joganyag a bÜntetŐjog ii stúdiumhoz_2

JOGANYAG A BÜNTETŐJOG

II. STÚDIUMHOZ

MÁSODIK RÉSZ

2010/2011/2. félévi Büntetőjog II. tematika alapján (NEPTUN)

2

Tartalomjegyzék

23/1990. (X. 31.) AB határozat ........................................................................................................... 3

11/1999. (V. 7.) AB határozat ............................................................................................................ 22

5/1999. Büntető jogegységi határozat .............................................................................................. 27

2/2000. Büntető jogegységi határozat ............................................................................................ 33

3/2002. Büntető jogegységi határozat ............................................................................................. 40



2/2006. Büntető jogegységi határozata ........................................................................................... 61

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Törvénykönyv Általános Részéhez kapcsolódó jogegységei

határozatai (csak határozati részek) ................................................................................................. 67

III. Büntető Elvi Döntés az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való

felelősségről ......................................................................................................................................... 70

IV. számú büntető elvi döntés a bűnszövetségről .......................................................................... 75

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Btk. Általános Részét érintő véleményei ...... 78

Megjegyzés: A Legfelsőbb Bíróság 20. és 23. sz. Irányelvét nem tartalmazza a gyűjtemény.

3

23/1990. (X. 31.) AB határozat

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést Ellenzők Ligája nevében a

halálbüntetést előíró büntető rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására és

megsemmisítésére előterjesztett indítványa tárgyában. Schmidt Péter alkotmánybíró

különvéleményével, dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön, továbbá dr. Sólyom

László, dr. Szabó András, dr. Zlinszky János alkotmánybírók párhuzamos véleményével

meghozta a következő

határozatot.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes. A Büntető

Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. tv. (a továbbiakban: Btk.) 38. § (1) bekezdés 1. pontja,

a 39. §-a és a 84. §-a, a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. tv. (a továbbiakban: Be.) 399. §-

a, a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a,

valamint a Büntetés-végrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM rendelet 151.,

152. és 153. §-a az Alkotmányba ütközik, ezért azokat az Alkotmánybíróság megsemmisíti.

Alkotmányellenes a Btk. 155. § (1) bekezdése, a 158. § (2) bekezdés, a 160. §, a 163. §, a

166. § (2) bekezdés, a 261. § (2) bekezdés, a 262. § (2) bekezdés, a 343. § (4) bekezdés, a

346. § (1) bekezdés, a 347. §, a 348. § (3) bekezdés, a 352. § (3) és (4) bekezdés, a 354. § (3)

bekezdés, a 355. § (5) bekezdés, a 363. § (2) bekezdés, a 364. §, a 365. § rendelkezéseiben a

kiszabható büntetési nemek megállapításánál a "halálbüntetés" mint alkalmazható

büntetési nem megjelölése is. Ezért a Btk. utóbb említett szakaszaiban a "halálbüntetés"

mint kiszabható büntetési nem előírását az Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti.

Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. A megsemmisített

rendelkezések e határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele napján vesztik

hatályukat. Az Alkotmánybíróság az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3) bekezdése alapján

egyben elrendeli a halálbüntetést előíró, megsemmisített büntetőjogi rendelkezések

alkalmazásával halálbüntetést kiszabó, jogerős határozattal lezárt olyan büntetőeljárások

felülvizsgálatát, amelyekben a hozott ítéletet még nem hajtották végre.

INDOKOLÁS

I.

Indítványozó a halálbüntetést elrendelő jogszabályok alkotmányellenességének megállapítását

arra hivatkozással kezdeményezte, hogy e rendelkezések sértik az Alkotmány 54. §-ában

foglaltakat, miszerint "a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az

élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani" [(1)

bekezdés]; illetve "senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak

vagy büntetésnek alávetni" [(2) bekezdés].

Kérelmében kifejtette, hogy a halálbüntetést etikailag nem igazolható, az emberi jogokkal

összeférhetetlen, jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan büntetési eszköznek tekinti, amely a

súlyos bűncselekmények megelőzésére, illetve az ilyen bűncselekmények elkövetésétől való

elrettentésre alkalmatlan és célszerűtlen büntetési nem.

4

II.

1. Az Alkotmánybíróság megkeresésére az igazságügyminiszter az 1990. március 19-én kelt

állásfoglalásában a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezéseket alkotmányellenesnek tartotta.

Úgy vélekedett, hogy a halálbüntetés szükségtelen és antihumánus, erkölcsileg nem

indokolható büntetés, nem szolgálja a büntetés célját, és nem alkalmas sem a társadalom

védelmére, sem a társadalom tagjainak a bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására.

Rámutatott arra, hogy a halálbüntetésnek a Btk.-ból való kiiktatása terén jelentős előrelépésre

került sor az 1989. évi XVI. törvény megalkotásával, amely az állam elleni bűncselekmények

büntetési tételeiből mellőzte a halálbüntetést.

Utalt arra is, hogy a halálbüntetés megszüntetése összhangban van az európai jogfejlődéssel.

A nyugat-európai országokban vagy teljesen megszűnt a halálbüntetés lehetősége, vagy csak

kivételesen, katonai bűncselekményekre és háború idején alkalmazható.

2. Az Alkotmánybíróság szakértői vélemény elkészítésére kérte fel dr. Földvári Józsefet, dr.

Korinek Lászlót és dr. Sajó Andrást.

Földvári József a halálbüntetést - a büntetés céljából kiindulva - nem tartja indokolt

büntetésnek. A halálbüntetés eltörlését azonban nem büntetőjogi, hanem erkölcsi-politikai

kérdésnek tekinti. Sajó András szerint a halálbüntetés alkotmányellenes, mivel önkényes és

kegyetlen büntetés, sérti az emberi méltóságot, s ellentétes a jogállamiság eszméjével.

Korinek László a halálbüntetés statisztikai és kriminológiai vonatkozásait vizsgálta, s úgy

foglalt állást, hogy a halálbüntetés a bűnözés elleni harcnak sem nem alkalmas, sem nem

szükségszerű eszköze.

3. A Teljes Ülésen - az Alkotmánybíróságról szóló XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése alapján

felszólalt: dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész.

Solt Pál felszólalásában annak a jogi és erkölcsi meggyőződésének adott hangot, hogy a

halálbüntetésnek általában és itt most Magyarországon nincs többé helye. Álláspontja szerint,

a halálbüntetés büntetőjogi szempontból igazolhatatlan, a büntetőjogi szabályozás és az

Alkotmány összefüggését figyelembevéve: alkotmányellenes.

Györgyi Kálmán - előrebocsátva, hogy a halálbüntetés eltörlésének híve - felhívta az

Alkotmánybíróság figyelmét, hogy önmagában az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján a

halálbüntetés önkényessége nem mondható ki, a döntéshez az Alkotmány 8. § (2)

bekezdésének és az 54. § (1) és (2) bekezdéseinek komplex, egymásra vonatkoztatott

értelmezése szükséges.

Meggyőződése szerint a leghitelesebb fórum e döntés meghozatalára a Parlament lenne, de

nem vitatja el az alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény erejénél fogva

nem kerülheti ki az érdemi válaszadást.

III.

A halálbüntetést a Btk. a "Büntetések és intézkedések" c. fejezetében, a 38. § (1)

bekezdésében a főbüntetések között az első helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a

halálbüntetés kiszabhatóságának alanyi feltételéről, az alkalmazható mellékbüntetésről és

egyes jogkövetkezményekről rendelkezik. "A büntetés kiszabása" c. fejezetben a 84. § előírja,

hogy "halálbüntetést kivételesen és csak akkor lehet kiszabni, ha - a bűncselekmény és az

elkövető kiemelkedő társadalomra veszélyességére, a bűnösség különösen magas fokára

figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés alkalmazásával biztosítható".

5

A Be.-nek a halálbüntetést is érintő 399. §-a a kegyelmezési eljárással, a terhes, illetve

elmebeteg elítélttel, valamint a távallétében halálbüntetéssel sújtott vádlottal kapcsolatos

legfontosabb eljárási szabályokat állapítja meg.

Az 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a a halálbüntetés végrehajtásának körülményeit határozza

meg.

A Büntetés-végrehajtási Szabályzat alkotmányellenesnek nyilvánított §-ai a halálraítélttel

kapcsolatos büntetés-végrehajtási szabályokat tartalmazzák, valamint a halálos ítélet

végrehajtását követő intézkedéseket írják elő.

A Btk. szerint - az Alkotmánybíróság határozatának közzétételéig - halálbüntetés a következő

bűncselekmények elkövetőivel szemben volt alkalmazható:

- az emberiség elleni bűncselekmények közül a népírtás [155. § (1) bekezdése], a polgári

lakosság elleni erőszak minősített esete [158. § (2) bekezdése], a bűnös hadviselés ( 160. §) és

a hadikövet elleni erőszak minősített esete [163. § (2) bekezdése];

- a személy elleni bűncselekmények közül az emberölés minősített esetei [166. § (2)

bekezdése];

- a közrend elleni bűncselekmények közül a terrorcselekmény minősített esetei [261. § (2)

bekezdése] és a légi jármű hatalomba kerítésének minősített esete [262. § (2) bekezdése];

- a katonai bűncselekmények közül a szökés különösen minősített esetei [343. § (4)

bekezdése], a kibúvás szolgálat alól minősített esete [346. § (1) bekezdése], a szolgálat

megtagadása (347. §), a kötelességszegés szolgálatban különösen minősített esete [348. § (3)

bekezdése], a zendülés különösen minősített esete [352. § (3) és (4) bekezdései], a parancs

iránti engedetlenség minősített esete [354. § (3) bekezdése], az elöljáró vagy szolgálati közeg

elleni erőszak különösen minősített esetei [355. § (S) bekezdése], a harckészültség

veszélyeztetése minősített esete [363. § (2) bekezdése], a parancsnoki kötelességszegés (364.

§) és a kibúvás a harci kötelesség teljesítése alól (365. §).

IV.

Az Alkotmánybíróság a halálbüntetést lehetővé tevő jogszabályok alkotmányellenességét

kimondó és azokat megsemmisítő határozatának indokolásául a következőket fogalmazza

meg.

Az Alkotmány az "Általános rendelkezések" c. I. fejezetében kinyilvánítja, hogy "a Magyar

Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek

tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége" [8. § (1) bekezdése]. Az

"Alapvető jogok és kötelességek" c. XII. fejezetben pedig elsőként állapítja meg, hogy "a

Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi

méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani" [54. § (1) bekezdése]. A

8. § (4) bekezdése szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog olyan alapvető jognak

minősül, amelynek gyakorlása rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején

sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható. Az Alkotmány idézett rendelkezéseinek

összevetéséből megállapítható; hogy Magyarországon az élethez és az emberi méltósághoz

való jog - állampolgárságra tekintet nélkül - minden embernek veleszületett, sérthetetlen és

elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz

való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze.

Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése azt állapítja meg, hogy az élettől és az emberi

méltóságtól "senkit nem lehet önkényesen megfosztani". E tilalom megfogalmazása egyúttal

nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás

lehetőségét.

6

A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának megítélésénél azonban az

Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amelyet az Országgyűlés az 1990. június

19-én elfogadott és június 25-én hatályba lépett 1990. évi XL. törvény 3. § (1) bekezdése

iktatott az 1989. október 23-án kihirdetett 8. § (2) bekezdése helyébe. Az Alkotmány 8. § (2)

bekezdésének hatályos rendelkezése szerint "a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra

és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges

tartalmát azonban nem korlátozhatja".

Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak és a kapcsolódó hivatkozott

jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi

méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az

emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az

élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák,

hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és

helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította

alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.

V.

A Btk. és a hivatkozott egyéb jogszabályok alkotmányellenességét és megsemmisítését

kimondó alkotmánybírósági határozat indokainak megfogalmazása után az Alkotmánybíróság

szükségesnek tartja megjegyezni a következőket is:

1. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének az 1990. június 19-i alkotmánymódosítással

beiktatott rendelkezése és az 54. § (1) bekezdésének idézett szövege nincs összhangban. Az

Országgyűlésre hárul az a feladat, hogy az összhangot megteremtse.

2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást

megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet

alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása

és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent

az állam büntetőhatalmával szemben.

3. Az Alkotmánybíróság figyelmet érdemlőnek tartja a kriminológia és a kriminálstatisztika

számos ország tapasztalatain alapuló megállapítását, miszerint a halálbüntetés alkalmazása

vagy eltörlése sem az összbűnözésre, sem a korábban halálbüntetéssel fenyegetett

bűncselekmények elkövetésének gyakoriságára nincs bizonyíthatóan törvényszerű hatással.

4. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetköri Egyezségokmánya - amelynek Magyarország is

részese és amelyet az 1976. évi 8. tvr.-rel hirdetett ki - 6. cikkének (1) bekezdése megállapítja

"minden embernek vele született joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell.

Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani." Ugyanezen Cikk (6) bekezdése pedig

megállapítja, hogy "e Cikk egyetlen rendelkezésére sem lehet hivatkozni avégett, hogy

késleltessék vagy megakadályozzák a halálbüntetésnek az Egyezségokmányban részes

valamely állam általi eltörlését".

Az Egyezségokmány tehát olyan fejlődési folyamattal számol, amely a halálbüntetés

eltörlésére irányul. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában,

1950. november 4-én aláírt Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdése még elismerte a

halálbüntetés jogszerűségét, az 1983. április 28-án elfogadott 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1.

cikke viszont úgy rendelkezik, hogy "a halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet

7

halálbüntetésre ítélni és halálbüntetést nem szabad végrehajtani." Az Európa Parlament által

1989. április 12-én elfogadott "Az alapjogokról és alapvető szabadságokról" c. nyilatkozat 22.

§-a ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A magyar alkotmányfejlődés is ebben az

irányban halad, amikor a halálbüntetést még nem egyértelműen kizáró 54. § (1) bekezdésének

megalkotását követően a 8. § (2) bekezdésének új megszövegezésével kizárja alapvető jog

lényeges tartalmának törvényi korlátozását.

5. Mivel a Btk.-ban meghatározott büntetések összefüggő rendszert alkotnak, a

halálbüntetésnek mint e rendszer egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész

büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely azonban nem az Alkotmánybíróság hatáskörébe

tartozik.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Ádám Antal s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Hercegh Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Vörös Imre s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye

A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak ellentmondó rendelkezést

tartalmaznak. Míg az 54. § (1) bek. az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel nem

helyezi hatályon kívül a halálbüntetés lehetőségét, addig az időben később keletkezett 8. § (2)

bek. még törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges tartalmának

korlátozását. Ebből már levezethető a halálbüntetés tilalma is.

Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az

egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal

rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti

át.

Ezért álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak le kellene szögezni hatáskörének hiányát

és fel kellene hívni az Országgyűlés figyelmét az ellentmondás kiküszöbölésének

szükségességére. Mindez nem zárná ki, hogy az Alkotmánybíróság állásfoglalásában

felsorakoztassa mindazokat az érveket, amelyek ma a halálbüntetés ellen szólnak.

8


Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybírák párhuzamos véleménye

1. Az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények elismerésével Magyarország

kötelezettséget vállalt az általános emberi jogoknak, mint alapvető értékeknek az

elismerésére. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaság

jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a

vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.

2. A hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak kiindulópontja az emberi

méltóság. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyézségokmánya "az emberi közösség

valamennyi tagja veleszületett méltóságáról" szól, és az emberi méltóságot a jogok végső

forrásának tekinti akkor, amikor arra a felismerésre utal, hogy "az emberi jogok az emberi

lény veleszületett méltóságából erednek".

3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az emberi élettel együtt az emberi

lényeget jelenti. A méltóság ember voltunknak és értékünknek fölemelő és feltétlen tiszteletet

parancsoló volta, emberi lényegünk rangja. Ugyanígy a priori érték mint az élet s a létezés

emberdimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság egymástól elválaszthatatlanok.

Mindkettő az ember elidegeníthetetlen, immanens, lényegi sajátja. Létezésre méltónak lenni:

emberségre való méltóságot jelent, így különkülön az emberi élet és az emberi méltóság

tulajdonképpen kezelhetetlenek.

4. Az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi egység, valójában nem is jog, mert

az emberi lényeg a jog számára tulajdonképpen transzcendens, azaz hozzáférhetetlen. Az

emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányokban az emberi élet és méltóság ezért

elsősorban nem is mint alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint jogon kívüli értékek

szerepelnek, amelyek sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról és

védelméről kell a jognak gondoskodnia.

Ez a védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az itt belépő jog különfélé

terebélyű "tilalomfákat" és garanciákat állít fel mindenki számára, így az állam számára is.

5. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése tehát akkor, amikor az élethez és a méltósághoz

való veleszületett jogokat tételezi - figyelemmel az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében ért

sérthetetlen és elidegeníthetetlen jelzőkre is -, olyan, a jogi értékeket is megelőző

kategóriákról rendelkezik, amelyek a lehető legteljesebb jogi oltalomban kell hogy

részesüljenek és amely értékekkel szembeni követelmények - mint valóságos jogi tilalmak -

korlátlanok, vagyis az államot is kötik. Az állam tehát azért nem foszthatja meg büntető

hatalmánál fogva az embert az élettől és az emberi méltóságtól, mert a halálbüntetéssel az

Alkotmányban védett fenti értékeket önkényesen átrendezi. Önkényesen: mert az emberi lét

és méltóság az értékek rangsorában minden értéket megelőz, itt az emberi jogok forrásáról,

eredőjéről és alapjáról, azaz a jog által is sérthetetlen és elidegeníthetetlen értékekről van szó.

A halálbüntetés ennek folytán önkényes, és ezért alkotmányellenes.

9

6. Mivel az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettől és az emberi méltóságtól való önkényes

megfosztást tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere a nem önkényes

megfosztásnak is. Ezért nem állítható, hogy az élettől való minden megfosztás fogalmilag

jogtalan, azaz önkényes.

Az élettől való megfosztás csak jogi síkon nem történhet meg, de az ugyanolyan értékrendek -

azaz a más ember léte és méltósága - egymással már versenghetnek. A jog ebben az esetben

már nem az értékeket rendezi át, hanem helyzeteket rendez: a jogos védelemnél, vagy más,

nem önkényes megfosztás esetében nem a halálbüntetés jogát ismeri el, hanem a nem

önkényes védekezés minőségét oltalmazza az önkényességgel szemben.


Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. Az Alkotmánybíróság szabadsága határozata kialakításában.

Az Alkotmány szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jogtól senkit nem lehet

önkényesen megfosztani. Eszerint a halálbüntetés alkotmányosságának formális kulcsa az

önkényesség értelmezése. Mivel nyilvánvalóan senkit sem lehet semmilyen jogától

"önkényesen" megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog elvételének speciális

feltételeit kell meghatároznunk, vagyis az önkényességet e jogok sajátosságaira való

tekintettel kell értelmeznünk. A halálbüntetés alkotmányossága feletti döntésnek ezért az

élethez és emberi méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja. Az Alkotmány kimondja,

hogy az alapvető jogokat szabályozó törvény az alapvető jog lényeges tartalmát nem

korlátozhatja. Annak eldöntéséhez, hogy a halálbüntetésről szóló törvényi rendelkezések nem

korlátozzák-e az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalmát, s ezért nem

alkotmányellenesek-e, először e jogok tartalmát kell tisztáznunk.

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog a legalapvetőbb emberi jogok. Az

Alkotmánybíróság értelmezése szerint az emberi méltósághoz való jog "anyajog", azaz a még

nem nevesített szabadságjogok forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni

autonómia határainak megvonására más emberi jogok esetében, csakúgy, ahogy az élethez

való jog értelmezése befolyásolhatja az élet feletti rendelkezés más vitás eseteinek eldöntését

(pl. abortusz, eutanázia).

Egy ilyen horderejű döntés előtt tisztázni kell az Alkotmánybíróság szabadságát és

kötöttségeit határozata tartalmának kialakításában.

Az Alkotmánybíróság határozata a halálbüntetés alkotmányosságának kérdésében a döntés

alapját és véglegességét tekintve lényegesen más, mint a halálbüntetés törvénnyel való

eltörlése. Az Országgyűlésnek szabadságában áll bármilyen érv alapján dönteni; legyen az

tudományos, vagy gyakorlati, büntetőpolitikai, vagy tetszőleges aktuálpolitikai meggondolás

vagy indíték. (Lásd a halálbüntetés eltörlését a politikai bűncselekményekre 1989-ben.). A

törvényhozási folyamat nyilvánossága alkalmat teremt minél több érv ismertetésére és

ütközésére; s egyben elő is készíti a közvéleményt a döntésre. Könnyebbsége parlamenti

döntésnek, hogy a halálbüntetést eltörlő törvény önmagában nem jár kényszerítő

következményekkel az élethez való jog más kérdéseire nézve. Ugyanakkor az Országgyűlés

ki van téve a közvélemény nyomásának. A Parlament tetszése szerint fenntarthatja, eltörölheti

10

vagy visszaállíthatja a halálbüntetést - amíg e büntetés alkotmányosságáról az

Alkotmánybíróság ki nem mondta a végső szót.

Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi érvekkel alapozhatja meg

döntését. Különösen nem érheti be az általában alkalmazott kriminológiai érveléssel, hogy ti.

a halálbüntetés hatékonysága a bűnmegelőzés szempontjából nem bizonyítható. Nem köti az

Alkotmánybíróságot a törvényhozó szándéka, hiszen a büntető törvénykönyv

alkotmányosságát felülvizsgálhatja, az Alkotmányt pedig értelmezheti. Az Alkotmánybíróság

döntése végleges. Nem köti az Alkotmánybíróságot sem a többségi akarat, sem a

közvélemény. Nem köti egyetlen erkölcsi vagy tudományos irányzat sem.

Az Alkotmánybíróságnak tehát saját értelmezést kell kidolgoznia az élethez való jogról.

Ebben az értelmezésben az Alkotmány egésze a kiindulópont. Az Alkotmánybíróságnak

folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az Alkotmány és a

benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még

gyakran napi politikai érdekből módosított Alkotmány fölött, mint "láthatatlan alkotmány",

az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó új

alkotmánnyal vagy jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe. Az Alkotmánybíróság

ebben az eljárásában szabadságot élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának keretén belül

marad.

Az alkotmányozók a rendszerváltozás utáni társadalomban és államban érvényesülő

értékpluralizmusból indultak ki; az Alkotmány 1989. október 23-án kihirdetett módosítása

(az 1989. évi XXXI. törvény) szakított a korábban az állam alapjává tett "hivatalos"

ideológiával és azzal, hogy a jogokat ezzel összhangban kell értelmezni. A különböző eszmei

áramlatoknak az Alkotmány kidolgozása során javasolt felsorolása csak a sokféleséget akarta

példázni, csakúgy, mint az 1989. októberi módosításban ebből megmaradt "a polgári

demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei". Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel -

ez is kikerült az Alkotmányból. Az alkotmányos jogok igen absztrakt megfogalmazásában

nem fedezhető fel semmilyen jele annak, hogy a törvényhozó ezen jogok egy adott

értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha így is lett volna, ez az Alkotmánybíróság

számára nem lehetne kiindulópont: Az Alkotmánybíróság független a törvényhozó

szándékától, de egyébként is aggályos lenne arra hivatkozni, hogy az eltelt egy év alatt olyan

társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá tették az alkotmányozó eredeti

koncepcióját. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság megváltoztatni kénytelen

az Alkotmány értelmét: Az Alkotmánybíróságnak nem erre van hatásköre. Az

alkotmányértelmezésnek az értelmezendő jogok fogalmából kell kiindulni, mint semleges

kategóriából, amelynek határaira nézve nagyfokú konszenzus állapítható meg, tartalmára

nézve viszont több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető. Ha így járunk el, akkor az

Alkotmány tág definíciói megannyi morális kérdésfeltevést (is) tartalmaznak. A pluralista

társadalom lényegéhez tartozik, hogy ezekre a kérdésekre többféle válasz adható, vagyis a

jogok többféle értéktartalommal kitölthetők, úgy hogy közben a jogok egész alkotmányos

rendszere koherens és működőképes marad. Az Alkotmánybíróságnak a határesetekben kell

beavatkoznia, azt a vonalat meghúznia, amelyen túl egy adott tartalmi koncepció ("válasz")

már az Alkotmány egész rendszerével (alapelveivel) nem hozható összhangba. Pl. az

állampolgári egyenlőség számos értelmezést elvisel; az Alkotmánybíróságnak ki kellett

mondania, hogy az egyenlőség nem korlátozható a mechanikus egyenlőségre az anyagi javak

elosztása vonatkozásában, s ugyanakkor tisztáznia kellett a pozitív diszkrimináció

megengedettségét, annak feltételeivel együtt. Más esetben az Alkotmánybíróság azt

állapíthatja meg, hogy az alkotmányos jog egy adott tartalmi koncepciója belefér az

alkotmányos fogalmi keretbe, akkor is, ha azt a törvényhozó ki akarta zárni. Kivételesen az is

előfordulhat, hogy egy alkotmányos jog csak egyetlen értelmezési koncepciót tűr el. Ez

11

természetesen értékítélet. Az Alkotmánybíróságnak azonban éppen erre van felhatalmazása:

hogy ti. az Alkotmány fenntartása érdekében a saját tartalmi koncepcióját érvényesítse.

Határesetekben és össze nem férő koncepciók ütközésekor az Alkotmánybíróság feladata a

választás. Az élethez való jog fogalmát nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni, amelyek

közül az egyik megengedi, a másik viszont kizárja a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróságnak

itt azt az értelmezést kell kötelezővé tennie, amely szerinte az Alkotmány egészével

összhangban áll.

Ez a döntési szabadság és kötelesség egyben óriási felelősséggel terheli meg az

Alkotmánybíróságot. Hiszen a bíróság, bár az Alkotmány egészéből indul ki, maga alkotja

folyamatos értelmezésével az értelmezés mércéjét is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját

lelkiismerete és a közvélemény, elsősorban a szakmai közvélemény előtt kell helytállnia.

Szembe kell néznünk tehát azzal, hogy az alkotmányos jog fogalmának egyik lehetséges

értelme válik kötelezővé (amelyet esetleg az Alkotmánybíróság későbbi ítélkezése korrigálhat

- vagy a desuetudo ronthat le). A hibátlan szakmai érvelés is már az előzetes értékválasztáson

belül érvényesül.

A fenti koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és

történelmileg kötött: még abban az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket

deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel; s ítélete pl. a halálbüntetés vagy abortusz

kérdésében elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre. Az emberképe, filozófiai választása,

bírói feladatának felfogása megannyi szubjektív adottság. Ezért kívánatos, hogy az

Alkotmánybíróság objektív támaszként vegye figyelembe a halálbüntetés kortársi nemzetközi

megítélését; ennek értékelése már az Alkotmánybíróság megengedett politizálásához tartozik.

Az USA Legfelsőbb Bíróságának ítélete 1972-ben alkotmányellenesnek nyilvánított minden

halálbüntetést kimondó törvényt, s ezzel felszabadító hatású példát állított más országok elé.

Ugyanakkor 1976-tól kezdve a halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa

Tanács viszont a tagállamok többségében lejátszódott fejlődés alapján általános tendenciának

tekintette a halálbüntetés eltörlését, és az 1950-ben kelt Emberi Jogok Európai

Egyezményéhez 1983-ban jegyzőkönyvet kapcsolt a halálbüntetés eltörléséről. (Ezt a 6.

számú jegyzőkönyvet a 22 tagállam közül 15 aláírta és 12 ratifikálta - de pl. a nem ratifikáló

NSZK-ban nincs halálbüntetés.) Az Európa Parlament által 1989. április 12-én elfogadott, az

alapjogokról és alapvető szabadságokról szóló nyilatkozat 22. §-a kimondja a halálbüntetés

eltörlését. Ezzel az európai államok nagy része túllépett a Polgári és Politikai Jogok

Nemzetközi Egyezségokmányának a halálbüntetést lehetővé tévő kompromisszumán, amelyet

az önkényes megfosztás tilalmával a magyar Alkotmány még 1989 októberében is követett.

Az Alkotmánybíróság joggal támaszkodhat saját történelmi helyzetünkre is, amikor a

halálbüntetés eltörlésével az élethez való jog tiszteletét erősíti, és az állam büntető hatalmát

innen visszaszorítja. Többről van itt szó, mint az emberi életet politikai céljaira gátlástalanul

feláldozó rendszerrel való szimbolikus szembefordulásról; a politikai bűncselekményekre

lehetséges halálbüntetés eltörlése 1960-ban lehetett volna helyén, ahogy a Német Szövetségi

Köztársaság Alaptörvényében a halálbüntetés tilalmának hasonló motivációja 1949-ben

időszerű volt. Az aktuális történelmi feladat annak a törvényhozót is kötelező megállapítása,

hogy az Alkotmánybíróság által értelmezett és védett alkotmányos rendben az állam nem

teheti meg, hogy egy ember életét elvegye.

2. Az élethez való jog az Alkotmányban.

Ebben a pontban az élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minősítéseit és a rá

vonatkozó más rendelkezésekkel való összefüggését vizsgálom, az élethez való jog tartalmi

koncepciójának kifejtése nélkül.

12

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint "A Magyar Köztársaságban minden embernek

veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet

önkényesen megfosztani."

Értelmezendő kérdések:

a) az élethez és az emberi méltósághoz való jog kitüntetett szerepe és kapcsolata,

b) a "veleszületettség" ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti "sérthetetlenség és

elidegeníthetetlenség",

c) a "nem lehet önkényesen megfosztani" kitétel, tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára.

a) A 18. századi természetjogban szokásos volt a természetes jogokat néhány ős- vagy

alapjogra visszavezetni. Ilyen kiindulópont volt az élethez való jog. Ma hasonló alapnorma-

szerepet játszik az emberi méltóság, alkotmányokban és nemzetközi egyezményekben

egyaránt. E funkciójában a természetjogi "természetes szabadság" örököse. Az emberi

méltósághoz való jog a német, az amerikai és a magyar alkotmánybírósági gyakorlatban

kifejezetten "anyajog"; a bíróság a cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új

és új szabadságjogokat vezet le belőle. Mindemellett az élethez való jog sem vesztette el

kitüntetett szerepét. Vannak nézetek, amelyek továbbra is ezt tartják a többi jog alapjának.

Elterjedtebb, hogy az élethez való jog a méltósághoz való jogot követi az alapjogok

katalógusának élén, s előfordul, mint a magyar Alkotmányban, hogy ugyanabban a

szakaszban szerepelnek. Ma az a szokásos, hogy az élethez való jogot egyrészt a testi

épséghez és egészséghez való joggal kapcsolják össze, másrészt pedig a nemzetközi jog

hatására a kínzás és a kegyetlen, illetve megalázó büntetések tilalmával. Úgy tűnik tehát, hogy

fontosságát megtartva külön életet él a két jog. Közelebbi vizsgálat azonban kimutathatja

lényegi összefüggésüket; azt, hogy csakis egységükben adhatják meg az ember jogi státusát, s

lehetnek így valóban az alapjogok alapjai. Az élethez és méltósághoz való jog egysége

különbözteti meg az embert egyrészt a többi személytől, másrészt a többi élőlénytől. Az

ember jogi státusa e két aspektusának külön-külön történelmi szerepe nem mond ellen annak,

hogy a mai történelmi pillanat, s különösen az élet feletti idegen rendelkezés kiéleződött

kérdése, az élethez és méltósághoz való jog egységes szemléletét követelik meg. Mindennek

bizonyításához részletesen meg kell vizsgálni e két jog sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem

el.

b) Az Alkotmány 54. §-a szerint az élethez és méltósághoz való jog minden ember

"veleszületett" joga. Ezek a jogok a XII. Fejezet címe alapján "alapvető jogok". A 8. §-ban a

Magyar Köztársaság az ember "sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait" ismeri el.

Ezen jelzők értelmezése nem ad elegendő alapot a halálbüntetés alkotmányosságáról való

döntéshez. Van például olyan klasszikus elmélete az elidegeníthetetlenségnek,

amely szerint az élethez való jog a társadalmi szerződésben átruházhatatlan az államra, az

állam tehát ezért nem veheti el. Hasonló magyarázat kidolgozható lenne a sérthetetlenségre,

vagy a veleszületettségre is, mint ahogy mindeme jelzők nélkül is lehet érvelni amellett, hogy

az élethez való jogot az állam nem korlátozhatja (lásd 3. pont). A veleszületettség

értelmezhető úgy is, mint annak kifejezése, hogy az élet (és a méltóság) a priori értékek,

amelyekből az ezeket védő jogok erednek. A jogtörténet és a mai alkotmányok, illetve

nemzetközi egyezmények viszont számos példát mutatnak arra, hogy az élethez való jog

elidegeníthetetlenségének deklarálása nem zárta, illetve zárja ki a halálbüntetést. A magyar

Alkotmány 54. § (1) bekezdése is lehetővé kívánta tenni az élethez és méltósághoz való

elidegeníthetetlen és sérthetetlen, veleszületett jogtól való megfosztást, ha az nem önkényes.

Az önkényesség értelmezése nélkül tehát nem lehet az élethez és a méltósághoz való jog

elidegeníthetetlenségéről állást foglalni.

c) Az élethez való jog határai tehát az "önkényesség" értelmezésétől függenek.

13

Önkényesnek minősülhet a büntetéskiszabás, ha túlságos teret enged a bíró szubjektív

döntésének. Bár az USA-ban a halálbüntetést szokatlan és kegyetlen büntetés volta miatt

mondták ki alkotmányellenesnek, valójában az volt a kifogás a kérdésessé tett törvény ellen,

hogy a halálbüntetés feltételei nem voltak precízen tisztázva. Ehhez hasonló Sajó András

érvelése szakvéleménye I. pontjában. A Btk. előírásai a halálbüntetés kiszabására azonban

nem térnek el lényegesen akármelyik más büntetésfajta feltételeitől, s ezért "önkényességük"

más büntetések kiszabására is érvényes lehet. Az Alkotmány 54. §-ában írott önkényesség

azonban szerintem olyan speciális értelmezést kíván meg, amely csakis az élethez és

méltósághoz való jogra érvényes.

Más felfogás szerint az önkényesség a törvénynek megfelelő eljárás hiányát jelenti. Ezt

támasztja alá az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950), amelynek 2. szakasza csakis

jogszerűen hozott halálos ítélet végrehajtását tekinti az élettől megfosztás megengedett

esetének. (1983-ban viszont a 6. sz. jegyzőkönyv eltörli a halálbüntetést.) Jogállamban

minden fajta büntetést csakis törvényes okból, törvényes eljárásban lehet kiszabni. Ezt az

Alkotmány a szabadságtól való megfosztásra szabatosan meg is fogalmazza (55. §). Az 54. §

(1) bekezdése összevetéséből az következik, hogy az élethez és méltósághoz való jog esetében

önmagában nem zárja ki az attól való megfosztás önkényességét, ha az törvény alapján,

törvényes eljárásban történt. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. A különbséget az élettől

való, illetve a szabadságtól való megfosztás minőségileg más volta indokolja (1. 3. pont).

De ha a halálbüntetés formális legalitása nem zárja ki feltétlenül az önkényességet, akkor csak

az a tartalmi kérdés marad, hogy maga a halálbüntetés, mint büntetési nem, nem önkényes-e.

Elterjedt nézet szerint a halálbüntetés azért önkényes, mert nem bizonyítható, hogy alkalmas

lenne az Alkotmánnyal összhangban lévő büntetési célok megvalósítására. (Erre a jelen

határozat indokolása egyebek között utal is.) Ezzel a bizonytalansággal szemben az emberi

élet és méltóság előnyt élvez. Igaz, hogy alkotmányellenes az a büntetés, amely nem képes

betölteni célját. Igaz az is, hogy mivel itt alapvető jogok elvonásáról van szó, a célra való

alkalmasságról bizonyosság kell. Az érvelést azonban egyedül nem találom elegendőnek a

halálbüntetés alkotmányellenességének megállapítására. Felvethető, hogy a többi büntetés, pl.

a börtön preventív hatásáról sincsenek megbízható bizonyítékaink. Itt megint a

szabadságvesztés és az életvesztés közötti különbséget kellene kifejteni (az élethez való jog

speciális voltát), hogy bizonyíthassuk, a börtönhöz, a pénzbüntetéshez beérhetjük a büntetés

célszerűségének vagy hatékonyságának (nagy) valószínűségével, a halálbüntetéshez nem.

Ebből folyó második ellenvetésem az, hogy a fenti érvelés szerint a halálbüntetés

alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja bizonyosan elérhető lenne. A szokásos

megnyugtató válasz az, hogy a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz soha teljes

bizonyossággal elérhető - már csak az emberi tévedés kizárhatatlansága miatt sem. A válasz

tehát pragmatikus marad. A körből nehéz kitörni, mert a büntetés gyakorlati hatékonyságára

kérdezünk, noha valójában azt kellene bizonyítani, hogy a halálbüntetés elvileg alkalmatlan.

Ez a kérdés viszont továbbvisz a halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre

váltunk át: a halálbüntetés speciális voltát az élethez való jog sajátossága alapozza meg. Jobb

lenne tehát eleve az élethez való jog sajátosságából kiindulni, s bizonyítani, hogy akkor sem

lehet az életet elvenni, ha az nagyon is célravezető lenne.

d) Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján az élethez és méltósághoz való alapvető jog

lényeges tartalmát az ezeket szabályozó törvény nem korlátozhatja. A kérdés, hogy az alapjog

korlátozását mihez viszonyítva állapítjuk meg, a mi esetünkben különös súllyal vetődik fel. A

halálbüntetéssel ugyanis nem az élethez való jog önmagában áll szemben, hanem az élethez

való jog, mint olyan jog, "amelytől nem lehet senkit önkényesen megfosztani". Ezért az, hogy

a Btk. a halálbüntetéssel egyáltalán korlátozza-e az élethez való alkotmányos jogot, az

Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt "önkényes megfosztás" értelmezésétől függ. Ha

14

az élettől való megfosztást minden esetben, fogalmilag önkényesnek tartjuk, vagyis az élethez

való jogot abszolútnak, akkor a halálbüntetés korlátozza azt. Ha viszont az élethez való jogot

magában az Alkotmányban korlátozottnak tekintjük azáltal, hogy az élettől való megfosztás

bizonyos, nem-önkényes eseteit, ha az törvényes eljárásban történt, összeférhetőnek tartjuk az

élethez való jog természetével, akkor a Btk. ehhez képest nem korlátozza az élethez való

jogot; az pedig, hogy az Alkotmány maga korlátozhatja-e alapjog tartalmát, nem a Btk.

alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik.

3. Az emberi méltósághoz és az élethez való jog sajátossága.

Az emberi méltósághoz való jog nem puszta erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi

méltóság a jog előtt és felett létező érték, amely a maga teljességében a jog számára

hozzáférhetetlen, nem zárja ki azt, hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük - mint a

természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és alkotmány teszi -, vagy hogy a jog

a méltóság tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy egyes aspektusait valóságos

joggá formálja.

Az emberi méltósághoz való jognak két funkciója van. Egyrészt azt fejezi ki, hogy van egy

abszolút határ, amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet

túl, vagyis az autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek egy mindenki más rendelkezése alól

kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás szerint - az ember alany

maradhat és nem válik eszközzé vagy tárggyá. Ezt fejezi ki egyébként az - az

Alkotmánybíróság által is osztott felfogás -, hogy az emberi méltósághoz való jog "anyajog",

mindig újabb szabadságjogok forrása, amelyekkel az önrendelkezés szféráját folyamatosan

biztosítjuk az (állami) szabályozással szemben. A méltósághoz való jognak ez a felfogása

különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók,

nincs "érinthetetlen" lényegük. (Ez az elvi különbség az ember és a jogi személy között, nem

pedig az, hogy egyes jogok "jellegüknél fogva csak emberhez fűződhetnek". Az utóbbiak

mintájára ugyanis mindig képezhetők analóg jogok a jogi személyek számára.)

Látni fogjuk, hogy az emberi méltósághoz való jog ezt a funkcióját csak akkor tölti be, ha az

egyes emberek élethez való jogával egységben értelmezzük; míg ha attól elvonatkoztatunk, az

absztrakt méltóság megengedi a konkrét egyén tárgyként való kezelését.

A méltósághoz való jog másik funkciója az egyenlőség biztosítása. A "minden ember egyenlő

méltósága" történelmi vívmánya az egyenlő jogképességet jelentette; azaz a formálisan

egyenlő esélyt. Jelen határozatunkhoz az egyenlőségnek azt a tulajdonságát kell kiemelnünk,

hogy erre a jogra épülhetnek további jogok (pl. az egyenlő méltóság jogképességként

instrumentalizálva további jogok szerzésének alapja); de elvenni belőle nem lehet. Ez egyben

azt jelenti, hogy a méltóság oszthatatlan és redukálhatatlan, azaz az emberi státus minimális

feltétele, amely tehát egyetlen embertől sem vehető el.

Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal való egységében kell azt

biztosítania, hogy ne lehessen különbözően "értékes" puszta életeket jogilag másként kezelni.

Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. Az egyenlő méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a

nyomorék és az erkölcsi szörnyeteg bűnöző élete és méltósága is. Az emberi méltóságban

mindenki osztozik, aki ember, függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi

lehetőségből és miért annyit. Az élethez és méltósághoz való jog egysége következtében

nemcsak a halálban egyenlő mindenki: az életek egyenlőségét a méltóság garantálja.

A (puszta) élethez való jog az egyes természetjogi elméletekben volt abszolút (pl. Hobbesnál),

amennyiben a felette való rendelkezést nem is lehetett az államra átruházni. Amíg a

civilizációs folyamatban a halálbüntetés (illetve a háború) nem vált kérdésessé, másrészt amíg

nem merültek fel más élőlények jogai az életre, nem vált aktuálissá annak feszegetése, hogy

mi teszi az élethez való jogot speciálisan emberi joggá. Az ember méltósága, és ennek

15

kapcsolata az élettel különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb jogtól. Az

élethez való jog a méltóság nélkül nem az emberi élethez való jog. Az említett természetjogi

felfogásban a természeti állapot maradványa, a túlélés minden fölé helyezése, amely joga -

mint már Spinoza írta - "az állatoknak is megvan". Ma pedig a méltósághoz való joghoz

kapcsolódása teszi specifikussá az ember élethez való jogát "az állatok és fák jogai"

textusában. Szétválasztandó ugyanis az állam kötelezettsége külön az élet (minden élet)

védelmére és külön a méltóság védelmére az ember alanyi jogától az életre és méltóságra. "Az

állatok és fák jogai" nem puszta metaforák: az államnak valóban vannak kötelességei minden

élet természeti alapjainak fenntartására, s védeni köteles minden életet a mohától kezdve az

embrión keresztül az emberig, de ez a védelem a szorosan vett egyéni emberi életet kivéve

relatív, és csak az embernek van rá szubjektív joga.

Mi határozza meg ma az élethez való jog és a méltósághoz való jog kapcsolatát? Ha egy

alkotmánybíróság életről és halálról dönt, tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a dualista

felfogás uralkodik: a test és lélek eltérő státusának különböző szekularizált változatai. A

"testi" jogok individualitásukban alacsonyabbrendűek, mint az absztrakt, a konkrét egyéntől

könnyen elválasztható "lélek": a méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az ember

biológiai és társadalmi lény. De ennek az összekapcsolásnak a jogban már nincs

következménye, hiszen az élethez való jogot mint a "biológiai-fizikai létezés jogát" fogják fel;

ezért kapcsolódik hozzá hagyományosan a testi épség, egészség joga is. Ezek (individuális)

"testi" jogok, a legtöbb alkotmányban nem élveznek abszolút védelmet, szemben a

méltósághoz való joggal, amellyel az egyén az emberi nem méltóságából részesedik, s amely

ezért érinthetetlen. (Ez a "nembeli" jog túl is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan -

a kegyeleti "jogokat" a halott jogának tekintik.)

A méltósághoz való jog és az élethez való jog ilyen hierarchiája súlyos következményekkel

jár. A dualista felfogás alapján ugyanis indokolhatóvá válik az egyes ember feláldozása

közösségi célokra. Ez esetben a generális prevenció céljából is ki lehet végezni a bűnözőt,

mert méltósága úgysem szenved csorbát. (Hegel a büntetéssel becsüli meg a bűnözőt.

Szerintem ez az érv csak a halálbüntetésen kívüli egyéb büntetésekre fogadható el.) A dualista

értékrenddel könnyű lesz az élet feletti idegen rendelkezést megindokolni azokban az

esetekben is, amikor megállapítják a méltóság elvesztését - pl. a tiszta tudat végleges

elvesztésével járó betegség. Azaz: ha az ember védelmét a dualizmus folytán az absztrakt

méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a konkrét ember életét kiszolgáltatjuk.

Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és oszthatatlan ember-felfogásból

indul ki, elvetve a "test" és "lélek" dualizmusát, azaz az embert élete és méltósága egységében

szemléli. Ennek megfelelően csakis az élethez való alanyi jog és a méltósághoz való alanyi

jog egysége adja meg a specifikusan a konkrét egyénre vonatkozó státust: Az ember élethez

valójogát az emberi méltósághoz való jogban bennefoglalt érinthetetlenség és egyenlőség

teszi sajátosan az emberi élethez való joggá (túlmenve az állatok és mesterséges jogalanyok

létezési jogán); másrészt a méltóságnak mint alapjognak az egyén számára nincs értelme, ha

már nem él. (Halálának esetleges erkölcsi értéke a túlélők ügye - beleértve az állam idevágó

kötelességeit is -, ettől persze még motiválhatja az ő tetteit, akár önfeláldozását is.) Az emberi

méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog

megtiltja, hogy a méltóságtól megfosszák az egyént. De az emberi méltóságtól az embert

csakis életének elvételével lehet megfosztani, s ezzel mindkettő végérvényesen megszűnik.

Az emberi méltósághoz és az élethez való jog a fenti felfogás szerint alapvetően különbözik

minden más jogtól.

Ez a jog osztatlan és az egész embert érinti - míg minden más jog elvont "szerepeket", rész-

aspektusokat szabályoz. (Még a személyiségi jogok is az átlagos, "normális" érzékenységű

16

embert veszik csak figyelembe.) Az élethez és méltósághoz való jog, mint az ember jogi

státusának alapja, egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb.

A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk annyiban is csak részleges lehet,

hogy korlátozásuk más jogok érvényesülését nem zárja ki. Számos jog teljes egészében

elvehető, majd ismét megszerezhető. Elvonásuk végső határa éppen az ember élethez és

méltósághoz való joga (ami nem jelenti azt, hogy e végső határig elmenni minden esetben

alkotmányos lenne). Ezzel szemben az élethez és méltósághoz való jog csak elvehető,

mégpedig csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is megszűnik. Az élethez és

méltósághoz való jog oszthatatlansága folytán elvileg korlátozhatatlan, s egyben minden más

jog korlátozásának elvi határa. (Ha e két jog egységében az egyén jogi státusának alapját

ismerjük el, az erre épülő egyéb jogok tekintetében lehet arról különbözőképpen dönteni,

hogy azok milyen mértékben korlátozhatók. A személyes szabadság korlátozása, például

büntetésképpen, sokféle lehet. Az adott jogrendszeren belül meg kell határozni egy olyan

határt, amelyen a szabadságvesztés büntetése sem léphet túl. Ez a nyitott börtöntől a "térdig

vasban" fogságig országonként - alkotmányonként - más és más lehet. Eközben az élethez és

méltósághoz való jogból levezethető különböző származékos jogokat is korlátozhatják - pl. a

méltóság külső megnyilvánulása tekintetében. De az elítéltet számos más jog továbbra is

megilleti, s büntetése letöltésével a személyes szabadsághoz való joga is helyreáll. A

korlátozások azonban az élet és méltóság alapjogát nem érinthetik; nemcsak mert tilos, hanem

mert a jog nem is képes erre. Könnyű belátni például, hogy amíg a fogoly tudatánál van,

elvehetetlen tőle az autonóm reakció, a szabad viszonyulás lehetősége: akár belső ellenállás,

akár bűnbánat vagy más döntés. S amíg él, emberi státusza kétségbevonhatatlan. Az élet és

méltóság egységes szemlélete ennél is teljesebben védi az embert: méltósága nem függ tudati

vagy erkölcsi állapotától, hanem életével adva van. Emberi státusza azért

kétségbevonhatatlan, mert élete méltóságánál fogva érinthetetlen.)

Az Alkotmány 8. §-a határt szab az alapjogok korlátozhatóságának. "Lényeges tartalmukat"

eleve kivonja a törvényhozó, azaz az állam rendelkezése alól, másrészt a legfontosabb

alapjogok gyakorlásának felfüggesztését vagy korlátozását rendkívüli állapot, szükségállapot,

vagy veszélyhelyzet idején sem engedi meg. Az élethez és méltósághoz való jog viszont

fogalmilag korlátozhatatlan, csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tőlük az

embert, azaz nem lehet különbséget tenni korlátozható rész és "lényeges tartalom" között. Az

élethez és emberi méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az állam nem

rendelkezhet fölötte. E jogok minden más alapjog lényeges tartalmának is részét képezik,

hiszen az összes többi alapjog forrásai és feltételei, továbbá azok korlátozhatóságának

abszolút határai.

Ebből az következik, hogy az élethez és méltósághoz való jogtól megfosztás fogalmilag

"önkényes". Az állam az Alkotmány egész alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha a

halálbüntetés lehetővé tételével és szabályozásával rendelkezik az emberi élethez és

méltósághoz való jog elvételéről. Ezért az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem értelmezhető

úgy, hogy mint "nem-önkényes" megfosztást, lehetővé tenné a halálbüntetést. Ellenkezőleg, a

halálbüntetés alkotmányellenes.

A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez való jog lényeges tartalmát

korlátozza, hanem azért, mert az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán - eleve

korlátozhatatlan. Ezért nem is kellett az Alkotmány 8. § (2) és (3) bekezdésének az 1990. évi

XL. törvénnyel való módosítása ahhoz, hogy a halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az

Alkotmány 54. §.(1) bekezdésében szereplő "önkényesség" fogalmát akkor sem lehetett úgy

értelmezni hogy az - mint nem-önkényest - lehetővé tenné a törvényes eljárásban kiszabott

halálbüntetést, amikor az Alkotmány 8. §-ának (3) bekezdése még megengedte az alapvető

jog gyakorlásának olyan korlátozását, "amely az állam biztonsága, a belső rend, a

17

közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs vagy mások alapvető jogainak és szabadságának a

védelme érdekében szükséges". A halálbüntetés már ekkor is alkotmányellenes volt, mert az

élethez és méltósághoz való jog vonatkozásában mindenfajta és bármely alapon nyugvó

korlátozás lehetősége elvileg kizárt.

4. A jogos védelem problémája.

Az Alkotmánybíróság szükségesnek látta megjegyezni, hogy a halálbüntetés

megszüntetésével az egész büntetési rendszer felülvizsgálata esedékessé válik. A büntetések

rendszerével kapcsolatos problémák súlyán sokat enyhít az, hogy a halálbüntetés a Btk.-ban

mindig vagylagos büntetés volt. Az élethez és méltósághoz való jog egységes szemlélete

viszont valóban elkerülhetetlenné teszi a jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az

esetre, ha az élet ellen támadót megölik. (Az alábbiak kizárólag a jogos védelemnek erre az

esetére vonatkoznak.) Ha ugyanis az élethez való jogtól megfosztás fogalmilag önkényes,

akkor senkinek, semmilyen körülmények között nem lehet joga arra, hogy egy másik ember

életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes minden más esetre is, amikor törvény

"megengedi" az élet elvételét, mint pl. végszükségben vagy elöljáró parancsára.

Bár e következmények levonása nem az Alkotmánybíróság feladata, röviden utalok arra, hogy

a 3. pontban kifejtettekből a jogos védelem vonatkozásában mi következik. Az élettől való

megfosztásra nem áll a jogos védelem szokásos indokolása, hogy "a jogtalan támadás

színhelyén az állam bűnüldöző szervei éppen nincsenek jelen, s így a megtámadott (vagy az

érdekében fellépő személy) a támadóval szemben a társadalom védekezését valósítja meg".

Az önbíráskodásra az állam nem engedhet át olyan hatalmat, ami neki sincs: a támadót nem

ítélhetné halálra a bíróság sem.

Az élethez való jog abszolút felfogása következtében a jogos védelem köre szűkebb lesz. Élet

csakis élettel lehet arányos. Ha anyagi javakat vagy a közérdeket ért támadást a támadó

megölésével hárítanak el, a büntethetőséget nem lehet a jogos védelem szabálya alapján

kizárni. A kérdés azonban fennmarad: miért nem büntethető az, aki az életet ért támadást a

támadó megölésével hárítja el?

Ha a megtámadott megöli támadóját, a "jogos védelem" biztosította büntethetetlenséggel a jog

nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon

kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott. A jogos védelem helyzete csakis akkor

áll fenn, ha életek közötti választásról van szó "a halál újraelosztásáról" mert a megtámadott

élete csak a támadó élete árán maradhat meg. A halált azonban a jog nem oszthatja el és nem

oszthatja ki. Ebben a határhelyzetben a jog nem köteles és nem jogosítja semmire a

megtámadottat. Jogot a támadó megölésére nem adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja

elő, hogy a megtámadott tűrni köteles: ezzel ugyanis az ő élete felett rendelkezne. Így tehát a

természeti állapot tér vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja

fennáll. Lélektanilag is ugyanerről van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet

minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan nem emberi "jog"-ról ("amely az

állatoknak is megvan"). A választási helyzet megszűntével lép be újra a jog, amely azonban

csak kompetenciája határait, vagyis a "jogos védelmi helyzet" feltételeinek meglétét vizsgálja,

s ami ott történt, nem értékeli.


Dr. Sólyom László s. k.,

alkotmánybíró

18

Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. A meghallgatott szakértői vélemények a halálbüntetés hatástalanságát, a büntetési célok

beteljesítésére való alkalmatlanságát és az ítélkezés ingadozásaihoz képesti önkényességét

vizsgálták. Véleményem szerint ezek az érvek nem ügydöntőek, mert nem csak a

halálbüntetésre, hanem lényegében minden más büntetésre is vonatkoznak. Tanulságuk

azonban az, hogy sem a hatásosság hiánya, sem a célra való alkalmatlanság, sem az ítélkezés

eltérései, ingadozásai nem kérdőjelezik meg a büntetés létjogosultságát általában. Közismert

tény, hogy a büntetőjogi retorzió nem képes lényegesen befolyásolni a bűnözés alakulását,

mivel ezt alapjában véve a társadalom aktuális állapota határozza meg. Ebből azonban nem

következik, hogy a büntetések hatástalansága, a célok beteljesítésére való alkalmatlansága,

avagy az ítélkezési gyakorlat eltérései és ingadozásai miatt le kellene mondani a büntetésről

általában. Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége a

büntetésalkalmazás alapja, hanem az az elv, hogy bűn büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy

a bűn büntetést érdemel. Ha pedig ezek az érvek nem kérdőjelezik meg a büntetőjogi

büntetést általában, nem kérdőjelezik meg a halálbüntetés létjogosultságát sem. A büntetési

célok beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren belül csak akkor tenné

kérdésessé a büntetések és így a halálbüntetés alkotmányosságát, ha a büntetési célok

alkotmányosan meghatározottak lennének. Márpedig alkotmányosan legitimált büntetési

célok nincsenek. Ehhez képest a halálbüntetés - mint büntetési nem - alkotmányosságát vagy

alkotmányellenességét egyedül és kizárólag az dönti el, hogy az Alkotmány hogyan

szabályozza az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány 8. §-a az állam által védendő és

lényeges tartalmában még törvény által sem korlátozható alapvető jogként definiálja.

Amikor tehát az Alkotmánybíróság a halálbüntetést büntetési rendszerünkből kiiktatta, ezt

nem büntetőjogi, vagy kriminológiai megfontolásokra alapozta, hanem egyedül és kizárólag

az Alkotmányra. Fenntartotta a bűn büntetést érdemel elvét, de az állam büntetéshez való

jogát - alkotmányos jogállamhoz méltóan - nem az államhatalom korlátlanságából vezette le.

A büntetéshez való jog nem korlátlan. Le kell tehát mondanunk a halálbüntetésről, mint a

korlátlan hatalomból folyó büntetési jogosítványról.

2. Az Alkotmánybíróság megállapította határozata indokolásában, hogy a Btk.-ban

meghatározott büntetések összefüggő rendszert alkotnak, a halálbüntetésnek mint e rendszer

egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész büntetési rendszer felülvizsgálatát,

amely azonban nem az Alkotmánybíróság feladata.

A felülvizsgálat szükségességét a magam részéről az alábbiakban látom:

- a büntetőjog mai rendszere - függetlenül a szakértők véleményétől és a büntetőjogelméleti

magyarázatoktól - a halálbüntetést a büntetési célokkal, a generális és speciális prevencióval

indokolja;

- a halálbüntetés kiiktatása a büntetési rendszerből tehát szükségképpen kihat a büntetőjog

társadalmi rendeltetésének Btk.-ban adott értelmezésmódjára;

- mivel pedig a halálbüntetés büntetőjogi rendszeren belüli indokait a büntetési célokban, a

büntetések célkövetésében találta meg, ezeket is szükségképpen alkotmányellenesnek kell

tekinteni;

- a büntetőjogi büntetést nem szükséges célkövetéshez vagy célra való alkalmassághoz kötni,

hiszen attól, hogy nem hatásos vagy nem teljesít be célokat, alkalmazása még szükséges,

igazságos és indokolt lehet. A bűn büntetést érdemel elve célkövetés, hatékonyság és

hatásosság nélkül is teljesedésbe mehet;

- a büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve

legyen. Nincs önálló működési terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más a büntetőjogi

19

szankció, mint az egyéb jogágak reparáló, helyreállító vagy egyéb kötelességstatuáló

szankciói. A büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás. Szerepe és rendeltetése

a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor már más jogági szankciók nem

segítenek;

- a jogépségi büntetésnek szimbolikus funkciója van: a büntetőjogi parancsokat nem lehet

büntetlenül megsérteni sem akkor, ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem ér el

semmilyen célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél elérésére. A büntetés célja önmagában

van: a jogépség nyilvános deklarálásában, a célra nem tekintő megtorlásban;

- a célra nem tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló büntetés egyet jelent az arányos

büntetés elvével. Az arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert a célbüntetés nem a tett

súlyához való arányítást, hanem a célhoz mért viszonyítást kívánja meg és teszi lehetővé. Ha

például a nevelést vagy a kezelést tekintenénk célnak, súlyos bűncselekmény elkövetése

esetén a neveletlenség vagy gyógyíthatóság a mérce, a viszonyítási alap, de nem a tett súlya.

A tettes személyiségállapota viszont jogállamban nem lehet a büntetés alapja. A jogépségi

büntetés, a megtorló arányos büntetés sokkal humánusabb a látszólag humánus nevelő

célbüntetésnél, mert nem érinti személyiségemet, személyi autonómiámat és lelkiismereti

szabadságomat. A büntetőjogi büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a

gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgáltatás kereteiben;

- az arányos büntetés elve azért is egyedül lehetséges alkotmányos jogállami büntetés, mert

egyedül ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével. Minden egyéb tekintet a jogegyenlőtlenség

deklarálása volna, hiszen szükségképpen az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy

státusát tekintené a büntetés zsinórmértékének és nem a tettet.

A halálbüntetés kiiktatása büntetési rendszerünkből azzal a paradox következménnyel jár,

hogy a jogépségi büntetés, tehát a megtorló büntetés eszméje nyer megerősítést. Nem a

bosszú, aminek a tálió elve felel meg, tehát a szemet szemért, fogat fogért. A megtorlás

történelmileg a bosszú racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi felháborodást

mint motívumot, de mércéjében mérsékletre, önkorlátozásra, méltó és megérdemelt malum

okozásra késztet. A halálbüntetés helyébe lépő legsúlyosabb büntetés lesz ezentúl a

viszonyítási mérce. A megtorló büntetés tiszteletben tartja a személyiséget, mert nem vesz át

sem pszichoterápiai, sem gyógyító, sem szociális vagy lelki gondozó szerepet, tehát nem

kötelez büntetésként ezekre. Ezek a funkciók szolgáltatásként felkínálandók és felkínálhatók a

büntetés végrehajtása során.

Az állam büntető hatalmának nincs joga életet elvenni. Alkotmányos jogállam nem akasztat!

De joga van az alkotmányos jogállamnak a jogépségi büntetésre, a megtorló, arányos

büntetésre. Arányos büntetést pedig ki lehet szabni halálbüntetés nélkül is. Ahogy az

emberiség lemondott a testcsonkító és testi büntetésekről, lemondhat a halálbüntetésről is. Az

arányos büntetés elve nem szenved csorbát, ha a deres mellé odahelyezzük a bűnügyi

múzeumokba a bitót és a nyaktilót is.


Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. A halálbüntetés és az Alkotmány szövege.

A halálbüntetés alkotmányellenessége szempontjából

20

az Alkotmány 8. § (1) bekezdése és az 54. § (1) bekezdése vizsgálandó, összhangban az

Alkotmány egész szövegével és alapvető irányával.

Az 54. § (1) bekezdésének azon kitétele, hogy életétől senki sem fosztható meg önkényesen,

nyilván az emberi jogok deklarációjának szövegét vette át, és mindkét szöveg arra a helyzetre

nyert megfogalmazást, amikor a jog még ismeri a halálbüntetést. Az "eleve önkényes" a

halálbüntetésre vonatkozólag az Alkotmányból nem vezethető le: az Alkotmány eredetileg a

halálbüntetést, ha azt törvény alapján rendes bírói eljárásban szabták ki, nem tekintette

önkényesnek.

(Az Alkotmány szövege amellett értelmileg is pontatlan: nyilván nem lehetetlen valakit

életétől önkényesen megfosztani, hanem tilos!)

Az utóbb módosított 8. § (1) bek. alapvető emberi jog korlátozását törvény által is tiltja: ha az

élethez való jogot alapvető jognak ismerjük el - s Alkotmányunk kétségtelenül ezt teszi -, úgy

ez a jog nem korlátozható a Büntető törvénykönyv által. Kérdés, hogy az élet elvétele annak

korlátozását jelenti-e. Minthogy a kevesebben a több benne van, és a teljes megfosztás több,

mint a korlátozás, ez megállapíthatónak tűnik.

2. Az élethez való jog.

A jog azonban nem biztosíthat végtelen életet az embernek. Célja csupán olyan társadalmi

rend megalkotása és fenntartása, amelyben az egyén a többiek sérelme nélkül szabadon

kiteljesítheti életét és emberi méltóságát. Az emberi méltóság kiteljesítésében a szabad döntés

erkölcsi értékek elfogadására és megvalósítására bennfoglaltatik. Minden olyan jogi korlát,

amely erkölcsi döntéseket közvetlenül vagy közvetve rákényszerít az emberre, voltaképp sérti

az ember méltóságát, mert erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti, végső

esetben megszünteti. A jog tehát az ember szabadságának lehető tiszteletbentartásával olyan

együttélési normákat állapít meg, amelyek az egyének közti súrlódásokat hivatottak feloldani;

ugyanakkor az egyén biztonságát is szavatolni törekszik, hogy életét céljainak megfelelően

szabadon alakíthassa.

Az emberi szabadság korlátja ott van, ahol e szabadság mások szabadságával ütközik. Ha az

ember szabad döntése másik ember élete, méltósága, cselekvési szabadsága ellen irányul, a

társadalom, ezen belül az állam kötelessége a megtámadottnak segítség nyújtása. Az állam a

jogrendben ezt a segítséget kilátásba helyezi, és egyúttal megtiltja a támadással vagy

fenyegetéssel szembeni egyéni védekezést (legalábbis igen szűk hátárok közt ad arra

mentséget, mikor a támadás közvetlen és ameddig másként el nem hárítható).

3. Az állam büntető hatalma.

Az állam büntető hatalma arra szolgál, hogy az egyén biztonságát védje. Egyrészt azáltal,

hogy a támadást vagy sértést megtorolva, a sértőt a saját állásfoglalása megváltoztatására

indítsa, másrészt azáltal, hogy a büntetéssel fenyegetés másokat a hasonló sértésektől

visszatartson, végül azáltal is, hogy azokat a helyzeteket, amelyekben valaki élete és emberi

méltósága fenyegethető, megszüntesse, minimumra csökkentse.

Az állam büntető hatalma kétségtelenül korlátozza az embert döntési szabadságában, tehát

bizonyos fokig korlátozza az emberi méltóságot. Egyúttal új erkölcsi pozitív döntésre is

lehetőséget ad azzal, hogy a törvényesen kialakított normát szabadon el lehet fogadni, be lehet

tartani, és az ilyen döntésnek van erkölcsi értéke. Mégis tény, hogy amint az emberi

szabadságnak a társadalmi lét korlátja is ugyanakkor, amikor előfeltétele is, az államilag

védett norma is korlátja az erkölcsi értéknek, és azért csak ott és annyiban van helye, ahol és

amennyiben az egyének életének, szabadságának védelmében szükséges (az életet itt a

társadalmi lét összes előfeltételeire kiterjesztetten értelmezve). A büntetés tehát, álláspontom

szerint és szemben dr. Szabó András párhuzamos véleményében kifejtettekkel, csak ebben a

21

célra irányított értelemben elfogadható, és indokoltságát veszti azonnal, amint céljai

megvalósítására alkalmatlanná válik. A társadalom ugyanis végső soron nem jogosult az

egyén erkölcsisége, értékmegragadása vagy tagadása felett ítéletet mondani.

4. Végkövetkeztetés.

Minthogy az állam büntetőhatalmának értelmezése az Alkotmánybíróság tagjai közt sem

egységes, ebből önmagából vagy annak korlátaiból nem vezethető le a halálbüntetés

megengedhető vagy megengedhetetlen volta. A büntetőjognak véleményem szerint

hallgatólagosan századok óta elfogadott elve - alkotmányos elve -, hogy a büntetés célja

megelőző: védett társadalmi értékekkel szembeni támadások visszaszorítását szolgálja. Csak

ott és annyiban érvényesülhet, ahol e céljának megfelel és jogalapját veszti, ha e célt nem

tudja szolgálni, vagy csak nagyobb sérelem árán szolgálja, mint amelyet elhárít.

A halálbüntetés általános visszatartó hatása ma a tudomány által nem igazolható. Akkor lenne

visszatartó hatása nagy valószínűség szerint a fenyegetett esetek egy részénél, ha a büntetésre

a bűnös biztosan számíthatna; egy más részénél akkor sem, mert a halállal fenyegetett

cselekmények részben indulat hatására vagy elferdült hajlamok hatására valósulnak meg. A

bűnüldözés elégtelen hatásfoka miatt azonban még ott sem érvényesül a visszatartó hatása,

ahol erre lehetőség lenne; és nem igazolható, hogy ezekben az esetekben más súlyos, de nem

halálos fenyegetettség a biztos bekövetkezés esetén nem lenne ugyanilyen visszatartó hatású.

Ebben a vonatkozásban tehát ma a halálbüntetés szükségessége nem igazolt, ezért

alkalmazása a törvényhozó hatalmi döntésén vagy annak fenntartásán alapul: önkényes.

Kétségtelen, hogy a halálbüntetés kizárja a bűnismétlés veszélyét. Ez gyakori, tehát a

halálbüntetés bizonyos társadalmi biztonságot látszik megvalósítani. Ám a bűnismétlés

veszélye más eszközökkel is visszaszorítható; a bűnözés előfeltételeit közben a társadalom

újratermeli; s a halálbüntetés arról tereli el a figyelmet, hogy a társadalom az előfeltételek

megszüntetésére és a biztonságos együttélés előfeltételeinek megteremtésére nem fordít olyan

gondot, amilyen szükséges lenne. Ebből a szempontból a halálbüntetés fenntartása egyenesen

káros, mert leplezi a valóban szükséges állami akciók elmaradását. Amellett a halálbüntetés a

- bármily valószínű - mégis esetleges bűnismétlés veszélyét egy biztos életet megszüntető

aktussal küszöböli ki, márpedig az élethez való jog alapvető jellegéből folyóban azt nem lehet

korlátozni vagy megszüntetni vélt, de nem biztos veszélyek elhárítása vagy inkább

csökkentése érdekében.

A bűnözőkkel szembeni társadalmi indulatok ma hazánkban sokszor nyilatkoznak meg a

halálbüntetés fenntartása mellett. Ám ezek az indulatok sokszor halállal nem fenyegetett

bűncselekményekkel szemben is megnyilatkoznak, halálos gázolások miatt is követelnek

adott esetben halált az okozó fejére. Az Alkotmánybíróság azonban nem a társadalom előtt

keresi a népszerűséget, hanem szigorúan a jogrendszer összhangját és alkotmányosságát

hivatott biztosítani: az élet elvétele az állam által alkotmányunk szigorúan vett szövege szerint

is tilos és a büntetőjog alkotmányos elveivel sem támasztható alá.


Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró

22

11/1999. (V. 7.) AB határozat


Az Alkotmánybíróság országos népszavazást kezdeményező ügyben az Országos Választási

Bizottság határozata ellen benyújtott kifogás alapján meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság az Országos Választási Bizottság 8/1999. (III. 29.) OVB számú

határozatát helybenhagyja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

Az indítványozó ügydöntő országos népszavazást kívánt kezdeményezni vagylagosan az

alábbi kérdésekről:

1. "Egyetért-e azzal, hogy a társadalom védelme és az élet elleni bűncselekmények

megelőzése céljából az Országgyűlés teremtse meg a halálbüntetés visszaállításának jogi

feltételeit?"

2. "Egyetért-e az élet elleni erőszakos bűncselekmények elkövetői esetén a halálbüntetés

átmeneti visszaállításával és ennek jogi feltételei megteremtésével?"

3. "Egyetért-e azzal, hogy az Országgyűlés teremtse meg a jogi feltételét annak, hogy az

erőszakos élet elleni bűncselekmények elkövetői esetében a halálbüntetés visszaállítható

legyen?"

4. "Egyetért-e? Az Országgyűlés teremtse meg a jogi feltételeket az erőszakos, élet elleni

bűncselekmények elkövetői esetében a halálbüntetés átmeneti visszaállítására."

5. "Egyetért-e azzal, hogy az Országgyűlés az élet elleni bűncselekmények minősített

eseteiben a jogi feltételeket teremtse meg a halálbüntetés átmeneti visszaállítására?"

6. "Egyetért-e? Az Országgyűlés teremtse meg a jogi feltételeket - az erőszakos, élet elleni

bűncselekmények elkövetői esetében - a halálbüntetés visszaállítására."

Az indítványozó elkészítette az említett hat kérdést egyenként magában foglaló hat

aláírásgyűjtő ív mintapéldányát, és 1999. március 9-én beadvánnyal fordult az Országos

Választási Bizottsághoz. Ebben az aláírásgyűjtő ívek, illetőleg az azokon szereplő kérdések

hitelesítését kérte. Az Országos Választási Bizottság (a továbbiakban: OVB) az 1999. március

29-én hozott 8/1999. (III. 29.) OVB határozatával az aláírásgyűjtő ívek hitelesítését

megtagadta. Az OVB határozata indokolásában kifejtette, hogy bár a benyújtott aláírásgyűjtő

ívek, illetve az azokon szereplő kérdések megfelelnek a hatályos törvényi rendelkezéseknek,

de az aláírásgyűjtő íveken szereplő kérdések beleütköznek az Alkotmány 28/C. § (5)

bekezdés b) pontjába - amely kimondja, hogy nem lehet országos népszavazást tartani

hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket

tartalmazó törvények tartalmáról -, ezért a halálbüntetés visszaállítása kérdésében nem lehet

népszavazást tartani. Az indítványozó az OVB határozata ellen 1999. március 29-én kelt és

OVB-hez benyújtott kifogással élt, amely 1999. március 30-án - a kifogás benyújtására

rendelkezésre álló törvényi határidőn belül - érkezett meg az Alkotmánybírósághoz.

23

II.

Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését a következő törvényi előírásokra

alapozta:

1. Az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló 1998. évi III. törvény az

országos népszavazás kezdeményezésére vonatkozóan az alábbi rendelkezéseket tartalmazza:

"2. § Az aláírásgyűjtő ívek mintapéldányát az aláírásgyűjtés megkezdése előtt - hitelesítés

céljából - be kell nyújtani az Országos Választási Bizottsághoz."

"9. § (2) Az Országos Választási Bizottság az Alkotmányban, valamint a 10. § a)-c)

pontjaiban foglalt követelmények teljesítését megvizsgálja, és ennek alapján dönt a konkrét

kérdés hitelesítéséről. Az Országos Választási Bizottság elnöke a hitelesítés eredményéről

haladéktalanul tájékoztatja az Országgyűlés elnökét."

"10. § Az Országos Választási Bizottság megtagadja az aláírásgyűjtő ív hitelesítését, ha

a) a kérdés nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe,

b) a kérdésben nem lehet országos népszavazást tartani,

c) a kérdés megfogalmazása nem felel meg a törvényben foglalt követelményeknek,

d) az aláírásgyűjtő ív nem felel meg a választási eljárásról szóló törvényben foglalt

követelményeknek."

"13. § (1) A népszavazásra feltett konkrét kérdést úgy kell megfogalmazni, hogy arra

egyértelműen lehessen válaszolni.

(2) A konkrét kérdést a kezdeményezésben megfogalmazott formában kell népszavazásra

bocsátani."

2. A Ve. az országos népszavazás kezdeményezésére vonatkozóan a következő

rendelkezéseket tartalmazza:

"117. § Az Országos Választási Bizottság a jogszabályi feltételeknek megfelelő aláírásgyűjtő

ívet, illetőleg kérdést a benyújtástól számított harminc napon belül hitelesíti."

"118. § (2) Valamennyi aláírásgyűjtő ívet a népszavazásra javasolt kérdéssel kell kezdeni. Az

aláírásoknak a kérdéssel azonos oldalon kell szerepelniük."

"130. § (1) Az Országos Választási Bizottságnak az aláírásgyűjtő ív, illetőleg a konkrét kérdés

hitelesítésével kapcsolatos döntése ellen az Alkotmánybírósághoz lehet kifogást benyújtani.

(2) Az Országgyűlés népszavazást elrendelő, valamint kötelezően elrendelendő népszavazás

elrendelését elutasító határozata elleni kifogást a határozat közzétételét követő három napon

belül az Alkotmánybírósághoz lehet benyújtani.

(3) Az Alkotmánybíróság a kifogást soron kívül bírálja el. Az Alkotmánybíróság az Országos

Választási Bizottság, illetőleg az Országgyűlés határozatát helybenhagyja, vagy azt

megsemmisíti, és az Országos Választási Bizottságot, illetőleg az Országgyűlést új eljárásra

utasítja."

3. Az Alkotmánynak az indítványozó által hivatkozott, illetve az Alkotmánybíróság által

figyelembe vett rendelkezései:

"7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert

szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját."

"28/C. § (1) Országos népszavazást döntéshozatal vagy véleménynyilvánítás céljából lehet

tartani, a népszavazás elrendelésére kötelezően vagy mérlegelés alapján kerül sor.

(2) Országos népszavazást kell tartani legalább 200 000 választópolgár kezdeményezésére.

(3) Ha az országos népszavazást el kell rendelni, az eredményes népszavazás alapján hozott

döntés az Országgyűlésre kötelező.

(4) Mérlegelés alapján országos népszavazást a köztársasági elnök, a Kormány, az

országgyűlési képviselők egyharmada vagy 100 000 választópolgár kezdeményezésére az

Országgyűlés rendelhet el.

24

(5) Nem lehet országos népszavazást tartani:

a) a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a

vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról,

b) hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket

tartalmazó törvények tartalmáról,

c) az Alkotmány népszavazásról, népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseiről,

d) az Országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és szervezetalakítási (-átalakítási, -

megszüntetési) kérdésekről,

e) az Országgyűlés feloszlásáról,

f) a Kormány programjáról,

g) hadiállapot kinyilvánításáról, rendkívüli állapot és szükségállapot kihirdetéséről,

h) a fegyveres erők külföldi vagy országon belüli alkalmazásáról,

i) a helyi önkormányzat képviselő-testületének feloszlatásáról,

j) a közkegyelem gyakorlásáról."

"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az

emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."

"57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki

jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a

jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli

elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelen lévő országgyűlési képviselők

kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja."

4. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §

(2) bekezdése szerint:

"(2) Az Alkotmánybíróság a rendelkezésre álló iratok alapján - szükség esetén személyes

meghallgatással, valamint szakértő bevonásával - folytatja le a bizonyítási eljárást. Egyéb

bizonyítási mód és eszköz az eljárásban nem alkalmazható."

III.

A kifogás nem megalapozott.

Az indítványozó kiegészítő beadványában kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy az indítványa

tárgyalásánál az Abtv. 25. §-ának alkalmazásával biztosítson lehetőséget az eljárás során

személyes meghallgatására. Általános szabály, hogy az Alkotmánybíróság a rendelkezésre

álló iratok alapján dönt. Az Alkotmánybíróság a jelen esetben a rendelkezésre álló adatokat

elégségesnek ítélte a döntéshez, ezért nem tartotta szükségesnek az Abtv. 25. § (2)

bekezdésében meghatározott további bizonyítási eszközként az indítványozó személyes

meghallgatását.

Az Alkotmánybíróság megalapozottnak és jogszerűnek ítélte az OVB döntését, amely

megállapította, hogy az OVB-hez hitelesítésre benyújtott, népszavazásra bocsátható kérdések

az Alkotmány 28/C. § (5) bekezdés b) pontjában foglalt rendelkezésbe ütköznek, mivel a

feltett kérdésben az államot nemzetközi kötelezettség terheli, márpedig nem lehet országos

népszavazást tartani hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve e

kötelezettségeket tartalmazó törvények tartalmáról.

Az Országgyűlés az 57/1992. (X. 15.) OGY határozatával megerősítette - nemzetközi

szerződésként - az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950.

november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó kilenc kiegészítő jegyzőkönyvet,

amelyeket az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950.

november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv

kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvénnyel, illetve az emberi jogok és alapvető

25

szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény kilencedik

jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló 1994. évi LXXXVI. törvénnyel hirdettek ki. Az

emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez a halálbüntetés

eltörléséről szóló Hatodik kiegészítő jegyzőkönyvének 1. Cikke szerint: "A halálbüntetést el

kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni." A 2. Cikke szerint: "Egy

állam törvényhozása rendelkezhet halálbüntetésről háború idején, vagy háború közvetlen

veszélye idején; a halálbüntetést ez esetben is csak e törvényhozás által megszabott esetekben

és előírt rendelkezéseknek megfelelően lehet alkalmazni. Ez az állam köteles az Európa

Tanács Főtitkárával jogszabályainak vonatkozó rendelkezéseit közölni." A Hatodik kiegészítő

jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségeiktől az Egyezményben részes felek még háború vagy a

nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot esetén sem térhetnek el, a Hatodik kiegészítő

jegyzőkönyv előírásainak vonatkozásában fenntartással sem lehet élni (3-4. Cikk).

Az Országgyűlés a 70/1993. (IX. 16.) OGY határozattal ratifikálta a Polgári és Politikai

Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya Második Fakultatív Jegyzőkönyvét, amelyet a Polgári

és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek közgyűlése

XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve

kihirdetéséről szóló 1995. évi II. törvénnyel hirdettek ki. A Jegyzőkönyv 1. és 2. Cikke

kimondja:

"1. Cikk

1. A jelen Jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad

halálbüntetést végrehajtani.

2. Joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a

halálbüntetés eltörlésére.

2. Cikk

1. Ezen Jegyzőkönyvhöz nem lehet fenntartást tenni, kivéve a megerősítéskor vagy

csatlakozáskor tett azon fenntartást, amely a halálbüntetés alkalmazását háború idején, a

háború alatt elkövetett legsúlyosabb katonai természetű bűncselekményekben való bűnösség

megállapítása miatt lehetővé teszi.

2. A részes állam, mely ilyen fenntartást tesz a megerősítéskor vagy csatlakozáskor, köteles

írásban közölni az Egyesült Nemzetek Főtitkárával a háború idején alkalmazandó nemzeti

törvényeinek megfelelő rendelkezéseit.

3. Az a részes állam, mely ilyen fenntartást tett, köteles értesíteni az Egyesült Nemzetek

Főtitkárát valamennyi, a területén lévő háborús állapot kezdetéről vagy befejezéséről."

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az OVB az Alkotmány

28/C. § (3) bekezdésére figyelemmel, a Ve. 117. §-a alapján jogszerűen járt el.

Az Alkotmánybíróság ezért a kifogást - amelyben az OVB népszavazási aláírásgyűjtő ívek

hitelesítését megtagadó határozatának megsemmisítését kéri az indítványozó - elutasítva az

OVB 8/1999. (III. 29.) OVB számú határozatát helybenhagyta.

Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben való közzétételét a közérdeklődésre

tekintettel rendelte el.

Dr. Németh János s. k., az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi Istvánn s. k., alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k., alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k., alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k., alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k., előadó alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k., alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k., alkotmánybíró

26

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k., alkotmánybíró

Dr. Vörös Imre s. k., alkotmánybíró

27

5/1999. Büntető jogegységi határozat

az előkészületi cselekmények egy- vagy többrendbeli előkészületi cselekménnyé

minősítésének feltételeiről, valamint az emberölés előkészületének bűntette

többrendbelinek minősítése feltételéről


A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. április

19. és június 28. napján megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú

ítélkező tanácsának kezdeményezése alapján meghozta a következő

jogegységi határozatot:

1. A törvény külön rendelkezése szerint büntetendő előkészületi cselekmények [Btk. 18. §

(1) bek.] általában attól függően minősülnek egy- vagy többrendbeli előkészületnek, hogy

az előkészületi cselekmények alanyának célja egy vagy több bűncselekmény elkövetésére

irányul.

