tankonyvtar.hu · web viewhistória 1987-056 história 1987-056 minden jog fenntartva. bármilyen...

História 1987-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1987-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Luxemburgi Zsigmond. Magyar király, németrómai császár� ................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 71. A Zsigmond-kor kutatásának problémái ................................................................................. 72. Képek ...................................................................................................................................... 9

3. ....................................................................................................................................................... 131. Magyarország Európában. A felvilágosodás kora ................................................................ 132. Képek ................................................................................................................................... 16

4. ....................................................................................................................................................... 181. Mikor kezdõdött Magyarországon a személyi kultusz elleni harc? ..................................... 182. Képek ................................................................................................................................... 18

5. ....................................................................................................................................................... 201. Tá-tá tá-ti-tá, tá-ti-ti-tá. A taps anatómiája ........................................................................... 202. Képek ................................................................................................................................... 22

6. ....................................................................................................................................................... 251. Jelszavak, politikai ünnepek ................................................................................................. 252. Képek ................................................................................................................................... 27

7. ....................................................................................................................................................... 291. Egy szimbólum születése. Így épült a Sztálin-szobor .......................................................... 292. Képek ................................................................................................................................... 34

8. ....................................................................................................................................................... 371. Aki szembe mert fordulni Sztálinnal. Fjodor Raszkolnyikov .............................................. 37

9. ....................................................................................................................................................... 451. ...de megmásítani sem szabad. A sztálinizmusról� � ................................................................ 45

10. ..................................................................................................................................................... 491. Születésnapok anatómiája. Zala, 1949, 1952. Sztálin és Rákosi születésnapja ................... 492. Képek ................................................................................................................................... 52

11. ...................................................................................................................................................... 571. Városnév születik. Sztálinváros ........................................................................................... 572. Képek ................................................................................................................................... 59

12. ..................................................................................................................................................... 601. A trolleybusz útja. Vers ......................................................................................................... 602. Képek ................................................................................................................................... 62

13. ..................................................................................................................................................... 641. ...e törvény szavára dalol a szívünk. Személyi kultusz és dalkultúra.� � .................................. 642. Képek ................................................................................................................................... 67

14. ..................................................................................................................................................... 711. Poljuska, holdfénykeringõ, traktoros induló ........................................................................ 712. Képek ................................................................................................................................... 74

15. ..................................................................................................................................................... 751. A sztálini rendszer és kritikusai ............................................................................................ 752. Képek ................................................................................................................................... 82

16. ..................................................................................................................................................... 831. Vezérekrõl, példaképekrõl gyermekeknek. A sztálinizmus tankönyvei ............................... 832. Képek ................................................................................................................................... 85

17. ..................................................................................................................................................... 92


História 1987-056

1. Számtanpéldák és ideológia, 1952. Általános iskolai tankönyv részlete ............................. 9218. ..................................................................................................................................................... 93

1. ...öltözzetek fehérbe. Felülrõl szervezett népi kultúra� � .......................................................... 932. Képek ................................................................................................................................... 97

19. ................................................................................................................................................... 1001. Kulák-legendák .................................................................................................................. 1002. Képek ................................................................................................................................. 103

20. ................................................................................................................................................... 1111. A Szovjetunióban ezt mindig így csinálják. Iparpolitika 195051� � � ...................................... 1112. Képek ................................................................................................................................. 113

21. ................................................................................................................................................... 1161. Festett valóság? Sztálinizmus a festészetben ..................................................................... 116

22. ................................................................................................................................................... 1191. Sztálinizmus és centralizált államhatalom. Vázlatos gondolatok� � ...................................... 119

23. ................................................................................................................................................... 1231. DEMETER Zsuzsanna ...................................................................................................... 1232. Képek ................................................................................................................................. 125

24. ................................................................................................................................................... 1321. Meg nem történt találkozó. A Rajk-perrõl ......................................................................... 1322. Képek ................................................................................................................................. 136

25. ................................................................................................................................................... 1381. Savoyai Jenõ herceg és a magyarok ................................................................................... 1382. Képek ................................................................................................................................. 141

26. ................................................................................................................................................... 1421. Román címer magyar kéztõl, 1921� ................................................................................... 1422. Képek ................................................................................................................................. 142

27. ................................................................................................................................................... 1451. Az Áchim-ügy .................................................................................................................... 1452. Képek ................................................................................................................................. 146

28. ................................................................................................................................................... 1481. Az osztrák hadsereg Magyarországon, 18491859� .............................................................. 1482. Képek ................................................................................................................................. 150

29. ................................................................................................................................................... 1511. Spanyol király Magyarországon, 1908, 1937 .................................................................... 1512. Képek ................................................................................................................................. 153


1. Luxemburgi Zsigmond. Magyar király, németrómai �császárÉVFORDULÓ

ENGEL Pál

Luxemburgi Zsigmond

Magyar király, német-római császár

Zsigmond király trónra lépésének 600. évfordulóján az MTA Történettudományi Intézete, a Budapesti Történeti Múzeum, az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportja és a bochumi egyetem történelem tanszéke tudományos konferenciát rendezett 1987. július 8–11. között. Zsigmond – aki 1387–1437 között 50 évig ült a magyar trónon, és hosszú uralkodása alatt a német-római császári, a cseh királyi koronát is megszerezte – az egész közép-európai régió középkori fejlődése szempontjából meghatározó egyéniség volt. A „nemzetek feletti” uralkodót a 19–20. században kialakuló nemzeti történetírások egyike sem érezte magáénak, hanem jobban „nemzeti” uralkodóit méltatta. A mostani konferencián német, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, jugoszláv és magyar résztvevők igyekeztek a nagy formátumú államférfi valós képét megrajzolni. (A szerk.)

Nem biztos, hogy mindig a kortársi megítélés a legjobb útmutató egy uralkodói életmű megítélésében. IV. Béláról, akit ma a „második honalapítóként” tisztelünk, a magyar krónikairodalom semmi érdemlegeset nem jegyzett fel, Károly Róbertről is főleg azt tartotta fontosnak elmondani, hogy kiirtotta Zách Felicián egész nemzetségét és ezért az úr – aki „azokat fenyíti, akiket szeret” – figyelmeztetésül tönkretette hadseregét, amelyet a románok ellen vezetett. Nagy Lajos király vejével, Luxemburgi Zsigmond császárral (1387–1437) is hasonlóan álltunk. Az ő magyarországi uralkodását először Mátyás kortársa, Thuróczy János próbálta megrajzolni, részben olyanok visszaemlékezéseiből, akik még közelről ismerték. Végeredményben nem lehet állítani, hogy ne tisztelettel emlékezett volna meg róla, mégis úgy esett, hogy elbeszélésében a hangsúlyok inkább a kellemetlen emlékekre jutottak, az utókorban pedig már csak ezekre volt szokás visszagondolni. Így aztán Zsigmond maradt az az uralkodó, aki lefejeztette Hédervári Kont Istvánt és harmincegy büszke társát (1388); aki a törökök elől előbb Nikápolyná1 (1396), majd Galambócnál (1428) megfutott; akit az urak fogságra vetettek, ahonnan csak a Garai testvérek irgalmából szabadult ki (1401); aki végleg elvesztette a Nagy Lajostól dicsőséggel meghódított Dalmáciát (1402–1420); végül aki „határtalan könnyelműsége” folytán örökös pénzzavarral küszködve mindent elzálogosított, étkészletétől kezdve a tizenhat szepesi városig, mely utóbbiakat csak Mária Terézia szerzi majd vissza a magyar korona számára. Mindebből más, mint kedvezőtlen portré nemigen kerekedhetett ki, kivált ha hozzávesszük, hogy a modern korban a történelmet többnyire józan nyárspolgárok írták, akikre éppoly rossz benyomást tettek a bővérű uralkodó gáláns kalandjai, mint az a tény, hogy valaki rendszeresen többet költ, mint amennyi a jövedelme. Mindeme negatívumokat azután századunk első évtizedeiben Hóman Bálint foglalta össze tudományos igényű szintézisbe, amelyben a korszakot már a „nagybirtok uralma és főúri „ligák” versengése jellemezte. Eredményeit Szekfű Gyula úgy összegezte, hogy Zsigmond ötvenéves uralkodása idején „a királyi hatalom tekintélye és anyagi ereje nagyban lehanyatlott”.

Ennek a szomorú tablónak sok eleme máig kísért kézi- és tankönyvekben egyaránt, noha időközben hatalmas, eddig jórészt feltáratlan forrásanyag birtokában megkezdődött Zsigmond magyarországi uralkodásának újraértékelése. Középkorunk egyik legjobb ismerője, Mályusz Elemér 1951-ben megindította a Zsigmondkori Oklevéltár publikálását (az 1387–1410. éveket felölelő kötetek jelentek meg, amelyek összesen 14 389 egykorú irat kivonatát tartalmazzák) és 1984-ben terjedelmes monográfiában foglalta össze több évtized kutatásainak eredményeit.* Az értékelés változását jelzi, hogy ez évben, 1987-ben már nagyszabású kiállítás és (július 8–11. között) nemzetközi tudományos konferencia ünnepelte a király trónra lépésének 600. és halálának 550. évfordulóját. A jelentős nemzetközi érdeklődést az magyarázza, hogy Zsigmond az egyetlen középkori magyar uralkodó, akinek említése nélkül kontinensünk története még dióhéjban is alig írható meg. Nemcsak – magyar király volt, hanem 1410-től a német-római birodalom uralkodója is, és a német történetírás egyre jobban hajlik arra, hogy a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodói egyéniségét lássa benne. Végtére is az európai kereszténység mindenekelőtt neki köszönhette legnagyobb középkori váltásának, az 1378-ban kitört „nagy egyházszakadásnak” a felszámolását. Császári minőségében ő hívta össze a legnépesebb kongresszust, amely a földrészen a napóleoni időkig valaha is összeült: a három versengő pápa letételére és az új pápa megválasztására hivatott konstanzi egyetemes zsinatot (1414–18), s azt nemcsak végigelnökölte, hanem erélyével, intelligenciájával és hallatlan diplomáciai talentumával ténylegesen irányította. Közben bejárta Nyugat-Európát Aragóniától Angliáig (1415–16), hogy koronás kollégáival a nagy békeműről tárgyaljon, és végül csakugyan


elérte, hogy a zsinat eredményesen fejezhette be munkáját. Persze ő volt az is, aki jobb belátása ellenére kénytelen volt a zsinaton aláírni a cseh teológus-forradalmár Husz János halálos ítéletét (1415), és később, mint a cseh trón várományosa, évtizedes küzdelembe bonyolódott emiatt a huszita eretnekekkel. Nem lett volna azonban vérbeli diplomata, ha nem birkózik meg ezzel a gondjával is. Miután fegyverrel nem boldogult, kiegyezett a huszita mozgalom mérsékelt irányzatával, a „kelyhesekkel”, rábírta a pápát és a bázeli egyetemes zsinat főpapjait arra a hallatlan engedményre, hogy tudomásul vegyék a huszita mozgalom legfőbb újításait, közte, a két szín alatti áldozást (1433), majd a kelyhesekkel és a katolikusokkal megsemmisíttette halálos ellenségeit, a radikális huszita „taboritákat” (lipanyi csata, 1434) és így még megérte, hogy királyként vonulhatott be Prágába (1436), ahol hajdan atyja, IV. Károly császár – egyben cseh király – székelt.

A nagyszabású nyugati politikához biztos hátország szükségeltetett, mert az egykor hatalmas „római szent birodalom” a 13. század óta alig volt egyéb, mint sok-sok fejedelemség laza együttese, s így a császári koronának sem volt sok értéke már ekkoriban a ragyogásán kívül. A birodalom fejévé választott uralkodók egyedül arra az erőre alapozhatták politikájukat, amelyet saját „családi” tartományuk képviselt: a Habsburgok az osztrák tartományokra, a Wittelsbachok Bajorországra, a Luxemburgiak pedig az 1310 óta birtokolt cseh trónra. Zsigmond esetében ezt a hátországot a magyar királyság jelentette. A magyar trónt 1387-ben az országnagyok (a „bárók”) választásából nyerte el, mint Nagy Lajos leányának, Máriának a férje. Hosszú időbe telt, amíg meg tudta vetni a lábát és maga alá tudta gyűrni a királycsináló bárók ligáját. Miután azonban szívós aprómunkával sikerült megbízható híveket – részint magyar urakat, mint Garai Miklóst, Maróti Jánost, a Perényieket és másokat, részint idegeneket, mint a stájerországi Cillei Hermannt, a lengyel Stibor vajdát, a firenzei születésű Filippo Scolarit, azaz Ozorai Pipót – gyűjtenie maga köré és – mind több befolyással felruháznia őket, segítségükkel 1403-ban leverte az ellenzék mozgalmát és többé nem engedte szóhoz jutni. Ezután „élete végéig nem háborgatta országában belső zavargás: nyugodtan viselhette uralkodói jogarát” (Thuróczy). A korábban elhalt Mária helyett Cillei egyik leányát, Borbálát vette nőül, és uralmának huszonkét leghívebb támogatóját 1408-ban a Sárkányrend lovagi társaságába tömörítette, amelynek alapító okmánya örök hűségre kötelezte tagjait a dinasztia és egymás iránt.

Zsigmond nem a legszerencsésebb időben lett magyar király. A Balkánon születőben levő új nagyhatalom, az oszmán-török birodalom épp ekkortájt érte el terjeszkedése során az ország déli határát (1389), és ekkor vette kezdetét az a hosszú, csaknem szakadatlan élethalálharc, amely – a királyság erőit fokozatosan felőrölve – végül a mohácsi katasztrófához (1526) vezetett. A magyar nemesség az Anjou-királyok idején megszokta a gyengébb ellenfeleket és a hódító háborúkat, s nehezen törődött bele, hogy most az oszmánokkal szemben Magyarország szorul védekezésre. A török martalócok pusztításaiért és a sorozatos katonai kudarcokért elsősorban Zsigmondot és kormányát tette felelőssé, éppoly elfogultan, mint amilyen elfogultan bocsátotta meg később bálványának, Hunyadinak a várnai és rigómezen vérfürdőszerű vereségeket. Maga a király már a tragikus nikápolyi csatavesztés (1396) után levonta a következtetést, hogy az országnak az oszmánok ellen nem támadásra, hanem védelemre kell berendezkednie, és a továbbiakban ez a szempont diktálta déli politikáját, ugyanúgy, ahogyan évtizedek múlva Mátyásét is. A déli végek oltalmát ütközőállamok közbeiktatásával igyekezett megoldani: vazallusává fogadta a szerb fejedelmet, többször megpróbálta ugyanezt Havasalföldön, és éveken át hadakozott Bosznia uralmáért Hervoja vajdával és török szövetségeseivel. Emellett a török betörések kivédésére az 1420-as években az Al-Duna mentén nagyszabású végvárvonalat építettek ki, amely a továbbiakban vagy száz évig állta a sarat anélkül, hogy később valaha is lett volna újból eszköz és energia a felújítására.

A török fenyegetés volt a kiváltója azoknak a reformkísérleteknek is, amelyek a Nikápolyt követő temesvári országgyűlésen (1397), majd az 1430-as években az elavult Anjou-kori hadszervezet és a honvédelem korszerűsítését célozták. Általában elmondható, hogy Zsigmond – és ez az egyik legmodernebb vonás egyéniségében – szívesen hajlott a változtatásra, ami különben a középkori mentalistástól általában idegen volt. A kor embere minden téren görcsösen ragaszkodott a hagyományhoz és az „új” jelzőt rendesen pejoratív csengésűnek érezte. Jellemző, hogy amikor a király halála után az 1439. évi országgyűlésen a rendi ellenzék visszavonatta Zsigmond legtöbb intézkedését, röviden csak „káros újítások” címszó alatt emlegették azokat. A nemességet különösen fájdalmasan érintette a telekkatonaságnak nevezett új intézmény törvénybe iktatása, ami birtokai arányában fegyveresek kiállítására kötelezte, és ezzel tulajdonképp megsértette a nemesi birtok adó- és tehermentességének ősi elvét. A papság főképp az egyházi vagyonok adóztatását sérelmezte, meg azt, hogy a császár számos püspökséget éveken át betöltetlenül hagyott, jövedelmüket a saját céljaira – elsősorban a török elleni határvédelemre – fordítva. Jó szívvel leginkább a királyi városoknak volt okuk Zsigmond uralkodására emlékezni: igaz, hogy tőlük is folyton pénzt követelt, de ennek fejében mindenkivel szemben védelmébe vette őket, gyarapította kiváltságaikat és erejüket, szorgalmazta falaik kiépítését és tőle telhetően gondoskodott gazdasági prosperitásukról, mindenekelőtt a belső béke és a közbiztonság szigorú fenntartásával. Jóindulatát a városok utóbb azzal hálálták meg, hogy az 1440-es évek polgárháborúiban a rendekkel szemben minden erejükből leányát, Erzsébetet és unokáját, a kis V. Lászlót segítették. Még a jobbágyság körében is élt olyan hit,


hogy Zsigmond hajlandó megvédeni, őket az úri önkény ellen. Táplálhatta ezt többek között az a körülmény is, hogy a király egész uralkodása folyamán biztosítani igyekezett jogukat a „szabad költözéshez”, azaz földesuruk szabad megválasztásához. Mindenesetre, amikor Zsigmond utolsó évében, 1437-ben kirobbant a Budai Nagy Antal és társai vezette erdélyi parasztfelkelés, a jobbágyhadak Zsigmondhoz küldték el követeiket Prágába abban a reményben, hogy igazságot szolgáltat nekik. Inkább illúzió lehetett ez, hiszen nehezen hihető, hogy az uralkodó a földesurakkal szemben nyíltan az ő pártjukra állt volna; a halál mindenesetre megmentette attól, hogy állást kelljen foglalnia, és a felkelés néhány héttel azután elbukott. Azonban nem lehet véletlen, hogy ugyanezzel az illúzióval találkozunk Zsigmond másik országában is. Két évvel a halála után, 1439-ben terjedelmes röpirat készült a bázeli egyetemes zsinaton működő körökben, amely a birodalom és az egyház újjáalakításának átfogó programját tartalmazta, és szó volt benne egyebek között a paraszti szabadság kibővítéséről is. Az írás címe – Reformatio Sigismundi, azaz „Zsigmond reformja” – azt jelzi, hogy a kor haladó gondolkodói szívesen fémjelezték törekvéseiket a császár nevével.

Mint ez is mutatja, Zsigmond kétségkívül egyike volt a késő középkor legszínesebb egyéniségeinek. Prágából kitűnő nevelést hozott magával, és a miliőnek, melyben felnőtt, magas szellemi színvonalára utal az a tény, hogy apja volt az első európai uralkodó, aki önéletrajzot írt. Ő maga hét nyelvet tanult meg, köztük latinul, és ez nemcsak arra tette képessé, hogy figyelemmel kísérje a zsinatok tanácskozásait, hanem arra is; hogy útjai során bárhol és bárkivel könnyen teremtsen kapcsolatot. Úri gőgtől mentes, közvetlen modorát különösen a polgárok értékelték Európa-szerte, de tudósfélékkel is könnyen megtalálta a hangot. Bizonyos, hogy a műveltséget becsülni tudta, amire egy neki tulajdonított szállóige is utal: „Lovaggá egy nap alatt ezret is üthetek, de doktorrá ezer nap alatt egyet sem.” Ugyanakkor voltak benne olyan tulajdonságok is, amelyekkel úri környezetének imponálhatott. A sors nemcsak éles elmével, hanem előnyös külsővel is megáldotta, aminek nagyon is tudatában volt, és szívesen ábrázoltatta magát. Portréiról élénk tekintetű, hullámos szőke hajú, öregkorában is jó karban levő, valóban fejedelmi méltóságú férfi tekint ránk, akin meglátszik elnyűhetetlen egészsége és életöröme. Zsigmond a politikán kívül a fényűzést, a lakomákat is kedvelte, kivált pedig az asszonyokat. Nőügyeiről éppúgy adomák keringtek, mint szellemes riposztjairól. Elsősorban mégis uralkodni szeretett és feladatát minden jel szerint komolyan is vette. Sokszor keltett olyan benyomást, mintha könnyelmű és állhatatlan volna, de egész életműve bizonyítja, hogy az igazi célokat sohasem tévesztette szem elől és szívósan, türelemmel küzdött értük. Ebbeli törekvésében képességeinek és lehetőségeinek kétségtelenül jobban megfelelt a tárgyalóasztal, mint a csatatér. Ha voltak is kezdetben ábrándjai, hogy Nagy Sándor lesz a példaképe, hamarosan letett róluk, hadvezérként a kor legfélelmetesebb hadseregeivel, a törökökkel és a huszitákkal szemben nem remélhetett jelentős babérokat. A diplomáciához viszont csakugyan értett. Elemében érezte magát, ha vitás kérdésekből a kiutat alkudozásokkal kellett megkeresnie és tekintélye e téren oly elismert volt, hogy számos esetben kérték fel idegen hatalmak közvetítőül vagy döntőbíróként konfliktusaik megoldására. Ő maga is szívesen ajánlkozott ilyesmire, ha másért nem, azért, hogy próbára tegye ügyességét, melyben oly mértékben bízott, hogy egy ízben még a véget nem érő „százéves” angol–francia háborúban is megkísérelt békét közvetíteni, amikor – közvetlenül a franciák azincourt-i veresége után Párizsban, majd Londonban tárgyalt.

IV. Károly császár annak idején Prágát Közép-Európa legszebb és legnagyobb városává építette ki. Zsigmond, ha már a sors kényszeréből Budán kellett uralkodnia, megpróbált a nyomába szegődni. Székvárosát fényes épületekkel díszítette, amelyek közül „Friss”, azaz új palotájának egész Európából a csodájára jártak. Útjain mindenfelé gyűjtötte a szakavatott mestereket építkezéseihez, melyek színvonaláról ma leginkább az 1974-ben előkerült nevezetes szoborlelet tanúskodik. Kedvenc tatai vadászkastélyából alig maradt valami, és nem sok látható az akkori pozsonyi várbó1 sem, amelynek rekonstrukciójára pedig éveken át sokat költött. Utolsó évtizedében oda helyezte át székhelyét, hogy Német- és Csehország ügyeit könnyebben szemmel tarthassa, és 1429-ben a birodalmi rendek gyűlése is ott volt kénytelen összeülni. Szerette volna országát egyetemmel is gazdagítani, amiben nyilván szeme előtt lebegett az apja által létesített, ma is fennálló Károly Egyetem példája, de óbudai kísérlete kudarcra volt ítélve. Az 1395-ben életre hívott, majd 1410-ben felújított főiskola néhány évi tengődés után elsorvadt, jóllehet neves külföldi professzorokat nyert meg a számára, és több próbálkozásra nem futotta a császár türelméből.

Ahogy nőtt Zsigmond európai tekintélye, oly mértékben vált az udvara egyre nemzetközibbé, rendszeresen megfordultak benne német fejedelmek és főpapok, cseh és lengyel lovagok, olasz tudósok és művészek, meg mindenféle más náció szülötte, akár követségben, akár azért, hogy szolgálatában szerencsét próbáljanak. Alattvalóinak idegengyűlöletére az 1403. évi felkelés leverése után nem kellett többé tekintettel lennie és valóban számos kegyeltje volt külföldi. Kíséretének szilárd magvát azonban mindig magyar bárói és lovagjai alkották, és a husziták, amikor ellenük vonult, így átkozták: „Gennyedjen el a magyarjaival együtt!” Az udvari nemesség széles körei Zsigmond utazásai során ismerkedtek meg először közelebbről a Nyugat sok tekintetben különböző kultúrájával. Új szokásokat tettek magukévá, így a lovagi címer használatát, és az előkelőkben feltámadt az igény, hogy szegényes udvarházaikat és lakhatatlan sasfészkeiket kényelmes kastélyokra cseréljék


fel. Észlelniük kellett azonban – már akkor is – a nyugati országok nyomasztó gazdagságát. Nem kisebb ember, mint „Rozgonyi Cicelle” férje – akkor a veszprémi püspökség kormányzójaként az országnagyok egyike – írta haza Párizsból: „Sok gyönyörű holmi kapható ebben a városban, de mivel nincs pénzem, hát inkább nem is nézem őket…”

Zsigmond uralkodása itthon mégsem hagyott hátra kedvező emlékeket. A magyar nemesség harcias, zömmel írástudatlan tömegeinek alighanem kevéssé imponált a császár más jellegű egyénisége, viszont irritálta a nemesi kiváltságok ismételt megtiprása és az udvar számára idegen légköre. Valószínű, hogy legtöbbjük érzelmeit az a népének töredék tükrözi a leghívebben, amely Thuróczy előadásában maradt ránk Hédervári Kont és társai megindító sorsáról. A történet szerint a kivégzett vitéz gyermek fegyverhordozója férfi módra visszautasította a király kegyelmét – „Téged, cseh disznó, nem szolgállak!” –, és követte urát a vérpadra. Efféle históriákkal múlathatták akkoriban az időt a nemesi portákon, miközben a császár halálára és „jobb idők” eljövetelére vártak.

