Illyés Gyula

Anyanyelvünk

TARTALOM

ANYANYELVÜNK

BÖLCSŐKUTATÓK

MAGYAR BESZÉD

NÉP NYELVÉÉRT, A NÉP SZÍNHÁZÁÉRT

A KÖLTŐI NYELVRŐL

HÁLA A MÁSODIK NYELVÉRT

ANYANYELVÜNK

Amilyen örömmel, mindannyiszor majdnem ugyanolyan szorongással fogok a szépen szaporodó nyelvművelő művek olvasásába. Eleve örülök a jó íznek, amelyet egy-egy nyelvi fordulat kibontása révén élvezhetek, és szorongva, izgatottan futom át a pellengérre állított hibákat: hátha én is elkövettem azokat. Elröstellem magam, ha megesett. Szinte látom, mint ráncosodik, mint feketül meg az a régi mondatom, amelybe - mint gyümölcsbe a féreg - a hiba befészkelte magát. A röstelkedés hamarosan haragra változik.

Nem magamat érzem hibásnak. Anyanyelvül kaptam e nyelvet. Elvártam volna, hogy miként apámtól a vért, ezt is egészséges állapotban kapjam. Ne kelljen még ezzel is bíbelődnöm. Ha egy-egy kifejezésről, melyet magam is használtam, kiderül, hogy rossz, úgy érzem, mintha pénzhamisítók kezébe kerültem volna. Én valamikor valódinak fogadtam el, amit használatba bocsátottam. E kifejezések legtöbbjét még gyerekfővel vettem birtokba; komoly tekintélyek tukmálták rám: keserűen és fölháborodva emlékezem iskolakönyveim stílusára. És éppily keserűen gondolok azokra a hajdan volt írókra, akiknek gondolata nyomtalanul eltűnt, de kezük szennye megmaradt abban az örök életű, puha szobrász-anyagban, amelyből gondola-taimat én is kigyúrnám.

Egy nemzedék nehezen tudja megállapítani, hogy irodalma lépést tart-e más nemzetek irodalmával. Irodalmunk hátramaradottsága mellett a legdöntőbb bizonyíték, hogy írás közben még nyelvhelyességi aggodalmunk lehet. Eszközünk tehát még nem tökéletes. A nagy irodalmaknak alig van ilyen kérdésük. A nyelvtisztító mozgalom ott valóban csak tisztítás, az árnyalatok finomítása, és nem kétségbeesett védekezés. A francia és angol író helyesen írni már az elemiben megtanult és hogy! A nyelv megbízható, ronthatatlan anyagként fekszik előtte; épp ezért alakíthatja, újíthatja a maga egyénisége szerint, a rontás veszélye nélkül. Elkövethet helytelenséget is, még annak is egyéni íze lesz, mert egyéni marad, az összességnek nem tud ártani.

Ilyen megtorló ereje nálunk - igen érdekesen - csak a költői nyelvnek van. Olyanfajta kifejezés, mint vizsgálat tárgyává teszi, prózában észrevétlenül elcsúszik; a versből kiüvölt. Éppígy védekezik a vers az idegen szavak ellen is (pontosan érezve, hol kell mértéket tartani), így védekezik a hivatali lomposság és tekervényesség ellen, minden ellen, amit nyelvtisztítóink kifogásolnak. Lírában vagyunk, változatlanul, a legerősebbek.

Egyszóval ne bízzuk el magunkat; még mindig a nyelvújítás korát éljük, élik a prózaírók! Valami nagy utat még nem tettünk meg. Ha kiindulópontnak Csokonait vesszük, fejlődésről csak azért beszélhetünk, mert közben az általános írói nyelv még Csokonai korának nyelvénél is mélyebbre esett. A század eleji, általános írott nyelv, az újságoké, csak Kemény Zsigmond hírlapjának stílusához mérve tetszik üdítőbbnek; már akinek tetszik; az idegenség az utóbbiban csak más természetű, nem kevesebb. Ha választani kellene a nyafkaság és a szálkásság között, én Kemény szálkás, száraz férfiasságát választanám.

Rosszul mondtam, hogy a nyelvújítás korában élünk. Nyelvet éppúgy nem lehet újítani, akár a fát. Csak nyesni lehet, fattyazni, mívelni. Oly mélyre bocsátja gyökereit, oly ősi életet él, hogy rajta az embernek csak alakító hatalma van. Ez volt a „nyelvújítók” tévedése, ez a szerénytelenség. De arról, hogy a nyelvtisztítás kora még nem fejeződött be, arról épp a nyelvtisztító könyvek tanúskodnak.

Legtöbbjük mintha Kazinczy korában íródott volna: egyhuzamban alig olvasható. Vagy vége-hosszatlan nyelvtani fejtegetést közölnek, vagy szótárszerűen sorolják föl a magyartalan-ságokat. De vajon ki olvas nyelvtant? Szótárhoz is csak az nyúl, aki tudja, hogy a szó, amelyet használni akar, rossz. De ha tudná, hogy rossz, akkor már nem is írná le, akkor már szótárra sem volna szüksége. Legelőször is tehát a hibákról kellene felvilágosítani mindenkit, minél többről, minél gyorsabban és könnyebben.

Halász Gyula bátyánk ezt teszi; könyvének ez az újdonsága és érdeme. Nemcsak felvilágosít, hanem rögtön meg is mutatja, hogyan kell helyesen, világosan, ízesen magyarul beszélni, még olyan bonyolult és elvont kérdésekről is, mint a nyelvhelyesség. Élvezettel figyelünk rá, érveit azon melegében elfogadjuk. Példákkal, s mi több: a maga példájával oktat. Könyve, az Édes anyanyelvünk, a felnőttek iskoláskönyve.

Nincs merev álláspontja, nem fölényeskedik, mint az iskolamesterek, akik szabnak ugyan törvényt, de alig gyakorolják. Arany János útmutatását követi, aki szerint a nyelvész kötelessége nem az, hogy a priori szabályokat állítson fel; sem az, hogy részleges igazságot egyetemes törvénnyé emeljen; hanem az, hogy a legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének „élő nyilatkozatait”. Nem könnyű feladat. Ehhez nem a nyelvtant kell ismerni: hanem magát a nyelvet.

Hol ismerte Halász így meg? Bámulatosan ismeri. Csodálatos ösztönnel tájékozódik ebben az ősrengetegben. A kifejezések összefonódott sűrűjében csalhatatlanul; első pillantásra fölismeri az élősdi tekervényt, a dudvát, s el tudja távolítani anélkül, hogy közben a jó gyökérzetűeknek bármiben is ártana.

Tömérdeket tanultam könyvéből. Igaz örömmel s ezúttal már kevesebb szorongással. Hibák miatt, melyeket én is elkövettem (helyesebben s az ő bátorítására mondva: az elkövetett hibák miatt) pironkodnom már alig kellett. Annál jobban élvezhettem hát a rengeteg árnyalati finomságot, nyelvünk kimeríthetetlen gazdagságát, melyet felfedett előttem. A kezdetleges balta helyett pontos vésőt, fúrót, lombfűrészt tett elém; olyan szerszámokat, amelyekről sejtelmem sem volt. Tőle tudtam meg, mi pontosan a különbség az egykönnyen és a vajmi között, s hogy az árbocot rövid o-val kell ejteni; pirulva vallom be, eddig hosszúval ejtettem.

Mindezért persze ne számítson hálámra. Nyelvészek ilyesmit nem ismernek, még csak az olyan vasárnapiak, azaz, mit húzódjam: még az olyan kocák sem, mint jómagam. Ezen a téren a mester szava elsősorban saját maga ellen fordul. Nem legutolsó szórakozásom, midőn nyelvvédő folyóiratainkban vonogatom szépen alá a magyartalanságokat. Hála ide, hála oda, a második ív elolvasása után mesterem könyvében is ilyenekre vadásztam. Tanítványi büszkeséggel jelentem, hogy találtam.

Halász Gyula egész arcvonalat tart a magyar nyelv védelmére, nekem csak egy-két rejtett sarkom van, én csak egy-két előnyomuló hibát tartok szemmel, de azokat állandóan. Közülök legtöbbször az „egyesek” tűnnek elém, megfigyelésükre még Fülep Lajostól kaptam útmuta-tást. Egyes (helyesebben: eggyes) mifelénk ugyanis azt jelenti, ami magányos, ami nem kettős. Egyes ember nálunk az, akinek nincs társa; egyes kocsik, amelyek elé csak egy ló van fogva. Miért dobjuk el ezt a szót az einige meg quelques uns kedvéért, mikor erre ott van a kitűnő némely, némelyek? Egyeseket Halász Gyula könyvében, sajnos, nem találtam, pedig kerestem, de a 102. oldalon rábukkantam erre: egyes, úgynevezett vad népek... Semmi kétség, hogy itt némely úgynevezett vad nép... jobb lett volna! Előfordul még egy helyt az egyes; az 52. oldalon egyes női egyedekről esik szó, sajnos, ezt nem tudom kijavítani, mert érzem, hogy itt az összestől megkülönböztetett egy-némely (de mégsem némely) nőről beszélnek, egy-pár nőről külön-külön. (Nem bizonyos nőkről, mert a bizonyos meg a gewisse vagy a certain magyarra-ferdítése.) Talán kárpótol érte az 58. oldalon az, hogy „mit sem szólva”!

Ehelyett semmit sem szólva vagy nem is szólva jobb lett volna, efelől semmi kétség sem lehet (és nem: mi kétség sem... ). A „tisztára” tengeri betegség környékez sem tetszik. De hogy helyette mi a magyarosabb, azt Halász Gyulától fogom megkérdezni.

Mindez, bevallom, védekezés előre; félelemből támadok. Halász Gyulával évekkel ezelőtt megállapodtunk, hogy írásaimat nyelvi szempontból is figyeli, és szól... eddig még nem szólt. De mi lesz, ha most alaposabban szemügyre veszi ezt is, amit most írok? A gondolat meg-bénítja kezemben a tollat; illetve a kezemet. Kérem, tegye meg mégis, viszonozni fogom. Füleppel, később Kosztolányi Dezsővel is játszottunk ilyen tiszta magyarság játékot, élőszóval. Öt-hat fordulat után állításunkat, kételyünket teljes biztonsággal már csak így mertük kifejezni: - Hm? - Hm... Néha: - Hm!

BÖLCSŐKUTATÓK

A kívülálló nehezen érti meg a magyarok Kőrösi Csoma-kultuszát. Egy lelkes diák útra kerekedik, azt tűzve maga elé, hogy megleli őseinek szülőhelyét, anyanyelvének eredetét. Ezt azonban nem leli meg. Nem kis részben azért, mert közben két másik népnek tesz nem mindennapi szívósággal és hősiességgel nem közönséges szolgálatot. Megszerkeszti élete főművéül az első tibeti-angol szótárt.

Hála és elismerés ezért természetesen elsősorban a tibetiek s az angolok részéről a helyénvaló. Kéretlen kérkedésnek, tolakodásnak hat, ha mi ez alkalomból lődözünk ünnepi rakétákat. Akaratlanul elvonva a fényt és a figyelmet arról, aki - nem kevesebb hősiességgel - ezt a célt elérte; azokról, akik - nem kevesebb szívósággal - nyelvünk eredetét helyes nyomra keresték.

A magyar nyelv ősterületére első fölfedezőként Reguly Antal érkezett.

Mintha eredetkutatásaink eredményeit konokan idegen fővárosokban szeretnénk zsüriztetni. Reguly homályba szorításának a századfordulón csaknem a párja esett meg. Ez Munkácsi Bernáttal. Anyanyelvünk meglelt forrásvidékének legszorgalmasabb fölásója ő. Egy életen át végezte ezt, önfeláldozóan, megfelelő eszközök nélkül is csüggedetlenül, nyomasztó ismeret-lenségben. Ugyanakkor az ugyancsak mellékútra tévedt Vámbéry Ármin világhírnévre tett szert, királyi komaságra, véletlenül ugyancsak Angliában; évtizedeken át nem győzött a tapsok irányában forogni egy esendő pódiumon.

Mindez a mienk s mégsem mienk fény visszahatott ránk, különös sugártöréssel. E tudomány sajátosan hazai kérdéseiben is távoli nézőpontok kezdtek hódítani. Rafael még oly daliásnak festette Attila vitézeit, akár Arany János vagy a székely monda. Némely nyugati krónikás azonban gorilláknak és emberevőknek rajzolja őket, semmi kétség, hogy a hajdani félelem és megszégyenülés lázképei alapján. A történelmi valószínűség, hogy Árpád törzse hún eredet volt. A hún magyar rokonság a költészeten kívül úgy áll, hogy amivel egykor oly lehengerlően cáfolták, az éppoly lehengerlő cáfolatban részesült, azaz, tudni a kérdésről körülbelül annyit tudunk, mint eleinte. Ejtsük csak ki azonban, akár úgynevezett műveltebbek közt, ingerültség vág elébe az indokolt tudásszomjnak: legenda!

Így van ez őskori múltunk nem egy területén. Holott nem csak a földerítendő részlet a ren-geteg, hanem az újraértéklendő is. Legeredményesebbnek a nyelvészeti kutatások bizonyul-tak. Nem árt tehát végigmenni egyszer tárgyilagosan e probléma-táj főútjain. Itt még az úgy-nevezett tájékozottaknak is gyermekek ajkára való kérdéseik vannak, az én tapasztalatom szerint is.

*

- És beszéltél magyarral?

- Találtál magyart?

Türelmetlenül, a mondat végét sem várva meg, szavaim hallgatói szinte szabványszerűen ilyen kérdéssel akasztottak félbe, amikor épp belemelegedtem a történetbe, hogy ezer meg ezer kilométerre kelet felé, elrejtetten, a magyaroknak még vannak rokonaik, s hogy kéretlen műkedvelőként egyszer én is megízleltem a nyomozás izgalmát. Szülőfalumban meghitt családi körben akasztottak meg ezzel a kérdéssel. A nyakak előrehajoltak, a szemek megcsillantak. E kérdés nem mai.