2. Az emberölés előkészületének bűntette [Btk. 166. § (3) bek.] többrendbelinek minősül, ha

az alanyának célja több ember megölésére irányul.

INDOKOLÁS

I.

1. A Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú ítélkező tanácsa az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.)

29. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt okból jogegységi eljárás lefolytatását és

jogegységi határozat meghozatalát kezdeményezte a több ember megölését célzó előkészületi

cselekmény helyes jogi minősítése tárgyában. Ezzel egyidejűleg a Bszi. 29. §-ának (2)

bekezdése alapján a jogegységi határozat meghozataláig a Bf. III.249/1999/2. szám alatt

folyamatban levő ügyben a másodfokon folyó büntetőeljárást felfüggesztette.

Az ügyben a Fővárosi Bíróság mint elsőfokú bíróság a 4. B.114/1997/23. számú, 1997.

november 27-én kihirdetett ítéletével S. V. vádlottat emberölés előkészületének bűntette és

magánlaksértés vétsége miatt 3 évi börtönre és 5 évi közügyektől eltiltásra ítélte. Egyidejűleg

a Pesti Központi Kerületi Bíróság 13. B.XIII.21.771/1993. számú ügyében a vádlottal

szemben alkalmazott próbára bocsátást megszüntette.

Az ítélet ellen a vádlott és a védő felmentésért fellebbezett.

Az első fokú ítélet az emberölés előkészületének bűntettét a következő tényállás alapján

állapította meg:

A vádlott elhatározta, hogy R. I. MOL-részvényeinek a megszerzése érdekében bérgyilkost

fogad R. I.-nek, a feleségének és a kiskorú gyermekének a megölésére. Ezért kapcsolatba

lépett Z. I.-val, és közölte vele, hogy R. I.-t és családját meg kellene ölni. Z. I. látszólag

hajlandónak mutatkozott a megbízást elvállalni, és P. A.-hoz fordult, aki a terhelttel folytatott

további megbeszélések során külföldi bérgyilkosnak adta ki magát. 1996. október 31-én P. A.

- megegyezés szerint - a vádlott által az ezért felajánlott hatmillió forint ellenében vállalkozott

a három személy megölésére.

Z. I. és P. A. azonban csak látszólag vállalkoztak a megbízás teljesítésére, arról a nyomozó

hatóságnak beszámoltak, így az ölés végrehajtására nem került sor.

28

2. A jogegységi eljárás lefolytatására irányuló kezdeményezés hivatkozik arra, hogy a

Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. számú ítélkező tanácsa, hasonló tényállás alapján, a

Bf.IV.1254/1998. számú határozatában a következő álláspontra helyezkedett:

A Bf. IV. számú tanács nem értett egyet a legfőbb ügyész képviselőjének - az emberölés

előkészületének sui generis bűncselekmény jellegére hivatkozó és abból levezetett - azzal az

álláspontjával, amely szerint az emberölés előkészülete bűntettének a rendbelisége a sértettek

számához igazodik, és a több sértettel szemben kifejtett előkészületi magatartás, különös

törvényi rendelkezés hiányában, nem foglalható egységbe.

A Bf.IV.1254/1998/3. számú határozatban kifejtettek szerint:

"A bűncselekmény megvalósulási folyamatának szakaszokra bontása a felelősség

előrehozásánál, szakaszokhoz igazított súlyozásánál, azok elhatárolásánál bír jelentőséggel,

azoknál a bűncselekményeknél, ahol büntetőjogi szempontból értékelt stádiumok különíthetők

el.

A szándékos bűncselekmény kifejlődésének három értékelhető szakasza a törvényi

tényálláshoz való viszonyukban különbözik egymástól. Ehhez képest az előkészület az első

stádium, amellyel az elkövetőnek a bűncselekményre irányuló szándéka és magatartása tetten

érhető. Az előkészületet a törvény általános jelleggel nem rendeli büntetni, hanem csak akkor,

ha a Btk. Különös Része erre kifejezetten utal". "...A büntetendő előkészületet, mint amilyen

az emberölés előkészületének a bűntette is, az jellemzi, hogy a jogi tárgyat veszélyeztető volta

kizárólag a befejezett bűncselekményhez való viszonyából fakad.

A törvényi tényállások a törvény Különös Részében meghatározott befejezett tettesi

cselekményt határozzák meg. Minthogy a kísérlet a bűncselekmény szándékos

végrehajtásának megkezdése, az előkészület kívül esik a tényállás keretein, ezáltal a konkrét

bűncselekmény tárgyi oldalának egyetlen elemét sem valósíthatja meg, merítheti ki az

előkészületi magatartás. Ezért hangsúlyozni kell, hogy a törvényi tényálláshoz az előkészületi

cselekmény még nem tartozik hozzá, vagyis az előkészülettel nem a bűncselekmény

tényállásában, fogalmi meghatározásában szereplő tényállási elemek valamelyikét valósítja

meg az elkövető. Így cselekményét nem a tényállásszerűség, hanem csupán a diszpozíció,

illetve annak elemei jellemzik.

Az emberölés előkészületének bűntettét a törvény az emberölésre vonatkozó törvényhely

keretén belül helyezi el, külön megnevezéssel nem illeti. A Btk. 166. §-ának (3)

bekezdésében meghatározott ezen büntetendő előkészületi cselekmény tartalmában a Btk. 18.

§-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre épül, semmilyen korlátozást nem tartalmaz.

A legfőbb ügyész képviselőjének érvelésével ellentétben, az emberölés előkészületének

bűntette nem értékelhető sui generis, önálló befejezett bűncselekményként, s erre tekintettel a

sértettek száma sem létesít valóságos alaki halmazatot."

II.

A Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú ítélkező tanácsa azért függesztett fel az I/1. ügyben a

büntetőeljárást, mert a Bf. IV. számú tanács jogkérdésben kifejtett - idézett - álláspontjától el

kíván térni.

A Bf. III. számú tanács álláspontjának lényege a következő:

A Btk. 17. §-ának és 18. §-ának az egybevetéséből következik: az előkészület és a kísérlet

lehetséges és egymásra következő megelőző stádiuma valamely szándékos befejezett

bűncselekménynek. Az előkészület ugyan nem feltétlenül szükséges valamely bűncselekmény

kísérleti szakaszba lépéséhez, viszont - elvben - olyan bűncselekménynek is lehet

előkészülete, amelynek kísérlete nincs (pl.: egymozzanatos immateriális bűncselekmény). Az

előkészület büntethetőségéhez azonban - szemben a kísérlettel - az szükséges, hogy a

büntetőtörvény Különös Része büntetni rendelje. Az előkészület esetében arról van szó, hogy

29

bizonyos jogtárgyak tekintetében - a védelemhez fűződő társadalmi érdek rendkívüli

fontosságát felismerve - a jogalkotó a tényállásszerű kísérletet megelőző, de a jogtárgy

veszélyeztetését már magában hordozó magatartást is a büntetőjogi üldözés alá vonja.

Az előkészület és a kísérlet között a lényegbe vágó különbséget az jelenti, hogy míg valamely

bűncselekmény kísérlete a különös részbeli törvényi tényállásban meghatározott elkövetési

magatartás kifejtésének a megkezdésével valósul meg, addig az előkészületet kimerítő

elkövetési magatartás kívül esik a törvény különös részében meghatározott törvényi

tényálláson, mert az előkészület megállapítását lehetővé tevő elkövetési magatartások körét a

Btk. Általános Része [18. § (1) bek.] határozza meg. (Nem valamely Különös Részben

meghatározott bűncselekmény előkészületéről, hanem sui generis bűncselekményről van szó

akkor, ha a Különös Részben megállapított törvényi tényállás elkövetési magatartásként

valamely, egyébként az előkészület körébe illeszkedő magatartást határoz meg. Ebben a

tekintetben a Bf. IV. számú tanács álláspontjával egyet kell érteni, ám ebből az álláspontból

nem következik, hogy az előkészület mindig egységként lenne értékelendő.)

A büntetendő előkészület - az előzőekben kifejtett, az elkövetési magatartásban

megnyilvánuló különbözőség dacára - mindig valamely a Különös Részben meghatározott

bűncselekménynek az előkészülete; az előkészület nem általában létezik. Ez a megállapítás

abból vonható le, hogy az egyébként büntetőjogilag rendszerint közömbös előkészületi

magatartás kifejtése csak akkor tekinthető előkészületnek, ha az valamely bűncselekmény

elkövetése céljából valósul meg [Btk. 18. § (1) bek.].

Valamely bűncselekmény előkészületét ugyanannak a bűncselekménynek kísérletével,

illetőleg befejezett alakzatával (az elkövetési magatartás eltérő volta ellenére) az elkövető

szándéka, mégpedig az egyenes szándéka köti össze: előkészülete csak szándékos

bűncselekménynek lehet, a Különös Részben tételezett bűncselekmény elkövetése céljából

kell az előkészület elkövetési magatartását kifejteni, az előkészület megvalósulása a

cselekménynek kísérleti szakba fejlődése esetén egyenes szándékkal való elkövetést involvál.

Mindebből következik: a Különös Részben meghatározott bűncselekménynek a büntetni

rendelt előkészülete elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz a bűncselekményhez, amelynek a

megvalósítását célozza, és - az elkövetési magatartás különbözőségétől eltekintve - magában

rejti mindazokat az ismérveket, amelyek a célba vett befejezett bűncselekményt jellemzik.

A büntetőtörvény által büntetni rendelt előkészület is megfelel a bűncselekmény általános

fogalmának. Nevezetesen: tényállásszerű (diszpozíciószerű) - a diszpozíciót a Btk. 18. §-

ának (1) bekezdése írja le -, jogellenes (társadalomra veszélyes) és bűnös cselekmény. Nincs

indok arra, hogy azok az általános elvek, amelyek minden bűncselekményre vonatkoznak, a

büntetendő előkészület esetében ne érvényesüljenek.

Ilyen általános elv az, mely szerint ahol a sértettek számának jelentősége van - a sértettek

számának megfelelően - többrendbeli bűncselekmény valósul meg, kivéve azokat az eseteket,

amikor ezt a törvényi (különös részi) megfogalmazás kizárja [pl. a foglalkozás körében

elkövetett veszélyeztetésnek (Btk. 171. §) "más vagy mások" lehetnek a sértettjei, tehát adott

esetben akár több személy, de az utóbbi esetben is egyrendbeli bűncselekményt kell

megállapítani].

A szóban levő esetben ilyen kivételre utaló megfogalmazást a törvény nem tartalmaz, tehát

több sértett életét célba vevő előkészület többrendbeli emberölés előkészülete.

Ha tehát az előkészületi magatartás arra irányul, hogy a befejezett bűncselekmény több sértett

sérelmére valósuljon meg, előkészületi szakaszban maradása esetén is, a halmazati

szabályoknak megfelelően, többrendbeli bűncselekményt kell megállapítani.

Ezek az általános érvek irányadók az emberölés előkészülete és a befejezett emberölés

viszonyában is. Több ember megöléséhez igen gyakran az előkészületi magatartásnak a

többszörös kifejtése szükséges (pl. több sértett megöléséhez sértettenként külön-külön kell az

30

elkövetésre felhívni, sértettenként kell az elkövetésben megállapodni; több ember

megöléséhez több lőszert kell beszerezni stb.). Azokban az esetekben viszont, amelyekben az

előkészületi magatartás egyszeri kifejtésével is lehetőség van több ember életének a kioltására

(pl. egyetlen kést beszerezve több embert is meg lehet ölni): a több ember életének a kioltását

célzó szándék eredményezi azt, hogy az egyszeri, azonos előkészületi magatartás valamennyi

sértett sérelmére megvalósuló emberölés előkészületének legyen tekintendő. Míg az utóbbi

esetben az előkészületi magatartással a több sértett életének a célzatos veszélyeztetése

önmagában, addig az előző esetben a Btk. 18. §-ának (1) bekezdésébe illeszkedő elkövetési

magatartás többszörös megvalósulása is az emberölés előkészületének a célba vett sértettek

számához igazodó többrendbeli emberölés előkészületeként való értékelését igényli.

Felvethető, hogy a több ember megölését célzó, egyébként tényállásszerű emberölés

előkészülete nem tekinthető-e egyrendbeli bűncselekménynek azon az alapon, hogy maga a

befejezett bűncselekmény mint több emberen elkövetett emberölés is egyrendbeli.

A több emberen elkövetett emberölés - a kellő súlyú büntetés kiszabhatósága érdekében -

törvényi egység; a megállapítása legalább két, önmagában is emberölésnek értékelendő

bűncselekménynek a megvalósulását feltételezi. Az emberölés előkészületét büntetni rendelve

viszont a törvény nem teremt törvényi egységet több tényállásszerű előkészületi cselekmény

között. Ennek egyenes következménye az, hogy a több ember életének a kioltását célzó

előkészület annak ellenére többrendbeli bűncselekmény, hogy a befejezett emberölés (a

törvényi egység folytán) egyrendbeli minősített emberölés lenne. Az egyrendbeliként való

értékelése elenyésztetné az ilyen cselekmény társadalomra veszélyességében megnyilvánuló

azt a többletet, amelyet több ember életének a veszélyeztetettsége jelent.

A fentieken túl további érvek is amellett szólnak, hogy a több ember életének a kioltását célzó

előkészületi cselekmény a sértettek számának megfelelő rendbeli emberölés előkészülete:

Az ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy a kísérletbe, illetőleg a befejezett

bűncselekménybe ugyanennek a bűncselekménynek az előkészülete beolvad. Ha

egyrendbelinek értékelnénk a több ember megölését célzó előkészületet, az előkészület

továbbfejlődése folytán egy sértett megölése (annak kísérlete) esetén is megtörténne a

beolvadás, nem nyílna lehetőség a további sértett(ek) tekintetében az emberölés

előkészületének a halmazatban történő megállapítására, így ez az előkészületi magatartás

értékelés nélkül maradna.

*

A nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője azzal az állásponttal értett egyet, amely

szerint az emberölés előkészületének bűntettét többrendbelinek kell minősíteni, ha az

előkészület több ember megölésére irányul.

III.

A jogegységi tanács a Btk. rendelkezéseit és a bűncselekmény tanának tételeit alapul véve

alakította ki álláspontját az I. és a II. pontban ismertetett jogkérdésben, amelyet a Legfelsőbb

Bíróság tanácsai eltérően ítéltek meg. Nem szorítkozott azonban az emberölés

előkészületének problémakörére, hanem általánosságban elemezte a bűncselekmény

előkészületével kapcsolatos bűnhalmazati kérdéseket.

1. A bűncselekmény [Btk. 10. § (1) bek.] törvényi ismérveit a Btk. Általános és Különös

Részének rendelkezései együttesen határozzák meg. Egy konkrét cselekmény tényállásszerű,

ha a Különös Részben meghatározott egyes rendelkezéseknek megfelel (ezek általában a

befejezett tettesi magatartást írják le), továbbá akkor is, ha az Általános Rész

31

rendelkezéseiben a bűncselekmény kísérletére és előkészületére, valamint a részesekre

vonatkozó ismérveket (Btk. II. Fejezet II. és III. Cím) valósítja meg.

A jogegységi tanács a semleges "törvényi ismérvek" kifejezést használja, mivel a jogirodalom

többféle szakkifejezéssel él, és ezeknek többé-kevésbé eltérő jelentéstartalmat tulajdonít:

(törvényi) tényállás - diszpozíció; tényállásszerűség - diszpozíciószerűség stb. A jogegységi

tanács azonban pusztán jogtechnikai kérdésnek tekinti, hogy ezeket a törvényi ismérveket a

Btk. Általános vagy Különös Része tartalmazza-e: ha megvalósulnak (és a büntetőjogi

felelősség más feltételei is megvannak), a cselekmény bűncselekmény.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének lényeges különbségek a büntetőjogi

felelősségnek a Btk. Általános Részében, illetve a Különös Részében meghatározott feltételei

között. Ilyen különbség az, hogy a Btk. rendelkezései a Különös Részben az egyes

bűncselekmények elkövetési magatartását írják le, az Általános Részben pedig a Btk. 18. §-

ának (1) bekezdése semleges (önmagukban büntetőjogilag közömbös) magatartásokat

nyilvánít előkészületi cselekményeknek, ha azokat "bűncselekmény elkövetése céljából" fejtik

ki.

2. Az eddigiekből következik, hogy a Btk. Általános Részének rendelkezéseit és általában a

bűncselekmény tanának (ezen belül az egység-többség tanának) tételeit az előkészületre is

alkalmazni kell, de "értelemszerű" eltérésekkel. Így például, mivel az előkészület alanya még

részben sem valósítja meg annak a bűncselekménynek az elkövetési magatartását, amelyre az

előkészület irányul, a bűncselekmény elkövetésének előkészületi szakaszában nem lehet

tettesek és részesek között különböztetni, s egy előkészületi cselekménynek nincs kísérlete.

Ellenben az előkészület szakaszban maradó bűncselekménynek is van passzív alanya

(sértettje). Az önmagukban büntetőjogilag közömbös előkészületi cselekmények, amelyeket

azonban bűncselekmény elkövetése céljából valósítanak meg, veszélyeztetik a sértett jogait és

érdekeit, bár távolabbról, mint a kísérlet szakaszába jutott vagy a befejezett bűncselekmény.

3. Az előkészület csak a törvény külön rendelkezése szerint büntetendő, mégpedig egy-egy

különös részi rendelkezésben meghatározott bűncselekmény előkészülete, illetve kivételesen -

a Btk. 18. §-ának (1) bekezdésében felsoroltak közül - csak egyes előkészületi

cselekmények. Lehetséges továbbá az is, hogy a törvény Különös Részének rendelkezése

olyan cselekményeket nyilvánít önálló, ún. sui generis bűncselekménynek, amelyek

fogalmilag előkészületi jellegűek [szerepelnek a Btk. 18. §-a (1) bekezdésének

felsorolásában; lásd pl. a hamis tanúzásra felhívást (Btk. 242. §)]. Az ilyen sui generis

bűncselekményekre nem az előkészületre irányadó, hanem ugyanazok a szabályok

vonatkoznak, mint más, a Különös Részben meghatározott befejezett bűncselekményekre.

A jogegységi tanács tehát nem ért egyet azzal a felfogással, amely a bűncselekmény

előkészületét általában tekinti sui generis bűncselekményi alakzatnak.

4. Az egység-többség tanának elvei és az azokon alapuló bírói gyakorlat általában akkor is

irányadó, ha a bűncselekmény csak a (büntetendő) előkészület szakaszáig jut el, azonban

"értelemszerű" eltérésekkel.

a) A Btk. 18. §-ának (1) bekezdésében meghatározott előkészületi cselekmények egyszeri

megvalósítása rendszerint a természetes egység keretében marad akkor is, ha térben és időben

elkülönülő részcselekményekből tevődik össze (pl. valaki a bűncselekmény elkövetésére mást

felhív, majd a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges eszközöket megszerzi stb.). A

részcselekményeket egységbe forrasztja, hogy "ugyanannak a bűncselekménynek az

elkövetése céljából" történnek.

b) A folytatólagosság megállapítása akkor sem indokolt, ha az előkészületi részcselekmények

között a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésében leírtakhoz hasonló kapcsolat ismerhető fel.

c) Kivételesen többrendbeli előkészület megállapítására kerülhet sor, ha az előkészületi

cselekmények között eltelt hosszabb időből és más körülményekből megállapíthatóan az

32

előkészület alanya a bűncselekmény elkövetésének céljával felhagyott [bár a büntethetősége a

Btk. 18. §-ának (2) bekezdése alapján nem szűnt meg], majd ezt a célt újból kitűzte.

5. Az előkészületi cselekmény - a 4/ c) pont szerinti kivételt nem tekintve - a jogegységi

tanács álláspontja szerint ahhoz képest minősül egy- vagy többrendbeli előkészületnek, hogy

az előkészületi magatartás alanyának célja egy vagy több bűncselekmény véghezvitelére

irányul-e.

a) A minősítés szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a célul tűzött több

bűncselekményt egy vagy több elkövetési magatartással tervezi-e megvalósítani, illetve a

célba vett bűncselekmények alaki vagy anyagi halmazatban állnának-e egymással.

b) Ebből következik: ha a sértettek számának jelentősége van abból a szempontból, hogy a

célba vett bűncselekmény egy- vagy többrendbelinek minősülne-e, ennek megfelelően

minősül egy- vagy többrendbelinek a bűncselekmény előkészülete is. Tehát például az

emberölés előkészületének bűntette [Btk. 166. § (3) bek.] többrendbeli, ha az előkészület

több ember megölésére irányul. Nincs jelentősége viszont annak, hogy a több emberen

elkövetett (befejezett, illetve megkísérelt) emberölés - a Btk. 166. §-a (2) bekezdésének f)

pontja szerint - egyrendbeli bűncselekmény lenne (törvényi egység).

6. Az általánosan elfogadott halmazati szabályok szerint, ha a bűncselekmény (legalább)

kísérleti szakba jut, emellett ugyanannak a bűncselekménynek az előkészületét nem lehet

bűnhalmazatban megállapítani (az előkészületi cselekmény önállótlan részcselekménynek

tekintendő, az anyagi halmazat látszólagos). Más a helyzet azonban, ha az előkészület több

bűncselekmény elkövetésére irányul, s ezek közül nem mindegyik jut el (legalább) a kísérlet

szakaszáig (pl. az előkészület célja több ember megölése, de közülük csak egyet ölnek meg).

Ilyenkor a befejezett emberölésnek (az emberölés kísérletének) és az emberölés

előkészületének halmazata létesül.

A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács - a bírósági jogalkalmazás egységének

biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) - a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és

döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi.

Budapest, 1999. június 28.

Dr. Berkes György s. k. a tanács elnöke,

Dr. Kónya István s.k. előadó bíró,

Dr. Belegi József s.k. bíró,

Dr. Révész Tamásné s.k. bíró,

Dr. Vereczkei Géza s.k. bíró.

33


bűncselekmény csoportosan elkövetettnek minősítéséről


A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a 2000. június 21.

napján megtartott nem nyilvános ülésén a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa

alapján meghozta a következő


Csoportosan elkövetettnek minősül a bűncselekmény (Btk. 137. § 13. pont), ha három vagy

több személy a bűncselekmény helyszínén vagy annak közelében tettesként (társtettesként),

illetve - a tettes (társtettes) mellett - részesként: bűnsegédként vagy önállóan nem

értékelhető bűnsegédi magatartást is kifejtő felbujtóként vesz részt a bűncselekmény

elkövetésében.

A csoportos elkövetés megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a sértett

vagy a sértettek az elkövetők bármelyikének jelenlétét vagy a bűncselekmény elkövetésében

való részvételét észlelik-e.

INDOKOLÁS

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1)

bekezdésének b) pontja és a 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás

lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben, hogy a

rablás, amelyet három vagy több személy visz véghez, milyen feltételekkel minősül

csoportosan elkövetettnek.

Az eltérő elvi álláspontok a következőkben foglalhatók össze:

I.

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának tagjai, valamint a megyei bíróságok büntető

kollégiumának vezetői az 1991. december 2. napján tartott együttes értekezletükön a

következő álláspontot alakították ki (lásd a Bírósági Határozatok 1992/4. számának Fórum

rovatában):

"A Btk. 137. §-ának 11. pontja szerint csoportosan követik el a bűncselekményt, ha az

elkövetésben legalább három személy vesz részt. E törvényhelyhez fűzött indokolás - a

törvényi rendelkezést szűkítve - kifejti, hogy csoportos az elkövetés a bűncselekménynek

három vagy több személy általi egyidejű együttes megvalósítása esetén.

Mindezekből következően az elkövetőknek a tettesi, társtettesi vagy bűnsegédi magatartást a

bűncselekmény helyszínén felismerhetően együtt tevékenykedve kell megvalósítani ahhoz,

hogy a csoportos elkövetés - mint minősítő körülmény - a terhükre megállapítható legyen.

Az időben és térben kifejezetten elkülönülő, pl. a már befejezett bűncselekményhez

kapcsolódó magatartás a csoportos elkövetés megállapítását nem alapozza meg. Ez a

magatartás az adott tényállástól függően más bűncselekmények (pl. orgazdaságnak vagy

tárgyi bűnpártolásnak stb.) minősülhet. Azokban az esetekben azonban, amikor három vagy

több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között elosztotta, és valamelyikük

csupán figyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés megállapítható. A tényállástól

függően ugyanis ez a magatartás bűnsegédi magatartásként értékelhető.

34

A Btk. 137. §-ának 6. pontja szerint bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy

bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy abban megállapodik.

A bűnszövetség és a csoportos elkövetés ismérvei tehát egymástól eltérőek. A fentebb írtakra

is figyelemmel azonban esetenként előfordul, hogy mindkét minősítő körülmény

megállapításának a feltételei fennállanak. Ilyen esetekben nincs akadálya a bűnszövetség és a

csoportos elkövetés együttes megállapításának; ez nem jelenti az ugyanazon körülmények

kétszeres értékelését.

II.

A Fővárosi Bíróság kollégiumvezetője arra hivatkozva kezdeményezte a jogegységi eljárást,

hogy a bírói gyakorlat nem egységes abban a kérdésben, vajon a csoportosan elkövetés mint

minősítő körülmény megállapíthatósága szempontjából kizárólag az elkövetői oldalra kell-e

tekintettel lenni, vagy figyelembe veendő-e a sértetti oldal is.

1. A Bírósági Határozatok 1993. évi 8. számában 482. számon közzétett döntésben a

Legfelsőbb Bíróság a következőképpen foglalt állást:

"A rablás csoportos elkövetése akkor valósul meg, ha három vagy több személy - akár tettesi,

akár részesi minőségben - a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve valósítja meg a

bűncselekményt; az időben és térben elkülönülő magatartás nem alapozza meg a csoportos

elkövetés megállapítását."

A jogesetben irányadónak tekintett tényállás és jogi indokolás lényege a következő:

"A III. r. terhelt a vádbeli napon este a vendéglőben észlelte, hogy az ittas sértettnél nagyobb

összegű pénz van. Ezt közölte a vendéglőben tartózkodó fk. I. r. és az fk. II. r. terheltekkel, és

egyidejűleg felhívta őket, hogy akár erőszakkal vegyék el a sértett pénzét. Ekkor az fk. I. r. és

a fk. II. r. terhelt megállapodott abban, hogy a sértettet leütik, és úgy veszik el a pénzét. A III.

r. terhelt a megállapodáskor az eltulajdonított pénzösszeg 20 százalékát kérte a maga részére.

Ezt követően az I. r. és a II. r. terhelt a vendéglőből eltávozott sértett után ment, és amikor

utolérték őt, bántalmazták, a földre lökték, és eközben elvették a pénztárcáját a 8600 Ft-tal

együtt, majd elmenekültek. A sértettől elvett pénzből az I. és III. r. terhelt később 1600 Ft-ot

átadott a II.r. terheltnek."

Az ítéleti tényállás szerint a III. r. terhelt nem volt jelen a bűncselekmény helyszínén. A

tényállás ugyan nem tartalmazza, de a bizonyítás anyagából megállapítható, hogy a III. r.

terhelt a felbujtói magatartás kifejtése után - de még a sértett bántalmazása előtt - eltávozott a

vendéglőből.

A másodfokú bíróság a rablási cselekmény minősítésénél hivatkozva a Bírósági Határozatok

1992. évi 4. számának Fórum rovatában közzétett állásfoglalásra, abból azt emelte ki, hogy

amikor három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között

elosztotta, és valamelyikük csupán figyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés

megállapítható. A másodfokú bíróság határozatának indokolása szerint a terheltek elosztották

egymás között a szerepeket, a III. r. terhelt felbujtására az I. és II. r. terheltek megállapodtak a

sértett kirablásában, és bár a III. r. terhelt a sértett bántalmazásánál és a pénzének elvételénél

nem volt jelen, már előre kérte az eltulajdonított pénz 20 százalékát, és azt meg is kapta.

A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a rablási cselekmény véghezvitelében az ahhoz

szükséges törvényi tényálláselemek megvalósításában játszott szerepek elosztását indokolt

figyelembe venni a csoportos elkövetés megállapításánál. A figyelés és a szállítás is a

szerepek elosztásának egyik lehetséges formája, és bűnsegédi magatartásként értékelhető. A

felbujtó akkor vehető figyelembe a csoportos elkövetés megállapításánál, ha társtettesi vagy

bűnsegédi magatartást is megvalósít. A terheltek magatartása csak a Btk. 320. §-ának (1)

bekezdésébe ütköző rablás bűntettének az alapesetét valósította meg, amelyeket a fk. I. r. és a

fk. II. r. terhelt társtettesként, míg a III. r. terhelt felbujtóként követte el.

35

2. A Csongrád Megyei Bíróság a Bírósági Határozatok 1997. évi 7. számában, 320. számon

közzétett döntésében a következőképpen döntött:

A rablás bűnsegéde is csoportosan elkövetettként valósítja meg a bűncselekményt, ha a

bűntett két másik elkövetőjét - a bűncselekményre vonatkozó elhatározásuk ismeretében - a

helyszínre szállítja, majd ott várakozik, amíg egyik társa a bűncselekményt végrehajtja, ezt

követően pedig elszállítja őket.

Az ítéletben megállapított tényállás szerint a terheltek a bűncselekmény elkövetése előtt már

ismerték egymást, részben üzleti, részben pedig baráti kapcsolatban álltak egymással. 1995

áprilisában az I. r. és a II. r. terheltek megbeszélték, hogy nagyobb összegű pénzt fognak

szerezni, akár erőszakkal elkövetett bűncselekmény útján is.

A II. r. terhelt már ekkor tájékoztatta az I. r. terheltet arról, hogy tud egy olyan személyt, akit

meg lehetne fosztani egymillió forint feletti összegtől is, és ezt a személyt ő még a

brókertevékenysége alatt ismerte meg. Már ekkor felmerült bennük, hogy a bűncselekmény

elkövetését meg kell szervezni, és a kivitelezéséhez több személy szükséges, továbbá

megállapodtak abban is, hogy a cselekmény elkövetéséhez fegyverre és gépkocsira egyaránt

szükség lesz.

Ezután az I. r. terhelt a II. r. terhelt jelenlétében felhívta telefonján a sértettet, akinek hamis

néven mutatkozott be, és olcsó háztartási tüzelőolajat ajánlott fel megvételre. A sértett a

telefonáló I. r. terhelt hangjában régi ismerőse hangját vélte felfedezni, így beleegyezett abba,

hogy az I. r. terhelt által megjelölt helyre elmegy, és pénzt is visz magával.

A továbbiakban a II. r. terhelt felkereste a IV. r. terheltet, akinek elmondta, hogy rablás

bűncselekményének az elkövetéséhez kéri a segítségét, mégpedig úgy, hogy a IV. r. terhelt

100 000 Ft ellenében a saját személygépkocsijával fogja szállítani a helyszínre a cselekmény

résztvevőit. A IV. r. terhelt elvállalta a feladatot. Ezzel egyidőben az I. r. terhelt felkereste a

III. r. terheltet és felkérte őt arra, hogy ő hajtsa végre a sértett kirablását úgy, hogy fegyvert is

szerezzen. A III. r. terhelt elvállalta a felkínált lehetőséget, és vállalta a fegyver beszerzését is.

Ez utóbbi érdekében megkereste régebbi ismerősét, akiről tudta, hogy fegyverrel rendelkezik

és anélkül, hogy megmondta volna az illetőnek, hogy mire kell a fegyver, elkérte tőle az 5,6

mm kaliberű pisztolyát, valamint 10 db ehhez való lőszert.

Miután a fentiek szerint a terheltek megtervezték a cselekmény elkövetését, az I. és a III. r.

terheltek a megbeszélt helyre mentek, a IV. r. terhelt által vezetett gépkocsival. A IV. r. terhelt

sem akkor, sem később nem tudta, hogy a III. r. terheltnél lőfegyver vagy lőszer van.

Megálltak a sértett által vezetett tartálykocsi mögött. A III. r. terhelt a fegyvert és lőszereket

tartalmazó diplomatatáskával a kezében, kiszállt a gépkocsiból, odament a sértetthez, vele

beültek a vezetőfülkébe, majd a III. r. terhelt elővette a lőfegyvert, annak elsütő szerkezetét

felhúzta és felszólította a sértettet, hogy adja át a nála levő pénzt. Az ilyen módon

alkalmazott, lenyűgöző hatású kényszer alatt álló sértett 1 410 000 Ft készpénzt adott át a III.

r. terheltnek, aki azt magához vette, majd visszament a személygépkocsihoz és eltávoztak. A

cselekmény elkövetése után felkeresték a II. r. terheltet, és megosztoztak a zsákmányon. A II.

r. terhelt 500 000 Ft-ot, az I. r. terhelt 400 000 Ft-ot, a III. r. terhelt szintén 400 000 Ft-ot, míg

a IV. r. terhelt 100 000 Ft-ot kapott.

A vádlottak és védők a fellebbezéseikben hivatkoztak arra, hogy a csoportos elkövetést - mint

minősítő körülmény - a jelen ügyben nem valósult meg, mivel a sértett nem tudott arról, hogy

a helyszínen három elkövető tartózkodik, ő csak a III. r. terhelttel került kapcsolatba.

A megyei bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés megvalósult, mert a csoportos

elkövetés azért minősítő körülménye a rablásnak, mert a három vagy több elkövető jelenléte a

szervezettséget, a feladatok megosztását feltételezi, s ezáltal az elkövetési mód nagyobb tárgyi

súlyú. Ez indokolja, hogy a cselekménynek súlyosabb legyen a büntetőjogi megítélése, nem

pedig az, hogy a sértettnek a legalább három elkövetőről volt-e tudomása.

36

Mindezekre figyelemmel a megyei bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés

megvalósulását a rablási cselekménynél nem a sértett, hanem az elkövetők oldaláról kell

vizsgálni. Az adott esetben a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásában (BH 1993/8. - 482., BH

1992/4. Fórum) megkívánt térbeli és időbeli együttes jelenlét megvalósult, mivel a helyszínen

tartózkodott a rablás tettese és két bűnsegéde, akik a szállítást, illetőleg a figyelést végezték.

A kifejtettekre figyelemmel a megyei bíróság a csoportos elkövetés megállapítását

valamennyi terheltnél helyesnek találta, mivel a helyszínen nem lévő II. r. vádlott is tudta,

hogy három személynek mint "tippadó" nyújt segítséget a bűncselekmény elkövetéséhez.

3. A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 1.B.III.1276/1998. számú ügyében az ítéleti

tényállás a következő:

K. J. és Sz. A. terheltek elhatározták, hogy egy postahivatal sérelmére rablást követnek el. Sz.

A. terhelt megkérte ismerősét, T. I. terheltet, hogy vegyen részt a cselekmény elkövetésében

úgy, hogy Sz. A. terhelt személygépkocsiját ő vezeti. Ezt követően a három terhelt a

gépkocsival egy postahivatalhoz tartott, K. J. és Sz. A. terheltek bementek a hivatalba, majd

K. J. a pénztárhoz lépett, és egy Flóbert kaliberű pisztollyal a pénztárost felszólította a pénz

átadására. A pénztáros a nála levő 15 000-20 000 Ft-ot átadta K. J.-nek, aki azonban a pénzt

kevesellte, ezért a hivatal belső részébe vezető ajtó üvegét berúgta, a lyukon keresztül

benyúlt, és az ajtót kinyitotta, s a páncélszekrényhez ment. A pisztollyal a kezében K. J.

tovább fenyegetődzött, és pénzt követelt. A postahivatal másik dolgozója K. J. terhelt

felszólításának eleget téve a páncélszekrény ajtaját kinyitotta, és abból a nála lévő szatyorba

pénzt pakolt bele, majd kifelé indult, és még az asztalon levő pénzből is felmarkolt. Sz. A.

terhelt a posta fogadóterében állt, és fenyegető jelenlétével biztosította a társa tevékenységét.

A terheltek, miután elhagyták a postahivatalt, beszálltak az ott várakozó és T. I. által vezetett

gépkocsiba, majd elhajtottak.

A terheltek cselekményét a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság a Btk. 321. §-a (3)

bekezdésének c) pontja szerinti csoportosan elkövetett rablás bűntettének minősítette, melyet

T. I. terhelt bűnsegédi minőségben valósított meg.

Az elsőfokú bíróság a minősítésre vonatkozó jogi álláspontját azzal indokolta, hogy az

elkövetők a tettesi, társtettesi, illetve bűnsegédi magatartást együtt tevékenykedve valósították

meg, a csoportos elkövetés nem a sértetti oldalról, hanem az elkövetői oldalról közelíthető

meg.

A cselekmény fokozottabb társadalomra veszélyességét nem az jelenti, hogy a sértett hány

személy részvételéről bír tudomással, hanem az, hogy az elkövetők hogyan és milyen módon

szervezik meg a bűncselekmény elkövetését. Ez a szervezettség nyilvánul meg akkor, amikor

az egyik elkövető járó motorral a postahivatal előtt várakozik, biztosítva azt, hogy a társai

miután a pénzt megszerezték, beugorva a járműbe, nyomban el tudjanak menekülni a

helyszínről. Ehhez társul, hogy két elkövető alkalmazza a sértettekkel szembeni fenyegetést,

ami nyilvánvalóan komolyabb fenyegetést jelent, mint egy személy megjelenése. Így nincs

jelentősége annak, hogy a sértettek együttesen valamennyi elkövetőt látják-e, felmerül e a

tudatukban, hogy hányan lehetnek, hanem döntő jelentősége annak van, hogy a terheltek

tudatában a többes elkövetés mint az elkövetést megkönnyítő mód jelent meg.

A terheltek az adott esetben időben és térben együtt voltak jelen, jóllehet a sértettek a

postahivatal belső kialakítása miatt közvetlenül nem láthattak rá a kint várakozó harmadik

személyre. A szerepek elosztása, a szervezettség követelménye nem jelenti azt, hogy ez

azonos lenne a bűnszövetségben való elkövetéssel.

Mindezek alapján a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság K. J. I. r., Sz. A. II. r. és T. I. V. r.

terheltek cselekményét a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés c)

pontjának II. fordulata szerint minősülő csoportosan elkövetett rablás bűntettének minősítette

azzal, hogy e cselekményt K. J. I. r. és Sz. A. II. r. terheltek a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése

37

szerinti társtettesként, T. I. V. r. terhelt pedig a Btk. 21. § (2) bekezdésére figyelemmel

bűnsegédként valósította meg.

A Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság a 24.Bf.III.6707/1999/6. számú ítéletével a

Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság ítéletét megváltoztatta, és a terhelteknek a tényállásban

írt cselekményét a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe ütköző rablás bűntette alapesetének

minősítette, melyet K. J. I.r. terhelt tettesként, Sz. A. II. r. terhelt bűnsegédként követett el.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés megállapíthatóságának

alapfeltétele, hogy a bűncselekmény elkövetésében - akár tettesi, akár részesi minőségben -

legalább hárman vegyenek részt, de további szükséges követelmény a szándékegységben való

elkövetés, amelynek során az elkövetők a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve

valósítják meg a bűncselekményt. Időben és térben elkülönülő magatartás azonban az említett

körülmény megállapíthatóságát nem alapozza meg. (BH 1993. évi 482. számú jogeset).

Ez az állásfoglalás a csoportos elkövetés előfeltételeként említi ugyanis, hogy "három vagy

több személy a bűncselekmény helyszínén felismerhetően együtt tevékenykedve valósítsa

meg a bűncselekményt". Ebből az értelmezésből pedig egyértelműen az következik, hogy a

csoportos elkövetés megállapíthatósága szempontjából kizárólag a sértetti oldal vizsgálható,

hiszen az elkövetők nyilvánvalóan tisztában vannak társaik jelenlétével. Amint azt az

elsőfokú bíróság is rögzítette, az adott ügyben a sértettek nem ismerhették fel, hogy az

elkövetésben hárman vesznek részt. Az adott ügyben az időbeli egység kétség kívül

megállapítható, azonban a térbeli egységet nem lehet megállapítani abban az esetben, ha a

harmadik elkövető a bűnös magatartást olyan helyszínen tanúsítja, amely a bűncselekmény

elkövetésének helyszínétől (jelenleg a postahivatal épületétől) fizikailag elkülönül. Nem lehet

azonos térnek tekinteni azokat a helyszíneket, amelyek ugyanarról a helyről semmilyen

módon nem tekinthetők át, az egyes helyszínen történteket a másik helyszínről nem lehet

észlelni.

