Patrick Lynch

BIZTOSÍTOTT HALÁL

A mű eredeti címe The Policy

Copyright © Patrick Lynch,

Fordította SZIEBERTH ÁDÁM

Edward James Humphreys emlékének

Köszönetnyilvánítások A következőknek szeretnék köszönetet mondani a könyv megírásában nyújtott nagylelkű segítségükért: Michele Van Leernek, a John Hancock Kölcsönös Életbiztosító Társaság (Mutual Life Insurance Company), Robert Ryannek, a Bostoni Kölcsönös Életbiztosító Társaság (Boston Mutual Life Insurance Company), és Joseph Thompsonnak, az Új-Angliai Kölcsönös Életbiztosító Társaság (New England Mutual Life Insurance Company) munkatársának, akik elmagyarázták a különböző biztosítási konstrukciókat, és megmutatták, hogyan működik ez az üzletág Agnes Bundynak, a Providence-i Fleet Bank munkatársának a Rhode Island-i életre vonatkozó észrevételeiért. Dr. Rupert Negusnak és dr. Helena Scottnak a történet genetikai és orvosi vonatkozásaival kapcsolatos segítségért. Végül a biztosítási matematika területéről „menekült” Cathy Gibaud-nak, amiért meggyőzött róla, hogy mindez valóban lehetséges.

December tizenharmadika A hó betemette a szennyvízelvezető árkot, ott kavargott a levegőben, az úttestet szinte súrolva libbent tova a szél szárnyán. Ez volt abban az évben az első hó: finom, kemény, mint a fehér homok. A taxis köhécselt, és állig becipzárazta orkánkabátját. – Mínusz öt fok – mondta, mintha kérdezte volna valaki. – Északkeletire forduló szél. Egyenesen a sarkvidékről. A hátsó ülésen kucorgó Michael Eliot összehúzta magán az esőkabátot. Valami melegebbet kellett volna felvennie. Egész délután otthon volt, jól megizzadt a dolgozószobában, hogy elkészüljön, mire a hétvégén megjön Margaret apja, és elsorolja, mi mindent rontott el. Nem tervezte, hogy bárhova is elmegy. De aztán vacsora után egy órával megcsörrent a telefon. Harold Tate kereste. Azonnal találkozniuk kell, jelentette ki. Olyan ügyben, ami nem várhat. És mindenképpen az irodájában. Hogy miért, azt nem mondta meg. – Mínusz öt fok – ismételte meg a sofőr. Tenyerével megpaskolta a fűtést. – Fekete jég mindenütt. Fél tizenegy volt, kihaltak már a város keleti részének, az East Side-nak Óvilágot idéző utcái. A Brown Egyetemről már hazamentek a diákok a szünidőre, fergeteges bulijaikból csak a kollégium épülete, a Wriston Quadrangle bejárata fölé akasztott színes égősor maradt. A rádióban egy vidám hang bejelentette, hogy Providence tágabb körzetében hetvenhat százalék a fehér karácsony esélye, mintha legalábbis mindenki ezért imádkozott volna. Miközben csigalassúsággal araszoltak lejtmenetben a Benefit Street felé, Eliot egy pillanatra önkéntelenül is arra gondolt, mit jelentene valójában a fehér karácsony: közúti baleseteket, csúnya eséseket, tüdőgyulladásban és hypothermiában meghaló öregeket, nem is beszélve arról, hogy egy-egy korcsolyázó alatt beszakad a jég, és nem minden kigyulladt házhoz érnek oda időben a tűzoltók. A cégnél valahol bizonyára megvannak az idevonatkozó számadatok. A statisztikai osztályon mindenről vannak adatok, és az osztály vezetője szinte valamennyit kívülről fújja. Eliot viszont csak annyit tudott, hogy a fehér karácsony csekkek özönét jelenti, hiszen az ő osztálya állította ki őket. És minden csekk mögött egy emberélet állt. A College Street végén lévő hídon mentek át, majd déli irányban, az államközi autópálya felé folytatták útjukat a rakpart takaros gránitján. A Friendship Street alacsonyabb házai fölötti párafelhő homályba burkolta a

Pénzügyi Negyednek nevezett, fényárban úszó toronyházakat. A taxis olyan benyomást keltett, mintha csak nemrég űzné az ipart. Folyton előrehajolt, és úgy hunyorgott a szélvédőbe, mintha nem tudná, merre jár. Mellette az ülésen kiterített várostérkép hevert. Eliot azon tűnődött, vajon tudja-e az utat. Tate elmondása szerint az irodája a várostól hétmérföldnyire, Warwickban volt, valami csúcstechnikával épült ipari park szélén, nem messze a Kent Megyei Memorial Kórháztól. Eliot még sosem járt ott. Remélte, hogy nem kell majd megállniuk útbaigazítást kérni. Oda akart jutni. Végére akart járni, mi ez az egész. Huszonöt éve szobatársak voltak Harolddal az egyetemen, majd amikor Eliot Providence-be költözött, egy ideig állandó vendégek voltak egymás vacsoráin. De ennek már vége. Eliot még Tate új feleségével, Suzyval sem találkozott. Tate a munkahelyén ismerte meg a nőt, egy darabig ott dolgozott laborasszisztensként. A jelek szerint nem valami jól fogadták az East Side-i asszonyok. Túl sok rúzst használ, és túl sokat mutat meg a lábából – legalábbis Eliot így hallotta. Talán éppen Suzyval van gondja Haroldnak, gondolta Eliot. Talán ezért telefonált. Furcsának tűnt Tate hangja, sőt, mintha egyenesen remegett volna. Mintha ivott volna. Lehet, hogy Suzy fogta magát, és elhagyta. Margaret mindig azt mondta, hogy nem fog ez sokáig tartani, hogy Suzyt csak a piszkos anyagiak érdeklik. Egy ilyen lány soha nem szeretne bele egy Harold típusú férfiba. Suzy harsány, sekélyes, Harold pedig csendes, elgondolkodó – biológus, az isten szerelmére! Talán csak erről van szó: családi válság. Talán csak beszélni akar róla. Nem igazán közeli barátok már ugyan, de vajon van Haroldnak egyáltalán közeli barátja? Sosem volt igazán társas lény, Wickford pedig nem éppen nyüzsgő metropolisz. Talán nincs semmi oka az aggodalomra. Talán semmi köze a dolognak a vizsgálatokhoz. A tízes kijárathoz közeledve már kezdett ragadni a hó. Tőlük egy mérföldre a reptér narancsszínű felhőként ölelte magához a földet. Még pár óra, és bezárják. A lehajtó rámpa végén az út mentén álló rendőrkocsi mellett haladtak el, tetején hangtalanul forgott a piros-kék figyelmeztető fény. Kissé távolabb egy Pontiac állt, jobb oldala felcsavarodott a korlátra. A nő, aki vezette, karját a mellén fázósan összefonva állt a reflektor fénycsóvájában, és úgy meredt a roncsra, mint aki nem hisz a szemének. – Fel kellett volna tennie a téli gumit – szólalt meg fejcsóválva a sofőr. – Az emberek addig halogatják, amíg kis híján ki nem purcannak. Gondolom, azt hiszik, csak másokkal történhet baj, igaz? A Medan Diagnostics jelöletlen, kétszintes, barna téglaépületben kapott helyet, amelynek beugrós, négyszögletes ablakai voltak, és hatalmas, üres udvar nyújtózott el előtte. Hasonlóan a környéken lévő ingatlanok többségéhez, magas

drótkerítés vette körül, a főkapu azonban őrizetlenül nyitva állt. Tate személyesen várta a recepción. Eliot látta az üvegajtón keresztül, amint lassan járkál fel-alá. Még mindig a laboratóriumi fehér köpeny volt rajta. Eliot kifizette a taxist, és belépett. Tate minden tőle telhetőt megtett, hogy jókedvűnek látsszon. Szívélyesen üdvözölte, és úgy rázta meg a kezét, mintha csak szokványos vendégségbe érkezett volna hozzá. Eliot arckifejezése láttán azonban lehervadt arcáról a mosoly. – Mike, sajnálom, hogy ennyi… – Nem kellene itt lennem, Harold – pillantott Eliot az asztal mögött ülő egyenruhás biztonsági őr felé. – Ó – csukta be az ajtót Tate –, emiatt ne aggódj, az isten szerelmére! Mindjárt itt van az irodám. Az épület belülről tipikus csúcstechnikával dolgozó költségvetési intézmény benyomását keltette: élénk színekre festett csőbútorok, a tiszta fehérre meszelt falakon mikroorganizmusokról készült kinagyított felvételek. Eliot csendben követte Tate-et. – Micsoda borzalmas este! – jegyezte meg Tate. – És azt mondják, még nincs vége. Tate negyvenhat éves volt, egy évvel fiatalabb Eliotnál, bár kettejük közül ő nézett ki lényegesen idősebbnek. Rövidre nyírt szakállában nem csak nyomokban lehetett felfedezni ősz szálakat, és bár a haja még nagyrészt megvolt, magas homlokát mély ráncok redőzték, ahogy a szeme környéki finom bőrt is. Arcszíne alapján pedig már-már haditengerésznek is nézhette volna az ember. Eliotnak finomabbak voltak a vonásai, és világosabb az arcbőre, barátságos barna szeméből pedig egyfajta csábos sebezhetőség áradt. Különösen a nőknél ért el vele komoly hatást. Hosszú, neonfényű folyosón haladtak végig, jobb kéz felől a vezetők irodáinak sárga ajtói sorakoztak, baloldalt pedig két élénkvörös dupla ajtó vezetett a laboratóriumokba. Eliot a nagy üvegablakokon keresztül munkaasztalokat, mosogatókat, egy számítógépet és lombikokkal, csőrös poharakkal megrakott polcokat látott. Az egyik üvegablak alatt pedig ez volt olvasható:

FERTŐZÉSVESZÉLY

MASZK ÉS KESZTYŰ VISELÉSE KÖTELEZŐ – Már itt is vagyunk – mondta Tate, és bepötyögte az egyik sárga ajtón a számkódját. – Jut eszembe, Margaret hogy van? Eliot nem válaszolt azonnal. Azon tűnődött, mi a francért játssza ezt Tate. Talán attól fél, hogy kihallgatja őket valaki? Ha igen, vajon ki? Hiszen a

biztonsági őrt leszámítva üresnek tűnt az egész épület. – Jól – felelte óvatosan. – És Suzy? – Ó, remekül! Nagyon várja a karácsonyt. Imádja az év végét, különösen, ha havazik. Ebből a szempontból olyan, mint egy gyerek. Tate becsukta mögöttük az ajtót. Igen tágas irodája volt, a két oldalfalat asztalok, irattartó szekrények szegélyezték, az ajtóval szemközti falnál pedig íróasztal állt. Az asztallap minden négyzetcentiméteréért öldöklő küzdelem folyt a cserepes növények, dossziék, kávéscsészék és a számítógépből kinyomtatott papírhalmok között. Az ablakon a parkolóra és a mögötte elterülő sötét földterületre lehetett látni. Eliot úgy gondolta, park vagy játszótér lehet. – Róla van szó, Harold? – Kiről? – kérdezett vissza értetlen arccal Tate. – Suzyról. Problémáitok vannak, vagy…? – Nem, nem. Istenem, dehogy. Miért gondoltad…? – De aztán, mintha csak jobban belegondolt volna a helyzetbe, nem fejezte be a kérdést. Az íróasztala mellett álló, egyenes háttámlájú szék felé intett. – Kérlek, foglalj helyet, Michael. Sajnálom, ha… borzalmas este kerekedett. Talán innunk kellene valamit. Mi a véleményed? Eliot levette a kabátját és leült. Szóval rossz hír. Nem lehet más. Őt érintő, igen rossz hír. A Tate asztalán tornyosuló papírkupacokra bámult, és hirtelen úgy érezte, nem akar többet tudni. Egyelőre nem. – A dolgozószobában voltam – mondta a kezét nézve, ami még mindig festékes volt. – Próbáltam a végére jutni. Tudod, majdnem egy évvel el vagyok maradva. Tavaszra kellett volna kész legyen. Gondolkoztam rajta, hogy mesterembereket fogadjak fel, tudod, hogy nem vagyok egy ezermester, de el sem hinnéd, milyen drágán dolgoznak. És akkor még csak a festésről meg a villanyszerelési munkáról beszéltem. A padlót el lehet felejteni. – Tate odanyújtott neki egy pohár whiskyt, majd helyet foglalt az asztalánál. – Pár napja egy fazon ezerötszáz dolláros árajánlatot tett. És… hát, tudod, mi van. Tate mosolyt erőltetett az arcára. – Szép kis summa, az biztos. Eliot bólintott, és kortyolt egyet az italából. Lenyelte, majd kínos csend telepedett rájuk. Aztán Tate kinyitotta az asztalán heverő egyik dossziét. Az is kinyomtatott anyagokat rejtett, vízszintes csíkozású, zöld-fehér papíron. A dosszién pedig piros betűkkel ez állt: SZIGORÚAN BIZALMAS. – Michael, sajnálom, hogy így iderángattalak, de nem tudtam… Hiába törtem a fejemet, hogy csinálhatnánk másképp. Azt, ugye, nem akarjuk, hogy Margaret… én pedig még messzebb lakom. Arra gondoltam, jobb lesz itt, ahol mindent el tudok magyarázni. Ahol nem zavarhat meg senki. Átbeszélhetjük az egészet alaposan. Megnézhetjük az összes lehetőséget. Eliot gyomra liftezni kezdett. Égette a whisky. – Mit kellene átbeszélnünk, Harold? – Hát… – A szűrővizsgálatot? A teszteket?

Erre Tate hirtelen belelendült: – Először is újabb DNS-mintát akarok venni tőled. Mindenképpen szükség van a második vizsgálatra, hogy biztosan tudjuk, mit nézünk. Most azonnal szeretném levenni. A laborban már minden készen áll. Valójában ezért kellett itt találkoznunk, érted? Nem lehetünk biztosak a dolgunkban, amíg másodszor is át nem futtattuk a rendszeren. Normál esetben persze nem vacakolnánk ezzel. De normál esetben… szóval csak üzlet az egész. Ez viszont más. Te a barátom vagy, Michael. Eliot a padlót nézte. Mintha súlytalanul lebegett volna, kellemetlen érzés volt. Nem akart kérdéseket feltenni. Hadd kezelje a problémát dr. Harold Tate. Az ő istenverte tesztje, az ő technológiája. – Ugyanakkor mi sem természetesebb, mint hogy tudjad, mik az eddigi eredmények. – Azzal benyúlt a mappába, és szétrakta a papírokat az asztalon. Aztán tenyerével leszorította a lapokat, mintha attól félne, hogy elfújja őket a szél. – Nagyon sajnálom, Michael, de attól tartok, a négyes kromoszómára vonatkozó értékek nem jók. Egyáltalán nem jók. Két és fél órával később Eliot már ismét az East Side felé tartott. Tate ugyan felajánlotta, hogy hazaviszi, de a végén többet ivott a Scotchból, mint vendége, és nem volt olyan állapotban, hogy autót vezessen. Semmi értelme, hogy egy nyomorult fuvardíj miatt a nyakadat tedd kockára, mondta Eliot, Tate pedig szomorúan csóválta a fejét, és a cipőjére szegezte a tekintetét. Ittas állapotban hajlamos volt az érzelgősségre. Eliot ezt már elfelejtette. Ilyenkor szentimentális, de szeretetteljesen. Eliot visszagondolt egyetemi éveikre, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egy negyed század telt volna el azóta. Elméjét megfeszítve igyekezett végiggondolni, mivel töltötte ezt a huszonöt évet, mi minden történt vele ezalatt. De a néhány mérföldkő között csak szürke ködöt látott, telő-múló éveket, amelyek során semmit nem tudott felmutatni, még szép emlékeket sem. Rengeteg időt pocsékolt el. Már nem esett a hó. Alábbhagyott a szél is, és a parlament fehér kupolája fölött mintha csillagokat látott volna kigyulladni. Talán mégsem zárják be a repteret. Ezúttal negyvenes, bikanyakú, gyapjas hajú, fekete fickó volt a taxis. Egyetlen szót sem szólt, amióta elindultak Warwickból. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Eliot. A sofőr közömbös, kifejezéstelen arccal pillantott rá a tükörben. Alighanem holtfáradt lehetett. – Mit csinálna, ha kiderülne, hogy csak pár év van hátra az életéből? Mondjuk, négy vagy öt. Legyen négy, és bőven van pénze mindenre. A taxis horkantásából ítélve szórakoztatónak, de ugyanakkor fárasztónak is találta a felvetést. Megálltak a Memorial Boulevard-on egy lámpánál. Egyetlen kis teherautó hajtott el előttük keresztben, a belváros felé.

– Mennyi pénzről lenne szó? – kérdezte végül a sofőr. – Sokról. Annyiról, hogy a pénz már ne számítson. – Hogy ne számítson a pénz? Mondjuk, egymillió dollárról? A taxis az East Side felé pillantott. A város elit negyede, semmi kétség – történelmi hangulatú, fehér deszkaburkolatú házak, elit egyetemeket idéző előkelőség –, de azért nem „milliomossor”. Messze nem az. – Ötmillió. Tízmillió. Ha gondolja, legyen tíz. Zöld lett a lámpa. A taxi lassan jobbra fordult, egyik kereke az emelkedőre érve egy pillanatra kipörgött. A taxis elnevette magát. – Ember, ha nekem tízmillióm lenne, tudnám, mit csináljak vele. – Hát mondja el – biztatta Eliot a tükröt figyelve. – Mindig pontosan azt csinálnám, amit akarok, a francba is! Margaret az ajtó előtt égve hagyott egy lámpát, de egyébként teljes sötétségbe borult az alsó szint Eliot a rózsafa tálba dobta a kulcsait, és már félig átvágott az előszobán, amikor a felesége hangját hallotta az emeletről. – Michael? Michael, te vagy az? Elgyötört a hangja. Szemrehányó. Már-már dühös. Alighanem aludt már. De elég volt egy padlónyikorgás, hogy felébredjen, és ebben az öreg házban az összes padlódeszka nyikorog. – Igen, én vagyok. – Mennyi az idő? Pontosan tudta, mennyi az idő. Csak tőle akarta hallani. – Két óra. – Nem akart beszélgetni. Most nem. A feleségével nem. – Súlyos adatvesztési probléma lépett fel. Az irodában. Bent kellett maradnom, amíg meg nem oldottuk. – Jössz lefeküdni? Michael a lépcső aljához lépett. – Még van itt lent egy kis dolgom. Egy perc, és megyek. Látta Margaret árnyékát a lépcsőforduló falán. Hallotta a sóhaját is. Aztán eltűnt az árnyék. Bement a dolgozószobába, és lerogyott az íróasztala mögé. Az alkohol még dolgozott a fejében, de ahogy ott ült a félhomályban, körülvéve élete túlságosan is ismerős hordalékával – a soha el nem olvasott könyvekkel, a hosszú évek óta mélységesen unt fényképekkel, a régi ház régi bútoraival –, hirtelen egyfajta kívülállásérzés, nyugalom töltötte el. Nincs itt semmi, ami visszatartsa. Ezerszer gondolt már rá, hogy máshogy kéne élnie. Erről álmodozott. Hiszen mennyivel többet tartogat számára a világ a kilencedik emeletről elé táruló kilátásnál, az üres munkahelyi jópofizásnál, az íróasztala mögött töltött heti ötven óránál! Arról ábrándozott, hogy egyszer mindezt

lesöpri az asztalról, és tiszta lappal újra kezdi. De soha semmit nem tett az ügy érdekében, komoly lépésre legalábbis nem szánta el magát. Félt a következményektől, félt, hogy megfizet érte, ha megszegi a szabályokat. Előbb-utóbb behajtják rajta. Előhúzta kabátzsebéből a belegyömöszölt kis papírcsomót. Számítógépből kinyomtatott anyagok voltak, ugyanolyan vízszintes zöld-fehér csíkozású papíron, mint Tate irodájában. Széthajtotta a lapokat. Az első oldalon az egyik számadat pirossal be volt karikázva. Volt Eliotnál egy pillanat, körülbelül félórával a Tate-től való távozása előtt, amikor hirtelen megvilágosodott minden, egy csapásra tudta, mit akar tenni. És abban a pillanatban azt is megértette, hogy gyorsan kell cselekednie. Mert egyesek nagyon nem fognak örülni, ha a fülükbe jut, mi történt. Tate éppen kiment, hogy könnyítsen magán, már félrészeg volt. Eliot ekkor lopta el a nyomtatott anyagokat az egyik mappából. Persze csak idő kérdése, hogy Tate észrevegye a hiányukat. Összerakja majd a képet, és rájön, ki vitte el őket. De akkor már késő lesz. Azonkívül egykoron jó barátok voltak. Talán megérti őt. Eliot újból összehajtogatta a papírlapokat, és íróasztala alsó fiókjába dugta őket. Aztán megnézte az óráját. Hajnali fél három. Az azt jelenti, hogy Európában már fél kilenc van. Ilyenkor már kell lennie valakinek a bankban. Felvette a kagylót, és tárcsázott. Három kicsengés után beleszólt egy nő. Eliot kérte, hogy kapcsolják neki a privát ügyfelek osztályát. Egy pillanatig a telefonvonal elektronikus csendjét hallgatta, majd egy férfihang szólt bele. Üdvözlésképpen váltottak pár szót. Eliot bemutatkozott, majd utasítást adott – Szüntessék meg a lekötött számlámat – mondta. – Igen, a teljes összeget. Mind a tízmilliót.

I. RÉSZ

BÍZZUNK A GONDVISELÉSBEN

1. fejezet Kétszázharminckilenc dollár – húzott elő Ferulli egy gyűrött borítékot a kesztyűtartóból. – Elhiszed te ezt? Alexandra Tynan elvette tőle. A hartfordi cím fölé kövér fekete betűkkel oda volt pecsételve, hogy KÖZPONTI SZABÁLYSÉRTÉSI HIVATAL. Kivette a borítékból a büntetőcédulát, és összeráncolta a homlokát. – Még írni se tudott az a majom – dohogott Ferulli. A számok azonban önmagukért beszéltek. A „FIZETENDŐ ÖSSZEG” rovatot betöltötte a sebtében odakapart összeg: 239 dollár. Alex mosolyogva nézett Ferullira. – Alighanem a viselkedésed miatt. – Dombról jöttem lefelé… mennyivel? Hetven mérfölddel? – Itt hetvennyolc áll, uram. A tábla szerint pedig ötvenöt volt a maximum. Most hatvannal mész. Ferulli erre kicsit kevésbé nyomta a gázpedált. Északnak tartottak az l-95-ös államközi autópályán, a Providence-től délre található ipartelepek között. Az új esztendő első munkanapja volt, a hőmérséklet éppen fagypont fölött. Délutánra erős havazást mondtak. – Jó, hetvennyolc. De az az út… Alex, teljesen üres volt. És tökéletesek voltak az útviszonyok. Az istenit, mindjárt ott a massachusettsi államhatár, ott pedig már hatvanöt a megengedett sebesség. Erre a zsernyák elbújik a domb mögött, és zumm, lekap a traffipaxával. A húszas kijáratnál hajtottak le a sztrádáról, és a férfinak nagyot kellett fékeznie egy piros lámpánál. Alexre nézett, jófiús mosolyával folyamodott hozzá, hogy szolgáltasson neki igazságot. Mark Ferulli harmincas évei közepén járt, sűrű, fekete haját „szicíliai frizurának” nevezte, már-már filmsztárosan jóképű férfi volt. A szeméről, a fénytelen, állhatatos, fürkész tekintetéről Alexnek Al Pacino jutott eszébe. A mosoly ráncai meleggé, együttérzővé tudták varázsolni ezt a tekintetet, időnként azonban, ahogy most is, Alexnek úgy tűnt, mintha egy politikus nézne rá: őszintén, tele emberséggel, mégis valahogy túl figyelmesen, mintha a megfelelő reakciót vagy az előnyszerzési alkalmat lesné. Akarata ellenére mosolygott vissza rá. Lehet, hogy bosszantja a büntetés, de Alex látta, hogy egyúttal örömet is szerez neki. Amiatt biztosan nem aggódik, hogy esetleg zabolátlannak fogják tartani. Jellemző volt ez Markra, az ő hamisítatlan hülyeségére, Alex azonban mindezzel együtt vonzónak találta. A Providence Life Életbiztosító viszonylatában, ahonnan a fizetésüket kapták, és

amelynek irodája felé száguldottak, Mark önfejű rakoncátlansága úgy hatott, mint egy friss légfuvallat. – Nem állítom, hogy nem mentem egy kicsit gyorsan – folytatta a férfi. – De kétszázharminckilenc dollár? Alex megütögette a borítékkal a volánt. – Így végeredményben egész sokba lesz ez neked. Hogy pontosan mennyit fizetett az autóért, azt még nem sikerült kiderítenie. Mark karácsony este még egy kétéves Toyota tulajdonosaként búcsúzott el tőle, újév napján pedig vadonatúj, nyitható tetejű BMW volánja mögött látta viszont. A férfi lángoló arccal, fülig érő szájjal mesélte el, hogy nyitott tetővel autózott vissza New Jerseyből. Mint a gyerek, aki új biciklit kapott, ezt ő maga mondta. Azt azonban Alex biztosan tudta, hogy nem a szülei vették neki. Mark apja ugyanis sofőr volt, az anyja pedig a Nabiscónál csomagolt aprósüteményt meg sósperecet. Zöldre váltott a lámpa, mire Mark kilőtt, és csikorgó gumikkal hagyta maga mögött a kereszteződést. – Akkor elmondod? – nógatta Alex. Mark belenézett a visszapillantóba, majd elmosolyodott. – Mit? – Hogy mennyi volt. – Alex – pillantott rá Mark –, muszáj veled mindig számokról beszélni? Észreveszed egyáltalán, hogy végül mindig a számokra lyukadsz ki? Alex megjátszott duzzogással előrébb tolta alsó ajkát. Tisztában volt vele ő is, hogy a számok bolondja, így aztán nem tudott mondani semmit. – Tudod, mit mondott Bemard Shaw a biztosítási matematikusokról? – fordult ismét előre Mark. – Azt mondta, hogy mindennek tudják az árát, de semminek sem ismerik az értékét. – Az Wilde volt. Tudod, Oscar Wilde. És a könyvelőkről mondta. Mark vállat vont. – Aktuáriusok, könyvelők, nem mindegy? Egyáltalán nem mindegy, és ezt Mark mostanra igazán megérthette volna. Az utóbbi tizenkét hónapban, amióta együtt voltak, Alex épp elégszer elmagyarázta neki. Az ő szemében a könyvelők egyszerű „babszámolók” voltak, akik követik ügyfeleiket a pénzügyek labirintusába, jelzik, hol követnek el faux pas-t, és tanácsokat adnak. Nem sok könyvelőt ismert, akinek bevette volna a gyomra azt a fajta matematikát, ami az ő napi munkájához tartozott, integrál- és differenciálszámítás, valószínűség-számítás, statisztika. Ezeken sokan lemorzsolódtak. Ezért van az Egyesült Államokban összesen tízezer aktuárius, azaz biztosítási matematikus. Maga Alex a híres bostoni egyetemen, a Massachusetts Institute of Technologyn végzett matek szakon, és eleinte a Wall Streeten akart dolgozni. A pénzügyi terméktervezésben tudta elképzelni magát, ahogy ott ül a tüsi hajával valamelyik osztályon, és modellező tudását kamatoztatja. De elriasztották a kiégésről és a kíméletlen munkáltatókról hallott történetek. Aztán a bostoni John Hancocknál vállalt nyári munka felnyitotta a szemét a biztosítási matematika előnyeire: közel negyvenezer dolláros kezdő

fizetés, öt év kemény munka után pedig beválasztják az Aktuáriusok Társaságába, és az éves fizetés máris közelít a hatszámjegyűhöz. De nem csupán matektudás kell hozzá, hogy valakiből biztosítási matematikus legyen. Egy biztosítási matematikus… Alex felnézett az égre, szemében visszatükröződött a feje fölötti nagy szürkeség. Palaszürke szeme volt, a szemöldöke és a szempillája pedig természetes sötét színű, ami meglepő vonás egy egyébként teljesen szőke nőnél. A szemöldöke most összeráncolódott, azon gondolkodott ugyanis, mitől is egészen más az ő foglalkozása, mint az összes többi. – Halál – bökte ki hirtelen egy pillanatnyi csend után. – Micsoda? Mark beletaposott, hogy még átérjen a zöldön az Exchange Streetnél. Jóval gyorsabban hajtott a megengedettnél. Egy mellékutcából kijönni készülő teherautó nagyot zökkenve állt meg, amikor elsüvítettek előtte. A halál minden lehetséges formája, gondolta Alex, aki most Michael Eliotot látta lelki szemei előtt, bárhogy igyekezett kizárni a tudatából. A férfi nem egész két hete, a ProvLife karácsonyi céges buliján még kapatos csókot nyomott a szájára, most pedig halott, örökre lezárult az ajka. Mark megbökte a vállával. – Na, ne búsulj, szívem. Csak vicceltem. Alex előrehajolt, és visszatolta a borítékot a kesztyűtartóba. – Előbb-utóbb megölsz valakit az új játékoddal – mondta tárgyilagos hangon. – Meg kéne má' tanú'nod, hogy ércsed a viccet – vette elő vaskos New Jersey-i akcentusát Mark. – Errő' jut eszembe… – Mármint miről? – Hát a viccekrő', bébi. – Mark lejjebb csúszott az ülésen, hogy aztán elsüsse a poént. – Mi a különbség az introvertált és az extrovertált biztosítási matematikus között? Alex egyetlen ütemet sem várt ki, úgy vágta rá: – Az extrovertált a te cipődet nézi. – A francba! Szóval már… – Tudom az összeset. A semmiből bukkant elő a kölyök. Az egyik pillanatban még szabad volt előttük az út, a következőben pedig eléjük villant a járdáról a piros mountain bike, nyergében az őrülten tekerő gyerekkel. Mark elrántotta a kormányt, de már késő volt. A gyerek jobb keze a szélvédőhöz csapódott, majd eltűnt. Valami nagyot csattant az üvegen. A srác nevével ellátott karkötő vagy pecsétgyűrű lehetett – Jézusom! Mark beletaposott a fékbe, egy másodperc tört részére elvesztette uralmát a kocsi fölött, és a járdára csúszott, ahol az autó megpördült, majd megállt. Hangos tülköléssel kerülték ki őket a kocsik. A csodával határos módon nem esett bajuk. – Jézusom!

Alex szíve a torkában dobogott. – Elütöttük? – szólalt meg. – Meghalt? Mark szó nélkül szállt ki. Az emberek megálltak a járdán, egy szemeteskuka az oldalára dőlt. Egy öregember egy kis mellékutca Felé mutatott, és mondott valamit Marknak, amit Alex nem hallott. Amikor Mark visszajött, Alex látta, hogy nagyon felkavarta valami, és hogy a megkönnyebbülés, hogy mégsem okozta senki halálát, dühbe fordult át. – Jézusom. Láttad ezt? Egyszerűen… – A te hibád volt – vágott közbe Alex. Egész testében remegett, hiába próbált uralkodni magán. – Gyorsan hajtottál, túl gyorsan ahhoz, hogy… hogy reagálni tudj. Mindig azt akarod… A szívéhez kapott, és meglepetten tapasztalta, hogy nem is igazán dühös, inkább kimerültnek, kiszipolyozottnak érezte magát. Eliot halálhíre tette. Attól robbant le. Nem működnek rendesen az érzelmei. – Jól vagy? – kérdezte Mark. ő maga sápadt volt, és felső ajkán a nagy hideg ellenére nedvességcseppek jelentek meg. Alex felvonta a szemöldökét. – Persze, most élem át életem első infarktusát. Tudod, azt, amelyiket az emberek harminc százaléka nem él túl. Várta, hogy Mark beszálljon. Egy pillanatig csendben ültek egymás mellett, hallgatták az elsuhanó autókat. Megrepedt a szélvédő, ahol a gyerek keze nekiütődött. Alex remélte, hogy nem okoztak neki sérülést. – Mark? A férfit kizökkentette gondolataiból a hangja. Odahajolt hozzá, és arcon csókolta. Hideg volt az ajka a kinti fagytól. – Mi az? – Mit gondolsz, szenvedett? Mark egy pillanatra zavartnak tűnt. Alex megszorította a kezét. – Michael Eliotra gondolok. Gondolod, hogy amikor… De nem tudta befejezni. Csak szilveszterkor hallotta a hírt. Hogy pár nappal korábban szörnyű baleset történt. Michael Eliot polcokat rakott fel otthon, és belefúrt egy áram alatt lévő vezetékbe. Ott helyben meghalt. Agyoncsapta az áram. – Figyelj, Alex, én… Alex újból megszorította a kezét, hogy mutassa, nem kell őt vigasztalni. Ez igaz is volt, hiszen csak munkakapcsolatban állt Michael Eliottal, semmi több. Azt semmiképpen nem akarta beismerni, hogy egy időben többre is gondolt. Akárhogy is, nem tett érte soha semmit. Amikor Eliot a céges bulin megcsókolta – már majdnem két hete történt, igazság szerint akkor látta őt utoljára –, sokkolta, és összezavarta a dolog. Most is inkább megdöbbenést érzett, mintsem valódi gyászt vagy akár csak szomorúságot. A dolog hirtelensége, véglegessége sokkolta. – Borzasztó dolog, tudom – szólalt meg Mark. – Csak éppen… röhejes. De hát ez van. – Megcsóválta a Fejét. – Úgy értem, ez az élet, folyton történnek ilyen nevetséges dolgok. Alex a kézfejével letörölt egy könnycseppet. – Pontosan az esetek öt

egész hét tized százalékában. Úgy értem, ekkora hányadát teszik ki az áramütéses balesetek az összes háztartási balesetnek. Mark pislogott egyet, és mosolyogni próbált, de látta, hogy Alex nem viccel. A Providence Life Életbiztosító központi irodája a Dorrance Street és a Westminster Street sarkán, Providence szívében állt. A város nagy részéhez hasonlóan európai mintára épült, a firenzei Medici-paloták súlyos, masszív józansága áradt belőle. Míg azonban a Medicieknek a falak teherbíró képessége pár szint után megálljt parancsolt, itt az építész addig pakolta egymásra az emeleteket, amíg el nem jutott tizenkettőig. Ott aztán elegánsan, művészi kőfaragványokkal zárta le művét Ronald P. Macintyre imádta az ódon épületet. Az 1938-as nagy árvíz óta dolgozott a cégnél, és csakúgy, mint a katasztrófának a főbejáratnál emléket állító réztábla, ő is látott már szebb időket. Az évek során a szakavatott takarító, karbantartó és biztonsági személyzet megjelenésével kissé háttérbe szorult, de mindmáig ő ért be reggelente elsőként. A ProvLife-hoz újonnan érkezőket gondolkodóba ejtette, mi is pontosan Mac munkaköre a cégnél, de ha megpróbálták kitalálni, hamarosan belefáradtak, annyi helyen tűnt fel, és annyi mindennel foglalkozott. Elfogadták tehát, hogy bármi is legyen a feladatköre, van valami köze a postázóhoz, a légkondihoz és az ősrégi, de még működő, a hírek szerint a pincében található kazánhoz. Amikor Alex Tynan zsebkendőjével a szemét nyomkodva áthaladt a parkolón, nem más, mint Mac jött ki egy oldalajtón az üdvözlésére. Letette az iratokat tartalmazó dobozt, amit cipelt. – Alexandra! Boldog új… Mondja, jól van? Alex minden erejét megfeszítve mosolyogni próbált. – Olyan sápadt! – mondta Mac. – Mint aki kísértetet látott. Alex megtapogatta az arcát. Forrónak tűnt. – Ó, nem is tudom… lehetnék jobban is, azt hiszem. Belefújta az orrát egy gyűrött papír zsebkendőbe, és Mac viharvert arcát vizsgálgatta. Koromcsík húzódott a homlokán, 1952 körüli divat szerinti frizurájára pedig elöl pókháló ragadt. Bőrlebernyeges nyakában kirojtosodott gumiszalagon konyhai törlőruha foszlányát is tartalmazó műanyag maszk lógott. Alex egy pillanatra fontolóra vette, ne kezdjen-e beszélgetést Eliot haláláról, de aztán meggondolta magát. Nem tudta, mennyire lehet képben Mac, arra pedig nem volt felkészülve, hogy ő legyen egy ilyen rettenetes hír hozója. – Majdnem balesetet szenvedtünk idefelé jövet – mondta végül. – Semmi komoly. Csak kicsit felkavart. Mac hunyorogva préselte össze az ajkát. – Az az öreg ócskavas az oka – mondta. – Mondtam magának a hátsó lámpát. Mac már évek óta próbálta rábeszélni, hogy szabaduljon meg '85-ös

Toyota Camryjétől. Alex azzal hárította el, hogy érzelmileg kötődik az autójához, de az igazság az volt, hogy a havi törlesztőrészletek miatt nem tudott új kocsit venni. – Nem a hátsó lámpával volt baj, Mac. Azt már a múlt hónapban megcsináltattam. Különben is Mark hozott be. Mac elnézett mellette, és összehúzott szemmel méregette Ferullit, aki éppen aktatáskáját vette ki a BMW csomagtartójából. Nem kedvelte Ferullit. Mac, aki valaha maga is jóképű fiatalember volt, nem bízott a jóképű fiatalemberekben, és látta azt is, hogyan viselkedik Mark a pénzügyi osztályon a titkárnőkkel. Mac nézete szerint túlságosan is bizalmasan. – Értem – felelte Alexnek. – Ezekkel a sportjárgányokkal különösen óvatosnak kell lenni. Pláne most, hogy ilyen rosszak az utak, meg minden. Mindezt jó hangosan mondta, különösen a bejárati ajtón kurta jó reggelt” kíséretében beoldalazó Mark kedvéért. Mark pontosan tudta, hogy Mac nem szimpatizál vele, és úgy kezelte a dolgot, hogy széles ívben elkerülte. Alex az iratos dobozra pillantott, és igyekezett elfojtani mosolyát. – Szóval hol tart? Az F-nél? Mac ugyanis pár hete egy csapat keszeg iskolásfiú társaságában azzal foglalatoskodott, hogy kihordja a pincéből a régi iratokat, és elküldje őket egy adattároló cégnek a Massachusettes államban lévő Iron Mountainbe. A ProvLife-ot ugyanis már a nyolcvanas évek végén számítógépesítették, de csak most kezdtek foglalkozni a régi papírok problémájával. Hosszadalmas, piszkos munka volt, Mac utálta. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, a cég megragadta az alkalmat, hogy amíg úgyis ilyen felfordulás van a pincében, eltávolíttasson némi azbesztszigetelést. Komoly arcú férfiak járkáltak ide-oda hatalmas műanyag konténerekkel, úgy kezelték a szigetelőanyagot, mintha radioaktív hulladék lenne, és irányították Mac csapatát, mikor léphetnek be, mikor nem. – Csak szeretnénk – mondta duzzogva Mac. – Még mindig az E betűnél vagyunk. Ki fog tartani egész hétre. Ebbsworth-től Ewingon át Eyotig. Régi másolatok, rothadó dossziék, poros dobozok. És nyilvántartásba is kell venni mindegyiket. Nagyon boldog leszek, ha egyszer végzünk. – Hát, igen. Alex hátrálni kezdett. Ha az ember beszélgetésbe bonyolódott Mackel, nehéz volt abbahagyni. Alex tudta, hogy az öreg számára a munka közbeni kedélyes csevegés az egész igazi értelme. Mac gyakran mondogatta neki, hogy régen a cégnél több idejük volt egymásra az embereknek. Más volt minden a régi szép időkben: barátságosabb. Üres volt a hetedik emelet, amikor felért. A vészkijárat melletti konyhafülkében beindította a kávégépet, és egy percig figyelte. Ekkor már

kezdett átszivárogni a filteren az aromás, barna folyadék. Folyton az a csók jutott eszébe. Már indulni készült – sőt, éppen elővadászta a kabátját –, amikor belépett Eliot, alighanem valami másik rendezvényről érkezett Alex valamelyik mozdulata bizonyára egy villanásnyi érdeklődést fejezett ki, mert a férfi egyenesen odament hozzá. És mielőtt bármit is mondhatott volna, a száján érezte Eliot ajkát, a férfi keze pedig a derekára siklott. Eltartott pár pillanatig, mire egyáltalán felfogta, mi történt. Aztán Eliot mosolyogva nézte, mintha nem is lenne szükség kettejük között ennél több kommunikációra. Mintha már értenék egymást. Nézett már így rá azelőtt is, amikor triviális dolgokról váltottak pár szót a liftben vagy a folyosón. Az asztalánál egy darabig papírokat rendezgetett, próbált belefogni az igazság szerint nem túl sürgős munkába. Az utóbbi pár hét igen laza volt a számára. A legutóbbi biztosítási matematikai vizsgáit novemberben tette le, a májusiakra pedig csak februárban kell majd elkezdenie a felkészülést. Közben a biztosítószakma bizonyos, egészségügyi ellátásra vonatkozó számadatait kellett feldolgoznia, és a ProvLife által megcélzott ügyfélkör profiljának megfelelően módosítania. Egy sokkal nagyobb lélegzetű projekt periférikus részfeladata volt ez. A ProvLife, miután egy teljes évszázadon át csak egyéni életbiztosítást kínált ügyfeleinek, a nagy ugrás gondolatával foglalkozott: be akart szállni a betegbiztosítási üzletágba. Ha ezt a lépést valaha megteszik – a hírek szerint az igazgatótanács megosztott volt a kérdésben óriási lehetőséget jelent a cég méretének növelése, működési területének kiszélesítése szempontjából. Éppen akkor indult be egy kísérleti projekt, az ügyfelek szerepét egyelőre a ProvLife alkalmazottai és azok családjai töltötték be. Mindenkit arra biztattak, hogy csatlakozzon a programhoz, és kössön biztosítást ugyanúgy, mint bárki az utcáról. Még az ajánlati nyomtatványt is ugyanúgy kellett kitölteniük. Az elképzelések szerint a kísérlet révén a cég megtapasztalhatja, milyen adminisztrációs és elemzési pluszfeladatokkal jár a profilszélesítés. Az igazi üzlethez képest – a megkötött biztosítások számán kívül – csak annyi volt a különbség, hogy a biztosítási díjat a társaság fizette. A kísérleti konstrukció cégen belüli értékesítéséért Alex osztályvezetője, Randal White felelt. White volt a ProvLife vezető aktuáriusa, tőle várták a fényt ott, ahol egyébként sötétség honolt. Az ő aláírása szerepelt a cég valamennyi előrejelzésén és előzetes tervén, amelyek a ProvLife saját adatait és az üzletág egészéről készült jelentéseket, tanulmányokat egyaránt Figyelembe vették. A ProvLife büszke volt kockázatba fogadási érzékére, azaz arra, hogy tudja, milyen kockázatfajtákat kell kerülni, és melyek vállalhatók. Ennek a tudásnak ötmilliós és huszonötezer dolláros kötvényértéknél egyaránt jó hasznát vették. Mivel pedig a társaság kötelezettségvállalási stratégiája, termékei és marketingtevékenysége egyaránt a statisztikai előrejelzések pontosságán alapultak, Randal White meglehetősen fontos ember volt. Richard Goebert, a vezérigazgató, aki szeretett vicceket faragni, és azt sem tartotta méltóságon alulinak, hogy többször is elsüsse őket, előszeretettel mondogatta, hogy a

ProvLife nem a gondviselésben bízik, amit a város neve jelent, hanem Randal White-ban. Ezek után nem meglepő, hogy White befolyása nem korlátozódott a statisztikai osztályra. A ProvLife tizenkét fős igazgatótanácsában – Goebertet leszámítva – rajta kívül mindössze két vezető beosztású munkatárs kapott helyet: Walter Neumann, a cég vezető jogtanácsosa, és a pénzügyet irányító Newton T. Brady. A statisztikai osztályon az a szóbeszéd járta, hogy ha Goebert egyszer úgy dönt, nyugdíjba megy, White költözik majd be a hatalmas erkélyű irodába – viccesen pápai erkélynek hívták –, amely nyolc emelettel a Westminster Street fölött lógott a semmibe. Alex kávéját szürcsölgetve rákattintott képernyőjén az e-mail ikonra, és meglepetten látta, hogy van üzenete. Egy pillanatra átvillant agyán a kísérteties gondolat, hogy talán Eliot írt neki odaátról. Megrázkódott. Micsoda hülyeség! A szerencsétlen ember meghalt, ennyi az egész. Behívta az üzenetet.

$$$ ÖTVENEGYEZER DOLLÁR! $$$ Tömör, lényegre törő közlés. Alex mosolyogva, fejét csóválva ütötte be Mark számát. – Nem hiszem el. – Akkor ne hidd. – De én tényleg nem hiszem. – Oké. – Mark, az tömérdek pénz. – És tömérdek autó, bébi. – De… de… – nem jöttek a szavak – te ezt nem engedheted meg magadnak. – Hát, minden jel arra mutat, hogy megengedem. Alex pislogott. Minden számadatot nem tudott, de úgy saccolta, az adóhivatal évente úgy ötvenezer dollárt hagy Marknál. És már vannak törlesztési kötelezettségei: egy ház Cranstonban, meg az összes bútor. Ha ehhez hozzáveszünk évente egy-két rendes nyara-lást – mivel Mark szeretett búvárkodni, csak a Karib-tenger jöhetett szóba –, nem marad valami sok. – De hogyan? – Édesem, ha figyeltél volna az utóbbi hetekben, egyfolytában mondogattam neked, hogy igen jól mennek a dolgaim itt fent, a gépházban. Mark szemében a pénzügyi osztály volt az a hely, ahol a ProvLife igazi üzleti tevékenysége zajlik. – Igen, de… – Newton nagyon… – Suttogva folytatta. – Alex, bátorítást kaptam. – Igen, de hogy fogod magad, és ennyi pénzt elszórsz egy… – Nem figyelsz rám, Alex. Kézzelfogható bátorításról beszélek.

Alex hátradőlt a székében, és most már jobban figyelt. – Hogy érted ezt? – Beszéltünk az… előrehaladásomról. – Előléptetésről? – Lassan, tagoltan mondom: AL-EL-NÖK. – Úgy ejtette ki a szótagokat, mintha mindegyiknek külön-külön kiélvezné az ízét. – Alelnök? – Alex szeme elkerekedett. – Mark, ezt nem hiszem el. Úgy értem, hogyhogy? – Csattant a szájához kapott keze, ahogy derengeni kezdett a dolog. – Istenem! Nem mondod, hogy… csak nem veszed át…? Mark halkan felnevetett. – De hiszen csak pár napja, hogy meghalt – suttogta Alex. Szélsebesen dolgozott az agya, próbált valami logikát keresni ebben az egészben. Borzalmas gondolat villant az eszébe. – Mark, mikor vetted azt a kocsit? Mark hosszú szünet után válaszolt: – Természetesen közvetlenül azután, hogy megöltem Eliotot. – Újabb nevetés. – Na, ne csináld már, ne légy nevetséges! És hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, nem lépek bele mindjárt a halott cipőjébe, de… szóval, nem tudom, mi fog történni. Csak annyit mondok, hogy pár hete érdekes beszélgetést folytattam Newtonnal. Azt mondta, bármilyen üresedés esetén beszélni akar velem, hogy mit tudok nyújtani a társaságnak satöbbi, satöbbi. Szóval, akkor, mint mondtam, még csak bátorítás volt, de most… Alex összegörnyedt a székében. – Jaj. Mark! Nem vagy egy kicsit túl optimista? Úgy értem, az nem lehet, hogy rád akarják bízni az egész pénzügyi osztályt. Még nem. Az óriási felelősség. Egy pillanatig néma csend volt a vonal túlsó végén. – Mark, ott vagy még? – itt vagyok. Alex azon gondolkodott, nem mondott-e valami rosszat. Nem arra akart utalni, hogy Mark nem alkalmas arra a pozícióra. Csak annyira valószínűtlennek tűnt. Megpróbálta könnyedebbre venni a figurát. – Hát, ha ennyire a belső sávon tepersz, csak annyit mondhatok: mindenképpen jelentkezz a cég egészségbiztosítási programjára. – Parancsolsz? – A sok stresszre gondolok. Meg arra az átkozott autóra. Elmondhatjuk, hogy a korai szívinfarktus klasszikus velejárói. – Nekem úgy tűnik, mintha neked lett volna nemrég infarktusod. – Most még igen, de megjön nálad is. Csak várd ki a végét. Azt tanácsolom, kerüld a sós ételeket. – El sem hiszem, hogy ilyen kevéssé bízol bennem. – Mark hangja feszült, már-már dühös volt. A férfiak törékeny egója. – Nézd, most mennem kell. – Mark, én… De már késő volt. Letette.

Alex azonnal visszahívta. Hűvös, bársonyos hang szólt bele, Alex egyből felismerte, hogy Catherine Pell az, a pénzügy legújabb szerzeménye. Alex megmerevedett. Catherine még csak egy hónapja dolgozott a cégnél, de már mindenki tudta, kicsoda. Még Brian Slater, a statisztikai osztály leggyökerebb számcsócsálója is tudomást vett az érkezéséről. Nem mintha különösebben csinos, formás vagy akár csak okos lett volna, de volt valami megfoghatatlan jellemzője, amit nem lehetett másnak nevezni, mint előkelőségnek. Jelen volt az öltözködésében, a frizurájában, a tartásában. Alex a közelében falusi tahónak érezte magát. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Pell család az állam egyik legrégebbi és legpatinásabb famíliája, félelmetes az összkép, és igen messze áll attól, amit a Providence Life Kölcsönös Élet-biztosítási Társaságnál, ebben a hétköznapi környezetben megszokhatott az ember. Alex jobban szerette volna, ha az új munkaerő asztala nem csupán egy-két lépésnyire van Markétól. – Sajnálom, Alexandra – mondta a hang. – Mark pillanatnyilag nem elérhető. Megbeszélésen van. – Megbeszélésen? – Newton Bradyvel. – Akkor, ha nem nagy gond, szólnál neki, hogy hívjon vissza? – Persze. Alex letette a telefont, és egy pillanatig még meredten bámulta. Azon tűnődött, vajon mit gondol Mark Catherine-ről. Gyanúsan hallgat a témáról. Aztán az jutott eszébe, vajon mit gondolhat Catherine Markról. És az új kocsijáról… Kezdtek beszállingózni az emberek. Fojtott hangon sok szó esett Michael Eliotról. Kilenc harminckor pedig mindenki e-mailt kapott Goeberttől, amelyben hivatalosan is tudatja mindenkivel, mi történt. Azt írta, hogy Michael Eliot vérbeli profi volt, és igen népszerű a kollégái körében. – Valamilyen módon nap mint nap dolgunk van a halállal – folytatódott Goebert terjengős szövege –, de amikor közülünk ér utol valakit, azt mély fájdalommal éljük meg. Amikor Alex tizenegykor újra felhívta Markot, megkönnyebbült, amikor meghallotta Kelly Davidson hangját. Együtt járt iskolába Kellyvel, aki, ahogy mondani szokás, súlyos egyéniség volt, és a cég egyik utolsó komoly dohányosa. Váltottak pár szót Eliot haláláról. – istenem, el sem tudod képzelni, mi van idefent – mondta Kelly. – Olyan… szóval, olyan, mint amikor valaki meghal. Newton ma reggel, esküszöm, falfehér arccal jött be. Liz pedig még nem is telefonált. Alex a homlokára tette a kezét. Meg volt beszélve, hogy Liz Fosterrel ebédel, és teljesen kiment a fejéből. – Szóval nincs bent? – Nincs. Catherine fogadja a telefonjait. Gondolom, Liz hallotta a hírt, és túlságosan fel van dúlva. Azt hiszem, érthető, hiszen az asszisztense volt, meg minden. – Persze, így van. Nem igazán… eddig nem jutott eszembe.

– ismerted Michaelt, ugye? Úgy értem… – Nem, nem igazán – felelte Alex. – Tudod, hogy van ez. Alkalmanként lejött az osztályra. Én… még mindig nem tudom elhinni. Egyszerűen nem megy a fejembe. – Kísérteties ez az egész. Egy életbiztosítási cégnél hirtelen meghal valaki. Olvastad Mr. Goebert levelét? Alex összeráncolta a homlokát. Kelly hajlamos volt titkos szándékot látni a dolgok mögött, titkos jelentést tulajdonítani nekik. Rendkívül irritáló tudott ez lenni olyan ember számára, akit azért fizetnek, hogy vizsgálja a káoszt, és ellenőrizhető módon összefüggésekre leljen benne. – Mark ott van? – kérdezte. – Nem, sajnos nincs. Newton Bradyvel tárgyal. – Az nem lehet. Egy órája hívtam, és már akkor is bent volt Bradynél. Mit csinálnak ennyi ideig? – Nem tudom. Egész délelőtt ki-be jár Newton irodájából. Pár perccel ezelőtt bement Neumann is. Azt végképp nem tudom, hogy ő mit akar ott. – Kelly úgy ejtette ki Neumann nevét, mintha a Fekete Lagúna nyálkás testű szörnyéről beszélne. Neumannt mindenki utálta. – Na jó. Akkor mondd meg neki, hogy kerestem. Alex letette a kagylót, és egy kis ideig még a helyén üldögélt. Markról gondolkozott, és arról, amit mondott. Öt percbe telt, mire rosszul kezdte érezni magát. Nem volt helyes, hogy csúfolódott vele. Miért is ne vehetnék számításba, hogy előléptessék? Most pedig nem ér rá beszélni vele. Miután egy évig szépen megvoltak együtt, és jól érezték magukat, olyan stádiumba jutott a kapcsolatuk, amikor kezd felderengeni a láthatáron a kézenfekvő következő lépés. Nem a házasság. Arra egyikük sem gondolt. Alex még csak huszonöt éves volt, és nem állt készen a szent fogadalomtételre, Mark pedig harmincnégy éves korára megszokta a legényéletet. Alex macskájával, Oscarral egy lerobbant deszkaburkolatú ház legfelső emeletén lakott a Phillips Streeten, a Brown Egyetemtől körülbelül egymérföldnyire. A bérleti szerződése két hónapig élt még, utána az a választás állt előtte, hogy vagy megújítja magasabb lakbér mellett – amit nem igazán engedhetett meg magának –, vagy más lakás után néz. Mark tisztában volt mindezzel, és egy ideje ecsetelte neki Cranston előnyeit: hogy milyen divatos hely kezd lenni, mennyivel kellemesebb ott az élet, mint a büdös East Side-on. Ott lógott a levegőben a nyilvánvaló kérdés: odaköltözzön hozzá Alex? A közelgő határidő miatt olyan alaposan vették szemügyre egymást, ahogy addig nem volt szükséges. Óhatatlanul felfedeztek egymásban hibákat is, és Alex azon vette észre magát, hogy kíméletlenül kritikus kirohanásai bűnbánatrohamokkal váltakoznak. Jól ismerte ezt az ördögi kört: már legalább két komoly kapcsolatát tette tönkre. És most ugyanazt csinálja megint. – Úgy látom, mélyen megrázott a dolog. Mel Hartman volt az. Újdonsült kolléga, matekzseni, aki minden jel

szerint igen sokra tartotta magát. Az első naptól kezdve ráhajtott Alexre. – Parancsolsz? Alex egy apró pettyet bámult Mel nyakkendőjén. Hartman minden áldott reggel emeletes palacsintát evett a sarkon túli Gino büfében. Rengeteg juharsziruppal. Alex a saját szemével látta. – Láttad a körlevelet? – Persze. Láttam. – Imádom a gyász vállalati megnyilvánulásait, te nem? – vonta fel a szemöldökét Mel. Alexnek beugrott, hogy most értékelnie kellene a fiú finom iróniáját. De nem volt képes mosolyogni. – Hé, fel a fejjel! Alex felállt. – Ne haragudj, Mel. A személyzeti mosdó felé indult. Fel a fejjel. Ezt mondogatja neki mindenki. Hát tényleg olyan átkozottul humortalan? A tükör előtt elpróbálta meleg, kiváló humorérzékről tanúskodó mosolyát, majd zöld gyapjúkabátjára meredt A kabát meglehetősen humortalan volt, ezt el kellett ismernie. Kibújt belőle, és felakasztotta az ajtóra. A pulóvere szürke volt, és olyan vastag, hogy egyetlen nagy copfkötésben omlott le a nyakától a derekáig. A pulóver alatt viszont nem volt semmi baj. Talán kicsit sovány – Mark néha azzal viccelt, hogy olyan, mint Rosemary Polanski horrorfilmjében, mielőtt megszülné gyermekét. Éppen azon töprengett, milyen változtatásokat eszközöljön a ruhatárán, amikor támadt egy ötlete. Az asztalához visszafelé menet egész úton kuncogott. Majd ő megmutatja ezeknek. Megmutatja Marknak. A Baleseti Statisztikusok Társasága által közzétett tömérdek statisztika segítségével hamar megállapította, hogy a biztosított népesség 4,2%-ának van nyitható tetejű autója vagy sportkupéja. A százból négy ember – zömmel persze férfiak –, akiket megbüntetnek gyorshajtásért, akik elcsapják a bicikliző kölyköket. Tovább faggatta a statisztikákat, összefüggést keresve a nyitható tetejű kocsik és az idő előtti halál között. Ugyan miért lenne ez olyan nehéz? Hiszen akinek sportkocsija van, az gyorsan hajt, és balesetet okoz. Bevág mások elé, barátnője haja lobog a szélben, féktelen dührohamot vált ki a kocsmából jövő Fickókból. Leszorítják az útról, golyót röpítenek a szívébe. Vagy úgy szorítják le, hogy bebukfencezik az árokba, és szó szerint elveszti fejét a szőkével együtt. Aztán ott van még a szennyezett levegő. A sportkocsi alacsonyabb, mint a sok Bronco, Cherokee meg Dodge Ram, így mind letüdőzi a kipufogógázzal jövő ólmot. Agydaganat, tüdőrák, nem is beszélve a napsütésről és a melanómáról, meg az épphogy elkerült ütközések miatti infarktusokról. Alex, aki imádta a számokat, minden fortélyt bevetett, hogy szóra bírja őket: kereszthivatkozott, fixmemóriázott. Ha a cég adatbankja kevésnek bizonyult, felment az internetre, és merített a vagyon- és balesetbiztosító társaságok, az aktuárius klubok, fogyasztói csoportok, gyártók adataiból.

Halkan dudorászva meredt a képernyőről özönlő balsorsra. El volt ragadtatva a meglepetésektől. A Mark korcsoportjában elhalálozó pasasok 18%-a lesz gyilkosság áldozata. Majdnem minden ötödik. Többet ölnek meg közülük, mint ahányat rák visz el. A „nagy R”, persze, az életkori görbe magasabb szakaszán köszönt be igazán. Itt lent viszont, az érett kor alsó régióiban, a gyilkosság szinte minden másnál gyakoribb halálozási ok, kivéve a közúti balesetet és – Alex itt elmosolyodott – a szívinfarktust. A legnagyobb volumenű felmérések szerint minden ötödik halálesetért az infarktus a felelős. Ezt már önmagában is meglepőnek találta. Harminc-valahány évesen korai még infarktusban kimúlni. Gyártási hiba kell legyen a háttérben, alighanem valami selejtes gén. Egyszerűen nem működik megbízhatóan a „szivattyú”. Alex hátradőlt, és kortyolt immár kihűlt kávéjából. Ideje konkretizálni a dolgokat, szűkíteni a keresztmetszetet. „Puha fedelű” kocsi és infarktus. Ez tetszett neki. Persze az égvilágon semmi kapcsolat nincs a kettő között, de éppen ez benne a szép. Ő majd valahogy csinál közöttük kapcsolatot, ahogy a bűvész előhúzza kalapjából a nyulakat. A következő lépésben a legrészletesebb adathalmazhoz fordult: a ProvLife saját, kifizetésre jogosult ügyfeleire vonatkozó információihoz. Ezeket lebontotta halálokok szerint, és mindegyik kategóriát ellenőrizte, hogy az áldozatok között a mágikus 4,2%-nál többnek volt-e sportkocsija. Mindössze erre volt szüksége. Ha ez igaz, kijelenthető, hogy a számok alapján a sportkocsi-tulajdonosokat nagyobb valószínűséggel gyilkolják meg. És ugyanez lenne igaz a szívinfarktus-áldozatokra is. Csak a megfelelő időszakot – egy évet, két évet, öt évet – kell megtalálnia, vagy a megfelelő kor, illetve nem szerinti kategóriát. Az állítás az emberek „kemény” információ iránti csillapíthatatlan éhsége és az annak megértésére való képesség közötti „senki földjén” létezne – Alex tapasztalata szerint ez igen sűrűn lakott terület. Az eredményeket egyenesen Marknak küldi majd el e-mailen. Nem várta, hogy Mark a padlón fetreng majd a röhögéstől. De talán azzal, hogy a saját szakmáját, saját magát figurázza ki, mosolyra fakasztja, és feledteti vele, milyen idióta tud lenni időnként. De rázósnak bizonyult az ügy. A központi adattáros számítógép ugyanis nem akart ilyen komolytalan játékot játszani. Amikor pedig végül sikerült átvernie, és együttműködésre bírnia, kiábrándító volt az eredmény. Valami okból – azaz ok nélkül – tisztán véletlenszerű számok jöttek ki. A rák áldozatai a teljes populációnál valamivel kisebb valószínűséggel birtokoltak nyitható tetejű autót. Ugyanez állt az öngyilkosokra. A repülőszerencsétlenségben elhunytaknak egy picivel gyakrabban volt sportkocsija, de ez nem segített sokat. Ami pedig a szívinfarktus áldozatait – Alex első választását – illeti, ők pontosan a teljes populáció átlagértékét mutatták: 4,2%-uk vezetett sportkocsit. Alex homlokát ráncolva manipulálta az időparamétereket, évről évre lebontva az adatokat hat évre visszamenőleg. A következő számsor villogott a képernyőn: 4,2%, 4,2%, 4,2%, 4,2%, 4,2%, 4,2%.

Először arra gyanakodott, a képernyőjével nincs rendben valami. Ekkora adatmennyiség mellett gyakorlatilag lehetetlen volt ilyen mértékű konzisztencia olyan számadatok között, amelyeknek a valóságban semmi közük egymáshoz, párszor ki-be kapcsolta a monitort, de a számok nem változtak. Nyilvánvalóan ő hibázott valahol. Visszavonulót fújt, felírta melyik adatbázisokból dolgozott, és újra végigment az egész elemzésen. De ugyanaz a lehetetlen számsor köszönt vissza megint. A központi adattár szerint a ProvLife szívinfarktusban elhunyt ügyfelei közül minden évben pontosan 4,2%-nak volt nyitható tetejű sportkocsija. Alex ismét összeráncolta a homlokát, és az asztal szélén dobolt az ujjával. A központi adattárban valami bibi van, de vajon mekkora? Visszament az öngyilkosságokhoz. A tízéves időszak során fel-le ingadozott a sportkocsi-tulajdonosok aránya, ahogy várta: 3,1%, 5,4%, 4,0%… – A francba! Már éppen újra kezdte volna, amikor csörgött a telefon. Liz Foster volt az. Alex az órájára nézett. Fél egy. Az ebéd! Annyira belefeledkezett a számokba, hogy cserbenhagyta az időérzéke. – Úristen, Liz. Annyira sajnálom! Liz? – Igen. Mit sajnálsz? – Az ebéd. Megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk. De teljesen… – Igen, éppen ezért hívtalak. Meg akartam mondani, hogy nem fog menni. Nem jövök ma be. – Ó, persze. Oké. Megvagy? Hosszú csend volt a válasz, majd hallotta, hogy Liz sír. – Liz, drágám! – Igen, igen. Itt vagyok. Csak… – Semmi baj, szívem. Megértem. – Mit értesz meg? – Hát, hogy Michael miatt… Biztos nagyon nehéz, hogy ilyen közeli munkakapcsolatban vagy valakivel, aztán… Liz hirtelen belesírt a kagylóba. Alexnek úgy tűnt, hevesen, leplezetlenül zokog, alig kap levegőt – Sajnálom – bökte ki végül nagy nehezen. – Annyira sajnálom! Csak arról van szó… csak… – de nem tudta folytatni. Ismét elsírta magát. Alex körbejártatta tekintetét statisztikus kollégáin. Mindenki a munkája fölé hajolt. Hirtelen eszébe villant, hogy Liz talán bele volt zúgva Michael Eliotba. Nem ritka, hogy az asszisztens közeli kapcsolatba kerül a főnökével. Hiszen gyakran kell bent maradniuk éjszakába nyúlóan, ha közeleg a határidő, és a feleség sokszor nem igazán érti meg, mekkora nyomás nehezedik a férjére. Eliot pedig nem az az ember volt, akinek ellenére van egy kis flört. Ezt Alex tapasztalatból tudta. – Akarod, hogy átjöjjek? – kérdezte. – Meg… megtennéd? Nagyon jó lenne. Beszélnem kell valakivel.

– Michaelről? – Mindenről.

2. fejezet Donald Grant úgy lépett be a boncterembe, mintha az övé lenne. Kibújt felöltőjéből, ledobta az egyik tiszta acélasztalra, majd az éppen dolgozó Sally Rudnicktól, a megyei hatósági orvosszakértőtől alig egy méterre letette magát egy támlátlan székre. A doktornő Grant köszönésére felemelte fejét és felvonta szemöldökét, de nem szakította félbe halk, monoton hangon magnóra mondott jelentését. – … különálló hullafoltok, főként az elülső testfelületen. Elkékülés nem tapasztalható. Felszíni ödémára utaló jel nincs. A személyi higiénia színvonala jó. Grant az ötvenes évei elején járt. A kisfiúsán pirulós arcú férfi véreres szeme meglepő módon búzavirágkék színű volt. A bal halántékán lévő mély heg láttán elcsodálkozott az ember, hogyan élte túl az esetet, bármi is történt. És azon is eltűnődhetett a szemlélő, mi mindent láthatott a búzavirágkék szempár, mielőtt gazdája otthagyta a biztonsági szakmát, és a ProvLife kárbejelentéseket felülvizsgáló vezető nyomozója lett. Az irodában általában kész tényként kezelték, hogy katonai vagy rendőri múltja van – és valóban úgy öltözött, mint egy FBI-ügynök –, de az igazgatótanácson és a saját kis nyomozócsapatán kívül soha senki nem talált rá alkalmas pillanatot, hogy megkérdezze. A legtöbben csak annyit tudtak, hogy Boston környékén volt egy kis őrző-védő cége, amíg Neumann „84-ben fel nem hozta a fedélzetre. Grant cigarettára gyújtott, úgy figyelte a csendben ténykedő orvosszakértőt. Méregette a nő keskeny vállát, széles csípőjét. Látta Michael Eliot jobb lábát is, a nagy lábujján kék bilétával. – Hideg van ma reggel, Sally. – Igen, hideg. – Rudnick egy kicsit még jobban leszegte a fejét. Nem kedvelte Grantet, és ezt a férfi is tudta. – A testszőrzet a férfiaknál megszokott módon oszlik el. A pupillák kerekek, szabályosak, egyformák, szűkek. Sally Rudnick most odébb lépett, így Grant többet láthatott a holttestből. Halkan füttyentett. – Az istenit! – tette hozzá. – Mi az? – A Fickót felkötötték, mint egy nyomorult szamarat. Rudnick elhallgatott, és kikapcsolta a magnót. Megfordult, és csillogó, tanító nénis szemüvege mögül szigorúan ránézett a férfira. – Ha nincs ellenére, Mr. Grant, próbálnám végezni a munkámat.

– Ne haragudjon. Csak… A nő ismét a holttest felé fordult, felső zsebéből világító ceruzát húzott elő. – Mennyivel tartoznak? – kérdezte hűvösen, Eliot egyik élettelen szemébe nézve. – Hogy mondta, Sal? – Nyugodtan szólítson doktor Rudnicknak. Mennyivel tartozik a ProvLife? Tudja, magát soha nem látom itt, csak ha a cége el akarja sumákolni a kártérítést. Grant a nyakát dörzsölgette. – Ugyan már, Sally! Csak a munkámat végzem, ahogy maga is. – Ez benne a tragikus. Grant mélyet szippantott a cigarettájából. Hűvös volt a helyiségben, de még mindig melegebb, mint odakint. Sally Rudnick aznap különösen rossz hangulatban volt. Grant figyelte, ahogy dolgozik, és a holttesten gondolkodott. Eltűnődött, milyen busás biztosítást nézhettek ki a kurvák Eliotból, majd arra jutott, hogy ez aligha számított nekik. Eliot gyakran járt el munka után a Holiday Innbe. A Providence szívében felhúzott kongresszusi központ építése óta nem volt hiány a városban hivatásos örömlányokban. Jól ment nekik az üzlet, a fogorvosok, ügyvédek, üzletemberek szívesen vették igénybe szolgáltatásaikat, és jó kuncsaftjuk volt Michael Eliot is. A Holiday Inn közvetlenül a kongresszusi központ mellett volt, a ProvLife irodájától alig ötperces sétára. Rudnick megvizsgálta Eliot szájüregét, és szakzsargonban méltatlankodott valamin. Eliot haláltusája közben beleharapott a bal arcába. Egy negyeddolláros nagyságú szövetdarab szinte levált az arc nyálkás belső faláról. A harapástól megrepedt az egyik őrlőfoga is. Grant jól látta, hogy a hulla arcát még mindig eltorzítja a fájdalom. Kétoldalt kiütköztek a megfeszülő arcizmok, amelyeket immár soha, semmi nem lazíthat el. Grant próbálta elképzelni, milyen lehet, ha az embernek karácsonyfa módjára „kigyulladnak az égői”, és képtelen őket kikapcsolni. Sally Rudnick hátralépett az asztaltól. – Kétszázezer dollár – mondta tárgyszerűen Grant. – Szokványos házon belüli kötvény. A felesége kapja a pénzt. Rudnick doktornő bólintott. – Hát, akkor fel is veheti a kapcsolatot a bankjukkal. Merthogy ez véletlen áramütéses baleset. – Hogy lehet benne ennyire biztos, doktornő? Az orvosszakértő felsóhajtott. – Hogy lehetek benne ennyire biztos? Hát, a többéves tapasztalat. Fél tucat hasonló eset. Emlékszik tavalyról arra a fickóra, a fogorvosra? Grant csak bámult. – Kellene, hogy emlékezzen rá. Félmilliójukba került, ha jól emlékszem. Hajszálra ugyanez történt vele. És maga akkor is eljött szaglászni. – Tényleg?

Sally Rudnick viszolyogva csóválta a fejét. – Tudja maga nagyon jól. De mégis fizetniük kellett. Mert baleset volt. – Felemelte a hulla élettelen jobb kezét. – Látja azt a foltot? Grant előrehajolt, és hunyorogva megszemlélte Eliot hüvelykujjának begyén a száraznak tűnő sebhely körüli sárgásszürke, kitüremkedő bőrfelületet, majd bólintott. – Ott fogta a fúrót. Azon a ponton érte az áramütés. – Ó, valóban? Látta a fúrót? Rudnick doktornő arcán szomorkás, kávéfoltos mosoly villant. – Természetesen nem. Csak kitaláltam az egészet. A helyiség másik felében lévő asztalra mutatott, amelyen műanyag tasakban kis fém fúrógép hevert. Grant felállt, és odament az asztalhoz. – Csak azt nem értem, miért gyanakszik ennyire a magafajtára – mondta a hátának az orvosszakértő. – Úgy értem, az világos, hogy az átlagembert, az ügyfelet, aki biztosítási díjat fizet, és eltartja magukat, át akarják vágni, ez a biztosítótársaságok dolga. De ez a fickó? Magas pozíciót töltött be a cégüknél. Ismerte, nem? – Persze. – Szóval? Nem érzi egy kicsit kannibalizmusnak, amit csinál? – Nem esszük meg, Sally. Csak meggyőződünk róla… meg akarunk győződni róla, hogy minden kóser. Mindig ezt tesszük. Rudnick doktornő kesztyűs kezét csípőre téve megfordult. – Azt mondja, okuk van feltételezni, hogy esetleg öngyilkosságot akart elkövetni? Grant kezébe vette a fúrót tartalmazó tasakot. – Nem mentek valami szuperül otthon a dolgai. Ezt tudom. – Ez pontosan mit jelent? Grant vállat vont. Sally Rudnick merőn nézte, és nem is próbálta leplezni megvetését. – Értem – mondta végül. – Hát, csak annyit mondhatok, hogy ha valaki öngyilkos akar lenni, annak rengeteg egyszerűbb módja van. Grant lassan bólintott. – Egyszerűbb módja biztosan akad. De az nem biztos, hogy ennyire balesetnek látszik. Az orvosszakértő felsóhajtott. – Elég réginek néz ki – lengette meg Grant a fúrógépet. – 1960 körül készült. A gyártó cég már évekkel ezelőtt becsődölt. A szigetelés tönkrement. Nem csoda, hogy agyonvágta az áram. – A doktornő szikét tartott a kezében, készült az első Y be-metszésre. – Sajnálom, Grant. Az én álláspontom szerint a ProvLife-nak fizetnie kell. Hosszú csend következett. Rudnick doktornő nagy levegőt vett, és bent tartotta. Grant rendszerint az első vágásnál elfordult. A megcsonkított testek látványát még elviselte, de a válltól a szegycsontig tartó első nagy vágás, az ember belsejének meglepő kitárulkozása, a test megerőszakolása: mindez már

zavarta. Ezúttal azonban maradt. Maradt, hogy végignézze, hogy veszik ki Michael Eliot alelnök, családapa, a közösség oszlopa és kurvapecér szívét-tüdejét. Fagyott odakint. Leheletnyi hópelyhek szállingóztak alá spirál alakú pályán a szürke égboltról. Grant felhajtotta kabátja hajtókáját, hogy védje a torkát, és a Pontiacot kezdte keresni. Amikor a lépcső aljára ért, fel is tűnt a kocsi az utcán, és megállt előtte. Grant bemászott, és becsukta az ajtót. Az utca végén elromlott a lámpa, egy rendőr irányította a forgalmat. – Hogy ment? – kérdezte a sovány, beesett szemű, egészségtelen arcszínű sofőr. Grant O betűt formált hüvelyk- és mutatóujjával. – Tökéletesen – mondta.

3. fejezet Liz lakása mindössze egymérföldnyire volt az irodától, az autópálya túloldalán. Hatalmas, dobozszerű, deszkaburkolatú házakat zsúfoltak itt össze a szeles utcákban. Udvar se elöl, se hátul nem volt, az ablakok állandóan árnyékban lévő szűk sikátorok fölött nézték egymást. Az 1880-as és 1890-es években Providence új, szakképzett középosztályának elhelyezésére felhúzott lakónegyed tipikusan az a fajta hely volt, amelyre a csipkefüggönyt és a lécrolettát kitalálták. Az akkori új középosztályból természetesen már jó ideje régi középosztály lett, beköltöztek az East Side-ra, vagy ki az elővárosokba, Alex mégis ott érezte a levegőben előtolakodó múltjukat. A pózoló, szenteskedő ájtatoskodást, a gyanakvást, az új-angliai tiszteletreméltóság nyomasztó terhét. Részben ezért maradt fent a dombon, a Brown közelében. Az egyetem által sugárzott nyitottabb, szabadabb szellemet a több évszázados puritán történelem sem tudta teljesen elnyomni. Liz lakása a Brighton Street 7. alatti tipikus, de rendhagyó színekre pingált ház hátsó felében volt. Az épület rózsaszín falából pirossal emelték ki az ajtókat és ablakokat. Messziről Alexnek mindig az édesanyja régi epres süteménye jutott eszébe róla, az első emeleti ablakban lógó, állat formájú játék mobiltelefon pedig azt sugallta, hogy talán szándékolt ez a hatás. Alex a betonlépcsőn felment a bejárati ajtóhoz, és megnyomta a berregőt. Az egyik fenti lakásban ugatni kezdett egy kutya. Az utca túloldalán kék vízhatlan kabátos férfi kapargatta a jeget a kocsija szélvédőjéről, és bélelt csuklyája alól figyelte Alexet. Mióta Liz a telefonban zokogásban tört ki, Alex sokat gondolkodott barátnője Michael Eliothoz fűződő kapcsolatáról. Most, hogy az ajtóban állt, önkéntelenül is maga elé képzelte, ahogy befordul a sarkon a férfi elegáns szedánja, megáll a ház előtt, kilép belőle maga Eliot, és elsiet a felkupacolt, RECYCLING lógóval ellátott kék műanyag rekeszek előtt. Azon tűnődött, vajon Michael és Liz átsurrantak-e ide valaha ebédidőben, ahogy most ő. – Alex! Egy pillanatig meg sem ismerte Lizt. Az elegáns kosztüm és az ékszerek helyett farmerben és régi, szürke pólóban állt előtte. A haja pedig, amelyet rendes körülmények között göndör sörényre emlékeztető hajszobrászati alkotásként viselt,, most zsíros, kusza tincsekben lógott. Arcbőre megfeszült a kimerültségtől, a szeme felpuffadt, bedagadt.

– Istenem, Liz… Liz szipogva nyomkodta az orrát a hosszú ujjú póló végével. – Ne haragudj, még nem… – Hátralépett az ajtóból. Fehér edzőcipő volt a lábán, zokni nélkül. – Azt hiszem, ma kicsit kupleráj van nálam. – Mi a baj, szívem? Jól vagy? Liz bólintott, és bevezette Alexet a homályosan megvilágított folyosóra. A lépcső aljánál háromkerekű gyerekbicikli állt, egyik kereke hiányzott. – Jól vagyok – erősítette meg szóban is Liz. – Csak a fejem fáj egy kicsit. – Influenza? – Whisky. – Sikerült halványan elmosolyodnia. – A jó dolgoknak sosem tudtam ellenállni. Csinálok kávét. Alex ment utána, és igyekezett nem túlzottan döbbent képet vágni. Szörnyű állapotban volt a lakás, akárcsak Liz. A kávézóasztalka be volt tolva a tévé mellé, a szoba közepét pedig három hatalmas Delsey bőrönd és egy fém aktatáska foglalta el. Az utóbbin kívül minden csomag nyitva volt, a belőlük kirángatott ruhák ott hevertek szanaszét a padlón. – Ne haragudj ezért a… – mutatott körbe tanácstalanul Liz. – Nem voltam… Tejjel, cukor nélkül, igaz? Azzal bevonult a konyhafülkébe. Alex leült a dívány szélére, a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Íme, még valami, amiről Liz nem tett említést. Elképesztőnek tűnt, hogy a költözést fontolgatta, és neki erről nem mondott semmit. – Szóval, mi a helyzet? Elköltözöl? Liz kurtán, lemondóan felnevetett. A szeme megtelt könnyel. Rossz állapotban volt: a keserűségből egy pillanat alatt az idegösszeomlás szélére került. – Nem tudom, mit fogok tenni – mondta kis szünet után. – Nem akarok csinálni semmit. Annyira… ne haragudj, Alex, el akartam mondani. El akartam magyarázni mindent, és el is szerettem volna búcsúzni. De nem lehetett. Michael azt mondta, senkinek sem beszélhetek róla, különösen nem cégen belül. Alex ismét a padlóra hányt ruhákra pillantott, és belenyilallt a felismerés, hogy a szoknyák és más női holmik közé férfidarabok is keveredtek. – Liz, nem értek semmit. Liz, aki éppen tölteni készült a kávéskannából, megállt, és a kanna fülét fogó kezére meredt, mintha az egész kávéfőzés hirtelen valami ismeretlen műveletté vált volna a számára. – Mióta tartott ez az egész? – kérdezte Alex. – Mi tartott mióta? – Te és Michael. Liz szipogott egyet. – Februárban lett volna másfél éve, hogy elkezdődött. Emlékszel? Akkor még csak pár hete voltam az asszisztense, a kárrendezési osztályról kerültem fel. Életem legboldogabb tizennyolc hónapja volt. – Felnézett. – Szerettem őt, Alex.

Aztán belezokogott a tenyerébe, rázkódott a válla. Alex felállt, átkarolta, és így tartotta pár percig. Liz egyfolytában hüppögött, halk, siratóasszonyt idéző hangon. – Nem mondhatom el senkinek – mondta a könnyein keresztül. – Ez benne a legrosszabb. Nem beszélhetek róla senkivel. Mindenki elmondja majd, milyen odaadó, szerető hitves volt. Mármint az East Side-on. Odagyűlnek majd a köré a némber köré, aki sosem szerette, és vigasztalják nagy gyászában. Nekem meg itthon kell majd ülnöm, és úgy tennem, mintha mi sem történt volna, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Pedig igazából én vesztettem el őt, Alex. Én szerettem. Senki más nem szerette, senki. És újból elsírta magát Alex vállán. Liz, a kizökkenthetetlen, szuperhatékony személyi asszisztens, akiről mindenki azt mondta, egy osztályt is elvezetne, úgy meg tudott szervezni másokat. Ugyan ki jött volna rá akár egy emberöltő alatt, hogy professzionalizmusa, a munkája iránti odaadása szerelemből táplálkozik? Bizony, a jó öreg, ódivatú szerelemből. Alex a kanapéhoz vezette Lizt, és leültette. Aztán kiment a konyhába, kitöltötte a kávét, de észrevette, hogy jéghideg. Nekilátott frisset főzni. – Alex, ugye nem mondod el senkinek? Kérlek, ne mondd el! – Persze, hogy nem. Liz, esküszöm. Hallgatok, mint a sír. – Most már nincs semmi értelme, érted. Azt mondanák, meggyalázom az emlékét. Meg hogy bosszút akarok állni, vagy hogy pénzt akarok, vagy ilyesmi. Mind a felesége pártját fognák. Ebben igaza volt. Kicsit késő van most már a hűtlenség leleplezéséhez. Bármi volt is Michael Eliot szándéka, a tények azt mutatják, hogy semmit sem tett Lizhez fűződő kapcsolata törvényesítése érdekében. Se a családja, se a cég, se a külvilág nem ismerné el Liz gyászhoz való jogát. Az ő szemszögükből Liz csupán egy kínos momentum lenne, jobb esetben Eliot emberi gyengeségének bizonyítéka, rosszabb esetben egy otthon feldúlója. – A felesége… sejt bármit is? – kérdezte Alex. Liz a fejét rázta. – Nem hiszem. Annyira nem lát ki a saját kis világából! Michael el akarta mondani neki, de aztán azt mondta, nincs rá semmi szükség. Jobb, ha egyszerűen hátrahagyjuk, és majd feldolgozza egyedül, ahogy tudja. Alex homlokát ráncolva bólintott Úgy tűnt neki, mintha Liz egy picit naiv lenne, ha Michael Eliotról van szó. Hiszen nem esküsznek meg mindig a hűtlen férjek, hogy elhagyják a feleségüket? Nem tervezgetik mindig, hogy megszöknek a szeretőjükkel valami barátságos, távoli helyre, ahol nem talál rájuk a világ? De amikor kenyértörésre kerül a sor, és rájönnek, hogy odaveszhet a házuk, a vagyonuk fele és a legtöbb barátjuk, nem döntenek végül mindig úgy, hogy mégsem hagyhatják el a feleségüket? Odavitte a két csésze gőzölgő kávét a heverőhöz, és leült Liz mellé. Az aktatáska Liz lábánál hevert, a bőröndök pedig vele szemben, a kandallónál. – Liz, azt akarod mondani, hogy mindez… – intett Alex a bőröndök felé – tényleg ki volt tervelve? Hogy ti tényleg…

– Igen. – Michael tényleg kész volt elhagyni a feleségét? – Úgy, ahogy mondtam. – Liz méltatlankodva pillantott rá. – Miért, azt hiszed, csak kitaláltam? – Nem, nem, dehogyis. Csak azt gondoltam… Liz a heverő melletti kis asztalkához hajolt, és két repülőjegyet dugott Alex orra alá. – Már összepakoltunk. Michael itt tartotta a bőröndöket, hogy Margaret meg ne lássa. Még egy nap, és itt se vagyunk, eltűntünk volna örökre. – Hova mentetek volna? – Párizsba. Aztán Dél-Franciaországba. El tudod képzelni? A Cote d'Azur! Alex zavartan pislogott. Alig akarta elhinni, amit hallott. Michael Eliot vezető pozíciót töltött be egy sok ügyféllel és alacsony haszonkulccsal dolgozó biztosítónál, amely történetesen az üzletág átlagkereseténél kicsivel kevesebbet fizetett. A pénzügyi műveleteket irányította: kifizetések, rövid lejáratú alapok, pénzpiac. Kényelmes életet biztosító, hatszámjegyű éves fizetést kapott, és a nyereségrészesedési program révén jutalmat is. Mark szerint egy jó évben összesen kétszázezer dollár körüli összeget vitt haza. Egy ilyen körülmények között élő ember nem pattan fel csak úgy, hogy elhagyja az országot. Megfeszítenék. Mire végeznének vele az ügyvédek, örülhetne, ha inge-gatyája megmarad. – Tudott róla valaki a cégnél? Michael biztos szólt valakinek, hogy elmegy. Nem tette volna meg, hogy csak úgy… Liz nyomatékosan rázta a fejét – Senki sem tudott róla. Pláne nem a cégnél. – Vékony mosolyra húzódott a szája. – Az volt a terv, hogy Newton Brady az ünnepek után besétál a kilencedikre, és üresen találja az irodát. Se Michael, se Liz. Ettől aztán lettek volna emésztési zavarai, az biztos. Az, hogy Michael Eliot rosszindulattal viseltetett közvetlen főnöke iránt, újabb meglepetés volt Alex számára. Newton Brady volt a vállalati mumus, aki soha el nem tűnő bosszús arckifejezésével vonult végig nap mint nap a pénzügyön, és a beosztottjainak kiporciózott kurta üdvözlések között bekapott egy-egy gyümölcsízű antacid-tablettát. Ugyanakkor Alex azt is hallotta már emberektől, hogy a pénzügyi vezető tulajdonképpen egész kellemes társaság tud lenni, ha kettesben marad vele az ember, azt pedig nemegyszer a saját szemével látta, hogy Michael Eliot elkíséri Bradyt a jegybank éttermébe ebédelni, vagy kedélyesen cseveg vele a márványfalú előcsarnokban vagy a lépcsőfordulóban. Most úgy tűnt, mindez nem jelentett többet puszta hivatali politikánál. A helyezkedésnek viszont mi értelme, ha az ember úgyis azt tervezi, hogy egy szép napon olajra lép, a munkaadói meg üldözhetik a szerződésszegési perrel? Így úgysem lehet bekerülni az igazgatótanácsba. – Mit csináljak, Alex? Nem tudok oda visszamenni. Nem tudok tovább dolgozni, mintha mi sem történt volna. Alex átkarolta Liz vállát. – Ezt nem is várnák tőled. Megértik, hogy…

tudod, közel álltatok egymáshoz. Talán az lenne a legjobb, ha szabadságot kérnél. Azt nem tagadhatnák meg tőled. – És azután mi lesz? Legyek a következő pénzügyi osztályvezető asszisztense? És ki lesz az? Alex fontolóra vette, hogy elmondja neki a Markkal kapcsolatos újságot, a bátorítást, amit Newton Bradytől kapott, de gyorsan elvetette az ötletet. – Fogalmam sincs. – Nem vagyok képes rá, Alex. Nem tudom megtenni. Soha nem mehetek oda vissza. Tudod, amikor legutóbb eljöttem, arra gondoltam, hogy soha többé nem kell oda betennem a lábam. Csodálatos érzés volt. Furcsa dolog ez, tudod? Hiszen soha nem voltam ott igazán boldogtalan. Mindig elég jól megvoltam. De amikor magam mögött hagytam, úgy éreztem, újra élek. Alex mosolygott, és próbálta megérteni. Liz ránézett. – Tudom, hogy neked egészen más. Te imádod a munkádat, jó vagy benne, meg minden. Utazgatsz, elterveztél mindent. Én viszont csak asszisztens vagyok, és az asszisztens azt csinálja, amit mondanak neki. Szabad akartam lenni, Alex. – A Cote d'Azuron, mi? – Megszorította Liz karját. – Be kell vallanom, álomszerűnek hangzik. De… szívem, mihez akartatok ott kezdeni? Úgy értem, miből szándékoztatok élni? Zöldséget akartatok termeszteni meg ilyesmi, nyulat tenyészteni, mint abban a filmben, a Jean de Florette-ben? Liz felnevetett, nagyot kortyolt a kávéból, majd megtörölte a száját a pólója ujjával. – Persze, miért is ne? Vagy szegfűt, mint a filmben az a parasztfickó. Felhúzta a lábát, és szorosan átfogta a két karjával. Úgy nézett ki, mint egy kislány, aki már nem kíváncsi a felnőttek világára. – Nem tudom, végül mihez fogtunk volna, de Michael azt mondta, a pénz nem lesz gond. Azt mondta, csendesen, visszavonultan kell majd élnünk, hogy senki se találjon ránk. De elég pénzünk lesz halálunk napjáig. – Hát… ha nem éltek nagy lábon, talán igen. – Ő nem így értette. Azt mondta, veszünk majd egy hajót. Egy Antibes nevű helyen akarta tartani. Hatvan láb hosszú. Akkora, hogy körbe lehet vele hajózni a Földközi-tengert. Mindig is hajót szeretett volna. Párszor titokban lementünk Newportba, és néztük őket. – Hajót? – hüledezett Alex. – Úgy érted, jachtot? Hatvan láb hosszú jachtot? – Azt hiszem. Mondtam már, Michael szerint a pénz nem lett volna probléma. Azt mondta, soha többé nem kell dolgoznunk. – Istenem! – Alex fejcsóválva nézte a csomagokat. Aztán kővé dermedt. – Akkor… mi van az aktatáskában? – kérdezte.

4. fejezet Alex a délután hátralevő részét sokkos állapotban töltötte. Képtelen volt koncentrálni. Azt mondogatta magának, hogy ilyesmi nap mint nap megtörténik, hogy az asszisztensek mindig is ágyba bújtak a főnökükkel. A Cosmopolitanben látott egy felmérést, amely szerint az asszisztensek tizennyolc százaléka bevallotta, hogy volt már viszonya főnökkel, másik egynegyedük pedig fantáziált már erről (ha hozzáadjuk azokat, akik nem hajlandók beismerni, nagyjából meg is van az ötven százalék). De Liz nem olyan. Eddig legalábbis Alex így gondolta. Fél ötkor Mark visszahívta, és mentegetőzött, amiért nem tette meg korábban. Alex megkönnyebbült, hogy nem duzzog. Megbeszélték, hogy együtt vacsoráznak. Hatkor már a liftben volt. Zsúfolásig megtelt a Hemenway's étterem, mire megérkezett. Felment a lépcsőn a bárba, és ott találta Markot pár sráccal a pénzügyről. Martinit ittak. A bárpulton állt egy kancsó, és úgy tűnt, mindannyian túl vannak már néhány poháron. Ed Bergen, a halk szavú déli fiú, aki a ProvLife fix jövedelmet hozó befektetéseit intézte, elmosolyodott, amikor meglátta az érkező Alexet. – Itt jön valaki, hogy felvidítson minket – mondta. – Egy kis nem hivatalos tort ülünk – szólalt meg Mark is. – Van kedved csatlakozni? – Sokat jártunk ide Michaellel – vette vissza a szót Bergen, miután Alex elhelyezkedett az egyik bárszéken. – Michael… – Bergen most a pohara alján lévő olajbogyóra pillantott, és lefagyott arcáról a mosoly. – Még mindig alig hiszem el. – Pokoli nap volt – vonta fel jelentőségteljesen a szemöldökét Mark. Az arcizomrángásos, vörös hajú Art Reinebeck, aki Mark mellett dolgozott a pénzügyön, Ed Bergen vállára tette a kezét. Alex most vette észre, hogy Bergen már eléggé elázott. – Ki van ütve az egész osztály – mondta Reinebeck. – Nem elég az érzelmi csapás, még ott van az is, hogy ki veszi át Michael helyét. – Sokat jártunk ide – mondta Bergen csak úgy a levegőbe. – Igen, eltart majd egy ideig, mire elrendeződik minden – reagált Reinebeck szavaira Mark. – De nem lesz gond – mondta jelentőségteljesen Reinebeck. – Majd belép Drew Coghill.

Alex Markra pillantott, és összeráncolta a homlokát. – Ó, tényleg? – Persze – felelte Reinebeck. – Gyakran helyettesítette Michaelt, ha elutazott. Már majdnem húsz éve az osztályon van. Remek fickó. Ő vett fel engem. – Húsz éve? – kérdezett vissza Alex, és közben ismét Mark arcát fürkészte. – Igen – mondta Reinebeck. – Fogadni mernék, hogy Newt Coghillt választja. De sürgősen lépnie kell. A pénzügy nem olyan hely, ahol szabadjára lehet engedni a dolgokat. Alex bort rendelt, majd Markhoz fordult. – Te mit gondolsz? – kérdezte. – Coghill-lel nincs semmi baj – felelt helyette Bergen. – Kicsit karót nyelt, ennyi az egész. Alex várta, hogy Mark válaszoljon. – Akinek van esze, Coghillre tesz – erősködött Reinebeck. Mark vállat vont. – Persze. Csak nem tudom, mit tervez Newt. – Kicsit szűken vagyunk itt – szólalt meg nehezen forgó nyelvvel Bergen. – Láttam, hogy ma bent voltál nála – mondta Bergenre rá se hederítve Reinebeck. – Nem utalt valamire? – Nem igazán. Ugyanúgy felkavarta Eliot halála, mint bárki mást. De úgy van, ahogy mondod, Arty, igen gyorsan kell döntenie. – Nem jó, ha egy ilyen kérdés ott lebeg az osztály felett – mondta Reinebeck. – Mire körülnézel, már mindenkinek véleménye van róla. – Kib-baszott politika – kotyogott közbe megint Bergen. – Helyes a bőgés, öregfiú – veregette meg a vállát Mark. – Igaza van – mondta Reinebeck. – Elindulhat a partizánkodás. De amint mondtam, ez az eset napnál is világosabb. – Nekem eléggé partizánakciónak tűnik ez a beszélgetés is – szólt közbe Alex, és szerette volna tudni, miért titkolózik Mark. Reinebeck elmosolyodott. Aztán lefagyott arcáról a mosoly. Mindannyian megfordultak. Catherine Pell küzdötte át magát a bárpultnál kialakult tömegen, kezében egy pohár fehérborral. Drágának látszó, műlovarnőt idéző szabású, szűk tweedzakó volt rajta, jól kiemelte vékony derekát. Meglehetősen kirítt a gyűrött konfekcióöltönyös biztosítási középvezetők közül, mintha csak eltévesztette volna a házszámot – vagy inkább ők. – Catherine mondta, hogy esetleg lejön ő is – mondta Mark. Alex vállára tette a kezét, miközben Catherine átpréselte magát Bergen és a fal között. – Catherine, találkoztál már Alexszel? Alex a kezét nyújtotta, és tőle telhetően elmosolyodott. – Telefonon már beszéltünk – felelte Catherine, és Alexre villantotta tökéletes, hófehér fogsorát. Alex kíváncsi lett volna, természettől adódóan ilyen, vagy orvosilag van beszabályozva.

– Igen – mondta. – Persze. Csak most tudatosította magában, hogy Mark kissé előrehajol. – Catherine besegített ma nekünk, elvégezte Liz munkáját – mondta Mark. – Apropó, hallottál róla valamit? Alex levette a szemét Catherine-ről, és Mark piros arcára szegezte. – Tessék? Ja, igen. Ebédidőben beszéltem vele. Átmentem hozzá. – És? Beteg? – Liz… – Alex Ed Bergenre pillantott. Nem igazán sikerült még eldöntenie, mit mondjon Lizről. Jó lett volna tudni, tudott-e a viszonyról bárki más, valaki Eliot közeli barátai közül. – Már-már sokkos állapotban volt – mondta végül. Ismét Bergenre pillantott, ő azonban a jelek szerint saját külön világába merült. – Mindannyiunkat sokkolt – jegyezte meg Reinebeck. – Hát, remélem, holnap már bejön – zárta le a témát Mark, szándéka szerint aggodalmas hangon. Alexnek eszébe jutott, hogyan nézett ki Liz az ajtóban, majd a nappali padlóján heverő aktatáska képe villant be. Vajon mi volt benne? Amikor eljött, Liz az egyik karosszékbe roskadva bámulta a táskát. Mark rángatta a kabátujját, kezében vibrált a csipogó. A Hemenway'sben így adták a vendégek tudtára, hogy készen áll az asztaluk. – Mehetünk – mondta. Bergenre és Reinebeckre, majd Catherine-re pillantott. – Később találkozunk. A bárpult végéből Donald Grant figyelte az éttermi részbe vezető lépcsőn levonuló fiatal párt. Előhúzta a mobilját, és beütött egy számot. A Phillips Streeten erős széllökések kavarták a havat, amikor a sídzsekis férfi a huszonkilences számú ház bejárata felé igyekezett. Miután több mint egy órát ácsorgott a fagyos, sötét utcán, örült, hogy végre megmozdulhat. Az olcsó tüllfüggönyön keresztül látta, hogy a televízió villódzó fénye megvilágítja egy nagy, hetvenes éveket idéző fülhallgatót viselő idős asszony arcát. Arra következtetett, hogy a néni vagy süket, vagy a hangminőségen akar így javítani. Akárhogy is, az ő dolgát mindenképpen nagyban megkönnyíti. Még egyszer szétnézett az utcán, majd az ajtólépcsőre ejtette a fekete nejlontáskát. Két zár volt: körülbelül harminc centivel a lepattogzott zománcú kilincs fölött egy Schlage, lejjebb pedig egy egyszerű tolózár. Előhúzta táskájából az „öszvért”, amely meghajlított hengerelt acélból, műanyag zsinórból, tapadófelületből és ékből áll, és letérdelt az ajtó előtt. Harminc másodpercébe telt, hogy benyúljon az ajtó alatt, és elfordítsa a tolózárat. Ekkor a Schlage került sorra. – kezelésbe vette a speciális zárfeltörő szerkezettel. Meleg leves illatát hozó levegő fogadta a folyosón. Egy új fenyőfa ajtó

mögül halk, hamis énekszó szűrődött ki. Eltartott egy pillanatig, mire rájött, hogy az öregasszony kántálja a fejhallgatójából jövő vallásos éneket. Az Úr szeret minket. Felment a lépcsőn. Az a Tynan nevű csaj legfelül lakik. Alex a városon fekete sebhelyként végighúzódó Woonasquatucket folyó felé sodródó, sűrű pelyhekben hulló havat bámulta az ablaküvegen át. Montanelli polgármester egy vagyont költött a rakpartok és hidak feljavítására meg az antik lámpák felszerelésére, abban a reményben, hogy Providence lesz a keleti part Velencéje. Nem tetszett neki, hogy a Bostonba tartó turisták sűrű sorokban süvítenek el a város mellett az l-95-ösön, és szinte senkinek sem jut eszébe Providence, alig-alig fordul le valaki az autópályáról, hogy itt költse el dollárjait Egyszerűen nem volt igazságos. Rhode Island ugyan az ország legkisebb állama, de itt van a nyilvántartott nemzeti történelmi emlékhelyek húsz százaléka, nagy részük éppen Providence-ben. A városban mégsem helyeselte mindenki a költekezést. A ProvLife prominensei között is voltak, akik egyszerűen idiótának tartották Montanellit. Nyíltan persze nem mondtak semmit, zárt ajtók mögött azonban arról beszélgettek, mennyi időre lesz szüksége a polgármesternek, hogy csődbe vigye a várost. A díszes lámpákon megtelepedő havat figyelve Alexnek eszébe jutottak saját pénzügyei. Sikerült úrrá lennie magán, hogy ne borzongjon meg hideglelősen. – Mi a helyzet? – kérdezte Mark. A fiú felé fordult. – Ó, semmi! Mark arca még mindig piros volt, és Alex önkéntelenül arra gondolt, vajon a sok martini vagy Ms. Catherine Pell hatása ez. – Igen elfoglalt voltál ma – jegyezte meg. Mark elmosolyodott. – Bent voltam Newtnál. – Newt. Azt hittem, Newton. Mindig Newtonnak hívtad. – A Newtot jobban szereti. Attól úgy érzi, ő is egy a srácok közül. – Szóval? Milyen közlendője volt? Szélesebbre húzódott a mosoly. – Na, mit gondolsz? Alex megvonta a vállát. – Nem tudom, mit gondoljak. Azt mondta, hogy Drew Coghillnek adja Eliot pozícióját? Mark felnevetett. – Hát persze, úgy van. – Art Reinebeck szerint így kellene történnie. – Arty szerint Coghill majd őt nyomja előre. Ennek kellene történnie Arty szerint. – És? Így van? Mark kisimította a piros kockás asztalterítőt, és lassan megcsóválta a fejét. – Newt megkérdezte, hogy érzem, készen állok-e az osztály vezetésére. – Te jó ég! – Tudom, hogy szerinted nem vagyok alkalmas erre a munkára, de…

– Mark, én nem ezt mondtam. Csak egy kicsit… amikor ma reggel elmondtad, egy kicsit megdöbbentett Valahogy túl szép, hogy igaz legyen. – Van az úgy, hogy az igazság szép. – De… – De mi? – Hát… hogy adja ezt be az osztálynak? Úgy értem, mióta vagy a cégnél, öt éve? – Öt és fél. – Öt és fél évig foglalkoztál pénzgazdálkodással, és közben ott van az a sok ember… hogy adja majd be olyanoknak, mint Art? – Várj egy hetet, és Arty már azt fogja hangoztatni, hogy „Mark pontosan az az ember, aki kell nekünk: fiatal, energikus.” Arty nem hülye. – És Coghill? – Ő már tegnapi hír. Az isten szerelmére, a hetvenes években él. Alex, nem tudom, ti érzékelitek-e ott lent a statisztikán, de változnak az idők. Változik az életbiztosítási piac – Áthajolt az asztalon, és egyre izgatottabb lett a hangja. – A sok új tudományos vívmány miatt – az orvostudományban alkalmazott új technológiák, a genetikai vizsgálatok miatt – a kockázatbecslés úgy, ahogy van, instabillá válik. Tíz, de lehet, hogy már öt éven belül is a felismerhetetlenségig megváltozhat az életbiztosítási piac Newt tisztában van ezzel, Neumann is, és a jó ég tudja, alighanem még Randal White is. Vagy legalábbis tudhatná, ha egyszer felnézne azokból a régi halálozási táblázatokból. Alex ölbe tette a kezét, és hátradőlt a székében. Volt valami nyugtalanító abban, ahogy Mark hirtelen belelkesedett az üzletág jövőjét illetően. Talán csak annyi, hogy túl hamar jött Eliot halála után. – Ahhoz, hogy te vezesd a pénzügyet, Randal White jóváhagyására is szükséged lesz. Úgyhogy jobb, ha vigyázol, meg ne hallja, hogy ez a véleményed. Mark felhajtotta a söröspohár aljáról a maradékot. – Persze, Randal együtt pisil a nagykutyákkal, tudom. – Megtörölte a száját, és körbenézett a teremben. – A hónap végén például ő ad majd elő a cég képviseletében a betegbiztosítók országos fórumán. Hallottad? Alex a fejét rázta. A betegbiztosítók Washingtonban megrendezendő országos fóruma nagy eseménynek számított. Azt a kérdést tűzték napirendre, milyen mértékben vizsgálhassák az élet- és betegbiztosítók potenciális ügyfeleik génjeit – és milyen mértékben legyenek jogosultak eszerint diszkriminálni. A szakmában a többség szabad kezet akart, egyes politikusok azonban a korlátozások, sőt, esetenként a kategorikus tiltás pártján álltak. Azzal érveltek, hogy a genetikai vizsgálat aláássa a megosztott kockázatviselés elvét, és magában hordozza azt a veszélyt, hogy kialakul egy jogfosztott „aljanép”, akik önhibájukon kívül nem köthetnek élet- vagy betegbiztosítást. A szövetségi törvényhozás hatáskörébe tartozott az ügy, így a biztosítószakma számára óriási volt a tét.

