— MINDEN JOG FENTARTVA —

A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁTZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE

„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁGBudapest, I, Fehérvári-út 15/c.

Felolvasás közben.

A minap egy fölolvasáson voltam. Nagy közön-ség volt jelen, különösen sok elegáns asszony, afővárosnak ama rétegéből, mely toalettjében egyesítiaz ízlés tartózkodó méltóságát a vagyon gőgjével.A megjelenés elegáns, szinte kolostori egyszerű-ségét egyetlen ékszer szédítő értékével.

Egy úr frakkban, fehér nyakkendősen, valamicsevegést vagy novellát, vagy mit olvasott föl. Énbizony már nem tudom, mit. Különösen vagyokezekkel a fölolvasásokkal. Akárhánya úgy fut ela fülem mellett, mint a susogó, érthetetlen beszédűszél. Hasztalan gyötröm magamat, hogy bele-akasszam figyelmemet valamelyik részébe vagyakár mondatába. Figyelmem kiszakad mindig belőle,mint a foszlott szövetből a kapocs. Úgy vagyoka fölolvasásokkal és a fölolvasókkal (és azt hiszem,mindenki úgy van velük), mint az ismerőseinkkel.Van olyan barátunk, a ki első percre belép érdek-lődésünkbe s akár beszél, akár hallgat, szívesenvagyunk együtt vele órákhosszat, míg a másikpuszta jelenlétével untat, minden szavával gyötör,

2

még a legjelentéktelenebbel is. A fölolvasok köztis van olyan (még pedig szép számmal), aki az elsőmondatokkal szétereszti a hallgatóságát, mint anyitvafelejtett kalitka a szárnyasnépet. Ott surrog,röpköd, szemez a hallgatóság figyelme a teremablakain, zugain, képein, közönségén és mindenapró-cseprő tárgyán, de makacsul kerülgeti — akalitkát, a fölolvasó mondanivalóit. Ha olykor rá»s száll az elmenekült madárka a kalitka rácsára,egy perc múlva megrázkódva, a rabság érzéséneknyomasztó súlyát lerázva magáról, szárnyal tova.Ellenben a másik fölolvasó az első szavakkalmegfogja érdeklődésemet. Beszéljen bár színtelenülvagy dadogva, csak meghalljam, amit mond, többésemmi el nem tántorítja tőle figyelmemet. Követemhűséggel, mint az udvar a fejedelmi személyt ésfölszívom fülemmel és lelkemmel beszédének, hang-jának minden árnyéklatát, mint az udvaronc «királyi barátja elejtett szavait. Mert azonnal meg-érzem, hogy a művészet és szellem demokratikusdinasztiájának valamely tagjával van dolgom, aztis, ha nem is a királyával vagy princével, hanemcsak egyik darócban járó atyafiával. Ezek uralkod-nak rajtunk, elménken, fülünkön, figyelmünkön ésszívünkön, míg a többi csak parvenü, ámító éskontár. Ez az igazi születési rang. Császár lehetvalaki, anélkül, hogy a trónra szülessen, de költőés író csak az lehet, aki annak született. Nincs avilágnak olyan hatalma és fénye, mely meg tudnászerezni a hallgató vagy olvasó szívében azt amegindult, meghódoló, szinte alázatos figyelmet,

3

melyet az igazi poéta oly könnyedén magához vonz,mint a virág a méhet.

A minapi fölolvasáson a frakkos úr szájábólömlött a szó. Már régen lemondtam arról, hogykoldus-fantáziájának a bicegését kövessem éskavics-gondolatainak a gyűjtögetésével fárasszammagamat. Néztem tehát a közönséget. Furcsa lát-vány száz unatkozó arc. Az érdeklődő arc mindegyforma. Az a boszorkánymester, aki a pódiumonül vagy áll, azzal a csomó papírlappal, melyetkezében fog, mintha bizonyos titkos rokonságotöntene az arcokra: a mosoly rokonságát, a meg-indultság atyafiságát, a szemekben játszó fénytestvériségét. Minden arc egyformán gömbölyödikki a mosolytól és vonásai egyformán feszülnekmeg a várakozástól. Valamennyi fej egyforma szög-ben fordul a fölolvasó felé és valamennyi tekintetúgy könyököl körülötte, mint a furulyázó faunkörül a kíváncsi nimfák gyűrűje. Az unatkozóközönség arca ellenben mind különböző.

Látok szemet, mely mereven néz valamerre éslátok szemet, mely a lebocsátott pillái alul a földrevagy az asztalra csepegteti tekintetét, — úgy hogyszinte elképzelem, mint görögnek szét ott, akár ahiganycsöppek, az unalomszülte gondolatok, mely-lyek szemen át szivárognak alá. Látok arcot, melymintha meglapulna valami gyötrő súly alatt s olyanarcot, mely menyúlik, mintha rosszul metszett tü-körből nézném. És látok idegenül mosolygó, fur-csán révedező és a szó értelmében kihalt arcokat,melyek mintha kővé változtak volna. Minden arc

4

más-más, mert az unalom olyan zsarnok, akineka népe a Bábel-tornyának népe. Egyetlen gondo-lat és nyelv sem fűzi össze, csak a szenvedés száz-féleképp tükröződő gondolata.

Amint így nézelődtem, egyszerre különös vörösfény lobbant felém. Egy elegáns asszony profiljátvilágította meg ez a misztikus vörös fény, melyolyan volt, mint a szikrázva sugárzó bíbor. Nemvolt szép asszony, nem is fiatal, csak finom ésdisztingvált megjelenésű. A fülében nagyértéküfüggő lógott s azt a repeső tüzet ennek a csoda-szép gyémántja ontotta.

Sohasem láttam még a gyémántnak ily széptündöklését, — azaz, hogy bizonyára láttam már,de nem értettem meg szépségét. Ahhoz, hogy meg-értsem, efféle unalmas fölolvasás szükséges, mikora kéz öntudatlanul szétbontogat és összecsavarvalamit, rajzolgat mindenféle csodás figurát apapírra s amily álomszerűén mozog a kéz, úgykalandozik szerte és tapadozik szomjasan mindenrea lélek. Ez a vörös gyémánttűz szinte füstölgöttfinom, lebegő párázattal. A magva mintha egyvérző parányi seb lenne, melyből vér helyett sötét-bíbor fény bugyog ki. Csodálatos lobogás. Minthanemcsak az asszony arcát, hanem a fél termet be-vonná lenge sugárzással s ott patakzanék le a föl-olvasó fehér ingmellén és papírján. Ez csak néhánypillanat tüneménye, de elegendő, hogy a szem ésa lélek átzuhanjon az ámulat és gyönyör mindenrégióján. Hogy pár pillanat alatt átérezzük, milyenlehet a tündérország napja és éjjele, virágainak és

5

leányainak köntöse. Hogy átérezzük a vagyon ésgazdagság félelmetes igézetét, sőt, mi több, hogybelebonyolódjunk a hálátlan szociálpolitikába, mi-nekutána a gyémánt és vagyon e gőgös lobogásaalatt fölfedezzük a világnyomor sötét áradatát.

A látomány azonban, mondom, csak néhánypillanatnyi, mert az asszony feje megmozdul, abűvös vörös fény eltűnik s helyébe valami szelídés lágy zöld szín ömlik a gyémántból, olyan szín,amilyen az erdő mélyén csurgó pataké, melynekzöld selymét a besurranó nap öltögeti át ezüsttűivel. Azután ez is eltűnik, akárcsak egyszerrekiapadt volna a csepp patak és az asszony fülealatt most mintha átlátszó fehér ködben parányiezüst- és azúrcsillagok reszketnének.

Így fénylett, változott, szikrázott az asszonyifülönfüggő, érezvén, hogy most érkezett el az őórája, mikor nincs egyéb versenytársa egy kifogás-talanul öltözött úrnál, aki valamit felolvas, cseve-gést vagy novellát, de senki sem tudja, mit. Vagytalán csak én láttam ilyennek. Lehet. En is csakúgy jegyeztem bele ebbe az elmefuttatásba, mintahogy a kéz gépiesen arabeszkeket vet a papírraaz unalmas felolvasás közben s a lélek szomjú-hozva keres valami csillogást, — amit a fölolvasás-ban nem lel meg.

Tavaszi hullámok.

Azok közé a szerencsés budapestiek közé tarto-zom, akiknek szomszédságában egy beépíttetlenKaszelik-telek van. Ez azt jelenti, hogy a városiforgalom közepette huszonöt-harminc méteres fákkis erdejében gyönyörködhetem, — úgy oldalvást.Az én, úgynevezett kerti szobám ablaka mellett,majdnem olyan közel, hogy a kezemmel elérhetem,egy hatalmas szilfa áll, melynek az a tulajdonsága,hogy hamarabb virágzik, mintsem levelezik és pediglegelsőnek fa-társai közt. Kis, ametisztbe játszórozsdaszinű csomós virága van, — nem valamiragyogó virág, de a tavasz első lehére megjelenika fán, melyen ilyenkor mintha egy bordószínűpalást ömlenek végig.

Ebben a vöröseslila palástban jelenik meg nekema tavasz. A többi fa még kopasz, elhagyatott ésárva, de ez már olyan, mint a lakodalomba indulóvőlegény. És igen kedves, mikor a fagy, ború,színtelenség és kopárság után egyszerre benézablakainkon a fölvirágozott öreg legény.

Ez a szilfa a mi csalhatatlan naptárunk. A

7

nyomtatott kalendárium csal, a nap is csal, mertmikor az előbbi a tavaszt jelzi, esetleg hó kavaroga levegőben, az utóbbi pedig nagyon állhatatlan.Megjelenik a nap a legnyalkább tavaszi ruhájában,szikrázó cigarettával a szájában, melyből hófehérbárányfelhőket fú szerteszéjjel, hogy néhány óramúlva szürke, fagyos felhők prémgallérjába temessedidergő arcát. Mikor azonban a szilfa fölveszi^ avőlegényi ruháját, az már bizonyos tavasz. És,úgy tetszik, hogy a Kaszelik-kertben is csak errea jeladásra vár minden, mert egyszerre elkezdodalenn és a levegőben minden mozogni, a faágakmegvastagszanak, a föld barna felületén finom,világoszöld fülecskék és szarvacskák jelennek meg,mintha milliónyi smaragd-állatka akarná kidugnifejét a sötét takaró alul és halkan, ünnepiesenemelkedik föl a levegőbe egy sárgapiros pillangó...Idebenn a szobában a nap már nemcsak a bútorlábait mossa, hanem elönti súlytalan sárga vizét azongorán és asztalon is. És ha felhő födi el anapot, akkor is érezni lehet sejtelmes, tavaszi melegét.Én azonban nem is a szilfáról akartam írni,hanem a tyúkról. Ez egy szép, fehér szárnyas,picike piros tarajfélével az ostoba kis búbos fején,melybe két piros karikákba foglalt barna szemvan dugva. Éveinek száma ismeretlen, csakhogymár nem mai csirke. A Juli vette a csarnokbancsirke gyanánt, — ami nem csodálandó, tekintet-tel arra, hogy nem látott jól a könnyeitől. Atavaszi könnyeitől. Mert amint minden háziasszonytudja, tavasszal valamennyi Juli kap egy levelet

8

hazulról, hogy haldoklik az anyja. (Értsd: kezdő-dik a tavaszi munka, melyhez szükség van a leányraodahaza.) A falusi anyák éppen oly pontosan el-hervadnak a kikelet lehére, mint a mily pontosankivirágzik a Kaszelik-kert szilfája.

Mikor a levélhordó így tavasszal a cselédszobaablakán kopogtat, az azt jelenti, hogy a Juliszakácsnénak haza kell mennie, ha hallani kívánjaaz anyja utolsó rebegését vagy a Kati szobalány-nak kell haza- és sürgősen férjhez mennie, mert avőlegény már nem tud tovább várakozni. Ha pedigdajka is van a háznál, annak bizonyosan azértkell hazasietnie, mert megdöglöttek a tehenek. Alevél tartalmát menten elárulja a cselédszoba.

Sírás.— Valamelyiknek oda van az anyja.Izgatott trécselés.— Sürgős férjhezmenetel.Jajveszékelés.— A tehenek... a tehenek.Hát mondom, a Juli levelet kapott, hogy az

anyja, szegény, halódik és így nem csoda, hogy acsarnok legvénebb tyúkját hozta haza. Ez azonban,meg kell adni, nem volt közönséges tyúk. A leg-több fajtájabeli bizalmatlanul pislog a városibarbárokra, akik őt a meleg falusi csirkeóljábólebbe a mindenféle furcsa masinával ellátott kony-hába hurcoltatták, melyhez nem csatlakozik semudvar, sem kiskert és az ember (vagy a csirke)hasztalan kapargál a kőpadlón, egyetlen szemet,vagy gilisztát sem tud előkotorni. Rövid tyúk-

9

eszével is megsejti a nagy, mohó, óriási száj jelen-létét, mely milliónyi társát nyeli el. Ez pedig bizal-matlanná és elvadulttá teszi. A Julihozta tyúkazonban nem ilyen volt. Ez szelíd és bizalmasvolt. Kis furcsa Harpagon-fejét, azzal a pirosPolichinnelle-sipkával, odanyújtotta annak, aki meg-simogatta s olyan nyájasan viselkedett, hogy aJuli álmélkodva jelentette:

— Én még ilyen furcsa tyúkot nem láttam.— Hogy-hogy?— Ez, kérem, úgy jár utánam, mint egy kis

kutya. Ha leülök, felugrik az ölembe és tessék el-hinni, — igazán mondom, — hogy szomorkodik.

— Ne mondja. Miért szomorkodnék?— Mert, tetszik tudni, ez olyan szobás tyúk

lehetett. Ezt bizonyosan nagyon szerették valaholés valakinek sokszor ült az ölében. Erre gondol aszegény baromfi. Már most hogyan öljem én meg?

(Ilyen gyöngédszívű a Juli. Kár, hogy már hal-doklik az anyja.)

— Már pedig meg kell ölni, mert föl van vévea mai menübe. Különben sem lehet tyúkot tartania lakásban.

Időközben a fehér tyúk új barátokat szerzettmagának. A két kis leányom ugyanis éppen akkorjött haza a sétából és hogy a tyúk a nyitottkonyhaajtóból meglátta őket, örvendezve hozzájukcsatlakozott. A lábukhoz dörgölőzött és ismerősenkotyogott, mintha ezt mondaná:

— No, végre csakhogy megjöttetek, gyerekek!Hol jártatok ilyen sokáig? De miféle fura ruha

10

van most rajtatok? Azelőtt ingvállban, kis prusz-likban és virágos szoknyácskában jártatok.

Nyilvánvalóan összetévesztette őket a falusipajtásaival.

— Milyen barátságos, el sem repül! — csodál-kozott a kisebbik, simogatva az állat tollait

— Persze, mert rövidek az evező- és kormány-tollai, — mondotta a nagyobbik, aki már jártas atermészetrajzban.

— És milyen gyönyörű fehér. De nem éhes-e?— Bizonyosan éhes. Meg szomjas is.— Mit adjunk neki?— Talán a kanári ételéből.— De megeszi-e?— Bizonyosan megeszi. A tyúk a magevő szár-

nyasok közé tartozik.Hoztak hát madárételt meg vizet. A tyúk, köz-

bámulás közepette, jóízűen szemezgetett, és viharosderültséget keltett, mikor tyúk módjára, aprókatkortyintgatott a vízből.

— Egészen úgy issza, mint a papa a karlsbadivizet — konstatálták elégtétellel.

A kis leányok menten a viaszpuha szívükbe bocsá-tották a kétlábú tollas jövevényt, úgy hogy mostmár, a Julival együtt, három protektora volt. Mond-hatom, határozottan rápályázott a házbeliek kegyeire,mint ahogy egy hadifogoly rabszolga igyekszikkistréberkedni a vérszomjas gazdáitól az életét. Avégzete azonban rohamosan közeledett feléje,amelyet kikerülnie nincs módjában annak, akiegyszer az útjába került.

11

A végzetes pillanatban lelkendezve szakítottaföl Juli a szoba ajtaját s úgy állt ott, kezében anagy konyhakéssel, mint Judit állhatott Holofernessátrának a bejáratában.

— A tyúk kárál, — lihegte.— Hát még nem vágta le?— Nem, mert fészket is csinált már magának.— Hát aztán?— De kérem, ez azt jelenti, hogy a tyúk tojni fog.A piros bóbitás ezzel a ravaszsággal az egész ház-

népet megnyerte magának. Ezzel menedékleveletszerzett magának. E perctől fogva szó sem lehetetta kivégzéséről, vagy legalább is bizonytalan időreelhárult fejéről a végzet. Amint diadalmas kotyo-gása bezengte a házat, ez olyan volt, mint egyapelláta az emberi jogérzetre és humanitásra.Látnivaló, hogy vitézül verekedett az életéért ésismerte nemcsak a hadijog, de a büntető törvény-könyv szabályait is, mely kegyelmet ad az anyaságidejének. A kis leányok egész nap a konyha-rongyból összehordott fészek előtt kuksoltak éscsillogó szemmel bámulták a nevezetes szárnyast,számtalan kérdéssel ostromolva őt:

— Igazán fogsz tojni, tyúkocska?— Koty, koty, kárállom, kótyonkoty, — nyug-

tatta meg őket a tyúk, az ő pattogatott kukoricazörgéséhez hasonló beszédével.

Szó sincs róla, egy tojós tyúk nevezetes ese-mény a fővárosi gyermek szemében. A fővárosilakásban sokféle baromfi megfordul, a konyhábanés a gyermekszobában is, de az előbbieket a gyermek

12

csak az ebédlőasztalon látja, amikor már pecsenye,az utóbbiak pedig igen csinos papírmasé-libák,kacsák, pulykák, tyúkok, van hozzájuk helyes ól,pirosképű tiroli kalapos pásztorleány, de az egészdrága szárnyassereglet sem tud egyetlen igazitojást produkálni, még a városligeti automata-tyúkis csak cukorral telt bádogtojást ad a húszfilléresért.Ezeknek a kedves ámításoknak és ügyes utánza-toknak egyszerre lejárt a hitelük a gyerekek sze-mében, ama csodás és ingerlő valóság előtt, melyetegy igazán tojó, igazi tyúk képvisel. Úgy kell lennivalahogy, hogy a valóság a legszebb játék és alegszebb mese, még abban a korban is, mikor azember egy fakadó bimbó naivságával bámul ki akelyhéből.

Hajnalra győzelmes kotkodácsolással hirdette atyúk mindazoknak, akiket illetett, hogy megvan azelső tojás. És ezentúl mindennap diadalmenetvonult a konyhából a szobákon át, bemutatvánmindeneknek, akik még az ágyban lennének, atyúk legújabb szerzeményét. Maga a boldog tollaspedig teljes tudatában volt hasznos és fontosszerepének, mert otthonosan berendezkedett nálunk,gondolván, ha van értéke a világon a jól végzettkötelességnek, ő nyugodtan alhatik. Hovatovábbmár mi is úgy találtuk, hogy a fránya madár olyanszálakkal kötözte magát életünkhöz, melyeket aliglehet elszakítani, — legalább anélkül, hogy fájdal-masan ne rezegjenek sokáig a protektorai szívében.Megfeledkeztünk arról, hogy itt tulajdonképpen kétvilágrend ütközik össze: a falu meg a város. A

13

falu tág szabadsága a város szűk rendjével, a faludurvább szövetű élete a mi bársonyos, simakényelmünkkel. És hogy az összeütköző két világ-rend el fogja morzsolni ezt az alázatos, barátságosfehér madarat.

Úgy is volt. A szomszédok, akiket a tyúk kotko-dácsolása hajnali álmukból vert föl, a rendőrségenvaló följelentéssel fenyegetőznek, a házmester mind-untalan célzásokat tesz a házirendre, de meg midolga, hivatása, jussa is lenne ennek a csepp darabalkalmatlan falunak itt? Közeledik a sötétség,mely el fogja nyelni ezt a kis fehérséget. Már nemis őrzi más, csak két budapesti gyermek szerelmeés aggodalma, miközben arról álmodoznak, hogya tyúkjuk kikölti a tojásait, azután kis csirkék jelen-nek meg a színen, melyek kedvesen görögnek éstipegnek már fantáziájukban, mint valami arany-gombolyagok. Tavaszi álmok, melyek tavaszi hullá-mokból születnek, de mulandók, mint a szilfavirágálma lenn a Kaszelik-kertben.

A kis gázkályháról.

A politika lángja az eget veri és én egy kis gáz-kályháról írok, melynek sárga lángocskái csakakkorák, mint egy pillangó? Érzem, hogy nemvagyok aktuális, de mit tehetek róla, ha a kis gáz-kályha már október eleje óta duruzsolja a fülembe(amióta tudniillik, elpuhult fővárosiakhoz illően,szolgálatba léptettük), hogy beszéljem el az őtörténetét.

Kezdem tehát a régi jó regeköltővel: Ülj melléma kis gázkályhához, föl van srófolva melege...Csak akkora, mint egy uborkás üveg vagy egycilinderkalap, de nagyon kedves jószág. Általábana gázkályha kellemes találmány, mert ő valósítjameg a modern életfölfogást a legjobban: kevésmunkával gyors siker. A cserépkályhához meg avaskályhához kell egy szenes legény, aki a szenetmeg a fát elhozza, egy leány, aki a kályhába be-gyújt, egy ember, aki morog, hogy a szeneslegénysokáig hozza a szenet, a leány sokáig gyújt be akályhába, a kályha sokáig adja ki a melegét stb.Ellenben a kis gázkályhának nem kell senki, semmi.

15

A régi magyarnak sokkal több idejébe került,amíg pipára gyújtott, mint az új magyarnak a gáz-kályhába. Egy csavarintás, egy gyújtó, egy percés meleg a szoba.

A kis gázkályha több éven át hűségesen szol-gált. Mindig készen fogadott. Mikor a téli ziman-kóból beléptem a szobámba és begyújtottam, kiskékes-sárgás lángjai úgy tolongtak végig a vas-csövön, mint a katonák, mikor sorba állanak agenerális előtt. Odakünn bömbölt a hóvihar,vicsorgott a fagy, idebenn a kis gázkályha aprótűzfogaival pár perc alatt elmorzsolta a hideget.Kötelességtudó, derék szolga volt, ha ugyan szol-gának lehet nevezni ezt a kedves barátunkat.

Többféle kályha szolgálja a lakásomat. Azebédlőben és abban a szobában, melyet a polgárinagyzás szalonnak nevez, egy-egy méltóságoscserépkályha tornyosodik és terpeszkedik. Ezekcsaknem a plafonig érő nagy Behemótok, kis négy-szögletes barna cserép-pajzsokból összerakva, melyekmindenikéről sablonos virágalakzat dudorodik ki.Konzervatív urak. Nehezen gyúlnak és meleged-nek föl, de ha egyszer belemennek a dologba,nehezen is hűlnek ki. Melegük egyenletes, nyugodt,szinte azt mondhatnám, higgadt meleg, melyneknincsenek szenvedélyei és forradalmai; csöndesenpiroslik ajtajuk rácsán át a tüzük, kedves, langyos,öreg képeket és emlékeket verve föl a lélekben.S mikor már hamuba temetkezik is ildomosanhaldokló lángjuk, akkor is melegítenek még. Reg-gel, mikor még fiatal a nap, didergünk mellettük,

16

de este, az alkony árnyaiban, nyájas és bizalmasmenedéket nyújt a zugolyuk. Mint életünkben min-den konzervatív gondolat vagy elv cserépkályhája.

A hálószobát kék zománcos vaskályha melegíti.Ez a kályhák szájhőse. Percek alatt fellobban,lángja sziláján tőr a kéménynek, forrong, zúg,egyszerre felgyújtja a levegőt forró, perzselő hőség-gel, — de éppen oly gyorsan elsötétedik és kihűl,vele hűl és didereg a szoba. Ennek a tüze szalmaláng.

A kis gázkályha, mely a dolgozószobámat mele-gíti, liberális elveknek hódol. A liberalizmus tulaj-donképpen maga sem egyéb egy kis kényelmesgázkályhánál, melyet, ha melegedni akarok, akár-mikor felgyújtok; ha pedig sokallom hevét, idejénlesrófolom. Mi a liberalizmus? Haladás a kényelemfelé, melyet jognak, egyenlőségnek, emberi méltó-ságnak stb. neveznek, miközben sipkámat demo-kratikusan félrecsapom, de nem nagyon, mert kü-lönben radikálisnak vagy szociáldemokratánakfognak gyanúsítani. Szóval a liberalizmus olyankényelmes melegítő eszköz, melyet temperálva lehetés kell kezelni, melyben kompromittál az ariszto-krata és demokrata elv. S mi egyéb ez, mint a kisgázkályha, mely megadja nekem az arisztokratalégfűtés kényelmét és a begyújtással azt a demo-kratikus mázt, hogy magam fáradozom vele, —de nem nagyon. Mert nem is kell fáradnom vele.Ha fáradsággal járna, akkor az ördögnek kellenea gázkályha — vagy a liberalizmus.

De hát nem azért írom én ezt a cikket, hogy aliberalizmusról meditálják, hanem, hogy a kis gáz-

17

kályha eseteit zengjem meg. Úgy történt, hogyegy napon felmondta a szolgálatot. Nem tudom,mi ütött hozzá, de egyszer csak elkezdett nyűgös-ködni, mint a beteg gyerek. Mikor begyújtottam,sárga lángfogacskái nem akartak kibújni az ínyéből.hanem csak fellobbant egyetlen lángban, azutánnagyot durranva elaludt. Kétszer-háromszor meg-ismételte ezt a makrancot, míg végre kigyulladt,de akkor sem voltak aranysárgák a lángocskái,hanem betegesen kékek. Néhány nap múlva azon-ban már egyáltalán nem volt hajlandó felgyulladni,csak pattogott, hörgött szomorúan, s mintha sötét,fogatlan vasínye ezt rebegné:

— Bocsánatot kérek, de minden igyekezetemmellett sem tudok ma melegíteni. A fejem fáj, atorkom bedagadt, kutyául érzem magamat. Talánholnapra meggyógyulok.

A kis gázkályha azonban nem gyógyult megsem másnap, sem harmadnap. És ez nagyonszomorú dolog volt. Regényírók gyakran közölnekmegindító részleteket arról, hogy milyen felindulástokoz egy ember, vagy egy ház lelkiéletében egymegszokott öreg szolga halála vagy egy hű ebelpusztulása. Én ezt a felindulást tízszeresen érez-tem, mert az én megszokott öreg szolgám és láng-fogú hű kis ebem nemcsak hogy hiányzott, hanemföldönfutóvá tett, — hiszen földönfutóvá válik asaját lakásában az ember, ha kizárják a dolgozó-szobájából. Bujdostam én is az egyik szobából amásikba, de csak akadozott mindenütt a munka.Csak mindig visszabolygott a lábam vagy az elmém

18

az elhagyott hideg dolgozószobába, melynek egyiksarkában sötéten, szinte holtan gubbasztott a kisgázkályha. A dolgozószobám, ugyanis, ónállóegyéniség, mely nem fűlik a szomszéd szobábólA konzervatív cserépkályhák gőgösen dohogtakés zizegtek mellettem:

— No, úgy-e, kellett a kis nyegle, modern gáz-kályha? Kellett a gyors meleg, a srófra járókényelem? Bezzeg jó volna most, úgy-e, a dolgozó-szobádba egy régi szabású, becsületes cserépkályha?

Most azt kérdezhetné valaki, hogy miért nemhívattam szerelőt? Hát persze, hogy hivattamszerelőt, — hiszen éppen ez volt a tragédia. Sőt,alig kellett háromszor érte küldeni, már eljött aszerelő a mellékletével, a segédmunkással.

Nekem most igen nagy kedvem lenne foglalkoznia szerelővel. Ő a nagyvárosi ember életében amolylepke, mely ha egyszer bevette magát a lakásba,ki nem pusztítható. Néha eltűnik egy hétre, s márazt hiszed, megszabadultál tőle, mikor egyszercsak megrebben sápadt szárnyacskája a villamos-vagy gázlámpád körül. A szerelő-moly is folytonaz öreg drótjaid, csöveid, villám- és gázóráid, víz-vezetéked s mindama szerelvényed körül kering,mellyel a modern élet megajándékozott.

A szerelő tehát megnézte a kis gázkályhát,gyújtót gyújtott, valószínűen hogy megfigyelje apupilláját (gondolom, meningitiszre gyanakodott),a kis beteg azonban csak a rendes panaszátnyögte:

— Puk... puk...

19

A szerelő erre elszakította a kicsit az édesanyjaemlőjéről, a gázcsőről, fölemelte, megnézte a torkát,megkopogtatta a mellét, meghallgatta a tüdejét ésigen aggodalmas arccal gyújtott pipára.

— Súlyos a baj? — kérdeztem szorongva.— Nono.— De nem halálos?— Hm.Azután elkezdte kezelni a szerencsétlen kis gáz-

kályhát. Először is elszalajtotta a segédmunkást apatikába, — azaz a műhelybe harapófogóért, azutánmikor megérkezett a segédmunkás a harapófogó-val, elküldte a műhelybe a vésőért, mikor a segéd-munkás beliferálta a vésőt, elküldte valami réz-drótért, mert ez mind szükséges a szereléshez.Én ugyan nem értettem egyet a kezelés e módjá-val, mert úgy véltem, hogy mindezt magával hoz-hatta volna a szerelő, — de hát ki tudná meg-érteni a molylepke filozófiáját és lélektanát, mikormegkezdi titokzatos keringését valamely lakásban?

Végül együtt volt minden operáló szerszám s aszerelő meg a segédmunkás megrohanta a kis gáz-kályhát. Én a szomszéd szobában ültem és hallgat-tam, mint forgatja, nyújtóztatja, gyúrja, keni, fenióraszámra a két doktor a pácienst, kinek mind-egyre panaszosabban, halkabban, álomszerűbbenhangzottak a puk-pukjai. Mint mikor az operáló-asztalon fekvő beteget elaltatják... Azután meg-untam a várakozást és elmentem hazulról.

Mikor késő este hazaértem, félelem és reményközt nyitottam be a szobámba. A kis gázkályha

20

ott volt a sarokban, de nem a lábán, hanem azoldalán.

— Mi történt?— Hat órakor a szerelők letették a harapófogót,

a vésőt és a drótot és azt mondták, hogy holnapfolytatják. Mert hogy ők nem kötelesek hat utándolgozni.

Hát jól van. Másnap csakugyan beállítottak aszerelők és kezelték a kis gázkályhát vagy egy órahosszat, ennek múltával gyanúba vették a gáz-csövet, tehát kijelentették, hogy eljönnek másnapés kibontják a falat. Harmadnap eljöttek, kibontot-ták a falat, majd kijelentették, hogy leveszik agyanút a gázcsőről, tehát eljönnek holnap, hoznakagyagot és gipszet és betapasztják a falat. Negyed-nap betapasztották a falat, de kijelentették, hogya kis gázkályhát elviszik a műhelybe. Ötödnap...azaz, dehogy, jó egy hét múlva, hazajövet, ezzel ahírrel lepnek meg:

— Itthon van a kis gázkályha!El lehet képzelni, hogy nagy megindultság vett

rajtam erőt. Mintha csak ezt mondták volna: Meg-jött a kis diák a kalocsai konviktusból! Vagy:Megjött a kis katona a háborúból! Megjöttek újraa meleg, kényelmes, nyájas munkaórák, a csöndestollpercegés, miközben a kis gázkályha felém neveta libegő fogsorával. Ámde, sajna, mikor be akar-tam gyújtani, megint csak szégyenkező gyámol-talansággal pattogtatta az ő puk-pukjait. Nem égett,

— Lehetetlen. Hiszen a szerelők már a számlátis elhozták.

21

Csakugyan, elhozták. Szólt pedig negyven koro-náról. Másnap hát elmentem a műhelybe.

— Kedves mester, — mondom a főnöknek, —először is a kis gázkályha nem ég. Másodszor,mit gondol, mi az ára újonnan?

— No ... úgy húsz korona.— Hát egy húsz koronás kis gázkályha ki nem

javítása hogyan kerülhet negyven koronába?A mester a füle tövét vakarta.— Hja, uram, ennyi jár a munkaidőért. Ennél

kevesebbet nem fizethetek a szerelőknek, mertbojkottál a szakszervezet és ennél kevesebbet nemkérhetek öntől, mert bojkottál a munkaadókszövetsége. Amint tehát látja, valakinek meg kellfizetni a negyven koronát. Vagy nekem, vagyönnek. De hogy jutok én ahhoz, hogy én fizessemmeg az ön gázkályháját?

Olyan vigasztalan, kétségbeesett és megdöbbentarccal nézett rám, mint az olyan ember, aki kétmalomkő közé került és most egy harmadikmalomkő akar ránehezedni. No, lám, a kis gáz-kályha micsoda óriási társadalmi forgatagba kerültbele, amelyben három villamos felhő súrlódik össze:a munkás, a munkaadó és a közönség érdeke.

Erről lehetne csak nagyot bölcselkedni, ha nemértem volna (mint a régi módi levélírók szoktakmentegetőzni) a papír végére. így hát még csakannyit befejezésül, hogy kifizetvén a negyven koro-nát, elmentem egy kis bádogoshoz, az elküldte alegkisebbik inasát, ez kisütötte, hogy a kis gáz-kályhának nincs semmi baja, csak el van rozsdá-

22

sodva a zárócsapja, a rozsdát levakarta, — s azótaa cilinderkalapnyi nagyságú kis fűtőszerszám sárgapillangói megint engedelmesen repesnek az őbronzfényű házikójukban.

Tükördarab az utcán.

Robog a villamos... azaz, hogy meg-meghőköls tüntető díszfölállásokat rendez. Olykor egy admi-rális-sipkás alak majesztétikusan „ellépked“ a dísz-kocsiszázad mellett és valószínűleg megelégedésétfejezi ki a mellette bandukoló kevésbé díszes sip-kájú, de szintén egyenruhás férfiaknak. Az utasokizgatottak. Vigasztalan ábrázattal kukkantgatnakki az ablakokon és egyet szisszentének vagy füty-tyentenek, mikor látják, hogy mint nő lavina-szerűen a kocsik álló sora, anélkül, hogy lavina-szerűen gördülne is.

Végre megmozdulnak a kocsik, a perronon né-hány ember egymáshoz üti az orrát, a kocsi kebe-lében néhány utas egymás vállára dűl... azutánismét megáll a villamos. Miután még vagy tízszermegismétli e kakasugrásokat, lassan, de bizony-talanul állandóbb mozgásnak ered.

Az utolsó percben egy hölgy ugrott föl akocsira és megállt egy három személyre szóló ülés-szakasz előtt, melyet azonban a gyöngéd nem kétképviselője már teljesen betöltött teste terjedelmé-vel.

24

— Kérek helyet!— Itt már nincs hely, — felelt az egyik kövér

hölgy azon a harcias hangon, mellyel a budapestivillamoson szoktak beszélni még az édestestvé-rek is.

A kövér hölgynek igaza volt. Hely nem volt.De a jövevény úri asszonynak még nagyobb valaaz ő igazsága, mert a villamos társaság háromszemélyre mérte ki a szakaszt és szedte be a jegyárát. Helynek tehát kellett lennie. A nincs és mu-száj lenni ez összeütközésének eredményét kíváncsifigyelemmel íesi az egész közönség.

— Itt háromnak van hely, nem kettőnek — szólhasonlóan hadilábra helyezkedve a jövevény, —ha nagysád kettőn akar ülni egy helyett, menjena színházba és vegyen páholyt.

— Semmi köze nagysádnak ahhoz, hogy énpáholyba járok-e vagy sem.

— De igenis van közöm. Akinek szűk a villa-mos, menjen páholyba! Kalauz! Kalauz! Magya-rázza meg ennek az úri asszonynak, hogy a villa-mos nem páholy.

— Végezzék el egymás közt az asszonyságok adolgukat — felel a kalauz és nyugadtan likasztjatovább a jegyeket.

E felszólításra a jövevény hölgy egy jól kiszámí-tott hátmozdulattal a két ülő hölgy közé vetettemagát s bebizonyította, hogy a muszáj lenni na-gyobb úr a nincs-nél, mert csakugyan helyet szorí-tott magának. Ádáz diadalmosoly az egyik, a dühzöldes sápadt színe a másik arcon. De a legyőzött

25

fél még nem adta meg magát. Neki van még egycsalhatatlan hatású tromfja.

Az ajtóban áll egy úri asssony, aki epedő szem-mel nézi a tömött ülőhelyeket. Ehhez fordul a kö-vér hölgy.

— Kérem, nagysád, tessék itt helyet foglalni.Szorítunk helyet. Tessék ide mellém. Ahol háromelfér, jut hely négynek is.

A váratlan riposzt nagy izgalomba ejti az eddiggyőzelmes asszonyt. Tiltakozik.

— Itt nincs hely négynek. Itt háromnak vanhely. Ne tessék invitálni ide négyet.

— De invitálok. S ha nem tetszik nagysádnak,menjen páholyba. .. Különben én szívesebben ülöknegyedmagammal egy keresztény mellett, mint har-madmagammal zsidó mellett.

Ez volt az a bizonyos tromf. A kétezer évestromf. A nyilvánvaló célzás a szomszéd vallásiviszonyaira. A felekezeti érzelmeiben megbántotthölgy dühében megnémult egy percre, ellenben akocsi közönségében erős mozgást lehetett észlelni.A közelben ülő, tekintélyes külsejű, hegyes szakállúúr határozottan fölháborodottnak látszott az újfordulatra, ellenben a vele szemben ülő úr, kinekfején tollbokrétás kerek zöld kalap volt, bizonyoskárörömmel kummogott magában.

— Kérem, nagysád, kérem, — szólt megbotrán-kozott hangon a tekintélyes úr, — ne tessék ittantiszemitáskodni.

A megtámadott hölgynek is megjött a szava.— Ne gorombáskodjon velem, nagysád! —

26

rikácsolja. — Keresztény? Mivel különb a keresz-tény a zsidónál?

A vadászkalapos úr erre szigorú hangon közbe-lép.

— Nagysád! Ne tessék a mi szent vallásunkatsértegetni!

— Ez nem sértés, ennek a hölgynek igaza van,— veti közbe a tekintélyes úr.

— Ki kérdezte az úrtól? — riad rája villámlószemmel a vadászkalapos.

A tekintélyes úr egyet fujt, mellét kidüllesztette,cvikkerjét lekapta s úgy sziszegte:

— Hallja az úr, azért, mert az úrnak agrár-kalapja van, még nem parancsol ám Budapestszékesfővárosában 1 Hála Istennek, maguk még nemurak hazánk székesfővárosában.

— De most már elég! — dörgi az agrárius, —mert mindjárt olyat mondok, hogy Sándor Pálsem veszi le az úrról.

— Amit pedig én felelek, azt az a Rubinek semteszi ám ki az ablakába!

A levegő forró. Egy eddig indifferens utas el-kezd kiabálni.

— Kalauz, kalauz, csináljon rendet! Mi nemvagyunk kötelesek ezt a perpatvart hallgatni.

— Végezzék el egymás közt az uraságok a dol-gukat, — felel a kalauz s nyugodtan likasztja to-vább a jegyeket.

Az agrárius és a merkanilista mérgesen mére-geti végig egymást, de egyelőre nem viszik azügyet sem Sándor Pál, sem Rubinek elé. Ellen-

27

ben az a sovány, beesett mellű, de heves tempera-mentumú ifjú, aki a perronon már legázolta né-hány burzsoá tyúkszemét, gúnyosan kiáltja be akocsiba:

— Hogy volt! Újra! Halljuk tovább! Hiszen ezvalóságos színház!

— Ne kiabáljon, barátom, most nincs a Triesztinőben, — inti a heves ifjút egy higgadt férfiú,aki külsejéről ítélve a mészáros-céhbe tartozónaklátszik.

— Fogja be a száját! — kiált hevesen a hevesifjú.

— Én legfölebb csak magát foghatom be, —felel higgadtan a higgadt férfiú.

Pár pillanatnyi csend. A heves ifjú (aki nyilvána szocialista szervezetbe tartozik) azon gondolko-zik, mit feleljen a bántalomra, de, úgy látszik, nemiut egyéb eszébe e közkeletű frázisnál:

— Ilyen embereknek adnak szavazati jogot, —morogja — míg a nép millióira szájkosarat akaszta-nak.

— Igaza van, barátom, az csak magának illik,nem pedig a millióknak.

— Húsuzsorás burzsoá! — így a heves.— Te, cucilista, most mindjárt megfojtalak! —

így a higgadt.A vita vége az, hogy a higgadt le akarja dobni

a hevest a villamosról, a heves pedig a higgadtat.A többi utas kiabál:

— Kalauz! Itt verekszenek! Csináljon rendet.— Végezzék el egymás közt az urak a dolgu-

28

kat! — felel a kalauz és nyugodtan likasztja to-vább a jegyeket.

A feleket nagy nehezen szétválasztják, a villamospedig robog. . . azaz ismét megbokrosodik és tün-tető díszfölállást rendez az utca mentén. Az admi-rális-sapkás alak megint végiglépked a dísz-kocsi-század mellett s valószínűleg elismerését fejezi kia mellette bandukoló kevésbé díszes sipkájú, deszintén egyenruhás alakoknak. Az utasok nagyrésze kiszáll, csak a három hölgy szorong makacsula helyén (holott most már van elég üres hely),meg a tekintélyes és az agrár-kalapos úr méregetiegymást rendületlenül a szemközti ülésről, a perro-non pedig a heves ifjú meg a higgadt férfiú tűnő-dik azon, hogyan lehetve a másikat ledobni avillamosról.

Ha most allegóriát akarnék csinálni ebből adologból, azt mondanám, hogy az elakadozó villa-mos az állam szekere, melyen rajta van a zsidó-kérdés, az agrár-kérdés, a szociális-kérdés, sőt afeminista parlament is, valamint a kormány a filo-zóf kalauz képében. De nem írok allegóriát, annálkevésbé, mert ez a kis tükördarab valósággal azországos nagy tükörből hullott oda az utcára.

A te skarlátodmeg az én skarlátom.

Olvasom az újságban, hogy néhány iskolát be-zártak a skarlát elharapózása folytán. De ha nemis olvasnám, láthatom a fertőtlenítő kocsik sürgö-lődéséből, amint beteget szállítanak a kórházbavagy fertőzött ágyneműt a dezinficiáló intézetbe.Fájdalom, ritkán van pihenőjük ezeknek a kocsik-nak, a bimbónyitó tavasz közeledésére pedig mégjobban föllendül a forgalmuk s különösen sűrűpasasuk az a tűzpiros nyavalya, mely miatt mosthazaküldik a gyermekeket az iskolákból.

Láng az orcája, skarlátpiros a köntöse, jég atekintete és titokzatosan lappangó a lépése annaka rémnek, mely ahova beteszi a lábát, úgy szét-robbantja a családokat, mintha bomba csapottvolna csöndes tűzhelyükbe. Az egészséges gyerme-keket, sebbel-lobbal, mintha egy vadállat lihegnea nyomukban, szétszalajtják, kit ide, kit oda; aszülők betegükkel elzárkóznak és egy láthatatlanfal képződik köztük s embertársaik közt. Az ember,akinek a gyermekét, hozzátartozóját ragadós beteg-ség lepte meg, egyszerre úgy érzi, mintha kiközösí-

30

tették volna az élő világból; mogorva, gyanakvó,szinte ellenséges tekintetek környezik; mindenszomszédja, minden ismerőse átváltozik szigorú éskérlelhetetlen ellenőrré, aki minden lépését lesi,megfigyeli és — rosszalja. Mert a félelem szőrszál-hasogató zsarnok. Annak senki kedvére nemcselekedhetik. És nem is lehet zokon venni tőle.A gyermekeit féltő szülő önzése csaknem szent.Részvétlensége csaknem erény. Durvasága csak-nem gyöngédség. Hiszen néhány ártatlan gyermekmosolygó szeme és virágzó élete fölött vijjog, minta fészkét védő sas. És védvén a saját gyermekeit,az egész város bimbózó emberflóráját is oltalmazza,mint a katona, aki, ugyanakkor, mikor vitézülharcol a saját bőréért, országát is védelmezi.

Ámde, noha mindenki védi a maga gyermekeit,a nyavalya mégis terjed és az iskolákban bezárul-nak az osztályok termei. Mi az oka ennek? Egy-szerűen az, hogy a budapesti ember csak a másskarlátját tartja ragadósnak, a magáét nem. Aszomszédjától megköveteli, hogy amíg a vöröscédula az ajtaján virul, szüntesse be magát éspárologjon el a semmiségbe, ő viszont, mikor nálavizitel a skarlát, nyugodtan jár társaságba, kávé-házba, színházba, sőt őnagysága, a felesége, el-látogat az Anyák iskolájába, ahol áhítattal hall-gatja, miképpen kell megakadályozni a ragadósgyermekbetegségek széthurcolását.

Úgy van, a budapesti ember szemében a másskarlátja veszett komondor, de az övé jámborölebecske, melytől csak a smokkok félnek. A buda-

31

pesti ember nagylelkű és humánus, de csak addig,amíg a humanitása és a kényelme közt vasútiösszeütközés nem történik. Ilyenkor mindig a ké-nyelem borítja föl a humanitást és az óvatosságot.

Én is megjártam a piros cédulával megjegyzet-tek keserves iskoláját s mondhatom, mindent meg-tettem, amit felebarátaim csemetéinek az érdeké-ben lelkiismeretem diktált. Megszakítottam a külsővilággal minden érintkezést: barátaimmal, ellen-ségeimmel, klubommal, kávéházammal, még a vil-lamos vasutakkal is, mert gyalog jártam, sőt agyalogjáróval is, mert állandóan a kocsiúton ban-dukoltam, csakhogy ne érintkezzék valahogy inficiáltporhüvelyem gyanútlan felebarátaimmal. Az is-kolákat, színházakat, vendéglőket s mindazokat ahelyeket, ahol a tömeg tanulni, szórakozni vagylumpolni szokott, valósággal szivárvány-ív alakjábankerültem el. Odahaza tolvajként osontam föl alépcsőn, meg végig a folyosón, kilesve azt a pil-lanatot, mikor sehol sem mutatkozott apa-, anya-vagy gyermekszerű lény, hogy azután orozva be-csússzam háromszoros vesztegzár alá vetett árvalakásomba.

Ama hosszú heteken egyedüli társaságom, el-szontyolodott háznépemen kívül, az a nagy Rejie-lem volt, mely az élet és halál csészéjét billegtetvesuhogott a szobában. Mert az a titokzatos rém,melyet skarlát néven ismerünk, kiszámíthatatlanulkegyelmez vagy sújt. Az orvosi tudomány kutatószeme és szabályozó fegyelme alul mindezideig ki-vonta ő magát s megfoghatatlan, kitapasztalhatat-

32

lan szeszélye ajándékoz nekünk egy marék reménytvagy akaszt ránk egy zsák csüggedést. Ezzel be-szélget, ezt faggatja, ez előtt hajladozik és gyöt-rődik az efféle világból kizárt és a bajhoz bilin-cselt ember, valamint szóba áll az élettelen tár-gyakkal. Az órával, melynek tik-takja szüntelenülIépeget,“csiszeg-csoszog, duruzsol és fecseg a csönd-ben, — s ah, ki tudja, miféle mondanivalót rejte-get holnapra rugói és kerekei közt? A fali naptár-ral, melynek még leszakíttatlan lapjain keresed:mit fog írni rája a holnap és a holnapután? Azasztalon álló bronz-nimfával, aki kacér mozdulattalemeli gömbölyű karját fürtös feje fölé és hidegmosollyal hallgatja a súlyos csöndet megszaggatólihegést, mely a kis fehér ágy felül ömlik, mint azsilipen fuldokolva átcsapó forrás...

És bár, amint eldicsekedni szerencsém volt, ennyireagyonszabályoztam magamat felebarátaim érdeké-ben, egy napon mégis ezzel állított meg a házmester:

— Nagyságos úr, panasz van.— Ugyan, mi?— A Szalmái úr nagyon haragszik ... aszongya,

kérdezzem meg a háziúrtól, szabad-e a skarlátoslakónak azon a lépcsőn járni, amelyiken a többilakó jár? Pedig Szalmaiék nem is laknak azon azemeleten, melyen a nagyságos úr.

— Hm. Hát merre járjak?— Aszongya, hogy a hátsó lépcsőn.Hát jól van. Járjunk a hátsó lépcsőn. Hanem,

néhány nap múltán ismét volt újságolni valója aházmesternek.

33

— Már megint nagy csatara volt ám.— Miért?— A Szalmainé nagysága nagyon haragszik.

Aszongya, micsoda dolog az, hogy megengedik askarlátos lakóknak, hogy azon a lépcsőn járjanak,melyen az ő cselédei járnak. A háziúrhoz akarmenni, hogy az ő cselédei a főlépcsőn járhassanak.

A világ forgott tovább. En a hátsó lépcsőt hasz-náltam. A Szalmaiék szakácsnéja pedig a főlépcsőncipelte föl a levesbe való répát, kalarábét. Idő-közben az óra is eltiktakkolta a jövő titkait, a falinaptár üres lapjai teleíródtak és a nagy Rejtelemaz élet csészéjébe vetette kegyelmét. Ámde a nagyszürke fertőtlenítő szekerek tovább nyikorogtakaz utcákon s egy napon — vagy egy év multán —megjelent a piros cédula a Szalmaiék ajtaján. Mind-amellett Szalmái úr, noha most ő volt a kerék alatt,ő volt a skarláttal bélyegzett, üldözött lény, egészennyugodtan beült a liftbe, mely minket, büszkef

skarlátmentes lakókat, vitt a magasságba.Persze, nem állottam meg szó nélkül. A szerepek

kicserélődtek. Most én voltam az ellenőr, most azén hivatásom volt lesni, figyelni és rosszalni piros-cédulás embertársam lépéseit. Most én vetettemföl a házmesterrel szemben az örök kérdést:

— Szabad-e a skarlátos lakónak ugyanazon aliften járni, amelyiken a többi lakó jár?

— Nem szabad.— Már pedig a Szalmaiék ajtaján piros cédula

van ám!— Hát majd beszélek vele.

34

A következő alkalommal azonban Szalmái úrismét teljes grandezzával lejtett be a liftbe, miköz-ben engem olyan gőggel nézett végig, melybenvilágosan benne volt ez a kérdés: Mit akarsz teaz én skarlátommal? Hiszen az egy szelíd öl-ebecske, mely a légynek sem vét s melytől csak asmokkok félnek I

A házmester, akit előfogtam, vállát vonta.— Kérem, én beszéltem a Szalmái úrral... Hát

aszongya, hogy az ő skarlátja — nem is skarlát.Az egy kis nátha. Az egy kis játék... Azután adoktor sohasem mondta, hogy skarlát.

— Hát mi?— Aszondta a doktor, hogy az csak — vörheny.

Nem kell azért rosszat gondolni Szalmairól. Őigazán nem akarja a nyavalyát terjeszteni, nem akarfelebarátainak ártani, csakhogy a gondolkozásahozzákapcsolódott a tömeg gondolkodásához. Ocsak azt mondta, ami az ezrek fejében jár: A teskarlátod, kedves barátom, mindig ragadós, vesze-delmesen ragadós, hanem az én skarlátom... Csaknem akarod elhitetni, hogy az is olyan, mint atiéd?

Az iskolákban azonban hol az egyik, hol amásik osztály ajtaja zárul be.

Nyári levelek.

1. A patak és a pásztortűz.A szomszédomban a modern színpad egyik mű-

vész-párja lakik. Csak egy vékony fal választ eltőlük. És én mégis patakról, pásztortűzről és efféleódon tárgyról kezdek avult éneket. Szolgáljonmentségemül, hogy a Fátra egyik völgyében va-gyunk, melybe minden oldalról meredek fenyő-erdők zöld hullámai szakadnak alá. S itt zúg aza patak és esténkint itt csillog az a pásztortűzelőttem. Oly közel ahhoz az erkélyhez, melyenülök, hogy szinte úgy tetszik, csak ki kell hajol-nom, hogy szivaromat a pásztortűzön gyújtsam meg.

Szép ez a völgy. A hegyek úgy fogják körül,mint valami óriási, hallgatag némberek egy kisbölcsőt. Ebben a bölcsőben fekszik, mosolyog,gügyög a patak s innen iramlik anyjának, a Vág-nak ölébe, mely a völgy-bölcső lábánál mormoljahalk dalát.

Lehet, hogy az olvasó gyanakszik már, hogyebben a bölcsőben fürdőlevél fog születni. Nemtagadom, gyanúja alapos. Ez a völgy csakugyan

36

fürdő, — hogy melyik, mellékes. Itt sorakoznakegymás mellett a szállók, kényelmes loggiáikkalés erkélyeikkel és a fenyőfák közül villák dugjákki csigabigaszarvnyi tornyocskáikat. Itt jár-kel alat-tam, a kavicsos utakon, a fürdővendég. Egy-egyóriási kalap és alatta egy asszonyi alak, mely a földfelé egyre keskenyedik. Urak. Panamával vagysoffőr-sipkával fejükön. Kackiás térdnadrágban.Olykor összeáll egy csomó óriás kalap és soffőr-sipka és az ember eltűnődik, miről beszél ez acsapat olyan édes elmerültséggel. Azaz dehogytűnődik rajta. Hiszen úgy is tudja. Százszor meg-hányt-vetett apró-cseprő események, témák, melye-ket már előttünk ledarált harminc-negyven nemze-dék; elődeink, akik előttünk jártak-keltek ezekbena szobákban, ezeken az utakon, ezeken az erdeiösvényeken, melyek a lombok zöld fátylai alatthúzódnak föl a magasságba.

Hát, igenis, fürdőlevelet szándékozom írni, mi-után sorsom engem is, mint megannyi honfitársa-mat, az idén a magyar hegyek közé vetett. Eddigorvosaim Stiriába, Tirolba, Csehországba meg atenger mellé kergettek, okul adván, hogy a ma-gyar fürdő nem betegnek való. Legfölebb a Bala-ton mellé eresztettek egy kis utókúrára. Az idénazonban, mindenféle körülmény folytán (amibenszerepet játszottak a kolerás hírek is), a Kárpátokfenyvesei közé küldtek. Mentem hát a magyar fenyő-erdők közé, azzal a tudattal, hogy fenyőillatot sokat,de egyebet semmit sem fogok kapni abból, amihez akülföld szoktatott.

37

És egy megdöbbentő tapasztalatra jutottam.Arra, hogy a frázis is igaz lehet. Kisült, hogyigaz az a frázis, melyet lelkes hazánkfiai a rajon-gás, harag, siralom és szemrehányás mindenfélehangnemében kiáltoztak és zokogtak el; ezt, hogy:Kár minden garasért, melyet a külföldre viszünk,mert itthon is megleljük mindazt, amit a külföldnyújt!

Arról nem beszélek, hogy akár Ruttka, akárZsolna, akár Kassa félő közelítsd meg a Tátrát,az úti képek oly mámorító romantikájával találko-zol, amilyenben külföldön csak hosszú, fárasztó ésköltséges utazás révén lehet részed. Akkor is csakrészletekben kapod meg azt, amit itt egy rakás-ban. Ha Ruttkának mégysz, alig hogy kicsöröm-pöl veled a vonat a fővárosból, elkezd a tájék aszemednek muzsikálni, mint egy virtuóz hegedűs.Kedves futamok remegnek és andalognak hang-szere húrjain nevető erdők és lankák képében sminél messzebbre dübörög veled a vonat, annálszebb, viharosabb, fenségesebb akkordokat zendítfeléd az a nagy művész, kinek neve Magyar Felföld.Szóba áll veled a három királyi hegy: a Mátra, aFátra és a Tátra. Szóba áll veled a múlt, mikora hegyek ormán megjelenik egy-egy várrom, minta tenger hullámbércének tetején a tépett vitorlájúhajó. Megjelenik és eltűnik gyorsan, mint a tündérimese. Vonatod hosszú, fekete hernyója szédületesösvényeken mászik fölfelé és füstje összecivakodika felhőkkel. Mély völgyből, mely fölött vonatodúgy siklik át, mint a torony felett lengő darulánc,

38

fölkacérkodik hozzád a Garam, ez a csinos paraszt-lányka, ki rokkájáról nevetve ereszti a völgynekalá ezüst fonalát. Azután megjelenik vonatod ab-laka alatt a Vág, a magyar folyók ez Árgiriuskirályfia, ki Tündér Ilonáját keresi a görbe hegyekközt, mikor epedő zúgással kerülgeti a sötét fenyő-erdőket.

A Vág remeklő pompáját az kapja meg legszeb-ben, aki a zsolnai vonattal közeledik a Tátrához,mert azzal együtt utazik és Trencséntől kezdve,ahol fölveszi vadregényes palástját, mindaddig, mígcsak a havas fejű hegyormok vén Matuzsálemeiminden másról el nem vonják figyelmét, szakadat-lanul azon mesterkedik, hogy elkápráztassa. Hapedig Kassa felé utazol, a Hernád völgye simo-gatja ujjaival szépérzékedet.

Tudtam, hogy Tátrafüreden és Lomnicon az em-ber nemcsak a hegycsúcsok látványát kapja megnyári élvezetnek, hanem európai kényelemben ésvilágfürdőre szabott külsőségben is lehet része.Engem azonban a viszonyok nem a tátrai fürdőke főhelyeire vittek, hanem egyik kisebb helyre,melynek csöndes életét e percben is alattam látommozogni. És éppen az döbbentett meg, hogy ekis völgyi patak mellett rejtőző helyen is meglel-tem legtöbbjét annak, amit a külföld ad: kényel-mes, sőt pazarul berendezett szállót, villamos világí-tást, liftet, szép hallt, vízvezetéket, tisztaságot,gyönyörű parkot, gondozott szerpentin-utakat azerdőkben, oly tömegben, amilyenben a külföldönis ritkán. Megdöbbentett, mert rája eszméltem,

39

hogy mily kevéssé ismerjük mi, magyarok, hazán-kat ... Ez ugyan ismét mohos fejű, vén frázis. Demindegy. Rája csúszott a tollam és akár kétszeris aláhúzom.

Igaz, valami sok szórakozásunk nincs. Van oly-kor egy bál, melyben nem táncolunk, tombola,melyben nem nyerünk, kabaré, melyben nemmulatunk, kirándulás, melyen táncolunk is, nyerünkis, mulatunk is. Egyébként unatkozunk. De mi azunalom itt? Arany borona, mely lesimítja, elegyen-geti lelkünk ráncait. Tündérseprő, mely kiseprilelkünkből azt a port, mely az élet tülekedéseiközben rakódott bele. Olyan tarisznya, mely nemnyomja a vállunkat. Hasonlíthatnám egy kissénehézkes, de illedelmes társhoz is, aki mindig ve-lünk jár, nem zavar a fecsegésével, nem halljukszavát, csak súlyos, esetlen lépteinek szünetlendobogását. De ha elkezd bennünket abajgatni avárosi gondok valamely bogara, széles talpávalmenten rájatapos és ránkteríti a csönd, a meg-nyugvás könnyed köpönyegét, melyet ő ez áldottfák tűleveleiből sző számunkra.

És itt a patak. Ez ott zúg szorgalmasan néhánylépésnyire és folyton sodorja alá a hátán hattyúi-nak fehér raját: göndör habjait. Sietve jő a he-gyek közül és folyton kérdezősködik, újságol, be-szél valamiről, mint a jókedvű utas, aki mindenjárókelővel szóba elegyedik. Egyszer napfényt hoztopolyfái közt és olyas dicsekedéssel mutogatja,mint a gyermek a fehérszőrű nyulacskát, melyet ahegyek közt kapott valami barátságos pásztortól,

40

másszor barna felhő árnyékát ringatja hullámain.Ő köszönti ránk a reggelt, ő búcsúzik tőlünk leg-utoljára este s ő botorkál halkan szóló csörgőjé-vel ágyunk körül, mikor az álom fenyőlevelei ránk-zizegnek és maguk alá temetik eszméletünket.

A pásztortűz pedig kigyúl esténkint a Fátránaka homályban eltünedező ormán. Ott libeg és leng,mint egy nagy piros lepke, mely egyre el akarszállni valamerre, de oda van tapadva a hegyhez.Olykor egy csillag úszik a tüzecske fölé és kíván-csian pislog bele, mintha tudni szeretné, mit főz-nek, sütnek ma este maguknak a pásztorok. Az-után tovább siet a csillag, talán, hogy elújságoljatársainak az újságot... Es csakugyan nem lennea magyar fürdő betegnek való?

2. A cseh báró.Az oderbergi vonat berobogott a kárpáti ma-

gyar fürdő csinos, tiszta, kis állomására. A friss,hegyi levegőben szinte elveszett a lokomotív füstje,a felhőkbe irányuló zöld hegyoldal egyszerre el-nyelte. A vonat maga is oly tiszta volt, minthaéppen akkor vették volna ki a skatulyából.Ablakaiban többnyire német turista, aki a Tátrábatart.

Az egyik kocsiból három vadászruhás alak szálltki. Egy tekintélyes külsejű, idősebb stüsszi és kétfiú, az egyik valami tizenhét-tizennyolc éves ifjú,a másik tíz-tizenkét éves gyermek. Mindhárma fe-lén fajdtollas vadászkalap, testén zöld loden-ruha

41

térdnadrággal, bőrlábszár-védővel. Csatlakozotthozzájuk még két urasági jáger-forma alak.

