nem is ez volt a legnyugtalanítóbb, hanem a bogarak és a madarak hallgatása. A tért l távolabb mindenütt hangosan zizegtekés csiviteltek, itt azonban mintha valami átok ült volna a környéken, egyetlen parányi zörej sem hallatszott.Minden él lény, amelyik csak mozdulni tudott, elmenekült a tér környékér l. állt csak egyedül, szemközt afenyeget en ásító kapubolttal, amely a nyári palota egykori termeibe vezetett.- Eljöttél hát - Végigfutott a hideg a hátán erre a hangra, noha készült rá, s hónapok óta másra sem vágyott,minthogy szemben állhasson ennek a jéghideg és minden érzelemt l mentes hangnak a gazdájával. Aromok közül szólt, valahonnan az si terem homályából, s amint bizonytalan mozdulattal lépett egyet felé,mintha megremegtek volna az árnyak a kopott k ivek alatt.- Eljöttél, mert látni akartál engem s a jövend t - szólt az árnyék -, mert össze vagyunk láncolva oly er kkel,mik ellen magunk nem tehetünk. Azzal el relódult, Rounn pedig megtorpant, remeg kezekkel kapott a szobor, Drayh utolsó ajándéka után,s az incogno egyik ráncából el rántotta a kis figurát. Az árny nem torpant meg, lassan, megállíthatatlanulközeledett, s amint kilépett a napfényre, Rounn földhöz vágta a parányi szobrot. Szembántó villanással szikrázott fel az ezer darabra roppanó alak, s mintha minden porcikája önálló életrekelt volna, úgy kapott az ég felé a semmib l a hatalmas máglya, roppant bömböléssel engedve szabadjáraa lángokat a régmúlt dics ség terén. Az árny megtorpant, sz kül szemekkel meredt a felcsapó lángokba. Valóban kutyához volt hasonló, egyhatalmas vérebhez, ám ugyanakkor rengeteg emberi vonása is volt, s Rounn mind több ilyen apróságotfedezett fel a földbarna teremtményen, míg rá nem jött, hogy a Kutya változik, s mind köznapibb alakot ölt.- Össze vagyunk kötve... - ismételte a Kutya kongó, sírmélyi hangján, s közben nem eresztette Rounntekintetét elszakadni a sajátjától. B vös, delejes pillantása volt, s a legmélyén Rounn felfedezett valamihalvány szikrát, s ez a szikra ismer snek t nt számára, és legnagyobb elképedésére egy cseppet sem t ntellenségesnek.- Régóta kutatsz, s magad is csak a jöv re vágysz, akárcsak én - szólt a teremtmény, mely ugyan földbarnamaradt, ám arcának vonásai emberi formákat vettek fel, s csakúgy az alakja is. - Ám te a saját jöv detvágyod megismerni, míg én a birodalomét kutatom. Rounn zavartan bámulta a jelenést, miközben Sogron pusztító viharából egy alak lépett a térre. Két embermagas, t zszem óriás volt, testét lángnyelvek övezték, maga halvány izzással lüktetett, olvadtfémszínalakja nem vetett árnyékot az si kövekre.- Megjött hát Sogron szolgája is - dörögte a Kutya. - Lám, igazak a jövendölések, Rounn Lyechard.Szemedben és homlokodon a csillagok jelei, s k még nem hazudtak soha. Nem kell hát veszned, nem kella homályon túlra ragadjalak: az égi ek más sorsot tartogatnak nekünk. Rounn megsemmisülve állt. Egyetlen szót nem értett abból, ami történt. A Kutya pedig hátat fordított nekiés a szentély felé mutatott.- Jöjj! ímhol a jövend d. Te rajtad áll, élni tudsz-e vele. A férfi megsemmisülten követte a palota kapuja felé a teremtményt. Amaz elt nt az si építmény árnyaiközött, Rounn elgyengült térdekkel botorkált utána. A t zb l született fajzat szó nélkül követte, sárgásderengéssé olvasztva a terem sötéten hullámzó homályát.

5

Az si terem nagyobb volt, mint amekkorának Rounn el ször gondolta. Rég elfeledett h sök és szentekszobrai vigyázták századok óta háborítatlan csendjét. Fény nem világlott benne, egyedül a t zb l születettlény olvadtfém-ragyogása szorította hátra a komor emlékekkel terhes félhomályt. A Kutya haladt elöl,anélkül, hogy hátrafodult volna, egyenletesen kongó visszhangokat verve a sötétben. Határozottan lépdelt az salakok k szemeinek pillantásától kisérve, egyre mélyebben az anyrok nevetésétés könnyeit rz falak között. Habozás nélkül fordult be minden sarkon, s egyszer sem bizonytalanodott el,ha több hideg folyosó találkozott el tte. Rounn csöndesen, zavaros gondolatokkal küszködve követte. Nyilvánvalóvá lett számára, hogy - hacsak aKutyát nem az rület síkjáról vezették - itt valamely nagyobb játszma folyik, melynek csupán akarat nélkülirészese, egyszer kavics a gúlasakkban. A félelem már rég kikopott bel le, megfakult, beletör déssé

változott, s ha végül mégis meg kell küzdenie a Kutyával, akkor sem horgadt volna fel még egyszer. Azátéltek kilúgozták bel le, s ezen nem változtathatott Drayh halála, s az el tte terpeszked sötét, ismeretlenfolyosórendszer sem. Halovány mécsfénynek t nt el ször az a világosság, mely messze el ttük derengett fel, bágyadt szürkehomállyal festve meg a falakat. A Kutya pontosan ebbe az irányba tartott, s két forduló után felt nt az eddigcsupán sápadtan pislákoló fény forrása is. Jókora teremben szikrázott az a több tucat fáklyaláng, amelyidáig vezette ket. Az egykor pompás helység valaha ragyogó báloknak adhatott otthont, Rounn szinte látta a halk zeneszóraperdül táncosok nyomán libben , fénycsipkéb l sz tt függönyöket, a rúnadíszes gyertyák és mécsfényekbilleg fényfoltjait, a tarka színek kavargását. Most lekopott, csupasz termet világítottak meg csupán a lidércfényként hajladozó lángok. Az egykortündökl mozaikpadlót por borította, a függönyök helyén pókhálók és cérnavékony gyökerek csipkéilibegtek. A samballa-zenészek pódiumán szerteszórt kövek és az szi szelek összegy jtötte avar között kis

emelvény terpeszkedett. A szobor ezen üldögélt, akárha itt faragták volna a néhai mesterek. Ugyanaz a fennséges közöny tükröz dött az arcán, mint körben a terem rendjét óvó szobrokén, csakhogyazokkal már elbánt az id , megrepedtek, elkoptak, hosszú küzdelem után behódoltak az elmúló korokvés inek. Ez az alak azonban akárha most született volna, sima, fekete felszínén óvatosan tükröz dtek afáklyalángok. Magas, gy rött incognóba burkolózó alakot formázott. Kezei üsszekulcsolva az ölében. Rounnmegtorpant, néhány lépés távolságból figyelte.És a szobor megmozdult. Lassan, akár a fény felé forduló virágok. Incognója alá beszüremlett a világosság, ahogy felemelte a fejét.Rounn pedig a földre rogyott, mihelyt a homály eltisztult a k csuklya alól: egyetlen teremtmény sem nézhetszembe büntetlenül a Boszorkányer d Hatalmasaival.A kis emelvényen trónoló szobor ghyrrín volt, egy, a Hatalmasok számtalan alakja közül, az Önként VállaltSzám zetés teste, és Rounn remegve rogyott térdre, mihelyt megpillantotta a szobor k arcán villanó elevenszemeket.- Emelkedj fel, Rounn Lyechard, ki Morgena jelét hordozod - lehelte a szobor.Hangja hideg volt és mélyen kongó, akárha egy kút fenekér l hangzana. Rounn zavartan tápászkodott fel, s ha eddig értetlenül figyelte mindazt, ami körülötte történt, most szintemegrogyott a követhetetlenül gyors események roppant súlyától.- Mert az istenek akaratából gy ltünk össze, égi rendelésre - folytatta az él szem szobor -, a csillagokdöntésére.- Uram? - Rounn hajlott háttal állt el tte, s ha eddig nem is félt, most újult er vel tört rá a rettegés, mertmegsejtette, hogy ezúttal nem egyszer en a családja vagy a Ház sorsáról van szó, hanem sokkal többr l,talán az egész tartomány jöv jér l, és hirtelen jelentéktelenül aprónak és gyengének érezte magát.- Te vagy az Arnyékúrn jelöltje, Lyechard. Nem tehetsz a sorsod ellen. Megtagadhatod, ám azzal magadatveszejted el. Ebben te dönthetsz. Az istenek elégelték meg mindazt, mi az átokülte földeken történik.Változásért üvölt minden, s az egekig hallik a tartományok siralma. És egybegy lt az égi akaratból mindenki,aki ezen fordíthatott. -A fantom komoran, jelent ségteljesen hallgatott el, tompán visszhangzott a sötétség aszavai nyomán. - Morgena téged jelölt, Tharr pedig engem választott, hogy viszályt szítsak a közönyösekközött. S a Boszorkányer d végre felhorgadt százados álmából, s egymásnak estek mind a Hatalmasok.Shulur megtapasztalta ég haragjukat, én pedig odahagytam a palotát a Háromfej akaratából, hogy addigmeg ne mutassam magam, míg a bajokra gyógyírt nem szerzek, míg fel nem lelem az utat, mely a jöv be,Kyria jöv jébe vezet. És te lehetsz az az út, Lyechard. Ebben a korban egyedül te. Tanú rá Sogron -mutatott a t zalakra -, kinek küldöttét magad hoztad Igére hónába, s Weila kutyája, a Jöv ben kutató.Smaragdszínnel izzottak fel a Kutya szemei.- Nem értem mindezt, uram - suttogta a köveknek Rounn. A démon döbbenten kushadt odabent. - Mittehetnék én egyedül Kyriáért?A szobor sokáig hallgatott. Talán a kyr igazát mérlegelte.- Meglehet, tiltott tudást vettél magadhoz - szólalt meg ismét -, ám Morgena döntését magam meg nemfellebbezhetem. Te leszel a segít m. Úgy lehet, erre születtél. Te lehetsz az új világ teremt je ezeken aföldeken.- Mindent megteszek, mire parancsot adsz, uram. - Rounn ismét térdre rogyott.A szobor csendesen figyelte. Körül halkan hullámzott a sötétség.- Csupán egy feladatod lesz - mondta végül. - Én magam választottam a szám zetést, mert erre szólított azisteni akarat. Éppen ez a gátja, hogy visszatérjek. Te rendeltettél arra, hogy visszajuttass, te bukkantál rámWeila kutyáját zve.Rounn összegörnyedve hallgatott.- Ha megteszed, hatalmassá teszlek, és elegend er t kaphatsz, mely kivezetheti a haldokló Házakat avégromlásból. Tharr és Boszorkányer d szól a számmal.

- Megteszem, uram, mire er m és akaratom lehet séget ad - suttogta a sötétnek Rounn Lyechard. A szobornem szólt többet, s körben elhalványult a fáklyafény, mintha az istenek bólintottak volna rá elégedetten adöntésre, mit k maguk hoztak. Odakint feltámadt a szél, s beleroppantak a fák az egykori kyr dics ségemlékei felett.

EPILÓGUS

„...a Nemes Házak közül pediglen a Lyechardok dics famíliájának akkori ura, a Tarrhin Rounn Lyechardnéven ismert férfiú volt az, kinek Shulur és a környez földek hatalmasságai behódoltak, s akinek h ségetfogadtak a hosszú csatározások végeztével. Történt pediglen mindez Tharr kegyelméb l a Családi Háborúkkorának 840. esztendejében. S ugyan volt, kinek az égiek jóváhagyásával roppant háborús vállalkozások után sikerült h ségre bírniamind a kyr tartományok urait is. Ezzel vetett véget a Családi Háborúk korának, mégpedignyolcszázötvennégy esztendei nyomorúság és szenvedés után. A rákövetkez esztend ben a Házak jóváhagyásával, Shulur városában az égiek kegyelméb l a császárikoronát is fejére helyezték, pediglen magát Kyria s a rosszemlék Ryek egykori tartománya után Toroncsászárának neveztette..."

JAN VAN DEN BOOMENA VÉRGÁZLÓNÁL

(a Pyarron szerinti II. évezredb l)

1

Valamit eltervezni nem túl nagy feladat. Másról sem szólnak az álmok. De a megvalósulásig eljuttatni ésvégre is hajtani már keményebb dió, még akkor is, ha isteni segítség áll az ember háta mögött. Persze csakakkor, ha a terv kiérdemli, hogy isteni közbenjárásért imádkozzunk. Tiannian Ers pedig mást sem tett háromnap óta. Meglehet, még ez is kevés lesz. Egy f pap sem lehet biztos imái meghallgatásában, ha történetesenToron szörnyistenéhez, Tharrhoz küldi áldozatait. Még akkor sem, ha ezeket az ajándékokat azért magáhozveszi a Háromfej . Ers felállt a borzalmas oltár mell l. Az ablakok keskeny résein vérszín fény ömlött a terembe, de nemvilágította meg az egész helyet, csupán a vonagló kígyókból és sárkányokból álmodott oszlopokat, s a

padló hideg kockáit. A szobrok, a roppant k oltár homályos zugai makacsul kapaszkodtak a sötétségbe.Magukhoz láncolták, elnyelték a fényt. A férfi lesietett a csendes k lépcs kön, elnyelte a templom döbbent csenddel teli mélye. Az árnyak egymásfelé nyúltak a háta mögött. Mélyen a k lapok alatt felsírt egy acélangyalokból álló kórus.

2

Lehet ség.Hosszú id óta el ször sejlett fel igazi esély.- Ha megszerezzük, az nem csak nekünk, az egész templomnak dics séget és hatalmat hozna... - A shulurilegátus figyelmesen hordozta végig pillantását az asztalnál ül kön, nem mulasztott el egyetlen fintort,szemöldökrándulást sem. Tudták ezt a többiek is, és közönyös maszkok mögé rejtették gondolataikat. Nemcsak a pap hatalmától féltek - a legátus Vérnyel je is a szobában rejt zhetett valami repedés mélyén. A gólem az ajtó mellett állt, irdatlan vasmarka ökölbe meredve mellette. A shu-luri urak állították a papréül. Rozsdás kesely arca oly érzéketlen volt, akár gazdája maga. Összeillettek.