Ezzel sürgették beszédre annak idején Reguly Antalt is a közvélemény hangadói. A tudomá-nyos felfogással szemben - ezt az érdeklődést ő népiesnek nevezte, „amennyire tisztán a szív módosítlan érzéseivel karoltatik fel”.

De megakasztottak ilyenfajta kérdéssel nemegyszer művelt barátaim is, ha sor került beszélgetés közben a nyelvrokonságra, s arra, hogy mennyi akadályon, útvesztőn át sikerült a magyar nyelv és a magyar nép eredetét kideríteni. Hisz iskoláskönyvből tanulták, hogy Julián barát, IV. Béla követe, közvetlenül a tatárjárás előtt még azzal a hírrel tért meg: beszélt Ázsiában ősmagyarokkal, s hozzá magyarul beszélt velük.

Jól elképzelhetjük, milyen izgalommal hallgathatták ezt a világos, pontos híradást annak idején Budán.

Mi másképp is álmodhatja egy nép a hajdan elvesztett testvérek megtalálását? Árpáddal, ma már bizonyosan tudjuk, az ősi magyarságnak csak egy része érkezett el a Kárpátok hágóira. A nép másik fele, talán a nagyobbik, ott maradt az őshazában, vagy útközben maradt el. Természetes, ha mindenki azt hiszi, hogy ma is olyanok, mint mikor elszakadtak tőlünk, sőt olyanná váltak, mint amilyenek mi vagyunk. Tehát igen egyszerűen meg lehet találni őket, csak éppen el kell értük menni. Hogy esetleg hosszú lesz az út és veszélyes? Milyen veszélyes őserdőkön és sivatagokon vágtak át már a kutatók, hogy egy-egy vad és nekik vadidegen népet megismerjenek! Gyakran azt sem tudták, kiket fognak találni. Mi meg testvéreinket keressük.

A hajdan elszakadt testvéreket őserdőnél és sivatagnál is nagyobb akadály rejtette. A feledés óceánja.

Ma már tudjuk, hogy ezer és ezer kilométerre tőlünk hol él az a kevés nép, amely rokonaink-ból megmaradt. De az elszakadás után ezer meg ezer esztendő kellett, amíg megtudtuk, hogy egyáltalában élnek. És azután is még mennyi idő, amíg úgy-ahogy felismertük őket, és nyelvükből, az ősi közös nyelvből valamit megértettünk. Bennünket a rengeteg út, őket a rengeteg idő viselte és változtatta meg, szinte a felismerhetetlenségig.

Igen, beszéltem magyar rokonnal - feleltem nemegyszer a türelmetlen kérdésre. - De már csak néhány szót. A közös nyelven már csak dadogni tudtunk. A hajdani szoros kapocsból rokoni szál már csak annyi maradt, mint mondjuk a német és a francia nyelv között, amelyek szintén közös forrásból erednek.

De milyen fáradságos, kalandos és izgalmas kutatás után jutottunk el a magyar nyelv ősi forrásának felfedezéséhez is!

*

A rokonságot ahogy a kérdés egyik legkitűnőbb tudósa, Zsirai Miklós könyvében összefoglalja - nem mi fedeztük fel. A véletlen vetette fel először.

Abban az időben, amidőn nálunk Mátyás király uralkodott, az oroszok háborúskodni kezdtek az Urál vidéki és szibériai népekkel, hogy a kereszténységet terjesszék. A sok között egy kicsiny, de harcias népbe ütköztek. Ezt a népet jugornak, hazáját pedig Jugriának nevezték. Az oroszok a magyarokat akkoriban ugoroknak, Magyarországot pedig Ungriának hívták. A két nép és a két ország neve közti hasonlóság sokaknak feltűnt, megindított némi találgatást.

Akkortájt a római pápai udvar sokat foglalkozott azzal, hogy a görögkeleti oroszokat és az Oroszországban élő, még pogány népeket a katolikus hitre térítse. Gyakran utaztak hittérítők keletre. Volt köztük egy veronai pap, aki nyilván magyarul is tudott, ha ugyan nem magyar származású volt. Ez volt Julián után az első, aki a Távol-Keletről azzal a hírrel tért meg, hogy ott olyan népet talált, amely majdnem úgy beszél, mint a magyar. Nyilván az Urál vidéki

jugorokhoz vetődött el. Az ő elbeszélése nyomán írhatta a tudós pápa, II. Pius, 1458-ban, hogy a Duna mentén lakó magyarok ezeknek a szittyáknak is nevezett jugoroknak a rokonai; „mert nyelvük egyforma”.

Ez a jugor nép ugyanaz, amelyet ma vogul-osztjáknak nevezünk. Ma is megvannak, bár számuk a sok szenvedés következtében erősen megfogyott.

Tudhatott a távoli rokon népről Mátyás is. Történetírója - az élelmes Bonfini - szerint, állítólag követeket is küldött hozzájuk, hogy az új hazába hívja őket: 1473-ban a perzsa fejedelemhez indított követeknek azt a titkos utasítást adta, hogy az ázsiai magyarokat és kunokat beszéljék rá a Magyarországra költözésre. A követeket a rokonok szívesen fogadták, de a magyaroknak útjukat állták az oroszok, s az új hazába csak a Bug menti kun maradványoknak sikerült eljutniok.

Aztán a rokonságról ismét mindenki megfeledkezett. Elsősorban mi, magyarok.

Mikor néhány évtizeddel később a lengyel Miechovi Mátyás pontosabb képet adott ezekről a jugor-vogul népekről, és megírta róluk, hogy ott fönn északon igen nyomorúságosan, halon és medvehúson élnek, az akkori magyar eredetkutatók felháborodva utasították vissza, hogy a kereszténységért küzdő nemes magyar nemzetet ilyen pogány, elmaradt néppel rokonítsák. Ők - a biblia hatása alatt - a magyarokat hol a szumíroktól, hol a zsidóktól, hol a föníciaiaktól származtatták.

A külföldi tudósok azonban továbbra is számon tartották a magyar és az északi népek nyelve közötti meglepő hasonlóságot. Egy hamburgi tudós, Fogel Márton; meglepetten fedezte föl, hogy a magyar kéz szót finnül kézinek mondják; a vért verinek; a szarvat szarvinak; a halat kalának.

Nyelvkutatói vizsgálódásai közben a nagy német bölcselő, Leibniz is rájött, hogy - amint egy levélben írta - a Káspi-tenger mögött, a lappoktól kezdve a tatárokig valamennyi nép hasonló fajtából való; ide kell sorolni - mondja - a finneket, észteket, líveket, permieket, szamojédokat, sőt a magyarokat is, akik valaha a Káspi-tenger és Szibéria között éltek.

Az 1700-as évek elején egy Strahlenberg Fülöp nevű svéd kapitány, aki az orosz-svéd háború alatt hadifogságba esett, oroszországi hadifogsága alatt személyesen is megismerkedett ezekkel a népekkel; ő is felismerte, hogy nyelvük rokonságban van a magyarral. Ő már vagy hatvan magyar szóról igyekezett kimutatni, hogy ugyanaz a szó megvan a finnben, illetve a vogulban, votjákban, osztjákban, cseremiszben is. A hazai tudósok az ő állításában is kételkedtek. Az európai nyelvészeket azonban a kérdés most már komolyan foglalkoztatta. Megindult Európa-szerte a vita. Most is különös véletlen hozta meg a döntő bizonyságot.

*

A csillagászok kiszámították, hogy pontosan 1769. június 3-án a Vénusz bolygó közvetlenül a Nap előtt fog elvonulni. A tudományos világ izgatottan készült a nagy pillanatra, mert azt remélték, hogy a két bolygó viszonyából ki tudják számítani azt is, milyen messze van a Nap a Földtől. Kutatták, hogy a Föld melyik pontjáról lehetne legjobban megfigyelni a jelenséget. VII. Keresztély norvég király országa legészakibb, már lappok lakta csúcsán külön csillag-vizsgáló tornyot állíttatott. A nagy napra meghívta többek között Bécs első csillagászát is, Hell Miksa egyetemi tanárt. Ez a Hell magyarországi, selmeci származék volt, úgy-ahogy még tudott magyarul. Hallott ő is a lappok, finnek, magyarok nyelvrokonságáról. Az a gondolata támadt, hogy ott a helyszínen egy kalap alatt végére jár ennek a dolognak is. Munkatársul tehát magyar csillagászt vitt magával, Sajnovics János jezsuitát. Egy év múlva, 1768 őszén érkeztek meg a lappok földjére.

A lapp nyelv sokkal távolibb rokona a magyar nyelvnek, akár a vogul, akár a finn. Sajnovics nagy szorgalommal fogott a vizsgálódáshoz. Talált egy sereg hasonló szót is: Igaz, mélyebb fölfedezése az volt, hogy a két nyelv szerkezetében is van hasonlóság. Megállapította, hogy a lapp éppúgy k-val jelzi a többesszámot, akár a magyar, és hogy a középfokot a lappban is b-betűvel képezik. Észrevette az igeragozás és a névmások egyezését. Sok egyéb belső rokonságot is fölfedezett.

Elhanyagolva a csillagászatot, rögtön belefogott ennek a fontosabb tüneménynek tudományos földolgozásába. Majd ismertetésébe. Két év múltán, 1770-ben a koppenhágai Királyi Dán Tudós Társaságban mutatta be latin nyelvű művét, a Demonstratió-t, amelynek alcíme: Idioma Ungarorum et Laponum idem esse; vagyis hogy a magyar és a lapp nyelv azonos.

A cím merész. A két nyelv távolról sem azonos. Csak sok mindenben hasonló. Sajnovics hiába próbálta már magában a könyvben enyhíteni a túlzó kifejezést, - a Demonstratio - országos fölháborodást keltett. Ha nem osztjuk is, megérthetjük némileg a tiltakozást.

A szegény, elmaradt lapp nép Európa egyik legsatnyább népe; termetre majdnem törpe. A kutatók szerint egyik fajtába sem lehet besorozni. Valószínű, hogy az egész nemzet valami ősállapotban megrekedt csoport, átmenet az ázsiaiak és a rézbőrűek, a mongolok és az indiánok közt. Vagy esetleg e két nép tisztán maradt őse.

Sajnovics korában az emberek azt hitték, hogy a nyelvi rokonság feltétlenül fajtai rokonságot is jelent. Nem gondoltak arra, hogy egy nép elsajátíthatja egy tőle vér szerint merőben idegen nép nyelvét. Ma már kétségtelen, hogy a lappok csak úgy tanulták el a finn törzsek nyelvét, és hogy vér szerint a magyarokhoz semmi közük nem volt.

Akkoriban azonban elsősorban ebből a szempontból ítélték meg a dolgot. A magyarság ellenségeinek kapóra jött a nevezetes Demonstratio. Egy ostoba német soviniszta azzal döfött a nemzet elevenjébe, hogy a lappok, igaz, szégyenletesen nyomorúságos állapotban vannak, de vajon még így is nem ők fogják-e szégyenleni, ha olyan néppel rokonítják őket, mint a magyar. Mindez erősen megzavarta már akkor ezt a kérdést.

Voltak, akik elfogadták, sőt diadallal üdvözölték a fölfedezést. Volt, aki hőskölteményben zengte meg az új származást, s a lapp rokon ősmagyarokat még Amerikában, sőt az Amazonok földjén is megvándoroltatta. A többség azonban, büszkeségében megsértve, dacosan elutasította az új elméletet, amely annyi sértésre és gúnyra adott alkalmat. A költő Barcsay valóságos nemzeti csapásnak tekinti a merész állítást. Verse szállóige lett:

Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,Ki Lapponiából hurcolja nyelvünket.

Megjelentek újra a regényes eredet-magyararázók, akik most már a perzsától kezdve a szerecsenig csaknem minden nyelvet ősünknek vallottak. Sőt közelgett már az a jámbor tudós is, aki egyszerűen azt állította, sőt bizonygatta, hogy a teremtés nyelve is magyar volt, s nemcsak a trójaiak és görögök, de már Ádám és Éva is magyarul beszélt, igaz, hogy erős palóc kiejtéssel.

Szerencsére, a magyar tudományos világban volt elég tárgyilagosság ahhoz, hogy a veszekedés és sértegetés özönében is kitartson az igazság mellett.

Néhány évre Sajnovics munkája után újabb tudományos mű folytatja a helyes utat: Gyarmathi Sámuelé.

Gyarmathi nemcsak pótolta és kiigazította Sajnovicsot, hanem - nagyobb körültekintéssel látva a munkához - az egész kérdést jobb irányba terelte. Nem azonosságot emlegetett, hanem azt, ami kell: hasonlóságot. Nem egy véletlenül kiragadott esetre rakta elméletét, hanem

lépésről lépésre haladva verte le az útmutató cölöpöket. A lapp hasonlóságon kívül megvizsgálta az észt-magyar nyelvrokonságot is, majd könyve utolsó részében, habár még bizonytalanul, de hozzányúlt a kérdés sarkkövéhez, a legközelebbi rokon nyelvhez, a vogul-osztjákhoz is. Aztán sorra vette a többi permi nyelvet.

A munkát nem tudta a kezdet eredményével folytatni. Itthon ez az elmélet, biztatás helyett, még mindig inkább fejcsóválást kapott; a külföldi érdeklődők messze voltak. De munkáját legfőképpen az tette nehézzé, hogy a forrástól is távol élt; Zilahon tanárkodott. Arról ábrándozott, hogy a könyvekben való búvárkodás és fáradságos nyomozás után egyszer a valóságban is nyomozó útra kelhet, fölkeresheti a világ másik sarkán rekedt rokonokat.

