MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E

Ő S T Ö R T É N E T É S H O N F O G L A L Á S

Fodor István

1

F O D O R I S T V Á N

Őstörténet és honfoglalás

Főszerkesztő Romsics Ignác

K O S S U T H K I A D Ó

Írta: Fodor István

Főszerkesztő: Romsics Ignác

Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita

Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla Tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla

Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.

Egyéb források: Damjanich János Múzeum (Szolnok), Déri Múzeum (Debrecen), Hermán Ottó Múzeum (Miskolc), Jósa András Múzeum (Nyíregyháza), Katona József Múzeum (Kecskemét), Kubinyi Ferenc Múzeum (Szécsény), Móra Ferenc Múzeum (Szeged), © Archeological Institute in Nitra (Nyitra), Viski Károly Múzeum (Kalocsa), amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.

Fotók: Csepregi Márta, Dabasi András, Diószegi György, Fodor István, Hapák József, Legeza László, Winter Erzsébet Illusztrációk: Dienes Ö. István, László Gyula, M. Nagy Szilvia, Pisch Ildikó

ISBN 978-963-09-5679-6

Minden jog fenntartva

© Kossuth Kiadó 2009 © Fodor István 2009

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona

Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zRt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

AZ ELŐTÖRTÉNET

Uráliak, finnugorok, ugorok • 14

Új nép születik: az ősmagyarság • 27

A pásztorkodás új formája: a nomadizmus • 31

EURÓPA KELETI PEREMÉN

Magna Hungaria • 38

Levédia: a kazárok árnyékában • 48

Etelköz: a Kárpátok előterében • 58

ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK

Ismerkedés Európával • 64

A honfoglalás: hódítás vagy menekülés? • 70

„A magyarok nyilaitól ments meg U r a m minket ! " • 76

Életmód, társadalom, műveltség • 82

A fordulat: Géza fejedelemsége • 103

Ajánlott i roda lom • 104

Tartalom

Az előtörténet

Uráliak, finnugorok, ugorok • 14

Új nép születik: az ősmagyarság • 27

A pásztorkodás új formája: a nomadizmus • 31

Uráliak, finnugorok, ugorok

Ősmúltunk kutatóit kezdettől sokat foglalkoztatta a kérdés: milyen rég­

re nyúlnak vissza történelmünk szá­lai. Nemcsak a magyaroké, hanem a velük rokon népeké is. A rokonság legfontosabb ismérvének ugyanis a nyelveket tartották, s abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé-kevésbé egységes ős-nép beszélt. Ezt az ősi nyelvet alapnyelvnek hívják, s azokból az elemekből rekonstruál­ják, amelyeket a rokon nyelvek megőriztek ebből a korai nyelvi állapotból. Az a terület pedig, ahol e feltételezett ősnép élt, az ős­haza. Mindazok, akik eddig a finnugor né­pek régi történelmét kutatták, először azt a kérdést tették fel: hol is volt ez az őshaza, és mikor éltek ott e népek elődei?

Először is tekintsük végig a ma élő finn­ugor, illetve uráli népek egyes csoportjait. A finnugor népek legnyugatibb csoportját a balti finnek alkotják, a finnek, észtek, karjalaiak s a mára apróvá zsugorodott etnikumok, az izsórok, vótok, vepszék és a lívek. Nyelvileg szintén a balti finnekhez tartoznak a skandináv államok és Oroszor­szág északi peremvidékein élő lappok is, akiknek embertani alkata azonban erősen különböző, ezért a legtöbb kutató azt fel­tételezi, hogy eredetileg más nyelvük volt, de nyelvet váltottak. Tőlük keletre élnek a volgai finnek, a cseremiszek (marik) és mordvinok. A középkorban azonban még ugyancsak a Felső-Volga vidékén éltek a merják, avagy merik és a muromák, a ne­vüket őrző M u r o m város környékén. E két, egykor jelentős nép azonban az orosz gyar­matosítást követően még a középkorban kihalt. A Káma és a Pecsora, Vicsegda fo­lyók vidékén élnek a permi finnugor né­

pek, a votjákok ( u d m u r t o k ) és a zűrjének (komik). (Elsőként az idegenek által hasz­nált népnevüket tüntet jük föl, zárójelben pedig önelnevezésüket.) Az Uráltól kelet­re találjuk két legközelebbi, ma már igen kis létszámú nyelvrokonunkat, a vogulo-kat (manysikat) és osztjákokat (hantikat). Természetesen ehhez a nyelvcsaládhoz tartozunk mi, magyarok is, lévén egyben a legnagyobb f innugor nép. A felsoroltak tehát tu la jdonképpen a f innugor nyelvű népek, de a 20. század eleje óta már az is igazolható, hogy e nyelvcsaládhoz rokoni szálak fűzik az Eurázsia északi peremén, valamint a Jenyiszej és az Ob felső szakasza mentén élő szamojéd népeket, a nyenyece­ket, enyeceket, nganaszánokat és a szölku­pokat. Rajtuk kívül még n e m is olyan ré­gen szamojéd n é p c s o p o r t o k éltek a Száján hegységben is, akiket összefoglaló néven szajáni szamojédeknek nevezünk, de mára m á r mindegyikük kihalt. A finnugor és szamojéd népeket összefoglaló néven urá­li népeknek nevezzük, s ez lenne valóban a helyes t u d o m á n y o s megnevezés is. Te­kintettel azonban a hagyományokra, a köz­érthetőség kedvéért ehelyett még ma is a finnugor megnevezést használjuk.

Ha ránézünk a térképre, azt látjuk, hogy az - évezredek, évszázadok során erősen megfogyatkozott és szigetekre tördelt -uráli népek még ma is majdnem egybefüg­gő nyugat-keleti láncot alkotnak Eurázsia északi övezetében - Skandináviától a Je­nyiszejig. (Kivéve, természetesen az uráli tömbtől messze került magyarságot.) Nem kétséges, hogy ez a tény rányomta bélyegét az őshazakutatók gondolkodására, ami egyébként tudományos szempontból is teljesen megalapozott. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy e nyelvcsalád ősei vala­

„...leginkább azok szoktak lovat áldoz­ni, akik a tatár tele­pülések közelében élnek.... Akik pedig távoli pusztasá­gokban élnek, ezek többnyire rénszarva­sokat áldoznak...

Az állat bőrét fejével és a térden aluli láb­résszel együtt díszül és örök emlékez­tetőül kiakasztják a bálványtemplomok fölötti fákra, és erre a célra a legerősebb fákat szemelik ki, leginkább olyan erdei lombos fát, amely hasonló a fe­nyőfához, de kemé­nyebb és kevésbé korhadó más fákkal szemben."

Grigori Novickij: Rövid leírás az osztják népről 1715. Fericz István fordítása

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

Uráliak, finnugorok, ugorok

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

h o n n a n Afrikából keltek volna ú t r a . Í g y az­tán a kutatók tú lnyomó többsége valahol ezen a területen kereste az őshazát, ehhez az elméletéhez gyűjtött t u d o m á n y o s ér­veket. Az első nagy hatású őshazaelmélet a nagy finn nyelvész, A. M. Castrén nevé­hez fűződik, aki a 19. század első felében végigjárta és a helyszínen tanulmányozta a finnugor, szamojéd és török, mongol né­pek nyelvét, ő még úgy vélte - ami később n e m igazolódott be -, hogy a finnugor és altáji (török, mongol mandzsu-tunguz) nyelvek egymással rokonságban állnak, ezért őshazájukat is közösnek vélte, valahol az Altaj-Szaján hegységek vidékén. A finn­ugor régészet megalapítója, a finn J. R. As­pelin elgondolását régészeti úton kísérel­te meg alátámasztani. Véleménye szerint a bronzkorban az Altajtói az Urálig húzó­dó nagy régészeti műveltség létezett, amely a finnugor-altaji ősnép hagyatéka. A leg­hosszabb ideig élő őshazaelmélet az orosz F. Th. Köppen nevéhez fűződik, akinek dolgozata orosz nyelven 1886-ban, né­metül 1890-ben jelent meg. Álláspontját a nyelvészeti paleontológia módszerével alakította ki. Úgy vélte, hogy a finnugor nyelvek az indoeurópaiakkal is rokonság­ban állnak. Mivel e nyelvekben megvan a méh és méz szó, ezek alapján meghatároz­ható beszélőik ősi lakhelye. Köppen sze­rint ugyanis Szibériában a 18. századig -az orosz gyarmatosításig - n e m volt házi méhészet, az első kaptárakat az orosz tele­pesek vitték oda. Ennek alapján azt a vég­következtetést szűrte le, hogy az őshaza csak az Urál európai oldalán lehetett, nagy­jából a kelet-európai erdőzónában. Bár később kiderült, hogy a finnugor nyelvek sem az altáji, sem az indoeurópai nyelvek­kel nincsenek rokonságban, e teória rend­kívül népszerű lett mind a finn, mind a magyar nyelvészek körében. A két iskola közötti különbség csupán az volt, hogy a finnek az őshazát az Uráltól nyugatabbra, Finnországhoz közelebb rajzolták meg, a magyarok viszont az Urál hegységhez kö­zelebb, főként a Káma folyó völgyében vél­

ték. E felfogást n é h á n y konzervatív kutató még a köze lmúl tban is magáénak vallotta.

E hagyományos elképzelés helyénvaló­ságát 1961-ben László Gyula cáfolta, aki az őshazakutatásban elsőként használta fel az akkoriban elkészült oroszországi erdő-történeti térképeket. Így az alapnyelvben meglévő szavak által jelölt növényneveket, amelyek t ö b b évezreddel ezelőtti nyelvi ál­lapotot tükröztek, m á r n e m a m o d e r n élet­földrajzi térképeken kereste, h a n e m a re­konstruált , szintén évezredekkel ezelőtti ál lapotot jelölő térképen. Hajdú Péter ha­sonlóan gondolta 1964-ben megjelent dol­gozatában. Ő arra a megállapításra jutott, hogy az életföldrajzi szavak közül a fanevek használhatók fel leginkább a nyelvészeti paleontológiái vizsgálatokban. Azt mutat­ta ki, hogy a még együtt élő ősi uráli népes­ség nyelvében megvoltak a szibériai tajga erdőinek fanevei és az európai lombos er­dő fái közül a szilfáé. Ebből logikusan von­ta le a következtetést, hogy az őshaza ott le­hetett, ahol e két erdőfajta találkozott az i. e. VI-IV. évezredben, nagyjából az Urál hegység északi szakasza környékén - attól keletre, az Urál és az Ob között .

Ehhez az elgondoláshoz igen közel állt az orosz V. N. Csernyecov régészeti ú t o n kiala­kított elképzelése, azzal a lényeges különb­séggel, hogy ő délebbre, a Középső- és a Dé­li-Urál keleti oldalán jelölte ki az uráli őshaza helyét az i. e. IV. évezredben. Mivel a régészeti lelőhelyek bármely régi népesség megtelepedésének kétségbevonhatatlan bi­zonyítékai, a két kutató egymáshoz közeli helymeghatározása t ű n t - és tűnik máig -a legelfogadhatóbb feltevésnek. Más kérdés, hogy Csernyecov szerint az uráliak nem itt alakultak ki, hanem délebbre, nagyjából Khorezm vidékén, s onnét költöztek ide.

Nem kevésbé fontos kérdés, hogy mi­lyen korra tehető az őshaza. Többen ugyan­is olyan elképzelést dolgoztak ki, amely ér­telmében az uráliak X-XII. évezreddel ez­előtti lakóhelyét vélték kijelölni. Csakhogy a rekonstruált alapnyelv azt a legkésőbbi ál­lapotot tükrözi, amikor az uráliak elődei az

alapnyelv felbomlása előtti korszakukat él­ték, mivel egyelőre n e m határozható meg pontosabban, hogy az ősi szavak mikor ala­kultak ki. Ez az időpont valóban az újkő-kor, tehát az i. e. VI-IV. évezred, amely ré­gészetileg is jobban kutatott, ezért nagy­jából rekonstruálható a korszak népessé­gének életmódja, társadalma és hitvilága. S azt se feledjük, hogy a nyelvcsaládok nem léteznek öröktől fogva. A több tízezer évvel ezelőtti őskőkorban n e m jöttek létre vi­szonylag sűrűn lakott nagyobb összefüg­gő területek, ahol a nyelvi érintkezés közös nyelvet hozott volna létre. Az egyes kis létszámú vadászközösségek szinte állan­dó mozgásban voltak a vadászzsákmány nyomában. A nyelvcsaládok kialakulásá­

nak feltételei az átmeneti és az újkőkorban jöttek létre.

Az elmúlt évtizedekben az erdőtörténeti vizsgálatok azonban számottevő új ered­ményt hoztak. Ma már jóval nagyobb terü­letre tehető a két erdőfajta érintkezési öve­zete, mint a múlt század hatvanas éveiben. Ez azt jelenti, hogy elvben ezen az övezeten belül máshová is tehetjük az őshazát, ám korántsem tetszőlegesen, mint egyes kuta­tók vélik. A változtatáshoz megfelelő nyel­vi és régészeti érvek szükségesek.

Főként a finn kutatók körében népszerű az úgynevezett „nagy őshaza" hipotézise, amely szerint az uráli ősnép hatalmas terü­leten élt Nyugat-Szibériától egészen a mai Finnországig. E felfogásnak azonban van

Uráliak, finnugorok, ugorok

Az uráli és a finnugor őshaza

egy komoly gyengéje: ilyen óriási területen az erdőzónában nem jöhetett létre olyan szoros kommunikációs kapcsolat az itt élő népcsoportok között, amely életben tart­hatott volna bármely viszonylagos nyelvi egységet is. Nézetem szerint ezért az őshaza - bár eléggé kiterjedt lehetett - nem ter­jeszkedhetett ki kontinensnyi területekre. Az uráli nyelveket beszélő közösségek tehát minden bizonnyal az alapnyelv felbomlása után költözhettek szét Eurázsia térségein.

Az alábbiakban annak a területnek az ősi műveltségét vesszük szemügyre, ahol a régi uráli (finnugor) népesség élhetett, tehát az Urál hegységet és a mellette húzó­dó európai (Káma-vidék, zürjénföld) és nyugat-szibériai (Ob-Irtis-vidék) terület-sávot. Ez a terület a tajga, az erdővidék és délen a ligetes sztyeppe övezetéhez tarto­zik. Az ember itteni megtelepedésének első nyomai igen korai időre tehetők, neveze­tesen az i. e. 250 000 és 100 000 év közé. Ez a jégkor időszaka, ekkor azonban voltak jégmentes (interglaciális) periódusok is, amikor délről kisebb vadászközösségek húzódtak fel ezekre az északi vidékekre. Az i. e. 40 000 körül már az északi zürjén-földön is megjelennek az első, úgynevezett Szeleta-típusú kőeszközök, az első ember itteni megjelenésének bizonyságai. Mint­egy 10000 évvel későbbről a Káma völ­gyében már őskőkori települést ismerünk.

Az i. e. 16 000 és 10 000 közé keltezhetőek az Urál hegység késő őskőkori barlangjai, amelyek közül különös figyelemre méltó a baskíriai Kapovaja pescsera, amelyben a barlang falain vörös földfestékkel fölvitt rajzokat találtak. Az akkori népesség zsák­mányát kitevő vadlovak, mamutok, orr­szarvúak sorjáznak, valószínűleg a régi kö­zösség vadászmágiájának bizonyítékaiként.

Az i. e. 12 000 és 6000 közti időben, az átmeneti kőkorban (mezolitikumban) a Déli-Urál vidékén déli eredetű népcso­portok jelennek meg több hullámban is. E korszak késői szakaszára, az i. e. 8000 kö­rüli időre keltezhetjük az Urál hegységben az első tőzegtelepeket. Ezek a 19. század­ban kerültek elő, amikor az uráli iparosítás erős lendületet vett, s nagy szükség volt a fűtőanyagra, a szénre és a tőzegre. A vidé­ken igen gyakori apró tavak mellett lévő ősi települések maradványai ugyanis az idők folyamán eltőzegesedtek, így a tőzegbányá-száskor nemcsak fűtőanyag, h a n e m régé­szeti leletek is napvilágra kerültek. Hála a tőzegrétegeknek, ezek időrendje is vi­szonylag könnyen megállapítható. A leg­korábbi leletek az á tmenet i kőkorból szár­maznak. A régi mocsári üledékekben nem csupán a szervetlen, h a n e m a szerves anya­gok is kiválóan megőrződtek. Sí- és szán­talpak, evezők, faedények kerültek elő, rajtuk kívül az ősi művészet csodálatos emlékei is. Ilyen a Jekatyerinburg melletti híres sigiri telepről származó, átmeneti kőkori, 5,3 méter magas emberszobor, amely az egykor itt élők művészete mellett hitviláguknak is ritka bizonysága.

A Jekatyerinburgtól n e m messze feltárt egyik átmeneti kőkori településen föld­be mélyített, kerek, sátorszerű lakóépület nyomait találták, amelyben tűzhely is volt egykor. A mai zürjénföldön a sigirihez ha­sonló tőzegtelepet tártak fel, ahol evezőket, íjat, nyilat, sítalpakat találtak. Az Urál-vi-déki népesség tehát vadászatból, halászat­ból élt és olyasféle építményekben lakott, amelyek az északi népek által ma is hasz­nált, kerek sátrakra emlékeztetnek.

Mamut, vadló és orrszarvú

a Kapovaja barlang falán

I. e. VIII. évezredi ember­

szobor a sigiri tőzegtelepről

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

Kúpos sátor (csum) váza

az egyik osztják településen Sajnos, arra nézve nincsenek megbízható

adataink, hogy az uráli népesség mióta élt ezen a területen. Csernyecov elgondolása szerint délről, a Kaszpi-tenger és Aral-tó vi­dékéről nagyjából az i. e. VI. évezredben költöztek az Urál-vidékre. Az itteni átmene­ti kőkor erős déli kapcsolatai alapján azon­ban az is feltehető, hogy ennél jóval koráb­ban jelentek meg e vidéken. Akárhogyan is volt, aligha kétséges, hogy az újkőkorban már ők is ott vannak az itteni népességben.

Igen lényeges régészeti megfigyelés, hogy Nyugat-Szibéria újkőkori régészeti emlékanyaga n e m a szomszédos szibériai leletcsoportokkal m u t a t hasonlóságot, ha­n e m az Urálhoz csatlakozó kelet-európai erdővidék emlékanyagával. Ez azt igazolja, hogy a hegységtől keletre és nyugatra min­den bizonnyal hasonló kultúrájú és nyelvű népcsopor tok élhettek.

Településeik a hegyhát m i n d k é t oldalán a kisebb folyók és tavak mellett helyezked­tek el, az Uráltól keletre eső területsávban ekkoriban különösen sok a p r ó tavacska kí­nált számukra megfelelő települési helyet.

Az uráliak akkoriban kizárólag természeti gazdálkodást folytattak: halásztak, vadász­tak, s összegyűjtötték a táplálkozásra alkal­mas növényeket, gyümölcsöket. (Még az északi vidékeken is meglepően sok bogyós gyümölcsöt kínál a természet, amelyeknek nagy szerepük van a lakosság vitaminszük­ségletének kielégítésében. Ugyanezért fo­gyasztanak az északi népek - különösen té­len - nyers húst is.) Ebben a korban a téli vadászatra jóval alkalmasabb volt a hegy­ségtől keletre lévő terület, mivel itt véko- Osztják föld - felülnézetben

Uráliak, finnugorok, ugorok

nyabb a hóréteg, s ezért a patás állatok a tél beállta előtt óriási csordákban keltek át az Urál nyugati oldaláról a keletire.

Az említett tőzegtelepeken előkerült le­letek (íjak, nyilak, szántalpak, sítalpak, evezők) elnevezései mind megvoltak az

uráli alapnyelvben. Lakásul a ma csumnak nevezett kerek sátrak szolgáltak, amelyeket hosszú rudakból áll ítottak össze, nyáron nyírkéreggel, télen ál latbőrökkel fedtek, b e n n ü k nyílt tűz égett. A hidegebb idő­szakban a z o n b a n m i n d e n bizonnyal föld­be mélyített, melegebb hajlékokat készítet­tek m a g u k n a k .

Csak közvetett nyelvi adatok alapján sejthetjük, hogy az i. e. 4000 táján vagy va­lamivel azelőtt felbomlott az uráli nyelvi egység. Erre abból következtetnek, hogy a finnugor alapnyelvbe kölcsönszavak kerül­tek a m á r szétvált indoeurópai alapnyelv árja (iráni) ágából, amelyek nincsenek meg a szamojéd nyelvekben. Márpedig az indo­európai alapnyelv négy ágra való szakadása minden bizonnyal az i. e. 6000 és 4000 kö­zött mehetett végbe. Feltehető, hogy a jel­zett időszakban számottevő népmozgások lehettek az uráliak által lakott területeken. A népesség egy része a mai Finnország terü­letére költözött, ahol olyan szán- és sítalpak kerültek elő, amelyek az Urál-vidéki tőzeg­telepeken előkerültekhez hasonlóak, ráadá­sul a csak Szibériában h o n o s cirbolyafenyő­ből készültek. E nyugatra vándorlók lehet­Téli halászat az osztjákoknál

Osztják nagycsalád

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

tek talán a mai lappok ősei, akik azonban a finnek odakerülése után nyelvet váltottak. Ugyanakkor a szamojédok ősei valószínű­leg kelet felé húzódhattak.

A régészeti emlékanyag segítségével ma már arra is kísérletet tehetünk, hogy meghatározzuk azt a területet, a h o n n a n a legkorábbi indoeurópai (ősiráni) nyelvi hatások érhették a finnugorokat. A szak­emberek feltevése szerint ugyanis a Volga alsó szakasza mentén az i. e. 5500-3500 közötti szamarai régészeti műveltség la­kossága minden bizonnyal ősiráni nyelvű lehetett. E népesség már háziasította a lo­vat, zömmel már termelő (állattartó-föld­művelő) gazdálkodást folytatott s egyes csoportjaik egészen a Káma torkolatáig nyomultak észak felé, ahol a finnugorság­gal kapcsolatba kerültek.

Feltehető, hogy a finnugorság maga is kiterjesztette lakóterülete határait s nem csupán a hegyháthoz csatlakozó területsá­vot szállta meg. Főként nyugati csoportjai a Baltikum felé húzódtak. Településeiket ebből a korból m á r igen jól ismerjük. A Káma völgyében a folyók partjára épült telepeken félig földbe mélyített hosszú házakban (16,5x3,5 m) laktak, amelyek­ben több tűzhely volt. A házak gödre mel­lett sorakozó oszlopnyomok arra utalnak, hogy a fedél féltető lehetett. E nagyméretű lakóházak valószínűleg egy-egy nagycsa­ládnak szolgáltak hajlékul.

Az Uráltól keletre lévő területeken szin­tén számos földbe mélyített lakóház került elő. A délebbi vidékeken félig (a felszíntől mintegy 1 méterre) földbe ásott, nagyjából 6 x 4 méteres alapterületű, nyeregtetős la­kóházak voltak a jellemzők. Az északabbi, jóval hidegebb vidékeken viszont a - való­színűleg csak télen lakott - házakat teljesen (néhol 3-4 méterre is) a földbe ásták, göd­rét fagerendákkal hálózták be, majd vé­konyabb gallyakat raktak rá, s végül föld­del fedték le. Középütt hagytak ki egy négyzetes felületet, ahol létrával ereszked­tek le, s egyben ez volt a füstnyílás is. (Ha­sonló gödörházakat a kelet-szibériai tun­

guzoknál figyeltek meg az orosz telepesek a 18. században.) E házak igen változatos méretűek voltak, a 9 x 9-től a 20x20 méte­res alapterületig.

A régészeti leletek tehát világosan elénk tárják a finnugor kori ház, lak, illetve (ajtó) fél, fal szavaink valódi tartalmát. Eh­hez még, természetesen hozzá kell v e n n ü n k az ősi eredetű, imént említett sátrakat is, amelyekben főként a nyári időszakban húz­ták meg magukat távoli elődeink.

A már említett sigiri és a tőle nem messze feltárt gorbunovói tőzegtelep az egykori anyagi kultúra bő tárházát szolgáltatta. N e m csupán sí- és szántalpak, evezők,

„Kemény bőrből jó pár kesztyűt

Varrt énnekem Anyiszjácskám.

Öt ízű ízeit zsebkendőt

Varrt énnekem Anyiszjácskám.

Vékony fonálból kötött hálóm

Hét ölnyi mély örvény mélyére

ím lebocsátom."

Vogul halász éneke. Képes Géza fordítása

Uráliak, finnugorok, ugorok

Halfogás nyáron

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

a legkülönbözőbb csonteszközök (szigo­nyok, árak), fából faragott ivócsanakok, szűrőkanalak láttak itt napvilágot, hanem az ősi finnugor művészet ma is szemet gyönyörködtető faragványai: állatalakos ál­dozati edények, ember- és állatszobrocs­kák, amelyeknek egykor igen fontos hitvi­lági szerep jutott, őseink művészetének páratlan emlékei továbbá az Urál hegység kelet felé néző sziklafalain lévő sziklarajzok.

Elhelyezkedésük sem véletlen, hiszen egy­kor a napfordulók alkalmával rendezett ünnepségeken lehetett fontos szerepük. A rajzok igen változatos tartalmúak: égites­tek (nap, hold, csillagok), a föld, a levegő és a víz állatai, vadászjelenetek, a rekesz­tékes (kátás) halászat és nemzetségjelek (tamgák) sorát láthatjuk a sziklafalakon. Nyilvánvaló, hogy n e m egy időben vitték fel azokat, s az is egyértelmű, hogy szere­pük is más-más lehetett. Valerij Csernye­cov és felesége, W a n d a Moszynska másolta le - sokszor nyaktörő mutatványok köze­pette - e rajzokat, s Csernyecov tette közzé és értékelte kétkötetes nagy munkájában a régmúlt e szépséges üzenetét. Munkájá­nak itt csak néptörténeti vonatkozású leg­fontosabb következtetésére utalok. Eszerint a sziklarajzok legrégibb rétege az i. e. IV. év­ezredre keltezhető, a későbbi rajzok pedig az ezt követő két ezredévre. A rajzok egyes elemei (főként a nemzetségjelek) szinte vál­tozatían formában megtalálhatók a kör­nyéken feltárt i. e. III—II. évezredi edények palástján látható díszítéseken, valamint az obi-ugorok testére felvitt tetoválásokon. E párhuzamok zárt kört a lkotnak és kétség­bevonhatadan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat és az edényeket a 19. század­ban ott élt népesség ősei - tehát a finnugo­rok - készítették. E megfigyelés a régészeti visszafelé nyomozó (retrospektív) módszer egyik legszebb példája, amelynek meg­győző ereje ezerszer szilárdabb, m i n t a spe­kulatív úton, szilárd alapok nélkül kialakí­tott kutatói ödeteké.

Az újkőkorban terjedt el a finnugorok lakta területeken az agyagedény haszná­lata. A murvával, zsírkővel soványított agyagból 3-5 cm átmérőjű hurkát gyúrtak, majd csigavonalban felfelé haladva ebből

Osztják rénáldozat

Fából készült szűrő­

kanál a sigiri

tőzegtelepről

Vízimadár alakjára faragott

ivócsanak a sigiri tőzegtelepről Kígyót mintázó fafaragvány

a gorbunovói tőzegtelepről

alakították ki a nagyméretű, fél tojás alakú edények falát. A még nyers edények palást­ját hegyes végű csont- vagy fapálcikával, ugyanebből a két anyagból készült pecsét­lők benyomkodásával díszítették. A leg­korábbi edényeken hullámvonalakat, pár­huzamosan futó vonalkötegeket látunk, majd megjelennek a sorokba rendezett és az edény egész felületét kitöltő pecsétlő-benyomatok és vonalak. A leggyakoribbak a fogas pecsétlőkkel benyomkodot t fé­sűsdíszes és a beszurkált gödröcskékből, szaggatott vonalakból álló fércdíszítés. E korban Kelet-Európa és Nyugat-Szibéria erdős övezetében, Finnországtól az Irtisig elterjednek a fésűs és fésűs-gödröcskés edénydíszítés különböző változatai. A ku­tatók közül sokan gondoltak arra, hogy ez az edénydíszítési m ó d az ősi finnugorság sajátja lenne, s jelezné szállásterületük ki­terjedését. Bár e kérdésben aligha lehet még ma is egyértelmű álláspontra helyez­kedni, m a g a m úgy vélem, hogy az ilyen edénydíszítés n e m lehet kizárólag finnugor sajátosság, hiszen bizonyíthatóan más nyel­vű népcsoportoknál is előfordul. Más kér­dés, hogy egyes válfajai feltehetően valóban csak a finnugorságnál fordulnak elő.

