Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

A szivárvány tenyerén

M

o

c

s

á

r

G

á

b

o

r

n

é

F

2

e

h

é

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

A szivárvány tenyerén

3

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

A szivárvány tenyerén

Hangokban álmodom

Néhány perces versmeditációk,

szösszenetek

Dr. Szatmári Évának hálás szívvel

Zsidai Erzsébetnek baráti szeretettel

Németh Jenőné Sacinak köszönettel

4

Nyelvi lektor:

Subiczné Palotai Erzsébet

Irodalmi lektorok:

Németh Jenőné és Szinay Balázs

Előszó:

Subiczné Palotai Erzsébet

A borító:

Mocsár Zsófia Alexandra Örökség című képének

felhasználásával készült

ISBN

978-963-08-2354-8

Felelős kiadó:

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

Támogató:

a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány

1146 Budapest, Abonyi u. 10.

Készült:

a Faragó Nyomdában

Második rövidített kiadás

5

AJÁNLÁS

Kétféle költő létezik. Az egyik megteremti ugyan

sajátos mélységeit, rátalál egy témára, s ezt variálgatja

egész életén át, de mégsem képes tudatos vagy

tudattalan metamorfózisokra.

A másik az örök nyugtalan, a kereső, az állandóan

megújuló, aki a szépségben az abszolút értéket kutatja,

s ösztönösen és hittel is vallja, hogy soraiban Isten

ujjlenyomatát szeretné rögzíteni Mások számára is.

Mindent, amit Ő megtapasztalt.

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit az örök gyermek, a

folytonos felfedezések, archaikus kozmológiák

vallatója, a világmindenség utasa, az örök Gyermek,

akit minden érdekel, de legfőképpen a líra, a zene, a

színház és a történelem szerelmese. Büszkén vallja

magát lokálpatriótának, s Debrecen az a hely, ami

sohasem kényszeríti disszonanciára. Történelmi

tanulmányait is a városnak, mint szakrális helynek

szenteli. Írásai sohasem fecsegőek, így minden

szimbolikus vagy valós figurája is a kozmikus hatalmak

fényéből táplálkozó szolgálat szükségességét vetítik a

befogadóra. Apró lépésekben igyekszik eljutni a

világrejtély kapujához azon az úton, amely már a

nagyfokú önállóság és egyediség himnuszának sajátos

képeit formálják.

Művészi ars poeticája így a szakralitás szentélyében

történő áldozat, hiszen egyszer csak elfogja valami

vágy a teremtésre, s egyre csak kalandozik ebben az ősi

semmi-mezőben, akár a kismadár, mikor lábacskáival

földre rajzol. Később kétségbeesetten dolgozik, fárad,

küzd a szavakkal, imával, erővel, józanésszel, érintéssel

6

és lélekkel. Harcol, feszül, elbukni látszik, és mégis

felemelkedik, ahogyan az Ég és Föld anyaga akarja,

miközben átöleli a boldogság.

Nehéz költészet ez, de nagyon is saját és egyedi.

Ráadásul egyszerre szól azokhoz, akik szeretik a

versekben az érzékletes, képi megjelenítés erejét, a

magyar nyelv gyönyörűséges szavainak dallamát, s

mindazokhoz, akik a lélek fényűzését keresik az

epikában is, s a história kedvelői pedig rábukkanhatnak

bizonyos fehér foltok színekbe és formákba, emberekbe

és eseményekbe történő formálásába is.

És mi másról lehetne szó Mocsár Gáborné Fehérvári

Judit műveiben, mint önmagunk és múltunk, jelenünk

és jövőnk, azaz a lelkünk újra felépítéséről?

Subiczné Palotai Erzsébet

festőművész, művészettörténész, pedagógus

7

Előszó helyett

Miért?

„Állj ki az esőbe, tartsd az arcod az álló cseppek alá;

hallgasd a víz neszezését, és próbálj jó lenni!”

(Wolfgang Borchert)

Vannak olyan Emberek, Akiknek egyszerűen Fényük

van. Csillagrendszerek égnek a szívükben, s ha

vonzásukba kerülünk, lelkünk megtelik melegséggel.

Szavakkal nem lehet köszönetet mondani azért, hogy a

Sors különös szeszélye folyamán mellénk szegődtek, s

úgy kísérnek, mint a Nap, amely galaktikákat fog össze,

s mi egyszerűen csak részeseivé lehetünk ennek a

kozmosznak.

Bensőséges, meleg hangulatok, beszélgetések, különös

impressziók, rácsodálkozások kísérik egymást

keresztező pályáink. Semmi sem rutinszerű, a finom

rezgések és hullámok egyenletesen áradnak még

összezörrenéseinkben is. Ezt a kapcsolatot az emberek

nyelvén barátságnak nevezik.

S ha a Barátod arra buzdít, hogy mutasd meg Magad,

Te gondolkodás nélkül megteszed, mert bízol és hiszel

benne. Ilyen egyszerű a bolygók közötti kapcsolat

szóbeli egyenletrendszere.

Köszönöm az embernek és a Barátnak, Erzsinek, s

Évának, az orvosnak, s a gyógyítónak hálás szívvel!

Kavicsokat út közben találunk, mert hiszen mindnyájan

elindulunk, s valahova tartunk, akár tudatosan, akár

csak véletlenszerűen.

Sétálgatunk, ballagunk vagy sietünk, rohanunk, felfelé

nézünk, vagy csak az utat kémeljük néha összeszorított

8

lélekkel, s csak a port, a sarat látjuk, s nem nézünk

tovább néhány méternél.

Ilyenkor is találunk köveket, de valódi Lényegük nem

ragad meg, ott hagyjuk őket, noha lehet, a gyémánt

mellett siklott el tekintetünk. Fókuszálunk.

Idegeskedünk, mert megint elkésünk valamilyen

helyről, ami nem ad a léleknek, a mienknek, csak

visszatart, felemészt, s úgy pattintgatnak bennünket is

az emberek, akár a marionett-bábukat. Lehet húzni a

lábaink madzagjait, a kezeink szálait, de a Lelkünket

nem adjuk el. Tudjuk, Angyalaink vigyázzák azok

minden rezzenését.

A kavicsokat nehéz definiálni, ezért én bensőséges

érzéseknek, barátságoknak, beszélgetéseknek és

írásoknak nevezném őket. Olyanoknak, amelyek

fényeit és formáit a Másik Ember alakítja, s ezért

magukban hordozzák az örök idő nyomait is.

Szeretetükkel hatnak, néha nagyon is rejtetten, de

mindig érezhetően, s újabb inspiráló erővel bírnak.

Külön köszönöm Sacinak és Bözsikének, akik mindig

úton tartanak…

S még mindig a háláról:

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Mindazoknak,

akik Fényeikkel hozzájárultak ahhoz, hogy ez a könyv

létrejöhessen:

a Pro Cultura Alapítványnak, Bocskai Lajosnak, Dr.

Kun - Szabó Tibor Andrásnak , Dr. Szatmári Évának,

Gál Juditnak, Gere Irénnek, Mocsár Zsófia

Alexandrának, Németh Jenőnének, Sass Bálintnének,

Subiczné Palotai Erzsébetnek, Szinay Balázsnak, Zsidai

Erzsébetnek, s Mindazoknak, akiket valamilyen ok

folytán nem nevesítettem, de mindvégig éreztem

biztatásukat.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011. július 26.

9

APÁM

„Minden féltve őrzött dolognál

jobban óvd szívedet,

mert onnan indul ki az élet!"

(Préd 4:23)

Ellobbant feletted az Ősz,

fájdalmam torkodig fonta,

pernyemorzsákat hordoz a szél,

neved fűtetlen sírodra kormozta.

Szél szárnyán bukik falevélreszketés

búvik a kuvik,

fut a hazátlan idő

- lomha céda -

keresztet vet egy anyóka

sápadt ajka,

madárujja.

Avarcsókot perget a szél,

dalait tölgykoszorú visszhangozza.

Meghajlik a megfeszített szó,

s valahol egy hang

arcod kongatja,

Arcod kongatja.

10

ANYÁM EMLÉKÉRE

Régi kenyértörések

lassúdnak, lassúdnak

alkonyi hangokkal,

nádakkal,

pászkával...

Szőke a kalászok

mézszíne,

kamráink hűvöse,

kútjaink szép vize

feltárul,

nem árvul...

Távolban

gulya is kolompol,

elhalkul, elnémul,

kakas meg bóbiskol,

péklapát elborul,

diófa árnyékol,

kutya sem maszatol...

"Hol volt,

hol nem volt... "

magas Ég bimbaján

ágaság a világ,

ott lakik nagyapó,

bajsza ősz,

mint a hó,

ajkain regéket

daráló

rózsafalevélen

épül már a szampó...

Kovácsló meghajol,

feszület az ajtón

a patkó...

Gyí fakó,

11

nyomodban

édesded hordócska,

nyakadban pántlika,

szüretre, ne haza!

"Mese-mese más... "

csillagúton jársz,

láttál három tengert,

tudtad, mi a kender...

Sarkon forgó menyecske,

dalolj!

Hajlítsd az éneket,

vesd az új életet,

madárkák,

gidácskák

pelyhesek

cifrázzák a lépted.

Távolban gőzvonat

oly gyorsan elsurran,

bokázik a korom,

hamvas a gúnárnyom.

Karommal ölellek,

vár a tűz, ne feledd:

kemence melege,

világszép szeglete,

csillogó lámpafény,

szakítsd le

forgács, Légy

Mindenség,

Fényesség,

Békesség,

Magasság

a

Szépség!

Kettőt lépj!

Gimbes-gombos

12

dimbes-dombos

csárdás a citerás,

Anyám Vagy,

Muzsikás...

„AD MAIOREM DEI GLORIAM”1

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és

hasonlatosságunkra”

(1Móz. 1: 26/a – Károli Biblia)

Gál Juditnak

Harangszó kondul, haloványan csordul,

Uram, Igazságod mások felé fordul.

Csodáidat várom sápatag lélekkel,

Hátam mögé vetett fekete évekkel.

Bánatdombjaimról sóhajaim szálltak

Mind a négy sarkára széles e hazának.

Kerestem keresztjét szegetlen kenyérnek,

De elmentek mind, kik őrizték Fenséged.

Pántlikákkal táncba mentem volna,

Ropni a csárdást lent hangsúlyozva.

Hajdúságban ilyen volt a módi,

Mikor Uram, tudtunk még örülni.

Vigadtunk estelig a friss must mellett,

Néztük elbűvölve szőlőd mivé is lett.

Nagyapó pipája szirmokat eresztett,

Titkokról regélt az, mint meséi Keletnek.

Farsang van Uram, harsognak zajai,

Elnyomják a régit pokoli hangjai.

1 A cím magyar jelentése: „Isten nagyobb dicsőségére”

13

Anyám sürgését a fonatosok felett,

Lebegő mosolyát szivárványod megett.

***

Legendáid hívom, ahogy írva vagyon,

Szent Jeruzsálem is újjáépült a romokon.

Tudod Te, Ki hajaim szálait számon tartod,

A 49. Judit napra Áldásod, hogy kívánom.

Nem törtetést, pusztítást, de a régit vágyom,

Mert a hétszer hetedik évben teljesül az álom.

ADVENTI ÁLDÁST KÉRŐ

KÖNYÖRGŐ DAL

Éles Erikának és Gere Irénnek baráti szeretettel

„Lábam előtt

mécses a te igéd,

ösvényem világossága.”

/ Zsolt 119, 105 /

Emeljétek fel szíveteket

Ti, harangok

ad Dominium!

Zengjétek a békesség leheletét

eleink érces, halhatatlan hitét,

hiszen nyílik a diadalkapu:

az adventi Kegyelem,

a csönd, melyben

az örök karácsony

hite is fesztelen,

mely zsengén sem

az enyészet

14

tévelygő menedéke,

hanem emberségünk

vágyódó kincse.

„Legyetek irgalmasak!”

Zúgjatok harangok

zokogjon vacogva

az atomos fény

drótba csavarva, bezárva

Krisztus keresztvasának

ma még szabadsága.

Az érc most hazarepít,

akár az Angyal,

s a kígyó sem szisszen

Univerzum jajjal.

Ez a jelen idő,

s nem a Káosz,

s új Genezis,

csak a mennyei tünemény:

a Szeretet, Remény és Hit.

Így Advent előtt fázom én is

a szalmán,

mint az újszülött…

Bársonyos bizalom e helyhez

csak néhány elárvult állat

melegével köt,

mert

„Nam neque ditibus

contigunt gaudia solis…

…de te fabula narratur…”

S rólam is persze,

meg Minden Emberről,

kinek Uram oly erős a terhe,

hogy kérlek, gyújts

15

Te most Fényt szíveikbe,

mert már nem látjuk a Másikat

Uram,

s hótorony-hallgatás, mi közénk aléltan

bezuhan,

míg harsogó harangok ölén

megpihennénk végre,

hogy csalhatatlanul tekinthessünk

Istenünk Egére,

hisz halljátok a lumen internum szavát,

sic erat in fatis,

sic Deus dilexit,

s mégis szél támad

messzire vinni készül…

…s éjjelente néha

én is a halállal alszom,

sőt mohón érinteni is vágyom

arcát,

a könnytelen porhüvely-zsákom,

ha felszínre tör Lucifer-világom.

Látod Uram,

állnak a harangok,

konganak,

zengve és búgva hallgatagon

Téged dicsérve

járják a táncuk:

Vedd, vidd!

Halld, hidd!

Halld, hidd,

Vedd, vidd!

Halld, vidd,

Vedd, hidd!

Sursum corda,

hogy legyen mindenkié

16

a számadás

felépülhet-e bennünk is

a lelki ház,

megszülethet-e újra a Szeretet,

a Hit és Remény,

s ha zörget az Ige,

lehet-e ajtónk jászla, melege, fénye,

pásztoroknak csillagos,

betlehemi gyalogút

újjászületett éke,

nem pedig rothadó lélek

lemállott kérge,

inkább zizegő

szalmaszál kéve

Örök dicsőséged

porból vétetett,

s oda visszaomló

picinyke fénye.

ANGYALOK ÉS FÉNYEK

Széles Kingának

Kellenek néha csak a fények,

csak a hangok: a belsők és szépek...

Kellenek néha Angyalok is,

ha csak egy szóban vagy kanócban

a gyertyamélyben, de mindig feléledően...

Kellenek néha csak a színek,

csak megölelni a belső mélyet,

sárgák vagy napot ölelő kacagó kékek,

ha csak a fák koronáin hintázó lélek

vörösesbarna könnyeit ontják,

hidd, őket is Angyalok vigyázzák.

17

CONCERTO

(Ihlette Vivaldi, az il prete rosso („vörös pap”)

L’autonno (Ősz)

dolente, doloroso (fájdalmasan)

Ezer színével zsong körül az ősz

fázós, béna nyelvem

zsolozsmát vacog…

Rég nem láttalak.

Glóriád – angyalarc

démonszívvel

csöndben aláhull

nem ragyog.

Fázom.

Utolért a bánat

halk ütemre jár

az örök változatlanság

trillázva átlebeg,

mint szellemárny

hulló avarja

a fejem felett.

A fejem felett

tölgytündérek dús ághegyén

mégis kopog

csak egyre

a vert Remény.

Egyszerűen csak így.

Virágos csöndben

álmodik a kopjafa

fa gyalulta

18

fagy alul ta

vaszitifa

szele libbenve borzong

némán rí

peng

kísért

a tölgylevél,

akár

aranyéter

álomba ölel karja,

a felhőkkel tele,

s zarándokolni indul

égő piros könnye:

Krisztus új sebe

fénytelen zsarát

verdeső

verd eső

verdes ő

kemény

vad

zokszó

naszpa-panasz

könnyrónája hull.

L’iverno (Tél)

calando (lassulva és halkulva)

Úgy tudtam,

a Tél váltott meg

úgy él az emlék

itt

legbelül

öreg kapuid

rég becsuktad

koldulni

szabadságod

19

nem volt már

hited

hóba fújt Téged is a táj,

messzire elomló

könnyeimmel hulló

gyáva pusztaság

kalapált

lapált

kala

alaka

ablaka

a Mennybe,

hogy bemenj,

menj be!

A Mennyből

ezüst-ködből

fagyszín arcod

kimintált

mécslánggal izent:

Sophia!

Sophia!

Philos Fia

özvegy Remény

légen át

jár az égen át

rianva elhagyva

földi magzatát

söpri a föld porát.

La primavera (A tavasz)

leggero (könnyedén)

A rét tükrében

ragyog a hóvirág

20

felöltvén az új ruhát,

mit csermelyek

öle szórt széjjel

az éjjel,

s most

vígan lebeg

zsengén borzong

pőre bőre

virágfüzér

lánc

e

tánc

perdül

a légtől,

akár

csipkevarázs

a csicsergő kábaság.

Ölel az erdő.

Bimbókat bontó

füttye dagasztja

a

zsendülő

vadvirágok

patyolatgyöngyeit,

s ott egy pille –Tanka,

tán Aranka

beporozza

a természet

újjáéledt csúcsait.

Ing-ring

a Fény,

s csókot

int

a

21

Nap

mécsesén,

ahogyan

tárul a tüll

égi kékje

nyílik a tintásüveg,

s zsengő

gyönyörrel

ring a

ring a

visszhang-illat

virradat:

Tiri - tara

tara - tiri

csek - tara

tiri - csek

tara - tara

csek - csek

tiri – tiri

tara – csek.

Már az éj sem csatináz,

álmodj Kedves,

őriz Téged

minden

nyíló

hóvirág.

L’estate (Nyár)

A bene placito (tetszés szerint)

Az ég íriszén

lángol a fény,

a szárnyas napkorong…

magányos jel,

22

ki magához ölel

ékszerré teszi

a pocsolyát,

a gazt,

a szalmaszált…

Tűzfátyolfonál –

perzsel a nyár

nyomában

aranylik a rét…

A búza, a vetés

bódultan áll.

Tikkaszt az éj is

zsibong, tántorog a fény

úgy vakít

pihegve

kánikula,

az égi Kutya.

CREDO

Gál Juditnak

Megfeszíttetünk mi is naponta,

áldást vár sóvárgó valónk

ahogyan az IGE is testté lett,

a szeretet irgalmáért

nyílik imára ajkunk.

Nem éhezni és nem szomjazni többé,

ha nyílik a hetedik pecsét.

