Katherine Applegate - Szívzűrök 02 - Jake rájön

Zoey Jake háta mögött félrelépett Lucassal, aki régebben Claire-rel járt. Claire lassanként beleszeret

Jake-be, de van egy titka, amiről csak Lucas tud, és rettenetesen fél, hogy mi lesz ha... Jake rájön

Katherine Applegate

Jake rájön

regény

Könyvmolyképző Kiadó

Szeged, 2006

Írta: Katherine Applegate

Eredeti címe: Jake Finds Out

Eredeti kiadás: Macmillan Children's Books, London, UK

Copyright © 1994 by Daniel Weiss Associates Inc. and Katherine Applegate

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Szerkesztő: Andó Gabriella

A borítót tervezte: Helga Petra

ISBN 963 9708 24 0

Tizennégy éves kortól ajánljuk

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2006-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Aratóné Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Csüllög Sándor

Készült a Generál Nyomdában, Szegeden

Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát

is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár

elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem

sokszorosítható.

Anne Brasharesnek és mint mindig,

Michaelnek

Zoey Passmore

Hogy kivel járok? Hát, ez jó kérdés. Az igazság az, hogy képtelen vagyok dönteni két pasi kötött: az egyik

Jake, a régi barátom, a nagyszerű és kedves Jake, aki az összes barátom szerint éppen hozzám illik, a másik pedig Lucas.

A barátaim szerint Lucas egyáltalán nem illik hozzám. Sőt. Jake bátyja, Wade pár évvel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben; az

autót Lucas vetette. Lucas két évet ült ezért. Amikor kiengedték, visszajött ide, Chatham Islandre, és hogy is mondjam – anélkül, hogy szaporítanám a szót – halálosan belezúgtam. Nem annyira, csak csókolóztunk, de úgy, hogy attól megállt a hold az égen, és remegni kezdett a lábam.

Jake-nek még nem szóltam. Talán nem is csinálna belőle olyan nagy ügyet.

Á, hisz ez hülyeség! Naná, hogy nagy ügyet csinálna belőle! Szeret engem, Lucast pedig gyűlöli. A gondolat, hogy én meg Lucas…, hát nem igazán tudom, mi lenne ebből, azt azonban sejtem, hogy fenekestől felforgatná itt az életet. Egy ilyen kis szigeten lehetetlen nem tudomásul venni, amit a többiek éreznek. És hogy kellően illusztráljam, milyen népszerű errefelé Lucas Cabral, hadd mondjam el, hogy a saját apja is el akarja innen küldeni. Mr. Cabral nagyon régimódi. Azt mondja, Lucas szégyent hozott a családjára.

Aisha, a barátnőm szerint kész idióta vagyok, és nagy baj lesz abból, hogy Lucasszal vagyok. De valahogy nem hiszem, hogy bármi rosszat tennék azzal, ha Lucast szeretem. Hiszen ez szerelem, nem? És a szerelem mindent legyőz. Legalábbis azt hiszem, hogy ez a szerelem. Legyőz-e mindent a valószínű szerelem?

Valószínűleg.

Aisha Gray

Hogy mi újság a pasik terén? Na ne gyere nekem ezzel! Van egy Christopher nevű alak, aki azt hiszi, hogy a barátom. Szerinte minket az isten is egymásnak teremtett, mert rajtunk kívül nincs más fekete Chatham Islanden. Már ha az öcsémet és a szüleimet nem számoljuk ide.

De én nem hiszek a végzetben, és persze a sorsban sem. Racionálisan gondolkozom, és nem vesz le a lábamról, ha egy pasi menőnek hiszi magát, és a környezetemben mindenki úgy véli, hogy össze kellene jönnünk. A társaságunkban Zoey a legromantikusabb, és kész csőd az élete. Én nem állítom a feje tetejére az életemet csak azért, mert felbukkan egy pasi, akinek formás a feneke.

Ezt mondtam volna? Valójában azt akartam mondani, hogy nem állítom a feje tetejére az életemet csak azért, mert egy nagy pofájú pasi idepottyant. Csak ennyit akartam mondani.

Egyébként, ha be akarnék pasizni, akkor van miből választanom: fekete, fehér, barna, sárga, vörös – engem a bőrszín nem izgat. És szeretek magam dönteni. A magam ura vagyok.

Szóval a válasz nem. Nincs barátom. És ha lenne is, az nem Christopher lenne.

Nina Geiger

Nincs barátom, nem is vágytam rá soha. Pont annyira van rá szükségem, mint egy

óriáskígyónak melltartóra, vagy mint egy vakbélgyulladásra, vagy télikabátra a pokolban.

Ez a hármas kozmikus tautológiai szabályom: ha vicces példával élsz, tedd háromszor. Hát igen, tautológia. Keresd meg, az értelmező kéziszótárban. Használd fel a következő irodalomórán, és figyeld, ahogy a tanár hanyatt esik tőle.

Na persze, van azért egy pasi: Zoey öccse, Benjamin. Igaz, hogy, ő a nővérem, Claire pasija, de ez puszta formaság. Benjamin nincs

igazán oda Claire-ért. Hogy is lenne? Claire-ről van szó, akinek automata jéggyártó van a lelke helyén. Biztos, hogy ha Benjamin egyszer is elgondolkodna rajta, és rájönne, mennyire kedvelem, rögtön belátná, hogy mi illünk egymáshoz.

Már ha észrevenné, hogy élek. Ha egy másodperc erejéig, nem úgy nézne rám, mint egy haverra, hanem úgy mint egy fiatal nőre, aki mellesleg, nem egy

szörnyszülött vagy ilyesmi. Ha egyszer is SIKERÜLNE egy SZEMERNYI figyelmet szentelnie annak a ténynek, hogy ő az EGYETLEN, aki életem során valaha is érdekelt,

ő, a pimasz, egocentrikus SURMÓ… Szóval, akkor azt hiszem, tökéletesen illenénk egymáshoz.

Claire Geiger

Azt hiszem, Benjamin a barátom. Vagy az, vagy utál, ezt emelőre nem tudom eldönteni. És már azt sem tudom biztosan, hogy mit érzek iránta. Annyira elbizonytalanodtam, amióta visszatért az emlékezetem.

Komolyan mondom, hogy nem emlékeztem. Ez az igazság. A színtiszta igazság. Nagyon sokáig próbáltam felidézni, hogy mi történt, legalábbis azt hiszem, hogy igyekeztem. Soha. nem hagytam volna, hogy Lucas helyettem kerüljön börtönbe. Ha emlékeztem volna, nem hallgattam volna két éven át.

De most már valóban emlékszem. Én vezettem az autót, amikor Jake bátyja, Wade meghalt. Én, és nem Lucas.

Benjamin sejti az igazságot. Biztosan senki sem tudja, csak én és Lucas, és sajnos, az apám. De Benjamin gyanakszik.

Az apám csak meg akart védeni. Kezdettől fogva sejtette az igazságot, de egyezséget kötött Lucasszal, amibe Lucas belement. Hogy miért? Nem tudom. Lucas régen szerelmes volt belém, ez az egyik ok. Apám ráadásul megígérte, hogy anyagilag támogatni fogja Lucas apját.

És ha most elárulnám az igazat, nem is tudom, mi történne az apámmal. Ha bevallanám, hogy mi történt, Jake biztosan ellenem fordulna, és csak most kezdek rájönni, mennyire kedvelem őt.

De ha nem mondom el…, akkor meg miféle ember vagyok? Ki a pasim? Melyiket szeretem?. Benjamint? Jake-et? Maradt még valami köztem és Lucas

között? Mint már mondtam, én magam sem tudom.

I. fejezet

– Szóval ez a szobád. – Lucas sötét szemének pillantása körbejárt Zoey bevetetlen ágyán, a

könyvespolcokon, az éjjeliszekrényen fekvő naplón, a félig kihúzott fiókon, amelyből pamutbugyik

és melltartók lógtak ki.

– Ez bizony – mutatott körbe feszélyezetten Zoey Passmore, majd leeresztette a karját. Miért is

hívta fel Lucast? És főként miért hívta fel úgy, hogy előtte nem rakott rendet? – Izgi, mi?

Lucas elmosolyodott, amikor Zoey elsurrant mellette, és betolta a fiókot. – Két éve nem voltam

egy lány szobájában – ismerte be. – Nagyon szép. És jó az illata.

– A babahintőpor és a piszkos fehérnemű szaga közti finom átmenetet képviseli – jegyezte meg

Zoey.

Lucas a kiöblösödő manzárdablaknál előrehajolt. Zoey apja egy kis íróasztalt épített a benyílóba,

hogy a lánya itt tanulhasson, és közben nézhesse a Camden Street-et, lássa Chatham Island egyetlen

városának, North Harbornak a lassan, békésen csordogáló életét. A jobboldali falra Zoey

feljegyzéseket, listákat és találkozókra figyelmeztető cédulákat tűzött. Baloldalt sárga öntapadós

cédulákon idézetek voltak.

– „A képzelet a lélek szeme” – olvasta fel Lucas Zoey kedvenc idézetét. – Ki az a Joseph

Joubert?

A lány vállat vont. – A pasi, aki azt mondta, hogy „A képzelet a lélek szeme”. Ennyit tudok róla.

Gondolom, egy nap majd többet is kiderítek róla.

– Tetszik ez az idézet – mondta félrehajtott fejjel Lucas. – Hosszú, rakoncátlan szőke tincse a

szemébe lógott. – „Ha van valami jobb annál, hogy szeretnek, akkor az, ha szerethetsz” – olvasta.

Zoey nagyot nyelt, és érezte, hogy elpirul. Beletúrt saját rakoncátlan szőke hajába. – Hát igen…

tudod, olyan jól hangzott.

– Névtelen, ugye? – vigyorodott el a fiú. – Ez a „Névtelen” sok érdekeset mondott.

Zoey felnevetett. – Mindig is az egyik kedvenc szerzőm volt, akár nő, akár férfi!

Lucas hátrált egy lépést, és a kis benyíló felé biccentett. Mostantól mindig ide képzellek –

mondta. – Amikor éjjel a szobámban rád gondolok, elképzellek, ahogy itt ülsz ennél az íróasztalnál,

nézed, ahogy lemegy a nap a város fölött, és bölcsességekre vadászol az idézetek könyvében. –

Szokásos meghökkentő, nyugtalanító egyenességével nézett a lányra.

– Még mindig jobb, mintha a rendetlen ágyamról fantáziálnál – jegyezte meg Zoey.

Lucas arcán pajzán félmosoly jelent meg. – Hát, valószínűleg ott is elképzellek majd – ismerte

be. – De majd igyekszem uralkodni a képzeletemen.

– Helyes – mondta Zoey.

A fiú kinyújtotta a kezét, Zoey pedig megérintette, de csak az ujjai hegyét. Egy darabig –

másodpercekig vagy tán órákig – egymásra néztek. Azután Zoey érezte, hogy a fiú megszorítja a

kezét. Lucas magához húzta.

Vagy ő húzta magához a fiút. Ezt mindig nehéz volt eldöntenie.

Találkozott az ajkuk, a gyöngéd, leheletnyi érintés egyre intenzívebb lett, majd olyan hirtelen és

robbanásszerűen ragadta magával, hogy amikor végül szétváltak, Zoey úgy érezte, mintha

felsebezték volna az ajkát. Remegett a keze. A szíve vadul zakatolt. Abban sem bízott, hogy meg

tud szólalni.

Lucas hihetetlen hatással volt rá; ilyet korábban sosem tapasztalt. Olyan érzés volt, mintha

tízmérföldes sebességgel vánszorogna egy nyugalmas utcán, majd a következő pillanatban – amikor

ajkuk találkozik – hirtelen fénysebességre kapcsolna, és elszáguldana a Jupiter mellett. Ez a kép

mosolyt csalt az ajkára.

– Bámulatos – vigyorodott el kicsit bolondosán Lucas, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Micsoda?

– Az, amikor megcsókollak – magyarázta a fiú. – Egyszerűen... – Ismét megrázta a fejét. Nem

talált szavakat.

– Neked is? – kérdezte félénken a lány. – Azt hittem, csak nekem ilyen érzés.

– Hát igen. Mintha valaki ezervoltos áramot vezetne a fe… – Elharapta a szót, majd fanyarul

elfintorodott.

– Ez aztán a romantikus hasonlat! – nevetett fel Zoey.

– Hát ami azt illeti, született költő vagyok – gúnyolódott magán a fiú.

– Ki kellene még egyszer próbálnunk – vetette fel a lány.

– Szerintem is – értett egyet Lucas.

A fiú ajka épp csak Zoey ajkához ért, amikor kopogtattak.

Kipirultan és bűntudatosan rebbentek szét.

– Apád? – kérdezte Lucas rekedt suttogással.

– Lent van az étteremben – súgta vissza Zoey. – Anyám lesz.

Újra kopogtattak. – Csak én vagyok – hallatszott egy hang.

Zoey megkönnyebbülten sóhajtott fel. Benjamin, a bátyja. Ajtót nyitott, Benjamin pedig

besurrant, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Remélem, nem szakítok félbe semmit – mondta, és napszemüvegét többé-kevésbé arra

fordította, ahol Zoey és Lucas álltak.

– Mi csak… a házi feladatot csináltuk – mondta Zoey félszegen.

– Hát persze – helyeselt nyájasan Benjamin. – Ám, ha mégsem, akkor gondoltam, feljövök, és

figyelmeztetlek, hogy Jake odalent van a nappaliban.

– Jake? – kapott levegő után rémülten Zoey.

– Nem tudom, emlékszel-e rá? – kérdezte Benjamin. – A barátodra. Nagydarab ürge, csupa izom,

sötét haj? Fel akart jönni, de meggyőztem, hogy épp a lábadat gyantázod, és rosszul venné ki

magát, ha felcsattogna, rád törné az ajtót, és így látna.

– Nem is szoktam a lábamat gyantázni – vágott vissza Zoey.

– Hirtelen csak ez jutott eszembe, világos? Vagy ezzel jövök elő, vagy azt mondom, hogy

nyelvhokit játszol a legádázabb ellenségével.

Lucasnak elfelhősödött a homloka. – Talán elő kellene rukkolnunk az igazsággal.

– Nem! – szakította félbe Zoey. – Vagyis… előbb szeretném... felkészíteni rá.

– Erre úgysem tudod – vetette ellen Lucas józanul.

– Igaza van – bólogatott Benjamin. – De finomabban is tudtára lehet adni. – Hirtelen

megdermedt, majd a fejét oldalra hajtva hallgatózott. – A francba. Már jön is.

Egy másodperccel később Zoey már hallotta is Jake gyors, súlyos lépteit a lépcsőn. – Jaj, ne! –

Könyörögve Lucasra nézett. – Légyszi, bújj el! Gyorsan!

Lucas tétovázott, mintha vitába akarna szállni, aztán utálkozva megcsóválta a fejét, a padlóra

térdelt, és benézett az ágy alá. – Mi ez a sok szemét?

Jake léptei most már egyre közelebbről hallatszottak, ahogy a lépcső tetejére érve Zoey szobája

felé indult. – Zo? Fel vagy öltözve?

– Nem férek be ide – suttogta Lucas.

– A szekrénybe – sziszegte Benjamin.

Lucas felugrott, a szekrényhez futott, beugrott, majd a kabátok, ruhák és blúzok mögé siklott.

Jake bekopogott, majd a választ meg sem várva benyitott. Zoey ruhái még lengtek és

imbolyogtak, és a lány a szekrény aljában megpillantott egy pár kopott bakancsot, ami kétségtelenül

nem az övé volt.

– Szia, bébi – üdvözölte Jake. Átment a szobán, és izmos karjával átölelte a lányt.

– Jake! – kiáltott fel Zoey erőltetett vidámsággal. – Benjamin említette, hogy itt vagy.

– Azt mondta, hogy épp a lábadat gyantázod – vetett kétkedő pillantást Benjaminra Jake.

– Már kész vagyok – sietett a válasszal Zoey.

Jake ravaszul elvigyorodott. Magához húzta a lányt, és a keze lesiklott az oldalán. –

Megnézhetem? – kérdezte gonoszkásan.

Zoey biztosra vette, hogy a szekrényben megmoccant a bakancs. – Nem, Jake – szólt rá élesen.

– Nem, Jake – visszhangozta segítőkészen Benjamin. – Ne flörtölj a húgommal, amíg itt vagyok!

Lucas pedig a szekrényben, tette hozzá magában Zoey.

Jake eleresztette, és Zoey majdnem felsóhajtott, akkora kő esett le a szívéről. – Hamar

elkészülsz? – vetett rá szkeptikus pillantást Jake.

– Miért?

– Tudod! Ma megyünk át a Tavernába, vacsorázni. Te, én, meg a családom.

– Ma este? – Zoey hangja elvékonyodott. – De… nincs is mit felvennem! – Azonnal látta, hogy

Benjamin arca megrándul, és a bátyja alig észrevehetően megrázza a fejét. Zoey tekintete a

szekrényre rebbent.

Jake elnéző képet vágott, és a szekrényhez indult.

Jaj, csak ezt ne!

– Mindig ezzel jössz, hogy nincs mit felvenned, Zo. Mit szólnál a kék ruhádhoz? Tudod, amelyik

oldalt fel van sliccelve.

Zoey nagyot nyelt. Földbe gyökerezett a lába. Jake most már a ruhái között kotorászott. A keze

másodperceken belül beleakad egy meleg testbe a selymek és a pamut holmik között.

– Hol az ördögben van? – morgott Jake.

– Én n… nem… h… hiszem… – dadogta Zoey.

– Itt kell lennie – szakította félbe Jake. – Te is tudod, melyikre gondolok. – Összefogott egy

csomó ruhát, és jobbra tolta őket.

– Majd én! – kiáltott fel Zoey, és odaugrott.

Jake hátranézett.

A ruha – a kék ruha – abban a szempillantásban megjelent, ahogy a szekrény végéből valaki

előretolta.

Zoey kinyújtotta a kezét, elkapta a ruhát, a szekrényhez furakodott, és úgy fordult, hogy eltakarja

Jake elől a kilátást.

– Itt van – lehelte elfulladva.

Jake kemény pillantással mérte végig.

Zoey érezte, ahogy lehervad az arcáról a mosoly.

– Elképesztő – mondta Jake. – Hogy egy lány hogy képes csak úgy benyúlni a szekrénybe, és

azonnal ráakadni arra, mit keres! Én biztos órákig kutakodtam volna. – Átfogta Benjamin vállát, és

felnevetett. – Ez már csak így van. A táskájukban is mindent megtalálnak.

– Hát igen, a nők már csak ilyenek – mosolygott nyájasan Benjamin. – Bármilyen kellemes is itt

a társaság, át kell mennem Geigerékhez. Nina ma felolvas nekem.

– Egy este kettesben Ninnyvel! – fintorodott el Jake. – Azt hittem, ennél többre vagy képes.

Benjamin vállat vont, és elfordult, majd kimért léptekkel a lépcsőhöz ment. – Nem kéne

irigykedned, Jake, csak azért, mert Nina tud olvasni.

Jake jóindulatúan felröhögött, és átkarolta Zoey derekát. – Á, asszem, a bátyád a becsületembe

gázolt, Zoey. – Közel hajolt a lányhoz, hogy megcsókolja, ahogy már ezerszer tette korábban is.

Zoey a szabad kezével becsukta a szekrényajtót.

Szétnyílt ajakkal fogadta Jake csókját.

Lucasra rácsukódott az ajtó.

Lucas megvárta, míg Jake távozik, majd kilépett a szekrényből. Zoey ott állt előtte, a kék ruhát

szorongatta, az arcán zavart és bűntudatos kifejezés ült.

Lucas kényszeredetten elmosolyodott. Nincs értelme tovább gyötörni Zoey-t, gondolta.

– Annyira sajnálom – suttogta a lány.

– Azt tetted, amit tenned kellett – felelte a fiú színtelen hangon.

– Meg kell mondanom neki – gyűrögette a ruhát Zoey.

Lucas vállat vont. – Vagy megmondod, vagy hozzá kell szoknom a szekrényben bujkáláshoz. –

Oldalról nézett Zoey-ra, s közben egyre azt hajtogatta magában, hogy nem szabad feltennie azt a

kérdést, ami a gondolataiban dörömbölt, végül mégis kibukott belőle. – Megcsókoltad, ugye?

Zoey elpirult, és lesütötte a szemét.

– Sejtettem – mondta Lucas.

– Nézd… ez volt az egyetlen módja, hogy gyorsan megszabaduljak tőle – bizonygatta Zoey.

– És most vele meg a szüleivel töltöd az estét – folytatta a fiú.

– Ezt már nagyon régen megbeszéltük – magyarázkodott Zoey. Látszott rajta, milyen

elkeseredett, és Lucas figyelmeztette magát, hogy ideje megenyhülnie. De képtelen volt

megfeledkezni arról, hogy tőle háromlépésnyire Zoey egy másik pasit csókolt, miközben ő még az

ajkán érezte az ajka ízét.

– Nehéz beletörődni – jegyezte meg komoran.

– Szükségem van egy kis időre, Lucas – bizonygatta Zoey. Megérintette a fiú karját, de az nem

reagált. – Haragszol rám, ugye?

– Nem – hazudta a fiú, és megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a nyugtalanító

gondolatokat, de ettől csak egy még nyugtalanítóbb gondolat merült fel benne. – Ugye, nem

feküdtél le vele?

Zoey elhúzódott, és dühösen felvonta a szemöldökét. – Nem, Lucas, nem! És ha így is volna, azt

hiszed, most, hogy te meg én… hogy megtenném?

– Te meg én… micsoda? – csapott le rá Lucas. – Ugye, ez a nagy kérdés? Te meg én… Mi

lettünk?

– Igen – erősítette meg lágyan Zoey.

Lucas igyekezett uralkodni az örömén, mert élvezte, hogy játszhatja a sértettet, de képtelen volt

egy fanyar mosolyt visszafojtani. – Te meg én?

– Igen – mosolyodott el félénken Zoey. – Te meg én.

– Senki más? – ütötte a vasat Lucas.

– Ma este elmondom Jake-nek – ígérte Zoey. – Már ha adódik rá alkalom.

Lucas fintort vágott a ruha felé. – Eléggé mélyen kivágott.

Zoey égnek emelte a szemét. – Az én esetemben nyugodtan lehet mélyen kivágott. Nem vagyok

éppen Claudia Schiffer!

– Jake-nek túl kivágott – morogta Lucas zsörtölődve.

– Át kell öltöznöm – emlékeztette Zoey. – És Jake odalent vár.

– Hát persze, csináld csak!

– Lucas?

A fiú szégyenlősen elvigyorodott. – Gondolom, azt szeretnéd, ha visszamennék a szekrénybe.

– Csak fordítsd el a fejedet, és ígérd meg, hogy nem leskelődsz!

– Rendben – fordult el a fiú.

– Ügyes húzás, de ne a tükör felé fordulj, hanem a másik irányba!

Lucas felnevetett. – Tükör? Észre sem vettem, hogy van itt egy tükör. – A háta mögött

ruhasuhogást hallott, majd valami a padlóra esett, aztán fiókok nyíltak és csukódtak, Zoey bőrén

selyem siklott.

– Tatata-taa! – mondta Zoey.

Lucas megfordult, készen arra, hogy valami pajzán megjegyzést tegyen, de a látvány – a

tökéletes szépség látványa – belefojtotta a szót.

– Nem tetszik? – kérdezte elszontyolodva Zoey.

– Nem, csak… – Lucas kénytelen volt elhallgatni, és nagyot nyelni, hogy lenyomja a gombócot,

ami a torkában támadt. – Csak éppen túl szép vagy. El sem hiszem, hogy igazi vagy, és hogy az

enyém vagy. – Amint kimondta, érezte, mennyire igaz. Zoey túl szép volt. Túl okos, mulatságos és

rendes. Hozzá képest.

Bárki láthatja, hogy Jake mellett van a helye, és nem mellette. Hogyan érdemelhetné ki valaha

is? Mennyi az esélye, hogy ez tartós lesz? Az apja éppen a nagyapját győzködi, hogy vegye őt,

Lucast magához, és bármelyik nap közölheti vele, hogy szedje a sátorfáját. Helyes-e azt kérni Zoey-

tól, hogy adja fel Jake-et egy olyan hapsiért, akinek ennyire bizonytalan a jövője?

Zoey nevetett. Kinyújtotta a karját, és lekicsinylően végignézett önmagán. – Tudod, tényleg

látszik, hogy pasik között voltál két évig. Kevéssel is beéred. – Megpördült, aztán megállt, és

kérdőn Lucasra nézett. – Mi baj? Úgy elkomorultál.

– Semmi – legyintett a fiú. – Csak azt akartam mondani, hogy nyugodtan várhatsz azzal, hogy

szólj Jake-nek. Megértem.

– Amint lehet, megteszem – ígérte Zoey. – Utálom a bujkálást. – A fiú keze után nyúlt, és Lucas

ezúttal megragadta a kezét. – Egész este csak rád fogok gondolni – bizonygatta.

– Hát persze – húzta magához a fiú.

– Mindenesetre nem ártana adnod valamit, ami rád emlékeztet – suttogta Zoey.

Lucas megcsókolta, és végigsöpört rajta a vágy és a gyönyörűség. Az érzései csaknem elsodorták

a gondolatot, hogy ugyanezt az ajkat percekkel előbb még Jake csókolta.

II. fejezet

Claire Geiger a Center Street-en sétált egy nejlonszatyorral a karján, amikor megpillantotta maga

előtt Benjamint; a fiú alakja élesen kirajzolódott a sötétedő ég háttere előtt, miközben átkelt az úton,

és Geigerék háza felé tartott.

Claire lassított, és hátramaradt, nehogy megelőzze Benjamint. A fiú a botjával tapogatta ki az

utat, de mozdulatai fesztelenek voltak; North Harbor olyan kis hely volt, hogy már minden utcát jól

ismert, és pontosan tudta, hány lépést kell egyik saroktól a másikig tennie.

Az ismerős terepen Benjamin egy látó könnyed magabiztosságával, ruganyosan, csaknem

kecsesen mozgott. Sötét Ray Ban napszemüvege, amely csinos, komoly arcának elválaszthatatlan

része volt, rejtélyes, éber külsőt kölcsönzött neki.

Claire visszafojtotta a lélegzetét; remélte, hogy Benjamin nem veszi észre, hogy őt figyeli.

Eltűnődött, vajon készen áll-e arra, hogy beszéljen vele. Amióta Benjamin azt mondta, hogy tudja

az igazságot, nem találkoztak. Amióta azt hitte, hogy tudja az igazságot.

Claire végül döntésre jutott, és meggyorsította a lépteit, majd futásnak eredt, hogy utolérje a fiút,

mielőtt az a kapujukhoz ér. – Hé, Benjamin!

A fiú megállt, megfordult, a napszemüveg mintha Claire-től kissé balra szegeződött volna. –

Éppen azon töprengtem, vajon miért kerülsz.

– Hogy én kerüllek? – kérdezett vissza Claire, és a fiú arcát maga felé fordította, hogy szájon

csókolhassa.

– Igen. Tudod, amikor megálltál a játékbolt előtt. – Mindent tudó félmosoly jelent meg az ajkán.

– Jellegzetes a járásod, Claire. És magas sarkú papucsot viselsz. Abban lehetetlen hangtalanul

osonni.

A lány igyekezett minél gondtalanabbul felkacagni. – Tudod, a nők azt hinnék, egy vak pasiban

az a legjobb, hogy nem tudja, merre járnak. De ebben persze csalódnának.

– Tulajdonképpen szerintem azt szeretnék benne, hogy nem tudná, szépek-e vagy csúnyák. –

Claire felé nyújtotta a karját, keze lassan a megfelelő magasságba emelkedett, amíg ujjai meg nem

érintették a lány arcát. – Bár úgy hallom, neked e téren nincs miért aggódnod, Claire. – Vágyakozva

nézett rá. – Zoey azt mondja, a szemed pont olyan sötét, mint a hajad. De erre még emlékszem

kiskorunkból.

– Hozzánk indultál, hogy találkozz velem? – engedte el a bókot a füle mellett a lány.

Világéletében csak azt hallgatta másoktól, hogy milyen csodaszép. A Benjaminhoz fűződő

kapcsolata egyike volt azon keveseknek, amelyekben a külseje nem játszott nagy szerepet.

– Igen.

– Csak úgy beugrottal? – kérdezte a lehető legártatlanabbul.

– Nina felolvas – felelte Benjamin. – És beszélni akartam veled.

Egy kocsi ment el mellettük; zörögve rázkódott a macskaköveken, kilyukadt kipufogója

bömbölt.

– Menjünk le egy kicsit a sziklákhoz! – ajánlotta Claire. – Nina várhat.

– Rendben.

Néhány métert sétáltak az utca végéig, aztán átmentek a Lighthouse Road-on. Claire lerúgta a

papucsát, és felkapaszkodott a nagy kövek egyikére, amelyek a sziget északi csücskén a partot

szegélyezték. Benjamin óvatosan követte. Botjával kitapogatta a legközelebbi sziklát, gondosan

feltérképezte felületeinek dőlésszögét, aztán kinyújtotta a bal lábát, tornacipője orrával megérintette

a kő kemény felületét, és felugrott rá.

A lapos kövön álldogált, míg Claire letette a bevásárlószatyrát, és kicsit kijjebb merészkedett. A

tenger nyugodt volt, a sziget csúcsán túl a lomha hullámok olykor megemelték a tengerszintet, és

tompa csobbanással csapódtak a szikláknak, majd visszahúzódtak. A sziklák közt megmaradt tócsák

szintje szabályszerűen emelkedett és süllyedt.

Claire, akinek jó szeme volt az időjárás-változásokhoz, az égen látta, hogy front közeledik.

Délnyugat felől vörössel és arannyal szegélyezett felhők úsztak a sziget felé, mintha a kihunyó nap

elől menekülnének. Talán esni fog, gondolta, sőt még egy kisebb vihar sem elképzelhetetlen.

Milyen kellemes volna!

– Nem láttalak egész hétvégén – szólalt meg Benjamin. Claire megijedt, hogy olyan közelről

hallja a hangját. A fiúnak sikerült felevickélnie hozzá, és most magabiztosan állt egy ferde

gránitkövön. Az egyik nadrágszára vizes lett, amikor rossz helyre lépett.

– Nem is tudtam, hogy köteles vagyok mindennap találkozni veled – jegyezte meg Claire.

– Nem vagy köteles. Csak éppen, amikor utoljára láttalak… nos, akkor félőrülten támolyogtál a

szobában, és úgy viselkedtél, mintha elérkezett volna a világ vége.

– Ja, arra gondolsz? – legyintett megvetően Claire. – Csak becsíptem. Pocsékul aludtam előző

éjszaka, és mielőtt átjöttem, előkaptam egy sört a hűtőből.

– Szóval csak ennyi történt – mondta Benjamin. A hangja sem gúnyról, sem kétkedésről nem

árulkodott. – Azt hittem, a reakciódat a kis elméletem váltotta ki.

– Miféle kis elméleted? – kérdezte Claire; nagyon vigyázott a hangjára. Benjamin a hangszín

legcsekélyebb változásait is érzékelte.

– Tudod, az elméletem arról, hogy te vezetted a kocsit, amikor Wade McRoyan meghalt. Vagy

már kiment a fejedből?

– Nem, egyáltalán nem ment ki. És az igazság az, hogy egy időre nagyon is felzaklatott. Te is

tudod, hogy nem emlékeztem, mi történt azon az éjszakán, és megfordult a fejemben, hogy talán

igazad van. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy lehetséges-e, hogy valóban így történt. –

Miközben ezt mondta, le nem vette a szemét Benjaminról, egyre az arckifejezését leste. A fiú

finom, kissé fensőbbséges mosolya eltűnt. Az állkapcsa megfeszült. Claire diadalittasan

elvigyorodott. Mindjárt gondoltam, hogy így kell veled beszélni!

– Azt akarod ezzel mondani, hogy még most sem emlékszel?

– Azt – felelte Claire. – Ami nem jelenti szükségképpen, hogy nincs igazad, Benjamin. Még az is

lehet, hogy igazad van. Talán valóban én vezettem a kocsit azon az éjszakán. Ami azt illeti, akár

Wade is lehetett. – És itt fejezd is be, figyelmeztette magát szigorúan a lány. Ne erőltesd! Nem kell

túlzásba vinni.

Benjaminnal azonban folyton az volt az érzése, mintha sakkoznának: állandóan ébernek kellett

lennie, főként, ha túl akart járni az eszén. Nem az a fajta pasi volt, akit egy ártatlan pillantással vagy

egy csábos mosollyal félre lehetett vezetni.

Egyelőre sikerült elaltatni a gyanakvását, de látta, hogy nem tudta teljesen meggyőzni. Ha meg

akarja őrizni a titkát, akkor száműznie kell Benjamint az életéből.

A fiú mondani készült valamit, aztán mégsem tette. A töprengéstől ráncok támadtak a homlokán.

Claire látta a tükörképét Benjamin fekete napszemüvegében. Végül Ben homloka kisimult. – Claire,

ha mégis emlékeznél valamire…

– Igen?

– Ha mégis emlékeznél valamire, és az a valami az lenne, hogy te vezetted a kocsit, és nem

Lucas, akkor szólnál?

Claire egyenesen saját arca torz visszatükröződésére meredt. – Igen, Benjamin. Hát persze, hogy

szólnék. Mégis milyen embernek nézel?

Halvány mosoly suhant át a fiú arcán. – Nem tudom, Claire. És te milyen embernek érzed

magad?

Nina kinézett az ablakon, és látta, hogy Benjamin és a nővére egymás mellett sétálva, kézen

fogva jönnek át az úton a tenger felől. Claire-nél bevásárlószatyor volt, Benjamin pedig a lány

papucsát hozta.

Nina az ágya melletti órára pillantott. A fiú negyedórát késett.

Negyedóra. Rendben, semmi kifogása ellene, ha Claire-rel akar szórakozni, és el akar vacakolni

egy negyedórát. Őt akkor is egy teljes óráért fizetik, hogy felolvassa Benjaminnak a leckét,

úgyhogy ezért a negyedóráért is elkéri a pénzt Passmore-éktól. Hiszen ezt az időt mással is tölthette

volna. Nagyon elfoglalt! Nemcsak arra vár egész nap, hogy Benjamin kegyeskedjen idetolni a

képét, és ő felolvashasson neki.

Szó sincs róla. Megvan a maga élete.

És ha a következő tíz percet azzal tölti, hogy odalent Claire-rel smacizik, akkor oké, semmi

gond, azért is elkéri a pénzt a fiú szüleitől. Óránként öt dollárt. Tíz perc smacizás, az annyi, mint…

tíz perc, az egy óra egyhatoda, egy óra öt dolcsi, akkor… az nyolcvanhárom centjébe kerül. Lehet,

hogy ezt meg is mondja Benjaminnak.

Felkapta a parfümös üvegcsét, amit az illatszerboltban vett, és egy kicsit a csuklójára permetezett

belőle. Megszagolta, vállat vont, és a tükörbe nézett. Normálisan néz ki, szuper a pólója, amit a

weymouth-i turkálóban vett. Erre egy bő katonai inget húzott, és hozzá rövidnadrágot. Úgy-ahogy

elrendezte sötét haját. Mi értelme, amikor Benjamintól akár bohócruhában és parókában is lehetne?

De a parfüm talán felkelti a figyelmét. A szaglását nem vesztette el.

A fiú bekopogott.

– Bújj be! – kiáltotta Nina.

Benjamin kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön. – Nyugodtan bejöhetek? Nem szórtad tele

ruhával a szobádat, mint a múltkor?

– Nem, a padló tiszta – felelte Nina, és gyorsan lehajolt, hogy felvegyen egy fél pár bakancsot

meg egy zacskó chipset, ami Benjamin útjában feküdt. – Késtél, ha nem tudnád.

– Bocs.

– Nekem is lenne más dolgom.

A fiú kérdőn félrehajtotta a fejét. – Rosszkedved van? Elhalaszthatjuk máskorra.

– Nem – sietett Nina a válasszal. – Nem, csináljuk most! Bocs, hogy rád förmedtem.

Benjamin Nina ágyához ment, leereszkedett a szélére, majd levette a cipőjét, és a lábát felhúzva

kényelembe helyezkedett. Átnyújtotta Ninának a könyvet. – Versek. Ne haragudj!

Nina égnek emelte a tekintetét, és öklével megfenyegette a láthatatlan sorsot. Utált verset

olvasni. Sosem sikerült eltalálnia a ritmust. És Benjamin biztos helyreigazítja majd. Itt a harmadik

szótagot kell hangsúlyozni. Sokkal nehezebb, mint prózát olvasni. Ó, hogy utálja! – Nem gond –

felelte hangosan.