A csoportos elkövetés fokozottabb társadalomra veszélyességét a csoport által keltett

komolyabb félelem, illetve a csoporttal szembeni védekezés nehezebb volta alapozza meg,

nem pedig az elsőfokú bíróság által hivatkozott szervezettség. A csoportos elkövetés ugyanis

korántsem jár együtt szervezettséggel, illetve a szerepek kiosztásával. A csoportosan

elkövetett rablás megvalósítható kifejezetten ötlet- és alkalomszerű magatartással is. Bár

rablás esetében nem kerülhet szóba, de megemlítendő, hogy az ugyancsak a Btk. 137. §-ának

13. pontján alapuló csoportos elkövetés megállapíthatóságának még az sem akadálya, hogy

az elkövetők egymással szemben állva követik el a bűncselekményt. (BH 1995. évi 299.

számú jogeset).

Amennyiben a csoportos elkövetés megállapíthatóságát kizárólag elkövetői oldalról

vizsgálnánk - nevezetesen a terheltek tudatában a többes elkövetés az elkövetést könnyítő

módként jelenik meg -, úgy a bűncselekmény helyszínén való együttes jelenlét sem lenne

követelmény. Kétségkívül az elkövetés könnyíti ugyanis pl. egy a menekülést segítő,

kilométerekkel távolabb várakozó vagy - előzetes megbeszélés alapján - egy, a

bűncselekményből származó előnyt biztosító személy is. A jelen ügyben azonban a harmadik

elkövető részvétele a tényleges elkövetést nem könnyítette. Mivel a postahivatalban

történteket ő sem észlelhette, az elkövetésben még csak "szükség esetén" sem nyújthatott

volna segítséget, az elkövetés után pedig a gépkocsit elvileg vezethette volna bármelyik másik

terhelt is. Tekintettel arra, hogy a felismerhetőség, valamint az időbeli és térbeli egység

hármas követelményéből az adott ügyben - a kifejtettek szerint - csupán egy valósult meg,

ezért a másodfokú bíróság a tényállásban írt cselekményt a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe

ütköző rablás bűntette alapesetének minősítette.

4. Ugyanebben a kérdésben a Nógrád Megyei Bíróság a Bírósági Határozatok 1999. évi 4.

számában, 148. számon közzétett döntésében a következőképpen foglalt állást:

38

"A rablás csoportosan elkövetettként minősül, ha három vagy több személy - akár tettesként,

akár részesként - a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve követi el a

bűncselekményt; nem zárja ki a rablásnak csoportosan elkövetettként megállapítását az a

körülmény, hogy a három elkövető közül az egyik (bűnsegéd) nem ment be a postahivatal

helyiségébe, hanem a gépkocsiban várt a társaira, és a jelenlétét a sértettek nem is észlelték."

A megállapított tényállás lényege e jogkérdés elbírálása szempontjából a következő:

Az I. és a II. r. terhelt megállapodott a III. r. terhelttel abban, hogy rablás útján pénzt fognak

szerezni. Ennek megfelelően a II. r. terhelt tulajdonában levő személygépkocsival Sz.

községbe utaztak. A helyi postahivatal előtt megálltak, itt az I. és a III. r. terhelt kiszállt az

autóból, maszkot tettek fel és egy-egy lőfegyvernek látszó öngyújtóval, illetve

riasztópisztollyal fenyegetőzve pénzt követeltek a postai alkalmazottaktól. Összesen több

mint 8 millió forintot tulajdonítottak el. Eközben a II.r. terhelt az autóban maradt, s amikor a

társai visszatértek, elszállította őket a helyszínről.

A fellebbezési tárgyaláson előterjesztett védelmi álláspont szerint az elsőfokú bíróság

tévedett, amikor a terheltek cselekményeit csoportosan elkövetettnek minősítette. A védők

érvelése az volt, hogy a csoportos elkövetés megállapításának az a feltétele, hogy legalább

három személy együttesen legyen jelen a bűncselekmény helyszínén, és valamennyi elkövető

jelenléte a külső személyek számára is észrevehető, érzékelhető legyen, hogy az elkövetők

jelenléte a sértettekre bénítólag hasson. Miután a II.r. terhelt a gépkocsiban várakozott, és nem

volt jelen a cselekmény elkövetésének a színhelyén, így nincs törvényes alap a csoportos

elkövetés megállapítására.

A megyei bíróság a határozatában kifejtette, hogy a védők álláspontja nem helytálló. A Btk.

137. §-ának 13. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint ugyanis csoportosan követik

el a bűncselekményt, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. Az irányadó

bírói gyakorlat szerint csoportos az elkövetés, ha három vagy több személy - akár tettesi, akár

részesi minőségben - a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve valósítja meg az

elkövetési magatartást; az időben és térben kifejezetten elkülönülő magatartás viszont nem

alapozza meg a csoportos elkövetés megállapítását. Azokban az esetekben azonban, amikor

három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között megosztotta, és

valamelyikük csupán megfigyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés aggály nélkül

megállapítható, és ez a tevékenység bűnsegédi magatartásként értékelendő.

III.

Az ismertetett döntésekből megállapítható, hogy a bíróságok egyaránt a Bírósági Határozatok

1999/4. számának Fórum rovatában megjelent megállapodásból indultak ki, és erre is

hivatkoztak a döntéseik során, de a jogi álláspontjukban jelentős eltérések ismerhetők fel

abban a kérdésben, hogy ha két elkövető volt a támadó, a harmadik pedig a gépkocsiban

várakozott, a rablás csoportos elkövetése mint minősített eset megállapítható-e. Ez a két

álláspont szembetűnő a 3. és 4. szám alatt ismertetett ügyekben: lényegében azonos tényállás

alapján a Fővárosi Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elkövetők tevékenysége

csak a rablás alapesetét valósította meg, míg a Nógrád Megyei Bíróság szerint, ha három vagy

több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között megosztotta, a csoportos

elkövetés aggály nélkül megállapítható akkor is, ha az egyik elkövető csupán megfigyelést

vagy szállítást végzett, s ezzel a rablás bűnsegédi magatartását valósította meg.

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese mint indítványozó a jogegységi tanács ülésén az utóbbi

elvi állásponttal értett egyet, és a jogegységi tanács álláspontja szerint is ez felel meg a

törvény helyes értelmének.

A Btk. 137. §-ának 13. pontja szerint csoportosan elkövetettnek minősül a bűncselekmény,

ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. Az e törvényi rendelkezésen alapuló

39

egységes gyakorlat szerint a csoportos elkövetésnek az a feltétele, hogy legalább három

személy egyidejűleg, együttesen vegyen részt az elkövetési tevékenység végrehajtásában, de

nem szükséges, hogy valamennyien csak tettesi, illetve társtettesi tevékenységet valósítsanak

meg, hanem e súlyosabb minősítést a részesi közreműködés is megalapozza. A cselekmény

súlyosabb minősítése szempontjából az elkövetésében való részvétel a döntő, nincs

jelentősége annak, hogy a három vagy több elkövető közül a bűncselekményben melyik,

milyen magatartással működött közre, tehát hogy ki valósította meg teljes egészében a

törvényi tényállásban foglalt elkövetési magatartást és ki az, aki ehhez segítséget nyújtott,

mint a 4. alatti tényállás esetében.

A csoport tagjain tehát az elkövetőt, a tettest, a társtettest, valamint a felbujtót és a bűnsegédet

is egyaránt érteni kell. Az elkövetői minőséget pontosan meg kell állapítani, és ehhez eltérő

jogkövetkezmények fűződhetnek, mint pl. a bűnsegédnél az enyhítő rendelkezés szélesebb

körű alkalmazásának a lehetősége, ami kihatással lehet a büntetés kiszabására.

A csoportos elkövetés annyiban eltér az egyszerű többes elkövetéstől, hogy legalább három

személy közreműködését feltételezi. Ennél lényegesebb további különbség, hogy a csoport

tagjai a bűncselekmény, pontosabban a tettesi (társtettesi) magatartás helyszínén, vagy annak

közelében, tehát azonos alkalommal, jól körülhatárolható térbeli és időbeli határok között

együttműködve vesznek részt a cselekmény véghezvitelében. A csoport tagjainak együttes

jelenléte és összehangolt tevékenysége egyfelől megkönnyíti a bűncselekmény elkövetését,

másfelől megnehezíti az ellene való védekezést. Ebben nyilvánul meg a csoportos elkövetés

fokozott társadalomra veszélyessége az egyszerű többes elkövetéshez képest.

A bűncselekmény részesei csak akkor tekinthetők a csoport tagjainak, ha a tettes (társtettesek)

mellett maguk is a bűncselekmény helyszínén működnek közre a bűncselekmény

elkövetésében: a felbujtó a helyszínen bírja rá a tettest a bűncselekmény véghezvitelére, a

bűnsegéd pedig a helyszínen nyújt ahhoz segítséget. A felbujtó azonban akkor is a csoport

tagjának tekintendő, ha a tettest ugyan nem a helyszínen bírja rá a cselekmény elkövetésére,

de a helyszínen - a felbujtásba beolvadó - bűnsegédi magatartást fejt ki.

A rablás és más erőszakos bűncselekmény esetében a tettesi magatartás mindig közvetlenül

érinti a sértettet, de a sértettre hatással lehet a csoport más tagjainak magatartása is, a sértett a

jelenlétüket és az elkövetésben való közreműködésüket legalábbis felismerheti. Ez azonban

nem feltétele a csoportos elkövetés megállapításának, és így nincs jelentősége annak, hogy a

sértett vagy a sértettek az elkövetők bármelyikének jelenlétét vagy a bűncselekmény

elkövetésében való részvételét ténylegesen észlelik-e.

A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének

biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott és a

döntését a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján közzéteszi.

Budapest, 2000. június 21.

Dr. Berkes György s. k.,

a tanács elnöke

Dr. Kónya István s. k.,

bíró

Miszlayné dr. Lányi Éva s. k.,

előadó bíró

Dr. Váczi István s. k.,

bíró

Dr. Tóth Éva s. k.,

bíró

40


az összbüntetéssel kapcsolatos kérdésekről


A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten,

2002. december 16. napján tartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság

elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő


I.

1.

Összbüntetésbe foglalni - ha ennek egyéb törvényi feltételei fennállnak - kizárólag

végrehajtandó szabadságvesztéseket lehet.

2.

Ha a felfüggesztett szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani, az Összbüntetésbe foglalás

szempontjából a továbbiakban végrehajtandó szabadságvesztésnek tekintendő.

3.

Az Összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották

teljesen végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos.

II.

Az összbüntetés tartamát olyan mértékben kell meghatározni, hogy az elkövetőt lehetőleg ne

érje hátrány azért, mert a terhére rótt bűncselekményeket nem egy eljárásban bírálták el.

III.

1.

Az összbüntetési ítélet rendelkező részében a bíróság az alapítéletek, valamint - többszörös

Összbüntetésbe foglalás esetén - a korábbi összbüntetési ítélet hatályon kívül helyezése

nélkül Összbüntetésbe foglalja az alapítéletekben kiszabott büntetéseket, és meghatározza

az összbüntetés tartamát. Rendelkezik az összbüntetés egységes büntetés-végrehajtási

fokozatáról, a feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról, az elkövető visszaesői

minőségéről.

2.

Az összbüntetés egységes végrehajtási fokozatát az alapítéletek rendelkezéseinek

alapulvételével kell megállapítani akkor is, ha a büntetés-végrehajtási bíró úgy rendelkezett,

hogy az alapítéletben kiszabott büntetés hátralevő részét eggyel enyhébb vagy eggyel

szigorúbb fokozatban kell végrehajtani.

3.

A büntetés fele részének letöltése után az elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha

valamennyi alapítélet így rendelkezett, és az összbüntetés mértéke nem haladja meg a

három évet. Egyébként a feltételes szabadság lehetősége az összbüntetés végrehajtási

fokozatához igazodik.

41

4.

Nem bocsátható feltételes szabadságra az elítélt az összbüntetésből, ha bármelyik alapítélet

a feltételes szabadságra bocsátásból kizárta.

IV.

1.

A javítóintézeti nevelést és a szabadságvesztést akkor is Összbüntetésbe kell foglalni, ha az

elkövető a bűncselekményt egy másik alapügyben hozott ítélet jogerőre emelkedése után

követte el.

2.

Az Összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést vagy

intézkedést sem hajtották végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos.

3.

Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén a bíróság elsősorban a

fiatalkorú személyiségét és nevelhetőségét figyelembe véve bírálja el, hogy az összbüntetést

az alapítéletben kiszabott szabadságvesztéssel egyező tartamban határozza-e meg, vagy

meghosszabbítja.

4.

Ha valamennyi alapítélet szerint a fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani a

szabadságvesztést, az összbüntetés végrehajtási fokozata - az összbüntetés tartamától

függetlenül - a fiatalkorúak fogháza.

V.

A BK. 130., 151. és a 172. sz. kollégiumi állásfoglalás már nem tekinthető irányadónak. A

jogegységi határozat nem veszi át a BK. 151. sz. állásfoglalás III. pontjának az

Összbüntetésbe foglalás eljárási kérdéseiről adott olyan, érdemben helytálló

iránymutatásait, amelyek átmentek a bírói gyakorlatba, illetve olyan jogszabályi

rendelkezésekre hivatkoznak, amelyeket az 1998: XIX. tv. (az új Be.) hatályon kívül helyez.

INDOKOLÁS

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997.

évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 31. §-a (1) bekezdésének

a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását, valamint - a Legfelsőbb Bíróság Büntető

Kollégiuma BK. 151. sz., BK. 130. sz. és BK. 172. sz. állásfoglalásának hatályon kívül

helyezése mellett -jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány hivatkozik

arra, hogy a Btk. összbüntetési szabályait az 1999. március l-jén hatályba lépett 1998. évi

LXXXVII. törvény (a Btk. 1998. évi novellája) alapvetően megváltoztatta.

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma az összbüntetés számos kérdését illetően a Bszi.

33. §-ának (1) bekezdésében biztosított jogkörében a Btk. novellájának hatálybalépését

követően többször véleményt nyilvánított, majd összbüntetési jogegységi határozat

meghozatalának kezdeményezését javasolta [Bszi. 33. § (2) bek.].

A legfőbb ügyésznek a Bf. 699/2002. számú átiratban kifejtett - és képviselője által a nem

nyilvános ülésen is fenntartott - álláspontja szerint az anyagi jogi szabályok lényeges

változása ellenére az összbüntetésbe foglalással kapcsolatos BK. 130., 151. és 172. számú

állásfoglalások a kvázi halmazati összbüntetésre vonatkozó részükben irányadónak

tekintendők. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Bírósági Határozatok Fórum

42

rovatában közzétett iránymutatásaival kapcsolatban ugyanez a véleménye. Álláspontja szerint

az 1999. március 1. napja után kialakult ítélkezési gyakorlat megfelel a Btk. hatályos

összbüntetési rendelkezéseinek, ezért indokoltnak tartja, hogy a korábbi iránymutatásokat a

jogegységi határozat az indítványnak megfelelően összegezze.

A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében

jogegységi határozat hozatalát szükségesnek találta, és a korábbi állásfoglalásait, illetve

véleményeit összefoglalva, a jogszabályi változások figyelembevételével ad iránymutatást az

összbüntetéssel kapcsolatos jogértelmezési kérdésekben.

I.

1.

Az 1998: LXXXVII. tv. 25. §-ával módosított Btk. 92. §-ának (1) bekezdése szerint "Ha az

elkövetőt több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, és az elkövető valamennyi

bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el, a

jogerősen kiszabott büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni." Egyidejűleg a Btk. novellája

93. §-ának (2) bekezdése hatályon kívül helyezte a Btk. 92. §-ának (2) bekezdését, amely

szerint "összbüntetésbe csak olyan végrehajtandó szabadságvesztések foglalhatók, amelyeket

az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan

hajtanak végre".

A Btk. módosításának eredményeként az összbüntetés lehetősége az ún. kvázi halmazati

összbüntetés esetére szűkül. A Btk. 92. §-a (2) bekezdésének elhagyása folytán azonban

állást kell foglalni abban, módosult-e az összbüntetésbe foglalás két korábbi általános

feltétele, amely szerint csak "végrehajtandó" és olyan szabadságvesztéseket lehet

összbüntetésbe foglalni, amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre,

vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre.

A Btk. 92. §-a (1) bekezdésének hatályos szövege a szabadságvesztés előtt a "végrehajtandó"

jelzőt nem használja. Ebből a nyelvtani értelmezés szabályai szerint arra is lehetne

következtetni, hogy felfüggesztett szabadságvesztéseket, illetve felfüggesztett és

végrehajtandó szabadságvesztést is összbüntetésbe lehet és kell foglalni.

A Btk. rendelkezéseinek rendszertani értelmezése alapján azonban egyértelmű, hogy

felfüggesztett szabadságvesztés nem foglalható összbüntetésbe sem végrehajtandó

szabadságvesztéssel, sem felfüggesztett szabadságvesztéssel.

Felfüggesztett és végrehajtandó szabadságvesztés összbüntetésbe foglalása esetén az

összbüntetést nyilvánvalóan végrehajtandó szabadságvesztésben kellene megállapítani, vagyis

a bíróság gyakorlatilag elrendelné a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását. Erre

azonban nincs törvényes lehetőség, mert a Btk. 91. §-ának felsorolásában nem szerepel ilyen

végrehajtási ok.

Felfüggesztett szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetés tartama

adott esetben meghaladhatná az alapítéletekben kiszabott szabadságvesztések közül a

legsúlyosabb tartamát. Ha a bíróság az alapítéletektől eltérően egy év és két év közötti

tartamban állapítaná meg az összbüntetést, ezzel felülbírálná az alapítéleteket, mert

lényegében a Btk. 89. §-ának (2) bekezdését alkalmazná a terhelt javára. A törvény azonban

ezt nem teszi lehetővé.

Ha pedig az összbüntetés tartalma a két évet is meghaladná, akkor a végrehajtásának

felfüggesztésével megsértené a Btk. 89. §-ának (2) bekezdését.

2.

A Btk. 91. §-ának (1) bekezdése rendelkezik azokról az esetekről, amelyekben a

felfüggesztett szabadságvesztést [Btk. 89. § (1) bek.] utóbb végre kell hajtani.

43

Ha a büntetés végrehajtását azért rendelik el, mert az elkövetőt a próbaidő alatt elkövetett

bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik [Btk. 91. § (1) bekezdés b)

pont], a korábban felfüggesztett, de végrehajtandóvá vált és az újabb ítéletben kiszabott

végrehajtandó szabadságvesztés nem foglalható összbüntetésbe, mert ennek általános feltétele

[Btk. 92. § (1) bek.] nem állhat fenn. Ugyanis az elkövető az újabb bűncselekményt a

korábban hozott ítélet jogerőre emelkedése után követte el, ezért az elítélések nem állhatnak

kvázi halmazati viszonyban egymással.

Ha azonban a szabadságvesztés végrehajtását - a Btk. 91. §-ának (1) bekezdésében

meghatározott bármely okból - elrendelték, és a felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó ítélet

- a jogerőre emelkedésének időpontját figyelembe véve - kvázi halmazati viszonyban áll

valamely más, végrehajtandó, szabadságvesztést kiszabó ítélettel: az összbüntetésbe foglalás

nemcsak lehetséges, hanem kötelező is.

3.

a) Ha az elkövető ellen több bűncselekmény miatt folyik az eljárás, és még egyik miatt sem

ítélték el, valamennyi bűncselekményt lehetőleg egy eljárásban kell elbírálni, és halmazati

büntetést kell kiszabni [Btk. 12. § (1) bek., 85. § (1) bek.]. Az együttes elbírálás elmaradása

az elkövetőre nézve hátrányos, és ennek a hátránynak a kiküszöbölése vagy legalább

mérséklése érdekében a Btk. 92. §-ának (1) bekezdése előírja az egymással kvázi halmazati

viszonyban lévő, külön ítéletekkel kiszabott több (legalább két) határozott ideig tartó

szabadságvesztés összbüntetésbe foglalását.

Ha viszont az elkövető korábbi büntetését egy végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó újabb

ítélet jogerőre emelkedésekor már végrehajtották, s ezért csak egy büntetést kell végrehajtani,

az összbüntetésbe foglalás lehetősége nem nyílik meg.

b)

Lehetséges, hogy két szabadságvesztést folyamatosan, időbeli megszakítás nélkül hajtanak

végre (az egyik büntetés kitöltése után az elkövető nem kerül szabadlábra). Ebben az esetben

a teljesen kitöltött szabadságvesztés az összbüntetésbe foglalás szempontjából nem tekinthető

végrehajtottnak. A folyamatos végrehajtás eredményeként ugyanis az elkövető gyakorlatilag

egy büntetést áll ki, azaz az összbüntetésbe foglalás eléri a célját.

Ugyanaz a helyzet, ha előzetes letartóztatás és szabadságvesztés végrehajtása folyamatos,

majd az összbüntetés lehetősége végrehajtandó szabadságvesztés kiszabásával és az előzetes

letartóztatásnak a szabadságvesztésbe történő beszámításával megnyílik.

c)

Az összbüntetésbe foglalás feltételeinek az elsőfokú összbüntetési ítélet meghozatalának

időpontjában kell fennállniuk. Nincs jelentősége annak, ha az összbüntetési ítélet

felülbírálatának vagy jogerőre emelkedésének időpontjáig az elkövető az egyik alapügyben

kiszabott büntetését már teljesen kiállotta.

II.

1.

A Btk. 93. §-a szerint az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati

büntetést szabnának ki. A bíróság az összbüntetési ügyben csak annyiban jogosult a jogerős

ítéletek (az alapítéletek) felülbírálatára, amennyiben ezt a Btk. 92-94. §-ának rendelkezései

lehetővé teszik.

Az összbüntetés szabályai a Btk. V. Fejezetében, a büntetés kiszabására vonatkozó

rendelkezések között találhatók. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az összbüntetésbe foglalás

során a Btk. 83. §-ában foglalt büntetéskiszabási elvek alkalmazhatók lennének. Ugyanis az

összbüntetési eljárásban nincs törvényes lehetőség a jogerős alapítéletekben eljáró bíróságok

44

büntetéskiszabási értékelő tevékenységének teljes felülvizsgálatára. Így a bűncselekmény és

az elkövető társadalomra veszélyessége, a bűnösség foka, továbbá az egyéb enyhítő és

súlyosító körülmények nem vizsgálhatók, az alapítéletekben kiszabott büntetések

újraértékelése kizárt. Nem vehetők figyelembe az alapítéletek jogerőre emelkedése óta a

terhelt személyi körülményeiben bekövetkezett változások sem.

A halmazati büntetés szabályait az összbüntetés tartamának meghatározása során, az

összbüntetési szabályokból következő értelemszerű eltérésekkel kell alapul venni.

2.

a) A Btk. 93. §-a szerint az összbüntetés tartamának el kell érnie az alapítéletekben kiszabott

büntetések közül a legsúlyosabbak Az összbüntetésbe foglalás során ebből kiindulva, a

rövidebb tartamú büntetés vagy büntetések mértékének csökkentésével kell az összbüntetést

meghatározni.

Az elengedés lehetséges mértékét azonban az alapítéletekben kiszabott szabadságvesztésekre

irányadó büntetési tételek is befolyásolhatják.

A határozott ideig tartó szabadságvesztés leghosszabb tartama összbüntetés esetén húsz év

[Btk. 40. § (2) bek.]. Ennélfogva ha az alapítéletekben kiszabott legsúlyosabb büntetés

megközelíti vagy eléri ezt a tartamot, a rövidebb tartamú büntetést csak kisebb mértékben

lehet csökkenteni, vagy ennek lehetősége kizárt (a rövidebb büntetés részben vagy egészben

elenyészik).

b)

Összbüntetés esetén is irányadók a Btk. 85. §-a (2) és (3) bekezdésének szabályai. Ez azt

jelenti, hogy az összbüntetés mértéke nem haladhatja meg az alapítéletek szerinti

legsúlyosabb bűncselekményre megállapított büntetési tétel felével megemelt felső határát.

Hosszabb tartamú szabadságvesztést ugyanis akkor sem lehetett volna kiszabni, ha a

bűncselekményeket egy eljárásban bírálják el.

Az összbüntetés tartamát korlátozhatja az is, hogy a 93. § értelmében az összbüntetés nem

érheti el az alapítéletekben megállapított büntetések együttes tartamát.

3. A 2. pontban említett korlátok között a kvázi halmazati összbüntetés tartamának

meghatározásánál elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a több eljárásban elbírált

bűncselekmények elkövetésének, illetőleg elbírálásának az időpontja folytán fennállott-e a

lehetősége az egy eljárásban való elbírálásnak. Így ha más-más bűncselekmények miatt,

különböző bíróságok előtt a büntetőeljárások egyidejűleg folynak, és az egyesítés célszerűségi

okból nem indokolt: az összbüntetésbe foglalás során a külön lefolytatott eljárásokban hozott

ítéletekben kiszabott szabadságvesztések közül a rövidebb időtartamú teljesen elenyészhet.

Ennek indokoltsága hiányában is a rövidebb időtartamú büntetés jelentős mérvű

csökkentésével kell az összbüntetés tartamát meghatározni.

Az elengedés mérvének a megítélésénél vizsgálni kell azt is, hogy a több eljárásban elbírált

cselekmények jellegükben azonosak vagy hasonlók-e; elkövetési magatartásuk időbelileg

egybeeső vagy közeli-e; a cselekmények egymással összefüggésben állnak-e stb. így pl. ha az

egyik bíróság az elkövetőnek többrendbeli azonos vagy hasonló jellegű bűncselekményét

bírálta el, majd utóbb indult újabb büntetőeljárás valamely korábban fel nem derített

ugyanolyan báncselekmény miatt: az ezt követően lefolytatott összbüntetési eljárás során a

rövidebb időtartamú szabadságvesztés teljes elenyészése vagy igen nagy mérvű csökkentése

biztosíthatja, hogy az összbüntetés a halmazati büntetés tartamával legyen azonos.

Azokban az esetekben, amikor az egymással kvázi halmazati viszonyban álló

szabadságvesztések közül a rövidebb tartamú büntetés teljes elenyészése nem indokolt: a

csökkentés a rövidebb büntetésnek akár a háromnegyedét meghaladó részéig is terjedhet.

Ha viszont az elsőfokú - nem jogerős - elítélés után követte el a terhelt az újabb

bűncselekményt (jóllehet ilyen esetben is kvázi halmazatról van szó), ezt a körülményt nem

45

lehet figyelmen kívül hagyni az összbüntetési tartam meghatározásakor. Ilyenkor a rövidebb

tartamú szabadságvesztés mértéke tekintetében viszonylag kisebb mértékű elengedés

indokolt: a két alapítéletben kiszabott szabadságvesztés közül az egyik általában nem

enyészhet el teljesen, és a rövidebb tartamú szabadságvesztés fele részének elengedésén túli

mérséklés rendszerint nem indokolt.

4. Az összbüntetés tartamának, illetőleg az elengedés mérvének a megállapítása

szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az egyes alapítéletekben kiszabott

büntetésekben a terhelt ténylegesen mennyit töltött ki az összbüntetésbe foglalás időpontjáig,

illetőleg milyen tartamú a büntetés még le nem töltött része.

5. Ha a terhelt büntetéseit korábban már összbüntetésbe foglalták, de egy újabb

szabadságvesztést kiszabó alapítéletre tekintettel újabb összbüntetésbe foglalás válik

szükségessé (többszörös összbüntetésbe foglalás), az újabb összbüntetési ítéletben vissza kell

térni az alapítéletekre. A kvázi halmazati viszony megítélésénél nem a korábbi összbüntetési

ítélet jogerőre emelkedését, hanem az alapítéletekkel elbírált bűncselekmények elkövetési

idejét, illetőleg az alapítéletek jogerőre emelkedésének az időpontját kell figyelembe venni.

Az újabb összbüntetés tartamának el kell érnie az alapítéletekben kiszabott büntetések közül a

legsúlyosabbat, de nem érheti el a büntetések együttes tartamát. Az előző összbüntetés

tartamának nincs jelentősége.

Az 1998: LXXXVII. tv. hatálybalépése, 1999. március 1. után csak olyan összbüntetési

ítéletet lehet ismét összbüntetésbe foglalni, amelynek valamennyi alapítélete kvázi halmazati

viszonyban áll egymással.

III.

1. a) Az összbüntetés a több ítéletben kiszabott büntetések egyetlen szabadságvesztésbe való

összefoglalását jelenti. Nincs azonban eljárásjogi alapja annak, hogy az elsőfokú bíróság az

összbüntetési ítéletben "hatályon kívül helyezi" a korábban eljárt bíróságoknak a főbüntetésre,

valamint a büntetés-végrehajtási fokozatra vonatkozó rendelkezését. Az összbüntetési ítélet

rendelkező részének olyan szövegezése felel meg az eljárási szabályoknak, hogy a bíróság az

alapítéletekben kiszabott büntetéseket összbüntetésbe foglalja, és az összbüntetés tartamát

meghatározza.

Azért is helytelen az alapítéletek említett rendelkezéseinek a hatályon kívül helyezése, mert

többszörös összbüntetésbe foglalás esetén vissza kell térni az alapítéletekre (II/5. pont),

márpedig a "hatályon kívül helyezett" szabadságvesztés újbóli figyelembevétele

önellentmondás lenne.

b)

A Btk. 94. §-ának (1) bekezdése szerint különböző fokozatban végrehajtandó

szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetést abban a fokozatban kell

végrehajtani, amelyik közülük a legszigorúbb. Ha azonban az összbüntetés mértéke három év

vagy azt meghaladó tartamú, illetőleg többszörös visszaesőnél két év vagy ezt meghaladó

tartamú, az összbüntetés végrehajtási fokozatát ennek figyelembevételével kell meghatározni.

Az összbüntetésbe foglalás során is irányadónak kell tekinteni, ha valamelyik alapítéletben a

bíróság a többszörös visszaeső terhelt esetében a Btk. 45. §-a (2) bekezdésének

alkalmazásával eggyel enyhébb vagy súlyosabb büntetés-végrehajtási fokozatot állapított

meg. Ezek a rendelkezések nem bírálhatók felül.

A Btk. 94. §-ának (2) bekezdése alkalmazása azonban biztosíthatja, hogy az előbbiekben

említett általános szabály érvényesülése folytán az elítéltet ne érje méltánytalan hátrány. Ha

pl. rövidebb időtartamú, szigorúbb büntetésvégrehajtási fokozatban végrehajtandó, valamint

hosszabb időtartamú, ennél enyhébb fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések

46

összbüntetésbe foglalására kerül sor, különös gonddal kell vizsgálni, hogy a szigorúbb

büntetésvégrehajtási fokozat megállapítása nem jelent-e az elítéltre nézve ilyen hátrányt.

Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a többszörös visszaeső elítélttel szemben kiszabott, két évet

el nem érő börtönbüntetést a bíróság összbüntetésbe foglalja egy másik, hasonló tartamú

szabadságvesztéssel, és az összbüntetésbe foglalás során megállapított tartama eléri vagy

meghaladja a két évet. Ilyen esetben indokolt lehet a Btk. 94. §-a (2) bekezdésének

alkalmazásával a fegyház fokozatnál eggyel enyhébb (börtön) fokozat megállapítása.

2.

Az alapítélettel kiszabott szabadságvesztés hátralevő részének végrehajtására a Btk. 46. §-

ának (1) bekezdése alapján eggyel enyhébb vagy eggyel szigorúbb végrehajtási fokozatot

kijelölő büntetés-végrehajtási bírói határozat az új helyzetet teremtő összbüntetési ítélettel a

hatályát veszti. Ez nem jelenti azonban a bv. bírói hatáskör elvonását, mert a bv. intézetnek

meg kell vizsgálnia, hogy az összbüntetés tekintetében fennállnak-e annak feltételei, hogy

előterjesztést tegyen a bv. bíróhoz az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 7. §-a szerint eljárás

lefolytatására. Az enyhébb végrehajtási fokozatot kijelölő bv. bírói határozatot azonban az

összbüntetés során is figyelembe lehet venni. Jelentősége lehet ugyanis annak eldöntésekor,

hogy a bíróság az összbüntetési ítéletben alkalmazza-e az elítélt javára a Btk. 94. §-ának (2)

bekezdését. Ezért a bv. bírói határozat egy példányát az alapügy irataihoz kell csatolni.

Abból a szempontból, hogy az enyhébb fokozatot meghatározó bv. bírói határozatra

tekintettel a Btk. 94. §-a (1) bekezdésének alkalmazásával megállapítandó végrehajtási

fokozat méltánytalan hátrányt jelentene-e, figyelembe kell venni egyfelől a bv. bírói

határozattal érintett, másfelől a másik (a többi) alapítélettel kiszabott büntetés (büntetések)

hátralevő részének tartamát és a bűncselekmények elkövetésének az időpontját.

A Btk. 94. §-a (2) bekezdésének alkalmazása általában akkor indokolt, ha a bv. bírói

határozattal érintett alapítélet alapján letöltendő szabadságvesztés hátralévő részének tartama

lényegesen hosszabb, mint amelyet a másik (a többi) alapítélet alapján kell végrehajtani.

Az összbüntetési ítélet adott esetben enyhébb végrehajtási fokozatot állapíthat meg, mint az

alapítéletet érintő bv. bírói határozat. Ilyenkor a bv. intézet a szigorúbb fokozat kijelölése

érdekében újabb előterjesztést tehet a bv. bíróhoz.

3.

a) Az összbüntetés egységes végrehajtási fokozata - a Btk. 47. §-ának (2) bekezdése alapján

- meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét és a feltételes szabadság

tartamát. Ha a feltételes szabadságra bocsátás nem kizárt, erről az összbüntetési ítéletben nem

kell rendelkezni.

b)

A büntetés fele részének letöltése után az elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra az

összbüntetésből, ha a Btk. 47. §-ának (3) bekezdése alapján valamennyi alapítélet így

rendelkezett. Ellenkező esetben a feltételes szabadság lehetősége az összbüntetés egységes

végrehajtási fokozatához igazodik.

Ugyancsak az összbüntetés egységes végrehajtási fokozata határozza meg a feltételes

szabadság lehetőségét, ha valamennyi alapítélet úgy rendelkezett, hogy a elítélt a büntetés fele

részének letöltése után bocsátható feltételes szabadságra, de az összbüntetés tartama a három

évet meghaladja. A Btk. 47. §-ának (3) bekezdése ugyanis ilyen tartamú halmazati büntetés

kiszabása esetén sem tenné lehetővé a feltételes szabadságot már a büntetés fele részének

letöltése után.

4.

A törvény nem rendelkezik külön arról, hogy az alapítéleteknek a feltételes szabadságra

bocsátás kizárásáról szóló rendelkezéseit [Btk. 47. § (4) bek.] hogyan kell figyelembe venni

az összbüntetési ítéletben. Minthogy azonban az összbüntetés egységes büntetés, teljes

47

tartamára nézve egységes a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége is. Ha bármelyik

alapítéletben a bíróság kizárta az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből, ez a

rendelkezés az összbüntetésre is vonatkozik. A feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról az

összbüntetési ítéletben rendelkezni kell.

IV.

1.

A Btk. 92. §-ának (1) bekezdése általános érvényű szabály. Eszerint a fiatalkorúval szemben

kiszabott szabadságvesztések csak kvázi halmazati elítélések esetén foglalhatók

összbüntetésbe.

Ezzel szemben a javítóintézeti nevelés csak fiatalkorúval szemben alkalmazható intézkedés, a

Btk. 120. §-ának (2) bekezdése pedig olyan speciális rendelkezés, amely az összbüntetésbe

foglalás feltételeit a javítóintézeti nevelés és a szabadságvesztés találkozása esetére az

összbüntetés általános szabályaitól eltérően határozza meg.

Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén összbüntetésként a

szabadságvesztést kell végrehajtani. Az összbüntetésbe foglalás akkor is kötelező, ha a

bíróság a szabadságvesztést nem hosszabbítja meg.

2.

Az összbüntetésbe foglalás feltétele, hogy még egyik intézkedést vagy büntetést sem hajtották

teljesen végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos (lásd az I/3. pontot, amely értelemszerűen itt

is irányadó).

3.

a) Szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén a Btk. 83. §-ában meghatározott

büntetéskiszabási elvek nem alkalmazhatók, az alapítéletekben már értékelt, a büntetést

befolyásoló körülményeket az összbüntetési ítéletben nem lehet újraértékelni (II/1. pont). Ez

az iránymutatás azonban nem vonatkozik a javítóintézeti nevelés és a szabadságvesztés

összbüntetésbe foglalására. A fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés

célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjék, és a társadalom hasznos

tagjává váljék. Az egyéni megelőzésnek javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés

összbüntetésbe foglalása esetén is elsődleges jelentősége van, ezért a Btk. 120. §-ának (2)

bekezdése alapján elsősorban a fiatalkorú személyiségének és nevelhetőségének

figyelembevételével kell megítélni, hogy az alapítéletben kiszabottal megegyező vagy

legfeljebb egy évvel meghosszabbított tartamú szabadságvesztéstől várható-e a büntetés

céljainak az elérése.

A fiatalkorú személyiségének jellemző vonásaira, valamint könnyebben vagy nehezebben

nevelhetőségére a bűncselekmény jellege, elkövetésének módja és indítéka, a fiatalkorú

előélete és a személyi körülményei alapján, valamint a rendelkezésre álló egyéb adatokból

lehet következtetni, s ezek mikénti értékeléséről az összbüntetési ítéletben számot kell adni.

Következtetési alapul szolgálhat pl., hogy a fiatalkorú a javítóintézeti nevelés végrehajtása

alatt milyen magatartást tanúsított; az intézetben, a szökés közben vagy pedig az ideiglenes

elbocsátás tartama alatt követte-e el a bűncselekményt stb.

A szabadságvesztés esetleges meghosszabbítása szempontjából különös jelentősége van

annak, hogy a bíróság az alapítéletben milyen tartamú szabadságvesztést szabott ki, és mennyi

a javítóintézeti nevelés hátralevő része.

Ha a szabadságvesztés tartama a Btk. 120. §-ának (2) bekezdése szerinti

meghosszabbíthatóság mértékét (egy év) többszörösen meghaladja: ez a tartam rendszerint

meghosszabbítás nélkül alkalmas a büntetés céljának az elérésére.

48

A javítóintézeti nevelést a Btk. 118. §-ának (2) bekezdése szerinti teljes tartamában kell

összbüntetésbe foglalni, a szabadságvesztés meghosszabbításának lehetséges mértékét

azonban a javítóintézeti nevelés hátralevő részének tartama határozza meg; azt a Btk. 120. §-a

(2) bekezdésének utolsó mondata szerint nem érheti el.

A javítóintézeti nevelés hátralevő részének tartamát az előzetes fogva tartásban töltött és a

Btk. 120/B. §-a alapján az intézkedésbe beszámított idő figyelembevételével kell

megállapítani. Ha a fiatalkorút az intézetből ideiglenesen elbocsátották, a javítóintézeti

nevelés hátralévő része az ideiglenes elbocsátás tartamánál rövidebb is lehet [Btk. 118. § (3)

bek.].

b)

Ha a fiatalkorút a javítóintézetből a Btk. 118. §-ának

(3)

bekezdése alapján ideiglenesen elbocsátották, az ideiglenes elbocsátás tartamának lejártáig a

javítóintézeti nevelés nem fejeződik be. Ezért eddig az időpontig az összbüntetésbe foglalás

akkor is kötelező, ha a bíróság az ideiglenes elbocsátást nem szüntette meg a Btk. 118. §-ának

(4)

bekezdése alapján, illetve a fiatalkorú nem is az ideiglenes elbocsátás alatt követte el azt a

bűncselekményt, amelyért szabadságvesztésre ítélték.

Az ideiglenes elbocsátás tartamának lejárta után azonban csak akkor van helye összbüntetésbe

foglalásnak, ha a bíróság az ideiglenes elbocsátás tartama alatt elkövetett és utóbb ismertté

vált bűncselekmény miatt az ideiglenes elbocsátást megszüntette.

Ha javítóintézeti nevelés elrendelése után a fiatalkorún szabadságvesztést hajtanak végre, de

annak kitöltéséig az összbüntetésbe foglalás elmarad: a javítóintézeti nevelés megkezdésére

vagy folytatására nem kerülhet sor, hanem utólag le kell folytatni az összbüntetési eljárást.

Ennek nem akadálya a szabadságvesztés kitöltése, mivel az intézkedés és a büntetés

végrehajtása folyamatos. Ilyenkor azonban a szabadságvesztés tartamának meghosszabbítása

csak kivételesen indokolt.

c)

A b) pontban kifejtettek irányadók akkor is, ha az elkövetőt a tizennyolcadik életévének

betöltése után elkövetett bűncselekmény miatt ítélték szabadságvesztésre. Az elkövető

tizenkilencedik életévének betöltése után összbüntetésbe foglalásnak (elsőfokú összbüntetési

ítélet meghozatalának) már nincs helye, mivel a javítóintézeti nevelés véglegesen befejeződik,

és az elkövetőt el kell bocsátani a javítóintézetből [Btk. 118. § (6) bek.].

d)

A Btk. 120. §-ának (2) bekezdése szerinti összbüntetés végrehajtási fokozatát az

alapítéletben meghatározott fokozattal egyezően kell megállapítani. A Btk.-nak a

fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései nem teszik lehetővé, hogy a bíróság az összbüntetési

ítéletében az alapítélet szerinti végrehajtási fokozatot bármilyen okból megváltoztassa.

e)

A mentesítésre vonatkozó rendelkezések alkalmazása során az alapítéletben meghatározott

szabadságvesztés tartamát kell figyelembe venni akkor is, ha azt a bíróság - összbüntetésként

- meghosszabbítja. A várakozási időt az összbüntetés kiállásától, illetve végrehajthatósága

megszűnésétől kell számítani.