Könnyek nélkül színről színre látni

Isten arcát és homlokunkon

hordani Nevét.

23

S égi madarak szállnak mustármagos fánkra,

mert áldott humuszba hullott a mag,

érteni fényes felhő szavát,

mely titkot őrzött hegyről lejőve

Péter, János és Jakab.

Akkoron betölti Jézus mindazt,

mit eltörölni nem kívánt,

imígyen áll majd házunk

ama erős kősziklán, mikor nem tántorodik lábunk

az ÚR Napján.

Mert szélkiáltóként léptünk e Földre,

mi, a csöndes szelídek,

háborog mégis a bensőnk,

s jajait nem érinthetjük meg soha,

zokog a Hetedik Harsona.

Álmokba szédült a lelkünk,

Kezünk közt recseg a Föld torka,

Szórtuk átkaink felelőtlen

sarjasztni hittünk fát, gabonát,

Kenyerünkbe belegyúrtuk a kovászt.

Nem vettük Uram észre,

szád leheletét:a hajnali Eget...

Sem a másik emberben megtestesült

lámpássá növesztett kegyelmedet,

mert egyet ismertünk csak: a Márta-hitet.

Fedd fel Uram, kerubod második arcát,

tégy félre turbánt, koronát,

Törölj el szent várost, ha az csak kopár mese,

Hadd hangozzon fel a szó: Tolle lege!

Tolle lege!

24

SÍR AZ EMLÉK

Néha felzokog ez a

reménytelenül keserű világ,

melyben ott ragyogsz valahol a

sárguló nap végetlenjében,

a holdsarlóban, a csillagok

kozmikus ölelkezésében,

a nyár végi kékben,

csüggesztetten ott tündökölsz

a vörösben botorkáló lenyugvóban,

a küllők alatti Hélioszban.

Fehér, harmadnapi Krisztus arcod

szelíden feszül a ridegen tátongó,

lélegző szeleknek bánatában,

neved egy sírkövön vacog

megkopott aranyában.

Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba

szédülő langyos tavasz,

mi gyengéden dédelgetett álmainkból

új és friss rügyeket fakaszt,

s lágy szellőivel öleli át a fákat,

bokrokat és a házat,

mely nem ismeri még ezt a lázas,

karcos valóságot.

De Tiéd az ősz is, az elmúló

és hallgatag szőnyegavart termő,

a száraz karú, kopár- tüzesen

lüktető álombirodalom, mely,

mint tűnő pillanat, elvész,

elszakad, hiába kiáltanék,

25

Ne hagyd felednem a

Magaddal hozott szépet,

a bennem ma is élő ősi

igézet-rétet.

Lebegő emlékfoszlányaid

gyémánt koporsók,

csöndesen dúdolók,

és pergetik gyöngyeik

a négy szál gyertyán,

melyek befedezik

Lelked szarkofág délibábját

a régmúltnak azon a napján,

mikor a fehér szélén fekete táncolt,

kesztyűs kezek, nyúzott arcok

és megfáradt pillanatok

ledőlni készültek,

sírba bukni, ácsolni

és keringőzni, s ezt

a csonthús valóságot

mindörökre elfeledni.

Testem, akár a moly rágta ruha,

mára véges-szürkén csavargó

tükörbe ágyazott ezerarcú bánat:

magányos temetők és elnémult,

évmilliárdok vegetációja,

mégis elrejtem halálod,

féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút,

csontpikkely szárnyaimmal burkolom.

És magammal vittelek

nagyon mélyre,

legbelülre a világtól

26

elrejtett sötétségbe,

hogy senki se lásson,

hogy senki se bántson.

Immár enyémek is

az örök temetők,

a szertefoszló, hideg

szemfedő rongyok,

a gyász szívét is elfedők,

az évek pergésével

részemmé lettek

a bennem is bomló

hallgatag testek.

És mára mindent szeretek,

ami lecsukott, és ami

már korhadó: a leszögeltet,

a láthatatlan láthatót,

a sírok zugában megbúvó

sorvadást és életet,

a begubózott bábokat,

a születő lepkéket

nevelte bábarcokat,

és újratanulom Neved,

mert különben már csak

az én részem maradsz,

mit nem osztottam meg soha,

annyira enyém voltál…

Hallod?

Sír az emlék.

S Te tudod egyedül,

ma is milyen zokogva fáj.

Debrecen, 2011. június 5.

27

CSILLAGOKRA FESZÜLTEN -

KRISZTUSI HARMINCHÁRMAS

Világhiányban éltem,

Apám elhagyott.

Bújtam volna pedig hozzá,

miközben leemeltem föntről

az „Égi Csillagot"...

Magzatoddá lettem,

kékítőddé a padlás ajtaján,

vegyültem szappanbuborékokkal,

röpülni tanultunk: megigézett a fönt,

ó, én balga Ikarosz, zuhanásom

csak pubertáskori nyavalyákat hozott.

A semminek kicsinyke, csupasz ágán

kinevettem a szépséget, mert csupán

koldultam árva kenyerét, s barátom

a Gazda, az Isten nevetettében, ha

rám nézett, folyton törölgette

könnyektől vidám szemét.

Mértem volna magam a mindenséggel,

de csak tehervonatok jártak ott,

hol zakatolásuk „holt vidék" álmokat hozott

és éjeket a külvárosban a „város peremén"...

S ekkor Attilaként felsejlett Pista létem,

dadogva kérdeztem csak, miként lettem skizofrén...

Szép lassan csak az iszonyat marad lelkemben,

így eszméltem érett férfivá én.

„Nagyon fáj" a Gát utca - keserves hazakép...

Születésnapok és Horger Antalok ácsolták

háromszázhatvanöt napnyi későbbi kenyerét.

Éltetett Márta, Judit, Edit, Flóra, de Rorschach-

lepkékké

gubóztak mind vissza, ha szárnyaim emeltem szép

szóval

28

egyre dideregve, remegve egy csöppnyi szerelem -

vigaszért...

Ugye, tudjátok, fennakadtak könnyeim, akár a hosszú

tél

rozsdafoltjai a vágányokon, mielőtt a vonat végleg

elítélt?!

HARLEQUIN FÁZIK ÉS ÉNEKEL

ZSÉ-nek

És mert nem tudok visszanézni,

nem vagyok képes ítélni,

s kimondani, miért fájnak néha a percek,

mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed…

És égnek a szavak, szúrnak, akár a penge,

érzékeny belső szerveket sebezve,

s nem esik ez jól nekem sem…

Hiszen a mélység medrei rajtam is átzubognak,

megszólítnak, hogy visszhangozhassanak

bensőmben, mert ez így szokás,

mikor hevesen elkap a láz,

s görcsbe fordulnak kint a fák,

míg bent fogollyá lészen a nyár.

Tudod, csak a kontrasztok miatt

kérem az Istent egyre erőteljesebben,

hogy ne adjon olyan örömet,

melyben a bánat bunkere

építi sündisznófészkét

álcázva csillagok járását,

égre feszítve a lepkék mindenségét,

s bolondnak érzem magam, Harlequinnek,

ki szenved e létben, búcsút intve szerepének,

holott gyógyítania kellene szentélyekkel,

29

kozmikus erővel, csillagfénnyel,

látni és hallani, de nem reflektorfényben,

hanem csupán egy szóban és emberségben.

Te ezt tudod adni, s jó így megnyugodni,

keringőhöz vulkánok peremére állni,

dúsan termő búzaföldekhez simulni,

burjánzani, elképedni, fényt teremni,

gondolkodni, világokat dallá tenni,

törvényeket tisztán látni, egyensúlyom megőrizni,

mert védtelen vagyok és égnek a szavak,

szúrnak, akár a penge érzékeny lelkünket sebezve

és még nem tudok visszanézni,

mert nem vagyok képes ítélni,

s kimondani, miért fájnak néha a percek,

mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed…

DE PROFUNDIS

"A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a

nyakadba, írd fel a szíved táblájára!"

/ Péld 3:3 /

Templomok ércharangjai

ütik az Időt,

verik az Időt,

s tördelik hajadra szét,

tördelik hajadra szét...

Fejünk fölött őszbe fonódtak estéink szóvarázsai,

Kiültek a jégre magányunk dérpalástjai.

De én még karommal csöndesen kerítlek körül,

karomban szekérnyi

álom hegedül.

S zúg naplementét

30

az Ősz, Avarcsókot szádra

az Ősz,

S széljárta hajam csontig égett füsttesteden kószál,

S velem felejt a kongás, Velem felejt a

kongás.

ÉGEN FUTÓ

Sacinak

Szavakkal játszik a lég

zeng is néha,

akár Csipkebokorban

az édes-tiszta olajág...

Csillagokat érint kezünk

szemünkről lerobban

a hályog, enni ád

az Ég.

Szétválogatódtunk.

Alászálltunk,

s láttuk,

a Nap hogyan

emészti fel

az érces törzsű

szomorúfüzeket...

Hiába, elfogyott

a kanóc lámpánkból,

s csupán

szikrázó kovakőnek

bizonyultak

a távoli meteoritok...

Lobogni kellene,

belülről bontani szárnyait

szunnyadó Angyalainknak...

Ilyen lehetett

a kezdeti állapot.

31

Zsenge faágak hajlottak

távoli tavakra

leégett rólunk

rossz ruhánk

- felesleges súly -,

s ember-madár

fényüveg liliommá

kéken illó rezonanciává

vált mielőtt

harangszóra

vágyakozva

Földre szállt.

Ragyogott homlokunk

összeforrt lelkünk,

midőn röpülni

tanultunk

és kitárt szemeink

látásra nyílottak.

Megmenekültünk.

***

Szavakkal játszik a lég

zeng is néha,

akár Csipkebokorban

az édes-tiszta olajág...

EGYSZER CSAK CSÖNDBEN ÉLSZ...

http://www.youtube.com/watch?v=WrojyprCYfg

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

Ha lépni még tudsz,

magadra öltöd régi, viseltes világod,

majd elballagsz valahova tova,

hol nem ér utol civilizációnk

ezernyi mocska...

32

Már nem nézel szembe

semmilyen rendszerrel, árral,

titkon ejtett fénylő könnycsepp

sugárral,

hiszen kínlódtál Te is

megannyi zárral.

Vagy csak a kilincset nyomtad,

bátran dögönyözted, rúgtad,

mert képtelen voltál a csodára,

szavakat ültetni a Lélek

tornácán a szívek lángjára...

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

Még a madarak hangját is kívánod,

s éppúgy a szelek énekét,

mint szívverésed

dobbanó ütemét...

A mozdulatlanság

jégverem neszét

csuklóidba vert szögek feszítik

fulladni tüdődig,

s sóhajaid visszhangkoncertjei

felsírnak az égig...

A Megváltás szembogarában

sötétlő ragyogás

teríti rád a konok hallgatás

mozdulatlan leplét.

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

És alakoskodás nélkül

tisztára mosod

túl fehér, ámító, béna

mindenség - zuhogásod...

Eszedbe jut, hogy ez is, meg az

elromlott, eltűnt,

33

kiüresedett, megüvegesedett

kíméletlenné lett, ámított,

bátor pedig csak néhány ember volt

ebben az éggömb zajlásban,

hol még a szentek is csak koholt

indokokká lettek,

feledni e földi féreg

porhüvely létet.

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

S az Örök Fa alatt szemeid

becsukod, mialatt

az almát, az ős okot

agyhullámaid segítségével zárod rövidre,

hogy szemed soha ne lássa,

kezed ne érinthesse.

FŰNYÍRÁSI IDILLIUM

Aludnék.

Freudi mélyen

analizálnám a tegnapi napot

és nem kötnék bele barátom,

Jung ellenérveibe,

csak asszociálnék és

azonnal le is írnám a szavakat,

latenciaidőm a tudattalanban

új képekbe talán még

elmerül, s kósza misztikusan

himbálózik

legbelül…

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg.

Félálomban ér a döbbenet,

34

hogy vigécünk ismét

elveszítette időérzékét

vagy csak komplexusai a környék

apjává tették,

s libidója Oidipusért kiállt

és messze táncolnak a fák,

s velük Kosztolányi sem

az Üllői-útról dalol

és nincsen „kip-kop”,

csak itt köveznek

legbelül valahol…

Álmodnék.

Mézédes „Tengeróceán”

illat lengené be

hosszúra nőtt hajam

selymét és

exmetaforákat

karcolnék

a város homlokára…

Micsoda önfeledt játék

lehetne!

Ajándékul a Létért,

mi még nem törött

cserepe

testedény hitemnek…

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg…

Hüledezik a képzelet és a

párna szíve fülemen

takaróm a fejemen,

persona és árnyék

patológiás Selbst

forog egy tengelyen…

35

A zizegés szétmarcangol,

eloszt, s megfoszt

kompenzálni,

ébredésre tisztítja fel

szemem pilláit,

zúzalékos tekintetem

átütemezi,

szavatossági címkém

az Úr keze javítja

ím itt az apokalipszis

mind a négy lovasa,

midőn

„Befed ez a kék ég...”

GYÉMÁNTOS BOCSÁNATKÉRÉS

Pethes Marinak

Bocsásd meg nekem,

hogy ebben a bolond világban

úgy tudok gyémántot teremni,

ha egyre csak égek

magas hőfokon, akár

mennydörgésben a viharfelhők násza

gyökeret eresztek e felbolydult zúgásban.

Bocsásd meg nekem,

hogy ebben az őrült világban

úgy tudok levegőt venni,

ha egyre csak égek.

Tűzdelejes paripák fél igazságában

némul el a hangom,

de meg soha nem alkuszom.

Bocsásd meg nekem,

ha néha lázas óráimban

36

acéllepkékről álmodom,

a tájat mardossa a rozsda,

minden fogyatékos,

mint a pásztor nélkül maradt csorda.

Bocsásd meg nekem,

hogy ebben a tajtékos világban

úgy tudok csak élni,

hogy szabadeséseimben

mindig Rád támaszkodom,

holott az Öröklét ígéretét

nem Te dalolod,

de képes vagy megrepeszteni

az Ég fenséges kupoláját,

s reggelre az én lelkemben

minden csupa gyémánt.

IMPRESSZIÓ

Pethes Marinak

Gyöngyözik az Ég homloka

kristálykupola ecsetvonásait

a házfalakra bontja,

s egy nesz csupán, míg

az utcára zuhan

ezernyi fényes puzzle darabja...

apszisa halvány derengés

vékony alabástrom:

modern Galla Placidia...

Lángokat fedő rostély

pirul ma is hétágú lángban,

ahogyan a szivárvány ölén

madárrá válik minden

csontnehéz álom

37

így égünk elevenen az alkotásban

alaprajzunk latin keresztet

formál, s törött pille

térden állva

feszül rá

a vasra vert ökörnyálra.

KÖDÖKKEL KÖSZÖNT BE...

Cserinek

Maskara nélkül kezembe

temetem arcomat.

Életvonalak hajolnak utamba

és dőlnek a fák,

akár a pokolról szóló dogmák…

Csak söpörni való némák maradnak…

Kötényem szennyét kirázom,

szerteszét szóródnak halálra

vált félelmeim…

Ködökkel köszönt be az éj.

KÖRHINTA

(Ajánlás: Minden felnőttnek, aki szívében őrzi

gyermekcsodáit, s minden gyereknek, aki mesehintákon

himbálózik a holdvilág szempillái mögött észrevétlen

hintaréten és Zsófinak)

Pörgünk, forgunk megszédülve,

rálépünk a csillagrétre,

álmaink is tovaszállnak,

38

visszatérnek, ránk találnak.

Pörgünk egyre tűzcsóvaként,

fonódunk majd gyermekláncként,

átlépjük a messzi dombot,

megfogjuk a kis galambot

hósapkáját szűzi nyárnak,

ifjúságát tél fiának-

Elengedjük, tovább lépünk,

völgykatlanban dobban léptünk,

de távolabb hív már a tánc,

kezünk nyújtjuk, húz a lánc

- koszorúja életünknek,

gyermekláncfű létünknek.

Majd fellegek közt pengő hanga,

bíborfejét eltakarja,

(selyemfüst a lábacskája,

pitypangpamacs orrocskája)

megfognád, hogy övé légy,

de a hinta tovább repít.

Életvirág a körhinta,

sziromerdő-felhő rajta,

s eltitkolja, letagadja

mesebimbóját az égen,

melyben Te is ültél régen.

MA MÉG...

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Valójában két világ határán vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom

ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem, hogy érzés, jel,

mi örökre megmarad, az nem egyéb,

39

mint szél szárnyán lebukó szürke por,

allergizáló anyag, semmi más:

korom s lepel

cudarul elnyel

gyárkémények gomolygó Hirosimája,

az útszéli virágok

genetikai mutációja.

Évezredek homályából felbukkanó agyagkatonák

érezhettek így a föld alatt,

mikor a civilizációk súlya rájuk szakadt,

nem tudván előbukkannak-e még

vagy lesz-e megszállott tudós,

ki oly merész,

hogy ásni kezd ő maga is

a múltért, mi éppúgy Övé,

mint enyém e költemény.

Malomkőnyi súly.

Ennyit hagyhatok emlékül abból,

mi érzés, mi jel...

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Az Isten se tudja, hogy kiért, miért vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom

ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem: sejtelem, sugallat,

mi örökre megmarad, az nem egyéb,

mint szél szárnyán lebukó szürke por,

allergizáló anyag, semmi más:

korom s lepel,

cudarul elnyel

engem is a föld pora,

csak ne legyek ott is mihaszna mostoha

anyag, térben rekedő

irgalomkereső Föld fia.

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

40

ŐRIZKEDJ...

Őrizkedj csikorgó fogakkal kiejtett szavaidtól,

az üvegszilánkoktól, melyek jéggé fagyasztják

lelkedben a hópelyhek táncait,

a tündöklő csillagok nyaktörő útjaitól,

a tűzpirostól és a violakéktől,

a vágytól, hogy peregjenek előrébb az évek,

a zuhanástól, ha megremegtet a csobbanó tenger

és vágyódó sóhajjá lesznek perceid,

a számlálatlan baráttól,

az elcsúszó teremtés lélekrengéseitől,

s attól, porszemnyi szilánknak érezd csupán Magad,

a látomásoktól, melyek eltorzítják a valóság tükreit,

a ragyogó testek nászától, a hófehér madaraktól,

a Hold tányérja alatti üvöltésektől,

bukdácsoló félelmeidtől, a szilárd földtől,

könnyeid szivárgásától, a hamis kézfogásoktól,

a csilingelve szálló szappanbuborékoktól,

az estharang csengettyűszóitól,

a szaporán pergő idegen nyelvektől,

a felesleges batyuktól...