A finnugor korban - mai megítélésünk szerint - az Uraltól keletre a későbbi ugo­rok (obi-ugorok és magyarok) elődei éltek, a hegységtől nyugatra pedig a finnségiek, a permi, volgai és balti finnek ősei. Ez a finn­ugor egység a legvalószínűbb feltevés szerint az i. e. 3500 és 3000 között bomlott fel, tehát az i. e. II. évezredben m á r bizonyosan nem beszélhetünk a finnugorok nyelvi egységé­ről. Az Uráltól nyugatra elhelyezkedő finn­ségiek zömmel továbbra is az erdőzónában éltek, s egy évezreden át bizonyára még nagyjából megmaradt viszonylagos nyelvi egységük, az i. e. 2000 táján azonban a per­miek elváltak a volgai és balti finnségjek-től. RégészetUeg viszont már az i. e. 3000-től jó! kitapintható e két finnségi tömb: a Felső-Volga és a Kelet-Baltikum vidékét az úgy­nevezett voloszovói régészeti műveltség foglalja magában, az Urálhoz nyugatról csat-

Fésüs-gödröcskés

díszítésű agyagedény

az i. e. IV. évezredből

lakozó területsávon pedig a kámai újkőkori műveltséget találjuk Az első időszakban mindkét terület lakossága természeti gazdál­kodást folytatott, de az i. e. III. évezred ele­jétől a voloszovói területeken egyre több nyomát észleljük a fémművesség és az állat­tartás, valamint a földművelés megjelené­sének, majd megerősödésének A termelő gazdálkodás itteni kialakulását kétségkívül a délebbre, a ligetes sztyepp és a sztyepp öve­zetében élő, ősiráni nyelvű népcsoportok hatásával magyarázhatjuk. N e m véletlen, hogy a finnségi nyelvekben a háziállatok, a termesztett növények és a fémek elnevezé­sének nagy része az ősirániból származik. Igaz, a finnugorság többsége még ekkor szé­pen csiszolt kőeszközöket használt és halá­szó-vadászó gazdálkodást folytatott. De a beköszöntő változásoknak egyre nagyobb szerep jutott életükben. A Káma völgyében még ekkor a régi életmód maradt az uralko­dó, egészen az i. e. II. évezred közepéig. A Kelet-Európában élő finnugorság társa­dalma azonban - amennyire a régészeti em­lékanyagukból következtetni lehet - ekkor még nagyjából mindenütt azonos vagy ha­sonló lehetett. A voloszovói és a Káma-völgyi turbinói műveltség területén is el­terjedtek a félig földbe mélyített, nagyjából 4 x 6 méteres, tűzhellyel ellátott és nyeregte-

Uráliak. finnugorok, ugorok

tővel fedett, keskeny, árokszerű átjáróval egybekötött lakóházak, amelyek bizonyára a társadalom nagycsaládi szerkezetének ta­núbizonyságai lehettek.

A különvált ugorság nagyjából az i. e. 3000-től az i. e. 1000 és 500 közötti idősza­kig élte önálló életét. A nyelvészek feltevése szerint az obi-ugorok és magyarok nyugat-szibériai szállásait csak meglehetősen laza kötelékek fűzték egybe. Ez lehet az oka an­nak, hogy viszonylag kevés közös nyelvi elem jött létre ebben a korban. A régészeti vizsgálatok nagyjából alátámasztják ezt a vélekedést, bár meg kell jegyeznünk: min­den jel arra mutat, hogy a történelem ké­sőbbi korszakaiban számos ugor népcso­port kihalt, azaz beolvadt a szomszédos, idegen nyelvű közösségekbe (például a ba­rabai és irtisi tatárokba), tehát a mai nyel­vekből kiinduló nyelvi rekonstrukció távol­ról sem ad teljes képet az egykori valóságról. Emellett rendkívül fontos újabb felismerés,

hogy a régebbi nézettel szemben az ősi ugor­ság zöme nem az északi tajga és tundra öve­zetében élt, hanem a jóval délebbi területe­ken, jórészt a ligetes sztyepp s talán a sztyepp északi sávjában. Később éppen az itt élő ugor csoportok olvadtak be szomszédaikba.

A nyelvészeti vizsgálatok azt is megle­hetősen egyértelműen kimutatták, hogy az ugor közösségen belül az előmagyarság helyezkedett el a legdélebbi területeken. Ez azért rendkívül fontos, mert a nyugat­szibériai sztyeppvidéken igen korán megje­lentek a termelő gazdálkodás jelei. Az észak­kazahsztáni sztyepp és ligetes sztyepp ha­tárán tárták fel az i. e. 3600 és 3100 közé keltezhető Botaj nevű települést, ahol állat­tartó és földművelő közösség élt. Az i. e. 1800 és 1500 között a mai Cseljabinszk tá­gabb körzetében (főként a ligetes sztyep­pén) telepedett meg az a magas kultúrájú népcsoport, amely egyes feltevések szerint talán Elő-Ázsiából vándorol t ide. A Szin-tasta folyó mellett feltárt sírjaikban többré­tegű temetkezéseket találtak a régészek, az előkelő elhunytak mellé küllős, kétkere­kű harci szekereket, felszerszámozott lova­kat helyeztek. Ló- és szarvasmarha-áldoza­tok nyomait is fellelték, továbbá itt fordult elő errefelé először az úgynevezett részleges lótemetkezés, amikor a halotti szertartáson feltorozott ló bőrét, koponyáját és láb­csontjait helyezték a sírba a halott mellé, úgy vélvén, hogy a túlvilágon ebből is meg­elevenedik. E népesség az ősi városi telepü­lésekre emlékeztető, kör alakú, erősített te­lepeken lakott, mint a híres Arkaim nevű telep. Használtak ugyan még kőeszközöket is, de eszközeik és fegyvereik túlnyomórészt kiváló minőségű bronzból készültek.

E népesség az i. e. II. évezred közepén el­költözött innét, a kutatók azt feltételezik, hogy ők voltak azok az árja hódítók, akik Indiában telepedtek meg. (Hozzájuk ha­sonló anyagi kultúrával rendelkező nép­csoport a Volga mellett is megtelepedett, a mai Szamara város környékén. A legfon­tosabb lelőhely után hagyatékuk potapov­kai műveltség néven ismert.)

Részleges lótemetkezéi

a szintastai temetőben

Az egyik szintastai

sírkamra rekonstrukciós

rajza szekérrel

Járatokkal összekötött,

félig földbe mélyített házak

alaprajza

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

Az i. e. 1600 és 1400 között Nyugat-Szi­bériában, a Káma völgyében (Turbinó falu mellett), a Volga-parti Nyizsnyij Novgorod környékén (Szejma határában) kiváló, mű­vészi kivitelű bronztárgyak jelentek meg. Ez azért feltűnő, mert errefelé korábban csak a helyi réztartalmú homokkőből nyert rézből készültek fémtárgyak. Még furcsább, hogy öntőmintá ikat messze Nyugat-Szibé­riában, a mai Omszk és Tomszk környé­kén feltárt bronzkori településeken találták meg. Ezért sokan arra gondoltak, hogy e tárgyak kereskedelmi ú ton kerültek ide. Mások viszont úgy vélik, hogy a főként ko­vácsokból, fémművesekből álló vándorkö­zösségek költöztek keletről az Urál-vidékre és Kelet-Európába. Kétségtelen, hogy a ko­rábbinál sokkal fejlettebb fémművesség alakult ki ezen a vidéken. A keleti, szamu-szinak nevezett bronzkori kultúra népessé­ge vándorlásának okát ma még csak talál­gathatjuk. A turbinói és a szejmai bronzkés valóságos műalkotás: markolatuk végén három kos, illetve két felkantározott ló szobrocskája látható. (Az Omszk környéki rosztovkai temetőben lelt kés nyelén pedig ló vontatta síelőt láthatunk.) E szejma-tur­

binóinak nevezett bronzművesség hagyo­mánya még jó ezer évig megfigyelhető a Volga-Káma vidékén.

I. e. 1700 körül alakult ki s egészen a korai vaskorig állt fenn a nyugat-szibériai sztyepp és ligetes sztyepp vidékén az úgy­nevezett andronovói régészeti műveltség. Fejlett állattartással és földműveléssel fog­lalkozó népességének zöme bizonyára ős­iráni nyelvű volt, azonban az is kétséget kizáróan igazolható, hogy peremvidé­kein más nyelvű népek is éltek: többek között szamojédok és ugorok.

Számos adat szól amellett, hogy ugor őseink legkésőbben i. e. 2000 körül nagy­részt már áttértek a termelő gazdálkodásra, méghozzá déli, ősiráni nyelvű szomszédaik hatására. N e m véletlen hát, hogy a régi iráni nyelvből (vagy nyelvekből) kölcsönöztük tehén, tej, nemez szavunkat, a szarvasmarha-és juhtartás perdöntő bizonyítékait. N e m kevésbé lényeges, hogy lótartásunk szinte minden szava az ugor korból származik: tó, nyereg, fék (= zabla), ostor, kengyel, valamint a másodfű ló (= kétéves csikó) és harmadfű

ló (= hároméves csikó) kifejezések. (A félre­értés elkerülése végett meg kell itt jegyez-

Uréliak, finnugorok, ugorok

A finnugorok lakta

és a szomszédos területek

fontosabb bronzkori

műveltségei

A rosztovkai bronzkés

markolatán lévő

szobrocska: lovas sielő

nem, hogy az ugor korban még nem ismer­ték a vaskengyelt és a fanyerget. A rájuk vo­natkozó szavak ekkor még a szíjkengyelt és a párnanyerget jelölték.) Az állattartás szó­kincse mellett vannak ugor kori szavaink a termelő gazdálkodás másik ágazata, a föld­művelés területéről is. Ugor kori horol sza­vunk jelentése: sekélyen hánt, kapál. E szó egykor minden bizonnyal azonos jelentésű volt szánt szavunkkal. Ugyancsak az ugor korra tehető szekerezésünk kezdete is, hi­szen szekér szavunk is megvan az osztják nyelvben, igaz szán jelentéssel. Ez azonban érthető, hiszen északi testvérnépünk szállá­sain leheteüen szekerezni. A szó és a tárgy átvételének körülményeit jól illusztrálják a régészeti leletek. A Déli-Urál környéki sztyeppeken már az i. e. III. évezredből ismerünk olyan temetkezéseket, ahol az el­hunytat szekérrel bocsátották túlvilági útjá­ra. Az i. e. II. évezredi szintastai sírokról pedig az imént tettünk említést. A legvaló­színűbb feltevés szerint mindkét népesség ősiráni nyelvet beszélt.

Az ugorság régi életmódjának emlékei nem csupán a későbbi magyarságnál ma­radtak fenn, hanem az obi-ugoroknál is. Bár legközelebbi nyelvrokonaink később a zord északi vidékekre kényszerültek, hit­világukban, néphagyományaikban és folk­lórjukban megőrizték ősi, déli jellegű mű­veltségük és életmódjuk hagyományait. Például szent ligeteikben a legutóbbi időkig legfőbb isteneiknek lovat áldoztak, pedig az északi vidékeken sehol nem tarthattak lo­vakat, így azokat több száz kilométerről, délről hozták ide. Az obi-ugor hősi énekek­ben a halász a ló után epedez, főbb isteneik lovon ülnek, hatalmas ménesek urai. Nép­művészetükben máig megőrződött az and-ronovói műveltség jellemző motívuma, a szalagdísz. Régészeti műveltségük még a messzi északon is a déli szkíta és szarmata művészetre emlékeztető állatküzdelmi jele­netekkel díszített tárgyakat tartalmaz.

E rövid bemutatás is érzékelteti, hogy az ősi ugor és finnugor műveltség nem volt elmaradott, lesajnálnivaló, az ugorság pe­

dig egyáltalában nem volt erdőlakó meg halász-vadász, ahogyan ez megrögzült ku­tatóink és a közvélemény képzeletében. N e m a törökök tettek tehát bennünket lo­vas néppé, ahogyan azt korábbi kutatásunk szinte egységesen vallotta. Igaz, legköze­lebbi nyelvrokonaink később kényszerűen olyan környezetbe kerültek, ahol korábbi életmódjukat n e m folytathatták, műveltsé­gük erősen degradálódott, népességük je­lentősen csökkent, s ma m á r fennmaradá­suk is kétséges.

Az ugor kori gazdálkodás és életmód nyelvtörténeti alapú rekonstrukcióját első­sorban a fenti körü lmény nehezíti meg, vagy teszi t ö b b vonatkozásban lehetet­lenné, vagyis az, hogy az obi-ugorok ké­sőbb kénytelenek voltak é le tmódot váltani, felhagyni a termelő gazdálkodással. Ezért természetes, hogy nyelvükből az erre vo­natkozó szavak is lassanként kikoptak.

Az ugorság egykori társadalmáról meg­lehetősen kevés megbízható adattal ren­delkezünk. Az n e m lehet kétséges, hogy nemzetségi szervezetben éltek, amelynek megnevezésére finnugor e redetű had sza­vunk szolgált (e jelentését egyes vidékeken máig megőrizte nyelvünk), a nemzetségi települések neve pedig szer lehetett. A csa­ládszerkezetről csak sejthetjük, hogy a nagy­családi rendszer lehetett a jellemző, bár a délebbi pásztortársadalmakban ekkor már megjelennek a m a i h o z hasonló kiscsalá-dok is. A nemzetségeknek k ü l ö n temetőik voltak, ahová családok szerint temették az elhunytakat. T ö b b helyen megfigyelték, hogy a kiskorukban e lhunyt gyermekeket n e m temették ide, esetükben n e m tartot­ták be a szokásos szertartásokat, külön te­metőket nyitottak nekik, vagy egyszerűen csak elásták őket egy félreeső helyen. (Fi­gyelemre méltó, hogy ezeket a szokásokat szinte napjainkig megfigyelhetjük a vogul és osztják temetőkben.) Sajnos, arról nin­csenek adataink, hogy ebben a korban ki­alakultak-e nagyobb társadalmi egységek, mindenekelőtt a nemzetségeket egyesítő törzsek.

A turbinái bronzkés

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

Az ugorság meglehetősen laza kötelé­kekkel kapcsolódott egymáshoz nyu­

gat-szibériai hazájában. Emellett úgy tűnik, az összekötő szálak n e m erő­södtek, h a n e m ellenkezőleg: gyengültek az idők folyamán. A szállásterületek ugyanis nem m a r a d t a k ál landóak, egyes csoportok kisebb-nagyobb távolságra költöztek, hogy jobb életföldrajzi környezetbe kerüljenek. Az e lmozdulások okai sokfélék lehettek: a szomszédokkal kialakult ellenséges vi­szony vagy háborús konfliktus, amely után a vesztes félnek m e n e k ü l n i e kellett. Talán még ezeknél is nagyobb szerepe lehetett azonban az éghajlati változásoknak. N a p ­jainkban kü lönösen érezhetők a globális felmelegedés következményei . Az időjárás a m ú l t b a n sem volt á l landó, k ü l ö n b ö z ő le­hűlési és felmelegedési per iódusok követ­ték egymást. Az éghajlat számottevő válto­

zásainak ma is komoly hatása van az em­beri közösségek életére, de az időben visz­szafelé haladva ez egyre nagyobb volt, hiszen az ember egyre jobban függött kör­nyezetétől.

Ha n e m is egyértelműen, az kétségkívül megállapítható, hogy az eurázsiai sztyepp-vidéken és annak szomszédságában a bronzkor végén és a vaskor elején - tehát i. e. 1500 és 500 között - igen jelentős ég­hajlati változások történtek. Bizonyosan két ellentétes irányú folyamattal számolha­tunk: egy felmelegedési és kiszáradási, va­lamint egy lehűlési és csapadékosabbá váló periódussal. Mindket tő figyelemmel kisér­hető a régészeti leletek tanúsága alapján is. A szárazabb és melegebb éghajlat hatására ugyanis a kelet-európai és nyugat-szibériai sztyepp északi határa északabbra húzódot t , s e területre délről a határt követő pásztor­

Új nép születik: az ősmagyarság

Új nép születik: az ősmagyarság

Fontosabb kora vaskori

műveltségek

közösségek nyomultak. A lehűlő és csapa­dékosabbá váló éghajlat pedig éppen az ellenkező népmozgást indította el.

1932-ben északon, Szalehardtól 5 kilo­méterre délre, ahol a kis Poluj folyó az Óbba szakad, később híressé vált régészeti lelőhelyre bukkantak a régészek. Oroszul gorodiscsének, azaz erődített településnek nevezték, a későbbi ásatások azonban erő­

sen gondolkodóba ejtették a kutatókat. Igen sok olyan tárgy - főképpen csontfa-ragványok - kerültek napvilágra, amelyek szokatlanok voltak ezeken az északi tája­kon. A kanalakon, fésűkön, faedények fü­lén szarvasagancsokat, sasfejeket, szarvast marcangoló sast mintázott meg az egykori faragóművész, amelyek a jóval délebbi te­rületek szkíta és szarmata művészetére vol­tak jellemzők. Joggal vonták le ebből a kö­vetkeztetést, hogy itt valaha olyan lakosság élt, amely délről, a füves pusztaságok vidé­kéről vándorolt e területre.

E vándorlást V. N. Csernyecov kapcso­latba hozta az ob i-ugorok kialakulásával. Mivel az uszty-poluj inak (az usztye szó je­lentése: torkolat) nevezett település a ko­rai vaskorra kel tezhető, feltételezte, hogy ezt megelőzően déli ob i-ugor csoportok h ú z ó d t a k ide északra, s egybeolvadtak a helyben talált népességgel. Ez u t ó b b i vagy Szibéria ős lakóinak (az úgynevezett paleo-szibériaiaknak) egy csoport ja, vagy szintén uráli nyelvű, rég itt élő n é p c s o p o r t lehe­tett. A magasabb kul túrá jú jövevények és az e l m a r a d o t t a b b , arkt ikus műveltsé­gű bennszülöt tek összeolvadásával magya­rázta Csernyecov a két obi-ugor házassági csoport, más néven frátria kialakulását is. A Por nevű frátria t o t e m ő s e a medve, az előkelőbb Mos frátriáé pedig a nyúl és a lúd volt.

Bár Csernyecov régi nézetét ma m á r n e m m i n d e n k u t a t ó osztja, úgy vélem, hogy az ob i-ugorok kettős (déli és északi csoportból való) eredete még ma is a leg­valószínűbb feltevés. Az említett uszty-po-luji lelőhely ugyanis n e m áll egyedül, ha­n e m a meglehetősen tág térségeken feltárt régészeti műveltség névadó települése lett. (Igaz, ma m á r n e m csupán településnek, h a n e m áldozati helynek is nevezhetjük, mivel itt is az tör tént , ami Nyugat-Szibé­riában eléggé gyakran előfordul: a felha­gyott településen a környék lakói szent li­getet alakítottak k i . Í g y magyarázható, hogy igen sok kultikus tárgy látott itt n a p ­világot.)

AZ E L Ő T Ö R T É N E T

Uszty-poluji

csontfaragványok

Uszty-poluji csont mellvért

Az ugorság egy részének elvándorlása az egykori ugor szállásokról nyilvánvalóan nem hagyta érintetlenül a nagyjából hely­ben maradókat sem. A nyelvrokonaitól még inkább elszigetelődött előmagyar csoportok körében felgyorsult az integrá­ció, az egységesülés - és ami ezzel együtt járt -, az önálló n é p p é válás folyamata. Ennek pontos idejét aligha lehet megálla­pítani, hiszen az etnogenezis általában év­századokig t a r t . Í g y lehetett e z őseink ese­tében is, hozzávetőlegesen az i. e. 1000 és 500 közötti időben. Ekkor alakult ki az új ősmagyar e tn ikum, tagjainak népi ö n t u ­data és az ezt tükröző népneve. A magyar népnév eredetére vonatkozóan a kutatók számos elméletet dolgoztak ki. Egyesek az iráni, mások a f innugor és török nyelvek­ből magyarázták. Legtöbben azonban n e m vették figyelembe, hogy a népnév et imoló­giája korántsem csupán nyelvészeti kér­dés, itt különösen n e m nélkülözhetjük a néppé válás folyamatának törvényszerű­ségeit. Előfordul ugyan, hogy valamely nép idegen eredetű szóval nevezi magát, ez azonban jóval valószínűtlenebb, külö­nösen, ha az illető n é p n é v az adott etni­kum nyelvéből is kifogástalanul megfejt­hető. Márpedig a mi népnevünkkel éppen ez a helyzet, s ez fölöslegessé tesz m i n d e n tudálékos nyelvi magyarázatot.

A magyar népnév első eleme, a magy, fellelhető legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok manysi önelnevezésében, továb­bá az imént említett mos házassági csoport nevében is. E szó pedig végső soron a mond, mesél szóból származik. Az ar pedig ősi finnugor szó, jelentése: e m b e r . Í g y tehát a magyar (vagy magas h a n g r e n d ű párja a megyer) népnév n e m mást jelent, m i n t beszélő ember, ami - m i n t fentebb láttuk -tökéletesen megfelel az ősi népnevek leg­gyakoribb válfajának.

A népnév kialakulása m á r feltételezi a népi ö n t u d a t , a mi- tudat megerősödé­sét, amelynek része az eredet tudat . Az ős­magyarság származástudatának kifejező­je, az e r e d e t m o n d a is ekkor a lakulhatott

ki. Ez a Kézai által lejegyzett Csodaszar­vas-monda volt. E m o n d a kora vaskori ki­alakulását nagyban valószínűsíti az a kö­rülmény, hogy ekkoriban az eurázsiai sztyeppeken széltében elterjedt szkíta ál­latstílus leggyakrabban előforduló alakja a szarvas volt. Ehhez az állathoz m á r ek­kor ezernyi m o n d a tapadhatot t . Ábrázo­lásának módja - a „ r e p ü l ő " szarvas - is ezt sejteti. Számos nép ezt a mondabe l i álla­tot vélte totemősének, valószínűleg m a ­guk a szkíták is, akiknek önelnevezésük, a szaka szó, sokak feltevése szerint szar­vast jelent. Azt is lát tuk fentebb, hogy ha­sonló eredetmondájuk volt az obi-ugo­roknak is, ami szinte törvényszerű, hiszen az ő néppé válásuk is ekkoriban m e n t vég­be. A szkíta művészetben egyébként n e m ­csak a szarvas alakját jelenítették m e g az egykori mesterek, h a n e m a szarvasüldö­zés jelenete is feltűnik az egyik Kaukázus vidéki lószerszámdíszen. (Őseink n e m e távoli vidékek lakóival ta r to t tak fenn kap­csolatokat, h a n e m a szomszédságukban lakó, hasonló műveltségű és sz intén óirá-ni nyelvű szarmatákkal.)

Ha hozzávetőlegesen is, de megválaszol­ható az a kérdés is, hogy hol jött létre az önálló ősmagyar nép. Ez m i n d e n bizonnyal a nyugat-szibériai ligetes sztyepp övezeté­ben fekvő Irt is-Is im-Tobol vidéke lehetett, ahol az i. e. 7. századtól az i. sz. 6. századig figyelhető meg a szargatkai régészeti m ű ­veltség. Ennek népessége állattartó és föld­művelő gazdálkodást folytatott, jelentős ré­szük vándorló-legeltető, n o m á d állattartó volt. E régészeti műveltség létrehozói erős kereskedelmi és kulturális kapcsolatban áll -

nép

A tápiószentmártoni

szkíta aranyszarvas

A Z E L Ő T Ó R T E N E

Ettől az időtől tehát őseink végleg kisza­kadtak nyelvrokonaik egyébként annak

előtte is meglehetősen laza kötelékéből. A tőlük való eltávolodást elősegítette az a nagy jelentőségű gazdálkodási váltás is, amit néppé válásukkal nagy­jából egy időben hajtottak végre.

Aranyozott ezüst

lószerszámdíszek (falerák)

a szidorovkai temetőből

Fából faragott és

aranylemezzel borított

szarvasszobor az Urál-

vidéki fílippovkai szarmata

halomsírból (I. e. 4. század).

Agancsa madaras csúcsú

életfát mintáz

tak a délebbi sztyepp n o m á d népeivel. A Krisztus születése körüli időre keltezhe­tő, az Omszktól nem messze lévő szido­rovkai temető egyik gazdag mellékletekkel ellátott sírjából pávasárkányt ábrázoló, ara­nyozott ezüst lószerszámdíszek kerültek elő, amelyek Iránban készültek. Ma már az is valószínűsíthető, hogy a pétervári Ermitázsban őrzött Nagy Péter-gyűjte­mény híres aranytárgyai (vagy azok egy része) a szargatkai műveltség területén készültek. Többek között a szakirodalom­ban sokat idézett, az i. e. 4—3. századra kel­tezhető aranycsat is, amely fa alatt pihenő nőt és férfiakat, valamint a fához kötött lovakat jelenít meg. Kiváló régészünk, Nagy Géza vette észre közel száz esztendeje, hogy ez rokonítható a Szent László-legenda középkori ábrázolásainak zárójelenetével, s bizonyára arra utal, hogy e legendának volt egy ősi, keleti változata is.

Szibériai arany

övcsatpár

az i. e. 4. századból

A pásztorkodás új formája: a nomadizmus

A termelő gazdálkodás, az állattartás s földművelés nagyjából egy időben,

9000-10 000 évvel ezelőtt alakult ki Anatóliában, majd i n n e n terjedt el min­den irányban, többek között észak felé is az eurázsiai pusztaságokra. Itt a z o n b a n saját­ságos életföldrajzi környezet volt: viszony­lag kevés csapadék s kevés olyan földterü­let, amelyet a korszak pr imit ív eszközeivel alkalmassá lehetett t e n n i növénytermelés­re. Ez lehetett az oka annak, hogy a sztyep­pén kezdettől fogva egyoldalúbb gazdál­kodás alakult ki, m i n t délen, a termékeny folyóvölgyekben. Itt kényszerűen az állat­tartás játszotta a fontosabb szerepet a gaz­dálkodásban, hiszen a száraz időszakban a letarolt legelő helyett a végeláthatatlan pusztai térségek kínáltak újabb legelőt.

A termelő gazdálkodást tehát n e m min­denüt t újra kellett kitalálni az egyes közös­

ségeknek, h a n e m az emberiség számára létfontosságú innovációt a délről kirajzó népcsoportok vitték magukkal. Magától értetődő azonban, hogy nekik is alkalmaz­kodniuk kellett az új területek eltérő köve­telményeihez. A Volga és a Déli-Urál pusz­taságai az állattartás számára nyújtottak jó lehetőségeket. Errefelé igen nagy számban éltek vadlovak, amelyek háziasítása egyes feltevések szerint m á r az i. e. VI. évezred közepén megkezdődött. Az i. e. 5000 és 3500 közötti rézkori szamarai műveltség lakossága m á r kétségkívül állattartó volt, s főként lovakat tartottak. Ezt követően a hatalmas sztyeppvidéket a gödörsíros m ű ­veltség lakossága szállta meg, akik a szama-raiakhoz hasonlóan szintén ősiráni nyel­vűek lehettek. Ők m á r t ö m ö r kerekű, ökrök vontatta nehéz szekereken költözködtek egyik legelőről a másikra. (Egyes csoport-

Kazah jurta rácsos

szerkezetű váza

A pásztorkodás új formája: a nomadizmus

Szkíta nemezsátor

és sátoros szekerek.

(Rekonstnukció)

Tuvai nomádok nyári szállása

a Száján hegységben

jaik a Tiszántúlra is eljutottak, az ő temet­kezéseik az asztallap simaságú rónákból kiemelkedő kunhalmok.) A későbbi bronz­korban - főként az i. e. II. évezredben -

a sztyeppi állattartóknál megnövekedett a lovaglás szerepe, ennek az évezrednek a közepén jelentek meg errefelé a harci szeke­rekkel felszerelt szintastai és potapovkai

A pásztorkodás új formája: a nomadizmus

Kirgiz nő költözése

gyerekeivel az új szállásra

körülbelül száz esztendővel

ezelőtt

népcsoportok. A bronzkor végén az állat­tartáson belül megnőtt a lótartás szerepe, a sztyeppi hadművészetben a lovasság kap elsőbbséget a szekerezéssel szemben.

A vasművesség elterjedésének idősza­kában, nagyjából az i. e. 10-9. században egy újfajta legeltetési m ó d határozott nyo­mai jelentek meg az eurázsiai pusztákon. Ennek lényege, hogy a pásztorközösségek állataikat szinte egész éven át mozgatták, mindig olyan területekre terelték őket, ahol megfelelő legelőt találtak. A vándorol­tatás két szállás között zajlott. A téli szállás, amely hosszú időn át azonos helyen, általá­ban a délebbi folyótorkolatoknál, széltől védett völgyekben volt, a nyári szállás pe­dig - amelyet gyakrabban változtattak -az északabbi területeken, a ligetes sztyep­peken, az erdős vidékek déli peremén vagy a magas hegyi legelőkön helyezkedett el. A téli szállásról való kirajzás tavasszal vette kezdetét, az állatokat észak felé terelték, vagy a hegyi legelőkre, ahol későbben sar­jadt a fű s nyáron sem égett ki teljesen. Nyár végén indultak vissza lassú vonulás­sal a téli szállásra. Ott learatták az ekkorra

beérő gabonát, amelyet tavasszal, indulás előtt vetettek el, szénát takarítottak be téli­re az állatoknak, rendbe hozták egyszerű házaikat, az állatok téli karámjait, ólait. A téli szállás helyét úgy választották ki, hogy legyen ivóvíz, nádas, zsombékos te­rület, amely a hideg télben védi is az állatot és táplálékot is ad a szűkös évszakban. Az állatok nagy része ridegen, a szabad ég

„A jurta, amelyben alszanak, alul kör alakú vesszőrács; teteje ugyancsak vesszőkből van és felül egy keskeny kerékbe fut össze, honnan egy kéményszerű nyak mered felfelé; az egészet fehér nemezzel borítják, és gyakran mésszel vagy fehér földdel és porrá őrölt csonttal kenik be, hogy ragyogóbb fehérré tegyék; néha viszont feketével borítják be. Fent a nyak körül a nemezt szép és változatos festéssel díszítik. A bejárat fölé szintén nemezt függesztenek, ezt rátét munkával tarkítják, ugyanis színes nemezt varrnak rá a másik nemezre, szőlötövet, fát, madarat, állatot ábrázolva... Miután felállították a jurtákat, ajtajukkal délnek, az úr fekhelyét az északi részen helyezik el. Az asszonyok helye mindig a keleti oldal, vagyis a jurta urának balja, ha fekhelyén arccal dél felé ül; a férfiak helye a nyugati oldal, vagyis az úr jobbja."

Rubruk útleírása 1255-ből. Gy. Ruitz Izabella fordítása

alatt telelt, csak a növendék állatoknak ju­tott némi enyhely.