Csak lopva villantak össze néha a kékre és zöldre festett szemhéjak árnyékolta a tekintetek. Tharr Setto-szektájának papjai hosszú körmeikkel óvatosan játszottak az asztal barázatán. Egyikük sem akarta, hogyakár csak színleg is, de szembeszegüljön a legátussal. Az ellenszenvét kivívni a halálos ítélettel jelentettegyet. A Syh-ha-szekta szent állatának megszerzése amúgy is eldöntött tény volt, az egész „tárgyalás"csupán a Kör beleegyezésének megszerzését szolgálta.- Hogyan lehetünk bizonyosak benne, hogy akkor és ott haladnak majd el, ahol jelöltétek? - intett a hatalmasasztal közepére terített sárgás pergamentérképre egyikük, egy magas, ravasz tekintet férfi. Gy kkel ékesbaljának ujjai végigszántottak hollószín haján.- A Syhha-futámál pontos útvonaljegyzetek voltak. - A legátus fölényesen d lt hátra. A kezében tartottavalamennyiüket. - A Varjak havának negyvenedik napján érnek a dakkani gázlóhoz. Ott minden bennünketszolgál majd.Feszült csend ült közéjük.- A szent állat meg fog vadulni...- Talán. - A pap nem csak Shulurt és a szektát szolgálta, számára is dönt fontosságú volt, mikénthatároznak az asztalnál ül k. Habár nagy baj már nem lehet. -De gondoltunk erre is. lesz, aki lecsillapítja. Intett. Meglibbent a brokátfüggöny, amint a vékony alakot keresztüllódították a bejáraton. A gólem melléesett, arcát szótlanul fúrta a k padlóba.Obsor. Rabszolga. Az asztal körül ül k felszisszentek. A legátus hosszan, fejét hátrahajtva nevetett.Ostoba népség! Hisz Tharr sem kívánhatná másként.- Uram - hajtotta meg végül magát az, akit a legtöbbre tartott. Ravasz dög, alkalmasint vigyázni kell vele. -Te sem gondolhatod, hogy egy ilyen korcs kezével illethet egy szent állatot!- Nem fog hozzá érni. Igaz? - lökte meg csizmája orrával a földön hasaló elfet a pap. - Anélkül is le tudodcsillapítani nemde?Alig hallották a suttogó igent. A legátus ismét nevetett.- Hogyan is képzelhettétek, hogy obsor keze egy kimérához érhet? Uraim...Elnéz n mosolygott rájuk. Vasszolgája némán magasodott a balja fel l.

3

Az aprócska madár megemelte szárnyát, kinyitotta és összezárta cs rét. Valahol a gépezet belsejébenmegszólalt egy halk csengetty . Északi trillákat dalolt vékony ezüsthangjain.- Leny göz , de teljességgel felesleges szerkezet - mondta a f pap az árnyékban ül lény felé fordulva. -Nem tökéletes: hogyan is lehetne Tharrnak kedves egy forgó és kattogó elemekb l összerótt, rugóra járóalkalmatosság? Nincs értelme a folytonos változásban ilyen, a maradandóság és állandóság ígéretévelhiteget dolgokat létrehozni. S mihelyt értelmét veszti, nem érdemli meg, hogy megmaradjon. Nagy ívben hajította el a madárkát. A cseréptollazat csörömpölve hullott darabokra, recseg kattogássáhalkult a madárdal.- Kahre... - biggyesztette el megvet en ajkát a f pap. - Sokkal hasznosabb holmik készítésével ismúlathatnák az idejüket. Fölösleges oly dolgok utánzását a fejükbe venniük, mely teremtményeket istenihatalmak sokkalta tökéletesebben és maradandóbban megalkottak már. Nem így gondolod? - fordult a h skövön hasaló lény felé. A sötét függönyökkel megszaporított árnyak között hever valami már régen nem azvolt, aminek látszott. Bármely hív gondolkodás nélkül az életét áldozta volna érte, csupán amiatt is, milyenküls vel áldották - vagy verték - meg az istenek. De a lény már csupán kívülr l emlékeztetett a szent állatra.Oly változások mentek végbe benne az elmúlt években, melyek során egy teljesen idegen akarat uralma alákerült az oroszlántest. A kiméra elmélázva hallgatott a f papi lakosztály sarkában.- Talán - mondta mély, rekedt hangján. A f pap és néhány elvakult boszorkánymester tette azzá, amivémost lett. Sem hálával sem gy lölettel nem tartozott érte. Azt az elégedettséget, amit az jelentett neki, hogyvisszarángatták a halálból, hamarosan feledtette vele új létének ezernyi korlátja, s a kéretlenül ráaggatottszakrális feladatok, melyek során újra és újra színjátékok során kellett hálát adnia Tharrnak az t értkivételes kegy miatt. Néhány papon és beavatotton kívül senki nem tudta, kinek a lelke lakozik a szentélyszent állatának testében, elnyomva és megalázva a lény zabolátlan valóját. - Mindazonáltal nem szabadfigyelmen kívül hagyni, hogy azok a jól m köd fogaskerekek, bármilyen együgy ek is, együtt igen kiválóanlátják el feladatukat. Az a madár szépen dalolt, Tiannian. A f pap bólintott, de már másutt járt. Az ötlete voít, hogy a Jövend látó lelkét ne hagyják veszend bemenni, úgyhogy valamelyest a gyermekének is érezte. Már ha lehet egyáltalán valakinek kétszáz évesgyereke. Ha jó Jövend látó volt, bizonyára ezt is látta el re. Hogy nem tett ellene semmit, csak döntésehelyességét igazolta. Sima állát dörzsölgetve járt fel s alá a szobában. Az oroszlánfej lassan ringatózvakövette. A kígyó nem tett semmit, csupán lustán feküdt, pikkelyes, hideg állát a sárga bundán nyugtatva. Abak szeme hunyva, de hogy alszik-e, nem tudta senki. A vén, szakállas fej kiszámíthatatlanabb voltbármelyiknél. Ha néha még felbukkant az elorzott test régi tulajdonosa, az ideges állat zavarodott lelke,leggyakrabban a bak feketeszarvú fejében villant fel az rült t z. A Jövend látó ezidáig sikeresen nyomta el.- Szóval a Setto papjai nem tudják, ki is vagy valójában?- Nem - dörmögte az oroszlán. - Ha tudnák, nem fondorkodnának az elrablásomon.Megmérgeznének. A f pap nem szállt vitába vele. Régen megtapasztalta már, hogy a „gyermekének" suttogott álmok milypontosan fedik a jövend t.- Hol készítik a rajtaütést?A kiméra lehunyta proszlánszemeit is, mintha gondolkozna. Tiannian dühödten húzta el a száját. Szintebiztos volt benne, hogy védence nem most kapja a jöv l szóló híreit. Az ilyen hallgatásokat csupánkicsinyes bosszúnak szánta az így meghosszabbított létezésért. Régen tudta már, hogy a Jövend látógy löli új testét. - Nem változott a helyszín. Még mindig a kyr romváros, Dakkan gázlójánál akarnak rajtunkütni, hogyvégleg meggyengítsék a szektát.- Nem lehetne kiprovokálni a támadásukat úgy, hogy közben te nem is vagy ott? - Nem - ingatta a fejét a kiméra. - Ugyan nem tudják, ki vagyok, de a jelenlétem nélkül nem fognak rátokrontani. - Ezerszer megbánják. -A f pap megállt. A kiméra elgondolkodva szemlélte karmos mancsát.- Egy sas? - dünnyögte - Igen. Talán egy sas.- Mit mondtál?Lassan, mintha álomból ébredne pillantott fel a busa fej lény.- Nem fontos. Még nem.A menet nem volt hosszú, s hivalkodó sem. Elején a Syhha szekta karomdíszes lobogóit lengette a szél,hatalmas, négy-ötlábnyi selymeket. A rabszolgák - lehajtott fej , csendes alakok - konc körül nyüzsghangyák módján vették körül a batárokat.A f papi kocsi a menet közepén haladt, lefüggönyzött ablakai mögött Tiannian Ers játszott az ujjaival.Szemben vele Angyalkönnyt l megrontott szem rabszolgalány meredt a semmibe, kiszámíthatatlangazdája parancsait várva. Ers ma valamivel idegesebb volt, semmiképp nem tudott a kedvére tenni, pedigTharr lássa, mindent elkövetett. A f pap egy legyintéssel hamarosan el is zavarta.

Hajló hátú f re ugrott, ahogy lehuppant a roppant utazókocsi vasalt kerekei mellé. Felegyenesedett, slehajtott fejjel indult a szállását jelent szekerek felé. Obsor volt, a sötétség kasztjának tagja, nincstelen ésjogtalan, nem emelhette a szemét senkire. Még így is - óvatosan és alázatosan - szemügyre vette amenetet. Régen megtanulta már a szeme sarkából, felt nés nélkül vizsgálni a dolgokat. Nyikorgó utazókocsi követte a f papét. Korántsem akkora és olyan díszes, mint amaz, de ezt senki nemengedhette meg magának, ha Tiannian Ers úton volt. Sogron papi batárjának t zvörös kerekei és függönyeiszinte lángoltak a tavaszi fényben. A kyr panteon Kígyója behódolt a Háromfej nek. A déli renegátoktóleltér en Tharr és Kyria érdekeit szolgálta, s pusztító t zzel irtott minden ellenszegül t, kivált akkor, ha az a

zkobra nevével száján próbált a Birodalom ellen fenekedni. Súlyos lépt toroni lovak poroszkáltak el a szekér mellett, durvaarcú zsoldosokkal a nyergükben. A lánymeghajolt ocsmány bókjaik hallatán, és tovább sietett. Az az iszonytató szekér következett. Nem is igazánszekér volt, inkább valami iromba, mozgó vár. Tíz pár hosszúszarvú shuluri marha húzta, s rabszolgák óvtákminden mozdulatát. Hatalmas kovácsoltvas ketrec nyugodott rajta, felül nyitott, fényes démonfattyakfémmarkai fogta, nyikorgó kapuval. Földszín vásznak vetettek árnyékot fölé, s a h vösben heverszörnyetegre. Zötyögve haladt az óriás szekér, a kiméra fel sem emelte fejeit, csupán a bak vizslatta aszáraz vidéket, barna állát a rázkódó pallókon nyugtatva. Nyugtalanság és rület izzott a szemeiben.Csakúgy, mint a férfiéban, aki mellette állt. A lány kitapasztalta már, hogy az egyetlen magasabbkasztbéli, akire büntetlenül ránézhet. A férfit szemmel láthatóan nem érdekelte. Sokkal rültebb volt annál.Vicsorogva mosolygott a lányra, ahogy az siet sen elhaladt a hatalmas járm mellett. A férfi fekete

rmellényén csakúgy, mint a menet élén leng zászlókon, oroszlánmancs látszott. is a szekta tulajdonavolt. Mosolyogva tomboló rült. Vérnyel . Leült a kiméra mellé. A menet végén kullogó szekerek körül görnyedt rabszolgák és korbácsokkal fenyeget , villásnyelvszerzetesek sürögtek. A szekerek lassan kapaszkodtak fel a száraz f vel borított dombokon. A távolbancsillogó ezüstszalag, folyóparti fák sziluettje, és a láthatárig nyúló városcsontváz. Dakkan romjai. A magasban tárt szárnyú, hatalmas sas körözött, apró pont csak az égbolt kékjén.Fekete t szúrás. Mégis,majdnem mindent látott. Amit szemeinek a természet engedélyezett, azt mindenképpen. A romok közöttrejtez , mágiával bújtatott fegyvereseket nem adatott látnia. Ha tud, elmosolyodik. Megfordult, visszaindulturához. A shuluri legátus már várta. Elégedett lesz azzal, amit hallani fog, ha ismét saját testében lehet, s acs r szóra nyílhat.

5

A f pap kocsija kissé félreállt, egy elkopott diadalív árnyékában várta meg, amíg a zsoldosok és néhányszerzetes átlábal a túlpartra. A kénsárga köpönyegek szinte világítottak odaát, amíg a szürkeb szolgák jókutya módjára, engedelmesen végigszimatolták a lassú folyású víz másik oldalát. Zsombékos mocsár terültel az egykori út két partján, elsüllyedt épületek segítségért nyúló k kezei meredeztek a zöld, nyálkás sásközött. Az út, mely tovább vezetett, nagyjából biztonságosnak t nt, így apró tükörcserép villant odaát.Egyszer, kétszer, háromszor. Sogron batárja elindult. Tiannian Ers a hatalmas kocsi függönyeit félrehúzva kikandikált. Odaát semminem mozdult. Ers halk imába kezdett. A szélben szálló lobogók hordozói is nekiindultak, lovaik a vörösútikocsi két oldalán kavartak tajtékot a locsogó, zavaros vízben. A marhák fel-felb gtek, amint végigvágottrajtuk a harapós ostor. Nyögve indult a hatalmas járm .Már majdnem átért, mikor üvöltve elevenedett meg a nádas. Sárral összemaszatol kép fegyveresek, Setto-zsoldosok, klánkatonák és szerzetesek lendültek el re azsombékok közül. A felderítésre átküldött fegyvereseknek kevés esélyük volt, becsületükre legyen mondva,hogy mégis megpróbálták. Hamar elsöpörték ket, villogó kardokkal gázoltak át a soraikon, és a vörösútikocsi felé rohantak. Kürtök rivalltak a zsombékok között, az elsüllyedt házak falainál is megelevenedett abarna dágvány. Újabb fegyveresek törtek utat a harsogó nádasban, s fojtva csikorgó dob szólalt megvalahol. Sötét, otromba árnyék az úton: a gólem. A Sogron kocsiját véd fegyveresek kitettek magukért, lángoló pengéik egy id re feltartották a rájuktámadókat, de nem volt kétséges a csata kimenetele.Mi lesz már? A kimérát szállító kocsi néhány lépésre a vízparttól, kerekei mellett habot okád a barna víz. A romvárosfelüvöltött.Végre! A mágia rejtekéb l szabaduló fegyveresek ordítva rohantak a víznek. A túlparton egy id re elcsendesedetta küzdelem, hogy még pusztítóbban lángoljon fel, mint annak el tte. rült sivítás. A Vérnyel lábalta át a szekéróriást a parttól elválasztó néhány lépésnyi vizet, s rjöngvevetette magát a küzdelembe. Méreg és halál aratott, amerre járt. Testén a kapott sebek szinte azonnalösszezárultak.