Az érkezőket az állomáson a helybeli erdőkezelő-ség tisztviselői fogadták, tehát látnivaló volt, hogyelőkelő vendégek. Amíg az érkezők és fogadókbeszélgettek, a vonatról a hordárok bárói koroná-val díszített nagy bőröndöket szállítottak le, melye-ket mindenáron az állomáson levő bérkocsikbaakartak rakni. A bérkocsisok ünnepies arccal vár-ták az előkelő pasasokat, de a tekintélyes úr át-húzta a reményeiket.

— Fölösleges a bérkocsi — mondotta tótul ahordároknak, — Majd bevisz minket a motor. Vi-gyék a motorra.

A „motor“ alatt nem valami csillogó automobiltkell érteni, hanem egy hegyi villamos iparvasútkis deszkaszállító motorját. A ledöntött szálfátszállítja le a hegyekről a völgyben levő fűrész-malomba, innen pedig a deszkát az állomásra.Most is ott állt deszkával megrakodtan az állomásmögött. A hordárok a máihát berakták a motorba,a tekintélyes úr a fiúkkal és a jágerokkal föltelepe-dett a deszkákra (miközben a hordárok csalódottarccal nézegették a két-két fehér hatost, amit azelőkelő idegen a markukba nyomott) és a vonatmegindult a fürdő felé, ahol a vendégek lerakod-tak és megszálltak egy másodrangú hotelban.

— Kik ezek? — kérdeztem egy helybeli ismerő-sömtől.

— Ez Hildbrand báró, a leggazdagabb cseh nagy-birtokosok egyike, két fiával.

42

— Nyaralni jött ide?— Nem, vadászni. Ő ettől az évtől kezdve a

kincstári erdőterület vadászati bérlője.Erre persze én azt kérdeztem, amit minden bús

magyar kérdezni szokott ilyenkor:— Hm. Hát az állam is cseheknek adja bérbe

a felvidéki erdőket? Mit várhatunk akkor a magáno-soktól és a községektől?

— Persze, persze, mit várhassunk? — mondtaismerősöm. Hanem hallgassa csak meg ezt a kistörténetet.

— Mikor arról volt szó, hogy bérbeadják enneka gyönyörű, vadban bővelkedő 7300 katasztrálishold erdőterületnek a vadászati jogát, a minisztériumleírt az erdőfelügyelőségnek:

— Jól van. Kiadjuk azt a területet tizenöt évreharminchétezer korona kikiáltási ár mellett, de ki-kötünk egyet, ezt: mindenáron arra kell törekedni,hogy magyar ember kapja meg a bérletet, akár akikiáltási áron alul is.

Hát jól van. Az erdőfelügyelőség hirdetett, agi-tált, magánúton és minden más módon értesítetteaz érdekelt köröket a bérletről.

— És nem jelentkezett persze senki?— De igen. Egyszerre négy magyar úr jelentke-

zett. És ez volt a hiba.— Miért lenne az hiba?— Ön nem tudja, mit jelent az, mikor hóval

borított zord kárpáti tájon négy magyar úr össze-kerül?

— De már sejtem.

43

— Hát az történt, amit sejt. A négy úr, akiközösen ki akarta bérelni a vadászterületet, a fürdőlegelső szállójában fűttetett be magának szobát sazonnal nekiült tarokkozni. Úgy kellett lekunyo-rálni őket a hotelbül, mikor előállt a motor, hogyfölvigye az erdőségbe. De nem ám az a deszka-szállító volt a motor mögé fogva, melyen a csehbáró bevonult, hanem a nagy, födött, személy-szállító kocsi. Az urak le sem szálltak a kocsi-ról, hanem onnan nézegették az erdős hegy-oldalakat, azután — siettek vissza a szobájukbatarokkozni.

— De csak tettek valamelyes ajánlatot?— Nem tettek. Kijelentették, hogy kevés a vad,

drága a bérlet, beszélni sem érdemes róla. Hátbeszélhettünk is mi nekik. Azaz, dehogy beszélhet-tünk, hiszen zavartuk volna a tarokkot. A kártya-asztal mellől egyenesen a gyorsvonatra szánkáz-tak. Más magyar vállalkozó pedig egy sem jelent-kezett.

Egy szép napon beállított a cseh báró. Ezt azördög se értesítette, nem hívta, nem csalogattasenki, csak beállított nagy hócsizmákban az erdő-hivatalba, azzal, hogy szeretné megnézni az erdő-területet.

A hivatalban hűvösen fogadták.— Derékig érő hó van most a hegyeken, —

mondották neki — bajos abban gázolni.— Nem baj, — felelte nyugodtan. — Én meg

a vadászom majd csak elvergődünk benne, az uraklenn maradhatnak az erdészlakban.

44

Mit volt, mit tenni. Befogtuk a motor elé a„kutyát“, mely két, durván összetákolt, deszkapad-dal ellátott, kocsi-alkotmányféle, rátelepedtünk abáróval és a vadászával s megindultunk fölfelé azord, sötét hófellegek, a sziklás medrükben fagyot-tan alvó patakok és vastag, fehér hószőnyegbensüppedező zöld fenyőfák közé. A báró egyrekérdezősködött, jegyzett, minduntalan megállíttattaa motort és órahosszat elhurcolt bennünket arengetegbe, térdig, övig gázolva a havat, miköz-ben mindenfelé szimatolta, a vadászával együtt, avadnyomokat. Nagyszerű vad-szakértő volt. Minélföljebb haladtunk, annál vidámabb, frissebb, szenve-délyesebb, vállalkozóbb volt, — alig tudtuk vissza-téríteni, mikor már lehetetlen volt följebb nyo-mulni s nem egyszer süppedt derékig a hóba;úgy kellett kihúzni.

Hazaérvén, bezárkózott velünk a hivatalba s teljesdélután, estig számolt, tanulmányozott, jegyezgetettvelünk és végül kijelentette, hogy a kikiáltási árnál15,000 koronával többet ajánl, vagyis 52,000 koronát.

No hát az fényes ajánlat volt. A hivatal fölis terjesztette nyomban a minisztériumba.

De nem oda Buda!Jött a leirat a minisztériumból, hogy igen ám,

a bérletet csak úgy kapja meg a cseh báró, haépít egy vadászlakot, számos vadőri kunyhót,csináltat cserkész-utakat és a többi, szóval, hakötelezi magát, hogy még 52,000 koronát befektet abérletbe és mindez tizenöt év múlva, a bérlet le-jártakor, átszáll a kincstárra.

45

— Ettől csak megugrik a cseh báró, — gondol-ták kárörvendve fönn a minisztériumban és lenn,az erdőhivatalban,

A báró a feltételekre ennyit felelt:— Elfogadom!És megkapta a bérletet. Már építteti is a vadász-

lakot.* * *

A fürdőközönség érdeklődve nézte az öt idegenvadászt, mikor — még megérkezése délutánján —a parkban a „kutyára“ várakozott, melyen föl-mótorozott a hegyekbe. A bárót és fiait már jólismerték az erdőtisztek és erdészek. Szimpatikus,nyájas, igen szerény, mindenkivel (úrral, szolgával)egyforma szívességgel érintkező emberek voltak.Többször jártak már az erdőterületen és oly egy-szerűen éltek, mint valami vékonypénzű kisbirtoko-sok. Egymás közt mindig csehül beszéltek (nemnémetül, mint a magyar mágnások). Jóked-vük volt, a kisebbik bárófiú (kiről különben aa helyi szakértők állítják, hogy máris kitűnő va-dász) széles jókedvében cseh népdalokat fütyül-getett ...

Nem volt szerencséjük a vadászaton. Négy na-pig voltak odafönn a köd és felhők birodalmábans ez idő alatt folyton szakadt az eső. Szerényerdőőri lakokban háltak, étkeztek, vadászkunyhó-ban lebzseltek, lestek a szép időt és nem lőtteksemmit. Negyednap visszahozta őket a „kutya“.A nedves ruha tapadt rajtuk, de azért egyenlete-sen jókedvűek, szinte megelégedettek voltak.

46

Bosszúságnak, kedvetlenségnek nyoma sem látszottrajtuk.

Ha a cseh ember valamit megszeret, meg van azszeretve. Ezek pedig, úgy látszik, nagyon meg-szerették ezt a gyönyörű darab Magyarországot,mely nekik kapitális szarvasbikákat, hatalmas med-véket ígér, — ha ugyan most üres kézzel bocsá-totta is haza, Csehországba, őket.

A kis bárófiú a szakadó cérnaesőben is víganfütyölte az ő cseh népdalait... A fürdő szállóinakfödött, üveges terraszán pedig közömbösen kár-tyáztak a magyar urak.

3. Mr. Woodward halászik.Egy júniusi napon abba a felvidéki fürdőbe,

melyről az imént írtam, egy igénytelen külsejű,körülbelül negyven éves emberke érkezett. Ellépe-getett az állomásról a fürdőbe osonó fehér gyalog-úton és a szembejövőktől tört német nyelven azerdőgondnokságról kérdezősködött.

Útbaigazították.Az erdőhivatalban bemutatta magát, hogy ő

William Woodward angol honpolgár és egyetemitanár s azért jött a kontinensre, hogy halászatiszenvedélyének áldozzon. Ezzel átnyújtotta a hiva-tal vezetőjének a magyar királyi földmívelésügyiminiszter levelét, melyben fölhivatik az erdőgond-nokság, hogy e sorokat átadó mr. William Wood-ward egyetemi tanárnak mindenben kezére járjon,jelölje meg neki a halászatra alkalmas vizet és

47

gondoskodjék, hogy semmi ne akadályozza e sportművelésében.

Amit nem mondott el mr. Woodward, az a kö-vetkező: William úr vitt ajánló-levelet az angolkülügyminisztériumból a bécsi angol nagykövetnek,a nagykövetségről vitt levelet a bécsi külügy-minisztériumba, a mi külügyminiszterünktől vittajánló-levelet a magyar miniszterelnökségre, ettőla földmívelési minisztériumba és innen az említetterdőgondnoksághoz... Drinápoly és Kavalla semszült nagyobb diplomáciai akciót, mint mr, Wood-ward ama vágya, hogy hazánk smaragd és ezüstpatakjaiban néhány pisztrángot csaljon a finomangol horgocskáira.

El lehet képzelni, hogy az erdőhivatal embereinagy előzékenységgel fogadták a jól beajánlottbrittet s vitték volna azonnal a halban legdúsabbhelyekre. Mr. Woodward azonban meg fogadta ela kíséretet.

— Bocsánat, — mondotta — majd rátalálokmagam is a halra. Sőt csakis úgy értékes a sze-memben a halászat, ha az eredményt teljesenmagamnak köszönhetem. Ertek valamelyest a halá-szathoz, tehát nincs szükségem segítségre. Csakarról tessék fölvilágosítani, hogy miféle díjakat kellfizetnem?

— Díjakat?(Oh, te szegény angol, hát ennyi ajánlólevél

után te még a szabályokat is meg akarod tartani— Magyarországon?)

— Hm, hát meg kell váltani a halászati jogot.

48

— Helyes. Azt már megváltottam.— Azután mindennapra két koronáért bárcát

kell váltani.— Helyes, itt van mára a két korona. Van még

valami?— Igen. A fogott halat be kell szállítani az

erdőgondnokságra s ha uraságod meg kívánja tar-tani, kilóját négy koronájával megválthatja, de há-rom kilón felül már hat koronával.

(No, ezért ugyan érdemes Londonból az angolkülügyminiszteren, bécsi nagyköveten, bécsi kül-ügyi hivatalon, magyar miniszterelnökön, föld-mívelési minisztériumon át ide jönni, halászati jogotfizetni, napi bárcát váltani, hogy a keserves fárad-sággal fogott halát meg is vásárolja, akárcsakLondonban a halcsarnokban! Az angolt azonbanéppen nem lepte meg a dolog.)

— Helyes, be fogom hozni a halat és megvásár-lom.

A poggyászát bevitette az egyik hotelbe, halász-dresszbe öltözött, vagyis teljes gummi-öltözetbebujt, a lábára gummicipőt húzott, vízálló selyem-esőköpönyegbe burkolózott és a legtökéletesebbangol horgász-készülékkel fölfegyverkezve, beállta patakba; térdig és övig gázolva a jéghideg víz-ben, élvezte a horgászat édes, tiszta gyönyöreit,melyhez foghatók (e sport hívei szerint) nincseneke föld kerekén és az emberi szív rejtekén.

Valóban, valami különös, minden mástól elütővarázsa lehet a halászatnak, különösen pedig ahoroggal valónak. Mindennap látom, amint piszt-

49

ráng-halász fürdővendég-kollégáim elindulnak aa Vág vagy a fák és bokrok zöld alagútjábanmormogó Lubohna-patak mentén, könnyű szívvel,gyermekes örömmel. A halász a legboldogabbélvezője a természetnek. A vadász babonás, kényes,követelő; annak a mulatságába beleszól az eső, aszél, a szerencse, a véletlen, a legkisebb zörej;egy rossz lövés vagy eredménytelen les egy hétreelveszi a kedvét. A halászt viszont nem zökkentiki semmi lelkes türelméből, sem az eső, sem a nap,bőrig ázás vagy csontig sülés, sőt maga az ered-ménytelenség sem. Ezért is a halász a legtürelme-sebb és a leghallgatagabb fürdővendég. Neki nemkell sok. Egy nyugodt reggel vagy néhány csön-des óra az eső után, egy tajtékzó patak vagytisztavizű folyó — és azonkívül lehet tőle akár-milyen a vendéglő, a hotel, az ég meg a föld. Azigazi halász nem is azért halászik, hogy minéltöbb halat fogjon, hanem hogy a Vág erdő árnyéká-tól sötétzöld, naptól ezüst vagy felhőtől barnatükrében meglesse egy hallgatag világ mozgásátés titokzatos esélyek rezdületeit. Halk és finomháború ez a víz fürge és néma népével, tele mélabájjal, ártatlan izgalommal, apró sikerek szerelmesvágyával, örökös csábítás, kacérkodás, ingerkedés,türelem, győzelem, csalódás, merengés, álom, hul-lámzúgás, bogárduruzsolás ... Aki ebbe a gyönyörű-ségbe fenékig tud merülni, az bizony akárLondonból is elzarándokol idáig néhány napi új-szerű halászörömért.

És van a horgászatnak is ezer indebindéje, for-

50

télya, olyan, amelyről a laikusnak csak annyi sej-telme lehet, mint a vaknak a színről. Finom fogásokés tapasztalatok százai teszik mulatságossá a ha-lász türelmes mesterségét, mikor csalogatja és lesia magyar hegyi vizek három nemes lakóját, a pén-zes pézt (tomajkát), a sebes pisztrángot és a galócát,e három arisztokrata pisztráng-fajtát. E szenvede-lemnek itthon, hazánkban is van elég híve és énpéldául sohasem hittem volna, hogy Szabó Endreírótársunk, akinek a türelem bizonyára sohasemvolt erénye, a legszenvedelmesebben kitartó és türel-mes tomajka-halász. De láttam mérges ellenzékipolitikust is, aki Tisza István neve említésére ismenten a viharsípjához nyúl, amint reggeltől estigmezítláb felgyűrkőzve állt a patakban és egy egészangyalsereg türelmének a próbáját nyújtotta. Vantehát sok nemes veretű magyar horgász is, akinem a zsákmányért, hanem a halászatban rejlőgyönyörűségért veti ki a horgot, de még több arablóhalász és pedig [nemcsak a népben, hanemaz úri rendben is, aki habzsolva aknázza ki a vá-ratlan halásszerencsét, a halak katasztrofális éhsé-gét vagy játszadozó könnyelműségét, szükségtele-nül, mohón, valóságos basibozuk és komitádzsifanatizmussal. E pusztítás ellen hozták azokat acsaknem komikumszámba menő szigorú rendszabá-lyokat, melyek a halásznak úgyszólván csak a hal-fogás dicsőségét hagyják meg — ingyen.

... Este hűségesen beállított mr. Woodward azerdőgondnokságra. Kezében egy szál szép sebespisztránggal.

51

— Tessék lemérni és az árát megszabni.— Csak egy halat fogott uraságod? — kérdez-

dezték némi gúnyos részvéttel a hivatalbéliek.— Ah, dehogy. Ez a negyvenedik.— Hát a többi hol van?— Visszadobtam a patakba.Talán az öreg Fátra is megdermedt erre a

nyilatkozatra bámulatában. Ilyent még soha nemhallottak Hungáriában.

— És miért tetszett visszadobni?Most az angol ámult el e kérdésre.— Miért? Hát minek nekem az a tömérdek hal?

Meg tudok én enni negyven pisztrángot? Hiszenistentelenség lenne annyi halat hiába megfosztaniéletétől. Nem, uraim, én nem vagyok mészáros,nekem a halászat sport, élvezet, ügyesség, no megegy kis szerény halvacsora... Mennyi az a hal?Egy kiló? Tessék a négy korona.

Négy napig halászott mr. Woodward a Lubohná-ban és a Vágban s ezalatt akárkinek alkalma voltmeggyőződni róla, hogy egymásután veti visszaa vízbe a fölösleges halat, melyet, hogy ne se-bezze meg nagyon, igen finom, kis horoggal fo-gott ki, melynek szúrása könnyen gyógyul. Ésgyöngéden, óvatosan vette ki a hal kopoltyújábóla horgot, hogy fölöslegesen ne szaporítsa az állatkínját. A hozzáértők szerint ezek a halak nem ispusztultak el. Este rendesen az erdőtisztek társasá-gában vacsorázott mr. Woodward. Nagyon kedves,elmés úriembernek bizonyult. Egy ízben szóbakerítették Scotus Viatort.

52

— Scotus Viator? — kérdezte. — Ki az?— Angol író, aki e néven gyűlöletes és igaz-

ságtalan támadásokat közöl a magyarok ellen.— Soha hírét nem hallottam, — mondotta el-

tűnődve mr. Woodward.Úgy kell lenni, hogy Scotus Viator és társai is

olyan halak, amelyeket mi a külföldi sajtó nagyfolyamából derűre-borúra kihalászunk és érdemé-nél fontosabbnak tartjuk. Míg ellenben az angol,a nagy angol közönség az ilyen fölösleges olvas-mány-halakat visszadobálja a vízbe s csak azttartja meg emlékében, amire szüksége van. ScotusViatorra nem volt szüksége mr. Woodwardnak éshiszem, hogy a nagy britt közvéleménynek sem.

Ezt a tanulságot vontam le magamnak mr. Wood-ward látogatásából s arról, hogy az angolok ho-gyan halásznak és — olvasnak.

4. A turisták.A minap fönt jártam a Magas-Tátrában s meg-

lepetve láttam, hogy milyen eleven turistaélet fej-lődött ki a magyar havasokon. Amit nem tudtunkelérni a tündériesen szép Balatonnal, a mindenpillanatban döbbenetszerűen fenséges Al-Dunávalés az erdélyi panorámával, sem Budapest fényével,hogy a nagy világ közönségét odacsábítsuk, elértüka Tátrával. Németország, Ausztria és a lengyelségimmár ott kúszik és kapaszkodik a Tátra meredekhegyoldalain és nyergein. Az idén a németek és alengyelek valósággal elárasztották a Tátrát s nem

98

túlzok, mikor azt mondom, hogy például a Tenger-szem-csúcs ösvényei, le a Poprádi-tóig, némelynapon meglehetősen forgalmas országutak hatásáttették, — persze olyan országútét, melyen mindenkigyalog jár. A Tátra népszerűségét mi sem jellemzijobban, mint hogy ez idén szakadékai több turistátnyeltek el, mint az Alpesek.

A magyaron kívül német és lengyel beszéd ele-gyedik össze a hegyi patakok morgásával és asziklák ekhójával. Az igazat megvallva, az utóbbikét nyelv sűrűbben, mint a legelsőül említett. Amagyar nem hegymászó nép. Elmegy a Poprádi-tóig, a Zöld-tóig, a Fátyol-vízesésig, a kényelme-sebbje a tarpataki óriás zuhatagig (ahova sikló-vasút visz föl), a hegyek csúcsaira kevesen törek-szenek; míg ellenben a porosz ember ezeket akönnyű, másfél, két vagy harmadfél órás hegy-mászásokat nem is tekinti becsületes sétának. Nekicsak az olyan túra ér valamit, mely legalább isegy napot kíván tőle és akkor sem a kitaposottúton, hanem járatlan sziklafalakon, melyen csákány-nyal kell lépcsőt vágni és kötélen kell aláeresz-kedni zordon örvényekbe, melyek kipróbálják azizmokat, a szemet, a lelkierőt és a fejet.

Neki egészen más a hegy, mint nekünk, alantjáró, óvatos filisztereknek. Nekünk a hegy látványos-ság, dekoráció vagy pedig egy szép vágy, melyfölcsal a hó csíkjaival fölszántott tetőre, ígérvénszámunkra odafönn tündércsodákat. Neki ellenségesvár, melyet a legveszedelmesebb oldalán kívánmegostromolni. Ő nem azért megy a hegyre, hogy

54

gyönyörködjék a természetben, hanem hogy gyö-nyörködjék a saját kitartásában, vakmerőségében,erejében. Erre pedig a Tátra nagyon alkalmas,mert bár a legmagasabb csúcsa sem éri el a három-ezer métert, nincsenek glecserei és a hó is csak aszakadékaiban nyaral, de oly meredeken iramlikföl az égnek, hogy aki veszedelmet és szédületetkeres, a halált bármikor táncra hívhatja ott.

Érdekesek ezek a turisták. Csapatostul, ötével,tízével érkeznek a csorbái állomásra. Ifjak, Öregek,gyermekleánykák és élemedett hölgyecskék. Férfia,asszonya, mind turistaöltözetben, zöldes posztó-szövetben, tollas kalpaggal fején, szöges cipővellábán és hátán az elmaradhatatlan turista-zsákkal,mely alaposan duzzad a cókmóktól. A férfiaktérdnadrágban, az asszonyok, nem ritkán, nadrág-szoknyában. Hatalmas csákány és a vállon át-vetett kötélgöngyöleg a férfiak gyakori kelléke.Hosszú szöges turistabot. Főelvük, hogy lehetőlegkeveset költsenek és attól a perctől fogva, hogya csorbái állomáson kilépnek az oderbergi Pull-mann-kocsiból, megvessenek mindenféle szállító-alkotmányt. A vérbeli turista a hegyek ellen valószentségtörésnek tekint minden fogaskerekűt, sikló-vasutat.

A csorbatói fogaskerekű elpuhult népe moso-lyogva nézi le szellős ablakaiból a gyalogúton fel-törtető „bergfexeket“, a tömött háti zsákját köny-nyedén cipelő Fräuleint, kinek szőke haját a fütyülőszél kioldozza a tollas turistakalap alul és lobogógyanát sodorja utána, meg a fehér szakállú Rechts-

35

anwaltot vagy bírósági referendáriust, aki méltó-sággal bökdösi hegyes dárdáját a kövek közé,cipelvén a hátizsákon kívül saját becsületes pocak-ját is. Fáradalom, vihar, eső, kényelmetlenség, ve-szedelem, csupa olyan fogalom az igazi turistaszemében, melyet kitörült programmjából. Azt őáthúzta még Berlinben, Boroszlóban, mikor uj-jongva csapta le íróasztalára a tollat és egy hétrevagy egy hónapra kiszakította magát a megszokottkényelemből. Afiliszter-puhaságot ott hagyta városilakásán az esernyőjével, esőköpönyegével és pap-lanos ágyával.

Kissé komikusak megjelenésükben (az embernekmindig az élclapok jutnak eszébe), de végtelenülszimpatikusak. íme, egy csapat intelligens ember,aki örömét nem abban leli, hogy a Palace-hotelekloggiáiból bámulja a hegyeket, hanem hogy össze-olvadjon néhány napra vagy hétre a természettelés a szabadsággal. Széke a szikla, asztala a fatönkvagy a patak és tengerszem partja, pihenője agyalogfenyő bokra, dívánja a moha, éjjeli menedékea turista-ház padlásszobája. Ott baktatnak, kapasz-kodnak libasorban a hegyi ösvényen. Hallgatagelmélyedéssel, hallgatag türelemmel, hallgatag fi-gyelemmel. Egyenletes lépéssel. Top, top. Az em-ber szinte hallja szöges cipőtalpuk ütemes dobo-gását a köveken. Elül a csákányos német, utánaegy sor mozgó bot és kacskaringós toll. Top, top.Meredeken föl, völgybe le, kövön, sziklán, víz-mosáson, görgetegen át. Soha el nem marad egyiksem. Egyforma távolságban egymástól. Akárcsak

56

ama hadsereg ércsorai, melyek ilyen hallgatag tü-relemmel, fegyelemmel és rendben haladtak ésgázoltak át Franciaországon. Top, top. AkkorGravelottenál és Szedánnál háromszázezer franciánkeresztül, most égbemeredő hegyek nyergein éspokolnyi mélységbe szakadó örvényeken át. Ottazonban csupa ifjú és férfi vonult, itt pedig1 kövérbácsik és lenge kisasszonyok. A türelem, a kitartás,a komoly lelkesedés, a fegyelem azonban ugyanaz.A távolság dolgában kissé furcsák a fogalmaik.Találkoztam velük egy hegyi ösvényen, mely úgymeg volt hintve lemaradt cipősarokkal és talppal,mint a túróscsusza pörccel. El lehet képzelni,milyen kedves út volt az. Bokaficamító kő a kőhátán, némelyik akkora, mint egy római szarkofág.Szembe jött velem a „bergfex“, ő nagyságával, afeleségével.

— Messze van még a tó? — kérdeztem tőle.Nyájas készséggel felelt. Ezek a németek szűk-

szavúak, de nagyon előzékenyek.— Ach, nein. Csak egy negyedórácska még.— És milyen az út odáig?— Nagyon szép.Ő nagysága, a bergfexné, biztatóan tette hozzá:— Még ennél az útnál is szebb.Ennél? Kakas csípje meg, miiyen lehet hát ezek

szemében a csúf út, ha ez is szép nekik? Milyenlehet az ennél is szebb út?

Megköszöntem a szíves fölvilágosítást s továbbvonultam. Csakugyan kisült, hogy a szép úton(melyen én is hátrahagytam emlékül az egyik ci-

57

pőm sarkát) a német negyedórácska, magyar for-dításban, csaknem teljes egy órácskát számított.

Láttam őket a tátrafüredi nagy bazár oldalában.Akkor érkeztek vissza a Gerlachfalvi csúcsról. Ottültek az útszélen, szép sorjában vagy tizen: aKreishauptmann, a professzor, a gépírókisasszony,a doktor, a tanítóné, a bölcselethallgató (ráismer-tem az egyikre a császárbajuszáról, a másikra ahosszú hajáról, a harmadikra a póznatermetéről,a negyedikre a tekintélyes pápaszeméről, az ötödikresavanyú arcvonásairól — vagy legalább úgy vél-tem, hogy ráismertem) és a tarisznyából előkerültelemózsiával foglalkoztak. Tőlük pár lépésre csil-logtak a nagy kávéház óriás verandájának ablakai,odébb a Nagyszálló lépcsőin haladtak fölfelé aszmokingos urak és cicomás hölgyek, a hatóraiebédre, itt lenn, a bazár oldalában pedig a tíznémet turista, kinek némelyike odahaza talánnyolcszobás lakásban lakik, jókedvűen, elégedet-ten falatozott — a földön. Majd nagy csörömpö-léssel előkerültek a bádog turistapoharak és azegész társaság a Csáky-kút bugyogó forrását vettepártfogásba. Azután egyet rándítottak a háti zsá-kon, vették a hosszú turista-botot és a társaságtova vonult. Top, top. Ballagtak nyugodtan, egyen-letesen kifelé a kényelem és előkelőség e tündér-városából. Szép asszonyt, leányt bizony nem igenlehet látni köztük. Úgy látszik, Germánia szépei semkülönbek Hungária és az egész világ szépeinél: alemondás, az igénytelenség, a viszonyokhoz valótürelmes illeszkedés, az igazi turista e főerényei,

58

nekik nem kenyerük. Ők, a sors kegyeltjei, nemszorulnak arra, hogy az élvezet röppenő mámorosperceit a bércek vad csipkéi közt keressék. Kö-rülöttük leng az folyton a férfiak hódolatában ésszépségük fényében. Okét tenyerén hordja a sors,míg ezek a csúnya és többnyire szegény leányokcsak ilyenkor lopnak maguknak a sorstól egymaroknyi gyönyört.

Ők nem lehetnek bálványok, csak — jó turista-pajtások. Együtt vonulnak naphosszat a férfiakkal(s bizonyára nem a gyatra fajtájúval), osztoznakfáradalmaikban, fegyelmezettségükben, gondolko-zásukban, igénytelenségükben és hősiességükben.(Mert a hősök erkölcseiből gyúrták ezeknek a bá-tor turistáknak az erényeit.) Cipelik a tarisznyáju-kat, anélkül, hogy valaha társaik segítő kezét kí-vánnák, tűrik panasz nélkül a kényelmetlenségets hozzáilleszkednek szó nélkül a turista-élet kegyet-len és fenséges szelleméhez, mely híveit a rajongáskorbácsával kergeti folyton az úttalan utakra, aködös magasságba, a hó fehér pántlikái és keszkenőifelé.

Tűrik békén a szakadó esőt, mely bőrig áztatjaőket, a verdeső szelet, mely szinte megfagyasztjarajtuk az ázott ruhát és a rövid álomból az újfárasztó útra való erőszakos fölserkenést. Nemkérnek és nem kapnak semmit (szinte hallgatólagosszerződés alapján) a nőket illető kiváltságból. Deazért önkéntelen, szinte észrevétlen mégis körül-fogja őket turista-társaik gyöngédsége, sőt hova-tovább hódolata. Férfias bátorságuk, kedves igény-

59

telenségük, rendíthetetlen akaraterejük lopva gyön-géd pókhálószálakat sző a férfiak szíve körül s ott,a királyi hegycsúcsok zord csöndjében és titokzatosmagányában élvezik azt a hódolatot és szeretetre-méltóságot, melyben szép társaik lenn a minden-napi élet ösvényein állandóan gázolnak. A lenge,vékony alakocska, jelentéktelen arcával és a nagyútizsákkal vállán, mégis csak úgy halad a turista-férfiak közt, mint egy királyné, kinek szerény éssemmit sem követelő uralma addig tart, míg aturisták útiprogrammja az utolsó sorához érkezik.Azután a királyné leejti fejéről pici koronáját, agyönyör, a mámor, az ujjongó, édes percek ottmaradnak a Tátra köves útjain, akár a lemaradtcipősarkak. O elvonul ismét a kopogó gépéhez,íróasztalához vagy szerény, kis háztartásába, amindennapi életbe, ahol nincs többé sem rend-kívüliség, sem gyöngédség, sem férfiak hódolata.Szép a turisták élete. Bölcsek ők, akik megtalál-ták azt a rugót, mellyel az ő mindennapi, meguntvilágukat ki lehet vetni sarkaiból. Egy hétre vagyhónapra. Egy hétre elszakítani magukat a régikötelékek közül és élni a szabadságnak és a rend-kívüliségnek. Élni töretlen utakon, tisztán a magukerejére, férfiasságára és akaratuk nagyságára tá-maszkodva. Irigykedve néztem a magasba vonulóturisták csapatait, amint a hegyek szürke árnyé-kaiba beleolvadtak és lassankint csak egy sötét,bogárzó foltnak tetszettek. Irigykedve néztemutánuk, de magam csak lenn maradtam a földporának szibarita kényelmében, a kávéház veran-

60

dájának lusta levegőjében, ahol frakkos pincéreksürögnek körülöttünk. Innen küldtem utánuk sze-retettel jó kívánságomat:

— Vidám turisták, jó mulatást!

5. Hajadonfővel.A „télen-nyáron hajadonfővel és szandálban járó

magántudós“, akin tíz év előtt egész Budapestnevetett, iskolát alapított. Aki az idén Magyar-ország vagy bár a kontinens valamely fürdőjébenjárt, tapasztalhatta, hogy sok férfi, ha nem is télen-nyáron és szandálban, de hajadonfővel jár. Külö-nösen az úgynevezett aranyifjúság kapta fel töme-gesen ezt a divatot, ha ugyan divatnak lehet ne-vezni olyasmit, amiből a divatkereskedőknek vanlegkevesebb hasznuk. Sőt, ami a divatkereskedők-nek egyenesen a zsebét támadja meg, mert milesz velük, ha az ifjúság zöme egészében elfogadjaa magántudós elveit? Meg vagyok győződve róla,hogy az új úri divat máris érzékenyen megkáro-sította a nyári kalapipart, mert az aranyifjú, akieddig öt kalapnál alább nem adta a fürdői szezon-ban, most beérte egyetlen szalmakalappal. Arra azis jó volt, hogy a hóna alatt hordja.

Ezúttal tehát az ifjúság (s vele a vén fiúk tes-tülete) olyasvalamit kapott fel, ami nem a pipere.hanem az egészség divatját szolgálja. Mert az egész-ségnek is van divatja, sokkal erőszakosabb és ha-talmasabb és — költségesebb, mint a másik. Ezegyszer felkerget az Északi-tengerre, másszor le-

61

üldöz Afrikába, egyszer a Balaton a divat, más-szor a Tátra, egyszer nap, máskor árnyék, egyszertizennégy fokos hidegvíz-kúra, másszor harmincfokos melegvíz-kúra, egyszer bifszték, másszor kása,egyszer szérum-csoda, másszor szérum-svindli, egy-szer operáló kés, máskor karlszbádi kúra, egyszermozgás, másszor heverés, egyszer heje-huja, más-szor szánom-bánom. Ha jól megnézzük ezeket azorvosügyi rendszereket, mindenütt megtaláljuk azegymást kergető divatot és a télen-nyáron operálókéssel vagy pasztillás skatulyával, vagy hidegvizes,melegvizes rendszerrel, vagy hajadonfővel, szan-dálban járó magántudóst, aki iskolát alapított.

Szó sincs róla, a hajadonfővel való járás bizo-nyára okosabb divat, mint volt húsz év előtt az amásik. Akkor, mivel egy divatos magyar mágnásegy évig sántikálva járt, hát az egész budapestiaranyifjúság bicegve rótta az aszfaltot. Vagy mikoregy másik hangadó mágnásunk hektikás lett, azifjúság csakis az előre görbült gerinccel és össze-húzott vállal való járást tartotta elegánsnak. Anyári kalaptalanság nem magyar, hanem általánoseurópai divat és bizonyára koncesszió annak a sokprédikációnak és tudós német könyvnek, mely atermészetes életmódhoz való visszatérésben látja avilág új megváltását. Ez az edzésnek egy fajtája,tehát hasznos, vagy legalább a mai felfogásunkszerint, mert jöhet ám egy új divat és egy új„télen-nyáron báránybőr-sipkában és bagaria-csiz-mában járó magántudós“, aki új iskolát alapít sakkor mindjárt más szemmel fogjuk a kalaptalan-

62

ságot nézni. Sőt bizonyos vagyok benne, hogyjönni fog, mert jönni kell, ha csak a kalapkeres-kedők összetett kézzel nem fogják bevárni anyagiromlásukat.

Jelenleg azonban minden orvos és minden magán-tudós kéjelegve gyönyörködik az ifjúság fedetlenkoponyájában a higiénikus elv diadalán. Ámbátora kalaptalanság e népszerűségének nemcsak azideális elv, hanem a hiúság is adott sarkantyút,miután kisütötték a magántudósok, hogy a kopasz-ság főoka a kalap. Ebben igazuk lehet, főleg azifjaknak, akik nem akarnak kopaszodni, de talána tudósoknak is, ámbár a paraszt, akinek állan-dóan fejéhez van nőve a bagósipka, vagy a gomba-kalap, ritkán kopaszodik. De hát minden szép,hasznos és okos teóriának van egy ellenargumen-tuma, kivált az egészégügy terén. íme, itt van avállfűző. Hányszor dörögték az asszonyok fülébe,hogy a vállfűző megnyomorítja őket, holott a sta-tisztika bizonyítja, hogy az asszonyok az ő váll-fűzőjükben hosszabb ideig élnek e földön, mint aférfi-emberek. Azt is kisütötték már, hogy a szűkcipő az emberiség megrontója, holott nincs az akönnyű, pici, asszonyi láb, melyet a tulajdonosakissé kalodába ne szorítana, mégis biztosabban ésvígabban lejt át az élet-átlagon, mint a férfi, habára Noé bárkáját is viseli a lábán. Azután meg, amiaz edzést illeti, láttam a tulajdon szememmel Bereg-megyében, fenn a vereckei szoros közelében, fagyosjanuárius közepén rutén gyerekeket egy ingbenszánkázni. De, mikor megkérdeztem, hogy milyen

63

ez edzett faluban a gyermekhalandóság, kitűnt,hogy a „télen-nyáron hajadonfővel, mezítláb ésegy ingben járó kis magántudósok“ jóval sűrűbbenhalnak, mint a budapesti gyerekek és kétszerespercentszámmal, mint az elkényeztetett úri gyerekek.

így kering a szép teória és a kételkedés egymáskörül, mint Ádám és Lucifer és nyeli el egymást*mint a napot az éj, az álmot az ébredés, a sza-bályt az ellenkezője. Még az sem bizonyos, hogyamit ma edzésnek hiszünk, holnap nem lesz-e ön-gyilkosság — vagy önkényeztetés? Mégis csak azaz igazság, hogy minden teóriánál, szisztémánálés divatnál jobb edzőkúra az istenes, mértékletesés fegyelmezett élet.

Most tehát a test edzése és a természetes élet-módhoz való visszatérés kezd jelszóvá felvergődni,minekutána ezer raffinált találmánnyal szolgálfolyton a tudomány és az ipar a kényelemnek ésa puhaságnak. Az emberiség valóban ráeszmélt,hogy a modern élet tömérdek kényelmével nemszolgálja oly mértékben a test valódi kényelmét,mint ahogy ígérkezett s kezdi hinni, hogy e fárasztóés kimerítő kényelem káros, mert eltávolítja a ter-mészetestől. Térjünk tehát vissza a természeteshez.De hogyan? Az egyik tudós (persze német) azttanácsolja, hogy hányjuk le magunkról az emberlegfőbb ellenségét, a ruhát és engedjük át magun-kat a nap éltető tűzfolyamának, mert a nap azélet, erő, egészség és hosszú élet doktora s hahozzá fordulunk, visszatértünk a természethez. Igen,de hol a nap ez égbenyúló házak közt? Erre is

64

megfelel a német: gründol egy részvénytársaságot,épít szanatóriumot, ott azután kapok napfürdőt, amennyi csak kell. Igen, de aki nem juthat be aszanatóriumba? Erre ír egy másik német egy szépkönyvet, melyben kifejti, hogy az ember legfőbbellensége a mozgás hiánya és aki vissza akar térnia természeteshez, reggeltől estig minden órábannyújtóztatgassa ki az ő rendszere szerint a tagjait,vibráltassa az izmait, üljön, álljon, forogjon, kering-jen, hol hasmánt, hol gerincen, hol a talpán, hola fején. S ezt megteheti mindenki a városi lakásá-ban is.

Ez mind szép, de én hivatalnokember vagyokés meglehetős feltűnést keltene a hivatalban a ter-mészethez való ez a visszatérés. Ezen is segít atudós: gründol egy részvénytársaságot, alapít sza-natóriumot stb. A harmadik német azonban ki-süti, hogy az ember legfőbb ellensége a hús s atermészethez csak a gyomrunkon át térhetünkvissza, ha tudniillik nem eszünk egyebet, csakfőzeléket, mert az ember nem húsevő állat, hanemnövényevő, mint őse, a majom. (És gründol részvény-társaságot stb.) A negyedik német még azt semtartja elégnek, hogy visszatérjünk az őskori ter-mészetünkhöz: ő bebizonyítja, hogy az ember leg-főbb ellensége a tűz, mely a növényt főzelékkéfőzi, mert a legfontosabb tápláló sókat meg-emészti: a racionálisan élő ember konyhája legyena gyomra, vagyis nyersen egye a gyümölcsöt, mega salátát. (Es persze, gründol egy konyhamentesszanatóriumot stb.)

65

Hát még a vakációnk dolgában mennyi remektanácsot hallunk! „Élj sátor alatt, mint a beduin.“„Élj erdőben, mint a remete/' „Járj mezítláb, minta paraszt.“ „Kelj korán, mint az arató.“ „Aludjsokáig, mint a gyermek.“ S a többi. Az emberválogathat a természethez való visszatérésben, haugyan bele nem őrül.

Eme rendszerek, teóriák, bölcsességek és bolon-dénak, rajongások és üzleti reklámok közt hány-kolódik most az emberiség', azon tűnődve, hog-ymi módon nyújtsa meg fáradt életét és veszendékegészségét. Ezekből a teóriákból és rendszerekbőlszabadult ki az a magántudós, akit egykor kinevet-tünk, pedig, íme, bebizonyult, hogy bozontos éskülönös alakja ama próféták fajtájából való volt,akik megelőzik korukat s a jövőbe látnak. Hiszenmanapság már egész irodalma és százezernyi hívevan az ő kikacag-ott elveinek, ha nem is lépnek kivele olyan őszintén és fanatikusan, mint ő. Ezek-ből szűrődött le különös és kacskaringós utakon,öntudatlanul a most nekilendült kalaptalanság-divata, melynek, legalább nyáron, fürdőhelyen ésa szabadban, behódolt az aranyifjúság is.

Lehet, hogy az edzésnek ez a szerény formája(mely különben nem is olyan új, mert már a régigörögök is súlyt helyeztek rá) csak múló divatlesz, de az is lehet, hogy csak kezdője a testedzőöltözködés új áramlatának. Fontossága is csak azutóbbi esetben lenne. S ha az emberek csakugyanrátérnek a természetesebb öltözködésre, nem lesz-eabból is — Jáger-ruha?

66

Jáger doktor a maga ruhaszerzeményét szinténarra szánta, hogy az öltözködést egyszerűsítse ésaz eredménye az lett, hogy komplikálta, mert azemberek elfogadták ugyan a Jáger-inget, de csakmelegítő alsónak.

S ha valóban sikerülne is elfogadtatni az emberi-séggel a teóriák jegyében született természetesruházkodást, természetes táplálkozást és természe-tes életmódot, használna-e vájjon az ember amalegérzékenyebb, legmisztikusabb, legféltettebb ésleggyengébb oldalának, melyre a legtöbb szem-fényvesztő üzletet alapítják: az egészségének? Rej-telmesen és kiszámíthatatlanul él és foszlik, virágzikés senyved az életnek ez a drága virága. Letörikés elsodródik váratlanul onnan, ahol elpusztíthatat-lannak látszott és szívesen elvegetál ott, ahol úgytetszik, hogy már régesrég letört száráról.

A minap láttam egy erdőt, melyet az áprilisitornádó ledöntött. Csupa vastag, erős, századosfenyőfa volt, — most ott fekszik ezrével a hegyoldalában, ki derékban kettétörve, ki tövestől ki-forgatva a földből. Egy percnek a negyedrészeelég volt e szörnyű pusztításhoz. És amíg ez azerős, hatalmas erdőrészlet kidőlt, mellette és szem-ben vele fiatal, növendékfából vagy fejszére meg-ért vénségekből való erdőnek egyetlen ága semhullott le. Ilyen kiszámíthatatlan és titokzatos erőkdöntik le vagy kímélik meg az emberek erdejétis. Teóriák és rendszerek meg nem törik szabályoz-hatatlan erejét. Hanem hát lehet, hogy mégis mér-séklik dühét.

Az asszony és a kalap.

A színhely: női kalapos üzlet. A polcokon ka-lap, a hosszú asztalokon kalap-tornyok, a tükör-ellenzőkön kalapgarmadák, a székeken kalap-bog-lyák. A helyiség tele van asszonnyal, részint pró-báló, részint kiszolgáló nővel. A két sarokbantükör és mindegyik tükör előtt hajlong egy asz-szony két segítő szellemmel: az egyik a kiszolgálókisasszony, a másik az üzlettulajdonosnő, aki egy-szerre nyüzsög mind a két tükör előtt. A hölgyszótlanul teszi föl fürtjeire a kalap végtelen sorátmelyet a segédkező leány szótlanul nyújt át neki.A hölgy — fején a kalapszörnyeteggel vagy kalap-kolibrival — hajlong, forog, mosolyog, búsul, eped,szeret és gyűlöl, megfagy és elolvad, mindezt né-hány pillanat alatt, — azután szótlanul leveszifejéről a kalapot és újat tesz föl, hogy újra kezdjea hajlongást, forgást stb. Ez történik a két sarok-ban, ünnepi csendben, mély áhítattal, potom há-romnegyed vagy egy órácska óta.

Ez alatt a teremben szerte és széjjel páros vagycsoportos hölgyek egy-egy közép- vagy mellék-

68

tükör előtt állanak s tétovázó arccal merednekhol egymásra, hol a tükörbe. Fejükön egy-egy újkalap. Ezek az úgynevezett társaslények, akik csaktársaságban tudnak vásárolni. Az előbbiek azenergikus magán-egyéniségek, akik nem kérnektanácsot senkitől, nem leselkednek arra, hogy más-nak a fején hogyan fest a kalap, hanem férfiashatározottsággal és elszánt hallgatagsággal próbál-ják fel az üzlet összes kalapjait. Az utóbbiak ahatározatlanok, a befolyásolhatók, a tanácskozók,az ingatagok, a gyorsan fellobbanok és még gyor-sabban csüggedők, az egy kalapot tízszer fel-próbálók, a folyton abba a kalapba szerelmeske-dők, amit éppen más asszonytársuk próbál, a sohameg nem fogadott biztatásra lesők, a hosszú vitá-kat, andalgó eszmecseréket, rebegő purparlékatkedvelők. Mind a két felekezet megegyezik azon-ban abban, hogy nem adja alább negyven-ötven,sőt több kalap fölpróbálásánál.

Zsibongás, csoportosulás, öreg és ifjú hölgyek,amint álmélkodó, riadt vagy édes tekintettel bá-mulnak a tükörbe, árusító kisasszonyok, akik an-gyali türelemmel esküdöznek, hogy a kalap el-ragadóan illik, magukkal hurcolt barátnők, akikdodonai ízü véleményt nyilvánítanak... Az ajtónyílik, új hölgyek jönnek. Próbálnak a régiek,próbálnak az újak, próbálnak vége nélkül, neki-keseredetten ... A két sarokban pedig, senkirőltudomást nem véve, hajlong a segédszellemé-vel a két energikus magánegyéniség.

Nyilvánvaló, hogy az asszony semminek sem

69

tulajdonít oly nagy fontosságot, mint az új kalap-nak. A ruha színének és formájának a megválasz-tása is sok gondot szerez neki, egy blúz vagy nap-ernyő is képes hosszabb időre megzavarni álmait(neki és a kiszolgáló személyzetnek), az ékszerrőlnem is beszélek, de a kalap az aggodalmak éstűnődések Csimborasszója. A ruha dolgában mégistöbbnyire egy szabó tekintély véleménye a mérték-adó, mely előtt az asszonyok gyakran babonástisztelettel hajlanak meg, a kalap-ügy azonban nemismer tekintélyt, annak megválasztása minden asz-szony saját kisded válsága, melynek eldőltétől függboldogsága vagy boldogtalansága.

Az új kalaptól mindent vár az asszony: fiatalsá-got, szépséget, ragyogást, irigylést, tetszést, vagyisegy szóval: hatást. Az új kalap az ő megújulása.Nemcsak a fejének, hanem asszonyi gondolatainakis a tavaszi koronája. S való igaz, hogy a kalapnem közönséges fegyvere az asszonynak s nemcsoda, hogy bár mindenben enged a férfiakkalvaló egyenlősítés áramlatának, a kalapot kiveszi.Elfogadja a férfias szabású kabátot, a szűk szok-nyát, még a szoknyanadrágot is, ami mind enged-mény a romantikából, csak a kalapja marad örökkéasszonyi, vagyis különös, szertelen, feltűnő, sza-bálytalan, nyugtalan, cifra, regényes. A kalapjánakigen sok köze van az arcához, hát nem csoda,hogy szépségének ezt a sátrát, ezt a tollazatát nemegykönnyen engedi át a puritán felfogásnak.

Az asszonyi kalap valóban csodálatos jószág.Megváltoztatja az arcot, mint a napfény vagy felhő

70

a tájékot, a virág a gyümölcsfát vagy ködfátyola bércet. A kalap pajkos vagy komoly formájagyakran mintha csak viasz gyanánt gyúrná át azarcot a maga lelkének képére. Vannak arcok,melyek bája úgy tapad a kalaphoz, mint a tószépsége a rajta úszó alkonyati naphoz. Ilyen fon-tos szerepe van a kalapnak az asszonyok legtitko-sabb műhelyében, a szépségük dédelgetésében, hátmeg lehet érteni azt a fölindulást és aggodalmat,mellyel megválasztják.

Hogy melyik az a kalap, mely az asszonyi arc-nak mindazt megadja, amit tőle vár, persze a tit-kok titka. Mondják, hogy a szép arcnak mindenkalap illik, de én még nem láttam olyan szépasszonyt, aki ezt a szabályt a gyakorlatban is el-fogadta volna. Sőt inkább úgy tetszik, hogy apraxisban a szép asszony áldoz legtöbbet a kalap-jára, anyagiakban is, gond dolgában is. Es eztermészetes. O többet vár a kalaptól, mint a bájdolgában kevésbé szerencsés társnője. Az utóbbiazt várja a kalaptól, hogy csinosabbá teszi; azelőbbi, hogy lehetőleg még szebbé tegye. Nyiván-való, hogy a kettő közül ez a súlyosabb föladat.Akár szépek, akár nem Éva leányai, egyformánsokat várnak a kalaptól, mert bár nincs olyanasszony, aki valahogyan föl ne fedezné magábana szépséget, de olyan sincs, aki szebb ne kívánnalenni. S egyformán rája vannak utalva az ösztö-nükre, mely őket, szépségük tollazatának meg-választásában, titokzatos és kiszámíthatatlan ös-vényeken vezeti.

71

Ez az osztón azonban az asszonynak egyetlenösztöne, mely nem csalhatatlan, főleg a kalap-ügyterén. Azért is fél önkéntelenül tőle. A veszélytőlnem fél, de a kalaptól fél. Az a babonája ugyanis(talán nem is alaptalanul), hogy míg a szép ésillő kalap megfiatalítja, a csúf kalap öregíti. Aszerencsétlenül választott új kalap tehát az őszemében egy árnyék az asszonyi nem legnagyobbborzalmából: az öregségből.

Hogy elnézem a kalapos üzletben az asszony-sokadalmat, amint gyötrő reménykedéssel és fé-lénkséggel, bizakodással és csüggedéssel sétáltatjameg fején a kalapok tüntető menetét, megértemlelki állapotát.

Megértem, miért kapja le a fehér hajú matrónaoly gyorsan és rémülten a fejéről azt a kalapotmelyet a mamzel elragadtatott arccal helyezettoda: mintha csak néhány, alattomosan és ideje-korán fejére lopózó évet hajított volna le onnan.Megértem, miért veszi le unott arccal hajáról, aharminc éves asszony már a második tucat kala-pot: mert ösztöne nem látja libegő szárnyain csil-logni azt a fényport, mely a fiatalságot jelenti,néhány visszalopott évnek a fiatalságát. Ne gúnyo-lódjál hát, férfiú, azon a határtalan gondon, této-ván és időfecsérlésen, mellyel az asszonyi nem akalapját válogatja, mert az fontos és életbevágómunka és hozzá bizonytalan. Kivált, mikor tapaszta-lod, hogy hány asszonyismerősöd visel olyan kala-pot öntudatlanul, mely gálád vigyorgással kiabáljaróla:

72

— Úgy-e, sikerült alaposan elcsúfítanom ezt azasszonykát?

Pedig ez is éppen úgy válogathatta a kalapját,mint a többi és éppen annyit kívánt is tőle. Dea kalap alattomos. Véletlentől függ szerencsés meg-választása, mint a jó férjé vagy a jó lutriszámé.Valamely kalapos bolt néhány száz hihetetlen ésfura formájú fejfödője közt rejtőzik egy olyan,melyet a jó Isten egy bizonyos asszonynak terem-tett. Ha szerencsésen összetalálkoznak, ebből azasszony és a kalap közt oly boldog házasélet szár-mazik, melyet jó sorsa kötött meg. De hol vanaz az angyal, aki a szegény asszonyt éppen abbaa boltba vezeti, ahol az a föltétlenül remek és föl-tétlenül illő kalap várja és egyenesen a kezébenyomja? S ha ez a csuda meg is történnék, holvan az az asszony, aki válogatás nélkül elfogadnáaz első kalapot, melyet a mamzel ruhájába öltö-zött angyal ajánl neki? így hát a véletlen szeszé-lyére van bízva, hogy az egymásnak teremtettasszony és kalap összeakadjon. Gyakran bizonyolyan csillagok ők, kik egymást kergetik és soha-sem akadnak egymásra, — akármilyen sokáig haj-longnak is a szöglet-tükör előtt, forogva, moso-lyogva és epedve, ötven kalapot vándoroltatva átszőke vagy barna fürteiken.

Misszisz Kulcsár.

A Zsuzsi egyszerre csak elkezdte itatni az egere-ket, még pedig nemcsak egy verset sírt, ami nemritkán esett meg vele (mert olykor egy kis futó zá-poresőt megkívánt az egészsége), hanem állandóanontotta a könnyet, hol csöndes zokogással, holviharos szenvedéllyel.

A házunkban, melyben Zsuzsi már öt esztendejeviselte a szárazdajkái tisztet, ez a dolog nagyfeltűnést keliett, különösen, mert Zsuzsiból nemlehetett kiszedni bánata okát. Ha kérdezték, mia baja, sóhajtott, de nem felelt.

— Ez a szegény Zsuzsi alighanem beteg, —vélte a feleségem.

Az öreg szakácsné más véleményen volt.— Persze, hogy beteg — mondotta nevetve. —

Csakhogy alighanem a szerelemhideg leli.A sógorasszony, akinek szintén előterjesztették

az esetet, egyik felfogásban sem osztozott.— Dehogy beteg, dehogy szerelmes, — mon-

dotta. — Föl akarja srófolni a fizetését a galam-bom. Most készíti elő a talajt és hát alaposan

74

megöntözi azt a talajt, hogy bőven teremjen. Oh,ismerem én ezeket a szimptómákat.

A Zsuzsi azonban sokkal betegebbnek, sokkalszerelmesebbnek és sokkal pénzvágyóbbnak bizo-nyult, mint gondolták. Csakhogy az ő betegségenem járt köhögéssel, az ő szerelme tárgyának nemvolt férfi-alakja. Egy napon a feleségem elé álltés miközben a zsilipeket teljesen kinyitotta, ezttördöste:

— Nagyságos asszony, kezét csókolom, ne tes-sék haragudni... de én elutazom.

— Hova, Zsuzsi?— Messzire.— Haza?— Sokkal messzebbre.— De talán csak egy pár hétre.— Sokkal többre.— Csak nem akar, Zsuzsi, megint férjhez

menni?— Isten mentsen! Még ennél is keservesebb

dologra adtam a fejemet.Zsuzsi, tudniillik, noha még fiatal volt, már öz-

vegyi sorban járt. (Teljes neve: özvegy KulcsárIstvánné Nagy Zuzsánna.) Azután egyszerre egészzenekarral zendített rá a sírásra.

— Kezét csókolom, nem tehetek róla... én...én... Amerikába megyek.

Hát persze, nem tehetett róla a szegény Zsuzsi,mint ahogy nem tehet róla a falevél, ha letépi aszél a fájáról és elsodorja a messzeségbe. Mintahogy nem tehet róla a szúnyogmilliárd, ha csen-

75

des nyári estén a távolból fénylő lámpa ellenállha-tatlan erővel ragadja magához. A szél a hibásbenne, mely a nemzet fájáról seregével szaggatjale a levelet, meg az a messze, messze ragyogóóriási lámpa, mely titokzatos fénnyel ég az óceántúlsó partján és csábítja magához a szúnyogok,bogarak és lepkék mámoros rajait.

A Zsuzsi egy napon felült a zsolnai vonatra ésbelerobogott az éjszakába, a sötétségbe, a bizony-talanságba. Repült ő is a kivándorlók nehéz szívű*de könnyű szárnyú rajaival a csudálatos igézetűnagy lámpafény felé.

Idehaza egy ideig erősen éreztük a Zsuzsi hiá-nyát. Egy ideig el nem tudtuk képzelni, hogyanfog a világ — már ez a kopott, vén Európa —forogni a Zsuzsi nélkül s különösen a gyerekekvoltak kétségben az iránt, hogy fölkel-e a napmásnap, ha nem a Zuzsi köszönti rájuk a jóreg-gelt. Hanem hát a nap reggel mégis csak fölkelt,csakúgy beküldötte aranypántlikáit a szobába,mint mikor a Zsuzsi húzta föl az ablakredőt és aZsuzsi mosdatta, öltöztette őket, meg mesélt nekikaz aranyhajú királykisasszonyról és az ezüstsar-kantyús királyfiról. És valahányszor fölkelt a nap,mindig jobban kiszítta a színeket a Zsuzsi emlé-kéből.

Nem úgy Zsuzsi. Ő nem feledett ilyen köny-nyen.

Egy napon, — talán három hónappal a távo-zása után, — ezzel a kérdéssel állított be a levél-hordó.

76

— Ismerik itt, kérem, misszisz Kulcsárt?— Kicsodát?— Misszisz Kulcsárt, Amerikából, Pittsburgból.— Miért kérdi?— Mert nem tudom, ide szól-e ez az amerikai

levél?A borítékon az északamerikai köztársaság

elnökének arcképe mellett, mely a levélbélyegrőlkéklett felénk, ezt a ravasz címzést lehetett ol-vasni:

„Adassék levelem a nagyságos asszonynak, Buda-pesten, szép Magyarországban, egészséggel és tisz-telettel küldi Pittsburg városából, Amerikából, arettentő tengeren túl misszisz Kulcsár.“

Teringette, hiszen ez a misszisz'“ Kulcsár a miZsuzsink! Hát persze, hogy ismerjük. Hát persze,hogy nekünk szól a levél, ámbár még ma sem ér-tem, hogyan akadt ránk a levélhordó a Zuzsi cifracímzéséről.

No, hanem a levél nagy esemény volt. Az egészház összefutott arra a hírre, hogy Zsuzsi leveletirt, még a szakácsné is az ajtóba plántálta magátegy nagy fakanállal, mintha azzal akarná fölhab-zsolni a Zsuzsi levelének az izgató tartalmát.(El is sült, el is főit aznap az ebéd a misszisz Kul-csár levele miatt.)

Szólt pedig a levél eképpen:„Kívánom, hogy levelem egészségben találja a

nagyságos asszonyt, a nagyságos urat, az Andorúrfit, az aranyos Klárikámat és az aranyos Magdi-kámat, úgyszintén Paczkó Jánosné asszonyt (ez

77

volt a szakácsné), akit tiszteltetek és a baboskendőmet a szekrényben felejtettem, a kék blúzaalatt, a harmadik fiókban, azt küldje haza az édesanyámnak. Én, hála Istennek, egészséges vagyok,amit kívánok tiszta szívemből a nagyságos asszony-nak, stb. (Az előbbi névsor egész terjedelmébenmegismétlődött, csak a szakácsné neve mellé kerültez a változat: A babos kendő még sincs a szek-rényben, hanem a mosdó fiókjában.)

„Az úton — folytatódott a levél — nagyonszerencsés voltam, kezét csókolom, drága nagysá-gos asszony, nem történt semmi bajom, csak majdmeghaltam a tengeri betegségtől és nem ettemegy falatot, nem aludtam egy órát azon a szörnyűnagy hajón, csak mindig jajgattam. És láttam olyanszárnyas halakat, hogy elállt a szemem-szám acsudálkozástól. Ha nem jajgattam, hát ezeket acsudálatos halakat néztem. Így azután egészsége-sen megérkeztem Amerikába, csakhogy majd azthittem, hogy a temetőbe visznek, olyan gyengevoltam.

Kedves nagyságos asszony, már két hónapjamisszisz Númannál vagyok dajka egy villában. Kétgyerekkel dajkáskodok, az egyiket Williamnak hív-ják, a másikat Dézinek. Nagyon kedvesek, de még-sem olyanok, mint az otthonvalók ... (Az írás ittel volt mosódva, a Zsuzsi nyilván megeresztetteegy kissé a csatornákat.)

Misszisz Núman áldott jó asszony, jobbat semlehet kívánni és engem mindig misszisznek szólít,Igen, ő a misszisz Núman, én vagyok a misszisz Kul-

78

csár. (A Zsuzsi tolla itt meglehetősen vastagon fo-gott, valószínűleg a büszkeségtől.) Csak az volt a baj,hogy nem értettük meg egymást. Ha misszisz Númanazt akarja mondani, hogy fektessem le a gyerekeket,hát úgy mutatta meg, hogy ő maga is lefeküdt adívánra és behunyta a szemét; ha pedig misztiNúman, a gazdám, aki ügyed, azt akarta tudtomraadni, hogy a vadásztáskája, amit kerestem, a pad-láson van, menjek a padlásra, ezt úgy mutattameg, mintha a falra akarna mászni. Egyszer pedigmisszisz Núman így szólt hozzám:

— Te, misszisz Kulcsár ... venige ...Venyige? gondolom. Hol találok én itt venyi-

gét? Aha, tudom már. A kertben volt egy szőlő-lugas, hát tördeltem arról egy nyalábbal venyigéts bevittem misszisz Númannak. Hát az asszonyom,amint meglát engem, elkezd nevetni és úgy neve-tett, hogy minden gombja lepattogott a ruhájáról.