E mozgó, vándorló-legeltető életmód, a nomadizmus, a pusztai emberek legje­lentősebb „találmánya" volt történelmük során. Az állattartás termelékenysége ugyan­is ily m ó d o n lényegesen megnövekedett, mesterien használták ki a meglehetősen száraz pusztaságok eltartó képességét. Az ál­latállomány létszámát a korábbi többszö­rösére növelhették ugyanazokon a területe­ken. A vándorló legeltetési rendszer azon­

ban megváltoztatta az állatállomány össze­tételét is, mivel n e m m i n d e n állat alkalmas az ilyen tartásra. A n o m á d o k elsősorban ju­hot és lovat tartottak, sertést és háziszár­nyast pedig egyáltalán n e m . Szarvasmar­hát nagy számban csak a viszonylag gazdag legelőkön. Ázsia legszárazabb pusztáin a szarvasmarhát a jóval igénytelenebb jak he­lyettesítette, amely még a legapróbb füvet is képes lelegelni. A havas téli legelőkre elő­ször a lovakat terelték ki, amelyek patáikkal feltörték a lefagyott hóréteget. Őket követ­ték a juhok, amelyek még a legapróbb fu­szőnyeget is leberetválták.

A nomádok tehát nem összevissza kó­borló népességet alkottak, hanem éppen ellenkezőleg: szigorúan meghatározott rend szerint terelték állataikat, remekül értettek az állatok szaporításra való kiválogatásához, amellyel jelentősen javítottak állatállomá­nyukat. Kitűnően értettek az állatok gyógyí­tásához, az állati termékek feldolgozásához, hasznosításához. Állandó épületeket csak a téli szállásokon építettek, a vándorlások al­

A Z E L Ő T Ö R T É N E T

Betöretlen csikó befogása

a mongoloknál botos

lasszóval

„Mikor sötétedett, a Bikirtik folyó torkolatánál a kirgizek nagy gyorsasággal egy jurtát állítottak fel. Jobb sátrat télen képzelni is alig lehet. A favázat úgy állítják össze, hogy először körbeállítanak egy rácsszerű, összetolható faszerkezetet, arra hosszú rudakat kötöznek, a rudak egy nagyobb fakarikát tartanak. Az egészet azután felül beborítják nagy nemeztakarókkal, csak a tetején lévő fakarikát hagyják szabadon. Az a füst nyílása. Ha esik az eső vagy havazik, a tetőnyílást is befödik ideiglenesen egy nemezdarabbal."

Prinz Gyula: Utazásaim Belső-Azslában. Budapest 1911.

kaiméval és a nyári legelőkön nemezsátraik, nemezzel fedett szekereik szolgáltak hajlé­kul. A közvéleményben elterjedt téves né­zettel ellentétben a nomádok - néhány ext­rém esetet kivéve - mindig foglalkoztak földműveléssel is téli szállásaik mellett. En­nek jelentősége azonban alárendelt volt az állattartáshoz viszonyítva.

Az új gazdálkodási m ó d átalakította a pásztorközösségek társadalmát is. Ennek alapegysége minden bizonnyal a nagycsa­lád lehetett, amely alkalmas volt jelentős nagyságú állatcsorda gondozására. A nagy­családok a szintén vérségi - többnyire vélt vérségi - alapon szerveződött nemzetsé­gekbe tömörültek, amelyek a n o m á d társa­dalmak legerősebb és legtartósabb társadal­mi egységeiként működtek. A nemzetségek alkotta törzsek és törzsszövetségek már sokkal képlékenyebb szervezetek voltak, az élükön álló nemzetségek hatalmának meggyengülésével gyorsan széthullhattak, majd más formában újjászerveződhettek.

A szerencsésebb, jobban gazdálkodó családok és nemzetségek kezén viszonylag rövid idő alatt óriási állatállomány hal­mozódot t fel, soha n e m látott mértékben megnövelve e közösségek gazdasági és ha­talmi súlyát. E gazdagságot és hatalmat jól illusztrálják az ázsiai és európai, kora vas­kori n o m á d fejedelmi temetkezések, ame­lyekben aranyból s ezüstből készült ötvös­remekek tucatjai hevertek a halottak mel­lett túlvilági útravalóként, a temetéskor néha száznál is több lovat, számos szolgát áldoztak fel. Ekkor jöttek létre az első nagy nomád birodalmak, a kelet-európai sztyep­peken a szkítáké, Belső-Ázsiában az ázsiai szkítáké, Közép-Ázsiában a szakáké.

A mozgékony nomádokat már az ókori szerzők is harciasnak, vérszomjas hódítók­nak tartották. Ez azonban nem egészen így volt. Való igaz, hogy a n o m á d közösségek minden fegyverre fogható tagja állandó harci készenlétben állt, nemcsak a fiatal férfiak, hanem a nők is (az antik irodalom­ban ezért keltették az amazonok legendá­ját), ennek azonban nagyon is gyakorla­

ti oka volt. A nomád ember gazdagsága ugyanis elsősorban nem az ingatlanva-gyonban, épületekben, földben jelent meg, hanem az állatállományban. Ezt pedig el­hajthatta az erősebb ellenfél, s akkor a le­győzöttek vagy szolgának álltak, vagy az éhhalál szélére kerültek. A közösség min­den tagjának elemi érdeke volt tehát az ál­latállomány védelme. Más kérdés, hogy ezt a „véderőt" vagyonszerzésre, rablóhadjá­ratokra is lehetett használni.

A nomád társadalmak elemi érdeke volt a más népekkel, főként a megtelepült föld­művelő népekkel fenntartott kereskedelem, hiszen a nomád gazdálkodás viszonylag egyoldalú lehetett. A mozgékony pásztorok az eurázsiai pusztákon szinte élő távíróháló­zatot hoztak létre, amelyen nemcsak a hí­rek, hanem a technikai újdonságok is igen gyorsan terjedtek tova.

Néppé válásuk után őseink is ennek az élénken lüktető, színpompásan tarka vi­lágnak lettek a lakói. Az is nagyon valószí­nű, hogy az ősmagyar etnikum kialakulásá­nak is jelentős részben e gazdálkodási váltás volt az okozója. A nomadizmus ugyanis igen számottevő kohéziós erő, amely elő­segíti az egyes közösségek konszolidációját, nagyobb etnikai egységek kialakulását.

A pásztorkodás új formája: a nomadizmus

Lovas alakja az egyik paziriki

sírkamra nemezszőnyegén.

Altaj-vidék, i. e. 4. század

Európa keleti peremén

Magna Hungaria • 38

Levédia: a kazárok árnyékában • 48

Etelköz: a Kárpátok előterében • 58

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

Magna Hungaria

A mennyiben feltevésünk helyes, az ős-magyarság önálló népi létének első

századait a tulajdonképpeni ősha­zájában, a fentebb körvonalazott nyugat­szibériai alföldi területeken töltötte, nagy­jából az i. sz. 6. század első feléig-közepéig. A korai időszakban délről, délkeletről és délnyugatról óiráni nyelven beszélő népek voltak a szomszédaik: a Déli-Urál vidéké­nek szarmatái és a mai Kazahsztán pusz­táin élő szakák.

A pusztai n o m á d népek életét eléggé gyakran zavarták meg háborúk vagy nagy természeti katasztrófák, amelyek vándor­lásra kényszerítették a pásztorközössé­geket. A jelentős szárazságok az amúgy is csapadéktalan sztyeppeken szinte kataszt­rofális hatással voltak az állatállományra. Például az átlagos évi csapadék 30 százalé­kos csökkenése az adott területen eltart­ható juhállomány 80 százalékos apadását idézte elő. Mivel az eurázsiai pusztákon a legkevesebb csapadék Belső-Ázsiában, a mai Mongólia és Északnyugat-Kína terü­letén esett, az itteni szárazságok vezettek leggyakrabban elvándorlásokhoz. A no­mád vándorlások azonban n e m csak egy népet érintettek, hiszen a helyükről kimoz­dult vándorlók a közelebbi-távolabbi szomszédoktól ragadták el állataikat, űzték el őket legelőikről - akik kénytelenek vol­tak ugyanezt tenni az ő környezetükben élőkkel. Ily m ó d o n nemritkán valóságos „láncreakció" indult be a sztyeppén. A nép­mozgás a legtöbb esetben a kedvezőt­lenebb életföldrajzi adottságú belső-ázsiai vidékeken kezdődött, s a kedvezőbb adott­ságú kelet-európai puszták felé vezetett, gyakran csak a Kárpát-medencében jutott nyugvópontra. Ezért van, hogy a nagy nép­vándorlások (például a szarmatáké, h u n o ­

ké, avaroké, magyaroké) szinte mindig ke­let-nyugati irányúak voltak.

E sok példával igazolható és ésszerű ma­gyarázattal t á m o g a t h a t ó törvényszerűség azonban egyáltalában n e m automat ikusan jutott érvényre. Sokszor a nagy szárazsá­gok, az állatállományt megtizedelő ke­mény telek általában ö n m a g u k b a n még n e m idéznek elő népvándorlást . A nomá­dok ugyanis sokkal jobban ragaszkodtak szülőföldjükhöz, m i n t azt gondolnánk. Nemcsak a megszokott legelők, a jó vizű folyók, források és kutak, a kedvező fekvé­sű szállások miatt, h a n e m azért is, mert itt voltak eltemetve őseik, idekötötték őket a hagyományaik. A k ö n n y e n szállítható sá­tor vagy az ekhós szekér is lehet „haza" -még ha ez nehezen h ihető a m a i városi em­ber számára. (Törökül a haza értelemben használt anayurt szó „anyai j u r t á t " jelent.)

Ahhoz, hogy valamely n o m á d közösség megszokott szállásain „felszedje a sátorfá­ját", általában komoly kényszerítő erőnek kellett lennie: nagy természeti katasztrófá­nak vagy kivédhetetlen erejű katonai táma­dásnak. Ez utóbbi fenyegetettségi helyzet következett be például az erős törzsszövet­ségek vonulásakor, például amilyen a hun vándorlás volt, vagy a nagy n o m á d biro­dalmak kialakulásának, terjeszkedésének időszakában. Ilyenkor nemcsak a megszo­kott déli területeken, a „sztyeppe országút­j á n " mozogtak az üldözöttek és üldözők, h a n e m egyes n o m á d csoportok - időlege­sen vagy végleg - ki is szorultak a pusztai legelőkről és az északi erdős tájakon leltek menedékre. Ez utóbbi csoportok tehát ál­talában délről északra mozdultak el, még­hozzá nemri tkán igen nagy távolságokra.

A középkor hajnalát keleten is a nagy népvándorlások korszaka fémjelezte a 4-6.

Magna Hungaria

században. Előbb a h u n o k vándorlása in­dított el a pusztákon messze tovagyűrű­ző népmozgási hul lámokat, majd a türkök nagy n o m á d b i rodalmának 552-es megala­kulását előzték meg hatalmas térségeket átölelő háborúk. G o n d o l n á n k , a mi ősein­ket nem érintették ezek az események, hiszen az ő nyugat-szibériai szállásaik a sztyepp északi peremén és a ligetes sztyepp övezetében feküdtek. Ez azonban nem így történt, amint azt egyre több régészeti adat tanúsítja. Az említett évszázadok sztyeppi

vándorlásairól - érdekes m ó d o n - első­sorban nem a tágas legelőkön napvilágot látott régészeti leletek tanúskodnak, ha­n e m azok, amelyekre az Urál nyugati ol­dalának főként erdős vidékein bukkantak a régészek.

A Káma és mellékfolyóinak völgyeiben, de még innen északra, zürjénföld zord tá­jain is olyan népcsoportok bukkantak fel ekkoriban, amelyeknek korábbi életmódja teljesen idegen volt errefelé. Halottaik sírjai fölé kis halmokat emeltek, a sírokban

A magyar nép vándorlása.

6-9. század

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

s azok között gyakran találtak a kutatók lócsontokat, tehát temetéskor lovat áldoz­tak a betelepülők, ami errefelé korábban ismeretlen szokás volt. Elhunytjaikat olyan ruházatban, fegyverekkel, övvel és lószer­számmal bocsátották túlvilági útjukra, amelyek csak a déli pusztákon lehettek di­vatban. Arra, hogy kik voltak és h o n n a n jöttek e bevándorlók, n e m könnyű választ adni, hiszen a kényszerű menekülők cso­portjai nyilvánvalóan sokszor n e m népek és nyelvek szerint álltak össze. E vidék későbbi története mégis megenged néhány fontos következtetést. A jövevények ugyan­is néhány évszázad után összeolvadtak a helyi lakossággal, jelentős részük nyelvi­leg is közéjük olvadt. Akadtak azonban olyan csoportjaik is, amelyek - egy-egy te­rületen számbeli fölényben lévén - a he­lyi népességet asszimilálták. A helynevek alapján ilyen körzetek különíthetők el a Kámába szakadó Szilva völgyében s zür-jénföldön több helyen is. E helynevek pe­dig obi-ugor (vogul és osztják) jellegzetes­ségeket mutatnak. Márpedig ugyanezeken

„Ezután Julianus barát, aki egyedül maradt, nem tudva, hogy miként juthat tovább, szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik Nagy-Bolgárországba készültek utazni, s meg is érkeztek ide. Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak, de mindannyian pogányok...

Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett föld­ről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket k e r e s e t t . Így is történt.

Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s meg­értvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről... A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla."

A Julianus első útjáról készült jelentés 1237-ból. Györify György fordítása

a vidékeken az írott forrásokból egészen a 15-18. századig k i m u t a t h a t ó a k a vogulok és osztjákok szállásai, akik a zűrjén és orosz n y o m á s következtében ekkoriban húzód­nak át az Urál hegység keleti oldalára. A k ü l ö n b ö z ő jellegű források egybevetése révén az látszik valószínűnek, hogy az ős­magyarokkal nagyjából egy időben a no­m á d gazdálkodásra szintén áttért ősvogul és ősosztják n é p c s o p o r t o k menekül tek a 4-6. században az említett északi területek­re. (Hogy miért n e m az Urál keleti oldalán tették ugyanezt? A válasz igen egyszerű: Nyugat-Szibéria északabbi területei főként a korai vaskorban m o c s a r a s o d t a k el.)

Mi lett ekkor az ősmagyarsággal, ho­gyan érintette őket s ér intet te-e egyáltalán a nagy sztyeppi népmozgás? A válaszért ugorjunk most előre az i d ő b e n mintegy 6-7 évszázaddal.

Magyarországon az 1220-as években te­lepedett meg a d o m o n k o s rend, amelynek egyik legfontosabb feladata a p o g á n y o k kö­zötti t é r í t ő m u n k a volt. Ők figyeltek fel elő­ször a magyar őskrónika azon tudósítására, hogy a magyarok vándor lása során lesza­kadt közülük egy n é p c s o p o r t s az valahol keleten maradt . Elhatározták, hogy felkere­sik keleten m a r a d t véreinket, és keresztény hitre térítik őket. N e m tudjuk azonban, hogy ebben az e lhatározásban a térítés vágya játszotta-e a legfontosabb szerepet, vagy pedig az, hogy m i n d a magyar király, m i n d a pápai udvar fel akarta der í teni a tá­voli keleti területeket, a h o n n é t akkoriban igencsak aggasztó hírek j u t o t t a k el hozzá­juk. Rettenetes erejű keleti hódí tókról ér­keztek a hírek, az E u r ó p á b a n teljesen isme­retlen tatár-mongolokról , akik 1223-ban a Kalka folyó mellett tönkreverték az orosz fejedelmek és a k u n o k egyesült seregét.

1232 körül útnak indult keletre egy O t t ó nevű d o m o n k o s szerzetes h á r o m társával a keleti magyarok felkutatására, de csak egyedül ő tért vissza. Elmondta, hogy a Kaukázusban talált magyarokat. Az ő út­mutatása n y o m á n kelt útra 1235 tavaszán rendtársa, Julianus barát, szintén h á r o m

Magna Hungaria

Az egykori volgai bolgár

főváros, Biljar romjai, ahol

Julianus is járt. A karaván-

szeráj maradványai

társával, Béla herceg (a későbbi IV. Béla) költségén. Konstant inápolyig mentek, ahol azután hajóra szálltak, s tengeri ú ton ju­tottak el a Kaukázus lábához, ahol n e m találtak magyarokat. Kaptak azonban útba­igazítást, hogy a volgai bolgárok földjén ta­lálhatnak rájuk. Julianus és egyetlen életben maradt társa, G e r h a r d u s egy kereskedő ka­ravánjához csadakozott. Julianus barát úti­társa útközben meghalt, így egyedül ért el a Volgai Bolgárországba, amely a Volga és a Káma egybeszakadásánál helyezkedett el, s m o h a m e d á n hitű török nyelvű n é p lakta.

A szerzetes az ország egyik nagy városá­ban - m i n d e n bizonnyal a fővárosban -találkozott egy magyar asszonnyal, aki el­vezette őt az egyik o t tani magyar közösség­hez, amely kétnapi járóföldre lakott onnét . Julianus beszélt a magyarokkal, akikkel tö­kéletesen megértették egymást. E magya­rok is emlékeztek arra, hogy testvéreik egy­kor nyugatra vándorol tak tőlük.

E keleti magyar népcsoport lakóhelyé­nek pontosabb körülhatárolása többször is vitát váltott ki a kutatók körében. Voltak, akik a Volga jobb partján sejtették őket,

mivel Julianus n e m említi, hogy átkelt vol­na e nagy folyón, voltak olyanok is, akik a másik partra voksoltak, méghozzá a mai Bolgaritól nem messze, amely egykor való­ban a volgai bolgárok fővárosa volt. Ma azonban m á r egyik feltevést sem fogadhat­juk el. Az egykorú források ugyanis egyér­telművé teszik, hogy a Volga jobb partján fekvő bolgár városokat m á r Julianus oda­érkezése előtt lerombolták az orosz fejedel­m e k seregei, másrészt pedig a szerzetes je­lentése n e m a mai turistautazásról szóló beszámolóhoz volt hasonlatos, hiszen ab­ban egyetlen folyón való átkelésről sincs szó, pedig útja során ezt többször is meg­tette. A város pedig n e m a mai Bolgari volt, mivel a régészeti feltárások egyértelművé tették, hogy a tatárok dúlása előtt a bol­gár főváros a Káma bal oldali mellékvize, a Cseremsan melletti Biljar volt.

Julianus, aki híreket szerzett a támadás­ra készen álló tatárokról is, valamikor 1236 nyarán indulhatott vissza hazájába, de most m á r rövidebb ú t o n : a Volga felső szakaszá­nak déli oldalán, a mordvinok földjén, majd a vlagyimir-szuzdali orosz nagyfeje-

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

Arany és ezüst szemfedők

a szterlitamaki temetőből

Ezüst szemfedőlemez

a koponya szemgödrében,

a Bolslje Tiganl temetőben

(1) és a honfoglalás

kori bashalmi temető

10. sírjában (2)

delemségen, végül Lengyelországon át érte el az Északi-Kárpátok egyik átjáróját 1236. december 27-én. Üti beszámolóját rend­társának, Riccardus szerzetesnek diktálta le, majd Rómába ment, hogy jelentést te­gyen a pápai udvarnak. Onnét visszatér­vén, 1237 tavaszán - valószínűleg pápai utasításra - másodszor is útra kelt a keleti magyarokhoz, nagyjából azon az északi útvonalon, amelyen előzőleg visszatért. A menekülő magyarok, bolgárok és oro­szok azonban arról értesítették, hogy a vol­gai Bolgárországot az előző évben a tatárok szinte eltörölték a föld színéről. Arról is tá­jékoztatták, hogy a hódító hatalmas sereg csak arra vár, hogy befagyjanak a folyók, és akkor megindulnak az orosz fejedelem­ségek ellen is. (Ami aztán valóban be is kö­vetkezett.) így Julianus kénytelen volt le­mondani útjának folytatásáról.

Azt a területet, ahol a keleti magyaro­kat fellelte, a domonkos szerzetes Magna Hungáriának, azaz Nagy (vagyis Régi) Ma­gyarországnak nevezte. Ezt a megjelölést használták nyomában a későbbi utazók és krónikások is, jelezvén, hogy ez a korabeli Baskíria területével azonos, amely vala­melyest nyugatabbra feküdt a mainál. Azt, hogy Julianus korában errefelé valóban él­hettek magyarok, más forrás is megerősíti. A mai tatárföldi Csisztopol városában elő­került egy arab nyelvű sírkő, amelyen ez áll: „Madzsar kádi fia, Iszmagil sírhelye ez." Nagyon valószínű, hogy a bírói hiva­talt viselő férfiú neve a keleti magyarok népnevéből származik. Ugyancsak figyelem­re méltó, hogy az arab szerzők a 10. század­tól kezdve a baskírokat és a magyarokat azonos népnek tartották, megjegyezvén, hogy egyik csoportjuk nyugaton lakik,

a másik pedig keleten, a volgai bolgárok mellett. Amikor jó száz esztendeje Pauler Gyula felfigyelt arra, hogy a magyar Gyar­mat és Jenő törzs neve fellelhető a baskí­roknál is, t ö b b k u t a t ó is úgy vélte, hogy a baskírok és a magyarok valaha valóban egy n é p vagy két közeli r o k o n n é p lehettek. Később a z o n b a n kiderült ennek valósze-rűtlensége, m i n d e n e k e l ő t t az, hogy a mai magyar és a kipcsak t ö r ö k baskír nyelv kö­zött semmiféle rokonság nincs. A régi arab szerzők ezt az azonosságot c s u p á n a két népnév arab í rásmódjának hasonlósága miatt vélték. Az viszont valószínűnek lát­szik, hogy a bask í rok csak a tatárjárás után ju tot tak m a i t ípusú t ö r ö k nyelvük­höz, s k o r á b b a n az úgynevezett bolgár-tö­rök nyelvek egyik változatát beszélhették, tehát abban lehettek magyar kölcsönzések.

Fontos kérdés ezek u tán, hogy a Volga és Urál között i keleti magyarok az ősi szál­lásokon m a r a d t n é p c s o p o r t o k lehettek-e s mióta éltek e vidékeken. Az említett írott források azt igazolják, hogy a 10. század­b a n m á r itt voltak, a korábbi időkről vi­szont csak a régészeti leletek tudósítanak. Szerencsére az e lmúlt fél évszázad során napfényre került sírok és t emetők valóban választ is adtak e fontos kérdésre.

A múl t század negyvenes-ötvenes évei­ben a régi baskír főváros, Szterlitamak területén nagy üzemet építettek, s a föld­m u n k á k során ismeretlen számú sír ke­rült elő, amelyeknek, sajnos, csak kis há­nyadát mentet ték meg, s vitték be az ufai m ú z e u m b a . E sírok azonban, közlésüket követően azonnal felhívták magukra a ma­gyar régészek figyelmét. Ugyanolyan rész­leges lovastemetkezések láttak napvilágot, mint honfoglalóink temetőiben, hasonló

Magna Hungarii

az elhunytak tájolása, s ami különös figyel­met érdemel: arany- és ezüstlemezkékből készült szemfedőlemezek voltak a kopo­nyán, amelyekhez hasonló szokást nálunk is megfigyeltek. A sírokban meglelt - ruha­dísznek használt - arany és ezüst arab dirhemeket 712 és 771 között verték. Ösz-szességében a temető korát a kutatók nagy­jából 780 és 850 közé keltezik.

Az 1975-ös budapesti finnugor kong­resszuson valóságos szenzációt keltett a

kazanyi régésznő, Jelena Halikova elő­adása. Arról számolt be ugyanis, hogy a Káma alsó szakaszától délre, n e m messze az egykori volgai bolgár fővárostól, Bihar­tól, Bolsije Tigani falu határában olyan temetőre bukkantak, ami kétséget kizá­róan a még keleten élő magyarok hagyaté­ka. Valóban, a későbbi feltárások is igazol­ták a kutatónő előzetes feltevését. A temető ugyan - sajnos - máig nincs teljesen feltár­va. Az eddig előkerült 145 sírban lelt iráni

Részleges lovastemetkezés

a Bolsije Tigani temetőben

Női lovassir és mellékletei

a Bolsije Tigani temetőben

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

és arab pénzeket 600 és 900 között verték, így a temető korát egyelőre nagyjából 750 és 920 közé tehetjük. Eddig csupán a leg­korábbinak vélhető 56 sír került közlésre. Különösen a temetési szokásokban figyel­hetünk meg sok magyar jellegzetességet: a sírok elhelyezkedése, tájolása, a részleges lovastemetkezések, a honfoglalókéval min­denben egyező ezüstszemes halotti szem­fedők mind-mind azt a feltevést erősítik, hogy itt egy keletre szakadt magyar közös­ség temetkezett. Ráadásul Bolsije Tigani nem messze fekszik az egykori Bihartól, te­hát valahol errefelé találhatott Julianus magyarokat. Nagyon nagy tehát a valószí­nűsége, hogy a mai tatár- és baskírföldön

éltek valóban a keleten m a r a d t magyar néprészek. Emellett még az is igen valószí­nű, hogy a szterlitamaki és Bolsije Tigani temetők korát megelőző időben is errefelé volt a magyarság szállásterülete.

A baskíriai Belaja folyó völgyében nagy­jából 550 körül t ű n n e k fel azok a nép­csoportok, amelyek az úgynevezett kusna-renkovói típusú temetőket hagyták ránk. E népesség minden bizonnyal a nyugat-szi­bériai alföldi vidékekről, a szargatkai mű­veltség területéről költözött ide. Bizonyára nem jószántából, h a n e m a Türk Birodalom kialakulása körüli pusztai h á b o r ú k egyik erősebb hulláma vethette ide őket. Sírjaik­ban megfigyelhetőek a m á r említett részle­ges lovastemetkezések, néha az elhunytak fölé kis halmokat emeltek, de a sírok több­sége halom nélküli. A temetési szokások át­menetet képeznek a szargatkai és a Bolsije Tigani típusú nyugvóhelyek között. Ha igen lassan is, de a halottas szokások is változnak az idők folyamán. Az elhunytakat fejjel ke­letnek, majd északnak, a korszak vége felé pedig nyugatnak tájolták. A sírokban több esetben torzított koponyát találtak.

Az ősmagyarság tehát - a régészet adatai alapján ítélve - m i n d e n bizonnyal 550 körül költözött Nyugat-Szibériából az Urál hegy­ség nyugati oldalára, ahol az Urál és a Volga közt igen nagy területet tartott megszállva. Életföldrajzi környezete n e m változott szá­mottevően, itt is a sztyepp északi peremvidé­kein s a ligetes sztyepp övezetében élt, tehát itt is folytathatta korábbi életmódját, a no­mád pásztorkodást. Erre utalnak eddig fel­tárt falutelepüléseik is, amelyek ideiglenes szállások képét mutatják. A könnyűszerke­zetes, fából, nádból készült hajlékok nyomai maradtak meg, amelyekben nyílt tűzhelyek voltak. Nyilvánvalóan széltében használták a nemezsátrakat és a sátoros szekereket is. Megváltozott azonban a népi környezet. Ú szomszédaik északról a bahmutyinói mű­veltség létrehozói voltak, akiknek nyelvéről nem tudunk biztosat, talán finnugor nyelvet beszéltek. Tőlük nyugatra az imenykovói műveltség földműves népessége élt, amely­

Övveretek Bolsije Tiganiból

nek nyelve szintén ismeretlen számunkra. A füves pusztákon még viszonylag nagy számban legeltettek ekkor a régi iráni nyelvű szarmaták utódai, de hamarosan új nép­csoportok jelentek meg keletről és délről: a török nyelvek különböző változatait be­szélő közösségek. Lassanként az ő nyelvük vált uralkodóvá a sztyeppén Belső-Ázsiától a Duna-deltáig, majd az Alpokig.

A Volga nagy kanyarja, a mai Szamara város környékén, valamikor a 600 előtti év­tizedekben szintén új népcsoport vert ta­nyát, amely délről h ú z ó d o t t erre a területre. Az első kisebb csoportokat a 7-8. század­ban újabb és újabbak követték, s viszonylag sűrűn benépesítették e vidéket. Ránk ha­gyott temetőiket csak az utóbbi időben tár­t ik fel a szamarai régészek, ez magyarázza, hogy emlékanyaguk értékelésében még elég sok a vitatott kérdés. Annyi azonban kez­dettől nyilvánvaló, hogy e népesség egyes csoportjai n e m azonos e tn ikumhoz tartoz­nak, hiszen temetkezési szokásaik jelentős eltéréseket m u t a t n a k . Közös vonás azon­ban, hogy halottaik fölé kis halmokat emel­tek. Egyes temetőkben a halmok alatt a sír­gödröt kővel fedték le, másutt a sírgödröt négyzet alakú árokkal vették körül. A halot­tak mellé néha lovat temettek: akadt eset, hogy az egész lovat, de található részleges lovastemetkezés is, amikor a bőrbe csavart koponyát és lábcsontokat a halott lábához tették, vagy az elhunyt mellett hosszában kiterítették. Sok a sírokban a fegyver, a ló­szerszám, az ékesen díszített öv- és lószer­számveret. E véreteket zömmel növényi elemekkel díszítették s hasonló ornamenti­ka tűnik elő a csontfaragványokon is, ame­lyek a déli, iráni és közép-ázsiai művészettel mutatnak rokonságot.

A régészek egy része úgy véli, hogy e jövevény csoportok onogurok, vagy más néven onogur-bolgárok, bolgárok voltak, akik 463 előtt jelentek meg keletről a Kau­kázustól északra elterülő pusztákon. Belső-Azsiából származtak s a török nyelveknek azt a sajátos változatát beszélték, amelyet bolgár-töröknek hívunk, s amelyből őseink

a honfoglalás előtt mintegy 250 jövevény­szót kölcsönöztek. Mások viszont úgy lát­ják, hogy maguknak a birodalomalapító kazároknak húzódott fel ide néhány cso­portja, amelyek szintén Belső-Ázsiából, a mai Mongólia területéről származtak, s a legújabb kutatások szerint ők is a bolgár­török nyelv egy változatát beszélték. (Talán erre utalnak az említett négyszögletes ár­kok, amelyek kétségkívül a belső-ázsiai halottas szokásokra emlékeztetnek.) A ka­zárok a Türk Birodalom kiterjedésével ve­tődtek Európa keleti peremére, s 670 körül ők lettek e birodalomrész urai.

