regi.tankonyvtar.hu · web viewa mai értelemben vett történetírás az ókori keleti államokban...

4. Kronológia*

4. Kronológia*

Görög–római történelem

Németh, György

Hegyi, W. György


írta Németh, György és Hegyi, W. György

Publication date 2011-03-31

Szerzői jog © 2011-03-31 György, Németh; W. György, Hegyi

Kivonat

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

Bevezető 0

1. Válogatott magyar nyelvű szakirodalom 0

2. 1. Az ókortörténet forrásai 0

1. 1.1. TÖRTÉNETÍRÓK 0

1.1. 1.1.1. Görögök 0

1.2. 1.1.2. Rómaiak 0

2. 1.2. IRODALMI MŰVEK 0

3. 1.3. FELIRATOK 0

4. 1.4. PAPIRUSZOK 0

5. 1.5. ÉRMÉK 0

5.1. 1.5.1. Anyag 0

5.2. 1.5.2. Súly 0

5.3. 1.5.3. Ábrázolás 0

5.4. 1.5.4. Felirat 0

5.5. 1.5.5. Éremkincs 0

5.5.1. ■ Emlékeztető 0

3. 2. Görög történelem 0

1. 2.1. HELLAS BRONZKORA 0

1.1. 2.1.1. A minósi Kréta 0

1.2. 2.1.2. Théra 0

1.3. 2.1.3. Trója és a trójai háború 0

1.4. 2.1.4. A mykénéi palotaközpontok és a mediterrán világ 0

1.4.1. 2.1.4.1. A GÖRÖGÖK BEVÁNDORLÁSA ÉS FONTOSABB KÖZPONTJAI 0

1.4.2. 2.1.4.2. A MYKÉNÉI GAZDASÁG 0

1.4.3. 2.1.4.3. A MYKÉNÉI TÁRSADALOM 0

1.4.4. 2.1.4.4. A MYKÉNÉI VALLÁS 0

1.4.5. 2.1.4.5. A MYKÉNÉI KOR BUKÁSA 0

2. 2.2. A SÖTÉT ÉS AZ ARCHAIKUS KOR 0

2.1. 2.2.1. A görög világ Mykéné bukása után 0

2.1.1. Emlékeztető 0

2.1.2. Kronológia 0

2.2. 2.2.2. A polis születése 0

2.2.1. 2.2.2.1. MI A POLIS? 0

2.2.2. 2.2.2.2. A POLISOK LÉTREJÖTTE ÉS A BASILEUSOK 0

2.2.3. 2.2.2.3. A GYARMATOSÍTÁS OKAI, TÍPUSAI ÉS IRÁNYAI 0

2.2.4. 2.2.2.4. A HOPLITÁK 0

2.2.5. 2.2.2.5. A TÖRVÉNYEK FORRADALMA 0

2.2.6. 2.2.2.6. AZ ATHÉNI FEJLŐDÉS: KYLÓN, DRAKÓN, SOLÓN 0

2.2.7. 2.2.2.7. A TYRANNIS 0

2.2.8. 2.2.2.8. PEISISTRATOS ÉS HIPPIAS TYRANNISA 0

2.2.9. 2.2.2.9. KLEISTHENÉS REFORMJAI 0

2.2.10. 2.2.2.10. SPÁRTA 0

3. 2.3. A POLIS VIRÁGKORA (KR. E. 5-4. SZÁZAD) 0

3.1. 2.3.1. Athén „birodalma” 0

3.1.1. 2.3.1.1. A GÖRÖG-PERZSA HÁBORÚ 0

3.1.2. 2.3.1.2. A DÉLOSI SZÖVETSÉG 0

3.2. 2.3.2. Egy aranykor anatómiája 0

3.2.1. 2.3.2.1. AZ ELSŐ PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ (KR. E. 460-445) 0

3.2.2. 2.3.2.2. A PERIKLÉSI „ARANYKOR” POLITIKAI MODELLJE 0

3.2.3. 2.3.2.3. ARCHÓNOK ÉS KOSMOSOK 0

3.2.4. 2.3.2.4. BULÉ ÉS EKKLÉSIA 0

3.2.5. 2.3.2.5. KATONAI TISZTSÉGEK 0

3.2.6. 2.3.2.6. GAZDASÁGI TISZTSÉGEK 0

3.2.7. 2.3.2.7. PAPI TISZTSÉGEK 0

3.2.8. 2.3.2.8. FIZETETT TISZTSÉGEK ÉS A LEITURGIA 0

3.2.9. 2.3.2.9. KLÉROTÉRION: A SORSOLÓGÉP 0

3.3. 2.3.3. A peloponnésosi háború 0

3.3.1. 2.3.3.1. A PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ FOGALMA 0

3.3.2. 2.3.3.2. A HÁBORÚ OKAI 0

3.3.3. 2.3.3.3. AZ ARCHIDAMOSI (VAGY TÍZÉVES) HÁBORÚ (KR. E. 431-421) 0

3.3.4. 2.3.3.4. A NIKIAS-FÉLE BÉKE, ARGOS, MANTINEIA ÉS ÉLIS SZÖVETSÉGE (KR. E. 421-415) 0

3.3.5. 2.3.3.5. A SZICÍLIAI HADJÁRAT (KR. E. 415-413) 0

3.3.6. 2.3.3.6. A DEKELEIAI HÁBORÚ (KR. E. 413-404) 0

3.3.7. 2.3.3.7. A NÉGYSZÁZAK ÉS AZ ÖTEZREK URALMA 0

3.3.8. 2.3.3.8. A HARMINC ZSARNOK (KR. E. 404-403) 0

3.4. 2.3.4. Ipar és kereskedelem 0

3.4.1. 2.3.4.1. A MEZŐGAZDASÁG ÉS AZ ÉLELMISZER-KERESKEDELEM 0

3.4.2. 2.3.4.2. VÁROSOK MUNKAMEGOSZTÁSA 0

3.4.3. 2.3.4.3. FÉMFELDOLGOZÁS 0

3.4.4. 2.3.4.4. PÉNZVERÉS 0

3.4.5. 2.3.4.5. TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM ÉS SZERZŐDÉSEK 0

3.4.6. 2.3.4.6. A KERESKEDELEM ÉS A GAZDASÁG AUTONÓMIÁJA 0

3.4.7. 2.3.4.7. A METOIKOSOK 0

3.4.8. 2.3.4.8. A RABSZOLGÁK 0

3.5. 2.3.5. A Kr. e. 4. század első fele 0

3.5.1. 2.3.5.1. POLITIKATÖRTÉNET 0

3.5.2. 2.3.5.2. A SZÖVETSÉGI ÁLLAMOK 0

3.5.3. 2.3.5.3. MAKEDÓNIA FELEMELKEDÉSE 0

3.5.4. 2.3.5.4. GAZDASÁG- ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET 0

4. 2.4. NAGY SÁNDOR ÉS A HELLÉNISZTIKUS MONARCHIÁK 0

4.1. 2.4.1. Nagy Sándor és a diadochosok 0

4.1.1. 2.4.1.1. NAGY SÁNDOR HÓDÍTÁSAI 0

4.1.2. 2.4.1.2. A DIADOCHOSOK 0

4.2. 2.4.2. A hellénisztikus kor jellege 0

4.2.1. 2.4.2.1. A HELLÉNISZTIKUS KOR FORRÁSAI 0

4.2.2. 2.4.2.2. A HELLÉNISZTIKUS KOR FOGALMA 0

4.2.3. 2.4.2.3. A HELLÉNISZTIKUS KOR ÉRTÉKELÉSÉNEK VÁLTOZÁSA 0

4.3. 2.4.3. A hellénisztikus birodalmak 0

4.3.1. 2.4.3.1. MAKEDÓNIA AZ ANTIGONIDÁK URALMA ALATT 0

4.3.2. 2.4.3.2. SYRIA ÉS A SELEUKIDÁK 0

4.3.3. 2.4.3.3. PERGAMON ÉS AZ ATTALIDÁK 0

4.3.4. 2.4.3.4.EGYIPTOM ÉS A PTOLEMAIDÁK 0

4.3.5. 2.4.3.5. POLISOK ÉS ÁLLAMSZÖVETSÉGEK A HELLÉNISZTIKUS KORBAN 0

4.4. 2.4.4. A hellénisztikus civilizáció 0

4.4.1. 2.4.4.1. AZ OKTATÁS ÉS A KULTÚRA 0

4.4.2. 2.4.4.2. A VALLÁS VÁLTOZÁSAI 0

4. 3. Róma 0

1. 3.1. ITÁLIA ÉS RÓMA TÖRTÉNETE A KÖZTÁRSASÁG KORÁIG 0

1.1. 3.1.1. Itália korai története 0

1.1.1. 3.1.1.1. ITÁLIA FÖLDRAJZA 0

1.1.2. 3.1.1.2. ITÁLIA A BRONZKORBAN 0

1.1.3. 3.1.1.3. A VASKOR 0

1.1.4. 3.1.1.4. ETRUSZKOK 0

1.2. 3.1.2. Róma a királyok korában 0

1.2.1. 3.1.2.1. RÓMA ALAPÍTÁSA. LEGENDÁK 0

1.2.2. 3.1.2.2. RÓMA ALAPÍTÁSA. RÉGÉSZET 0

1.2.3. 3.1.2.3. KIRÁLYOK 0

1.2.4. 3.1.2.4. A RÓMAI TÁRSADALOM ÉS ÁLLAM A KIRÁLYOK KORÁBAN 0

1.2.5. 3.1.2.5. KÜLPOLITIKA. A KIRÁLYSÁG VÉGE 0

2. 3.2. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG 0

2.1. 3.2.1. A római köztársaság születése 0

2.1.1. 3.2.1.1. A CONSULOK. A RES PUBLICA INTÉZMÉNYEI 0

2.1.2. 3.2.1.2. PLEBEIUSOK ÉS PATRÍCIUSOK 0

2.1.3. 3.2.1.3. RÓMA HÁBORÚI 0

2.2. 3.2.2. A köztársaság kialakulása. Itália meghódítása 0

2.2.1. 3.2.2.1. A KR. E. 4. SZÁZAD BELPOLITIKAI KÜZDELMEI 0

2.2.2. 3.2.2.2. KÖZÉP-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSA 0

2.2.3. 3.2.2.3. DÉL-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSA 0

2.2.4. 3.2.2.4. A HÓDÍTÓ RÓMA I. 0

2.2.5. 3.2.2.5. A RÓMAI ÁLLAM, TÁRSADALOM ÉS GAZDASÁG A 4-3. SZÁZADBAN 0

2.3. 3.2.3. A Római Birodalom kialakulása 0

2.3.1. 3.2.3.1. AZ ELSŐ PUN HÁBORÚ 0

2.3.2. 3.2.3.2. A MÁSODIK PUN HÁBORÚ 0

2.3.3. 3.2.3.3. A MEDITERRÁNEUM MEGHÓDÍTÁSA 0

2.3.4. 3.2.3.4. A HÓDÍTÓ RÓMA II. 0

2.3.5. 3.2.3.5. POLITIKA ÉS AZ ARISZTOKRÁCIA A KR. E. 2. SZÁZADBAN 0

2.3.6. 3.2.3.6. FÖLDKÉRDÉS A KR. E. 2. SZÁZADBAN. RABSZOLGÁK. KISBIRTOKOSOK 0

2.4. 3.2.4. A res publica utolsó százada 0

2.4.1. 3.2.4.1. VÁLSÁGJELENSÉGEK, MEGOLDÁSI KÍSÉRLETEK. A GRACCHUSOK 0

2.4.2. 3.2.4.2. MARIUS ÉS KORA 0

2.4.3. 3.2.4.3. SULLA ÉS KORA 0

2.4.4. 3.2.4.4. POMPEIUS KORA 0

2.4.5. 3.2.4.5. CAESAR 0

2.4.6. 3.2.4.6. CAESAR, A DICTATOR 0

2.4.7. 3.2.4.7. OCTAVIANUS 0

3. 3.3. CSÁSZÁRKOR 0

3.1. 3.3.1. A principatus 0

3.1.1. 3.3.1.1. AUGUSTUS. A PRINCIPATUS MEGTEREMTÉSE 0

3.1.2. 3.3.1.2. A IULIUS-CLAUDIUS-DINASZTIA 0

3.1.3. 3.3.1.3. A FLAVIUS-DINASZTIA (69-96) 0

3.1.4. 3.3.1.4. AZ ANTONINUSOK (96-192) 0

3.2. 3.3.2. A császárság átalakulása 0

3.2.1. 3.3.2.1. A SEVERUSOK (193-235) 0

3.2.2. 3.3.2.2. A VÁLSÁG KORA (235-284) 0

3.3. 3.3.3. Késői császárkor 0

3.3.1. 3.3.3.1. A CSÁSZÁRI HATALOM MEGSZILÁRDÍTÁSA (283-337) 0

3.3.2. 3.3.3.2. A CSÁSZÁRI HATALOM ERÓZIÓJA 0

3.3.3. 3.3.3.3. AZ UTOLSÓ FELVONÁS (395-476) 0

5. 4. Kronológia* 0

1. Kr. u. 0






A táblázatok listája

1.1. 0

2.1. 0

2.2. 0

2.3. 0

2.4. 0

3.1. 0

3.2. 0

3.3. 0

3.4. 0

3.5. 0

3.6. 0

3.7. 0

3.8. 0

3.9. 0

3.10. 0

3.11. 0

3.12. ■ A spártai klarosok termése Plutarchos szerint, és az ehhez szükséges birtoknagyság 7000 polgárral számolva (A spártai medimnos = 74,54 liter) 0

