Gondolatok Vlaszov orosz tábornok sorsárólKovács Kiss Gyöngy http://www.hhrf.org/korunk/9906/6k22.htmA kiváló jelenkorkutató, hadtörténész Gosztonyi Péter számára a történelem fehér foltjai jelentették talán az igazi kihívást. Szerencsésnek tekinthető, mivel a neki legkedvesebb század — 20. századunk — szinte tálcán kínálja a tényeket vallatóra fogó szakembernek e fehér foltokat, illetve a több évtizeden keresztül konjunkturálisan félre(át)értelmezett történéseket, melyeket a polgári értékrendet és -szemléletet magáénak valló kutató mindig a történeti hűség iránti elkötelezettséggel tételezett és jelenített meg írásaiban.A hangsúly minden történésznél máshova kerül. Gosztonyi Péternél a politikum—humánum viszonyrendszerének elemzése került előtérbe, ahogyan azt munkái zöme bizonyítja: Föltámadott a tenger... 1956 (1989); A kormányzó Horthy Miklós (1990); Vihar Kelet-Európa felett (1990); Stalins fremde Heere (1991); A magyar Golgota (1993); Budapest lángokban 1944—1945 (1998).A történelmi fehér foltok közé tartozik Vlaszov orosz tábornok sorsa is, akinek személyével az utóbbi évtized orosz történetírása látványosan sokat foglalkozik, illetve akit a kommunista időszak alatt a párt irányította történészcéh egyszerűen törölt a történelemből. Vlaszov azokban az évtizedekben unperson, nemlétező személy lett, jóllehet 1942-ig a Vörös Hadsereg megbecsült tábornokaként tartották számon. Életútja Moszkva 1941-es védelmétől a németekkel való tárgyalásokon keresztül Sztálin bitójáig vezetett. Hős volt-e Vlaszov vagy népe árulója? — teszi fel a kérdést Gosztonyi Péter.A történészt mindig jellemzi kutatásainak tárgya és a szenvedély, ahogyan egy adott kérdéskört tárgyal. Gosztonyi Péter mindig tárgyilagosan — sohasem szenvtelenül azonban —, ugyanakkor rendkívüli empátiával közelített kutatási területéhez, századához, századunkhoz.Az alábbi tanulmány közreadásával tisztelgünk az idén márciusban elhunyt Gosztonyi Péter emléke előtt, aki 1990-től a szó valós értelmében rangos és önzetlen munkatársa volt a Korunknak.

Kovács Kiss Gyöngy A. A. Vlaszov második világháborús szerepe, személye és roppant kényes tevékenysége az 1945 után szovjet érdekszférába került országok történészei és a történelmet kedvelő olvasói előtt évtizedeken keresztül tabu volt. Fehér folt a német—szovjet háborúban. A marxista—leninista szabályok szerint itt is úgy történt, mint más esetekben: amiről nem beszélünk, az nincs. Nem létezett. A Szovjetunióban is hasonló volt a helyzet. 1955-ig a szovjet háborús memoárokból vagy hadtörténeti esszékből hiányzott Vlaszov neve — még ha ez egyenlő volt is a történelemhamisítással. Nevét az 1941. decemberi Moszkva alatti csatából is kitörölték, jóllehet hadserege, a 20. Lövész Hadsereg egyike volt azon vitéz fegyveres erőknek, amelyek oroszlánszerephez jutottak Zsukov Moszkvát védő stratégiájában. 1942-ben, amikor az altábornagy Vlaszov a 2. csapást mérő hadsereg helyettes parancsnoka lett, és hadműveletei alatt — melyeket Moszkvából irányítottak — serege nehéz harcokban a Volhov erdeiben nyomorultul elpusztult (csak 32000 fogoly maradt) — a szovjet hadtörténelem nem írt e hadseregről, ahogy parancsnokáról sem. A. A. Vlaszov személyét a mai Oroszországban kezdik felfedezni. A róla szóló gazdag nyugati irodalom egy részét oroszul kiadták, és megszólították, emlékeik elmondására kérték fel azon „vlaszovistákat” is — aggastyánokat —, akik 1955-ben egy hruscsovi nagy amnesztia alkalmából elhagyhatták idő előtt a Gulágokat. Dokumentumokra is bukkanhat a leleményes kutató. E háborús fehér folt kiiktatása vonatkozásában van azonban egy politikai oldala is a Vlaszov-reneszánsznak. Ki is volt ez a A. A. Vlaszov altábornagy? Német zsoldlistára felkerülő exszovjet hazaáruló, nemzetközi kalandor vagy orosz hazafi, aki fegyverrel a kézben akarta hazáját Sztálin kommunista uralmától megszabadítani?