Tehát az kétségtelen, hogy Szamara kör­nyékén bolgár-török nyelvű lakosság élt a 6. század második felétől. Ez azért rendkí­vül fontos a magyar őstörténet szempont­jából, mivel az ősmagyarság a Káma-Be­laja torkolattól délre, egészen a Szamara környéki Volga-vidékig tartott szállásokat, amit a régészeti leletek egyértelműen iga­zoltak, mivel ezen a területen helyezkednek el azok a sírok és temetők, amelyek minden bizonnyal őseink nyugvóhelyei. Így tehát bizonyítékul szolgálnak arra is, hogy déli szomszédaik Magna Hungáriában bolgár­törökök voltak, s valamikor 550 után itt kezdődtek a magyar-bolgár-török nyelvi érintkezések, amelyről nyelvtudósaink m á r annyiféle elmélettel álltak elő. írott forrá­sok hiányában azt - sajnos - nem tudjuk, milyen lehetett e kapcsolat politikai jellege, szövetségesei vagy alattvalói voltak-e ekkor őseink a kazárok birodalmának.

Figyelemre méltó, hogy nyelvünkben van néhány perzsa jövevényszó is, a vásár, vám, vár, ami azért nem magától értetődő, mert mai ismereteink szerint a perzsákkal soha nem éltünk szomszédságban. Érthetővé vá­lik viszont ez az átvétel, ha figyelembe vesz-szük, hogy az ekkori magyar szállásterülete­ken is áthaladt az a kereskedelmi út, amely Irán és a Kaukázus felől vezetett északra az Urál-Káma-Ob vidékére. Ezt az utat járták a perzsa, szogd, majd arab kereskedők, akik az északi nemes prémekért déli ezüstöt vit­tek cserébe. Nem véletlen hát, hogy említett

Díszes

szablya

a Bolsije

Tigani

temetőből

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

jövevényszavainkból kettő éppen a kereske­delemmel kapcsolatos.

E térség népeinek életét a 730-as évek­ben erősen megbolygatták azok a háborús események, amelyek a kazárok és a világot meghódítani vágyó arabok közt bontakoz­tak ki. Az új, ambiciózus arab nagyhatalom n e m csupán Iránt, Közép-Ázsiát és Bizán­cot kívánta uralma alá hajtani, hanem az északi kazárokat is. Tehetséges hadvezé­rük, Marvan a 720-730-as években a kez­detben váltakozó sikerű háborút a maga javára fordította, s 737-ben a kazár kagánt a Volga partján észak felé űzte, aki csak úgy kerülte el végzetét, hogy színleg felvette az iszlám hitet. E hadjárat megbolygatta a Volga-vidéki népeket, de a tőlük délebbre élőket is. Az arab sereg ugyanis a Kaukázu­son tört át, s a hegylánc északi lejtőin élő iráni nyelvű alánok az északabbra fekvő li­getes sztyeppekre menekültek, a D o n - D o ­

nyec vidékére. De útnak eredtek az itteni bolgárok is, szintén észak felé. Nyilván a Szaratov-Szamara vidéki bolgár-törökök közül is sokan jónak látták szedni a sátorfát és északnak indulni. Útjuk végül is a Káma Volgába szakadásától nem messze eső te­rületig vezetett, ahol 750 és 800 között nyi­tották első temetőiket. (Lehet, hogy a fel­vándorlók egy része nem érkezett idegen földre, mert m á r korábban is itt tartottak nyári szállást.) ők voltak a volgai bolgárok első csoportjai, amelyeket később még újab­bak követtek a déli területekről, ahonnan magukkal hozták hagyományaikat, anya­gi és szellemi műveltségüket. E néprészek aztán itt integrálódtak egy néppé a 9-10. században, s fejedelmük, Almys 922-ben felvette az iszlám hitet és sok évszázadig szilárdan álló, virágzó ál lamot alapított.

N e m tudjuk p o n t o s a n , mi történt ezek­ben az évtizedekben a mi őseinkkel. Talán az a legvalószínűbb, hogy konfliktusba ke­rültek az új déli jövevényekkel, s ez szá­mukra kudarccal végződött. Az is lehet azonban, hogy az Urál folyó vidékén élő harcias besenyőkkel kerültek ellentétbe. (Akiket akkoriban kangarnak neveztek.) Nagyon valószínű azonban, hogy a délebb­re lakó néprészek 750 körül kénytelenek voltak elhagyni szállásaikat, Szamara vidé­kén átkeltek a Volgán, és attól nyugatra, a Don-vidéken telepedtek m e g . Í g y tehát két részre vált az ősmagyarság, ami a no­m á d népek körében n e m ritka jelenség. Amikor ugyanis kényszerűen új szállásokra kell költözniük, általában n e m az egész né­pesség mozdul ki helyéről, hiszen előre n e m látható, sikerül-e megfelelő új hazát biztosítani a közösség számára. Alighanem most is ez történhetett . A régi szállásokat még őrző hátramaradot tak valami miatt n e m követhették a m á r útrakelteket. Ez pe­dig az északabbra lakó néprész volt. Az arab forrás a 10. század elején azt írja róluk, hogy számuk vagy kétezer. N e m kétséges azon­ban, hogy ennél jóval többen voltak. Nyo­maikat őrzi a fentebb említett Bolsije Tigani és szterlitamakt temető, s még számos más

Részleges lovastemet­

kezéses sír rajza a kusna­

renkovói temetőből

Magna Hungaria

A Szamara-vidéki bolgár­

törökök jellegzetes

temetkezése, a kövekkel

kirakott lapos halomsír

nyugvóhely. Ezek alapján ítélve megállapít­hatjuk, hogy a 10. században nyugat felé húzódtak a volgai Bolgárország területére. A zömmel még pogány rítus szerint nyitott, késői volgai bolgár temetőkben joggal felté­teleznek a régészek egykori keleti magyar lakosságot. (Tankejevka, Tyetyusi.) E ma­gyar csoportok sorsa később nyilvánvalóan a bolgárok közé való etnikai beolvadás lett.

A Julianus által fellelt bolgárföldi magyarok viszont azt példázzák, hogy voltak olyan magyar közösségek is, amelyek egészen a 13. századig megőrizték nyelvüket és népi öntudatukat. A Krím félszigeten m ű k ö d ő olasz rabszolga-kereskedők lajstromai an­nak is bizonyságát szolgáltatják, hogy a ta­tárjárás után sok keleti magyart itt adtak el élő áruként.

Részleges lovastemet­kezéses, maszkos sir a tankejevkai volgai bolgár temetőben

Nyeregkápa díszes csontlemezei a Szamara­vidéki silovkai bolgár temetőből

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

Levédia: a kazárok árnyékában

A m i k o r a Magna Hungáriából kijött magyarság (valószínűleg a népesség

nagyobbik része) 750 körül átkelt a Volgán, a Don és kistestvére, a Donyec felső szakaszánál üthette fel szállásait. La­kóhelyüket meg csak hozzávetőlegesen is nehezen tudjuk egyelőre körvonalazni, bár vannak régészeti lelőhelyek (temetke­zések), amelyeket több kutató magyar ha­gyatéknak vél. Sajnos, ezek a vélekedések nem támaszthatók alá minden esetben ko­moly fajsúlyú érvekkel. Azt azonban iga­zolva láthatjuk, hogy itt is a sztyepp északi sávjában, s talán részben a ligetes sztyepp övezetében éltek (Azért valószínű, hogy mindkettőben, mert nyári szállásaik bizo­nyára a ligetes vidékeken voltak, míg a téli szállások a délebbi, pusztai folyópartokon lehettek) Emellett az is egészen bizonyos, hogy a Kazár Birodalom határai közé ke­rültek Őseink Don-Donyec vidéki szállás­helyét az első magyar fejedelem, Levédi után nevezte Levédiának Bíborbanszüle­tett Konstantin bizánci császár 950 körül írott, nevezetes művében.

A Türk Birodalom felbomlása után, an­nak nyugati peremén önálló birodalmat alapító n o m á d kazárok a 670-es évek kö­rül erős n o m á d jellegű államot hoztak létre a földrajzi értelemben vett Európa keleti részén, a Kaukázustól és a Fekete-tengertől északra elterülő pusztai és ligetes területe­ken. Fővárosuk a Volga deltavidékén lé­vő Itil volt, amelynek helyét máig nem találták meg a régészek. A város ugyan a kézműipar és a kereskedelem fontos köz­pontja volt, laktak b e n n e nagy számban iparosok és kereskedők, de az ország urai a tavasz beálltával nomadizá ló útra keltek állataikkal, s csak a zord idők beköszönte előtt tértek vissza újból. Ekkor cserélték fel a szellős nemezsátrat a kőből, fából és tég­lákból épült palotákra.

Az arab források részletesen leírják a ka­zár állam felépítését, az uralkodói rend­szert. A kazároknál kettős fejedelemség vo l t A főfejedelemnek, a kagánnak szakrá­lis uralkodóként az égi isten, Tengri kán földi képviselőjeként különleges tisztelet járt, őt n e m pillanthatta meg földi halan-

A Don jobb partján

lévő clmljanszki kazár

vár rekonstrukciója.

(Oleg Fjoőorov rajza.

Valerij Fljorov ásatása)

Levédia: a kazárok árnyékában

dó, elzárva élt népétől háremében és palo­táiban. Ellenben csak meghatározott ideig (negyven évig) uralkodhatott, amíg fizikai és szellemi ereje teljében volt, utána alatt­valói megölték. Az ország dolgának főbb kérdéseiben ő döntöt t , de maga n e m veze­tett hadat, n e m irányította a gyakorlati teendőket. Ez a másodfejedelem, a kagán-bek feladatkörébe tartozott . Ő lett a sereg­vezér, ő hajtotta végre a kagán parancsait.

A Kazár Birodalom óriási területet fog­lalt magában, Kelet-Európa szinte egész sztyeppi és ligetes sztyeppi övezetét, de hosszú ideig - egészen a 10. század húszas éveiig - fennhatóságot gyakorolt a volgai bolgárok fölött is. A b i rodalomban a 6-9. században számos adminisztratív és gazda­sági központ jött létre, ahol jól megerő­sített földvárak és kővárak szolgálták a vé­delmet. Ugyancsak ilyen erősségek védték a határokat is. E k ö z p o n t o k a kézműipar és a kereskedelem bázisai is voltak egyben. Az ország biztonságát egyébként a kagán jól felfegyverzett és kiképzett hadserege szavatolta, amely idegen (főként m o h a m e ­dán) zsoldosokból és a birodalom nomád katonai kíséreteiből állott. E katonai erő­nek köszönhető, hogy hosszú idő után sikerült lezárni a déli pusztákon ke­let-nyugati irányban húzódó „sztyepp or­szágútját" s megakadályozni, hogy újabb és újabb n o m á d népcsoportok törjenek ke­letről nyugat felé, elhamvasztva szinte mindent, ami útjukba került. Ennek kö­szönhető, hogy viszonylag békés évszáza­dok köszöntöttek Kelet-Európa déli sávjá­nak lakóira, akiknek így lehetőségük volt virágzó falvak és városok létrehozására, a termékeny legelők és szántók művelésére.

A Kazár Kaganátus népessége ugyancsak tarka képet mutatott, hiszen maguk a kazá­rok erős kisebbséget alkottak a biroda­lomban, amely lakosságának összetevőiről főként a régészeti ásatások eredményei alapján alkothatunk képet. A kaganátus lakossága által létrehozott anyagi műveltsé­get szaltovói vagy szaltovó-majáki művelt­ségként tartja számon a régészet. Tágas tér­

ségein szerencsére igen sok feltárás folyt a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve. A műveltség kezdetét nagyjából 700 körül vonta meg a kutatás, amikor a Kazár Kaga­nátus nagyjából konszolidálódott. Vége a 960-as évekre tehető, amikor Szvjatoszláv orosz fejedelem hadjárata (965) lényegében sírba döntötte a kaganátust. Sok száz ilyen korú temető és település került e területen feltárásra, vagy legalábbis előzetes vizsgá­latra. Az egykori lakosság népi alkatáról legtöbbet a temetők árulnak el.

A halottas szokások alapján a temetőket a Don-Donyec vidékén két nagy csoportra lehet osztani. Az egyikbe a katakombasíro­kat tartalmazók tartoznak, a másikba pe­dig azok, amelyek egyszerű gödörsírokból állnak. Az is rég kiderült, hogy nem csupán a temetési rítus különbözik e két csoport­ban, hanem két, egymástól embertani al­katában is elütő népesség hagyta ránk e nyugvóhelyeket. A katakombasírokban ugyanis hosszú koponyaalkatú elhunytak csontjait lelték, míg a gödörsírokban nyug­vók rövidfejűek voltak. Az első csoport né­pességének nyelvi hovatartozását nem volt

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

Jellegzetes kazár halomsír

(1) és gazdag kazár lovassír

a Krím félszigeten (2)

Szaltovói bolgár temetkezés

nehéz a kutatóknak megállapítani, hiszen ugyanígy temetkeztek s ilyen embertani al­katúak voltak az Észak-Kaukázusban élő iráni nyelvű alánok is. (A mai oszétek elő­dei. Orosz elnevezésük jász volt, s a tatárjá­rás után a kunokkal együtt ők költöztek be

Magyarországra.) Nyilvánvaló, hogy jelen­tős csoportjaik a 720-as és 730-as évek nagy arab hadjáratai alkalmával hagyták el hegyvidéki hazájukat, s költöztek a D o n -Donyec vidéki ligetes sztyeppékre. (Nem ez volt első költözésük, hiszen a 4. század előtt ők voltak a sztyeppvidéken élő szarma­ták legerősebb törzse. A nagy hun népván­dorlás viharában húzódtak fel az oltalmat kínáló hegyi tájakra.)

A gödörsíros népesség nyelvi és etnikai meghatározása már nem volt ilyen egyér­telmű. Abban azonban a kutatók meg­egyeztek, hogy többségük az onogur-bol-gárok (vagy bolgár-törökök) valamelyik csoportjához tartozott. Ismert, hogy 463 előtt érkeztek a kelet-európai sztyeppékre belső-ázsiai hazájukból. A 630-as években a Kubán vidékén élő bolgárok a Bizáncban megkeresztelkedett Kuvrat nevű fejedel­m ü k vezetésével lerázták az amúgy is név­legessé váló avar fennhatóságot, és önálló birodalmat hoztak létre. 670 körül azon­ban a kazárok legyőzték őket, s ekkor nem csak a birodalom, h a n e m n é p ü k egysége is szétesett. Egyik néprészük, Aszparuh ve­zetésével az Al-Dunához költözött- s ott hozott létre önálló államot. A többiek nagyjából a korábbi szállásaikon maradtak és elismerték a kazár fennhatóságot, ám 750 körül egy csoportjuk a Volga és a Ká­ma egybefolyásának vidékére költözött, ahol a volgai Bolgárország megalapítói lettek.

Maguk a kazárok a Volga és a D o n alsó szakaszai közti területen, főként a Manics és a Szal folyók vidékén éltek. Halottaik sírjait árokkal vették körül, föléjük kis hal­mokat emeltek. Jellegzetes temetkezéseik később megjelentek a Krím félsziget alföldi vidékén is. A sírokban lelt gazdag mellékle­tek igazolták, hogy ez a népcsoport alkotta a kaganátus nomád hatalmi elitjét és a leg-rangosabbak katonai kíséretét.

Az alánokon, bolgárokon és kazárokon kívül még számos nép és népcsoport élt a Kazár Birodalom területén, amelyeknek még nevét sem őrizték meg az írott forrá­sok. Nem azonosítható például az a népes-

ség, amely elhamvasztotta elhunytjait. A Kazár Birodalom területen mintegy há­rom évszázad alatt igen erős integrációs fo­lyamat ment végbe. Az eg\ más mellett élő etnikai közössegek egymáshoz való közele­dése lassanként összeolvadáshoz vezetett, ami jól megfigyelhető a temetőkben, to­ként a nagy központi települések temetői­ben, így például a Donyec melletti Verh-nyeje Szaltovo mellett - amely kőtornyos nagy földvárból és váralja településből állt - olyan temető feltárása folyik a 19. század vége óta, amelyben a becslések szerint mint­egy 60 000 sir lehet. N e m messze innen, a netajlovói temetőben a régészek mintegy 15 000 temetkezést feltételeznek. Ez utóbbi helyen az eddig feltárt sírokban a külön­böző népcsoportokra jellemző halottas szokások keveredését figyeltek meg, ami arra enged következtetni, hogy az idete-metkezett népesség vegyes e tnikumú volt.

A temetők és települések régészeti feltárá­sa alapján ma m á r igen sokat tudunk a Kazár Kaganátus népességének gazdálkodásáról, települési viszonyairól. Mivel a birodalom különböző földrajzi övezetekre terjedt ki, magától értetődő, hogy lakosságának gaz­dálkodása, életmódja nem lehetett minde­nütt azonos. A déli, sztyeppi területeken el­sősorban a nomád közösségek éltek, a kal­mük pusztákon, a Volga mellett és a doni legelökön főként a leginkább nomád kazá­rok. A Don-Donyec tágabb körzetében a sztyepp es/aki peremen és a ligetes vidéke­ken a lakosság legeltető állattartással foglal­kozó része az idok folyamán egyre inkább kisebbségbe szorult. Az errefelé megtelepe­dett alánok észak-kaukázusi hazájukból a földművelés és a kerti kultúra több évszáza­dos hagyományait hozták magukkal. A már emiitett szallovói település a kaganátus leg­nagyobb adminisztratív és kézműipari köz­pontja volt, ahol a nomád pásztorok rész­arán) a elenyésző lehetett a népességben.

Kazária lakossága földvárakban, az erős­ségek mellett Lévő váralja településeken, fal­vakban és nomád szállásokon élt. Lakóhá­zaik az egyes közösségek foglalkozásához es

a földrajzi adottságokhoz igazodtak. A no­mád téli szállások helyeit a Kaukázustól északra és a Volga mellett találták meg a ré­gészek. A tűzhelyek maradványai, a felszíni épületek nyomai arra engednek következ­tetni, hogy ideiglenes jellegű hajlékok vol­tak ezek, ahol a pásztorok családjai a telet átvészelték, miközben a felnőtt férfiak az állatkarámok melletti sátrakból és nád­kunyhókból tartották szemmel a jószágot.

A falvakban, ahol zömmel földművelők laktak, a félig földbe mélyített lakóházak voltak az általánosak, amelyekben nyílt tűzhelyek vagy zárt kemencék szolgáltak fűtésre és a sütés-főzésre. A házak földbe mélyedő falait gyakran fával, deszkával bé-

Levédia: a kazárok árnyékában

A majaki vár falszerkezete:

a rekeszes faszerkezettel

összefogott földsánc előtt

faragott kövekből épült fal

állott (Sz. A. Pletnyova

nyomán)

Fával bélelt falú, félig földbe

ásott szaltovói ház alaprajza

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

lelték ki. Hasonló lakóépületek találhatók a földvárakban és a mellettük lévő telepü­léseken is. Itt azonban felszíni faházakat, sőt kőből épült lakóházakat is emeltek. Sok helyen figyelték meg a vasművesek, ko­vácsok műhelyeit, a fazekasok kemencéit, s számos épület szolgált egyéb kézműipari műhelyként.

A régészeti feltárások azonban nem állóképet festenek a szaltovói műveltség népcsoportjainak egykori gazdálkodásáról, h a n e m jól érzékeltetik a n n a k változását, fej­lődését is. A legjelentősebb változás két­ségkívül a n o m á d népesség nagyarányú megtelepedési folyamata volt. Ezt igazolja a n o m á d téli szállások állandó falvakká rög­zülése, amikor a pásztorok mind nagyobb hányada maradt egész évben a téli szálláson, s vált lassan letelepült földművelővé. Egy ideig még továbbra is sátorban lakott, de később a sátrat földbe mélyítette, helyhez rögzítette. Ezeknek a kör alakú építmények­nek a nyomát m i n d e n ü t t megtaláljuk a vol­gai bolgár földektől a D o n - és Azov-vidéken át az Al-Dunáig a 8-10. századból. Mi lehe­tett az oka e nagymérvű megtelepedésnek?

Tudjuk, hogy kialakulásának időszaká­ban a n o m a d i z m u s a pusztai környezet­hez való mesteri a lkalmazkodást jelentette. A n o m a d i z m u s a z o n b a n természetéből a d ó d ó a n rendkívül konzervat ív gazdálko­dási m ó d , ebben nehéz volt alapvető vál­toztatásokat véghezvinni, nagyobb terme­lékenységet biztosító újításokat bevezetni. A n o m a d i z m u s megreformálása n e m más, m i n t a megtelepedés, tehát az é letmód fel­adása. A környező világ a z o n b a n az eltelt másfél évezred alatt sokat változott. A ko­rábbi, rendkívül pr imit ív földművelés óriá­sit fejlődött. A korai középkorban a techni­kai újítások egyik legfontosabb eszköze a vaspapuccsal és csoroszlyával, továbbá kerekes taligával felszerelt nehéz eke meg­jelenése, amely alkalmas volt a jól te rmő kötöt t talajok megművelésére is. Ily mó­d o n a terméseredmények jelentősen meg­növekedtek, m e g n ő t t a földművelés ter­melékenysége. Kazária területén ez az új eszköz lehetővé tette a termékeny csernoz-j o m talajok feltörését. A megtelepedő pász­torember tehát a korábbinál jóval optimis­tábban szemlélhette jövőjét.

Az új é letmódra való áttérés azonban nem csupán e gazdálkodási változás elő­nyénekjózan belátásán alapult. Valószínű, hogy n e m is elsősorban azon. Sokkal szorí-

Kovácseszközök, szalu,

sarló, szőlőkacor és

rövid kasza a szaltovói

településekről

Szaltovói típusú eke

rekonstrukciója

tóbb kényszer lehetett, hogy a lakosság számbeli növekedésével egyre több olyan pásztorközösség akadt, amelynek n e m volt elegendő állata a megélhetés biztosítására. Közülük néhányan alkalmazásra találhat­tak a gazdag n o m á d o k n á l , de ez nem volt mindenki számára járható út. Maradt a ve­rejtékesebb m u n k á t és szigorúbb időbe­osztást igénylő szántó-vető életmód. Elő­ször tehát a szegényebb pásztorok hagytak fel a vándorlásos legeltetéssel, később aztán mind többen követték példájukat a nehe­zen boldoguló pásztorok közül.

A tegnapi pásztorember azonban nehe­zen szokott hozzá új körülményeihez. Nem költözött be a rossz szagú, füstös földházba, h a n e m az udvaron továbbra is felállította a kényelmesebb nemezsátrat, igaz, kissé a földbe mélyítette annak karóit, vagy olyan fából ácsolt alapzatot készített neki, amilyet n é h á n y évtizede még tucat­szám lehetett látni a mongol fővárosban, Ulánbátorban. Az állattartásnak továbbra is fontos szerepe m a r a d t a gazdaságában, ezért nagy ál latkarámokat épített s ezek mellé ásta földbe új hajlékát. Tehát nem az istállót építette a házhoz, hanem fordítva. Nem is voltak ezekben a falvakban utcák, a házak kisebb csoportokat alkottak s ezek nyíllövésnyi távolságban álltak egymástól. E Don-vidéki falvak szórt szerkezete leg­inkább a mi őrségi szeres falvaink képére emlékeztetett. A régi n o m á d életmód ha­gyományait idézték a kazáriai belső füles cserépüstök, amelyek a szabad tűzön való főzésre szolgáltak, s az anyagi műveltség még annyi más eleme.

Az e lmondottak fényében igen lényeges számunkra, hogy a mi őseink részt vettek-e ebben a megtelepedési folyamatban. Láttuk, hogy e rendkívül fontos gazdasági változás az egész kaganátust érintette, tehát a ma­gyarság ebből semmiképpen nem maradha­tott ki. Bár őseink lakhelyét nem tudjuk pontosan körvonalazni, s az nem is lehetett állandó kazáriai tartózkodásuk teljes ideje alatt, nagyon valószínűnek látszik, hogy -legalábbis hosszú ideig - a Don-Donyec vi­

déki sztyepp és ligetes sztyepp területén él­hettek, az említett szaltovói központ von­záskörzetében. Ezeken a vidékeken régésze­tileg nem mutatható ki kazár lakosság, erre­felé zömmel bolgár-törökök és alánok éltek.

Ezen a vidéken valóban megfigyelhetők a megtelepedési folyamat említett régészeti jegyei. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy nyelvünk mintegy 250 honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszót őrzött meg, amelyeknek zömét Szamara környékén és főként a kaganátus területén vehettük át. Igen tanulságos, melyek is ezek a szavak s milyen műveltségi hatásról tanúskodnak.

E szavak őseink életmódjának jelentős átalakulását tükrözik, még akkor is, ha tud­juk, hogy vannak köztük „fölösleges jöve-

Földbe süllyesztett sátor­

szerű építmények lelőhelyei

a 8-10. században Kelet-

Európában és a Kárpát­

medencében

Lovast mintázó bronzfüggő

a szaltovói (1) és a honfogla­

lás kori hajdúszoboszlói (2)

temetőből. Valószínűleg

az Ég urát, Tengrikánt

jelenítették meg

Szaltovói (1)és Árpád-kori

magyar cserépüst (2)

vényszavak" is, tehát olyanok, amelyek nem jártak a jelölt tárgy, eszköz vagy tevékenység átvételével. Sok esetben azonban ilyenkor is kideríthető művelődéstörténeti tartalmuk. Így például a sarlót már biztosan ismerték őseink az újkőkor óta, a rá vonatkozó szó átvételekor azonban újfajta sarlótípust vet­tek használatba: a fogazott élű aratósarlót. Ugyanígy voltak sátraik már a bronzkor óta, a bolgár-törökök révén ismerték meg vi­szont a lécvázú, rácsos szerkezetű, könnyen szét- és összeszerelhető, kerek alaprajzú jur­tát. Ekéjük is sok évszázad óta volt már ek­

kor őseinknek, az új szóval együtt a fen­tebb m á r említett nehéz eke honosodott meg a használatban. Hosszasan részletez­hetnénk még jövevényszavaink átvételének művelődéstörténeti körülményeit, ehelyett azonban összefoglalóan annyit jegyzünk meg, hogy a szavak alapján ítélve a magyar­ság gazdálkodása Levédiában belterjesebbé vált, jóval nagyobb szerepet kapott náluk a megtelepült életmód (például sertést és háziszárnyast egyetlen n o m á d nép sem tar­tott, mivel ezek az állatok alkalmatlanok a n o m á d legeltetésre), új ágazatként jelent meg a kertgazdálkodás és a szőlőművelés.

Ha e jövevényszavakat egybevetjük a ré­gészet fentebb idézett tanúságával, egy­érte lműen megállapíthatjuk, hogy a ma­gyarság is részese volt a n n a k a kazáriai megtelepedési folyamatnak, amely jelen­tősen átformálta az itteni népcsoportok életmódját. (Egyik kiváló orosz régész a 8-9. századot a korábbi nagy népvándor­lások korának el lentéteként a nagy megte­lepedés korának nevezte.) A korabeli arab forrás a magyarokat részben n o m á d n a k , részben földművelőnek írja le, megjegyez­vén, hogy „sok szántóföldjük van" .

Az is s o k a t m o n d ó , hogy a gazdaság mely területeit n e m érintették a bolgár-török át­vételek: például egyetlen lényeges szóval sem gyarapodott lótartási terminológiánk.

A fentieken kívül azonban olyan jöve­vényszavaink is vannak, amelyek a társa­dalmi életre és a vallásra vonatkoznak: tör­vény, tanú, bélyeg, kölcsön, tor, gyász, ér­

dem, gyón, gyarló, boszorkány, bátor, gyáva,

bűvöl, betű, szám, ír.

E szavak arról tanúskodnak, hogy őseink olyan környezetben éltek, ahol törvényke­zés, államigazgatás volt, ami ráillik a Kazár Birodalomra. Ennél azonban jóval többet t u d u n k közvetlenül a magyar társadalomról is az írott kútfőkből. A Bokharában élő tu­dós államférfi, Dzsajháni 920 körül írta meg nagy jelentőségű művét, amelyet főként az arab kereskedők és utazók tudósításai alap­ján állított össze. Ebben szót ejt a még kele­ten élő magyarokról is. Az általa leírt esemé-

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

Az állattartásra vonatkozó szavak: ökör, bika, tinó, borjú, ürü, kos,

béklyó, gyapjú, kecske, disznó, ártány, serte, karám, köpű, író, túró,

teve, tyúk, ól.

A földművelés szavai: búza, árpa, tarló, eke, sarló, boglya, szérű, őröl,

dara, gyümölcs, alma, dió, körte, bor, seprő, komló, kender, tiló, borsó.

Eszközök, mesterségek: harang, gyűszű, köpű, gyárt, ács, szűcs,

szatócs.

Lakás: sátor, karó, kút, kapu, szék, bölcső, koporsó (eredeti jelentése:

láda), kancsó, söpör.

Bőr ijtegez lótejben

végződő záró csontlemeze

a szaltovói területről (1) és

a honfoglalás kori kenézlői

temetőből (2). László Gyula

által rekonstruált ijtegez (3)

Levédia: a kazárok árnyékában

Veretes csizmában

eltemetett nő lovassirja

a Volgográd melletti

kiljanovkai temetőben

nyek a 870-es évek állapotát tükrözik. Saj­nos, műve n e m maradt ránk, de számos arab szerző őrizte meg annak részleteit. Itt olvashatjuk őseinkről, hogy a kazárokhoz hasonlóan nekik is két fejedelmük volt. Csakhogy a néptől elkülönülten élő főki-rályt náluk kendének vagy kündünek hívták (az elnevezés a török N a p szóból származik, ami az uralkodó isteni, égi eredetére utal), a gyakorlati ügyeket vivő és a seregek élén álló alkirályuk neve pedig a gyula volt.