4.

A Btk. 111. §-ának (3) bekezdése a szabadságvesztést általában a fiatalkorúak fogházában

rendeli végrehajtani. A fiatalkorúak börtönében kell végrehajtani a Btk. 111. §-a (2)

bekezdésének a) és b) pontja értelmében a bűntett miatt kiszabott két évi vagy ennél

hosszabb tartamú, illetőleg a visszaeső vagy a szándékos bűncselekmény miatt már

49

javítóintézeti nevelésre ítélt esetében az egy évi vagy ennél hosszabb tartamú

szabadságvesztést.

A Btk. V. fejezetében - tehát nem a fiatalkorúak speciális szabályai között - található a Btk.

94. §-ának (1) bekezdése [lásd a III/1/b) pontot]. A rendelkezés (2) második mondata

fegyházban rendeli végrehajtani az olyan összbüntetést, amelynek alapítéletei eredetileg

börtönre szóltak.

A fiatalkorúak büntetőjoga a fegyházbüntetést nem ismeri, a Btk. 111. §-ának (2) és (3)

bekezdése szerint a bíróság a fiatalkorúak fogházát vagy börtönét állapíthatja meg. Nincs

törvényi alapja annak, hogy a fiatalkorúak szabadságvesztés büntetéseinek összbüntetésbe

foglalásakor a bíróság a Btk. 94. §-a (1) bekezdésének második mondatában foglalt szigorúbb

szabályt alkalmazza.

V.

A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács a Bszi. 27. §-ában, 29. §-a (1) bekezdésének a)

pontjában és 32. §-ának (4) bekezdésében foglaltak alapján a rendelkező rész szerint

határozott és határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

A BK. 130. sz., BK. 151. sz. és BK. 172. sz. büntető kollégiumi állásfoglalások a

továbbiakban irányadónak nem tekinthetők (Bszi. 105. §). A jogegységi tanács azonban utal

arra, hogy a BK. 151. sz. állásfoglalás III. pontjának az összbüntetésbe foglalás eljárási

kérdéseiről adott és a jogegységi határozatban nem érintett iránymutatásai érdemben

helytállók. Kifejezett fenntartásukat és átvételüket azonban szükségtelennek és

célszerűtlennek tartotta, mert átmentek a bírói gyakorlatba, illetve olyan jogszabályi

rendelkezésekre hivatkoznak, amelyeket az 1998: XIX. tv. (az új Be.) hatályon kívül helyez.


a tanács elnöke


előadó bíró

Dr. Akácz József s. k.,

bíró

Dr. Szabó Péter s. k.,

előadó bíró

Dr. Édes Tamás s. k.,

bíró

50


a köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmi mentesítésről


A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2003.

május 12. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta

a következő


A Btké. 19. §-ának a szabályai a köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmi

mentesítésre vonatkoznak; e szabályok közkegyelmi mentesítéssel összefüggésbe nem

hozhatók.

Az 1990. évi XXXIX. törvény alapján végrehajtási közkegyelemben részesült elítéltek

esetében is a Btk. erre vonatkozó szabályai szerint kell a szabadságvesztést kitöltöttnek

tekinteni.

A mentesítéshez szükséges várakozási idő-mint objektív törvényi előfeltétel - kezdő napja a

büntetés kitöltésének, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének napja.

A várakozási idő tartama - mint további törvényi előfeltétel - az ítéletben kiszabott

büntetéshez igazodik.

INDOKOLÁS

A legfőbb ügyész az egységes bírói gyakorlat kialakítása érdekében az 1997. évi LXVI.

törvény (Bszi.) 31. §-ának (2) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását és

jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben; miként kell számítani a

mentesítéshez szükséges várakozási időt akkor, ha a terhelt szabadságvesztés büntetésének

tartama végrehajtási közkegyelem folytán csökkent; mert ugyanazon jogi tényeket vizsgálva a

Legfelsőbb Bíróság tanácsai eltérő döntést hoztak.

Indítványát - ahhoz mellékelt - olyan konkrét határozatokkal szemléltette, amelyekben a

szándékos bűncselekmény miatt elítélt terheltek szabadságvesztés büntetését közkegyelem -

az 1990. évi XXXIX. törvény - érintette, és a terheltek bírósági mentesítést kértek.

1. A légi jármű hatalomba kerítése bűntettének előkészülete, bűnsegédként elkövetett

emberölés bűntettének kísérlete és más szándékos bűntettek miatt halmazati büntetésül 10 évi

szabadságvesztésre és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélt terheltet - büntetésének tartamát egy-

nyolcadával csökkentő közkegyelemmel - 1990. június 20-án bocsátották feltételes

szabadságra.

Annak eredményes leteltével és a közkegyelem eredményes kiállásával a csökkentett

büntetését 1992. október 25. napjával töltötte ki.

A 10 évi szabadságvesztés kiállásának időpontja 1994. január 25. napja lett volna.

Az első fokon eljáró bíróság - minthogy időközben a közügyektől eltiltás mellékbüntetés

hátralévő részét köztársasági elnöki határozat kegyelemből elengedte, és a bíróság az

érdemességet is megállapította - a terheltet a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól az

1998. augusztus 11. napján meghozott végzésével a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontja és a

Btk. 103. § (1) bekezdése alapján mentesítette.

51

Az ügyészi fellebbezés alapján másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság illetékes tanácsa a

mentesítés iránti kérelmet időelőttinek találta és azt - az elsőfokú végzést megváltoztatva -

elutasította.

(Bf. V. 1837/1998. számú határozat - közzétéve BH 1999/542. szám alatt.)

Jogi álláspontjának lényege szerint a Btké. 19. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel követett

állandó bírói gyakorlat szerint kegyelem esetén - függetlenül attól, hogy azt a köztársasági

elnök gyakorolja vagy közkegyelem érvényesül - amennyiben a kegyelmi elhatározás ettől

eltérően nem rendelkezik, a büntetőjogi következmények a kiszabott büntetéshez igazodnak.

Ehhez képest a terhelt a vele szemben jogerősen kiszabott büntetést csak 1994. január 25-én

állottá volna ki, következésképpen "a terhelt ügyében a bírósági mentesítés indokoltságának

érdemi vizsgálatára leghamarabb az eredetileg kiszabott szabadságvesztés tartamához igazodó

kitöltési időponttól (BH 1995/1/3. számú eseti határozat) számított öt év eltelte, vagyis 1999.

január 25. után kerülhet sor."

(A fentivel azonos tartalmú az Rf. I.3479/1973. számú végzés és az nyert közzétételt BH

1995/1/3. szám alatt.)

2. Az államtitok tekintetében kémszervezet tagjaként folytatólagosan elkövetett kémkedés

bűntette miatt kiszabott 12 évi fegyházbüntetésre, 10 évi közügyektől eltiltásra és részleges

vagyonelkobzásra ítélt terhelt a szabadságvesztés büntetését 1990. március 28-ig töltötte,

akkor 1993. március 28-ig terjedő időre feltételes szabadságra bocsátották.

Időközben szabadságvesztésének tartama közkegyelem alapján egynyolcadával, 10 év 6

hónapra csökkent.

A lecsökkent tartamú feltételes szabadságot 1991. szeptember 28-ával eredményesen kiállotta,

a közkegyelmi rendelkezés hatályvesztésére sem került sor.

A terheltnek a bírósági mentesítés iránti kérelmét elbíráló elsőfokú bíróság arra a

megállapításra jutott, hogy a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontjában meghatározott 10 éves

várakozási idő eltelt, ekként a terhelt 2001. szeptember 27. napjával a törvény erejénél fogva

mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.

Végzésének indokolásában kifejtette, hogy a közkegyelemmel csökkentett büntetés

kitöltésére, egyben a végrehajthatóság megszűnésére 1991. szeptember 28-ával került sor.

Időközben - 2000. március 27-ével - a közügyektől eltiltás mellékbüntetés végrehajtása is

befejeződött. A Legfelsőbb Bíróság BH 1997/267. számú eseti döntésének megfelelően, ha

valamely terheltre kiszabott szabadságvesztés tartama közkegyelem folytán csökkent, úgy a

csökkentett tartamú főbüntetés kitöltésétől kell számítani a mentesítéshez szükséges

várakozási időt, annak ellenére, hogy a várakozási idő tartamát az eredetileg kiszabott

szabadságvesztés mértéke határozza meg.

Az ügyész - észlelve az eseti döntések ellentmondását - fellebbezést jelentett be.

A Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa az elsőfokú végzést lényegében azzal azonos indokok

alapján helybenhagyta.

(Rf. V.899/2002/2. számú végzés.)

A legfőbb ügyész által szemléltetett példák kétségtelenné tették, hogy a bírói gyakorlat nem

egységes. A Legfelsőbb Bíróság tanácsai ellentétes elvi alapokon nyugvó jogerős

határozatokat hoztak, és ezeknek alapján eltérő tartalmú eseti döntések - a BH 1995/1/3., BH

1999/542., illetve BH 1997/267. számúak - nyertek közzétételt.

Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Bszi. 31. § (1) bekezdés a) pontja alapján a jogegységi eljárást

lefolytatta.

Ennek során a legfőbb ügyésznek a nem nyilvános ülésen jelen lévő képviselője a 2. pontbeli

jogi megoldással értett egyet.

52

Tekintve, hogy az ellentétes tartalmú határozatok közül az 1. pontban megjelölt került

közzétételre legutóbb (BH 1999/542.) ekként pedig - legalábbis elvileg - ez volt

iránymutatónak tekinthető, a jogegységi tanács mindenekelőtt ennek a jogi érveit vizsgálta.

E jogi álláspont leegyszerűsített lényege szerint azért kell a mentesítéshez szükséges

várakozási időt a kiszabott büntetés tartama - és nem a közkegyelem folytán csökkent tartam -

figyelembevételével számítani, mert a Btké. 19. § (1) bekezdésének előírásai a

közkegyelemre is vonatkoztathatóak.

Ez az okfejtés nem helytálló.

A Btk. 101. §-ának értelmében az elítélt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól három

módon mentesíthető:

a) a törvény erejénél fogva,

b) bírósági határozat alapján,

c) kegyelem útján.

ad a) E pontnak a Btk. 102. §-ában foglalt törvényi mentesítésre vonatkozó szabályai felelnek

meg.

Az eltérő jogértelmezés lehetősége a szándékos bűncselekmények miatt határozott idejű

végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek körében merült - és merülhet - fel, miután a Btk.

102. § (1) bekezdésének d), e) és f) pontjai a kiszabott büntetés mértékéhez igazodóan a

büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatósága megszűnését követően objektív feltételként a

mentesítéshez még különböző hosszúságú várakozási idő elteltét is megkívánják.

ad b) A bírósági mentesítésnek a Btk. 103. § (1) bekezdése szerinti szabályai - eltekintve az

erre irányuló kérelemtől és az érdemességtől - a törvényi mentesítés szabályaira utalnak

vissza azzal, hogy az ott meghatározott várakozási idő felének az eltelte is már lehetőséget ad

a mentesítésre.

ad. c) A kegyelmi mentesítésről a Btk. 106. §-a a következőképpen rendelkezik:

"A köztársasági elnök az elítéltet kegyelemből mentesítésben részesítheti akkor is, ha e

törvény szerint ennek egyébként nincs helye."

A c) pont helyes értelme szerint a köztársasági elnök által gyakorolható mentesítési kegyelem

mindig egyéni kegyelem, s e jogkör korlátlan, mert a köztársasági elnököt a Btk. fentebbi

szabályai nem kötik.

Ekként pedig a köztársasági elnök által ténylegesen gyakorolt egyéni kegyelem a mentesítés

egyéb módjaitól és azok szabályaitól eltérő olyan sajátos jogi helyzetet eredményezhet, ami

jogkövetkezményeit tekintve a Btk. rendelkezéseibe nem illeszthető be.

Ezt a sajátos jogi helyzetet kívánja megoldani á Btké. a 19. §-ával, amit az itt tett megállapítás

ellenőrizhetősége végett szintén idézni szükséges.

Btké. 19. § (1) bekezdés: Ha a köztársasági elnök az elítéltet kegyelemben részesíti, a

büntetőjogi következmények [Btk. 100. § (3) bekezdése] - ellenkező rendelkezés hiányában -

az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodnak.

19. § (2) bekezdés: Ha a köztársasági elnök a szabadságvesztés végrehajtását kegyelemből

próbaidőre felfüggeszti, a próbaidő, illetve a mentesítés hatályának beálltához-a törvény

szerint - szükséges időtartam a kegyelmi elhatározás keltének napján kezdődik.

A Btk. 106. §-ában és a Btké. 19. §-ában foglaltaknak a tartalmi egybevetéséből kitűnik,

hogy e szabályok kizárólag az egyéni kegyelemmel kapcsolatosak. Következésképpen a Btké.

rendelkezéseinek a közkegyelemre történő vonatkoztatása meg nem engedhető kiterjesztő

jogértelmezést jelent.

Emiatt pedig az l. pontban írt legfelsőbb bírósági végzés - és értelemszerűen a BH 1999/542.

számú eseti döntés is - indokainál fogva téves.

A mentesítés anyagi jogi szabályainak törvényi értelmezéséből az előbbieken túlmenően még

az is következik, hogy a Btk. szabályain már kívül eső, - mentesítést adó - közkegyelem

53

gyakorlása erre irányuló törvényhozói akarat esetén csak külön törvénnyel történhet; ami

viszont a Btk. szabályaihoz képest speciális rendelkezéseket tartalmazhat.

A speciális rendelkezések pedig a "lex speciális derogat legi generáli" elve alapján

alkalmazásuk során elsőbbséget élveznek.

Az itt írt jogértelmezéssel vizsgálva most már a közkegyelem gyakorlásáról szóló 1990. évi

XXXIX. törvény rendelkezéseit, megállapítható, hogy az végrehajtási (l-5. §), eljárási (6. §)

és mentesítéssel kapcsolatos (7. §) kegyelmet is gyakorolt, de kizáró körülményeket (8. §) és

hatályt vesztő rendelkezést is (9. §) tartalmazott.

Ennek a külön törvénynek "A mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól" címet

viselő 7. §-a a Btk.-nak a vizsgált jogkérdés szempontjából lényeges szabályait csupán

annyiban érintette, hogy a törvényi és bírósági mentesítéshez szükséges várakozási időket a

felére csökkentette.

Ettől eltekintve a Btk. 102. §-ára mint a mentesítés általános fő szabályára nem hatott ki.

Miután pedig a Btk. 102. § (1) bekezdés d), e), f) pontjai a várakozási időt "a kiszabott

büntetéshez" (a jogerős ítélettel megállapított büntetéshez) kötik, az a végrehajtási

közkegyelemben részesült elítélteknél is ehhez igazodik. Csak ez az értelmezés felel meg "a

kiszabott büntetés" mindkét törvényben használt jogi fogalmának.

Az 1990. évi XXXIX. törvénnyel adott végrehajtási közkegyelem - a speciális törvény

rendelkezéseiből kitűnően, de nyelvtani értelmezéssel is - a már jogerősen kiszabott

szabadságvesztéseknek csupán a végrehajtását befolyásolta. Ennek keretén belül egyfelől a

teljes végrehajtás alól adott mentesítést, másfelől - és kizárólag végrehajtási szempontból - az

elítélt büntetését csökkentette. Ez utóbbi azzal a jogkövetkezménnyel járt együtt, hogy a

feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét az ily módon csökkentett büntetés határozta meg,

és ehhez igazodott a feltételes szabadság még hátralévő része, - amelynek végrehajthatósága

is később ennek megfelelően szűnt meg, - ám ez a mentesítés általános fő szabályán szintén

nem változtatott.

A közkegyelemről szóló törvény 9. §-ában megfogalmazott - a hatályvesztésre vonatkozó -

rendelkezés azt az elítéltet érintette, akit a törvény hatálybalépését követő három éven belül

elkövetett szándékos bűncselekmény miatt végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek. Újabb

elítélés hiányában ekként az említett rendelkezés sem a büntetés tényleges kiállására, illetőleg

végrehajthatósága megszűnésének időpontjára nem hatott ki; így a mentesítés szempontjából

közömbösnek tekinthető.

A fenti jogértelmezés eredményeként a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás

egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint

határozott.

A kifejtett álláspontját tartja a jövőre nézve követendőnek, az annak ellentmondó döntéseket -

így a BH 1999/547., BH 1997/267. és a BH 1995/1/3. jogesetet - tévesnek ítéli. –


a tanács elnöke


bíró

Dr. Horváth Ibolya s. k.,

előadó bíró

Dr. Kaposvári Bertalan s. k.,

bíró


bíró

54


a bűnszervezetben elkövetés megállapíthatóságáról azzal szemben is, aki - eseti

jelleggel - akár egyetlen cselekményt tettesként vagy részesként valósít meg


A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a

2005. év december hó 12. és 15. napján tartott ülésen a Legfelsőbb Bíróság

elnökhelyettesének indítványa tárgyában meghozta és nyilvánosan kihirdette a következő


I. Bűnszervezetben elkövetés [Btk. 137. § 8. pont, 98. §-a (1) bek.] megállapítható azzal

szemben is, aki -eseti jelleggel - akár egyetlen cselekményt tettesként vagy részesként

valósít meg.

II. A Btk. 98. §-a (1) bekezdése akkor alkalmazható, ha az elkövető tudata a bűnszervezet

Btk. 137. §-a 8. pontjában meghatározott tárgyi ismérveit átfogja.

INDOKOLÁS

I.

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997.

évi LXVI. törvény (Bsz.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjára, illetve a büntetőeljárásról

szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 439. §-a (1) bekezdésének a) pontjára hivatkozással, az

egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és

jogegységi határozat meghozatalát indítványozta.

1. Az indítvány az ítélkezési gyakorlatban tapasztalt olyan döntésekre hivatkozott, amelyek

elvi kérdésben az egyöntetű értelmezés hiányára engednek következtetni. Ennek

szemléltetésére a következő határozatokat sorolta fel:

A Lenti Városi Bíróság a 2003. december 29. napján kelt 1.B. 130/2002/91. számú, illetőleg a

Zala Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 2004. május 25. napján kelt Bf.87/2004/7.

számú ítéletével a II. r. terheltet bűnösnek mondta ki vagyoni haszonszerzés végett, az

államhatár átlépéséhez több személynek segítséget nyújtva, bűnszervezetben, társtettesként

elkövetett embercsempészés bűntettében.

A Legfelsőbb Bíróság a 2005. február 1. napján kelt Bfv.III.738/2004/5. számú határozatával

a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott fenti határozatokat a II. r. terhelt tekintetében

hatályukban fenntartotta.

A felülvizsgálati tanács - az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával egyetértve -

kifejtette, hogy a Btk. 137. §-ának 8. pontja értelmében magának a bűnszervezetnek kell

hosszabb időre szervezettnek, és összehangoltan működőnek lennie. A bűnszervezetben

elkövetés megállapításához pedig elég az is, ha az elkövető akárcsak egy, az első

bűncselekményt követi el a bűnszervezetet képező csoport tevékenységébe bekapcsolódva.

A Legfelsőbb Bíróság a 2005. január 25. napján kelt Bfv.III.1081/2004/11. számú

határozatában ugyanezt az elvi álláspontot tartotta fenn.

A 2005. február 22. napján kihirdetett Bfv.III.683/2004/6. számú határozat - az előzőekkel

következetesen - állapította meg (a védelmi érveléssel szemben), hogy nem vitatható

eredményesen a bűnszervezetben elkövetés azzal az indokkal, hogy a terhelt csak egy

alkalommal vett részt az embercsempészéssel foglalkozó csoport tevékenységében.

55

A Legfelsőbb Bíróság 2001. május 22. napján kelt Bfv.IV.2856/2000/5. számú határozata

(BH 2002.173.I.) szerint a bűnszervezet tagjaként elkövetett embercsempészés bűntettét

megvalósítják mindazok, akik előzetes megállapodás alapján, anyagi haszonszerzés

érdekében vállalkoznak a külföldről az ún. zöldhatáron átjuttatott személyek

továbbszállítására és a megjelölt helyre vitelére.

A Mátészalkai Városi Bíróság a 2003. szeptember 16. napján kelt 4.B.209/2002/39. számú

ítéletében, amikor a terheltet bűnösnek mondta ki - egyebek mellett - 23 rb. bűnszervezet

megbízásából elkövetett embercsempészés bűntettében.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 2004. január 30.

napján kelt 2.Bf.1071/2003/4. számú ítéletével a terhelt ezen cselekményének minősítését

megváltoztatta, azokat 4 rb. - két esetben folytatólagosan és bűnszervezetben elkövetett -

embercsempészés bűntettének minősítette.

A Legfelsőbb Bíróság a 2005. február 17. napján kelt Bfv.II.664/2004/6. számú határozatával

a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott fenti határozatokat hatályon kívül helyezte és a

terhelt cselekményét folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett embercsempészés bűntettének

minősítette, a bűnszervezetben elkövetés megállapítását pedig mellőzte.

Ezzel a bűnszervezet tevékenységéhez alkalomszerűen csatlakozó ("kívülálló") cselekményét

az előzőekben hivatkozott értelmezéstől eltérően ítélte meg.

A felülvizsgálati tanács - az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával egyetértve -

kifejtette, hogy bár az elkövetés óta (a 2001. évi CXXI. törvény folytán) megváltozott a

bűnszervezet anyagi jogi fogalma és a bűnszervezetben történő bűnelkövetés

jogkövetkezménye, de a bűnszervezet tagjaként elkövetett magatartás mindkét szabályozást

tekintve csak annak az elkövetőnek róható fel, aki a bűnszervezet feladatmegosztáson, alá-

fölérendeltségre épített módon kialakított szervezetében a szervezetet ismerve, annak tagjaival

állandó kapcsolatban együttműködve fejtett ki tevékenységet.

A felülvizsgálati tanács - az elsőfokú bíróságéval egyező - álláspontja szerint a bűnszervezet

által a szervezeten kívülálló személynek adott megbízással e megbízott nem vált a

bűnszervezet tagjává, mivel ehhez a szervezetbe történő tényleges betagozódás a szervezet

belső működésének ismerete és az abban való aktív részvétel szükséges. Az ettől eltérő

értelmezés a bűnszervezet fogalmának fellazításával indokolatlanul tágítaná a büntetőjogi

felelősség körét: a bűnszervezetben tényleges részvétellel járó súlyosabb fenyegetettség

kiterjedne mindenkire, aki valamilyen módon közvetlen vagy közvetett kapcsolatba kerülne a

bűnszervezet valamely tagjával.

A felülvizsgálati tanács álláspontja szerint határozott különbséget kell tenni a bűnszervezet

tagjaként, illetve a bűnszervezet (vagy annak bármely tagja) megbízásából elkövetett

bűncselekmény anyagi jogi megítélése között.

Ugyanezt az értelmezést tartalmazza a - 2002. április 1. előtt hatályos jog alkalmazásával

hozott határozatokat hatályon kívül helyező - 2005. január 6. napján kelt Bfv.II.1176/2004/3.

számú határozat is. E szerint a felülvizsgálati tanács nem ért egyet a BH 2002.173.I. szám

alatt közzétett határozat szerinti gyakorlattal. A felülvizsgálati tanács álláspontja szerint

félreérthető a "mindazok" kitétel, mert ennek szó szerinti értelme túlságosan tágan vonná meg

azon esetek körét, amelyekben a cselekmény "bűnszervezet tagjaként" elkövetettnek minősül.

A felülvizsgálati tanács - a Btk. 137. §-a 8. pontjának 2002. március 31. napjáig hatályos

rendelkezését illető -álláspontja szerint a bűnszervezet tagjaként elkövetés csak akkor

állapítható meg, ha a terhelt cselekményei az értelmező rendelkezés szerinti ismérveknek

hiánytalanul megfelelnek és ezen ismérvek megállapíthatóságához szükséges tényeket a

tényállás maradéktalanul tartalmazza (ami azonban az adott ügyben nem volt megállapítható)

.

56

Kifejtette továbbá - utalva az 1998. évi LXXXVII. törvény 35. §-ához fűzött miniszteri

indokolásra miszerint a bűnszervezet "minőségileg más, mint pusztán egyének

együttcselekvése" -, hogy a terhelt irányadó tényállás szerinti cselekvősége nélkülözte a

bűnszervezethez szükséges "minőségi többletet".

2. A jogegységi indítvány álláspontja szerint a hatályos Btk. 137. §-ának 8. pontja, 98. §-

a,és218. §-ának alkalmazása során annak eldöntésénél, hogy az embercsempészés

bűncselekményébe kívülállóként, eseti jelleggel bekapcsolódó személy magatartása mikor

értékelhető bűnszervezetben elkövetettként, az embercsempészés megvalósításánakjellemzőit

figyelembe kell venni.

3. A jogegységi indítvány álláspontja szerint a több országhatár különböző személyek

közreműködésével történő illegális átlépése, a migránsok gyűjtőhelyen pihentetése,

összegyűjtése, majd továbbutaztatása fogalmilag és valóságban is szervezett tevékenységet

feltételez. Ez egyértelműen arra utal, hogy az embercsempészést végző ismeretlen számú

résztvevőből (irányítók, vezetők, kísérők) álló, országokon átnyúló tevékenységet kifejtő

bűnözői csoport jól összehangoltan, rendszeres tevékenységet folytatva működik.

Az e tevékenységbe belföldön bekapcsolódók részéről nem szükséges, hogy megtörténjen a

bűnszervezet összes tagjának, a közöttük kialakult munkamegosztásnak, a csoport

összehangolt működésének a feltérképezése. Ez nem is várható el, mert az efféle bűnözői

csoportok konspirá-ciós szabályok szerint tevékenykednek.

Ezért aki e csoport működésébe bekapcsolódik és abban akár egy alkalommal részt vesz,

azzal szemben helye lehet a bűnszervezetben elkövetés megállapításának. A Btk. 137. §-ának

8. pontja értelmében ugyanis a bűnszervezetnek kell hosszabb időre szervezettnek,

összehangoltnak lennie. Aki e csoport tevékenységébe bekapcsolódva akár az első

bűncselekményt elköveti, lehetőséget teremt arra, hogy magatartását bűnszervezetben

elkövetettként értékeljék ennek valamennyi törvényes következményével együtt.

Természetesen minderre csak akkor kerülhet sor, ha az irányadó tényállás a Btk. 137. §-ának

8. pontjában felsorolt törvényi feltételek megállapításához szükséges tényeket tartalmazza.

II.

A legfőbb ügyész BF.2594/2005. számú írásbeli nyilatkozatában - a bűnszervezetben

elkövetett embercsempészés bűncselekményébe esetileg bekapcsolódó személy cselekményét

eltérően értelmező ellentétes bírósági határozatokra tekintettel - a jogegységi határozat

meghozatalát indokoltnak tartotta és a jogegységi indítványban javasolt törvényértelmezéssel

egyetértett.

A Legfelsőbb Bíróság a Be. 440. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján, a jogegységi

indítvány érdemi elbírálása végett a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerinti - ülést tartott.

Az ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese jogegységi indítványát fenntartotta, a legfőbb

ügyész képviselője pedig az írásbeli nyilatkozatában foglaltaknak megfelelő tartalommal

szólalt fel.

III.

Az indítványozó által megjelölt jogkérdést a bíróságok eltérően értelmezték, ezért az egységes

ítélkezési gyakorlat biztosítása, valamint a jogszabályi változások miatt a joggyakorlat

továbbfejlesztése érdekében - a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-

a (1) bekezdésének a) pontja szerinti okokból - szükséges jogegységi határozat meghozatala.

A jogegységi indítványban foglaltak alapján eldöntendő elvi kérdés, hogy a - Btk. 98. §-a

értelmében - bűnszervezetben elkövetés megállapításának feltétele-e, hogy az elkövető tudata

a konkrét bűncselekmény tényállásszerűségén túlmenően a bűnszervezet Btk. 137. §-a 8.

pontjában meghatározott összes fogalmi ismérvét is átfogja.

57

Ennek megválaszolásával ítélhető meg helyesen, hogy aki egy alkalommal valósítja meg

tényállásszerűen az embercsempészés bűncselekményét és ezáltal esetileg kapcsolódik az

összehangoltan működő csoporthoz, annak terhére a bűnszervezetben elkövetés

megállapítható-e.

Az eldöntendő elvi kérdés szempontjából jelentőséggel bíró - a jogegységi határozat

meghozatala időpontjában -hatályos törvényi rendelkezések a következők:

1. A Btk.-nak a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó - a 2001. évi CXXI. törvény

17. §-ával megállapított - 98. §-a szerint:

"(1) Azzal szemben, aki az ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő

szándékos bűncselekményt bűnszervezetben (137. § 8. pont) követte el, a bűncselekmény

büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedik, de a húsz évet nem haladhatja meg.

Halmazati büntetés esetén a 85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról

lemondás esetén a 87/C. § szerinti büntetési tételt kell alapul venni.

(2)

(3) Azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, mellékbüntetésként

kitiltásnak is helye van.

(4) A bűncselekmény bűnszervezetben történő elkövetésének megállapítása esetén az e

törvényben a bűncselekmény bűnszövetségben történő elkövetésének esetére megállapított

jogkövetkezmények nem alkalmazhatók."

2. A bűnszervezet törvényi fogalmát, illetve meghatározását első ízben az 1997. évi LXXIII.

törvény 9. §-a iktatta be - 1997. szeptember 15. napjával kezdődő hatállyal - a Btk. 137. §-a

7. pontjaként. Az 1998. évi LXXXVII. törvény 35. §-a - 1999. március 1. napjával kezdődő

hatállyal - a Btk. 137. §-a 8. pontjában a bűnszervezet meghatározását módosította.

A Btk. 137. §-a 8. pontjának a 2001. évi CXXI. törvény 19. §-ának (5) bekezdésével

módosított - 2002. április 1. napjától hatályos - rendelkezése szerint:

"(e törvény alkalmazásában) bűnszervezet: három vagy több személyből álló, hosszabb időre

szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó

szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése."

IV.

Az indítvány előterjesztőjének az elbírálandó elvi kérdés eldöntésére tett javaslata az alábbiak

szerint alapos:

1. A magyar büntető anyagi jog bűnösségen alapuló felelősségi elvéből [Btk. 10. § (1) bek.]

következően az alanyi bűnösség (szándékosság vagy gondatlanság) minden bűncselekmény

szükséges ismérve. Következésképpen a magyar büntetőeljárásnak valamely természetes

személy büntetőjogi felelősségének tisztázása a célja [vö.: Be. 2. § (2) bek., 6. §(2) bek.].

2. A bűnösségre a büntetőeljárás eredményeként megállapított (történeti) tényállásból, annak

a Btk. Különös Részében meghatározott valamely törvényi tényállással fennálló egyezősége

esetén lehet következtetni. Ennek eredményeként lesz az elkövető magatartása tényállásszerű

és bűnössége megállapítható.

3. A Btk. 98. §-ának (1) bekezdése a Btk. Általános Részében - és ennek értelmében minden

ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény különös

részi tényállásánál figyelembe vehetően - rendelkezik a bűnszervezetben elkövetésről,

melyhez a különös részi büntetési tétel felső határának felemelése fűződik.

A jogalkotó a Btk. 98. §-ának (1) bekezdésével - a 2001. évi CXXI. törvény 90. §-a szerinti

jogharmonizációs és más nemzetközi kötelességet is teljesítve - általános jelleggel, a törvény

erejével értékelt egy elkövetési körülményt.

A Btk.-nak a büntetés kiszabásáról szóló V. Fejezetén belül ugyanezen jogalkotási módszer

nyilvánul meg a Btk. 97. §-a esetében, amikor a különös és többszörös visszaesés tényéhez a

58

Btk. különös részi tényállásában meghatározott büntetési tétel felső határának megemelése

kapcsolódik.

Érdemi különbség azonban, hogy míg a Btk. 97. §-a a törvényi tényállás alanyi, addig a Btk.

98. §-ának (1) bekezdése a törvényi tényállás tárgyi oldala körében, a cselekmény (a

cselekvőség) kapcsán értékel - súlyosabb büntetéskiszabást lehetővé tevő - körülményt.

A Btk. 97. §-a esetében értelemszerűen nem merül fel, hogy az elkövető tudata korábbi

elítélését nem fogja át. Viszont a Btk. 98. §-a (1) bekezdése esetében nyilvánvaló, hogy a

jogalkotó a Btk. különös részi tényállása szerinti elkövetési magatartás kifejtésével - ahhoz

fűződő tudatállapottal - összefüggő tényt tett a súlyosabb megítélés feltételévé.

Következésképpen - az "alapcselekmény" tényállásszerűsége mellett, azzal együtt -

vizsgálandó az elkövető ez irányú tudattartalma. Ennek hiányában a bűnszervezetben

elkövetés nem állapítható meg.

4. A bűnszervezetben elkövetést is átfogó tudattartalom vizsgálatának első lépcsőjét az

"alapcselekmény" tényállásszerűségéhez - azt átfogó tudattartalom megállapításához -

szükséges bizonyítékok vizsgálata jelenti.

Ezzel párhuzamosan vizsgálni kell a büntetőeljárás során feltárt bizonyítási eszközökből

származó és a Btk. 137. §-a 8. pontjában meghatározott ismérvekre következtetést

megalapozó bizonyítékokat és erre nézve a tényállásban megállapítást kell tenni.

Amennyiben bizonyított, hogy a bűncselekményt egy tényleges bűnszervezet működéséhez

kapcsolódva, illetve annak keretei között követték el, úgy a végrehajtás körülményeiből -

különösen a konkrét magatartás mások megelőző vagy további láncolatos cselekményeit

feltételező jellegéből, ezek szükségszerű és ezért előreláthatóan bekövetkező eseményeiből

lehet következtetést vonni arra, hogy az alkalomszerű tettes (részes) cselekménye

megvalósításakor a bűnszervezetbeni elkövetést felismerte.

Ezen további - az elkövetőnek a bűnszervezetben elkövetést átfogó tudattartalmára vont -

következtetés alapja, hogy a hatályos törvény (a korábbi szabályozástól eltérően) nem a

bűnszervezet belső, hanem olyan külső, tárgyi jellegű ismérveit határozza meg, amelyek a

kívülálló számára is felismerhetőek.

Ehhez képest az elkövető tudatának nem arra kell kiterjednie, hogy egy bűnszervezet a

törvényi előfeltételek szerint létrejött, hanem arra, hogy a bűnszervezet tárgyi sajátosságai

ismeretében annak "működéséhez" csatlakozik, illetve annak keretében cselekszik.

E tudattartalom - értelemszerűen - csak szándékos, viszont egyenes és eshetőleges szándékú

egyaránt lehet. Megjegyzendő, hogy a Btk. 137. §-a 8. pontjában foglalt "célja" kitétel

semmiképpen nem egy jelentőségű a célzattal. Az, hogy mire kell a bűnszervezetnek

irányulnia, magának a bűnszervezetnek fogalmi alapeleme, nem pedig utalás a célzatra

(illetve egyenes szándékra) .

Hasonlóképpen nem az alanyi bűnösség, hanem a bűnszervezet fogalmi elemei

megállapíthatóságának kérdése a Btk. 137. §-a 8. pontjában szereplő "hosszabb időre

szervezett" kitétel.

5. A Btk. hatályos rendelkezései nem tesznek különbséget a bűnszervezeten belüli cselekvés

hiearchiája ("posztjai"), aktivitása, intenzitása szempontjából, ezek a büntetéskiszabás

körében értékelendő körülmények.

Ehhez képest a Btk. 98. §-a (1) bekezdésének alkalmazhatósága szempontjából közömbös a

bűnszervezetben kifejtett cselekvés bűnszervezeten belüli szerepe. A bűnszervezet tárgyi

sajátosságai ismeretében kifejtett (a Btk. adott különös részi tényállását megvalósító)

cselekvésnek a bűnszervezet működéséhez történő bármely hozzájárulása önmagában

elégséges.

A Btk. a passzív (alap bűncselekmény, illetőleg a Btk. 263/C. §-a szerinti bűncselekmény

megvalósítása nélküli) bűnszervezeten belüli létet nem bünteti. Ez a magatartás a szándék

59

kialakulása fázisában van, és még nem jut el sem az előkészület, sem a kísérlet, sem pedig a

befejezettség állapotába.

A "összehangolt működés" a bűnszervezet fogalmi összetevője, amely tartalmát tekintve nem

más, mint a benne cselekvő személyek egymást erősítő hatása. Ugyanakkor - ahogy erre a

jogegységi indítvány helyesen utal - az összehangoltság meglétének (természetéből adódóan)

nem feltétele a bűnszervezetben cselekvők közvetlen kapcsolata, a más cselekvések, illetve a

más cselekvők kilétének konkrét ismerete. Az összehangolt működés ugyancsak nem az

alanyi bűnösség, hanem a bűnszervezet fogalmi alapelemei fennállása megállapíthatóságának

kérdése. Ehhez képest az egy "alapcselekmény" megvalósítása is alapul szolgálhat a

bűnszervezetben elkövetés megállapításához.

V.

A jogegységi tanács álláspontja az, hogy a IV. pont alatt kifejtett jogkérdés lényegét a

bűnszervezet törvényi fogalmára vonatkozó jogszabályváltozás nem érinti, a kifejtett elvi

álláspont, mind a 2002. április 1-jét megelőzően, mind pedig azt követően hatályos jog

alkalmazása esetén iránymutatónak tekintendő.

A Btk. 137. §-a 8. pontjának a 2001. évi CXXI. törvény 19. §-a (5) bekezdésével

megállapított szövege 2002. április 1. napjával kezdődően hatályos.

Az eldöntendő jogkérdés a létező bűnszervezet tevékenységéhez - akár egyetlen elkövetői

magatartással -csatlakozó személy cselekményének bűnszervezetben el-követettkénti

értékelése, az alanyi oldalhoz tartozó tudattartalomra is figyelemmel. Ez minden konkrét -

szervezett bűnelkövetéshez kapcsolódó - ügy elbírálásakor tisztázandó.

A jogalkalmazóval szemben támasztott követelmény tehát változatlan, akár a hivatkozott

novelláris módosítás előtti, akár azt követő történések képezik is a vád tárgyát. A Btk. 137. §-

a 8. pontjának tartalmi különbözősége csak annyiban jelentős, hogy a bűnszervezetnek

melyek az ismérvei, tehát melyek azok a feltételek, amelyeket a bűnszervezeten (addig) kívül

állónak fel kell ismernie ahhoz, hogy cselekménye megítélésekor az eljáró bíróság a Btk. 98.

§-ának rendelkezéseit alkalmazza.

A jogegységi tanács egyetért a jogegységi indítványnak - az ítélkezés tapasztalataira alapozott

- azon álláspontjával, miszerint az illegális nemzetközi migrációval összefüggő

embercsempészés általában bűnszervezet közreműködésével valósul meg (vö.: több

embernek, több országhatár átlépésével járó, több személy közreműködésével történő

szállítása, illetve ellátása, elhelyezése) .

Ugyanakkor a Btk. 98. §-a (1) bekezdése minden ötévi vagy ezt meghaladó

szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény esetében alkalmazható, így

értelemszerű, hogy csak a konkrét bűncselekmény megvalósításának körülményei adhatnak

alapot a bűnszervezetben elkövetés megállapítására. Ehhez képest csak az embercsempészésre

korlátozódó elvi álláspont más "alapcselekmény" esetében félreérthető lenne.

Ebből következően a jogegységi tanács - a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a), illetve a Be.

439. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében - az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása

és a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében hozta meg határozatát, mert mindkét törvényi

ok szükségessé tette a jogértelmező iránymutatást.

Ekként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa - a Be. 442. §-ának (3) bekezdése

szerint eljárva -a Be. 443. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványnak

helyt adott, s jogegységi eljárás tárgyát képező elvi kérdésben a rendelkező rész szerint

határozott.

A jogegységi tanács a határozatát - a Bsz. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának

(2) bekezdése alapján - a Magyar Közlönyben közzéteszi.

60

Budapest, 2005. december 15.


a tanács elnöke

Dr. Márki Zoltán s. k.,

előadó bíró


bíró

Dr. Bíró András s. k.,

bíró


bíró

61

2/2006. Büntető jogegységi határozata

az összbüntetésbe foglalás feltételeiről


A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a

2006. április 10. napján tartott ülésen meghozta a következő


Az összbüntetésbe foglalásnak nem törvényi feltétele a büntetések folyamatos végrehajtása.