"Bizony mondom néktek,

ha olyanokká nem lesztek..."

felesleges a verőfény, a nyár,

a városok kék selyme,

a pázsitok zöld harmata,

mert soha semmit nem ragaszthatsz

hiánytalanul vissza

és nincs az a strófa,

mely mozdulataid ékét visszadhatja,

nem segíthet sem a mammon hatalma,

sem a ráció, a tiszta,

csak a hideg vasgyomra

lehet jussod még és eltűnik az akvarell paletta,

41

s minden grádics csak szürke, felhőtlen pompa

ha Önmagad útjáról letérsz,

nem találsz többé vissza!

VARÁZSIGÉK

(Zsófinak)

Esőcsepp lennék széllel áldó,

Fejed fölött teremtett, s rád találó.

Megmutatnám születését fűnek, fának,

kezedbe adnám kulcsát e világnak

Napsugár volnék fénnyel szálló,

Arcod barázdáit elcsitító.

Elkerülne gond és bánat,

csak tavaszi réten suhanna lábad.

Szín, ha lennék, kék volnék,

új felhőket rajzolnék,

sárgát, szürkét, zöldet meg lilát,

Neked adnám Holle anyó párnáját.

ZSOLTÁR

Sacinak

Újabb reggel

másik feltámadás

kábultan süt

be a Nap

a redőny rácsai

mögött mosolyra

húzott arccal hívnak

távoli pálmák...

42

Tarts meg engem

Istenem,

oly nehéz felébrednem,

s az élet

útjának

apró-cseprő

nyomait

követnem (Szela.).

Én Kőszálam,

Váram!

Legelésző

oroszlánokról

álmodtam éppen

Fényed hajlékában

sebezhetetlenül

melléjük léptem

Ó, ez szövetség... (Szela.).

Látod, Uram

szívünkben

egyként dobban

a hűség,

sátradba lépve tudom,

a világ

végeztéig

elkísér Igéd (Szela.).

Nem sír a

lelkem

lélegzik

bőröm

telnek az órák

- már dél is elmúlt -

pedig csak most kapcsoltam

be a számítógépet…

43

Uram, a Te szárnyaid alatt

fejem magasra emelem,

majd meghajtom az

Igazak előtt,

kik lépni is tudnak,

látják értelmét a napnak,

küzdésekre

indulnak

szűk folyosókon

vagy éppen csak túl

a falakon

mert Te velük vagy,

kezed átölel és

tenyered hordoz…(Szela.).

Mosolyog a napsugár

határtalan fénye

a világ tornácának

apró eresztéke…

Rokonabb vagy

Te mindeneknél

ablak és grádics

nem süvít füled mellett

semmiféle gépjel,

sem a chatre hívó

bingbang érckígyó pálca…(Szela.)

Tajtékosra mart

agysejtjeim

nem kérnek újabb emailekből,

melyekből értesülhetek,

ki miért más

a többitől, s van-e hártyája, mert

úszni való kedve lőn

vagy hullámzik-e önmaga is

a net előtt,

44

s barna-e kérge a fának

tavaszra nyílnak-e virágok

vagy csak kínok árnyékából,

ó igen, kínok árnyékából

Hozzád kiáltnak

Isten!

Omoljanak a falak

véresen harsogva

zuhanjanak

kövekre fagyva

új tavaszra,

hogy legyen az

citera, hárfa

ne a gépek

kopár, magányos világa (Szela.)

A REMETE

(Töredék)

„Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el,

nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel

a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak

búcsút az ismert világnak, és vitorlázzanak ki az

ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek

biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a

mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé

tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt

netán egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek

úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott

állnának a Kánaán kapujában?...A szerelemnek soha

nem elég a táplálék, soha nem elég a nagy kert. Ezért

aztán elutasító vagy, mígnem egy szép nap fel nem

fedezed, hogy házadat egy leopárd szelleme kísérti. Ha

45

az ember életébe a szenvedély későn jön el, csaknem

elviselhetetlenül nehéz teher.”

/ Jeanette Winterson /

1. számú esküszöveg:

Itt, ebben a városban és korban, életemnek ezen

szakaszán fogadom, hogy a hallgatás parancsát betartva

csak a kiváltságos keveseket avatom be abba a

történetbe, amely miatt minden irtózásom ellenére

dátumot és világot feledve belebújtam a sakálfejű

Anubisz bőrébe, s a dogon mítoszok tudását

megszerezvén én is letéptem Földanya fűszoknyáját,

hogy szétszaggatott lelkem újraegyesítsem világi

esendőségeimmel.

Egyiptomban nyugaton éltem; uralkodtam nemcsak az

élőkön, de enyém volt az akkori világ összes ushabtija

is, s átkokat szórtam arra, aki a rítusok terén

hanyagságot tanúsított. Majd az egymást követő

világokban megtapasztaltam a ciklikusságot: saját

orcámon éreztem az elmúlások és születések vad

kínjait, feszítő gyönyörűségeit; alászállottam a világ

közepén lévő létrán, s felbukkantam, mint érző női

princípium. Szolgáltam fényes szájjal, s testem

nedveivel a középkor urait; fattyúim száma tömérdek,

de nem tudom, milyen hely a szív, a másik emberé.

Szerelmet is felcseréltem anyagi javakra, s hagytam

elmenni a férfiak tiszta érzelmeit, s csak távoli

homályos vizekben úszó szemeik tükre kísért néha, de

soha semmit nem bántam meg.

Mégis, nem tudom, melyik korban, egyszer a mezőn

lévő szénakazal tetején szeretkezvén egy

smaragdtekintetű karvalyorrú ismeretlennel, hazafelé

futván, azonnal megéreztem, hogy elvarázsoltak. Bűbáj

46

szállt rám. Minden egyes lépésemnél bezárult

mögöttem a sötétség; lakat alá zárván szívemet, hogy

bárhol is van az a szempár, ismét rátaláljak, mert immár

én is bizonyosságot szereztem arról, mi is az a

szerelem. Tavaszi pocsolyákban véltem felfedezni

lelkének kénköves poklait, mert soha nem szólt

egyetlen igaz szót sem a következő életeimben sem,

elneveztem „Lucifausztusz”-nak. Hallomásból egyéb

ismeretek híján tudtam, hogy ez a név nem jelent jót, de

a tudást mindenképpen. S én csak ezt akartam; Őt

követtem a teremtéstől a kozmikus összeomlásig, s

örök kárhozatra ítéltettem. Gyermekeim mind

meghaltak, férjeimre még csak nem is emlékszem, a

világ elpusztult; sem Menny, sem Pokol nem léteznek

többé, de én egyes- egyedül repkedek világok fölött, s

mindenre, de mindenre emlékezem. Tudom azt, hogy

nő vagyok: vannak melleim, s méhemnek öle, ami

egyre csak Őt várja szüntelen. A színek is elpusztultak,

s olyan nehéz a Napot, a hópelyhek hullását, a záporok

ütemes ritmusát felidéznem. Tudom, voltak folyók és

hegyek, a földeken pedig emberek és állatok éltek

valaha. Talán létezett a világosság is, de most éjszaka

van: vad és sötét. A jelzőkre még emlékszem, s

rémlenek egyes szavak is, de nem tudom, miért

pontosan azok. Azt hiszem, az emberek nem voltak

hozzám hasonlók: éltek, majd meghaltak mindannyian.

Járványok rázták meg azokat a világokat, s

földrengések, majd hatalmas tüzek osztották sok- sok

kietlen, kiégett részre a földet. Az ő bosszúja volt

mindenért. Egyedül az Övé. A Hatalomé, aki

megmutatta, hogy érzelmeink sötétsége nem azonos

azok halálával, mert az utóbbi visszavonhatatlanul

végleges. Világokról írtam, amelyeknek vége lett. Az

én halálommal kezdődött minden.

47

Hogyan lehetséges, hogy mégis ennek ellenére egyedül

én vagyok az, aki most is létezem?! Olvasd a szót, halld

a regét már leendő újabb kornak embere! A szavak

holdudvara kiverte szemünket, de nem hittük.

Figyelted? Lét ez em... Nem az! Em az én nevem. Így

neveztek el még a reinkarnáció előtti korban, de nem

ittam a feledés poharából, mert smaragdszerelmem

folytonos jelenléte nem engedte, hogy ezen a rituálén

én is átjussak. Így aztán igen nehéz feladat volt

észrevétlen rálépnem a lélekvándorlás lángoló kerekére

is, de azért mindig siker kísérte utam, hiszen a lelkeket

fel kellett kergetni erre az eszközre, mert nem ismerték

még a titkát.

A Fájdalom hídját mindaddig kerültem, míg egyszer

meg nem pillantottam rajta karvalyorrú kedvesem.

Ekkor már tudtam, hogy az a hely csak az állatok és

démonok vörös folyója, s erőm is egyre fogyott, mert a

démoni utolért menthetetlen. Nem volt senki, akinek

beszélni mertem volna mindezekről. Talán a XXI.

században tébolydába zártak volna, az előző korok

pedig boszorkánynak nyilvánítanak. Pedig egyszer

eljutottam a Két Igazság Csarnokába egyenesen Ozirisz

elé. A negyvenkét isteni bírót leintette az istenség, s

nem volt szükség szívem összevetésére Maatt -tal sem,

mert Ozirisz megérezte bennem Íziszt, s Hórusz

követőjeként visszaengedett a Nílus partjára. Innen

indultam útnak, s csupán a XX.század második felében

eszméltem ismét, mikor annyira szétváltak az általam

ismert dolgok, hogy nem ismertem már a régi

istenségek lakhelyeit sem, sem titkaikat, csak pártokkal,

eszmékkel találkoztam. Nagyon felesleges dolgoknak

tartottam őket, s vártam életem azon szakaszát, amikor

megtudom, kiért kellett ide születnem. S most e kihunyt

bolygó árnyékában fogadom, minden szót, mozdulatot

leírok róla, mert egymás tükörképei voltunk, s

48

mindketten tudtuk, azért vagyunk csupán mások, hogy

ismét egyek lehessünk.

1. számú töredék:

Az idő előtti korokban Kemet földjén emberként éltem,

s néha ellátogattam Deseretbe, ezért amulettem az

ANKH életet jelentő varázsbetűket viselte. Nun, az

ősvíz hullámait már réges-régen felemésztette Ré, s

legjobb barátom Hapi, a bőség istene volt, úgy

emlékszem…

Reinkarnációimban kecses és fürge homoki gazellaként

szökelltem, s a lédús harmattal átitatott éjszakai

növényzettel csillapítottam éhem és szomjam

egyaránt…

A legénycsorda vezéreként Deseret egyedüli ura sokáig

én, a függetlenség voltam…

A fű selyme recés szarvaim egyre csak becézgette, s

megmártózván e végtelen lágyságban az istenek

vöröses orrcsíkkal adományoztak meg, amelyet úgy

szerettem.

Ekkor még nem is sejtettem, hogy isteni vér csörög

bennem, s létezik egy másik énem is, akiért újra és újra

érdemes megszületnem…

Öröktől fogva együtt barangoltunk csillagutainkon, s

mégis szívem mélyén a magánnyal éltem. Vegyes

csapatokban vándoroltunk a homokdűnék között, s egy

augusztusi időszakban, mikor társaim párjukkal

csöndben elvonultak, arra eszméltem, hogy ideje testet

cserélnem.

Éppen tizennégy esztendeje voltam már abban a

kiváltságos helyzetben, hogy saját orrüregemmel

csillapíthattam vérem felhevülését, s jaj, volt annak, aki

széles patáim elé keveredett, de az időm lejárt.

Önmagamban egyre beljebb haladtam, minden egyes

mozdulatom a belső világosság ösvényének

49

megtalálása felé vezetett a tökéletesedés útján.

MegérkeztEM. Nem volt szükségem többé sem a hazug

látszatokra, sem a mulandó keresésére. Csak egy Valaki

adhatott nekem tiszta látást, egyedül csak Ő, EM.

Ehhez azonban emberállatként kellett folytatnom utam,

noha Ozirisz verítékéből és Ízisz könnyéből születtEM

én is, akár a nagy folyam, s forrásom közel volt

Duathoz, a holtak lakhelyéhez.

A Nyugati-sivatag tett időtlenné, és ez előttem éppen

oly bizonyos volt, mint ahogyan a kosfejű Khüm

formálta Nunt kinyitván hatalmas barlangjának kapuit,

amikor Szóthisz ismételten felragyogott az égbolton.

Nun volt a folyosó ahhoz a világmindenséghez, amely

körülöttem hirtelen támadt agyagból és szalmából Ptah

fazekaskorongján az Ő szívében kelt gondolatokból és

a nyelvéről jött szavakból.

A thébai triád kezdetén történt, hogy Muton, Théba

legősibb keselyűistennőjén kétnemű lévén eluralkodott

a SZENVEDÉLY.

Oly mélyre merült el önmagában, hogy egyre csak a

termékeny oázisokat óhajtotta szinte sóvárgón, kéjesen

vágyakozva. Maga lett a nőiesség és a befogadás.

Holdsarlói kinyíltak, s valamikori homoki gazella

szarvai közé befogadván az égitestet, megtelt Ka-val, s

Hathorként, a Nyugat Úrnőjeként új látnoki képességek

birtokában szórta az intuíció, a kreativitás, az empátia

és a gyógyító erő magvait szerte a

világmindenségben…

…Mint ahogyan Nun a hosszú áradások után oly lassan

hömpölyög, úgy úsztak előző életeim is Hóruszajkú

kedvesem nélkül…

Világok pusztulásának voltunk ugyan együttes tanúi, de

arra rá kellett döbbennünk, hogy az idő mindig a most,

a hely pedig csakis az itt és soha sincs ez másképpen,

lehetünk akár istenek, a sivatagban mi sem találunk

50

mást, csak a vöröses homok ragyogását. Az élet pedig

alattuk serceg, s hagyni kell, hadd pörögjön örökös

rokkája…

A szerelEm tüze azonban maga a perzselés, melynek

gondolatai vannak, ezért kellenek az oázisok, hogy

szívemet a levelek alá rejthessem, míg takaróm sötétjét

feloldják a vágyakozások. Belső vándorlásainkra

éppúgy nem tudunk felkészülni, mint arra a pillanatra,

amikor az élet nyelve idegen hangon szól hozzánk:

halljuk ugyan hívását, de nem értjük. Olyan ez, mint a

tánc: mozgások és érzések sora, a fejünkben pedig

egészen másféle kísértések zsonganak.

Épp azelőtt, mielőtt egy szalmakazal tetején

megpillantani véltem a sásmezők uralkodónőjét,

Szelkettet valahol egy olyan helyen, amelyet a

halandók egyszerűen csak Elephantinének neveznek,

belém költözött Min, s nem hagyta hímtagom ernyedni.

A mezők már gyönyörre hívtak, a föld édes

gyötrelmekről dalolt, amikor nyakon leheltem és nem

utasította el kitárt kezem, derekamra fonódtak karjai,

ajkai végigszántották testem és mocsarakról,

áradásokról, ezerszer feltündöklő és lehulló

Szóthiszokról zengtek lüktetéseink…

Valahova a messzeségbe vágytam mégis, ahol nem

emelkedik ki Nun vizeiből az ősdomb, s nem ismerik

Atumot sem, aki saját árnyékával egyesült és Ré sem

űzi el a félelmetes éjt…

Ganajtúró bogár alakjában sem ébred újra és újra

lótuszvirág ágyából, mert csak éj van, ami nem úszik

semmilyen árral, csupán saját árnyékunk birodalma

irányít és hátratekint a felperzselt múltba…

51

A RÓZSA MONOLÓGJA – EGY

BARÁTSÁG EMLÉKÉRE

Miért hitted azt, hogy sivatag attól szép, ha valahol

vizet rejt, s miért nem gondoltad sohasem, hogy én nem

hallottam a kötél fémes csörrenéseit, mikor apró

neszektől is óvva üvegbura alá rejtettél? Messziről

figyeltem Lelked dobbanásait, éreztem szívedben a

vágyat, milyen bárányt szeretnél rajzoltatni Magadnak

Te is. De távol voltam. Galaxisok választottak el

egymástól, s hittem Fényeidben. Nem akartam én sem

iszákos, sem lámpagyújtogató, sem bankár vagy király

lenni, csak egyedül a barátod, ki melletted áll. Nem

kértem azt az üveget magam köré, hiszen megvédett a

láz. Az, amelyik csak a valós kapcsolatokban ég.

Persze, hogy felhívtam magamra a figyelmet! De csak a

szirmaimmal tudtam, meg azzal, hogy előttem nem

láttál még virágot, csak a majomkenyérfát ismerted.

Milyen vicces! Hősiesen kacagtam magamban befelé...

Ismerni véltél, noha téged is a róka tanított meg arra,

mivé is nőhetnek a kapcsok. Én nem tyúkokra

vágytam... Ó, nem... Csak a zenére, hangod

muzsikájára, amely érzéseidből növekedett felém, s

kezeid cirógatás által adtam Neked mindent én is

magamból... De szerettelek, hiszen soha nem

eresztettem beléd egyetlen tüském sem, mert az bizony

a kígyóharapásnál is jobban fájt volna, hiszen annyira

törékeny voltál és belülről szép... Tudtam, hogy egy

napon más rózsákat is látsz majd: szebbeket,

varázsosabbakat, kik ismerik a titkot, hogyan

lehetséges még Téged is elcsábítani... Ilyenkor én is

hárfák hangján üzentem Neked át az éteren. Elromlott

az adóvevőd... Hittem, hogy visszajössz majd, de

reménytelenül véget ért valami... Levetettem burám...

Egy rózsa vagyok csupán, aki a nap sugaraitól sárgává,

52

majd szárazzá és szikkadttá lesz, s lehullik a porba...

Abba, ami már nem a miénk.

A TIZENKETTEDIK HATTYÚ

Dr. Kun-Szabó Tibor Andrásnak

Bizonyosan az idő villámgyors száguldása is szerepet

játszik abban, hogy egyre közelebb kerülnek hozzám

gyermekkorom nyarai. Mintha csupán röpke pillanatok

teltek volna el, úgy suhan el már-már fénysebességgel

életem száguldó hullámvasútja. Néha beleszédülök

hatalmas magasságaiba, levegő után kapkodok a nagy

kanyarok előtt, akár a magas csúcsok meghódítói, hogy

aztán mielőbb célhoz érhessek a lejtős szakaszokon.