E tudósítással egybevág, s kiegészíti azt a bizánci császár, Bíborbanszületett Konstan­tin munkája, aki szerint az első magyar feje­delem Levédi volt, akit a kazár kagán neve­zett ki e posztra, és előkelő kazár nőt adott hozzá feleségül. Szavainak hitelét egy másik arab forrás erősíti meg, amely szerint a ken­de cím megvolt a kazár uralkodói rendszer­ben is, csakhogy itt a harmadik méltóságot jelentette a fő- és alkirály után. Aligha kétsé­ges, hogy Levédiában a magyar törzsek felett létrejött a fejedelmi hatalom, lényegében te­hát az első, nomád jellegű magyar állam.

A magyarság ősi hitvilágáról már rég megállapították a szakemberek, hogy az a Szibériában és Belső-Ázsiában ma is meg­lévő sámánizmushoz lehetett hasonlatos. Ennek az ősi vallási elképzeléseken és világ­szemléleten alapuló vallásnak azonban egy-

Női csizma díszei,

ezüstveretek a buji sírból

kor többféle változata is volt. A legfejlet­tebb, amelyet a régi nomád államokban (a hunoknál, avaroknál, türköknél, ujgu-roknál, mongoloknál) figyelhetünk meg, már valóságos nomád államvallás volt. Egy istenben hittek, Tengriben, az Ég urában, akinek a kagán a földi mása, az uralkodó körül a sámánok külön kategóriája, a „fe­hér sámánok" szolgálták a hitéletet.

Csak a legutóbbi időben vált közismert­té al-Bakri 9. századi spanyolországi arab tudós művének Dzsajhánira visszamenő tudósítása, amely szerint a magyarok is egy istent imádnak, az Ég urát. Nem lehet tehát többé kétséges, hogy a magyar táltoshit nem az erősen archaikus szibériai társadal­mak sámánizmusával vethető egybe, ha­nem a n o m á d birodalmak egyistenhiten alapuló vallásával. A levédiai magyarságnál tehát kialakult az első államszervezet (ka­zár mintára és kazár közreműködéssel) és a világvallások felvételét megkönnyítő, egy­istenhiten alapuló vallás.

Az írásra vonatkozó jövevényszavak is a valós helyzetről adnak képet: Kazária több helyén kerültek elő csontra vagy kőre vésett rovásírásos feliratok. Volt tehát a biroda­lomban írásbeliség, bár nem tudjuk, meny­nyire lehetett általános. Sajnos, a kazár ro­vásírást mindeddig n e m sikerült megfejteni. Ugyanez vonatkozik a magyar rovásírásra is, amelyet egy Kalocsa mellett előkerült, hon­foglalás kori sírban lelt csont tegezszájon fe­deztek fel a kutatók. N e m kétséges tehát, hogy betűvetésünk is kazárföldön született.

Nyelvünk Levédiában történt gazdago­dásáról szólva nem hagyhatjuk említés nél­kül alán jövevényszavainkat sem, hiszen láttuk, hogy a bolgár-törökök mellett az iráni nyelvű alánok tették ki Kazária lakos­ságának jelentős részét. Üveg, híd, vért, asz-szony (eredeti jelentése: fejedelemasszony) szavaink alán eredetűek. E szavak száma eléggé szerény, ami valószínűleg azzal ma­gyarázható, hogy a kazáriai alánok nem kis hányada nyelvet cserélhetett, a többségben lévő bolgár-törökök nyelvét vehette át.

Sem az írott kútfők, sem a régészeti ku­tatások nem tárják fel előttünk a kazár-ma­gyar viszonyok részleteit. Az nem lehet vi­tás a fenti adatok fényében, hogy a magyar törzsek a kazár kagán fennhatósága alatt él­tek. Azt viszont, hogy ez nem az egyszerű úr-szolga viszony volt, egyértelműen iga­zolja, hogy a magyar fejedelem a harmadik legmagasabb kazár méltóságot kapta. Nyil­vánvaló, hogy a kazár uralkodó számára

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

A forgó napkorong ábrázo­

lása a szaltovói függőkön (1),

valamint a gyulai (2)

és biharkeresztesi (3)

hajfonatkorongokon

„A besenyők pedig, akiket korábban kangarnak neveztek (ugyanis ez a kangar név náluk a nemes származás és vitézség értelmében volt használatos), ezek hát a kazárok ellen háborút Indítván és legyőzetvén, kénytelenek voltak saját földjüket elhagyni és a türkökére letelepedni. Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik."

Blborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Moravcslk Gyula fordítása

Levédia: a kazárok árnyékában

fontos volt a húszezer lovasból álló magyar haderő, amelyet évente igénybe vett a keleti ellenség, az akkor a Jaik (Urál) folyó mellett élő besenyők ellen. E szövetséges viszony azonban valami miatt a 9. század közepe tá­ján megromlott . A b i rodalomban kagánel-lenes felkelés tör t ki - hogy mi miatt, nem tudható. Talán azért, mert a 9. század ele­jén a kagán és környezete zsidó hitre tért, s megkísérelte ezt a lakosságra is rákénysze­ríteni. Bárhogyan is történt, a felkelők ve­reséget szenvedtek s a magyarokhoz me­nekültek, akik befogadták őket, és kabar (= lázadó) néven nyolcadik törzsként egye­sítették őket. Több kutató feltételezte, hogy ez a 830-as években történt, amikor a kazár uralkodó a bizánciakkal a magyarok ellen építtette Sarkéi téglavárát. Ez azonban csak feltevés, a csatlakozás időpontjáról semmi pontosat n e m t u d u n k , csak annyit, hogy 881-ben a magyarok m á r a kabarokkal együtt indultak nyugati hadjáratra.

A kazár-magyar viszony megromlásá­ban láthatjuk annak okát, hogy a magya­rok ekkor nyugatabbra tették szállásterüle­tüket, nagyjából a Dnyeper és az Al-Duna közé, Etelközbe, amelynek jelentése: Fo-lyóköz. Ez valamikor 860 körül vagy kevés­sel azelőtt történhetett, mivel a magyar csapatok először 862-ben már bizonyára e nyugatabbi szállásukról vezettek nyugat­európai hadjáratot. Mindez valószínűleg nem jelentette egyben a kazár-magyar szö­vetség végleges felbomlását, de meglazulá-sát és a magyar fejedelemség függetlenedé­

sét mindenképpen. (Több kutató véli úgy, hogy Levédia és Etelköz együttesen lehetett őseink kelet-európai szállásterülete, ennek neve Etelköz volt, amelyen belül Levédia csak Levédi fejedelem szállásait jelölte. Elég azonban a térképre pillantanunk, azonnal kitűnik, hogy a Dontól az Al-Dunáig h ú ­zódó magyar szállásterület nagyobb lett volna, mint a kazárok uralmi területe, ami pedig történeti képtelenség.)

Rovásfelirat a majaki vár

kövein (1) és a homokmégyi

honfoglalás kori

tegezszájon (2)

A bizánciak által épített

sarkeli kazár téglavár

alaprajza

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

Etelköz: a Kárpátok előterében

Az új szállásterület nyugati határa nagy-JL\ jából a Dnyeszter-Prut-Al-Duna le-

X A. hetett, a keleti pedig a Dnyeper mindkét partja. A magyarság nyugaton közvetlen szomszédságba került a dunai bolgárokkal, akiknek az uralkodó elitet al­kotó bolgár-török népcsoportja lassanként beolvadt a többséget alkotó szlávságba. Északon főként az előttük már korábban sem ismeretlen keleti szláv törzsek éltek, ekkoriban tömörítették őket egységes ál­lamszervezetbe az északról érkezett skan­dináv varégok (vikingek), akik már koráb­ban megvetették a lábukat az északi Lado-gában, a későbbi Novgorod melletti te­lepülésen és a mai Szmolenszk környéki Gnyozdovóban. A déli szomszéd keresz­tény nagyhatalomnak, Bizáncnak birtokai voltak a Krímben s a Fekete-tenger északi partvidékén.

E szállásváltás a jelek szerint békésen ment végbe. A mai Ukrajna délnyugati ré­

szén, a Dnyeper és a Dnyeszter közti vidé­ken lévő települések ugyanis - a régészeti megfigyelések alapján ítélve - 850-860 után megszakítás nélkül folytatták életü­ket, majd csak a besenyők 895-ös inváziója tüntette el őket. Valószínűleg ezekbe tele­pedett be a magyarság megtelepedett föld­műves rétege, míg a n o m a d i z á l ó k a folyók mentén alakíthatták ki észak-déli szállás­váltó útvonalaikat.

Az arab forrás szólt a magyar-szláv vi­szonyról is. Eszerint a magyarok támadá­sokat intéztek a szlávok ellen, súlyos adó­kat vetettek ki rájuk, sokakat rabszíjra fűz­tek s Kercsben a bizánci rabszolga-keres­kedőknek adták őket, drága kelmékért s egyéb luxuscikkekért. Az 1100 körül Nesz­tor szerzetes által a kijevi barlangkolos­torban egybeszerkesztett orosz őskrónika a magyarok Kijev alatti vonulása mellett azt is megemlítette, hogy Kijevben a Ma­gyarnak nevezett helyen (Ugorszkoje) volt

Az egykori „Magyar hegy"

Kijevben

Etelköz: a Kárpátok előterében

Olmin dvor, amit véleményem szerint több kutató is helyesen Álmos udvarának értel­mez. (A felhozott aggályok nyelvészeti jel­legűek, csakhogy e helynév n e m korábbi írott forrásból került a krónikába, h a n e m a helyi szájhagyományból. Másrészt pedig a régi krónikaírók nyelvészeti felkészültsé­ge aligha vetekedett a mai tudós nyelv­történészekével.) Nagyon is elképzelhető, hogy Álmos fejedelem, Árpád apja a Dnye­per menti legelőváltó utat használván, Ki­jevben tartotta nyári szállását. Nem csoda, hogy ennek emlékét a helyi hagyomány jó két évszázadig megőrizte. Feltehető, hogy a magyar fejedelemnek 882 előtt lehetett is nyári udvara, mielőtt még a varég Rurik nemzetségből származó Oleg kézhez nem vette e fontos kikötőhelyet. (Már amennyi­ben h ihetünk az őskrónika évszámának, mivel a többi évszám is csak eléggé hoz­závetőleges.)

A magyarok kijevi tartózkodását - igaz, csak közvetett m ó d o n - megerősítik a 10. század elejétől ismert régészeti leletek is, amelyek a kijevi katonai kíséret tagjainak a sírjaiból kerültek elő. Ezek főként ö w e -retek, lószerszámdíszek, véretekkel díszített bőrtarsolyok és a fegyverek díszei. Joggal feltehető, hogy ezek - legalábbis többsé­g ü k - n e m kereskedelmi ú ton kerültek ide a Kárpát-medencei magyaroktól, hanem a régi ötvöshagyományok alapján készültek.

Őseink kereskedtek a bizánciakkal, a kapcsolatok azonban nyilvánvalóan nem csak ebben merültek ki. A kazárok földjén a bizánci egyház erőteljes térítő tevékeny­séget fejtett ki, s ebből a célból hozták létre az onogur térítő püspökséget. Honfogla­lóink legkorábbi régészeti hagyatékában is találunk keresztény tárgyakat, ami arra utal, hogy már a honfoglalás előtt is ren­delkeztek bizonyos ismeretekkel a keresz­ténységről. Erről tanúskodik két keresz­

tény legenda is. Az egyikben arról értesü­lünk, hogy Konstantin (Cirill) 860-861-ben a Krím félszigeten találkozott egy ma­gyar csapattal, amely meghallgatta, majd békén elbocsátotta a szerzetest és társait. Metód pedig 881 -ben - talán valahol az Al-Dunánál - találkozott egy magyar vezérrel és seregével, aki szintén békén bocsátotta el őket.

A mezőzomborí karperec

mintázata (1) és a kijevi

Hvojnovszkíj-szablya

pengéjénak palmettamintás

berakása (2)

Veretes tarsoly bújtató- és

zárószíjverete Kijevből (1)

és a honfoglalás kori

bodrogszerdahelyi veretes

tarsoly (2)

E U R Ó P A K E L E T I P E R E M É N

Hálós-palmettadíszes

ezüstlemezzel borított

markolatú díszes kard

Kijevből (1). Fonott

ezüstszálas berakásait

a honfoglalás kori

tiszavasvári szablyán (2)

látjuk viszont

Palmettadiszes, levél alakú,

aranyozott ezüst

lószerszámveretek Kijevből

(1) és a bodrogszerdahelyi

szügyelődisz (2)

Az etelközi szállásokon már jóval több, magyarnak ítélhető régészeti lelet került elő, főként a Dnyeper és a Dnyeszter közti területről. Sajnos, ezek többsége is véletle­nül felszínre hozott sírlelet, néhány sírós kis temető vagy szórványként napvilágra került tárgy. Igen lényeges azonban, hogy e írok némelyikében - például a Dnyep-ropetrovszk térségében előkerült korobcsi-nóiban - olyan művészeti kivitelű tárgyak

voltak, amelyek m á r egyértelműen a hon­foglalás kori ötvösművészet jellegzetes vo­násait mutat ják.

Színpompás 10. századi ötvösművésze­t ü n k ugyanis m á r a honszerzés utáni idő­ben, a Kárpát-medencében szökkent szár­ba. A keleti szállásokon még csupán egyes jellemvonásait figyelhetjük meg. E fő­ként növényi díszítőelemeket felvonultató ötvösművészet az iráni, közép-ázsiai és sztyeppi művészet hagyományaiból táplál­kozott s Etelközben kezdett egységes, egye­di arculatot ölteni.

Etelköz nyugati határvidékén - a Dnyesz-ter-Prut-Szeret völgyében, a Duna-torko­lat tágabb körzetében meglehetősen sok olyan temetkezést ismerünk, amelyek csak tágabban keltezhetők a 9-10. századra. Na­gyon valószínű azonban, hogy ezek között több olyan is van, amely az etelközi magya­rok hagyatéka. A szerényebb mellékletű sí­rokban azonban ritkán akad olyan tárgy,

amely egyértelműen magyar jellegzetessé­get visel.

A kutatót és b izonyára az érdeklődő ol­vasót is meggondolásra készteti az a körül­mény, hogy a magyarság n é p p é válásának kezdete óta olyan pusztai környezetben élt, ahol iráni vagy t ö r ö k nyelvű népek al­kották a nagy többséget. Ráadásul nálánál erősebb népek fennhatósága alá is került (például Kazáriában), többször kénysze­rült lakóhelyet változtatni, s mégis m i n d ­végig megőrizte önál ló népi alkatát és nyelvét.

A magyarázat egyáltalában n e m köny-nyű, hiszen a körülményeket pontosan nem ismerhetjük, de talán mégis megkísé­relhető. A m e g m a r a d á s egyik legfőbb oka bizonyára az lehetett, hogy őseink végig meg tudták őrizni viszonylagos önálló­ságukat, és ehhez volt megfelelő katonai erejük is. A n é p tehát még a súlyos katonai vereségek után sem b o m l o t t fel, n e m for­gácsolódott szét társadalmuk. Emellett bi­zonyára szerepe volt ebben a n n a k a körül­ménynek is, hogy a sztyepp többi lakójától erősen eltérő f innugor eredetű nyelvet beszéltek, s ez jelentősen megnehezítette a velük való k o m m u n i k á c i ó t , a hozzájuk való közeledést. (Például az etnikailag ve­gyes házasságok nagymérvű elszaporodá­sát is, ami a beolvadáshoz vezetett volna.) így lehetett ez, még akkor is, ha bolgár-tö­rök jövevényszavaink példáján láttuk, hogy nyelvi, gazdasági és kulturális kap­csolatuk meglehetősen élénk volt a szom­szédokkal.

Ez azonban n e m jelenti azt, hogy a ván­dorlások hosszú évszázadai alatt a magyar­ság etnikailag változatlan maradt . Kostan­tin, bizánci császár például arról tudósított, hogy a besenyőkkel vívott egyik háború után a magyarság egy része levált, és a Kau­kázustól délre, az iráni határvidékre költö­zött. Azt is hozzátette, hogy ezek az általa szavarti aszfalünek (jelentése: bátor szavár-dok) nevezett kaukázusi magyarok még az ő korában (a 10. század közepén) is tudtak elszakadt véreikről s követségeket cseréltek

velük. A szavárd-magyarok leszakadása valószínűleg valahol keleten történhetett, talán akkoriban, amikor a magyarok, ka­zár szövetségben, évente viseltek háborút a besenyők ellen. Azt is láthattuk fentebb, hogy őseink egy része Magna Hungáriában maradt.

Nemcsak leszakadó néprészekről van azonban tudomásunk, hanem csatlako­zott idegen eredetű népcsoportokról is. Az imént említett kabarok nem alkottak egy et­nikumot, az etnikailag igen tarka összetéte­lű közösség közös jellemvonása az volt csu­pán, hogy fellázadtak uraik, a kazárok ellen. Valószínű, hogy korábban a volgai bolgárok egy néprésze is a magyarokhoz csatlakozott, akikben a székelyek őseit sejthetjük. A vol­gai bolgárok közt voltak ugyanis eszkilek vagy eszegelek, s nem kizárt, hogy az ő ne­vükből származik a székely népnév.

Etelközben a magyar uralkodó elit figyel­me egyre inkább nyugat felé fordult. 862-től kezdve a magyar lovascsapatok egyre gyak­rabban indultak nyugati portyákra, vagy léptek katonai szövetségre az ottani hatal­makkal. Egyre jobban kiismerték a Kárpá­tok övezte területet, amelyen át hadjára­taikat vezették. Feltehető, hogy a fejedelmi udvarban már érlelődött a felismerés: a kör­íves hegylánc mögött új, talán biztonságo­sabb haza várja őket.

Etelköz: a Kárpátok előterében

A korobcsinói szablya

palmettadíszes ezüst

hüvelyverete (1) és az egyik

karosi szablya hüvelydisze (2)

Új haza - új távlatok

Ismerkedés Európával • 64

A honfoglalás: hódítás vagy menekülés? • 70

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"

Életmód, társadalom, műveltség • 82

A fordulat: Géza fejedelemsége • 103

Ismerkedés Európával

Az etelközi magyar szállások nyugati határa a Kárpátok keleti íve volt,

emögött m á r olyan területek kö­vetkeztek, amelyek az akkori fogalmak sze­rinti Európához tartoztak. Ez a vidék eddig bizonyára ismeretlen volt őseink számára. Igaz, egy görög forrás arról tudósít, hogy 836-838 körül a dunai bolgárok azzal a ké­réssel fordultak a magyarokhoz, hogy az Al-Duna északi partjára telepített makedó­noknak ne engedjék meg, hogy visszaköl­tözzenek délre, a bizánci területekre. A se­gítségül hívott magyar sereg vezetői azt m o n d t á k a makedónoknak, hogy adják ne­kik minden ingóságukat, akkor oda me­hetnek, ahová csak akarnak. Ez utóbbiak nem hajlottak a szavukra, délre költözé­süket azonban a magyarok n e m tudták megakadályozni. E kútfő bizonytalansága azonban abban rejlik, hogy hol hunokat , hol türköket, hol pedig magyarokat em­lít (ungri néven). N e m valószínű tehát -de legalábbis n e m bizonyítható -, hogy a 9. század közepe (a Levédiából Etelközbe való átköltözés) előtt magyar csapatok je­lentek volna meg a Keleti-Kárpátok tájé­kán vagy ettől nyugatabbra eső területe-

„894. év. Zwentibald, a morvák fejedelme, minden álnokság e rejtekhelye, amikor emberi vérre szomjazva körüljárta a vele határos összes vidékeket, mindenütt zavart keltve cselével és ravaszságával, végre szerencsétlenül elhalálozott, buzdítván övéit, hogy ne a békét szeressék, hanem inkább maradjanak meg saját földijeik ellenségének. Ebben az időben az avarok, akiket magyaroknak neveznek, a Dunán túl kóborolva sok borzalmas dolgot vittek végbe. Mert a férfiakat és az öreg nőket legyilkolva, a fiatal nőket kéjvágyuk kielégítésére mint a barmokat magukkal hurcolva, egész Pannónia lakosságát mind egy szálig kiirtották."

Fuldai Évkönyvek. Horváth János fordítása

ken. Ezt követően a z o n b a n m á r n e m csu­p á n errefelé, h a n e m jóval nyugatabbra is t u d n a k róluk az írott források.

Ez az esemény m i n d e n bizonnyal 862-ben tör tént . A Szent Bertin Évkönyvbe ugyanis ennél az évnél jegyezték be, hogy N é m e t Lajos frank király országát olyan, „korábban ismeretlen ellenségek is" pusz­títják, „akiket m a g y a r o k n a k neveznek". Azt, hogy hogyan kerültek ide magyar csa­patok, p o n t o s a n n e m tudjuk, de az esemé­nyek lényege r e k o n s t r u á l h a t ó . Ebben az év­ben ugyanis a frank u r a l k o d ó ellen saját fia, Kar lmann lázadt fel, aki a b i r o d a l o m keleti t a r t o m á n y á n a k , az O s t m a r k n a k volt a kor­mányzója. (Ez nagyjából a m a i Ausztria te­rületét foglalta m a g á b a n . ) Csadakozott hozzá Rasztyiszláv m o r v a fejedelem is. Na­gyon valószínű, hogy a lázadók hívták se­gítségül a magyarokat, akik n é m i fizetségért és a z sákmány r e m é n y é b e n sereget küldtek a távoli, nyugati hadsz íntérre . A n o m á d né­pek erős katonai szervezettsége lehetővé tette a lakosság fegyverre fogható részének gyors mozgósítását, és feltételezte a jelentős létszámú, harcedzett k a t o n a i kíséret állan­dó jelenlétét. Az arab források szerint a ma­gyarok két t ö m é n y lovast t u d t a k kiállítani. Az általános történet írói felfogás szerint ez t ö m é n y e n k é n t 10 000 lovast jelent. A való­ságban a z o n b a n ez n e m így volt, hiszen kü lönböző nagyságú t ö m é n y e k voltak, így e létszám lehetett jóval alacsonyabb is. Mégis, az alábbiakban még említésre ke­rülő szempontok miat t valószínűnek tart­juk, hogy a magyar h a d e r ő háborús hely­zetben valóban 20 000 fő körül lehetett. Békeidőben azonban létszáma bizonyára jóval alacsonyabb volt, de a korban még ez a több ezer főt kitevő lovas is igen számot­tevő katonai ütőerőt jelentett. Bőven ele-

gendőnek bizonyult k ü l ö n b ö z ő hadi vállal­kozások lebonyolítására, olyan hadjáratok­ra, amelyek bőséges zsákmány megszer­zésével kecsegtettek, amivel gyarapodtak a harcosok, de gyarapodott családjuk, nem­zetségük s az egész közösség is. A sikerek egyúttal ütőképesebbé tették a sereget is, a harcosok katonai tapasztalatokat szerez­tek, a távoli vidékeken újabb és újabb had­viselési m ó d o k k a l ismerkedtek meg. Már a szlávok elleni hadjáratoknál is láthattuk, hogy a legyőzött ellenségre adókat vetettek ki, a hadifoglyokat a rabszolgapiacon elad­ták vagy váltságdíjat követeltek értük.

Mindenesetre a 862-es hadjáratra való felkérés m á r bizonyára n e m volt véletlen, n e m teljesen ismeretlen haderőnek szólt. A frankok keleti t a r t o m á n y á b a n és Morva­földön m á r híre lehetett a magyaroknak.

Biztosak lehetünk benne, hogy ez a „ven­dégszereplés" n e m sikerült rosszul, hiszen kilenc év múlva ismét hallunk róluk a nyu­gati hadszíntéren.

881-ben a mai Ausztria területén - ta­lán Bécs közelében - ütköztek meg a fran­kokkal, s még ugyanezen a n a p o n a csatla­kozott kabarok is csatába bocsátkoztak. Ekkor a morva-frank háborúba avatkoz­tak be, Szvatopluk morva fejedelem olda­lán. Bár források n e m szólnak róla, de nagy valószínűséggel feltehető, hogy ebben a küzdelemben magyar csapatok későb­ben is részt vállaltak, amikor 883-884-ben a harcok Pannónia területén folytatódtak.

Aligha kétséges tehát, hogy 862 után a kisebb-nagyobb magyar lovascsapatok több ízben keltek át a Kárpátokon, és lo­vaikon beszáguldozták a Kárpát-medence

A Kárpát-medence

a magyar honfoglalás előtt

Ismerkedés Európával

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

Az avar Belsö-Azsiá-ból származó lovas nomád népcsoport, amely 567-Íjen megszállta a Kárpát­medencét, s több mint 2 évszázadig fennálló államalaku­latot hozott létre. A bizánci források már a 6. században említést tesznek a türkök elöl mene­külő két avar törzs-csoportról, amelyek­nek belső-ázsiai ere­detét a régészeti ha­gyatékuk is meg­őrizte. Az avarokat a Kárpát-medencé­ből több támadást intéztek a bizánci területek ellen, s II. Jusztinosz császár évente adót fizetett nekik. A ké­sőbbi császár a leg­nagyobb bizánci hadvezért küldte ellenük. Az avarokat újabb Konstantiná­poly elleni támadásuk (626) kudarca és a bolgárok lázadása meggyengítette, a nagyhatalom 640 körül hanyatlani kez­dett és elvesztette korábbi politikai jelentőségét.

síkságait a Tiszántúltól a Bécsi-medencéig. Akkor is, amikor erre vezetett nyugatra vivő útjuk, s akkor is, amikor csak kisebb felderítő egységek portyáztak errefelé. Mit tapasztalhattak a hegykoszorú övezte te­rületen?

Mindenekelőtt a medence keleti felében akkori hazájukhoz némileg hasonló síkság tárult szemük elé, az Alföld. Abban az idő­ben ugyan még sokkal vizenyősebb volt, de tágas rónaságai keleti hazájukat idézhet­ték, a Tiszától keletre még azok a magas -manapság kunhalmoknak nevezett - ősko­ri sírokat rejtő kiemelkedések sem hiá­nyoztak, amelyekhez szemük gyermekko­ruktól hozzászokhatott. Idegenek lehettek a Kárpátok bércei, de feltűnhetett nekik, hogy e hegylánc milyen védelmezőn nyújt­ja ki karjait a belső medence köré. Észlel­hették, hogy e védelem az éghajlat szélsősé­geitől is óv: szelídebbek itt még a téli vi­harok is, kevésbé zordak az ordas hidegek, jóval hosszabb a langyos kikelet, tovább melenget a bágyadt őszi napsugár is. S fő­képpen több az eső, egyenletesebben oszlik meg, mint keleten, az év minden szaká­ban vannak üdén zöldellő legelők. Találtak aztán szinte áthatolhatatlan rengeteg er­dőségeket is, főként a Dunától nyugatra, a hegyvidékeken meg Erdélyben, ahol azért nyári legelők is akadtak.

Azt is bizonyára felmérték, hogy ezt az egységbe kívánkozó területet a szomszédos hatalmak darabokra szaggatva birtokolják. Nem tudhatták, hogy ez mindig is így volt a történelem évezredei során: más népek laktak keleti és mások nyugati részében. Az Alföldet már az őskorban is általában délről meg keletről érkezett földművelő vagy pásztornépek lakták, a Dunántúl t pe­dig nyugati jövevények szállták meg. A ró­maiak is csak a Dunáig terjesztették ki uralmukat, innen keletre a barbár állattar­tó szarmaták vertek tanyát. Igaz, Marcus Aurelius császár már tervbe vette, hogy a hegykoszorúig kiterjeszti birodalmát, de a sors nem engedte, hogy álmát valóra vált­sa. Imitt-amott még látták a jó négyszáz

éves római ura lom emlékét a Dunán­túlon, a régi városok, a határvédő őrtor­nyok romjait, a mai Ó b u d á n (az egykori A q u i n c u m b a n ) az amfiteátrumokat, a pa­loták, a vízvezeték maradványait . A hon­szerzést követően be is rendezkedtek itt, ez lehetett az egyik fejedelem téli szálláshelye. Először aztán 567-ben a keletről jött no­mád avarok vették kézhez az egész Kárpát­medencét, rendezték itt be keleti típusú bi­rodalmukat . Jó két évszázad után azonban országuk és ura lmuk o m l a d o z n i kezdett. A nagy hata lmú Frank Birodalommal ke­rültek ellentétbe. A források alapján nehéz megítélni, kinek a hibájából. Tény azon­ban, hogy 791-ben maga Nagy Károly ve­zetett hadjáratot az avarok országa ellen, de szinte teljesen eredménytelenül, akár­hogyan is igyekeztek a későbbi krónikások megszépíteni a történteket . A bukás oka láthatóan belülről érlelődött: 795-ben az avarok országában polgárháború tört ki, amit a következő évben frank hadjárat kö­vetett, amelynek lefolyásáról a történészek ugyancsak e l lentmondásosan vélekednek. A 800-as évek elején a z o n b a n megpecséte­lődött az Avar Birodalom sorsa. A frankok mellett a dunai bolgárok is „beszálltak" a küzdelembe. 803-804-ben K r u m bolgár kán keletről m é r t csapást az avarokra. A következő évben az avar kagán népével meghódolt a frankoknak, és az avarok fel­vették a kereszténységet. A Fertő tó tágabb környékén telepítette le a frank uralkodó új vazallusait, majd lassanként az egész D u n á n t ú l frank ura lom alá került.

A 9. század első évtizedeiben a Felvidék (a mai Szlovákia) nyugati részén kis szláv fejedelemség alakult Nyitra központtal. 836-838-ban azonban a morva fejedelem, Mojmir elűzte Pribinát, a nyitrai fejedel­met, s a G a r a m folyóig kiterjesztette itt uralmát. Pribina udvarnépével a frankok­hoz menekült . N é m e t Lajos keleti frank ki­rály a mai Zalavár vidékén hűbérbirtokot adott neki. Ő és fia, Kocel itt rendezte be udvarhelyét a Mosaburg nevű várban és városban, ahol keresztény templomokat

építtettek. 867-ben a görög Konstant in (Cirill) és M e t ó d szerzetes Moráviából a pápához tartván megáll Kocel székhelyén.