* Vö. erre e számunkban Mályusz Elemér cikkét.

2. Képek


1. A Zsigmond-kor kutatásának problémáiMÁLYUSZ Elemér

A Zsigmond-kor kutatásának problémái

A magyar Akadémia 1889-ben határozta el egy Zsigmondkori Oklevéltár kiadását.1 A cél a Zsigmond király uralma idejéből fennmaradt, magyar vonatkozású kiadatlan oklevelek közül a lényegesek kiválogatása és egész terjedelmükben való közlése volt. A nem magyarországi provenienciájú (azaz eredetű) oklevelek Acta extera-sorozatban külön jelentek volna meg. Az összegyűjtött anyag sajtó alá rendezése 1942-ben kezdődött meg. Mivel a háborút követő változás megkönnyítette a magánkézben levő levéltárakban a kutatást, a kiadvány jellege átalakult. Most már célul lehetett kitűzni minden oklevél kiadását; amelynek van társadalmi vonatkozása. A teljes szövegben való kiadás tervét természetesen el kellett ejteni. Csak kivonatokról lehetett szó. Azonban oly kivonatokról, amelyek tartalmazzák az oklevélnek valamennyi, egy kutató szemében értéket jelentő részét. A sablonos oklevelek tömegével is meg lehetett ismerkedni. Ezekről, amennyiben nyomtatásban már megjelentek, rövid regeszták készültek. Másik lényeges változás volt, hogy a külföldi provenienciájú oklevelek bekerültek az oklevéltárba.

Eddig – 1951 és 1958 között – három kötet jelent meg az oklevéltárból. Ez tehát tulajdonképpen inkább regesztagyűjtemény. A három kötet 1387 és 1410 közötti évekből kereken 14 ezer kivonatot, illetőleg regesztát tartalmaz.

A külföldi forráskiadványok magyar vonatkozású adatainak kikeresése hozzásegített a Magyarországgal szomszédos országok társadalmi viszonyainak megismeréséhez. Olyan részletjelenségek hasonlósága, helyenként egyezése tűnt fel, amelyek mindennapiságuknál fogva nem szoktak az összefoglaló munkákban tárgyalásra kerülni. „Szükség volna tehát – mondtam a II. kötet 1956. évi előszavában – egy olyan forráskiadványra, amely a 15. századi fontos okleveleinket a magyarul nem tudók számára könnyen hozzáférhetővé teszi. Csakhogy ennek a kiadványnak nemcsak a középkori Magyarországra vonatkozó okleveleket kellene tartalmaznia, hanem azokat a cseh, osztrák, keletnémet, lengyel, délszláv (boszniai, dalmáciai), román okleveleket is, amelyekből a felsorolt országoknak gazdasági viszonyai, társadalmi fejlődése, államszervezete megismerhetők. Úgy látszik ugyanis, hogy a 14. század végén és a 15. század első évtizedeiben az említett országoknak a fejlődése párhuzamosan haladt, sőt egymással szoros kapcsolatba került. Erről első pillantásra is feltűnő jelenségek tanúskodnak, mint a városokban a patríciusok és a kézművesek küzdelme a vezetésért, amelybe azután Zsigmond Sziléziában és Magyarországon egyaránt beleavatkozott, vagy az állami birtokok elzálogosítása, magánkézbe kerülése. Ez az egység még határozottabban kibontakozónak látszana, ha napvilágot látnának azok az oklevelek, amelyek az árutermelés és a mezővárosok fejlődéséről, a városok számának megnövekedéséről és a polgári rend kialakulásáról, a rendi szervezet kibontakozásáról és az országgyűlések állandósulásáról, a központi hatalom egységét fokozó reformokról vagy a pápai politikával való szembefordulásról szólnak. Sok magyarországi jelenség, amelynek fontossága rejtve van előttünk, egyszerre érthetővé válnék, ha analógia segítene, s főleg a fejlettebb viszonyokhoz lehetne mérni a hazait. De ugyanígy bizonyára a mi állapotaink ismerete se volna felesleges szomszédaink számára.

Oklevéltárunk nem valamennyi oklevele tartalmaz azonban olyan adatokat, amelyek sikeresen volnának felhasználhatók. Nagyobb részük, főleg a családi codexekben már megjelentek, helyi jellegűek, s azok jelentős tömegét is, amelyeket oklevéltárunk közölt először, csak a magyar történészek tudják majd értékesíteni. Ugyanígy vagyunk azonban mi is szomszédaink okleveleivel. Eleve tudjuk, hogy nem valamennyiből fogunk tanulni. Olyan közös forráspublikációra volna szükség, amely – elhagyva a helyi érdekű okleveleket – csak azokat közölné, amelyek szomszédainknak a mi életünkkel közös vonásait tüntetik fel. A kivonatok nem tennének különbséget kiadatlan és nyomtatásban már megjelent oklevelek között, hanem az utóbbiak tartalmát is minden lényeges mozzanatra kiterjeszkedve, oly részletesen közölnék, hogy a teljes szövegüket hozó, de a szomszédos országok könyvtáraiban csak hiányosan fellelhető oklevéltárak és folyóiratok kézbevétele felesleges lenne.”

Javaslatom nem talált visszhangra. 1957-ben vagy 1958-ban a Budapesten vendégként megforduló Leo Stern halle–wittenbergi professzort, a Német Akadémia tagját tájékoztattam élőszóban, majd részletesebben írásban javaslatomról. Az volt ugyanis a meggyőződésem, hogy az NDK történettudománya lehetne a tervezett vállalkozás irányítója. Stern professzor ismételten biztosított, hogy egyetért a tervvel, ennél többre azonban nem jutottunk. Ezen nem is csodálkozhattam. Hat ország történettudományának összefogása volt a feltétel, ez pedig túlságosan körülményes munkának látszott.


Pedig akkor még nem sejtettem, hogy más akadály is van: a Zsigmond személye iránti érdektelenség. Erre a IV. Károly jubileum alkalmával megjelent irodalom olvasása közben jöttem rá. Biztosra vettem, hogy találok felvilágosítást, mint neveltette Károly császár Zsigmondot. Csalódás ért. Bármennyire beleillett volna az irodalomba, hogy szó essék Niccolo dei Beccariról, a ferrarai humanistáról, szerepéről nem kaptam tájékoztatást. Pedig R. Folznak a Historisches Jahrbuch 1963. évfolyamában megjelent cikke ráirányíthatta volna a figyelmet Károly környezetének erre a tagjára. Csalódás ért azzal is, hogy nem találtam bőséges felvilágosítást az európai gótikus szobrászat legszebb darabjai közül Zsigmond udvarából. 1874-ben tárták fel a budai vár udvarán a szobrokat Tangermünde városról. Mint ismeretes, ezt Károly császár Zsigmondnak, mint brandenburgi őrgrófnak székhelyül szánta. Bizonyos vagyok abban, hogy rajtam kívül mások is szívesen olvastak volna arról többet, miben nyilvánult meg a város második Jeruzsálem jellege, a kor gondolati-érzelmi világának milyen elemei volnának leolvashatók a még meglevő épületekről, romokról.

A szűkszavúsággal szemben máshol a terjedelmesség adott okot a kritikára. A Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters 1982. évfolyamában2 a Vencel, Rupprecht és Zsigmond koronázásának ismeretlen forrásai című közleményt oly gondosság jellemzi, amely akár egy Meroving-kori oklevél közléséhez is elég volna. Pedig nem is valamennyi oklevél hoz új információkat. Az egyiknél a kiadó megjegyzi: „Messzemenően azonos a Deutsche Reichstagsakten VII. k. 68. sz. alatt közöltekkel.” Felmerül a jogos kérdés: érdemes-e oly nagy gondot fordítani egy variáns szöveg újbóli kiadására? Viszont Zsigmondot 1411. január 21-i oklevelének regesztájában a kiadó tévesen Csehország királyának nevezi, a kancelláriai jegyzetben a Georgicus vicecancellarius nevet pedig magyarázat nélkül hagyja. Tehát az oklevél legfontosabb részét. Annak ellenére, hogy a magyar irodalom, alapján könnyen megállapítható: Késmárki György titkos alkancellárról van szó, akinek egész pályafutása részletesen ismert.3

Ha német kollegáink azt hiszik, hogy lerázhatják magukról a terhet, amelyet a Zsigmond-kor problémáival való foglalkozás jelent, tévednek. Elődeik több generáción keresztül annyi munkát fordítottak ennek az időszaknak a megismerésére, hogy azt lehetetlen nem folytatniuk. A Zsigmond-kor megismerésében az újat mindig a német történettudomány hozta, s ez kötelez. Az egymást követő fordulatokra legyen szabad néhány szóval utalnom.

Kezdjük a jó öreg J. Aschbachhal, az első – és máig az utolsó – teljes Zsigmond életrajz írójával. Az itinerárium közlésével meghatározta az események rendjét, lehetővé tette, hogy az utóbb ismertté lett mozzanatok az elbeszélésben a maguk helyére kerüljenek.

A következő lépésül a Regesta imperii sorozatban W. Altmann kiadványa az eseménytörténet részletesebb megismerését tette lehetővé. Merész vállalkozása, hogy nem érte be a Reichsregisterben található oklevelek számbavételével, nem hozta meg a remélt eredményt, ennek azonban a kor regesztakészítését jellemző szokás volt az oka. Az ő korában egy regeszta teljesnek számított, ha tartalmazta az oklevélben előforduló valamennyi személynevet. Maga a társadalmi jelenség, amelynek visszatükröződése volt az oklevélben megörökített jogi eset, akár háttérben is maradhatott. S amiről nem feledkezhetünk meg: csak az uralkodói oklevelek magukban nem adhatnak teljes képet egy korról.

A Deutsche Reichstagsakten kötetei elkészítésének több professzor-generáció szentelte életét. Bámulatos, milyen erőfeszítések árán sikerült a levéltári anyagot egész Európából összegyűjteni, és ez az anyag milyen sokrétű. Nem is csodálhatjuk, ha értékelése ma is messze van attól, hogy befejezettnek volna mondható. Még akkor is, ha a 19. századi alkotmánytörténeti felfogás szemszögéből figyeljük a kor arculatát, és nem gondolunk az eszmetörténeti felfogás követelményeire.

Kevesebb probléma megvizsgálása marad feladatul utódainkra egyház és állam kapcsolatának terén. Köszönhetjük ezt a hatalmas Acta concilii Constantinensis kiadványnak és annak, hogy H. Finke nemcsak kiadta ezt a példamutató forrásgyűjteményt, hanem a késő középkor problémagazdagságának megmutatásával és a maga iskolaszervező erejével fogékonnyá tette tanítványait, hogy felismerjék a korszak különleges jellegét,

Közben, miután a gazdaságtörténet biztosította a maga számára az önálló élet jogát, F. Bastian a Zsigmond-kori kútfőnek, a Runtingerbuchnak kiadásával példát állított, mint tudja egy igazi kutató elvonatkoztatni magát a világtól és képes beletemetkezni munkájába. Hiszen gondoljuk meg, a kiadvány IV. kötete 1944-ben hagyta el a nyomdát. S itt legyen szabad egy percre személyes ügyemmel előjönni. Időbe telt, amíg Magyarországra eljuthatott a Runtingerbuch egy kölcsönpéldánya, s abból értesülhettem, hogy Bastian tervezett egy magyar tárgyú könyvet. Ismételten hivatkozott rá, címét is megadta: Süddeutscher Handel mit Ungarn. Feldolgozás, okleveles függelékkel. Hollétéről nem sikerült felvilágosítást szereznem.

Ezzel a jelenhez érkeztem. Napjainkban a történeti metodológia területén nagy változás tanúi lehetünk. Megfigyelhetjük, mint lesz a legrégibb történeti segédtudománynak, a diplomatikának tárgya az értelmiségi


hivatalnokság története, a kutatás feladata pedig megismertetni, mint lett a politika tudományos jellegű. Az úttörő kezdeményezés a pfalzi kancellária tanulmányozásához kötődik, a kor azonban a Zsigmond-korral azonos. A Zsigmond-kor a súlypontja H. Heimpel professzor háromkötetes monográfiájának is, amely az új irányzatnak hatalmas alkotása.4 Fél évszázad előtt vajon mert volna bárki is gondolni arra, hogy egy értelmiségi család története megírható 1162-től 1447-ig oly kódexek segítségével, amelyek nem úgynevezett irodalmi munkák, hanem hivatalnoki működés lecsapódásai? A Vener-monográfia Heimpel professzor személyes teljesítménye, az ő életművének betetőzése. Élete azonban része a német történettudománynak, s így lehetetlen, hogy ne legyenek követői. Budapestről figyelve a fejleményeket, nekem úgy tűnik: világszerte megerősödőben van az értelmiség történetének kutatása, erős Max Weber hatás alatt. A stuttgarti kongresszus Weber-kultusza valószínűsíti ezt a feltevést.

Ezek után a német történettudománynak a Zsigmond-kor iránti érdektelenségét pillanatnyi jelenségnek tartom. Meggyőződésem, hogy 2010-ben, amikor majd Zsigmond római királlyá választásának 600 éves évfordulójára kerül a sor, az érdeklődés élénk lesz. A magyar történettudomány akkorra készen lesz a teljes Zsigmondkori Oklevéltárral, a pótkötetekkel is. Ezt azért merem ilyen határozottan állítani, mert a Budapesti Országos Levéltárban máris működik egy apparátus, amely pontos tervezéssel gondoskodik az oklevelek összegyűjtéséről. Ha a tisztelt jelenlevőknek, nem csak a külföldieknek, van idejük, ajánlom, ismerkedjenek meg ezzel a szervezettel.

Jegyzetek

1 A nemzetközi konferencia szervezői felszólalásom tárgyát ily címmel állapították meg: Zsigmond király Magyarország történetíráséban. Egészségi állapotom megakadályozott, hogy idejekorán jelezzem aggályomat. Nekünk, magyaroknak tanulságos lehet, ha a krónikaíró Thuróczy Jánostól kezdve számba vesszük, hogy milyen kép öröklődött egymást követő változatokban Zsigmondról mindazok tollán, akik a magyar történelemmel foglalkoztak. Ily felsorolás azonban aligha kötheti le a külföldiek figyelmét. Bíztam abban, hogy az ülésszak elnöke nem fogja megszakítani – amúgy is rövidre szabott – felszólalásomat, helyesli, ha a jövő kutatásnak Zsigmond udvarából nagyobb jelentőséget tulajdonítok híven ahhoz a meggyőződésünkhöz, hogy mint minden korban, Zsigmondéban is nem a hatalom gyakorlójának személye, hanem a társadalom sorsa a fontos.

2 193–202. l.

3 Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971. 101. l.

4 Die Vener von Omünd und Strassburg, 1162–1447. Studien und Texte zur Geschichte einer Familie sowie des Gelehrten Beamtentums in der Zeit der abendländischen Kirchenspaltung und der Konzilien von Pisa, Konstanz und Basel. Göttingen, 1982. I–II. k.

2. Képek


1. Magyarország Európában. A felvilágosodás koraFIGYELŐ

KOSÁRY Domokos

Magyarország Európában

A felvilágosodás kora

Ez év július 26–augusztus 2. között Budapesten zajlott le a Nemzetközi Felvilágosodás-történeti Konferencia, amelyen több mint 33 országból 720 külföldi szakember vett részt. Az alábbiakban közöljük a nemzetközi szervezőbizottság elnökének, Kosáry Domokos akadémikusnak megnyitó előadását. (A szerk.)

1728-ban, két évtizeddel A törvények szelleméről megjelenése előtt, Montesquieu – saját nyilatkozata szerint – azzal az elképzeléssel látogatott el Magyarországra, hogy ott olyan régi intézményekre és szokásokra bukkan, amilyenek Franciaországban már nem találhatók. Úgy látszik tehát, hogy Európában mindenütt olyan jelenségekkel számolt, amelyek – ilyen vagy olyan változatban – egyazon történeti fejlődés különböző fázisaival jártak együtt.

Az utóbbi évtizedekben szinte külön, új irodalom foglalkozott Európa történeti struktúrájának problémáival. Ebből az derül ki, hogy ez a struktúra egyenlőtlen fejlődésű zónák összefüggő együttesét képviselte. Pontosabban: egy fejlettebb epicentrum és az azt övező, elmaradottabb peremzónák együttesét. Az epicentrum és a peremzónák, mint egyazon nagy modell részei, kölcsönhatásban álltak egymással. E kölcsönhatás során a peremzónák mindig olyan új problémákkal találták szemben magukat, amelyek nagy része az epicentrum országainak fejlődéséből adódott. De az utóbbiakra sem maradt hatás nélkül elmaradottabb partnereik megléte, működése. Az új problémákra, kihívásokra választ kellett találni, alkalmazkodni kellett a változó feltételekhez. Legegyszerűbben összefoglalva ez az az elképzelés, amelyet az európai modellről és mechanizmusának működéséről az újabb kutatások nyújtanak nekünk. A modell persze dinamikus volt, fokozatos változásokon ment át, amelyek következtében áttolódott az epicentrum és módosult nemcsak a peremzónák szerepe, hanem a kihívások jellege is. A lényegen azonban ez nem változtatott.

A 18. században az epicentrumot Európa északnyugati vidékén találjuk. A kapitalista fejlődésben élenjáró Anglián és Hollandián kívül ide sorolhatjuk még Franciaországot és – bizonyos mértékig – annak német és olasz határvidékét is. Ezt a magában véve is igen változatos „fennsíkot” kiterjedt peremzónák vették körül, többféle övezetben és változatban. Északon Skandinávia, délen az Ibériai-félsziget országai, köztük az egykori világhatalom, Spanyolország, illetve Dél-Itália. Keleten pedig a kelet-közép-európai sáv, Lengyelországgal és Magyarországgal, meg a tulajdonképpeni nagy keleti zóna. Sőt akkoriban még egy negyedik, nyugati peremzónáról is beszélhetünk, az Újvilágban, amelynek északi része az epicentrum országainak, déli része pedig az ibériai peremzónának volt egy ideig kolóniája.

Mint valami egyszerű térkép, ez a vázlat is csak bizonyos fő vonalait tünteti fel a valóságnak, amely, ha közelebbről megnézzük, sokkal bonyolultabbnak tűnik. Annál is inkább, mivel az eltérő szintű zónáknak valamilyen korrelatív rendszere tulajdonképpen – úgy tűnik – egyes tájakon és országokon belül is megtalálható. Ha a Habsburg monarchia példáját tekintjük, vagy pedig azon belül a régi, történeti, soknemzetiségű Magyarországét – amelyet a 19. század küszöbén Kis-Európának neveztek a nagyon belül –, akkor azt a kérdést is feltehetjük, hogy vajon az epicentrum és az azt övező peremzónák együttesének képlete a civilizációnak valamiféle alaptípusaként nem bukkan-e fel egymás felett több szinten és méretben is Európa modelljén belül?

A felvilágosodás nagy áramlatát is az egység és sokféleség jellemezte. A felvilágosodás egysége mindenekelőtt Európa történeti fejlődésének alapvető azonosságából magyarázható. Közelebbről abból, hogy mindenütt volt egy hosszabb-rövidebb átmenet a kiváltságok rendszere és a polgári-liberális társadalom, a feudalizmus és a kapitalizmus között. A felvilágosodás sokfélesége viszont mindenekelőtt – bár nem kizárólag – abból következett, hogy a különböző zónák és országok a 18. században eltérő fejlődési szintet és eltérő történelmi előzményeket, hagyományokat képviseltek. Mivel azok a kritikai, racionális módszerek, amelyek segítségével a felvilágosodás képviselői támadásba lendültek a hagyományos világkép ellen, nem valamiféle egységes doktrínát, új ortodoxiát készültek a régi dogmák helyébe tenni, a felvilágosodás egyazon társadalmon belül is igen sokféle irányzatot tudott létrehozni.

Már ebből is következik, hogy az európai modell működését a felvilágosodás esetében sem lehet kielégítően úgy


rekonstruálni, ha pusztán az epicentrum – vagy mondjuk például Franciaország – főbb jelenségeit vesszük szemügyre. A modell nem csak epicentrumból állt. A peremzónák egy-egy országa – így Magyarország – esetének elemzése nemcsak néhány helyi színfolttal teszi az összképet teljesebbé, hanem általánosabb érvényű tanulságokkal is gazdagítani tudja ismereteinket. Segíthet közelebbről megfigyelnünk, hogy a zónák kölcsönhatásának mechanizmusa miként működik. Hadd mutassam ezt be az alábbiakban néhány példa segítségével.

1. Mindenekelőtt azt kell tekintetbe vennünk, hogy egyazon nagy modellen belül olyan aszinkron jelenségek éltek együtt, egy időben, amelyek a fejlődés különböző fázisait képviselték. Az epicentrumban a felvilágosodás korának kezdetét az újabb irodalom a 17. század végétől szokta számítani, Newton, Locke és az európai – vagy talán inkább francia – „crise de conscience” (lelkiismereti válság) időszakától, Magyarországon – és Kelet-Közép-Európában viszont a felvilágosodás kora a 18. század második felében indult. Ezt megelőzően a közgondolkodás nemigen tette lehetővé a „filozófusok” eszméinek befogadását. Azok, akik akkoriban például Voltaire-t olvasták vagy fordították, inkább csak olyan protestánsok voltak, akiket kizárólag a tolerancia gondolata érdekelt a türelmetlenül katolikus Habsburg monarchiában, illetve akik – nyugaton járva – már saját ortodoxiájukat kezdték félteni. Természetesen a 18. század első felében is voltak itt jeles tudósok, tanárok, orvosok, akik nevezetes műveket írtak. De ezúttal is helyesebb annak a másik – nem kevésbé gyakori – kísértésnek is ellenállni, hogy egy előző korszak kitűnő elméit – pietistákat, karteziánusokat és másokat – a tulajdonképpeni felvilágosodás képviselőinek tekintsünk.

2. Olyan külföldi – főleg német – bírálóknak válaszolva, akik a 18. század elején – nem egészen jogosan – azzal vádolták a magyarokat, hogy csak a lóhoz és a kardhoz értenek, ők, a magyarok rendszerint azzal magyarázták országuk elmaradt voltát, hogy azt a hosszú török háborúk alatt súlyos pusztulás érte. S valóban: Budát, az egykori és eljövendő fővárost csak 1686-ban sikerült felszabadítani, egy évvel Newton Principia című művének megjelenése előtt. Az ország nagy része 1699-ben, délkeleti szöglete pedig csak 1718-ban került vissza. Mindenekelőtt a romokban heverő ország újjáépítése volt soron. Mindez természetesen igaz volt. Csakhogy a felvilágosodás időrendjében Magyarországot az a Lengyelország sem nagyon előzte meg, amely pedig nem szenvedte végig hozzá hasonlóan a török hódítás következményeit. Így hát egy olyan másik, közös késleltető tényezőt kell találnunk, amelynek hatása az egész zónára kiterjedt. Ez a tényező volt a késő feudalizmus rendszere, amelynek fő jellemzői közé a városok, az ipari fejlődés megtorpanása, hanyatlása, a polgárság gyengesége, a feudális urak hatalmának növekedése és a jobbágyok alávetése tartozott. A gazdaságtörténészek szerint ez a rendszer a 16. század óta alakult ki itt az egyenlőtlen zónák kölcsönhatásának és egy olyan nemzetközi munkamegosztás kialakulásának következtében, amely az agrárpiaccá váló gyengébb partnerek számára előnytelennek bizonyult. Innen nézve viszont már nem a felvilágosodás időbeli eltolódása, a késés kelti fel figyelmünket, hanem inkább az, hogy mindezen akadályok ellenére a társadalomban pár évtized múltán már kialakultak az új eszmék befogadásához szükséges feltételek. S ezt a változást nem is volnánk képesek megérteni, ha még mindig hinnénk egy sor régebbi történésznek, akik szerint a 18. századi Magyarországot politikai, gazdasági és kulturális hanyatlás, „elnemzetietlenedés” és a Habsburg monarchián belül „gyarmati” elnyomatás jellemezte. Ezt a nézetet, amely nagyrészt a nemesség politikai felfogásának felelt meg az 1848-as szabadságharc bukása után, már végképp megcáfolták az újabb kutatások. Ezekből, éppen ellenkezőleg, az vált bizonyossá, hogy a 18. századi Magyarországot fokozatos felemelkedés, fejlődés jellemezte. Ez – és csak ez – az új felfogás egyezik meg a nemzetközi kutatás eredményeivel, amelyek szerint abban az időben Európa egész modellje – és nem csak az epicentrum – határozott szintemelkedést mutatott a korábbi időszakhoz képest.