Ha a terheltet feltételes szabadság tartama alatt olyan cselekmény miatt ítélik jogerősen

végrehajtandó szabadságvesztésre, amelyet a korábbi ítélet jogerőre emelkedése előtt

követett el, a büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni arra tekintet nélkül, hogy az újabb

büntetést foganatba vették-e vagy sem.

A 3/2002. büntető jogegységi határozat I/3. pontját a Legfelsőbb Bíróság nem tartja fenn.

INDOKOLÁS

A Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyész indítványára jogegységi eljárást folytatott a következő

jogértelmezést igénylő elvi kérdésben:

- Helye van-e összbüntetésbe foglalásnak, ha a terheltet feltételes szabadságának tartama alatt,

annak megszüntetése nélkül, jogerősen ismét végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik; ez

utóbbi büntetését még a feltételes szabadság tartama alatt foganatba is veszik, és a terhelt

valamennyi bűncselekményt a vele szemben legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése

előtt követte el.

A legfőbb ügyész jogegységi indítványa szerint a felvetett kérdésben a bírói gyakorlatban két

- egymással ellentétes - álláspont alakult ki; emiatt az egységes bírói gyakorlat biztosítása

érdekében jogegységi határozat hozatala szükséges.

Az indítvány előterjesztője az eltérő álláspontokat konkrét bírósági határozatokkal

szemléltette.

A mellékelt határozatoknak a kérdés eldöntése szempontjából releváns részei az alábbiak:

1. A városi bíróság a terheltnek az utólagos összbünte-tésbe foglalás iránti kérelmét

elutasította.

Az egyik alapítéletben a terheltet 2003. május 22-én jogerősen - üzletszerűen elkövetett lopás

bűntette és más bűncselekmények miatt - 3 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték.

Büntetését 2003. május 23-án kezdte tölteni; abból 2004.április 9-én feltételes szabadságra

bocsátották. Feltételes szabadsága 2005. április 8-án járt le; büntetését 2005.február 23-án

töltötte ki.

A másik alapítélet 1999. május és július hónapok közötti időben elkövetett üzletszerű lopás

bűntette miatt 2 év 6 hónap börtönbüntetést tartalmazott.

Ez az ítélet 2004. november 23-án emelkedett jogerőre.

Büntetésének letöltését a terhelt 2005. január 25-én kezdte meg.

A városi bíróság a kérelem elutasítását azzal indokolta, hogy a büntetés végrehajtása nem

folyamatosan történt, hiszen 2004. április 9-e és 2005. január 25-e közötti időben a terhelt

szabadlábon, feltételes szabadságon volt. Ennek ideje alatt rajta nem hajtottak végre

szabadságvesztést. A Btk. 92. § (1) bekezdése és a Legfelsőbb Bíróság 3/2002. számú

büntető jogegységi határozatának I/3. pontja alapján az összbüntetésbe foglalás kizárt.

62

Amennyiben a bíróság a büntetéseket mégis összbüntetésbe foglalná, úgy törvényes ok nélkül

megszüntetné a feltételes szabadságot.

A másodfokú bíróság a végzés indokolását az alábbiakkal egészítette ki:

A 3/2002. BJE határozat I/3. pontja szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak

fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották végre teljesen, illetve végrehajtásuk folyamatos.

A jogegységi határozat indokolásának I/3/a) pontja szerint, ha az elkövető korábbi büntetését

egy végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó újabb ítélet jogerőre emelkedésekor már

végrehajtották, és ezért csak egy büntetést kell végrehajtani, az összbüntetésbe foglalás

lehetősége nem nyílik meg.

Az indokolás I/3/b) pontja szerint, ha két szabadságvesztést folyamatosan, időbeli

megszakítás nélkül hajtanak végre, (az egyik büntetés kitöltése után az elkövető nem kerül

szabadlábra), ebben az esetben a teljesen kitöltött szabadságvesztés az összbüntetésbe foglalás

szempontjából nem tekinthető végrehajtottnak.

A folyamatos végrehajtás eredményeként ugyanis az elkövető gyakorlatilag egy büntetést áll

ki, "azaz az összbüntetésbe foglalás eléri célját".

A jogegységi határozat indokolásából egyértelműen következik - írja a másodfokú bíróság -

hogy összbüntetésbe foglalásra addig van lehetőség, amíg egyik büntetést sem hajtották végre

teljesen, illetve végrehajtásuk folyamatos és így az elítélt ténylegesen egy büntetést áll ki. A

rendelkező részben az "illetve" szó nem vagylagos feltételt jelent; összbüntetésbe foglalásnak

csak abban az esetben van helye, ha a végrehajtás folyamatos. Amennyiben az elkövető

szabadlábra került és a szabadságvesztések végrehajtása nem folyamatos, az összbüntetésbe

foglalás lehetősége nem merülhet fel.

Az elítélt védőjének a BK. 151. számú állásfoglalásra történő hivatkozását illetően - a

másodfokú bíróság - még arra utalt, hogy azt a 3/2002. BJE indokolásának V. pontjában

kifejtettek szerint a Legfelsőbb Bíróság a továbbiakban nem tekinti irányadónak, így arra a

jogegységi határozat kihirdetését követően alappal hivatkozni nem lehet. (Tatabányai Városi

Bíróság 5.Bk.448/2005/3. számú - és a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 3.Bkf.

320/2005/3. számú végzései.)

Lényegében a jogegységi határozat I/3. pontjára- és annak fentebb idézett indokolására -

hivatkozással utasított el összbüntetésbe foglalás iránti kérelmeket a Debreceni Városi

Bíróság az 5.Bk.809/2004/8. számú végzésével; illetőleg a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság az

1. Bkf. 101/2005/6. számú végzésével; a Pécsi Városi Bíróság a 11.Bk.65/2004/2. számú,

illetőleg a Baranya Megyei Bíróság a 2.Bkf.60/2004/2. számú végzésével.

2. Más esetben az eljáró bíróságok a büntetéseket összbüntetésbe foglalták.

A terheltet elsőfokon 2003. január 13-án meghozott, másodfokon 2003. április 29-én jogerős

egyik alapítélettel sikkasztás vétsége és más bűncselekmények miatt 1 év 2 hónap

börtönbüntetésre ítélték. A büntetését 2003. május 28-án kezdte meg; abból 2004. április 12-

én feltételes szabadságra bocsátották.

Feltételes szabadsága 2005. április 11-én járt le. A büntetését 2004. július 27-én töltötte ki.

A másik alapítéletben 2003. március 25. napján és 2003 márciusában elkövetett 2 rendbeli

csalás vétsége miatt 1 év 2 hónap börtönbüntetést szabtak ki vele szemben. A határozat

másodfokon 2004. június 9-én emelkedett jogerőre. A terhelt e büntetésének letöltését 2004.

november 25-én kezdte meg.

Az elsőfokú végzést - amellyel a bíróság a kérelmet elutasította - a megyei bíróság hatályon

kívül helyezte, és a városi bíróságot új eljárásra utasította.

A másodfokú bíróság jogi indokai szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei fennállanak,

mert a terheltet a feltételes szabadságának tartama alatt ítélték jogerősen újabb végrehajtandó

szabadságvesztésre, aminek a foganatba vételére is a korábbi büntetéséből engedélyezett

feltételes szabadság tartama alatt került sor. Egységes és töretlen a bírói gyakorlat abban,

63

hogy az összbüntetésbe foglalás feltételei fennállanak, ha a terhelten a korábbi

szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság tartama alatt, a feltételes szabadságra

bocsátás előtt elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott végrehajtandó szabadságvesztést

vesznek foganatba.

Ha az újabb jogerős elítélés az elítéltre korábban kiszabott szabadságvesztés töltésének vagy a

feltételes szabadság tartamának időszakára esik - minthogy a feltételes szabadság része a

szabadságvesztésnek - helye van az összbüntetésbe foglalásnak.

A fentieken túl a 3/2002. BJE I/3. pontja szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei addig

állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották teljesen végre, illetve végrehajtásuk

folyamatos.

Az a szabadságvesztés, amiből az elítéltet feltételes szabadságra bocsátották, annak tartama

alatt nem tekinthető végrehajtottnak.

Tekintettel arra, hogy az újabb végrehajtandó büntetés foganatba vételére a feltételes

szabadság ideje alatt kerül sor, fennáll az a feltétel is, hogy a szabadságvesztések töltésére

folyamatosan kerül sor. (Csongrád Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság

2.Bkf.668/2005/2. számú végzése, melyet követően a Szegedi Városi Bíróság

10.Beü.1376/2005/2. számú végzésével a büntetéseket összbüntetésbe foglalta.)

De összbüntetési ítéleteket hoztak még: a Szombathelyi Városi Bíróságon Bk.245/2004/2.

szám alatt, - melyet további mérséklést követően - a Vas Megyei Bíróság Bkf. 348/2004/2.

számon helybenhagyott. A Nyíregyházi Városi Bíróságon Bk.1041/2004/2. szám alatt, - amit

a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 3.Bkf. 106/2005/2. számon helybenhagyott. A

Pápai Városi Bíróságon 2.Bk.310/2005/2. szám alatt, - amit a Veszprém Megyei Bíróság

2.Bkf.1022/2005/2. számon helybenhagyott.

A jogegységi indítványban feltett elvi kérdésben az ítélkezési gyakorlat megosztottságát a

mellékelt határozatok meggyőzően példázták.

A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa ezért az egységes ítélkezési gyakorlat

biztosítása érdekében a jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta [Be. 440. §

(1) bekezdésének a) pontja].

A 3/2002. büntető jogegységi határozat meghozatalát az összbüntetésre vonatkozó anyagi

jogi szabályok módosítása tette szükségessé.

Amint azt a 3/2002. BJE indokolásának I. pontjában kifejtette, a Btk. novella a Btk. 92. §-

ának (2) bekezdését hatályon kívül helyezte; az összbüntetés lehetősége az ún. kvázi

halmazati összbüntetés lehetőségére "szűkült".

A Btk. 92. §-a (2) bekezdésének elhagyása folytán emiatt állást kellett foglalni abban a

kérdésben, módosult-e az összbüntetésbe foglalás két korábbi általános feltétele, nevezetesen:

"csak végrehajtandó és olyan szabadságvesztés büntetéseket lehet összbüntetésbe foglalni,

amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre vagy amelyeket

folyamatosan hajtanak végre".

Az egyik korábbi feltételt tekintve - és ennek indokát is adva - a jogegységi határozat arra az

álláspontra jutott, hogy bár a "végrehajtandó" jelzőt a módosított normaszöveg nem használja,

felfüggesztett szabadságvesztések egymással vagy felfüggesztett szabadságvesztések

végrehajtandó szabadságvesztéssel összbüntetésbe nem foglalhatók.

Az összbüntetésbe foglalásnak tehát továbbra is törvényi feltétele a végrehajtandó

szabadságvesztésre ítélés ténye [rendelkező rész I/1. pontja], de sor kerülhet összbüntetésre

akkor is, ha a felfüggesztett szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani (rendelkező rész I/2.

pontja) .

Az összbüntetés másik korábbi feltételének ("még nem hajtották végre" vagy "folyamatosan

hajtanak végre") elemzésével a 3/2002. BJE határozat valójában adós maradt; azt továbbra is

evidens feltételnek tekintette. A rendelkező rész I/3. pontjában megállapította: "Az

64

összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották

teljesen végre, illetve végrehajtásuk folyamatos".

E megállapítása indokaként lényegében csak azt fejtette ki, amit az elsőként vázolt jogeset

kapcsán a másodfokú bíróság I/3/a), illetve I/3/b) pontként idézett.

A jogegységi indítványhoz mellékelt határozatok arra hívták fel a figyelmet, elsődlegesen

annak vizsgálata szükséges, hogy a módosítás eredményeként az összbüntetés másik korábbi

feltétele miként alakult.

Ennek az elvi kérdésnek az eldöntése a jogegységi eljárás tárgyával szorosan összefüggött, és

ebben történő iránymutatásra is a Be. 443. §-ának (2) bekezdése a jogegységi tanácsnak

lehetőséget nyújtott.

A módosítás előtt a Btk. 92-93. §-ai az összbüntetésnek két formáját szabályozták: az ún. nem

kvázi halmazati összbüntetést és a kvázi halmazati összbüntetést.

Mindkettőnek közös törvényi előfeltétele volt:

a) több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre történő jogerős elítélés [92. § (1)

bekezdése],

b) olyan végrehajtandó büntetésekről legyen szó, amelyeket az összbüntetésbe foglalás

időpontjában még nem, vagy nem teljesen hajtottak végre,

c) vagy azokat folyamatosan hajtják végre.

[A b) és c) pontban írt feltételek a 92. § (2) bekezdésén alapultak.]

Az ún. nem kvázi halmazati összbüntetés célja annak a hátránynak a kiküszöbölése volt, ami a

terheltet több büntetés egymás utáni folyamatos végrehajtása miatt érte.

Ebben az esetben az összbüntetés tartamát a Btk. 93. § (1) bekezdésében írtak szerint kellett

meghatározni; és azt csak kisebb mértékben lehetett csökkenteni.

A folyamatos végrehajtásnak mint törvényi feltételnek pedig a fentebb írt cél miatt

jelentősége volt.

A Btk. novella (1998. évi LXXXVIII. törvény 25. §-a) az összbüntetésre vonatkozó

szabályokat megváltoztatta.

Az ún. nem kvázi halmazati összbüntetést megszüntette, a kvázi halmazati összbüntetést

megtartotta.

A korábbi és a jelenleg hatályos anyagi jogi szabályok egybevetéséből azonban kitűnik, hogy

a módosítás nem csupán "szűkítést", tehát az ún. nem kvázi halmazati összbüntetés

szabályainak a puszta elhagyását, hanem a kvázi halmazati összbüntetés feltételeinek teljes

újraszabályozását eredményezte.

A hatályos Btk. 92. § (1) bekezdése szerint az összbün-tetésbe foglalás feltétele:

a) több határozott ideig tartó "végrehajtandó" (3/2002. BJE I/1. pontja) szabadságvesztésre

ítélés, és

b) az elkövető valamennyi bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése

előtt kövesse el.

[A b) pont a módosítás előtt a 93. § (4) bekezdésében, a tartam meghatározásának

feltételeként szerepelt.]

A hatályos anyagi szabályokból következően tehát az összbüntetésbe foglalásnak már nem

törvényi feltétele a büntetések folyamatos végrehajtása és nem zárja ki annak lehetőségét az

egyik büntetés teljes kiállása sem.

A kvázi halmazati büntetés célja ugyanis az, hogy a terheltet utólag olyan helyzetbe hozza,

mintha valamennyi cselekményét a legkorábban hozott ítéletben bírálták volna el, és vele

szemben halmazati büntetést szabtak volna ki, hiszen az elkövetési időpontok miatt erre -

legalábbis elvileg, de sok esetben ténylegesen is - meg lett volna a lehetőség.

Ez a cél pedig mindaddig elérhető, amíg a terheltnek az összbüntetési ítélet meghozatalakor

van olyan büntetése, amelyet még nem vagy nem teljesen hajtottak végre.

65

A célból következően nagyobb mérvű az elengedés mértéke is.

Az összbüntetés célja viszont okafogyottá válik, amikor a büntetéseit már egészében

végrehajtották.

A fentiekben kifejtettek miatt a jogegységi tanács a 3/2002. BJE határozat rendelkező

részének I/3. pontját nem tartja fenn, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy az

indokolásnak az I/3/a) pontjában szereplő "Ha viszont ......" kezdetű utolsó bekezdését is

mellőzni szükséges.

Tévesnek bizonyult az indokolás I/3/b) pontja is, ami tartalmában az ún. nem kvázi halmazati

összbüntetés kapcsán folytatott korábbi bírói gyakorlatnak felelt meg.

A fenti helyesbítésből egyúttal az is következett, hogy a jogegységi indítványban felvetett elvi

kérdés érdemi megoldását tekintve a jogegységi tanács azokkal a bíróságokkal értett egyet,

amelyek a büntetéseket összbüntetésbe foglalták.

A bírói gyakorlatban a vizsgált kérdés már a módosítás előtt is felmerült.

A BH 1981/2. szám alatt közzétett eseti döntés c) pontjában a Legfelsőbb Bíróság kifejtette:

azokban az esetekben, amikor a feltételes szabadság tartama alatt foganatba vesznek az

elítélten valamely végrehajtandó szabadságvesztést anélkül, hogy a feltételes szabadság

megszüntetésének a Btk. 48. §-a (4) bekezdésében foglalt feltételei fennállanának, ez

egymagában szükségessé teszi a végrehajtandó, valamint annak a szabadságvesztésnek az

összbüntetésbe foglalását, amelyből a terhelt feltételes szabadságra került.

Ekkor is megvalósulnak ugyanis a "Btk. 92. §-ának (2) bekezdésében írt" feltételei, tehát az

összbüntetésbe foglalás tárgyában a határozathozatal kötelező. Nem kétséges az sem, hogy az

elítélt egyidejűleg feltételes szabadságot és egy korábbi ügyben kiszabott szabadságvesztést

nem tölthet, tehát lényegében ilyenkor is még végre nem hajtott végrehajtandó

szabadságvesztések találkozásának esetéről van szó.

Hasonló iránymutatást adott a BH. 1988/125. számú eseti döntés, az 1994-ben meghozott BK.

151. számú állásfoglalás I. pontja, és a BH. 1996/5. számú eseti döntés is.

Ezek alapján rögzíthető, hogy több mint két évtizedre visszavezethetően a bírói gyakorlat a

kérdést igenlően döntötte el.

A BK. 151. számú állásfoglalás I. pontjában még szereplő iránymutatást a 3/2002. számú

büntető jogegységi határozat nem vette át, ugyanekkor a BK. 151. számú állásfoglalást sem

tartotta fenn.

A legfőbb ügyész jogegységi indítványa ennek a hiánynak a pótlására is lehetőséget adott.

A jogegységi tanács álláspontja szerint a BH. 1981/2. számú eseti döntésben tett elvi

megállapítások a Btk. 92. § (2) bekezdésére történő utalás figyelmen kívül hagyásával

jelenleg is helytállóak.

A "folyamatos végrehajtás" az összbüntetésbe foglalásnak már nem törvényi feltétele, ezért ha

a szabadságvesztés büntetés végrehajtása a feltételes szabadságra bocsátással "megszakad", az

az összbüntetésbe foglalásnak nem akadálya.

A feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő részével, de legalább egy

év [Btk. 48. § (1) bekezdés első fordulat].

Ha a szabadságvesztés hátralevő része egy évnél rövidebb és végrehajtását nem rendelték el, a

büntetést - a feltételes szabadság letelte után - a hátralévő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek

tekinteni [Btk. 48. § (2) bekezdés].

A fenti szabályokból következik az, hogy a feltételes szabadság is része a végrehajtandó

szabadságvesztésnek. Annak tartama alatt a terhelt még szabadságvesztés hatálya alatt áll. A

büntetés csak akkor lesz "végrehajtottnak" tekinthető, ha a feltételes szabadság eredményesen

eltelt.

Az összbüntetésbe foglalás során annak a büntetésnek, amelyből a terheltet feltételes

szabadságra bocsátották, jelentősége csupán a tartam megállapítása során van, hiszen ha az a

66

legsúlyosabb, akkor az összbüntetés tartamának is legalább azt el kell érnie, de még ekkor

sem haladhatja meg a halmazatban álló legsúlyosabb bűncselekményre megállapított büntetési

tétel felével megemelt felső határát.

A terhelt tehát az összbüntetésbe foglalás eredményeként mindenképpen kedvezőbb helyzetbe

kerül; a rövidebb tartamú büntetése akár teljesen elenyészhet, vagy jelentősen mérséklődhet.

Ehhez a mérsékelt tartamhoz képest pedig - tekintet nélkül arra, hogy az újabb büntetést

mikor veszik foganatba - ténylegesen kevesebb büntetést kell kiállnia, még ha azt teljesen ki

is kell töltenie.

Ha pedig az összbüntetésből feltételes szabadságra bocsátása lehetséges - a már ténylegesen

letöltött tartam beszámításával - ez a lehetőség is lényegesen korábban nyílik meg. Feltételes

szabadsága értelemszerűen ugyancsak hamarabb telik le, aminek a későbbi

jogkövetkezmények szempontjából (pl. mentesítés lehetősége vagy visszaesés) is jelentősége

van.

Ily módon a terhelt - minthogy valamennyi korábbi alapítéletre vissza kell térni - utólag olyan

helyzetbe kerül, mintha valamennyi cselekményét a legkorábban hozott ítéletben bírálták

volna el, és vele szemben egyetlen szabadságvesztést szabtak volna ki.

Az összbüntetés célja ekkor, és nem a folyamatos végrehajtás eredményeként [3/2002. BJE

indokolás I/3/b) pont] valósul meg, mert a terhelt lényegében egy egységes szabadságvesztést

áll ki.

Nem kerül sor feltételes szabadságának törvényes ok nélküli megszüntetésére sem, mert

feltételes szabadsága az összbüntetéshez igazodik.

A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács a Bszi. 27. §-ára és annak 32. §-a (4)

bekezdésében foglaltakra is figyelemmel jogegységi határozatot hozott; határozatát a Magyar

Közlönyben közzéteszi.

Budapest, 2006. április 10.


a tanács elnöke

Dr. Horváth Ibolya s. k.,

előadóbíró bíró


bíró

Dr. Szabó Győző s. k.,

bíró

Dr. Belegi József s. k.,

bíró

67

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Törvénykönyv Általános Részéhez

kapcsolódó jogegységei határozatai (csak határozati részek)

1/1999.BJE szám

Ha a Btk. Különös Részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás - a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével - a Btk. 2.§-ának második mondatára figyelemmel az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg.

3/1999.BJE szám

A kitartottság /Btk. 206.§/ akkor is természetes egység, és nem létesül bűnhalmazat, ha az elkövető több olyan személlyel tartatja ki magát, aki üzletszerű kéjelgést folytat.

4/2007.BJE szám

I. A garázdaság bűncselekménye társas elkövetésének törvényi tényállást megvalósító alanyai önálló tettesek nem lehetnek. Az önálló tettesség akkor is kizárt, ha a csoportos elkövetés során egymás ellen lépnek fel.

II. A Btk. 271. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a) pontja szerint minősülő garázdaság bűntette társtetteseinek szándék- és akarategysége /Btk. 13. §, 20. § (2) bek./ szempontjából csak annak belátása szükséges, hogy az egymással - vagy másokkal - szembeni erőszakos cselekedetük közvetlenül és durván sértheti a közösség nyugalmát. Az elkövetők személyes motivációja, indítéka a szándékegység megítélésénél figyelmen kívül marad.

III. A garázdaság bűncselekményének társtetteskénti elkövetését nem zárja ki az, ha a személy elleni erőszakos magatartás egyidejűleg alaki bűnhalmazatot alkotó testi sértést is megvalósít /BK. 93./, s ez utóbbi bűncselekményt tekintve a társtettesség ismérvei hiányoznak.

3/2007.BJE szám

I. Ha az elkövető egy cselekményével valósítja meg a hivatali visszaélés bűntettét /Btk. 225. §-a/ és a hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettét /Btk. 177/A. §-a (2) bekezdése/ a bűnösség csak az utóbbi bűncselekményben állapítható meg; az alaki halmazat csupán látszólagos. II. Amennyiben az ügyészség - a leírt esetben - mind a két bűncselekmény miatt vádat emel, a kimerített vád szerinti magatartást egységesen hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettének kell minősíteni, s e mellett a hivatali visszaélés bűntette miatt emelt vád alóli felmentő rendelkezésnek nincs helye.

3/1998.BJE szám

Nincs akadálya a vétségi eljárásnak, és a védelem nem kötelező, ha a Btk. 24. § (1) bekezdésében felsorolt biológiai okok a terhelt beszámítási képességét nem érintik. A védő kirendelésének szükségességét azonban a Be. 49. §-ának (2) bekezdése alapján különös gonddal kell vizsgálni.

68

1/2005.BJE szám

a./ A belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs kibocsátása után kiadott nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs /Sztk. tv. 9. § b/ pont/ az elévülést félbeszakítja. Félbeszakítja az elévülést a belföldi körözést elrendelő elfogatóparancsot követően az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény /EU bü. tv./ alapján kiadott európai elfogatóparancs is. Amennyiben az előbbi, /Sztk. tv. 9. § b/ pontja/ szerint kiadott nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs az Európai Unió olyan tagállamában vezetett eredményre, amelyben átadásnak lehet helye, úgy az ezt követően utóbb kiállított és megküldött európai elfogatóparancs az elévülést nem szakítja félbe. /EU bü. tv. 26.§/ Ha a büntetőügyben eljáró hatóság belföldi körözést elfogatóparanccsal nem kezdeményezett, hanem elfogatóparanccsal nemzetközi körözést rendelt el, vagy európai elfogatóparancsot bocsátott ki, újabb tény ismeretében szükségessé váló belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs az elévülést szintén félbeszakítja. A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény /Nbj./ alapján folytatott kiadatási eljárásban az Nbj. 32.§-a alapján kiadott elfogatóparancsnak a bíróság, illetve a büntetés-végrehajtási bíró részéről történő kiadása az elévülést félbeszakítja. b./ Az igazságügyminiszter előterjesztett kiadatási kérelme alapján a külföldi hatóságok által foganatosított eljárási cselekmények az elévülés szempontjából egy tekintet alá esnek a magyar hatóságok által foganatosított eljárási cselekményekkel. c./ Az igazságügyminiszter külföldi államnál előterjesztett kiadatási kérelme az elévülést - az előterjesztés időpontjában - félbeszakítja.

5/2008.BJE szám

A jogerős ügydöntő határozattal kiszabott pénzbüntetés a pénzbüntetésre irányadó általános szabályok szerint évülhet el akkor is, ha azt utóbb fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre változtatják át.

1/2010.BJE szám

I. A részben felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó külföldi ítélet érvényének elismerésekor a feltételes szabadság tartamát mindig a Btk. 48.§-ának (1) bekezdése alapján kell meghatározni, ha az rövidebb, mint a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés tartama. II. Abban az esetben, ha a Btk. 48.§ (1) bekezdése alapján megállapított tartam meghaladná a külföldi bíróság ítéletében meghatározott felfüggesztés próbaidejét, úgy ez utóbbival azonos a feltételes szabadság tartama. III. A külföldi ítélet érvényének elismerése során a magyar Btk. szabályait kell alkalmazni, ezért a feltételes szabadság tartama a Btk. 48.§-ának (1) bekezdése szerint azonos a szabadságvesztés hátralevő részével, amennyiben a felfüggesztett rész az egy évet meghaladja. Ennek megfelelően nincs törvényes lehetőség - a II. pont kivételével - a feltételes szabadság tartamának a felfüggesztés próbaidejével azonos tartamban történő meghatározására.

2/2010.BJE szám

I. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak a hatályba lépésétől (2009. augusztus 9. napjától) kezdődően alkalmazható azokban az esetekben, amelyekben a szabadságvesztés letöltésére

69

vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibából nem kezdte meg. II. A büntetés-végrehajtási bíró a feltételes szabadságra bocsátás kizártságának megállapítása tárgyában a Bv. tvr. 17. §-a alapján hozott jogerős döntését utólag - a Be. 555. §-ának (2) bekezdésére, valamint a Bv. tvr. 6. §-ának (7) bekezdésére figyelemmel - a Be. 557. §-ának (1) bekezdésében előírt rendelkezés szerinti eljárásban, hivatalból vagy indítványra megváltoztathatja.

1/2008. BJE szám

A Büntető Törvénykönyv 77/B. § (1) bekezdés a) és d) pontjára figyelemmel a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének elkövetőjével szemben a kábítószer értékesítésével összefüggő vagyonra vagyonelkobzást kell elrendelni.

A vagyonelkobzás nem korlátozható az értékesítéssel elért nyereségre. Azt a bűncselekménnyel összefüggő teljes vagyonra el kell rendelni, függetlenül a kábítószer megszerzésére fordított vagyon mértékétől, illetve attól, hogy a kábítószer értékesítése az elkövető számára nyereséges vagy veszteséges volt-e; a vagyonelkobzás mértéke nem csökkenthető a kábítószer megszerzésével összefüggő kiadásokkal.

3/2007.BJE szám

I. Ha az elkövető egy cselekményével valósítja meg a hivatali visszaélés bűntettét /Btk. 225. §-a/ és a hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettét /Btk. 177/A. §-a (2) bekezdése/ a bűnösség csak az utóbbi bűncselekményben állapítható meg; az alaki halmazat csupán látszólagos. II. Amennyiben az ügyészség - a leírt esetben - mind a két bűncselekmény miatt vádat emel, a kimerített vád szerinti magatartást egységesen hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettének kell minősíteni, s e mellett a hivatali visszaélés bűntette miatt emelt vád alóli felmentő rendelkezésnek nincs helye.

4/2006. BJE szám I. A Büntető Törvénykönyv 67. §-ának (1), 68. §-ának (1) és 89. §-ának (1)-(3) bekezdése értelmében kizárt, hogy a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés és pénzbüntetés elévülése a próbaidő tartama alatt bekövetkezzen. A próbaidő tartama alatt a büntetés végrehajtását elrendelő bírósági határozat jogerőre emelkedése a büntetés elévülésének a kezdő időpontja.

II. A felfüggesztett büntetés elévülése a próbaidő leteltének napján kezdődik. A büntetés elévülését - a próbaidő letelte után - a felfüggesztett szabadságvesztés (pénzbüntetés) végrehajtását elrendelő jogerős bírósági határozat szakítja félbe. Ebben az esetben a büntetés elévülésének tartamába a próbaidő leteltétől a végrehajtást elrendelő bírósági határozat jogerőre emelkedéséig eltelt idő - a Büntető Törvénykönyv értelmében - nem számít be.

70

III. Büntető Elvi Döntés az ittas vagy bódult állapotban elkövetett

bűncselekményekért való felelősségről

Ha a cselekményt önhibából eredő és a Btk. 24. § (1) bekezdése szerinti tudatzavart okozó

ittas vagy bódult állapotban követik el — s ez a Btk. 25. § értelmében az elkövető javára

figyelembe nem vehető —, a cselekmény annak tárgyi oldalához képest minősülhet

szándékos vagy gondatlanságból elkövetett bűncselekményként.

1. A Btk. 75. §-ában foglalt rendelkezés az alkoholisták kényszergyógyítására teremt

lehetőséget, ha a bűncselekmény elkövetése az alkoholista életmóddal függ össze.

Tapasztalati tény azonban, hogy nemcsak szokásos alkoholisták, hanem esetileg leittasodó

egyének is követnek el bűncselekményeket.

A Btk. 25. §-a azt a törvényi tilalmat állítja fel, mely szerint a — beszámítási képességet

kizáró, illetve azt korlátozó tudatzavarról rendelkező — 24. § nem alkalmazható annak javára,

aki a cselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követte el. (A továbbiak a

bódult állapotban elkövetett cselekményre is vonatkoznak.)

2. A Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerint nem büntethető, aki a cselekményt az

elmeműködés olyan kóros állapotában — így különösen elmebetegségben,

gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban —

követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére, vagy arra,

hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjék. A (2) bekezdés értelmében pedig, ha az

elmeműködés kóros állapota az elkövetőt csupán korlátozza, a büntetését korlátlanul enyhíteni

lehet.

A Btk. 25. §-ában foglalt tilalom kizárja mind az említett büntetlenséget, mind a büntetés

korlátlan enyhítését annak javára, akinek a tudatzavara önhibájából eredő leittasodás

következménye. Amikor a törvény ezt a tilalmat felállítja, azt juttatja kifejezésre, hogy az

önhibából ittas állapotba kerülő, és ebben az állapotban bűncselekmény tényállását

megvalósító cselekmény elkövetőjét olyannak kell tekinteni, mint azt, akinek beszámítási

képessége van.

3. Az ittas állapot okozta tudatzavar alapvetően eltér a tudatzavar egyéb eseteitől; az

önhibából leittasodó tudatzavara olyan ok következménye, amelyért az elkövető felelőssé

tehető. A saját akaratelhatározásától, szándékától függ ugyanis, hogy a tűrőképességét

meghaladó mérvű alkoholfogyasztással előidézi¬e a beszámítási képességet kizáró vagy

korlátozó tudatzavar veszélyét. A Btk. 25. §-a alapján való felelősség szükségképpen eltér a

bűnösség általános alakjától.

Az alanyi oldalnak így a Btk. 25. §-án alapuló felelősségnél is jelentősége van, de csupán az

önhibából eredő leittasodás, nem pedig az ittas állapotban elkövetett bűncselekmény konkrét

tényállása vonatkozásában. A bíróságnak ennyiben kell az alanyi oldalt vizsgálnia. Azt kell

tehát vizsgálnia, hogy a terheltnek a tudatzavart előidéző leittasodása önhibából eredt-e.

Abban az esetben, ha valaki teljesen önhibáján kívül ittasodott le, a Btk. 24. §-a

alkalmazásának helye van. Nem szükséges azonban, hogy az elkövető kizárólagosan csak a

71

saját hibájából kerüljön ittas állapotba, ha egyéb ok is — pl. más személyek ösztönzése —

közrehatott: ez az önhiba megállapítását nem zárja ki.

4. A Btk. 25. §-a gyakorlatilag elsősorban a büntetés korlátlan enyhítésének kizártsága

körében érvényesül; ugyanakkor a Btk. 24. §-a (1) bekezdésében foglalt rendelkezés

alkalmazása kizártságának is — bár nyilván ritkábban fordul elő — jelentősége van.

A bíróságnak fokozott alapossággal kell vizsgálnia, hogy a terhelt az elkövetéskor

cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésére, illetve a

felismerésnek megfelelő cselekvésre képtelen volt¬e vagy sem.

Erre az eset összes körülményeinek egybevetése alapján lehet következtetni. Egymagában

ugyanis a még olyan súlyos fokú ittasság sem szolgálhat alapul a beszámítási képességet

kizáró tudatzavar megállapításához. Hasonlóképpen az sem, hogy a terheltnek nem volt oka,

indítéka a cselekmény elkövetésére (Ismeretes, hogy az ítélkezési tapasztalatok szerint a

szeszes ital hatása alatt levő, de azért beszámítható állapotú egyének gyakran követnek el

kellően nem motivált ölési vagy testi sértési cselekményeket, minden előzmény nélkül

verekednek és garázdálkodnak.). Ugyanakkor viszont következtetési alapul szolgálhat —

egyebek között —, ha az elkövető magatartása még viszonylagosan sem mutatkozott

logikusnak, ha nem volt tisztában kijelentései tartalmával, ha — az ittasság egyébként fellépő

tünetei mellett — magatartásából hiányzott az értelmi funkció, a reagálás a személyekre és

jelenségekre stb.

Mindezeket a körülményeket azonban a bíróságnak nem külön¬külön, hanem egybevetve, a

maguk együttességében kell értékelnie. Ennek során a szükséghez képest orvos szakértőt is

meghallgathat (nem mellőzhető ez alkoholos eredetű elmebetegség, a patológiás vagy az

abortív patológiás ittasság fennállásának gyanúja esetén).

5. Felmerül ezek után a kérdés, hogy az ittas állapotban levő személy cselekménye mikor

minősül szándékos, illetve gondatlan bűncselekménynek. Amikor a Btk. 25. §-a a 24. § (2)

bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásának tilalmaként jelentkezik, a minősítés kérdése

nem okoz nehézséget: a cselekményt attól függetlenül kell — az általános szabályok szerint

— minősíteni, hogy az elkövető a felismerési képességében vagy az ennek megfelelő

cselekvésben korlátozott volt-e vagy sem.

Annál élesebben merül fel a különbségtétel nehézsége akkor, amikor a Btk. 24. §-a (1)

bekezdésében foglalt büntetlenség kizártságának esete forog fenn. A szándékos és a gondatlan

bűncselekmény elhatárolásáról azon az alapon, amint az a minősítés körében egyébként

történik, ebben az esetben nyilvánvalóan nem lehet szó.

Az önhibából ittas állapotba kerülő, és bűncselekmény tényállását megvalósító cselekményt

elkövető személyt olyannak kell tekinteni, mintha annak beszámítási képessége lenne;

következésképpen e törvényi rendelkezés folytán az ittas állapotban való elkövetés a

cselekmény minősítésén mit sem változtat, azt nem érinti.

Ebből az következik, hogy az önhibából eredő ittas állapotban elkövetett cselekmény

szándékos vagy gondatlan bűncselekményeknek minősülhet. A cselekmény szándékosan

elkövetettként való minősítése mellett tehát nem zárható ki — feltéve, hogy a törvény ezt

büntetni rendeli — annak gondatlanságból elkövetett bűncselekményként minősítése.

72

A bíróságnak a minősítés körében azt kell vizsgálnia, hogy a bűncselekmény elkövetési

körülményeinek elemzése alapján miként lenne az minősítendő az alanyi oldal teljessége

esetén. Ezt pedig csak a cselekmény tárgyi oldalának beható vizsgálata alapján lehet elbírálni.

A cselekmény tehát nem szükségképpen minősül szándékosan elkövetettként, nyilvánvalóan

helytelen lenne a cselekmény gondatlankénti minősítését — a kétségtelenül erre utaló tárgyi

körülmények ellenére — abból az okból mellőzni, mert az elkövető a Btk. 24. §-a (1)

bekezdése szerint tudatzavart okozó ittas állapotban volt.

A bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a cselekmény külső megjelenési alakja és az ezzel

kapcsolatos tárgyi körülmények olyanok¬e, amelyek arra utalnak, illetve amelyekből

megnyugtatóan arra lehet következtetni, hogy — amennyiben a cselekmény nem a Btk. 25. §-

ában foglalt tilalom folytán kerülne elbírálásra — a cselekményt gondatlanságból követték el.

Mindez természetesen csak az adott eset összes körülménye alapján állapítható meg. A

bíróságnak tehát nem csak a leittasodó önhibájának meglétét, de az elkövetett cselekmény

tárgyi elemeit is teljes részletességgel és alapossággal kell megállapítania s vizsgálnia. Ha

mindebből kétséget kizáróan arra vonható következtetés, hogy a józan állapotban levő

elkövető cselekményét gondatlanságból elkövetettként kellene minősíteni: úgy ezt — ittas

állapotban elkövetve is — ilyennek kell minősíteni. Amennyiben azonban a törvény szerint a

cselekménynek csak a szándékos elkövetése bűncselekmény, úgy — a gondatlanságra utaló

tárgyi körülmények esetén — a Btk. 25. §-ában foglalt rendelkezés alkalmazásával is kizárt a

büntetőjogi felelősség megállapítása.

Rá kell mutatni arra is, hogy a Btk. 15. §-ában foglaltak alkalmazása ittas állapotban

elkövetett cselekmény tekintetében — az alanyi oldal sajátossága folytán — ugyancsak

eltérően érvényesül. Az eredményhez fűződő következményekért való felelősség

vonatkozásában is ugyanúgy a tárgyi külső ismérveket kell a bíróságnak vizsgálnia és alapul

vennie.

Ugyanez a szemlélet érvényesül a ténybeli tévedésről szóló rendelkezésnek [Btk. 27. § (1)

bek.] az ittas állapotban levő javára alkalmazásánál is.

6. A Btk. 25. §-a a 24. § alkalmazását csupán a tudatzavar tekintetében zárja ki. Azok az

indokok, amelyek a törvényhozót a hivatkozott rendelkezés megalkotására indították,

nyilvánvalóan nem állanak fenn az elmebetegség esetén még akkor sem, ha az mértéktelen

alkoholfogyasztásra vezethető vissza. Tehát az ilyen eredetű elmebetegség is feltétlenül

kizárja, illetve korlátozza a beszámítási képességet.

Az úgynevezett patológiás (kóros) ittasság különböző formái az elmeműködés olyan időleges

jellegű tudatborulással járó zavarai, amelyek minőségileg különböznek a közönséges

ittasságtól, és a heveny elmebetegséggel egyenlő állapotnak tekinthetőek. Ilyen állapot esetén

tehát nem a Btk. 25. §-a, hanem a 24. §-a érvényesül.

Ezzel szemben az idült alkoholizmus önmagában nem tekinthető az elmeműködés olyan

zavarának, amely a Btk. 25. §-a érvényesülését kizárná; az idült alkoholista beszámítási

képességének korlátozottsága nem feltétlen. Az ilyen elkövető nem mindig szenved

elmebetegségben, bár többnyire rendellenes személyiségű. A személyiség fejlődésének zavara

(pszichopátia) általában nem zárja ki a beszámítást akkor sem, ha iszákossággal szövődik. Ez

az állapot azonban esetleg a személyiség olyan fokú degradációjával járhat, amely már

73

egyenértékű az elmebetegséggel, s ez okból korlátozhatja — esetleg kizárhatja — a

beszámítási képességet.

A közönséges ittassággal szemben a kóros részegség akkor állapítható meg, ha az

alkoholfogyasztó alkoholtűrő-képessége a veleszületett vagy szerzett károsodásnak, illetve —

akár ideiglenes — diszpozíciójának következtében megváltozott (kvalitatív és kvantitatív

intolerancia).