Az avarok feletti győzelem u t á n a d u n a i bolgár uralkodó országához csatolta Erdély déli részét (a M a r o s völgyét) és a Dél-Alföldet. Erdélybe bolgár lakosságot is tele­pítettek, e lsősorban a sóbányák és a Zalat-na környéki aranybányák művelésére. A só ekkoriban igen fontos stratégiai nyers­anyag volt, az arany pedig az u r a l k o d ó gaz­dagságát növelte. Az erdélyi bolgár földek központja Balgrad, a későbbi Gyulafehér­vár lett. Itt s a Maros-vidék m á s helyein is rábukkantak a régészek a 9. századi bolgá­rok t e m e t ő i r e és településeire.

A m i k o r t e h á t az első fürkésző ma­gyar lovasok 860 körül szemügyre vették a nyugati szomszédságukban elterülő Kár­pát-medencét, meglehetősen szabadon m o ­zoghattak, hiszen a hegylánc hágóin és szo­rosain n e m álltak m i n d e n ü t t vigyázók, a terület n e m volt egy kézben, tehát az egy­séges védelmi rendszer is hiányzott. Na­gyon valószínű, hogy a magyarok m á r az első a lka lmakkor is a Kárpátok ívének északkeleti részén lévő hágókon és szoro­sokon (Uzsok, Verecke, Dukla) keltek át. Különösen a Vereckei-kapu lehetett igen alkalmatos, hiszen a Dnyeszter völgyében északra haladva azt keletről könnyen elér­hették, i n n e n pedig a Latorca völgyében gyorsan kiérhettek a mai Szolyvánál az al­földi síkság p e r e m é r e . A Dnyeszter mellett, Krilosznál valószínűleg ál landó őrhelyet is létesítettek az átjárás biztosítására, itt ugyanis ilyen korú magyar t e m e t ő került elő. (Egy n é m e t régésznő azt is feltételezte, hogy a Kárpátokon belül t ö b b helyen is lé­tesültek hasonló céllal ilyen őrhelyek, ezt azonban a régészeti adatok egyelőre még nem igazolják egyértelműen. Ugyanakkor a feltevés korántsem elképzelhetetlen.)

Ez az útvonal a z o n b a n első látásra n e m tűnik logikusnak, s joggal ötlik fel ben­n ü n k a kérdés: miért n e m a legkönnyebb déli utat követték az Al-Duna m e n t é n , ahol m i n d i g is jártak a keletről jövők,

előbb a szarmaták, majd a h u n o k és az avarok? A válasz azonban magától adódik, hiszen ekkor a bolgárok földje volt ez vé­gig, akik bizonyára erősen vigyázták ezt az utat.

Az Alföld északi részére érve gyér lakos­ságot, eléggé nyomorúságos kis falvakat találhattak a fürkészők. A nyugati kútfő „avar pusztaságok"-nak nevezi ezt a terüle­tet, az arab forrás pedig azt jegyzi meg, hogy a bolgárok és a morvák között tíz na­pi járóföld van. Afféle senki földje lehetett ekkoriban az Alföld nagy része, ahol át-meg átjártak a portyázó vagy az átvonuló hadak, akik elől a lakosság még idejében igyekezett a mocsarakban, erdőkben elrej­tőzni. A falvak lakói beszélhették még az avarok keletről hozott nyelvét, de valószí­nűleg többségben lehettek a szláv ajkúak.

A szlávok kialakulása és őstörténeté m i n d m á i g többnyire rejtély a kutatók szá­mára. A korai időkben ugyanis rendkívül

Ismerkedés Európával

A visszacsapó íj működési

elve

Moldvában, a Pnit jobb

partján. Jászvásár (lasi)

közelében előkerült lovassír

és leletel. Talán etelkőzi

magyar harcos nyugvóhelye

kevés forrás említi őket, ami azzal magya­rázható, hogy lakóhelyük kívül esett a gö­rög és római szerzők szemhatárán. Vala­hol a mai Lengyelország és Fehérorosz­ország területén éltek a legkorábbi szláv népcsoportok, s innen rajzottak ki a 6. szá­

zadtól egymást követő néphullá­maik minden égtáj felé. Elárasz­tották az Elba-vidéket, Cseh- és Morvaországot, Ausztria jelen­

tős részét, megindultak kelet felé Oroszország nyugati vidékeire, dél felé, hamarosan bené­

pesítve a Bal­kán nagy ré­szét. A Kár­

pát-medencében főként a hegyvidéki er­dőségekben, a D u n á n t ú l o n települtek meg. Mint láttuk, az avar hata lom bukása után Erdély déli részén a bolgárszláv csoportok vertek tanyát - ekkorra a keleti eredetű bolgár-törökök m á r magában Bulgáriában is beolvadtak a többségben lévő szlávság-ba -, Észak-Erdélyben meg a Szilágyságban keleti szláv közösségek nyomai t találjuk, mint ahogyan a Kárpátalján és a Felvidé­ken is. A még pogány szlávok halottaikat hamvasztották, főképpen földművelők és megtelepült állattartók voltak.

A frank ura lom alatt lévő Dunántú l nyugati részén élhettek még nagyobb számban avar maradékok, beszélhették őseik nyelvét. Sajnos, máig n e m tudjuk,

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

Nyeregből visszafelé nyilazó

lovas. Bronz nyeregdísz

Belső-Ázsiából,

Hakasziából

69

milyen nyelven beszéltek az avarok, a nyel­vészek török, mongol vagy mandzsu-tun­guz nyelvűnek vélték őket. Egyik feltevés sem igazolható kifogástalanul nyelvemlé­kek hiányában. Az avar rovásírás emlékei pedig egyelőre még nincsenek megfejtve. Mellettük azonban éltek még errefelé ba­jor, frank közösségek is.

E részekre szabdalt tájegység ideális fel­vonulási területként szolgált a kisebb-na­gyobb magyar seregek számára, ahol -a zord teleket kivéve - mindig találtak lo­vaiknak dús füvű legelőket, maguknak élel­met. Bizonyára egyre gyakoribb vendégek lehettek errefelé, mivel a hadjáratokban jó hírnevet szereztek maguknak, így aztán szí­vesen fogadták őket szövetségesnek.

A magyarok haditetteit elbeszélő forrá­sok és Bölcs Leó bizánci császár (886-912) nomád haditaktikáról írott műve azt is megvilágítja, miért is volt oly hatékony a magyar lovasság az európai hadseregek el­len egészen a 955-ös augsburgi csatáig. Eb­ben az időben ugyanis a nyugatiak számára ismeretlen volt az a n o m á d harcmodor, amelyet a pusztai harcosok már a szkíták óta alkalmaztak. Ennek lényege, hogy a gyorsan mozgó, igen fegyelmezett lovascsa­patok csak a legszükségesebb esetben bo­csátkoznak közelharcba, ádáz kézitusába. Lehetőleg váratlanul, lesből támadtak, az ütközetben főként legfontosabb fegyve­rüket, a reflexíjat használták, amelyet mes­terien kezeltek. Távolról, 100-150 méterről nyílzáporral árasztották el az ellenséget többször is, majd amikor már olyan közel kerültek hozzájuk, hogy azok dárdáikkal el­érhették volna őket, megfordultak, s tá­volodva tőlük, a nyeregben megfordulva, hátrafelé folytatták a nyilazást. Ez utóbbi manővert a történészek gyakran „színlelt megfutamodás"-nak nevezik, nem egészen helyesen. A cél ugyanis nem a megtévesztés volt (ezt egyébként is hamar kiismerték volna ellenfeleik), hanem az, hogy nyilaikat még néhányszor kilőhessek. Igaz, ilyenkor az ellenség általában követte őket, így fel­bomlott zárt hadrendjük, sebezhetőbbé

váltak. A szétzilált seregtestek ellen követ­kezhetett a mindent elsöprő erejű lovas­roham, ahol a kissé hajlított pengéjű, egy­élű szablyáé, a pikaszerű lándzsáé vagy a könnyű fokosé volt a főszerep. A magya­rok igyekeztek az ellenséges sereget több ol­dalról támadni, bekeríteni, lehetőleg so­raikban minél nagyobb pánikot kelteni. A győztes ütközet után nyomban az ellen­ség üldözésébe fogtak, nehogy soraikat új­ból rendezni tudják. Lehetőleg igyekeztek minél többet elfogni közülük, hogy majd váltságdíjat kérhessenek elbocsátásukért.

A pusztai életmód már gyermekkoruk­ban szívóssá, kitartóvá tette eleinket, kitű­nően lovagoltak, jól tűrték a hadjáratok alkalmával a nélkülözést és olyan menet­teljesítményekre voltak képesek, amelyek a ma emberét is ámulatba ejtik. De szívósak voltak a lovaik is. A télen-nyáron ridegen tartott állatok elviselték a szélsőséges időjá­rást, minden terepen jól mozogtak. A hideg teleken hosszú szőrt növesztettek, de a friss tavaszi legelőn hamar kipendültek, sző­rük üdén csillogott a napfényben. A hosz­szabb hadjáratokra a harcosok nem csupán egyetlen hátassal indultak útnak. Vittek tartalék, vezetéklovakat is, és természete­sen teherhordó lovakra is szükségük volt, amelyekre a tábori fölszerelést, az élelmet s a muníciót málházták fel.

A magyar lovasság tehát ekkor alapozta meg európai jó hírnevét, amely aztán egé­szen a második világháborúig tartott.

Gyújtó nyílhegy Nógrád-

sápról. (A csóvát a középütt

ütött lyukba helyezték)

Honfoglalás kori fokos

a bashalmi temetőből

Ismerkedés Európával

A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?

A Kárpát-medence birtoklásáért folyó kemény csatározá­soknak és harcoknak emlékét őrzi a Fehér-ló-monda. 894-ben egy morvaellenes frank-bolgár és egy bolgárellenes bizán­ci-magyar össze­fogás jött létre. A morvák fejedelme, Szvatopluk csak a magyarokhoz for­dulhatott segítségért. 894 tavaszán elküldte követeit Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsa­nak hadat és támad­ják meg a frank Pannóniát. Króni­káink szerint Marót (Morva) fejedelem fia, Szvatopluk szerző­dést kötött Álmos fia Árpáddal. Árpád nevében Kusid fehér lovat, nyerget és fé­ket adott Szvatopluk fejedelemnek, és egy csomó füvet, egy korsó vizet és egy marék földet kért tőle. Ez az utóbb or­szágvételnek magya­rázott eljárás való­jában egy nomád szerződéskötési rítus volt.

Amagyarok nyugati hadjáratai bizo­nyára eléggé gyakoriak lehettek, bár

távolról sem mindegyiket örökí­tették meg a kolostorok évkönyvei vagy egyéb források. A fuldai kolostor évköny­ve viszont megőrizte 892-es fellépésüket. Ekkoriban történt, hogy Szvatopluk morva fejedelem (870-894) megszegte a keleti frank uralkodónak, Arnulfnak (887-899) tett hűségesküjét, mire Arnulf a pannóniai frank helytartóval s a magyarokkal együtt Morávia földjét dúlta. Ezúttal tehát a ma­gyar sereg a korábbi szövetséges, Szvatop­luk ellen szállt hadba. Látható tehát, hogy a magyarok tetteit egyáltalában nem elvi, hanem kizárólag anyagi szempontok irá­nyították.

Két esztendővel később, 894-ben két kü­lönböző helyszínen is hallunk a magyar haderő szerepléséről. Az első hadszíntér Bulgária. Ennek az eseménynek az előzmé­nye az volt, hogy a bizánciak korlátozták birodalmukban a bolgár kereskedők tevé­kenységét, ami miatt Simeon bolgár ural­kodó háborúba keveredett Bizánccal. Az el­lene küldött bizánci sereget legyőzte, s a foglyul ejtett, bizánci szolgálatban lévő ka­zár harcosokat megcsonkítva küldte vissza Konstantinápolyba. Mivel a bizánci haderő derékhada ekkor az arabok ellen küzdött, Bölcs Leó császár a magyarokhoz fordult segítségért. Nikitasz Szklérosz patríciust hajóhaddal küldte az Al-Dunához, aki a két magyar fejedelemmel, Árpáddal és Kur­szánnal állapodott meg a szövetségről. Közben egy bizánci sereg délről indult meg a bolgárok ellen, miközben a magyar had Árpád fia, Levente vezetésével hátba tá­madta a bolgárokat. A győzelem teljes volt, maga Simeon is alig tudott bemenekülni Disztra (Szilisztra) várába. A magyarok vé­

gigdúlták Bulgária északi részét, majd a bi­zánciakkal kiváltatták a bolgár foglyokat és visszatértek az etelközi szállásokra. E bolgá­rok elleni bizánci és magyar támadásnak az évszáma o n n a n állapítható meg biztosan, hogy azt a bizánci források a 891. augusztus 8-i napfogyatkozás és István pátriárka halá­la (893) után, de még a 895-ös besenyő tá­madás előtt beszélik el.

Még ugyanebben az évben nyugaton is említették a magyarokat. Méghozzá újból a frank-morva konfliktus kapcsán. Ennek az volt az előzménye, hogy Arnulf keleti frank uralkodó kieszközölte a bolgárok­nál, hogy ne adjanak el sót a morváknak A frankok elleni fellépéshez hívta segítsé­gül Szvatopluk a magyarokat s szövetséget kötött velük. M i n d e n bizonnyal ezzel a szö­vetségkötéssel h o z h a t ó kapcsolatba a ma­gyar hagyományban megőrződöt t Fehérló-m o n d a . A fékre, nyeregre, földre, fűre, vízre tett eskü ősi keleti n o m á d hagyo­mányra megy vissza, amely több pusztai népnél is felbukkan. 815-ben például V. Leó bizánci császár is hasonló módon kötött szövetséget O m u r t a g bolgár kánnal.

A magyar csapatok a frank Pannóniát dúlták, s a fuldai kolostor évkönyvének író­ja különösen élénk színekkel ecseteli a ma­gyarok kegyetlenségét, még azt is megjegy­zi, hogy „Pannónia lakosságát mind egy szálig kiirtották". Ez ugyan erős túlzás, de a különös kegyetlenség igaz lehet, s ennek az alábbiak miatt nagy jelentőséget is tulaj­doníthatunk. Amíg ugyanis a magyarok két fronton is hadakoztak ebben az esztendő­ben, keleten olyan események történtek, amelyek hamarosan igen nagy fontosságot kaptak őseink történelmében.

Ez az eseménysor igen messze, Közép-Ázsiában vette kezdetét, amely területének

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?

Sztyeppéi népvándorlás

(893-S95)

nagy része és gazdag városai ekkor m á r a d i n a m i k u s a n terjeszkedő musz l imok ke­zén voltak. A m a i S z a m a r k a n d és Bokhara tágabb k ö r n y é k é n 875-ben került uralom­ra a perzsa e redetű Számánida-dinasztia, amely ugyan formálisan a bagdadi kalifa alattvalója volt, de a valóságban tényleges uralkodói jogokat gyakorolt, önálló politi­kát folytatott, hadjáratokat indított , pénzt veretett. A dinasztia egyik legtehetségesebb uralkodója, I. Iszmáil e m i r (892-907) 893-ban nagy erejű északi hadjáratot indított az Aral-tó vidékén élő n o m á d kimekek, kar­lukok és oguzok (akiket úzoknak és tor­koknak is neveztek) ellen. A váratlan tá­madás óriási sikerrel járt, az arab szerzők elbeszélése szerint a zsákmány elosztásánál m i n d e n arab lovasra ezer d i r h e m (musz­lim pénzegység) jutot t , rengeteg ellenséget megöltek, a legyőzött lakosságból túszokat szedtek. Az arab hadjárat a n o m á d o k lakta sztyeppén olyan folyamatot indított el, amely errefelé n e m m e n t ritkaságszámba: az ál latál lományukat vesztett legyőzöttek

fegyverrel kíséreltek meg a pásztornépek létalapját jelentő állatcsordákat rabolni szomszédaiktól. E kényszerű lépés sokszor háborúk sorozatát indította el a n o m á d o k lakta óriási térségeken, ezért a kutatók gyakran sztyeppéi láncreakciónak nevezik az ilyen folyamatokat.

Így történt ez ebben az esetben is. Az úzok az Urál folyó vidékén lakó bese­nyőkre támadtak, szövetségre lépvén azok örök ellenségeivel, a kazárokkal. A bese­nyők kénytelenek voltak elhagyni szállásai­kat, állatállományuk nagy részét és nyugat felé menekültek. Átkeltek a Volgán, s vala­mikor 893 végén vagy 894 elején vágtázó lovasaik feltűntek Etelköz keleti határainál. Ez nyilvánvalóan eléggé sokkolóan hatott a magyar fejedelmekre, de az egész népes­ségre is, hiszen még élénken élhettek emlé­kezetükben a korábban velük vívott véres háborúk.

A vezetők számára nyilvánvalóvá vált, hogy igen komolyan kell számolniuk az új veszedelemmel, hiszen a n o m á d lovasok

Jellemző, hogy ami­kor - már a honfogla­lás után - a bizánci császár azt üzente nekik: űzzék el egy­kori szállásföldjükről, Etelközből az oda települt besenyőket, a magyarok felhábo­rodottan ezt felelték: „Mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük har­colni, minthogy nagy ország az, nagyszá­mú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az."

Biborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

ellen még olyan nagy folyó sem jelent vé­delmet, mint a Dnyeper; nyáron könnye­dén kelhettek át a gázlókon, más helyeken tömlőkkel úsztathattak át, télen pedig el­bírta őket a folyó vastagra hízott jege.

Nincsenek ugyan rá bizonyító erejű for­rásadatok, de talán mégis elképzelhetjük, mi fordulhatott meg a magyar vezetők fe­jében. Nyilvánvalóan számot vetettek az­zal, hogy Etelköz n e m biztonságos haza többé, az állandó veszély miatt kockáza­tos dolog ezentúl nagyobb létszámú had­erőt küldeni távolabbi nyugati területekre. Kínálkozott azonban kiút is a szorult hely­zetből. A Kárpátok hegylánca mögött olyan terület van, amely megfelel életmód­juknak, a hegyek pedig könnyen megerő­síthető védvonalat jelenthetnek az újon­nan feltűnt keleti ellenséggel szemben. A terület megszerzése sem tűnhetett szá­mukra kivitelezhetetlennek, hiszen a me­dence alig lakott középső sávját, az Alföl­det csak a déli részeken védelmezhették a bolgárok, a morvák és a frankok pedig többnyire az egymás elleni küzdelemmel voltak elfoglalva - ráadásul mindkettővel szemben sikeres harci tapasztalatokat szer­

zett m á r a magyar haderő. Nem lehetett tehát véletlen, hogy 894-ben egymás után két győzelmi trófeát is begyűjtöttek a ma­gyar fejedelmek, előbb a bolgárokét, majd a frankokét, a harmadik érdekelt hata­lommal, a morvákkal pedig szövetséget kötöttek, bár szövetségesük, Szvatopluk fe­jedelem még ebben az évben meghalt. Em­lítettük, milyen véres és pusztító volt ez évi pannónia i hadjáratuk, ami bizonyára szin­tén n e m lehetett a véletlen műve. A no­mád hadviselésnek ugyanis sajátja, hogy a m e g h ó d í t a n d ó területet előbb egy pusztí­tó hadjárattal „pacifikálják", azaz felszá­molnak m i n d e n lehetséges ellenállást. Most is ez történhetett . Később velünk szemben alkalmazták ezt 1 2 4 l - l 2 4 2 - b e n a tatárok, 1526-ban pedig az o s z m á n törökök.

A 894-es év eseményeit tehát - a két hadjáratot és a szövetségkötést - joggal vélhetjük a honfoglalás előkészítésének. S a Kárpát-medencei új szálláshelyre való beköltözés meg is kezdődöt t a követke­ző év (895) tavaszán. E n n e k legfontosabb mozzanatát a magyar krónikás hagyomány őrizte meg Árpád seregének Vereckénél tör ténő diadalmas bevonulásának képé-

Szilisztra (Disztra) vára

ben. Ez a kezdő mozzanat bizonyára hite­lesnek fogadható el. A magyar fejedelmek ugyanis n e m a legrövidebb, az al-dunai úton vezették seregüket, ahol a legyőzött bolgárok is végzetes csapást m é r h e t t e k vol­na, nem is annyira a főseregre, h a n e m az őket sok k i lométeren át ökrök vontatta nyikorgó szekereken követő vagy az állat­csordákat terelő köl töző népességre. Ehe­lyett a fősereget a m á r jól k i taposott ú t o n vezették a Dnyeszter völgyén és Vereckén át az Alföldre, ezt követően az utóvédként hátrahagyott sereg védelmében kellett vol­na őket a népességnek is követni az állatál­lománnyal együtt.

M i n d e n bizonnyal ez lehetett a hon­foglalás előre kidolgozott terve. Az esemé­nyek a z o n b a n m á s k é p p alakultak. A ma­gyar h a d m o z d u l a t célját a bolgár uralkodó udvarában nyilvánvalóan világosan látták. Az sem lehetett e lőttük titok, hogy siker esetén ez a dél-alföldi és dél-erdélyi birto­kaik elvesztésével jár. Amit pedig véren vettek meg az avaroktól, majd a Szerém-ségért a frankokkal vívtak háborút . Előző évi vereségük arra intette őket, hogy a ma­gyarokkal aligha vehetik fel egyedül a küz­delmet a siker reményében. Egyet tehettek csupán, amit gyorsan meg is cselekedtek. Követeket küldtek a Dnyeperen túl portyá­zó besenyőkhöz s szövetségre léptek velük a magyarok ellen.

A t á m a d á s időpont ját a számukra leg­alkalmasabb m ó d o n választották meg, amikor a magyar fősereg m á r n e m volt el­érhető távolságban, s így a kisebb erőt képviselő utóvéd a költözésre készülő né­pességgel és az ál latál lománnyal magára maradt . A siker így biztos volt, s azt is fel­mérhették, hogy a legkisebb veszteség árán így tehetnek szert a legtöbb zsákmányra. (Az állatállományra különösen a bese­nyőknek lehetett nagy szükségük.) Ügy vélhették továbbá, hogy ha a magyar fő­sereg az ütközet után visszatérne, m á r felkészülve várhatnák s közös erővel le­gyűrhetnék őket. (A bizánciaktól m á r n e m kellett a bolgároknak tartaniuk, mert idő­

A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?

közben békét kötöttek velük.) így is tettek. Az eseményt jó félszáz évvel később Bíbor­banszületett Konstantin bizánci császár (913-959) a következőképpen írja le: „És amikor a türkök /= magyarok/ hadjárat­ra mentek, a besenyők Simeonnal a tür­kök ellen jöttek, családjaikat teljesen meg­semmisítették és a földjük őrzésére hát­rahagyott türköket gonoszul kiűzték on­nét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva talál­ták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak. . . "

A császár tehát meglehetősen apoka­liptikus képet fest a magyar vereségről és főképp a népességet ért vérveszteség­ről. Éppen ezért a történetírók közül sokan a honfoglalást e katasztrofális vereség kö­vetkezményének vélték, ahogyan azt Illyés Gyula híres Árpád című verse is közvetí­ti. De valóban elpusztult az asszonynép, öregek s gyermekek, a honfoglalók népe valóban csak „egy csapat özvegy férfi s egy sereg árva siheder" lett volna? Szerencsére van lehetőségünk ennek ellenőrzésére. Ha ugyanis a honfoglalók hadinépe nők nél­kül jött volna az új hazába, akkor a helyi népességből kellett volna feleséget válasz­taniuk. Honfoglalás kori temetőinkben te­hát a férfi és a női csontvázak embertani al­katának jól érzékelhetően különbözniük kellene egymástól. (Ilyesmire ismerünk is

A Latorca folyó

Ú J H A Z A - Ú J T Á V L A T O K

példát a 6. századi szentendrei langobárd temetőben.) Az embertan kutatói azonban kétséget kizáróan megállapították, hogy ilyenfajta különbség n e m észlelhető, te­hát a férfiak és nők ugyanazon embertani t ípushoz (t ípusokhoz) tartoznak. (Ehhez még hozzátehetjük: a nők viselete, ékítmé­nyei sem a helyi hagyományokat tükrözik, h a n e m keleti, tehát magyar jellegűek.)

Túlzott tehát a császár, vagy az eltelt idő módosította az emlékeket. A besenyők és bolgárok nem irtották ki a magyar népessé­get és az utóvédnek hagyott harcosokat, bár aligha kétséges, hogy ez utóbbiak vérvesz­tesége nagyarányú lehetett. Az viszont egé­szen bizonyos, hogy a váratlan támadás miatt az életben maradók menekültükben nem haladhattak a fősereg nyomdokain, hanem a Keleti-Kárpátok hágóin és szoro­sain át Erdély földjére menekültek, hátra­hagyva állataikat s minden más vagyontár­gyukat. Amikor a vereség híre a fejedelmek­hez elérkezett, már alig tehettek valamit. Nyilván a menekülők segítségére siettek s védelemre rendezkedtek be a lassanként ki­alakított új szállásterületen. Ez a terület 895-ben az Alföld és Erdély lehetett. Ezzel zárult le a honfoglalás első szakasza 895 tavaszán­nyarán, ami tehát gondosan eltervezett, sikeres katonai akcióval indult, amelyet azonban súlyos veszteséggel járó váratlan ellenséges támadás zavart meg. A tervezett hadjárat legfontosabb célkitűzését azonban sikerült elérni. Az etelközi rajtaütés győz­tesei a Kárpátokon át már nem követték a menekülőket. A besenyők letelepedtek a magyarok által elhagyott etelközi szálláso­kon, a bőséges préda elégedetté tehette őket, nem kockáztattak az erős magyar haderő ellen újabb hadjáratot. A bolgárok pedig bizonyára gyorsan belenyugodtak Kárpát­medencei birtokaik elvesztésébe, hiszen már korábban láthatták, hogy egyedül nem sokra mennek, segítségre pedig hirtelenjé­ben sehonnan nem számíthattak.

Aligha véletlen, hogy 895 után öt évig a magyarok tettei egyik forrásban sem bukkannak fel. Ennyi időre volt ugyanis

szükségük az erőgyűjtésre, az elvesztett ál­latállomány, főképpen a hadviseléshez is elengedhetetlen lóál lomány pótlására.

A következő akciójuk 899 tavaszán kez­dődött , amikor a 896-ban Rómában csá­szárrá koronázott Arnulf itáliai vetélytársa, Berengár ellen kötöt t szövetséget a magya­rokkal. Bizonyára pogány szokás szerint, kettévágott kutya teteme fölött. Ebből az alkalomból Arnulf ezüstpénzzel és drá­ga szövetekkel gazdagon megajándékozta magyar szövetségeseit. A mintegy 5000 főt számláló magyar sereg 899 nyarán frank vezetőkkel indult Lombardiába a mai Szlo­vénián át, azon az ú t o n , amelyen még any-nyiszor indulnak majd taljánföldi hadjá­ratra a következő évtizedekben, s amelyet éppen ezért Strata Ungarorumnak, azaz Magyarok útjának neveznek majd a for­rások. Június 29-én az egyik magyar se­regrész a Lidón keresztül megkísérelt be­hatolni Velencébe, de a dózse hajóhada visszaverte őket. Ezt követően végigdúlta a magyar sereg a Pó völgyét, Velencétől Milánóig, gazdag zsákmányt gyűjtött, sok embert fűztek rabszíjra, sokakat - köztük püspököket is - megöltek.

Szeptember 24-én a z o n b a n a Brenta fo­lyónál szembetalálták magukat Berengár jóval nagyobb, mintegy 15 000 fős seregé­vel. Látva az erőviszonyokat, szabad elvo­nulás fejében felajánlották zsákmányukat, foglyaikat, de még fegyvereiket és vezeték­lovaikat is. A magabiztos Berengár azon­ban n e m egyezkedett. A két sereg pihenőre tért a folyó két partján, az itáliaiak nekilát­tak az evésnek, pihenésnek. A magyarok ezalatt kissé távolabb észrevétlenül átúsz­tattak a folyón és váratlanul rárontot tak az ellenséges táborra. A r o h a m hevességét jól szemlélteti Liudprand leírása, amely sze­rint „egyeseknek az ételt a torkukban szúr­ták á t" . A győztes csata után tovább folyt a lombard földek dúlása. A kalandozó se­reg télire is a kellemes éghajlatú vidéken maradt, és itt vették hírét, hogy december 8-án elhunyt szövetségesük, Arnulf csá­szár. A magyar vezetőket tehát nem kötötte

A geszterédi szablya

aranyszerelékei

A honfoglalás: hódítás vagy menekülés?

többé a szövetségesi eskü, s bizonyára ek­kor határozhatták el a frank fennhatóság alatt lévő Dunántúl birtokbavételét.

A következő év tavaszán a gazdag zsák­mánnyal rendelkező magyar sereg, amely­nek Berengár bőséges ajándékot és túszokat is adott, elindult visszafelé, s a Dunántúlra érkezett, ahol egyesült az Alföldről ide irá­nyított másik haddal. Ellenállással aligha találkoztak, így bizonyára egyetlen kard­csapás nélkül vették birtokba az egykori Pannóniát. Ezt követően északon átkeltek a Dunán s megszállták a Nyitra központú morva végeket is.

A magyar fejedelmek követei az új szer­zemény diplomáciai elismertetését akarták elérni IV. (Gyermek) Lajos frank uralkodó­nál. O azonban kémeknek vélte a követeket s elkergette őket. Valószínűleg ez az in­cidens lehetett az oka annak, hogy az év őszén két magyar sereg vonult a Duna két partján Bajorország ellen, és pusztítani kezdte a bajor végeket. November 20-án Lipót bajor herceg és Richar passaui püs­pök Linznél vereséget mért az északi sereg­testre, majd az Enns folyó torkolatánál siet­ve elkezdték építeni Ennsburg várát. A déli seregrész viszont az Ennsen túli vidékeket dúlta, és gazdag zsákmánnyal tért meg.