– Kösz – mondta Benjamin. – Shelley van soron.

Nina elfintorodott, és némán utánozta: Shelley van soron. Negyedórája is Shelley-t kellett volna

olvasnunk, de te azzal voltál elfoglalva, hogy csókpárbajt vívj a jégkirálynővel.

– Percy Bysshe Shelley.

Percy Bysshe Shelley, utánozta Nina. Miért nem Claire-rel olvastatsz magadnak Shelley-t? A

tartalomjegyzékhez lapozott, megkereste a megfelelő oldalszámot, és az ágyhoz húzta a széket.

Benjamin homlokán ránc jelent meg. – Ez valami… parfüm?

Na, végre. Észrevette. – Asszem. Úgy értem, kaptam valakitől, és talán kiömlött egy kicsi, vagy

mit tudom én…

– Hm.

Hm? Hm?! Negyvenkét dollár az apja számlájának a terhére, és ez neki csak ennyi, hogy hm?

– Zavar? – kérdezte.

– Á, dehogy. Enyhén dinnyeillata van, nem? Azt hiszem, a vers címe indián-valami.

Nina a fogát csikorgatta, és megfordult a fejében, hogy feltartott ujjal bemutat Bennek, de ezt

aljasságnak érezte. Nem lenne szép dolog visszaélni azzal, hogy a fiú nem lát. Aztán mégiscsak

bemutatott neki, mert ettől megkönnyebbült. Aztán mindkét kezével megismételte a mozdulatot,

mert ettől még jobban érezte magát.

Olvasni kezdett.

Első álmom rólad volt,

első álmom elröpült.

Még az esti szél nyögött,

még az égen csillag ült.

Szerelmes vers, döbbent rá Nina. Éles pillantást vetett a fiúra. Szerelmes vers? Vajon ez tényleg

szerepel a felsősök kötelező olvasmányai közt, vagy Benjamin így akar a tudtára adni valamit?

Lábaimban lakik egy

Szellem: az rejtélyesen

Húzott, hozott, vezetett

Ablakodhoz, édesem!

Na, várjunk csak egy percet! Hiszen itt van, a szobájában! Na jó, lehet, hogy puszta véletlen

egybeesés, de akkor is, az első dolog, amit felolvastat vele, egy szerelmes vers.

Csitt! a fekete folyón

Illat és szél úgy alél,

Mintha mákos álmokat…

– Mákos? – kérdezte Benjamin.

– Itt ez áll: mákos – felelte Nina.

– Megnéznéd a szótárban, hátha van valami más jelentése is?

Nina felállt, és a polcon megkereste a szótárt.

– Talán valamilyen virág, és ilyen illatú a parfümöd is – mondta Benjamin.

Nina elmosolyodott. Ez már jobb, mint a hm. Vele hozza kapcsolatba a verset. Gyorsan

felolvasta a második versszak további részét, amelyben a költő valahogy egy döglött csalogányt is

berángatott a történetbe. A harmadik versszak már jobb volt.

Jaj, bűvölj föl a fűből!

Halok! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

Szerelmed mint záporok!

Igen, ez határozottan szerelmes vers. És vajon csak a képzelete játszik vele, vagy Benjamin

tényleg a szokottnál nagyobb érdeklődéssel hallgatja? Kivált annál a résznél, amikor csókok

záporoznak a költő ajkára.

Arcom fagyos és fehér,

Szívem dobzörgése vad:

Nina nagyot nyelt. Valójában az ő szíve vert gyorsabban. Fészkelődni kezdett a helyén. Biztos,

hogy szándékosságról van szó. Benjaminnak – pasi létére – nagyon kifinomult ösztönei vannak.

Tudnia kellett, hogy ha ilyen, csókokkal és mákos illattal teli verset olvastat vele, miközben ő az

ágyán hever…

Szorítsd szíved fölé,

Talán ott majd megszakad…*

Benjamin elgondolkodva bólintott. – Egyre jobban megy a versolvasás. Ezt már őszinte érzéssel

mondtad.

Nina ismét nagyot nyelt. – Nos, inkább arról van szó, hogy… tudod, úgy értem, hogy… – Lassan

lejjebb csúszott a széken, és közben egyre halkult a hangja.

Te motyogsz! – rótta meg önmagát. Miért motyogsz? Mással nem szoktál. Hagyd abba, és mondd

ki, amit akarsz!

* P. B. Shelley: Indián szerenád, Ford.: Babits Mihály

– Úgy érted, ezt közelebb érzed magadhoz – sietett a segítségére Benjamin.

– Azt hiszem – motyogta Nina.

– Ez egy szerelmes vers – folytatta a fiú.

– Én is rájöttem – nyögte ki Nina.

Benjamin csodálkozva elmosolyodott. – Sosem tartottalak romantikus típusnak. Konkrétan

gondolsz valakire, vagy nem tartozik rám?

Konkrétan valakire? Kitalálta volna? Csak arra vár, abban reménykedik, hogy ő kimondja, mit

érez iránta?

Magas labda volt, tökéletes lehetőség. Benjamin megkérte, hogy olvasson fel egy szerelmes

verset, aztán megkérdezte, hogy ez különleges jelentőséggel bír-e számára. Ezenkívül a parfümje is

kedvére volt. Vagy legalábbis észrevette.

Most már csak ki kellene nyitnia a száját, és azt kellene mondania: Teljesen beléd vagyok zúgva,

Benjamin. Ki kellene nyitnia a száját, és…

– Benjamin?

– Igen?

– Én… én… azon gondolkodom, mit szeretnél, mit olvassak fel azután.

Claire megállt Nina szobájának ajtaja előtt. Hallotta a húga monoton darálását és Benjamin

időnkénti közbeszólásait. Helyes. Legalább egy órát még ezzel foglalkoznak, aztán Benjamin

valószínűleg itt marad vacsorára.

Felkapaszkodott a lépcsőn, és belépett a tetőtérben lévő szobájába. Az íróasztalán volt egy kis

fémdoboz: csöppnyi meteorológiai állomás, ami jelezte a hőmérsékletet, a szelet és a barométer

állását. Claire elégedetten jegyezte fel az információt.

Aztán felmászott a létrán, amely az egyik falnak támaszkodott, feltolta a csapóajtót, és felkúszott

a tetőn körbefutó, korláttal védett járdára. Ez volt a kedvenc helye: háborítatlanul nyugalmas, és

innen csodálatos kilátás nyílt a városra, a szigetre, a vízre és a láthatárt betöltő égre. Ezért is szerette

ezt a házat. Milyen nehéz lesz itthagynia, amikor majd egyetemre kell mennie!

A nap lemenőben volt, az árnyékba borult magas épületek fekete téglalapokként emelkedtek a

vérvörös víz fölé.

Elsétált a járda nyugati végébe, a magas téglakéményig, amely mellette szökött az égbe. Azonnal

rálelt a megfelelő téglára, amely könnyen elmozdult a helyéről. Benyúlt a lyukba, és elővett egy kis

bőrkötéses könyvet.

Lepillantott az udvarra, bár tudta, hogy nincs odalent senki, és a kéménytől amúgy sem láthatják.

Leült a tetőre, hátát a korlátnak támasztotta, elővett a farmerja zsebéből egy tollat, és fellapozta a

következő üres oldalt.

Az oldal tetejére feljegyezte a dátumot és az órát, majd a hőmérsékletet, a szél sebességét és

irányát.

Kedves Naplóm! Úgy tűnik, front érkezik nyugat-délnyugat felől. De a barométer csak lassan süllyed, így

valószínűleg nem kell viharra számítanunk. Ami a személyes frontot illeti

Felsóhajtott, és lenézett a kihívóan fehérlő, üres lapra. Nagy jelentőségű bejegyzés előtt állt, ami

minden bizonnyal életének egy hosszú fejezetére tesz majd pontot.

Néhány perce rövid beszélgetést folytattam Benjaminnal. Azt hiszem, egy időre sikerült megtévesztenem. Azt mondtam, hogy még mindig nem emlékszem semmire, fogalmam sincs, hogy elhitte-e vagy sem. Bámulatosan ért ahhoz, hogy palástolja az érzéseit. Még azt sem tudom, mit érez valójában irántam.

Van bennünk valami közös, talán az, hogy a magánéletünket nem szeretjük a világ elé tárni.

Talán ezért is jár mostanában annyit a fejemben Jake. Talán azért, mert ő nem kutatja folyton, hogy mi van a felszín alatt, mint Benjamin. A Benjaminhoz fűződő kapcsolatom néha nagyon kimerítő!

– De nem ez a legnagyobb gond – folytatta Claire fennhangon. – Nem arról van szó, hogy

szakítok-e Benjaminnal vagy sem. – Bármennyire elszomorította is a gondolat, ez csak egyik oldala

volt a problémának.

De nem is ez a legnagyobb gond. Mit tegyek most, hogy emlékszem, mi történt azon az éjszakán? Mondjam el az igazságot, vagy ragaszkodjak a hazugsághoz?

Ha továbbra is hazudok, akkor fájdalmat okozok Lucasnak. És azt hiszem, Zoey-nak is, mert meg mernék esküdni rá, hogy beleszeretett Lucasba. Azt hiszi, el tudja titkolni, és szerintem Jake nem is veszi észre, de Jake csak egy pasi, ráadásul nem is a legélesebb szemű.

Ha elmondom az igazat, akkor magamnak okozok fájdalmat. Mindenki meg lesz győződve róla, hogy mindvégig hazudtam. Biztosra veszik majd, hogy szántszándékkal hagytam, hogy Lucas börtönbe kerüljön azért, hogy magamat megvédjem.

És akkor még ott van az apám is. Azt állítja, hogy ha mindent elmondok, akkor az, amit tett – vagyis hogy Lucas apjának pénzbeli segítséget nyújtott –, az megvesztegetésnek, hamis eskünek vagy ilyesminek tűnik majd.

Tehát vagy Lucasnak és Zoey-nak okozok fájdalmat, vagy magamnak és apámnak. Helyesen akarok cselekedni.

Becsukta a naplót. – Helyesen – mondta ki gúnyosan. Hiszen tökéletesen tudta, mi a helyes. Az

lenne a helyes, ha elmondaná az igazat. De vajon bölcs dolog lenne-e? Végtére is Lucas már

letöltötte a büntetését, ezen már nem lehet változtatni. Mennyiben segítene, ha ő is bűnhődne, meg

az apja is? Az ő pozíciójában nagyon fontos a jó hírnév.

Kinyitotta a naplót.

De mi a helyes? Zoey kis flörtje Lucasszal valóban fontosabb lenne, mint a tulajdon édesapám? Lucas egyébként is sértetlenül került ki az egészből. Talán akad némi problémája a családjával, de kinek nem? És Lucas sosem volt szent.

Ha hallgatok, mindenki szépen túlteszi magát az egészen. Baj csak akkor lesz, ha kinyitom azt a nagy számat.

Becsukta a könyvet, és felállt. Nem volt kellemes döntés, de mindenképp ez a legbölcsebb

választás, hajtogatta magában. Elrejtette a naplót, és helyére tolta a téglát.

Most már csak Benjamin kérdését kell rendeznie.

Benjamint fel kell áldoznia, ki kell zárnia az életéből. Őt nem lehet sokáig becsapni, túl

veszélyes, ha a közelében marad. A gondolat éles fájdalommal hasított a szívébe. A fiú évek óta az

élete része. Sok tekintetben nagyon hasonlítanak egymásra: maguknak valók, zárkózottak,

függetlenek, nehéz emberek, akik kihívást jelentenek a környezetük számára.

És nem ismernek lehetetlent, ha nagyon vágynak valamire. És Benjamin az igazságra sóvárgott.

Amikor azonban Jake-re gondolt, minden megváltozott. Vele olyan könnyű volna minden. És

mindig is vonzódott hozzá. Nem afféle hirtelen pálfordulás lenne, hiszen mindig is sokat gondolt rá.

Zoey előbb vagy utóbb szakít majd vele. És akkor ő, Claire beléphet a képbe.

A hazugságait senki sem vonná kétségbe. Mindenki boldog volna. Kivéve persze Benjamint.

Nina

Na jó, képzelj el ötödikesen! Fogszabályzó, rémes haj, rémes cuccok, olyan lapos

mellkas, mint egy vasalódeszka, az orromon örökösen pattanások virítottak. Olyan csődtömeg voltam, hogy még én sem akartam saját magammal lenni.

Mégis volt egy pasi, akit Vázlatnak hívtak. Esküszöm, nem én találtam ki; az anyja festő volt. Ja, és volt egy Vászon nevű bátyja. Na szóval totál bele voltam zúgva ebbe a Vázlatba, aki hatodikos volt, csak matekból járt eggyel lejjebb, a mi osztályunkba.

Kis szíveket rajzoltam a füzetembe, és beleírtam: „Vázlat és Nina”. Képzeletbeli beszélgetéseket folytattam, hogy, „Hadd mutassam be a barátomat, Vázlatot”, meg,

„Hadd mutassam be a férjemet, Vázlatot”. Aztán gyakran elálmodoztam, és ilyen verseket költöttem, hogy, „Íme, Vázlat, aki

nagyon állat, de van állása: vázlatot készít az állatkertben”.

De lényeg a lényeg, hogy ez irtó szánalmas szerelem volt. Vázlatnak gőze sem volt róla, hogy bele vagyok esve. Sőt mintha azt sem vette volna észre, hogy létezem.

Tehát bombabiztos tervet eszeltem ki, hogy belém zúgjon. A terv öt szakaszból állt:

1. Megpróbálok ebédnél mellé ülni. 2. Hagyom, hogy lemásolja rólam a matekdogát. 3. Mindig mosolygok rá, de nem villantom ki a fogszabályozómat.

4. Megpróbálok összefutni vele a bevásárlóközpontban. 5. Ráveszem Claire-t, hogy derítse ki, tetszem-e neki.

Nem jártam sok sikerrel az egytől négyig terjedő ötleteimmel, az ötödik azonban remekül bevált. A nővérem belement, hogy kiszedi belőle, hogy tetszem-e neki.

Nem tetszettem.

Claire ezzel szemben igen, Claire, aki egyidős volt vele és nem viselt fogszabályzót, nem volt pattanásos, tökéletes volt a frizurája, és szuper cickói voltak.

Mindez megtanított egy fontos dologra: elő kellett volna rukkolnom, és nyíltan meg kellett volna mondanom Vázlatnak, hogy mit érzek.

Valószínűleg akkor sem jártam volna sikerrel, de legalább nem kezdett volna ki a

nővéremmel.

III. fejezet

– Várjunk csak! – szakította félbe Aisha. – Szóval Lucas a szekrényben volt?

– Igen.

– És Jake a szobádban – sandított Nina Aishára, majd megszívta soha meg nem gyújtott

cigarettáját, ami a szája sarkában fityegett. – És Aishával kettőnknek egy pasink sincs.

– Nincs mivel büszkélkednem – jelentette ki sötéten Zoey.

Együtt álltak a Szigeti Szellő tatján; a komp a szigeteket kötötte össze a szárazfölddel, ahová a

gimnazista korú gyerekek középiskolába jártak. Szürke, felhős, hűvös reggel volt, szeptember

második hetéhez képest túlságosan hideg, de Maine-ben nem volt szokatlan, hogy egyik pillanatról

a másikra nagyon lehűljön az idő.

Zoey a válla fölött hátrapillantott a többi barátjára. Claire a történelemkönyvébe mélyedt, a szél

bele-belekapott fényes, fekete hajába. Benjamin mellette ült, a fejét félrehajtotta, hogy jobban hallja

a komp felett köröző sirályok kiáltozását. Elmosolyodott, amikor Claire haja az arcához ért.

Tőlük jobbra, a nyitott fedélzet elülső sarkában Jake ült, és mogorván meredt maga elé. Karját a

pad támlájára fektette, lábát felrakta a korlátra.

Lucas a bal sarokban, tőlük messzire ült, könyvet olvasott, és ujjaival néha beletúrt a hajába.

Zoey megrázta a fejét, és felsóhajtott.

– Megváltoztak a dolgok – mondta ki Nina, amire mindannyian gondoltak. – Régen mind együtt

ültünk.

– A múlt heti régi szép idők – tette hozzá Aisha.

Zoey az ajkába harapott. Aisha nem helyeselte, hogy Lucasszal jár. Úgy vélte, Zoey-nak le

kellene küzdenie romantikus késztetéseit. Aisha magasabb és vékonyabb volt, mint Zoey vagy

Nina, hosszú, ruganyosan göndör haját kifésülte széles járomcsontú arcából, amelyen állandóan

kétkedő kifejezés ült. Termete magasából nézett le a barátnőire, karját összefonta a mellén, és fejét

ingatta Zoey dőresége felett.

– És még meg sem mondtad Jake-nek – súgta oda. – Meg kell mondanod neki, Zoey. Így

tisztességes. Már régen meg kellett volna mondanod.

– Leülök – jelentette be Nina.

– Nem! – ragadta meg a barátnője karját Zoey. – Maradjatok itt velem! Ha leülünk, vagy Jake

mellé kell ülnöm, amivel belegázolnék Lucas érzéseibe, vagy Lucas mellé kellene ülnöm.

– Amivel kirobbantanád a III. világháborút – fejezte be a mondatot Nina.

– Ha viszont csak itt állunk, és úgy teszünk, mintha női dolgokról dumálnánk, akkor egyiküket

sem érdekli.

– Női dolgokról? – ízlelgette a szavakat Nina. – Úgy érted, mintha a kedvenc tamponmárkánkról

vagy valami hasonlóról beszélgetnénk?

– Vagy csak összedugnánk a fejünket, és röhincsélnénk – fűzte hozzá epésen Aisha.

Zoey a szemét forgatta. – Ha akarjátok, tőlem a közel-keleti békefolyamatokról is beszélhetünk,

csak egyikőjük se sejtse, hogy nem akarok odamenni hozzá.

– Látod, megmondtam, hogy ez lesz, ha kavarni kezdesz, Zoey – figyelmeztette Aisha. – Most

engem meg Ninát is belerángattál, és mindenki mindenkinek hazudik.

– Nem is kell hazudnotok – vágott vissza Zoey, akit szíven ütött barátnője megjegyzése.

– Te hazudsz Jake-nek, Nina meg én szintén hazudunk neki és Claire-nek is, Benjamin tudja,

tehát nyilván ő is hazudik Claire-nek. Lucas hazudik, amikor úgy tesz, mintha nem szeretne. Na, de

komolyan, Zoey! Egy héttel ezelőtt még közeli jó barátok voltunk, akik legtöbbször igazat mondtak

egymásnak.

– Legtöbbször – hangsúlyozta Nina.

– Figyeljetek ide: nemsokára elmondom Jake-nek – bizonygatta Zoey. – Ígérem.

– Mintha az egyszeriben mindent megoldana! – mormolta Aisha. – Faképnél hagysz egy pasit,

akivel ezer éve jársz, hogy együtt lehess egy másikkal, akit saját elmondásod szerint is hamarosan

elzavar innen az apja. Én mindig is mondtam: ha hagyjuk, hogy a hormonjaink diktáljanak, ez lesz a

vége.

– Tehát beszéljünk inkább a tamponokról – javasolta vidáman Nina.

– Csak azért, mert benned nincs egy szemernyi romantika sem, Aisha, még nem jelenti azt, hogy

nekünk, akikben van, idióták vagyunk – védekezett Zoey. Nem akarta elismerni, hogy barátnője

mondandójának nagy része a szívébe talált.

– De neked egyszerre két románc is van a lelkedben – mutatott rá Nina.

Zoey lecsüggesztette a fejét. Igazuk volt. Lehetetlen helyzetbe hozta a barátait. Kényszerítette

őket, hogy válasszanak közte, valamint Claire és Jake között. És ami még ennél is rosszabb,

gyakorlatilag bolondot csinált Jake-ből a háta mögött. Ráadásul kényszerítette Lucast, hogy

megtagadja a saját érzéseit.

Felemelte a fejét. – Kérlek benneteket! Tudom, hogy disznóság, de szükségem van a

segítségetekre. Csak amíg el nem mondom Jake-nek, és ígérem, hogy hamarosan megteszem.

– Nézd! – lökte oldalba Nina Aishát. – Könny ül a szemében! Ott, a szeme sarkában.

– Ciki és manipulatív – ingatta a fejét Aisha. – Lefogadom, hogy nem tudja kipréselni.

– Bárcsak én is értenék hozzá! – sóhajtott fel Nina. – A könnyek előcsalogatása olykor nagyon

hasznos lehet.

– Nálam is bejön – ismerte be Aisha. – Na jó, Zoey, hagyd ezt. Nem haragszom rád, csak azt

akarom mondani, hogy jobban kellene uralkodnod az érzéseiden.

Zoey elmosolyodott, és letörölte a könnycseppet. – Tudod, Esh, most kemény a dumád, de egy

nap úgy belezúgsz majd valakibe, hogy szánalmas lesz nézni.

– Én soha – jelentette ki magabiztosan Aisha.

– Jake felállt! – sziszegte Nina. – Felénk tart, és Lucas nézi.

Zoey pillantása a távolba révedt. Hirtelen összevillant a tekintete a másik két lányéval. Aisha alig

észrevehetően bólintott.

– Nem, én a műanyag applikátorosat szeretem – jelentette ki.

– De az nem környezetbarát – vitatkozott hangosan Zoey.

– Hé! – kiáltott fel harsányan Nina. – Mi a gond a jó öreg Libresse-szel? Tudjátok, a maxi betét,

ami olyan nagy és vastag, mintha egy matrac volna a bugyitokban.

Zoey a szeme sarkából látta, hogy Jake megdermed. Az ajkát undorral felhúzta, elfintorodott, és

elfordult.

– Ez mindig beválik – mondta Zoey. – A közel-keleti békére visszatérve…

Jake a labdát pattogtatva megtorpant a pálya közepén, és a védőkre nézett. Szerencséje volt:

Lucas pont közte és a kosár között állt.

– Add tovább, McRoyan! – üvöltötte be oldalról Zane, az edző. Tornaórájuk volt. Az edző az

egyetemi kosárlabdacsapatot is edzette, és egy ideje már győzködte Jake-et, hogy cserélje fel a focit

kosárlabdára.

Jake látta, hogy az egyik csapattársa cikcakkban fut, és bármelyik pillanatban átpasszolhatná

neki a labdát, de esze ágában sem volt ezt tenni. Ő maga akarta a kosárba juttatni. És lehetőleg úgy,

hogy közben legázolja Lucas Cabralt.

Megindult. Hatalmas erővel vetette előre magát, egyenesen Lucas felé. A fociban megszokott

módon begörbítette a hátát, és mint egy támadó bika Lucas mellének vágódott. Lucas hanyatt

vágódott, és elterült a keményfa padlón.

De esés közben a lába Jake ágyékának csapódott; feltehetően merő véletlenségből, mégis halálos

pontossággal. Jake még két lépést tett, mielőtt a fájdalom úrrá lett rajta. Elengedte a labdát, és a lába

közét szorongatva hétrét görnyedt.

– Szabálytalan! – ordította az edző. – Ugyan már, McRoyan, ez nem foci. Nem taposhatod le a

másikat. – Odaszaladt, és lenézett a most már térdeplő Jake-re. – Minden rendben? Megérdemelted

ezt az övön aluli rúgást. Na jó, szünet. Eredjetek zuhanyozni – mondta, amikor Jake felállt.

Harminc fiú rontott be egyszerre a zuhanyozóba. Amint beértek, hámozni kezdték magukról

átizzadt ingeiket és sortjaikat.

– Megmaradsz? – kérdezte Jake-et vigyorogva Lars Ehrlich, miközben öltözőszekrénye

kombinációs zárját babrálta.

Jake barátságtalan pillantást vetett rá. – Kíváncsi volnék, szándékosan csinálta-e – nézett

dühösen a terem másik végében lévő Lucasra, aki éppen beállt a zuhany alá, és szappanozni kezdte

magát.

Jake levetkőzött, a ruháját lazán begyűrte a szekrénye aljába, és elindult a zuhany felé. Lucas

odébb húzódott, amikor meglátta közeledni.

Jake megvetően felhorkant. Valószínűleg berezelt, mert attól fél, megveri. De hiszen megígérte

Zoey-nak, hogy nem esik neki ennek a féregnek, bármennyire is hányingere van attól, hogy egy

levegőt kell vele szívnia.

– Ne citerázz, gyilkos! – vetette oda. – Nem bántalak.

A zuhanyozóban egy csapásra mindenki elhallgatott, és minden szem Lucasra szegeződött.

Lucas a zuhanyrózsa alá tartotta a fejét, és nem szólt semmit.

– Szerintem fütyül rád – jegyezte meg Lars.

Jake éles pillantást vetett Lucasra. Lehet, hogy az a rúgás szándékos volt? Ez viszont azt jelenti,

hogy Lucas gyors és pontosan céloz, még esés közben is. Jake-nek viszont harminc-negyven font

súlyelőnye van.

– Attól fél, hogy ha mondani próbál valamit, elbőgi magát – legyintett Jake.

Lucas kicsavarta a vizet a hajából, és Jake szemébe nézett. Egy pillanatig tétovázott, aztán vállat

vont, és megrázta a fejét. Kiment a zuhanyozóból, felvette a törülközőjét, és a vállára dobta.

Miután felöltözött, visszajött Jake-hez, és terpeszállásban lecövekelt a szekrénye előtt.

Jake begombolta az ingét, lazán leengedte a karját, és szembefordult vele.

– Reméltem, hogy elkerüljük ezt, Jake – kezdte Lucas halk hangon. – De olyan fickó vagy, aki

nem fér a bőrébe.

– Úgy érted, felejtsem el, hogy kinyírtad a bátyámat? – kérdezte Jake.

– Csak egyszer mondom el. Hárman ültünk abban a kocsiban, és mindhárman részegek voltunk.

Bűnösnek vallottam magam, letöltöttem a büntetésemet, és ezzel vége.

Jake érezte, hogy fojtogatja a düh. – Megígértem valakinek, hogy nem verlek szarrá – szűrte a

szót összeszorított fogai közt.

– Ez ne legyen akadály – mondta Lucas.

Jake keze ökölbe szorult, de aztán nagy erőfeszítéssel ismét kiengedte. – Nem vagy rá érdemes –

mosolyodott el hidegen. – Amúgy is véged. A saját apád is kirúg.

– Ezt Zoey mondta? – kérdezte Lucas.

Néhány másodpercbe beletelt, mire Jake ráeszmélt Lucas kérdésének a jelentőségére. Ezt Zoey

mondta? Hogyhogy Zoey?

– Az apád mondta apámnak, hogy elküld – magyarázta akadozó, szaggatott hangon. A homlokán

elmélyültek a ráncok, de a szemén látszott, hogy máson jár az esze. – Mi van Zoey-val?

– Semmi – felelte Lucas, de a szeme elárulta.

– Beszéltél vele?

– Azzal beszélek, akivel akarok.

– Rohadt szemétláda.

– Zoey nem a tulajdonod, Jake.

Jake gyorsan, de vadul ütött. Lucas a jobb karjával felfogta az ütést, majd az öklével Jake

nyakára csapott. Jake fuldokolva levegőért kapkodott, és a második ütés gyomron találta. Kétrét

görnyedt, majd térdre rogyott a kövön. Lucas felette állt, a szeme hidegen csillogott. Jake

utánanyúlt, hogy elkapja, de a fiú elhátrált előle.

– A múlt héten megtorlás nélkül hagytam, hogy a kompon megüss, Jake – mondta. – De ne tégy

még egyszer próbára! Az elmúlt két évet nagyon barátságtalan társaságban töltöttem, és

megtanultam, hogyan vigyázzak magamra. Ne feszítsd túl a húrt! – Megfordult, és kiment.

Jake felállt; megalázott volt és dühös.

– Aljas húzás volt tőle, hogy gyomorszájon vágott – jegyezte meg Brian McNeil.

– Legközelebb benyomsz neki – biztatta együtt érzőn Lars.

Jake bólintott, és fejét a szekrénynek támasztotta. Fájt a gyomra, de túléli. Ennél sokkal rosszabb

volt, hogy lassanként rádöbbent: Zoey szóba áll Lucasszal.

Nem a tulajdonod, Jake, visszhangzott a fejében.

Lehetetlen. Zoey érdeklődne Lucas iránt? Talán a háta mögött találkozgat is vele? A legádázabb

ellenségével? Nem, ez kizárt. Zoey sosem tenne ilyet. Biztosan képzelődik.

Döbbent agyában száguldoztak a gondolatok, miközben becsukta a szekrényajtót. A terem

kiürült, mert a többiek már átvonultak a másik terembe, a következő órára.

Zoey és Lucas? Muszáj megtudnia az igazat. Még a leghalványabb gyanút is elviselhetetlennek

érezte. Muszáj tudnia!

IV. fejezet

– Barna trutyi fehér kenyéren. A kedvencem – nézett le Nina a tálcájára.

– Szerintem pulyka – mondta nem nagy meggyőződéssel Zoey. – A zöldborsóból gondolom. A

pulykához mindig zöldborsót adnak. Ha Salisbury sült volna, akkor bab járna mellé.

– Egyébként hol ez a Salisbury, és miért kényszerítik a világra a sültjüket? – kérdezte Aisha.

– Salisbury nincs messze Törökországtól – felelte Nina. –És még ti vagytok végzősek! Nem

ártana földrajzórán odafigyelni, és akkor mindjárt tudnátok, hogy Salisbury-t Görögország választja

el Törökországtól.

– Görögország – nyögött fel Zoey. – Hát ez baromi jó.

– Igen, és Frankfurt meg Hamburg sincsenek Németországban – vigyorgott dévajul Nina. –

Hanem Írországban.

– Írországban? Nem értem – mondta Zoey.

– Ami azt illeti, Mayo megyében vannak. Mayo megye, Írország. Érted?

– Értem, persze – felelte sötéten Zoey. – Bárcsak ne érteném.

– Érti, csak nem örül neki – tette hozzá Aisha.

– Hagyjátok abba – kérte udvariasan Zoey. – Piros gyümölcszselé van nálam. Ne akarjátok, hogy

felhasználjam.

Kifizették az ebédjüket, és egy üres asztal felé indultak. Zoey észrevette, hogy Claire kilép a

másik sorból. – Hé, Claire – kiáltott oda neki, mielőtt Nina oldalba bökhette volna –, nincs kedved

csatlakozni hozzánk egy pazar lakomára?

– Miért is ne? – felelte nem nagy lelkesedéssel Claire. Claire és Nina között íratlan szabály volt,

hogy az iskolában igyekeznek minél kevesebb időt tölteni egymás társaságában. De Zoey úgy

érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan feszültség támadt közte és Claire között. Már aznap

reggel a kompon is nyilvánvaló volt. És szíven ütötte Aisha figyelmeztetése is, hogy a

társaságukban mostanában nagy a széthúzás. A szigetiek korábban mindig együtt lógtak.

Észrevette Lucast, aki néhány asztallal odébb, diszkrét távolságban ült tőlük. A szokottnál is

komolyabbnak és zárkózottabbnak tűnt.

– Megeszed? – kérdezte Claire Ninát, amikor leült. – Azt hittem, nem eszel húst.

Nina vállat vont. – A marhával és a disznóval kezdem. Onnan haladok a csirke meg a pulyka

felé.

– És a hallal hogy állsz? – kérdezte Aisha.

– Az a harmadik lépés – felelte Nina.

– A negyedik meg az, hogy halálra éhezteted magad – mondta Claire. – Tudod, hogy ez a

vegetáriánus dolog…

– Ajaj – mormolta Aisha.

Zoey vállát keményen megkocogtatta valaki. A lány bosszúsan fordult meg. Jake ijesztően

tornyosult föléje, az arcát jeges düh torzította el.

– Szia, Jake – nyögte ki Zoey.

– Beszélnem kell veled – suttogta fenyegetően a fiú.

– Oké. Húzz ide egy széket, és…

– Nem. Négyszemközt. Most.

– De Jake, éppen eszem… – intett bizonytalanul a tálcája felé.

– Fütyülök arra, hogy mit csinálsz! – fortyant fel Jake. – Szeretném tudni, hogy mi folyik itt.

Zoey hallotta, hogy az ebédlő egy csapásra elcsendesedik, aztán sutyorgás támad, és mindenki

feszülten figyel. Nina és Aisha lesütötték a szemüket. Claire nyugodt távolságtartással nézte őket,

fekete szeme éberen és kíváncsian szegeződött rájuk.

– Miről beszélsz? – igyekezett húzni az időt Zoey.

– Rólad és Lucasról – mondta Jake. – Rólatok beszélek. Rólad meg arról a szemétládáról.

Zoey érezte, hogy elszorul a torka. Mindenki rábámult. Lucasra nézett. Találkozott a tekintetük.

A fiú komor volt, és Zoey válaszára várt.

A lány lehajtotta a fejét. – Jake, meg akartam mondani… – suttogta.

Jake káromkodni kezdett, majd öklével az asztalra csapott. Sarkon fordult, és elindult kifelé, de

rögtön vissza is jött. Zoey összerándult. Lucas felemelkedett a helyéről.

– De miért? – szegezte neki Jake a kérdést. A szeme kitágult, de már nem a dühtől. Könyörgőn

nézett Zoey-ra, aki úgy érezte, mintha szíven döfték volna. – Miért teszed ezt velem?

– Jake – kezdte Zoey elkeseredetten.

– Szeretlek, Zo. Együtt vagyunk, mióta is… amióta csak élünk. Azt hittem, te is szeretsz.

– Én… szeretlek is. Szerettelek. – Az utolsó szó alig hallhatóan bukott ki a száján. – Nem

akartam fájdalmat okozni.

– Nem akartál… – Jake reményvesztetten, kétségbeesetten elmosolyodott, és Zoey elborzadva

látta, hogy könnyes a szeme. Szavakat keresett, de képtelen volt megszólalni. Csak állt a lány előtt,

a teste furcsa mód összement, kiszállt belőle az erő.

– Jake – kezdte Zoey, de nem volt mit mondania.

Jake reménykedve nézett rá, mintha a lány még meggondolhatná magát, mintha mindjárt azt

mondaná, hogy az egész csak egy szörnyű tréfa volt. Végül elfordult.

Fülsiketítő csend támadt, amikor kiment az ebédlőből. Aztán valahol feszült, ideges nevetés

támadt. És suttogás, amely lassan egyre hangosabbá vált.

Lucas arcát a kezébe temette, és csaknem olyan boldogtalannak látszott, mint Jake. Még Nina is

vádló tekintettel meredt Zoey-ra.

– Én nem hittem, hogy… – kezdte Zoey tehetetlenül. – Sosem akartam fájdalmat okozni neki.

Szerettem. Még mindig szeretem, csak… – Az öklébe harapott. Még soha nem fordult elő vele

ilyesmi. Mindenki rámeredt; biztos azt gondolják, hogy egy rohadt dög. De aztán átfutott az agyán

egy gondolat. – Hogy jött rá? Ti mondtátok meg neki?

Aisha rosszalló pillantást vetett rá. – Ne fogd ránk, Zoey! Mostantól kezdve mi hárman vagyunk

az egyetlen barátaid.

Claire felállt, és felemelte a tálcáját. – Csak ti ketten.

Kedves Jake! Azért írok, mert az igazat megvallva félek ezt szóban közölni. Nem

tőled félek, mert természetesen erről szó sincs. Kedves Jake! Tudom, hogy valószínűleg különösnek találod, hogy levelet írok neked.

Szeretném megkérni Ninát vagy Aishát, hogy adják át, mert szeretném a helyzetet azonnal tisztázni. Szeretnék mindent megmagyarázni, és tudom, hogy ha most átmennék, és találkoznék veled, akkor biztos veszekednénk. Nem hibáztatlak azért, hogy utálsz.

Kedves Jake! Nézd, rettenetesen sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de nem

tehetek arról, ahogy érzek, ahogy te sem tehetsz a saját érzéseidről. Gondolom, ez eléggé őrülten hangzik. De kérlek, ne hidd azt, hogy szándékosan meg akartalak alázni.

Kedves Jake! Először is nagyon sajnálom. Rettenetesen bánt. Lucas elmagyarázta, mi

történt. Kedves Jake! Először is sajnálom, hogy így alakultok a dolgok. Tapintatlan idióta

vagyok, amiért nem hoztam kíméletesebben a tudomásodra. Szégyellem

magam, és valószínűleg éppen úgy bánt ez az egész, mint téged. Őszintén szólva még sohasem voltam ilyen lehangolt és elkeseredett.

Hosszú, hosszú ideig voltunk együtt, Jake, és remélem, tudod, hogy mindig szeretni foglak.

Kedves Jake! Először is, nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Tapintatlan

idióta vagyok, amiért nem hoztam kíméletesebben a tudomásodra. Szégyellem magam, és valószínűleg éppen úgy bánt ez az egész, mint téged. Őszintén szólva még sohasem voltam ilyen lehangolt és elkeseredett.