— No, misszisz Kulcsár, no venige — mon-dotta.

Ezzel kézen fogott és bevezetett a spájzba s ottlevette a polcról az ecetes üveget. Mert a venigeitt Amerikában ecet — csípje meg a kakas.

No, de már most tudok egy kicsit angolul ésne nevessen ki, drága nagyságos asszony, ne szól-jon meg érte, de én itt kalapban járok, meg úriblúzban, mert hogy itt így muszáj járni mindenmisszisznek. Jaj,; ha így látnának odahaza, Libá-don, meghalnék szégyenemben. Azután megismer-kedtem miszti Brownnal, ez, kezét csókolom, bóz,vagyis munkavezető egy csavargyárban. Özvegy

79

ember. Egy falumbeli ismerősömnél találkoztamvele, mert odajár. Ez egy szemtelen amerikai, akimindig azzal bosszant, hogy a magyarok odahazasátor alatt laknak, mint a cigányok. Tessék meg-kérdezni a nagyságos úrtól, nem lehetne-e meg-mondani otthon a minisztériumnak, hogy büntes-sék meg érte.

Kívánom, hogy ez a levelem egészségben találjaa nagyságos asszonyt, a nagyságos urat, azAndor úrfit, az aranyos Klárikámat és az ara-nyos Magdikámat, úgyszintén Paczkó Jánosnéasszonyt. Aláírás: Misszisz Suzie Kulcsár, Amerika.Gud báj!“

A Zsuzsi második levelét jó félesztendővel kap-tuk meg az első után. így hangzott:

„Kívánom, hogy ez levelem egészségben találjaa nagyságos asszonyt stb. (A múlt levélbeli név-sor.) Én itt nagyon jól érzem magamat, kezeitcsókolom, csakhogy nagyon lefogytam és sokatsírtam. Meg is kérdezte a misszisz Núman:

— No, misszisz Kulcsár, mi fáj neked? Úgy-e,a honvágy?

— Nem, misszisz Núman, — mondok szomorúan.— Nem az.

— Hát mi fáj?— A koszt.Misszisz Núman oda volt csudálkozásában.

Aszongya, hogy neki van a legjobb szakácsa egészPittsburgban. De az én természetem nem veszi beaz amerikai kosztot. Igaz is, kézit csókolom, ho-gyan is tudná megenni a jóravaló keresztény a

80

nyers húst, a rebarbara-, a banánafőzeléket, mega többi kotyvalékot.

— No, misszisz Kulcsár, — mondja missziszNúman, — azért ne búsulj. Hát főzz magadnakmagyarul.

Azóta, kedves nagyságos asszony, én külön fő-zök magamnak, a szakács nagy mérgére, akieleinte nem is mert felém szagulni, mikor főztem,mert azt hitte, hogy a töltött káposztám bomba,ami föl fog robbanni. Az első magyar ebédememaz egész család körülfogott és bámulta, hogyaneszem meg a töltött káposztát, meg a túrós csu-szát, de egyik sem merte megkóstolni. Másnapazonban hozzám törleszkedett a konyhában a kisWilltam, meg a kis Dézi s azt kérdezték:

— Mi az a piros, misszisz Kulcsár?— Az, angyalaim, gulyás.— Adj nekünk is belőle, misszisz Kulcsár!— Szívesen, gyöngyöcskéim, — mondok én

örvendezve — ettől erősödik, meg szépül a gyerek.A kis William, meg a Dézi úgy jóllakott a

paprikásból, meg utána a jóféle káposztás rétes-ből, mint a duda. Hanem odabenn, az urak asztalá-nál, már nem tudtak enni semmit sem. Persze,kisült, hogy miféle ételen lakoztak, hát, uramfia,micsoda ijedelem lett belőle! Misszisz Núman azon-nal ágyba fektette a gyerekeket, miszti Númanpedig elhivatta az orvost. Azt hitték, megmérgez-tem a kicsinyeket. Az orvos eljött, megnézte azételmaradékot és a fejét rázta. Este megint eljött,megint a fejét rázta, de főleg azért, mert a gyere-

81

keknek kutya bajuk sem volt. No, hanem hát et-től fogva a gyerekeket kötéllel sem lehetett többéaz angol kosztra fogni, csakis a misszisz Kulcsárfőztje ízlett nekik. Azóta velem ebédelnek. Meg ishíztak a magyar koszton, olyanok, mint a mangali-cák ... pedig az orvos most is egyre rázza a fejét,ha látja őket.. .

Az a bizonyos miszti Brown, a bóz, nagyoncsalogat a csavargyárba munkásnőnek, Nem tu-dom, menjek-e? Azt is szeretné, ha meghívnámegyszer töltött káposztára. Abban ugyan nem vá-sik a foga a nyavalyásnak!“

Vagy egy esztendeig hallgatott a Zsuzsi, mígegy napon megjött a levele, de ezúttal nekem cí-mezte. Felbontom a borítékot, hát egy kékhasúdolláros bankjegy hullott ki belőle.

Ej, ni! Mi ütött Zsuzsihoz, hogy pénzt küld ne-kem? No, hát mindjárt megtudjuk a levélből, mely,a rendes cifrázatot elhagyva, így szólt:

„Kezét csókolom, nagyságos úr, ne tessék rámmegharagudni, hogy soraimmal zaklatom, de tet-szik tudni, én most a csavargyárban vagyok és eza hitvány bóz, a miszti Brown, mindig azzal kese-ríti az életemet, hogy Pittsburgban szebb házakvannak, mint Budapesten, ami gyalázatos hazug-ság. Forr bennem a méreg, valahányszor találko-zok vele az utcán és olyan kevélyen néz végig arongyos pittsburgi házakon, mintha ezt vágná aszemembe: Nektek nincs ilyen várostok, te soha-sem láttál ilyen szép palotákat! No, mondok ma-gamban, nem nézem tovább, hogy így hencegjen

82

ő kelme és inkább rászánok a keservesen össze-spórolt pénzemből egy dollárt, hozatok rajta Buda-pestről képes levelezőlapokat s majd az orráhozdörgölöm: Nézd, büszke amerikai, nekem is vanolyan városom, mint neked! Pukkadj meg! Hátarra kérem a nagyságos urat, ne vesse meg akérésemet, küldjön ezért a dollárért szép buda-pesti képes lapokat, már alig várom, hogy meg-mutassam annak a bóznak, mert hej, nehéz sorám elviselni békén, hogy mindig úgy nézzenek azemberre, mintha csak olyan ágról szakadt lenne,akinek se országa, se hazája!“

Nagyon meghatott a Zsuzsi elkeseredése és postafordultával megküldtem neki a kívánt anzixokategy budapesti képes kalauz kíséretében. Haddlássa az a miszti Brown, hogy Zsuzsi sem olyanszegény, mint amilyennek látszik, rendelkezik ő isolyan városokkal, mint akármilyen amerikánus, hanem is hordja olyan fennen az orrát, mint az őfelhőkarcolóik. A válasz nem is késett.

Zsuzsi áradozva köszönte meg a képes lapokatés a könyvet és drámai színekkel festette le, hogyláttukra miszti Brown mennyire összezsugorodott,eltörpült, szinte megsemmisült. Most már bezzegalázatosan beszél és nem kötözködik többé vele,de nem is tanácsos, mert az anzixok és a könyvkézről-kézre jártak a gyárban és mindenki bámulja,hogy misszisz Kulcsár milyen szép országot ha-gyott Európában. Még miszti Núman is üzenthozzá, hogy mutatná meg neki az ő gyönyörűvárosát.

83

Így állította helyre Zsuzsi Pittsburgban a ma-gyar nemzet becsületét. Azután sokáig hallgatott.Végre hosszú szünet után megérkeztek szarkalábjais a borítékról, az amerikai elnök kéklő arcképemellől, ez a címzés tekintett reánk:

„Adassék levelem a nagyságos asszonynak, Buda-pesten, szép Magyarországban (X. utca, X. ház-szám) egészséggel és szeretettel küldi Pittsburgból, Amerikából, a rettentő tengeren túl, missziszBrozun.“

Misszisz Brown! Alig hittünk szemünknek, deha volt kételyünk, eloszlatta a levél, melyben abetűk úgy el voltak mosva, mintha csakugyan arettentő tenger valamely hulláma csapott volna átrajta. A Zsuzsi ugyancsak itathatta az egereket,amíg megírta nekünk, hogy ne gondoljunk rosszatróla, ő nem tehet róla, de az a miszti Brown ad-dig duruzsolt a fülébe, addig kérte, amíg bele-egyezett, hogy a felesége lesz. Hát most már őmisszisz Brown. De higyjük el, hogy miszti Brownnem is olyan rossz ember, mint amilyennekgondolta: nagyon józan, nagyon dolgos, szépkeresete van és megígérte, hogy ellátogat veleMagyarországba s megnézi ezt a gyönyörűBudapestet, meg a Zsuzsi kis faluját, melynekegy kis szalmafödeles háza valamikor az egykorimisszisz Kulcsárt kibocsátotta az élet és az óceánhullámaira.

Hát bizony, annak a nagy lámpának az igéze-tes fénye, mely ott csillog csábítóan a tenger ködbevesző túlsó partján, a mi Zsuzsinkat örökké ott

84

fogta. De mivel a Zsuzsi misszisz Brownná válto-zott, nincs többé jogosultsága annak, hogy ezt atörténetet, — melynek misszisz Kulcsár a címe, —tovább folytassam.

Párbaj a levegőben.

Az aviatikus kétezer méternyi magasságban szálla levegőben. Vájjon mire gondol ebben a szédü-letes, nagy és zordon magánosságban? Alatta ahalál. A föld, melytől elszakadt, olyan, mint egyormótlan nagy koponya, melyben ellenséges, sötétgondolatok pihennek, mely minden pillanatbankész arra, hogy őt, a vakmerőt, aki nyomasztó,alacsony világából kitört, összezúzza. Egy billenésés ott lenn, azon az összefolyó, sötétbarna töme-gen, van egy pont, mely mohón fogja fölszívni aző vérét. Az ott lenn a halál, de egyszersmind azélet, a gyönyör, a siker és a diadal...

Mire gondol hát az aviatikus abban az Istentkísértő magasságban, ahol mintha borotvaélencsúsznék tova rettenetes gyorsasággal? Talánsemmire azon kívül, ami útjának vonalain belül esik.Mondják, hogy a katonát, mikor körülötte a halálsivít és bömböl, az önkívületnek olyan kába érzé-ketlensége fogja el, mely agyát a mindent feledés-nek és mindent elaltatásnak fátyolával burkoljabe. Géppé válik, mozgó, lélekző, célzó, rohanó,

86

ordítozó holttetemmé. Van sok ilyen pillanat agyarló ember életében, mikor egy nehéz, komorfájdalom, szenvedély vagy helyzet hatásában levetiföldi gyarlóságát és testével, lelkével beleolvad egyérzéketlen, emberfölötti állapotba. Ezek a kába,eszméletlen, minden nagyra és minden ostoba-ságra kész percek minden embert megkísértenek,mikor a gyeplőt odaveti sorsának megvadult lovaiközé és nem törődik többé, mi történik vele...Ilyen érzéktelen, holt nyugalom ajándékozhatta anagy francia forradalom arisztokrata foglyainakazt a halálmegvetést, mellyel a nyaktilóról, amimár leselkedett rájuk, úgy beszéltek, mint valamibarátjukról.

Ő is, a kétezer méter magasságban úszó aviati-kus is látja minden szélrohamban, fellegben, hegy-szirtben az ő nyaktilóját, hallja valamennyi titok-zatos, ismeretlen neszben, mely füle dobját meg-érinti, a kartács és golyó sivítását. Ha mindenráleselkedő veszélyt, ijedelmes eshetőséget befogadnaagyába, a szédületnek azon az útján felmorzsolód-nék lelke és teste s a gép egy őrültet vagy halot-tat vinne csakhamar nyergében. De ő nem gondol-kozik. Az ő elméjét is beburkolja a mindentfeledésnek és mindent elaítatásnak a jótékony fátyla,mint a tűzben álló katonáét. Valamennyi gondo-latával, valamennyi érzésével hozzátapad, hozzá-forrad gépéhez, eggyé válik vele és nem is a motorforog, nem is a vászon lebeg, hanem az ő acéllá,vászonná, fává és villamossága vált lénye. Ő magaa gép, a madár. Az emberi gyarlóság, a rettegő,

87

a húsból, csontból való ember, ha ott árnyékló-dik is a formája a nyeregben, valójában lenn ma-radt a startoló helyen, vagy a lakása falai közt.Ez majd vissza fog térni hozzá, ha lezuhan amélységbe, hogy legyen a szikláknak mit szét-marcangolniuk és összezúzniuk, vagy ha megérke-zik vakmerő útja céljához, hogy legyen a tömeg-nek, kit körülrajongania. Most azonban az ember-alakú, érzéketlen acél és fa ül a gépen.

Valamikor kecses, játszi madárnak képzeltük arepülőgépet, mely azért adatik az emberiségnek,hogy az esetlen és bizonytalan gömb helyébe,melyen minden szellő uralkodott, egy jóakaró,könnyen kezelhető levegőbeli szállítóeszközt kap-junk. Valami olyannak gondoltuk el, mint a szárnyra-kelt szép gondolatot, mely testté szilárdult és ben-nünket veszély, zökkenés nélkül, időt és teretpillanat alatt legyőzve, fog odavinni, ahova aranybaés bíborba öltözött vágyaink kívánkoznak. Gon-doltuk, ha sikerül a levegőt legyőzni gyáraink ésműhelyeink eszközeivel, uraivá is válunk. Mostmár tudjuk, hogy amióta megszületett az ember,veszedelmesebb, szeszélyesebb és kiszámíthatatla-nabb játékszert nem eszelt ki magának a repülő-gépnél. Ez a játékszer nem egyéb, mint az az istenikorona, melyet az Inkák birodalmának népe tetta halandó fejére, istennek jelentvén ki egy évtartamára, melynek leteltével az áldozati toronyerkélyéről le kellett ugrania. Ezek a levegőt járókisistenek is, akik gépükkel megszerezték maguk-nak a mennyei szárnyakat, előbb-utóbb vala-

88

mennyien fölvándorolnak az áldozati torony tete-jére. Ott ólálkodik ez a torony rövid dicsőségükgyönyörei és egy világ üdvözlő pálmaágai mögöttmindig.

Mire is gondoljon az aviatikus abban a borzal-mas magasságban? Hangtalan csönd fogja körül,melynek dermesztő nesztelenségét csak gépénekberregése veri föl. Az a sértő, durva kelepelés,melynek hallatára befogják fülüket a havasokhóarcú, szűz tündérleányai. Az egész nagy horizo-non a sír és a jégvilág csöndje áradozik széjjelegy hangtalan óceán fenségével. Lenn hegyekfellegzenek, fönn felhők bérctömege tolong.Családja? Felesége? Gyermeke? Barátjai? Múltja,jövője? Mindez elszakadt most tőle a földdel, ahangokkal és a gondolatokkal. Egész lelke, min-den érzéke és eszmélete odagyűlt a szemébe,mellyel az utat kémleli és összes energiája a hajlé-kony ujjaiba, melyekkel a motor életet és halált rejtőbillentőin zongorázik. Mozdulatlan és mégis őtüldöző óriásokkal küzködik, a felhők és ködökközt lappangó bércekkel, melyek hegyes orrafölött szállt át és a vén, nyargalászó banyákkal,a felhőkkel, melyek be-bekötik nedves kendőjükbes egy darabig úgy viszik magukkal, mint a paraszt-asszony a batyujában a vásárfiát.

De mi ez? Miféle hang zavarja meg a némaságés nesztelenség e nagy birodalmát? Mi emelkedikott a szirt homlokán, mint egy haragos indulat,melyet kibocsátott kőfejéből, hogy a háborgatóellen küldje?

89

Egy sas.Az jő feléje fenyegető csapongással, mint egy

király, aki megállítja az országába tolakodó ide-gent. Évezredek óta az övé volt ez az ország, alevegőnek és szirteknek ez a határtalan tengere,mely egyéb urat nálánál nem ismert. S íme, most,hogy kidugta fejét sziklafészkéből, egy utast látkeresztülvonulni ősi hazáján. Egy utast, egy csodá-latos, idegen világbeli tüneményt, aki madárnaktetszik, de olyan madárnak, amilyenről az ő hagyo-mányai és regéi mit sem tudnak. így nézhetett acserkesz valamikor az első kozákra, aki előszörcsattogtatta hegyi útjain lova patáit, így az arany-fedelü indián városok lakója az első sápadtarcúpáncélos lovagra.

És az eddigi egyeduralkodó megtámadta abetörőt. Milyen párbaj volt ez! Keresd össze emlé-kedben a föld porában küzdő bajnokok légióit,elevenítsd meg a kevély görögöt, amint a csigásszakállú perzsa szívébe mártja rövid pallosát, akomor rómait, aki a talpig pikkelyes szkita nyilai-nak tárja ki ércmellét, a könnyű hún vitézt, akiirtózatos szekercéjével kétfelé hasítja a gót lovagszőke fejét, a kopasz janicsárt, amint fogai közészorított jatagánjával, kezében a lófarkas zászló-val, a vár falára kúszik, ahol halálos ölelésre várjaa magyar ifjú, Vágy a modern lovagot, amintmerev arccal ül fogatában, mely a Rákosra vagyhova viszi. Ah, mindez csak játék lehetett ahhoza párbajhoz képest, melyet a sas vívott megaz ember-madárral, kétezer méternyi magasan,

90

a felhők és hegycsúcsok mogorva tanúskodásamellett.

Mennyi esély a megsemmisülésre! Egy pehely,mely a sas szárnyából a motor kerekei közé libeg,egy szárnyverés, mely megbillenti a szálló nagyalkotmányt, egyetlen hibás mozdulat és a halandókisisten lehull az áldozati toronyról. Lebukni amélybe, akár a hulló csillag, mikor a sas felülrőltámad és fellövelni magát a magasságba, mint afelröpített rakétát, mikor az ellenfél vijjogása alul-ról hangzik. Átbukdácsolni, mint a kötélről szaba-dult sárkánynak, roppant hegycsúcsokon és nyer-geken, keringeni a támadó szárnyas körül, mint afogósdit játszó gyermek és menekülni, futni alevegő tengerének leggyorsabb kalózhajója elől,amint csak a motor tüdeje, szíve, mellkasa bírja...Ilyen párbajt vívott a repülő ember a spanyol-francia határhegység fölött, mikor Parisból Madridbatartott.

És megvívta diadalmasan. A sas lassankint el-maradt és csüggeteg álmélkodással nézett a távolbavesző csudamadár után, mely berregve gyűrte leés fúrta át a kilométereket. Mintha a királyi madárszemével a legyőzött lég, szirt, vadon bámult volnaa távozó után ...

Lapaj, a híres dudás.

Nagy Miklósról, a Vasárnapi Újság néhai jelesszerkesztőjéről senki sem mondhatta, hogy valamiforradalmi szellem lett volna. Kitűnően szerkesztettlapjában a legnagyobb mértékben hódolt a tekin-télynek. Az irodalmi, a politikai és minden mástekintélynek és az ő becsületes, áhítatos, félénklelke olyan volt, mint a hangfogó villa, mely min-den gondolatot, érzést, óhajt, klasszifikációt, di-cséretet és leszólást megérzett és megsejtett, amia tekintélyek birodalmában született. Ehhez nekicsodálatos érzéke volt s a lapja ezért nemcsakválasztékos, hanem nagy tekintélyű is volt.

A rossz nyelvek ráfogták, hogy a lábával szer-kesztette a lapját, mert addig járt az írók nyakára,amíg kicsikarta tőlük a kéziratot. Persze, csak aző válogatott embereit kereste föl, kiket az Akadémiaés a Kisfaludy-Társaság már okleveles írókká ésköltőkké avatott. Az volt az elve, hogy csak azolyan író ér valamit, akitől a szerkesztő kér kéz-iratot, nem pedig az, aki a szerkesztőnek kínál-gatja magát. S mivel ő csak olyan írót vezetett

92

be lapjába, akit a tekintélyek elismertek, mindentollforgatónak megdobbant a szíve, mikor meg-szólalt ajtaján a Nagy Miklós kopogtatása és fel-hangzott szerény, szinte alázatos kérdése:

— Itthon van X. úr?Mintha csak ezt kérdezte volna:— Hajlandó-e X. úr a Kisfaludy-Társaságba

beválasztatni magát?Mert ez már „sarzsit“ jelentett az irodalom had-

seregében. Egy „frájter-csillagot“ a kabáthajtókán.Ha pedig Nagy Miklós egymásután kétszer-három-szor is fölcsoszogott az ő vontatott, lassú, desohasem pihenő járásával a lépcsején kéziratotsürgetni, ez őt irigyelt, kész, jelentékeny íróvá tette.Tekintéllyé. Hanem ez nem volt könnyű dolog.Az útja az irodalom akkori nagyjainak, Gyulainak,Gregussnak, Szász Károlynak, Pulszkynak a jóvéleményén vitt keresztül.

Egy napon, úgy a hetvenes évek vége féle, tes-tes kéziratot vitt a posta Nagy Miklósnak. Apró,nehezen olvasható gyöngyírást. A címe: Lapaj, ahíres dudás. Megnézte az aláírást: Mikszáth Kál-mán. A név ismeretlen. A cím nem vonzó. Mitlehet írni egy Lapaj nevű dudásról, — ha csaknem Jókai az ember, akinek mindenről szabad írni,aki mindenről tud írni szépet, érdekeset, bizarrkülönösséget, ámbár. .. no, no ... hm, hm ...Gyulai úr gyakran szidja Jókai urat, noha ez isakadémikus és Kisfaludysta.

De lássuk a kéziratot. Hát bizony az ismeretleníró különös portékát árul. Egy új hangot és egy

93

új népfajt a magyar irodalomban. A tót atyafiakat.Azután ez a stílus! Ez nem hasonlítható se PálffyAlbertéhez, se Kemény Zsigmondéhoz, se Vadnayé-hoz, még csak Jókaiéhoz sem. Ez valami hányaveti,könnyedén folyó stílus, mintha az író fittyet hánynaa szépen kikerekített mondatfűzésre meg a művészigördülékenységre, mintha lapáttal hajigált volnaegymásra egy szekérderéknyi vadvirágot. Olyankülönös íze, színe, formája van ennek a könnyel-műen graciózus és öntudatlanul művészi stílusnak,hogy Nagy Miklós szinte beleborzong, ha rágon-dol az eddigi irodalmi hagyományokra. Hiszenilyen naiv és bájos pongyolasággal még Jókai semmer írni 1 Azután lapokon keresztül egyébről semszól, csak a Lapajról meg a dudájáról, halinájáról,pipájáról, meg a Skvarka Mátyásokról és LiptákMarcikról... Azután a Skvarka Mátyás Viszkocsnevű kutyája ... Viszkocs! Rettenetes! Viszkocs!Ki lehet-e adni olyan novellát, melynek írója ezt anevet le meri írni? Bizonyára nem. Még csak azkellene, hogy Gyulai úr rápörköljön nagy pattogva:

— Hallja az úr! Miféle Viszkocsokat bocsátmaga be az újságjába?

Ezután már hasztalan fújta Lapaj a híres dudájátoly szívetolvasztóan, hogy Hikszum, a kékkői dudás,meg Petrus, a nyitrai dudás sírva veri a földhöza maga szerszámát, az elbeszélés belekerült a NagyMiklós fiókjába s ott pihent három teljes esztendeig.A szerkesztő ment kopogtatni, sürgetni, lábalni atekintélyek nyakára, meg is feledkezett. Lapajról,aki hasztalan nyekergette ott a fiók-börtönben a

94

dudát, epedezése meghallgattatlanul szállt el alevegőben ...

***

Történt azonban, úgy három esztendő multán,hogy a fővárosi lapok sűrűbben kezdtek közölniegy Budapestről egy-két év előtt Szegedre szakadtírótól apró palóc-rajzokat. A fiatal írók tanyáizúgtak zengtek a palóc-rajzok dicséretétől. NagyMiklós egyebet sem hallott úton-útfélen:

— Hallod-e, Miklós, mikor fogsz már olyanrajzokat közölni, amilyen a Bede Anna tartozása?

— Vagy a Peri lányok?— Hm. Hát azután ki írta ezeket a rajzokat?— Egy fiatal szegedi író. Mikszáth Kálmánnak

hívják.— Soha hírét nem hallottam.Persze, mert a tekintélyek még nem beszéltek

róla. Gyulai még annyira sem érdeklődött iránta,hogy szidná, Greguss, aki pedig, amióta Petőfitlecsépelte, vezeklésül minden kezdő írót védelmez,egy szót sem ejtett el Mikszáthról előtte. Pedigvalahol hallotta már ezt a nevet... de hol? Demikor? Sőt, mintha olvasott volna tőle, egykorrégen, valamit... holmi tót dudásról. Hopp! Terrin-gette, hiszen ennek a Mikszáthnak egy hosszú el-beszélése porlad odahaza az ő fiókjában!

Hazarohant és előkotorta a három esztendőslim-lomból a Lapajt. Elolvasta újra. És amíg szemeaz apró betűkön futott, egy forradalom ment végbebenne. Nyílt lázadás a szabályok, formák, tekin-télyek és hagyományok ellen. Lelke, mely fölött

95

mindig ott állt korbácsával a tartózkodás és azóvatosság, kitépte magát korlátai közül és szabad-jára szívta azt a mámorító illatot, mely Mikszáthez egyik leggyönyörűbb elbeszéléséből áradt. Ki-tárult előtte a Garam völgye, lenézett rája az öregFátra „fényes szemeivel, a csillogó pásztortüzek-kel“ és édes-keserű érzelmek közt hallgatta a Lapajmélabús nótáját, akárcsak Hiks?um, a kékkői du-dás, édes érzelemmel, mert megsejtette a sorokbana nagyságot és keserűvel, mert röstelte, hogyannyi évig hevertette a fiókjában ezt a kincset.

Ettől az órától fogva Nagy Miklós rendületlenhíve volt Mikszáthnak, tekintet nélkül arra, hogymiképp vélekednek róla a tekintélyek. Ki is adtamenten a Lapajt, de hogy a „lázadása“ még selegyen olyan feltűnő, hát a Viszkocs kutya nevételváltoztatta — Tiszává.

Minden elhatározása mellett mégis megrezzent,mikor az elbeszélés megjelenése után találkozottGyulai Pállal, különösen, mivel az már messzirőlráförmedt:

— Hallja az úr! Miféle sületlenségeket közölmaga a lapjában?

Ahá! Kezdi már. Nagy Miklós azonban a talpáraállt.

— Ha szabad kérdenem, nagyságos uram, miaz a sületlenség?

— Mi? Hát az a Lapaj.No, hát most itt a perc, amikor hitvallást tehet

meggyőződése mellett. Amikor — életében először— szembe száll a félelmes kritikussal, azután tör-

96

ténjék meg, aminek történnie kell. De ő a Lapajtnem hagyja. Rezgő hangon szólt:

— Bocsánatot kérek, nagyságos uram, de bátor-kodom tisztelettel megjegyezni, hogy én azt az el-beszélést ... azt az elbeszélést egészen tűrhető el-beszélésnek tartom.

— Az elbeszélés hagyján, — pattogott Gyulai —de az a kutya! Az már csak nagy szamárság!

— A kutya?— Igenis, a kutya. Ki hallott olyat, hogy oda-

fönn Tótországban, holmi tót atyafinak Tisza nevűkutyája legyen?

***

Ettől fogva Nagy Miklós Mikszáth Kálmán ár-nyékává szegődött. Alig tért vissza az elbeszélő afővárosba, Nagy Miklós megkezdte az ő sohasemzaklató, de rendületlen utazását körülötte. Hakéziratot várt tőle, hát azért járt a nyomában, hamár megkapta a novellát, azért, hogy a jövendőműve dolgában csikarjon ki ígéretet, vagy beszél-jen vele. Klubban, kávéházban, kártyaasztalnál,pontosan megjelent mindig Mikszáth mögött shallgatag türelemmel üldögélt mindaddig, amíg anagy palócot egy szóra elcsíphette.

A lakásán is mindennap megjelent, csöndeskénhelyet foglalt valamelyik szobában s bóbiskolva,el-elmerengve várta, amíg az író dolgozószobájá-ban megszűnik a toll percegése. Olykor semmikeresni valója nem volt az írón, de azért csak föl-fölballagott hozzá egy szóra, hogy megvigye nekiaz irodalmi eseményeket és pletykákat. Megesett,

97

hogy éjfélig és éjfélutánig is elszundikált a mellék-szobában, valami karosszékben, mikor Mikszáthvalami munkával nagyon el volt foglalva. Soha-sem zavarta (mert nagy művész volt abban, hogysürgessen valamit, anélkül, hogy kellemetlenkedjék).De kivárta a maga idejét akár hajnalig. Megjelentnesztelenül, várakozott nesztelenül és távozott alighallható lépéssel, nehogy fölverje az alvó háziakat.A ház asszonya gyakran kérte a férjét, engedjemár be magához Nagy Miklóst, hiszen belebeteg-szik az éjszakázásba.

— Dehogy engedem, — felelt Mikszáth. — Hiszenaz az én egyetlen reklámom az irodalomban, hogyNagy Miklós hajnalig is a nyakamon van. Ezért akitüntetésért irigyel engem az egész literatura.

Nagy Miklóst is hasztalan kapacitálták, hogymenjen haza, feküdjék le, holnap majd több sze-rencsével jár. Nem tágított. Nem mondta ugyan,de szelíd szemében, mentegetőző szavában bennevolt ez a könyörgés:

— Ne bántsatok engem. Nekem jól esik ez avárakozás. Jól érzem magamat, mert gyönyörűségnekem vezekelni a Lapajért!

Ezzel a nagy hódolattal azt a hibáját akartajóvá tenni, hogy valamikor három esztendeig he-vertette Mikszáthot a fiókjában.

Most már eltávozott a földről Nagy Miklós is,Mikszáth is és eltávoztak az akkori tekintélyek.Együtt vannak valamennyien a másvilágon. És énmeg vagyok győződve arról, hogy Nagy Miklós amennyországban is csak azóta érzi egészen boldog-

98

nak magát, amióta megint ott bóbiskolhat valamelycsillagos, égszínű fotelban Mikszáth mögött, lesvéna kedvező percet, mikor a legközelebbi novelláróltárgyalhatnak.

Generál Bőze.

Szegeden laktomban, egyszer, így szólt hozzáma közkórház fiatal alorvosa:

— Van egy érdekes betegünk. Olyan hosszú,hogy a legnagyobb kórházi ágyat, melyben fek-szik, kénytelenek voltunk meghosszabbítani, külön-ben nem tudott volna kinyújtózkodni, Intelligens,úriember és valamikor híres képviselő volt.

— Hogy hívják?— Besze Jánosnak.Megdöbbentem. Ez a név úgy zúgott le előttem,

mint a lezuhanó szikla. Besze János? Mint a hir-telen elémszárnyaló flamingó-raj, úgy rebbent éskavargott föl emlékemben tömérdek zászlónak aszélben recsegő piros és zöld vászna, a fehérénBesze János nevével. Fölkavargott a trombitákharsogása, a réztányérok eszeveszett csöngése,ezrek sziíaj rivalgása — és egy dörgő, öblös hang,mely minden más hangot elsöpört útjából, mint ahuszárattak, mely áthömpölyög a csiribiri gyalog-katonaság zászlóaljain és ezredein. Besze Jánoshangja volt, amint a piac közepén kortesbeszédet

100

mondott, nem emelvényen, nem asztalon, neki ilyes-mire szüksége nem volt, mert gyalog is kiemelke-dett jó egy fejjel a tömegből.'

Igen kicsi, apró gyermek voltam akkor. Emlék-szem, hogy egy lelkes választópolgár a levegőbeemelt, föltett egy kaputámogató oszlopra és ígyszólt:

— Nézd meg, gyerek, jól azt az urat. Az ottBesze János, a legnagyobb magyar ember!

Azóta már tudom, hogy a polgártársnak annyi-ban igaza volt, hogy Besze János csakugyan a leg-nagyobb termetű és a legnagyobb hangú magyarvolt. De akkor elhittem neki, hogy Besze Jánosvalójában a legnagyobb magyar ember, mert agyermek és a nép ítélete a szeme szivárványhártyá-ján és a füle dobján fogamzik meg.

(Később persze megváltozott a gondolkozásom,legalább, ami a népet illeti. Kihallgattam ugyanis,még szintén gyermekkoromban, úgy a Tisza-félefúzió után, egy tanácskozást, melyben arról töp-rengtek, mi módon lehetne megbuktatni X-et, akerület negyvennyolcas jelöltjét.

— Valami nagy ember kellene ide, — mondottaaz egyik mándlis kortes.

— Léptessük föl Jókait, — indítványozta egylelkes irodalombarát.

— Az nem elég nagy ide, — rázta a fejét amándlis.

— Hát ki lenne elég nagy?— Például Baldácsi.Baldácsi báró alacsony, köpcös, vörös ember

101

volt, beszélni is csak dadogott, nem volt nagytermete, nagy hangja, de volt — nagy pártkasz-szája. Ennek révén lett ő nagyobb ember Jókai-nál s jutott el a nép szeme és füle Beszétől Bal-dácsiig, — múltával az új alkotmányos élet csecsemő-éveinek.)

Hanem abban a percben, mikor megtudtam,hogy Besze János a kórházban fekszik, lelkembenmegrendültem. Megrázott, hogy íme, a „legna-gyobb magyart“ vén korában ott látom viszontegy vidéki város külvárosában, kemény, szűk, rö-vid, kényelmetlen és komor kórházi ágyon, mely-ből kilóg a lába. Mert Besze nem volt közönségesember. Ha nem is volt a „legnagyobb magyar“,a legjobb, leglelkesebb és a legbátrabb magyarhazafiak közé tartozott. Volt rajta valami törté-nelmi, valami, ami kidomborodott a mindennapi-ságból és nemcsak azért, mert Schlick tábornokgúnyosan Generál Bözének nevezte el, mikor mintkormánybiztos csapatokat gyűjtött ellene. (Beszé-nek a hangja, ugyanis, mikor a nemzetőröket lel-kesítette, az ágyúdörgésen is áthallatszott az osz-trák táborba.) Nemcsak ezért, hanem azért is, mertBesze az ő nagy hangját a 48,-i országgyűlésbőlelvitte a toborzók közé, elvitte a lázongó néptö-megbe, melyet egymaga, egyedül hatalmas szavai-val, nem egyszer állított meg a rombolás hajlandó-ságában, elvitte Komáromba, melyet a nemzet-őrsége gyors mozgósításával segített megtartani anemzeti ügynek, elvitte a debreceni országgyűlésbe,elvitte Szent-Tamás sáncai alá, elvitte e börtönbe,

102

elvitte az új alkotmányos életbe, elvitte a Deák-pártba,csak már fúzión túl nem vitte sehova. Akkor márnem Besze, hanem Baldácsi volt a „legnagyobbmagyar“. Ő a felhőket verő öreg fejét és kép-viselőtársai fülét összetépő rokkant hangját márelőzően beleszorította valami előkelő hivatalba,ahonnan lassan, észrevétlen, elfeledetten gurult leegészen a szeged-rókusi kórház kurta ágyáig.

Elmentem meglátogatni a szegény öreg GenerálBőzét. Ott feküdt egy kis szobában, melynek, hakissé rövidebb, — az ágy módjára, — a falát iski kellett volna szedni, hogy a beteg kinyújtóz-hassék. Ott feküdt az ágyban, teljes elhagyatott-ságban és komor csendben, egy gigászi csontváz,melynek csak a bozontos, havas szemöldöke éskipödrött fehér bajsza adott emlékeztetőt a régidörgőhangú, félelmes, zordon Generál Bőzéből.Fáradt szemehéja lecsúszott sovány arca hatal-mas csontjaira s aludni látszott, de mikor visszaakartam húzódni, fölvetette a szemét.

— Ki az? — kérdezte gyengécske hangon.— Egyik helybeli lap munkatársa, — feleltem.— Köszönöm, hogy meglátogatott, kartárs —

susogta inkább, mint mondta.A „kartárs“ meglepett, mert én sohasem voltam

képviselő vagy szónok, nem verbuváltam sem nem-zetőrt, sem voksot. Kérdezősködtem hogylétéről,ő azonban nem felelt erre, hanem mereven, szintecsudálkozva fixált egyre.

— Hogyan tudta meg, kartárs, hogy itt fek-szem? — kérdezte végre.

103

— Az alorvos említette a nevét.Erre még jobban elmélyült szemében a bámulat.— Hát ismeri a nevemet?— Ki ne ismerné Besze János nevét?— Csudálatos, — mondotta elmélázva — hát

nem feledték még el az emberek egészen?— A Besze-név a történelemé.Elmosolyodott. Inkább gúnyosan.— Harminc szavazatot kaptam az utolsó válasz-

táson.Halkan mondta e szavakat, de még is úgy tet-

szett nekem, mintha valami nagy, nagy mélység-ből egy vigasztalan panasz szállna föl hosszú, nagyvisszhangozással. A múlt félszáz éves mélységébőlföljajduló dörgő hang panasza, mely onnan márcsak susogásnak ért föl. Ereztem, hogy e pár szóegy tragédiát mond el, mert a legnagyobb magyarhangnak nem lehet nagyobb tragédiája a harmincutolsó szavazatnál.

— Eltévesztettem a pályámat, kedves kartárs— lihegte.

— De kérem...— Hagyja csak rám. En nem szónoknak, hanem

írónak születtem.Hogy észrevette meglepetésemet, szomorúan in-

gatta a fejét, már ahogy gyöngeségében tudta.így hát megtudtam, miért vagyunk mi — ő, a

Generál Bőze és én, a vékonydongájú, kezdő új-ságírócska — kartársak. Mindketten írók vagyunk,tudniillik.

Nagy erőlködéssel a párnája alá nyúlt, miköz-

104

ben úgy festett, mintha egy árnyék-óriás küzköd-nék valamely a párnája alá bujt ellenféllel. Végrekihúzott onnan egy kis kulcsot s átnyújtotta.

— Zárja csak ki azt a fiókot, — szólt az asz-talkára mutatva — talál abban valamit.

Fölnyitottam a fiókot. Tele volt vaskos füzettel,— csupa reszketeg, öreges vonásokkal írt kuszakézirat.

— Ez az én életem nagy műve, — mondotta. —Ez fogja az én nevemet megőrizni, nem az a má-sik. Ez az egész emberiséget boldoggá fogja tenni.A címe is: Világboldogság, Adja ide, kartárs, föl-olvasok belő néhány részt.

Es olvasott vagy egy órahosszat. Hangja csakolyan volt, mint két zárt ablaküveg közt vergődődongó dormogása, de az energiája, mellyel a ki-merüléssel megküzdött, a régi, lármás Beszéé volt.Hanem a gondolatai sem voltak egyebek dörgő,nagy hangjának írásba öntésénél. Es amíg olva-sott, mindig arra gondoltam: Istenem, ő a világboldogságáról álmodik és a lába, az a láb, melynyomot (már akármilyent, de nyomot) hagyott atörténelemben, kilóg az ágy ellenkező szélén ...

... így láttam én viszont kis gyermekkorom„legnagyobb magyarját“. O különben még egyszermegverekedett a halállal s a kaszás csak egy-kétév multán kerekedett föléje. A kórházat félig-med-dig gyógyultan hagyta el, hanem, hogy mi lettélete nagy művével, a „Világboldogsággal“, nemtudom. Csak annyit, hogy a világ még mindignem boldog.

Az öreg Pintár.

Kamaszdiák koromban, a hetvenes évek végén,egy Pintár nevű öreg, pesti polgárnál voltam szál-láson, aki magánosan lakott két kis szobában, aKőfaragó-utcában. Az egyik szobát diákoknak adtaki. Igen öreg ember volt, olyan százesztendős,azaz pontosan — abban az évben, mikor nálalaktam — kilencvennyolc éves. Alacsony, soványemberke volt, hajlottan és csoszogva járt, de szívós,sohasem betegeskedett. Reggel már négy órakorfölkelt és nyolcig azzal foglalatoskodott, hogy föl-húzta s ha kellett, szétszedte és megreparálta azta harminc-negyven órát (álló és zsebórát), melyaz egykori üzletéből — minthogy valamikor ék-szeres- és órásboltja volt — a nyakán maradt.Mind igen régi divatú, cifra és fantasztikus for-májú óra volt, némelyik címlapján egész csinosanbeétetett képcsoporttal s óraütéskor olyan csengés,bongás, zöngés, kakukkolás hangzott a Matuzsálemszobájából, hogy nem egyszer fölvert az álmunkból.

Nyolc órakor fejébe nyomta alacsony, aligtenyérnyi magas cilinderét, kezébe vette elefánt-

106

csontfogós, vastag sétabotját, elcsoszogott a közelikávémérésbe s ott ült egy sarokban félnaphosszat,folyton maga elé merengve. Este meggyújtottaotthon a kis olajmécsesét, mely nem volt egyébegy csorba pohárnál, félig vízzel töltve, a vizénujjnyi réteg olaj, melyen lulajozott, a hárompillan-gós kis parafa-kanóctartón, a pirinyó sárga lán-gocska. Ezt a kis lángot bámulva, az órák szabá-lyosan felhangzó vastag, vékony, döngő és csengőhangjait hallgatva, fogadta vén kora legkegyesebbvendégét: az álmot. így élt az öreg, így telteknapjai és évei, ilyen gépies egyformaságban, magais egy ósdi, furcsa óra.

Egy este — éppen akkor terjedt el a törökökplevnai győzelmének híre —, mi, a két diákja, ígyszóltunk hozzá:

— No, Pintár bácsi, nem nézi meg a kivilá-gítást?

— Miféle kivilágítást?— A ma estit. A török megverte a muszkát és

ennek örömére kivilágítják a várost.— Dehogy nézem meg, — mondotta ő bizonyos

fitymálással.— Miért nem? Nagyon szép lesz ám.— Olyan szép nem lesz, mint mikor az alírozott

császárok itt voltak. Hát minek nézzem meg?— Mikor voltak itt azok?— 1815-ben ... azaz talán 14-ben ... a kongressz-

világban.Akkor 1877-et írtak, így hát az öreg úr meg-

lehetősen a távol múltból szedte az emlékeit.

107

Engem azonban valósággal megrendített annakgondolata, hogy milyen hosszú és mégis milyenrövid egy század. Micsoda irtóztató távolság, haa század nyolcadik tizedéből visszanézünk amásodikra, az ember azt hinné, hogy mindenkapocs szétszakad e tenger idő alatt, e rettenetestávolságban, melyben már éppen úgy nincs levegőés élet, mint két csillagzat közt — s íme, itt vanegy ember, aki itt él velünk egy fedél alatt s akiúgy beszél a század elejéről, mint a tegnapról.Aki nem tartja érdemesnek megnézni a mi iüumi-nációnkat, mert ő látott annál különbet — 1814-ben.

— Tyűh, Pintár bácsi, hiszen az nagyon régenvolt! Hiszen akkor maga az 1838,-i árvizet is látta.

— Hogyne láttam volna! Már én akkor öregember voltam. Hatvan éves.

Hát persze, persze. Hiszen kiszámíthattuk volnakönnyen. De olyan furcsa, szinte komikus voltelképzelni egy embert, akivel beszéltünk, mintöreg apót egy 1838,-i árvizes csónakban, sőt minthetven éves aggastyánt az 1848.-Í forradalomban.Ilyen játszi módon csalékony az idő és a múlt,hasonlatos a ködhöz és a sötétséghez, melybenmindent iszonyú távolban sejtünk. De még távo-labbi évtizedekkel és generációkkal is összekötöttbennünket ez az emberke.

— Ferenc királyt is látta, Pintár bácsi?— Persze, hogy láttam. De még József császárt

is. Igaz, hogy csak tíz éves voltam akkor, de lát-tam; az apám elvitt egyszer a Burgba, mert őudvari aranyműves volt Bécsben.

108

— Hát maga Bécsből került ide?— Igen, én Bécsben születtem, de az apám pesti

polgár volt. Vállalkozó volt ő itt fiatal korában,de az invalidus-kaszárnya építkezésén elvesztettea vagyonát, hát Bécsbe költözött.

Az invalidus-kaszárnya a Károly-kaszárnya,melyet akkor kezdtek építeni, mikor II. RákócziFerenc fejedelem még hallgatta a Mármara-tengermormogását...

Es a köveit ennek a kaszárnyának még hordtaaz apja annak az embernek, akit én a plevnaidiadal örömére rendezett kivilágítás megtekin-tésére hívtam, én, aki azóta megértem már azeurópai török birodalomnak csaknem teljes szét-bomlását. Hát mi a múlt? Egy arasz, vagy kétarasz. Es mégis mily hideg, halvány és idegencsillagzat gyanánt néz egymásra a múlt és jelen.

* * *

Hogy miért idéztem én meg e sorokban az öregPintárt, (aki már régen itthagyta ez idegen világ-ban a kedvesen ketyegő és zengő óráit) annak azoka a következő:

A Kisfaludy-Társaságban: tavaly vagy harmadévebemutatták Gárdonyi Géza egyik szép novelláját,melyben egy jelenkori fővárosi leány a Karthauzitolvassa és pedig ugyanazzal a rajongó lelkesedés-sel, mellyel azok olvasták, akik már eltűntek avilágból, vagy ha még itt járnak, hajuk őszbe csa-varodott. Nekünk hallgatóknak, az első gondola-tunk ez volt:

109

— Hát csakugyan elképzelhető még modernbudapesti leány, aki a Karthauzit olvassa?

A másik gondolatunk ez volt:— Hát csakugyan nincs már szerelmes leány,

aki a Karthauzit olvassa?Mert mi volt a Karthauzi még harminc-negyven

év előtt? Édes, szomorú mámor, mely nemzedékekifjúságának agyát és szívét lengte be. Egy bájos,utolérhetetlenül szép fehér árnyék, mely otthonosvolt minden könyvet olvasó magyar házban. És mivolt a Falu jegyzője, a hajdani magyar „nyugato-sok“ e bibliája? S mi maga Eötvös József báró?Es mi az a néhány évtized, mely azóta lefolyt?Nem is egy arasz a múlt és jelen összekapcsoló-dásában s már azon tűnődünk, olvassa-e mégvalaki Eötvös könyveit és ismeri-e szerelmes ma-gyar leány a Karthauzit? Már csak úgy nézünkvissza a Karthauzira, mi, akik még rajongó el-ámulással olvastuk Eötvöst, mint a százesztendősPintár az ő öreg órái közül az 1814,-i illuminációra,előttünk egy ifjúsággal, melynek ez a fény és múltmár idegen. Eötvös szelleme és erkölcse csakugyanmár csak az irodalomtörténetben és a katedrán él?

Úgy tetszik, hogy úgy van. Úgy tetszik, valamimegszakadt a múlt és jelen összekapcsolódásában,aminek épnek és erősnek kellett volna maradnia.És én nem fogok most mennydörögni az irodalmiízlés hanyatlásán, mert azon segíteni nem tudokés azt sem fogom kívánni, hogy az irodalom meg-álljon a Karthauzinál és szerelmes ifjak és leányoka nagyszülőik szemével nézzék egymást és a világot.

110

Az én témám csak arról a kegyetlen végzetről szól,hogy mily gyorsan távolodik az emberek emléké-ből, szívéből és ízléséből a múlt, a múlt ragyogása,bája, gondolkodása, mely szinte észrevétlenül leb-ben el a messzeségben, holott embereinek méglátjuk nyomdokait, melyet lábuk és szellemük ehűtlen földön hagyott. Tulajdonképpen folytonosszétválás ez a világ, az öregek és ifjak állandóancsöndes vagy zajos válópört viselnek egymás ellenés folyton távolodnak egymástól. Az öregek nembírják megérteni, hogy az ő illuminációjuknál szebblegyen az új, az ifjak nem bírják megérteni, hogyamit ők oly messze a múltban látnak, tulajdon-képpen mily közel van hozzájuk s velük is milyhamar fogja éreztetni az idő csalóka játékát.

Ám szomorú, hogy az, amiért a múltban lelkese-dett egy nemzet, ami szép volt, nagy volt, nemes,bájos, igaz, ha annak a jelenben legfölebb csak akegyelet jut ki, ha ugyan jut és az új nemzedéknem nézi le a régi ideált silányabb és ocsmányabbgyönyörökért. A régieké a kegyelet, a díszkötés, akönyvtár, az irodalomtörténet és az ünnepi dátum,az újaké a szem, a fül, a szív, a sűrűn forgatottkönyvlapok zizegő zenéje. Sajna, úgy tetszik, az aMagyarország, mely még ismeri a Karthauzit, bi-zony már lassacskán az öreg Pintárrá válik, akimég szeretettel fölhúzza és gondozza az ó^áit,gyönyörrel hallgatja a tiktakkolásukat és zengésü-ket. De mi lesz az órákkal, ha az öreg Pintár iselköltözik az élők közül?

A tizenharmadik hajó.

A Grosser Kurfürst teljes gőzzel halad a tenge-ren. Kora reggel. Az utasok nagy része még al-szik, ha ugyan tud aludni abban az indián-tánc-ban, melyet a hullámok járatnak a nagy hajóval.Fehér süveges hullámhegyek verik a hajó feketebordáit és a kabinok zárt kerek ablakait. Minthaegy őskorbeli nag-y, zöld mammutcsorda öklelnéa hajót, úgy recseg, rázkódik, borzong és hörög.

Úgy valamivel hat óra után a Marconi-állomásegyik tisztje a kapitányhoz siet s átad neki egy„markonigrammot“, vagyis dróttalan telegrammot. Akapitány elolvassa a papírlapot s anélkül, hogy bar-nára sült, hideg arcán egy vonás megváltoznék,így szól:

— Jelezze, hogy azonnal indulunk. Jelenleg húszmérföldnyi távolságban vagyunk.

Ezzel széttelefonál valamit a hajóba és a nagyvízi-város nemsokára csöndesen elfordul eredetiirányából, hogy új, eddig érintetlen hullámokbafúródva, más égitáj felé vegye útját. Az utasokrengő kabinjukban nem is sejtik, hogy már nem

112

Amerika felé utaznak, hanem egy pontja felé azóceánnak, mely nincs a térképen.

Mi történt e rövidke idő alatt, mi késztette arraa hajót, hogy megtegye, amit csak a legnagyobbkényszer folytán tesz meg, ami megszakít egyszigorúan megállapított menetrendet, melyhez ezrekérdeke fűződik? Van odalenn a kabinban utas,aki súlyos beteget visz és alig várja, hogy kibar-nuljon a nyugtalan zöld hullám-sík mögül Amerikacsíkja s a kapitánynak a telefonba mormolt né-hány szava ezt jelenti:

— A beteg várjon. S ha nem várhat, Istennem írja e szegény ember könnyeit az én szám-lámra.

Lehet, hogy van olyan ember a kabinokban,akinek pontos megérkezésétől függ millió dollárveszte vagy elnyerése, de a kapitány telefonos pa-rancsai ezt mondják:

— A milliók várjanak. S ha nem várhatnak,Isten nem fogja néhány gazdag ember átkát azén számlámra írni.

Az új kor legnagyobb csodája történt meg e né-hány perc alatt. Egy égő hajó, valahonnan a lát-hatatlan távolságból, beletemetkezve az orkáncsíp-deste szemhatárba, a vihar bömbölésén és a ret-tentő távolságon átsikoltotta a Grosser Kurfürstresegítséget kérő jajszavát és a Grosser Kurfürstbiztató vigasztalással visszafelelt a semmibe, —mely felelet azonban mégis azonnal odaröppentaz égő hajóra:

— Megyünk.

113

És az égő hajó körül oly körben, amilyent Buda-pest körül Kecskemét, Esztergom, Fehérvár von,tizenegy hajó hallotta meg a segítségre hívást ésindult a veszedelemben forgó tizenkettedik felé,az a tizenegy hajó, mely el volt látva Marconi-készülékkel. Tizenegy hajón készítettek szállásthajótörötteknek, tizenegy hajón készítette ki azorvos műszereit, a szakács edényeit és a legény-ség mentőcsónakjait. A többi hajó, melyen nemvolt Marconi-távíró, közömbösen, tudatlanul haladtútján, mit sem sejtve a talán szomszédságában le-játszódó tragédiáról. Ezek a hajók siketek, vakok,lelketlen fa- és vasalkotmányok a Marconival föl-szerelt hajók mellett, melyeknek a csoda-találmányfület, szemet, lelket és — szívet teremtett. Aszikratávíróval ellátott hajó nem élettelen építménytöbbé, hanem élő lény, egy lélekző és érző orga-nizmus, mely fülébe veszi az óceán titkait, ki-halászva az emberi hangokat az orkán dörejébőlés mely beszélget emberi szemmel kipuhatolhatat-lan távolságban utazó emberekkel. És tizenegyhajó siet a tizenkettedik segítségére, holott egyperccel előbb még sejtelme sem volt róla, hogy eza hajó merre jár és most is a végtelennek tetszőtávolság és a tenger egetvívó habvárai rejtik elelőle. És mégis egyenesen odaviszik őket az olaszlángész szikrái, az utóbbi idő legcsodálatosabbtalálmányának hullámain.

Ez azonban a csodának csak az egyik fele. Amásik felét az elpusztult Volturno kapitánya ígymondja el: „Parancsot adtam a csónakok lebo-

114

csátására. A hajó erősen ingadozott. Háromcsónak összezúzúdott, a negyedik fölborult, azötödik szerencsésen elindulhatott . . . Miutáneközben szikratávíró útján értesültem, hogy amentőhajók útban vannak, több mentőcsónakotnem bocsátottunk le. Az utasok megnyugodtak.“E száraz értesítés alapjában véve ezt mondja:

— A hajó égett, a tenger őrjöngött és a féle-lemtől, reménytelenségtől eszüket vesztett utasokmegrohanták a mentőcsónakokat. Őrültség volt edióhéjakat lebocsátani az orkán hátára, de mittehettem? Az utasok mögött a tűzvész, melyközeledett, előttünk a vihar, melynek harsogásaelnyomott minden kiáltást. Ki hihette volna, hogysegítség érkezzen? Meg kellett kockáztatnom a té-boly óhaját. Parancsot adtam, hogy bocsássák leaz emberrel zsúfolt mentőcsónakokat, hármat aszél még ereszkedtében vert a hajó oldalához, da-rabra aprítva, miközben az emberek úgy hullottakalá a sötétzöld sírba, mint ahogy a megszakadtzsákból ömlik ki a mák, a negyedik csónakot el-nyelte a hullám abban a percben, amint érintetterettentő szájának a szélét, az ötödik szerencsésenvízre ért, hogy eltűnjön szemünk elől a mozgóvízhavasok és vízmélységek közt. így pusztultunkvolna el mindnyájan a sustorgó lángban és az üvöltőhabokban, a füstben és a tajtékban. De akkorcsoda történt. A halálordításon átröpült hozzánkegy galamb, bíborszárnyú és aranylábú; párja,édestestvére a Noé galambjának: egy Marconi-telegramm, mely tudatta, hogy egy hajó jő meg-

115

mentésünkre. Ott pihegett a galamb a füstbenfürdő, de még ép Marconi-készülékünkön, hajnal-színű szárnyait, mint egy mennyei védőpalástotkiterjesztvén szívünkre. Es utána még tíz ilyenpostagalamb röppent ki a Marconi-készülékből,mely tíz hajó közelgését jelentette. Erre megszün-tettem a csónakok lebocsátását és a sok kétségbe-esett, nyomorult ember megnyugodva várta aszabadulást, mert tizenegy hajó Marconi galambjarepkedett fölöttük, mint egy csodalánc, mely avilághoz és az élethez köti. Es egymásután tizen-egy hajó sorakozott veszendő hajónk köré a világmindenféle nemzetének zászlajával és fiaival, akár-csak egy nagyszerű mentőöv. Mindnyájan meg-menekültünk, akinek szeme a hajókat még meg-pillanthatta.

Ha az Isten az én kezembe szerény újságíróitoll helyett lantot adott volna, költeményt ír-nék a tűzeszű olasz találmányáról, mert dalt érde-mel e férfi, akinek halhatatlan művéhez e véresévtizedben egyetlen csepp vér nem tapadt s azemberpusztító találmányok átkozott versenyébencsak áldást juttat az emberiségnek. Dalt érdemele férfi, aki kitépte a szigonyt a tenger istenénekkezéből, mikor a szerencsétlen égő hajó népétjavában sodorta le vele az ő birodalmába s kineknevét bizonyára kegyetlen gyűlölettel, de ámuldozóalázattal suttogják egymásnak az óceán sárgahajúszirénjei.

Ez a tizenkét hajó története.A tizenharmadik hajó nem a tengeren úszott,

116

hanem a levegőben. Két gondolájában huszonhattiszt és altiszt ült, a német léghajózás virága. Csakafféle próbautazás volt ez, a németek legdédelge-tettebb találmányán, mely talán azért olyan ked-ves szemükben, mert olyan — némettelenül koc-kázatos. A megfontoltság bölcs nemzete szerkesz-tett magának egy vakmerő játékszert, melybenösszeházasította a tüzet és gyúlékony gázt és ez-zel fölemelkedett a levegőbe s ezzel utazik a felle-gek közt. Mintha valaki a halált nyergelné meglovának vagy a puskaporos hordó fölé ülne pi-pázni.

A német szerelmes ebbe a találmányába. Azöreg német föld álmodik és álmait a Zeppelin-féleléghajó koronázza meg, mellyel világokat készülmeghódítani. Ám a próbautazás szörnyűségesenvégződött. A motorból kipattant egy szikra és ahuszonhat ember szénné aszva, hamuvá porladvahullt alá a földre. Villám égő tűzdárdája nem öloly gyorsan, mint amily megdöbbentő gyorsanmegsemmisült ez a huszonhat test és nyíl nemrepül el oly szempillantásnyi suhanással, mint amilyrémes gyorsasággal elröppent és eltűnt az a huszon-hat lélek a földről.

Százak nézték az utakról, ablakokból az életbőlvaló elillanását, elrebbenését e huszonhat ember-nek, aki pár perccel előbb még frissen, épen,talán gondtalanul nyüzsgött a mező zöld szőnye-gén. Százan látták, de még rá sem értek eltakarniszemüket, nemhogy kinyújtani segítő kezüket,már befejeződött huszonhat ember tragédiája.

117

Milyen nagy a kontraszt a tizenkét hajó törté-nete és a tizenharmadiké közt. Mind a kettőbenegy világraszóló találmány szerepel, de míg amazaz életet, ez a halált vitte az embernek. A néme-tek éppen oly kevélyek a Zeppelinjükre, mint azolaszok a Marconijukra, de most a német géniuszfenhéjázó büszkeségét magával vitte huszonhetedikutasa gyanánt a tizenharmadik hajó.

Vasárnapról-vasárnapra,

A Lidi vasárnap állt be hozzánk szobaleánynak.Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom a fővárosnagyságainak, mit jelent az, mikor a Lidi vasárnapáll helybe? Ez azt jelenti, hogy a Lidi olyan ritka-ság, mint a talált kincs. Egy szobaleány, aki képeslemondani a vasárnap délutánról, a vasárnap esté-ről, aki nem kívánja az arany facérságot meghosz-szabbítani még az utolsó édes vasárnappal, kétség-kívül fehér holló.

A magyarázata az a dolognak, hogy a Lidielőtte való napon érkezett Szatmármegye egyikmezővárosából, melyből még soha ki nem moz-dult s ennélfogva oly ártatlan volt minden fő-városi dologban, hogy mindjárt az első éjszakacsaknem meggázmérgezte a házat. Neki ugyanissejtelme sem volt arról, hogy a gázlángot le kellsrófolni. Ő dolgát végezvén, becsületesen elfújtaazt a lángot, ahogy dukál, mikor egy erkölcsöshajadon vetkőződni készül. Szerencsére idejénészrevettük a bajt.

A későbbi napokban a Lidi mindegyre több

119

bizonyságát adta ártatlanságának. Az utcára nemmert lemenni, ellenben a poharakat kéjjel ejtetteki a kezéből. Az úgynevezett „vixolásról“ a leg-enyhébb színű sejtelme sem volt, ellenben mi-kor ebédhez készült teríteni, a kanál és villamindig Niagaraként zúdult le a tálcájáról a földre,holott a főváros hölgyei (nem tudom miért)azt tartják a szobalányság próbakövének, ha edolgokat híven megrögzíti a tálcán.