3.13. ■ A solóni rendszer függőleges és vízszintes tagolása 0

3.14. 0

3.15. ■ Polgárok lefegyverzése csellel 0

3.16. 0

3.17. 0

3.18. 0

3.19. 0

3.20. 0

3.21. 0

3.22. 0

3.23. 0

3.24. 0

3.25. 0

3.26. 0

3.27. 0

3.28. ■ Néhány szövetséges Kr. e. 454-ben és 425-ben fizetett adója 0

3.29. 0

3.30. 0

3.31. 0

3.32. 0

3.33. 0

3.34. 0

3.35. 0

3.36. 0

3.37. 0

3.38. 0

3.39. 0

3.40. 0

3.41. ■ Két gyakori standard 0

3.42. 0

3.43. ■ Az athéni metoikosok származási helye 0

3.44. ■ Az ismert foglalkozású metoikosok megoszlása 0

3.45. 0

3.46. 0

3.47. 0

3.48. 0

3.49. 0

3.50. 0

3.51. 0

3.52. 0

3.53. 0

3.54. 0

3.55. 0

3.56. 0

3.57. 0

3.58. 0

3.59. 0

3.60. 0

3.61. 0

3.62. 0

3.63. 0

3.64. 0

3.65. 0

3.66. 0

3.67. 0

3.68. 0

3.69. 0

3.70. 0

3.71. ■ Ismert kis-ázsiai népgyűlési határozatok száma 0

4.1. 0

4.2. 0

4.3. 0

4.4. ■ Comitia curiata 0

4.5. 0

4.6. ■ A centuriák 0

4.7. 0

4.8. 0

4.9. 0

4.10. 0

4.11. 0

4.12. 0

4.13. 0

4.14. 0

4.15. 0

4.16. 0

4.17. 0

4.18. 0

4.19. ■ A plebeiusemancipáció főbb állomásai 0

4.20. 0

4.21. 0

4.22. 0

4.23. 0

4.24. 0

4.25. 0

4.26. 0

4.27. 0

4.28. A cursus honorum 0

4.29. 0

4.30. 0

4.31. 0

4.32. 0

4.33. 0

4.34. 0

4.35. 0

4.36. 0

4.37. 0

4.38. 0

4.39. 0

4.40. 0

4.41. 0

4.42. 0

4.43. 0

4.44. 0

4.45. 0

4.46. 0

4.47. 0

4.48. 0

4.49. 0

4.50. 0

4.51. 0

4.52. 0

4.53. 0

4.54. 0

4.55. 0

4.56. 0

4.57. 0

4.58. 0

4.59. 0

4.60. 0

4.61. 0

5.1. 0

5.2. 0






Bevezető

A BA szintű oktatás hároméves tapasztalata bebizonyította, hogy azok a tankönyvek és szöveggyűjtemények, amelyeket az ötéves képzésben használtunk, az ókorral csak egy félévben foglalkozó hallgatók számára nem felelnek meg. Nem is lehet elvárni a diákoktól, hogy olyan mennyiségű anyagot dolgozzanak fel, mint amire egy ókortörténeti szigorlathoz szükség volt. Mindez látványosan megmutatkozott a tankönyvek és szöveggyűjtemények vásárlásának visszaesésében. Voltak, akik fénymásolatokból készültek, mások viszont beérték az innen-onnan beszerzett jegyzetekkel, internetről letöltött anyagokkal. A színvonal – és a vizsgaeredmények – romlása arra indított minket, hogy a hallgatók kezébe egy olyan könyvet és szöveggyűjteményt adjunk, amely alkalmazkodik az egyetemi oktatás struktúrájához. Mindkét szerző részt vett az Osiris Kiadó eddigi ókoros tankönyveinek megírásában és a könyvek struktúrájának kialakításában. Könyvünkben mindazokat a formai sajátosságokat megtartjuk, amelyek az eddigi tankönyveinket jellemezték (pl. keretes szövegek, fogalmak kiemelése és kigyűjtése a fejezetek végén, fejezet végi kronológiák, térképvázlatok, táblázatok). Változást elsősorban az anyag mennyisége és strukturálása jelent. Bár továbbra is bemutatjuk a bronzkortól a Nyugatrómai Birodalom bukásáig az egész korszakot, részletesebben csak bizonyos csomóponti kérdéseket tárgyalunk. Célunk volt, hogy a tankönyv anyagához szervesen illeszkedjék a vele párhuzamosan készült szöveggyűjtemény, amely nemcsak a szemináriumi munka alapvető eszköze lehet, hanem lehetőséget ad a tankönyv által leírtak elmélyültebb megismerésére is. Ezért utalunk a könyvben következetesen a szöveggyűjtemény dokumentumainak számára.

A legnagyobb újdonság kétségtelenül az, hogy a görög és a római történelem bemutatása egy kötetbe került. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy összefűztünk két rövidebb könyvet, a kereszthivatkozások és az egységes kronológia ugyanis arra serkenti a hallgatókat, hogy egységben lássák azt, ami jelentős korszakokban valóban egységes is volt. Hiszen a görög és a római világ nemcsak Pyrrhos nyugati vagy a rómaiak keleti hadjárataikor és hódításaikor találkozott egymással, hanem a bronzkortól a Római Birodalomig mindig is egymásra hatva, párhuzamosan vagy éppen szétválaszthatatlan egységben fejlődött. Reméljük, könyvünk hozzájárul ennek az ókorképnek az elmélyítéséhez.

Végezetül szeretnénk köszönetet mondani a szakmai lektoroknak, Kató Péternek és Simon Zsoltnak segítségükért, és az Osiris Kiadónak, hogy támogatott minket munkánkban.

Budapest, 2011. június 25.

Németh György

Bevezető

Bevezető




1. fejezet - Válogatott magyar nyelvű szakirodalom[footnoteRef:1]1 [1: 1 Olyan könnyen hozzáférhető, újabb könyveket sorolunk fel, amelyeket részben felhasználtunk munkánk során, részben pedig további hasznos tájékozódásul ajánlunk.]

SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK

Borhy László (szerk.): Római történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2003.

Borzsák István (szerk.): Görög történeti chrestomathia. Budapest, 1960.

Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Budapest, 1963.

Hahn István (szerk.): Róma istenei. Budapest, 1975.

Hegyi Dolores (szerk.): Görög vallástörténeti chrestomathia. Budapest, 2003.

Németh György (szerk.): Ércnél maradóbb. Budapest, 1998.

Németh György (szerk.): Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2003.

Németh György (szerk.): Államéletrajzok. Budapest, 2002.

FELDOLGOZÁSOK

Adamik Béla: A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig. Budapest, 2009.

Alföldi András: Magyarország népei és a Római Birodalom. Máriabesnyő-Gödöllő, 2004. Alföldi András: Keresztény császárok, pogány Róma. Máriabesnyő-Gödöllő, 2005. Alföldi András: A késő Római Birodalom válaszúton. Máriabesnyő-Gödöllő, 2006. Alföldi András: A korai Róma. Ford. Takács Levente. Máriabesnyő-Gödöllő, 2009. Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Ford. Borhy László. Budapest, 2000. Boardman, John – Griffin, Jasper – Murray, Oswyn (szerk.): Az ókori görögök és rómaiak története. Ford. Szuhay-Havas Ervin, Várady Géza, Vilmos László. Budapest, 1996. Borhy László: Brigetiói amphitheatrumok? Budapest, 2009.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest, 2002.

Cornell, Tim – Matthews, John: A római világ atlasza. Ford. Fridli Judit. Budapest, 1991. Fehér Bence – Kovács Péter: Fontes Pannoniae Antiquae. I-II. Budapest, 2003-2004. Fehér Bence: Pannonia latin nyelvtörténete. Budapest, 2007.

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma. Budapest, 1992.

Forisek Péter: A Római Birodalom képes története. Debrecen, 2008.

Goldsworthy, Adrian: A római hadsereg története. Pécs, 2004.

Grüll Tibor: Az európai művelődés története. I. Budapest, 1998.

Grüll Tibor: Az utolsó birodalom. Az Imperium Romanum természetrajza. Budapest, 2007. Havas László – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba. I. Debrecen, 1998.

Havas László – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba. V. Debrecen, 2006. Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Budapest, 2007. Havas László – Németh György – Szabó Edit: Római történeti kézikönyv. Budapest, 2001. Hegyi Dolores: Az iónok Kis-Ázsiában. Budapest, 1981.

Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Budapest, 2003.

Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés. Veszprém, 2009.

Irmscher, Johannes (szerk.): Antik lexikon. Budapest, 1993.

Kovács Péter: Marcus Aurelius esőcsodája és a markomann háborúk. Pécs, 2005.

Kovács Péter: Fontes Pannoniae Antiquae. II-VI. Budapest, 2006-2011.

Lancel, Serge: Hannibál. Budapest, 2005.

Levi, Peter: A görög világ atlasza. Budapest, 1994.

Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Budapest, 1975.

Mócsy András: Pannonia a késői császárkorban. Budapest, 1975.

Mócsy András – Fitz Jenő – Lőrincz Barnabás: Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest, 1990.

Németh György: A zsarnokok utópiája. Budapest, 1996.

Németh György: A polisok világa. Budapest, 1999.

Németh György: Karthágó és a só. Budapest, 2002.

Németh György – Kovács Péter: Bevezetés a görög és római felirattanba. Budapest, 2011. Németh György – Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György: Görög művelődéstörténet. Budapest, 2006.

Szabó Ádám: Pannoniciani sacerdotes. Pécs, 2006.

Szabó Árpád – Kádár Zoltán: Antik természettudomány. Budapest, 1984.

Székely Melinda: Kereskedelem Róma és India között. Szeged, 2008.

Szlávik Gábor: Traianus útja a hatalomba. Egy antik rendszerváltás története. Budapest, 2006.

Visy Zsolt: A ripa Pannonica Magyarországon. Budapest, 2000.

A SZEMELVÉNYEK FORDÍTÓI

1.1. táblázat -

A. J.

Arany János

H. W. Gy.

Hegyi W. György

B. L.

Benjámin László

Ha. J.

Harmatta János

Bo. L.

Borhy László

K. Á.

Kurcz Ágnes

D. G.

Devecseri Gábor

K. D.

Kövendi Dénes

F. B.

Fehér Bence

K. F.

Kis Ferencné

F. L.

Faragó László

K. G.

Kerényi Grácia

F. Z.

Franyó Zsoltán

K. I.

Kőrizs Imre

H. G.

Hamza Gábor

K. L.

Katona László

H. I.

Hahn István

K. P.

Kató Péter

H. J.

Huszti József

K. R.

Kopeczky Rita

H. L.

Havas László

Ko. I.

Kosztolányi István

Ko. P.

Kovács Péter

S. F.

Sipos Flórián

L. I.

Lakatos István

S. J.

Sarkady János

M. B.

Mezei Balázs

Sz. G.