A tűrőképesség mennyiségi elváltozását rendszerint az jelzi, hogy viszonylag kis mennyiségű

alkoholfogyasztás előzte meg a részegséget.

A minőségi elváltozásra különösen az alábbi tünetekből lehet következtetni:

az érintkezésfelvétel megnehezülése,

érzékcsalódások fellépése,

a magatartás énidegensége,

a cselekménynek a szituációhoz képest inadekvát volta,

heves, megokolatlan és túlméretezett indulatkitörés,

terminális alvás,

teljes vagy részletes emlékezészavar. Egyes tünetek a szokványos részegségnél is

előfordulnak, a kóros részegség esetén is ritkán fordul elő valamennyi tünet együttes

jelentkezése.

7. A büntetőügyekben adott elmeszakorvosi elemzések nyilvánvalóvá tették, hogy a teljesen

kifejlődött patológiás részegség alakzata és a típusos részegség között átmeneti esetek is

léteznek. Ezek lényegesen különböznek a típusos részegségtől, ugyanakkor azonban téves

lenne az ilyen jellegű állapotot is beszámítást kizáró részegségnek tekinteni.

Az átmeneti alakzat jellemző vonásainak feltárása és elhatárolása a részegség egyéb

alakzataitól bonyolult feladat, mert egyes tünetei olyanok, hogy nehezen határolhatóak el a

közönséges ittasságnál is fellépő jelenségektől. Állásfoglalást igényel mindenekelőtt az a

kérdés, hogy az említett átmeneti alakzat minőségileg különbözik¬e a patológiás részegségtől,

vagy pedig ez utóbbinak egyik fajtája.

Az elmeorvos¬szakértői vélemények nem egységesek a megjelölés tekintetében („atípusos

részegség”, „komplikált részegség” stb.). Ezek közül a szokványos és a patológiás részegség

mellett a csökevényes kóros részegség (abortív patológiás részegség) megnevezés mutatkozik

a leghelyesebbnek:

Valójában ugyanis a teljesen kifejlődött kóros részegségi formáktól elkülönülő olyan

részegségről van szó, amelynél nem fejlődtek ki teljesen a kóros részegség jellegzetességei,

amely tehát kevesebb tünetet, illetve kevésbé kialakult tüneteket mutat.

Az abortív kóros részegségnél a sajátos pszichopatológiai tünetek nem lépnek fel olyan fokú

intenzitással, mint a teljesen kialakult kóros részegségnél. Ugyanakkor a típusos részegségtől

eltérően a tudat zavart állapota többnyire rohamosan és nagyobb intenzitással áll be, anélkül

azonban, hogy — a rendszerint meglevő emlékezészavarok ellenére — az összefüggések, a

helyzeti körülmények felismerése, a tájékozódás teljesen eltűnne. Az említett tünetek sok

74

esetben nagymérvű aránytalanságokat mutathatnak az alkoholfogyasztás mérvével is. Nem

elengedhetetlen előfeltétel a csupán csekély mennyiségű alkohol fogyasztása.

Az elmeorvos-tudomány szerint az abortív patológiás részegség lényegét illetően nem

különbözik a teljesen kifejlődött kóros részegségtől, csupán ez utóbbi jellemző tünetei csak

csökevényesen alakulnak ki.

Általában könnyebb feladatnak mutatkozik a patológiás részegség felismerése, mint az

átmeneti csökevényes alakzaté.

Téves eredményre vezethet a büntetőjogi elbírálás szempontjából az átmeneti alakzat kóros

részegségként való értékelése mint a típusos részegségtől való határozott

megkülönböztetésnek az elmulasztása; ugyanígy a valójában szokványos ittasságnak

csökevényes kóros részegségként való értékelése.

A kóros részegség nem teljesen kifejlődött alakzata csupán korlátozza az elkövetőt a

cselekmény társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében, illetve abban, hogy e

felismerésnek megfelelően cselekedjék. E vonatkozásban a szükséghez képest szakértői

véleményt kell beszerezni, amely természetesen nem köti a bíróságot, de annak megfelelő

jelentősége van akár a patológiás részegség, akár abortív alakzatának megállapítása

szempontjából. Az idevonatkozó elmeorvos-szakértői véleményt a bíróságnak igen gondosan

mérlegelnie kell, és amennyiben elfogadja, hogy az elkövető a kóros részegség csökevényes

állapotában cselekedett, úgy ez alapul szolgálhat a Btk. 24. §-a (2) bekezdésének az

alkalmazására.

A büntetés korlátlan enyhítése azonban nem kötelező, a rendelkezés erre csupán lehetőséget

nyújt a bíróság számára. Így a kóros részegség átmeneti alakzatának fennállása esetén

rendkívül széles büntetési keretek között szabhatja ki a bíróság a büntetési céloknak

megfelelő büntetést. Ez összhangban áll azzal, hogy a csökevényes alakzatnak a beszámítási

képességet korlátozó hatása is rendkívül eltérő lehet, tehát fokozottan differenciált büntetőjogi

elbírálást igényel.

2001. 09. 10.

75

IV. számú büntető elvi döntés a bűnszövetségről

Bűnszövetség megállapításának akkor is helye van, ha két vagy több személy akár

ugyanolyan, akár különböző jellegű bűncselekmények szervezett elkövetésében előzetesen

megállapodik, és ennek alapján legalább egy bűncselekményt elkövettek vagy annak

elkövetését megkísérelték.

1. A Btk. 137. §-ának 7. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint: "bűnszövetség akkor

létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy ebben

megállapodik".

a) A Btk. a bűnszövetség fogalom-meghatározásánál a bűncselekmények szervezett

elkövetését értékeli, vagyis azt az esetet, amikor a közreműködőknek, tehát a bűnszövetség

tagjainak a megállapodása több bűncselekmény megvalósítását célozza anélkül, hogy minden

egyes bűncselekmény végrehajtásának a részleteit is megszerveznék. A törvény ugyanis azt a

súlyosabb minősítést megalapozó magasabb fokú társadalomra veszélyességet értékeli, hogy

az elkövetők nem csupán egy meghatározott bűncselekmény elkövetését valósították vagy

kísérelték meg, hanem magát a bűnözést szervezik meg.

b) A bűnszövetség létrejöttének nemcsak az a feltétele, hogy a bűncselekménynek alanya akár

tettesként, akár részesként két vagy több személy legyen, hanem az is, hogy az elkövetők

megállapodása szervezett bűnelkövetésre, vagyis magára a bűnözésre, illetve több

bűncselekmény elkövetésére irányuljon, továbbá hogy a megállapodás a cselekmények

elkövetését időben megelőzze.

2. A "bűncselekmények" törvényi szóhasználatán több szándékosan elkövetett cselekményt

kell érteni. Ehhez képest a bűnszövetség megállapítása nem kizárt az olyan esetben sem,

amikor az elkövetők két vagy több cselekmény megvalósítását határozzák el, és kezdik meg

vagy fejezik be, de a cselekményeik törvényi egységet alkotnak. Valamely bűncselekmény

egyszeri elkövetése viszont - bármilyen szervezetten is történjék a végrehajtása -, ha az

elkövetők között az előzetes megállapodás is csak egyre vonatkozott, nem minősíthető

bűnszövetségben történt elkövetésnek.

3. A bűncselekmények szervezett elkövetése magában foglalja az azok megvalósítására

irányuló előzetes megállapodást.

a) A bűnszövetségnek az a törvényi meghatározása, hogy külön fordulatként tartalmazza a

szervezett elkövetést és külön az arra irányuló megállapodást, nem jelenti azt, hogy a

szervezett elkövetés tartalmilag ne foglalná magában az előzetes megállapodást is. A

megállapodás törvényi kiemelése viszont azt is célozza, hogy ha csak egy bűncselekmény

megvalósítására vagy annak megkísérlésére került ugyan sor, de ennek elkövetését megelőzte

a bűnözésre irányuló megállapodás, úgy ez utóbbi körülményből eredő magasabb fokú

társadalomra veszélyesség is értékelhető legyen. Minthogy tehát a Btk. 137. §-a 7. pontjának

mindkét fordulata több bűncselekmény elkövetésére vonatkozik, ezért állapítható meg akkor

is a bűnszövetség, ha az elkövetők a tervezett bűncselekmények közül csupán egynek a

megvalósításáig, illetve annak a kísérletéig jutottak el.

Az olyan bűncselekménynél, ahol a törvény az előkészületi magatartást is büntetni rendeli, és

ennek a konkrétan megvalósuló formája önmagában - a bűncselekmény elkövetését célzó -

közös elkövetésre vonatkozó megállapodás, ott nem bűnszövetségben való elkövetést, hanem

előkészületet kell megállapítani. Ez következik abból is, hogy az előkészületnek sohasem

minősítő körülménye a bűnszövetség.

76

b) Az előzetes megállapodás - mint a szervezett elkövetés egyik eleme - olyan, a jövőben

megvalósítandó bűncselekmények elkövetésére irányuló elhatározást jelent, amely a jogvédte

érdekek ellen támadó erők viszonylag magasabb fokú szervezettségét, pl. az elkövetők

következetességét, a végrehajtás egyes jelentősebb körülményeiben, módozataiban

megnyilvánuló tervszerűséget is felölelheti.

Nem zárja ki viszont a bűnszövetség megállapíthatóságát az, ha a megvalósított vagy

megkísérelt bűncselekmény vagy bűncselekmények végrehajtásának a módja eltér az előzetes

megállapodástól.

c) Annak megállapítását, hogy a megállapodás előzetes volt, nem befolyásolja, hogy az a

cselekmény elkövetését megelőzően sokkal korábban vagy a véghezvitel megkezdése előtt

viszonylag rövidebb idővel történt. Lényeges azonban, hogy ez a megállapodás már eleve a

bűnözésre, vagyis több bűncselekmény elkövetésére irányuljon.

4. A megállapodás formáját illetően a törvény nem tartalmaz, de nem is tartalmazhat taxatív

felsorolást. A konkrét eseteket tekintve a leggyakoribb a szóbeli (vagyis a kifejezett)

megállapodás. De megállapodás a hallgatólagos, a félreérthetetlenül a bűnözésre irányuló

akarategység is. Ilyen megállapodásra általában az olyan cselekményeknél lehet

következtetni, ahol az elkövetők ismétlődően, az azonos vagy a hasonló alkalmat keresték,

vagy használták fel a bűncselekmények megvalósításához. Amikor tehát az elkövetők ráutaló

magatartásából egyértelműen ismerhető fel a bűnözésre irányuló következetesség,

tervszerűség és akarategyezőség, akkor valósul meg a hallgatólagos megállapodás.

5. A bűnszövetségben való elkövetés megállapítása esetén is alkalmazni kell a Btk.-nak a

tettességre és a részességre vonatkozó rendelkezéseit. A bűnszövetség keretében tanúsított

elkövetői magatartás tehát minősíthető tettesi, társtettesi, felbujtói vagy bűnsegédi

tevékenységnek.

a) A bűnszövetségben elkövetett bűncselekmény tettese csak az lehet, aki a bűnszövetség

létezését is ismerve, egészben vagy részben megvalósítja a konkrét bűncselekménynek a

törvényben meghatározott tényállását.

Az a körülmény, hogy a tettesek egymás tevékenységéről tudva, közösen követnek el

bűncselekményeket [vagyis a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése szerint megvalósított

társtettesség], nem azonos a bűncselekmények szervezett elkövetésével. A társtettesség

megállapításához elegendő egyetlen cselekményre vonatkozó, esetleg nem is előzetes

megállapodás, a bűnszövetségnél viszont a megállapodás mindig előzetes, mindig több

azonos vagy különböző bűncselekmény elkövetésére irányul, és az elkövető tudata mindig

átfogja, hogy magatartása szervezett bűnözésben való részvétel. A törvény a társtettesi

minőségben megvalósított bűncselekmények társadalomra veszélyességét általában nem

értékeli nagyobb - a minősítésre is kiható - súllyal. A bűnszövetségben történt elkövetést

azonban - mint amely a bűnözés szervezettsége folytán a társadalomra kiemelkedő módon

veszélyes - a törvény súlyosabb büntetéssel fenyegetett minősítő körülményként értékeli. A

bűnszövetség nagyobb fokú társadalomra veszélyességét kifejező törvényi értékelés magában

foglalja a bűnszövetség tagjainak magasabb fokú személyi veszélyességét is. Mindebből

következik egyrészt az, hogy a bűnszövetség szerinti minősítés keretében az elkövetők

társtettesi kapcsolata is megállapítható, másrészt az, hogy ahol a bűnszövetséget a törvény

nem értékeli minősítő körülményként, ott a bűnözés szervezettségében megnyilvánuló

fokozott társadalomra veszélyességét súlyosítóként kell figyelembe venni.

b) A pszichikai bűnsegéd - a felbujtóhoz hasonlóan - a bűncselekmény véghezvitelében

közvetlenül nem vesz részt; a tettes vagy a fizikai bűnsegéd akarat-elhatározására gyakorol

pszichikai befolyást, illetve erősíti, szilárdítja azoknak az elkövetésre irányuló szándékát. A

77

pszichikai bűnsegéd ösztönző, szándékerősítő magatartása is csak akkor valósítja meg

valamely bűncselekménynek a bűnszövetség szerint minősülő alakját, ha az a szervezettség,

az előzetes megállapodás alapján kapcsolódik a bűncselekmény vagy bűncselekmények

elkövetéséhez.

Abból a célból, hogy az egyes elkövetők magatartásának súlya megfelelően értékelhető

legyen, szükséges annak az ítéleti megállapítása is, hogy a bűnszövetség tagjai az általuk

megvalósított bűncselekményeket tettesi, társtettesi, felbujtói vagy bűnsegédi minőségben

követték-e el.

6. A bűnszövetségnek a Btk. 137. §-ának 7. pontjában meghatározott fogalma nem

korlátozódik sem valamely adott bűncselekmény körére, sem az azonos jogtárgy szerint

csoportosított egyes bűncselekményi kategóriákra, hanem "bűncselekmények"-ről szól. Ha

tehát a bűncselekmények szervezett elkövetése, illetve az arra vonatkozó megállapodás több

bűncselekményi kategóriához tartozó cselekményt (pl. lopást és sikkasztást) ölel fel, az

szintén megalapozza a bűnszövetségben való elkövetés megállapítását. De megállapítható a

bűnszövetség akkor is, ha bűnözésre irányuló megállapodás alapján elkövetett bűntettek közül

csupán egy olyan bűncselekmény van, amelynél a bűnszövetséget a törvény mint minősülő

körülményt szabályozza.

2001. 09. 10.

78

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Btk. Általános Részét

érintő véleményei

BKv 18.

(BK 43.)

a) A Btk. 56. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezés a szakképzettséghez

nem kötött és hatósági engedély nélkül gyakorolható foglalkozás körében is

alkalmazható, de csak a foglalkozási ágon belül szabatosan megjelölt munkakör

tekintetében.

BKv 25.

(BK 62.)

A megfelelő kereset, illetve jövedelem értelmezése a pénzmellékbüntetés alkalmazásánál.

BKv 26.

(BK 65.)

Ha az elkövető a sértettet az attól elvett vagy annak kezéből kiejtett - az élet kioltására

alkalmas - eszközzel nyomban bántalmazza: a cselekmény felfegyverkezve

elkövetettként minősül.

BKv 31.

(BK 85.)

A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény egyes részcselekményei büntethetőségének

önálló elévülése kizárt.

BKv 32.

(BK 88.)

A járművezetéstől eltiltás körének kiterjesztésénél érvényesül a súlyosítási tilalom.

BKv 34.

(BK 93.)

Bűnhalmazat létesül, ha az elkövető egy cselekménnyel a garázdaság, valamint a testi

sértés vagy a rongálás törvényi tényállását is megvalósítja, feltéve, hogy a testi sértés

vagy a rongálás törvényi büntetési tétele nem súlyosabb, mint a garázdaságé.

BKv 36.

(BK 101.)

A magánokirat-hamisítás folytatólagosan elkövetett, ha a hamis, hamisított vagy

valótlan tartalmú - ugyanazon vagy több - magánokiratot ugyanazon jogviszonyból

származó jog vagy kötelezettség létezésének, megváltoztatásának vagy megszűnésének

79

bizonyítására többször használják, és a folytatólagosság egyéb törvényi feltételei is

fennállnak.

BKv 37.

(BK 104.)

Az üzletszerűen elkövetett - ugyanolyan vagy hasonló - cselekmények esetében

bűnhalmazatot kell megállapítani, ha az üzletszerűség a bűncselekmény minősítő

körülménye, vagy ha a szabálysértési értékre elkövetett cselekmény az üzletszerűség

folytán bűncselekmény.

Nincs helye viszont bűnhalmazat megállapításának, ha

a) a cselekmények a folytatólagosság egységébe tartoznak,

b) az üzletszerűség az alaptényállás eleme, vagy

c) az elkövetési magatartás folyamatos jellegű.

BKv 38.

(BK 107.)

I. A járművezetéstől eltiltás mellékbüntetés alkalmazása a büntetéskiszabás céljának

megvalósulása érdekében akkor indokolt, ha a közlekedési bűncselekmény elkövetési

körülményeiből vagy az elkövető személyiségéből arra kell következtetni, hogy az

elkövetőnek a közlekedésben járművezetőként való részvétele a közlekedés biztonságát,

mások életét vagy testi épségét veszélyezteti, illetve ha bármely bűncselekmény

elkövetésével kapcsolatban az ún. mozgó bűnözés hatásos megelőzésére e mellékbüntetés

kiszabása szükségesnek mutatkozik.

II. Végleges hatállyal a járművezetéstől az a bűncselekményt elkövető tiltható el, aki

arra személyi adottságai miatt - életkora, betegsége, a vezetésre kiható súlyos jellembeli

fogyatékossága, a vezetési képesség hiánya folytán - alkalmatlan.

A határozott időtartamra való eltiltás mértékének a megállapításánál a bűncselekmény

jellegének, tárgyi súlyának, az elkövető közlekedési előéletének és a bűnösség fokának

van meghatározó jelentősége.

III. A járművezetéstől eltiltás érvényesülési körét a bíróság korlátozhatja a közlekedés

egyes ágazataira, egyes járműkategóriákra, járműfajtákra.

IV. A járművezetéstől eltiltásnak főbüntetés helyett önálló büntetésként alkalmazása

indokolt, ha az elkövető egyéni nevelhetősége érdekében főbüntetés kiszabása

szükségtelen, és a járművezetéstől való végleges vagy időleges eltiltás önmagában is

megfelelő súlyú joghátrány, és alkalmas a büntetés céljainak eléréséhez.

BKv 43.

(BK 128.)

I. A vagyoni jogokat sértő bűncselekmények - az egyéb alanyi és tárgyi feltételek

fennállása esetén - általában akkor tartoznak a folytatólagosság törvényi egységébe, ha

az elkövető a több cselekményt ugyanannak a természetes személynek a sérelmére vagy

az önálló jogképességgel rendelkező azonos jogi személynek az ugyanazon vagy

különböző gazdasági egységei sérelmére valósítja meg.

80

II. Az azonos vagy különböző sértettet érintő vagyoni jogokat sértő vagy veszélyeztető

bűncselekmények esetében az elkövető tudatától független tárgyi tényezőknek van

meghatározó jelentősége annak eldöntése szempontjából, hogy a folytatólagosság tárgyi

feltétele megvalósult-e, vagy a bűnhalmazat megállapításának van-e helye.

BKv 44.

(BK 132.)

Az előzetes letartóztatásban levő, valamint katonai fogdában szabadságvesztését töltő

katona is a katonákra vonatkozó büntetőjogi rendelkezések hatálya alá tartozik.

BKv48.

(BK 137.)

A szabadságvesztés katonai fogdában történő végrehajtásának elrendelése esetén az

elítélt általában előzetes bírósági mentesítésben részesíthető. A mentesítésre érdemesség

vizsgálata nem mellőzhető.

BKv 53.

(BK 148.)

Végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés és pénzmellékbüntetés kiszabása esetén

az előzetes fogva tartásban és a házi őrizetben töltött időt elsősorban a

szabadságvesztésbe kell beszámítani e büntetés végrehajtásának esetére; a

pénzmellékbüntetésbe beszámításnak csak akkor van helye, ha az előzetes fogva tartás,

a házi őrizet meghaladja a felfüggesztett szabadságvesztés tartamát.

BKv 54.

(BK 149.)

I. A próbára bocsátás próbaidejét a bíróság csak az eredeti próbaidő letelte előtt

hosszabbíthatja meg.

II. A próbára bocsátás megszüntetésére addig van lehetőség, ameddig annak a

bűncselekménynek a büntethetősége, amely miatt a próbára bocsátást elrendelték, el

nem évül.

III. A Be. 265. §-ának (2) bekezdése alapján történt egyesítés esetén a bíróság a korábbi

és az újabb bűncselekményt együtt bírálja el, és valamennyi cselekményért halmazati

büntetést szab ki, illetve valamennyi cselekményért intézkedést alkalmaz.

BKv 55.

(BK 153.)

A felnőttkorúak próbára bocsátásáról és a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséről

A Büntető Törvénykönyv a feltételes elítélés két változatát szabályozza: a próbára bocsátást

és a büntetés végrehajtásának felfüggesztését. A törvényesség érvényesülése szempontjából

nagy jelentőségű, hogy a bíróságok helyesen és egységesen alkalmazzák az ezekkel a

81

jogintézményekkel összefüggő jogszabályi rendelkezéseket.

I. 1. A bíróság a Btk. 72. §-ának (1) bekezdése szerint a vétség miatt, valamint a háromévi

szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt a büntetés kiszabását

próbaidőre elhalasztja, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető.

Nem bocsátható próbára a többszörös visszaeső [Btk. 72. § (4) bek.]. A próbaidő tartama egy

évtől három évig terjedhet: a tartamot években kell meghatározni [Btk. 72. § (5) bek.]. A

próbára bocsátott pártfogó felügyelet alá helyezhető, ha pedig visszaeső, pártfogó felügyelet

alatt áll [Btk. 72. § (6) bek.].

A próbára bocsátás a feltételes elítélésnek az a változata, amikor a bíróság megállapítja az

elkövető büntetőjogi felelősségét, de a büntetés kiszabását elhalasztja. Ez az intézkedés

ugyanazt a célt szolgálja, mint a büntetés. Ezt azonban nem közvetlen hátránnyal, hanem

annak kilátásba helyezésével, emellett adott esetben azzal is szolgálja, hogy a hátrány

elmaradását magatartási szabályok megtartásától teszi függővé.

2. Minden esetben, amikor a törvény próbára bocsátás alkalmazását lehetővé teszi, a bíróság

gondos vizsgálat alapján dönt arról, hogy az adott esetben a büntetés célja ezzel az

intézkedéssel is elérhető-e. Ennek során egyenként és összességükben szükséges értékelni a

súlyosító és enyhítő körülményeket [Btk. 83. § (1) bek.], továbbá, hogy a próbára bocsátás -

az egyéni megelőzés, az elkövető társadalmi beilleszkedésének elsődleges biztosítása mellett -

nem kerülne-e ellentétbe az általános megelőzés követelményével.

Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek (büntetlen előéletű, korábban becsületes

életmódot folytatott) és a társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt követett

el, büntetés kiszabása helyett általában próbára bocsátást lehet elrendelni.

Ilyen személyi körülmények mellett az elkövető próbára bocsátása akkor sem kizárt, ha

jelentősebb, társadalomra veszélyességű vagyon elleni vagy jellegénél fogva súlyosabban

megítélendő (pl. erőszakos, garázda jellegű) bűncselekményt követett ugyan el, de a

bűnösségének foka csekélyebb (figyelembe véve a cselekmény alkalomszerűségét, menthető

indítékát, a kár jóvátételét, a sértett kihívó magatartását stb.).

3. a) Az elkövető kifogásolható életvezetése (ismételten követett el bűncselekményt, korábban

szabálysértésért már felelősségre vonták, túlzott mértékben, rendszeresen italozik, családi

kötelezettségeit elhanyagolja stb.) önmagában nem zárja ki a próbára bocsátását, ha a

társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt követett el, és a bűnösségének foka

is kisebb.

Ebben az elkövetői körben, ha próbára bocsátás elrendelésére kerül sor, szándékos

bűncselekmény esetében a próbaidő eredményes elteltéhez többnyire szükséges az elkövető

rendszeres figyelemmel kísérése. Ennek érdekében a próbára bocsátottat általában indokolt

pártfogó felügyelet alá helyezni (Btk. 82.§) és ennek keretében külön magatartási szabályokat

[Btk. 82. § (5) bek.] is elő lehet írni a számára, figyelembe véve a magatartási hibáit és az

egyéni nevelés szempontjait, így különösen azt, hogy a társadalomba való beilleszkedés

érdekében milyen irányú segítségre és ellenőrzésre szorul. Külön magatartási szabályként

csak olyan konkrét kötelezettséget lehet megállapítani, amely teljesíthető és végrehajtása

megfelelően ellenőrizhető.

82

Visszaeső próbára bocsátására általában akkor kerülhet sor, ha megállapítható, hogy

büntetésének kiállása után a javulás útjára lépett, és a bűncselekményt menthető indítékból,

korábbi kifogásolható életvitelével nem szoros összefüggésben követte el.

b) Nincs helye próbára bocsátásnak, ha főbüntetés helyett önálló mellékbüntetés, (pl.

foglalkozástól vagy járművezetéstől eltiltás, kiutasítás) alkalmazása indokolt. A

bűncselekményt felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt elkövető személy esetében

különös gonddal szükséges vizsgálni, hogy a próbára bocsátás alkalmazása célravezető-e.

4. A próbára bocsátás próbaidejének tartamát a bíróság a Btk. 72.§-ának (5) bekezdése alapján

egy évben, két évben vagy három évben határozhatja meg, és értékelő tevékenysége során

általában ugyanazokat a körülményeket veszi figyelembe, amelyeknek már a próbára bocsátás

elrendelésekor jelentőséget tulajdonított.

Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, és a bíróság nem helyezi pártfogó

felügyelet alá, a próbaidő tartamának megállapítása szempontjából előtérbe kerül a

bűncselekmény törvényi értékelése (bűntett- vagy vétség, magasabb-e vagy alacsonyabb a

büntetési tétel), illetve a konkrét bűncselekmény súlya és jellege.

Pártfogó felügyelet elrendelése esetén - az egyéb körülmények szem előtt tartása mellett -

elsősorban ahhoz mérten kell meghatározni a próbaidő tartamát, hogy az elkövető rendszeres

figyelemmel kísérése, az egyéni megelőzés érdekében, előreláthatóan hosszabb vagy rövidebb

időn át szükséges-e. Visszaesőnél általában hosszabb idő szükséges a próba

eredményességének leméréséhez, illetve ahhoz, hogy az életvitelét kedvező irányban lehessen

befolyásolni, ilyen szempontból azonban minden elkövető személyi körülményeit, jellembeli

tulajdonságait értékelni kell (pl. könnyelműségét, fegyelmezetlenségét, befolyásolhatóságát

stb.)

Jelentősége van az elkövető környezetének is: a kedvező családi vagy munkahelyi

körülmények rövidebb próbaidő megállapítását, az esetleges újabb bűnelkövetést elősegítő

kedvezőtlen környezet viszont hosszabb próbaidőt tehet indokolttá.

II. 1. Az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés vagy pénzbüntetés végrehajtása

próbaidőre felfüggeszthető, ha - különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel -

alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető. Különösen

méltánylást érdemlő esetben az egy évnél hosszabb, de a két évet meg nem haladó

szabadságvesztés végrehajtása is felfüggeszthető [Btk. 89. § (1) és (2) bek.].

Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése

lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg. A Btk. 89. §-án alapuló ítéleti

rendelkezés járulékos jellegű, és ezzel a törvényi szabályozással, amely a felfüggesztett

szabadságvesztést nem tekinti önálló büntetési nemnek, nem egyeztethető össze olyan

gyakorlat, amely a végrehajtás felfüggesztését a büntetés hosszabb tartamával mintegy

"ellensúlyozza".

2. A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztéséről a bíróság a Btk. 89. §-ának

rendelkezései alapján, a súlyosító és enyhítő körülményeket, valamint a Btk. 83. §-ának (1)

bekezdésében meghatározott és ehelyütt is érvényesülő büntetéskiszabási elveket figyelembe

véve dönt.

83

Az említett körülmények és a büntetési célok érvényesülése között szoros kölcsönhatás van.

Következésképpen a bíróság szem előtt tartja, hogy a szabadságvesztés végrehajtásnak

felfüggesztése nem kerülhet ellentétbe az általános megelőzés követelményével. Előtérbe

kerül azonban az egyéni megelőzés: a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére - a Btk. 89.

§-ának (1) bekezdése szerint - "különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel"

kerülhet sor.

a) Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, a bíróság általában csak jelentős

társadalomra veszélyességű bűncselekmény miatt szab ki szabadságvesztést, és a büntetés

célja rendszerint az egy évet meg nem haladó büntetés végrehajtásának felfüggesztésével is

elérhető.

A társadalom értékítéletével összhangban azonban többnyire nem indokolt a büntetés

végrehajtásának a felfüggesztése, ha az elkövető jellegénél fogva súlyosabban megítélendő

(pl. erőszakos, garázda jellegű vagy a közélet tisztaságát veszélyeztető), nagyobb tárgyi súlyú

bűncselekményt követett el; ha a gondatlansága nagyfokú és a bekövetkezett eredmény is

súlyos; ha az elkövetők szervezetten követték el a bűncselekményt.

b) Kifogásolható életvezetésű elkövetőkkel szemben - a Btk. 90.§-ában meghatározott ok

hiányában - akkor kerülhet sor a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésére, ha az

elkövető jelentősebb társadalomra veszélyességű bűncselekményt követett el, de a

bűnösségének foka kisebb vagy a cselekmény kisebb mértékben veszélyes a társadalomra, de

a bűnösség foka jelentősebb. Próbára bocsátás próbaideje alatt elkövetett bűncselekmény

esetében azonban fokozott gonddal szükséges vizsgálni, hogy elérhető-e a büntetés célja a

szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével olyan elkövetővel szemben, akinél a

feltételes felelősségre vonás másik változata már eredménytelennek bizonyult.

A kifogásolható életvezetésű elkövetőt rendszerint indokolt pártfogó felügyelet alá helyezni.

Az I/3. pont iránymutatása megfelelően alkalmazható.

Általában nem függeszthető fel a szabadságvesztés végrehajtása azokkal szemben, akik

alkoholista életmódjukból vagy erkölcstelen szemléletükből fakadóan jelentősebb

társadalomra veszélyességű bűncselekményt avagy bűncselekmények sorozatát követték el,

illetve személyi társadalomra veszélyességük egyébként kiemelkedő.

c) A felfüggesztett szabadságvesztés mellett alkalmazott mellékbüntetés azonnali joghátrányt

jelent, és úgy indokolt alkalmazni (olyan esetben is, amikor a törvénynél fogva nem kötelező),

hogy a főbüntetéssel együttesen gyakorolt hatásával elősegítse a büntetés céljának az elérését.

3. Az egy évnél hosszabb, de két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtását csak

"különös méltánylást érdemlő esetben" lehet felfüggeszteni. Ilyen tartamú szabadságvesztést a

bíróság jelentős társadalomra veszélyességű bűncselekmény miatt szab ki, ezért - az általános

megelőzés követelményét is figyelembe véve - a büntetés végrehajtásának felfüggesztése

kivételes.

A Btk. 89. §-a (2) bekezdésének alkalmazásában is előtérben állnak az egyéni megelőzés

szempontjai. Elsősorban az elkövető személyi körülményei érdemelhetnek különös

méltánylást (pl. súlyos betegsége, családi viszonyai), de nem kizárólag.

84

Szükséges figyelembe venni a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatos körülményeket is (a

bűnösség kisebb foka, a cselekmény menthető indítéka, a sértett kihívó magatartása stb.).

4. A pénzbüntetés a szabadságvesztésnél lényegesen enyhébb jogkövetkezmény. Ha a bíróság

vagylagosan vagy kizárólagosan pénzbüntetéssel büntetendő bűncselekmény miatt alkalmaz

pénzbüntetést, akkor a szabadságvesztés kiszabása esetén irányadó szempontok értelemszerű

figyelembevételével dönt a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséről.

Elsősorban az elkövető személyi körülményei: előrehaladott életkora, súlyos betegsége,

rendkívül kedvezőtlen vagyoni és jövedelmi, családi viszonyai indokolhatják a felfüggesztést.

5. A Btk. 89. §-ának (3) bekezdése szerint a pénzbüntetés próbaideje egy év; a vétség miatt

kiszabott szabadságvesztés egy évtől három évig; a bűntett miatt kiszabott szabadságvesztés

két évtől öt évig terjedő próbaidőre függeszthető fel. A próbaidőt években kell meghatározni,

és a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet.

Ezek szerint szabadságvesztés kiszabása esetén a próbaidő tartama mindenekelőtt attól függ,

hogy a cselekmény vétség-e vagy bűntett. Ebben a törvényi szabályozásban kifejezésre jut a

bűncselekmények társadalomra veszélyességének különböző súlya, illetve a szándékosan és a

gondatlanságból elkövetett bűncselekmények eltérő jellege. A szándékosan elkövetett

bűncselekmények esetében általában hosszabb tartamú próbaidőt indokolt meghatározni.

A próbaidő tartamának meghatározásánál a bíróság általában ugyanazokat a körülményeket

értékeli, amelyeket büntetés kiszabása során, illetve a Btk. 89. §-ának alkalmazásánál már

figyelembe vett, de részben más szempontból.

Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, előtérbe kerülnek a bűncselekmény

elkövetésének körülményei: a bűncselekmény jellege, a bűnösség foka, a bűncselekmény

indítéka, az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetése után tanúsított magatartása (megbánta a

bűncselekményt, jóvátette az okozott kárt stb.). Mindezeket a körülményeket elsősorban az

egyéni megelőzés szempontjából kell értékelni, és ennek megfelelően lehet a próbaidő

tartamát egyéniesítve megállapítani.

Ha az elkövető életvezetése kifogásolható, és különösen ha a bíróság a pártfogó felügyeletét

rendeli el, a próbaidőt általában hosszabb tartamban indokolt megállapítani.

III. A törvényes és egyéniesített felelősségre vonás fontos követelménye, hogy a

büntetőügyekben eljáró hatóságok a próbára bocsátás és a büntetés végrehajtásának

felfüggesztése, a pártfogó felügyelet elrendelése, illetve külön magatartási szabályainak

előírása szempontjából jelentős tényeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit a

büntetőeljárás során felderítsék, és azokat a bíróság az ügydöntő határozatában rögzítse és

értékelje.

Az értékelés keretében a bíróság számot ad arról, hogy a megállapított tények alapján miért és

mennyiben találta indokoltnak az említett rendelkezések alkalmazását. Az érdemi értékelést

nem pótolja a jogszabályi rendelkezések puszta felsorolása vagy szövegének idézése.

A Be. 259. §-ának (1) bekezdése alapján készült ügydöntő határozat rövid tényállása is

tartalmazza - a bűncselekmény tényállásán kívül - az említett jogintézmények alkalmazása

85

szempontjából jelentős körülményeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit,

valamint - jogi indokolás nélkül - az alkalmazott jogszabályok megjelölését.

BKv 56.

(BK 154.)

A büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma szem előtt tartva az Európa Tanács Miniszteri

Bizottságának R (92) 17. számú, a büntetéskiszabás egyöntetűségéről szóló Ajánlását, s

megőrizve a bírói gyakorlat több évtizedes tapasztalatát, a büntetéskiszabás

aránytalanságainak megelőzése érdekében a súlyosító és enyhítő körülmények értékeléséről a

következő véleményt alkotja.

I. A Btk. 83. §-ának (1) bekezdése szerint a büntetést a törvényben meghatározott keretek

között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra

veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő

körülményekhez.

A törvény idézett rendelkezése a bíróságok számára azt a kötelezettséget jelenti, hogy a

büntetéskiszabás során figyelembe jövő valamennyi alanyi és tárgyi tényt felderítsék, és a

jogkövetkezmények alkalmazásakor értékeljék. A büntetéskiszabási tényezőket nem lehet

egyszer s mindenkorra meghatározni. Mégis szükséges olyan általános iránymutatás, mely -

ha nem is véglegesen, de hosszabb távon - felsorakoztatja mindazt, aminek felderítését és

értékelését a bíróságoktól indokoltnak tartja.

A törvény előtti egyenlőség alapelvének (Alkotmány 57. § (1) bek.) az egységes ítélkezés

felel meg, és ebbe az is beletartozik, hogy a büntetést befolyásoló körülmények értékelése ne

mutasson feltűnő és indokolatlan eltéréseket.

A bíróság által megállapított minősítéshez kapcsolódó büntetési keret - figyelembe véve a

Btk. Általános Része rendelkezéseit is - büntetést meghatározó alapvető tényező. Ez jelöli ki

azokat a határokat, amelyek között a súlyosító és enyhítő - összefoglalóan a büntetést

befolyásoló - körülmények a büntetést alakíthatják.

A büntetést befolyásoló körülményeket tehát nem elvont általánosságban, nem mechanikusan,

hanem a konkrét ügy tényeire vonatkoztatva kell értékelni, és a határozatban megindokolni.

Valamely, általában súlyosítónak vagy enyhítőnek tartott tényezőt akkor lehet a konkrét

ügyben is ilyenként értékelni, ha az indok, amely miatt annak súlyosító vagy enyhítő hatása

van, az adott ügyben is megállapítható. Ugyanazon tény más cselekmény vagy más elkövető

vonatkozásában közömbös vagy ellenkező hatású is lehet.

Általánosságban szólva, a büntetést befolyásoló tény nyomatéka annál nagyobb, minél

nagyobb mértékben áll fenn az indok, amely miatt az adott körülménynek enyhítő vagy

súlyosító hatása van.

A bűnösségi körülményeket egymással egybevetve, összefüggésükben kell értékelni. Nem a

számuk, hanem az adott esetben meglevő hatásuk a döntő a büntetés meghatározásánál.

Azonos jelentőségű enyhítő és súlyosító körülmények egymás hatását semlegesíthetik.

Lehetséges, hogy a súlyosító körülményeknek együttesen vagy közülük egynek olyan nagy

86

nyomatéka van, hogy az a szemben álló körülmények hatását teljesen kioltja, és az enyhítő

körülmények mellett is sor kerülhet a büntetési keret felső határának megfelelő büntetésre.

A kétszeres értékelés tilalma a büntetést befolyásoló körülmények értékelésénél is érvényes.

A törvényhozó által tényállási elemként szabályozott, avagy a súlyosabb vagy enyhébb

minősítést megalapozó körülményt nem lehet külön enyhítőként vagy súlyosítóként is

értékelni.

Olyan esetben azonban, amikor a konkrét körülmény súlya a minősítéshez szükséges mértéket

jelentősen meghaladja, nincs akadálya azt - a súlyosabb vagy a privilegizált minősítés mellett

- súlyosító vagy enyhítő körülményként is értékelni.

Súlyosító körülmény, ha a büntetést több okból is súlyosabb keretek között kell kiszabni.

Az egyes bűncselekményeknél súlyosabban vagy enyhébben minősülő esetként szabályozott

körülmény az ilyen minősített esetet nem tartalmazó más bűncselekmények elbírálásánál

súlyosító vagy enyhítő lehet.

A Btk. Általános Részében meghatározott egyes büntethetőségi akadályok - pl. a jogos

védelem, az önkéntes elállás, az önkéntes eredményelhárítás stb. - megközelítésének büntetést

enyhítő hatása van.

A bűncselekmény tárgyi súlyát olyan körülmény is befolyásolhatja, amelyről az elkövetőnek a

cselekmény véghezvitelekor nem volt tudomása, vagy az utóbb következett be, ezért a

bűncselekménynek a törvényi tényálláson kívül eső következménye akkor is értékelésre

kerülhet a büntetés kiszabásánál, ha arra az elkövető tudata nem terjedt ki.

II. A büntetést befolyásoló alanyi tényezők

1. A büntetlen előélet enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető fiatalkorú vagy a fiatalkort

néhány évvel meghaladott, ún. fiatal felnőtt. A hivatalos személy javára ez csak akkor

értékelhető, ha e minőségével a bűncselekmény nincs összefüggésben.

Nem értékelhető annak a javára, aki a bűncselekményt olyan beosztás felhasználásával

követte el, amelyben a büntetlen előélet alkalmazási feltétel.

Alig van jelentősége olyan esetben, amikor a büntetlen személy hosszabb időn át sorozatosan

követett el bűncselekményeket. Ugyanez érvényesül a legsúlyosabb bűntettek elkövetőinek

esetében, amikor a bűnre indító motívumok végletes túlsúlyára lehet következtetni.