A kezelő valahol számomra egyelőre beláthatatlan

távolságban pihen. Egyedül Ő tudja, erre a gépezetre

meddig lehet érvényes a jegyem. A visszaszámlálás

azonban réges - régen beindult. Jó-e ezt tudni vagy

sem, örök emberi kérdés, de igazából az évek múlása

nem nagyon zavar, hiszen emlékeket nyerek velük.

Olyan ez, mint a sírok gyarapodása a temetőben.

Jelek... Feliratok, évszámok és nevek, de a szív, a lélek

addig él e Földön, amíg van olyan, aki

emlékfoszlányaiból képes felrajzolni a történetüket.

Van egy fel-felsejlő emlékem. Olyan édes, tiszta,

napszínű, mint az éppen lepergő méz. Nagymamám

csatos üvege őrzi zamatát, s ujjaim kattintására

bármikor kinyílik. Aromája körbelengve cirógat, s

ezerszínű árnyalatával kaleidoszkóp-csodaként tevődik

össze minden egyes vonatfüttynél…

53

Világot ringató

harmatszemedben

elhervadt a bimbó,

fuvalta a rengőt,

szakajtotta dobszót.

Szerelmes virágszálam,

venyige ágakból

készen áll az ágyad,

nincsen bennem panasz,

nincsen bennem zokszó,

elhervadt a bimbó,

virágokat habzó.

Ezt az éneket valaha én költöttem az Emlékezet fájára

még abban a korban, csak néhány esztendővel később.

Ekkoriban törött el dédmamám gerince a pócsi

búcsúban.

Nem volt ekkora a haladás. Emberre szabottan éltünk.

Ha elutaztunk, a régimódi gőzösök szemünkbe

kormozták nyomaikat, arcunkra festették a tájat, és

sohasem untuk halálra magunkat... Mégis hatalmasabb

csodák történtek velünk, mint Pán Péter birodalmában.

Az a nyár is ilyen trópusi perzselő volt. Valahonnan

Afrikából a fekete himlő és a fojtogató levegő

egyszerre indultak európai útjukra. Nem ismertek

szabályokat, terveket, csupán itt teremtek.

Hatalmas házunk volt. Délben már percenként

kinézegettem, mikor növekszik annyit hűvöse, hogy

befedezzen bennünket. Erzsi mama óvón fürkésző

tekintetében burkolt be legjobban minden árnyék.

Imádtam tűit, fonalait, gyűszűinek csengését a kerti

betonon, s azt, ahogyan egyre csak szőtte a csodás

történetek Aladdin szőnyegét. Nem hiányzott az

„jámbor”imádságos könyv sem, amiből néha-néha

54

pihenésképpen feltündöklött egy történet, s a szél

rózsaillattal és fecskecsicsergéssel nyugtázta igazukat.

Akkor, mintha csak a jövőben folyton emlékeztetni

akarna a Régiekre, a Vadhattyúkat forgattuk. A

szeretetről és az állhatatosságról szóló mese néma

királylánya és a csaláningek szinte életem minden

fordulópontján eszembe jutnak. Azzal a kislánnyal

együtt, aki állandóan kérdezett, cérnákat fűzött, s

folytonosan simogatta a félig elkészült virágok szárait...

Majd beszaladt a szobájába, kihozta a kártyáit, s rendre

a kirajzolódó növények nevét tudakolta.

A dődike volt a kedvencem, mert hiszen az égi virág, s

a színe is a felhők szépében pompázik.

Néha-néha a repülőgépek húzta sárkányvonalak ugyan

megszakították e festékáradatot, s másfajta tündérek

léptek a térképre. Nyomukban szivárványok hadai

feszültek fel az égboltra, akárcsak azok az emberek

létráikon, akik a városban lévő görög katolikus

templom kupolájára varázsolták az aranyos lemezeket.

Az elkészült képet vittük éppen kereteztetni, de

mindenképpen be kellett mennünk abba az épületbe,

amelyen a „Feltámadt Krisztus!” felirat is hirdette,

hogy valamiért ott vár ránk is a megváltás. A bizalom

szellője lágyan cirógatta arcom, mikor észrevettem a

magasban dolgozókat. Felkiabáltam nekik, s azok

nevetve dobálták szavaikat vissza egészen addig, amíg

az egyik lezuhant. Villamosok jártak akkor arra. Sárga

tekintetük hályogosan zöldessé, majd zúzmara fagyossá

vált, noha a hőség akkor is éppen így keringett, s

telepedett rá az élőlények légzőszerveire, mert oly

mértékben párás volt a lég, hogy még a növények is

zokogva vették tudomásul, elközelgett a végítélet órája.

55

A szentség kertjének felfelé nyúló kovácsoltvas

kerítése mellé esett az az Ember. Erzsi mamám

ahogyan csak lábai bírták, olyan gyorsan röpült oda...

Már magasabban járt, mint a Nap, amikor ráeszméltem,

hogy Ő is csillagot visel a mellén, akár az a tizenegy

királyfi a fél országot érő képeskönyvemben. A hőség

is elszenderedett egy pillanatra, s olyanná vált a kert,

akár egy csalánlevél: selymes sötétzöld fényözönné.

Az a Valaki csöndesen zihált, kapkodva szedte a

levegőt... Az alvó őrangyalainkra emlékeztetett, akik a

halandók gonosz tetteit vállukra véve, minden egyes

napon patyolat lelkiismerettel ajándékoznak meg

bennünket, hogy újra tudjunk járni, mosolyogni,

beszélni, élni.

Amikor én is odafutottam, valami hólyagosra marta a

lábaim. Erős rostjaiból, csipkézett leveleiből azonnal

felismertem, milyen csodanövényt rejt a templomkert.

Egy csokorra valót szedtem össze, de csak fonni tudtam

akkor. Azt sem valami fényesen. Madarak telepedtek le

a kerítésre, s valamiféle furcsa dalba kezdtek. A beteg

mellkasára tettem a koszorúm. A plébános is kisietett, s

arra készült, hogy feladja az utolsó kenetet. Ekkor

maguktól zendültek meg a harangok.

A férfi kinyitotta szemeit. Megérkeztek a mentők is.

Csak néhány bordája repedt meg. Valamilyen piros és

fehér rózsákról beszélt. Ekkor találkozott nagymamám

csodaszép mosolya az én nedves szemeimmel. Szája

elé emelte mutatóujját, s abban a pillanatban a kihozott

tömjén halk zenébe kezdett, s virágillattal töltötte meg

azt helyet.

56

Szerelmes virágszálam,

zöldellő rostokból

hálódat megfontam,

csak Néked tiloltam,

árnyékod felfogtam,

tüzedet őrizem,

lángod a kenyerem,

feltámadt a bimbó,

virágokat habzó.

Azóta a temetőkertek gondozatlan ösvényei végtelen

nyugalommal töltenek el: az otthon ragyogásának

vigaszával, s azzal, ma is körülöttem élnek Mindazok,

akik valahol egy másik dimenzióban feledik az emberi

öregség, fájdalom, gyász és bánat fekete hangjait.

ÁGNESNEK, A LEGTISZTÁBBNAK

http://www.youtube.com/watch?v=xQZXytqybgk

Zsidai Erzsinek

1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt

szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel

dobálva, ziháltan meredt a semmibe a rengeteg családi

kép. Némelyiken Ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan

egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik

pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a

Start!, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az

izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s

lázasan hegyezett.

- Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt

megértsem – lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba

járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált

57

lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel

kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt:

- Ez ki?

- És ez?

- Szürkület.

- Lopják a vizet.

- Sírok.

- Mama.

- Kisfiam.

Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a

feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem

törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban

az udvarban laktak, de külön bejáratú házrészekben.

Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy

belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már.

- Miért?- kérdezte magától a nő.

- Miért éppen azt a házat?

Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott

cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a

férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy

aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg.

Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel

lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony

aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott

magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott,

lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a

szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők

mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli

is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a

szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak

végső szükségükben szaladtak ki a folyosó végi

mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a csöndet és a

58

némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal

várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten

fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is

elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik

pillanatról a másikra, mint, ahogyan a nyári égen is

váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány lövések

toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül.

Az őszi szél 1956. november elejének pergette

faleveleit, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is

kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha

nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó vagy csikorgatta

fájdalomtól elgyötört arcát egy kilincs.

A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és

senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak

a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is

elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre,

hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az

áldott, picike csodák...

A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja

megszaggatva, borostás és áporodott szagú volt.

Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd

hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt

dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi

dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a

jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája.

Hat esztendővel később egy férfi lépett egy másik

konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos

értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb

eseményének előszobájából sietett haza, mert

főszerkesztővé nevezték ki.

Kilencéves fia az udvaron játszott. Megsimogatta az

élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy

59

miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt.

Éppen szürkült már.

- Apa! A mami megint olyan... Tudod, mint akkor...

Pesten. Én nem lopom a vizet és a fia vagyok, ugye?!

- Persze, drágaságom!

- Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint

sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha

nem engedjük meg ezt?

- Nem, kisfiam! Sohasem.

Az asszony 28 éven át feküdt a pszichiátrián. Soha

senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az

ablakpárkányra szálló galambokat. Nem fogta fel férje

halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta

meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl.

Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van

ma is nagyon messze... De néha a föld alatt is érzik

apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron

végérvényesen egy családot alkotnak.

CSILLAGSZABADÍTÓ PALKÓ

A magyar nép hiedelemvilága alapján

Zsófinak, hogy még nagyobbra nőjenek

csillagragyogású szemei, s mert 7.-es lett, ezért is, meg

hogy vigyázza, s ne engedje „messze ringni

gyermekkorát”, a szépet, a jót, a boldogság felhőtlen

„kék madarát”.

Hol volt, hol nem, hetedhét országon túl, még az

Óperenciás-tengeren is túl, a sötétlő erdő elülső

oldalán, élt egyszer egy táltos király. Legalábbis

60

öregapám így mesélte kukoricahántás közben egy

csillagfényes nyári este.

No, ennek a királynak már születése után csodájára

jártak a népek, ugyanis az alsó és a felső ajkában is

egyaránt két-két fogsorral, s a kezén-lábán hat-hat ujjal

látta meg a napvilágot. Nem is élt máson hét álló

esztendeig, csak kancatejen.

Állt a királyi palota kertjében egy aranyalmafa.

Tetején griffmadár őrizte a drága termést, mert

évenként csak egyszer hozott gyümölcsöt, hiszen

Világfa volt az

Történt egy szép napon, hogy a király a fa alatt

sétálgatott, amikor különös zajt hallott. Mi a Lúdvérc?-

kérdezte a király, mikor hirtelen forgószél támadott, s

nagy sertepertélés mellett kipörgött abból egy pöttömke

tündérféle. Amolyan aprónép. El is ámult a mi

királyunk, mert sokféle jövevényt látott már életében,

de ilyen töpörödött, aszott testű, csatakos hajú

csúnyaságot még sohasem.

„Szerencsétlenséged átkozója, szerencsétlenségek

önmagadra hozója, hogy is mertél az Alsó Világra

gondolni sétád közben?! Nem tudod, hogy halálfia, aki

engem hív?”- szitkozódott őtöpörödöttsége. Gyere ki a

pázsitra, küzdj meg velem!

Több sem kellett a mi királyunknak, egykettőre

megfogta a Lúdvérc derekát, s térdig beledöngölte a

földbe. Az ám, de a Lúdvércre ott az Alsó Világban a

boszorkák és ördögök olyan bűbájt bocsátottak, hogy

ha akart volna, sem tudott volna veszíteni! Így hát

egyből felpattant, s olyat csavarintott a táltos királyon,

hogy mire csak kimondhatta volna, hogy nyikk, máris

nyakig a földben találta magát. Ebbe aztán bele is

vörösödött a Lúdvérc, s elővette varázssípját, s rögvest

bele is fújt. Hirtelen olyan irgalmatlan szél söpört végig

a palota kertjén, hogy csak úgy susogtak, zúgtak a

61

Tetejetlen Fa ágain ülő levelek, s a madarak – a meg

nem született emberi lelkek – mind riadtan rebbentek

széjjel.

Azon nyomban sötétség borult a palotára, a táltos

király feje pedig nyaktól lemetszve gurult-gurult

egyenesen az aranyalmafa gyökerei alá, le az Alsó

Világba.

Élt ebben az időben a táltos király országában egy

Palkó nevű lovászfiú, aki a királyi istállót őrizte. Éppen

kinézett az istálló aranyos ablakán, s ámulva vette

észre, hogy nyoma veszett a csillagoknak. Nagy

meghökkenésében még a szemét is megdörzsölte. De

hát dörzsölhette volna azt napestig, már ha valaki –

akár élő, akár holt – meg tudta volna mondani, mikor

van reggel, s mikor szállt le az este.

Így szólott ekkor az aranyszőrű mén vezére – mert

ugye azt mondanom sem kell, hogy a táltos király lovai

is mind táltosok voltak, ráadásul két-két szárnyuk is

nőtt, hogy nagy baj esetén azonnal gazdájuk után

iramodhassanak -:

- No, Palkó, gazdámon, a táltos királyon én immár

nem segíthetek! Kérd meg a griffmadarat, vigyen le

téged az Alsó Világba!

- Dejsze, könnyen mondod ezt táltosom, de hogy jutok

el a griffmadár fészkéig?

- Ugyan, szerinted miért adott nekem Arany Atyácska

szárnyakat? Mit gondolsz te efelől Palkó? Mi sem

egyszerűbb, hát a hátamon!

De mielőtt útnak indulnánk, hadd figyelmeztesselek, a

griffmadárnak is hét nap és hét éjjel kell, hogy

megtalálja a királyi fenséges fejet, ezért tégy a nyergem

jobb és bal oldalán lévő két iszákba annyi nyers húst,

amennyi csak beléjük fér, s valami jóféle bort is vígy

ám az útra, mert ha a griffmadár megszomjazik, s nem

enyhíthet azon, téged nyel le egy darabban, s soha

62

többé nem hallhatunk aztán sem a táltos királyról, sem

felőled. Tépd le az egyetlen aranyalmát a fáról, az majd

ád néked annyi világot, hogy eljuthass a királyi

kamrába, s pincébe!

Így is lett. A griffmadár sebesebben szállott a szélnél,

sőt még a gondolatnál is, de csak nem akartak leérkezni

az Alsó Világba. Pedig – ahogyan a táltos előre

megjósolta – egyre csak fogyott a bor és az élelem.

Végre a hetedik nap reggelén megpillantottak egy

aranyalmafát, szakasztott mását a Felső Világinak.

Csakhogy lássatok csudát, bizony mondom, ezen csak

úgy virított az aranyalma.

- Hozzá ne érj, ha kedves az életed! – mondta a

griffmadár. Rontás és átok ül azon a gyümölcsön! Ha

csak megérintenéd is, örökre eltűnnének a csillagok, s

nem születhetne többé olyan emberfia, aki

megszabadíthatná a csillagokat, s megmenthetné a

táltos király életét. Ám a mi Palkónk már nagyon

kimerült és éhes volt, merthogy szavam ne felejtsem, ő

bizony semmit sem evett, s ivott az úton, de még előtte

sem nagyon, így nem is csuda, hogy a lába – igaz csak

egy nyúlfarknyit – súrolta az aranyalma levelét. No,

alig, hogy hozzáért ahhoz a gyümölcshöz, lett olyan

zenebona, visítás, susogás, ordítás, hogy Palkó

csaknem belesüketült. Az alsó világ összes ördöge,

lidérce, izéje összecsődült, hogy kimondják a halálos

ítéletet Palkóra, no meg a táltos királyra és persze –

hogy el ne felejtsem számba venni – a griffmadárra is.

- Ejnye, de nyavalyás legény vagy te Palkó! – szólott

a griffmadár. Nem mondom, hogy nem számítottam

erre, ezért hoztam el a másodfű lovak illatos kancatejét.

Húzd meg gyorsan ezen palackot!

Hát lássatok csudát, Palkó szája alig ért a palack

nyakához, máris ott termett a teljes aranyszőrű mén

mind a 365 paripája. A 366. otthon maradott őrizni a

63

palotát, s az ártó szellemek ellen ezerjófüvekkel

kenegette az összes kapukat. Ez bizony amúgy emberes

munka volt, de azért mondom, megbirkózott vele, úgy

ám!

No, megrettentek erre az alsó világbeliek, s uccu, ki-

ki szaladt, amerre csak látott. Még most is

jajveszékelve rohannak. A hosszú téli estéken ezért fúj

ma is olyan cudarul a szél, ezért nyikorognak a

kertajtók, s nyögnek a háztetőkön a cserepek.

A Felső Világban azonnal feljöttek az égbolt tetejére a

csillagok, mert hiánytalanul mind megszabadultak az

Alsó Világ tömlöceiből. Csakúgy ragyognak azóta is

ott fenn az égen, mintha csak jól odaragasztották vón

őkegyelmüket. Úgy ám!

No, az égszakadásra, földindulásra előkerült a

Lúdvérc is. Jajgatott, nyögött, mert tudvalévő, hogy a

Lúdvérc nem szereti ám, ha más csörömpöl, annak a

beste lelkének csak az esik jól, ha őkelme

toporzékolhat. Tépte loboncos haját, sipítozott, hogy

ezer, meg ezer rontás szálljon Palkóékra hetedíziglen

visszamenőleg, meg arra a fránya táltos királyra is,

merthogy szavam ne felejtsem, alighogy

megszabadultak a csillagok, s helyükre kotródtak az

ártó szellemek, a király feje legott visszaröppent a

Felső Világba, s egyenesen szokásos helyére, még

pediglen fenséges nyakára.

Volt is nagy öröm, boldogság, a birodalom minden

lakója összecsődült, hogy dicsőítsék urukat, a táltos

királyt. Nagy lakomát csaptak, ettek, ittak, mulattak, de

hogy mi lett Palkó jutalma, azt én már meg nem

mondom, mert én is ott voltam ám, és úgy

belakmároztam, hogy olyan hosszan aludtam a

fényesen tündöklő csillagok alatt, mint amilyent

pendelyes koromban sem talán.