Hosszú, hosszú ideig voltunk együtt, Jake, és remélem, tudod, hogy mint közeli jó barátom, mindig fontos leszel számomra. Oly sok mindent csináltunk együtt, és olyan sokat jelentettünk egymás számára. Remélem, hogy egy nap megbocsátod majd, hogy fájdalmat okoztam.

Ha valamiképpen megakadályozhattam volna, hogy így érezzek Lucas iránt Kedves Jake! Már vagy tízszer nekifogtam ennek a levélnek, de valahogy mindig

rosszul sül el. Csak szeretnék valami módot találni arra, hogy bocsánatot kérjek. De azt hiszem, hogy ez pusztán önzés a részemről. Haragszol rám, én pedig megérdemlem. Őszintébbnek kellett volna lennem. Tudom, hogy akkor is fájdalmat okoztam volna, de attól, ahogy viselkedtem, igazi genyónak értem magam. Bocsáss meg!

Az együtt töltött hosszú idő után jól ismersz már, és valószínűleg azt is sejted, hogy sírok, miközben ezt írom. Utálok bárkit is megbántani, kiváltképpen azt, aki számomra mindig is nagyon fontos lesz.

Lehet, hogy elment az eszem. Hidd el, hogy ezt az egészet nem terveltem ki előre. És most, hogy mégis bekövetkezett, elviselhetetlen még csak rágondolnom is, hogy micsoda fájdalmat okoztam neked. Ez az érzés szétszaggatja a bensőmet.

Nem akarom, hogy meggyűlölj, engem vagy Lucast. Szeretném, ha minden rendbe jönne, és visszatérne a normális kerékvágásba, ha mind újra barátok lennénk, ahogy valamikor régen voltunk, mielőtt mindez megtörtént.

Azért írok inkább, mert tudom, hogy ha felhívnálak, csak összevissza dadognék a kagylóba. Megkérem Ninát vagy Aishát, hogy most azonnal vigyék át, hogy legalább tudd, mit gondolok rólad, hogy kedvellek, és szeretném, ha valahogy elmulaszthatnám a fájdalmadat.

Azt hiszem, ennyi, Jake. Csak szeretném, hogy tudd: amikor azt mondtam, hogy szeretlek, így is volt. És nagyon sajnálom, hogy megváltoztam.

Jó barátod: Zoey

Zoey kimarkolt egy papír zsebkendőt az íróasztalán levő dobozból, és megpróbálta elállítani vele

patakzó könnyeit. Nina a válla fölött csendben olvasta a levelet.

– Egy rakás szarnak érzem magam – motyogta Zoey a zsebkendőn át.

– Jó levél – mondta elgondolkodva Nina. Zoey érezte hogy, barátnője megszorítja a vállát. Aztán

Nina felvette a levelet, és odaadta Aishának, aki Zoey ágyán ült.

Aisha elolvasta, és visszaadta Ninának. – Rendes próbálkozás, Zoey. Egyelőre ennyit tehetsz, azt

leszámítva, hogy rögtön lapátra teszed Lucast, és visszamész Jake-hez.

– Nem tehetem – törölgette a szemét Zoey egy második zsebkendővel. – Azt hiszem, tényleg

beleszerettem Lucasba.

Úgy látszott, hogy Aisha a nyelvébe harap.

– Tudom, mit akarsz mondani, Esh – szívta be mélyen a levegőt Zoey, hogy erőt vegyen a

zokogásán. – Hogy azt hittem, Jake-be is szerelmes vagyok.

– El kell ismerned, hogy ebben kicsit megbízhatatlan vagy – mondta Aisha. – Mennyiben érzel

mást Lucas iránt? Olyan például, mint amit Jake iránt érzel, csak tíz százalékkal több, vagy mi?

Zoey vállat vont. – Nem tudom. Mindig kedveltem Jake-et. Mindig is jóképűnek és szexinek

találtam.

Nina megborzongott, és grimaszt vágott. – Kérlek, ne ejtsd ki a szádon egy mondatban Jake-et és

a szexi szót.

– Szerintem is szexi – értett egyet Aisha. – Helyben hagyom. Mondjuk egy tízes skálán

tisztességes nyolcas.

– Nem arról van szó, hogy hirtelen már nem tetszett Jake – folytatta Zoey. – Csak egyszerre

megjelent Lucas. És ez olyan volt… – Hasonlatot keresett. – Olyan, mint amikor éjjel káprázatosan

fényes a hold, aztán feljön a nap, de van, amikor még a hold is látszik, amikor már süt a nap, és

akkor a hold elhalványul, és a nap hihetetlenül fényes lesz. Értitek?

– Szóval Jake a hold és Lucas a nap – összegezte szárazon Nina. – Csak nem a romantikus

regényeden dolgoztál már megint, Zoey?

– És most melyikünk vigye át Jake-nek a levelet? – kérdezte nem sok lelkesedéssel Aisha.

– Én nem akarom – sietett kijelenteni Nina.

– Miért, szerinted én igen? – kérdezte Aisha.

– Dobjunk fel egy érmét – nyúlt a zsebébe Nina egy negyeddollárosért.

– Remélem, tudod, mit csinálsz, Zoey – mondta Aisha.

– Tudom – igyekezett magabiztosan válaszolni Zoey. – Tanultam a leckéből. Tiszta vizet akarok

önteni a pohárba. Csak így jöhetnek rendbe a dolgok.

– Úgy értem, remélem, tudod, mit csinálsz, amikor Lucast választod Jake helyett – mondta

Aisha.

– Tudom, mit érzek a szívemben – felelte halkan, de meggyőződéssel Zoey.

– Fej vagy írás? – dobta a magasba a pénzt Nina.

Claire

Zoey egy dologra sosem jött rá: hogy már jóval a szakításuk előtt megcsókoltam Jake-et. Tavaly történt a karácsonyi szünidőben. Zoey és Benjamin a szüleikkel egy hétre a

nagyszüleikhez utaztak. Míg odavoltak, harminc centi friss hó esett. Véletlenül összefutottam Jake-kel, aki a parton dübörgött fel-alá egy hómobilon, amit akkor kapott az apjától. Rá jellemző módon nem ajánlotta fel, hogy ugorjak fel én is, mert félt, ha Zoey rájön, mit fog gondolni. Ezért aztán én kértem meg, hogy hadd ülhessek fel, ő pedig nem tudott nemet mondani. Végigszáguldottunk a parton, úgy fél mérföldet tehettünk meg vagy talán többet is, és hatalmas hófelhő kavargott mögöttünk, a hullámok meg a partot ostromolták mellettünk, én pedig hátulról átöleltem Jake-et.

Kis idő múlva megállt, és valami olyasmit mondott, hogy nagyon hideg van. És a szája teljesen megdermedt. Mire azt feleltem, hogy majd én fel melegítem.

A csók talán egy másodpercig tartott. Nekem nem volt nagy durranás, épp csak egy futó szeszély, de Jake úgy viselkedett, mintha azon kapták volna, hogy krekket árul ötéveseknek egy templomban. Tízszer is megesketett, hogy soha, de soha nem árulom el Zoey-nak. Soha többé nem fordulhat elő, mert ő hűséges, szereti Zoey-t, bla-bla-bla.

Őszintén megvallom, kicsit sértett a reakciója. De azóta észrevettem, hogy sokszor alig tudja levenni rólam a szemét. Amikor fürdőruhában vagyok vagy feszes sortban, vagy valami hasonlóban, majd' kiesik a szeme, aztán hirtelen elfogja a bűntudat, elvörösödik, és rögtön Zoey körül kezd sürgölődni.

Mulatságos figyelni. Egy ártatlan kis csók, de Jake-nek óriási erkölcsi dilemma. De Jake már csak ilyen. Olyan pasi, aki azt hiszi, bűntettet követ el, mert megnéz egy csinos lányt.

Hűséges, becsületes és egyenes. Úgy lehet olvasni a gondolataiban, mint egy nyitott könyvben, és az ember mindig tudja, hányadán áll vele.

Naiv, és kicsit nevetséges. Ugyanakkor egy Lucas és egy Benjamin után előfordul, hogy az ember egy Jake-re vágyik.

V. fejezet

Zoey éppen aláírta a levelet, amikor Claire biciklin elhajtott a házukat Jake-ék házától elválasztó

nyolc háztömb mellett. A parton, a sziklák mellett karikázott, majd ráfordult a meredek felhajtóra.

Az út olyan meredek volt, hogy mire biciklin felért volna, biztos kimelegszik és megizzad, így

McRoyanék levélládájának támasztotta a kerékpárját, és felgyalogolt a házhoz.

Bekopogott a bejárati ajtón, és a verandán állva a legyeket hessegette, amelyek az ajtó fölötti

lámpa körül köröztek. Senki sem nyitott ajtót, és amikor benézett, látta, hogy nem ég odabent a

villany.

Körbement a házat megkerülő ösvényen, elhagyta a szemeteskukákat, és odaért az alsó szinthez,

ahol Jake alagsori szobája a teraszra nyílt. Fény áradt ki.

– Claire? – szólalt meg Nina hangja a háta mögül. A húga az ellenkező irányból bukkant fel a

bokrok között.

– Mit keresel itt? – kérdezte Claire.

Nina megragadta, és elhúzta a Jake szobájából kiszűrődő fénykörből. – Hogy én mit keresek itt?

És te mit keresel?

– Benézek Jake-hez – jelentette ki nyugodtan Claire.

– Benézel Jake-hez – visszhangozta Nina hitetlenkedve. – És mióta nézel „csak így” be hozzá?

– Amióta elkérte a történelemjegyzeteimet.

– Kéééérlek!

– Tudtommal nem kell tőled engedélyt kérnem, ha be akarok nézni egy barátomhoz – mondta

jeges hangon Claire. – De ha már beleütöd az orrod a dolgaimba, akkor meséld el, hogy kerülsz ide.

– Erre jártam – felelte Nina.

De Claire észrevette a fehér borítékot, amely kikandikált Nina sortjának zsebéből. – Mi az?

– Semmi – vágta rá Nina gondolkodás nélkül.

Claire felnevetett. A húga sosem tudott ügyesen hazudni.

– Rendben, nem kell elmondanod. De lefogadom, hogy Zoey-tól van.

Nina szeme megvillant, s ezzel akaratlanul is elismerte, hogy így van.

– Biztos valami szirupos levél, mi? Bocsánatot kér, amiért az egész suli előtt leégette?

– Benjamin tudja, hogy éjjelente be-benézel Jake hálószobájába?

– Nem hiszem – felelte Claire.

– Lefogadom, hogy kissé gyanúsnak találná, ha tudná – mondta erre Nina.

Claire fanyarul elmosolyodott. – Benjamin mindig mindent gyanúsnak talál. – Elindult, de a

húga visszatartotta.

– Ez elég mocskos dolog, Claire, még tőled is. Hiszen még azt sem tudod, hogy Zoey és Jake

hivatalosan szakítottak-e. Azt viszont biztosan tudom, hogy te meg Benjamin nem szakítottatok.

– Csak azért jöttem át, hogy odaadjam Jake-nek a történelemjegyzeteimet – jelentette ki

kifejezéstelen hangon Claire. – Egyébként tudom, milyen boldog lennél, ha szakítanék

Benjaminnal, ezért ezt csak ne vágd a képembe, jó?

– Mégis miről beszélsz? – csattant fel Nina.

– Szállj le rólam! Benjamin vak, de én nem. Tudom, hogy odavagy érte. – Elindult, és örült,

hogy Nina ezúttal meg sem próbálja megállítani.

Hát ez pechesen alakult, gondolta. Nina biztos elmondja majd Zoey-nak, és talán összeszedi

magát, és Benjaminnal is közli.

Na, és akkor mi van? Mindent összevetve apró, jelentéktelen titok. Amíg sikerül elrejteni előlük

a nagy titkot, minden a legnagyobb rendben van.

Jake az ágyán ült, és egy poros kartondobozt bámult, miközben nagyokat húzott a söréből. A sör

langyos volt; az egyik rekeszből származott, amit az apja a befejezetlen edzőteremben tartott olyan

alkalmakra, amikor meghívott pár embert kerti partira.

Két üres doboz feküdt a szemetesben. A harmadik az oldalán, a földön.

Levette a kartondoboz fedelét, és nagyot tüsszentett a felszálló portól. A dobozra fekete filctollal

ez volt írva: Jake KACATJAI. Megfordította és a tartalmát a paplanra öntötte. Egy Red Sox zászló,

még abból az időből, amikor Wade-del kettesben elmentek Bostonba, hogy megnézzenek egy

mérkőzést. Ha jól belegondolt, az volt az első eset, hogy egy egész sört megivott. Wade a hamisított

személyi igazolványával vett nekik sört. A mérkőzés végén Jake kénytelen volt hazavezetni, pedig

még csak tizenöt volt, és tanuló jogosítványa sem volt.

Nagyszerű nap volt. Az egyetlen alkalom, amikor mérkőzésre ment Wade-del. Remek nap.

Ivott még egy kis sört, miközben igyekezett a keserű ízről megfeledkezni, aztán kinyitotta az

albumot. Újságkivágások Wade-ről, amikor a Weymouth-i Középiskola focicsapatának hátvéd

sztárja volt. Egy fénykép az egész csapatról, Wade jobbra, elöl, szokás szerint flegmán. Egy jegy a

harmadikos ballagásáról. A negyedikest már nem érte meg.

És a kivágott cikk a balesetről; választóvonal az albumban. A balesetről szóló cikk előtt jobbára

Wade-ről szólt minden; utána Jake áll – flegmán – a csapat tagjaival.

Jegy az ő harmadikos ballagásáról. Természetesen Zoey-t vitte el.

Megitta a negyedik sört, és a padlón tapogatózott a következő után, kipattintotta, és elfintorodott,

amikor meghúzta.

Hát persze. Zoey.

Nem táncolt jól, képtelen volt ritmusra rakni a lábát, és egyébként is úgy nézett ki, mint egy nagy

idomított medve, aki öltönyt vagy frakkot visel, de Zoey-t ez egyáltalán nem zavarta.

Bár lehet, hogy mégis. Talán ez a gond. Talán elege lett abból, hogy egy nagy idomított

medvével táncoljon, aki nem képes tartani a ritmust. Talán ez volt a baj. Talán…

Ketten állnak egy hóember előtt, amit együtt építettek. Mindketten dzsekiben, sapkában,

nevetésük párafelhőt formáz.

Aztán lent, a strandon, a háttérben a komppal. Jake felemelte Zoey-t, a karjában tartotta, a lány

pedig mosolygott és nevetett. Persze, Ninny kapta le őket, így Jake feje félig lemaradt a képről.

Becsukta az albumot, és előredőlt. Nem érdekelte, hogy az arcán csorognak a könnyek. Képtelen

volt tovább nézni a fényképeket. Nem volt elég részeg ahhoz, hogy Zoey-ra gondoljon. Talán sosem

lesz ehhez elég részeg.

Beletelt pár másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy valaki kopog az eltolható üvegajtón.

Zoey. Csak ő szokott egyenesen ehhez az ajtóhoz jönni.

Felállt, és erőltetett lassúsággal az ajtóhoz ment. Ha azt képzeli, hogy csak úgy idejöhet,

bocsánatot kérhet, és ő rögtön visszafogadja…, akkor téved. Nem fogja ilyen könnyen beadni a

derekát.

Megtörölte az arcát, és kinyitotta az ajtót. Hideg, fenyegető képet vágott.

– Szia, Jake.

Dermedten bámult; azon töprengett, nem a sör homályosítja-e el a látását. – Claire? – nyögte ki

végül.

– Igen. Sajnálom, gondolom, Zoey-t vártad.

– Nem.

– Bejöhetek? Kopogtam fent, de…

– A szüleim meg a húgom elmentek moziba.

Claire az ágyon heverő fényképekre pillantott. – Nem akarlak zavarni, ha más dolgod van –

jegyezte meg.

– Csak mindenféle kacat – legyintett Jake. Visszasöpört mindent a dobozba, és az egészet a

földre dobta. Bizonytalanul nézett körül. Az egyetlen szék az íróasztala előtt volt. De Claire

megoldotta a problémát: egyszerűen letelepedett az ágya végébe. Jake törökülésben a másik végére

kuporodott.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, ami közted és Zoey között történt – kezdte

Claire.

Jake bólintott. Úgy érezte, ez biztonságosabb, mint ha megpróbálna Zoey-ról beszélni.

Megkereste az utolsó sört, és Claire felé nyújtotta.

– Kösz, nem kérek. Nem nagyon iszom azóta, hogy… tudod, a baleset óta.

– Nos, én sosem vezetek, amikor iszom – szögezte le Jake. – Nem vagyok Lucas. – Amikor

kimondta a nevet, öklével összegyűrte a sörös dobozt. Kifröccsent egy kis sör, amit gyorsan

letörölt, mielőtt foltot hagyhatott volna az ágyneműn.

– Nem, te határozottan nem vagy Lucas – mondta Claire.

Jake éles pillantást vetett rá.

– Nézd, tudod, hogy érzek Lucas iránt. Nem értem, hogy az apja miért nem szabadult még meg

tőle. – Közelebb hajolt, és Jake kezére tette a kezét. – Jól vagy?

Jake mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta, és ügyelt, nehogy remegjen a hangja, amikor

megszólal. – Hát igen, jól. Csak éppen meglepett a dolog, ennyi az egész.

Elhallgatott. Visszasüppedt a sötétségbe, Zoey-ról őrzött emlékeibe. Zoey, aki mindig

mosolygott vagy nevetett. Így emlékezett rá. Mindig mosolygott, és mindig olyan kicsi volt a

karjában.

– Tudom, hogy nehéz – szakította félbe a gondolatait Claire.

– Bocs, mit mondtál?

– Hogy nehéz. Elveszteni a barátnődet. Vagy a barátodat – fűzte hozzá fanyar mosollyal. – Én is

elvesztettem egyet-kettőt az évek során. Emlékszel Rickre, akivel nyolcadikban jártam?

– Egen. Mi történt a jó öreg Rickkel? Mi lesz a pasikkal, amikor a barátnőjük lapátra teszi őket?

– Courtney Howarddal kezdett járni. Azóta is együtt vannak.

Jake gyászosan elvigyorodott. – Szóval azt akarod mondani, hogy ne izgassam magam, majd

jönnek más lányok?

– Azt hittem, ennél nehezebben megfejthető vagyok – nevetett Claire.

Jake elvigyorodott, de hamar lehervadt az arcáról a mosoly. Elkomorult, mire Claire szemébe

szomorúság és együttérzés költözött. A lány közelebb húzódott, a fiú mellé ült, és átkarolta a vállát.

– Megértem, ha szomorú vagy, Jake – mondta lágyan. – És ha sírsz, akkor sem foglak kevésbé

kedvelni. És soha nem mondom el senkinek sem. Tudok titkot tartani.

Jake hagyta, hogy a vállára vonja a fejét, és könnyei Claire fehér blúzára potyogjanak.

Hosszú ideig ültek így, szótlanul. Jake-re hullámokban tört rá a keserűség, a harag, majd a

rettenetes szomorúság és magány.

Csakhogy magányában is ott érezte maga mellett Claire meleg testét. És a karját, amely átölelte.

És a lány mellének puha halmát.

Hamarosan felszáradtak a könnyei. Elég, gondolta. Eleget sírtam Zoey-ért. Zoey most talán

Lucas karjában hempereg, és azt a görényt csókolja. És Jake erősen kételkedett abban, hogy akár

egy futó gondolatot is pazarolna rá.

Furcsa, hogy mi mindenre jön rá az ember. Sosem sejtette volna, hogy Zoey ilyen kegyetlen tud

lenni.

Ahogy azt sem, hogy Claire-ben viszont ennyi az együttérzés.

– Kösz, hogy átjöttél – suttogta, és felnézett a lány sötét szemébe. Ezek voltak az első szavak,

amelyeket hosszú idő elteltével kiejtett a száján.

– Amikor csak akarod, Jake – suttogta Claire.

A szája olyan közel volt az övéhez, hogy szinte érezte a szavait. És milyen édesen hangzott a

neve Claire ajkáról. Milyen jó volt ilyen közel lenni valakihez, tudni, hogy nincs egyedül.

Claire ajka más volt, mint Zoey-é. Teltebb, lágyabb, mégis erőteljesebb. Ő csókolta meg Jake-et,

ő választotta szét az ajkával az ajkát.

Egyszer már csókolóztak; úgy tűnt, valamikor régen. Akkor csupa bűntudat volt. Most azonban

úgy érezte, mintha az élet, amely elfolyt belőle, most buzogva térne vissza. És még az emlékeiben

sem szerepelt bűntudat.

VI. fejezet

Aisha nem sokkal azután, hogy Nina útnak indult Zoey levelével, eljött a barátnőjétől. Eredetileg

fel akart menni a dombra, haza akart menni. De Zoey elrontotta a kedvét. Nem nézhette közelről azt

a sok sírást, szomorúságot, megbánást, anélkül, hogy ne lett volna hatással rá. Bár, az igazat

megvallva, egy kis ellenszenvet is érzett. Az érzelgős emberek már csak ilyenek: mindig a másik

ember nyakába zúdítják a problémáikat.

Még egy féleszű is láthatta, hogy ez lesz belőle. Megmondta Zoey-nak, hogy csak bajt hoz a

fejére, ha kikezd Lucasszal. Egyszerűen képtelen volt felfogni, miért cserél le Zoey egy olyan

rendes srácot, mint Jake, egy olyanra, mint Lucas. Lucas már azelőtt is, hogy részegen vezetett,

nekihajtott a fának, és megölte kevés barátja egyikét, folyton egyik bajból a másikba sodródott.

Miközben a part felé tartott, elhaladt Jake háza mellett. Nina még biztos ott van; átadja Zoey

levelét, és megvárja Jake válaszát. Megfordult a fejében, hogy megvárja, amíg kijön, de aztán mégis

másképp döntött. Csak ugyanazt hallgathatná tovább. Hogy ő ezt mondta, mire én azt mondtam,

mire ő ezt felelte. Hűvös este volt, de nem hideg, a vékony felhők hol elrejtették, hol felvillantották

a csillagokat, az egyik pillanatban eltakarták a holdat, és az útra sötétség borult, a következő

pillanatban ismét előbukkant a holdtányér, és ezüstös fénybe vonta a tájat. Aishától jobbra a

hullámok megnyugtató ütemességgel törtek meg a parton, a felcsapó víz harsogását apró kövek

zörgése követte, amelyeket a visszahúzódó hullám vonszolt magával, majd csend, aztán ismét a

hullámverés robaja hallatszott.

Az öblön túl Weymouth készült nyugovóra térni. Az irodaépületek többsége sötétbe burkolózott,

csak elszórtan világítottak ablakok ott, ahol még nem végeztek a takarítással.

A házak többsége, amelyek mellett elhaladt, szintén sötét volt. A turistaszezonnak most már – a

szeptemberi állami ünnep elmúltával – hivatalosan is vége lett most, és a nagy viktoriánus panziók

jóformán kiürültek. Aisha is egy fogadóban lakott a hegygerincen a szüleivel és az öccsével, és már

alig néhány foglalásuk volt a következő hónapra, aztán október után semmi.

Egy autó haladt el mellette; zörögve, füstöt okádva ment az úton, mint a legtöbb szigeti autó. Az

utak itt nem voltak forgalmasak, még júliusban sem. Túl drága volt áthozni komppal a kocsikat, és

menni sem volt igazán hova, hiszen gyalog is könnyen el lehetett jutni bárhova. És a gyakorlatilag

nem létező bűnözés miatt a sziget sokkal biztonságosabb volt, mint Aisha gyerekkori otthona,

Boston.

Másodpercekkel azelőtt hallotta meg a biciklit, hogy az elsuhant mellette.

A biciklista lefékezett, majd húszjardnyira megállt az út szélén, letette a lábát a földre, és a

kormányra dőlve várt.

– Nyugtass meg, hogy nem te vagy az, Christopher – mondta Aisha fásultan.

– Hát, nem is tudom, Aisha, de így, a kapcsolatunk kezdetén nem akarok hazudni neked.

– Mégis mit művelsz, követsz? Valahányszor megfordulok… – A fiú mellé ért, de nem állt meg,

hanem továbbment. – És ne gyere nekem a sorssal.

A fiú szótlanul karikázott mellette, nem maradt el egy métert sem. Magas volt, száznyolcvan

körüli, és inasan izmos. Járás és biciklizés közben is azt a benyomást keltette, hogy előredől, mintha

hajtaná valami, vagy mintha lenne előtte valami, amit látnia kellene, mielőtt más lehagyná.

– Talán csak arról van szó, hogy egy kis szigeten lakunk – szólalt meg. – Akarva-akaratlanul is

összefutunk. A valószínűség törvénye diktálja. – Elkapta a lány pillantását, és elmosolyodott. –

Nem mondtam, hogy ez a sors keze. Tudom, mi erről a véleményed. Nem szereted azt, ami fölött

nincs hatalmad.

Aisha tiltakozni akart, de amikor jobban belegondolt, el kellett ismernie, hogy Christophernek

igaza van. – Nem annyira uralkodni akarok, inkább arról van szó, hogy nem szeretem, ha rajtam

uralkodnak. Legyen az a sors, egy pasi, az iskola, a szüleim, a hormonok vagy az érzelmek.

Szeretek magam dönteni. – Elégedetten bólintott. Pontosan erről volt szó.

– Hűha! – kiáltott fel Christopher. – Az önbizalmad néha egészen elképeszt. Elakad tőle a

szavam. Ennyire senki sem ura az életének. Egyszerűen nem így működnek a dolgok.

– Máshogy nem is működhetnének – érvelt Aisha. – Az estét egy barátnőmmel töltöttem, akinek

kilétét burkolja homály. Ő meg sem próbál uralkodni semmin. Dél óta egyre csak bőg és jajgat, és

valószínűleg abba se hagyja holnap délig. Ráadásul neki köszönhetően egy rakás ember, akik kilétét

szintén fedje homály, megalázottak és lehangoltak. És mindez miért? Mert az illető hisz az igaz

szerelemben, és nem gondolkodik el, nem teszi fel magának a kérdést, hogy mindez hova vezet. Bár

egyes barátai, köztük én is, előre figyelmeztették.

Christopher nevetett. – Szóval az estét Zoey társaságában töltötted – aki persze maradjon meg a

névtelenség homályában –, megpróbáltad legyőzni a késztetést, hogy fel-le ugrálj, és azt kiabáld: Én

megmondtam, én megmondtam! – Széles mosolya éppen csak látható volt a holdfényben. –

Bizonyára nagyon, de nagyon nehezedre esett.

– Pokoli volt – ismerte be Aisha, és békülékenyen felkacagott.

Christopher megállt. – Itt lakom. – Egy tágas viktoriánus stílusú házra mutatott, amelynek az

egyik végében torony magasodott, kúp alakú tetővel, amitől az egész épület középkori vár

benyomását keltette.

– Már korábban is észrevettem – bólintott Aisha. – Szuper ez a torony.

– A legfelső szoba az enyém – mondta Christopher. – Kicsi, de a házinéni olcsón megszámítja,

mivel besegítek a ház körüli munkákba.

– A kilencvennégy állásod egyike.

– E percben csak öt van. Még mindig főzök Zoey szüleinek az éttermében, de most, hogy vége a

szezonnak, naponta csak rövidebb időt töltök ott. Még megvan az újságkihordás, a vízvezeték-

szerelés és a részmunkaidős fociedzői állás az iskoládban, valamint a tájkertészet. Ha mindezt

összeadod, akkor csak heti ötven órát dolgozom. Többet szeretnék, de ritka errefelé az állás.

– Naná, hogy ritka – vágta rá Aisha. – Hisz mindet elhappolod.

– Enni is kell, meg lakbért is kell fizetni. Nem beszélve arról, hogy gyűjtenem kell a főiskolára.

Nincs kedved feljönni, és megnézni a fényűző lakásomat?

Aisha félreérthetetlenül pillantott az órájára.

– Csak öt perc – nyugtatta meg Christopher.

Letámasztotta a biciklijét, és bevezette a lányt a kissé kopott előcsarnokba, majd fel egy lépcsőn,

amelynek minden foka nyikorgott. – A házinéni általában öt szobát ad ki – mesélte kapaszkodás

közben Christopher –, de most rajta kívül csak ketten laknak itt, így az emeletemen senki sincs,

csak én. Felértek a lépcső tetejére, és Christopher mutatta az utat az ajtajához, amely egy

nyolcszögletű szobába vezetett. Magas üvegablakok néztek három irányba, a tetőre pedig egy

kisebb ablak nyílt. Egy rendesen bevetett egyszemélyes ágy nyúlt ki az egyik fal mellől, az ablakok

egyike előtt íróasztal állt, ahonnan remek kilátás nyílt napközben a strandra és a hullámzó tengerre.

A kivilágított Weymouth látképe olyan tökéletes szépségben tárult a szemük elé, akár egy

képeslapon.

Christopher az egyik falra felszögelt egy táblát, amelyre pirossal, kékkel és zölddel felírta a

munkabeosztását.

Szekrény helyett egy vascső lógott a mennyezetről, azon lógtak a fehér kabátok a főzéshez, a

kezeslábasok a kertészkedéshez, és a biciklisnadrágok meg a rögbipólók az iskolai munkához. A

szobából hiányoztak a személyes tárgyak: plakátok, fényképek, emlékek.

– Nagyon rendes – jegyezte meg Aisha.

– Szinte csak aludni járok ide – felelte Christopher.

– Nincs kép a családodról? – kérdezte a lány.

Christopher arca elkomorult. – Nem szeretem a zsúfoltságot – mondta határozottan, aztán kicsit

lágyabban hozzátette: – Nem jövök ki valami jól a családommal.

– Miért, ki az, aki igen? – ütötte el tréfával a dolgot a lány.

– Úgy értem, nem tartom velük a kapcsolatot. Azóta, hogy négy hónapja leérettségiztem, és

ideköltöztem, nem találkoztam velük, nem láttam őket.

Aisha rádöbbent, hogy érzékeny pontra tapintott. Most először látta Christophert zavartnak és

bizonytalannak. – Jobb, ha nem feszegetem a témát, ugye?

A fiú vállat vont. – Nem nagy ügy. Tipikus zavaros, nagyvárosi család. Apa nincs. Anyám

segélyből él. Egy évig krekket szedett, aztán leszokott róla, és most csak iszik. A nővérem egy

görénnyel él, aki elszedi a pénzét. – Megvetően horkant fel. – Nem olyan, mint a te családod, Aisha.

A lány nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az arrogáns,

magabiztos, gyakran bosszantó pasi ilyen családból származik.

Aisha mindig is nyugodt, középosztálybeli életet élt. Nem mintha a szüleinek ne lettek volna

anyagi gondjai. Sőt, mindig úgy viselkedtek, mintha Aisha még egy ruhával vagy a tányéron

hagyott étellel is a csőd szélére sodorhatná őket.

– És hogy kerültél ide, Maine-be? – nézett a fiúra megélénkült kíváncsisággal.

– Baltimore-ban nagy a hőség nyáron – mondta fanyarul Christopher. – Gondoltam, ha eljövök

onnét, és északra költözöm, legalább nem lesz melegem.

– Várj csak, majd meglátod, milyen itt az élet februárban! Garantáltan meggondolod magad. A

kölykök itt azon versenyeznek, ki tud valami új hasonlatot mondani a hidegről. Tavaly a

legkapósabb a jégcsap beöntés volt. És esküszöm, nem túloztak. – Oldalra hajtotta a fejét, és

elgondolkodva nézett Christopherre.

– Mi az?

– Nem gondoltam, hogy egy szegénynegyedből származol.

– Elszármaztam. Nem megyek vissza. Soha – hangsúlyozta csöndes meggyőződéssel a fiú. – Két

dolgot megtanultam, mialatt ott éltem. Az első, hogy az életben nincs igazság. Egyeseknek a

születésükkor mindenük megvan, másoknak semmijük sincs, és ez csak rosszabb lesz: rossz

környék, rossz iskolák, rossz tanárok, rossz szülők, vagy egyáltalán nincsenek is szülők. Fegyver,

drog, erőszak, amerre csak nézel. Mintha az egész egy óriási összeesküvés lenne, amelynek az

egyetlen célja, hogy ne maradj életben. Arról már nem is beszélve, hogy kezdhess valamit

magaddal. A többség kudarcot vall. És a többségnek semmi esélye.

Aisha elgondolkodva nézett rá. – És mi a másik dolog, amit megtanultál? – kérdezte halkan.

– Hogy nem tartozom a többség közé – felelte Christopher, és átható tekintetét a lányra szegezte.

– Nem érdekel, mennyire lehetetlen, hogy sikerüljön. Sőt így még jobb is. A lehetetlen nem zavar.

Annál többre volna szükség, hogy eltántorítson.

– Azt észrevettem, hogy állhatatos vagy – jegyezte meg szárazon Aisha.

– Mindig elérem, amit akarok – lépett közelebb a fiú.

– De van, amit még te sem szerezhetsz meg – felelte Aisha.

Christopher elvigyorodott. – Akár most is beadhatnád a derekadat, és sok gyűrődést

megspórolhatnál mindkettőnknek.

– Nem hiszem, Christopher. Mellesleg éppen te mondtad, hogy szereted, ha nehéz valamit elérni.

És különben is haza kell mennem. – Aisha megfordult, és az ajtó felé indult.

– Azt biztos tudod, hogy néha össze fogunk futni – mondta Christopher.

– Ez elkerülhetetlen – válaszolta a lány.

– Holnap este olcsóbb a mozijegy – vetette fel könnyedén a fiú. – Két dollár egy jegy. El szoktál

menni?

– Néha – ismerte el Aisha.

– Akkor véletlenül ott is összefuthatunk.

Aisha az ajtógomb után nyúlt, de aztán habozott. Ez még nem elkötelezettség. Christopher nem

randira hívta. Inkább csak rámutatott a nyilvánvalóra. Kis sziget, kis világ, az emberek néha

véletlenül is találkoznak. – Előfordulhat.

– Passmore-lakás.

– Szia, én vagyok.

– Nina? Miért telefonálsz? Hol vagy? Azt hittem, azonnal visszajössz, miután átadtad Jake-nek a

levelemet.

– Hát… elég későre jár.

– És mit mondott?

– Izé… semmit.

– Hogyhogy semmit?

– Úgy, hogy nem adtam át neki a levelet.

– De Nina, hiszen megígérted!

– Próbáltam, de…

– Nem volt otthon?

– Izé… nem tudom, hogy otthon volt-e.

– Nina, rukkolj már elő azzal, amit annyira nem akarsz elmondani!

– Nem lehet, Zoey. Az pletykálkodás volna, vagy ilyesmi, és bár a legjobb barátnőm vagy, a

fenébe is, nem kémkedhetek neked.

– Ki után?

– Senki után. Tényleg nem az én dolgom, hogy bizonyos dolgokat elmondjak. Bizonyos dolgok

elmondása bizonyos emberek dolga. Csak azért telefonálok, hogy közöljem, nem tudtam

kézbesíteni a levelet. Máskülönben nem is telefonáltam volna.

– Nina. Mondd meg, légy szíves, miért nem adtad át Jake-nek a levelet!

– Zoey…

– Azt mondtad, nem tudod, hogy otthon volt-e vagy sem, ami azt jelenti, hogy bármi volt is az

oka annak, hogy nem adtad át, az nem az volt, hogy nem volt otthon. Igaz?

– Zoey…

– Volt vele valaki? Erről van szó?

– Most mennem kell.

– Ki volt az? Benjamin nem lehetett, mert ő itthon van. Nyilván sem én, sem te, sem Aisha nem

járt ott, mert ő azután ment el, hogy te leléptél. Azt akarod mondani, hogy Claire volt?

– Nem mondtam semmit, ezt szeretném egyértelműen leszögezni. Egy szóval sem mondtam…

– Semmit sem kell leszögezned, Nina, magunk között vagyunk. Claire volt vele. Késő este

átment Jake-hez. Erről van szó, igaz? Nos, nem vesztegette az időt sokáig.

– Lehet, hogy csak átvitte neki a leckét.

– Hát persze. A leckét. Az a rohadt dög, ha Benjamin háta mögött kavar, esküszöm, kinyírom.

Tönkretenné vele Benjamint, és a legkevesebb, amit az illem előír, hogy legalább előbb szakít vele.

– Vagyis úgy kéne tennie, mint neked, hiszen te is megmondtad Jake-nek, mielőtt engedted,

hogy Lucas ledugja a nyelvét a torkodon.

– Ó!

– Bocs, ez szemét megjegyzés volt. Nem kellett volna ezt mondanom, de bánt, hogy elmondtam

neked Claire-t és Jake-et. Rosszul bírom a bűntudatot. Vagdalkozni kezdek.