Ez viszont arra vall, hogy változás következett be az epicentrum és a keleti zóna kölcsönhatásának jellegét és következményeit tekintve is. Az epicentrum hatása, kihívása már nem fékezte vagy éppen deformálta, hanem inkább ösztönözni kezdte a keleti peremzóna országait arra, hogy felzárkózni, korszerűsödni próbáljanak. Természetesen annyira, amennyire késő feudális struktúrájuk egyáltalán képes volt e változásokra reagálni.

3. A 18. század tehát Magyarországnak a béke és regenerálódás korszakát hozta meg. A népesség annyi vérveszteség után, alig két nemzedék alatt megkettőződött – persze telepítésekkel is – és 1787 körül elérte a 9,5 milliót. A mezőgazdasági termelés, amely főleg az örökös tartományokban talált bővülő piacra, jelentősen nekilendült. A század végétől kezdve a birtokosok már a kapitalista termelésre való áttérés problémáival találták szemben magukat, amelyek azután a továbbiak során a késő feudális gazdasági rendszer bomlásához vezettek. A kereskedelem – elsősorban a külkereskedelem – volumene erősen megnőtt. Főleg a Duna nagy vízi útjának forgalma erősödött. Igaz, az ipar terén egy ideig még a céhes kézműipar fejlesztése, újjászervezése volt napirenden. De a 18. század második felében már a manufaktúra-ipar szerény kezdetei is felbukkantak. Az újjáépülő városok barokk, majd klasszicizáló épületek sorával gazdagodva kaptak új arculatot. Az egyébként gyenge – és nem kis részben német eredetű – kereskedő és kézműves polgárság gazdasági helyzete is megszilárdult, ha a nemesség által dominált politikai életben érdemlegesen szóhoz nem is juthatott. A nagyjából


ötven kiváltságos „szabad királyi város” lakóinak száma – a patríciusokkal és az alsóbb rétegekkel együtt – az össznépességnek nagyjából csak 5%-át tette ki, nem számítva azokat a „parasztpolgárokat”, akik a mezővárosokban, ezekben a földesúri hatalomnak alávetett, bár viszonylag kedvezőbb helyzettel bíró, nagy agrártömörülésekben éltek.

Ebben a feudális társadalomban a főszerepet nyilvánvalóan csak a kiváltságos nemesség játszhatta. Ha a nemesek arányszáma talán nem is volt oly magas, mint a hasonló struktúrájú lengyel társadalomban, mégis majdnem minden huszadik személy a kiváltsággal bírók közé tartozott, akik az össznépességnek közel 4-5%-át tették ki. Ennek a nemességnek alsó, széles rétegei persze kis földjeiken nemegyszer éppoly szegényesen éltek, mint a parasztok, vagy kenyerüket mint kézművesek, alárendelt alkalmazottak keresték. A kiváltságosabbakat, a piramis csúcsán elhelyezkedő birtokos főnemességet viszont mintegy 100–200 család képviselte. Közülük főleg a nemrég felemelkedett „új” főnemesek voltak nyitottak a művelődés új motívumai iránt. A középnemesség – mintegy 3 ezer „bene possessionatus” család – különösen jellemző szerepet vitt. Ennek tagjai töltötték be a megyék – a nemesi önkormányzati szervek – különböző tisztségeit. Ez a réteg a 18. század folyamán lépésről lépésre kivonta magát a mágnások gyámsága alól, és a század végén már ez utóbbiak mellett részt követelt magának a hatalomból is.

Nem meglepő tehát, hogy az új törekvéseket elsősorban a nemesség bizonyos felső és középső elemei tudták képviselni az új értelmiség hozzájuk kapcsolódó tagjaival együtt. A változások következtében ugyanis a kiváltságosak közül is egyre többen kezdték az ország elmaradott állapotát mind kényelmetlenebbnek találni. A nemesi struktúrán belüli ilyen „elmozdulásnak” első, egyelőre még szerény jelei már az 1740-es években felbukkantak, a felvilágosodás korát közvetlenül megelőző előkészítő szellemben. A belső béke és a növekvő prosperitás évtizedei megnövelték a birtokos nemesek biztonságérzetét és öntudatát. Komor, ősi lakhelyeik helyett barokk és rokokó kastélyok százait építették, mosolygó parkok közepén. Ezek a nemesek már kezdtek elfordulni a vallásosság régi, szigorú formáitól és a jezsuiták hagyományos iskolarendszerétől. A piarista rend nagy iskoláiban, amelyek jobban alkalmazkodtak a korszerűbb nemesi igényekhez, az 1750-es évektől fogva már az Itáliából átvett eklektikus „új filozófiát” tanították, és benne Newton fizikáját. A protestánsok pedig, a másik oldalon, a német, svájci és holland egyetemekről hozták haza – külföldi tanulmányaik befejeztével – az új tudományos eredményeket.

A 18. század második felében még jelentősebbé váltak ezek a változások. A 130 kollégium vagy más, középfokúnak minősíthető oktatási intézményen kívül 1763-tól működött már egy Bányászati Akadémia, 1777-től kezdve pedig öt „királyi akadémia”, amelynek szakképzett hivatalnokokat kellett nevelnie. Az 1635-ben alapított egyetem 1769-ben orvoskarral egészült ki, 1782-ben pedig egy Mérnöki Intézettel. Hozzátehetjük, hogy az 1712–1790 között megjelent mintegy 15 ezer könyv nagy többsége a periódus utolsó két évtizedében látott napvilágot. A sajtó – néhány korai, rövid életű próbálkozás után – 1764-ben vált rendszeressé németül, majd 1780-ban magyarul, 1790 körül pedig gyors fejlődésnek indult. Az ekkor alakult nagy főnemesi könyvtárakban az új, modern kiadványokhoz hozzájutottak a mágnások titkárai, tehát értelmiségiek is. Ez volt ugyanis az új, laikus, szakképzett értelmiség megszületésének az időszaka. Ez az értelmiség, amely részint szegény nemesekből, de nemegyszer egyszerű, nem nemes családok fiaiból verbuválódott, már képes volt arra, hogy ellássa a felvilágosult államban a ráváró szakmai feladatokat.

4. A még nagyon hagyományos társadalomban persze ezek a változások viszonylag szerénynek tűnhetnek. Mégis jelezték egy olyan új időszak beálltát, amelyben – miután bizonyos társadalmi csoportok befogadóképessége biztosítva volt – a felvilágosodásnak eddig szinte összetorlódott, felgyűlt eszmei irányzatai most egyszerre behatolhattak. A modell működési módjának megfelelően az előbbre járó országok példái, kezdeményezései, eszmei törekvései nagy szerepet játszhattak az új gondolkodás kialakításában, olvasmányok, személyes tapasztalatok, szóbeli beszámolók közvetítése útján. A német államok – és részben Itália – különösen fontos, ha nem is kizárólagos közvetítő funkciót kaptak az új eszmék kelet felé terjesztésében. Közbenső földrajzi elhelyezkedésükön kívül ez abból is magyarázható, hogy mivel maguk is megoszlottak a fejlettebb és elmaradottabb zónák között, problémáik és válaszaik gyakran közelebb álltak az utóbbiakéhoz.

A nemesség – szerény számú – élenjáró csoportjai, amelyek valamiféle modernizáció felé tájékozódtak, úgy hasznosították az új eszméket, hogy saját igényeikhez igazították, módosították azokat. Ezzel viszont egyszersmind tovább is mozdultak a kiváltságosak piramisán belül, és mind távolabbra kerültek a többséget alkotó hagyományos nemesi rétegektől. Az új törekvések sorsának alakulását hosszú időn át nagyrészt e mechanizmus mozgása, a nemesség előretartó és hátrahúzó elemeinek feszültsége határozta meg. Az új értelmiség megjelenése nem sokat nyomott még e hatalmi kérdés mérlegén.

Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy e peremzóna országait nem annyira egyöntetűen és általában valamilyen viszonylag elmaradottabb szint jellemezte, mint inkább, a fokozott feszültség az itt is felbukkanó legkorszerűbb


motívumok és a masszív, hagyományos, hátrahúzó erők között. Az ősi és a modern jelenségeknek ez a kontrasztja, együttes jelenléte az, amely az ilyen országok fejlődésének bizonyos archaikus jelleget adott, és amely néha – legalábbis az irodalomban és a művészetekben – érdekes és eredeti alkotásokat segített létrehozni.

5. A magyar irodalomtörténészek az 1772. évet tekintik – nem indok nélkül – az új nemzeti irodalom és a felvilágosodás jelképes kezdő dátumának. Ekkor bukkan fel egy drámában, antik hősként, a reformista köznemes merőben újszerű alakja. Az irodalom azonban a művelődésnek csak egyik összetevője. A történész a fordulatot inkább az 1760-as évek közepén tudja megtalálni. Különösen, ha a kérdést a politikai tendenciák szempontjából közelíti meg.

Ismeretes, hogy a központi hatalom és a rendiség hagyományos dialógusa – modernizált formában – a francia felvilágosodás hátterében is folytatódott (Voltaire, Montesquieu). A peremzónákon ezek az árnyalati eltérések két külön politikai tendenciává ágaztak szét: mint felvilágosult abszolutizmus és felvilágosult rendi mozgalom haladtak tovább.

A felvilágosult abszolutizmus alapjában véve éppen a peremzónáknak volt sajátos politikai kísérlete. A nemzetközi politika játékában ugyanis a jobban szervezett és elmaradottabb országok kölcsönhatása az utóbbiakat arra szorította, hogy modernizálni próbálják magukat. A Habsburg monarchia esetében ezt a szorító erőt legközvetlenebbül a porosz kihívás képviselte. Magyarországon – a monarchián belül – az 1765–1790 közti felvilágosult abszolutista kormányzat alatt Mária Terézia és főleg II. József vezetett be egy sor reformot, így főleg a jobbágyvédelem, az új oktatási rendszer és a vallási türelem terén. E reformokat a nemesség többsége ellenezte, de a felvilágosult szellemű kisebbség jó ideig helyeselte.

Néhány olyan országban, ahol a nemesség és a régi, rendi szisztéma politikai helyzete hagyományosan erős maradt, egy ezzel rivális másik politikai tendenciával is találkozunk, amely a feudális, rendi képviseleti rendszert akarta korszerűsíteni. Lengyelországban ez a tendencia vált uralkodóvá, de kibontakozott Magyarországon is. Felvilágosult és nemzeti szellemű programja eleinte – az 1770-es években – főleg a nemzeti nyelv, irodalom, művelődés korszerűsítésére irányult. Nem sokkal utóbb, 1790 körül azonban már széles körűvé vált, és Magyarország politikai és gazdasági emancipációját követelte.

Mindkét említett tendencia olyan nemesi, kiváltságos csoportok törekvéseit fogalmazta meg, amelyek szándéka a fennálló feudális rendszer korszerűsítésére, a legfeltűnőbb hiányosságok orvoslására irányult. Azt a célt, hogy magát a feudális rendszert egészében felszámolják, csak egy harmadik politikai irányzat tűzte maga elé. Ez az antifeudális reformizmus a leghaladóbb, de az adott társadalmi viszonyok közt a leggyengébb volt a három közül. Értelmiségiek és – kis számban – reformista nemesek képviselték, akik önálló, saját politikai erő híján először a felvilágosult abszolutizmust, majd a felvilágosult rendi mozgalmat támogatták, bár végül is a francia forradalomba vetették minden reményüket.

A 18. század végén mindhárom felvilágosult politikai tendencia lezárult. A felvilágosult abszolutizmust a francia forradalom tolta félre, amely a másik két tendenciának viszont egy időre erős lökést adott. Alig pár év múlva azonban a felvilágosult rendi mozgalom is megtorpant: a nemesség megrettent a francia forradalom második, radikális szakaszától. Az antifeudális reformisták pedig végül magukra maradva és radikalizálódva, saját, titkos „jakobinus” mozgalom szervezésével próbálkoztak, amelyet azonban a hatalomnak hamar sikerült felgöngyölítenie. Résztvevőit bebörtönözték, és vezetőit 1795-ben kivégezték. Egy sokat ígérő avantgarde sorsa tört meg ezzel. E válságot követően hosszú időn át egy rendi nacionalista, feudális politikai tendencia vált uralkodóvá egészen addig, amíg 1830 körül ki nem bontakozott egy új, nemzeti liberális nemesi reformmozgalom, amely megelőzte és előkészítette 1848 forradalmát.

A felvilágosodás kora e válság ellenére sem maradt eredménytelen. A gazdasági-társadalmi fejlődés folyamata előbb-utóbb elkerülhetetlenné tette, hogy a felvilágosult antifeudálisok programját újra napirendre tűzzék, továbbfejlesszék és megvalósítsák, felszámolva a feudális rendszert. Volt folytonossága a régi, soknemzetiségű Magyarországon élő népek – magyarok és mások – nemzeti fejlődésében is. Az is figyelmet érdemel, hogy a felvilágosodás örökségének, hagyományainak nagy része beépült a 19. és 20. század eszmevilágába, intellektuális felnevelésébe. Reményeiből, ígéreteiből azonban sok minden nem válhatott valóra. Ezért nehéz nem hatása alá kerülnünk annak az emberi – kollektív és egyéni – drámának, amely a 18. századi Magyarországon a felvilágosodás osztályrésze lett.

2. Képek


1. Mikor kezdõdött Magyarországon a személyi kultusz elleni harc?KÖZÖS DOLGAINK

SIPOS Péter

Mikor kezdődött Magyarországon …

Mikor kezdődött a személyi kultusz elleni harc Magyarországon?

Aligha gondolná valaki, hogy az MDP Politikai Bizottsága első ízben 1948. október 28-án foglalt állást a „személyes” vagy „személyi” kultusz ellen. A határozat szövegében mindkét jelző előfordul, ami arra vall, hogy a kifejezés még korántsem honosodott meg a szóhasználatban.

A bírálatra a párt vezető szervének véleménye szerint a magyar szakszervezetek 1948. októberi XVII. kongresszusán elkövetett hibák adtak okot.

A legsúlyosabb bűn az volt, hogy a párt vezető szerepe – úgymond – elhalványult, és túlságosan aláhúzták a szakszervezetek jelentőségét. Ez a „szindikalistá”-nak minősített elhajlás kifejezésre jutott a „szakszervezeti vezetők megengedhetetlen személyi kultuszában”, ami – így a határozat – „teljesen háttérbe állította Rákosi elvtársat”.

Az egész ország sorsáért felelős legfelsőbb vezető testület azt tette szóvá, hogy a kongresszusra kiadott jelentés illusztrációs anyagában a fényképeken 12 alkalommal van jelen Kossa István, a szaktanács főtitkára, míg Rákosi csak hét ízben látható. Vétkeztek a szakszervezeti vezetők abban is, hogy a kongresszusra 29 ezer példányban kiadták a szakszervezeti vezetők képeit, míg Rákosiéval ezt nem tették. Persze az ország így sem szűkölködött Rákosi-képekben.

A kongresszus dekorációját szemügyre véve látható, hogy Rákosi nem uralja egymagában a díszítést, hanem más magyar vezetők társaságában látható. Az ábrázolás így nem alkalmazkodott a kialakuló, noha még nem teljesen megmerevedett rituális képelhelyezési követelményhez: balra fent Lenin, középen, kissé lejjebb Rákosi, jobbra fent Sztálin. Enélkül aligha volt elképzelhető egy közintézmény szobáinak főfala az 1950-es évek első felében.

A szakszervezeti vezetők „saját személyi kultuszuk” vádjában történt elmarasztalásának 1948 késő őszén az alapvető célja a megfélemlítésük volt. Kibontakozóban volt az a folyamat, amelynek során mintegy másfél év alatt a szakszervezetek – az MDP Politikai Bizottságának 1950. július 24-i határozatában rögzített elvek szerint – munkaverseny-szervezésre, többtermelési propagandára, szociális és kulturális teendők ellátására szorítkozó, mozgalmi jellegüktől megfosztott, bürokratikus intézményekké váltak. Persze már előbb is történtek lépések az 1948 októberében szóvá tett hiba „korrekciójára”: a szakszervezetek 1949 szeptemberében utasították szerveiket, hogy „az egészségtelen személyi kultusz elkerülése végett” a szakszervezeti vezetők képeit távolítsák el a helyiségeikből. Ezzel egyidejűleg a szakszervezeti vezetők feladatává tétetett – ahogyan az MDP Szervező Bizottságának egyik határozata kimondotta –, hogy „a dolgozókat a Párt és a Párt vezére: Rákosi elvtárs iránti hűségre és szeretetre neveljék…”

2. Képek


1. Tá-tá tá-ti-tá, tá-ti-ti-tá. A taps anatómiájaHORVÁTH Zsolt

Tá-tá tá-ti-tá, tá-ti-ti-tá

A taps anatómiája

Táblázatunk célja, hogy a személyi kultusz éveiben bemutassa a tetszésnyilvánítás egyik formájának, a taps történetének alakulását. Hogyan változik át a tömegek előadóval folytatott kommunikációja elvonttá, irányítottá, kiszámítottá és mesterségessé, s hogyan változik éppen az eredeti funkció ellentétére: elválasztja a hallgatókat a szónoktól. A közönség már nem a mondanivalóra figyel, hanem arra, mikor kell ünnepelni a „hős, a szeretett vezért”.

Elhangzott és kinyomtatott beszédek

Kimutatásunk Rákosi Mátyás1, Gerő Ernő2, Farkas Mihály3 és Révai József4 kötetben megjelent beszédei alapján készült. A vezető politikusok beszédeinek közlésekor szinte kötelező gyakorlat volt a beszéd közben elhangzott közönség-reagálások – bekiabálások, helyeslések, tapsok – feltüntetése. A kinyomtatott szövegekben persze a tetszés feltüntetése nem mindig valósághű. Példa erre Rákosinak az SZDP XXXVI. kongresszusán, 1948. március 6-án elmondott beszédének5 a publikálása: itt nem közlik a tetszésnyilvánításokat. Feltehetően a szociáldemokraták hátrányos megítélése erre a magyarázat, mivel pár hónappal az egyesülés előtt biztos; hogy ünnepelték az MKP főtitkárát. Az elhangzott és a közreadott beszédszöveg viszonyához tartozik: a legtöbb taps Rákosi Mátyás szövegeit illeti. Feltehetően az elhangzottak esetében is így volt. Ugyanígy Farkas és Gerő felszólalásai között is szép számmal olvashatjuk a tetszésnyilvánításokat. Révai József esetében ez már ritka, de ő főleg cikkeket publikál. Egyáltalán nem hoz tetszésnyilvánítással kiegészített szöveget Nagy Imre 1954-ben kiadott Egy évtized című kétkötetes válogatása – ebben minden bizonnyal az 1953. évi júniusi fordulat hatása érződik. Ekkortól Rákosi beszédeiben is megfogyatkoznak a tapsok, és a frazeológia is változik. Például: 1953-ban a főtitkár helyett a pártot élteti a hallgatóság, 1955-ben pedig a párt és Rákosi éljenzése együtt szerepel. Vagyis: ha az elhangzás és a kinyomtatás ideje között változtak a megfontolások, a közölt szövegben változhatott a tetszésnyilvánítás feltüntetése. S noha így a tapsok feltüntetését a kiadások időpontja is meghatározza, a beszédek tartalma azt indokolta, hogy a feldolgozáshoz az elhangzásuk időpontját vegyük figyelembe.

A táblázat rovatai természetesen csak tendencia jellegűek, mivel a tapsok erősségének skálája a variánsokkal – időtartam, hangerő, a tetszésnyilvánítás más eszközei (éljenzés, nevek, jelszavak skandálása) – szinte végtelen lehetőséget adott a szerkesztőknek. A tíz fokozatot az előfordulás gyakorisága alapján különítettük el. De a táblázatban felsorolt fordulatokon kívül is még jó néhány, gyakran használatossal találkozunk a beszédekben, pl. helyeslő nagy taps; hosszantartó ütemes éljenzés; óriási ováció; dübörgő tapsvihar és éljenzés stb.

A tetszésnyilvánítások szövegkörnyezete, a táblázat vízszintes koordinátája szintén a legjellemzőbbnek talált fordulatokat, gondolatokat tünteti fel. Ezek váltották, illetve váltatták ki a hallgatóság reakcióját.

Hallgatóságból ünneplő tömeg

A táblázatból leolvasható kézenfekvő megállapítás: 1945–1947 és 1948–1953 két eléggé elkülönülő szakasz – a fordulat éve fordulatot hoz a beszédek és tapsok gyakorlatában is. Az első szakaszban szembetűnő, hogy a közönség reakciói mérsékeltek, természetesebbek; ritkábbak a különösen lelkes, hangos tetszésnyilvánítások. A taps és nagy taps az aktuális politikai ügyek, sikerek megemlítésénél rendszeresek. Általában egyszerű tapsot kapnak az elért gazdasági eredmények is. (Két kivétel: az első szakaszban a földosztás viharos tapsa és 1951. november 30-án a KV-nek a jegyrendszer eltörlését ünneplő percekig tartó tapsa. A viharos taps ekkor még egyedül az MKP-vel kapcsolatos fordulatokra hangzik fel. Vagyis: a pártsikereit éltetik.) A reagálások élők, őszinték. A kor valóban „lelkes” hangulata is megfogható a bekiabálások, tetszésnyilvánítások nagy számában. Ekkor még a felszabadító szovjet hadseregnek kifejezett hála mellett ugyanolyan lelkes, hosszantartó taps jár a többi szövetségesnek. Érthető, hogy a szociáldemokrata pártot, annak vezetőit is gyakran ünneplik a kommunista párt hívei.

A váltás 1948-ban több szempontból is szembetűnő. A tetszésnyilvánítások tárgya mind gyakrabban lesz egy személy, bár továbbra is jelentős az aktuálpolitika (pl. szövetkezetek szervezése, tervteljesítés, görögországi, kínai, koreai harcok stb.) és szintén ünnepelt a párt programja, a szocializmus építése is. De a beszédek olvasása


közben érezzük: egy óriási változás történik: a tömeg nem partnere többé a szónoknak. Eltűnnek a kötetekből a különösen 1945–46-ban gyakori bekiabálások, válaszok, véleménynyilvánítások, helyettük a vezető politikusok mindinkább szertartásossá váló, ütemes éltetése dominál. Hatalmas tapsvihar. Ütemes „Éljen Sztálin”, „Éljen Rákosi” kiáltások. Hosszantartó lelkes éljenzés és taps. Ütemes felkiáltások: Éljen Rá-ko-si! A beszédek mentesek a politikai frissességtől, a sémák gyakran ismétlődnek. Ez valójában tartalmi változás is. Egy mondat illusztrációul: „Hároméves tervünknek és az egész magyar gazdasági fejlődésnek hatalmas lökést ad az a nagyszerű gesztus, amellyel a Szovjetunió és bölcs vezére, Sztálin (Tomboló taps.) generalisszimusz elengedte a jóvátétel hátralevő összegének a felét. (Nagy taps.)”6 Látható, hogy itt már nem a szöveg információja a fontos, hanem a mindenkori hála, a feltétlen tisztelet kifejezése a dicsőített vezetővel szemben. Így vált a hallgatóság passzív, a végszóra automatikusan reagáló, jelszavakat skandáló, vezetőket ünneplő tömeggé.

A táblázatból kitűnik, hogy bizonyos többé-kevésbé szabályos kategóriák is felállíthatók: pl. a Szovjetunió szót általában hosszantartó, hatalmas taps követi; Sztálin nevére tomboló, hatalmas, viharos a taps, Rákosi nevére hatalmas, ütemes. Jellemző az is, hogy Sztálin „egyszerű” tapsot nem is kaphatott. Különösen élesen állnak előttünk a megfelelő fokozatok az olyan beszédekben, ahol többféle tetszésnyilvánítás található, ahol a szabályos megfelelések mutatják a propagandagépezet (sokszor mechanikus) működését. Erre is példa a fenti idézet, amikor a szónoki gyakorlat logikájának és a szöveg értelmének is ellentmond, hogy a mondat közepén nagyobb a hallgatóság érzelmi reakciója; mint a gondolat lezárásakor.