Itt a vége, fuss el véle!

64

Magyar népmesék és a magyar hiedelemvilág alapján

írta:

M. Fehérvári Judit 2004. március havában csak úgy

otthon a szobában, mikoron egyedül ült magában, s

várta csillagcsemetéjét, ki ott ragadt az iskolában már

egyedül és bátran, nem úgy, mint óvodás korában.

EGOTÜKÖR

Dr. Szatmári Évának

„Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az

ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt

egyszer. Látott mélységet, magasságot, és

nem szédült el."

(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Philoktetesről2* nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan

a trójai háború ezen hőséről, de mintha mindenki más

fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még

hérosszá sem vált, csak éppen nála van az a bizonyos

kulcs, amivel le lehet győzni az ellenséget: Herakles

íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek

2 Philoktetes a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában

az Oeta-melléki maliak királyaként vonult Trója alá, de

útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe olyan

förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára

Lemnoszban hagyták. Itt tengődött 10 évig, de Heraklesnek a

lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül a jóslat szerint

Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles

hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek

érte. Machaon meggyógyította, s ekkor a híres íjász Párist

halálra sebezte.

65

mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják.

Philoktetest eskü köti, nem árulja el, hol található

Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény

óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud.

Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja

el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz szigetén

tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő

azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is

élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a

zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív:

modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a

beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink

nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a

bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy

már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan

nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már

egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik

wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak

folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé.

Öregek lettünk, akár a világfa, melynek lombjai alatt

Ábrahám találkozott Sárával.

Aggastyán ráncosak, de nem bölcsek.

A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja.

Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok

kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és

felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az

élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van.

Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró

gyerekek mennyire féltünk a felnőttvilág fejre eséseitől.

Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az égre

mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi

csodák. Pókot látni a falon már nem „Ó csak le ne üsd

varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán ennyi: „Lám

felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!"

66

Pedig megígérték, hogy „Very wonderful wordl” lesz a

mienk csak úgy, sui generis, csak itt és csak most.

Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt,

lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá

növekedni... - mondja az Írás. Lámpássá a teremtő

távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg

azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a

lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a

szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből,

világos tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember

csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze,

nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit

sem tudunk majd egymásról...

Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta,

hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s

annak minden vívmányát használó, és mégis állandó

kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból

csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox

félelmet.

***

"A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell

adnom a mi életünk homályába egy sugárra

valót...”

(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha

a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de

akkor még tudtam varázsolni.

Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám.

Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás

gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon

túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza,

málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak

csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.

67

Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük

mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen

szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a

nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok

ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved

maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista

ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon…

Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a

Mennyeknek Országa…

Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos

ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán

üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos,

csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a

szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-

es évek elején egy napra a teljes várost vidékre

költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az

egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az

okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen

jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja

a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot,

amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen,

de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos

vonulást…

A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze

ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is

csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a

nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal…

Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy

harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy

énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá

vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint

a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is

teszik… Mert akkor egymásért voltunk.

Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre

megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő

68

füttyöket, melyek édesapám torkában születtek

szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy

megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás

keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy

önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a

tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a

Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér

perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos

arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem

vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg

kemencéje is…

Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen

fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített

cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó

volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért

szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása

fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává

nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába

rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt

fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az

enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki

lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei

sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre

beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.

Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy

bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk

kell az atomháború idején… És az egész utca

betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas

beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak

bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így

aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is

végtelen labirintus kering.

Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor

minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős

semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával

69

gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a

nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És

fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak

árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt

folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről

vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki,

visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek

felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek

könnyei.

Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra

figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám

motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész

arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek

akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről,

hogy még a kórházban is együtt lehessünk…

Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is

egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan

emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis

mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját

sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a

sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…

Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték

álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a

Mennyorcájú Angyalok.

GENERÁCIÓS KORTÜNETEK

Részletek egy kelet-közép-európai önéletrajzból…

„Az igazak emlékezete áldott.”

/Péld 10: 7/

Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves

vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt,

nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a

70

táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában

nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke.

Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a

kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s

hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem,

mint tiszta szó- a történelem. Dédapám félkarú volt.

Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy

Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott,

még mielőtt felnevelhette volna három közös

gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen

szembesült egy teljes háztartás minden gondjával, így

egy derűs napon az oltár előtt találta magát, mint

koszorús lány, s a szertartás végeztével új asszonya lett

a portának: Perczel Borbála. Honvédtábornokok

igazlátó bölcsességét sugározta tört kalász tekintete, s

zsoltáros esküt az út végén tavaszi rét illatú

keresztneve. S mily érett gyümölcszamattal ejtette ki a

szót, „Galambocskám!”, ha utánam vágyódva, kutatva

fürkészte a hatalmas kert horizontját, s kacarászva

szedett ki az óriásira fúvódott görögdinnyék közül,

mint egy éretlen, de már kártékony indaágat. Az az

utolsó pócsi búcsú aztán mindennek véget vetett.

„Hol van Bori mamám, az én drága húsvéti

barikám?” – kérdeztem Gyuri dédit, aki pipáját talán

ma sokkal óvatosabban, nesztelenebbül töltötte, s még

mélyebbről eregette illatos füstkarikáit, mintha

folyamatosan sóhajtozna, s záporoznának könnyei.

„Máriapócson eltörött a gerince. Idős volt már ahhoz,

hogy ekkora tömegbe menjen, de hitte az Igazságot, s

ott fekszik, nézd, ez az Ő utolsó passiója, lelke már a

fényes egek igaz lakója.

Nem találtam értelmét ezeknek a kusza szavaknak,

sem annak, hogy csupa ismeretlen asszony üli körbe a

hatalmasra növesztett asztalt, s mindegyikük szipákolva

törölgeti szemét, miközben oly furcsán nyivákolnak,

71

mint az éppen megszületett pici cicák. S miért öltözött

mindenki feketébe, s mire való kezükben az a

feketeárnyékos szélű patyolatkeszkenő /vallattam

halkan a magam nyiladozó eszmélését/?

Majd – mikor mindenki magába zuhant – óvatosan

fellopóztam egy székre – csaknem leverve a négy

hatalmas fehér gyertya egyikét -, s abban a furcsa

ágyban arcon csókoltam felidézhetetlen illatú, de

engem még ma is körül-körüllengő, s egy életen át

elkísérő, sőt vacogós hajnalokon gyomrom zsigereiben

felzizzenő faggyúárny – foszlányú dédimet, az

émelygetős Édest. Aztán hosszasan kanalaztuk a

gulyáslevest, fogaink között őröltük egymás után a

húsokat, de a süteményeknél már kiszaladtam az erdő

szélre, ahol évezredek fájdalmait zokogtam ki

magamból, s csak a zászlós körmenet csalogatott vissza

a házba, mert az Ő angyalaik vitték el végső helyére

Csipkerózsika álmot aludni a dédit.

„Nagyon jó lehet ott neki, ahol most van” –

gondoltam még lefekvés előtt, amikor a szürkület már

olyan furcsa, növekvő szörnyárnyakat vont fejem fölé,

hogy inkább gyorsan magamra húztam a takarót –

nemsokára rátalál Jézusherceg, felébreszti, s

visszahozza hozzánk.

„Annak, aki engem küldött, az az akarata, hogy

abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem

feltámasszam az utolsó napon.”/ Jn 6, 39 /

Háromszor tagadtam meg magam életemben.

Hömpölygött a tömeg, zsolozsmázva szállt az ima, akár

a középkori szerzetesek ajkain a fohász. Középen álltak

az Úr katonái és a Mária lányok.

- Térdelj le! - szólt nagymamám és húzta a kabátom

alját.

72

- Nem tehetem, még itt van a TV, pásztázza az

embereket, megláthatnak az iskolatársaim, s Te is

tudod, hogy Vegyipari Szakközépiskolába járok, így

nem szabad templomba belépnem – suttogtam 1978

húsvétján, amikor Hajdúdorogon még a családtagok is

csak így köszönthették egymást a sáros, de fekete-

termékeny utcákon tocsogva, hogy „Feltámadt

Krisztus!” A válasz is ilyen prózaian egyszerűen

hangzott: „Valóban.” Így rendeltett már ősidőktől

fogva. Ennek a két szónak szentségereje volt, s

magában hordozta a közösség dinamizmusát éppúgy,

mint a kiközösítettek megvetését. Aztán persze apám

volt, aki felemelt fejjel magával húzott a többiek mellé,

és megcsókoltatta velem a keresztet, amit előttem már

több százan illettek sebes-ráncos ajkaikkal /Szegény

Apám! Azóta üveghalszeme mered csak az égre, és

búsan vacog koporsómagányában!/.

Zagorszk elég messze esik Moszkvától, s ez a

távolság nem is a relativitás, sokkal inkább a mentalitás

kérdése. Magyarországon elég nehéz megemészteni,

hogy a „Rúkaj padáty /szabadon fordítva „Egy

köpésre”/ akár 500 km is lehet.

Gyönyörű pravoszláv templom, hagymakupolái

aranyfénnyel fürödtek az isteni hitben. Később a 80-as

évek közepén leégtek ezek a falak, maradványait

helyreállították, de ezt már itthon tudtam meg /Aznap

gyászlobogókat tűztem szívembe, s megalkottam a

belső hallgatás parancsát./. Véletlenül vetődtünk ide,

pontosan a pravoszláv Pászha, azaz húsvét ünnepén.

Jásznaja – Poljanába készülődtünk, csak sajnos az

Elektrícskán nincs WC. Társam, akivel utaztam, pedig

jókora gyomorrontást kapott a nem éppen

bizalomgerjesztő orosz virsli ebédtől.

Ahol legelőször leszálltunk, meglepődve láttuk, hogy

létezik még az orosz iga a lovak nyakán, és eltüntettük

73

kesztyűinket és kendőt kötöttem a fejemre, mert

egyféleképpen lehet csak az indulatokat túlélni, ha az

ember beolvad, és nem keresi másságát, énjét, felejti

nyelvét. Zagorszkban még él a mese, burjánzik a

hagyomány és nagyon szép az öreg muzsik. Nagyapám

volt ilyen szép ember hófehér hajával, rizsbajszával és

világoskék szemével. /A húgom állítólag tőle örökölte

világos smaragd tekintetét./ Itt hallottam először egy

távoli országról, Afganisztánról, ahol csata dúl, s nem

jönnek vissza otthonukba a gyerekek. Titokban

karjukba tetoválják nevüket a leendő katonák, s az

apóka mesél focimeccsekről, képkiállításokról, lovas

rendőrökről, s szavainak a vállára szálló galambok

adnak hitelt. Valahogy egy körmenet közepébe

keveredünk, nincs visszaút, óriási a tömeg. Tátogni

kell, muszáj úgy tenni, mintha az ősidőktől kezdve

idetartoznánk. Közelünkben felsír egy gyermek; folyik

az orra. Papírzsebkendőt adunk neki, amiért is

majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció.

Nem tudunk elmenekülni. Az út vége egy fahíd, ahol

kezünkbe nyomnak egy szelet kenyeret, egy tojást és

egy gyertyát. majd utánam fordul a pópa:

- „Gyévuská, ti véris?”

- „Vérju /Hiszek/.” - felelem, s nagyon sokáig őrzöm

még itthon is a bizonyítékokat, hitem foszlányait.

***

„ Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne, és

nincs oly rejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és

világosságra ne jőne.”

/LK 8: 17/

A lány tűzpiros hosszú, térdeit verdeső, de rövid ujjú

pólóban és farmernadrágban állt a folyosó

mélyedésében. Arca a fiatalság romlatlan hamvasságát

idézte, kreol bőre, ferdén vágott szemei, darázsdereka

74

távoli tájak egzotikumát varázsolta a szemináriumi

terem elé. Vidáman és önfeledten kacagott valamin,

hiszen szerette az életet és valami nagy tettekről

álmodozott, ha volt ideje vizsgái mellett. És ideje

mindig volt. Vadvirágként élte napjait. Volt, hogy

három hétig az egyetem felé sem ment, mert annyira

beleszédült az ulti nevű frissen felfedezett

kártyajátékba, hogy szenvedélyévé vált a lapok

életének irányítása, majd gyorsan igazolást vitt –

egyenesen a Gyermekelme Klinikáról, akkor még volt

ilyen-, hogy mégis elfogadják valahogyan egyes

szőrösszívű, s idegen anyanyelvű tanárai a félévét.

Elege volt már a Kovács elvtársakból, meg történész

ösztöneivel és Toybee-n, Huizingán, Jakobin, Dubay-n,

Spengleren, Schopenhauere-n, Nietzsche-n és még

hosszasan sorolhatnám a sort, hogy kiken keresztül,

már rég megérezte, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet

alkonya közeledik egyre vészesebben. A nagy sarló és

kalapács alatt már rothadó testként kapkod levegőért a

medvetestű Szovjetunió, akár Brezsnyev karjait azon a

bizonyos 1982-es május 1-jén, amikor a lány mégis

bejutott valahogyan a Vörös Térre. A lány direkt késett

egyetemi óráiról. Nem azért, mert nem bírta elviselni a

kemény 100-120 perces tömény és számára akkor –

igen kevés élettapasztalata volt – feleslegesnek tűnő

„entellektuel” fejtegetéseket, hanem egyszerűen nem

tűrhette, hogy szabadságát ily mértékben megnyirbálja

valaki. Különben is ekkor még szerette a Nagyerdő fáin

átszűrődő fénysugarak játékát nézegetni, ahogyan a

sárga villamosokon átsuhannak, s elnyelődnek valahol

a föld és ég között, sőt még nagyobb lázba hozták az

ablakokon túli világ bíborajkú fái, a madarak és szelek.

Legtöbbször egyébként is édesapjával indult az

egyetemre, s egy-egy fárasztó nap után már alig várták,

75

hogy viszontláthassák egymást. Majomszeretet húzott

igen erős köteléket kettőjük közé.

A lány ezen a napon – ettől utólag még őt is

megborzongatta idegeinek libabőre – éppen 90 percet

késett. Nem többet, s nem is kevesebbet. Érezte

társainak meghökkenését, ahogyan csengő hangon

elnézést kért és egyszerűen leült. Érdektelennek

gondolta, hova, ki mellé, s ezután sem figyelt. Kizárta a

világot, belső énje lüktetett csak hevesen, mert

idetartván az utak menti fűszálak között már

megpillantotta a tavasz első hírnökeit, a

hóvirágpázsitokat.

Ezután az incidens után még több fiú akarta

meghódítani szívét. Persze, erről sem vett tudomást.

Hozzászokott már, hiszen szinte eszmélése óta

körülrajongták a fiúk, s a meglett férfiak. Különben is

állandóan gyűrűt viselt az ujján. Vőlegényei

számolgatását egy bizonyos idő után abbahagyta. Igaz,

az utolsóval meggyűlt a baja. Beleszeretett.

Eszementen birtokolni vágyta, ahogyan a férfi is őt. Így

aztán – emlékszem jól, aznap épp a kertet ásták az

imádott papával – a közös lakás megvétele és

rendbetétele után az apja lebeszélte erről a

bolondságról, s hogy, hogy nem, karikagyűrűjét le

kellett fűrészelni az ujjáról.

„Rossz ómen lett volna ez a házasság. Nem volt méltó

hozzád!”- kommentálta az apja. „De akkor kit

válasszak: Cseszt, Katzét vagy D-t?”- kérdezte derűsen,

de nagyon is komolyan a lány.

„Egyiket sem – dőlt az ásónyélre az apa -, nem hiszem,

hogy van olyan férfi, aki megérdemelne téged. Hidd el,

lesz majd, de nem most és nem ők! Tanulj, élj, mint

nagyapád, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy

történész légy! Neked kell a család nevét továbbvinni,

ha már Isten nem ajándékozott meg egy fiúval! El kell

76

menned a Donhoz és meg kell nézned, miért vesztek

oda annyian! Meg kell tudnod különböztetni a

valóságot az igazságtól! Ez az én hagyatékom a

számodra, ne feledd soha, ki vagy!”

Talán ebben a pillanatban az a bizonyos férfi, a leendő

nagy szerelem és későbbi férj is éppen a kertjét ásta. Ha

a napsugarak pajkos cirógatásai előcsalták orcája

verítékét, tenyerét messzelátónak használva, izgatottan

pásztázta végig a horizontot, akár egy hajóskapitány.

Igaz, nem látott mást, csak a dohánypalánták

nyújtózkodását – ebben az időben ugyanolyan

„divathóbort” volt e füstölnivaló termesztése, mint

jóval később a földi giliszták szaporítása -, s talán

éppen ezért Kolombusznak érezte magát. Meghódítani,

s békepipára gyújtani. Mindösszesen ennyit akart.

Természetesen a lánytól. Elképzelte, ahogyan majd a

májusi cseresznyefáról mosolyog rá, az ágak tetejéről

féllombkoronás takarásban akár gyermekkora tündérei,

s talán énekelni is fog, s őt pedig elandalítja a modern

Ulysses eme szirénje.

„Azért sem fogom magam megkötözni, hagyni fogom,

történjen bármi!”- motyogta csak úgy a madaraknak.

Szentnek képzelte magát, de azért Don Juannak is.

Most akár ő is képes lett volna elbánni a gubinói

farkassal, s egy cseppet sem zavarta, hogy a lánnyal

csak parázsló viták közepette tudott kommunikálni.

A lány éppen barátnőjével beszélgetett. Természetesen

a férfiról. Egy bizonyos: lényéből áradt valami az

őstudás megtartott ígéreteiből, a szeretet édenkertje

lehetett csak ily harmonikus és félelmetes egység, mint

ez az ember. Sármos volt, jól öltözött, zengő

hangorgánuma bárhol, bármilyen társadalmi közegben

mágnesként vonzotta magához nemcsak a nőket, de a

gyerekeket és férfiakat egyaránt. Nyáron is öltönyben,

nyakkendőben járt, míg télen soha nem felejtett el

77

érdekes, selymes csillogású sálakat viselni. Fél fejjel

magasabb volt, mint az átlag. S nemsokára, hosszas

faggatózás után arra is rájött, hogyan szelídíthetné meg

a lányt: a klasszikus zenét használta csalétkül. Ráadásul

a lány ekkor már – lásd mire képes a fiatalság, barátság

és bolondság – külön engedéllyel zenetörténetet

hallgatott a Zeneművészeti Főiskolán. A zene is a

barátnő szenvedélye volt. A férfi művelt és pofátlanul

jó vitapartner volt. Minden tudást, amelyet valaha

valahol összeszedett sajátjaként adott tovább. Néhány

órahossznyi beszélgetés után a lány megállapította,

hogy egy ördögien okos emberrel hozta össze a végzet,

akinek valóban – akár a Verdi opera címében – hatalma

van felette. Nem adta el lelkét, mert hisz nem is lett

volna kinek egy olyan helyen, ahol mindenki egy

emberként imádta a férfit. Mert a férfi ismeretségi

körébe tartozott akkoron a város minden olyan embere,

aki ebben a világban egyáltalán számított valamit.