*

Ettől fogva, aki a magyar nyelv igazi rokonságának kutatásába mélyedt, nem érte be a könyv-lapok rengetegével, hanem a helyszínre vágyott. Az út azonban valóban veszélyes volt; veszé-lyesebb, akár egy kirándulás a sötét dzsungelekbe. Legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok még a század elején is csaknem megközelíthetetlen területen éltek, rideg, kietlen tájon, az Urál felső felén az északi szélesség 60. és 65. foka között, körülbelül Arhangelszkkel egy vonalban. A legközelebbi vasútállomás ezer meg ezer kilométerre esik. Közlekedni csak hajón lehet, azt is igen bajosan, mert a folyó, az Ob, az év java részében be van fagyva vagy zajlik. Évente csak egy hajó indult, de még azután is hosszú utat kellett tenni csónakon.

A természeti akadályokon kívül volt más akadály is. A végtelen orosz területen való kalandos utazáshoz természetesen oroszul is kellett tudni. Az elhagyatott vad vidék akkor az emberi életre sem volt biztonságos. A rablóbandákon és a kegyetlen hidegen kívül a különféle ragályos betegségekkel is számot kellett vetni. A cári hatóságok sem nézték szívesen az idegeneket, nem bocsátottak be bárkit.

Mindez nem állította meg a kutatókat.

Helyzetük, szerencsére, némely dologban már kedvezőbb lett.

A nagy nemzeti mozgalmak a múlt század első évtizedeiben érték el a kisebb népeket. Minden nép lázasan kutatja föl múltját, és természetesen még lázasabban eredetét. A történeti és nyelvészeti búvárkodás nem várt értékeket vetett föl.

A finn Lönnrot Illés 1835-ben adta ki népkutató munkájának nagyszerű eredményét, a finnek nemzeti hőskölteményét, a Kalevalá-t. A hirtelenül napvilágra került kincs, melyet évszázadokon át a nép őrzött meg, az egész világot bámulatba ejtette. Minden nemzet fiaiban fölébredt a gondolat és a vágy, hátha az ő népük is rejteget ilyesfajta vagyont. A Kalevalá-t Lönnrot a finn nyelv egyik legelmaradottabb területén, Karéliában gyűjtötte. Ez útmutatás volt arra, hogy a többi nép is a legalsó rétegben, a nép messzebbre szakadt ágában keresse a maga örökségét.

Az eladdig szinte ismeretlen vagy lenézett finn nép és vele az egész finn nyelvcsalád egyszeriben első sorba került. Lönnrot példájára a fiatal tudósok seregestül indultak útra, hogy a még rejlő értékeket is fölkutassák.

A finn kutatók saját országukon kívül most még fokozottabb szorgalommal kezdték vizsgálni a rokon népek nyelvét és népköltészetét. Voltak, akik életüket áldozták a nagy feladatra. A legkitűnőbbet köztük Castrén Sándornak hívták. Nyelvtudós volt, de az óriási áldozatra a finn nemzeti dicsőség tüzelte. „Be kell, be fogom bizonyítani - írja egyik levelében egészségéért aggódó barátjának -, hogy mi sem vagyunk fattyú néptöredékecske a világ nagy népcsaládjai között, hanem rokonságban vagyunk a föld egyhatod részével... Boldog leszek, ha munkám-mal valami kis erőt önthetek a finn nemzeti mozgalmakba.”

Amit a finnekre mondott, azt ránk, magyarokra is mondhatta, mert hisz mi is ebbe a nyelv-családba tartozunk.

Vele csaknem egyidőben kelt útra az ősi dicsőség hatása alatt egy másik ifjú. Ő még nehezebb feladatra vállalkozott, s a feladatra ő is életét áldozta. Neki még nagyobb akadályokkal kellett megküzdenie, tehát az ő érdeme még hatalmasabb. Az eredet-kutatás legnagyobb hőse ő.

Őt hívták Reguly Antalnak.

*

Reguly Antal többet szenvedett tán még Kőrösi Csománál is, akihez különben sok mindenben hasonlított. Különbözni tulajdonképpen csak abban különbözött tőle, hogy, mint mondtuk, az ő szívósságának, konokságszámba menő kitartásának eredménye is lett. Ő elérte a nagy célt: megtalálta a magyarok ősrokonait. Ismételjük meg: ő volt az első modern magyar, aki - embertelen szenvedések után - személyesen is beszélt nyelvrokonainkkal ott messze, Európa és Ázsia határán, az Urál északi lejtőin.

A fiatal Reguly váratlanul, hirtelen úgy szánta el magát erre a döntő és dicsőséges útra, ahogy a biblia hősei: egy belső vagy isteni hangnak engedve. Nem készült sem nyelvésznek, sem felfedezőnek. Jogásznak készült. Apja ügyvéd volt; nyugodt polgári pálya várt őreá is.

Már tanulmányai befejezése előtt állt, midőn a hivatás utolérte. A székesfehérvári gimnázium és a pesti jogi fakultás két évének elvégzése után 1839-ben, húszéves korában csak azért indult egy kis külföldi tanulmányútra, mert azután örökre vissza akart vonulni szülőföldjére, a Veszprém megyei Zircre. Szülei Németországba küldték. Hogy világot lásson, megtoldja az utazást, átrándul Koppenhágába, aztán Stockholmba. Ott a királyi könyvtárban véletlenül összeakad egy Avidson nevű nyelvtudóssal.

Ez nyelvészi lelkesültséggel magyarázza, hogy milyen nagy kincs birtokában van a fiatal magyar utazó azzal a puszta ténnyel, hogy magyarnak született: tud magyarul! Végére járhat a finnek és a magyarok annyit emlegetett rokonságának.

Aztán éppolyan lelkesen beszél neki a finnekről, akik a fél-ismeretlenségből épp akkor léptek a művelt világ elé egy káprázatos népköltészeti mű, a Kalevala ragyogásában; az nem sokkal előbb, 1835-ben jelent meg. A fiatal magyar figyelmesen hallgatja a beszédet. És nyomban dönt: életét a magyar nyelv eredetének földerítésére áldozza.

Mert hátha talál még egy mindennél ősibb Kalevalá-t is.

Könnyen kimondjuk valakiről az efféle szót, hogy „életét áldozza”, főleg akkor, amidőn már tudjuk, hogy valóban föl is áldozta életét. Ott, a stockholmi könyvtárban a fiatal Reguly azonban maga is jól tudta, mire határozta el magát. A döntés nem afféle kalandos vállalkozásra szólt, nem holmi vadregényes utazásra.

Reguly jól látta, hogy feladatához legelőször is rengeteget kell tanulnia. Megvolt benne az ifjú merészsége és önfeláldozása; de megvolt benne a férfi szívóssága és körültekintése is. Ezek szerencsés egyesülése tette lehetővé, hogy feladatát megoldja. A rövid nyári kirándulásnak szánt utazásból hosszú esztendők múlva jóformán csak meghalni tért haza Magyarországra.

A könyvtárból szinte nyílegyenesen Finnországba megy, hogy finnül megtanuljon. Tanulás közben ébred rá, hogy fejszéjét mibe is vágta. Hogy nemcsak egy ismeretlen nyelvet, hanem egész tudományt, a nyelvészet tudományát is meg kell tanulnia. A menésre ingerlő türelmet-lenséget tanulásra irányítja, s bámulatosan rövid idő alatt otthonos a nyelvben is, a nyelvészetben is.

Mikor tanulmányai bővítése végett egy év múlva, 1841 nyarán Szentpétervárra utazik, ott már megelőzi tudósi híre.

Holott saját vallomása szerint csak Szentpétervárott fedezi föl, hogy még mindig milyen keveset tud, még mennyi mindent kell pótolnia. Oroszországba az a sejtés indította, hogy a sokféle finn-ugor nép közt bizonyára van olyan, amely még a finneknél is közelebbi rokonságban áll velünk. De melyik az? Ehhez alaposan át kell tanulmányozni valamennyi finn-ugor nyelvet. Sőt azokat is, amelyek bármily hasonlóságot mutatnak a magyarral; vagyis a finn, lapp, zürjén, cseremisz, mordvin, osztják, votják, vogul nyelveken kívül a mongol, jakut, tatár és csuvas nyelveket is.

Hisz ezek a népek oly állapotba kerültek, hogy legtöbbjüket a tudomány is csúfnevükön említi. A vogul valójában manysi, az osztják chanti, a votják udmurt, a cseremisz mari, a zürjén komi.

Reguly Szentpétervártt is lankadatlanul művelte magát. „Hosszasan elzárkózva a világtól tanultam - írja 1842 tavaszán szüleinek -, dolgoztam mohón, nagy erőfeszítéssel, megszűnés nélkül, mindent mellőzve, mi stúdiumaimhoz nem tartozott, lemondva az életről, nyugalomról, a jelenről, mire szegénységem és büszkeségem is kényszerítének. Oh, ha látták volna életemet, bámultak volna!” Sokat nélkülözött, nyomorgott is. Pedig már égett a türelmetlenségtől, hogy továbbutazzék Ázsia felé.

Mindinkább bizonyos lett abban, hogy a magyarok legközelebbi nyelvrokonait keleten, a pogány vogulok és osztjákok vidékén kell keresni.

„A vogulok - írja az Akadémiának küldött jelentésében - zürjén szomszédaiktúl Jögra nevet viselnek, ez elevenen emlékeztet a régi Ugor vagy Jugor névre... Az oroszok a magyarokat is Jugrinak nevezik... Nem lehetne-e ezen mostani Jögra a régi Jugrival egy név? valamint a vogulok tulajdon neve, Mansi, gyökere a Magyar névnek!”

Mi már tudjuk, hogy Reguly feltevése helyes volt. Kortársai közül csak keveset indított a feltevés tettre, azaz segítségre is. A magyar Akadémia is, az udvar is támogatást ígér, de az ígéret teljesítése egyre késik. Az idegen világban nyomorgó Reguly már azon a ponton van, hogy letesz a szép föladatról. Kölcsön után futkos, hogy - hazautazhassék. Sikerül is némi pénzt szereznie - ezen valósítja meg régi tervét; nyugat helyett rögtön kelet felé indul, nem haza, hanem az őshaza sejtett irányába. Azonnal dönt: 1843. október 9-én hagyja el Pétervárt. Most már a közelgő tél sem állíthatja meg.

Három nap múlva Moszkvába, október 27-én pedig Nyizsnyij-Novgorodon át már Kazánba érkezik. Itt két hétre megáll, de csak azért, hogy Kovalevszkijtől, a nagy mongolszakértőtől minél több felvilágosítást kapjon.

Moszkván és a tatárok szépen megművelt földjein keresztül novemberben érkezik el a votjá-kok területére. A votjákok a finneknél is közelebbi rokonai a magyaroknak. Reguly köztük is megáll, hogy votják-ismereteit ellenőrizze. De itt a cél közelében még kevesebbet tud vesztegelni. December 4-én már az Urálnál van, Vehoturjéban.

Ez valaha vogul föld volt, a helység egy hajdani vogul vár romjain épült. Ezen a vidéken már sok adatot kap a keresett népről, amely szabadságát féltve a cári túlerő elől egyre északabbra húzódott. Regoly lankadatlanul halad a nyomon tovább. Rövidesen az északi szélesség 61. foka alatt a Szoszva és az Ivdel vizei közt fekvő Vszevolodszkoje nevű faluba érkezik.

Itt találkozott az első eleven vogullal.

A vogulok már erről a vidékről is elhúzódtak, mert a táj gazdag aranyfövenyben, s így erősen csábítja az idegeneket.

A tanultabb orosz tisztviselők mindenütt szívesen fogadják a fiatal magyar utazót, és készségesen segítik kutatásaiban. Az egyik ilyen hivatalnok, Borovkov szenátor, tette meg neki azt a szívességet, hogy a távoli vogul falvakból elhozatott számára két bennszülöttet. Az egyiknek rövidesen vissza kellett térnie falujába, de a másik úgy összebarátkozik Regulyval, hogy szívesen rááldozza idejét. Beszédes öreg bácsi ez, Baktjárnak hívják. Ő tanítja vogulra az ifjú magyart. Regoly el van tőle ragadtatva.

Meglehetősen haladtam a vogul nyelvben - írja Baernek 1844. január 24-én -, kezdem már egy kissé érteni meg úgy-ahogy beszélni is. A magyar nyelvvel való rokonsága annyira kitű-nik, hogy a magyarok finn eredete most már minden kétségen fölül áll. Tanítómesteremet, Baktjárt nem dicsérhetem eléggé, néha reggeltől estig türelmesen ül velem, s annyira vonzódik, annyira bizalmas hozzám, hogy vallásuknak és szertartásuknak talán nincs már olyan mozzanata, melyet ne közölt volna velem. De nemcsak énelőttem szerzett érdemeket, hanem népe is kitünteti; énekese neki, s gyakran lóáldozataiban is, miket évenként meg-tartanak, mint pap közreműködik. Ez a két tulajdonsága rám nézve megint, tudományos haszon tekintetében, gazdag forrásul szolgál, eddig tőle már húsz ívnyi különféle éneket, imádságot és dalt jegyeztem le, amelyek nemcsak a nép életére és szellemi állapotára nézve végtelenül érdekesek, hanem nyelvi tekintetben is nagy értékűek, minthogy néha olyan nyelve-zet van benne, amely ma már nem szokásos, s amelyet Baktjár uram is csak hosszas gondol-kodás után bit megfejteni... Költészetük hősi énekekre, medveénekekre és lírai dalokra osztható, negyedik csoportba foglalhatók hymnusaik és imádságaik... Szokásaikban és életmódjukban olyan meglepő hasonlóságot mutatnak egyrészt a lappokkal, másrészt a cseremiszekkel és votjákokkal, hogy az egész finn néptörzsnek régi művelődéséről és vallásáról rajzolandó helyes kép nem tartozik többé a legnehezebb föladatok közé.