Eltolódás figyelhető meg 1948 után a konkrét gazdasági, politikai sikerek értelmezésében. A politikai rendszer működésének megfelelően egyre inkább a „karizmatikus vezető” válik a sikerek biztosítékává, tulajdonosává. A párt azonossá válik vezetőjével a sikerek is neki köszönhetők: „… a mi országunknak, a mi népünknek egy vezetője van, a mi szeretett Rákosi elvtársunk” – mondja Gerő Ernő. A konferencia résztvevői felállnak és hosszasan ünneplik Rákosi elvtársat. „…Minden helyzetben meg tudunk felelni azoknak a feladatoknak, melyek jó megoldását joggal elvárja tőlünk a magyar nép, a magyar demokrácia és nemzetünk jövője” – mondja Rákosi Mátyás. Kirobbanó tapsorkán. A lelkesedés egyre fokozódik. Az elnökség és a hallgatóság éltetik Rákosi elvtársat. Természetesen az ilyen vezető ünneplésére a skála „magasabb értékű” tapsai alkalmasak. 1948, a pártegyesülés után egy ideig még a volt szociáldemokraták is részesülnek a dicsőségből, de azután kizárólag Rákosi Mátyás kapja az éltetést, a hurrát, a tapsot. Jóval kevesebb alkalommal szerepel Gerő Ernő (elsősorban mint közlekedési miniszter), Farkas Mihály és 1949-ig Rajk László (a belügyminisztérium sikeres akcióinak említésekor). További jellemzői a változásnak, hogy a vezetők az 1948 utáni években határozottan nagyobb ünneplést kapnak. Nem mellékes, hogy a népi demokráciák, illetve azok vezetői tekintetében nincs változás – ez a skála kiindulópontja; a végpont pedig Sztálin. Ezzel párhuzamosan kap nagyobb tetszésnyilvánítást a Szovjetunió, különösen segítőkészsége, példamutatása, (Itt is érvényes az, hogy a Szovjetunió sikerei, politikai tettei Sztálinnal azonosulnak.)

1948 után általában kevesebb a taps a konkrétumok esetében, a távlat azonban egyre fontosabbá válik, egyre nagyobb ünneplést kap.

Nem értékeltük táblázatunkban, de igen fontosak voltak a beszédek befejezései. Ezek természetükből fakadóan többnyire buzdításba fulladtak. Sokszor percekig tartó vastaps, éljenzés hangzott fel, ütemes jelszó- és névskandálásokkal. A leggyakrabban ekkor is Sztálin, a Szovjetunió, az MDP voltak azok a végszavak, amelyek kiváltották a szinte tömeghisztéria-számba menő, de egyre mechanikusabbá váló ünnepléseket. „Az út, amely előttünk áll, még göröngyös. Gondban, nehézségben a jövőben sem lesz hiány, de akik, mint mi, harminc esztendővel ezelőtt ott voltunk az ifjú kommunista párt bölcsőjénél, és akik átvészeltük a három évtized rengeteg viharát, tudjuk, hogy a nehezén már túl vagyunk. (Nagy taps. Éljen Rákosi!) …A harmincéves kommunista múlt, a magyar dolgozók hatalmas pártja kezesség arra, hogy szilárdan és keményen haladunk tovább a megkezdett úton a magyar dolgozó nép, a nemzetközi proletár felszabadítás szolgálatában, az emberiség jobb jövője, a szocializmus, a kommunizmus felé. (Óriási taps.) Pártunk minden tagja legyen büszke arra, hogy öntudatos, harcos katonája lehet a világot felszabadító kommunista mozgalomnak, legyen büszke arra, hogy harcos katonája annak a nagy ügynek, amely az egész földgömböt átfogja, s annak a hadseregnek, amelynek élén az emberiség üdvére és megváltására ott halad a hatalmas Szovjetunió és mindannyiunk bölcs, szeretett vezére: a nagy Sztálin ! (A hallgatóság feláll, és hatalmas lelkesedéssel élteti Sztálint és Rákosi elvtársat.)”7

Végül, ami talán a legszembetűnőbb változás a két szakasz között: a nagy taps szövegeink szerint – abszolút értékben is jóval többször csattan fel 1948 után. Ez önmagában is bizonyítja az ünneplések harsányabbá, ugyanakkor mechanikussá válását, a taps fokozódó illusztrációs szerepét.

Jegyzetek


1 A magyar jövőért. Bp., 1945.

A magyar demokráciáért. Bp., 1948. A fordulat éve. Bp., 1948. Építjük a nép országát. Bp., 1949. – A szocialista Magyarországért. Bp.. 1953. – A békéért, a szocializmus építéséért. 2. kiad., Bp., 1945. Válogatott beszédek és cikkek. Bp., 4. bőv. kiad., 1955. (A későbbi kötetekből mindig csak az új beszédek tetszésnyilvánításait vettük számba.)

2 Harcban a szocialista népgazdaságért. Bp., 1950.

A vas, az acél, a gépek országáért. Bp., 1952.

3 A béke arcvonalán. Bp., 1949. 4 Élni tudtunk a szabadsággal. Bp., 1949.

5 Rákosi Mátyás: A fordulat éve. Bp., 1948.

6 Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Bp., 1948. 228. (A beszéd maga 1946-ból való, az idézettel jellemzett folyamat a második szakaszban teljesedik ki.)

7 Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Bp., 1949. 87–88.

2. Képek


1. Jelszavak, politikai ünnepekSZABÓ Róbert

Jelszavak, politikai ünnepek

Rákosi Mátyás 1945 januárjában tért haza a Szovjetunióból. Nevét a Horthy fegyházában politikai tevékenységéért letöltött 15 esztendős fogsága tette ismertté, s ez a tény megalapozta politikai nimbuszát is. Népszerűségét és politikai tekintélyét pártjának vezetői megérkezése után az MKP befolyásának növelése érdekében akarták felhasználni. Ezért még ugyanaz év tavaszán a kommunista pártszervezetek gyűlésein általános szokássá vált az Éljen Rákosi Mátyás! jelszó használata; a párt vezetőjének neve hamarosan transzparenseken tűnt fel, majd előnytelen külsejét a valóságot megszépítő fotókon igyekeztek rokonszenvessé tenni.

Hasonló tudatos törekvés élő politikai vezetők népszerűsítésére a többi pártban nem volt jellemző. Politikai rendezvényeiken, választási gyűléseken a pártjelvényen kívül a magyar történelmi személyek ábrázolása is csak elvétve fordult elő.

A totális módszerek általánossá válnak

1945-től Magyarországon május 1-je volt az egyik legnagyobb embertömeget megmozgató politikai ünnep. Hagyományos tartalma mellett kiváló alkalmat jelentett a pártok népszerűsítésére, hiszen minden transzparens, jelvény és jelszó a pártok befolyásának növekedését tükrözte. A fennmaradt fényképek tanúsítják, hogy kezdettől fogva a legtöbb politikus-portré Rákosit és Sztálint ábrázolta, de 1948-ig József Attila, Kossuth, Petőfi, Táncsics, Marx, Engels, Szakasits, Tildy, olykor Veres Péter arcképei is megjelentek a felvonulásokon. Sztálin személye ekkor még a szomszédos nagyhatalom, a térség új meghatározó ereje, a Szovjetunió generalisszimuszát, legfőbb katonai vezetőjét jelenti a baloldali pártok számára. A transzparensek szövege: „Éljen Sztálin, nagy barátunk”. 1945-ben a felvonulások még jórészt a spontaneitás jegyében zajlottak le. Már áll a dísztribün, de az még emberléptékű, fölötte nemzetiszínű és vörös zászló övezi Marx, Engels, Lenin, Sztálin fényképeit.

A politikai jelszavak 1945–1948 között más személyeket nem méltattak. 1948-ban – az MKP és a Szociáldemokrata Párt egyesülése idején –, megmutatva a propagandamódszerek forrásvidékét is a munkáspártokon belül, már felhangzik a szociáldemokrata Szakasits Árpád éltetése is.

1948–1949 fordulóján azután határozott változás figyelhető meg a jelszavak propagandájában. Kezdődik e fordulat 1948. november 5-én, amikor közzétették az egyesült munkáspárt, a Magyar Dolgozók Pártja Országos Propaganda Osztályának 12 pontos jelszósorozatát a NOSZF évfordulójára. Ebben az SZKP főtitkárát már „a világ dolgozóinak nagy vezére és tanítómestere”-ként, a „magyar nép nagy barátja”-ként méltatták, sőt megjelenik a szlogenek között: az MDP számára „Lenin–Sztálin dicsőséges pártja” a példakép. A jelszavak és az ünneplés egész hangulata között teljes az összhang: Szakasits Árpád köztársasági elnök, az MDP elnöke a jelszavakhoz hasonló szellemű beszédben méltatta az operaházi ünnepségen november 7-e jelentőségét: „méltók akarunk lenni a Szovjetunió barátságára, magunkévá akarjuk tenni a Nagy Októberi Forradalom eszméjét, és követni akarjuk a hős szovjet nép példáját a munkában, a szocializmus építésében” – mondotta hangsúllyal beszédében. (A politikai propagandarendszer további tanulmányozása ezen módszerekbeli irányváltás mögött nyilván kimutathatja majd az MDP törekvését az egypártrendszerre, a szándékos helyzetkiélezést az antifasiszta koalíció egykori szövetségeseivel szemben.)

Az 1949-es év ezután már az ünneplés és a jelszavakkal politizálás egyértelműen új korszakát hozza. A Kossuth Akadémia tisztjeinek 1949. március 14-i felavatásán nagy nyilvánosság előtt megtartott ünnepségen a köztársasági elnök már példaképnek állítja Rákosi Mátyást. A honvédség csak abban az esetben teljesítheti maradéktalanul feladatát – mondja –, ha rendületlenül követi az MDP útmutatását, és eszményképévé választja azt a Rákosi Mátyást… [aki] élete legnehezebb óráiban sem feledkezett meg a munkásosztályról, a dolgozó magyar népről. Másnap, a 48-as forradalom évfordulóján százezer fiatal ünnepélyes fogadalomtételére került sor a Hősök terén, akik már Sztálin, Szakasits, Rákosi, Lenin, Kossuth, Petőfi, Dózsa és Táncsics képei alatt ígérték meg Rákosi politikájának követését és a Komszomol példájának utánzását.

De ahogy a jelszavak, az ünnepségek tekintetében, úgy a politikai publicisztika terén is választóvíznek tekinthetjük ezt az évet. Ekkortól a korábbi koalíciós lapok önálló politikai arculata rohamosan eltűnt, a kihalásra ítélt pártok (FKgP, NPP) sajtóorgánumai egyéni sajátosságaikat elvesztették, írásaik hangneme és


tárgya tendenciájukban a Szabad Népet követte, és így meglehetős egyöntetűséggel írtak a bennünket itt most közelebbről érdeklő politikai ünnepekről is.

Ekkor alakulnak ki az 1949 után sok évig (évtizedig) élő sémák is a politikai évfordulók ünneplésére. Március 15., a függetlenségi nemzeti ünnep felidézése mindig 1945. április 4-ével, a felszabadulás évfordulójával összekapcsolva történt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc befejezetlenségét idézték, melynek céljait csupán az 1945. évi felszabadulás óta eltelt események tették teljessé. Augusztus 20-a a „Rákosi adta alkotmány” ünnepe lett (utalva az 1949. augusztus 20-án elfogadott új alkotmányra). Ha az ünnepi szlogeneket nézzük, akkor azt látjuk: azok elsősorban a mezőgazdasági termelés fokozására, a lelkiismeretes beszolgáltatásra igyekeztek ösztönözni. Március 21-e a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója jelentőségének elhallgatása már az emlékezések rövidségével is lemérhető. Kifejezetten politikai ünnep április 4-e és november 7-e maradt. Május 1-je a „békeharc” és az impozáns felvonulások, a katonai díszszemlék napja lett. (1949. május 1-je az utolsó olyan felvonulás, ahol még maradéktalanul érvényesültek az 1945-től megfigyelhető – a spontaneitásra súlyt helyező – ünnepi vonások.)

A bölcs vezér és a szovjet példa

Nézzünk néhány, a személyi kultusznak nevezett politizálási módszerre jellemző propaganda és ünneplési sajátosságot.

1949 áprilisának végén közli első alkalommal a Szabad Nép a párt Központi Vezetőségének hivatalosan kiadott május 1-jei jelszavait. Ez a számsorrendbe rendezett szlogenek listája azért is érdekes, mert a jelszavak sorrendiségükkel önmagukban még nem tükrözték a politikai élet mindennapjaiban már kibontakozó személyi kultuszt. Sztálin méltatása „csak” a lista 4–5. helyét foglalta el. Új jelszófordulatok 1950-től, a következő évtől figyelhetők meg: Sztálin ekkor már „a világ dolgozóinak bölcs tanítója, a béke lángeszű vezére, a legyőzhetetlen béketábor vezetője”. És megjelenik sztálini mintára – Rákosi hasonló jellegű magasztalása. A legáltalánosabb szlogen: „népünk bölcs vezére.”

Rohamléptekkel haladt előre 1949-től s politikai propaganda jelszavainak használatában a szovjet példa és politikai gyakorlat (ma már tudjuk: mechanikus) átvétele. 1949 november 6-án az ünnepi szónok a nagy októberi szocialista forradalmat már Lenin és Sztálin által előkészített és győzelemre vitt forradalomként értékelte. Ezen az ünnepélyen nevezték feltehetően, először a nyilvánosság előtt, az MDP főtitkárát „Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványának”. (E téren is hódít a „sztálini” minta: Sztálin forradalmár érdemeinek mérhetetlen felnagyításához hasonlóan; 1951–1952-ben a Magyar Nemzet újságírója Rákosit a Magyar Tanácsköztársaság legkiemelkedőbb vezetőjének nevezte.)

A Sztálint dicsőítő szlogenek magyarországi csúcspontja 1949. december 21-én, Sztálin 70. születésnapján következett be. Gerő Ernő az ünnepelt monumentális, egész alakos festménye előtt a szovjet politikust a béke és a Szovjetunió szinonim megfelelőjének nevezte („mert a Szovjetunió: Sztálin, mert a béke: Sztálin”). A sztálini műszakok szervezése, Sztálin harcos élete című kiállítás megrendezése mintha Rákosi személyi kultuszának főpróbája lett volna.* Az MDP főtitkárának 60. születésnapján (1952. március 9.) rendezett emlékülésen Dobi István megnyitó beszédében „a legelső magyar ember, Rákosi Mátyás” érdemeit sorolta, s ezt Gerő Ernő ünnepi beszédében még fokozni is képes volt: „hazánk minden igaz fia érzi, tudja: Rákosi és a Párt – egy! Rákosi és a magyar munkásosztály – egy! Rákosi és a magyar nép – egy! ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja.” (Külön tanulmány tárgya lehetne a Sztálin harcos élete című 1949-ben és a Rákosi harcos élete című, 1952-ben készült kiállítás összehasonlítása.). Sőt, gyakorlat lesz, hogy a november 7-i ünnepségeken Sztálin és Lenin fehérmárvány mellszobra mellett Rákosi kisebb méretű mellszobra is helyet kap. 1950 és 1953 között a május 1-jei felvonulásokon például ütemes taps jelezte Rákosi megjelenését a tömegektől teljesen elzárt, erődítményszerű tribünön, és akkortól állandósult a dekoráció is: Sztálin és Lenin mellett Rákosi arcképe is állandóan ott található. Az ünnepségek velejárója lesz az is, hogy – felülről irányítottan – Sztálint és Rákosit dicsőítő „rigmusok” – egymondatos jelszavak – hangzottak el. „Éljen Sztálin, nagy vezérünk, /szabadságot hozott nékünk"/. „Rákosi a mi, vezérünk /ezért boldog egész népünk!”; „Senkivel sem cserélünk, / Rákosi a vezérünk!” A Rákosi nevét felvett Weiss Manfréd Művek dolgozói nyitották meg a felvonulók menetét, a tömegben Rákosi arcképe mellett mellszobrát is vitték.

Az 1953 júniusában hozott. MDP-határozat Rákosi személyi kultuszát nagymértékben felszámolta ugyan, de három év kellett ahhoz, hogy a politikai propagandában s a politikai jelszavakban továbbélő sztálini személyi kultusz hatását az idő mérsékelje.

Vö. a két születésnapról Béres Katalin cikkét e számunk 25. oldalán.


2. Képek


1. Egy szimbólum születése. Így épült a Sztálin-szoborPÓTÓ János

Egy szimbólum születése

Így épült a Sztálin-szobor

Sztálin szobrát 1956. október 23-án lerombolták. A személyi kultusz legmonumentálisabb magyarországi szimbólumát azóta sajátos hallgatás övezi. Kádár János egy beszédében 1961. december 1-jén említette néhány mondatban „a” szobrot, összefüggésben a hruscsovi politikával, melynek során Sztálin koporsóját kivitték Moszkvában a mauzóleumból. Ezután a széles nyilvánosság máig semmit nem hallott az emlékműről, annak ellenére, hogy a talapzaton körbefutó domborműfrízt 1976-ban újrafaragták. Az újságok azonban erről csapán annyit írtak, hogy új „felszabadulási emlékmű” készül, melyet Csepelen fognak felállítani. Ez utóbbira – az alkotó halála miatt – már nem került sor. (A szerk.)

Jelentések

1951. december 16-án, vasárnap délelőtt 10 órakor 80 ezer „budapesti dolgozó” jelenlétében avatták fel Sztálin szobrát. Az Irodalmi újság kéthasábos vezércikkben méltatta az eseményt. A költői lendületű tudósítás Sztálin érdemeinek magasztalása után kezd a szoborról beszélni: „Milyen hatalmas: ez az első gondolatunk. Azután mindjárt: milyen jóságos. Ma reggel olvastam egy új gyűjteményes kötetben Lebegyev-Kumacs versét, amely Sztálint mint a föld kertészét énekli meg. Ezek a sorok jutnak most eszembe: »Párázik a fekete föld. – Harmatos a fű, az ág… – Ismerjük a drága kertész – Bajszalatti mosolyát.« Jó dolog hosszan nézni a szobrot, jó dolog közvetlen közelében látni Rákosi Mátyást és első munkatársait.”

A vezércikk írója (B. I.) ezután visszatér Sztálinhoz, a lírától az eposzi magasságok felé emelkedve, a ,magyar történelmet immár két alapvető korszakra, a Sztálin előttire és utánira, osztva: „Sztálin neve egy szóban fejezi ki mindazt az erőt, amely történelmünket átformálta, amely minden napunkat, a dolgozó és alkotó hétköznapokat, a fénylő, a piros ünnepeket mássá, teljesebbé, emberibbé teszi, mint Sztálin előtti korszakunk napjait.” A tömegeket befolyásolni képes személyes „kisugárzás”, a karizma Sztálinról immár szobrára is áttevődik: „Eljönnek Karcagról és Túrkevéről a szövetkezett parasztok, és azt mondják: Sztálin apánk, és eljönnek távoli dunántúli falvakból a még egyénileg gazdálkodók, és itt érzik úgy, hogy dönteniök kell paraszti életük nagy kérdésében.” Így látta az istenséggé emelkedett Sztálin bronz helytartóját a kultusz-propagandista. De mit hangsúlyoz a politikus-propagandista?

A szobrot Révai József népművelési miniszter avatta. „Ez a szobor nemzetünk lelkéből lelkedzett, ez a szobor magyar szobor” – hangzott Révai egyik tételmondata. (Bizonyára azért is hangsúlyozta Révai a szobor „magyarságát”, mert 1948 után a kulturális szférában is gyakoriak voltak a szovjet–magyar „közös” vállalkozások: Mikus Sándor vecsési parlamenter-emlékműve pl. Vasziljev kapitány tervei alapján készült 1948-ban, az ország első Sztálin-szobrát, a szegedi Lenin–Sztálin emléket pedig Pincsuk és Taurit szovjet szobrászok alkotásai után készítette Pápai Antal 1950-ben.) Révai is elhelyezi Sztálint a magyar történelemben: „A régi uralkodó osztályok a maguk képére formálták nemzeti törekvéseiket, törpéket neveztek ki nemzeti nagyságokká. Werbőczyk, Rákosi Jenők, Prohászkák képmásaival csúfították el fővárosunkat és országunkat. Mi ezt jóvátesszük. A nemzet igazi nagyjainak emelünk emléket. A jövő évben szobrot emelünk a török- és németellenes szabadságharcok két legnagyobb hősének, Kossuth Lajosnak Budapesten az Országház előtt, Hunyadi Jánosnak Pécsett. De a sort tudatosan Sztálin szobrával nyitjuk meg. Hunyadi és Kossuth a magyar nemzet szabadságáért és függetlenségéért küzdöttek az idegen elnyomás ellen, de harcukat – bár évszázadokra világították meg népünk útját, és bár tetteik kiapadhatatlan forrásaivá váltak a hazaszeretetnek – nem koronázta siker. Az a magyar szabadságharc, melyet Sztálin zászlaja alatt vívtunk és vívunk – győzelmes volt és győzelmes marad.” A Szabad Nép ünnepi cikke pedig immár az egész magyar történelmet és kultúrát is a Szovjetunióhoz, illetve Sztálinhoz (szobrához) kapcsolja: „Ő [mármint Sztálin] a magyar történelemnek is a legnagyobb alakja. István király államalapító munkája, a Hunyadiak és a Zrínyiek halálmegvető honvédelme, Rákóczi hősi szabadságküzdelme, Kossuth Lajos, 1848–49 dicsőséges forradalma, Petőfi, Ady, József Attila álma, a Tanácsköztársaság roppant kezdeményezése, a magyar kommunisták három évtizedes, vértanúságban gazdag harca – a Szovjet Hadsereg győzelmével győzött … A városunk fölé magasodó Sztálin szobor azt hirdeti…, hogy a hazát szeretni és hűnek lenni a Szovjetunióhoz, hazafiasnak lenni és proletár módra nemzetközinek lenni – egyet jelent.”


E propagandaszólamok valóban egy korszak szimbólumává tették a bronz-monumentet. A történet azonban két évvel korábban kezdődött.

Pályázatok, előkészületek

1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapja előestéjén a főváros Törvényhatósági Bizottságának a kormány tagjai jelenlétében lefolyt díszközgyűlése „viharos lelkesedéssel” elhatározta, hogy „1. Budapest legnagyobb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángészű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel fővárosunk erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén” a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára, és amelyet a Magyar Népköztársaság megbízásából Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész készített el.” Az Andrássy út átkeresztelése azonnali hatállyal megtörtént, A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép feliratú szobrot 1950. április 2-án avatták a Szabadság téren, a Sztálin-szobor ügyében pedig megkezdődtek az előkészületek.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége 1950. január 14-én kelt szakvéleményében nyílt pályázat kiírását tartja szükségesnek, a szobor helyéül pedig a Városligetnek a Vilma királynő útra (ma Gorkij fasor) néző területét javasolja. Pályázati felhívástervezetük a szoboralak nagyságát öt méterben határozza meg, anyaga pedig szabadon választható nemes anyag”.

A Polgármesteri Hivatal népművelési osztályának, a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályának és a képzőművészek szövetségének 1950. március 7-i feljegyzése összefoglalja a szobor elhelyezésére szóba jöhető helyeket. Legjobbnak a Vilma királynő út torkolatával szemben, a szökőkút mögött, a Madách-szobor talapzatának helyét tartja.

Ez a hely ugyanis „úgyszólván minden előnnyel rendelkezik. Munkáskerületben fekszik, ahol hétköznap és ünnepnapokon is a dolgozók tízezrei fordulnak meg. A terület ünnepségek alkalmával több százezer ember befogadására alkalmas, jó felvonulási utakkal rendelkezik… A tér nagysága ellenére olyan, hogy egy kb. 10 m magas szobor igen jól betölti.” (A 10 m talapzattal együtt értendő.) „A megvizsgált egyéb hely-lehetőségek egyike sem felel meg a célnak folytatódik a feljegyzés. – A Hősök terén jelenleg a Millenniumi emlékmű áll. Még ha a Millenniumi oszlopot le is bontjuk, a több mint 30 m magas emlékmű előtt egy kb. 10-12 m magas szobor egészen eltörpül. Az egész emlékmű lebontása esetén – eltekintve attól, hogy ez politikailag helyes lenne-e – a szobor a nagy, üres téren teljesen elveszítené hatását.” A továbbiakból kiderül, hogy szóba került még a Kossuth Lajos térnek az Alkotmány utca torkolatával szembeni része, a Köztársaság tér és a Sztálin tér is, de egyiket sem tartják megfelelőnek. (A szobor nem fordíthat hátat sem az Alkotmány utcának, sem a Parlamentnek, a Köztársaság tér igen elhanyagolt, a Sztálin tér pedig „igen távol esik a munkáslakta kerületektől”.)