Ez idő tájt történt, hogy egyik napról a másikra

megjelent az egyetemi rendőr a lánynál, és faggatózni

kezdett a közösen eltöltött időről. Egyetlen elv

vezérelte, akár az akkor még ismert gyereksorozatot:

„Mindent tudni akarok!” Csakhogy ez a lány

valahogyan más volt, mint társai. Máshonnan indult az

életbe, családi legendáriumok, Cseh Tamás koncertek,

a Leveles Csárda, szamizdat kiadványok tették

szkeptikussá. Meg már eltöltött egy félévet

Moszkvában is, ahol a külső kerületekből rendőrök

zavarták el, miközben az iszonyú nyomorban élő

öregember éppen azt kérdezte tőle és elválaszthatatlan

barátnőjétől, hogy „Gyévuski, vi kamszamolci?”, ami

magyarul ennyit jelent: „Lányok, komszomolisták

vagytok?” Merthogy a komszomolista, akár a magyar

úttörő: Ahol tud, segít...

78

Azután a szilveszter utáni esztendőben házasodtak

össze, mikor rendőrök vitték el őket az Óbester nevű

szórakozóhelyről. A férfi iszonyúan jól értett ahhoz,

hogyan kell egy egész szórakozóhelyet felforgatni. A

lány pedig méltó partnere volt. A „Fáradt lábam estére

hazatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár” refrénnél

elvezették őket. Még aznap éjjel elkészült a

jegyzőkönyv, majd el is engedték a felbujtókat. A

kihallgatást vezető rendőr keresztneve Mátyás volt.

Milyen furcsa az emlékezet! Időtlenné igyekszik tenni a

lényegtelent, s feledhetetlen gyorsasággal törli az

igazán húsba maró, gyötrőn fájó dolgokat. Ezzel a

Mátyás nevű, bajszos taggal aztán még egyszer

összehozta őket a balsors. Most csendháborítás volt a

vád, merthogy nem illett éjjel kettőkor az utcákon

sétálgatva nevetgélni. A lány már megszokta korának

ezen korlátozásai, s épp olyan jót kacagott az eseten,

mint amikor Romániából dezertőrként toloncolták ki

1981. tavaszán / Biztos forrásból tudom, hogy még ma

is őrzi azt a piros, AB betűjelekkel ellátott

dokumentumot, pedig lejárta évében,1985-ben az

illetékes hatóságok mindent elkövettek, hogy

visszaszolgáltattassák vele. „Elveszett. Nem tudom,

mikor és hol. Még az is előfordulhat, hogy

eltulajdonította valaki. ” – oldotta meg ilyen

egyszerűen a hatóságok előtt a problémát a lány./

S hogy mi volt a dezertőrség vádalapja? Senki, még ő

sem gondolta komolyan, hogy azt az egyetlen piros-

fekete szőttes tarisznyáját akarják majd átvizsgálni a

vámosok, amit magával vitt azon a turistabuszon, ahova

kizárólag csak nagy pakkokkal megrakodva cihelődtek

fel az emberek. A tartalmát látva tűzvörös rózsák

gyulladtak ki a román vámtiszt arcán- mert ekkor már a

magyar oldalon átengedték, s a megfelelő pecsétet is

ráütötték, mégpedig egyenesen „A magyar hatóságok

79

bejegyzései ”utáni oldalra -. A lány sohasem gondolta

volna, hogy ekkora gerjedelmet képes kelteni egy

Biblia és Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent

Világszabadság!” című könyve. Azt ugyan tudta, hogy

nem véletlenül várják ezeket a könyveket annyira –

ezért is redukálta le csomagjainak számát arra az

egyetlen tarisznyára - , de csak most eszmélt rá igazán,

hogy mit is jelent a valóságban a magyarországi puha

diktatúra, s áldotta sorsát, hogy mégsem az ősi „Édes

Erdély” hontalanná taszított, mostoha lakója.

Most, hogy az emlékek ismét felveszik egykori arcukat,

s fényesebb, titokzatosabb ruhákat öltenek, mint a

maguk idejében, döbbenek rá, hogy vannak olyan

dolgok, amelyeket egyszerűen rövidre kell tudni zárni.

Nagyon sokat tudnék még mesélni erről a titokzatos,

bolondos emberpárról, akik meg tudták teremteni a

maguk Macondóját. Természetesen ők sem használtak

két táblánál többet. Csak éppen nem azt írták az

egyikre, hogy Debrecen; s a másik sem azt hirdette,

hogy van Isten, mert hiszen ezeket a dolgokat ősidőktől

kezdve beléjük kódolta a Mindenható . Azonban saját

„útjelzőiket” szívükbe rótták, s oly mélyen, hogy most,

amidőn e sorokat írom, ismét feltört könnyeim áradata

attól, hogy láthattam, ekkora szerelem is megadathatik

a Földön.

A férfi akkor már vállalkozó volt. Úgy vélte, két

különböző mérnöki diplomája elegendő alapot adhat

ahhoz, hogy hármasban jól megélhessenek, mert

közben gyermekük született, kinek érkezését a férfi

egyre türelmetlenebbül sürgette és kívánta. Mintha

megérzett volna valamit a körülötte nyüzsgő elemek

orkánvisításából. Majdnem végeztek családi házuk

építési munkálataival is. Már csak egy újabb

jövevényáldásra vártak epekedve, s rengeteg időt

töltöttek erdőkön, mezőkön, horgásztanyákon, s

80

minden egyes napon kimentek a temetőbe. A férfi

fanatikusan rajongott a síremlékekért, s az

avarszelekért.

Csütörtöki nap volt, amikor a férfi arról beszélt a

közben felnőtté nemesült hitvesének, s annak

unokabátyjának, hogy szeretne a családi sírboltban

nyugodni, s minden idegszálával azt kívánja, hogy

kukacok rágják szét majdan testét. Eme a botor

beszédet hallgatván a nőnek még nagyobb szerelemmel

telt meg a szíve...

Péntek hajnalra az ég dübörögve zúdította le minden

felgyülemlett átkát, hogy terhétől ily módon is

szabadulva még tizenkét napon és hat órán át üzenjen

hadat a földieknek. Nem akarok emlékezni, de még ma

is érzem azt a sürgést-forgást, ami reggel fél hétkor

felverte a ház lakóit. Valaki Munch Sikolyát vette

arcára úgy ordított, míg mások behúzódtak az ajtóik

mögötti biztonságos világukba. Egyedül a nő volt az,

aki azonnal látta a kaszás orcájának felragyogását,

mikor férje fehérverítékes arcára, s vészesen forgó

szemeire nézett. Az egek felé emelte meggyötört

tekintetét, s úgy kérte a Teremtőt, hogy ne tegye meg

ezt még egyszer vele. Ő hívta ki a mentőket is. Hiába.

Elrendeltetett, így rendeltetett...

Az apa nem hitte lánya szavait. A nő pedig ekkor már

talpig feketében ment gyermekkora otthonába. Majd

csak annyit mondott üveges tekintettel /azelőtt, s azóta

sem láttam még ilyet, csak olvastam róla, hogy létezik/:

„Nyugodj meg gyermekem! /Ilyen csitítgató szavak

hallatán a nőből kibugyogott teljes élete összes

zivatara, s nem bírt kiegyenesedni fájdalma súlya alatt.

Azóta is mindig csakis a gerince zsibbad, ha nagy

trauma éri./ Isten rendelésébe bele kell törődni!”

Valamit megérzett a kisgyermek is, mert a papapa

szóval együtt az összes többi verbális jelet is magába

81

süllyesztette, s újabb tizenkét hónapon át egyáltalán

nem szólalt meg.

Mikoron mindezek megestek, a nő még húszas évei

végén járt, s tudta, valami miatt ő is, mint Aureliano

Buendia abban a bizonyos regényben, magányra van

ítélve. Lehet, nem éppen száz évre, de annyira

mindenképp, hogy megfejthesse sorsának valahol már

rég teleírt tekercseit. Így a családi koszorúra / ami

egyébként csaknem többe került, mint az egész temetés,

s erre az unokabáty azóta is folyamatosan emlékezteti /

végül csak felkerült egy olyan szalag is, ami a szív azon

szavait tartalmazta, amelyeket házasságuk ideje alatt

tabuként őriztek, és soha ki nem ejtettek, mert

egyszerre érezték, lüktették az együtt töltött idő összes

másodpercében:

„ Örök szerelemmel és soha el nem múló

fájdalommal...”

Debrecen, 2008.03.09.

GONDOLATOK A

PARADOXONOKRÓL ÉS A

SZERETETRŐL

Lelkünk habjain néha paradoxonok feszítik fehér

vitorláik az Ég felé, hiszen üresen hagyjuk életünk

értelmének nevét abban a körben, miben mozogva nem

szólítjuk soha a transzcendenciát.

Lefelé építkezünk feledve gigászi küzdelmeink, a

szirének hangját, dobhártyáink visszahangzó

dobpergéseinek önmagába zárkózott fájdalmát.

Szikárak vagyunk szomjazva a bölcsességet, s mégis

letaszíttatunk, hogy felismerjünk. Nem vagyunk

82

Eliézerek3, sem Rebekák, csupán a cifra ruha nélküli

József néz velünk szembe, hogy immár kiemelték

ugyan az alázatból, de mégsem ér többet húsz

ezüstpéznél.

Az egyetlen Ruben4 pedig egyre csak szaggatja ruháját,

noha nem látott álmot, de valahol mélyen érti a kévék

és csillagok kozmikus nászát. Így próbálunk eligazodni

világunkban egyre csak kutatva a nagy találkozást. Nap

nap után úgy hajtjuk álomra fejünk, hogy summázzuk

bölcsen, megtaláltuk a létben a tökéletes racionalitást,

miközben nem tölti ki semmi az űrt, mely egyre csak

vágyja a harmóniát.

Most írok. Keresem a szavakat, valamiféle

végérvényességet vagy csak folyamatokat, esetleg

példázatokat arra, hogy nincs a létben szebb dolog a

törődésnél, a szeretet figyelménél, a halk hárfaszónál és

a fényeknél. Andalítóbb nem lehet ezeknél semmi sem.

Különösen annak, aki átlépi a fél évszázad grádicsát a

Földön.

Valahogy köszönteni szerettem volna, de ma nem

akarnak a betűk szavakká csoportosulni, s most érzem

csak, milyen nehéz dolog mondattá lenni. Vannak

fonémáim, de a kimondatlanság némasága burkolja

sötétségbe őket. És a tehetetlenségé. Nem a fizikai

törvényekre gondolok, noha eszembe jutott Newton,

aki annyira nem is rossz kiindulási pont. Nyomokat

keresek, akárcsak Ő, hogy igenis meg lehet érteni a

3 Eliézer Ábrahám legkedvesebb szolgája, akinek az a

feladata, hogy Izsáknak hozzon feleséget Izsáknak. Eliézer és

Rebeka egy kútnál találkoztak. 4 Ruben Jákob legidősebb fia, aki nem értett egyet

testvéreivel József elveszejtésének tervében.

83

világot, s lehet mellette költeményeket is írni, érvelni és

elmélkedni.

Mindenkinek vannak erkölcsi princípiumai: talán az

önzetlenségben, talán a „csakazértben”, talán a

hiányokban, talán a határokban, talán a határtalanban.

Valahol van egy hely bennünk, ahol átlobbanunk

valami másba, mint önmagunk, s mert kérdezünk, így

válaszolunk. De nehezen fodrozódnak a szavak, hiszen

újra és újra elakadnak leveretéseinkben,

kacérkodásainkban, ellenkezéseinkben: állandó

pokoljáróvá váltunk. Tudjuk, hogy van lent és létezik a

fent.

És nem vagyunk öncélú komédiások, sarlatánok, sokkal

inkább játékosok az élet nagy mezején, ahová

varázsolni rendeltettünk szeretetet és fényt. Néha mégis

nyersek, sértődöttek, üresek és céltalanok vagyunk.

Ilyenkor hatalmas ajándék egy ember, ki tudja, hogy

életünk értelme nem magunkban, hanem azon túl van, s

segít abban, hogy keressük ezeket találkozásokat, s mi

magunk is hitelesen hihetőkké váljunk. Ne akarjuk

antropomorfizálni azt, amik vagyunk, mert bizony

eljönnek életünkbe azok a napok, amikor lelkünk szépe

többet ér a test harmóniájánál, s nem a „porból lettünk”

egyszer egye miatt, hanem azért, mert megélve a

megszólítottságot, vallomássá lesznek a barátság

szövedékei, direktté a hangszerelések, megtanulunk

elfogadni és tudunk valamit csak önmagáért tisztán a

saját hangszerelésében is szeretni.

KÉT DOLOG KIVÉTELÉVEL

MINDEN FELEJTHETŐ

Ezt az írást Pinczésné dr. Palásthy Ildikónak ajánlom,

aki valamikor megkedveltette velem a pszichológiát, s

84

átadta azt a bölcsességet, hogy az az igazi

szeretetélmény, ha az ember képes levetkőzni görcseit;

miképpen a dolgok is egyszerűek, csak a mi

gondolkodásunk bonyolult.

„Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely

mohón válogat ehető és nem- ehető között, hanem,

mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-

lévőre.”

(Weöres Sándor)

Ez a történet bárkivel megeshetett volna, hiszen valahol

mindnyájan egyetlen picike rugóra vagyunk feltekerve,

aminek lassanként csak a neve kapcsol össze

bennünket. Ez a szó egy főnév, azon belül is köznév,

sőt tovább is osztható, de a mi szempontunkból már az

előbb leírtaknak sincs semmi jelentősége - ámbár az is

megeshet, hogy mégis csak van -.

Talán, ha annyi információt még szabadon

hozzáasszociálok az előzőekhez, hogy csakis és

kizárólag Ő az egyetlen a fajok között, aki a könnyű

utakért bonyolult játszmákba kezd, miközben

szomjazza az igaz tanítást, de magát azért nem adja fel,

mindenki kitalálhatja, hogy az EMBER-ről lesz szó.

Ez a történet nem az enyém, de mégis számtalan szál

kapcsol hozzá, mert az okozott lelki sérülések miatt

nekem is bűntudatom volt, s egy ideig megpróbáltam

én is hárítani, aztán úgy döntöttem, a projekció

leghelyesebb útja, ha mindazt, amit az

emlékfoszlánymozaikokból ki tudtam hámozni, leírom.

Persze a dolgoknak nem ismerem minden részletét, de

talán éppen ez benne a nagyszerű, mert az embert

mindenek előtt nem gondolkodni kell megtanítani

ahhoz, hogy igazán kiteljesedhessen és boldog

lehessen, hanem felejteni. Erre az egyszerű tényre

85

számtalan nagy író is rájött már - elég megemlíteni

Márquez híres művét -, s én nem szeretnék semmiféle

irodalmi babérokra pályázni, csak megosztani egy nem

mindennapi történetet az elejétől a most sincs végéig.

Még a harmincas éveik elején jártak mindketten. A

nő idősebb volt 3 évvel és 23 nappal. Egyikkőjüket sem

zavarta e szösszenetnyi korkülönbség, hiszen egy

ismert pszichiátriai szanatórium betegei voltak

történetünk kezdetekor. A férfi állítólag depressziós

volt, a nőnek szociális fóbiái voltak, s elege is lett a

kinti világból, mert ekkor elég sok közszereplést vállalt.

Megunta már, hogy a TV-ben visszanéz rá önmaga

sohasem igazán őszinte arca, így a benti falak között

megtanulta azt, amit a kinti világban sohasem tudott:

élni. Harsány volt, derűs, jól öltözött, s állandóan

nevetett. A férfi mindig feketében járt. Soha meg sem

szólalt, de a játékterápiákon feszültségét állandó

lábmozgásaival vezette le. Mindig ült. Így csak

hintázott a székkel, ami meg-megremegett ingaóraszerű

dobolásaitól. Tengerkék szeme fölött szemöldöke színe

a nappalokkal együtt változott: hol rozsdabarna

vértócsák, hol meg az őszi, érett avar színe, máskor

pedig a nyár zamata varázsolta el érinthetetlennek tűnő,

szúrós arckifejezését. Ez egy szabad intézet volt. Senki

nem kényszerített senkit semmire. Itt a betegek

maguktól gyógyultak; szerelmek születtek, s haltak el,

de a szenvedés valahogyan a falakon túl maradt. Persze

mindenki érezte, hogy csak néhány lépés, s ott

leselkedik, tekergődzik vágyakozó mohón, mint egy

Vipera a halálos marás igézetére, s az okozott lázra

szomjazva, de a világ most mégis békés, kipihent

karjával ölelte át a gyógyulásra várókat.

A nő sokat csavargott. Élvezte a régen vágyott

szabadság minden pillanatát, a nyári természet fenséges

pompáját, a fagylaltok ízét, az ellógásokat, sőt még az

86

amúgy teljesen irracionális magyarázatait is, hogy miért

is nem tudott itt vagy ott megjelenni. Különben is

kiemelt figyelmet kapott orvosaitól, mert nem tudták

beosztani egyetlen terápiás foglalkozásra sem, hiszen

mindenhez - igaz csak egy picit, de - jobban értett, mint

a szociális munkások. Egy idő után a pszichiáterek is

csak a vitapartnert látták benne, s nem a gyógyítandó

pácienst, s valahol ekkor kezdett kisiklani a nő élete

végérvényesen, de ezt ekkor még nem tudhatta.

A férfi egy idő után elkezdte követni a nőt. Annak ez

természetessé vált miután éppen a szinglik életét élte -

igaz, csak éppen három hónapja -, de az Ő

temperamentumával, kapcsolatfüggőségével már ez az

idő is végtelennek tetszett, így boldog volt.