E kérdéskatalógusra a válasz a történész számára sem könnyű. És nehéz e téren objektívnek lenni. Az olvasottak után talán mindenki maga adhat választ a fenti kérdésekre. Vlaszov személyében is egy önmagában ellentmondásos, karizmatikus hazafi volt. Négyéves papi szeminárium és húszévi szolgálat a Vörös Hadsereg keretében kihatott jelleme formálására. Katonaként — szakember volt. Kínai küldetése és az ott tapasztalt „vasfüggöny” nélküli, úgymond „nyugati életforma”, főleg az információs szabadság gondolkodásmódját bizonyára pozitív módon befolyásolta. A harmincas évek második felében végrehajtott sztálini véres tisztogatások a Vörös Hadsereg tisztikarában minden bizonnyal mélyen megdöbbentették és nem erősítette meg benne Sztálin iránti odaadását. S ne felejtsük: Vlaszov kommunista volt. Erős szocialista beütéssel. Kommunistát és nem bolseviket mondtam, mert ez a megállapítás — nézetem szerint — két külön politikai-társadalomtudományi kategória. E politikai alapállása megkönnyítette Vlaszovnak, hogy Adolf Hitler német nemzetiszocialista politikáját megértse, illetve annak alapjait (a fajelméleten kívül) maga is vállalja. Vlaszov elhatározása, hogy ha kell, akár a németekkel is szövetkezik Sztálin ellen, úgy vélem, 1942 nyarán, hadseregének Sztálin által való feláldozása utáni kéthetes volhovi bolyongása idején érlelődött. Az antifasiszta koalíció létében és főleg tartósságában — mint oly sokan mások Sztálin környezetében és a Vörös Hadsereg felső vezetésében — ő sem hitt. Az 1914—17-es, e vonatkozású tapasztalatok csak megerősítették e hitében. Vlaszovnak kapóra jött, hogy 1942 nyarán az Oberkommando des Heeres (OKH), amely a keleti német arcvonalért a teljes felelősséget viselte, megosztott volt. Egy hányada szívesen működött együtt az oroszokkal. Vallották — ha messze nem is abban a mértékben, mint a szovjet altábornagy —, hogy „Oroszországot csak az oroszok segítségével lehet legyőzni!” Ez az OKH-beli, a helyzetet reálisan tekintő főtiszti és tábornoki csoport már Vlaszov felbukkanása előtt kísérletet tett több hadifogságba jutott szovjet tábornoknál, hogy álljon — Sztálin és kommunista rezsimje ellen — a németek mellett csatasorba. Katonákban, illetve tisztekben nem lett volna hiány: 1941 nyara óta a Wehrmacht többmillió vörös katona hadifoglyot ejtett. Igaz, ezek jó része — a nácik szlávgyűlölő politikája következtében — nem élte meg 1942 tavaszát, e téren is változott azonban a helyzet. 1942 tavaszától a fogságba esett vörös katonák már megfelelő élelmiszeradaghoz, higiéniai és orvosi kezeléshez jutottak. A hitleri hírhedt kommisszár-parancsot (minden politikai tisztet, elfogatásuk után, hadbírósági ítélet nélkül agyon kell lőni) 1942 nyarára — ha nem is hivatalosan — gyakorlatilag felfüggesztették. A fogságba esett szovjet tábornokok (főleg Lukin altábornagyra gondolt itt az OKH Oroszország jövőjével foglalkozó német propagandacsoportja) visszautasítottak minden együttműködést Hitlerrel. Vlaszovnál azonban más volt a helyzet. Az altábornagy többhetes hadifogsága és számos beszélgetések, tárgyalások után hajlandónak mutatkozott egy Orosz Felszabadító Bizottság élére állni, illetve azt megszervezni. Célja: a bizottság felállása után meghirdetni annak politikai programját, majd egy tíz hadosztályból álló Orosz Felszabadító Hadsereget német politikai és katonai segítséggel talpra állítani. A német hadsereggel egyenrangú szerepet kívánt, a későbbiekben pedig egy hitleri „új Európában” szövetségi viszonyt. Vlaszov nem a Romanovok uralmát akarta visszaállítani. Ő kezdettől fogva az 1917-es februári polgári forradalom alapjain kívánta bizottságát megszervezni. Vagyis: nem parancsuralmi rendszeren, hanem több párt részvételével, alkotmányozó gyűléssel és „demokratikusan” (illetve, amit ezen az oroszok értenek). Az 1917-es Orosz Birodalmat kívánta feltámasztani, ahol a nemzetiségeknek a dolgok menetébe semmi beleszólásuk nem lett volna. Hogy mindezek a vlaszovi elképzelések Hitler Oroszország leigázása utáni elképzeléseivel homlokegyenest ellenkeztek — erről Vlaszov nem tudott, vagy nem is akart tudomást venni. Az altábornagy kiváló szervező, jó katona, de politikusnak csapnivalóan rossz volt.