A rokon népek tagjai a köznapi nyelvben nem értik meg egymást. Bár sok hasonló szóra fölfülel az is, aki nem nyelvtudós. Ilyenekre például:

zürjén kelni, udni: magyar kelni, adni,votják nelini, todini: magyar nyelni, tudni,lapp guolle, guollek: magyar hal, halak,mordvin kudo, kudom: magyar ház, házam,lapp gietta, giettad, giettadek: magyar kéz, kezed, kezetek,cseremisz punem, punet, puna: magyar fonom, fonod, fonja.

De némi erőltetéssel egész mondatokat is össze lehet állítani:

vogul: Netal upem telen pili.magyar: Nőtlen ipam télen fél.

vogul: Hurem-szát-húsz hulach-szäm ampem viten äli.magyar: Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.

osztják: Lont, tareh, hotah: jivŕti kev-hát, hóza!magyar: Lúd, daru, hattyú: jöjjetek a kőházhoz!

osztják: Pegte lau lasinen manl tou szilna.magyar: Fekete ló lassan megy a tó szélén.

Az öreg Baktjár társaságában Reguly ki-kirándul a távoli vogul falvakba. Az idegenek iránt oly érthetően bizalmatlan vogulok először gyanakodva nézik az ismeretlen utazót; nem értik, hogy miért érdeklődik annyira nyelvük és szokásaik iránt. De aztán megkedvelik, s már ők is el-ellátogatnak hozzá.

Az eddig is sok bajt látott, testileg-lelkileg megviselt Reguly gyakran betegeskedik a mostoha viszonyok között. De a tanulmányozást szorgalmasan folytatja egészen az 1844. év már-ciusáig. Ekkor ismét útra kerekedik, hogy ott legyen az irbiti nagy tavaszi vásáron, amely a prémvadász északi népek nagy találkozója szokott lenni.

Innen Tobolszkba megy, mert hírül vette, hogy az utolsó kondai vogul fejedelem fia ott lakik. Március 17-én érkezik meg.

*

Reguly tudósi lelkiismeretességgel és pontossággal számol be útjának minden mozzanatáról. Magáról csak nagy néha emlékezik meg. Szenvedésit, betegségét mintegy mentegetőzésül, csak úgy említi, mint munkájának akadályát. Az önfeláldozásról, a lelkesedésről, mely erre az útra vitte, szemérmesen hallgat. Hallgat az út megrázó élményeiről is. Ezeket úgy kell írásaiból kihámoznunk. Így a tobolszki beszámoló tárgyilagos sorai eposzba illő nagy jelenetet tartalmaznak: egy hajdan hatalmas törzs szétszakadt fiainak kései találkozását. Mint minden nagy esemény, ez is meglepőn egyszerű módon folyik le. Az évezredek előtt elvált finnugor harcosok a búcsú megható pillanatában bizonyára nem így képzelték ivadékaik találkozását.

Regulyval csaknem egyidőben indult a keleti ősök felkutatására a finnek származásának nagy tudósa, Castrén is. Őt is ugyanaz a nemzeti lelkesedés hajtja, mint Regulyt, ő is ifjú még, ő is mérhetetlen szenvedések közepette tör előre a kietlen északi tájon.

A finn nép éppúgy a hajdani ős-vogul népből vált ki, akár a magyar. A közös ősanya, a magára maradt vogulság, ellentétben nyugatra indult fiaival, fokozatosan pusztul, vérzik, süllyed lefelé, s hagyja el - mint mondtuk - régi földjeit. Évezredekig senki sem keresi. S most egyszerre mind a két nép követeket küld feléje. Két ifjú, egy magyar és egy finn botorkál a végtelen hómezőkön, hogy az elveszett anyát megtalálják. A sors úgy akarja, hogy ott a metsző tél végi szélben összetalálkozzanak. Tobolszkban találkoznak. Mindketten felkeresik az utolsó vogul fejedelem fiát.

Képzeljük el az eposzt záró nagy jelenetet. Az egyik hősi nemzetet, a finnt, egy tanár képvi-seli; a másikat, a magyart, egy volt jogász. Mindketten felkészültek a találkozóra. Megtanulták az ősi nyelvet, a fejedelem fiát vogulul üdvözlik.

Szatigin, a királyfi meglepetten és csodálkozva hallgatja őket. Legjobban akkor csodálkozik, mikor azok népe ősi szokásairól beszélnek. Ő e szokásokat alig ismeri. Alig beszéli az ősi nyelvet. Hármójuk közül mindenesetre ő tud belőle legkevesebbet. Mentegetőzve mondja, hogy ő már orosz nevelést kapott. Különben szintén tanár; a helybeli gimnáziumban.

Reguly tárgyilagos szakszerűséggel ír erről a jelenetről is.

Castrénnal csak egy napig volt együtt, búcsúzásul kikísérte kutatótársát a városon kívül. Aztán harmadnap ő is folytatja útját. Elbúcsúzik a királyfitól, akit igen kedves férfiúnak fest le, s aki gazdagon megajándékozza őt: az idők változásának megfelelően, néhány vogul szövegfordítással.

*

Ettől kezdve Reguly úgy vándorol, úgy nyomoz, mintha minden vogult személyesen ki akarna kérdezni a rokonság felől. A feladatot nem a vogulok száma teszi nehézzé, mert hisz vogul ma is alig van több ötezernél, hanem az, hogy ez az ötezernyi nép majdnem akkora területen él, mint Németország.

Regulyt ez nem csüggeszti. A Konda vidékre vándorol, ott megismerkedik egy Popov nevű tanult vogullal; ez valaha pap volt, aztán visszament földmívesnek. Tőle Szatigin királyfi nőtestvéréhez utazik. Ez még Szatigiban, az ősi földön él; egyszerű földmívessorban.

Innen Felső-Pelimbe ment, s ott tanúja lehetett egy ősi szertartással végzett lóáldozatnak egy nyírfaberekben. Az áldozati lovat, illetve csikót különben maga Reguly vette, az öreg Baktjár kérésére, aki régóta tartozott a maga istenének ezzel az áldozattal.

Pelimben két hónapnál hosszabb időt tölt: nemcsak nyelvi, hanem történelmi szempontból is alaposan áttanulmányozta a vidéket, mert némely tudós ezt mondta a magyarok őshazájának, Jugriának. Arról akar bizonyságot szerezni, hogy a vogulok őslakói-e ennek a területnek, vagy csak későbbi odaköltözöttek-e.

Munkájának most is csak egy akadálya van: mérhetetlen szegénysége.

Odahaza, Magyarországon a derék Toldy már felfigyelt vállalkozására, de segítséget alig tudott nyújtani neki. Az ifjú kutatónak annyi pénze sincs, hogy hazainduljon. De most már nem is gondol erre. Azt reméli, hogy északon a vogulok még inkább megőrizték őseik szokásait - ezekhez indul hát. A legtávolabbiakhoz.

Feltevésében nem csalódik. „Az ember itt - írja jelentésében - csak a vadászatot és halászatot ismeri, állatok bőrével ruházkodik, a lovat az eb és iramszarvas pótolja, atyái istenének áldozik, és sajátsága teljes birtokában a természetnek nem fél, hanem egész fia: boldog gond-talanságában nem sejtve azon küzdelmet, melyben a polgáriasodás délibb testvéreit emészti...”

Reguly most ezekkel a nomádokkal él, és szorgalmasan jegyzi ezek nyelvét és szokásait. Végez földrajzi kutatást is: térképeket szerkeszt eladdig ismeretlen területekről. Jegyzete és anyaga már annyi van, hogy alig tud mozogni tőle.

Bejárja az egész észak-vogul földet, aztán átkel az Ob folyón, és a magyarság másik közeli rokon népét, az osztjákokat kezdi tanulmányozni.

Ezek egyik pogány törzsében megleli a mi csodaszarvas-mondánk hasonmását. A törzs őse egy jávorszarvas üldözése közben vezette népét erre a vidékre. Regulyt meglepi a magas északra szorult nép vitézsége, szinte délies lelkesedése és a népdalokból kiáradó fejlett szellemisége. Lázasan jegyzi ezeket a népdalokat és vitézi tetteket. Úgy érzi, most érkezett el kutatásának igazi céljához. Költői forrásnál van. Tán az őseposzénál!

Amikor hirtelen vissza kell fordulnia.

Beteg is, szegény is. De nem ez kényszeríti a visszatérésre, hanem az, hogy pétervári jóakarói elfordulnak tőle. Talán féltékenységből, talán más okból, vagy puszta emberi rosszakaratból hirtelen megelégelték, sőt „valóságos szerencsétlenségnek” tartják az ifjú magyar munkáját. Kényszerrel alátámasztva azt a jó tanácsot adják neki, hogy szedje össze anyagát, utazzék Németországba, és ha már mindenképpen vogulul akar tanulni, ott tanuljon, egy Gabelentz nevű jeles nyelvésztől.

Mit tehetett volna Reguly? Hazulról nem kapott annyi támogatást, hogy a péterváriakkal szembeszálljon. Így 1845. március 3-án otthagyja az osztják-vogul vidéket, hazaindul. De útközben is annyi értékes anyagot talál, hogy újra és újra megállapodik; hónapokat tölt Kazánban. Nyizsnyij-Novgorodban, most az ugyancsak rokon csuvas és mordvin nyelvet vizsgálja. Betegsége azonban mindinkább erőt vesz rajta. Megadja magát.

Épp a végleges indulás előtt áll, midőn elérkezik hozzá a hír, hogy munkáját otthon is figyelik, becsülik; pénzt gyűjtenek számára.

Erre betegen, kimerülten is amellett dönt, hogy marad. Még egy esztendeig járja a vidéket, hogy a tatár s a cseremisz nyelvnek magyar rokonságát is pontosan felfedje. Mikor 1846. augusztus 25-én Pétervárra érkezik, alig áll a lábán.

Kevés vigasz számára, hogy munkájának eredménye láttán a pétervári tudósok most már ünnepléssel fogadják; szóban, írásban dicsérő jelzőkkel halmozzák el, a kor egyik legkitűnőbb nyelvészeti és földrajzi szakértőjének tartják. Reguly már nem elismerést, hanem gyógyulást keres. Pétervárról Németországba utazik. Nem nyelvészekhez; orvosokhoz.

Állapota egyre romlik. Betegségében számára a legfájdalmasabb nem a testi fájdalom, hanem az, hogy valahányszor szellemi munkához fog, fejében oly nyilalló szúrást érez, hogy képtelen gondolkodni is. Egyik gyógyhelyről a másikra hordozza az összegyűjtött tudományos kincset, s hónapról hónapra halasztja annak magyarázását és közzétételét.

Az 1848-as magyar forradalmi kormány nyugalmas állást ad neki, hogy az anyag feldolgozását elvégezhesse. Betegsége miatt az állást sem tudja elfoglalni.

A szabadságharc leverése után már a munkára való kedvét is elveszti. Barátai hasztalan biz-tatják. Lassan arra gondolnak, van-e egyáltalán mit feldolgozni, „vajon Reguly nem csalódott-e éppúgy, mint Kőrösi Csoma?”

A kétely Reguly hallgatása arányában növekedett.

Végre esztendők múltán a jóakaratúan türelmetlen Toldy azt ajánlja a megtört tudósnak, hogy apró értekezések formájában terjessze munkáját az Akadémia elé. Reguly hajlik a tanácsra, s végre előveszi a feljegyzett vogul és osztják népdalok és szavak tömegét, amelyek jelentését csak ő érti. Hozzákészül a fordításhoz és magyarázathoz.

És most következik a tragédia, amelynél megrázóbb nem is érhet tudóst. A nagyrészt kusza jegyzetek lapozása közben, Reguly megdöbbenve eszmél rá, hogy azokat már ő sem érti: csaknem mindent elfeledett.

Egész életének munkája, tudósi hite forog a kockán - ki nem fogja csalónak tartani, ha tehetetlensége nyilvánosságra kerül? Kétségbeesetten húzódik vissza; a testi összeroppanás után lelki összeomlás fenyegeti.

Barátai közül már csak egy-ketten hisznek benne s tartanak ki mellette. Szerencsére épp ebben az időben támad a magyar nyelvkutatásnak egy újabb nagy tudósa: Hunfalvy Pál. Toldy biztatására Reguly most a vogul nyelvben szintén jártas Hunfalvyval együtt kezdi vizsgálni a szövegeket. A kusza jegyzetek megvilágosulnak, Reguly szelleme frissülni kezd. Teste azonban már képtelen a megújulásra.

A munka befejezése előtt meghal: 1858. augusztus 23-án.

Mindössze harminckilenc éves volt.

A tudomány évtizedekig foglalkozott az ő gyűjtéseinek feldolgozásával és magyarázásával, még ma is foglalkozik vele. Ez az alap, amelyen a magyar nyelvészeti kutatás nyugszik. Biztos és hiteles alap, a későbbi kutatok és utazók, első sorban Munkácsi Bernát, aztán Pápay József, majd Zsirai Miklós Reguly minden adatát igazolták. Helyes és követendő irányt adott; nemcsak nyelvészetből, hanem férfiasságból, önfeláldozásból is.

MAGYAR BESZÉD

Elemistáknak

Az emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien” írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak.

A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint inkább az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is.

A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar.

Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetnivalójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre.

Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondol-kodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi.

Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.

Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni. Egy életen át! Egy nemzet életén át!

Kenyértörés

A stílus: maga az ember?

Akkor az anyanyelv: maga a nép.

Kifejezéseink meg jellemünk tükrei.

Erre a kifejezésünkre például, hogy kenyértörés, egyebek közt még büszkék is lehetünk.

Már abban az esetben, ha anyanyelvünk múltjának, azaz afféle mélyrétegének vizsgálata köz-ben figyelemmel vagyunk arra, mit vet föl ez a kutatás népünk lelkületének mély rétegeiből.

Az összekülönbözés végső mozzanatát jelenti, mindnyájan ma is elevenen érzékeljük. A véleménykülönbség nincs-továbbját. „Kenyértörésre került a sor” - azt fejezi ki, megszűntek az érvek; a szép szavak derűs ege helyett most már a tettek villámviharos kora jön.

Milyen tetteké mégpedig?