Szlávik Gábor

M. E.

Máthé Elek

Sz. Gy.

Szepesy Gyula

M. Gy.

Muraközy Gyula

Sz. M.

Szabó Miklós

Ma. E.

Maróti Egon

Sz. T.

Szepessy Tibor

Mo. Gy.

Moravcsik Gyula

T. I.

Tegyey Imre

N. B.

Németh Béla

T. O.

Tóth Orsolya

N. Gy.

Németh György

T. P.

Teravágimov Péter

R. Zs.

Ritoók Zsigmond

T. W. I.

Trencsényi-Waldapfel Imre

V. O.

Vit Olivér

V. J.

Vekerdi József

RÖVIDÍTÉSEK

APAthénaión Politeia, az Aristotelés neve alatt fennmaradt Az athéni állam.

CAHThe Cambridge Ancient History.

CILCorpus Inscriptionum Latinarum. Berlin, 1862-től.

GTSZNémeth György: Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1996.

IGInscriptiones Graecae. Berlin, 1873-tól.

MLMeiggs, R. – Lewis, D.: A Selection of Greek Historical Inscriptions. Revised

Edition. Oxford, 1988.

NHNaturalis Historia, Plinius: Természettudomány.

Válogatott magyar nyelvű szakirodalom

Válogatott magyar nyelvű szakirodalom




2. fejezet - 1. Az ókortörténet forrásai

1. 1.1. TÖRTÉNETÍRÓK

A mai értelemben vett történetírás az ókori keleti államokban nem alakult ki. A történetírás ugyanis nemcsak aziránt érdeklődik, hogy mi történt, hanem aziránt is, hogy miért. Milyen okok, események és cselekedetek vezettek egy-egy eseményhez, és ezek egészükben milyen törvényeknek engedelmeskedtek. A történelem tehát nem események kusza halmaza, hanem események olyan rendezett sora, amely valahonnan valahová halad. Abban persze eltértek az egyes történetírók, hogy miben látták az események okát és végső irányát.

1.1. 1.1.1. Görögök

Az első történetírók a görögök közül kerültek ki. A történetírás a legkorábbi nagy terjedelmű prózai műfajnak tekinthető, megelőzve a filozófiai és természettudományos (pl. orvosi) értekező prózát, valamint a még később kialakuló regényt. Ennek ellenére (és bizonyos tekintetben a mai napig) nem vált el igazán a szépirodalomtól. A történész ugyanis szükségszerűen történetet mond el, vagyis olvasóját verbálisan kell bevezetnie az ismeretekbe, feltárni azok okait és összefüggéseit. Nem véletlen, hogy a mai napig mindössze két történész kapott Nobel-díjat, Theodor Mommsen és Winston Churchill, és mindketten az irodalmi díjat kapták meg. A korai történetírásnak számos eszköz nem állt még a rendelkezésére (lábjegyzetek, statisztikák, hang- és képfelvételek stb.), így ezeket szükségszerűen az irodalomból is ismert eszközökkel kellett pótolniuk (pl. az úgynevezett tragikus történetírás a drámai ábrázolás eszköztárából merített).

Az első ma is ismert görög történetíró, Hérodotos, Kis-Ázsiában született a Kr. e. 5. században. Őt tekintjük a történetírás atyjának. Hérodotos sokat utazott, készülő történeti művének részleteit például Athénban, Periklés körében olvasta fel. Kr. e. 444 után az Athén által alapított itáliai gyarmatvárosban, Thurioiban telepedett le. Hérodotos kilenc könyvből álló műve a görögség és Ázsia küzdelmeinek történetét írja le a mitikus időktől (a trójai háború előzményeitől) a görög-perzsa háború végéig. Az egyes könyvek akkor térnek ki egy-egy nép történetére, amikor azokat eléri a perzsa terjeszkedés. A különböző népeket (pl. lydöket, babiloniakat, egyiptomiakat, szkítákat stb.) ismertető leírások hasonlóan épülnek föl:

1. az ország leírása,

2. a nép szokásai,

3. különlegességek,

4. politikatörténet.

A történetek kronológiája néha alig követhető, annyira elfedi a seregnyi színes elbeszélés. Hérodotos ennek ellenére tudatosan szerkeszt, és műve nem elégszik meg az események ismertetésével. Alapgondolata – hogy az elbizakodottság (hybris) pusztulást hoz arra, aki ebbe a bűnbe esik, és senki nem mondhatja magát boldognak, amíg él, mivel bármelyik pillanatban lesújthat ránk a végzet – saját korához szól. Athén és a délosi szövetség elérte terjeszkedésének azt a határát, amelyet éppúgy nem léphet át büntetlenül, mint a lyd Kroisos az országát a perzsáktól elválasztó Halys folyót, Dareios az Istrost (Dunát) vagy Xerxés az Ázsiát Európától elválasztó Helléspontost. Ugyancsak a hatalom idő- legességére figyelmeztet Hérodotos munkájának utolsó története. A perzsák el akarták hagyni sziklás és terméketlen hazájukat, hogy egy termékenyebb vidéken boldogabban élhessenek. Kyros azonban ráébresztette őket, hogy ha kényelmesebben élnek, elpuhul- nak, és nem ők fognak másokon uralkodni, hanem mások őrajtuk. A perzsák belátták, hogy igaza van, és megmaradtak Perzsiában, ahol urak lehettek a terméketlen földön, nem pedig szolgák a termékeny síkságon. A közmondásosan sziklás Attikában sokan megérthették, hogy a mese róluk (is) szól. Hérodotos újítása az volt elődeihez képest, hogy

· színes elbeszélések sora helyett a történeti „igazságot” akarta ábrázolni, vagyis a történetírást tudománnyá tette;

· művének középpontjában nem istenek és mitikus hősök, hanem emberek tettei álltak, s e tettek mozgatórugóit is az emberi világban kereste;

· célul tűzte ki azt, hogy az emberek fontos cselekedeteit az utókor számára megőrizze.

Az egyes népek szokásait nem értékelte egymásénál jobbnak vagy rosszabbnak, sőt

hangsúlyozta, hogy a különbségek nemcsak érdekesek, hanem különféle, de egymással egyenértékű értékek, értékrendszerek kifejeződései. A mű forrásairól vita folyik, az azonban nyilvánvaló, hogy Hérodotos – sok vidéket bejárva – szemtanúként ismertetett számos országot, és amit maga nem látott, azt szemtanúk elbeszélései alapján írta meg. Innen származik a história (a magyarban história) kifejezés, mivel a histór azt jelenti, hogy valaminek az ismerője, aki ismereteit tudakozódás útján szerezte. Bár Hérodotos történetei rendkívül színesek, számos adata pontos. A perzsa uralkodókra vonatkozó információi a perzsa feliratokkal (pl. Xerxés behistuni sziklafeliratával) összehasonlítva megbízhatóknak bizonyultak. Hérodotos ritkán alkalmazott forráskritikát, ha egymásnak ellentmondó információkhoz jutott, inkább ismerette azokat, jelezve, hogy az egyik vagy másik véleményt nem tartja hihetőnek. A kilenc könyv tartalma:

I. A lydök, médek és babiloniak története.

II. Egyiptom története.

III. Kambysés egyiptomi hadjárata. Dareios trónra kerül. A Perzsa Birodalom leírása.

IV. A szkíták története. Dareios szkíta hadjárata. Kyréné alapítása. Libya (vagyis Észak-Afrika) népei.

V. Az ión felkelés. Az athéni viszonyok Peisistratos halála után.

VI. Az ión felkelés bukása. A marathóni csata. Miltiadés bukása és halála.

VII. Xerxés trónralépése. Thermopylai csata.

VIII. Az artemisioni csata. A salamisi csata. Xerxés visszavonul.

IX. A plataiai csata. A mykaléi csata.

Ebből is látszik, hogy a mű jelenleg használatos címe, A görög-perzsa háború nem pontos. Hérodotos a történelem általános törvényszerűségeire kíváncsi, és azok megfogalmazása után érvényesülésüket keresi a görög-perzsa háború korában.

Hérodotos-szemelvények a Szöveggyűjteményben: 9., 31., 35., 38., 41., 46., 49., 53.

A halikarnassosi Hérodotos a következőkben foglalja össze történeti kutatásai eredményeit, hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen.

(Hérodotos I 1. M. Gy.)

Az athéni Thukydidés, a thrák származású Oloros fia az ókori történetírás legnagyobb alakja volt. Minthogy a peloponnésosi háború (Kr. e. 431-404) történetét írta meg, műve nem kapcsolódott szorosan Hérodotoséhoz. Thukydidés személyesen részt vett a harcokban, de Kr. e. 424-ben flottájával késve érkezett egy ostromlott város felmentésére, ezért húszévi száműzetésre kényszerült, és csak Kr. e. 404-ben térhetett vissza hazájába. Bár látta városa bukását, nyolc könyvből álló műve csak Kr. e. 410-ig ismerteti az eseményeket, utána megszakad. Az első könyv első 23 fejezete, az úgynevezett archaiológia (innen származik a ma a régészetet jelölő kifejezés) a hellének bevándorlásáig és az úgynevezett minósi korig nyúlik vissza, de a perzsa háborúkról és az azt követő ötvenéves időszakról alig ír (vö. 1. dok.). Így megteremti Hérodotos könyveinek előzményeit, de kihagyja azt, amit elődje már ismertetett, igaz, néha korrigálja adatait. A peloponnésosi háború előzményeit Kr. e. 445-től követi részletesebben. Az eseményeket saját kutatásai segítségével rekonstruálja, s munkájához a szemtanúk elbeszélésén kívül írott forrásokat, például feliratokat is használ. Racionalizáló módszerére jellemző, amikor kiszámítja a Homéros eposzában Trója alá érkező görög hadsereg létszámát. Történelmi szemléletének meghatározó eleme az a felismerés, hogy saját korának nagyhatalmai egykor kicsik voltak, s a korábbi nagyhatalmak, mint például Mykéné, a Kr. e. 5. századra jelentéktelenné váltak. Minderre azonban nem csupán a régebbi korokból fennmaradt épületek számából és méretéből következtet (vö. 1. dok.). Aki járt a mai Spártában és Athénban, elismerheti, hogy nem túlzott Thukydidés, amikor saját művét örök időkre szóló értéknek minősítette. Műve alapgondolata: az erősebb uralkodik, a gyengébb pedig meghajol előtte. Ha nem teszi ezt, elpusztul. Csakhogy előbb-utóbb azok lesznek gyengék, akik ma erősek, és az uralmat másoknak adják át. Thukydidés négy hónapos téli és nyolc hónapos nyári időszakokra osztotta az eseményeket, s ismertetésüknek sorába szónoklatokat illesztett, hogy megvilágítsa a szereplők cselekedeteinek s a politikai döntéseknek az okait. E beszédek leplezetlen nyíltsággal, mindenfajta illúziótól mentesen vallanak az egyes politikusok, illetve államok érdekeiről. Thukydidés megjegyzi, hogy hőseinek nem az eredeti szavait adja vissza, hiszen száműzetésének idején nem is hallhatta az Athénban elmondottakat, hanem úgy beszélteti őket, ahogy az adott esetben a legvalószínűbben beszélniük kellett. A szónoklatok tehát közvetlen formában juttatják kifejezésre Thukydidés értelmezését mindannak okairól, ami bekövetkezett. A könyv egyik legdrámaibb s a szofista vitairodalom magaslataira emelkedő jelenete a kicsiny Mélos szigetét körülzáró athéniak és az erőszaknak nem engedő mélosiak párbeszéde, amely a nagyhatalmak és a kis államok örök és – a kicsikre nézve többnyire végzetes – konfliktusának legszemléletesebb összefoglalása az egész ókori irodalomban (vö. 70. dok.).