A sogronita kocsija mellett kigyulladt a világ. Vakító lángok csaptak az égre, kört fonva a járm köré, t zbeborítva mindenkit, aki a közelben állt. Az átvágott inú lovak hamar kiszenvedtek. A gólem megremegett,szemei akár az olvadt acél. Közelebb lépett. A lángok újult er vel éledtek fel körülötte, körülnyalták,rácsimpaszkodtak. Felemelte izzó öklét és lecsapott. Recsegve szakadt be a kocsi teteje. Bentr l rémültsikoly harsant válaszul. A gólem megrogyott, lába olvadtan bicsaklott alá. Ismét felemelte bels t zben égvörös öklét. Rozsdás kesely arca nyúló láng. A második csapás elhallgattatta a sikolyokat. Millió zsarátnokrobbant az égre, ahogy az üszkös kocsira rogyott.

6

Tiannian Ers bosszúsan csapott a kocsi ajtajára. Nem elég, hogy a romvárosban megbúvó fegyvereseklassan értek át a túlpartra, de ráadásul ott valami egészen mocskos mágia várta ket. Mostanra rángó,véres bábbá vált jó néhányuk, kiszolgáltatva az ellenséges szekta harcosainak, de felt ntek a színen azellenfél tábornokai is. Bíbor és égkék harci dreggiseikben közelítettek a Setto-papok, kezükben szinte éltek,fickándoztak a kígyókardok. Az odaát tomboló ütközet lassan átláthatatlanná vált.Itt az ideje d re vinni a dolgot.Halk mormolásba kezdett. A véres gázlótól nem messze forrni kezdett a víz. Hatalmas, formátlan valami emelkedett ki bel le, színeakár az alvadt vér. Két lába volt, s leginkább egy óriás torz hasonmásának t nt. Régóta rejt zhetett aziszapban, most hörögve nyújtóztatta karjait. A mentális póráz megfeszült. A vérlény a kavargó ütközetrebámult, lassan kilábalt a partra. Néhány rült támadt csak rá egyel re, nem foglalkozott velük, egyszer enfélresöpörte ket, s kiomló vérükb l azonnal újjáépítette magát, összeforrasztotta iszonyú sebeit. Valamit elkell intéznie, miel tt az igazi harcra sor kerül. Az összed lt torony mellett kell keresnie ket, érezte a halovány utasításokat. Arra indult hát.

7

Véres kötelékekkel kötötték a földhöz ellenfeleiket a Setto papjai. Néhány kézmozdulat, s az áldozatokátvágott torokkal zuhantak a földre. Nyilvánvalóan csapdába csalták ket, de még volt esélyük. A kiméra érdekes módon nem vadult meg az öldöklést l, egykedv en üldögélt a hatalmas kocsin, bárkörülötte véresen habzott a víz. Mintha tudta volna, hogy neki nem eshet bántódása. A Háromfejelégedetten szemlélhette a pusztulást, síkján, a Lindaggason rengeteg friss lélek rángott ítéletre várva. A vérlény nyilván kiszabadult gazdája irányítása alól, mert eszement módjára bóklászik a mocsárban.Addig sincs baj vele. A gólem bizonyosan odaveszett, bánkódjon miatta a legátus. A Syhha harcosai minthafelülkerekedtek volna a folyó partján, ahol lefejezett szerzetesek hulláit nyaldosta a víz. Egy Vérnyel lesz az. Csak az ilyen rültek látják át az öldökl ütközeteket. Igen, ott van. szervezte át atámadást. Gondunk lesz rá. Két pap kivált a gyilkos táncból, és hátrahúzódott. Verejték mosta el szemük körül a festést, hosszú ezüstkörmeik vérben áztak. Együtt fogtak a Rituáléba.

8

Az alvadt vérb l formált óriás megtalálta, amit keresett. Két hatalmas k volt az ajtóra tolva, még neki isgondot okozott, mire megmozdította ket. Sötét üreg. Iszap, rothadás és dögszag. Megmozdultak odalent. Egy hete rejtették el ket ott, most fél rülten botorkáltak a felszínre. Bikafejükön holt agyag, iszap és

törmelék, kezük hosszú, mint a kereni majmoké, hátsó lábukon mocskos bikapata. Romlás, halál ésiszonyat szaga. Értelem nélkül hunyorogtak a napfényben. Az alvadtvér-óriás nem mozdult. Azt semkockáztathatta, hogy nekiugorjanak. Vaskos fejüket felvetve szimatolni kezdtek. Vért éreztek. Friss vért.Remegve bicegtek abba az irányba, emberhosszú patkányfarkuk rángatózva követte ket. Hátukon aszárnyak átlátszó, halott b rlebenyek. Sápadtak, mint a földmélyi férgek.

9

A Vérnyel szinte kettészakadt. Láthatatlan áldozati kés marcangolta, mérgez testnedvei szanaszétspricceltek. Döbbenten fordult meg, gyilkosát kereste, míg szörny sebei lassan összehúzódtak. Újabbvágás nyitotta fel a mellkasát. Döbbenten üvöltött, kezében lassuló táncot járt a két vérfény kard. Hátulróllecsapták a fejét. Ekkor harsant fel az ordítás valahol hátul. Két bikafej káoszlény rontott rjöngve a hátrabotorkáltsebesültek és kimerült papok közé. A folyóparton diadalüvöltés zengett. Ha mégis leérnének a vízig, már

nem lesz nehéz elbánni velük. Kormos szél támadt a sogronita üszkös kocsija fel l, a Syhha megmaradtharcosai rohamra indultak. A füst felkapta a karomdíszes lobogókat. A Káosz diadala teljes volt. A Setto-papok ordítozva követelték lovaikat, megzavarodott fanatikusokpróbálták feltartóztatni az rjöng káoszlényeket - sikertelenül. Az egyik még akkor is élt, amikor az alvadtvérb l formált óriás felt nt a mocsárba fulladt romok között. rült ordítás hátul. Ha orgyilkosának sikerültkimenekítenie, a legátus talán megmenekedett. Az óriás iszonyú pörölycsapásokkal szórta szét arátámadókat, a vért okádó sebekb l lassan tovább formálta saját magát. Szemmel láthatóan n tt, hörögvecsépelt maga körül - aztán felrobbant a mellkasa. Alvadt vérrögök záporoztak szét, barna kavicsokkal hintvebe a kopott, si utat, miközben a shuluri marhák felrángatták a parton fekv holttestek között a hatalmaskocsit. A Syhha f pap utazóbatárja is a gázló közepénél járt. Az óriás döbbenten nézett végig magán. Ha maradt volna elegend erejük a Setto-papoknak, talánvégezhettek volna vele. Nem tették. Lassan újból megtelt alvadó vérrel a kráter a mellkasán. A haldoklókelcsendesedtek körülötte. A meggyengült káoszlény panaszosan b gve rogyadozott a kiméra ketrece mellett. A Syhha-harcosokkörülvették, s módszeresen halálra szurkálták a szörnyeteget.Hátul diadalmasan üvöltöttek a többiek.Kettétört az ég.

10

Tharr Küldötte komótosan sétált a kiméra felé. A Setto papjai arcukat a földbe fúrva feküdtek, csakúgy, minta harcosok. A jelenés el tt mindannyian férgek voltak csupán. A Küldött lassan végighordozta tekintetét a csatatéren. A feje baké, fekete csavart szarvain arany díszek.Páncélja mint az éjszaka, keszty s kezében iszonyú, kaotikus mintájú kard. Elégedettnek t nt. A kyr romokközött holttestek, a vérb l gyúrt óriás barna szobor. A Syhha remeg emberei között lépdelt el, fémcsizmáslába nem érintette a földön reszket ket. A kiméra felemelkedett közeledtére.- Kedvemre való harc volt - mennydörögte a bakfej . Éjszín páncélja elnyelte a fényt. Tiannian Ers a kocsimellett térdelt. Egyedül emelhette tekintetét a Küldött re, de szava neki sem lehetett, míg meg nemszólítják. A bakfej hosszan nézte a f papot. Az nem állta a pillantását. Mire legközelebb fel merte emelni atekintetét, a bakfej már a kiméra kovácsoltvas rácsainál magasodott. A fényl démonfattyak egy intéséreelengedték az ajtót. A kiméra kecsesen leugrott a véres földre. Lassú mozdulatokkal a f paphoz sétált.- Búcsúzni jöttem, Ers.Az döbbenten nézett rá.- Tharr akarta így, de mindenbe én sem avathattalak be. Pusztulnotok kellett, s ti megtettétek azt aszívességet, hogy egymást koncoltátok fel.- De a kolostor... - hebegte a f pap.- Vége. Leégett - szuszogott a kiméra. - Sajnálom. Nem voltatok jó szolgák. Sem ti, sem k.- Ezt is láttad - morgott a f pap. Ütni készül nagymacska. - Tudtál mindent el re.- Még futárt is küldtem hozzájuk, hogy tudják, hol kell támadniuk. - A kiméra elnézett a f pap válla fölött. Abak szemeiben felvillant az rült t z. - Jó dolog, ha tudod, mit hoz a jövend , de ha te formálod, sokkaljobban jársz. A f pap lehunyta szemét, csikorgó fogain megcsillant a nyál. A véróriás megmozdult a romok között. AKüldött meg sem fordult, csak a válla felett intett hátra, s az óriás durva szem porrá omlott szét.- Becsaptál...- Nem - csóválta fejét az oroszlán. A kígyó némán tekergett, a bak meredten bámult maga elé. Orraremegett. - Csak nem mondtam el mindent. Nem hazudtam neked, Ers.A Küldött unatkozva nézett félre.- Még valamit - szólt az oroszlán. - Emlékszel arra a kahrei szerkezetre? Neked is meg kellett volnatanulnod, mire jók a kis fogaskerekek. Ahogy azok egymásba akaszkodnak és megmozdulnak, úgy szólalmeg a kismadár. Neked pedig ismerned kell a legapróbbat is. Ne csak azzal foglalkozz, ha nem tetszik adal, Ers. Habár most már mindegy. Többet nem találkozunk. A kiméra szabad. A Küldött elbocsátó mozdulatot tett, a háromfej szörnyeteg megremegett és összerogyott. A Jövend látómár nem volt benne, mikor lassan feltápászkodott. A kígyó szeme felszikrázott, a bak és az oroszlánbizonytalanul, állatszemekkel hunyorgott az égi lényre.- A tiéd - intett neki az éjszín páncélú alak. Csavart szarvain táncot járt a nap.Tiannian Ers csak egyszer sikoltott, ahogy gerince megroppant a fenevad csapása alatt.

11

Az elf semmit nem értett az egészb l. Nyakig sárral és avarral, tavalyi száraz f vel takarva feküdt a romokközött. Halkan imádkozott, hogy segítsék az égiek ezen a romlott földön. Miután a szarvas valami az égbeszállt és elt nt, sokáig csak a szél zúgását lehetett hallani, meg azokat a borzasztó neszeket a nagy útikocsimell l. Aztán a túlél k mocorogni kezdtek. A kiméra bömbölve iramodott el a folyó felé.- Haza - suttogta az elf. - Haza... Aztán - hisz tudta, hogy az indulással egy darabig még várnia kell - megadón rejtette a sárba arcát.

YNEVI SZAVAK, KIFEJEZÉSEK

(aqu) = aquir(elj) = elf(kra) = kráni(kyr) = kyr(tor) = toroni

Agitor Imperalis (tor): F tiszti rang a toroni tartományi udvarokban, kizárólag a Nemes Házak azonsarjainak adományozzák, akik már többszörösen bizonyítottak a harcmez n. Békeid ben a helytartóipalotagárda vezet i posztját töltik be. A kifejezés szó szerinti jelentése: „Aki Ezreknek Parancsol".

Ahan'NataKhan (aqu): Annak a renegát határvidéki fejvadász-klánnak a titkos neve, amely önhatalmúlagfelmondta a Tizenhármaknak tett h ségesküjét, és a külvilágiakhoz pártolt. Közismertebb (romlott) alakjaAnat-Akhan, közelít leg pontos fordítása a Halál Suttogása.

Amarchaanyt (aqu): A Hatalom és a Kiválasztottak Ura. Ediomadi saquir, aki születésükkor változómérték hatalommal ruházza föl saját tartalékaiból az aquir sarjakat. Cserébe emberáldozatot mutatnak beneki egy Kegyelem-szertartásként ismert rituálén. Az adomány egyenesen arányos az áldozatfontosságával és energiatartalékaival, Amarchaanyt mindig többet nyer az alkun, mint amennyit veszít. Ajelek szerint egyike annak az elenyész számú saquirnak, akit még valamennyire foglalkoztat sajátfajtájának sorsa, bár bizonyos mérvadó traktátusok úgy vélik, az áldozatokból kiszipolyozott er k nélkülegyáltalán nem is volna életképes. Mivel korban és hatalomban az ediomadi F hierarcha fölött áll, azutódfajok legtöbb tudósa tévesen aquir istenségnek tartja.

Asa foetida (kra): Különleges, bántó illatú füstöl szer, amelyet demomdézo szertartások alkalmávalégetnek a beavatottak. Titkos összetev i között szerepel a kráni bürök, a fekete henna, a porrá törtbezoárk és a mandragóragyökér, más, egzotikusabb alkotóelemekkel együtt.

Ascens Morga (tor): Boszorkánymester-iskola Shulurban. Végzett növendékei legalább olyan jól bánnak akéssel-t rrel, mint a mágiával. Igen keresett orgyilkosok a Nemes Házak közötti disputákban. Kétmegbízatás közt gyakorlásképpen gyakran lépnek fel az arénákban, toroni rendszer viadalokon,amelyekb l ritkán kerülnek ki vesztesen.

Ashirru (elf): Kráni elf beavatott, mágiaforgató, akinek szakterülete a különféle asztrális manipulációkat ölelifel, els sorban az asztrálsíkon honos él lények uralma alá hajtását. Mestersége inkább a démonidéz kévelrokon, mint a hagyományos asztrálmágusokéval, mert gyakran igényel kíméletlen er szakot, s t,véráldozatokat.

Árnyékban Neszez (elf): Hantién Harran (lásd ott) állandó jelz je.