Hitler terve, hogy Oroszországot első menetben még 1941 végéig az A—A vonalig (Arhangelszk—Asztrahány) meghódítja, Moszkva, Leningrád népét kiéhezteti, és utána az Uralig Oroszországot négy főkormányzóságra osztja, amelynek élére külön minisztériumot hoz létre — ezt Vlaszov, ha hallotta is volna, csak rossz tréfának tartotta. Később változott a véleménye. Főleg amikor a nagyképű balti-német náci ideológust, Alfred Rosenberget megismerhette, aki amolyan indiai alkirályként kívánt a négy főkormányzóság felett minisztériumával uralkodni. Az orosz, ukrán, fehérorosz értelmiséget ki akarta irtani. Egyetemeket, gimnáziumokat be is záratott. A tanárok KZ-be vagy a falhoz kerültek, agyonlövésre ítélve. Hitler és Rosenberg „emberevő” álláspontja az volt, hogy az orosz „alacsonyrendű faj” — legyen a német gyarmatosítók rabszolgája. Ehhez elég a négyelemis iskola, ahol minimális tudásra tehet szert. Egyetlen nyugati biográfiában, monográfiában és a Vlaszovval kapcsolatos dokumentációban sem találtam nyomát annak, hogy Vlaszov egyáltalában tudta ezek után, kivel szövetkezik. Pedig 1943-ban Vlaszov Nyugat-Európában is járt: Berlinben lakott, Párizst és más német fennhatóság alá került európai fővárost is meglátogathatott. Ott a régi és új emigráció tagjaival beszélgethetett. Tőlük semmit sem hallott Hitler oroszországi terveiről? Pedig a németek Führerje a Mein Kampf című alapprogramjában megírta nézeteit az orosz kérdésről. E vonatkozásban süket és vak volt Vlaszov altábornagy? Vagy 1943—44 telén már nem volt részére visszavonulási lehetőség? Orosz fatalizmussal várta a dolgok alakulását? Hátha Hitler eltűnik a politika porondjáról? Hátha felbomlik az antifasiszta koalíció? Hátha Berlinben a józan ész kerekedik felül? Hiszen ez időpontban a németek hadigépezete az egyik kudarcból a másikba süllyedt. Minden arcvonalon vissza kellett vonulnia. Az angolszász légierő pedig egyértelműen uralta a német légteret. Vagy Vlaszov is a Hitler által beharangozott német — háborút eldöntő — „csodafegyverek” bevetésében bízott? A német hadsereg helyzete egyre rosszabbodott. Főleg 1944 nyarától, amikor megnyílt a második front Franciaországban, és a keleti arcvonalon a Bagration hadművelet során a Vörös Hadsereg szétverte és megsemmisítette a német „közép” hadseregcsoportot, elérve a Visztulát. Berlinben, Hitler környezetében, az eddigi hű palladinok fejében kérdőjelek bukkantak fel. S ha esetleg mégis elveszítjük a háborút? Nem kellene ez ellen újabb erőfeszítéseket — akár az ideológia terhére — tenni? Himmler kapcsolt legelőször. És az ő pártfogoltja lett A. A. Vlaszov, akit eddig Berlinből, hol hosszabb, hol meg rövidebb pórázon tartottak. Vlaszov kapva kapott a Himmler által nyújtott lehetőségeken. Pedig ez már 1944 késő őszén volt. És Himmlerről Európában minden gyerek tudta, ő Hitler hóhéra. Vlaszovnak is tudnia kellett ezt, hogy Berlinben a német Berijával tárgyal. De számára csak a tárgyalás eredménye volt fontos. Az meg adott pillanatban pozitívnak tetszett. Megszülethetett a KONR és a ROA! Sőt: 1945 elején Vlaszovot még írásban is biztosították, hogy a német birodalmi kormány őt, bizottságát és az Orosz Felszabadító Hadsereget teljes jogú szövetségesként ismeri el. (Hogy ez a „papír” mit ért a valóságban, azt maga Hitler leplezte le egy 1945. februári zárt katonai helyzetjelentés során: „Jó — mondotta a legfőbb német vezető. — Vlaszov csak állítsa fel a hadseregét. De nehogy azt gondolja, hogy ő lesz Oroszország cárja!”) A