Sókratés tanítványa, Xenophón volt az athéni próza legsokoldalúbb alkotója (Kr. e. 430/425-354). Platónnal vetélkedve megörökítette közös mesterük emlékét (Emlékeim Sókratésról, Sókratés védőbeszéde, A lakoma, A gazdálkodásról), írt egy utópisztikus fejlődési regényt az első perzsa királyról (Kyros nevelkedése), dicsőítő iratot a spártai királyról (Agésilaos), visszaemlékezést a tízezer görög zsoldos ifjabb Kyrost támogató ázsiai hadjáratáról, amin ő maga is részt vett (Anabasis), egy dialógust a zsarnokságról (Hie- rón), javaslatot az athéni államháztartás reformjáról (A bevételekről), közzétett katonai és vadászati szakmunkákat, Spárta erősen idealizált leírását (A lakedaimóniak állama, vö. 84. dok.), és hét könyvben folytatta Thukydidés megszakadt történeti munkáját (Hellénika, vö. 73., 74., 80., 82. dok.). Xenophón életének két meghatározó élménye volt: az egyik találkozása Sókratésszal, a másik pedig részvétele az ifjabb Kyros hadjáratában Artaxerxés perzsa király ellen (Kr. e. 401-399). Ez utóbbi időszak emléke az egyes szám harmadik személyben írt Anabasis, amely ebben a formában gátlástalanul dicsőíthette egy bizonyos athéni Xenophón hőstetteit. Hogy irodalmi misztifikációja sikeresebb legyen, a Hellénikában úgy idézi az Anabasist, mint syrakusai Themistogenés munkáját (III 2). A Hellénika nem olyan lazán kapcsolódik Thukydidés művéhez, mint az a Héro- dotoséhoz, hanem annyira szorosan, hogy közvetlenül a Peloponnésosi háború utolsó mondatát folytatja. Így alakult ki a görög történetírás egyik legkülönösebb könyvkezdete: „Néhány nappal később Thymocharés pár hajójával elhagyta Athént, és a lakedai- móniak, valamint az athéniak között tüstént kirobbant a tengeri ütközet, amelyben az Agésandridas vezette lakedaimóniak győztek" (I 1.) Néhány nappal később? Miféle előzményekre utalhat egy könyv első mondata? A kynos-sémai csatára, amellyel Thukydidés VIII. könyve megszakad. A xenophóni mű hét könyve Kr. e. 410-től 362-ig, a mantineiai csatáig és Epameinóndas haláláig követi az eseményeket. A munka három részre oszlik. Az első két könyv a peloponnésosi háború utolsó éveit és a harminc zsarnok uralmát tárgyalja, olykor igen részletgazdagon és nagy drámai erővel. A második rész (III 1-V 1) a spártaiak perzsaellenes harcait és az azokkal egy időben Hellasban történt eseményeket ismerteti Kr. e. 401-től 386-ig. A harmadik rész Spárta hegemóniájának csúcspontját, Spárta bukását, majd Thébai felemelkedését és bukását mutatja be Kr. e. 362-ig, a mantineiai csatáig. A Hellénika az események okainak feltárásában nem mélyed el annyira, mint Thukydidés, és gyakoriak benne az emlékiratra emlékeztető részek. A csataleírások ugyanakkor sokkal részletesebbek, ami arra vezethető vissza, hogy Xenophón mint hivatásos katona jobban érdeklődött a stratégiai és taktikai kérdések iránt. A mű záró mondata legalább olyan különös, mint amilyen a kezdete volt: „Feljegyzéseim érjenek véget ezen a ponton. Ami ezek után történt, azzal talán más fog foglalkozni” (VII 5. 27.) A Hellénikával megszakadt a három nagy történetíró által alkotott történelmi folyam. A chiosi Theopompos által írt folytatás (Philippos története) elveszett, mások pedig nem vették fel a fonalat. Egy papirusztöredéken fennmaradt az úgynevezett oxyrhynchosi Hellénika több nagy töredéke. E mű bizonyosan Thukydi- dést folytatta, de Xenophónnál lényegesen tehetségesebb szerzőjét nem ismerjük.

Az ókor egyik legnagyobb történetírója, Polybios (Kr. e. 200 k. – 120 k.) hatalmas, Historiai (Korunk története) című világtörténetében Róma felemelkedését és a pun háborúk történetét ábrázolta. Polybios közelről ismerte az általa ábrázolt események nagy részét, hiszen az achai szövetség egyik vezető politikusának, Lykortasnak fiaként látta meg a napvilágot Megalopolisban, majd először egyiptomi követként (Kr. e. 181/180), később pedig lovassági parancsnokként (Kr. e. 169) szolgálta az achai szövetséget. Kr. e. 168-ban, a katasztrofális pydnai vereséget követően a győztes L. Aemilius Paulus Poly- biost ezredmagával túszként Rómába deportálta, ahol az barátságba került Aemilius Paulus fiával, az ifjabb P. Cornelius Scipio fogadott fiával, P. Cornelius Scipio Aemilia- nusszal, Karthágó későbbi legyőzőjével, akit hadjáratain is elkísért, többek között Karthágó ostromakor (Kr. e. 149-146). Feltehetőleg Numantia bevételénél (Kr. e. 133) is jelen volt, és végigjárta az utat, amelyen Hannibál átkelt az Alpokon. Polybios 40 kötetes művéből csak az első 5 maradt fenn teljes terjedelmében, a többi csak kivonatos formában. A szerző az első könyvben teszi fel munkája programját meghatározó kérdését (I 1, 5): „Milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nem egészen ötvenhárom év alatt (Kr. e. 220-168) szinte az egész lakott világ birtokát?” Polybios szerint a hannibáli háború előtt az egyes népek története területileg és eseményeiket tekintve is külön haladt, de attól kezdve egy cél, a római birodalom megteremtése felé futott. Róma hatalmas sikereit kevert államberendezkedésének (mikté politeia) köszönhette, amely egyesítette magában a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia pozitív elemeit. Polybios műve a rómaiak és punok korai szerződéseitől, de részletesebben csak Kr. e. 264-től 145/144-ig követi a Földközi-tenger medencéjének eseményeit. Az I-II. könyv Kr. e. 264-220, a III. könyv Kr. e. 220-216 (Cannae), a IV-V. könyv párhuzamosan lezajlott keleti és görög események történetét tekinti át. A VI. könyv az államformák elméletét vizsgálja, a VII. könyvtől a XXXIX.-ig annalisztikus formában tárgyalja a történteket, a XL. könyv részletes indexet tartalmazott. A XII. könyv Ti- maios és más történetírók bírálatával, a XXXIV. könyv pedig a földkerekség rövid földrajzi leírásával foglalkozik. Polybios műve az egyetlen nagyobb terjedelemben ránk maradt hellénisztikus történeti munka, amelynek felmérhetetlen hatása volt a görög és római történetírókra (Diodóros, Livius, Appianos), valamint a történetfilozófiára (vö. 47., 110., 112., 119., 121., 122., 123. dok.).

A római kori görög történetírás hatalmas munkákat hozott létre, de ezek között voltak olyan kompilációk (vagyis összemásolt írások) is, mint a szicíliai Diodórosé, aki 40 kötetében a világ történetét hordta össze a kezdetektől Kr. e. 54-ig. A nem sok eredeti gondolatot felmutató munka I-V. és XI-XX. könyve maradt fenn (vö. 4., 34., 50., 57.,

1. 100., 124. dok.). Az amaseiai Strabón (Kr. e. 63 – Kr. u. 19) történeti munkája Poly- biost folytatta, de sajnos elveszett. Ennek kiegészítéséül hozta létre 17 kötetes Geógra- phikáját, amely az egész akkor ismert világ tudományos igényű földrajzi leírását adta (vö. 139., 160. dok.). Jelentős forrás a halikarnassosi Dionysios által írt Róma története fennmaradt tíz könyve, amely Róma történetének kezdeteit beszéli el. A Kr. e. 1. – Kr. u. 1. század fordulóján élt szerzőt az különbözteti meg a legtöbb görög írótól, hogy jól tudott latinul, és forrásait eredetiben olvasta (vö. 7., 14., 15. dok.). Flavius Iosephus (37100) zsidó volt, nem görög, de szemtanúként görögül írta meg – hogy a görögök és rómaiak is megértsék – Vespasianus zsidó háborúját, amelyben ő az ellenkező oldalon harcolt, majd a zsidók történetét és az Apión elleni vitairatot, amely a korabeli antiszemitizmus vádjait utasítja vissza pontról pontra. Megírta saját önéletrajzát is, így életéről igen sokat tudunk (vö. 170. dok.).

A görög történelem forrásai között előkelő helyen szerepelnek a római császárkorban élt khairóneiai Plutarchos (Kr. u. 50 k. – 120 k.) Párhuzamos életrajzai, amelyekben a szerző egy-egy görög hőst egy hasonló tulajdonságokkal rendelkező rómaival hasonlít össze. Plutarchos családja rendkívül művelt volt, ő maga Athénban és Alexandriában tanult, és két ízben járt Itáliában és Rómában, ahol görög nyelvű előadásokat tartott. Élete nagy részét azonban szülővárosában töltötte, ahol archón is volt. Delphoiban Hadrianus uralkodásának idején több éven át papi tisztséget viselt, és e hivatala során emelte azt a Hadrianus-szobrot, amelynek feliratáról kiderült, hogy római polgárjoggal is rendelkezett, és teljes neve Mestrios Plutarchos (Mestrius Plutarchus) volt. Személyes ismeretségbe került Traianus és Hadrianus császárokkal is. Párhuzamos életrajzain kívül további 78 hosszabb-rövidebb írása maradt ránk. Plutarchost hatalmas műveltsége és filozófiai felkészültsége megbízható forrássá teszi, az általa választott műfajok (életrajz, illetve filozófiai írások) miatt azonban néha nehézkes adatainak történeti értékelése. 22 párhuzamos és négy pár nélküli életrajzában ugyanis nem kronológiai rendben halad, így olykor igen körülményes egy-egy esemény időpontját meghatározni. A politikai fordulatok bemutatásánál amúgy is fontosabbnak tartja hősei jellemének ábrázolását, így fordulhat elő, hogy egy politikus hétköznapi szokásairól többet tudhatunk meg, mint az általa vezetett hadjáratokról. Életrajzai azonban rendkívül olvasmányosak, így nagyobb hatást gyakoroltak a világirodalomra, mint a többi görög történetíró együttvéve. Az egyes életrajzok szerkezete mindig azonos:

1. családi háttér,

2. neveltetés,

3. politikai fellépés,

4. az életpálya csúcspontjai,

5. sorsfordulatok.

Több esetben fennmaradtak azok az összehasonlító elemzések is, amelyeket Plutar- chos egy-egy életrajzpár után iktatott be: miben hasonlítottak és miben különböztek hősei, és ki miben bizonyult jobbnak vagy rosszabbnak. Többek között az alábbi életrajzok maradtak fenn Plutarchostól: Théseus, Romulus, Lykurgos, Solón, Themistoklés, Perik- lés, Nagy Sándor, Iulius Caesar, Sulla, Pompeius, Marius, Cicero, Tiberius és Caius Grac- chus, Antonius, Brutus (vö. 13., 16., 17., 22., 55., 79., 82., 95., 131., 135., 140., 179. dok.).

A földrajzírók, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenféle megjegyzéseket írnak: „Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája”, vagy „agyagos föld”, vagy „szkíta jégmező”, vagy „jégpáncéllal borított tenger”. Párhuzamos életrajzok című művem írása közben én is így jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapuló történetírás eljuthat. A régebbi időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van, a csodáknak és a tragédiaírók regéinek világához tartozik, ahol semmi sem biztos, és semmi nem bizonyítható be... Bárcsak kihámozhatnám a meséből azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóság képét megragadhassam. De amikor a történelem makacsul ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószerűt nem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jóakarattal az őskori mondákat.

(Plutarchos: Théseus 1. M. E.)

Kr. u. 160 k. alkotott Appianos, aki eredetileg 24 kötetes történeti munkáját nem a kronológia, hanem a birodalom földrajzi egységei szerint rendezte el. Művét sokáig önál- lótlan kompilációnak tartották, de gazdasági érdeklődése elválasztja őt elődeitől. Szerinte a római hódításnak az szabott határt, hogy elérték azokat a haszontalan területeket, amelyek megtartása többe került volna, mint az ott állomásoztatott hadseregek költségei. Összefoglalásának jelentős részei elvesztek, de sértetlenül fennmaradtak a római polgárháborút tárgyaló részei. Feltűnő, hogy görögös lazasággal „királynak” nevezi a római császárokat, amit latin nyelven író szerző sohasem mert volna megtenni, olyan gyűlöletessé vált Tarquinius Superbus uralkodása következtében a király (rex) név (vö. 125., 126., 128., 129., 136., 140., 144., 188. dok.).