A kifejezés oly érzékletesen képszerű, hogy ennek eredetét az is azonnal kibonthatja, aki sose hallott nyelvészetről, szófejtésről, etimológiáról!

Szemünk előtt szinte a jelenet. Két katona, két pásztor, két vándorlegény - vagy akár egy kis csapat - eddig egy közös kenyérből szelt. Nyilván együtt szerezték - „keresték meg” -, s valamelyikük mint köztulajdont hordta a vállán, abban a lószőrből font vízhatlan tarisznyában. Vagy két családé - mégpedig föltehetően nem gazdag családé - volt az az egy kenyér. A menyecske az anyósával közösen sütötte, s tartogatta az asztalnak abban az öblös, alsó fiókjában.

De valami miatt belviszály tört ki. A két pásztor nem értett szót. A kis csapat katona szétkülönbözött. Az egy födél alá szorult két család összebolydult.

Éles szavak, sőt szitkok váltódnak. Olyanok, hogy - maguk is érzik - soha többé nem békülhetnek össze.

Azaz itt a lándzsatörés, a páncélzúzás pillanata, ahogy más nyelvek értékes etimológiai örökségül ma is mondják.

A mi pásztoraink és nyanyáink, lám, nem lándzsát törnek, nem pálcát, még csak fejet se.

Villámló szemmel, összezárt foggal, orron át fútt levegővel indulatuk forrpontján is lám - igazságot tesznek. Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, a kenyeret törik szét, nyilván remegő kézzel, de mindent legyőző, mindennél hatalmasabb jogérzettel.

Vannak népek, akiknek vallása nem egyéb, mint őseik tisztelete. Nem árvasági érzületből elképzelt isten-apák kétes jóakarata alá vetik maguk, hanem jóakaratúnak bizonyult atyáik eleven emlékét tartják maguk elé. Nem halhatatlan szellemek és szentek, nem védőangyalok lebegnek fölöttük, hanem védő példák; az emberi szellem halhatatlan örökségei.

Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán, ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk.

Hazai szavak

Egy-egy kifejezés megmaradt a családban, talán pontosan olyanformán, mint például a szuvas borotvatartó doboz, amely már legalább a harmadik nemzedéket szolgálta.

Apám szavajárása volt:

- Most aztán süthetjük a makkot!

Mikor sütött ő makkot? A kifejezést nyilván apjától hallotta. De mikor élt sült makkon nagyapám? Soha. Legfeljebb tán az ő apja vagy öregje.

Ilyen kifejezések bennem is élnek. Egyszer indulatomban, valaki elhallgattatására hirtelen csak ez kísértette meg a nyelvem: „Te csak kumd a szád!”

A hunyósdi játékot mi kumósdinak hívtuk; esténként szüleink néha ezzel a mondattal indítottak aludni bennünket: menjetek kumni!

Azt hittem, ez az ige csak a szem összecsukását jelenti. Bizonyos, hogy a száj becsukására én sose alkalmaztam; nem emlékszem, hogy ilyen értelemben valaha is hallottam.

Abban a felhevült pillanatomban, ördög tudja, talán két-háromszáz év távolságából érkezett fülembe a súgás.

*

Eszembe jut egy-egy hajdani, gyermekkori jelenet. Ezekből tudok visszakövetkeztetni anyám tulajdonságaira. Nyelvérzékére is. Második gimnazista koromban, a húsvéti szünet alatt

élesen összekaptunk. Egy kifejezés miatt. Már nem tudom, mire is válaszolva, ezt mondtam neki:

- Az ki van zárva.

Előttem a kép, ahogy a tűzhely elől, amelybe épp csutát rakott, fölegyenesedik, meglepett arccal:

- Ki van kizárva?

- Az, amit maga gondol.

Nézett rám, értelmetlenül. Akkor még nem tudtam, amit ma már tudok: ilyet neki tán sose mondtak: ezt a szólást akkor hallhatta először.

Ugyanaznap, este felé, valami válaszomat megint csak ezzel fejeztem be: - Ki van zárva!

A kifejezés nyilván frissiben ragadt rám a távoli kisvárosban, az iskolában. Valószínűleg ezért használtam a kelleténél is többet; öntudatlanul, de mégis fitogtatásul.

Anyám elvörösödött, nyelt egyet; reggeli meghökkenése most haraggá fokozódott. Idegen szagot szimatolt rajtam. A kizárás neki csak a valóságos kizárást jelentette. Szemében ez villant: anyádat akarod megalázni?! Végigmért, s bár mindig szépen beszélt velünk, most így szólt:

- Ha még egyszer ezt mondod, megérdemelnéd, hogy úgy szájon vágjanak, hogy kibukd a piros levet!

Védekezett, az új nyelvhasználat elől a réginek olyan rétegébe húzódva, amelyből különben már ösztönös művelődése - a szép modor, az udvariasság - rég kiemelte.

*

Később, a pusztáról elkerülve, anyám is hozzászokott az efféle kifejezésekhez. S most már ezeket tartotta ő is úriasnak, finomnak, követendőnek.

Apám egyik nénje, Teréz néni az ozorai kovácshoz ment feleségül. Volt ennek egy ütődött-forma agglegény bátyja, Náci bácsi, hatvan éves koráig is csak arra jó, hogy a műhelyben a fújtatót húzza. Öregkorára ez hozzánk került. Pompás mesemondó volt, pompás gyermek-szórakoztató. Voltaképp nem is volt más baja, mint hogy haláláig megőrizte gyermeki ártatlanságát. Róla beszélte édesanyám, már némi bűntelen fölénnyel:

- Ha valakiről azt mondták, hogy nem jól néz ki, Náci bácsi azt hitte, hogy az illető az ablakon nem tudott jól kinézni, nem fért ki a feje!

Ő - anyám - vasárnaponként, szépen kiöltözve, a simontornyai iparosnék társaságában már ki-kimondta azt, hogy jól néz ki.

Voltak asszonyok és lányok. Voltak menyecskék, némberek, banyák, fruskák, sőt - tréfásan: hajadonok és hölgyek. Az azonban, hogy „nő”, vidéken ma is nehezen jön a számra, s még Pesten használva is valami gyanús zörejt érzek az értelmében.

Volt húgunk, nénénk. De - nővérünk? Volt öcsénk, bátyánk. Fivérük - ahogy nővérük is - az én számomra először - s egy kicsit ma is - a simontornyai gazdatisztek és kereskedők unokáinak volt.

Még egy zavaró szavam van; az, hogy cimpa. Az orrcimpa és fülcimpa mellé az én emléke-zetem - bocsánat, hogy azonmód ideírom, de elkerülhetetlen a mondandóhoz, s így tekintsük merő lingvisztikai adaléknak - a seggcimpa szót raktározta el. Nők ajkáról a cimpa szót ma is feszélyezetten hallom.

A magyar nyelv légköre számomra örökre konyhaszagú, istállószagú, műhelyszagú.

NÉP NYELVÉÉRT, A NÉP SZÍNHÁZÁÉRT

Induló költő koromban hetykén jegyeztem le magamnak Paul Valérynek és Berda Józsefnek egymástól ugyan némileg távolálló, de az én szívemben - az ifjú nagy szívében! - jól megférő mondására, hogy én pedig az irodalomnak mindvégig amatőrje leszek, vagyis amatorja, vagyis szív szerinti kedvelője és ápolója, szemben a mesterségbeliekkel, akikre ez a szembeállítás azt a kedvezőtlen, akaratlan s nyilván igazságtalan fényt vetette, hogy ők viszont csak mesterségből szeretnek.

Az itt következő jegyzetek is az ilyen értelmezésű amatőr jegyzetei. Nem tételeket akarnak adni, még csak tanácsot sem: szeretni igazán mindenkinek magának kell megtanulnia. Pusztán tapasztalatról számolnak be.

De ha csak tapasztalatról számol is be, az író még így is azt a látszatot kelti, hogy ő már hasznát vette a tapasztalatának. Erről sincs szó. Ha megjegyzést ejtek a jó vers vagy a jó drámaírás feltételeiről, azzal nem mondok még jót saját verseimről vagy drámáimról. A jó írás szabályait is azért keresem, hogy magam követhessem. Rengeteg az olyan író - magam is ezekhez tartozom -, akik haláluk napjáig elsősorban is saját okulásukra írnak.

Egy különös nagyítóról: kicsinyít?

Az én gyerekkezemben is volt olyan nagyítóüveg, amellyel egy tenyérre eső napsugár melegét egy gombostűfejnyire lehetett összesűríteni, s azzal papírt gyújtani vagy legalább megfüstölögtetni. Ilyenfajta „beállítás” a drámaírás első és legfontosabb föltétele.

Nem olyan egyszerű. Oly lencse ez, mely egyszerre nagyít és kicsinyít; helyesebben: növel és tömörít.

A színpadon pontosan azoknak az élettörvényeknek kell hatniok, mint az életben. Nem egy mondatnyi, hanem egy mosolynyi hazugság tönkretesz egy egész felvonást; egy hamis kézmozdulat elég, hogy egy figura megszűnjék ember lenni. Azaz a nap, vagyis az élet melege változatlanul úgy áradjon arra a néhány ölnyi deszkára, ahogy kint a városban, az országban süt. Azzal a különbséggel mégis, hogy ezen a néhány négyzetméternyi deszkán valamiféle olyan törvényszerűségnek, igazságnak is meg kell jelennie, amely ugyan eladdig is megvolt, de csak eloszolva a város vagy az ország levegőjében, de itt azáltal, hogy sűrítve jelenik meg, szinte gyújt és éget, nem kis részben azért, mert kicsiny helyen s először lobban elénk! A drámai hatás nem más, mint egy még nem érzett vagy elfeledt fontos igazságnak kiszűrése, összefoglalása és a szívünkbe égetése. Nem sikerül sokszor, mert ez nem kis feladat. Az igazság kimondása ugyanis tán csak a legkockázatosabb, de nem a legbajosabb a tennivalók sorában, melyeket embervoltunk ránk ró. Sokkal bajosabb az igazság ábrázolása. Ehhez kívántatik művészi tehetség. De még ennél is bajosabb az igazság megsejtése, elképzelése, kibontása. Ehhez erkölcsi, vagyis helyes gondolkodási tehetség szükséges. Ez pedig a legfelső foka mindenféle zsenialitásnak. Szerencsére van ösztökélőnk, sarkallónk is.

Elsősorban saját szomjunk.

Bánk bán-ban az egész magyar népen esik gyalázat, Harpagonban a világ minden fösvénye válik nevetségessé, Ödipusz-ban mindnyájunkon úr a kiismerhetetlen végzet. Az Egy pohár víz-ben csak víz van. Isszuk azt is - oly mérhetetlen, oly elképzelhetetlen nagy a szomjúság az igazságnak csak látszatára is.

Tyúk vagy tojás; hős vagy konfliktus?

Azt hiszem, a helytelen, vagy legalábbis a nehezebb utat választja, aki rögtön késznek érzi magát a dráma megírására, mihelyt a problémát „tisztán látja”. Szellemi szemmel problémát meglátni, nem nagy művészet. Problémával mindnyájan tele vagyunk. A problémák úgy sorakoznak, mint egy bérkaszárnya gangján a konyhaajtók. Emberségnek vagyunk szűkiben. Azt hiszem hogy az Ozorai példa írója előbb a problémát látta; a Lélekbúvár s a Fáklyaláng írója a hősöket. Eleven embert szellemi szemmel is látni, ez a művészet; ezt hívják jellemalkotásnak. Dráma akadálymentes írására akkor lehet reményünk, amidőn elménkben két vagy három ilyen jellem szerencsésen talpra áll, kialakítja magát, és jogot kér a cselek-vésre. Engedjük gyorsan szabadjukra. Szinte maguktól bemennek a problémák nekikvaló szobájába. De ha még ajtót vétnek is, az sem teljesen haszontalan, a valamirevaló ember mindenütt ember, mindenütt lel végezni valót. Képzeljük el, hogy Bánk feladat-szobájába véletlenül Lear vagy Hamlet vagy Othello lépett volna be. A tennivalónak valamiképp ők is megfeleltek volna. De a puszta probléma, bárménnyi drámát okoz is az életben, művészi drámát nem szül, mert a teremtés számára az csak hely; ahogy ma mondják: keret. Hiába dúl az egyik lakásban a fösvénység, a másikban a kicsinyesség, harmadikban az erkölcsi sematizmus, gyújtó tanulság csak Harpagon, Nóra, Tartuffe belépésével lobban elénk. Ők a nagyítók, a fénysűrítők. Tökéletesen elképzelt jellem hozzá méltó tennivalóban, a dráma ezzel jut el addig, hogy legalább egy sort leírjunk belőle.

A termő és teremtő nyelvről

Hogy a helyes stílus nem a helyesnek elismert nyelvtani szabályok példatára, arra a helyes drámai nyelv a tanú. Halva született az a dráma, amelynek hősei olyanformán beszélnek tökéletesen, ahogy egy márványlap csiszoltsága, egy női frizura tincseinek kigöndörítése tökéletes, ahogy a nyelvszakos lektorok, akik a vallató detektívek pillantását váltják egymással Móricz vagy Németh egy-egy „elírása” fölött, a tökéletes magyar nyelvet elképzelik. Tökéletes nyelv ugyanis, vagyis olyan, amelyben minden hiba esetére van szabály, manapság nagyjában már csak egy járja: a halott latin.

A nyelvvédők úgy képzelik, hogy mivel a nyelveknek volt csecsemőkoruk, gyermekkoruk, serdülőkoruk, van tehát megállapodott felnőttkoruk is, amitől fogva mindig pontosan kiszabott ingek, köntösök és mondatok illenek rájuk. Ez így is van, mert a nyelvek, mint általában az élő képződmények, valóban születnek, virulnak és elhanyatlanak, meghalnak, sajnos. Elhanyatlásuk, haláluk első tünete, amikor már nem serdülnek-fejlődnek, amikor a tíz, azaz a száz év előtti köntös is jó nekik. Ettől csak egy lépés, amikor a köntös lötyögni, viselője pedig motyogni kezd.