– Nem, Nina. Megérdemeltem. Igazad van.

– Igen, de a legjobb barátnődnek mégsem kellene megmondania veled kapcsolatban az igazat.

– Azt hiszed, hogy… úgy értem, mit gondolsz, Claire és Jake…?

– Nem maradtam ott, hogy megnézzem, Zoey. De Claire még nem ért haza.

– Ó! Ó, istenem. Gondolom, le kell nyelnem a békát. Ha belegondolok, furcsa, hogy Jake más

lánnyal van. Jake és Claire. De hát nem az én dolgom, ugye?

– Szólsz Benjaminnak?

– Nem. Vagyis hát nem akarom, hogy úgy nézzen ki, mintha kémkednék.

– Mint én.

– Bocs, Nina. Kezdek igazán képmutató lenni.

– Azért még ne dőlj a kardodba, Zoey. Előbb vagy utóbb le kell esned a tökéletesség

piedesztáljáról. Megnyugtató, hogy ez egyszer te cseszed el az életedet.

– Kösz, rendes vagy.

– Nem hittem, hogy egymagadban is ennyi bajt tudsz okozni.

– Köszi.

– Olyan vagy, mint egy egyszemélyes katasztrófa, aki ellenségességet, féltékenységet és

bizalmatlanságot gerjeszt…

– Oké, Nina, elég lesz!

– …, ami felfalja Jake-et, Benjamint, Claire-t, de még engem és Esht is.

– Örülök, hogy felhívtál, Nina.

– Ne feledd, hogy én semmit sem mondtam!

– Nem felejtem el. Most legalább nem szánom annyira Jake-et.

– Fura, én most még jobban sajnálom. Szegény Fék, hogy éppen Claire vigasztalja!

– Kíváncsi vagyok rá, megcsókolta-e?

– Kétlem, Zoey. De ez már nem érint téged, igaz?

– Nem.

– Na jó, viszlát holnap.

– Szia, Nina.

Claire

Hajnali 12.42. 14 fok. Délnyugati irányú, nyolccsomós szél, erősebb rohamoknál felmegy tizenkettőre. A barométer stabil. A tegnapi front futó, szitáló esőt hozott, aztán továbbvonult. Ma este fátyolfelhős, meleg idő van.

Este átmentem Jake-hez, hogy lássam, hogy van. Természetesen nagyon odavolt Zoey miatt. De mire eljöttem, azt hiszem, jobban érezte magát.

Egy darabig csókolóztunk. Jake egészen más, mint Benjamin. Mintha nem uralkodna úgy magán, és nem volna olyan hűvös, mint Benjamin. Furcsa, mert Ben csak egy évvel idősebb nála, mégis jóval idősebbnek tűnik. Ő sosem sírna előttem, és nem árulná el ilyen nyíltan az érzéseit. Benjamin csupa rejtély, bár ő pontosan ugyanezt mondta rólam. Jake egészen más.

Nem számítottam arra, hogy majd csókolózunk, nem mintha ellenemre lett volna. Teljesen természetesen történt. Szomorú volt Zoey miatt, és azt hiszem, Wade miatt is.

Úgy gondolom, nem vagyok egy személyben felelős azért, ami Wade-del történt. Szerintem csak részben vagyok hibás, hiszen mindhárman – ő Lucas, Wade és én is – ittunk. Bármelyikünk vezethetett volna.

Mégis legalább részben felelős vagyok. És így helyesen tettem, hogy megpróbáltam elvonni Jake figyelmét a problémáiról. Nem akarom azt tenni Bennel, amit Zoey tett Jake-kel. Tartozom neki egy őszinte vallomással.

Nina egyébként is képtelen titkot tartani, tehát várható, hogy hamar híre megy a dolognak. Úgy döntöttem, szólok Benjaminnak, hogy vége. Holnap a kompon, mielőtt mástól tudja

meg. Egy dologban biztos vagyok: Ő nem lesz úgy oda, mint Jake volt. Furcsa érzés volt Jake-kel lenni. Én is furcsán éreztem magam, valahogy másnak. Mintha

abban a pillanatban őszintén örült volna annak, hogy ott vagyok. Mintha szüksége lett volna rám. Igen, pontosan erről volt szó: úgy éreztem, hogy Jake-nek szüksége van rám.

Benjaminnak soha senkire nincs szüksége, csak saját magára.

VII. fejezet

Claire úgy szorította magához a könyveit, mint egy pajzsot, miközben felkapaszkodott a reggeli

komp hajóhídján. Lucas, Zoey és Nina már odafent voltak a felső fedélzeten, a hajó végében. Zoey

lenézett, de kerülte Claire pillantását.

Claire megfordult: Jake éppen ekkor jött át a parkolón, néhány lépéssel mögötte Aisha

közeledett. Benjamin a tat közelében ült, egyedül.

Ez a megfelelő pillanat, gondolta Claire. Most, mielőtt Jake felszáll.

Határozottan odalépett Benjaminhoz; egyszerre érzett elszántságot és idegességet. Az idegesség

kicsit bosszantotta. Korábban is koptatott már le pasikat. Soha nem így, és soha ilyen hosszú

kapcsolat után, mint ami Benjaminhoz fűzte. De mindez még nem ok arra, hogy a hányinger

kerülgesse.

Leült a fiú mellé a padra. – Szia, Benjamin – szólalt meg.

– Claire – felelte a fiú közönyös hangon.

Claire egy ideig szótlanul ült, és próbálta felidézni, mit akart mondani. Valami olyasmit, hogy az

ember változik, és ez jó dolog, nem rossz. És Benjaminnak nem jelent majd gondot másik lányt

találni, akivel járhat. És hogy egyikük sem állította egyszer sem, hogy ez egy életre szól.

– Nem Jake mellett kellene ülnöd? – kérdezte Benjamin.

Claire-nek leesett az álla. – Hogy… hogy érted ezt?

Benjamin szemrehányóan nevetett. – Ugyan már, Claire, a dadogásnál több is telik tőled. Régóta

tudom, hogy ráhajtottál Jake-re.

– Nina mondta el?

– Nem. Nina Zoey-nak szólt, Zoey pedig a húgom. Szeret. – Az utolsó szót leheletnyi

keserűséggel ejtette ki a száján.

– Nézd, Benjamin – kezdte Claire zavartan –, senki sem mondta, hogy ez egy életre szól kettőnk

között.

– Ezt gyakoroltad? – szegezte neki a fiú a kérdést, és fanyar, rosszalló képpel fordult felé. – És

még mit? Hogy mindig jó barátok maradunk? Jaj, Claire! Csalódtam benned. Nagystílű szakításra

számítottam.

– Bocs, hogy nem írtam jobb szöveget. Talán, ha előbb elsütöttem volna néhány viccet…

– Jake érdekes változatosságot jelent majd. Neked mindig is olyan pasira volt szükséged, akinél

többnek érezheted magad. – Szomorúan elmosolyodott. – Kezdetben velem is azt hitted, hogy ilyet

találtál.

– Ez nem igaz – tiltakozott Claire.

– De mennyire, hogy az. Elszigetelt, magányos, fensőbbséges ember vagy, Claire. Fent ülsz a

tetőn, figyeled a fejed felett a felhőket, és odalent az apró embereket. És fontos, hogy mindig alattad

legyenek, mert egy veled egyenrangút nem tudsz sokáig elviselni.

Claire csak most vette észre, hogy ökölbe szorult a keze. Benjamin szándékosan okoz neki

fájdalmat, gondolta. Tudja, hogy semmi sem igaz abból, amit mond, csak azért mondja, hogy

bosszút álljon rajta, amiért elhagyja. – Azt hiszem, inkább magadról beszélsz, Benjamin. Te vagy

elszigetelt, és… mit is mondtál még? Magányos? Fensőbbséges?

Benjamin bólintott. – Úgy van. És ezért unsz majd rá előbb-utóbb Jake-re, és jössz majd vissza

hozzám. Mert annyira hasonlóak vagyunk, Claire.

Claire összeszedte a könyveit, és felállt. – Tudod, először bántott, hogy szakítok veled, de most

sokkal jobban érzem magam. Örülök, hogy elhagylak. Totál szemét vagy. És mérhetetlenül

arrogáns.

A fiú megint bólintott. – Élvezd Jake-kel az életet, amíg tart.

– Addig tart, amíg én akarom – fortyant fel Claire. – Ahogy a mi kapcsolatunk is.

– Vagy amíg Jake meg nem tudja az igazságot.

A lány megdermedt. – Ezt meg hogy érted? – Igyekezett közömbös hangot megütni.

– Kis szigeten élünk, Claire. Túl kicsi ahhoz, hogy a nagy titkok sokáig rejtve maradhassanak.

– Azt hiszed, bárki is elhiszi majd, ha azt terjeszted, hogy… – Körülnézett, és suttogóra fogta a

hangját. – Azt képzeled, hogy fűnek-fának bebeszélheted, hogy én okoztam a balesetet? Senki sem

fog hinni neked. Azt gondolják majd, hogy vissza akarsz vágni, amiért ejtettelek.

– Soha nem mondanám el – felelte komolyan a fiú.

– Nincs is mit elmondani – torkolta le a lány.

– Már hogyne volna, Claire. Tényleg azt hiszed, hogy hazudhatsz nekem? Tudom, hogy

emlékszel. Egy hete még csak ketten tudták biztosan az igazságot: Lucas és azt hiszem, az apád.

Claire-nek akarata ellenére is elakadt a lélegzete.

– Mindössze egyetlen hét alatt kettőről négyre emelkedett azoknak a száma, akik tudják. Az apád

nem beszél, és én sem, mert bármilyen furcsa is ezt beismerni, de én őszintén szeretlek. De mi a

helyzet Lucasszal? Ő meddig őrzi majd meg a titkodat?

Claire éles pillantást vetett Lucasra, aki a hajó túlsó végében állt, épp nevetett valamin, amit

Nina mondott, és ujjait lazán összefonta Zoey-éval.

– Kíváncsi vagy, mit gondolok? – kérdezte halkan Benjamin. – Azt hiszem, végül te mondod

majd el az igazságot.

– Én? – hüledezett Claire. – Ha igaz volna, amit mondasz, ugyan miért tenném?

A fiú vállat vont, és fanyar félmosoly jelent meg a szája szögletében. – Mert akármilyen önző és

könyörtelen vagy is, Claire, ha határvonalat húzunk a helyes és a helytelen között, szerintem te a

helyes utat fogod választani.

– Minden rendben? – kérdezte Zoey, és leült a bátyja mellé.

– Igen – hajtotta le a fejét Benjamin. – Rendben ment. Legalább megfosztottam attól az örömtől,

hogy ő dobjon engem. Hála neked.

– Azt hiszem, ezt még Claire se nagyon élvezte volna – mondta Zoey. – Csak most kezdem

megérteni, milyen fájdalmas egy szakítás.

Claire és Jake lementek az alsó fedélzetre, hogy ne legyenek szem előtt, de Zoey képzeletéből

nem tűntek el. Zavarta a gondolat, hogy együtt vannak, és Jake valószínűleg összehasonlítja őt

Claire-rel. Claire a fekete hajával, szemével és pikáns modorával gyönyörű volt, és sok pasi odavolt

érte. Csodás, hosszú, selymes, fekete haja volt és felháborítóan tökéletes alakja. Jake most már

biztos örül, hogy megszabadult tőle, Zoey-tól.

– Egyébként is vége – zárta le Benjamin. – Egyelőre.

– Azt hiszed, Jake és Claire nem járnak együtt sokáig? – kérdezte Zoey.

– Két hét – vigyorodott el Benjamin, és kinyújtotta a kezét.

Zoey belecsapott a tenyerébe. – Hat hét, és tíz dolcsit teszek rá.

– Legyen öt – javasolta Benjamin. – A suliban már fogadtam öt dolcsiba egy fickóval, hogy te

meg Lucas nem jártok három hónapnál tovább.

Zoey a bátyja karjába bokszolt.

– Jó, jó, üsd csak a szerencsétlen, tehetetlen vakot! – biztatta Benjamin.

– Még hogy tehetetlen! – morogta Zoey. – Nem akarsz ma este moziba menni? Választunk

valamit, aminek jó a hangja.

– Kedden, mozi?

Zoey felsóhajtott. – Hosszú történet. Aisha el akar menni, mert megígérte Christophernek, hogy

elmegy, ha viszont egyedül jelenik meg, akkor úgy néz ki, mintha randiznának. Ha viszont az egész

banda megy, Aisha úgy tehet, mintha csak véletlen futottak volna össze. Szóval Lucas meg én ezért

megyünk el.

– Ezt meg sem próbálom felfogni. De nem hiszem, hogy megyek. Ötödik keréknek, pár nélkül…

– Nina is jön – szakította félbe Zoey.

– Nina nem a párom – mondta Benjamin. – De miért is ne?

– Szerintem ez így tökéletes! Te és Nina sem randiztok, így aztán Aisha is azt mondhatja, hogy ő

meg Christopher sem randiznak, hanem úgy vannak, mint te meg Nina.

– Fő, hogy te érted.

– Hát, az utóbbi időben kezdem azt gondolni, hogyha szerelemről van szó, én már semmit sem

értek – mondta kicsit borúsan Zoey.

VIII. fejezet

I. A II. világháborúban a főbb tengelyhatalmak

a. Németország, Japán és Franciaország

b. Japán, Oroszország és Anglia

c. Németország, Japán és Olaszország

d. A fenti hat ország volt.

Nina a kettes számú ceruzája végét rágta, és felnézett a mennyezetre. A d. lenne a helyes válasz?

Megeshet. De mind a hat nem lehetett fő tengelyhatalom, ez nyilvánvaló. Akkor tehát kilőtte a d.-t.

Marad három lehetőség.

Benjamin biztos tudná. Azonnal köpné a választ. De Benjamin negyedikes, ő meg csak

harmadikos. Talán ez a baj. Talán nem akar egy pisis harmadikossal járni. Szuper kifinomultan kell

ma viselkednie a moziban. Nem lesznek hülye viccek, csak időnként egy szellemes bemondás. Nem

lesz idő visszamenni a szigetre, és átöltözni, de Benjaminnal kapcsolatban szerencsére úgysem kell

az öltözködés miatt aggódnia. Az illattal viszont már nem így áll a dolog. A szokottnál alaposabban

fog zuhanyozni tornaóra után.

A tengelyhatalmak a rossz fiúk voltak, tehát Anglia nem lehet, igaz? Nem ők voltak mindig a jó

fiúk? Kivéve a gyarmati háború idején. Meg az 1812-es háborúban.

Na, várjunk csak. Németország biztos benne volt, akkor kiesik a b. Tehát marad az a. vagy a c.

Vagy Olaszország vagy Franciaország volt a rossz fiú. Franciaország vagy Olaszország.

Vajon egymás mellé fognak kerülni a moziban? Zoey biztos Lucas mellé ül majd, de Aisha talán

nem akar közvetlenül Christopher mellé ülni. Aisha ülhet az egyik végén, aztán jön Zoey és Lucas,

és… vagy Christopher vagy Benjamin. Ha Nina kettejük közé ül, akkor minden rendben. De mi

van, ha Christopher a túlsó végén ül, és ő lesz az utolsó, jó messzire kerülve így Benjamintól.

Franciaország vagy Olaszország. Mussolini! Igen, Mussolini! Lassan visszatértek az emlékei.

Mussolini az egyik rossz fiú volt, és ez tutira olasz név.

Nina beikszelte a c. melletti kis karikát.

Zoey, negyedik óra

– A sorozat második kötetében a szerző a képzeletbeli kis tengerparti várostól messze, kint a

tengeren hurrikánt támaszt, amit eleinte távoli fenyegetésként élünk meg. Nem is tartjuk fontosnak,

de mivel a szerző folyton visszatér rá, és emlékeztet bennünket, hogy ott van, és vár, ezért… mit is

tesz, Zoey?

– Tessék?

– Hogy hívjuk ezt az eljárást? – kérdezte a tanárnő. – Megint álmodozik, Miss Passmore?

Előrevetítésnek nevezzük. A szerző előrevetíti az eseményeket.

Előrevetítés

Zoey leírta a szót a füzetébe. Hát persze.

Előrevetítés. Amikor tudatjuk az olvasóval, hogy valami készül, és a

könyvben később be is következik, így az olvasó előre számít rá.

Vagy amikor a barátnőnk azt mondja, legyünk őszinték, és mondjuk meg a régi barátunknak,

hogy szakítunk vele, különben rossz vége lesz. Ez előrevetítés. Vagy amikor észrevesszük, hogy a

lány, aki folyton meregette a szemét a barátunkra, amint szakítunk a pasival, rögtön odaront, és

lecsap rá. Ez mind előre lett vetítve, Zoey mégis meg volt lepve. Jake és Claire sugdolóznak. Helyet

cseréltek, hogy egymás mellett ülhessenek. Ez vajon mit vetít előre?

– Az előrevetítés eszköze jelen esetben a metafora. Claire! Mi az a metafora? Ha volnál szíves

egy percre abbahagyni a sutyorgást!

– A metafora az, amikor az egyik dologgal rávilágítunk a másikra. Mondjuk a ködöt takaróval

helyettesítjük, vagy azt mondjuk, hogy a felhők katonákként masíroznak.

Jake előtt akar felvágni.

Claire-t egyszerre mennyire elkezdte érdekelni az angol irodalom! – írta Zoey a füzetébe.

– És mi a metafora ebben a könyvben, és mit vetít előre?

Szuper! – gondolta Zoey. – Erre a kérdésre pont tudom a választ, de nem, a tanárnő tutira akkor

szólít fel, amikor valami egészen máson jár az eszem.

Claire elgondolkodott. – Nos, azt hiszem, a hurrikán a hősnő szenvedélyének metaforája. A

szexuális vágyé. Eleinte csak ott van, ártatlanul létezik, de ahogy kérlelhetetlenül közeledik, egyre

erőteljesebbé válik, egyre veszélyesebb és megsemmisítőbb lesz, és végül magával ragadja és

leveszi a lábáról.

Zoey a szemét forgatta. A teremben a fiúk fele felajzottan bámult Claire-re. Jake is. És még csak

nem is ez volt a helyes válasz. A könyvben levő metaforának semmi köze nem volt a szexhez.

– Hibátlan válasz – dicsérte Claire-t a tanárnő.

Aisha, ötödik óra

– Kettő négyzetgyöke x plusz zy osztva p-vel – mondta Aisha.

– Helyes, csak a kerek zárójelet ne felejtsd el – figyelmeztette a tanárnő.

Aisha grimaszt vágott, aztán szófogadóan bólintott. – Hát persze. Akartam is mondani.

– Fő a pontosság.

Aisha mély egyetértéssel bólogatott. A pontosság rendkívül fontos. Ha az ember kihagy egy

változót, vagy rossz helyre tesz egy zárójelet, az egész egyenlet értelme megváltozik.

– X-re megoldotta már valaki? – kérdezte a tanárnő.

Aisha persze már megoldotta, de nem akart hencegni. Amikor azonban látta Louis Goldman

kezét a magasba emelkedni, az ő karja is a magasba lendült. Louis-nál nincs nagyobb pedálgép;

nem hagyhatja, hogy önelégülten villogjon. Főleg nem azután, hogy elfelejtette azt a nyomorult

zárójelet.

Nem lett volna szabad felvennie ezt a felsőt. Túlságosan kivágott. Nem kurvásan, de annyira

azért igen, hogy Christopher azt higgye, hogy a kedvéért vette fel.

– Aisha?

– X egyenlő mínusz hárommal.

A tanárnő kacsintott. – Látom, amikor megoldottad az egyenletet, eszedbe jutott a zárójel.

Helyes. X egyenlő mínusz hárommal.

Hogyne volna helyes, gondolta Aisha. A körülötte ülők a homlokukat ráncolták, és a füzetükbe

mélyedtek. Nyilván sokan helytelen megoldásra jutottak, amit Aisha nehezen tudott felfogni; hogy

lehet az, hogy valaki ránéz egy egyszerű egyenletre, és nem tudja rögtön a helyes megoldást?

Hiszen olyan kézenfekvő!

Ha a világon minden ilyen logikus lenne, akkor az élet… nos, logikus lenne! Egy meg egy az

kettő. Soha nem három. Mindennek ilyennek kellene lennie.

Christopher biztos azt képzeli majd, hogy ők ketten most randiznak. Ami azt jelenti, hogy

valószínűleg megpróbálja majd átkarolni. És akkor mit tegyen? Nem akar jelenetet rendezni, de azt

sem akarja, hogy bárki félreértse a helyzetet.

– Beszéljünk a paraboláról! – mondta a tanárnő.

Helyes, tehát a parabola. Aisha már előreolvasott, és nagyon érdekesnek találta. Inkább a

parabolák tanulmányozásával töltené az estét, mint hogy moziba menjen Christopherrel.

Pontosabban nem is Christopherrel! Csak Christopherrel is. Még az is lehet, hogy nem ülnek

majd egymás mellett. Ülhetne mondjuk Nina és Zoey között. Vagy Benjamin és Zoey között, ha

Benjamin a testvére mellé ül. Vagy…

Várjunk csak! Ez akár egy egyenlet is lehetne! Zoey a z, Nina az n, Benjamin a b… Egy sor

változó, de némi munkával egy egyenes vonal mentén, vagyis a mozi egy sorában az összes pontra

– vagy emberre – kidolgozhatna egy lehetséges elrendezést.

Nina, hatodik óra

Na jó. Lucas az első, mellette Zoey. Maradok én, Benjamin, Aisha és Christopher. Elsüthetnék

valami szellemességet, mondjuk, hogy a párok üljenek egymás mellé, és hagyjanak minket,

facérokat magunkra. Persze Aisha biztos vetne rám egy-két gyilkos pillantást, de ő már úgyis

csapdába esett, nem? Muszáj előbb neki és Christophernek leülnie, ami azt jelenti, hogy

Benjaminnal mindenképpen egymás mellé kerülünk.

És mi lesz, ha Aisha megy be először? Akkor természetesen Christopher utánamegy, és

remélhetőleg Lucas és Zoey követik. Hacsak Benjamin közbe nem veti magát, és Christopher és

Zoey vagy Lucas közé nem ül.

– Elnézést, de nem hallottam jól a kérdést – tért magához Nina, mielőtt a tanárnő végigment

volna a padsorok között, és ébresztő gyanánt meg nem kopogtatta volna Nina kobakját.

– A kérdés, amit előszörre is hallottál volna, ha ide figyelsz, Nina Geiger, az volt, hogy „minek

nevezzük azt az igei szerkezetet, amelyben ugyanazt a lényegi pontot erősítő példák ismétlődnek”.

De mivel kétlem, hogy tudnád rá a…

– Az a tautológia – vágta rá Nina.

A tanárnőnek leesett az álla, és harminc fej fordult Nina felé.

Nina visszavigyorgott. Azt hitted, megfogtál, mi?

– Esetleg példával is tudnál szolgálni? – kérdezte maró gúnnyal a tanárnő.

– Igen, asszonyom. Például ha azt mondanám, hogy úgy szeretem ezt az osztályt, mint egy éhes

csecsemő az anyja mellbimbóját, vagy… vagy, mint részeg a vécékagylót, vagy egy prosti a

szabadságon levő matrózt, vagy, tessék várni, tudok még egyet: mint kamasz a kezét!

Amikor a nevetés lecsillapult, a tanárnő megkérdezte Ninát, hogy tudja-e, merre van az igazgatói

iroda. Nina tudta, és miközben végigment a folyosón, a fejét csóválta.

Nem kellett volna megreszkíroznom azt a negyediket, szidta magát. Mindig is azt vallottam, hogy

a három a helyes szám. Amikor majd este elmondom ezt a történetet Benjaminnak, ezt az utolsót

kihagyom. Elvégre kifinomult benyomást akarok kelteni, vagy mi.

– Nem nézek meg késelős filmet – tiltakozott Zoey határozottan. – Nem értem, mit találnak

szórakoztatónak az emberek azon, ha nőket gyilkolásznak. Bocs.

Kis csomóba verődve álltak a weymouth-i bevásárlóközpont multiplexe előtt. Esteledett, a

kocsik fényszórói a parkolót pásztázták, mindenki a bejárat közelében keresett helyet. Kevesen

voltak. A kedd nem tipikus mozizó nap, főként amióta elkezdődött a tanítás.

– Nem igazán késelős film, inkább akció, és különben mások is meghalnak, nem csak nők –

érvelt Lucas. – Mi is a neve? Jean-Claude Sirály vagy mit tudom én. Az a karatés fickó.

– Nem szeretem az erőszakos filmeket – szögezte le Zoey. Talán nem nevezhető erkölcsi

fordulópontnak, de a legutolsó erőszakos film után, amit látott, olyan erős szorongás fogta el, hogy

jobbnak látta, ha a jövőben kerüli a hasonló élményeket.

– Én sem – mondta Aisha.

– Oké, marad még hét film – hívta fel a figyelmüket Christopher.

– Csak hat – mondta Benjamin. – Nem vagyok hajlandó végigülni egy animációs filmet arról,

hogyan mentsük meg az esőerdőt meg a környezetet. Fülhasogató, rikácsoló hangon dühöngenek

benne a környezetvédők, és időnként elviselhetetlenül rossz dalra fakadnak. Libabőrös leszek tőle.

– Egyetértek Bennel – mondta Nina. – A libabőrt el kell kerülni.

– Mit szólnátok A nővérem pasijához? – vetette fel Zoey. – Állítólag őrült mulatságos.

– Én meg azt hallottam, hogy vacak – vágott közbe gyorsan Nina. – Ki kíváncsi ilyesmire? Hogy

egy egész film arról szóljon, hogy egy lány a nővére pasijával kavar. És akkor mi van?

– Három kiesett, van még öt – mondta Aisha, aki feszengve állt Christopher mellett.

– Az ügyvédes film? – javasolta Benjamin.

– Szerintem biztos nincs olyan jó, mint az, amelyikben Tom Cruise játszott – fintorgott Aisha.

– Tudtátok, hogy alacsony? – kérdezte Lucas. – Százötvenhárom centi.

– És azt hallottam, hogy nem fürdik – toldotta meg Benjamin.

– Szánalmasak vagytok. – Zoey játékosan oldalba bökte Lucast.

– És mit szólnátok a Michael Keaton-filmhez? – kérdezte Aisha. – Őt kedvelem.

– Én is – mondta Zoey.

– Én is, de csak amikor Batmant játszik – mondta Lucas.

– Én meg Batmant kedvelem, amikor Michael Keatont játssza – hadarta Nina. Aztán idegesen

Benjaminra nézett, és csak akkor mosolyodott el, amikor a fiú felnevetett.

Mi van ma este Ninával? – töprengett Zoey. Olyan ideges…

Megvették a jegyeket, a rágcsálnivalót, és bemasíroztak a moziba, miközben összevetették a

tejcsokis golyók és a mazsolás csoki erényeit. Amikor a jobbára üres mozi közepe táján egy sorhoz

értek, Lucas elindult befelé, Zoey-val a nyomában. A hatodik széknél megálltak, és leültek. Zoey

csak ekkor vette észre, hogy senki sem jön utánuk.

– Nem tetszik a hely, gyerekek? – kérdezte a többieket.

– Nem, nem. Semmi gond. Menj csak, Aisha! – intett a barátnőjének Nina.

– Jössz utánam? – kérdezte Aisha.

– Miért olyan fontos ez? – kérdezett vissza gyanakodva Nina.

– Nem fontos, csak kíváncsi voltam. Mert ha leülök, ki fog majd mellém ülni?

Zoey értetlen pillantást váltott Lucasszal. – Bocs, de miért akkora probléma ez? – kérdezte Ninát

és Aishát.

– És mi lenne, ha én ülnék melléd? – ajánlotta Christopher.

– Oké – egyezett bele Aisha. – Akkor menj be te előbb, Nina!

– Micsoda? És te ülsz majd a sor folyosó felőli végén? – kérdezte Nina Aishát.

– Bocsi, de a sor végén nekem kell ülnöm – szólt közbe Benjamin. – Nehezen tudok átkelni

mások lába fölött.

– Lássuk csak! – kezdte Zoey. – Szerintem ha Benjamin ül a sor végén, és Christopher

mellettem, akkor marad két hely, és micsoda meglepetés, ti is pont ketten vagytok! Vagy keressem

meg a számológépemet?

– Csak utánad, Esh – mondta Nina, és hátrált egy lépést.

– Nem, menj csak te! – ellenkezett Aisha.

– Mindkettőtöknek teljesen elment az esze? – fortyant fel Zoey.

– Dehogy – rágta elégedetten a pattogatott kukoricáját Christopher. – Csak Aisha nem akar

mellém ülni, mert akkor az úgy nézne ki, mintha randiznánk.

– Á! – Zoey-nál végre leesett a tantusz. – Jó, de mi a baja Ninának?

Christopher felnevetett. – Én azt hiszem, Nina mindig is ilyen volt.

– Van benne némi igazság – ismerte el Zoey.

– Kezdődik a film – figyelmeztette őket Lucas.

– Aisha! – emelte fel kissé a hangját Christopher. – Ez nem randi, rendben? Amnesztiát kapsz.

Nem számítom ezt randinak. Még csak meg sem próbállak majd átölelni, jó?

Aisha szeme szikrázott, de azért dühösen becsörtetett a sorba, és ledobta magát Christopher

mellé. – Nem is ez volt a probléma – füstölgött. – Hanem az, hogy Nina nem tudott dönteni.

Nina végre leült, Benjamin pedig kitapogatta az ülést, és letelepedett melléje.

– Támadt egy ötletem! – jelentette be vidáman Lucas. – Most cseréljünk mind helyet!

Lucas

Te jó ég, micsoda vacak film! Azt hittem vígjátékot nézünk majd.

Teljesen elzsibbadt a kezem: negyven perce szorongatom Zoey kezét,

és már nem érzem az ujjaimat. Ráadásul izzadd a tenyerem. Szívesen

megcsókolnám Zoeyt, de néhány székkel arrébb ott ül a bátyja.

Igaz, hogy nem lát, de itt vannak a barátai is. Olyan lenne,

mintha közönség előtt csinálnám: ez igen, ez nagyon jó volt, vagy

esetleg te jó ég! Ez mekkorákat cuppog csókolózás közben! Nulla

pont ezért a csókért.

Zoey

Milyen romantikus, hogy boldogan beéri azzal, hogy csak fogjuk egymás kezét, és nem próbál tapogatni, mint annak idején Jake. Valószínűleg zavarja, hogy mindenki itt van. A film egyébként is olyan jó, ki akarná csókolózással tölteni az időt? Pláne akkor nem, amikor Aisha is itt ül, és biztos arra gondolna közben, hogy kicsoda rohadt dög vagyok: itt smárolok, mialatt Jake feltehetően otthon ül egyedül. Talán tényleg egy rohadt dög vagyok. Az lennék?

CHRISTOPHER A COMBJA HOZZÁÉR AZ ENYÉMHEZ. BIZTOS Ő IS ÉRZI, LN MINDENESETRE MÁSRA SEM TUDOK GONDOLNI. BŐR A BŐRHÖZ. HÁLA ISTENNEK, HOGY SORTOT VETTEM FEL, ÉS HOGY Ő MEG EZT A FELSŐT VISELI! MÉG SZERENCSE, HOGY ILYEN HIDEGRE ÁLLÍTOTTÁK IDEBENT A LÉGKONDIT. HA MOZI UTÁN BEÜLÜNK VALAHOVA ENNI, FELTÉTLENÜL VELE SZEMBEN KELL ÜLNÖM. MILYEN GYÖNYÖRŰ! ODAADNÁM A JOBB KAROMAT CSAK HOGY AZ ENYÉM LEHESSEN. MÁR HA FÁJDALOM NÉLKÜL EL TUDNÁK TÁVOLÍTANI. BÁR AKKOR NEM TUDNÉK MELÓZNI. ÉS EGY KARRAL FŰZNI SEM.

Aisha

Ha elhúzom a lábam, biztos azt gondolja majd, hogy Aha! Most megvan, olyan izgatott, hogy odébb kellett húzódnia, nehogy rám vesse magát. Ha viszont így hagyom, akkor esetleg azt gondolja, hogy élvezem. Pedig szó sincs róla. Lefogadom, alig bírja túltenni magát azon, hogy ügyet sem vetek rá. Mr. Ego. Valószínűleg úgy gondolta, hogy mostanra már térden állva fogok könyörögni, hogy csókoljon meg. Bár eddig semmivel sem próbálkozott, pedig már a film felénél tartunk. Lehet, hogy a rágcsálnivalótól van? Kellemetlen tőle a szájszagom?

Nina

Esetleg, meg is ölhetném magam. Mondjuk a támlába fúrom a fejemet, és

megfulladok. Idehajol, sötétben vagyunk, az ajka majdnem a fülemet súrolja, érzem a meleg, leheletét a nyakamon, és erre mit teszek? A számba tömök egy pattogatott

kukoricát, és fújtatva csámcsogni kezdek. Nagyon gusztusos, nagyon romantikus. Amikor közel hajol, bekapom a kukoricát, és azt hörgőm KrrrKrrr. Valószínűleg éppen most készült arra, hogy kimondja: Nina most jöttem rá, mennyire szeretek veled

lenni, olyan mulatságos vagy, és szexi, olyan kifinomult, mégis játékos, nem olyan, mint a nővéred, a jégkirálynő. És abban a pillanatban, amikor arra készül, hogy ezt a

fülembe súgja, én azt krákogom, hogy hrrr, khrrr, ahhh, és olyan hangot adok ki, amelynek hatására mostantól Benjamin a Nina nevet élete végéig, a harákolással azonosítja.

Benjamin

Kíváncsi vagyok, ha látnék, jobb volna–e ez a film? Valószínűleg nem. Hiányzik Claire. Amikor vele mentem moziba, sohasem kellett aggódnom amiatt, hogy jó–e a film. Szinte rosszul vagyok, annyira hiányzik. És attól is a rosszullét környékez, ha arra gondolok, hogy most Jake–kel van. Nem hibáztatom Jake–et. Mindenki azt mondja, hogy Claire gyönyörű, és miután a húgom otthagyta, Jake biztos úgy érzi, hogy Claire társaságában semmivé foszlik a megalázottsága. Valószínűleg Claire éppúgy csókolózik vele, mint régen velem. Talán keresnem kellene valakit Claire helyett, vagy legalább addig, amíg nem szakítanak. De kit? Csak egy lány van, akit ismerek és… De úgy tűnik, ő Christopherrel jár. A fenébe is, hogy hiányzik Claire! Vajon mit csinálhat most?

IX. fejezet

Claire Jake mellett ült a fiú régi, ütött-kopott kisteherautójában. Alig öt mérföldes sebességgel

haladtak a part mentén, miközben magnóról zenét hallgattak. Az úton nem volt forgalom, senki sem

sietett sehová, és Claire még a zene mellett is hallotta a hullámzás robaját, a laza homok és a

kavicsok csikorgását a teherautó kerekei alatt.

– Mi ez a zene? – kérdezte.

– Lyle Lovett. Apám egyik kazettája, de én is szeretem.

Claire bólintott. A dalok kicsit melankolikus benyomást tettek rá, de Jake feltehetően

melankolikus hangulatban volt. Kereszteződéshez értek. A balra vezető út megkerülte a Nagy

Harapás tó északi partját; ez az öböl csaknem kettévágta Chatham Islandet, mintha egy croissant

közepéből valaki kiharapott volna egy nagy darabot. Az előttük húzódó út a Lipre, arra a félszigetre

vitt, amely a helyiek kedvenc találkahelye volt.

Jake tétovázott.

– Menjünk ki a Lipre* – javasolta Claire. – Szeretek ott lenni. Olyan elszigetelt.

Végighajtottak a murvás úton, aztán megálltak a zsákutca végében. Balra terült el a nyugalmas,

tükörsima felületű öböl, jobbra pedig a tenger háborgó vize. Az öblön túl feküdt a Lower Lip,

vagyis az Alsóajak, amely természetvédelmi terület volt, és egy északi lundakolóniának adott

otthont. Az a földnyelv, amelyen álltak, olyan keskeny volt, hogy alig harminc lépésnyire tőle már a

tenger kezdődött.

Claire lemászott a teherautó vezetőfülkéjéből, és a lundákat nézte, amelyek a sziklákon ugráltak,

búgtak, károgtak és olykor kiáltottak egyet, ami valahogy úgy hangzott, hogy Hé, Al! Apály volt,

Weymouth felé fekete viharfelhők tornyosultak az égen, és küldtek időnként cikázó villámokat a

város irányába. Közvetlenül felettük az ég még tiszta, felhőtlen volt; gyorsan esteledett, a csillagok

sziporkázva felragyogtak, aztán gyorsan búcsút intettek, mielőtt a viharfelhők sebesen haladva

eltakarták volna őket.