Az 1950. március 16-án, a Népművelési Minisztérium és a Polgármesteri Hivatal által közösen kibocsátott pályázati felhívás végül az emlékmű helyét nem határozta meg, de kimondta, hogy „anyaga bronz vagy márvány, mérete cca. 5-6 méter” legyen. S valószínűleg azért, mert az illetékesek csak így látták biztosítottnak valamennyi számottevő magyar szobrász részvételét, végül nem nyílt, hanem zártkörű pályázatot hirdettek, név szerint „meghíva” talán helyesebb lenne így: „felszólítva” – a részvételre Antal Károlyt, Baksa Soós Györgyöt, Beck Andrást, Bokros Biermann Dezsőt, Borsos Miklóst, Csorba Gézát, Farkas Aladárt, Ferenczy Bénit, Kerényi Jenőt, Kisfaludi Strobl Zsigmondot, Kocsis Andrást, Marosán Lászlót, Medgyesy Ferencet, Megyeri Barnát, Mikus Sándort, Pátzay Pált, Somogyi Józsefet, Szabó Istvánt, Szabó Ivánt, Tar Istvánt, Turáni Kovács Imrét, Ungvári Lajost, Varga Oszkárt, Vedres Márkot és Vilt Tibort. A pályázat a szobor előállítási költségeire „egyelőre” 250 000 forintot irányoz elő. Kiköti ugyanakkor a pályázat, hogy a szobornak 1950. december 15-ére „leleplezésre készen kell lennie”.

Míg a „meghívott” szobrászok – kezükben a Polgármesteri Hivataltól kapott, Sztálin ábrázoló fényképnagyításokkal – munkához láttak, megkezdődtek a konkrét előkészületek a majdani győztes mű kivitelezésére. Mivel ekkor még nem lehetett tudni, miből is készül majd a szobor, a főváros lépéseket tett mind a megfelelő mennyiségű bronz, mind a márvány előteremtésére.

A bronzanyag ekkor már tulajdonképpen együtt is volt. 1949 júliusában mérte fel a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség az Államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén tárolt bronzszobrok súlyát. Itt raktározták a Budapest ostromakor megsérült Haditengerész emlékmű bronzalakjait, Hunyadi János, Görgei Artúr, Darányi Ignác szobrát és a Prohászka-szobor mellékalakjait, valamint a később, politikai és más okokból


eltávolított emlékművek közül az Ereklyés országzászló turulmadarát, gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István szobrát, valamint az 1. honvéd és népfölkelő gyalogezred emlékművét, összesen 208,4 mázsa bronzot. 1950. január–februárban szállította el a főváros ezt a bronzanyagot saját telepére, s mivel később csupán a Hunyadi-szobrot állították helyre, a többi pedig örökre eltűnt a szemünk elől, valószínűleg ezekből a grófokból és „árulókból” „ötvöződött” Sztálin bronzalakja. (A Sztálin-szoborhoz azonban csupán kb. 65 mázsát használtak fel, így maradt még elegendő az „optimista” Kossuthhoz és esetleg másokhoz is.)

A kőanyag beszerzése már több utánjárást igényelt. Fischer Ferenc kőszobrász és László Péter emlékmű-felügyelő május 9–20. között a romániai Ruskicán tartózkodott, s a helyszínen ellenőrizte a megrendelt fehér 3 márvány kibányászását. Jelentésükből kiderül: szóba került az is, hogy a szobrot rózsaszínű márványba faragják, ezt viszont az ügy sürgőssége miatt elvetették. Mint írják: „A bányában … most csak egy helyen lehet márványt fejteni, mégpedig fehér színűt… Ahhoz, hogy rózsaszínű márványt termeljenek, cca. 3 hónapi előkészületre van szükség, hogy szobor készítésére alkalmas színű és méretű tömböket tudjanak termelni… amennyiben időközben fehér helyett rózsaszín márványt kívánunk, [a bánya] azt is szállítja, azonban határidőt nem vállal.” Július végéig meg is érkezik a kilenc darab (összesen 35,66 m3) márványtömb Budapestre. A számlája ugyan nem maradt fenn, de a megrendelésben feltüntetett ár (4364,70 Ft/m3) alapján szállítás nélkül 155 645,20 forintba került. Arról, hogy e tömböket később mire használták, nem tudunk.

A rózsaszínű márványszobor az ekkori tervek szerint svéd vörösgránit talapzaton állt volna. A főváros június 9-én meg is rendelt „a lehető legrövidebb szállítási időt kérve” 12 tömb (összesen 18,89 m3) vörösgránitot Svédországból, az árajánlat alapján mintegy 40 ezer forint értékben. Az anyag, mint a későbbiekből kiderül, beérkezett az országba, de további sorsát szintén nem ismerjük.

Időközben, május 15-én lezárult a pályázat, s az elkészült 1:10 arányú gipszmintákat az Országházban állították ki. A „felkért” 25 szobrász közül 24 küldött be pályaművet (Szabó István kettőt is), egyedül Pátzay Pál nem vett részt – „betegsége miatt” – a pályázaton. (Távolmaradása mögött nem kell politikai okokat keresnünk, hiszen tavasszal még azt nyilatkozta a Szabad Művészetnek, hogy készül az ő terve is, 1949 őszén pedig a 70. születésnapra tett „munkafelajánlása szerint Sztálin-mellszobrot mintázott.) A fel nem kért művészek közül önként adott be pályaművet Bartha Lajos, Ék Sándor, Harci Károly, Sóvári János, valamint Vass Viktor és Ősz Nemes György (közösen). Az országházi tárlaton így 30 mű szerepelt. Valamennyi felkért alkotó megkapta a 3000 Ft-os részvételi díjat, az „önkéntesek” közül azonban csak Ék Sándor, valamint Vass Viktor és Ősz Nemes György (ők együtt 3000-et). A pályázatra így 78 000 forintot fizetett ki a főváros.

A minisztertanács által kijelölt szoborbizottság 1950. június 14-én bírálta el, a pályaműveket. (A bizottság tagjai: a népművelési miniszter, Budapest tanácselnöke, a Népművelési Minisztérium és a Fővárosi Tanács 2-2, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének 3, az öt tömegszervezet 1-1 és az „üzemek dolgozóinak” 2 kiküldöttje.) A zsűrizés eredményéről a sajtó mindössze annyit közölt, hogy „a bizottság a pályaművek megtekintése után úgy határozott, hogy a beérkezett négy legjobb pályamű alkotóját – Borsos Miklóst, Farkas Aladárt, Kisfaludi Strobl Zsigmondot és Mikus Sándort – újabb, szűkebb pályázatra hívja meg.” (Pongrácz Kálmán, a Fővárosi Tanács VB elnöke az 1950. december 12-i VB-ülésen a következőket mondta: a beérkezett alkotások „csapnivalóan rosszak voltak… A harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.” A mintákat nézegetve több szobornál valóban az az érzésünk, hogy alkotóját kizárólag a „Jajj, csak ki ne válasszák!” szándék vezette.)

1950. június 27-én a szoborbizottság elnöke, Révai József megtárgyalta a négy továbbversenyző szobrásszal a tennivalókat, s ennek alapján a főváros július 12-én kiírta az újabb pályázatot november 1-jei határidővel. (Az első pályázat sikertelensége miatt a szobor felállításának határidejét egy évvel elhalasztották.) A bizottság 1950. december 18-án ült össze legközelebb, s úgy döntött, hogy „Budapest fővárosban való felállítás céljára Mikus Sándor pályaművét ajánlja azzal, hogy a pályamű építészeti részét építőművész bevonásával át kell tervezni… A bizottság javasolja továbbá a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának, tegye megfontolás tárgyává a pályadíjnyertes művön kívül a másik három művész pályaművének megfelelő felhasználását is.” (Ez utóbbi javaslat mögött az az elképzelés állt, hogy miként a millennium idején az ország különböző pontjain honfoglalás-emlékeket állítottak, most Sztálin-szobrokkal tegyék ugyanezt.) A minisztertanács december 22-i ülésén elfogadta a szoborbizottság javaslatát, s határozata értelmében a főváros 1951. január 23-án megbízta Mikus Sándort a szobor elkészítésével. (E láncolatból megállapítható a szobor létrehozásán munkálkodó intézmények „munkamegosztása”: minden elvi jelentőségű ügyben a minisztertanács döntött a Révai vezette szoborbizottság javaslata alapján, a Fővárosi Tanács pedig – a Népművelési Minisztériummal karöltve – végrehajtotta a határozatot.)

Apró, de elgondolkodtató közjáték, hogy még az első pályázat idején, 1950 áprilisában Mikus volt az egyetlen,


aki Redő Ferenccel, a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetőjével három hetet tölthetett a Szovjetunióban, szovjet szobrászok műtermeiben, s 1952-ben előadást is tartott arról, hogy „Milyen segítséget nyújtottak a szovjet Sztálin-ábrázolások a budapesti Sztálin-szobor elkészítéséhez?” Úgy tűnik, korábban nem is foglalkoztatta a téma, hiszen 1949 novemberében, Sztálin 70. születésnapjára készülve, mikor Pátzay Sztálin-mellszobrot, Poór Bertalan Sztálin- és Rákosi-portrét, Hincz Gyula pedig grafikai sorozatot készített a Sződd a selymet elvtárs című dalhoz, ugyanakkor Mikus egy zászlót tartó munkásfigurát szeretett volna, befejezni. Most, egy évvel később, immár a pályázat megnyerése után „a legboldogabb magyar szobrászművész” így nyilatkozott: „Amióta a szoborpályázat kiírásra került, éjjel-nappal csak ezzel a témával foglalkoztam. Sokszor éjszaka felgyújtottam a villanyt és lerajzoltam Sztálin alakját, amint őt behunyt szemekkel magam előtt láttam. Belém rögződtek arcvonásai, kézmozdulatai, testtartása. A Lenin életéről szóló filmben percekig látható Sztálin. Ezt a filmet sokszor megnéztem és nagyon megfogott ennek a nagy embernek rendkívüli közvetlensége. Megnéztem a Sztálingrádi csata és a Berlin eleste című filmeket is, amelyekben művészek keltik életre Sztálin alakját.” Beszélt Mikus a mű ekkori formájáról is: „Sztálin szobra 9 méter magas, csiszolt vörösgránit talpazaton fog állni. Maga az alak 6 méter magas lesz és bronzba öntik. A talapzatra két dombormű kerül.”

A második pályázaton részt vett négy szobrász egyenként 5000 Ft részvételi díjat, a három „helyezett” pedig egyenként 3000 Ft jutalmat kapott, így a második pályázatra összesen 29 000 forintot fizetett ki a főváros.

Bronzból, kőből

1951. január végén megkezdődik a szobor kivitelezése – pontos helyéről azonban még mindig nincsen végleges döntés. (Csupán az látszik biztosnak, hogy a Városligetben, a Vilma királyné út tengelyében állítják majd fel.) Január 31-én a tanács megrendeli a Dekorációs Nemzeti Vállalatnál az emlékmű teljes méretű, „előre–hátra mozgatható” síkmodelljét 9040 forintért. A modellt felállították a Városligetben, döntés azonban á február 10-i helyszíni szemlén sem született, bár ezen – az érdekelteken kívül – részt vettek a budapesti pártbizottság, a Honvédelmi Minisztérium, az Építésügyi Minisztérium, az Országos Tervhivatal és a rendőrség megbízottai is. Ezért aztán a tanács április 9-én megbízta a Budapesti Városrendezési Irodát egy négy variációs lehetőség bemutatására alkalmas makett elkészítésével. A maketten feltüntetendő alternatívák: 1. A jelenlegi állapot; 2. „A szobor elhelyezése abban az esetben, ha a felvonulás a Dózsa György úton történik és a szobor előtt felvonulási teret nem képezünk ki”; 3. „A szobor és a felvonulási tér elhelyezése [itt a szövegben a következő sor kihúzva: „a Honvédelmi Minisztérium intencióinak megfelelően”] a ligeten áttörendő úttal és a szobor előtt cca. 170 × 200 méter tér elhelyezésével”; 4. a szobor a Dózsa György út házsorától kb. 70 méternyire áll egy többszáz méter hosszan elnyújtott térszerű kiszélesítés közepén”. (Néhány nap múlva pedig még azt is megszámolják a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség emberei, hogy a 3. variáció esetén a tér és az út kialakításához 72 db nagy és kb. 180 kisebb fát, a 4. variációhoz – 350 méter hosszú kiszélesítéssel számolva – 16 nagy és 30 kisebb fát kell kivágni.)

Időközben tehát – talán „a Honvédelmi Minisztérium intencióira”? – felmerült a felvonulási tér gondolata, s ettől már csak egy lépés a talapzat tribünné való átalakítása. A műfelügyelőség május 3-i jelentésében olvasható: „Az emlékmű végleges alakjára még nincs határozat, úgyszintén arra sem, hogy az emlékmű egyúttal tribünül is fog szolgálni… csak a szobrászművésztől tudjuk, hogy egyrészt Révai elvtárs az emlékmű modelljét jóváhagyta, másrészt Révai elvtársnak az a kívánsága, hogy az emlékmű két vízszintes tagozata tribünné legyen kiképezve.”. Ez a változtatás megszélesítette a talapzatot, s nyilván ez vonta maga után a mindeddig 6 méterre tervezett főalak 8 méteresre növekedését.

Révai jóváhagyása után, május 11-én Juhász Gyula, Kuzmányi Viktor és özv. Nagy Zoltánné kőfaragó mesterek hozzákezdtek a Mikus által készített 2 méteres agyagminta eredeti méretre nagyításához. Mivel a fővárosban nem volt akkora műterem, ahol a 8 méteres gipsznagyítás elfért volna, a tanács külön e célra építtetett egy nyitott fészert. A fészer és a nagyítás költségei 102 165 forintot tettek ki. A gipsznagyítás augusztus 31-ére készült el.

A megnagyobbodott talapzat burkolásához kevésnek bizonyult az egy évvel korábban beszerzett 19 m3 svéd gránit, ezért Tatabánya mellett újra megnyitottak egy már nem használt bányát, s ott termelték ki a nyár folyamán a szükséges 120 m3 tatai kristályos vörös mészkövet. (Ha a minőség változott is, a szín azért maradt!) A helyzetet csupán az bonyolította egy kissé, hogy míg a kitermelés tartott, közben a kőipari vállalatokat „profilírozták”, s egyik cég csak a kőbányászást, a másik csak a kibányászott kövek megfaragását végezhette. De aztán az Építésügyi Minisztérium munkába állított még egy vállalatot, így a megfaragott kövek szeptember elején ott voltak a Városligetben.

A szobor helye július folyamán nyert végleges jóváhagyást. Az MDP Főtitkárságának döntése alapján a szobor helyét a Vilma királynő út tengelyében, a Dózsa György út járdaszegélyétől 75 méterre tűzik ki, a Dózsa György


utat pedig a Műcsarnoktól az Ajtósi Dürer sorig ebben a mélységben megszélesítik, hogy miként Pongrácz Kálmán mondta az 1951. július 20-i VB-ülésen – a „május elsejei felvonulásokat és egyéb demonstrációinkat a jövőben ezen a területen tudjuk megtartani”.

A 26,23 méter hosszú, 17,76 méter széles és 9,885 méter magas talapzat tervére augusztus első felében került a legfelsőbb jóváhagyás pecsétje, s augusztus 21-én megkezdődött az építkezés. (A Budapesti Magasépítési Vállalat 1 459 446 Ft 14 fillérért vállalta a generálkivitelezést.) Ugyanezen a napon Révai megnézte és véglegesen jóváhagyta a 95%-ban kész gipszmodellt, melynek bronzba öntése szeptember elején kezdődött a Jász utcai öntödében. (Az öntés 690 000 forintba került. Míg e munkák folytak, október–novemberben elkészült a térrendezés is, mintegy 5 millió forint költséggel, valamint a szobor megvilágítása 210 ezer forintért. (A térrendezés közben bontották le a Regnum Marianum-templomot, mely a Városliget szélén, a Damjanich utca tengelyében állt.)

December 1-jén szállították a helyszínre a szobor 5 méteres, 40 mázsás alsórészét, s másnap szerelték rá a 3 méter magas, 25 mázsás felső részt. Az avatást december 16-án, vasárnap rendezték, mivel „Sztálin december 21-i születésnapja munkanapra esik, amikor a dolgozók az évforduló tiszteletére még jobb és még nagyobb munkateljesítménnyel emlékeznek meg erről a nagy napról”.

Még két „képregény”

A szobrot tehát felavatták, az emlékmű azonban még nem volt kész. Hiányoztak a domborművek. Mikus eredetileg kettőt tervezett (felszabadulás és traktorátadás), a tribünné növekedett talapzat azonban ezek kibővítését igényelte. 1952 februárjában már kész a terv, a teljes fríz művészi munkáit pedig 1952. decemberben fejezi be. Közben 22 kőszobrász dolgozik folyamatosan 480 ezer forint összköltséggel – a 40 méter hosszú, 2,2 méter magas, 62 alakos dombormű kifaragásán. Erről a folyamatról már nem állnak rendelkezésünkre levéltári adatok. Az 1977-ben, még az alkotó életében megjelent Mikus-album bevezetőjében azonban ezt olvashatjuk a domborművekről: „A bürokratikus fórumok kötelességüknek érezték, hogy beleszóljanak az alkotó munkájába, s maguk bírálják el, megfelelően esik-e a katonaköpeny vagy a csizmaszár ránca, szépen fodorítottak-e a katonalányok fürtjei. De minden kívülről érkező hozzászólás és »jó tanács« ellenére végül is a művész konoksága győzött.” S bár e mondatokat Szíj Rezső, az album összeállítója írta, tartalmuk és megfogalmazásuk arra utal, hogy azok Mikus véleményét tükrözik.

A domborművet már Sztálin halála után, 1953. május 1-jén avatták. A talapzaton körbefutó fríz két történetet mesél el. Mindkettő a tribün hátoldalán kezdődik, s a homlokzati részen jut el kulminációs pontjához. Az emlékmű bal oldalán a „szovjet ember” elbúcsúzik családjától, puskát, géppisztolyt majd golyószórót ragad, kézigránátot dob, menetel és harcol mindaddig, míg a homlokzati részen egy tiszt vezetésével fel nem szabadítja a három generációs magyar családot. (Az egyik katona karján magyar kisgyerek a magyarságot jelképezve, éppúgy, mint ahogy pl. a berlini, treptow-i emlékművön a szovjet katona karján ülő kisgyerek a német népet szimbolizálja.)

A másik oldal a „Sztálin utáni” magyar történelemé. Romos fal, téglát hordó lány, férfi vakolókanállal az újjáépítést, karót leverő parasztok csoportja a földosztást jelképezi. (Az Irodalmi Újság már idézett cikke írja: „Osztják a földet, hullanak a fürge csapások a megyekarókra. »Ki adja a földet?« – »Sztálin adja, Rákosi osztja.«„) Valahová éppen felteszik az ötágú csillagot, lombos ágról felröppen a békegalamb. Majd jött a művész, kezében kisplasztikával, a tudós lombikkal, a tanítónő kisúttörővel, sportolók labdával, katonák zászlóval. Így jutunk el a homlokzathoz, ahol két értelmiségi (egy férfi és egy nő) szemléli, amint három munkás és egy munkásnő egy traktort ad át három parasztnak és egy parasztlánynak.

Két „egymásra találás” uralja így a homlokzatot: a szovjet katona és a magyar férfi, valamint a magyar munkás és paraszt kézszorítása. („Szeretném megmintázni Rákosi elvtárs alakját is – nyilatkozta Mikus 1952 februárjában –, amint a munkás és a paraszt kezét egymásba helyezi.” Rákosi azonban végül nem került oda a talapzatra.) Balról egyenruhások, jobbról civilek, középütt pedig Sztálin „egyszerű elvtársi öltözetben, amely átmenet volt a polgári és a katonai ruha közt” – miként egy késői méltató írta.

*

Ennyi a szobor építésének története. Hozzátartozna még talán a kivitelezés költségeinek összesítése, és nem utolsósorban a huzavona az alkotó, Mikus Sándor (aki élete „üzletét” látta a megrendelésben, és az anyagiassággal tüntetően szembeforduló felajánlások korában horribilis összeget, 500 000 forintot kért) és a megrendelők között (akik végül is 200 000 adómentes forintban állapították meg a honoráriumot).


A szobor lerombolásának eseménysorozata 1956. október 23-án este – amely legalább annyira szimbolikus értelmet nyert, mint amit megrendelői magának a szobornak szántak – egy újabb történet tárgya lehetne. Mint ahogy az emlékmű maradványainak” utótörténete és a hosszú hallgatás a szoborról is újabb történet: része a Sztálinhoz kötődő politikai gondolkodás hosszan élő és valóságos utótörténetének.

2. Képek


1. Aki szembe mert fordulni Sztálinnal. Fjodor RaszkolnyikovPOLIKARPOV, V.

Aki szembe mert fordulni Sztálinnal

„1917–1987. Fjodor Raszkolnyikov.” Ezzel a címmel közölte az Ogonyok című szovjet folyóirat az alábbi cikket a lenini munkatársi garnitúra sokoldalú egyéniségéről F. Raszkolnyikovról, illetve igen tanulságos „utóéletéről”. A cikket igen kis – elsősorban a visszaemlékezéseket érintő – rövidítéssel az alábbiakban közöljük. (A szerk.)

Három forradalmon át

Raszkolnyikov […] 1892 januárjában született Pétervárott egy templomszolga családjában […]

Miközben 1908-tól Pétervárott a Műszaki Főiskolán tanult, magával ragadta a marxista irodalom, és 1910-ben a 19 éves fiatalember belépett a szociáldemokrata pártba. Munkatársa volt a Zvezda című bolsevik újságnak, majd amint megindult a Pravda, annak szerkesztőségi titkára lett. […] 1912–13-ban megismerte, mit jelent a cári börtön és a száműzetés.

1917. március közepén a párt F. Raszkolnyikovot Kronstadtba küldte, szerkeszteni a Golosz Pravdi [Az igazság hangja] című újságot. Bekerülve a kronstadti bolsevik szervezet vezető magjába, nagy tekintélyt szerzett a matrózok, katonák, munkások között. Megválasztják a Kronstadti Szovjet elnökévé.

Április 3-án Raszkolnyikov részt vett Beloosztrov vasútállomáson az emigrációból hazatérő Lenin fogadásán és elkísérte őt Pétervárra. Megismerkedése Leninnel kitörölhetetlen nyomot hagyott Raszkolnyikovban. Erről a napról izgatottan, ragyogva mesél később visszaemlékezéseiben. Találkozása a forradalom vezérével nem csak egy epizód Raszkolnyikov életrajzában. A későbbiekben többször is kellett Lenintől kapott felelősségteljes megbízatásokat teljesítenie.

A júliusi pétervári felvonuláson Raszkolnyikov vezette a Kronstadtból érkezett matrózok sokezres menetoszlopát. Ezekben a napokban készítette elő az Ideiglenes Kormány a Kreszinszkaja-villa szétverését, amelyben a Bolsevik Párt Központi és Pétervári Bizottsága székelt. A KB mellett működő katonai bizottság Raszkolnyikovot bízta meg a párt központi intézményeinek védelmével, az épület parancsnokává nevezte ki.

Az októberi napokban tagja a Pétervári Katonai Forradalmi Tanácsnak. Lenin vele tanácskozza meg, hogyan lehet a támadó Kerenszkij–Krasznov csapatok ellen a hajókat legjobban felhasználni a forradalmi főváros védelmére. Raszkolnyikov maga is részt vesz a Pulkovo alatti harcokban, azután pedig a balti egységek élén indul a felkelt moszkvai proletariátus megsegítésére. Miután visszatér Pétervárra, kinevezik a haditengerészeti vezérkar komisszárjává. […]

Raszkolnyikov segített Leninnek létrehozni a Munkás–Paraszt Vörös Flottát. A Tengeri Ügyek népbiztosának helyetteseként ő is ott volt a híres jég-hadjárat vezetői között – amely során a Balti Flotta hajóit Revelből és Helsingforsból Kronstadtba hozták (így megmentve attól, hogy a Pribaltikumban támadást kezdő német csapatok kezébe kerüljön).

Raszkolnyikovot 1918 júniusában ismét nehéz feladattal bízta meg Lenin – a kormány azon határozatának végrehajtásával, hogy a Fekete-tengeri Flotta hajóit süllyesszék el a novorosszijszki kikötőben. A hajókat ugyanis az ellenforradalmi tisztikar át akarta vinni” Szevasztopolba, ahol a német megszállók kezére kerültek volna. […]

Hamarosan visszatért Moszkvába, és a párt KB rendkívüli meghatalmazottjaként a Volga vidékére küldte, ahol fenyegető helyzet alakult ki. Hogy mennyire nagy volt a KB bizalma Raszkolnyikov iránt, ezt tanúsítja a neki kiadott megbízólevél, amelyben az állt, hogy: „ … az OKP KB kinevezi a párt vizsgáló bizottságának tagjává, amelynek feladata valamennyi párttag magatartásának vizsgálata a front katonai hadműveleteivel kapcsolatban és felhatalmazza, hogy leváltsa bármilyen párt és szovjet munkáról és a pártból is kizárja mindazokat a párttagokat, akinek tevékenysége nem felel meg a párt feladatainak és pillanatnyi követelményeinek.”