– Hát, igen, ez van – folytatta Mark. – A vezető aktuáriusunk fejti ki a ProvLife álláspontját. – Ami pontosan mi is? – kérdezte Alex. Mark vállat vont, mintha a válasz magától értetődő lenne. – Mi természetesen tesztelni akarunk. Amint gazdaságilag megoldható lesz. Muszáj tesztelnünk. Alex kortyolt a borából, és Markot nézte, aki jókora darab ke-nyeret tömött a szájába. Nem volt biztos benne, tetszik-e neki, amikor ilyen arrogánsan magabiztos. Ha filmekről, ételekről, autókról beszélgettek, még elment. Többnyire jópofa volt. Most viszont a szakmájukról van szó, ami az ő szakmája is, nem csak Marké. – Muszáj? – kérdezett vissza. – Miért? Mark lenyelte a falatot. – Mert ha nem tesszük, letöröl a föld színéről a többi biztosító, aki tesztel. Versenyhátrányban leszünk. – Tehát azért kell tesztelnünk, mert mások esetleg megteszik? – Persze. Élethalálharc folyik a piacon, szívem. – De ha a kongresszus olyan törvényt hoz, hogy senki sem tesztelhet, akkor mindenki boldog lesz, nem igaz? Mark a szemét forgatta, mintha Alex pusztán a játék kedvéért hordana össze baromságokat. – Nem. Mert amíg az emberek megvizsgáltathatják a saját génjeiket, és előre tudhatják, betegek lesz-nek-e, és ha igen, mikor, mi kerülünk hátrányba velük szemben. A rossz génekkel rendelkezők csillagászati összegre biztosítják majd magukat, az egészségesek meg távol maradnak. Ne csináld már, Alex, te is tudod nagyon jól! Alex még folytatta volna egy kicsit a vitát, de aztán meggondolta magát. Úgy döntött, békésebb vizekre evez. – Szóval, mikor jelenti be a nagy hírt „Newt”? – kérdezte játékosan. Mark lazított kicsit a testtartásán. – Hát, amint mondtad, jóvá kell hagynia az igazgatótanácsnak. Úgyhogy talán valamikor a jövő hét folyamán. – Akkor erre iszunk – emelte fel a poharát Alex. Mark is felemelte az övét, de az már üres volt. Olcsó bútor, olcsó szőnyeg a fenyőfa asztal alatt, ahol alighanem a nő keresztbe tett lába szokott pihenni, ott kissé már kikopott. És hideg volt. A férfi több faliszekrényt is kinyitott, mire megtalálta a kazánt. A fűtéshez nem tartozott időzítő szerkezet. Még erre sem futotta neki. És borzalmas állapotban volt maga a kazán is. A tűztérből származó kormot nézte, amikor megmozdult mögötte valami. Villámgyorsan sarkon fordult, és a macska után kutatva minden sarokba bevilágított az elemlámpájával. Idegesítették a macskák, különösen a sötétben. Amikor belépett a másik szobába, az állat már az egyik szék alól fújt rá. Még villant egyet a zöld szempár, aztán semmi. De nem volt idő

macskavadászatra. Grant azt mondta, negyvenöt perc múlva legyen kint a házból. Semmi poloska, semmi telefonlehallgató, csak gyors terepfelmérés, hogy van-e valami gyanús jel. Becsukta a szekrény ajtaját, és ismét az asztalhoz lépett. Fiók nincs. Aztán a koszlott öreg kanapé mellett iratdobozt fedezett fel a padlón. Személyes iratok. Számlák, banki kivonatok, felszólítások a hitelkártyás cégtől. Repülőjegy sehol. Szájába vette az elemlámpát, és leült a kanapéra. Húsz perc alatt átrostálta Alex életének utolsó négy hónapját. Elég egyértelmű volt a történet: valaki küszködve próbál kijönni a pénzéből. Karácsonykor pár ajándékra elszórt valamennyit, de ettől eltekintve igencsak fogához verte a garast. Visszatette a papírokat a helyükre. Ha ez a teljes történet, akkor Alex Tynan nem tudhatott a pénzről. Ezután addig játszott a falon az elemlámpa fénycsóvájával, amíg az valami üvegre és díszes ezüstkeretre nem vetült. Letette a dobozt a padlóra, és felállt, hogy megnézze magának. 1970 körüli fiókos szekrény. Ócska farostlemez, a teteje már pattogzik. A tetején három berámázott fénykép. Egy fiatal, egyenruhás fickót ábrázoló, régi fekete-fehér. Aztán maga Alex Tynan egy idősebb asszonnyal, talán az anyjával. Nem nagyon hasonlít rá. Csinos külsejét inkább a papától örökölhette, ha a papa az az egyenruhás. És a baseball-labdát elütő Ferulliról is volt egy kép, arcán a győztesek széles vigyora. A férfi kihúzta a legfelső fiókot: tisztaságillatot árasztó pólók. Újabb fiók-, pulóverek, sok-sok vastag pulóver. Alighanem ez van neki rendes fűtés helyett. Az alsó fiókban fehérnemű. Egyszerű gyapjúholmik. Pár darab már elég régi, középen kezd foszladozni. Lehúzta egyik kesztyűjét, belemarkolt ujjaival a vékony szövetbe, és orrához emelte, ami a kezébe akadt. Citromillatú szappan szaga. Aztán megpillantotta magát a tükörben: kipirult, himlőhelyes arc, kemény tekintet. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd visszatette a fehérneműt a helyére. Abból ítélve, amit Grant mondott róla, Eliot a magasabb árfekvésű cuccokra bukott. Csipke, selyem, szatén. Pirosban és feketében. Persze lehet, hogy a változatosság kedvéért néha valami diáklányosra szottyant kedve. Visszahúzta a kesztyűjét. Kezébe vette az Alexet édesanyjával ábrázoló fotót, és arra gondolt, hogy Miss Tynan talán éppen a Mia Farrow-frizurás, nagy, szürke szemű ártatlanságára játszik rá. Mark ragaszkodott hozzá, hogy ő fizeti a vacsorát. Amikor előhúzta hitelkártyáját, az asztalra pottyant egy köteg nyugta. Az egyiken Alex trágár szavak fekete tollal odafirkált, hosszú sorát pillantotta meg. Amikor Mark kezébe vette a cetliket, hogy besuvassza az irattárcájába, észrevette, milyen arcot vág Alex. – Mi az? – Érdekes szavak. Keresztrejtvényt fejtesz, vagy mi? Mark céklavörös lett.

Alex annyira meglepődött, hogy egyből megbánta, hogy bármit is mondott. Kezével hárítóan integetve, idegesen felnevetett. – Hagyd csak! Semmi közöm hozzá. Mark kivette a cetlit, és kisimította a terítőn. – Nézd, én… Kicsit kínos. Arról van szó, hogy Newt azt mondta – Mark itt nagy levegőt vett, és hátracsúszott a székén –, szóval Newt azt mondta, hogy a központi adattár bizonyos részeit csak jelszóval tudom megnézni a gépben. Tudod, hogy vannak a központi adattárnak olyan részei, amelyekhez a… ööö… – Mezei dolgozók? – A mezei dolgozók, a felhatalmazással nem bíró munkatársak nem férhetnek hozzá. Csak az ügyfél adatainak bizalmas kezelése érdekében persze. – Persze. – Alex. – Csak vicceltem. Figyelj ide, nagyszerű dolognak tartom, hogy kulcsot kaptál a kincstárhoz Az igazgatótanács jóváhagyásától függően persze. Nem hiszem, hogy ezért kínosan kellene érezned magad. Mark sanda oldalpillantást vetett rá. – Igen, szóval, képzelheted, mit szólna ehhez Art Reinebeck. – Vagy Coghill. – Pontosan. Úgyhogy ezt nem lenne jó ötlet lobogtatni. Alex a cetlire pillantott. – Szóval, mire jutottál? – Semmire. Nem mintha nekem annyira számtana, mi a jelszóm, de olyat kell választanom, amit biztosan nem felejtek el. – A születésnapoddal mi a baj? – Betűk kellenek, nem számok. Különben is, Newt azt mondta, ilyesmi nem jó. Túl kézenfekvő. – És az milyen, hogy N-E-W-T? Mark elmosolyodott, de Alex érzékelte, hogy még mindig kínban van. – Ez valószínűleg az ő jelszava. Vagy az övé lenne, ha nem lenne ennyire kézenfekvő. Nem, a nevek nem jók. Alex elővette a tollát – Ehhez mit szólsz? – kérdezte. Mark figyelte, mit ír. – URA? – Persze. Utal az olasz származásodra, és a sok pénzre, amit keresni fogsz. Mark a cédulára, majd újból Alexre nézett. Ismét elmosolyodott. – Még meggondolom – mondta. Kint az utcán a férfi kipattintotta a mobilját. Grant a második kicsengésre felvette. A férfi az elhaladó autók lámpáitól hunyorogva beleszólt: – Kint vagyok. A Hemenway's bárjában ülő Grant a sztékjét turkálta.

– Szóval, van valami probléma? – kérdezte.

5. fejezet Randal White január első napjaiban minden évben elvitte a statisztikai osztályt a Le Villaret nevű, périgord-i ételeiről és jó borairól híres étterembe. A hagyomány a nyolcvanas évek elejétől élt, White azonban annyira belesulykolta beosztottaiba, milyen kivételesen ünnepélyes alkalom ez, hogy úgy érezték, a társaság megalapítása óta ismétlődő rítusban vesznek részt A matematikusok közül senki sem tudta pontosan, milyen jogcímen számolja el ezt a költségtételt White. Persze más osztályok is jártak el együtt ebédelni – a személyzeti osztály szerint ez erősíti a csapatszellemet –, de azt nem lehetett egy napon említeni a White-féle dejeuner-vel. Erre a programra a Le Villaret egyik oldaltermét kapták meg, amelyből kétszárnyú ajtókon át beláttak a főterembe, és a nyolc szerencsés meghívott úgy kalkulálta, a borral együtt – White ugyanis imádta a francia borokat, és kizárólag grand cru fajtákat rendelt – ezerhatszáz, vagy akár kétezer dollárt is elvernek a társaság pénzéből. Persze odavoltak ezekért az alkalmakért Ilyenkor úgy érezték, valami elit klubhoz tartoznak. Alex eltökélt manőverezése dacára Mel Hartman mellett találta magát, Randal White-tól kettővel jobbra. A „felvidítására” irányuló hadjárat részeként Hartman az egész ebéd alatt szűnni nem akaró monológjával szórakoztatta, miközben Alex arra próbált volna figyelni, mit mond White közvetlen szomszédainak. A polgármester volt a társalgási téma. A komoly, piros arcú Sandra Betridge, aki Hartmannal együtt került az osztályra, úgy vélte, hogy a hivatalosan független politikusokon, mint Montanelli, magas pozícióban mindig úrrá lesz a megalománia. White újratöltötte Betridge poharát, és valami olyasmit mondott, hogy a független politikusok jelentik Rhode Island lényegét. Alex Hartman kitartó locsogása közepette szemügyre vette a főnökét. Volt rajta valami szokatlan, de először nem tudott rájönni, mi az. Aztán beugrott: hosszabb a haja. A rendszerint gondosan ápolt White valami okból a jelek szerint kihagyott egy-két látogatást a fodrászánál, és a haja hátul immár rákunkorodott a ropogósra keményített gallérjára. White már őszült ugyan, de még mindig olyan sűrű volt a haja, hogy Alexet oroszlánéra emlékeztette a férfi feje. Ez volt az egyik dolog, ami tetszett neki White-ban, a másik pedig az intelligens, barátságos szeme, amelyen finom nyomot hagytak a nevetéssel töltött évek, és olyan férfit sejtettek, akit sok minden éltet, nem csupán a munkája. Alex ezt megnyugtatónak találta. Ez alkalommal azonban White megviseltnek látszott, mintha valami

hiányzott volna neki. Az új esztendőben igazából még csak két-három röpke látogatást tett az osztályán, így Alexnek e-mailben kellett beszámolnia neki, hogyan halad a betegbiztosítási adatokkal, és a ProvLife kárigényadatai között felfedezett anomáliát is ilyen formában volt kénytelen jelenteni. Választ még nem kapott. Kihozták a desszertet, el is fogyott. Hartman valami szellemesen pajkos megjegyzést tett Alex autójára, amit a lány nem igazán értett, aztán White felállt. Valaki kanállal megkocogtatta a borospoharát, és mintegy végszóra elárasztotta a helyiséget a halovány téli napfény. – Hát – mosolygott rá mindenkire White –, ismét itt vagyunk, öö… – a terítőre pillantott – két árnyék is vetül az idei kis összejövetelünkre. Egyrészt nyáron elvesztettük Ken Millert. Ezért először is szeretném az ő emlékére emelni ezt a nemes bort. Hozzám hasonlóan Ken is imádta a bordeaux-i vörösbort, és ha figyel odafentről, remélem, helyesli a választásomat. Ken kiváló munkát végzett az adatrendszerekkel foglalkozó csoport élén, és nagyon fiatal volt még a szívkoszorúér-elzáródáshoz. Megemelte poharát. – Kenre. Némán ivott mindenki. Ken Miller White barátja volt, azt beszélték, a legközelebbi barátja az egész cégnél. White nem volt az a fajta, aki könnyen kimutatja érzelmeit, a kollégái felé legalábbis nem, de Miller halálhíre szemmel láthatóan megrázta. Mel Hartman szerint nemcsak őt: a Miller halálát követő hetekben az igazgatótanács legtöbb tagja elment orvosi vizsgálatra. Az addig három lépés távolságra lévő halál hirtelen beköszöntése felkavarta azokat, akik szakmájukból adódóan hasznot húztak az elmúlásból. White megköszörülte a torkát, és szalvétájával megtörölgette a száját. A nap, amilyen hirtelen sütött ki, olyan hirtelen bújt el megint. Egy pillanatra mintha elsötétedett volna a terem. – Az infarktus elviszi az embert – folytatta White. – A szív és a keringési rendszer betegségei, amint azt mindnyájan jól tudják, halálosak. Nagyvadak, amelyek az általunk tanulmányozott zavaros vizekben portyáznak. Ken egyszerűen balszerencsés volt, hogy ilyen korán beleütközött az egyikbe. – White itt szünetet tartott, szája keskeny vonallá préselődött össze. Alex érzékelte, hogy fájdalmas számára az emlék, de igyekszik, hogy ne rontsa el az összejövetel hangulatát. – Az áramütés más lapra tartozik – mondta most White. Mintha magának a szónak is elektromos töltése lett volna. A csend egyre sűrűsödött, mígnem Alex azon vette észre magát, hogy tisztán hallja a saját lélegzetvételét. – Michael Eliot… azt hiszem, tudjuk mindnyájan, ki volt ő. Emlékszem, amikor nyolcvanötben belépett a céghez. Szerencsénk volt, hogy a miénk lett, és a nehéz években sokat számított a munkája. Nem véletlen, hogy a fordulat kezdetét 1990-re tehetjük, amikor Michael vette át a pénzügy irányítását. Most pedig úgy tűnik… Összeráncolta a homlokát. Hirtelen úgy nézett ki, nem tud már mit

mondani. Megrándult egy arcizma. Nem fejezte be a mondatot, csak újból megemelte a poharát, és csendesen ennyit mondott. – Michaelre, nem feledkezve meg azokról sem, akiket hátrahagyott. Az asztal körül mindenki utánamondta: – Michaelre. – Michael Eliotra. Fészkelődni kezdett a társaság. Alex White kezét figyelte. Úgy tűnt, főnöke már egy teljes perce hallgat. Aztán a felé forduló arcokra nézett. Amikor rajta állapodott meg a tekintete, Alex halvány melegséget érzett benne. – De mi dolgozunk tovább – mondta White. – Előttünk áll egy újabb esztendő, hogy éljünk, lélegezzünk. Ez persze nem valami rejtélyes dolog. A statisztikusoknak mindig is szerencséjük volt a nagy halálozási lottón. Azt hiszem, John Larus mutatta ki a biztosítási matematikusok 1889 és 1937 közötti halálozási adataiból, hogy a fiatalabb aktuáriusok ebből a szempontból egészen kivételes előnyt élveznek. Hasonló trendre derített fényt John Cook és Ernest Moorhead 1991-es tanulmánya. Hadd utaljak az Aktuáriusok Társaságának Közleményei negyvenegyedik kötetére. Sandra, kérlek, ne jegyzetelj. Megérintette Sandra Betridge vállát, és bár a nő nem jegyzetelt, skarlátvörös arca elárulta, hogy megfordult a fejében a gondolat. Rendkívüli szorgalmáról volt híres az osztályon, és mindenki jót nevetett White szeretetteljes évődésén, amelyhez hasonlóban Sandrának gyakran volt része. Amíg elült a nevetés, White a tágas, koloniál stílusú terem formatéglás mennyezetét nézte. – Hogy miért van ez? – folytatta szinte saját magának. Aztán elmosolyodott, és ismét a társaságra pillantott. – Lényegében véve azt hiszem, azért, mert a mi életünk élvezetesebb, mint másoké. – Halljuk, halljuk! – kiabált közbe Mel Hartman. – Azt hiszem, James Sylvester jegyezte meg, hogy a matematikus sokáig él, és fiatal marad. „A lélek nem hullatja el szárnyait, és pórusait sem tömik el a szél által a szürke, hétköznapi élet poros útjairól odafújt földszemcsék.” Eddig az idézet. Még egyszer magasra emelte poharát. – Amikor utoljára megnéztem a szárnyaimat, mintha kicsit kezdett volna már elrongyolódni a szélük, de… – itt könnyed mozdulattal leporolta a könyökét – … még működnek, és bízom benne, hogy a tiétek is. Az utolsó tósztot tehát ránk mondom, konkrétabban a szárnyainkra. – A szárnyainkra – emelték fel mindannyian a poharukat. – Mindig tudtam, hogy sötétben repülő alakulat vagytok. Ekkor a szeparé dupla ajtajában megjelent egy körülbelül ötvenévesnek kinéző, ápolt férfi. Napbarnított arca arról tanúskodott, hogy nemrég érhetett haza téli nyaralásából. Elegáns, hajszálcsíkos öltöny és sötétvörös selyemnyakkendő volt rajta. Mosolyogva nyugtázta, mekkora csend fogadja a felbukkanását, majd az asztalt megkerülve odasétált White-hoz. Miközben kezet ráztak, Alexnek feltűnt az idegen ropogósra keményített, fehér dupla kézelője és

arany kézelőgombjai. – Nem akarom megzavarni a kis összejöveteleteket, Randal – mondta eltéveszthetetlenül leereszkedő hanghordozással –, de nem akartam úgy elmenni, hogy ne kívánjak neked boldog új évet. – Köszönöm szépen – mondta White. – Figyelem, mindenki! Bemutatom Charles Kenyont, a Massachusetts General vezérigazgató-helyettesét. Mi szél hozott erre, Charlie? Nem is gondoltam volna, hogy ilyenkor érik a cseresznye. Kenyon udvariasan nevetett. – Csak az új teamet jöttem megnézni, Randal. Hadd lássam, hogy formálódnak. Tudod, hogy van ez. White semleges mosollyal válaszolt, de Alex érezte, hogy bosszús. A Massachusetts General a régió egyik legnagyobb és legsikeresebb biztosítótársasága volt, amely nemrég nyitotta meg flancos új irodáját a Kennedy Plazán. Az élet- és betegbiztosítási üzletágban agresszívan megcélozták Rhode Island vagyonosabb állandó és időszakos lakóit, Newport környékét és Providence elegánsabb negyedeit. Ezenkívül eloroztak a ProvLife-tól néhány középvezetőt, köztük két vezető kockázatelbírálót, és egy nagyágyút a marketingről. Alex a pénzügyi negyedben belebotlott már a Mass General egy-két emberébe, az egyikre még emlékezett is az egyetemről, de sem ő, sem a többiek nem voltak valami barátságosak. Számukra a ProvLife olcsó, szürke kis cég volt, amely úgy viszonyul a Mass Generálhoz, mint a Kmart szupermarket a Tiffany üzlethez. – Azt csiripelik a verebek, hogy a ProvLife rámozdul a betegbiztosításra – mondta Kenyon. – Igaz ez? White vállat vont. – Ezt vajon hol hallhattad? – Megvannak a forrásaim, Randal. Nem mintha hinnék nekik. – Tényleg? Miért nem? – kérdezte White. Kenyon felnevetett, nem akart válaszolni. White azonban nem játszott az ő szája íze szerint. Felvont szemöldökkel várta a feleletet. – Beszéljünk őszintén, Randal – mondta fellengzősen Kenyon. – Nem igazán a ProvLife bulija ez, vagy tévedek? Úgy értem, szóval… rendkívül komplex ügy. – Tényleg? – kérdezett vissza pókerarccal White. – Csakugyan? Kenyon kuncogása nem volt őszinte. Elkuncogta magát Brian Slater és még egy kolléga is, bár Alex nem értette, mi okuk volt rá. – Több eszem is lehetett volna, mint hogy azt higgyem, bármit is elárulsz, Randal – mondta Kenyon, és elindult kifelé. – Talán Washingtonban több szerencsém lesz. Jössz a genetikai fórumra? – Igen, kiválasztottak erre a kétes dicsőségre. Ezek szerint téged is? – Úgy bizony. Mi egész csapattal megyünk. Muszáj odahatnunk, hogy a szakma üzenete egyértelmű és messzehangzó legyen. – És mi lenne ez az üzenet? – érdeklődött White. Kenyon, aki már majdnem az ajtónál járt, most visszafordult. – Ne haragudj, hogy mondtad?

– Mi a szakma üzenete szerinted? Ezt szeretném tudni. Kenyon szeme összeszűkült. – Ugyanaz, ami a tiétek, ebben biztos vagyok. Muszáj zöld utat kapnunk a teszteléshez. Milliárdokat bukhatunk, ha megtiltják. Ebben mindenki egyetért. White rezzenéstelen arccal méregette. – Mindenki? – Miért, te nem? White nem felelt. Hirtelen mindenki mozdulatlanná dermedt az asztalnál. Kenyon halántékához emelte az ujját, és úgy tűnt, csak nagy erőfeszítés árán tud „udvarias maradni. – Nem tudom, tanulmányoztátok-e az erre vonatkozó számadatokat – ha betegbiztosításban gondolkodtok, azt javaslom, tegyétek meg –, de az emberi géntér-képpel kapcsolatos kutatómunka megnégyszerezte a különböző betegségeket okozó gének felfedezésének ütemét. Az Alzheimer-kórtól a rákig mindent. Valóságos információrobbanás ez a várható élettartamot illetően. Mégpedig értékesítésre szánt információról van szó. A nagyközönség számára… – Tehát mire akarsz kilyukadni? – vágott közbe White. – Arra, hogy ez földindulásszerű esemény a szakmában, Randal – jelentette ki kerek perec Kenyon. – Muszáj tesztelnünk. Ha nem tehetjük meg, teljesen védtelenek vagyunk. Sötétben tapogatózva kötünk biztosítást. Az államnak ezt meg kell értenie. White ivott egy keveset a borából. A szeme Kenyonra mosolygott. Aztán Hartmanra nézett. – Maga mit gondol, Mel? Hartman eltátotta a száját, majd ismét becsukta. Aztán összeráncolta a homlokát. – Nehéz kérdés – mondta végül. – De alapvetően a közös kockázatviselés elvén alapuló rendszer természetéről van szó. – Folytasd. – Nos, a kockázatmegosztás elvének az a lényege, hogy azok a személyek, akiket véletlenszerűen szerencsétlenség érhet – valamilyen fajta veszteség –, profitálhassanak a közös kockázatviselés rendszeréből, és veszteségüket az adott biztosítási csoport többi tagja fizesse meg. Az itt a legfontosabb, hogy egy adott csoport valamennyi tagja nagyjából összevethető valószínűséggel legyen kitéve az esetleges veszteségnek. Csak ez esetben lesznek hajlandók megfizetni a biztosítási díjat, annak megfelelően, mennyire számítanak a… balszerencsére. Máskülönben támogatási rendszerről beszélünk. Kenyon bólogatott. Hartman idegesen a főnökére pillantott, de White a kezét nézte. – Ugyanakkor – szólalt meg White – természetesen egyensúlyba kell hoznunk a biztosítási üzletág nyereségességének szempontját a tágabb értelemben vett közösség érdekeivel, hiszen mi is e közösség részei vagyunk. Nem lát itt valami erkölcsi kötelességet? – Hát, ha arra gondol, hogy a társadalomnak bizonyos fokig közösen kell

viselnie a kockázatokat, függetlenül a veszteség valószínűségétől, nem vagyok benne biztos, hogy tőlünk, úgy értem, a biztosítóktól, elvárható lenne, hogy álljuk a cechet. White Kenyonra nézett, és elmosolyodott. – Látod, Charlie, egyvalakit máris megtérítettél. Hartman riadtan próbált tiltakozni. – Hát, én csak… – Ugyan, Randal! Ugye nem fogod a fórum előtt ezt a maszlagot nyomni a társadalomról? – Kenyon csípőre tett kézzel állt az ajtóban. Kellemetlen éle lett a hangjának. – Erkölcsi kötelesség? Hát nem veszed észre, hogy éppen ezt akarják hallani az istenverte politikusok meg a széplelkek? Ha ezt egy biztosítótól hallják – még ha olyantól is, mint a ProvLife –, jobb ürügyet nem is találhatnának. White hangja szenvtelen maradt. – Nem tudom, tanulmányoztad-e az idevonatkozó számadatokat, Charles – kezdte, és visszaült a helyére. – Jelen pillanatban ebben az országban negyvenmillió embernek nincs biztosítása. Negyvenmillió ember számára elérhetetlen a tisztességes egészségügyi ellátás. Biztos, hogy tovább kellene emelnünk ezt a számot? – Ez a kormányra tartozik – felelte Kenyon. – A biztosítás üzlet. White körbepillantott az egybegyűlteken, a szeme újra mosolygott. – Az bizony. Mégpedig igen jól menő üzlet, körülbelül – most csak az életbiztosítókról beszélek –, körülbelül kétbillió dollár össztőkével. Az üzletág egészét tekintve a biztosítási díjak éves összege évi háromszáz milliárd körül mozog, amelynek nem egészen felét fizetjük vissza juttatások formájában. – Az alkotmány egyetlen passzusa sem állítja, hogy ebben az országban tilos lenne pénzt csinálni – vetette ellene Kenyon. – Egyelőre legalábbis nem. – Mi pedig csinálunk is, igaz? – mondta White. – És ha kizárnánk az összes genetikailag megbízhatatlan embert, még többet tudnánk csinálni. Ez az elképzelésed? – Világos, hogy a szakmának meg kell szabnia bizonyos irányelveket – morogta Kenyon. White bólintott. – Igen… igen. Nos, amikor felvázolod az irányelveidet, Charles, ne felejtsd el, hogy a bizonyos fajta örökletes betegségek szempontjából fokozottan veszélyeztetett emberektől már ma is megtagadják a betegbiztosítást, az életbiztosítást, sőt még munkára sem veszik fel őket. – White vállat vont, és üres borospoharába révedt – Persze, ha éheznek, gondolom, kisebb valószínűséggel szaporodnak, ez pedig kétségkívül a génállomány üdvös tisztulásához vezet. – Most egyenesen Kenyonra nézett – Azt hiszem, ezt eugenikának hívják. Kenyon egy pillanatig szóhoz sem jutott. Izzadság ütött ki a homlokán. – Erről majd Washingtonban beszélhetünk – nyögte ki végül. – Akkor talán majd komolyan megtárgyalhatjuk a dolgot. – Ennél komolyabban aligha lehet – felelte White. Ülve nézte végig, ahogy Kenyon kivonul a teremből.

6. fejezet A Phillips Street a pénzügyi negyedtől másfél mérföldnyire északra húzódott A másik irányban csak pár saroknyira volt tőle a Brown Egyetem stadionja. Nem a legjobb része volt ez az East Side-nak, a zegzugos, útvesztőszerű régi házak jó részét diákok lakták. A gyepet és az azt szegélyező virágágyakat nemigen gondozták, több lakó a jelek szerint régi autók kibelezésével foglalatoskodott az előkertben. Másrészt viszont az ódon verandák, az utat szegélyező magas kőris-és juharfák, még az akusztikus gitárok pengése is, nyugodt, kellemesen fesztelen hangulatot kölcsönzött a környéknek, és Alexet a városközpontban végzett egész napos számcsócsálás után ez igencsak vonzotta. A harminckilences számú ház egy Maeve Connelly nevű idős hölgy tulajdonában állt. Úgy harminc évvel korábban még teljes egészében ő és családja foglalta el a méretes építményt, azóta viszont nehéz idők köszöntöttek rájuk, és apránként, szobáról szobára, egyre többet kellett kiadniuk a sárga deszkaburkolatú házból, mígnem Mrs. Connellynek már csak néhány utcafronti szoba maradt. Alex a legfelső emeleten lakott, amelynek felét egy régi raktárhelyiség meg az egész éjszaka zörgő-csobogó hangokat adó víztartály foglalta el. Igazság szerint igencsak ráfért volna az egész épületre egy kiadós tatarozás. Ugyanakkor alacsony volt a lakbér, az utca végében megállt a busz, és ennél jobbat ugyanennyi pénzért csak akkor kaphatott volna Alex, ha több mérföldes távolságra kiköltözik a városból, vagy ha Dél-Providence legdurvább negyedeiben hívja ki maga ellen a sorsot. Boldogan maradt volna még vagy egy évig a Phillips Streeten, de jó esély volt rá, hogy ez a lehetőség bezárul előtte. Két hónapon belül esedékes volt ugyanis a bérleti szerződés megújítása, és Mrs. Connelly arról beszélt, hogy legalább egyharmadával megemeli a lakbért, a veje pedig arra próbálja rávenni, hogy még többet kérjen. Szavaiból ítélve a vejének az volt a véleménye, hogy anyósa egy kis ráfordítással megháromszorozhatná a házból származó bevételét, bár az nem volt világos Alex számára, miért minősül a téma szakértőjének egy pittsburghi kenőanyagügynök. Persze a legegyszerűbb, a legkönnyebb – és, mondjuk ki, a legolcsóbb – megoldás az lenne, ha Markhoz költözne. Mark egyszer-kétszer futólag utalt is erre a lehetőségre. De nem érezte úgy, hogy itt lenne az ideje, és abban sem volt biztos, hogy Mark így érezné, ha szembesülne a dologgal. Az sem tetszett neki, hogy szerelmi élete így a banki egyenlege

függvénye lenne, vagy ahogy Liz Foster mondta egyszer szív alakú dugót próbálna beleerőltetni egy negyeddolláros alakú lyukba. Alex tudta, hogy ahhoz képest, hogy több mint két éve van komoly állása, korántsem magasra törő ifjú yuppie-t idéz az életmódja. Nem mintha a ProvLife nem Fizette volna meg rendesen – bár az igazán jó pénz majd akkor kezd el csörgedezni, ha végre az Aktuáriusok Társaságának tagjává avanzsál –, egyszerűen a körülmények miatt alakult így. Először is már az MIT elvégzéséhez kemény hiteleket vett fel, Boston pedig meglepően drága helynek bizonyult, így az adósság az esti, hétvégi és szünidei munkák ellenére egyre csak halmozódott. Amikor a Randal White-tal folytatott utolsó elbeszélgetés után hivatalosan is állást kínáltak neki a ProvLife-nál, úgy tűnt, végre megszabadulhat az anyagi gondoktól. De mindössze pár hónapja dolgozott még ott, amikor a pénzügyi kötelezettségek újabb örvénye nyílt meg a lába alatt. Az anyja ugyanis egy szép napon úgy döntött, spórol egy kicsit, és maga tisztítja ki az esőcsatornát. Leesett a létráról. Még szerencséje volt, hogy a kocsi motorháztetején landolt, de így is csak több egymást követő, igen bonyolult műtéttel lehetett helyrehozni a gerincét. Aztán kiderült, hogy a biztosítása mindebből vajmi keveset fedez. Alexnek így nem maradt más választása, mint egyből visszavinni új Volkswagenjét a kereskedésbe, kipofoztatni valamelyest a régi '85-ös Camryt, és könyörögni a Fleet Bankban, hogy adjanak még húszezer dollár hitelt. Erősen kételkedett benne, hogy Randal White dagályosan ékesszóló ajánlása nélkül megadták volna. Most, tizennyolc hónap elteltével, az édesanyja gyógyultan járt-kelt, ő maga azonban ugyanúgy úszott az adósságban, mint addig. Az egészségbiztosításon spórolni katasztrofálisan rossz pénzügyi stratégiának bizonyult, Alex mégsem igazán tudta hibáztatni érte az anyját. Hiszen azóta, hogy az apja huszonöt évvel azelőtt bevetés során eltűnt, igen szűkösen éltek. John Tynan, a légierő mérnöke, Kambodzsában egy ellenséges vonalak mögött földet ért Huey fedélzetén volt, de azt már senki sem tudta, hogy kényszerleszállást hajtottak végre, vagy lezuhant és felrobbant a gép. Alex nem is emlékezett az apjára. Még meg sem született, amikor a tragédia történt. Az anyja azonban nem ment újból férjhez, és a munkák, amiket Alex iskolába kerülése után vállalt, valahogy soha nem tartottak sokáig. Mindmáig az özvegyi nyugdíj volt nagyjából az összes jövedelme. Alex lerázta cipőjéről a havat, és benyitott a házba. Az előtérben kisebb levélkupac várta az asztalon, többek között Robby Halliday megkésett karácsonyi üdvözlőlapja, és egy levél a hitelkártyacégtől. Az utóbbiban az állt, hogy nem fizette be az esedékes összegeket, ezért kártyáját visszavonják, és „más kezekbe helyezik az ügyet”, amennyiben harminc napon belül nem rendezi az elmaradást. Karácsonykor próbált ugyan vigyázni, de az ajándékok és Mark ünneplő kedve ezt lehetetlenné tette. Azzal vigasztalta magát, hogy ha májusban leteszi az „Életben maradási modellek” és a „Táblázatkészítés” vizsgákat, szinte biztosan emelik a Fizetését így ugyanis megszerzi a társult tagsághoz még

hiányzó tizenöt kreditet, és a teljes jogú tagsághoz vezető út felénél fog járni. Arra, sajnos, nincs garancia, hogy át is megy, és még úgy is kizárólag a ProvLife-on múlik, mekkora emeléssel honorálják a sikeres vizsgát. Lassan felkaptatott a lépcsőn a lakásáig, és közben próbált nem nagyon lelombozódni, valami pozitív dologra gondolni, valamire, aminek kellemes izgalommal nézhet elébe. Aztán az ajtó alatt Mrs. Connellytől származó levélke várta. Csak ennyi állt rajta: Oscar fogott egy egeret. Oscar névre Alex kétéves keverék – félig perzsa, félig kóbor – macskája hallgatott. Barátkozó természetű, finom fekete-fehér szőrű jószág volt, kis szőrpamacsok jelezték, mikor, merre járt a lakásban. A fal tövében lévő, felcsapható fedelű macskaátjáró nyílások révén csaknem az egész házra kiterjedt a mozgástere, de csak ritkán kóborolt el a lakáson kívülre. Beérte az utcai erkélyről vagy a vészkijárat oldalt az épülethez erősített rozsdás vaslépcsőjéről nyíló kilátással. Azért volt rá némi esély, hogy a hátsó udvarban gyilkolt, Alex mégsem tudott szabadulni a borzalmas érzéstől, hogy a szóban forgó egér ennél is közelebb tanyázott az otthonához. Egy tányér Whiskasszal lecsalogatta Oscart a kanapéról, majd a párnákra vetette magát. Robby képeslapján farkas üvöltött a csillagos téli égboltra. A fiúnak gyengéje volt a természet. Azokban az időkben, amikor gyengéd szálak fűzték őket egymáshoz, ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes hétvégén hagyják ott Bostont, és tegyenek hosszú túrákat. Még sátruk is volt, Robby belülről teljesen teleírta, bolondos ákombákomjai minden szabad felületet beborítottak. Mint kiderült, éppen a michigani Ann Arborban van, a természettudományi kar néhány dinamikus, nagy munkabírású posztgraduális hallgatójával beszéli meg legújabb pénzcsináló vállalkozását. Robby-nak még egyetlen állandó munkahelye sem volt, mióta befejezte az egyetemet. Időnként átmenetileg végzett egy kis irodai munkát, de mindig csak szükségmegoldásként két nagyratörőbb projekt között A diplomázás után egy évvel pár barátjával alapítottak egy kis céget, amely szoftvervállalatok számára készített mesterséges intelligencia modulokat. A vállalkozás azonban tizennyolc hónap után csődbe ment. Most más mozgatta meg Robby fantáziáját: meteorológiai adatokat elemző szoftverrendszerek. Az üdvözlőlapon azt írta, hogy a közepes hatótávolságú meteorológiai rendszerek korszerű számítógépes modelljei iránt újabban nagy a kereslet Már el is döntötte, mi lesz az új cég neve: Sunscape. A sorok között olvasva Alexnek határozottan az volt a benyomása, hogy Robby – ahogy legutóbb is – be akarja szervezni őt. Fejcsóválva elmosolyodott. Robbyval tulajdonképpen nem is szakítottak igazán, legalábbis nem volt olyan konkrét pillanat – veszekedés vagy ilyesmi –, amelytől datálhatták volna különválásukat. Miután azonban kikerültek az MIT-ről, hamar világossá vált számukra, hogy igencsak különböző elképzeléseik vannak életpályájukat illetően. Aztán egyszer csak két külön városban éltek, és egészen mással foglalkoztak. Elsodródtak egymástól, ugyanúgy, ahogy az elején egymás mellé sodródtak. Ha belegondolt, Alexnek rá

kellett jönnie, hogy azért ment olyan könnyen a szétválás, mert semmi fontosat nem tudtak megosztani egymással. De azért valahányszor hallott felőle, mindig megörült neki, és ebben az örömben ott bujkált az is, hogy valójában sajnálta a történteket. Robby vadul szökdécselő y és g betűit elnézve megpróbálta elképzelni, milyen lenne Robby Hallidayjel dolgozni időjósként. Bizonyos fokig vonzó perspektívának tűnt friss levegő, szabadság – és a matematika fájának egy árnyalattal kevésbé száraz ága, mint amelyre ő rátelepedett. Az egyetemen Robby figyelemre méltó módon otthonosan mozgott a katasztrófa- és a káoszelmélet területén. De a fiú maga volt a megtestesült állhatatlanság. Ugyanakkor élmény volt vele együtt lenni: folyton új lehetőségek után kutatott nyughatatlanul, és soha nem volt rest időt, energiát áldozni bármire, ami megmozgatta a fantáziáját. Akadtak azonban nyugtalanító vonásai is. Azt ugyan nem lehetett ráfogni, hogy ne lenne gyakorlati érzéke, mégis volt valami az életszemléletében – éppen a töretlen optimizmusa –, ami miatt Alex mindig úgy érezte, nem tudna megbízni benne. Robby ugyan a számok, a szikár tények világában élt, mégis úgy tűnt, vannak bizonyos tények, amelyekről nem hajlandó tudomást venni. Például arról, hogy aki nem valami mesés családi vagyon várományosa, annak munka és stabil jövedelemforrás után kell néznie, vagy ha nem teszi, egyszer nagyon megbánja. Vagy arról, hogy a szoftvercégek alapítgatása igen rázós módja a megélhetésnek. Alex a kávézóasztalkára tette a képeslapot, és a telefon után nyúlt. Beütötte Mark számát. Kettőt csengett, aztán valaki felvette. – Mark? Alex vagyok. Csak tudni akartam, hogy… Halló? Halk csipogás, aztán Mark magnóra vett, kissé nyers, tárgyilagos hangja: – Pillanatnyilag nem tudom fogadni a hívását de a sípszó után hagyjon üzenetet és amint lehet, visszahívom. Vajon mit üzenjen? Valami okosat, szellemeset szeretett volna mondani, olyasmit, amire Catherine Pelltől soha nem futná. Elhangzott a sípszó. – Öö, én vagyok, Alex. Csak… csak azért hívtalak, hogy jól vagy-e, és… öö… – valami szellemeset! – …holnap találkozunk, oké? Ne csinálj semmi… vagyis ne dolgozz túl sokat, édes. Szia. Letette a kagylót, és csüggedten karjára döntötte a fejét, de mindjárt riadtan fel is kapta. Megcsörrent a kezében a telefon. – Mark? Hogy a fenébe… – Alex? Liz vagyok. – Ó, Liz. – Alex nagyot sóhajtott. – Ne haragudj, azt hittem… – Hogy Mark az. – Igen. – Bocs. – Ne viccelj. Csak az van, hogy ebben a pillanatban hívtam, és… Igaz is, hogy vagy? – Megvagyok, azt hiszem.

– Ma sem jöttél be. Gondoltam, hogy talán… – Megfogadtam a tanácsodat. Felhívtam Newton Brady irodáját, és kértem pár hét szabadságot. Egyből megkaptam, nem kérdeztek semmit. – Mondtam, hogy így lesz. – Igen. Brady tulajdonképpen egész kedves volt. Bizarr volt az egész. Azt mondta, a cég nagyra értékeli a munkámat, és keresni fogják a módját, hogy kiszélesítsék a szerepkörömet, bármit is jelentsen ez. – Liz, ez pompás! – Hát igen, gondoltam, akár fizetést is kaphatok, amíg átgondolom, mihez kezdjek az életemmel. Líz hangja sokkal jobb volt, mint legutóbb: nyugodtabb, erősebb, sokkal inkább emlékeztetett a magabiztos asszisztensre, aki az irodában mindig is volt. – Jól van, Liz. örömmel hallom. Abból nem lehet baj, ha nyitva tartod a választási lehetőségeidet, igaz? Úgy értem, talán ha átmennél egy másik osztályra, nem fájna annyira. Csak egy időre. Mellesleg a jelek szerint alighanem vár rád egy kis elő… – Kinyitottam a táskát. Alex felegyenesedett ültében. Az elmúlt napokban sokat gondolkodott a rejtélyes aktatáskán, többet, mint amennyit hajlandó lett volna beismerni. Egy pillanatig hallgatott. Valahányszor Liz Eliotot emlegette, mindig bevillant a céges bulin elcsattant csók. – Úgy érted… Michael aktatáskáját? – nyögte ki végül. – Feltörtem a zárját. – Úristen, Liz! – Egyszerűen nem tudtam megállni. Ott hevert a szoba közepén. Tegnap este csináltam. Egy örökkévalóságig tartott – Liz… nem is tudom, mit… – Alex, Michael milliókat ért. Itt van az összes. Alex füléhez szorította a kagylót, és erősen hegyezte a fülét. Lelki szemei előtt megjelent a pénztenger közepén hálóingben ücsörgő Liz. – Micsoda? Készpénzben? – Nem. Kápéban csak tízezer. De vannak itt mindenféle kimutatások. Banki kivonatok. Azt hiszem, tízmillió dollárja lehetett, Alex. Svájci látra szóló számlákon, bemutatóra szóló kötvényekben. Meg vannak másféle papírok is, azokat nem is értem. Egy rakat szám, meg minden. Nem tudom, melyik mit jelent. Alex meg volt döbbenve. Ez nem lehet igaz! Hogy lehetett Michael Eliotnak tízmilliója? Hogy lehet, hogy ennyi pénzen ült, és ilyen keveset költött? Hacsak nem olyan pénz volt ez, amit valami okból nem költhetett el, ami valaki másé. Lehet, hogy erről van szó. – Liz, biztos nem értesz félre valamit? Úgy értem, lehet hogy ez a pénzügyi osztály pénze. Tudod, vállalati befektetés, vagy… – Alex, tudom, hogy néz ki egy banki kivonat – mondta kissé keményebb hangon Liz. – És mindegyiken rajta van Michael neve. Befolyó összegek,

vásárolt kötvények, eladott kötvények. Itt van minden. Egyik-másik tranzakció csak pár hetes. Mondom, övé volt ez a pénz. Egy pillanatig mindketten hallgattak. Alex hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Előfordul, hogy valaki gazdag, de nem akarja, hogy a világ tudjon róla, itt viszont nem erről van szó. Eliot titkolózása messze túlment a diszkréció határán. Egyetlen nagy hazugság volt az egész élete. – Alex, gondolod, hogy ennek köze lehetett Michael halálához? Alex nem felelt. Lentről hallotta, hogy valaki kaptat felfelé a falépcsőn. Nehéz léptekkel közeledett. Arra gondolt, nem felejtette-e el bezárni az ajtót. – Alex? Ott vagy még? – Igen – suttogta. – Mire gondolsz? – Arra, hogy Michael titokban tartotta ezt a pénzt. Ebben biztos vagyok. Még a felesége sem tudott róla. A léptek zaja már a lakása alatti lépcsőfordulóból hallatszott, majd megszűnt. Mitévő legyen, ha az illető megindul felfelé? Oscar ugrásra készen, tekintetét az ajtóra szegezve ült a szőnyeg közepén. – Ezt honnan veszed? – Az asszony úgy egy évvel ezelőtt költözni akart. Akkoriban a Blackstone Boulevard-on meghirdettek egy hatalmas házat. Eliot azt mondta neki, nincs rá pénzük. Alex most kulcscsörgést hallott lentről, majd a zárban elforduló kulcs hangját. Csak az eggyel lejjebb lakó Mr. Pavey érkezett haza. – Hát, lehet, hogy akkor még nem volt meg ez a pénz, Liz. Talán azóta örökölte valakitől. Valószínűleg ez történt, nem? – Nem hiszem. Mondott volna valamit – Akkor… nem tudom, Liz. Lehet, hogy igazad van. De még mindig nem értem… – Tegyük fel, hogy rájön. Mármint Margaret. Tegyük fel, rájön, hogy Michaelnek ennyi pénze van, és el akarja hagyni. Talán ölni is képes lett volna, hogy megkaparintsa. Alex felsóhajtott. Ez már kezdett túl sok lenni. – Ugyan már, Liz! Ha megtudta, semmi mást nem kellett volna tennie, mint elválni tőle. Legalább a felét megkapta volna, plusz a házat. – Te nem ismered azt a nőt, Alex. Neki több kellett volna. Bosszút akart volna állni. A válással csak azt éri el, hogy Michael szabad lesz. – Liz, baleset volt. Belefúrt egy villanyvezetékbe. Tudod, ezt elég nehéz megrendezni, különösen, ha az áldozat nagyobb darab, mint a tettes. El tudod képzelni? „Fogd meg ezt légy szíves, drágám, amíg felkapcsolom a villanyt!” – Meg lehet csinálni. Ha más dolgod se lenne, mint hogy otthon ülj egész nap, és tervezgesd, megtalálnád a módját. Bármit el tudott tervezni. Michael életét már attól a naptól fogva ő tervezte el, hogy először szemet vetett rá.

7. fejezet Harold Tate letette az újságot, és kinézett a fehéren nyújtózó parkolóra. Guy Pilaski haladt át a kemény havon Christian Dior felöltőjében, szájában meggyújtatlan cigaretta. Tate az órájára pillantott. Hat óra húsz, Guy szokásos tempójához képest kicsit késő. Hiszen hiába vezérigazgató, rendszerint nem sokkal hat után elmegy. Tate figyelte, ahogy az Oldsmobile kihajt a parkolóból, majd elvegyül a Toll Gate Road kocsisorában. Újabb, csaknem teljes semmittevéssel eltöltött nap, megint eggyel kevesebb van neki hátra a korengedményes nyugdíjig. Mennyi is pontosan? Tate fejben kiszámolta: négy év, két hónap és kilenc nap. Meglepő volt, amikor Pilaskit választották vezérigazgatónak. A természettudomány terén elhanyagolható tapasztalattal rendelkezett – egyszer volt pénzügyi igazgató egy ipari gázokat gyártó cégnél –, és zömök testalkatával, fekete bajszával, csiricsáré nyakkendőivel inkább valami floridai night klub élére képzelte volna az ember. Az új részvényesek azonban őt akarták: olyan embert, akit kevésbé érdekel a tudomány, és több gondja van a dolog üzleti oldalára, aki felől nyugodtak lehetnek, hogy rendet tart a cégnél, nem hagyja elfolyni a pénzt. A Medannál viszont már amúgy is rend volt, és mivel a technológiával nem kellett foglalkoznia, Pilaski egekig magasztalt gazdasági vezetői képességei nem voltak igazán kihasználva. Tate kíváncsi lett volna, mi tartotta bent aznap ilyen sokáig. Remélte, hogy nem Michael Eliottal kapcsolatos a dolog. Két hét telt el Eliot halála óta, és még semmi nem jelent meg a Providence Journalben, ami arra utalt volna, hogy talán mégsem egyszerű otthoni baleset volt Tate minden reggel alaposan átnézte a helyi lapot, de az első, ötödik oldalon helyet kapott rövid híradás óta nem érdemesítették említésre az esetet. Rendőrségi nyomozás sem volt, senki nem célozgatott olyasmire, hogy esetleg szokatlanok lettek volna a baleset körülményei. Önmagukban véve nem is voltak azok: a lap megírta, hogy évről évre amerikaiak százai szenvednek halálos, vagy legalábbis súlyos sérülést otthonuk csinosításakor, sokan elektromos szerszámgépek használata közben. A Journal munkatársai azonban nem tudhatták, hogy Eliotnak tervei voltak: azt tervezte. a lehető legjobban tölti el azt a két-három évet, ami még hátravan neki. Ezekbe az elképzelésekbe pedig határozottan nem illett bele a dolgozószobai polcok felszerelése. Tate első gondolata az volt, hogy Eliot valójában öngyilkos lett. Régi

barátja ugyan, úgy tűnt, jól fogadta a hírt – egy-két óra elteltével valami egészen furcsa nyugalom szállta meg –, de lehet, hogy csak idő kellett, amíg leülepszik az információ. Lehet, hogy a rákövetkező napokban végiggondolta, mi vár rá, és úgy döntött, jobb, ha rövidre zárja a dolgot. Talán azt akarta, hogy legyen vége mindennek. Ha így van, vajon ő, Tate felelős-e a haláláért? Hiszen Eliot tudta, hogy meg fogják vizsgálni. Nem Tate ötlete volt, ő csak szállította az eredményeket, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha biztosak akarnak lenni a dolgukban, analizálni kell egy második mintát is. Ha viszont az eredmény régi barátjának idő előtti halála, már hogyne érezne felelősséget! Most azt kívánta, bárcsak eldugta volna az eredményeket, vagy legalább megvárta volna a második mintát. Még jobb lett volna, ha értesíti Eliot háziorvosát, és rábízza a dolgot. Az orvosok tudják, mi a teendő ilyen helyzetben. Ő viszont nem. Neki normál körülmények között nem kell emberekkel foglalkoznia, csak névtelen mintákkal. Csak számok, név nélkül. Rossz hír esetén pedig csak átkerül a szám egyik adatbázisból a másikba. A mögötte álló ember nem rá tartozik. Tate még karácsony előtt aludt utoljára rendesen. Szeretett volna beszélni valakivel a történtekről, de ez lehetetlen volt. Teljes egészében még Suzy sem ismerte a történetet, és valami azt súgta, jobb is ez így. Nem egészen arról volt szó, hogy ne bízott volna a feleségében. Csak éppen Suzynak nem volt erős oldala a diszkréció. Ahogy a türelem sem. Nehéz volt az utolsó beszélgetése Michaellel. A találkozásuk után pár nappal hívta fel, hogy lássa, hogy viseli a dolgot Eliot, segíthet-e valamiben. A háttérből hangok hallatszottak – alighanem Margaret szülei –, és valami kórus énekelt. Látta maga előtt Eliotot, ahogy a konyhában áll, és körülnéz, nem hallhatja-e valaki. Lesznek bizonyos változások az életében, mondta, bár még nem tudja pontosan, micsoda. Kiderült, hogy úgy döntött, nem szól a feleségének a betegségéről. Azt mondta, megtartja a dolgot magának, legalábbis egyelőre. Tate egyetértett vele, hogy ez így a legtapintatosabb. A második vizsgálat eredményéig nem lenne értelme riogatni Margaretet Eliot azonban nem erre gondolt Az érdekelte, meddig tudja Tate visszatartani az első eredményeit Tate megnyugtatta, hogy mivel nyakukon a karácsony, pár hétig még aligha fogja kérni bárki is. Aztán Tate szóba hozta az eltűnt nyomtatott anyagokat Azt gondolta, Eliot véletlenül vitte őket magával, egyszerűen kíváncsiságból. Hiszen ugyan mit kezdhetett volna velük? Eliot hosszú hallgatás után válaszolt. Egyetlen szót mondott: biztosítás. – Biztosítás mi ellen? – érdeklődött Tate, de ekkor hirtelen felerősödtek a háttérben a hangok. Mintha Eliotot vacsorázni hívták volna. Elköszönt és letette. Tate egy óra múlva visszahívta, de ekkor már Margaret vette fel. Úgy tűnt, örül, hogy hallja Tate hangját, boldog karácsonyt kívánt neki. Michael fent van a dolgozószobában az apósával. Margaret megígérte, hogy majd szól neki, hogy hívja vissza. De Michael már nem telefonált többé. A vizsgálati eredményeket történetesen jóval hamarabb kérték, mint arra

Tate számított: mindjárt másnap. Próbált időt nyerni, de Pilaski ott lihegett a nyakán, nemigen lehetett kifogást találni. Azonkívül Tate nem volt abban a helyzetben, hogy magára haragítsa az ügyfelet. Tate még mindig az ablakon bámult kifelé, amikor a komputer csipogott párat, és szürke párbeszédpanel jelent meg a képernyő közepén:

ÚJ ADATOK ELEMZÉSE KÉSZ,

MEGJELENÍTÉSÜKHÖZ

ADJA MEG A JELSZÓT A gép rendszerint csak dél körül adta ki az első eredményeket, aznap azonban gyorsabban mentek a dolgok, mert az év végén a szokásosnál lényegesen kisebb volt a bejövő adatállomány. A Medan Részvénytársaságnál rendszerint bármely pillanatban százhúsz DNS-minta állt egyszerre elemzés alatt. Ezt a munkamennyiséget csak az automatizálásnak a tudomány állása szerint lehetséges legmagasabb foka, valamint a minták elemzésének korlátozott jellege tette lehetővé. Az alkalmazott mesterséges intelligencia viszonylag egyszerű volt, Tate munkája részben abból állt, hogy alaposan megvizsgálja az eredményeket, és ha rendellenességet tapasztal, átküldje a laboránsoknak, hogy vessék össze az eredeti adatokkal. Csak akkor hagyta jóvá az eredmények ügyfélhez való kiküldését, ha meggyőződött róla, hogy minden stimmel. Legalábbis így szerette csinálni. Újabban azonban Pilaski arról kezdte kérdezgetni, nem tudná-e felgyorsítani az egész folyamatot: több mintát és gyorsabban analizálni, csökkenteni az ellenőrző vizsgálatok számát és a folyamat emberek általi felügyeletét. Azt állította, ő csak az ügyfelek igényei miatt aggódik, új beruházásról azonban nem tett említést. Anélkül pedig, mutatott rá Tate, a gyorsítás csakis hibákat eredményezhet. Az orvostudomány élvonalában dolgozó tudósok számára fáradságos kutatómunkát jelent az örökletes betegségeket okozó gének azonosítása. A gének ugyanis úgy fejtik ki hatásukat a szervezetre, hogy bizonyos időpontokban és helyeken egyedi fehérjéket hoznak létre. E fehérjék felbukkanása időnként visszavezethető az egyes kromoszómákban vagy kromoszómarégiókban zajló biokémiai tevékenységre. Azután pedig mintha csak tűt keresnénk a szalmakazalban, de van egy igen lényeges különbség: a tű pontosan úgy néz ki, mint a szalmaszál. Kimerítő összehasonlító elemzésnek kell tehát alávetni azok DNS-ét, akik szenvednek az adott betegségben, és azokét, akik nem. Apró szakaszonként kell haladni, és az adott gén

komplexitásától függően hosszú évekig is eltarthat a munka. A Medan és ügyfelei szerencséjére a betegséget okozó gén felépítésének és elhelyezkedésének feltárása után viszonylag egyszerűen ellenőrizhető lett, jelen van-e egy adott mintában. A cég laboratóriumaiban kilenc ilyen gént kerestek nyolc különböző kromoszómában, de ez a minták által tartalmazott genetikai információ elenyésző töredékét jelentette csupán. Először az áramlásos sejtanalizátor nevű lézeres technikával azonosították és elkülönítették az egyes kromoszómákat. Ezután következett a DNS-sokszorosítás, amely során a különösen érdekes kisebb régiókat a Taq polimeráz nevű enzim mint katalizátor segítségével több millió példányban lemásolták. Az így létrejött „DNS-elegyeket” külön erre a célra kifejlesztett radioaktív mérőszondákra csepegtették. A szondák hozzákapcsolódtak a felismert, betegséget okozó génekhez, radioaktívvá, és ezáltal fotografíkusan felismerhetővé tették azokat Ezeket a fázisokat sikeresen automatizálták, de amikor a Medan nyolc évvel korábban megvásárolta, majd módosította a technológiát, kis híján csődbe ment. Az új pénzügyi befektetők mentették meg a társaságot Ekkor került a képbe Guy Pilaski. Tate, a cég egyik társalapítója, kénytelen volt beérni a technológiáért felelős igazgatóhelyettes pozíciójával. Tate beírta a jelszavát, mire megjelent az első, adatokat tartalmazó képernyő. Az egymást követő kilencjegyű számok mind egy-egy névtelen embert rejtettek. A képernyő alján újabb párbeszédpanel bukkant fel:

VÁLASSZA KI A KÍVÁNT SZÁMOT,

VAGY A SPACE BILLENTYŰ LENYOMÁSÁVAL

MARADJON A JELENLEGI SORRENDNÉL Tate legördítette a listát. Az egyik szám különbözött a többitől, ő maga találta ki, hogy könnyen felismerje: AP91919191-9. Michael Eliot második mintájának száma volt ez. Tate pillanatnyi habozás után kijelölte az egérrel, és utasította a számítógépet, hogy nyomtassa ki az eredményeket. Először azt hitte, rossz számsort választott ki. A Huntington-kórt okozó mutáció a négyes kromoszóma rövidebb karja végének közelében helyezkedett el. Egy egyelőre ismeretlen funkciójú génben jelentkezett, instabil DNS-szegmens formájában. Egészséges alanyoknál ez a szegmens egy bázispár egy bizonyos bázishármasának tizenegy és harmincnégy közötti számú ismétlődéséből állt, a Huntington-kór áldozatainál viszont negyvenkettő és száz közötti ismétlődésből. Azt még nem tudták, milyen módon idézi elő ez a genetikai „dadogás” a betegség tüneteit. A kettő közötti összefüggés viszont nem volt ismeretlen előttük: a Huntington-kór dominánsan öröklődő megbetegedés, azaz előbb-utóbb mindenki, aki a hibás gént hordozza,

áldozatává válik. Ezúttal azonban nem volt genetikai „dadogás”. Tate sietve visszament a komputeréhez, és elölről kezdte az eljárást. Ugyanazok az adatok jöttek fel. A Huntington-kór egyike volt azon betegségeknek, amelyeket a Medan rutinszerűen vizsgált Csak minden húszezredik embert érintett ugyan a kór, de elhúzódó jellege és viszonylag könnyű felismerhetősége miatt megérte utánajárni. Tate felállt, és élénk fejtörés közepette az ablakhoz lépett. Bármennyire is az ellenkezőjét állította Eliotnak, a második vizsgálat nem sokkal több puszta formalitásnál. Olyat még soha nem látott, hogy az ugyanazon embertől levett két minta különböző eredményeket adjon, kivéve, ha a szóban forgó betegséget több különböző gén okozta. Ilyenkor is inkább a gép elemzése volt inkonzisztens, nem maguk a bevitt adatok. Most viszont más a helyzet. Olyan világosan látszott, hogy ennél világosabb eredményről mikrobiológus nem is álmodhat: Michael Eliot nem hordozta a Huntington-kór génjét Tate hirtelen rendkívül kényelmetlenül kezdte érezni magát. Meglazította nyakkendőjét, kigombolta felül az ingét. Nehéz volt elhinni, hogy a szondák ne észlelték volna a négyes kromoszóma genetikai hibáját, az pedig egyenesen hihetetlennek tűnt, hogy „odaképzeljék”, ha nincs. Ahhoz az egész berendezésnek meg kellett volna hibásodnia. Hacsak nem szennyeződésről van szó. Hát persze! Valamelyik minta valahogy másvalaki DNS-ével szennyeződhetett. Ehhez elég egy parányi bőrfoszlány, egy csepp nyál, egy hajszál. Nem túl gyakran fordult elő – a normál eljárásrend betartása mellett szinte soha –, és általában igen gyorsan fény derült rá, ha két különböző kromoszómacsoport került ugyanabba a mintába. De megtörténhetett. Miután pedig a rossz kromoszómát áramlásos analízissel elválasztották, az eljárás a szokott módon megy tovább, csak éppen másnak a DNS-ét vizsgálják. Tate kilépett a programból, és megnézte a régebbi adatokat tároló minikomputert is. Abban volt Michael Eliot első mintájának elemzése. Pár percen belül megkapta a várt megerősítést a két minta gyökeresen különbözik egymástól. Két különböző férfitól származnak. A kérdés már csak az volt melyik Elioté? Letette a kinyomtatott anyagot, és újra leült. Próbálta logikusan végiggondolni a dolgot A két minta közül az elsőnél nagyobb a szennyeződés veszélye. A másodikat ő maga vette le a laborban, az optimális eljárást alkalmazta optimális körülmények között Az elsőt viszont az intézeten kívül vették le, általában megbízható, de korántsem elronthatatlan módszerrel. Ha tehát szennyeződésről van szó, az sokkal nagyobb valószínűséggel történhetett akkor. Egy pillanatra megkönnyebbült. Tehát nem az ő hibája. Ő a szokásos eljárást követte. Leszámítva azt, hogy ő közölte Eliottal a teljes mértékben még nem ellenőrzött rossz hírt Eliot abban a hitben távozott, hogy halálos neurodegeneratív betegségben szenved, amelyre semmiféle gyógymód nincs.

Tíz nap múlva pedig meghalt. Csengett a telefon. Tate nem vett róla tudomást. A halálos ítéletét hallgató Eliot arca jelent meg előtte. Először félelem ült ki rá, aztán, ahogy teltek a percek, az a furcsa, acélos nyugalom. Lesznek bizonyos változások… Hirtelen újabb gondolata támadt: ha nem Michael Eliotnak volt Huntington-kórt okozó génje, akkor kinek?

II. RÉSZ

MINDENKI MINDENT TUD

8. fejezet Alex rosszul aludt. Valahányszor úgy érezte, most már mindjárt elszundít, eszébe jutottak Liz szavai: milliókat ért Eszébe jutott az is, amikor utoljára látta Eliotot, aki igen felkavart állapotban volt. Amikor hozzá hajolt, hogy megcsókolja, a legfelső inggombja ki volt gombolva, nyakkendője a gallérja alatt félrecsúszott. Átkarolta a derekát is, és a keze útközben a melléhez ért. Ott volt Hartman is, látott mindent. Egy műanyag kancsó leesett a padlóra, kiömlött belőle a bor. Akkor ellökte magától a férfit, dühös volt rá, amiért ilyen brutálisan, idiótán viselkedik – és magára is, amiért hagyta. De még percekkel később is ott volt a bizsergető érzés a szájában. Később, amikor már valamelyest összeszedte a gondolatait, részegen elkövetett hülyeségnek minősítette az esetet, ami céges bulikon előfordul, most azonban már sokkal súlyosabban ítélte meg. Hiszen Eliot nem csupán a felesége ellen követett el árulást, nemcsak őt vette semmibe, hanem Lizt is, azt a nőt, akivel a tervek szerint megszökött volna. Liz megmutatta a repülőjegyeket. Bármilyen hihetetlennek tűnt, a jelek szerint kidolgozott szökési tervük volt. Alex a másik oldalára fordult az ágyban, és jó szorosan magára húzta á takarót, hogy ne jusson be alá a hideg levegő. Valami másra próbált gondolni, de aztán megjelent lelki szemei előtt Liz a Riviérán. Eszébe jutott, vajon mennyi időnek kellett volna eltelnie, hogy Eliot észrevegye az ottani szépségeket. Liz nem rúgott volna labdába mellettük. Jobb neki Eliot nélkül. A felismeréstől, hogy éppen jóváhagyta” Eliot halálát, riadtan felült, és az ágy fejrészének dőlt. A nesz megzavarta Oscart. Átvonult a szobán, és felugrott az ablaknál álló székre, onnan kémlelte az utcát. Egy pillanat múlva már nyávogott, hogy engedje ki, de Alex rá se hederített. Az járt a fejében, amit Liz Eliot haláláról mondott. Őrültségnek hangzott, hogy esetleg mégsem baleset volt. Máskor sem szólt volna semmi amellett, hogy Eliot direkt agyonvágassa magát az árammal, és pláne nem most, amikor éppen meg akart szökni Lizzel, de hogy gyilkosság lenne? És Mrs. Eliot lenne a tettes? Az még valószínűtlenebb. De vajon mennyire? Áramütéses baleset kontra családon belüli gyilkosság. Alex kalandozni kezdett a százalékos arányok birodalmában, de aztán leállította magát. Nincs értelme. Nem számít a statisztikai valószínűség. Hiszen az egyik eset egyszerű egybeesés, a vakvéletlen műve, a másik pedig a vak gyűlöleté. Feltételezéséhez azt kell elhinni, hogy Mrs. Eliot képes a gyilkosságra. De még ha képes is lenne rá, hogyan hajtotta volna végre? Hogyan lehet megrendezni

egy áramütéses balesetet? Pisztolyt kell tartani az áldozat fejéhez, kényszeríteni, hogy fogjon meg egy drótot, aztán megnyomni a kapcsolót… Most szűrődött csak be a tudatába Oscar kitartó miákolása. Felkelt az ágyból, és magára vett egy vastag pulóvert. – Mi a helyzet, uram? Felvette, hogy az ablakon át lássa a vészkijárati lépcsőt. Oscar imádott oda kimenni. Ez volt az egyetlen igazi „macskás” tevékenysége. Egyébként társas lény volt, barátságos, mint egy kutya. Imádta a vizet, és még a farkát is csóválta, igaz, azt is amúgy „macskásan”, szorosan testhez tapadó farokkal. Mintha csak a nyári éjszakákon jutott volna eszébe, mire is született. Ilyenkor órák hosszat üldögélt a vészkijárati lépcsőn, és a holdat bámulta. – Vagy talán be lehet drogozni az illetőt – mondta magában Alex. – Bedrogozni, aztán kezébe adni a drótot. Persze, előfordul, hogy emberek így végeznek magukkal. Olvasott ilyesmiről. A delikvens időzített kapcsolóval beköti magát a hálózatba, aztán altatót vesz be. Egyórás kellemes szunya után áram alá helyezi a kapcsoló. Alex az ablaküveghez nyomta a homlokát. Talán Eliot is ezt tette, talán tudta, hogy hamarosan kiderül valami a pénzről. Lehet, hogy öngyilkos lett, aztán a felesége megpróbálta balesetnek beállítani… Kedd reggel levélkét talált az asztalán. Randal White jó ideje először adta tanújelét, hogy tud a létezéséről. Az üzenet egyszerűen annyi volt, be tudna-e menni hozzá fél tíz körül. Alex főzött magának kávét, megnézte az e-mailjét, aztán bekopogtatott White ajtaján. White az íróasztalánál ült, amelynek egy részét teljesen betemették az iratkupacok. Annyira nem White-ra vallott, hogy így elhanyagolja az asztalát, hogy Alex önkéntelenül megbámulta. – Hadd kérjek elnézést, amiért nem jeleztem vissza a betegbiztosítási számadatokkal kapcsolatban, de amint látja… – mutatott az asztalára –, teljesen be vagyok havazva. Janice tíz különböző dologgal üldöz. Tudja, hogy számon tart mindent. Janice Aitkent, White asszisztensét, szenvedélyes kapcsolat fűzte a Post-It cédulákhoz. Alex egész sor öntapadós cetlit pillantott meg White kikapcsolt monitorján. Közülük nem egy aláhúzott, két felkiáltójellel ellátott üzenetet tartalmazott. – Michael halála… rengeteg értekezleten voltam, gondolom, el tudja képzelni. Alex bólintott, bár neki úgy tűnt. White hanyagsága hetekkel Eliot halála előtt vehette kezdetét. – És ott van az összes többi… szóval, kezd meglehetősen hektikussá válni az új esztendő. – White egy pillanatra homlokát ráncolva elhallgatott, majd

megnézte a kis sárga cédulákat. – Tulajdonképpen erről akartam magával beszélni. – Az új esztendőről? White ránézett Alex zavartnak látta a tekintetét, és benne volt a fáradtság is, amit White a jelek szerint mostanában nem tud lerázni magáról. – Nem. Michaelről. Holnap lesz a temetése, mint arról talán már hallott. Meg akartam kérdezni, tervezte-e, hogy eljön. Most Alex ráncolta össze a homlokát Érzékelte, hogy White fürkész tekintettel figyeli. – Hát, nem is… – Gondoltam, örömmel fogadja majd a lehetőséget, hiszen maguk ketten… White nyitva hagyta a mondatot. Alex úgy érezte magát, mintha a sötétben rossz helyre lépett volna. Aztán mintha hirtelen felkapcsolták volna a villanyt, úgy jött a felismerés: White azt hiszi róla, hogy Eliot szeretője volt. Abszurd gondolat. Hiszen róla és Markról mindenki tudott. Ugyanakkor Mark nem a férje. Talán White úgy gondolta, elérkezettnek érezte az időt, hogy váltson. Ahogy elnézte a férfit, mintha ezt látta volna a szemében: gyanakvást, vagy legalábbis kíváncsiságot. Érezte, hogy kezd elvörösödni, és azonnal arra gondolt, vajon ez a téves feltevés-e az oka, hogy White olyan távolságtartó volt vele szemben az utóbbi hetekben. Azt hiszi tehát, hogy ő amolyan „ágyrajáró”, aki talán így próbál feljebb kúszni a vállalati ranglétrán, nem törődve azzal, ki mindenkit sért meg ezzel. Először Mark, aztán Mark főnöke – és most, hogy Eliot halott, vajon ki lesz a következő? A providence-i társadalom belterjes, klikkszerű természetéből adódóan a felső vezetők rendszeresen vendégeskednek egymásnál. White tehát minden bizonnyal ismeri Mrs. Eliotot, nyilván találkozott vele ilyen alkalmakkor. Alex elképzelte, ahogy a nő kisírja magát White vállán, elpanaszolja férje hűtlenségét. Természetes, hogy White érez bizonyos ellenszenvet a „másik nő” iránt. – Alex, jól van? – Ó… igen, persze. – Azért hoztam szóba, mert gondoltam, mehetnénk együtt Jó alkalom lenne arra is, hogy beszélgessünk erről a különös anomáliáról, amit… hol is vett észre? – A szívinfarktusnál. – Ó, igen, így van, a szívinfarktusnál. Természetesen, ha úgy érzi, hogy a gyászszertartás túlzottan felkavarja majd… Alex most már teljesen összezavarodott. Egyvalami azonban világos volt: nem kelthet olyan benyomást, hogy felkavarta Eliot halála. – Nem, egyáltalán nem – mondta gyorsan. – Illetve természetesen nagyon szomorú dolog, különösen Mrs. Eliot számára. Én viszont nem ismertem Michaelt annyira. Legalábbis a munkakapcsolaton kívül nem. – Rendben – felelte kurtán White. – Rendben. Belevágnék most is a PrimeNumber-ügybe, de…

Csengett a telefon. White várta, hogy elhallgasson, de aztán egyre világosabbá vált, hogy Janice nem fogja odakint felvenni. Végül White kihalászta a készüléket az egyik irathalom alól. – Halló? Á, Richard… Igen, mit tehetek…? Richard Goebert volt az, a vezérigazgató. Alex kinézett az ablakon, és próbálta összeszedni a gondolatait. Ha White meg akarja beszélni vele a felfedezett anomáliát, nyilván nem szándékozik taccsra tenni. Tehát nem zavarja túlzottan, amit róla meg Eliotról gondol. Megkönnyebbülést érzett, és utána szinte azonnal örömet is, hogy White komolyan veszi és további megvitatásra méltatja az észrevételeit. – Hát, igazából, Richard… Igen, igen, ezt értem, de… szóval, éppen beszélgetek az egyik… éppen Alex Tynannel. Itt Goebert hosszas monológba fogott, White pedig lehunyta a szemét. Egy idő után újra kinyitotta, Alexre nézett, és vállat vont. Végül előrehajolt a székében. – Richard, ne haragudj, hogy közbevágok, de… Igen, igen. – Élénken bólogatott. – Persze, természetesen. Igen, úgy lesz. Viszlát, Richard. – Letette. – Richard harmincötödik házassági évfordulója – mondta, mintha ez mindent megmagyarázna. Fél háromkor indult el a Providence Life épületétől a három fekete limuzin. Az elsőben Richard Goebert, Newton Brady és Walter Neumann ült némán, mereven; a másodikban Ralph McCormick, a központi adattár vezetője utazott együtt Donald Granttal, Dean Mitchell-lel, a kárrendezési osztály fejével és Tom Heymannal, a PrimeNumber nevű adatrögzítő partnercég vezetőjével. A harmadikban csak Alex és White foglalt helyet. Fagyos ködfátyol ereszkedett a város fölé, a Westminster Street magas épületei a negyedik emelettől felfelé köddé váltak. Mel Hartman teljesen ledöbbent, amikor megtudta, hogy Alex a felső vezetők hadával együtt részt vesz a temetésen, amikor pedig felfedezte, hogy a lány kettesben utazik az ő bálványával, Randal White-tal, értetlensége riadalommá változott. Félmosolyra húzódó szájjal fejezte ki reményét, hogy nem Alex Camryjében teszik meg az utat Swan Pointba. Alex azonban a tréfás évődés mögött észlelt valami más, a dühvel rokonságban álló érzelmet is. Elmondta Melnek, hogy nem ő az egyetlen alacsonyabb beosztású alkalmazott, aki megy a temetésre. Ott lesz Ed Bergen is a pénzügyről, meg persze Eliot családja és barátai. Hartman vállat vont, és azt mondta, neki édes mindegy, ki megy és ki nem. – Érezzétek jól magatokat! – lőtt ki még egy humornyilat búcsúzóul. Hartman a maga machiavellista észjárásával nyilván úgy értékelte a dolgot, hogy Alexet bizonyos fokig kegyeikbe fogadták. És a lány valóban

önkéntelenül is kiváltságosnak érezte magát egy picit, amikor kényelembe helyezte magát a limuzin elefántcsontszínű bőrülésén. Azután, hogy White hosszú heteken keresztül hanyagolta, jó volt érezni, hogy ismét odafigyel rá. – Temetésre nagyon is alkalmas napunk van – szólalt meg a főnöke, miközben a szürke utcákat nézte az ablakon át. – Havazást is mondtak megint – felelte Alex. – Ha odaérünk a temetőbe, nem-hiszem, hogy sok alkalmunk lesz beszélgetni – mondta White, majd előrehajolt, és egy gombnyomásra felkúszott az utasteret a sofőrtől elválasztó üvegfal. White ekkor Alex felé fordult. – Akkor talán mesélhetne nekem erről a kis bökkenőről, amibe, hm, belebotlott. – Hát, amint az e-mailemben is megírtam, egészen egyszerű dologról van szó. Túl kemény a szívinfarktus/sportkocsi korreláció. A szívinfarktust szenvedő biztosítottaknak minden évben négy egész két tized százaléka vezet nyitható tetejű kocsit. Semmi variáció, semmi… – Igen, ezt értem. Igen világos, lényegre törő volt az e-mailje. Csak az ejtett gondolkodóba, mi indította ilyen bizarr kereszthivatkozásra. Alex felkészült erre a kérdésre. A kis tréfáról, amit kitervelt, nem akart beszélni. – Ebédidő volt, és meg akartam nézni, milyen mélységig vannak adataink – magyarázta. – Mindig azzal hízelgünk magunknak, mennyire részletes, mennyire kimerítő az adatbázisunk. Gondoltam, akkor miért ne? White szúrósan nézett rá. Aztán bólintott. – Értem. Tehát merő véletlen volt. – Úgy mosolygott, mint aki hiszi is, meg nem is. – Mindenesetre szerencsés dolog, hogy ezt kiszúrta, hiszen ilyen kemény korreláció, ahogy maga nevezi, a dolgok normál menete esetén nyilvánvalóan nem jöhet létre. White most elfordult tőle, és egy percig csendben utaztak tovább. Nagy, tollpiheszerű hópelyhek kezdtek szállingózni a szélvédőre. – Gondolja, hogy szignifikáns? – kérdezte Alex. – Mint tudja, a statisztikai adataink betöltése során elkövetett bármilyen hiba súlyosan befolyásolhatja a biztosítási árképzést. A végelszámolásnál a pénzünkbe kerül. – Úgy gondolja, erről van szó, adatkezelési hibáról? – Valószínűleg. – És ki hibázhatott? White egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, a Prime-Numbernél keresném először. Most a legtöbb ilyen munkát velük végeztetjük el. Így olcsóbb. – A PrimeNumberrel? Én azt hittem, csak az ajánlati nyomtatványokat kezelik. Bepötyögik a nyers adatokat. White a fejét rázta. – Korábban így volt. De most már nem. Olcsóbb az épületük, a munkaerejük… – itt rosszalló pillantást vetett Alexre –, és sok a felesleges komputerkapacitásuk. Időközben a mi működésünk kibővült. Tudja

jól, mekkora a zsúfoltság a központi épületben. Ezért a PrimeNumber végzi a babramunka zömét. Már vagy hét éve állunk velük kapcsolatban. Igazság szerint mostanában nagyjából mi vagyunk az egyetlen ügyfelük. – És a kárigényadatainkat is a PrimeNumber tölti be? A halálozási statisztikáinkat meg mindent? Az, hogy egy ilyen fontos, a ProvLife üzleti tevékenysége szempontjából ennyire központi kérdés külsősök kezében van, súlyos mulasztásnak tűnt Alex szemében. – Valakinek muszáj bepötyögnie meg összeadnia. Ha külsősökre bízzuk, olcsóbb. Bár talán nem annyira… – White itt ledörzsölte az ablaküvegre kicsapódott párát, és kinézett – … alapos. Ismét Alex felé fordult. – Mit szólna egy látogatáshoz a Prime-Numbernél? West Warwickban vannak. Nincs annyira messze. Kinevezhetjük vezetői tréningnek is. A cég működésével kapcsolatos tapasztalatai bővítésének. Míg ott van, hogy úgy mondjam, áttekinthetné az adatbetöltési módszereiket. Alex nem igazán tudta, mit mondjon. Legyezgette a hiúságát, hogy White ekkora jelentőséget tulajdonít az általa felfedezett kis működési zavarnak, az viszont kissé megrémítette, hogy vele akarja kiderítetni, ki a felelős. – Úgy érti, kémkedjek utánuk? White elkuncogta magát. – Tekintse auditnak – mondta. – Ha ettől jobban érzi magát.

9. fejezet A Swan Point temető a tengerpart fölött, a Blackstone Boulevard terebélyes fái és a Seekonk folyó széles torkolata között terült el, jó kétszáz angol holdnyi területen. Hosszú, néptelen útjait koros cédrusok, juharok és lucfenyők szegélyezték, a sírkövek és nagyobb síremlékek pedig cseresznyefák és gondosan nyírt tiszafák között bújtak meg. Akár parknak is nézhette az ember, különösen a jobbára üres déli oldalán, csakhogy egy parkot emberek népesítenek be. Kocogok, gördeszkázók, kisgyerekes anyák illettek volna a képbe, vagy legalábbis néhány lábnyom a hóban. A Swan Pointot azonban kevesen és ritkán látogatták. Nem annyira a holtak városa volt ez, inkább jómódú, magányos elővárosra emlékeztetett. Az alacsony episzkopális kápolna régi angol stílusban épült: kőburkolat, boltíves festettüveg-ablakok, kis, csúcsos torony. A White-ékat szállító kocsi beállt a kápolna előtt a fekete szedánok sorába, a sofőrök valami nem is evilági türelemmel manőverezve tették ki utasaikat, és álltak diszkréten hátrébb. Alex gyomra a feszültségtől kissé összeszűkült, amikor végre ők is megálltak egy magánmentőautó előtt, amelyből tolószékes idős hölgyet segítettek ki szép lassan. Michael Eliot családjáról semmit sem tudott, ez pedig elsősorban mindenképpen családi esemény. Az, hogy mások is jelen voltak a ProvLife-tól, határozottan könnyebbséget jelentett, az viszont nem, hogy rangban mindenki annyival fölötte állt. Ők hosszú évek óta ismerték Michael Eliotot. Mel Hartman meglepetése – ami mostanra az egész osztályé – érthető volt. Mintha valamiért kiválasztották volna, és bebocsátást nyert volna egy olyan körbe, ahol a pozíciója alapján nem lenne keresnivalója. Nem lett volna ennyire kényelmetlen, ha pontosan értette volna, miért A kápolna ajtajában két kifogástalan megjelenésű férfi kérdezgette az előttük elvonuló gyászolók nevét, és osztogatta a szertartásrend szövegét. Egyforma, bársonygalléros fekete felöltőt és csipkeszegélyű fekete karszalagot viseltek. Alexnek rémületére egyedül kellett bemennie, mivel Randal White megállt, hogy váltson pár szót a tolószékben ülő idős asszonnyal. A hölgy rámosolygott, egy pillanatra karon fogta, egyértelmű volt, hogy jól ismeri. Alex azon tűnődött, lehetséges-e, hogy ő Michael Eliot anyja. A virágkoszorúkkal borított koporsó az oltár előtt feküdt. Valaki halkan orgonált. Alex egy pillanatra megállt a padok közötti folyosó végében, és kereste, hova ülhetne. Az East Side-i társaság nagy létszámban vonult ki, a

kápolna végében és az oldalt lévő padok többsége már foglalt volt. Csak a legelső három sor állt teljesen üresen. Többen hátrafordultak, és megnézték maguknak Alexet. Biztos kíváncsiak, ki lehet ez az egyedül, férj, szülő nélkül érkező fiatal nő. A legtöbben alighanem tudják, hogy nem családtag. Alex hátrapillantott az ajtó felé, remélve, hogy Randal White ismét csatlakozik hozzá, de a főnökének híre-hamva sem volt. Alighanem Eliot rokonait, barátait üdvözli, és ékesszólóan részvétet nyilvánít. Bal kéz felől, kissé távolabb Ed Bergent pillantotta meg, aki beszorult egy oszlop és egy bottal járó, magas, ősz hajú férfi közé. Ed komoran mosolygott vissza Alexre, szemmel láthatóan szerette volna, ha vége lenne már az egésznek. Liz Fostert nem látta, és senki mást sem a pénzügyről. Alex sietve elindult a folyosón, a harmadik padsort célozta meg. Cipősarka hangosan kopogott a márványpadlón. Biztos volt benne, hogy mindenki őt nézi. Lehetséges, hogy mindenki hallott Eliot munkahelyi viszonyáról? Eléggé valószínűnek tűnt, hogy igen. A ProvLife igazgatótanácsa minden bizonnyal tudott róla, ha a másik nő kilétében nem is voltak biztosak. És ott volt Margaret Eliot is. Tényleg elképzelhető, hogy sejtelme sem volt róla, mi folyik? És ha tudott róla, vajon megtartotta-e ezt a tudást magának? Az East Side elit részén nagyon kicsi a világ. Ebben a pillanatban az egybegyűltek fele alighanem azt találgatja, vajon az a huszonéves szőke nő, aki az első padsorok felé igyekszik, Michael Eliot titkos szeretője, aki eljött leróni kegyeletét? Mire a negyedik padhoz ért, és meglátta az első háromra helyezett, FOGLALT feliratú kis kártyákat, már amúgy is eléggé feszélyezve érezte magát. Ettől pedig végképp arcába szökött a vér. Hát persze, azért üres az első három sor, mert a családtagok számára van fenntartva. Nincs más hátra, meg kell fordulnia, és vissza kell vonulnia abba az irányba, ahonnan jött. Tévedését – vagy talán inkább arcátlanságnak gondolják? – nyílt színen, mindenki szeme láttára követte el. Ekkor azonban ismét nyílt az ajtó, és a család vonult felé a folyosón-, a lefátyolozott özvegy egy magas fiatalember karján, aki nyilván a fia kell legyen, a tolószékes öreg hölgy, akit Randal White tol, mellettük egy ünnepélyesen komor középkorú pár, aztán a ProvLife felső vezetése: Richard Goebert a feleségével, Évával, Newton Brady, Walter Neumann, Ralph McCormick és a többiek. Alex kutyaszorítóba került. Szabad ülőhelyet keresve, padról padra haladt a folyosón, de senki sem sietett helyet szorítani neki. Azt gondolod, hogy Mrs. Eliot megölte a férjét? Az eszébe villant kérdés hatására ösztönösen a közeledő özvegy felé fordult, az pedig keményen állta a tekintetét. A fátyol mögött Alex látta sápadt arcát, finom vonásait, meg a gyönyörű zöld szemét, amely egy pillanatra összeszűkült, mintha olyasmit látott volna, aminek nem örül. És ebben a pillanatban már tudta, hogy Mrs. Eliot hallotta a pletykákat, tudja, hogy van másik nő, és, mint mindenki más, találgatja, ki lehet az. Alex földbe gyökerezett lábbal állt. Te nem ismered azt a nőt, Alex. Bosszút akart volna állni. Aztán elhaladt mellette, és a többi gyászolóval együtt elveszett a kápolna

elülső felében. Alex mellett pedig, a pad szélén felállt egy szakállas férfi, és hellyel kínálta. Suttogva megköszönte, és elbújt a fejek, vállak sorai mögé. Csak akkor emelte fel újra a tekintetét, amikor elkezdődött a szertartás. Ahhoz képest, hogy a halandóság szakértője volt, Alex meglepően keveset tudott a halál szertartásrendjéről. Michael Eliot temetése mindössze a második volt, amelyen élete során részt vett, az elsőre, a nagyapja hamvasztására, hét évvel azelőtt került sor. Gyerek- és kamaszkorában haltak meg más családtagok is, de Alexre soha semmiféle nyomás nem nehezedett, hogy el kellene mennie a szertartásra. Anyja rendszeresen járt a helyi presbiteriánus templomba, és Alexet is erre buzdította. Ha azonban a holtak végső nyughelyre helyezéséről volt szó, anyjából elszállt a keresztény szertartások iránti lelkesedés. Azt a nézetet vallotta, hogy az egész temetés merő formalitás, és egy kisgyerektől nem várható, hogy értse, vagy hogy értékelje. Annyi biztos, hogy Alexnek soha nem volt olyan érzése, hogy az elhunyt iránti tiszteletlenség jele lenne, ha távol marad, vagy hogy anyjának bárminemű csalódást okozna. Így aztán végül mindig otthon maradt. Már akkoriban is gyanította, hogy anyja valami olyasmitől akarja megkímélni, amit bizonyára felkavarónak találna. Részben emiatt Alex abban a hitben nőtt fel, hogy a temetés valami titokzatos, traumatikus esemény, és az emberi lét olyan oldalára nyit ablakot, amelyet legjobb gondosan elrejteni, és nem foglalkozni vele. Nagyapja gyászszertartásán őszintén meglepődött az eseményt belengő csendes ünnepélyességen. Ezzel együtt még most, Richard Goebert monoton hangon előadott „kincstári” gyászbeszédét hallgatva – amelynek a „szolgálat” Michael Eliot által „életben tartott és ápolt hagyománya” volt a vezérmotívuma – sem tudott teljesen megszabadulni az érzéstől, hogy a közösségvállalás és megváltás gondolata, az imák vigasztaló szavai, a zsoltáréneklés mögött ott lappang valami, ami sötétebb, nyugtalanítóbb a halál egyszerű tényénél. John Tynan őrmesternek természetesen nem volt temetése. Alex anyja több mint húsz éven keresztül még azzal a gondolattal sem volt hajlandó megbarátkozni, hogy egyáltalán meghalt. A „bevetés közben eltűnt” kifejezés számára valóban azt jelentette, hogy eltűnt, azaz átmenetileg nem fellelhető, és bármelyik pillanatban felbukkanhat – ennek szellemében vezette a háztartást is. Bár odáig nem ment el, hogy meg is terítsen neki az asztalnál, a párna alatt, amióta Alex az eszét tudta, mindig ott lapult az apja tiszta pizsamája, és az anyja időnként ki is mosta, hogy „friss maradjon”. Alex egyik legkorábbi emléke az volt, hogy apja albumban lévő fényképét mutatják neki, azzal, hogy egy napon majd hazajön a háborúból. Valahányszor a sajtóban felröppent valami hír orosz munkatáborban vagy vietnami börtönben látott amerikaiakról, az anyja kivágta, és a reggelinél diadalmasan felolvasta, mintha ez minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy a férje és a bajtársai élnek, jól vannak, túlélték, hogy a Huey-juk 1972-ben lezuhant az ellenséges arcvonal mögött. És amikor Alex nagybácsiknak, nagynéniknek vagy a tanárainak visszamondta, amit anyjától

hallott, soha senki nem nyilvánított el-lenvéleményt, és nem vonta kérdőre, hogy biztosan mindent jól értett-e. Ugyanúgy megkímélték az igazságtól, azaz apja hazatérésének valós esélyeitől, ahogy anyja kímélte a temetésektől. Így aztán azzal a várakozással nőtt fel, hogy egy szép napon majd besétál az ajtón egy John Tynan nevű őrmester, gyakorlatilag ismeretlen férfi, és megváltoztatja az életüket. Olykor eltöprengett rajta, vajon nem ennek a gyerekkorát végigkísérő állandó bizonytalansági tényezőnek köszönhető-e bizonyos fokig, hogy ennyire elkötelezettje lett a matematika bizonyosságainak, a valószínűség és az előrejelzés tudományának. Hattagú kórus segítségével elénekeltek két hálaadó éneket. Elmormolták az áment a fiatal tiszteletes által mondott imára, és az „Istentisztelet rendje” című, mindenkinek kiosztott nyomtatványból felolvasták a gyászolók válaszszövegét. Miközben Lukács evangéliumának második fejezetéből a Nunc Dimittist mondták, hat koporsóvivő vállára vette Eliot koporsóját, és a folyosón lassan végighaladva a kint várakozó koporsószállító autó felé vitték. Alex a szeme sarkából figyelte őket, amikor elvonultak a padja mellett. – Walter Neumann és Newton Brady haladt az élen, bármelyikükről meg lehetett volna mintázni a veszteséget méltósággal viselő férfi arcát. Bármit mondjon Liz Foster, a kollégájuk iránti szolidaritás és tisztelet megható gesztusa volt ez. Az elhaladó koporsót nézve Alexnek eszébe jutottak Randal White pár nappal korábbi szavai, hogy a ProvLife az emberi közösség része is, nem csupán pénztermelő gépezet. Hogy nem csupán a cég mérete vagy múltja számít, és nem is csupán az elemzések pontossága vagy kifinomultsága. Hanem a társaság éthosza is. Amikor Alex elvégezte az egyetemet, gyakorlatilag bárhol kész lett volna dolgozni. Most látta csak, mekkora szerencséje volt, hogy oda került, ahova. A koporsószállító autó lépésben haladt az Eliot család sírhelye felé, a gyászolók gyalog követték. A borult égből hópelyhek szállingóztak alá, a fák tetejét már beburkolta a sűrűsödő köd. Alex azon kapta magát, hogy Randal White mellett halad, a menet vége felé. Továbbra is nyomott volt a hangulat, de a zsoltárok és az imák – sőt még Goebert szavai is – javítottak rajta valamit, itt-ott már beszélgettek egymással az emberek, dicsérték a szertartás méltóságteljes ünnepélyességét vagy a hely szépségét. – Sajnálom, hogy magára hagytam – szólalt meg White is. – Leragadtam Michael nagynénjénél, Grace-nél. Már vagy nyolc éve nem láttam, de ő senkinek nem felejti el az arcát. Nagyszerű asszony. Kilencvenegy éves, de vág az esze, mint a borotva. Alex elmosolyodott. – Semmi gond, Randal – felelte. Általában kényelmetlennek érezte, hogy a keresztnevén szólítsa White-ot, de ezúttal nem. – Oda kellett volna ülnie hozzánk előre – mondta White. – Volt hely

bőven. Láttam, hogy tanácstalanul álldogál a folyosón. Már szólni akartam. – Nem volt semmi probléma. Beengedett az a férfi. Alex a pár lépéssel előttük lépkedő szakállas férfi felé intett a fejével. Nem volt nehéz megtalálni, mivel az egybegyűltek közül egyedül ő viselt bézs színű kabátot, mindenki más sötétszürkében vagy feketében jelent meg. Barna cipő is csak rajta volt. White követte Alex pillantását, és egy pillanatra alig észrevehető rosszallás ült ki az arcára. – A zsebkendőjét is odaadta – folytatta Alex. – Sajnos, szipogni kezdtem már az első hálaadó ének alatt. Olyan gyönyörű himnusz! – Igen, az – helyeselt White. – És szép a szövege is. – A fagyott földből kicsivel odébb égnek meredő kőkeresztek csoportja felé pillantott. Régi virágcsokor maradványa kandikált ki a hóból. – „Változás, rothadás, amerre csak nézek.” Tudta, hogy aki ezeket a szavakat írta, még aznap éjjel meghalt, amikor befejezte a költeményt? – Nem – felelte Alex. – Ez egészen… rendkívüli. White elmosolyodott. – Azt hittem, azt fogja mondani, hogy valószínűtlen. – Hát, az is. – Érdekelne, vajon előre látta-e valamilyen módon a halálát. Mit gondol, lehetséges ez? Talán azért írta, hogy „gyorsan leszáll az est”, mert tudta, hogy az ő esetében ez szó szerint igaz. White itt hirtelen elhallgatott, és gondolataiba merült. Pár másodpercig szótlanul lépkedtek egymás mellett. – Esetleg tudja a nevét? – kérdezte Alex. – Nem. Vidéki lelkész volt, azt hiszem. Valahol Angliában. – Nem a szerzőét – mondta Alex. – A férfiét, aki mellettem ült. Aki előttünk megy. – Á, az övét! – White összeráncolta a homlokát, és megint másfelé nézett. – Nem mutatkozott be? – Nem. Nem is igazán volt rá alkalom. – Attól tartok, nem segíthetek. Nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk volna. A Swan Pointban pár éve az volt a divat, hogy mindegyik családi sírhelyet egy tömbből kifaragott, monumentális gránittábla jelöli. A tíz centi vastag, durván megmunkált szélű táblákon száz méterről is látható betűkkel állt a család neve. Körülötte csoportosultak a családtagok sírjai, mindegyiken kisebb, de ugyanolyan gránitból készült sírkő. Nem sok nyughelyen volt hosszabb felirat. Semmi életrajzi adat, semmi idézet a szentírásból, még annyi is csak ritkán, hogy EMLÉKÉT KEGYELETTEL MEGŐRIZZÜK vagy HŐN SZERETETT. A legtöbb kövön csak név és évszám állt, mintha őrizni akarták volna a holtak

titkait. Egyáltalán, Alexnek úgy tűnt, a Swan Point temető elsősorban az intim szféra védelméről szól. Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy Rhode Islanden így szeretik? Talán e kicsi, mégis független állam lényegét testesíti meg, hogy az emberek a maguk dolgával törődnek, és másoktól is ezt várják. Az Eliot család nyughelye a temető északi részének egyik csendes pontján volt, tőle nem messze régebbi, tizenkilencedik századi sírok sorakoztak, egyiket-másikat kis, egyiptomi stílusú obeliszk díszítette. A frissen ásott sírgödör szélét körben fakeretekre helyezett koszorúk lepték el, sötétzöld alapszínük az utolsó göröngyig elrejtette a kihantolt földet. Amíg várták, hogy a koporsót kiemeljék a járműből, Alex hét másik Eliot sírját számolta össze, két generációt temettek már ide. Addig sejtelme sem volt róla, hogy Eliot családja Rhode Island-i, de nem nélkülözte a logikát a dolog, hiszen Michael Eliot fő támogatója a ProvLife-nál mindig is Richard Goebert volt. A Goebertek pedig két évszázada jelen vannak az államban, itt voltak már a rabszolga-kereskedelem időszakában is, amikor igen sokan gazdagodtak meg Rhode Islanden. Összegyűltek a sír mellett, és a temetési imát olvasó lelkészt hallgatták, akinek hangja kint a szabadban szinte elveszett. És ekkor történt, amikor a koporsót leengedték a gödörbe, hogy Alex felfogta az egész helyzet iróniáját. Hiszen Michael Eliot álma éppen az volt, hogy itthagyja az egészet. Majdhogynem élete utolsó pillanatáig azon mesterkedett, hogy suttyomban eltűnjön innen, és soha ne nézzen vissza. Most pedig itt van, magáénak tekinti a családja, a város, a kollégái, éppen azok állják körül a sírját, éppen azok gyászolják, akiktől olyan elszántan meg akart szabadulni. Itt marad nekik mindörökre. Alex megborzongott, és másfelé nézett. Ismét Margaret Eliot tekintetével találkozott. A fátyol ide-oda mozgó redőin át Alex mintha valami dacos elszántság halvány nyomát fedezte volna fel. Vagy talán diadalittasság? Alex már a lépcsőházból hallotta, hogy csöng a telefon, az utolsó emeleten megszaporázta lépteit. A legfelső lépcsőfokon trónoló Oscar mélységes döbbenettel bámult rá, majd felszáguldott a lépcsőforduló egyik sarkába valahonnan odakerült létrán. Alex kinyitotta az ajtót, és felmarkolta a kagylót. – Halló? Csend volt a vonal túlsó végén, majd azt hallotta, hogy valaki hosszan, szaggatottan levegőt vesz. – Halló? Ki az? Most fojtott zokogássá erősödött a hang. – Én vagyok. Korán mentél haza, nem? Azt hittem, még az irodában vagy. Liz zaklatottnak, feldúltnak tűnt. Bizonyára a temetés miatt, hogy tudja, megtörtént. Alex igyekezett vidáman válaszolni.

– Randal elengedett. Mintegy kegyeleti okokból, tudod. – Tényleg? Rendes volt tőle. – Igen, szerintem is. – Leült a kanapéra. – Úgyhogy öt óra, és már itt is vagyok. És te… jól vagy, Liz? – Ott kellett volna lennem. Nem lett volna szabad távol maradnom. – Jaj, Liz! – Ott kellett volna lennem, hogy elbúcsúzzak tőle. Ott kellett volna lennem. Csak azt gondoltam… – Liz, Liz, állj meg! Ne gyötörd magad emiatt. Nem számít. Csak-csak egy szertartás volt. Ennyi az egész. Formaság. – Féltem, hogy nem tudom majd elviselni. Hogy túlzottan felizgat és elárulom magam. Azt nem akartam… nem magam miatt, hanem Michael miatt. Mert ő mindig azt akarta, hogy ez az egész… Titokban maradjon. Erre gondolt vajon Liz? Mindazok után, ami történt, ő még mindig a hűséges asszisztens. De vajon mennyi mindent tartott titokban előtte Eliot? Ott van mindjárt a tízmillió dollár, arról nem is beszélve, hogyan jutott hozzá. – Liz, teljes mértékben megértem. Ő is ezt akarta volna… mármint a diszkréciódra gondolok. – Akkor is el kellett volna mennem, Alex. Jogom lett volna ott lenni. Volt hozzá annyi jogom, mint bárki másnak. Még több is. – Hát persze, hogy volt – vigasztalta Alex. – Hát persze. Pillanatnyi csend következett. Alex gondolkodott, mit mondhatna még, mivel segíthetne. – Milyen volt? – szólalt meg végül Liz. – Sokan elmentek? – Igen, elég sokan. – Az a sok ember mind úgy csinál, mintha gyászolná. Előttem van a megnyúlt képük. Íme, megint a hirtelen váltás: a búbánatot követő keserűség. Alex úgy érezte, Liz védőállást vett fel. Még mindig nem tudja pontosan, hogyan kezelje ezt az egészet. – Gondolom, Randal White is ott volt – folytatta Liz. – Igen – felelte Alex, szintén kissé védekező alapállásból. – Ott volt. – Meg Walter Neumann is, feltételezem. – Igen, ő is. – Hát persze. Ezt nem hagyta volna ki. Mindegyiknek Richard Goebert pozíciójára fáj a foga, ha majd nyugdíjba megy, tudod? A vezér pedig kedvelte Michaelt, tehát most el kell játszaniuk, hogy ők is kedvelték. Brady, Neumann, Randal White. Ezért voltak ott. De nem kedvelték, Alex, egyáltalán nem kedvelték. White egyenesen utálta. – Liz, azt hiszem, kicsit igazságtalan vagy. Úgy értem, mindenki ott volt, az összes felső vezető. Olyan volt… egy kicsit olyan volt, mintha a cég halottja lenne. Azt hiszem… – Michael gyűlölte a céget. Ki akart szállni. És valaki megakadályozta

ebben. Alex felsóhajtott – ó, Liz! – Láttad őt? – Kit? – Margaretet Ki mást? – Igen, mondjuk. Úgy értem, fátyol volt rajta. Nem tudtam igazán… – És mit gondolsz, lehetett ő a tettes? Alex habozott. Eszébe jutott, hogyan nézett rá az özvegy a még be nem temetett sírgödör fölött Rosszul érezte magát tőle. De csak ennyi volt egy érzés, nem több. – Nem tudom, Liz. Nem hiszem. – Sírt? – Liz, nem tudom… – Láttad sírni? Nem láttad, igaz? Fogadok, hogy egy kis szipogás-ra is alig futotta. – Liz, mi lenne, ha…? – Sírt? – Liz, tényleg nem tudom! Nem ültem a közelében, nem láttam. Liz elhallgatott. Pár másodperc múlva Alex hallotta, hogy halkan sír. Zavartabb, mint valaha. És lehet ezen csodálkozni? Hiszen ott ül az üres lakásban, ahol csak Michael Eliot csomagját látja, a közösen tervezett új élet gondosan összepakolt földi maradványait. Huszonnégy óra választotta el álma beteljesülésétől, hogy aztán durván elragadják tőle. És ami a legrosszabb, senki sem tudja megmondani neki, miért történt az egész. – Figyelj, Liz – mondta Alex. – Egy időre el kell menned onnan. Nem tesz jót, hogy… Figyelj, mi lenne, ha összepakolnál pár cuccot, és átjönnél? Majd főzök vacsorát, berúgunk és tévézünk. A kábeltévén a Harminckilenc lépcsőfok megy. – Jól hangzik. De… szóval, nem mentek valahova Markkal? Liz egy óra múlva toppant be. Addigra Alex már a zöldséget aprította, a nappaliban pedig Stevie Wonder szólt jó hangosan. Korán megvacsoráztak – wokban sült csirke volt aztán a két üveg Chardonnay-nek is hamar a nyakára hágtak. Nagy részét Liz itta meg. A telefonbeszélgetésük óta megnyugodott, már nem könnyezett, nem is haragudott a világra. Azt mondta, egyszerűen csak fáradt Alex igyekezett könnyed témákra terelni a szót Beszéltek Oscar-ról, Montanelli polgármesterről, meg Mrs. Connelly idióta vejéről. Alex nem hozta szóba Michael Eliotot a halálát az özvegyét, még a tízmillió dollár témáját is sikerült kikerülnie. Úgy tűnt, Liznek is megfelel ez így. Sőt úgy nézett ki, részéről az egész téma lezártnak minősül.