Badr'cyah (tor): Eredeti alakjában (badar cayah) ,jó halál"-t jelent, Kyria elit harcosai, a Pusztítók eztkeresték a csatatereken. Toronban az öngyilkosság társadalmilag elfogadott formáját, a szertartásostorokmetszést emlegetik így.

Bannara (kra): A különleges kráni mérgek összefoglaló elnevezése. Egyes bannarák el re meghatározottprogram értelmében fejtik ki hatásukat, mások folyton alkalmazkodnak a változó küls körülményekhez,megint mások távolból kapott utasításokhoz igazítják m ködésüket. A legkomplexebb bannarák lényegébenvéve mesterségesen létrehozott él lények, rendelkeznek bizonyos fokú öntudattal, s t értelemmel is.

Boncmester (kra): Magas beavatotti rang a kráni Szabad Rendekben. A boncmester látja el a vadászokharcban szerzett sebeit, orvosolja a különféle betegségeket és fert zéseket, vallatja ki a kínzókamrábana foglyokat, hajtja végre a kivégzéseket, boncolja föl és vizsgálja meg tüzetesen a tetemeket, metszi kiés tartósítja a csatában elesett rendtagok kés bb még felhasználható testrészeit.

Cairus (kra): Orgazdái poszt a kráni Tolvajházakban. Külvilági rokonaikkal ellentétben a cairusok ritkántitkolják valódi foglalkozásukat, s többnyire tekintélyes polgároknak számítanak közösségükben.

Comtur (kra): A kráni fejvadászok legrangosabb bels kasztja, a szervez ké és az irányítóké. Mindenrendház élén egy-egy comtur áll, aki teljhatalommal rendelkezik az alárendelt vadászok fölött, ésszemélyesen viseli a felel sséget a küls megbízóktól elvállalt kontraktusokért, valamint a politikaidöntésekért. A comturok szerfölött ritkán vesznek részt az akciókban, erre gyakran nem is alkalmasak,el rehaladott koruk vagy testi elváltozásaik miatt.

Conciss (kra): Kerületfelügyel a kráni városokban, a polgármester egyt l öt évig terjed id tartamra neveziki. A feladatkör nem annyira rendfenntartói, mint inkább diplomáciai képességeket igényel. Egyrészt abaksisösszegek szinten tartása, másrészt a helyi céh- és klánviszályok elviselhet keretek közé szorításatartozik ide.

Consular (kra): A kráni tartományok élére állított helytartók. A Tiltott és a Középs Tartományokbanszemélyesen a Tizenhármak nevezik ki ket, a Küls Tartományokban maguk sajátítják ki a posztot,többnyire nyers er szak útján. A consularok hivatali ideje életfogytig vagy visszavonásig tart, bár az utóbbilehet ség mindig egyet jelent az el bbivel. A helytartók csak a Tizenhármak felé tartoznak elszámolással,és tetszésük rendelkezhetnek a tartomány birodalmi fennhatóság alá es er forrásaival, a helyi függetlentényez kre (Káosz-szektákra, Szabad Rendekre, boszorkányszövetségekre, aquirokra stb.) gyakoroltbefolyásuk azonban a legjobb esetben is megkérd jelezhet .

Csontlitánia (elf): Eredetiben „Ziyaq hí Vaeredynn". A kráni elfek egyik gyászéneke, emberfajú hallgatóitörökös mélabúba taszítja, melyb l csak az öngyilkosság vagy egy asztrálmágus id ben érkez segítségeválthatja meg ket.

Dariess-chyenn (elf): Az elf-aquir háborúk mitikus harcosai, akik állatnak születtek ugyan, id nkéntazonban képesek voltak elfalakot ölteni, bár állatformájuk egyes jellemz jegyeit (testsz rzet, arcvonások,átlag fölötti er és gyorsaság) ilyenkor is meg rizték. Kimagasló harcértéküket rövid élettartamuk éskorlátozott intellektusuk ellensúlyozta. A dariess-chyenneket az óelfek elfeledett mágiája hozta létre, ám afajháborúkban szinte az utolsó szálig odavesztek. Ha teng dnek is valahol elvadulva túlél példányaik,bizonyára rég elfelejtették már, hogy valaha rég - legalábbis részben - értelmes lények voltak.

Derat (erv): Az északi hercegségek népének harcos el dei csak szent emberek csoportjára alkalmazták aDeratric (tisztelend k) kifejezést, mely a századok során fenti formájában vált az arkánumok ismer inekállandó jelz jévé.

Démonlovas (kra): Kráni beavatott, démonidéz varázsló, akit különleges kapcsok f znek egy alsóbbrenddémonfajhoz vagy a Túlsó Síkok valamely egyedi hatalmasságához. Varázsereje meghaladja ahagyományos démonidéz két, ám jóval sz kebb fókuszú. A démonlovasok a Birodalomban négy-ötf stestvériségekbe tömörülnek, de nem számít ritkaságnak, hogy egy független beavatott valamely SzabadRendnek vagy Káosz-szektának ajánlja fel a szolgálatait.

Dieur (kra): Bet szerinti fordításban „Rettenetes". Egyes Káosz-szekták utalnak így Ranagol angyalaira,amikor néven nevezni ket nem volna tanácsos vagy helyénvaló.

Dom (kyr-tor) Szó szerint hatalmas úr, valaha Kyria vezet rétegének titulusa volt, manapság csak Daumyrlakóit, a Mindenkinél Különbeket illeti meg. A Nemes Házak családf i a Messire (ti. Messire Cyssis, élet-halál ura) címet is használják.

Doquaras (kra): Szó szerinti jelentése „patkányfogó". A kráni városokban a csatornatisztító céhek tagjaitilletik ezzel a névvel. Alantas foglalkozásuk ellenére nem lebecsülend befolyással bírnak, mert tövir lhegyire ismerik a városok alatt húzódó alvilágot, a rejtekutakat és titkos búvóhelyeket. Munkájuk soránid l id re titokzatos, nagyhatalmú tárgyakat is a felszínre hoznak.

Dreggis (tor): Az el kel toroniak közkedvelt ruhadarabja: b re eresztett, gazdagon red zött,köntösszabású ujjas, melynek színárnyalatai visel je rangját és társadalmi státusát tükrözik.

Driáq (elj): Az elf-aquir háborúk idejéb l származó kifejezés, használata ma már szándékos archaizálásnakszámít. Azokat a csatákon edzett veteránokat hívták így, akik különösen kiemelkedtek egy meghatározottfegyver forgatása vagy egy bizonyos harcmodor terén. A szó nem fajspecifikus, beszélhetünk tehát elf,aquir, s t sárkány driáqokról is.

Drún (kra): „Aquir" jelentés szó Káosz-Thuragh híveinek titkos szertartásnyelvén.

Elveszettek (elj): A kráni elfek összefoglaló elnevezése mindazon fajtársaikra, akik nem fogadták elRanagol tanítását, és nem rendelték alá magukat a Tizenhármaknak.

Ernámé (dzs) A sivataglakók és az ibarai utazók jellegzetes fejfed je, a fej köré, olykor az arc elé tekerthosszú kend .

Ezüstkardú Fraien (elf): Az elf-aquir háborúk mitikus h se, alakjában kibogozhatatlanul összefonódiklegenda és valóság. Haditetteit, diadalait, kudarcait és szomorú bukását kilenc hosszú darabból álló epikusciklusban verselték meg az elf dalnokok. Az igazságot Fraienr l, az Ezüstkardról és az Énekl Kastélyelestér l a Záporok Ideje óta csupán egyetlenegy elf ismerte maradéktalanul: Seluna Zeidarel, akibeleszeretett az ezredévek óta porrá lett h s árnyába, és felébresztette mély álmából h séges harcostársát,Hishíquort, a sárkányt. Ám Seluna Zeidarel a sárkánnyal való beszélgetése után némasági fogadalmat tett,és többé egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, amíg hosszú évek múlva, hajadonként, el nem távozott err l avilágról.

Éjben Kacagó (elf): Mallior (lásd ott) állandó jelz je.

Famor (tor): Szó szerinti fordításban „dics ség". A második legel kel bb kaszt a toroni társadalomban. Idesoroljuk Tharr egyházának f papjait, a Boszorkányer d akaratát képvisel boszorkányhercegeket, továbbávalamennyi nemesembert - az uralkodó dinasztia sarjain kívül. Számos kiváltságuk közül a legfontosabb,hogy térdelve és szemlesütve szólhatnak a legels kasztba - az Elendorba - tartozókkal, nem feltétlenülszükséges hasmánt elnyúlniuk a földön.

Fekete henna (kra): Kráni ajzószer, porrá tört magvait rövid ezüstcsövecsken keresztül szokásfelszippantani. Rövid id re élesebbé teszi a rejtett érzékeket, és fokozza az elme befogadóképességét.Ritka kivételekt l eltekintve csak n k használják, mert a férfiaknak el bb-utóbb elsorvasztja anemz képességét.

Féregélt ek (elj): Eredetiben „sessaryenn". Becsmérl felhangú elf kifejezés, amely alatt a rövidebb életfajok összességét szokás érteni. Kránon kívül rendkívül ritkán használatos, igen durva sértésként, aBirodalom fennhatósága alatt él elfek ajkán mindennapos szófordulat.

Fra (kra): Tiszteletet és összetartozást kifejez megszólítás a kráni fejvadászok között, amelyet el tagkéntkapcsolnak a megszólított nevéhez. Szó szerinti jelentése „fivér". Ha alacsonyabb rangú vadász beszél egyrangban fölötte állóhoz, elhagyása halálos sértésnek számít, fordított esetben csak akkor szokás kitenni, haa beszél hangsúlyos udvariassággal fogalmaz.

Fraayin (elf): Az ashirruk (lásd ott) neve az elfek nyelvén.

Fray-Grimonar (kra): Abels -kráni Tiltott Tartományok egyike. Viszonylag megbízható információkkalrendelkezünk róla, mivel nem veti ki magából az emberi élet minden formáját, hanem egyes - sajátosanmódosult - változatokat hosszabb ideig is megt r a határain belül. Itt található az Obszidiánszurdok, abirodalom-szerte rettegett Shien-Gorr fejvadász-klán központi rendháza, itt székel továbbá az a titkokbaburkolózó saquir, akit a beavatottak csak a Sápadt Angyalként emlegetnek. E hatalmak mellett a consularbefolyása pusztán névleges, noha máskülönben maga is az aquirok nagyjai közül való.

Gon-corga (gor): Gorviki fejvadász, szó szerinti fordításban „corga-fi", valamely harcos közösség, klánteljes jogú tagja.

Grashrat (aqu): Alsóbbrend létformát jelent kifejezés, az aquirok megkülönböztetés nélkül alkalmazzákminden él lényre a hernyóktól az elfekig.

Hekka (tor) Szó szerinti fordításban jelenlév , szellemi esszencia, mely az anyagi test börtönéb lszabadulva járja a világot, és ómenekkel, sugallatokkal közvetíti Tharr akaratát.

Haláladó (krá): A legfontosabb kráni adónem. Évente négyszer a birodalom minden ezredik lakója vérét ésvelejét ajánlja fel a kosfejes oltáron Ranagol Nagyúrnak. Az áldozatokat a consularok sorsolás útjánszemelik ki, de akire a választás esett, helyettes állításával megválthatja magát. A folyamat ily módon az

agresszív és nagyhatalmú hívek arányszámának növekedése felé hat. A Bels Tartományokban általábanmaguk a Tizenhármak hajtják be a haláladót, de itt még nekik sem mindig sikerül teljesíteni a kiszabott rátát.

Hantién Harran (elf): Kráni elf kalahora, a feketetölgyek lelke, aki az erd árnyékaiban és a lomboksusogásában nyilatkozik meg. A Könny lépt Nép hosszú emlékezetétjelképezi, és azt a félelmetestürelmet, amellyel si bosszújuk beteljesedésére várnak. Az Ötödkor óta nem manifesztálódott, nevét nemfelejtették el, de hatalma er sen megcsappant, manapság már legfeljebb annyi telik t le, hogy elleplezze azavarban lopakodó gyilkos léptei neszezését.

Házonkívüliek (kra): Eredetiben „rhazaugrim". Azok a szerencsétlen páriák, akiket testvériségük, rendjükvagy klánjuk valamely vétség miatt kitaszított, és megvonta t lük támogatását. A házonkívüliek sohasemhosszú élet ek a birodalomban, személyes hatalmuktól függetlenül, ha nem sikerül idejében felvételtnyerniük egy másik szervezetbe, napokon belül elpusztulnak.

Henin (kra): Szó szerinti jelentése „hiv ". Azok a Káosz-szekták nevezik így teljes jogú tagjaikat, amelyekmég nem mondtak le a tagolt beszéd hiú fény zésér l.

Hét Domb és Hét Völgy (elf): Több Középs Tartománnyal átfedésben lév erd vidék, ahol az Igazak - akráni elfek - tizennégy háza telepedett meg a birodalom alapításakor. A consularok hatalma errefelétünékeny délibáb csupán, hacsak nem maguk is a Könny lépt Népb l valók, ám még ez esetben iskizárólag a saját házuk szállásterületén ismerik el jogaikat.

Hiequar (elf): A kráni elfek jellegzetes fegyvere, f zfalevél alakban hajló, fokélre köszörült kardpenge.Vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas, ért kezekben bármely mara-sequorral felveszi a versenyt.

Hífharr (kra): Gyülekezeti vezet a Káosz-szektákban. Posztjára rituális párviadal, orgyilkosság vagy avéletlen szeszélye révén kerül. Tekintélye személyes hatalmától függ, s mivel a szekták mindennemközponti szervezetet nélkülöznek, az egyes gyülekezetek hífharrjai vérre men küzdelmet vívnak egymássala dominanciáért.

Hnumthor-Orre (kra): Tiltott Tartomány Bels -Kránban, közismert nevén a Változások Völgye. ATizenhármak által kijelölt consular, egy elfeledett fajból való lesath, kinevezése óta nem merészkedett atartományába. Hnumthor-Orre lakossága négy f l áll, valamennyien sa-quadok. A rangid s közöttükKáosz-Metha legvénebb pátriárkája, a Csontlovag, de amennyire csak lehet, kerülik az egymással valóérintkezést, nehogy fogyatkozó népük lélekszáma tovább csökkenjen. A látogatók maradványai, akik azévezredek folyamán felkeresték a tartományt, bizonyos értelemben véve mindmáig életben vannak ugyan,de még a haláladóba sem jók: örökre bemocskolnák az áldozati oltárt.