Cassius Dio (155 k. – 235 k.) a császárkor legjelentősebb görög történetírója. 80 kötetes Római történetéből csak a XXXVI-LX. könyvek maradtak fenn (Kr. e. 68 – Kr. u. 47; vö. 135., 137. dok.). Az ókori görög történetírás utolsó alkotója a Iustinianus udvarában élt Prokópios. Három műve különös ellentmondásban áll egymással. A háborúkról Iustinianus és hadvezére, Belisarios dicsőséges hadjáratairól és hódításairól, Az építkezésekről pedig a császár által emelt nagyszerű épületekről számol be. E dicshimnuszok írása közben szenvedélyes düh feszítette a szerzőt, amely Anekdota, vagyis (ki nem adott) Titkos történet című munkájában csapódott le. Ebben aztán kíméletlen gúnnyal és megvetéssel ír a nők, különösen pedig a szajha császárné, Theodóra által irányított uralkodóról és hasonlóképpen ellenszenves hadvezéréről.

1.2. 1.1.2. Rómaiak

A római történetírásra nagyon erősen hatott a görög, olyannyira, hogy Róma legkorábbi történetírói görögök voltak, és a legelső római (Quintus Fabius Pictor), aki e munkára vállalkozott, görögül írta meg hazája történetét (Kr. e. 3. sz.). Ugyanebben az időszakban jelent meg a történeti eposz: két szerző is megverselte Róma és a pun háborúk történetét (Naevius, Ennius). Hivatalos évkönyvek (annales) is léteztek. Ezekben a ponti- fex maximus évente felírta a consulok nevét, majd hónapra, napra a jelentősnek ítélt eseményeket. E feljegyzésekből idők során 80 könyvnyi gyűlt össze. Mindezt azonban bajosan nevezhetnénk történetírásnak. A legelső történetíró, akinek két könyve is fennmaradt, Sallustius volt.

Sallustius (Kr. e. 86-35) római politikus és történetíró, Caesar híve, akit visszaélései miatt Kr. e. 50-ben kizártak a senatusból, de Caesar nyomására visszavették. A polgárháborúban pártfogója mellé állt, és Africa proconsuli felhatalmazású propraetoraként hatalmas vagyont harácsolt össze. Caesar halála után visszavonult a politikától, és történetírással foglalkozott. Fennmaradt művei – a Catilina összeesküvése és a Iugurtha háborúja – Róma belső gondjait, konfliktusait az általános erkölcsi hanyatlásra vezetik vissza. A hanyatlás oka szerinte a punoktól való félelem megszűnte, Róma egyedüli nagyhatalommá válása és a lakosság hirtelen meggazdagodása volt. Sallustius a régi, romlatlan római erkölcsöket hasonlóképp ábrázolja, mint Thukydidés az athéniakét Periklés halotti beszédében. A görög történetírás érezhetően hatott művére, mégis határozottan bírálja a görög történetírókat állítólagos túlzásaik miatt. E pozitív utópiára válaszol Sallustius a római erkölcstelenség negatív utópiájával. Érdekes, hogy Sulla ázsiai hadjárata, vagyis Rómának az ión görögséggel való közvetlen kapcsolata és a civilizáció kifinomultságával való megismerkedése milyen elutasítást vált ki a történetíróból, aki maga sem volt az erkölcs mintaképe, a vagyont és a fényűzést pedig igencsak kedvelte (vö. 127., 135. dok.).

Sallustius kortársa, Iulius Caesar (Kr. e. 100-44) nemcsak politikusnak volt kiemelkedő, hanem történetírónak is. Két munkája maradt fönn, A gall háború és A polgárháború, amelyekben tetteiről egyes szám harmadik személyben számol be – így kevésbé tűnt hencegésnek, ha saját tetteit dicsérte. A saját tapasztalatain és napról napra vezetett feljegyzésein alapuló könyvek kiváló forrást jelentenek, de sohasem szabad szem elől téveszteni szubjektivitásukat. Egy politikus-hadvezértől nem is várhatjuk el, hogy ellenfeleiről tökéletesen igazságos képet alkosson (vö. 140. dok.).

Az első nagy, összefoglaló római történeti munka megalkotója, Titus Livius (Kr. e. 59 k. – Kr. u. 17) Augustus uralmának megszilárdulása idején, Kr. e. 27 k. érkezett Rómába szülővárosából, Pataviumból. 142 könyvben írta meg történeti munkáját a város alapításától Drusus haláláig (Kr. e. 9). Bár Livius elítélte Caesart és nagyra becsülte Pompeiust, Augustus jó viszonyban volt vele, s hatalmas történeti műve a princeps rendszerének, a konszolidációnak akarva-akaratlanul igen jó szolgálatot tett. A mű nagyobbik része elveszett, csak az I-X. (királyok kora, kora köztársaság) és a XXI-XLV. (Kr. e. 219-től Kr. e. 167-ig) könyvek maradtak fenn (a XLI. és XLIII. hiányosan), a többi könyv tartalmát csak rövid összefoglalásokból, idézetekből, papirusz- és kódextöredékekből ismerjük.

I-V. A királyok és a köztársaság kora Kr. e. 390-ig.

VI-XV. Itália meghódítása Kr. e. 265-ig.

XVI-XX. Az első pun háborútól a második pun háború kezdetéig, Kr. e. 219-ig.

XXI-XXX. A második pun háború végéig, Kr. e. 201-ig.

XXXI-XLV. A második makedón háború végéig, Kr. e. 167-ig.

XLVI-LX. Scipio Africanus minor tevékenysége.

LXI-LXXV. Marius.

LXXVI-XC. Sulla haláláig.

XCI-CV. Pompeius és kora.

CVI-CXX. Caesar tettei.

CXXI-CXXXV. Octavianus küzdelmei a pax Romana megteremtéséért.

CXXXVI-CXLII. Augustus kül- és belpolitikája Drusus haláláig, Kr. e. 9-ig.

Livius meglepően józanul nyilatkozik Róma korai történetéről, amit inkább mesének, mint történelemnek tekint, de rendkívül fontosnak tartja saját kora számára bemutatni az ősi erényeket. Az előszó felvázol egy más íróktól (pl. Sallustiustól) már ismert hanyatlási koncepciót: a hódítások során Rómába özönlő kincsek rontották meg a rómaiak erényeit, s ez okozta a romlást és a polgárháborúkat. A közelmúlt és a jelen erkölcsi hanyatlásával szemben csak a művében bemutatott hősi múlt és a múltbeli hősök felidézése és követése jelent gyógyírt. Ahol a múlt forrásai alapján csak hiányosan vázolhatta volna föl a történetet, bátran nyúlt a görög történetírók – másokról elmesélt – motívumaihoz. Erre jó példa a Sextus Tarquiniusról és apjáról szóló elbeszélés, amelynek forrása a hérodotosi mese Periandrosról. Az elbeszélés tehát nem azt sugallja, hogy mindez megtörtént, hanem azt, hogy Tarquinius – Periandroshoz hasonlóan – zsarnok volt (vö. 14., 23., 44., 92., 98., 99., 102., 107., 108., 109., 113., 116., 147. dok.).

Tiberius császár történetírója, Velleius Paterculus Kr. e. 20 körül született. Katonai pályát futott be Tiberius mellett, szinte minden hadjáratában részt vett, mivel az ő legatu- sa volt. Barátja és pártfogója, Marcus Vinicius Kr. u. 30-ban töltötte be a consuli címet, neki ajánlotta művét (A római történelemről), bár valószínűleg már korábban is dolgozott rajta. Műve igazi világtörténet: a trójai háború végétől saját koráig tart. Legérdekesebb része talán az első könyvben található történelemfilozófiai összefoglalás: a történelem világuralkodó birodalmak egymást váltó sorozata (translatio imperii). A gondolatot a különben ismeretlen Aemilius Surától idézi. A feltűnő újdonság az, hogy a történelemnek iránya, célja van: a Római Birodalom felemelkedése, amely felváltja az összes eddigi birodalmat. Figyelemre méltók még a Velleius saját korára vonatkozó szövegrészek, illetve a Tiberiust dicsőítő, gátlástalanul hízelkedő fejezetek (vö. 6., 140., 153., 161. dok.).

A római történetírás vitathatatlanul legnagyobb alakja, az elődei közül csak Thuky- didésszel összevethető Tacitus (Kr. u. 55 k. – 118 k.) életéről nem tudunk sokat. 77-ben feleségül vette a Britanniát meghódító Iulius Agricola lányát. 97-ben consul, Traianus idején Asia provincia helytartója. Levelezésük tanúsága szerint barátja volt a kiváló írónak, ifjabb Pliniusnak. Első művében a Domitianus császár terrorjának áldozatul esett apósa ideális portréját rajzolta meg. Második, kisebb munkája Germania népeit ismertette. Mindkét írás felhívja a figyelmet a Római Birodalom erkölcseinek vészes hanyatlására. A Historiae (Korunk története) című történeti műve, amelyet 103 és 109 között írt, a 69-96 közötti időszakot tárgyalta 14 könyvben, de csak az I-V. könyvek maradtak fenn (Kr. u. 69-70), míg az Annales (Évkönyvek) Augustus uralkodásától 66-ig követi – nagyon kritikusan – a principatus történetét. Ezt a művét Tacitus 109 és 120 között írta meg. Szerkezete:

I-VI. Tiberius.

VI-XII. Caligula és Claudius.

XIII-XVI. Nero.

Azt, hogy a remek korrajzban a hallgatag (ezt jelenti a tacitus kifejezés) szerző mennyire tudta érvényesíteni az első fejezetben megfogalmazott és oly sokszor idézett történetírói alapelvét (sine ira et studio = harag és részrehajlás nélkül), döntse el az olvasó. Elképzelhető, hogy a „harag és részrehajlás nélkül” nem programadó kinyilatkoztatás, hanem pusztán annak a jelzése, hogy míg történész elődei előadását a hízelgés vagy a félelem befolyásolta, hiszen kortársaikról írtak, ő ettől mentes maradhat, minthogy az általa ábrázolt uralkodók már nem élnek (vö. 158., 161., 165., 167., 171., 176., 178. dok.).

A római történetírás mellett az életrajzok írása is megjelent a Kr. e. 1. században (Cor- nelius Nepos; vö. 106. dok.). A leghíresebb római életrajzíró (a görög Plutarchos kortársa a Kr. u. 2-3. század fordulóján) Suetonius volt. Életéről nem sokat tudunk. Apja lovagrendi katonatisztként szolgált, ő maga pedig a császári könyvtárat és levéltárat vezette, amíg ki nem esett Hadrianus császár kegyeiből. Neves jótevője a kiváló író, ifjabb Plinius volt, aki leveleiben többször is említi nevét. Suetonius számos könyvet írt császárok és írók életéről (vitae), de görög szitokszavakról és gyermekjátékokról is. Teljes terjedelmében csak A caesarok élete maradt fenn, amely Iulius Caesar és az első tizenegy római császár életrajzát tartalmazza (vö. 130., 132., 140., 141., 156., 172. dok.). A műben kavarognak a színes anekdoták és pletykák, de az is kiderül, hogy Suetonius komoly történeti kutatásokat végzett. Ezt azért is megtehette, mert rendelkezésére állt a teljes császári könyvtár és levéltár (így például Augustus levelei, Nero verseinek kéziratai). Suetonius könyve kellemes (és néha kissé botrányos) olvasmány, amely a későbbi századokban hihetetlenül népszerű lett, és meghatározta, hogyan gondolkozott az utókor egyik vagy másik uralkodóról. Suetonius a senatus tekintélyét nagyon fontosnak tartotta, ezért alapelve: az a császár, amelyik tiszteli a senatust, jó uralkodó, amelyik pedig nem, az gonosz (Tiberius, Caligula, Nero, Domitianus). Az egyes életrajzok, összes anekdotáik ellenére, szigorú rend szerint épülnek fel:

1. származás és név,

2. tettei,

3. élete,

4. halála.