10. fejezet Margaret Eliotot meglepte a veszteség okozta fájdalom. A lélekölő egyhangúságban eltelt hosszú évek után nemigen táplált már érzelmeket a férje iránt: csak valami homályos egymásrautaltság keveredett a Michael leplezetlen közönye miatti sértettséggel. Mivel a holttestet Mrs. Ramirez, a takarítónő fedezte fel, Margaretet nem érte akkora sokkhatás, a történtek csak azután nehezedtek rá teljes súlyukkal, hogy Michael Eliot már a földben volt. A temetés után, a barátok, rokonok távozása után – és kisebbik fia, Peter mogorva, keserű búcsúja után – egyedül üldögélt a nappaliban, és a falon lógó két fényképet bámulta. Az egyiken Peter és Tom volt látható, a másikon pedig az egész család a floridai korallzátonyon töltött nyaralás alkalmával. Mindössze tizenkét éve készült Michael a fiúk vállán nyugtatja a két karját, ő pedig keresztbe tett lábbal ül egy hatalmas fonott székben, kezében napszemüveg, napbarnított lábán lisztszerű, fehér homokszemcsék. Michael aznap horgászni vitte a fiúkat. Sörszaguk volt, amikor visszajöttek, és Peter úgy hozta a tízkilós tonhalat, mintha másfél mázsás nyársorrú halat fogott volna. Most Peter már visszament New Yorkba – a szertartás után azonnal –, Tom pedig Londonban van, ahol a Citicorpnál dolgozik. Nem akart hazajönni („Mi értelme lenne?” – kérdezte a telefonban), de Margaret tudta, hogy nem a puszta közömbösség tartja távol. Több ez annál: megbántottság, sértettség. Mind a két fiú őt okolja azért, ami a családdal történt: Michael fokozatos elidegenedése miatt. Többször is azzal vádolták – általában hálaadásra és karácsonyra tartogatták az ilyesmit –, hogy rideg és távolságtartó. Neki viszont úgy tűnt, Michael távolodik el egyre jobban. Ha ő az évek során megváltozott, az Michael miatt van. Soha nem tudta megérteni, miért változott meg a viselkedése vele és a gyerekekkel szemben. Az egyik évben még minden rendben volt, a következőben pedig már rosszindulatú daganat módjára burjánzott el a tartózkodás és a bizalmatlanság. Margaret zöld szeme könnybe lábadt, elhomályosultak a fotók. Mi történt velük? Fél tizenegykor lett figyelmes a hosszú, hintó formájú falióra ketyegésére, és eszmélt rá, hogy három teljes óra telt el anélkül, hogy megmozdult volna. Éhes volt, de a partiszervíz által a konyhában hagyott ételtől kis híján felfordult a gyomra. Ráhajtogatta a füstölt lazacot egy darab rozskenyérre, aztán a mosogatóba ejtette az egészet, és forró könnyekkel áztatta. Nem tudta abbahagyni a sírást. Felemelte a fejét, és az elsötétült ablakban szembenézett a

tükörképével. – Istenem, segíts! Ezután kivett a faliszekrényből egy üveg skót whiskyt, és felment a hálószobába, a hideg, üres ágyba. A telefon ébresztette fel. Az órára hunyorgott, és meglepetten látta, hogy már majdnem tíz van. Elaludt. Átnyúlt az ágy túlsó felére, hogy oldalba bökje Michaelt, és riadtan döbbent rá, hogy nincs ott, és nem is lesz már ott soha többé. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa, amint a fagyott földet a frissen ásott sírgödörbe lapátolják, majd felvette a kagylót. – Halló? Nem szólt bele senki. Most vette észre a fapadlón a félig üres whiskysüveget és a törött fényképkeretet. Homlokát összeszorította a fájdalom. – Halló? – Mrs…. Mrs. Eliottal beszélek? Női hang. Mintha ismerős lenne. – Igen, ki az? – Maga nem ismer engem. Nem ismer. Különben is… különben sem fontos. – Ó? Kinyitotta az ágy melletti szekrénykét, és a Tylenolért nyúlt. Bosszúsan vette észre, hogy nincs víz a kancsóban. – Ami viszont fontos, amiért hívom, az az, hogy információim vannak. – Információi? Hosszú szünet. – A férjéről – tette hozzá aztán a hang. Margaret összeráncolta a homlokát. Kihúzott a szája sarkából egy hajszálat. – Mi? – Azt mondtam… – Hallottam, mit mondott Miféle információról beszél? – Könnyek szöktek a szemébe. – A férjem… – Meghalt. Én… tudom. Mintha megremegett volna a hangja. Aztán már határozottabban csengett megint – A pénzügyeiről vannak információim. Margaret csukott szemmel hallgatta, próbálta felfogni, mi történik vele. – Van róla tudomása, hogy a férje jelentős vagyont hagyott hátra? – kérdezte most a hang. A nő, akárki is legyen, mintha előkészített forgatókönyvből olvasta volna, amit mondott, de remegő hangon, mintha nehezére esne. – Ki az? Leteszem, ha nem árulja el, ki maga. – Tudta, hogy több mint tízmillió dollár maradt utána? Előbújt egy felhő mögül a nap. A padlót apró üvegszilánkok borították. – Mi… – Elment a hangja. Csak suttogni tudott. – Miről beszél? – Hát nem tudta?

– Nem… nem, nem tudtam. Kivel beszélek? – Több mint tízmillió dollár maradt utána – folytatta szaggatott levegővétel után a hang – egy svájci bankszámlán. Margaret hitetlenkedve csóválta a fejét, és kezdett bedühödni. – Maga megőrült! Maga biztosan valami… maga beteg! A férjem a Providence Life alkalmazottja volt. A fizetése… na nem, ehhez magának semmi köze. De nem volt milliomos! – Évente valamivel több mint százhúszezer dollárt keresett – közölte a hang. Margaret szorosabban megmarkolta a kagylót Michael jövedelme a legutóbbi pénzügyi évben százhuszonháromezer dollár volt. – Honnan…? Ki maga? Követelem, hogy mondja meg! – Persze a múlt évben a pénze, mármint az igazi pénze. Svájcban úgy négyszáz lepedőt kamatozott. Margaret visszazuhant a párnákra. – Maga… maga nem az adóhivataltól beszél? – kérdezte. A vonal másik végén ideges nevetés hallatszott. Ez már sok volt. Margaret a padlón szétszóródott üvegdarabokkal nem törődve kiugrott az ágyból, és felállt. – Micsoda? – esett neki immár gyűlölködve a hang. – Attól fél, hogy elveszíti azt a csodás házát? Nem, nem az adóhivataltól vagyok. Én… mondjuk, hogy Michael egyik barátja vagyok. Egy igen jó barátja. Margaret az ablakhoz lépett, és most már gondolkodott. Próbált rájönni, ki lehet ez a nő. Aztán erős fájdalmat érzett a bal talpában. Odanézett, és vércsíkot látott a padlón. – De, mint már mondtam – folytatta a hang –, hogy én ki vagyok, az nem fontos. Amit tudok, az a fontos. – Mit… mit tud maga? – Azt, hogy hol a pénz. Margaret elnevette magát. Tiszta őrület volt ez az egész. – Ugyan már, Margaret – mondta a hang. – Nehogy most lankadjon a figyelme! Koncentráljon! Hiszen mondom, tudom, hol a pénz. A maga pénze. – Az én… nem is… nem is tudom, hogy… – Csak figyeljen ide, oké? – Türelmetlenséget és félelmet árult el a nő hangja, nem indulatot. – Michaelnek tízmillió dollárja volt egy svájci bankszámlán. Most halott. A pénz a törvény szerint a magáé. – Nem tudom, miről beszél. – Ezért hívtam fel. Nálam vannak a telefonszámok, a számlaszámok, az összes papírja. Mindaz az információ, aminek a segítségével hozzájuthat ahhoz, ami törvényesen magát illeti. – De miért? Miért… miért csinálja ezt? Miért mondja el nekem? – Egyszerű okból – mondta már-már dacosan a hang. Aztán újabb szaggatott lélegzetvétel, vagy talán cigarettából slukkolt. – A feléért.

Margaret kibámult a délelőtti szürkeségbe. Sajgott a lábfeje, de annyira valószerűtlennek tűnt minden, hogy le sem pillantott, mi okozhatja a fájdalmat. – Én nem tudok hozzájutni a pénzhez, mert nem én voltam a felesége – folytatta a hang. – Maga viszont, mint Michael életben maradt házastársa, mindent megkap. Ért engem? k – Igen… igen. – Jó. Akkor figyeljen! Az ajánlatom a következő. Átadok magának minden információt, a pénz fele ellenében. A fele. – Ó, istenem! Szája elé kapta reszkető ujjait. A hang kíméletlenül darált tovább. – Osztoztunk Michaelen. Most pedig – tényleg cigaretta volt, hallotta a nő szájának finom cuppanását a papíron – a pénzén osztozunk meg. Így fair. – Osztoztunk? – Magáé a ház, igaz? – Most olyan volt a hang, mintha ez a tény , valami érzőideghez ért volna. – Meg a nyugdíj, meg az életbiztosítás. De ne feledje, nélkülem, anélkül, amit tudok, semmi mást nem kap. – Hogy érti azt, hogy osztoztunk Michaelen? Hirtelen leesett. Visszaült az ágyra. Eszébe jutott a fiatal nő a temetésen. – Istenem, maga az, ugye? A temetésen. Maga volt Michael… – Nem voltam ott a temetésen. Gondolja, hogy ott állnék a sok képmutató között? De ne aggódjon! El fogok búcsúzni tőle. Margaret Eliotnak ömlött a könnye. – 0, istenem! Hogy teheti… még épphogy elföldelték, és maga már a pénzét próbálja megszerezni?! – Az a pénz ugyanannyira az enyém, mint a magáé, Margaret. Sőt, még jobban. Megosztozunk rajta, mi ketten. Ha életben maradt volna, maga egy centet sem látott volna belőle. – Ez hazugság! – Margaret most már zokogott – El akarta hagyni magát, Margaret. Így érzett maga iránt. Aznap, amikor meghalt, már épp indulni készült. – Maga hazudik – jelentette ki kerek perec Margaret – Be tudom bizonyítani. Nálam van a… De Margaret nem volt rá kíváncsi, mi van ennél a nőnél. Dúló viharként tombolt a fejében a fájdalom és a harag. Úgy levágta a kagylót, hogy beszakadt az egyik körme.

11. fejezet Tom Heymann ahhoz képest, hogy milyen költségtudatos vállalati vezető volt, a saját idejével elég bőkezűen bánt. Alex hétfő reggel érkezett meg a PrimeNumberhez, és Heymann a két nap során, amíg ott volt, fél óránál tovább egyszer sem hagyta magára. Érkezésekor mindjárt beinvitálta az irodájába egy műanyag csésze kávéra és „egy kis csevegésre”. Negyvenes évei végén járó, alacsony férfi volt, külsejéből ítélve nem kevés időt töltött a konditeremben. A középen elválasztott világosbarna haja a Partridge Family című sorozatot idéző ártatlanságot kölcsönzött neki, de a táskás szeme, amely úgy nézett ki, mintha behúztak volna neki, az már kevésbé volt barátságos. Kellemetlen, feszélyezett beszélgetésük során Alex figyelmét mindvégig a szeme kötötte le. Világoskék vagy világosszürke szempár, amelyet mintha csak hátulról világítottak volna meg, és amely ott volt mindenütt. Heymann mosolyogva kérdezgette Alexet, és lazán, amolyan „éppen csak ismerkedünk” stílusban mozgatta a fejét, de a szeme komoly maradt, és beszéd közben hol Alex szájára, hol a hajára, hol a mellére szegeződött, mintha minden egyes testrésze olyan információt hordozna, amelyet utólag majd jól megrág. Alex önkéntelenül megborzongott. – Fázik? – Nem, semmi gond – felelte Alex. – Nem tartunk túl meleget idebent. Soha nincs több tizennyolc foknál. Arról van szó, hogy a sok elektronika mellett, amivel dolgozunk, a hölgyeknek könnyen melegük lesz. Ha pedig túl meleg van, figyelmetlenebbek lesznek. Ilyenkor csúsznak be a hibák. Alex a kezében tartott műanyag csészére pillantott. A selyemszita-nyomatú emblémán vérvörös betűkkel ez állt: A PRIMENUMBERNÉL SZÁMÍT A MINŐSÉG. – De nem emiatt jött, ugye? – kérdezte Heymann. – Nem, nem – nézett fel Alex. – Csak Mr. White úgy érezte, hasznos lehet számomra, ha szembesülök a ProvLife munkájának adatrögzítési aspektusával is. Heymann ijesztő szeme összeszűkült. – Szembesül? – Igen. Úgy érezte, látnom kell, pontosan hogyan jut be az infor-máció a szerződési ajánlatokról és a kárbejelentő lapokról a vállalati adatbázisba. – Értem. Ezután Heymann egy pillanatig még fürkészte Alexet, majd rákacsintott.

Élénken összedörzsölte a kezét, szemmel láthatóan egy kicsit ő maga is fázott – Akkor hadd vezessem körbe. A PrimeNumber egy zsákutca végében volt Nyugat-Warwickban, Providence központjától hét mérföldre, egy sivár ipari negyedben. Az egymást követő könnyűipari gyárak, raktárak közül nem mindegyik talált még lakóra, ez is a város – avagy Montanelli polgármester – jövőbe és csúcstechnikába vetett hitéről tanúskodott. A cég tevékenysége az épület egyetlen, olcsó kinézetű asztalokkal és alacsony zsákvászon térelválasztó paravánokkal telezsúfolt szintjén folyt Sehol egy sarok, sehol egy szobanövény, ami mögé el lehetne bújni. Mindenki látott mindent. Alex arra tippelt, hogy az irodai locsogást aligha nézik jó szemmel. Villogtak a monitorok. Amikor Heymann körbevezette, egy-két fej felnézett, de csak egy pillanatra. A folyamatos billentyűpüfölésnek olyan hangja volt, mint amikor a zuhogó eső veri a háztetőt. Heymann egy vörös hajú nő mögött megállt – Ez itt az első rész. Fehér nyomtatványt vett a kezébe, amelyen világoskék keretű rubrikába írhatták adataikat a biztosítást igénylők, azaz a társaságnak szerződési ajánlatot tevők. Minden nyomtatványnak volt egy nyolcjegyű sorszáma, ami előtt két betű állt: AJ mint ajánlattevő. A negyvenkét kérdés némelyike alkérdésekre volt lebontva. Alapvető információkra kérdeztek rá, úgymint lakcím, foglalkozás, dohányzó vagy nemdohányzó alapkonstrukciót igényel-e, és kórházi ápolás esetén milyen mértékű térítést szeretne. Az utolsó tizenkét kérdés már részletesebben belement a kockázat jellegébe. – rákérdeztek, tervez-e az ajánlattevő tizenkét hónapon belül utazást, milyen típusú autót vezet, űz-e valamilyen nagyobb kockázattal járó tevékenységet, például búvárkodik vagy versenyszerűen motorozik-e, vonták-e már be a jogosítványát, illetve büntették-e alkohol vagy kábítószer hatása alatt elkövetett cselekményekért Alex figyelte, hogy telik meg a vörös hajú nő képernyője adatokkal. – A nyers adatok bevitelén túl statisztikai adatbázisokat is tartunk fenn – magyarázta Heymann. – Természetesen mindegyik száz százalékig kompatibilis a ProvLife központjában lévő központi adattár-rendszerrel. Amikor maguk az osztályon számok, statisztikák után kutakodnak, az idő felét a mi rendszerünkben töltik. Teljes mértékben integrált a rendszerünk. – És milyen gyakorisággal frissítik ezeket az adatbázisokat? – Minden azonnal bekerül. Minden kategóriaválasznak, azaz a néven és lakcímen kívül mindennek, van digitális jele. Tehát például amikor Karyn, aki itt ül… A vörös hajú nő a nevét hallva felnézett. Heymann megérintette a vállát. – Semmi, Karyn, folytassa csak! Szóval amikor Karyn beviszi egy ajánlattevő családi állapotát, a számítógép felismeri a kategóriát, és automatikusan frissíti az adatot, amint az ajánlati nyomtatvány végére ér. Alex bólintott. Adatbázis ide vagy oda, a PrimeNumber tényleges napi munkája pontosan az, aminek White nevezte: babramunka. – És amikor kárbejelentő lapok érkeznek, ugyanezt az eljárást követik? –

kérdezte. – Így van. Azáltal, hogy itt töltjük fel és frissítjük a ProvLife adatbázisait, csökkentjük a központi irodájukban működő rendszer terheit. És rengeteg fölös kapacitásunk van még. Ez akkor lesz fontos, amikor, vagy mondjuk inkább úgy, ha a cégük beszáll a betegbiztosításba. Annak fényében, hogy milyen közel áll a PrimeNumber a ProvLife-hoz, Alexet nem lepte meg, hogy Heymann hallott erről a tervről. Viszont a férfi beszédmodora egyenesen arról árulkodott, hogy sokkal többet tud a dologról, mint ő. – Mondja csak, jelentkezett a kísérleti programra? – kérdezte most Heymann. – Persze – felelte Alex. – Gyakorlatilag mindenki jelentkezett. Jobb, mint a régi céges program. Heymann elmosolyodott. – Akkor vessünk rá egy pillantást. Megengedi, Karyn? – Persze. A vörös hajú nő örömmel engedte át a gépét pár másodpercre. Heymann leült a helyére. – Akkor lássuk. – Pötyögni kezdett a klaviatúrán. – Nem emlékszik véletlenül fejből az IG számára? – Öö… nem, sajnálom. – Semmi gond. Akkor névre keresek. Szinte szálltak az ujjai a billentyűzeten, és a képernyőn megjelent egy táblázat, az Alex által úgy hat héttel azelőtt kitöltött ajánlati nyomtatvány pontos mása. Ott volt minden adata: a munkaköre, a ledolgozott évek száma, még a parkolóban rozsdásodó öreg Camry is. – A betegbiztosításokra már létrehoztunk egy új adatbázist – mondta Heymann. – Flottul működik. – Ez nagyszerű – mondta önkéntelenül Alex. – Tehát ha holnap elüti a busz – nézett fel rá a válla fölött Heymann –, az most már legalább bekerül a baleseti statisztikába. Ezután még csaknem egy óráig tartott az idegenvezetés. Heymann minden egyes részlegre bevitte, és ragaszkodott hozzá, hogy a PrimeNumber számítógépes rendszerének gyakorlatilag valamennyi részével megismertesse. Tizenegy órára Alex már teljesen kimerült, és hálát adott a sorsnak, hogy Heymann végre elment valami megbeszélésre. A kockázatos tevékenységek részlegén hagyta magára, itt Alex leülhetett az egyik szabad asztalhoz. Egy ideig a kárigény adatbázisban futtatott le információs képernyőket, belső ellentmondás vagy kihagyás után kutatva. White nyilvánvalóan arra gyanakszik, hogy valahol „levágják a kanyart”, talán a biztosítási üzletág

átlagértékeivel tömik be a réseket, de Alex semmit sem talált, ami ezt bizonyítaná. Heymann kissé óvatos volt, talán gyanakvó is, ugyanakkor a jelek szerint határtalanul büszke a fantasztikus komputereire. Alex kutatásait megnehezítette a kezdetleges szoftver: messze nem volt olyan fejlett, mint azok a rendszerek, amelyekkel a központi irodában dolgozott. Felhasználóbarát menünek aztán nyoma sem volt. Itt adatrögzítéssel foglalkoztak, nem adatelosztással. Egy óra elteltével hátradőlt a székében, és frusztráltan felsóhajtott. Végignézett a sűrű sorokban ülő nőkre, akiknek arcát megvilágította a monitorok kékes fénye. Érdekes volt látni, hogyan táplálják be soronként mindazt az információt, amelyet ő hatalmas, steril blokkokban manipulál. A leendő biztosítottak kézírása – egyik-másik lendületes, magabiztos, másoké gyanakvó embert sejtető, szinte olvashatatlanul apró betűs – szeme elé tárta a valóságot, a ProvLife ügyfeleinek egyéniségét. – Munkára jelentkezel? Barátságos hang zökkentette ki elmélkedéseiből. Odafordult szomszédnőjéhez, és rámosolygott. A nő bal kezében kis műanyag levélbontót tartott. – Ó, nem. Én a központi épületben dolgozom. A statisztikai osztályon. Csak megnézem, honnan jönnek a számaink. A nő előrehajolt, és a kezét nyújtotta. – Roberta – mondta széles mosollyal, amely elárulta, hogy baloldalt hiányzik egy foga. Alex is bemutatkozott. – Most jövök csak rá, mekkora munka ez – folytatta. – Mármint bevinni ezt a rengeteg információt a rendszerbe. Mennyi ideig lehet ezt csinálni egyhuzamban? – érdeklődött. – Két, esetleg három órán keresztül. De vannak itt lányok, akik sokkal tovább bírják. Azzal Roberta felbontott egy újabb borítékot, kivette belőle az ajánlati nyomtatványt, majd a borítékot egy takaros kis kupac tetejére helyezte. Szabványos díjmentesített válaszborítékok voltak, amilyeneket a ProvLife ezrével küldött ki ügyfeleinek, de Alex csak hat hete látott ilyet először, amikor a kísérleti betegbiztosítási programban ő maga is ajánlattevő lett. Akkor csak egyetlen dologra lett figyelmes: arra, milyen kellemetlen a tapadófelület íze, amikor megnyalja. Most viszont, hogy minden egyes asztalon ott látta őket felkupacolva, hirtelen világos lett számára, milyen nagyüzemi méretekben működik a társaság, és mennyi rosszul fizetett, lélekölő robotra van ehhez szükség. Még a levélbontóik is egyformák voltak. Roberta követte Alex tekintetét. – Céges darab – mutatta fel a fehér, műanyag pengét. – Nagyon megkönnyíti a munkát. – Látom, mindenki kupacokba rakja a borítékokat. Gondolom, újra felhasználjátok őket. – Azért Heymann nagyon odavan. Ezt mindenkinek meg kell tanulnia,

amikor idekerül. Raymond naponta kétszer körbejár a talicskával, abba megy az összes boríték.

12. fejezet Margaret Eliot a konyhaablaknál ült, és a vonal másik végén kicsöngő telefont hallgatta. Előző este megint havazott, az udvaron a magas fenyők hólepte ágai a fagyos föld felé hajlongtak. Ha visszamennénk az időben, Peter és Tom már kint lenne, hógolyóznának, hóembert építenének, vagy a szánkót vonszolnák felfelé a Blackstone Park felé vezető emelkedőn. Lelki szemei előtt ott látta a kipirult arcukat meg a mélyen homlokukba húzott gyapjúsapkájukat, amint visszanéznek rá az üvegen keresztül. Mindez azonban a régmúlt. Ma érintetlen a hó, éppen úgy, mint a temetőben-, az immár használaton kívüli időt és helyeket borító tiszta, fehér, porhanyós lepel. Csengett, csengett a telefon, de nem vette fel senki. Margaret lassan visszatette a kagylót a helyére, és fejét a jeges ablakpárkányra döntötte. Az ajtócsengőre felpattant. A kandallópárkányon álló órára pillantva eszébe jutott, hogy látogatót vár. Előző nap telefonált Harold Tate, Michael régi egyetemi barátja. Érdeklődött, hogyan viseli, és segíthet-e valamiben. Szabadkozott, amiért a temetésen nem tudott vele illendően elbeszélgetni. Margaret meglepődött, hogy Tate jelentkezett, azon pedig még inkább, hogy felajánlotta, eljön hozzá. Jó ideje nem látta már. Régen elmúltak azok az idők, amikor Tate rendszeres vacsoravendégük volt, és Margaret még új feleségével, Suzyval sem találkozott. De aztán eszébe jutott, hogy Harold karácsony előtt is telefonált, a férje halála előtt alig egy héttel. És ő mindig is kedvelte Haroldot, részben azért, mert. akárcsak neki, voltak emlékei a fiatalabb Michael Eliotról, aki gyökeresen különbözött attól a hallgatag, gondolataiba merülő férfitól, akivé lett. Tate már az ajtóban állva is feszélyezettnek látszott. Lehet, hogy csak a hidegtől, de görnyedt tartása, maga előtt összekulcsolt keze azt a benyomást keltette, hogy leginkább a kötelességtudat hozta ide. Suzynak híre-hamva sem volt, de hiszen már a temetésre sem jött el. Margaret agyán átvillant a gondolat, hogy Tate-nek talán problémái vannak otthon. – Jöttem volna hamarabb is – mondta Tate, miközben belépett az előszobába, és toporogva leverte cipőjéről a havat –, de nem akartam zavarni. Hoztam egy kis… Kék selyempapírba csomagolt üveget nyújtott felé. – Ó. Harold, igazán nem kellett volna. Igazán milyen…

– Sherry. Jóféle. Úgy emlékszem, mintha… – Ó, szeretem, igen. Gyakran… Margaret kicsomagolta a hatalmas barna üveget, és buzgón olvasni kezdte a címkét, hogy Harold lássa, értékeli az ajándékát. Szokatlan, már-már bizarr gesztus volt szeszes italt hozni egy gyászoló özvegynek. Talán így akarja átsegíteni a nehéz időszakon? – Gonzalez Byass – olvasta. – Ez igazán… nagyon kedves tőled, Harold! Hadd vegyem el a kabátodat. Tate mintha kicsit felengedett volna, jólesően lihegve-nyögve vette le a felöltőjét. Ráncos arcával, rövidre nyírt szakállával mintha egyenesen egy halászhajóról érkezett volna. Csak a mélyen ülő, nyughatatlan szempár utalt arra, hogy bonyolultabb személyiségű, érzékeny férfival van dolga. Pár perc múlva már a nappaliban ültek, és Margaret legjobb, csontból faragott kínai csészéjéből itták a kávét. Odakint valamelyest szakadozni kezdett a felhőzet, erősebb lett a fény. A csillogó hó miatt sötétebbnek tűnt a szoba. A télről beszélgettek, hogy évek óta nem volt ilyen hideg. Aztán arról, milyen nehéz most az utakon, meg hogy folyton be kell zárni a repülőteret, és hogy az elmúlt telek sem voltak jobbak. Aztán pár pillanatig csend telepedett rájuk. Tate körülnézett a szobában, szemügyre vette a lakkozott mahagónibútort, az ezüstös zöld kárpitot, Michael és a fiúk bekeretezett fényképeit. – Sajnálom, hogy nem tudtam a temetés után maradni, Margaret – mondta Tate. – Őrület van mostanában a Medannál. Szívesen beszélgettem volna Peterrel, hogy mit csinál mostanában. – Tanul – felelte Margaret. – Jogot. Egy New York-i cégnél gyakornok. Ügyvédbojtár, így mondják. Tate bólintott. – Pillanatok alatt felnőnek, igaz? Gondolom, mindenki ezt mondja. Úgy értem, egészen döbbenetes volt a minap egy felnőtt férfit látni, hiszen még mindig úgy él bennem, mint egy szeplős kisfiú, aki… Margaret a padlót nézte. Tate észbekapott. Eszébe jutott, amit Michael Eliottól hallott, hogy a fiúk már nemigen járnak haza. És az idősebb fiú, Tom, vajon miért nem jött el a temetésre? Hiszen London végső soron csak fél napra van innen. – Jut eszembe, Suzy elnézést kér, hogy nem tudott eljönni. Ágynak dőlt influenzával. De reméli, hogy találkozhat veled, ha jobban lesz. Margaret nem felelt. Még mindig a földet bámulta gondolataiba merülve. Tate ajkát biggyesztve az udvarra pillantott. – Margaret, borzalmas trauma lehetett ez neked. Csak sejthetem, min mentél keresztül az utóbbi hetekben. Margaret sóhaj kíséretében bólintott. – Igen – mondta halkan. – Remélem… remélem, hogy Michael mindent rendben hagyott maga után – folytatta Tate. – Tudod, az ügyei meg… – Margaret itt ránézett – … meg hasonlók. Úgy értem, elképesztő, hány ember nem ír végrendeletet, vagy nem

módosítja, amikor megházasodik, meg ilyesmi. Vagy nem jó az adótanácsadója. Az ilyesmi nagyon fontos. Margaret csak nézte. – Igen, gondolom – szólalt meg végül. – Szóval… ha valami probléma adódna, remélem… ha bármi van, amiben segíthetnék… Ismerek pár kitűnő ügyvédet, akik végrendeletekre és vagyonkezelésre specializálódtak. Remélem, nem habozol majd hozzám fordulni. Margaret halványan elmosolyodott, és kortyolt egyet a kávéjából. Kezdett hideg lenni a házban. – Nagyon kedves tőled – mondta Tate-nek. – De nem hiszem, hogy lenne bármi probléma. Michael és én már jó pár éve elkészítettük a végrendeletünket. Nem hiszem, hogy azóta változott volna. A héten megyek az ügyvédeinkhez. – Hát, az jó – mondta Tate. – És ki a jogi képviselőtök? Már ha megkérdezhetem. – Persze, nem titok. Neumann és Klein. Walter Neumann irodája. Ismered őt? Tate egy pillanatra elgondolkodott, majd megcsóválta a fejét. – Ő a ProvLife jogi osztályának a vezetője, de van privát praxisa is. Tom szerint ezt manapság nem tartják igazán etikusnak, de én nem látom be, miért lenne baj. Hiszen a Neumann és Klein nem foglalkozik biztosítási ügyekkel. – Hát, örömmel hallom, hogy minden rendben folyik – mondta Tate, és letette a széke melletti asztalkára a csészéjét meg az alátétet. Úgy tűnt, távozni készül. Margaret egy pillanatra végigmérte, próbálta összerakosgatni az információfoszlányokat, mert úgy érezte, Tate viselkedése jelent valamit. De mivel Tate háttal ült az ablaknak, nem látta jól az arcát. – Harold, mikor is láttad utoljára? Tate a homlokát ráncolta. – Michaelt – tette hozzá Margaret. – A férjemet. Tate habozott. – Hát… ittunk egyet úgy egy héttel karácsony előtt – mondta végül. – Kicsit eldumáltunk, kivel mi történt, meg ilyesmi. Nem mondta? – Emlékszem, hogy telefonáltál. Akkor…? – Az már később volt, pár nappal utána. Csak boldog karácsonyt akartam kívánni. Bárcsak… Tate bánatosan csóválta a fejét. Margaret egy darabig nem szólalt meg. Az volt az érzése, hogy Tate elhallgat valamit. – Harold, régóta ismertétek egymást Michaellel, ugye? – Ó, igen. Több mint huszonöt éve. – Régebben, mint hogy engem megismert volna. – Igen, azt hiszem, így van. Margaret bólintott, mintegy magának.

– Harold, mondd meg az igazat. Volt viszonya Michaelnek? Tate először megmerevedett, aztán félszeg kétségbeesés ült ki az arcára. – Azt tervezte, hogy elhagy? – folytatta Margaret. – Erről beszélgettetek vele? Csak szeretném megtudni az igazat. – Margaret, én igazán… Nem. Nem tudok ilyesmiről. Miért gondolod…? – Akkor ezt mivel magyarázod? Azzal Margaret a pohárszékhez lépett. Egy mázas porcelánszobrocskának támasztva repülőjegy állt rajta. – Air France, New Yorkon keresztül Párizsba, első osztály – nyújtotta át Tate-nek. Január másodika. Csak oda. Tate egy pillanatig Margaretet nézte, aztán kinyitotta a jegyet. Ott állt rajta Eliot családneve és a keresztnevei kezdőbetűi, meg a többi adat is, pontosan úgy, ahogy az özvegy mondta. Margaret visszaült a helyére, és várta Tate válaszát. – Ezt mikor találtad? – kérdezte a férfi. – Ma reggel jött a postával. – A postával? – egyenesedett fel ültében Tate. – Úgy érted, a légitársaság…? – Nem a légitársaságtól jött. Hanem valakitől, aki ismerte Michaelt. Egy fiatal nőtől. Tate idegesen matatott ujjai hegyével a homlokán. – Margaret, én… én tényleg… – Harold, kérlek, ne bánj velem úgy, mint egy hülyével, csak azért, mert Michael úgy bánt velem. Mondd el. Tate felsóhajtott. – Én… nem is tudom. Michael tényleg mondott valamit arról, hogy változások fognak beállni az életében. Volt, vagyis azt hiszem, lehetett valaki, Margaret. De attól tartok, a nevére sem emlékszem. Az özvegy egy pillanatra lehunyta a szemét, majd erőt vett magán, és újra kinyitotta. – Nem hiszem, hogy komoly lett volna, tényleg. Úgy vettem ki, hogy amolyan… alkalmi dolog. Nem mintha ezzel felmenteném, de nem hiszem, hogy szerelmes lett volna, vagy ilyesmi. Nekem legalábbis ez volt a benyomásom. Margaret egy pillanat alatt ismét talpon volt, Tate-nek háttal. Gyanította, persze. Szöget ütöttek a fejébe a hosszú, éjszakába nyúló munkanapok, meg a parfümillat, ami a férje ruháiból áradt, amikor végre hazaért. Talán egyenesen várta tőle, hogy találjon magának másik nőt. Hiszen még elég vonzó férfi volt. De nem tudott semmilyen viszonyról. Egészen mostanáig. Tate egy pillanatig azt hitte, a nő egyszerűen kisétál, és magára hagyja a szobában. De aztán rájött, hogy csak nem akarta, hogy sírni lássa. Hirtelen elöntötte a Margaret iránti együttérzés. Az egész borzalmas ügyben őrá nehezedik a legnagyobb teher: gyászolhatja hűtlen férjét, és azt is, hogy már

soha nem mutathatja ki a megcsalatása miatti haragját, és soha nem tudhatja meg, rendbe hozhatták volna-e az életüket. Felállt, és Margarethez lépett. – Margaret, figyelj ide – tette gyengéden a nő vállára a kezét. – Nem tudsz mindent. Michael rettenetesen feszült volt, amikor utoljára láttam. Rettenetesen. Ilyen körülmények között az emberek időnként elkövetnek… őrültségeket. Olyasmit, amit különben akkor se tesznek meg, ha száz évig élnek. Margaret kiegyenesedett, mély lélegzetet vett, és félig Tate felé fordult. Zsebkendőt tartott az arca elé. – Milyen körülmények között? – Nem tudtam, beszélt-e veled erről. Tudod, Margaret, decemberben nagyon rossz hírt kapott. A jövőjére, az egészségére vonatkozóan. Margaret lassan visszaült a székre. Újabb nagy levegőt vett, próbálta összeszedni magát. Tate is leült mellé, és árgus szemekkel figyelte. – Michael… Michael genetikai vizsgálatnak vetette alá magát. Nem tudom pontosan, miért. Talán csak kíváncsiságból. A lényeg, hogy a teszt pozitív eredményt hozott ki egy Huntington-kór nevű betegségre. Hallottál már róla? Margaret a fejét rázta. – Ez egy szörnyű dolog, Margaret. A központi idegrendszer örökletes zavara. Rendszerint felnőttkorban jelentkezik, leggyakrabban harminc és ötven között. A tünetek fokozatosan súlyosbodnak, és a folyamat… visszafordíthatatlan. Margaret pislogott néhányat. Ez újdonság volt a számára. – Miféle tünetek, Harold? – Először apró, kontrollálhatatlan izommozgások, botladozás, ügyetlenség. Aztán rövid távú emlékezetkiesés, hangulatingadozás. Ilyesmi. Az asszony nyelt egyet. – És azután? – A dolog fizikai oldala az, hogy egyre nehezebbé válik az evés és a beszéd. A beteg hajlamos félrenyelni, fulladozni evés közben, és gyakran bekövetkezik jelentős súlyvesztés is. Pszichikailag pedig változatos a kép. Előfordul depresszió. Álmatlanság. Egyeseknél farkasétvágy lép fel. Szexuális téren és az ételre vonatkozóan egyaránt. A betegség előrehaladtával pedig… Margaret, tényleg muszáj…? – Mondd el, Harold. Tate vett egy mély levegőt. – A betegség előrehaladtával a beteg állandó ápolásra szorul. Fokozatosan a teste valamennyi izma fölött elveszíti az uralmát. Gyakran tovább romlanak a szellemi képességei is. A végén pedig meghal. Margaret lenézett az ölébe. Mintha megnyílt volna alatta a kétségbeesés sötét szakadéka. A fejét kezdte rázni. – És Michael megtudta, hogy ilyen betegsége lesz? – Igen. Csak idő kérdése volt. Talán csak húsz év múlva alakult volna ki, de valószínűbbnek látszott, hogy négy-öt év múlva. Margaret teljesen mozdulatlanná dermedt. Nem tudta egészen elhinni,

amit Tate mondott, ugyanakkor semmi okát nem látta, hogy miért hazudna neki. Hihetetlennek tűnt, hogy a férje ilyen hírt kap, ilyen bizonyossággal értesül eljövendő nyomorúságáról, és nem osztja meg vele – még azt is megoldotta volna, hogy teljesen titokban tartsa. Hát ennyire eltávolodtak már egymástól? – Természetesen ilyen dolgokban egyetlen teszt soha nem tekinthető száz százalékig megbízhatónak – tette hozzá Tate. – Ezért Michael elvégeztetett még egy vizsgálatot, de sajnos… sajnos, már nem érte meg, hogy kiderüljön az eredmény. – És te láttad? Tate a fejét rázta. – Mármint a második vizsgálat eredményét? Nem, nem láttam. Még… még abban sem vagyok biztos, hogy Michael elvégeztette. Csak beszélni akart velem a dologról, mint régi barátjával, aki tud valamit a… biológiai részéről. Margaret lassan bólintott. – Értem. Tate gyengéden elmosolyodott. – Most már érted, miért feledkezik meg magáról valaki ilyen körülmények között, ugye? Úgy értem, akinek ilyesmi lebeg a feje fölött, az legalábbis hajlamos az önzésre. Azonkívül egyetlen repülőjegy még nem bizonyít semmit, Margaret. Valószínűleg csak pillanatnyi szeszély volt: pánikreakció, tagadás. Még az is lehet, hogy téged is magával akart vinni. Erre nem gondoltál? Margaret sokáig nem szólalt meg, ahhoz mindenesetre elég sokáig, hogy Tate felfigyeljen az előszobában lévő antik óra ketyegésé-re és a saját légzésére. Abban sem volt biztos, egyáltalán tud-e még az asszony a jelenlétéről. Végül Margaret mégis megszólalt: – Nem akart magával vinni. A másik nőt akarta elvinni. És nem is akart visszajönni. Soha. – Margaret… A nő csukott szemmel rázta a fejét. Egyszerre teljesen kimerültnek érezte magát. – Azt a nőt akarta magával vinni, aki a jegyet küldte, Harold. A nő mondta. Pár nappal ezelőtt felhívott Pontosabban a temetés másnapján. Tate fészkelődött egy kicsit a székében. – A nő… telefonált? Kicsoda? Milyen nő? – A nevét nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, osztoztunk Michaelen, és semmi okát nem látja, miért ne osztoznánk meg a pénzén is. Tate dereka kiegyenesedett – A pénzén? – A nő azt mondta, tízmillió dollárja van egy svájci bankban. Én erről a pénzről semmit sem tudtam. – Micsoda? – Azt mondta, nála van minden papír, ami ezt igazolja. Mindenféle papír. Bizonyítékok. – Bizonyítékok – ismételte halkan Tate, legalább annyira magának, mint Margaretnek.

– Azért küldhette el a repülőjegyet, mert Michael… szeretője volt Biztos vagyok benne, hogy van nála egy másik is, a saját nevére. Tate ismét a kezében lévő jegyre pillantott, majd lassú mozdulattal a kanapé karfájára helyezte. – Akárki volt az, valami őrült lehet – mondta harsányan. – Úgy értem, teljesen abszurd az egész. Olyan… beteges. – Először azt hittem, álmodtam az egészet. Mármint amikor legközelebb felébredtem. Annyi rossz álmom volt már a baleset óta! De aztán megtaláltam a cetlit, amire felírtam a számot Tate már ismét a repülőjegyet lapozgatta. De most megállt a keze. – A számot? – Van hívóazonosítónk. Ha felhívom, megadja annak a számát aki minket hívott. Michael akarta, hogy rendeljük meg. Kettő-hetven-kettő, ötvenegy-harmincegy. Egy East Side-i szám. Tate szobormerev testtartással bámult rá. – Ma reggel végre összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam. Éppen mielőtt megérkeztél. – És? – Nem vették fel. Gondolom, megpróbálhatnánk még egyszer. – A telefon felé nyúlt. – Ne! – tette a kagylóra a kezét Tate. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, tényleg nem. – Miért? – Mert… mert veszélyes lehet. Lehet, hogy ez az egész valami-nem is tudom, valami vendetta Michael ellen. Tudod, a biztosítótársaságok sokak körében nem valami népszerűek. Szereznek maguknak ellenségeket. – Ellenségeket? – Persze. Az emberek megbolondulnak, ha nem kapják meg a nagy pénzeket, ami szerintük jár nekik. Ilyen esetek mindig vannak. Figyelj ide, lehet, hogy a légitársaságnál, vagy az utazási irodánál dolgozik a nő, és a férje balesetet szenvedett, a ProvLife pedig nem volt hajlandó fizetni. Michael vezette a pénzügyi osztályt, ő írta alá a csekkeket. Kézenfekvő célpont, egy név, amibe belekapaszkodhatnak, és aztán… aztán meglátják ezt a nevet az újságban. Margaret összeráncolta a homlokát. – Gondolod, hogy ez lehetséges? – Abszolút Figyelj, Margaret. Hadd írjam fel ezt a számot, és majd én a végére járok. Nincs értelme bármit is kockáztatni. – Jegyzettömböt húzott elő a belső zsebéből. – Mennyi is: kettő-hetvenkettő…? Margaret újra hallgatásba burkolózott. A kanapé szélén ülve nézett ki az ablakon. – Margaret? – A nő azt mondta, nem volt ott a temetésen. Tate megvonta a vállát. – Hát, ez nem meglepő. Miért…? – Szerintem hazudott. Azt hiszem, láttam ott.

13. fejezet Kedd este Alex öt óra pár perckor lépett ki a dupla üvegajtón Tom Heymann hölgykoszorújával együtt. Roberta, aki többé-kevésbé szárnyai alá vette a cégnél töltött két nap alatt, barátságosan odaintett neki, miközben beült ütött-kopott Orionjába. Alex visszaintett, és egy pillanatig még nézte a távolodó autót. A szemrongáló nyolcórás robot után Robertának még be kell vásárolnia, vacsorát kell főznie, és még munkanélküli férjének, Joey-nak is jó felesége kell legyen. Alex végignézett a többi nőn, és arra gondolt, vajon hányan élnek még közülük hasonló napirend szerint. A csípős szélben kavarogtak a kipufogógázok, autódudák felelgettek egymásnak. Alex hirtelen tudatára ébredt, mennyire fáradt. Odaballagott a parkoló végében leállított kocsijához, és rádöbbent, hogy alighanem az egész felhozatalból a legrozogább ócskavas tulajdonosának mondhatja magát. Kinyitotta az ajtót, bedobta aktatáskáját az ülésre. Újabb frusztráló nap. Mostanra meggyőződött róla, hogy ha a PrimeNumbernél van a probléma, annak nem lehet köze az adatrögzítő munka minőségéhez. Be-becsúsztak ugyan hibák, de ezeket a Heymann-féle minőségellenőrző eljárások kiszűrték, mivel a legtöbb adatot kétszer is ellenőrizték, mielőtt a rendszerbe kerülhetett volna. Valószínűbb, hogy maguk a komputerek a hunyok. Ha a PrimeNumbernél hardverproblémák adódtak, vagy esetleg a szoftver működésében fordultak elő kisebb zavarok, előfordulhatott adatvesztés, amit talán gyors, közelítő módszerekkel próbáltak leplezni. Például az ügyfelek tulajdonában lévő gépkocsikra vonatkozóan vehették a biztosítási üzletág átlagértékeit, ahelyett, hogy újra bevittek volna több száz, vagy talán több ezer ajánlati nyomtatványt. Alex, persze úgy, hogy ne legyen nyilvánvaló, miért kérdi, érdeklődött Róberténál és pár kolléganőjénél, lerobbant-e valaha a rendszer, vagy jelzett-e hibákat, de senki sem emlékezett ilyesmire. És ő maga sem bukkant semmilyen probléma nyomára, pedig a két nap alatt keresztül-kasul bebarangolta a rendszer minden zugát. Alex elfordította a slusszkulcsot. Az indítómotor pár másodpercig pöfögött, aztán leállt. – Gyerünk már, picim. Kissé kihúzta a szívatót, és gyakorlott mozdulattal „pumpálta” a gázpedált. Valahányszor bepöccent az indítómotor, elhalványult a reflektor fénye. Megpróbálta újra. És még egyszer.

– A francba! Odakint, a fagyos sötétben már az adatrögzítő lányok kocsisorának legvége hajtott ki a parkolóból. Csak Heymann autója állt még ott, egy fekete, alaposan lesuvikszolt, koporsóra emlékeztető Lexus. Az épületben még égett a villany, de már csak idő kérdése volt, hogy Heymann is távozzon. A férfi ijesztő, átható tekintetére gondolva Alex összerázkódott a vezetőülésen. Még egyszer elfordította a slusszkulcsot – semmi. Ekkor kis teherautó hajtott be a parkolóba. A Greenfield Recycling cég járműve volt. Alex megkönnyebbülten sóhajtott, és kiszállt a Camryből. – Mi a helyzet? – kérdezte elemlámpáját Alex kocsijára irányítva a közeledő férfi. Alex felismerte, hogy Raymond az, a huszonéves srác, akiért a PrimeNumber hölgyalkalmazottai elmondásuk szerint egytől egyig majd' megdöglöttek. Magas, elég izmos fickó volt, zsíros haját lófarokba kötve hordta. – Nem indul be a kocsim – felelte Alex. – Véletlenül nincs indítókábelük? – Sajna nincs. Barney, a társam, kölcsönvette ma reggel, és még nem adta vissza. – Raymond körülnézett a parkolóban, és meglátta a Lexust. – De az Mr. Heymann kocsija. Biztos van a csomagtartóban. Alex bólintott, és visszaült a Camrybe. – Azért még egyszer megpróbálom. Teljesen kihúzta a szívatót, pumpálta a gázpedált. Elfordította a kulcsot. Semmi. – Az isten verje meg! – mondta halkan. Újabb kulcsfordítás. A motor köhécselni kezdett, majd felbőgött, már-már beindult, aztán elhallgatott. Benzinszag töltötte be az utasteret Alex letekerte az ablakot. – Mi a probléma, Alex? Heymann volt az. A biztonsági őr társaságában állt a letekert ablaknál, sápadt ajkán mosoly, mintha mulattatná a dolog. Alex egyenesen visszamosolygott rá. – Biztos a hidegtől van. Nem indul ez az átkozott tragacs. – Túlszívatta, gondolom – szólalt meg Raymond. Elemlámpája fényénél bámulta a kocsi karosszériáját, arcára viszolygás ült ki. – Sam azt mondja, nincs kábele – mondta Heymann. – Nekem sincs. De szívesen elviszem. A Lexusban az új kocsik jellegzetes illata terjengett. Heymann-nak szemmel láthatóan jól bejött, hogy a ProvLife az egyetlen ügyfele. Alex kíváncsi lett volna, mit fizet ki magának havonta. Az autópályához érve északnak fordultak. Alex kényelmesen hátradőlt az ülésen, és ismét belé hasított a felismerés, hogy mennyire fáradt. – Beszélgettem ma egy kicsit Newton Bradyvel – szólalt meg a semmiből

Heymann. Alex felé fordult, az arcát tanulmányozta. Addig nem vette észre, de ebből a szögből jól látszott, hogy a férfi orrcsontja el volt törve. – Valóban? – Aha. Először McCormickot hívtam fel a központi adattárnál, őt elég gyakran hívom kapcsolattartás céljából. Átbeszéltünk egy-két dolgot, és megemlítettem, hogy White ideküldte magát, hogy átnézzen minket. Alex értetlenül rázta a fejét. – Hogy átnézzem magukat? – Ez csak amolyan bevett kifejezés. Szó szerint azt mondtam, hogy „szembesülni” jött – ezt a szót használta, ugye? – Egy pillanatra Alexre villant a tekintete, aztán már ismét az utat figyelte. – És McCormick azt mondta, ez remek. Azt mondta, minél integráltabb a ProvLife működése, minél többet tud egyik osztály a másikról, annál jobb a cégnek. Alex is előrefordult. – Szerintem ennek van értelme – mondta. Heymann most halk, nyikorgó hangot adva forgatta a kezét a kormányon. – Aztán felhív Brady – folytatta. Alex nem válaszolt, várta, mi következik. – Gondolom, nyilván McCormick szólt neki. Brady érdeklődött, pontosan mit is csinál maga itt. Hogy miért küldte White. – De hiszen mondtam, azért, hogy… – Szembesüljön a munkánkkal, igen, tudom. Én is ezt mondtam Newtnak. – Mosolyogva Alex felé fordult. – Hé, nem olyan nagy dolog ez. Csak elmesélem, mi történt. Alex vállat vont. – Nekem aztán tökmindegy – mondta Heymann. – Csak elmondom, ami történt. Alex számolni kezdte a lehajtókat: tizenötös, tizennégyes, tizenhármas. Nem volt nagy forgalom, mégis lassan haladtak, mindenki óvatos volt az útra ráfagyott jégréteg miatt. A Lexus motorja olyan halk volt, hogy Alex tisztán hallotta, ahogy Heymann az orrán keresztül lélegzik. – De azért fura ez egy cégnél – szólalt meg pár perc múlva ismét a férfi. – Nem gondolja? – Nem tudom, hogy… – Úgy értem, mindenki mindent tud. Ez ezt csinálta, amaz meg azt. Tudja, mire gondolok? Mindenki a másik zsebében turkál. – És mit mondott Brady? Mármint arról, hogy itt vagyok. – Ó, semmit De mondok magának valamit az igazgatók a legrosszabbak. – Heymann most kicsit jobban nyomta a gázt, mire a bivalyerős autó száguldani kezdett. – De benne van ebben Providence is. Maga nem idevalósi, ugye? Alex a fejét rázta. – Pittsfield környékéről származom. – Egy igazi jenki – jegyezte meg Heymann, majd elnevette magát. – Elhinné? A Rhode Island-iek szemében maga jenki”. Mintha legalábbis külföldi lenne. – Kicsit hátrébb dőlt az ülésén. – Itt már csak így mennek a dolgok. A

múlt héten elmentem a feleségemmel vacsorázni. Kedd este. Másnap beszélek Brad Witneyvel, valószínűleg nem ismeri, a newporti újság főszerkesztője, és egyszer csak megkérdezi: „Hogy ízlett a linguini tészta tenger gyümölcseivel?” – Heymann ismét Alexre pillantott. – Tudja, mit ettem. Jó, gondoltam, biztos ott volt ő is, kérdeztem, miért nem jött oda az asztalunkhoz. Erre kiderül, hogy egy ismerőse volt ott, az mesélte neki. Érti, miről beszélek? – Providence kis hely, gondolom – mondta Alex, és próbálta kitalálni, vajon miért meséli el mindezt Heymann. – Persze, de ez már nem csak ennyi. Ebben már benne van a mentalitás is. Kissé előrehajolt, és felnézett az égre. – Már jön is a hó – jegyezte meg, majd olyan hanghordozással, mintha mulattatná a dolog, de ugyanakkor lassan, mintha figyelmeztetésnek szánná, megjegyezte: – Mindenki mindent tud. Csak Michael Eliotról nem, gondolta Alex, és némi elégtételt érzett. Eliotról és Lizről nem. Semmit sem tudtak a viszonyról, a pénzről. Abszolút lehetséges tehát, hogy valami titokban maradjon a tár-saság előtt. Végre a húszas kijárathoz értek, és lefordultak a pályáról Providence központja felé. – Tehát az East Side-on lakik – szólalt meg Heymann, kiselőadása végeztével immár élénkebb hangon. – Igazából attól kicsit északabbra, de kitehet az irodánál – felelte Alex. Azt már eldöntötte, hogy nem szeretné, ha Heymann a háznál tenné ki. – Még van ott egy kis dolgom. Heymann bólintott. – Persze, persze. Gondolom, eléggé befogják magát ott a hetediken. Alex vállat vont. Úgy biztos nem, ahogy Heymann hajtja a lányokat. – Á, nem olyan vészes – mondta. – És meg is fizetik. A kocsi befordult a Westminster Streetre, és megállt a Providence Life épületének főbejárata előtt. Alex alig tudott elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt, amikor kivette az ülés mögül az aktatáskáját, és kinyitotta az ajtót. – Köszönöm a fuvart – szólt hátra a válla fölött Heymann mosolygott, de a szeme komoly maradt. – Szívesen, bármikor – mondta. – De azért gondolkozhatna egy új kocsin.

14. fejezet Másnap reggel alig ért be, White máris behívta az irodájába. – Szóval ismét köztünk – jegyezte meg, miközben mindkettőjüknek töltött kávét. Alex megvonta a vállát. – Arról volt szó, hogy csak pár napot szánjak rá. És őszintén szólva nem is hiszem, hogy sok értelme lenne visszamenni hozzájuk. Tom Heymann a jelek szerint keményen fogja a gyeplőt és arra sem találtam semmi bizonyítékot, hogy a komputereikkel lenne gond. Mivel az adatokat mi használjuk itt a központi épületben, szerintem valószínűbb, hogy innen ered a probléma. – Itt? – kérdezett vissza White. – Úgy érti, a központi adattárban? – Hát, a mi rendszereink régebbiek. Talán érdemes lenne beszélni Ralph McCormickkal. – White felvonta a szemöldökét, mintha ez egészen meghökkentő gondolat lenne. – Mint a központi adattár vezetőjével, úgy értem. Talán tud valami problémáról. White kortyolt a kávéjából. – Nem vagyok biztos benne… – gondosan megválogatta a szavait – nem vagyok biztos benne, hogy Ralph most igazán… segítségünkre tudna lenni. A képernyőjére pillantott, majd mosolyogva lefejtette róla az egyik tapadós cetlit. A szemétkosárba ejtette. – Maga még nem találkozott Ralph-fal, ugye, Alex? Alex a fejét rázta. – Nem igazán. – Arra gondoltam, igazából tegnap este jutott eszembe, azután, hogy beszéltünk, hogy ideje megismerkednie a céget vezető emberekkel. Péntek estére úgyis be van tervezve, hogy összejön a klán. Csak egy-két italra, és azt is ki merem jelenteni, hogy Eva Goebert bizonyára előrukkol majd pár szendviccsel. – Észrevette Alex értetlen arckifejezését – Igen, Richard Goebertnél lesz. Nem akar eljönni? Hozza el Markot is. Alex az íróasztalához visszaérve a betegbiztosítással kapcsolatos feladata következő fázisára próbált koncentrálni. De nem volt könnyű, annyi minden történt Először Markkal, most pedig vele. Legalábbis így tűnt. Mintha mindkettőjüket be akarnák vonni a ProvLife belső köreibe. Igaz, előléptetésről

az ő esetében nem esett szó. De ott volt előbb a temetés, most meg ez a parti – hát mi másra gondolhatna? Úgy érezte, finoman besegítik a belső sávba. Eszébe jutott, hogy a cég belátásán múló fizetésemelés nem jönne rosszul. Végre egy kis levegőhöz jutna. – Mi olyan szórakoztató? Mel Hartman volt az. Műanyag kávéscsészével a kezében hajolt Alex asztala fölé. – Tessék? – Mosolyogtál. Tudod jól, hogy nem hagyhatsz ki a belső életedből. Jogom van tudni, mi zajlik ott. – Nem zajlik semmi, Mel. – Jól van az öreg? – Milyen öreg? – Randal A. White. Kicsit furán viselkedik, nem gondolod? Láttad, hogy néz ki az íróasztala? Alexet bosszantotta Hartman kutakodása. – White nem öreg, Mel. Az asztala pedig sokkal jobban néz ki, mint a tiéd. Hartman tréfásan megadást mímelve feltette a kezét. – Oké, oké. Elnézést. Nem tudtam, hogy ilyen erős érzelmekkel viseltetsz iránta. – Ez meg mit jelentsen? – Semmit. Ő erős érzelmekkel viseltetik irántad, semmi okod rá, hogy ne érezz te is ugyanígy. Alex hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Mi a fenéről beszélsz? – Ugyan már, Alex! Hogy is volt azon a céges bulin? Alex érezte, hogy elpirul. Csak Michael Eliotra tudott gondolni, ahogy az ajka az ajkához, a keze a testéhez nyomul. Hartmanra nézett, aki a fejét ingatta, és nyelvével kitolta oldalt az arcbőrét. – Azt akarod mondani, hogy nem hallottad? – kérdezte. Alex ismét a képernyőjére szegezte a tekintetét. Most nyilván valami pikáns történet következik, amiről jobb lenne nem tudni. Mel közelebb hajolt hozzá, érezte a kávészagú leheletét. Alex feszülten várta, mit fog mondani. – Szó-óval… – fogta Hartman sokat sejtetően suttogóra a hangját –, az után a kis jelenet után… Ne mondd, hogy nem emlékszel, amikor letámadott. Alex hirtelen felnézett, mire Hartman egy kicsit hátrébb húzódott. De csak egy kicsit ijedt meg, a száját nem fogta be. – Miután Eliot neked esett – folytatta, és ide-oda ugrált közben a szeme –, White beszélt a fejével. A liftben. Alex rosszallóan és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ó, igen? És te honnan tudsz erről. Mel? Talán ott lapultál a lift tetején? Hartman önelégülten vigyorgott. – Eliot menni készült, de White elállta a liftajtót, és megmondta neki a véleményét. Láttam az egészet.

Alex akarata ellenére azon kapta magát, hogy próbálja maga elé idézni a jelenetet. Nem tudta elképzelni, hogy White így viselkedjen. Aztán Hartman megérintette a karját. Még nem fejezte be. – Eliot pedig vén fasznak nevezte. Azt mondta, hogy pusztán azért, mert… – Lopva körülnézett a szobában, és ismét közelebb hajolt. – Azt mondta, hogy pusztán azért, mert White-nek már nem áll fel, nehogy már ő ne szórakozhasson egy kicsit. Hartman most kissé hátrébb lépett, hogy lássa az elmondottak hatását. – Hitted volna? Alex a fejét rázta. Kíváncsi volt, mit mondott White, de megkérdezni nem akarta. Szerencsére Hartmannak nem volt szüksége további bátorításra. – Aztán ijesztő csend lett – folytatta. – Én éppen a vécé felé tartottam, majd” szétdurrantam, úgy kellett pisilni, és akkor püff!, belesétáltam ebbe az egészbe. Szóval ijesztő csend lett Gondolom, White csak nézett rá. Tudod, férfiak egymás közt. Egyik sem mondott semmit. Aztán becsukódott a liftajtó. – És bent volt White is? – Persze, belépett. Szívesen elkísértem volna őket.

15. fejezet Ugye, nem azt akarja mondani, hogy nem volt jó évünk? – kérdezte Newton Brady, majd bekapott egy szem sós mogyorót, és Henry Gough-ot méregette, aki egyike volt az igazgatótanács nyolc, a társaságnál nem dolgozó tagjának. Gough felhúzta, majd leengedte a vállát. – Nem, természetesen nem – felelte. – Persze, nagyszerű év volt, de a többi biztosítóhoz viszonyítva csak tűrhető. Csak azt akarom mondani… – Tűrhető? – Newton Brady, amikor játszotta a meglepettet, úgy tudta felkapni a fejét, hogy beleremegett az állkapcsa. – Eszközarányos nyereség tekintetében két százalékot vertünk a konkurenciára. Az isten szerelmére, Henry! Nem vagyunk mi szoftvercég, vagy ilyesmi. – Ezt tudom. Gough körbenézett Richard Goebert tágas, magas mennyezetű szalonjában. Alig múlt hét óra, és a parti máris kezdett megélénkülni, fahéj és szegfűszeg meleg illata töltötte be a levegőt. Kis csoportokban álldogálva tárgyalták ki a borzalmas időjárást, és szürcsölgették Eva Goebert fűszeres forralt borát. Vajon az idén is olyan kemény lesz a tél, mint '95-96-ban, amikor két méter harminc centi esett? Az asszonyok kivétel nélkül utálták az ilyen időt, a férfiak egyike-másika viszont úgy vélekedett, olykor-olykor nem árt az embereknek. – Összehozza őket – mondta valaki. – Mindenki ott lapátol a ház előtt. A zömmel ötvenes férfiak valamennyien Rhode Island-iek voltak, többen a kis állam legrégebbi családjaiból származtak. Gough figyelte, hogy jár Goebert csoportról csoportra, hatvanhárom évét meghazudtoló energiával. – De… hát, megmondom, miről van szó – mondta Bradynek. – Aggódunk emiatt a teszteléses dolog miatt. Brady, aki zsírfoltos pohara mellett egy marék mogyorót is tartott a kezében, kivárt Amikor Gough látta, hogy nem számíthat tőle segítségre, hebegni-habogni kezdett. Brady merő, kérlelhetetlen tekintete, súlyos, nyomasztó jelenléte mindig megfélemlítette. – Ú-úgy értem, n-nem kemény egy kicsit a P-provlife álláspontja? Amint hallom, Randal White szabályos k-keresztes hadjáratot csinál a dologból. A minap beszéltem valakivel a Mass Generáltól, és nem tűnt valami boldognak. Brady két sötét szemöldöke között már-már színpadias ráncba gyűrődött a

vastag, húsos bőr. – Nem hiszem, hogy az igazgatótanács álláspontja bármiben is különbözne Randalétól, vagy, ha már itt tartunk… Brady ekkor elkapta a mellettük elhaladó Goebert pillantását. – Newton! – kiáltott fel Goebert, és kissé meghajolt. Messze a legalacsonyabb férfi volt a teremben, mégis kiemelkedett közülük. Korosodó bőre és ritkuló haja dacára intelligensen kisfiús volt az aurája, áradt belőle valami koboldszerű huncutság, amit csak még jobban aláhúzott csillogó kék szeme és hegyes, nagy cimpájú füle. – Remek parti – dörmögte Brady. – Hova menjen az a fickó, akinek valami igazi ital kell? Goebert rendületlenül mosolyogva lesöpörte zakója ujjáról a Brady keze nyomán rajta maradt sószemcséket. – Ez a fránya mogyoró! – mondta, majd Gough-ra mosolygott: – A nyolcvanhetes tőzsdekrach napja. Newtonnak túl sok van az IBM-ből vagy a Dupont-ból, vagy valami hasonlóból. Üvöltözik a telefonban a brókerével, és felmondja a szolgálatot a szíve. – Goebert öreg, mégis gyerekes kézfejével megpaskolta Brady szivarzsebét. – Persze nem hajlandó meghalni, először le kell zárnia azt az átkozott pozíciót. Az orvos összefoldozza, és azt mondja neki, tartózkodjon a telített zsíroktól, a piától, a cigarettától, és tartózkodjon a sótól. Brady egyszerre dobta be a szájába a kezében szorongatott összes mogyorót, és mosolyogva rágni kezdett – Csak egy kis epizód volt, nem infarktus – mondta tele szájjal. Aztán összeráncolt homlokkal folytatta: – Henry szerint tévedünk a tesztekkel kapcsolatban. Aggódik, hogy Randal keresztes hadjáratra indul Washingtonba. Éppen arról beszéltem neki, hogy mindannyian ugyanígy érzünk a… – Mond magának valamit Roger Williams neve, Mr. Gough? – nézett rá sűrű szemöldöke alól Goebert. Gough vállat vont. – Persze. Mármint általános iskolában… – Ő alapította ezt az államot. Olyan helyzetbe csöppent, ahol kezdtek problémássá válni az indiánokkal folytatott területviták: vadembereknek nevezték őket, satöbbi. Tudja, mit mondott Williams az indiánokról? Gough ismét csak vállat vont, és kortyolt egyet az italából. – Azt mondta: „A természet nem tesz különbséget az európaiak és az indiánok vére, származása, teste között.” – Tehát? – nézett Bradyre Gough. – Ha Williams indiánt látott, embert látott benne – folytatta Goebert. – És Jacob Quinnről hallott valaha? Nem volt rá oka, hogy halljon, hacsak nem történész. Rabszolga-kereskedő volt Hatalmas üzletet csinált belőle. Ezt a várost rabszolga-kereskedők alapították, Mr. Gough. Quinn melaszt importált a Nyugat-indiai-szigetekről, rumot készített belőle, azt pedig Afrikába küldte, ahol akkoriban azzal fizettek a rabszolgákért. A rabszolgák a Nyugat-indiai-szigetekre kerültek, ott aratták a cukornádat, amiből a melasz készül. Kész is van a nagy háromszög. Fantasztikus üzlet volt. Óriási profitot hozott.

Ekkor megérintette Gough zakójának ujját, és élénk, kék szemével merőn fürkészte az arcát. – Az ember mint áru, Mr. Gough. Az ember mint tárgy, amelynek segítségével növeljük a profitot. – Goebert itt hátradőlt, és ismét mosolygott, szeme ide-oda járt két beszélgetőpartnere között. – Ugyanannak a társadalomnak a két oldala. Na már most én történetesen úgy gondolom, hogy a Providence Life ugyanazon az oldalon áll, ahol Roger Williams. Ha ránézünk egy emberre, embert kell látnunk benne, akinek szükségletei, kötelességei, jogai vannak. Ez erkölcsi parancs… – De hát a technológia – vetette közbe Gough. – Hogy védjük meg magunkat a… – Ugyan már, ez az egész csak… – Goebert fáradtan csípőre tette a kezét. – Newt, te minek neveznéd? – Egy kalap szar. – Úgy van – mondta mosolyogva, lábával toppantva Goebert, mintha csak Brady tényleg valami ritkán használt szakkifejezéssel segítette volna ki. – Pontosan. Ez az egész védelem dolog egy… füstfelhő. Vannak a szakmában emberek, a Jacob Quinnek, ha tetszik, akik be akarják vezetni a tesztelést, hogy kizárják a súlyos kockázatokat. Nekik csak az egészséges négerek kellenek. A többi megrohadhat a hajófenéken. Őket csak a könyvélés utolsó sora érdekli. – De… Goebert figyelmeztetően felemelte az ujját. – Nem azt mondom, hogy a genetikai vizsgálatok nem jelentenek majd mindenféle kihívásokat, nem vetnek fel igen bonyolult kérdéseket, de tudja, mit? Nem lepődnék meg, ha ezzel az álláspontunkkal is mi nyernénk a végén. Összekoccantotta két magasított sarkú cipőjét, és ezzel lezárta a vitát – És hol a pokolban van McCormick? – váltott aztán hirtelen témát. Brady vállat vont, és az előszoba dupla ajtaja felé tartó Goebert után nézett. Fekete koktélruhás fiatal nő jelent meg a színen. Rövid szőke haja volt és mellbevágóan szép, sötétszürke szeme. Goebert feje eltűnt Brady látószögéből, amikor lehajolt, hogy kezet csókoljon a hölgynek, megpillantotta viszont a nő vállát birtokosi módon átölelő Mark Ferullit. Látom, elhozta tüneményes hölgyismerősét is – lépett elő Goebert. – Nagy örömömre szolgál, hogy itt látom, Alex. Ha megengedi, elragadóan néz ki. – Alex egy vállrándítás kíséretében fedetlen térde szokatlan látványát tanulmányozta. – Milyen az élet minden aktuá-riusok császára alatt? – Ó, ellát minket munkával rendesen – felelte Alex. Goebert most Markra mosolygott, kék szeme viszont egyszerre mindenhol ott volt – Newton éppen most mondta, milyen remek munkát végez a pénzügyön. Remélem, nem túl nagy a nyomás. – Én így szeretem – mondta Mark. Goebert egy pillanatig még méregette, majd újra rávillantotta mosolyát, elnézést kért, és távozott.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Mark. – Lehet, hogy valaki alkoholt öntött a kompótba – felelte Alex. Aztán Mark felé fordult. – Örömmel hallom, hogy imádod a nagy nyomást. De hogy nyerhetünk mi a végén, ha nyakunkon marad az összes rossz kockázat? – kérdezte Gough. Brady ismét egy marék mogyorót dobott a szájába, és még mindig a fekete ruhás nőt nézte. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem tudja a választ Goebert kérdésére. Tényleg, hol a pokolban van McCormick? Már legalább fél órája nem látta. – Tudja, mennyi volt tavaly az ELSI költségvetése? – próbálkozott valami mással Gough. – Elsie? – nézett körül zavartan Brady, hogy kiről lehet szó. – ELSI. Ez egy kutatási program az Emberi Géntérképet Kutató Országos Intézetben. A géntérkép feltárásának etikai, jogi és társadalmi vonatkozásait vizsgálják. – Ó, persze, igaz. Annyi átkozott betűszó van már manapság. – Szóval, tudja? Brady dühödten rágta a mogyorót. – Mit tudok? – Hogy mennyi volt tavaly a költségvetésük? – Nem… nem. Nem tudom. – Hat egész három tized millió. A legnagyobb összeg, amit bármilyen forrásból egy bioetikai kutatásra adtak. – Tényleg úgy hangzik. – A fülükön jön ki a támogatás, Newton. És nem tud olyan szövetségi szervet mondani, amelyikkel ne játszanának össze. Az energiaügyi minisztérium, a betegségmegelőzési központok, az Egészségügyi Erőforrások és Szolgáltatások Hivatala, a Nemzeti Tudományos Alap, az Élelmiszer- és Gyógyszerengedélyezési… – Pár napja a Capital Grille-ben hallottam egy jó viccet – hajolt előre Brady, és Gough zakóujjára tette súlyos kezét. – Mi a különbség egy külső igazgatótanácsi tag és egy bevásárlókocsi között? Gough homlokát ráncolva pillantott le a karján nyugvó, mogyoróolajtól és sótól sikamlós ujjakra. – Az, hogy a bevásárlókocsinak több esze van – vakkantotta Brady –, de a külső igazgatótanácsi tagba több kaja-pia fér. Fejét hátravetve harsányan hahotázott a maga jellegzetes módján. – De a külső igazgatótanácsi tagba, ha-ha-ha, több kaja-pia fér…

Mi ez az egész „látom, elhozta tüneményes hölgyismerősét is”? – kérdezte Alex. – Mi folyik itt? Azt hittem, én hoztalak el téged. Mark vállat vont. – Ugyan mit számít? – De amikor én… – Nézd, Newt már pár héttel ezelőtt említette nekem ezt a mai estét. Akkor nem mondtam, mert… Ugyan már, mit számít? Hiszen csak egy kis céges zsúr, az ég szerelmére! Goebert a házassági évfordulója ürügyén összecsődít mindenkit. Figyelj, elleszel itt egy kicsit? Próbálok szerezni forralt bort. Alex homlokát ráncolva nézett a tömegen átvágó Mark után, és próbálta felidézni a pillanatot, amikor szólt neki Randal White meghívásáról. Először zavartnak tűnt, aztán úgy nézett ki, örül. Vajon miért nem mondta meg, hogy őt már meghívták? Alex elvett egy italt egy arra haladó felszolgáló tálcájáról, és tűnődve kortyolgatta. Végül ugyanazzal a kínos zavarral magyarázta, mint amikor a Hemenway's étteremben meglátta a betűket, amelyekből Mark a jelszavát próbálta összerakni. Egyszerűen zavarban van új, magas pozíciója miatt, ennyi az egész. Nem akarja éreztetni vele, mennyire jól megy neki. Aztán eszébe jutott még valami: mi lett volna, ha ő nem hívja el? Arra gondolt, hogy Mark. talán valaki mást akart elhozni… Már indult volna utána, amikor valaki megkocogtatta a karját. Mosolyogva fordult meg. Tom Heymann volt az. – Alex, egészen csodálatosan néz ki. – Köszönöm. Alex továbbra is mosolygott, de kerülte Heymann éhes tekintetét. Feszélyezte a ruhája. Mark választotta ki neki, de úgy érezte magát benne, mintha kölcsönvette volna valakitől. Egyszerűen nem volt benne önmaga. Úgy érezte, közszemlére van téve. – Mi van a kocsijával? Észrevettem, hogy elvontattatta onnan. – Ó, nincs vele semmi baj – felelte Alex. – Tom, nem látta véletlenül Randal White-ot? – Ami azt illeti, láttam. Éppen azon igyekezett, hogy felfalja az összes füstölt lazacot a svédasztalról. Alex engedélyezett magának egyeden pillantást Heymann arcára. A férfi arca piros volt, és kicsit bizonytalanul állt a lábán. Részeg. – Ó, igazán? – Igen. Amilyen ütemben betermeli, már vagy száz kilót kellene nyomnia. Nem tudom, hogyan csinálja. Heymann világos szeme a nyakára, majd a mellére szegeződött. Alex homlokát ráncolva fordult el. – Azt hittem, Providence-ben mindenki mindent tud – jegyezte meg hűvösen.

A szomszédos szobában melegebb volt. Néhány vendég figyelmét igen komolyan lekötötte a fejedelminek látszó svédasztal, White-nak azonban híre-hamva sem volt. Alex érezte magán a kíváncsi pillantásokat. Úgy csinált, mintha éhes lenne, szedett magának quiche-t meg salátát. – Csodálatos látvány, nem igaz? A mellette álló férfi tányérja roskadásig meg volt rakva szendvicsekkel. Felé nyújtotta a jobbját – Brad Witney. Maga bizonyára Alex, ugye? Alex fejcsóválva, udvariasan mosolygott. – Így van. De honnan…? – Ja, igen, Tom mesélt magáról. Tom Heymann. Elmondta, hogy járt náluk a PrimeNumberben, és megnézte, hogy mennek náluk a dolgok. – Witney most cinkosán közelebb hajolt hozzá. – Talált valami gyanúsat? – kérdezte összehúzott szemmel. Alex Witney szája környékének jellegzetes, folyton mozgó vonásait tanulmányozta. Egy korábban látott balettre emlékeztették, ahol állatoknak voltak beöltözve a táncosok. Witney a vízipatkányra hasonlított. – Mer' én szerintem pokoli gyanúsak – mondta a férfi a szája sarkából. – Kik gyanúsak? – kérdezte egy másik férfi, és olyan közel állt Witney vállához, hogy egész feszes kis háromszöget alkottak Alexszel. Witney az újonnan érkezőre pillantott, és bekapott egy pástétomos leveles tésztát. – Hogy vagy, Dave? De Dave Alexet nézte, vastag, acélkeretes szemüvege mögül hunyorgott rá. – Egy szavát se higgye ennek az alaknak – mondta élvetegen. Aztán úgy lökte előre a kezét, hogy kis híján kiütötte Alex kezéből a tányért. – David Mullins, Ocean State Takarékbank, örülök, hogy megismerhetem, Miss…? – Tynan – szorította meg Alex a férfi puha és meglepően nyirkos kezét. – Úgy hívják, Alex – mondta Witney egyenesen Mullins fülébe. Mullins kacsintva bólintott. Olcsónak látszó, izzadságszagú műszálas öltöny volt rajta. – Tehát maga Goeberték barátja, Mr. Mullins? – kérdezte Alex. – Ó, igen. Hosszú múltra tekint vissza a kapcsolatunk – felelte Mullins. Alex a falatot szájához emelő férfit nézve meglepetten fedezett fel a mandzsettája alatt egy vékony Patek Philippe aranyórát. Látta Witney is. Aztán hideg fuvallatra kapták fel a fejüket. – Te jó ég, ablakot nyitnak? – hüledezett Mullins. Witney hátrahajolt, és kinézett a dupla ajtón. – Nem, csak… jött valaki. – Meglepetten szaladt fel a szemöldöke. – Walter Neumann. Az ajtóhoz léptek, onnan nézték a zsúfolt előszobát. Walter Neumann kezet rázott Goeberttel, és odabiccentett Évának. Mellette Donald Grant csoszogott lomhán, zsebre dugott kézzel. Mindkettejük arca kipirult a hidegtől, Neumann ritkás, színtelen haja csapzottan simult a fejbőrére. Magas, keskeny vállú férfi volt, a nyaka úgy nézett ki, mintha el se bírná nagy, csontos fejét.

Miközben az apró Goeberttel bájcsevegett, ide-oda járt a feje, csaknem koromfekete szemét pislogás nélkül hordozta végig a szobán és a vendégeken. – Azt hittem, nem jön el – suttogta Mullins. – Nyilván korábban érkeztek meg Bostonból. Alex a két ideges arcot tanulmányozta. Mullins és Witney úgy viselkedett, mint amikor két kölyök konstatálja a nehezen kezelhető apa váratlan hazatérését. Witney lopva oldalba bökte MullinsL – Válthatnánk egy szót, Dave? – Persze. Witney még Alex kedvéért kipréselt magából egy gyengécske mosolyt, majd összehajoltak a szószok mellett Kilenc órakor már kényelmetlenül tele volt Goeberték háza, a vendégekre rámelegedett a ruha. Alex a tömegben szorongva udvarias társalgást folytatott különböző felső vezetők hitveseivel, akik közül többen is tökrészegek voltak. Aztán észrevette Markot, aki egy idősebb férfival beszélgetett, és a tömegen átvágva odalépett melléjük. Megfogta Mark könyökét – Szia, édesem – vette le magáról gyengéden Alex kezét Mark. – Hadd mutassam be Mr. Wickenberget – Thomas, ha megkérhetem – mondta kedvesen a férfi. – Thomas, ő Alex Tynan, a… partnerem. Alex újabb felé nyújtott kezet rázott meg, és próbált mosolyogni. – Utálom ezt a szót – mondta. – Úgy hangzik, mintha üzlettársak lennénk. Wickenberg zavartnak tűnt. – Thomas már évek óta tagja a ProvLife igazgatótanácsának – engedte el a füle mellett a megjegyzést Mark Olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha Wickenberget legalábbis a Nobel-díjra jelölték volna. – De csak külsősként – szerénykedett Wickenberg. – Már a hetvenes évek óta. Pontosabban azóta, hogy Richard Goebert lett az elnök. – Affektáltan Alexre mosolygott. – Éppen autókról beszélgettünk. – Tényleg? – kérdezte Alex. – Hadd találjam ki: BMW-kről. – Így van. Thomasnak egy elég nagy van – mondta Mark. – 713-as. – Óóó, az szörnyen drága. Mindnyájan megfordultak. Donald Grant, a felülvizsgálati alosztály főnöke állt mögöttük, erős kezében whisky szódával. Alex felé biccentett, Mark pedig bemutatta őket egymásnak. – Tényleg drága – erősítette meg Grant az udvariassági formulák után. Wickenberg felvonta a szemöldökét, és ő is rábólintott. – De gyönyörű – szólalt meg Mark – A pénzéért csodaszép konstrukciót kap az ember. – Az biztos – felelte Grant, egyenesen Markra nézve. – Csak azt mondtam, hogy egy kicsit drága. Valóságos úttorlasz volt a fickó. Pillanatok alatt totális patthelyzetbe juttatta a társalgást. Alex megvizsgálta Grant poharat markoló ujjait. Vastagok voltak, enyhén püffedtek, a körme tövig rágva. Rámosolygott Markra, de nem barátságosan.

Hirtelen ott tornyosult fölöttük Walter Neumann. Újabb bemutatkozás. Alex messziről már gyakran látta Neumannt, de közelről még soha. Igen zárkózott, magának való ember volt. Olyan benyomást keltett, mintha valahonnan a szeme mögül nézné a másikat. Röpke szakmai társalgásba fogott Wickenberggel. A bostoni ügyet beszélték meg. Alexet hasbeszélőre emlékeztette: alig-alig vált el egymástól az alsó és a felső fogsora. Közvetlenül Grant mögött állt, és Alexnek hirtelen eszébe jutott, hogy Grant a bábu. Későn próbálta elfojtani feltörő nevetését Szája elé kapta a kezét, de a négy férfi mind ránézett – Elnézést – tartotta fel üres poharát. – Azt hiszem, kicsit becsíptem. – Éppen mondtam, milyen drágák azok a BMW-k – ismételte Grant, mintha Alex meg sem szólalt volna. Egyenesen Neumannhoz beszélt Kínos csend állt be, Alex a fejét csóválta. Grant határozottan furcsán kezd viselkedni. Az jutott eszébe, vajon nem csontrészeg-e. – Mit gondolsz, Walter? – kérdezte Wickenberg. Neumann Markra szegezte állhatatos tekintetét. – Általánosságban úgy gondolom, Donald igen jól méri fel a dolgok értékét. – Rezzenéstelen arccal mondta ezt, mintha nem is semmiségekről beszélgetnének, hanem a boszniai helyzetről nyilatkoztatna ki valamit. Elsuhant mellettük Goebert, és közben élénken beszélt valakihez. Néztek utána. – Még soha nem láttam Richárdot ilyen jó formában – mondta Wickenberg, aki szemmel láthatóan szerette volna lezárni a BMW-témát. – Sajnálni fogom, ha elmegy. – Elmegy? – nézett Neumannra Mark. – Lemond? – Semmi szín alatt – felelte Grant. – Pár évig még semmiképpen – tette hozzá Neumann. – Láthatóan imádja a munkáját, annyi szent – szólalt meg Wickenberg is –, és a korához képest igen jó karban van. Csak arra gondoltam, hogy amikor majd elmegy… szóval, akkor már semmi sem lesz a régi. Olyan lesz, mintha lezárulna a ProvLife életében egy egész fejezet, mégpedig egy nagyszerű fejezet. – Itt Alexre mosolygott. – Tudja, a nyolcvanas években kis híján becsuktuk a boltot Rosszul ment az üzlet, a konkurencia pedig nagyon kaszált. Tudja, mi az a kárhányad? – Persze – felelte Markra pillantva Alex. – A kártérítés formájában kifizetett összeg per a biztosítási díj formájában befolyó összeg. – Pontosan – mondta Wickenberg. – A miénk közelített az egy per egyhez. Ennek pedig ebben a biztosítási ágban egyszerűen nem szabad előfordulnia. Borotvaélen táncoltunk. – Egy per egy – ismételte Alex. Neumann rideg, kifejezéstelen arcát nézte. A férfi egy festményt bámult a falon. – Nem is tudtam, hogy ennyire rossz volt a helyzet. – De bizony. Fúzióról beszéltek, meg hasonlók. Goebert ragaszkodott

hozzá, hogy maradjunk önállóak. Azt is Goebert mondta, hogy maradjunk kölcsönös életbiztosító. Azt mondta, nem hiányzik, hogy a Wall Street diktálja, mit csináljunk. – Kemény döntés lehetett – bólintott komoly arccal Mark, és Grant reakcióját figyelte. Grant azonban több érdeklődést mutatott a whiskyje iránt. – Kölcsönösek maradtunk tehát, vonszoltuk magunkat tovább, és íme, tíz év elteltével is itt vagyunk – emelte fel a két kezét Wickenberg –, és egész szépen boldogulunk. Ezért Goebertet illeti köszönet. Lehet, hogy kicsit régimódi, de kemény kézzel kormányozta a hajót. – Hát, az nem mindig baj, ha valaki régimódi – jegyezte meg Mark. Grant erre már felnézett. – Úgy értem, a jelen körülmények között – folytatta borospoharával gesztikulálva Mark –, az üzletág előtt álló kihívások fényében az, hogy valaki olyasmiket tart szem előtt, mint a cég ügyfelekkel szembeni felelőssége, ha úgy tetszik, erkölcsi kötelessége – ha ilyen dolgokra koncentrál, az nem lehet rossz. – Határozottan így van – bólintott Wickenberg. Ezután felbomlott a kis csoport. Neumann és Grant valami harapnivaló után néztek, Wickenberg pedig függönyökről kezdett társalogni Eva Goeberttel. Alex elfojtott egy ásítást, majd diszkréten meghuzigálta Mark zakóujját. – Ez nem volt valami udvarias – mondta Mark, amikor hallótávolságon kívülre értek. – Be vagy rúgva? Alex arcára tette a kezét. Tűzforró volt. – Nem lennék meglepve, ha így lenne – felelte. – Halálra unom magam. Mi volt ez az egész a BMW-kről meg az erkölcsi kötelességről? Két hete még a szép új világról szavaltál. Mark helyes arcát nézve hirtelen, szinte a semmiből, hatalmába kerítette az érzés, hogy kezdi elveszíteni, ha ugyan már el nem veszítette végképp. A meglepő érzéshez erős késztetés társult, hogy megmondja neki a magáét – Egyébként pedig az sem volt valami udvarias, hogy nem hívtál meg, amikor neked már hetekkel ezelőtt szóltak. – Mi? – Ne csinálj úgy, mint aki csodálkozik. Newt meghívott téged, de te nem hívtál meg engem. – El sem hiszem, hogy még mindig emiatt zsörtölődsz. – Mark türelmetlenül körülnézett a szobában. – Gondolom, úgy tervezted, Catherine Pell-lel jössz. – Ne légy már… Mark arcán hirtelen hamis mosoly jelent meg. Alex megfordult. Mögötte éppen Randal White vált ki egy csoportból. Szorosan mögötte lépdelt a vékony ajkú, üveges tekintetű Ralph McCormick. – Jól érzik magukat? – kérdezte White. – Nagyszerűen – felelte Mark. Alex meglepetten érezte, hogy a fiú karja a válla köré fonódik. – Remek dolog, hogy ennyi emberrel beszélgethetünk.

White egy pillanatig úgy méregette Markot, mintha valami meglepőt mondott volna. – Nem túl gyakran járnak el otthonról? – kérdezte semleges hangon. Alex pislogott egyet. Markra pillantott, és azt látta, hogy barátját éppen úgy meglepte White hangneme, mint őt – Úgy értettem, a céghez kötődő emberekkel – mondta harsányan, száját összeszorítva Mark. – Az igazgatótanácsi tagokkal satöbbi. Így komoly betekintést lehet nyerni a helyi üzleti életbe. – Oszlopok – mondta kurtán White, majd magyarázatképpen hozzátette: – Mármint a helyi közösség oszlopai. McCormick kemény, örömtelen, vakkantásszerű nevetést hallatott. Hatalmas állkapcsán ott maradt egy kis nyál. – Kitelne belőlük egy egész oszlopcsarnok – mondta. White, mintha csak most figyelt volna fel McCormick jelenlétére, színpadiasan felvezette. – Alex, ő Ralph McCormick, az adatrendszerek feje – mutatta be. – Ralph, ő Alex Tynan, az egyik legzseniálisabb aktuáriusunk. McCormick derékból meghajolt. – Örülök, hogy megismerhetem, Miss Tynan. Randal mesélt arról az érdekes felfedezéséről a… White McCormick karjára tette a kezét. – Próbáljuk ki, sikerül-e anélkül végére érni ennek az estének, hogy munkáról beszélnénk. Alex most vette észre, hogy elhallgatott a zene. A vendégek kezdtek átszivárogni a szalonba. – Úgy néz ki, eljött Richard beszédének az ideje – mondta elgyötörten White. Pajkosan hunyorogva pillantott Alexre. – Richard mindig mond pár szót. Lelkesíti kicsit a csapatait. Azzal White és McCormick elfordult tőlük, és követte a többi vendég példáját. – Meg akartalak hívni – kapott Alex karjához Mark. Alex kiszabadította magát, és nekiütközött egy piros ruhás nőnek. – Borzasztóan sajnálom – mondta. Ezután a lehető legméltóságteljesebben vonult White és McCormick után. Kicsit feljebb vették a fényerőt a csillárokon, hogy meleg fény vetüljön az impozáns koloniál mennyezet körüli párkányra. Alex, aki most már igencsak tudatában volt, hogy többet ivott a kelleténél, az embertömegen átvágva a kandalló körül kialakult elnagyolt félkör felé vette útját. Goebert éppen három vaskos kötetet helyezett egymásra egy perzsaszőnyeg közepén, majd fellépett a rögtönzött emelvényre. Egy pillanatig szemlélte az egybegyűlteket magaslati pozíciójából. – Te jó ég, Newton, te aztán tényleg kopaszodsz – mondta enyhén meglepett arccal. Brady zavartan tapogatta meg a fejét – A férfierő jele – mondta nyersen.

Szórványos, elnéző nevetés volt a reakció. A Brady-Goebert páros által előadott komoly ember-vicces ember műsorszám a ProvLife társasági eseményeinek állandó eleme volt. Alex kiszúrta, hogy White barátságos mosollyal legelöl áll a tömegben. Mellette McCormick bámult merőn Goebert arcába, nyelvét időről időre végigfuttatta az ajkán, mintha csak meg akarná nedvesíteni. A McCormick mögött álló Grant arca szobormerev volt – Hölgyeim és uraim, kedves ProvLife-os kollégáim, barátaim – kezdte Goebert – Mint néhányan már tudják, Eva és én a múlt héten ünnepeltük a harmincötödik házassági évfordulónkat. Apró kezét felemelve nyugtázta a gyér tapsot. A virágmintás pamutruhát viselő, molett Eva Goebert hálásan mosolygott. – Harmincöt év – folytatta fejcsóválva Goebert. – Elhiszik? Természetesen csodálatos volt úgy, ahogy volt, és azt is el kell mondanom, hogy alig vettem észre az idő múlását Az előkertben álló szikamorfa viszont más történetet mesél. Nem mi ültettük, de amikor hatvanötben ideköltöztünk, jóformán még csak facsemete volt. Ma reggel megnéztem, és ekkor fogtam csak föl, mennyi ideje élünk együtt ebben a házban, és mennyi ideje járok be az irodába, hányszor tettem már meg azt az igen üdítő sétát a dombon és a hídon át. Alex White-ra nézett, és észrevette a mögötte álló, vastag szem-üveges férfit. Miller? Mellor? Mullins. A fickó Goebertre hunyorgott, és bal kezével úgy simogatta az állát, mint valami shakespeare-i cselszövő, jobbjával pedig a műszálas zakója hónaljában matatott. – És megértünk változásokat is, de még mennyit, te jó ég! – folytatta beszédét Goebert. – Olyanokat is persze, amelyek együtt járnak a fejlődéssel, de olyanokat is, amelyek együtt járnak a… szóval, a változással. És ennek a folyamatnak soha nincs vége. Mint talán tudják, kiváló vezető aktuáriusunk, Randal White – Goebert felfelé fordított tenyérrel rámutatott, White pedig fejbiccentéssel nyugtázta az elismerő szavakat – pár héten belül Washingtonba utazik a genetikai információval, illetve annak a biztosítószakma általi felhasználásával kapcsolatos vitára. – Goebert itt szünetet tartott, és White arcát fürkészte. – Jól mondtam, Randal? – Hajszálpontosan, mint mindig – felelte White. – A szövetségi törvényhozókra vár majd a feladat, hogy megszabják jövőbeli fejlődésünk kereteit. Ez már önmagában is komoly változást jelent. Mint azt valószínűleg tudják, a szakma mindmáig bizonyos fokú autonómiát élvezett, jórészt az egyes államok gyakoroltak fölötte felügyeletet. A jövőben viszont több szava lesz a szövetségi törvényhozásnak, legalábbis én így érzem. Az igazi változás azonban magából a technológiából következik majd. Ez nagyobb változásokat fog hozni, illetve hoz már most is, mint amekkorát én valaha láttam, sőt mint amekkorát egyáltalán el tudok képzelni. És tudják mit? Ez egy picit aggaszt engem. Goebert addigi barátságos, kissé elmélázó arckifejezése egy csapásra eltűnt. Halálosan komoly képet vágott Egyenesen Randal White-ra nézett –

Ezért van az. hogy amikor elnéztem azt az öreg fát, úgy éreztem, itt az ideje, hogy lelépjek a színről. Hogy átadjam a helyem valakinek, aki jobban meg tud majd birkózni a kihívásokkal, amelyekkel hamarosan szembe kell néznünk. – Micsoda? Ralph McCormick kiáltotta dühödten a világba döbbenetét. Alex meglepetten látta, hogy Grant előrelép, és megragadja McCormick könyökét. White sápadt, komor arccal állt a helyén. – De Richard, ezt nem teheted – mondta Newton Brady. Goebert lelépett a könyvkupacról, mintha csak a trónról távozna. – De bizony megteszem – mondta csendesen. – A vártnál valamivel korábban. De a francba is, hatvanhárom éves vagyok, majdnem hatvannégy. Biztos vagyok benne, hogy az igazgatótanács meg tud szavazni helyettem egy rátermett utódot. Azonnal körbevették. Alex White-ot kereste, de ő már nem volt sehol. A döbbent kérdezősködés egybefolyó moraj formáját öltötte. Grant a tömegen keresztül elvezette McCormickot – Mi a helyzet a kilencvenkilences karácsonnyal? – kérdezte döbbent hangon McCormick. A felkavart emberek gyűrűjében David Mullins meg sem rezzent. Bal kezével még mindig az állát vakargatta, és merőn nézte a Goebert körül csoportosulókat. Alex észrevette, hogy már nincs rajta az órája.

16. fejezet A Goebert partiját követő szerdán Alex éppen a ProvLife adatbázisában keresett szívbajstatisztikákat, amikor odajött Mel Hartman, és az íróasztala szélére támaszkodott. – Kapaszkodj meg, Alex. Készen állsz? Mert ezt nem fogod elhinni. Közelebb hajolt. Alex orrát megcsapta émelyítően édeskés illatú kölnije és kávészagú lehelete. Tudta, mi következik: Hartman megjátssza a jófiút, így próbálja jóvátenni kiállhatatlan viselkedését. Két napig nem beszélt ugyanis Alexszel, azon füstölgött, hogy őt meghívták a partira. Most pedig valószínűleg úgy kalkulál, hogy ha Alex valóban magasra törő ifjú titán, jobb, ha félreteszi büszkeségét, és szívélyes viszonyt ápol vele. Mindez nagyon szép, de Randal White azt kérte Alextől, hogy fél tizenegykor menjen be hozzá, és foglalja össze, mit derített ki a fellelt anomáliával kapcsolatban. Alex fel akart készülni a megbeszélésre, hátha konkrét javaslatokat kér tőle. Fáradtan felsóhajtott tehát, és tovább pötyögött a klaviatúrán, remélve, hogy Hartman veszi az adást. – Sandra, Sandra! Gyere csak ide! Gyere már! Sandra Betridge haladt el mellettük lendületes léptekkel, a konyhafülkét elárasztó használhatatlan műanyag pálcák egyikével kavargatva kávéját. Hartmann nem tágított, heves integetéssel nyomatékosította, amit mondott. – Mi az? – kérdezte Sandra. – Éppen benne vagyok valamiben. Hartmann vállat vont. – Oké, oké, úgy is jó. Ha te akarod megtudni utoljára… Sandra kételkedve pillantott rá, majd bizonytalanul tett feléjük pár lépést. – Remélem, nem Richard Goebert nyugdíjba vonulását akarod elújságolni, mert azt már tegnap hallottam. Hartman hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ó, Sandra! Azt a külső-mongóliai pásztorkodó törzsek is tegnap hallották. Belső-Mongóliában pedig már egy hete. Sandra szarkasztikusan mosolygott. – Szóval, ki lesz az utódja? Azt is hallották már Külső-Mongóliában? – Persze. Newton Brady a legesélyesebb, de Walter Neumannra is egyre kisebb oddszot adnak. De nem erről… Alex felnézett – És mi van Randal White-tal? Hartman sokat sejtetően elmosolyodott. Alex máris megbánta, hogy kinyitotta a száját.

– Nem ismered a statisztikát, Alex. Aktuárius a második világháború óta nem töltötte be a ProvLife vezérigazgatói posztját. Vagy eltitkolsz valamit előlünk? Alex a fejét rázta. – Nekem dolgom van – mondta fáradtan Sandra. Hartman feltette a kezét. – Várj-várj-várj-várj! Nem erről van szó. – Hát miről? – Csak figyelj. Figyelj jól. Oké. Ismeritek Inést a kis spanyol ajkú takarítónőt? Alex és Sandra türelmetlen pillantást váltott. – Nem – felelték egyszerre. – Ne csináljátok már! Négyen vannak, hét körül jönnek be kiüríteni a szemeteseket – Szóval most már a takarítónőktől szerzed be az információidat, Mel? – kérdezte Sandra, és megfújta a kávéját. – Csak figyelj. Tegnap este Inés meg egy másik takarítónő fent voltak a legfelső emeleten, a központi adattár előtt Nyolc óra körül. Közvetlenül nyolc előtt. – Mel körbepillantott a szobában, és lehalkította a hangját – Szóval ott mossák a padlót vagy mi, és egyszer csak valami zajt hallanak a férfi vécéből. Üvöltést. – Üvöltést? – kérdezett vissza Sandra. – Állati üvöltést, vagy ilyesmi? – Nem, emberit. Egy pillanatig mindhárman hallgattak. – De hogyhogy? Miről… Mel felemelte a mutatóujját. – Tehát bemennek. – Bementek a férfi vécébe? – Sandrát láthatóan sokkolta a dolog. – Persze, miért ne? Hiszen takarítók. Akarjátok tudni, mit láttak? – Hartman egyikükről a másikukra pillantott. – Ralph McCormickot. Az adatrendszerek főmuftiját. Az egyik fülkében. És most jön a java. – Hartman ismét az ajtó felé nézett, nem jön-e valaki. – Anyaszült-meztelen volt. – Meztelen? – kapta a szája elé a kezét Sandra. Aztán már csak suttogott. – Úgy érted… teljesen? – Aha. Ott volt szétszórva az összes ruhája. A fickó egyszerűen bekattant. Levetkőzött a retyón. Alex nyelt egyet. Valami azt sugallta neki, hogy Hartman ezt nem csak kitalálja. Eszébe jutott, hogyan viselkedett McCormick Richard Goebert partiján. – jézusom. És… és egyedül volt? – bökte ki Sandra. – Úgy néz ki, igen. Nem homoszexuális találka volt – amennyire tudjuk. Sandra szeme szinte kidülledt. – Ralph McCormick meztelenül! Ez tényleg ijesztő. És mit csináltak a takarítónők? – Kihúztak onnan a francba. Hanyatt-homlok, sikítozva. Valaki hívta a biztonságiakat Elszabadult a pokol. És még szinte fel sem ocsúdtak, amikor hívatják őket Walter Neumann irodájába. És Neumann elmondja nekik, hogy

nagyon sajnálja, ha megviselte őket a dolog, és hogy Mr. McCormick az utóbbi időben óriási stressznek volt kitéve, és ötvendollárosokkal tömködi tele a zsebüket cserébe a hallgatásukért. – Hartman összefonta a két karját. – És mit gondoltok, ki nem jött be ma? Ki ment el amolyan „last minute” nyaralásra? – Nem mondod! – De. Nekem az a tippem, hogy hosszú nyaralás lesz. Végtelen. – Jézusom – mondta Sandra riadt hangon. – Csak hat hónapja volt a pozíciójában. Először Ken Miller, most meg McCormick. – Így van, abszolút – felelte Hartman. – A központi adattár átka. Talán ártalmas az a rengeteg adat, aláássa az ember élni akarását. Ahogy mondani szokás: a tudás veszélyes dolog. – A tanulás! – javította ki szinte kiabálva Alex. Hirtelen úgy érezte, egyetlen szóval sem akar többet hallani. – Mégpedig a kevés tanulás. „A kevés tanulás veszélyes.” Alexander Pope mondta. Hartman elhúzta a könyökét a monitor elől. – Akkor ezer bocsánat. – Különben is, ez az egész… nevetséges. Ostoba pletyka. Hartman egy pillanatig egyik szemöldökét teátrálisan felvonva méregette Alexet. – Hát, Alex, biztos vagyok benne, hogy ez lesz a cég verziója. Ralph McCormick elvtárs megfázott, de a közeljövőben visszatér hivatalába, és ellátja közérdekű teendőit Retusált fénykép a Pravda harminchetedik oldalán. Sandra kotkodácsolásra emlékeztetően nevetett, olyan jól szórakozott – Nagyon vicces – mondta Alex. – De miért vagy ennyire biztos benne, hogy igaz? Hartman felegyenesedett Az ajtóban megjelent néhány felső vezetőt sejtető öltöny. Randal White irodája felé tartottak. – Hiszek a forrásaimnak – mondta. – A tudásnak nem minden formája digitális. Egy napon talán te is rájössz erre. És mielőtt Alex mondhatta volna neki, hogy menjen a francba, elindult az asztala felé. Alex maradék idejében igyekezett a munkájára koncentrálni, de nem volt könnyű. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből a Ralph McCormickról hallott történetet Mel Hartman és az osztály többi dolgozója számára a jelek szerint nem jelentett többet egy frenetikus poénnál, hogy valami igazgató, akit alig ismernek, bekattant a klotyón, és pucéran riogatta a takarítónőket. Némi színt, némi váratlanságot vitt túlságosan is kiszámítható életükbe. Meglepő dolog volt, de távolról sem egyedi. Hiszen szerepelt a statisztikákban, a Mentális betegségek miatti kárigények címszó alatt. Ezért nem jelentett számukra semmit. Alex azonban biztos volt benne, hogy a dolog igenis jelent valamit .A zsigereiben érezte, hogy valami nagyobb rendszer, egy szeme előtt kibontakozó

megvilágosodás része. Bárcsak tudná értelmezni, bárcsak látná a teljes képet! Akkor talán megértené, minek a részévé kezdenek válni mostanában Markkal együtt. Bárcsak tovább bonthatná, összeadhatná, tetszése szerint forgathatná a kép darabkáit, ahogy a képernyőjén éppen felvillanó számoszlopokat, amíg elé nem tárják titkaikat! De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Egy sikeres menedzser egyszer csak minden előzmény nélkül úgy dönt maga mögött hagyja itteni életét és újrakezdi valahol, ahol senki nem találhat rá, mesés vagyon birtokában, amiről senki sem tud. Pár héttel később pedig egy másik menedzserből, szintén sikeres, köztiszteletben álló férfiúból hirtelen robbanásszerűen kitör az őrület, mintha csak valami kibírhatatlan nyomás alatt roppant volna össze. És mindenki csak azzal van elfoglalva, hogy elhallgattassa. Az egyetlen mosolygós arc Richard Goeberté. A vezérigazgatóé, akit a szóbeszéd szerint úgy kell majd elvontatni pozíciójából, ha eljön az ideje. És aki most idejekorán, önszántából nyugdíjba vonult. Eltartott egy darabig, mire Alex észrevette, hogy más számok láthatók a képernyőjén. Pislogva közelebb hajolt, újra elolvasta őket, várta, hogy az agya ismét a problémára összpontosítson, és megmondja neki, miért nem olvasta le őket helyesen. De az agya nem engedelmeskedett Órájára pillantott. Tíz perc múlva White-nál kell lennie, erre éppen most üti fel a fejét egy probléma. Jegyzeteire pillantott, amelyek – inkább White, mintsem a maga számára – lépésről lépésre rögzítették portyázását a központi adattárrendszerben. Tökéletesen világos volt minden. Az előtte lévő számsor a gépkocsitulajdonlási modellek statisztikai összegzése a ProvLife által biztosítottak egy bizonyos körében: a szívinfarktusban elhunyt férfiaknál. De mióta legutóbb látta, megváltozott az összegzés. Akkor ennek a csoportnak 4,2%-a vezetett „puha fedelű” kocsit az ajánlati nyomtatvány kitöltésekor – évről évre pontosan 4,2%, ami statisztikailag lehetetlen. Most viszont a számok megmagyarázhatatlan módon úgy fluktuáltak, ahogy mindig is kellett volna: egyik évben 2%, a következőben mindjárt 7,5%. Alexnek hirtelen nagyon melege lett. A Randal White-tal folytatott beszélgetése, White McCormickkal folytatott beszélgetése, a PrimeNumbernél töltött két napja – mindez annak az anomáliának a következménye volt, amit ő állítólag felfedezett Maga White nem ellenőrizte a számadatokat, megbízott az ő elemzői kompetenciájában. Most viszont úgy tűnt, nincs is semmiféle anomália. Csak az idejét vesztegette mindenkinek, saját magát is beleértve. Így veszi majd ki magát a dolog. – De én tudom, mit láttam! – szólalt meg hangosan. Ezután egyből megcsörrent a telefon. Janice Aitken volt az, Randal White asszisztense. – Alexandra? Randal most szabad. Be tudsz jönni?