Reménytelenül a fellegek tetején evezett a nap

huszonnégy órájából csaknem mind a

kétszáznegyvenben.

Egy hónappal később együtt távoztak az

intézményből, s az ősz már a nő lakásában találta a

férfit, mert az eddig édesanyjával élt. Úgy tűnt, ez egy

igaz pár, valódi érzésekkel, hiszen mindenről

beszélhettek, ami csak bántotta őket, s szerelmüket

semmi, de semmi sem árnyékolhatja be. A nő

munkahelyén enyhe féltékenységgel, irigységgel, s sok

bántó megjegyzéssel nézték kollegái, ahogyan a férfi

minden egyes nap elé jön, akármikor is végez. Az első

figyelmeztető jel is lehetett volna e tény, hiszen a férfit

valamiért nem vették vissza a munkahelyére. A nő

boldog volt, mert minden ideje, szabadsága csakis a

férfié volt, aki gyermekének is igazi játszótársa lett. Ez

utóbbi kifejezés igen fontos, mert az ekkor még

kisiskoláskorú lánygyermeknek sohasem adatott meg,

hogy édesapját megismerhesse, hiszen az születése után

egyetlen esztendővel, tragikus hirtelenséggel, s

87

váratlanul, akár a szirteken felbukkanó gyopár, szavak

nélkül, fakófehéren átszenderült ama másik létbe.

Vannak sorsszerű dolgok, olyanok, amelyektől

utólag mögéjük kandikálva az ember gerincén

végigfutva egészen agyvelejéig hatol a borzongás

zsibbadásérzete, de ez akkor senkit sem érdekelt.

Érdemes lenne így utólag megkérdezni ezt az

emberpárt, tudtak-e ekkor vajon valóban örülni

magának a létnek, vagy csupán a neves pszichológus,

Eric Berne játszmáit játszották egészen addig, amíg

már nem voltak képesek egymásra nézni sem, mert

soha többé nem kerültek azonos én-állapotokba.

Az első felhőszakadást a nő édesanyjával való

megismerkedés okozta, mert – ezt senki sem tudhatta

előre -, de valaha – igaz, egészen más beosztásokban –

egy munkahelyen dolgoztak a férfival. Az édesanya

jegesen őszinte volt, mint mindig, ha az élet dolgairól

beszélt. Azon kívül, hogy szélhámosnak, nőcsábásznak,

bolondnak, tolvajnak nevezte a férfit, azt is elmondta

lányának, hogy a férfi négy gyermekét hagyta ott,

csakhogy elválhasson egy szerelem miatt. Sőt,

szellemileg milyen ember lehet az, aki az összes

gyermekének nemtől függetlenül ugyanazt a

keresztnevet akarta adni, természetesen a sajátját. Az,

hogy már munkahelye sincs, csak parázsvitát szült. A

nőnek ugyanis két előző házassága minden szülői

tartalékot felemésztett. Ugyan mindkét férjét eltemette,

de olyan sikertelenek voltak e boldogságkísérletek,

hogy szerelemből magába szívott ugyan több

emberöltőnyit, de anyagilag csak zsombékost

tapogatott, akármerre is fordult. Édesapja –az általa is

imádott második hitvese után másfél esztendővel - akár

sűrűn gomolygó cigarettafüstje, oly éterien illant el

magával rántva nemcsak daganatokkal hemzsegő

tüdejének összes ki nem köhögött lélegzetvételét is,

88

hanem lánya rajongó énjének fiatalságát is. Az hirtelen

mindenre egyszerre emlékezett, s ez nem valamiféle

paranoiát vagy skizoitást szült elméjében, hanem

ellopta ifjúsága összes fényét, zamatát.

Az első férj tüdőembóliáját, s ideghasító szörtyögését

még csak- csak feledte, mint ahogyan a

darázscsípésekre jellemző szemöldökdagadását, majd

áfonyába hajló bőrszínét is. Nem volt ez másként a

másodikkal sem. Ahogyan ránézett forgószemű párjára,

már tudta, hogy ismét búcsúzni kell, s örökre. Az apai

szeretet kiáradt, s békésen ringott, hatalmas, tapintható,

testvéri kapoccsá, cinkossággá a második férjjel. A nő

szerint a Fény összes kvantumjában csakis együtt

vigyáznak rá ma is ők ketten, de a családfő halálával

Ady szavaival élve „Minden egész eltörött”, s a szeretet

széjjelhullott.

A nő húga olyan polgárpukkasztó jólétben nevelte

saját gyermekeit a főváros legdrágább részén, hogy a

nő ebbe igazán soha nem is gondolt bele. Az édesanya

idejének zömét a fővárosban töltötte. Valahogyan

egészen a halála előtti tegnapelőttig elfeledte, hogy

elsőszülött leánya is igényelné jelenlétét. Utolsó évében

ugyan az gondoskodott Róla, de ekkorra már kihunytak

a szeretetmorzsák, s kegyelemmé alakult mindaz, amit

a nő nyújtani tudott.

A nőnek ugyanis hatalmas szíve mellett a van és a

nincs fogalma ismeretlen volt egészen a múlt esztendő

nyaráig, amikor meglátta egy ismerőse lakásában

mindazt, amit Ő elkótyavetyélt a hosszú évek

folyamán. Elmondása szerint akkor megszakadt benne

valami. Olyannyira, hogy abban az idegen lakásban

csak sírni tudott akármerre is nézett. Ez

megdöbbentette. Vezeklésének kezdete is ez idő tájt

kezdődött. Előre szaladtam volna?

89

Megpróbálom időapó fonalát visszább göngyölíteni,

s a sallangostól megfosztani a ma is zokogót. A nő az

apa október eleji búcsúja után egy hónappal lett rosszul

a munkahelyén. Miután az összes lehetséges szervi

megbetegedési okot kizárták, kognitív terápiával

próbálták rávenni, hogy emlékezzen gyermek-, ifjú-és

felnőttkorára. Ahogyan pszichiáterei nyaggatták, úgy

zúdultak rá az elmúlt évezredek archeofájdalmai, s

apátia helyett pánik agorafóbiás, majd klausztrofóbiás

is lett. Ma sem utazik vonaton, metróban / Holott

valaha fél Európát végigszáguldozta, s nagyvárosokban

élt szabadon, akár egy albatrosz! Repülőkön cikázott,

stoppolt, imádta a ködös novemberi kopogós sötétséget,

a nagy viharokat, a mennydörgéseket, s a tengereket /, s

egy idő óta önállósága védelmében jogosítványt

szerzett – Még négy esztendeje sincs! -, de csakis olyan

útvonalakon jár ma is, amelyeket jól ismer/.

Hogy mit várt a nő az intézettől? A végleges

gyógyulást. A közszerepléseken kívül rendkívül

nyomós oka volt rá, hogy ez megtörténjen, fel kellett

nevelnie egyetlen élő gyermekét, amely négy

terhességéből megadatott Neki. Édesanyjára és húgára

egyáltalán nem számíthatott, mert a nagymama büszkén

kijelentette, hogy neki az unoka csak arra kell, hogy

gyönyörködjön benne, de nem bébicsősz, jól keres a

lánya, fogadjon mellé valami idősebb nénit. Csoda-e,

ha így a kisgyermek nyiladozó értelme előbb szólította

anyamamának a pótnagyit?!

A nagymamaság büszkeségét azonban meg kellett

mutatni a világnak, így időnként elutaztak a

Balatonhoz, meglátogatták Veszprémet – a nő kedvenc

magyar városa marad ez a kis tündérparadicsom, amíg

csak lélegzik -, s már nem is volt olyan szörnyű a

vonatozás, mert az előző nyáron csoda történt. Három

hónapig ismét külföldön élt a család, s a hatalmas

90

szerpentinek övezte táj csak ámulatot váltott ki az

asszonyból, habár lelke mélyén gyűlölte e

hegyesszögben aláhulló, s ismét égre meredő

hegygerinceket, de mégis megmozgatták fantáziáját a

távolabbi vidékek is, s ma sem tudni, hogyan, de még

három országon át soha egyetlen rosszullét sem jött rá.

Mintha ifjúsága összes vakmerősége egyszerre született

volna benne újjá, s nem pusztán felébredtek e

szunnyadó érzések, hanem egyre terebélyesedtek, s már

kábítószerként hatott rá a következő országhatár, a soha

nem hallott városnevek íze, az erdők vedlése itt, s

újjáébredésük valahol a nagy hegyek mögött.

Akkor azonban másként rendelkezett a Végzet. A nő

már a vonatra sem akart felszállni, s az indulás utáni

ötödik percben meghúzta a vészféket. A sínek büdösek

voltak a nyár első fellángolásában, az emberek nem

különben. Bágyadt szemeik döglött halakra

emlékeztették a nőt, akiket partra vetett a folyók

szennye.

Így aztán – hogy véget érjen e senki által sem érthető

fóbiakábulat – a család egyik nagyon közeli ismerőse –

maga is neves pszichiáter - rábeszélte az asszonyt, hogy

komolyan kezeltesse magát rögvest – a nő már önmaga

is vállalta az intézeti benntlétet / Ami oly annyira

függővé is tette, hogy igazából ki sem akart lépni abból

a mikrotársadalmi közegből soha többé. /.

A dolgok azonban mégsem voltak olyan egyszerűek,

mint ahogyan azt a neves szakemberek állították. Az

ember gondolkodása lehet ugyanis akár naiv is, de

valahogyan mindig összekuszálódnak az élethelyzetek,

s e gonosz pókcsapdából csak aláhullani lehet, akár az

életét vesztett légy a háziasszonyi tavaszi nagy

porolások után. Hogy kinek milyen a sajátos

valóságélménye, az mások által soha sem tudható, csak

a szenvedés görbe háta, s mosolytalan, elrévedő

91

emlékezete utalhat a meg nem értettség fokára, de a

kiutak ösvényeit mindig be-beszövik a végső lényeget

fel nem ismerő tudatállapotai.

Ebbe az eltévedt hajótörött nyomba lelketlenül osont

be az újabb halál ígérete. A nő édesanyja rákos lett. Így,

ilyen kelletlenül, senki által nem vártan kapta az

áttéteket, hogy egy rutinműtétről kiengedvén - előle

gondosan elrejtve - csak szűk családja tudjon a

kemoterápiák valódi okáról.

A férfi volt az egyetlen, aki – semmi dolga nem lévén

– gondoskodhatott anyósáról, mert a nő pénzt keresett.

Ekkor már nem csupán az alkalmazottak életét élte,

hanem vállalkozott is. Ahhoz, hogy ezen dolgai

működni tudjanak a férfival végeztetett el több

tanfolyamot is saját költségén, hiszen annak még

mindig maradt elég ideje, mert az éjszakai műszakot a

nő vállalta.

Eleinte csak kisebb dolgok tűntek el a szülői házból,

aztán az egyre nagyobbak is. Tavasszal már nem volt

mivel megművelni a hatalmas kertet, kiürültek sorra a

melléképületek, s a padlások is csak soványan

tátongtak egykori gazdagságuk után sóvárgón. A

bevásárlási listák is egyre szaporodtak. A nő már

észrevette, hogy anyósa és sógornője éléskamráját is ő

tölti fel, de csak legyintett.

Édesanyja lelke még el sem illant, a következő nap

reggelén máris beköltözött lakásukba a férfi fia, hogy

aztán öt teljes hétig ki se mozduljon onnan. Majd a

temetés előkészületeit jogi hercehurcák zavarták meg

sorra, mert a fiú ott akart felnőni, ahol biztonsága

erősebb, zsebpénze több lehet. Mindenre maradt idő,

csak a gyászra nem. Van-e ember, aki meg tudná

bocsátani e fintorokat a Sorsnak? Meddig maradhat

rejtve a bűn, amit a másik terhére ró az elvakultságot

saját malmára hajtó akarat? Amíg nem ismertem a

92

történetet, azt gondoltam én is, milyen szép élete lehet

ennek a nőnek.

Aztán érdekes módon az én profán világomba is

betört a Szentírás egy gondolata átszakítván minden

addigi gátat, amellyel körbebástyáztam magam:

„Előtökbe adtam életet és halált, az áldást és az átkot.

Válaszd azért az életet...”

Mózes ötödik könyvének eme részlete azzal az

asszociációval párosult bennem, hogy Isten végül azt

várta ettől a nőtől, hogy megmérkőzzön Vele, hiszen

mindvégig titkos retesszel őrizte azt, amit igazán féltett,

s még maga elől is gondosan elrejtette: a szerelem

hazugságát, ezért titrálta ki lelkéből az összes rosszat

akaratlan. Mert nem engedhette magának, hogy akár

eggyel is több magánéleti pech érje amúgy is

kiforratlan gyermeklelkét.

A psziché hang nélkül tűrte a borzalmakat, s hagyott

elsorvadni minden értéket, miközben a lélek egyre csak

zokogott magányában. A nő gyermeke ebben a

légkörben cseperedett, növekedett, s mindebből csak

azt érzékelte, hogy valami nagyon gonosz dolog

történik velük. Amikor a férfi gyerekei már

életvitelszerűen az Ő házukat is birtokba vették – mert

hogy el ne felejtsem, a nő pénzén építkezni kezdtek, s

létre is hoztak egy mindennel felszerelt kertes házat egy

vidéki városka szívében. Ott a csöndben aztán a nő

megpróbálta megragadni, s visszapörgetni az elmúlt

esztendők nyomasztó történéseit, de csak oly

sekélyesen sikerült megragadnia mindazt, ami vele

megesett, mint a matróznak vitorlába fognia a nem

létező szeleket.

Ez idő tájt derült ki, hogy a férfinak hatalmasat

romlott a pszichés állapota. Már a neurózis határán álló

borderline személyiségzavarral kezelték, de ezt csak a

nőnek mondta el az egyik pszichiáter ismerőse

93

figyelmeztetve őt arra is, hogy rá kellett volna jönnie a

férfi gyógyszereiből, hogy az nem csupán depressziós.

Kínszenvedés volt ez az időszak minden

családtagnak, de érdekes módon a férfi mégis

tökéletesen, értelmesen kommunikált bárkivel, aki nem

állt hozzá közel. Ezt teszi ma is. Ekkor a nő úgy

döntött, költözzön el tőlük a férfi egy kis időre, amíg

megnyugszanak mindhárman. Arra persze álmában sem

gondolt, hogy az nem az édesanyjához megy haza,

hanem az ő vidéki házában tölti azt a három hetet,

amiben előzetesen megállapodtak. A rezsit

természetesen ő fizette, mint mindig mindennek az árát

ebben az életben. Talán Pilinszky János szavai

fejezhetik ki legjobban, mit is érzett ez a teremtmény:

„Nekünk magunknak muszáj végül a présbe

kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot...Még ki lehet

nyitni, még föl lehet kötni, még el lehet vágni, még

meg lehet szülni és el lehet ásni és le lehet zárni.”

Az érzékenység és a szerelem azonban nem így

működnek. Akaratlanul is asztalokat terítenek Ég és

Föld között, ahol az első fő fogás a menüben mindig is

a Remény marad zölden és újrasarjadón. Azóta a mi

emberpárunk hol szétköltözik, hol ismét együtt

civakodják tovább mindazt, amiért e bolygón élni

rendeltettek. Néha segítik egymást, máskor meg

hónapokig nem is szólnak egymáshoz. Szerelem volna

vagy a kétségbeesés így mutatná ki méregfogait?! Nem

tudhatom. Annyi azonban bizonyos: ha a nő nem látja a

férfit megnyugszik, hogy aztán rajta is úrrá legyenek

igen furcsa, mások számára érthetetlen fóbiák. Az

egyetlen gyógyszer maga a férfi és természetesen

fordítva is igaz. Környezetük megszokta a dolgok ilyen

rendjét, s azóta titkos barátság szövődött a nő gyermeke

és a nevelőapa között, ami fordítottan is így igaz. A

gyerekek nőnek, felnőtté válnak, s jobban is látnak

94

olykor minden titkos szándékot, mint szüleik. Valahol

megfordult az anyagi kocka is: a férfi igyekszik

mindent visszafizetni a nőnek, aki e gesztus mögött

semmilyen szándékot nem keres: nem furcsáll semmit,

s nem kérdez semmiről. Talán elfásult vagy bölcsebbé

vált az eltelt évtizedekben.

Írtam egy történetet, aminek úgy tűnik, se eleje, se

hátulja. Szerintem azonban az élet is ilyen. Jaspers írja

egy helyen, hogy „Kezdetben volt a tér, a

Mindenhatónak félelmetes és kigondolhatatlan

találmánya. Tér, tér és ismét tér. A végtelen Istenség,

amely körülvesz bennünket. Benne vagyunk mi

önmagunk.”

S ha egyszer visszautazunk ebben a vákuumban,

elérjük mi is a Végső Lényeget, amelyet ez az

emberpár nagyon szerencsétlenül, végzetszerűen

egymásban talált meg. Ezt a történetet ezért is vetettem

papírra, mert tanítani kellene az embereket élni, hiszen

egyszer Mindenki előtt lepörög az az életfilm, amelyet

panorámatudatával már nem tud meg nem történtté

tenni. S mire rádöbbenhetne, hogy melyik kockától

kellene kitörölni mindent, s majdnem mindegy, mit, de

mást szeretne a továbbiak helyett, már ott fekszik

kiterítve, talán senki által sem hiányoltan, hiszen

elfeledte a két legfontosabb dolgot: a tapasztalatok

gyűjtését, hogy tanulhasson hibáiból, s azt a szeretetet,

amelyet sikerült közhellyé fokoznia önmaga előtt is.

Talán a görög Tatiosz fényévekre tőlünk jobban ismert

bennünket, mint mi önmagunkat, amikor e gyönyörű

bölcsességet vetette papírra:

“Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a

boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e

boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot?

Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában,

95

a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló

tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap

búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a

szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha

egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával

ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk

az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az

örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp

szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul

boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb

időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy

a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik

újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben:

az emberi szívben, a hangulatokban, a

körülményekben.”