Fennmaradt még két, jóval kevésbé megbízható császáréletrajz-gyűjtemény. A több szerző által jegyzett, 4. századi Historia Augusta Hadrianustól Numerianusig (117-284) írja meg a császárok botránykrónikáját (vö. 190. dok.). Az egykori pannoniai helytartó (361), Aurelius Victor nevéhez fűződik a Liber de Caesaribus (Császárok könyve), amelynek legnagyobb erénye hihetetlen tömörsége (vö. 148., 159., 163., 169., 177., 183., 185., 194., 201. dok.). Van olyan „életrajz”, amelynek a terjedelme a tíz sort sem éri el. Sajnos azonban arra elegendőnek bizonyult a hely, hogy a szövegben hemzsegjenek a súlyos tárgyi tévedések. Mindenesetre ez az egyetlen szerző foglalja össze valamennyi császár tetteit Augustustól Theodosius haláláig (395).

Az antik római történetírás egy kiváló, latinul író görög szerző, Ammianus Marcel- linus (332-400) munkájával búcsúzik tőlünk. Ammianus Nerva császár halálától Va- lens haláláig (98-378) foglalta össze 31 könyvben a birodalom történetét, de csak munkájának második fele maradt fenn (353-378). Mint Iulianus Apostata barátja, rendkívül jól értesült az udvari intrikákról, és részletes, bár elfogult portrét vázol föl a korszak császárairól (vö. 200., 202. dok.).

A magyar olvasó Diodóros, Dionysios és Cassius Dio kivételével az összes idézett történetíró munkáihoz teljes egészében vagy legfontosabb részleteiben magyarul is hozzáférhet.

2. 1.2. IRODALMI MŰVEK

Az irodalmi művek egy része a történelem becses forrásai közé tartozik. A két homérosi eposz, az Ilias és az Odysseia a Kr. e. 8. század társadalmi és gazdasági viszonyairól szinte egyedülálló forrás, nem véletlenül nevezzük ezt az időszakot homérosi kornak (vö. 10-13. dok.). Míg az Ilias harcosai a görög hőskor arisztokratikus értékrendjét képviselik, az Odysseia már a tengerjáró gyarmatosítók és kereskedők kalandos világába vezet be minket. Ezzel is magyarázható, hogy az Odysseiában sokkal fontosabb szerepet játszanak a nők (Pénelopé, Nausikaá phaiák királylány, Kirké, Kalypsó, Odysseus dajkája) és a szolgák (Eumaios kondás, Melantheus kecskepásztor, Iros koldus), mint az Iliasban. Homéros többsoros hasonlatai az állatok és a természet, Achilleus pajzsának, valamint a phaiákok szigetének leírása pedig a korabeli városok világát mutatja be. A ho- mérosi eposzok így a teljes korabeli világot elénk tárják. De az alig egy évszázaddal később élt Hésiodos Munkák és napok című tankölteménye is a Kr. e. 7. század legfontosabb emlékei közé tartozik. A korai líra alkotásai közül a politikai programját megörökítő Solón versei, Sapphó, Alkaios (vö. 33. dok.), Archilochos, költeményei, a spártaiakat harcra buzdító Tyrtaios harci dalai és a megarai elit süllyedését megörökítő Theognis elégiái nyújtanak számunkra plasztikus képet korukról (vö. 21. dok.).

Az irodalmi művek persze gyakran nem létező személyekről írnak kitalált történeteket, amelyeket legfeljebb a társadalomtörténet aknázhat ki. Kivételt jelentenek Aris- tophanés politikai komédiái, amelyek a Kr. e. 5. század végének athéni politikai elitjét állítják pellengérre, gyakran név szerint (pl. Kr. e. 424-ben Kleónt A lovagok című színdarabban). A peloponnésosi háborút női szemmel ábrázolja a Lysistraté (Kr. e. 411), amely komikus kísérlet a béke helyreállítására. A főhős egy Lysistraté (Sereget oszlató) nevű asszony, aki rábeszéli az athéni, spártai és boiót feleségeket, hogy addig tagadják meg férjüktől a szerelmet, amíg a férfiak meg nem kötik a békét. A nők is nehezen tartják magukat a szerelmi sztrájkhoz, de a darab végén mégis elérik céljukat. A fennmaradt tragédiák – egy kivétellel – a mítoszok világában játszódnak. Aischylos darabja, a Perzsák (Kr. e. 472) a salamisi diadalnak állít emléket, amelynek a szerző is részese volt. A perzsa udvarban játszódik, ahol a perzsa nők szorongva várják vissza férjüket. Először egy hírnök számol be a katasztrofális vereségről – ez Aischylos személyes emlékeire épül –, majd megjön az elbizakodott és elbukott Xerxés is, akit még apjának, Dareios- nak szelleme is felelőssé tesz gőgjéért.

Ugyancsak kivételesek a szónokok, Lysias, Antiphón, Andokidés, Démosthenés, Hypereidés és Isokratés beszédei, amelyek koruk politikai csetepatéin kívül megőrizték olykor ugyancsak elfogult történelemképüket is (vö. 80., 81., 89., 90., 91., 94. dok.). Dé- mosthenésnek a makedón király, II. Philippos ellen írott három vagy négy szónoklata (a 4. Philippika szerzősége vitatott) műfajt teremtett: Cicero Antonius ellen tartott beszédeit is róluk nevezte el philippikáknak. Démosthenés neve alatt összesen 60 szónoklat, 56 szónoklathoz írt bevezető beszéd és 6 levél maradt fenn, ezek közül azonban többnek kétséges a szerzősége.

A földrajzi írók, mint a görög Strabón és Pausanias vagy a római Pomponius Mela, nemcsak földrajzi, hanem néprajzi és egyes helyszínekhez köthető történelmi ismereteket is közvetítenek számunkra (vö. 4., 5., 26., 28., 39., 139., 160. dok.). A filozófusok művei közül Platón államelméleti munkái (Az állam, Törvények) és Aristotelés politológiai bevezetése (Politika) a legfontosabbak (vö. 96., 97. dok.). Ez utóbbiban fejti ki a szerző az államformák nagy hatású tipológiáját, amely szerint háromféle vezetés képzelhető el egy államban, és mind a háromnak van egy helyes és egy eltorzult változata. A három pozitív változat keveredéséből jön létre a mikté politeia, kevert államforma, amelyet a filozófus ideálisnak tart.

2.1. táblázat -

Vezetők

Államforma

száma

helyes eltorzult

Egy

basileia tyrannis

Kevés

arisztokrácia oligarchia

Sok

politeia demokrácia

A római irodalom legkorábbi fennmaradt szövegei – Naevius és Ennius eposztöredékeit leszámítva – a római komédia legjelentősebb szerzőinek, Plautusnak (Kr. e. 3. sz.) és Terentiusnak (Kr. e. 2. sz.) a vígjátékai. Plautus tipikus jellemeket állított darabjai középpontjába: zsugori vénembert, hetvenkedő katonát és furfangos szolgákat. A humoros cselekményt vaskos tréfák fűszerezték, így az egyszerű emberek körében is nagy sikert arattak Plautus darabjai. A későbbi Terentius műveltebb volt, és színdarabjait sokkal igényesebben dolgozta ki. Ez azonban már nem kellett a bárdolatlan római közönségnek. Nem csoda, hogy a szerző arról panaszkodik, hogy Anyós című komédiáját otthagyták a nézők, mert kíváncsibbak voltak a piaci kötéltáncosokra.

A szónokok közül Cicero hatalmas életműve a késő köztársaság eseményeinek valóságos kézikönyve (vö. 143. dok.). Ezek értékelésekor mindig figyelembe kell vennünk, hogy éppúgy, mint Démosthenés vagy Isokratés, maga is politikus volt, így ellenfeleiről gyakran némi túlzással nyilatkozik (vö. 135., 143. dok.). A császárkori szónokok, például az ifjabb Plinius, az uralkodókhoz írott dicsőítő beszédeikkel (gör. panégyrikos, lat. panegyricus) tűntek ki. Fontos volt a kötetben kiadott levelek műfaja is, amely a hétköznapi gondokon és örömökön kívül betekintést nyújt a kor politikai boszorkánykonyhájába is (Marcus és Quintus Tullius Cicero, ifj. Plinius, Seneca; vö. 134., 138.,

1. 180., 181. dok.). Sidonius Apollinaris galliai püspök levelezése II. Theodorich nyugati gót király (ur. 453-466) udvarát mutatja be. A filozófusok művei közül kiemelkednek Cicero államelméleti (Az állam, Törvények) és Seneca, valamint Marcus Aurelius etikai munkái (vö. 61. dok.). A Vezúv kitörésekor, Kr. u. 79-ben elhunyt idősebb Plinius hatalmas enciklopedikus vállalkozása, Naturalis historia (A természet története) a földrajzon keresztül a vallás-, technika- és művészettörténetig szinte valamennyi korabeli tudományos ismeret tárházát nyújtja (vö. 157. dok.). Időről időre a történelmi eposszal is megpróbálkoztak a római szerzők (Silius Italicus a pun háborúkról, Lucanus a phar- salosi csatáról [vö. 140. dok.], Claudius Claudianus a gót háborúról). A késő császárkor jellegzetes, bár meglehetősen elfogult forrásanyagát adják az ókeresztény egyházatyák művei. Eusebios nagy Egyháztörténetén kívül apologetikus Constantinus-életrajzot is írt (vö. 198. dok.), Lactantius pedig A keresztényüldözők halála címmel Diocletianus tetrarchiájának kritikáját adja (vö. 196-197. dok.).

3. 1.3. FELIRATOK

A feliratállítás szokása a görög és római világban a Földközi-tenger szinte egész medencéjében az írásbeliséggel együtt jelent meg a Kr. e. 8-6. században. A három legkorábbi görög felirat lelőhelye és keletkezésének színhelye önmagában is árulkodik róla, milyen robbanásszerűen tejedt el az új vívmány: az első ismert görög felirat az itáliai Gabiiból került elő (Kr. e. 770 k.), a másik kettő Athénból és az itáliai Cumaeból (Kr. e. 750 k.; vö. 18. dok.). A feliratállításra utal a felirattan tudományának, az epigraphikának a neve, hiszen a graphó ’írok’ kifejezést a valamire’ jelentésű epi praepositióval látták el. A legkorábbi időktől kezdve alkalmazott feliratos, többnyire sírversek emlékét őrzi az epig- ramma versformájának neve.

A görög és latin nyelvű feliratok az ókortörténet, a nyelvtudomány, a filológia számára jelentenek felbecsülhetetlen forrást, de tömeges feltárásuk egészen új tudományszakok kialakulását is lehetővé tette. A hatalmas, ismertté vált névanyag nem pusztán a névadási szokásokat és azok társadalmi beágyazottságát tette kutathatóvá, hanem a római birodalom egészén átívelő karrierek rekonstruálását is. A feliratokon és egyéb forrásokban szereplő nevek és személyek azonosításával foglalkozik a prosopographia tudománya, amely vaskos kötetekben tette és teszi közzé a görög világ és a Római Birodalom teljes névanyagát. Csak hogy e munka méretét érzékeltessem, a római császárkor első három évszázadából mintegy 15 000 (Prosopographia Imperii Romani), a kevésbé kutatott közép-bizánci korból (Kr. u. 641-1025) pedig jó 20 000 személyt sikerült azonosítani (Prosopographie der mittelbyzantischen Zeit). Az újabb leletek iránti felfokozott érdeklődés annak köszönhető, hogy míg az ismert antik irodalmi és történeti művek száma ma már nem gyarapodik, a rendszeres ásatások során feltárt feliratok mennyisége évről évre nő.