A büntetlen előélet általában nem enyhítő azok javára, akikkel szemben korábban a bíróság

megrovást vagy próbára bocsátást alkalmazott. Ha ezeket ugyanolyan vagy hasonló

cselekmény miatt alkalmazták, a korábbi megrovás vagy próbára bocsátás súlyosító

körülmény lehet.

2. Ha az elkövetőt a bűncselekmény véghezvitele előtt jogerősen elítélték, a büntetőjog

szempontjából büntetett előéletű akkor is, ha mentesült a büntetés hátrányos következményei

alól.

A büntetett előélet általában súlyosító körülmény.

87

Ha az elkövetőt kisebb tárgyi súlyú bűncselekmény miatt ítélték el, és a büntetés kiállása óta

már hosszabb idő eltelt, a korábbi elítélésnek súlyosító körülményként való értékelése

általában nem indokolt.

Növeli a büntetett előélet súlyosító hatását, ha a korábbi büntetés súlyosabb szabadságvesztés

volt, ha az előző büntetés kiállásától az újabb bűncselekmény elkövetéséig rövid idő telt el, ha

korábban is azonos vagy hasonló bűncselekmény miatt történt az elítélés.

Ha a büntetett előéletű elkövető nem visszaeső, de többször volt büntetve, akkor ez utóbbi

tény súlyosító körülmény lehet.

Súlyosító körülmény, ha az elkövető visszaeső.

Súlyosító körülmény, ha a többszörös visszaeső egyben különös visszaeső is, és az is, ha az

elkövető a visszaesést megalapozó büntetésen kívül is büntetve volt.

Fokozott a büntetett előélet nyomatéka, ha a sorozatos elítélésekből, az elkövető életviteléből

és az újabb bűnelkövetésből a bűnöző életmódra lehet következtetni.

A gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt történt korábbi elítélés akkor értékelhető

súlyosító körülményként, ha az elkövető újból azonos vagy hasonló cselekményt követett el.

A külföldön történt elítélés is súlyosító körülmény lehet, feltéve ha megfelel az 1996. évi

XXXVIII. törvény 47. § (3) bekezdésében foglaltaknak.

A közlekedési bűncselekmények elbírálásánál az elkövető korábbi közlekedési magatartását is

értékelni kell. A közlekedési szabálysértés elkövetése súlyosító, a hosszabb ideig tanúsított

kifogástalan közlekedési magatartás enyhítő körülmény lehet. Ittas járművezetés esetén az

ittasság súlyos vagy igen súlyos foka súlyosító körülmény.

Ha az elkövető az ellene folyamatban levő büntetőeljárás hatálya alatt, erről tudva követi el a

bűncselekményt, és ebből az előző eljárás eredményétől függetlenül a személyének fokozott

veszélyességére lehet következtetni, a büntetőeljárás hatálya alatt történt bűnelkövetés

súlyosító körülmény.

Súlyosító körülmény, ha az elkövető más ügyben alkalmazott felfüggesztett szabadságvesztés

próbaideje alatt, a feltételes szabadság ideje alatt vagy a kegyelem véglegessé válása előtt

követte el a bűncselekményt, mivel abból a tényből, hogy a többlethátránnyal való

fenyegetettség sem tartotta vissza a bűnelkövetéstől, a személyének nagyobb veszélyességére

lehet következtetni. Ez nem jelent kétszeres értékelést, mivel a felfüggesztett

szabadságvesztés végrehajtásának esetleges elrendelése, a feltételes szabadság megszüntetése,

a kegyelem hatályvesztése nem a bűncselekmény mikénti elkövetéséhez, hanem az ítéletben

kiszabott büntetéshez fűződő jogkövetkezmény.

3. Ha az elkövetőnek a létfenntartást biztosító jövedelme nincs, és munkakerülő, csavargó

életmódot folytat, fokozott a veszélye annak, hogy a szükségletét illegális módon, akár

bűncselekmény útján elégíti ki, és a személyének a veszélyessége fokozott.

4. A fiatalkor nem enyhítő körülmény, ilyennek értékelhető azonban, ha az elkövető a

büntethetőség határát jelentő tizennégy éves életkort nem sokkal haladta meg, vagy fiatal

88

felnőtt volt, amikor a bűncselekményt elkövette.

Az idős kor - a vele rendszerint együtt járó testi és szellemi hanyatlás, valamint tűrőképesség-

csökkenés miatt - enyhítő körülmény; általában a nyugdíjkorhatárt meghaladó életkort lehet

így értékelni.

Enyhítő körülmény, ha az elkövetőnek tartásra, illetve nevelésre szoruló hozzátartozói

vannak, ez azonban nem vehető figyelembe annak javára, aki gondoskodási kötelességét nem

teljesíti.

Az elkövető alacsony műveltsége, iskolázatlansága enyhítő körülmény, kivéve, ha olyan

bűncselekményt követett el, amelynek súlyát és tilalmazottságát az értelmi színvonalától és

iskolázottságától függetlenül mindenki belátja (emberölés, rablás, testi sértés stb.).

Súlyosító körülmény viszont, ha az elkövető a felkészültségét vagy szakmai képzettségét

bűncselekmény véghezvitelére használja fel.

A beszámítási képesség korlátozottsága enyhítő körülmény akkor is, ha a Btk. 24. §-a (2)

bekezdésének alkalmazására nincs alap.

Az a körülmény, hogy az elkövető elmeműködésének valamely sajátossága a bűncselekmény

elkövetését megkönnyíthette, a büntetés kiszabásánál általában enyhítő körülmény lehet.

5. Az elkövető tartósan és kiemelkedően végzett munkája enyhítő körülmény, ha abból arra

lehet következtetni, hogy vele szemben a büntetés könnyebben célt érhet.

A köz javára ellenszolgáltatás nélkül végzett tevékenység vagy szolgáltatás (jótékony célú

munkavégzés, alapítvány létesítése, ajándék, adomány stb.) enyhítő körülmény lehet.

6. A katonai ítélkezésben enyhítőként vagy súlyosítóként egységesen kell értékelni az

elkövetőnek a szolgálati idő alatt tanúsított magatartását; ezen belül az egyik oldalon a

kitüntetések, dicséretek, jutalmak és elismerések, a másikon az érvényben levő fenyítések

száma és súlya jön figyelembe.

A katonai ítélkezésben enyhítőként értékelendő, ha az elkövető a cselekmény végrehajtása és

elbírálása között kimagasló helytállást tanúsított. Ezzel szemben a terhére kell értékelni, ha

ezen idő alatt fegyelemsértést valósított meg.

7. Súlyosító körülmény, ha az elkövető a bűncselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult

állapotban követte el, és ennek az állapotnak szerepe volt a bűncselekmény elkövetésében;

különös nyomatéka a gátlástalanul, a garázda módon végrehajtott - élet, testi épség vagy nemi

erkölcs elleni - bűncselekmények esetében.

Az iszákos életmód súlyosító körülmény, ha agresszivitással párosul és az együttélési

szabályok sorozatos megszegését eredményezi.

8. A vezetői vagy kifejezetten bizalmi beosztás súlyosító körülmény, ha annak

felhasználásával vagy azzal összefüggésben történt a bűncselekmény elkövetése. Vezetői

beosztásban levőnek a ténylegesen irányító tevékenységet végző személyt kell tekinteni.

89

Az elkövető kezdeményező, vezető, másokat bűnelkövetésbe vivő szerepe súlyosító

körülmény. Büntetést enyhítő hatása van annak, ha valaki más személy ráhatására vagy

befolyása alatt követte el a bűncselekményt. Különös nyomatéka lehet akkor, ha katona az

elöljárója vagy a feljebbvalója ráhatására vagy parancsára cselekedett.

Ha a bűncselekményt több személy együttesen követi el, akkor az elkövetők egymás

szándékát és önbizalmát kölcsönösen erősíthetik, végre tudnak hajtani olyan cselekményt is,

amelyre külön-külön nem lennének képesek, és több elkövetővel szemben védekezni is

nehezebb. A társas elkövetés a bűnelkövetésnek általában veszélyesebb formája, ezért a

társtettességben, a fizikai bűnsegédekkel együtt történő, és - ahol ez nem minősítő körülmény

- a csoportos elkövetés általában súlyosító körülmény; különös a nyomatéka az erőszakos

bűncselekmények esetében.

Súlyosító körülmény, ha az elkövető olyan bűncselekményt vitt véghez, amit meg kellett

volna akadályoznia. Különös nyomatéka van annak, ha a bűnüldöző hatóság tagja

igazságszolgáltatás elleni, a közélet tisztaságát sértő vagy más korrupciós jellegű vagy olyan

bűncselekményt követ el, amely a bűnüldöző szerv érdekeit is sérti.

9. A bűncselekmény méltányolható indítóoka enyhítő, az erkölcsileg különösen elítélendő oka

súlyosító körülmény. Enyhítő hatású, ha a cselekmény motívuma a valóságos vagy vélt

közérdek szolgálata.

A vagyon elleni bűncselekmények esetében enyhítő körülmény lehet az elkövető önhibáján

kívül fennálló nehéz anyagi helyzete, különösen akkor, ha ez az elemi szükségletek

kielégítetlenségében nyilvánul meg, és a bűncselekmény ennek kielégítési körében marad.

10. A szándék eshetőleges volta enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető olyan

bűncselekményt valósított meg, amelyet az eredmény tekintetében gondatlanul is el lehet

követni; a cselekmény végrehajtásában megnyilvánuló kitartó szándék, az előre megfontolt

szándék súlyosító körülmény.

Minden olyan esetben, amikor az eredmény minősítő körülmény, és azt szándékosan és

gondatlanul is elő lehet idézni, enyhítő körülmény, ha az eredmény tekintetében csak

gondatlanság állapítható meg.

A gondatlan bűnösség esetében általában enyhítő körülmény, ha az elkövetőt hanyag

gondatlanság terheli; súlyosító körülmény viszont a gondatlanság súlyos foka, mely luxuria

esetében akkor állapítható meg, ha nagymértékű volt az elkövető könnyelműsége, amikor

bízott az eredmény elmaradásában; negligencia esetében pedig akkor, ha a súlyos

következmény lehetősége a feltétlenül elvárható elemi figyelem mellett is észlelhető lett

volna.

11. Az elkövető önfeljelentése enyhítő körülmény. Különös a nyomatéka, ha ennek folytán

vált lehetővé a bűncselekmény felderítése, vagy azt jelentős mértékben elősegítette. Enyhítő

hatású az is, ha az elkövető közreműködött a bűncselekmény felderítésében, és ennek szerepe

volt a felderítés eredményességében.

A bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás enyhítő körülmény, és a részbeni beismerés is az

lehet. Nagyobb a nyomatéka, ha az felderítő jellegű; ilyen esetben a cselekmény egészére

kiterjedő beismerésnek a bűnösség részbeni tagadása mellett is enyhítő hatása van. Tettenérés

90

esetén csak a bűnösség elismerésének és a megbánásnak van jelentősége.

Az elkövető megbánó magatartása, az eredmény elhárítására irányuló tevékenysége, a

cselekmény megbánását kifejező komoly öngyilkossági kísérlete enyhítő; a cselekmény után

tanúsított elvetemült magatartása súlyosító körülmény.

12. Az elkövető betegsége, jelentős mérvű rokkantsága vagy egyéb olyan körülmény, amely a

büntetés elviselését megnehezíti, enyhítő hatású, és akkor is értékelendő, ha a bűncselekmény

elkövetése után állott elő.

III. A büntetést befolyásoló tárgyi körülmények

1. Enyhítő körülmény, ha a cselekmény kísérleti szakban maradt. A nyomatéka annál

nagyobb, minél távolabb van a cselekmény a befejezettségtől, illetve a cselekmény

következményei a befejezettséghez megkívánt eredménytől. Az eredményt el nem érő

sérelem, pl. emberölés kísérleténél a tényleges sérülés nem súlyosító, de csökkentheti a

kísérlet enyhítő hatását.

A bűnhalmazatban levő kísérlet enyhítő hatása elenyészhet, ha a halmazatban levő

cselekmények jelentősebb része befejezett.

Ha az elkövető mindent megtett a bűncselekmény befejezettsége érdekében, és a

következmények is súlyosak, a kísérlet mint enyhítő körülmény súlytalanná válhat.

2. Az az elkövetési mód, amit a törvény az egyes bűncselekményeknél minősítő

körülményként értékel, más bűncselekményeknél általában súlyosbító körülmény. A kitartó, a

fondorlatos, a gátlástalan, a garázda, az orvul való vagy egyébként veszélyes elkövetési mód

súlyosbító körülmény, és ugyanígy értékelendő, ha az elkövető a bűncselekménnyel

szükségszerűen együtt járó szenvedésnél nagyobb testi vagy lelki gyötrelmet okoz.

Az élet és a testi épség elleni bűncselekményeknél az elkövetéshez használt eszköz különös

veszélyessége súlyosító körülmény. Az eszköz általában akkor tekinthető különösen

veszélyesnek, ha az adott módon használva, a szándékoltnál (rendszerint) súlyosabb

eredmény előidézésére alkalmas. Az élet elleni cselekmények esetén pedig akkor is, ha az

adott módon használva nagy biztonsággal, az elhárításra esélyt sem hagyva, alkalmas a

halálos eredmény előidézésére.

Az eszköz különös veszélyessége nem értékelhető súlyosítóként, ha a bíróság erre is

tekintettel minősítette súlyosabban a cselekményt.

A közbiztonság veszélyeztetése, a köznyugalom tartós vagy súlyos megzavarása súlyosító

körülmény. Egyes bűncselekményeknél így értékelhető a nagyobb nyilvánosság előtt való

elkövetés, feltéve, hogy az az elkövető nagyobb elvetemültségére utal vagy többletsérelmet

okoz.

Eredmény-bűncselekmények esetében enyhítő körülmény, ha az okozati összefüggés

közvetett volt, vagy ha az eredmény bekövetkezésében a cselekmény mellett együttható más

okok is szerepet játszottak, pl. halálos eredményben az orvosi műhiba vagy diagnosztikai

tévedés.

91

3. A bűncselekmény tárgyi súlyát nagymértékben a cselekmény káros következményei

határozzák meg, ezért azokat a büntetés kiszabásánál mindig figyelembe kell venni. A káros

következmény lehet pénzben kifejezhető kár, hátrány, gyógytartammal jellemezhető sérülés;

ezek nagyságát mennyiségileg is meg lehet határozni.

Van olyan káros következmény, amely nem mérhető, pl. a nemi erkölcs elleni

bűncselekményeknél a pszichikai következmények; és jelentkezhet az veszély formájában,

valamely hátrányos helyzet bekövetkezésének közvetlen lehetőségében. Ezek nagyságát

mennyiségileg nem lehet ugyan meghatározni, de az általában megállapítható, hogy enyhe,

közepes vagy súlyos fokúak.

Ha a sérelemnek vagy veszélynek az adott minősítésen belül fokozatai lehetnek - pl. súlyos

testi sértésnél a gyógytartamnak -, az átlagost lényegesen meghaladó sérelem vagy veszély

általában súlyosító, az átlagosnál lényegesen kisebb, általában enyhítő körülmény.

Ha a minősítés függ az értékhatártól, enyhítő körülmény, ha a kár, az érték vagy a vagyoni

hátrány az alsó határ, súlyosító, ha a felső határ közelében van.

Az elkövető terhére értékelendő, ha a cselekmény alapesetnek minősül ugyan, de közel áll

valamely minősített esethez.

4. Súlyosító körülmény, ha a sértett védtelen, idős, beteg, védekezésre képtelen vagy

oltalomra szoruló személy, terhes nő vagy az elkövető közeli hozzátartozója; a vagyon elleni

bűncselekményeknél ilyen hatású lehet a sértett nehéz anyagi helyzete.

A sértett felróható közrehatása enyhítő körülmény. Ilyenként értékelhető a részéről tanúsított

durva, erőszakos, kihívó vagy súlyosan sértő viselkedés, a jogtalan eljárás; a közlekedési

bűncselekményeknél a sértett együtt ható okot jelentő szabályszegése; a nemi erkölcs elleni

bűncselekményeknél a könnyelmű, kihívó magatartása.

A sértett megbocsátását enyhítőként lehet értékelni, különösen akkor, ha annak folytán a

bűncselekmény miatt megromlott viszonyok helyreálltak.

5. A bűnsegédnek általában kisebb a szerepe a bűncselekményben, mint a tettesnek, ezért a

bűnsegédi minőség általában enyhítő körülmény.

A bűncselekmény kétszeres vagy többszörös minősülése súlyosító körülmény.

6. A folytatólagosságnak büntetést súlyosító hatása van, s az annál nagyobb, minél több

cselekményt foglal magába.

A bűnhalmazatnak a büntetési tételkeret felső határát emelő hatása van [Btk. 85. § (3) bek.],

ezért súlyosító körülményként nem értékelhető (kétszeres értékelés tilalma). A kettőnél több

bűncselekmény halmazata azonban már értékelhető súlyosítóként.

Az elkövető terhére értékelendő, ha az ugyanazon bűncselekmény több elkövetési

magatartását is megvalósítja, ha a keretszabály (így például közlekedési bűncselekmény

elkövetője a közlekedés) alapvető, vagy több rendelkezését megszegi, vagy szabályszegése

durva.

92

A bűnhalmazat mellőzése esetén az önálló megállapításra nem került cselekmény elkövetése

súlyosító körülmény. Nem lehet azonban értékelni az olyan külön nem minősített

cselekményt, amely magánindítvány hiányában jogilag tárgytalan.

7. Az alkalomszerű elkövetés az elkövető javára értékelhető, kivéve, ha az alkalom létrejöttét

tudatosan elősegítette, vagy ha az alkalom előidézése maga is jogellenes.

Az ellenőrzés lazasága, a katonai bűncselekményeknél az elöljáró mulasztása enyhítő

körülmény, feltéve, hogy az elkövetésben szerepe volt.

8. A nem vesztegetési cselekmények korrupciós jellegű elkövetése súlyosító körülmény.

9. Az elkövető javára kell értékelni, ha az okozott kárt vagy annak egy részét megtérítette, és

kisebb nyomatékkal azt, ha a kár tőle függetlenül megtérült.

A tevékeny megbánás a büntethetőséget megszüntető ok [Btk. 36.§ (1) bek.], illetve lehetővé

teszi a büntetés korlátlan enyhítését [Btk. 36.§ (2) bek.]. Egyébként is enyhítő körülmény, ha

az elkövető a sértettnek elégtételt szolgáltatott, rendezte vele a közöttük keletkezett

konfliktust, ennek során valamilyen szolgáltatást teljesített, vagy igényt kielégített.

Az elkövetőt a bűncselekmény következtében a büntetőjogi hátrányokon kívül egyéb

tényleges hátrányok is érhetik. Ha ezek a büntetés mellett külön is egyéni visszatartó hatást

fejthetnek ki, indokolt azokat enyhítő körülményként értékelni. Ilyen többlethátrány lehet a

bűncselekmény folytán elszenvedett sérülés, jelentős munkajogi, anyagi vagy egyéb hátrány,

a bűncselekményből származó előnyt lényegesen meghaladó kártérítési kötelezettség, feltéve,

hogy fedezete van stb.

10. Enyhítő körülmény, ha a bűncselekmény elkövetésétől hosszabb idő telt el; minél

súlyosabb a bűncselekmény, annál hosszabb az az idő, amely enyhítőként értékelhető.

Nagyobb a nyomatéka, ha megközelíti az elévülési időt; csökken a nyomatéka, vagy el is

enyészhet, ha az időmúlást maga az elkövető idézte elő.

Enyhítő körülmény, ha az elkövető hosszabb ideig állt a büntetőeljárás súlya alatt; nagyobb a

nyomatéka, ha előzetes fogva tartásban volt, és ilyenkor az előzőnél rövidebb tartam is

enyhítőként értékelhető.

11. A bűncselekmények elszaporodottsága súlyosító körülmény akkor, ha a köztudomás

szerint az ügyben elbírált vagy az ahhoz hasonló bűncselekmények száma (az elkövetéskor) a

korábbi időszakhoz képest lényeges emelkedést mutat, vagy ha a számuk az adott területen

lényegesen magasabb volt az átlagosnál. Az erős felindulásban elkövetett emberölésnél és a

jogos védelem túllépésénél ez a körülmény nem jön figyelembe.

12. Súlyosító körülmény, ha az elkövető a társas bűnelkövetés legsúlyosabb formájában:

bűnszervezetben [Btk. 137. § 8. pont] követi el a bűncselekményt, kivéve, ha a büntetést a

Btk. 98. § (1) bekezdésének az alkalmazásával állapítják meg; ez utóbbi esetben a

bűnszervezetben történő elkövetés súlyosítóként való figyelembevétele kétszeres értékelés

lenne.

93

13. Súlyosító körülmény, ha az elkövetett gazdasági vagy vagyon elleni bűncselekmény

következtében nagy számú sértett anyagi helyzete, jövedelmi, illetve életviszonya,

megélhetési és életkörülménye jelentősen megváltozik, rosszabbodik.

BKv 57.

(BK 155.)

A kábítószerrel visszaélés miatti büntetőjogi felelősség

I. 1. A kábítószerek és kábító hatású anyagok fogyasztásából eredő bódult állapotok

olyan, a szokványos részegséghez hasonló állapotok, amelyek a Btk. 25. §-a értelmében

nem zárják ki, illetve nem korlátozzák az elkövető büntetőjogi felelősségét.

2. A kábítószer sajátos hatása, az ún. kábítószer-függőség csak akkor vezethet az

elkövető beszámítási képességének a korlátozására vagy kizárására (Btk. 24. §), ha

betegség szintjét elérő személyiségzavart, illetve elmebetegséget vagy szellemi leépülést

okoz.

3. A kábítószerhez való hozzájutás hiányában jelentkező megvonásos tünetek,

amennyiben elérik az elmebetegség szintjét, kizárhatják vagy korlátozhatják az elkövető

beszámítási képességét.

II. 1. A kábítószer fogyasztója a kábítószerrel visszaélés bűncselekményét akkor is

elköveti, ha nem maga termesztette, állította elő vagy tartotta a kábítószert, hanem

mástól, a saját használatára szerezte meg.

2. A kábítószer "termesztése" olyan növény termesztését jelenti, amely, illetve amelynek

a részei szerepelnek a kábítószerek jegyzékén, és jelentősebb feldolgozás nélkül

kábítószerként felhasználhatók.

3. A kábítószer előállításának olyan műveletek tekinthetők, amelyek közvetlen

eredménye a kábítószer.

4. Kábítószert kínál, aki mást kábítószer átvételére eredménytelenül felhív; kábítószert

átad, aki azt más személy birtokába adja.

5. a) Kábítószert forgalomba hoz az, aki azt - akár ellenérték fejében, akár ingyenesen -

több személy részére juttatja.

b) Kábítószerrel kereskedik, aki haszonszerzésre törekedve közreműködik a kábítószer

forgalmazásában.

III. A Btk. 283. §-a (1) bekezdésének f) pontja szerinti büntethetőséget megszüntethető

ok az egyéb feltételek fennállása esetén is csak annak javára alkalmazható, aki nem

kábítószerrel visszaélést, hanem más bűncselekményt követett el.

94

BKv 60.

(BK 171.)

I. A javítóintézeti nevelés hatálya alatt álló fiatalkorúval szemben - akár az intézkedés

hatálya alatt, akár azt megelőzően elkövetett bűncselekmény miatt - általában nem

célravezető végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása.

II. Ha a fiatalkorú a végrehajtásban felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt

újabb bűncselekményt követ el, nincs akadálya annak, hogy a bíróság - az összes

körülmény mérlegelése alapján - a fiatalkorú javítóintézeti nevelését rendelje el.

BK 67. számú vélemény

a közvetítői eljárás gyakorlati tapasztalatai alapján felmerült egyes jogértelmezést

igénylő kérdésekről

I.

Ha a közvetítői eljárás eredményeként a tevékeny megbánásnak a Btk. 36. §-ának (1)

bekezdésében meghatározott feltételei teljesültek, a bíróság az eljárást ezen a címen

megszünteti.

Az ügyész e határozat ellen már csupán azon a jogcímen jelenthet be fellebbezést, hogy

az eljárás megszüntetésének a Btk. 36. §-ában írt feltételei nem teljesültek. Azt nem

sérelmezheti, hogy álláspontja szerint a büntetés céljának megvalósítására ebben az

esetben a tevékeny megbánás alkalmatlan, vagy azt, hogy a büntetés célját jobban

szolgálná, ha a bíróság a vádlottat az eljárás megszüntetése helyett a járművezetéstől

eltiltaná, illetőleg vele szemben más büntetést vagy intézkedést alkalmazna.

II.

A Btk. 36. §-a nem zárja ki, sőt kifejezetten megengedi a tevékeny megbánás

alkalmazását - és ehhez igazodóan a közvetítői eljárást - valamennyi a Btk. XIII.

Fejezetében meghatározott és három évi, illetve öt évi szabadságvesztésnél nem

súlyosabban büntetendő közlekedési bűncselekmény miatt indított eljárásban.

III.

Valamely terhelt ellen folyamatban levő ügy (egy vádiratban terhére rótt,

bűnhalmazatban álló) egyes cselekményeinek elkülönítésére a közvetítői eljárás

lefolytatása érdekében nincs törvényes lehetőség.

IV.

Az eljárás tárgyalási szakaszában a közvetítői eljárás lefolytatására irányuló indítvány

ülésen nem bírálható el, mivel a Be. ennek eseteiről a 215. §-ának (1) bekezdésében

taxatív felsorolást ad. E rendelkezés megszegése azonban nem feltétlen hatályon kívül

helyezést eredményező (ún. abszolút) eljárási szabálysértés, mert annak eseteiről a Be.

373. §-a taxatív felsorolást ad, amelyek köre nem tágítható.

95

V.

A Btk. 36. §-a a tevékeny megbánás két önálló, alternatív feltételeként különbözteti meg

az okozott kár megtérítését, illetőleg a bűncselekmény káros következményeinek az

egyéb módon történő jóvátételét. Ez utóbbi fordulat közvetítői eljárásban teljesülése a

tevékeny megbánás elégséges feltétele, ezért a közvetítői eljárást nem zárja ki az a

körülmény, ha a kár már korábban megtérült.

VI.

A tevékeny megbánás (Btk. 36. §) megállapításának nem feltétele a bűncselekménnyel

okozott kár maradéktalan megtérítése.

VII.

A terhelt jóvátételre való képességét nem lehet kizárólag a személyes képességei alapján

megítélni [Be. 221/A. § (3) bek. b) pontja].

VIII.

A tevékeny megbánást megalapozó közvetítői eljárás az elterelés (diverzió) egyik

formája. A törvényhozó ennek megfelelően az intézmény érvényesülését biztosító

legteljesebb eszközrendszert a vádelőkészítés szakaszában biztosította (lásd. pl. a

nyomozás felfüggesztése mellett a vádelhalasztás lehetőségét).

A közvetítői eljárás lehetővé tétele a bírósági eljárásban csupán kiegészítő jellegű,

elsősorban a sértett érdekeinek a hatékonyabb érvényesítése érdekében.

IX.

A közvetítői eljárás esetén a bíróságoknak a felfüggesztés idejét a legfeljebb hat hónapos

határidő keretei között az adott ügy körülményeihez igazodva kell megállapítania.

X.

A bíróság az eljárást felfüggesztő végzés kézbesítésével egyidejűleg - a Bktv. 3. §-a (4)

bekezdésének megfelelően - azokat az iratokat bocsátja a közvetítő rendelkezésére,

amelyek a közvetítői eljárás lefolytatásához szükségesek.

Több vádlottas ügyekben, nagy terjedelmű ügyiratoknál elegendő lehet a vádirat, a

gyanúsítotti vallomás, a sértetti tanúvallomás, a kárra, sérülésre vonatkozó

szakvélemény vagy okirat. stb. eredetben vagy fénymásolatban történő megküldése is.

A zárt adatkezelésű iratok - a közvetítői eljárást indítványozó vagy ahhoz hozzájáruló

sértettre vonatkozó név és lakcím kivételével - nem küldhetők el.

BKv. 69.

I. A vagyonelkobzás célja a bűnös úton elért vagyongyarapodás elvonása.

96

Nem lehet vagyonelkobzást elrendelni arra a vagyonra (vagyontárgyra) amelyet a

sértettnek kell kiadni vagy visszaadni, vagy amely a sértetthez már visszajutott.

II. 1. Ha a bűnös úton elért vagyongyarapodás a polgári jogi igény megítélésével

kimerül, akkor nincs helye vagyonelkobzásnak.

Ha azonban a megítélt polgári jogi igény a vagyongyarapodásnak csak egy részét meríti

ki, akkor a fennmaradó részre - az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén -

vagyonelkobzást kell elrendelni.

2. A polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása esetén a Btk.

77/B. §-a (5) bekezdésének a) pontja szerinti rendelkezés nem akadálya a

vagyonelkobzás elrendelésének, amennyiben annak egyéb törvényi feltételei fennállnak.

III. Ha a bűncselekményt többen követték el, minden egyes elkövetőnél külön-külön kell

vizsgálni, hogy a vagyonelkobzás elrendelésének feltételei fennállnak-e. Az intézkedés

nem rendelhető el és nem hajtható végre egyetemlegesen.

BKv 78.

I. Amennyiben a közélet, avagy a nemzetközi közélet tisztasága elleni bűncselekmény

elkövetése során a passzív vesztegető az aktív vesztegetőtől a vagyoni előnyt megszerzi,

vele szemben arra, mint a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény

elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra a Btk. 77/B. § (1) bekezdés

a) pontja alapján vagyonelkobzást kell elrendelni.

II. A passzív vesztegetővel szemben nem lehet vagyonelkobzást elrendelni, ha a

bűncselekmény elkövetése révén vagy azzal összefüggésben nem szerezte meg a vagyoni

előnyt. Amennyiben azonban az aktív vesztegető birtokából már kikerült a vesztegetésre

szánt vagyoni előny, a Btk. 77/B. § (1) bekezdésének e) pontja alapján vele szemben

vagyonelkobzást kell elrendelni arra a vagyonra, amely az adott vagyoni előny tárgya

volt.

III. Annak a vagyoni előnynek az elvonására, amelyet az aktív vesztegető csupán ígért,

nincs törvényes alap. Azt nem szerezte meg senki a bűncselekmény elkövetése során

vagy azzal összefüggésben, nem került sor arra sem, hogy az aktív vesztegető azt átadja,

a birtokából nem került ki, így vele szemben vagyonelkobzás elrendelésének a Btk. 77/B.

§ (1) bekezdés jelenleg hatályos rendelkezései alapján sincs helye.

BKv. 82.

I. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor

az elítélt szabadságvesztése letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a

tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés

letöltését önhibájából nem kezdte meg.

II. Amennyiben az elítéltet a jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztése esetében a Btk.

47. § (4) bekezdés e) pontja alapján kizárják a feltételes szabadság kedvezményéből,

97

majd e büntetést összbüntetésbe foglalják, akkor önmagában ez az ok nem akadálya az

összbüntetésből feltételes szabadságra bocsátásnak.

BK 83.

az erőszakos többszörös visszaesésről

A 2009. évi LXXX. törvény 42.§-a több ponton módosította a Btk. 137. §-át. A súlyos,

erőszakos bűncselekmények elleni hatékony fellépés érdekében bevezette az erőszakos

többszörös visszaeső fogalmát, amely a többszörös visszaesőkön belül speciális csoportot

alkot. Ezt a 137. § 17. pontja határozza meg.

Az értelmező rendelkezések 14-17. pontjai sorolják fel a visszaesőknek minősülő bűnismétlők

csoportjait. A visszaeső, különös visszaeső, többszörös visszaeső és az új (17. pont szerinti)

erőszakos többszörös visszaeső négy kategóriája olyan fogalomrendszert alkot, ahol a 17.

pontban megkívánt feltételek magukba építik a 14. és 16. pontban foglaltakat, illetve arra

vezethetők vissza. A fogalomrendszer struktúrája tehát alulról fölfelé építkezve, a kevesebbtől

a tartalmában több felé bővül, illetőleg az erőszakos többszörös visszaeső kategóriáját - a

többszörös visszaesőhöz képest - mint az általánoshoz képest a különöset állapítja meg.

Az erőszakos többszörös visszaeső olyan többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal

személy elleni erőszakos bűncselekményt követett el. Az erőszakos többszörös visszaesőt

tehát az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítését megelőzően már két alkalommal

személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt ítélték végrehajtandó, vagy végrehajtásában

részben felfüggesztett szabadságvesztésre. A személy elleni erőszakos bűncselekmények

felsorolását maga a 137. § 17. pontja tartalmazza. Az erőszakos többszörös visszaesőkénti

elkövetés megállapítását csak a taxáció szerinti bűncselekmények miatti jogerős

végrehajtandó (részben felfüggesztett) szabadságvesztésre ítélés alapozza meg. A törvényi

felsorolás értelmezéssel nem tágítható.

Az erőszakos többszörös visszaesés a többszörös visszaesés speciális esete, úgy is felfogható,

mint egy különös többszörös visszaesői kategória az erőszakos személy elleni

bűncselekmények körén belül. A 137.§ 17. pontja szerinti meghatározás tehát szükségképpen

magába foglalja a többszörös visszaesőkénti elítélés minden elemét azzal a többlettel, hogy

már a visszaesést megalapozó egy korábbi elítélés is személy elleni bűncselekmény miatt

történt. A lényeg a visszaesőkénti elkövetés ténye, amely feltételezi a törvény által megkívánt

3 éves időbeli kapcsolatot is.

Nem állapítható meg az erőszakos többszörös visszaesőkénti elkövetés, ha az elkövetőt az

elbírálás alapjául szolgáló személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetését megelőzően

már visszaesőként, különös visszaesőként, vagy akár többszörös visszaesőként elítélték

ugyan, de ezek nem személy elleni erőszakos cselekmények miatt történtek. Ilyen esetben az

újabb - személy elleni erőszakos bűncselekmény miatti - elítélése is csak az "egyszerű" 137. §

16. pontja szerinti többszörös visszaesői elkövetés megállapítását alapozhatja meg.

Az erőszakos többszörös visszaesést az sem alapozza meg, ha a többszörös visszaesőnek

minősülő elkövető nagyszámú - több évre visszamenő - elítélései között valamely 3 évnél

korábban történt elítélés tartalmaz személy elleni bűncselekményt, de úgy, hogy az a büntetés

kiállására vagy végrehajthatóságának megszűnésére figyelemmel visszaesést, többszörös

98

visszaesést közvetlenül - az új elbírálandó cselekményhez viszonyítva - nem alapoz meg.

Tehát a többszörös visszaeséshez vezető láncolatos elítélések - a személy elleni erőszakos

bűncselekmények miatti elítélések egymáshoz viszonyított 3 évnél hosszabb ideje esetén -

sem vezetnek a Btk. 137. § 17. pontja szerinti elkövetői minőséghez.

A személy elleni erőszakos bűncselekmények miatti alapelítélést, a visszaesőkénti elítélést,

mint a többszörös visszaesőkénti elítélés feltételeit mindig egymáshoz képest kell vizsgálni.

Ennek megfelelően a 3 évi időtartamnak a személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt

kiszabott szabadságvesztés büntetés kitöltésétől, vagy végrehajthatósága megszűnésétől az

újabb személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetéséig kell eltelnie ahhoz, hogy a 137. §

17. pontjának előzményeképpen a visszaesőkénti elítélés jelentőséggel bírjon. Úgyszintén a

személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt történt visszaesőkénti elítélés kitöltésétől vagy

végrehajthatóságának megszűnésétől kell számítani az újabb 3 esztendőt, amelyen belül kell

megvalósulnia annak az újabb (harmadik) személy elleni erőszakos bűncselekménynek,

amely - a felsorolt előzményekre figyelemmel - a 137.§ 17. pontja szerinti erőszakos

többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozza.

Az erőszakos többszörös visszaeső fogalmát bevezető rendelkezés, valamint az erőszakos

többszörös visszaesőt érintő általános részi szigorítások 2009. augusztus 9-én hatályba léptek.

Ez alól egyetlen kivételt képez a 97.§ (4) bekezdése, amely 2010. május 1-jén lép hatályba, a

Btk. 38.§-ának (3) bekezdésével egyidőben.

Ez azt jelenti, hogy az erőszakos többszörös visszaesővel szemben bevezetett súlyosabb

jogkövetkezmények alkalmazhatóságát illetően 2009. augusztus 9-étől kezdődően

gyakorlatilag nincs érdemi változás.

Az értelmező rendelkezéseket érintő módosítás 2009. augusztus 9-i hatályba lépése azzal a

következménnyel járt, hogy a 137.§ 17. pontja szerinti elkövetői minősítést az említett

időponttól kezdve valamennyi személy elleni erőszakos cselekmény elkövetőjével szemben

alkalmazni kell, ha annak feltételei fennállnak.

Az erőszakos többszörös visszaesés megállapításához szükséges, de egyben elegendő, ha a

137.§ 17. pontjában a minősítéshez megkívánt "mindhárom" alkalom közül a harmadik

személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése valósul meg úgy, hogy a korábbi két -

alap, és visszaesőkénti elítélés - az új törvény hatályba lépése előtt történt, de az augusztus 9-e

után megvalósítotthoz képest a második elítélésben kiszabott szabadságvesztés kiállásától,

vagy végrehajthatóságának megszűnésétől a legújabb személy elleni erőszakos

bűncselekmény elkövetéséig a 3 év még nem telt el.

Az erőszakos többszörös visszaesőre a törvény általános része (Btk. 97. §; 97/A.§) szigorúbb

jogkövetkezményeket rendel. A súlyosabb rendelkezések részben megegyeznek a többszörös

és különös visszaesőkre előírtakkal, de a büntetés enyhítésének kizárása, valamint a különös

részi büntetési tétel alsó határának felemelése (97.§) csak ezzel az elkövetői kategóriával

szemben hatályosul.

BK 84. vélemény

Ha a bíróság az ügydöntő határozatban a pénzbüntetés részletekben történő

99

megfizetését engedélyezi (Btk. 51. § (4) bekezdés), a Be. 592. § alapján sem újabb

részletfizetés, sem halasztás engedélyezésére nem kerülhet sor.

BKv 87. vélemény

A Btké. 28.§-ának (2) bekezdésében megjelölt szabálysértések érték-egybefoglalása

folytán létrejött bűncselekmény törvényi egység, amely az egybefoglalt érték (kár,

vagyoni hátrány) szerint minősül.

Nincs helye a Btké. 28. § (2) bekezdése alkalmazásának, ha az önmagukban

szabálysértést megvalósító cselekmények az üzletszerűség folytán vétséggé minősülnek.

Folytatólagos elkövetés megállapítására szabálysértések esetén nincs törvényes alap,

ezért az azonos sértett sérelmére elkövetett szabálysértések is csak érték-egybefoglalás

folytán alkothatnak bűncselekményt.

A folytatólagosság (Btk. 12. §-ának (2) bekezdése) törvényi fogalmából következően

bűncselekmény és szabálysértés folytatólagos egységet nem alkothatnak.

Érték-egybefoglalás tárgya csak szabálysértés lehet.

BKv 88.

A részben felfüggesztett szabadságvesztésről

1. A részben felfüggesztett szabadságvesztés mellett kiszabható minden olyan büntetés és

mellékbüntetés, amely végrehajtandó szabadságvesztés mellett is kiszabható.

2. Ha a részben felfüggesztett szabadságvesztés felfüggesztett részének végrehajtását

elrendelik, az általános szabályok alapján kell állást foglalni abban, hogy a

szabadságvesztés egészéből az elítélt feltételes szabadságra bocsátható-e. Ha a terhelt az

általános szabályok szerint ebből feltételes szabadságra bocsátható, a feltételes

szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának meghatározásakor a teljes

végrehajtandó szabadságvesztés időtartamát kell figyelembe venni.

3. Ha a részben felfüggesztett szabadságvesztés felfüggesztett részének végrehajtását

nem rendelik el, nincs helye összbüntetésbe foglalásnak.

4. A részben felfüggesztett szabadságvesztés a mentesítés szempontjából végrehajtandó

szabadságveszés.

5. A részben felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó ítélet rendelkező részében a

bíróság számszerűen megjelöli a szabadságvesztés teljes, az ebből letöltendő, valamint a

felfüggesztett rész tartamát, megállapítja a felfüggesztett rész próbaidejének

időtartamát, kimondja, hogy a végrehajtandó részből a vádlott nem bocsátható feltételes

szabadságra, és rögzíti, miszerint a próbaidő a végrehajtandó rész kitöltése után

kezdődik.

100

6. A részben felfüggesztett szabadságvesztés a Be. rendelkezései szempontjából

végrehajtandónak számít.

101

Források:

AB határozatok: http://www.mkab.hu/index.php?id=hatarozatkereso

BJE-k: http://www.lb.hu/

Elvi Döntések: Büntetőjogi Döntvénytár 1979-2007. HVG-ORAC JogLine Cliens

http://www.mkab.hu/index.php?id=hatarozatkereso

http://www.lb.hu/

joganyag a bÜntetŐjog ii stúdiumhoz_2

Documents