1918 júliusában Raszkolnyikovot kinevezik az akkor legfontosabb Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsának tagjává, augusztusban pedig átveszi a Volgai (Volga–Káma) Hadi Flottilla parancsnokságát.

Szeptember 2-án az [Orosz] Köztársaság Forradalmi Katonatanácsának megalakulásakor ennek is tagja lett. Miután sikeresen befejezte a Volgán a hadműveletet, 1918 novemberében visszatért Moszkvába a Tengeri Ügyek Népbiztosságára, de decemberben egy különleges rendeltetésű egység élén tengeri felderítésre küldték Revel alá. A Szpartak nevű naszádot, amelynek fedélzetén Raszkolnyikov tartózkodott, Revel körzetében szerencsétlenség érte és angol cirkálók bekerítették. Raszkolnyikov az egységével együtt fogságba került. Londonba vitték és öt hónapig a breekstoni börtönben tartották fogva. A szovjet kormány energikus intézkedéseinek eredményeképpen 1919 májusában kiszabadult a Szovjet Köztársaság területén korábban fogságba ejtett 19 angol tisztért cserébe. […]

1920 júniusában Raszkolnyikovot kinevezik a Balti Flotta parancsnokává. A szakszervezeti vita idején eleinte az ellenzék nézeteit osztja, de a későbbiekben elvetette ezeket és egész életében következetesen a párt lenini vonaláért harcolt.

1921–1923 között Szovjet-Oroszország meghatalmazott diplomáciai képviselője Afganisztánban. Rendkívüli diplomáciai képességekről téve tanúságot, igen sokat tett a Szovjet-Oroszország és Afganisztán közötti kölcsönös baráti kapcsolatok létesítéséért. A szovjet diplomaták közül elsőként kapott külföldi államtól kitüntetést. 1924-től Raszkolnyikov a Molodaja Gvargyija, a Krasznaja Nov folyóiratok és a Moszkovszkij Rabocsij kiadó főszerkesztője, a Kiadói Főbizottság elnöke, a Művelődésügyi Népbiztosság kollégiumának; tagja, a Művészeti Főbizottság vezetője; 1930–1938 között a Szovjetunió diplomáciai megbízottja Észtországban, Dániában és Bulgáriában.

Raszkolnyikov tehetséges irodalmárként publicisztikai munkák, könyvek és színdarabok szerzőjeként is ismert volt. Kronstadt és Pityer 1917-ben címei könyvében remek művészi formában írt a Balti Flotta matrózainak forradalmi hőstetteiről, a nagy október előkészítéséről és fegyveres védelméről.

Hogyan csinálták belőle a „nép ellenségé”-t

V. Sz. Zajcev 1963-ban a következőket írta Raszkolnyikovról: (…) „A XVII. kongresszus után, külföldön tartózkodva, nyugtalanul figyeli Sztálin személyi kultuszának kifejlődését. Az önkény és a törvénytelenség következtében értelmetlenül pusztultak el a párt és a szovjet állam lenini káderei, kiemelkedő katonai vezetők, akiket Raszkolnyikov személyesen ismert a polgárháborúból, diplomáciai munkatársak, akik nem feleltek meg Sztálinnak. Raszkolnyikov felfigyelt minderre. Bulgáriában dolgozva kezdte észrevenni, hogy Jezsov, majd Berija által kiküldött ügynökök kémkednek utána.

1939 júliusában, amikor éppen Franciaországban tartózkodik, megtudja, hogy otthon »a nép ellenségévé« nyilvánították és törvényen kívül helyezték.

E rendkívül súlyos helyzetbe kerülve Raszkolnyikov elhatározza, hogy harcot kezd Sztálin személyi kultusza ellen. Július 22-én nyilatkozatot tesz közzé Hogyan csináltak belőlem »a nép ellenségé«-t címmel, amelyben határozottan fellép önmaga védelmében és a párt és a szovjet állam többi ártatlanul szenvedett kiemelkedő személyisége védelmében.”

1936–37-ben a Külügyi Népbiztosság többször is hívta Szófiából Moszkvába, hogy megtárgyalják új kinevezését, hol Mexikóba, hol Csehszlovákiába, hol Görögországba, hol Törökországba. Érezve ezen ajánlatok „nyilvánvalóan komolytalan jellegét” (hogy is lehetett volna másként értelmezni, amikor pl. Mexikóval a Szovjetuniónak akkor még nem is volt diplomáciai kapcsolata), Raszkolnyikov visszautasította ezeket az ajánlatokat, kijelentve, hogy ő „elégedett bulgáriai tartózkodásával. Végül a Külügyi Népbiztosság követelte, hogy haladéktalanul térjen vissza Moszkvába, valami bizonytalan „felelősségteljesebb” kinevezést ígérve.

„1938. április 1-jén – írta aztán nyilvános nyilatkozatában Raszkolnyikov – elindultam Szófiából Moszkvába és erről ugyanezen a napon telefonon értesítettem a Külügyi Népbiztosságot… Az egész bulgáriai szovjet kolónia kikísért a pályaudvarra.” Raszkolnyikov azonban nem érkezett meg Moszkvába. Váratlan dolog történt. Ugyanebben a nyilatkozatban így beszéli ezt el:

„1938. április 5-én, amikorra még nem tudtam eljutni a szovjet határig, Moszkvában elvesztették a türelmüket, és miközben én még úton voltam, botrányosan leváltottak a Szovjetunió bulgáriai diplomáciai képviselőjének tisztéből, amiről – csodálkozásomra külföldi lapokból szereztem tudomást. Az illendőség minimumát sem tartották be: nem neveztek elvtársnak sem. Én politikailag tájékozott ember vagyok és tudom, mit jelent ez,


amikor valakit ilyen viharos gyorsasággal leváltanak és ezt a rádióban közlik az egész világgal.

Ezek után számomra világossá vált, hogy ha átlépem a határt, haladéktalanul le fognak tartóztatni.

Világossá vált számomra, hogy én is, mint sok régi bolsevik, bűn nélkül lettem bűnös. Tehát az összes ajánlat felelős posztokról – Mexikótól Ankaráig – csapda volt, eszköz arra, hogy Moszkvába csalogassanak.

Ilyen becstelen, az államhoz méltatlan módon csaltak oda sok diplomáciai megbízottat. L. M. Karahanra ráerőszakolták, hogy fogadja el a washingtoni követi tisztséget, amikor pedig megérkezett Moszkvába, letartóztatták és agyonlőtték.

V. A. Antonov-Ovszejenkót Spanyolországból azzal hívták vissza, hogy Szovjet-Oroszország igazságügyi népbiztosává fogják kinevezni. Hogy ennek a kinevezésnek még nagyobb meggyőző erőt adjanak, az erről szóló határozatot közzétették az Izvesztyijában és a Pravdában. Aligha gyanította valaki is az újságolvasók közül, hogy ezeket a sorokat külön csak Antonov-Ovszejenkó számára nyomtatták ki.

Az 1938. április 5-i határozat után, amely felmentett engem a szolgálatból, mint olyan bűnözőt, akinek a bűnössége bizonyított, Moszkvába utazásom teljes esztelenség lett volna, egyenlő az öngyilkossággal.”[…]

Külföldön maradva Raszkolnyikov „a tisztjéből történő hallatlanul felháborító eltávolítása ellenére” is kitartást és lojalitást tanúsított a szovjet kormány irányában. 1938. október 12-én hívatták a Szovjetunió franciaországi diplomáciai képviseletére, ahol J. Z. Szuric követ, miután közölte, hogy a szovjet kormánynak „az önkényes külföldön tartózkodáson kívül semmilyen politikai pretenziója nincs ellene”, felajánlotta Raszkolnyikovnak, hogy utazzon Moszkvába, garantálja, hogy hazaérkezése után „nem fenyegeti semmi”. De Raszkolnyikov jól tudta, hogy egyedül csak az „önkényes külföldön tartózkodás”, függetlenül attól, hogy ezt mi idézte elő, hazaárulásnak számított és megfelelő következményekkel járt.

Október 18-án levelet küldött Sztálinnak, amelyben kijelentette, hogy nem fogadja el megalapozottnak ezt az akkor egyetlen vádat, s kijelenti, hogy ideiglenes külföldi tartózkodása „nem önkényes, hanem kényszerű”. „Soha sem utasítottam el, hogy visszatérjek a Szovjetunióba” – írta Raszkolnyikov.

Arról, hogy mi történt ezután, a fentebb már idézett Hogyan csinálták belőlem „a nép ellenségé”-t című nyilatkozatából [1939. július] értesülünk: „Ettől kezdve hazatérésemre semmilyen újabb felszólítást nem kaptam. A párizsi diplomáciai képviselethez benyújtott kérelmem útlevelem meghosszabbítása ügyében válasz nélkül maradt.

Most [ezt 1939. július 22-én írta – V. P.] értesültem az újságokból a július 17-én távollétemben lezajlott bírósági komédiáról. Miután köteleztek rá, hogy hagyjam el Szófiát, »dezertőrnek« tituláltak: miután önkényesen elbocsátottak a szolgálatból, kijelentik, hogy megtagadtam a Szovjetunióba való visszatérést, semmibe véve Sztálinhoz intézett írásos nyilatkozatomat, hogy soha sem tagadtam meg és nem is fogom megtagadni visszatérésemet a Szovjetunióba.

Lojalitásomat »a nép ellenségeinek táborába való átállásnak« minősítették. Ez a határozat ismételten fényt vet a sztálini igazságszolgáltatásra, a hírhedt, megrendezett perekre, eljárásokra, szemléletesen bizonyítja, hogy fabrikálják a számtalan »nép ellenségé«-t, és milyen alapok elegendőek a Legfelsőbb Bíróságnak ahhoz, hogy a legsúlyosabb büntetésre ítéljen.

Raszkolnyikov ezt a nyilatkozatot a kommunista-leninista és szovjet-polgár teljes méltóságával fejezi be:

„Törvényen kívül helyezésemet az a vad düh diktálta, amelyet egy olyan ember váltott ki, aki megtagadta, hogy engedelmesen a vérpadra hajtsa a fejét és vette a bátorságot, hogy védje az életét, a szabadságát és a becsületét.

Tiltakozom az igazságszolgáltatás ilyen kigúnyolása ellen és követelem ügyem nyilvános felülvizsgálatát úgy, hogy lehetőséget biztosítsanak nekem a védekezésre…”

A bírósági védekezésre nem kapott lehetőséget.

1939 augusztusának végén, röviddel Sztálin-ellenes nyílt levelének publikálása után, Nizzában Raszkolnyikov tüdőgyulladást kapott és súlyos állapotban került kórházba. Hamarosan agyhártyagyulladás is fellépett, s ezt már nem élte túl, szeptember 12-én meghalt. Hamvai egy francia család kriptájában nyugszanak Nizzában.


Negyed századon át a rágalom átka árnyékolta be a forradalmár, a diplomata, az író, a lenini iskola tevékeny politikai személyiségének nevét. Nehéz lenne ezt a rágalmat szétoszlatni, ha nem lennének Raszkolnyikov saját bizonyítékai: a nyilatkozat (Hogyan csinálták belőlem „a nép ellenségé”-t) és utolsó nyílt levele Sztálinhoz. A levélben, amelyet Raszkolnyikov nem sokkal halála előtt irt, mérhetetlenül bízva népének erkölcsi erejében, kifejezte azt a reményét, hogy nincsen messze az az idő, amikor az önkény és törvénytelenség rendszere, amelyet Sztálin vezetett be, majd lelepleződik és győzedelmeskedik az igazságosság, amelyért forradalmárok nemzedékei adták életüket. Ez az idő elérkezett. A XX. és XXII. pártkongresszus jelzi ezt az időt a Szovjetunió életében. 1963. július 10-én a Legfelsőbb Bíróság plénumának határozata törölte az 1939-es határozatot Raszkolnyikov ügyében, mivel tetteiben bűnt nem talált és visszaállította párttagságát, amelynek élete 30 esztendejét szentelte.

Az utolsó hőstett

Negyedszázados elhallgatás és Raszkolnyikov nevének meghurcolása után tudtuk meg, hogy mindez aljas koholmányokon alapult. A Voproszi Isztorii KPSZSZ (című folyóirat 1963-ban) fekete-fehéren leszögezte, hogy október és a polgárháború hősének emlékén nem esett folt, hogy Raszkolnyikov élete utolsó napjáig „megmaradt bolseviknak, leninistának, a Szovjetunió polgárának. A számkivetésben sem kompromittálta magát semmivel.” Ugyanakkor 1963 decemberében értesültünk Raszkolnyikov 1939. augusztus 17-i Sztálinhoz intézett nyílt leveléről, is. Ebből a levélből kitűnt, hogy a pártban a sztálini személyi kultusz idején is voltak egészséges erők, akik nem törődtek bele a kormányzati rangra emelt önkénybe, a lenini társadalmi normák megszegésébe. Különösen nyugtalanította Raszkolnyikovot a hadsereg és a flotta tapasztalt parancsnokainak kiirtása. Figyelmeztetett, hogy ez a szovjet fegyveres erők meggyengüléséhez vezet és rendkívül súlyos következményekkel járhat egy esetleges háború esetén a fasizmussal szemben, márpedig a hitleri Németországgal való összeütközést elkerülhetetlennek tartotta.

Sztálinhoz fordulva nyilvánosan kijelentette:

„Ön mocskos hamisítások segítségével rendezi meg a bírósági eljárásokat, túlszárnyalva a vádak képtelenségét illetően az Ön számára a szemináriumi tankönyvekből ismert középkori boszorkánypereket.*

Ön arra kényszeríti az Önnel együtt haladókat, hogy szenvedve és iszonyodva tegnapi elvtársaik és barátaik vérén gázoljanak át. Az Ön vezetése alatt írott párttörténetben Ön kifosztotta az Ön által meggyilkolt és meggyalázott holtakat, önmagának tulajdonítva azok hőstetteit és érdemeit.”

Csak most, a társadalmi élet átalakításának (peresztrojka) folyamatát értelmezve fedezzük fel a humán tudományokban, a művészetekben a pangást, a dogmatizmust. Raszkolnyikov levele lehetővé teszi, hogy a jelenségek fejlődését nyomon kövessük, feltárjuk forrásaikat, felhívja a figyelmet azokra a tényezőkre, amelyek szívósan életben tartják e jelenségeket, és amelyeknek feltárása nélkül lehetetlen gyökeres kiirtásuk. Raszkolnyikovra az volt jellemző – és ebből ad nekünk leckét a lenini nemzedék bolsevikja –, hogy kíméletlenül leleplezte a kialakult rosszat, és nem tett engedményeket azokra az „objektív okokra” hivatkozva, amelyeket gyakran szándékosan felhasználnak igazolásul.

„Képmutatóan hirdetve, hogy az értelmiség a »föld sója« – írta Raszkolnyikov –, Ön megfosztotta az írót, a tudóst, a festőt a munkájukhoz szükséges belső szabadság minimumától is. Ön olyan satuba szorította a művészetet, amelytől az fulladozik, haldoklik. Az Ön által megfélemlített kíméletlen cenzúra és é mindenért a fejükkel felelő szerkesztők érthető félelme a szovjet irodalmat a megcsontosodáshoz és megbénuláshoz vezették. Az író nem publikálhat, a drámaíró nem viheti színpadra a darabjait, a kritikus nem mondhatja ki személyes véleményét, ha nincsen rajta a kincstári pecsét. Ön megfojtja a szovjet művészetet, udvari talpnyalást követelve tőle, de az inkább hallgat, csak ne kelljen Önnek »hozsannát« zengenie. Ön meghonosítja a pszeudoművészetet, amely untató egyhangúsággal az Ön hírhedt »zsenialitását« énekli meg, amivel már torkig vagyunk. A tehetségtelen grafománok úgy dicsőítik Önt, mint egy félistent, akit a Hold és a Nap szült, Ön pedig, mint egy keleti despota, élvezi a durva hízelgés tömjénfüstjét. Ön kíméletlenül kiirtja a tehetséges, de az Ön számára nem kívánatos írókat. Hol van Borisz Pilnyak? Hol van Szergej Tretyakov? Hol van A. Aroszev? Hol van Mihail Kolcov? Hol van Galina Szerebrjakova, akinek az a bűne, hogy Szokolnyikov felesége volt? Sztálin, Ön letartóztatta őket!”

A sajtóban csak nemrég jelent meg „újdonságként”, hogy a sztálini önkényeskedés éveiben bezárták lehetetlen vádak alapján Sz. P. Koroljovot, D. Sz. Lihacsovot, és a kultúra, a tudomány, a technika más jelentős személyiségeit. És ezért egyenesen szenzációként hatnak a Raszkolnyikov által már akkor megtett leleplezések, amikor mindez történt.


„Ön megfosztotta a szovjet tudósokat – írja »A káderek döntenek el mindent« jelszó szerzőjének –, különösen a humán tudományok terén, a tudományos gondolat szabadságának minimumától, amely nélkül lehetetlenné válik az alkotó munka. Magabiztos tudatlanok intrikákkal, perpatvarokkal, hajtóvadászattal lehetetlenné teszik a tudósok munkáját az egyetemeken, intézetekben, laboratóriumokban. Kiemelkedő, világhírnévvel rendelkező orosz tudósokat, Ignatyev és Csicsibacsin akadémikusokat Ön az egész világban »emigránsoknak« kürtölt ki, naivul azt gondolva, hogy ezzel tönkreteszi a hírnevüket, de csak önmagát hozta ezzel szégyenbe, az egész országnak és a világ közvéleményének is tudomására hozva az Ön rendszerére nézve szégyenletes tényt, hogy a legjobb tudósok elmenekülnek az Ön »paradicsomából«, otthagyva Önnek az Ön »jótéteményeit«: a lakást, az autót és a belépőjegyet a népbiztosok tanácsának ebédlőjébe. Ön kiirtotta a tehetséges orosz tudósokat. Hol van a legjobb szovjet repülőgép-konstruktőr, Tupoljev? Ön nem kímélte még őt sem. Sztálin, Ön letartóztatta Tupoljevet! Nincs olyan terület, nincs olyan sarkocska, ahol nyugodtan foglalkozhatnának kedvelt munkájukkal. A színházigazgató, kitűnő rendező, kiemelkedő művészeti személyiség V. Mejerhold nem foglalkozott politikával. Ön azonban, Sztálin, letartóztatta Mejerholdot is.”

Emlékezzünk, hogy nyílt levelét Sztálinhoz Raszkolnyikov 1939. augusztus 17-én írta, két héttel azelőtt, hogy a fasiszta Németország meg támadta Lengyelországot és ezzel megkezdődött a második világháború. Sztálin akkor a Németországgal bekövetkező háborús konfliktus elkerülhetőségének lehetőségéről szóló illúziók fogságában élt, és ezektől az illúzióktól nem szabadult meg sem 1939-ben, sem 1940-ben, sem 1941-ben. Raszkolnyikov riadót fújt. Már akkor úgy értékelte a helyzetet, mint a „háborús veszély fenyegető óráját, amikor a fasizmus éle a Szovjetunió ellen irányul”. A hadműveletekben [sic!] amelyeket Németország és Japán Nyugat-Európában, illetve Kínában folytatott, azt látta, hogy ez „csak a Szovjetunió ellen bekövetkező intervenció felvonulási területének előkészítése”, úgy vélte, hogy „a német–japán agresszió fő célpontja – a mi hazánk”. A növekvő veszélyre való tekintettel Raszkolnyikov különösen élesen érzékelte, hogy Sztálin aláássa az ország védelmi képességét a legértékesebb káderek kiirtásával.

„Noha tudja, hogy a mi káderhiányos helyzetünkben különösen értékes minden tapasztalt és kulturált diplomata – írta Sztálinnak –, Ön Moszkvába csalogatta és megsemmisítette majdnem az összes szovjet diplomáciai képviselőt. Ön teljesen szétzúzta a Külügyi Népbiztosság apparátusát.”

Nem kisebb fájdalmat váltott ki benne a hadseregben és a flottában kialakult helyzet.

„A háború előestéjén Ön szétrombolja a Vörös Hadsereget, az ország szeretett büszkeségét, hatalmának támaszát. Ön lefejezte a Vörös Hadsereget és a Vörös Flottát. Ön meggyilkolta a legtehetségesebb hadvezéreket, akik a világháború és a polgárháború tapasztalatain nevelkedtek, akik átalakították, a legújabb haditechnika szintjére hozták fel a Vörös Hadsereget és legyőzhetetlenné tették. Ön a legsúlyosabb háborús veszély pillanatában is tovább folytatja a hadsereg vezetőinek, a középszintű és az alsóbb parancsnoki állománynak a kiirtását. Hol van Bljuher marsall? Hol van Jegorov marsall? Sztálin, Ön letartóztatta őket. Az izgatott elmék megnyugtatására Ön félrevezeti az országot azzal, hogy a letartóztatásokkal és kivégzésekkel a Vörös Hadsereg erősebb lett. Tudja pedig, hogy a hadtudomány törvényszerűsége megköveteli a hadseregben az egyszemélyi vezetést a főparancsnoktól kezdve le a szakaszvezetőig, Ön mégis feltámasztotta a politikai komisszárok intézményét, amely a Vörös Hadsereg születésének hajnalán jött létre, amikor még nem voltak saját parancsnokaink, és a régi hadsereg katonai szakembereit politikailag ellenőrizni kellett. Ön nem bízik a vörös parancsnokokban, és kettős hatalmat vezet be a hadseregben, és ezzel lerombolja a katonai fegyelmet. A népszerűség kedvéért Ön feltámasztja az orosz történelmi hősök kultuszát: Alekszandr Nyevszkijét, Dmitrij Donszkojét, Kutuzovét abban a reményben,

hogy az elkövetkező háborúban ők jobban fogják Önt segíteni, mint a kivégzett marsallok és tábornokok. Kihasználva azt, hogy Ön senkiben sem bízik, az igazi Gestapó-ügynökök és a japán felderítők sikeresen halásznak az Ön által felkevert zavaros vízben, és bőségesen dobálnak át Önnek hamis dokumentumokat, amelyek megrágalmazzák a legjobb, legtehetségesebb és legbecsületesebb embereket. A gyanakvás Ön által létrehozott rothadt légkörében, a kölcsönös bizalmatlanság, az általános nyomozás és a Belügyi Népbiztosság – amelynek Ön átadta szétmarcangolásra a Vörös Hadsereget és az egész országot – mindenhatóságának légkörében mint vitathatatlan bizonyítéknak hisznek mindenféle »elfogadott« dokumentumnak, vagy úgy tesznek” mintha hinnének…” Ehhez a levélhez Raszkolnyikov mottót is írt – két sort Az ész bajjal jár-ból”**: „Olyan igazságot mondok rólad, ami rosszabb minden hazugságnál.” Feltámadhat az a kérdés: vajon nem túloz-e ennek a jóslatnak az igazolására? De itt vannak előttünk az A I. Todorszkij főhadnagy által elkészített számítások: a sztálini megtorlások az öt marsallból hármat kiirtottak (A. 1. Jegorovot, M. N. Tuhacsevszkijt, B. K. Bljuhert); az öt legfelső rangfokozatú hadseregparancsnokból hármat; a 10 második rangfokozatú hadseregparancsnok mindegyikét, az 57 hadtestparancsnokból 50-et; a 186 hadosztályparancsnokból 154-et; a 16 első és második rangfokozatú hadseregkomisszár mindegyikét, a 28 hadtestkomisszárból 25-öt, a 64 hadosztály-komisszárból 58-at, a 456 ezredesből 401-et.


Levele befejező részében Raszkolnyikov azt írta: „Az Ön esztelen bachanáliája nem tarthat sokáig. Végtelen az Ön bűneinek listája. Végtelen az Ön áldozatainak listája, nincs lehetőség rá mindet felsorolni. Előbb vagy utóbb a szovjet nép a vádlottak padjára fogja Önt ültetni mint a szocializmus és a forradalom árulóját, fő kártevőjét, a nép igazi ellenségét, az éhezés és a bírósági hamisítások szervezőjét.”