– Hahó, emlékszel még rám?

Claire felpillantott. Jake pár lépésnyire állt előtte, zsebre dugott kézzel. Úgy látszik,

elálmodozott egy kicsit, és közben megfeledkezett a fiúról.

– Bocs, biztos elkalandoztam.

Jake a viharfelhőket nézte. – Mit gondolsz, erre jön?

– Szerintem úgy húsz perc múlva ideér – bólintott Claire. – De ez csak amolyan elszigetelt

viharmag, és a szél kezd nyugatnak fordulni, tehát lehet, hogy mégis elkerül minket.

Jake elmosolyodott. – Mindenki csodálkozik azon, hogy ennyire érdekel az időjárás.

– Az időjárás lenyűgöző – vélte Claire. – Emiatt más egyik nap, mint a másik. És hihetetlenül

összetett rendszer, amelyben a legkülönbözőbb erők lépnek kölcsönhatásba egymással. Például a

Csendes-óceánban innen ötezer mérföldre található meleg áramlat és az afrikai szél is hatással

vannak arra, ami itt történik. – Elhallgatott, és a vihart nézte. – Bár az is lehet, hogy tényleg egy

kicsit furcsa vagyok.

– Erre szakosodsz majd a főiskolán? Az időjárási jelenségek tanulmányozására?

– Igen. Meteorológiára, klimatológiára, hidrográfiára. És később, amikor majd a doktorátusomon

dolgozom, megpróbálok beosztást szerezni az Antarktiszra. Ott található a különös, ismeretlen

időjárási sémák központja.

– Ott hideg van, nem? – kérdezte könnyedén Jake.

– Azt beszélik. Télen egyes helyeken mínusz hatvan fok, és orkán erejű szelek.

– Jól hangzik – jegyezte meg szárazon Jake. – De gondolom, jó lehet olyasmivel foglalkozni,

ami érdekel, és amit igazán szeretsz.

* „Lip” = „ajak” (a szerk. megj.)

– Te nem így vagy vele? – fordult felé Claire.

– Szeretem a futballt, és valószínűleg bejutok az egyetemi csapatba, de arra nincs túl sok

remény, hogy az Országos Futball Ligába is felvegyenek. Nagyszerű volna, de ahhoz más is kell.

Tudod, egy igazi állás.

– És mire szakosodsz majd?

Jake megropogtatta a vállát, és grimaszt vágott. – Fogalmam sincs. Megfordult a fejemben az

igazságszolgáltatás. Tudod, hogy zsaru legyek.

Claire félrehajtott fejjel, kritikus szemmel mérte végig. – El tudlak képzelni egyenruhában.

– Én is téged tíz réteg jégeralsóban, szőrmével bélelt kapucniban, és ormótlan hótaposó

csizmában. De az igazat megvallva, így jobban tetszel.

Egy hűvös szélroham legyintette meg Claire-t, a közeledő vihar előszele. – Csak azért mondod

ezt, mert szükséged volt valakire, miután Zoey a lelkedbe taposott.

Azonnal megbánta a szavait. Jake tekintetéből olyan megbántottság sugárzott, mintha a lány

pofon vágta volna. Kicsit óvatosabban kell bánnia vele, gondolta. Jake nem Benjamin, akit mintha

egy képzeletbeli páncél védene. Mellette hozzászokott, hogy kíméletlenül őszinte és provokatív

legyen. Nehéz volt észben tartania, hogy ez a nagydarab, erősnek látszó fiú milyen sebezhető.

– Részben talán igazad van – mondta halkan Jake. – Eléggé megviselt a szakítás…, de nem ezért

vagyok veled.

Claire két kezébe fogta Jake jobb kezét. – Nem egészen úgy értettem, ahogy hangzott.

– Mindig is kedveltelek, legalábbis barátként – folytatta Jake. – És szexinek találtalak. –

Szándékosan komikus csábmosolyt küldött a lány felé.

Claire a szavakat kereste az emlékezetében, amiket Benjamin vágott a fejéhez. – Nem gondolod,

hogy elszigetelt, magányos és fensőbbséges vagyok?

– Nem tudom, hogy magányos vagy-e – mondta Jake. – Annak érzed magad?

– Amikor veled vagyok, akkor nem.

– Akkor minél többet kell velem lenned.

Claire az ajkához emelte Jake kezét, és megcsókolta kemény, erős ujjait. Felnézett a fiúra, aki

lesütött szemmel nézett le rá. Valóság lenne? – tette fel magának a kérdést. Valóságos-e, amit most

iránta érzek? Hogy lehetne az, amikor minden olyan gyorsan történt?

Lehet, hogy hónapok vagy évek óta titkon szereti? Nem emlékezett ilyesmire.

Vagy csak a véletlen sodorta őket egymáshoz, mert mindkettejüknek ugyanabban a pillanatban

volt valakire szükségük?

Zoey kitépte Jake szívét. Benjamin arra kényszerítette őt, hogy emlékezzen az igazságra, amivel

nem akart szembenézni. Lehet, hogy csak két fuldokló, kétségbeesett ember kapaszkodott bele

abba, aki éppen melléje sodródott?

Érezte ajkán Jake csókját. Kellemes érzés volt. Más, mint Benjaminé, más, mint emlékeiben

Lucasé. Mindenképpen volt valami csodálatos abban, ahogy Jake erős karja átölelte, izmos

melléhez szorította, és fölé hajló válla teljessé tette azt az érzést, hogy elnyeli, védőn körülfogja.

Jake forró volt, míg Benjamin hűvös; egyenes, míg Benjamin megfejthetetlen, nagyobb volt,

erősebb, ugyanakkor meghatóan sebezhető, míg Benjamin egyszerre volt vaksága miatt törékeny, és

egyben valahogy sebezhetetlen.

Különbözőbbek már nem is lehetnének. És rájött, hogy ő is más most Jake-kel, mint

Benjaminnal volt. Mintha szó szerint más emberré vált volna Jake mellett.

Jobb emberré.

Kibontakozott a fiú karjából; maga sem tudta, miért, de hirtelen bosszúságot érzett. A szárazföld

felé pillantott, és látta, hogy a vihar gyorsan közeledik a csatorna fölött, felkorbácsolja a vizet, és

fehéren tajtékzó hullámokat hajt maga előtt.

– Már jön is – jegyezte meg.

– Siessünk vissza a teherautóhoz! – mondta Jake.

Claire-nek a nyelve hegyén volt, hogy ő szívesebben menne haza. Felvenné a poncsóját, kiülne a

tetőn körbefutó járdára, ahol kettesben lehetne a viharral, és közvetlen közelről élvezhetné. De aztán

mégsem mondta ki. Jake nem értené meg. Azt hinné, hogy ráunt, nem érzi jól magát a társaságában,

vagy nem esnek neki jól a csókjai.

Megbántaná vele. És ezt nem teheti.

A kilencórás komppal, a Titanickal tértek haza mozi után a szigetre. Ez volt az utolsó késő esti

kompjárat; aki lekéste, az kénytelen volt odaát éjszakázni, vagy kifizetni a vízitaxi felháborítóan

magas viteldíját. A Titanic autókat is szállított, és a fedett része kisebb volt, mint a Szigeti Szellőé,

de az eső mindenkit fedél alá kergetett; a párás ablakokon át nézték, hogy cikáznak a villámok.

Mire a szigetre értek, elállt az eső: a macskakövek nedvesen csillogtak, a levegő friss volt, s

mintha megtelt volna elektromossággal.

A kikötőben szétszéledtek: Nina észak felé indult, Christopher délnek tartott, és otthagyta a kissé

bosszús Aishát. Lucas, Benjamin, Aisha és Zoey együtt mentek a Camdenig, ahol Aisha folytatta az

útját, hogy a fárasztó kapaszkodó után, a kanyargós úton felérjen szülei fogadójához, a

hegygerincre.

A mindig tapintatos Benjamin bement a házukba, és magára hagyta Zoey-t Lucasszal az

előkertben. Aznap este ez volt az első alkalom, hogy végre kettesben maradtak.

– Érdekes este volt – karolta át a fiú Zoey-t. – Mi a helyzet Aishával és Christopherrel? Nem

tudom eldönteni, hogy most utálják vagy kedvelik egymást?

– Szerintem Eshnek nagyon tetszik Christopher, csak magának sem meri bevallani. Aisha

bizonyos tekintetben olyan, mint egy vonat. Megy a sínen, egy bizonyos irányba, és nem lehet

eltéríteni.

– Örülök, hogy te nem ilyen vagy – húzta magához Lucas.

– Én is – vallotta be Zoey.

Egy darabig csókolóztak az esőtől csepegő fa alatt, teljes magányban a csendes zsákutcában.

– Be kell mennem – mondta végül a lány. – Tudod, a szüleim…

– Persze, megértem. Nem mintha az én szüleimet sokat izgatná, ha későn megyek haza.

Valószínűleg azt sem bánnák, ha egyáltalán nem látnának viszont. – Igyekezett könnyed hangot

megütni, hogy elrejtse a keserűségét.

– Apád idővel biztos megenyhül – próbálkozott tétován Zoey.

– Az elmúlt pár napban legalább már nem emlegette, hogy elküld innen.

– Látod? Talán megenyhül.

– Biztos – mosolyodott el Lucas, hogy a hazugságot hihetőbbé tegye. Mióta az eszét tudta, az

apja sosem felejtett el semmit, és sosem változtatta meg a véleményét. Az egyetlen esélye az volt,

hogy a Texasban élő nagyapja mégsem hajlandó befogadni. Az apja és a nagyapja nem voltak

kimondottan jó viszonyban.

– Egész éjjel rád fogok gondolni – mondta Zoey, és hatalmas, csillogó kék szemét Lucasra

emelte.

– Én pedig terád – felelte a fiú.

– Talán álmunkban találkozunk majd – tette hozzá félig komolyan, félig gunyorosan Zoey.

Lucas elmosolyodott. A Zoey-val kapcsolatos álmai olyan egyértelműek voltak, hogy a lány

bizonyára megrémült volna, ha ismeri őket. Rettenetesen kívánta, szinte állandóan. De soha nem

tenné kockára élete legszebb kapcsolatát azzal, hogy olyasmire kérje Zoey-t, amit az nem szívesen

tenne meg. Még akkor sem, ha valahányszor a lány megcsókolja csodálatosan lágy ajkával, és

testével az övéhez simul, ő úgy érzi, rögtön felrobban.

– Jó éjt – indult el Zoey a bejáratukhoz vezető járdán.

Lucas utánanézett, magába itta a látványt, és elraktározta az emlékezetében Zoey minden

mozdulatát.

– Viszlát holnap.

Megkerülte a lány házát, megkereste a sötét földutat, amely Passmore-ék hátsó udvaráról a

meredek partfalon keresztül a verandájuk alá vezetett, majd azt megkerülve a bejárathoz vitt.

Felment a verandára, és lenézett. Éppen időben, hogy lássa Zoey-t, amint belép a ragyogó,

káprázatosan kivilágított konyhába, körbefordul, és két karjával átöleli önmagát.

Ekkor bejött Zoey apja; fürdőköntöst viselt. Felnézett a mennyezetre – biztos cukkolta Zoey-t –,

de a lány odatáncolt hozzá, arcon csókolta és kiment a konyhából. Mr. Passmore a mosogatónál állt,

reggelre készítette be a kávét. Az arcán elmélázó, nosztalgikus mosoly ült.

Lucas elfordult. Az ő házuk sötét volt, valószínűleg már órák óta. Az apja halász volt,

mindennap virradat előtt kelt, a szárazföld meredek partjához kormányozta a csónakját, felhúzta a

rákcsapdákat, visszadobta a vízbe a kelleténél kisebb homárokat, visszatette a csalit, aztán megint

leengedte a kosarakat.

Lucas úgy osont be a házba, és olyan hangtalanul lopakodott fel a lépcsőn, mint egy betörő. Kis

ház volt – az emeleten két háló, a földszinten pedig egy nappali és egy konyha. De saját fürdő- és

hálószobája volt, így akkor jöhetett-mehetett, amikor akart. A ház nem volt nagy, még a harmada

sem Jake-ének vagy Claire-ének, sőt még Zoey-ék szerény házához mérten is kicsi volt. De a

fiatalkorúak javítóintézetében lévő cellájához képest valóságos főúri palota.

Becsukta maga mögött a szobája ajtaját, és csak azután kapcsolta fel a villanyt. Egy

egyszemélyes ágy, egy fehérre festett komód, egy összevissza karcolt fa íróasztal és egy rozoga

szék alkották a berendezést. A két évvel korábbról megmaradt személyes tárgyak.

Egyszerű, szinte kopár szoba volt, így azonnal szemébe ötlött az íróasztalán fekvő papírlap,

amely szinte bántóan fehérlett. Megállt az asztalnál, és olvasni kezdte.

A szavakra meredt, és kényszerítette magát, hogy felfogja, amit lát. Szombat. Gép. Houston.

Utazol.

Az ágyán ült, a papírlapot a kezében szorongatta. Bekövetkezett. Az apja valóban kirúgja

otthonról, ahogy megígérte.

Lucas reménykedett, hogy az anyja valahogy rábírja az apját, hogy változtasson az

elhatározásán, de most már tudta, hogy csak hitegette magát. Ebben a házban az apja a teljhatalmú

úr, akárcsak a hajóján.

Lucas beszívta a levegőt. Olyan érzés volt, mintha az elmúlt néhány percben elfelejtett volna

levegőt venni. Szombat. Még három nap, és azután…

Nincs többé Chatham Island, sem Maine. Sem Zoey.

Ha nem volna Zoey, még szinte örülne is neki. A nagyapja más volt, mint az apja. Más utat

választott: kemény öregember volt, de rendes. Nem olyan sótlan, moralizáló, vaskalapos alak, mint

az apja.

Megkönnyebbülés lesz Texasba utazni. Csakhogy Texasban nem lesz ott Zoey.

Már vagy századszor fordult meg a fejében, hogy elmondja az apjának az igazságot,

elmagyarázza, mi is történt két éve valójában, amikor olyan meggondolatlanul magára vállalt

valamit, amit el sem követett.

De az apja ezt is csak egynek tekintené a hazugságok hosszú sorában. Még az anyja sem hinne

neki.

Eloltotta a lámpát, nyirkos ruhájában végignyúlt az ágyán, és magához szorította a kispárnáját. A

sötétbe bámult, és egy kis fényes négyszöget látott maga előtt, amelyben Zoey két karját maga köré

fonva körbefordult a konyhában, és közben őrá, Lucasra gondolt.

Lucas

Miért írtam alá azt a vallomást? Fogalmam sincs, hányszor tettem

fel már magamnak ezt a kérdést. Tulajdonképpen folyton ez járt a

fejedben; minden éjjel, miközben a priccsemen feküdtem, és a

cellatársaimat hallgattam, ahogy horkolnak, álmukban sírnak, vagy

valami sokkal rosszabbat művelnek.

Miért tettem?

Mert szerelmes voltam Claire-be. Bármit megtettem volna érte. Az

életem nem volt éppen leányálom. Anyám és apám tetszhalottként

éltek: két test, amelyek ugyanazon az élettéren osztoznak, semmi

több. Vajon gyűlölik-e egymást? Nem tudom. Szeretik-e még egymást?

Ezt sem tudom. Azt azonban igen, hogy a saját otthonomban mindig

is betolakodónak éreztem magam. Egy... olyan személy voltam, aki

éjszakánként túl sokáig marad fenn, túl sokat eszik, és soha

semmit nem tesz helyesen.

Claire volt az első ember az életemben, aki azt mondta, hogy

szeret. Gyönyörű, ragyogó, tökéletes lény volt, egy angyal, aki

valami csoda folytán azt állította, hogy valóban fontos vagyok

neki. A szememben ő soha nem cselekedhetett rosszat! Ezért nem

kötöttem az ebet a karóhoz, ahogy tennem kellett volna azon az

estén, hogy húzódjon le az útról, és állítsa le az autót. Ami azt

illeti, nyugodtan haza is gyalogolhattunk volna, de nem akartam

magamra haragítani. Elsütöttem pár viccet, és azt reméltem,

megérti a célzást, és megáll, csak azt hagytam ki a számításból,

hogy az ember részegen nemigen érti a célzásokat.

És akkor bekövetkezett a baleset. Kimásztam a hátsó ablakon,

aztán kihúztam Claire-t. A homloka véres volt. Kihúztam Wade-et

is. Furcsa, de abban a pillanatban azt hittem, hogy Claire sérült

meg súlyosabban.

De Wade nemsokára meghalt. És Claire kórházba került.

Megrémültem, hogy meghal. A vallomástétel olyan volt, mintha…

egyezséget kötöttem volna Istennel. Kérlek, hagyd életben! Bármit

megteszek, csak ő maradjon életben.

És életben is maradt. Az apja eljött hozzám, és azt mondta, hogy

igazi férfi vagyok, amiért vállalom a felelősséget. Sosem hitte,

hogy ilyen gerinces vagyok, de most már látja, hogy tévedett.

Azt is mondta, hogy az apámnak anyagi gondjai vannak, de ő

bankárként biztosan tudna segíteni.

És az igazán furcsa az, hogy eleinte fel sem fogtam, miben

mesterkedik, csak napokkal később. Nem értettem, hogy azt akarja a

tudtomra adni, hogy segít az apámon, ameddig kitartok a vallomásom

mellett.

Hogy miért tettem vallomást? Mert szerettem Claire-t. És mert

bárhogy is gyűlölöm, az apámat is szeretem.

És egyikük sem látogatott meg. Nem írtak. Nem telefonáltak.

A Claire iránti szerelmem idővel kihunyt. De mit tehetnék

apámmal? Bármi történjék, ő akkor is az apám marad.

X. fejezet

Zoey tanítás után a kompkikötőből azonnal Lucasék házához sietett. A fiú aznap nem ment

iskolába, és ez nyugtalanította. Ahogy teltek az órák, egyre vadabb elképzelések kavarogtak a

fejében, már nem is tudott másra figyelni, és lassanként elfogta a félelem.

Egyenesen a fiú házához szaladt, de a bejárati ajtó előtt inába szállt a bátorsága. Egyszer sem

találkozott Lucas szüleivel azóta, hogy a fiút kiengedték a börtönből. Tudta, hogy a viszony Lucas

és a szülei között ellenséges, csak azt nem tudta, hogy ezt őrá is kivetítik-e.

Bekopogott, és várt. Igyekezett elrendezni a vonásait, és barátságos kifejezést erőltetni az arcára.

Hirtelen feltárult az ajtó. Mrs. Cabral a sötét előtérben állt, és hosszú kötényében törölgette a kezét.

Éppen olyan szőke volt a haja, mint Lucasé, de az övé az ősz csíkoktól fénytelennek tűnt. Az arca

komor volt, a szeme kifejezéstelen.

– Jó napot, Mrs. Cabral – köszönt vidáman Zoey.

– Szervusz, Zoey. – Mrs. Cabralon sem meglepetés, sem különösebb érdeklődés nem látszott. –

Hogy vannak a szüleid?

– Nagyon jól, asszonyom. Sokat dolgoznak, de erről ön és Mr. Cabral is mesélhetnének egyet s

mást, nem igaz? Úgy értem, tudom, milyen keményen dolgozik Mr. Cabral. És ön is… tudom, hogy

bármi legyen is a munkája, nagyon kemény lehet… – Abbahagyta az összefüggéstelen fecsegést, és

mély lélegzetet vett. – Lucas itthon van? – nyögte ki.

– A szobájában.

Nem éppen szívélyes invitálás, döbbent rá Zoey. – Felmehetek hozzá, hogy meglátogassam?

Vagy esetleg lehívná?

Mrs. Cabral egy percig elgondolkodva bámult rá, aztán megvonta a vállát és félreállt. – Odafent

van.

– Köszönöm – mondta Zoey, és legszebb mosolyát villantotta rá. Felszaladt a lépcsőn. A szülői

hálószobájának ajtaja nyitva volt. A másik szoba ajtaja csukva. Óvatosan bekopogott.

– Igen? – hangzott a tompa válasz.

– Én vagyok az, Zoey. Engedj be!

Lucas kinyitotta az ajtót. Farmert viselt, a felsőteste meztelen volt. Az arca komornak látszott, és

vörös volt a szeme.

– Jól vagy? Nem vagy beteg? – firtatta a lány.

A fiú becsukta mögötte az ajtót, és elfordult. – Nem vagyok beteg.

Zoey mögéje lépett, és át akarta karolni, de a helyzet feszélyezetté tette. Még sohasem járt Lucas

szobájában, és még sosem látta őt derékig meztelenül, ráadásul az anyja talán odakint áll az ajtó

előtt. Lehullott a karja. – Akkor miért nem jöttél iskolába? – kérdezte egyszerre csalódottan és

idegesen.

Lucasból mély sóhaj szakadt fel, majd lehajolt, és benyúlt a szemétkosárba. Kivett egy

összegyűrt papírgalacsint, és átnyújtotta. Zoey kibontotta, majd a fiú íróasztalán kisimította, hogy

elolvashassa.

Zoey úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Megroggyant a térde, és tehetetlenül

lezöttyent a fiú ágyára. Görcsösen szorongatta a papírdarabot. – Apád biztos nem gondolja

komolyan.

– Komolyan gondolja – biztosította a fiú. Visszament az íróasztalához, és kihúzta a fiókot.

Felmutatott egy borítékot, amelynek a sarkában ott volt a légitársasága lógója. – Természetesen

csak odafelé szóló a jegy – jegyezte meg fanyarul. – És még csak nem is első osztályú. Az ember

azt hinné, hogy ha már kiteszik a szűrét a városból, legalább első osztályon távozhat. Biztos valami

kövér pacák és egy visító csecsemővel utazó asszony közé ültetnek majd. Bár, az apámat ismerve,

még azt hiszem, örülhetek, hogy nem a távolsági busszal kell mennem.

– Mit tehetünk? – kérdezte Zoey kétségbeesetten.

– Két napja ugyanezt kérdezem magamtól. – Visszatette a jegyet az íróasztalába, és úgy csukta

be a fiókot, mintha ezzel a mozdulattal pontot tenne mindennek a végére. – És a válasz az, hogy

semmit.

– Az lehetetlen! – suttogta Zoey.

– Szerezhetek állást, kivehetek egy lakást, és eltarthatom magam. Végiggondoltam. Ha folytatom

a tanulást, akkor heti huszonöt órát dolgozhatok, már ha akad valaki egyáltalán, aki felvesz egy

priuszos középiskolást, akinek se ajánlása, se tapasztalata. Az adó meg a különböző levonások után

heti százat, száztizet vihetnék haza. Ha szerencsém van, havi négyszázötven dolcsit kereshetek.

Ebből bérelhetek egy lakást. Sajnos, fűtésre már nem telne, és itt, Maine-ben a fűtés bizony jól jön

télen. És olyan fényűzésre sem jutna, mint ruha, étel…

Hanyatt dőlt Zoey mellett. – Vagy abbahagyom a tanulást, és hamburgert sütök, vagy

elhelyezkedem egy kisebb áruházban, és ha keményen megfogom a munka végét, talán még

vihetem is valamire. Pár év múlva menedzser lehetek vagy ilyesmi.

– Nem maradhatsz ki a suliból – jelentette ki határozottan Zoey.

– Nem is akarok – válaszolta Lucas. – De téged sem akarlak elveszíteni. Te vagy az egyetlen, aki

fontos nekem.

Zoey odasimult hozzá, arcát a fiú sima mellére fektette. Hallotta a szívdobogását, amely

felgyorsult, amikor megfogta a kezét, és erősen megszorította.

– Szeretlek, Lucas – suttogta.

– Én is szeretlek, Zoey – mondta Lucas, és a hangja morajlott a mellkasában.

Zoey megcsókolta azt a helyet, ahol a fiú szíve vert, aztán a kulcscsontját, a nyakát, s végül a

száját. Ez a csók csupa édesség volt, tele Zoey vágyával, de a lány érezte, hogy Lucas elhúzódik

tőle, mintha nem akarná többé teljesen elkötelezni magát.

Zoey lefeküdt Lucas mellkasára, és hallgatta, ahogy a fiú szíve lassan kezd nyugodtabban verni.

Tudta, hogy Lucas gondolatban már igyekszik elszakadni tőle. Úgy próbál megmenekülni a

fájdalomtól, hogy mindig egy kicsit távolabb taszítja magától.

Könnyek gyűltek a szemébe, és legurultak a fiú meleg bőrére, onnan pedig lecsorogtak a

lepedőre. Kis idő múltán hallotta, hogy a fiú elkeseredetten felsóhajt, aztán szorosabbra fonta

körülötte a karját, és ismét magához vonta.

Ebből nincs egyszerű kiút. Nem hagyhatja el Zoey-t csak úgy. Ezt együtt kell végigcsinálniuk,

akármi történjék is.

Az ajkuk ismét találkozott, és Lucas ezúttal nem húzódott el.

A pálya túlsó végén a pomponlányok kórusban kántáltak valamit, aztán magasba lendítették

előbb a jobb lábukat, aztán a balt, végül lementek spárgába.

Claire szórakozott derűvel figyelte őket a lelátóról. Nem értette, miért vágynak annyira a lányok

az ilyesmire. Ő biztos sosem akarna pomponlány lenni. Egyfolytában csak ugrálnak és kiabálnak

egy rakás focidrukker előtt, és mással sem foglalkoznak, mint hogy tökéletes-e a spiccük, vagy elég

lelkes-e a mosolyuk.

Az igazat megvallva azt sem bírta felfogni soha, hogy a pasik mit esznek annyira a focin.

A felsorakozott játékosokra nézett, akik a feneküket az égnek meresztve, egyik öklükkel a földre

támaszkodtak. A játéknak ezzel a részével nem is volt gond. Sajnos, Jake nem hajolt le: a sor

mögött állt, kitárt karral.

Kántálni kezdtek, ami hamarosan számolássá alakult, majd mind futásnak eredtek. Valaki

odadobta Jake-nek a labdát, aki a hóna alá dugta, és futott. Egy másik fiú nekirontott, de Jake

megpördült, és továbbrohant. Aztán két fiú hátulról ráugrott, és lerántotta a földre.

Jake nevetve feltápászkodott, és fancsali képpel rázta a fejét. Claire felé kocogott, és futás

közben levette a sisakját, majd kivett egy nyálas műanyagdarabot a szájából.

– Láttad? – kiabálta, amikor közelebb ért.

– Igen. Remélem, nem fájt.

– Még hogy fájt? – kérdezett vissza Jake, mintha a lány valami igazán nevetséges ötlettel állt

volna elő. – Szereltem egyszer, aztán másodszor is, és újabb öt jardon át vittem a labdát. Tizenöt

jard előnyhöz jutottam, sőt még egy kicsit tovább is. Készen állok a pénteki játékra. Fantasztikus

formában vagyok!

Felszaladt a lelátón, és leült a lány mellé. Izzadt, de kitörőén jókedvű volt.

– Azt akarod mondani, hogy amit csináltál, jó volt? – érdeklődött Claire.

Jake kétkedve hunyorított rá. – Nem vagy futballrajongó, igaz?

– Hát, azt hiszem, a rajongó szó éppenséggel nem illik rám.

Jake jóindulatúan nevetett. – Úgy is mondhatnánk, hogy fogalmad sincs a játékról.

– Tudom, hogy labdával játsszák. És több csapattársadnak is jó a feneke.

A fiú elfintorodott, és megcsóválta a fejét. – Nem. A csapatban senkinek sincs jó feneke. Ez a

játék nem a csinos popsikról szól. Ez háború, pusztítás, ez a hatalomról szól és arról, hogy

megszerezzük az ellenfél területét, hogy előretörjünk és behatoljunk az ellenfél térfelére, mint

Napóleon Waterloonál.

– Napóleon veszített Waterloonál – emlékeztette Claire.

– Végül is South Portland ellen játszunk pénteken, tehát valószínűleg elég jó a párhuzam –

mondta Jake szárazon. – Eddig még minden évben megvertek minket, mióta is… ha jól

belegondolok, bizonyára Waterloo óta.

– Nem hangol le, hogy valószínűleg veszíteni fogtok?

– Jaj, Claire, hiszen épp ezt magyarázom! Itt nem az a lényeg, hogy veszítesz-e vagy sem, hanem

az, hogy hogyan játszol. – Jake rávillantotta egyik csodálatos mosolyát. – Persze egy kicsit

lehangoló, de hát az ő sulijuk kétszer akkora, mint a miénk, úgyhogy nem vagyunk nagyon letörve.

Egyébként meg nyerhetünk is. A középhátvédjüket elütheti egy autóbusz.

– Még sosem voltam mérkőzésen – ismerte be Claire. – De gondolom, ha együtt járunk,

mindegyikre el kell mennem.

Jake lenézett a földre, és leverte a sarat a cipője stoplis talpáról. – Év közben Zoey csak három-

négyre jött el – mondta végül. – De azt hiszem, végül sikerült megértetnem vele a játék lényegét.

A lány nem szólt, és mindketten hosszan hallgattak, mialatt a többiek játszottak. – Gondolom,

korai még azt várni tőled, hogy túltedd magad rajta – törte meg halkan a csendet Claire.

– Igen is, meg nem is – válaszolta Jake. – A lelkem egyik fele úgy örül annak, hogy együtt

vagyunk, hogy szinte már nem is érdekel az egész. De azért még fáj. Senki sem szereti, ha ejtik. –

Az arca elsötétült. – Pláne olyasvalakiért, mint Lucas.

Claire a fiú karjára tette a kezét. – Örülök, hogy nem bonyolódtál vele verekedésbe. Aggódtam,

hogy valami ostobaságot teszel.

– Tettem volna, de igazából nincs is rá szükség – mondta Jake. – A fociban ez az egyik

legnagyobb tanulság. Ne üss, ha nem kell, ne vigyél be felesleges találatot. Amikor az ellenfél

földre kerül, ne ugorj rá. Az a lényeg, hogy földre került. És Lucas – mondta ki gúnyosan a nevet –

már kiesett a játékból.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Claire.

– Az apám szinte naponta beszélget az apjával. Cabral a mi kikötőnkben szokott tankolni. Apám

mesélte, hogy Lucas már megkapta a repülőjegyét szombatra. Pá-pá, Lucas! – mosolygott hidegen,

kegyetlenül Jake. – Lehet, hogy Zoey lapátra tett, de a pasi, akiért ezt művelte, három nap múlva

már sehol sem lesz.

Claire-t olyan vad öröm és megkönnyebbülés öntötte el, hogy szinte elakadt a lélegzete. Lucas

három nap múlva elutazik! Hiszen ez olyan, mint egy csoda. Ha elmegy, senki sem mondhatja el az

igazat. Benjaminon kívül senki sem tudja, és neki sincs rá bizonyítéka, csak homályos sejtései.

Biztonságban van a titka. Mindenkitől, de legfőképpen Jake-től.

Odahajolt és mohón megcsókolta Jake-et, de a fiú elhúzódott tőle.

– Izzadt és koszos vagyok – tiltakozott. – És a leheletem biztos olyan szagú, mint Joe Bolt

cipője, amikor az utolsó menetben a számba nyomta.

– Joe Bolt. – Claire úgy tett, mintha a fejét törné. – Ő az, akinek olyan csinos a popsija?

– Claire – korholta Jake. – Itt mindenki nagyon kemény fiú, férfias, meg minden. De egyikünk

sem csinos. Kivéve talán engem.

Megcsókolta a lányt, de nem húzta magához.

– McRoyan! – üvöltötte az edző a pályáról. – Gyakorolsz, vagy smacizol?

– Máris jövök, uram! – ordította vissza Jake.

– Mondd, hogy nincs szükséged gyakorlatra, nagyon is jól smacizol – tanácsolta Claire.

Jake elmosolyodott, aztán a lány észrevette, hogy elpirul, és zavartan lenéz a stoplis cipőjére. –

Tudod, Claire, nem tudom, elmondjam-e, de tudod, én… szóval igazán kezdelek megkedvelni.

Nagyon is. Úgy értem, mindig is kedveltelek, csak ez most több. És más. Hiszen érted.

Claire furcsa meghatottságot érzett. Jake olyan őszintének és tisztának látszott. Tudta, hogy

sohasem hazudna neki.

Nem mintha ő, Claire hazudna.

A gondolat szíven ütötte, a keze hirtelen ökölbe szorult.

– Ne haragudj, nem kellett volna ezt mondanom – szabadkozott zavartan Jake. – Bár régóta

ismerjük egymást, még csak rövid ideje vagyunk együtt.

– Nem, nem! Örülök, hogy ezt mondtad, Jake. Nagyon örülök.

– Az isten szerelmére, McRoyan, mi az ördögöt művelsz? – bömbölte dühösen az edző.

Jake égnek emelte a tekintetét. – Bocs, de muszáj visszamennem a többi macsó közé.

– Tessék – ragadta meg a pólóját Claire. Magához vonta, és hosszan, erősen megcsókolta. –

Valami, amitől a többi macsót elönti majd az irigység.

Amikor Jake leszaladt a lelátóról, a csapattársai élénk kurjongatással fogadták. Claire elnézte,

ahogy csatlakozik a csapathoz.

Könnyű lesz megtalálni a szavakat, amelyekkel majd elmondja neki az igazságot. Jake, azon az

estén, amikor Wade meghalt, én vezettem az autót. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy ezután a

tizenegy szó után mit mond majd.

XI. fejezet

– 'Reggelt, 'reggelt, 'reggelt – morogta halkan, morcosan Nina, amikor lezöttyent Zoey mellé a

padra. Elővett cigarettát, meggyújtatlanul a szájába dugta, és mélyen megszívta. A bakancsát

feltette az előtte lévő ülés támlájára, majd körülnézett a kompon. – Mennyi ideje is kezdődött, két

hete? És máris bejelenthetem, hogy torkig vagyok a sulival. De komolyan, mi a fenét keresünk itt

ilyen korán, miért nem vagyunk az ágyunkban? Múlt éjjel sokáig fenn maradtam, és megpróbáltam

kifundálni, hogy lehet az, hogy az oroszok jó fiúk voltak az I. világháborúban, aztán rosszak a II.

világháború elején, de a felénél megint jó fiúk lettek, aztán, amikor vége lett a háborúnak, megint

rosszak lettek, és azok is maradtak, amíg pár évvel ezelőtt újra jók nem lettek. Szerintem törvényt

kellene hozni, hogy ha az ember valamelyik oldalra áll – akár a jóra, akár a rosszra –, akkor amellett

ki is kell tartania. Hé, Esh. Te már végzős vagy. Szerinted mi az ábra az oroszokkal? Jók, rosszak,

vagy közömbösek?

Aisha megállt Zoey előtt, és a fejét csóválta. – Szörnyen nézel ki, Zoey. Mi a baj, beteg vagy?

– Beteg vagy? – kérdezte meglepetten Nina, és alaposabban szemügyre vette a barátnőjét. –

Miért nem szóltál?

– Nem vagyok beteg – suttogta halkan Zoey.

– Pedig annak látszol – mondta határozottan Aisha. – Ha fertőző, ne gyere közel!

– Ha fertőző, de nem túl fájdalmas, akkor gyere csak nyugodtan közel! – biztatta Nina. – Jól

jönne pár nap betegszabadság.

– Nem erről van szó – mondta Zoey –, hanem Lucasról.

– Nehogy azt mondd, hogy veszekedtetek – morogta Aisha.

– Az apja elküldi. Szombaton… – csuklott el Zoey hangja. – Szombaton elutazik.

– Most szombaton? – kérdezte Nina.

Zoey bólintott.

– És ezt megteheti? – kérdezte Aisha. – Hiszen Lucas a fia.

– Elmúlt tizennyolc – magyarázta Zoey. – Ha úgy tetszik neki, az apja kirakhatja a szűrét. Lucas

azt mondja, az apja legalább talált számára egy helyet, a nagyapjánál, ahol befejezheti a

tanulmányait.

– Texasban, nem? – kérdezte Aisha.

– Valami koszos kis városban – motyogta Zoey. – Több mint kétezer mérföldnyire innen.

Kétezer mérföld!

Nina zavartan vakargatta a fejét, és meggyújtatlan cigarettája végét rágta. Még sosem látta Zoey-

t ilyen feldúltnak. Zoey mindig maga volt a napsütés Nina esővel áztatott világában. Furcsa volt

látnia, hogy barátnője a könnyeivel küszködik, ráadásul úgy tűnt, annyit sírt már, hogy végleg

elapadtak a könnyei. Aishára pillantott, aki csak megvonta a vállát, és az ajkába harapott.

Valószínűleg alig várja, hogy azt mondhassa: „Én megmondtam!”, gondolta Nina.