900 végére tehát befejeződött a Kárpát­medence egész területének birtokbavétele, a honfoglalás. Ekkor mintegy hetven évre kialakult a magyar gyepűövezet nyugati határa is az Enns folyónál. A rajta túl elte­rülő földek Óperencia nevét népmeséink máig megőrizték.

A nyugati szomszédok, a morvák és a ba­jorok azonban nem nyugodtak bele ilyen könnyen területi veszteségeikbe, és ma­gyarellenes szövetséget hoztak létre. Alig­hanem katonai akciókat is kezdeményez­tek, s 902-ben emiatt indult meg a magyar haderő a morvák ellen és semmisítette meg saját földjén a Morva (vagy Nagymorva) Fejedelemséget. Valószínű, hogy a morva földek egy részét a nyugati magyar gyepű-sávba tagolták be a magyar fejedelmek. Erre utal, hogy Breclav morva vár neve 1056-

ban Laventenburch alakban tűnik fel az egyik forrásban, s ez a Levente magyar sze­mélynévből eredhet.

904-ben újból konfliktusra került sor a bajorokkal, akik lakomára hívták Ár­pád fejedelemtársát, Kurszánt, s megölték. A gyilkosság körülményeiről nincsenek adataink, de bizonyára valahol a nyugati gyepűsávban, a Fischa folyó mellett történ­hetett az eset. Minden bizonnyal ekkor szűnt meg a keleti típusú magyar kettős fe­jedelemség, s vált Árpád egyeduralkodóvá.

907-ben Gyermek Lajos újabb kísérletet tett Pannónia visszafoglalására. Luitpold herceg és Theotmar salzburgi érsek vezeté­sével erős sereget vonultatott fel a Duna mentén Magyarország ellen, amelyet Enns-burgig maga is elkísért. Árpád fejedelem azonban alaposan felkészült az ellenség fo­gadására. Az ország minden részéből össze­gyűjtött seregét Pozsonynál vonta össze. A július 4—5-én lezajlott ütközetben a bajor sereg lényegében megsemmisült. Elestek a hadvezérek is, számos bajor világi és egy­házi méltóság. A menekülőket a magyarok Ennsburgig üldözték. Ezzel a győzelemmel a fejedelem végleg megszilárdította az új haza nyugati határait, visszavonhatatlanná tette az új - és végleges - magyar szálláste­rület kialakítását.

Anonymus erre az évre teszi krónikájá­ban Árpád halálát. Mivel azonban művé­nek egyetlen más évszáma sem valós, ebben is joggal kételkedhetünk. Igaz ugyan, hogy becsült életkora ekkor m á r meghaladta a hatvan esztendőt, lehet, hogy a Névtelen nem is tévedett sokat. A létfontosságú po­zsonyi diadal előkészítése és lefolyása azon­ban arra utal, hogy ekkor még életben és cselekvőképessége birtokában volt. A gesz­taíró szerint a régi római város, Aquincum (a mai Óbuda) mellett temették el egy kis patak forrásánál, s sírja fölé később a Fehér­egyháza nevű templomot építették. Sírját az utókornak nem sikerült megtalálnia. A nagy honszerző fejedelem nyugodtan hajthatta örök álomra fejét: nemzetsége és népe biztonságban volt új országában.

Árpád fejedelem. Miniatúra

a Képes Krónikából

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"

Magyar kalandozások

(899-970)

Európa templomaiban bizonyára gyak­ran hangzott fel ez a könyörgés a ma­gyar honfoglalás utáni jó fél évszázad

alatt. A ránk maradt forrásokból ítélve 899 és 970 között a magyarok 47 hadjáratot in­dítottak Európa közelebbi és távolabbi or­szágaiba és tartományaiba, ezek közül 38 irányult nyugat felé, 9 pedig délkeletre, a Bizánci Birodalom irányába. Ezeket a had­járatokat nevezi a szakirodalom kalando­zásoknak. Mielőtt kissé részletesebben is kitérnénk néhány hadjárat történetére, te­kintsük át röviden ezek általános jellem­

zőjét, céljukat és eredményeiket Már m a g a a kalandozás szó is azt sugallja, hogy a l igha érvényesülhettek itt szigorú szabályok, e le­gendő volt, ha néhány kalandvágyó fiatal harcos összeállt és „vitézt próbálni indul t " . Csakhogy m á r a fenti hadjáratok is azt pél­dázzák, hogy az ellenfelek egyáltalán n e m voltak lebecsülendők, még a jó előkészület, a fegyelem és a kitartás sem biztosította el­lenük a feltétlen sikert. Szó sem lehetett te­hát kalandvágyó ifjak felelőtlen hadi vállal­kozásairól, amelyekkel ráadásul az egész országra is veszedelmet hoztak volna. S ha

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

alaposan szemügyre vesszük e hadjárato­kat, valóban kiderül, hogy a központi közös érdek irányította azokat, még ha a célok, indítékok különbözőek voltak is. Ezért bi­zonyára azoknak a történészeknek van iga­zuk, akik úgy vélik, a kalandozó hadjára­tokat szinte m i n d e n esetben a fejedelmi udvar irányításával vagy legalábbis annak jóváhagyásával indították.

Az előbbiekben ismertetett hadjáratok esetében is láthattuk, hogy azok kiváltó oka valamely szövetséges hadba hívó szava volt. Ezekben az esetekben kétség sem me­rülhet fel, hogy a sereget a fejedelmi akarat indította útnak, hiszen a külföldi királyok vagy hatalmas t a r t o m á n y u r a k n e m törzs­főkkel vagy nemzetségfőkkel léptek szövet­ségre. Az is nyilvánvaló, hogy a seregvezé­reket a fejedelem jelölte ki.

Azt sem nehéz megállapítani, miért fűző­dött érdeke a fejedelmi udvarnak e hadjá­ratok indításához. M á r Etelközben is azért szálltak hadba a magyar csapatok a szlá­vok ellen, hogy adót vessenek ki rájuk, zsák­mányt és rabokat szerezzenek. A legtöbb esetben az új hazában sem történt ez más­képp. Erre utal például, hogy amikor 904-ben egy magyar sereg Lombardiába nyo­mult, azt a magyar fejedelem a következő év­ben visszahívta. Bizonyára azért, mert Árpád és Berengár békét kötött, ezt követően ugyanis 15 évig n e m kalandoztak magyar hadak Itáliában. Valószínű, hogy ettől kezd­ve fizették az itáliai uralkodók a magyarok­nak az évi 10 véka (körülbelül 375 kilo­gramm) ezüstpénz adót (ez akkoriban mint­egy 30 kilogramm aranyat ért), amelyet nagyjából 950-ig szolgáltattak. A Berengár­ral kötött békét annak lejárta után utódaival többször megújították. Ezekre az alkalmak­ra mindig magyar had érkezett Itáliába, illet­ve olyankor is, amikor az itáliai szövetséges hívta őket segítségül ellenségei leverésére. S természetesen az adóért is mindig fegyve­res csapat érkezett, hogy biztonságosan el­szállíthassa azt a magyar fejedelem udvarába.

A h a d m o z d u l a t o k tehát n e m m i n d e n alkalommal jelentették komoly háborúsá­

gok kezdetét is. A béke megújítása, az adó begyűjtése ugyan gyakran együtt járhatott kisebb zsákmányszedő portyákkal is, de komolyabb ütközetekre nem került sor. A békekötés és adószedés hasonló m ó d o n zajlott le a német tartományokban is.

A 910-es évek végétől Magyarországot nyugatról olyan, nagyjából 500 kilométer széles sáv övezi, ahol szövetséges tar tomá­nyok helyezkednek el, amelyek urai adót fizetnek a magyaroknak s azok hadjáratai alkalmával nem csupán n e m gátolják, ha­nem támogatják is csapataikat. Ennek igen nagy jelentősége volt, hiszen a magyar har­cosokat élelemmel, takarmánnyal s egyéb szükséges dolgokkal látták el, rendkívüli m ó d o n meghosszabbítva ezzel a magyar katonai egységek aktivitási hatósugarát. Ez lényegesen megváltoztatta a kalandozó hadjáratok kezdetének időpontját is. Ko-

Nyugat-európai és itáliai

pénzek a kiskunfélegyházi

sírból. A peremükön ütött

lyukak segítségével

a lószerszámra varrták

őket

„Az őket jól ismerők elmondása szerint [e turkok] országa messze keleten van. A besenyők tőlük keletre vannak, velük szomszédosak. Róma földje tőlük délre esik, Konstantinápoly városa pedig kicsit ferdén keletre. Északra tőlük Moráva városa van és a szlávok többi országa, nyugatra tőlük a szászok és a frankok vannak. Al-Andalusz földjéig nagy távolságot tettek meg, pusztaságban ... [hiány a kéziratban]... a királyok tőlük. [Az őket jól ismerők szerint] e portyájuk útvonala Lombardián keresztül vezetett, amely velük szomszédos. Köztük és Lombardia között 8 napi [járóföld] van, szálláshelyeik a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken."

Ibn Haiján: A kivonatoló könyve. Eltér István fordítása

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"

Ú J H A Z A - Ú J T Á V L A T O K

„Mert a magyarok, meghallván az ország zavaros állapotát, dühödten megrohanják, és pusztítják a noricumiakat; Augsburgot is sokáig ostromolták, de onnan Uodalrik püspöknek, ennek az összes akkor élők között legszentebb férfiúnak az imái elűzték őket, Alemanniát csapatosan rohanták meg, senki nem állván útjukat. Az ellenség ugyanis nem egy tömegben portyázott, hanem csapatonként rohanta meg a városokat és falvakat, és mivel senki sem állt ellen, azokat kifosztva felgyújtotta, és így váratlanul rohanta meg a készületlen lakosságot, amerre csak akarta. Az erdőkben is százas vagy néha még kisebb csoportok rejtve előtörtek, mégis a füst és a tüzektől vöröslő ég jelezte, hol vannak az egyes csapatok."

Ekkehard: Sankt Gallen-i történetek. Horváth János fordítása

rabban ugyanis ezek a katonai akciók álta­lában tavasszal kezdődtek, miután a télen is ridegen tartott lovak felerősödtek a tava­szi legelőkön. A szövetségesi zóna kiala­kulása után azonban a csapatoknak nem okvetienül kellett a Kárpát-medencéből indulniuk, vagy a tél beállta elől oda vissza­érkezniük. Ezentúl áttelelhettek a szövetsé­ges tartományok területén is, indulhattak téli hadjáratokra is, amiről valóban tanús­kodnak az írott források is.

Fontos kérdés, hogy mi történt a zsák­mánnyal és a tetemes mennyiségű adóval, hogyan osztották azt el. Nyilvánvaló, hogy nem minden résztvevő vett el magának any­nyit, amennyit tudott, s nem is csupán a ka­

landozó harcosok részesültek belőle. Min­den bizonnyal az elosztás is zömmel köz­pontilag, a fejedelmi udvar felügyelete mel­lett történhetett. Az adó és a zsákmány nagyrészt ugyanis a fejedelmi hatalmat illet­te, továbbá a seregvezéreket és azok fegyve­res kíséretét. A harcosok közül az állandóan fegyverben tartott katonai kíséret volt tehát a legfontosabb haszonélvező, de bizonyára alkalmaztak e seregekben alkalmi fegyver­forgatókat is a szabad rétegből. A régészeti leletek is azt igazolják, hogy az adóba kapott és zsákmányolt nemesfém a nomád típusú katonai elithez vándorolt, az ő sírjaikból ke­rül elő a legtöbb, a hazai ötvösök által fel­dolgozott nemesfém. Ebből tehát nyilvánva­lóan ki-ki társadalmi rangja szerint részesült. Azt azonban mégsem állíthatjuk, hogy vala­miféle „egyenlősdi" érvényesült volna ebben az elosztásban, társadalmi vagy területi elv szerint. Jól megfigyelhető például, hogy az ország keleti peremvidékén feltárt temetők­ben nyugvó egykori harcosok és családtag­jaik jóval kevesebb arany- és ezüstneműt birtokolhattak életükben, mint a Nagy- és Kisalföldön élők. Ennek nyilvánvalóan az le­hetett az oka, hogy a határ közelében élők feladata a gyepűhatár őrzése volt, és ők alig­ha vehettek részt a kalandozó hadjáratokban.

E kalandozó hadjáratok nagy része igen jeles katonai erényeket tükröz, s például ki-

Sankt Gallen 10. századi

rekonstruált képe

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" 79

emelkedő menetteljesítményeket. Néhány felidézésével csupán érzékeltetni tudjuk az egykori valóságot.

A 924-es év elején Berengár császár hívta Itáliába azt a magyar hadat, amelyet a bihari nagyúr, Szalárd vezetett. Március 15-én érkeztek Páviába, a várost tüzes nyi­lakkal felgyújtották, s az porig égett. A vá­roslakók 8 véka ezüstön váltották meg éle­tüket és szabadságukat. Ezután nyugat felé fordult a sereg, a Szent Bernát-hágón átkelt az Alpokon, s Burgundiát, majd Dél-Fran­ciaországot dúlta.

Ugyanebben az évben egy másik útra kelt sereget Árpád fia Üllő vagy Tevel veze­tett, amely a Szászföldet dúlta, városokat égettek fel, sokakat megöltek. A szászok­nak azonban sikerült egy magas rangú ma­gyar vezért elfogni, akiért a magyarok ha­talmas mennyiségű aranyat ajánlottak fel. Madarász Henrik azonban nem pénzt, ha­nem békét kért érte cserébe.

926 tavaszán Bajorországon keresztül Svábföldre vonult egy sereg, amely május 1-jén érkezett Sankt Gallen kolostorához. A barátok m á r a hírre elfutottak, egyedül a félkegyelmű Heribald maradt vissza. A történteket az ő elbeszélése nyomán jó száz év múlva írta meg IV. Ekkehard szerze­tes. A kolostort kifosztó duhaj legények jól bántak a félkegyelmű baráttal, vígan lako­máztak, tisztjeik előtt kardtáncot jártak. Ugyanakkor rendkívül fegyelmezettek is voltak egy adott jelre azonnal egy szemvil­lanás alatt csatarendbe fejlődtek. E sereg Sankt Gallent elhagyva átkelt a Rajnán, Bur­gundiát, Elzászt, Lotaringiai és Franciaor­szág végeit dúlták. Valószínűleg ekkor ju­tottak el először magyar harcosok az Atlan­ti-óceán (az Óperenciás-tenger) partjára.

932-ben Madarász Henrik nem hosszab­bította meg a 9 évre kötött békét, ezért jelent meg egy magyar sereg Szászországban. Ma­darász Henrik azonban jól felkészült a küz­delemre, sok helyről toborzott haddal várta a magyarokat, akik két csapatra oszlottak, de 933. március 15-én csak az egyik vehette fel a küzdelmet Merseburgnál. (Előzőleg

nem sikerült maguk mellé állítaniuk a szin­tén Henrikhez pártolt állandó szövetségesü­ket, a szláv dulamancokat.) Az ütközetben a magyarok vereséget szenvedtek, málnái­kat a szászok elragadták, így zsákmány nél­kül tértek vissza hazájukba.

934-ben a kieső német adót Bizáncban kísérelték meg pótolni a magyarok. Egykori ádáz ellenségeikkel, a besenyőkkel léptek szövetségre. Bulgáriában a magyar-bese­nyő haderő legyőzte a bizánci sereget, majd Trákiát dúlták, végül a főváros, Konstanti­nápoly alá vonultak, ahol 40 napig tárgyal­tak a császár megbízottjával. Végül sikerült a megegyezés: a bizánciak évi adó fejében kilenc évre megváltották a békét.

Ritka katonai bravúr volt a 937-es had­járat is, amikor a magyar had a német tar­tományokon át az Atlanti-óceánig nyo­mult, majd Franciaország déli részét dúlva, először ütköztek meg egy hispániai mór se­reggel. Ezt követően átkeltek az Alpokon s útjukat Itáliában folytatták, Capua, Ná­poly, Salermo, Benevento vidékét dúlták, a Monte Cassinó-i apáttal váltatták ki fog­lyaikat. (Egyházi ereklyéket, poharakat, tá­lakat és kelméket kaptak értük.)

942-ben alighanem a legnagyobb hadi­tettet vitte véghez a magyar kalandozó se-

„Abban az időben volt a mieink között egy együgyű és félkegyelmű barát, név szerint Heribald, akinek mondásain és tettein gyakran nevettek a többiek. Ez, amikor a barátok első ízben futottak az erődít­ménybe, és egyesek fenyegetve felszólították, hogy ő is fusson velük, igazán ö felelte nekik - »hát fusson, aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt«. Végre azok berontanak tegzesen, megrakodva fenyegető hajító-dárdákkal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak, s bizonyos, hogy nem kegyelmeznek sem a nemnek, sem a kornak. Őt egyedül találják csak ott a középen rendületlenül állva. Csodálkoznak rajta, mit akarhat, miért nem menekült el. A tisztek eközben megparancsolják gyilkolásra kész embereiknek, hogy ne használják fegyvereiket, és tolmácsok segítségével kifaggatják őt. Amikor észreveszik, hogy félkegyelmű szörnyszülöttel van dolguk, mindnyájan nevetnek rajta és megkímélik életét."

Ekkehard: Sankt Gallen-I történetek. Horváth János fordítása

Keleti típusú gömbsor-

csüngős fülbevalópár

Sándorfalvárói

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

„Mert a magyarok semmit nem késlekedve átkeltek a Lech folyón, és megkerülve a hadsereget, nyilaikkal az utolsó légiót kezdték el ingerelni. Hatalmas kiáltozással indították meg a támadást, és miután némelyeket levágtak, másokat foglyul ejtettek, hatalmukba kerítve az egész poggyászt, a légió többi fegyvereseit futásra kényszerítették. Hasonló módon támadták meg a hetedik és hatodik légiót, és miután legnagyobb részüket szétszórták, megfutamították őket. A király pedig, amikor megtudta, hogy az ütközet kedvezőtlenül alakul, és hogy a hátvédcsapatok veszélyben forognak, odaküldte Konrád herceget a negyedik légióval, aki a foglyokat kiszabadította, a zsákmányt kiütötte kezükből, és az ellenség portyázó csapatait messzire elűzte."

Widukind: A szászok története. Horváth János fordítása

reg. Itáliába vonultak - valószínűleg a kar-cha (főbírói) méltóságot viselő Bulcsú pa­rancsnoksága alatt -, ahol Hugó királytól átvették a tíz véka ezüstpénzt kitevő adót, majd az Alpokon és a Pireneusokon át Ka-talóniába vonultak. Larida, Barbastro és Huesca környékén ütköztek meg a m ó ­rokkal. Terméketlen területre érkezvén, az utánpótlás hiánya miatt visszafordultak. Ibn Hajján (987/988-1076) beszámoló­ja szerint Zaragozából öt magyar foglyot a córdobai kalifa udvarába vittek, akik később áttértek az iszlám hitre s a kalifa testőrségének tagjai lettek. Talán az ő elbe­szélésük nyomán írta le az arab szerző Ma­gyarországot (a magyarok nomádok, mint az arabok, sátrakban élnek) és sorolta fel a hét magyar vezért (emirt), akik közül azonban csak Bulcsú neve és talán a gyula méltóságnév fejthető meg.

A kalandozó hadjáratok történetében döntő jelentőségű volt a 955-ös év. Ekkor valószínűleg azért vonult Németföldre egy magyar sereg, hogy a magyarokkal - enyhén szólva - egyáltalán nem szimpatizáló német király, I. Ottó (936-973) ellenfeleit megse­gítse. A június végén útra kelő hadat Bulcsú, az Áxpád-ivadék, Tas fia Léi és a Pozsony vi­déki nagyúr, Súr vezette. Július elseje körül jelentek meg a magyar követek Ottó szászor­szági táborában, de a királyt nem tudták rá­venni a nekik megfelelő béke megkötésére, mert a német uralkodó időközben már úrrá

Bizánci arany fülbevalópár

a keceli temetőből

lett a belső nehézségeken, és felkészült a küz­delemre. Augusztus 8-án a magyarok átkel­tek a Lech folyón és megkezdték Augsburg ostromát, de egyik főemberük eleste miatt visszavonultak. A másnapi ostrom idején kapták a hírt, hogy közeledik Ottó egyesí­tett német serege. A Lech mezején augusztus 10-én került sor az ütközetre a magyarok és a nyolc német légió között. A magyarok meglepetésre a málnákat védő cseh utóvédre támadtak, de Vörös Konrád lotaringiai her­ceg légiója visszavetette őket. A rosszul ve­zetett magyar sereget a németek kézitusá­ra kényszerítették, s megfutamították őket. A menekülő magyarok ellen fegyvert fogott a vidék lakossága s közülük sokat megöltek vagy elfogtak. Fogságba esett a h á r o m ma­gyar vezér is, akiket Regensburgban fel­akasztottak. A rendkívül véres ütközetben azonban a németek is súlyos veszteségeket szenvedtek, maga Konrád is elesett

A német krónikák és a későbbi né­met történeti i rodalom iszonyú mértékben felnagyították a német győzelmet, illetőleg a magyarok vereségét. Ez azonban egyálta­lában n e m volt így, hiszen n e m a magyar fe­jedelmi haderő szenvedett vereséget, hanem csupán egy kalandozó sereg. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy O t t ó n a k eszébe sem ju­tott a magyarokat üldözni, s betörni Ma­gyarországra. Igaz viszont, hogy az augsbur­gi csatavesztésnek fontos történelmi szerepe van a magyar történelemben is. Komoly fi­gyelmeztetésül szolgált ugyanis a magyar fe­jedelmi udvar számára, hogy észlelje és reá­lisan értékelje a nyugaton kialakult új erővi­szonyokat. Hogy ezt meg is tették, az igazol­ja, hogy a magyarok n e m vezettek több hadjáratot nyugat felé.

Bizáncból azonban még egy ideig meg­próbálták az évi adót kisajtolni. E törekvé­sük azonban n e m járt sikerrel. Bíbor­banszületett Konstantin császár ugyanis 958-ban követséget küldött I. Ottóhoz, s miután értesült az új erőviszonyokról, ő is megtagadta a magyaroknak járó évi adó megfizetését. Erre a következő év húsvétján erős magyar sereg tört be a birodalomba,

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"

Apor vezetésével, és Konstantinápoly falai alá vonult, ahol a követek az adó megfizeté­sét követelték, amelyet azonban a császár nem teljesített. Erre elvonultak a főváros alól és Trákiát dúlták, de az utánuk küldött császári sereg legyőzte őket s kénytelenek voltak zsákmány nélkül hazatérni. (Való­színűleg ezzel a hadjárattal hozható kap­csolatba a Botond-monda.) Ugyancsak ve­reséggel végződött a 96l-es bizánci betörés is, s nem hozott á tütő sikert a 968-as táma­dás sem. Utoljára 970-ben indult magyar sereg Bizánc ellen a Szvjatoszláv kijevi fe­jedelem parancsnoksága alatt felvonuló, oroszokból, besenyőkből, bolgárokból és magyarokból álló had részeként, de ez a „nemzetközi" kaland is vereséggel ért véget. (Ráadásul a hazafelé menekülő fejedelmet a besenyők a Dnyeper gázlójánál elfogták, megölték s Kurja besenyő vezér koponyájá­ból ivócsészét készíttetett.)

Ezzel az epizóddal zárult a 10. századi magyar történelem fontos periódusa, a ka­landozások kora. Az ekkor kezdődő új kor­szak majd új fordulópontot is jelent törté­nelmünkben.

Amikor a kalandozó hadjáratok mérle­gét megvonjuk, nyilvánvalóan nem csupán magyar szempontból kell azt megítélnünk. Utaltunk rá, hogy a nyugati források igen élénk színekkel ecsetelik a magyar hadak pusztításait, kegyetlenkedéseit. Nem lehet kétséges, hogy jórészt igazat kell adnunk e híradásoknak. Ugyanakkor sok esetben az sem szorul magyarázatra, hogy azok erős túlzásokat tartalmaznak. Hiszen láttuk, hogy nyugati szomszédaink nagy része ezen időszakban a magyarok adófizető szövetsé­gese volt, ezeket tehát az útra kelt hadak csak ritkán sanyargathatták. Nehéz persze a régmúlt valóságát patikamérlegre tenni. Nemrég azonban éppen nyugati régész kol­légáink figyeltek fel egy sokatmondó szem­pontra. A régi pusztító hadjáratoknak ugyanis egyértelmű régészeti nyomai van­nak: az elhamvasztott települések üszkös romjait a föld máig megőrizte. Nos, éppen ezeknek nem akadtak eddig nyomára az

említett szakemberek. (Szemben velünk, akik a tatár és török dúlásnak százszámra fedeztük már fel e szomorú emlékeit.) E tény meggondolásra készteti a múlt kuta­tóját: lehet, hogy mégsem volt oly nagy­mérvű őseink európai pusztítása?

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy e hadjáratok nem okoztak sok szenvedést közelebbi és távolabbi szomszédainknak, hogy nem jártak sok áldozattal. De talán annyi mégis elmondható, hogy őseink nem lehettek kegyetlenebbek, mint a kor meg­számlálhatatlan háborúinak résztvevői.

Végezetül, szintén egyik kiváló francia történész mutatott rá a magyar kalandozá­sok egyik pozitív következményére. Neve­zetesen arra, hogy a magyar veszély miatt a nyugat-európai városok nagy részét ek­kor vették körbe lakóik védőfalakkal. Ez az intézkedés nemcsak a városok biztonságát növelte meg, hanem elősegítette az európai városfejlődést, növelte a polgárosodás len­dületét.

Bizánci pénz az egyik

orosházi sírból, egykor

függődíszként szolgált

Botond, Kölpény fia magyar vezér volt a kalandozások korában. Tőle származtatta magát az Árpád-kori Botond-nemzetség, mely Bács és Val­kó vármegyei birtokokat mondhatott a magáénak. Botond vezér feltehe­tőleg a 10. században élt, mert a nevéhez fűződő monda, amelyet Kézai Simon is megörökített krónikájában a magyarok 958. évi, Bizánc ellen vezetett hadjáratához köthető. A történet szerint Botond legyőzött pár­viadalban egy óriás termetű görög harcost, Niketászt, majd buzogányá­val betörte Bizánc kapuját. Ez a szimbolikus esemény a város bevételét jelképezte - addig ugyanis a városba idegen katona nem tette be a lábát.

Botond bezúzza a bizánci várkaput. Jelenet a Képes Krónikából, 1358 után

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

Életmód, társadalom, műveltség

Honfoglalás kori lelőhelyek

A Kárpát-medencébe beköltözött ma-gyarság megtelepedését ma már meg­

lehetősen pontosan tükrözik a ré­gészeti leletek. Az első honfoglalás kori sír 1745 esztendeje, 1834 nyarán került elő a Kecskeméthez közeli Benepusztán. A pász­torok fehérlő csontokra lettek figyelmesek, amelyekről a szél lefújta a homokot . Sze­rencsére az ember- és lócsontok, valamint az egykor sírba helyezett tárgyak többsége nem kallódott el, mint annyi más helyen, mert tudomást szerzett róluk Szentkirályi

Móric, Pest megye főjegyzője, aki azokat később a Nemzeti M ú z e u m n a k ajándékoz­ta. A korszak k i tűnő régiségbúvára és mű­gyűjtője, Jankovich Miklós még abban az évben közzétette a leleteket a Magyar Tu­dós Társaság Évkönyvében. Mivel a sírban Berengár által veretett pénzek is voltak, Jankovich helyesen állapította meg a te­metkezés korát, s a lelőhely alapján a derék honfoglaló „magyar h ő s t " Bene vitéznek nevezte. Ez volt honfoglalás kori régészeti kutatásunk első, fölöttébb sikeres lépése.

Életmód, társadalom, műveltség

A benepusztaihoz hasonló sírok aztán egy­re-másra kerültek elő az 1867-es kiegyezés után megindult nagyszabású építkezések és földmunkák alkalmával. Mára már 30 000 körül lehet a 10—11. századi sírok száma, s a lelőhely (temető vagy sírlelet) is alig le­het kevesebb kétezernél. Ráadásul az utób­bi időben már nem csupán a honszerzők temetkezéseit ismerjük, hanem egyre töb­bet tárunk fel egykori falvaik közül is.

E lelőhelyek elhelyezkedése jól kirajzol­ja azt a területet, ahol őseink felütötték sátraikat vagy megépítették hajlékaikat. Ha a mellékelt térképre pillantunk, azon­nal szembetűnik, hogy a lelőhelyek túl­nyomó többsége a két alföldön, a mintegy 100 000 k m 2 kiterjedésű Nagyalföldön és ennek mintegy tizedét kitevő Kisalföldön helyezkedik el. Jóval kevesebb lelőhely van a D u n á n t ú l o n , főkét annak déli részén, valamint a hegyvidékeken. Ez utóbbi terü­leteken, például Erdélyben, az egykori megtelepedés nyomai a folyóvölgyekben (ez utóbbi területen a Maros és a Szamos völgyében) kerültek napvilágra.

Ez a településtörténeti kép nyilvánva­lóan n e m véletlen. Azzal függ össze, hogy honfoglaló őseink szinte kizárólag olyan te­rületeken telepedtek meg, amelyek megfe­leltek a keleten kialakult életmódjuknak, gazdálkodásuknak, amelyre a külterjesség volt a jellemző. Már említettük, hogy a két alföld táji képe, természetföldrajzi viszo­nyai, éghajlata hasonlított azokra az élet­földrajzi viszonyokra, amelyek korábbi ha­zájukat, Etelközt is jellemezték.