A párt és a szovjet állam kiemelkedő alakjának ez a reménye valóra vált. A párt elítélte Sztálin személyi kultuszát, nyilvánosságra hozta a hatalommal történt visszaéléseinek tényeit. Azonban hátra van még, hogy mélyrehatóan elemezzük a személyi kultusz keletkezésének okait, körülményeit, az ellene folytatott harc történelmi tapasztalatait. […]

Nem mindenkiben volt meg az állampolgári bátorság, hogy ne hallgasson. Sem annak idején, sem azután, hogy a párt elítélte a sztálini személyi kultuszt [1956]. A tudomány más képviselői részéről újabb megingathatatlan dogmává emelkedett Sztálin jóindulatú jellemzése: bár a személyi kultusz kárt okozott a szocialista építés ügyének „a társadalom életének egyes szféráiban”, azonban sem a személyi kultusz, sem annak következményei „egyáltalán nem a szocialista rend természetéből eredtek, nem változtatták meg, nem tudták megváltoztatni annak jellegét” – mondták. És aztán ebből következett az a kioktató intelem, hogy „sem elméletileg, sem ténybelileg nem helyeselhetjük, amikor egyes tudományos és művészeti kiadványainkban az életet csak a személyi kultusz szemszögéből mutatják be, s ezzel eltakarják a szocializmust felépítő szovjet emberek hősies harcát”, hangsúlyozta ezt 1965 októberében Sz. P. Trapeznyikov. Az elvtelen „tudományos” gondolat pedig szolgálatkészen továbbfejlesztette: ezt az eszmét 1966 januárjában, mondván: sajnos ezeknek a „marxizmustól mélyen idegen jelenségek”-nek a leleplezése közben megnyilatkoztak „a marxizmustól idegen, szubjektivista határok, amelyek tükröződtek egyes történészek munkáiban is. Elterjedt, a »személyi kultusz időszaká«-nak helytelen, nem marxista szakkifejezése.

Ezeknek elültetése a marxizmustól idegen jelenségek kritikájának visszatartását jelenti, s éppen ez magyarázza a társadalomtudományokban jelenleg meglevő pangást. A hivatali „elit” a tudományban és a propagandában természetesen a párt hivatalos dokumentumaira támaszkodott. De joggal merül fel a kérdés: „Elegendőnek, kimerítőnek ismerhetjük-e el a mai körülmények között az SZKP A személyi kultusz és következményeinek felszámolására hozott határozatát? Nem tűnik-e úgy, hogy nem tárta fel ez a határozat a jelenség teljes lényegét? És nem túlságosan is sietve jelentettük-e ki, hogy felszámoltuk.” (Kommuniszt, 1987. 7. sz. 120. old.)

Utószó a rehabilitációhoz

Mindazok, akik Raszkolnyikovot a forradalmi párt- és állami munka alapján vagy a történelmi dokumentumok és az irodalom alapján ismerték, megelégedéssel fogadták a legfelsőbb állami és pártszervek döntését rehabilitációjáról. A Katonai Kiadó Harci posztokon című sorozatában újraközreadta Kronstadt és Pityer 1917-ben című visszaemlékezését és az Iljin zászlós elbeszélései-t. Goljaniban egy úttörőcsapat vette fel Raszkolnyikov nevét. A Szovjetunióba meghívott özvegyét, M. V. Raszkolnyikovát és lányát szívélyesen fogadták a Szovjet Írók Szövetségének elnökségében, a Haditengerészeti Flotta Katonatanácsában, a Hadtörténeti Folyóirat és az Ogonyok szerkesztőségében, s a baltikumi matrózok körében. Elhatározták, hogy hamvait hazahozzák és újra eltemetik Kronstadtban. Leányát, aki elvégezte a Sorbonne-t, a moszkvai egyetem felvette továbbképzésre.

De az általános tiszteletadás légkörét az októberi hősök sorába visszakerült nagyszerű személyiség F. Raszkolnyikov körül váratlanul megváltoztatta Sz. P. Trapeznyikov rosszindulatú felszólalása a felsőoktatási intézmények társadalomtudományi tanszékvezetőinek tanácskozásán, 1965. szeptember 5-én. Arról a „szubjektivista orvtámadásról” beszélve, amely egyes olyan személyek értékelésében megmutatkozik, akik „időnként ellentétes oldalon álltak” az átalakítási folyamatokban, Raszkolnyikovról ezt mondta:

„Eszmei vonatkozásban ő mindig aktív trockista volt. Szovjet-Oroszország megbízott diplomáciai képviselőjeként megtagadta, hogy visszatérjen hazájába, ezzel súlyos tettet, árulást követve el. A levelet, amely a Szovjetunióba való visszatérésének a magyarázata, az egyik legmocskosabb fehérgárdista lapnak, a párizsi Novaja Rosszija folyóiratnak küldte el, amelyet a háború előtt az önök által sem ismeretlen Kerenszkij szerkesztett és vele közreműködésben Miljukov, ahol ezt a levelet széles körben felhasználták szovjetellenes célokra a háború előestéjén. Fehérgárdistákkal, fasiszta söpredékkel barátkozva ez a renegát leköpdöste mindazt, amit elértek és azután vérükkel is megszilárdítottak a szovjet emberek, befeketítette a leninizmus hatalmas zászlaját és felmagasztalta a trockizmust. Csak felelőtlen emberek minősíthették Raszkolnyikov dezertálását, szökését a Szovjetunióból hőstettnek.”

A második, most már posztumusz leszámolás Raszkolnyikovval leckeként, okulásként kellett, hogy szolgáljon mindazoknak, akik még a XX. kongresszus után végbemenő átalakítás eszméinek szellemében éltek, és jeladás


volt mindazoknak az aktivizálására, akiket ‚a kongresszus „halálosan megijesztett” és akiknek – A, P. Butenko professzornak a Moszkovszkaja Pravdában megjelent szavai szerint – érdekükben állt, hogy „a társadalmat a bürokratizmustól és más negatív jelenségektől megtisztítani akaró folyamatot megállítsák”.

Hogyan értékeljük hát a Trapeznyikov által felhozott vádakat? Egyenesen meg kell mondani, hogy ezek a hallgatók tájékozatlanságára építettek. Mindenekelőtt nem igaz, a vád alapjául szolgáló tény, vagyis az, hogy Raszkolnyikov levele a Novaja Rosszija folyóiratban jelent meg. A levél nem ott, hanem a Poszlednyije Novosztyiban látott napvilágot, Kerenszkij és Miljukov pedig nem ugyanazon lap munkatársai voltak, hanem Kerenszkij a Novaja Rossziját adta ki, Miljukov pedig a Poszlednyije Novosztyit. Ez természetesen apróság, de a „burzsoá ideológia trubadúrjai” és a „burzsoázia felmagasztalói” ellen küzdő harcosnak, akinek magát Trapeznyikov feltüntetni igyekezett, ezeket az „apróságokat” is tudni kellett volna. Továbbá látható, hogy összekeveri, egynek veszi Raszkolnyikov nyilatkozatát és levelét, amelyeket különböző fórumokon adtak ki, és nem ismeri közreadásuk körülményeit.

Raszkolnyikov a levelet nem valamelyik újságnak adta, hanem a Franciaországban érvényes rend szerint a Havas hírügynökségnek, amely valamennyi újságnak ugyanazt a szöveget eljuttatta, tehát a levél megjelentetése a Novaja Rosszijában vagy a Poszlednyije Novosztyiban nem Raszkolnyikov választásától függött. Mindezt nem tudva Trapeznyikov pusztán abból a tényből kiindulva, hogy a levelek megjelentek ezekben az újságokban, hamisan kapcsolatot tulajdonít Raszkolnyikovnak a fehérgárdistákkal, és – nyilvánvalóan az érzelmi fokozás érdekében a „fasiszta söpredékkel”. Fantasztikus vádjaitól elragadtatva a régi kommunistát, Lenin harcostársát a megszégyenítő „renegát” (áruló, hitehagyott) jelzővel illette.

„Mindig aktív trockista” volt-e Raszkolnyikov, ahogy ezt Trapeznyikov bizonygatta? Maga Raszkolnyikov írta Sztálinnak 1939. augusztus 17-i levelében:

„Ahogy az Ön előtt ismeretes, én sohasem voltam trockista. Eszmeileg harcoltam minden ellenzékkel a sajtóban és minden széles körű gyűlésen. Most sem értek egyet Trockij politikai álláspontjával, programjával, taktikájával. Lehet, hogy Raszkolnyikov nem írt igazat, és erre a nyilatkozatára nem szabad támaszkodnunk? De van egy bizonyíték, amelyet Sztálin aláírása erősít meg – egy jegyzet, amely A polgárháború története a Szovjetunióban című könyv 1. kötetében található, amely 1935–1936-ban jelent meg Sztálin (valamint Sz. A. Kirov, A. A. Zsdanov és mások) szerkesztésében: „Raszkolnyikov F. F. (szül. 1892) – bolsevik, 1910 óta párttag. A háború alatt a tengeri flotta tisztje. A februári forradalom után a Kronstadti Szovjet elnökhelyettese, a bolsevik szervezet vezetője Kronstadtban. Az októberi forradalom után a Kaszpi-tengert a fehérgárdistáktól és az angoloktól megtisztító Kaszpi flotta vezetője. Jelenleg a Szovjetunió diplomáciai képviselője Bulgáriában.” Nincs itt egy hang se Raszkolnyikov valamiféle trockizmusáról, pedig a jegyzetekben ugyanebben a mutatóban más személyekről feltétlenül feltüntették, ha részt vettek az ellenzékben. A kötet összeállítóinak egyike egyébként Raszkolnyikov s Sztálin volt a szerkesztője.

Mint ahogy mondottuk is, Raszkolnyikov a a szakszervezeti vita idején a Balti Flotta parancsnokaként egyetértett az ellenzékkel, de gyorsan szakított is velük. Ez a tény azonban kis mértékben sem igazolhatja Raszkolnyikov diametrálisan ellenkező értékelését, hiszen Lenin arra tanította a pártot, hogy ne ostorozza a kommunistákat a kijavított hibákért. „Közvetlenül az októberi forradalom előtt és után – írta ő – egész sor nagyszerű kommunista követett el hibát Oroszországban, de erre most már nem szívesen emlékezünk. Miért? Mert ha nincs erre külön szükség, akkor helytelen emlegetni azokat a hibákat, amelyeket teljesen kiküszöböltek.” Pontosan ezért nem volt szükség nyilvánvalóan emlegetni F. E. Dzerzsinszkij és M. V. Frunze hibáit, amelyeket Leninnek a breszti békéért folytatott harca időszakában elkövettek. Végül is, nagyobb megalapozottsággal tulajdoníthatott volna Trapeznyikov „trockizmust” Sztálinnak, aki 1918. november 6-án Trockij javára írta az októberi „felkelés megszervezésének egész munkáját”, hangsúlyozva, hogy „a párt mindenekelőtt és főként Trockij elvtársnak van lekötelezve azért, hogy a garnizon gyorsan átállt a szovjet oldatra, és hogy ügyesen szervezte meg a Forradalmi Katonatanács munkáját.”

A másik Raszkolnyikov elleni vád, a „dezertálás”, a „szökés a Szovjetunióból” – sem rendelkezik több alappal, mint az előző: ezekkel a vádakkal 1939-ben illették őt, de ezeket a vádakat elsöpörték legfelsőbb párt és állami szerveink, amikor átvizsgálták a Raszkolnyikov „ügyet” és rehabilitálták Raszkolnyikovot. [1963] Ami pedig azt illeti, hogy az ellenség felhasználta Raszkolnyikov levelét: az ellenség mindig manipulál céljai érdekében azokkal a dokumentumokkal, amelyek fájó pontjainkat fedik fel: pontosan ugyanígy terjesztették a pártkongresszusok anyagait is, sok sajtóbeli anyagot, amelyek a személyi kultuszt leplezték le, újra kiadták őket és a maguk módján kommentálták nem kevésbé hírhedt orgánumok mint Kerenszkij és Miljukov újságjai. Senkinek sem jut azonban ma eszébe, hogy az újra kinyomtatásból arra következtessen, hogy ezeknek az anyagoknak a szerzői fehérgárdistákkal és fasisztákkal „bratyiznak”. Lenin egészen más véleményen volt a hasonló esetekben: „Nem egyszer mondtuk, hogy a szovjet hatalom minden ereje a bizalmon és a munkások


tudatos hozzáállásán nyugszik… Egyáltalán nem felejtettük el, hogy minden szót, amit itt kiejtünk, át fognak értelmezni, hogy beismeréseinkre odafülelnek a fehérgárdista ügynökök – de azt mondjuk: hadd tegyék! Sokkal több hasznot húzunk az egyenes, nyílt igazságból, mivel meg vagyunk róla győződve, hogyha súlyos is ez az igazság, ha világosan hallható, akkor minden öntudatos képviselője a munkásosztálynak, minden dolgozó paraszt az egyetlen helyes következtetést fogja belőle levonni”.

20 éve, 1965-től kezdve Raszkolnyikov nevét ismét beárnyékolta a rágalom. Nevét kihúzták a tudományos munkák szövegéből, az irodalmi művekből. Milyen mértékkel mérhető az a veszteség, amely ezzel a szovjet embereknek a forradalmi hagyományokon nevelődését érte?

* Sztálin fiatal korában teológiai szemináriumba járt.

** Gribojedov színműve


1. ...de megmásítani sem szabad. A sztálinizmusról� �SZAMSZONOV, A. M.

„,..de megmásítani sem szabad”

Országunk történelme, amelyben „minden új volt”, szenvedélyesen érdekel mindenkit – gépkocsivezetőket és mérnököket, költőket és akadémikusokat. Ivan Jevszejevics Karaszov olvasónk levelét külső tudósítónk, Edmund Jodkavszkij átadta Alekszander Mihajlovics Szamszonov akadémikusnak, az ismert szovjet történésznek. […] A leendő akadémikus katonai pályafutása 1939 fagyos telén kezdődött a Baltikumban, a Nagy Honvédő Háborút pedig a Sztálingrádi 3. gépesített gárdahadosztály tagjaként harcolta végig. […] Alekszander Mihajlovics nagy elfoglaltsága ellenére is vállalta, hogy válaszol a penzai gépkocsivezető levelére. (Szocialisztyicseszkaja Indusztrija, 1987. május 24.).

Vonzónak találom Iván Jevszejevics Karaszov mély érdeklődését a történelem iránt, és azt a vágyát, hogy mindenben alaposan eligazodjon, mindenkinek megadja, ami jár neki. Azt javasolja, hogy emeljünk emlékművet J. V. Sztálinnak. Amikor e gondolata mellett érvel, részben azt írja, hogy a súlyos háborús megpróbáltatások éveiben a szovjet harcosok „A hazáért, Sztálinért” felkiáltással mentek rohamra.

Az én személyes fronttapasztalatom lehetővé teszi, hogy meggyőződéssel állítsam: sok minden megtörtént ugyan a fronton, de a szovjet emberek a Hazájukért harcoltak, nem pedig egy emberért. Szó se róla, az olvasó által idézett formula létezett a sajtóban, a frontsajtóban is (újságokban, röplapokon), de ez a személyi kultusz egy megnyilvánulása volt. „A hazáért, Sztálinért” formula legendájának széles körű elterjedéséhez hozzájárultak azok a levelek is, amelyeket a parancsnokságok az elesettek özvegyeinek küldtek. Például barátomnak, Nyikolaj Kruglovnak az özvegye a következő levelet kapta a frontról (új könyvemben idézem ezt a levelet): „1942. szeptember elsejére virradó éjjel Nyikolaj Alekszejevics elkeseredett harcban »A hazáért, Sztálinért« szavakkal hősi halált halt a Haza igaz fiaként.”

Én viszont, aki jól ismertem leningrádi bajtársam nézeteit, ha felidézem háború előtti beszélgetéseinket Sztálinról, mind a mai napig nem tudom elhinni, hogy éppen ezekkel a szavakkal ment volna rohamra. Nyikolaj Kruglov hősként halt meg, de ezeket az utolsó szavakat nyilvánvalóan csak ráruházták.

Attól a társadalomtól, amelyet a Nagy Október hozott létre, idegen magának a személyi kultusznak az elve is. Hiszen a forradalom által felszabadított nép vezéreinek tekintélyét elismerte, de istenítésüket ellenezte: így tanította, és ehhez adott nagyszerű személyes példát V. I. Lenin. Az emberiség történelmének alkotói mindig is a néptömegek voltak; nem pedig az egyes személyek.

Azt jelenti ez, hogy Sztálinnak nem voltak érdemei a nép előtt? Nem, természetesen voltak érdemei (helyesen említi ezeket I. Karaszov): a szocialista építés terveinek megvalósításában, az ország védelmi képességének megerősítésében, a hadsereg vezetésében a fasiszta agresszióelleni háború éveiben. Ugyanakkor valamennyi sikert, amelyet a párt és a nép ért el, helytelen Sztálin nevéhez kapcsolni, „a népek zseniális vezére”, „a nagy hadvezér” tulajdonságait tulajdonítva neki.

Meggyőződésem szerint Sztálin nem volt sem zseniális vezér, sem nagy hadvezér; már csak azért sem, mert tragikus következményekkel járó hibákat követett el. És ráadásul elősegítette a marxizmus-leninizmus számára idegen személyi kultusz megszilárdulását. (I. Karaszovnak nincsen igaza, amikor azt állítja, hogy „Sztálin ebben nem hibás”.) 1937-ben, amikor a szocializmus már győzött országunkban, Sztálin azt állította, hogy ahogy, haladunk a szocializmus felé, az osztályharc fokozatosan egyre élesedik. És ez a hibás elméleti tétel a gyakorlatban alapjául szolgált a törvényesség durva megsértésének, alaptalan tömeges megtorlásoknak, a rágalmazók, névtelen feljelentők ösztönzésének; a karrieristák pedig, akik beférkőztek a párt és állami szervekbe, tetteiket az éberségről szóló jelszavakkal leplezték. Mindez oda vezetett, hogy a légkör egyre jobban megtelt gyanakvással és bizalmatlansággal.

A bonyolult negatív folyamatokat még az is súlyosbította, hogy az állambiztonsági szervek párt- és kormányellenőrzését Sztálin személyes ellenőrzése váltotta fel, ez pedig elősegítette nemcsak Jagoda, Jezsov és Berija, hanem a nép más igazi ellenségeinek bűnös tevékenységét is.

Egy példa erre: a német fasiszták, hogy gyengítsék a Szovjetuniót, hamis dokumentumokat fabrikáltak az ún. „Tuhacsevszkij-összeesküvésről”, egy nem létező ellenforradalmi összeesküvésről a Vörös Hadsereg legmagasabb vezető köreiben. A német dokumentumokat ravaszul kitervelten Prágán keresztül juttatták


Moszkvába, és a szörnyűséges provokáció sikerült. Áldozatul estek neki a legjelentősebb szovjet katonai vezetők: M. N. Tuhacsevszkij, I. E. Jakir, V. K. Bljuher, I. P. Udorevics, A. I. Jegorov és a tisztikar sok más tagja. Mindez pedig hozzájárult ahhoz, hogy a német tábornoki kar szabad kezet kapjon a „Barbarossa-terv” kidolgozásához.

És bár a háború előestéjén a megtorló intézkedések áldozatainak egy részét rehabilitálták (köztük K. K. Rokoszovszkijt), az alaptalan megtorlások eredménye már komoly veszteséget jelentett.

A nagy honvédő háborúról már sok könyvet írtak, sokat kutatták, de még távolról sem mindent, ami a valóságban történt, rekonstruált pontosan, a tényeknek megfelelően a történeti irodalom. A hitleri agressziót megelőzően katonai doktrínánk azt hangsúlyozta: ha ellenség támad ránk, az ő területén fogjuk a háborút folytatni. De egyáltalán nem úgy alakult, a támadás időpontjának megállapítását illetően a számítási hiba ugyanis végzetesnek bizonyult. A. M. Vasziljevszkij ezzel kapcsolatban így írt: „Sztálin kemény vonalát, eltekintve attól, hogy Németország felhasználhatta volna mint ürügyet a háború kirobbantására, megkívánták szocialista Hazánk történelmi érdekei. Sztálin hibája az, hogy nem látta meg, nem érzékelte azt a határt, amelyen túl ez a politika nemcsak szükségtelenné, hanem veszélyessé is vált. Ezt a határt bátran át kellett volna lépni, maximális gyorsasággal teljes készültségbe hozni a fegyveres erőket, végrehajtani a mozgósítást, az országot katonai táborrá alakítani. Látszólag húzni az időt valahogy maximum júniusig (1941), de a nyíltan elvégezhető munkákat már korábban elvégezni. Elég bizonyíték volt arra, hogy Németország országunk katonai megtámadására készül – századunkban az ilyesmit leplezni nehéz.”

Richard Sorge már 1941. március 5-én lemásolt és a Szovjetunióba juttatott fotókópiákat titkos dokumentumokról – Ribbentrop Oltnak, a tokiói követnek küldött táviratairól van szó –, amelyben Németország a Szovjetunió elleni, június második felére tervezett támadásáról értesít. Május 19-én pontos adatokat közölt a Szovjetunió nyugati határán 150 német hadosztály összpontosításáról, június 15-én pedig, egy héttel a támadás előtt, hihetetlen nehézségeket legyőzve, életét kockáztatva le tudott adni Moszkvának egy rövid, de a legnagyobb mértékben fontos közleményt: „A háborút június 22-én kezdik.”

Ennek ellenére csapataink nem voltak teljes harckészültségben. Sőt, ugyanebben az időben tilos volt tüzet nyitniuk a határt megsértő német repülőgépekre. 1940 októberétől 1941 júniusáig a Szovjetunió állami határát 185 repülőgép sértette meg. Közismert, hogy a német pilóták lefényképezték a katonai objektumokat. 1941. május–júniusában 461 határsértőt tartóztattak fel a határőrök. Fegyveres és rádióállomással felszerelt diverzáns csoportokat dobtak területünkre. Egyszóval, azt a verziót, hogy „Németország, váratlanul támadta meg a Szovjetuniót”, nem fogadhatjuk el feltétlenül, valójában minden sokkal bonyolultabb volt. A legfelsőbb német vezetés sikeresen valósította meg a szovjet fél dezinformálását olyan anyagok fabrikálásával, amelyek eljutottak Sztálin asztalára.

Meg vagyok róla győződve, ha nem lettek volna Sztálin tévedései, akkor a Wehrmacht csapatai, ha be is hatoltak volna területünkre, nem jutottak volna el Leningrádig és Moszkváig. A háború előestéjén elkövetett végzetes hibák okozták a bekerített hadseregek tragédiáját, amit a történészek csak mellesleg szoktak emlegetni, pedig nem egy hadseregünket bekerítették: 1941-ben Umany körzetében, Kijev alatt és Vjazma körzetében, 1942-ben Harkov körzetében.

Egyáltalán, nem egyszerű értékelni Sztálin szerepét a háborúban. Nagy hadvezér azonban nem volt. Súlyos tévedéseket követett el a fegyveres harc irányításában a háború kezdetétől 1942 őszéig. A későbbiekben azonban, amikor már támaszkodott a hivatásos katonák szakszerű ismereteire, sikerült elsajátítania a korszerű hadviselést, és – mint Legfelső Főparancsnok és a Honvédelmi Állami Bizottság elnöke – fontos szerepet játszott a szovjet nép győzelmének kivívásában.

Ha valakit a második világháború nagy hadvezérének nevezhetünk, az Georgij Konsztantyinovics Zsukov, a Szovjetunió négyszeres Hőse. A második világháború képes történelme című nemzetközi kiadványban (Pernell kiadó, London, 1966–1968) a 2. kötet Zsukovnak szentelt 16. fejezetének azt a címet adták: „A tábornok, aki egyetlen csatát sem vesztett el.” És ez igaz is.

Nézzük most az 1942. év eseményeit. A hitleri hadvezetésnek ismét sikerült Sztálint félrevezetnie. Még A sztálingrádi csata című doktori disszertációs könyvemben megírtam ezzel kapcsolatban: „A hitleri hadvezetés intézkedései között nem utolsó helyet foglalt el a »Kreml« elnevezésű álhadműveleti terv.” Ennek célja a szovjet hadvezetés félrevezetése volt az 1942 nyarán tervezett német hadjáratokat illetően. A „Kreml” hadműveletet a Szárazföldi Erők Vezérkarának és Hitlernek az utasítására az ún. Közép hadseregcsoport törzskara dolgozta ki. A Moszkva elleni támadásra felszólító hadparancsban, amelyet, május 29-én irt alá Kluge vezértábornagy, főparancsnok és Wehler tábornok, vezérkari főnök, a Közép hadseregcsoport csapategységei elé azt a feladatot


tűzték ki, „Bekeríteni Moszkvát és szilárdan birtokunkban tartani a Moszkva körüli területet.” E cél elérése érdekében konkrétan megjelölték a feladatokat a 2. és 3. páncélos hadseregnek, a 4. és 9. hadseregnek és az 59-es számú hadseregtörzsnek. A „Kreml” álhadművelet és a valódi „Blau” hadművelet (mely a déli előrenyomulást jelentette a Kaukázus elfoglalása céljából) kezdési időpontja egybeesett. Az ellenség mindent megtett, beleértve a rádión leadott félre vezető információkat is, hogy a „Kreml” hadműveleti tervről a Vörös Hadsereg parancsnoksága tudomást szerezzen. Bizonyos mértékig sikeres is volt az ellenségnek ez a ravaszkodása. Pedig az állambiztonsági szervek már március 23-án jelentették a Honvédelmi Állami Bizottság Főparancsnokságnak (GKO-nak), hogy: „A fő csapást a déli területre fogják mérni, azzal a feladattal, hogy Rosztovon át Sztálingrád felé az Észak-Kaukázusba betörjenek, onnan pedig tovább a Kaszpi-tenger irányába. Ezen az úton remélik a németek elérni a kaukázusi olajkutakat.”