– Nem lehet valahogy rávenni az apját, hogy gondolja meg magát? – kérdezte Aisha. – Bár,

gondolom, Lucas már mindent megpróbált…

Zoey némán bólintott. A komp sípja felvisított, majd a hajó lassan eltávolodott a mólótól. Nina

látta, hogy Jake feléjük pillant, a tekintete előbb ellágyul, majd megkeményedik, és könyörtelenné

válik Zoey láttán. Claire közvetlenül mellette állt, és egy pillanatig ő is őket bámulta.

– Nem bírom – suttogta Zoey halkan, remegő hangon. – Nem igazság. Senkinek sem szabadna

elválasztania azokat, akik szeretik egymást.

Nina átölelte a barátnője vállát. Aisha is leült, és megfogta Zoey kezét. Zoey szemében még

összegyűlt néhány maradék könnycsepp, amelyek most hangtalanul legördültek a könyveire, és kis

sötét foltot hagytak a francia nyelvtanon.

– Mit tegyek? – kérdezte. – Nem mehetek vele. Hol laknék? Hogy fejezném be az iskolát?

Nina és Aisha összenéztek Zoey lehajtott feje fölött.

– Tegnap mondta meg. Felmentem a házukhoz, mert nem jött iskolába. Gondolom, már nem

akarja törni magát, amikor néhány nap múlva úgyis elmegy. Beszéltem az anyjával, de Lucas

mesélte, hogy az apja őt is teljesen a hatalmában tartja. Megmutatta a levelet, amit az apja az

asztalon hagyott. Semmi sincs benne, csak a gép indulási ideje. El sem hinnétek, milyen kőszívű a

családja.

Ninának már a nyelve hegyén volt, hogy ő aztán tudja, milyen egy kőszívű család, hiszen Claire

a testvére, de észrevette, hogy a nővére ismét fürkésző pillantást vet Zoey-ra. Claire szája vonallá

keskenyedett, és elkapta a tekintetét, amikor meglátta, hogy a húga figyeli.

Fura, gondolta Nina. Úgy viselkedik, mintha tudná, miért szomorú Zoey. De hiszen kis szigeten

élnek, gondolta azután. Claire valószínűleg tényleg tudja.

Claire tekintete ismét rájuk siklott. Érthetetlen, amikor az égen olyan izgalmas, hatalmas felhők

tornyosulnak. Miért nem inkább azokat nézi?

– Már csak a ma este meg a holnap este van, amit még együtt tölthetünk – folytatta Zoey

reményvesztetten. – És őszintén szeretem őt. Komolyan. Miután megmondta, órákig csókolóztunk.

Órákig, de úgy tűnt, mintha csak két perc lett volna. Éreztem, hogy megpróbál érzelmileg

elszakadni tőlem. Nem hibáztatom. Tudom, hogy jobb volna, ha én is ezt tenném, de képtelen

vagyok rá.

– Igaz szerelem – jegyezte meg sötéten Aisha. – Egy darabig fantasztikus, de a végén mindig

nagy fájdalomhoz vezet. – Zoey kezére tette a kezét. – Talán mégis létezik olyan, hogy sors. Talán a

végzet rendelte így, hogy ezen keresztülmenj.

– Szó sincs végzetről, Esh – mondta a könnyein át Zoey. – Úgy értem, akkor is megtenném még

egyszer, ha tudnám…, ha tudnám… – Nem tudta befejezni, mert úrrá lett rajta a zokogás.

Aisha nyugtalan pillantást vetett Zoey-ra; a tekintetében hitetlenkedés ült, de Nina kétkedést is

felfedezett benne.

Nina érezte, hogy az ő szemébe is könnyek gyűlnek. Hirtelen megértette, hogy ez bármelyik

fiúval és lánnyal megeshet. Mi történne, ha Benjamin hirtelen eltűnne az életéből? Nem mintha

most nagyon benne lenne az életében. De milyen lenne, ha tudná, hogy többé nem láthatja?

Kibuggyant a szeméből az első könnycsepp, és legördült az arcán.

– Most azonnal hagyjátok abba! – dörrent rájuk Aisha, de a hangjában nem volt harag. – Hogy

csináljuk végig a napot a suliban, ha már a kompon bőgünk?

– Bocs – mentegetőzött Zoey. Kiegyenesedett, és megtörölte a szemét.

Nina lassan simogatta a barátnője hátát. – Valahogy majdcsak elrendeződik minden. Nem igaz,

Aisha?

– Hát persze.

– Egy hülye szülő nem állhat az igaz szerelem útjába, nem? – kérdezte kihívóan Nina. – Ott volt

például Rómeó és Júlia esete. Őket is el akarták szakítani egymástól a szüleik, nem?

– Meg is haltak – jegyezte meg komoran Aisha.

– Na jó. Azt azonban biztosan tudom, hogy Vilma szülei sosem tartották megfelelőnek Frédit.

Aisha a szemét forgatta. – Nina, ha valaha vigasztalásra szorulok, emlékeztess majd, hogy ne

forduljak hozzád!

– Meg ne mondja! – emelte fel a kezét Benjamin. – Paradicsomos vagdalt pulykából zsemlén…

zöldbabbal…, és… egy pillanat, szeretnék biztosra menni… – Óvatosan beleszimatolt a levegőbe. –

Cseresznyés… nem, inkább málnás gyümölcszselé.

A pult mögött álló idős asszony ámulattal ingatta a fejét, és telerakta Benjamin tányérját. A fiú

az asszony irányába mosolygott, és végigtolta a tálcáját a rozsdamentes acél rácson.

– Figyelj, nem akarok hülyeségeket kérdezni – jegyezte meg Aisha, aki mögötte állt a menzán a

sorban –, de ezt hogy csinálod? Nem mondhatod komolyan, hogy a paradicsomos fasírt-, a parfüm-

és testszag közepette meg tudod különböztetni a málnás zselét?

– Egyszerű – vetette oda a szája sarkából Benjamin. – Minden hét elején lehozzák az iskolai

menüt az újságban. Ma fasírt van, zöldbab és gyümölcszselé.

– De azt is odaírták, hogy málnás?

– Dehogy. – A fiú előásta a zsebéből az ebédjegyét, és átnyújtotta a pénztárosnak. – Az előttünk

levők megkérdezték, milyen ízesítésű. Mindig előnyös, ha az ember diszkriminált kisebbségként

megőrzi a titokzatosság látszatát. Nem gondolod?

Aisha karon fogta Benjamint, és egy üres asztalhoz vezette a zsúfolt ebédlőben. Volt néhány

dolog, amire Benjamin egyedül nem volt képes, és ez is közéjük tartozott, hacsak nem akarta

megragadni az első üres széket, amelybe belebotlott. Az osztályterem más lapra tartozott: ott

kiszámolhatta a lépéseket. Az irodalomóra egy lépés be, aztán balra tizenhét lépés, majd jobbra

kilenc, és a padja a hátsó sorban, a terem felénél van. A terembe úgy jut el, hogy megtesz

hatvanhárom lépést a folyosón, felmegy négy fordulót a lépcsőn, aztán megy jobbra negyvennyolc

lépést.

Az ebédlőben azonban gyakrabban tologatták ide-oda az asztalokat, a székeket szinte naponta

átcsoportosították, így általában az sietett a segítségére, aki a pénztáros közelében ült. Egyszerűen

megragadta Benjamin könyökét, és megkérdezte, hova akar menni, vagy ki mellé akar ülni.

– Az asztal a baloldaladon van – mondta Aisha.

Benjamin hallotta, hogy a lány többé-kevésbé vele átellenben leül. Arrafelé fordította a

napszemüvegét.

– Ma nem Zoey mellett ülsz?

– Miért, talán nem tetszik a társaságom?

Amikor meghallotta Aisha hangját, Benjamin igazított a napszemüveg irányán. – Mindig is

élveztem a társaságodat – válaszolta. – Csak szerettem volna biztosra menni, hogy nem

szánalomból csatlakoztál hozzám, azért mert Claire többé már nem ül mellém.

– Nagyon érzékeny pasi vagy, tudod-e? – kérdezte Aisha.

Benjamin elmosolyodott. – Gondolom, ezért szakított velem Claire.

A lány felsóhajtott. – Az a helyzet, hogy azért nem ülök a húgod mellé, mert nagyon nyomasztó

a társasága. De ezt meg ne mondd neki! Egész nap mást sem csinál, mint szipog.

Benjamin a homlokát ráncolta. – De hát mi a baj?

– Remek! Még ezt sem tudod? Nekem kell a tudtodra adnom?

– De mit?

Aisha ismét felsóhajtott, és elrendezte az evőeszközeit az asztalon. – Pedig neked kellene tudnod

a legjobban – mondta végül. – Elvégre a bátyja vagy, és nem úgy tűnik, mintha Zoey titokban

akarná tartani. Szerintem az ideg-összeroppanás határán van. Lucas miatt.

– Ja, szívügy – legyintett Benjamin. – Mi a probléma? Nem bírnak megegyezni, hogy

eljegyezzék-e egymást?

– Az apja kirúgja Lucast. A nagyapjához kell költöznie, valahova Texasba.

– Micsoda?

– Lucas fiatalkorú bűnöző, aki kínos helyzetbe hozta a családját, vagy valami ilyesmi. Ismered

Cabralt. Zűrös szülő a négyzeten.

Benjamin nagy csörömpöléssel ledobta a villáját a tálcára. Az orra alatt morgott valamit, aminek

az volt a vége, hogy önző dög.

– Ki az önző dög? – érdeklődött Aisha. – Zoey?

– Dehogy – sietett leszögezni Benjamin. – Természetesen nem ő. Zoey minden, csak nem önző.

Szegényke. Istenem, ezúttal nagyon ráfaragott.

– Én megmondtam, hogy Lucas csak bajt hoz majd rá – bizonygatta Aisha.

– Zoey túlságosan romantikus lelkületű ahhoz, hogy értelmes figyelmeztetésekre hallgasson –

mondta Benjamin.

– Pontosan. Ha hallgatott volna a józan eszére, akkor ez nem történt volna meg.

Benjamin kurtán, lekicsinylően felnevetett. – Ha az emberek hallgatnának a józan eszükre,

Aisha, akkor még mindig négy lábon járnánk, bogarakat ennénk, és morgásokkal kommunikálnánk.

Vagyis majmok volnánk. Esetleg futballisták.

– Nem értem, mennyiben a civilizáció győzelme az, hogy Zoey egész nap csak sír meg zokog –

jegyezte meg gúnyosan Aisha.

– Nos, egyikünk sem ül az oldalvonalon kívül, és hajtogatja, hogy Én megmondtam. Biztos, hogy

amikor az ősember először égette meg a kezét, amikor pálcákkal tüzet akart csiholni, valami

okostóni azt mondta neki: Én megmondtam, hogy ne játssz a tűzzel.

Megrándult az arca, amikor Aisha az asztalra csapott. – Ugye az előbb azt mondtam, hogy

érzékeny vagy? Hát most azt mondom, hogy seggfej vagy.

Benjamin békéltető mozdulattal tartotta fel a kezét. – Nem rólad beszéltem, Aisha. Csak

beszélgettünk.

– Tudom, hogy nem rólam beszéltél – förmedt rá Aisha. – Hanem a húgodról, aki négy asztallal

odébb ül, és úgy viselkedik, mintha valaki kiszívta volna az agyát. A francba is. Nina segélykérően

néz rám. Oda kell mennem.

– Mondd meg Zoey-nak, hogy szedje össze magát. Cabral valószínűleg megenyhül majd.

Hallotta, ahogy Aisha zajosan hátratolja a székét. – Nem tudom, hogy szombatig mennyi az

esély az enyhülésre – jelentette ki kétkedve.

– Szombatig? – tört rá hirtelen az aggodalom Benjaminra.

– Úgy érted, holnapután?

– Holnapután reggel – pontosított Aisha.

Benjamin

Zoey a húgom. Ez biológiai tény. Egy évvel és két hónappal előtte születtem. És gyerekkorunkban én voltam a hagyományos bátyó, akinek szerény véleményem szerint két feladatot kell ellátnia: egy: a törvény étol értelmében köteles halálra cukkolni. A haja, az alakja, az elképzelései, az öltözködése, a barátnői és bármi más miatt, ami csak az eszébe jut.

A bátyó másik feladata a védelem. Meg kellett védenem mindentől és mindenkitől, aki fenyegette. Ez elvileg egy életre szló szóló feladat.

Bátyi minőségben azonban nem sokáig tevékenykedhettem. Tizenkét éves koromban megvakultam. Ezt persze nem szabadna így mondanom, mert a megvakulás negatív életérzést tükröz. A terapeuta, aki az alapvető készségekre tanított, azt szerette volna, ha megváltozott képességűnek titulálom magam. Még csak tizenkettő voltam, de a rizsát már akkor is felismertem.

A lényeg az, hogy tizenkettő voltam, Zoey pedig tíz, és egyszer csak nem voltam már a nagy, erős bátyó. Visszaestem a tanulmányaimban, és végül már azért kellett tepernem, hogy Zoey-tól el ne maradjak. Már nem tudtam megvédeni senkit. Még magamat sem. Ha valaki még nem volt nagy, erős báty, akkor nem is tudja, milyen szánalmas, amikor egyik napról a másikra a kishúgára van szüsége szüksége, hogy elmenjen a bevásárlóközpont férfiklotyójába, vagy; hogy megkeresse az övét, mert nem emlékszik, hova akasztotta. Vagy amikor a hugicája csicsergi nagy bátran valami strigónak, hogy hagyja békén a bátyját, mert a botját keresi.

Idővel aztán felfedeztem, hogy néha így vagy úgy én is segíteni tudok neki. Olyan keményen tanultam, hogy nemsokára már nem kellett sajnálnia, vagy amiatt aggódnia, hogy mit érzek majd, ha valamiben leköröz. Szüntelenül gyakoroltam, hogy a városban, a kompon és a suliban mindenhova el tudjak jutni, és ne azzal teljen az élete, hogy engem kísérget. Azon törtem magam, hogy megszabadítsam magamtól, és ezzel magamat is felszabadítottam.

A pasikat még ma sem tudom elverni, ha bántják, de időről időre, apró dolgokban mégis a nagy, erős bátyója tudok lenni.

XII. fejezet

Nina, Aisha és Zoey általában megvárták egymást az iskolanap végén, és együtt gyalogoltak el a

kompkikötőig. Mivel rendszerint egy órájuk maradt a négyórás járatig, végigbóklászták Weymouth

belvárosának kis üzleteit, vagy betértek egy fagyizóba.

De ezúttal felfüggesztették megszokott menetrendjüket.

Nina és Aisha figyelték, ahogy Zoey és Lucas egymás karjába kapaszkodva jönnek le a lépcsőn.

Mint a sziámi ikrek, gondolta Nina. Mintha pillanatragasztóval ragasztották volna össze őket.

Nem mintha hibáztatta volna a barátait. Hiszen már csak a mai napot tölthetik együtt, meg a

holnapit, aztán vége.

– Sziasztok – köszönt Zoey halk, meggyötört hangon.

– Sziasztok – viszonozta Nina.

– Jöttök? – kérdezte Zoey.

Nina tekintete Aishára villant. – Á, nem hiszem. Menjetek előre, majd a kikötőben találkozunk.

Zoey nem tiltakozott, csak hálásan rájuk mosolygott, majd továbbra is Lucasba karolva elindult.

– Tudod, Aisha – kezdte Nina –, kezdem azt hinni, hogy mégiscsak igazad van. Miért tenné ki

magát bárki is jószántából ilyen szenvedésnek?

– Á, szóval most már azt hiszed, hogy igazam van? –morogta Aisha.

– Csak azt akarom ezzel mondani, hogy mi a jó a szerelemben, ha az ember úgy jár, mint Zoey

és Lucas?

Leugrált a lépcsőn, majd egy meggyújtatlan cigit dugott a szájába. Elindultak a sportpályán át,

mert arra rövidebb volt az út a város felé. A pálya egyik végében a focicsapat futott körbe-körbe.

Hozzájuk közelebb egy kevésbé fegyelmezett lánycsapat tanulta a labdaadogatás csínját-bínját.

Nina megismerte Christophert: biciklisnadrágban és rögbipólóban oktatta a lányokat a játék

fortélyaira.

– Örülök, hogy valaki végre egyetért velem – szólalt meg Aisha. – Benjamin ma hülye

majomnak nevezett.

– Majomnak? De miért?

– És hallottad, mit mondott reggel a kompon Zoey? Akkor is megtenném még egyszer, ha

tudnám, brühühü! Még most is ragaszkodik hozzá, hogy helyesen cselekedett.

Nina megszívta a cigarettát. – A szerelem ezerszépségű, Esh – jelentette ki filozofikusan. – Jobb

szeretni és csalódni, mint egyáltalán nem szeretni.

– Ugyan, fogd már be a szád! Elképzelni sem tudom, hogy te is kipróbáld.

Ninának hirtelen Benjamin jelent meg a lelki szemei előtt, ahogy ajka szinte a fülét súrolja. Majd

hallotta, amint a fiú azt mondja: „Sosem tartottalak romantikus típusnak, Nina. Konkrétan gondolsz

valakire, vagy nem tartozik rám?”

– Olyan vagyok, mint te, Esh – sóhajtott fel csendes sóvárgással. – Gyávább vagyok annál,

semhogy megkockáztatnám, hogy valaki ejtsen.

– Szóval most már gyáva is vagyok – fortyogott Aisha.

– Jobb, mint a majom – hívta fel rá a figyelmét Nina.

Aisha dühösen toppantott, és csípőre rakta a kezét. – Úgy látszik, ma mindenki csak engem

szekál.

Nina értetlenül bámult a barátnőjére. Aisha váratlanul felhúzta magát, és neki fogalma sem volt,

miért.

– Nem vagyok gyáva! – dühöngött Aisha. – Sok pasival jártam, ellentétben veled, jégcsap

kisasszony. Nem félek, csak józanul gondolkodom. Nem hagyom, hogy más döntse el, mit tegyek,

vagy kivel járjak. Ettől még sem majom, sem ősember nem vagyok.

– Én csak… – kezdte Nina.

– De mindenki csak azzal nyúz, hogy kezdjek már el járni vele! Te, Zoey, Benjamin és még az

anyám is.

– De kivel? – ámult el Nina.

– Mintha nem tudnád! Ne vesztegesd az időd azzal, hogy úgy teszel, mint fogalmad se lenne

róla. Nem vagyok már óvodás!

Vagy majom – tette hozzá magában Nina.

– De hogy végre mindenki befogja a száját, és békében hagyjon, megteszem, rendben?

Megteszem!

Ninának már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezi, mit tesz meg, amikor a barátnője sarkon

fordult, és nagy léptekkel, dühösen elindult a pályán. Megállt a focicsapat közepén, Christopher

orra előtt.

– Á! – kiáltott fel Nina, és leült a fűre, hogy figyelje a fejleményeket. Hát persze! Ajaj!

Aisha kérdezhetett valamit, amire Christopher válaszolt valamit, mert néhány másodperc

elteltével Aisha visszamasírozott a barátnőjéhez. Nina felállt, és leszedegette a fűszálakat a

combjáról.

– Holnap este elmegyünk valahova – jelentette ki Aisha. – Most boldog vagy?

– Csak úgy odamentél, és megkérdezted? – csodálkozott Nina.

– Naná – igyekezett sikertelenül palástolni a mosolyát Aisha. – Csak így, egyszerűen.

– És bevált? – kérdezte elgondolkodva Nina.

– Miért ne vált volna be? – kérdezett vissza Aisha. – Nem hiszek a kacér kislányos trükkökben.

Ezért nem fogom úgy végezni, mint Zoey. Az még semmit sem jelent, ha az ember jár valakivel.

Azért csináltam, hogy végre leszálljatok rólam. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg érdekel.

– Menjek oda hozzá, és kérdezzem meg, hogy akar-e járni velem? – motyogta maga elé Nina.

– Na, gyere már! Még vennem kell valami cuccot a randira, és a komp negyvenöt perc múlva

indul.

– Csak pár napja vagyunk együtt, de úgy érzem… sokat érzek iránta – mondta Claire.

– Mint említetted, világéletedben ismerted Jake-et – mondta dr. Kendall a közömbös, ítélettől

mentes pszichiáter hangján.

Claire fészkelődött, a bőrülés megreccsent alatta. Dr. Kendall mindenben látott valami

jelentőségteljeset, még abban is, ha valaki a helyén fészkelődött csak azért, mert a feneke az egyik

oldalon elzsibbadt. – Tudom, de sosem álltunk közel egymáshoz. Egyszer, amikor Zoey, a régi

barátnője elutazott, próbálkoztam nála. Tudja, adtam neki egy barátságos csókot.

Dr. Kendall bólintott.

– Na jó, lehet, hogy nagyon barátságos csók volt. De akkor még Benjaminnal jártam, Jake pedig

Zoey-val. De most, hogy mind szakítottunk, máshogy áll a dolog.

– Azt akarod mondani, hogy sosem szeretted Benjamint?

Claire eltűnődött, és a tudatában emlékek bukkantak fel. – Nem. Tényleg szerettem Benjamint.

– Mégis te kezdeményezted a szakítást.

– Mindenkinek szüksége van egy kis változatosságra – mosolyodott el pajkosan Claire. –

Benjamin már régi nóta volt. És különben is rengeteg bosszantó szokása van, amik az idegeimre

mennek. Néha rémesen nehezen kezelhető. Arról nem is beszélve, hogy gyanakvó. Jake-kel most

sokkal boldogabb vagyok. Tudom, hogy ez váratlan meg minden, de máris többet érzek iránta, mint

Benjamin iránt.

– Ennek örülök – mondta dr. Kendall.

– Én is – felelte Claire, és nehezen megmagyarázható elégedetlenség fogta el, amikor kimondta.

– Ő az öccse annak a fiúnak, aki meghalt a balesetben, igaz?

– Igen. Jake Wade öccse.

Dr. Kendall szokásos, végtelennek tűnő hallgatásainak egyikébe burkolózott.

– Gondolom, most azt hiszi, hogy az egésznek valami rejtett pszichológiai oka van – törte meg a

csendet gúnyosan Claire.

Dr. Kendall elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Azt hiszi, azért járok Jake-kel, hogy kárpótoljam Wade elvesztéséért? Ez elég messzire menő

következtetés, nem?

– Igen, ez az volna. Ha csak nincs valami okod bűntudatot érezni Wade halála miatt.

Claire-nek elakadt a lélegzete. Erőltetetten köhögött, hogy meglepetését leplezze. Mi késztette

dr. Kendallt arra, hogy ezt mondja? Amikor befejezte a köhécselést, szabadkozni kezdett: –

Bocsánat. Azt hiszem, belélegeztem egy kis port.

– Majd megkérem a takarítókat, hogy alaposabban végezzék a munkájukat. Csak eltöprengtem,

nem érzel-e bűntudatot Jake bátyjának halála miatt. Az emberek néha olyasmi miatt is éreznek

bűntudatot, amiért nem is felelősek – magyarázta dr. Kendall.

– Ez nagyon igaz – bólogatott Claire. – De szó sincs ilyesmiről, nem érzek bűntudatot. Inkább

olyan különös érzés, hogy én életben maradtam, más viszont meghalt.

– Ez is gyakori tapasztalat.

Claire szélesen elvigyorodott. – Szóval még most sem minősülök bolondnak? A fenébe is, pedig

úgy igyekeztem!

Dr. Kendall feszülten mosolygott; mindig így tett, valahányszor Claire a „bolond” szót használta.

– Már elmondtam a véleményemet, Claire. A mai viszonyokhoz képest meglepően

kiegyensúlyozott tinédzsernek tartalak. Nem drogozol, nem élsz szexuálisan kicsapongó életet, jól

kijössz apáddal, és szerintem tűrhetően feldolgoztad anyád halálát. Az, hogy nem emlékszel a

balesetre, csak annyit jelent, hogy agyrázkódást szenvedtél, ami kihatással volt a rövid távú

emlékezetedre.

– Valószínűleg önnek köszönhetem, hogy nem csavarodtam be – hálálkodott komolytalanul

Claire.

– Mindjárt lejár az időnk. Álmodtál netán a balesetről?

– Nem. Bocs, de nem. Viszont álmodtam Kramerről, tudja, arról a pasiról, aki a Seinfeld-ben

szerepelt? Elég durva volt. Azt elmesélhetném, és kicirkalmazhatnám pár részlettel, hogy

érdekesebb legyen.

– Majd máskor – mondta dr. Kendall. – És az emlékezetedbe sem villant be semmi? E téren

nincs újdonság?

– Nincs. Még mindig teljes a sötétség.

XIII. fejezet

Benjamin nagy bosszúságára Claire nem volt a négyórás kompon, de aztán rájött, hol van: a

pszichiáternél, akiről azt hitte, senki sem tud. Azóta járt hozzá, amióta az édesanyja meghalt. A

fenébe, korholta magát, hiszen rajtakaphatta volna, amikor kijön; ezzel óriási előnyhöz juthatott

volna.

Sajnos azonban nem tudta, hol az agykurkász rendelője, tehát oda kellett volna vezettetnie

magát. És egy vak nem „futhat össze” csak úgy senkivel, aki ezt nem akarja. Szüksége lett volna

valakire, aki helyettesíti a szemét, ez pedig felborította volna a játékszabályokat.

Így aztán hét óra előtt átment Geigerékhez, néhány perccel azelőtt, hogy Claire megérkezett

volna a hétórás komppal. Tudta, hogy nehéz dolga lesz: valahogy el kellett kerülnie Ninát és Mr.

Geigert, hogy kettesben maradhasson Claire-rel.

A körnél jobbra indult, és közben számolta a lépéseket. Bal felől a hullámzás moraja kísérte.

Amikor elérte az ismerős kaput, benyitott.

Vajon Mr. Geiger tudja, hogy szakítottak a lányával? Valószínűleg nem. De Nina biztos értesült

már róla, és feltehetően azt gondolja majd, hogy azért jött, hogy könyörögjön Claire-nek, hogy

fogadja vissza.

Bekopogott.

– Szevasz, Benjamin! Jó pár napja nem láttalak errefelé.

Mr. Geiger. Micsoda megkönnyebbülés. – Jó estét, Mr. Geiger. Claire itthon van?

– Nem, még nem ért haza. De perceken belül felér a kikötőből. – Bevezette Benjamint. Ők ketten

mindig is jól kijöttek egymással. – Itt maradsz vacsorára? Örülnék neki.

– Sajnos, nem, de azért köszönöm. Már vacsoráztam. Tudja, mi, középosztálybeliek korábban

eszünk, mint önök, a híresek és gazdagok.

Mr. Geiger jóindulatúan eleresztette a megjegyzést a füle mellett. – Ez a híres és gazdag ember

itt most még kénytelen dolgozni. Vagy ahogy te szoktad mondani, utcára tenni az özvegyeket és az

árvákat. De Nina odafent van. Lehívjam?

– Nem, nem – sietett elhárítani az ajánlatot Benjamin. – Felmegyek, és ha nem haragszik,

megvárom Claire-t a szobájában.

– Ismered az utat – mondta Mr. Geiger.

Így is volt. Tizenkilenc lépés fel. Jobbra fordulás, a korlát mentén tovább. Ez volt a legnehezebb

szakasz, mert el kellett mennie Nina ajtaja előtt. Ha nyitva van, a lány kijöhet, és magyarázatot

követelhet tőle. Zene szűrődött ki tompán, Nina kissé hamisan énekelte a refrént. Nagyon jó! Az

ajtó zárva. És most még tizenöt lépés Claire ajtajáig.

Kitapogatta az ágyat, és leült. Igyekezett fesztelenül viselkedni. Pár perc múlva hallotta, hogy

nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Kis szünet, majd halk léptek közeledtek a lépcsőn. Micsoda

szerencse! Csak egy ember jön. Ezek szerint Jake-et nem hozta haza magával.

Érdekes helyzet lett volna, gondolta.

– Benjamin! Mit keresel te itt?

– Szia, Claire!

– Szia! Mit keresel itt?

Benjamin felállt, és kihúzta magát. – Beszélnünk kell.

Hallotta, hogy Claire gúnyosan felhorkan. – Sosem hittem volna, hogy könyörögni fogsz. Most

Jake-kel járok.

– Nem ezért jöttem – mondta Benjamin higgadtan, bár a lány hanghordozása fájdalmasan

érintette. – Tudod, hogy Lucas szombaton elhagyja a szigetet?

– Hallottam valamit – ismerte el Claire.

– Megkönnyebbültél, hogy elmegy?

– Nem hiszem, hogy ezt annak lehet nevezni, Benjamin. De azért nem sajnálom, hogy elmegy. A

szigeten senki sem akarja, hogy maradjon. Minél előbb eltűnik, annál hamarabb visszatér minden a

normális kerékvágásba.

– A normális kerékvágásba – ismételte Benjamin fanyarul.

– Ezért jöttél? Hogy megkérdezd, mit érzek Lucas elutazásával kapcsolatban?

Benjamin egy pillanatig a válaszon töprengett. – Bizonyos értelemben igen. Kíváncsi voltam, mit

érzel, miután tudod, hogy Lucas még többet szenved olyasmiért, amit te tettél.

– Már megint ezzel jössz? – kérdezte mérgesen Claire.

– Már megint – erősítette meg csendesen Benjamin. – Megint, mindaddig, amíg úgy nem

döntesz, hogy elmondod az igazat.

– Tűnj el innen!

– Két évet töltött javítóintézetben, vagy mondjuk ki, börtönben. Két évet töltött börtönben

olyasmiért, amit el sem követett. Talán akkoriban nem tudtad, mi történt. Talán abban az időben

tényleg nem emlékeztél semmire, ezt hajlandó vagyok elhinni. De most már emlékszel.

– Nem emlékszem semmire, Benjamin. Tudom, hogy azt hiszed, te vagy a legokosabb a világon,

de senkinek sem olvasol a gondolataiban. Nem látsz belém. – Kegyetlenül felkacagott. –

Tulajdonképpen még a szemembe se tudsz nézni, igaz?

A fiú egy lépést hátrált, annyira mellbe vágta Claire hirtelen támadt dühe. Korábban sosem

süllyedt le odáig, hogy ilyen olcsó módon űzzön gúnyt belőle. – Éppen eleget látok ahhoz, hogy

tudjam, emlékszel – felelte.

– Mit érdekel? Mennyiben tartozik ez rád? Miért nem foglalkozol a saját elcseszett életeddel, és

hagysz békén engem? Mit számít neked Lucas?

– A húgom szereti.

– Jaj, tűnj már innét!

– Lucasnak két évébe kerültek a hazugságaid…

– Azt mondtam, menj innen!

– És most még többe fognak kerülni.

– Esküszöm, Benjamin, hogy lelöklek a lépcsőn!

– És a húgom szíve megszakad.

– Hol a hegedűszóló? Még hogy megszakad a szíve! El sem hiszem, hogy ezzel éppen te

hozakodsz elő, Benjamin. Mit tudsz te az ilyesmiről? Akkor sem ismernél rá egy megtört szívre, ha

felbotlanál benne.

Benjaminon végigsöpört a szomorúság. Claire nem hajlandó visszatáncolni. Kudarcot vallott.

Érezte, ahogy semmivé foszlik az elszántsága. – Megdöbbentesz, Claire. Nem sejtettem, hogy idáig

süllyedtél. Ezt sosem képzeltem volna rólad.

– Szállj le a földre, Benjamin!

– Elmondhatnám Mr. Cabralnak is az igazságot – próbálkozott tovább bátortalanul a fiú.

– És azt képzeled, hinne neked? Azt hiszed, elfogadná az ösztönös megérzésedet, hogy Lucas

ártatlan? – nevetett megvetően Claire.

Benjamin megrázta a fejét. – Nem. Nem hinne nekem. És Lucasnak sem, még ha meg is

próbálná elmondani neki. Csak egyvalakinek hinne mindenki, Claire, és az te vagy. Mert te vagy az

egyetlen, aki semmit sem nyerne vele.

– Semmit sem nyernék – ismételte meg Claire.

– Kivéve azt, hogy elmondod az igazat. Ez az egész a hazugságról szól. Először Lucas hazudott,

hogy védjen téged, most meg te hazudsz, hogy védd magadat. – Hangjából áradt a fáradt

lekicsinylés. – Sosem hittem, hogy egyszer majd megvetést érzek irántad, Claire.

A lány felkacagott. – Szóval megvetést érzel irántam.

Benjamin érezte, hogy a lány közelebb lép, testétől néhány centiméternyire megérezte Claire

testének melegét. A lány ujja megérintette az állát. Benjamin elrántotta a fejét. Claire a fiú mellének

támasztotta a kezét. Benjamin el akart húzódni, de képtelen volt rá.

Claire végigsimította az ajkával az övét, és a fiú közelebb lépett; vágyott a lány csókjára. De

Claire már ott sem volt.

– Látod? Nem is olyan nehéz megfejteni téged, Benjamin, mint gondolod. És most tűnj el innét!

Claire hallgatta a fiú lassú, kimért lépteinek távolodását a lépcsőn. A szája mosolyra húzódott, de

aztán megremegett az ajka. A keze is reszketett; összefonta az ujjait, hogy úrrá legyen a remegésén.

Micsoda gazember! Minden lében kanál, erőszakos, pimasz fráter. Le kellett volna lökni a

lépcsőn, de komolyan! Megérdemelte volna. Hogy mer idejönni, és mindenfélével vádolni. És

bűntudatot ébreszteni benne.

Letépte magáról az ingét, amit az iskolában viselt, és a komódjában turkált, egy pólót keresett.

Azután rájött, hogy így csak széthányja a szobában a holmiját. Megragadta a következő pólót, ami a

kezébe akadt, és belebújt.

Bűntudat. De miért is kellene bűntudatot éreznie? Hiszen nem tudta! Nem emlékezett. Nem az ő

hibája, hogy Lucas eljátszotta a Grál-lovagot, és vallomást tett. Ő aztán nem kérte meg rá! És ha

tudta volna az igazat, mindenkinek megmondta volna. Soha, de soha nem hagyta volna, hogy

helyette menjen börtönbe. Ő nem az a fajta. Az gyávaság lett volna, ő pedig nem gyáva.

De nem emlékezett.

Egészen a múlt hétig.

Most meg már úgyis túl késő. Késő, hogy bármin is változtasson. Még ha meg is mondaná Mr.

Cabralnak az igazságot, Lucas és az apja nincsenek a legjobb viszonyban. Texas valószínűleg a

legjobb megoldás Lucas számára. Jobban jár, ha nem a szigeten él. Sokkal jobban.

Ami pedig Zoey megtört szívét illeti…

Nos, Zoey minden további nélkül összetörte Jake szívét, nem? Mi a különbség? Sőt, ha Claire

fűnek-fának elmesélné az igazságot, azzal csak további fájdalmat okozna Jake-nek. És itt ő a

legnagyobb áldozat, nem Lucas. Lucas mindig is problémás pasi volt. Jake a legédesebb fiú a

földkerekségen. Megérdemli, hogy végre egy kicsit boldog legyen.

Szombaton vége, hajtogatta magában. Mindennek vége. Lucas elmegy. Senki sem tesz fel kínos

kérdéseket az apjának. Jake-kel együtt maradnak. Zoey pedig majd lassan elfelejti Lucast.

Így lesz mindenkinek a legjobb. A történelmet nem lehet újraírni.

Senki sem fogja tudni, csak ő meg az apja.

És Benjamin, aki úgysem tehet ellene semmit.

Hallotta, hogy Nina felkiabál, hogy kész a vacsora.

Nem volt éhes, de a családja furcsállaná, ha nem menne le enni. Gyorsan bekap egy falatot, aztán

átmegy Jake-hez. Ő majd elfeledteti vele Benjamint, a kompon zokogó Zoey látványát, a képet,

ahogy Lucas – végre egyszer s mindenkorra – repülőre száll, és eltűnik.

Jake. Milyen jó lesz vele lenni, és elűzni a gondolataiból Benjamint.

XIV. fejezet

– Ezt még senkinek sem mutattam meg – mondta aznap este egy kicsit később Zoey, miközben

elővett egy vastag kötésű írómappát az asztalfiókjából. – Évek óta írok bele.

– Nem is tudtam, hogy írsz – mondta az ágya szélén ülő Lucas.

– Nos, írok, csak éppen nem fejezem be soha – ismerte be a lány.

– Mit írsz? – kérdezte a fiú.

Zoey elfintorodott, aztán zavartan elmosolyodott. – Ki fogsz nevetni.

– Ígérem, hogy nem – emelte esküre a kezét ünnepélyes arccal Lucas.

– Vagy huszonötször írtam újra egy romantikus regény első fejezetét. Mindig az elsőt vagy csak

egy jelenetet. Összesen vagy százhúsz oldal van meg belőle.

– Romantikus regény? – mosolyodott el Lucas. – Olyan, amelynek a borítóján egy félmeztelen

férfi egy nőt szorongat, akinek éppen lehullani készül a ruhája?