ROA 1. hadosztálya a tűzkeresztségen átesve — 1945-ben — tulajdonképpen kudarcot vallott. Annak ellenére, hogy vitézül harcolt, és érzékeny veszteségeket szenvedett. Parancsnoka önhatalmúan elhagyta a hadszínteret. Nem akart többé embert áldozni. Vlaszov mozgalma — egy új Oroszország megteremtése érdekében — minden vonatkozásban csődöt mondott. Későn engedélyezték aktív fellépését. Az altábornagy hagyta magát az orránál fogva vezetni. Pozitívumként kell elkönyvelnünk azonban, hogy még a KONR felállítása előtt sikerült neki — mintegy előjátékként — a Német- és Franciaországba kényszermunkára orosz földről elhurcolt 7—8 millió honfitársa páriasorsán segíteni, és

ugyanez vonatkozik ama 1,5—2 millió szovjet hadifogolyra, akik német fogságban átélték 1941—42 szörnyű telét (3 millió halott mellett!). Vlaszov politikai vonatkozásban analfabéta volt. Ez apróbb dolgokban is megmutatkozott. A ROA például fennállása kezdetétől hivatalosan mint német gyaloghadosztály szerveződött, és mindvégig német egyenruhát viselt — igaz, a mundérra felvarrt ROA megkülönböztető jelzéssel. A ROA csapattisztjei ezzel szemben — néhány kivételtől eltekintve — büszkén parádéztak német tiszti uniformisban, az be nem vallott felsőbbrendűségi érzést (így hitték) kölcsönöz ámukra. Vlaszov és Truhin (esetleg 2—3 hasonlóan magas beosztású ROA-főtiszt) ezzel szemben nem volt hajlandó német uniformisba bújni (nem is kívánta tőlük senki); ők maguk által kreált fantázia-egyenruhát viseltek. Vlaszov elmulasztotta a Prágában 1944 novemberében megalakított Orosz Felszabadító Bizottságot Németország csatlósaival, fegyvertársaival vagy szövetségesével (Japánnal) diplomáciai téren német szövetségesi viszonyában elismertetni. A semleges államok képviselői még meghívást sem kaptak a KONR megalakítására. Önmagát szigetelte el a világtól, illetve megelégedett a német szövetségesi státussal. Hiányzott így Nyugat felé való kapcsolatkeresése — jóllehet Vlaszovnak 1945 elején rá kellett volna jönnie, hogy Hitler az antifasiszta szövetség hadseregeinek győzedelmes előrenyomulása következtében legkésőbb 1945 nyarára kénytelen lesz kapitulálni. Így elesett attól, hogy egy német összeomlás örvényében kiskaput nyisson London és Washington felé. (Más kérdés, hogy a nyugati hatalmak Vlaszov minden közeledését visszautasították volna.) A nyugatiak Vlaszovot, társait és intézményeit Hitler propagandaszervezete egy részének tekintették, amely szövetségesük, a Szovjetunió ellen irányul. A. A. Vlaszov szerepe, története a német—szovjet háború egyik epizódja. Marad a kardinális kérdések megválaszolása: Hős volt-e Vlaszov tábornok? Katonaként — főleg a Vörös Hadsereg kötelékében (20. hadsereg!): igen. Hazafi volt A. A. Vlaszov? Rossz lóra tette fel jó ügyét. Történelmileg a lehető legrosszabb órában. Ha Hitler győz — Vlaszov akkor sem valósíthatta volna meg egy megújuló Oroszországgal kapcsolatos álmát. A kérdésre tehát csak negatív lehet a válasz. Csatlósa volt-e Vlaszov a Német Birodalomnak? Akarata ellenére, igen. Szerepe és fellépése azonban nem befolyásolta az európai háború menetét. Tudatában volt-e Vlaszov, hogy mi vár rá és híveire, ha Németország elveszti a háborút, és ő Sztálin kezére kerül? Igen. Ismerte a kommunista rendszert. Ő már akkor töröltetett a Vörös Hadsereg soraiból, amikor a német hadifogságot választotta, ahelyett hogy a (Sztálin okozta reménytelen helyzetben) főbe lőtte volna magát. Mindezek Vlaszov és mozgalmának — emberi tragédiák sorának mérlege.