White az ablaknál állva nézte a Dorrance Streetet, és az azon túl szürkéllő folyót. Amikor Alex belépett, megfordult, és úgy tűnt, eltart egy pillanatig, mire felismeri őt, vagy legalábbis mire felidézi, miért is jött. – Jó reggelt – köszönt Alex, és meglehetősen kínosan érezte magát. – Talán… rosszkor…? – Nem. – White kissé megrázta magát. – Kérem, Alex, üljön le. Miről is akartunk… Á, igen, igen. A probléma. Kér kávét vagy valamit? – Nem, köszönöm – foglalt helyet Alex az asztallal szemben. Alig csökkent a papírhalom mérete, a kupac tetején nagy tányér sós perec trónolt Nyilván a marketingeseket kínálta meg vele. Alex tudta, hogy a tárgyra kellene térnie, de még nem állt rá készen, hogy lenyelje a keserű pirulát. – Jól éreztem magam a pénteki partin – mondta. – Mindketten jól éreztük magunkat, Mark is. Nagyon kedves volt Mr. Goeberttől. hogy meghívott minket. White felkapcsolta az asztali lámpát, pedig nem volt sötét. Volt a modorában valami szokatlan, valahogy komornak tűnt. Mintha nem akart volna a szemébe nézni. Alex nem tudta megállapítani, hogy valami gondja-baja lehet-e, vagy egyszerűen kezd becsavarodni. – Örömmel hallom – mondta. – A végén egész nagy horderejű esemény lett belőle, nem? Mármint a bejelentéstől. – Igen. Nagy meglepetés volt – felelte Alex. – Legalábbis nekem. – Ó, nem csak magának – mondta White, és közben valamit keresgélt az asztalán. – Messze nem csak magának. De azért elboldogulunk, ebben biztos vagyok. – Alexre pillantott. – Hiszen senki sem pótolhatatlan, nem igaz? Halvány mosoly volt Alex válasza. – Feljegyeztem egy-két dolgot, itt volt valahol. Ezzel a maga anomáliájával kapcsolatban. Meg is van. – Egy nyitott könyv alól kemény fedelű kék jegyzetfüzetet húzott elő. – Végre hozzájutottam, hogy megnézzem az adatokat, amikről beszélt. Alex egy pillanatra lehunyta a szemét. Szóval ezért olyan savanyú White. Mert ugyanazt látta, amit ő: hogy az anomália, amit oly buzgón jelentett, nem is létezik. – Igen, erről akartam magával beszélni – szólalt meg Alex. – Nagyon furcsa, de… – Igen, igen, nagyon furcsa. Szóljon, ha valami elkerülte a figyelmemet, de egyszerűen nem találom – lapozott párat a jegyzetfüzetében – a kemény korrelációt, amit említett. Gondolom, ugyanazokat az adatokat néztük: a ProvLife saját kárigénnyilvántartását. – Abszolút. Arról van szó… – Alex nagy levegőt vett. Legjobb védekezés a támadás. – Megváltoztak a számok. White ismét rápillantott, majd becsukta a füzetet, és finoman az asztalra ejtette. – Megváltoztak?

– Két hete a nyitható tetejű kocsival és sportkupéval rendelkezők százalékos aránya minden évben megfelelt a biztosítási üzletág nyilvánosságra hozott átlagának. – Igen, ezt értem. – Most viszont hirtelen teljesen véletlenszerűnek tűnnek a számok. Megváltoztatták őket. Alex keményen állta White pillantását. Remélte, hogy kifelé sokkal több magabiztosságot sugároz, mint amennyit belül érez. White mély lélegzetet vett, rezgett az orrcimpája. Hátradőlt a székében. – Rendben. Ki változtatta meg? – Hát, azt hiszem… szóval, két lehetőség van. Először is lehetett maga a komputer, a szoftver. Ha adatvesztéssel van dolgunk, lehet, hogy úgy programozták, hogy az üzletág ismert átlagértékeivel pótolja. – Alex ezt rögtönözte, de nem is hangzott annyira hülyén. – Aztán ha valahogy visszanyerik az adatokat, mondjuk egy backup rendszerből, megint visszajöhetnek az igazi számok. – Ami a programozó részéről sok hűhó lenne semmiért, hiszen minket az adattárunk szempontjából kizárólag a valós információ érdekel. – Így van. – És a második lehetőség? Alex az ajkába harapott. White-ra szemmel láthatóan nem tett mély benyomást a „kamu” teóriája. – Hát, azt hiszem… – Kiegyenesítette a derekát. – A második lehetőség az, hogy valaki a központi adattárban elbaltázott valamit, aztán megpróbálta fedezni magát. White rámeredt. Alex egy pillanatig azt hitte, mindjárt kiabálni kezd vele, ehelyett azonban hirtelen elnevette magát. – Ó, Alex, biztos voltam benne, hogy majd összeomlik itt nekem, de örömmel tölt el, hogy tévedtem. Csodálom az állhatatosságát. Ezek után mondja valaki, hogy az aktuáriusok félénkek! Alex visszamosolygott rá. White tehát el akarja hinni, hogy valóban volt anomália, hogy igazat beszél. De mielőtt a főnöke ezt ki is mondta volna, meg akart győződni róla, hogy ő maga elhiszi-e. Hamisítatlan White. – a személyes integritás mindenek fölött. – Tehát a központi adattár a hunyó. – Így logikus. A PrimeNumber beviszi a rendszerbe az összes ajánlati nyomtatványt és kárbejelentő lapot, aztán összegzik az adatokat, és alapszintű statisztikai formába öntik őket Az üzletági adatokat azonban, amelyekkel az aktuáriusok dolgoznak, itt tároljuk. A PrimeNumbernél nincsenek meg, és nem vagyok biztos benne, hogy tudja-e náluk bárki is, hogy juthatna hozzá. Ha tehát valaki tudatosan az üzletági átlagértékekkel akarta helyettesíteni a tényleges nyomtatványokon szereplő adatokat, az illetőnek igencsak otthon kellett lennie a központi adattár rendszerében.

White bólintott. Úgy látszott, ennek tényleg hitelt ad. – De miért, Alex? Miért tenne valaki ilyet? Alexnek erre már volt válasza. – Az én hipotézisem az, hogy véletlenül elvesztek adatok. És valaki az osztályról nem akart a dologból „szövetségi ügyet” kreálni, inkább megpróbálta a lehető legkevesebb cécóval elsimítani a dolgot. Csak az a kérdés, milyen adatok vesztek el, amiről nem tudtunk. White hosszan felsóhajtott. – Tartottam tőle, hogy valami ilyesmit mond. – Tartott? – Igen. Mert ugyanerre a következtetésre jutottam én is. És mert az adatrendszereink esetleges sürgős újraértékelése soha nem jöhetne rosszabbkor, mint most. Alex hallgatott. Lelki szemei előtt megjelent a zöld, laminált lemezborítású vécéfülkében meztelenül üvöltő Ralph McCormick. – Szigorúan maradjon köztünk, Alex – folytatta White –, de azon az osztályon voltak személyi problémák. – Igen… hallottam ezt-azt – felelte Alex. White bólintott, értette, mire gondol. – Szóval, akkor tudja. Ralph McCormick… nincs jó állapotban. Tulajdonképpen, hogy őszinte legyek, a jelek szerint súlyos kokainfüggőség alakult ki nála. Most Alex meredt rá döbbenten a főnökére. Erről még Mel Hartman sem tudott. – És lehet, hogy ez még nem a teljes történet. Azt hiszem, pszichés problémái is vannak. Természetesen sajnálja az ember, de az tény, hogy talán az épületben folyó legfontosabb tevékenységet irányítja… Bele sem merek gondolni, mi folyhatott odafent. – De hát nyilván nem maradhat… – Alex észbe kapott. – Persze nem az én dolgom, hogy… – De bizony, Alex. A maga dolga. Az egész cég helyzete, jövője múlik az adatállomány minőségén. Az információ az ütőerünk. Anélkül vakrepülés, amit csinálunk. Ez az ügy mindenkit érint a társaságnál, főként az aktuáriusokat. – Akkor Mr. Cormick… be fogja adni a felmondását? – Nem tudom. Tudom, hogy így kellene lennie, az ő érdekében éppúgy, mint a cég miatt. De az igazgatótanácsban nem mindenkit lelkesít a távozásának gondolata. Nem állíthatom, hogy értem az okát, de a vezető jogtanácsosunk különösen erősen kiáll a status quo fenntartása mellett. Persze – White összepréselte az ajkait, mintha lennének dolgok, amikről nem beszélhet – a jogászokat azért fizetik, hogy óvatosak legyenek.

17. fejezet Harold Tate megvárta a hat órát, aztán távozott a bárból. A dombról lefelé, a folyó irányába indult a kocsival, elhajtott az óriási konferenciaközpont mellett. A havazás egész délután nem hagyott alább, kénytelen volt kettesben cammogni, hogy egyáltalán az úttesten tudjon maradni. Ha Pilaski a mobilon keresi, nem fogja megtalálni. Gondja volt rá, hogy lemerüljön. Hátrahúzta zakója gumírozott, rugalmas kézelőjét, és előrelökte a kesztyűjét, hogy meg tudja nézni az óráját. De a vastag skótmintás gyapjúing túl szorosan volt begombolva a meleg jégerfelsőn, amihez Suzy ragaszkodott Nyitott szájjal, erősen lihegve nyomta egy kicsit a gombot kesztyűs kezével, de eredménytelenül. Végül kénytelen volt a szájába dugni a jobb kezét, és fogaival letépni a kesztyűt. Sűrű káromkodások közepette feszítette hátra az ingmandzsettáját, és végre előbukkant az óra számlapja. Hat óra tíz. Különben is, mi a francért kellene tudnia, mennyi a pontos idő? Hirtelen elnevette magát, annyira nevetett, hogy nekidőlt a kormánykeréknek. A Kennedy Plazánál jobbra fordult a Westminster Street felé. Még jobban lelassított, igyekezett nagyon körültekintően vezetni. Nem örült neki, hogy ilyen közel kell jönnie a ProvLife épületéhez. Még azt is kétszer meggondolta, elmenjen-e Michael Eliot temetésére, ahol annyian lesznek majd a biztosítótól. De huszonöt éve ismerte Michaelt. Furán vette volna ki magát, ha nem ment volna el, az özvegy előtt mindenképpen. Hiszen telefonált, és Margarettel is beszélt, nem egészen tíz nappal a férje halála előtt. Akár gyanús is lehetett volna, ha távol marad. Tate megvárta, hogy zöldre váltson a lámpa, majd a Dorrance Street déli oldalán megállt. Lassan hömpölygött mellette a kocsisor, bőven benne jártak már az esti csúcsban. Az utcában kicsit odébb lévő büféből sült hagyma és pirítós meleg, édes-savanyú illata áradt. Amikor Margaret Eliot említette neki Michael pénzét, meg a nőt, aki telefonált, hamar levonta a következtetést, hogy valaki valamilyen formában súlyos indiszkréciót követett el. Nehezen tudta elhinni, hogy Michael annyira ostoba lett volna, hogy elmondja a nőnek, honnan van a pénz, de a nő állítása szerint mindenféle papírok vannak a birtokában, és tárgyi bizonyítékokkal tudja alátámasztani történetét. Ez újabb álmatlan éjszakákat okozott Tate-nek. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy a tárgyi bizonyítékok – a papírok – tőle származnak. Ő szegte meg a szabályokat, ő hozta be Eliotot az irodába, hogy

személyesen ismertesse vele a vizsgálati eredményeket Ha nem teszi, Eliot nem sietett volna magához venni a papírokat Lényegében véve tehát ő maga követett el indiszkréciót. Hagyta, hogy megtörténjen, ami történt, és ha egyszer elszámolásra kerül a sor, jó eséllyel ő fizet majd meg érte. Ezért kell személyesen kezébe vennie az ügyet, méghozzá gyorsan. Először is felhívta a Margaret által kinyomozott számot. Az asszony azt mondta, East Side-i szám. Háromszor is próbálkozott, de a nő nem vette fel. Csak a rögzítő szólalt meg mindig, vidám hang mondta be a számot, és kérte, hogy hagyjon üzenetet. A háttérből valami zaj hallatszott mintha kisbaba, vagy netán macska lett volna. Harmadszorra már bele is fogott a mondókájába. – Halló, maga engem nem ismer –, de aztán hirtelen meggondolta magát. Ha meghagyja a nevét, azzal csak támadási felületet ad. Lecsapta a kagylót. Hevesen vert a szíve. Rádöbbent hogy bármit is gondol Margaret erről a nőről, a szándékairól, vagy hogy kinek a támogatására számíthat, semmit sem tud. Óriási pénzek, csillagászati összegek forognak kockán, és elszánt egyben – Tate sejtése szerint – egyre kétségbeesettebb emberek karrierje. Ha valaki rájön, mit idézett elő – hát bármi megtörténhet. Ha felhívja a nőt, csak magára vonja a figyelmet, nem? Végső soron, ha tényleg csak a pénzről van szó, semmi oka rá, hogy belefolyjon. Akkor úgyis Eliotot okolják majd mindenért, ő pedig már nem elérhető. Tate-et igazából az a mindenféle papír aggasztotta, ami annál a nőnél van, bárki legyen is, bárkit képviseljen is. Három éjszakát töltött ébren, azon gondolkodott, mitévő legyen. Margaret elég világosan fogalmazott a temetésen látott nő kapcsán. Látta Tate is. A szertartás alatt mellette ült a padban. Még a zsebkendőjét is odaadta neki, amikor sírva fakadt. Biztos volt benne, hogy Margaretnek igaza van: az a nő volt Michael szeretője. Ki más lehetett volna? Ha pedig így van, akkor a ProvLife-nál dolgozik, Michael ennyit elárult róla. Tate azt kívánta, bárcsak többet is kiszedett volna belőle, legalább a nő nevét, ahelyett, hogy tapintatoskodik. Így viszont meg kell keresnie, fel kell ismernie. És aztán? Kövesse a lakására, talán hatoljon is be, és nézze meg, milyen bizonyítékai vannak? Úristen, hiszen még egy telefonhíváshoz sincs bátorsága! De minél tovább gondolkodott a dolgon, annál tisztábban látta, hogy nincs más választása. Már hétfőn is elment a laborból ebédidőben: Providence-be hajtott, sétálgatott egy keveset a ProvLife-épület környékén. Kedden a jeges járdán száraz hot dogot majszolva meglátta a nőt: egy keresztutcából lépett ki. Menő, olaszos külsejű fickóval volt, vitatkoztak valamin. A nő halkan, ingerülten beszélt, ujjain számolva sorolta sérelmeit. Tate kővé dermedt, amikor arrafelé fordult. Aztán a pár elindult a másik irányba. Tate is elment a sarokig, onnan figyelte, ahogy a következő sarkon, a Dorrance és a Westminster Street kereszteződésénél belépnek a ProvLife épületébe. Tate-et felvillanyozta, egyben meg is rémítette a siker. Sarkon fordult, és sietve elindult visszafelé. Most már biztosan tudja, hol dolgozik a nő. Csak meg kell várnia, hogy kijöjjön, aztán követheti hazáig.

A komor, havas városképből kiemelkedő épület ott tornyosult fölötte. Tetején az abszurd kőfaragványok úgy mutattak, mint hájas tésztán a cukormáz. Tate felhajtotta vadászkabátja gallérját, és jobban fejébe húzta a sapkáját. Egyetlen előnye volt, hogy ilyen röhejesen öltözött: így biztos nem ismeri fel senki. Alex Tynan az ajtón kilépve azonnal meglátta őt. Az utca túloldalán állt egy kék Pontiac mellett, éppen szájához emelte a maradék fél hot dogot. Vadászsapkát és vadászkabátot viselt, meg valami idióta holdjáró csizmát, amit már két nappal azelőtt kiszúrt. Alex balra fordult, a ProvLife szabadtéri parkolójának bejárata felé, és ellenállt a kísértésnek, hogy hátraforduljon, vajon követi-e a férfi. Paranoid bizonyossággal tudta, hogy ez az a férfi, aki a furcsa üzenetet hagyta a rögzítőjén. Halló, maga engem nem ismer… – pedig dehogynem, egyből felismerte a szakálláról meg a fókaborjú képéről. Amikor a temetésen először látta, leginkább egy tengeralattjáró kapitányára emlékeztette valami régi, fekete-fehér háborús filmből. Amikor pedig az utcán pillantotta meg, a Markkal oly katasztrofálisra sikeredett ebéd után, eszébe jutott a zsebkendő is, amit a férfitől kapott, és a vita hevében átfutott agyán a gondolat, hogy odamegy hozzá, megköszöni. és megbeszél vele egy időpontot, amikor visszaadhatná. De nyugtalanította a gondolat, hogy újból, harmadszor is találkozzon vele. Hiszen bizonyára nem véletlen ez a második sem. A férfi zaklatott, riadt pillantása azt sugallta, hogy valami céllal van ott. Úgy nézett ki, mint aki most gyűjti valamihez a bátorságot. Alex meggyorsította lépteit, és lopva balra pillantott, bent van-e még Mac. Nyitva volt a pinceajtó, de nem látott bent senkit. Az enyhe hóesés nem szűnt meg. Alex beszállt a Camrybe, és kitolatott a helyéről. A parkolóból kihajtva látta, hogy kigyullad a Pontiac lámpája. Követni kezdte, a jeges úttesten kicsit csúszkált ide-oda a fara. Alex csak az utolsó pillanatban vette észre a buszt. A kereszteződésben jött, oldalról. Beletaposott a fékbe. Végtelennek tűnő pillanat volt, amíg a busz elhaladt előtte, aztán rekedtes csattanással egyenesen beleszaladt hátulról a Pontiac. Valahol autóduda harsant. Alex kimászott a kocsiból. A férfi már a kárt mérte fel. – Mi a francot… – Alex haragja a férfi arcára kiülő rettegés láttán csak fokozódott. – Mi a jó büdös francot csinál? – Elnézést. Túl közel voltam. És túl gyorsan is mentem. – Követett – jelentette ki Alex. – Mi a francért követ? A férfi visszanézett a Dorrance Streeten a ProvLife épülete felé. – Nem tudom, emlékszik-e rám. A temetésről. Michael temetéséről. Alex kurtán, fejét mélyen leszegve bólintott, szemét nem vette le a férfi

arcáról. Az úgy tekingetett mindenfelé, mintha legalábbis őt követnék. – Nézze, nem lehetne… beszélhetnénk valahol? Alex a fejét rázta, és az utcában feltorlódó kocsisort nézte. A busz már elment, szabad volt az út a kereszteződésben. Prémcsuklyás vízhatlan kabátos nő mászott ki egy Ford furgonból. Kiabált és integetett nekik, hogy húzódjanak le a járdához. – Menjenek már a francba az útról! A férfi tett egy lépést Alex felé. – Ha közelebb jön, sikítok – szorította ökölbe a kezét Alex. – Az isten szerelmére, maga… maga komoly veszélyben van! Érti? Ez nem játék. Alex földbe gyökerezett lábbal állt a helyén. – Tudom, hogy magánál vannak a papírok – folytatta a férfi. – Ne is próbálja tagadni. Tudok mindent: hogy felhívta Mrs. Eliotot, hogy elküldte neki a repülőjegyet, mindent. Lenyomoztatta a számát. – Mi a…? – Figyeljen rám! A pénzre fütyülök. Csináljon vele, amit akar. De a kinyomtatott anyagok kellenek nekem. Alex próbált koncentrálni arra, amit a férfi mondott. Immár fülsiketítő volt a dudaszó. Távolabb egy rendőrautó villogó szirénájára lett figyelmes: a haladási iránnyal szemben közeledett feléjük. – Miféle… miféle anyagok? – Alex a fejét rázta. – Én nem… – Még egyszer mondom magának, sejtelme sincs, mekkora veszélyben van – mondta a férfi. Ekkor ő is észrevette a járőrkocsit, mire villámgyorsan beugrott a kocsijába, és rükvercbe kapcsolt Recsegve-ropogva lőtt ki hátrafelé, majd eszelősen tekerni kezdte a kormányt, és eltűnt egy mellékutcában. Alex utoljára a sápadt arcát látta az oldalsó ablakban. Életében nem látott még ilyen rémült arcot.

III. RÉSZ

HALÁLRA ÍTÉLVE

18. fejezet Richard Goebert irodája volt a ProvLife nyolcadik emeletén a legnagyobb. Walter Neumann-nak, a társaság vezető jogtanácsosának öt emelettel lentebbi tágas sarokirodája a Dorrance Streetre és a városháza monumentális, ünnepélyesen komoly homlokzatára nézett, de Goeberté nagyobb volt Nagyobb és jobb elrendezésű. Egyértelműen látszott, hogy erre a helyiségre különös bőkezűséggel pazarolta idejét és energiáját az építész. A hatalmas üvegablakon át az erkélyre kinézve valahogy úgy érezte az ember, pontosan a megfelelő helyre került, mint a remete vagy a pásztor egy Watteau-festmény előterében. Neumann legalábbis ezt érezte az újabb szürke providence-i délután halványuló fényeit szemlélve. Régóta vágyott már Goebert irodájára, és az öreg keresetlen egyszerűséggel megejtett lemondása óta nem tudta megállni, hogy időről időre el ne kószáljon arrafelé, és ne csodálja egy kicsit az újonnan megüresedett teret. Nem hallotta, hogy bejött utána Newton Brady is. – Pokolian szép a kilátás, igaz? Neumann megfordult, szemügyre vette Brady mahagóniajtó által keretbe foglalt, tömzsi alakját. – Newton – mondta színtelen, semleges hangon. Neumann-nak megvolt a maga különös beszédmodora, amelyet főként az fémjelzett, hogy soha nem nyitotta ki igazán a száját. Mintha még beszéd közben sem – amely beszédet ügyvédhez méltóan flottul, könnyedén abszolválta – akarta volna teljes mértékben elkötelezni magát amellett, amit mondott. Olajozottan forgó nyelve elé összezárt fogai húztak falat. – Bridget mondta, hogy itt vagy – mondta Brady, majd betette maga mögött az ajtót, bejött, és Neumann mellett elnézve az erkélyt meg az alattuk húzódó utcát bámulta. – Igen, én… Neumann egy pillanatig nem tudta, mit mondjon. Nagy, kifejezéstelen arca alig észrevehetően még kifejezéstelenebb lett, miközben agya lázasan dolgozott, hogy kiutat találjon ebből a helyzetből, amely könnyen kínossá válhat. – Bridget szerint nekünk… a cégnek fel kellene újíttatnia ezt az irodát. Goebert teljesen lelakta. – Azzal Neumann arra a pontra mutatott, ahol Goebert akkurátusan elhelyezett golfcipője az évek során csaknem tökéletes kör alakú

lyukat vájt a szőnyegbe. Brady úgy nézett a lyukra, mintha azt várná, hogy előbújik belőle valami. – Feltételezem, akkor abban gondolkodsz, hogy te veszed át a helyét. Lövellt egy pillantást Neumann felé, de az már elfordult, újból az erkélyt szemlélte. – Természetesen az igazgatótanács jóváhagyásától függően – tette hozzá kajánul Brady. – Természetesen – felelte Neumann. Hátrasimította haját a feje búbja felé. – Valakinek be kell töltenie ezt a posztot, és nekem úgy tűnik, a te szempontodból rossz az időzítés. Brady vastag ujjaival a gallérját kezdte huzigálni. – Hát igen. Eliot halála miatt kicsit emberhiánnyal küzdünk a pénzügyön. Eltart majd egy ideig, mire Ferulli belerázódik. Én úgy látom, vagy te kellesz ide, vagy White. Neumann lépett egyet az ablak felé. – Ezért jöttél be ide? Hogy megvitassuk…? Neumann hajlamos volt befejezetlenül hagyni a mondatokat, és ez a szokása számos félreértést eredményezett Asszisztensének, Bridgetnek célzásokkal és ráutaló gesztusokkal kellett beérnie, és az évek során ezt meg is szokta, de azért néha ő is félreértett valamit. Nem mintha Neumann bánta volna, ha félreértik. Időnként árulkodó volt ki hogy ért félre valamit Brady igen jól ismerte ezt a játékot Neumann kopaszodó tarkóját nézve várta, hogy a főjogász megforduljon. – Hogy megvitassuk az elnöki poszt betöltését? – mondta ki végül Neumann. Brady ingerülten megrázta a fejét. – Goebert elment a Kajmán-szigetekre – mondta. – Csak pár hétre. Azt mondta, el akarnak szabadulni Évával a hidegből. Neumann levette a szemüvegét, és zsebkendőjével tisztogatni kezdte. – Folytasd. – A Hyattben vettek ki szobát. A golfpályára néző lakosztályt. – Lakosztályt – így van. Grant szerint, mármint a helyszínen lévő embere szerint, sétáltak egyet… – Brady itt homlokát ráncolva előhúzott zsebéből egy papírfecnit. Hunyorogva nézte a fax elmosódó betűit. – George Townban. Az a főváros. Szóval sétáltak egyet a városban, és benéztek egy Columbian Emeralds nevű helyre. Ez egy ékszerüzlet, amely… – Smaragdokra specializálódott? – kérdezte Neumann, és közben egyforma körkörös mozdulatokkal tovább törölgette a szemüvegét. – Így van – mondta Brady. – Vett Évának egy nagy smaragd szettet gyöngysoros gyémántokkal, meg egy platinafoglalatú szolitert. Húszezer dollárért. – Hogyan fizetett? – Készpénzzel.

Brady egy pillanatig kivárt, remélve, hogy Neumann reagál valamit, de az csak törölgette a szemüvegét rendületlenül, mélyen elgondolkodva. Aztán abbahagyta. Feltette a szemüvegét, és Brady arcát méregette. – Grant mit gondol? – kérdezte. – Azt mondta, szerinte Goebert tegnap elmondta Évának. Eva késő délutánig ki sem mozdult a szobájából. Ekkor mentek el gyűrűt venni. Neumann bólintott, majd figyelte, ahogy Brady a szegycsontjába mélyeszti a hüvelykujját – Jézusom! – mondta hirtelen izgatottan Brady. Körbepillantott az üres falakon, majd bekapott egy tablettát – Először Eliot, most meg Goebert Lakosztály a Hyattben! És ott van még az a kibaszott McCormick-ügy is… elcsesz mindent. Neumann az obszcén szavak hallatán pislogott egyet, de egyéb reakciót nem váltott ki belőle Brady kitörése. Észrevett valamit Brady arcán, amit addig soha nem látott. – Hallottad, mi történt a partin? – kérdezte Brady. – Le kellett tepernem. Az öreg leköszönő beszéde után. McCormick kimegy a vécére. Nem a földszintire, hála az égnek. Hanem az emeletre, Goebert hálószobájába – ennyire hangyás –, szóval bemegy Goebert hálószobájába, és az ottani vécében akar szippantani. A padlón dulakodtunk, próbáltam kiszedni az ujjai közül azt a kis műanyag zacskót Brady ismét kivárt, hátha Neumann most az egyszer tanújelét adja valami rosszallásnak vagy haragnak, de az csak bámult rá kifejezéstelen tekintettel. – Teljesen elszállt, Walter! Most meg sztriptízt rendez a klotyón. Pucéron szaladgál a takarítónők szeme láttára. – A takarítónőkre gondom volt – szólt közbe Neumann. – Hogy…? Bradynek torkán akadt a szó. Neumann rezzenéstelen arcára meredt. Néha megfordult a fejében, nem rejt-e Neumann rendíthetetlen nyugalma McCormickénál is súlyosabb őrületet – Gondod volt a takarítónőkre? Neumann bólintott. – Walter, ez úgy hangzik, mintha azt mondanád… – Mióta jársz kozmetikai sebészhez? – vágott a szavába a mondat közepén Neumann. – Mi? – Az erek. Az orrodban. Látom, hogy kezelteted. Brady szóhoz sem jutott, az orrát tapogatta. Aztán nevetni kezdett, de amikor Neumann arca vörösödni kezdett, abbahagyta. – Miért kell ez? – kérdezte Neumann. – Semmiért. Csak… – Direkt megpróbálsz feltűnést kelteni? Az istenit, Newton! Egy biztosítótársaság alkalmazottai vagyunk, nem… filmsztárok. – Csak pár hajszálér – szabadkozott Brady. – És utána mi jön? Zsírleszívás?

Brady meggörnyedt, egy csapásra úgy nézett ki, mint egy torkoskodáson kapott kisfiú. Neumann úrrá lett a késztetésén, hogy pofon vágja. – Hagyd abba – mondta hűvösen. – Bármire is jelentkeztél be, mondd le. Nem helyénvaló. – És Goebert? – kérdezte már-már sírós hangon Brady. – Ő bezzeg éli világát Nagyokat fújtatva az ablakhoz lépett. Kinézett a szürke égboltra. – Ott Jack Nicklaus tervezte a golfpályát, Walter. – Goebert már nincs képben – mondta Neumann. – Kilépett a reflektorfényből. A karib-tengeri üdülés nem váratlan. A feleségének vásárolt ajándék sem. Hiszen most ment nyugdíjba. Amíg nem őrül meg, azt csinál, amit akar. Pár hónap múlva elköltözik a környékről. Majd talál valami szép helyet a nyugati parton. Miatta nem kell fájjon a fejünk. – Akkor miért fizetünk…? Neumann az ablakhoz lépett, és a hideg üveghez nyomta a homlokát. Brady ilyen spontán megnyilvánulást még soha nem látott tőle, egy pillanatra torkára is forrt a szó. Rémülten figyelte, ahogy Neumann becsukja a szemét, és pókerarca mögül mintha valami fájdalomféle villanna elő. Máris tudta a választ félbehagyott kérdésére. Nem azért állítottak rá Goebertre egy magándetektívet, amióta bejelentette nyugdíjba vonulását, mert valami problémával számolnak, hanem azért, mert Neumann tudni akarja, mihez kezd a pénzzel. Egyszerűen tudni akarja – ha másodkézből is, de érezni akarja, milyen lehet. Mindketten az erkélyt nézték. Az ablak előtt lassan beúszott egy felhő széle, végül csaknem teljesen elsötétült a szoba. Esni kezdett a hó. Addig álltak ott néma csendben, amíg az utcán fel nem villant a lámpák narancsszínű fénye. Brady újabb tablettáról szedte le a papírt, és bedobta a gyógyszert a szájába. – White szerint le kéne küldenünk McCormickot New Jerseybe, arra a csodaklinikára – szólalt meg. Mivel Neumann nem felelt, folytatta: – A központi adattárat ilyen állapotban nem vezetheti, az hétszentség. – A kezelés a múltkor sem használt neki – mondta Neumann. – Talán ha te… talán ha beszélnél vele, tartanál neki egy kis lelki fröccsöt. Neumann hátrébb lépett az ablaktól, és a fejét csóválta. – McCormick drogfüggő. Belemenne bármibe, aztán az első adandó alkalommal… És Mary? ö nem tehetne valamit? Brady Neumann felé fordult, és a sötétben kissé világító arcát nézte. A főjogász acélkeretes szemüvegének lencséje most két üres, halovány fénykocka volt. – Azt sem tudom, otthon lakik-e még – mondta Brady. – Arra gyanakszom… élek a gyanúperrel, hogy van náluk egy kis gond. Neumann rozsdabarna Lincolnja pár perccel öt után ért át a hídon az East Side-ra. McCormick fehér deszkaburkolatú háza az Everett Street és a Weyland

Street sarkán állt, egy rövid sétára a Swan Point temetőtől. Neumann leparkolt az utcában. A letakarítatlan gyalogjárón az ajtó felé haladva mintha egy arcot látott volna felbukkanni az egyik földszinti ablakban. Eltartott egy ideig, mire McCormick kijött. A nyitott ajtóban állva görnyedt, roskatag, riadt benyomást keltett. Két napja nem borotválkozott, szeme alatt mély karikák éktelenkedtek. Halványpiros szájának szeglete megrándult – Walter. – Csak meg akartam nézni, hogy vagy – mondta Neumann. – Megvan mindened? McCormick vállat vont. – Persze. Igazán… igazán rendes tőled, hogy gondoltál rám. – Kinézett, nem leselkedik-e valamelyik kotnyeles szomszéd, aztán eszébe jutott a jó modor. – Gyere be, Walter. Ne álldogálj itt a hóban. Neumann belépett utána a ház lehangoló belső terébe. Ügy fűtöttek, mint egy szaunában, a konyha enyhe szemétszagot árasztott Bementek a nappaliba, ahol Neumann fürge szeme azonnal regisztrálta a kimúlt szobanövényeket és a túlcsorduló hamutartókat. Hang nélkül ment a tévé. – Hol van…? – Mary? – McCormick szinte kiáltotta a felesége nevét. – A szülei… a szüleit látogatja meg Newportban. A múlt héten ment el. Neumann szeme most McCormick szánalmas rendrakási kísérleteit követte. A házigazda végül egy kispárnát mellkasához szorítva abbahagyta, amit csinált, és Neumannra szegezte remegő mutatóujját – Kávét? – kérdezte, és tőle telhetően mosolyogni próbált – Vagy esetleg egy kis…? – Jó lesz a kávé – szűrte a fogai között Neumann. – Feketén. Azzal a kávézóasztalra ejtette a kezében tartott borítékot, és levette nehéz, fekete kabátját. Aztán leült a kanapéra, miután eltávolította maga alól a szamárfüles tévéújságot. Mire McCormick visszajött, már teátrális elmélyültséggel lapozgatott egy fehér dokumentumot. McCormick idegesen pillantott az iratra, amikor Neumann kezébe adta a kávéscsészét. – Láttam a hírekben azt a Ritter-gyereket – próbált beszélgetést kezdeni. – Mit szólsz hozzá? Nem gondoltam, hogy így rászállnak. Hiszen mégiscsak polgári per. Neumann felnézett. – Hát, más a bizonyítási kötelezettség – mondta fáradtan. – És a vád azt kérdez, amit csak akar. De ez nem azt jelenti, hogy Ritter fizetni fog. Ügy néz ki, amúgy is nyugdíjpénztárban van lekötve a pénz. – Gondolom, a végén az ügyvédek nyernek – mondta vidáman McCormick. – Amikor az a fickó – hogy is hívták? – azt mondta, hogy az ügyvédje napi harminc órát, heti kilenc napot dolgozott az ügyön, arra gondoltam, lehetett egy kis túlszámlázás. Amikor azonban látta, hogy Neumann nincs vicces kedvében, megnyúlt az arca. Leült egy viharvert, állítható támlájú székbe, és nagyot sóhajtott –

Walter, csak azt akartam mondani… Neumann felemelte fehér kezét. – Ugyan már, Ralph, elég régóta ismersz már ahhoz, hogy ne kelljen… Tudom, min mész keresztül. Mindannyian óriási feszültségben élünk, most, hogy Michael meghalt, Goebert pedig lemondott Csak máshogy dolgozzuk fel. Neumann McCormick leszegett fejét nézte, és hideg szemében leplezetlen megvetés villant McCormick válla megremegett egyszer, kétszer, és már el is bőgte magát. Kardigánja ujjával törölte meg az orrát, harapdálta az ajkát. – Én nem… – Igyekezett uralkodni a hangján. – Én nem igazán tudom ezt feldolgozni, Walter. Neumann szürcsölt egy keveset a kávéjából, és várt. – Mary… Mary azt mondta, az anyjánál marad, amíg… amíg egyenesbe nem jövök. – Miért ment el? – kérdezte kurtán Neumann. McCormick felnézett, és szinte összezsugorodott Neumann kemény pillantása alatt – Semmi olyan… semmi komoly. Csak nem jöttünk ki valami jól. Pillanatnyilag. McCormick ismét az asztalon heverő dokumentumra pillantott. Neumann a kanapé szélére ülve megérintette ujjaival az első oldalt, mintha csak a zongorán ütne le egy billentyűt. – Igen. Ritter – mondta csendesen. – Persze nem könnyű halálba küldeni egy embert. Úgy értem, még ha több fehér esküdt is lett volna a tárgyaláson, kétlem, hogy könnyebben küldték volna a villamosszékbe. De a pénz, az más. Valaki megkérdezi, szerinted tehette-e ő, vagy tehette-e jó eséllyel ő, és utal rá, hogy mennyit fizet érte, ha ő volt, kicsivel könnyebb szívvel mondasz róla erkölcsi ítéletet. És az összegek – hát, azokat évi húszezerből élő emberek nem igazán tudják értelmezni. McCormick bólintott, tekintete a dokumentumról Neumannra vándorolt, majd vissza. – Igen… gondolom – mondta sután. – De a villamosszék, az más – folytatta Neumann. – Tudtad, hogy azért húzzák rájuk azt a bőrmaszkot, mert a nyomástól kiugrik a szemük? – A fejét csóválta. – Képzeld csak el. Megfőnek, Ralph. Szó szerint. Kezébe vette a dokumentumot, és végigpörgette ujjai között a lapjait McCormick a fekete nyomtatott nagybetűkkel írott BONCOLÁSI JEGYZŐKÖNYV szavakat pillantotta meg, majd azt, hogy RHODE ISLAND-! ÁLLAMI HATÓSÁGI ORVOSSZAKÉRTÖ, és a három asszisztáló patológus nevét. – Mi ez a…? – Ez? – kérdezett vissza Neumann, mintha legalábbis meglepné, hogy szóba kerül a dolog. – Ó, csak Eliot boncolása. Nálunk volt életbiztosítása. A szokásos vezetői konstrukció. Amilyen a tiéd is, Ralph. – Az enyém. Á, igen. Igen.

– A kárrendezési osztály biztos akart lenni az összes… az összes részletet illetően. Bizonyára Grant hagyta az irodámban. Egy pillanatig McCormick arcát vizsgálgatta. – Tudtad, hogy egy ember mája körülbelül ugyanannyit nyom, mint az agya? Nem gondoltad volna, ugye? Ezt nézd meg. – A sűrűn gépelt sorokra hunyorított – „Az agy súlya 1508 gramm, azaz 53,2 uncia.” Itt meg – ujja feljebb szaladt a lapon – azt mondja, hogy a máj… itt van: „A máj súlya 1528 gramm, azaz 53,9 uncia.” Nem semmi, igaz? Olyan, mint egy… szóval, körülbelül úgy kell kinéznie, mint egy disznómájnak, gondolom. McCormick kardigánja zsebébe nyúlt, és elővett egy gyűrött csomag Marlborót. Szájába dugott egy cigarettát, meggyújtotta. Felső ajkán izzadság ütött ki. – A helyet – folytatta Neumann –, a sérülés helyét, ahol az áramütés éri az ember testét, na hogy hívják? Elektromos jelnek. – Elmosolyodott. – Ennyit a szakzsargonról. Igen, Grant elmondott mindent. A kárrendezési osztályon elég sok áramütéses ügy fut át, véletlen balesetek is meg kevésbé véletlenek is. Az áramütéses halál időnként nehezen bizonyítható. Előfordulhat, hogy az egész bőrfelületen sehol sincs nyoma. Például amikor valamilyen elektromos eszköz beleesik a vízbe. Olyankor nem találsz jelet. McCormick remegő kézzel szívott egyet a cigarettájából. – Eliot esete viszont elég egyértelmű volt – folytatta Neumann. – A jobb kezén sárgás-szürkés, a tenyér síkjából kidudorodó bőrfelületet találtak. Ott fogta azt az öreg fúrót. Ledobta a dokumentumot az asztalra, és ismét hátradőlt a kanapén. – Ez az, amit nem értek – mondta. – Mármint hogy miért pont azt a fúrót használta? Legalább harmincéves volt. Margaret azt mondja, nem is emlékszik, hogy valaha látta volna. Persze elismeri, hogy nemigen tudja, mi minden van a garázsban, a szerszámosládában, de úgy rémlik neki, hogy nem olyan régen vett neki egy újat karácsonyra… Szóval ezzel az ősrégi fúróval, a gumiszigetelés persze rég tropára ment, furkálja a polcokhoz a lyukakat, turkál azokban az ősrégi falakban… – Neumann a fejét csóválta, és egy nadrágjából kiálló cérnaszálat húzogatott. – Az ember egyetlen miniamper elektromos töltést is megérez. A tíz milliamper már fáj. Tíz és húsz milliamper között előfordulhat, hogy nem tudod elengedni, amit fogsz. Akarod, de nem megy. Erős görcsbe rándulnak az izmok. Mintha odaragadtál volna, vergődsz, mint a horogra akadt hal. Ismét előrehajolt, és lenézett az asztalon heverő jelentésre. – Eliot lyukat harapott az arcába. Kiharapott egy jó darabot oldalt a szája falából. Itt áll a jegyzőkönyvben. Belerepedt az egyik zápfoga. Azt hiszem… azt hiszem, a fájdalomtól. McCormick kezével idegesen kapkodva felállt. – Jól vagy, Ralph? – Nem jó… nem tesz jót, ha idegeskedem.

– Mitől vagy annyira ideges? – Nem tesz jót. – Ülj le, Ralph. McCormick Neumann pókerarcába bámult, és lassan visszaereszkedett a nyugszékébe. Nagyot slukkolt a cigarettájából, majd a plafon felé fújta a füstöt. – Emiatt? – ütögette meg a kézfejével a jelentést Neumann. – Ez zavar annyira? Ez a jelentés? Nincs ebben semmi, ami miatt idegeskedned kellene, Ralph. Átnyúlt a kávézóasztalka túloldalára, és kezébe vette a tévé távirányítóját. – Csak azt írja le, mi történhet, ha gondatlan vagy – tette hozzá, és kikapcsolta a tévékészüléket.

19. fejezet Alex öntött még egy kis cukrot a kávéjába, és az ebédlőasztal lapján látható tükörképét nézte. Bár már egy teljes óra eltelt az incidens óta, még mindig remegett. A rendőr részletes beszámolót akart hallani a történtekről. Azt mondta neki, hogy valami őrült hátulról beleszaladt, aztán elhajtott Egészen minimális kár esett csak a Camry-ben, és a fiatal rendőr arcáról megkönnyebbülést olvasott le, amikor közölte vele, hogy nem szándékozik folytatni az ügyet. Most. az üres ebédlőben, egy régi Bruce Springsteen-számot hallgatva egyre az idegen arca járt a fejében. A legriasztóbb – azon túl, amit mondott, és amekkora hévvel mondta – a férfi szemmel látható félelme volt. Szinte sütött a szeméből, olyan döbbenetes erővel, amihez foghatót még sosem látott. A szakadék szélén álló ember szeme lehet ilyen. És figyelmeztette őt, hogy neki is ugyanígy kellene félnie. Nem tudta, kivel beszélhetne. Próbálta elérni Markot a mobilján, de ő nem volt a helyén, egész nap valami megbeszélésen ült. Arra is gondolt hogy hívja a rendőrséget, de aztán rádöbbent, hogy éppen most beszélt egy rendőrrel, de nem mondott el neki semmit És különben is, ugyan mit mondhatna? Az idegen, azon kívül, hogy hátulról be-leszaladt, semmi rosszat nem csinált, ráadásul, ha úgy istenigazából belemegy, el kellene mondania, amit Lizről, Michael Eliotról meg a pénzről tud, pedig megígérte, hogy minderről hallgat. Még arra is gondolt, hogy Randal White-hoz fordul, de az adott szava ezt sem tette lehetővé. Különben is, mit tehetne White? Hiszen ugyanúgy fogalma sincs az idegen kilétéről, ahogy neki. Ez már a temetésen kiderült. Nehezére esett pontosan felidézni, mit is mondott a férfi, értelmezni pedig még inkább. Egyvalami azonban bizonyos volt: az illető ugyanabban a tévedésben él, mint a temetésen jelen levők közül bizonyára még sokan: azt hiszi, ő volt Eliot szeretője. De tud Eliot bankban tartott pénzéről és a papírjairól is, holott azok Liz Fosternél vannak. Ha viszont ez a helyzet, tényleg csak Liz van veszélyben? Vagy inkább mindketten? Újra meg újra hívta Liz számát, de egyszer sem vette fel. Lehet, hogy elment a városból? Nem tűnt valószínűnek, azt említette volna neki. Nem utazott volna el csak úgy, szó nélkül. A gondolat, hogy mi történhetett esetleg, kezdte nyugtalanítani Alexet. Napok óta nem hallott Liz felől, már a temetés estéje óta nem beszélt vele…

Megrázta magát, eldöntötte, hogy barátnője alighanem csak vásárolni ment, vagy meglátogat valakit – az sem kizárt, hogy éppen új állás után jár. Azt is eldöntötte, hogy személyesen fog beugrani hozzá, és végső esetben hagy neki egy cédulát. Nagyon igyekezett nem gondolni arra, hogy esetleg már késő. Majdnem nyolc óra volt már, amikor Alex Camryje – az új, háromszáz dolláros üzemanyag-szivattyúval és az összegyűrődött hátsó lökhárítóval – megállt a ház előtt. Mozdulatlan, sötét volt a Brighton Street, a függönyöket, redőnyöket gondosan behúzták, hogy kizárják a kinti fagyos estét. Az utca túloldalán égő egyetlen utcai lámpa ingatagon hajolt az összegabalyodott telefondrótok fölé, amelyek fekete árnyéka végighúzódott a kemény havon. Alex lekapcsolta a világítást, és egy pillanatig még a kocsiban maradt, a visszapillantó tükröt figyelte. A Kennedy Plazától kezdve majdnem végig a sarkában volt egy autó, egy Rhode Island-i rendszámú fekete szedán, de amikor ő befordult a Knight Streetre, az továbbhajtott, és azóta nem látta. Alighanem csak egy ingázó, nyugtatta magát, aki hazafelé tart Johnstonba vagy Bishop Heightsba. De ettől még nem múlt el a félelme. A valószínűség fogalma hirtelen mintha kiüresedett volna. Mintha megváltoztak volna a szabályok, mintha a józan ész és a logika nyílegyenes fénysugarát megtörte volna valami láthatatlan prizma. Köddé vált az életet „hajózhatóvá”, egyáltalán lehetségessé tevő kiszámíthatóság. Hiszen mekkora annak az esélye, hogy egy tízmillió dollárt felhalmozó ember úgy haljon meg, hogy polcokat rak fel egy kétszázezret érő házban? És annak mekkora az esélye, hogy egy vadidegen, akit egyszer látott egy temetésen, pszichopata módjára követi, hogy figyelmeztesse, veszélyben az élete? És mindenekelőtt mekkora az esély arra, hogy igaza is van? Alex kikászálódott a kocsiból, és a tőle telhető legzajtalanabbul csukta be az ajtót. Jócskán fagypont alatt volt a hőmérséklet amikor betolta az autó zárjába a kulcsot, azon vette észre magát, hogy remeg a keze. Valahol a távolban ugatni kezdett egy kutya. Aztán dühös kiabálás hallatszott, tévé vagy rádió hangja csapott ki egy pillanatra az utcára, majd csend lett Alex borzongva sietett fel a lépcsőn, és megnyomta Liz csengőjét. A feje fölött sötétsárga fény szűrődött ki az egyik ablak függönyén, de semmi mozgás nem hallatszott. – Na, Liz. Itthon kell lenned. Az utca túloldalán a sídzsekis férfi lekuporodott a volán mögé, úgy figyelte az ajtónál álló nőt. Eszébe jutott a fényképről visszanéző szürke szempár meg a citromillat. Alex fázósan összefonta maga előtt a karját, és újból megnyomta a csengőt. Nem tudta eldönteni, adott-e hangot A piszkos kisablakon bekukucskálva látta a lépcsőkorlát homályos körvonalát meg a vékony piros szőnyegre átlósan eső fénysugarat, mintha a folyosó végében valahol résnyire nyitva lenne egy ajtó. Lehajolt, kinyitotta a levélnyílás fedelét.

– Liz? Liz, itt vagy? Alex vagyok. Hirtelen fénybe borult az épület eleje. Alex megpördült a tengelye körül, arra számított, hogy a fekete szedánt fogja megpillantani. De csak egy régi, dobozszerű furgon hajtott ki az egyik kocsibejáróból, alváza erősen hullámzott fel-alá, amikor az úttestre zöttyent. A sofőr ránézett, amikor elhajtott a ház előtt, sápadt, ovális arcát szőrmecsuklya keretezte. Alex mélyet sóhajtott, majd visszafordult az ajtó felé. Megdöngette az üveget Biztos volt benne, hogy Liz lakásából szűrődik ki a fény. Talán csak rossz a csengő. – Liz! Még mindig semmi. Alex kénytelen-kelletlen elővette belső zsebéből a golyóstollat meg a jegyzetblokkot, amit magával hozott. Az ajtónak dőlve írni kezdett: Liz, beszélnem kell veled sürg… Ekkor kivágódott az ajtó. A retesz csak az ajtófélfa szélébe volt beakadva. Meleg, savanykás szagú légfuvallat csapta meg. Alex csak állt, a folyosót kémlelte. A lépcső lábánál a háromkerekű gyerekbicikli jól kivehetően ugyanúgy ott állt, mint legutóbb. A szőnyegen reklámprospektusok és ingyenes újságok hevertek szerteszét. – Van itt valaki? – kiáltotta Alex. Továbbra sem kapott választ. A huzat felkapott egy Pizza Hut szórólapot. Alex villanykapcsoló után kutatva körülnézett, talált is egyet az ajtó mellett, felkattintotta. Semmi. Sietve befejezte a levélkét. Majd leteszi a folyosón az asztalra, és már megy is. Így legalább biztos lehet benne, hogy Liz megkapja, ha hazaér. Az ajtót félig nyitva hagyva lassan elindult a szűk folyosón, egyik kezét a falon húzta végig. Nem volt benne biztos, de fentről mintha lépteket hallott volna, nyikorogtak a padlódeszkák. Vagy talán csak a szél játéka. Az asztalhoz érve a keze nekiütközött valaminek a falon: egy kép volt az. Utánakapott, hogy le ne essen, nagy csattanással a falhoz nyomta. A feje fölött abbamaradt a padlónyi-korgás. Vigyázva, hogy ne csapjon zajt, letette a levélkét, és már menni készült, amikor észrevette, hogy tényleg Liz ajtaja alól szűrődik ki a fény. Odalépett, és már emelte a kezét, hogy bekopogjon. Valami megmozdult. Lábánál odébb siklott a fénysugár, széles árnyék osztotta ketté. Kővé dermedt. Valaki állt az ajtó túloldalán. Levegőt is alig mert venni, miközben hátralépett egyet, majd még egyet. Annyira óvatosan helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, hogy csak a ruhája susogását hallotta. Ha Liz árnyéka az, miért nem nyitott ajtót? És ha nem Liz van ott, akkor ki? Hevesen lüktető szívverése zaját az idegen eszébe villanó szavai nyomták el: Nem tudja, mekkora veszélyben van. Az árnyék újból megmozdult, szélesebb, sötétebb lett. Alex erejét megfeszítve próbált egyenletesen lélegezni. Az ajtó túloldaláról halk kattanás hallatszott, mintha lekapcsoltak volna valamit, aztán elfordult a gömbkilincs. Alex futásnak eredt. Sípcsontjával azonnal belerúgott a kis biciklibe.

Kapálózva próbálta elkapni a korlátot, de nem sikerült. A padlóra zuhant, a két térde fogta fel az ütés erejét, lába beleakadt a biciklibe. Hirtelen fényárban úszott a folyosó. Felsikoltott, és a hátára hengeredett, hogy kétségbeesetten védekezzen, mert biztosra vette, hogy megtámadják. – Alex! Mi az ördögöt csinálsz te itt kint? Megkönnyebbülten nyögött fel. – Jézusom. Jézusmária, Liz! Miért nem… óó, te jó ég! – óvatosan megtapogatta a sípcsontját. Úgy fájt, mintha kettétört volna. Liz odajött, arrébb húzta a minibicajt. Nem látszott túl boldognak, hogy újra látja. – Megvagy? Alex vett pár jó nagy levegőt, és várta, hogy alábbhagyjon a fájdalom. – Azt hiszem. Aúú! Nem tört el semmim. Talán. Miért nem nyitottál ajtót, a jóisten áldjon meg! Azt hittem, hogy… Miért nem jöttél ki? – Mit hittél? – kérdezte Liz, aki még mindig döbbentnek látszott, de Alexnek úgy tűnt, gyanakszik is. – Hogy betörő van nálad, vagy ilyesmi. Miért nem jöttél ki? Liz a nyakában lógó fülhallgatóra mutatott. Hordozható rádiós magnó volt a farmerére erősítve. – Megleptem magam – mondta. – Van ilyen speciális Megabass rendszere. – Jézusom! Az ilyesmit be kéne tiltani. – Alex lassan feltápászkodott – És miért nem csináltatod már meg azt az átkozott világítást? Mintha Calcutta legmélyén mászkálna az ember. – A háziúrnak mondd. Én amúgy is hamarosan elköltözöm innen. – Remek ötlet – Igazság szerint Newporton gondolkodtam. Mármint ha úgy döntök, hogy a környéken maradok. Ez mi? – Liz felvette az asztalról a levelet. – Én hagytam neked – próbálgatta fájós lábát Alex. – Közvetlenül azelőtt, hogy úgy megijesztettél, hogy majd' szívbajt kaptam. Beszélnem kell veled, Liz. Liz elolvasta az üzenetet, majd visszaadta a cetlit. – Ó, igen? – kérdezte. – És miről? Az alapján, amit mondasz, Alex, bolond a fickó. Én nem aggódnék miatta a helyedben. Liz konyhaasztalánál ültek, Alex még mindig a sípcsontján nőtt hüvelykujjnyi dudort ápolgatta. A lakás nagyjából úgy nézett ki, ahogy legutóbbi látogatásakor, csak a csomagokat meg az aktatáskát nem látta sehol. Viszont a nappali tele volt hatalmas szatyrokkal. A székek és a kanapé támláján új ruhák, kosztümök, szoknyák sorakoztak, egyiken-másikon még rajta volt az árcédula. Michael Eliot elvesztése a jelek szerint nem csökkentette Liz januári

kiárusítások iránti lelkesedését – Nem úgy nézett ki, mintha bolond lenne, Liz. Csak úgy, mint aki nagyon meg van ijedve. Liz most gúnyolódni kezdett vele, bár Alexnek úgy tűnt, csak megjátssza. – Holdjáró csizmában megy a Swan Point temetőbe, és még azt mondod, nem bolond? – Az nem a temetésen volt, hanem ezen a héten. A temetésen rendes barna cipő volt rajta, ha tudni akarod. – Barna? Az egészen más. Visszavonom. – Liz, én komolyan beszélek. És biztos vagyok benne, hogy ő sem viccelt Halálra volt rémülve. Liz a mosogatóba öntötte a maradék teáját. Alex nem értette, mi van vele. Mintha nem akarta volna meghallani, amit mond. – Oké, oké, tegyük fel, hogy komolyan beszélt. De súlyos tévhitben él, nem? Úgy értem, nem tudja, mit csinál, akárki is legyen. – Liz… – Iszol valamit? Úgy látom, rád férne. Alex a fejét rázta. – Elég a tea. De te ne zavartasd magad. – Nem is áll szándékomban. Azzal Liz egy üveg Glenfiddich whiskyt és egy poharat vett elő a kredencből. Nemtörődömsége dacára feszültnek, idegesnek tűnt. – Liz, a fickó egész egyszerűen téved – mondta Alex. – Bárkivel ugyanígy előfordulhat. Azt hiszi, én vagyok te. – Mi a fenéről beszélsz? – Figyelj, Liz, a te szereped, vagyis az, hogy Michaelnek viszonya van, korántsem volt olyan hétpecsétes titok, ahogy a jelek szerint te gondolod. Mindenki tudott róla, a ProvLife teljes vezetősége. És ahogy Margaret Eliot a temetésen rám nézett, biztos vagyok benne, hogy ő is tudta. Liz egy pillanatig mélyen hallgatott. Aztán kihúzta magát, és kitöltötte a whiskyt. – Szóval azt mondod, mindenki azt hiszi, hogy veled volt viszonya? – Nem mindenki, de… – De ez csak találgatás, igaz? Liz most szembe fordult vele. Alex összeráncolta a homlokát. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy ugye nincs okuk azt hinni, hogy te voltál? Nem feküdtél le vele, vagy ilyesmi? Alex zavartan pislogott. Nem is tudta, jól értette-e. Liz vállat vont. – Ugyan már, csak beszélek összevissza. Azt hallottam, hogy lefeküdtél vele. – Mi? Liz ismét vállat vont, és összefonta mellén a karját. – Csak úgy hallottam. Alex nem talált szavakat Hogy juthat Liznek ilyesmi egyáltalán az eszébe? Ugyanakkor önkéntelenül is bevillant a céges buli, amikor Eliot azt a

csókot nyomta a szájára. Ki volt akkor a közelükben? Ki volt szemtanúja az esetnek? Alighanem többen is, Mel Hartman biztosan. – Az isten szerelmére, Liz – hadarta. – Én soha… ez nem igaz. – Akkor jó – felelte kurtán Liz; és kortyintott a whiskyjéből. – Nem kell belekeveredned. Alex visszahelyezte sérült lábát a padlóra, és egy pillanatra a széktámlának dőlt Hogy lehet Liz ennyire féltékeny egy halottra – vagy talán még mindig az élő jár a fejében? – Liz, én nem akarok belekeveredni. Soha nem is akartam. – Persze. Apropó, Mark hogy van? – Jól. De mi köze neki… – Hogy állnak köztetek a dolgok? Alex ismét elvesztette a fonalat. – Megvagyunk. Miért, rosszul kéne álljanak? – Nem. Nem tudom. Csak mindig is úgy gondoltam, hogy nem hozzád való, ennyi az egész. – Ó? – Alex hangja megkeményedett. – És kihez való szerinted? – Nem tudom. Talán ahhoz az új lányhoz. Hogy is hívják? Cathy, ugye? Catherine? Az a jó családból való lány. Alex felállt. Ezt nem volt hajlandó tovább hallgatni. – Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek – mondta csendesen. – Nem azért, hogy veszekedjünk. – Hogy mire figyelmeztessél? Ha azt akarod, hogy csináltassam meg a riglit, rendben. Még láncot is szereltetek fel, ha ez boldoggá tesz. Alex vette a kabátját. – Kellemes estét, Liz. – Ugyan már, Alex, ne csináld! Csak hülyéskedtem. Nagyszerű páros vagytok Markkal. Mindenki ezt mondja. Alex a kilincs felé nyúlt. – Jaj, Alex. Ülj már le! Ne haragudj, oké? Néha Michaelre gondolok, és… kérlek, ne menj el. Alex leengedte a karját. – Oké. Bocs. Azt hiszem… azt hiszem, fájó pontra tapintottál. Liz fáradtan elmosolyodott. – Igen, tudom. Biztos, hogy nem iszol valamit? – Hát, talán egy egész keveset. Autóval vagyok. Liz elővett még egy whiskyspoharat. Alex bement a nappaliba, és helyet csinált magának a kanapén egy krémszínű kasmírkosztüm meg egy nyári viseletnek kinéző estélyi ruha között. Az estélyi árcéduláján 1499 dollár állt. Erről eszébe jutott, miért is jött. – Liz, gondolkodtam azon a pénzen. Michael pénzén. A konyhában egy pillanatig csend volt. Aztán csukódott a kredenc. – Kérsz jeget? – Nem, kösz. Liz, ha tényleg annyi pénze volt, van rá esély, hogy valami

törvénytelen dologba keveredett. Ezt látnod kell. Liz bejött, odanyújtotta a poharát. – Ha te mondod – szólalt meg végül. – Esélyek terén te vagy a szakember. – Tudom, hogy nem akarsz ilyet gondolni róla, és nem is hibáztatlak érte, de ez már önmagában is óvatosságra int. Liz leült. Alex észrevette, hogy utántöltötte a poharát. – Mint mondtam, megcsináltatom a zárat. – Nem erre gondoltam. Liz, árulj el valamit: kapcsolatba léptél Margaret Eliottal? Liz megint ivott egy keveset. Kissé összeszűkült a szeme, majd kisimította homlokából a haját – Ezt meg miért tettem volna? – Nem tudom. Megtetted? – Nem. Azt akarod mondani, hogy ő is bűnöző? – Természetesen nem. – Akkor miért kérded? – Mert… mert az az ember azt mondta… – Szóval még mindig Miszter Holdjárónál tartunk. Ugyan már, Alex, nem beszélhetnénk valami másról? Alex Liz arcát fürkészte. Viaszsárga arcbőrével és a szeme alatti sötét karikákkal messze nem emlékeztetett arra a magát mindig keményen tartó, már-már félelmetesen erős nőre, akinek az irodában mindig mutatkozott. De olyan zavart és sebezhető sem volt már, mint az Eliot halálát követő napokban. Alexre olyan benyomást tett, mint aki új pályát jelölt ki magának, olyat, amelyen a maga ura, nem függ senkitől, és erről az új pályáról nem akar vitát nyitni. – Liz, ez az ember mondott még valamit Azt mondta, nem a pénz a lényeg. Hogy a papírok az igazán fontosak, amiket Michael ellopott tőle. Liz a poharába sóhajtott. – Miféle papírok? Nem tudok semmiféle papírokról. – De hiszen azt mondtad, Michael aktatáskájában találtál egy egész csomó iratot, emlékszel? Bankkivonatokat. – És? – Hol vannak? Liz a szemközti falra szegezte tekintetét. Mindent elkövetett hogy mutassa, mennyire fárasztja és untatja ez az egész, de Alex érzékelte, hogy csak megjátssza magát. – Alex, tudom, hogy csak asszisztens vagyok, de azért nem va-' gyok teljesen hülye. A kivonatokat bevittem a bankba. Biztonságba helyeztem őket. Sose lehet tudni. – És a többi papír? – Az semmi. Csak számok. Többoldalnyi számsor. Biztosíthatlak, hogy teljesen értelmetlenek. Alex ezt egy pillanatig hagyta a levegőben lógni.

– Kell, hogy jelentsenek valamit, Liz – mondta aztán halkan. Liz ferdén rámosolygott. – Hát, te már csak tudod, igaz? – Letette poharát a padlóra, és felállt. – Mondom, hogy semmi. – Akkor miért volt annyira oda az a fickó, hogy kellenek neki? Napokig követett, csak hogy visszaszerezze. Liz átvágott a szobán, kezébe vett egy képes magazint. Abba dugta a papírokat. Alex látta, hogy az a fajta leporelló papír, amit kötegelt nyomtatáshoz használnak. Perforált lyukakat és halványzöld sávokat is látott rajta. Liz egy pillanatig nézte őket, és bosszúsan csóválta a fejét. – Nem tudom, mik ezek. – Odaadta őket Alexnek. – Tessék. Ha a Holdjáró legközelebb szaglászik utánad, legalább nem távozik üres kézzel. Tízkor arra ért haza, hogy Oscar keservesen nyávog az ajtóban. Meghallgatta a rögzítőt – nem volt egy üzenete sem –, megetette a macskát, majd kényelmes régi karosszékébe süppedt. Kivette a szatyorból a papírokat, és letette őket a kávézóasztalra. Nehéz volt elhinni, hogy bármi komoly veszélyt rejthetnek. Rájött, hogy nem is a tartalmuk miatt gondolja így, hanem azért, mert ott hevernek az asztalán, az ő biztonságos kis szobájában. Nem tudta elképzelni, hogy a veszély behatolhat az életébe. Az idegennek viszont nagyon kellenek. Ehhez nem férhet kétség. Többet érnek neki, mint a pénz, többet, mint tízmillió dollár. Azt hiszi, nála vannak, és most már így is van. Csak egy köteg nyomtatópapír volt, körülbelül húsz lap, még mindig nem szedte szét őket senki. A köteg közepén végigfutó ferde gyűrődés arról tanúskodott, hogy valaki valamikor sebtében hajtotta ketté, és a jobb felső sarokban már kezdett lejönni a perforált csík. Jeges szél rezegtette meg az ablakokat Alex vett egy levegőt, és előrébb ült, hogy alaposabban szemügyre vegye a papírokat. Végigfuttatta ujjait a számsorokon, próbált a jelentésük nyomára bukkanni. Liznek, persze, nem volt igaza. Hiszen az első futó pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy van benne rendszer, és nem is csupán a számokban. Az utolsó oldal alján időpontot, dátumot és egy szót talált Az adatokat kilenc nappal karácsony előtt állították össze – vagy legalábbis akkor nyomtatták ki, reggel hét órakor. És a legvégén kis betűkkel ott állt a személy vagy rendszer, vagy szervezet neve, amely a számsort összeállította: MEDAN. A többit már nem volt ilyen egyszerű megfejteni. Mindegyik lap bal felső sarkában volt egy külön hivatkozási szám: AP, majd kilenc számjegy. Alatta két táblázat egymás mellett, A és B. A két táblázat számadatai egyformának tűntek, mintha kétszer generáltak volna valami sorozatot. Mindkét táblázat kilenc oszlopra és nyolc sorra oszlott. A sorokat megszámozták, de voltak jókora, rendszertelen kihagyások is: kettes és ötös sor nem volt, hatos, hetes, nyolcas igen, kilences és tízes megint nem; aztán

tizenegyes, végül tizenkilences. Az oszlopokat komplexebb módon jelölték – MCP1B, LQTS1, HTCH4 –, de Alex ezekkel sem tudott kezdeni semmit. Ilyesféle jelöléssel még nem találkozott, és ha nem tudja, mi az értelme, az alatta levő számok is ugyanolyan homályosak maradnak. Még az a kettő is, amelyet pirossal bekarikáztak. Hosszú percekig meredt hol egyik, hol másik lapra, és próbált valami törvényszerűségre, valami összefüggésre bukkanni. De semmi sem kínálkozott. Alex megrezzent. Oscar ugrott fel a szomszédos karosszékbe. – Üdvözlöm, uram – csiklandozta meg az álla alatt. – MCP1R. Mit gondol, mi lehet ez? Oscar válaszul az ölébe mászott. Mancsával lökdösni, döfködni kezdte a nyomtatott anyagokat, mintha valami kényelmesebb formára akarná gyúrni őket. Megpróbált rátelepedni a papírhalomra, de azonnal fel is pattant róla, görcsösen behúzta a farkát. A nyomtatópapír silány pótléknak bizonyult Alex meleg gyapjúszoknyája után. Alex megpróbálta kirángatni alóla a lapokat, de Oscar nem hagyta, ott egyensúlyozott ingatagon a térdén. A papírok leestek a padlóra, szétbomlott a köteg. Amikor Alex lehajolt érte, arra lett figyelmes, hogy kicsúszott belőle egy különálló papírlap. Más volt, mint a többi: kisebb, tiszta fehér, és ez állt rajta:

41-2328

719

74 21016

74 25184

75 37619

75 40132

75 67801

75 71252 Oscar leugrott a térdéről, és a szőnyeg túlsó végébe vonult vissza. Alex egy kis ideig tanulmányozta a lapot, majd fogta a táskáját. és addig kotorászott benne, amíg meg nem találta a Fleet bankos csekkfüzetét. Kinyitotta, és összevetette a számokat a papírlapon szereplőkkel. Nem egyeztek meg, de a formátum pontosan ugyanolyan volt. A lap közepén lévő hat szám tehát

bankszámlaszám, fölöttük pedig a számlavezető fiók rendezőkódja. Megint megremegett az ablak, a vészkijárat irányából szabálytalan időközönként a fémhez ütődő fém nyikorgása hallatszott. Alex letette a papírt, és odalépett az ablakhoz, hogy behúzza a függönyt. Egyszerre nagyon védtelennek érezte magát. A kinyomtatott lapon csak számára érthetetlen számhalmaz állt. Ha pedig ő nem is érti őket, ugyan miféle veszélyt jelenthetnek bárkire? A bankszámlaszámok viszont kőkemény információt rejtenek. Azok alapján lehet nyomozni, lehet Michael Eliot múltjában vájkálni. Ha ez az ember célja. Szinte gondolkodás nélkül vette fel a kagylót, és tárcsázta Mark számát. A kicsengés után kattant a rögzítő. Fél tizenegy, és még nincs otthon. Másnap estére volt megbeszélve, hogy együtt vacsoráznak Marknál. Mark főz majd, így ünneplik meg, hogy egy éve vannak együtt. Alex megvárta a sípszót, majd rámondta az üzenetet: – Szia, édes. Csak azért hívlak, hogy megerősítsem a holnapi vacsorát. Hozzak bort? Mit szólnál ahhoz az Amaronéhoz, amit úgy szeretsz? Hívj fel, ha hazaértél, vagy… vagy holnap. Remélem, nem dolgozol túl sokat. Szia. Letette a kagylót, az ajtóhoz lépett, és ellenőrizte az összes zárat Ezután megtöltötte vízzel a teáskannát, és a kis konyha megvetemedett linóleumpadlóját bámulva újra a papírokon járt az esze. Michael Eliot volt a ProvLife főpénztárosa. Személyesen intézett egy csomó kifizetést: a cég nevében eszközölt rövid távú befektetéseket, a biztosítottak kártérítéseit. Még Newton Bradynél – aki elsősorban a hosszú távú befektetési stratégiáért, a cégvásárlásokért és különböző egyéb műveletekért felelt – is nagyobb befolyása volt a ProvLife napi pénzforgalmára. Lehetséges, hogy saját zsebre szipkázott ki pénzt a cégből ezekre a számlákra? Lehet, hogy offshore számlák, talán a Kajmán-szigeteken vagy Svájcban? Alexnek a banki alkalmazott jutott eszébe, aki úgy lett milliomos, hogy minden számláról ellopta egy cent tört részét. Minden aktuárius ismerte a történetet. A fickó úgy programozta át a bank főkomputerét, hogy minden kamatszámításnál kerekítsen le pár tized centet, és a különbözetet írja jóvá az ő számlájára. Naponta több tízezer ilyen kalkulációt végeztek, ezek átlagban fél centet hoztak a programozó konyhájára. Csak azért kapták el, mert elkezdett költekezni. Talán ezért élt Eliot továbbra is kétszázezer dolláros házában, ezért dolgozott. Nem akart ugyanebbe a hibába esni. Alex jó darabig nem mozdult, átgondolta a dolgot. Szinte túlzottan is összevágott minden. Tízmillió dollár ugyan rengeteg pénz, de a ProvLife összes aktíváihoz és passzíváihoz képest jóformán jelentéktelen. A társaság csaknem négymillió ügyfele évi 1500 és 20 000 dollár közötti összegű biztosítási díjat fizetett. Ezt a pénzt be kellett fektetni, vagy valamilyen formában visszafizetni. Pár jó év után milliárdos nagyságrendben mozgott az éves össznyereség. És Eliot ez idő alatt mindvégig gazdasági vezető volt. Lehet, hogy évekig űzte ezt a kis stiklit, apránként lefölözve a hasznot…

Alexet a kitartóan sípoló teáskanna zökkentette vissza a valóságba. A konyha már megtelt gőzzel. Megrázta magát. Hagyta, hogy elragadja a képzelete, pedig csak bankszámlaszámokat látott. Sosem tudhatja, akár tökéletesen törvényes, Michael Eliot munkájához kapcsolódó dolog is lehet. Lehetnek céges számlák, vagy biztosítottak, kártérítést igénylők számlái. Semmi rosszat sejtető nincs bennük. Ugyanakkor, ha Eliot munkájához kapcsolódnak, ugyan miért akarta magával vinni őket Dél-Franciaországba?

20. fejezet Amikor Alex másnap reggel felhívta a Fleet Bankot, a számlavezetője igen meglepődött. – Örömömre szolgál, hogy hallom a hangját – mondta a nő. Kincstári udvariaskodását a számítógépe billentyűinek kopogása kísérte. – Már éppen terveztük, hogy felvesszük önnel a kapcsolatot. Ellen Adcocknak hívták a számlavezetőjét, akit Alex az utóbbi tizennyolc hónapban széles ívben került. Tudta ő, hogy az a politikus magatartás, ha az ember időnként felhívja a hitelezőit, és biztosítja őket afelől, hogy nem fog eltűnni a pénzükkel, az igazság azonban az volt, hogy korábban már tett néhány ígéretet, amelyeket egyelőre képtelen volt beváltani. Azonkívül Ms. Adcock modorában az udvariasság máza mögött volt valami türelmetlenség vagy szkepticizmus, ami elbátortalanította Alexei. Mintha a nő eleve nem értette volna, miért hitelezett neki a bank, azt pedig egy percig sem hitte volna, hogy valaha is visszafizeti. – Hát, csak tudatni akartam önnel, hogy jól alakulnak a dolgaim – mondta Alex. – Azt mondták nekem a cégnél, hogy a nyáron fizetésemelés van kilátásban. Kis ideig még folytatódott a billentyűk puskaropogás-szerű kopogása, aztán abbamaradt. – Harmincötezer-kilencszáztizenhárom dollár nyolcvanöt cent – mondta Ms. Adcock, és hangjából egy csapásra kiveszett az udvariasság. – Pillanatnyilag így állunk. Azaz kilencszáztizenhárom dollár nyolcvanöt centtel túllépte a megállapodásunk szerinti hitelkeretet. Alex arcizma megrándult. Amikor utoljára megnézte, még belül volt az engedélyezett hitelkereten, de az még a karácsonyi költekezés előtt volt. És persze a kamat is kíméletlenül kúszott felfelé napról napra. Ahhoz viszonyítva, milyen összegekkel játszott Michael Eliot, Alex számára kezdtek jelentéktelennek tűnni a saját pénzügyei, Ms. Adcock hangja azonban ismét igencsak komoly színben tüntette fel őket. Alex máris azon kezdett gondolkodni, ne máshogy próbáljon-e hozzájutni a szükséges információhoz. – Jaj, istenem, észre sem vettem – mondta. – De biztos vagyok benne, hogy vissza tudok menni a hitelkereten belülre. Majd… – Jelenleg hétszáztizenegy dollár van a folyószámláján. Jóváírjam egy részét a hitelkerete javára?

– Igen. – Alex gondolkodni próbált. A következő fizetésig még három hét van hátra, és addig néhány számlát is be kell fizetnie. – Igen. Mondjuk kétszáz… ötvenet. – Csak kétszázötvenet? Akkor még mindig… – Hatszázhatvanhárom dollár nyolcvanöt centtel adós vagyok. Tudom. De a jövő hónapban megadom. Ismét heves klaviatúrapüfölés hallatszott. Aztán Ms. Adcock hangja: – Rendben. De a kölcsöntőke összegéről még beszélnünk kell. Nem állandó hitelkeretről volt szó. Alex úgy érezte magát, mint a kisiskolás, akit leteremtenek, mert nem jól csinálta meg a házi feladatot. – Amint társult tag leszek, el tudom kezdeni törleszteni. Az májusra várható. Legkésőbb júniusra. Ms. Adcock felsóhajtott. – Hát, remélem, sikerül, őszintén remélem. – Megint abbamaradt a kopogás. A beszélgetés üzleti részének vége. Jöhet ismét a kincstári nyájasság. – Továbbra is élvezi a Fleet Bank teljes bizalmát, sok szerencsét kívánunk önnek. – Köszönöm – felelte Alex. – Ha megengedi, lenne egy kérdésem. – Kérdése? – Egy… a munkám során merült fel. Banki eljárásrenddel kapcsolatos. – Banki eljárásrenddel? – Ms. Adcock nem tűnt valami lelkesnek. – Mit szeretne tudni? – Egy rendezőkódot próbálok kikeresni. Egy bankfiók beazonosítására. – Az nagyon egyszerű. Csak az elszámolási osztálynál kell megnéznünk. Náluk mindez gépen van. Mi a szám? Alex megadta a papíron látott kódot. Újra rázendített a billentyűzet, a géppuskaropogást itt-ott sóhaj vagy valami türelmetlen, motyogás szakította félbe. – A, ez helyi fiók – mondta végül Ms. Adcock. – Az East Side-on van. Az Ocean State Takarékbank fiókja volt. A Brook Street és a Waterman Street sarkán állt, néhány saroknyira a Brown Egyetemtől – és mindössze pár száz méterre Michael Eliot házától. A robosztus, kétszintes épület mintegy száz évvel fiatalabb volt a közelében lévő többi háznál: az 1960-as évek modernista építészeti elképzeléseit a környék jellegzetes, hagyományosan használt építőanyagaival valósították meg. De a felső szintre rálógó cseréptető és a gondosan kockára nyírt sövény ellenére úgy nézett ki, mintha tervezői az esetleges atomháborúra is gondoltak volna. E benyomás eloszlatására a keskeny, sötétített üvegű ablakok is meglehetősen alkalmatlanok voltak. Alex százszor is elment már előtte, de soha nem figyelt fel erre. Most viszont a monstrum puszta jelenléte is egy sötét, baljós világ behatolásának hatott az egyetem csendes,

civilizált környezetébe. Alex az utca túloldaláról nézte a bankfiókot, egy pillanatig habozott, bemenjen-e vagy sem. Összeszoruló gyomra arra késztette, hagyja a fenébe az egészet, térjen vissza irodája, munkája biztonságos világába. De nem vett róla tudomást. Nem elég tudni, hol van a bankfiók; azt is tudnia kell, Eliot nevén vannak-e a listán szereplő számlák. Lehet, hogy mindössze ennyi a nyitja az egész nagy titoknak, bármi legyen az. Felhajtotta kabátja gallérját, és átsietett az úton. Tipikus banki belső tér fogadta, bár kicsivel elegánsabb volt a szokottnál. Automata pénztárgépek, kis tárgyalók, és Perspex ablakok mögött ülő pénztárosok sora. A SZÉFEK feliratú táblán egy átjáró folyosó felé mutatott a nyíl. A sorban állók korából ítélve sok Brownon tanuló diák tartotta itt a pénzét. A falon plakátok hirdették az egyetemistáknak járó különleges kedvezményeket, vonzó hitelnyújtási feltételeket, ajándékokat. Más poszterek az esőerdők megmentésére és a harmadik világ nyomorának enyhítésére irányuló jótékonysági akciókkal büszkélkedtek. A bank új szlogenje – Mindvégig Önnel – barátságos írással, krétával, táblán lépten-nyomon ott díszelgett a fényképeken, mellette mosolygós, kiegyensúlyozott ügyfelek élvezték az élet jó oldalát, köszönhetően kedves, ügyfélbarát takarékbankjuk támogatásának. Az ablak mögött ülő hivatalnok viszont nem úgy nézett ki, mint aki mindenáron támogatni akarna bárkit is, és különösebben barátságosnak sem tűnt. Nem is vett tudomást Alexről, az ablak alatti nyílásra meredt, mint a következő marék tablettát váró kísérleti állat. Alex odaadta a csekkfüzetét, egy befizetési nyomtatvánnyal együtt, amelyre már beírta az első számlaszámot. – Megtenné… – Remegett a kezében a papír. Gyorsan bedugta az ablak alatt, és elhúzta a kezét – Megnézné, jól írtam-e Mr. Eliot számlaszámát? Kicsit sebtében írtam fel. A hivatalnok felnézett rá. Fiatal, vékony arcú, vizenyős szürke szemű fiú volt, talán huszonnégy éves lehetett. A névkitűzőjén ez állt: JEFF GILVAR. – Ez a szám lenne az? – vette kezébe a cédulát kétkedő pillantással. Alex elővette legbájosabb mosolyát. – Megígértem, hogy még ma befizetem. Alex lekászálódott a székéről. – Rendben, egy pillanat – mondta, és a szomszéd ablaknál lévő számítógéphez lépett. Alex figyelte, ahogy nagy műgonddal bepötyögi a hétjegyű számot, majd néhány másodperc múlva megismétli. A Jeff mögötti falon lévő monitoron saját magát pillantotta meg. Riadtan konstatálta, hogy tőle mindössze egy-két méterre biztonsági kamera működik. Jeff visszajött a nyomtatvánnyal. – Attól tartok, megszűnt a számla, asszonyom. Biztos, hogy jó helyen jár? – Ó, azt hiszem, igen. – Megszűnt. Akkor most Elioté volt a számla, vagy nem? – Várjon egy percet. Felírtam egy másik számlaszámot is. Talán ez lesz az.

A csekkfüzete hátára volt felírva. Jeff ajakbiggyesztve pillantott az Alex mögött várakozó sorra. – Oké, megadja akkor? Alex az utolsó, hatodik számsort választotta. – Hét-ötvenhét tizenkettő-ötvenkettő. Jeff lefirkantotta, és újból a komputerhez lépett. Alex ismét felpillantott a tévémonitorra. Már más kamerára volt átállítva, arra, amelyet a széfekhez vezető bejárat fölött helyeztek el. Két férfi beszélgetett a felvételen. Az egyik háttal állt, a másik viszont mintha ismerős lett volna. Alex kutatni kezdett emlékezetében, hogy vajon honnan. Aztán beugrott: Richard Goebert partijáról. Ott látta ezt a fickót. Be is mutatták neki. Jól emlékezett a vastag acélkeretes szemüvegére meg a kerek, izzadságtól csillogó képére. Valami Davidnek hívják – Mullet, Mullins, vagy ilyesmi –, és azt mondta, hogy… az Ocean State Takarékbanknál dolgozik. Jeff végre visszajött. – Sajnos, azt a számlát is megszüntették. Azt hiszem, még egyszer meg kellene kérdeznie a számlaszámot, Miss…? Alex válaszul rámosolygott. – Mr. Eliot számlái voltak, ugye? – kérdezte, és próbálta eljátszani, hogy reménytelenül butácska. – Úgy értem, akkor mégis jól írtam fel, ugye? Jeff most árgus szemekkel méregette, próbálta kifürkészni a szándékait. Alex minden erejét összeszedte, hogy ne pislogjon. – Megkérhetném – Jeff borzalmas, mézesmázos műmosolyt préselt ki magából –, hogy várjon egy kicsit? Azt hiszem, van valaki, aki talán… Egy pillanat, rendben? Kihátrált az ablak mögül, és eltűnt. Alex hirtelen úgy érezte, nincs jó helyen. Hiszen nyilván Mullins a fiókvezető, alighanem érte ment Jeff. Akkor pedig baj van, mert nem blöffölhet tovább. Ideje menni. Táskájába gyömöszölte a csekkfüzetei, és a tőle telhető legnyugodtabb léptekkel a kijárat felé indult, tekintetét a falon sorakozó poszterekre szegezte. Az ajtóból még megkockáztatott egy utolsó pillantást a háta mögé. Mullins a monitoron éppen kezet rázott a másik férfival. A másik férfi Walter Neumann volt.

21. fejezet Mark kötényben nyitott ajtót. – Hol a kocsi? – kérdezte Alex. Belépett, gyorsan szájon csókolták egymást. Vörös- és fokhagymaszag terjengett a levegőben. – Igen – felelte kedvesen Mark –, téged is nagyszerű újra látni. – Csak azt hittem, talán ellopták – engedte el füle mellett Mark szarkasztikus megjegyzését Alex. Mark mosolya most feszültté vált. – Hát, nem lopták el. Csak visszaküldtem, ennyi az egész. Alexnek tátva maradt a szája. Mire megszólalhatott volna, Mark már hátat fordított neki. Követte a fiút a konyhába. – Hogyhogy visszaküldted? Mark bosszúsan vállat vont. – Tudod, hogy megy ez. Te azt mondod, itt az autó. Én azt mondom, nem kell. Úgyhogy visszaküldtem. Bort? Alex letette a magával hozott üveg Amarone Superiore bort egy tiszta felületre, és levette a kabátját, miközben Mark Pinot Noirt töltött két pohárba. – Szóval, elmondod? Mitől állt be nálad ilyen drámai változás? Mark nagyot kortyolt a borból, majd elkezdte kikanalazni a turmixgépből a sűrű, zöld pesto szószt. Mennyei illatot árasztott, és istenien is nézett ki. Mark viszont szörnyen. Merev volt a testtartása, komor, nyúzott az arca. Alex arra gondolt, talán valami munkahelyi problémája van. Egy pillanatig még az is átvillant az agyán, hogy esetleg összefüggés van a BMW visszaküldése és a mostani hangulata között. Lehet, hogy elvesztette az állását? – Egyszerűen úgy döntöttél, mégsem kell, vagy mi? – Tudtam, hogy fel fogod fújni a dolgot. – Nem fújom fel. Csak… csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Mark epésen nézett rá. – Providence túl hideg hely egy nyitott sportkocsihoz – mondta végül. Alex bólintott és ivott egy keveset a borából, remélve, hogy nem ezzel fizeti ki. De Mark már lázas tevékenységbe fogott-, megnézte a fokhagymás pirítóst, sercegő nyeles serpenyőbe öntötte a tésztát. Kinyitott egy zacskó fenyőmagot, pár darab leszóródott a padlóra. Alex határozottan érezte, hogy feszültséggel telt meg a konyha. Mintha valami szörnyű veszekedés után lennének. Nagy levegőt vett.

– Szóval, hogy mennek a dolgok? – próbált más témába kezdeni. – Mármint a pénzügyön. Mark vállat vont, és fenyőmagot szórt egy száraz tepsibe. – Hát, tudod, mi van. Csend állt be. Alex végül úgy döntött, legjobb, ha a saját napjáról mesél neki. Nem tartott sokáig, és Markot láthatóan jobban lekötötte a vacsorakészítés, mint amit mond. – Hallottál McCormickról? – kötött ki végül az irodai pletykáknál, mintha csak a munkahelyük lenne közös. – Persze – felelte Mark. – Mármint arról az incidensről a férfi vécében. Mark most ránézett, és Alex észrevette a szeme alatt a sötét karikákat. – Persze. Ki nem? Tudod, mennyire imádnak pletykálni az emberek. – Tehát azt mondod, nem igaz? – Nem mondok én semmit. Csak azt, hogy az emberek szeretnek locsogni. – Megkeverte a tésztát. – Ha van egy kis idejük, indul a locsi-fecsi. Alex beszippantotta kétoldalt az arcát, és bólintott. – Á, értem. Gondolom, te mostanában túl elfoglalt vagy az ilyesmihez. Mark levette a serpenyőt a lángról. – Hagyjuk a vitát – mondta. – Ez a mi romantikus esténk, emlékszel? A romantikus péntek esténk. Úgy hangzott, mintha a GQ magazinban olvasott volna a témáról. A nappaliban vacsoráztak. Amikor Alex a sportkocsiról puhatolózott, Mark csak annyit mondott, hogy kiderült, nem is akkora buli ilyen autót vezetni, mint gondolta. Providence-ben átkozottul hideg van, a biztosítás túl drága, és még az a veszély is fennáll, hogy valami gyökér előbb-utóbb merő szórakozásból felszakítja a késével a tetejét. Volt értelme annak, amit mondott, Alex valahogy mégis azt érezte, hogy valami egyéb kényszerítő körülmény is belejátszott. Eszébe jutott, hogy a vállalati ranglétrán feljebb kapaszkodva Mark talán valami kevésbé fényűző autóban gondolkodik, valami szürke, komoly céghez méltó típusban – talán Cadillacben vagy Lexusban. Eszébe jutott Donald Grant megjegyzése is a partin, hogy a BMW túl drága. Annyi biztos, hogy Mark csak a cégnél történtekről mutatkozott hajlandónak beszélni. Hogy a jelek szerint Drew Coghill zokon vette, hogy nem őt léptették elő. Art Reinebeck szerint Coghill panaszkodott Newton Bradynél, hogy Mark hibásan reagált egy eladási ajánlatra egy olyan részvényből, amely a ProvLife egyik „tuti” befektetésének számított. Mindössze néhány nap telt el azóta, hogy megkapta ezt a pozíciót. Bradyhez kellett volna továbbítania a kedvenc részvény vásárlására vonatkozó lehetőséget, de az valahogy ott maradt Mark tálcáján. Newtont a jelek szerint nem zavarta különösebben az ügy, de Coghill úgy verte a tamtamot, mintha ez lenne a világvége. Mark mindezt egyhangú, tompa sértettséggel adta elő, miközben a fejét tömte. Alex kezdetben meglepetten, majd egyre fokozódó bosszúsággal hallgatta: ő nem beszélhet

statisztikáról, Mark viszont kedvére fújhatja a munkahelyi dolgait Egyúttal ott bujkált a hangjában a bennfentesek önelégültsége, és ettől csak rosszabbodott a helyzet. Az igét hallhatta Mark szájából, ami hozzá, Alexhez, az ő kis alárendelt helyzetében egyébként nem jut el. Erős késztetést érzett, hogy elmondja neki, mi is történt valójában az utóbbi hetekben, ha másért nem, hát azért, hogy ne hadováljon már Drew Coghillről. – Szóval – folytatta Mark, miután ivott egy korty bort, és megtörölte a száját – Drew ma délután bejön, és azt mondja… – Mark? Mark kezében félúton megállt a villa. – Ne haragudj, hogy félbeszakítalak. Csak… Mark visszaengedte a villát a tányérjára. – Csak mi? – Tudom, hogy szerinted ez csak ostoba pletyka, de szerinted mi van valójában McCormickkal? Ügy értem, Newt mondott valamit? Mark hátradőlt a székén. – Newt mond sok mindent – felelte. Alex várta, hogy mondjon még valamit, de egyértelműen kiderült, hogy ami egy alelnök és egy főpénzügyes között elhangzik, az nem való avatatlan füleknek. Alexen már teljesen úrrá lett a vágy, hogy valahogy kizökkentse. – Tudtad, hogy Mccormick kokainfüggő? – kérdezte. Mark pislogva kortyolt még egyet a borából. – Mi? – Azt kérdeztem, tudtad…? – Igen, hallottam. Ki mondta ezt neked? Már majdnem elárulta, hogy white, de aztán úgy érezte, hogy az bizalmas közlés volt. Ezért improvizált. – Ó, csak úgy beszélik. – Kik? – Az irodában, tudod, a szóbeszéd. A minap odajött az asztalomhoz Mel Hartman, és… – Hartman egy senki – vágott a szavába hevesen Mark. – Vigyáznia kellene a szájára. Nem tud ő semmit. Semmiről. – A statisztikáról egész sokat tud. Mark elmosolyodott, majd ismét bólintott. – Persze, miért is ne tudna? Elviselhetetlen volt az önelégültsége. – Tehát a lényeg – mondta vörösödve Alex –, hogy nem tudod. – Mit nem tudok? – Hogy mi a helyzet McCormickkal. Meg a kokóval. Mark előrehajolt, és rákönyökölt az asztalra. – Figyelj, Alex, ezt nem ajánlatos terjeszteni. – Miért nem? – Mert a ProvLife kis cég. Tudod, az emberek visszamondanak dolgokat. Aztán hirtelen szereztél magadnak egy ellenséget. Alexnek eszébe villant Tom Heymann a Lexusában.

– De közöttünk még elmegy, ugye? – kérdezte szarkasztikusan. – Úgy értem, azért még barátok vagyunk, nem? Amitől te a pénzügyi osztály feje lettél. Mark bólintott, és újra elmosolyodott. – Most egészen gyerekes vagy – mondta. – Te meg titokzatos, mintha a ProvLife, nem is tudom, mintha valami titkos társaság lenne. Ez már sok volt Marknak. Fejét csóválta, mint aki feladja. Alex megpróbált enni, de túlságosan izgatott volt. Most, hogy elkezdett McCormickról beszélni, nem volt megállás. Ráeszmélt, hogy mindent ki akar tárgyalni töviről hegyire. – Gondolod, hogy összefügg a dolog Goebert lemondásával? – kérdezte. Mark kezében megint félúton állt meg a falat. – Mi? – McCormick összeomlása. Ha erről volt szó. Oké, kokainfüggő, de amit a vécében csinált, az inkább idegösszeomlásra utal. Gondolod…? – Értettem a kérdést – nézett rá sandán, kissé lehajtott fejjel Mark. – Csak azt nem értem igazán, miről beszélsz. Hogy függne össze? – Egy pillanatig mintha gondolkodott volna rajta. – White mondott valamit? – Nem. Miért mondott volna? Mark vállat vont, és másfelé nézett. – Nem, nekem jutott eszembe – folytatta Alex. – Emlékszel, hogy reagált… hogy reagált McCormick. amikor Goebert bejelentette a visszavonulását? Mark a fejét rázta. – „Micsoda?” – kiáltotta Alex McCormick recsegő, éles hangját utánozva. – „Micsoda?” Mint akit nagyon felkavart a dolog. Mintha borzasztó rossz hír lenne. – Hát, kedveli Goebertet. Sajnálja, hogy elmegy. – Ennél többről volt szó. Mark felállt, és kiment a konyhába. A kávéfőző sziszegését túlharsogva folytatta. – Tudod, miről szól ez az egész, Alex? Arról, hogy ti egész nap ott ültök a hetediken, modellekkel játszadoztok, forgatókönyveket kreáltok. Elvesztitek a kapcsolatot a valósággal, és elkezdtek hinni a saját téveszméitekben. Alex a tükörképét nézte az ablakban. Kurtán bólintott, mintha megerősítene egy döntést. – A valósággal – mondta magában. – Igen, a valósággal – felelte Mark, aki a kávéval és egy tányér aprósüteménnyel jött vissza a szobába. – Akkor lássunk egy kis valóságot – mondta Alex. – Tudtad, hogy Michael Eliot multimilliomos volt? Mark letette a tálcát az asztalra. – Mi?

– Michael Eliot. Az elődöd. Több mint tízmillió dollárja volt Svájcban. – Miről beszélsz? – Mark arcából kiszaladt a vér. – Láttam a banki kivonatait – mondta Alex, és határozottan élvezte, hogy Mark ilyen döbbent képet vág – Legalábbis ismerek valakit, aki látta. – Ismersz valakit? Ebből már végképp semmit sem értek. – Mark, mondom, Eliot gazdag emberként halt meg. – De… Mark leült az asztalhoz, és kávét töltött a két kis csészébe. Az egyikbe cukrot tett, megkavarta. Még mindig csóválta a fejét. Mintha nem akarta volna hallani, amit Alex mondott. – Mark? Erre felnézett. – Ugye nem… ugye nem titkolsz előlem valamit? – De… – Most mintha küzdött volna egy fejében forgatott gondolattal. – De Alex, miért nézegetné bárki, akit ismersz, Eliot banki kivonatait? Alex újból az ablakhoz fordult, a tükörképe mögötti sötétséget nézte. Megígérte, hogy nem mond semmit, hogy nem említi Liz nevét, de lojalitásérzékére súlyos csapásokat mértek a közelmúlt eseményei. – Alex? Mark felé fordult – Michael Eliotnak viszonya volt Liz Fosterrel – mondta. Mark most abbahagyta a fejcsóválást. Homlokráncolását hitetlen arckifejezés váltotta fel. – Az… az lehetetlen. Arról tudtunk volna. – Kicsoda? – Mi? – Ki tudott volna róla? – Az… az osztályon. Közvetlenül mellettünk dolgoztak. Tudtuk volna. Alex szívére tette a kezét. – Én voltam Liz… én vagyok Liz legközelebbi barátnője, és még én sem tudtam róla. Már több mint egy éve tartott. Aznapra tervezték, hogy elutaznak együtt, amikor Michael… a baleset napjára. – Ezt nem hiszem el. – Mark a hajába túrt, sápadt arca tökéletes zavarodottságot tükrözött. – Hát, hidd el. Ez az igazság. – De… a kivonatok? – Otthagyott Liznél egy aktatáskát. – És Liz kinyitotta? – Csak ez maradt. Neki csak ez maradt… belőle. Meg volt semmisülve. El tudod képzelni, mit érzett? Európába készültek. Dél-Franciaországban akartak élni. Mark kiitta a kávéját, majd a csésze alját szemlélte. – És most… most hol van?

– Még itt van. Providence-ben. Legalábbis azt hiszem. – De a céghez nem jön be, ugye? Állítólag szabadságon van. – Nem tudom. Nem tudom, mik a tervei. Kicsit furcsán viselkedik mostanában. Mark bólintott. – Hát, igen, gondolom. – Úgy volt, elrepül innen, és jobb élete lesz. – Vagy legalábbis jobb bankszámlája. – Szerette Michaelt, Mark. – Alex is beleszürcsölt a kávéjába. – ő nem egyszerűen… pénzes palikra utazik – tette hozzá, de különösebb meggyőződés nélkül. – Tényleg? Alex letette a csészét. Megszegte Liznek tett ígéretét, és rosszul érezte magát emiatt. De most, hogy megtört a jég, már át akarta beszélni kicsit a dolgot. – Szóval? Mit gondolsz? – kérdezte Marktól. – Miről? – A pénzről. Hogy miért jár be valaki nap mint nap az irodába, ha egyszer tízmilliója van? – Talán szerette a munkáját – mondta halvány mosollyal Mark. – Komolyan beszélek, Mark. Van ebben valami egészen… arra gondolok, talán muszáj volt bejárnia. – Hogyhogy muszáj volt? – Nézd logikusan a dolgot. Mi oka lehet tízmillió dollár boldog tulajdonosának, hogy bejárjon? – Mark vállat vont. – Hát, mint mondtam… – Nem, úgy értem, milyen jó oka lehet. Igazi oka. Mark hallgatott. – Gondolkozz csak. Mi van, ha sikkasztott a cégtől? – Ugyan már! – Mi van, ha azért kellett az irodában lennie, hogy rajta tartsa a szemét azon, amit kitervelt? Szó nélkül akart elmenni, egyszerűen fel akart szívódni. Miért? Talán azért, mert valamilyen módon elszipkázta a vállalat pénzét, és… – Alex! – És megijedt. Talán közelgett valami határidő. Talán – én nem tudom, te vagy a pénzügyi varázsló, talán valami vállalati kötvény beváltása, vagy ilyesmi volt esedékes, de tudta, hogy a ProvLife egy centet sem lát majd belőle, mert ő már eladta a kötvényeket. Bezsebelte a tőkeösszeget. Végülis a pénzügyi osztály vezetője volt. Nehéz lett volna megcsinálnia? – Alex. Newt eléggé kézben tartja a dolgokat. Úgy gondolom, feltűnt volna neki egy tízmilliós hiány. – Miért? Úgy értem, rendes könyvvizsgálat nélkül hogyan? Vannak kötvénytartalék-alapjaink, különleges tartalékaink, nyereségalapjaink, nem is beszélve az ingatlanokról, részvényekről, kötvényekről, jelzálogokról. A

mérlegünk nem igazán átlátható. Egy kis kreatív könyveléssel… Mark nem volt vevő az elméletére. Hátradőlt a székében, és úgy méregette Alexet, mint valami flúgos tinédzsert, akitől nem tud szabadulni valami családi összejövetelen. – Oké – mondta Alex. – Mekkora a ProvLife pozíciója vállalati kötvényben? Mark ismét vállat vont Alexnek már kezdett az idegeire menni. – Nem tudom. Úgy hatszázmillió lehet – Pontosan. És csupa kis pozícióból áll össze. Nem koncentrálódik egyik papírra sem. – Így van. Szabályok korlátozzák, mennyire függhetünk egyetlen cégtől. – Tehát kis pozíciók. Tízmillió itt, húsz ott – Alex, nem markolhatsz fel csak úgy kötvényeket az asztalodról, hogy eladd a tőzsdén. Szigorú számviteli eljárásrend van. – Tényleg? Még az osztályvezető sem találhat valami kiskaput? – Nem – felelte nyomatékosan Mark, de Alex látta rajta, hogy szöget ütött a fejében a lehetőség. – Amennyire én tudom, a pénz csak más forrásból származhatott. Ha a saját pénze volt, semmi oka nem lett volna munkába járni. Ha viszont tisztességes úton szerzett pénz lenne, szólt volna róla Margaretnek. – Honnan tudod, hogy nem tette? Honnan tudod, mit tud Margaret Eliot és mit nem? – Nem tudom. Csak… Alex habozott. Úgy érezte, már éppen eleget fecsegett ki Liz bizalmas információiból. – Alex? – Mark merőn nézett rá. – Most már ne kezelj el titkolózni. Lehet, hogy ez az egész… – Mi van ezzel az egésszel? Mark felállt, és egy szekrénykéhez lépett, amit Alex addig észre sem vett. Megnyomott egy gombot, mire a szétnyíló ajtó mögül csillogó Bang & Olufsen hifi-torony bukkant elő. – Mi történt a Technicsszel? – kérdezte fejcsóválva Alex. – Fent van az emeleten. Nem történt vele semmi. – Akkor…? Mark hirtelen dühbe gurult. – Te jó ég, Alex! Valahányszor kiveszem a zsebemből a hitelkártyámat, rám szállsz. Pénzt költeni nem bűn. Nem bűn, ha az embernek szép új cuccai vannak. Az, hogy te folyton le vagy égve, még nem azt jelenti, hogy másnak is így kell élnie. Alex az arcához kapott, mintha pofon vágta volna. Fogalma sem volt, honnan ez a heveny düh. Csak úgy kifröccsent a fiúból. Úgy tűnt, Markot is sokkolja a dolog. – Ne haragudj – mondta, és kicsit megrázta magát. – Bébi, tényleg sajnálom. Csak… tudod, eléggé őrültek háza van a cégnél, és…

– Persze. Mark odalépett hozzá. Alex lerázta magáról a kezét, és felment a hálószobába. Egy pillanatig még várt, azt hitte, Mark utána jön. Próbálta összeszedni magát. Mark mindent tudott az anyjával kapcsolatos problémáiról, tisztában volt vele, miért kell fogához vernie a garast. El sem hitte, hogy ennyire érzéketlen tud lenni. Öt percig állt ott mozdulatlanul, azt fontolgatta, menjen vagy maradjon. Hideg volt a szobában, de odakint még hidegebb. Megborzongott a gondolattól, hogy beüljön a kocsiba. Kikapcsolta a ruháját, hagyta, hogy lecsússzon róla a padlóra, majd alsóneműben odaállt a tükör elé. Fekete csipke volt rajta, Mark karácsonyi ajándéka. A romantikus estéjükre vette fel. A melltartó szorított, kétoldalt, a karja alatt bevágott. Megkönnyebbült sóhajjal szabadult meg tőle. Elővett az egyik fiókból egy tiszta pólót, és lefeküdt. Egy darabig még hallgatta, ahogy Mark a konyhában sertepertél: kiviszi a szemetet, bepakol a mosogatógépbe. Aztán benyúlt az ágy alá az ébresztőóráért. Ha még haza akar menni átöltözni, korán kell reggel elindulnia. A kis digitális óra nem a szokott helyén volt. Tapogatózva keresgélte. Valami kemény, sikamlós felülethez ért a keze. Kihajolt az ágyból, és mélyebben benyúlt alá a sötétben. Egy kupac képes magazint talált, talán úgy tíz darab lehetett. – Alex? – szólt fel Mark a nappaliból. Aggályos, gondoskodó volt a hangja, alighanem jóvá szeretné tenni a bűnét. Alex mozdulatlanná dermedve figyelt, keze a hideg, csillogó borítón pihent. Mark keserűen mondott valamit magában, majd visszament a konyhába. Alex kirántotta a legfelső magazint. Nem az volt, amire számított. Nem egészen az. Egyrészt úszódresszben és lenge ruhákban voltak benne a nők, és nem vízágyon vagy elegáns chaise longue-on hevertek. De majd’ szétpattant rajtuk a ruha, a csábítás szokványos pózaiban düllesztették ki keblüket, biggyesztették fényes ajkukat, kocsik motorháztetején kellették magukat. Mégpedig szélvészgyors kocsikon. Luxuskocsikon. Maserati, Lamborghini, Ferrari. Már a puszta nevek is döntött falú próbapályákat és nagy teljesítményű, bömbölő motorokat sejtettek. Zavarba ejtő volt. Hiszen ha Mark új, komoly, megfontolt vállalati vezetői énjén dolgozik, ugyan miért dugdos magazinokat az ágya alatt, mintha pornóújságok lennének? Átlapozta a kezébe akadt magazint. Egy kocsi árán akadt meg a szeme. Aztán egy másikén. Hátralapozott a hirdetésekhez. Egy manhattani fickó az Astor Martin Volantéjét szeretné eladni. Kétszázezer dollárt kér érte. Egy másik Connecticutból a Ferrari Testa Rossáját. Hétszázezerért. És ez a második volt fekete filctollal bekarikázva.