Szóval, Lidi, mint szobaleány, nem domborítottaki kellőképpen a szerepét, de föltétlenül bevált —mint magyar nyelvész. Mert a Lidi olyan szépenbeszélt magyarul, hogy Simonyi Zsigmond okvet-lenül szerződtette volna a Nyelvőrbe szobaleány-nak. Mindjárt az első napon elbájolt a nyelvi kü-lönlegességével. Ezt kérdeztem ugyanis tőle:

— Nagy város a maguké, Lidi?— Nem nagy — felelt Lidi — de szép házak vágy-

nak benne.— Hát maguknál, Lidi, a vannak helyett most

is azt mondják, hogy vágynak?— Igenis, kérem, nálunk csupán olyanok vágy-

nak. Csak az urak közt vágynak, akik nem mond-ják, hogy vágynak.(Persze, különben hogyan játszanának alsóst?)Csakhamar mindjobban megszaporodtak a nyelv-beli eltérések. A Lidi ugyanis nagyot bámult, mi-kor bögréről, vánkosról beszéltek neki. O csak acsuprot, meg a párnát ismerte. Mikor pedig kiküld-ték egy korsó vízért, hosszas távollét után, üreskézzel jött be:

120

— Nem lelem a korsót sehol, — mondotta.— Nem leli? Hiszen ott van a kredencen.— Ott, kérem, csak a vizeskancsó vagyon.— Hát az nem korsó?— Nem, kérem, az nem korsó. A korsónak szívója

vagyon, annak pedig nincs.Hát persze, a Lidi csak azt a pohos cserép-

edényt ismerte el korsónak, mellyel a vidékebelileányzók a kútra járnak. És alighanem neki vanigaza, mert a budapesti nyelvbe a kancsó helyébea német Krüge csempészte be a korsót. Egy szó,mint száz, engem lefegyverzett a Lidinek ez atiszta, szép magyar beszéde. Hiszen ez a leánymintha csak a jó öreg Gvadányi, meg Csokonaiversezeteiből lépett volna ki s szegődött volnahozzánk. Bánom is én, ha rakásra töri is a bög-rét, meg a korsót, mikor az úgy sem bögre, megkorsó, hanem csupor és kancsó.

Szinte láttam, mint tisztogaija meg a Lidi azablakokkal és kilincsekkel együtt a mi magyarbeszédünket is. Csak egy dolog hűtötte le kissé alelkesedésemet. Lidit ugyanis átküldtük a szembenlévő kárpitoshoz, hogy hívja át. A leány értelmet-lenül bámult a világba.

— Miféle az a kárpitos? — kérdezte.— A kárpitos a tapacéros. Talán így hallott

róla?— Ennek sem hallottam soha hírét, — felelt

csüggedten.— Hát hogy hívják maguknál azt a mesterem-

bert, aki a dívánt, meg párnásszéket csinálja?

121

A Lidi arca földerült:— Hát mért nem tetszett mindjárt így mondani?

Iszen az a — szatler.Szatler? Teringelte, ez a szó talán mégsem az

ősmagyarokról származott Lidire? Meg azutánnem kárpitost jelent az, hanem szíjgyártót. Ámdea Lidit nem lehetett kapacitálni, Ő megmaradt aszatlerja mellett és lesajnált minket, akik ennyitsem tudunk magyarul. Csak pár nap multán sültki, hogy a Lidi hazájabeli egyetlen kárpitost Szat-ler Mór úrnak hívják s a Lidi a vezetéknevét tar-totta a foglalkozásának.

... A következő vasárnap a „kincs“ kimenőtkért és kapott. Másnap megszomorodott lélekkel,hallom, hogy Lidi nagy harsányan énekli az —ujjé, a ligetbe nagyszerűt. És azután vasárnapról-vasárnapra egyre többet hagyogatott el a Gva-dányi nyelvéből. Elmaradozott a „vágynak“, el-maradt lassan a csupor, a kancsó és mind sűrűb-ben elmaradozott a kapuban maga a Lidi is. Egyvörösnyakkendős ifjú kerülgette. Mikor kérdőrevonták, nekipirosodva rebegte:

— Az, kezét csókolom, az ismerősöm.— Hol ismerkedett meg vele ilyen gyorsan?— Vasárnap a moziban.— Azután miféle szerzet?— Az, kérem, — mondta büszkén — kárpitos-

segéd.— Hm. Hát már nem szatler?— Nem, kérem, a szatler — nagyon parasztos.A Lidi ezután is buzgón fényesítgette a kilincse-

122

ket, de, sajna, a tiszta szép magyar beszédén márfoltok vágynak. És vasárnapról-vasárnapra egyretöbben vágynak. A minap már nem is az ablakonnézett jól ki, hanem az új blúzában és a legyes-kedő péklegényt ezzel torkolta le: szépen megyekén magával sétálni.

A kis utcaseprő.

— Nagy botrány a képviselőházban!Ezt a hírt egy öreg féllábú rikkancs szokta ki-

áltani a főváros palotái közé, mikor már kezdenekmegjelenni a nyomdafesték bűzétől még füstölgőutcai lapok. En rendesen megveszem a lapját, mertútbaejtem az öreget, mikor a kis leányomat aziskolába vezetem, vagy mikor érte megyek. Ezena réven bizonyos ismeretség fejlődött ki köztünk,mert a villamoson járó, siető, közömbös budapestiember nem is sejti, hogy mi minden ismeretséget le-het kötni a főváros utcáin. Már mikor kilépünk akapun, a sarki csemegeárús kofa sohasem mulasztjael, hogy barátságosan bele ne kössön a kis növen-dékbe, aki mellettem tipeg:

— Ujjé, no ma a kakassal ébredtünk föll —Vagy: Ej, ej, ma elszundikáltunk a cicával.

A koldus, a virágáruló sváb, a rendőr, az er-kélyen kora reggel újságot olvasó öreg úr, a papír-kereskedő (akihez oly gyakran térünk be szépenléniázott füzetért), az iskolaszolga, aki komolyméltósággal szemléli a nagy, sárga épületbe be-

124

özönlő virgonc népet, meg az a sok járókelő, akiugyanabban az időben velünk tart vagy velünkszembe jő, mind ráveti az arcképét emlékezetünkfilmjére. Annak az útnak, mely hazulról az iskoláigvonul, úgyszólván egész sokadalma és élete bele-kerül ismeretségünk albumába.

A féllábú rikkancs az ő örökös képviselőházibotrányaival, kettős öngyilkosságaival és nagyvasúti szerencsétlenségeivel csak egy kis pont eb-ben a mozgófényképben, mely előttem mindennapelvibrál. Ott áll a nagy bulvár egyik hatalmaspalotájának a falánál, nekitámaszkodva a lámpa-tartó griffmadár körmeinek, nyakában az újságostasakkal s alig bontakozunk ki a nyüzsgő tömegfátylából, már kikészíti az engem illető újságlapot.A vásár közben elbeszélgetünk:

— No, öreg, ma megint olyan unalmas lapotcsináltak, mint tegnap?

— Ma nagyon érdekes — feleli ő nekibuzdulva.— Ugyan? Mi van benne?— Igen nagy csata volt a Hajtsár-úton. Két

kocsis összeveszett és mentők vitték el mind akettőt.

— Azért. Itt is az ideje, hogy jobban szerkesszéka lapjukat.

Nemsokára ismét hallom sztereotip hirdetményéta hátam mögött:

— Nagy botrány a képviselőházban!Hja, a közönség mégis jobban érdeklődik az

iránt, ha képviselők, mintha kocsisok verekednek.A féllábú rikkancs azonban e tekintetben más

125

véleményen van, aminek az a szülőanyja, hogy —mint apránkint elmondotta — ő is kocsis voltvalamikor. Fuvaros kocsis. Buzgón hordta a szeneta „csúzdáról“ s nem cserélt volna a kis királlyal.Annak a néposztálynak, mely kormos, fekete arcá-val, a szénporból félelmesen kifehérlő szemérehúzott ütött-kopott kalapjával az alvilág népéhezhasonlatos, az elitjéhez tartozott. Hatalmas karja,domború melle, atlétaalakja volt (mely most ismegtetszik rajta, romjaiban) és szépen keresett.Odalenn a legalsó régióban élt, abban a nagy,ismeretlen tengerben, mely olykor oly megdöb-bentő habtorlatot hány föl a főváros csillogó föl-színére, de függetlenül és rendesen. Azután jötta katasztrófa. Nem éppen drámai módon: az al-világi ciklopsz meghűlt, a baj a lábát támadtameg s az egyiket tövig le kellett vágni. így kerültaz utcára nyomorék koldusnak, amit az újságostáska csak takargat. No, de valahogy csak élnikell, — ha nem csurog, csöppen.

— Nagy botrány a képviselőházban 1Vagy akad más valami, ami megfogja az em-

bereket és kinyittatja velük a tárcájukat.Körülbelül egy éve a féllábú rikkancs örvendezve

újságolta:— No, már az én sorom is jobbra dűl.— Hogy, hogy?— Akadt egy pártfogóm. Megígérte, hogy a

fiamat beszerzi a városhoz. Mert, tetszik tudni,van egy nagyon derék, jóravaló fiam, csak tizenkétesztendős, de olyan az esze, mint a beretva.

126

— Azután minek szerzi be?— Utcaseprőnek.Hát jól van, telik az idő, járunk-kelünk a kis

leányommal a szokott úton s hogy a rikkancsomügye nem állhat rosszul, abból látom, hogy sűrűnbeszélget bizalmasan egy-egy vászonruhás, pléh-táblás alakkal, akinek a vállára seprő van vetve.Látnivaló volt, hogy már a városi utcaseprőkfamíliájába tartozónak tudja magát. Egy reggelörvendezve újságolta, — de ha nem is újságoltavolna, kiéreztem a hangjából messziről, hogy mitörtént, mert igen űnnepiesen recsegett, mikor alapja vaskos címeit kiáltotta:

— Nagy botrány a képviselőházban! Justh Gyulaés az elnök!

Hát ezt mondja:— Nagyságos úr, megvan a hivatal!— No, derék.Valljuk meg az igazat, egy kicsit pálinkaszagú

volt az öreg. No, de vessen rá ezért követ az, akinem nézett a pohár fenekére, mikor a fiát kinevez-ték — teszem azt — fizetéstelen miniszteri segéd-fogalmazóvá. A kis utcaseprőnek pedig rendesfizetése volt, melyet az utolsó fillérig átszolgálta-tott apjának.

Azóta gyakran szerepelt futó beszélgetésünkbena kis utcaseprő. Az öreg mindig hálás volt, mikorkérdezősködtem a fiúról és mindig tudott valamitújságolni róla. Sohasem láttam a gyereket, dekörülbelül mindig tisztában voltam vele, hogy aváros mely részébe van „beosztva“.

127

Egyszer azután — úgy tavasz elején — büszkénemlítette:

— A kölyköt áthelyezték ám a Városligetbe!Látszott rajta, hogy ezt nagy kitüntetésnek

tartja s valóban, olyan esemény is lehet ez azutcaseprők világában, mint a diplomaták világában,mikor például a bukaresti követet áthelyezikParisba.

A nagy politikai sztrájk és utcai zendülés reggeléna féllábú rikkancs a szokott helyén állt és ő ishozzájárult az utca tikkadt, villamossággal terheslevegőjéhez egy-egy szikrával, mert nagy animóvalhirdette:

— Vihar a képviselőházban% Erőszak az elnökiszékben!

— Nem fél, öreg, a zavargástól? — kérdeztemtőle.

— Mitől féljek én? — kérdezte. — Az én háza-mat nem gyújthatják föl, az én szavazati jogomatnem vehetik el.

A falábára mutatott, mely neki jogot ad az utcánvaló „szavazásra“.

Pedig hát mégis felgyújthatták a házát és többetelvehettek tőle, mint mindenki mástól. Másnapszomorúan mondta:

— No, nagyságos úr, oda a hivatal. A fiamatagyonlőtték tegnap a rendőrök.

— A fiát†— Azt, szegénykét. A ligetben söpörgetett és

belekeveredett a népbe. Így veszett oda ártatlanul.Fáradt, vigasztalan hangon mondotta ezt, de

128

panaszkodás nélkül. Azután a járókelők felé for-dult:

— Vér folyt az utcán! Hét halott, száznyolcvansebesült... Forradalom a fővárosban!

Az ám, szegény ördög, addig-addig hirdette apalota kő-griffje alul a képviselőházi botrányokat,amíg ezek ráfeküdtek a fővárosra és elsöpörték,megsemmisítették a legszerényebb, legsújtottabbember egyetlen vigaszát.

Téli figurák.

Megnyílik a borbélyműhely ajtaja. Mi, akik kör-ben és szerteszét üldögélünk, újságot olvasunk,ásítozunk, olykor egy-egy dörmögést nyelünk elés nézegetjük, mint hajladozik, tekereg1, guggolmeg ágaskodik a mester a két segédjével a kerekszéken ülő borotválkozók körül, meg fölött, kár-örvendve tekintünk az ajtóra.

— Aha! Megint egy bajtárs. Megint valaki,akivel elhitetik, hogy öt perc múlva rája kerül asor, de aki itt fog- órahosszat újságot olvasni, ásí-tozni és dörmögni a mi meghitt körünkben.

A mester és a két segéd is az ajtóra szegzi aszemét és már kinyitja a száját, hogy mint a gö-rög színpadi kórus, elzengje:

—Öt perc, kéremássan. Öt perc az egész. Tes-sék helyet foglalni, azonnal készen vagyunk.

Ilyenkor az áldozat olyan kétségbeesetten fut-tatja végig tekintetét a szobán, mint egy modernDániel, akit az oroszlánok vermébe dobnak. Kezegörcsösen fogja a kilincset, az ajtót félig nyitvatartja a háta mögött, hogy biztosítsa visszavonulá-

130

sát. Odakünn pölyhözve hull a hó. Belátszik egykonflis hátulja a két kerekével, amint a hó fehértengerében tova vánszorog.

— Talán később jönnék? — rebegi elfulladt han-gon a jövevény.

A kórus újra fölriad:— De kéremássan, csak három perc. Az egész

három perc. Azonnal készen vagyunk.Ha a jövevény karakter, nem enged a kísértés-

nek, kimenekül a hóba, becsapván dühösen magaután az ajtót, hogy ne is hallja a csábító hango-kat:

— Csak egy perc. Az egész legföljebb egyperc ... Vigyen el az ördög! (Az utóbbi szavakazonban csak halkan dörmögtetnek a borotváltakfürtéi közé.)

A legtöbb sörtésállú ember azonban gyönge,enged a szirénhangoknak és beszármazik a borbély-műhelybe, vagyis fodrászterembe, amelyen lassan-kint elfoglalnak minden széket, minden talpalattnyihelyet és minden fogast.

Ezúttal azonban a megnyíló ajtóban nem olyanalak jelenik meg, akit marasztalni szoktak. Aligkezd a kórus a csak öt percbe, megbotránkozvaelnémul. A belépő fekete arcú, toprongyos alak,a fején gyűrődött fekete kalappal, melynek lehaj-tott karimája a füléig nyúlik. Végig szénporos.A szeme fehére úgy világlik ki az arcából, minta hangyatojás. Nyilvánvaló, hogy szénszállító fu-varos.

Az ember gyanakodva néz szét.

131

— Mit akar? — hangzik a kórus.A fuvaros a három borotvakezelő legtekintélye-

sebbjéhez fordul. Tehát a mesterhez.— Maga a gazda?— Én vagyok.— Volna öt zsák szenem. Öt zsák finom porosz

kockaszén. Nem venné meg?— Most nincs szükségem szénre, barátom.— Olcsón adnám. Egy hatvan. A szenespincé-

ben kettő húszért adják.— De ha nem kell.A fekete alak szétvillantja a fehér szemgolyóit

a gyülekezeten.— Az urak sem veszik meg? Odaadom egy

negyvenért. Nem akarok sokáig cipekedni vele amai ünnepnapon.

Senki sem felel. Az ember még egy komortekintetet vet a társaságra és kiballag a műhely-ből. Toronborz fekete alakját úgy nyeli el oda-künn a lebegő fehér óceán, mint valami tört hajó-roncsot. Senki sem mondja, de mindenki tudja, hogya tél egyik tolvajával volt e percben dolga. Ez azember lopott szenet árult. Kitől lopta? Mindnyá-junktól. Tőlem, a szomszédomtól, az utcán járó-kelőktől, megdézsmálván a kocsit vagy zsákot,melyben a szenet a lakásunkra szállította. A ren-des orgazdájánál nem tudta értékesíteni, vagy ke-veslette a kínált árat, hát a tél farkasa közelebbkullogott a nyilvánossághoz. Most jár-kel a zsák-mányával mindaddig, amíg értékesíti vagy hurokrakerül.

132

Mi pedig betűzgetjük tovább az Odol című ér-dekes fali olvasmányt, mely vastagon árnyékolt,hivalkodó betűivel folyton beletolakszik a figyel-münkbe, szinte magával vonszolja a szemünket.Ezenközben lassacskán fogy előttünk a várakozótömeg. Előttem már csak ketten várakoznak: egysovány, szőke, izgatottan mozgó fiatalember ésegy harcsaszájú, pufók bácsi, akiknek én sherlock-holmesi detektív-leleménnyel már megállapítottama foglalkozásukat. A szőke ifjú nyilván adótiszt aszámviteli osztályban, mely a közönséget szolgáljaki. Már el is képzeltem, amint hercegi fenséggelidegeskedik azokkal a nyomorult akarnokokkal,akik minél előbb szeretnék kifizetni az adójukat,abban az ostoba hiszemben, hogy az adóhivatal-nok van a közönségért s nem megfordítva. Aharcsaszájú pedig föltétlenül pecér. Erre vall az akegyetlen kifejezés, mely sunyi, szinte állatlan ar-cán és hideg halszemén elömlik. Amint látnivaló,nem valami népszerű foglalkozáshoz juttattam akét elődömet. De hát, az ember csak nem nézicserkoszorús hadvezérnek vagy glóriás szentnekazokat, akiket ki kell várnia a borbélyműhelyben.

Megint nyílik az ajtó. Most egy öreg asszonykaép be. Öltözete úrias, de kopott és divatjamúlt.Zavarodottan, félig ijedt, félig ravasz pislogássalnéz szét, mint aki nem mindennapos dologban jár.

— Mivel szolgálhatok, nassád? — kérdi a mester.— Hm, nem tudom, jó helyen járok-e? — mo-

tyogja az öreg. — Valamit hoztam. Nem tudom,megveszik-e?

133

— Mit?— Ezt, ni!Ezzel csomagot vesz ki a kabátja alul. Gyűrt

újságpapirosba göngyölt csomag, sárga pamuttalelkötve. Ujja reszket, amíg a pamutot leszedi éskibontja. Hosszú, hamuszín szőke női haj csillanelő a papírból, mely, amint a papírbörtönből ki-szabadul, szinte szétdagad. Dús, selymes, rugé-kony hajtömeg.

— Jó helyen jár, nassád, — mondja a mester— de most nem érünk rá ilyesmivel bíbelődni. Ün-nepen korán zárunk. Gyöjjön holnap.

— Holnap? — riad meg az öreg. — Én maszeretném eladni. Ma kell eladnom.

— Nem lehet. Látja, hogy tele van az üzlet.Ezt le kell mérni, meg kell vizitálni, ki kell mus-trálni ... hát csak jöjjön holnap.

Az öreg megint olyan meghökkent és ravasztekintettel pislog, mint aki nem tudja, hogy to-vább is rátukmálja-e a mesterre a portékáját vagyse. Hogy vájjon nem praktika-e a halogatás, mely-lyel a haj árát akarják lenyomni? Úgy látszik, azutóbbit fogadta el magában, mert becsomagoltaa hajat és eltávozott. Mi pedig megint úgy érez-tük, hogy a télnek egyik nyomorult, szegény tolvajá-val volt dolgunk. Ez a leányának vagy az unokájá-nak a fiatalságát, szépségét lopta meg, talán, hogya hideg kályhába egy kis szenet vásárolhasson ...vagy hogy a februári házbért kiegészítse... Kitudja? Az igazat csak azok a hópelyhek mond-hatnák meg, melyek oly királyi dísszel és fecsegő

134

hallgatagsággal borítják be a házakat, az utcát ésa nagy város nyomorúságát.

No, de munkába kerül az én két elődöm is.Végre pedig én is elfoglalom a harcsaszájú helyét.

— Ki volt az az ember, akit előttem borotvált?— kérdem a mestertől.

— Az egy rendőri hír — felelt a mesterből azújságolvasó.

— Hogyhogy?— Ez az az ember, akinek a kis fia a múlt évben

vagy harmadéve ilyen februári napon beleugrotta Dunába.

— Miért ugrott bele?— Mert rossz bizonyítványt kapott az iskolában

s nem mert hazamenni.— Mi a foglalkozása ennek az embernek?A mester megmondta a foglalkozását. No, nem

az volt, aminek én gondoltam. A sherlockholmesitudományom nem vált be. Hát bizony, a februárkritikus hónap, kivált az elején. Házbérnegyed van,meg tél, a lakó nem tudja fizetni a házbért, nagya drágaság, nincs pénze szénre és mindennek tete-jébe rossz bizonyítványt hoz haza a fiacskája...És mikor hozzá az embernek ilyen állatlan, kegyet-len ábrázata, hideg halszeme és harapós harcsa-szája van...

Szerencsére, hamarosan véget ért a borotválás,mert ki tudja, még hány ilyen szomorú téli figurajelent volna meg abban a szappanbuborékban,melyet az élet folyásában az ilyen borbélyműhely-ben eltöltött idő képvisel

Kopelka úr jubilál.

Kopelka úrnak egy napon eszébe jut, hogy őtmég nem jubilálták meg. Maga sem tudja ugyan,hogy miért jubilálnák meg, de azt sem, hogy miértne? Hiszen olyan egyszerű ez a dolog. Az embervégignéz a múltján s keres egy kimagasló pontot.Mit csináltam én a múltban? Először is születtem.Mikor születtem? Éppen hetven esztendeje. Hátnem gyönyörű jubileumi alkalom hetven év? No,de kissé szomorú is. Az ember nem szeret hetvenesztendeig várni a jubileumával, mert a jubileumolyan, mint az angol bélszín, csak akkor jóízű, havan hozzá ép fog és ép gyomor. Ne várjunk teháthetven esztendeig, hanem álljunk meg az ötvenévnél s kutassuk tovább, mit csináltam még amúltban?

Másodszor: megházasodtam. Mikor házasodtammeg? Éppen huszonöt esztendeje. Ej, hiszen ez adátum szinte önként kínálkozik. Vagy ha sokallodaz ötven esztendőt is, hát hágj a negyven évtyúkszemére vagy harminc év sarkára és kutasde pontról a múltat. Mit csináltál még ezenkívül a

136

múltban? Verseltél vagy rubrikákat töltöttél ki,vagy mellényt szabtál, cipőt varrtál — huszonöt,húsz vagy akár tíz év óta. Ez mind alkalmas ju-biláris időpont. Hogy miért alkalmas? Azt te ma-gad sem tudod, de azt sem, hogy miért ne lennealkalmas? Hiszen mindenki megjubilálja azt, hogytíz, húsz vagy huszonöt éve versel, rubrikát töltki, mellényt szab vagy cipőt varr.

Ebben a percben senki sem gondol arra, hogyKopelka úr mit csinált huszonöt, húsz vagy tíz évóta? Az emberek ülnek a kávéházban, sétálnakaz utcán, kaszinóznak a hivatalban és hivatalosügyeket intéznek el a kaszinóban, diskurálnak,vitatkoznak, beszélnek okos és oktalan, kedves éskellemetlen dolgokról, de senki agyának a legfelsőpadlásszobájában sem lakik egyetlen olyan parányigondolat, mely azt rebesgeti, hogy Kopelka uratmeg kellene jubilálni, Ám ott lakik, ott terpesz-kedik, ott uraskodik korlátlanul Kopelka úr agyá-ban ez az idea. És ez elég. Kopelka úr tudja amódját, hogyan kell a titkos gondolatokat szét-telepíteni. Hát, persze, az első, amire gondol, asajtó. Az újság. Hiszen a sajtó kötelessége fel-karolni minden közügyet. Igaz, hogy maga semtudja, miért lenne közügy az ő jubileuma, de aztsem, hogy miért ne lenne? Hiszen minden lehet köz-ügy, amit az ember közügynek tart.

Kopelka úr bekopogtat tehát a szerkesztőségbe.Nagyon szerényen. Minden jubiláns szerény kez-detben. Ez éppen olyan törvény, mint hogy min-den csirke sárga kezdetben. Kopelka úr jubileuma

137

most még sárga csipogó kis csirke, mely alighogykidugta az orrát a tojásból; de meg kell néznikésőbb, milyen kevélyen kukorékoló kakas ésszüntelenül kotyogó kendermagos lesz belőle! Hát,mondom, Kopelka úr bekopogtat.

— Mivel szolgálhatok? — kérdi a szerkesztő.— A nemzet egy szerény napszámosa kopogtat

nagyságodnál, aki egész életét a közügynek szen-telte és mégis egész életében csak mellöztetésbenvolt része. A sajtó az a kikötő, melyhez mindenhulíámverte hajó bizalommal közeledik. (Stb.)

— Hát miről van szó? — szakította meg a szó-áradatot a szerkesztő.

— A jubileumomról. Remélem, hogy a lap fel-karolja. E szerény elismeréssel tartozik nekem anemzet, a független, hazafias sajtó, a nemesengondolkozó társadalom, melynek szenteltem élete-met, erőm javát, idealizmusomat... Zengő, el-érzékenyülésbe fulladó hang.)

A szerkesztő a füle tövét vakarja.— Hm, hm, — dünnyögi — igazán nem tudom

miért írjunk erről a jubileumról, de azt sem tudom,miért ne írjunk? Hiszen mindenki irat a jubi-leumáról.

A jubileumról szóló hír megjelenik. Es ezzel azügy — mint mondani szokták — kilövetett a vi-lágba. Az emberek a fejüket csóválják, egyik-másikazt mormogja, „hát már mindenkit megjubilálnak?“Van olyan, aki szemtelenséget emleget, a másiklegszentebb érzelmeiben érzi magát megsértve,hogy ezt az embert jubilálják (és nem őt!), de

138

azért rezignáltan, félig gúnyosan vagy fogát szelí-den csikorgatva mondja mindenki:

— Nem tudom, miért jubilálják ezt a Kopelkát,de azt sem tudom, miért ne jubilálnák? Hát kitnem jubilálnak meg manapság?

Egy hét múlva már rugékonyabban lejt fölKopelka úr a szerkesztőségbe. A szolgának ott-honosan megveregeti a vállát.

— Itt van az én kedves barátom, a szerkesztő?— Itt van, de most el van foglalva.Kopelka úr gőgösen emeli föl fejét.— Nem lehet úgy elfoglalva, hogy Kopelkát ne

fogadná. Jegyezze meg ezt, barátom!A sárga csirkének megnőtt a tolla. A jubileum

már nem csipog, hanem kukorékol.Benyit a szobába és joviális hangon szól:— Ezek a kerületbeli burgerek tisztára meg-

bolondultak. Mindenáron nagyszabású jubileumotakarnak csinálni, pedig én csak szerény, családiasjellegű ünnepre gondoltam. Maga malomházi Malom-házy Fülöp udvari tanácsos ő méltósága, a kerületikaszinó elnöke akarja mindenáron az ünnepi be-szédet mondani... tetszik tudni, hiú ember... Tessékezt kiírni a lapba...

Malomházi Malomházy Fülöp úr másnap reggelcsaknem feldönti a teáját, mikor olvassa, hogyKopelka úr jubileumán ő fogja az ünnepi beszédetmondani. Eleinte toporzékol. Ki az a Kopelka?Mi az a Kopelka? Nem elég neki a kaszinói titkárvagy a jegyző? Neki mindjárt egy malomháziMalomházy kell? Neki udvari tanácsos kell? Sohal

139

— De azután meggondolja a dolgot és komormegadással szól:

— Valóban nem tudom, miért mondjam éppenén az ünnepi beszédet, de... hm ... alapjábanvéve azt sem tudom, miért ne mondanám éppenén? Hiszen annyi emberről mondtam már ünnepifrázisokat I

Ettől fogva malomházi Malomházy Fülöp udvaritanácsos úr esténkint összeül a titkárjával az ün-neplő beszéd dolgában s nem egyszer szaval izzadóüstökkel, száraz torokkal a tükör előtt:

— Igenis, tisztelt polgártársaim, Kopelka Mátyásszeretve tisztelt polgártársunknak e szerény el-ismeréssel tartozik a nemzet, tartozik a nemesengondolkozó társadalom, melynek szentelte hasznoséletét, ereje javát, idealizmusát... (Kő nőjjön ahasadba!)

Egy este megszólal a szerkesztőségi telefon:— Halló! Szerkesztő úr?— Igen. Es ott?— Kopelka. (Morgás a szerkesztő telefonjában.)— Mi tetszik?— A jubileumi mozgalom nagy hullámokat ver

föl. A kerület előkelő polgárai egyhangúan elha-tározták, hogy jubileumomat összekötik azzal, hogyszámomra a magas kormánynál rendjelet eszközöl-jenek ki. Legközelebb monstre-küldöttség keresi felez ügyben az illetékes tényezőket.

Markóczy, a kerület képviselője, savanyú arccalolvassa a lapokban ezt a hírt. Sejti, hogy ő leszaz első illetékes tényező, melybe a küldöttség bele-

140

botlik és ezért napokon át három utcán is elkerül,ha választó-formájú alakot pillant meg. Ámdekönnyebb a tengernek elbújnia egy kagylóba, minta képviselőnek választói elől. A deputáció egynapon ott állt előtte és arra kéri, tekintettel arra,hogy Kopelka úr a kerületi pártérdeknek szenteltehasznos életét, ereje javát, idealizmusát, eszközöljeki a kormánynál számára a rendjelet. A képviselőszabódik, emlegeti, hogy Kopelka úr érdemeirőlsemmit sem tud, de végre is beadja a derekát.

— Igazán nem tudom, — sóhajtja — hogy mi-féle jogcímen zaklassam a minisztert azért a rend-jelért, de azt sem tudom, miféle jogcímen tagadjammeg a kívánságot? Hiszen Péternek, Pálnak, fünek-fának az érdekében zaklatom egyre ő excellenciáját.

És a miniszter? Ő sem tudta, szegény, hogymiért ígérje meg a rendjel fölterjesztését, de aztsem, hogy miért na ígérje meg. Hiszen stb. Denikve,Kopelka úr jubilált, Kopelka úr könnyes szemmelhallgatta malomházi Malomházy Fülöp udvaritanácsos úr rezgő hangon elmondott ünnepi beszé-dét, Kopelka úr keble büszkén emelkedett, mikora polgármester ráakasztotta a rendjelet. Es sokanmeg vannak győződve róla, hogy ha egykor Ko-pelka úr hasznos életét, ereje javát és idealizmusátvégleg fölhasználja a társadalom és közügy javára,mennybe viszik angyalok és szent Péter így fogtűnődni a kapuban:

— Nem tudom, miért bocsássam be a menny-országba ezt a Kopelkát, de azt se tudom, miértne bocsássam be? Hadd csússzék be a többivel.

Zsolnát aszfaltozták.

Elnézést kérek, hogy írásomnak olyan címetadtam, mely Magyarorság húsz millió lakosa közültizenkilencmilliókilencszázkilencvenkilencezret alighaérdekel. A legtöbb magyar ember annyit tud Zsol-náról, hogy fönt, az ország határszélén — arraSzilézia felé — úgynevezett vasúti gócpont. Magamis elmentem mellette vagy féltucatszor, ebédeltem,vacsoráltam is a vasúti vendéglőjében, anélkül,hogy többet láttam volna belőle annál az egyenes,kis, barátságos utcánál, mely emeletes házacskái-val az állomásra torkollik és azt, hogy csapatostulépül, úgyszólván a iibalegelő gyepén, az egy- éskétemeletes ház. Ezt is csak a vonat ablakából,mikor a csatlakozóra vártunk. Meg tarka-barkatömeg hullámzását tágas, bár nem éppen díszesperronján, melyen egymás sarkán tolong Galicia,Szilézia, Poroszország utazó népe és Magyarországkivándorló emberáradata.

Az idén azonban úgy alakult az utam rendje, hogykét és fél órát kellett várakoznom Zsolnán. A Fátrá-ban, ahol nyaraltam, megkérdeztem ismerőseimtől:

142

— Mivel lehet Zsolnán agyonverni harmadfélórát?

— Ásítozással.— Nincs ott valami látnivaló?— Nincs ott semmi. Azaz, hogy van. A posztó-

gyára.— Hát a város milyen?— A milyen a többi kis felvidéki fészek. Ha

egyet láttál, valamennyit láttad. Pedig nagyoniparkodik ez a csepp városka... Hallom, hogymár aszfaltozzák is a piacát.

Azzal az elhatározással szálltam le Zsolnán akassa-oderbergiről, hogy én ugyan meg nem nézema posztógyárat, sem az aszfaltozott piacot. Minek?Gyárat lát az ember eleget, noha tudom, hogy eza legnagyobb posztókészítő telepe az országnak sha már annyit kiabáltuk és trombitáltuk: ipart amagyarnak, gyárat a Felvidéknek! illenék érdek-lődni is eme nagy műhelye iránt fejledező indusz-triánknak, melynek füstje vagy ezer tótot itthonfog. Az aszfaltozott kis város pedig engem, abudapestit, nem vonzhat, mert mi torkig vagyunka magunk aszfaltjával, mely szép időben süppeda lábunk alatt, esőben pedig egész kis Balatonokatcsempész a lábunk alá.

Maradtam a perronon, melyet a modern emberimmár csaknem úgy ismer, mint a saját szobáját,miután életének egy része a vonatra való várako-zásban telik el. Hát hiszen ez is nyújt elég szóra-kozást, csakhogy éppen oly művészet kell ahhoz,hogy a perron magányát az ember megnépesítse

143

kellemes momentumokkal, mint például a vonatonvaló utazásban. Ehhez pedig nem minden emberért. Bérczik Árpád, teszem, elsőrangú perrononvárakozó és vonaton utazó művész. Egyszer Egerbeutaztam vele s mindenki tudja, hogy ez a leg-nagyobb megpróbáltatások egyike, kivált mikoraz ember estére vissza akar térni Budapestre. Amenetrend olyan elmésen volt összeállítva, hogyreggel a leggyorsabb összeköttetést egy személy-vonat közvetítette, de így is csaknem egy órátkellett várakozni a füzesabonyi állomáson az Egerbegőzölő vegyes vicinálisra. Ennek a személyvonatiutazásnak és várakozásnak unalmát Bérezik egy-szerűen lemosta lelkűnkről, mert csodálatos zseniali-tással tudta megszólaltatni, magához vonzaniés beszédes instrumentummá gyúrni a vonatot ésa perront. Különös tehetség kell ahhoz, hogy va-laki az ismeretlen, egyszerű emberekben első szóramegnyomogassa azokat a billentyűket, melyekena legközvetlenebbül és a legkedvesebben szólalnakmeg és melyek gyakran mint a kopott, használat-lan, porlepte hangszerek érdekes, komikus, jellemző,bizarr hangokat adnak.

Én azonban ehhez a művészethez nem értek.Én becsülettel unatkozom a perronon, miközbenegyetlen mulatságom, hogy szívom magamba hall-gatag és félig öntudatlan az arcokat és vidéket,ezeket az itt nyüzsgő tót típusokat, melyek külön-ben sokkal több változatosságot mutatnak, mintgondolnók. Mi a tótokat ezeréves együttélés utánsem ismerjük. Mi a tótot csak durva, általános

144

vonásokkal rajzoljuk meg magunknak, legföljebbbizonyos komikummal árnyékolva. Nagy kalap,tüsző, bocskor, kenderhaj, krumpli-orr: ez a miszemünkben a tót, holott a valóságban éppenoly sokféle a tót arc és viselet, mint amilyen sokformájú a kalapja. Láttam a Revuca völgyében,kedves, hűvös kárpáti vasárnapon, csapatával olyanpörge kalapú, pörge bajszú, barna tót legényeket,meg nádszáltermetű, kondorhajú leányokat,menyecskéket, hogy az Alföldre illettek volna. Svalóban, hogy itt rovom a perront, melynek szem-határát már súrolja a morva, slezák és polyáknépfelhö, ezeken az itt nyüzsgő csupasz tót parasztarcokon számos intelligens, megnyerő, szép vonástfedezek föl, sőt — ami ámulatba ejt, — magyarosvonásokat is. Ez meglepő, különösen itt a peri-férián, de aki belenéz a tóíság elzárt tömegébe,több rokonvonást is fog felfedezni. Engem mindigmeglepett érzés fogott el, mikor a fátrai lakásomablaka alatt hajnalonta megzendült a tehénpász-torok tót szövegű, de magyar ritmusú és melódiájúnótája, kísérve tömérdek kolomp és csengő misz-tikus, édes fecsegésétől. Vagy mikor leereszkedvéna gombási pástra, ott éppen tánc lévén, a tótfiatalság csárdást járt, még pedig csakis csárdást,ugyanúgy aprózva, olyan negédesen, olyan hánya-vetlen és mégis komolyan a legénye és olyanszendén, tartózkodó kacérsággal a leánya, mint amagyarság. Való igaz, mi nem ismerjük a tótokat,kiket ezer méteres sziklafalak zárnak el tőlünk,kiknek még a rokonvonásaik is oly idegenek és

145

távoliak szemünkben, mint az a piros tűz, mely aszuroksötét kárpáti estén a hegy tetején lobog seltűnődünk rajta: csillag-e vagy pásztortűz?

No, de harmadfél órát nem lehet a perronnalés népével bíbelődni, hát mégis csak ráfanyalod-tam arra, — amit tanácsoltak, — hogy megnézzema gyárat. Meg a várost. A kis, egyenes utcábanmegkérdeztem egy benszülöttől:

— Merre van a piac?— Fenn a dombon.— Érdemes megnézni?— Hogyne. Most már érdemes, mert nemrég

— aszfaltozták.Helyes, hát megnézzük azt az aszfaltot. Egy kis,

kanyargó út visz föl a dombra, — afféle regényesösvény, amilyen a várak kapui felé csavarog.Ennek a torkában az ember szinte beütközik egyöreg, ősz templomba, a plébánia-templomba, megkülön áiíó, ósdiságtól barna, harangtoronyba. Atemplom, sajna, zárva volt s csak külső falánakérdekes freskóját bámulhattam meg, de így is avénségnek, tisztességnek, áhítatnak oly képzelet-beli fehér hattyúszakálla omlott le barázdás arcu-latáról, hogy megmártotta képzeletemet annaksejtelmében, hogy lesz itt valami egyéb látnivalóis az aszfaltnál meg a gyárnál.

Egy szűk utcácska nyilait innen a piacra; féligsikátor, melyet olyasféle híd boltozott be, amilyena lagúnákon vagy régi hollandus utcákban látható.Elballagván ezen az árnyékban és hűs, nedves,mondhatnám középkori levegőben fürdő utcán,

146

egy tágas tér különös világába jutottam. Ez volta piac, vagyis főtér.

Nem tudom, nem fog-e némely olvasó moso-lyogni rajtam, aki, íme, most fölfedezni szándé-kozom Zsolna főterét. Az úton lévő ember közössorsa, hogy megbámul oly városokat és természetiszépségeket, melyeket a szomszédja jobban ismera tenyerénél, még ha nem is Magyarországról szólaz ének, mely oly kicsi és oly szűk és mégis olyismeretlen sokunk szemében. íme, én is, megigézveés megdöbbenve néztem szét ezen a téren, meg-igézve egy váratlan látványtól s megdöbbenveazon, hogy e rengeteg vasúti raktár- és vaggon-város fölött a régi világnak mily szűziesen érin-tetlen képét kapom meg, kakasugrásnyira a nyaralá-som helyétől, anélkül, hogy sejtelmem lett volna róla.

Képzeljünk egy teret, — hogy megkezdjem föl-fedezését egy ezer éves magyar városnak, — tágas,levegős, kerek teret, csupa egyemeletes, nyájas,beszédes, kecses kis házzal, melynek emelete alattszéles, öblös, fedett utca folyik körben, nyüzsgőnéppel, bolt hátán bolttal, melyek benyúlnak azépületek méhébe és fényes nappal is lámpavilágotrezgetnek ki. A tót fenyvesek közé rejtezett velenceiMárk-tér ez, annak árkádjaival, bár monumentálisépületei nélkül, de ósdi, bájos, komikus patinávalöreg épületein. Szemben van az öreg jezsuita-templom, szintén árkáddal portáléja előtt. Nyitottajtajából homály és aranyfény dől ki, meg illat,— vagy talán nem is onnan leng ez, hanem avirágnak ama tömegéből, melyet (hogy még ele-

147

vénebben kísértsen az olasz emlék) az árkádokalatt árulnak.

Van az árkádok alatt mindenféle fajta üzlet:modern és régies, gazdag és szegényes, kofa,zsibárus, korcsma, kávéház, de valamennyi behú-zódva és beleveszve a keskeny, sötét bolthelyisé-gekbe. Ezekben még ott tanyázik a századok ho-málya és a zugokba lapulva és tapadva bámul kiaz árkádok utcájába, melynek nagy gránitkockáindöng és kopog az elegáns úri asszony és a cifra-ruhás tót fehérnép cipellője. Bizony nem kellettsok fantázia hozzá, hogy e keretbe beleilleszked-jék a múlt az ő életével, furcsa öltözetű, hegyessüvegű, uszályos polgárasszonyaival, abaposztó-ruhás, kardos polgárembereivel, sápadt arcú pénz-váltóival, akik a lengyel és burkus kereskedeleme pontján ott pöngették a tallérokat és dénárokatama boltok félhomályos ajtaiban. A most nyüzsgő(és hála Istennek, nem kis részben magyarul be-szélő) tömeg hát hamarosan elsodródott előlemés egymásután visszaültettem e komikusan bájosházacskák ablakaiba a szőkefejű középkori polgár-leánykákat, amint az ólommal szegett üvegkarikákmögül leleselkednek nádor uram veresmentés vité-zeire, akik lenn csörgetik a sarkantyút a macska-kövezeten ... mert sohasem lengett át a régivilágnak oly közvetetlensége, mint ezen a saját-ságos téren, melynek árkádos házainál ugyanvannak szebbek, stílszerűbbek Bártfán, Lőcsén,Brassóban, de azokról mindenki beszél, ám ezmaga volt a meglepetés. Ami a hatás titka.

148

Nos, igen, a macskakövezet helyén ez idő szerintaszfalt szürkéllik, melyért most már érdemes meg-nézni a zsolnai főteret. Kár lenne, ha a régi,kedves házak szimmetriáját is megbontanák modernépítkezéssel, vagy ha éppen az árkádokat is el-tüntetnék, hogy „még érdemesebb legyen meg-nézni a főteret“. Két sarkon már úgyis beépítet-ték az árkád alját valami üzlethelyiséggel és el-rekesztették vele a födött utca folyóját. Minthacsak egy gyönyörű történetnek kiszakították volnaegy lapját — sajttakarónak. Vagy egy megbecsül-hetetlenül értékes vázának leütötték volna a fülét.

Hanem a gyár megtekintéséből nem lett semmi,mert a vonat füttyentéséig róttam ezt a teret ésa városka többi érdekes utcáját, noha megvallom,a híres aszfaltnak nem sok figyelmet szenteltem.

A szem.

Ez a legmegbízhatatlanabb és egyszersmind leg-prepotensebb szerve az embernek. Pártos, meg-vesztegethető, felületes, olykor gonosz és gyakranhazug, mégis mindig ájtatosan forog az ég felé ésföltétlen bizalmat követel magának. A nyelv, aszív, az agy csak kontárok, iskolás gyermekek ésgyakorlatlan inasok az ámítás és hízelgés nagymestere és remeklő művésze, a szem mellett. Min-den szervünk, minden érzékünk és indulatunkbilincsbe vert rabja és alázatos szolgája szemünk-nek, másológépe, fonográfja. Azért boldogult min-dig az olyan ember, aki a szemnek dolgozott éspusztult el az olyan, aki a világ milliónyi szemeelül rejtezve akart boldogulni.

Bölcsőnktől, gyermekkorunktól lebeg fölöttünka szem, dédelgetve és lesújtva, támogatva és el-ejtve, szerelemmel és gyűlölettel, mosolyogva éskeseregve, de mindig részrehajlón. A szülő szemeaz ő elfogult szeretetével, a tanító szeme rokon-vagy ellenérzésével, a kedves szeme az ő minden-nél elfogultabb szerelmével és az Élet szeme az ő

150

mindennél megvesztegethetőbb ítéletével. És böl-csőnktől, gyermekkorunktól fogva visz bennünketa szemünk részrehajló, csapodár vonzalma vagygyűlölete a játékszobán, iskolán, ifjúkorunk derültléhságain és meglett korunk komor szenvedélyeinát. A szemünk, mely megvesztegeti szívünket, el-ámítja elménket, köt és bont, pillanat alatt össze-fűz elszakíthatatlan fonállal ismeretleneket s pilla-nat alatt szétvág örök időnek szánt kötelékeket.

Hiteles tanúja a történelemnek, a bírónak, aszerelemféltésnek, az igazságnak és hamisságnak,az erénynek és bűnnek, múltnak és jelennek ésnem lát tisztán öt lépésnyire. Káprázó és réve-dező tekintete, melyet füst gyanánt ragad magá-val a legkisebb szél és megvakíthat minden por-szem, börtönbe, bitófára, boldogtalanságra, nyo-morba juttathat ártatlanokat. És mégis övé az elsőés utolsó szó, belőle másolja a tudós a történelemalakjait és a bíró az ítéletét. A szemek tanúságá-ból, mely annyiféle, ahány szem van és mindenszemnek olyanféle a tanúsága, amilyennek káprázó,részrehajló pupillája összepepecseli, gyúrja és színezi.

Rövidlátó szeme a gyarló embernek, nagy az őhatalma. Egyszer egy bíró így szólt a tanura:„Nem látni kell, hanem tudni.“ De mit tud az em-ber? Csakis azt, amit az a két kis ragyogó golyótudat vele, mely a homloka alatt és az orra fölöttbúvik meg-, a pillák szeszélyesen repeső legyezőjealatt. És milyen szűk és korlátolt tér az, amiről egolyók hírt adhatnak a tudásnak! Hova tudnak el-vagy behatolni az emberi tudalom e közvetítő

151

ügynökei? Egy vízcsepp világának titka csak olymegfejthetetlen neki, mint ahogy sohasem látbele bármely emberi szívbe, még a saját magaszívébe sem. Egész életét úgy nézi végig, hogynem ismeri, nem látja valóságos képükben azokatsem, akikkel együtt él. Saját magát sem. Lépten-nyomon fedez föl magában is oly titkokat, melyekel voltak rejtezve neki és akaratán, tudásán kívültörnek rá, mint a váratlan szerencsétlenség vagyszerencse.

És mégis e rövidlátó szemgolyók uralkodnakrajtunk. Ezek ittasítanak meg bennünket, mikortiszta ítéletre volna szükségünk s ezek józanítanakki, mikor a csalódás a legfájdalmasabb. Ezek gyűj-tik egybe éjszakára az álmot nekünk és nevetik kireggelre az álom meséinek bolond szarkalábjait.Hiába hunyod be szemedet, hogy megszabadítsdítéletedet megvesztegető befolyásától. A szónoklatcsak emelkedő és eső hangok kavargása, ha nemlátod a beszélőt, a dal nem szárnyaló madár, ha-nem csak suhanó árnyék, ha nem látod az éne-kest. Tapsolj a fonográfnak vagy lelkesedj a tele-fon előtt, ha ki akarod játszani a szemed minden-ható zsarnokságát és megszédítő ópiumát. Ámdeennek a holt hangnak, a testetlen igazságnak, en-nek a szépségnek, mely nem a szem kapuján térbe hozzánk, nincs meleg tűzhelye és maradandószállása lelkünkben. Egy lázító irat, melyet a szemszív föl a papírról, hatásosabb a legszebb hang-nál, melybe a szemnek nincs beleszólása. Szeren-csétlennek és nyomorultnak érzi magát a világta-

152

lan, mert az élet nem a szemén, hanem csak afülén át szivárog be hozzá és a szürke igazságo-kat nem hamisítja meg neki a szem kedves csalfa-sága, hízelgése vagy gonoszsága.

Nemcsak az egyes ember, hanem nemzetek, vilá-gok és korszakok fölött uralkodik a szem. Rákó-czit egy kornak a szeme félistennek, más kornaka szeme árulónak látja. Nem a korszakok esze ésszíve, hanem csak a szeme. Az ész, ha a szem be-folyásától megmenekült, nagyon jól tudta 1705-benis, hogy Rákóczi nem Isten és a nemzet szíve1712-ben meg 1737-ben is elvesztett legjobb fiagyanánt siratta. De a szem, az egyszer rajongó,másszor ledér szem, a szerencse napjaiban bál-ványt, istent faragott magának a fejedelem földialakjából és a szerencsétlenség idejében bűnbakot,árulót a fejedelem szinte földöntúli önzetlenségébőlés idealizmusából. Ezt megvesztegeti a szerencseés eltántorítja a szerencsétlenség, hogy azutánmegint fölkeresse az elesettet és mártírt, eszményt,hőst teremtsen magának emlékéből, mígnem állha-tatlan természetét más tárgy és kacérkodás nemragadja magával. Az ember, a nemzet, a kor,gyakran a maga jobb érzése, tudása ellenére, rab-szolga gyanánt követi megigézett vagy megveszte-getett szeme túlzó és kicsinyítő, divathoz, pompá-hoz, sikerhez tapadó kalandozását.

Csélcsap a népek szeme, lenge pillangó az asz-szonyi szem, röpdöső madárka a gyermekszem(egy szó búzaszemecskéjével meghódíthatod), de alegmegbízhatatlanabb és elvakultabb a politikus

153

szem. Ennek nincs egyéb mértéke, ízlése, szerelme,igazsága, gyönyöre a pártérdeknél, Ez a szemekakrobatája, mely csodálatos szaltomortáléval vetiát magát az igazság ingájáról a pártérdek hintá-jára. Ez lát bolhát az elefántban és az egérbenmammutot. És ez lát tízezer ellenzékit és húszfőnyi kormánypárti csőcseléket s ugyanakkor tíz-ezer kormánypártit és két tucat ellenzékit —ugyanazon a félegyházai népgyűlésen.

A fekete kendő.

Csak nem fogy el a regény. Hasztalan szorítjaaz irodalom a romantikát a leghátulsó kicsi szo-bába és készteti a hamupipőke szerepére, az életmost is sűrűn írja Dumas és Jókai modorábanregényeit.

Forgatom a lapot. Terringette, hiszen úgy ér-zem magamat, mintha a múlt század hatvanaséveiben ülnék a „kéjesen duzzadó ottománon“ sa Hon tárcájában az arszlánok meg delnők ördögicseiszövényeit olvasgatnám. Vagy nem egy féligbefejezett fantasztikus regény-e a Junga századostörténete és nem csaknem tökéletes Dumas-féleromantika-e a bécsi vezérkar mérgezési esete?Hasztalan nyesi le a modern ízlés a regényességszárnyát, hasztalan dobja lomtárba a fantasztikust,a rendkívülit, a csodálatost, a meglepőt, a nagybűnt és nagy erényt, a pokoli cselszövést és meny-nyei naivságot. Az élet, ha nem kellenek a re-gényírónak az ő bonyodalmas és érdekes témái,vállat von és átadja — a riportereknek.

Engem ma reggeltől nem hagy nyugton egy

155

fekete kendő. Az a kendő, mellyel annak a lég-hajósnak be volt a szeme kötve, akit tegnap össze-törve, holtan találtak meg a Kvarneró szikláin.Ugy érzem, hogy ez a kendő abban a levegőbelitragédiában egy fantasztikusan megrázó jelenetetföd el. Olyan jelenetet, amilyent Jules Verne zabo-látlan képzelete szokott mesés regényeibe szőni.

Két aeronauta útnak indul Berlin felől. Az iméntmég talán az Unter den Lindenen uzsonnáztak éskönnyű szívvel, nyugodt derültséggel gondoltakarra a levegőbeli útra, melyen nemsokára lebegnifognak. Közömbösen és nyugodtan beszélgetnek,mert hiszen megszokott kirándulás ez szemükben.Szivarjuk füstje kéken libeg a levegőben,, Ki gon-dolna közülök e percben a Kvarneró zöld hullám-hegyeinek bömbölésére és a fenyegetően sötétlőosztricai sziklákra? Ki gondolna arra, hogy ezeka sziklák lesznek a levegőbeli tragédia ötödik fel-vonásának a színpadja, melynek első felvonásabarátságos szivarfüst és pohárcsengés közt kezdő-dik? Pedig hiszen minden léghajós-út regény —vagy tragédia. A huszadik század gyermekei mind-untalan átélik ezt a romantikát és mégis azt állít-ják, hogy századunk lelkének idegen a tizenkilence-dik század kalandos, hősies, regényes világa.

Nyugtalanul remeg az óriási selyemkörte a sötétlevegőben. Köteleit gyakorlott munkások fogják,A két léghajós eldobja cigarettáját, rövid búcsú,könnyed ugrás a kosárba és a léghajó belerepüla sötétségbe. Az utasok barátai még egy ideig azeltűnő selyemkolosszus után bámulnak, találgatván,

156

hogy merre viszi a szél, azután visszaszállingóznaka nagy metropolisba. Folytatják a mindennapos,szürke életet ott, ahonnan a levegő két utasa ki-tépte magát és beleolvadt a rendkívülibe, a kiszá-míthatatlanba, a regénybe.

A két utassal pedig már csak az ötödik fel-vonásban találkozunk. Éjszaka, sivító és ordítozóbóra szárnyain sodortatva, megjelennek sülyedő,horpadt körtéjükkel a magyar tenger fölött. Alat-tuk az öböl nekibőszült vize, előttük — ijesztő láz-álom gyanánt a Karszt ködös tömege.

Kemény és rettenthetetlen a két férfiú. Az egyiképítőmérnök, a másik orvos, de mind a kettő jártamár a levegő rejtelmes útjait. Amit emberi erő éskétségbeesés, tudás és gyakorlat megtehet, bizo-nyára megtették, hogy ebből a pokoli éjszakábólélve kikerüljenek. De ki tudja, a halálküzdelemnekés az életért való viaskodásnak micsoda idegrázóóráin estek már át, mikor ide kerültek, e háborgóvíztükör fölé, melynek egyik zugában, a viharkorbácsától veretve, didereg reszkető gázlángjai-val Fiume. Most ott nyargalnak a homályban,kosaruk csikorgó és sivítozó kötelei közt, sebesültszörnyként bukdácsoló gömbjük alatt. Most mártudják, hogy levegőbeli útjuk a leselkedő halálbirodalmát szegi és hogy hazájukhoz, barátaikhoz,hivatásukhoz, a német világhoz és dicsőséghez márcsak egy pókhálószál fűzi őket. S minden erejükmegfeszítésével dolgoznak, hogy kijussanak azalant dühöngő hullámhegyek hatalmából.

Ám egyszerre feltűnik előttük az éjszakánál is

157

sötétebb tömeg. A Karszt. És a vihar a villámerejével sodorja őket neki. Ez a halál. Ez a vég.Nincs többé kétség. Az egyik utas meredten bá-mul a közelgő rémségbe. A másik? Előveszi kendő-jét és beköti a szemét. Halálra van ítélve, megya vesztőhelyre, hát megadja magának azt a kegyel-met, amit az emberi irgalom a golyóhalálra ítéltbűnösnek megad. Eltakarja szemét, hogy ne lássaa neki szegzett fegyvereket. A Karszt szikláit. Ará leselkedő halált. Bekötött szemmel, a táncológondola oldalának támaszkodva és lelkével féligmár a megsemmisülésbe omolva, várja a borzal-mas csapást.

Reggelre a rőzseszedő jámbor horvát paraszt-asszony két holttestre bukkan. Az egyiknek aszeme fekete kendővel van bekötve. Egyszerű sö-tét selyem, melyet gazdája egyszer valami berlinidivatüzletben vásárolt magának.

És most, íme, a fekete kendő egy regény fan-tasztikus és tragikus utolsó jelenetét susogja el,ott a Karszt kopár szikláin.

Esős napokon.

Ócska téma, de ki kerülheti el méla vagy mo-gorva, borús és hideg hatását? Hova bujdoss és aváros mely zugában gubózd be magadat, hogylerázd lelkedről, testedről e napok ólmát? Itt ko-pognak ablakodon szürke kis pillangói, az eső-cseppek, itt zuhog füledben egyhangú, száraz, so-vány és mégis végtelen muzsikája. Hiszen ha nemis veri a fejedet és hátadat a nagy mennybeliszűrő kifogyhatatlan vize, ott mossa nedves leheaz íróasztalodat, mely mellett ülsz, a könyvedet,melyben lapozol, a paplanodat, mellyel takarózol.

Szomorú, kicsi, törpe minden. A város, melynekházai mintha leguggolnának a felhő és eső terhealatt, a Duna, mely fénytelen, szinte sunyi alázat-tal lopózik tova a komor levegő köpönyege alatt,a budai hegyek, melyek akárcsak egy csomó nagyvakondtúrás gomolyognak és lebegnek az elmo-sódott horizonon. Csak a szürkeség nagy és min-denható. Ez borít el mindent, ennek a billogátviseli minden, mint a juhnyáj a gazdájáét.

Esik. Minden ember úgy érzi magát, mintha

159

súrolnának körülötte. Emlékszel ama nyájas na-pokra, mikor szerette párod nagytakarítást ren-dezett meghitt fészkedben? Emlékszel a nedvesség-nek, a párázatnak és a hontalanságnak arra azillatára, mely oly vigasztalanul ölelt körül? Alelki csömörnek, a menekülés vágyának, az üldözöttvadnak ama nyomasztó érzésére, mely elfogott,mikor bekukkantottál vízben ázó szobádba? Mostegyszerre minden házat, minden lakást, mindenodút mosnak, öntöznek és súrolnak láthatatlantakarító asszonyok, kiknek fején felhő a keszkenőés derekán köd a kötény.

Esik. Ez a nagyváros is oly számkivetettneks oly vigasztalanul gyámoltalannak érzi magát.Szürke, vizes csíkokkal és sötét, nedves foltokkaltarkázott palotái oly mogorván, csalódottan néznekmaguk elé, mintha azon tűnődnének, hogy hovalett oly hirtelen a nap és hova a nyár? Nemrégmég a nap izzóan forró csókjával hajtotta a városnyugalomra kőfejét és éjszaka a nyár milliárdékszerrel teleaggatott fátyla repesett álmodó szemefölött. Es reggelre leáldozott a tündöklés és el-osont a nyár. És másnap reggelre, meg harmad-nap reggelre mintha csak egy régen eltávozottmesebeli álom lenne a nyár fénye, mámora, napjaés csillaga.

Minden álmos, bágyadt és kedvetlen. A kőszentálmodik a templom homlokán, míg glóriájánakcsillagairól apró sárga gyöngyök csöpögnek akövezet barna tócsájában. Bóbiskol az államférfikőoszlopán és ázik a költő bronzhomloka, benne

160

mintha gubbasztva rejtőznének azok a csicsergődalok, melyek egykor onnan kirepültek. A meg-keskenyedett, fázékony utcán fényes hátú óriás-bogarak gyanánt állanak a bérkocsik és az esernyőkáradata nagy, fekete, lomha gombák processziója-ként ömlik végig rajta.

Esik. Behúzódol a vackodba és átadod magadatannak a gondnak, melynek nincs tárgya, mégislever, nincs súlya, mégis nyomaszt. Ez az esősnapok nyavalyája, mikor az ember-madár a lelketollazatát fölborzolva gubbaszt a kalitkája lécén.Fájdalmatlan szenvedés, láztalan betegség, fázásnélkül való lúdbőrzés és zsibbadt nyugtalanság.

Vannak-e kedves emlékeid? Ezeken a napokonföl ne idézd, mert mézük lecsurog, mint a vénfenyő törzséről a gyantája és tarka szárnyuk hím-pora lepereg, mint a pillangóé, melyet kíméletlengyermeki kéz markol meg. Vannak forró vágyaid?E napokon ne bocsásd ki rejtekükből, mert nedvessercegéssel lobban el lángjuk és lezuhannak amagasságból, mint a vándorútra kelt darvak afagyos északi szélben. Vannak erényeid vagybűneid? Rejtsd el őket, mert az erényeid szemé-ben kiábrándult, ledér gúnymosoly fog égni és abűneid ajkáról képmutató, ájtatos zsolozsma fogfeléd susogni.

Esik. A város álmos arcára szinte észrevétlenülhull az a fátyol, melyet az est hoz mindennapszámára a szövőműhelyéből. Azaz, talán nem iskellett ma új fátyol, csak megsűrűsödött és meg-vastagodott az, mely egész nap rája borult. A

161

sötétség belekapaszkodik testvérének, az esős ború-nak a karjába s most ketten susognak, beszelneka világ fülébe és zengik monoton nótájukat. Akis szürke eső-pillangók most láttatlanul zizegnekaz ablakon és verdesik az utca kövezetét, míg aváros az ő hideg, nedves párnáin visszaálmodja anapot és a nyarat.

Az udvari újságíró.