Ha belegondolunk, milyen jelentős feliratokat ismertünk meg, és ezek milyen mértékben gyarapították ismereteinket, vagy rajzolták át alapvetően korábbi történelemképünket, nem véletlen ez az érdeklődés. Augustus császár politikai végrendeletét, a Res gestae divi Augustit egy hatalmas ankarai templomfelirat őrizte meg számunkra (vö. 156. dok.). A drakóni emberölési törvény kivételesen modern jogi szemlélete megkérdőjelezte a „drákói szigor” legendáját (vö. 28. dok.). Előkerült több gyarmatváros alapító felirata, így jobban értjük a görög gyarmatosítás okait és technikáit. Az Újszövetségből ismert Pontius Pilatus alakjának történetiségét Jézus Krisztuséval együtt az elmúlt öt évtizedben többen megkérdőjelezték. Ma már Pilatus caesareai felirata igazolja e feltevések tarthatatlanságát. Egy spártai felirat a vagyoni egyenlőség mítoszát rombolja le (vö. 63. dok.). Az athéni cserépszavazás intézményének nem is sejtett új dimenzióit (pl. manipulálhatóságát) tárja fel a több mint 10 000 ismertté vált athéni ostra- kon. Akár a legjelentéktelenebbnek tűnő sírfelirat vagy szavazási cserép is, ha tömegesen kerül elő, értékes forrássá válhat. De nem ez a cél, hanem az, hogy megvizsgáljuk, mire volt jó egy felirat annak a közösségnek a számára, amely állította. Vagyis mire volt jó egy felirat akkor és ott, amikor még nem történelmi forrásértéke miatt becsülték? A kérdés tehát arra vonatkozik: miért állítottak egyáltalán feliratokat a görögök és a rómaiak?

A legkorábbi görög feliratok, bármilyen meglepő, többnyire versben íródtak, és valakinek a dicsőségét vagy emlékét örökítették meg. A görögök nem valamilyen praktikus, például gazdasági okokból vették át a föníciai betűírást, hanem azért, mert kereskedelmi útjaik során megismerkedtek vele, és megtetszett nekik. Vagyis az újonnan átvett betűírás kereste a funkcióját, és eleinte abban találta meg, hogy fenntartsa olyan személyek emlékét, akik nevét soha, senki se fűzte volna homérosi eposzokba, de akik megengedhették maguknak, hogy egy márványtábla biztosítson számukra törékeny örökkévalóságot. Az egyik első görög feliratot egy athéni vázára karcolták, és tulajdonosával együtt temették el. A verses feliratról megtudjuk, hogy az illető egy tréfás táncverseny győztese volt (vö. 18. dok.). Bármily különös is, ez az út vezet el a háromszáz spártai harcos emlékét megőrző világhírű sírfelirathoz (amely azonban nem kövön, hanem Hérodotos művében maradt fenn napjainkig, VII 228). A család és a poliskö- zösség tagjainak emléket állító monumentális kőfeliratok mellett viszonylag későn, a Kr. e. 7/6. század fordulóján jutottak el először a görögök oda, hogy törvényeiket is monumentális kőfeliraton tegyék közzé. A görög ugyanis ekkoriban még alapvetően orális társadalom volt. A viszonylag kis közösségek tagjai szóban állapodtak meg a követendő szabályokról, és ezek mennyisége még nem haladta meg azt a mértéket, amit fejben lehetett tartani. Amikor Kr. e. 650 körül a kis kelet-krétai Drérosban ákombákom betűkkel fölvésték az első ma is ismert, mindössze ötsoros törvényfeliratot, korántsem magától értetődő dolgot tettek. A felirat azt szabályozta, hogy a várost vezető tisztségviselőt, a kos- most szolgálati idejének lejártával tíz évig nem volt szabad újra kosmosszá választani (vö. 25. dok.). A feliratot a városka agoráján lévő ciszternába hullva találták meg. A ciszterna azonban csak a hellénisztikus korban keletkezett. A feliratot eredetileg az Apollón- templom talapzatára vésték föl, nagyjából szemmagasságban, vagyis az agorán, ahol a népgyűlést is tartották, mindenki láthatta e fontos törvényt. Az agora nemcsak piactér volt, hanem hozzá csatlakozott a polis egyik jelentős szentélykörzete is. A felirat így egyenesen Apollón védelme alá helyezte a polis törvényét a szakrális és a profán/politikai tér határvonalán. A felirat így többet jelentett, mint pusztán vett szövege. Ezért is kell a feliratokat a felirathordozóval és, ha lehet, az eredeti elhelyezésüket szolgáló épülettel együtt tanulmányozni.

■ A föníciai és a görög betűírás

Még nagyszerűbb példát találunk erre a közép-krétai Gortynben (vö. 59. dok.). A görög világ leghosszabb ismert feliratos törvényszövegét egy római odeon félkör alakú falára vésve találták meg. A felirat azonban jóval korábbi, mint maga az odeon. Ez úgy lehetséges, hogy a színházat egy korábbi, Kr. e. 450 körül keletkezett, kör alakú épület maradványaira építették rá. E korábbi, 33,3 méter átmérőjű épület a gortyni népgyűlés üléshelyéül szolgált. A fal belső felületére vésték fel a város legfontosabb törvényeit. A felirat 9 méter hosszú, másfél méter magas, és mintegy hatszáz sorból áll. Amikor a gortyniak össz- hívták a népgyűlést, e kör alakú téren gyülekeztek, és körülvette őket a város valamennyi törvénye. A törvényhozó és a törvények betartását kontrolláló testület tehát a város törvényeinek gyújtópontjában, a polis szimbolikus politikai központjában tartotta gyűléseit. A feliratnak tehát nemcsak az volt a funkciója, hogy bárki ellenőrizhesse, a népgyűlés törvényesen jár-e el, hanem az is, hogy a polispolgárok közösségét egy az állam törvényei által körülölelt téren lehessen összehívni.

A törvények és nemzetközi szerződések írásban rögzítése, valamint feliratokon történő közzététele különösen a demokratikus Athénra jellemző Kr. e. 462-t, az ephialtési reformot követően. Oligarchiák, mint Korinthos vagy Spárta, nem vagy csak ritkán készítettek ilyen feliratokat. Spártában a politikai jogokkal rendelkező réteg (homoiosok) igen szűk volt, és gyakorlatilag együtt élt, étkezett és aludt, így minden fontos döntésről szóban értesítették őket. Nemzetközi szerződéseket ugyan írásban rögzítettek, az aitó- lokkal kötött elő is került. Thukydidés (V 18. 10.) írja, hogy a Kr. e. 421-es, Athénnal kötött békét tartalmazó kőtáblát fel kellett állítani mindkét államban, de Lakedaimón- ban nem Spárta központjában (vagyis az Athéné Chalkioikos szentélyben), hanem Amyklaiban (vö. 76. dok.). A fontos szerződéseket magánszemélyek másolatban őrizték otthon, vagyis nem volt hivatalos irattár (Plutarchos: Lysandros. 30. 3). Amikor Agésila- osnak szüksége volt egy szerződés szövegére, Lysandros házába ment, hogy elkérje tőle. A spártai törvényeket Plutarchos szerint tilos volt írásban rögzíteni, hanem a gyerekeknek fejből meg kellett tanulniuk őket, amiket aztán kórusban énekeltek el (Lykurgos. 13). Ugyanígy dalba foglalták és énekelték a krétai és dél-itáliai törvényeket is.

A hírek megszerzése és az információcsere kulcsszerepet játszott a társadalmi státus és a hatalom megszerzésében. Kis attikai démosok (falvak) is közzétették egyes határozataikat feliraton, hogy „örök időkre érvényesek legyenek” a szabályok, amiket például Cholargos démos a Thesmophoria ünnep lebonyolítására hozott. Aixóné Kr. e. 326/325-ben két chorégos, vagyis karvezető kitüntetését állította fel a színházban, hogy ezzel hívja fel későbbi potenciális chorégosok figyelmét, érdemes kitenniük magukért, mert a démos hálás lesz érte (IG II2 1184). A kis-ázsiai Erythrai Kr. e. 334/332 körül Phanésnak, Mnésitheos fiának mondott köszönetet azért, mert kamat nélkül pénzt kölcsönzött városának, hogy annak segítségével lefizessék a perzsa helyőrséget, és azok elhagyják a várost, valamint azért, hogy az Akropolis védőfalait lebontsák, és így ne lehessen odaültetni más megszálló csapatokat. Ezért 50 philipposi aranyat kapott Pha- nés, és ezt ki kellett hirdetni a Dionysiákon. Továbbá nyilvános étkezési jogot kapott a prytaneionban, a határozatot pedig két példányban fel kellett írni, és egyet az Athéna- ionban, egyet pedig a Hérakleionban kellett felállítani (Inschriften von Erythrai und Klazomenai. Bonn, 1972, 21. 21-24. sor), „hogy mindenki lássa, hogy a nép ki tudja mutatni méltó háláját a számára nyújtott jótétekért”. Ez esetben tehát a felirat nem any- nyira Phanés vagy a város hétköznapi polgárai számára készült, hanem okulásul a tehetőseknek: ha ők is hajlandók lesznek áldozni hazájukért, ők is hasonló elismerésben fognak részesülni.

Van olyan információ, amit nem egyes feliratokból, hanem azok tömegéből, statisztikai kiértékeléséből nyerhetünk. Míg az a megállapítás helyesnek bizonyult, hogy egy polisban a demokrácia bevezetése kedvez a feliratállítási gyakorlatnak, azt várnánk, hogy a hellénisztikus monarchiák éppen ellenkezőleg hatnak. Csakhogy ez nem teljesen így volt. A birodalmak kialakulása a városi önkormányzatok belő demokratizmusára gyakran élénkítőleg hatott. A világpolitikailag fontos döntéseket ugyan a várostól távol levő központokban hozták, az egyes polgárok számára érzékelhetőbb ügyekben azonban az egyre aktívabb népgyűlés vagy tanács szavazott. A kis-ázsiai görög polisok városi dekrétumainak (tehát népgyűlési és tanácsi határozatainak) száma a Kr. e. 5-4. századi gyakorlathoz képest Nagy Sándor uralomra jutása után jelentősen megnőtt (vö. 2.4.4.1.). A feliratok száma gyakorlatilag megötszöröződött. Ennek az adatnak az értékelése megváltoztatja a hellénisztikus kor városairól alkotott korábbi képet.

A görög és a római kultúra nagymértékben feliratos kultúra volt, amelynek emlékét több mint 500 000 görög és latin feliratos kőemlék őrzi, s ezeknek a száma évenként legalább ezer görög és legalább ugyanannyi latin felirattal gyarapodik. A túlnyomórészt kő- és bronzfeliratokat tartalmazó hatalmas gyűjtemény, a több mint száz éve monumentális kötetekben megjelenő Corpus Inscriptionum Latinarum mintegy 140 000 feliratot tartalmaz, a heidelbergi számítógépes feliratos adatbank ezt részben kiegészítőleg mintegy 40 000 tételt. Mégis félrevezető, ha azt hisszük, az ókori ember csupán vagy legfőképp a kő- és bronzfeliratok alapján tájékozódott. Gyakrabban olvastak papiruszokat, viaszostáblákat vagy éppen fehérre festett fatáblára pingált hirdetményeket (vö. 1.4.).

Pompeiiből 975 kőfelirat került elő (CIL X. + Supplementum), de a graffitik, dipintik (bekarcolt és festett feliratok) száma több mint 10 000 (CIL IV., Eck 1999, 57.). A házak vakolatára festett feliratok jórészt az önkormányzati választások (városi magistratu- sok) politikai reklámját és a cirkuszi játékok hirdetményeit tartalmazták. A választások vagy a meghirdetett játékok elmúltával e feliratok természetesen elvesztették minden információértéküket, és átfestették őket – míg csak a várost el nem nyelte a Vezúv hamuja. Voltak természetesen erotikus tartalmú, többek között nyilvános házakat hirdető feliratok is. Ami viszont még Pompeiiből sem maradt fenn, az a tabulae dealbatae, a fehérre festett fatáblák, amelyeken a hivatalos hirdetményeket tették azonnal közzé. Augustus elrendelte, hogy az új törvényeket és rendeleteket fehérre festett fatáblákon azonnal közzé kell tenni a senatorok számára (Cassius Dio LV 4. 1). A Lex repetunda- rum szerint a praetor peregrinusnak 450 lovag nevét kellett közzétennie in tabula in albo, feltüntetve atyjuk nevét, tribusukat és cognomenüket. A Lex Irnitana előírása szerint (85. szakasz) a városi magistratusoknak in albo kell közzétenniük a provincia helytartójának rendeleteit, valamint az az évi esküdtek névsorát. A Lex Irnitana 1981-ben került elő Spanyolországban, Sevilla tartományban. A tíz hatalmas (57/58 x 90/91 cm) bronztábla a Flavius-kor municipális (városi önkormányzati) törvényeit tartalmazta mintegy 1500 sor terjedelemben. Az épület falát, amelyben felállították, 9 méter hosz- szan borította be a törvény. A törvények szövegét nyilvánvalóan papiruszon vagy fatáblákra írva továbbították a provinciákba, ahol vagy kőre, vagy kőben szegény, de fémben gazdag vidékeken (mint Hispania) bronzba vésve, esetleg fehérre festett (görögül leukóma, latinul album, tabula dealbata) fatáblákra festve tették közzé. Josephus Flavius szerint (A zsidók története. XIX 291) a Rómából érkező rendeleteket a helytartónak vagy a városi hatóságoknak 30 napon át nyilvános helyen hozzáférhetővé kellett tenniük. Ezt feltehetőleg fehérre festett fatáblákon tették meg. A fatáblákon tehát politikai, adminisztratív, jogi és sporteseményekre vonatkozó szövegeket tettek gyorsan és olcsón közzé. A már elavult hirdetményeket egyszerűen fehérrel átfestették, és a táblát újra felhasználták.