Hajnali háromkor ébredt. Egy pillanat alatt teljesen magához tért, mintha legalábbis dél lett volna. – Pénzmosás – mondta. – Mi…? Mark odahengeredett mellé, és hunyorogva nézte. – Pénzmosás. Erről van szó. Ez a bulijuk. Mark visszahengeredett a helyére. Alex felült, és a fejtámlának dőlve nézett le rá. – Mark, azt hiszem, tudom, mi folyik. Ezt hallgasd meg! Amint mondod, mindössze ott sántít az elméletem, hogy miért nem vette észre senki a hiányt? Hát azért, mert nincs hiány! Mark? A fiú nagy nyögés kíséretében a párnába fúrta a fejét. – Mi van? – Nem hiányzik pénz. Eliot piszkos pénzt futtatott át a cégen, és sápot szedett belőle. Nap mint nap bonyolított le mindenféle tranzakciót. – Alex, az ég szerelmére, aludj inkább. Mark a fülére húzta a paplant. – Tudod, a banki papírok! Amik Eliot után maradtak a táskában. – Mármint a kivonatok? – Nem. Más papírok is voltak. Számlaszámok listája. Mark most már mozdulatlanná dermedve, élénken figyelt. Alex folytatta. – Utánuk néztem. Az Ocean State Takarékbank egyik fiókjának kódja van rajtuk. Egy utcára van Eliot házától. Az East Side-on. Mark ismét a hátára hengeredett, úgy meredt rá. – Jézusom, Alex. Csak nem odamentél? Alex bólintott. – Miért ne? Miért ne tettem volna? – Szerintem az a kérdés, miért tetted volna. – És mit gondolsz, ki a fiókvezető? – folytatta Alex. – David Mullins. Az a vicces kinézetű, szemüveges fickó. Aki ott volt Goebert partiján. Amikor bementem, csak hogy körülnézzek, láttam Walter Neumannt. Mullinsszal beszélt. Mark felkönyökölt. – Neumann is látott téged? – Nem tudom. Talán. – Alex fázósan megborzongott, visszabújt a paplan alá. Aztán eszébe jutott valami. – Te jó Isten, ez az! – Micsoda? – Hát persze! – Mi van? – Neumann. – Mi van vele? – Hát tudod, hogyan működik a pénzmosás, nem? A fő probléma az, hogy jut be a piszkos pénz az utcáról a bankrendszerbe. A bankárokat idegesítik a dollárokkal teletömött bőröndök, mert a szabályok szerint minden gyanúsnak tűnő pénzt jelenteniük kell.

– Tehát? – Az ügyvédek viszont az ügyvéd-ügyfél viszonyra vonatkozó mentességi szabályok értelmében nem adhatnak ki információt védenceik pénzéről. – Alex, nem látom… – Az ügyfelek gyakran nyitnak számlát ügyvédjük nevére, hogy a folyamatban lévő per költségeit azon rendezzék. Az ügyvéd tehát teljesen törvényesen bankszámlát nyit, azt mondja, az egyik ügyfele pénzét teszi be rá, és a bankár nem tehet fel további kérdéseket Az emberek tehát megfizetik az ügyvédeket, hogy azok számlákat nyissanak, amelyeken átfuttathatják a piszkos pénzüket. Ha egyszer bekerül a bankrendszerbe, elektronikusan már világ körüli útra lehet küldeni. – És hogy jön a képbe Eliot? – kérdezte a plafont kémlelve Mark. – Neumann-nak nem volt rá szüksége, igaz? Neumann-nak mindössze egy kezes banki menedzser kell. Mármint ha feltételezzük, hogy pénzt mos. – Hát… – Alexnek nem jutott eszébe ellenérv. – Talán hatékonyabb, ha a cégen folyatják át. Valami… valami miatt. Mark visszaereszkedett az ágyra, és újra fejére húzta a paplant. – De ha utánanéznél azoknak a számláknak – folytatta Alex –, megnézhetnéd, látsz-e valami nyomvonalat, történt-e valami furcsa. Hogy folyt-e be rájuk olyan pénz, aminek nem kellett volna. Most már hozzáférsz ezekhez a fájlokhoz. Mark? Megrázta a vállát. – Mi van? – Azt mondtam, utána kéne nézned azoknak a számláknak. – Igen, igen, persze. Utánanézek. Most már aludj. – Mark? Elcsigázott sóhaj volt a válasz. – Van még valami. Valami, amit még nem mondtam el neked. – Mi az? – Emlékszel arra a fickóra, pár nappal ezelőtt? Tegnap követett, amikor eljöttem az irodából. Azt mondta, meg kellene semmisítenem Eliot összes iratát. És azt is mondta, fogalmam sincs, mekkora veszélyben vagyok. Mark ledobta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, a lábát nézte. – Miféle fickó? – kérdezte csendesen. – Az a szakállas. Már láttam korábban is. Ott volt… – Hol? – meredt rá Mark. Riadtnak látszott. – Michael Eliot temetésén. Ezután Mark kérdésekkel kezdte bombázni, mindent tudni akart. Alex mesélt neki a kísérteties telefonhívásról, arról, hogy látta a fickót a ProvLife épülete körül sündörögni, és hogy végül beleszaladt hátulról a Dorrance és a Weybosset Street kereszteződésében.

– De miféle nyomtatott anyagok? – kérdezte immár szájához emelt kézzel, az ablak előtt fel-alá járkálva Mark. – Nem a számlaszámok listájáról beszélt? – Nem hiszem. Szerintem azokra a komputerből kinyomtatott oldalakra gondolt, amelyek Eliot táskájában voltak. Mert ez is volt az aktatáskában: a saját svájci banki kivonatai, az Ocean State bankos számlaszámok listája meg ezek a nyomtatott anyagok. A fickó, aki követett, határozottan nyomtatott anyagokról beszélt. – Ezt nem értem. Miért… mitől fontosabbak, mint a pénz? – Fogalmam sincs – felelte Alex. – Csak egy rakás szám. Számoszlopok. – Miféle oszlopok? Újabb bankszámlák, pénzösszegek, vagy mi? – Nem, ez más. Számok és betűkombinációk. ABCD1, meg ilyesmi. – ABC? – Nem mind ABC, van mindenféle… nem is tudom, az egyik LQTS. LQTS1, vagy valami ilyesmi. Mark lehunyta a szemét, és ujjaival az orrnyergét dörzsölte. – Ennek nincs értelme – mondta. – Mi a franc ez az egész? – Nem tudom. De arra gondoltam… hogy talán a betűk egy bank nevét jelentik. Tudod, BNY, mint Bank of New York, vagy SBC, CSFB, ilyesmi. – LQT bank? – ízlelgette szkeptikusan Mark. – Mint Levajazott Tranzakciók? De mi az a „Q”? Alex a fejét rázta. – Csak egy ötlet volt. Mint már említettem, nem igazán tudom, mik ezek a kódok. – És az a fickó azt akarta, hogy add át őket neki. – Igen. De ha azt sem tudom, kicsoda, hogyan adhatnám neki vissza? Mark bólintott. – Hol vannak a papírok? – A lakásomon. Mark felhúzta a boxeralsóját, és a nadrágját kezdte keresgélni. – Most mit csinálsz? – kérdezte Alex. – Át kell mennünk hozzád. Meg kell néznünk, miféle papírok ezek. – Mark, hajnali négy óra van. – És? Alex magára húzta a paplant. – Mark? – Mi az? – Megijesztesz. Mark már éppen készült begombolni a nadrágját. Alex arckifejezése láttán elmosolyodott. Elengedte a nadrágot, az lecsúszott a padlóra, ő pedig visszamászott az ágyba. – Sajnálom, édesem. Olyan őrült dolog ez az egész. Tehetetlenül csapkodok ide-oda. Alex rámeredt, próbált olvasni a gondolataiban. Arra számított, hogy

Markot felizgatják a hallottak, de arra nem, hogy ilyen eszelősen reagál rá. – Talán hívhatnánk a rendőrséget – vetette fel Alex. Mark a fejét rázta. – Szerintem nem jó ötlet. Úgy értem… mit mondanánk nekik? Erre már Alex is gondolt. Nemegyszer eszébe jutott már, hogy valami megfelelő pozícióban lévő emberhez fordul. Ha White ott lett volna, már beszélt is volna vele. De a főnöke pár napig beteg volt, most pedig már Washingtonba készült a betegbiztosítók fórumára. Azt pedig, hogy a rendőröknek mit mondhatna, ő sem tudta. „Furcsa dolgok történnek a cégnél.” Nem hitte, hogy ilyesmire különösebben fogékonyak lennének. Mark előrehajolt, és homlokon csókolta. – Mondok én neked valamit. Megpróbálunk aludni egy keveset, és majd holnap megyünk át hozzád. Azzal lekapcsolta a lámpát. Alex a plafont bámulva feküdt a sötétben. Olyan érzése volt, mintha a mennyezet lassan közeledne felé.

22. fejezet Úgy van, ahogy mondta, nincs módosítás. Pontosan ugyanúgy néz ki a végrendelet, mint aznap, amikor a férje aláírta. Howard Sweeting, a Neumann & Klein három társtulajdonosa közül a legfiatalabb, a tárgyalóasztalon áthajolva odanyújtotta Mrs. Eliot-nak a dokumentumot. Margaret egy pillanatig nézte, csak azután vette lassan, kelletlenül a kezébe. Fekete szalag tartotta össze az oldalakat. amelyeken egytől egyig ott volt a Neumann & Klein pecsétje és Michael Eliot nevének kezdőbetűi. Az utolsó oldalra érve az özvegy nem tudta megállni, hogy végig ne futtassa az ujját férje magabiztos, kecses vonalú aláírásán, mintha a kanyarulatok és vonalak jellegzetes mintázatát követve megérinthetné a kezet, amely azt alkotta. Most, hogy a ProvLife épületében ült, ahol a férje annyi éven át dolgozott, és itt hallgatta végig a végrendelete felolvasását, egyre közelebb érezte magához Michaelt. Szinte olyan érzése támadt, hogy ott van az ajtó előtt, és bármelyik pillanatban beléphet. Ha elhaladt az iroda előtt valaki, mindig le kellett küzdenie a késztetést, hogy hátraforduljon. Tisztán emlékezett, amikor hét évvel ezelőtt ugyanebben a helyiségben ült, oldalán Michaellel. Akkor csináltattak új végrendeletet, közvetlenül azután, hogy Michael pénzügyi osztályvezető lett. De az még a régi Michael volt: optimista, jó kedélyű. Az a Michael, akit szeretett. Attól a pillanattól kezdve viszont szinte azonnal kezdett más lenni minden. A férje napról napra, hónapról hónapra egyre visszahúzódóbb, egyre türelmetlenebb lett. Már nem viccelődött, egyre kritikusabban szemlélt mindent, a főztjétől kezdve egészen az utak állapotáig Mintha úgy érezte volna, visszafogják. De valahányszor Margaret rákérdezett, próbálta kifaggatni, mi történt vele, azt a választ kapta, hogy csak túlzottan szabadjára engedte a fantáziáját Margaret most elővette zsebkendőjét a táskájából. Bárcsak megmondta volna Michael az igazat, talán minden másként történt volna! – Elnézést – nyomogatta a zsebkendővel a szemét. Sweeting szája keskeny csíkba préselődött össze. – Semmi… semmi baj. Könnycsepp gördült le Margaret arcán, nyomvonalat húzott maga után az elkent szemceruzából. Sweeting próbált nem odanézni. Harmincas évei elején járó tömzsi, vörös hajú férfi volt, kékesfehér arcszíne enyhe zavarról árulkodott. A leggondtalanabb pillanatokban is félszegen viselkedett nők társaságában, a gyászoló özvegyek kezelése pedig mind szakmai, mind emberi szempontból

meghaladta a tudását. – Öö… talán… nem kérne egy pohár vizet, vagy valamit? – állt fel bizonytalanul. – Nem, nem, köszönöm. Nincs semmi baj, tényleg. – Biztos? – kérdezte Sweeting. Reménykedett, hogy esetleg meggondolja magát, és akkor egy-két percre elszabadulhat. – Biztos, köszönöm szépen. Sweeting kénytelen-kelletlen visszaereszkedett a székébe. Pattanásos arca már olyan piros volt, mint az érett görögdinnye belseje. – Szóval, öö… amint mondtam, várakozásom szerint úgy hat hét múlva leszünk túl a közjegyzői hitelesítésen. Addig is van valami kérdése? Mrs. Eliot szipogva eltette a zsebkendőjét. – Igen, van – mondta. – A végrendeletben nem esik szó… offshore számlákon lévő vagyonról. – Offshore? – visszhangozta homlokát ráncolva Sweeting. – Igen. Azt hiszem, a férjem jelentős összegeket tartott európai számlákon. Ezekről nem rendelkezett. Sweeting megköszörülte a torkát, és lapozgatni kezdte az Eliot-dossziét. Tudomása szerint Eliot pár évenként elküldte az irodájuknak az aktuális helyzetet tükröző vagyonkimutatását, bár szerény részvényportfolióját még fel kell becsülniük a brókereiknek, hogy megállapíthassák a jelenlegi értékét. De offshore számlákról egyszer sem esett szó. – Hát, ha volt ilyen vagyona, nincs… Úgy értem, a rendelkezésünkre álló adatok egyáltalán nem utalnak offshore számlák létezésére. – Teljesen biztos ebben? Sweeting lapozott még párat. Igazság szerint rendkívül korlátozott mértékű szakmai tapasztalattal rendelkezett a végrendeletek és a vagyonkezelés terén. A Neumann & Klein ügyvédi iroda fő profilja az ipari titkok és a szellemi tulajdon védelme volt, emellett ingatlanügyekkel is foglalkoztak. Legfontosabb ügyfeleik az utóbbi évtizedben Cranstonban és Warwickben gomba módra szaporodó, csúcstechnikával foglalkozó cégek közül kerültek ki. Az, hogy egyáltalán akadtak még magánemberek is a klienseik között, leginkább kisebb működési zavart jelentett. Azoknak az időknek a maradványa volt, amikor a jó öreg Walter Neumann és időközben elhunyt társa, Daniel Klein bármilyen megbízásnak örültek. Sweeting csak remélni tudta, hogy nem kavartak el valahol valamit. – A férje természetesen nem volt köteles informálni minket az összes befektetéséről – mondta. – Abszolút lehetséges, hogy volt más vagyona is. Mekkora összegről beszélünk? Mrs. Eliot visszatette a végrendeletet az asztalra, és összefonta ölében a kezét. – Több millió dollárról. Sweeting cinkosán kuncogott. Jó vicc. De aztán rájött, hogy nem az.

– T-több…? – Akár tíz is lehet. Sweeting újból elvörösödött. Kis horkantással fejezte ki elismerését, és reményei szerint megfontoltan bólintott. – Nos, ez, öö, természetesen… Ez esetben komoly összeg maradt ki a végrendeletéből. Lássuk csak, vannak a kincstárjegyek, a részvények, az életbiztosítás. Összességében mindez jóval meghaladja a… szóval, a félmillió dollárt. Elképzelhető, hogy ez az, amiről…? – Ezekről tudok. Michaelnek évek óta megvannak ezek a befektetései. Én a külföldön tartott pénzéről beszélek. Sweeting egyik ujjával benyúlt a gallérja alá, és morzsolgatni kezdte a légcsöve fölött a bőrét, hogy egész belefájdult. Mégis, mit csináljon az ember egy pénzügyi tévképzet áldozatául esett özveggyel? Milyen mértékben kell a kedvét keresni? Azt kívánta, bárcsak tartotta volna meg Neumann ezt az ügyet magának, és ne passzolta volna át jobb sorsra érdemes ifjú társának. – A férje jelezte önnek, hogy birtokában van ez az összeg, Mrs. Eliot? – kérdezte végül. – Nem igazán. – Hmm. De valamilyen iratai csak vannak? Valami… bizonyítéka? Mrs. Eliot mintha hosszasan fontolgatta volna a választ. Végül megrázta a fejét. – Egyszerűen okom van azt hinni, hogy volt neki. Külföldön. Mondták nekem. – Mondták? – Igen. Ha tényleg igaz, jogosult vagyok rá, ugye? Sweeting pislogott párat, majd újra kezébe vette a végrendeletet Az özvegy a könnyek után Figyelemre méltó gyorsasággal vette félelmetesre a figurát. – Igen. Abszolút. Az adósságok kifizetése után maradó összeg, vagyis mindaz, amiről a végrendelet egyébként semmilyen formában nem rendelkezik, önt illeti. De… – Akkor hogyan deríthetem ki, hol van? Ha a pénz az enyém, a bank, amelyik kezeli, köteles tájékoztatni. Hiszen nem tarthatják meg maguknak, gondolom. Sweeting próbált nem úgy festeni, mint aki nem tudja a választ, de most már a bankjog területére tévedtek, az pedig még inkább kívül esett a szakterületén, mint a végrendeletek. – Meg kellene… ha kérhetek egy percet, Mrs. Eliot. Azt hiszem, erről konzultálnom kellene egyik kollégámmal. Egy pillanat türelmét. Azzal felpattant az asztaltól, és kisietett a szobából. Margaret Eliot elnézegette a falakon sorakozó régi nyomatokat, hallgatta az épület más részeiben folyó tevékenység neszeit. Addig sosem jutott eszébe, de most furcsának találta, hogy Michael az összes providence-i iroda közül éppen a

Neumann & Klein kezébe helyezte az ügyeit – no meg az övét is. A férje akkor praktikus okokkal magyarázta: az iroda kedvezményes tarifát kínál a ProvLife alkalmazottainak, ráadásul ugyanabban az épületben van az irodájuk, ennél jobb helyen nem is lehetne. És mégis, ügyvéd-ügyfél viszonyra vonatkozó mentesség ide vagy oda, nem furcsa, hogy valaki a cége alelnökére bízza a személyes ügyeit? Nem fonódik így túlságosan is szorosra köztük a kapcsolat? Mintegy végszóra nyílt az ajtó, és Walter Neumann lépett a szobába. – Margaret, nem tudtam, hogy itt van, különben… Hogy van? Megfogta az üdvözlésére felálló asszony két kezét. Margaret érezte, hogy bőréhez ér a férfi hideg pecsétgyűrűje. – Megvagyok, Walter, megvagyok. – Jól van. Nagyszerű. Hozhatok valamit? Esetleg egy teát, vagy…? – Nem, tényleg nem. Köszönöm. – Jól van. – Elengedte a kezét, és becsukta az ajtót. – Fel akartam hívni magát. De eléggé… hektikus az élet a cégnél. Remélem, Howard kezébe vette az ügyet. Azzal Neumann letelepedett Sweeting székére, és lapozgatni kezdte a végrendeletet. Hirtelen úgy nézett ki, mintha Sweeting csak átmenetileg ugrott volna be helyette. – Igen, kezébe vette – mondta Mrs. Eliot. – De volt egy-két kérdésem. Azt hiszem, éppen azért ment ki, hogy megkonzultálja valakivel. – Kérdés? – Neumann felnézett, arca halvány érdeklődést tükrözött. – Hát, akkor ki vele, Margaret. Ezért vagyunk itt. Mrs. Eliot megköszörülte a torkát. – Hát, csak arról van szó, hogy lehet, hogy Michaelnek elég sok pénze volt egy külföldi bankban. Svájcban. És ezt az összeget nem említi a végrendelet. Azt szerettem volna megtudni, hogyan juthatok hozzá. Neumann bólintott Nem látszott az arcán meglepetés. – Értem. Ha elmondja a részleteket, boldogan kapcsolatba lépek az ön nevében a bankkal. – De éppen erről van szó: nincsenek birtokomban a részletek. – De Michael papírjai csak megvannak? A banki kimutatások, meg effélék? – Nincsenek. – Értem. Akkor legalább a bank neve. Michael azt bizonyára megmondta. – Nem. Michael erről soha nem mondott semmit. Ez a dolog – nézett le az ölébe – soha nem került szóba köztünk. Neumann lassan levette a szemüvegét, és letette maga elé. Keskeny vállán hatalmasnak látszott a feje. – Akkor, már megbocsásson, Margaret, miből gondolja, hogy ez a számla létezik? Mrs. Eliot felsóhajtott. Remélte, hogy egyszerűbb lesz az ügy. Remélte, hogy Michael megadta ügyvédeinek a szükséges információkat, vagy legalább

tudnak a dologról. A férje viszonyáról nem akart beszélni, különösen nem Walter Neumann-nal. Nem vonzotta a perspektíva, hogy azok az emberek, akikkel Michael annyi éven át együtt dolgozott – és akik a koporsóját vitték –, megtudják, hogy megcsalta őt. Mégsem volt más választása. Különben is, Neumann ügyvéd, ő pedig az ügyfele. Így legalább arra számíthat, hogy nem adja tovább, amit mond. Neumann szenvtelen arccal hallgatta végig, amit a telefonhívásról és a repülőjegyről mondott. Lassan, kimérten bólogatva hagyta beszélni, és olyan rezzenéstelenül figyelte, hogy Margaret alig tudott a szemébe nézni. Azon gondolkodott, vajon Neumann már tudott-e a férje viszonyáról, vagy csak hidegen hagyja. – Margaret, sajnálom, hogy ilyesmiken ment keresztül – mondta a végén. – De legyen nyugodt, kiderítem, ki volt az, és gondom lesz rá, hogy többé ne… háborgassa magát. Nagyon jól tette, hogy hozzám fordult. És az is nagyon okos dolog volt, hogy kinyomozta azt a telefonszámot. Ha van egy kis szerencsénk, felbecsülhetetlen értékű információnak bizonyulhat. – De mi lesz a…? Neumann komoran rázta a fejét. – Attól tartok, igen csekély a valószínűsége, hogy ez a pénz létezik. Hogy őszinte legyek, szerintem nulla. Sajnos, volt már korábban is dolgom hasonlóval, még zöldfülű ügyvéd koromban. – Mármint mivel volt dolga? – Csalással. Erre nincs más szó. A szeretteiket gyászolók régóta kedvelt célpontjai az ilyesminek. Hiszen zavartak, sebezhetők. Megvetésre méltó dolog, de előfordul. Az illető, ez esetben, ugye, egy nő, sok pénzt ígér, ha előre kifizet neki egy annál kisebb összeget. Mindig erre megy ki a dolog. Szélhámosság. Mit mondott a nő, mennyije volt Michaelnek azon a svájci bankszámlán? Egymilliója? Kettő? – Tízmillió dollár. Neumann a mennyezetre emelte tekintetét. – Nevetséges! Élek a gyanúperrel, hogy amatőrrel van dolgunk. – . De ez a no azt mondta, hogy Michael… – Örömmel jelenthetem, hogy nem fontos, mit mondott. Azt állítja, hogy – hogyan is fogalmazott? – osztozott magával Michaelen. Semmi kétségem afelől, hogy ez hazugság Hazudott, hogy elhitesse magával, ismeri a férje magánügyeit. Én tizenkét éven át dolgoztam együtt Michaellel. Ha lett volna valakije, biztosan hallottam volna róla. Margaret szerette volna elhinni, amit mondott, de vajon lehetséges, hogy ennyire egyszerű minden? – És a repülőjegy? – kérdezte. Neumann fáradt mosollyal válaszolt. – Ugyan miből áll venni egy repülőjegyet? Egyetlen telefon. Margaret, belegondolni is rossz, mi mindenen ment keresztül emiatt a szörnyű baleset

miatt. Maguk jó, erős házasságban éltek Michaellel. Ezt ő gyakran emlegette. – Felemelte puha, fehér tenyerét. – Lehet, hogy kicsit sokat dolgozott, gyakrabban ment haza későn, mint maga szerette volna – és gyakrabban, mint kellett volna. Isten a tudója, hogy ebben itt mindannyian hibásak vagyunk. De ez nem jelenti azt, hogy már ne szerette volna magát. Nem szeretném, ha egy pillanatig is ez a gondolat foglalkoztatná. Mrs. Eliot elgyengült. Hirtelen rosszullét környékezte. Fogalma sem volt már, mit gondoljon. – De Walter, láttam a nőt. A temetésen. Randal White mellett állt. Abból, ahogy rám nézett, egyből tudtam, hogy ő az. Neumann lassan csóválni kezdte a fejét – A rövid, szőke hajú Fiatal hölgyre gondol? Az Alexandra Tynan volt, Randal egyik… ifjú munkatársa. – Alexandra…? – Nem tudom, miért hozta el Randal a temetésre. Akkor is kissé furcsának találtam, egy picit már-már… Nem hiszem, hogy a lány egyáltalán ismerte volna a férjét. Köztünk szólva, szerintem Randal egyszerűen… jól akarta érezni magát a társaságában.

23. fejezet Munka után visszaautóztak az East Side-ra, Alex a Camryvel követte Markot. A Phillips Streetre érve Alex a régi háziköntösén összefont karral, ősz hajában fém hajcsatokkal várakozó Maeve Connellyre lett figyelmes. Csak a bejárati lépcsőn döbbent rá, hogy elkésett a lakbérfizetéssel. Először az autó javíttatása miatt napolta el, aztán teljesen kiment a fejéből. Először fordult vele elő ilyesmi. Rámosolygott az idős hölgyre, és magában azon imádkozott, nehogy kínos helyzetbe hozza Mark előtt. – Mrs. Connelly! – kiáltott fel megjátszott vidámsággal. – Hogy van mindig? – Ó, remekül, remekül. Azzal Maeve Markra szegezte rózsaszín szemét, Alex pedig ügyetlenül bemutatta őket egymásnak. – Láttam, hogy jön – mondta Maeve, miután a kíváncsisága és az etikett is megkapta a magáét. – Beszélni akartam magával valamiről, Alex, ha lehet. Alex mélyen a kabátzsebébe nyúlt. – Csak éppen… elintézhetnék gyorsan valamit, Mrs. Connelly? Egy perc az egész. Aztán a magáé vagyok. Maeve mosolya látni engedte az ősrégi fogkezelések nyomán ottmaradt, sötétlő hidak kusza szövevényét. Kissé ő is zavartnak tűnt. – Hát, ami azt illeti, jobb lenne, ha… itt van Kenneth Pittsburgh-ből. A veje. Alex érezte, hogy kezd vörösödni. – Ha már sikerült elkapnom – tette hozzá Maeve, mintha Alex direkt kerülte volna. Alex Markhoz fordult, aki méla undorral méregette a nedvességfoltokat a nyirkos falon. – Akkor menj előre – nyomta kezébe a kulcsokat. Amikor húsz perc múlva végre ő is megérkezett, Mark a szőnyeg közepén állt, még mindig kabátban. Oscar peckes léptekkel járkált a szoba másik felében, ez akkor volt szokása, ha valamit nem kapott meg, vagy összeszidták. – Megint nem fizettél lakbért, mi? – viccelt Mark, amikor Alex belépett az ajtón. Alex levette a kabátját, és közben egyfolytában Oscart nézte. – Nem, csak a veje. Ki akarja kicsit pofoztatni a házat, és azt szeretné, hogy Maeve emelje a lakbért. Az öreglány azt akarta tudni, itt maradok-e így.

– Mennyit kérnek? – Havi hatszázat. – Csak ennyit? Te jó ég, én azt hittem, drágábbak itt a lakások. Alex nem mondta meg neki, hogy addig csak négyszázat fizetett, és gyakran az is gondot okozott. Azt sem mondta el neki, amit Kenneth-nek: hogy időre van szüksége, míg eldönti, meghosszabbítja-e a bérleti szerződést. Észrevette, hogy az asztalról eltűntek a nyomtatott anyagok. – Hol vannak a…? – A nyomtatott lapok? – Mark előhúzta őket a zsebéből. – Itt van az összes – ütögette meg a paksamétát a kézfejével. – De nem hiszem, hogy a lakásban kellene tartanod. Semleges, „nem nagy ügy az egész” arckifejezéssel tette vissza a papírokat az asztalra. De a zsebében voltak. Vajon miért? Talán el akart sétálni velük, mielőtt ő visszaér Maeve-től? Figyelte Markot, aki csak most vette le a kabátját, és gondolkodott, hogyan reagáljon. – Miért ne tartanám itt? – kérdezte végül. Mark leült a kanapéra, és úgy nézett rá, mint egy hülyére. – Alex. Nem azt mondta a fickó, akárki is legyen, hogy veszélyben vagy? – Persze, de… – Alex közelebb húzta magához a papírokat, és az értelmetlen betű- és számsorokat bámulta. – Ezen már én is gondolkoztam. – Akkor jó. Szerintem helyesen tetted. – Nem úgy értem, figyelj rám egy percre. Felbukkan ez a fickó a semmiből, és azt mondja, add ide a papírokat, mert veszélyesek. Nem azt, hogy ide velük, mert az enyémek. – És? – Szerinted hogy hangzik ez? Ne felejtsd el, halálra volt rémülve. Amikor meglátta a közeledő rendőrautót, úgy eltűzött, mint a rakéta. Vajon mitől fél ennyire? Kitől fél? Nem a papíroktól. Azok kellenek neki, pedig veszélyesek. Úgyhogy azt hiszem… azt hiszem, attól volt megijedve, mármint ott az utcán, attól volt szerintem megijedve, hogy meglátják, amint éppen velem beszél. Azt hiszem, a nyomtatott lapok nemcsak rám nézve veszélyesek, hanem talán őrá nézve is, mert nem szabadna nálam lenniük. Senkinél sem szabadna lenniük. – Alex, ez… Alex mindkét kezével a hajába túrt. – Tudni akarom, ki volt ez a fickó. – Felemelte a papírokat. – És azt is, mik ezek. Mark hitetlenkedve tátotta el a száját. – Azt akarod… Alex, miért? – Mert muszáj. Az nem segít, ha megszabadulok tőlük. Hogyan bizonyítanám be, hogy nincs nálam másolat? – Mert nem másoltad le. Ugye? – Nem. És még csak át sem adhatom ennek a férfinak, mert nem árulta el a nevét. Mintha… mintha biztosra vette volna, hogy már tudom. Mintha már a belső sávban lennék. Azzal letette a papírokat, és a hűtőhöz lépett.

– Mindenki tud mindent – motyogta magában. – Mi? – Valakitől hallottam pár nappal ezelőtt. Hogy Providence milyen kis hely. Talán tudnom kellene, hogy kicsoda. Hiszen ott volt Michael Eliot temetésén, az isten szerelmére. – És White? – kérdezte Mark. – Talán ő tudja. – Már kérdeztem. – És beszéltél neki erről? – faggatta Mark riadt hangon. – Nem. – Alex, aki éppen tejet öntött egy tálba, felnézett – A fickó, mármint az a fura szakállas, odaadta nekem a zsebkendőjét a temetésen. Kérdeztem White-ot, ki az, de nem tudta. – Ez nekem nem tetszik – mondta a körömágyát piszkálva Mark. – Egyáltalán nem tetszik. – Lehet, hogy egyszerűen bolond – felelte Alex. Letette a tejes tálkát, Oscar pedig nesztelenül odaosont lefetyelni. – Liz így gondolja. – Mi lenne, ha betennénk a bankba? – vetette fel Mark. – Egy széfbe. – Mi ketten? – Akkor csak te. Kínos csend állt be, majd Mark a levegőbe lendítette a két karját, és hirtelen elcsigázott lett a hangja: – Jézusom, Alex, csak segíteni próbálok. Alex vállat vont, és a padlót nézte. – Tegyük a bankba – merengett el rajta. – Nem kerül az pénzbe? – Majd én fizetem – mondta Mark. – Hát, csak ne az Ocean State-be tegyük – nézett fel Alex. Megpróbálta elviccelni a dolgot De Mark nem nevetett – Ne haragudj – mondta Alex. – Csak arról van szó, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy… fenyegetve érezzem magam. Tudod, egy aktuáriussal nem szabadna ilyesminek történnie. Odalépett a kávézóasztalhoz, és újra kezébe vette a papírokat. – Mit jelent mindez? Miért nem vitte ezeket magával Eliot? Mark odajött hozzá. – Azt hiszem, magamhoz kéne vennem őket – mondta, mintha a nehezen kezelhető gyermekével lenne kénytelen határozottabb hangot megütni. Alex ránézett. – Erre készültél? Hogy elviszed őket, amíg Maeve-nél vagyok? Marknak földbe gyökerezett a lába, hitetlenkedve csóválta a fejét. – Te jó ég, Alex. Teljesen paranoiás kezdesz lenni. Tudsz róla? Ha el akartam volna vinni ezeket az istenverte papírokat, már tíz perce kisétálhattam volna velük. Alex most másfelé nézett. – Hát, most viszont nem viszed el őket – jelentette ki. Markból fáradt sóhaj szakadt ki. – Nem értelek, Alex. Mindent elmondasz a problémádról, aztán amikor segíteni próbálok, ellöksz magadtól. Alex a kezét fixírozta. Már nem tudta, mire vélje ezt az egészet

Megcsörrent a telefon. Felvette, de közben Markon tartotta a szemét – Szia, anyu! Miközben anyja sorra vette szokásos kérdéseit, szokásos panaszait, Alex azon törte a fejét, vajon ezúttal vádolható-e azzal, hogy elhanyagolja őt. Összeszorult a gyomra, amikor rájött, hogy már nem is emlékszik, mikor adott utoljára életjelt magáról. Anyja fő gondja, mint mindig, most is a ház volt A puszta fenntartására ráment az összes pénze. – Szóval le kellett szigetelni az ablakpárkányokat – mondta. – Ebben a hidegben megrepedezik a fa. Úgyhogy szóltam Johnnak. Alex Markra pillantott, aki búcsúra emelt kézzel az ajtó felé hátrált. Különös volt az arckifejezése, a szomorúság vegyült bosszúsággal. Alex is felemelte a kezét, jelezve, hogy várjon még, és közben hallgatta, hogy John ugyan leszigetelte az ablakokat, de amikor a verandatetőn járkált, felszakadt a régi kátránylemez, és most szivárog a tető. – Ki kell cserélni pár deszkát, mert kezdenek korhadni. Bele fog kerülni pár százasba. Mark közben eltűnt. Alex maga elé képzelte a kandalló előtt ücsörgő anyját, ahogy dagadt lábát az ócska, mély, bolyhos szőnyegbe fúrja. Erős késztetést érzett, hogy kocsiba üljön, és meg se álljon Pittsfieldig. – A pénz miatt ne aggódj, anyu – mondta. – Majd ha kapok fizetést, átutalom a számládra. Csak arra figyelj, hogy John rendesen dolgozzon. Félóra múlva Alex letette a kagylót A nyomtatott lapokra nézett. Abszurdnak tűnt a veszélyről szóló halandzsa. Csak az anyja szivárgó háztetője hatott valóságosnak. Odasétált a karosszékhez, beleült Oscar egy pillanatig nézte, majd az ölébe ugrott. – Jézusom! Ingerülten ellökte magától, a macska egy méterrel odébb huppant a földre. Egy pillanatra mélységes döbbenet tükröződött a szemében, majd hátat fordított neki, és némán, merev testtartással elvonult. – Ne haragudj, bébi. Csak… az isten verje meg! Felmarkolta a nyomtatott papírokat és a lengő tetejű konyhafülkei szemeteshez lépett De a szemetes tele volt. Zihálva rakta le a lapokat az egyik munkapultra, és próbálta összeszedni magát. – Az isten verje meg! – ismételte, de most már észnél volt, uralkodott magán. Úgy fordította a legfelső lapot, hogy olvasni tudja, és a karakterek értelmetlen sorára meredt. – Miért generálja ugyanazt a sort kétszer? Oscar jó messziről, bizalmatlanul méregette. Alex egy pillanatig a

macskát nézte, aztán ismét belemélyedt a dokumentumba. Két táblázat. A és B. Kilenc oszlop, nyolc sor: MCP1R. LQTS1, HTCH4, CFIB2. Értelmetlen jelek. Veszélyes információ. Aztán, az utolsó oldal alján, a dátum, az időpont és a MEDAN szó. E szó láttán szája elé kapta a kezét, és úgy meredt rá, mintha először látná. Előbányászta egy halom hirdetés alól a telefonkönyvet. Szinte el sem hitte, hogy ez eddig nem jutott eszébe. Tudta, mit mondana most Mel Hartman: a tudásnak nem minden formája digitális. Túlságosan belemerült a táblázatokba, ilyen egyszerű dologra nem is gondolt Ha kiderítené, mi az a Medan, talán rájönne, mivel van dolga. Bevette magát a Sárga Oldalakban a pénzügyi cégek különböző listáiba, gondolván, hogy a Medan talán valami pénzügyi információkat szolgáltató cég, mint a Reuters vagy a Bloomberg, és Eliot talán a munkája során kerülhetett kapcsolatba vele. De öt perc múlva még mindig nem talált semmit ezért átlapozott az általános részbe, ahol ábécérendben, összevissza voltak felsorolva a magánszemélyek és cégek telefonszámai. Itt szinte azonnal megtalálta a Medallion Printing és a Medcall Inc. között: Medan Diagnostics. Tehát semmi köze a pénzügyhöz, valami kísérleti labor vagy klinika lehet Ott volt a telefonszám és a cím is: 470 Toll Gate Road, West Warwick. Másnap reggel nem volt nagy forgalom az 1-es úton. Szombat volt, és a legtöbben hallgattak a figyelmeztetésre, hogy hóvihar közeleg. Alex a többi óvatosan vezető autóssal együtt szép lassan cammogott dél felé, jó meleg kabátban, sapkában, nyakában egészen fagyos orráig feltolt sállal. Az anyósülésen nyitott várostérkép hevert. A reptér mellett elhajtott a Greenwichi-öböl végéig, majd a Kent Megyei Kórházat jelző táblákat figyelte, mivel az a térképe szerint a Toll Gate Roadon található. Hamarosan elő is bukkant a ködből a kórház tekintélyt parancsoló épülete. Alex meglátta az utcatáblát is, majd egy szemeteskukára pingálva a 351-es házszámot Kicsivel odébb egy aznap zárva tartó üzlet lehúzott acélredőnyére már a 413-as volt rápingálva. Kicsit felengedte a gázpedált. Az elhagyatott grundokat és régi épületeket a könnyűipari cégek előregyártott elemekből felhúzott alacsony létesítményei váltották fel. Itt-ott elültettek pár facsemetét is, mintha – mérsékelt meggyőződéssel – tájkertészettel próbálkoztak volna. Aztán már el is hajtott az előtt, amit keresett Leállt az út szélén, és a válla fölött hátrapillantott. A felfestett parkolóhelyekre felosztott, frissen lesöpört, kátrányos felületű beton-placcot drótkerítés vette körül. A kétszintes, barna téglaépület dupla ajtajának közelében Oldsmobile parkolt. A bejárat melletti kis táblán volt olvasható a cég teljes neve: MEDAN INC., KLINIKAI DIAGNOSZTIKA. Alex leállította a motort, és a kerítésen át nézte a fal mélyedéseiben elhelyezkedő, négyszögletű ablakokat, úgy próbált rájönni, mi folyhat odabent. Mi köze

lehetett Michael Eliotnak ehhez az épülethez? Nem tudta, mit várt, és várt-e valamit egyáltalán, de ez valahogy mégis kiábrándítóan hatott Annyira jellegtelen, semmilyen hely volt! A parkolóban újságfoszlányt sodort a szél, a papírdarab végül egy szomorú kinézetű bükkfa tövében lelt nyugalomra. Klinika vagy orvosi rendelő nem lehetett, ahhoz túl messze esett mindentől. Ha ez az a Medan, amely a nyomtatott lapon szerepel, akkor nyilván egy laboratóriumban jelöltek valamit a betű- és számkombinációkkal. Alex előhúzta a nyomtatott anyagot a zsebéből, felkapcsolta a lassan túlhevülő belső lámpát és századszor is megnézte ugyanazt. Lehet, hogy az ismétlődő számok valami fizikai dolgot jelölnek, például szövettani vizsgálatot, amire sor kerülhet egy diagnosztikai teszt keretében. A két táblázat számadatai egyformának tűntek. Vajon ugyanazt az anyagot vizsgálták kétszer? Az ismétlődés már önmagában is a fizikai világgal való kapcsolatra utalt. Hiszen a matematika, a tiszta számok világában ugyanaz a számítás mindig ugyanazt az eredményt adja. Nincs rá szükség, hogy kétszer elvégezzék. Távoli ajtócsapódásra kapta fel a fejét Biztonsági őr indult felé a parkolón át. Amikor észrevette, hogy Alex felnéz, intett a kezével, és elmosolyodott Alex azt is látta, hogy mozog a szája. Alighanem azt hitte, eltévedt. Beügyetlenkedte a kulcsot a gyújtásba, és elindult Fél mérfölddel arrébb benzinkúthoz ért, beállt az egyik töltőhöz. Fiatal kölyök lépett ki az üzletből, orrában szegecs. Alex az ablakon át odanyújtotta neki a kulcsokat. – Töltse tele, legyen szíves. Esni kezdett a hó. Alex fájós szemét dörgölve hátradőlt. Az álmatlanul töltött éjszaka éreztette hatását. Rájött, hogy éhes is. Gyapjúsapkáját feltolva előrehajolt, hogy a visszapillantóban megnézze magát, és ekkor megpillantotta az autót. A Pontiac volt az. Az elülső ütközője be volt horpadva, ott. ahol beleszaladt. A mögötte lévő töltőhöz hajtott. A szállingózó hópelyhektől foltos szélvédő mögül pedig a szakállas arc nézett rá. Alex megdermedt, képtelen volt gondolkodni. Megrökönyödését pánik váltotta fel. Aztán lebukott, és így kezdte keresni szemével a kutas kölyköt. De az eltűnt. – Azt kérdeztem, megnézzem az olajszintet? Összerezzent az ablakon benéző arc láttán. A fiú is riadtan hőkölt vissza. – Mennyivel tartozom? – Tizenkét dollár lesz, hölgyem. Az ablakon át a srác kezébe nyomott egy húszast, majd kikapta a kezéből a kulcsait, és elhajtott Lüktető halántékkal meredt az előtte elhúzó folyamatos kocsisorra, amelytől nem tudott felhajtani az útra. A tükörbe pillantott, arra számított, hogy a fickó kiszáll, és utána ered. De nyugodtnak tűnt, a kutas sráccal beszélgetett A kölyök Alex kocsija felé bökött, és mondott valamit, ami mindkettőjüket mosolyra fakasztotta. Alex megint az utat nézte. – Mi lesz már, mi lesz már! Képtelen volt tovább várni, kicsit kidugta a kocsi orrát az útra. Nagyot dudálva eldübörgött előtte egy teherautó, egy pillanatra felvillant a GREENFIELD RECYCLING felirat, majd eltűnt A hátán égnek állt a szőr,

amikor látta, hogy beáll mögé a Pontiac. Ha a fickó kiszáll, ő vajon mit tehet? Okozzon balesetet? Kis szünet állt be a gépkocsiáradatban. Nagy sóhajjal besorolt. És közvetlenül mögötte a Pontiac is. Kicsit felgyorsított, de csakhamar egy másik autó mögött találta magát. Próbált visszaemlékezni, látta-e a pontiacos fickót az l-es úton, vagy még az East Side-on. Lehet, hogy ott várt az utcában? Vajon mióta követi? Az utasülésen ott hevertek a papírok. A fickó most nyilván megnézi, szaglászik-e, próbál-e kideríteni valamit. Alex fogta a papírköteget, és megpróbálta begyömöszölni a kesztyűtartóba, majd fékeznie kellett, hogy bele ne rohanjon az előtte haladó kocsiba. Ismét a tükörbe pillantott. Higgadt, szenvtelen volt a férfi arca. Várja a megfelelő pillanatot. Aztán lelassított. Indexelt, befordult Alex mögött hirtelen üres lett az út. Először nem is értette a dolgot. Egy kicsit még továbbhaladt, de lassabban. Aztán már kezdte kapiskálni. Lehúzódott az út szélére. Sorban húztak el mellette szép lassan a kocsik. Felerősödött a havazás, lágyan hulltak a szélvédőre a pelyhek. Egy perc múlva már összefüggő fehér leplet látott csak az ablak helyén. Levette a sapkáját, és letörölte homlokáról az izzadságot. A férfi nem ismerte fel. Annyira bebugyolálta magát téli ruháiba, hogy nem láthatta, kivel van dolga. Tehát merő véletlenségből került mögé. Alighanem mindig ott tankol. A munkahelye közelében… Megvárta, hogy nagy ívben vissza tudjon fordulni. Ismét a kórház felé közeledett a Toll Gate Roadon. A Medan épülete előtt elhaladva látta, hogy a Pontiac ott áll az Oldsmobile mellett. Miután hazaért, felhívta Markot. De nem vette fel. Egy órán keresztül járkált fel-alá a nappalijában, próbálta kiokoskodni, mi következik abból, amit megtudott. A követője a Medannál dolgozik, vagy legalábbis ismer valakit a cégnél. A pénzre fütyülök. Csináljon vele, amit akar. De a kinyomtatott anyagok kellenek nekem. Miért? Hogy kerültek Eliothoz a papírok? Ellopta őket? Ki kell derítenie, miféle anyag ez, mire utal pontosan. Szövettan vagy valami diagnosztikai vizsgálat? Valami hasonló területen dolgozó embert kellene megkérdeznie. És akkor eszébe jutott Benny. Benedict Ellis a Waterman Streeten, az Arnold Biológiai Laboratóriumban dolgozott Alex egy egyetemi bárban ismerte meg, amikor Providence-be került, és egy ideig ugyanabba a társaságba jártak, amely aztán az évek során feloszlott, mivel szép lassan mindenki végzett, és munkába állt Mostanában, bár csak háromsaroknyira laktak egymástól, már nagyon ritkán találkoztak.

Amikor Alex rátalált a fiúra, aki éppen egy mountain bike-ot bütykölt az előkertben a hidegtől piros arccal, egyből tudta, miért alakult így. Benny fura alak. Mindig is kissé különös figurának találta, de az évek során a sok munka, a szűk szakterület (Benny a glikopoli-szacharid anyagcseréjének egyik legnagyobb tudora volt) és a sok hasonló gondolkodású barát egyaránt rányomta a bélyegét a fiú kommunikációs készségeire. Benny külseje pedig – riadt, zöld szemek, szüntelenül mosolygó száj – szintén nem oszlatta el ezt a benyomást – Alex! Benny a kiskapun belépő Alex láttán eldobta a küllőkulcsot, és feltápászkodott – Szia, Ben. Hogy vagy? A fiú lassan bólintott, és mosolyogva méregette. Szemmel láthatóan meglepte a felbukkanása. – Valamelyik nap láttam Beanert – szólalt meg. Alexnek fogalma sem volt, kiről beszél. – És hogy van? – kérdezte, remélve, hogy Beanerre a régi bandából kellene emlékeznie. – A jó öreg Beaner sosem változik – felelte mosolyogva Benny. A beálló rövid csendben Benny kérdésre csücsörítette mosolygó száját: – Mi… mi a…? – Csak erre sétáltam – mutatott ki a válla fölött az utcára Alex, mintha ezzel legalábbis igazolná az állítását –, és gondoltam, talán tudnál, öö… segíteni valamiben. Benny ismét bólogatni kezdett, szája is a jól ismert mosolyra görbült – Van egy… Szóval, ez a probléma – lobogtatta meg a nyomtatott lapokat. – Nem igazán értem, mi ez, és gondoltam, te talán meg tudod mondani. Benny a farmerébe törölte a kezét, és elvette tőle a papírokat. Alex már el is felejtette a kezét. Gyönyörű keze volt hosszú, hegyes végű ujjai és mandulaszínű, kicsit mindig piszkos körmei. – Markerbitek – mondta a fiú. – Úgy néz ki. – Markerbit? – Ja. Amolyan jelölő címke. Egy DNS-szál elemeit azonosítják velük. A géneket Erről van szó? Alex vállat vont. – Ja – ismételte Benny, és úgy mosolygott, mint aki mindjárt elneveti magát, de nem tette. – Szondával csinálják. Ez egy nyomjelző izotóppal jelölt DNS-szakasz. Boltban lehet kapni. Az azonos DNS-szakaszokat válogatják így ki, párosítják őket DNS hibridizálás, RNS hibridizálás. Mint egy kis visszhang. Azzal tölcsért csinált a kezéből, és elkiáltotta magát. – – Hellóóóóó! – Majd elhalóan válaszolt is rá: – Hellóóóóó. Alex meredten nézte, és most már ő is bólogatott. – Szonda? – kérdezte. – Igen, tudod, például büntetőperekben is csinálnak DNS-vizsgálatot. – Azt mondod, hogy ez… hogy ennek valami büntetőperhez van köze?

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ez csak információ. Bármire lehet használni. Attól függ, mit keresel. – Lehet használni diagnosztikai célra is? – Persze. Ilyenkor valami hibát vagy mutációt keresnek, mint… – Benny most közelebbről megvizsgálta az első oldalt. – Nem tudom, mi… Aztán már megint mosolyogva nézte. – Megmondom, mit csinálok. Van egy barátom, Beth Klein, aki állandóan ilyesmivel dolgozik, ő majd megmondja, mi ez itt. – Kösz, Benny. Igazán hálás vagyok. – Semmi gond. Alex nézte, ahogy Benny a hátsó zsebébe hajtogatja a papírokat, ahonnan úgy álltak ki, mint valami farktoll. Gondolkodott, elmondja-e a fiúnak, hogy állítólag veszélyes iratokkal van dolga, de aztán arra jutott, hogy csak túlbonyolítaná a dolgot. – Még mindig az öreg Connelly mamánál laksz? – kérdezte Benny. – Ott bizony. Én meg Oscar. Benny még mindig mosolyogva összeráncolta a homlokát. – Oscar? Ja persze, a magas, pulóveres fickó. – Alacsony fickó, és bundája van – helyesbített Alex. – Oscar a macskám. Benny zavartan elmosolyodott – Rég találkoztunk – mondta.

24. fejezet Délután fél négy-négy körül lehetett, amikor McCormick hallotta, hogy megáll a ház előtt egy kocsi. Sietve elnyomta a cigarettáját, és az ablakhoz lépett. Fekete Cadillac állt a sarkon, a parkoló kocsisor mellett, reflektora sárgán világított a hóesésben. Neumann nem mondta, ki fog érte jönni. A Mann Klinika valahol New Jerseyben van. McCormick nem élvezte a várakozást Neumann látogatása óta csak Michael Eliotra tudott gondolni. Nem tudta kiverni fejéből a képet, amint Eliot fájdalmában olyan erővel harap a saját arcába, hogy belereped a foga. Még akkor is ezt látta, amikor hajnalban hirtelen, rohamszerűen mély álomba zuhant. Verejtékben úszva ébredt, izmai olyan merevek voltak, mint egy hulláé. Jól ismerte Eliotot. A kezdeti években sokat dolgoztak együtt. Nem volt se hülye, se gyenge. Okos, kiegyensúlyozott, normális ember volt. Vajon mi történhetett, hogy átlépte a határt? És vajon ő maga mennyire áll közel ehhez? Nem kellene hozzá túl sok, hogy elszánjon, ez egyre világosabbá vált számára. Elég egy apró türelmetlenség, elég, ha levág egy-két kanyart, megszegi az eljárásrendet, és máris ő következik. Újabb háztartási baleset. Olyan baleset, amilyennel az életbiztosítóknak naponta akad dolga. Donald Grant szállt ki az autóból. McCormicknak kissé összerándult a gyomra. Grant láttán mindig ideges lett Nem volt ennek semmi megmagyarázható oka, egyszerűen abból fakadt, ahogy mások viselkedtek Grant közelében, még olyanok is, mint Walter Neumann vagy Newton Brady. A tisztelettudó távolságtartás. Ragályos volt. Ugyanakkor, ha az ember Granttal beszélt, sosem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a főnyomozó sokkal többet tud, mint amennyit az orrára köt. Olyan benyomást keltett, hogy sokkal többet tud a beszélgetőpartneréről, mint az gondolná – talán többet, mint ő saját magáról. – Neumann három órát mondott. Késtél – jegyezte meg csípősen McCormick, amikor ajtót nyitott Grant letopogta lábáról a havat, és belépett az előtérbe. – Nem, Ralph, nem késtem – felelte szelíden. – Összepakoltad a holmidat? McCormick a fogát szívta. Szigorúan véve Grant alacsonyabb be-osztásban volt, mint ő, hiszen a felülvizsgálati alosztály a kárrendezési osztályhoz tartozott, McCormick pedig egy külön osztály élén állt. De Grantot a

jelek szerint ez cseppet sem zavarta. Neki soha nem a vállalati hierarchia számított. – Be van csomagolva minden – motyogta McCormick egy barna bőrönd felé bökve. Grant bólintott. – A fehér cucctól megszabadultál, Ralph? – A fehér cucctól? – vonta meg játékosan a vállát McCormick, és az ablakon át a komor, hófödte tájra mutatott. – Ahhoz kéne egy… – A kokain. Kidobtad, Ralph? McCormick megszívta az orrát. – Ja, ja. Kiment a szemétbe mind. Tegnap este. – Önkéntelenül az orrlyukait kezdte nyomkodni. – Na, nem volt az olyan sok. – A szemétbe? – Igen. – Tegnap este? – Jó, ma reggel. Tegnap este, ma reggel, mit számít? Grant egy pillanatig figyelte McCormickot, aztán belökte maga mögött az ajtót. – A feleséged visszajön? McCormick a homlokát ráncolta. Kezdte bosszantani Grant hangneme. – Persze… persze, hogy hazajön. Mit gondoltál? Csak meglátogatja a… – Mikor? – Mit mikor? – Mikor jön vissza, Ralph? Grant nem emelte fel a hangját, de nem is volt rá szüksége. McCormick úgy érezte magát, mint a horgon vonagló kukac. A kabátjáért meg a sáljáért nyúlt. – Nem tudom. Gondolom, majd ha rendeződnek a dolgok. Már tud az én… a klinikáról. Igaz is, neked ehhez mi közöd? Grant odalépett hozzá, rásegítette a kabátot, és kajánul rámosolygott, mintha csak cinkosán azt mondta volna, „minden meg van bocsátva”. – Ó, tudod te nagyon jól, hogy szeretünk mindent családon belül elintézni, Ralph. Kisvárosban élünk, az emberek előbb-utóbb kikotyognak valamit. Még az emberek feleségei is. Te igen fontos beosztásban vagy a vállalatunknál. Csak biztosak akarunk lenni benne, hogy ott is maradsz. – Vállon veregette McCormickot, és a lépcső felé indult. – Egy pillanatra igénybe veszem a fürdőszobát, rendben? McCormick látogatója felé fordult. – Van egy itt lent is. Közvetlenül a… De Grant már majdnem fent járt az emeleten. Becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és egyenesen a gyógyszeres

szekrényke felé indult. Mindig ott tartják a narkósok a dugi készletüket, az üvegcsék meg a régi borotvapengék között. A régi időkben, mielőtt leszokott volna róla, neki is ott lapult az adagja. Bizonyos értelemben orvosság is, legalábbis az ember elég hamar így kezd gondolni rá. Segít elfeledni gondját-baját. Csak éppen Ralph McCormicknak miféle problémája van? Ugyan mire vágyhat, amit nem kaphat meg a semmiért, pusztán azért, hogy vár néhány évet? Szánalmas alak. Csak a baj van vele. Lehet, hogy a klinikán leszoktatják a szerről, de arról nem, hogy vágyjon rá, legalábbis nem sokáig Látszik rajta: belül már teljesen szétrohadt. Grant kis híján hangosan felnevetett, amikor egy kis aszpirines üvegben megtalálta, amit keresett. Ez a McCormick tényleg szánalomra méltó. Ott még az asszony is ráakadna. Alighanem ott nézné meg először. Grant a finom, fehér porba dugta az ujját, és megkóstolta. Legalább jó anyag, ahhoz nem fér kétség. McCormick első osztályú dílertől szerzi be a cuccot, szemrebbenés nélkül perkálja neki a nagy lóvét. De a dílerekkel éppen az a baj, hogy nem megbízható népek. Az ember soha nem tudhatja, mikor csúszik be egy kis patkányméreggel, fehérítővel vagy még rosszabbal „dúsított” adag. Nap mint nap előfordul ilyesmi. Grant visszacsavarta az üvegre a kupakot, és visszatette a szekrénykébe. Aztán lehúzta a vécét, és távozott.

25. fejezet Mark nem volt otthon szombat este, amikor Alex telefonált. Csak másnap délelőtt tizenegykor sikerült végre utolérnie. Nem faggatta, merre járt, nem adta tudtára, mióta próbálja elérni, és nem tett említést a saját előző napi, Medannál tett kirándulásáról sem. Tisztában volt vele, hogy azok után, ahogy elváltak, ez csak rontana a helyzeten. Ezért mindent elkövetett, hogy nyugodt, kipihent legyen a hangja, és a végén felajánlotta, hogy este átmegy Markhoz, és főz vacsorát. Mark fáradtnak tűnt, de elég könnyen beleegyezett. Kiderült, hogy jóval éjfél utánig volt bent előző este az irodában, hála a számítógépes rendszerben felmerült problémának, így mondta. Alexnek sikerült úrrá lenni a késztetésen, hogy megkérdezze, volt-e valami köze a problémának Ralph McCormickhoz. Hétkor ért oda Mark lakására, bevásárlószatyrát egyensúlyozva caplatott fel a ház bejárati lépcsőjén. Bentről hangos rockzene szólt, az egyik földszinti ablakon a fürdőszobából jövő fény szűrődött ki. Alex könyökével megdöngette az ajtófélfát, de nem volt kétséges, hogy Mark nem hallja. Szerencsére még megvolt a kulcscsomója, amit hónapokkal azelőtt kapott a fiútól, akkoriban, amikor a legkomolyabban szóba került, hogy költözzön oda – és amikor éppen Mark volt lelkes híve az ötletnek. Előhalászta tehát a kulcsokat a kabátzsebéből, és benyitott. Amikor belépett az előtérbe, Mark szürke melegítőben jött le a lépcsőn, a haja még nedvesen csillogott a zuhany után. Csodálatosan nézett ki. – El is felejtettem, hogy van kulcsod – mondta. – Nem tudtam, ki a fene lehet az. – Te adtad – felelte Alex. – Vagy visszaadjam? Mark kivette a kezéből a szatyrot, megcsipkedte az arcát, és a konyha felé indult. A nappaliban még mindig szólt a rock. – Csak megfeledkeztem róla, ennyi az egész. Na nézzük, miből élünk! Alex levette a kabátját, és egy szék támlájára dobta. – Hoisin csirke – mondta a tőle telhető legvidámabb hangon. – Pompás étel, és tök könnyű elkészíteni. Mogyoróhagyma, durvára tört dió, hoisin szósz. Édes-savanyú íze van. Pár napja kipróbáltam. Mark kihalászta a szatyorból a mártásos üveget, és hangosan olvasni kezdte a címkéjét: hozzávalók, tápérték, még az egészben sült kínai csontos sertésborda receptjét is végigolvasta. Úgy hatott, mintha nem tudna mit

mondani, vagy járna valami a fejében, valami olyasmi, ami minden mást kiszorít onnan. Alex szíve egy pillanatra hevesebben vert az ijedségtől, eszébe jutott, hogy Mark talán mondani készül neki valamit. Valamit kettőjükről. – Iszom egy sört – közölte végül Mark. – Kérsz te is? – Persze – felelte, bár nem nagyon szerette a sört, és ezt alighanem már vagy százszor elmondta neki. Kipakolta a szatyorból, amit vásárolt. – Jut eszembe, tojásfehérje is kell majd. Van ott még tojás? Mark ugyanis éppen a hűtőszekrény előtt kuporgott, a Michelob sört kereste. Úgy nézett ki, eltart egy darabig, mire megtalálja. Amikor végül felállt, tojásnak nyoma sem volt a kezében. – Mark? – Mi az? – Ez azt jelenti, hogy nincs? – Mi nincs? – Tojás. Kéne egy tojás. – Azt hittem, csirkét eszünk. Alex idegesen felnevetett – Azt eszünk, Einstein. De kell hozzá egy tojásfehérje. Mark a homlokát ráncolta. Nem értette, mi ebben olyan vicces. – Ja, igen. Van tojás, ja. – Azzal ismét leguggolt, és matatni kezdett a fridzsiderben. Alex a szeme sarkából figyelte. – Igen. Itt is van. Kivett egy karton tojást, letette a munkapultra. Alex hozzálátott a pác elkészítéséhez. Villával verte fel a rizsborral és kukoricaliszttel kevert tojásfehérjét. A zene leállt, de Mark nem mozdult, hogy feltegyen valami mást. – Szóval – kezdte, és adott Alexnek egy söröspoharat, ő viszont üvegből itta –, úgy néz ki, hogy a jövő héten majdnem végig nem leszek itthon. Az időjárás függvényében. Alex kezében megállt a villa. – Tényleg? És hova mész? – New Yorkba. Esély van rá, hogy mi biztosíthatunk egy tőzsdei műveletet. De azért Newt meg akarja nézni közelebbről, hogy áll a dolog. – Egy teljes hétig? – Kedd reggel repülnénk oda, mint mondtam, az időjárás függvényében. Meg találkozunk még pár emberrel a Wall Streetről. Lehet, hogy be kellene szereznem pár skarlátvörös hózentrágert. – Már van olyanod – emlékeztette Alex. – A ruhásszekrényben balra. Mark bólintott, és nekitámaszkodott a fridzsidernek. – És egyedül mész? – Alex nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. Mark vállat vont. – Lehet. – És…? – Alex még éppen idejében kapott észbe. Nem ez a megfelelő pillanat a féltékenykedésre, különösen, ha nincs is szilárd alapja. – És Newton Brady? Ő nem megy? – Nem. Hacsak nem pörögnek fel nagyon az események, de ettől nemigen

tartok. – Mark meghúzta a sört – Szóval. Jutottál valamire azokkal a nyomtatott lapokkal? Alex egy pillanatig mérlegelt. De már előre eldöntötte, hogy nem mond el semmit. A West Warwickba tett kirándulás óta megváltoztak a dolgok. Attól, hogy sikerült kinyomoznia az idegen munkahelyét, sokkal magabiztosabb lett, sokkal inkább úgy érezte, ura a helyzetnek, és biztonságérzetét minden egyes eseménytelenül – azaz fenyegető, baljós eset nélkül – eltelt nap csak tovább erősítette. De volt még egy ok, amiért inkább hallgatott: idegesítette, hogy Mark mindjárt kézbe akarja venni a dolgokat. Mintha valahogy fenyegetve érezné magát attól, hogy ő, Alex, kezdeményez valamit. – Nem – felelte tehát. – Nem is igazán gondoltam rájuk. Szerintem az a fickó egyszerűen dilinyós. Talán csak ilyen furán próbált rámhajtani. Mark ivott még egy kortyot, és közben figyelte. – E-egen, elképzelhető – mondta. – Vannak ebben a városban igen fura emberek. És minden második a ProvLife-nál dolgozik, gondolta Alex. – Láttad azóta? – kérdezte most Mark. Alex elővette az egyik fiókból a konyhakést, és elkezdte felszeletelni a csirkemelleket. – Nem – felelte hanyagul. – Ha pedig meglátom, rendőrt hívok. Mark reakciója egy elégedett horkantás volt, amelyet követően leült az asztalhoz. A jelek szerint ezt akarta hallani. – Jut eszembe – váltott könnyedén témát. – Megnéztem a gépben a kifizetési nyilvántartást, rákerestem a számlaszámaidra. Alex letette a kést, és szembefordult a fiúval. – Tényleg? Tegnap este? – Igen. – És? Mark felsóhajtott, és a fejét csóválta. – Azok a számlák csak… provlife-os biztosítások kedvezményezettjeié voltak. Akik megkapták a pénzt, amikor a kötvénytulajdonos meghalt. Teljesen szokványos ügyletek. Alex összeráncolta a homlokát. – Úgy érted, pénzt kaptak a cégtől? – Mi más történt volna? Benyújtották a kárbejelentést A kárigényüket jóváhagyták, az összeget folyósították. Pont. Alex lelógatta kétoldalt a karját. – Tehát ezek… – Szünetet tartott, próbált valami logikát találni a dologban. – Ezeknek a kedvezményezetteknek mind az Ocean State Bankban volt számlájuk? Mark vállat vont. – Hát, ezen a listán éppen olyanok szerepeltek, akiknek ott volt. Tudod, ez az állam egyik legnagyobb bankja. – És akkor… mi van? Ezek szerint mindegyik kötvénytulajdonos helybeli

volt? – Gondolom. Új-Anglia a fő piacunk. Nincs ebben semmi különös. – De miért vitte el a papírokat Michael Eliot? Mármint éppen ezeket a számlaszámokat? – Talán munkát vitt haza. Talán csak benne felejtette a táskájában. Kit érdekel? Figyelj, odabent még a tanulóköröket futom, és annyit mondhatok, hogy Eliotnak nem volt erős oldala a nyilvántartás. Alex csalódottságot érzett A papírlap a komputerből kinyomtatott anyagok közül csúszott ki, így valóban nem tűnt hihetetlennek, hogy esetleg véletlenül került oda. – Mekkora biztosítási összegekről beszélünk? – kérdezte Marktól. Mark letette az üres sörösüveget, és felállt. Látszott, hogy be vari sózva, nem tud megülni egy helyben. – Nem tudom. A szokásos, érted. Százezer, néha kevesebb. De a lényeg az, hogy céges pénzről van szó. Teljesen törvényes pénzről. Úgyhogy – újabb sört vett elő a hűtőből – azt hiszem, elfelejtheted a pénzmosási teóriádat. Alex újra kezébe vette a kést, és tovább darabolta a csirkét. A mellek alsó fele sikamlós volt a vértől. Érezte, hogy alvad az ujjai hegyén. – Várj egy pillanatot. – Abbahagyta a darabolást, és az ujjait nézte. – Azt hittem, a kisebb összegű kárrendezéseket a kárrendezési osztály intézi. Úgy tudtam, csak a nagy kifizetések bonyolódnak a pénzügyön keresztül. Félmillió dollár felett. Mark egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna. – Mi? Ki mondta, hogy a pénzügy intézte? Mondtam, hogy a kifizetési nyilvántartásban néztem meg. Azt nem mondtam, melyik osztály intézte a kifizetéseket, vagy igen? – De Mark, miért lett volna Eliotnál lista ezekről kifizetésekről, ha nem is ő intézte őket? – Ezt meg honnan a francból tudjam? – De ebben így nincs semmi ráció. Hacsak nem voltak valami miatt különlegesek ezek a kifizetések. Érted? – Nem. – Mark bevágta a hűtőajtót. – Olyan következtetéseket… nem tudhatod, mi volt. Lehet, hogy… – Nézd, Mark. – Alex pillantása a kezében szorongatott konyhakésre esett. Gyorsan letette. – Én csak azt mondom… – Mit? – Nem számít. – Na, ne csináld. Mit mondasz? Mi jár a fejedben? – A nevek. A kötvénytulajdonosok neve. Meg kell tudnod. Vagy csak a kötvényszámokat. Akkor előkereshetjük magukat a kötvényeket, és megnézhetjük, tényleg szabályos-e minden. – Mi a… – Mark kifelé indult a szobából, majd az ajtóból visszafordult, szabad kezével a félfát markolta. – Mi a faszomról beszélsz, Alex?

Őt magát is meglepte a dühkitörése, pislogott párat. Aztán úgy nézett körül a konyhában, mintha azt keresné, honnan jöhetett az indulat. – Van róla fogalmad, mekkora nyomás nehezedik rám? – De csak annyit kell… – A pénzügyi osztályt kell vezetnem, az isten szerelmére! Van fogalmad, mivel jár ez? El kell tudnom vezetni az egész istenverte osztályt. És tudod mit? Az igazgatótanács fele szerint nem vagyok rá alkalmas. Komolyan azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint hogy az egész kibaszott napot azzal töltsem, hogy feltúrom a központi adattárat? Nem tettem már eleget? Alex csak bámult. Megrémítette Mark kirohanása. – Ne beszélj így velem, Mark – mondta csendesen. – És mindez azért, mert fejedbe vettél valami átkozott rögeszmét Michael Eliotról. Felejtsd el Michael Eliotot! Michael Eliot halott. Oké? Belefúrt a vezetékbe. Élhetnénk most már a saját életünket, a kurva életbe?! – Mark, én csak… – Alex meglepetésére könnyeivel küszködött. – Csak annyit kértem… – Csak? Csak mit? Először is, amikor ez után a kibaszott papír után nyomoztam neked, odajött Newton Brady, és nem mulatott igazán jól, amikor meglátta, hogy munkaidőben szörfözők az adattárban. – Miféle munkaidőben? Szombat éjszaka volt, az ég szerelmére. A hétvégéd volt, a francba is! – Neki is! – bökött ujjával a levegőbe Mark. – Neki is! És nem mehetett el, amíg nem végzünk mindketten. Másodszor, amint azt jól tudod, vagy legalábbis tudnod kellene, az egyéni kötvényesekre és kedvezményezettjeikre vonatkozó adatok a magánszféra védelme miatt bizalmasak, nem hozzáférhetők bárki számára. – Ismerem a szabályt. Csak nem tudtam, hogy van, aki elég hülye hozzá, hogy be is tartsa. Életemben nem hallottam ennél nagyobb baromságot. Mark most bólogatni kezdett, mint aki igazolva látja az álláspontját. – Azt hiszem, ha csak egy kicsit több figyelmet szentelnél az olyan baromságoknak, mint a munkád meg a kötelességeid, talán nem abban a patkánylyukban élnél, és nem kellene bujkálnod a házinéni elől, amikor a lakbérért jön. Alex szóhoz sem jutott. Úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Mintha valami kiszívta volna belőle a levegőt. Összeszorította a fogát, semmi szín alatt nem akart sírni. Még hogy Mark sírni lássa! Hát nem! – Megváltoztál, tudsz róla? – Egyenesen a szemébe nézett, és igyekezett egyenletesen lélegezni, bárhogy dörömbölt is a szíve. – Amióta Newtontól megkaptad azt a kis bátorítást. Azelőtt rendben volt veled minden. Humorod is volt. De most… most már nem is tudom, ki vagy. Mark állkapcsa megfeszült. Alex hallotta, hogy nagyot nyel. – Igen, és te ellenezted is kezdettől fogva, igaz? – vágott vissza. – Miért nem vallod be? Még attól is kiakadtál, hogy új autót vettem. Nem voltál képes támogatni semmiben. Nem voltál képes segíteni, hogy éljek életem

egyetlen, az egyetlen nagy lehetőségével, és kezdjek vele valamit. Csak ott károgtál meg gúnyolódtál. Miért, Alex? Irigykedtél? Azt remélted, hogy előbb leszel alelnök, mint én, hála Randal White… jószolgálati tevékenységének? Alex tátva maradt szájjal bámulta. Alig akart hinni a fülének. Szerette volna felpofozni, de Mark arcán látta, hogy habozás nélkül visszaütne. Megfordult, a kabátjáért nyúlt. Egy pillanatra meg kellett támaszkodnia a szék támláján. – Elmész te a picsába. – A suttogásnál alig-alig hangosabban jöttek ki a száján a szavak. – Te önsajnáló, önző. Kiszaladt Mark mellett az előtérbe. Nem értette, hogyan történhetett meg ez az egész, honnan az ellenséges indulat, a düh. A semmiből jött. De nem, olyan nincs. Valóban megváltozott, mégpedig rossz irányba. Valami megváltoztatta. Csak ő nem vette észre, amíg nem lett túl késő. Most úgy tűnt neki, hogy Michael Eliot halála óta lassan elromlik minden, ami szép. Ő pedig képtelen ezt a romlást megállítani, sőt, még megérteni is. – Alex. – Mark hangjában csak egészen halovány jelét lehetett felfedezni a bűnbánatnak. Inkább mintha azt akarta volna éreztetni vele, hogy felnőhetne már végre. – Ugyan már, Alex. Én csak… Alex hátranézett, és várta, hogy Mark bocsánatot kérjen, hogy térdre hullva esedezzen, csússzon-másszon előtte. De nem tette. Csak állt a konyhaajtóban, kezében a felbontatlan üveg sörrel, és sóhajtott egyet. Alex kinyitotta a bejárati ajtót. – A történeti hűség kedvéért elmondom – fordult hátra ismét –, hogy nem bujkálok Mrs. Connelly elől, fizetem neki a lakbért. A házban nincsenek patkányok, Randal White pedig az, ami te sose leszel: úriember. – Alex, én nem… – Főzd meg magadnak azt a rohadt vacsorát! – ordított rá Alex, és már rohant is le a lépcsőn az autójához. Erősen imádkozott, hogy most az egyszer induljon be elsőre.

26. fejezet Kínos lassúsággal telt-múlt a hétfői nap, Alex megbízhatatlan statisztikákkal és idejétmúlt populációmodellekkel kapcsolatos munkája megfeneklett. Minden egyes alkalommal összerezzent, ha csengett a telefon. Bármilyen mérges volt rá, akarata ellenére remélte, hogy Mark végül felhívja. Csak annyit kellett volna mondania, ne haragudj, és ő kész lett volna megbocsátani neki. De nem telefonált. Alex hat órára teljesen kimerült. Előző éjjel alig aludt. Miután Marktól elrohant, majdnem Bostonig elkocsikázott a sztrádán, majd megfordult, és egyenesen hazahajtott – összesen két órát vezetett a jéghideg, sötét éjszakában. El sem hitte, mi történt vele, milyen hangot használt vele Mark. Mintha valaki más költözött volna a fiú testébe, akivel még sosem találkozott. Csak hajnali kettőkor feküdt le, és még azután is ébren hallgatta az ágya melletti óra ketyegését, miközben Mark dühödt arcát látta maga előtt, amint közli vele, micsoda lecsúszott éhenkórász is ő, mekkora balek. Alvást tervezett tehát hétfő estére. Hétre ért haza, és miután megetette Oscart, egyenesen ágyba bújt. Kavargó, fojtogató álomból verte fel a telefon. – Alex? Nem tudta pontosan, ki lehet az. Csak pislogott, kezében a füléhez szorított kagylóval. – Halló, Alex? Férfihang volt. De nem az idegen. Valaki más. – Alex? – Igen – szólt bele végül. – Kivel beszélek? – Randal vagyok. Randal White. Alex felhúzta magát ülő helyzetbe, és felkapcsolta az ágy melletti lámpát. Fél tizenegyet mutatott az óra. – Randal? A főnöke elnézést kért a késői zavarásért, és reményét fejezte ki, hogy még nem feküdt le. – Nem történt semmi – mondta Alex. – Csak… csak olvasgattam. – Ó, igazán? Kicsit White-nak is álmos volt a hangja. Érdeklődött, mit olvasott Alex. – Egy Philip Roth-regényt.

– Nem rabolom el tőle sokáig – mondta White. – Csak meg akartam kérni valamire. – Parancsoljon. – A fórumra kell. Holnap reggel, ha beér, kezdene azzal, hogy bemegy a rendszerbe, és megnézi a sarlósejtes vérszegénységgel kapcsolatos kárigényeket éves bontásban? Ha országos szinten nem is jár szerencsével, azért bejöhet pár tanulmány a déli államokról, talán Alabamáról meg Floridáról. Bármit talál, csak adja oda Janice-nek, ő majd elfaxolja nekem. Hosszú szünet következett. Alex összeráncolta a homlokát. Furcsa kérés volt ez hétfő este fél tizenegykor. – Holnap délután repülök haza – tette hozzá White –, ha az időjárás megengedi, de itt akarom hagyni ezeket az adatokat valakinek. Mondjuk úgy, hogy egy érdekelt félnek. – Persze – mondta Alex. – Semmi probléma. Újabb hosszú hallgatás. – Hogy telt a napja? – kérdezte végül White. Alex felhúzta a lábát a takaró alatt Percről percre furcsább lett a helyzet. – Jól. Vagyis nem jól, ami azt illeti, nem valami jól. És a magáé? – Nem valami jól – mondta White is. – Nem túl jól. – Ó. Sajnálattal hallom. – Hát, igen – mondta White, majd köhécselt egy keveset, és Alex mintha pohárba dobott jégkockák csilingelését hallotta volna a háttér-bői. – Itt vagyok a harmincadik emeleten, nézem az ablakból három hatalmas út kereszteződését. A sötétben cikázó emberáradatot. Alexnek eszébe jutott a saját cikázása a sötétben: úgy nyomult a pályán, mintha a kétségbeesés hulláma elől akarna elmenekülni, amely már-már maga alá temeti. Maga is meglepődött, amikor azon kapta magát, hogy szívesen elmondaná mindezt White-nak. – A hotelek egy idő után általában nyomasztanak – folytatta White. – Mindig Le Corbusier jut róluk eszembe, tudja, amit az élő gépekről mondott hogy az épületeknek machines á vivre-nek, azaz lakógépeknek kellene lenniük. Alex a fejét csóválta. – Tud franciául, Alex? Most jövök rá, hogy még nem is kérdeztem magától. – Nem – felelte Alex. – Nem igazán. – Szeretem a régi épületeket – mondta White. Megint megkoccant a pohárban a jégkocka. – Én is – mondta Alex. – Ismerek egy helyet Cahors közelében, Dél-Franciaországban, egy régi kolostort. Szőlőskertek veszik körül. A fő lakrész üvegajtaja közvetlenül a teraszra nyílik… a szőlőskertekre néz. Alex lelki szemei előtt a forró kövön megcsillanó napfényben mozgó árnyak jelentek meg.

– Jól hangzik – mondta. – Szeretnék eljutni Franciaországba. – Tényleg? – Persze. Ki nem? – Maga a tökély, Alex. Mármint az a hely, amiről beszélek. Egy darabka Paradicsom. Ott állni a teraszon az alkonyi fényben… Felsóhajtott. – Ó, istenem! – mondta. – Itt vagyok a harmincadikon, és egy napfényes kolostorról beszélek. Kicsit szomorú, nem? – Nem szomorú – felelte Alex. – Fontos, hogy az embernek legyenek álmai. – Hát, remélem, nem tartottam fel, Alex. – Nem, nem, egyáltalán nem. Jó volt… jó volt hallani a hangját. – Akkor jó éjszakát – Jó éjszakát, Randal. Alex letette a telefont, és ülve maradt az ágyban. Oscar a kosarából figyelte. – Na, ehhez mit szólsz? – kérdezte Alex. De Oscar csak bámult.

27. fejezet Másnap reggel Mel Hartman sztorizott a konyhában. – Szóval ott tartottam – folytatta, miután odabiccentett a belépő Alexnek –, hogy olyan beteg, hogy képtelen beszélni. Kínos csend a pulpituson, végül az elnöknek kell közbelépnie. – Hallottál róla, Alex? – kérdezte Sandra Betridge. – Miről? – Alex a filtert szedte ki a kávéfőzőből. – Randalről. Rosszul lett tegnap a fórumon. Haza kellett mennie. Alex kibontott egy új csomag kávét, és igyekezett nem túl aggodalmas képet vágni. – Azt hiszem, az a fickó volt a Mass Generáltól – mondta Hartman. – Mi volt az a fickó a Mass Generáltól? – tudakolta Sandra. – Nem akarta, hogy Randal elmondja a beszédét. Nehogy kiderüljön, milyen megosztott a szakma a tesztelés kérdésében. Megbolondította valamivel a kávéját a délelőtti szünetben. Sandra grimaszt vágott. – Ja, persze. – Te mit gondolsz, Al? – fordult hozzá Hartman. – Ezt most melyik takarítónőtől hallottad? – kérdezett vissza Alex. Mel szürcsölt a kávéjából, és visszamosolygott rá. – Valakitől, aki ott volt a konferencián – válaszolt helyette Sandra. – Egy barátjától. Mondd el neki, Mel. Hartman még mindig Alexet nézte homlokráncolva. – Ne-em. Alex erre nem kíváncsi. Őt nem érdekli a pletyka. Alex szája keskeny, barátságtalan mosolyra húzódott. Közben szemmel tartotta a kávéfőzőt, várta, hogy kifolyjon aznapi negyedik adagja. – Jól vagy? – kérdezte Sandra. – Fáradtnak látszol. – Nem… nem alszom mostanában valami jól – felelte Alex. Az igazság az volt, hogy szinte egy szemhunyásnyit sem aludt. White hívása után nem jött álom a szemére. – Lehet, hogy Neumann volt – mondta hangját lehalkítva Sandra. – Mármint aki kicsinálta. Hartman hátrahőkölt, és keresztet vetett. – Kérlek, ne mondj ilyet! Neumann nem lehetett. Sandrának sikerült elfojtania feltörő nevetését, csak egy kis narancslét öntött ki a padlóra.

– Dehogynem – erősködött. – Hogy Randal ne ülhessen asztalhoz. Pénteken kell dönteniük az új vezérigazgató személyéről. Neumann alighanem úgy gondolja, javítja az esélyeit, ha White nincs ott. – Azt megoldják konferenciatelefonnal – intézte el rövid úton a felvetést Hartman, majd felállt, és kihúzta magát. – White úgysem hagyná, hogy kizárják arról az értekezletről. Alex a kávéját szürcsölgetve feléjük fordult – Hogy ki lesz az új vezérigazgató, azt a biztosítottak döntik el, nem az igazgatótanács. Ne felejtsétek el, hogy a ProvLife kölcsönös életbiztosító. Hartman nagyot fújtatott az orrán át – Az igazgatótanács majd megteszi az ajánlását, a kötvényesek pedig, mint rendesen, mint mindig, csendben maradnak – mondta. – Mit gondolsz, miért akart elsősorban kölcsönös maradni Goebert? A hatalom miatt. Alex kávéját kavargatva kisétált a konyhából. Azon tűnődött, vajon miért nem tett erről említést White az este. Aztán azon, hogy vajon a betegsége miatt telefonált-e neki. Bizonyos fokig volt értelme: ott lábadozik egyedül a hotelszobában, csak természetes, hogy egy barátjához fordul. Azon viszont csodálkozott, hogy White így gondol rá. Hirtelen úgy érezte, találkoznia kell vele. Vajon azonnal hazarepül? Eszébe jutott, vajon hogyan reagál majd White az ő Eliot pénzére vonatkozó híreire meg a pénz eredetéről alkotott elméleteire. Hiszen azt mondta, Neumann a jelek szerint támogatja McCormickot. Vajon vannak-e neki is kételyei, gyanúi? Kézzel odafirkantott üzenetet talált a telefonjára ragasztott cetlin. – Ki az a Bridget Lawrence? – kérdezte csak úgy általánosságban. Az egyik zsákvászon paraván mögül felbukkant egy fej. – Neumann asszisztense. Úgy öt perce telefonált. Alex homlokát ráncolva húzta elő a telefonjegyzékét, el sem tudta képzelni, mit akarhat Neumann asszisztense. Beütötte a mellék számát. Metszően éles, alighanem igen agilis nőt rejtő hang közölte vele, hogy Mr. Walter Neumann az irodájába kéreti. – Megkérdezhetem, milyen ügyben? – Sajnos azt nem mondta. – Ó… oké. – Alex az asztalán lévő határidőnaplóra pillantott. – Ebéd után át tudnék jönni. – Azt hiszem, úgy értette, hogy most azonnal – mondta a hang. – Akkor gondolom, jobb, ha csendben elindulok – vonta le a konzekvenciát Alex. Míg leért a lift, próbálta kitalálni, vajon miről lehet szó. A második emelet lépcsőfordulójának süppedősebb, a többi emeleténél újabbnak látszó szőnyegén lépkedve azon tűnődött, vajon lehet-e köze a dolognak a Medan-papírokhoz, de aztán abban maradt magával, hogy ez paranoid gondolat. Ezzel együtt úgy érezte magát Neumann irodájához érve, mintha az oroszlán ketrecébe kellene belépnie. Neumann neki háttal ült a székében, telefonkagylót szorított a füléhez.

– Mr. Neumann? Neumann megfordult, és Alex felé nézett, de a legkisebb jelét sem adta, hogy felismerte volna. Alexnek az a bizarr érzése támadt, hogy hirtelen láthatatlanná vált – Igen, itt vagyok – mondta Neumann a telefonba. – Igen, megértem, de nem látom be, miért ne lehetne a szenátort a második asztalhoz ültetni. – Egy mély, süppedős bőrszékre mutatott, Alex pedig leült. Hallgatta, ahogy Neumann a maga jellegzetes, „szájzáras” módján beszél a telefonba – mint a bábu nélküli hasbeszélő –, és közben végigjártatta szemét az ügyvédi iroda szabványos kellékein: a bekeretezett oklevelekkel és válogatott parolázós fényképekkel telerakott „egofalon”, a díszes bronz tintatartón, a plafonig érő könyvszekrényeken. Vajon miért bíznak az ügyvédek még mindig a vaskos, bőrkötéses kötetekben, amikor már mindenki más „digitalizálta” magát? Neumann végre letette a kagylót. – Jó, hogy tudott rám időt szakítani – mondta ajkát alig mozgatva. – Sajnálattal hallottam, mi történt Randallel. Jobban érzi már magát? Alex nem értette, miért gondolja a főjogász, hogy ezt tőle kell megkérdeznie. Vállat vont, és követte tekintetével Neumannt, aki az asztalt megkerülve az ajtóhoz lépett, hogy becsukja. – Nem tudok róla semmit. Csak annyit hallottam, hogy rosszul lett a betegbiztosítók fórumán. Neumann bólintott. – Így van. Úgy tűnik, mintha valami… nem is tudom. Igen kellemetlen, mármint a betegbiztosítási projektünk szempontjából, meg… Leült, és kifejezéstelen arca előtt összeillesztette ujjai végét. – Gondolom, kíváncsi rá, miért kérettem ide. Akkor nem is kerülgetném a forró kását. A Providence Life régi, egyesek szerint régimódi cég, amely magasra teszi a mércét tisztesség, feddhetetlenség és… Megcsörrent a telefon. Neumann azonnal felkapta, és egyik ujját feltartva jelezte Alexnek, hogy maradjon ott, ahol van. Alex meglepetten ébredt rá, hogy ez a hely a bőrfotel széle. Hirtelen, a semmiből nagyon rossz érzése támadt azzal kapcsolatban, ami itt folyik, de nem tudott neki értelmet adni. – Igen – mondta Neumann a telefonba. – Mondja meg neki, hogy egy órán belül ott leszek. A Capital Grille-ben, így van. Nem, nem, itt úgy öt percen belül végzek. Azzal letette. – Elnézést kérek – mondta, majd homlokát ráncolva az asztalára szegezte a tekintetét. – Igen, mint mondtam, rendkívül hagyománytisztelő társaság vagyunk – folytatta. – Mint tudja, minden osztályunk számára a lehető legmagasabbra állítjuk a mércét. De a statisztikai osztály számára talán a többieknél is magasabbra. Normál körülmények között természetesen Randal White személyesen tenne eleget ennek a… hm, terhes kötelességének, most azonban beteg, ezért vállaltam, hogy képviselem az ügyben az igazgatótanács álláspontját. Keményen Alexre nézett, a két szeme olyan volt, mint két lyuk,

amelyeken át valami baljós, sötét térbe nyerhetünk bepillantást. Az összeszorított fogak előtt mozgó sápadt ajkakat figyelve Alexnek úgy tűnt, mintha Neumann hangja valahonnan messziről jönne. Csalódottak vagyunk… hogy finoman fogalmazzak… Őszintén szólva, az utóbbi néhány hétben tanúsított magatartása… az a fajta gátlástalan opportunizmus, amely… Aztán, mintha nehezére esett volna befejezni a mondatot, csak nézte Alexet fejcsóválva. – A magatartásom? – kérdezte Alex vékony, repedtfazék hangon. Neumann végighúzta ujját az asztallapon, és ragadt is rá egy kis por. – Erősen reméltem… el sem hiszem, hogy ártatlannak próbálja vallani magát. Alex egy csapásra tudatára ébredt, micsoda veszélyben van. – Milyen ügyről van szó? – kérdezte. – Először… először is. És… és igen… igen, ártatlan vagyok. Neumann elmosolyodott. Amikor ismét megszólalt, szinte suttogóra fogta. – Természetesen nem fogok belemenni a részletekbe, de legyen elég annyi, hogy egy ügyfelünk, egy hölgy, felhívta rá a figyelmemet, hogy maga meglehetősen… ízléstelen módon felvette vele a kapcsolatot Alex várt, de aztán egyértelműen látta, hogy Neumann mindent elmondott neki, amit akart. – Melyik ügyfél? – kérdezte, aztán hirtelen beugrott. – Mrs. Eliot? Róla beszélünk? Neumann szemhéja lejjebb húzódott, épp csak egy kicsit: az információt magába rejtő csapda szorosabbra zárult. Alex úgy érezte, csak megerősítette a férfit abban a hitében, hogy ő bűnös. – Természetesen – bólintott Neumann – ha tovább akarja vinni ezt az ügyet, jogában áll. De figyelmeztetnem kell, hogy írásos bizonyíték van a kezemben, egy helyi távközlési társaság által kiállított dokumentum, hogy a szóban forgó hívás megtörtént, mégpedig a maga lakásából. – Hívás? De az… Alex próbált gondolkodni. Aztán rájött, mi történhetett. Liz tőle telefonált aznap délelőtt, amikor nála aludt. Egyszerre mintha lángra lobbant volna az arca a méltatlan vádtól. – De az a hívás… nem én telefonáltam! Neumann figyelmeztetően felemelte az ujját. Most haragosnak látszott, de nem féktelen düh volt ez, inkább amolyan rideg neheztelés. kíméletlen jogászi stílusban előadva. – Egyvalamit értsen meg. Nem azért hívtam ide, hogy meghallgassam a maga verzióját. Bármilyen érveket óhajt felsorakoztatni – itt elmosolyodott –, mondjuk úgy, hogy fellebbezés gyanánt, az kizárólag magára és a… pénztárcájához mért jogi képviseletére tartozik. A Neumann & Klein részéről, illetve ennek a társaságnak a vezetősége részéről az ügy le van zárva. Alex csak ült a helyén, megszólalni is, megmoccanni is képtelen volt. – Na már most azt hiszem, egyetért velem abban, hogy senki érdekét nem

szolgálja, ha ez az eset, hm, beszédtéma lesz a városban. A Providence Life-nak van egy bizonyos reputációja, amelyre én igen büszke vagyok. Zsarolókat nem alkalmazunk. Ennek fényében hajlandók vagyunk hallgatni az ügyről, amennyiben maga távozik tőlünk… – itt hatásszünetet tartott, mintha döntőbíróként latolgatná, mennyire súlyos ítéletet érdemel Alex – … a mai munkanap végéig. Azzal felállt, és selyem nyakkendője csomójához nyúlt. – Bízvást állíthatom, hogy Randal White még valamiféle ajánlólevelet is hajlandó írni magának – folytatta gúnyos mosollyal. Aztán újra elővette zord, szemrehányó nézését. – Amennyiben azonban úgy dönt, hogy valamilyen bíróság elé viszi az ügyet, habozás nélkül nyilvánosságra hozzuk a… jellembeli fogyatékosságait. Az pedig igen rossz fényt vetne magára, Ms. Tynan. De biztos vagyok benne, hogy nem kell elmagyaráznom, mihez vezet, ha egy fiatal aktuárius életrajzába folt kerül. Igazán kár lenne, hiszen amennyire tudom, jó munkát végzett nálunk. Megrántotta nyakkendője csomóját, és ismét elmosolyodott. Itt végeztek, és őt munkaebédre várják. Alex úgy tekinthette, hogy kimondták a halálos ítéletét.

IV. RÉSZ

BALESETEK MINDIG ELŐFORDULNAK

28. fejezet A lift nagyot zöttyenve megállt. Alexnek fogalma sem volt, hányadik emeleten van. Azt sem tudta, hova akar menni. Csak azt tudta, hogy lefelé megy, Neumann irodájából a fagyos, örömtelen utca felé zuhan. Elemi csapás érte, igazi katasztrófa. Három hónap választja el a társult tagságtól, és akkor hirtelen elveszti a munkáját. Ezt nem lehet megmagyarázni. Ennyi év tanulás után ez egyszerűen… lehetetlen! Őrület. Reszkető ujjaival homlokát tapogatva újra lejátszotta magában a jelenetet, próbálta értelmezni, ami történt vele. De csak Neumann mosolyát látta, amint az életrajzába kerülő foltról beszél. Soha nem talál állást más cégnél, mert soha nem tudja majd megmagyarázni, miért is van rá szüksége. Ez pedig azt jelenti, hogy soha nem tud majd megfelelni a társult, illetve rendes tagság követelményeinek. Soha nem tudja letenni a képesítő vizsgákat, soha nem kapja meg a fizetésemelést, soha nem lesz igazi aktuárius. Nincs diploma, nincs fizetésemelés, nincs munka, nincs lakás. És ott liheg majd a nyakán a Fleet Bank is, követelve rajta a 36 000 dollárt, amit soha nem tud majd visszafizetni. Görnyedten a lift falának dőlt, forgott vele a világ. Alig egy hete még az elnök partiján vendégeskedett Markkal. Biztonságban volt, fényes jövő előtt álló, tündöklő tehetségű ifjú titánnak érezhette magát. Hogy változhatott meg ilyen hirtelen minden? Szétnyílt a liftajtó, és ő azon vette észre magát, hogy az alagsor sárga falát, cementpadlóját bámulja. Már éppen meg akart nyomni egy másik gombot, amikor felbukkant Mac Magasan felkupacolt kartondobozokat vitt valahova, és egy dallamot fütyült, amit Alex felismert, hogy Simon és Garfunkel Mrs. Robinson című száma. – Helló, Alex. – Úgy tűnt, kellemesen meglepi, hogy itt látja. Leg-alább egyvalaki még az ő oldalán áll. – Minek köszönhetem a váratlan megtiszteltetést? – Tulajdonképpen nem… Én csak… Levette kezét a nyomógombokról. Amúgy sem tudta, melyiket nyomja meg. Az asztalához semmi szín alatt nem akart visszamenni. Mel Hartman alighanem már tud az elbocsátásáról, és éppen azon fáradozik, hogy senki előtt se legyen titok az osztályon. – Hogy van, Mac? – R, mint Mrs. Robinson, áldja meg az Isten. Itt leragadtam egy kicsit, de

különben majd” kicsattanok. És maga? Mintha kicsit sápadt lenne. – Megvagyok. Mac homlokráncolva vizsgálgatta az arcát – Biztos? Alex felsóhajtott. Nem volt ereje hazudni. Nem volt ereje felmérni, mi szól ellene, mi mellette. – Mac, éppen most rúgtak ki – mondta. – Walter Neumann kirúgott. Teljesen elhagyatott volt az alagsor. A ProvLife régi iratainak elszállítása szünetelt, amíg a mennyezetről meg a központi fűtésrendszer nehezebben hozzáférhető részeiről lefejtik az azbesztszigetelést. A terület nagy részét veszélyre figyelmeztető szöveggel ellátott, átlátszatlan műanyag lapokkal kerítették el. Mac egy magasra felstószolt faxpapírtekercsekkel és gazdaságos kiszerelésű instantkávés dobozokkal telezsúfolt kis ablaktalan helyiségben kínálta meg Alexet egy pohárral az ír whiskyből, amit elmondása szerint „vészhelyzetekre” tartogatott. Segített is a whisky, de Alexnek még mindig nehezére esett kapcsolatot teremteni a valósággal. Olyan gyorsan történt minden! Nem volt ideje gondolkodni, arra sem volt ideje, hogy reagáljon. Ismét Neumann halotti arca jelent meg előtte, amint közli, hogy neki vége. Ahogy előadta, abszolút véglegesnek tűnt. Igazgatótanácsi döntés. Annyit azonban minden zavarodottsága ellenére átlátott hogy ez elég valószínűtlen. És Randal… nem hitte, hogy neki bármi szerepe is lehetett ebben. Washingtonban volt, most pedig beteg. Hogy is fogalmazott Neumann? Vállaltam, hogy képviselem az ügyben az igazgatótanács álláspontját. Elképzelhető, hogy az ügy tényleg az igazgatótanács elé került? Hiszen Goebert lemondása és McCormick problémái jóvoltából még akkor is jóval komolyabb ügyek miatt fájhatott a fejük, ha feltételezzük, hogy valóban összeültek. Mrs. Eliot a jelek szerint a Neumann & Klein ügyfele. Hát nem abszolút lehetséges, hogy Neumann egyoldalú lépést tett saját privát üzleti érdekei védelmében? Még ha ő valóban ízléstelen módon kapcsolatba lépett volna is vele, nem látta be, mi köze ehhez a ProvLife-nak. Beszélnie kell Randal White-tal. Beszélnie kell vele, mielőtt még túl nagy nyilvánosságot kap az ügy, és ezáltal visszafordíthatatlanná válik. És még valakivel beszélnie kell: Liz Fosterrel. Liz egyszerűen… Alex állkapcsa megfeszült, feje lassan ingott jobbra-balra. Odafigyelt Lizre, próbált neki segíteni, és mit kapott cserébe? Hazugságokat. Eszébe jutott a legutóbbi találkozásuk, hogy barátnője milyen gyanakvóan viselkedett, és hogy becsapta őt. Kétségbeesése haragba fordult át. Liz valóban felhívta Mrs. Eliotot. Valóban Michael Eliot pénzére hajtott. Ez magyarázatot ad a kis ajándékokra is, amikkel meglepte magát, kétségkívül a kiapadhatatlan pénzforrásra számítva, amit majd megcsapolhat. Alexet érdekelte volna, vajon milyen üzletet ajánlott az özvegynek. Vajon mennyit kért? Arra tippelt, hogy a becsületes megtaláló

szokásos jutalmánál jóval többet. Mrs. Eliot bizonyára rájött, hogy halott férje szeretőjével van dolga. De, mint a ProvLife zárt köreiben oly sokan, ő is azt feltételezte, hogy ez a szerető Alex Tynan. És mit tett az ügyben? Azonnal az ügyvédjéhez fordult. És Liztől vajon várhat segítséget? Minél többet töprengett ezen Alex, annál kevésbé tűnt valószínűnek. Liz nem fogja beismerni, amit tett. ő már a tízmillió dollár neki jutó részére függeszti a tekintetét. Ugyan mit számít ehhez képest Alex nyomorult állása? És ugyan mit ér a barátságuk? Ráadásul, ha Liz be is vallja a dolgot, hisz majd neki bárki is? Ez sem tűnt valószínűnek. Ha tehát tisztára akarja mosni a nevét, direktebb módon kell eljárnia. – Most pedig – telepedett le Mac egy irodaszékbe, amelynek hiányzott az egyik karfája – mesélje el szépen. Alex felsóhajtott. – Szóval… De szavak helyett a könnyei törtek fel. Előrehajolva kezébe temette az arcát. Mac a vállát veregette, mondott valami vigasztalót. Kis idő múlva Alex felnézett rá, és mosolyogni próbált. – Az életem… Úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy kamion. Azt hiszem, szakítottam a barátommal. Ez még vasárnap történt. Most pedig… jön ez a borzalmas… nem is tudom, minek nevezzem. Ez a borzalmas félreértés Neumann-nal. Legalábbis azt hiszem, erről… Itt lemondott róla, hogy logikát keressen a dologban, csak a fejét csóválgatta. Mac fürgén bólogatott, és közben azon törte a fejét, mit mondhatna, ami építő jellegű. – Ügyvédek – motyogta végül, mintha ez mindent megmagyarázna. Már éppen arra gondolt, hogy talán nincs otthon, amikor nyílt az ajtó. Mrs. Eliot merően máshogy nézett ki, mint az a nő, akit a temetésen látott. Bő szürke vászonnadrág és zsákszerű, szilvaszínű pulóver volt rajta. Sminknek nem volt nyoma az arcán, haját pedig hátrakötötte, úgyhogy tisztán látszottak benne az ősz csíkok. Amikor meglátta Alexet, kővé dermedt, és szorosabban markolta a kilincset. Merő tekintete mintha fizikailag tolta volna hátra Alexet, le a lépcsőről. – Mrs. Eliot? Nagyon sajnálom, hogy… hogy így zavarom, de nem tudtam a telefonszámát, és… a nevem Alexandra Tynan. Én… – Tudom, ki maga. Alex mélyen a kabátzsebébe süllyesztette mindkét kezét. – Nem… nem hiszem, hogy tudja. Nézze, szörnyű félreértés történt Tudna… rám szánna öt percet? Mrs. Eliot elnézett Alex válla fölött, mintha attól tartana, hogy esetleg nincs egyedül.

– Az ügyvédeim azt javasolták, kerüljek magával minden további kapcsolatot, Miss Tynan – mondta. – És pontosan ezt szándékozom tenni. Sajnálom. És már csukta volna be az ajtót – Kérem! – lépett előre Alex. – Eddig nem is voltunk kapcsolatban. Ezért vagyok itt. Nem az vagyok, akinek gondol. És nem az, akinek Walter Neumann gondol. Mrs. Eliot habozott. – Beszélt Walter Neumann-nal? Alex lassan bólintott. – Ma reggel. Zsarolási kísérlettel vádolt, és… és most egy csapásra itt állok munka nélkül. Pusztán azért, mert összetévesztettek valakivel. Mrs. Eliot tetőtől talpig végigmérte Alexet, mintha csak ebből akarná kiolvasni a szavai igazságtartalmát – Kivel tévesztették össze? Alex az ajkába harapott. Vajon mennyit tud Mrs. Eliot? És mennyit hajlandó elfogadni halott férje igaz történetéből? – A nővel… a férje szeretőjével. Mrs. Eliot nagy levegőt vett, és megmerevedett, mintha hirtelen fázni kezdett volna. Alex egy pillanatig azt hitte, rávágja az ajtót De aztán ismét elernyedt a válla. – Talán jobb, ha bejön – mondta. A konyhában a koloniál méltóságteljessége keveredett a praktikus modern stílussal. A sötét színű fabútorokat kockás ülőpárnák és hozzájuk illő asztalterítő dobta fel. A tűzhely fölött csillogó réz serpenyők és merőkanalak lógtak kampókon, a polcokon vastag falú befőttesüvegek sorakoztak. A „hagyományos” családi összejöveteleket hirdető életmódmagazinokban gyakran látható ilyen konyha. Alex szinte érezte a hálaadási pulyka és a fűszeres forralt bor illatát. De nem úgy nézett ki, mintha Mrs. Eliot sokat főzőcskézett volna az utóbbi időben. A dupla mosogató mellett felhalmozott piszkos műanyag dobozokból ítélve jobbára félkész ételeken élt. Elmondta Alexnek, mi történt. Liz kétszer telefonált, és igen egyszerű üzletet ajánlott, ő megadja Mrs. Eliotnak az információkat, amelyek segítségével hozzáférhet férje külföldi vagyonának egy előre meg nem határozott hányadához. Miután ehhez a pénzhez hozzájutott, a következő adaghoz elvezető információért cserébe átadja Liznek a felét. Mindez addig ismétlődik, amíg a teljes összeget meg nem szerezték, de csak Liz fogja tudni, mikor jön el ez a pillanat. Azért járnak el így, hogy az özvegy ne tarthassa meg magának az utolsó részt. A jelek szerint eltökélt szándéka volt, hogy Mrs. Eliot egy centtel sem kaphat többet, mint a teljes összeg felét. Alex Liz iránt érzett haragja most szép csendben undorrá alakult át. Micsoda arcátlanság, micsoda mohóság! És mintha a semmiből jött volna.