Régóta figyelem a politikusokat s mondhatom,hogy nagyon szomorú lenne, ha miként a madarat,a politikust is a tolláról ismernék meg. Ertem azta tollat, mely lélekzik, beszél, eszik, még pedigelegáns vendéglőben: szóval a politikusok udvariújságíróját. Mert minden nagy és kicsi, bölcs ésostoba, érdemes és érdemetlen politikusnak vanegy kebelbéli újságírója és régi tapasztalat, hogyminél nagyobb, bölcsebb és érdemesebb a politikus,gyakran annál kisebb értékű az udvari újságírója.

Kétféle újságíró van. Az egyik, aki tud írni. Ezdolgozik, robotol, minden nap kiönti lelkét a kö-zönség elé, hogy az olvasónak néhány mosolygóvagy fényes szemű percet vigyen a szürke huszon-négy órájába, térdig koptatja a lábát, hogy aközönség féktelen kíváncsiságát kielégítse. Ez azigazi újságíró. Ezek közül azonban a nagy politi-kusok keveset ismernek, még kevesebbet méltá-nyolnak. A másik fajta újságíró, aki nem tud írni.Ne méltóztassék ezt úgy gondolni, hogy nem tudjól írni. Egyszerűen nem tud írni. Nem tud három

163

szavat lefirkantani hibátlanul, egyetlen mondatotösszeütni úgy, hogy keze, lába legyen (fejről nemis beszélek!). Nem tud írni, nem mer írni, nemakar írni, nem is fog írni soha. Ebből a gárdábólkerül ki jórészt az udvari újságíró, a miniszterek,kiváló szónokok, nagy politikusok kedves, dédel-getett újságíró-dárdása.

Ezt az újságírót megtalálod mindenütt, ahol anagy politikus beszél vagy hallgat, dolgozik vagypihen, ül vagy sétál. Mindig ott beszél, hallgat,pihen vagy sétál ő is (csak nem dolgozik) a ke-gyelmes vagy leendő kegyelmes könyök mellett őis. Ha azt hiszed, hogy valami nagyon hízeleg anagy férfiúnak, hogy szalad a gyújtóért, ha ciga-rettet vesz elő, harsogóan kacag, ha a kegyelmesélcel és megremeg eg-ész lényében az ihlettől, haa fényes ábrázatú barátja rátekint, csalódol. Eztcsak azok a slemilek teszik, a'ik dolgoznak, akikelnyüvik testüket, lelküket a nagy úr szolgálatában,akik nem is kénytelenek vele, mert a nagy férfiújobban rájuk szorul, mint ők reája. Az az újság-író, aki nem ír újságot, jobban ismeri a dörgéstés tudja, hogy ilyen ásatag eszközökkel nem lehetmadarat és kegy elmést fogni. 0 a nagy férfiúkönyökének a hü árnyéka ugyan, de nem aláz-kodik meg előtte, sőt bizonyos sunyi bizalmasko-dással, ügyesen leplezett foghegyről beszél vele.Vállát veregeti annak, akinek a vállához ágaskodvasem ér föl. Vállát veregeti észrevétlenül ugyan,alamuszi kedveskedéssel és olyan művészettel, hogyhíres barátja nem is sejti, de vállát veri. És a

164

nagy politikus tűri, beveszi, elnyeli, talán-tán élveziis. Bizalmába ereszti, hurcolja magával, mint aselyemuszály a rája tapadt hernyót.

Hát mondom, mindenütt lehet látni az újság-írónak ezt a fajtáját, csak szerkesztőség tájékánnem. Oda ő be nem teszi a kezét, lábát. Ott őszárazra került hal lenne. Az ő eleme nem a szürkeszínű munka, hanem a fényes munkátlanság. Sohaegyetlen betűt nem vet papírra kegyelmes barát-járól, nincs e sártekén újság, mely írását bevennés mégis olyan hálót tud szőni a nagy politikuskörül, hogy az szentül meg van győződve, hogy amagyar prés az ő kedves, konfidens udvari újság-írójának a cikkeivel berreg az éjjeli sötétségben.Az ő szemével látja, fülével hallja, érzékeivel érzimindazt, ami a hírlapirodalomban születik, forrongés történik. Hogy hogyan csinálja, az ő titka.

Ha azt hiszed, hogy ez az újságíró nagyon ártal-matlan bogár, mert hiszen a skorpió is csak akkorveszedelmes, ha csíp, az újságíró is, ha — ír,csalódol. Meg, hogy mégis jobb, ha nem tud írniaz ilyenfajta újságíró, mint ha egy élesen fogótollat forgatna a kezében, csalódol. Igaz, hogynem olyan veszedelmes, mint a revolveres újság-író, nem zsarol, nem rágalmaz, nem gázol senkibecsületében, nem is olyan kellemetlen, mint aszenzációt hajszoló újságíró, nem csúszik be acsaládi szentélybe, nem jár a konyha falán, minta sváb-bogár, de azért nem is olyan ártatlan, mintamilyennek látszik.

Kétféle közvélemény van. Az egyik a nagy-

165

közönségé, mely néha úgy születik, mint a vihar,váratlanul, tüneményesen. Jő, mint a zimankó,hirtelen zúgással, sivító vércse-felleg képében, egetelsötétítő hollószárnyakon. Máskor meg úgy szü-letik, mint a vetés, hosszú munkával, szántással,vetőmaggal, boronálással, lassú permeteg esőre,tavaszi szellő dajkanótájára. Ennek a közvélemény-nek az apja a független sajtó. A másik közvéleménya kegyelmes és méltóságos uraké, mely gyakranellenkezik a nagyközönségével és még gyakrabbanlegyűri. Ennek a közvéleménynek az apja a poli-tikai, jobban mondva a kormány- vagy pártérdek.E két közvélemény összeütközésekor gyakran ke-letkeznek homályos, zavaros momentumok, mikorsenki sem lát tisztán s mikor a nagy férfiú nemaz igazi sajtóban keres információt, hanem az őudvari újságírójának a nyomorék, vértelen, hízelgő,gyökértelen magánvéleményében. Aki egy egészzenekarral rendelkezhetnék, megelégszik egy fűzfa-síppal.

Érdekes, hogy ez a tollatlan madár hogyan csi-nálja meg a karrierjét. Először valami kávéháziasztalnál tűnik föl, ahonnan átpislog az újságírókasztalához, egyetlen kifogástalan szervét működ-tetve: a fülét. Fölcsipegeti az apró zsurnalisztikáimorzsákat, intimitásokat, pletykákat, mint a veréb,mely a reggeliző asztal körül ugrándozik. Azutánközelebb húzódik és egy napon az újságírók köztül, szerényen, mint a Napóleon gránátosa, akitarsolyában hordozza, nem az írótollat, hanem akegyelmes urak bizalmát. A kegyelmes urak kö-

166

nyökét, mely mellett nagyobb csatákat fog nyerni,mint kollégái (most már kollégái!) az íróasztalnál.Az újságírók országának a határa egybeolvad apolitikusokéval, a képviselőkével, a kávéházbanugyan csak a kisebbekével, de nem kell félni, ami barátunk olyan legény, hogy csak lovat kellalája adni, nyargalni tud. A ló pedig alatta ficánkol,íme, nemsokára ott szónokol, magyaráz, informál,pletykál a képviselők közt, a parlament folyosó-ján, a klubban és a miniszter könyökénél. Eleinteneveted a dolgot, de azután elálmélkodol, mikor akegyelmes karján lejt el melletted és rezignáltfilozóf elmélkedés ejt rabul, mikor embered aminiszter fogatján csörömpöl el előtted, amint anagy úr szent figyelemmel hallgatja az ő tollatlantollforgatójának a bölcsességét.

Kakast, mely nem tud kukorékolni, bárányt,mely nem tud bégetni, farkast, mely nem ért azüvöltéshez, csak kitömve lehet látni, ellenben olyanújságírót, aki nem tud írni, csapatostul szemlél-hetünk elevenen, előkelőségek árnyékában, szine-kúrákban, miniszteri előszobákban és dívánokon.Bámulom ezeket az üres palackokat, melyek nagy-úri patrónusaikkal el tudják hitetni, hogy tokajitszürcsölnek belőlük, ezeket a fakardokat, melyektoledói pengéknek tudják kiadni magukat és eze-ket a nagy politikusokat, akik büszkék arra, hogyszemük átfúródik a veséken, de csütörtököt mondaz udvari újságírójukon. Pedig az tollal sem fe-dezi magát.

A fátyol.

A múlt vasárnap a Kisfaludy-Társaság Shakes-peare-előadásán voltam. Az előadás szép volt,értékes volt és mint minden Shakespeare-matiné,sok tekintetben különös és fájdalmas. Mert, íme,Shakespeare a színpadról az előadó asztal mellékerült, a szavak zenéjétől csengő és az indulatokviharában tomboló életből a boncoló-asztal hideg,csöndes márványára. Nem Shakespeare beszél többé,hanem róla beszélnek, nem Shakespeare markol aszívbe, hanem a tudomány és irodalom Antoniuszai,akik az elnémult Cézár erényeit magasztalják. Meg-jelennek ugyan a színművészet emberei is az elő-adó pódiumon és megszólaltatják Shakespearet,de hogyan? Száraz szemmel, hangtalan kacajjal,mozdulatlan cselekvéssel, tárgytalan kétségbeesés-sel és epedéssel. Való igaz lenne, hogy a nagyPán lassan kiszorul festett berkeiből s belekerüla mitológiába és a tudományba, melyben már nemaz ő sípja ébreszt föl egy tündérvilágot, hanem őtébresztgetik hideg fényű magyarázatokkal és reci-tálással? S vele egy egész világ leszorul a szín-

168

padról a könyvekbe és katedrákra, ennek a világ-nak ízlése, irodalma és színésznépe? Vagy talánkáprázat mindez s a nagy britt egy napon meg“rázza magát és diadallal foglalja el ismét birodalmát?

De hát nem is erről akarok én beszélni, hanemegy impresszióról, melynek feszegetését kényesnekis lehetne mondani, de még sem hagy nyugodni,A művésznőről szól az ének, aki megjelent a kisemelvényen, hogy felolvassa a shakespearei tra-gédia néhány jelenetét, mert valami melankóliávalvegyes báj volt abban, mikor az a fej, melyet mi,a nagy közönség, eddig többnyire a lámpák forrófényében s a színpad romantikájából körülfogottanláttunk, most a napfény hideg világosságában ke-rült elénk. Ez a divatosan fésült szőke shakespeareihősnő, karcsú, de asszonyosan deli termetén diva-tos ruhával, kezében könyvvel és nyakában kes-keny láncon lógó lorgnettel.

Hogy a művésznő nagy volt és utolérhetetlenebben a nemes ízlésű fölolvasásban, melyben min-dent, korlátok közé szorított hangjának leheliet-szerű finomságaival kellett kifejeznie, megírták aa lapok. De volt valami programmon kívüli látványis ebben az előadásban, melyről senki sem beszélt,de ami mindenkinek a szeme előtt lebegett és agondolataiban rezgett. Félig a szemünk, félig alelkünk látott egy finom, súlytalan és anyagtalanfátyolt arcán, a tűnő idő fátylát, melyet a borúségbolt nyers és rideg világossága reszkettetett ezena mindig üde, fiatal és bájos arcon.

Milyen volt ez a fej? Szép és remek formájú.

169

A haja mint a halványan csillámló aranyhullámövezte homlokát, az arc fehér, gyöngéden telt ésnemes vonású, de az anyagtalan fátyol rajta re-pesett, mint a sima tó tükrén a bárányfelhő köny-nyű árnyéka. Sohasem láttuk a durva mulandó-ság nyomait félénkebben és gyöngédebben rátele-pedni valamire, mint erre az elpusztíthatatlanulfiatal és szép arcra, melyet mintha csak lábujj-heggyel mert volna érinteni és karcolásai, törődéseiés ámyékzásai mintha nem is rajta, hanem azon alehelletnyi fátyolon látszanának, mely azonban— óh, lelketlenül futamló idő és óh, kegyetlendélelőtti világossági leszakíthatatlanul játszadozottrajta.

Valami gonosz, barbár élvezet volt e szép arc-nak a korral való félig diadalmas, félig megadóanbánatos viaskodását szemlélni, firtatni és kilesni.Mert olykor, a fej egy könnyed mozdulatára, úgytetszett, hogy mint a szellőtől megrengetett májusifa a tavalyi száraz leveleket, úgy rázza le “magárólaz öregség könnyű nyomait és ifjúi ragyogássalemelkedik föl előttünk; máskor azonban a levegő-égen átcikázó apró madárfellegek gyanánt súrol-ták szemünket azok a repkedő nyomok. Olykormint a kigyúló tűz bíbora ömlött el rajta az ifjúifény, másszor, mint a szomorúfűz földre hajló ága,ereszkedett le róla a csalékony tavasz.

De azért szép volt, Shakespeare asszonyainakméltó tolmácsa volt, csak a mi lelkünkben gyűrűz-tek olyas hullámok, melyek arról zúgtak, hogyminden szépnek és minden bájnak van irigy és ke-

170

gyetlen határa, melyen átlépve, lassan, észrevétlenelbolyong látásunk köréből s beleszűrődik az örökhomályba. Előbb vagy utóbb, de kegyetlen bizo-nyossággal. Az ifjúság jő aranyos saruiban és el-illan, akárcsak egy csöpp gyöngyvirág-illatszer,mely ideig-óráig beveszi magát kabátunkba. Min-den megöregszik körölöttünk, amit szépnek, ízléses-nek, nemesnek, nagynak, fényesnek és öröknekláttunk és hittünk. Még Shakespeare is. Júlia méglehajlik holdsütötte erkélyén a huszadik századbanis, de mind ritkábban s lesz idő, mikor Rómeónem kötéllajtorján megy föl hozzá, hanem csak azilyen Shakespeare-értekezések katedrájának lépesein.Ez irgalmatlan törvény, mely nem kegyelmez sen-kinek és semminek, de azért fájdalmas mindenszépnek a halványulása és halála.

Ámde minden szépnek lehet föltámadása. Amita világ valaha szépnek tartott és azután elejtett,kikelhet sírjából: az eltemetett irodalmi ízlés éskalapforma, a divatját múlt politika és szoknya, aromantika és kacsaorrú cipő, csak egynek nincsföltámadása, annak, amiben leginkább tükröződikIsten képe: az emberi szépségnek. Annak, amitlegjobban szeretnek, legjobban féltenek, legjobbandédelgetnek, az asszonyi szépségnek, ha kikezdiaz idő foga, nincs többé megújulása. Mert hasz-talan vigasztalják a szép asszonyt azzal, hogymegújul szépsége leányaiban, a mulandóság ütöttesebeire csakúgy nincs ír, mint arcára igazi szépítő-szer. Hiszen minden szép asszony önálló és többémeg nem újuló remeke a természetnek s valami-

171

képpen nincs két hüvelykujj, mely egyforma vo-násokat mutatna, azonképpen nincs és nem leszsoha arc, melynek bája vonásról-vonásra meg-újulna vagy másolódnék.

A kor rettenetes keze, mely a szép asszonyiarcon egyetlen vonást megtör vagy elhajlít, olyanharmóniát bont meg, amilyen a teremtésben soha-sem volt és sohasem lesz többé. A szép asszonyöregedése lassú tüz, melyen egy műremek hamvadel, anélkül, hogy valaha éppen olyant alkotna avilág és anélkül, hogy az utókornak valaha teljesfogalma lehetne róla, milyen volt. Elhervad éssírba száll az a harmónia, lélek, ragyogás és pompa,mely ezt a fejet fénypermeteggel hintette meg ál-landóan és királyi kíséretként övezte. Minden széparc hervadásával egy forradalom megy végbe atermészetben, mely királyi fej koronáját löki porba,anélkül, hogy ez viszontláthatná valaha birodalmát.

No, de ez a művésznő még nem ejtette el koro-náját, csak egy könnyű fátyol lebeg alakján, —így délelőtt. Hogy ez a fátyol is lehulljon róla,csak néhány lépést kell tennie — birodalma, aszínpad felé. Ott az ifjúság testvére, az illúzió,nyakába fonja karjait és virágkoszorús fejét sze-relmesen hajtja vállára.

Izabó eszménye.

I.Mari, a szakácsné, Lidinek, a kis dajkának a

társaságában megilletődötten ül a villamoson. Minda kettőn kalap és felöltő. A kezét mind a kettőkínosan rejtegeti.

Mari (súgva, Lidinek): Te, Lidi, azután engem,ha bemegyünk az üzletbe, nem Hanák Marinakhívnak.

Lidi: Nem? Hát minek?Mari: Várhegyi Izabónak.Lidi: Jé! Így hívják a grófnét is a regényben,

a Vörös automobil titka regényben.Mari: Éppen azért. Ha az ember kosztümöt

vásárol, akkor nem lehet Hanák Mari, hanem csakVárhegyi Izabó. Különben mindjárt megtudják,hogy cselédek vagyunk.

II.Belépnek a Rákóczi-úti nőiruhás-üzletbe. A

gazda nincs jelen, miért is a fölhajtó az üzlet bel-

173

sejében estilapot olvas, a segéd pedig a modell-leánynak teszi a szépet.

Lidi: Kezét csó ...Mari (oldalba böki): Nem kell mindjárt elárulni,

hogy mik vagyunk.A segéd (félvállról): Mi tetszik?Mari: Kosztümöt szeretnék nézni.A segéd (szemtelenül vigyorog): Kosztümöt?Mari: Persze, hogy kosztümöt. (Nekitüzelve.)

Miért ne vehetnék én kosztümöt?A segéd: No, én nem bánom. (Rávillant a sze-

mével a modell-leányra.) Kosztüm kell neki!Mari (Lidihez): Láttad a komiszt? Hogy pislog

ránk!A segéd: Hát milyen kosztüm kell?Mari: Szezon.A segéd: De milyen?Mari: Szezon á la módi. Talán nincs itt olyan?A segéd: Hogyne lenne!Mari: De fazon is legyen rajta.A segéd: Lesz rajta, amennyi csak kell.Mari (gőgösen): Mert én mindig a Kossuth-

Lajos-utcában szoktam beszerezni eredeti újdon-ságaimat, most azonban a sógornőm, (nagy nyo-matékkal) az ügyvédné, ezt mondta nekem: Te,Izabó, próbáld meg egyszer a Rákóczi-utat, mertott is kielégítik legkényesebb igényeidet. (Lidihez):Most beadtam a csibésznek!

A segéd: Hát majd mutatok olyan kosztümöt.(Magában: Kosztüm kell neki!) Tetszik?

Mari: Ez nem szezon.

174

A segéd (őszintén): Mondok magának valamit,Zsuzsi.

Lidi (közbekottyant): Mari, kérem ...Mari (oldalba löki:) Izabó!A segéd: Hát, Mari. Ne komédiázzunk, Mari.

Maga nem nagysága, hanem szegény cselédleány.Magának olcsón adom ezt a kosztümöt, A nagy-ságáknak negyven korona az ára, magának oda-adom huszonöt koronáért.

Mari (mérgében könnyezve): Nem kell. (Lidihez):Gyere, Lidi. Még, hogy cseléd! Megyünk azért isa Kossuth-Lajos-utcába. (Az utcán): Még fazonsincs rávarrva! Nem is megyek én többet a Rákóczi-útra vásárolni.

A segéd (jókedvűen topog): Kosztüm kell neki!

III.

A két leány hatszor elsétál a Kossuth-Lajos-utcai nőiruhaüzlet előtt, amíg rászánja magát,hogy belépjen.

Lidi. Jaj, Mari, úgy félek, hogy kikergetnek eb-ből az üzletből, ha megtudják, hogy csak cseléd-leányok vagyunk.

Mari (reszkető hangon): Csak nem? (Behunyja aszemét és belép az üzletbe, mely tele van elegánsvásárló hölggyel.)

A segéd (eléjük reppen): Mivel lehetek, nagysád,szolgálatára?

Mari (elhaló hangon): Tavaszi kosztümöt kérek.A segéd: Méltóztassék erre fáradni.

175

Lidi (nem mer szétnézni a nagy fényességben):Mari, mingyár' kidobnak.

A segéd: Mint vélekedik, nagysád, erről a kosztüm-ről? Őszintén mondom, ez egy költemény. Mél-tóztassék fölpróbálni.

Mari (magában): Milyen finom úriember. Hiába,csak a Kossuth-Lajos-utcában érdemes vásárolni.(Fölpróbálja a kabátot.)

A segéd: Nos, mit szól hozzá, nagysád? Nos?Vagy talán nem ez az eszménye?

Mari (Lidihez): Hallod, azt hiszi, hogy nekemeszményem van I

A segéd (új kosztümöt hoz): Talán ez a nagysádeszménye?

Mari (Lidihez): Megint azt hiszi, hogy eszményemvan. Bizonyosan a grófnéknak is van eszményük.

A segéd; Méltóztassék felpróbálni. (Körülnyar-galja Marit, miután ez fölvette a kabátot.) Ez akosztüm a nagysád alakját természetes érvényreemeli s úgy szabása, mint ízléses kivitele tekinte-tében a legkényesebb igényeknek megfelel.

Mari (Lidihez): Ez azl Ez kell nekem. így voltaz újságban is.

A segéd (ismét körülnyargalja Marit): Fényes,mondhatom, ezen legdivatosabb, pompás minőségűkosztümöt fekvése a tökély fokára emeli.

Mari (halkan): Mibe kóstál?A segéd: Potomság. Nyolcvan korona.Mari (akivel forog a világ, mert nyolcvan korona

az összes megtakarított pénze; magában): Nyolc-vankorona!

176

A segéd: Tavarnokyné ő méltósága százhúszkoronát fizetett ugyanezen kosztümért.

Mari: A méltósága! Mari és a méltósága! Denyolcvan korona!

A segéd: És mivel ez a kosztüm úgyis a nagysádeszménye...

Mari: Igaz, az én eszményem.A segéd: Szabad a hölgy címét kérnem, hogy

a kosztümöt elküldhessük?Marit Várhegyi Izabó, Rozmarin-utca 89. szám,

negyedik emelet, 14. ajtó.Lidi (közbekottyant): A padláslépcső mellett.Mari (nagyot csíp Lidi karján. Bőszen súgja): Egy

hölgy nem lakik a padláslépcső mellett. (Kifizeti aa ruhát. Távozás.)

IV.

Az üzleti szolga (a kosztümmel): Itt lakik VárhegyiIzabó őnagysága?

Mari (aki egész nap a konyhaajtónál leselkedett,gyorsan): Itt lakik. Adja ide a kosztümöt. Tüsténtbeviszem Őnagyságának. Már türelmetlenül várja.(A szolga el. Lidihez): Hadd higyje a csámpás,hogy a Mari... azaz, hogy Izabó benn ül a selyem-fotelban.

Lidi (nézi Marit, aki a rántást félbehagyva, azonnalfölpróbálja újra a ruhát): Mari, nekem úgy tetszik,hogy az a Rákóczi-úti kosztüm mégis szebb volt.

Mari (sóhajt): Lehet. (Büszkén): De az nem voltaz eszményem! (Ábrándosan): A Várhegyi Izabóeszménye.

Találkozás.

Nemrég megünnepeltük azt az évfordulót, hogyhajdanában együtt tettük le az érettségit. Szürkeés kopasz fejű egykori iskolatársak találkoztak azelegáns vendéglő egyik melléktermében. Össze-gyűlt vagy két tucat abból a négy tucatból, akiannak idején az iskola padjában egymás mellettült s mint mondani szokás, fölújítottuk a régiemlékeket.

Különös az ilyen találkozás. Magam iskolatár-saimnak vagy kétharmadát nem láttam azóta,hogy szétszóródtunk az élet utain. Most, hogyismét összekerültünk, mintha idegenek közé lép-tem volna. Ez a Rip esete. Az ember a maga lelkibarlangjában átálmodja az életet s mikor az álomegy percre szétszakad, meglepetve látja, mennyiremegöregedett körülötte minden. Az ébredésnekegy-egy ilyen perce az efféle találkozás. Valahányrégen nem látott arc kerül elénk, az mind annaka vödör víznek a szerepét játsza, melyben Ripmeglátta a maga fehér haját és arca ráncait. Azelillant időt, az ifjúságot, mely oly észrevétlenül

178

kereket oldott és a közelgő öregséget, mely szinteorvul lepi meg az embert.

Ugy éreztem magam, mint az archeológus, akie8T régi kort ás ki a föld takarója alól. Ez atakaró a múlt volt. Jó mélyre kellett az ásótnyomnom, hogy ráakadjak az ismeretlen arcokmögött az ismerős vonásokra. Némelyik arcrólszinte órahosszat vakartam és tisztogattam a múltporát, agyagját és rozsdáját, míg végre kivillantalóla a fiatalkori érc fénye. A megfeketedett bronzalól az aranyosan csillámló ifjú fém. Es azt hiszem,mindnyájan átéreztük ezt az archeológiai lázt. Ésúgy ültünk ott a fehér asztalnál, félig vagy harmadá-ban megtisztogatva a kor rozsdájától, mint amúzeumi polcon sorakozik a régiség, melyet arégész nem ért rá egészen fölújítani. Vagy régiképek, melyeknek a festő csak futtában egy-egyrészletét rekonstruálta. Nem ért rá vagy tán nemis tudta az egész munkát elvégezni, mert hiszen amúlt köde, lenge volta mellett is, áthatlanabb gyak-ran a földnél.

De mindegy. Ezek a részben fölújított arcvoná-sok is kedvesen érintették lelkünket, mert mind-egyik egy-egy kis skatulyát nyitott föl, melybenmultunk el volt csomagolva. Vagyis „fölújítottukrégi emlékeinket“. Apró, bohó emlékek jelentekmeg az ajtóban, melyek előbb csak az orrukatdugták be, azután a kócos fejüket, majd — lát-ván, hogy itt a kellő perc — pajkosan odateleped-tek az asztalunkra és lábukat himbálva nevettek,ragyogtak, érzékenykedtek és andalogtak előttünk.

179

Furcsa színe volt ennek a találkozásnak. Mindenember mögött ott lebzselt gyermek- és ifjúkorialakja, mintha csak több mozgófénykép vásznaszikráznék egymás mögött a teremben a növen-dék-, legény- és férfikor tünékeny, de nagyoneleven jeleneteivel.

Sok büszke reménység jelent meg a legfrissebbvásznon valóságnak, mely a régi vásznon valamelyszerény kabátka alatt húzódott meg. De különös.A legtöbb szó nem azokról esett, akik diadalma-san gázoltak át az élet akadályain, hanem arrólaz egyről, aki elbukott bennük. Mert kitűnt, hogycsak egy züllött el közülünk. Az a szegény tár-sunk, akinek már megnyílt a sír, minduntalan át-úszott tört vitorlájú, bedőlt bordájú hajóján beszél-getésünkön. Talán azért, mert az emlékek cifra-szárnyú pillangói közt jobban feltűnt az az egyfekete lepke.

Emlékszem leányos vonású, kissé nyegle és el-bizakodott arcára, noha bizony ezt már nemcsaka múltból, hanem valósággal a föld alól kellkiásnom. A szerencse úgy hordta a karján, minta kedves sólymát a középkori várúrnő. Azt lehe-tett hinni, hogy tánclépéssel fog átlejteni az éle-ten, mely feléje már az iskola padján is kegyesen,hízelgőn és simulékonyan mosolygott. Amíg ezeka szürkébe borult alakok, melyek most itt tépeget-ték ifjúságuk fájának leveleit, izzadva kapálták azta kis földet, mely jövőjük termését rejtette, őtéles esze, vakmerősége, családi összeköttetése éskönnyelműsége játszva ugratta át az iskolai évek

180

árkain. S íme, az élet kohójában éppen ez az egyhamvadt el végképpen, nem lévén benne szilárdércanyag. Elégett életének csak füstje és pernyéjeszállt be ablakunkon s kóválygott a találkozókasztala fölött, szinte bizonyságául ama kopott igaz-ságnak, melyeket az iskola padján annyiszor pen-gettek fülünkbe.

Emlékek.

A gázkályhának kétharmadra van fölcsavarvaa huszonnégy libegő lángocskája. Most a gáz-kályha mellett is csak arról beszélünk, amirőlKisfaludyék a kandalló mellett, mikor arról voltszó, hogy alighanem már megint háború lészen apipaszárlábú Frantz nemzettel.

Elmélkedjünk hát a most annyira aktuális tárgy-ról, a háborúról, melyben már oly régen nem voltrészünk, hogy az íze sincs a szánkban. Mi harmincév óta csak úgy háborúskodtunk, hogy más vere-kedett, mi pedig páholyból néztük. Hol az amerikai-spanyolt, hol az angol-búrt vagy japán-oroszt.Lelkesedtünk, szörnyülködtünk és tapsoltunk annak,akivel rokonszenveztünk, vérét lihegtük annak,akire haragudtunk. S amíg a páholyból gyönyör-ködtünk a nemzetek véres színjátékában, eszünkbesem jutott, hogy egyszer csak magunknak is lekell szállanunk a színpadra. És íme, mintha mostcsakugyan leszállóban volnánk, mert harci zajkavarog az újságokban és a vonatok katonávalzsúfoltan robognak délre. Egészen úgy fest a dolog,mintha készülődnék valami.

182

Harminc év óta nem volt háborúnk és harmincévi béke még a házasságban is nagy dolog, nem-csak az államok életében. Más állam jobban hozzá-szokott, mint mi, a harcias hangok izgalmas mu-zsikájához, mert például a nagy brit birodalombanvalahol mindig verekednek, a francia gloárért isminden második-harmadik évben folyik a vér, hamásé nem, hát a szegény bolond idegen légio-náriusoké. A német is élvezi az állandó fegyver-zörejt, amióta a szerecseneket boldogítja a germáncivilizációval. De nekünk a legkisebb háborúszenebona csupa merő újság és elsőrangú izgalom.Most hát megilletődve tűnődünk azon, hogy milyenis lesz az a zivatar, melybe belekeveredhetünk.Hol kezdődik s hova sodor minket? S ha járnifogjuk a táncot, kis szigeten gomolygó vagy avilágon végigtomboló lesz-e? Miféle rendet vágsorainkban a tánckolonnak legfő rendezője, anagy kaszás?

Az én emlékeim a hatvanhatodiki háborúighúzódnak vissza, de csak nagyon homályosan, aminem csoda, mert hiszen három-négy éves lehettemmindössze. Mint valami ködben rémlik előttem aza pár emlék, melyet az évek vastag porrétegemég nem fedett el: a kis kerek ezüst hatkrajcáros,a vasas német, meg néhány ponyvával borítottekhós szekér, mely lassú döcögéssel sápadt, össze-vissza kötözött, lábbadozó sebesülteket vitt átfalunkon. Ennyi az egész. Minden más elenyészett.Hanem az a kocsisor, azok a sovány, borostásarcok, sárga szemgolyók, széles fehér kötelékek,

183

üres kabátujjak és a kocsideréknak támasztottmankók örökre megragadtak emlékemben.

Másnak messzebbre nyúlhatnak az emlékei.Hiszen tipeg köztünk még néhány aggastyán, akia szabadságharcban forgatta a fegyvert s vanelég ismerősünk, aki az 1859.-Í olasz háborúfüstjét is nyelte, olyan ember pedig, aki az 1866.-Íhadjárat különös, ellentétes és tragikus izgalmaitifjú- vagy férfikorban átélte, mikor azt remélte amagyar ember, amitől félt s az borította gyászba,aminek örvendett, egész sokaság jár köztünk, ép-ségben, erőben és egészségben. Nekem azonbanaz utolsó nagy háborúról, melyben a nemzet részt-vett, az a múltból halványan ide sötétlő szomorúkocsisor az emlékem. És azóta is ilyennek láttama háborút.

Azaz, van még egy emlékem. Egy Dejcző Jánosnevű obsitos katona. Dejcző volt a neve, de min-denki csak Kőnigréc Jánosnak hívta, mert ottvolt a csehországi csatatéren. Emlékszem, mikor eza katona hazaérkezett. Emlékszem, amint kemény,katonás lépéssel végigment az utcán s az egészfalu asszonynépe sírva-ríva tódult utána. Hóri-horgas ember volt s a köpönyegében, mely úgyszaladt végig rajta, mint valami lepel, rémségesenvékonynak, szinte kísértetiesen árnyékszerűneklátszott. Ugy tetszett, mintha az ember csak fejbőlés lábból való volna, mintha válla, karja nem isvolna. Hát nem is volt karja, mert ellőtték minda kettőt Kőnigrécnél. Mindenki siratta Jánost, deaz nem akadályozta meg, hogy az első évben el

184

ne szeressék a feleségét, a másodikban el ne ár-verezzék a házát, a harmadikban — vagy talán anegyedikben Kőnigréc János feltűzte a hadiérmet akopott köpönyegére, elballagott a szomszéd városbaés kiállt az utca sarkára koldusnak. Ottállt azutántélen, nyáron, hidegben, melegben, katonasipkájátmaga elé téve, mindaddig, amíg a mulandóság akét karja után magát is el nem söpörte az útból.Hát ilyen a háború.

No de hát a bosnyák okkupáció emlékei mégnagyon elevenen élnek. Aki a négy X-et már el-cipelte a hátán, emlékszik arra, hogy az orosz-török háború izgalmai sokkal mélyebben fölzak-latták az országot, mint mikor mi elegyedtünkbele a balkáni drámába. Akkor — természetesencsak az elejével — éppenséggel nem izgult anemzet. Az egészet egy nagy parádés marsnaktartottuk, mely néhány nap vagy hét forgásábanelintéződik. Egy katonabanda végig muzsikáljaBoszniát — így mondotta Andrássy — és a bő-bugyogós nemzet ölelkezve fogja utána lejteni aDunári-keringőt, meg a Weidling-Au-t. AkárcsakBécs utcáin a suszterinasok testülete. Ami izgalomlángolt is bennünk, az abból a keserűségből táp-lálkozott, hogy ily gyorsan megszegjük azt a védő-és támadó-szövetséget, melyet Szűcs pátri kötötta törökökkel. Még is disznóság, — gondoltuk —hogy mi minden fáradság nélkül egyszerűen le-akasztunk a török testvér fogasáról két tartományts odább állunk vele.

Hanem azután jött Magláj s vele a nagy ki-

185

ábrándulás. Kisült, hogy a török testvérnek holtrasebesülten is volt annyi ereje még, hogy nagyotüssön a hívatlan vendégen. Egyszerre egy nagyvihar szelét éreztük a nyakunkban és mindencsontunkban, mely az egész nemzetet megmozdí-totta és sodorta Dél felé. Mintha megmozdultvolna minden rög és az ország lefelé görgöttvolna a bosnyák hegyek felé. Mozgósítottak. Min-den családban és minden társaságban szakadoztaka szálak, mindenütt bomlott és kiesett valami: amagánéletben, a hivatalban, a munkában, a meg-szokott viszonyokban és szerepekben. Pedig ahadierőnek alig harmadát mozgósították. Ha mostelgondolom az akkori kavarodást, szinte el semtudom képzelni, mi lesz, ha az egész hadierőt, azegész nemzetet talpra állítják s viszik a harc-térre.

Amint emlékeim fájáról csipegetem a leveleket,látom a pesti parton a hosszú uszályhajókat, melyekzsúfolva vannak kék bakasipkával. Tüt nem ejt-hetsz le anélkül, hogy katona fejét ne érje. Apartról pedig százával, ezrével repül a fejerdő feléa zsemlye, kifli, szafaládé, gyümölcs, olykor borraltelt üveg vagy ezüst forintos. A nép, mely nempolitizált, nem tudta megérteni, miért szimpatizál-junk mi a Hadzsi Lója handzsáros hőseivel, mikora mi gyerekeink vérét ontják ki vagy holttestétcsonkítják meg.

Láttam toprongyos alakokat, amelyek utolsógarasukat odaadták a katonáknak és még élénkenemlékemben van az a csirkefogó, aki szemem

186

láttára lopott el egy kenyeres kofától egy testescipót, hogy — hatalmas ívben beröpítse a katonákhajójába. Látnivaló volt, hogy a népet egészmélyéig, a legsötétebb odúkig fölzaklatta, szintehipnotizálta a háború rémének a megjelenése.Akkor láttam azt is, hogy nincs olyan eszme vagyhelyzet, mely a nép fantáziáját és szentimentáliz-musát nagyobb mértékben foglalkoztatná a háború-nál. Úgyszólván a tenyerén vitte a szívét mindenharctérre induló ezred elé, tekintet nélkül arra,hogy magyar volt-e, vagy sem. Ez az ezredis, mely a Dunán volt indulóban délre, tót volt;semmiféle szál nem kötötte a főváros utcainépéhez.

Vidéken vagyok. Látom a vasúti állomás felétartó tartalékosokat, jórészt mándliban, gatyában,csak éppen a kék sipka, no meg a borjú és fegyverárulja el katonavoltukat. Nem mondhatnám, hogya katonák rosszkedvűek voltak, csak kissé bosszú-saknak látszottak, mintha mindegyik otthon felej-tett volna valamit és most e miatt füstölögnemagában. Mert bizony némelyik mindent otthon-felejtett örökre: asszonyt, gyereket, házat, földet,még a hazai temetőbe való jussát is . . . Némelysor mellett gyalogolt valamelyik katona apja, anyjavagy a kenyerese, nemritkán a felesége is karonülő gyermekkel. A fegyelem nem túlságos. Lazasorokban, diskurálva mennek, egyiknek-másiknaka kísérője viszi a puskáját meg a cókmókját, né-melyik el is maradozik kissé, hogy valamelyikismerősével búcsúparolázzék, azután nagy dobogva

187

lohol a glédája után. A tisztek nem veszik szigo-rúan a dolgot s nem húzzák rövidebbre a pórázt,mert nagyrészük szintén tartalékos és megérti akatona lelki állapotát. A katona-sorok fölött porvékony felhője lebeg, mely lassankint elfödi acsapatot, mint valami leereszkedő lavina. Es szünetnélkül, szakadatlanul vonul a fegyveres nép egy-más sarkában és tűnik el a távolság és a porkortinája mögött.

A kesernyés kedv azonban csak addig való,amíg a szülőföld hegyei, völgyei, szántói és fasoraikísérik a harcba indulót. Amint a vonat elnyeli azászlóaljat és a hat ló vagy harminckét emberhezcímzett szalonkocsiban elhelyezkednek az emberek,megszólal a Megy a gőzös Kanizsára meg a Söprika pápai utcát. Később pedig, mikor már sűrűnzeng az ágyú és fütyül a golyóbis Bosznia hegyeiközt, hát ez: Véres a föld lábam alatt, ellőtték apajtásomat, ami Petőfi Előre című csatadalábólszállt a Mátyás király örökét vívó magyar bakákajkára.

A katonák elmentek. Ezután is megy ugyan,csaknem mindennap, kisebb transzport a Szávafelé, de a zöm már lenn kapaszkodik, verekszikés kutyagol a görbe utakon. S most mindenmagyar ház ablaka, a palotáé is, a kunyhóé, is,Bosznia felé fordul és lesi az onnan érkező postát.Ha levél érkezik Nagy Páltól vagy Kis Mihálytól,az egész falu összeszalad, hogy megtudja, mi újsága háborúban, már tudniillik nem annyira azt, hogymit csinál Filipovics táborszernagy vagy Szapáry

188

gróf hadosztályparancsnok, hanem hogy mit Far-nadi Jóska káplár úr vagy Fekete András fűrerúr, aki ugyanabban a században szolgál, melybena levélíró. De néha nem Nagy Páltól vagy KisMihálytól érkezik a levél, hanem róluk, még pedigaz ezred pecsétje alatt. Szerencsére az ilyen levélritka, mert hiszen nem nagy háború folyik oda-lenn, csak afféle gverilla-harc. Sokkal sűrűbb azolyan levél, melyet a vitéz maga ír, mely rendesenés bánatosan oda konkludál, hogy egész Boszniátodaadná egy tál töltött káposztáért.

Nem volt nagy a bosnyák háború, de azértvalósággal végigsuhogott az országon az izgalomsóhaja, valahányszor a hadvezetőség közzétette azelesettek, sebesültek és eltűntek névsorát. Hogykapkodták a lapokat és hány házban betűztékvisszafojtott lélegzettel a névsort, keresve egynevet — illetőleg halálosan remegve attól az egynévtől, hogy benne talál lenni 1

És látom most is azt a jelenetet, mikor egy is-merős családba beállított a háborúból szívszakadvavárt harcos: az egyéves önkéntes fiú. A jelenetvajmi másképp ütött ki, mint a lovagregékbenszokott lenni.

Az anya és testvérek ugyan egészen stílszerűsikoltással rohantak a borzasan, piszkosan meg-jelenő hős felé, ez azonban szuronyt szegezve,stentori hangon kiáltotta:

— Vissza, akinek kedves az élete!— Kálmán, megbolondultál?... — hebegték a

hölgyek.

189

— Vissza, mondom... fürdőt nekem ... más ruhátnekem... ezt a rajtamvalót a tűzbe minél gyor-sabban ... azután következhetik minden veszedelemnélkül az ölelés és a csók!

Mert ez is hozzátartozik a háború romantikájához.

Ének a drágaságról.

Ez az a kerék, mely a világon gázol. Ez az akréta, mely minden számítást áthúz. Szorzó a baj-ban és osztó a szerencsében. Bölcsője a nyomor-nak és koporsója a megelégedettségnek. Lakodalmaa családi viszálynak és válópöre a családi békének.Asztala az üres tálnak és nyoszolyája az álmatlan-ságnak. Ez az a kés, mely a vándorbotot metszia népnek és ez az a fa, mely az égig tud nőni.

Tolvajkéz, melynek szabad a zsebedbe nyúlni.Harács, melyet fizetsz, noha nem foglalta el váro-sodat az ellenség. Uzsora, melyért nem kapsz köl-csönt, melynek nem írsz alá váltót, mégis meg-adod. Adó, melyet nem szavaztak meg a parla-mentben s melyért nem viszi el a párnádat avégrehajtó, mégis mindennap leszúrod.

Ez az az özönvíz, mely sohasem apad, hanemnapról-napra árad. Nem negyven napja, hanemnegyven esztendeje lessük az első napsugarat,mely felhőit meghasítja, de hasztalan. A drágaságözönvize egyre nő s már fulladozunk benne. Szegényanyagi exisztenciánk már csak az orrán lélekzik

191

valahogy, a száját jóformán ellepte a drágaságárvize.

Ez az örök téma, az örök panasz, az örök fog-fájás, az örök tüske az ujjúnkban. Örökös némajaj a világ száján és ordítozó némaság a szenve-dők szívében. Nemzetközi soványító kúra, melyneknem kell Marienbad; szűk szoknya a világ testén,melynek örökös a divatja; kényszerzubbony, melyetmindnyájan viselünk, anélkül, hogy dühöngő bolon-dok volnánk, mert hiszen a bolondul dráguló életbolond játékait, fricskáit, ütlegeit és tréfáit békéntűrjük.

O a leányszépség Világosa és a szerelem csődje.O az a lármás suhanc, aki elriasztja a halacs-kákat, melyek számára két szép, kacér szemkivetette a horgot. Ellenben ő az a hajtó, aki avadászokat (a hozomány-vadászokat) hajtja azaranykörmű nyulacska elébe. O az a gorombacsősz, aki megrángatja a szerelem istenének fülecs-kéit, valahányszor a modern világ ligeteibe megycserkészni és az a füst, melytől a mézeshetekakácméze először fog kozmát. Két csókolózó szájközt az első kelletlen szó és nem egyszer kétmeghasonlott lélek utolsó összekötő szálának azollója.

Ő a világ angyalcsinálója, aki megfojtja azangyalkákat, mielőtt még megfogantak és meg-születtek volna. Ő az a Dzsingisz kán, aki nemrohan a világra félmillió kutyafejű tatárral, hanemcsak egy árjegyzékkel a kezében. Ő ezzel az ár-jegyzékkel kiveri a beteg kezéből az orvosságot,

192

fellöki a reszkető állú öreg előtt a leveses csészét,kiüti a gyermek szájából a tejespoharat, meg-vonja a dolgozó embermasinától a gőzt, mely moz-gatja. A legszerényebb tűzhelyeken eloltja a tüzet,feldönti a fazekat, a lakókat kikergeti a lakásbólés belegyömöszöli a pincékbe, a tömeglakásokba,a menedékhelyekre, szegényházakba és a — börtö-nökbe. Vagy a sírba. Ezrével pusztulnak el világ-szerte a drágaságnak e fakóarcú, vékonycsontú,madárhúsú kis és nagy rabjai és mártírjai, akikennek az egyre kövéredő árjegyzéknek a számainkocsikáznak, lovagolnak, kerekeznek, keringenekés forognak el, tova, a semmiségbe, beláthatatlanmenetekben.

És ezek csak azok a mártírok, akik megszület-tek, de hány olyan mártírja és áldozata van adrágaságnak, aki még — meg nem született, akiketnem az anyakönyvekben, hanem csak a népese-dési statisztika rubrikáiban könyvelnek el, a népes-ségi arányszámok mínuszrovataiban! Valóban,minél kövérebbek annak az árjegyzéknek a számai,annál soványabbak a népesedési statisztika számai.

De a Vagyoni Rend kasztjainak nemcsak a leg-alsó, legszegényebb páriáit nyomja a drágaság,hanem a felsőbb rétegeket is. Nemcsak az egy-,hanem a két-, három- és négyszobás lakásokbanis állandóan ott jár, kel és terpeszkedik a gond,a megdöbbenés, a panasz, a tanácstalanság és aszükség, a drágaság megannyi kölyke. A perzsa-és szmirna-szőnyeg fölött is érzik az új Özönvízneka folytonos emelkedését.

193

És hogy a modern ember látja mindennek ezta rohanó és szinte ellenséges drágulását, valamelyescsalódást érez. Csalódást — mindenben, ami itte sárgolyón haladást, csinosodást, kényelmet, fej-lődést és leleményt jelent.

A gép egykor azt ígérte, mikor a kézművesszájából kivette a falatot, hogy ennek az osztály-nak a romjain boldogabbá teszi az emberiségetés olcsóbbá az életet. Igaz, a gép átalakította avilágot, de nem tette boldogabbá az emberiséget,mert íme, úgy nehezedik rajta a drágaság, hogytalán ennek a terhe alatt inog és reng folytona föld.

A gőzmalom azt ígérte, mikor megette a kismalmokat, hogy jobb és olcsóbb lesz a kenyér.Es a kenyér drágább, savanyúbb és az emberiségkönnyétől sós.

A vonat tündérországbeli kényelmet s a könnyűforgalom révén nem álmodott olcsóságot ígért.A kényelem, igaz, egyre tökéletesedik, a forgalomegyre könnyebbedik, de, hajh, gyorsvonaton utazika sohasem álmodott drágaság és a nyomor is.

Hogy a villámot szolgálatába fogta az ember,lelkűnkön egy új, szebb, boldogabb hajnal elektro-mos napjának sugarai cikáztak át. Igaz, írunk,olvasunk a megkötött villám fényénél, láthatatlanparipái visznek egyik városrészből a másikba, han-gunkat átröpíti egyik városból a másikba, de mitér, ha e csudás, modern világ mögött kulloga drágaság. S mi e drága, fényes, kényelmes életrobotoló rabszolgáivá váltunk, kiknek munkájával,

194

nyugalmával, testével, lelkével kíméletlen, uzsorásés zsarnok rendszer vagy gazdasági folyamat ren-delkezik.

A polgári társadalom a nagy haladás útjánelérkezett a lemondások stációihoz. Nincs egyéborvosszere a drágaságnak — a lemondásnál. Lemon-dás a fölösleges kényelemről, a nélkülözhető ruhá-ról, lemondás az asztal és konyha túlzásairól,melyek nem föltétlenül szükségesek az egészségestáplálkozáshoz s lemondás minden kellemes, denem életbevágóan fontos járulékáról a modernéletnek. Az erszény forradalmát kell proklamálnia drágaság zsarnoksága ellen, az igénytelenségobstrukciójával kell visszaverni a drágaság durvauralmát. Csak így tudjuk fölszabadítani magunkatés erszényünket egy folyton emelt adó és egysenkinek sem felelős, gonosz uralom járma alól.Vissza kell térnünk abba az igénytelenségbe, mely-ben akkor élt az emberiség, mikor a gép, a gyár,a vasút és az elektromosság nem ígért neki sem-mit, hogy élvezhessük azt, amit adott. Mert mitér az embernek az olyan fény, melyért a szemevilágát kell megrabolnia, hogy éjt s napot együvétevő munkával fizesse meg az árát és az olyankényelem, melynek az élvezetében a drágaságelviselhetetlen terheit kell cipelnie?

A levélméreg.

A Boszporus partján meghalt egy kiváló magyartörténettudós, akit sohasem láttam, akinek útjátaz enyém sohasem keresztezte és mégis jobbanismertem sok olyan ismeretlen ismerősömnél, aki-vel mindennap beszélek. Némely könyvéből is-mertem, holott ezek a könyvek nem is voltak az őeredeti művei, csak fordításai, hozzá nem is klasz-szikus, remek, úgynevezett műfordítások. Csakhívek és jók. Mégis az ember egész alakját, arcát,tekintetét láttam benne, sőt a hangját is hallottam,beszélt velem, néha úgy tetszett, hogy együtt la-pozunk valami régesrégi, szúette, megfakult, foltoskéziratot és tűnődünk valamelyik furcsa és értel-metlen szaván.

Ennek a tudós kutatónak e műveit a nagy-közönség nem ismeri. Azok közé a barna borítékú,szépen nyomott könyvek közé tartoztak, melyekezt a jelzést viselik: Kiadja a Magyar TudományosAkadémia. Ez azt jelenti, hogy néhány példányátnéhány szaktudós elolvassa, néhány könyvtár be-kötteti és elhelyezi csöndes polcain, a többi pedig

196

fölvágatlanul porosodik és penészedik a kriptában,a könyvek raktárában.

Micsoda kincs hever ezekben a sírboltokbanvigasztalanul eltemetve! Mert ámbátor a könnyűnyelvű élcelő mindig, minden időben, szívesenkoptatta elmésségét az akadémiai kiadványokon,aki közelebb megy a művekhez, nemcsak száraztudományt, de aranytömegeket is fog bennük föl-fedezni. Értékes, de csöndben dolgozó tudósokegész életét, egészségét, szemevilágát, verítékét,idegen világrészek porát, melyet fáradhatatlan ku-tatók hoztak magukkal köntösükön, eddig földerít-tetlen nyelvbeli és történelembeli titkok megfejté-sét, eddig zárt levéltárak megnyilatkozó és új életrekelt holt világát. A levéltáraknak ezek a neszte-lenül ásó vakondjai, holt nyelvek és holt népekemlékeinek e fáradhatatlan méhei a fölkutatottmagot és mézet, — ki a leveles ládák fenekéről,ki Ázsia pusztáiról, — szünetlenül hordják azegyetlen gyűjtőhelyre, mely számukra adatott: azakadémiai kiadványokba.

Ilyen akadémiai kutató volt Karácson Imre, aki-vel én Evlia Cselebi tizenhetedik századbeli törökutas magyarországi kóborlásai révén ismerkedtemmeg. Ennek a kéziratait böngészte és fordítgattaa konstantinápolyi mecsetek levéltáraiban KarácsonImre és adta ki már két kötetben az Akadémiaköltségén és firmáján (a Feridun bég volt buda-pesti török főkonzul ismeretes alapítványa segít-ségével). Ez a két könyv, de különösen a máso-dik, melynek anyaga magyar nyelven látott először

197

nyomdafestéket, olyan világba viszi olvasóját, melyegy romantikus regény érdekességével hat. Amagyarországi török világ haldoklásának eszten-deibe, melyek tele vannak drámával, vérrel, tűz-vésszel, csaták zajával, jellemző arcokkal és jel-lemző hangokkal. Mindez a török író kissé naivés fantasztikus, de szemtanú leírásában, mindenüttkísérve a magyar kutató fölvilágosító jegyzeteitől.Olyképpen fest ez a könyv, mintha szemünk előttvonulnának a török hadak és velük tartana egymodern magyar tudós, aki ez eleven mozgóképe-ket magyarázgatná nekünk, a huszadik századbeliolvasóknak. Engem legalább így vitt magával atizenhetedik századba ez a kutató. Sok estén átjártunk-keltünk együtt, beszélgettünk; ő megálltegy helyen és tűnődött azon, mit jelent a magyarkatonák szájába adott egy-egy ismeretlen szó vagymegfejthetetlen név; én is megálltam; olykor, úgytetszett, mintha az én fülemben ismerősebbencsengene az a szó, mint az övében... És ezen-közben láttam Karácson Imrét a mecset sötétkönyvtárszobájában, amint a kopott szőnyegenül, lábait törökösen összefonva maga alatt, ölébena barnafoltos, szeplős nagy folioalakú kézirattal,melynek elmosódott szarkalábjait fejtegeti. Ez volta mi ismeretségünk.

Karácson Imre előszavában ezt írja magáról:„A fordítás elkészítése annyiban járt fáradság-gal, mivel Törökországban nincs rá eset, hogy amecset-könyvtárakból kéziratos könyvet, hozzámég a török közönség számára eltiltott könyvet

198

csak rövid időre is kikölcsönöznének használatvégett. Kénytelen voltam tehát naponkint a ki-jelölt időben a mecsetbe menni s ott dolgozgatni.Ezek a mecsetkönyvtár-helyiségek pedig az olva-sáshoz és íráshoz nem a mi nyugoti szokásainkszerint vannak berendezve, tehát székek és asztaloknincsenek, hanem aki ott dolgozni akar, kénytelena keleti szokásokhoz alkalmazkodni.“

Most pedig azt olvastam az újságban, hogy eza sohasem látott ismerősöm Konstantinápolyban„a levéltárban szerzett vérmérgezés következtébenmeghalt“. Milyen végzetes logikával egészíti ki eza hír a Karácson Imre előszavának ama sorait!A levéltárban szerzett vérmérgezés! A nyugal-mukban megbolygatott dervis krónikások és tör-ténetírók bizonyára gonoszul pislogtak öreg fólián-saikból a magyar papra, aki kipiszkálja az őgondolataikat, átülteti a hitetlenek nyelvére, tép-desi az ő szóvirágaikat és megnyesi az ő rózsa-pírban égő, hajnal fényében takarózó keletifülientéseiket. Ott sompolyogtak és mozogtakkörülötte az arabs betűk, kis kígyónyelvüketöltögetve feléje, a vaskos kéziratokból. A kutatótudós ezt nem vette észre. Az ő figyelmét fölittaés fölszívta a sok elmosódott hieroglifa, meg az azédes tudat, hogy nemsokára megjelenik tőle aDuna partján ismét egy barnaborítékú kötet, szépnyomással, tartós, jó papíron, ezzel a jelzéssel:Kiadta a Magyar Tudományos Akadémia. Meg-jelenik, néhány példányát néhány szakember el-olvassa és néhány könyvtár polcainak valamelyik

190

csöndes rekeszébe helyezi. Hiszen ez oly széptudalom!

És egy napon, mikor ismét ott ülne a földreterített szőnyegen, az egyik betű orvul beledöftea méregfogát. Valami gyilkos penész, mely év-századok óta tenyészett a papír rostjaiban, bele-csúszott jegyezgető kezének holmi kis sebén avérébe s tova keringett az életnek ebben a pata-kában a szívéig... És a levélméreg megölte atudóst. Mintha csak azokból a régi török hadak-ból, melyek útját kutatgatta és ismertette, egyfanatikus janicsár előugrott volna és rozsdás kard-ját orvul a szívébe döfte volna.

Elesett távol hazájától és meghalt a stambulilazarista kolostor egyik cellájában. Elesett hivatásateljesítése közben. Megölték azok a levelek, melyekkedvéért annyi éven át tette meg naponkint azutat a lazarista kolostorból a mecsetekbe, hogygazdagítsa a magyar történelmi tudományt ésszaporítsa az Akadémia porréteg alá rejtett kiad-ványait. Talán még megjelenik egy kötet tőle ésazután beáll ő is ama elfeledett mártírok seregébe,akik életük árán hordták össze a köveket azokszámára, kik ezekkel fölépítik hírük és tudományukoszlopát. Én azonban, aki olvastam KarácsonImrének beszédes és egy élet munkájába, türel-mébe, ambíciójába kerülő fordításait, mindig ke-gyelettel fogok gondolni a török hadjáratok ekései áldozatára.

Valami a divatról.

1. A divatos szoknya áldozata.(Mikor ez a divat beütött.) Nem ismerik önök

Jeanne Delapierre asszonyt, a jeles párisi mérnökhuszonhat éves bájos feleségét? Én sem ismerem.És mégis mindnyájunknak a régesrégi, kedves is-merőse, csakhogy nem hívták mindig JeanneDelapierre-nek, mert néha Blanche Duvalnak vagyClaire Delacroix-nak keresztelte őket a párisiérsek vagy a párisi riporter. Egyező tulajdonságuk,hogy bájosak, sohasem idősebbek huszonhat év-nél, sikkes a megjelenésük, a legutolsó divat sze-rint öltözködnek és mindenféle baleset történikmeg velük.

Egyszer krinolinban jelennek meg és akkor alovak elragadják a delizsánszot és Duval asszonynem tud kiugrani belőle a krinolinja mián. Vagy aházi szárnyasok tyúkketrecnek nézik őnagyságát ésa krinolinja alatt költik ki s nevelik föl ivadéku-kat. Másszor — valamikor a hetvenes években —Claire asszony óriási turnűrben feszeleg a határ-széli vasúti pályaudvarban s a szemfüles finánc

301

egy egész csempészárúraktárt födöz fel a divatosszoknya hátulsó toldalékában, majd pedig jelenlegJeanne Delapierre asszony, mikor ki akart szállaniaz automobiljából s féllábával a hágcsón állottmég, a másikkal nem tudott sehogy sem földetérni a térdben szoros, divatos, túlzottan szűkreszabott sikkes szoknyájában.

Magában véve is kritikus helyzet, mikor Jeanneasszony nem tud lelépni az automobilja lépcsőjé-ről s kénytelen féllábbal a levegőben lógni. Deez nem elég. Jeanne asszony lebukott a kövezetre,kitörte a lábát és véresre zúzta az arcát. Mégezzel sem ért véget a divatos szűk szoknya okoztatragédia. O nagysága kezében volt egy finom bőr-táska, abban hatezer frank és néhány ékszer, ezta táskát elejtette, egy tolvaj fölhasználta a jó al-kalmat, elillant vele. A szegény sebesült, meglopottés a szűk szoknyáért alaposan megvezekelt asz-szonyt a Charitéba szállították s férjét, aki Lon-donban időzik (a férj mindig Londonban időzik,akár Jeannenak, akár Blanchenak vagy Clairenekhívják a sikkes asszonyt) értesítették a szerencsét-lenségről.

Hát mondom, régóta ismerjük ezt az ismeretlenbájos asszonykát. A napihírek szomorú vidámságaő, a férfiak káröröme, akik, minekutána keserve-sen kiizzadják a krinolin vagy a turnűr, vagy asikkes szűk ruha árát, ilyen koholt rémtörténetek-kel vesznek ártatlan bosszút oldalbordájukon.

Ő, Jeanne Delapierre ő nagysága a napihírekmegkínzott vidám áldozata, minekutána annyi

202

valódi dráma és tragédia, vígjáték és bohózat ka-varog az újdonságok rovatában. Ez a rovat az,melyben röviden, néhány sorba gyúrva, lármásanrikoltozó vagy szűkszavúan komor sorstragédiákjátszódnak le tarka farsangi jelenetek és apró,színes idillek társaságában. Itt járnak-kelnek a hírek,mint a sétálók a korzón vagy mint a temetésimenetek a temető kapujában. Ismerőseink és isme-retlenek, kikkel valami történik, szomorú és vidám,szívetrázó vagy derűs esemény, de mindig a végsőjelenetekben. A szerelem az oltár előtt vagy amorgueban, a hiúság a siker polcán vagy a nevet-ségességnek a pellengérjén, szárnyaló tehetség aporban és porban csúszó hízelgés az éterben,szörnyű nyomor és gőgös jóllakottság egymásszomszédságában, királyok és koldusok bánata,öröme összekeverve egy színes, hangzatos, eleven,mozgékony, könnyed tömegbe. A toll, mely írjaőket, úgy siklik át a tragédiákon és komédiákon,mint a szélverte hajó a hullámokon. Még nemszáradt meg a tinta a fürge acélon, mellyel re-gisztrálta azt a hírt, hogy Paris mellett egy egészleányiskolát halálra gázolt a gyorsvonat, már pajkosgrimasszal húzza ki a gyékényt a Jeanne Delapierreasszony alul, aki a divatos szűk szoknyája miattleesett az automobilról, kitörte a lábát és meg-rövidült hatezer frankkal meg néhány ékszerrel.S aki bár nem létezik, mégis él a kaján férfivilághumorában, melynek — mint sok másnak — az afürge toll a szószólója.