Az európai nyelvek nincsenek ebben az állapotban; remélhetőleg a magyar sem. Bár számba véve a kivételesen sok csapást, amely történelme során ezt a messziről ideszakadt, kivételesen társtalan népet érte, nem volna csodálatos, ha mindezt nyelve is megsínylette volna. Erre vannak tünetek; a köntös néha riasztó ráncot vet. Természetesen nem az idegen szavakra és szólamokra gondolok. Ezek csak afféle döglött legyek a levesben, amelyeket minden ép érzékű ember fölháborodva vagy szemérmesen félrepöccint, ettől még a konyha is, a szakácsnő is kitűnő lehet. Nem is nyelvünk e-betűs szikesedése foglalkoztat, amelyet a nyelvközösség tudatosodása és fegyelme könnyen megszüntethetne. Nem is a nyelv egységes tónusának elmaradása, vagyis külön az alpári s az ennek ellenhatására feltűnő szabályszerű,

de mégis vértelen-csonttalan szóhasználat. Ha sovány és szemüveges, kitűnő írótársam ajkáról a villamosban véletlenül ezt hallom: „Végre tudnók hajtani” - s arra egy másik, ma is elszántan zord arcú s nem kevésbé kitűnő írótársam azt feleli: „Rég megmondottam volt” - ez éppúgy megmosolyogtat, akár a tolnai szőlőkben fölhangzó: „Melózz, maszek, nincs mese”; mindkettő a folklór hangulatát hozza, ha némiképp fordítottan is. Aggasztóbb nyelvünk teremtőerejének kihagyása. Erre tengernyi a példa. Ezer éve élünk az európai műveltség közösségében, de asszonyt, ismeretlent ma sem tudunk másképp megszólítani, mint Etelközben. A társadalmi alakulás négyszáz éve megszüntette az általános tegeződést, de a magázódás formái ma is csaknem olyan satnyák, mint a török hódoltság idején. Vagy egész közeli példát véve: a camarade eredetileg lakótársat, a tovariscs - cipekedő pajtást, a Genosse cimborát jelentett; a népi kifejezés természetesen ment át egy magasabb fokú használatba. Ilyenfajta szavunk a középkori feleimtől s a kuruc kori kenyerestől nekünk is bőven volt, épp csak lent maradt. Ma az emberek az adóhivatalban is megszólításul a kartársat használják, a mesterséges szógyártás egyik legsutább termékét.

De maradjunk a dráma nyelvénél. Mindezekre a bajokra orvosságot ugyanis nem kis mérték-ben mi tőle várhatunk. Mi volt a mézes ürügy, mellyel első színészeink a maguk sajátos művészetének meg akarták nyerni ezt a nehezen megmozdítható nemzetet, amely az önismeret elől még olyan szívesen burkolódzik a szemérmesség keleti mód illatos fátylaiba s nem kevésbé illatos birkairháiba? Ami sehol másutt: a nyelv ápolása! A nyelv megmentésének vannak hathatósabb eszközei is, de várjunk, míg azok intézőit is meg nem lepi az a fajta felelősségérzet, amely a magyar művészekre századok folyamán hovatovább mint művészetük nemzeti jellege ragasztódik? Ne várjunk. Nem mai lecke: a művészet művészet voltában is erősödik, ha szükségletet elégít ki a maga sajátos eszközeivel. A jó nyelv pedig a dráma egyik legsajátosabb eszköze.

Ki teremti a nyelvet? S mi?

Miért jó a nép nyelve? Nem azért, mert helyes vagy szabályos; amiért teremtő erejű. (Minden nyelvi „eltévelyedés” vagy „elírás” voltaképpen előrelépés, ha teremtő erejű.) Mikor helyes a dráma nyelve? Ha teremt. Mert sehol másutt nem vizsgázhat - a versen kívül - a nyelv teremtő erejéhez való viszonyából az író úgy, mint drámai alakjai megteremtésénél. Mert ha valahol, hát a drámában pusztán a szóból lesz világ, ember és sors. Az így megteremtett jellemeken és helyzeteken át teremtődik meg ugyanis az a fajta költészet, az a drámai hatás, amelyet én az imént úgy írtam körül: néhány ölnyi deszkán elénk lobban, és szívünkbe perzsel az igazság.

A nép a színpadon

Mindenki értelmiségiekről ír. Írjunk végre munkásokról. De mennyire! Mi itt a gond? Hogy e mivoltukban is elsősorban embernek nézzük őket.

Ha a színpadon egy kovács minden hasonlatát és szófordulatát a kovácsiparból veszi, az előttem nem egy kovács, hanem egy agyalágyult benyomását kelti, szerzőjéről pedig az a véleményem, hogy a kovácsokat olyannyira nem ismeri, hogy nem is kívánja megismerni, vagyis lenézi és megveti őket s velük együtt személyemet is; amiért viszonzásul természetesen én is csak mérsékelt elismeréssel viseltetem az ő írói és erkölcsi képességéről. Természetes, hogy alakjainkat egyéniségük szerint kell beszéltetnünk. Egyéni jellemük szerint. Ez pedig több, mint a mesterség vagy a társadalmi állás bélyege. Mindnyájan a

társadalom formációi vagyunk. De hogy ki mivé formálódik s miképp, itt kezdődik a dráma: jobbra törésünk, akaratunk, ember voltunk küzdelme akadályainkkal, melyek egyben - ekkor van dráma - másokat éppúgy szorítanak vagy fenyegetnek szorításukkal, mint bennünket. Milyen szakos is az a professzor a Viharos alkonyatban? Már nem emlékszem. Becsületszomjára emlékszem. Ha Ványa bácsi foglalkozása jobban kidomborodnék, a puszta színre kerülésnek is gátja lehetne; Ványa bácsi ugyanis harminc szobás kastélyukban ráz meg bennünket a boldogtalanságával. A jellem ilyenfajta előjogát, az egyéniség ilyen szabadságát követelem voltaképpen a kovácsok és általában a kétkeziek számára a dráma terén is. Ekkor lesznek emberek is egyben. Ekkor lesznek ott olyan hősi és tiszta lelkek, amilyeneknek én őket megismertem, nemcsak a jó drámákban, hanem az életben is.

Mivel elégítsük ki a népi nézőt?

Ha nincs feszültség, unatkozom. De ha túlságosan nagy, s főleg ha mesterséges a feszültség, a drámai meglepetések s a kirobbanó pillanatok végül afféle gyomorszáj-ütésekként érnek, s az előadásról úgy távozom, mintha nem színházba, hanem egy profi bokszoló gyakorlótermébe vittek volna, olyan viadalra, amelynek feltételeit csak utólag tudhattam meg. Jó ízlésünk egyik mérőfoka, hogy mennyit viselünk el reagálás nélkül az ilyen gyomorszáj-ütésekből.

A jó népnevelő

Vannak népek, amelyek idegenkednek a tolltól; vannak viszont, amelyek valósággal mániákusai a fogalmazásnak. Ezeket becsüljük. Minden jó mondat egy csiszolás azon, amivé az emberiség válhat. (A hatásos rossz mondat: karcolás.) A jó mondat természetesen nem más, mint egy jó gondolat megcáfolhatatlannak tetsző, telitalálatszerű előadása. A jó mondat így örök nevelő.

Magam sem tudom, mikor olvastam, tán még diákfővel - azt hiszem, Shaw-tól -, ezt a mondatot: A hazug büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő nem hisz másoknak. Nem voltam hazudó természet, de ez a mondat úgy megdermesztett, s ugyanakkor úgy megnevettetett - azaz, valahol mégiscsak úgy telibe talált -, hogy nevelt rajtam annyit, mint egy gimnáziumi tankönyv.

*

Az igazi hatás ritkán hangos. Ritkán kívánja az érzelem azonnali megnyilvánulását. A nyíltszíni taps még semmiféle drámai eredményt nem jelez.

A függöny lehull, a néző ülve marad, s még a tapsolásról is megfeledkezik, legalább néhány másodpercre; aztán gyalog megy haza, hogy fejében a kapott kincset elrendezze - ilyet volna jó írni.

A KÖLTŐI NYELVRŐL

Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás; olyanféle izommozgás, mint annak az arcán, de még a tekintetében is, aki szemtől szembe, élőszóval tudat velünk valamit. Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnám a bőre alól nem villog ki alkotójának homlokráncolása, szemszűkítése; de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme. Úgy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember. Eleven és mozgó; méghozzá nekünk tetszőn mozgó.

Természetes hát, hogy az írónak - ha prózát ír, ha verset - jó ismernie - még jobb ösztönösen tudnia - a stílus mozgási törvényét; legalább annyira, amennyire a táncművész tudja a koreográfiát.

Annyira kell tudnia mégpedig, hogy már eszébe se jusson, hogy tudja. Azaz magáévá kell tennie, ösztönébe kell fogadnia. Mert különben itt is megesik - mint a művészet annyi más ágazatában -, hogy épp a „tudás” gátolja a lényegnek, a személyes hitelnek varázsos meg-jelenését. Mert alkotni csak természetes folyamatképp lehet jót. Az idézőjelbe tett tudás pedig nevén nevezve: tudálékosság. Azaz, elsősorban épp azt űzi el, ami megidézendő volt: a szavahihetőséget, a személyes jelenléttel garantált hitelt.

A művészet minden ágában veszélyes a magakelletés. Sehol annyira, mint az írásos művészetben. Mert sehol nem olyan első föltétel a személyes hitel, mint ott. Márpedig hogy hihetünk olyannak, aki riszál? Aki a hatásra sandít? Akinek az a gondja, hogy mit ér el, s nem az, hogy mit hoz.

Százszorosan érvényes ez a verssel való tényközlésre. Nincs félreértés nyilván, mit értek versbeli tényen; ami csak az én megfogalmazásommal lesz tényező a világon. Nem először írom le: a költészetnek egy az ellensége: az irodalom.

Ez - sajnos - nem jelent kevesebbet, mint hogy ezen a területen még a mesterségbeli fogások is jégre vihetik a mestert.

Mit kell tudnia egy költőnek? Helyesebben, mi a megtudható-megtanulható a költői mesterség űzéséhez?

Ha kellőképpen hinnénk a pedagógia hatékonyságában, bizonyosnak kellene lennünk, hogy a most eltelt három évben jobb versek születtek a magyar nyelvterületeken, mint valaha is.

Három éve kapható ugyanis Fónagy Iván összegező s ugyanakkor alapvető szép munkája arról, hogy tudományos vizsgálat alapján mitől vers a vers. E vizsgálat ma már tárgyilagosan, szinte szerszámokkal eszközölhető.

Híres szonettjében a magánhangzókról Rimbaud még csak költői ráérzéssel tapogatta azt, amit róluk mi már statisztikai táblázatokba foglalunk.

Eszerint a magas magánhangzók - az e, é, i, ü - örömöt, tettrekészséget, csapongást, vagyis magas kedvet fejeznek ki. A mélyek közül pedig - az a, o, u - valami sötétet, mélyet, bánatost; az á biztonságost.

A mássalhangzók szintén megoszlanak: l: lágy, lenge; m, n: puha, mamás. A k: kopog, persze kemény; t: tör; r: reccsen; sz: sziszeg; az f viszont fú; a b: bong; az ny, ty, gy: nedves és így tovább.

S nemcsak a mesterek - Mallarmé, Valéry - verseiben. Mi magunk is mosolygó probandus-ok leszünk az óvodásokhoz intézett kérdések olvastán: az i és u közül melyik - sötétebb?

Az u a szavazatok 96 százalékát kapta.

S melyik keserűbb?

Itt az u 94 százalékot kapott. Győzött - folyton az i-vel szemben - még ezekben a tulajdon-ságokban: tompa (88%), sötét (96%), erős (77%), üreges (92%), szomorú (91,66%), kövér (100%).

Fölényt szerzett viszont az i ezekben: fürge (100%), kedves (85,71 %), szép (94,12%), kemény (51,85%).

Az r és l összevetésében, hogy melyik puhább, az l 91,3%-ot kapott. Viszont abban, hogy melyik verekedős, illetve melyik a férfi, az r 100%-kal nyert az l-lel szemben.

Vagyis a kitűnő szemű, illetve fülű Fónagy Iván a hozzá csatlakozott igazán fölkészült gárdá-val majdnem oly lelkiismeretesen keresi a versben a hatás - a varázs - törvényét, mint az első materialisták az életet a fölboncolt testben.

Ritkán olvastam tanulmányokat ilyen figyelemmel: tárgyilagosak és szerények. E kettő így együtt nekem mindig a hitelességet sugallja. Kívánom, hogy e versboncolás - amellyel alaposságban vetekedőt más nyelven sem ismerek - minél nagyobb eredményt hozzon: minél jobban fölfedje a vers fogantatásának, csinálásának rejtelmeit az olvasók előtt. A költők előtt is, természetesen.

De ezek számára mégiscsak ellátnám a könyvet egy „Óvás használat előtt!” című előszóval. Jó persze, ha a megtermékenyülés lefolyásának természettana ott van a lángolva összeboruló szerelmesek fejében is. De nem mindig hasznos, ha épp ezenközben gondolnak rá.

A fiatal Babits igazán mesteri kezelője volt mindannak, amivel az olvasó a formaművészt fölruházza. Élete második felében akadozik, botlik, dadog. Mért nem használja, amit a kisujjából kirázhat? Mert - nem ismételhetjük elégszer - a költő a verset a szívével, az egész testével írja. Amíg a csengés-bongás a szívben van, tessék, jöjjön, elragad. De amikor a szívben már őszi ágrecsegés van? Értjük, nyilván.

Hadd mondom el mégis erre a klasszikus, a számomra ma is megborzongató példát.