KULTIKUS HELYEK

Az utak, melyeken jártam valamikor, a sínek, amelyek

egy ideig párhuzamosan futottak, hogy lassan, de

végérvényesen önálló célok felé törhessenek a rajtuk

haladók…

A hidak, melyek tetejéről a mélység is csak velünk volt

tele…

A mezők, melyeknek zöldje a tökéletesség pillanatával

fedték be szíveink…

A zúgó vizek, melyek felhők rongyfátylaival borították

a valóságot, s a messzeségben mégis megmutatták

egykori énünk…

A fák, melyek lombjai arcunkat súrolták, s a boldogság

glóriáját fonták szigetünkre…

96

A rózsák, melyek illata ma is sziromerdőt varázsol

körénk…

A lepkék násztánca a kertben, melyek önfeledten

kergetőztek, s egyre magasabbra szálltak…

A szavak, melyek elhangzottak, de már nem értettük

egymás nyelvét…

Ezen a napon veszett el valami…

Nincs értelme keresni többé, hiszen egyedül végigjárva,

már nem ugyanazt az arcukat mutatják az utak…

Porosak… Szikesek… Könnyeim fehéren csapódnak

ereikbe…

A sínek kitágultak ebben a világvégi kábulatban, s már

nem járnak rajtuk a vonatok. A veszteglő vagonok

tekintete üveges. Hagytak elmenni…

A hidak alatt szárnyashajók járnak, s éjszakára elvágja

a város két felét felemelt törzsük. Az éj ma már nem

fehér… Nem láthatom a túlsó partot, s Téged sem…

A mezők kiszáradtak… Először csak özönvíz zúdult

rájuk, majd a hőség marta fel gyökereiket…

A zúgó vizek ma is azt dalolják, hogy tudd, mindig

tudd, hol az otthonod… Megőriztem házunkat, titkaink

kertjét, s a zárakat időnként újraolajozom. Tavasszal

lila akácok pompája vonzza a méheket, s a kicsordult

méz illata vezeti haza az eltévedt pillanatokat.

A fák árnyéka már mohával takarja a járdát… Honnan

is tudnád, hogy boldogságszigetnek nevezem e

zárványokat?!

A rózsák kitárták életünk másik, rejtett felét is,

szirmaikkal balzsamozzák a léget, s futnak egyenesen

fölfelé… Szépíteni vágyják sorsaink. Valamikor

97

félreértettük egymás nyelvét, de már tudom, miért

érdemes élni…

A lepkék a sűrű júliusi illatvarázslatban egymásra

találnak, s szárnyalásuk az Ég felé tündököl…

A szavak ma mégis egymásnak feleltek, bátorították,

kézen fogták félbevágott felüket, s valósággá vált az

elmúlt néhány év kálváriája… Nem járták végig a

tizenöt stációt…

Feltámadtak.

Hóförgeteg kísérte minden egyes rezzenésük, s fáztunk.

A hideg zúzmarái kiültek a lelkünkre, megdermedtek

kezeink, s ajkainkon is jéggé kövültek kimondatlan

szavaink. A fények kavalkádjai hóragyogássá lettek,

midőn kéz a kézben újra együtt nyitottuk ki a

hazavezető zárakat, s otthonunkban, ebben a mesebeli

havas tündöklésben újra kigyúltak a fények…

Immár ismét együtt őrizzük a tüzet.

NAPLÓRÉSZLETEK -

TOVARÖPPENŐ GONDOLATOK AZ

ELMÚLÁSRÓL

I. Present Perfect Continuous

Estelente már hósziromfehér falakról álmodtam. Néha

annyira elragadott a láz, hogy apró kiütések jelentek

meg a szemem előtt, s a bőröm alá is befészkelték

magukat. Nem éreztem én sem mást, mint az eresz alatt

didergő fecskemadarak a nagy viharok idején, mikor

98

megingott fölöttük a tető. Minél inkább összehúztam

magam, annál jobban terebélyesedtek a kelések.

Árva madárnak nincsen szárnya sem ezen a földön, de

tollait veszítvén a sebekké duzzasztott vakaródzásoktól

üszkös testével ugyan hova is röpülhetne?

Onnan föntről, ahová lebegni kényszerített belső tüzem,

más dimenziók nyíltak meg előttem. A fák koronáin

szerelmetes üzeneteket suttogtak egymásnak a levelek,

s midőn egyre inkább kapaszkodtak a jelenbe, nem

feledték a rozsdabarna temetések idejét sem, amikor

harmattá lesznek belső évgyűrűikben a könnyek, s a

sűrűn szaporodó karikák is azt jelzik majd, annyi

mindent láttak már, de lehet, nem jól néztek, ezért csak

burkolják be jól füleiket, mert mintha ma egy

dallammal közelebb kerültek volna a favágók

fejszeropogásai, s estükben is hinni kell abban, hogy

elodázhatják a gallytemetést... Még ott az erő azokban a

kidöntött testekben, még szoknyáik alatt ott duzzadnak

a rügyek, s ha nagyon vágyják, képesek elérni a nagy

vizeket, hogy cserjeként fakadjanak meg ott is... És újra

dalolni fog az erdő... A szólampróbákhoz megvannak a

kották, az anyatermészet kódolta hangjegyek, s ha

felcsendül a sok ezer mindig egyszólamú gregorián,

akár valami imádság, bizton többfokú skálán is mozog,

hogy lelkükkel ölelhessék a természet évszázados belső

szépségeit...

Én is vágyakoztam ezekre a belső vallomásokra. Néha

azt hittem, elég elmondani mindazt, ami bánt, s

leomlanak a falak... Mészkődarabok keverednek majd

az áradásokkal, s olyan habarcsok tisztulnak fel sajgó

sebeimből, amelyek Jeruzsálemet is megtartják most és

mindörökké... És ilyenkor oly közel került a horizont,

hogy arcon csókolhattam a holdat is... Tévedtem. Az

ember azért kevesebb a fáknál, mert nem hordja

lelkében az Ég madarainak álmait... Néha megérinti

99

ugyan egy másik hang, amely énekké lesz, csodaszép

szerenáddá, s aztán mégsem növekszik virággá, pedig

mosolyából úgy vélhetjük, kitárja és megtartja majd az

összes szirmait...

Már több hete vérzett az orrom reggelenként, amikor

egyáltalán felébredtem... Ha hajóként ring alattad az

ágyad, könnyen beleszédülsz a tengeri betegségbe és

benne is maradsz... Négy hónapja tartott már az a

furcsa állapot, amelyben ringatóztam, s miután a farkast

régen elkiáltottam, kórházról kórházra jártam, senki

sem foglalkozott már velem... Így születnek valahol a

remények... A másokéi. Lehet, hogy a Tied is, aki most

olvasod ezt, s azokra gondolsz, akiket egészségesen

szeretnél látni... Csak tudod, ami befelé gennyedzik,

kifelé ép... Gondolj csak a fákra! Odúik mókusok

menedékei, illatukban mégis ott rejlik a koporsók képe

is... Ugye, milyen szép ez?! Újjászületik, feléled, s újra

növények táptalajává válik a szerves fa... És nem fáj!

És reggelente felzúgnak a szólamok, harangjátékká

teljesedve és tavasz van... Rügyeiket bontogatják az

ágak, s virágerdővé növekednek... S most először újra

jól érzem magam.

II. Simple Past

Legínyek es hajadönfőtt lyányok

Az ember egy idő után a jóbul is megúnja a sokat. Sok

az, ki nem tud hova lenni dicsőségében. Az ilyen

hosszú telekben e veszedelmes időt nem es tudjuk

mivöl tölteni. Amíg cúkar van és bor a házban,

adomány az, jöhet a lakoma és a fársáng es. Be

szerettem valaha a pampuskát, sose vót tűle csömöröm.

Új hód idöjén lakodalomba is híttak. Ha kedvem adta

elmék vala, még vendígöt is hoztam. Istenesen éltünk.

100

Rígi, letűnt világ vót a'. A dikón papóm leheveredött

ebíd után, s mi nagy csöndben néztük lisztös bajszát, s

a' álomtúl kisimult orcáját. A petróleumot se' gyújtottuk

mög. Az ablokban mán nyújtóztak a muskátlik, a ház

előtt mög jácintok sokasága vetekedött egymással,

melyiknök a hagymája termíkönyebb. Níha purgyé

módra meghemperögtünk az árokban, s visongásunkra

mégis felébrödt áldásos égi embör nagyapónk. Kapcát

tökört a lábai köré, arra mög felrántotta táncos

csizmáját, s izibön utánunk erödt. Szerencsénkre az

erösz alatt már gyüleköztek a fecskömadarok, s azok

szípsígin mindég elámúlt. Majd csörrent a kút lánca, s

tudtuk, itatja az aprójószágot, nem vót mán min

aggódni. A pitvorba osztán a sárkaparónál elidőzött

míg, de nojsz rísön is vótunk, s bemásztunk az

ablokokon egyönöst a sutba. Jó melög vót a' míg

ekkortájt es. Tán igaz se' vót! Pirulásainkban

gyönyörködtek a legínyek, s gyüttek is a templomba

felettünk szemlét tartani, termetünket, arczainkot

bírálgotni.

Szemírmötesen pirultunk es, de fíltünk es a szent

arczoktúl, mert mégis középütt vót a Megváltó, ki

Jeruzsálömben kiűzte a kufárokat, es elhajtja Szönt

hajlika elül azokot, akik azír mennök oda, hogy

megcsókolván a kerösztöt vétköiktűl menöküljenök. A

napok sorröndje aszt kévánta, hogy mindég érezzük

Isten közellétit a Mária Lyányokban es az Úr

Katonáiban es egybűl.

(Vegyített tájszólással, ahogyan hajdanán hallottam

vala ízes beszédeit a körülöttem élőknek...)

101

III. Past Perfect

Sokat dohányzom. Véletlenül szoktam rá Moszkvában.

Csak bosszantani akartam az ott élőket, hogy lám,

nőként a jobb kezemben tartom az utcán a finn Camelt.

Apám sokat dohányzott. Tíz éven át volt tüdőrákos. Jól

küzdött, nem adta könnyen. Kilenc év tünetmentesen.

A tizedikben aztán egy esztendő alatt mindenféle áttétei

lettek, de úri ember módjára tűrte ezeket. Néha

felszisszent, hogy:"Jaj, de fáj a hátam!". Sokat

öregedett, de a házipálinka fertőtlenítette tagjait, s élt,

mert élni akart egészen addig, míg egy napon meg nem

szólalt, hogy: „Hívjátok ide Édesanyámat!"

Nagyanyám még aznap este megérkezett. Nyolcvanegy

évesen, fitten, ahogyan ezt ebben az életkorban illik.

Apám csak annyit mondott, hogy „Anyám!", s

elvágódott a szőnyegekkel fedett hajópadlón. Vér

zúdult ki a szájából. A mentősök egyszerűen csak

kijelentették, hogy:"Szerencséje volt!"

Vajon nekem ennyi tüdőgyulladással a

kórtörténetemben mit mondanak majd?!

Talán csak annyit, hogy: „Mi a fenének szívta azt a

rohadt bagót, ha tudta, mi vár rá?!"

Van ebben az életben valami fenséges is...

Én soha nem hallom már meg azokat a mondatokat...

102

„SOLVERE VOLO ET SOLVI

VOLO” („OLDANI VÁGYOM ÉS

OLDÓDNI VÁGYOM”)

Dudás Sanyinak

„Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb

értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint kavics a

parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul

fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami,

amit a művész hív életre a mindenség káoszából, lelki

vívódások és gyötrelmek között, és nem adatik meg

mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az

ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a

szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a

dallam visszahangozzék a szívünkben, ahhoz tudás,

fogékonyság és fantázia kell.”

(Somerset Maugham)

Vendégek vagyunk e Földön. „Szélkiáltók” Isten

tenyerén. Kavicsmorajlások és tengerfájdalmak. Néha

szivárványfeszítő lepkék. Átjárók, alagutak, csatornák

és hidak. Súrlódások nélküli egység. Szakrális semmi

mező… Rezonanciák nélküli teremtés… Mégis törött

világ. Dimenzónyitások.

Feladatunk azonos: „Felelősek vagyunk a

rózsáinkért…”. Harmonikus és stabil alakzatokat

hogyan is tudnánk kibontani önmagunk belső

szubsztanciáiból a Másik ember és a közösségi

kalandok nélkül?!

Lelkünk néha kismadárlábként apró nyomokat hagyva

biceg… Aztán felröpül és Daidalosz – boldog

szárnyalásokba kezd… Sorsdöntő találkozások: a

békesség kozmikus rendje valódi iniciációkkal, s kitárul

a kékszakállú herceg rejtett ajtaja éppúgy, mint valaha

Ephiméteusz hombárja. Lélekszirom-csönd

103

nyújtózkodik friss gazdagon bensőnkben, s felfelé tárja

nyiladozó virágait. A szeretet megvilágosodása.

Mindnyájan a nagy óceán picike csöppjei vagyunk, s

mindannyiunkat homokos partra vetnek egyszer a

hullámok.

És kétségbeesetten küzdünk szavakkal, mondatokkal,

imával, ha kell és a józan ésszel… Néha szent igéket

mormolunk öntudatlan… Zsibbadunk, feszülünk,

elbukunk és emelkedünk. Átölel a Boldogság. Lelkünk

kirajzolódik és utazni kezd, akár ujjaink a szánk lehelte

deres vonatablakon. És tudjuk, legszebb dolog a szűz

papír. Ég és Föld anyaga veszi körül. Megállunk.

Gyermeki módon csodálkozunk rá, milyen gyönyörű.

Tudjuk, nem puszta bábokat farigcsálunk, nem

hamisítunk, alázatunk ma is oly stabil, akár a

körülöttünk lévő három dimenzió. A holnap is így talál.

Sugarakból fonunk írott kupolákat. Nem kell

feladatokkal rendelkeznie virágeső illatainknak, Föld-

eső-Napjainknak, mert ma megbénult Reményeink

hegedűhúrjait holnapután már képesek leszünk

hangolni is… Ma játszunk. Fáradtságunk elűzendő

Michelangelo-t olvasunk:

„A legnagyobb művésznek sincs oly álma,

amit ne zárna bármely kocka márvány

önnön feleslegébe: míg kitárván,

a lélek által vonz kéz megtalálja.”

És észrevesszük a természet apró csodáit éppúgy, mint

a körülöttünk lévő emberi szíveket, virágokat, vizeket,

szeleket vagy csak egy apró mosolyt, mozdulatot

csupán. Mert csakis így nem záporzik el mellettünk az

élet.

104

SZENTENCIA

Ha azt akarod, hogy valamitől igazán elmenjen a másik

ember kedve, tedd szabaddá! Adj neki feladatokat, s

vezesd be az egymás után következő napok

monotóniáját, de tedd ezt úgy, hogy olybá tűnjön, most

aztán valóban dicsőség érte, hogy olyan helyzetbe

került, amelyben bármiről egyedül dönthet. Így

görnyedt rabiga alá Karthágó is, hiszen a második pun

háború idején Hannibállal az élén nem álmodott sóról

és kietlen termőföldekről, mert a madarak

csicsergésével, a napsugarak cirógatásával és az ég

selymének lágy fodrozódásával a szívében az időtlen

nyugalmát hitte.

A sors furcsa iróniájaként ugyanígy pusztult el Róma

is, nem győzvén a birodalmi lét megannyi kínlódásait,

noha ott belül a lelkében a szabadság végtelenségéről

zengett görögös ódákat.

Milyen furcsa is a végzet! Nem hívod, de begyűrődzik

éltedbe, s azonnal újabb elemózsiák után néz, mert

beburkolni és falni akar: mindent eltüntetni és bevetni

sóval, hogy aztán inkább válaszd az önkéntes rabigát,

mint a mások által diktált szabadságot.

Akárhogy is ítéld meg a helyzeted, ne feledd, hogy

létezett egyszer egy Marcus Porcius Censorius vagy

Sapiens nevű úriember és politikus, akinek egyetlen

mondat soha nem ment ki a fejéből („Ceterum censeo

Karthaginem esse delendam.”, azaz „Egyébként az a

véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani.”), s

ijedtén aztán hatalmas népek és kultúrák pusztultak el

csöppnyi tündöklés után.

Ugye, Te nem szeretnél magadnak ilyen ragyogást?

105

Tartalom AJÁNLÁS .................................................................... 5

ELŐSZÓ HELYETT .................................................... 7

APÁM .......................................................................... 9

ANYÁM EMLÉKÉRE.............................................. 10

„AD MAIOREM DEI GLORIAM” ........................ 12

ADVENTI ÁLDÁST KÉRŐ KÖNYÖRGŐ DAL ..... 13

ANGYALOK ÉS FÉNYEK ....................................... 16

CREDO ...................................................................... 22

SÍR AZ EMLÉK ......................................................... 24

CSILLAGOKRA FESZÜLTEN - KRISZTUSI

HARMINCHÁRMAS ................................................ 27

HARLEQUIN FÁZIK ÉS ÉNEKEL .......................... 28

DE PROFUNDIS ....................................................... 29

ÉGEN FUTÓ .............................................................. 30

EGYSZER CSAK CSÖNDBEN ÉLSZ... .................. 31

GYÉMÁNTOS BOCSÁNATKÉRÉS ....................... 35

IMPRESSZIÓ ............................................................. 36

KÖDÖKKEL KÖSZÖNT BE... ............................... 37

KÖRHINTA ............................................................... 37

MA MÉG... ................................................................. 38

ŐRIZKEDJ... .............................................................. 40

106

VARÁZSIGÉK ........................................................... 41

ZSOLTÁR .................................................................. 41

A REMETE ................................................................ 44

A RÓZSA MONOLÓGJA – EGY BARÁTSÁG

EMLÉKÉRE ............................................................... 51

A TIZENKETTEDIK HATTYÚ ................................ 52

ÁGNESNEK, A LEGTISZTÁBBNAK ..................... 56

CSILLAGSZABADÍTÓ PALKÓ .............................. 59

EGOTÜKÖR .............................................................. 64

GENERÁCIÓS KORTÜNETEK ............................... 69

GONDOLATOK A PARADOXONOKRÓL ÉS A

SZERETETRŐL ......................................................... 81

KÉT DOLOG KIVÉTELÉVEL MINDEN

FELEJTHETŐ ............................................................ 83

KULTIKUS HELYEK ............................................... 95

NAPLÓRÉSZLETEK -TOVARÖPPENŐ

GONDOLATOK AZ ELMÚLÁSRÓL ...................... 97

„SOLVERE VOLO ET SOLVI VOLO” („OLDANI

VÁGYOM ÉS OLDÓDNI VÁGYOM”) ............... 102

SZENTENCIA ......................................................... 104