Kikötő a hírrovat, melybe óceánjáró hajók,

203

bárkák s apró csónakok érkeznek, partra szállítjáktarka népüket, tarka rakományukat, azután isméttávoznak, eltűnnek az élet hullámaiban, hogy ismétúj hajóknak adjanak helyet. Ki látja azt a sokambíciót, reményt, nyomort, hitet és kétségbeesést,mely e hajók indulását megelőzte és megérkezésétköveti? Mi a napihír? Egy élet betetőzött sikere,mely mögött azonban évtizedek idegroncsolómunkája rejtőzik vagy egy élet romja, mely mögöttki látja az összeomlott büszke épületet? Vagycsak egy pillanatra tündöklik föl a romok fölötta múltnak fénytől mosott kontúrja, hogy az újpercben elsodorja az élet folyama, mely abban arovatban hömpölyög leggyorsabban, Villámcsapása hír, mely a büszke fatörzs halálát dörgi szét avilágba, földrengés, mely — bár csak néhánysornyi lehet — meginog bele az ország, vijjogósas, mely rémületbe ejti a madárvilágot vagy el-mosódó hang, mely halkan zörög a fülben. Vagyvalami semmiség, mely mellett csak egy emberzokog vagy nevet, vagy egy naiv tréfa. JeanneDelapierre asszony az automobil lépcsőjén lóg aféllábával és nem tud lelépni a divatos szoknyájamiatt, azután lezuhan s a többi.

Hát persze könnyen kínálkozik most az azellenvetés, hogy miért írok én cikket a divatosszoknya áldozatáról, mikor nem vagyok meggyő-ződve róla, hogy megtörtént-e a dolog s mikorannyi komoly tárgyat választhatnék a lapok felsőés alsó rétegeiből?

Először is én egyet értek Jeanne asszony párisi

204

keresztapjával, a riporterrel, hogy ez a tréfa, ez asemmiség, ez a hiábavalóság egészen komoly dolog.Ez egy alattomos orvtámadás egy nagyhatalomellen, mely szívósabb a konzervatívságnál, súlyo-sabb a zsarnokságnál és süketebb az ostobaság-nál: a divat ellen. Ez a sületlen tréfa visszhangjas talán kezdete annak a már szinte történelmi jel-legű harcnak, melyet a férfivilág viselt valamikora krinolin ellen, de amely azért nyugodtan regnálttovább a világon és állandóbban, mint akárhányállamférfi és fejedelem. A krinolintól, íme, elérkez-tünk a tökéletes ellentétig, az oly szűk szoknyá-hoz, melyben lépni is alig lehet. Szép-e a szűkszoknya? Dehogy szép. Azaz, ebben a percbenmég azt hiszem, hogy ízléstelen, de vájjon csak-ugyan az-e? Mit tudom én, hogy az a nagyhatalom,mely uralkodik rajtunk, nem gyúrja-e át ízlésemetolyanná, hogy megvetve a klasszikus redőket, nemfogom-e idővel szépnek találni a zsák- és hurka-formát? Azt is tudom, hogy hasztalan intrikál apárisi riporter és filozofálok én, a szoknya szűk,sőt mindegyre szűkebb lesz mindaddig, amíg aDivatnak vagyis a párisi szabóknak úgy tetszik.És mégis cikkem tárgyául választottam JeanneDelapierre asszonyt, a bájos, huszonhat éves Jeannet,az ő térdben rettenetesen szűk, sikkes szoknyájá-val, mert az én párisi barátom az ő orvújdonságá-val a férfiak millióinak érzelmét fejezte ki. Mostmég forradalmi állapotban vagyunk, most mégvicceljük és csipkedjük a szűk szoknyát, mintegykor a nagy kalapot; később úgyis letesszük a

205

fegyvert oldalbordáink előtt és nyugodtan fizetjüka szűk szoknyák kontóját, sőt valószínűleg szépnekis fogjuk találni. De írni kell róla. Ezt kívánja azújdonság természete. Ezt az újdonságok rovatánakaz élet minden kis rezgését felfogó, mindent fel-ölelő volta. Egyébként pedig kívánom, hogy adivatos szoknya áldozatának mihamarabb össze-forrjon a lábacskája s Londonban időző férje uranemsokára ismét kifizethesse néhány sikkes szűkszoknyája kontóját.

2. A feltűnő asszony az utcán.(Egy évvel később.) Személyleírás: Középmagas,

arányos, mondhatni kecses termet, csinos, szintegyermekesen naiv arc, — tehát olyan arc, mely-lyel mindent lehet reszkírozni, anélkül, hogy azemberek túlságosan megbotránkoznának rajta.Olyan arc, melyre láthatatlan betűvel, de minden-kitől olvashatóan ez a kacéran alázatos könyörgésvan írva: Bocsássatok meg, ó emberek, nem tehe-tek róla, muszáj volt így öltözködnöm, különbenmeghaltam volna a vágytól!...

Ruha: Magas, cukorsüvegalakú kalap, tenyérnyiszéles bíborbársonyszalaggal beszegve az alján,— nagyon hasonlatos a keleti máguszok süvegé-hez, ámbátor az utóbbiaké kevésbé feltűnő. Háromóriási toll is leng mellette, ami azonban nem rontjaa kalap feltűnő voltát. Rövid, angol szabásúszmoking és olyan szűk szoknya, amilyen szűkcsak lehetséges, sőt amilyen már majdnem lehetet-

206

len. Olyan szűk, mely meghaladottá teszi azt aközmondást, hogy ha az Isten akarja, a tevekeresztülmegy a tű fokán. Ha ezen a szoknyánkeresztül tudott menni egy egész asszony, akkora teve is átmehet bármikor annak a tűnek afokán. Amellett oly rövid, hogy minden lépésselvilágkiállítást rendez két igen helyes bokával ésfolytatmányával. E szoknyával szemben már meg-szűnik minden filozófia. Itt az ember elhallgat,leszerel, kapitulál, érzi, hogy le van győzve, a szűkszoknya diadalmasan megküzdött minden gúnnyal,bajjal, vésszel, viharral, diadalmaskodott szűkeb-ben, mint amilyen szűknek a legriadtabb fantáziaelképzelte. O megélt, kivirágzott, illetőleg mind-jobban összefonnyadt a hölgyeken, míg végre mostaz egykori pompás gesztenyevirág-alakból átválto-zott az asszony oly keskeny formává, amilyen aKrisztus-fa gyümölcsének hüvelye.

Azt mondták a szűk szoknyáról, hogy csakátmeneti, mint amilyen a bárányhimlő, pedig hosz-szabb életűnek bizonyult számtalan európai, sőtnéhány magyar kormánynál is. Híresztelték, hogyParisban, Nizzában a hölgyek már kevésbé szűk-keblűek a szűk szoknyával szemben és néhánymilliméternyi levegőt engedtek neki. Fölmerült aszoknyanadrág is, mely különben csak erényesebbtestvére a szűk aljnak. És minden ily hírre keske-nyebb lett az asszony.

Ott megy hát a feltűnő asszony az utcán. Min-denki megfordul utána. Asszony, ember, gyerek,népség, katonaság. S mindenki úgy érzi magát,

207

mintha megcsiklandozták vagy hátbaütötték volna.Mindenki szükségét érzi, hogy bíráló megjegyzésttegyen, ítéljen, mosolyogjon és rátaposson a szűkszoknyára, — ha ugyan lehetséges lenne. Hátmiért ne elegyedjünk mi is a kritikusok közé?

Nos tehát, Kölcseyként, félve szólamlok meg,tekintetes törvényszék, látván a nevezetes többsé-get, mely a feltűnő asszonyt immáron elítéli, mertki kell mondanom, — hogy az a szűk szoknyaillik neki rettenetesen ... És minden asszonynak illik,akinek sem igen magas, sem igen alacsony, semigen molett, sem igen sovány, sem igen vállas,sem igen lehelletnyi termete van. Szóval ez a divatszörnyen követelő, de egyszersmind szörnyen hálás,mert — fiatalít. Talán azért is olyan népszerű,mert hiszen melyik asszony nem akár fiatalodni?Ez a szoknya pedig arra, akire illik, valami kis-leányos, édes, bolondos bájt hint. Sohasem láttamruhadarabot, mely annyira megváltoztatná az asz-szonyt, mint ez. Levesz róla minden tekintélyt,komolyságot és fenséget, de ad helyette valamita süldőleány komikus gráciájából és a gyermek-asszony filigrán kecsességéből. Olyan benne azasszony az utcán, mintha valami csínyt követneel a világ komoly rendje ellen, mintha kirúgottvolna a megunt keretből, — bájos, kurtán lépkedősuhanc lett a tegnapi delnőből, aki oly méltósá-gosan vonult előttünk uszályos aljában, ariszto-kratikus hosszú lépésével.

Ez a szoknya azonban fölötte szeszélyes ésszarkasztikus. Hajlik a rossz tréfához is. A magas

208

termetet még hosszabbra nyújtja, az alacsonytpedig eltörpíti. A molett hölgyikét, kivált ha kissétúlságosan szórták rája a nemtők a terjedelemszépségeit, néha valósággal gombolyaggá változ-tatja. Az árnyékszerű asszony, a romantikus köl-tők éterikus ideálja, vékonyka, elenyésző tüne-ménnyé válik, aki szinte észrevétlenül surran el azutcán, ami elég baj, minthogy az ember nem azértvarrat ideálisan szűk szoknyát magának, hogysenki se hüledezzék láttára.

Ez az ármányos ruhadarab tulajdonképpen afeminizmus diadala. Addig prédikálta a feminizmusaz asszonynak, hogy vegyen egy nagy ollót ésnyessen le magáról minden hiábavaló Iim-lomot,fölösleges érzelmet, régi hagyományt, megunt köte-léket, elavult ideált, oktalan kacérságot, míg végrebelement a dologba, elővette az ollót és lenyesettminden fölösleges terjedelmet — a szoknyájából.Egy szép napon a divathölgy megjelent az ő szűkcsuhájában, melynél azonban kacérabb öltözetet aférfibolondításban legraffináltabb nemzedékek semtaláltak ki. Sem kacérabbat, sem ügyetlenebbet,sem kecsesebbet, sem oktalanabbat, sem meg-nyerőbbet, sem ízléstelenebbet, sem kiszámíthatóbb,sem kiszámíthatatlanabb hatásút.

Nos, persze, akire illik, jól fest benne, — dehát ez a szentencia nem nagy bölcsesség. Mertmiben nem szép az asszony, ami illik neki? S van-e,volt-e a divatnak olyan csudabogara, ami nemillett volna annak a csodálatos, finom és rejtelmesszövevénynek, melynek szép asszony a neve? Min-

309

den szép, amit az Isten választott népe, amelyrelegkegyesebben mosolygott, mikor az életet oszto-gatta, a szép asszonyok rendje, magára ölt. A télena Nagy Endre kabaréjában a közönség a — krino-linban gyönyörködött. Milyen esetlen divat lehetettazl Mennyi fekete epe és tinta ömlött ki ellene.S mégis, mikor most, a szűk szoknya uralkodásá-nak napjaiban, a művésznő abban a terjedelmesszoknyában belebbent és ellejtette a niinétét, valamimélyreható varázs fogott meg bennünket. Olycsodálatos volt, hogy az a monstrum-ruhadarab,mely csaknem betöltötte a kis színpad felét, milykönnyedén, mily poétikusan lebegett, röpdösött,szinte beszélt I A széles, nagy krinolin fölött aművésznő szűk körzetbe szorított dereka és fürtösfeje szinte eltűnt, lábai pedig, akár egy ketrecalatt ugrándozó pipiskék kandikáltak elő. Olykomikus, különös látvány volt ez és mégis annyiritmus, játsziság és megható költőiség volt benne,hogy lelkünk megtelt a régmúlt idő kedves, melegképeivel. Sohasem éreztük át annyira a múlt éle-tét, ifjúságát és költészetét, mint mikor ez a krinoli-nos táncosnő suhogtatta, arra a régi, ábrándoszenére, furcsa szoknyája selymét.

... No, de talán nem is illik tovább a feltűnőenszűk szoknyájú hölgy után néznünk. Elvégre nemazért szűk a szoknya, hogy a róla való elmélke-dés túlságosan bő lehessen.

Az utca beszéde.

Cziráky gróf hajnalban különös hangra serkentföl álmából. Valami egyenletes zúgásra. Mintha azutcán szakadatlan sorban szekerek görögnének,vagy mintha odalenn megint a Duna hullámaizuhognának.

Fölkelt ágyából, kinyitotta az ablakot s ki-tekintett rajta. Meglepetve látta, hogy a Hatvani-utca néptelen és csöndes, mint ahogy illett egyjóravaló negyvenes évekbeli utcához. Csak a József-külváros tájékáról hallatszott elmosódottan a béka-kuruttyolás meg egy részeg ember kurjongatása.A gróf reggeli álmát megzavaró zúgás azonbannem szünetelt, csakhogy kitűnt, hogy nem az ut-cáról, hanem a szomszéd sarokházból származott.

Becsöngette az inasát.— Miféle istentelen zaj van itt a szomszédban?— Ott, instállom, kegyelmes uram, a Landerer

mester könyvnyomtató masinái berregnek.— Eredj át és mondd meg neki, hogy azonnal

állíttassa meg a masináit, mert aludni akarok.Landerer mester azonban nem engedelmeskedett

211

a parancsnak, hanem tovább is berregtette anyomtató gépét, az éppen akkor (1841-ben) be-szerzett gyorssajtóját, melyen Kossuth Lajos PestiHírlapjának az első számát nyomták. Nem törődöttezután sem a nagyúr álmával, sőt néhány év múlvaa masinái olyan nótát muzsikáltak, mely igen soknagyúr álmát verte el.

A gróf dühöngött. Panaszt tett Pest városánálés a helytartóságnál, követelvén, hogy a lármásgépeket hányják ki az ő utcájából. De hasztalan.A gépeket és azok képében a haladó kort nemtudta megállítani. Kevés volt ahhoz egy magyarmágnás, Pest városa, a helytartóság, sőt Bécshatalma is.

S íme, hetven esztendő múltán, fordult a világ.Most is zúg, süvöltöz és berreg a gép az utcán,de most a mágnás urak (a születés és a pénzarisztokratái) verik el vele a jámbor polgároknyugalmát. Igaz, hogy ezek a gépek nem betűtnyomtatnak a papirosra, hanem legföljebb szerényjárókelőket a kövezetre, mégis a haladást kép-viselik, még pedig olykor a nyaktörően gyorshaladást.

Eltűnődöm azon, mi lenne, ha az öreg Czirákygróf, aki Landerer jámbor gyorssajtójától semtudott aludni, véletlenül visszatérne egykori háló-szobájába, és a régi ágyában töltene egy éjszakát.Hányszor riadna föl álmából olyan dörgésre éskattogásra, elegyesen valami rettenetes nyávikolás-sal, mintha a Kossuth Lajos-utca valamennyi házá-ban és valamennyi szobájában zúgna-zörögne egy-

212

egy gép s minden utcasarkon éhes ordasok tutol-nának. S még nagyobbat nézne, ha arról értesülne,hogy a pokoli hangzavart valamelyik unokájaokozza, aki most robogott arra az automobilján.Még jól jár, ha nem nyitja ki az ablakát, hogy azunokája után nézzen, mert olyan füst és bűz for-gatagába kerülne, hogy menten visszamenekülnea tizenkilencedik század elejére.

Érdemes a nagyvárosi utca beszédét megfigyelni,de különben is hasztalan zárkózol el tőle falaidközé. Ha betegen fekszel ágyadban, vagy ha át-engeded magadat ama ritka órák egyikének, melyeta nagyvárosi ember csak lopva tud magának meg-szerezni: a pihenés órájának, százféle módon jőbe hozzád hangjaival az utca.

Ellebben faladon egy hosszúkás kis skatulyaárnyéka s ugyanakkor megrezdül a pohárszék,valamennyi bútorod, ajtód s mindezt kívülről afféleegyenletes, sikamló zúgás kíséri, mint mikor afogorvos a fogadat fúrja, tudhatod, hogy a vil-lamos kocsi szólt be hozzád. Halk, elegáns, degyors gördülés, meg a szobád falán egy kis sur-ranó folt: nyilvánvaló, hogy gummikerekű kocsifut odalenn. Szerény, lassú döcögés, mint az olyanemberé, aki e percben tudta meg, hogy elmaradta várt fizetésemelés: szeretettei ismersz rá régi,becsületes barátodra, az egyfogatú bérkocsira.Halk, esdő csilingelés, mely szinte sóhajnak tetszikaz utca durva morajában, akárcsak a csicsergésa varjukárogásban: ez a bicikli. Megrendül csontodés velőd a dübörgés zajától és úgy tetszik, hogy

213

a háznak ijedten verődik össze a térde, azutánmeg mindenáron a kalapjához akar kapni, hogyle ne ejtse: tudhatod, hogy egy nagy rakott tár-szekér sétál odalenn. Mi zaj riad most?

Miféle pokolbeli csorda rohan az utcán menny-dörgő csattogással, üvöltözéssel és vérfagylalóhörgéssel — s fut el oly gyorsan, mint az őrültlélek víziója: ez a tűzoltók kocsija. Valami köve-telő, szomorú, megdöbbentő sípszó, akárcsak anagybeteg ajtajában elhangzó félig suttogó, féligparancsoló figyelmeztetés: ez a mentőkocsi beszéde.És odalenn mindez Összekeveredik száz láb kopo-gásával, csusszanásával, dörmögéssel, öreges ésifjúi hangokkal, olykor egy kacaj is úszik a hang-zavar felületén, akár a víz sodrán lubickoló vad-kacsa, meg egy vékony gyermekhang, mely olytisztán cseng, akárcsak a harangnak a májusilevegőben mosakodó gingallója.

Ez a sok hang a maga kellemes és kellemetlen,szelíd és durva, nyájas és fültépő mivoltában meg-szokott beszéde az utcának. Ellenben néhány évebelevegyült — mint egy addig ismeretlen ször-nyeteg az erdő vadjai közé — egy új hang. Gőgös,elbizakodott hang, mely mindjobban elfoglalja azutcát és olyan szerepet játszik, mint a tenorista,aki mindenáron túl akarja harsogni a kórust. Azautomobil, a kocsiknak ez a pávája, mely ragyogés tündöklik, mely után tarka legyezője gyanántúszik a vagyon és mód, de amelynek a hangja isolyan, mint a hiúság madaráé. A kocsiknak eza tündérkirálynője, akinek azonban kacsahangja

214

van s a lehellete pálinkaszagú. Vagy benzinszagú.Ha hallasz az utcán jajveszékelő embert, akitfojtogatnak: ne engedd végig a gerinceden aborzongást, mert csak az automobil figyelmeztetia járókelőket, hogy hajlandó őket eltiporni. Haazon tünődöl, hogy merre térj ki annak a részegmatróznak, aki üvöltözve közeledik feléd az utcatorkából, folytasd nyugodtan az utadat, ha agyalogjárón vagy és nyugtalanul, ha a kocsiútonjársz, mert az automobil soffőrje szólaltatja az ődudáját. Ha hallasz békabrekegést, visító malacot,nyikorgó kútgémet, sivalkodó vénasszonyt, kacagóőrültet, zokogó özvegyet és hejehujjázó örököst,tudd meg, hogy az automobil soffőrje ragyogtatjazenei talentumát, mely a legmodernebb iskolánakhódol. De csak távolról élvezd, mert ha közeledelhozzá, nemcsak szegény szívedet fogja megtöltenisárga nedvével az irigység ördöge, hanem a kocsikkirálya úgy szemen lő füsttel és úgy orron lőbűzzel, hogy százszor jobban fogod érezni porbancsúszó hernyó voltodat, mint egyébkor.

Oh, szép az autó fényes bordáival és kristály-szemével. Isteni gyönyör idevarázsolnod a lakásodelé az osztendei expressz-vonat egy külön kupé-ját, bármikor belevetned magadat és elröpülnikedvesedhez, a szép Melittához vagy barátaidhoz,a kuóni pásztorhoz, a Stüsszi vadászhoz, a négykirályhoz s a többihez. Földöntúli élvezet repülnia futószelek szárnyán, a robbanó benzin igábahajtott erején, érezni a féktelen iramlás édes bor-zongását, kacérkodni a veszedelemmel, lenézni az

215

ablakon át a múltban cammogó évszázadokat,melyek legfeljebb csak vasúton jártak és élvezniaz ismerősök irigy sápadozását.

Szép az automobil, csak ne tépné szét oly irgal-matlanul az utca csöndjét s ne köhögne és riká-csolna bele minduntalan beszédébe. De azon afátyolon át, melyet a pihenő, sétáló, gondolkozóés elmélázó ember körül von a nagyvárosi utcaösszeolvadó ezer hangja, kellemetlen, prepotens,nyegle és otromba módon hatol át minduntalanaz automobil beszéde. Áthatol rajta, összeszaggatja,földregázolja, mint egy önző, nyers, új áramlatképviselője, mely minduntalan fülébe dörgi a múltharmóniáján álmodozó embernek: Ébredj, mert —elgázollak!

Bozovics és Milics.Délszláv fotográfia.

Életemben kétszer jártam Belgrádban, mind akétszer olyankor, mikor a szerbek mulattak. Királytkoronáztak. Azaz, hogy az első ízben nem koro-náztak, mert még nem volt koronájuk (későbböntötték ágyúcsőből Péter király fejére), hanemazért nem kevéssé szórakoztak. Államcsínnyel fog-lalkoztak. Akkor tette hűvösre, azon a híres udvariebéden, Sándor király a régenseket és vette átnagy ceremóniával a tettleges uralmat. És — mintmár annyiszor — megindult Belgrádnak közelrőlés távolról az újságírók áradata. így kerültem énis a szerb metropolisba.

A zimonyi állomáson egy kopott ruhás emberkevárakozott rám. Egyenesen a kupémba jött és be-mutatta magát.

— Bozovics vagyok.— Örvendek.Bozovics volt a mi belgrádi tudósítónk. Igen

buzgó újságíró, csak az az egy hibája volt, hogytávirataiban nem annyira tudósítást írt, mint szen-vedelmesen politizált. Senki sem tudta úgy agyon-

217

magasztalni a vén Riszticset, a főrégenst és úgylegazemberezni Pasicsot, a radikális kis királyt,mint ő. Táviratait rendesen teljes szűziességébendobtuk az asztal alá, de ez nem akadályozta megabban, hogy nemsokára ismét hasonló nagypolitikaiömlengést kíséreljen meg becsempészni lapunkba,legfeljebb azzal a különbséggel, hogy most Pasicsotnevezte ki Európa legmagasztosabb államférfiának,ellenben Risztics összes értelmi képességeit nembecsülte többre egy közönséges házinyúlénál.

— Nekem azt mondták, hogy ön Belgrádbanvár engem — mondottam Bozovicsnak.

A kis ember titokzatosan útitársaim felé villan-tott a szemével és a fülembe súgta:

— Szíveskedjék a folyosóra jönni. Itt sokanvagyunk.

Kimentünk a folyosóra.— Nos?Bozovics zordonan ingatta a fejét:— Ma este hat órakor kitiltottak Szerbiából.— E szerint ön nem lesz jelen a holnapi cere-

mónián?Bozovics szeme szikrázott. Gúnyosan és elszántan

szikrázott.— Abból nem eszik Milics uram.— Ki az a Milics?— Az új sajtófőnök. Az én ádáz ellenségem.

Tegnap öt órakor nevezték ki és az első dolgavolt, hogy összeszűrje a levet az új miniszterelnök-kel s engem kitiltasson Szerbiából. De túl járokén az eszén. Hiába őriztetik a dunai hajóállomást

218

vagy a vasutat, akár az egész szerb határt. Viszont-látásra holnap Belgrádban!

— De hogyan megy át oda, ha se hajón, sevasúton nem eresztik?

— Az az én dolgom.Beburkolózott malaclopó köpenyegébe és lap-

pangó, sunyi, mondhatnám konspiráló lépésseloldalgott ki a perronról. Velünk a vonat továbbhaladt a Száva hídjának.

Másnap reggel lementem szobámból a belgrádiGrand hotel kávéházába. A füstös terem tele voltreggeliző szerb hazafival s valamennyi vígan poli-tizált. Az egyik billiárdasztalnál javában forgattaa dákot Teodorovics tábornok, a nagy szerb had-vezér, akin a bolgárok annak idején alaposan el-verték a port. Játszótársa egy volt pénzügyminisz-ter volt, kinek ragyogó arcából sejteni lehetett,hogy megismételni szándékozik a piróti ütközetet.Engem azonban nem a két előkelő tekejátékosbilincselt le, hanem egy alak, egy fej, egy malac-lopó köpenyeg. A tábornok mögött állt, kezébentáblával, melyre szorgalmasan jegyezte a pointokat— Bozovics.

Hozzá mentem.— Hát ön mit keres itt? Nem fél, hogy el-

fogják?Álmos közömbösséggel nézett rám:— Van eszemben!... Bravó, ez azután a lökés!

(A felkiáltás a tábornoknak szólt.)— De hiszen önt kitiltották Szerbiából!— Ma reggel... (szólt, miközben a táblára jegyez-

219

getett) ma reggel hét órakor visszavonták a ki-tiltást.

— Gratulálok.— Csekélység. Én már reggel négy órakor

Belgrádban voltam. Csónakon lopóztam át. Hehe,Bozoviccsal nem lehet olyan könnyen végezni.

Mily nagy volt azonban meglepetésem, mikordélután egy néptelen mellékutcán haladtam végig.

— Pszt, pszt, uram, ide ... — hangzott felém.A hang felé fordultam. A sarkon, valami kis el-

mélyedő zugban állt meglapulva Bozovics.— Mi baj?— Nézzen, kérem, szét, — mondotta halkan —

nem jár-e erre csendőr?— Nem jár. De miért rejtőzik el a csendőrök elől?— Ma délután három órakor ismét kitiltottak

Szerbiából.— Hihetetlen. Megint az a Milics a ludas benne?— O. Összeszűrte a levet Pasiccsal és ismét ki-

eszközölte a száműzetésemet. De hiszen, — mon-dotta fogát csikorgatva — majd elbánok én ezzela kormánnyal! (Gondolom, megint egy nekünkszóló mérges távirat járt az eszében.)

Ebben a percben kocsirobogás hallatszott ésBozovics visszahúzódott a zugába. Csukott hintótért be a mellékutcába s tőlünk alig tíz lépésnyiremegállt egy kis emeletes épület előtt. A kocsi abla-kán át egy szürkeszakállú, cilinderes fej látszottki. Bozovics, amint a fejet meglátta, párduchozillő ugrással a kocsinál termett és kinyitván ajtaját,földig hajolt a kilépő cilinder és szürke szakáll

220

előtt. Ennek nyilván hízelgett a hódolat, mertnyájas arccal mondott valamit a száműzöttnek, sőt— félig a kocsi lépcsőjén álltában — társalgásbais bocsátkozott vele. Nem tudom, mert nem értet-tem, miről beszélt a két férfiú, de nagyon bele-mélyedt mindkettő az eszmecserébe s arcuk ravaszkifejezéséből arra következtettem, hogy a hazaiszűk, sáros utcából hamarosan átcsaptak az európainagypolitika tágas mezejére.

A kocsi utasa végre kegyes kézmozdulattal el-búcsúzott az én barátomtól, Bozovics pedig, akimindaddig, amíg a köcsögkalap és szürke szakállel nem tűnt a kapuban, alázatosan görnyedt állás-ban fogta a kocsi ajtajának kilincsét, büszkén fel-egyenesedett s e felszólítással jött hozzám:

— Gyerünk uzsonnázni a Grand hotelba.— Hát a csendőrök?— Most már jöhetnek. Látta, milyen kegyesen

mosolygott rám az az úr?— Ki volt az?— Szerbia miniszterelnöke saját személyében.

Már vissza is vonta a kiutasító rendeletet. Elkép-zelheti, hogy fog pukkadozni fél óra múlva Milicsuram.

* * *

Évtizednél hosszabb ideig nem láttam Szerbiafővárosát. Azután megint ünnepelt a hosszú sza-káll és a bő bugyogó hazája. Ezúttal valósággalkoronáztak s közelről, távolról megint Belgrád feléözönlött az újságíró nép. Mikor megérkeztünk, aztaz értesítést találtuk szállóbeli szobánkban, hogy

221

korán reggel menjünk a konakba s ott a főudvar-mesteri hivatalban megkapjuk a koronázásra szólójegyeinket.

A főudvarmesteri hivatal egyik szobájában udvarihivatalnok fogadott bennünket. Kifent, kikent alak,a melle csak úgy csillogott a rendjeltől. Amint rá-néztem, meglepetve kiáltottam fel:

— Bozovics!Ő volt, de mennyire megváltozott! Sohasem

láttam emberi arcon ekkora gőgöt. Úgy nézett ránkszegény nyugatiakra, mint Gulliver óriása egy csapatnyüzsgő hangyára. Hidegen viszonozta érdeklődé-semet és kezdte felolvasni a listát:

— Times ... Daily Telegraph...Oly mozdulattal nyújtotta át a jegyeket, mint

aki sohasem élvezett kegyben részesíti a nap-nyugati tollforgatókat. Minket, magyarokat, márcsak úgy foghegyről intézett el. De még rosszabbuljárt egy gömbölyű s felette szerény emberke, akivalamelyik kis bécsi lap zimonyi tudósítója gyanántjelentkezett. Eddig teljesen a háttérben lapult megs éppen olyan lappangó, sunyi lépéssel járt köztünk,mint egykor Bozovics. Most, hogy a hatalmas úrelé került, nagyon elszánt arcot vágott, amireszüksége is volt, mert Bozovics ádázul rivalltrája:

— Hogy mert idejönni?— Nekem jogom volt hozzá — felelt hunyorogva

a gömbölyű ember.— Joga volt? — csodálkozott Bozovics. — Nem

tudja, hogy kitiltották Szerbiából?

222

A megtámadott arcán olyas kifejezés ömlött el,mint mikor valaki az ellenfelének nagyon meglepőkellemetlenséget kíván mondani. Lassan eresztetteki a szót szájából, mintha valamennyi egy-egy mér-ges hegyű tű lenne, melyet egyenkint szúr ellen-sége szivébe s minél tovább kívánja élvezni ahatást.

— Tegnap — délután — visszavonták a kitiltórendeletet.

Bozovics gonoszul mosolygott.— Valóban, Milics uram, valóban? — kérdezte

s egy papírlapot vett elő.— Hát ez mi?Ezzel a Milicsnek nevezett férfiú orra elé tartotta

a lapot.A gömbölyű emberke, aki, amint látnivaló, le-

hullott a szerb hatalom égboltjáról és a Bozovicsegykori — Belgrád és Zimony közt utazgató —kenyerére adta magát, megrázkódott. Arcáról el-füstölgött a diadalmas kifejezés, szinte összeesett,úgy» hogy még kerekebbnek látszott, mint ami-lyen volt.

— Ma reggeli hat órakor — folytatta könyör-telenül Bozovics — önt ismét kitiltották Szerbiaterületéről. Hé, csendőr (kiáltott ki az ajtón) kísérjeMilics urat a hajóállomásra!

Amíg Milics a csendőr mellett kifelé imbolygott,Bozovics leereszkedő mosollyal fordult felénk:

— És most, uraim, Szerbia fenkölt királya ésa szerb állam szívesen látja önöket a koronázásünnepén!

223

Elvezetett minket a templomba és elhelyezte azeurópai sajtót az utolsó sorba, a disznókereskedőkés falusi kosták háta mögé, miközben oly elégül-ten pislogott ránk, mintha ezt mondaná:

— Nos, úgy-e, boldogok önök, hogy a dicsőszerb koronázásból látnak néhány darócködmöntés divatját múlt, kopott szalonkabátot?

Ezenközben azonban, jól láttam, hogy tekintetenyugtalanul kóvályog a tömeg felett és keres egygömbölyű testen nyugvó kerek fejet, mely talán akitiltás ellenére itt lappang valamelyik zugban,hogy karvaly gyanánt lecsapjon rája.

Ingatag remények.

Karácsony esthajnala van, hogy e cikket írom,melynek tárgya az orvosi csodaszerek. Alkalmaterre a témára az adott, hogy a lapok egyetlenszámában, egyszerre két orvosi csodaszerről (köz-nyelven szérumról) olvastunk hírt. Az egyik franciatudós találmánya és a hastifusztól menti meg azemberiséget, a másik német professzor és titkostanácsos kompozíciója és a rákot gyógyítja. Minda kettő óriás találmány lenne, ha igaz lenne, habe is válna, ha félév múlva, egy év múlva nemcsapnák a földhöz azokban a kórházakban, me-lyekben mint nagyreményű szert akceptálták. Mertrendesen ez az útjuk azoknak az orvosi csoda-szereknek, melyek megszületéséről a lapok csaknemminden számukban referálnak.

Annyi orvosi csodaszert találnak ki a tudós urak,hogy ha az mind csakugyan gyógyítana, nem lennebetegség, beteg ember a világon és a doktorokbecsukhatnák a boltot. Különösen a franciák ésnémetek nagyok a szérumok kitalálásában s haegy gall koponya kieszelt valami gálád nyavalyát

225

kúráló szert, bizonyos, hogy mindjárt utána egygermán fej is kidob a piacra valamely még átkosabbbetegséget gyógyító kotyvalékot. Szinte úgy tet-szik, hogy a két nemzet, miután a csatatéren nemmeri összevetni az erejét, hát mindennap revánsotvesz egymáson az emberi test szűk harcterén.

Ezenközben azonban a nyavalyák is, éppen alegjobban ostromoltak, folytatják szomorú győzelmiútjukat a világon át. Egyes epidémia, a pestis, akolera elvesztette — legalább a művelt világban— félelmes karakterét, de nem ám a szérum tiportael gyilkos bacillusainak a csordáját, hanem a köz-igazgatás. Nálunk is a sokat ócsárolt közigazgatás.A jól szervezett, egyöntetű orvosi adminisztráció,melynek lelkiismeretesen kezére járt az alispán, aszolgabíró és a hajdú. Rövid időközben másodszorgyőzte már le a kolera járványát a főváros és azország orvosi és politikai hatósága, — dicsértessékaz Ur neve és az emberi lelkiismeret meg kötelesség-érzet érte. Ezt annál inkább ki kell emelni, mertúgyszólván megfeledkeztünk a magyar közigazgatásérdemeinek elismeréséről, mikor jól dolgozott,holott tele szájjal üvöltjük a pereátot, mikor ha-nyagul és rosszul végzi a dolgát. En kalapotemelek a magyar közigazgatás előtt e nagy ésdicső szolgálata alkalmából és meggyújtom a köz-vélemény hálájának csekély jeléül ezt a kései ka-rácsonyi gyertyácskát.

Az oltás meg a szérum csak két nyavalyátgyőzött le eddig sikerrel. Igaz, mind a kettő ször-nyeteg baj volt, vesszeje és mérge az emberiség-

226

nek: a himlő és difteritisz. A legtöbb járványonés pusztító betegségen azonban a tudomány min-den erőfeszítése és találékonysága kevesebb hatás-sal futott át, mint a víz a kavicson. A vízcsepp,ha évszázadokon át csöppen a sziklára, átfúrja; atudomány a tenger áradatával ostromolja az eddiggyógyíthatatlan nyavalyákat és nem tudta mégmegtörni és elmulasztani a legkisebb porcikáját.

Emlegessem, hogy melyek ezek a démoni beteg-ségek, melyek jönnek fekete fátyolban és feketeköntösben, mint a velencei sbirrek, akik az áldo-zatot nesztelenül kiragadják ágyából és elhurcoljákaz ólomkamrákba meg a földalatti börtönökbe.Hiszen köztünk csúszik félelmesen hideg hüllő-testével az a csörgőkígyó, melynek agybetegséga neve, meg az az óriás vampir, melynek hallgatagdenevérszárnyai egész országokat sötétítnek el: atüdővész és a betegségek sátánja és harambasája:a rák. Ki tudja, hogyan jönnek, ki tudja, miért?A titok fonalán ereszkednek le közénk, gyanútlanés védtelen emberek közé s akire rálehelnek, akibefogukat, karmukat belevájják, megkapta a halálosítéletet bűn nélkül, vagy pedig úgy, hogy bűnerajta kívül, valahol a titkok ködében elhalt gene-rációk, elmúlt évtizedek sötét zugaiban kuporog.

Nincs tragédia végzetesebb és megrendítőbb,mint mikor valamelyik felebarátunkra a gyógyít-hatatlan nyavalya hirtelen rásüti a bélyegét. Ezaz igazi ártatlan mártírja egy megérthetetlen tör-vénynek és ítélőszéknek. Egy tudtán kívül valókockajáték áldozata, kinek vakot vetett a sors,

227

egy megtizedelt ezred vagy hadsereg tizedike, kita végzet láthatatlan ujja jelöl meg. Senki, halandómeg nem érti a rajtunk uralkodó hatalmak szörnyűszeszélyét, mikor látjuk, hogy egy fényes elme,mely tegnap még oly gazdag és tündöklő volt,mint a hajnal, ma oly szegény és sötét, mint azéjszaka. És senki föl nem foghatja, azon az egyenkívül, akit ez a sors ért, ennek az ítéletnek aborzalmas voltát, mikor látja, hogy egy kis rossz-indulatú daganat, mellyel hasztalan birkózik az orvositudomány, egyszerre minden örömére, minden re-ményére és minden percére áthatlan fátyolt von.Számtalan ilyen halálra ítélt jár-kel köztünk,kétségbeesetten vagy belerezignáltan sorsába, pa-nasszal telt szájjal vagy hallgatagon, drámáját avilág szeme elé hurcolva vagy elbújva előle, minta befeg vad. Es ekkor jő a tudós csodadoktor, atudós kísérletező, a tudós reklámhős vagy a tudósseftelő, kezében csörgetve a kék orvosságos üvegeit,melyekkel csodát ígér a világnak. Egy újsághírbenvagy egy orvosegyesületi fölolvasásban. Az egész-ségesek és közömbösek szeme átfut az ilyen híre-ken és csak a vastagján tapad meg érdeklődéssel,de bezzeg a betegek és még inkább a betegekhozzátartozói, megakaszkodnak benne, mint apöhöly a bokron. Minden ilyen hír fölkavarja alelküket a szabadulás reményével, hogy azutáncsakhamar még vigasztalanabbá tegye a csalódásreménytelenségével. A mindenféle csodaszérumpublikálása többnyire nem egyéb annál a darabkenyérnél, amit az éhhalálra ítéltnek az orra elé

228

tartanak, hogy azután mikor feléje nyúl, vissza-kapják és kivessék az ablakon.

S még hagyján, ha csak újsághírekig és orvos-egyesületi fölolvasásig megy a tudós sarlatán. Dearra a kimerára, melyet az ő csodaszéruma festa világ elé, gyakran gyárak, szanatóriumok, ren-delő- és gyógyító-intézetek épülnek, melyeket,akár a szúnyograj az éjjeli fényt, lep el a minden-felől összeverődő beteg. Ott kopognak, vergőd-nek a szegény beteg szúnyogok és lepkék a büszkeszanatórium ablakain, bámulva, vágyva és szür-csölve a benn csillogó fényt: a reményt. Ezermérföldön rázatták fáradt csontjaikat, hogy mégidején eljussanak a remény e templomába és szo-morú, vigasztalan lelkükkel körülrajozzák azt atömpeorrú, pápaszemes németet, aki kiragadjaőket a halál öléből és visszaadja az orosz síkság-nak, a svájci havasnak, Amerikának vagy a magyarglóbusnak. Es a doktor azzal az ő kotyvalékávalelfoglalja e szegény betegek szemében az Istentrónját. Azután többnyire az a nagy tudományoslegenda vége, hogy a világ Lázárai szegényebbenvonulnak haza, mint érkeztek; szegényen remény-ben és vagyonban, hogy azután — egy újabbcsodatalálmány hírére — megint fölkerekedjenek,remegve és bízva utaztatván magukkal az új, ha-lovány reményt és vigaszt.

Ha most azt kérdezné valaki, hogy miért válasz-tottam karácsonyra ezt a szomorú témát, a fele-letem könnyű volna. Azt felelném: azért, mert aszérumok e versenyében a legjobb szérum mégis

229

csak az, mely a karácsonyfa illatából készül. Ahit. Mit ad a professzor űr széruma? Pillanatnyivigaszt. Ellenben a hit örökös vigasszal szolgálannak, akinek a szívéből sarjad. Mosolyoghat,gúnyolódhat a hiten és a jámbor hívőn a tudósprofesszor, aki mindennap új csodatevő szérummalspekulál az emberek hiszékenységére, meg a hi-tetlen tömeg, mely rászedeti magát, de mit adnakés mit kapnak a pokoli szenvedés óráiban, a hithelyett, megnyugtatónak? Akkor, mikor a doktorkimondja a szentenciát, hogy az a kis daganat —a megsemmisülés? Semmit vagy a semminél ishaszontalanabb szérumokat. A hívő ember, a lel-kéből hívő ember akkor a szemét az égre veti (ahit-szérum e fenséges szanatóriumára) és bízva amenny gyógyító fuvallataiban, türelemmel, a mártír-türelem megadásával viseli súlyos keresztjét. Henceg-het a profán elmésség azzal, hogy „jobb itt ez akis bizonyos“, de megfagy ajkán a tréfa, amikoritt is bizonytalanná vált számára minden, kivéveazt az egy bizonyosságot, hogy nincs orvosság aző kínjaira. Micsoda koldus ő, akinek nincs semmireménye, ahhoz képest, akinek az egész menny avigasza, a megváltása és az ebben való hit afolyton mellette álló lelki és testi csodadoktora?Két teremtménye van az Istennek, aki a gyógyít-hatatlan csapást türelemmel tudja viselni: a gyermekés a régi divatú, kételkedésen győzedelmeskedőjámbor hívő. Közel is állanak egymáshoz lélekben.Mert minden hívő szívében ott van a gyermek ésminden gyermek naivságában az öntudatlan hit.

230

Ez isteni ajándék, melynek értéke megmérhetetlen.Láttam egy ízben a budapesti Fehér Kereszt-kór-házban két gyermeket, egy fiút és egy leányt.Mind a kettőnek féllába volt, mert mind a kettőtgyógyíthatatlan tuberkulotikus csontszú pusztította.Ott laktak vagy félesztendeje a kórházban, a fiú-nak már két darabot metszettek le a lábából, aleánynak egyet és a doktorok szerint így kellmajd faricskálni a lábukat — néhány havi hala-dékot csikarva ki számukra az életnek — mind-addig, amíg eljő az elkerülhetetlen vég. A két kisvértanú (akkor éppen lábbadozók voltak az újoperáció után) ott játszott a kertes udvarban atöbbi talpon lévő beteggel. A két kis mankósgyermek csöndeskén, vékony arcocskáján halványmosollyal, gondtalanul bicegett bokortól-bokorigs mikor elfáradtak, leültek egy rügyező gesztenyefaalá, melynek ágai, az óriás rügyekkel, olyanokvoltak, mintha csupa zöld gyertyácskával volnánakteletűzdelve. Onnan figyelték gyermektársaik han-curozását és olykor fölkacagtak ... Mindig eszembejut ez a két féllábú gyermek, — fejük fölött atavasz karácsonyfájával — mikor látok sírnak szánt,türelmes beteget s minden türelmes beteg szemé-ben megtalálom e két gyermek szelíd tekintetétés a hitben való megnyugvást. S látom fejükfölött a rügyező gesztenyefát, a tavasz ez ékeskarácsonyfáját, jelképét a föltámadásnak és az újéletnek, egy új emberi virágéletnek, melynek gyö-kere a hitben, koronája az égben van.

A veronál.

A farkast, a skorpiót, a viperát elpusztította azember a lakása tájékáról, ellenben szerzett magá-nak a farkasnál, skorpiónál és viperánál veszedel-mesebb bestiákat, melyeket az éjjeli szekrényéreállít, hogy őrködjenek álmán, nyugalmán, fölzak-latott idegeinek pillanatnyi megenyhülésén. Ezeka csillapító mérgek. Úgy kopogtatnak és suhog-nak be hozzád papírköpönyegükben vagy ostya-kapszulájukban, mint a legjobb barátaid, akik édesperceket, mézízű enyhületet, túlvilági feledést ésbársonyujjú öntudatlanságot hoznak számodra azélet brutális izgalmaiban. Pedig hasonlatosak aszirénekhez, akik azért öntik a mámoros legényfülébe kábítóan édes éneküket és simogatják hideg,puha kezükkel forró homlokát, hogy észrevétlenüllevonszolják a megsemmisülésbe.

Csudálatos, hogy az ember milyen könnyedénbocsátja be ezeket az aranybőrű, smaragdszeműkis viperákat otthonába. Holott nyugodtabbanfeküdhetne elhagyottan a Szfinksz lábánál Afrikahomokjában, Afrika éjjelének fekete takarója alatt,

232

mint e Szfinksznél rejtelmesebb fekete üveg vagyfehér por társaságában, modern kényelemmel beren-dezett szobájában, ahol arasznyira fehérlik tőle avillamos csengő gombja és sárgállik a villamoslámpa csapja. Egy keskeny recept-papír ákom-bákomjain becsúszik hozzá és kínálgatja magát azasszony kacérságával és a paradicsomi almafaigézetével. És miért ne adná át magát neki?Hiszen olyan ártatlan szer. Orvosság. Doktor aján-lotta, igaz, hogy a beteg csikarta ki tőle. A boris méreg, a szivar is méreg, a szerelem is méreg,a dicsőség is méreg, de hányan mondanak leróla? Pedig ez csupa izgató méreg, ellenben averonál, a morfium enyhít, megnyugtat, az emberágya mellé térdel, mint egy irgalmas ápolónő északlatott idegeit súlytalan kis vasalóval lesimítja.Nincs gőze, mint a bornak, nincs füstje, mint aszivarnak, korma, mint a szerelemnek és pora,mint a dicsőségnek. Egy csipet belőle csak annyi,mint a régi abbék burnótja és az izgatottság, testivagy lelki fájdalom, levertség, világgyűlölet vidámprüsszögéssel vesz búcsút, otthagyva az embertegy különös, éber eszméletlenségben vagy elaléltébrenlétben, mely hasonlatos lehet a repülő emberállapotához, aki pár órára vagy percre elszakadta földtől s annak minden nyomorúságától.

Gyors a lába a szesz búfelejtető mámorának,hamar elhamvad a szivar, csapodár virágillat aszerelem, a dicsőség csak egy futó árnyék, de acsillapító méreg enyhülete mindennél gyorsabb,hűtlenebb. Csak olyan, mint a lepke, melytől alig

233

rezdül meg a virág, már tova száll. De csábítóbbminden nagy és apró szenvedelemnél, mert akimegízlelte és megszokta mérgét, sohasem bocsátjaki puha, de letéphetetlen karmaiból. Mindennapmegismétli vele a megnyugtatásnak ezt a sohameg nem nyugvó játékát, mely után szomjasabb aszomjazó és gyötrelmesebb a gyötrelem.

És megkezdődik az a végzetes harc, melyetmegküzd minden beteg, aki a csillapító méreg rab-jává szegődött. Menekülni igyekszik a kis feketeüveg sötét, csábító tekintetétől vagy a fehér porkacér igézetéből. A harc azonban egyenlőtlen.Olyan, mint a fegyvertelen ember viaskodása atalpig vasba öltözött lovaggal. Mert jönnek azálmatlan éjszakák. A párnáin gyötrődő embersegítséget esd az éj csöndjétől és az nem küldi elhozzá álomba duruzsoló méhfalkáit. Orvosszertkér megvadultan rezgő idegeire a beszüremlő hold-sugártól és hasztalan lesi ezüstpatakjának lágy,altató zuhogását szemhéjain. Egy negyedórányikábulatért könyörög a nyitott ablakon beáramlóákácillattól, a csukott ablakon kopogó esőtől ésnem jő segítségére senki. Csak a veronál. A csilla-pító méreg, mely az éjjeli szekrényen lesi az ődiadalának percét.

Azután jönnek a csüggedés órái. Nem azok amindennapi csüggeteg percek, melyek valamennyiembertársunk sarkában kullognak, hanem azok,melyek mint egy végtelen folyam ólomsúlyú, szürkehullámai ölelik körül a meghasonlott embert, le-szedik lábáról, hátukra veszik s ragadják valamerre

234

ellentállhatatlanul. Nincs értéke már szemébensemminek. Élete célja — távolban haldokló, el-mosódó harangszó. Sikerei — idegen madarak,melyek nem kedvesek többé a fészeknek, melybőlkiröpültek: agyának és szívének. Családja, gyer-mekei, barátai, hivatal, birtok, város, ország —árnyék, köd, egybeolvadó alakok és képek homá-lyos tömege.

Lehet, hogy a csüggedésnek ez a végtelennekés ellentállhatatlannak tetsző folyama maga is csakhideg köd, pára, melyet az ő beteg akarata érezgörgeteg erejűnek. Lehet, hogy egy jótékony szél-roham elsöpörné, vagy egy éles napsugár szét-metszené. De nem jut ideje megvárni a szelet mega napot, mert ez a kettő messze jár még, a vero-nál pedig közel van. Az éjjeli szekrényen. Es mostmár nem csak pillanatnyi enyhületet ígér...

Oh, a veronál kényelmes, gyors, simán robogó,gummikerekű bérkocsija annak a nagy útnak. Nemzörög, nem zökken, nem rontja meg az utazásillúzióit. Szinte álomszerűén robog ki a városbólazzal, aki rábízta magát és hajtat tova a holdfény-ben szikrázó ismeretlen úton. Sőt egyenesen az őtkerülő és mindig keservesen megvásárolt álomölében. Mi kell ehhez az utazáshoz? Csak éppenannyi, hogy az ember néhány porral többet tesza kanalába, mint rendesen szokott. Csak úgymintha megtévedt volna. Félig lehunyt szemmel,félig akarva, félig akaratlanul újra végigsimogatjaaz éjjeli szekrény márványát, amíg reszketeg ujjaiközé még egy összehajtott kis papirostáska akad.

235

Azután félig tudatosan, félig öntudatlanul addigismétli ezt a komor játékot, míg a veronál szel-leme bele nem csavarja sötét álomleplébe s kinem viszi könnyű kerekű kocsijába.

... A farkast, a skorpiót, a viperát elpusztítottaaz ember a lakása tájékáról, a veronait, a morfiumotés a többi csillapító mérget pedig oda teszi azágya fejéhez. Hogy őrködjék nyugalmán.

Bíbor hullámok.

A minap este tíz órakor egy kis külvárosi mozi(valahol ott a Városliget sötét szélén) azzal aplakátjával csalt be, hogy előadja a Quo vadist,Sienkievicz világhírű regényét. A bemenetel azon-ban nem volt oly könnyű, mint a csalogató, mert,ámbár kapuzárás után voltunk, néhány száz embermarakodott a pénztárnál jegyért és néhány százember törekedett kifelé, aki kilencedfél órától tízignézte a mozgóképek vásznát s most jött kifelémegilletődött, komoly, elmerült arccal... Megjegy-zem, hogy a miénk volt aznap az ötödik előadásae regénydráma képsorozatának.

A színhely szűk, szomorú, nyomott terem, job-ban mondva vendéglői szoba, egymás hátántolongó tömérdek keskeny paddal, melyben minta békalencse a tóban, oly sűrűn szorong a fej.Azon a kis területen, melyen azelőtt húsz emberszokott vacsorálni, most két-háromszáz tüdő szíttvalami sűrű, nehéz, szinte folyékony levegőt, füröd-vén oly forró párázatban, mely csaknem fölért akeresztények kínszenvedésével, amit látandók vol-

237

tunk. (Noha a közönség többsége éppen nem voltkeresztény.)

A mozi nem váratott sokáig. Ez a fórja megvan aszínházon, hogy az illúziót nem kell fáradságosanösszetologatni előbb. Hamarosan belesülyedtünka koromsötétségbe, mely elnyelte a mi szűk, ala-csony katakombánkat s a világ legengedelmesebbszínészei megkezdték játékukat.

Az első jelenetek, sőt csaknem az egész kételső fölvonás, nem szül igazi illúziót. A mozi-színész némajátéka, ha csak nem valami egyszerű,átlátszó történetről van szó, komikus, homályos,gyermekes. Csodálom, hogy nagy művészek isbelemennek a mozi dróton rángatott előadásába,holott a gyorsan surranó komprimált jelenetekoly lázas arcjátékkal jelennek meg a filmen, hogynéha valósággal a fintorgás hatását teszik. Ezbizonyára nem művészet, — pedig e kis, város-széli mozi-odú vásznán állítólag nagy olasz művé-szek szerepelnek Azonkívül a megjelenésük semillúziót keltő. Az élő szó színpadán elnézzük azarc és termet fogyatékosságait, mert itt mindencsak segédeszköze a szónak, az arcjáték is csakrabszolgája a hangnak, a színművészet e király-asszonyának, a szépség is csak aranykerete amindent kifejező tükörnek: a szónak, a beszédnek.A tükör csak tükör marad megfakult vagyegyszerű, vagy esetlen keretben is. De a mozi-színésznek a külseje a lelke. A szíve a szeme.

Ez a Ligia pedig, aki a vásznon megjelent,összenyomott, szerény arcával, melyről már ellen-

238

gett a tavasz, igen szomorú személy esi tője volt aszépséges barbár királyleánynak, valamiképpen apufók Poppea a ragyogó császárnénak, mindenművészetükkel egyetemben, mely hangtalanul haltmeg szerény külsejük lábánál. Néró is nevetségesfigura volt, — mert ámbátor ő Sienkievicz regé-nyében és a világtörténelemben is nevetséges, deborzalmasan, fönségesen az, ez pedig csak szánal-masan nevetséges. Az egész két első fölvonásbóla legélénkebben a rómaiak üdvözlő gesztusa nyo-módott emlékembe, a magasra fölemelt jobbkéz,— ez szép, hű, moziszerű, mert magában is ki-fejező, mert a színpadon sohasem fogják érthe-tővé tenni azt a megdöbbentő érzelem vihart, mikortízezer kéz üdvözlete (vagy tízezer kéznek a lát-szata) a levegőbe repül. Ehhez a színpad kicsi, avászon elég nagy.

A többi azonban, ami színszerű akart lenni,szegényes és illúzió nélkül való volt. Akik a szín-padot féltik a mozgófényképtől, tévednek, mertéles, vastag elhatároló vonalaik vannak; mindaz,ami igazán színpadi művészet, érintetlen magasság-ban lebeg a mozi fölött, akárhogy tökéletesítik avásznat, még ha beszéltetni is fogják a fényképet.A mozi sohasem fogja elhódítani a színház közön-ségét, mely legföljebb mind a kettőbe elmegy. Amozi csak a panorámát, a történelmi körképeketölhette meg.

Mi az hát, ami esti tíz óra után ebbe a mozibavitte és éjfélig lekötötte ezt a pár száz embert?Erre a választ megadta Róma égése és a Néró

239

cirkusza. Oh, ezek kábító tünemények valának.Mikor Vinicius, a Ligia szerelmese, a kantárszárata ló nyakába vetve, repül a sötét Via Appiá-n éselőtte a szemhatárt befogó vékony tűzrepkénygyanánt piroslik a távolban égő Róma, egyszerreúgy éreztük magunkat, mintha egy megfoghatatlanerő kiragadott volna szűk padjainkból és odavetettvolna a Néró Rómája elé. A mozi fala kidőlt ésvégtelen távolsága nyúlt el előttünk a színpad,mely maga volt az ókor földgolyója. A tér, időfogalma megszűnt, mi magunk voltunk a meg-döbbent, megnémult, ámuló Róma népe.

És mikor ezrek rohantak a tűz bíbor hullámai-ban úszó Róma utcáin, kétségbeesettek ezrei, taláncsak százai, de nekünk úgy tetszett, hogy Rómaegész népét látjuk futva, jajgatva, összeroskadvaelőttünk; mikor tucatával omlanak össze a magasoszlopok és házak; mikor a tűz egetverő vöröshabtorlataiban és viharzó fátylaiban emberek cso-portjai osonnak el ingadozva; mikor a cirkuszpincéiben a vadállatok egymást marcangolva ka-paszkodnak a magas ablakokra, melyeken beomlika tűzfény sötét vérfolyama, — ez egyszerre meg-érttette velünk a mozi-mámort. Itt, ebben a sze-gényes, komikusan kicsi mozi-lebujban. Ez a mozicsodája. Egy kis kagylóban egy óceánt láttunk.Egy skatulyában egy világot.

Azután következett a cirkuszi jelenetek sora. Anézők fergetege a lépcsőkön, igazi, mozgó, fecsegőembereké, de ez már ismeretes más mozgófényképek-ről, valamint a kocsiverseny és gladiátorharc is.

240

Ami meglepő, az a raffinéria, mellyel az arénábahajtott keresztények jelenetét csinálták. A fegyve-resek egy nagy raj keresztényt hajszolnak be aporondra, kiknek szomorú menete lassan haladel a sárgán aranyló fövényen. Megy-megy a csapat,szinte úgy tetszik, hogy sohasem szakad végevándorlásának (pedig csak pillanatok dolga), azemberek egyre kisebbednek, végre egy folttá om-lanak össze, melyből még kilátszanak a térdregörnyedt alakok és az égnek esengő karok, azutánaz egész mesés, misztikus káprázatba olvad össze.Nem is jut eszünkbe, hogy azért vitték oly mesz-szire azt az embercsoportot, hogy mire a vadállatokmegjelennek, valami láthatatlan választófalat (állí-tólag villamos áramot) csempésszenek a közönség-től észrevétlenül a szerepet őszintén játszó állat ésa színészkedő ember közé. Oly természetes azegész, hogy eszünkbe sem jut kételkedni valósá-gában ... Itt, a vászon szélén föllebben egy óriáscsapóajtó és egymásután kúsznak elő a vadállatok,igaziak, óriásiak, sárgák, macskamódra nyuladozók,szinte látjuk, mint káprázik a hunyorgó szemüka nap fényességében. Azután lassú lappangássalmegindulnak a keresztények felé és látjuk, mintrebben összébb félelmében a mártírcsapat, — ésez a rémült mozgás oly természetes és igaz. Az-után eltűnik a kép, megint Nérót látjuk udvará-val a cirkusz magasában s mire visszatér a bor-zalmas sárga fövény képe, azon már csak egyhalom rongy és a húson, csonton marakodó vad-állatok láthatók... És szemünket borzalommal

241

fordítjuk el, igazi és nem színházi borzalommal ésérzem, mint reszket körülöttem a nézőtér sötét-ségében háromszáz ember és hallom, mint szállaz iszony moraja a padokból a vászon felé. Éshiába hitetem el magammal, hogy hiszen ezaz egész mozijelenet nem egyéb, mint hogy amozifölvétel alkalmával valamely állatkertben egynagy halom rongy közé tálalták a vadállatokebédjét.

Mikor pedig a bölény beront a hátára kötözöttLigiával, senkinek sem jut eszébe, hogy a vadhátán fekvő karcsú, keresztény mártír, kinek arany-haja a földet söpri, csak báb; hanem elfogadjamindenki élő valóságnak, mert a közönség a szóértelmében beteg részvétében, szánalmában, irgal-mában, a szegény keresztény leány iránt valószerelmében. Sziszeg és morog ez a közönség, mintahogy felszisszenhetett és felzúdulhatott a kegyet-len császárkori római a vad minden mozdulatára.Mind a kettőt a vér hullámai szédítik el, csak éppenhogy a római gyűlölettel és kegyetlen vér-szomjjal élvezte e borzalmas hullámok izgalmait,a budapesti borzongó részvéttel élvezte ugyanazt.Itt nincs vallás, nincs felekezet többé, itt csakemberek vannak, akik együtt éreznek az üldözöttek-kel és gyűlölik a keresztények gyilkosát. Hiszenmikor végre betelt Néró végzete és mikor a centurióa zsarnok véres tetemét részvéttel beborítottapalástjával, mellettem egy hamisítatlan dob-utcaikereskedő megbotránkozva tört ki:

— Még be is takarja azt a gazembert!

242

Ez a mozi ereje. A tömeg, a vér, a borzalom,az élet illúziójának ereje. A bíborhullámok a vá-szonról átzúdulnak a nézőtérre. A tanulság pedig,amit abban a kis odúban szereztem, az, hogyámbár a mozi sohasem fogja elnyelni a színházat,abban, hogy a színház nem fogja-e egykor magábaolvasztani a mozit, a vászon illúzióit, nem vagyokegészen bizonyos.

A varrónő.

Három nevezetes kültagja van a családi életnek:a nagymosónő, a nagytakarítónő és a varrónő.Mindenki tudja, mit jelent a nagymosás és a nagy-takarítás. Állandó tanácskozás a konyhában, pur-parlézás a házmesterrel a mosókonyha vagy aszőnyegporló állvány irányában, mindennap kétszerkifuttatása a cselédnek a Filatori-gáthoz, ahol aza bizonyos nagymosónő vagy nagy takarítónő la-kik és mindennap kétszer fogadása a leverő hír-nek, hogy a család eme tisztelt kültagja nincsotthon, vagy már elköltözött Kőbányára vagy azAngyalföldre, vagy hogy ezen a héten a Keőporossyméltóságánál mos vagy takarít, a jövő héten aGrün nagyságánál takarít vagy mos, a harmadikhéten lebabázni óhajt stb. Végre, mikor már„csaknem bizonyos“, hogy Ő jön, kezdődik a nagyeseményre való készülődés, miközben az egészlakás kifordul sarkaiból s az ember lépten-nyomonvagy egy fehérneműs kosárba vagy egy rétes-szerűen összehajtott szőnyegbe botlik. Arról nemis beszélek, mi történik, mikor Ő már a házban

244

van. Az az izgalom, a mi ilyenkor úrrá válik alelkeken, egy kis kóstoló abból, mikor a Titanicösszeütközik a jégheggyel vagy mikor a föld megrendül a lábunk alatt.