Milyen arányban őrizték meg a kőfeliratok a fontos dokumentumokat? Erről Egyiptom esetében lehet némi fogalmunk. Augustus korától a Kr. u. 4. századig hatvannál több edictumot ismerünk, amelyeket a provincia praefectusai tettek közzé. Ezek közül mindössze négy maradt fönn kövön, az összes többi papiruszon. A ma csak papiruszról ismert szövegeket annak idején feltehetőleg nem kövön, hanem fatáblákon tárták a nyilvánosság elé.

A fentiek alapján jól látható, hogy az antik világban hogyan alakult át az alapvetően verbális kommunikáció legalább részben írásossá. A mindennapi embert hatalmas tömegű felirat vette körül, amit nyilván csak az tudott értelmezni, aki tudott olvasni (ehhez írni még nem feltétlenül kellett). A tízezernyi athéni szavazócserép mindenesetre kiváló áttekintést ad a Kr. e. 5. század polgárainak írástudásáról (és annak korlátairól). A kőfeliratok többnyire reprezentatív funkciót töltöttek be. Arányuk a romlékony anyagra írt szövegekhez képest, mint ahogy Pompeii példáján láttuk, a 10 százalékot sem érte el. Ha az ókor feliratos kultúrájáról beszélünk, ezt is feltétlenül figyelembe kell vennünk. Így biztosabb választ adhatunk arra a kérdésre, mire is jó egy felirat. E válasz azonban árnyalt kell hogy legyen, attól függően, hogy ki, mikor, hol és milyen anyagra írta föl, és természetesen attól is, hogy mit tartalmazott, bár, mint láttuk, végső soron a tartalom és a megcélzott olvasóközönség volt az, ami a felírás helyét, időpontját és a felirathordozó anyagát meghatározta. Egy biztos, a feliratok keletkezésük idején alapvetően más célt szolgáltak, mint amire ma használjuk őket.

4. 1.4. PAPIRUSZOK

A papyrológia mint tudomány alig múlt százéves. Neve a görög papyros szóból ered, és arra utal, hogy e tudomány elsősorban papiruszokon fennmaradt írásos emlékek kiadásával, filológiai, történeti, irodalmi és jogtörténeti elemzésével foglalkozik. A papy- rológia elnevezés bizonyos szempontból megtévesztő, mivel e tudomány nem foglalja magában minden papiruszon fennmaradt írásos emlék vizsgálatát, s ugyanakkor nemcsak papiruszokon megőrzött írásokkal foglalkozik.

A papyrológia elsősorban Egyiptom görög-római korszakának (Kr. e. 332 – Kr. u. 641) papiruszon fennmaradt emlékeivel foglalkozik. A kő- és fémfeliratok az epigraphika (felirattan) körébe tartoznak, de az Egyiptomból származó ostrakonok (cserépedények töredékeire írt feliratok, például Sappho 2. töredéke), az adott időhatárok között keletkezett pergamenek töredékei (pl. az 5. századi miniatűr görög nyelvű Mani-kódex), fatáblák (pl. múmiatáblák, amelyek a halott nevét tartalmazták), viaszostáblák (tabula cerata, például iskolai viaszostáblák), vászontekercsek (liber linteus) kiadását hagyományosan a papyrológusok végzik.

A mindennapi élet rövid feljegyzéseit és a fontosabb fogalmazványok piszkoza- tait viaszostáblákra vetették, mivel ezek viaszrétegét a stílus laposabbik végével el lehetett simítani, és újabb feljegyzéseket lehetett a lesimított viaszfelületre írni. Ilyen táblák azonban csak ritkán kerülnek elő, és ha mégis, viaszrétegük vagy megsemmisült, vagy csak a legutolsó feljegyzés emlékét őrzi. Az eredeti feliratot megőrzött viasztáblák száma is növekszik, gondoljunk csak a daciai vagy pompeii viaszostáblákra (Caecilius Iucundus archívuma, CIL IV. Suppl. 1.) vagy a Sulpiciusok 127 táblából álló gazdasági archívumára. Egyedül a britanniai Vin- dolandából mintegy ezer viaszostáblát ismerünk.

A papyrológia csak görög és latin nyelvű dokumentumokkal foglalkozik. Az egyiptomi (hieroglif, hieratikus, démotikus és kopt) papiruszokat az egyiptológusok gondozzák, noha a démotikus (Kr. e. 7. sz. – Kr. u. 5. sz.) és kopt (Kr. u. 3. sz. – 11. sz.). dokumentumok számos esetben gazdagítják a görögök és egyiptomiak együttéléséről származó ismereteinket (pl. jogi papiruszok).

A csíkokra vágott papirusznádból készült papiruszlapokból szabványos méretű tekercseket állítottak elő. Ezek hossza 2,2 és 4,8 méter között volt (bár jóval hosz- szabb is előfordult, például az egyiptomi orvosi szövegeket tartalmazó, Kr. e. 1500 k. készült lipcsei Ebers papirusz 42 méter hosszú), magasságuk pedig a római korban átlagosan 30-40 centiméter között mozgott. Egy tekercset általában húsz lap összeragasztásával hoztak létre. A papirusz-előállítás a ptolemaiosi kortól kezdve állami monopólium volt.

Az általunk ismert legrégebbi egyiptomi papiruszt az I. dinasztia idején élt Hemaka vezír Kr. e. 3000 k. épült szakkarai sírjában találták. A legkorábbi görög nyelvű papirusz a Kr. e. 4. század második feléből származik. A papirusz használata a Kr. u. 9. századra erőteljesen visszaszorult, de a pápai kancelláriában még a 11. századig alkalmazták, amíg a pergamen teljesen ki nem szorította.

A papiruszt már a Kr. e. 5. században széles körben használták a görögök, de a papiruszra írott dokumentumok – az anyag romlékonysága miatt – csak különösen száraz vidékeken, így Egyiptomban (a deltán kívül), Palesztinában és Mezopotámiában őrződtek meg. A Nílus deltájából kevés papirusz került elő, s azok is csak úgy maradhattak fönn, hogy például az őrzési helyükül szolgáló ház leégett, s a papirusz elszenesedett. Ma mintegy félmillió hosszabb-rövidebb papirusztöredékről tudunk. Ezeknek még a felét sem publikálták, és sok ezerre tehető azoknak a töredékeknek a száma, amelyek leltározatlanul hevernek nagyobb múzeumok, gyűjtemények raktáraiban.

Az Egyiptomban talált sok ezer görög nyelvű papirusz két részre osztható:

1. irodalmi művek, klasszikus szerzők műveinek másolata, a hellénisztikus kori irodalom alkotásai;

2. a hellénisztikus és császárkori Egyiptom mindennapi életének dokumentumai (levelek, szerződések, hivatalos iratok, iskolai munkák, mágikus és egyéb papiruszok).

A legértékesebb leleteknek az úgynevezett archívumok számítanak. A hivatalos dokumentumok archívumai közül kiemelkednek az alexandriai synchórésisek (peres ügyirat formájában készült hatósági dokumentumok), a magánlevéltárak közül pedig az úgynevezett Zénón-archívum. Zénón II. Ptolemaios dioikétésének, Apollóniosnak titkára, majd hatalmas philadelphiai birtokának felügyelője (Kr. e. 256-tól). Kr. e. 246- ban elbocsátják a szolgálatból, és magánemberként él Philadelphiában. Hivatalos és magánlevelezése a korai Ptolemaios-kor egyik legbecsesebb forrása.

A családi levéltárak a hivatalos iratokon (pl. adásvételi és házassági szerződések) kívül magánleveleket is megőriztek, amelyek híven tükrözik az egyiptomi görögség hétköznapjait. Rendkívül érdekesek, és más forrásból alig ismert világba engednek betekintést a mágikus papiruszok.

Az újabb papiruszleletek publikálását a szakfolyóiratok mellett folyamatosan megjelenő, összefoglaló corpusokban végzik. A legjelentősebb a Londonban 1898-tól kiadott The Oxyrhynchus Papyri, a berlini múzeum papiruszait közreadó Aegyptische Urkunden aus den Königlichen (később: Staatlichen) Museen zu Berlin, Griechische Urkunden (BGU), a Rainer főherceg által alapított bécsi gyűjtemény (CPR, 28 kötet szövegkiadással) és a Pa- piri greci e latini (Firenze, 1912-től, röv. PSI), valamint a Sammelbuch griechischer Urkunden aus Aegypten (Strassbourg-Berlin-Lipcse, 1913-tól, röv. SB) gyűjteményes sorozata.

5. 1.5. ÉRMÉK

Az éremtan, a numizmatika neve a görög nomisma, pénzérme’ szóból származik. A pénzverés kezdete, vagyis a Kr. e. 7. század vége óta fontos, nagy tömegű „kortárs” forrást jelentenek az érmék. Kortárs, mivel annak az időszaknak a tanúi, amelyben keletkeztek. Az általuk nyújtott információ korlátozottabb és más jellegű, mint az írott forrásoké. Forrás lehet a pénz anyaga, a súlya, a rajta látható ábrázolás, a felirata, valamint az érmekincsek esetén a kincslelet mennyisége, összetétele és időhatárai. Egy jól azonosítható régészeti rétegből, kútból, sírból vagy falból előkerülő érme jól datálja a leletcsoport korát. (A görög pénzverés kialakulásáról és annak okairól, valamint a pénzként használt vasnyársakról [obelos] vö. 2.3.4.4. és a 27. dok.) Fontos megjegyezni, hogy a pénz és az érme szó jelentése különböző. A pénz általában a fizetőeszköz, míg az érme (amivel az éremtan foglalkozik) maga a tárgy.

5.1. 1.5.1. Anyag

A legkorábbi lydiai és kis-ázsiai görög érmék anyaga élektron volt, ami az ezüst és az arany természetes ötvözetét jelenti. Minthogy az élektront ebben a formában találták, nem tudták befolyásolni a veretek aranytartalmát, így az jelentősen eltérhetett két érme esetében. Az ezüst-, illetve aranytartalom határozta meg az érme értékét, ezért hamar áttértek a tiszta ezüstpénz verésére. (A pénzverésnél használt ezüst eredetéhez, valamint a bányák fémanalízis segítségével történő azonosításához vö. 2.3.4.3.)

A legkorábbi athéni aranypénzt Kr. e. 407-ben verték, mivel a peloponnésosi háború miatt a város ezüsttartalékai elfogytak, és szükségből beolvasztották az Athéné templom aranykincsét. Az aranypénz azért volt ritka, mert a fémnek túl nagy volt az értéke, így a mindennapi kereskedelemben nem tudták használni. Az azonos súlyú ezüst- és aranypénz értékarányát I. Dareios perzsa király rögzítette először, és ez az arány tartósan fenn is maradt (13,5 : 1). Az ezüst-drachma váltópénze is ezüstből készült, a drachma súlyának megfelelő mértékű töredékeként (vö. 1.5.2.). Ezek azonban rendkívül kicsi érmék voltak, amelyek mindennapi használata nem volt egyszerű. A görög viseletnek nem volt zsebe, ezért az aprópénzt, hogy el ne veszítsék, a görögök a szájukban tartották.

Mikor aztán a napidíjammal haza ballagok, otthon ölelget Mindenik

regi.tankonyvtar.hu · web viewa mai értelemben vett történetírás az ókori keleti államokban...

Documents