– Az bizony, és a nőnek kibuggyannak a mellei a három számmal kisebb ruhaderékból. Csak az

én regényemben a hősnő keble mindig normál méretű. Vagy inkább kisebb.

– És a hős? – firtatta Lucas. – Százkilencven magas, széles mellkasú, sötét szemű és tüzes

pillantású?

– Mostanában inkább százhetvenöt magas, de szép a mellkasa. És valóban sötét, tüzes a

tekintete.

– Ilyen? – kérdezte Lucas, és eltúlzottan tüzes pillantást vetett rá.

– Azt mondtam, tüzes, és nem azt, hogy rövidlátó – ugratta Zoey, aztán felsikoltott, amikor

Lucas felkapta, és az ágyra dobta. Még akkor is kuncogott és tekergett, amikor a fiú megcsókolta.

Aztán lehunyta a szemét, és átkarolta a fiú nyakát.

– Apropó, nem is kicsi – mondta Lucas, amikor levegőt vettek.

– Nekem elhiheted – mondta Zoey. – Az csak betét. – Érezte, hogy a fiú keze arrébb araszol, és

elakadt a lélegzete.

– Mmm, szó sincs róla – mondta vágytól elfúló hangon Lucas.

– Lucas…

– Igen?

– Ez… szóval… ó, ó… azt akartam…

– És mondd csak, ebben a romantikus regényben szerelmeskednek a hőseid?

– Nos,… izé… nem. Úgy értem, a lány még sosem…

– Soha? – nézett rá kételkedve Lucas.

– Nos, tudnám, ha ilyesmi előfordult volna.

– Még… az előző hőssel sem?

– Nem, soha – bizonygatta Zoey, és érezte, hogy a nyakáig elvörösödik. – Még nem áll készen

rá. És egyébként is ez a rész sokkal később következik, amikor a hős meg a hősnő már megesküdtek

egy katedrálisban, vagy együtt egy várbörtönbe kerültek, ahol azt hiszik, másnap lefejezik őket.

– Á! És a hős nem akar, izé, szerelmeskedni?

Zoey elkapta a fiú kezét, és ajkához emelve végigcsókolta az ujjait. – A hős nagyon is vágyik rá.

És nem arról van szó, hogy a hősnő ne akarná. Előfordul nála a pihegő kebel szindróma, ami

nagyon gyakori a romantikus regényekben. De mivel ő a hősnő, uralkodik magán.

– Szegény hős! – sóhajtott fel Lucas.

– Neki is jobb így – erősködött Zoey. – Meg kell tanulnia, hogy nem mindig a birtoklás a lényeg.

A romantika a vágyakozásról szól.

A fiú fájdalmas képet vágott. – És ha szétfeszíti a vágy?

– Nem fogja – mondta meggyőződéssel Zoey.

Lucas megcsókolta, hosszan és erősen, amitől a lány úgy érezte, egy pillanatra megáll a szíve, és

elakad a lélegzete.

– És ha a hősnőt feszíti szét? – kérdezte elhalóan Lucas.

– Nos, ez… nagyon is lehetséges – hunyta le a szemét Zoey. – De egyelőre inkább amiatt kell

aggódnunk, hogy ha a hős még egyszer ezt csinálja, akkor rácsapnak a kezére.

– Rosszul csináltam?

– Nem, nem, nagyon is jól csináltad. Nekem elhiheted. Csak ne csináld még egyszer. –

Gyöngéden eltolta magától. – Talán kis szünetet kellene tartanunk. Bőven van időnk.

A fiú képe megnyúlt, és Zoey azonnal rádöbbent, hogy rosszat mondott. Nem volt sok idejük.

Lucas hátradőlt, és gyászosan rázta a fejét. – Helytelen szóhasználat. Gondolom, bármelyik

íróval megesik.

– Mit tegyünk, Lucas? – kérdezte Zoey. A hangja elárulta, hogy ismét hatalmába kerítette a

kétségbeesés.

A fiú tehetetlenül emelte fel a kezét. – Nem tudom. Állandóan az jár a fejemben, hogy van

valami, ami felett elsiklottam, valami, ami talán rendbe hozhatna mindent.

– Biztos van valami megoldás – hajtogatta Zoey. – Nevetséges, hogy egy két éve elkövetett hiba

miatt tönkremenjen az egész életünk.

Lucas bólintott, és elfordította a fejét.

– Ne haragudj! – kérlelte Zoey. – Nem kellett volna szóba hoznom. Tudod, számomra az egész

már a múlté! Tudom, hogy sajnálod, ami történt, és egyszer már megfizettél érte. Nem látom be,

miért kellene továbbra is bűnhődnöd. Ez nem igazság!

De Lucas nem reagált. Elhúzódott Zoey-tól, a térdére támasztotta a könyökét, és lehajtotta a

fejét.

– Valami… rosszat mondtam, Lucas? – Zoey a vállára tette a kezét, és pillanatnyi habozás után a

fiú megfogta a kezét.

– Nem. Semmi rosszat nem mondtál. – Kényszeredetten elmosolyodott, és szelíden

megsimogatta a lány arcát. – Ne is beszéljünk többet róla! A hősök meg a hősnők nem

szomorkodhatnak.

– Hm – mormolta Jake, és átgondolta Claire kérdését. – Azt hiszem, vörös. Élénkvörös. Nem

hülyéskedik, azt mondja: nézz rám, kimondottan vörös vagyok. És neked?

– Kék – jelentette ki gondolkodás nélkül Claire. – Kék ég, kék víz.

– Kijön egymással a kék meg a vörös? – morfondírozott Jake.

– Együtt lila – hívta fel a figyelmét Claire. – Zöldről és sárgáról szó sem lehet. Azokból barna

lesz.

– Hm – mormolta a fiú.

– Hm – válaszolta a lány.

Milyen jó, gondolta Claire. Olyan jó, és ezt sosem tudtam igazán Benjaminnal játszani. Kézen

fogva, a karjukat lengetve sétáltak a nyugati tengerparton. Semmiségekről beszélgettek. Élvezték a

csillagokat, a holdat, azt, hogy együtt vannak. Benjaminnal mindig olyan komolyak voltak.

Ez persze nem volt egészen igaz, de Claire most így érezte. És bármilyen alávaló is volt a

gondolat, határozottan jó érzés volt megosztani valakivel a látható világegyetemet, élvezni a

holdfényt, vagy azt, ahogy Weymouth fényei az öbölben sziporkáznak.

– Guns 'n' Roses vagy U2? – vetette fel Jake.

– U2.

– Guns – csóválta a fejét Jake.

– Hm – mondta Claire.

– Hm – ismételte meg Jake.

– Keressünk valamit, amiben egyetértünk – ajánlotta a lány. – Puha, forró, frissen sült csokis

süti.

– Egyetértek.

– Leno helyett Letterman.

– Nem is kérdés – hagyta rá Jake.

– Kutya helyett inkább macska – próbálkozott Claire.

– Nem. Inkább kutya.

– Nézzünk valami mást – harapta be a nagy fejtörésben a száját Claire. – Pepperoni, de

szardelláról szó sem lehet.

– Jó úton jársz – biztosította Jake.

– Inkább előadás, mint egy rakás olvasnivaló.

– De mennyire. Mr. Gondin, és nem Miss Boyer.

– Ez nem is vitás – értett egyet Claire. – Látod, milyen jól megva… hú!

– Fuss, ha drága az életed! – kiabálta vígan Jake, amikor a hullám felcsapott, és elérte Claire

lábfejét.

– Juj, ez borzalmasan hideg! – borzongott meg Claire. – Azt hiszem, ez már a dagály. Hány óra

van?

– Pont itt az ideje, hogy megcsókolj.

– Gondolod?

– Te nem? – kérdezte Jake.

– Azt nem állítottam. – Hátrahajtotta a fejét, és belesimult a fiú karjába.

– Á, á, menjünk fel gyorsan a partra! – kiáltotta, és kibontakozott az ölelésből, amikor a jeges

hullám bokáig elborította a lábát, és megnedvesítette a farmerja szélét. – Gyorsan jön a dagály.

Felkapaszkodtak a lejtős parton, hogy ne érje el őket a hullámverés, és lezöttyentek két füves

dombocska közé a homokba, egy alacsony, védett helyen.

– Nekem is van egy – szólalt meg Jake. – Inkább homokos part és hullámverés, mint havas

hegyek.

– Rezeg a léc, de azt hiszem, mégis egyetértek veled – válaszolta Claire. Kényelmesen nekidőlt a

fiú mellkasának, és a vizet nézte. A túlparton terült el Weymouth; nem éppen egy világváros, nem

Boston vagy New York, de azért mégiscsak város. A lakosai általában nem ismerik egymást,

mindenki kedvére jön-megy, és senkinek sem kell a komp menetrendjéhez igazodnia. –

Elgondolkodtál már azon, hogy milyen szokatlan ez a szigeti életforma? – kérdezte Jake-et.

– Hát, mindössze háromszázan vagyunk, úgyhogy tényleg elég ritka állatfajnak számítunk –

ismerte el Jake.

– Tudom, hogy vannak más szigetek is, de mindent egybevéve ebben az országban akkor sem

élnek annyian szigeten, mint ahány lakosa Weymouth-nak van.

– Mi vagyunk a kevesek, a büszkék, a szigetlakók – mondta ironikusan Jake.

– Megfordult már a fejedben, mi lesz, ha egyetemre megyünk? Hogyan illeszkedünk majd be

egy olyan világba, ahol nem ismerünk eleve mindenkit?

– Bevallom, erre sosem gondoltam.

– Néha irigykedem rájuk – mondta sóváran Claire. – Jó lehet névtelenségbe burkolózni. Az

ember szabadon választhatja meg, milyen akar lenni. Újból kitalálhatja önmagát. Ha hibát követsz

el, vagy valami rettenetes dolgot, lesz-e egyáltalán valaki, aki emlékszik rá? Míg itt… itt nehéz

kiköszörülni a múlt csorbáit.

Jake magához vonta, és a fejére tette az állát. – Szerintem neked nincs mit kiköszörülnöd.

– Talán mégsem tudsz rólam mindent – mondta halkan Claire.

– Világéletedben ismertelek.

– Azt sem tudtad, hogy a kék a kedvenc színem – igyekezett ismét vidám hangot megütni a lány.

– Tudom azt, ami fontos – jelentette ki magabiztosan Jake.

– És nekem jó így. Odaát Weymouth-ban, vagy bárhol másutt a világon, az ember sosem lehet

biztos abban, hogy kik a barátai. Az emberek elrejtik a valódi énjüket.

Claire várt; hallgatta, ahogy egyszer, majd másodszor is kigördül egy hullám. – Te is azt hitted,

hogy ismered Zoey-t – mondta csaknem suttogva.

Érezte, ahogy Jake szíve súlyosat dobban, a lélegzetvétele felületessé válik. – Hát igen, azt

hittem, ismerem, igaz? Valószínűleg rátapintottál a lényegre. Feltehetően itt sem mehet az ember

biztosra, hogy kiben bízhat meg.

– Nem. Sosem lehetünk biztosak – erősítette meg Claire.

– Fájdalmas lecke – mondta Jake. – Engem rendesen hazavágott. Még most is fáj, ha rágondolok.

Nem mintha hiányozna Zoey, vagy ilyesmi – tette hozzá sietve.

Claire félig felé fordult, és megcsókolták egymást.

– Ígérd meg, hogy te sosem teszel ilyet velem, rendben? – kérte félig könyörögve, félig tréfásan

a fiú. – Nehogy hirtelen te is ellenem fordulj! Másodszor már nem tudnám elviselni.

Claire már majdnem kimondta, hogy Hát persze, Jake, természetesen sosem árullak el, de valami

belefojtotta a megnyugtató szavakat. Hiszen máris elárulja, gondolta.

– Csókolj meg még egyszer! – kérte Jake-et.

A fiú rámosolygott, amikor elhúzódott. Nyílt, becsületes tekintetű szeme csillogott a

holdfényben és az óceán foszforeszkáló fényében. – Mindig légy őszinte, Claire! Csak ennyit kérek.

A lánynak fájdalmat okoztak a szavak, de a sötétség elrejtette önkéntelen reakcióját. Képtelen

volt rávenni magát, hogy válaszoljon, és így régi hazugságait újabbal tetézze. Inkább ismét elterelte

a fiú figyelmét. – Szóval ez minden, amit kérsz? – kérdezte dévajul.

– Háát… – nevetett Jake.

Claire ismét megcsókolta. Szertefoszlott a komor hangulat. Jake észre sem vette, hogy szomorú,

reménykedő könyörgésére nem érkezett válasz. Milyen könnyű őt becsapni!, gondolta Claire.

Mennyivel nehezebb lett volna a dolga Benjaminnal. Ő rögtön észrevette volna, hogy köntörfalaz,

és úgy csapott volna le rá, mint macska az egérre.

Eltolta Jake-et; a lelke nyugtalanul háborgott. Benjamint szórakoztató volt manipulálni. De

Benjamin tud magára vigyázni. Jake viszont nem. Neki az idők végezetéig hazudhat. Úgy

manipulálhatja, ahogy csak akarja. Hiszen eddig is ezt tette.

– Valami baj van? – kérdezte Jake.

– Nincs – felelte kurtán Claire.

– Valami rosszat csináltam? – firtatta a fiú.

Claire-nek két valamirevaló barátja volt eddig: Lucas és Benjamin. Egyikük sem volt

különösebben sebezhető. És egyikük sem volt éppen földre szállt angyal. Jake egészen más. Jake…

várakozásteljesen les egy jó szót.

– Nem, Jake, semmi rosszat nem tettél – mondta kissé elgyötörten. – Kétlem, hogy valaha is

tettél volna bármi rosszat.

Claire

Kedves Naplóm! Ami az időjárást illeti, nincs sok fejlemény: kristálytiszta az este, és azt mondják, a magas

légköri nyomás még egy hétig marad ebben a körzetben. A jó idő olyan unalmas. Viharra volna, szükségem.

De az is lehet, hogy csak a nyugtalanságom miatt van. Izgatott vagyok és boldogtalan. Nagyszerűen kellene éreznem magam. Boldog vagyok Jake-kel. Komolyan. Óriási könnyebbség Benjamin után.

Mégis nagy változás. Nem olyan, mintha egyszerűen csak más ruhát vennék fel. Másképp kell vele viselkednem, mint Benjaminnal. Ha. valaha is úgy sértegetném őt, mint régebben Benjamint, komoly fájdalmat okoznék neki. Nem arról van szó, hogy nincs humorérzéke, éppen ellenkezőleg. De ő valahogy másként mulatságos. Nem olyan maró gúnnyal, mint Benjamin. Kedvesebben.

Kedves. Rendes. Édes. Őszinte. Becsületes. Nagyon kedvelem. Alig várom, hogy megint együtt lehessek vele. És tudom, hogy ő is

ugyanúgy érez irántam. A gond csak az, hogy valahányszor együtt vagyunk, úgy érzem, mintha rászedném. Mintha túljárnék az eszén. És ettől dühös leszek, bár azt nem tudom, hogy magamra haragszom-e, amiért ilyen manipulatív vagyok, vagy őrá, amiért ilyen könnyen hagyja magát manipulálni.

Gondolom, ilyen az, ha az ember egy rendes pasival jár. Nem csoda, hogy Zoey végül lapátra tette. Túl nagy a megfeleléssel járó nyomás. Nagy megterhelés olyasvalakivel lenni, aki rendesebb nálunk.

De képtelen vagyok őszinte lenni vele. Nem megy. Sosem értené meg az igazságot, és nem is tudná elfogadni.

Az őszinteségem fájdalmat okozna neki. Ezért aztán továbbra is be kell csapnom, hogy megóvjam, és ő persze továbbra is hinni fog nekem.

Tényleg rám férne egy vihar. Óriási mennydörgés, villámlás, viharos szél, szakadó eső. Az kirántana ebből a szörnyű tipródásból.

XV. fejezet

Nina másnap reggel az ébresztőórához vágta a párnáját, és ezzel a mozdulattal a földre lökte,

ahonnan tovább bömbölte a fülsiketítően hangos zenét. Kievickélt az ágyból, de nem vette észre,

hogy a lába beleakadt a takaróba, így a földre zuhant, ahol végre sikerült elzárnia a rádiót. Dühösen

bámult fel a Red Hot Chili Peppers plakátjára a falon.

Tényleg így kell kezdeni egy napot?

De legalább péntek volt! Még a legpocsékabb péntek is jobb a legszuperebb hétfőnél.

Kiszabadította a lábát a takaróból, visszatette az órát az éjjeliszekrényre, és megtömött táskájából

előhalászott egy cigarettát. Már csak két szál maradt. Egyet a szájába dugott. Érthetetlen, miért nem

tart tovább, amikor meg sem gyújtom, gondolta.

Péntek. Tök jó. A pénteket túl lehet élni. A péntek elviselhető. Igaz, hogy van iskola, de még a

tanárok is minél előbb be akarják fejezni a hetet. Nem szoktak dolgozatot íratni, mert nem akarják

javítással tölteni a hétvégéjüket.

Á, az a mesés péntek!

Kicsattogott a folyosóra, onnan pedig a fürdőszobába. Á! Sikerült Claire-t megelőznie. Remek.

És most addig húzza majd az időt, ameddig emberileg lehetséges, és visszafizet a nővérének a

tegnap reggelért, amikor Claire hét percet hagyott neki, ellenben meleg vizet egy cseppet sem.

Vajon mennyi ideig kell zuhanyozni ahhoz, hogy az ember teljesen elhasználja a meleg vizet?

– Majd most kiderül – jelentette ki vígan, azzal kinyitotta a csapot a kádnál, miközben békésen

mosta a fogát a mosdónál.

A lassan bepárásodó tükörben nézte magát. – Ma lesz a napja – mondta magának, és habos

fogkeféjével a nyomaték kedvéért a levegőbe bökött. Egyenesen a dolog közepébe vág. Aishánál

bejött, akkor nála miért ne?

Szeretnék elmenni veled valahová, Benjamin. Igen. Randizni.

Mi a legszörnyűbb, amit erre válaszolhat? Testvéremként szeretlek. Hú, az övön aluli ütés volna.

Másképpen gondolok rád. Erről nem is beszélve. Menj innét! Ugyan miért járnék veled, te szörny,

amikor bármelyik lánnyal járhatok a suliban, ha, ha, ha!

Kicsit mosta még a fogát, aztán kiköpte a habot. Nem mond ilyet. Még sosem hallotta, hogy

Benjamin bárkit is szörnynek nevezett volna. És különben is, honnan tudhatná, hogy az-e?

– Egyenesen a közepébe – mondta párás tükörképének. – De előbb egy szép, hosszú zuhanyozás.

Aisha lehunyta a szemét, és arcát a forró vízsugár alá tartotta, hogy lemossa a szappant, majd

hátravetette a fejét, és a sampont is lemosta a hajáról. Balzsam? Igen, a kókuszos illatút.

Vajon Christopher szereti-e a kókuszillatot? És ha nem? Sokan nem szeretik. Talán inkább a

„tavaszillatút” kellene használnia. A tavaszt mindenki szereti, bár kétséges, hogy van, aki tudja,

milyen illatú a tavasz. Virág? Eső? Kikelő madarak?

Kit izgat, mit szeret Christopher? Nem kéri meg, hogy a haját szaglássza. És az is lehet, hogy az

anyja parfümjéből is tesz magára.

Csakhogy az illat nem tart ki a nap végéig, amikor Christopher majd érte jön. Vagyis a kókuszos

balzsam is elveszti addigra az illatát.

Talán vihetne magával egy kis parfümöt. Egy olyan illatot, ami jól illeszkedne a vattacukor, a

hot dog és a lócitrom szagához a vidámparkban, ahova Weymouth déli részébe mennek.

Vagy talán lefújhatná az egészet. Még nem késő. Később már késő lesz, amikor visszajönnek az

utolsó komppal, és Christopher megpróbálja majd megcsókolni.

Csók kizárva. Ezt eldöntötte. A randi célja, hogy megmutassa, eszében sincs félni Christophertől,

mert Zoey-val ellentétben neki nem megy el az esze, ha egy pasi közelébe kerül.

Szóval csók nincs.

Talán csak egy futó. Hogy ne legyen udvariatlan.

Elzárta a csapot, és eltolta a zuhanyfülke üvegajtaját.

Claire-nek vacogott a foga, amikor lekapta a törülközőt a fogasról, és magára csavarta. Mit

művelt Nina húsz percig a fürdőszobában? Még csak langyos vizet sem hagyott, a melegről már

nem is beszélve. Az egyszer biztos, hogy ezt tisztázni fogja vele, még a hideg idő beállta előtt. Nem

fog reggelente halálra fagyni, mialatt Nina ellubickolja az összes meleg vizet, és közben azon

morfondírozik, miféle új módon bosszanthatna másokat.

Felkapott még egy törülközőt, és a vállára terítette.

Nagyszerű. Tíz perce maradt arra, hogy elkészüljön. Péntek, döbbent rá hirtelen. Péntek van.

Lucas holnap elutazik.

– Ma kerülni kell Zoey-t – motyogta. A lány minden bizonnyal élőhalottként fog támolyogni az

iskolában. Még rosszabb állapotban lesz, mint az elmúlt két napban.

Felvette a köntösét; hirtelen támadt haragja ügyetlenné tette a mozdulatait. Azután felszaladt a

lépcsőn, a szobájába.

Nem az én hibám, mondogatta magában. Egyszerűen így alakultak a dolgok.

Kibújt a köntöséből, gombóccá gyűrte, és az egyik sarokba hajította.

Valami fehéret veszek ma fel, gondolta, amikor benézett a szekrényébe. Valami szép, ártatlan

fehéret.

Zoey dermedt ujjakkal öltözködött. Felhúzta a sortját, a slicc cipzárját, majd begombolta a

blúzát. Úgy kell kinéznie, mintha iskolába menne. És mégis kifogástalanul akart festeni. Ez az

utolsó napjuk Lucasszal. Azt akarta, hogy a fiú tökéletesnek lássa, és ezt az emléket vigye magával.

Megint kicsordultak a könnyei, ahogy aznap reggel már számtalanszor, de eltökélten letörölte

őket. Lucas nem emlékezhet rá kivörösödött, dagadt szemmel. Majd belecsepegtet valamit, hogy ne

legyen vörös a szeme.

– Így jó lesz? – kérdezte magától a teljes alakos tükör előtt. Úgy nézett ki, mint máskor, mint a

lányok a katalógusban: egészségesnek.

Azt akarja, hogy Lucas így emlékezzen rá? Ironikus fintort vágott. Végül is életerőtől duzzadó.

Már késő, hogy egyik percről a másikra Sharon Stone-ná vagy Madonnává változzon. Bár

megeshet, hogy a fiú valami ilyesmit szeretne.

Lucas szeretkezni akart vele. Talán bele kellene egyeznie. Hiszen ennél jobban semmi sem

biztosítaná, hogy megőrizze az emlékezetében, nem? És egy nap visszatérjen hozzá.

Fintort vágott a tükörképére. – No, persze! Visszajöhet, hogy megismerje az ifjabb Lucast.

Bár valószínűleg Lucas óvszert használ.

Ami néha elszakad.

De hogy mondhatna nemet, amikor olyan kevés idejük maradt hátra? Életében először arra

készült, hogy lógjon az iskolából. Talán eljött az ideje, hogy valami mást is megtegyen először

életében.

Elgondolkodva nézte magát, aztán kigombolta a blúza legfelső gombját, hogy kilátszódjon a

melltartó fehér csipkéje.

Azután megrázta a fejét, újra begombolta a blúzát, és kiment a szobából.

Nina kétségbeesetten vágyott még egy cigarettára. Tudta, hogy őrültség, tudta, hogy nem lehet

komolyan függő, hiszen nem is szívja ezt az átkozott cigarettát, mégis elviselhetetlenül vágyott rá.

A komp lassan beért Weymouth-ba. Két perc múlva kikötnek. Utána már biztos nem lesz

alkalma, hogy Benjaminnal négyszemközt beszéljen. Vagyis a legközelebbi alkalom a hazafelé

tartó kompon lesz.

És ha valaki más közben meghívja a koncertre? Köztudott, hogy Benjamin a legfurább zenéket

szereti. Délutánig bárki meghívhatja.

A hüvelykujja körmét rágta, és leszegett fejjel nézte, ahogy Benjamin nyugodtan ül, és egy

Braille-könyvet olvas.

– Oké – húzta ki magát. – Oké, akkor hát most – ismételte meg. – Komolyan. Most, rögtön.

A következő pillanatban már a fesztelenség mulatságos paródiájaként a karját lengetve vonult

Benjamin felé, ami teljességgel hatástalan maradt a fiúra, aki nem látta, ellenben a kompon

mindenki más szemében kivívta vele a HANGYÁS DINKA címet.

– Szia, Benjamin! – köszönt valami olyan hangon, amit ő maga sem ismert fel.

– Szia, Nina! Mi a pálya?

– Gondolom, Zoey lóg a suliból, hogy Lucasszal legyen, mi?

– Úgy néz ki – értett egyet Benjamin, és komoran bólintott.

– Nos, van egy hangverseny. Tudod, izé, Bacs.

– Bacs? Vagy Bachra gondolsz?

– Hát persze, hogy őrá – vihogott Nina, és iszonyúan elvörösödött. Szóval így kell ejteni? – Még

mindig nem tudod, mikor viccelek?

– Általában igen – mondta értetlenül a fiú.

Most már nem visszakozhat. – Szóval Bach-koncert lesz Portlandben…

akarszeeljönnimertapakocsijávalmehetünkés szuperlennemerttudomhogyeztazenétszeretedésénis.

– Á!

Nina levegőt vett. – De ha mégsem…

– Csak azért teszed ezt, mert rendes akarsz lenni? Gondolom, állhatom a benzinköltséget, meg

ilyesmi.

Nina megdermedt. Ez igen volna? Igen, igen! Minden kétséget kizáróan igent mondott! – Fél

kilenckor kezdődik. Holnap. Este.

– Klassz. Az öt tízessel kelünk át. Bekapunk valamit, amikor Portlandbe érünk. Meghívlak a

kajára, mert biztos egész este halálra fogod unni magad.

– Kizárt – vágta rá Nina, és szinte szédült a diadaltól.

XVI. fejezet

– Látod? Uralnod kell a tűzerőt – magyarázta Christopher, és egy pillanatra megnyomta a

ravaszt, amivel egy fél, igencsak hangos sorozatot eresztett meg a célba. – A legtöbben azt hiszik,

hogy mivel ez géppisztoly, eszementen nyomniuk kell a ravaszt.

– Mellélősz a kis piros csillagnak – figyelmeztette Aisha, és közelebb hajolt, hogy jobban lássa a

célt.

– Körbelövöm a csillagot, az kihullik, és akkor az enyém lesz a mesés kék-fehér mackó, amire

egész életemben vágytam. – Újra tüzelt, és félig körbelőtte a csillagot. – Még egy sorozat – mondta,

és lőtt.

– Ennyi, haver – mondta unott hangon a mutatványos.

– Ennyi? – fortyant fel Christopher. – Elfogyott a töltény?

– Ez a helyzet – vonta meg a vállát a férfi.

Christopher visszatette a fegyvert a tartójába, és Aishához fordult. – Ez a helyzet – utánozta a

férfit. – Nincs mackó.

– Kérsz egy kis vattacukrot? – ajánlotta fel Aisha a félig elfogyasztott édességet.

– Nem, inkább üljünk fel a Dühöngő Dobermannra! – javasolta Christopher, és előhúzott a

zsebéből egy halom jegyet. – A hullámvasutak eddig teljesen kimaradtak.

Aisha vonakodva követte. A borzongató hullámvasutazás nem éppen az ő műfaja volt. – Csak

aztán nehogy engem hibáztass, ha kidobom a taccsot.

A szezon végén, most, hogy a turisták java része már hazament, rövid volt a sor. Aisha eldobta a

vattacukrot, és tisztára nyalta az ujjait. Aztán bezsúfolódtak egymás mellé a keskeny piros kocsiba.

Christopher átkarolta a lányt, hogy kényelmesebben elférjenek.

– Hallottam, hogy nemrég pár srác meghalt itt, amikor az egyik kocsi lerepült a sínről, és

belezúgott a Ferde Forgóba – mesélte fesztelenül Christopher.

– Komolyan?

– Nem. Csak gondoltam, izgalmasabbá teszem a menetet.

– Kösz. Nagyra értékelem.

– Szívesen.

Aisha megrángatta a kart, amely rögzítette a kocsit. – Ugye, szokták ezeket ellenőrizni? Úgy

értem, vannak szakemberek, akik megnézik, és gondoskodnak róla, hogy minden rendben legyen?

A kocsi megrándult, és lassan, zörögve elkezdett felfelé kúszni. Leláttak a vidámparkra, a

kavargó neonfények tengerére, amelyet sötétség ölelt körül. A körhintából hamis zene szólt, és

valahol szüntelenül csilingelt egy csengő.

– Imádom a hullámvasutakat – jelentette ki Christopher. – Kivált ezt a részt. A várakozást.

– Ez a sín szörnyű rozogának látszik. Figyelj, szerintem ott hiányzik egy csavar. Ott – mutatott

Aisha az alattuk eltűnő sínre. – Komolyan beszélek.

– Fent, a tetején egy kis időre megáll, és akkor lenézel a magasból, és arra gondolsz, ugyan, mi a

fenét keresek én idefent? – elmélkedett Christopher.

– Mi a fenét kere… áááááá!

– Igen!

– Úúúúúúú!

– Hé, figyelj csak!

– Ó! Oké, elég leeeee…!

– Huhu, ez óriási volt! Most jön a hurok.

– A mi? Ó! Óóó! Áááááááá!

– Irtó klassz volt. Sosem hittem, hogy egy ilyen kis hullámvasút ilyen szórakoztató lehet. Gyere,

állj fel!

– Vége?

– Vége, és szeretnék, ha távoznánk – mondta Christopher.

Aisha kinyitotta a szemét, és szemrehányóan meredt rá. – Te beteg vagy, Christopher.

– Imádom a hullámvasutat. Ha valaha is… szóval, akármik leszünk, akkor meg kell tanulnod

élvezni. Feltett szándékom, hogy egyszer elmenjek Ohióba.

– Ohio – ismételte Aisha, miközben remegő lábbal lefelé támolygott a feljárón.

– Cedar Pointba, a nagy hullámvasutak Mekkájába. A hullámvasutak mennyországába –

áradozott ábrándos tekintettel Christopher. A szemében sóvár várakozás csillogott. – Cedar Point!

Menjünk le kocsival jövő nyáron! Kiveszünk egy szobát egy kis motelben, és az egész időt

hullámvasutazással töltjük. – Kicsit elgondolkodott. – Na jó, talán nem az egész időt.

– Szép, ha az embernek vannak álmai – jelentette ki kajánul Aisha. – Még ha nincs is rá remény,

hogy valaha is valóra váljanak.

– Miért, azt hiszed, sosem jutok el Ohióba? – kérdezte ártatlanul Christopher.

– Nem hiszem, hogy valaha is rábeszélsz, hogy egy motelszobában szálljak meg veled.

– Csak ne légy ebben olyan biztos! Tudod, milyen levakarhatatlan vagyok! – nevetett

könnyedén. Ez az egyik vonzó tulajdonsága, gondolta Aisha. Jó a humorérzéke, és tud önmagán

nevetni.

– Mit szólnál egy szép lassú, kellemes menethez? – javasolta Christopher.

– Rendben. Adj némi esélyt a szívemnek, hogy nyugodtabban dobogjon.

– Rendben – mondta Christopher diplomatikusan. Átadott két jegyet a jegykezelőnek, és egy

kötéllel elkerített ösvényen az odalent várakozó csónakokhoz vezette a lányt.

– Lezuhanunk egy vízesésen, és csuromvizesek leszünk? – kérdezte gyanakodva Aisha.

– Nincs vízesés – nyugtatta meg Christopher. – Látod? Még biztonsági korlát sincs, úgyhogy

nem lehet olyan vészes.

Bemásztak a csónakba, és Christopher átkarolta, bár most volt elég hely. Aisha fejében

megfordult, hogy lerázza, de tényleg jól mulattak, és ez most udvariatlanságnak tűnne. Christopher

különben is tökéletesen viselkedett eddig. És tényleg kicsit hűvös volt az ujjatlan felsőjében. A

karja libabőrös lett.

A csónak egy mesterséges patakon haladt, majd besiklott egy sötét alagútba, amit időnként

homályos villanykörték világítottak meg, amelyek fényénél poros gipszkalózok bámulták mohón a

papírmasé aranypénzeket.

– Alacsony költségvetésű Karib-tenger kalózai – jegyezte meg Aisha.

– Hát nem éppen Disneyland – értett egyet nevetve Christopher. – De legalább lassú és szelíd.

– Én azt szeretem – szaladt ki Aisha száján.

Érezte, hogy a fiú karja szorosabban fonódik köréje. Nem egészen erre értettem, gondolta. De

nem szólt, csak nyelt egyet, és a következő életképre mutatott. – Ez tényleg béna – mondta.

Christopher közelebb húzódott, a lába Aisháéhoz simult, a karja a derekára csúszott, a lélegzete a

lány nyakát súrolta.

A csónak kiúszott egy fénykörbe, majd az alagút egy sötétebb részébe. Itt egyáltalán nem volt

fény. Csend volt, amelyet csak a vízcsobogás és a lány szívének dobogása tört meg.

Most jött el a pillanat, hogy nemet mondjon. Most kell megmondania, hogy nem akarja

megcsókolni, mert nem szereti semmilyen értelemben, nem vonzódik hozzá, nem tervez vele

komoly kapcsolatot, és nem szándékozik beleesni csak azért, mert egy csaknem teljesen fehér

iskolában ők az egyetlen feketék.

Christopher ajka közeledett feléje. Súrolta Aisha arcát, ahogy a száját kereste. A következő

próbálkozás sem sikerült, akkor az állán landolt a szája.

Most mit tegyen, térképet rajzoljon?

Aisha megkereste Christopher állát, és az ajkát a sajátjához vezette.

Ebben a pillanatban vaku villant.

Aisha rémülten hátrahőkölt. A csónak áthaladt egy lengőajtón, és kibukkant a vidámpark

neonragyogásába.

– Kicsit rövid volt a menet – jegyezte meg a szokottnál egy oktávval halkabb hangon

Christopher.

Aisha elkapta a tekintetét; zavart volt és bosszús. És csalódott. – Éppen jókor lett vége.

Figyelmeztethettelek volna, hogy az első randin nem csókolózom.

– Nem? – vigyorgott önelégülten a fiú, miközben kisegítette Aishát a szárazra.

– Nem volt igazi csók – méltatlankodott a lány. – Egyébként is olyan sötét volt, hogy azt sem

tudtam, hol vagyunk.

– Aha!

– Emléknek megvehetitek a fényképet, gyerekek – nyújtotta feléjük a polaroid képet a fotós. –

Két dollár.

– Nem – vágta rá gyorsan Aisha.

– De mennyire – mondta Christopher, és előhúzott két dollárt a zsebéből. Kritikus szemmel

vizsgálta a fényképet. – Á, szóval azt mondod, ez nem volt igazi csók?

Aisha elszedte tőle a fényképet, aztán a szájához kapta a kezét. Christopher visszavette a képet.

– Miért nem ismered be, Aisha? Kedvelsz. Szeretted volna, ha megcsókollak, én megtettem, és

neked is jólesett. Miért olyan nehéz ezt beismerned?

Aisha először dühösen a fiúra meredt, aztán a kezében tartott fényképre nézett, majd minden

igyekezete ellenére szégyenlősen elmosolyodott. – Oké, nem utáltam. De akkor sem megyek el

Ohióba hullámvasutazni.

Claire a fehér terítőn eltolta maga elől a tortája maradékát.

– Túl nehéz – mondta.

Jake mohón bámulta a desszertet; ő már megette a magáét.

– Nem eszed meg?

– Edd csak meg nyugodtan! – ajánlotta Claire, és elképedve figyelte, ahogy az utolsó két falat

szinte egy pillanat alatt eltűnik.

– Még növésben vagyok – motyogta a fiú bocsánatkérően.

A lány elmosolyodott, és a kávéját kortyolta. – Nagyon finom vacsora volt – dicsérte. – Nem

olyan jó, mint Passmore-éknál, de azért ízletes.

Jake felvonta a szemöldökét. – Nem tudom, mikor leszek újra képes betenni a lábam Zoey

szüleinek éttermébe.

– Azt hiszed, megmérgeznek? – tréfálkozott Claire.

– Nem tudom; egyszerűen nem érzem helyesnek, érted?