Holdralép k (kra): Szabad Rend a Középs Tartományokban. A Fekete Özvegyekkel vívott klánháborújukokaira és kezdetére senki nem emlékszik már, emberemlékezet óta ki-kiújult minden évszázadban, svadászok ezreinek' az életét követelte. A küzdelemben végül a Fekete Özvegyek maradtak felül, s azírmagjukat is kiirtották a Holdralép knek, csupán néhány ígéretes fiatal növendéknek kegyelmeztek, akiketsura sthakként (lásd ott) adoptáltak a rendjükbe.

Hurgai san athaknai (kra): „Hallom és engedelmeskedem." A kráni fejvadászok el írásos válasza afeljebbvalóiktól kapott parancsra, annak tartalmától függetlenül.A mortel kaszt tagjai és a beavatottak különleges el jogként használhatják helyette a „shaka'thorr" kifejezéstis.

Igazak (elf): A kráni elfek önmagukra alkalmazott kifejezése, amellyel megkülönböztetik népüket azElveszettekt l, akik nem fogadták el Ranagol igéit.

Igazságostya (kra): A kráni alvilági testvériségek által használt varázserej ostya, aki lenyeli, rövid id reképtelen hazudni. A szavak fondorlatos cs rés-csavarásával, féligazságokkal és a tények elhallgatásávalhatása megkerülhet , ráadásul amit az alany maga igaznak hisz, arról az ostya sem tudja megállapítanihazug mivoltát. Mágiával viszonylag egyszer en semlegesíthet . A fenti okok miatt foglyok vallatásakor nemalkalmazzák, minden háztag köteles viszont bevenni, amikor küldetésér l visszatérve jelentést tesz, vagytanúságtételre a testvériség ítél széke elé citálják.

Kalahora (élj): A szétszóródott Nép vallásának szentségei, melyeket egy-egy rég elhalt h s vagy mártíralakjában, szektákba tömörülve tisztelnek. Az Igazak tucatnyi kalahorát ismernek, a Hetedkorban azonbancsak kett bír közülük számottev hatalommal: Mallior, az Éjben Kacagó és Verrion H'Anthall, a MindeneketElnyel . El bbi fajtájuk sötét bosszúvágyát, utóbbi - egyes eretnek teológusok szerint - önemésztfels bbrend ségi tudatukat testesíti meg.

Kath'ul'Naathum (aqu): A Középs Tartományok egyik kiterjedt befolyással bíró fejvadász-klánjának, aFekete Özvegy Rendnek a titkos neve. A Fekete Özvegyek számos vadászháborúból kerültek ki gy ztesen,leginkább mégis tanult tudósaikról és a rendházaikban rzött nagyhatalmú ereklyékr l ismertek.

Káosz-angyalok (kra): Túlvilági entitások, akik a Kosfejes úr sz kebb aspektusait testesítik meg, s ttáplálják a híveikt l nyert hatalommal. Mindannyian az abszolút igazsághoz vezet utak egyikét jelképezik, atranszcendens megismerés különféle módozatait. Együttesen piramisként szokás ábrázolni ket, amelyneka csúcsán maga Ranagol áll, a káoszból szület dinamikus rend szimbólumaként. Számuk összesenhuszonnégy, az év hónapjainak megfelel en. Eredetüket tekintve meglehet sen sokfélék: akadnak köztüksi, elfeledett istenek, akik behódoltak a Kosfejes úrnak, valaha volt halandók, akik eljutottak az apoteózisn sóvárgott állapotába, tiszta eszmék, amelyek formát és öntudatot öltöttek az önmagukról való hosszas

elmélkedés során, démoni és selemi lények, a túlsó létsíkokon honos hatalmak tarka egyvelege.

Káosz-szekták (kra): Misztikus irányzatok a Ranagol-hiten belül, amelyek a huszonnégy Káosz-angyalvalamelyikének hódolnak, s az általa jelképezett utat követve kívánnak közelebb kerülni a Kosfejes úrhoz. Ahívek dönt többsége ember, legalábbis kezdetben, ahogy egyre magasabb beavatási fokozatokba lépnek,fokozatosan elvesztik humanitásukat. A szektáknak nincs központi vezet ségük: helyi gyülekezetekretagolódnak, amelyek közt legfeljebb informális kapcsolat áll fenn, s gyakran élesen rivalizálnak egymással.

Káosz-Abbog (kra): Karnális lény, a test és a hús angyala. Hívei annak az ideális állapotnak az eléréséretörekednek, amelyben az egész világ egyetlen hatalmas organizmussá olvad össze, méltó anyagi testkéntszolgálva Ranagolnak. Szertartásaikon elevenen falják föl egymást, hogy ily módon összpontosítsák azéleterejüket. A nemzést és a tükröket istenkáromlónak vélik, mivel megszaporítják az él lényeket.

Káosz-Buulzaab (kra): A sötétség és a feledés angyala, más néven a Fények Kioltója. Manifesztációieltörlik a színeket és kih tik az él lények vérét. Tanítása szerint az emlékezet gyarló dolog, a lelkitökéletesedés akadálya, ezért hívei minden napnyugtakor elfelejtik addigi életüket, és új személyiségetöltenek magukra.

Káosz-Huvarhg (kra): A téboly angyala, a költ k és próféták pártfogója. Id nként a jöv belátásadományával ruházza föl híveit, máskor vakká és süketté teszi ket. Szektája sérthetetlenséget élvez abirodalmon belül, a gyülekezetek mégsem hosszú élet ek: általában önmagukat pusztítják el.

Káosz-Khakht (kra): A tagadás angyala, aki azt tanítja, hogy az istentisztelet leghatásosabb módja azistenkáromlás. Hívei rituális orgiákon gyalázzák t és Ranagolt, vér helyett fekáliát és testi váladékokatáldoznak neki. A szektát általában eretneknek tekintik, gyülekezeteit gyakran consulari rendeletre számoljákfel.

Káosz-Metha (kra): Az élet és a termékenység angyala. Hívei testében minden sejt rákos burjánzásnakindul, a magasabb fokozatok beavatottjai nyálkás protoplazmává degenerálódnak, amely id l id re önállóértelem nélküli sarjakat fiadzik. Gyakorlatilag elpusztíthatatlanok, mert a legkisebb épen maradtszövetdarabka is órák alatt reprodukálni tudja az eredeti él lényt.

Káosz-Raddaq (kra): Felmagasztosult saquir, aki fajtája utolsó képvisel jeként belefáradt az életbe, ésévezredeken keresztül próbálta elpusztítani önmagát, mindhiába. Végül apoteózison esett át, s a halálvágyés a melankólia angyalává vált. Hívei veszedelmes orgyilkosok, akik felkutatják és Ranagol kebelére küldikmindazokat, akiknek földi élete véleményük szerint túl hosszúra nyúlt. Els dleges céljuk az, hogy bevetésüksorán minél látványosabb halált haljanak.

Káosz-Samambrag (kra): Démoni lény, a ragály és a rothadás angyala. Hívei mocsárlázzal fert zik megmagukat, és hagyják elüszkösödni a sebeiket, a járványok terjesztését szent feladatuknak tartják. Atökéletesség mércéje az szemükben az, minél kevesebb testrészre van szüksége valakinek ahhoz, hogyéletképes maradjon.

Káosz-Sraddhu (kra): A kínzómesterek és méregkever k védangyala, pártfogását mindazokra kiterjeszti,akik m vészetté emelik a lassú, gyötrelmes halált. Hatásköre olykor átfedésbe kerül Káosz-Huvarhgéval, ígypéldául a hóhérpoéták testvériségének esetében, akik mások szenvedéséb l merítenek ihletet, s miközbenáldozataik haldokolnak, k versbe szedik utolsó óráik kínjait.

Káosz-Thuragh (kra): Tisztázatlan státusú asztráldémon, aki el dje kultuszának teljes megsemmisítésévelemelkedett a Káosz-angyalok közé. Tanítása szerint az érzelmekt l leghathatósabban úgy szabadulhatunkmeg, ha el bb felfokozott intenzitással átéljük, majd magunkba zárva elemésztjük ket. Hívei voltaképpeneleven asztrálvámpírok, értelmes lények érzelmeivel táplálkoznak. Az asztrálmásukon kifejl paraziták éstorzulások id vel kiütköznek anyagi testükön is.

Káosz-Uqmat (kra): Természetangyal, az selemek egységének és harmóniájának szimbóluma. Azt hirdeti,hogy az élet aberráció, a szervetlen természet szent összhangjának megbontása. Hívei igyekeznek alegalapvet bb és legprimitívebb elemi alakzatokká redukálni magukat, a gyülekezetek elöljárói avatatlanszemlél számára szikláknak, forrásoknak, örökég lángoknak t nnek. A tiszteletére celebrált áldozatiszertartásokon vízzel telt verembe bilincselnek egy önként jelentkez szektatagot, majd miel tt megfulladna,tölcsércsövön keresztül parazsat öntenek a tüdejébe.

Káosz-Vulak (kra): A paradoxonok és az átmeneti állapotok angyala, minden alkonyatkor és szürkületkormanifesztálódik a birodalom valamelyik keresztútján, és magának követeli az arra járók lélegzetét. Szektájakizárólag él holtakból áll, a magasabb fokozatok beavatottjai pedig csak id szakosan léteznek:periodikusan kisápadnak a nemlétbe, majd újra összeállnak.

Képszúrók (kra): Eredetiben „gharadgrim". A kráni elfek egy kevéssé közkelet elnevezése, mely széleskörökben dívó szokásukra, a krónikatetoválás m vészetére utal.

Khayness (kra): Vérbosszú egy klán-, rend- vagy szektatárs er szakos haláláért. Birodalom-szerteáltalánosan használt kifejezés.

Khoór (tor): Jellegzetes toroni épülettípus: raktárer d, amely azon kívül, hogy egy-egy keresked házfellegvára, egyúttal alacsony kasztú emberek szállásául is szolgál.

Khurniss (elf): A kráni elfek kitaszítási szertartása, melynek során házuk egyik tagjától megtagadják a vérés a születés jogát. A számkivetett innent l fogva a ház ellenségének min sül, és ennek megfelelbánásmódra számíthat volt testvéreit l. Az ítéletet csak a legritkább esetben hirdetik ki az illet személytávollétében, de a szokásjog úgy diktálja, hogy az elhangzása után egy óra el nyt adjanak neki. A khurnisstcsak a nemzetségf k tanácsa mondhatja ki, a herceg egyetértésével, mivel visszavonni többé nem lehet, adöntést mindig komoly mérlegelés el zi meg.

Kígyóhajúak (kra): Káosz-Samambrag szektájának lesvet i és portyázó vadászai, a gyülekezet lázlátója afert szentélyekben tenyészti ket. Élettartamuk háromtól öt évig terjed, de csak a meleg évszakokban lehethasznukat venni: télen beássák magukat a hideg mocsári iszapba, és hibernálódnak.

Kontraktus (kra): Magánjogi szerz dés egy el re meghatározott megbízatás elvégzésére valamely SzabadRend és a hozzá forduló fél között. A szöveg tartalmazza az áldozat (vagy áldozatok) nevét, a dijazásmértékét, a megbízó által igényelt körülményeket, valamint az esetleges garanciákat. A kontraktusegyoldalú felbontásáért a vétkes fél felel sségre vonható a consulari ítél szék el tt.

Korcsok: Ynev lakói azon serf fajok egyedeit emlegetik így, melyek az id k kezdete óta élnek szoroskapcsolatban az aquirokkal, és - tisztátalan útjaiknak hála - nem csupán vérükb l, baljós hatalmukból isrészt kaptak az ezredévek folyamán.

Könny lépt Nép (kra): A kráni elfek hagyományos elnevezése a birodalomban.

Köteles Rendek (kra): Mindazon kráni fejvadász-klánok gy jt neve, amelyek közvetlenül a birodalmatszolgálják, és nem fogadnak el magánmegbízatásokat. Egyeseket közülük a Tizenhármak alapítottak,mások hosszú távra szóló kontraktusra léptek velük. Ide szokás sorolni azokat a rendeket is, amelyekvalamelyik consulamak és utódainak esküdtek engedelmességet, bár k részérdekeket képviselnek:szerz désük nem magához a birodalomhoz, csupán az egyik tartományához köti ket. A legnevezetesebbKöteles Rend minden bizonnyal a Birodalmi Fejvadászoké, akik senkinek nem tartoznak elszámolással a

Tizenhármakon kívül. H ségbélyeggel megjelölt vadászaik joggal követelnek helyet maguknak a világlegfélelmetesebb harcosai között, ezért azonban egyéniségük és önálló énjük feladásával kell fizetniük.Hírnév tekintetében nem sokkal marad el mögöttük a Gyászkehely Testvériség, amely a káoszfattyak és amagasabbrend él holtak soraiból toborozza vadászait, varázstudói pedig vulagharok, sötét mágiát démon-ember hibridek. Ez a szervezet a Tizenhármak közül kizárólag Gabhurgathol parancsainakengedelmeskedik, még akkor is, ha ez esetleg sérti a többiek érdekeit. Végezetül mindenképpen meg kellemlíteni, hogy Köteles Rend volt az áruló AhanNata'Khan is, amelynek a külvilág a kráni fejvadászokkalkapcsolatos gyér információi legjavát köszönheti.

Krónikásjelek (kra): Er sen stilizált, helyenként absztrakt ábrák, amelyeket a kráni elfek tetováltatnak azarcukra, h stetteik és hadisikereik emlékére. Az ért szem az elf egész élettörténetét leolvashatja azarcáról, ez azonban nem könny feladat, mert a krónikásjelek szimbolikája rendkívül sokrét , s készít ikenkívül kevesen igazodnak el közöttük.

Lanista (kra): A birodalmi közigazgatástól független vállalkozó, aki rabszolgaviadorok vásárlásával,kiképzésével és bérbeadásával foglalkozik. A lanista-céhek els sorban a klánháborúk sújtotta területekr lszerzik be az emberanyagukat, és több helyütt komoly konkurenciát jelentenek a birodalmi viadoristállóknak.

Lelkek Hevének Síkja: Eredetiben „Celebhas Hy'Breashaü". Az asztrálsík elnevezése a kráni elfek nyelvén.