Hiszen Liz egészen Michael Eliot temetéséig más ember volt: jó kedélyű, kedves, adakozó. – Nem tudom megbocsátani neki, amit tett, Mrs. Eliot – mondta némileg magát is meglepve Alex. – De tudom, hogy Lizt nagyon felkavarta az ön férjének a halála. Azt hiszem… De nem tudta folytatni. A konyhaasztal másik végén, az érintetlen csésze kávé mögött ülő Mrs. Eliotra esett a pillantása, és őszintén megsajnálta az asszonyt. Most először. Itt, a nagy, üres házban, mélyen átérezte a magányossága irdatlan terhét Liz majd túlteszi magát a szeretője halálán, új alapokon új életet épít fel magának. Margaret Eliot viszont mindig is része marad a családnak, amelyet elveszített – Michaelt könnyű volt szeretni – szólalt meg az asszony. – Nagyon szeretetreméltó volt. Tehetsége volt hozzá. Azt hiszem, belefáradt, hogy nem kamatoztathatja. – Felegyenesedett, mintha valami álomból zökkenne vissza a valóságba. – Sajnálom, ami történt Nem az volt a szándékom, hogy bárkit is kirúgjanak. Nem tudom pontosan, miért, de annyira biztos voltam… el tudtam képzelni magát Michaellel, nem tudom, miért. Amikor megláttam magát… először tűnt számomra lehetségesnek, hogy Michael szerethetett valaki mást. Sőt egyenesen valószínűnek tűnt Megláttam magát, és azt gondoltam: hát persze! Alex a kezét nézte, meglepte Mrs. Eliot őszintesége. Lehet, hogy már úgy érzi, nem veszi hasznát a hallgatásnak, a titkolózásnak. Talán a férje halála óta rájött, mi mindent vesztett el miattuk. – Nem maga volt az egyetlen – felelte. – A fél ProvLife így hitte. Néha arra gondolok, akarták, hogy igaz legyen. Kellett nekik valami, amiről az ebédszünetben traccsolhatnak. – Ma délután felhívom Walter Neumannt. Alex megkönnyebbülten mosolyodott el. – Köszönöm. – Bizonyos fokig meglep a viselkedése – folytatta Mrs. Eliot – Eleinte annyira biztos volt a dolgában, hogy magának soha nem volt semmi köze a férjemhez. Most pedig a legrosszabbat is elhiszi. – Gondolom, a telefonszámomat elég meggyőzőnek találta. Mrs. Eliot lassan bólintott. De azért van benne valami, gondolta Alex: Neumann, ahhoz képest, hogy ügyvéd, furcsamód igen könnyen levonta ezt a súlyos következtetést. Eszébe jutott, amikor meglátta az Ocean State Takarékbankban – és alighanem Neumann is észrevette őt. Talán megtudta, mi járatban volt ott, és nem tetszett neki. Ha így van, lehet, hogy egyáltalán nem válna a hasznára Mrs. Eliot közbenjárása. – Abban is teljesen biztos volt – mondta Mrs. Eliot –, hogy Michael állítólagos pénze nem létezik. Azt mondta, csak csalinak használja egy szélhámos. – Ez nem igaz. Liz, bármit is gondoljon róla, nem bűnöző. Nem próbálja átverni. Meg van róla győződve, hogy a pénz létezik, és azt mondta nekem,

megvannak a banki kivonatok is, amivel bizonyítani tudja. Ez nem jelenti azt, hogy őt illetné egyetlen cent is, de nem hiszem, hogy csak kitalálta volna. – Szóval azt mondja… lényegében véve azt mondja, bele kellene mennem az üzletbe? Ezért jött ide? Hogy rávegyen, hogy…? Alex felemelte a kezét. Tudta, hogy így veheti ki magát a dolog, mintha valójában együttműködnének Lizzel. – Nem, egyáltalán nem. Szerintem nem kellene hozzányúlnia ahhoz a pénzhez. – De azt nem tudja, hogy juthatnék egyébként hozzá, ugye? – Nem… nem tudom. Én csak azt mondom, hogy alighanem piszkos pénz. Úgy értem… – megrándult az arca, amikor rádöbbent, milyen tapintatlan –, úgy értem, amíg nem tudja, hogyan szerezte a férje ezt a pénzt, szerintem nagyon óvatosnak kellene lennie. Mrs. Eliot felállt, és a mosogatóhoz lépett. Kiöntötte a kávéját, és végignézte, ahogy eltűnik a lefolyóban. – Mrs. Eliot… – Nem történt semmi – mondta az özvegy. – Magam is elgondolkoztam ezen. Egy hónapja még nem hittem volna el, hogy Michael bármi rosszba keveredhet. De annyi mindent nem tudtam róla! Már képtelen vagyok bármin is meglepődni. Az idők során valahogy idegen lett a számomra. Kibámult az udvarra. Kezdett felszakadozni a felhőtakaró. Pár pillanatig aranyszínben játszottak a magas fenyők. A horizonton azonban rétegesen sötétedő csík jelezte a hidegfront közeledtét. – Ha az a pénz nem tiszta, nem tartok rá igényt – mondta Mrs. Eliot csendesen, és a csap felé fordult. – A házasságom és a családom már ráment. Én nem fogok. – Időben kiderül majd minden – felelte Alex. – Akkor talán a magáé lesz, vagy legalább egy része. De Mrs. Eliot mintha nem is hallotta volna. – Éppen sétálni indultam – mondta, és elzárta a vizet. Az Angell Streeten haladtak a Blackstone Park felé. Üresek voltak a járdák, a fehér palánkkerítések mögött érintetlenül terült el a hó. Mintha hibernálódott volna az East Side, és mély álomban várná, hogy elmúljon a tél. – Lehet, hogy el sem hiszi – kukucskált ki Mrs. Eliot szőrmeszegélyű sapkája alól –, de a ProvLife-nál valaha jó volt dolgozni. Emlékszem, kifejezetten izgatottak voltunk, amikor Michael megkapta a pénzügyön az állást. – Még mindig jó a cég híre – felelte Alex. – Nem egy csillogó sztárbiztosító, de az biztos, hogy régóta ott van a piacon. Mrs. Eliot a fejét rázta. – Nem erre gondoltam. Hanem arra… hogy valaha voltak itt barátaink. Az

emberek összejártak. Vicces, de amikor a társaság gondokkal küszködött, a hét-nyolc évvel ezelőtti időkről beszélek, amikor olyan nagy veszteségeik voltak, jobb volt a helyzet. Mindenki összetartott, ilyen volt a hangulat. Meg akartak menteni valamit, amit érdemes megmenteni. Michael akkoriban őszintén élvezte a munkáját. Azt hiszem, úgy érezte, számít, amit csinál. De amikor ismét profitot kezdtek termelni, megváltozott minden. Alex összeráncolta a homlokát. – De nekem az volt a benyomásom… mindig azt hittem, hogy itt az emberek, különösen a ProvLife felső vezetői, elég közel állnak egymáshoz. Majdnem úgy, mint egy igazi közösség. Például a férje temetésén mindannyian ott voltak, nem? – Igen, eljöttek mind. Hivatalosan mélyen megrendítette őket az eset. – És ők vitték a… Alex inkább nem folytatta, félt, hogy már így is éppen eléggé érzéketlen volt. – A koporsóját, igen, tudom – fejezte be helyette Mrs. Eliot. – Ragaszkodtak hozzá, nekem pedig nem volt hozzá elég erőm, hogy elutasítsam a kérésüket. Igen, a ProvLife-nál ügyelnek a látszatra, ezt meg kell adni. Ez egy kisváros. Az emberek beszélnek. Mindenre felfigyelnek, ami elüt a megszokottól. Ezt Michael is mindig mondogatta. De tudja, a temetés óta egyiküket sem láttam, nem is hallottam felőlük, Walter Neumannt leszámítva. És vele is csak üzleti ügyben találkoztam. Ez magának közösség? Alex a fejét rázta. Az biztos, hogy a temetésen bedőlt a látszatnak. Emlékezett rá, hogy akkor azt gondolta, milyen megható gesztus, hogy Neumann és Brady viszik Eliotot utolsó útján. Emlékezett rá, milyen jó érzés töltötte el, hogy a ProvLife-nál dolgozhat. – De ne feledje, régebben ez is másként volt – folytatta Mrs. Eliot. – Nehéz ezt elmagyarázni, de a kedvező fordulat után elkezdték… figyelni egymást Mármint a ProvLife-nál. Ez volt az ember érzése. És kezdett kijönni az a sok kis pitiáner féltékenykedés. Ezt én nem bírtam, úgyhogy elfordultam tőlük. Ritkábban mentem céges vacsorákra, próbáltam a magam életét élni. De nem volt könnyű. Itt mindenki ismer mindenkit. Mrs. Eliot itt Alexre nézett, és elmosolyodott. – Még mindig biztos benne, hogy vissza akarja kapni az állását? Alex kabátzsebébe mélyesztette a kezét. A Brown Egyetem baseballpályája, az Aldrich-Dexter Field mellett haladtak el. A kerítés túloldalán fahéjszínű melegítőbe öltözött egyetemisták kis csapata tartott atlétikaedzést. Néhányan kötött kesztyűt és régimódi, bojtos gyapjúsapkát is viseltek. Alexben feltámadt az irigység. Abban a pillanatban bármit megadott volna, hogy újból diák lehessen. Mennyivel egyszerűbb volt akkoriban az élet, és mennyivel többet ígért! – Nincs más választásom – felelte Mrs. Eliotnak. – Már majdnem félúton járok a szakképesítés felé. Állástalanul soha nem jutok el odáig. Meg aztán most

azonnal is szükségem van a pénzre. – Tehát maga aktuárius? – Így van. – Tudja, Michael mindig elég gorombán nyilatkozott az aktuáriusokról. Szerintem talán ezért nem jöttek ki igazán Randal White-tal. – Én nem… én nem is tudtam… – Ó, pedig így volt. Azt nem mondom, hogy egyfolytában egymás torkát harapdálták, de nem szívelték egymást. Alexnek eszébe jutott Hartman sztorija a liftben lezajlott szóváltásról. Kíváncsi lett volna, mi történt, miután becsukódott az ajtó. – Michael mindig azt mondogatta, hogy a statisztika olyanoknak való, akik a könyvelést túl izgalmasnak találják. Alex mosolyogva vállat vont. – Ezt mondja mindenki. – Akkor maga miért ezt csinálja, ha megkérdezhetem? Alex próbált visszagondolni. Olyan régen meghozta már ezt a döntést, hogy nehezére esett felidéznie azokat az időket, amikor még nyitott kérdés volt. Pedig csak négy éve történt. – Nem tudom. Gondolkoztam más pályákon is, de végül úgy döntöttem, hogy legjobb, ha valami… biztonságos foglalkozást keresek, azt hiszem. Valami stabil munkát. Ezért egyik nyáron egy életbiztosítónál gyakornokoskodtam, aztán azon vettem észre magam, hogy már töltöm is ki a jelentkezési lapokat. De végül mégsem bizonyult nyugdíjas állásnak. – És mik voltak azok a más pályák? – Tessék? – A többi karrierlehetőség, amin gondolkodott. – Ö. Hát… volt egy fiú az MIT-n. Szintén matematikus. – A barátja? Mrs. Eliot tekintete rászegeződött, őszintének tűnt a kíváncsisága. Alex először ösztönösen kitérő választ akart adni, de miután az özvegy olyan nyíltan beszélt vele, nem lett volna szép tőle. – Akkoriban az volt, igen. Robert Hallidaynek hívják. Robbynak. Nagyon otthon volt a szoftverekben meg a mesterséges intelligenciában. A barátaival saját céget akartak alapítani. Azonnal, végzés után. Engem is be akartak venni. De úgy döntöttem, túl kockázatos lenne. – És mi történt? – A céggel? Pár hónap után tönkrement. Az igazat megvallva inkább az lepett meg, hogy addig is húzták. Most pedig Rob megint bele akar vágni. Ezúttal a középtávú időjárás-előrejelzésbe, vagyis az ahhoz szükséges szoftverbe. Ő már csak ilyen örök optimista. – És magát nem érdekli az ilyesmi? – Dehogynem, csak… hihetetlenül komplex modellezést igényel. Természeti jelenségekről van szó, rengeteg a változó, rengeteg ok-okozati előfeltevésre van szükség. Az ember folyton a káoszban keres szabályos

mintákat. Az biztos, hogy nagyobb kihívást jelent, mint egy életbiztosítás megtervezése, de megélhetési forrásnak pokolian rázós. Mrs. Eliot elmosolyodott. – Nekem úgy tűnik, többről van szó puszta érdeklődésnél. Talán meg kellene néznie közelebbről. Alex a fejét rázta. – Ugyanúgy végzi ez a cég is, mint az első. Tudom, hogy ez lesz a vége. – Tudja? Honnan? – Manapság egy új szoftvervállalkozás fennmaradási esélye meglehetősen kicsi. Amikor legutóbb megnéztem, húsz százalék körül volt. – Mi köze ehhez a matematikai esélynek? Nem értem. Ha igazán ezt akarja csinálni… – Mrs. Eliot vállat vont, és tovább lépkedett – Persze, mit tudok én erről? Biztos vagyok benne, hogy szépen eltervezte az életét. – Én is azt hittem – felelte Alex. – Egészen máig. – Pontosan erről beszélek. – Mrs. Eliot elmosolyodott, kereste a megfelelő szavakat. – Nézze, soha nem tudhatja előre, mi fog történni. Hadd mondjak magának valamit, Alexandra. Azt hiszem… illetve most már tudom, hogy a férjem el akart szabadulni innen. El a ProvLife-tól, el Providence-ből. Azt hiszem, már évek óta ezt akarta. De nem beszélt róla. Soha nem tett érte semmit, szerintem azért, mert úgy érezte, nincs értelme. Úgy érezte, egy bizonyos terv szerint éli az életét: munka, nyugdíj, létbiztonság. És hogy végig kell csinálni, mert… mert máshol rosszabbak az esélyei. Érti, mire gondolok? Alex bólintott. – Azt hiszem, igen. – Aztán egy napon megtudta, hogy csak öt éve van hátra. Huntington-kórt diagnosztizáltak nála. Tudja, mi az? – Igen, én… – Alex megtorpant, és Mrs. Eliotra meredt. Ezt még Liz sem tudta. – Namármost ez nem volt benne abban az átkozott tervben, igaz? – Mrs. Eliot szemében hirtelen könny csillant. – Nem, gondolom, nem. Nagyon sajnálom. Sétáltak tovább. – Az emberek hajlamosak hozzászokni a gondolathoz, hogy az életük kiszámítható, aztán jön valami a semmiből, és máris nem ér fabatkát sem a sok szép tervük. Érti, miről beszélek? Alex bólintott. – Igen, értem. Leszámítva, persze… – Persze mit? – Hát, csak azt, hogy ebben a konkrét esetben a betegség valóban kiszámítható. Úgy értem, a Huntington-kór örökletes betegség. Ha az egyik szülő szenved benne, ötven százalék az esélye, hogy a gyereknél is kialakul. Tehát lehet tudni, érdemes-e elvégeztetni a genetikai vizsgálatot. Mrs. Eliot a homlokát ráncolta. – Michael apja nyolcvanöt évesen halt meg, az anyja pedig… ó, ő is csak két-három évvel élt kevesebbet. És jó egészségnek örvendtek világéletükben.

Alex nem tudta, mit mondjon. Jól ismerte a Huntington-kórt. A későbbi életszakaszban támadó betegségek közül az elsők között azonosították genetikailag. Ilyenformán a biztosítószakmában hamar a genetikai tesztelésről folytatott vita középpontjába került A genetika szabályai azonban nem ismernek kivételt: csak a rossz gént hordozó emberek adhatják tovább, és aki hordozza a rossz gént, az előbb vagy utóbb áldozatául esik. Michael valamelyik szülőjének tehát hordoznia kellett a betegség génjét. – Ha megengedi, hogy megkérdezzem, Mrs. Eliot… – Kérem, szólítson Margaretnek. – Margaret. Ki végezte el a férje tesztjét? – Nem tudom pontosan. Én csak Harold Tate-től hallottam róla. Tudja – szegezte a járdára a tekintetét –, Michael soha nem említette nekem. Alattuk a Blackstone Park fái kopáran, feketén meredtek az égnek a havas táj előterében. Alex újra érezte, milyen magányos Mrs. Eliot, milyen elhagyatott. – Nem hiszem, hogy ismerném Harold Tate-et – mondta kis szünet után Alex. – Tényleg? Én azt hittem, már találkoztak. A temetési szertartás alatt maga mellett ült. A szakállas férfi. Alexnek földbe gyökerezett a lába. – Mi a baj? – fordult hátra Mrs. Eliot – Azt mondta, Harold Tate? – Igen. Együtt jártak egyetemre Michaellel. Wickfordban él, a tengerparton. – És egy Medan nevű cégnél dolgozik, igaz? – Igen. Tehát ismeri? – Nem – felelte Alex –, nem igazán. Arról van szó… – Lázasan dolgozott az agya, próbálta összerakni a képet: a nyomtatott lapok, a figyelmeztetés, Michael Eliot diagnózisa. – Medan. Diagnosztikai cég, ugye? A genetikai vizsgálat pontosan beleillik a tevékenységükbe, igaz? Mrs. Eliot elgondolkodva nézte a földet. – Igen. Igen, azt hiszem, csinálnak ilyesmit. – Akkor valószínű, hogy ők végezték el a férje tesztjét is? – Talán igen, de – vonta meg a vállát Mrs. Eliot – Harold kerek perec megmondta, hogy nem ő csinálta. Michael csak azért fordult hozzá, mert ő tud egyet-mást erről a betegségről. Most, hogy mondja. Tényleg furcsán hangzik. Összeállt a kép. Értelmet nyert minden. A nyomtatott lapok, amelyeket Michael Eliot a táskájában rejtegetett, a Medannál végzett genetikai vizsgálat eredményét mutatják, amely kiderítette, hogy Huntington-kóros. Mi más állhatna rajtuk? De az eredmény téves. Michael Eliot valójában nem szenvedett ebben a betegségben, és Harold Tate erre rá is jött. Ezért akarja visszakapni a papírokat: hiszen az ő, vagy a Medan hanyagságát bizonyítják. Mr. Holdjáró tehát minden bizonnyal pertől tart Egy jó ügyvéd alighanem sikerre vinné az ügyet azzal az érveléssel, hogy Eliot rossz hír miatti elkeseredése hozzájárult a

végzetes baleset bekövetkeztéhez. Alex Mrs. Eliothoz fordult – Mi az? – kérdezte az asszony. Alex a kimerült, melankolikus arc láttán úgy döntött Margaret Eliot már épp eleget szenvedett Nem lenne helyes, ha bármit is mondana, amíg nem ismeri a tényeket. – Semmi, semmi – felelte.

29. fejezet Alex első gondolata az volt, hogy felkeresi Benedict Ellist, és megkérdezi, jutott-e valamire a Medan-papírokkal. Az autóban azonban, a hószállingózásban az utat kémlelve eszébe jutott, hogy Tate téves diagnózisának – ha erről van szó – semmi köze az ő munkahelyi problémáihoz. Neki mindenekelőtt Randal White-tal kell beszélnie. Neumannt majd Mrs. Eliot felhívja, ami lehet, hogy javít a helyzetén, lehet, hogy nem, White viszont mindenképpen erősebb szövetséges. Meg kell tehát bizonyosodnia felőle, hogy valóban az ő oldalán áll. Este felhívta a mobiljáról, hogy átmehetne-e hozzá. White éppen akkor ért haza a reptérről. – Miről akar velem beszélni? – kérdezte. – Kicsit bonyolult – felelte Alex. – Sőt, igazából nagyon bonyolult. Muszáj találkoznunk. Egy óra múlva már a város peremén járt, reflektora fénykörében sűrűn hullott a hó. Egyre rosszabbak lettek az eleve elég gyatra útviszonyok. Egy Newporttól északra levő benzinkútnál, a villódzó neonfények alatt állva komolyan elgondolkodott rajta, ne forduljon-e inkább vissza. És nem csak a hó miatt. Mintha csak az utóbbi hetek kíméletlen hidege sötét kétségbeesés formájában sűrűsödött volna össze benne, nem hagyta nyugodni a vágy, hogy felhívja Markot. Szükségét érezte, hogy hallja a hangját, össze akarta hasonlítani a fejében őrzött hanggal. A kút számlálóján szélsebesen pörgő számokat figyelve keményen rá kellett parancsolnia magára – cserepes ajkával valóban formálta is a szavakat –, hogy köztük mindennek vége. Befejezték. Kifizette a benzint, és ismét kihajtott az útra. Bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa az időjárás-jelentést, de valami borongós, karcos dzsessz kellős közepébe trafált helyette. Nagyjából annak a zenei megfelelője volt, ami a fejében lejátszódott. A szembejövő forgalom behavazott szélvédőjén átsuhanó fényeit figyelte, és közben a szemét nyomogatta. Aztán már a Sakonnet hídon járt Görcsösen markolta a volánt, és próbált hinni benne, hogy az immár láthatatlanná vált út ott van, ahol lennie kell. Randal White volt a ProvLife egyetlen vezető beosztású alkalmazottja – az igazgatótanácsból pedig biztosan az egyetlen – , aki Providence-en kívül élt. A cég fenntartott a város közepén egy kis lakást, amit időnként igénybe vett, legtöbbször azonban hazahajtott esténként Newport melletti otthonába, a családjához. Az ország más részein persze nem tűnne hosszúnak a napi harminc

mérföldes ingázás, Rhode Islanden azonban – különösen Providence-ben – erősen súrolja a különcség határát Newport mintha csak bezárt volna a télre. A kereszteződésekben úgy állt a forgalom, mintha a vezetők elbizonytalanodtak volna, merre tovább. Alex egy felgyülemlett hókupacban elhagyott autót pillantott meg. Aztán egy másikban is. Lassan hajtott, és közben a Camry meghibásodott fűtését próbálta ütögetéssel jobb belátásra bírni. A Narragansett-öböl fagyos, sós levegője az ajtók résein át beszivárgott, és úgy lehűlt a kocsiban a levegő, hogy a végén Alex már látta a saját leheletét. Elsőre elment a ház előtt. Aztán észrevette, hogy elnézte, és az üres úton visszafordult. Egy hóbuckából kiálló régi bádog postaládánál állt meg. Letekerte az ablakot, és megnézte a ráfestett számot A főnöke kétoldalt alacsony kőfallal határolt házáig még majdnem száz métert kellett továbbmenni. A kavargó hóesésben Alex hunyorogva egy autó körvonalait vette ki a kocsibehajtón, és a földszinten egy lámpa is égett, de a kéményből nem jött füst. óvatosan, lépésben haladt, és közben jól megnézte magának a viharvert téglahomlokzatot. Valamiért mindig úgy képzelte, hogy White deszkaburkolatú házban lakik, valami derűs, sárga épületben, amilyen a Roosevelt--ház a kicsivel odébb lévő Fort Adams Állami Parkban. White háza azonban nem árasztott napsugaras jókedvet. A hosszú, alacsony, háttal a keleti szél felé forduló építmény úgy nézett ki, mint valami oldalára dőlt régi bárka. Alex kiszállt és botladozva, kabátját szorosan összehúzva közeledett a bejárati ajtóhoz. A kocsibehajtóról mintha napok óta nem lapátolták volna el a havat, White Lincolnjának keréknyomait már csaknem teljesen eltemette a fehér lepel. Alex fagyott lábával topogva kereste a csengőt, majd végül kesztyűs kezével bekopogott. Egyetlen hang sem jött a házból. Hátrébb lépett, felnézett az ablakokra. Semmi mozgás. Egy helyen, ahol letört egy darab az ereszcsatornából, jégcsapok lógtak. Alex újból bekopogott, ezúttal már keményen dörömbölt. Felrántották az ajtót, és White ideges arcával találta magát szemben. – Alex! Jöjjön be. Hirtelen zavarba jött, rádöbbent, hogy teljesen elfeledkezett a főnöke betegségéről. Annyira a munkája töltötte ki a gondolatait, hogy kiment a fejéből. White hátralépett párat a küszöbtől. – Vigyázzon a lépcsőn. Tiszta jég. Alex belépett a házba. – Jó estét, én… – Letekerte nyakából a sálját, és ügyetlenül elkezdett kigombolkozni. Kényelmetlenül érezte magát White figyelő pillantásától. – Hallottam a… a fórumról. Jól érzi…? – ó, persze, megvagyok – mondta sietve White. – Éppen… – Egyik kezével kócos hajába túrt, és egy pillanatra elgondolkodott. – Talán segíthetne begyújtani. Az előszobán át a tágas nappaliba jutottak, White menet közben villanykapcsolókat kattintott fel. Alex szemügyre vette a könyvespolcokkal és

tájakat ábrázoló vízfestményekkel szegélyezett, faburkolatú falakat a bekeretezett fotókkal telerakott tálalóasztalt meg a másikat, amelyen kristály borospalackok álltak. A hideg levegőben kihunyt tűz szaga terjengett, a kandalló rostélyán nagy, vizesnek kinéző fadarabok parázslottak. – Ilyen szélben meg hóban… a végén feladtam – mondta White. – Nem tudom, mi lehet a gond, de nem akar tüzet fogni ez az átkozott fa. A ház mélyéről jövő, fülsértően sípoló hangra hirtelen felegyenesedett, és a homlokára csapott. – Á, igen. Ez az. Teát főztem. Kér? – Persze. Igen, köszönöm. Mire öt perc múlva a teáskannát és a csészéket egy tálcán egyensúlyozva visszajött, Alex már a Wall Street Journal egy lapját tartotta a tűztérbe, és a fadarabok sziszegve-ropogva lassan égni kezdtek. – Nem hihetetlen ez az idő? – szólalt meg Alex. White letette a tálcát egy kisasztalra. – És lesz még rosszabb is – felelte. – Mondta a tévé. Kényelembe helyezték magukat az újraélesztett lángok előtt, és Alex a konferencián történtekről kezdett érdeklődni. White azt mondta, nem volt semmi előjele a rosszullétének. Kitöltötte az Earl Greyt a porceláncsészékbe, és a felszálló gőzfelhőn át rámosolygott Alexre. – Egyszerűen… nem is tudom, mi lehetett – mondta. – Gondolom, a sok idegeskedés, a sok stressz megtette a hatását. Az egyik pillanatban még ott álltam a rengeteg biztosítós meg politikus előtt, a következőben pedig… Borzalmas időzítés, tényleg. És nem csak a fórum miatt. – Alexre nézett. – Tudja, péntek a nagy nap. Új pápát választunk. – Igen, hallottam. White felsóhajtott. – De azért ez még nem a világ vége, azt hiszem. Alex kíváncsi lett volna, pontosan mire is gondolt. Azt akarja mondani, hogy az ő távolléte nem befolyásolja az eredményt, vagy azt, hogy az eredmény nem is igazán fontos? Már éppen megkérdezte volna, de White megelőzte. – Alex, akartam mondani… remélem, nem zavartam tegnap este azzal a… telefonnal. Alex mosolyogva rázta a fejét. – Nem, egyáltalán nem. Jó volt hallani magáról. Meglepő volt, de jó. – Utána hülyén éreztem magam. Hogy ott hadováltam összevissza Franciaországról. Aztán meg magára sóztam azt az ostoba munkát… – Sajnos, nem volt alkalmam befejezni. Tudja… De elbizonytalanodott, hogy is folytassa. Rátört az önsajnálat, a csészéjébe kellett néznie. – Alex, mi a baj? Vett egy nagy levegőt. Fejest kell ugrani bele, máshogy nem megy. – Walter Neumann ma délelőtt kirúgott. Alex felnézett. White arca teljes megrökönyödést tükrözött. Nagy

koppanással tette le a csészéjét, és lassan csóválni kezdte a fejét. – Behívott az irodájába – folytatta Alex –, és közölte velem, hogy elmarasztaltak a szakmai etikába ütköző súlyos vétség miatt – De… miféle vétség? Erre Alex előadta az egész történetet, Lizről, Eliotról és a pénzről. Elmesélte a Margaret Eliotnál tett látogatását is, és hogy milyen megértő volt az özvegy. – Megígérte, hogy beszél Neumann-nal, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez bármit is megváltoztatna. – Alex is letette a csészéjét. – Neumann azt állította, hogy az igazgatótanács álláspontját képviseli. Ez… ez nem igaz, ugye? White vállat vont. – Hát, én is benne vagyok a tanácsban, és most hallok róla először. Alex megkönnyebbülten fújt egyet. Tehát úgy van, ahogy gondolta. Neumann valami homályos okból úgy döntött, veszélyes vizekre evez. De vajon miért? – Úgy tűnik, a barátnője igencsak átverte magát – jegyezte meg pillanatnyi szünet után White. – Attól tartok, igen. White ekkor félrenézett, bólintott, majd újból a fejét csóválta, szemmel láthatóan nehezen tudta megemészteni a hallottakat – Természetesen én… majd kézbe veszem az ügyet. Ne aggódjon. Biztos vagyok benne, hogy… – kerülte Alex tekintetét, inkább a tüzet bámulta – oda tudok majd hatni. Alex ezt akarta hallani, de valahogy mégsem találta annyira megnyugtatónak, mint arra előzetesen számított. – Tehát Eliotnak valamiféle viszonya volt az asszisztensével – szólalt meg rövid hallgatás után White. – Ez az egész annyira… ízléstelen! Felé fordult, Alex úgy érezte, a reakcióját várja. – Az ilyesmi… szóval, ilyesmi előfordul, gondolom – mondta végül. White erre bólintott, és szürcsölt a teájából. – Szegény Margaret – merengett el. – Sokkal jobbat érdemelt volna. Tudja, nem ő volt az egyetlen. – Tessék? – Mármint Liz. voltak más nők is. Eliot bizonyos szempontból kifejezetten… egyszerűen rossz ember volt. Az efféle önzésre nincs jobb szó. Alex bólintott. Kényelmeden volt neki Eliot félrelépéseiről beszélgetni. Nem akarta felidézni a céges partin történt kis epizódot. – Meg kell vallanom, engem sokkal inkább, hogy is mondjam, elképesztett, amikor a pénzéről hallottam – terelte más irányba a társalgást. – Igen – felelte White, és még mindig bólogatott. – De az… az biztosan nem lehet igaz. – Azt tervezte, hogy Európába megy Lizzel – mondta nyomatékkal Alex. – Svájcban volt pénze. Több millió dollár.

– Hogy elmegy… – White felhúzta, majd visszaengedte a vállát. – De hogyan? Honnan volt az a pénz? Honnan lehetett annyi pénze? – Nem tudom. Pedig gondolkoztam rajta, az igazat megvallva, heteken keresztül. Azt hiszem… White arcát elnézve rádöbbent, hogy egészen abszurdnak hangzik majd az ötlete. A főnöke ellenőrizhető tényekhez szokott, nem őrült spekulációkhoz. – Mit? – sürgette White. Alex elgondolkodott, hogyan is kezdhetné. – Nem vett észre valamit? – kérdezte végül. – Neumann-nal vagy Bradyvel kapcsolatban? Vagy McCormickkal? Hogy valami… nem stimmel? White felállt és a kandallóhoz lépett, az égő fadarabokat bámulta. Idegesen megrándult a szája széle. – Hogy nem vettem-e észre valamit? – Igen. Nem igazán tudom, hogy is fogalmazzam, de… azt hittem, csak képzelődöm, de ma délután Margaret Eliot azt mondta… – Mit? Mit mondott? – Azt mondta, hogy a ProvLife-nál beállt kedvező fordulat után a cégnél az emberek, legalábbis a felső vezetők, figyelni kezdték egymást. Hirtelen megváltozott a hangulat a cégnél. White értetlen mosollyal nézett rá. – Ne haragudjon, Alex, de nem vagyok benne biztos, hogy tudom követni. Alex a fejét rázta. – Bennem van a hiba. Úgy próbálok kifejezni valamit, hogy nem… nem tudom megragadni a lényegét, a magját – Hát akkor ne tegye. – White visszajött a székéhez, leült, és árgus szemekkel figyelte Alexet. – Csak mondja el, amit gondol. Alex kinyújtotta a két kezét, mintha csak átadna egy fizikai tárgyat, egy dobozt, amely tartalmazza az összes kusza benyomását. – Oké, oké. Nézzük logikusan. Eliotnak ott van, illetve volt ez a rengeteg pénze. Ehhez nem fér semmi kétség. Vannak banki kivonatok, bizonyítható. – Látta a kivonatokat? – Hát, nem, de… White-ra nézett, aki bátorítólag bólintott, hogy folytassa. – Szóval itt van ez a… probléma. Van egy multimilliomosunk, aki továbbra is bejár dolgozni. – Itt vállat vont, mintha az, ami most következik, nem igényelne magyarázatot. – Vagy bolond, vagy… – Sikkasztó – fejezte be helyette White. – Pontosan. – Alex elmosolyodott, örült, hogy a főnöke ilyen gyorsan ugyanerre a következtetésre jutott. – Ez a legvalószínűbb magyarázat. Eliot nyolcvanötben jött a ProvLife-hoz, és a cég nem sokkal ezután kezdett fellendülni. Fellendült, de valami megváltozott. Legalábbis Margaret Eliot szerint. Michael más lett Ő a társaság életében beállt kedvező fordulattól datálja a problémáikat. Mintha valami megmérgezte volna a kapcsolatukat. White pislogott, és eltűnődött egy kicsit. – Hát, ha pénzt lop a cégtől, attól a ProvLife helyzete logikusan inkább

rosszabbra fordul, mintsem jobbra, a házasságukat illetően pedig, már megbocsásson, Alex, de kissé homályos, amit mond. Alex bosszúsan rázta meg a fejét White-nak igaza van persze. Tényleg homályos, amit mondott. – Rendben, akkor hadd időzzek még egy pillanatra a pénznél – folytatta. – Hogy honnan származhatott? Hiszen hacsak nincs benne a társaságnál mindenki valami nagyszabású umbuldában, ami kevéssé valószínű, valakinek valamikor csak fel kellene hogy tűnjön a hiányzó tízmillió, nem? White vállat vont. – Tehát – fejtegette tovább Alex – lehet, hogy a pénz nem a cégé. Talán csak átfut a cégen. Piszkos pénz. Olyan pénz, amelyet be akarnak vinni az elektronikus banki rendszerbe. – Pénzmosás – mondta White. Alex egy pillanatra azt hitte, a férfi mindjárt elneveti magát. Hátradőlt a székében. – Igen – hagyta rá White-ra különösebb meggyőződés nélkül. – Meg kell mondanom, meglehetősen… White az arcát vakargatta, és kissé beszippantotta az ajkát. Alex látta rajta, hogy elvesztette a fonalat. – Tehát maga soha… – Alexnek kezdett melege lenni. – Soha nem gondolta… – Nem, nem igazán. – White a szvettere ujjának mintázatát vizsgálgatta. – Walter Neumann és én… szóval, soha nem jöttünk ki igazán egymással. Mégsem tűnik nekem pénzmosó típusnak. Meg aztán a pénz származhatott máshonnan is. Már amennyiben valóban létezik a pénz, amit emleget, örökölhette egy gazdag nagybácsitól, nyerhette lottón, ilyesmi. Azzal felnevetett, és töltött még teát. Alex azon vette észre magát, hogy ő is mosolyog. – De ez a félreértés – komolyodott el aztán hirtelen White –, ez aggasztó. Amit Neumann tett, azt csak valami manőver, valami nagyobb szabású terv részeként tudom értelmezni. – Mire gondol? – Goebert távozása nem kevés feszültséget hozott felszínre. Bizonyára el tudja képzelni. Ez az egész dolog magával és… és Eliottal, ez a félreértés, és az, ahogy Walter fogadta, erre utalhat. Neumann tisztában van vele, milyen nagyra tartom magát. És azzal is, milyen terveim vannak magával. Nem csináltam belőle titkot, hogy magát és a magához hasonló munkatársakat fontosnak tartom a ProvLife jövője szempontjából. Ki tudhatja Neumann-nál? Nem kizárt, hogy így próbálja diszkreditálni az osztályt. És azon keresztül engem. White-ot figyelve Alex azon tűnődött, vajon mennyiben függ össze a betegsége a ProvLife irányításáért a színfalak mögött folyó küzdelemmel. Riasztó volt a gondolat, hogy a játszmának ő maga is részese lehet, ha csak egyszerű gyalogként is.

– A maga helyében nem aggódnék túlzottan – folytatta White. – Mindenképpen személyesen beszélem meg a dolgot Neumann-nal. Az nem jöhet szóba, hogy maga elveszítse az állását Az osztályom legfénylőbb csillaga? Na nem! És újból elmosolyodott. – De mi van, ha…? – Alex itt ismét elbizonytalanodott. White fejezte be helyette a kérdést – Ha Neumann lesz a vezérigazgató. – Elnézést. Hihetetlenül önző vagyok – pirult el Alex. – Egyáltalán nem. Teljesen érthető. A karrierje igen fontos szakaszában van. Mi sem természetesebb, mint hogy aggasztja a jövője. Ami azt az, öö, eshetőséget illeti, mármint hogy Neumann nyer, hát, még akkor sem áll majd a törvények felett. A vezérigazgatónak számításba kell vennie az igazgatótanács véleményét. Alex látta, hogy White-ot már a puszta gondolata is nyomasztja, hogy esetleg Neumann irányíthatja majd a ProvLife-ot. És ő maga is kezdte egyre nyomasztóbbnak találni ezt a perspektívát. – Gondolja, hogy… hogy van rá esély, hogy ő győzzön? – kérdezte. White egy kicsit elgondolkodott – Walter tekintélyt parancsoló figura – mondta végül –, de nem vagyok biztos benne, hogy rendelkezik-e azokkal az interperszonális készségekkel, amelyekre egy ekkora cég vezetéséhez szükség lehet Ha ő kerülne a társaság élére, nem tudom, meddig akarnék itt maradni. Hogy őszinte legyek, szívesebben ugranék ki magamtól, minthogy kilökjenek. Persze erre nem feltétlenül kerülne sor azonnal. – Felállt, és cipője orrával megrugdosta az égő fadarabokat, mire azok szikrát vetettek. – Ne aggódjon. A társult tagsága időszakát még a ProvLife-nál fogom tölteni. Ha ebben gondolkodik. Meghívta Alexet vacsorára, amit az olajkályhával fűtött, hatalmas konyhában költöttek el. White kibontott egy üveg Montalcino bort, majd óriási burgundispoharából kortyolgatva, szekrényeket, fiókokat nyitogatva mesélt a házról és a Narragansett-öböl vidékéről. Kiderült, hogy a White-család már több mint száz éve jelen van Newportban, és ez a ház is már három generáció óta az övék. Ő maga is itt nevelkedett, és gyerekkorában keresztül-kasul bevitorlázta az öblöt. Alexet akinek még soha nem jutott eszébe, hogy a főnöke nem volt mindig középkorú aktuárius, mosolyra fakasztotta a gondolat, hogy White fiatal srácként nézi a Narragansett-öböl sötétlő vizét. Ahogy elnézte, amint a finom bort iszogatva sürög-forog az edények között, nyugalom szállta meg, bármin ment is keresztül aznap. White franciás marharagut, boeuf bourgignont készített: vöröshagymát, fokhagymát vágott, disznóhúsdarabokat sütött bele a marhaszeletekbe, megszórta liszttel – és mindezt egy igazi ínyenc koncentráltságával végezte. Aztán meglocsolta a húst borral, és beledobott egy

zsineggel összekötött csomó friss zöldfűszert. Felséges illat lengte be a konyhát. Amikor végül asztalhoz ültek, Alex azon kapta magát, hogy farkaséhes. White nézte, ahogy eszik, sápadt arcára mosoly ült ki. Amikor végzett a hússal, Alex jókora darabokat tört a kenyérből, azzal tunkolta ki a gazdag, boros szószt. Már majdnem teljesen tisztára pucolta a tányérját, amikor elkapta White pillantását. Egy csapásra belé nyilallt, mekkora darab kenyeret szorongat az ujjai között. Fejcsóválva, nevetve tette le. – Istenem, úgy szégyellem magam! De ilyen jót nem is tudom, mióta… életemben nem ettem. Hol tanult meg így szakácskodni? – A feleségem, Harriet, szeretett főzni. – Elnézett a kályha mellett, és elmosolyodott. – Kenyeret sütni is imádott. Itt mindig mesés illatok terjengtek. Alex nem sokat tudott Harriet White-ról, csak azt, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején halt meg. A nappaliban az egyik berámázott fényképen szabadtéri kávézóban ülő nő fordította arcát a nap felé. Az alighanem ő lehetett. Csinos volt a maga keresetlen, sportos módján, hullámos barna haját hátul sálkendővel fogta össze. Alex kíváncsi lett volna, miért nem volt gyerekük, és miben halt meg, de érzékelte, hogy White életének ebbe a mélységesen szomorú részébe nem kellene betolakodnia. – Imádom az ételeket, világéletemben imádtam őket – mondta kis szünet után White. – Valaki másnak főzni igazi örömet okoz. – Akkor hogyan tudja így tartani a kondícióját? Úgy értem, ha ilyesmiket eszik. Ha én folyton ilyet ennék, olyan lennék, mint… És nevetve felfújta az arcát, igyekezett kellemes, fesztelen hangulatot teremteni. White is elmosolyodott, és végigfuttatta a tekintetét jól karbantartott testén. – Egyszerűen szerencsés alkat vagyok – mondta. – Genetikai adottság lehet. És mintha csak nyomatékosítani akarná a kijelentését, maga elé húzta a húsos tálat, és kanalazott belőle még a tányérjára. – Kér még? – fordult Alexhez. Alex a pohara pereme fölött nézte. – Nem, köszönöm. Mindjárt kipukkadok. White csendben szedett magának, és szemét a tányérra szegezve evett. Alex csak most döbbent rá. hogy a főnöke is végzett már az első adaggal, sőt, a jelek szerint bizonyára még előbb, mint ő. Elnézte egy darabig, ahogy eszik. Egyenletes tempóban lapátolta befelé az ételt, semmi nem utalt arra, hogy csökkenne az étvágya. Alexnek eszébe jutott, amit Heymann mondott Goebert partiján a füstölt lazacról. White végül felnézett, és rámosolygott – Csak elgondolkodtam – szólalt meg. – Min? – Azon, amit mondott. Hogy Eliot szökést tervezett. Ezt tényszerűen tudja?

– Liznél megvoltak a repülőjegyek. Egy útra. Párizsba, majd Nizzába. Szökni készült. White a fejét csóválta. – El tudja képzelni, mekkora cécó lett volna ebből? Mindenki azt hitte volna, elrabolták, meggyilkolták, meg hasonlók. Vagy hogy belépett valami szektába. Értesítenünk kellett volna a rendőrséget, ők pedig értesítették volna az Interpolt. És ha ki is derül az igazság, nem hiszem, hogy Margaret könnyedén vette volna. Detektíveket szabadított volna rá, hűtlen elhagyási pert akasztott volna a nyakába. Meg a jó ég tudja, mit. Először is tudni akarta volna, miből él. mert a fele őt illeti. Úgy értem, nem gondolja – nézett fel Alexre, mintha segítségért fordulna hozzá –, hogy egy kötelékek, kötelezettségek nélküli ember, aki még azt sem hajlandó elismerni, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, az egyszerűen… egyszerűen… Alex lélegzetvisszafojtva várta, miként ítélkezik White egykori kollégája fölött, szerette volna hallani, mit gondol a főnöke valójában Michael Eliotról. De White hirtelen zavarba jött, mintha most ébredt volna tudatára, milyen közel állt hozzá, hogy rosszat mondjon egy halottról. – Nem bánja, ha…? – intett a konyhaajtó felé. – Hozza a poharát! Van odabent valami egészen különleges, amit talán szívesen megkóstolna. White tett még a tűzre, és a kandalló előtt állva nézte, hogy fog tüzet a fa. A nyirkos fadarabok dühödten sisteregtek a pislákoló parázson, majd lángra lobbantak. Odakint erősödött a szél. A szobában egy Chopin-noktürn szólt. Alex a kanapé párnáiba süppedve szopogatta a legkülönlegesebb bort, amit valaha kóstolt. – Francis Bacon – szólalt meg White –, mármint a festő, nem a filozófus, egyszer egy üveg ilyen borral készített pörköltet. A férfi továbbra is a lángokba bámult. – Ismeri Bacont? – kérdezte, de választ nem is várva folytatta: – ir volt. De egyben nagyon angol is. Azok a szörnyű fájdalomtól eltorzult arcok. Tanulmányok a „Keresztre feszítés” című képéhez. Bacon soha nem dolgozott ittasan, vagy legalábbis ritkán, de amikor nem festett, gyakran volt részeg. Szóval egy alkalommal nagyon be volt rúgva, és pörköltet készített. Meg akarta bolondítani egy kis borral. Úgyhogy felbontott egy üveget, és beleöntötte. Csodálatosan sikerült a pörkölt. Felséges volt, a legjobb, amit valaha főzött. Utána vette csak észre, hogy 1958-as Chateau Pétrus-t öntött bele. Ez még a hatvanas években történt, amikor több száz dollárba került egy üveg Pétrus. Bacon azt mondta, kicsit sajnálja, hogy így kárba ment a bor, de a pörkölt tényleg kitűnő volt Megfordult, és mosolyogva Alexre nézett. Alex felemelte a poharát. – Baconre! – mondta.

White is megemelte a borát. – Igen. Pezsgőt az igaz barátoknak, és igazi fájdalmat a hamis barátoknak. Ez volt Bacon egyik kedvenc pohárköszöntője – tette hozzá Alex kérdő tekintete láttán. Alex elnézte, ahogy iszik, és saját illumináltsága ködén át is érzékelte, hogy a főnöke is becsípett, és mintha nem is önmaga lenne, nem is ugyanaz az ember, akiről ő úgy gondolta, ismeri. Kényelmesen a párnákra dőlve kortyolt a bordóiból. Halk zongoraszóra ébredt. Ezúttal Beethoven volt. A tűz már csak pislákolt. Hallotta, hogy White a konyhában járkál. A kandallópárkányhoz lépett, ahol ezüstkupák sorakoztak, White még évekkel ezelőtt nyerte őket jachtversenyeken. Egy régi tölgyfa ruhásszekrény tetején a főnökéről jóval fiatalabb korában, egy ilyen hajó kormányánál készült fényképre lett figyelmes. White sugárzóan boldognak látszott rajta, sós víztől csapzott fürtjeit hátravetette, szabadon hagyva napbarnított homlokát. Emellett a fotó mellett állt az asztalnál ülő nő képe. Alex a háttérből – régi kőfal, zöld redőnyök – rájött, hogy alighanem valahol Európában készülhetett a felvétel. – Ő Harriet – szólalt meg White. Mellette állt, kezében egy pohár vízzel. Alex mosolyogva felé fordult. – Ne haragudjon, Randal. Azt hiszem, betett nekem ez a bor. Nem aludtam túl jól mostanában. White egy pillanatig a szemébe nézett, majd el a tűz felé. – Én sem – mondta egyszerűen. – Mikor készült ez a kép? – kérdezte Alex. White felemelte a fakeretes fotót. – Hetvenkettőben – felelte. – Franciaországban nyaraltunk. – Abban a régi kolostorban? White mosolyogva csóválta a fejét. – Nem. Az csak később volt. Harriet halála után. Abban az évben a Mont Blanc-t másztuk meg. Illetve igazából felgyalogoltunk rá. Inkább kiadós gyalogtúra, mintsem hegymászás. Alex bólintott, és kivette White kezéből a vizespoharat. – Nem baj? – Nem, magának hoztam. Gondoltam, hogy szomjas lesz majd a bor után. Alex ismét a pohár fölött pillantott rá. – Indulnom kellene – mondta. White egy pillanatig a kihunyó tüzet kémlelte. – Ne butáskodjon – mondta aztán. – Rengeteg hely van itt. Van szabad szoba is. Egy percig sem tart megvetni az ágyat. Hátul van, a konyha mögött, úgyhogy sose hűl ki. Alex leült a tűz mellett az egyik karosszékbe. – Mi a baj? – kérdezte White. – Hogyhogy? – pillantott fel Alex. – Nem is tudom. Úgy néz ki… még mindig Neumann miatt aggódik?

– Nem, csak… Randal, azt hiszem, tudnia kell erről. Michael Eliotról van szó. Tisztában vagyok vele, hogy a terve… szóval, nem volt szép, amire készült. De úgy tudta, Huntington-kóros. White enyhén eltátott szájjal bámult rá. Alex mindenképpen azt akarta, hogy tudjon erről. Lehet, hogy a főnöke és Eliot soha nem voltak barátok, de zavarta a gondolat, hogy White ellenszenve most, Eliot halála után, tovább mélyül. – Szerintem ezért tervezte, hogy elhagyja Providence-t – folytatta. – Hasznát akarta venni a pénznek, mielőtt még elkezdene… mielőtt még kialakul a betegség. White megrökönyödött arcot vágott. – Ezt meg honnan tudja? – Van egy Medan nevű cég. Warwickban. DNS-sel végeznek diagnosztikai teszteket. Azt hiszem, Michaelt is vizsgálták. Emlékszik arra a férfira a temetésen? A szakállasra? Kérdeztem is, hogy ismeri-e, de maga azt mondta, nem. White lassú mozdulattal bólintott. – Igen. Igen, emlékszem. – A Medannál dolgozik. Láttam, amikor bement a munkahelyére. – Maga…? – Igen. Lementem Warwickba. Eléggé… – itt összekulcsolt kezére esett a pillantása, sietve el is kapta őket egymástól – … komplikált az ügy, de az a szakállas illető, Tate-nek hívják, odajött hozzám az utcán, és azt mondta, adjak oda neki néhány papírt, amik szerinte nálam vannak. Valami komputerből kinyomtatott anyagokat. Azt hiszem, a teszt eredménye volt rajtuk. Szerintem az derül ki belőlük, hogy műhiba vagy hanyagság történt a Medan részéről. – Műhiba? – Az egyik szülőnek is Huntington-kórosnak kell lennie. Így működik ez a betegség. De Eliotnak sem az apja, sem az anyja nem volt beteg. Neki tehát nem lehetett ilyen hibás génje. White egy pillanatra a szájára tapasztotta a kezét. – Ez… ez az egész… – Borzalmas. Tudom. De segít megérteni, miért akart Michael elmenekülni. Azt hitte, meg fog halni. Az a vizsgálat a halálos ítéletét jelentette. És nem egyszerűen meghalt volna. Ez neurodegeneratív betegség. Az ember elveszti az uralmát az izmai felett. Idővel bekövetkezik a szellemi leépülés is. Eliot valahogy hozzájutott a Medan egyik nyomtatott teszteredményéhez. Tate azt akarta visszakapni. – Igen – merengett el White –, azt el tudom képzelni. Alex megnyugodott Most, hogy megosztotta White-tal, amit tudott, jobban érezte magát. – Amikor az a férfi odajött hozzám az utcán, riadtabbnak látszott, mint én – folytatta a pillanatot felidézve. – Ez az egyetlen dolog, amit nem értek. Mintha más szereplői is lennének az ügynek. Olyanok, akiktől fél.

– Talán valakik a Medantól – vetette fel White. – Lehet. – És maga megtette, amit kért? – Hogy érti? – Visszaadta a nyomtatott anyagokat? – Nem. Egy biológus barátomnak adtam őket. ö majd pontosan elmondja, mi áll rajtuk. White fürkész tekintettel nézett rá. – Eddig miért nem mondta el ezt nekem? – kérdezte. Alex összeráncolta a homlokát, majd vállat vont. – Hát, én… nem tudtam, mit tegyek. Még mindig nem döntöttem el egészen. Különben is, ez nem a maga gondja. Nem akartam ezzel terhelni. White bólintott. – Igen, igen, értem. Mégis… És ezt a Tate nevű fickót nem látta azóta? – Nem. Eltűnt. – A rendőrségen járt már? – Nem. Gondolja, hogy el kellene mennem? White újra csak vállrándítással válaszolt. – Ha ez a barátom megerősíti a gyanúmat – mondta Alex –, azt hiszem, megint el kell mennem Margaret Eliothoz. Végső soron ő az ügy szenvedő alanya. – Igen – helyeselt White. – Igen, szerintem is.

30. fejezet Másnap reggel szorgalmasan takarították az utat a hóekék, Alex-nek mégis két órájába telt, mire visszaért Providence-be. Semmi dolga nem volt a várakozáson kívül: várhatta, hogy Mrs. Eliot felhívja Walter Neumannt, hogy Randal White megtegye, amit tud, és hogy megcsörrenjen a telefonja, hogy örömmel várják vissza a munkahelyén. Abban maradt magával, kihasználja az időt, és készül a vizsgákra. Él az égből pottyant lehetőséggel, hogy egyenesbe jöjjön, sőt talán egyszer az életben kicsit előre is tanuljon. De amint behajtott a Phillips Street sarkán, és megjelent lelki szemei előtt, ahogy majd eloson Mrs. Connelly ajtaja előtt, rögtön tudta, hogy csak áltatta magát. Hogy is lenne képes a tananyagra koncentrálni, amikor nem tudhatja, levizsgázhat-e belőle valaha? Az ember nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna, ha az élete hajszálon függ. Mert ez volt a rideg valóság. Nem neki állt a zászló. A hosszú autóút alatt végiggondolta: ha nem Randal White lesz az elnök, ha Neumannt nem állítják meg, nyilván az a valószínű, hogy nem kapja vissza az állását Ha ugyanis Neumann visszakozna, gyengeség benyomását kelthetné, márpedig most mindenáron erősnek akar mutatkozni. Hiszen magára vette az ódiumát, hogy a statisztikai osztály vezetőjének megkérdezése nélkül kirúg egy aktuáriust. Ilyesmit egy vezérigazgató megtehet, más azonban nem. Ha meghátrál, az nem úgy venné ki magát, mintha visszavonná az állítását? Minél tovább töprengett rajta Alex, annál borúlátóbb lett. Randal White ugyan az ő oldalán áll, de ez vajon elég lesz? Hiszen az ő napjai is alighanem meg lennének számlálva, ha Neumann kezébe kerülne a kormányrúd. Szívesebben ugranék ki magamtól, minthogy kilökjenek, ezt mondta. Alex felment a lakásába, és feltette a kávét Még kabátban bekapcsolta a tévét, és reklámokon, talk show-kon, gyerekműsorokon átszörfözve végül kikötött az egyik helyi kábelcsatorna időjárás-jelentésénél. Barkós, kék zakós férfi beszélt körkörös karmozdulatok kíséretében légtömegekről meg okklúziós frontokról. Alex agyán önkéntelenül is átsuhant Robert Halliday meg az ő legújabb szoftvervállalkozása: az évszakok természetét előrejelző számítógép. Lehet, hogy ha hallgat Robby hívó szavára, jobban alakulnak a dolgok. Nem kellene izgulnia a vizsgák miatt, a ProvLife miatt, még Mark miatt sem. Hét határon túl lenne, gondtalanul élne. Ugyan már, kit akar ezzel átverni? Hiszen ilyen adósságok és számlák mellett úgysem lett volna hozzá bátorsága. A cipőjét nézte meredten, mint a viccbeli aktuárius.

Kopogás zökkentette vissza a jelenbe. Egyből tudta, ki az. – Jó napot, Mrs. Connelly – nyitotta ki az ajtót. Maeve Connelly sárgás arcbőre halovány mosolyra húzódott. Háziköntösét ezúttal bő, pasztellrózsaszín melegítő helyettesítette. Képeslapot adott Alex kezébe, a Brown Egyetemet ábrázoló megfakult tintarajzot. – Az ajtó alatt csúsztatták be – mondta. Alex megfordította. Bentől jött. Amikor végre elérte a fiút telefonon az Arnold Biológiai Laboratóriumban, olyan hangok szűrődtek be a háttérből, mintha Ben egy gyár kellős közepén állt volna. Reszelős hangját gépek zúgása nyomta el, és időnként üvegzörgés is hallatszott. – Hihetetlen – mondta. – Azt hiszem, valami idióta ráült a centrifugámra. – A hangjából ítélve mintha éppen rájött volna a bolondóra. – Most mondd meg! Az összes oldatom úgy néz ki, mint a zöldségleves. – Ó – mondta Alex. – Az rossz lehet. – Rossz bizony. Benny hirtelen zavartan, rekedtesen felnevetett. Alex el tudta képzelni, hogy el is vörösödött. – Én szeparálni akarom őket, érted – magyarázta. – Úgy kellene kinézniük, mint a… mint az erőlevesnek. Erre minesztrone jön ki. És ezt a zajt hallod? – Szinte csak azt hallom. – Ó, bocs. Most jobb? A gépek sivító hangja elhalkult. – Igen, kösz. Megkaptam a lapodat. – Ja, ja. Igen, igen. Különben hogy vagy? Alexnek nem volt kedve sokáig taglalni. – Jól, kösz. És te? – Ó, remekül. Leszámítva a centrifugámat. – Papírzizegés hallatszott. – Itt is van nálam minden. A nyomtatott anyagok. Megnézettem Beth Kleinnel. Azt hiszem, egyszer találkoztál is vele, nem? Onkológus a Harvardon. Alex halványan emlékezett egy alacsony, halk szavú, hosszú, kócos barna hajú lányra. – Azt hiszem, igen. – Szóval ő egyből tudta, mi ez. Mint mondtam, ez nagyjából a szakterülete. Alex tekintete a tévéképernyőre tévedt. Vége lett az időjárás-jelentésnek, már a déli híradó ment. Rendőrjárőrök ástak ki autókat a hóból, egy idős asszonyt helikopterrel evakuáltak valami isten háta mögötti helyről. Már majdnem két hete folyton ehhez hasonló képeket lehetett látni. – Beth azt mondta, egész érdekesek – mondta közben Benny. –

Érdeklődött, honnan vannak. Alex levette a szemét a tévéről. Benny hangjából azt olvasta ki, hogy tényleg tudni akarja. – Hogy honnan vannak? Hát, egy barátomtól. Elég hosszú történet. – Aha. Szünet. Mintha Benny várta volna, hogy folytassa, de Alex nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet Hiszen Harold Tate szerint lopott anyagról van szó. – Nem tudok az egészről valami sokat – mondta. – Van Warwickban valami klinikai diagnosztikai cég. Azt hiszem, tőlük származik. Különben mitől olyan érdekes? Valami genetikai vizsgálat, igaz? – Így van – felelte Benny. – Tulajdonképpen több is. Beth azt mondta, nem semmi. – Nem igazán értem. Mit állapít meg a vizsgálat? – Hát – köszörülte meg a torkát Benny –, sok mindent. Attól függ, mit keresel. Alex elnyomott egy sóhajt. Elfelejtette, milyen tudálékos Benny, ha laikusokkal beszél a tudományáról. Roppant idegesítő tudott lenni. – Oké, akkor mondom, miről van szó konkrétan. Mondjuk, megvizsgálják valakinek a génjeit, hogy fenyegeti-e a Huntington-kór, vagy sem. Erről mit mond a teszt? – Ó, erre könnyű a válasz. A teszt szerint mindenki tiszta. – Hogy érted azt, hogy mindenki? – ráncolta össze a homlokát Alex. – Hát úgy, hogy az összes vizsgált személy. Tíz vizsgálati eredmény van a papíron, tíz különböző személyről. Valószínűleg automatizált vizsgálat volt. Különben miért lenne szükség komputerre, hogy kiadja az eredményt? – Várj egy percet, Benny, várj egy percet. – Alex izgatottan a hajába túrt. – Tehát azt mondod, hogy a vizsgált személyek, bárkik is legyenek, határozottan nem szenvednek Huntington-kórban. Egyikük sem? – Így van. Emlékszel az oszlopok tetején a markerbitekre? HPC1, MCP1R satöbbi? – Igen. – Nos, az egyik a Huntington-kór génjét jelöli: a HTCH4. És az mindenkinél negatív. Az alsó számok egyébként a lumenértékeket adják meg, az a fényerő mértékegysége. Ha ott nagyobb szám szerepel, az azt jelenti, hogy pozitív lett a fluoreszcencia teszt Az oldalsó szám pedig azt a kromoszómát jelöli, ahol az adott betegség génje megtalálható. Alex lassan leereszkedett a székre. Egyáltalán nem ezt várta. Ez egyik feltevésével sem vágott egybe. Miért lopta volna el Michael Eliot mások negatív vizsgálati eredményeit? Ugyan miféle értéket képviselhettek a számára? – Különben – Benny még mindig beszélt – Beth-t néhány másik markerbit érdekelte. Például az MCP1R. Tudod, mi az? – Ne haragudj, Benny, mit is…? Azt mondod, hogy a teszt nem csak egy

betegséget vizsgál? – Nem bizony. Illetve több betegséget okozó gént Pontosan kilencet. Itt van az örökletes prosztatarák génje, a mell- és petefészekrák génje, a cisztás fibrózis, a Huntington. A szokásos lista. Felpattant a macskaátjáró fedele, megérkezett Oscar. Bundája csillogott a frissen ráolvadt hópelyhektől. Alex figyelte, ahogy nesztelenül lépked a padlón, majd felugrik a kanapéra. – Jézusom! Erről sejtelmem sem volt De ezek a tesztek mind negatívak, igaz? – Nem. – Nem? – Éppen erre kíváncsi Beth. Az egyik eredmény pirossal be van karikázva. Emlékszel? – Igen, igen, emlékszem. Gondoltam, az kell legyen a Huntington. – Nem. – A vonal másik végén ajtócsukódás hallatszott. Benny közelebb hajolt a kagylóhoz. – Az MCP1R génre pozitív az eredmény. Az MCP1 azt jelenti, egyes makrofág kemoattraktáns protein, azaz fehérje. És tudod, mi az R? – Nem. – Rossz. Így hívjuk ezt a polimorfizmust: a jó génből rossz gén lett. Beth meg a kollégái már évek óta üldözik, vagy legalábbis figyelik. Mindenki gyanítja, hogy ez a gén ott kell legyen valahol az emberi géntérképen, de még nem találta meg senki. Pontosabban eddig így tudtuk. Ez a warwicki társaság viszont, akárkik is legyenek, a jelek szerint végre a nyomára akadt. Alex számára hirtelen világossá vált, miért akarta Benny ilyen sürgősen elérni. Nem annyira azért, amit ő akart mondani neki, inkább azért, amit megtudhat tőle. Az orvostudomány forradalmi felfedezésének bizonyítékát adta a kezébe, amiről addig nem tudott senki. – Benny, ez a rossz gén pontosan mit csinál? Milyen betegség-milyen betegséghez vezet? – Hát, ha az elmélet helytálló, azt idézi elő, hogy a makrofágok – ezek az immunrendszerhez tartozó falósejtek – kárt tesznek a nagyobb véredényekben. Persze amíg nem azonosítjuk az ezért felelős gént, nem tudhatjuk pontosan, mennyivel lesznek ettől sebezhetőbbek az emberek. – Benny, mi által lesznek sebezhetőbbek? – Ó. Hát, atheroma, trombózis, miokardiális infarktus. Az egyes számú gyilkos. – Az egyes számú…? Úgy érted, a szívinfarktus? – Köznyelven szólva, igen. Alex érezte, hogy a feszültség végigfut a gerincén. Az anomália, amelybe a központi adattár komputerén botlott bele, és amely hirtelen eltűnt, szívinfarktusban elhunyt embereket érintett. És olyan korrelációt mutatott, ami nem stimmelt. Mesterségesnek tűntek az adatok, mintha valaki csak kitalálta volna őket, hogy betömjön egy lyukat. Ez vajon csak véletlen egybeesés? Annak

kell lennie, hacsak nincs kapcsolat a Medan és a ProvLife között. Valamiféle kapcsolat persze volt: Michael Eliot és Harold Tate révén. De ők csak két régi egyetemi barát, akiknek közös titkuk volt. – Szóval – folytatta Benny –, azt hiszem, Miszter AJ1005052-nek el kellene mennie orvosi vizsgálatra, és le kellene szoknia a koleszterinről. Ha tényleg olyan csúnya ez a gén, ahogy azt egyesek gondolják, bármikor kimúlhat. – Bocs, Benny. Miszter kicsodát mondtál? – Mr. vagy Mrs. Akárkit, akinek ez a száma. Mindegyik lapnak a tetején van egy szám, amolyan hivatkozási szám. Gondolom, a vizsgált személyt jelöli. Azonosító. De azt nem tudom, mit jelent az AJ. – AJ – visszhangozta Alex. – Igen. Alaposan javított változat? Vagy annyira jó génállomány? Alexnek hirtelen beugrott. – Ajánlattevő. Azt jelenti, ajánlattevő. – Tényleg? Alex a fejét csóválta. Hogy is nem jutott eszébe hamarabb? Hiszen a PrimeNumbernél százával látott pontosan ugyanilyen betű- és számkombinációkat: kötvényszámok voltak. A potenciális kötvénytulajdonosoknak kiküldött valamennyi nyomtatványnak volt ilyen száma. És mindegyik szám előtt ott állt az ideiglenes „AJ” jelzés, hogy meg lehessen különböztetni a már megkötött, érvénybe lépett kötvényektől. – Szóval mire tesznek ajánlatot? – érdeklődött Benny. – Életbiztosítási szerződésre. Azt hiszem… ezek nagy összegű biztosítást igénylő emberek lehetnek. Több millió dolláros kártérítési összeggel, gondolom. A szokványos biztosításoknál nem kérnek orvosi vizsgálatot, a nagyobbaknál viszont rendszerint igen. A genetikai vizsgálat talán ennek a része lehet, bár mi a ProvLife-nál soha nem csináltattunk ilyet. Mostanáig legalábbis nem. – Hát – mondta Benny –, lehet, hogy hipotetikus az egész. Mondjuk, valami árajánlat. Tehát lehet, hogy ezek nem igazi vizsgálatok voltak. Hogy ezek az emberek nem is léteznek. – Lehet. Ezzel együtt… Alex agyában megfogant egy ötlet. Ha utána tudna nézni, léteznek-e az ajánlattevők, és ha igen, kik azok, talán megfejtheti a rejtélyt, hogy mi vitte rá Michael Eliotot az eredményeik ellopására. Ez persze nehéz lesz. – Benny, megadnád azokat az AJ számokat? Elképzelhető, hogy utánuk tudok nézni. – Oké, persze. Beolvasta a tíz számsort, Alex pedig felírta őket a telefon mellett tartott jegyzettömbre. – Kösz mindent, Benny – mondta a végén. – Ha jutok valamire, majd hívlak, rendben? – Azt megköszönném. Ha kiderül, hogy tényleg van ilyen gén, jobb, ha tudunk róla. Alex letette a kagylót, és a képernyőt bámulta. Szóval a Prime-Number az

összes adatot betölti a központi adattár komputerébe. A gépben komplett anyag van valamennyi volt és jelenlegi kötvénytulajdonosról: személyes adatok, hitelfelvételi adatok, kárigények, kifizetések, és esetenként, amikor a biztosítási összeg félmillió dollár vagy annál magasabb, egészségügyi adatok is. Ez az adatállomány sehol máshol nincs meg, de igen szigorúan őrzik, még szigorúbban, mint ahogy a személyes adatokat védő törvények előírják. Csak az alelnököknek és azok feletteseinek van korlátlan hozzáférése „a királyság kulcsaihoz”. Most már csak az a kérdés, vajon elöl hagyják-e néha a kulcsot. Alex fogta a távkapcsolót, és már zárta volna el a tévét, amikor felfigyelt valamire a képernyőn. Zsákszerű, fehér vízhatlan sportkabátot viselő riporternő beszélt a kamerába. Mögötte, az utcában tűzoltóautók, villogó piros lámpás mentőautók, és dobozszerű, deszkaburkolatú házak látszottak, pontosan olyanok, mint a Brighton Streeten. – Az már biztos, hogy egy hároméves gyereket az intenzív osztályra szállítottak – mondta gyakorlott komolysággal a tudósítónő –, és egyelőre meg nem erősített jelentések szerint megtalálták egy nő holttestét. A kamera végigpásztázta az utcát. Kisebb tömegen lépésben átvágó mentőautót mutatott, majd ráközelített az egyik ház füstölgő romjaira. A rózsaszín homlokzat és a tető egy része épségben maradt, a megfeketedett gerendákba, szarufákba csimpaszkodott. A felső emeletek kirobbant ablakain át kilátás nyílt az égboltra, a néhai földszint egyik ablakában pedig az állat formájú játékmobil elszenesedett maradványai látszottak. Alex ekkor már biztosan tudta: ebben a házban lakott Liz Foster.

31. fejezet Igen, tudom – bólogatott élénken Ralph McCormick –, egy órája jöttem meg. Van vagy húsz üzenet a rögzítőn. Nem akartam… A vonal másik végén Newton Brady hosszas tirádába fogott, hogy milyen nehezen tudta a cég bejuttatni a Mann Klinikára, és hogy arra számítottak, tíz napig, vagy legalább egy hétig ott lesz. Hát persze, hogy aggódik mindenki. McCormick csukott szemét masszírozta. – Megértem, Newt, de tudod, ez a program, amit ott csinálnak, ez a kezelés… egyszerűen szükségtelenné teszi. Nem maradhattam ott tovább. Én mondom neked, nagyszerűen érzem magam. Hosszú szünet következett, majd Newt mondott valami óvatosságra intőt a függőség természetéről. McCormick még mindig a szemét dörgölve elmosolyodott. Nyilván azt hiszik, azért hagyta ott a programot, hogy újítson egy kis kokót. Hiszen ő végső soron csak egy kábszeres, aki nem méltó a bizalomra. – Nem, éppen ez a lényeg – felelte pillanatnyi hallgatás után. – Ez nem olyan… szóval, tudod, mi történt legutóbb. Mindig ott volt a Demerol, aztán idővel… De ez a cucc más. Newt, ez kémiailag megszünteti a függőséget. Vagy legalábbis ezt mondták neki az orvosok, és ő kész volt hinni nekik. Newt számára azonban kicsit túl szépen hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. Pontosan tudni akarta, miről is beszélnek. – Ibogain – felelte McCormick. – Valami gyökér kivonata. Valami növény gyökeréé, amit Nyugat-Afrikában találtak Ezután Newt újabb monológba kezdett, McCormick pedig körülnézett a szobában. Csak négy napig volt távol, de ezalatt annyi minden történt vele, hogy sokkal hosszabb időnek tűnt. Egy pillanatra valami bosszúságfélét érzett, hogy miért vannak a régi újságok még mindig a kávézóasztalkán, miért nem tükrözi a ház az ő új énjét. – Tudom – válaszolt aztán Newtnak –, de mondom, semmi értelme nem lett volna, hogy tovább maradjak Volt egy ilyen… jézusom, nem is tudom, hogy mondjam el. Tegnapelőtt. – Felnevetett, de aztán észbe kapott. Nem szabad eufórikus benyomást keltenie, de szinte lebegett a megkönnyebbüléstől, a kellemes közérzettől. Végül úgy tűnt, Newt megnyugodott. Érdeklődött, megvan-e mindene. – Igen, van a hűtőben ez-az – felelte McCormick – Egyébként farkaséhes is vagyok. Éppen azt terveztem, hogy főzök valamit.

Newt még közölte vele, hogy csak a következő héten számítanak rá az irodában, úgyhogy otthon maradhat pár napig. Aztán elköszönt. McCormick egy kis ideig a ház csendjét hallgatta. Ez is része volt új énjének: a csend és a lassan tovagördülő idő öröme. Mintha éppen túl lenne valami szoros határidőn, és most kényelmesen hátradőlve figyelhetné az arénát. Elmosolyodott a saját gondolatán. A rögzítő sűrűn villogva őrizte a rázúduló üzenetözönt. Hívta Neumann, Brady, White. McCormick kíváncsi lett volna, hogyan terjedt el, hogy korábban jött el a klinikáról. Alighanem meghagyták valamelyik ápolónőnek, hogy telefonáljon. Abban majdnem biztos volt, hogy a newarki reptérig követték. A cégnél senki sem bízott benne. Azt hitték, valami őrültséget csinál majd. Vagy talán azt, hogy megpróbál elmenekülni. Hússal töltött cannelloni tésztát evett a konyhai neoncső alatt, élvezettel nyelte a szájában szétolvadó sűrű, laktató paradicsom-szószt Jó volt, de egyszerűen kevés. Kenyérre támadt gusztusa. Elővett a kredencből egy nagy üveg mogyoróvajat, lecsavarta a tetejét. Közben már olvasztotta a fagyasztóból kivett „gourmet” bagettet, és a hideg udvart kémlelve az elmúlt napokat gondolta át, amikor kopogtak az ajtón. Kiment az előszobába. Az ajtó kisablakának fagyos üvegén át homályosan látszott egy arc. – Jézusom! – Nem, csak az öccse, Jerry. McCormick egy pillanatig nem jött rá, ki az. Aztán leesett. – Don. – Nyisd már ki, Ralph – hallotta Grant ajtó által tompított hangját. – Mi a…? – Nem működik a csengőd. Igyekezz már, Ralph, lefagy a tököm. – McCormick elfordította a zárat, és kinyitotta az ajtót. Grant vastagon bélelt kabátban volt, vadászsapkája majdnem eltakarta a szemét. Igen rosszkedvűnek tűnt. – Mi a baj? – Nem hallgatod le az üzeneteidet? – Dehogynem, csak… – Fel kellett volna hívnod Neumannt. – Éppen arra készültem, de… mi a probléma? Grant besétált a nappaliba, és összerántotta a függönyöket. Aztán sapkáját levéve szembefordult McCormickkal. – Kicsit aggódik miattad. Nem várta, hogy ilyen hamar visszajössz. McCormick elmosolyodott. – Ó, igen, persze. Most beszéltem Bradyvel. Minden oké. Grant savanyúan elhúzta a száját. – Ez meg mit jelentsen? – Csak azt, hogy… – McCormick kezét felemelve előrelépett. – Hihetetlen élményben volt részem odalent New Jerseyben. Grant az egyik karosszékbe huppant.

– Az jó – mondta. – A hihetetlen élmények mindig jók. – De most komolyan, Donald. Komolyan beszélek. Grant bólintott. De még mindig nem mosolyodott el. McCormick érezte, hogy már Grant puszta látványától is kezdenek gyengülni a pozitív rezgések. Átment a konyhába, a bagettje még mindig bent volt a mikrobán. Főzött kávét. Mire visszaért a nappaliba, Grant már levette a kabátját. McCormick átnyújtotta neki a kávét. – Mesélted Newtonnak is? – kérdezte Grant. – Hát, csak nagy vonalakban – mosolyodott el McCormick. – Ő nem igazán… Senki sem hisz nekem. – Hát, ezért nemigen hibáztathatod őket – mondta Grant, és körülnézett a szobában. – Tehát akkor… – kezdte elveszteni a fonalat, szemmel láthatóan elvonta valami a figyelmét – … mi is történt? A kezelésről kezdtél mondani valamit. – Azzal a gyógyszerrel kezeltek – magyarázta McCormick. – Minden nap kaptam egy tíz milligrammos adagot. Hihetetlen volt. Megvilágosodtam tőle, Don. Láttam az életem képeit. Grant összekulcsolta az ujjait, majd összenyomta két lapáttenyerét. Igen feszültnek tűnt. – Azt mondják, ez nem szokatlan – folytatta beszámolóját McCormick. – A gyógyszer egyik hatása. Az Ibogainé. Először… – ritkuló fekete hajába túrva idézte fel élményeit – … először nagyon nyugodt lettem, ellazultam. Aztán hirtelen képeket kezdtem látni. Mintha moziztam volna. Először kicsiben láttam, aztán egyre nagyobb lett. Elképesztően részletes képek voltak. A múltamból. Pár nappal ezelőttről is. Reklámok. Fű egy nagy, sík területen. Ahogy a szélben hajladozik. Aztán kisfiút láttam, kezében lapos kövekkel. Grant megrántotta a vállát, arcára undor ült ki. – Szóval lebegtél. Azt itt is megtehetted volna. Megspóroltad volna a cégnek a repülőjegyet. – Nem, nem! – McCormick a fejét rázta, és fel-alá járkált. – Ez nem olyan volt. Úgy tizenegy óra elteltével abbamaradtak a képek. Mintha összezsugorodott, majd eltűnt volna a képernyő. Kijöttem belőle, és semmi mást nem akartam, csak enni. Éhes voltam. Aztán egész éjjel nem aludtam, és éjszaka is volt revelációm. Megértettem, mit rontottam el az életben. Grant bólintott, és két kézzel markolta a kávéscsészét. – Tegnap egész nap álmos voltam – folytatta McCormick. – Ellazult voltam és boldog. Don, még soha nem éreztem ilyet! Grant felállt. – Pompás. – A függönyhöz lépett, kikukucskált. – És mi történik, ha elmúlik a hatás? – kérdezte. Ismét szembefordult McCormickkal, és keményen a szemébe nézett. – Nem múlik el. Az orvosok azt mondták, ez nem múlik el. Az Ibogain

kibogozza az összekuszálódott szálakat. Belül, az agyadban változtatja meg a dolgokat. Grant bólintott, mint aki éppen eleget hallott. – Ugyan már, Ralph! Miért pont egy régi motorost akarsz átvágni? McCormick kicsit hátrébb lépett, és hevesen rázta a fejét. – Nem viccelek, Donald. Tényleg így van. Mondom, minden megváltozott. Grant most lassúbb mozdulattal bólintott, és hosszan végigmérte McCormickot. Aztán leült a kanapéra, és mindent lesöpört a kávézóasztalkáról a padlóra, üresen maradt a foltos üveglap. Fehér porral teli kis celofánzacskót vett elő. McCormick levegőért kapkodott. – Donald… Jézusom… Jézus Mária! Mit csinálsz? Grant meglepetten nézett vissza. – Mi az, nem tudtad? Ugyan már, Ralphy, azt hiszed, csak te szereted néha jól érezni magad egy kicsit? – Nem, de… McCormick végignézte, ahogy Grant egy kis kupacba kiszórja a kokaint, majd a hitelkártyájával csíkokba rendezi. Aztán apró ezüst-csövecskét húzott elő skót mintás gyapjúinge zsebéből, és felszippantott egy testesebb csíkot. Utána orrát nyomkodva hátradőlt. – Igen, ez az. – Mosolyogva rázta a fejét. – Ralph, ha tudnád, micsoda napom volt, megértenéd, mekkora érzés ez. McCormick csak bámulta földbe gyökerezett lábbal, meg sem tudott szólalni. Grant rábökött az ujjával. – Ralphy, az arcodra van írva. Oda bizony. Látom rajtad a mohó vágyat. – Miért jöttél ide? – vonta kérdőre McCormick. Azzal leült az asztal mellé az egyik karosszékbe. Bizsergett a nyelve hegye. – Mert Walter aggódott – felelte Grant. – Aggódott, amiért ilyen hamar hazajöttél. Azt hitte, majd pucér seggel rohangálsz fel-alá. McCormick nagyot nyelt. – Annak már vége – mondta. – Tiszta vagyok. – Tiszta? – visszhangozta kétkedve Grant. Azzal kabátja zsebébe nyúlt, és rövid csövű harmincnyolcast húzott elő. Egy pillanatig mindketten a kezében levő pisztolyt nézték. McCormick hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ez meg mi? – Tiszta vagy? – ismételte Grant. – Szóval azt mondod, ha körülnézek ebben a patkánylyukban, nem találok egy kis dugi készletet? Egy kis zacsit? McCormick megbűvölten bámulta a fegyvert. – Gyerünk a fürdőszobába – mondta Grant, mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe. Miután McCormick nem mozdult, idegesen felé bökött a pisztollyal. – Azt mondtam, mozgás, az istenit! Felmentek a lépcsőn az emeletre. McCormick feltartott kézzel haladt elöl,

mint valami ötvenes évekbeli horrorfilmben a túsz. Szűk volt a hely a fürdőszobában. McCormick a fehér csempéről visszaverődő erős fénytől hunyorogni kezdett. – Grant, ez… nagy ostobaságot csinálsz – hebegte. Tudta, hogy komoly bajban van, de valahogy mégsem fogta fel egészen, mi történik vele. Grant az orrán keresztül nagyokat fújtatott. A szűk teret megtöltötte a belőle áradó erős whisky- és dohányszag. – Nyisd ki a szekrényt! – utasította McCormickot. – Lássuk, tartasz-e odabent valamit. McCormick kővé dermedve bámulta a fegyver csövét. Grant hirtelen nekiesett, hátralökte, és teljes súlyával a falhoz lapította. Valami leesett egy polcról. Grant kemény talpú csizmájával McCormick jobb lábára lépett, és egész testsúlyával előre dőlve ránehezedett. McCormick azt hitte, mindjárt beszakad a lábfeje finom boltíve. Hihetetlenül fájt. Grant közvetlen közelről az arcába nézve nyitotta ki a gyógyszeres szekrénykét, és vett elő egy aszpirines üvegcsét. – Úristen, Ralph – mondta, miközben fogával lecsavarta a tetejét –, feszültnek látszol. Kurva szarul nézel ki. Biztos múlik már az Ibogain. Most mi a faszt csináljunk? McCormick próbált elhajolni, de Grant valósággal odaszögezte a falhoz. Aztán a főnyomozó hirtelen ellökte magát tőle, és a mosogatóba köpte a kupakot. A fájdalom most felfelé indult el McCormick lábában. A szeme megtelt könnyel. – És még azt mondod, tiszta vagy – szólalt meg Grant. Felmutatta a kis üveget. – Ha annyira tiszta vagy, ez mi? McCormick a fejét rázta. – Nem tudom. Ez nem… Övé volt az üveg, de megesküdött volna rá, hogy üres. Látta, hogy elég sok kokain van benne. Eszébe jutott, hogy talán nem is használt el annyit, mint gondolta. Grant kicsit megrázta az üveget. – Na, Ralphy, mutasd meg, milyen tiszta vagy. Azzal saját szegycsontjához nyomta a pisztolyt, és előrehajolt. – Látod, Ralphy, én tiszta vagyok. Én nyomhatok néha egy keveset. Ma például rossz napom volt, nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna. Ilyenkor belenyalhatok egy kicsit. És meg se tudja senki. Még te sem jöttél rá. És tudod, miért? Mert nekem ez nem számít. Mert én nem vagyok ilyen szerencsétlen, elbaszott drogfüggő. McCormick arcát szinte égették a legördülő könnyek. Grant hirtelen dühbe gurult. Kibiztosította a pisztolyát, és durván McCormick arcába nyomta. – El ne kezdd ezt a kibaszott nyavalygást! Nem vagyok rá kíváncsi. Ha kell egy szippantás, rajta. De ne bömbölj itt nekem, bazmeg! Szinte sistergett a levegő a haragjától. Odanyújtotta az üveget. McCormick a következő pillanatban azt látta, hogy remegő keze kinyúl érte, és

elveszi.

32. fejezet A Brighton Street egészen más hely lett. Végig tűzoltó- és mentőautók álltak az utcában, szinte összeért a lökhárítójuk, színes tetőlámpáik vásári körhintát idézően villogtak és forogtak. Szivattyúk és generátorok légkalapácsra emlékeztető, éktelen robajától rezgett a levegő, hosszú, vaskos tömlők kígyóztak a latyakban. Alex egy sarokkal odébb állította le a Camryt, és lélekszakadva rohant a helyszínre. Fátyolszerű, sárgás füst lepett be mindent, a vegyszerek penetráns bűzét szinte harapni lehetett. A bámészkodók seregéből már csak úgy tucatnyi átfagyott, egyik lábáról a másikra ugráló alak maradt az utca távolabbi végén. A tévéstábnak meg a fehér kabátos riporternőnek nyoma sem volt. A hetes számú ház romokban hevert. Az épület hátánál kezdődött a tűz, majd előre és felfelé harapódzott egyre tovább. Elemésztette a felső szinteket, a tető legnagyobb részét berogyasztotta. Összedőlt az egész keleti fal. Alex az első emeleten immár szabad ég alatt lévő kályhát, hűtőt és karosszéket pillantott meg, az utóbbinak teljesen kiégett a szövete, csupaszon meredeztek belőle a fémrugók. A szomszéd fürdőszobában a levegőben lógott a mosdó, csak két rézcső tartotta. Ahol pedig Liz lakása volt, ott most csak elszenesedett romhalmaz látszott. – Hé, maradjon ott, ahol van! Kormos, mocskos arcú, véraláfutásos szemű tűzoltó állt előtte. A hangjából ítélve fiatalabb lehetett, mint amennyinek kinézett. – Mi… mi történt? Hogyan…? – Kérem, hölgyem, maradjon a kötél mögött. Felettük egy másik tűzoltó éppen belépett a létra tetejéről a leg-felső emeletre. Feje fölött ingatag tetődarab lógott, a palalemezek többsége már elmozdult a helyéről. Tőle talán egy méterre ágy állt rózsaszínű takaróval, amely a koromtól már megfeketedett, meg egy öltözőasztalka, a rajta lévő, puha gyerekjátéknak látszó tárgy még mindig füstölgött Az egyik belső falról úgy lógott a megperzselődött tapéta, mint megannyi óriási pergamentekercs. – Ismerem az egyik lakót – mondta Alex a tűzoltónak, aki hátrébb próbálta tessékelni. – Liz Fosternek hívják. A földszinten lakik. A tűzoltó habozott. – Azt a fickót kérdezze meg, oké? És az utca túloldalán álló rendőrre mutatott, aki egy idős házaspárral beszélgetett, alighanem szomszédok lehettek.

– A nő, aki meghalt – erősködött Alex. – Tudja, hogy… Ekkor hirtelen kiáltást hallott a háta mögül. Hamu- és törmelékfelhő zúdult le a tetőről, alig egy méterrel a fent lévő tűzoltó mellett Úgy nézett ki, mindjárt összedől az egész épület. – Kérem, álljon most hátrébb, oké? Alex visszavonult az utca túloldalára. A ház tetején még mindig túlélőket kerestek, vagy talán a lépcsőházban rekedtek holttestét. Az épület hátánál összegubancolódott fémlemezek jelezték a tűzlépcső helyét. Ha ott kezdődött a tűz, a ház elülső részében lakókon már nem segíthetett a lépcső. – Maga itt lakik, asszonyom? A homokszínű, lekonyuló bajszú, pirospozsgás arcú járőr türelmetlenül meredt rá. – Nem. – Alex igyekezett megőrizni nyugalmát – De egy barátnőm a földszinten lakott. Azt szeretném megtudni, jól van-e. A rendőr a szomszédokhoz fordult. – Rendben, emberek, köszönjük a segítségüket. Most már jobb, ha távolabb mennek. – Ismét Alexhez fordult. – Hogy hívják a barátnőjét? – Liz Foster. A földszinten lakik, hátul. A rendőr az épületre pillantott. Alex tudta, mire gondol: hogy hátul már nincs földszint – Dolgozik a barátnője? – kérdezte a rendőr, miközben visszafelé lapozott a jegyzetfüzetében. – Tíz körül ütött ki a tűz. – Pillanatnyilag nem dolgozik. A hírekben azt mondták, egy nő… A járőr bólintott. – Egy idős hölgy a felső szinten. A jelek szerint füstmérgezést kapott. A szomszédok szerint Samuelsnek hívták. Alex lehunyta a szemét. Tehát nem Liz. – Hála istennek! A rendőr most a járőrkocsi motorháztetején írt a jegyzettömbjébe, vastag kesztyűbe bújtatott keze lassú, határozott mozdulatokkal rótta a betűket Alex késztetést érzett, hogy beszéljen neki Michael Eliotról, a pénzről meg Harold Tate figyelmeztetéséről: Sejtelme sincs, mekkora veszélyben van. De mi értelme lenne? A homályos vádaskodásnak nem lenne súlya, különösen, ha a ProvLife vezetői ellen hangzik el egy nemrég elbocsátott alkalmazottjuk szájából. Különben is, még azt sem tudja pontosan, mivel vádolja őket. – Attól tartok, még nem ellenőriztük senki hollétét – mondta a rendőr. – Egyedül él Miss Foster? Alex rámeredt. – Úgy érti, lehet, hogy még bent van? – Nem valószínű. De amíg nem nézzük át az egész házat, nem zárhatjuk ki. Úgy néz ki, hátul kezdődött a tűz. Tehát egyedül él, vagy nem? – Igen, egyedül. – Mikor látta utoljára? Alex próbált visszaemlékezni. – Úgy… két hete lehetett, azt hiszem. Nézze, mennyi idő kell még, hogy valaki megnézze a hátsó részt? Lehet, hogy még él.

A rendőr felemelte a kezét. – Oda fognak érni, amilyen gyorsan csak tudnak. De jó esély van rá, hogy a barátnője bent sem volt, oké? Nyugodjon meg. – Rendben – bólintott Alex. – Van ötlete, hova mehetett? Gondolja, hogy elment a városból? – Elképzelhető. Van Marylandben egy nővére. – Oké. Barátja? – Az nem… nincs. Figyeljen, van elképzelése, hogyan történhetett ez az egész? A rendőr a fejét rázta. – Régi épületek ezek. Nem sok kell hozzá. Az a sok száraz faanyag pillanatok alatt lángra lobban. – Közben sercegve életre kelt a kocsijában a rádió, de nem sietett felvenni. – Az egyik srác szerint villanyhoz való aljzatba, vagy inkább a maradványába dugott olajradiátort találtak. Én arra tippelek, hogy az okozta a tüzet – Egy fűtőtest? – Igen. A biztosítékuk nem olvad ki, vörösen izzó vezetékek haladnak át a házon. – Kinyitotta a kocsija ajtaját – És amilyen állapotban a vezetékek vannak egyik-másik ilyen öreg házban… Alex visszanézett a túloldalra. Liz mintha panaszkodott volna, hogy a tulaj nem törődik semmivel. De hogy olajradiátort dugjon a villanyhoz való konnektorba? Ez egyáltalán nem rá vall. – Annyira ostoba esetnek tűnik! – jegyezte meg. – Persze – felelte az autójába bekászálódó rendőrjárőr. – Mégis nap mint nap megtörténik. Kérdezze csak meg a kedves biztosítóját. Alex déli irányban, Edgewood felé hajtott az autópályán, amikor észrevette, hogy csöng a mobilja. Felrántotta a kesztyűtartót, kivette, és kesztyűs kezével nagy nehezen megnyomta a gombot. – Halló? A mellette nagy sarat verve elhúzó teherautó elnyomta a hívó hangját. – Halló? – Alex, én vagyok. Nem volt túl nagy térerő, de azért tudta, ki az. – Liz? – Igen. – Jézusom, jól vagy? Már attól féltem… láttam, mi történt a házzal. Azt mondták… Liz közbevágott, de a bizonytalan térerő miatt csak szaggatottan hallotta. Egyszerre mindig csak pár szót. Liz hangja riadtnak tűnt. – Liz, nem hallak valami jól. Az autópályán vagyok. Te hol vagy? – Én… elmentem a városból. Azt hiszem, megpróbáltak megölni.

– Kicsoda?! Liz? Ismét megszakadt a vonal, az út raktárépületekkel és olcsó bérházakkal szegélyezett sekély vízmosásba bukott alá. A külső sávot lezárták, a kocsik a másik kettőbe tömörültek. – Ki akart megölni? – Mondtam már. Nem tudom. Tegnap este láttam, hogy autóból figyelik a házat. – Oké, mondd meg, hol vagy most. Valami kattant, aztán kitisztult a vonal. – Egy motelben. Valahol New London közelében. – New London? Mi a fenét keresel ott? – Nem akartam Rhode Islanden maradni. El akartam menni az államból. Nem tudom, miért, Alex. Láttam, mit tettek a házzal, és csak hajtottam tovább. Alex a fékbe taposott, mert előtte hirtelen lelassult a sor. A szélvédője már olyan koszos volt, hogy alig látott ki rajta. Bekapcsolta az ablaktörlőt. – Figyelj, Liz, a rendőrség szerint baleset volt. – Igyekezett nyugodtan, beszélni, és úgy, mint aki el is hiszi, amit mond. – Beszéltem egy zsaruval. Valaki rossz konnektorba dugott egy fűtőtestet, és a biztosíték nem ment ki. – És szerinted ez baleset volt? Alex átment a lassú sávba. Érezte, hogy az első kerekek egy nedves hócsíkon kissé megcsúsznak. – Nem tudom, de azt mondják… – Hogy ilyesmi nap mint nap megtörténik? Ugyan már, Alex! Két hete még azt mondtad, vigyázzak magamra. Merthogy Michael valami rossz társaságba keveredett. Az esetre visszagondolva Alexnek eszébe jutott saját balsorsa, és az is, ki okozta. – Te pedig, Liz, két hete még azt mondtad nekem, hogy soha nem beszéltél Margaret Eliottal. Emlékszel? Liz nem felelt, vagy ha igen, szavai elvesztek a légköri vételzavar okozta recsegésben. – Liz? – rázta meg Alex a telefont. – A francba! Mögötte dudált valaki. Két sáv között imbolygott. Kitette az indexet, és felhajtott a tizenhatos kijárat rámpáján. – Én… sajnálom – mondta Liz. – Nem akartalak belekeverni. Azt hittem… – Inkább védekező, mintsem bűnbánó volt a hangja, persze aligha lehetett vele tisztában, mennyi bajt okozott. – Hogy jött rá? – Hosszú történet. Majd személyesen elmondom. De többet ne csináld, oké? – Nem, nem fogom. Azt hiszem… azt hiszem, el kellene mennünk a rendőrségre. Szerinted nem? – Nem volt valami határozott a hangja. – Gondolkoztam már rajta. Valahogy úgy érzem, nem jutnánk vele messzire. Legalábbis egyelőre nem.

– De akkor mégis, mit csináljak? Hova… hova menjek? Félek, Alex. – Liz a könnyeivel küszködött. – Mi van, ha megint megtámadnak? Azt sem tudom, kicsodák. – Csak ülj a fenekeden – tanácsolta Alex. – És csak annak mondd el, hol vagy, akiben feltétlenül megbízol. A ProvLife-nál pedig semmi szín alatt ne hívj fel senkit, oké? – És aztán? Aztán mi lesz? – Ha már tisztábban látjuk, mibe is mászott bele Michael, akkor majd elmehetünk a rendőrségre. De bizonyíték kell. – Bizonyíték? De mire? – Bízd csak rám. Rajta vagyok az ügyön. – Mit fogsz csinálni, Alex? Mondd el! Alex lelassított Lejtmenet következett, a Roger Williams Park nyugati oldalán járt. Mark háza innen egy mérföldre volt a túloldalon. A szétszórtan álló fák között látta a fehéren elnyújtózó Cunliff-tavat A tó széle szürkéllett, ott már kezdett olvadni a jég meg a hó. – Maradj telefonközelben – mondta búcsúzóul.

33. fejezet Alex ötven méterrel a Blimpies gyorsétterem után lehúzódott az útról, és leállította a motort. Fél tizenegy volt. Odakint a szemerkélő eső lassan ólmos esővé alakult át, glóriát vont a régi, öntöttvas utcai lámpák köré. Hamarosan ismét fagypont alá süllyed a hőmérséklet, és ő nem ehhez van öltözve. Délután hazament, felvette a legjobb munkába járós ruháját, még ki is sminkelte magát. Mindezt a biztonsági őr kedvéért, aki este nyolctól ül a recepción. Úgy akart kinézni, mint akinek hosszú napja van a munkahelyén, és éppen csak kiugrott harapni valamit. De a térdig érő szoknya, a hozzáillő kosztüm és a selyemblúz egy fagyos februári estére nem volt a legalkalmasabb összeállítás. A főbejáraton szivárogtak kifelé az emberek, fázósan fonták össze magukon a karjukat a feltámadó szélben. Alex felismert pár lányt a marketingről, meg a kockázatelbírálási osztály egyik első emberét is. Nagyon is el tudta képzelni, mi tarthatta bent őket ilyen sokáig. Mindenkire komoly terheket rótt a cég tervezett terjeszkedése a betegbiztosítás irányába, több emeleten is égtek még villanyok. Alex várt még húsz percet, de nem jött ki senki. Fogta a mobilját, és hívta Mark számát a pénzügyön. Két kicsengés után jött is a jól ismert hang a rögzítőről: „Pillanatnyilag nem tudom fogadni hívását, de kérem, hagyjon üzenetet a sípszó után, és amint lehet, visszahívom.” Sokszor hallotta már a szöveget, de Mark hangja most valahogy más volt. Azelőtt mulattatta a rideg, „nincs vesztegetnivaló időm” stílusú hanghordozás, mert biztos volt benne, hogy csak színjáték. Ismerte az igazi Mark Ferullit, aki egy szál séfkötényben vette üldözőbe a lakásban, és aki szombat délelőttönként szerette ágyból nézni a Cartoon Networköt. Most azonban eltűnődött rajta, hogy vajon tényleg az volt-e az igazi Mark Ferulli. Három nap telt már el a legutóbbi, katasztrofálisan végződött találkozásuk óta, de a fiú még mindig nem próbált kapcsolatba lépni vele. Hogy tehet ilyet azok után, hogy ennyi ideig jártak együtt? Azon gondolkozott, lehetséges-e, hogy mindvégig csak áltatta magát, és a látszat nem csal: Michael Eliot halála óta Mark is ugyanúgy megváltozott, ahogy minden és mindenki más. A sötétben ülve, a halványan megvilágított ablakokat bámulva próbált úrrá lenni tanácstalanságán, kétségbeesésén. Egy hete még ide tartozott, része volt a pénzügyi negyednek, a ProvLife-irodaháznak, a cégnek, az osztálynak. Mindez az övé volt Bármi is történt, nem tudott némi fájdalmas nosztalgia

nélkül gondolni arra, ahogy régen mentek a dolgok, a biztonságra, a bizonyosságra – és a tudatra, hogy tartozik valahova. De nem szabad elfelejtenie, hogy erről a bizonyosságról kiderült, hogy valójában bizonytalan. Ő most birtokon kívül van, sokkal inkább, mint bármikor. Ez pedig azzal jár, hogy kockáztatnia kell. Most mindjárt azt, hogy a recepción a biztonsági ember nem ismeri fel. Donald Grant egyedül volt az egész harmadik, emeleten. Kárbejelentéseket kivizsgáló csapata nem olyan emberekből állt, akik a feltétlenül szükségesnél több időt töltenének az irodában, a többi beosztottja pedig adminisztrátor volt, akiknek szigorúan kilenctől ötig tartott a munkaidejük. És pontosan így is volt ez kitalálva: mindenki elvégzi a maga gondosan körülhatárolt feladatkörét, megcsinálja, amit mondanak neki, de semmi több. Különösen fontos volt ez a nagyobb értékű kötvényeknél. A félmillió dollár feletti kárigényeket közvetlenül Dean Mitchellnek, az osztályért felelős alelnöknek adták tovább. Ha ő kiadta az ukázt, hogy nyomozás, akkor nyomoztak. Ha azt mondta, kifizetni, kifizették. Az állandó alkalmazottak körében nem ösztönözték az egyéni kezdeményezőkedvet, és ez nagyban megkönnyítette Grant munkáját. Így a felső vezetésre koncentrálhatott, bár az utóbbi időben ott is elég nemszeretem feladatot jelentett a fegyelem fenntartása. Grant biztos volt benne, hogy senki sem látta távozni McCormick házából. Sötét volt, az esetlegesen hátrahagyott kósza lábnyomait pedig bizonyára elmosta már az eső. Ez azonban nem ok a hanyagságra. Sokkal jobban aludna, ha tudná, hogy zsebben az alibije. Ehhez pedig manipulálni kell egy kicsit az adatokat a ProvLife komputerén. Ha végez, a nyilvántartás azt fogja mutatni, hogy egész délután az épületben tartózkodott. Tanúsítanák ezt mások is. A belépési nyilvántartás apró részletkérdés, mégis döntő lehet. Grant tapasztalata ugyanis az volt, hogy az emberek még mindig erősen hisznek a számítógépek, illetve az általuk tartalmazott információ objektív és igaz voltában. Ehhez képest egy hús-vér ember szavait mindig gyanakodva fogadják. A ProvLife épületében szokványos biztonsági rendszer működött. Az alkalmazottak egyénenként beprogramozott, érzékelővel leolvasható szürke műanyag kártyát kaptak, amelyet hajtókájukra csíptetve, vagy a zsebükben hordhattak. A főbejáratnál és az egyes osztályok bejáratánál felállított érzékelők leolvasták a kártyákat, majd egy számítógépnek küldték el az információt. Az ajtó csak akkor nyílt ki, ha a gép úgy találta, hogy a kártya tulajdonosa jogosult az adott időpontban belépni az adott területre. Minden egyes alkalmazott anyagát tetszés szerint lehetett manipulálni, hogy csak egyes emeletekre nyerjen bebocsátást, máshová nem, és csak bizonyos napokon és időpontokban, máskor nem. Ugyanígy a főbejárathoz való megérkezést, illetve az ott történő távozást is regisztrálta a komputer.