Nem is a nagymosónőről és nagytakantónőrőlakarok én most beszélni, hanem arról aki e kétszemélynél is fontosabb: a varrónő. Mindenkitudja hogy kétféle öltoztetője van családi mezeinkliliomainak: egy külső és egy belső. Az előbbiegy előkelő úr vagy hölgy, aki szerény véleményemszerint, a legnagyobb diplomata a világona divatos női szabó. Ez az úr vagy hölgy kivívtaazt amit kívüle senki: a hölgyek föltétlenengedelmességét. Ezzel a szóval női nem csak ahíres szabó műhelyében ismerkedik össze, de ottazután oly tökéletesen, hogy a tű e babéros mű-vészének a szava az ő szemében törvény; ízlésekúriai döntvény. Ezzel az úrral vagy hölggyeltehát a férjeknek, apáknak nincs sok bajuk leg-fölebb a kontójával, a ruha szemhatárunkon kívül,titokzatos csöndben, ünnepies és szapora probékközt készül.

Néha azonban ellenállhatatlan takarékossági lazlepi meg a női nemet. Nekem különben is hasztalanbeszélnek az asszonyok pazarlásáról, az mind mese,minden asszony született zsugori. Aki nem hiszi,kérdezze meg a bérkocsisoktól, pincérektől, keres-kedőktől, kiket látnak szívesebben: az asszonyo-kat-e vagy az urakat? Egyáltalán az asszony va-lami szívet átmelegítő édes gyönyört talál abban,ha például a bérkocsis taksájából egy hatost le-

245

farag: ez a húszfilléres képes megaranyozni egésznapját és megédesítni álmait. A férfiaknak perszeazért egyre jár a szájuk, hogy az asszonyok nemismerik a pénz értéket; hogy a garast lehúzzák aszegény pincér vagy kereskedő bőréből, de aforintot olvasatlanul szórják a szélbe, kivált a mia toaletjüket illeti. Rút hálátlanság! Az asszonyideálja mindig a takarékosság volt s nem tehetróla, hogy az élet ennek gyakorlati érvényesítésétcsak kicsiségekben engedi meg. Ő mindig arratörekedett, hogy kivívja az általános részvétetmaga iránt — a lemondásaival. De azt a finomasszonyi ösztönt, azt a vágyat, hogy úgy fessen anemzedék előtt, mint áldozat, aki lemondásával,takarékosságával, fájdalmas igénytelenségével meg-menti férjét és gyermekeit a nyomortól, mondomezt a fenkölt és fájdalmas vágyat a felületes ésdurva férfinép sohasem fogja megérteni és mél-tányolni. A férfi nem azt látja, amit az asszonyérez, hanem amit a szabójánál rendel.

Van idő azonban, mikor az asszony ezt az olt-hatatlan takarékossági vágyat átviszi a legkénye-sebb területre is: a toalettjére. Egyszerre fölébredbenne az az óhaj, hogy ismerőseinek elmondhassa:

— Oh, én a ruháimat odahaza készíttetem...jórészt magam varrom... számolnunk kell, édesem,a drágasággal.

Ilyenkor jelenik meg a házban a varrónő. Eztazonban könnyű így leírni, de, édes Istenem, na-gyon nehéz megvalósítani. Mert ez nem egy varrónő,amilyen tízezer szaladgál a városban, hanem a

246

varrónő, ugyanez, akivel varrat valamennyi ismerősasszony-felebarátunk. Ehhez pedig bajos egyhamarhozzájutni, mert a varrónőt úgy őrzi minden asz-szony, mint a sárkány a fi át. Ez hónapokra bevan táblázva egy sereg asszonyra és ádáz harcotvív érte csábítással, hízelgéssel, cselszövénnyel egymásik sereg asszony. Hónapokon keresztül avarró-nő körül forog minden téma, minden aprehenzióés minden harag. Édes testvérek h adat üzennekegymásnak a varró fő miatt s meg is vívják, csak-nem olyan kitartással, mint a görögök Tróját,Heléna asszony kedvéért. Sok öröm van az élet-ben az asszonynak, de talán egy sincs ahhoz fog-ható, mint mikor sikerül a varrónőt elcsípni vala-melyik barátnéjának az orr elől és sok keservevan az asszonynak, de kevés olyan, mint mikor avarrónőt, habár csak egy-két nappal, később kapameg. Ez olyan szerencsétlenség-számba megy,annyi panasz, kétségbeesés, csüggedés és könnyszülője, hogy láttára negál az esz a női dolgok-ban nagyon tökéletlen férfiúnak. (No, de legalábbészreveszi, hogy milyen mártírja az asszony — atakarékosságnak.)

Mikor azután végleg meg van állapítva az azidő, mely a varrónőt meghozza, egy hét re vagytöbbre negál a nap az égen és a föld a világ-űrben. Az állandó refrén:

— Holnap nem mehetek ide vagy oda, holnapnem tehetjük ezt vagy azt, mert jön a varrónő!Minden függő vagy bolygó kérdést, mindenalvó vagy éber tervet letörül a ház táblájáról az

247

hogy jön a varrónő. És ő jön. Szerény és igény-telen kis dáma a varrónő, önálló véleménye aligvan, csöndeskén szab, varrogat, nesztelen jő ésmegy, látszóan semmi sem változott a házban, deez csak látszat. Ha ő nem is tartja magát nagyonfontos személynek, annál fontosabbnak tartják aztaz ügyet, melyet képvisel, az asszonyok, mertilyenkor ők ismét a család züllésének a megakadá-lyozásán fáradoznak, vagyis spórolnak. Ok a lázasmunka e napjaiban ismét őrangyalok és áldoza-tok, vagyis két legkedvesebb szerepükben kéjeleg-hetnek. Őrangyalok, mert önfeláldozó takarékos-ságukkal megóvják a családi költségvetést a szabó-számlától (hiszen tudvalevő, hogy az otthon készültruha úgyszólván semmibe sem kerül, az már csak-nem olyan, mintha az ablakon dobná be egytündér ajándéknak), áldozatok, mert hiszen lemon-dottak Róla, a nagy Mesterről, a nagy Utolérhe-tetlenről és egy tavaszon senki sem fogja irigy-kedve sóhajtani utánuk:

— Hja, könnyű neki. O Nála készítteti a ruháit!És fontos ez az ügy azért is, mert ilyenkor az

asszonyok — teremtenek. Az ő fantáziájuk, ízlésük,mondhatnám felelős szerkesztésük teremtménye azotthon készült ruha, vagy jobban mondva ruhák,mert ha már itt a varrónő, hát csak nem varrat-nak egy ruhát, egy blúzt, egy pongyolát, egyfelsőt, egy alsót, egy belépőt, egy kilépőt. Eztcsak beláthatja mindenki. Ez pazarlás lenne, nemtakarékosság. Ezt a férfiak ugyan megint nemfogják megérteni, de velük ilyen dolgokban nem

248

is érdemes beszélni. Szerencsére nem is igen avat-koznak bele a dolgukba, hanem csak riadt tekin-tettel bámulnak be abba a szobába, ahol az asz-szony a varrónővel gondbaborultan suttog nap-hosszat, ahol az asszony állandóan a tükör előttáll, a varrónő pedig állandóan előtte térdel egytucat gombostűvel a szájában, ahol azt, amit egynap megvarrnak, másnap fölfejtik, ahol mindenreggel egy-két új terv születik, hogy estére meg-haljon és az éjszaka álmainak illatos virágágyánismét feltámadjon. És ahol sok-sok töprengés,tervezgetés, szabás, varrás, berregés, félelem ésreménykedés ködéből és zűrzavarából végre ki-emelkedik a ruha, vagyis kiemelkednek a ruhák,blúzok, pongyolák, kimenők, bemenők, belépők,kilépők. És az asszony mindennap főnixmadárkéntmegújultan jelenik meg férje ura előtt, új színben,formában, kinyíltan, mint a teljes rózsa vagy össze-csukódottan, mint a bimbó, pompázva, mint anapraforgó és szerénykedve, mint az ibolya, ajkána büszke mosollyal:

— Íme, ezt a sok ruhát mind megspóroltamneked, mert valamennyi otthon készült, úgyszól-ván semmiből és kacagtatóan olcsón.

A harmadik szomszéd.

Egy báli ruhába öltözött bronz leányszobor álla sarkon, már mint annak a negyednek a sarkán,mely a kerepesi-úti temetőben a gyermeksírokatfoglalja magában. Ez is síron áll, fiatalsága diadal-mas fényében, szomorúan mosolyogva a járókelőre,akik a városból jönnek. Mögötte alacsony gledicia-sövény keríti be azt a szakaszt, melyben a gyer-mekek feküsznek.

Nekem is fekszik egy kis fiam a katonás rend-ben, hosszú oszlopban elhelyezett sírok egyikében.Igen kicsi korában költözött ide, magával vivénrövidke életét és azt a húsz-huszonöt szóból állófurcsa szótárat, melyet a nyelvtudomány legalsófokán szokott gyűjtögetni az ember magának.

A szomszédai, akikkel egy sorba tette a véletlen,mint az iskolásgyerekeket, itt is, akárcsak az iskolapadján, szegények és gazdagok, elkényeztettek éselhanyagoltak, csakhogy itt ezek a különbségeknem mindig a szülők vagyoni állapotában, hanememlékezésükben nyilvánul meg. Mert ez a jobb-módúak temetője. A fiam baloldali szomszédja egy

250

hatesztendős leányka, a jobboldali egy ötéves fiú.Mindkettő jóval idősebb nála, mert a szomszédainemcsak néhány félig vagy kétharmadában elhara-pott szócskát vittek sírjukba, hanem a beszédnekmajdnem egész zengő, röpködő, édesbús ábécéjét.Mégis azt hiszem, hogy a hosszas szomszédságmár elmosta a korkülönbséget és a két nagyobbgyermek a köztük fekvő kis gyámoltalant régenbefogadta társaságába és jól megérti együgyű,selypítő szavacskáit és mondatkáit.

Annál nagyobb és kiegyenlíthetetlenebb a kü-lönbség külső megjelenésükben. Mariskának, a bal-oldali szomszédnak a sírja gondozatlan, félig földbesüppedt s összes dísze egy vörösmárvány-sír-kövecske, melynek betűit szinte olvashatatlannásikálta az eső meg a hó. Egészen olyan szegénykesírja, mint az árva, akiről csaknem lefoszlott aruha. Ha kap is néha egy-egy bokor szerényebbfajta virágot, csak a szomszédai szívességénekköszöni. Annál gavallérosabban fest Pista, a bal-oldali szomszéd, az ő magasra szökkenő fekete-márvány piramisával, melyről friss aranyban ragyoga neve és a kővel keretezett sírdombja, mely állan-dóan friss virággal van megrakva.

Én ismerem valamennyi szomszédját a kis el-költözöttnek, noha az életben sohasem láttam őket,mint ahogy ismerem a többi gyermekem iskola-társait, noha ezeknek is csak némelyikéhez voltszerencsém. De azért mindennap körülöttem zsibon-ganak (többnyire az ebéd idején, amikor az iskolaiélmények lebonyolíttatnak) okos vagy oktondi be-

251

szédükkel, szeretetreméltó vagy kiállhatatlan tulaj-donságaikkal. A nevét is tudom valamennyinek,a jellemükkel is teljesen tisztában vagyok, azegyiket szeretem, a másik iránt közömbös vagyok,ámbátor nem láttam őket s talán sohasem látomaz életben. Hát hogyne ismerném azt a hallgatagkis gárdát, mely a temetőbeli gyermeket fogjakörül, holott a nevüket és a sírjukat minden esz-tendőben látom tavasszal, ősszel és karácsonykor.Úgy vélem, hogy ezek is beszélgetnek egymással,noha az ő beszédjük csak sejtelem és méla levél-susogás vagy édes illat. Egy Katica-bogárka, melyott mosakszik, szárnyacskáit emelgetve, a sírkőfehér márványán, egy zöngő méh, mely szorgal-masan kering a virág fölött, egy-egy szava, rebe-gése ennek a titkos beszédnek.

Tavasszal, mikor a város kiözönlik, hogy virág-gal ontsa el a sírokat vagy ősszel, halottak nap-ján, mikor mécsest gyújt rajta, különösen beszéde-sek a sírok. Meg vagyok győződve róla, hogy aPista sírja ilyenkor igen kevélykedik:

— Mennyi virágom (vagy lámpácskám) van!Van-e neked ennyi, Mariska?

— Nekem egy sincs, egyetlen szál virágom (vagyegy pislogó mécsesem) sincs — felel szomorúan aMariska ellapuló sovány dombocskája.

A párbeszédet megszakítja a középső dombcsacsogása, mely végignézvén magán, ujjongvakiáltja:

— Viág! Viág! (Vagy zsizsi, zsizsi, ami az őnyelvén a tüzet jelenti.)

252

A gazdag Pista és a szegény Mariska erre akicsihez fordul nagyoskodó hízelgéssel.

— Jaj, de szép vagy. Te vagy a legszebb. Nekednincsen párod sehol.

A kicsi igen meg van elégedve és odanyújtja avirágait a szomszédainak, hogy szagolják meg.Előbb Mariskának, azután Pistának. Azok pedigjólelkűen tüsszentenek egyet, ahogy szokás, mikorilyen aprósággal van dolga az embernek.

Am egyszerre elhallgat mind a három szomszédés bámulva kukkant túl a mesgyén, ahol egy kü-lönösen díszes gyermeksír látható. Mert azon vana legtöbb látnivaló. Máskor is ő volt az ariszto-krata a gyermeknegyedben, mert az övé volt alegdrágább és a legnagyobb sírkő, de tavasszalolyan, akár a virágos kert. Még talán a gledicia-sövény bejáratánál álló bronzleány pompájánál ispompásabb, noha az valósággal fürdik a virágban;a pici kezére is ráhajlik néhány magasra szökőrózsafa, kínálgatva sötétvörös, duzzadt, nyiladozóbimbóit, hogy szakítná le. Az a gyermeksír azon-ban szinte vetekedik vele.

— Mesés! — suttogja Mariska, aki életében márelsajátított egyetmást a nagyok beszédéből.

— Mindig a legszebb az ő virágai — mondjahódolattal, bár némi nyelvtani botlással Pista úrfi.

A megbámult sírdomb csakugyan díszes volt.Márvánnyal épített szarkofágféle volt az alakja,melyről fehéren szökelt föl, gyöngéd fénybenragyogva, egy obeliszk. Mindig sűrűn meg voltrakva virággal.

253

— Kinek a gyereke fekszik ebben a sírban? —kérdeztem az őrtől, tudniillik attól a temetői őrtől,aki a mi sírtáblánkat gondozta.

(Tömzsi, feheteképű, komoly ember. Kissé pálinka-szagú. A járása nesztelen, mint ahogy ilyen temetőilélekhez illik. Alig jelensz meg a hozzád tartozósír mellett, a hátad mögött terem, mintha csak aföldből nőtt volna ki, kezében vizes kanna, mellyellázas buzgalommal öntözi a sír virágait és gyepét.Ő ugyanis a hivatalos öntöző s tudja, hogy haéppen olyankor csoportosítja a tüntető munkát,mikor a szülő jelen van, az legalább is egy koronaborravalót jelent számára.)

— Abban a sírban? Egy szegény iskolaszolgagyereke.

— Ne mondja. Azt hittem, valami grófé.— Dehogy gróf, dehogy. Olyan szegény pára

az, mint amilyen én vagyok. Hanem hát mindenpénzét ebbe a sírba öli. Meg minden idejét. Ő ismeg a felesége is.

— Nagyon szerethették a gyereküket.— Az már való. Hiszen télen-nyáron idekint

lebzselnek és egyre ajnározzák azt a sírt. Maguköntözik, pedig az irodába is befizettek, de mireén idekerülök, már ők mindent elvégeztek. Akár-hányszor itt is ebédelnek — tetszik tudni ünnep-napon, mikor nincs iskola. Nem is lehetnek épeszűek.

— Már miért ne lennének?— Mert fekszik ám itt a táblában olyan halot-

tunk is, akire négyemeletes ház nézett, még semparádéznak ilyen kegyetlenül vele. Sokat beszél-

254

hetnék én erről, de most dolgom van, majd havisszakerülök!

(A gyermeknegyed túlsó szélén megjelent ugyanisegy pár szülő és alig fordultam arrafelé, az őralakja már mellettük feketéllett, sziláján öntözve asírt. Nem is jött többé vissza, mert ezen a naponsűrű volt a temetőjárás és sok sír szorult affélefölfrissítésre.)

A legközelebbi alkalommal — de már akkorőszre járt az idő — az őr bizalmasan villantott aszemével, mint az olyan ember, aki egy szétbontottbeszédtárgy kapcsait illeszti össze.

— Ott vannak ni, a mi embereink!— Hol?— Az ember ott sétál a mesgyén, az asszony

meg a kövön ül.Az iskolaszolga csakugyan a sírok mellett futa-

modó utacskán járt föl-alá, komor tekintetét mind-annyiszor a bronz-szobor felé fordítva, valahány-szor valaki megjelent a gledicia-sövény bejáratá-ban. Észrevettem, hogy folyton az érkezőket éstávozókat mustrálja, akárcsak az iskolája kapujábana be- és kiözönlő gyermekeket. Ez őt nagyon ér-dekelhette, mert hosszan elkísérte szemével az ér-kezőt, azzal a bizonyos ellenőrző megfigyeléssel,mellyel az iskolában figyeli a nebulókat. Az asszonya sír kőpárkányán ült és a virág hervadt leveleitcsipegette.

— Ezeket azután megverte az Isten — mondtaaz őr.

— Mindenkire ránehezedik a keze, aki ide jár.

255

— No de ezekre különösen. Én régen járom atemetőt és látom, hogy az Isten őfelsége úgy békítimeg a szomorú szülőket, hogy ha az anyának lágyszívet adott, az apának keményebbet. Ezek azutánkikvittelődnek és megbékélnek. Ennek pedig minda kettőnek vaj a szíve, mindkettőé olvadozik ésegyszer csak elolvad a két ember egészen.

— Miben halt meg a gyerekük?— Pálinkában.Hogy csodálkozásomat látta, megerősítő hangon

folytatta:— Igen bizony. Iszen, éppen ez az, ami azt a

kettőt egyre kergeti, mint a meghajszolt lovat.Az ember szerette az italt... Mert akinek sokgyerek van a keze alatt, muszáj egy kis pálinká-val megerősíteni a szívét. (Ez a megjegyzés afféleönvédőbeszédnek is tetszett, mert neki is sokgyerek van a keze alatt.) Hát egyszer az ablakbanfelejtette a butykost. A gyerek még csak négyéves volt, nem tudta, hogy ami az öregnek or-vosság, gyereknek méreg. Fölhajtotta és az apjaoskolája helyett az én oskolámba került szegényke.

Gyakran láttam ezután a harmadik szomszédsír két emberét, meg is ismerkedtünk. Ez nemvolt nehéz, mert az iskolaszolga rövidesen gond-jába vette a fiacskája iskoláját is.

Észrevettem ugyanis, hogy egy titkos kéz kissérendbehozta, úgy, ahogy meggyepezte a Mariskaelhagyatott sírdombját, sőt látnivaló volt, hogyöntözgeti is. Egyszer csak elmaradozott a gaz rólaés helyette kissé vékony, de rendes zöld köpeny

256

került a vállára. (Szinte látni lehetett, hogy aszomszédai mily résztvevő örömmel veszik körüla megújhodott sírocskát és hogy az mily elképedtboldogsággal bámulja magát.) Eleinte azt hittem,hogy mégis csak megemlékeztek a hozzátartozóia leánykáról, de tévedtem, mert az őr ezután iscsak olyan pogány közömbösséggel haladt el akis leány mellett, mint régebben, jeléül, hogy senkisem fizette be az irodában érte az öntözési díjat.

Végre is egy cserép fukszia, melynek haran-gocskái a Mariska sírján gingallóztak, elárulta atettest, mert ugyanilyen cserépben levő fuksziákövezték a harmadik szomszéd nyugvóhelyét is. Aziskolaszolga vette gondjába a kis „tandíjhátralékost“.

Egy napon azon leptem meg, hogy megnyesiazt a dús őszirózsa-bokrot, mely a fiam sírjánvirágzik.

— Meg kell nyesni, különben elpusztul, — mon-dotta.

Azóta többször elbeszélgettünk. Igen szerény,alázatos ember volt, csak olyankor bőszült föl,mikor valamelyik sírt nagyon elhanyagolták ahozzátartozói. Ezt ő körülbelül olyasminek tekin-tette, mint mikor a tanítás ideje alatt az utcáncsavarog valamelyik iskolásfiú. Erre mindig vissza-tért, mikor úgy féíévenkint találkoztunk és egyrenagyobb haraggal emlegette:

— Ha én a polgármesternek lennék, szigorúanmegbüntetném az ilyen szülőket, (Azt hiszem,kicsapatta volna a fővárosból őket, mint afféleiskolakerülőket.)

257

Ellenben azokat, akik híven gondját viselték asírjuknak, olyan elismeréssel nézte, mint a kis nö-vendékeket, akik tisztán, csinosan öltözködve,könyveiket szép rendben tartva érkeznek az is-kolába. Miként az iskolában a gyerekeket, ő itta szülőket osztotta két részre: jó és rossz tanu-lókra. Azok voltak a jó tanulók, akik gyakranjöttek és a rosszak, akik ritkán. Ismerte vala-mennyi gyermeksír lakójának a történetét, családikörülményeit, tudta, melyik szülei gazdagok,melyiké szegények, mint ahogy az iskolája növen-dékeinek ismeri a viszonyait. Ezt ő csaknem mind-egyikről kiszimatolta s azt hiszem, ez a foglalko-zás valahogyan betöltötte azt az űrt, amit lelké-ben a fia hagyott. Ily módon lassankint össze-keveredett gondolataiban az élet és a temető ésszomorú képzelete megalkotta magának azt aziskolát, melynek egyik padocskájában ül a fia,ha már nem adta meg a sors neki, hogy abbaaz iskolába járhasson, melynek folyosóin ő az úr,

A szerencsétlenségéről nem igen beszélt, denéha röstelkedve mentegetődzött, amiért a sze-génységéhez nem illő sírt építtetett és sírkövetemeltetett a fiának.

— Muszáj volt megtennem az asszony kedvé-ért, — mondotta — különben megőrült volnafájdalmában. Ez a szép sír a vigasztalója. Voltegy kis megtakarított pénzecském, hát rája szán-tam — hiszen már úgy sincs kinek zsugorgatni.

Az asszony is ilyesfélét mondott, ha valakicsodálkozott a pazarláson, azzal a különbséggel,

258

hogy szerinte az ura miatt kellett mindezt meg-tenni. Úgy tetszett, hogy az asszony beszéde kö-zelebb jár az igazsághoz, mert azon látnivaló volt,hogy csöndeskén belefárad a maga sanyargatásábaés beletemetkezik a fásultságba. Az ura pedigegyformán makacsul és komoran rótta a glediciamellett húzódó ösvényt, magába felejtkezetten,figyelmét és lelkét szétosztva a kis sírok közt,melyek az ő elvesztett életörömét rejtették. Ora-hosszat is elbámulta a fia márványobeliszkjét akörülötte rajzó virágligettel és arcán olyan gőgös,dacos kifejezés ömlött el, amilyen a Napóleonrongyos gárdistájáén lehetett, aki egy királyságotálmodott magának és mindent elvesztett Waterloo-nál. Ki tudja, vájjon nem ilyen elvesztett álom-nak a tükröződése-e ennek a sírnak az úri pom-pája?

Évenkint kétszer boldog izgatottság fogta el.Ősszel, a halottak napján, mikor kivilágította asírt és tavasszal, mikor újra kellett virággal éke-síteni. Olyasféle izgalom lehetett ez, mint az eg-zámen és a díszünnep előtt az iskolában, mikorannyi szaladgálni és rendezkedni valója van. Aző nagy, ünnepi, boldog egzámenje (és valamennyisír vizsgája) ez a két időszak volt, mert nem voltszabad senkinek megelőznie a kis diákját. Vala-mint bizonyos, hogy az iskolában sem előzte volnameg senki emberfia. És mikor a lángok sokszorosgyűrűje diadalmasan borította el fényével a többisírt vagy büszkén rengett rajta a tavasz fehér ésvörös virágfelhője, alighanem átérezte azt az el-

259

vesztett büszke gyönyört, mikor a kis diák át-nyújtja neki az iskolája legjobb bizonyítványát.

* * *Mikor egyszer, húsvét előtt, kimentem a teme-

tőbe, hogy az első tavaszi látogatást megtegyem,az iskolaszolga fiának a sírja helyén csak egy nagy,csupasz, négyszögletű sárga folt látszott a földön.

— Hová lett innen az iskolaszolga gyereke?— kérdeztem az őrtől, aki megjelent a kannájá-val (ámbátor alig félórája áztatta meg az eső asírokat, a rügyező ágakon és a friss fű pilláinmég kövér könnycseppek reszkettek).

— Elhurcolkodott a rákoskeresztúri temetőbe— felelte az őr.

— Hát ugyan miért?— Hogy ezentúl is mellette lehessen az apja.

Mert most már az is keresztúri lakos.— Ott hagyta az iskoláját?— Ott ám. Meghalt a télen, de neki már csak

keresztúri lakás jutott, mert ott olcsóbb a házbér.A mienket nem tudta volna megfizetni. Úgy kí-vánta, hogy a fiát is kivigyék hozzá.

A harmadik szomszéd tehát otthagyta a társaités kilépett abból az álomvilágbeli „iskolából“,ahol egy szegény ember tárgytalan ambíciója egymegszakadt fonalat tovább font a gyógyíthatatlanfájdalom rokkáján.

— Bizony nem szegény embernek való lágyszívvel verte meg az Úristen; mindétig olvadozottbenne, most hát elolvadt az ember is, — mondottabölcselkedve az őr.

A nyilvánosság.

A minap Budapesten járt egy konstantinápolyiismerősöm. Magyar ember. Olyan, aki állandóana diplomaták közt forgolódik az ő pérai kaszinó-jában, mely az európai úri embernek lakása, ven-déglője, kávéháza, sőt majdnem hivatala.

— Te Konstantinápolyban voltál a háború alatt,— mondottam neki — a lakásod ablakából hal-lottad az ágyúzás moraját, beszéld el hát a be-nyomásaidat.

— Melyik benyomásaimat? Azokat, melyeket akonstantinápolyi hírekből és eseményekből szerez-tem, vagy azokat, melyeket egy héttel utóbb abudapesti lapokból?

— A közvetetlen konstantinápolyiakat.— Íme: Törökország háborút visel a Balkán

keresztényeivel, de azért nem érdemes izgulni,mert mikor, mely esztendőben nem háborúskodotta jámbor mozlim a hihetetlenekkel és az árulók-kal? Majd elbánik velük a győzhetetlen törökhadsereg. Eddig is óriási diadalokat arattak atörökök Ali-Kisbürgözdnél, Musztafa-Kutyabagos-

261

nál és Küprülű-Piripócsnál. Mi? Hogy miért en-gedi hát a vitéz hadsereg ilyen közel Stambulhoza bolgár ágyúkat? Mindez csak taktika, effendim.A törökök azért eresztették le Csorluig a bolgá-rokat, hogy tőrbe csalják őket. Az alkalmas pilla-natban négyfelől üt rajok a győzhetetlen ottománhadsereg, úgymint Názim basa délről, Sükri basaDrinápolyból, Iszkiri basa Midiából és Vesdelmagadbég Dedeagacsból, ezek bekerítik a bolgárokat éskirályostól fogságba ejtik. Csak a diplomatákel ne rontsák megint a mozlimok örömét és ki neszabadítsák az egérfogóból a hitetleneket. Márisarról ír az Ikdam, hogy a négy balkáni államLondonba szalad békét kunyorálni ... Ez voltkörülbelül az impresszióm, amit közvetetlenül ka-rácsony előtt szereztem a török lapokból és atörök közvéleményből azon a megcenzurázott hi-vatalos fátylon át, melyen a háború eseményeinekfényképét átbocsátották.

— Eszerint hát Konstantinápolyban nem is tud-ták, hogy megverték a törököt?

— De tudtuk, már mint mi, a külföldiek és atörök intelligencia, igaz, csak egy hét multán, akülföldi lapokból. Beszélni azonban csak négy-szemközt, egészen bizalmas körben beszéltünk róla,mert nem akartunk összeütközni a hivatalos„török áfiummal“. De hát nem is nagyon sokatkavartuk a témát magunk közt. Az ember elolvastaa magyar és az olasz lapokat, ezek érkeztek meglegelőbb (a törököt nem volt érdemes olvasni),egy kicsit álmélkodott, egy kicsit diskurált a

262

tartalmukról az asztaltársaival, azután rajta is erőtvett az a mákonyszerű, közömbös, tunya bódulat,mely az egész várost elfogta. Izgalom, lelkesedés,csüggedés, vagy talán forrongás, — mindez csaka külföldi lapok távirataiban volt meg, Konstanti-nápolyban ennek nyoma sem volt. Láttunk tarta-lékosokat végigvonulni az utcákon, láttunk sebesült-szállító kocsikat, nem sokat, mert a város széleindirigálták el őket, ellenben nem láttuk a töröklapokban hirdetett foglyok ezreit, viszont hallot-tuk, gyönge földrengés morajaként, az ágyúdör-gést, de a nép közömbös és hallgatag volt. Akormánynak legnagyobb gondja az volt, hogy anép figyelmét lehetőleg eltérítse a háborúról. Ésazt el is érte. A nép nem érdeklődött a háborúiránt . . .

Ezeket mondotta el az ismerősöm. Már mostazután el lehet képzelni, hogyan hatott, mikor avén Kiamil széttépte a hazug fátyolt és megmu-tatta a való helyzetet a népnek, azt kívánvántőle, hogy adja át az ellenségnek Drinápolyt ésaz európai Törökország legnagyobb részét. Ho-gyan lehet háborút viselni és vesztett háború utánmegalázó békét kötni ilyen otromba titkolódzássalés ennyi oktalan hazugsággal? Ugy tetszik, hogyaz ozmán nép sorsa ezen a titkolódzáson forgottbele a katasztrófába, mert, lehet-e diadalt remélniolyan háborúban, melyben a kar hadakozik, de aszem be van hunyva és a szív alszik? És lehet-etiszta látást követelni olyan szemtől, melyről csakmost vették le a hályogot és csaknem mindenről

263

való lemondást követelni attól a szívtől, melyetcsak most ébresztettek föl a szörnyeteg valótudatára?

* * *

Mellesleg megjegyezve nemcsak a török titkoló-zik (akinek végre volt rá némi oka, hogy testemezítelenségét rongyaival elfödni igyekezzék), ha-nem az egész világ. Valóságos járvánnyá vált atitkolódzás. Amint külső válság szele érinti az or-szágot, tüstént megkötik a sajtó kezét, lábát,szájkosarat akasztanak rája és betömik vattával afülét. Azt még értem, hogy a haditudósítókat nemtűrik meg a harctéren, vagy össze-vissza nyomorít-ják a telegrammjaikat, mert hiszen — állítólag —az orosz-japán háború idején a Timesnek az oro-szok hadi mozdulatairól közlött táviratait még az-nap olvasták — a japán főhadiszálláson. Értem,hogy a balkáni fővezérek se eresztették a csatatérközelébe a tudósítókat (az egy Montenegrót ki-véve, mely tudvalevően szerződést kötött a mozi-tulajdonosokkal film-fölvételekre). Szép, hogy agenerálisok nem törődtek a sajtó haragjával, ami-nek folytán Szávovról, a bolgárok győzelmes fő-vezéréről sokkal kevesebbet hallott a világ, mintpéldául — Pavlikról. Szávovot egyszerűen bojkot-tálta a prés. Hogyne, mert Szávov még a Times-embert sem respektálta, noha az tizenkét lóval ésnégy málhás szekérrel jelent meg a dalidón. Őegyszerűen barátságos hadifogságba vetette azújságíró-hadat és nem bánta, ha megpukkadnak ismérgükben. Ezt még értem, de mi szükség van

264

arra, hogy béke idején, a legszerényebb mozgoló-dás alkalmával, azonnal elnémítják a sajtót ésaz ellenőrzést? A Hír nemcsak méreg, de orvos-ság is. A Hír nemcsak kürt, hanem operáló késis. A Hír nemcsak az ellenségnek árulja el azt,amit az úgy is tud, hanem a saját államférfiaink-nak is, amit azok még nem tudnak. A Hír vadász-sólyom, mely röppenve éri el a zsákmányt, melyeta vadász szeme elül elrejt a levegő köde, de hamegfojtják, holtteste fölött bögölyök és élősdiekellenőrizhetetlen fellege jelenik meg.

Meg vagyok győződve róla, hogy ha a múltmozgósítás katonai intézkedéseiről — ha mód-jával is — közöltek volna a sajtóval néhányhiteles adatot, nem terjedtek volna el azok azőrültnél-őrültebb, képtelennél-képtelenebb hírbögö-lyök és férgek, melyek az egész ország gazdaságiviszonyait megmérgezték.

Szerencsétlen Törökország, ez sem tudta meg-érteni, hogy miféle isteni hivatás van a nyilvános-ságban és ennek postagalambjában, a Hírben, azigaz, őszinte, leplezetlen Hírben. Nem tudta meg-érteni, hogy a Hír, ha gyászfátyol leng is róla,nemcsak úgy közeledik a nemzethez, mint a halál-madár, hanem mint a sas, mely verdesvén szár-nyaival milliónyi ablakot, hallatlan önfeláldozásraés erényekre gyújtja a nemzedéket. A szerencsét-len, görnyeteg, vén Kiamil basának aszkóros böl-csessége meg akarta kímélni nemzetét attól a lát-ványtól, hogy az Aja Szófia kupolája körül ke-ringjenek a kirkilisszei és lileburgászi vészmadarak,

265

holott szárnyaikról talán (ha még él a törökség-ben a nemzeti becsület virtusa) nemcsak gyász éscsüggetegség, hanem arany és fény is porzottvolna alá a népre, az önfeláldozás aranya és akard fénye.

Minek az a kürt a nemzetek kezében, melyetsajtónak neveznek, ha elhallgattatják, mikor jő avész? Nem furulya a sajtó, hogy csak epedezzen,nem is nagydob, hogy örökre dicséretet hirdes-sen, hanem harci-kürt, melyet Isten hajított alá anépnek, hogy a trombitásai belefújják a lelküket,ha vész fenyegeti örökét és az életüket, utolsóleheletüket, ha a vész lecsapott rája.

Az admirális.

A sötét ibériai éjszaka ráfekszik a Pago das Neces-szidadesra, a lisszaboni királyi kastélyra. Az ablakok-ból villamfény ömlik s halk zene szűrődik ki a feketelevegőbe. A palota bejárata előtt két sor kis por-tugál katona áll glédában, míg parancsnokuk, afiatal Pombal százados mereven áll az élükön ésfigyelmesen bámul a sötétségbe. Hirtelen tisztel-gést vezényel s maga is szalutál a kivont kardjával.

Kerekek dübörgése hallatszik. Az éjszakábólkét nagy tüzes szem bukkanik ki és két dúsanszerszámozott pej fekete feje jelenik meg a palotaablakainak fényében, meg egy elegáns hintó. Apalota bejáratából egy cifraruhás inas ugrik elő,a kocsi ajtaja kinyílik s egy tengerészruhába öl-tözött, őszbevegyült tekintélyes alak száll ki.

— Damtasz tengernagy — mormog a tömeg,mely a téren csoportosul, s a palotát bámulja.

A tengernagy a palota világosságban fürdő be-járatának tart, s eltűnik benne. Kocsija oldalt for-dul, s csatlakozik ahhoz a csillogó nagy automo-bil- és fogattáborhoz, mely a tér sarkában áll

367

lovasrendőrök felügyeletével, kiknek magas szil-huettje hol itt, hol ott árnyéklódik a kocsik töme-gében.

Most új tisztelgés hallatszik, újra megcsillan apalotaőrség századosának kardja és egy automo-bil berreg föl a bejárat menyezete alá.

— Cardiera tábornok — hallatszik a tömegben.A teljes díszben lévő hadtestparancsnok, a lisz-

szaboni megerősített tábor vezére, felcsörömpöl apalota lépcsőjén. Utána sűrű rendben vonulnakfel a miniszterek, diplomaták, hadseregbeli és ten-gerésztisztek, kortez-tagok, s egyéb előkelőségek,kik mellett nagy, jórészt fekete- és gesztenyeszínhajtornyok sötétlenek gyémánttól szikrázva, s ahajtornyok alatt sötét ibériai szemek, kissé hal-ványsárga színű, mezítelen vállak, melyeken szintereszket a könnyű belépő selyembrokátja.

Majd megperdül a dob, harsány vezényszavakdördülnek föl, a fegyver agya csattog a köveze-ten, utána nagy dobbanással esik a vállra... Apalota lépcsőházában nagy mozgalom támad, arany,gyémánt, ezüst, skarlát és kökényszín csillog, szik-rázik és kavarog a legfelső fokán, ahol tábor-nokaitól és államférfiaitól körülvéve egy nyurgagyerekember jelenik meg, tábornoki egyenruhá-ban és királyi majesztással állapodik meg azemeleti folyosó torkában.

Ő felsége, Mánuel király, Portugália ura.Most várja vendégül estéjére a tengerentúli

nagy köztársaság elnökét, Fonseca urat, aki egyhadihajóval vitorlázott át az óceánon, hogy meg-

268

látogassa a rokonnépet. Csakhamar meg is jelenikaz elnök fogata a palota előtt s a fekete frakkos,fehér nyakkendős polgár vaskos tenyerébe szorítjaa kis király finom, keskeny kezét.

Néhány üdvözlő szó, néhány banálisan kegyesmegszólítás a kísérő brazíliai és viszont a fogadá-son megjelent portugál urak számára.

— Boldog vagyok, elnök úr, hogy az ön sze-mélyében kezet szoríthatok a velünk zavartalan,barátságos viszonyban élő Brazília derék népével...

— Boldog vagyok, felség, hogy átadhatom ha-zám népének üdvözletét a velünk állandóan ki-tűnő baráti viszonyt folytató Portugália felségesés nemes uralkodójának ...

Vagy ilyesfélét.Azután az elnök, a király oldalán, megy udva-

rolni Amália és Pia anyakirálynéknak. A fehérteremben várják a felségek, az udvar s a hölgyekélén. Amália ott áll a csipkében és selyembenfürdő asszony- és leánysereg előtt. Még mindigszép és hódító. Az a szörnyű jelenet, melynekférje és idősebb fia áldozatául esett, nem tépte lea rózsákat arcáról, már a gyászruhája is lekíván-kozott deli alakjáról s keble vakító fehér márvány-habok módjára hullámzik az idegen vendég előtt,aki nemcsak az udvariasság, hanem az igazi hó-dolat adóját fizeti, mikor a szép asszony előttmeghajlik és kezet csókol neki. A braziliai azutána király nagyanyjának, Pia királynénak hódol,kinek kiégett szemében még villog a régi sóvárszenvedelmek egy-egy hunyadozó szikrája...

269

Amíg Brazília elnöke a hölgyeknek udvarol, akis király szerklt tart hívei közt. Már beletanultaz uralkodói mesterségbe, s tudja, hogyan kell akirályi kegy sugár-reflektorát forgatni, úgy, hogytetszése szerint megolvassza vagy megfagyassza alojális szíveket. Égig emelni a híveket egyetlenszóval és földig lesújtani a kegyvesztetteket egyet-len közömbös tekintettel.

— Ah, kedves Damtasz, örvendek, hogy ismétlátom. A reumája nem gyötri többé?

Az admirális, akit a király most egy hete ne-vezett ki hajóhadosztály-parancsnokká és háromnapja tüntetett ki a legnagyobb rendjellel, mélyenmeghajlik és meghatottan rebegi:

— Boldog vagyok, felség, hogy ismét teljesegészséggel szolgálhatom királyomat.

— Szép, szép, Damtasz. Meg vagyok önnelelégedve. És ön Cardiera? Hogy vannak derékcsapataim a megerősített táborban?

A hadtestparancsnok (aki ezt a nagy rangotalig egy hónapja kapta urától) mély lojalitássalfelel:

— Boldog vagyok, felség, midőn alázattal je-lenthetem, hogy csapataim minden embere bár-mely percben kész vérét ontani felségedért.

— Nagyon szép, tábornok. Meg vagyok önnelés derék katonáimmal elégedve. Nos, kedves ez-redes, örvendek, hogy derék fiát kinevezhettemberlini attasénak.

Cabral ezredes alig talál szavat hálája kifeje-zésére:

270

— Boldog vagyok, felség ..Itt mindenki boldog, akinek füle és lojális lelke

a kegynek egy szavát fölhabzsolhatja és mindenszem várakozón, mohón és irigykedve tapad afiatalos, karcsú alakra, aki hódító fenséggel lebege fényes sorok előtt el. És mindenki megrezzen,mikor ő felsége hideg tekintettel elnéz egy úrfeje fölött, s a szomszédjához intézi szavait.Hogyisne. Az az úr, a kortez egyik szájas tagja,elég szemtelen volt nemrég halvány célzást tennia királyi család költekező életmódjára és a népelégületlenségére. Ah, a nép! Mit jelent az anéhány desperádó, az a csőcselék, mikor itt vankörülötte áttörhetetlen vasgyűrű gyanánt a biro-dalom színe-java, mely eseng egyetlen kegymoso-lyáért. Mikor itt a hadsereg... Damtasz tenger-nagy ... Beis tengernagy . .. Cardiera tábornok...Cabral ezredes ... Cabral főhadnagy... meg azérte vérüket ontani kész katonák tízezrei... lenn,a palota előtt áll a hű őrség glédája, a mereventisztelgő Pombal századossal... meg a miniszte-rek ... a papság... az előkelőség... az egészállam hatalmas szervezetével... Hadd morogjonodalenn a botrányra éhes bestia! Itt minden em-ber kezében a lánc, készen arra, hogy a nyakábavesse...

* * *

A selyemharisnyás, pálcás apródok megkopog-tatták a nagy táncterem parkettjét, ami a tánckezdetét jelentette. A szép Amália királyné nemtáncolt azóta, hogy férjét és fiát eltemette. Most

271

fölvillant szemében a kedvnek az a tüze, melyetismertek Európa minden mulatóhelyén, még a mifővárosunk szerény orfeumában is.

Ő kezdi meg tehát a táncot. De kit válasszonlovagjának? Ah, igen, hisz ott van a hű Damtaszadmirális, a dinasztia legerősebb oszlopa és leg-alázatosabb szolgája. Az őszbevegyült hajú, demég mindig deli tengernagy előtt tehát megjelenika pálcás úr.

— Excellenciás uram, ő felsége, a királyné ön-nel óhajtja megnyitni a táncot.

Az admirális fölvillamozva siet koronás párjához.— Boldog vagyok, felség, hogy alázatos hívét

ily kitüntetésben részesíti.— Oh, mi tudjuk méltányolni igazi híveinket.A királyné példáját követik a hercegnők, egy-

egy lojális urat és a hercegek, egy-egy úr asszo-nyát választva párjukul. S a zene hullámain úgyúszott, ringott a táncolók serege, mint egy hosszúsor hattyú; elől az anyakirályné, aki igazán olyanvolt, mint egy sötét bóbitás hófehér hattyú, mígmellette az admirális a sötét uniformisában, mintegy kevély fekete gunár.

A kis király vendégével a táncolók közepénállt és andalogva nézte a ritmikusan lebegő pá-rokat, az etikettes tartózkodással, de mégis negé-desen forgó, lépkedő alakokat, a lassan kipirulóarcokat és elvillanó fehér és kreolszínű vállakat.S talán eszébe jutott egy alak, egy kis táncosnő,aki az ő fiatal szívén tiprosott a rózsaszínű to-pánjával. Aki most messze van tőle, mert az irigy,

272

nyomorult mob elmorogta mellőle. Akiről itt senkisem beszél, sem a táncteremben, sem a buffetben,ahol már forr a pezsgő és piroslik a hegyek bí-bora, mert nem illő róla beszélni. Akire most eb-ben az országban csak a koronás gyermekifjúgondol titokban, — meg lenn, a homálybannyüzsgő névtelen tömeg. Az is titokban, de afogát csikorgatva hozzá.

* * *

A braziliai elnök már régen eltávozott a hajó-jára, mely ott horgonyoz a kikötő előtt, az ud-var is visszavonult, egymásután viszik el a rend-jeles urakat és selyemköpenyes hölgyeket az auto-mobilok és fogatok. A palota ablakai elsötéted-nek és az őrség glédája előtt ásítozva jár-kelPombal százados, a kardját a hátán keresztbefont karjai közt nyugtatva. Léptei egyenletesenkopognak a nagy kőkockákon.

A fiatal király künn áll a palota erkélyén. Néziaz éj leplébe burkolt várost és tengert. Nagyonmeg van elégedve a mai estével. Egy nagy köz-társaság elnöke tisztelgett nála, a gyermekkirály-nál, ami bizonyára nagyon boszanthatta köztársa-sági érzelmű alattvalóit, akik e percben valószínű-leg lehűlve és kiábrándulva bóbiskolnak a laká-sukon. Hiszen olyan csendes a város! És ha nemaludnának, hát hiszen ott égnek a sötét tenge-ren hadihajóinak a lámpái: a Sao Rafael, azAdamastor, a két pompás cirkáló, meg a //. DomFernandoy a fürge iskolahajó és idezöldellenek,

273

akárcsak egy raj óriási szentjánosbogár, az /. DomCarlos parancsnoki hajónak a lámpái. Bizonyáramost ért a hajóra Damtasz admirális s most tartszemlét az ágyúkon, miközben féltő gonddal tekinta királyi Paco das Necesszidades felé. A hü Damtasz.Hiszen ezek az ágyúk majd észretérítenék az ok-vetetlenkedő csőcseléket, vagy ha nem lenne ele-gendő, ott pislognak a városon kívül a Cardieratábornok megerősített táborának a tüzei, körülöttetizennyolcezer jó katona.

Szép vagy, oh Lisszabon, ebben az éjszakai sej-telmes homályban. Kétszáz templomodnak a tornyamint egy álomba, ködbe merült árnyékerdő nyúlika magasságba és a gyönyörű Avenida-utca a négysor lámpájával olyan, mintha folyton láthatatlanszellemprocesszió hömpölyögne rajta végig négyrend lobogó fáklyasorral. Illat száll föl a levegőbe,édes illat a Praca do Principe Reál meg a SaoPedro de Alcantara sétatereiről, melyek ekzotikusnövényzete az októberi évszakban is májust lehel.És milyen édesen alszik a főváros 1 Alszik a belsőváros, szunnyad a Baixa, alszik a tenger, csak aflotta virraszt és a flotta parancsnoki hídján a hűDamtasz tengernagy. Hah, de mi ez?

Olyan bömböléssel, mint egy támadó őskorivadállat, mély dörgés reszketteti meg a levegőt.Utána még egy... Az utcákon valami különöskerepelés és füttyögetés nótája kél föl, melybebeleszól Lisszabon kétszáz tornyának a vérforralózengése, bongása. Mi ez? Ugy látszik, ágyúdörgés,puskaropogás és vészharang.

274

Az éjjeli szél különös rekedt, vad hangokat hoz föl:— Éljen a köztársaság! Le a dinasztiával!Elképedve áll a szegény kis király palotája er-

kélyén s igyekszik a kezdődő dráma titokzatos ésérthetetlen szálait gyönge kezeivel összefogni éskimagyarázni. E percben hozzája rohan éjjeli pon-gyolában Amália királyné, a szép, de most halá-losan sápadt és gyötrelmesen reszkető királyné.

— Fiam, menekülj! Kitört a forradalom. Bom-bázzák a palotát. Egy gránát éppen akkor csapotta hálószobámba, mikor kirohantam belőle.

— Kik bombázzák?— A hadihajók.— De hiszen a hű Damtasz...— A hű Damtasz maga irányítja az ágyúit ab-

lakainknak. Menekülj! A flotta és a hadsereg ki-tűzte a köztársaság lobogóját.

— A hadsereg? Nem lehet. Cardiera hadtest-parancsnok hívem...

— Cardiera a tizennyolcezer katonájával éppenmost csatlakozott a lázadókhoz.

— Üzenni kell a közeli tüzérkaszárnyába. Cabraltüzérezredes, akinek a fiát ma neveztem ki...

— Cabral ezredes a tizenhatodik tüzérezreddeléppen most fogta körül a palotát és a fiatalCabral maga vonatott az Estrella-magaslatra négyágyút, melyek csöve felénk ásít.

— Ah, mindegy. Nem futok meg. A palota őr-ség élére állok és ha kell, elesem katonáimmal.Hívjátok Pombal századost, az őrség parancsnokát!Hé, Pombal!

275

Lehajolt az erkélyen, hogy kezével intsen Pom-bal századosnak s azzal a keskeny, finom gyermek-kézzel állítsa meg a forradalom irtózatos gyorsangördülő kerekeit. És láthatta tágranyílt, rettentőenkiábrándult szemmel, amint Pombal százados le-tépi derekáról a királyi színeket viselő szolgálatiövet és tűzi kardja hegyére a köztársaság színeit...

* * *

Braga Teofil űr, a köztársaság ideiglenes el-nöke, fogadja a notabilitásokat. Az első, akitkeblére ölel, Damtasz admirális.

— Ah, kedves tengernagy úr, végtelenül ör-vendek, hogy önt éppen a legjobb időben hagytael a reumája. On a nap hőse. Önnek köszönhet-jük a diadalt.

Az admirális mélyen meghajlik s meghatottanfelel.

— Boldog vagyok, elnök úr, hogy egészségemmegengedte, hogy szolgálatot tehessek a köztársa-ságnak.

— A köztársaság sohasem felejti el az önérdemeit. Ah, kedves Cardiera tábornok, hogyvannak a csapatok?

— Boldog vagyok, elnök úr, midőn jelenthetem,hogy katonáim utolsó csepp vérüket készek ontania köztársaságért.

— Számítunk is az ön megbecsülhetetlen szol-gálataira. — Kedves Cabral ezredes, örömmeljelezhetem, hogy az új kormány első dolga leszaz ön fiának kinevezése.

276

— Boldog vagyok, elnök űr, — felel a vénhadfi elérzékenyülten.

A kormányzósági épület előtt két sor kis por-tugál katona teljesíti az őrséget és élükön állmerev, ünnepies arccal Pombal százados, kémlőszemmel vigyázva a környéket.

... A tengeren pedig egy hajó hasítja a hullá-mokat. A mellvédnek dőlve egy karcsú gyermek-ifjú áll egymagában és bámul üres tekintettelPortugália elmaradozó partja felé.

A vaporettó.

Kis, tömzsi hajó. A nagy, tengeri hajók mellettolyan, mint a bernáthegyi komondor mellett az öleb.Tüsszögve, fehér füstöt és fehér habot köpködvelubickol Velence és szigetei közt, hátán a világlegszerelmesebb népével, az újdonsült házaspárok-kal. Menyecskékkel, kiknek tegnap nyilt ki a sze-mük és ifjú férjekkel, akiknek még be van hunyvaa szemük. A nagyon elegáns és egyéni nászutasokugyan már lenézik Velencét, de a polgári milliókmost is szívükben őrzik a Márk-teret, a Canal-grandét, a Lidót, a gondolát és a vaporettót, eze-ket a mosolygó sablonokat, melyek életük legbol-dogabb napjainak falán függnek rózsafa-keretbefoglalt tarka festmények gyanánt.

Ez a sok százezer öreg és ifjú házaspár, akiegykor és mostanában álmodta el a „velencei ál-mot“, rémülten rezzen össze a velencei vaporettóborzalmas katasztrófájának olvastára. Valami olyasfölháborodást érzünk, mint mikor a vonat elgázolegy gyermeket. A vaporettó csak gyermek aterpedónaszád orra előtt. Egy prüsszentéssel föl-

278

boríthatja. Oh, otromba alkotmánya a háborúdémonának, mely arra van hivatva, hogy orvulfölrobbantson gigászi hajóvárakat, hogy nem tu-dott vigyázni arra a gondatlan hajó-kölyökre, akiVelence azúr hullámain ostobán elébe került, fö-délzetén a nagy világnak azúr álmokban ringóifjú, szerelmes népével?!

Nem jellemzője Velencének. Betolakodó jöve-vény. Velence lagunáinak jellemzetessége a gon-dola és a vitorla. Ezzel meghódította a tengert,amazzal a költészetet. A tengert elvesztette, ha-nem a költészetet örök időre arany homlokúpalotáinak lábánál sikló gondoláihoz kötötte. Hajó-hadai kedvéért letarolta a Karszt erdeit, de holvannak világhódító gályái? Eltűntek örökre aszélben és ködben. Lantos orrú, karcsú gondoláiazonban megmaradtak lagunáin és vízi utcáin,noha nem osztatlan uralomban, mert a gondola-poézisba betört durva füttyével és otromba füst-jével a tömzsi, idomtalan vaporettó.

Tiszta, ezüst, álmatag levegőjébe Velencének bele-vegyült a gőz és füst, holott Velence a vitorla-repesés és evező-csattogás zenéjével élt és halt el.

A nesztelen fekete hattyúk, a gondolák köztlubickol gyors iramlással a borz, a vaporettó.Már ő is megpolgárosodott a tenger menyasszo-nyának vizein. Beletartozik képébe, mert már év-tizedek óta segít az időnek bekormozni a márvány-arcú, bűbájos palotákat, melyekhez félve nyúl amodern idő. Ám ezenkívül egyebet nem rontottVelence mozdulatlan, csöndes, merengő báján,

279

mert csak olyan a vaporettó, mint mikor a rózsáskertben libegő pillangók közt elduruzsol egy-egybögöly.

* * *

Ilyen volt tegnapelőttig. Ám tegnapelőtt egy újés eddig nem ismert durva hang hördült beleVelence álomszerű csöndjébe. A kecses, szelíd,könnyed mozdulatok e városát, melynek köveze-tén nem dörög a kerék és nem csattog a patkó,durva összeütközés vad hangzavara verte föl. Azöreg paloták megrázkódva és fölrettenve néztekalá a csöndes vízre, ahol a két jövevény, az újidő két betolakodottja, a vaporettó és a torpedó-naszád egymást gyilkolta. Az erősebbik beletört orrá-val a gyöngébbik oldalába. A gondolák és bárkák,melyek a paloták lépesei előtt pihentek, szinténfölriadva hallgathatták e bántó recsegést és szívet-rázó halálordítást. Sohasem történt ilyesmi Velen-cében. Igen, az ember gyilkolta itt is egymást,de sohasem a hajó (hacsak nem harcban), mertnépe együtt élt a tengerrel, a vitorlával és azevezővel. Hajó és gondola itt úgy járt egymásmellett, mint a versben a ritmus és a találkájukoly összecsengő, mint a rím. A tenger itt nemvolt félelmes, a tenger barátja, gyermekkort játszó-társa a népnek, nemcsak jegyese, hanem pajtása,szolgája, lelke Velencének, mely maga sem egyébegy évezredek óta mozdulatlan tündérhajónál. Ittminden utcának, minden háznak van egy darabtengere, mely nappal zöld tükrét tartja elébe, hogymeglássa benne kecses formáit, este világos ablakait,

280

éjjel szerelmes sóhajait ringatja. Ezeknek a mo-dern, idegen, füstokádó, lármásan kattogú bar-bároknak kellett ide betörniök, hogy megtanítsákVelencét rettegni a tengertől, évezreden át lágyanzsongó, hű barátjától, holott eddig csak két dologreszkettette meg: Dezdemona kékszemű menny-országa és Otelló zöldszemű pokla.

* * *

A vaporettó kéménye füstjét okádja a Lidó ki-kötő-hídjánál. A Stabilimentó nagy terraszán szóla zene. Asztalkáinál idegenek szívják a friss ten-geri levegő lágy, velencei aromáját. Persze, azobligát nászutasok sem hiányzanak. A pincér ür-mössel jár körül és az újdonsült misszisz vagynagyságos asszony megmártja nyelvét a fanyaritalban. De a vaporettó tülköl és a nap már ha-nyatlik és a tenger sötétedik és Velence édeséjszakája csábítóan közeledik és hízelkedve hívo-gatja vissza messze földről érkezett rajongóit dal-tól illatos, fénytől repeső utcáira.

És nincs senki, aki visszatartóztatná e jókedvűcsapatot. A nyílt tengeren elül az ostoba szellő,mint a tyúk este, ahelyett, hogy lágy cirógatás-sal marasztalná e szegény áldozatokat. A kékhullám, ahelyett, hogy lazúr csipkéjét lengetve,legszebb táncával felejtetné el velük a hazatérésidejét, elbúvik az est szürke paplana alá. Nemkiáltja oda nekik sem az alkonyi fény, mely a ten-geren bugyog, mint a vérpatak, sem a csilla-gocska, mely az ég selymén evez:

281

— Ne menjetek, boldogtalanok! Nem látjátok,hogy ez a hajócska, mely rátok vár, a halál bár-kája? Nem látjátok, hogy füstje a halál lobogója,ablakai a halál fogai, bordái az öröm, szerelem,dal, mosoly koporsója?

* * *

Repülőgép száll a levegőben. A vaporettó, eza kíváncsi kis gamin, az orrával, a gépével, akormányával, egész lényével az új kor e csudájafelé fordul. A kormányos elhagyja kerekét, amasiniszta a gépét, a fűtő a tüzét és a gépmadárszállását bámulja magafeledten. Nem; ebben agőz-bárkában, ebben a jövevényben nincs semmiantik méltóság. A gondolás egy pillanatra semszédülne meg e modern csudától, mert benne élvalami a tenger méltóságából és a tengerész gőg-jéből. Ez a vaporettó az ő embereivel azonbancsak bámész utcai siheder, mely elkáprázva alátványtól, vak andalgással siklik előre, a tengerreés a véletlenre bízva magát és utasait.

Egy torpedó-naszád repül a vizén. Hosszú, fe-kete alkotmány, akár egy nagy kígyó. Keskeny,alattomos szörnyetege a tengernek, melynek föl-tűnésére elsápad egy büszke hajóhad tízezer ke-mény tengerésze. És ez a félelmes tengeri szörny,mit sem törődve azzal, hogy előtte egy könnyelmű,bámész gyermek-hajó evickél, megrakodva utassal,nyílsebesen rohan útján.

Egy iszonyú reccsenés, — és a vaporettó, minta megriadt búvár-vöcsök, egy bukfenccel eltűnik

282

a víz alatt. Ötven-hatvan emberi fej, kéz, törzshemzseg, vergődik a vizén, elbukva, meg fölme-rülve. Zöld arcok, kimeredt őrült szemek, sikolyranyílt szájak. A szerencsétleneknek annyi idejüksincs, hogy föleszméljenek arra a rettentő valóra,ami velük történt, — már meg van pecsételvesorsuk. Alattuk húsz méteres vízoszlop, fölöttükrejtelmes magasság, melynek mélyén most is ottberreg a hidroplán, de a vaporettó nincs sehol.Oda rózsállik még hozzájuk egy pillanatra adozse-palota, odaragyog a Márk-templom kupo-lája, ott fut el a Canal-grande palotasora, mindezoly közel van, mint amily közel volt hozzájuk egyperc előtt a boldogság és öröm — és eltűnikmindjárt minden örökre.

Tegnap, tegnapelőtt, valahol fenn, a hidegészakon, egy templom hajójában orgonaszó, vi-rág, oltár, pap, szülők, rokonok boldog, mosolygóarca. Tegnap, tegnapelőtt Velencében egy szerel-mes hagyományoktól megkoszorúzott tündérvilág.Az imént a Lidón egy boldog álom. És mostjeges hullám, őrült elhagyatottság, tébolyodotthalálfélelem, sötétség . . . sötétség . . .

Es Velence gyászol. A tenger menyasszonyátmegríkatta a vőlegénye, mert már ő is hűtlennékezd válni hagyományaihoz. Az a tenger, melytőlfélni kell, nem Velence lagúnája többé, nem aholdfény, dal, csönd, csók, rímes evezőcsapás,bizalmas odaadás lagúnája. Ez zordon víztükör,mely holttesteket visz keblén, megborzasztására éselriasztására a szerelmeseknek.

Ugron Gábor.

Ritka ember lépett vagy sodródott a politikaipályára szerencsésebb körülmények közt UgrónGábornál. Előkelő származás, vagyon, deli meg-jelenés, műveltség s hozzá káprázatos szónoki ta-lentum társaságában toppant ki a nagy nyilvános-ságba, melyben vagy húsz esztendeig szikrázóbolygó gyanánt keringett. Hogy elsőrangú csillagvolt-e, vagy csak szerény holdacska, mely azérttündöklött oly fénnyel, mert nagyon közel volthozzánk, most sem tudnók megmondani, mikor ahalál lezárta szemét és életét s mikor átadta asírnak és a történelemnek. Erő és gyöngeség,fény és homály, nagy tulajdonok és apró, ferdevonások, fenyőszálnyi erények és földönkúszó,indák alkotják meg alakját, úgy, amint mostláttuk, mikor váratlanul eltűnt szemünkből.