Lidércf : Ritka, hírhedt méreg és kábítószer, amely kizárólag a Hét Domb és a Hét Völgy vidékén terem.Füstjének belélegzése néhány percre földöntúli gyönyörérzetet okoz, majd utána napokon át rettenetesrémálmokat. Már egyetlen szippantás is elegend bel le a gyógyíthatatlan függ ség kialakulásához. Alidércf terjesztésének monopóliuma a kráni elf házak kezében van.

Lindigass (tor): Tharr misztikus síkja, toroni nyelv jelentése: „Ahol vértenger háborog".

Lumineshel (elf): Szó szerinti fordítása: „fényev ". Félelmetes túlvilági szörny a Sötétség Síkjáról,megidézésének titkát csak az aquir mágusok némelyike ismeri.

Magitor (tor): Szó szerint „mester". B vebb értelemben véve tapasztalt varázstudó, olyan személy, aki amágikus tudományok valamelyikét gyakorolni is, oktatni is képes.

Mallior (elf): Az elf-aquir háborúk legendás h se, aki kés bb kalahorává magasztosult, s e min ségében abosszúvágyat és a sötét szenvedélyeket személyesíti meg. az egyetlen kalahora, akit Kránban és Kránonkívül egyaránt tisztelnek az elfek. A külvilágiak csak végs elkeseredésükben fordulnak hozzá, Kránbanazonban sokkal elterjedtebb a kultusza, itt élnek vér szerinti leszármazottai is, a Ly'Shematenelek, azaz aTettekkel Emlékez k.

Mentor (kra): A tudósok bels kasztja a kráni fejvadász-klánokban. Feladatuk részint a klán birtokába jutotttitkos információk rendszerezése és értelmezése, részint pedig a növendékek oktatása. Akad közöttük, akiegész életében ezzel foglalkozott, java részük azonban kiöregedett vadász, aki visszavonult az élesbevetésekt l, hogy hátralév idejét tapasztalatai átörökítésének szentelhesse. Fegyveres kiképzésben méga többi mentor is részesül, és ember ember elleni harcban bármelyikük egyenrangú ellenfele a külvilágiklánok legjobb veteránjainak.

Messor (kra): Rangos bels kaszt a kráni fejvadász-klánokban. „Test rz "-nek szokás fordítani: azok avadászok tartoznak ide, akik más személyek testi épségének megóvására szakosodtak. Szerepük f leg aKöteles Rendekben jelent s, hiszen ezeknek hivatalból a feladatkörükbe tartozik a consularok és egyébbirodalmi tisztségvisel k védelme. A Szabad Rendeket sokkal ritkábban bízzák meg test rszolgálattal, kels sorban likvidálási kontraktusokat vállalnak. Messoraik azonban nekik is vannak, bár ezek inkább aklánon belül tevékenykednek, a beavatottakat és a rendi vezet ket rzik.

Méregmester (kra): Beavatotti rang a kráni fejvadász-klánokban. A méregmester dolga a vadászok általhasznált mérgek el állítása, felügyelete és kiadagolása, el fordul - különösen a Középs Tartományokrendházaiban -, hogy a bannara-tudományban is járatos. Rendkívül kényes pozíciója miatt els dlegescélpontnak számít mind küls támadás, mind bels árulás esetén, így hát általában igen nagy gondotfordítanak a védelmére, s még annál is nagyobbat a lojalitása biztosítására.

Mindeneket Elnyel : Verrion H'Anthall (lásd ott) állandó jelz je.

Mortel (kra): A kráni fejvadász-klánok el kel bels kasztja. Azokat az id sebb vadászokat sorolják ide, akikelég tapasztaltak már ahhoz, hogy egymagukban, társak nélkül hajtsák végre a rend által vállaltmegbízatásokat. Morteli rangra csak az emelkedhet, akinek az ereiben aquir vér folyik, és képes ahatalomszavak használatára. Különösen kockázatos feladatok elvégzésére olykor több mortelb l állócsoportot szoktak kijelölni, ezek az orgyilkos különítmények félelmetes hírnévnek örvendenek.

Nagator (elj): Szó szerint „kormányos". Az elf-aquir háborúkban számos olyan rettenetes hadieszköztvetettek be egymás ellen a harcoló felek, melyek ma már csak a legendákban élnek tovább, készítésük titkamindörökre feledésbe merült. Ezek közé tartoztak az égi hajók is, ezek a szelek szárnyán lebeg leviatánok,melyek katapulták tucatjaival voltak fölszerelve, sárkányok és túlvilági szörnyek számára szolgáltak le ésfelszállóhelyül. Az égi hajókat nagatorok irányították, az smágia avatott forgatói, akik feladták önállószemélyiségük egy részét, s testestül-lelkestül egybeforrtak a roppant hadigépezettel. Többé nemtávozhattak a fedélzetér l, s életük addig tartott, amíg a hajóé. A nagatorok tudománya évtízezredekkelezel tt veszend be ment - hacsak nem adunk hitelt annak a kósza szóbeszédnek, hogy Sramsass-Daqkínban, a Fekete Kút mélyén egy viharvert, de m köd képes égi hajó rejt zik, elfeledett csaták ódonrelikviája. A suttogva továbbadott legenda szerint a Könnytelen Öreg hatalma tartja fogva, és egyetleneleven lény van a fedélzetén: az aquir nagator, aki rég bele rült már a magányba és a tehetetlenségbe.

Navor (tor): Szó szerinti fordításban „dolgosság". A második legalantasabb kaszt a toroni társadalomban. Aszolgákon, földm veseken és komédiásokon kívül ide szokás sorolni a tolvajokat és az emberkeresked ketis, ámbár ezek olykor státusukat meghazudtolóan széleskör befolyással rendelkeznek. Legf bbkiváltságuk, hogy nem lehet ket minden további nélkül eladni rabszolgának.

Nayan (kra): Szó szerint „martalék". A krániak azokat a nincstelen pórokat nevezik így, akiket szellemiképességeik hiánya megakadályoz a felemelkedésben, s rájuk vagy utódaikra el bb-utóbb a haláladóbavaló kisorsolás vár.

Néma Nagymester (élj): Eredetiben „Semmer Suspheryas". A kráni elfek legbefolyásosabb lovagrendjének,a Quirrta Khinnek a nagymestere, ugyanakkora tekintélynek örvend, mint a házak élén álló hercegek. Acímet egy saquir elejtésével lehet kiérdemelni, nem csoda hát, hogy a rend története során számosalkalommal volt hosszú ideig üresedésben, bár elvétve az is el fordult, hogy egyszerre ketten, s t hármanviselték. H stette végrehajtása után a leend nagymesternek el kell zarándokolnia a Halott SóhajokErdejébe, amely részét képezi ugyan az elf szállásterületnek, de közvetlenül a Tiltott Határ mellett húzódik,és egyik ház sem tart rá igényt. Hogy itt mi történik vele, azt senki sem tudja, egyesek szerint találkozik alovagrend igazi, titkos vezet ivel. A nagy-mesteri poszt várományosai közül nem mindenki tér vissza aHalott Sóhajok Erdejéb l, akik pedig igen, azoknak az ajkát soha többé egyetlen szó sem hagyja el.

Notator (kra): Az irattárosok és kincstartók bels kasztja a kráni fejvadász-klánokban, k vezetik a rendikrónikát és a titkos feljegyzéseket, k tartják számon a régi kontraktusokat, k foglalják leltárba akészleteket és felszerelési tárgyakat. Munkájuk nem túl látványos, de nélkülözhetetlen. Szükségképpen

velt és gyors esz emberek, s nem számít hallatlan esetnek, hogy egy tehetséges notator el relépjen amentorok közé.

Obsor (tor): Szó szerinti fordításban „sötétség". A legalantasabb kaszt a toroni társadalomban. Arabszolgákat, a hadifoglyokat, az idegeneket és a haramiákat sorolják ebbe a kategóriába, automatikusanobsornak min sül továbbá mindenki, aki nem az emberi fajba tartozik. Ami a jogaikat illeti, hivatalosanközönséges ingóságnak számítanak, ám a Lex Nova Kyria olyan alacsonyan állapítja meg az értéküket,hogy kis tételben történ megrongálásuk esetén a tulajdonos még vagyon elleni vétség vádjával sememelhet panaszt, a kárpótlási díjszabás 50 darabos egységekkel számol.

Oculis (kra): A felderít k bels kasztja a kráni fejvadász-klánokban. Feladatuk a hírszerzés, azinformációgy jtés, a terep el zetes kifürkészése. El fordul az is, hogy kémként beépítik ket az ellenséges -vagy akár baráti - rendekbe, szervezetekbe. Az oculisokon belül külön csoportot alkotnak a lovas nyargalok,akiket nem ügynöki munkára alkalmaznak, hanem klánháborúk esetén harctéri felderít nek.

Od (elj): A mágikus energia leg sibb, nyers formája, amelyb l a teremtés mintáját sz tték az elsszörnyistenek. Tanulmányozása roppant ingatag lábakon áll, egyes teoretikusok szerint er ssége mintegytízszerese a pszi-sz kön át nyert manának, és hagyományos módszerekkel lehetetlen ellene védekezni.

Manipulálására - hatalomszavak formájában - csak azok a fajok képesek, amelyek közel egyid sek ateremtéssel, azaz eredetük az Els - vagy a Másodkorra tehet . Közülük els sorban az aquir népeket kellmegemlíteni, ám biztosra vehet , hogy valaha az elfek is éltek hatalomszavakkal, csak éppen hosszashanyatlásuk során valamikor elfelejtették si tudományukat.

Ófa (aqu): Az sid k mitikus faóriása, magasztos és felséges teremtés, mely a legendák szerint hajdan azegész világot óvó árnyékba vonta, ágain a csillagmez k istenei, üregeiben halált nem ismer lényeklakoztak. A Másodkor végén lángoló pöröly sújtott le rá a mennyekb l, és szörny séges t zözönnelelemésztette. Csak elszáradt, élett l megürülten korhadó gyökerei maradtak meg a föld mélyén tekerg zve,azon a helyen, amit ma Ediomadnak hívnak. Amikor az aquirok megérezték a sorvatag csonkokbanszunnyadó varázser t, szomjazni kezdtek utána, sokak számára ez volt az utolsó lehet ség, hogy új életrekeltsék magukban az élet és a teremt er egyre halványabban pislákoló szikráját. Gyilkos háborúkat vívtakaz ófa gyökerei fölött a fiatal fajokkal, s mert vénebbek és keser bbek voltak náluk, végül diadalt arattak.Aztán leszálltak a föld alá, magukba szívták a lappangó mágiát, s id vel rádöbbentek, hogy soha többé nemtudják elhagyni azt a helyet, ahol sorvadó életük új értelmet nyert. Ezek voltak Ediomad kezdetei, azegyetlen olyan vidéké a világon, ahol az sfajok mindmáig fennmaradtak, a Kosfejes Úr tanai és pártfogásanélkül.

sök (kra): Az aquir fajok összefoglaló elnevezése a kráni nyelvben.

sök tudománya (kra): A teremtés nyers energiáinak manipulálása hatalomszavak által. Sokkalhathatósabb és átüt bb erej módszer a hagyományos mágiánál, ám csak a leg sibb múltra visszatekintfajok képesek rá. Az aquirok többségének természetadta képessége, népük nagyjai és vezérei városokat éshadseregeket söpörnek el vele kurta pillanatok alatt.

Pri- (prim-) (kra): Els séget és fölérendeltséget kifejez el tag, csak szóösszetételekben használatos.Csoportnévhez rendelve az illet csoport vezet jére utal. A primessor vagy a primoculis kifejezés tehát afejvadász-klán vonatkozó bels kasztjának teljhatalmú elöljáróját jelenti, aki a rend összes messorának,illetve oculisának parancsol, s egyúttal persze felel sséggel tartozik értük. A pricomtur értelemszer en acomturok vezet je, s mint ilyen, a klán legf bb egyszemélyi irányítója.

Pugnitor (tor) Udvari test r, olyan harcos, aki puszta kézzel is ölni képes. A szó gyöke - pugon, hallgatag -a tevékenység bizalmas voltára utal.

Pugomagitor (tor): T rvívást oktató mester a toroni klánok és titkos testvériségek bels iskolájában.

Pugoss (tor) Toron fejvadászainak és orgyilkosainak rövidebbik (max. 12 hüvelykes) pengéje, az Ikrekhagyományos fegyvere.

Quassom (tor) Árnyék, átvitt értelemben fantom, homályban lappangó fenyegetés, egyes források szerintaz Ikrek szektájának mindenkori vezet jét emlegetik így.

Quirrta Khinn (elf): A kráni elfek legtekintélyesebb lovagrendje, amely minden befolyásának latba vetésévelaz Igazak egységének fenntartásán munkálkodik. A házak közötti viszályokban sohasem foglal nyíltanállást, a felvételt nyert tagok nem kötelesek megtagadni családjukat és vérrokonaikat, ha kívánják,felvállalhatják a kett s köt dést.A Quirrta Khinn titkos célja az elfek gy löletének szítása az aquirok iránt, folytatni kívánja az si háborút, bármás eszközökkel, mint egykoron. Lovagjai nemcsak harcosnak, orgyilkosnak is kiválóak: lesb l, orozva, íjjalés méreggel ejtik el az aquirokat, hatalomszavaik ellen szipolytalizmánokkal és satyáiktól öröklöttereklyékkel védekeznek. Trófeagy jteményük minden évezredben gyarapszik egy-két fejedelmi darabbal, aTiltott Határon túlról. Mallior tüzet gyújt a lelkükben, Verrion kiöli bel lük a kétségeket, Hantién pedigfelruházza ket az emlékezés és a türelem égi adományaival.

Ragadash (elf): si elf szállásterület azon a vidéken, ahol ma a Himano-sivatag végtelen homokd néisorakoznak. Az elf-aquir háborúk során a Terdt Tanács mágiája kiszárította és örökre terméktelenné tette.Pusztulása el tt f ként biztos kez határvadászairól volt nevezetes, kil tt nyiluk, mint beszélték, még atavaszi szell t is kétfelé hasította.

Ranakha-kend (krá): A kiközösítés jele Krán egyes alvilági testvériségeiben. A gazdagon hímzett, nyakonmegcsomózott selyemkend l az ért szem azonnal láthatja, hogy visel je nem élvezi többé a tolvaj ház, a

koldusliga vagy az áfiumkeresked céh védelmét, s bármi történjék vele, senki sem fogja miatta meghirdetnia khaynesst. Ha valaki megpróbálja leoldani magáról a ranakhát, vele bomlanak a hús, az erek és az inakis, gyors halál ugyan, de csöppet sem fájdalommentes.