De ahogy a ProvLife számítógépes rendszerének többi területét, az érkezési-távozási naplót is meg lehetett változtatni, ha valaki értett hozzá. A ProvLife-nál semmi nem volt kőbe vésve, leszámítva persze a szabályokat. Grant kigombolta a legfelső inggombját, és pötyögni kezdett a klaviatúrán. A feje még zsongott a felszippantott anyagtól, de ettől eltekintve úgy érezte, tiszta a gondolkodása, lankadatlan a figyelme. A képernyőn pár másodpercen belül megjelent ugyanaz az információ, ami a recepción is látható volt: kódszámok, nevek, időpontok listája. Még élt a fájl, hiszen a napból még hátravolt egy óra. A képernyő alján sárga kurzor villogott várakozón. Át kell majd másolni a fájlt, egy segédprogrammal módosítani kell az adatokat, majd visszamásolni. Fárasztó babramunka, de nem először csinálja. Felsóhajtott, kinyújtóztatta tagjait. Igazán rászolgált pár nap szabadságra, esetleg egy hosszú hétvégére valami napfényes helyen, eltölthetne egy kis időt Verával meg a gyerekekkel. De ezzel most várni kell. Most azt teheti meg a legkevésbé, hogy elmenjen a városból. Az élet a megszokott mederben csordogál tovább. Minden nap szürke. átlagos. Így kell lennie. A képernyőn most eggyel eltolódtak az adatok, mivel új belépő jelent meg az alsó sorban. Három perc múlva tizenegy, és az érzékelők szerint Mark Ferulli lépett be a főbejáraton. Ez rendben is lenne, csakhogy Mark Ferulli New Yorkban van. Nem volt jó érzés, hogy behatol Markhoz, de semmi mást nem tudott kitalálni. Különben is, tulajdonképpen nem is követ el igazán magánlaksértést. Hiszen már annyi időt töltött abban a házban, annyi nyomot hagyott maga után, hogy szinte feljogosítva érezte magát – legalább arra, hogy utoljára körülnézzen. Azok után. ami történt, félt, hogy Mark esetleg kicseréli a zárat, de nyilván nem volt rá ideje. Ugyanúgy talált mindent, ahogy vasárnap este. Még a vacsora hozzávalói is ugyanúgy hevertek a konyhaasztalon, ahogy hagyta őket, a mogyoróhagyma már kezdett elfonnyadni, és meg is sárgult egy kicsit. A szemetesben talált kartondoboz arról árulkodott, hogy Mark a veszekedésük után felemelte a telefont, és pizzát rendelt magának. Alex nem sokáig időzött a házban. Hiszen megláthatja valaki, és egyébként is szomorúsággal töltötte el a helyszín. Mark, amikor elment, a konyhai telefon melletti kis mexikói tálkában hagyta a ProvLife-os belépőkártyáját. Az igazság az volt, hogy munkába menet is gyakran elfeledkezett róla, ilyenkor a recepciósnak kellett beengednie a berregővel. Alex ott találta a kártyát, pontosan úgy, ahogy remélte. Ha minden jól megy, másnap reggel vissza is hozza. Így Mark soha nem tudja meg, hogy elvette. Csak a beléptetőrendszert figyelő komputer rögzíti majd a használat tényét, azzal pedig úgysem foglalkozik senki. A biztonsági őr székében hátradőlve, Snickers csokit majszolva olvasta a

National Enquirer valamelyik számát. Fiatalabb volt a többieknél, kerek, fényes arcú, gallérján a világra mérgesen nyelvet öltő pecsétfoltok. Felnézett, amikor Alex odatartotta az érzékelőhöz a szürke plasztikkártyát, és követte a tekintetével, amikor nagy, lendületes léptekkel a lift felé indult. – Már nem is tudom, sokáig vagyok bent, vagy korán kezdek – kiáltott oda neki Alex ironikus mosollyal. – Hihetetlen, nem? A fiú visszamosolygott, Alex karcsú alakján, lágyan ringó mellén legeltette a szemét. Szeretett volna válaszolni valamit, valami szellemeset, de tele volt a szája a Snickersszel. – Kell egy kis szünet – nyögte ki végül az összerágott mogyoró-és nugátpempőn át. Alex megnyomta az egyik hívógombot, és hintázni kezdett a sarkán. Az őr felismerte, hogy látta már itt. Azt is tudta, hogy a hetediken dolgozik, mert egyszer látta onnan kijönni, de a nevére nem emlékezett. Megvárta, míg eltűnik az egyik liftben, majd az asztal sarkán álló komputer képernyőjére pillantott. Ferulli. Furcsának találta, hiszen a lány egyáltalán nem volt olaszos külsejű. Alexnek torkában dobogott a szíve, amikor a lift lassan elindult felfelé. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg az ajtó fölött egyik számot felváltja a másik, és nemegyszer szentül meg volt róla győződve, hogy mindjárt megáll a lift, és beszáll valaki. Ha ez a valaki ismeri őt, és tudja, mi történt, az baj. Nyilván mosolyognának rá szó nélkül, aztán amint elválnak útjaik, hívnák a biztonságiakat. Mire a fülke végre valóban megállt a nyolcadikon, Alex homlokát már kiverte a verejték. Mély lélegzetet vett, és bekukucskált a lépcsőfordulóba. Az egyik sarokban a világot vállán hordozó Atlaszt ábrázoló ronda sárgaréz szobrocskát világították meg a bemélyedésekben elhelyezett lámpák. Ez még a negyvenes években volt a ProvLife emblémája, rég nem használták már. Alex léptekre, hangokra hegyezte a fülét, de csak a légkondi elhaló moraja hallatszott a tetőről. Kilépett a csiszolt kőpadlóra, és lábujjhegyen a pénzügyi osztály bejárata felé sietett. Az üveglapokon keresztül pár forgószék, egy jókora fikusz és a falon lógó éves terv tárult a szeme elé. A folyosó sarkán túlról halvány neonfény szűrődött be, a szoba nagy része viszont sötétségbe borult. Lehúzta a kártyát, kattant a zár. Odabent a farostlemez és a meleg műanyag állott parfümillattal keveredő, jellegzetes irodaszaga csapta meg az orrát. Sorokban álltak az asztalok, mint a brókereké, mindegyiken komputer, egyik-másikon kettő is. Néhány képernyő még mindig mutatta az oszlopokba rendezett piaci adatokat: árak, árfolyamok, árrések, a szüntelen, átláthatatlan pénzforgalom egy-egy elektronikusan kimerevített pillanata. A világoskék és sárga számjegyek halvány fényt vetettek a plafonra. Az egyik sarokban faxgép préselt ki magából csipogva-nyögve egy

jó hosszú küldeményt. A sötétben a valóságosnál nagyobbnak tűnt a terem. Mark asztala még mindig ugyanott volt, körülötte azonban elég nagy területet hagytak szabadon, és két oldalán fa válaszfalakat helyeztek el. Szemmel látható volt, hogy a pénzügy új vezére számára sarokirodát építenek ki, ahonnan, elődjével ellentétben, az egész emeletet beláthatja. Alex azon tűnődött, hogy vajon Mark direkt hangsúlyozni akarta-e ezzel, hogy mostantól ő a főnök, és rajtuk tartja a szemét, nehogy valaki elfelejtse. Vagy csak egyszerűen nem akart Eliot régi irodájába költözni? Lehet, hogy szorította volna kissé a halott ember cipője… Alex belépett az üres ajtókereten, és leült. Éppen csak felkapcsolta az állítható asztali lámpát, és lehajtotta, hogy az égő csak tíz-tizenöt centire legyen az asztallaptól, amikor megcsörrent a telefon. Grant azonnal letette, amikor meghallotta, hogy hangposta jelentkezik be. Ha Ferulli tényleg az épületben van, vajon mit keres itt? Mi hozta haza New Yorkból ilyen hirtelen? Mi lehet az, ami nem várhatott reggelig? A képernyőn felvillanó névre meredt. Ferulli. A vadonatúj alelnök. Új, kipróbálatlan. Csak pár éve van a cégnél. Arrogáns, ambiciózus, kicsit ingerlékeny és túlérzékeny, de mindenképpen biztonságosabb választás volt, mint Drew Coghill. De vajon mennyire ismerik? Brady úgy gondolta, megbízható, de túl sok forgott kockán ahhoz, hogy ennyivel megelégedjenek. Grantnak amúgy sem a bizalom volt a szakterülete. Bezárta a képernyőt, és leliftezett a földszintre. A biztonsági őr, amint meglátta, egyből letette a National Enquirer-t, és sietve lesöpörte öléből a csokimorzsákat. – Jó estét, Mr. Grant – köszönt oda. – Látom, ma sokáig maradt. Grant a recepciós asztalra tette lapátkezét. Hideg, kék pillantásának kereszttüzében az ifjú őr legszívesebben eldugta volna a magazint, mintha legalábbis pornóújság lenne. – Látta bejönni Mr. Ferullit? – Ferulli? Öö… – A képernyőre pillantott. – Ó, igen, igen. Pár perccel ezelőtt. Mármint úgy érti, hogy… – Egyedül volt a fickó? Az őr zavartan bámult rá. – Ki? Grant arcán méla undor suhant át. – Miért, ki a faszomról beszélünk? Ferulli. – A hölgy? – Mark Ferulli. Harmincöt éves. Olasz. A pénzügyi osztály vezetője. Vagy túl gyorsan mondom? A fiú újból a képernyőre nézett, mintha attól remélne segítséget. – Én nem… Ez a Ferulli nő volt. Ebben biztos vagyok.

– Nő? – vette le a kezét az asztalról Grant. – Igen, uram. De láttam már máskor is. Úgy értem, tudom, hogy itt dolgozik. – Tudja, hogy itt dolgozik, de azt nem, hogy hívják? Az őr érezte, hogy vörösödik. – Hát, én… dolgoznak vagy kétszázan ebben a… – Hol dolgozik a nő? Melyik emeleten? – Öö… hetedik. Igen, a hetediken. – Aktuárius? – Lehet. EnGrant már a lift felé tartott. Az őr felállt. – Gond van? Grant nem felelt. – Jöjjek én is? Grant a liftajtót tartva visszafordult. – Nem. Maradjon itt. Ha megint látja a nőt, állítsa meg. Mit gondol, sikerülni fog? Alex a központi adattár komputer egyes területeit úgy ismerte már, mint a tenyerét, de voltak a rendszernek olyan részei is, ahol még életében nem járt. A rendszer jobbára a társaság szervezeti felépítését tükrözte, az egyes osztályoknak megfelelő alrendszerekre volt osztva, bizonyos kulcsadatokat pedig külön rubrikában, központilag tartottak nyilván. Alex tapasztalata az volt, hogy az ember a saját alrendszerén belül elég szabadon hozzáférhet a fájlokhoz, más alrendszerekben viszont csak megszorításokkal. A cég versenyhelyzetét javító titkait ugyanolyan féltve őrizte, mint kötvényesei privát szféráját. Korlátlan hozzáférés csak a megfelelően magas pozícióban volt lehetséges – vagy a megfelelő jelszó ismeretében. A nyitóképernyőn ábécérendben jelentek meg a különböző alrendszerek. Az Aktuárius Szolgálat, amit Alex a legjobban ismert, a legtetején volt. Most az egyszer azonban nem statisztikai adatokra vadászott. Ezúttal nevekké, címekké, emberekké akarta átgyúrni a számokat: azokká az emberekké, akiknek genetikailag elrendelt sorsát a Medan felderítette, és akiknek a vizsgálati eredményeit Michael Eliot érdemesnek látta eltulajdonítani. Ha valóban életbiztosításért folyamodtak, személyes adataiknak benne kell lenniük a rendszerben. Ha rájuk bukkan, megkeresheti a mögöttük rejlő embereket is, és beszélhet velük. Nem bújhatnának többé számoszlopok mögé. Biztos volt benne, hogy ha ez sikerül, előbb-utóbb fény derül az igazságra. Alex elővette a jegyzettömböt, amelyre felírta az ajánlattevők kötvényszámát. Ezután lejjebb ment a kurzorral, kijelölte a KÖZPONTI ADATTÁR-at, és megnyomta az entert. Újabb menü jelent meg:

KÖZPONTI ADATTÁR ADATÁLLOMÁNYA 1. Kötvényfájlok, 1990 előtt 2. Kötvényfájlok, 1990-től 3. Kötvényfájlok, minden aktív kötvény 4. Statisztikai adatok 5. Egyéb beállítások Eddig Alex már máskor is eljutott. A ProvLife kötvényeire vonatkozó statisztikai adatok jelentették munkája nyersanyagát, ez egyébként is mindegyik osztály számára hozzáférhető volt. Ezúttal azonban a kettes beállítást választotta. Több mint két éve van a ProvLife-nál, és most először jutott eszébe kikeresni a cég egyik konkrét ügyfelét! Korábban nem is gondolt erre, most azonban már-már bizarrnak tűnt, milyen gondosan ki van porciózva, kinek-kinek a munkájához szükséges információ. Eltűnt a menülista, mindössze egy kurta tőmondat jelent meg helyette a képernyő közepén: ADJA MEG A JELSZÓT. Marknak tetszett a Hemenway'sben felvetett ötlete. Utal az olasz származásodra, és a sok pénzre, amit keresni fogsz. Akkor biztos volt benne, hogy használja még ezt a jelszót Persze akkoriban még sok mindenben biztos volt. Nagy levegőt vett, és begépelte a négy betűt: L-I-R-A. A számítógép mintha pár másodpercig gondolkodott volna a válaszon. Aztán olyan üzenet jött fel, amit még sohasem látott:

HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA

JOGOSULTSÁG SZÜKSÉGES – A francba! Visszhangzott a hangja az üres irodában. Hátrapillantott az ajtó felé, félt, hogy valaki meghallotta. Ahogy fülelt, lassan tudatára ébredt, hogy valami halk gépi zúgást hall. Alighanem megint a légkondi, vagy talán valamelyik lift? Sietve visszatért a főmenühöz. Elképzelhető, hogy jó a jelszó, de ahhoz nem elég, hogy megnézze magukat a kötvényeket. Lehet, hogy Mark pénzügyi osztályvezető, de a munkája során nincs több kapcsolata a ProvLife konkrét ügyfeleivel, mint neki. Csak a pénzükkel van dolga. Lehet, hogy a ProvLife számítógépes adatszolgáltatás terén követett „csak ami kell” politikája szigorúbb, mint gondolta volna. Ez esetben van még valami, amit megnézhet. Előhúzta kabátzsebéből szamárfüles Fleet Bank csekkfüzetét. A hátoldalán ott voltak a felírt számok. Eliot aktatáskája nem csupán a genetikai vizsgálatok eredményét tartalmazta, hanem néhány, az Ocean State Takarékbank East Side-i fiókja által

kezelt számla listáját is. A jelek szerint a ProvLife kifizetéseket eszközölt ezekre a számlákra elismert kártérítési igények kielégítése céljából. Mark azt mondta, rutinszerű kifizetések voltak, szokványos összegeket utaltak át. De ez nem lehet igaz. A rutinszerű kifizetéseket a kárrendezési osztály bonyolítja, nem a pénzügy. Azonkívül, ha tényleg szokványos műveletről van szó, miért akarta Eliot magával vinni a kivonatokat Európába? Kell hogy legyen bennük valami különleges. Ha ki tudná deríteni a számlatulajdonosok nevét, talán azt is megtudhatná, mi az. A nyitómenüből az utolsó sort választotta: a PÉNZÜGYI MŰVELETEK-et. Ezúttal egyből jelszót kért a gép. Alex ismét beírta a négybetűs jelszót: L-I-R-A. A kurzor egy pillanatra lefagyott, és Alex előtt hirtelen egy másik lista jelent meg. PÉNZÜGYI MŰVELETEK ADATÁLLOMÁNY 1. Hosszú távú befektetések jelenlegi értéke 2. Hosszú távú befektetések korábbi értéke 3. Rövid távú befektetések & készpénzes pozíciók 4. Tranzakció-nyilvántartás 5. Kifizetési nyilvántartás 6. Műveleti előrejelzések Bent van! Átfutotta a menüt, először bizonytalan volt, melyiket válassza. Készpénzes pozíciók, műveleti előrejelzések – minden annyira normálisnak tűnt, hogy nehezére esett elhinni, hogy olyan egzotikus dolog bújhat meg közöttük, mint egy bűnügy. Egy hónappal korábban pedig még egyenesen abszurdnak találta volna a puszta gondolatát is. Akár azok az adatok, amelyekkel ő dolgozott, ezek is túl logikusak, túl szárazak voltak ahhoz, hogy igazi meglepetéseket rejtsenek. Egy hétköznapi biztosítótársaság hétköznapi műveletei. Mégis biztosan tudta, hogy ez nem minden. Michael Eliot halála révén bepillantást nyert a ProvLife számadatai mögé, a ProvLife-ot jelentő emberek életébe. És valami józan észnél erősebb megérzés azt súgta neki, hogy valami nincs rendben. Rákényszerítette magát, hogy a jelenre koncentráljon. A ProvLife nagyobb kifizetéseinek jegyzékére van szüksége. Ha valahol megtalálhatja őket, hát a kifizetési nyilvántartásban. Lement tehát a kurzorral az ötödik menüpontra, és megnyomta az entert Eltartott pár másodpercig, mire a komputer betöltötte a megfelelő könyvelő szoftvert, majd az adatokat. Végül szemben találta magát a nyilvántartással: dátumokkal, pénzösszegekkel, rendezőkódokkal, számlaszámokkal, kötvényszámokkal és nevekkel. Időrendben visszafelé voltak felsorolva a kifizetések. Legfelül E. A. Daniels neve állt, akinek egy héttel azelőtt utaltak át 600 000 dollárt. A rendezőkódból ítélve azonban neki nem az Ocean State-ben volt számlája.

Aztán Alex meglátta, ami kellett neki: a képernyő tetején volt egy KERESÉS menüpont. Rákattintott, és beírta az East Side-i fiók kódját, ahol járt. A kurzor azonnal ráállt egy november végén, egy bizonyos S. D. Bradley részére eszközölt kifizetésre. Alex megkereste a számlaszámot Eliot listáján: 75 71252. Az újabb keresés egy három nappal korábbi, P.A. Trybowski névre átutalt összegre derített fényt. Ez a számlaszám is szerepelt a listán. Alex kezdte felírogatni az adatokat a jegyzettömbjére. ügy volt, ahogy Mark mondta, leszámítva, hogy… Megállt a kezében a toll. Nem stimmelt az összeg. Mr., vagy talán Mrs. Trybowskinak nem „szokásos” összegű kártérítést fizettek, ahogy Mark állította. Nem százezret vagy százötvenezret, az átlagos kötvény értékét kapta, hanem egymillió dollárt. Alex újra a KERESÉS-re kattintott. Egy bizonyos J.E. Playfer 1,2 milliót, M.J.C. Falkner hétszázötvenezret, A.M. Moruzzi pedig 1,5 milliót kapott. Nagy összegű kifizetések tehát. Lehet, hogy nem kivételesen nagyok, de mindenképpen olyan összegűek, hogy szabályosan csak a pénzügy kezelheti őket. Miért mondott Mark mást? Tényleg utánanézett vajon, ahogy ő kérte? Alex homlokára tapasztotta a kezét. Hazudott neki. Azt akarta, szálljon le az ügyről. Azt hiszem, elfelejtheted a pénzmosási teóriádat. Amikor pedig kiszúrta az ellentmondást – hogy a rutinszerű kifizetéseket a kárrendezési osztály bonyolítja, nem a pénzügy –, védőállásba vonult, majd bedühödött. Alex szabályosan rosszul lett. – Te rohadék! Mark azt akarta, hogy bízzon meg benne és támogassa, de ő talán megbízott benne? Hát nem. Legalábbis nem jobban, mint amennyire Michael Eliot megbízott a feleségében. Találó párhuzam volt ez, akár így is alakulhatott volna a jövője. Titkolózástól hazugságig, hazugságtól árulásig vezetett az út. Eliot évek alatt ment végig rajta, Mark még csak félúton járt Alex újra kezébe vette a tollát. A hat Ocean State-es számlára összesen valamivel több mint hatmillió dollár érkezett egyetlen naptári hónapon belül. De aztán vajon mi lett a pénzzel? Ha ez Eliot vagyonának forrása, vajon hogyan sikerült hozzájutnia? Be lehet-e bizonyítani, hogy összefüggés van a kettő között? Eszébe jutott saját hitetlenkedése akkor este, amikor először hallott Eliot tízmilliójáról, és Liz megingathatatlan bizonyossága: befolyó összeg, vásárolt kötvények, eladott kötvények. Itt van minden. Egyik-másik tranzakció csak pár hetes. Az egyetlen bizonyítékot a kimutatások jelentették, amelyeket Alex soha nem látott a saját szemével. Felvette a telefont. Tárcsázás közben nem vette észre, hogy a lift halk zúgása megszűnt. Grant közel hajolt az üveghez, próbálta kizárni látómezejéből a lépcsőfordulóban tükröződő fényt. Az üvegen túl a nyitott irodatér félsötétben volt, az asztal- és széksorok üresen álltak. Valahol a sarok környékén égett egy

asztali lámpa, a falra magas, széles árnyék vetült. Ha valaki van odabent, hát nagyon csendes. Hirtelen rátört a fáradtság. Valaki kölcsönvette Ferulli kártyáját. És akkor mi van? Nem először fordul elő. Lehet, hogy hagyta elhatalmasodni magán a paranoiát. Érthető is, ahogy az utóbbi időben mentek a dolgok. Majd szól a recepción annak a kis biztonságis pöcsnek, hogy kutassa át az épületet. Utána pedig közli vele azt is, hogy ki van rúgva. Már éppen indult volna vissza a lifthez, amikor megmozdult az árnyék a falon. Sandra Betridge felsikoltott, amikor Grant belépett az ajtón. A férfi keze a zakója alatt nyúlkált, mintha pisztolyt akarna rántani. – Mi az? Mi a…? Grant földbe gyökerezett lábbal körülnézett. Csak egy ifjú aktuárius, aki sokáig bent maradt. Leengedte oldalt a két kezét. – Most jött be, pár perccel ezelőtt? – kérdezte. – Tessék? – pislogott Sandra. Grantnak sikerült elfojtania a dühét, precízen megfogalmazott mondataiban mégis volt valami agresszivitás. – Azt kérdeztem, most jött be ide? Az utcáról? : Sandra nem volt biztos benne, köteles-e erre válaszolni. Nem tudta egészen pontosan, kicsoda Grant, csak azt, hogy a kárrendezési osztályhoz van valami köze. Ugyanakkor nála csak magasabb beosztásban lehet. – Itt vagyok már reggel fél kilenc óta – mondta végül. Kompromisszumos megoldást választott: felelt a kérdésre, de kissé foghegyről. – Jönnek a vizsgák. Grant egy pillanatra elgondolkodott. – Ki dolgozik még ezen az emeleten a… hölgyek közül? Sandra összeráncolta a homlokát Eszébe villant, hogy Grant talán ilyen furán próbál kikezdeni vele, a késő este egyedül talált nővel. Próbált csacsogni, hogy egy kis időt nyerjen. – Hát… lássuk csak… Janice Aitken, Randal White asszisztense. Sue Kaufman. És én. Meg Alex Tynan is, persze csak… nem tudom, hogy ő számít-e még. Úgy tudom, kirúgták valami etikai vétség miatt. Liz mintha akkor ébredt volna. Gyenge, rekedtes volt a hangja, és beletelt egy kis időbe, hogy felfogja, kivel beszél. – Alex? Honnan hívsz? – Az irodából. – Te jó ég, neked aztán jó hosszú napod volt! – nyögött fel Liz. Alex még nem mondta neki, hogy elbocsátották, ez pedig biztosan nem a megfelelő pillanat. – Ide figyelj, Liz, nálad vannak még azok a kivonatok? – suttogta. –

Michael svájci számláiról. Ágynemű susogása hallatszott. – Igen, miért? – Nem égtek el a tűzben? – Magammal hoztam. Igazából mindig is nálam voltak. – Akkor jó. Szükségem lenne pár adatra. Most azonnal. Liz habozott. Egyszeriben nem is volt annyira álmos. – Miért? Mintha azt mondtad volna… – Liz, most nem tudom elmagyarázni – sziszegte Alex. – Csak vedd magad elé a papírokat, oké? – Rendben – felelte Liz. – Mit akarsz tudni? – Megvannak? A vonal másik végén puffanás, majd Liz átkozódása hallatszott, alighanem levert valamit. Pár másodperc múlva újra beleszólt. – Igen? – Oké. Csak azt szeretném megtudni, kapott-e Michael pénzt tavaly novemberben. Meg tudod nézni? – November, november – sóhajtott fel Liz. A telefon felerősítette a légzését. – Lássuk csak… – Liz, igyekezz már! – Igen. Igen, kapott. Egy, kettő, három… úgy néz ki, hatszor érkezett pénz a főszámlájára. Hat. Hat számla az Ocean State-nél, hat ProvLife-kifizetés, hat átutalás Eliot tengerentúli számlájára. És mindez ugyanabban a hónapban. Végre kezdenek értelmet nyerni Eliot papírjai. – Az összegeket mondd, Liz. Dátumok, összegek. – Oké. Az első utalás november ötödikén történt. Nyolcvanezer dollár. Alex megnézte a nyilvántartást. Az első ProvLife-kifizetés november másodikán ment el egy bizonyos T. Sandersonnak, 800 000 dollár értékben – tízszerese annak, amit Eliot kapott. Alex csüggedten sóhajtott. Nemigen passzol: három nap eltérés időben, tízszeres különbség az összegben. – A következő befizetés november tizedikei – folytatta Liz. – Százötvenezer. Alex legörgette a képernyőn a nyilvántartást. A.M. Moruzzi négy nappal korábban másfélmilliót kapott a ProvLife-tól. Alex megnézte az asztal sarkán a naptárt: három munkanappal korábban. És megint pontosan tízszer annyit. – Tovább, Liz – sürgette Alex –, gyerünk! – Oké, jött még… hetvenötezer dollár november tizenhatodikán. Megint stimmelt: három munkanappal korábban a ProvLife hétszázötvenezret fizetett ki egy bizonyos M.J.C. Falknernek. – Jézusom, tíz százalékot vett le. – Mi? Mi ez az egész, Alex? – Nem tudom, még nem tudom, de… Mondj még egy… nem, nem,

inkább kitalálom. Lássuk csak: november tizennyolcadika, százhúszezer dollár az összeg. Egy pillanatig csend volt a vonal túlsó végén. – Igen… így van. Honnan tudtad? – Onnan, hogy a ProvLife pontosan a tízszeresét fizette ki valakinek három munkanappal korábban. Egy bizonyos J.E. Playfernek. – Nem értem. Ki az a J.E. Playfer? – Valaki, akinek az Ocean State Takarékbank East Side-i fiókjában van számlája. – De ki ez az ember? Alex homlokráncolva meredt a képernyőre. Eliot összeszedte az összes bizonyítékot. Mintha direkt azt akarta volna, hogy egy napon valaki összerakosgassa az igazságot. Mégis, valahányszor választ talált valamire, újabb kérdésekkel szembesült, amelyek egyre nehezebbek lettek. Kik ezek az ügyfelek, akik eredményesen folyamodtak kártérítésért? Miért vezették a számlájukat mindannyian az Ocean State-nek ugyanabban a fiókjában? És miért voltak hajlandók tíz százalékot leadni Michael Eliotnak abból, amit a ProvLife-tól kaptak? – Látnom kell a biztosításokat – mondta végül Alex. – Át kell néznem őket. És beszélnem kell azokkal, akik a pénzt kapták. Ezekkel a számokkal csak egy helyben toporgok. – A kötvényekre vonatkozó adatoknak ott kell lenniük a gépben – felelte Liz. – Nem olyan régen történtek az átutalások. – Tudom, de azt már próbáltam. Nem enged oda a gép. Nem ismerem a jelszót. Nem tudom, hogy esetleg te… – Én? Most viccelsz. A szövegszerkesztőn kívül soha nem láttam semmit. – A francba! Címek viszont itt nincsenek. Akárhol lehetnek ezek az emberek – sóhajtott Alex. – Azt hiszem, talán kezdhetném a telefonkönyvvel. – És a régi, papíron lévő nyilvántartás? – kérdezte Liz. – A pincében? – Ha ezek az ügyfelek pár évvel ezelőtt kötöttek biztosítást, ott kell hogy legyenek az aktáik De vigyázz, utolsó emlékeim szerint elszállították a régi iratokat Iron Mountainba. Ha ott vannak, el is felejtheted az egészet. Grant lépcsőn ment fel a kilencedikre. Ott kellett volna megnéznie először. Hiszen Ferulli kártyája Ferulli irodájába vezet. Máshova nem is lehet menni vele, legfeljebb az első emeleti tárgyalókba. Ragályos annak az őrnek a hülyesége. Már ő is képtelen tiszta fejjel gondolkodni. Hiába, hosszú nap volt. Az utolsó lépcsősoron felfelé haladva benyúlt a zakója alá a pisztolyáért. Normál esetben ügyelt volna rá, hogy az irodában ne lássa meg senki. A végén még gondolkodni kezdenek, az ilyenfajta gondolkodás pedig semmi jóra nem

vezet. Most azonban este tizenegy óra van, illetéktelen behatoló tartózkodik az épületben, ő pedig végső soron a felülvizsgálati alosztály vezetője. A lépcsőfordulóhoz érve észrevette, hogy megy az egyik lift. A hívógomb fölött változtak a számok: három, kettő, egy. Alighanem az a Betridge-lány megy haza. Elég riadtnak tűnt. Hangos kattanással nyílt az ajtó. Grant csendben belépett. Sötét volt mindenütt, csak a képernyőkön világítottak hideg, erős fénnyel a számoszlopok. Egyébként semmi. Kézfejével felkattintotta a villanyokat. Villódzva keltek életre a csövek. Senki. Belépett a Ferulli leendő irodájának átmeneti ajtajául szolgáló fa-kereten. Rendzavarásnak semmi nyoma, első ránézésre semmi nem utalt arra, hogy valaki ott lett volna. Grant az íróasztalhoz lépett. Valami parfüm vagy sampon tiszta virágillata lengedezett a levegőben. Grant megérintette a számítógép tetejét. Meleg volt. Csukódott a liftajtó, sötét lett. Hőség volt, a levegőt betöltötte a dízelolaj bűze, amivel a kazánokat fűtötték. Alex a fal mentén araszolt előre, kapcsoló után tapogatózott. Lába lépten-nyomon a padlón elszórt kartondarabokba ütközött. Arra gondolt, bárcsak ott lenne Mac! Az volt az érzése, az öreg segítene, ha tudna, legalább megmutatná, hol keresse. Véletlenül találta meg a kapcsolót. Egyetlen neoncső vetett vékony fénycsíkot a mocskos folyosóra. Tőle pár méterre átlátszatlan műanyag lemezek takarták el a fő raktér bejáratát. Tábla is volt: AZBESZTVESZÉLY. Alex megfeledkezett az azbesztről. Nem tudta pontosan, mennyire veszélyes anyag, csak azt tudta, hogy az azbeszttel és mesotheliomával kapcsolatos kárigények az évek során már dollármilliókba kerültek a biztosítószakmának. Tanulmányozta az adatokat, ezzel együtt fogalma sem volt, mennyire kell közeli kapcsolatba kerülni az azbeszttel, hogy valóban veszélyes legyen. Látta, hogy az azbesztszigetelést eltávolító munkások overallban és védőálarcban mászkálnak ki-be az épületből. Lerántotta egy helyen az ezüstszínű ragasztószalagot, és bepréselte magát a műanyag lemezek közötti résen. Magas fémpolcok sorakoztak odaát, a legfelsőt létráról lehetett elérni, mint valami régimódi könyvtárban. A mennyezet egyes részeire is ragasztottak műanyag lemezeket, ezek fedték el a rengeteg csövet, kábelt. Amíg dolgoztak, a műanyag lemezek úgy lógtak, mint a színpad két oldalán a függöny. Alex lassan elindult az első folyosón, orrára és szájára zsebkendőt szorított. A mögötte lévő átjáróból beszűrődő fényben porszemcsék kavarogtak. Mindegyik polcra az ábécé egyik betűjét erősítették. A bal kéz felőli falon A-tól C-ig, a jobb oldalin D-től F-ig. De üresen tátongtak a polcok, csak pár kidobott

kartondosszié és papírfoszlány árválkodott rajtuk. Úgy tűnt, elkésett. Végeztek a kirámolással. Mit is mondott Mac pár nappal azelőtt? Felidézte a lift előtt, kezében egymásra pakolt dobozokkal álló alakját. Fütyörészett valamit, amiről neki a piros sportkocsival döngető Dustin Hoffmann jutott eszébe a Diploma előtt című filmből. God bless you please, Mrs. Robinson. Ezt a számot fütyülte. Meg is van: Robinson. Addig jutottak el. Alex továbbment a következő folyosóra, a következő betűkhöz-. G-J, K-M. Itt is üresen álltak a polcok. Harmadik folyosó. És lőn a vészkijárat közvetlen szomszédságában, piszkosfehér ponyvával félig letakarva, ott sorakoztak az eltávolításukat váró fekete kartondossziék, egyik kupac a másik után. A liftajtó fölötti kijelzőn az alagsort jelölő A betű világított. Grant habozott, de ujja már ott volt a hívógombon. Mit keresne bárki is az alagsorban este tizenegykor? Nincs ott semmi, csak a fűtőrendszer, a tartalék irodaszerek meg az azbeszt. No meg a régi iratok. Alex letérdelt, és kinyitotta a legközelebbi dossziét. Vaskos paksaméta volt benne sok kisebb dossziéban, amelyeket egytől egyig piros szalaggal kötöttek át. Alex kihúzott egyet, és a gyenge fény felé fordította a tartalmát. Életbiztosítási kötvény volt, talán húszéves lehetett, egy Taylor nevű ügyfél nevére állították ki. Mac keményen dolgozott: végeztek az R-rel és az S-sel, és már a T betűsökhöz is hozzákezdtek. Egy-két nap, és végeznek. – Az istenit, Mac! Alex előhúzta zsebéből a jegyzetfüzetét, és megnézte az Ocean State Bankos számlatulajdonosok nevét. Volt köztük egy Playfer, egy Bradley, egy Falkner. Ezekről már lemaradt. Aztán egy Moruzzi és… Trybowski! Alex a következő kupachoz lépett. Nem tudta pontosan, mikor hagytak fel végleg a papíron vezetett nyilvántartással. Ha mondjuk Mr. Trybowski élete bebiztosítása után mindössze egy-két évvel hunyt el, nem kizárt, hogy csak a központi adattár komputeren létezik a kötvénye. Alex kutakodás közben önkéntelenül is megpróbálta maga elé képzelni a biztosítottat. Nyilván meghalt már persze, de vajon hogyan? És ki volt ő tulajdonképpen? Feltehetően gazdag ember, ha több millió dollárra biztosította magát. Alighanem az East Side-on élt, talán csak pár utcányira Goebertéktől vagy Eliotéktól. Lehet, hogy ez a dolog nyitja? Hogy a biztosítottak Eliot barátai voltak? Felbontott még egy dossziét. Megnézte rajta a biztosított nevét: Truscott. Félredobta, kibányászott két másikat. Truswell, Truuvert. Aztán ott volt előtte,

amit keresett: tíz évvel ezelőtt kötött biztosítás Frederick P. Trybowski nevére, lakcíme: 14 Claremont Avenue, Mount Pleasant, Providence. A kedvezményezett, bizonyos Patrícia A. Trybowski, leánykori nevén Lorrimer, a felesége volt. Grant már a lépcsőn hallotta a hangot, valaki mászkál a régi raktárban. Végiglopakodott az átjárón, és a végén könnyedén felemelte a műanyag lemezt. Puffanás, majd fémes zörgés hallatszott. Hideg huzat vágott az arcába. Kibiztosította a revolverét, és a hang forrása felé haladt. Sötét volt, de a polcsorok között mintha nagy fehér ponyvát látott volna, és mintha amögött mozgott volna valaki. Azon gondolkodott, hogy talán lőnie kellene. Nem hallatszana el messzire. És a „takarításra” is rengeteg ideje maradna. De gondolnia kell az idióta biztonsági őrre. Lehet, hogy lejönne körülnézni, és megnehezítené a dolgát. Ez esetben mást kell kitalálnia, valami-hihetőbbet. Elfogytak a polcok. Grant felemelte a fegyverét, és kilépett a fényre. – Ms. Tynan! Nem jött válasz, csak újabb tompa puffanás, miután a vészkijárat kivágódó ajtaja az irathalomnak csapódott. Az egyik kiesett dossziéban lévő papírokba belekapott a szél, és ide-oda terelgette őket a földön. Grant kinézett a parkolóba. A drótkerítésen át felvillanó reflektort látott, majd az autó kihajtott az útra. Pár másodperc múlva végképp el is tűnt.

V. rész

A KÖTVÉNY

34. fejezet A Claremont Avenue-n stukkódíszes homlokzatú ház volt a 14-es szám, olyan épület, amit az ingatlanközvetítők „igen karakteresnek” mondanának. Nem igazán palota, de azért – vállalati középvezetői szinten – korántsem megvetendő, három hálószobás szelete az amerikai álomnak. És éppen ez a bökkenő: a vállalati középvezetők nem biztosítják magukat egymillió dollárra. Alex becslése szerint Frederick P. Trybowskinak körülbelül havi ezerkétszáz dollárra, azaz évi tizenötezerre rúghatott a biztosítási díja, az pedig komoly érvágás egy ilyen nagyságrendű fizetésből… mennyit is kereshetett évente? Ötvenezret? Hatvanat? A 20-as számú ház előtt ült a Camry volánjánál, ott próbálta összeszedni a bátorságát, hogy bekopogjon. Ez volt a terv: bekopog, azt mondja, a Providence Life-tól jött – ha gyanakodnak, a régi belépőjét is meg tudja mutatni –, és elmagyarázza, hogy szoftverprobléma merült fel az irodában, és emiatt ellenőrizniük kell a régi kifizetéseket. Kissé ingatag terv volt, talán kockázatos is. Hiszen a ProvLife kifizetett Patricia Trybowskinak egymillió dollárt. Ő pedig fogta, és odaadta tíz százalékát Michael Eliotnak. Vajon miért? Pontosan mit tett érte Michael Eliot? Miután hazaért az irodából, kis híján kidőlt a kimerültségtől, ahhoz is meg kellett feszítenie minden erejét, hogy levetkőzzön. De utána rosszul aludt, újra meg újra felébredt, és minden egyes alkalommal úszott az izzadságban, hiába volt jégverem a szobája. Amikor Oscar hajnali ötkor a lábára ugrott, majdnem kivetette magát az ágyból. Hevesen vert a szíve, haja csapzottan tapadt a nyakára, és fogalma sem volt, miért. Mintha alvás közben csapdaként bezárult volna az agya. Csak rémálom lehetett. Különben miért lenne ilyen zaklatott? De csak a homályos veszélyérzet maradt, meg valami megfoghatatlan rossz érzés, hogy valami történik vele. Valami, ami megérinti és megváltoztatja az emberek életét. Megváltoztatta Michael Eliotét, megváltoztatta Liz Fosterét és Mark Ferulliét is. Talán az övét is, csak nem tudja, hogy pontosan hogyan. Most pedig csak bámulta üres tekintettel az esőtől egyre homályosabb utcát, de nem látott belőle semmit. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Mark szándékosan hazudott neki. De a fiú kétszínűségének igazolására tett valamennyi kísérlete – hogy félreértés volt, hogy csak rosszul olvasta az adatokat, hogy nem volt ideje alaposan megnézni őket – megbukott egy egyszerű tényen: Mark viselkedésén. Hiszen olyan kétségbeesetten igyekezett

leállítani, amikor kérdezősködött, aztán megpróbálta kifizetni egy ostoba hazugsággal. Nem tudott másra gondolni, mint hogy az ő kapcsolatukat is az szennyezte be, az idézte elő a szakításukat, ami… ami az emberek életét megmérgezi. Mark is része ennek a valaminek, része kell hogy legyen. Felidézte, hogyan vette át az osztály vezetését Michael Eliottól. Eszébe jutott Mark mosolygó arca, amikor tengeri herkentyűket ettek a Hemenway'sben. Annyira önelégült volt, annyira magabiztos! Mintha már előre tudná az eredményt, mielőtt a vita egyáltalán elkezdődne… Eszébe jutott még valami. A Camry kormányát görcsösen markolva próbálta végiggondolni. Nem is gondolat volt a szó igazi értelmében, inkább csak valamiféle bizarr képzettársítás, amolyan visszhang. Ahhoz a bankárhoz kapcsolódott, aki az Ocean State-nél dolgozik – hogy is hívják? Megvan-. Mullins. Tisztán előtte volt, ahogy a férfi ott áll a partin, bal kezével állát simogatva hallgatja Goebert búcsúbeszédét, húsos, szőrös csuklójáról hiányzik a Patek Philippe. Amikor a büféasztal mellett beszélt vele, Alexnek feltűnt a Kmartból való zakó és az inge kézelője alól kikandikáló drága aranyóra. Furcsa látvány volt: húszezer – legalább húszezer! – dolláros óra egy olyan fickón, akinek talán ha kétszáz dollárba került a ruhája, ráadásul régi. Az est végén pedig már nem volt rajta. Miért? Aztán ott van Mark meg a BMW-je. Jó, nem Porsche, nem is Mercedes, de akkor is több mint ötvenezerért vesztegetik kiskereskedelmi forgalomban, márpedig Marknak nem volt ötvenezer dollárja. Persze sokféle módja van, hogy az ember finanszírozzon egy ilyen vásárlást, de ha ezek valamelyikét választotta, miért adta vissza az autót? Itt egy Patek Philippe, aztán volt, nincs Patek Philippe, ott egy csillogó, vadonatúj cabrio, aztán volt, nincs cabrio. No meg Eliot, aki egy… mennyit is érhet a háza? Kétszázezret? Egy multimilliomos, aki ebben a házban polcokat rak fel a dolgozószobában. – Miért? A saját hangja visszazökkentette a valóságba: újra látta az utcát, az esőt. Itt ül tehát egy ProvLife által kártérített özvegyasszony háza előtt, akinek rengeteg pénze van – bár nem egészen annyi, mint amennyi járt volna neki –, de aki mégis úgy döntött, hogy egy… mennyit is érő házban akar élni? Alex a fejét csóválta. Kezdik megőrjíteni a számai. Egyszerűen nem stimmelnek. Semmi mozgás nem volt az utcán. A járdáról ellapátolt hó porhanyós, szemcsés kupacokban tornyosult a kocsibehajtók végében. Az eső már egyre nagyobb mélyedéseket vájt a buckákba. Alexnek kétszer kellett csengetnie. Végre meghallotta az elhúzogatott reteszek zaját, durva szitkok kíséretében. – Igen, mit akar? – méregették az ajtólánc mögül a véreres szemek.

Alex minden erejét összeszedve mosolygott, igyekezett szakember benyomását kelteni. – Mrs. Trybowski, a nevem… – Na. itt álljunk meg! – Tessék? – Nem vagyok Mrs. Trybowski – mondta a szempár. Alex megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tehát csak a bejárónő. – Ó, bocsásson meg. Itthon van Mrs. Trybowski? – Nem tudom, ahhoz máshol kellene kopogtatnia. Alex hátralépett, és körülnézett az utcában. Lehet, hogy eltévesztette a házszámot? Most már teljesen kinyílt az ajtó. Kemény arcú nő bukkant elő mögüle, éppen rózsaszín háziköntöse övét kötötte hajdanvolt derekán. Nem úgy nézett ki, mintha ő lenne a bejárónő. – Elnézést – mondta Alex. – Azt hittem… – Igen, igen, itt laktak Trybowskiék. Pár éve költöztek el. – Ó, értem. – Lefoglalták tőlük a házat. A nő Alex eltátott száját látva elégedetten bólintott. – Meg tudná mondani – szedte össze magát nagy nehezen Alex –, hogy hol találom? – Örömmel. És ha már úgyis arra jár… – itt a nő egy pillanatra kihajolt Alex látószögéből, és amikor újra előbukkant, magazinokból és borítékokból álló paksamétát tartott a kezében. – Mondja meg neki, hogy rendezze már a postacímét. Tudja, ki fogja folyton utána küldözgetni! Miután visszaült a kocsiba, Alexnek hosszú percekbe telt, mire megfejtette a nő kézírását. Amikor végre kisilabizálta, mit kapart a legfelső borítékra, csak fokozódott a zavara: Patrícia Trybowski ugyanis Pawtucketbe költözött. Alex a szélvédőt dühödten csapkodó esőben, jégesőben haladt keleti irányban a Chalkstone Avenue-n. Lassan felhajtott az autópályára, és az l-es utat kezdte keresni, amelyen eljuthat Pawtucket környékére. Agya egész úton lázasan dolgozott, igyekezett olyan forgatókönyvet összerakni, amelyben a kép minden eleme egymásba passzol. Sokszor előfordul, hogy valaki élete egy pontján olyan biztosítást köt, amely később meghaladja anyagi lehetőségeit. Ilyenkor azonban általában nem fizetik tovább a biztosítási díjat, hagyják elévülni a kötvényt. Mr. Trybowski azonban továbbra is rendszeresen lerótta a díjat Kellett, hogy fizessen, különben a társaság nem fizetett volna az özvegyének. De vajon miért tart fenn valaki egy ilyen biztosítást, miközben a bank lefoglalja a házát? Akkor ugrott be neki, amikor letért a sztrádáról. Hányszor, de hányszor

fordult elő, hogy pénzügyi katasztrófa előszelét érző emberek – például kisvállalkozások vezetői, akik tudták, hogy a felhalmozott adóhátralék miatt előbb-utóbb feldobja a cégük a talpát – kiváltottak egy nagy összegű életbiztosítást, maradék pénzükből fenntartották, amíg tudták, majd végeztek magukkal, hogy szeretteik jövője biztosítva legyen? Inkább meghaltak, mint hogy cserbenhagyják a családjukat. Persze nem hibázhattak. A biztosító ugyanis szembeötlő csalás esetén nem fizet, de azért nem lehetetlen túljárni a nyomozóik eszén. Csak kellő bátorságra van szükség, hogy az ember belehajtson egy szakadékba. Hogy hányszor fordult elő pontosan? Erről természetesen nem állt rendelkezésre statisztika, hiszen a „sikeres” öngyilkosságokat nem regisztrálták. Ezek hivatalosan véletlen balesetnek minősültek. De ha volt is valami svindli, gondolkodott tovább Alex, nem igazán jött be. Hiszen a jobb élet reményében nem Pawtucketbe költözik az ember. Ez egyre világosabb lett, ahogy elhaladt a McCoy stadion mellett, és megtalálta a lehajtót a lakókocsipark felé, amit Mrs. Trybowski mostanában otthonának nevez. A Fairlawn Park ugyanis még azon a környéken is nyomorúságos volt, különösen esőben. Úgy nézett ki a kátrányos, felhólyagzott placcot körbeálló tucatnyi „mobil otthon”, mint megannyi korhadó, szuvas fog. Közöttük itt-ott furnér- és kábeldarabokkal megerősített kis drótkerítések védték a privát szférát. Alex egy pillanatra elgondolkodott, bölcs dolog-e egyáltalán kiszállni. Nem mintha különösebben veszélyesnek tűnt volna a hely, egyszerűen nyomasztó volt. Saját lakását is kissé rozogának gondolta, de a füvet sosem látott, sáros parcellákat és a szánalmas trélereket elnézve ráeszmélt, hogy még bőven van hova lecsúsznia. Ahogy létezik amerikai álom, úgy létezik amerikai rémálom is. Kitartóan esett az eső, ferde szögben zúdult a parkra. Délelőtt tizenegy volt, mégis kezdett sötétedni. Alex felmarkolta Mrs. Trybowski összekötött postáját A hölgy a négyesben lakott, egy háromszor hat méteres kocsiban, amelyben egy heverő és a „verandára” is kivihető két autóülés jelentette a bútorzatot. Alex megállt a nyirkos farostlemez lépcsőn. Tévé vagy rádió hangja szűrődött ki. Bekopogtatott a hártyavékony ajtón. – Ki az? Kissé panaszos, kulturált hang. – Mrs. Trybowski? Üdvözlöm, Alex Tynan vagyok. A Pro… Azonnal kinyílt az ajtó, foszladozó joggingot és piszkos, rózsaszín papucsot viselő idősebb nő állt előtte. Ősz haját tarka selyem sálkendő fogta össze hátul. Valami olajban sült étel szaga terjengett a levegőben. – Kicsoda? – Alex… Alex Tynan. A Providence Life-nál dolgozom. Várt volna valami reakciót, de Mrs. Trybowski csak nézte szomorú barna szemével. Valaha csinos lehetett, most viszont egyik oldaIon elhúzta a száját egy ránc, úgy tűnt, infarktusból maradt vissza. Beszéd közben mellkasán tartotta a kezét.

– Igen. Mit tehetek önért? – A Providence Life-tól jöttem, a biztosítótársaságtól. Mrs. Trybowski bólintott. – Ha tartozom maguknak, pechük van. – Ön a felesége… az özvegye a néhai Mr. Frederick… – Freddynek, igen. Freddy. Alexbe egyszerre belehasított a 8356322-es biztosított hús-vér valósága. – Elmentem a régi címére, Mount Pleasantbe. A hölgy, aki most ott lakik, átadta a postáját. – Barbara Doxopoulis. Hogy van a vén boszorkány? Elvette Alex kezéből a paksamétát, közben a még jobban rázendítő eső vadul püfölte a tréler oldalát. Egy pillanatig nézték egymást. – Nem jönne…? Mrs. Trybowski hátralépett, és intett Alexnek, hogy fáradjon be. Meglepően meleg volt a lakókocsiban. A helyiség egyik végében plafonig ért a könyvespolc. Alex a puha fedelű Tolsztoj- és Dosztojevszkij-regények között pókszerűen terjeszkedő, földet seprő kúszónövényt fedezett fel. Az egyik alumínium ablakkereten már kezdett beszivárogni a víz. Lassan csörgedezett lefelé. Rádió volt a kocsiban, tévé nem. A heverőt, amelyet alvás céljára nyilván ki kell hajtani, ruhadarabok borították. Mrs. Trybowski felmarkolt róla pár zoknit, és egy hatalmas hátizsákba gyömöszölte őket. Alex észrevette feldagadt, gyulladásos ujjízületeit. – Éppen most jöttem a mosodából. Hihetetlen ez az idő, nem? Először kemény fagy, aztán meg mindjárt jön az özönvíz. Alexnek villanásnyi időre eszébe jutott az édesanyja, amint a kéztörlőket szedegeti ki az elöltöltős mosógépből. Előrelépett. – Kérem, ne… ne csináljon rendet miattam. Csak egy percre rabolnám az idejét. Mrs. Trybowski kezében megállt a lyukas sportzokni. – Semmi gond, kedves. Amúgy is ráfér egy kiadós takarítás erre az egész kócerájra. – Az „egész kóceráj” úgy hangzott, mintha fogadóként is működő udvarházról lenne szó. – Tehát miről lenne szó? Milyen ügyben jött? – Én… szóval, kicsit kényes ügy. A Providence Life-nál problémám… problémánk akadt az egyik számítógéppel. Mrs. Trybowski a foltos mennyezetre emelte tekintetét, és a fejét csóválta. – Számítógépek! – mondta. – Freddy mindig azt mondogatta, hogy a komputer majd megszabadít minket a lélekölő aktatologatástól. Én ugyanis adminisztrátor voltam, és nagyon utáltam. Freddy mindig azt mondta, tudja, hogy megvigasztaljon, ha kicsit magam alatt voltam, hogy a komputer majd elvégez helyettünk minden unalmas munkát, és hogy több időnk lesz érdekesebb dolgokra. De csak elvették az emberek munkáját. Mrs. Trybowski szinte egy szuszra mondta el mindezt. Úgy beszélt, mint

akinek nap nap után telik el anélkül, hogy egy szót is szólna bárkihez. Úgy beszélt, mint Alex anyja. – Igen, értem, mire gondol – felelte Alex. – Szóval felmerült ez a kis probléma, és ellenőriznem kell bizonyos tavalyi kifizetéseket. Pontosabban tavaly novemberieket. Mrs. Trybowski továbbra is értetlenül bámult rá. – Megtenné, hogy megerősíti a pontos összeget, amit a férje életbiztosítására fizettünk ki? Mrs. Trybowski visszatette a zoknit a heverőre. – Attól tartok, nem értem, kedves. – A férje… – Tavaly halt meg, így van. Januárban. De nem volt neki életbiztosítása. Évekkel ezelőtt még igen… és valóban önöknél, most, hogy belegondolok. A ProvLife-nál. De az évekkel ezelőtt volt, amikor… – Itt mintha elgondolkodott volna, mintha felidézte volna a régi szép időket, amikor pénze volt, otthona, férje. Az infarktus előtt, azelőtt, hogy minden darabjaira hullott volna. – De nagyon drága volt a biztosítási díj. Miután tönkrement, egyszerűen… szóval egyszerűen veszni hagyta. A halála után nem kaptam egy centet sem. Fürkész pillantást vetett Alexre. – Mi a baj, kedves? Nem ülne le? A felstószolt magazinok mellett álló roskatag, alacsony párnás karosszékre mutatott. – Annak még megvan mind a négy lába. Főzött teát, és egy órán keresztül beszélgettek. Mrs. Trybowski részletesen beszámolt eseménydús élete összes pozitív és negatív fordulatáról. Freddy csodálatosan táncolt, és társtulajdonos volt egy jól menő fűtésszerelő cégnél. Egy elvakultan optimista pillanatában – az elvakult optimizmus is Freddy jellemvonásai közé tartozott – kötött egy nagy összegű életbiztosítást, hogy drága hitvesének ne legyen gondja a jövőre. Sajnálatos módon azonban a cég egy per miatt tönkrement – a Freddy által beszerelt kazánok ugyanis alkalmanként felrobbantak –, és a biztosítás elévült. Alex egyre zaklatottabban hallgatta. Végül Mrs. Trybowski is észrevette, hogy valami nem stimmel. – Nézze, kedves, az adatbázisuk miatt igazán ne aggódjon. Az ilyesmi folyton elromlik. Én mondom magának. Alighanem csak a flopit kell törölni vagy újraindítani, vagy mit szoktak csinálni vele. Már az autó felé szaladt, amikor beléhasított a gondolat. Földbe

gyökerezett a lába. Megfordult, és a jéghideg, zuhogó esőn keresztül hunyorogva Mrs. Trybowskira nézett, aki udvariasan kikísérte, és még ott állt szomorú kis otthona ajtajában. – Mi a baj, kedves? Még elviszi a tüdőgyulladás. Alex túlordította az esőt. – Mrs. Trybowski, volt a férjének számlája az Ocean State Takarékbankban? A nő egy pillanatra elgondolkodott. – Nem – felelte. – A Providence Trustnál tartotta a pénzét. Mindig. Alex egy út menti gyorsétteremben ült, valahol Pawtucket és az East Side között. Tele volt a hely, az eső elől bemenekülő emberek falták a palacsintájukat vagy a sonkás tojásukat, élték az életüket, mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt minden rendben. Kicsivel odébb, az út mellett több millió dollárral rövidítik meg Providence egyik legnagyobb vállalatát. Freddy Trybowski életbiztosítása már évek óta elévült, de valaki fenntartotta. Valaki észrevette, hogy Trybowski már nem fizeti a díjat, és fizetni kezdte helyette ő maga. Hogy amikor eljön az idő – azaz Freddy halálakor, igaz? kasszírozhasson. És nem Freddy volt az egyetlen. Alex gyanította, hogy az Eliot listáján szereplő számlaszámok hasonló eseteket rejtenek. Mennyi ideje folyhat ez? Ha ilyen ütemben szipkázzák ki a cégből a pénzt, miért nem jelenik ez meg a ProvLife eredménykimutatásában? Megint a régi nóta. A Providence Life-ot teljesen kiszipolyozzák. A normál kifizetéseken túl egy csoport sápot húz a szintén a társaság által kiegyenlített hamis kárigényekből. Akkor miért nem mutatkozik ez meg a mérlegben? Szürcsölt a hideg kávéjából. Annyira valószerűtlennek tűnt az egész! Egyvalami azonban eléggé valóságos volt: Michael Eliot számlájára pénzeket utaltak át A biztosító által kifizetett összeg tíz százalékát, három munkanappal a folyósítás után. És a többit vajon ki kapta? Mrs. Trybowski biztosan nem. Lehet, hogy még kilenc embernek ütötte a markát tíz-tíz százalék? A társaság megkárosítása csak bűnszövetkezetben lehetséges. Egyedül senki nem lenne rá képes. Alex megpróbálta végiggondolni. Ügy kezdődött, hogy rábukkantak az elévült biztosításokra? De miért volt erre szükség? Ha hamis kárigényeket akartak érvényesíteni, miért nem írtak hamis kötvényeket? De aztán rájött, miért Az újonnan kötött biztosításokhoz mindig tartozik egy ügynök, avagy értékesítési képviselő, befizetendő díj, üzletkötést követő telefonhívások. És a ProvLife biztosításait több ezren árulják. Az elévült kötvény viszont lezárt ügy, történelem. Az ügynöki jutalékot évekkel azelőtt kifizették. Nem érdekel senkit. Alex erre rábólintott Van értelme. Minél több a hazugság, annál nagyobb az esélye, hogy valamelyikre fény derül. Talán ezért van az, hogy az egyetlen kötvény, amelynek utána tudott járni, Rhode Island-i lakosé volt? Hát persze!

Hiszen a Rhode Island-iek közül sokan vezetnek számlát az Ocean State-ben, Tennessee vagy Minnesota polgárai közül viszont elég kevesen, pláne éppen az East Side-i fiókban. Kinek kellett benne lennie? A kárrendezési osztályról valakinek feltétlenül. A nyomozók közül is. Átvillantak agyán az osztályokhoz tartozó nevek: Ralph McCormick, Dean Mitchell, Donald Grant. David Mullins is bizonyára az ő emberük, hiszen neki kellett létrehoznia a fal számlákat az Ocean State-ben, és még aznap mindig átutalni külföldre a pénzt. És persze Eliotnak, a pénzügyi osztályvezető állította ki a tekintélyes summákról a csekket, neki volt rá gondja, hogy senki ne kérdezzen semmit. És helyette keresniük kellett valakit. Valakit, aki benne lesz a buliban. Akiben megbízhatnak. Alex érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr. Mark volt ez az ember. Fiatal, mohó, hajlandó kicsit rugalmasan kezelni a szabályokat. Lüktetett a fülében a vér. Ezért nyúltak át Drew Coghill feje fölött: tapasztalt, hozzáértő szakember, de rohadtul becsületes. Vastag dzsekis fickó ütközött az asztalának elmenőben. – Bocs, szivi. Alex szinte tudomást sem vett róla. Tennie kell valamit. El kell valakinek mondania. Felállt. De vajon kinek? A rendőrségre gondolt. De van elég bizonyítéka, hogy meggyőzze őket? Hogy legalább utánanézzenek a történetének? Talán igen, talán nem. Az igazat megvallva nem szolgálhat túl sokkal. Csak egy régi biztosítási kötvénnyel, amely önmagában semmit sem bizonyít – és amit, hogy őszinték legyünk, ellopott, miután illetéktelenül behatolt annak a cégnek a területére, amely éppen előző nap talált rá okot, hogy megszüntesse a munkaviszonyát. Ráadásul, ha ezeknek a ProvLife-nál van egy kis eszük, úgysincs meg semmi papíron. Elektronikusan bonyolítják a bizniszüket, ahogy a cégen belül minden mást. Az a fura érzése támadt, hogy amint belépnének a rendőrök a tizenkettedik emeleti ajtón, lerobbanna a központi adattáras komputer.

35. fejezet Liz vad, már-már eszelős röhögésre riadt fel. Felült, és bambán pislogott a villódzó tévére. Valami humoros sorozat volt, nem ismerte fel, melyik. Skótkockás inges fickó állt a képernyőn vicces pózban, vállrándítás közben kimerevítve, miközben a stúdióban ülő közönség lelkesen kurjongatott, tapsolt. Tapogatózva keresni kezdte a távkapcsolót, végül a feneke alatt találta meg. Elhallgattatta a készüléket, és csak ekkor lett figyelmes a szeme mögött hasogató fájdalomra. Az ágy fejtámlájának bemélyedésében elhelyezett órára hunyorított. A nagy, pirosan világító számlapról 20:30-at olvasott le. Majdnem három órát aludt. Nem is csoda. Hiszen előző éjjel a jövője feletti aggodalom és a szomszéd szobában hortyogó pasas együttes hatására csak pár órácskára tudott elszundítani. Felkelt, kiment a fürdőszobába. Bőrét viaszsárgának mutatta a neonfény, szeme körül pedig duzzadt, lilás színű volt. Felnyögött, lekapcsolta a villanyt. A gipszkarton fal mögül egy másik tévé hangja hallatszott, mintha ugyanaz a film ment volna. Hányingere volt, mintha teljesen kiszáradt volna belül – alighanem a Scotch whiskynek köszönhető, amit fél ötkor bontott fel. Egyre több rossz szokást vett fel az utóbbi időben, úgy élt, mint valami lepattant szerencsétlen, akinek már minden mindegy. Össze kell kapnia magát. Megnyitotta a csapot, alátartotta az arcát, és a tenyeréből ivott. – Miss Foster? Nem volt biztos benne, tényleg hallotta-e a nevét. Elzárta a csapot, és próbált figyelni, hall-e valamit az áthallatszó tévé meg a mosdóba csöpögő víz hangján kívül. Kopogtak az ajtón. – Miss Foster? Bizonyára a motelesek közül lesz valaki. Hiszen csak Alex tudja, hol van. Fogott egy törülközőt. – Ki az? Nem jött azonnal válasz, először csak az autópálya latyakjában elhúzó autók zaját hallotta. – Jackson vagyok. Tom Jackson, rendőr. – Udvarias, tárgyszerű, hivatalos hang volt. – A providence-i rendőrségről. Csak öt-tíz centire nyitotta ki az ajtót, a láncot nem vette le. Kicsivel

fiatalabb volt a fickó, mint amire számított, az átlagosnál magasabb, karcsú, ritkás szőke haja gondosan nyírva. Hosszú ballonkabátot viselt, gallérját felhajtotta, hogy védje az esőtől. Az árnyékban nem látta a szemét. – Csak úgy lejött ide Providence-ből? – Igen, kisasszony. Liznek eszébe jutott, hogy talán le akarja tartóztatni. – De ez Connecticut – mondta. – Idáig nem terjed a hatáskörük. – Ezzel tisztában vagyok, kisasszony. – Most barátságosabb lett a hang, kevésbé hivatalos. – Reméltük, hogy azért talán hajlandó lesz segíteni nekünk. Csak információt gyűjtünk. – Honnan tudták, hogy itt vagyok? A férfi kicsit jobban összehúzta magán a kabátot. Egy elrobogó teherautó szinte teljesen elnyomta a válaszát. – Gondolom, ismeri Alexandra Tynant. – mutatott fel egy azonosító kártyát, amit Liz a sötétben nem látott rendesen. – Ő mondta el nekünk, hol találjuk. Sajnálom, hogy így rátörtünk magára, de nem bánja, ha bejövök? A végén még vízbe fulladok itt kint Alexandra. Nem is lehetett más. Egyedül ő tudott róla. Fura, hogy neki nem is szólt, mielőtt a rendőrséghez fordult. Bizonyára gyorsabban mentek a dolgok, mint gondolta – vagy csak nem bízik már benne? Akárhogy is, Liz megkönnyebbült. Kilépett saját közegéből, magasra tört, és ezért kis híján az életével fizetett. Nem akart tovább félni. Leakasztotta a láncot, és hátrébb lépett az ajtóból. Jackson körbepillantott a parkolóban, majd belépett. Liz a fényben már látta, hogy himlőhelyes, forradásos a bőre, különösen a beesett arca, amely úgy nézett ki, mintha nemrég esett volna át valami súlyos betegségen. Barna bőrkesztyű volt rajta, de nem tett arra utaló mozdulatot, hogy le akarná venni. – Foglalkozunk a ProvLife bizonyos tranzakcióival – csukta be maga mögött az ajtót. – Illegális tranzakciókkal. Tudomásom szerint Ön annál a cégnél dolgozott. – Így van, a pénzügyi osztályon. Azt hiszem, hivatalosan még mindig ott dolgozom. Jackson most körülnézett a szobában, tekintete megállapodott a bevetetlen ágyon meg az egész napos nassolás eredményeként szanaszét heverő zacskókon. Nagy kupi volt. – Egyedül van itt? Liz bólintott. – És hová készül? – Sehova. Én… – Liz hirtelen zavarba jött Begyűrte az ingét, és a cipőjét kezdte keresgélni. – Nem készültem sehová. Csak… úgy döntöttem, eljövök a városból. Alex nem mondta el, mi történt? A tűz, meg minden? Jackson bólintott. – Ja, ja, elmesélte. Iszonyú pech. – Pech? – Liz közben megtalálta az ágy mellett a cipőjét, és leült, hogy felhúzza. – Maga szerint ez pech volt?

Jackson elgondolkodva bólintott. – Hát, utánanézünk ennek is, legyen nyugodt. – Alex jól van? Jackson pislogott, majd elmosolyodott. – Persze. Miért ne lenne jól? – Nem tudom, csak… bizonyítékok után kutakodik, azt mondta. Veszélyesnek hangzott. Nem akar leülni? Jackson úgy nézett a nejlonhuzatú karosszékre, mintha újszerű lenne számára a dilemma, hogy üljön vagy álljon. – Jó így is – mondta végül. – Maga ismerte Michael Eliotot, ugye? Ismerte? Liznek furának tűnt ez a megfogalmazás. – Igen, én… igen, ismertem. De sejtelmem sem volt róla, hogy valami törvényellenes dologba keveredett – tette hozzá sietve. – Persze. Úgy tudom, magánál hagyott a pénzügyeire vonatkozó bizonyos papírokat? Liz bólintott. Hát ezért nem említette Alex, hogy beszélt a rendőrséggel. Alighanem félt, hogy ő majd megpróbálja eldugni valahová a papírokat. Lehet, hogy ezt is tette volna, ha Alex előre szól. Ha az ember horgára tízmillió dolláros zsákmány akad, nem könnyű lemondani róla, még akkor sem, ha egyáltalán nem biztos, hogy ki is tudja húzni a vízből. A retiküljéért nyúlt, és kivett belőle egy sima, barna borítékot. – Tessék – nyújtotta át. – Szóval van ötletük, mi lehet ez az egész? Jackson kinyitotta a borítékot, és átlapozta a tartalmát, bár a mozdulataiból ítélve Liznek az volt az érzése, nem tudja, mit is keres. – Dolgozunk rajta – mondta végül. – Ez minden? – Volt nálam még néhány papír, de azokat átadtam Alexnek. Jackson felnézett. – És pontosan milyen papírok voltak? – Nem tudom. Azt hiszem, Liz éppen ezt próbálta kideríteni. Nem mondta el maguknak? Jackson a kabátja belső zsebébe gyűrte a banki kivonatokat. – Nem én beszéltem vele. Az egyik kollégámé az ügy. A barát-nője rengeteg információval szolgált. De, hogy úgy mondjam, még a tanfolyam elején tartunk – mosolyodott el. Ez hihetően hangzott. A providence-i rendőrségnek alighanem igen ritkán akadt dolga fehérgalléros bűncselekményekkel. Liz el tudta képzelni, ahogy Alex próbálja őket bevezetni az életbiztosításokkal kapcsolatos könyvelési eljárások misztikus világába. Alex meggyőző erejét dicséri, hogy egyáltalán rá tudta venni őket, hogy meghallgassák. – Tudom, hogy kicsit késő van – folytatta Jackson –, de nagyon hálás lennék, ha eljönne a providence-i őrsre, és vallomást tenne. Igyekeznünk kell, ha le akarunk ásni az ügy mélyére. – Micsoda, úgy érti, most? – Attól tartok, igen. A pénz igen gyorsan forog manapság, Miss Foster, és

az emberek is. Biztos vagyok benne, hogy ezt megérti. Liz habozott. – Miért nem beszélhetnénk itt? Miért muszáj hivatalosan csinálni? Nézze, ha… ha olyasmiről van szó… vádról vagy hasonlóról, akkor beszélni szeretnék egy ügyvéddel. Jackson ismét elmosolyodott. – Vádról szó sincs, ezt garantálhatom. Csak ha elfogatási parancsot akarunk szerezni, elképzelhető, hogy eskü alatt tett tanúvallomásokra lesz szükségünk. – A székhez lépett, és kezébe vette Liz sídzsekijét. – Nem valami szakadt dél-providence-i drogbarlanggal van dolgunk. A Providence Life-ról van szó, a helyi társadalom egyik tartópilléréről. Szerintem az öreg Goebert minden bírót ismer a városban. – Miről kellene eskü alatt tanúskodnom? – kérdezte Liz. – Mondtam már, nem tudok semmiféle bűncselekményről. Jackson előzékenyen tartotta neki a dzsekit. – Majd az őrsön mindent szép sorjában átbeszélünk. Jelzés nélküli Plymouth állt a parkoló távolabbi végében, közvetlenül az élénkrózsaszín SZABAD SZOBÁK fényfelirat alatt. Liz csak akkor vette észre, hogy ül valaki a volánnál, amikor Jackson kinyitotta neki az ajtót. – Ő a társam. Köszönj szépen, Calvin. Calvin körbepillantott, horkantása köszönés vagy torokköszörülés egyaránt lehetett. Liz a motel körüli gyér világításnál nem sokat látott belőle, csak annyit, hogy Jacksonnál sötétebb hajú és nagyobb darab, meg az egynapos borostáját és a gallérjára lógó, lenyalt haját. Émelyítő, gyümölcsös szag terjengett a kocsiban, erősen illatosított fertőtlenítőre emlékeztetett. – Miss Foster hajlandó tanúvallomást tenni az őrsön – mondta Jackson, miközben bemászott Liz mellé a hátsó ülésre. – Úgy, ahogy mondtam. Jackson hangja egyszeriben önelégült lett, mintha éppen bebizonyított volna valamit. – Calvin azt hitte, hogy maga nem fog együttműködni – mondta mintegy magyarázatképpen. – Így van, Calvin? Calvin nem felelt. Sebességbe tette a kocsit, és már döngetett is ki a sztrádára, az első kerekek a felhajtón kicsit meg is csúsztak. Még jobban esett az eső, fokozatosan elmosta az út mentén feltornyozott hóbuckákat. Az első kereszteződésnél lefordultak a pályáról, és délnek, a tengerpart felé vették az irányt. Így a város foszforeszkáló fényeit továbbra is bal kéz felől látták. A forgalom fokozatosan gyérült, míg végül szinte semmi nem maradt belőle. A városhatáron kívül sorakozó üzleteket és moteleket régi gyártelepek váltották fel, egyik-másik az épületek bedeszkázott ablakaiból és a kidőlt kerítésekből ítélve elhagyatott lehetett. Egy magas, vöröstéglás építményről Liz szemébe ötlött a fehér festékkel odapingált, helyenként már elmosódó STOKER

HAJÓGYÁR felirat. – Hallottunk egy rövidebb útról – szólalt meg Liz pillantását követve Jackson, majd előrehajolt. – Itt balra, oké, Calvin? Calvin ezúttal sem szólt semmit. A lassan, méltóságteljesen elsuhanó út menti lámpák fényénél Liz látta a visszapillantó tükörben a szemét. Nem volt benne biztos, de úgy tűnt neki, hogy a sofőr figyeli őt. Megborzongva húzta össze magán a kabátot. – Szóval, mennyi ideig volt maga meg ez az Eliot-gyerek… téma? Mintha a semmiből jött volna a kérdés. Liznek beletelt egy kis időbe, mire összpontosítani tudott rá. – Majdnem három évig dolgoztunk együtt. – Igen, de én most nem a munkáról beszélek – mondta Jackson. – Úgy értem, mennyi ideje voltak maguk…? Calvin most már határozottan figyelte. – Úgy tizennyolc hónapig. – Aha. És megmondta a feleségének? Erre a kérdésre Liz oldalra kapta a fejét, de Jackson mereven előrenézett. – Nem. Nem hiszem. – Azt a sunyi… – kezdte Jackson, majd elmosolyodott. – Nem akartam tiszteletlen lenni. Csak úgy értettem, hogy óvatos duhaj volt, nemigen fedte fel a kártyáit. Liz nem tudta, mit mondjon. Jackson eleinte udvarias és barátságos volt. Most viszont pökhendi és modortalan kezd lenni, mintha már felgöngyölítette volna az egész ügyet, és várná a dicséretet. – Kér egy rágót? – halászott elő kabátjából egy csomagot. – Nem, köszönöm. Jackson kibontott magának egy lapot, és a szájába dugta. – Én szerintem egy ilyen fickó… – halk, cuppanó hangokat adva belemélyesztette párszor a fogát a rágógumiba –, …egy ilyen fickó, akinek, hogy úgy mondjam, megvan mindene… szóval nem hízelgő a jellemére nézve, úgy értem, az erkölcsiségére nézve, hogy csak úgy el akar sétálni. Az embernek, ugye, vannak bizonyos kötelezettségei. Bizonyos dolgok, amiért felelősséggel tartozik. Érti, miről beszélek? Liz nem felelt. Szeretett volna mondani valamit Michael védelmében, de nem volt biztos benne, jó ötlet-e. – Talán nem érti – folytatta Jackson. – Szóval osztozott volna magával ezen a pénzen, igaz? És mihez akart vele kezdeni? Vett volna egy versenylovat, vagy mi? – Mondtam már. Csak akkor szereztem tudomást a pénzről, amikor… amikor Michael meghalt. – Ja, persze – vette elő ismét tenyérbemászó vigyorát Jackson. – Igaz szerelem volt. – Igen, az volt.

Jackson tovább rágott, és a hullámlemez tetős, tégla raktárépületek hosszú sorát bámulta az ablakon át. A folyótól nem lehettek fél mérföldnél messzebbre, a városhoz viszont valahogy nem jutottak közelebb. – Igen, szörnyű tragédia – szólalt meg ismét Jackson. – Minden készen áll a nagy szökésre, és akkor a fickó belefúr a kábelbe. Csak az nem fér a fejembe, miért rakta fel azokat a polcokat az öreglánynak, ha egyszer el akarta hagyni? Lehet, hogy… – Itt felemelte a hangját, Calvinhez beszélt. – Hé, Calvin, talán arra gondolt, hogy a csajnak lesz ideje bőven olvasni, ha lelép, jól jön majd pár új polc. Calvin halkan, idegesen nevetett fel, mintha nagyon nem akart volna, de mégis kitört volna belőle. Liz hirtelen nyugtalan lett. A válla fölött látta, hogy New London fényeit lassan végképp maguk mögött hagyják. – Maga mit gondol, Liz? – kérdezte Jackson. – Maga szerint lehetett más is, vagy csak baleset? Mi a helyzet például az öngyilkossággal? – Nem. Az ki van zárva. Azt terveztük… Nem, az nem lehet. – Akkor úgy gondolja, valaki talán eltette láb alól? Mármint úgy, hogy megrendezte az egészet? Maga szerint meg lehet csinálni? Liz nagyot nyelt. Most ijesztgetni próbálják vagy kikészíteni? Talán abban reménykednek, hogy elmond valamit a pénzről, hogy beismer valamit? Vagy talán nem hitték el egészen, amit Alex mondott nekik. Talán azt gondolják, ő is benne volt mindabban, amiben Michael. – Én… nem tudom. Mondják meg maguk. Maguk a zsaruk. Miközben kimondta, rádöbbent, hogy már nem hiszi. Majd' kiugrott a szíve a helyéből. – Gondosan ki kell tervelni – mondta elgondolkodva Jackson. – Kell hozzá egy kis szakértelem is. De nem lehetetlen. Úgy értem, az a régi fúró, amivel dolgozott, hát az halálos fegyver volt. Fémbevonat, tropára ment szigetelés. Azt hiszem, az is elég lett volna neki, ha csak tartja egy darabig a kezében. A vezetékbe fúrt lyuk, meg miegymás, az jöhetett utólag. Az ember mindig próbál kombinálni, osztani-szorozni a bizonyítékokból, ugye érti, mire gondolok? – Maga… maga látta a holttestét? Jackson ránézett Lizre, ajkán alig észrevehetően újabb mosoly kezdett kirajzolódni. – Ja. Mesélnék róla, de nem akarom felzaklatni. Lassítottak. Az ablakokon patakokban zúdult le az eső, de azért látta a sötétlő víztömeget. Valami csatornának nézett ki, nagy, letört jégdarabok úsztak a víz színén. Liz képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni. Képtelen volt átgondolni, mit lesz muszáj pillanatokon belül csinálnia. – Ez mi? – kérdezte, és már a torkát szorongatta a félelem. – Hová megyünk? Lefordultak az útról, kivilágítatlan földúton haladtak tovább. Az autó latyakkal teli, mély kátyúkban ugrándozott.

– Mint mondtam, rövidítünk – gombolta ki a kabátját Jackson. – Atyavilág, micsoda éjszaka! Ha ez így megy tovább, egykettőre árvíz lesz. Liz látta, hogy a férfi keze a kabátja alá csúszik. Nem várta meg, hogy előhúzza a pisztolyt. Felrántotta a fogantyút, és teljes súlyával kilökte az ajtót. Homályosan látta maga alatt a kavargó esőcseppeket és a havat. – Hé! Mi a faszt…? Jackson megragadta a vállát – Ülj vissza, te büdös kurva! Liz az alatta futó útra meredve az alvázba kapaszkodott. Képtelen volt elengedni. Aztán fékcsikorgást hallott, és a feje nekivágódott az ajtókeretnek, őrülten cikcakkozni kezdett a kocsi, Jackson pedig még mindig üvöltözött vele, és a vállát markolta. Liz felé csapott a kezével, körmeit a férfi arcába vájta. Hallotta a fájdalmas ordítását, és Jackson hirtelen el is engedte. Egy pillanatra látta a rábámuló arcot, a szeme alatt csörgedező vércsíkot, a nyitott ajtón át felé nyúló kezet Haját szétfújta a hideg éjszakai levegő. Aztán földet ért-, először nagy zöttyenést érzett, mintha most ráznák ki belőle az életet, aztán hatalmas ütést, és elsötétült minden. Calvin kiszállt, odasétált hozzá. Jackson zsebkendőjével szemét nyomkodva követte. – Akkor? – szólalt meg. Calvin pár másodpercig csak állt, és nézte a kicsavarodott pózban heverő testet. Aztán lábával oldalra billentette Liz fejét. Végül szó nélkül megragadta a két csuklóját, és a csatorna partjára vonszolta. – Halott? – tudakolta idegesen Jackson. Calvin csak nézett rá, várta, hogy fogja már meg a két lábát. – Mit számit? – kérdezett vissza. Grant mobilja a lépcsőn csörrent meg. A hívó nem mutatkozott be, de ő így is tudta, ki beszél. – Feladat végrehajtva – mondta a hang –, nem egészen a tervek szerint, de megvan. Grant tudni akarta, mi volt a gond, de arra nem ez volt a megfelelő pillanat és a megfelelő hely. Csak ennyit mondott: – Majd jelentkezem. Már ki akarta kapcsolni a telefont, de a hang még nem fejezte be. – Ki mondta magának, hogy hol keressük? – tudakolta. Grant összeráncolta a homlokát. A folyosó végén ott beszélgettek néhányan a marketingről. Meg tudta érteni, hogy idegesek az emberek. Kissé hektikusan mennek a dolgok az utóbbi időben, nem olyan biztonságos a helyzet. De ez még nem ok a hanyagságra. – Nem mondta senki, hallottam – felelte, és leakasztott az övéről egy kulcscsomót. – Kulcslyukon hallgatózott, vagy mi?

Grant benyitott az egyik kulccsal a recepció mögötti „kommunikációs szobába”. Itt volt a házon belüli telefonközpont, a figyelőmonitorokkal meg az azokhoz tartozó berendezésekkel együtt. – Nem – válaszolt a kérdésre, és igyekezett leplezni türelmetlenségét. – Magnóztam. A mi cégünknél lehallgatjuk az értékesítőink telefonját. Ez megkönnyíti a vezetőség dolgát. Ha már itt tartunk, éppen most akarom meghallgatni megint. Hogy nem töröltek-e le valamit. Most boldog? – Nem, nem vagyok boldog. Az a szuka kis híján kikaparta a szememet. Grant nem felelt. Ezt nem akarta hallani. Mobilon semmiképpen. – Pár napra elmegyünk a városból – mondta végezetül a hang. – Majd hívjuk.

36. fejezet Alex a heverőn ült, gépiesen cirógatta Oscar bársonyosan sima fülét, és közben próbálta elképzelni, mit mondana a cég, mit mondana Neumann, ha elkezdene vádaskodni. „Tudniuk kell, hogy Miss Tynan most vesztette el a nálunk betöltött állását. Ügy vélem, ilyen körülmények között nem ismeretlen jelenség, hogy…” Neumann sima modora, szenvtelen stílusa megsemmisítő hatást érne el. Alex dilemmáját az a perspektíva segített eldönteni, hogy, ha talán rendőr jelenlétében is, de ismét szemtől szemben kellene találkoznia a főjogásszal. Muszáj beszélnie White-tal. Ez az egyetlen előre vezető út. White az egyetlen, aki ismeri a céget, annak szerkezetét, a játszma résztvevőit. Az egyetlen, aki elég jól ismeri mindezt ahhoz, hogy az ő felfedezései alapján tovább göngyölítsék az ügyet. De White-tal beszélni nem bizonyult egyszerű feladatnak. A newporti telefonvonalak többsége süket volt. A televízióban látott híradások szerint az olvadás még pusztítóbbnak ígérkezett, mint a fagy. A készenléti egységek államszerte nagy munkában voltak: elárasztott falvakat evakuáltak, autójukban rekedt embereket szabadítottak ki, kidőlt fákat távolítottak el az utakról. Alex az ablakhoz lépett, kinézett az utcára. Még tapadt itt-ott a fűre egy-egy foszladozó hófolt, de az utca nagy részét tisztára mosta a heves esőzés. Providence központjában a folyó elárasztotta Montanelli polgármester nagy szeretettel felújított rakpartját, a magasabban fekvő területek azonban biztonságban voltak. Az East Side népe ennek ellenére tanúságot tett vészhelyzetekben megszokott egymás iránti szolidaritásáról. Aznap délelőtt, míg Alex a Trybowski családra vadászva befurikázta az egész várost, két különböző segítő csoporttól jártak Maeve Connellynél, hogy rendben van-e minden. Az egyik képviselője meleg étellel akarta megetetni, a másik pedig, egy beesett, himlőhelyes arcú férfi amiatt aggódott, hogy elég meleg van-e a házban. Nem is tágított, amíg végig nem járta az épületet, hogy megnézze a szigetelést: elmondta, hogy már nem egy idős ember lett kihűlés áldozata. – Megmondtam neki – mesélte Alexnek Maeve, akinek szemmel láthatóan nem tetszett, hogy „idős embernek” nézték –, megmondtam én neki egy az egyben, hogy ha meg akartam volna fagyni, megtettem volna már pár nappal ezelőtt. Nem vártam volna meg vele az olvadást. Alex erre elnevette magát, majd félórán keresztül hallgatta a lépcsőn

állva, milyen borzalmas ez az időjárás. Általában nem volt ennyire kedves Maeve-vel, de most úgy érezte, még jól jöhet, ha esetleg az ő pártját fogja, amikor el kell majd magyaráznia, miért is nem tudja kifizetni a Kenneth által javasolt megemelt lakbért. A vidám terefere után Rhode Island legnagyobb képmutatójának érezte magát. Az utca túloldalán szürke furgon állt, és két világoskék overallos nő fóliába csomagolt tálcát meg termoszt vitt a 27-es számú házba, ahol élt egy idős házaspár. A jószolgálati tevékenységüket végző önkénteseket figyelve Alex rájött, hogy ő is kihagyta az ebédet. Délután fél öt volt már, majdnem besötétedett, és reggeli óta egy falatot sem evett. De nem volt annyira éhes, inkább enyhe hányingert érzett, meg kezdődő fejfájást. Megtapogatta a homlokát, nem lázas-e. Más sem hiányzik, mint hogy megkapja az influenzát, az feltenné a koronát az idei télre. Oscar újfent miákolni kezdett. Egész délután ezt csinálta-, fel-alá járkált, és siralmasan nyávogott. Most pedig leugrott a székről, és odament Alexhez. – Mi van, édesem? Felvette a macskát, a fejét kezdte cirógatni. Oscar mereven tartotta magát a karjában, és úgy billegette a füleit, mintha Alex inkább csak idegesítené. Alex az álla alatt is megvakarta, erre Oscar általában mintegy két másodperc alatt hipnotizált puhatestű módjára nyúlt el. Most azonban ez sem használt. Leugrott az öléből, és ide-oda járkált a szobában. A táljába tett élelemre, majd szemrehányóan Alexre nézett. – Lazac és nyúl, Oscar. A kedvenced. Erre a macska olyat csinált, amit még sosem látott tőle. Nekidőlt az egyik kredencnek Nekidőlt, mint aki fáradt, de közben szüntelenül miákolt. Alex felkapta a kagylót, tárcsázta White számát. Még mindig néma volt a vonal. – Az isten verje meg! Mintha lüktetett volna a halántéka. A feje már annyira fájt, hogy nehezére esett összefüggően gondolkodni. Lecsapta a kagylót, és vette a kabátját. A Tabor Avenue-n talált egy nyitva tartó boltot, vett kenyeret, sajtot, aszpirint. A friss levegőn tett séta kissé kitisztította a fejét. Pár perccel hat után ért vissza a lakásba, és újra próbálta hívni White számát. Semmi. Csinált magának egy szendvicset, de amikor leült, hogy megegye, azon vette észre magát, hogy még mindig nincs étvágya. Sőt, egyenesen rosszullét környékezte a puszta gondolattól is, hogy a szájába vegye. Homlokát ráncolva, bután bámulta a szendvicset, majd felállt. Kisétált a konyhafülkébe, és a szemetesbe ejtette, de beszorult, mert a lengőfedő nem mozdult el rendesen. – A francba! Most már tényleg kezdte úgy érezni magát, mint azokon a bizonyos napokon, amikor minden összejön. Lehajolt, hogy beljebb tuszkolja a szendvicset, mire a fejfájás belülre, a szeme mögé lopózott. Két jól elkülöníthető

ponton fejtette ki hatását. Kormos, összegyűrt konyhai papírtörlő akadt a fedő szélébe. Lejjebb nyomta, mire a szendvics is eltűnt a kuka mélyén. Ezután a mosogatónál állva bevett két aszpirint, a csapból ivott rá vizet, majd bement a szobába, és leült az ágyra. Oscar az egyik sarokban duzzogott. Nem a kosarában ült, hanem az ablak melletti kisszék és a fal közötti szűk helyen. – Oscar, kis szívem. Mit csinálsz te ott? A macska szeme csukva volt, apránként, szaggatottan vette a levegőt, mintha rémálmok gyötörnék. Alex korábban soha nem látott tőle olyat, hogy bárhol máshol elaludt volna, mint a kosarában. Aztán arra lett figyelmes, hogy ő is álmos. Úgy döntött, ledől egy kicsit. Kellemes meleg volt a szobában. Az ágyával pontosan átellenben, a Mercury típusú kazánt rejtő szekrényben, lassan gyülemlett a szén-monoxid. Kormos ujjlenyomatnak nyoma sem volt a kivezető csövön, amelyen gyakorlott ujjak nyomása alatt megrepedt a régi gumitömítés. Régi kazán volt, még csak oxigénhiányt sem kellett előidézni a tüzelőtérben. Jellegzetes, sárgás lánggal égett, és még koromnyomok is voltak az ajtaja körül, ami szintén a hibás működés jele. Az öregasszony soha nem javíttatta, ez egyértelműen látszott. Régi típus, alighanem mindig is termelt valamennyi szén-monoxidot a tökéletlen égés melléktermékeként. Amíg azonban a rendszer szellőzése megfelelő, amíg az égéstermékek – a szén-dioxid és a halálos veszélyt jelentő szén-monoxid – a külső légtérbe távoznak, nincs baj. De ha a kivezető rendszer meghibásodik… A helyi rendőrség, ha egyáltalán vet rá egy pillantást, nem lát mást, mint egy újabb háztartási gépet, amelynek működési hibája végzetes következményekkel járt. Hibás, vagy rosszul szellőző fűtőberendezések, eldugult kémények, bent, a házban használt kerti hússütők, konyha vagy szoba fűtése főzésre való tűzhellyel: sok minden okozhat ilyen baleseteket, a biztosítótársaságok valamennyi lehetséges okot jól ismerik. Nem történik meg nap mint nap, de azért előfordul. Diákokkal, bérkaszárnyák lakóival esett meg, akik nem felejtették el, hogy a biztosító neve, ahogy a városé is, gondviselést jelent, és előszeretettel bízták rá magukat. A szekrény ajtaját pici résre nyitva hagyták. Így a gáz lassan – percenként három köbláb – beszivárgott a szobába. A szén-monoxid színtelen, szagtalan, íztelen. Alex mélyen lélegzett, alig nyíltak szét az ajkai. Tengerparti fövenyen állt. Szürke volt az ég, tükörsima a tenger fekete vize. Ügy nézett ki, mint az üveg, de látta, hogy folyékony. Lassan mozgott, lomhán megfordult az ár, fodrozódott a felszíne. Mark csónakban ült. Alex felé nyúlt. Azt akarta, lépjen be mellé a csónakba. Alex csak állt mozdulatlanul. Erre Mark kiáltozni kezdett, és Alex lábaira mutogatott. Fekete, üveges volt a szeme, mint a tenger. Alex is kiáltani akart, de nem volt hangja. A szíve lázasan dolgozni kezdett a mellkasában, úgy vert, mintha ki akarna ugrani onnan. Az örvénylő szén-monoxid mélyen leszivárgott a tüdeje szöveteibe, a

viharszerűen beáramló molekulák hajtóvadászatot indítottak vérében a hemoglobin ellen, amellyel különös előszeretettel lépnek reakcióba. Ahol a szén-monoxid-molekulák megkötötték a hemoglobint, elzáródott a szervezet számára szükséges oxigén útja. Alex kezdett fulladni. Ha harminc százalék lesz a vérében a mérges gáz szintje, lüktetni kezd a halántéka. Negyven százaléknál szédülés, hányinger lép fel, és elhomályosul a látása. Az álomból a kóma, végül pedig a halál örvénye rántja magával. Álmában nevet is látott a csónakra írva. Felnézett, és észrevette, hogy Mark is látja, amint olvassa a nevet. Minden erejét megfeszítve tudta csak kibetűzni: L-I-R-A. Mark eszelősen mutogatott a lába elé. Alex lenézett, és azt látta, hogy a fekete folyadék szintje egyre emelkedik, már a lábujjai között szivárog elő a földből. Dermesztő hideg volt. Egyszerre világos lett számára, hogy a víz maga a halál. Ismét Markra nézett, de ő már távolodott tőle, sebesen siklott csónakján az üvegszerű fekete tengeren a látóhatár felé. A csónak nem kavarta fel a vizet. Mark alakja egyre inkább összeolvadt a csónakkal, mígnem egyetlen ponttá zsugorodtak össze a horizonton. Alex csak akkor döbbent rá, amikor végképp eltűnt, hogy nem is LIRA volt a csónak neve, hanem LIAR (hazug – a ford.). Arca elé kapta a kezét, és belesikította a szót a végtelenbe. Aztán a szobát látta maga előtt. Felült az ágyban. Koponyáját szinte széthasította a fájdalom, amelyhez foghatót még soha életében nem érzett. Fejbőrét tapogatva kereste a sérülés helyét. Bizseregtek az ujjai. Aztán megpillantotta piros körmeit. Pislogva nézte meg a kezét közelebbről. Mintha Day-GIo körömlakkal festette volna ki a körmét, pedig olyat soha nem használt. És akkor, memóriája valamelyik rejtett zugából, jött a felismerés, hogy mit is jelent mindez. Figyelmeztetés: karboxi-hemoglobin. El akarják gázosítani. Küzdeni kezdett a sorsa ellen. Oscarra pillantott. A macska ugyanott feküdt, mint amikor ő lepihent. Valami mégis más volt. Szétáradt testében az adrenalin és a rettegés, amikor észrevette, hogy Oscar nem lélegzik. Felpattant. Úgy imbolygott alatta a talaj, mintha hajó fedélzetén lépkedett volna. Odatámolygott Oscarhoz, kezébe vette élettelen testét. A kandúr szürke szeme üvegesen, mozdulatlanul nézett vissza rá félig lezárt szemhéja alól. Száraz, könnytelen zokogás szakadt fel Alexből. Az élettelen csomót kezében szorongatva tántorodott hátra. Egy örökkévalóságig tartott, mire megtalálta a lépcsőfordulóra vezető ajtót. Ujjai a tolózárral bíbelődtek, aztán végre kinyílt, és beszívhatta a lépcsőház levegőjét. Meg akarnak ölni. Úgy jött a gondolat, mintha valaki más magyarázta volna. Meg akarnak ölni, Alex. Letette a bundás csomagot, és visszament a szobába. Két kézzel tépte fel a tolóablakot, és nagy kortyokban itta a kinti levegőt. A jéghideg eső kissé felélénkítette. Végighúzta kezét az arcán. Ezután görcsösen belemarkolt a düh. Egyenesen a kazánszekrényhez lépett, és felrántotta az ajtaját. Nem tudta, mire számított, de nem látott semmit. Csak egy koszos, régi kazánt. Aztán eszébe jutott a kormos papírtörlő. Valaki megbabrálta a kazánt, aztán megtörölte a kezét. Elengedte a szekrényajtó

kilincsét. Vigyáznia kell, nehogy megsemmisítsen valami bizonyítékot. Benyúlt, és elzárta a lángot. Tárcsázta a 911-et. Csak akkor vette észre, hogy sir, amikor a rendőr megkérte, hogy nyugodjon meg. – Elnézést, én… – Szorosan összezárta a szemhéját, könnyek préselődtek ki alóla. – Elnézést, csak megölték… megölték a macskámat. – Micsoda? – kérdezte a férfi mérgesen. – Megölték a macskámat. Valaki… – Figyeljen ide, asszonyom. Ha megölték a macskáját, majd reggel szépen idejön, és… – Nem, nem érti, engem próbáltak megölni. – De hiszen most mondta… – Engem próbáltak megölni, de a macskámat sikerült. – Ki volt az? Alex kétségbeesetten próbált tisztán gondolkodni, értelmesen beszélni. A nyitott ablaknál jéghideg volt a szobában. Egyre vizesebb lett az asztal. – Látta őket? – kérdezte most a mérges hang. – Látta az arcukat? – Nem, én… – Még ott vannak a házban? – Nem… nem hiszem. – Na ide figyeljen. – Olyan volt a hangja, mintha legalább két másik telefont szorítana az állkapcsával. – Ha megadja a nevét és a címét, azonnal odaküldünk valakit. Alex megadta, és letette a kagylót. – Meg akartak mérgezni – mondta az üres szobának. A nyitott ablakhoz lépett. Most vajon mit csinálnak? Most, hogy nem jártak sikerrel, mit fognak csinálni? Visszajönnek, és egyszerűen lelövik? Az utcát kémlelve arra gondolt, hogy talán most is lesik valahonnan. Az öreg házak közötti árnyakat figyelte, arcokat keresett a parkoló kocsik sötét belső terében, léptek zajára fülelt a kitartóan zuhogó esőben. Kiment a lépcsőfordulóba, felemelte Oscar magatehetetlen testét. Csurogtak a könnyek a kandúr fényes bundájára. Alex agyában szüntelenül ott kavargott a kérdés-, kik voltak? Ki akarja őt holtan látni? Ugyanazok, akik Liz otthonát felgyújtották? Akik annyira értenek az otthoni balesetekhez, hogy bedugják a fűtőtestet a villanyhoz való konnektorba? Akik akkora szakértői a témának, hogy egy áramütést is meg tudnak rendezni? Aztán valósággal belenyilallt a felismerés, és csak azon csodálkozott, miért nem korábban. Michael Eliot halála nem volt véletlen. Úgy intézték, hogy balesetnek nézzen ki. Ahogy annak látszott volna az ő halála is. És annak látszott a Liz házában keletkezett tűz is. És ugyan hol tudhatnak többet a balesetekről, mint egy biztosítótársaságnál?

37. fejezet Harold Tate orrnyergét masszírozva igyekezett erőt venni magán, és az asztalára koncentrálni. Két röntgenkép méretű, fekete-fehér negatív hevert előtte, mindkettőn hosszú oszlopokba rendezett homályos, fekete csíkok látszottak. Oldalt hasonló negatívok voltak felkupacolva, mindegyiken barna védőboríték. Tizenegy is elmúlt már, egyedül volt a laborban. Fejfájás kínozta. Nagyon szeretett volna már elmenni, de már csak néhány negatív, és végleg elfelejtheti ezt az egészet. A szennyeződés számlájára írhatja, nem kell többé aggódnia miatta. Merthogy igenis aggasztotta a dolog. És nem csupán az alaposság miatt, hanem a betegség miatt is. Huntington-kór. Minél többet tudott meg róla, annál riasztóbbnak találta. Az emberek nem egyszerűen ágynak esnek és meghalnak. Először megváltoznak: a személyiségük, a gondolkodásuk. Heveny hangulatingadozások jellemzik őket. Gyakran üldözési mániájuk alakul ki, bosszúállók lesznek. Kiszámíthatatlanok. És valakinek a ProvLife-nál ilyen betegsége van. Persze lehet, hogy csak egy átlagos alkalmazott, aki nem tud semmiről. Akkor egyszerű szennyeződésről van szó. Michael Eliot azonban tisztában volt az eljárásrenddel. Tényleg olyan gondatlan lett volna, hogy hagyja ezt megtörténni a tulajdon mintájával? Ha nem, még mindig ott a lehetőség – elég valószínűtlen, mégsem volt tőle Tate-nek se éjjele, se nappala –, hogy szándékosan cserélték ki a DNS-mintát. Ilyesmi pedig csak annak fordulhat meg a fejében, aki tud a mintavételekről. Az elektroforézis berendezést mostanában nemigen használták a Medannál. Az automatizált rendszerek fluoreszcens jelölés alapján keresik meg az oldatban a megadott génsorozatokat. Az elektroforézis általánosabb eszköz, teljes DNS-szakaszok sorba rendezésére használják, hogy megnézzék, miből állnak. Gyakran alkalmazzák a hatósági orvosszakértők a tett helyszínén talált bőr, haj, vér vagy sperma azonosítására. Egyes DNS-szakaszok, így például az ujjlenyomat, egyénenként különböznek. A kezdeti időszakban, amikor a cég fő tevékenysége az alapkutatás volt, végzett elektroforézist a Medan is. Tate gondolatmenete pofonegyszerű volt. Ha Michael Eliot kapta valaki más mintáját, akkor lehet, hogy az övét pedig az a bizonyos másik. Ő megtette azt a szokatlan lépést, hogy friss mintát vett Eliottól – a barátságukra való tekintettel így megvan az összehasonlítási alap. Ha a ProvLife-os minták közül valamelyikkel megegyezik, megoldódik a rejtély. Tudni fogja, ki szenved a

betegségben. Ha pedig nincs azonosság, biztonsággal levonhatja a következtetést, hogy „harmadik fél” DNS-e keveredett valahogyan a rendszerbe. Közelebb hajolt az asztallaphoz, arca talán tíz centire sem volt az élettelen fehér fénytől. Egyik oldalon az Eliot DNS-éről készült felvétel feküdt előtte, a kilences kromoszóma kis azonosító régióját mutatta. Mellette a ProvLife egy másik alkalmazottjának nevéhez rendelt minta, amelyet a felvétel oldalán függőlegesen végigfutó sorszám azonosított. Majdnem a legutolsó az egész kupacból. Tate átlátszó műanyag vonalzóval ment végig az oszlopokon, és csíkonként egybevetette a mintázatot, miközben a szeme már-már könnybe lábadt a megerőltetéstől, a halántéka pedig lüktetett a megfeszített összpontosítástól. Egyformák. Tate felpattant, pislogott néhányat, majd lassabban haladva megismételte az egybevetést. Nagyon fáradt már, lehet, hogy elnézett valamit. De ezúttal már nem férhetett hozzá semmi kétség: a két DNS-szál egyforma. Ugyanattól a személytől származnak. Egy pillanatra felvillanyozta a dolog. Egyszerűen, logikusan, módszeresen körüljárta a problémát, és el is nyerte jutalmát. Tudóshoz, vagy inkább egykori tudóshoz méltóan. Feljegyezte a sorszámot, és visszasietett az irodájába. A számítógépes nyilvántartásból majd kiderül, kihez tartozik a szám, ki az, akinek a mintáját összecserélték Eliotéval, ki hordozza valójában a Huntington-kór génjét. Miközben lóhalálában beütötte a szükséges utasításokat, Tate fogadalmat tett: ezúttal nem hívja be az illetőt, nem közli vele kíméletesen a hírt, nem látja el tanácsokkal. Kimarad az ügyből. Majd megtudja az érintett, amikor eljön az ideje. Hadd maradjon az információ azok kezében, akik fizettek érte. Különben csak bonyolódnak a dolgok. Feljött az érintett ProvLife-alkalmazott adatlapja. Tate nagy műgonddal, egy ujjal, számjegyenként ellenőrizve begépelte a sorszámot. Kiürült a képernyő, majd ábécérendbe szedett nevek listája jött fel. A képernyő alsó felében az egyik név lassan villogott. Ismerős név volt. Neumann egyik lába már az emeletre vezető első lépcsőfokon volt, amikor meghallotta a telefont. Bevitte magával a dolgozószobába. – Walter? – szólt bele valaki. – Itt Harold, öö… remélem, nem… – Alighanem rossz számot hívott – vágott közbe Neumann. – Tudom – felelte Tate. – Tudom, tudom. De van valami, amit tudnod kell, valami… borzalmas. Nem várhat. Neumann egy pillanatra szóhoz sem jutott. Tate hallotta a leheletét. – Akkor legjobb, ha átjössz és elmondod – szólalt meg végül.