Fölösleges erősíteni, hogy rendkívüli ember volt,mert hiszen mindenki tudja és húsz év múlvamégis csodálkozni fognak, hogy miért láttuk mirendkívüli embernek. Vagyunk még, akik fölmeleg-szünk és lelkünkben megrázkódunk, ha megem-

284

lékszünk elméjének és szónoki tehetségének amavulkánikus kitöréseiről, melyek fölgyújtották aHáz levegőjét és hetekig elborították lávájukkalés pernyéjükkel a közéletet. De már most is le-het látni nemzedéket, mely hidegen és értetlenülnéz el e név fölött, amelyet egykor, nem is olyrégen, gyűlölettel és rajongással emlegettek. Ez aszónokló politikus tragédiája, a csak szónokló po-litikusé, akinek forró és izzó szenvedelmét, a hűt-len pillanaton uralkodó lángeszét eltemeti a nap-lók koporsója és a múlt pora. Ugrón Gábor pedignem alkotott magának egyebet ennél az illékonyszónoki dicsőségnél, holt esztendők e kihűlt ragyo-gásánál. Nagy események sem vették ölükbe, hogymagukkal hordozzák nevét egy századon át, mintnálánál akárhány kisebb talentumot s a krónikásszinte zavarban van, mikor a feledékeny korralmeg akarja értetni jelentőségét.

Daliás alak volt. Igazi levente, méltó ama ra-bonbánokhoz, kik a legenda szerint ősei valának.Senki sem felejti el, aki látta, mikor Erzsébet ki-rályné temetésén megjelent a kapucinusok templomaelőtt, gyászos díszmagyarban: mintha egy mesebelilovag lépkedett volna a császárváros bámuló tö-megei közt, melyek fölött fejjel magasodott ki.Mint szónok azonban nem a külsőséggel, nem azorgánumával hatott. Hangja dörgő, szinte bántóanféktelen és fegyelmezetlen volt. Hangszer volt aző orgánuma, de még a kürthöz sem lehet hasonlí-tani, inkább a bombardóhoz, mely szilaj recsegé-sével és morajlásával betölti s szinte szétveti a

285

ház falait. Szónoklatának első momentumai soha-sem voltak kellemesek és vonzók, sőt inkább el-idegenítők és furcsák. De csakhamar észrevette ahallgató, hogy a nagy bombardó hangzivataránakhullámain egy csodálatos madár fürdik és ringa-tózik, egy graciózus, lángbíbor tollazatú, arany-csőrű tündérmadár, melynek szava bűbájjal ésmámorral tölti el a lelket. A költészet és művé-szet ujjainak érintését érzed e bántó zajban. Mertköltő és művész volt Ugrón Gábor, azzá avató-dott és nőtt beszéde folyamán, mely úgy dagadt,mint az áradat, de vele, szinte egybeolvadva,áradt elméjének és poézisének ragyogó tar-talma is.

Különálló pont volt a képviselőházban. A füg-getlenségi csoporthoz tartozott ugyan és bár holbeleilleszkedett a párt keretébe, hol pedig nem,egyénisége ama súlyok egyike volt, melyek anyolcvanas és kilencvenes évek politikai életéttartották egyensúlyban. Barátja sok volt, ellenségemég több, ócsárlóinak száma légió, tisztelőinekszáma hadsereg, — mindez csalhatatlan bizonyítékaaz ember értékének. De a legkevesebb volt akövetője. Dicsősége tetőpontján megbámulták éstapsolták, válságos pillanataiban elhagyták, sze-rencsétlenségében ellene fordultak. Egész életébensok volt a drámai elem. Mikor ifjúi hévvel, forra-dalmi lélekkel és szilaj temperamentummal bele-vetette magát a politikába, az ország megalkuvóés leszerelt volt, mikor pedig az ország megnyi-totta fülét és szívét ama bűvös, ábrándos szavak-

286

nak, meg érzelmeknek, melyeknek rajongó poétájavolt, az ő gondolkozása volt leszerelt és vérelangyos. Ezek az ellentétek fosztották meg hatal-mas tehetségét az alkotás gyönyörétől és sorvasz-tották el nimbusát. Mikor vezér volt, nem voltmögötte az ország s mikor pártja mögött volt azország, nem lehetett vezér. Kisebb jelentőségűbajtársai miniszterekké váltak, neki pedig nem ju-tott egyéb a diadal napjaiban emlékeinek szárazkoszorújánál és vagyona romjainak száraz kenye-rénél.

Elete utolsó tizedében mindent elvesztett. Va-gyont, kedvet, ambíciót és népszerűséget. A parla-menti viták egykori vulkánja kiégett és elnémult.Ritkán szólalt föl, majd végképpen elhallgatott.Könyvei közé menekült, e minden csalódott éskeserű ember vigasztalói közé. Ha megszólalt,nem szónoki orgánuma, hanem a percegő tollvolt közvetítője. Es e rendkívüli férfiú, kinek életenapsütötte, dagadó folyamként indult meg, úgymúlt el, mint a kiszáradt patak. Elete folyamanem ért a tengerbe álmai gályáival és vitorláival,hanem párává oszlott és a földben szivárgott szét.

Am abban a percben, mikor Ugrón Gábor meg-tért székely ősei közé, nem azt az embert láttuk,aki hamarabb elnémult, mintsem a halál lezártaajkát, hanem a régi Ugrón Gábort, a nemzetirajongás tűzmadarát, mely lángszárnyaival egyország fölött csattogott el. A székely havasokkürtjét hallottuk, amint a régi képviselőház öregpadjai között fölzeng és viharával áttöri a meny-

287

nyezetet. A minden nagyra hivatott tehetséget,melyet szerencsétlen viszonyaink megőröltek. Azélet kicsinyességei és zord törvényei egy hosszú,csöndes világosi fegyverletételre kényszerítettékezt a fényes vértezetben és nagy szellemi fegyver-zetben megjelenő harcost, de Világos szürkeségénés szomorúságán áttör Isaszeg és Nagysalló fénye.E fegyvereitől megfosztott harcos koporsója mö-gött is nagy szellemi tusák és győzelmek repkény-koszorúzta zásziai repestek a múltban. A remekelmét, a nagy nemzeti bajvívót, a haszon nélkülvaló harcokban elvérzett óriási temperamentumot,ez értékes magyar egyéniséget siratjuk. A dübörgőhantok és ama sárga naplók, melyek az ő parla-menti harcait foglalják magukban, a magyar po-litikai szónoklat egyik fejedelmi halottját rejte-getik.

Ábrányi Kornél.

Ifjú Ábrányi Kornél nevén járta be a neki sokvirágot termő pályája javát. Az utóbbi idő egyiklegaligisabb író-politikusa volt, aki állandóan kétcsapatban táborozott és verekedett: a politikusokés az írók seregében. Mind a két csapatban nagysikereket ért el, mert mind a két hivatáshoz vol-tak erős és fényes kvalitásai. Mindjárt hozzáteszem,hogy minden zseniális volta mellett sem érvényesülttalentuma arányában, sem az egyik, sem a másiktéren, talán éppen azért, mert nem lehet egyszerrekét istenség oltárán áldozni, úgy, hogy mind akettő egyformán teljes mosollyal áraszsza kegyétvalakire. Az ilyen ember kénytelen megelégednimind a két oltárnál féláldással.

Érdekes ember volt. Deli alak, sziporkázó elme,harcos temperamentum, szereplő egyéniség éselegáns társaságbeli gavallér. Ez a szó: charmeur,író-, de talán politikus társai közül is kevésrejllett annyira, mint rá. Mindjárt pályája elején ra-gyogó fegyerzettel lépett be az élet arénájába svonzó tulajdonságai nem hagyták cserben egé-

289

szén megrokkanásáig, ami néhány éve érte utol.Még a fiatalság is állandóan kacérkodott vele éscsak nehezen, keserves harccal tudta legyűrnifélig-meddig (egészen soha) az öregség. Mindig azélet hullámainak tetején járt csónakával, de mé-lyenjáró hajót sohasem épített magának. Ahhozhiányzott belőle az állandóság és kitartás erénye.Ma sem tudom, minek tartotta Ő inkább magát:írónak-e vagy politikusnak? Volt idő, életébentöbbször is, mikor elementáris erővel vetette ma-gát neki az irodalmi munkának és fejedelmi nagyfákba vágta a fejszéjét. Szinte fölolvadni látszottaz irodalmi teremtés lázában. Volt viszont időnem egyszer életében, mikor szinte kicsinylő gőg-gel nézte le az irodalmi, már mint a költői álmo-kat és szilaj rajongással futott Politika asszonyszoknyája után. Igaz, volt olyan idő is életében,mikor nem izgatta sem az egyik, sem a másikfoglalkozása, hanem a Rómeók és Don Jüanokédes élet-filozófiájában látta a világ legszebb éslegérdemesebb kérdéseit.

Kezdetben, úgy a hatvanas évek végén és ahetvenesek elején, az irodalmi babérliget arany-fénye kápráztatta a szemét. Akkor forrólázasvehemenséggel verselt, írt, jelenetezett lantnak,könyvnek, színháznak. Öccsével, Emillel, együttlépett föl és ők ketten sokáig versengő pároscsillag gyanánt fehérlettek és piroslottak az akkoralakuló ifjú irodalomban. A közönség állandófigyelemmel kísérte a talentumos testvérek e kob-zos versenyét és sokáig úgy tetszett, hogy a na-

290

gyobbik és élesebb fényű csillagzat az idősebbiké.Ábrányi Kornélé. Sokat és boszorkányos gyorsa-sággal írt, megzabolázván magában a dendit, akimindig küzdött benne a tollas emberrel. Szintecsodálatos volt, hogy ez a divathős, aki mindenüttjelen volt, korzón, szalonban, irodalmi és politikaikávéházakban, estéken, színházban, színházi öltö-zőkben és pletykadombokon, hogyan szakítottmagának annyi időt és nyugalmat, hogy meg-írjon egymásután vagy hat regényt és egy csomószíndarabot.

Gyorsan dolgozott, mindig olyan volt a műve,mint a vakmerő huszárcsíny, — de azért mégismegvívta az akadémiai díjat. Huszonegy éves ko-rában akadémiai dicséretet nyert a Rövidlátókcímű vígjátékával, hoszonhét éves korában 1876-ban a Teleki-díjat vitte el Doktor Persival címűverses-vígjátékával és huszonöt éves korában Adicsőség bolondja című regényével közfeltűnéstkeltett, nem is említve, hogy a Nemzeti Színházkapuját huszonhárom éves korában megostromolta,hogy azután állandóan megvesse lábát és tanyá-ját szatirikus, röpködő elmésségének a színpadonés kulisszák közt. De a színpadon és a regénybencsak addig, amíg ez az irodalmi furor csiklandoztafantáziáját, mert az, mint az elkényeztetett gyer-mek, idővel ráunt a neki dúsan terített asztalra.Vándormadár természete két hazát keresett am-bíciójának, az irodalmin kívül a politikait, a kettőközt kóborolt, aszerint, amint a másikat láttavirágosabbnak és fényesebbnek.

291

A költő Ábrányi Kornél átgubózott és pillan-gózott aktív és minden gondolatát lefoglaló poli-tikussá.

Öccse ellenben — egy kis exkurziót leszámítva,— megmaradt a poétaság búza- és pipacsvirágosbarázdáin.

A nagyobbik testvércsillagzat mellett mind élén-kebb sugárral ereszkedett felénk a kisebbik, mígvégre legyőzte, legalább a költészetben.

A politikában Ábrányi Kornél még színesebbszivárvány-utat járt meg, mint az irodalomban.Ide is a siker viharával rontott be. A Kákay Ara-nyos II. álnévvel írt politikai szatírái a Kecske-méthy Aurél finom és elmés politikai jellemrajzai-nak a bár felszínesebb, de nem kevéssé szikrázóföltámadásaként hatottak. A politikába már bele-kóstolt akkor, mikor egészen ifjú korában a mi-nisztériumban és a sajtóirodában titkárkodott, az-után pedig elhagyván az állami szolgálatot, huszon-hat éves korában a Kelet Népe megnyitotta nekia vezércikk fórumát, nemsokára utána a Magyar-ország szerkesztői szobáját. Temperamentuma éstalán a szabad szárnyalás vágya az ellenzékrevitte, ahová politikai karcolatainak a tarisznyájá-ban magával vitte a képviselői mandátumot — éstalán a marsallbotot is, melyet azonban sohasemtudott a kezébe kapni. Mint a Pesti Napló fő-munkatársa, majd szerkesztője, publicisztikai tőr-vívója volt Apponyi Albert grófnak és ez a fog-lalkozása úgy lebilincselte és úgy átitatta csont-ját, vérét, hogy megfeledkezett kedvéért minden

292

másról, jórészt költészetéről is, melyhez ezentúlmár csak lopva járt gitárt verni.

A képviselőházban is csak úgy szerepelt, mintaz irodalomban. A csapat élén járt, de nem ve-zérhelyen. Nagy fákba vágta itt is fejszéjét, decsak az ágakat és lombokat ütötte le, a fejedelmifaóriást sohasem döntötte le. Csillogó beszédeketmondott, melyek állig fürösztötték a napi siker-ben, de politikai jelentőségét nem az élő szó, ha-nem a fürge, hegyes, harcrakész és színeivel meg-ejtő tolla adta meg a Házban is. Apponyi Albertgróf éles vonalú barna alakjának volt a vörösesbejátszó szőke árnyéka, a komoly és ünnepies párt-vezérnek az életvidor, nyugtalan, szarkasztikustoldaléka. Kedveltje volt a vezérnek és pártjának,ami nem csodálandó, mert nagy szolgálatokat tettnekik és a kissé feszes, kimért modorú csapatbana derült, szeretetreméltó, fesztelen tónust kép-viselte, mely mindig megejti az embereket.

A Házban megvolt a jelentősége, mert hiszenakkorjában még volt szerepe a magyar politiká-ban az elmésségnek és egyéni kvalitásnak. Akkornem az volt a parlamenti siker fokmérője, hogyki tudja furfangosabban belefojtani a szót a má-sikba, melyik párt a másikba, hanem hogy melyikszónok és felekezet tudott a vita lépesein maga-sabbra emelkedni. A figyelem, az érdeklődés, amegbecsülés foka és színezete adta meg a kép-viselő értékét, különösen az ellenzékiét, akinek eza megtisztelés (a Házban és a Házon kívül, aközvéleményben és a kerületben) volt egyetlen

293

jutalma, miután akkor még az ellenzék nem isgondolt a bársonyszékekre. Ábrányi Kornél e fo-kozatban elég magas helyet foglalt el és ennekdísze, úgy látszik, kielégítette ambícióját, mert év-tizedeken át küzdött nem csökkenő kedvvel ésrajongással a vezérnek, akkor még gyümölcstelen-nek látszó, politikájáért.

Múlt az idő. Ábrányi Kornélon, úgy látszott,sokáig hatástalanul. Ugyanaz a délceg, fürge, ahullámok tetején csónakázó regattista volt ötvenéves, mint húsz éves korában. Az öregség volt azegyetlen ellenfele, akitől félt és mint minden téren,a korral való harcban is sokáig csak sikert jegy-zett a naplójába. De az öregség legyőzhetetlenellenfél. Először is a politikust ragadta meg benne*A vívó mind ritkábban és higgadtabban vagdal-kozott s végre lábhoz tette fegyverét. Ez az öreg-ség. Mikor az ember kiábrándul az ellenzékiségből,mikor a politikus, aki hűtlenné vált a muzsikához,visszatér a hegedűjéhez, melyet éveken át marta por. Sok ilyen öreg hegedűs muzsikál az or-szágban, hol magának, hol a nyilvánosságnak,többnyire halkan, elszokva a nótától és reszkete-gen vonva a nyirettyűt.

Ábrányi Kornél is visszatért a költészethez ésaz Iván című verses elbeszélésével kapcsolta me-gint össze az irodalommal a szétszakadt láncot.Ez is hozott neki sikert, de a nekibuzdulás nemvolt állandó. A koalíció idején, mikor a harmincesztendős ellenzéki nagyböjt után következett ahúsvét és a terített asztal, Ábrányinak megméret-

294

tek egykori szolgálatai és kijelöltetett az asztalnála helye. Miniszteri tanácsosi ranggal a sajtóirodafőnöke lett. Ámde, a nagy ellenség, kivel olysikerrel küzdött, az öregség, észrevette, hogy ezaz örökifjúsággal játszadozó gondtalan tempera-mentum gyengeségen kapatta magát. — Ohó, hi-szen, mikor a költő és világfi miniszteri tanácsos-ságra pályázik, — gondolhatta magában, — ezmár az én rubrikám. És orv betegséggel meg-rohanta, melyből nem épült föl többé egészen.Most befejezte pályáját, sokkal csöndesebben, mintahogy indult és csillámló ívét a hajlatig megfutotta.Egy árva hegedű sír utána, melyen elmés, szikrázó,poétikus és nagyszabásúaknak Ígérkező műveketjátszott el és egy rozsdás toll, mely valamikorfélelmesen villámlott fenyegetőn gomolygó papír-fellegekben.

Séta balra!

Ezentúl tehát az aszfalt baloldalán fogunk járni,ha ugyan valaha megvalósul Boda Dezső főka-pitány óhaja, mely hirdetésében a Séta balra jel-szót köti a főváros szívére. Amint kilépek a kapun,arcomat amaz égöv felé fordítom, amerre mennikívánok, megtapintom a balkezemet s gyorsan azaszfaltnak eme testrészem felül eső részére kon-centrálom magamat, beleolvadván az ott előrehömpölygő áradatba. Milyen szép lesz ezentúl abudapesti séta! Olyan csillagok leszünk valameny-nyien, akik egymást kergetjük, de sohasem érjükel, sőt nem is lökjük föl egymást, sem egymáslábára nem lépünk. Ugy fogunk járni, billegni,csillogni és tündökölni az utca övén, mint illedel-mes társaink, a csillagok az ég övén, csillagászatiszabályok és megdönthetetlen törvények szerint.Lecsúszunk az aszfalt balkéz felőli szélén és föl-kelünk visszatérőben a másik felén. Minden utcaegy francia-négyes figurát fog eljátszani, amikor apárok kecsesen elhaladnak egymás mellett az el-lenkező irányban s a kolonokat gyönyörtől ra-

296

gyogó arccal fogja rendezni Schreiber rendőr-tanácsos, fölöttük nyájasan fog lebegni a bál fő-védője, Boda főkapitány, az utcák keresztezéseinpedig kotillon-jelvényes rendőrök fogják szelídenfülünkbe suttogni: Séta balra! Balra tarts! Balratessék! Balra menj! Csak balra! Mindig balra!

A mai naptól fogva tehát — ha minden úgytörténik, ahogy a kapitány óhajtja, — megszűnikBudapest utcáin a tolongás, megszűnik ismeretle-nek váratlan összeölelkezése és összecsókolózása,megszűnik a családi rajvonalban való séta, melyaz egész aszfaltot elfoglalja, megszűnik a női ka-lap alá való kukkantás, megszűnik a „szembe ró-zsám“. Az ember sohasem fogja látni az ideáljáten face, mindig csak profilban — és szerencse,hogy elmúlt az óriás kalap divatja, különben pro-filban sem látná soha. De megszűnik valószínűlegaz utcai igazgatótanácsi gyűlés, pártkonferencia,családi nagytanács, ismerkedő-est és pletyka-zsúr,mert Boda főkapitány nem mondta meg, az utcamelyik oldalán ácsorogjunk és gyűlésezzünk. Aza két folyam, mely ezentúl egymás mellett, deellenkező irányban fog hömpölyögni, szükségkép-pen elsodorja a szigeteket és cölöpöket.

Üdvözlöm Boda főkapitány merész kérelmét,(mert még ő is, akinek a háta mögött kétezer si-sak hegye csillog, ő is csak a kérelemig bátor-kodik) és igyekszem beleilleszkedni képzeletembenaz ő új budapesti utcájába. íme, ott megyek afőkapitány séta balra kolonjában, ahol magamelőtt csupa hátat látok, férfi-hátat, asszony-hátat,

297

elegáns kabátot, rongyos kabátot, ahol nem kell,ha udvarias ember vagyok és a szemben jövőembertársam is előzékeny, négyszer-ötször ide-odakerülni, hogy mindannyiszor szemben leljük egy-mást, vagy ha önfejű, goromba lélek vagyok ésvizavím sem különb, tíz percig farkasszemet nézni(esetleg utólag, a lovassági kaszárnyában). Mon-dom, ott sétálok, az utcarendészet lelkes tisztele-tével, felebarátaim háta mögött, de hasztalan fe-gyelmezem magam, a rakoncátlan budapesti kitörbelőlem s ha magam nem is, a képzeletem előrerohan, átkapaszkodik az előttem nyüzsgők hátánés elkalandozik mindenfelé.

— Mit ér, — mondja kóbor lelkem — mit ér,ha Boda rendbe szedi az utcát s az utca népeszép sorjában csak balra jár, ha minden más té-ren keresve keressük az összeütközést és kéjjelmártjuk bele magunkat egymás gyomrába és la-pítjuk össze egymáson az orrunkat. Hol van aza nagy, bölcs, újító, aki az ellenkező iránybanhaladó nézeteket is úgy rendezné el, hogy egy-mást tisztelve járják az élet utcáit? A politika, atudomány, az irodalom, a társadalom, a szellem sa kenyér, a szív és a gyomor utcáit. Mikor fogfelharsogni parancsolón, követelőn és meggyőzőenaz a hatalmas szó, mely megszabja: Balra tessék!Legyen vége a barbár tolongásnak, mely ronggyátépi a járókelők becsületét, mely legázolja a hitet,durván sárba löki a kegyeletet, szennyes, kígyó-sziszegéssel bemocskolja az erényt és megreszket-teti az eget káromlásával. Balra menj! Elég széles

298

az utca, jut számodra is hely bőven, ha nem dol-gozol is könyökeiddel, sáros csizmáddal és undoknyelveddel, hanem ha tiszteled embertársaid véle-ményét, jogát, tisztességét és kenyerét! Amígezeket az utcákat nem rendezi el a lélekbeli ne-messég és szívbeli jóság láthatatlan rendőrsége,mit ér, ha az utcán könnyed kadril-lépésben hala-dunk is, francia rokokó-finomsággal kerülgetve azegymás tyúkszemét és oldalbordáját?

És hol van, mikor hangzik el az a hatalmasige, mely a népeknek, nemzeteknek, fajoknak ésemberfajtáknak kiáltaná oda: Balra tessék 1 Elégnagy a világ utcája, haladhat azon mindenki békén,rendben, egymást, egymás jogát, igazát tisztelve,egymást nem súrolva, egymásnak ádáz, gyilkos,istentelen vadsággal nem törve. Legyen vége aszörnyű sziszegésnek, mely a világot hasonlóváteszi kígyók tanyájához és a kegyetlen tolongás-nak, mely elgázolja a gyöngét, kineveti a szegényt,gúnyt űz a jogból és önző, állati dühében egyországot vértengerbe merít, melynek skarlátvöröshullámai elrémítik az eget és felgyújtván a világot,halálsárga lángjai elsápasztják a poklot. Oh, jönnebár csillogó vértezetében, hajnali fényében az azúj Szentgyörgy-lovag, ki e bús tolongás és önzőtülekedés sárkányát ledöfné és fénylő dárdájávaleligazítaná a világ utcáin őrjöngő népeket: csakbalra a haladásban, egymás oldalbordáját, zsebétés koponyáját tisztelve!

... Íme, ide ragadt és sodort rakoncátlan buda-pesti vérem. Még meg sem száradt Boda főkapi-

299

tány hirdetésén a tinta, már is kitörtem a sorbólés efféle káprázatok vadul iramló automobiljánszáguldoztam össze-vissza. Ámde, íme, megfoga-dom a főkapitány igen szende hangú kérelmét,visszakozom s önmagam fegyelmezésével állok beleaz új utcai rendbe.

Már is ott megyek ismét (balra) polgártársaimszéles és polgártársnőim kecses válla mögött.Megyek, zengve dicséretét Boda főkapitánynak,Schreiber rendőrtanácsosnak, az új rendnek, acsak balra, balra tessék jelszavaknak. Érzem, mintfödi be eddigi sétáimon eléggé megviselt bordái-mat és lábam fejét ennek a kultúrvivmánynakvédő páncélja és sejtem, mily gyönyör lesz ezen-túl az illedelmes, rendes, csendes, szabályos,minét-tipegéssel kopogó Budapesten az utcán valójárás — föltéve azt a csekélységet, hogy a fő-kapitány valahogy megszerezte a mesebeli varázs-lók titkát. De azért csak hangozzon utcáinkon a:Balra tessék! Csak balra! Mindig balra!

Breznóbányán.

Az a városka, melyben a F. M. K. E. közgyű-lését tartotta, kicsi, de kedves. A sötétzöld hegyekúgy néznek be hozzá, mint a kerítésre könyöklőszomszédok. Ezúttal pipáltak is az óriás szomszé-dok, fenyőkoszorúzta fejük folyton a felhők füst-gomolyában fürdött. Az erdős falak közt kedvesengubbaszt a városka, emeletes és földszintes házai-val, melyek egy hatalmas teret és egy tucat utcátöveznek. Az egyik utca kalapját levéve, nagyonszomorúan köszönti az érkezőt: a házak tetejétleszedte a tűzvész, mely a nagy szárazsággal ideis elportyázott. A többi utca azonban eleven szí-nekben pompázott, mert házain a tót szél (ebbenis nagy részünk volt) mindenfelé a magyar zászlótlengette. A hegy lábánál és a városka oldalábana Garam zuhog, jelenleg ugyan halk nótával, merta vize jócskán elapadt. A rettenetes szárazságezen a tájékon is fölperzselte a legelőt, elsorvasz-totta a veteményt és kiszítta a folyók vizét.

Breznóbánya derék polgársága azonban egynapra feledte a sok jelenvaló bajt és a sötét jö-

301

vőt és lelkesen, vidáman fogadta a F. M. K. E.-t,sőt mikor az ünnepet a vihar és eső megrontotta,vigasztalan volt. A lelkes polgármester, SramkóAndor dr. is odaadta volna a városa költségveté-sének egy évi plusszát egy kis napfényért. Pedigúgy kellett az eső, mint a falat kenyér. Áldásés vigasz omlott vele a Felföldre. De hát úgyvélték a jó breznóbányaiak, hogy az áldás egynappal előbb, vagy egy nappal később is jó lettvolna.

Sehol sem tapasztaltuk még, hogy a polgárságoly általános lelkesedéssel vegyen részt a F. M.K. E. ünnepe rendezésében, mint itt. Mikor hétfőnöreg délután a kongresszus zöme megérkezett, akis pályaház körül nyüzsgött a város apraja,nagyja, a hegyek visszhangzottak a mozsár dörgés-től és éljenzéstől és a kialakult menet élére —húsz alföldi csikós vágtatott. Breznóbányai tótajkú gazdák fiai ültek a lovon, de hogy tüntes-senek a magyarsággal, borjúszájú inget, rojtos bőgatyát, árvalányhajas pörge kalapot és sarkantyúscsizmát viseltek. Két deli bandérista pláne feketeingben, gatyában volt. Ez ugyan nem nagy dolog,valószínű, hogy a lelkes polgármester öltöztetteígy fel őket, de hogy a legelőkelőbb gazdák fiaivállalkoztak a magyar bandériumba, abban kedvesszimptómát látunk. Később több jel is mutatta,hogy a polgárság szívvel, lélekkel együtt „rendez“a város vezetőségével.

Bevonulunk a szép díszkapu alatt (maga is nézni-való, fenyőgalyból formált, csinos alkotmány,

302

rajta az Isten hozott és a díszítmény piros erdeibogyókból ízlésesen kirakva), az ablakokból a höl-gyek kendőt lobogtatnak, azután minden polgárelfogja a maga vendégét s otthon a kedves vidékiház minden kényelme és előzékenysége fogad.Kérdezősködünk a mai programmról.

— Kimegyünk a Hálámba, a kocsik tüstént elő-állanak — felel a házigazda.

— Mi az a Hálám?— Fürdő. Ott megesszük a pisztrángot.— Pisztráng?— Százhatvannyolc pisztráng. A polgárság való-

ságos hajtóvadászatot rendezett pisztrángra, hogya mai banketten kedveskedjék vele a vendégeknek.Azonkívül lazacot is fogtak szépen, ha nem lenneelég a pisztráng.

Felülünk a kocsira, mely gyorsan kiér a házakközül és a Garam meredek partján halad tova-Az esti homály már bevette magát a hegyoldalfenyvesébe, feketévé, titokzatossá válik az erdő.Csak a fején van fehér süveg: valami most érke-zett felhő. A Garam örvényelve, pajkos játékkalcsörög medrében és látni lehet a tiszta vizén átbenne a kavicsot és követ. A homály azonban azerdőből lassankint lehúzódik a völgybe és a folyó,a parti bokor, az útszéli ház kezd elmosódni,beleveszni a kárpáti estbe. Az erdős hegyoldal sö-tét kárpitjában úgy tetszik az álmodó léleknek,mintha hallaná a vad lépteinek félénk zörejét is.

Vezetőnk felcsillanó szemmel mondja:— Kedves meglepetést is tartogatunk.

303

— Mit, ha szabad kérdenem?— Olyasmit, amiben nincs mindennap részük:

medvevadászatot.— Ne mondja!— Ez a programm egyik pontja, föltéve, hogy

akad elegendő vállalkozó. Legjobb puskásainkösszeállottak a vadászat rendezésére. Kellő számúpuskáról is gondoskodtunk. Hiszem, hogy ezt aritka élvezetet nem mulasztják el kedves ven-dégeink.

(Közbevetőleg megjegyzem, hogy vezetőnk eztaz egyet rosszul hitte. A kedves vendégek közülsenki sem kívánt részesülni a ritka élvezetben sígy ez a pont, a vadászok nagy sajnálatára, el-maradt a programmból.)

Hálám néhány különálló házikóból való kül-városa Breznóbányának. Itt van a fürdő, mellettecsinos kis park, fölötte a hegyoldalban a lövő-egyesület kertje. Vasúti állomás is van a Garamtúlsó partján. (A városból különvonat hozott kinéhány száz embert a bankettre.) A fürdő tágaskerti udvarában terítettek a bankettnek, mert ittaz a kellemes újítás történt, hogy előbb volt alakoma, azután a gyűlés.

Az udvarban óriási sátrat emeltek, melyet szere-tettel és leleménnyel ékesen földíszítettek. Mindenoszlopát fenyőgallyal, virággal fonták be és meg-rakták színes mécsesek sokaságával. Keresztül-kasul vont drótköteleken tömérdek papírlampionfüggött és a földet behintették vastagon fűrész-porral, hogy a vendégek lába meg ne fázzék. Az

304

esetre pedig, ha a mécsesek fölgyújtanák a fenyő-galy-díszítményt, vagy az eldobott égő szivarvéga fűrészport, kivonult a tűzoltóság a fecskendővel,mely utóbbit a sátor mellé állították. Szóval gon-doskodtak a kényelemről és a testi épségről egy-aránt.

A sátorban néhány rengeteg hosszú asztalt állí-tottak, melyeket ízléssel, csínnal megterítettek. Hó-fehér abrosz, virág, nyomtatott étel-italrend (sőtnyomtatott tószt-rend is, mely a hivatalos szóno-kok nevét és a köszöntő tárgyát tartalmazta),karcsú palackok, poharak erdejétől körülfogva. Alegkedvesebb látvány volt egy sereg fehér ruhábaöltözött karcsú leány, aki karján asztalkendővelsürgött az asztalok közt és végezte a terítés mun-kájának végső csipp-csupp teendőit.

— Pincérleányok ezek? — kérdeztük.— Nem. Ezek helybeli iparosok leányai, akik

arra vállalkoztak, hogy kiszolgálják a vendégeket.Ez a válasz is feltárta előttünk azt a szíves

vendégszeretetet, mellyel ebben a hegyek közézárkózott felvidéki városban a magyarosítás em-bereit fogadták.

E közben begördültek az udvarba a fogatok,megérkezett a különvonat közönsége is s az udvarmeg a sátor megtelt azzal a sajátságos, felvidékimagyar nyelvvel, mely ellenséges lábon áll az abetűvel és a dupla mássalhangzókkal. Nagyonkedves beszéd ez. Eleinte furcsán hangzik, valamikomikus íze van, mintha minden beszélő enyelegneés tréfálna ezzel a zsargonnal, de mikor megszokja

305

a fül, kellemesen csilingel benne. Mert hiszen ma-gyar nyelv az, mely áttört egy szláv tengeren,mely megküzdött a Kárpátok hideg viharaival.Ebben a küzdelemben nem áldozott föl egyebetnéhány magán- és mássalhangzónál. Itt, ebben anagy sokadalomban ennél a felvidéki zsargonnálegyéb nem is emlékeztetett arra, hogy nem tel-jesen magyar városban vagyunk.

Sramkó polgármester diadalmas hadvezérkéntjárt-kelt a tömegben és fogadta az érkező nota-bilitásokat, hölgyeket. Az utóbbiak nagy számmal,lenge báli ruhában érkeztek, abban a reményben,hogy itt a szabadban, a sötét hegyfalak és erdőkközt hajnalig táncolnak a hazáért. Minden egyvidám, forrongó est képét tükröztette — nohaleheletünk párája fehéren szakadt is a levegőbe.

Gazda nélkül számoltunk. A hegy fehéres sap-kája egyszerre megmozdult és lecsúszott a völgy-nek. Csillagainkat, melyek fölöttünk fénylettek,eltakarta és jött félelmes fenséggel a kárpáti vihar.A szél szilaj ordítása közt koromfekete felhőkomlottak mennydörögve felénk. Villám hosszútűzkígyója futott le minduntalan a sötétségbe éscsattogását visszabömbölték a hegyek. Az eső,a jéghideg kárpáti eső omlott és a szél eloltottaa mécseket, majd fölkapta a sátor tetőponyvájátés letépte. Tündérpalotánk, mely az imént mégfényben úszott, elsötétedett — és nem volt szük-ség többé a fecskendőre. A közönség a fürdőháztágas, fedett verandájára menekült, szorongva,összezsúfolva... Mi, fővárosiak, megigézve néztük

306

a vihart, amelynek villámai olykor kék és sárgafényben választották ki a sötétségből a hegyeket.Nem úgy a jó breznóbányaiak. Lehorgasztott fej-jel álltak a pusztulás előtt, a polgármesterrel élü.kön, a pisztránghalászok, a medvevadászok, atűzoltók, a fehérruhás iparosleánykák. Néhányperc tönkre tette hosszas fáradságuk eredményét.A fehér asztalok eláztak, a fűrészpor vizes szecs-kává változott és a sátor recsegett-ropogott. Dea kétségbeesés csak kis ideig tartott. Breznóbányakimondta, hogy nem hátrál meg a vihartól ésáthelyezi a bankettet a verandára. A tűzoltók averanda gyertyatartóiba gyertyát helyeztek, a pol-gárok becipeíték a vizes asztalokat, székeket, aziparosleánykák, bőrig ázva, behurcolták a tányért,kést, villát, azután új fehér és tarka asztalkendő-ket terítettek az asztalokra — és készen volt abankett. Kiki ahogy tudott, elhelyezkedett és jötta pisztráng, a lazac, a pecsenye, a torta, a cigányés a felköszöntő. Ázott volt valamennyi, hanem ajókedv, a lelkesedés, az meleg, ép volt. Fölöt-tünk mennydörgött, a hátunkat az eső verte, dea pohár vígan csengett, a pisztráng kitűnő volt,a felköszöntők lelkesítettek s a mi szegény kis felszol-gáló leánykáink (akik most, hogy e sorokat írom,bizonyára herbateát isznak) csuronvizesen is mo-solyogva szolgáltak ki bennünket. Lakoma vé-geztével kihordták az asztalokat az esőbe és a fe-hér, piros, rózsaszín ruhás leányok, asszonyok ví-gan járták a táncot az ifjúság karján — aligha-nem hajnalig. (Mi, fővárosiak, erről már nem ta-

307

nuskodhatunk, mert éjfélnél tovább nem bírtukki a szép kárpáti zimankót.)

Reggel mozsárdörgés és kopogó eső ébresztettföl bennünket. Az eső szakadt. Mindamellett be-bizonyosodott, hogy a breznóbányai recipe (előbba fehér, azután a zöld asztal) nem rossz. Min-denki pontosan a helyén volt. Az igazgatótanácsülésébe nem lehetett beférni, annyi volt az érdek-lődő, a közgyűlésen pedig, mely a polgári iskolanagy tornatermében folyt le, ott volt a tegnapibál egész hölgyközönsége. Még csak nem is köhö-gött bájos soraiban senki. A gyűlés maga méltó-ság dolgában nem engedett egyik társának sem.Unnepies komolysággal folyt le a programm és ajelenvolt fölötte díszes, a Felvidék intelligenciájátméltón képviselő nagy közönség szeretettel ésáhítattal csüggött a szónokok szaván. Nyilvánvaló,hogy az a testvéri kapocs, melyet a F. M. K. E.a Felvidék magyarságában létrehozott, ezen agyűlésen is szilárdabbá vált. Itt, Zólyommegyében,különben a F. M. K. E. már nyitott ajtókra éskinyílt szívekre talált. A Grünwald Béla várme-gyéje a magyar nemzeti érzületnek nemcsak hűőre, hanem tanító iskolája.

A breznóbányai ünnepnek még egy tapasztalatalebeg előttem, arra csábítón, hogy megírjam. Mi-kor a halámi vigalom után visszajutottam a vá-rosba, betértem az egyik vendéglőbe. Külön szo-bában zártkörű társaság mulatott — tót nyelven,de cigányzene mellett. Egyszerre egy gyönyörűasszonyi hang valami mélabús tót dalt kezdett

308

énekelni, melyet a cigány halkan kísért. Nem ér-tettem a szövegét, de oly kedvesen szállt a hanga zenekíséret fölött, hogy szinte beleképzeltem aszövegbe ezeket a hegyeket, erdőket, melyek körü-löttünk zúgnak s melyek felé röppen a tót népiespoézis. Némi csalódást is éreztem. íme, míg oda-künn, a Garam partján a szép magyar tósztokhangzottak, idebenn a tót dalt lopja a szívekbeegy igéző női hang... De azután csoda történt.A cigány a Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magá-bant kezdte húzni s ugyancsak az a bájos hangmég szebben, még odaadóbban énekelte a kuruc-nótát s utána több magyar népdalt. A nótábabeleszólt csöndesen dörmögve egy-egy férfihang,majd megerősödött a férfiak kórusa s mikor egyvidám, csattogó nóta repesett a levegőben, azének általánossá, szilajjá, mámorossá vált. Nyilván-való, hogy magyar társaság mulatott a szomszédszobában, valószínű, hogy éppen olyan, mely aF. M. K. E. közgyűlésére ment a városba. Mikoraz ének és zene fáradtan elhalt, a beállott csönd-ben ismét hallani lehetett vége-hossza nélkül atársaság tót beszélgetését. Én pedig arra gondol-tam, vájjon ha, miként ez a magyar dal, a mostaniszép magyar ünnep is elmúlik és eljönnek a hét-köznapok, a sok kedvező jel és lelkesítő tapaszta-lat ellenére nem ugyanaz fog-e történni e vidéken,ami ebben a társaságban történt? A kuruc-nótaután nem következik-e a megszokott, közömböstót beszéd?

A rendőrség bölcse.

Hogy végigböngésztem a múlt hét lapjait, meg-döbbenve tapasztaltam, hogy a legokosabbat ezena héten nem a képviselőházban mondották, ha-nem a rendőrségen; ott sem a rendőrbíró vagyvédőügyvéd, hanem egy jámbor ékszerhamisító.Ez a büntetőtörvénykönyvvel kissé laza viszony-ban élő férfiú ugyanis hamis ékszert hozott for-galomba. De ő nem úgy hamisított, mint a kö-zönséges lelkek, hanem mint azok a politikusok,tudósok, társadalmi bölcsek, írók, művészek,hozományvadászok, erkölcsbírók és az élet egyébkiváló ékszerkereskedői, akik hamis portékájukrarábiggyesztenek egy-egy szent elvet, díszes plágiu-mot, fényes igazságot, közkeletű frázist, elegánscímert és vakító erényt, hogy valódiaknak látszas-sanak.

Mit tett a rendőrség bölcse? Elküldött a fém-jelzőhivatalba egy nem tudom hány karátos, ki-váló minőségű aranyláncot, melynek első és utolsóláncszemére ráforrasztották a nemesi aranycímert,vagyis a hiteles jelzést. Ezeket a szemeket azután

310

ő otthon lefejtette és a hamis aranyláncra forrasz-totta. Ezzel az eljárással tehát produkált egyaranyplágiumot, mely ugyan pakfonból való volt,de melyről szakértők hivatalos billoga tanúskodott,hogy színarany. Jó darabig virágzott ez az üzlet.Az emberek vásárolták, fizették, viselték ezeket ahiteles hamisítványokat abban a boldog tudatban,hogy valódi arany csillog a nyakukban vagy azórájukon.

De, sajna, az aranyüzlet terén gyorsabban le-leplezik a pakfont, mint a politika, tudomány,irodalom, művészet, szerelem és becsület mezején.A leleményes ékszerhamisító polgártárs a rendőr-ség elé került, ahol ő beismerte a csalást, de ígyvédekezett:

— Igen, én meghamisítottam a láncokat, de aközönség nem károsodott. Miért? Mert azok, akikilyen ékszert vásároltak, abban a hitben voltak,hogy a lánc a jelzésnek megfelelő értékű és azékszer viselésében mindig az illúzió a fontos.

Igaz. Háromszor is igaz, mert nemcsak az ékszerviselésében ez a legfontosabb, hanem mindenhelyzetben, melyben e világon él, mozog, remény-kedik és gyötrődik az a kétlábú, tollatlan hiúság,melynek ember a neve. Mindnyájan viselünk ilyenarany csillogású illúziókat, melyeknek első és utolsóláncszemébe bele van forrasztva a hiteles jegy ésnem tudjuk, hogy az élet, ez a legfurfangosabbékszerhamisító, már régen kicserélte a közbülsőláncszemeket értéktelen pakfónnal.

Hányszor találkozunk az életben ilyen hamisí-

311

tott láncokkal, melyek a hitelesség minden látsza-tát és szent illúzióját viselik? Vesd tekintetedet apolitikára és keresd azt az elvet, melynek közbülsőszemei nincsenek meghamisítva. Tekints vissza amúltba és megdöbbenve fogod tapasztalni, hogykeresztül-kasul van fonva Büchler úr (vagy minekhívják?) láncaival, melyeket egész évtizedek visel-tek abban a hitben, hogy a jelzésüknek megfelelőértékűek. Hány bálvány, hány nagyság, hány ér-ték, hány remény, hány bombaszt, hány szemforgatóbűn és ledérszemű erény gomolyog ott e hamisékszerekkel földíszítve, melyek aranyfelülete régenlekopott?

Volt egy szép, nagy, tündöklő aranyláncunk.Nagyeszű, bölcs, megfontolt, erős lelkű, tiszta kezűötvösmesterek készítették. Azt hittük, hogy ez azaranylánc alkotmányunk, nemzeti életünk, jelenünkés jövőnk örök értékű záloga. Ámde jöttek alanyha, lomha évek és évtizedek, — valamennyiegy-egy Büchler mester — és az aranyszemeketlassankint kicseréltek pakfonnal. Még megvan alánc, rajta van az első és zárószemén a hitelesértékjelzés, viseljük is abban a hitben, hogy tisztaarany, mert hiszen az alkotmányos ékszer viselé-sében is az illúzió a fontos . . .

Volt egy másik aranyláncunk, ragyogóbb azelőbbinél is, mert ennek az ércét az álom arany-bányáiból hozták és ábrándos mesterek kalapál-tak, pepecseltek rajta emberöltőkön keresztül. Holvan ez a tündöklő ékszer? Hol vannak a legszebbszemei? A Büchler úr titkos műhelyében . . . De

312

az értékjelzés ott pompázik a megkopott, elárvult,fényevesztett láncon és az illúzió a fontos.

Hát, mondom, ilyen mindent átölelő, nagy élet-igazságot bocsátott szárnyra a rendőrség előtt aza leleményes, jóravaló ékszerhamisító, aki egyetlenmondásával ennyire belevilágított közállapotainkba.A legtalálóbban azonban kora szellemét jellemezte.Mert ő kitalálta: mi kell az ő kortársainak?Illúzió. Csempéssz tetteidre, eszméidre, műveidre,ízlésedre, irányodra hamis érték jelet, mely a tömegillúzióját biztosítja neked és pakfon-tehetséged alegnemesebb arany fényében fog csillogni. Művé-szet, becsületes munka, erkölcs, hit, igazság,szépség fölösleges teher. A reális és okos emberaz illúzió köd-paripáit fogja a szekerébe, melyeknem olyan szilajak, szeszélyesek és falánkak, minta Pegazus, ellenben könnyen kormányozhatok.Csak meg kell szerezni az aranyérték bélyegét ahamisított portékának és óvatosan kikerülni arendőrséget, nehogy durván fölébressze a közön-séget illúziójából. Mert ilyenkor azután vége alegszebben hamisított aranylánc igézetének is éscsalás címén megindítják a leleményes ékszergyárosellen az eljárást.

Távozás.

Érthetetlen és álomszerű dolog az, mikor valaki,akivel évtizedeken át mindennap együtt voltunk,a szemünk előtt, egyszerre hangtalanul lezuhan asemmiségbe. Magában véve mindennapos dolog,mert minden koporsó, melyet a Rákóczi-úton viszkifelé a fekete szekér, ilyen katasztrófát és föld-rengést jelent. S általában az élet csupa távozás.Távozik a gyermekkor, távozik az ifjúság, távozikaz egészség, a kedv, a haj, a fog, távozunk min-den lépésünkkel, melyet a jövőbe teszünk, szü-leink hajlékából s gyermekeink távoznak a mihajlékunkból, minden perc elvisz valamit, amitöbbé vissza nem jő. Milyen hiábavaló dolog azarról való panasz, hogy életünk változatlan, moz-dulatlan; változunk folyton és változik körülöt-tünk minden, távozunk, utazunk állandóan mind-messzebbre minmagunktól és egymástól, maiénünktől és szeretteinktől. Hézagok támadnak egyreköztünk, melyeket ugyan nem veszünk tüsténtészre, de amelyek folyton tágulnak, szélesednek,miközben egész világa az idegen gondolatoknak,

314

érzelmeknek és viszonyoknak tolakodik közénk.Mi, örökös bolygói és széltől ragadott porszemeia világnak, mégis megrezzenünk és megdöbbenünk,mikor valamelyik vándortársunk hirtelen eltűnikszemünkből. Tudjuk, hogy pelyhek vagyunk, akikmegragadunk ideig-óráig valamely bokron, de ál-landóság egy pillanatra sincs megszabva számunkra;libegünk, sodortatunk és eltűnünk; ez sorsunk éstörvényünk; és mégis a pehely, mely még az életág-bogán tapad, érthetetlenül és borzadozva látjaa másik pehely eliramlását e világból egy má-sikba.

Tegnap még köztünk volt s nem különbözöttsemmiben sem tőlünk. Hangja beleolvadt amiénkbe, gondolatai egybefonódtak a mieinkkel, lé-pése csakúgy kopogott a fakockákon, mint amiénk most és szemének ablakain ugyanazok abetűk, arcok, tárgyak szűrődtek át, melyek ittfeketéinek, mozognak és pihennek most is körü-löttünk. És ma ki van oldozva, szét van vágvaminden hang és gondolat, mely vele összefűzötts ki tegnap még kezet adott nekünk, ma már olymessze van, hogy a megvadult fantázia sem érútjának egy lépése nyomába s kinek tegnap méglélekzetét is hallottuk, ma ahhoz egy háborgóóceán ordítása sem jut el. Oh, rettenetes túlságaés felfoghatatlansága ennek a gyors távozásnak,ennek a villámnál sebesebb utazásnak, mely nememészt meg annyi időt, mint az óra legkisebbkerekének forgása és mégis elképzelhetetlen térenés távolságon suhan át! Hogyan illesszük gon-

315

dolataink és lehetőségeink nyomorult körébe ezta minden képzeletet és határt összetépő távozást,mely bár ezerszer megismétlődik előttünk és olyöreg, amilyen vén a világ, mégis álomszerű, reges,borzalmasan titokzatos.

Tegnap még azon tanakodtunk vele, hogy milesz holnap s mi holnapután. S ma már arról be-szélgetünk, hogy mi volt tegnap és tegnapelőtt.A tegnap tolvaj-zsákjába gyömöszölte a holnapot.Hova lett a holnap gondjaival és terveivel? El-merült a tegnapba, mint a tört hajó a tengerbe.A tegnap kegyetlen, falánk percei úgy zúgnak ésforronganak az eltávozott ember fölött, mint atenger fenekére szállt hajó fölött a hullámok. Be-szélnek arról, hogy milyen volt az eltűnt embertegnap, mikor még volt holnapja, melynek dolgo-zott, mit tett, mit beszélt, mit őrölt agyának ésszívének finom gépezete, — de hajh, minden mon-datuk, minden epizódjuk után odateszik a bezárópontot. Nincs folytatása. A holnap és a jövő el-némulva és megdermedve fekszik a halál sötéttengerének a fenekén, ebben a mélységes, világ-talan víztükörben, melyben mégis mindnyájan meg-látjuk egy pillanatra a magunk sorsát.

Mi marad itt az eltávozottból? Néhány kép,néhány levél, egy karosszék, melynek vánkosánmég látszik a feje nyoma és egy csodálatos kiscitera, melynek láthatatlan verői megrezgetik ahúrokat csöndes pillanatokban és bohókás megbús melódiái elöntik az elköltözött otthonát, akár-csak a kiszáradt patak medrét az éjjeli záporeső.

316

Ez a citera az emlékezés. Nem az az emlékezés,melyet nyilvános pályája, tettei, művei, gondolataiőriznek, hanem az a bensőbb és mélyebb, mely,mint a szomorú rabmadárka, nem kívánkozik kikalickája rácsa, az otthon falai közül. Ez a melódiaott jár-kel az elhagyottak lakásán, halk lépés-sel, halk zengéssel, beleszövődve nappalukba éséjjelükbe, mint a ragyogó selyemfonál az ébrenléthideg vásznába és az álom buja perzsaszőnyegébe.

És marad itt egy hivatalbeli asztal, mely mellettdolgozott; egy zug, melyben tereferélt és min-denkit megszurkált, vértelen döféssel, fájdalomnélkül való sebet ejtve; néhány kedves embere,akivel évődött, anélkül, hogy malíciájának sarkan-tyúit érezné. Minden üres most ebben a má-ban,tudván, hogy gazdája a tegnappal elmúlt. Az ablakmely mellett üldögélt, mintha megvakult volna,az íróasztala, mintha fázékonyan összezsugorodnék,a meghitt zug mintha összeomlott volna és azévődésének tárgyai mintha félszeg árvasággal bal-lagnának az utcákon.

Ennek a hervadásnak és levélhullásnak a me-lankóliáját is csak azok értik meg, akik az eltá-vozottal együtt utaztak a földi országúton. Csakők látják és érzik azt a nagy kavargást, omlástés ürességet, melyet ez a tragédia szült. Az ide-gen szeme mindebből alig lát valamit, mint ahogyaz üres színpad sem árulja el, hogy mennyi könnyhullott az imént a nézőtéren. Aki nem ismerte,annak immár nem több az elköltözött földön valótartózkodása, mint az utasembernek egy sor láb-

317

nyom, mely a homokban sötétlik, s mely mellettúgy halad el, hogy alig veszi észre. Mit tudja ő,hogy az a nyom kiről beszél? Milyen fájdalmasmegindulást ver fel azokban, akikkel tegnap errejárt? Hiszen száz meg ezer lábnyom támad ésenyészik el a homokban. Ha házat épített s azutcának díszt adott vele, megemlegetik, hogy vala-mikor az övé volt; ha kincset gyűjtött, enneksápadt fénye sokáig megvilágítja árnyék-alakját atömeg szemében; de gyarló, mulandó ember vol-tának nyomait csak azok keresik föl s kutatgat-ják, akik ismerték és szerették. És ők megtaláljákés látják lábának nyomait a legcsalfább homok-ban is, látják akkor is, mikor a rajta keresztülgázoló nyomok közt elvegyült, mikor a szél elte-mette és a zápor elmosta.

Az év szirtfokán.

Szállókban, kivált betegeknek való fürdőhelyen,gyakran találkozik az ember az egyik szoba hom-lokán ezzel a rejtelmes mennyiségtani képlettel:12a. Ez a szám tulajdonképpen egy kis jószándékúfüllentés, álarc a 13-as számon. Az élelmes szálíó-és háztulajdonosok ezzel a 12a. számmal dugjákel a 13-as számú szobájukat, mert az ember, ababonás ember, a falevél zörejétől is megrezzenőbeteg, nem szívesen száll a tizenharmadik szobába.A 12a. szintén csak a tizenharmadik, de a szálló-sok jó emberismerők s tudják, hogy az embersohasem a lényeget keresi, hanem az illúziót;megissza a hamisított bort a cégér kedvéért, meg-tapsolja a gyönge írót a hangzatos reklámért,ünnepli a csalfa politikát a szép jelszóért és el-veszi a rossz asszonyt a szép szeméért. Nyugod-tan alszik a babona ágyában, az illúzió párnáján,a 12a.-ban.

Van azonban egy tizenhármas számú szobamelybe mindnyájan kénytelenek voltunk beköl-tözni, benne is laktunk egy esztendeig, most tölt-

319

jük benne keserves lakóvoltunk utolsó napját. Eza szoba persze az 1913-as esztendő. A nagyszállásadó gazda, az Idő, gőgös hotelier, nem tö-rődik vendégei babonájával, borzongásával ésillúziókért való epekedésével, nem írta a szobájahomlokára az 1912a. kegyes csalását, hanem mind-nyájunkat beterelt az 1913-asba s abban éltünkjól, rosszul mindmáig s élni fogunk még néhányóráig, minden bajunkat s minden bosszúságunkataz ominózus esztendő nyakába varrva: Nem hiába,hogy 13-as!

A babonás ember úgy volt ezzel a 13-as esz-tendővel, mint a rossz férj a feleségével (vagyfordítva). A szerelmes, jó hitves mindent elnéz,megbocsát a párjának, vagy észre sem veszi, sőtimádja fogyatékosságait. A gyűlölködő ellenbenminden baja és kellemetlensége okát, valami cso-dálatos kacskaringóval, a logika kétségbeesetthalálugrásaival, elvezeti a hitestársához. Kinek ju-tott eszébe, hogy a tavalyi keserveit és borzalmaitaz 1912,-i esztendőnek rója föl és kinek fog eszébejutni, hogy az 1914-re kenje jövendő bosszúságait?Persze, bűnbakot tavaly is találtunk eleget, a jövőesztendőben is fogunk lelni bőven, mert az em-ber úgy van alkotva, hogy kedves énjét egy szentcsalhatatlansági és mentelmi lepelbe burkolvaszemlélje (legalább ami a saját hibáinkat illeti)babér- vagy töviskoronával fején; a babérkoronátmi magunk szereztük, a töviskoszorút mindig másnyomta halántékunkba. De nem vádoltuk az esz-tendőt, holott 1913-ban minden bajunk uszályán

320

hurcoltunk bogáncs gyanánt egy panaszkodó vá-dat: Nem hiába, hogy 13-as!

Ám végéhez közeledik az ominózusnak mondottesztendő, állván utolsó napjának szirtfokán, ahovaaz év hajójának roncsai vetettek bennünket. Eszirtről visszanézve, látjuk, mint hanyatlanak aláa mélységbe, akár a fuldokló emberek, a napok,hetek.

Az egyiknek a köntöse szürke, a másiké fényes,a harmadiké fekete. Minek soroljam föl, melyikjárt világos és melyik sötét ruhában, hiszen mégközel járnak emlékünkben elhalt örömeink éssiralmaink, azok is, melyek az egész világon, azegész országon s azok is, melyek egy emberiszíven reszkettek át. Majd eljő a krónikás történet-író és mentő csónakján kihalász az elmerült napok-ból annyit, amennyi ráfér egy olyan kis alkot-mányra, amilyen egy könyv vagy egy könyv fe-jezete. Az egészet, az esztendő rettenetes remény-,hang-, érzelem-, gondolat-szövevényét, üvöltésétés suttogását, jajgatását és ujjongását, zuhogásátés aléltságát, tetteit és álmait nem tudná kiemelniés napvilágra hozni többé millió toll egy akkorakönyvben, amekkora az Ararát hegye, melyen ki-kötött a bárka a világ valamennyi állatfajával, desohasem köt ki egy elmúlt esztendő a maga tarkaéletével. A keretét kiemelhetik a múltból, akár-csak a babiloni városokat a föld alól, de az életétsoha. Ami a papíron fönnmarad ebből az életből,vagy ami ráíródik majd róla, sőt ami megragadróla a legfrissebb emlékezetben, művész vásznán

321

és márványán, költő lelkéből a jövőbe repítettaranynyilakon, asszonyi ajkról pergő énekgyön-gyökben, emlékező sóhajban és mosolyban, igaz-ságban és mesében, bölcsőben és sírdombban,mind csak sápadt mása a valónak, rebegés, szín-folt, árnyék vagy legfölebb egy lángelme szép,fényes szivárványa. Az élet, az élet többé föl nemtámasztható ezen a világon, akár a Szilveszter-éjnek az esztendőt örökre leborító leple, akár akerepesi-úti temető márványlapja alul.

A földi életnek, mint mondják, van föltámadásaa gyermekben. Ám, a gyermek nem föltáma-dása, hanem folytatása az életnek s hozzá csaktestben folytatása, de szellemében soha; valami-képpen az új esztendő sem az ónak. Az év alko-nyán nemcsak azért suhan át az ember lelkén amulandóság lehe, mert egy évszám ismét rátola-kodott az évszámainak a halmára, hanem azértis, mert mögötte ring egy nagy eltávozás és el-múlás zenéje. Ezért érezzük az év alkonyániszonytató gyors futását az időnek, mert a halálés a tolvaj mindig gyorslábú annak, akit meg-rövidítettek egy esztendővel vagy aranyórával.És fájdalmasan látjuk illanását életünkből egyesztendőnek mindig, hívják bár 1912a.-nak vagy1913-nak.

Érzem azonban, hogy szerény hegedűmet nagyonis a g-húron cincogtatom, holott ez év szirtfokánnemcsak visszafelé lát az ember, a ködbe, hanemelőre is, a hajnalba. Hiszen ugyanaz, ami a mulan-dóságot szüli, ami sírba fekteti a napot és évet,

322

ugyanaz szüli a jövőt, az új napot és esztendőt:planétánk soha nem szűnő forgása tengelye és anap körül. Már ott forgunk az új év határán azúj fény, új rügyezés, lombozás és virágzás felé.Igaz, hogy más lomb, más virág, más nóta, máspoéta, más ideál szökken fel forgó gömbünk mé-lyéből közénk s mindezt mi öregebb szemmelfogjuk látni s öregebb szívbe fogadni. De szépmégis a hajnal, mert mindig ígér valamit és azúj év, mert mindig jobbat sejtet a réginél. Hiszenez a remény volt az az 1912a. számú szoba, mely-ben a babonás világ az 1913-at átkucorogta. Hanem hozza meg az ígéretet és sejtelmeket, teme-tünk megint egy elérkezendő szilveszteri stáción,azután forgunk ismét tovább, mígnem elérkezünkahhoz a szilveszteri éjszakához, mely már nem azév szirtfokán lel minket, hanem alatta.

Tartalom.

Felolvasás közben .........................................................1Tavaszi hullámok ..........................................................6A kis gázkályháról........................................................14Tükördarab az utcán ....................................................21A te skarlátod meg az én skarlátom ............................29Nyári levelek:

1. A patak és a pásztortűz ................................352. A cseh báró ..................................................403. Mr. Woodward halászik................................464. A turisták .....................................................525. Hajadonfővel .............................................. 60

Az asszony és a kalap ..................................................67Misszisz Kulcsár .........................................................73Párbaj a levegőben. ..................................................... 85Lapaj, a híres dudás ....................................................91Generál Bőze ...............................................................99Az öreg Pintár ...........................................................105A tizenharmadik hajó .................................................111Vasárnapról vasárnapra ............................................. 118A kis utcaseprő ...........................................................123Téli figurák ................................................................129Kopelka úr jubilál ......................................................135Zsolnát aszfaltozzák ................................................... 141A szem ......................................................................148A fekete kendő ...........................................................155

324

Esős napokon ............................................................158Az udvari újságíró .....................................................163A fátyol .................................................................... 165Izabó eszménye .........................................................172Találkozás ..................................................................177Emlékek .................................................................. 181Ének a drágaságról ....................................................190A levélméreg ............................................................ 195Valami a divatról:

1. A divatos szoknya áldozata ...................... 2002. A feltűnő asszony az utcán ........................205

Az utca beszéde ........................................................210Bozovics és Milics ....................................................216Ingatag remények ......................................................224A veronál ...................................................................231Bíborhullámok ...........................................................236A varrónő ..................................................................241A harmadik szomszéd ...............................................249A nyilvánosság ..........................................................261Az admirális ...............................................................266A vaporettó ................................................................277Ugron Gábor ..............................................................283Ábrányi Kornél ...................................................... 288Séta balra ..................................................................295Breznóbányán ..........................................................300A rendőrség bölcse ................................................. 309Távozás ....................................................................313Az év szirtfokán ....................................................... 318