Babits is, Kosztolányi is rákban halt meg, évekig tartó, iszonyatos, megalázó szenvedés után. Erről mindketten írtak verset. Kosztolányiénak címe: Száz sor a testi szenvedésről. Ez száz remekül lejtő, mesteri rímekkel esengő olyan sor, melyekből csak úgy árad a frisseség, a még mutatványra is képes erő. Babits versének a címe: Beteg klapancia. Ennek a sorai botlanak, dülöngélnek, úgy ejtik a lépést, mint a gyerekek, oly kezdetlegesen, oly klapancia-szerűen. Az elsőben tán több az elszánt szembenézés, a fölény, vagy - annak hősi fitogtatása. A fájdalmat hitelesebben a második fejezi ki. Kifejezve egyben azt az igazságot, hogy a forma mestere nem az, aki a „formaművészet” minden fogását bármikor alkalmazza. Az, aki a kifejezendő tárgyhoz csalhatatlanul megleli a megfelelő formát. Vagyis szükséges esetben magáról a formaművészetről is le tud mondani.

Fónagy mélyre ható - és iránymutató világossággal, szabatossággal megírt - könyvének méltatói többször is megemlítik Kosztolányi tündérjátékosságú Ilona című versét. Mint a hangok érzelemkifejező hatásának alkalmazására a mesteri példát.

Így van. A vers megzengeti: érzelemmel tölti meg mindazt a szép hangot, ami ebben a dallamos névben muzsikál. Csak bámulni tudjuk. Még mindig lel a költő sorról sorra valami újat s még mindig! De még a betetőzés tetején is csak bámulatunk van. Nem megrendülésünk, nem elragadtatásunk. A vers szerelmi vallomásnak indult. De a költő mégsem vallomásra használja a szép szavakat. Hanem villogó, szemfényvesztő produkcióra, magas fokú

olyasmire, amit más területen a zsonglőrök tudnak igazán. Ez sem kis dolog. De itt rejlik mégis az a csapda, amelyről még lesz szavam.

*

Nem nehéz meghúzni azt a két árkot, amelyek mindegyikébe egyformán lábát töri a vers, ha az út közepéről valami lendület hiedelmében akár jobbra, akár balra letér. Az egyik árokban nem kis furkóval az a „Monsieur Perrault” várja áldozatát, akire Racine panaszkodott Boileaunak. Perrault úr azzal támadt Racine műveire, hogy a szavak szép csengése ostoba csörgő csak a versen. Holott a vers a benne rejlő értelemmel győz vagy bukik. Tételét remek fogalmazásban adja tovább Racine. „Azt állítja, hogy egy-egy költő képességét bármily rossz fordításban könnyebb mérlegre tenni, mint a szerző saját előadásában.”

Gondolhatjuk ezek után, hogy az út másik árkában azok várják prédájukat, akiknek a versből mindenekelőtt a szép hangzás kell; a zene - avant toute chose! Charles Perrault kitűnő bourlesque-szerző volt; megvan az a mentsége, hogy minden alkotásban csak az értelem, az ész játékát kereste és látta meg. De van mentségük azoknak is, akik viszont minden verssort azon mértek, mennyi cseng benne a mesék aranyából. Hisz a valóság semmi kincsben nem részeltette őket. A kétféle értékelő mód közt sok szálon mérhető a távolság. De a legbeszédesebbet mégis az idő nyújtja. Racine és Verlaine közt két évszázad terül.

De próbáljuk mi hasznosítani Perrault barbár ötletét. A fordítás nem is olyan rossz passzírozó szita a versek lényegének kereséséhez. Fónagy maga is látja ezt már indulásakor; okosan óvakodik a szélsőségektől. Ha a hangoknak az az értelmi jelentése is szótár érvényességű volna (ahogy a lettre-isták szeretnék), nem is kellene lefordítani a verseket: a mély hangok a világ minden nyelvén mélyek, tehát éppúgy egyformán jelentenek valamit, ahogy a magasak is. Ez sajnos, nincs így. Bizonyítéka: sok nyelvben ugyanarra a fogalomra két szó is van, mégpedig egy magas hangú és egy mély hangú. A mi kikelet szavunk csupa csicsergés, ujjongás. Mégse ezt használjuk, hanem a tavaszt, ami csupa gyász, merő károgás. A homályt épp egy világos szóval, a sötéttel fejezzük ki. Két étkezésünk, a magas hangú reggeli és az ebéd vidámságot, jó étvágyat ígér; a mély vacsora komorságot.

Maga a mély szavunk is magas hangú; a magas viszont mély.

Az Édes Anna szerzőjének igaza van: ha a szavak hangzásának abszolút értelmi vagy érzelmi jelentése volna, a francia magas désir szót nem az értelmének megfelelő mély magyar vággyal kellene fordítanunk, hanem azzal, hogy vezér, még logikusabban: vezír. Erről a mi pályakezdésünk idején sok szó esett. Éppúgy, mint az Über allen Gipfeln, valamint a Chanson d’automne utánozhatatlan hangzenéjének valahogy mégiscsak leutánzandó varázsáról. Nyilván ezek hatása alatt alkotta meg a Les chansons longs des violons-nak hangjelentés szerinti logikus átültetését egy termékeny kávéházi alkonyon a Nincsen apám se anyám szerzője a Nehéz Föld szerzőjének társaságában ekképpen:

Tésasszony lónkérdi hollóm,de mohón:- Lesz ma kör?„Künn, lom-őr,Monoron!”

Azért írom ide, mert ez a másik véglet. Amerre a tetszéskeresés, a „riszálás” csábít. Mert illegni nemcsak egész mondatokkal lehet; lehet már a hangokkal is.

Épp ezért nem árt néha egyenest szembeszállni az állítólagos uralmukkal.

Nézzük meg ezt a három sort, a nagy japán költő, az „isteni” Baso Macuo írta Hirtelen című kaikai-t.

Villám-világotvéltem az ében égenkócsag kiáltott!

Tömör hang- és képjáték.

Ám a borús barna mennyboltot a második sorban épp éles, fenn sípoló hangzók festik; a vakító villámfényt, a madársivítást pedig az első és a harmadik sorban kongó feketék, pincemélyek. Azaz beléjük sivít pontosan három i is. Ez az ellentét érzékeltet nyilván némi hirtelenséget, disszonanciát. Helyesen, mert ez az ellentét a lényeges az egész versben. Ezt szolgálja nyilván a villámként rángó alliteráció is. Ám ha az ellentét kifejeződik, az már mellékes, hogy ugyanabban a mondatkörben hol fejeződik ki. Vagyis - s ez a tanulság - függetlenülhet a hangzóktól.

Kellemes lejtés megteremtésekor kell legjobban őrizkednünk a kellemeskedéstől.

*

Hogy egy írásmű mikor lejt, mikor kellemeskedik, azt meghatározni azért bonyolult, mert az nemcsak az írón fordul meg, hanem az olvasón is: vagy helytől és időtől is függ, mint minden, ami ízléssel kapcsolatos.

Nézzük csak.

Állata őrzeni négy alabárdost.

Diákkoromban (azt hiszem) ezen a soron éreztem: ez nagy művész tudatos munkája, én ilyet nem tudnék, ezt igazán csak egy fölsőrangú Múzsa súghatta.

Zavarba ejtett, hogy ez a múzsa először is egy óriási germanizmust súgott: e sor úgy is érthető, az alabárdosokat kellett őrzeni. És miért őrzeni, mikor az őrizni? S állata? Állíttatta, illetve állíttatott. S miért megfordítva az egész? Négy alabárdost állíttatott az őrzésére, azaz, hogy őrizzék: ez az épkézláb mondat van, oly ártatlanul, mint Jézus, a daktiluszok e klapanciájára fölfeszítve:

- - - --

megfejelve a sorkezdő és sorvégző szavak rejtett alliteráltatásával. Látom a fogást, János bácsi, és azt a goethei mondást akartam kizsákmányolni, hogy „látom a szándékosságot, és meghidegszem”, kiábrándulok.

De nem. Hiába látom s elemzem a műfogást, el vagyok ragadtatva. Azok az alabárdosok keményen állnak ott, az a parancs az őrzésre pattogva hangzott el, tömören s egy kis idegenes hangzással, ahogy az akkori olvasók fülében a vezényszavak.

Ez a sor tehát remek.

Más tulajdonsága a remekműveknek - s áll ez már képre, zenére, színjátszásra -, hogy minél többször találkozik velük az ember, annál többet mondanak. Következőleg mi is annál több magyarázatot tudunk fűzni hozzájuk. Ez a nemzedékek válasza.

Oldalszámra lehetne ennek a négy szónak rendkívüli erejéről s rendkívüli csoportosításáról beszélni. Megint csak azzal a veszéllyel, hogy amennyire tájékoztat ez engem, az olvasót, annyira félrevezetheti a költőt. A megvilágított út nem mindig követendő út. Sőt az az út sem, amely helyes - volt; valamikor.

Semmi sem változik úgy a korral, mint az út. Árpád egy alkalmatos csermelyágyban ügetett le a Vereckei-hágón. Ha a vasúti sín talpfái várták volna, sose jön át: minden ló a lábát töri.

Ez a bámulnivaló ösztönnel kiválasztott s csoportosított négy szó egy naturalista szemléletű művészi kornak terméke. Elsőrendű terméke. Halhatatlanságot érdemlő terméke. Épp csak nem utánozható. Tanulmányozása tehát nem oda sarkall, hogy ezt a formát vegyük példának; hanem az ösztönt, amely ilyenre képesít.

Az előbbi verssel egy időben tanultam meg, s így elmém csaknem ugyanazon a hangszalagán van Czuczor híres költeménye is:

Mily had kel a drégelyi völgyön eléS vet vérszemeket hegyi vára felé...

Ebben a pattogásban miért nincs élet? Az anapestus itt éppoly tökéletes, pompásan sugallhatná a had menetelését. Nem sugallja. Ez a nyelv- és verskezelés nem egy naturalista korszaké, s én innen, öt vagy hét ízlés-periódus távlatából meg tudom állapítani, hogy az előadás idejétmúlt, a vers - bármily hibátlan testű - halva született. Arany versét lelkesen szavaltuk; Czuczorét - noha személye éppoly rokonszenves volt - pimasz humorral: össze-fogott ujjainkat szemünkhöz emeltük, mintha kitépnénk s messze hajítanánk. Azt lehet mondani: szemet vet. Azt már nem, ebben az értelemben, hogy szemeket vet. Vérszemeket vetni?! A derék Czuczor csak egy milliméterrel húzta arrébb a ceruzát, de a germanizmus, amely Aranynál megerősítette, itt szinte hallhatóan szétrobbantotta a sort.

Mi hát itt a szabály? S általában mindabban, ami a vers megcsinálása körül már tudatos, azaz valólag „műfogás”?

A hangokkal, az ütemmel, a zeneiséggel való versművészetet a francia irodalomban egymást lépcsőfokonként túlhaladva hárman vitték tökélyre: Verlaine, Mallarmé, Valéry. Az utóbbi olyannyira, hogy például a nevezetes Fileuse olvastán - hát még hallatán - az első élményem maga a hangok muzsikája, s jóval később a szavak értelme. Az eszköz látni sem engedi a tárgyat, a szépen festett tányér nem engedi magába a levest, a gomb érzi tartozéknak a kabátot.

Assise, la fileuse au bleu de la croisée Oů le jardin mélodieux se dodeline...

S mi következett erre a tökélyre? Az ember azt hihetné, hogy a költészetben is az eredmény afféle fennsík; ami után még magasabb fennsík következik. Vagy ha nem, hát az addig elért szinten megy a munka. Ahogy például az orvoslatban, a gépgyártásban.

Vissza a Straszburgi eskü-ig soha annyi rossz rímet, prózai sort nem nyomtak francia versbe, mint amennyit Francis Jammes leírt. S ritkán vált költő oly általánosan népszerűvé, mint ő. Az uzèsi iskoláslányok lelkesedésénél tán csak Gide-é volt nagyobb.

De Jammes tudatos egyszerűségénél is elgondolkodtatóbb az a máig tartó visszahatás, ami a prózaverset tette szinte egyeduralkodóvá a francia költészetben. A sok gyönyörű hangzat után az emberek emberi hangra vágytak. Az operákban nem elengedhetetlen, hogy értsük a szöveget. A versben elengedhetetlen, éspedig a legkisebb árnyalatig.

Azt tartom, befejezhetem. A magyar példákat tán elengedhetem. Babits, Kosztolányi, Tóth mesterjátéka után itt is recsegni kezdett a rím, zihálás lett az ütem. Azért, mert írójuk emberien akart szólni. S ez nehezebben eltanulható, mint az alliteráció.

Mert ennek is van szabály-kódexe. Babits, „formaművészet”-ének legtöbbre jutott tanítványa Szabó Lőrinc. Épp a tömérdek enjambement-nal, a futtában odadobott rímekkel, a köznapi szavak bevonásával, az emberi légvételt követő - mindmáig fölfedezetlen - ritmussal; ezek birtokában tudta oly hitelesen s oly könyörtelenül s oly művészien elmondani, amit magáról és koráról elmondandónak érzett.

Ha lehetne költőképző egyetemi fakultás, Fónagy Iván könyvét ajánlanám az első, vitatársai kis értekezéseinek gyűjteményét a második tankönyvül. Lehet az ember születésitől fogva egyszerű. De legmegbízhatóbban - és furamód: leghitelesebben - az az író, az az ember egyszerű, aki a bonyolultságok tudatában az.

Harmadik tankönyvül az erről szólót ajánlanám.

HÁLA A MÁSODIK NYELVÉRT

Egy kitűnő párizsi folyóirat - az Europe - fölszólított, írjam le néhány oldalon a lényegét, ami a franciákhoz fűz.