Ranakhathel (kra): Tapasztalati mágiát varázstudó, akinek egyetlen dolga van: a ranakha-kendmegkötése és - ha a testvériség netán visszafogadja a kiközösítettet - leoldása. Az általa kötött b vöscsomókat rajta kívül senki más nem képes kibontani, legfeljebb a birodalom legavatottabb mágusai, de mégk is csak aránytalanul nagy id - és energiaráfordítással. Nem túl gyakran ugyan, de megtörténnek olyan

esetek, hogy a vétkes személy kitaszítása és visszafogadása közötti id ben a ranakhathel elhalálozik.Ilyenkor az érintett szervezet általában igénybe veszi a legközelebbi nekromantaszövetség szolgálatait, ésfeladata elvégzésére visszaszólítják társukat a sírból.

Raonna (tor): Toroni hekka, számos vadásztestvériség bosszú- és esküszelleme. Északon Tharrhalvaszületett gyermekének tartják, valójában minden bizonnyal a kráni saquirok egyike, a birodalomalapítása el tti id kb l, akit hazájában a Vakon Látó néven ismernek. Különös szerepjátszásának indítékaiéppoly homályosak és kifürkészhetetlenek, mint a megvalósításához használt módszerek, vagy akár aVakon Látó enigmatikus személye maga.

Regitor Imperalis (tor): A toroni császár által a birodalmi tartományok élére kinevezett helytartó, akiegyesíti kezében a törvényhozói, végrehajtói és bíráskodási hatalmat. A fontosabb tartományok RegitorImperalisai általában az uralkodó dinasztiából kerülnek ki, és a legel kel bb társadalmi kasztba - azElendorba - tartoznak.Magának a szónak a jelentése: „Aki Százezreknek Parancsol".

Rekh (aqu): Az alsóbbrend sfajokból toborzott test rök, akiket bonyolult szövés asztrálfonalak ésszimpátiás od-mágia köt egy nemes aquirhoz. Feladatuk nem els sorban a fegyveres harc, bártermészetesen ennek is mesterei. A rájuk bocsátott mágia olyan jelleg , hogy gazdájuk helyett k éreznekminden fájdalmat, az testükön nyílnak meg a rajta ejtett sebek, és az szervezetükre fejtik ki hatásukat azellene támadó mérgek és kórokozók. A rekh-test rök létrehozása még a faj háborúk mágusainak is komolyer feszítésükbe került, manapság már legfeljebb néhány magányos saquir ismeri a módját a TiltottTartományokban.

Rozsdaev k (kra): Káosz-Samambrag szektájának rettegett harcosai: bomló szervetlen anyagokkaltáplálkoznak, s csata közben savat és ásványi mérgeket okádnak ellenségeikre. Mozgásuk rendkívülnehézkes, mert végtagjaik teljesen visszafejl dtek, elszikesedett b rkérgük azonban megóvja ket akomolyabb sérülésekt l. Mindössze néhány évig élnek, aztán belülr l szétmarják ket a sajátemészt nedveik. A halott Rozsdaev ket a szekta lázlátói feldarabolják, s kimetszett szaporítómirigyeikb l újegyedeket növesztenek, táptalajul eleven foglyokat használnak.

Rönkszentély (elj): A kráni elfek titkos szent helyei. Általában magányosan keresik fel ket, és hosszúórákra emlékez transzba révednek, felidézve magukban az seikt l öröklött képeket és érzéseket. Ilyenkornéha eljutnak a megvilágosodás állapotába, s életük gyökeres fordulatot vesz.

t Vidék (kra): Kietlen, rozsdavörös sziklasivatag Ubar Uled tartományban, gazdag vasércbányáit márévtízezredekkel ezel tt kimerítették, néhány különös kacskaringókban kígyózó telér kivételével, amelyekb legyesek érthetetlen rúnákat vélnek kiolvasni, és a Kosfejes úr megkövült gondolatainak tartják ket. A R tVidéket azoknak az saquiroknak a szelleme kísérti, akik hajdan itt éltek, s itt lelték halálukat a perzselsárkánylángban, az egész táj határozottan ellenséges az értelmes élet minden megnyilvánulásávalszemben. Az átok különös módon nem zavarja Káosz-Samambrag híveit, akik nagy számban tenyésznekerrefelé, és sorra emelik fert szentélyeiket a lassan porladó hegyormok rozsdab zös árnyékában.

Saggitor (kra): A kráni fejvadász-klánok egyik bels kasztja, amely az íjászokat és (helyenként) aparittyásokat tömöríti. Némelykor külvilágiakat is maguk közé fogadnak, különösen a birodalomgyepüvidékén vándorló nomádok soraiból. A legkiválóbb saggitorokat minden kétséget kizáróan a Shi-shiquan klán neveli, messzehordó íjukkal ötszáz lépésr l kettébe hasítanak egy szalmaszálat.

Salaanych (aqu): Az sfajok által valaha tisztelt istenségek a Hetedkorra jobbára mind feledésbe sorvadtak.Híveik elpártoltak t lük, közömbössé váltak irántuk, olykor egyenesen ellenük támadtak és megdöntöttékket, alig egy-kett nek sikerült átmentenie magát a Káosz-angyalok közé. Salaanych, a Tiszta Vért Szül

nevezetes kivétel, neki még mindig hódolnak egyes vérvonalak Ediomadban, bár hatalma voltaképpen

elmarad a legvénebb saquiroké mögött. Amennyire meg lehet állapítani, hajdan egyfajta védelmez ésgondvisel istenség volt, Dreinához vagy Domvik Ötödik Arcához hasonlatos. A hosszú évezredek folyamánazonban er tlen ködszellemmé degenerálódott, egykori önmaga halovány árnyékává, akinek egyetlenfeladata van: rködni az átörökített vér tisztaságán, hogy a faj a gyakori rokon-nászok és ártó mágikusbehatások ellenére se pusztuljon ki végleg. Ám ahogy mind több aquir vesztette el érdekl dését fajtájafennmaradása iránt, vagy folyamodott a szaporodás más, kevésbé szokványos módozataihoz, Salaanychhatalma fokozatosan hanyatlásnak indult. Manapság már alig több szomorú kísértetnél, aki oktalankegyetlenséggel igyekszik leplezni kiábrándulását és elkeseredését, még néhány évszázad, ésvégérvényesen lesüllyed a héjavesztetten haldokló fantomok közé.

Sárkányszövetség (elj): A sárkányok és az óelfek legendás szövetsége az sid k fajháborúiban az aquirokellen. Jól példázza az elfek népére olyannyira jellemz melankóliát, hogy a szövetség kalandoslétrehozásáról tizenkét históriás éneket ismernek, bukásáról és szomorú széthullásáról hatvannégyet.

Secodom (kyr-tor) Szó szerint nagyúr, Kyria fénykorában a tartományi kormányzók tanácsnokait megilletcím, Toronban - állítólag - csak udvari kamarások sz k köre viseli.

Sensiess (kyr-tor) Másként érez , olyan varázstudó, aki asztrális és mentális kisugárzása alapján deríti fel aláthatatlan - vagy nem anyagi természet - ellenséget.

Sequator (kra): A közrend harcosok bels kasztja a kráni fejvadász-klánokban. A frissen felavatottnövendékeket általában ide osztják be, hacsak nem bizonyulnak tehetséges íjásznak, mely utóbbi esetben asaggitorokhoz kerülnek. Többségük életük végéig meg is marad ezen a fokozaton, de a legígéretesebbvadászok is csak tíz év próbaid után léphetnek el az oculisok, a messorok vagy - ha netán aquir vér folyikaz ereikben - a mortelek közé. Egyébként prisequatori rang nem létezik, a sequatorok legf bb parancsnokamindig az erre a posztra kijelölt mortel.

Shaka'thorr (kra): „Akaratod szerint." A rendi feljebbvaló által kiadott parancs el írásos nyugtázása,tartalmától függetlenül. Ezt a verziót kizárólag a morteleknek és a beavatottaknak van joguk használni, atöbbi vadásznak be kell érnie a „hurgai san athaknai" („hallom és engedelmeskedem") formulával. A„shaka'torr" öntudatosabb felelet: szintén a kapott utasítás feltétel nélküli elfogadását fejezi ki, de hiányzikbel le a passzív belenyugvás felhangja, alázat helyett büszkeséget sugall.

Sharab Shaktor (kra): A Csatabárdok Atyja. Annak az saquirnak a legendás fegyvere, aki párviadalbanvégzett Malliorral, az elf kalahorával, bár diadaláért maga is az életével fizetett. Sharab Shaktor a rettenetestusa dönt pillanatában feláldozta magát, hogy új er t öntsön gazdájába, kilenc szilánkja azonban az anyagisíkon maradt. A rege úgy tartja, ha az egyik ilyen szilánkot egy fegyver markolatába foglalják, az mindencsapásával vért fog fakasztani, és valamennyi áldozata lelkét kárhozatra taszítja.Három szilánk a Tizenhármak birtokában van, egyet hír szerint az Akasztott Király riz, egy másik azediomadi F hierarcha lándzsáját díszíti, megint egy másiknak az elpusztításával már fél évezredepróbálkoznak a dorani Nagytanács leghatalmasabb mágusai, mindhiába. A maradék három holléteismeretlen.

Shien-Gorr (kra): A legfélelmetesebb hír Szabad Rend, egyszersmind az egyetlen olyan, amely a TiltottTartományokban székel. Alapítói és vezet i az aquirok nagyjai közül valók, maguk a vadászok azonbanemberek - legalábbis azok voltak vala-mikor. Jelenlegi állapotukban tökéletesen immúnisak a fájdalomra,asztráltestük pedig üszkös csökevénnyé sorvadt: az érzelmek gyakorlatilag teljesen kivesztek bel lük.Céljaikat és törekvéseiket s homály fedi, ám aligha esnek maradéktalanul egybe a birodaloméival, mertsohasem haboznak kontraktust vállalni helytartók és katonai parancsnokok likvidálására. A Tizenhármaktörvényen kívül helyezték ket, ezzel azonban nem sokat tör dnek, hisz Fray-Grimonarban a consularhatalma nyomába sem érhet a Sápadt Angyalénak, aki a rend legf bb védnöke és pártfogója.

Shrad (kyr): mitikus lény, olyan homunkulusz, melynek testét evilági és démoni anyag elegyéb l, tisztátalanmágia segítségével gyúrták. A Hatodkorban birodalmak és romlásszekták egész sora használta ket,napjainkra azonban kivesztek Ynevr l, hírmondóik (a hagyomány szerint legalábbis) a Boszorkányer dlakóit szolgálják.

Shugaru-dió (krá): Kesernyés íz ajzószer, kis mennyiségben f szerként is használatos. Rendszeesrágása jelent sen csökkenti a teljes kipihentséghez szükséges alvásid t, akár napi fertályórára. A szívós-

olajos dióbél piszkossárgára festi az ember fogazatát, fokozza az agresszív hajlamokat, hosszabb távonpedig szívpanaszokat okoz.

Sicarior (tor) Közös nyelven lopakodó, azon ryeki orgyilkosok elnevezése, akik küldetésük végrehajtásasorán különlegesen képzett varázstudók támogatását élvezték. Toronban feladatkörüket az Ikrek vették át,ám a hagyomány szerint a sicariorok sem vesztek ki végképp Észak-Ynevr l.

Sier'cyah (kyr-tor) Szó szerint szükséges halál. Már Kyria fénykorában is a politikai gyilkosság szinonimájaolt, azon ritka kifejezések közé tartozik, melyek évezredek óta rzik eredeti értelmüket. Toroni felfogásszerint az ember birtokolja azt, ami felett dönt - az én Sier'cyahom alatt tehát valaki más veszte értend .

Sigmarion (kyr): Az északi égbolt egyik legfényesebb csillaga, csak nyáron látható. Egyes hiedelmekszerint az Elátkozott Szerelmespár, Syrtis és Lheander lelke olvadt eggyé benne, akik a mennyekmagasában végre egymásra találtak.

Sinath (elf): A daries-chyennek természetes állatalakja, amit id nként le tudnak vedleni magukról, hogyelfként mutatkozzanak. A faj háborúk korában a leggyakoribb sinathok a medve, a sas, a hiúz és a nyestvoltak, elvétve más, ritkább formák is el fordultak, de a farkas és a kesely sohasem szerepelt közöttük.

Siqquis (elf): A kráni elfek különleges harci ménje, egyszerre kecses és er teljes állat, általában hóka vagyfehér, ritkábban pej szín . Két-háromszáz évig is elél, és rendkívül könnyen idomítható, mivel érti az elfbeszédet. A szabadpiacon ennek ellenére nem sokra taksálják, mert az általa rokonszenvesnek ítéltszemélyeken kívül senkit nem t r meg a hátán, embereket és aquirokat pedig végképpen nem. Választottlovasához síron túlig tartó h ség és ragaszkodás f zi, a kráni historikusok nem egy olyan esetet jegyeztekfel, amikor az elárvult syqqis kegyetlen bosszút állt gazdája gyilkosán.

Siralomkutyák (kra): Az asztrálsíkon honos szellemlények, mágnesként vonzódnak az anyagi világbólátszüreml érzelem-kisugárzásokhoz. Káosz-Thuragh szektája, a Snattha Bey-i álomszöv k és az elfashirruk ismerik a módját a megzabolázásuknák, többnyire vérebnek és ajtónálló strázsának használjákket.

Síkúr (kra): Összefoglaló elnevezés, amely alatt az asztrál- és a mentáisík különféle shonoshatalmasságait értik. Nyers er és mágikus képességek terén leginkább a démonfejedelmekkel mérhet kössze, de az anyagi világ mágusai sokkal ritkábban háborgatják ket, mivel tudati sémáik mélységesenidegenek, alapvet en elütnek az emberi gondolkodástól. A szellemsíkok titkait kutató kráni beavatottakérdekl dése azonban rájuk is kiterjed, s id nként megpróbálják kihasználni ket a saját céljaik érdekében.Egy Síkúr megidézése roppant veszedelmes vállalkozás, alapos elméleti ismereteket és jókora mágikuspotenciált igényel, megkötésük még ennél is nehezebb feladat, joggal büszkélkedhet teljesítményével,akinek sikerült véghezvinnie.