De a lány valójában nem értette. Nem tesz semmi rosszat azzal, hogy Jake-kel jár, és nem

Benjamin Passmore-ral. És Jake sem tesz semmi rosszat azzal, hogy vele van, és nem Zoey

Passmore-ral. Ő pontosan azért ment volna szívesebben a Passmore-vendéglőbe, hogy ezt mindenki

számára világossá tegye.

– Értem – felelte végül.

– Nincs értelme megengedni, hogy az emberek beleüssék az orrukat bizonyos dolgokba –

folytatta Jake.

Mondja ezt ő, aki az első nap, hogy visszatért a börtönből, behúzott egyet Lucasnak? De ez olyan

jellemző rá, gondolta fáradtan Claire: Jake számára más dolog volt odamenni, és bepancsolni

valakinek, mert ezt egyenes dolognak tartotta, azt azonban alattomosnak, ha Claire-t Passmore-

ékhoz viszi randira.

– Tudod, hogy ez az első igazi randink? – kérdezte, hogy elűzze rosszkedvű gondolatait.

– Akkor most újra megkapom az első csókomat? – vigyorgott Jake kihívóan.

– Amikor csak akarod – hajolt át a gyertya fölött a lány, hogy megcsókolja. Futó csók volt, de

csupa gyöngédség. És Claire zavarba jött, mert érezte, hogy néhány vendég őket bámulja.

– Gyere, menjünk innen! – mondta halkan Jake. – Már szóltam Mrs. Savageau-nak, hogy írja

apám számlájához. Tartozik nekem egy munkáért, amit a kikötőben végeztem.

– De Jake, hiszen ki akartam fizetni a felét – tiltakozott Claire. – Ugyan, hadd szálljak bele!

– Szó sem lehet róla. – Jake felállt, megkerülte az asztalt, és kihúzta a lány székét.

Claire felsóhajtott, és előrement. Egy pillanatra megállt, hogy megmondja Mrs. Savageau-nak,

minden csodálatos volt. Kint hűvös és tiszta volt a levegő, és kart karba öltve sétáltak a vízparton,

Claire otthonának irányába. A komp éppen kikötni készült: megkerülte a hullámtörő gátat.

Kihasználták az alkalmat, hogy megálljanak egy kicsit csókolózni, egy szuvenírt árusító fabódé

árnyékos oldalának dőlve.

– A tíz tízes – mondta Claire. – Nem is tudtam, hogy ilyen késő van.

– Ha nem felejtetted volna el, elég későn indultunk – emlékeztette Jake. – Egyesek nem voltak

kész pontban hétkor, amikorra ígérték.

– Egyesek megpróbáltak szépek lenni – vágott vissza a lány.

A fiú egy lépést hátrált, és végigmérte a lányt. – Mmm. Visszavonom. Megérte várni.

– Nézd csak! – nevetett fel Claire, és a hajó tatjára mutatott.

– Az tán csak nem Aisha és Christopher? – tette fel Jake a költői kérdést. – Azt hittem, Aisha

nincs oda érte.

– Érdekes módon mutatja ki, nem?

– Elég jól kijönnek egymással – jegyezte meg szárazon Jake.

– Fiatalok és szerelmesek – mondta Claire.

– Nem csak ők – komolyodott el hirtelen a fiú. – Teljesen odavagyok érted, Claire.

– Jake…

– Nem, komolyan mondom. Örülök, hogy Zoey lapátra tett, mert ha nem, sohasem jöttünk volna

össze. Egész életemben ismertük egymást, de most úgy érzem, soha nem ismertelek igazán addig az

estéig, amikor eljöttél hozzám, mert el voltam keseredve Zoey miatt, és… – Tehetetlenül megrázta

a fejét. – Olyan volt, mintha megmentettél volna.

Claire érezte, hogy ökölbe szorul a keze, de nagy erőfeszítéssel ellazította. A fenébe is. Mindjárt

kimondja, lehetetlen megakadályozni.

– Szeretlek, Claire. – Feltartotta a kezét. – Semmit sem kell mondanod, tudom, hogy ez egy

kicsit gyors meg minden, de így érzek.

– Hogy lehetsz ennyire biztos benne, Jake? – kérdezte Claire, és most nagyon szerencsétlennek

érezte magát.

– Mert ismerlek – felelte a fiú.

A francba!, füstölgött magában a lány. Miért teszi ezt velem? – Nézd, nem tudsz rólam mindent,

Jake. Őszintén mondom. Nem vagyok tökéletes, és…

Jake egy csókkal belefojtotta a szót. – Nekem tökéletes vagy.

Claire viszonozta a csókot, hogy a fiú kedvére tegyen, de belül fortyogott, dühöngött. Valami

emésztette belülről, felkorbácsolta a haragját, ugyanakkor boldogtalanságot támasztott a lelkében.

Furcsa, szokatlan, kellemetlen érzés volt.

Jake elhúzódott. – Te tökéletes vagy, Claire – suttogta. – Tökéletes.

Az érzés nőttön-nőtt, és Claire-nek hirtelen eszébe jutott a neve is. Bűntudat.

Istenem, gondolta gyászosan, miközben Jake magához szorította. Szóval ilyen érzés a bűntudat.

XVII. fejezet

Zoey az egész napot Lucasszal töltötte: a parton sétáltak, a kanyargós úton felkapaszkodtak a

hegygerincre, és végigbaktattak a Pond Roadon. A sziget északi felének szinte minden

négyzetméterét bejárták.

Lucas elbúcsúzott az otthonától.

A világon mindenről beszélgettek: a terveikről, a reményeikről, az álmaikról. Lucas az

édesanyjáról mesélt, hogy mennyire sajnálja, hiszen árnyékként él a saját otthonában. Az apjáról is

beszélt, hogy mindannak ellenére, ami történt, mennyire csodálja az elveiért, azért, hogy zokszó

nélkül töri magát, az elszántságáért.

Zoey is mesélt a családjáról, hogy úgy érzi, a szülei sosem nőttek fel igazán, és hogy mindketten

bűnösnek érzik magukat, amiért Benjamin elvesztette a szeme világát. De minél tovább beszélt,

annál világosabbá váltak a kettejük családja közti különbségek. Igaz, az apja fél lábbal még mindig

a múltban él, Grateful Dead-lemezeket hallgat, és lófarkat visel. Az anyja túl sokat flörtöl a bárba

betérő pasikkal, és saját bevallása szerint sem áll a „szülői feladatok magaslatán”. De Zoey érezte,

hogy őt szeretet veszi körül a családjában, és jóllehet a szülei naponta összezördülnek, mégis

szenvedélyesen szeretik egymást.

Valójában nincs mire panaszkodnia, gondolta. Lucasnak azonban annál több a baja. És nélküle a

fiú teljesen magányos volna.

Sírtak, csókolóztak, olyan erősen szorították egymást, hogy az már fájt. De nem sikerült semmit

sem kitalálniuk, amivel kitolhatták volna a határidőt, amely most már vészes gyorsasággal

közeledett.

Megesküdtek, hogy minden percet együtt töltenek, amit csak lehet. Megesküdtek arra is, hogy

soha nem adják fel, és megtalálják a módját, hogy együtt lehessenek.

Könnyen kívántak egymásnak éjfélkor jó éjszakát, hiszen tudták, hogy ez csak rövid időre szól.

Zoey úgy tett, mintha lefeküdne; az ágyában feküdt éberen, amíg meg nem hallotta, hogy a

szülei zárás után hazajönnek, és nyugovóra térnek. Fél háromkor csendben felöltözött, lelopakodott

a lépcsőn, és kiosont a hátsó ajtón.

Még fent járt a hold, és ezüstbe vonta a hátsó udvarra lehullott harmatot. Zoey felkapaszkodott

az ösvényen. Látta Lucast az ablakában; őrá várt. A fiú feltartotta a kezét, aztán eltűnt.

Másodpercekkel később hangtalanul nyílt a bejárati ajtó, és Zoey Lucas karjába repült.

Csigalassúsággal óvakodtak fel a lépcsőn a fiú szobájába.

– Tudtam, hogy eljössz – suttogta Lucas.

– Hát persze, semmi sem tudott volna visszatartani.

Szenvedélyesen, reményvesztetten csókolóztak a fiú ágyán. Sokáig nem voltak más, mint karok,

lábak, takarók összegubancolódott tömege.

Zoey tudta, hogy Lucas szeretkezni akar vele. És fogalma sem volt, mitévő legyen. Öt óra múlva

el kell érniük a kompot. Lucasnak kilenc óra múlva fel kell szállnia a gépre. És Zoey alig tizenegy

óra múlva ismét a szigeten lesz. Egyedül.

Egyedül.

Lucas hanyatt feküdt, Zoey rajta; lenézett a fiú sötét arcára, és tudta, hogy a könnyei

lecsorognak, és elvegyülnek Lucaséival. Elborította őket a szomorúság, és csillapította

szenvedélyüket, amely már-már elragadta őket.

Egymás karjában feküdtek, és nem szóltak semmit. Zoey kis idő múlva érezte, hogy talán még

aludni is tudna. Gondolataiba álomképek villantak be, ahogy boldogok együtt, a napfényben.

Még el is mosolyodott – hosszú idő óta először –, ahogy arról álmodozott, hogy ismét egymásra

találnak. Aztán könnyes, dagadt szemével véletlenül az óra számlapjára pillantott: négy óra. Ismét

elrepült másfél óra az időből, amit még együtt tölthetnek.

Zoey megmoccant, ajka rátalált a sötétben a fiú szájára. Kigombolta az ingét. Lucasnak elállt a

lélegzete, aztán idegesen babrálni kezdett a lány blúzának gombjaival.

– Nem kell megtenned – suttogta.

– Tudom – súgta vissza Zoey. Valóban megteszi? Tényleg ez történik vele, vagy ez is csak a

boldogságról alkotott képzeletbeli világának egy töredéke?

Súlyos léptek dobbantak a lépcsőn, és Lucas megdermedt.

– Az apám. Munkába indul.

– Hajnali négykor? – képedt el a lány.

– A rákászok korán kezdenek – mondta Lucas.

Hallgatták, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és léptek csikorognak a murvával felszórt felhajtón.

Zoey most döbbent csak rá, hogy Mr. Cabral el sem köszönt a fiától. És távozása azt jelenti, hogy

Lucas büntetésének felfüggesztésére sincs remény.

Hirtelen hangot hallottak a ház elől. Nem Mr. Cabral mély, akcentusos beszédét. Csak egy

másodperc töredékéig tétováztak, aztán mindketten félmeztelenül az ablakhoz rohantak.

Még sötét volt odakint, a hold lement, de a verandán levő lámpa fényénél tisztán látszott a két

emberi alak: Mr. Cabral, cigarettával a szájában.

És Claire.

Zoey kérdőn Lucasra nézett, és halvány mosolyt fedezett fel a fiú szájának sarkában.

– Akármi legyek! – suttogta Lucas.

Gyorsan felöltöztek, leszaladtak a lépcsőn, és már az sem érdekelte őket, hogy mit fognak

gondolni róluk, ha így megjelennek. Akkor léptek ki az ajtón, amikor Mr. Cabral elindult.

Claire háttal állt nekik. – Mr. Cabral! – szólt a férfi után. – Meg kell tennie! Tudja, hogy így

helyes.

Lucas apja egy örökkévalóságnak tűnő ideig csak állt, a szájában vöröslött a cigaretta parazsa, és

a távoli kikötőt nézte. Végül félig hátrafordult, és a fiára pillantott. – Lucas – mondta, kissé furcsán

ejtve a nevét. – Azt akarom, hogy maradj.

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha még hozzá akarna fűzni valamit, de aztán elnyomta a lábával a

csikket, és elindult. Befordult a sarkon, és eltűnt szem elől.

Claire feléjük fordult, a száját komoran s keményen összeszorította. – Gondolom, most azon

tűnődtök, mit keresek itt hajnali négykor – próbált tréfálni, de nem járt sikerrel.

– Tényleg, mit keresel itt? – kérdezte Zoey.

Claire elengedte a kérdést a füle mellett, és egyenesen Lucasra nézett. – Meg kell értened

valamit, Lucas. Tényleg nem emlékeztem. A baleset után semmire sem emlékeztem.

A fiú bólintott, és nem szólt semmit.

Claire mélyen, reszketve szívta be a levegőt. – Csak egy hete jutott eszembe. Kezdtek összeállni

a dolgok. Főként azért, mert visszajöttél. Azt hiszem, az lökést adott az emlékezetemnek.

Mindenesetre azóta tudom. Apám miatt nem beszéltem eddig…

– Megértem – bólintott Lucas.

– Én semmit sem értek – szólalt meg Zoey.

Claire meglepődött. – Nem árultad el neki? – kérdezte Lucast.

Lucas felhorkant. – Egyvalamit azonnal megtanul a dutyiban az ember: hogy odabent mindenki

ártatlannak vallja magát. Mire lett volna jó még egy elítélt, aki azt hangoztatja, hogy ő nem követett

el semmit, csak kicsesztek vele?

– Ártatlan? – kérdezte Zoey, és igyekezett valahogy összerakosgatni a hallottakat, hogy megértse

a helyzetet.

– Nem Lucas vezette az autót azon az estén, amikor Wade meghalt – mondta Claire fásultan. –

Hanem én.

– Te? – Zoey hátrahőkölt, és a szívéhez kapta a kezét.

– Senki sem tudta az igazságot, csak Lucas és az apám – mondta Claire. – Még én sem. Lucas

magára vállalta, mert… mert jó barátok voltunk.

– Szerettelek – mondta egyszerűen a fiú.

– Azután apám is belebonyolódott. Kisegítette Lucas apját egy kölcsönnel, amelyre szüksége

volt, hogy megtarthassa a hajóját. Apám biztosra akart menni, hogy Lucas nem gondolja meg

magát, és nem vonja vissza a vallomását. Kivált azután, hogy már mindenki tudta, hogy börtönre

fogják ítélni. – Claire újból mély lélegzetet vett. – Apám tudja, hogy tudom – mondta. –

Megígértem neki, hogy hallgatok róla. Azt mondja, az emberek esetleg úgy vélnék, hogy ő is

megszegte a törvényt. Attól fél, hogy az egész úgy festene, mintha az apádnak adott kölcsönnel

fizetett volna a vallomásodért.

– Erről senkinek sem szólok – ígérte Lucas.

Claire megkönnyebbülten hajtotta le a fejét, de Zoey felháborodott. – Ugyan, miért védenéd meg

Claire apját?

– Nem az övét, hanem a magamét – magyarázta a fiú. – Nem tudja, miért intézte el Mr. Geiger

azt a kölcsönt. Tudom, hogy az öregem egy gazember, de pénzért sosem adna el, és belerokkanna,

ha megtudná a teljes igazságot. Mostantól úgy szól majd a történet, hogy ostoba kölyök voltam, aki

halálosan szerelmes volt, és ezért vallomást tett Claire védelmében. Egyébként ez kilencven

százalékban fedi is a valóságot.

Claire bólintott. – Jobb arány, mint ami errefelé mostanában elterjedt volt.

– Megmondtad már Jake-nek? – kérdezte Lucas.

Claire lehajtotta a fejét. – Most fogom – suttogta.

– Szegény Jake! – mondta őszintén Lucas.

– Igen. – Claire éjfekete szeme egyikükről a másikra vándorolt; a tekintete kifejezéstelen volt.

Mosollyal próbálkozott, de a mosoly megremegett, és eltűnt.

– Azt mondtad, hogy legalább egy hete emlékszel – mondta Zoey. – De mostanáig titokban

tartottad. Miért gondoltad meg magad?

Claire ajkán lágy, szomorkás mosoly jelent meg. – Azt hiszem, Lucasnak sosem voltak velem

kapcsolatban illúziói. Tisztában volt vele, hogy nem vagyok tökéletes, még akkor is, amikor még

együtt jártunk. És tudom, hogy ez alól Benjamin sem volt kivétel. De Jake… Jake azt hiszi, hogy

olyan vagyok, mint ő. Édes, becsületes és alapvetően rendes. És minél jobban bízott bennem, annál

pocsékabbul éreztem magam. Minél inkább hagyta, hogy megtévesszem, annál jobban

meggyűlöltem magam.

– Bűntudatod volt – mondta Zoey.

– Igen. Időbe telt, de aztán én is rájöttem, hogy így van. – Savanyú képet vágott. – Utálatos

érzés. Meg kell tanulnom együtt élni vele. – Elfordult, tett pár lépést, aztán visszafordult. –

Menjetek vissza, és folytassátok ott, ahol abbahagytátok!

Lucas elvigyorodott, és a karjába kapta Zoey-t. – Lehet?

Zoey gyorsan egy puszit nyomott az arcára, majd határozottan eltolta. – Nagyon, de nagyon

fáradt vagyok. Azt hiszem, hazamegyek.

– Látlak holnap? Úgy értem, ma, csak később? – kiáltott utána a fiú.

– Igen! – perdült meg mérhetetlen boldogságában Zoey. – De mennyire!

Claire sokáig kopogtatott az eltolható üvegajtón. A láthatár szélén már kikukucskált a nap,

halvány fénye kiemelte a hegygerincet, amely feketén rajzolódott ki a gyöngyházszürke égbolton.

Kimerült volt. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.

Órákig forgolódott az ágyában, és hol az egyik, hol a másik oldal mellett hozott fel érveket. Az

apjáért érzett aggodalom, a Jake elvesztésétől való félelem viaskodott benne azzal a tudattal, hogy

valószínűleg így is, úgy is elveszti Jake-et. Hiszen hogyan folytathatna egy olyan kapcsolatot,

amely a megtévesztésen alapul?

De bármennyire is igyekezett elhessegetni, folyton visszatért a gondolataiba a zokogó Zoey

képe, és Lucasé, akinek ismét egy olyan bűn miatt kell szenvednie, amit el sem követett.

Ismét kopogott Jake ajtaján. Előbb vagy utóbb majdcsak felébred. Még öt óra sem volt,

lehetetlen időpont egy látogatáshoz. De Claire eltökélte, hogy túlesik rajta. Nem akarta, hogy Jake

mástól szerezzen tudomást az igazságról. Neki kell elmondania.

Egy emlék bukkant fel a tudatában: Benjamin, aki pár nappal ezelőtt – Tényleg csak pár napja

történt? – feléje fordította a napszemüvegét, és így szólt: – Mert akármilyen önző és könyörtelen

vagy is, Claire, ha végül is határvonalat kell húznunk a helyes és a helytelen között, szerintem te a

helyes utat fogod választani.

Az emlék mosolyt csalt az ajkára. Milyen elégedett volna Benjamin, ha tudná, hogy végül igaza

lett.

Hirtelen kinyílt az ajtó. Jake álmosan pislogva állt előtte. Csak egy boxeralsót viselt. – Claire?

– Sajna – felelte a lány.

– Valami baj van? – kérdezte a fiú, majd felderült az arca, amikor egy másik lehetőség is eszébe

jutott. – Vagy csak azért jöttél, mert…

– Beszélnem kell veled – szakította félbe a lány. – Bejöhetek?

– Persze. – Jake most már teljesen ébren volt, és láthatóan zavartnak tűnt.

Claire belépett a sötét szobába. Jake fel akarta kapcsolni a lámpát, de Claire azt mondta, hogy

nem bánja a sötétséget. Leültek egymás mellé az ágy szélére.

– Mi baj? – kérdezte Jake.

Claire megfogta a kezét, aztán odahajolt, és megcsókolta a fiút. Nem szenvedélyes csók volt,

inkább búcsúcsók.

– Nem tudom, hogyan mondjam el ezt neked – kezdte. – Hosszú ideig nem emlékeztem arra az

éjszakára, amikor Wade meghalt.

Érezte, hogy Jake megmerevedik, de szorosan fogta a kezét.

– De most már emlékszem. Mind ittunk. Lucas is, én is, Wade is. Mindannyian.

– Tudom, hogy részegek voltatok – bólintott Jake. – De csak Lucas vezetett részegen.

Claire érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. A fenébe is! Nem akarta megtenni, de

úgy belefáradt az egészbe…

– Nem Lucas vezetett – mondta ki.

Jake dermedten gubbasztott. Azután lassan elhúzta a kezét.

– Ő a hátsó ülésen ült – folytatta Claire. – Tulajdonképpen azt hajtogatta, hogy meg kellene

állnunk, és haza kellene gyalogolnunk. De nem hallgattam rá.

– Te? – suttogta Jake.

– Én vezettem az autót, Jake. És minél inkább erősködött Lucas, én annál jobban rángattam a

kormányt, ide-oda faroltattam a kocsit. Akkor jó heccnek tűnt. Egészen addig a pillanatig, amíg rá

nem jöttem, hogy nem kerülhetjük el az ütközést. – Mélyen, reszketősen szívta be a levegőt, majd

bátran folytatta. – Egyszer s mindenkorra el akarom mondani a teljes igazságot: a fát is láttam, és

tudtam, hogy neki fogunk menni. És a legeslegutolsó pillanatban félrerántottam a kormányt, hogy

ne az én oldalammal ütközzünk neki. Megmentettem a saját életemet. És megöltem Wade-et.

XVIII. fejezet

Nina korábban fent volt, mint szombaton kelni szokott. Sikerült elérnie a hét negyvenes kompot.

Előző este, amikor az apja ásítozva az ágyba igyekezett, Nina kikunyerálta tőle a hitelkártyáját és a

tárcájában levő készpénz felét.

Nem volt randija… na szóval, már igen hosszú ideje, és ruhára, táskára, és a bakancson kívül

valami más cipőre volt szüksége. A szokott randis cuccokra. Feltehetően harisnyára is. Ajakfényre,

szemceruzára, mentolos cukorkára, amely frissen tartja a leheletet.

Benjamin persze nem tudja, hogy néz ki, de azért mégsem teheti meg, hogy úgy fest mellette,

mintha a kutya szájából húzták volna ki. És mi lesz, ha egy ismerőse odamegy a fiúhoz az utcán, és

azt mondja: Szia, Benjamin, hogy lehet, hogy olyan lánnyal jársz, aki úgy öltözik, mint egy

bányarém?

Már az is elég gáz, ha az embernek nem sikerül túlöltöznie egy olyan pasit, aki még csak nem is

látja magát a tükörben.

Amikor leszállt a kompról, busszal a bevásárlóközpontba ment; éppen akkor ért oda, amikor

nyitottak. Hirtelen inába szállt a bátorsága. Bárcsak Zoey itt volna vele! De ma búcsúzik el

Lucastól. Nem illett volna megkérni, hogy jöjjön el vele bevásárolni.

Természetesen sajnálta a barátnőjét, de bizonyára ő sem látná szívesen, amikor Lucasszal

szomorú istenhozzádot mondanak egymásnak. Ami Aishát illeti, Nina nem akarta rábeszélni, hogy

egy szombati napon ilyen korán keljen.

Kár, hogy Claire nem olyan testvér, akivel ezt az élményt meg lehetne osztani.

No és persze Claire volt barátjával készül randizni.

– Na jó – állt meg bizonytalanul az üzletház folyosóinak elágazásában. – Csak egy komplett

alkalmi cuccra van szükségem. Legyen elegáns, de nem szabad túllőni a célon. Mutatós, de nem

szakadt. Klasszikus zenéhez illően konzervatív, és mégis egyéni ízlésre valló.

Úgy indult el, mint egy felfedező egy feltérképezetlen vadonban. Természetesen vásárolt már itt,

de általában csak bizonyos részlegeken. Néhány üzletben még nem is járt. Valószínűleg azért, mert

tudatosan még sosem vett ruhát randira. Ami a legtöbb hatodikoshoz képest elmaradottá tette.

– Lássuk be – motyogta maga elé –, valóban elmaradott vagyok a legtöbb hatodikoshoz képest.

Fogalma sem volt róla, miért nem randizik gyakrabban, vagy miért nem randizott kettőnél

többször senkivel sem. Az eddigi randevúi is jobbára afféle kötetlen találkozások voltak: elmentek

moziba, vagy beültek egy gyorsétterembe. Egyszer csókolt csak meg valakit, és az is utálattal

töltötte el.

Az igazság az, hogy a legtöbb pasi utálattal töltötte el.

Benjamin persze kivétel a szabály alól. Ő egészen más. Tudta, hogy Benjamin – a legtöbb

pasival ellentétben – sosem lenne képes visszataszítóan viselkedni. Mindig tisztelettel bánna vele,

és ez nagyon fontos. Nem úgy, mint George O'Brien, aki megcsókolta, és közben megpróbálta

megfogni a mellét.

Az emlék még most is heves szívdobogást váltott ki belőle, és elkezdett izzadni a tenyere.

Teljesen pánikba esett, amikor George ezt művelte. Szörnyen ciki volt! George aztán fűnek-fának

azt híresztelte, hogy leszbikus. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Valójában több a tapasztalata, mint

bárki is sejtené. Több, mint Zoey-nak és feltehetően Aishának.

A kellemetlen emlék teljesen kikészítette. Nyílegyenesen egy padhoz ment, és leült egy

öregember mellé. Remegő kézzel kivett a táskájából egy cigarettát, és a szájába dugta.

– Ugye nem gyújtasz rá? – kérdezte az öreg.

– Nem – felelte Nina. Többször is mély lélegzetet vett, és inge elejébe törölte a tenyerét.

Miért bukkannak fel ilyen váratlanul a múltjából ezek a dolgok? Hiszen már olyan régóta nem

gondolt rájuk! Legalábbis az álmain túl nem, amelyek még most is kísértik néha. Talán azért, mert

végre randizni készül Benjaminnal? Ez lenne az oka?

De Benjamin nem George O'Brien.

És nem is a nagybátyja.

Lenézett a kezére, és látta, hogy remeg. Megszívta a meggyújtatlan cigarettát. Ez az egész már a

múlté, hajtogatta magában. Sok-sok éve történt. Vége, kész, el kell felejteni. Megesik az ilyesmi, de

az embernek tovább kell lépnie.

És mi lesz, ha Benjamin megpróbálja megcsókolni, és rátör a pánik? Ahogy George esetében

történt? Vajon ezért támadt fuldoklási rohama a moziban, amikor Benjamin közelebb hajolt hozzá?

Még mindig képes úgy kiakadni, mint George-dzsal?

Inkább meghal, semhogy így viselkedjen Benjaminnal. Hogy lenne képes utána találkozni vele?

De ez nem fordulhat elő, bizonygatta magának. Hiszen Benjaminról van szó, a gyöngéd, okos,

mulatságos Benjaminról. A barátjáról. Akiben megbízik.

És Benjamin különben sem tenne olyasmit, amit ne engedne meg neki. Végtére is vak, és ez

előnyt jelent Nina számára, olyan előnyt, amivel nem rendelkezett… akkoriban.

– Rendben, szedd össze magad, kölyök – mondta hangosan magának. Az öreg felé fordult, és

rámeredt. – Bocsánat, uram, csak a fejemben levő hangokkal beszélgettem. Egyfolytában azt

hajtogatják, hogy lőjem le Michael Boltont, de én nem vagyok rá hajlandó.

Az öreg döbbenten bámult rá, amitől Ninának rögtön jobb kedve kerekedett.

Elővette az apja hitelkártyáját, és lenézett rá. – És most te meg én végzünk egy kis pusztítást.

Nina háromnegyed ötkor ért Zoey és Benjamin házához. Fekete ruhát, fekete magas sarkú cipőt

viselt, amiben nehézkesen, billegve járt, valamint igazi harisnyát, amitől viszketett a combja, ezüst

nyakláncot és karkötőt, és annyi parfümöt, amivel egy csűrt ki lehetett volna füstölni. A világ

legnagyobb és legfeltűnőbb idiótájának érezte magát.

Zoey reakciója sem volt túl lelkesítő, amikor ajtót nyitott, és meglátta. – Nina? Mi ütött beléd?

Ez egy ruha? És harisnya? Talán meghalt valaki?

Nina gyilkos pillantást vetett rá. – Benjamin nem említette? Elmegyünk egy Bach-koncertre.

Hallottál már róla, nem? Természetesen Johann Sebastian Bachra gondolok, aki 1685 és 1750

között élt, és akit a késői barokk zene legkiválóbb zeneszerzőjeként ismernek.

Zoey rámeredt. – Megszállt az ördög? Már megint sátánimádásba merültél?

Nina félretolta az útból, és bement a házba. – Most mondd meg őszintén: nem túl sok? Ugye, az?

– Nem erről van szó, csak…

– Ejha! – kiáltott fel Lucas, és elismerően bólintott. – A kis Nina hirtelen felnőtt nő lett. –

Elkapta a lány derekát, és kecsesen körbekeringőzte vele a helyiséget.

– Lucas? Mit keresel te itt? Azt hittem, ma van a napja, hogy… szóval, tudod.

– Claire nem mesélte? – kérdezte Zoey.

– Egész nap nem találkoztunk – válaszolta Nina. – Ruhát vásároltam, és mulatságos anekdotákat

memorizáltam a jó öreg Sebastianról. Mit kellett volna elmesélnie?

Zoey összenézett Lucasszal. – Neki kell elmondania – szögezte le végül.

– Erőszakkal rákényszeríthetnélek, hogy mondd el – kezdte Nina –, de viszket a combom, és

Benjaminért jöttem. Készen van? El kell érnünk az öt tízest, és ebben a cipőben nem vagyok valami

gyors.

– Idehívom – ajánlotta Zoey.

– Szóval szerinted milyen? – kérdezte Nina, és a hatás teljessége kedvéért széttárta a karját. –

Végtére is pasi vagy, meg minden.

– Nagyon éles szemre valló megfigyelés, Nina – kacsintott rá Lucas. – Hogy pasiként mit

gondolok? Mindjárt megmondom, mi a véleményem. – Derékon ragadta a lányt. – Gyerünk,

gyorsan! Mielőtt Zoey visszajön! Csináljuk itt, a padlón!

Ninára rátört a rémület, mielőtt észbekapott, hogy a fiú csak viccel. Ellökte magától. –

Gondolom, ezt bóknak szántad. Vagy valami olyasminek.

– Bombázó vagy – mondta végre elkomolyodva Lucas. – Mit fogsz művelni ma este? Pasikat

szedsz fel, valahányszor csak Benjamin hallótávolságon kívül kerül?

– Dehogy – pirult el a lány.

– Szerencse, hogy Benjamin nem láthat ma este – folytatta a fiú. – Ezentúl merőben másként

gondolna rád.

Nina elkeseredve forgatta a szemét. Lucas láthatóan semmit sem ért.

Benjamin jelent meg, mögötte pár lépésnyire pedig Zoey. A fiú fekete öltönyt viselt, és lazán

megkötött nyakkendőt. Gyorsan körbefordult, amikor belépett. – Bocs, hogy megvárakoztattalak, de

Zoey említette, hogy ma kivillantod a bokádat. Gondoltam, a szokott koncertlátogató öltözékem,

azaz farmer és zakó helyett kiteszek magamért, és a rokontemető öltönyömet veszem fel. Hogy

tetszik a zakó? Úgy hallom, kockás.

Nina elvigyorodott. Az öltöny fekete volt, mint Benjamin legtöbb ruhája, mert a feketéhez

könnyű volt kiegészítőt venni. – A kockás kicsit üti a csíkos gatyádat.

– Hogy néz ki Nina? – kérdezte Benjamin.

– Elegáns és…

– Nem te, Zoey – intette le a bátyja. – Honnan tudhatnád? Csaj vagy. Lucas?

– Túl jó neked – vágta rá Lucas. – Fantasztikusan dögös. Lélegzetelállító!

– Szexista disznók vagytok – fintorgott Zoey.

– Indulnunk kell – mondta Benjamin.

– Igen – értett egyet Nina. – Nem akarok bármiről is lemaradni. Tudjátok, mennyire imádom a

barokk muzsikát.

– Hát persze – mondta Zoey. – Másról sem beszélsz.

– Kedves tőled, hogy rám áldozod a szombat estédet – mondta Benjamin.

Nina megint elpirult, és gyorsan elköszönt Zoey-tól és Lucas-tól. Megfogta Benjamin karját, és

együtt mentek át az udvaron.

– Nem kell vezetned – jegyezte meg a fiú. – Tudod, hogy úgy ismerem a szigetet, mint a

tenyeremet.

– Naná, hogy tudom – engedte el zavartan Nina. Azután meglátott valakit, akitől rájött a

gyomoridegesség. – Claire!

A nővére dühösen vagy inkább szórakozottan kapaszkodott felfelé a lejtőn.

Nina gyorsan leengedte a karját, és távolabb húzódott Benjamintól. Elfelejtette megemlíteni a

nővérének, hogy az exbarátjával szándékozik koncertre menni.

Claire meglátta őket, és odarohant. – Láttátok ma Jake-et?

Nina hevesen megrázta a fejét, és várta, hogy Claire válogatottan gúnyos megjegyzéseket vág a

fejéhez.

– Én nem – válaszolta Benjamin.

– Rendben, rendben. A fenébe. Bocs, de Zoey otthon van?

– Ő is meg Lucas is otthon vannak – közölte Benjamin.

– Megkérdezem őket is – mondta Claire, és a ház felé indult.

– Mi volt ez? – kérdezte Nina, miközben lefelé noszogatta Benjamint.

– Nem tudom biztosan – felelte nyugtalanul a fiú.

– El sem hiszem, hogy nem kezdett el szemétkedni – töprengett Nina.

– Miért tette volna?

A lány vállat vont. – Tudod. Mert, izé, szóval a barátja voltál, meg minden. És mi most…

– Mmm – morogta szórakozottan Benjamin. – Nem lehet féltékeny. Hiszen csak rólunk van szó.

Nina megállt, és dühösen meredt a fiú lassan távolodó hátára. Nem lehet féltékeny, utánozta

némán. Hiszen csak rólunk van szó. Lenézett nagy gonddal kiválasztott, drága ruhájára, szűk,

kényelmetlen cipőjére. Ennyi minden, és még most sem érti. Ennyi erőfeszítés, és még most is csak

a haverjának tekinti. A fene essen bele. Az érzéketlen tuskó!

– Igyekezz már, Nina! – sürgette Benjamin.

– Igyekszem – szűrte a szót összeszorított fogai között a lány.

– Akkor gyere már ide mellém! – zsörtölődött a fiú. – Nem beszélhetek hozzád, ha mögöttem

koslatsz. Különben is szeretném, hogy mindenki együtt lásson minket, és irigykedjenek rám.

– Ugyan miért? – utánozta alig észrevehetően a fiú hanghordozását Nina.

– Mindenki irigy egy olyan pasira, aki egy gyönyörű lánnyal van – vont vállat Benjamin.

Nina felsóhajtott. Talán mégsem olyan érzéketlen tuskó.

XIX. fejezet

Claire először kiöntötte a szívét Zoey-nak és Lucasnak. Kora hajnalban pedig elmondta az

igazságot Jake-nek. Jake egy szót sem szólt, csak hátat fordított neki, és amikor megpróbálta

átölelni, megkérte, hogy távozzon.

A délután folyamán megpróbálta felhívni, de senki sem vette fel a kagylót.

Átment a házukhoz. Jake sárga teherautója nem állt a ház előtt, és amikor bekukucskált az

üvegajtón, egy rakás üres sörösdobozt látott félig az ágy alá söpörve.

Mindenütt kereste, mindenkit felhívott telefonon, de senki sem látta a fiút. Biztosan berúgott, és

valahol a szigeten kóborol a teherautóján.

– Nem tudom, hol keressem. Már mindent felkutattam utána – ült mereven egy széken Zoey

szobájában. – Csak egy hely maradt még… De oda nem akarok egyedül elmenni.

Lucas elkapta Zoey pillantását. – Elkísérünk – ajánlotta Zoey.

Mindhárman beültek Passmore-ék kocsijába, amely még szigeti mércével is igazi roncsnak

számított. Zoey végighajtott a South Street-en, és ráfordult a Coast Roadra. Egyikük számára sem

volt kétséges, hol keressék Jake-et.

A Coast Road végén, ahol az aszfaltozott út véget ért, és murvás-homokos út váltotta fel, ahol a

nagy fa törzsén még mindig látszottak a halálos ütközés nyomai, az árokban megpillantották a

teherautót.

Jake a kormányra borult. Nem mozdult.

Claire kiugrott a kocsiból, és odarohant, a sarkában Zoey-val és Lucasszal. Claire szíve hevesen

vert, amikor feltépte az ajtót. A félelemtől elszorult a torka.

Látta, hogy Jake lélegzik, és amikor az arcához ért, meleg volt a bőre. A megkönnyebbüléstől

majdnem összeesett.

– Jól van – suttogta. – Csak elájult.

– Hála az égnek – mondta halkan Zoey.

Lucas gyöngéden lefektette Jake-et, és a lábát feltette az ülésre. Majd egy pillantást vetett Claire-

re, kihúzta a gyújtásból a kulcsot, és odaadta a lánynak.

– Itt várok – mondta Claire. – Amíg fel nem ébred.