38. fejezet A Fall River hídján járt, amikor a rádióban elkezdték bemondani a figyelmeztető közleményeket. Rhode Island északi részén és Massachusettsben több folyó is kilépett a medréből, ezért a rendőrség azt tanácsolta, hogy a kistelepüléseken élők csak akkor induljanak útnak, ha elkerülhetetlen. Még mindig esett az eső, nem úgy, mintha dézsából öntenék, de kitartóan, könyörtelenül, mintha soha nem akarna elállni. Alex homályos fényszórója megvilágította az útra folyt vizet. A fás lankákról és a parti töltésről lecsobogó sáros áradat könnyedén átvágott a gyors ütemben fogyatkozó hósáncon. Az autópálya után Alex már jobbára kettesben-hármasban haladt, attól félt, végképp szem elől téveszti az utat. Majdnem tizenegy óra volt már, és úgy tűnt, a rendőrség figyelmeztetésére nem is lett volna szükség, hiszen mérföldet mérföld után tett meg anélkül, hogy egyetlen más járművel is találkozott volna. Newport régi belvárosa talán soha nem tündökölt ennyire régi fényében. A sötét, kihalt, mindössze néhány halovány utcai lámpa által megvilágított várost. Alex most látta először annak, aminek alapítói megalkották: zord, hangulattalan új-angliai kikötővárosnak. Az ajándékboltok és más, turistáknak szánt intézmények fényei ezúttal láthatatlanok voltak. Alex így még kiszolgáltatottabbnak, feltűnőbbnek érezte magát. A tenger felé hajtva nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy zsákutcába tart, ahonnan, ha megtalálják, nincs menekvés. És segítség sincs. Belenézett a visszapillantóba, majd a part felé vette az irányt. A kikötőben kis csoportokban bújtak össze a bólogató, fehér árbocú, ponyvával letakart kis vitorlások. A messzi horizonton egyetlen piros fényjel pislákolt komótosan. Hamarosan maga mögött hagyta a várost, és a földnyelv körül lustán kanyargó úton Brenton Point felé tartott. White házának kapuja csukva volt, ki kellett szállnia, hogy kinyissa. A kocsibehajtón vagy öt-tíz centi mélyen állt a latyak, be is folyt Alex csizmájába. A Camry kerekei ide-oda csúszkáltak a ház felé tartva, a motor kezdett erőlködve sivítani. Ez a járgány már aligha viszi őt haza innen. Nem szűrődött ki villanyfény. Alex a házat kémlelve azon imádkozott, hogy Randal otthon legyen. Ahol a Lincoln állt, ott most csak alig kivehető négyszög látszott a sárban. Alex az ajtó felé caplatva abban reménykedett, hogy csak bevitte a garázsba. Azon gondolkodott, mitévő legyen, ha nem találja otthon. Abban sem volt

biztos, hogy az öreg Camry akár Newportig is bírná. Még a kocsibehajtón sem ért át, amikor nyílt a ház ajtaja. – Alex? Maga az? White hangja volt, de Alex nem látta jól, hogy ő-e az. Ott állt a küszöbön, alakját félig elrejtette az ajtó. Alex hirtelen kínosnak érezte a helyzetet. Nem gondolta át, hogyan veszi majd ki magát, hogy egyszer csak felbukkan. – Próbáltam hívni. Találtam… pár dolgot, amiről tudnia kell, Randal. Sajnálom, ha… – Jöjjön be. Az ég szerelmére, jöjjön már be! Alex besietett az előszobába. Az egyik szobából hangokat hallott. Mintha valami megbeszélés folyt volna éppen. Aztán rájött, hogy csak a tévé az. – Egyedül jött? – Igen, én… White becsukta az ajtót, és azonnal betolta a reteszeket. Ugyanaz a zöld szvetter volt rajta, mint legutóbb, most azonban kordbársony nadrággal és edzőcipővel. Valamit tartott a kezében, Alex elől félig-meddig takarva. Követte Alex meredt tekintetét Automata pisztoly volt, nagy, fekete, nehéznek tűnő darab, Browning vagy Beretta. White kezében bizarr, groteszk látványt nyújtott, mintha a kultúrember elállatiasodását jelképezte volna. Alex ösztönösen hátralépett. – Csak óvatosságból – motyogta zavartan White. – Láttam fentről az autót. Történt az utóbbi időben egy-két… incidens. Idegesnek, zaklatottnak tűnt, mintha kevésbé szívesen látott vendégre számított volna. Kihúzta az előszobai asztal egyik fiókját, és beletette a fegyvert. – Na, erről ennyit. Űristen, teljesen bőrig ázott! Jöjjön. A konyhába vezette, ahol az asztalon egészben megsütött kacsa maradványai illatoztak fokhagymásán. – Nem éhes? Vacsorázott? – intett a szárnyas felé White. – Csinálok egy szendvicset, vagy… vagy… – Nem vagyok éhes. – Akkor talán kávét? Igen, főzök kávét. – Randal, azt hiszem, tudom… – Még nem volt alkalmam beszélni Walter Neumann-nal – vágott közbe White, miközben előhalászott egy doboz tejet meg egy csomag őrölt kávét – a maga… esetéről. Az igazat megvallva, ma nem igazán tudtam összeszedni magam, hogy bemenjek, márpedig ezt szerintem a legjobb személyesen rendezni. De megígérem, hogy amint bemegyek az irodába… – Én nem ezért jöttem – szakította félbe Alex. White félbehagyta a kávé előkészületeit, és feléje fordult. – Azt hiszem, tudom, mi folyik a ProvLife-nál. Legalábbis részben. Tudom, hogyan jutott Michael Eliot ahhoz a pénzhez. White összeráncolta a homlokát. Letette az asztalra a tejet meg a kávét. – Emlékszik az anomáliára, amit pár hete találtam? Azokra a furcsa

kárigényadatokra a központi adattárban, amiket mintha csak kitaláltak volna? – Igen, persze. Én kértem meg, hogy nézzen utána. Alex bólintott. – Így van. Ezért mondom el magának mindezt. Úgy értem, többek között ezért. White pislogott. – Mit mond el nekem, Alex? Azt hittem… megegyeztünk, hogy a legvalószínűbb magyarázat az, hogy az igazi adatok elvesztek, és valaki ezt akarja leplezni. – Szerintem nem ez történt – felelte Alex. – Most már máshogy gondolom. Azt hiszem, rengeteg hamis adat van a rendszerben. Nem létező kötvények, hamis kárigények, alaptalan kifizetések. White erősen elsápadt. Megkerülte a konyhaasztalt, és leült. – Michael Eliot halott kötvényeket támasztott fel – magyarázta Alex. – Nem tudom pontosan, hogyan tudta ezt büntetlenül megcsinálni, de annyi biztos, hogy nem tehette volna meg, ha nem segít neki valaki a központi adattárból. Például Ralph McCormick. White a fejét csóválta. Alex nem is várta, hogy tetsszen neki a felfedezése. Hiszen ő a társaság vezető aktuáriusa, az igazság őrangyala. Ha a cég kincset érő adatállománya megbízhatatlan, azzal őt is ugyanúgy átverik, mint bárki mást. White most Alexre nézett. – McCormick halott. Nem tudta? Ma reggel találták meg. Túladagolás volt. Szennyezett kokain. Alex előtt hirtelen világos lett, miért érzi szükségét White, hogy fegyvert tartson. Hevesen kalapálni kezdett a szíve. – De… Jézusom! Úristen, én azt hittem, hogy… a rehabilitációs klinikán van. – Onnan pár nap után kiíratta magát. Hazajött. Állítólag mindenkinek azt mondta, túl van rajta. Mármint a függőségen. Alex egy pillanatig meg sem tudott szólalni. Mindössze maroknyi ember van a ProvLife-nál, akiknek muszáj benne lenniük a konspirációban, akikhez a bizonyítékok elvezetnek. És közülük kettő már halott. Ki van még? Alighanem valaki a kárrendezési osztályról, talán a nyomozóktól is. De ki? És mi a helyzet a pénzüggyel, a kockázatelbírálással? A felső vezetéssel? Az igazgatótanáccsal? – Randal, azt hiszem, ideje elmennünk a rendőrségre, és elmondanunk nekik mindent, amit tudunk. Talán sikerül… – A rendőrségre? Ugyan miért tennénk? Alex az asztalhoz lépett. Látta, hogy White ideges, megrázta a dolog, mégsem hajlandó szembenézni az igazsággal. – Randal, maga igazából nem gondolja, hogy baleset volt. ugye? White végighúzta kezét az arcán. – Ralph kemény drogos volt. Rossz kokaint kapott, és túladagolta magát. Ilyesmi gyakran előfordul. Azzal felállt, és a mosogatóhoz lépett.

– McCormick és Eliot benne voltak valamiben – erősködött Alex. – Eliot úgy döntött, szó nélkül lelép, McCormick pedig rákapott a drogra. Mindketten megbízhatatlanná váltak, és most mindketten halottak. Hát nem érti? Figyelte, ahogy White két púpozott kanál kávét tesz a kávéfőzőbe. Egy kevés mellé is ment. Remegett a keze. – Még ha… még ha igaza is van, Alex, pontosan mit mondanánk? Hogy gyanítjuk, hogy McCormick halála nem baleset volt? Milyen alapon? És kit vádolunk, Alex? – Nem úgy értettem, hogy azonnal. Először vissza kell mennünk a ProvLife-épületbe, és újabb bizonyítékokat kell szereznünk. Már csak egy kevés kell. – Tudom, hogy vissza akarja kapni, az állását, de… – Nem erről van szó. Valami szörnyű dolog folyik a cégnél. Csalásról beszélünk, nagy kárt okozó csalásról. És gyilkosságról. White levett a mosogató fölötti kredencből két bögrét. – Érdekes teória, Alex, de bizonyíték nélkül… – Ez nem teória. – White kezdte bosszantani. Mintha nem lenne hajlandó kinyitni a szemét. – Randal, a pénzügyi osztály nem létező, évekkel ezelőtt elévült biztosítási kötvények alapján benyújtott kárigényekre fizetett ki pénzt. Nálam van az egyik ilyen kötvény. Lenyomoztam. A ProvLife egymillió dollárt fizetett ki egy halott, elévült biztosításra, és Eliot ebből tíz százalékot levett. November hónapban hat hasonló kifizetés történt. White csak állt a mosogatónál, és kibámult az ablakon. – Be is tud ebből bizonyítani valamit? – kérdezte. – Be tudnék – felelte Alex. – Feltéve, ha sikerül bevinnem a rendőröket a központi adattárba, mielőtt valami éppen kapóra jövő adatvesztési katasztrófa során kitörlődik a fájlok fele. Ez a fő probléma: minden bizonyíték csak digitális formában létezik. Még az a régi kötvény sem bizonyít semmit, amit megszereztem, ha nem tudjuk megmutatni, hogy valóban megtörtént a kifizetés. White mozdulatlanul állt, a munkapultra támaszkodott. – Felhívnám a figyelmét – kezdte lassan –, hogy ilyesmihez Eliotnak nem csupán Ralph McCormick segítségére lett volna szüksége. Sokkal többre. Valamilyen módon nagyjából a cég összes működési területének benne kellett volna lennie. Alex bólintott. – Ezért vett le Eliot tíz százalékot – felelte. – A maradék a többieké lett. Az egyetlen osztály, amelyre nem volt szüksége, a marketing. Talán a kockázatelbírálás is. Meg mi. Mi, aktuáriusok csak manipuláljuk az adatokat. Nem ellenőrizzük, valódiak-e. White feje kissé lekókadt. – Átkozottul okosnak képzeljük magunkat, Randal. De az a helyzet, hogy a valóságról mi tudunk meg mindent utoljára. White szembefordult vele.

– Akkor hol a hiány, Alex? Ha elvesztettünk… mennyit is mondott? Százmillió dollárt? – Úgy hat-hét év leforgása alatt. – Miért nem vettük észre? Miért nem volt hatással a profitunkra? Hiszen pénzügyileg az ország egyik legstabilabb kölcsönös életbiztosítója vagyunk. Alex érzékelte, hogy ez White utolsó próbálkozása, hogy meggyőzze őt – és saját magát is – arról, hogy téved, az adatok nem támasztják alá a hipotézisét. – Nem tudom, Randal – mondta. – Nem tudom. De felismerem a hamis adatot, ha látom, és a hamis kárigényt is. White fáradtan felsóhajtott. Addig a pillanatig Alexnek eszébe sem jutott, mit jelenthet a főnöke számára, ha a ProvLife-nál valami világraszóló botrány tör ki. Az igazgatótanács tagjaként nem sújtana le rá szinte biztosan a törvény keze? És a cég egyáltalán túlélné-e? Ő addig egyszerűen abból indult ki, hogy akkor járnak el helyesen, ha kiderítik az igazságot, és hogy ezt White sem gondolhatja másként. De talán mégsem ennyire egyszerű a helyzet. – Még mindig képtelen vagyok elhinni… nem tudom… – White lerogyott az asztalhoz. – Huszonöt éves pályafutásom nagy részét ennél a cégnél töltöttem. Hét évem van a korengedményes nyugdíjig. Most mit csináljak? Alex átnyúlt az asztal fölött, és megérintette a karját. – Mit akar csinálni? – hallotta a saját hangját. White a kezére tette a kezét, és a szemébe nézett. – Megmondom, mit akarok – mondta suttogásnál alig hangosabban. – Azt akarom, hogy ne kockáztasson. Nem kell tovább foglalkoznia ezzel az üggyel. – De… – Nem, Alex, figyeljen rám. Szeretném, ha mostantól rám bízná a dolgot. Én amúgy is jobb pozícióban vagyok ehhez. Ha mindannak, amit elmondott, a fele is igaz, az azt jelenti, hogy rendkívül veszélyes emberekkel van dolgunk. Nem akarom, hogy utazni kezdjenek magára. Alex szeme hirtelen megtelt könnyel. – Már utaznak – mondta. Egy pillanatig nem is tudta folytatni. Leült, a könnyeit törölgette, torkát köszörülte. Randal elképedt arcot vágott. – Ma este a lakásom… a levegő megtelt szén-monoxiddal. Valaki megbabrálta a kazánt. Majdnem… Addig nem tudta biztosan, hogyan és mikor akarja elmondani neki. Attól félt, hogy White egyből a rendőrségre akar majd menni. Ahhoz pedig előbb további bizonyítékokat akart gyűjteni. McCormick halálhíre azonban valahogy felborította az egyenletet. White egy pillanatig döbbenten meredt rá. – ó, istenem! – mondta. Átnyúlt az asztalon, és megragadta Alex két kezét. – Istenem, Alex. Miért… miért nem szólt? Miért nem…? Alex hagyta, hogy a férfi erős keze vigasztalón szorítsa az övét. Hirtelen természetesnek érezte ezt a közelséget.

– Semmi bajom, Randal, semmi bajom – mondta aztán. – De biztos vagyok benne, hogy figyelnek. És megpróbálják újra. Ezért… ezért kell gyorsan visszaütnünk. Randal nem vette le róla átható pillantását. Kék szemében Alex egyszerre meglátott valamit, ami több a kulturáltságnál és a bölcsességnél, erősebb, élettelibb. Ott volt mindig is, eddig mégis elzárkózott tőle – talán a korkülönbség miatt, talán azért, mert úgysem működött volna a dolog. Arra készült, hogy visszahúzódik, hogy tartja az addig is betartott távolságot. De amikor Randal szorítása alábbhagyott, önkéntelenül is fogta tovább a kezét, nem akarta elengedni. Sokáig hevert ébren a széles franciaágyon, a kinti esőt és a fák között panaszosan süvítő szelet figyelve. Előtte aludt is egy darabig, zaklatott álmaiba behatolt a vízözön. Randal White konyhájában derékig ért a víz, felszínén ott lebegtek a székek. A Phillips Street-i ház nagy robajjal megroggyant, alapja lassan csúszni kezdett lefelé a domboldalon. Látta, hogy Oscar a tűzlépcső tetején rekedt, Mrs. Connelly pedig egy ablakon próbál kétségbeesetten kimászni. Alex próbált felé úszni, de túl erős volt a víz sodra. Vízzel elárasztott autókba, léckerítésekbe kapaszkodott. Aztán már a ProvLife épületét nézte, a víz az 1938-as áradás csúcspontját jelző plakettet nyaldosta. A nagy olvadás mindjárt a tengerbe mossa egész Providence-t, vele együtt. Legalább Mark túléli, hiszen New Yorkban biztonságban van. Aztán eszébe jutott, hogy Mark elhagyta, elárulta őt. Látta a fiút maga előtt Európában, a tízmillió dollárjával. Mark oldalán Liz Foster állt ezerötszáz dollárt érő estélyijében. Alex ráeszmélt, hogy mindketten a bolondját járatták vele. Nevetve emelték felé a poharukat. Újból ébren volt, hevesen vert a szíve. Mark ott feküdt mellette, lassan, egyenletesen lélegzett. Alex ajkát hosszú, elnyújtott sóhaj hagyta el, a párnába süppedve érezte, hogy a félelem és a kétségbeesés egyetlen eufórikus pillanat alatt elszáll belőle. Mintha több napon keresztül álmodott volna egyfolytában. Aztán belenyilallt, hol is van valójában. Randal White fekszik mellette, nem Mark. Mert Mark a valóságban is elárulta őt. Szeretkeztek. Majdnem sötétben, szinte szó nélkül. Gondolatban lépésről lépésre végigment a történteken, alig akarta elhinni. White az emeletre vezette, ő pedig hagyta, mert ezt akarta tenni. Felidézte, ahogy a férfi keze a testéhez ért: olyan gyengéden és olyan áhítatos tisztelettel, amiről Mark már régen leszokott. Felidézte, hogyan söpörte el kételyeit az érzés, hogy ez helyes dolog, hogy szüksége van rá. És felidézte a gyönyört is. Oldalára fordult, és Randalre nézett. A férfi egyik izmos, kidolgozott karja a takarón hevert. Alex odanyúlt, de aztán valami miatt el-bizonytalanodott. Tényleg, most mi fog történni? Visszahengeredett a hátára, és a sápatag mennyezetet bámulta. Fogalma sem volt. Hiszen nem hangzott el semmiféle

ígéret, nyilatkozat. Lehet, hogy úgy kell tenniük, mintha mi sem történt volna? Vagy ahhoz már túl késő? Pillanatnyi pánikhullám futott végig rajta a gondolatra, hogy úgy kormányozta új irányba az életét, hogy közben sejtelme sincs, merre visz az út. Egyáltalán, mit akar ő kezdeni az új helyzettel? Lassan felült, és kinézett az ablakon. Nem volt összehúzva a függöny, a csupasz ágak sziluettjén keresztül a távolban kivehetőek voltak Newport halovány fényei. Pillanatnyilag biztonságban van, ez a lényeg. Randal miatt érzi magát biztonságban. Egyszer az életben igazán megpróbálhat máról holnapra élni, elfogadni, amit a pillanat kínál, és továbblépni, amikor eljön az ideje, ha eljön egyáltalán. Mi értelme tervezgetni, ha annyi minden a levegőben lóg? Randal White ezt megértené. Alex úgy érezte, Randal sok mindent ért az életből. Kikászálódott az ágyból. Nem akart visszaaludni, és nagy szüksége volt valami ennivalóra. Napok óta nem evett rendesen. A ruhái után nyúlt, meg is találta szvetterét, farmerét, és a lehető legnagyobb csendben bújt beléjük. A lépcső alján járt, amikor meghallotta. Ismerte ezt a hangot: a ProvLife-nál folyamatos környezeti háttérzajként volt jelen, amit az ember egy idő után megtanul kiszűrni. Egy számítógéphez csatlakoztatott nyomtató dolgozott valahol. Alex megtorpant, előre-hátra mozgatta a fejét, így próbálta lokalizálni a zörejt. Abban sem volt egészen biztos, hogy nem csak hallucinált. A konyha felé tartott, majd újból megállt a folyosótól jobbra nyíló ajtó előtt. Fülelt. Most már alig hallotta a printert. Odakintről a szél folyamatos sziszegése hallatszott, és az, hogy valahol egy eldugult ereszcsatornából zúdul le a víz. Alex visszament pár lépcsőfokot. Lenézett maga elé. Az egyik padlódeszka hiányzott. Letérdelt, és a padlóhoz illesztette a fülét. A pincéből jött a zaj. Egy pillanat alatt megtalálta a levezető lépcsőt. A végére érve kinyitott egy ajtót, és töksötétben botorkált lefelé. Az öreg ház alapja dohos, enyhén édeskés szagot árasztott, olyat, mint a régi kartonpapír. A hang most távolabbról jött. Alex mezítláb haladt a hideg betonon. Valahonnan fény is beszűrődött. A szeme idővel megszokta a sötétet, és ki tudta venni az átjáró körvonalait. White a hátára hengeredett, felnézett a plafonra. Üres volt az ágy, egy pillanatra azt hitte, talán csak álmodott. A teste azonban elárulta, mi történt. Meg Alex illata. Ott volt mindenütt. – Alex. Halkan mondta ki a nevét, majd egy pillanatig fülelt. Aztán nagy láblendítéssel kiugrott az ágyból. Alex cipőtlen lábán nesztelenül osont előre a cementpadlón. A printer még mindig nagy munkában volt, most már határozottan hallotta. Az oldalvást

elcsúszó henger staccatójából ítélve tintasugaras. Csukott ajtó előtt állt. Erősen fülelt, nem hall-e valami más neszt, ruha susogását vagy levegővételt. Semmi. A kilincs felé nyúlt. Nem volt bezárva. Óvatosan benyomta az ajtót. Alig hallhatóan megnyikordult a zsanérja, összekötött nyomtatott anyagokkal telezsúfolt könyvespolcokat pillantott meg, zöld burás, hajlítható nyelű lámpát, komputert, billentyűzetet, majd mellette magát a nyomtatót is. De ez nem Randal dolgozószobája, az fent van az emeleten. Inkább úgy néz ki, mint egy munkaállomás. Belépett. Még mindig dolgozott a számítógép is, a nyomtató is. Mintha valahonnan folyamatosan érkeznének az adatok, amelyeket a gép a keménylemezen tárol, és egyidejűleg ki is nyomtat. A komputer nyilván valamilyen hálózatba tartozik – például a ProvLife belső hálózatába –, hacsak Randal nem felejtett el kilépni az internetről. Már távozni készült, amikor valami szöget ütött a fejébe: lehet, hogy tényleg a ProvLife belső hálózatába van bekötve a gép? Amikor White otthon dolgozik, vajon ugyanolyan hozzáférése van a központi adattárhoz, mint bent az irodában? Mert ha igen, sokkal könnyebbnek ígérkezik a bizonyítékok begyűjtése. Az asztalhoz lépett. A printer hirtelen leállt, mintha csak érzékelte volna, hogy betolakodó közeleg. A henger alól lassan kigördült a leporelló utolsó lapja, és szépen megállapodott a kupac tetején. A komputer képernyőjén a következő párbeszédpanel jelent meg:

ADATOK FOGADVA ÉS ELLENŐRIZVE

ÁTTEKINTÉS ANALÍZIS KILÉPÉS Alex kíváncsi lett, vajon milyen adatok érkezhetnek ömlesztve, az éjszaka közepén. Nyilván nem statisztikai adatok, hiszen azokat gondos munkával állítják elő a nyers adatokból, a szakmai folyóiratokban megjelent legfrissebb táblázatokból és trendekből. Másodkézből való információ. Alex kihúzta a printerből utoljára kijött lapot a fényre. Rögtön tudta, hogy valami ismerőset lát. Két azonos számsor, sorokba és oszlopokba rendezve, a jól ismert jelzésekkel: MCP1R, LQTS1, HTCH4. Újabb genetikai vizsgálat eredményei, pontosan olyan anyag, mint amit Michael Eliot vitt el a Medantól. Ott volt a jobb felső sarokban az ajánlattevő száma is: AJ 1005178. Alex kezdte kellemetlenül érezni magát Vajon miért érdeklik a ProvLife vezető aktuáriusát a genetikai vizsgálatok eredményei? Miért érdekelné ez Randal White-ot, aki mindvégig azt állította, hogy elvi alapon ellenzi az ilyesmit? Újabb lapot fordított meg, majd még egyet. Mindegyiken újabb vizsgálati eredmény, újabb biztosításért folyamodó páciens. Ugyanaz a formátum, csak

mások a számok. Egyre csak húzta, húzta ki a lapokat, mígnem kibomlott a leporelló, és lábai elé hullott az egész paksaméta. Tucatszámra, százszámra zúdultak le a teszteredmények. Minden hónapban annyi, ahányan biztosítást kívántak kötni a ProvLife-nál. És Alexnek ekkor leesett ez nem csupán a nagy összegű, egymillió dollár feletti biztosításért folyamodók orvosi vizsgálatának része. Ahhoz túl sok a lap. A ProvLife mindenkit tesztel. Hát nem megmondta Benny is, hogy a jelek szerint automatizált a folyamat? Automatizálni pedig csak az ipari méretekben végzett munkafolyamatokat érdemes. Az „A” billentyűt, az Analízist választotta. Pár másodpercig nem történt semmi, aztán a képernyő tetején megjelent pár sor szöveg. Szám: AJ-1005178 Név: T.J. Adair Nem: F Köteg: 84/98JA1 Szül.: 03-17-59 POZITÍV EREDMÉNY: Nincs Nincs ismert kockázati tényező KOCKÁZATÉRTÉKELÉS: ALACSONY >ELFOGADNI> ELŐZŐ KÖVETKEZŐ KERESÉS KILÉPÉS Az ajánlattevő száma elárulta, hogy a köteg első vizsgálati eredménysorának elemzését látja, egy bizonyos Adair nevű férfi anyagát, aki a jelek szerint sikerrel folyamodott biztosításéit. Kilenc tesztelt gén, kilenc negatív eredmény. Jó kockázat. Nem hordozza sem a Huntington-kór génjét, sem a prosztatarákét, sem pedig… mi is volt az a gén, amire Benny úgy ráizgult? Az MCP1R. Az egyes számú gyilkos, ahogy Benny mondta. A szívinfarktus génje. White félúton megállt a lépcsőn. A lépcsőfordulóban megrezzent a függöny. Torkában dobogó szívvel indult el. Valaki bejutott a házba. Elvitték Alexet Elrántotta a függönyt. Az üveg repedésén süvített be a szél meg az eső. Bizonyára a jég repesztette meg a fakeretet. Egy pillanatig még meredten bámulta, fogva tartotta a melankolikusan fütyülő hang. Aztán továbbment a lépcsőn. Az előszobai asztalhoz érve előhúzta a fiókból a pisztolyt. Alex leült a székre. Eddig nem is igazán gondolt erre. Pedig így van: a szívinfarktus a kárigények első számú forrása az életbiztosító üzletágban, az összes kifizetés több mint egyharmadára emiatt kerül sor. Ha valaki kiszűri a potenciális áldozatok, a potenciális kártérítettek egy részét, mennyit is nyerhet ezen? Hány milliót nyerhet évről évre egy életbiztosító? És milyen hatással

lenne ez egy ProvLife méretű cég profitjára? Kalapált a szíve. Lenyomta a klaviatúrán az R-t: KERESÉS. A képernyő közepén párbeszédpanel jelent meg, kérve, hogy jelölje meg pontosan, mire akar keresni. Begépelte, hogy SZÍVINFARKTUS. Villant a kurzor, majd a következő üzenet jött fel: NINCS TALÁLAT – KERESÉS ÚJRA? I / N – Hülye. A szívinfarktus sem orvosi, sem aktuáriusi szempontból nem precíz megnevezés. Alex újra próbálkozott, ezúttal a MIOKARDIÁLIS INFARKTUS kifejezést gépelte be. Újabb kurzorpislogás, majd újabb analízis: Szám: AJ-1004812 Név: W.A. HEWITT Nem: F Köteg: 81/97N02 Szül.: 11-18-55 POZITÍV EREDMÉNY: 1 MCP1R gén komplex KOCKÁZATÉRTÉKELÉS: Koszorúér-trombózis / miokardiális infarktus – MAGAS 10 éven belüli elhalálozás valószínűsége = 60% >ELUTASÍTANI> ELŐZŐ KÖVETKEZŐ KERESÉS KILÉPÉS Behívta a következő oldalt: újabb rossz gén, újabb magas kockázat. Ezúttal egy másik gén miatt fenyegetett valami hosszú QT szindróma kialakulása. A harmadik lap hasonlított az elsőhöz, azzal a különbséggel, hogy egy nőé volt, aki valami miatt kisebb kockázati tényezőnek ítéltetett. Alex egyre gyorsabban futotta át a lapokat, villanásszerűen követték egymást a nevek és a verdiktek: emberek, akiknek a genetikailag elrendelt sorsa kibontatott, analizáltatott és könnyűnek találtatott, anélkül, hogy ők erről bármit is tudtak volna. És mindegyik oldal végén ugyanaz az egyszerű ajánlás: ELUTASÍTANI. Alex egy pillanatig azt hitte, mindjárt rosszul lesz. Homlokára tette a kezét, pislogva küzdött a rátörő szédülés ellen. Látta őket maga előtt, a lakókocsiparkokban, lepattant bérkaszárnyákban, a segélyért sorban állva: megannyi rossz kockázat, rossz génállomány, genetikailag hibás darab. Biztosíthatatlan, foglalkoztathatatlan. Csak teher a társadalom egyre keskenyedő vállán. Pontosan az a rémálom, amiről Randal White folyton beszélt: a suttyomban végbemenő eugenika. A felismerést tagadás követte. Nem akarta elhinni. Egyetlen szót sem akart elhinni az egészből. Csak ült döbbenten, majd vett egy nagy levegőt, még egyet, próbálta rávenni magát, hogy lazítson. Legalább egy probléma van a

feltevéseivel. Ha ugyanis a ProvLife teszteli az új ajánlattevői génjeit, mintát kell vennie tőlük: vért, bőrt vagy nyálat. Ez pedig lehetetlen. Igaz, a magukat nagy összegre biztosítóknak elő van írva az orvosi vizsgálat, de ők csak pici töredékét jelentik a nagy egésznek. A potenciális ügyfelekkel normál esetben csak az értékesítők kerülnek kapcsolatba. Az ő munkájuk során viszont a cég és az ajánlattevők közötti egyetlen fizikai kapcsolatot a szabvány ajánlati nyomtatvány jelenti, amelyet Alex a PrimeNumbernél ezrével látott feldolgozni. Szája elé kapta a kezét, kis híján felnevetett a feltoluló emlékképtől: ahogy Roberta meg a többi lány és asszony a bérmentesített válaszborítékokat nyitják a kis műanyag levélbontóval, és asztalukon oldalt szép rendben felkupacolják, hogy össze lehessen gyűjteni. A borítékok. Hát persze, a borítékok! Heymann az újrafelhasználásért nagyon odavan. Ezt mindenkinek meg kell tanulnia, amikor idekerül. Alexre Tom Heymann nem tette szenvedélyes környezetvédő benyomását Nem csoda, hogy kissé izgatott lett, amikor hirtelen felbukkant a központi irodából egy gyakornok, aki mindenáron a – hogy is mondta akkor Heymann-nak? – a ProvLife működésének adatrögzítési aspektusával akart ismerkedni. Kár, hogy akkor annyira a háta közepére kívánta azt a helyet. Különben talán elgondolkodik rajta, miért jönnek nap mint nap a teherautók a Greenfield Recydingtól, és hova mennek. Nyilván nem valami államon kívüli zúzda, hanem az onnan egy-két mérföldre lévő Medan Diagnostics épülete volt a célállomás. Erre jó a PrimeNumber. Most már tisztán látta. A külső cég foglalkoztatásának semmi köze a költségtakarékossághoz. Egyszerűen biztonságosabb a főépülettől távol elvégeztetni ezt a rabszolgamunkát, valami salakbeton bunkerban, ahol a hölgyek azt csinálják, amit mondanak nekik, és senki nem kérdez semmit A főépületben viszont a középvezetők egész hada flangál, akiket éppen azért fizetnek, hogy intézzék a papír újrahasznosítását és más hasonló dolgokat. Ők még megkérdeznék, nem lehetne-e kicsivel gyorsabban feldolgozni az új ajánlati nyomtatványokat. És vajon mióta áll fenn a PrimeNumberrel kötött megállapodás? White szerint legalább hét éve. Vajon a genetikai szűrés is ilyen régóta tart már – vagy még régebben kezdődött? Hét évvel ezelőtt a ProvLife küszködött, azon gondolkodtak, hogy fúzióval vagy új tulajdonossal kellene megmenteni a céget. Aztán évről évre javulni kezdett a helyzet, mígnem a cég az ország legnagyobb profitot termelő biztosítójává nőtte ki magát. Még csak nem is illegális a dolog – ez a legszebb az egészben – . mindössze etikátlan. Azt semmilyen törvény nem mondja ki, hogy ha valaki elküldi az embernek a nyálát, azt tilos analizálni. Az emberek küldték is ezrével, a bérmentesített válaszborítékok fura ízű ragasztójával elvegyülve. Micsoda pofátlanság! És milyen pofonegyszerű! És az ezrek között ott volt a ProvLife egyik felső vezetője, Michael Eliot. Ennyi év után vajon miért kezdte hirtelen érdekelni genetikailag elrendelt sorsa? Miért csak tavaly novemberben vette igénybe a cég rendelkezésére álló egyedi létesítményt? Alex hátán felállt a szőr. Tudta a választ. Novemberben indította

be a cég kísérleti betegbiztosítási programját a dolgozók részére. Jelentkezett mindenki, ugyanúgy, mint a normál ajánlattevők, csak nekik nem kellett fizetniük. Jelentkezett Alex is. Újra felerősödött a szél, hallotta fentről. Aztán még valamit. Talán lépéseket? Feje fölött megnyikordult egy padlódeszka. Lélegzetvisszafojtva nyomta meg ismét az R billentyűt, a keresést. Ezúttal saját vezetékneve öt betűjét gépelte be. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a gép átrostálja a nyilvántartást. Berregett a merevlemez, villogott rajta a kis zöld fény, aztán csend lett. Alex már-már azt hitte, megszakadt a vonal, hiszen a telefon sem működött. És ekkor hirtelen ott volt előtte minden: Szám: AJ-5000438 Név: A.S. TYNAN Nem: N Köteg: 80/97N01 Szül.: 06-25-73 POZITÍV EREDMÉNY: 1 BRCA1 gén komplex KOCKÁZATÉRTÉKELÉS: Mell/petefészekrák – RENDKÍVÜL MAGAS 10 éven belüli elhalálozás valószínűsége = 85% >ELUTASÍTAN1> ELŐZŐ KÖVETKEZŐ KERESÉS KILÉPÉS

39. fejezet Neumann háza előtt kezdtek gyülekezni a kocsik, de a motorzajt elnyomta az eső. Harold Tate az egyik emeleti ablakból számolta őket Átlagos szedánok, kényelmesek, de nem luxusautók. Szürke, fekete, sötétkék. Tipikus, hétköznapi kocsik. És mindegyik volánja mögött egy-egy multimilliomos ül. Egyedül Guy Pilaski Oldsmobile-ját ismerte fel. Most újabb autó világította meg egy kis mammutfenyő tövét, majd a házat Fekete Lexus. A hetedik. Tate ajtócsapódásokat és fojtott hangokat hallott. Az ablakából nem látta a bejárati ajtót. A kis nappaliban fel-alá járkálva várakozott, és azon tépelődött, vajon helyesen járt-e el, amikor elmondta Neumann-nak, amit megtudott, és hogy vajon hogyan döntenek, merre tovább. A hasüregében azt érezte, hogy nem feltétlenül olyan irányba mennek majd, amerre szívesen velük tartana. Aztán Neumann állt az ajtóban. – Most jöhetsz – mondta. Kékes füstfelhő alatt ülték körül az ebédlőasztalt. Fáradt, ingerlékeny, ideges arcok. Amikor Tate belépett, úgy néztek rá, mintha valami különösen hátborzongató gyilkossági ügy vádlottja lenne. Tate felismerte Newton Bradyt és Donald Grantot, és mintha lett volna még néhány ismerős, a temetésen látott arc, ettől eltekintve azonban idegen volt számára a társaság. Minimális kapcsolata volt csak a ProvLife-fal – és nem véletlenül. Brady két oldalán Tom Heymann és Mark Ferulli foglalt helyet, Grant pedig velük szemben ült David Mullins, Guy Pilaski és Dean Mitchell társaságában. Neumann is elfoglalta helyét az asztalfőn, és intett Tate-nek, hogy üljön le mellé. A folyosón valaki becsukta az ajtókat. – Azért hívtam ide Haroldot, mert úgy gondolom, ezt személyesen tőle kell hallanotok – kezdte Neumann. Tompán Tate-re meredt. – Harold, talán oszd meg velünk, mi is történt pontosan Michael Eliot DNS-mintájával. Körülbelül öt percig tartott, hogy elmagyarázza. Ismertette a Medan biztonsági eljárásait, amelyeket pontosan az efféle keveredések elkerülésére léptettek életbe. Aztán beszélt Eliot genetikai vizsgálatáról, arról, hogy a második minta nem egyezett az elsővel.

– Nem értem, miért nem hozzám fordultál, Harold. Guy Pilaski szólalt meg. Műteknőspáncél keretes szemüvege mögül méregette Tate-et. – Én… én egyszerűen nem… – Mi a fenét magyarázol itt nekünk? – kapcsolódott be Newton Brady is. Hatalmas Cohiba szivarral pöfékelt, a vége már nedves volt, és félig szét volt rágva. – Azt mondod, Michael Eliot nem is volt Huntington-kóros? Erről van szó? Tate bólintott. Többen is fészkelődni kezdtek a székükön. Tate addig nem volt vele tisztában, tudnak-e róla, mondta-e nekik Margaret Eliot. A jelek szerint nem. Ez is valami. – Úristen. Akkor miért akart lelépni? – Mert… mert azt hitte, hogy beteg. – Mert azt mondtad neki – tette hozzá Neumann. – Így van, Harold? Tate a fejét rázta. Megszegte a szabályokat. A Medannak sem hivatalosan, sem privát jelleggel nem volt szabad kapcsolatba lépnie a ProvLife-fal. Amikor mégis odahívta Eliotot, úgy gondolta, ugyan mi baj lehet ebből. Csak most kezdte kapiskálni, hogy nagyon is komoly baj lehet. – Michael… régi barátok voltunk. Úgy éreztem, nekem… hogy személyesen kell közölnöm vele ezt a hírt Mielőtt visszaküldjük az eredményeket a társaságnak. Gondoltam, úgy helyes, ha ő hallja először. Nem látott minket senki. Tate érezte, hogy Neumann ezt nem hagyja annyiban, nem engedi, hogy kifizesse egy kis szabadkozással. Egy pillanatra csend telepedett a szobára. – Michael megkért, hogy tartsd vissza az eredményeket, igaz? Hogy titkold el előlünk. – Tate ezt Neumann-nak már elmondta, de a főjogász azt akarta, hogy mindenki hallja. – Megkért, hogy újév napjáig ülj rajta. – Így van – erősítette meg Tate. – És te ráálltál. – Igen. – Csakhogy nem álltad a szavad, igaz, Harold? – Nem gondoltam, hogy… – Álltad a szavad, Harold? Tate a fejét rázta. – Nem. Felhívott Randal White. Még karácsony előtt akarta az eredményeket. Tudta, hogy megvannak. Nem láttam rá módot, hogy visszatartsam őket. Neumann elmosolyodott. Már-már úgy tűnt, élvezi a játékot. – Helyesen jártál el, Harold. Hála neked, éberebbek lettünk. Elkezdtünk figyelni. Az asztalt körülülők most leszegték a fejüket. Erős érdeklődést kezdtek tanúsítani kezük, tollúk, öngyújtójuk iránt. Brady a hamut verte le a szivarja végéről. Nem örültek, hogy emlékeztetik őket, mi történt Michael Eliottal, most

különösen nem. Ferulli ide-oda kapkodta a tekintetét, és fülig vörösödött. Neumann mindent látó szemével érzékelte a reakciót, és folytatta. – Érdekelt minket, mit tervez Michael a vadonatúj bőröndökbe csomagolt vadonatúj cuccaival. Hogy miért foglalt repülőjegyet Európába. Érdekelt minket, nem valami kerülőúton szerzett-e tudomást a betegségéről, és hogy miért nem szólt róla nekünk. Tate kezébe temette az arcát. – Hála neked, Harold. – Nem, én… én nem… – Ó, dehogynem, Harold! Remekül jóvátetted a korábbi kis… indiszkréciódat. Tate egy pillanatra azt hitte, mindjárt elájul. Valahol a lelke mélyén mindig is tudta, valahogy mégsem volt hajlandó elhinni: megölték. És ezt ő segítette elő. Ha Eliot legalább elmondta volna neki, mit tervez, és hogy mitől fél, akkor legalább figyelmeztethette volna. De Eliot nem bízott meg benne. Ezt bizonyítja, hogy ellopta a kinyomtatott eredményeket. Bizonyíték kellett neki, ez most már világos: bizonyíték a genetikai szűrésre, hogy ha a többiek utána erednek, azzal tarthassa őket sakkban, hogy világgá tudja kürtölni az egész umbuldát. És akkor mi történt volna jó barátjával, Harold Tate-tel? A többiekkel együtt süllyedt volna az ő hajója is. – El kellett volna mondania nekünk – morogta Brady. – Michael megérdemelte a sorsát – bökött Tate-re a fogai közül kivett szivarja rágott végével. – Nagyot csalódtam benne. Óriásit csalódtam. Jellemesebb embernek gondoltam. Azt hittem, több benne az… erkölcsi tartás. Cserbenhagyott minket. Tate felnézett, pillantása Mark Ferulliéval találkozott, és azon gondolkodott, ki lehet ez a fickó. Rajta kívül ő volt az egyetlen az asztalnál, aki riadtnak látszott. – Szóval kié volt? Minden fej Donald Grant felé fordult. – Kié volt a rossz gén? – kérdezte Grant. – Ha nem Elioté. Mert azt ugye nem akarod elhitetni velünk, hogy a gépeitek csak úgy megálmodták? Grantot viszont ismerte Tate. Valaha Guy Pilaskival voltak benne együtt valami üzletben, bár azt nem tudta pontosan, miben. A kezdeti időszakban Grant volt a fő összekötő a Medan és a ProvLife között, ő segített beindítani a dolgokat. Pilaski pedig azt tette, amit Grant mondott. Neumann bólintással jelezte, hogy tudomást vett Grant kérdéséről. – Harold szerint Eliot mintáját szándékosan cserélték el, mielőtt eljutott hozzá. Randal White tette. – Elcserélte? – hüledezett Brady. – Ezt nem értem. Kinek a mintájával cserélte el, az ég szerelmére? – A sajátjával – felelte hűvösen Neumann. – Azt hiszem, a legelején cserélhette össze a borítékokat, a saját ajánlattételéhez tartozót küldte el Eliotnak. Eliot valószínűleg nem vette észre, hogy nem stimmelnek a számok.

Brady eltátott szájjal bámult rá, szivarja pár centire a szájától megállt a levegőben. Senki sem szólalt meg. – Tehát White beteg – mondta végül Grant. – Biztos vagy benne? Neumann az asztal szélére húzott hosszú, fehér kezét szemlélte. – Emlékszel arra az ebédre a Capitol Grille-ban, Don? Tavaly novemberben, hó elején. Grant nem felelt. – White lemondta. Nem jött be. – Emlékszem – szólalt meg Brady. – Beteg volt. – Aznap reggel ment az orvosához. Szerintem akkor közölték vele a rossz hírt. – Úristen! – mondta valaki. Dean Mitchell volt az. Neumann rá se hederített. – El tudjátok képzelni, mit érezhetett? Az ő ötlete volt az egész szűrés. Tisztában volt az összes számadattal. Pontosan tudta, mennyit spórolhatunk vele. Persze tudom, hogy Richard Goebert szerette learatni a dicsőséget – pillantott Mullins és Pilaski felé –, de valójában White gondolta ki az egészet, ő dolgozta ki, hogyan csináljuk, hogyan tartsuk titokban. Aztán egy napon, miután hosszú éveken keresztül kiszűrtük a rossz kockázatot, kiderül, hogy őt is ki kell szűrni. Ő találja ki az egészet, aztán ő az egyetlen, aki nem élvezheti a gyümölcsét. Az egész… zseniális ötletéből olyan emberek húznak majd hasznot, mint Michael Eliot. – Szegény ördög! – csóválta a fejét Brady. – Tudtam, hogy nem kedveli a fickót, de… – Talán azt gondolta, csak időt nyer – vetette fel különösebb meggyőződés nélkül Neumann. – Talán nem akarta, hogy megtudjuk, nem tudott szembenézni a… megaláztatással. Ha nem hajlandó részt venni a kísérleti programban, nem nyújt be szerződési ajánlatot, az nagyon furán vette volna ki magát. Arra gondoltunk volna, hogy rejteget valamit. Hát inkább elcserélte a mintákat. – Nagyon odavolt, hogy ő adminisztrálhassa a szűrést, az biztos – szólt köze Mitchell. – Mindenáron ragaszkodott hozzá. – Még szép – mondta Grant. – Aztán felhívta Tate-et, és azt mondta: küldd el az eredményeket még karácsony előtt Tudta, hogy Eliot esetleg felveheti a nyúlcipőt, vagy valami más módon bekavarhat, és azt akarta, hogy legyünk éberek. A beteges faszkalap. – Akárhogy is – fordult ismét halvány mosolyfélével az arcán Tate felé Neumann –, ha nem végzed el olyan szorgalmasan a második tesztet a barátodon, ha nem veszel tőle friss mintát, akkor Randal… kettős játékára soha nem derül fény. Úgy tűnik, ezért is hálával tartozunk neked. Tate-en pánikhullám futott végig. Neumann szájából valahogy úgy hangzott az egész, mintha az egészet ő kezdeményezte volna, mintha a következő lépés is – Tate érezte, hogy ez jön – az ő ötlete lett volna.

– Figyeljetek ide – tiltakozott –, mondok valamit, amit tudnotok kell. Semmiféle felelősséget nem vállalok… – Mindannyian vállaljuk a felelősséget – vágott közbe Grant. – Mindenért. Egyenlő mértékben. Ez volt az alku, Harold. Ez a politikánk. És tudod, miben állapodtunk még meg? Abban, hogy addig visszük a projektet, amíg el nem jön az idő, hogy lefújjuk. Akkor aztán szépen elköszönünk egymástól. Egyenként. Senki nem zavar bele az ütemtervbe. – Igen, de… – Semmi de, Harold. Aláírtad. Aláírta White is. Ennyi. Tate elnémult. – Én úgy látom – próbált pozitívabb tónusban megnyilvánulni Neumann –, hogy itt a kiváló alkalom, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a szerencsétlen epizódot. Ha belegondolunk, valamennyi nehézségünk Randal… kártékony beavatkozásától datálódik. Mindmáig az előzetes tervezés volt az erősségünk, de bármilyen rendszerben adódhatnak meglepetések. A lényeg az, hogy ezeket kezeljük. Grant körülnézett, egyenként fürkészte az arcokat. Biztos akart lenni benne, hogy mindenki tisztában van vele, hányadán áll a dolog. Brady szipákolt egyet. – Nekem úgy tűnik, Randal már nincs a fedélzeten – pöcögtetett a hamutartóba újabb két-három centi hamut. – Azt hiszem… azt hiszem, elkapta ez a kór. – Valóban emlegetik a szellemi leépülést, mint az egyik tünetet – sietett segítségére Neumann. – Az ilyen fokozatos szellemi romlás igen… kiszámíthatatlan viselkedést eredményezhet. Mullins zsebkendőt vett elő, és a homlokát kezdte nyomkodni vele. Úgy tűnt, kiadósan izzad. Grant egy pillanatig figyelmesen nézte. – Igazság szerint már alighanem le se szarja az egészet – mondta aztán. – És ugyan ki hibáztathatja érte? Hiszen nemigen van már jövője, igaz? Sajnálkozó mormogás vette kezdetét az asztal körül, majd halálos csend telepedett a szobára. Mintha senki sem akarta volna megtenni a következő lépést. Végül Neumann törte meg a hallgatást. – Mint rendesen, ezúttal is Don ragadta meg a dolog lényegét. A kérdés, amit most azonnal el kell döntenünk, az, hogy pontosan mennyi jövőt engedélyezhetünk Randal White-nak.

40. fejezet Rákattintott a Nyomtatás parancsra. Aztán átolvasta egyszer, kétszer, úgy ellenőrizte remegő kézzel újra meg újra a születési dátumot, a nevet, mintha valaki másé is lehetne. Különösen a takaros új terminusra koncentrált, amely immár őt definiálja: BRCA1. Tömör, titokzatosjelzés volt. A haláltáborok túlélőin látható tetoválásokat juttatta eszébe. Meg a Down-kórt, a thalilomidot, az Alzheimert, a Huntington-kórt – megannyi semleges szakkifejezést, amelyek az ébren átélt rémálom különböző formáit jelölik. Kőkemény, konkrét valóság: mellrák, petefészekrák. A jövője. Ahogy lesz majd. Lehunyta a szemét, és halk, bánatos nyögést préselt ki magából. – Alex? A-lex? White játékos, éneklő hangja szordínóban jött át a plafonon. Alex egyszerre pánikba esett. Egy kattintással elsötétítette a képernyőt, felmarkolta a szétcsúszott leporellót, próbálta elrendezni, hogy úgy látsszon, meg sem történt, ami történt. Próbálta hátrafelé tolni az időt. A villanykapcsoló felé nyúlt, lekattintotta azt is. Vaksötétben dőlt az ajtónak, és feszülten figyelt, nem hall-e láb-dobogást a falépcsőn. De nem volt semmi, csak az eső messziről jövő hangja, meg a saját egyenetlen légzése. Aztán észrevette, mit is csinál. Megtörölte kezével az arcát, visszanyelte a könnyeit. Leplezni próbálja, amit csinált, mintha tulajdont sértett volna azzal, amit tett – mintha más dolgába avatkozott volna. Pedig nem. Ez az ő dolga. Az ő sorsa, és még sok más emberé, akik úgy jönnek le a futószalagról, mint a hüvelyükből kifejtett, szortírozandó borsószemek. White hazudott neki. Mindenben. Felrántotta az ajtót, és kettesével szedte a lépcsőket felfelé. Sem az előszobában, sem a nappaliban nem találta. Az elsötétített konyhában állt, félmeztelen testét csak a nyitott hűtőszekrény zöldes fénye világította meg. Kifejezéstelen arccal, enyhén eltátott szájjal állt ott. Alex az ajtóból meglátta a fegyvert. Kővé dermedt. Most más megvilágításban látott mindent White azt mondta, önvédelmi célra kell a pisztoly. De attól, hogy azt mondta, feltétlenül igaz is? Hát, nem. Már nem. Úgy tűnt, Randal nem vett tudomást a jelenlétéről. Halkan dúdolt valamit, és a hideg fénybe bámult. Alex már-már megszólalt, amikor azt vette észre, hogy a férfi feje hirtelen megrándul, mintha megütötték volna. Nyakán az inak kerékküllők módjára feszültek meg, fájdalmasan oldalra rántotta a fejét. Aztán

ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdődött, el is múlt. White egy pillanatig bután pislogott, majd a frizsiderbe nyúlt. Amikor kihúzta a kezét, valami csillámló dologgal volt tele. Bedobta a szájába, lenyelte, majd mohón lenyalta ujját, tenyerét. – Randal? Riadtan felé fordult. Volt valami a szája körül meg az állán. Egy pillanatig őt bámulta, aztán a kezében tartott papírra vándorolt a tekintete. – Alex. Mi van nálad? Alex úgy tartotta maga elé a lapot, mintha valami rosszindulatú üzenet lenne, amit White-nak most meg kell magyaráznia. – A jövőm – mondta egyszerűen. – A jövőmet tartom a kezemben. White a papírlapra pillantott, bólintott, és ajkához tartotta a pisztolyt. – Láttam – mondta. – Hazudtál nekem. – Alex szinte suttogott. – Tudod… – kezdte White homlokráncolva, a pisztoly agyával szórakozottan a száját törölgetve. – Tudod, azon az ajtón van egy lakat. Általában zárva is tartom. Mindig. De… pár napja történt. Az, amiről beszélek. Pár nappal ezelőtt történt. És akkor elvesztettem a kulcsot. Elvesztettem azt az… istenverte kulcsot – Mosolyogni próbált, de az arca feszülten vibrált, és a szája továbbra is lefelé görbült. – Elveszteném a fejemet is… ha nem lenne… Vállat vont, nem erőltette tovább a fáradt, kiérdemesült beszédfordulatot Alexre szegezte a fegyvert – illetve nem is rá, döbbent rá Alex, hanem a kezében tartott papírra. – Sajnálom, Alex. Én akartam… Nem az én hibám. Senki sem hibás. Alex a papírfecnire pillantott Alig tíz centi információ, végén az „ELUTASÍTANI” szó. ökölbe szorított kézzel összegyűrte, és felsikoltott. Aztán karmolta, ütötte, rúgta. – Baszódj meg… te elbaszott, hazug, aljas, hazug… White hátratántorodott, karjával próbálta távol tartani magától, próbálta lefogni. Nekiestek a konyhaszekrénynek, oldalra dőltek. Alex saját zokogásán átszűrődve hallotta a férfi kiáltásait, könyörgését. – Hinned kell nekem, Alex… az ég szerelmére… hinned kell nekem! Aztán elszállt belőle az erő. Nekidőlt White-nak, érezte, hogy a férfi karja köré fonódik, érezte a vállánál a pisztolyt is. – Ez nem fair. – Nem tudta, valóban kimondta-e a szavakat, vagy csak gondolta. – Ez így nem fair. A kocsi nagy sebességgel vett egy bukkanót, egy pillanatra súlytalanul lebegtek a föld felett, a biztonsági övnek feszülve. Az ablaktörlő hosszú karja csak járt oda-vissza, oda-vissza. Ferulli Grant jéghideg csecsemőarcára pillantott Grant nem vette le a lábát a gázról, mintha nem hinné, hogy szembe is jöhet

valaki. Túl gyorsan mozgott, túl sokat vigyorgott, egyik Kentről a másikra gyújtott, és veszettül nyomta a gázt. Valamitől betépett. – Pokoli zűrzavar – szólalt meg. Ezek voltak az első szavai azóta, hogy elhagyták Neumann házát – azaz egy órája –, úgyhogy Ferulli összerezzent. – Hogy? – Pokolian zűrzavaros ez az egész. Ferulli nem tudta, mit mondjon, még abban sem volt biztos, hogy Grant beszélgetni akar. Végül úgy döntött, nem reagál, csak bámult ki a szélvédőn, bámulta az esőt faló reflektorfényt. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar idejut – azaz bele a mélyvízbe, mélyen a felszín alá, igen messze mindattól, ahol ő kiismeri magát. De rájött, hogy pontosan oda jutott, ahova juttatni akarták. Grant meg akarja ölni White-ot. Ez jött ki belőle. A megbeszélésen semmi konkrétum nem hangzott el, csak White behatárolt jövőjére tettek utalást. Neumann ezután az egybegyűltekre pillantott, majd Granthoz fordult: – Azt hiszem, mindannyian egyetértünk. Grant ötlete volt, hogy őt is magával viszi. – Elviszem a kölyköt is – mondta, mint valami ijesztő öreg hegylakó. És az arcokon körbepillantva Mark tudta, hogy helyeslésükkel találkozott a javaslat. Grantnál pisztoly van, ezt Ferulli tudta, és a hátsó ülésen is volt két cső alakú tölténytáras puska, esőkabátba csavarva. De vajon hogyan csinálják majd? Ha szemtanúja egy gyilkosságnak, és nem tesz ellene semmit, az már önmagában is elég a bűnrészességhez. De az volt az érzése, hogy Grant ennél kissé kompromittálóbb dologra kéri majd. – Hogyan…? Ferulli nem tudta, hogy is fogalmazza meg. Mindenekelőtt – mint mindig – hidegvérűnek, magabiztosnak, a helyzet urának akart látszani. – Hogy lesz…? Grant oldalra kapta a fejét. – Micsoda? Ferulli megköszörülte a torkát. – Hogy csináljuk? Hogy fogjuk csinálni? Grant szája feszes, csúnya mosolyra húzódott. Nagyot szívott a cigarettájából. – Serpenyőben leégetjük róla az ujjlenyomatot – mondta. – Nem tart egy percig se. Aztán levágjuk a fejét. Felrobbantjuk a faszit. Nevetve füstöt okádott a felfűtött levegőbe, mint egy kacagó óriáscsecsemő, lyukkal a fején, mintha golyó hatolt volna be rajta. – Micsoda? – folytatta döbbenten. – Még sosem robbantottál fejet? Pedig ezt kell tenni, egyértelmű. A fogsorvizsgálat miatt. A szájában pisztolytöltények, az ajkak szuperenyvvel összeragasztva. Be a sütőbe, a legmagasabb fokozaton. Bumm! – Még mindig mosolyogva Ferullira nézett, mélyen letüdőzte a füstöt. – Nyugi, kölyök. Még ott se vagyunk. Ferulli már érezte, mi jön. Azt tudta, hogy a fejrobbantással Grant csak szívatja, de látta lelki szemei előtt, amint a főnyomozó White-ba enged egy

golyót, majd az ő kezébe nyomja a fegyvert, hogy lőjön bele még egyszer a hullába. Valami ilyesmi. Így sározzák be az embert, nem? Így garantálják a lojalitását. Az ölében nyugvó keze hideg volt. Nem teheti meg Semmiképpen nem teheti meg. Hiszen ő nem gyilkos, az isten szerelmére! Mit mondana Grant, ha megtagadná a parancsot? Mit csinálna? Fülében csengtek Newton Brady szavai: Nekem úgy tűnik, Randal már nincs a fedélzeten. Ferulli kinézett a sötétbe. Gondolj a pénzre, biztatta magát. Gondolj a pénzre! Mindössze egy hónap elteltével megérkezett számlájára az első kifizetés. Száznegyvenezer. Mullins bőven ellátta tanácsokkal, hogy mit csináljon vele. A Kajmán-szigeteken már volt számlája. És hamarosan lesz Luxemburgban, Svájcban is. Túl sok a számla, gondolta. De Mullins nem tágított. – Ugyanilyen lesz a következő hónap is – mondta. – Gondolj erre. A következő hónap tényleg ugyanilyen lesz, és az azutáni is, meg az azutáni, egyre híznak majd a számlái, amíg egyszer csak gazdag ember lesz. Akár egy beteljesült álom. Még egy év, és… összeszorította a kezét, így vezette le idegességét. Kezdettől fogva késleltetve ment minden. Először az autót vitették vissza. Brady beszélt vele erről az irodájában. – Vegyél magadnak Porschét, Aston Martint, akár egy kibaszott Ferrarit is – mondta Brady –, de akkor, amikor eljön az ideje. Az ideje azonban majdnem nyolc év múlva jön csak el. Addig semmi feltűnőt nem szabad csinálnia. Brady irodájából távozóban még utána szólt a nagy ember: – Egyúttal vegyél magadnak egy normál szedánt. És Mark, legyen rá gondod, hogy szürke legyen, vagy valami hasonló színű. Szürke. Ezt akarták. Mert így kellett lennie: színtelen, normális, átlagos – akár a ProvLife eredménye, a középmezőny kellős közepén. Tehát mostantól egyetlen óra sem telhet el úgy, hogy ne gondolna arra, hogyan lesznek a dolgok jövőre vagy azután, vagy tíz év múlva. Elkezdett magazinokat vásárolni, órákig bámulta a brosúrákat, katalógusokat – odanyomta az orrát a leendő aranyéletébe bepillantást engedő, csillogó kirakatüveghez. De különben nagyszerű érzés volt. Mintha valami varázslatos bű-vésztrükköt mutattak volna be. Senkinek nem görbül meg egy haja szála sem. Senkinek nem esik bántódása, úgy jutnak hozzá a pénzhez. Mindössze a begyűjtött információt használják fel, és bizonyos embereket kiszűrnek. És még azokat sem éri komoly kár. Egyszerűen elmennek más biztosítóhoz. Ha pedig valakinek mégis esett bántódása – mint Eliotnak, McCormicknak –, arról csak ő maga tehetett. Aláírták a megállapodást, élvezték az előnyeit, aztán megpróbáltak kihátrálni. Ferulli körmeit vizsgálgatva ráncolta a homlokát. Kihátrálni nem lehet – ezzel tisztában volt. Csak Alex aggasztotta. Ami vele történt, azt nehéz lenne kimagyarázni. Az nem volt helyes. De okos kislány, elég kemény is. Nem tart majd sokáig, hogy egyenesbe hozza az életét. És végső soron ha ő nincs – ha nem tereli el a helyes nyomról –, sokkal súlyosabb bajba került volna. Ha tudná, mit tett érte, megköszönné. White pedig… hát, White-tal

csak a gond van. Megérdemli a sorsát. – Kibaszott zűrzavar – talált vissza eredeti mondanivalójához Grant. – Megérdemli a sorsát – felelte Ferulli, és maga is meglepődött, milyen kemény a hangja. És amikor Grant ránézett, így folytatta. – – White egyszerűen… egyszerűen megőrült. El akarta cseszni az egészet. Ehhez nem volt joga. Grant határozottan bólintott. – Örömmel hallom, hogy így érzel, Marky – mondta, és újra felnevetett, szélesre tátott szájjal, füstöt okádva. – Így sokkal könnyebb lesz majd megtenned, amit kell. Az asztalnál ültek, közöttük a pisztoly. White most kabátban volt. és talpas pohárból itta a Cháteau-Pétrus-t. Még a villanyt sem kapcsolták fel. A nyitva álló hűtő duruzsolva vetett árnyékot az asztalra, mintha csak ez lenne egy helyiség megvilágításának bevett módja. White a poharat szája előtt tartva, tekintetét az asztalon lévő morzsákra szegezve beszélt, mintha transzban lenne. Azt akarta, hogy Alex értse, a teljes történetet el akarta mondani neki. Csak akkor tudja majd megítélni. Alex érzéketlenül hallgatta, elszállt belőle minden energia. Lecövekelt az elé tárult új valóságban. Még '87-ben kezdődött A ProvLife eredményessége már megindult a lejtőn, amikor pedig sorozatban rossznak bizonyultak az ingatlanbefektetések, a társaság padlóra került. A mérleg hirtelen tele lett lyukakkal. Már olyan hírek terjengtek, hogy tőzsdére viszik a társaságot, vagy fuzionálnak egy konkurens céggel. Azzal mindannyian tisztában voltak, hogy a tőzsdei bevezetés kivásárláshoz vezetne, a fúzió pedig azt jelentené, hogy sokan elvesztik az állásukat. Egyik alternatíva sem tűnt túl vonzónak. White ötlete volt, hogy vonják be a Medan Diagnosztikát. Furcsa elgondolás volt, fordulópontot jelentett. Ott keresett megoldást, ahol a legkevésbé várták volna. A ProvLife még a nyolcvanas évek elején szerzett részesedést a Medanban, és az igazgatótanács pontosan tudta, milyen fejlesztések történtek a cég laboratóriumában. Ígéretes cég volt, kereskedelmi szempontból azonban kétes értékű. Áttörést jelentő eredményeket értek el néhány, a jelek szerint a szívbetegségek egy-két gyakori formájának kialakulásáért felelős gén kutatásában, amelyek miatt a biztosítóknak a legtöbbször kell a zsebükbe nyúlniuk. De a kutatások még csak a kezdeti szakaszban jártak, egyáltalán nem volt egyértelmű, hogyan lehet majd alkalmazni az új technológiát, illetve milyen szabályozás keretei között kell majd dolgozni vele. A ProvLife növelte részesedését a Medanban, majd átvette az irányítást a cég felett. A cégbe pumpált pénz gyors előrelépést eredményezett a diagnosztikai folyamatok terén. – Hirtelen… hirtelen mintha láttunk volna a sötétben – mondta White.

Alexnek eszébe jutott, mit mondott a nyomtatott anyagokról Ben Ellis: hogy jelentős tudományos felfedezést sejtetnek. – De ezeket az úttörő jelentőségű felfedezéseket miért nem osztottátok meg másokkal? – kérdezte Alex. – Miért nem engedtétek, hogy mások is tudjanak róla? White mosolyogva csóválta a fejét. – Az butaság lett volna. A tudomány üzlet, Alex. A Medannál biztosan az volt. Csak az jelentett problémát, hogyan lehet belőle kasszírozni. Ha az ember felfedez egy rossz gént, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kezdeni is tud vele valamit Azt sem lehetett kizárni, hogy húsz évig dolgoznak, és nem jutnak semmire. És az az igazság, hogy nekünk nem volt ennyi időnk. Alex nem felelt. Már nem tudta, mit higgyen. White fészkelődött egy keveset a székén, majd folytatta. – A százezer dollár feletti biztosításoknál bevezettük az AIDS-et kiszűrő vérvizsgálatot, és belecsempésztük az alkohol- és droganalízist is, ahogy számos versenytársunk. Nem volt nehéz ezeket a teszteket „felturbózni” a Medan technológiájával. Ha valakinél valamilyen betegségre hajlamosító gént találtunk, egyszerűen nem versenyképes biztosítási díjra tettünk ajánlatot, és az illető más biztosítóhoz ment. A kifizetendő kártérítések összértéke lassan elindult lefelé, annyival nem, hogy veszélyes pénzügyi helyzetünkön jelentősen enyhítsen, de ahhoz eléggé, hogy egy szorgos aktuárius észrevegye. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy valójában arra van szükség, hogy az ajánlattevők teljes körére kiszűrjük a rossz kockázatokat. A gond az volt, hogy a magukat százezer dollárnál kevesebbre biztosítók nem akartak vérmintát adni. Emberi szabadságjogi kérdések merültek fel, és az üzletági gyakorlat bevett normái sem tették lehetővé. – Ezért kezdtétek használni a borítékokat – szólt közbe tompán Alex. White elmosolyodott – Nem volt az annyira radikálisan új gondolat. A hatósági orvosszakértői laborokban országszerte csinálták. A postabélyegek hátoldaláról is lehetett DNS-mintához jutni. Feltettük magunknak a kérdést, miért ne csinálhatnánk valami hasonlót Rájöttünk, hogy az a fajta életbiztosítás, amivel mi foglalkozunk – nagy volumen, alacsony haszonkulcs – tökéletesen megfelel a célnak. Hiszen ügyfeleink zömét a munkáltatóján keresztül érjük el. – Tudom. És? – Így a kötvényesek maguk zárják le a borítékot, nem hagyják a feleségükre, mint otthon – ó, igen, erre is gondoltunk. Aztán elkezdtünk kísérletezni. Tate olyan ragasztóanyagon dolgozott, amelynek optimális a DNS-megtartó kapacitása. Az amerikai posta által használt ragasztót nem változtathattuk meg, de készíthettünk magunknak saját borítékot Megszületett a ProvLife ajánlati nyomtatványa. Alex a borospohárért nyúlt, és ivott belőle. – PrimeNumber – mondta. – A lányok egyforma levélbontói. A szennyeződést akartátok elkerülni, hogy ne sérüljön a ragasztás.

– Ilyen egyszerű az egész – felelte White. – És működött is a dolog. Mint egy álom. – Inkább rémálom. White lesütött szemmel bólintott. – Utasításba adtuk az értékesítőknek, hogy hagyják a leendő ügyfélnél az ajánlati nyomtatványt – folytatta. – Még marketingfogásnak is jó volt: „A ProvLife-ügynök nem lezárja az ügyletet, hanem megnyitja a párbeszédet.” Valami ilyesmi. Az emberek nyugodtan megfontolhatták, megfelel-e nekik a csomag, amit kínálunk. Ha kitöltötték az ívet, egyszerűen feladhatták közvetlenül a PrimeNumber címére, vagy az irodában átadhatták személyesen az értékesítési képviselőnek. Ez azt jelentette, hogy ők maguk ragasztották le a borítékot. Tehát kétféle információval szolgáltak: egyrészt azzal, amit leírtak, másrészt amit fizikailag otthagytak a tapadócsíkon. Alexben kezdett összeállni a kép. – Persze, voltak problémák – magyarázott tovább White. – Nem mindig jöttek át tisztán a minták. Előfordult szennyeződés, vagy hogy mégsem az ragasztotta le a borítékot, akinek kellett volna. Nem volt tökéletes rendszer, de nem is kellett annak lennie. Mi csak előnyhöz akartunk jutni a többi biztosítóval szemben, ennél pedig jóval többet kaptunk. Rájöttünk, hogy ipari méretekben tudjuk kiszűrni a kockázatot. – De ez… annyira… – Etikátlan – mondta ki helyette White. Tompán, szomorúan nézett Alexre. – Az volt, persze. De akkoriban még közel sem volt ennyire tiszta az ügy. Az egész terület csak akkoriban kezdett… Annyira azért nem volt maga alatt Alex, hogy ezt szó nélkül hagyja. – Lószart, Randal. Pontosan tudtátok, mi… – Nem bántottunk senkit, Alex, ezt ne felejtsd el. Akiket elutasítottunk, egyszerűen máshova mentek, ugyanakkor… ugyanakkor mi megmaradtunk. A ProvLife fennmaradt. – De, de… úristen! És a sok szöveg az erkölcsi parancsról, a sok pózolás? – Képmutatás – mondta White. – Hasznos képmutatás. De az, hogy létrejöjjön egyfajta, nem is tudom, aljanép, az csak akkor fenyeget, ha az egész szakma elkezdi ugyanazt csinálni, amit mi. És ki tudja, mi mindent nem csinálnak már amúgy is? Bizonyos értelemben éppen azért vált lehetővé, hogy szűrésellenes, humanista álláspontra helyezkedjünk, mert mi már szűrtünk, és ebből hasznot húztunk. – És ebből az álláspontból is óriási hasznot akartok húzni. – Igen, persze. Üzleti szempontból is logikus volt, hogy ellenezzük a szűrést, ezzel együtt tény, hogy elleneztük. Alexet a rosszullét kerülgette. A konyhaablakra nézett, a fejét rázta. Annyira perverz volt ez az egész! És a legrosszabb az volt benne, hogy White még meg is ideologizálja, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Aztán helyére került egy fogaskerék. Addig annyira össze volt zavarodva,

annyira felkavarták a rossz hírek, hogy képtelen volt meglátni az összefüggéseket, most viszont már látta, hogyan illeszkednek egymásba a dolgok. – A pénz – szólalt meg az esőt nézve. – Innen jött a pénz. Ezért nyitottatok hamis számlákat az Ocean State-nél, hogy pótoljátok a kiesett kárigényeket. Túl sokat kaszáltatok. – A szűrés sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint gondoltuk volna – mondta White. – Kezdetben a többiek mögött kullogtunk, aztán hamarosan már az a veszély fenyegetett, hogy mindenkit lepipálunk. Egyre javult a kárhányad. Azzal fenyegetett, hogy feltűnőek leszünk. Tudtuk, hogy az embereknek előbb-utóbb észre kell venniük, meg kell kérdezniük, hogyan csináltuk. Úgyhogy eleinte csak arra kellettek a fal kárigények, hogy ne legyen olyan kiugró a teljesítményünk, hogy a kárhányad visszamenjen a normális szintre. Tűzoltásra kellett csak. Helybeli ügyfelek elévült kötvényeit pécéztük ki, és úgy hamisítottuk az adatokat, hogy a biztosítottakra vonatkozó összes statisztikánk összhangban legyen az üzletág normáival. – Például a szívbetegségek statisztikái. – Azok különösen. Tudod, Alex, tavaly a ProvLife-hoz ténylegesen befutó ilyen jellegű kárigények száma majdnem huszonkilenc százalékkal az aktuáriusi táblázatok szerinti értékek alatt maradt. Huszonkilenc százalékkal. – Akkor jó év lehetett. – McCormicknak igen keményen kellett dolgoznia, hogy eltüntesse a hiányt. – White szája sarkában mosoly jelent meg. – Sajnálatos módon azonban Ralph korántsem értett úgy a véletlen számokhoz, mint te. – Egyszerűen hozzáadott a sportkocsi-tulajdonosok számához annyit, hogy elérje az üzletág átlagértékét, és kész. – Nagyon trehány munka – mondta White. – Személyesen kellett volna ellenőriznem, de soha eszembe sem jutott egy ilyen bizarr kereszthivatkozás. Szívinfarktus és nyitott sportkocsi… Mosolyogva, fejcsóválva mélázott el rajta. – Engem pedig azért küldtél el a PrimeNumberhez, hogy ne legyek útban – mondta Alex. – Hogy bemehess a rendszerbe, és újból véletlenszerűvé változtasd a számokat. White vállat vont. – És hogy Heymannra egy kicsit ráijesszek. Soha nem kedveltem igazán. – És a pénz? White egy pillanatra csalódott képet vágott. Szaggatottan levegőt vett. – Bankszámlákat hoztunk létre a fal ajánlattevőknek… – Mullins Fiókjában. – Azt Neumann hozta össze. Persze Mullinsnak fizetnünk kellett. Hiszen amit kértünk tőle, az… törvényellenes. Aztán… szóval, aztán… White-on most először látszott úgy istenigazából, hogy kínban van. Esedező volt a tekintete.

– Azt gondoltad, neked is jár valami – mondta Alex. Grant felrántotta a két tölténytáras puska závárját, és az egyiket Ferulli összefagyott kezébe nyomta. Zsebeibe rakott egy marék lövedéket, és jelezte Ferullinak, hogy maradjon csendben. A ház felé indultak a kocsibehajtón. Az esőfüggönyön át is látták az emeleti ablakból kiszűrődő fényt. A földszinten pedig kísértetiesen, zöldesfehéren világított az egyik ablak. Ferulli szinte azonnal csuromvizes lett. Amikor Neumann telefonált, csak esőkabátot és az új, sorozatgyártott félcipőjét húzta magára sebtében. A cipő körülbelül egy percig állta a sarat, aztán már cuppogtak a léptei. A háztól úgy hat méterre Grant megállt, és ujjával mutatott valamerre. Mondott is valamit, de Ferulli a hevesen ömlő esőben nem értette. Közelebb kellett mennie hozzá. – A konyhában van – ismételte Grant, és Ferulli érezte a fülén a forró leheletét. Grant most megragadta az állát, és a szemébe nézett. – Megállsz itt kint, és vársz. Én majd behatolok. Oké? Ferulli bólintott, és a szemébe folyt esővizet próbálta kipislogni. Grant közelebb hajolt. – Oké? – Igen, oké! – ordította túl az esőt. – Ez is csak üzlet – mondta Grant. – Semmi más. Ferulli csak nézte a ház oldala felé induló Grantot. Kezdetben tizenketten voltunk. Mindenki fogta a háló egyik sarkát. De még így is, hogy tizenketten voltunk a fizetési listán, úgy dőlt a pénz, hogy… mintha ránk szakadt volna a bőségszaru. Kitöltötte a maradék bort. – Kezdett problémát okozni. Szabályosan fuldokoltunk a pénzben. Egyszerűen túl sok volt. Azt kezdettől fogva alapszabálynak tekintettük, hogy körön kívül senki nem tudhat róla, se barátnő, se feleség. Alex Margaret Eliotra gondolt. Ez mérgezte meg a házasságukat: a pénz. Ez változtatta meg a cégnél is a légkört: a pénz. Eszébe jutott Mullins Patek Philippe órája, Mark autós magazinja a lenge öltözetű lányokkal. Majd” megvesztek mindannyian, hogy költekezhessenek, de diszkréten, lopva kellett csinálniuk, vagy sehogy. Az asztalon álló üvegre mutatott. – Ez a bor, amit iszol, mennyi? White egy pillanatra elgondolkodott. – Alex, nem tudom… – Az árát mondd. Tudni akarom.

– Ez az üveg? Háromezer dollár. – Háromezer dollár egy rekesz? – Egy üveg. Az ügynököm Londonban szerezte meg, a Sotheby's árverésén. Alex levegő után kapkodott. – Az annyi, mint… ötszáz dollár per pohár, ötven dollár minden egyes korty. Ez egyszerűen obszcén. – Alex, ez csak… – Ez csak pénz – mondta Alex. – Igen, tudom. White a fejét csóválta. – Alex, próbálom… elmagyarázni, hogy ez az egész… De Alex megvető pillantására torkán akadt a szó. Alex várt még egy pillanatig, aztán megrándította a vállát. – Rajta! Úgysem megyek sehova. Legalábbis amíg esik. – Alex, akkor sem szánhattam volna ki, ha akartam volna. – Miről beszélsz? – A kötvényről. Így hívjuk Amolyan kis vicc Hat éve volt egy… veszekedés. Goebert korengedménnyel nyugdíjba akart menni. A többieknek ez nem tetszett. „Ha ő elmehet, én miért nem?” És így tovább. Neumann-nál voltunk. Akkor döbbentünk rá, azon a délutánon, hogy ha bárki elmegy, találnunk kell valakit helyette, és az óriási kockázattal járhat. Ráadásul, ha valaki elmegy, és elkezdi költeni a pénzét, az feltűnő lehet, az emberek elkezdhetnek kérdezősködni. Ezért kötöttünk egy megállapodást. Magában foglalta, mennyi ideig tart a projekt, és milyen ütemezés szerint megyünk az elkövetkező évek során nyugdíjba, vagy költözünk el a környékről. Mindenkinek volt egy kitűzött dátuma, a szabadulása napja, amit várhat. Nem játszhattunk „fogd a pénzt és fuss!”-t. Fokozatosan kellett leépíteni a dolgot, hogy a céghez újonnan bekerülők ne vegyenek észre semmit Meg is lehetett volna csinálni. Idővel egyszerűen több rossz kockázatot hagytunk volna átcsúszni a rostán. – Az olyanokat, mint én? White rámeredt, de nem mondott semmit. – De aztán Eliot futni próbált – mondta Alex. – Így van. És… gondjuk volt rá. – Úgy érted, kivégezték. – Ahogy velem is tették volna. Megszegte a megállapodást. Fütyült rá, mi lesz velünk, és olajra akart lépni. Már csak öt évet kellett volna lehúznia. – De úgy tudta, nincs is már hátra neki annyi. Az idő hirtelen értékesebb lett. mint a rengeteg dugi pénze. White most a frizsider hideg fényébe bámult. – Igen… gondolom, igen. – Ezért megöltétek. – Grant ölte meg – mondta White. – Nekem nem volt hozzá semmi közöm.

– Grant? Azt hittem, ő csak kárbejelentéseket kivizsgáló nyomozó. White a fejét rázta. – Ennél… ennél kissé komplexebb a szakmai önéletrajza. Azért foglalkoztatják, mert… szóval, az ő tapasztalatával, ő már annyi balesetet látott hogy… nyugodtan mondhatjuk, szaktekintély a maga területén. – És engem is Grant próbált eltenni láb alól? – Grant vagy valamelyik embere. Most már érted? Muszáj velem jönnöd. Én meg tudlak védeni. És meg tudok adni neked mindent, amire szükséged van, amit csak akarsz. Alex felnevetett. De nem jókedvében. Egyáltalán nem is úgy hangzott, mint az ő nevetése. – Alex, ide már nem köt semmi – mondta csendesen White. – Providence-ben már nincs miért maradnod. Gyere velem. – Hova? Franciaországba? A kolostorodba? – Miért is ne? Szabadok lennénk, Alex. Szabad lennél. Arra kéri, élje vele a milliomosok életét Dél-Franciaországban. Ugyanezt ajánlotta Michael Eliot is Liznek. White most előrehajolt. – Pár év boldogság, Alex… Ekkor a házon belülről jövő éles kattanásra kapták fel a fejüket. Egy pillanatig csendben füleltek. Aztán White keze a Beretta után nyúlt. Az előszobából jeges légáram fújt be. White jobb kezében a Berettával felállt. Felkapcsolta a villanyt. Ferulli tisztán látta őt onnan, ahol állt. Háttal az ablaknak dőlve nézte a ház sötét gyomrába vezető ajtónyílást. Arra gondolt, vajon Grant zavarta-e meg White-ot. Aztán meglátta White kezében a pisztolyt, és kővé dermedt. Csak remélhette, hogy Grant tudja, mit csinál. A fegyverre pillantott, és riadtan vette észre, hogy a konyhai villany rá is fényt vet. Oldalra lépett, az árnyékba. És akkor meglátta Alexet. Mi az? – pislogott Alex a durva fényben. Donald Grant belépett az ajtóba, és tüzelt. Az első golyó White-ba fúródott, és az asztalra dobta, mint egy rongybabát. Odakint Ferulli futásnak eredt, egyenesen az ablakhoz rohant lövésre emelt pisztollyal. – Őt ne! – üvöltötte. Három nagy lépés. Két szívdobbanás. Az idő megnyúlt, mint a gumi. Kattanás, Grant fegyverének töltényűrébe golyó került. Céloz, meghúzza a ravaszt. De Ferulli megelőzte. Az ablak mintha felrobbant volna, faszilánkok

fúródtak a mennyezetbe. Ferulli szorosan a falnál állt, és tüzelt: három lövedék süvített be az ablak hűlt helyén. A padlót üvegszilánkok és vakolatdarabok árasztották el. A pisztoly csövéből felfelé gomolygó füst lángnyelvként nyaldosta a mennyezetet. Grant nem volt sehol. Ferulli felhúzta magát a ripityára tört ablakkereten. – Alex? Alex egy kredencnek dőlt, falfehér arcára vér fröccsent. – Alex, megsérültél? Mintha meg se ismerte volna. Kapkodva szedte a levegőt, összeszűkült pupillája úgy nézett ki, mintha a félelem apró lyukat fúrt volna a szemébe. Egyenesen tartotta maga előtt a pisztolyt. – Mark? Grant mintha próbált volna felkelni a padlóról. Ferulli arrafelé fordult, de későn tüzelt. Grant két golyót eresztett belé, alig egy méterről trafált a mellkasába. Mark holtan tántorodott hátra, az ablak felé. Grant torkából rekedtes, gurgulázó hang tört fel. Cafatokban lógó, vérző szájában egy pillanatra megcsillantak ripityára tört fogai. A Beretta nagyot ugrott Alex kezében. Egyfolytában tüzelt, amíg ki nem ürült a tár. Esett. Egy percre sem állt el. Szűnni nem akaróan, egyenletesen zúgva esett. Alex magába roskadva, lábát maga alá húzva ült a padlón. Végül a saját zokogására zökkent vissza a valóságba. A függöny rongyain át bevert az eső. A kezében lévő pisztolyt nézte. Tudta, hogy White-é, de azt nem, hogy hogyan került hozzá. Nem tudta elengedni. Kifehéredtek az ujjai, olyan erősen markolta. – Axe. Egy hang. Alig hallható, fojtott. Mintha a föld alól jönne. Alex felismerte. Odamászott hozzá. A férfi az oldalán feküdt, rezgett a szemhéja, nagyon nehezen lélegzett. – Alxe. A nevét is alig tudta kimondani. Alex eldobta a pisztolyt, és az arcára tette a kezét. A férfi orrnyergén egyetlen mély vágás látszott. – Randal, megsebesültél? Vér mindenütt. Túl sok vér. Törmelékre, üvegre, vakolatra, fára fröccsent vér. Alex sebeket keresett, de nem talált. – Axe. A hátára fordította White-ot, próbálta felültetni. Valami lágy, húsos pukkanással átszakadt. A Randal kabátján ütött lyukon pirosló borda állt ki. Vérben úszott az egész kabát. White hevesen megrázkódott, és görcsösen kirúgta a lábát. – Alex – szólalt meg immár tökéletesen tiszta hangon.

– Itt vagyok Ide-oda vándorolt a tekintete, aztán megtalálta őt, és merőn rászegeződött. – Annyira… annyira sajnálom. Én csak… Alex tekintete elhomályosult. White még akart valamit mondani, de az esőtől nem hallotta. Odahajolt a szájához. – Én csak azt akartam – suttogta Randal. Nyelvével próbálta megnedvesíteni a száját. – Igen? – Együtt. Alex hátrébb hajolt, úgy nézte az arcát. White-ból gyorsan szállt el az élet, nem sok lehetett neki hátra. El kell állítania a vérzést. Hátrébb húzta a férfi kabátját – és elborzadt. Grapefruit nagyságú lyuk tátongott a testén. Bőrdarab leffegett az összetört bordákon. Ritmikusan lövellt ki a vér. – Azt akartam, hogy… – White megragadta Alex kezét, és megszorította. Alex csak bámult rá lélegzetvisszafojtva. – Mindketten – folytatta White. – Ugyanazon a… A nyelve még forgott. Fájdalmasan nyelt egyet, majd köhögni kezdett, és levegőért kapkodott. – Randal? – Mindketten – mondta ismét. Aztán mélységes csodálkozás ült ki az arcára, és úgy tolta előre fehér ajkait, mintha meg akarná csókolni. Alex kilépett az esőre. Mintha a világ végéről jött volna vissza – a nagy özönvízből. Nézte, hogy mossa le kezéről a vért, először a tenyeréről, aztán hátulról. A körmei alatt pedig kis, sötét félholdakban gyűlt össze a vér.

Augusztus huszonegyedike Alex a kis teherautó volánja mögül. Figyelte, ahogy Robby a kockázati tőkebefektető cégtől jött fickóval, Buck Leith-szel elsétál a keskeny ösvényen. Kabátjuk végét emelgette a szél. Robby merev testtartással haladt, még mindig feszült volt a vitától, amelyet rövidre zártak, hogy Leith előtt mosolygós, magabiztos profi benyomását tudja kelteni. A farmer, akihez jöttek, már elment dolgozni hatalmas John Deere 530-as traktorján. A gép két oldalán nagy táblányi árpa hajladozott csillogva a szélben. Távolabb, a horizonton magas, fehér acélsiló meredt a sötétedő égboltra. Alex az ajkába harapott, és csendben imádkozott, hogy várjon még egy kicsit az eső. Más sem hiányzott volna nekik, minthogy eleredjen, hiszen Robby előrejelzése azt ígérte, hogy még legalább egy hétig száraz marad az idő. Nő ugyan a páratartalom, de a Nagy Tavak fölött uralkodó légtömegek Robby szerint elég melegek ahhoz, hogy egy ideig elodázzák a jelentősebb csapadékot. Persze statisztikai értelemben egyetlen kósza zivatar még korántsem jelentené azt, hogy a Sunscape-modell hasznavehetetlen, de ez vajmi kevéssé vigasztalna egy farmert, akinek a megélhetése múlik rajta, hogy tudja, mikor a legjobb vetni, aratni. A Sunscape-nek tehát bizonyítania kell, ellenkező esetben Leith és a cége nem fektetnek bele semmit. Alex, mióta elhagyta Providence-t, örömmel temetkezett bele a meteorológia és a klimatológia rejtelmeibe, örömmel segített Robby-nak az elmúlt egy év során kifejlesztett komplex számítógépes modelljei Finomításában. A Középnyugat éghajlata, szeszélyesen és sokak számára nem is érzékelhető módon ugyan, de változásnak indult. Emelkedett a csúcshőmérséklet, a legalacsonyabb hőmérsékleti értékek pedig még gyorsabban. Így meghosszabbodott a fagymentes időszak, de hatással volt a változás a kártevő rovarok és évelő növények fejlődésére is. Egy dologban Robbynak mindenképpen igaza volt: az időjárás-előrejelző technológia piacára mindenképpen ösztönzően hatott a felismerés, hogy változhat a termőföld optimális kihasználásának módja. Michiganben a gazdák fele már fogta az Országos Éghajlati Adatszolgáltató Központ számítógépes és műholdas információit. Alexnek pontosan erre volt szüksége. Belevetette magát a munkába, élvezte a Középnyugat végtelen terét, szabadságát, és napról napra közelebb került Robbyhoz: valósággal újjászületett. Az újrakezdés felhőtlen időszaka

azonban igen hamar véget ért, és azon vette észre magát, hogy térdig gázol valamiben, amit az édesanyja „szituációnak” nevezett volna. Ugyanis a cég továbbra is kétséges jövője dacára – Robby fáradhatatlanul magyarázta neki, hogy ez már csak ilyen üzletág – létrejött valami családi fészekhez hasonlítható állapot, és Robby – talán éppen azért, mert ilyen bizonytalan területen dolgoztak – egyre inkább rágta a fülét, hogy ideje megállapodniuk. Miután három hónapig háltak közös ágyban, Alex számára világossá vált, hogy a Fiú mindenekfelett otthonra és feleségre vágyik. És valahányszor ő kételyeinek adott hangot, Robby ezt azonnal, időnként egészen komikus módon, arra vonatkozó értékítéletnek tekintette, hogy ő mennyire képes boldogulni a világban, kitartani valami mellett, otthont teremteni. Hát nem szereti őt Alex? Az éppen félbehagyott vitájuk a gyerekekről szólt, konkrétabban egy barátjuk újszülöttjéről, illetve annak a sokasodás szépségeit példázó voltáról. Robby, mint rendesen, most is azzal érvelt, hogy Alex kizárólag azért nem akar komoly elkötelezettséget vállalni, mert labilis, a bizonytalanságot mágnesként vonzó embernek látja őt. De az igazi ok persze más volt. A gyilkosságok éjszakáját Alex már csak nagy nehézségek árán tudta volna felidézni. Tisztában volt vele, hogy a pusztítás valahol megsebezte, mintha csak kiégett volna az agyában egy kapcsoló. Időnként a semmiből villant fel előtte a felé forduló Grant alakja, ilyenkor úgy nyilallt belé a rettenet, mintha újra ott lenne a konyha padlóján. És ez a rettenet pontosan ugyanolyan volt, mint akkor, nem tompították, nem hígították fel az eltelt hónapok. Robby mondta is neki, hogy ingerlékenyebb, mint régen, és migrén is kezdte kínozni. Egy-egy pillanat időről időre visszatért. Egyszerre csak ott állt az esőben, és remegett a hidegtől vagy a sokktól, vagy mindkettőtől. Aztán már-már elhatalmasodott rajta a vágy, hogy elfusson, és soha vissza se nézzen. Soha életében nem került még ennyire erőteljesen egy emlék hatása alá. Már a gondolattól is az ájulás környékezte, hogy még egyszer be kell lépnie abba a házba. Ott ült megint az autóban, keze a slusszkulcson, majd rádöbbent, mit is jelentene, ha megfutamodna: időt hagyna a házban holtan heverők bűntársainak, hogy elmeneküljenek, kitöröljék a fájlokat, megsemmisítsék az adatokat. Esélyt adna nekik, hogy szabadlábon maradjanak. Aztán egy szép napon rajta lenne a sor, hogy szerencsétlen balesetet szenvedjen, olyat, amilyen nap mint nap előfordul. Benyúlt tehát a kesztyűtartóba, és az autótelefonon tárcsázta a vészhelyzeti hívószámot, a 911-et. Egy örökkévalóságig tartott a kihallgatása, neki legalábbis így tűnt. Egymás után érkeztek a pirosan villogó tetőlámpás autók. Az eső zaját fokozatosan elnyomta a rendőrök rádióinak sercegése, recsegése. A házban egyre-másra villantak az elemlámpák. Egy sor idegen ember bombázta kérdésekkel, közülük többen ugyanazokat tették fel, mintha le akarnák buktatni. Válaszait lépten-nyomon a szirénák vijjogása szakította félbe. Valaki hozott neki egy takarót. Aztán kávét termoszból. Mire két rendőrnő bekísérte a megyei seriff

hivatalába, a helyszínelők már az egész házat elkerítették szalaggal. A gyilkosságiak mindenáron gyilkossággal akarták vádolni. Ahhoz azonban túl sok volt a helyszínen a fegyver és a hulla. Öt órára abbahagyták a faggatózást, és meghallgatták Alex mindenre kiterjedő vallomását. Elmondott mindent, amit a ProvLife-ról és annak illegális üzelmeiről megtudott. Nyolc órára pedig egész sor elfogatási parancsot adtak ki a ProvLife felső vezetői és a konspirációban részes más személyek ellen. Másnap délután négykor végre hazavitték. Arra érkezett, hogy egy másik rendőr éppen Mrs. Connellyt faggatja a házban tiszteletüket tett látogatókról, a laborosok pedig a kazánját porolgatva gyűjtenek ujjlenyomatokat. A következő nap reggelén New London külterületén, a várostól keletre egy csatornából kihúzták Liz Foster holttestét. Nem kevés időbe telt a fő gyanúsítottak felkutatása. A Medan embereit, Harold Tate-et és Guy Pilaskit otthonukban fogták el, ahogy a kárrendezési osztály vezetőjét, Dean Mitchellt is. David Mullins reggel szokás szerint bement a munkahelyére, telefonált egyet, és máris sürgős dolga akadt házon kívül. Kifelé menet már várták a nyomozók. Aktatáskájában kétmillió dollár értékű európai, bemutatóra szóló kötvényt találtak. Newton Bradyt a reptéren tartóztatták le, miután a Montrealba induló járat a rossz időjárás miatt nem szállhatott fel időben. Tom Heymann Lexusát a Connecticut állambeli Hartford mellett, a Bradley Nemzetközi Repülőtéren találták meg, de a PrimeNumber első emberének neve egyik gép utaslistáján sem szerepelt. Később kiderült, hogy Kanadába menekült, azóta viszont nem érkezett hír róla. Walter Neumann hamis útlevéllel egészen Európáig jutott, de végül Genfben őrizetbe vették, az Egyesült Államoknak történő kiadatása folyamatban van. Ugyanez vonatkozik Richard Goebertre is, aki Venezuelába költözött. A kiadatási eljárások egyelőre nem vezettek sikerre. A Liz Foster meggyilkolásával gyanúsított két férfinak nem sikerült a nyomára bukkanni. Könnyebbnek bizonyult a vádemelés feladata – legalábbis ami a csalást illeti. Harold Tate-nek és David Mullinsnak komoly szerep jutott a bizonyítási eljárásban. Az összeesküvés mindkét oldalára – az ajánlattevők szűrésére és a hamis kárigények hátterére – vonatkozó ismereteik Alex tanúvallomásával kiegészülve teljessé tették a képet. Kiderült, hogy a nagyszabású művelet megkezdése óta eltelt hét év alatt a ProvLife több mint százhuszonötmillió dollárt fizetett ki alaptalanul, ugyanakkor profitmutatói jelentősen javultak. Hogy kinek a birtokában van az elrejtett vagyon, az már nehéz kérdés volt. A ProvLife-nak, mint kölcsönös életbiztosítónak, nem voltak részvényesei, és bár a törvény betűje szerint végső soron a biztosítottakat illette a cég vagyona, ilyen etikátlan módon szerzett pénzre nehezen nyújthatták volna be igényüket, különösen úgy, hogy a várható polgári peres kártérítéseket még nem számszerűsítették. A büntetőperek kezdetét pedig szeptember végére tűzték ki. Alex tudta, hogy be fogják idézni, alighanem többször is. Rettegett a visszatéréstől, rettegett annak a szörnyű télnek az emlékétől, és ugyanennyire rettegett attól a pillanattól is, amikor fel kell ébrednie, és szembe kell néznie a

maga keresztjével. Ha nem vesz tudomást róla, attól még létezik, csakúgy, mint a Medan vizsgálati eredményei. Elérkezett az idő, amikor már nem bujkálhatott tovább, szembe kellett néznie a tényekkel. Két hete elment egy rochesteri orvoshoz, és genetikai vizsgálatot kért Nem mintha hiú reményeket táplált volna, hogy az eredmény különbözik majd a ProvLife-étól. Egyszerűen elérkezettnek látta az időt, hogy egy hozzáértővel alaposan átbeszéljék a gyakorlati következményeket, bármilyen kellemetlenek is azok. És arra is elérkezettnek látta az időt, hogy elmondja Robbynak. Addig nem volt hozzá bátorsága, de miután hivatalosan, a saját kérésére is övé lesz a jövőjére vonatkozó információ, nem lesz többé mentsége rá, ha megtartja magának. El kell majd mondania Robbynak a teljes igazságot: hogy minden valószínűség szerint nem éri meg a negyvenedik születésnapját, ha pedig mégis megérné, elképzelhető, hogy a szükséges megelőző kezelésektől meddő lesz. Akkor pedig el kell hagynia Robbyt. Akárhogy is tiltakozik majd – és Alex tudta, hogy a fiú tiltakozni fog –, nincs hozzá joga, hogy erre a sorsra ítélje. Túl sokat kérne tőle. Ami jövő neki még megadatott, azt egyedül kell végigcsinálnia. Aznap reggel üzenetet hagytak a rögzítőn a kórházból, hogy hívja őket vissza. Most, hogy Robby a földeken próbálta elkápráztatni Leith-t, jó alkalma nyílt rá. Elszánt bólintással kászálódott ki a kocsiból, végre kezdte elfogadni, ami elől úgy sincs menekvés. Pár nap erejéig úgyis vissza kell majd mennie Providence-be a tárgyalásra. Akkor akarta megmondani Robbynak, hogy vége. Aztán majd eltűnik újra, talán az anyjához. Keze fejével a szemét nyomogatta. Végéhez közeleg az álomvilágban töltött röpke, boldog időszak. Az udvaron keresztül a ház felé lépkedve szemmel tartotta a gyülekező felhőket is. A verandán szunyókáló skót juhász talpra ugrott, és néhány visszafogott vakkantással üdvözölte. Alex már éppen bekopogott volna, amikor az épület sarkánál egy köteg dróthálót cipelő nő jelent meg. – Mrs. Harris? – Az vagyok – felelte vidáman az asszony. – Maga pedig bizonyára az időjósokkal jött. Hogy van? Letette az ajtó mellé a dróthálót, és kezet nyújtott Alexnek. Harmincas évei közepén járó nő volt, hosszú, barna haját lófarokban fogta össze, orrnyergét halvány szeplők pettyezték. – Alex Tynan. – Becky. Kér egy kávét vagy esetleg egy üdítőt? – Nagyon kedves, de nem vagyok szomjas, köszönöm. Viszont használhatnám esetleg a telefont? Egy perc az egész. – Persze. Jöjjön csak utánam. Keskeny folyosón vezette végig Alexet. Az egyik fal mentén élénk színű csizmák sorakoztak, a lépcsőfeljárót pedig félig eltorlaszolta egy nagy kartondoboz alma. – Nem igazán „tiszta udvar, rendes ház” – kuncogott Mrs. Harris, és felkapott a földről egy kis gumi dinoszauruszt. – Talán majd egyszer. Ott a

telefon. Alex tárcsázta a rochesteri kórház számát, ahol kapcsolták is neki dr. Sussmant. Az orvos hangjából azonnal érezte, hogy nem igazán tudja, hogy is lenne a legjobb kezelnie ezt az ügyet. Nemrég dolgozott ott, és alighanem azt képzelte, abszolút sokkhatásként éri majd Alexet, hogy rákra hajlamosító génje van. – Szóval megérkeztek a teszteredményei – vágott bele végül, miután alaposan kikérdezte Alexet, hogy van, és elmesélte, mekkora az őrület a kórházban. – Szóval, gondolom, izgatottan várja… Tulajdonképpen érdekelne valami, amit nem igazán értek. Alex felsóhajtott. Miért nem böki ki végre? – Mondja, miért kérte ezt a vizsgálatot? Van talán a családjában… története valami konkrét betegségnek? – Úgy érti, a ráknak. – Hát… – Nem tudok róla. – Akkor miért…? – Hosszú történet, doktor úr. Mondjuk, hogy ösztönös megérzés volt. Beszéljünk meg időpontot, amikor végigvehetjük az alternatívákat? Dr. Sussman habozott. – Hát, természetesen rendelkezésére állok, ha szeretné. Ha úgy gondolja, más ok is lehet az aggodalomra. Alex zavartan pislogott. – Más ok? Nem értem. Az a gén nem éppen elegendő ok? Dr. Sussman megköszörülte a torkát. – Milyen gén lenne az? – BRCA1. Mell- és petefészekrák. Nyolcvanöt százalékos valószínűség. Jól mondom? – Hát, én… Nem hiszem, hogy ilyen magas lenne. Arról nem is beszélve, hogy nincs is ilyen génje. Alex a falnak támaszkodott. Ez lehetetlen. A kórházban tévedtek. Hiszen saját szemével látta az eredményt Randal White komputerén. A Medan szűrővizsgálatai több mint százmillió dolláros extraprofitot hoztak a ProvLife konspirátorainak. Akkor hogyne lenne igaz? – Doktor úr, azt akarja mondani, hogy tiszta vagyok? Hogy nincs ilyen génem? – BRCA1? Nem, abszolút nincs. Ezért érdeklődtem a családjáról. Hogy miért gondolta, hogy probléma lehet. Alex lehunyt szemmel adta át magát a megkönnyebbülés egész testét átjáró hullámának. Mintha valami erős gyógyszert vett volna be. Addig teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy helyes a Medan analízise. Hiszen nem könnyű rálegyinteni valamire, ami százmillió dollárt hozott a konyhára. Mégis téves volt az eredmény. És ő is tévedett, amikor hitelt adott neki – ugyanúgy,

ahogy Michael Eliot. Eltartotta fülétől a kagylót. Michael Eliot esetében a Medan valójában nem tévedett. A mintákat cserélték össze, még mielőtt a laborba kerültek volna. Randal White tette. Ezt Harold Tate tanúvallomása is megerősítette, és a sajtónak is kiszivárogtatták. Lehetséges, hogy…? Újra hallotta White utolsó szavait: Azt akartam, hogy együtt legyünk. Próbálta elmagyarázni. A folyamat valamelyik pontján – alighanem miután az adatok a rendszerbe kerültek – meghamisította Alex vizsgálati eredményét. Azt akarta, hogy ő megtalálja. Azt akarta, hogy a jövője a szeme előtt zsugorodjon egyszeriben pár röpke évre. Hogy azt tegye, amit Eliot tervezett, és amit ő, Alex, tulajdonképpen tett is: meneküljön. Hogy megszökjön White-tal, hiszen hogy hosszú távon mi történik, az már nem számít. És mert White bármit meg tud neki vásárolni, amit csak megkíván. Mi lett volna az alternatíva? Hogy íróasztalnál robotolva töltse utolsó éveit, és megszerezzen egy szakképesítést, aminek valószínűleg úgysem veszi hasznát? Nem csoda, hogy White nem sietett elintézni, hogy visszavegyék a ProvLife-hoz. Más tervei voltak vele. – franciaországi házában kellett volna gondoznia a rá váró busás örökség tudatában. Lehet, hogy eleve ő kezdeményezte az eltávolítását, csak hogy még drámaibb legyen a helyzet, és még kecsegtetőbb az ajánlata. Alexet elöntötte a méreg. Elképesztő volt White önzése. A vonal túlsó végén dr. Sussman csak beszélt, beszélt. Alex ismét fülére tapasztotta a kagylót. – Elnézést, doktor úr, kicsit., kicsit sokkolt a hír. Igaza van, nem számítottam tiszta lapra. Az orvos felnevetett. – Hát, ami a BRCA1-et illeti, megnyugodhat. Arról szó sincs. – Most papírok lapozgatása hallatszott a telefonban. – Van viszont… mindjárt megtalálom… igen. Szóval, ha a teljes képet akarja látni, el kell mondanom, hogy találtunk egy kis rendellenességet a hetes kromoszómán. Van rá némi bizonyíték, bár bevallottan nem száz százalékos, hogy… – Várjon! – szakította félbe Alex. – Kérem, várjon. – Tessék? – Ne mondjon semmit, dr. Sussman. Tudja… tudja, az a helyzet, hogy inkább nem akarom tudni. Robby idegesen, morózusan ült a kocsiban. Alexnek az volt a benyomása, hogy nem mehettek valami jól a dolgok Buck Leith-szel. Nehezére esett magában tartania a jó hírt, de tudta, hogy ebbe nem vághat bele csak úgy ukmukfukk. Hiszen eddig eltitkolta a fiú elől ezt a nagy horderejű dolgot. Robbynak most amúgy is más miatt fáj a feje. – Persze, nem mondta ki kerek perec – szólalt meg, amikor kifordultak az

útra –, de szerintem semmit nem fogunk látni abból a pénzből. – Mr. Harris sem volt lelkes? – Ó, dehogynem, vele nem volt gond. Rendes fickó. Azt mondta, bármi jól jön, ami segít értelmezni azt a tömérdek információt, amit kap. Egyáltalán nem valami surmó hegylakó. Tulajdonképpen egész sokat tud a meteorológiáról. – Akkor mi volt a probléma? – A másik fickó. Leith. Nem hiszem, hogy felfogta, miről van szó. Csak nézett, amikor beúszott a képernyőre az a sok bazi nagy felhő, és látszott rajta, hogy idegen világba cseppent. Nem látott maga előtt semmi megfoghatót: semmi piaci részesedés, semmi cash flow elemzés. Sokkal jobban örült volna, ha fürdőszobacsempét árulnánk. Alex csak nézte a beszélő Robbyt, és képtelen volt követni, amit mond, bár hallotta már azelőtt is nemegyszer. Egyre csak a White-tal folytatott utolsó beszélgetésén járt az esze. Randal manipulálni próbálta, be akarta csapni, mintha csak Alex életének önmagában semmi jelentősége, semmi értéke nem lenne. White. Még mindig felizgatta és összezavarta, ha nyomtatásban látta a férfi nevét. Az egész ProvLife-affér legzavaróbb momentuma az volt, hogy White a szűrőprogram vezéralakjaként felfedezte, hogy ő maga is genetikai számkivetett. És mivel bíróság elé már úgysem kerülhetett, egyes újságírók úgy érezték, szabad kezet kaptak az ügy tálalásában. Gátlástalan, szenzációhajhász részletességgel taglalták, mit tartogatott számára az osztályrészéül jutott Huntington-kór. Tekintettel a férfi szenvedéseire, mindarra, amit már átélt és amit még átélhetett volna, Alex nemigen tudott rá sokáig haragudni. Olyan mértékben vált áldozatává az egész szörnyű ügynek, hogy nehéz volt úgy gondolnia rá, mint a megtestesült gonoszra. Most, hogy fény derült a közte és White között az utolsó összekötő kapcsot jelentő kegyetlen hazugságra, Alex már nem érzett mást, csak szomorúságot. Megálltak egy vasúti átjárónál, tehervonat utolsó kocsijai cammogtak el előttük. Robby Alex felé fordult az ülésen, és igen komoly arccal beszélt Alex most eszmélt rá, hogy a fiú bizonyára a közös jövőjükkel kapcsolatos kételyei újabb megnyilvánulásának vélte hallgatását, elkalandozó tekintetét. Úgyhogy most leállíthatatlanul dőlt belőle a szó, élete nagy kortesbeszédét zúdította rá. – …hogy ne adjuk fel – fogott bele a zárszóba. – Tudom, milyen nehéz neked így élni, de a lelked mélyén ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a jelenlegi számítógép-teljesítmény mellett, a szoftverrel, amit kifejlesztettünk, működnie kell a dolognak. A vonat időközben elment, egy pillanatig a nyílegyenesen, fémesen csillogva, a földet kettéosztva a végtelenbe futó utat látták maguk előtt. Aztán megeredtek az ég csatornái. A hirtelen lezúduló zápor homályba borított mindent, csak a vasúti átjárót jelző sárga X-et látták tisztán. Robby eltátott szájjal meredt a szélvédőt belepő esőfüggönyre. A kocsi tetejét féktelenül verte az eső. Alex most már végképp nem bírt magával. – Hoppá! – mondta, és kitört belőle a nevetés.

VÉGE.