1

Anyanyelvemet erős tájszólással tanultam meg beszélni. Egy igen, ahogy én ejtettem, nemcsak vidéki, hanem rögtön pusztai voltomat is leleplezte: azt, hogy a parasztságnak is a legalja rétege a világom. Holmi négerbőr volt ez rajtam, sárga csillag. Franciául azért kezdtem tanulni, hogy megszólalhassak. Mert ez a szóejtésemre ütött bélyeg hovatovább teljesen a szavamat vette. Azt fundáltam ki tehát, hogy franciául majd nem vevődik észre, hogy pusztai vagyok. Legfeljebb az, hogy magyar. S mint ilyen is elvegyülök a franciát nem franciás akcentussal beszélő milliók egyenrangúságában. Tehát - ellentétben másokkal - nem nemzeti elszigeteltségből akartam kitörni, hanem egy osztályéból. S nem is a franciák közé vágytam elsősorban; szabad levegőre.

Éppen a francia nyelvet pedig azért választottam, mert azon az isten háta mögötti pusztán, ahol születtem - Pannóniában -, még oda is elsodródott egy francia magocska, s nekem meg-ható mese-fát sarjasztott. A pusztai tanító - afféle vándortanító - beleszeretett az egyik közeli kastély frissen érkezett nevelőnőjébe, s feleségül ragadta magával a nyesett alléjú parkból a csordások és csikósok vad világába. Ennek az édes párizsi madárkának köszönhetem én az első húsz-huszonöt szót Pascal nyelvéből. Magam ugyan sose láttam, de ez a törékeny kis pacsirta nagyon jó barátnéja lett az én nagyanyámnak; ez utóbbi ugyan nem beszélt franciául, de ő is csaknem hasonló mód szakadt a pusztára; ő bognárfeleségnek. Ez teremtett köztük azonnal mély vonzalmat, a sorsközösséghez érzelmi közösséget. Nagyanyám is városból származott el - bár ő bajor, illetve hugenotta-holland eredettel (Uidz-nak hívták). Az egyetértés kezdetben a szóértést is pótolta, de aztán nagyon is kivirágoztatta. Fájdalom, ez a tündérbarátság, különösen nagyanyám fájdalmára, csak fiatalasszony korukig tartott, a hódító tanító s az izgó-mozgó kis csevegő továbbröppent, akkor már egész fészekalja csipogójukkal, emberlakottabb tájra. Még az én anyám megszületése előtt! Ám kitűnő emlékezőtehetséggel s előadókészséggel megáldott nagyanyám rengeteget beszélt nekem - barátnéja vidám lányemlékei nyomán - Párizsról, még a szalonokról, hintóversenyekről is! Nyilván, hogy csiszoljon valamit rajtam, a pusztalakó juhász-csikós atyák bajosan civilizálódó fián. E célt szolgálta bizonyára, hogy még később is, ahány francia nevelőnő vagy szakácsnő érkezett a kastélyba, azt ő mind megkörnyékezte, s legalább egy vasárnapi uzsonnára körünkbe invitálta. Ez rám, kisgyerekre, azzal a hatással volt, hogy nekünk a világ minden franciájához közünk van.

Bizalommal érkeztem hát Párizsba az 1920-as évek elején. Franciául csak én hittem, hogy tudok, s így kezdetben levert, hogy noha a franciák is beszélnek, s én is beszélek, értelem nem kapcsolódik a hangzörejbe. De mégis beszéltem, két okból. Az egyik, mert - mint mondtam - nem is franciául akartam beszélni, hanem bélyegtelen emberként. A másik ok, hogy Párizs mesésen ismerős volt.

Nemcsak az én gyermekkorom mesevilága plántálódott át bele, hanem - gondolható - azé a sose látott kis nevelőnőé is. Szinte vele jártam az ismert utcákat, amelyeket ő - utólagos számításom szerint - Rimbaud és a fiatal Verlaine sétatársaként róhatott. Másutt méltóbban ecseteltem már, miért illeszkedtem be, én, a vadóc, könnyen Párizsba. Éppoly szabadon, üdítőn végtelen volt, akár a puszta. Nemcsak francia civilizációról lehet beszélni. Van párizsi civilizáció is. Fő vívmánya: emberrengeteg is megadhatja a magány teljes jogát.

Növelte bizalmamat, hogy akkoriban azt hittem: az írók lakásába valamiképp úgy lehet bejárni, mint a múzeumokba, a műemléktemplomokba s egyéb közismert helyekre. Itt engesztelném, illetve halottaikban itt követem meg mindazokat, akikhez becsengettem, azzal a boldog hírrel, hogy lefordítottam vagy épp lefordítom valamelyik alkotásukat. A francián kívül helyük lesz egy Duna-parti halhatatlanságban is! - íme itt, aki oda vezeti őket.

Példamutató fegyelmezettséggel fogadtak, a nap bármely órájában, s vezettek be viszonzásul ők meg a dolgozószobájukba. Esetleg, mint Reverdy, a konyhájukba. Választékos mondatok-ban s arcmozdulatokkal érdeklődtek a rokonszenves, szabadságszerető magyar nép helyzete és külföldi tartózkodásom alakulása felől. Nemzetük hagyományos udvariasságát az étellel való kínálásig fokozták, nem egy alkalommal feledhetetlen élményben részesítve. Pici, még montmartre-i lakásában épp az említett, sokszorosan feledhetetlen Reverdy egy kis papír-szeletkével tüzet vett a két Picasso-remek közt függő Mária-kép kis örökmécséből, s tea alá gyújtott. És szólt hozzám, és szóra bírt.

Ahogy a többiek is, Éluard, Breton, Crevel, Aragon, Tzara, Desnos a kérkedhetnéktől való húzódozás állítja meg a tollam. Még Cocteau-t is nyelvmestereim közt tisztelhettem; a későbbiek folyamán még Vaillant-Couturier-t, Malraux-t, Mauriacot, Supervielle-t. Különböző szóejtéssel, de egyformán lekötelező készséggel beszéltek, beszéltek, és mondom, beszéltettek, mintha tudatában lettek volna, amire én csak később eszméltem rá: mint a sors jó angyalai, szinte kézenfogva vezettek a némaság poklából - a némaságig alázottak poklából - valamiféle, szinte gyermekkorian végtelen szabadság édene felé. A költészet vergiliusi ösvényein.

2

A közmagyar nyelvet ma már folyékonyan beszélem, s kiejtésemben a besenyő beütést csak a szakértők ismerik föl. Franciául természetesen sose tanultam meg, legkevésbé ŕ la perfection: ezt csak pusztai rokonaim hiszik, rácsodálkozva a francia újságra zsebemben, s arra, hogy azt végig is olvasom. A született franciák, ha anyanyelvükön kényszerülök eszmét cserélni velük, rám is a számolni tudó lovaknak kijáró elismeréssel tekintenek, mint általában minden idegenre, aki kiismerhetetlen nyelvükön megszólal. Ez feszélyez. De addig a tíz percig, ameddig beolajozott mondatkészletem tart, mindig boldogan beszélek franciául. Emberré válásom hajnalhasadásának illata leng körém. Írtam franciául huszár-rohamszerűen prózát és interpunkció nélkül és szürrealista-mód verseket - ami utóbbi a nyelvtan terére is kiterjeszti a poetica licentiát -, de erre riadva pontosan az az érzésem, ami a holdkórosé lehet, ha a háztetőn ébred rá, mire vállalkozott. Mindezért hála jár.

Hálás vagyok a franciáknak. Összességükben, lényegükben - skolasztikus értelmű entitásuk-ban - jobban szeretem őket, igaz, mint külön-külön. A szavuk szemfényvesztően gyors pör-getésével együttjáró eszmepörgetés, szemvillogás, arcizomtorna - amely a történelmen át egy géniuszt oly magával ragadóvá tesz, istenivé szinte -, mindez magánszemélyre szerelve fárasztó, főleg több ilyen magánszemély összegyűltén. Minden rágalommal ellentétben még a francia nők is elsősorban eszükkel fárasztják el a hódoló idegent. Egyensúlyt teremt, hogy

idegenek szemében egy nép egyénei sem képviselik úgy a nemzeti géniuszt, mint a franciák. Baudelaire nem írta le ezt a szót, hogy haza; Corneille nem engedélyezett egyetlen patriótájának francia keresztnevet. A franciák nacionalizmusa nem ilyen egyszerű. Olyan, hogy a legegyszerűbb autószerelőjük még Pécs főterén is egész Franciaország megtestesítőjeként - Napóleont és Árki Johannát is beleértve - száll le az autóbuszról, s ezt nem ő, hanem a várakozók érzik, személyesen tanúsíthatom, magam is ezt éreztem, mikor a suttogás hozzám ért: az egy francia!

Nem kellett Párizsba jutnom, hogy hála legyen bennem a franciák iránt. Először egy ösztönös mozdulatomon kaptam rajta, még középiskolás koromban. A mi Kommününk utolsó, bódítóan zűrzavaros napjaiban történt, amikor a tanácskormány vészkiáltványainak hatására minden irodalommal akkor ismerkedő diák azt érezhette, személyes dolga lehet a sorssal: tőle is függ, hogy megforduljon a hadi szerencse, illetve szerencsétlenség.

Fejletlen karomban egy ódivatú és hihetetlenül súlyos gyalogsági puskával ültem egy alkonyi folyóparton, s vártam - egyaránt rettegve, hogy megölnek, s hogy én ölök - a burzsoá-imperializmus szerencsétlen félrevezetettjeit, Hohenzollern Ferdinánd román király dzsidásait. A harcmodor hátborzongatóvá fajult. Az ellenség bennünket sem mint vörösöket, sem mint magyarokat nem tekintett embernek. Az északi, a cseh fronton - mert a magyar Tanácsköztársaság minden határa egyben front is volt - a Kolcsaknál tanult cseh légionisták benzinnel égették halálra a foglyokat. Itt a keleti fronton az ellentámadás pillanatnyi térnyeréseiben meztelenül fölakasztott, hasuknál fölvágott s szalmával kitömött tetemek fogadtak bennünket, fejükben a vörös csillagos katonasapka jelezte: mi miatt s mi végett. Dél óta gyűjtöttem az elhatározást, ha jön a bojárhad, lövök. Franciák vezetik őket - hallottam ekkor a lakatos-ezredparancsnok, Kovács elvtárs hangját (a 22-es csepeli vasasokkal voltam). Erre azon vettem észre magam, leeresztettem egy percre a nehéz puskát, ösztönöm kegyelmet gyakorolt.

Ez az ösztönbe bújt hála csodákat tud mívelni még a nyelvkészség terén is. A második világ-háború során Európa kormányai és kormánykreációi permutációnak is szédítő bonyolultság-ban üzentek egymásnak hadat. Tán ennek az elmebajos nyüzsgésnek, szörnyű könyöközésnek tulajdonítható, hogy Franciaország és Magyarország nem került egymással hadihelyzetbe. Mi tényleges következménnyel járt ez? Nemcsak afféle megmosolyogtatóval, hogy Valéry ennek folytán jutott cigarettához; magyar tisztelőitől elfogadhatta.

A németországi francia hadifoglyok készülék nélküli híradója rögtön szétsugározta: a Magyarországba szököttek biztonságban vannak, nem szolgáltatják ki őket. A németek jelentékeny táborokat tartottak keleti határaikon, Magyarországtól szinte kőhajításnyira. A szökevények nem csupán biztonságba érkeztek: egy olyan együttérzésbe, amely - most már országosan - boldog volt, hogy kifejeződhet. Az ezrével átjutott foglyoknak volt ugyan központi helyük, de szabadon járhattak, munkát vállalhattak. Bakonyi parasztmenyecskék egészséges humorral emlékeznek, mikor hajukat párizsi fodrászszalonok mesterművészei bodorították.

E sorok írója szűkebben a Balaton környékén honos. Ez afféle keleti Provence, a szőlő, a mandula, sőt a füge hazája. Melyik francia nem ért a szőlészethez, nem született vincellér, ha még egyetemi tanárként keresi is a kenyerét? Volt nem is egy nyár, amikor a balatoni gyümölcsösök hegyi útjain szinte csak francia szót lehetett hallani (a villákban meg lengyelt). Szülőföldünkön kapásan közeledő franciákkal találkozni, őket pincénkbe egy pohár borra invitálni, ott tapintatosan körülményeikről érdeklődni: mindez jótékonyan hat a nyelvérzékre; megeleveníti szókészletünket, rég elfeledt subjonctif-szabályokat hoz föl szinte a mélytudatból, körmondatok háztetein járat, lezuhanás szorongása nélkül.

Merőben külső körülmények gátoltak abban, hogy egy július 14-i ünnepélyen, amelynek résztvevői száz kilométer körzetből gyűltek össze, kölcsönbicikliken, nem én voltam az ünnepi szónok. Nyilvánosan anyanyelvemen is az érettségizők lelkiállapotában adok hangot. Ott, akkor órákig mertem volna beszélni Racine nyelvén. S úgy érzem, tudtam is volna; oly közel voltam vizsgáztatóimhoz.

3

Nehezebb helyzetben vagyok mint levélíró. Író általában ne írjon levelet, mert óhatatlanul műfajkeverésbe, műfajsértésbe esik; mintha a zeneszerzőtől is elvárnánk, hogy kottás papíron közölje, s legalább hellyel-közzel áriákba foglalja bár utazási terveit. Azt az ajándékot kaptam a sorstól, hogy kiváló francia lírikusokkal, a nyelv legfélelmesebb professzoraival - Bosquet, Dobzynski, Emanuel, Frénaud, Guillevic, Seghers, Rousselot urakkal - válthattam levelet, részemről mindannyiszor az írásbeliző diák gyötrelmét élve át. Ők magánleveleikben is igazi íróként szóltak hozzám, feledhetetlen erősítést adva életem nem egy nehéz szakaszán. Ezt - a lényeget - nem tudtam viszonozni. De hogy is lehettem volna társuk egy olyan röpülésben, amelyben ők a sas szárnyait kapták s én a fürjét? De épp mert nem volt módom a viszonzásra, a köszönet érzése annál mélyebb, forróbb bennem azért, hogy magukkal akartak ragadni.

-oOo-