Siuras (tor): Olyan - rendszerint obsor kasztú - személy, (ti. „senki") akit jeltelen sírba temetnek. Ez azutolsó szó, amit a Boszorkánybörtönbe induló foglyok a külvilágban hallanak, a fels bb kasztok tagjaihagyományosan sértésként használják.

Sor (kra): Tiszteletet és összetartozást kifejez megszólítás a kráni fejvadászok között, amelyet el tagkéntkapcsolnak a megszólított nevéhez. Szó szerinti jelentése „n vér". Ha alacsonyabb rangú vadász beszélegy rangban fölötte állóhoz, elhagyása halálos sértésnek számít, fordított esetben csak akkor szokáskitenni, ha a beszél hangsúlyos udvariassággal fogalmaz.

Spamagitor (tor): Kardvívást oktató mester a toroni klánok és titkos testvériségek bels iskolájában.

Sramsass-Daqkín (kra): A Tiltott Tartományok egyike, a félig mitikus saquir, a Könnytelen Öreg hazája. ATizenhármak hivatalosan t nevezték ki consularnak, de semmi jelét nem adta, hogy tudomásul venné ezt amegtiszteltetést, és a beiktatási dísziratot viv küldöttség sohasem tért vissza a tartományból. Hogyegyáltalán életben van még, azt csak onnan lehet tudni, hogy akik a tiszteletére a Fekete Kútba vetikmagukat, azoknak az els szülött fiúgyermekei mindig részesülnek a szokásos jutalomban: vérük egyikpillanatról a másikra aquir vérrel dúsul fel, és megmagyarázhatatlan módon beszélni kezdik az snyelv egyikalsóbbrend dialektusát.

Stelirior (kyr-erv) si gyökb l - stelire, csillagmez - képzett kifejezés, a közösben használt asztronómusészaki megfelel je.

Sura'shtak (kra): Szó szerint: „becsületgyermek". Azokat a növendékeket hívják így, akiknek a klánjamegsemmisült egy vadászháborúban, a gy ztes rend azonban adoptálta ket, és befejezte a kiképzésüket.Erre a megtiszteltetésre természetesen csak a legígéretesebb ifjak méltók, jobbára azok, akiknek aquir vérfolyik az ereiben, a többieket irgalom nélkül fölkoncolják. Ha a sura'sthakok feln nek, vagy áruló leszbel lük, vagy fanatikus vadász, középúton szinte sohasem járnak. A kockázat tehát nagy, de a legtöbb rendúgy véli, ekkora tétért érdemes felvállalni.

Szabad Rendek (kra): Mindazon kráni fejvadász-klánok összefoglaló elnevezése, amelyek nincsenekalárendelve a birodalmi kormányzatnak, és önállóan tevékenykednek, az általuk választott megbízókkalkötve magánkontraktusokat. A legtöbb Szabad Rend egy-két nemzedéken át létezik csupán, aztán kiirtják ariválisok: ezek jobbára közönséges utcai vereked k szervezetlen bandái, akiknek fogalmuk sincs róla, hogymekkora fába vágták a fejszéjüket. Hasonlóan amorf struktúrát mutat például az érdemein felül méltányoltMesseni Fejvadász-klán, amelynek kocsmaasztal mellett hirdetett hadisikerei túlnyomórészt hazugkoholmányok. Igaz, hogy sikerült fennmaradniuk, s t terjeszkedniük, de csak a birodalom perifériáján, aKüls Tartományok határvidékén. Valahányszor tapogatózni kezdtek befelé, gyorsan és kíméletlenüllesújtottak rájuk az olyan klánok, mint a Hollószárnyak vagy a Fekete Özvegyek. Velük szemben nemállhattak meg a messeniek, túl esend ek voltak, túl ingatagok, nem zárták eléggé a szivükbe a Kosfejes úrtanításait. És azoktól a Szabad Rendekt l, amelyek még beljebb, közvetlenül a Tiltott Határszomszédságában székelnek, még a Hollószárnyak és a Fekete Özvegyek is tartanak. A csupa elfvadászból álló Shi-shiquan, az alakváltók Szóval Szóló Szövetsége, Káosz-Raddaq fanatikus Végvet i, smind közül a legfélelmetesebb, a sötét rejtélyek övezte Shien-Gorr. Aligha akad olyan kráni a KözépsTartományokban, akinek ne futna végig a hideg a hátán ezeknek a neveknek a hallatára...

Szolgák: Aquir vérb l való fajzatok, melyek - korlátozott értelmük vagy fizikai adottságaik okán - harc nélkülalárendelik magukat a sikerültebb lények (nemes aquirok, valóvér ek) akaratának. Az óid k háborúibantermészetüknél fogva röpképes vyglachok és árnyéktest ul'harramok képezték túlnyomó többségüket, azégi hajók korszakának bealkonyultával, a sötét népek visszahúzódásával azonban az eredeti serfszójelentéstartalma is módosult: a hetedkori nyelvekben már földmélyi fortéimét, vakbuzgó monstrumot értenekalatta.

Tal'rogah (tor): Varázserej porelegy, részben növényi, részben állati eredet összetev kb l áll. Akifelszippant bel le egy csipetnyit, rövid id re láthatatlan és anyagtalan szellemlénnyé változik, ám közbenmindvégig teljes tudatában marad a környezetének. Igen költséges szer, kikeverésének titkát csak abeavatott kevesek ismerik. Els sorban a gazdagabb (és drágább) toroni klánok vadászai szokták használni,veszedelmesnek ígérkez kémakciók során.

Tanka-pálcikák (kra): Egyes Káosz-szekták által alkalmazott jóseszköz: huszonnégy gondosan faragottfapálcika, a Káosz-angyalok jeleivel. A jövend mondók a leveg be hajítják ket egy frissiben bemutatottáldozat harántirányban felnyitott teteme fölött, és aszerint értelmezik a jóslatot, hogy melyik pálcika melyikbelszervre hullik vissza. A tanka-jóslásnak könyvtárnyira rúgó szakirodalma van, sok függ például attól, hogymelyik értelemmel bíró fajba tartozott az áldozat, vagy hogy a bemetszést melyik testátló mentén ejtettékmeg.

Tarka Rengetegek (kra): Eredetiben „Hukayat Hur'daok". Az asztrálsík elnevezése Káosz-Thuraghszektájának titkos szertartásnyelvén.

Tarros (kra): Szó szerint „Setét", vulgáris közkráni dialektusban. A legmélyebb és legrégibbszennyvízcsatorna ragadványneve Gor-Vassak városában.

Terdt Tanács (aqu): Az aquirok harci tevékenységét irányító és összehangoló szervezet az elf-aquirháborúk idején. Története b velkedik a torzsalkodásokban és a titkos intrikákban, és mégis, az írotthistóriában ez volt az utolsó olyan eset, hogy az sfajok vezéreinek úgy-ahogy sikerült megszabadulniuk abels ellentétek koloncától, s egységesen szálltak szembe a közös ellenséggel. Mindez azt sugallja, hogy aSárkányszövetség fellépése komolyabb veszélyt jelentett az aquirokra nézve, mint azt számosan hiszik,ideértve mindjárt magukat az elfeket.

Tiltott Tartományok (kra): Bels -Krán területi egységei, melyek emberi életre általában véve alkalmatlanok.Még a pontos számukat sem tudjuk bizonyosan, egyesek tizenháromra, mások huszonnégyre, megintmások harmincra becsülik, mer ben elméleti spekulációk alapján. (A minimumérték kilenc, ennyinekismerjük ugyanis a nevét.) A Tiltott Tartományokban a birodalmi eszme korántsem örvend akkoratekintélynek, mint hinnénk, az errefelé honos hatalmak ugyanis csaknem ugyanolyan közel kerültek aKosfejes úrhoz, mint maguk a Tizenhármak, és nem mindig hajlandóak figyelembe venni a t lük érkezutasításokat. Különösen a consulari befolyás áll gyönge lábakon, kivéve természetesen azokat atartományokat, ahol a Tizenhármak személyesen töltik be ezt a posztot.

mester (kra): Elvétve el forduló beavatotti rang a kráni fejvadász-klánokban: elméletben a varázserejtetoválások tudorait és készít it illetné meg. Ez a mágikus tudomány a Küls és a KözépsTartományokban gyakorlatilag teljesen feledésbe merült, az utolsó elismert t mester csaknem tíz évepusztult el a Holdralép k központi er dkavernájában, a Fekete Özvegy rend rajtaütésekor.

Urria (elf): Az elfnép rejt zköd istensége, aki oktalanságukban elkövetett vétkükért kitaszította gyermekeita számukra teremtett paradicsomból, s tisztító vezeklést szabott ki rájuk. Papjai és szentélyei nincsenek,hívei csupán szimbolikus lelkigyakorlatok és érzelmi meditáció útján érintkezhetnek vele. Az ismétlújjászületések láncolatában a hajnalkortól mostanáig mindössze tucatnyi elf nyerte el bocsánatát, k aTizenkettek, avagy inkább a Hatok, mert mára csak ennyien maradtak közülük Ynev világán. Az óid kben agyermekei még gyakran emlegették a nevét, az évezredek múltával azonban alakja lassan megfakult ésháttérbe szorult, a mai elfek számára már nem több egy ódon emlék kísérteténéi. Hátborzongató, szentmisztériumot látnak benne, amelynek ködleplei közé balgaság volna befürkészni, hisz értelmezni úgysemtudnák a látványt, csak az elveszett harmónia utáni sóvárgást fokozná elviselhetetlenségig a kebelükben.

Úmahtar (elf): Mallior kráni manifesztációja, amely id l id re kicsírázik az ágyékából származó elfekhúsában és vérében. Az úmahtar megjelenése mindig baljós el jel: az Éjben Kacagónak örök dics ség ésgonosz halál jutott osztályrészül, s ezt a végzetet hagyományozza tovább távoli utódaira is.

Vadászháborúk (kra): A kráni fejvadász-klánok között id l id re kirobbanó véres viszályok, melyek néhaévszázadokon át szünetelnek, el bb-utóbb azonban mindig kiújulnak, s végül óhatatlanul az egyiktestvériség teljes pusztulásához vezetnek.A két érintett fél általában - de nem minden esetben - a Szabad Rendek köréb l kerül ki, s hadállásaimeger sítésére igyekszik minél átfogóbb szövetségi rendszert kiépíteni. Valamennyi vadászháború közülkétségkívül az a legnevezetesebb, amit a Birodalmi Fejvadászok és a Shien-Gorr klán vívnak egymással,immár tizenkétezer esztendeje, a hosszas fegyvernyugvásokra rendszertelen id közönként a lángtengerbentomboló er szak évei következnek, s mindeddig semmi jele nem mutatkozott, hogy valamelyik fél a másikfölé kerekedne.

Venomagitor (tor) A mágikus és anyagi komponens mérgek ismer je, e tudomány oktatója, rendszerintboszorkánymester (ti. kismester)

Verrion H'Anthall (elf): A kráni elfek leghatalmasabb kalahorája, akit maga a Kosfejes úr hozott létre:nyálát, könnyét és verítékét keverte el azzal a vérrel, amit az Elveszettek egyik mártírjának ereib l folyatottki, majd teremt leheletét a lüktet masszára bocsátotta. Ilyenképpen született meg Verrion, a SötétségSzája, a Mindeneket Elnyel , akit létezése els percét l kezdve csillapíthatatlan éhség gyötört.Egyesek szerint a Tizenhármak testvére , mások a huszonötödik Káosz-angyalnak tartják, megint mások

vi lénynek, démonikus gólemnek, Ranagol lángelméje holt-eleven bizonyítékának. Az igazsághozvalószín leg azok járnak legközelebb, akik a kráni elf lélek szimbólumát látják Verrionban: az öröknagyratörés, a féktelen becsvágy, a fennhéjázó dölyf, a halhatatlan gy lölet, a hosszú évezredek soránepekeser vé s söd harag elsöpr erej megszemélyesülését.

Véknyak (kra): Alvilági zsargon: a kráni elfekre alkalmazott becsmérl kifejezés.

Vérszita (kra): Birodalom-szerte közismert, igen egyszer jóseszköz: két réteg s szövés , finomra vertfátyolcsipkéb l áll, amelyet körkörös dongakeretbe feszítenek. A frissiben bemutatott áldozat vérét acsipkeszöveten keresztül valamilyen tükröz felületre kell hinteni, az ennek nyomán kirajzolódó mintákból ahozzáért szem kiolvashatja Ranagol akaratát a jövend re nézve.

Wul-madár (elj): Struccra emlékeztet , bár kisebb termet dögev , valójában nem s madár, hanemhüll féle, csak hosszában elkeskenyed , felborzolható pikkelyei keltenek ellenkez benyomást. Rajokban ár

élelem után, az egyes állatok olyannyira mohók, hogy ha valamelyikük megbotlik és a földre kerül, a többizonnal ráveti magát, és darabokra szaggatják, miel tt felállhatna. A kráni elfek krónikatetováló

vészetében a stilizált wul-madár a háznélküliség szimbóluma.

Yecharr (kra): Káosz-Huvarhg rült rófétái, akik cél és útiterv nélkül bolyonganak a birodalomban, s versbeszedett jóslatokkal fizetnek a koponyájukban dühöng téboly által sugallt szolgálatokért. Olykor ötletszer enmegöletnek egy koldust vagy egy consulart, más alkalommal háborút robbantanak ki a városi iparoscéhekközött, vagy temérdek kincset ajándékoznak egy nincstelen nayannak. Noha a birodalmi törvényekértelmében sérthetetlennek számítanak, mégis gyakran megesik, hogy a tevékenységükön felb szülthelybéliek kizsigerelik ket.

Yrch (elj): Eredeti jelentése: „harcos". Manapság általában a Tizenhármak leghitványabb szolgáit, a KülsTartományok gyepüvidékén vándorló orkokat értik alatta.

Zsigerel (kra): A felcserek és élveboncolók hivatalos címe a kráni alvilági testvériségekben. Halála után aszervezet valamennyi tagja az kezük alá kerül, hacsak nem égett hamuvá, vagy nem sodorta el egymegáradt folyam. Számos zsigerel titkon kapcsolatokat tart fenn a környékbeli nekromanta-szövétségekkel.