A Kárpát-medencének e belső szálláste­rületeit széles határvédelmi sáv, a gyepű övezte, amely csaknem lakatlan volt, ott csak az egykori lesek, lövők és őrhelyek kis létszámú határőrző közösségei üthettek tanyát. A gyepűsáv nagy körívben a Kár­pátokban húzódott , délen az Al-Duna és a Száva mentén, nyugaton pedig magában foglalta a Bécsi-medencét, s az Enns fo­lyóig terjedt. Néhány helyen a határvédők létét is igazolják a régészeti leletek. Talán ilyen lehet a nemrég az alsó-ausztriai Gna-

dendorfban napvilágra került fiatal harcos sírja. Olyan időszakok is akadtak, amikor a gyepű külső vonala a Kárpátok külső ol­dalán húzódott. Ilyen magyar sírokat lát­hatunk például Moldvában és Havaselvén, vagy az Északkeleti-Kárpátok külső olda­lán. A mai Przemysl városában előkerült kis magyar temető, valamint a Lvov kör­nyéki Szudova Visnya falunál feltárt női sír is egykori magyar határvédő közössé­gek nyugvóhelyei lehettek. Nagyon való­színű, hogy 950 és 1000 között az errefelé lakó fehér horvátok szállásait magyar őrök vigyázhatták.

A benepusztai szfjvég: elő­

oldalán növényi elemekkel

átszőtt állatalakot, hátolda­

lán növényi indát mintáz

ÜJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

Sajnos, a magyarság belső életéről, gaz­dálkodásukról, társadalmuk szerkezetéről, mindennapi életéről lényegében nincsenek írott forrásaink. A külföldi kortársakat ugyanis szinte kizárólag csak őseink ha­di tettei érdekelték, azt vetették papírra. A honfoglalóknak maguknak pedig nem voltak krónikásaik, nem volt megszilárdult írásbeliségük. Igaz, ismerték a keleten elsa­játított kazár típusú rovásírást - amit a Ka­locsa melletti Halomról származó rovás­írásos csont tegezszáj igazol -, ez azonban nem több egy rövidke feliratnál, de még ennek megfejtésével is adósak a szakembe­rek. (Az biztos csupán, hogy ez a felirat nem azonos a későbbi székely rovásírás­sal.) Bizonyára szélesebb körben használ­ták a rovásírást honszerzőink - említettük, hogy ezt igazolja bolgár-török eredetű betű és ír szavunk -, a feliratok többségét azon­ban fapálcákra róhattak, amelyek azóta rég az enyészeté lettek.

A fentebb említett kérdésekre ezért nem a források, hanem főként a régészeti leletek alapján következtethetünk.

Először is arról a sokat vitatott kérdésről ejtünk szót, hogy mi­lyen létszámú lehetett az új hazát talált honfoglaló magyarság. Saj­nos, erre vonatkozóan alig van bármiféle adat, amely útba iga­zíthatna bennünket. Itt a régé­

szettől sem várhatunk komoly segítséget, hiszen hiába tud­juk a sírokról megállapítani, hogy honszerzőink marad­ványait rejtik, azt n e m tud­hatjuk, hogy még hányan alusszák örök álmukat is­

meretlenül. (Egyes becslések szerint a 10. századi síroknak

még egy százalékát sem tárták fel.) A kutatók általában a ren­

delkezésre álló egyetlen ilyen jel­legű arab forrásból indulnak ki, amely

szerint háború esetén őseink a 870-es évek­ben két tömény, tehát nagyjából 20 000 lo­vast tudtak kiállítani. Az egész népességet

aztán ehhez a számhoz viszonyítva állapí­tották meg, különböző szorzókat alkal­mazva.

Csakhogy a n o m á d népek hadtörté­netéből ismert tény, hogy különböző lélek­számú katonai egységek, tömények voltak, tehát a kiinduló számadat is bizonytalan. De ha a komoly katonai sikereket elért ma­gyaroknak tényleg 20 000 lovasuk volt, akkor is fölöttébb vitatott marad az emlí­tett arányszám, hiszen azokat a középkori megtelepült népek lélekszáma alapján álla­pították meg. Sajnos, ezért szinte egyedül a találgatás marad, s ezzel magyarázha­tó, hogy a becsült adatok igen messze van­nak egymástól. (Valójában még a többi korabeli nép lélekszámát sem ismerjük, amelyhez a magyarságét viszonyíthat­nánk.) Györffy György becsléseit figyelem­be véve, a legvalószínűbb, hogy honfog­lalóink lélekszáma nagyjából 250 000 és 500 000 közé becsülhető.

Ugyancsak fogas kérdés, hogy mennyien lehettek a Kárpát-medence helyben talált lakói, akik biztosan megállapíthatóan szinte háborítatlanul folytatták életüket a honfog­lalás után. (Mint például Zalavár környékén vagy Erdély nagy részén.) Erre vonatkozóan is mérvadónak látszik a fenti becslés, amely szerint a helyi népesség lélekszáma a hon­foglalóknak mintegy a felét tehette ki. Az sem lehet kétséges, hogy az itt talált kö­zösségek d ö n t ő többsége a szláv nyelv kü­lönböző dialektusait beszélte és zömmel a peremterületeken és a D u n á n t ú l o n élt. Vannak azonban más becslések is, amelyek bizonyára kevésbé valószínűek. Az egyik szerint például a honfoglalók lélekszáma m a x i m u m 100 000 lehetett, de ebből csak 70 000 fő volt a magyar nyelvű, a helyi - túl­nyomórészt szláv - népesség pedig jóval fe­lülmúlta a jövevények számát. Ez az okos­kodás azonban teljes mértékben kizárható, mert ellentmond a korabeli néptörténeti fo­lyamatok logikájának. Abban a korban ugyanis még jórészt hiányoztak a legújabb korból ismert erőszakos asszimiláció esz­közei (iskolapolitika, sajtó, közigazgatási

Veretes

tarsoly

aprzemys/i

temetőből

Életmód, társadalom, műveltség

kényszer stb.), így egy-egy területen az idők folyamán annak a népnek a nyelve terjedt el, amelyik létszámbeli fölényben volt. Jó példa erre a dunai bolgárok története. Asz­paruh onogur-bolgárjai a 670-es években török nyelvű népként érkeztek az Al-Duná­hoz, ahol államot alapítottak. Az ő soraik­ból került ki az uralkodói elit, de országuk lakosságának zömét a szláv közösségek al­kották. Ez utóbbi ok miatt 150-200 év alatt nyelvileg teljesen elszlávosodtak.

A magyarság gazdálkodásáról, életmód­járól már jóval több adattal szolgálnak a régészeti leletek. Különösen az utóbbi idő­ben gazdagodott e tudományterület olyan megfigyelésekkel, amelyek a korábbitól el­térő módon láttatják e fontos kérdést. Hosszú ideig a különböző szaktudomá­nyok képviselői egyöntetűen azt vallották,

hogy a honfoglaló magyarság keleti t ípusú nomád életmódját folytatta az új hazában is, egészen Szent István koráig. E szemlélet csak mostanában kezd gyökeresen megvál­tozni, bár a régi, avítt nézetnek még ma is akad képviselője.

A Kárpát-medence

vízrajza és domborzata

az Árpád-korban

„Keresztülhaladtunk a kunok egész országán, mely teljesen sík és négy nagy folyója van. Az elsőt Dnyepernek hívják, ennek Oroszország felé eső partja mentén Korenza nomadizál, a túloldalon lévő rónaságon pe­dig Mocsi, aki rangosabb Korenzánál; a második folyó a Don, emellett egy bizonyos Karbon nevű vezér jár, akinek Batu nővére a felesége; harmadik a Volga, ez a folyó rendkívül széles, partját Batu járja; a ne­gyedik folyónak Jajik (= Urál) a neve, két ezredes járja, egyik az Innenső, másik a túlsó parton. Télen valamennyien leereszkednek a tengerhez, nyáron meg ugyanazt a folyót követve felhatolnak a hegyekig."

Piano Carpini úti jelentése 1247-ből. Gy. Ruitz Izabella fordítása

A mongol főemberek

szállásváltó útvonala

a folyók mentén.

(Györffy György nyomán)

Már fentebb is láttuk, hogy őseink élet­módja m á r a Don-vidéki hazában je­lentősen megváltozott, a régióra jellemző megtelepedési folyamatnak ők is részesei voltak, a pásztornépesség jelentős része falulakó földműves lett. lg)' már eleve nem csupán pásztorok meg kardforgató vité­zek érkeztek az új hazába, ahogyan azt a 19. század végén a nemesi történetszemlé­let hívei gondolták.

Arra viszont csak nemrégiben figyelt fel a kutatás, hogy az Alföldön, ahol népessé­günk zöme megtelepedett, az életföldrajzi viszonyok nem is tették lehetővé a keleti tí­pusú n o m á d gazdálkodást. E jellegzetesen magyar táj mai képe ugyanis igen távol áll attól, amit honfoglalóinknak egykor muta­tott. A 19. századi folyószabályozások előtt a szeszélyesen kanyargó Tiszának és mel­lékfolyóinak óriási kiterjedésű árterülete volt, amelyet olyan nagy kiterjedésű mo­csarak tarkítottak, mint az Ecsedi-láp vagy a Sárrét. A Tisza ártere helyenként 60-70 kilométer széles volt. Áradáskor a falvakat, városokat hordozó kiemelkedések sziget­

szerű látványt nyújtottak, s a közlekedés egyetlen eszköze a csónak volt. (Jellemző adat, hogy a történeti Magyarország terüle­tének 1/8 részét időszakosan vagy állan­dóan víz borította.) A honfoglalás korában még jelentős mértékben nem tarkította e tájat a futóhomok és a szik, a víztől szabad területeket nyír-, tölgy- és kőriserdők borí­tották. Az Alföld képe erősen emlékeztetett a kelet-európai füves és ligetes síkságokéra. Ez így is van, de a két tájegység életföldrajzi adottságai mégis jelentősen különböztek. A jelzett keleti területeken az évi csapadék mennyisége 400 mm körül van, míg az Al­földön 500-600 m m . Ehhez azonban még hozzá kell tenni, hogy az utóbbi területen a csapadék jóval egyenletesebben oszlik meg. A keleti, jóval kontinentál isabb területeken ugyanis a tavasz rendkívül rövid, a hirtelen fölmelegedés hatására a hosszú télen lehul­lott hó gyorsan olvad el, amit a talaj nem tud elnyelni, így aztán a víz gyorsan elfolyik a vízgyűjtőkbe. Ugyanígy távozik a heves nyári záporok vízmennyiségének jó része is. Az Alföldön tehát nemcsak t ö b b a csapa­dék, de a talaj jobban is hasznosítja azt. Egyszóval: sokkal kedvezőbbek a földmű­velés és a megtelepült állattartás feltételei.

Ennél azonban valószínűleg sokkal lé­nyegesebb, hogy az Alföld röviden jellem­zett földrajzi viszonyai eleve kizárják a ke­leti t ípusú, folyók ment i nomadizálást . Ezt különösképpen magyarázni sem kell, ele­gendő rápil lantani a folyószabályozás előt­ti vízrajzi térképre. Itt ugyanis lehetetlen bármilyen legeltetési útvonalat kijelölni a Tiszával párhuzamosan. S még egy fon­tos szempont: a folyó ment i szállásváltó le­geltetés szükségessége azon alapszik, hogy a n n a k két végpontja - a téli és nyári szállás - között jelentős éghajlati különbség van. A téli szállás általában a déli, melegebb és szárazabb, a nyári pedig az északi, hűvö­sebb és csapadékosabb övezetben fekszik. A mi Alföldünkön azonban nincs ilyen ég­hajlati különbség, például a Tisza alsó és felső szakaszának vidéke között. Az állatál­lomány folyó menti mozgatása tehát ezen

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

Életmód, társadalom, műveltség

a területen nemcsak lehetetlen, hanem tel­jesen fölösleges is.

Az Alföldön a nomadizáló közösségek nem a folyók alsó szakaszánál alakították ki téli szállásaikat, h a n e m az árterületek szélén. Tavasszal a szomszédos hátakon kezdték meg a legeltetést. Nyáron, amikor a háti legelők kiégtek, akkorra levonult az árterületekről a tavaszi zöldár, s a helyén dús legelő sarjadt, így az állatokat ide terel­ték át. Az erdős-nádas-zsombékos ártéri legelőkön a szabadban, ridegen tartott jó­szág télen is talált magának táplálékot. Eb­ben a legeltetési rendszerben tehát a folyó­val nem párhuzamosan, hanem arra merő­legesen mozgatták az állatcsordákat, s az út jóval rövidebb is volt az előbbinél. Így a legtöbb helyen n e m is volt szükség külön téli és nyári szállásra, a lakosság zöme ál­landóan az ártér partján, illetve a szigetsze­rűen kiemelkedő háton lévő egyetlen szál­láson lakott. Ezek a szállások aztán egy-két évtized alatt faluvá szilárdultak, ahol egy­re nagyobb szerepet kapott a megtelepült gazdálkodás, a földművelés, a valamivel belterjesebb állattartás, például a sertés- és baromfitartás. (Az itt csak röviden ismer­tetett megtelepedési folyamat természete­sen nem csupán a honfoglaló magyarság­nál figyelhető meg, hanem a korábban ide érkezett más keleti n o m á d népeknél is, így a szkítáknál, szarmatáknál, avaroknál. Ma már jól ismerik a régészek az ő földműves

falvaikat is, amelyek igen gyakran ugyan­azon a helyen vannak, ahol később a mi őseink is letelepedtek.)

Nem véletlen, hogy az eddig feltárt 10. századi falvaink általános képe nagyon hasonló a Don-vidéki falvakéhoz. Félig földbe mélyített és felszíni, fából, nádból készült lakó és gazdasági jellegű épületek álltak itt egymás mellett, apró csoportokat alkotva, amelyek nyíllövésnyire helyezked­tek el egymástól. Sok helyütt álltak még

Földbe mélyített, de

felmenő fallal Is rendelkező

Árpád-kon boronaház

Tiszaszigeten. A kemencét

a tűzveszély miatt

a padlóba mélyítették

Félig földbe ásott Árpád­

kori lakóház rekonstnikciós

rajza. (Méri István nyomán)

ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK

Megtelepült nogaj

pásztorember udvara

a 19-20. század

fordulóján. A lakóház

mellett a nemezjurtát is

felállították

a régi nomád életet idéző nemezsátrak is, amelyekben még telente is szívesebben időztek a férfiak, mint a füstös földházban. A nagy területű, szórt szerkezetű falvakban a házcsoportok közt árokkal körülvett ka-rámokat építettek, ahol főként télen tartot­ták a jószágot. Az alföldi nép az Árpád-kor végéig többnyire a szabadban, cserépüs­tökben főzött, gyakran bőr- és faedények­ben tárolta a tejet, a kumiszt, és a fazekasok olyan bordázott nyakú cserépedényeket formáltak, amelyek a fából készülteket utá­nozzák. A régi pásztorélet ezernyi emlé­két őrizte még évszázadokig a magyar falu a honfoglalás után, de ez már mégis föld­műves település volt.

Kitűnő történészünk, Szabó István mu­tatott rá először, hogy a hazai okleveles gyakorlat megindulása után, már a 11. szá­zad elején falvak, sőt falvak sokasága tűnik fel az írásokban. Nyilvánvaló, hogy a korai magyar falurendszer már a 10. században kialakult, s az is kétségtelen, hogy az Ár­pádtól Szent Istvánig eltelt időszak a ma­gyar gazdaság dinamikus fejlődésének, át­alakulásának korszaka volt.

A nomadizáló pásztorközösségek csak az erre legalkalmatosabb területeken, az Al­föld és a hegyvidékek határzónájában foly­

tatták tovább legelőváltó gazdálkodásukat. Ennek nyomát máig őrzik a kettős telepü­lésnevek, amikor ugyanazon a néven van település a hegyekben és a síkságon is. Kivá­ló történészünk, Györffy György pedig arra figyelt fel, hogy az Árpád-házi fejedelmek és hercegek neveit őrző településeket ta­lálunk a nagyobb folyók mentén. Ő ebből a fejedelmi család nomadizmusára követ­keztetett. Jóval valószínűbb azonban, hogy a vándorutak a fejedelmi udvar „adógyűj­t ő " útjai voltak, amikor helyben felélték a természetbeni járandóságot.

Ahogyan a gazdaságról, a korabeli társa­dalomról is igen sokat elárulnak a régészeti leletek és megfigyelések. Elsőként László Gyula kamatoztatta a múlt század negyve­nes éveiben azt a lényeges néprajzi meg­figyelést, hogy az ősi szokásokat szinte ko­runkig megőrző falvainkban (például az erdélyi Rákosdon vagy az Aggteleki-karszt falvaiban) a temetők az élő falu képét tük­rözik, tehát ugyanaz a hely illetett meg mindenkit halála után is, mint életében. Aki jómódú volt, s a falu közepén állt háza, az a temetőben is középre került, azt pe­dig, aki a falu szélén szorongott kis viskójá­ban, halála után is a temető szélére temet­ték. A temetőben mindenkinek megvolt az

előre kijelölt helye, nemcsak az egyénnek, hanem a családnak is. (Beregben figyelték meg, hogy ugyanez érvényesült a templo­mi ülésrendben is.)

Kiváló régészünk ebből vonta le a követ­keztetést, hogy a t e m e t ő n e m más, m i n t a holtak faluja, s ha ez néhol még ma is megvan, különösképpen meg kellett lennie a honfoglalás korában. E törvényszerűség alapján elemezte a Szabolcs megyei Tisza-bezdéden feltárt 18 síros, egy sírsort alko­tó temetőt . Ennek közepén helyezkedik el a leggazdagabb melléklettel ellátott férfisír, tőle jobbra a középtől a szél felé szegénye­dő női, balra az ugyanilyen rendet alko­tó férfisírok. László Gyula észrevette, hogy a n o m á d jur tában ugyanilyen rendben ül­tek a n o m á d o k , csakhogy ott a férfiaké a jobbszárny, s a nőké a bal. Ez azzal magya­rázható, hogy a honfoglalók hite szerint

a túlvilágon minden fordított képben jele­nik meg, tehát a két rendszer (a jurta ülés­rendje és a sírok sorrendje) tökéletesen egybevág és egy társadalmi egység képét tárja elénk. Ez az egység pedig nem lehet más, mint a nagycsalád, amely magában foglalja a nős fiúk és a férjezett lányok egy részének családjait is, s e család feje mindig a legöregebb férfi. László úgy vélte, ez a családrendszer volt az általános honfogla­lás kori társadalmunkban a fejedelemtől a szolgákig, s az ő nyugvóhelyük a 15-30 sírból álló temetők.

A nagycsaládok létének igazolása máig ható érvényű. Ez a családtípus volt jellem­ző a korai nomád társadalmakban, ez volt a legkisebb, működőképes termelési egység a pásztornépeknél. Az egész magyar társa­dalomra való érvényessége azonban nem igazolódott be. A maihoz hasonló kiscsalá-

Szarmata temetkezések

és 10-11. századi falu

nyomai az ásatási felszínen.

(Hajdúdorog-Csárdadomb)

A korai magyar falu település

alaprajza. (Hajdúdorog-

Csárdadomb) (1-7 = félig

főidbe ásott lakóházak:

l-IV = szabadban lévő

kemencék: A = műhely:

B = tűzhely. Közöttük

az állatkarámokat határoló

és vízelvezető árkok)

A tiszabezdédi temető

elemző alaprajza.

(László Gyula nyomán)

dok ugyanis már az őskorban megjelentek a pásztornépeknél is. A földművelőknél pedig ez volt a jellemző családtípus, többek között az egyre gyarapodó magyar falula­kóknál is. A nagycsaládok jobban elter­jedtek lehettek az úgynevezett szabad kö­zépréteg körében, de temetőink tanúsága alapján ítélve ez a társadalmi réteg is rend­kívül tagolt volt. Ismerünk olyan, 50-100 sírból álló temetőket, amelyekben meg­lehetősen sok sírban nyugszanak egykori fegyverforgatók, s olyanokat is, amelyek­ben nagyon alacsony a fegyveresek aránya. Az ennél kisebb sírszámú, gazdag mellékle­tű temetőkben, ahol nagy a fegyveresek

aránya, s általában a férfisírok száma lé­nyegesen meghaladja a női sírokét, min­den bizonnyal a hatalmi elit katonai kísé­rete nyugszik.

A honfoglaló társadalomban középré­tegnek nevezett társadalmi csoport tehát rendkívül rétegezett volt, amit ma még csak sejtetni engednek a feltárt temetők. E szabad középréteg sokszínűsége a korai Árpád-korban is megmarad, amiről már írott források is tanúskodnak.

A nagy sírszámú, szerény melléklettel ellátott temetőket a korábbi magyar ku­tatás n e m is tartotta magyar etnikumúnak, hanem a viseletre jellemző, úgynevezett

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

S-végű hajkarikákra hivatkozva a hazai szlávok nyugvóhelyének vélte. Szőke Béla igazolta be e nézet tarthatatlanságát, s má­ra egyértelművé vált, hogy ezek a kor falusi temetői, ahová az akkori társadalom leg­szélesebb rétege temetkezett, etnikai hova­tartozásától függetlenül.

A társadalmi elit sírjainak elkülöníté­se nem okoz nehéz feladatot. A legfelső tár­sadalmi réteg tagjai ugyanis nem teme­tőkbe, hanem azoktól külön temetkeztek, aranyban-ezüstben gazdag mellékletekkel. Ilyen a csak részben megmentett, arany- és ezüstveretekkel ékesített szablyával elte­metett geszterédi főember sírja, valamint a zempléni földvár mellett feltárt híres te­metkezés, amelynek elhunytjában neves régészünk, Fettich Nándor - bizonyára té­vesen - Álmos fejedelmet vélte. A család­jukkal együtt eltemetett főemberek talán kisebb rangúak lehettek, egykori tisztségük megállapítására azonban egyelőre semmi remény. Bizonyára rangos nemzetségfők lehettek - akiket akkor bőnek neveztek -, de hogy kik álltak törzsek élén, vagy kik tartozhattak a fejedelmi családhoz, az egye­lőre rejtély.

A társadalmi elit és a szabad középréteg még minden bizonnyal az ősi vérségi rend szerint nemzetségekre tagolódott, amelye­ket az előkelő nagy- és kiscsaládok alkottak. A vérrokonságon alapuló nemzetségi szer­vezet a régi n o m á d társadalmak rendkívül szilárd vázát alkotta. Sokkal képlékenyeb­bek voltak a nemzetségekből egy-egy nagy­hatalmú nemzetségfő vezetése alatt álló törzsek. Bíborbanszületett Konstantin bi­zánci császár a 10. század közepén - a ma­gyar fejedelmi család tagjaitól nyert in­formáció alapján - megörökítette a hét magyar törzs nevét is: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Ezekhez társult az a nyolcadik törzs is, amelyet a magyar fejedelmek a csatla­kozott h á r o m kabar törzsből szervez­tek. Az ő harcosaikat a hadjáratok­b a n a legveszélyesebb posz tokon, elő- és u tóvédként alkalmazták.

Történettudományunkban nem kevés vitát váltott ki, hogy e törzsek valóban élő szervezetek voltak-e még a honfoglalás idején. Többen megkísérelték kijelölni az egyes törzsek szállásterületét az új hazá­ban, ami nem vezetett egyetlen esetben sem megnyugtató eredményre. Ennek alighanem csak egy oka lehet: a törzseknek ekkor már jószerével csak az emléke élt, az egyes nemzetségek, családok és egyének zömmel még tudták, hogy milyen törzs­höz tartoztak egykor (ezért őrzik a törzs­neveket korai településeink), de a fejedel­mi akarattal szemben a törzsfőknek valódi hatalma már aligha lehetett. A kazár min­tára kialakult magyar fejedelmi hatalom összefogó ereje érvényesült. (Talán e fo­lyamatot formálta egyszeri tetté a vérszer­ződés mondája.)

Arról is szót kell még ejtenünk, hogy a gazdag mellékletű temetők és sírok nem egyenletesen helyezkednek el a magyar szállásterületen, hanem vannak olyan vi­dékek, ahol kirívóan nagy a gazdag sí­rok aránya. A legvilágosabban kirajzolódó ilyen terület a Felső-Tisza vidéke. Ezzel kapcsolatban felmerült az a gondolat, hogy a 10. század első felében itt lehetett a fejedelmi székhely. Ez a lehetőség nem zárható ugyan ki, de nem is igazolható, hi­szen láttuk, hogy Árpád fejedelmet Óbu­dán temették el. Lehetett azonban errefelé a trónvárományos herceg udvara. Min-

Keleti típusú aranyozó

ezüstcsésze a zempléi

honfoglalás kori vezéri

denesetre kétségtelen, hogy az itteni kato­nai elit igen nagy részt vállalt a kalando­zó hadjáratokból, mert csak így szerezhette be a sírokban lelt pompás ötvöstárgyak

előállításához szükséges nagy meny­nyiségű nemesfémet. H o n ­

foglalóink viseletének újjáalkotásában szin­

tén László Gyuláé volt a kezdeménye­ző szerep, ő hívta fel az ásatok figyel­

mét, hogy a sírok fel­tárásakor pontos rajzot

készítsenek, s gondosan rajzolják le azt is, pontosan

mit hol találtak. A viselet rekonst­rukciójához azonban ezenkívül múlhatat­lanul szükséges volt a keleti sztyeppi népek hagyományos öltözékének, a régi pusztai népek (szkíták, szarmaták, hunok, avarok) ásatásokon előkerült viseleti tárgyainak, továbbá az ősi képi ábrázolásoknak az is­merete is.

A honfoglalók viselete a 10. század első két harmadában még megőrizte keleti jelle­gét. A nők bő ujjú in­get és nadrágot visel­ tek, a felső ruhájuk pedig a térdig érő kaf-

tán volt. A rangosak ruhájukat ezüstből és aranyból készült véretekkel gazdagon díszí­tették, s nemesfémből készültek ékszereik is. Csúcsos végű sapkájuk szegélyét egy vagy két tagból álló veretek ékesítették, ke­leti típusú, úgynevezett gömbsorcsüngős fülbevalót viseltek, gyakorta kőberakásos pántkarpereceik a bő ruhaujjat fogták ösz-sze az alkaron. A gyűrűk alakja is a keleti hagyományokat őrizte, a kőbetétet karmos foglalat ölelte. A nyakon ingük szegélyét rombusz alakú veretek kísérték. Nomád szokás szerint a lányok egy, a férjes asszo­nyok két varkocsban hordták hajukat, amelybe a díszes hajfonatkorongokhoz erősített bőr- vagy textilszalagokat is fon­ták. Korong alakú préselt arany- vagy ezüstveretek futottak a kaftán nyílása men­tén, ugyanilyenek díszítették a textilövet is.

ÚJ H A Z A - ÚJ T Á V L A T O K

Honfoglalás kori női viselet.

(László Gyula

rekonstrukciója)

Ezüst karperec Sarkadról

Varkocsdiszitő

korongok Bashalomról

Ugyancsak ékes, sokszor kőbetétes veretek kerültek a női lábbelikre, csizmákra is.

Jellegében a férfiviselet n e m sokban tért el, szintén a kelet színeit hordozta magán. A sztyeppén a szkíta kortól általános csú­csos bőrsüveg végét - a beregszászi lelet alapján ítélve - néhány esetben aranyozott ezüst, p o m p á s ötvösmunkával kidolgozott kúp díszítette, a férfiak is gyakran hordtak fülbevalót és r itkán nyakperecet. A férfiak dísze és rangjuk kifejezője azonban a kaf-tánt összefogó öv volt, amelynek vége a térdig ért, felületét bronz-, ezüst- vagy aranyveretek díszítették. Ehhez a fegyver-

\ honfoglaló férfiak

öltözéke.

(László Gyula

rekonstrukciója)

övhöz csatolták baloldalt az ívelt szablya függesztőszíját, jobboldalt pedig a nyilakat tartó tegezt. Elöl, baloldalt erősítették az

Férfi fegyveröv

aranyozott ezüst

veretsora Rétköz-

berencsröl

A beregszászi

palmettadfszes ezüst

süvegcsúcs

Életmód, társadalom, műveltség

ÚJ HAZA - ÚJ T Á V L A T O K

A tarcali tarsolylemez

szerkezeti rajza. (Látható

a bronz alátétlemez és

a kettő között futó zárószíj

helye)

A szolyvai tarsolylemez.

A felső részén lévő

rojtdíszek az egykori bőr- és

nemezmunkákról

kölcsönzött elemek

A túrkevei tarsolylemez

rajzának finom vonalai

az egykori varrottasokat

idézik

övhöz a férfiak legszebb ékességét jelentő bőrtarsolyt, amelyben a tűzkészségét s más apró tárgyakat tartottak. A legrangosabbak tarsolyának fedelét a legtöbbször aranyo­zott ezüstből készült tarsolylemezek ékesí­tették. E 10-12 centiméter magas lemezek honfoglalás kori ötvösművészetünk leg­pompásabb emlékei.

Az előkelők nem csupán ruházatukat ékesítették nemesfémből készült véretek­kel, hanem hátaslovuk szerszámzatát is. A tiszafüredi pásztornyereghez hasonló honfoglalás kori nyergek kapáját meste-

A galgóci tarsolylemez

ÚJ HAZA - ÚJ TÁVLATOK

rien faragott csontlemezzel tették látvá­nyossá, a szügyelőt és farmatringot, a kan­tár szíjazatát pedig rozettadíszes aranyo­zott ezüstkorongocskákkal verték ki. E dí­szes lószerszámok az előkelő nők sírjaiból kerültek elő. A csuklós csikózabiák karikái vagy az oldalpálcák, az ívelt talpú kengye­lek szárai néha valóságos kovácsremekele A vas felületébe mélyített árkokba ugyanis ezüst- vagy aranyozott ezüstberakásokat kalapáltak.

Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Mú­zeum főigazgatója a 19. század végén még

A palmettadíszes

csont/emezekkel ékesített

soltszentimrei nyereg

szerkezeti rekonstmkciója.

(László Gyula nyomán)

Aranyozott ezüstlemezzel

berakott szárú kengyel

Rakamazról