Az 1942-es nyári visszavonulás tehát nem lett volna feltétlenül szükséges, de Sztálin nem hitt a szovjet felderítésnek.

A Legfelső Főparancsnok nevezetes 227-es, 1942. július 28-án kelt parancsát az irodalomban az „Egy lépést sem hátra” szavakkal szokták emlegetni, de mind a mai napig nem tették közzé teljes egészében. (A sztálingrádi csata című könyvem 4. kiadásában igyekszem majd mindenféle kihagyás nélkül közreadni.) Ugyanis ez a parancs egyenesen, leplezetlenül kimondta, hogy az ország kétségbeejtő helyzetben van, és hogy tovább visszavonulni nem szabad. A háborús veteránok tudják, hogy ez a parancs nagyon szigorú volt. Mindazonáltal szükséges volt az akkor kialakult helyzetben, és sokban hozzájárult a fronton végbemenő fordulathoz. Hiszen pl. a 126. lövészhadosztály, élén V. E. Szorokin ezredes parancsnokkal, inkább ott pusztult el a védelmi vonalban, de nem vonult vissza.

Azoknak a csapatainknak a sorsa, amelyek bekerítve harcoltak a Sztálingrádot megközelítő utak távoli szakaszain, nem kevésbé volt tragikus. Felkerestem a katonai levéltárakat, hogy kiderítsem a 33. gárdahadosztály és a 181. és 192. hadosztály sorsát, de azt a választ kaptam, hogy semmiféle dokumentum nem maradt fenn utánuk, mindent megsemmisítettek, amikor a csapatokat bekerítették. Egyetlen út marad, megkeresni az események közvetlen résztvevőit, de ezekből egyre kevesebb és kevesebb van. A háború alatt minden katonától megkövetelték, kezdve a közkatonától a legfelsőbb tiszti állományig: ha kiúttalan helyzetbe kerülnek, inkább a halált kell választaniuk, mint a fogságot. Bekerítésbe, vagy fogságba kerülni szégyennek számított. Azokat pedig, akik oda kerültek, nagy gyanakvással fogadták. Egyszóval mindezek még feltáratlan oldalai a háborúnak, „fehér foltok” a történelemben. Egyáltalán nem könnyű őket megközelíteni.

Egyébként az első munkák, amelyeket a bekerített hadseregek sorsának szenteltek, írók tollából kerültek ki, nem pedig történészekéből. E. Dolmatovszkij Zöld Brama (Zeljonnaja Brama) című könyvét értékesnek tartom.

Meg kell itt említenem azt is, hogy a történelmet nem lehet csak regények és filmek alapján tanulmányozni. A történészek között is vannak azonban olyanok, akik kiegyengetik a múlt valós tényeit, olyan történészek, akik nem tudták legyőzni a szubjektivizmust és hívei az események lakkozásának. A történész nem mindig tud egyetérteni azzal, ahogyan a művészi alkotásokban értelmezik a múlt eseményeit, bár sok mindent nagy meggyőző erővel feltártak már úgy, hogy történetileg is hiteles.

Ezzel kapcsolatban megállok I. Sztadnyuk Háború című regényénél. A regény részletesen elemzi D. G. Pavlov hadseregtábornok, a Nyugati Front főparancsnoka és legközelebbi segítőtársai, V: E. Klimovszkij, A. G. Grigorjev, N. A. Klics és A. A. Korobkov tragikus sorsát. A háború 9. napján felmentették tisztségükből és katonai törvényszék elé állították őket. Sajnos sok regény lapján szerepel az a motívum, hogy a Nyugati Front vezetői az ország kritikus háborús helyzetében nagymértékben vétkesek voltak. Az olvasónak azt sugallják, hogy éppen a parancsnokság volt a hibás abban, hogy a Nyugati Front csapatai nem voltak teljes harckészültségben, és abban is, hogy bűnös módon nem tudták irányítani csapataikat a kibontakozó harcokban. Megdöbbentő az a kendőzetlenségében szörnyű kijelentés, amikor Tyimosenko ellenvetéseit, hogy ugyanis lehetetlenség, hogy Pavlov összeesküdött volna a fasisztákkal, Mehlisz így hárítja el: „De hiszen arra is gondolnunk kell, hogyan magyarázzuk meg népünknek és az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg visszavonul…” Ezt a koholmányt Pavlovnak a fasisztákkal kötött egyezségéről Sztálin elvetette, de a bűnös tétlenség vádja megmaradt. A regényíró még magának Pavlovnak is bizonyos mértékig ilyen gondolatokat tulajdonít: „És szembenézve az igazsággal, el kellett ismernie, hogy a háború küszöbén ő, mint a körzet parancsnoka, sok mindent nem tett meg, amit még kellett volna tennie.”

Egyébként a jogászok nyelvén szólva, a „sok mindent nem tett meg” kifejezés nem azonos a „bűn” és „árulás” formulákkal. A háború első napján légierőnk 1200 gépét semmisítették meg a repülőtereken és egyenlőtlen harcokban, megszakadt az összeköttetés, a csapatok egy időre elveszítették irányításukat. De ez nem csak a nyugati vonalon volt így, ahová az ellenség a főcsapást mérte. Vajon nem majdnem ugyanez történt-e az


északnyugati és a délnyugati vonalakon is? Ideje nyíltan megmondani: D. G. Pavlov és bajtársai nem voltak vétkesek azokban a bűnökben, amelyekkel vádolták őket.

I. Sztadnyuk regényében a szigorú büntetés, az agyonlövetés igazságosságát Sztálin és W M. Saposnyikov beszélgetése hivatott alátámasztani. Viszont Sztálin békeidőben is különböző ürügyekkel lövette agyon mindazokat, akik ellene felléptek…

Remélem, Ivan Jevszejevics Karaszov megnézte már a Vezeklés című filmet. Megdöbbenti a nézőket ez a film. Történelmi emlékezetünk felkeltését célozza, az idősebb nemzedékek leckéinek felidézését.

Igen, nem szabad mindezt elfelejteni, azzal nyugtatni magunkat, hogy a szovjet társadalom hatalmas sikert aratott az anyagi és szellemi élet mindenszférájában. Lám, Ivan Jevszejevics is azt írja, hogy „a történelmet nem szabad elfelejteni”. Miben különbözik mégis az álláspontunk?

Arról van szó, hogy Sztálin személyi kultuszát nem egyedül Ny. Sz. Hruscsov ítélte el, hanem az egész párt, az SZKP Központi Bizottságának 1956. június 30-i, A személyi kultusz és következményeinek felszámolásáról szóló határozatával. Ez a határozat megemlíti azt is, hogy 1922 végén 1923 elején V. I. Lenin Levél a kongresszushoz című ismert írásában néhány személyes tulajdonságára való tekintettel javasolta Sztálin elhelyezését a főtitkári posztról.

Most a társadalom forradalmi megújulásának folyamatát éljük, s ez a szocializmus legfontosabb vívmányaira támaszkodik, beleértve a demokratizmust és a nyilvánosságot, a tudatos részvételt a munkában és a társadalmi tevékenységben. Az előrehaladásunkat akadályozó tehetetlenséget azonban nem lehet legyőzni a múltról szóló igazság nélkül.

A legjobbakat szeretném kívánni befejezésül Önnek, Ivan Jevszejevics – és természetesen ajánlom, hogy mélyebbed gondolkozzon el J. V. Sztálin szerepének értékeléséről a közelmúlt történelmében.


1. Születésnapok anatómiája. Zala, 1949, 1952. Sztálin és Rákosi születésnapjaBÉRES Katalin

Születésnapok anatómiája

Zala, 1949, 1952

Sztálin 70 éves

1949. október 23-án jelent meg a kormány felhívása az ország népéhez, hogy készüljenek a „dolgozó emberiség bölcs vezére és tanítója, a magyar nép nagy barátja”, Sztálin 70. születésnapjának méltó megünneplésére. A nagy nap tiszteletére a SZOT és a Ganz gyár dolgozói országos munkafelajánlási mozgalmat indítottak el, amelyhez természetesen Zala megye üzemei, vállalatai is csatlakoztak.

„Elsőként a nagykanizsai üzemek – Magyar–Amerikai Olajipari Rt. (MAORT), Magasépítési Nemzeti Vállalat, Kefegyár, Csepeli NV kanizsai fiókja – tettek munkafelajánlást, de a kampányból nem maradhattak ki a megye többi iparvállalatai sem, így pl. a Balaton-felvidéki kőbányák, az egerszegi kisüzemek, sőt csatlakoztak a falvak, a hivatalok, az iskolák és a társadalmi szervezetek is.

A munkafelajánlások legtöbbje azt tartalmazta, hogy a hároméves tervet teljesítik, idő előtt teljesítik, illetve bizonyos százalékkal túlteljesítik. A MAORT pl. 10%-os tervtúlteljesítést vállalt; a Tejért NV azt ígérte, hogy szeptember 21-ére teljesíti hároméves tervét, ezen felül december 21-ig 3 millió liter tejet dolgoz fel; a zalaegerszegi Magasépítő NV felajánlotta, hogy a lakáshiány enyhítésére december 21-ig nyolc kislakást épít fel. A falvak mindenekelőtt az őszi munkák határidő előtti befejezésére tettek ígéretet.

Hogy a felajánlásokat teljesíteni tudják, mindenütt munkaversenyeket hirdettek a brigádok között, sőt ekkor bontakozott ki a megyében az egyéni munkaverseny (Sztahanov)-mozgalom. Egy-egy üzem legjobb dolgozója versenyre hívta ki egy másik üzem legjobb dolgozóját: pl. a zalaegerszegi Magasépítő NV kőművese, Sz. I. felmenő falazásnál 1210%-os teljesítményt ért el, míg nagykanizsai versenytársa, B. P. 1183%-ot.

Felajánlások: több mozijegy, jobb osztályzat

1949. december 11-én a Zala című napilapban az alábbi felhívás jelent meg: „Tisztában vannak dolgozóink azzal, hogy a legnagyobb és legszebb, amit adhatunk Sztálin elvtársnak: új győzelem a termelésben. Készüljenek hát Zala megye dolgozói és érjenek el olyan teljesítményeket december 21-én, amilyet még soha… Előre hát Zala megye dolgozói, Pártunk és Rákosi elvtárs irányításával erősítsük újabb győzelmekkel a békefront ránk eső szakaszát.” A felhívás nyomán december 21-ére mindenütt sztálini műszakokat szerveztek, amire újabb brigád- és egyéni felajánlásokat tettek a dolgozók. V. Gy. zalahalápi kővágó felajánlása pl. így hangzott: „Örömtől eltelve vettem tudomást arról, hogy a nagy ünnepet, a mi szeretett Sztálin elvtársunk születésnapját mi, bányaipari dolgozók is sztálini műszakkal ünnepelhetjük. Az Ő születésnapja előtt arra gondolok, hogy Neki köszönhetjük függetlenségünket, szabadságunkat, szebb életünket. Úgy érzem, hogy ezt a napot teljesítményem fokozásával ünnepelhetem meg a legméltóbban, ezért az eddigi 240 százalékos teljesítményem helyett 300 százalékot vállalok sztálini műszakra. Ezzel a teljesítményemmel a Szovjetunió és annak bölcs vezére, Sztálin elvtárs iránti hűségemet és ragaszkodásomat akarom kifejezni, egyben a béketábort is erősítem.”

A MAORT kanizsai üzemének versenytársa a bázakerettyei üzem volt. A sztálini műszak alatt állandó összeköttetést tartottak fenn, folyamatosan figyelték a verseny állását. A helyi sajtó szerint ezen a napon minden dolgozó 100% felett teljesített, s páratlan eredmények születtek a „munka frontján”.

Nemcsak az ipari munka területén történtek felajánlások. A zalaegerszegi posta dolgozói elhatározták, hogy december 21-ig megtanulják Sztálin életrajzát. „Az önéletrajz tökéletes megismerése terén versenyre hívták ki Vas, Zala, Moson-Győr és Veszprém megye postásait. Sztálini munkaverseny indult a megye filmszínházaiban is a szovjet filmek népszerűsítéséért. A nagykanizsai Városi Mozi 25%-os nézőszám emelkedést vállalt, s ezt 267%-ra teljesítette, míg a zalaegerszegi 25 helyett 48%-kal emelte a látogatottságot.

A tanulásban a megyeszékhelyi Jókai úti általános iskola hirdetett tanulóversenyt, hogy jó munkával köszöntsék


„minden úttörő példaképét, békénk, fejlődésünk, jövőnk nagy harcosát, Sztálin pajtást”. Az egyéni vetélkedésre többek között jelentkezett P. F. 5. és P. L. 7. osztályos tanuló is.

A hivatalokban a gyors és udvarias ügyintézésre tettek ígéretet; a megyeházán vállalták, hogy december 21-ig egyetlen hátralékos akta sem lesz.

A pártszervezetek a létszám emelését és az elméleti képzettség fejlesztését tűzték ki célul. A nagykanizsai karhatalmi század december 21-ére mintaszázad akart lenni, ezért bevezették a pontozóbizottság intézményét.

A munkaversenyekkel párhuzamosan folyt a születésnapi ünnepségsorozat előkészítése.

Mindenütt ajándékokat készítettek Sztálinnak, amelyeket elküldtek a budapesti, Műcsarnok-beli országos kiállításra. Az MDP nagykanizsai városi bizottsága a kanizsai szabadságszobor kicsinyített mását, a megyei MNDSZ egy népi motívumokkal hímzett hatalmas vörös csillagos terítőt küldött ajándékba.

A falvakat agitátorok és népnevelők járták, hogy „tudatosítsák minden dolgozóban a nap jelentőségét”. A sajtó kis színes cikkeket közölt arról, hogy a családok miként készülnek december 21-ére, hogyan dekorálják ki és teszik ünnepivé a lakást. A könyvesboltokban megnőtt a kereslet a Sztálin-életrajz iránt, de keresett volt még a Bolsevik Párt történetének olcsó kiadása (Kratkij kursz) és Lenin válogatott művei is. Novemberben jelent meg Sztálin műveinek első kötete, a születésnapra került a boltokba a második.

A nagy készülődés megihlette a helyi rímfaragókat is; a születésnap alkalmából készült műveik legjavát a sajtó is közölte. Most. T. I. parasztköltőt idézzük:

S hol már annyi a dolgozók jutalma

Amennyit munkája után illet,

Ahol már mindenki számára

Szent jogot alkot az élet,

Ahol már a szellem mécsese

Mindenkinek egyformán ragyoghat, – Sztálin! – dicsér ott a nép,

S boldogan emeli magasra lobogódat.

Engedd, hogy elküldjem dalom

Nagy bolsevik honod jelé,

Hogy dicső alkotásaidért

Áldást hintsen őszülő fejedre.

S köszöntse bölcs Vezér

Béke szózatú, drága neved

Melynek. hallatára glóriát zúg

Észak, Dél s távol Napkelet.

Az ünnep előtti héten a Zala című napilap közölte az erre az alkalomra kiadott jelszavakat. Ezek közül néhányat idézünk: „Üdvözöljük népünk felszabadítóját, a nagy Sztálint!”; „Éljen Sztálin, a szocializmus és a kommunizmus diadalmas építője!”, „Üdvözöljük népünk felszabadítóját, tanítóját és barátját: A nagy Sztálint!”.

December 21-e előtt néhány nappal az üzemekben dekorációs versenyt hirdettek, munka után díszítették fel a műhelyeket, irodákat. A sajtó továbbra is ösztönözte a lakosságot a házak feldíszítésére. A falakra vörös és nemzetiszínű drapériát vontak, amelyre Sztálin műveiből vett idézeteket, jelszavakat tűztek, a kirakott Sztálin-portrékat fenyőgallyakkal övezték. Az MDP megyei bizottságának székházát a „nagy tanító” két és fél méter magas portréja díszítette.


Ünnepségek

Az ünnepségeket általában a helyi Magyar–Szovjet Társaságok (MSZT) szervezték. Nagyobb ünnepségsorozatot Zalaegerszegen és Nagykanizsán rendeztek, de megyeszerte megemlékeztek a születésnapról.

Zalaegerszegen december 18-án szovjet képkiállítással kezdődött az ünnepség. 20-án este a Szabadságharcos Szövetség, a honvédség, a rendőrség és a SZIT vezetésével a város ifjúsága fáklyás-felvonulást rendezett. A születésnapon a sztálini műszakok után, este 6 órakor vette kezdetét az Arany Bárány nagytermében, a Városi Népfrontbizottság ünnepi díszközgyűlése. A szovjet és a magyar, himnusz elhangzása – után S. J. az MDP városi titkára szónokolt. Beszédében azt hangsúlyozta „hogy Sztálin elvtárs követendő példaképe minden magyar dolgozónak és nevével a szocializmus sziklaszilárd bevehetetlen várát építjük a megyeszékhelyen is”. A beszéd alatt Sztálin nevének említésekor …elemi erővel tör fel az ujjongó lelkesedés…: Éljen Sztálin, Éljen a Párt! Megvédjük a békét!” – harsogta az ünneplő közönség. A szónoklat után kultúrműsor következett, ahol a Sztálin-kantáta elhangzása után a Szovjetunió népeinek dalaiból, táncaiból adtak elő a helyi amatőr csoportok. Végezetül a MAORT-dalárda elénekelte Zsdanov: Sztálini aratás, Koszeckij: Zengj Sztálinról dalt és Alekszandrov: Kalinka című művét. Az ünnepség után sem oszlott szét a közönség, hanem közösen meghallgatták az Operaházból közvetített rádióműsort. A nap fontos eseménye volt még a városban, hogy kisebb ünnepség keretében beköltözött otthonába az a nyolc munkáscsalád, akiknek házát a sztálini munkaverseny keretében építették fel.

Nagykanizsán még az egerszeginél is nagyobb ünnepségsorozatot tartottak. December 17-én és 18-án díszhangversenyt rendezett az MSZT helyi csoportja és a MAORT Jószerencsét dalköre. 20-án délután az ifjúság ünnepségére került sor a szakszervezeti székházban.

A születésnapon díszközgyűlést tartott a városi képviselőtestület, s ünnepi jegyzőkönyvben örökítették meg a rendkívüli eseményt. Ekkor avatták fel a Magasépítő NV kultúrhelyiségét, ekkor kerültek fel az átkeresztelt Fő út sarokházaira az új utcanévtáblák. A Városi Moziban, bemutatták a Lenin októbere című filmet. A rendőrségen a sokgyermekes rendőröknek ajándékokat, ruhát, cipőt osztottak.

Az újság szerint mintegy 15 ezer ember vett részt az esti nagygyűlésen. A nők piros kendőt kötöttek a fejükre, a MAORT dolgozóinak gomblyukában piros rózsa (!) virított, a felvonulók fáklyákat tartottak kezükben.

A nagygyűlés este 6 órakor a szovjet hősi emlékmű megkoszorúzásával kezdődött. Az emlékmű előtt óriási vörös csillagban Sztálin portréját helyezték el. A koszorúzás után a tömeg a Sztálin útján felállított emelvényhez vonult, ahol L. D. MDP megyei titkár ünnepi beszédét hallgatta meg, aki kiemelte, hogy „a magyar nép Sztálin elvtársban felszabadítóját és barátját ünnepli, tudja népünk, hogy mindent neki köszönhetünk”. A nagygyűlés végeztével: a szakszervezeti székházban az MSZT kanizsai csoportja műsoros estei rendezett, ahol orosz népdalokon kívül kortárs szovjet költők versei hangzottak el.

A Sztálin 70. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségsorozat záróakkordjaként december 24-én Zalaegerszegen, a megyeház nagytermében Sztálin harcos élete címmel kiállítás nyílt.

Rákosi 60 éves

1952 márciusában Rákosi Mátyás 60. születésnapjának megünneplése már korántsem ilyen lelkes hangulatban folyt le; maga az ünnepségsorozat is jóval szerényebb volt, mint 1949-ben. Nem neveztek el utcát Rákosiról, nem hirdettek díszítési versenyt, verset is csak az úttörők írtak róla. Természetesen az ötvenes években oly gyakori munkafelajánlási verseny ez alkalommal sem maradhatott el.

Ismét felajánlások: több fedeztetés, jobb adófizetés

Január közepétől jelentek meg a Zala című lapban azok a tudósítások, melyek az üzemek, gyárak, tszcs-k, egyéni gazdálkodók, diákok felajánlásait tartalmazták. Az iparban dolgozók az ötéves terv harmadik évének idő előtti teljesítését, illetve túlteljesítését vállalták, valamint azt, hogy megszilárdítják a munkafegyelmet, „melegváltással” biztosítják a 8 órás munkaidő teljes kihasználását, takarékoskodnak a nyersanyaggal, növelik a gépek élettartamát és csökkentik a selejtet. A lovászi Kőolajtermelő és Mélyfúró Vállalat dolgozói felajánlásukat levélben is megírták Rákosinak: „Tudjuk, hogy nagyobb örömet szerezni Rákosi elvtársnak nem tudunk, mint hogy termelvényeinkből többet és jobbat adunk, a szocializmus építését előbbre visszük, mellyel hozzájárulunk feszített ötéves tervünk sikeres befejezéséhez. Jobb és több munkánkkal, amit szeretett Rákosi elvtárs születésnapjára felajánlunk – itt, Titóék szomszédságában –, az imperialisták előretolt hadállására mérünk


kemény csapást!” A zalaegerszegi vasúti dolgozók a személyszállító vonatok késésének 3% alá csökkentésére tettek ígéretet; ezzel a vállalással kívántak csapást mérni a béke ellenségeire, választ adni „Tito és bandája aljas provokációira”. Jelszavuk volt: „Harc minden percért!” És így sorolhatnánk a nagykanizsai fűtőházi munkások „Takaríts meg ma több szenet, mint tegnap!” mozgalmát, vagy a vasúti gépjavítók által elindított „Járj ma jobb mozdonnyal, mint tegnap!” mozgalmat, amellyel a mozdonyok élettartamát kívánták meghosszabbítani.

A születésnapot – március 9. – megelőző héten indult az ún. Rákosi-hét, ami gyakorlatilag újabb munkafelajánlásokat jelentett. A falvak lakossága – a sajtó beszámolói szerint – csatlakozott a kampányhoz azzal, hogy első negyedévi adóját határidőre kifizeti, s túlteljesíti tojás- és baromfibeadási kötelezettségeit. Egy háromholdas baki gazda felajánlotta, hogy a község egyes területein ismerteti a lakossággal, miszerint „…nagy jelentősége van országos viszonylatban is, ha a dolgozó parasztság eleget tesz a beadásoknak”.

Az Egervári állami Gazdaság főkertésze a gyümölcstermés 80%-ának pajzstetűmentességére tett ígéretet. A mikosdpusztai apaállat-gondozói tanfolyam hallgatói március 9-ig elkészítették a fedeztetési tervet és rendszeresítették az egy ivarzási idő alatti kétszeri fedeztetést, mellyel a vemhességi százalékot és a szaporaságot kívánták fokozni.

A pártszervezetek létszámemeléssel készültek március 9-ére. A lovászi Kőolajtermelő Vállalatnál a felajánlások teljesítése közben „megfeledkeztek” a pártépítésről (mindössze 15 fővel nőtt a létszám), ezért a mulasztást helyrehozandó a munkában kitűnt dolgozókat automatikusan felvették az MDP-be.

Búcsúszentlászló község pártszervezete az MSZT-be szervezte a falu lakosságát – március 9-ig 40%-os szervezettséget akartak elérni.

A zalalövői MSZT szervezet levélben írta meg felajánlását Rákosi Mátyásnak: „Tudjuk azt, hogy Rákosi elvtársat szeretni egyet jelent a párt útmutatásának követésével, és ez egyet jelent azzal, hogy szeretjük a Szovjetuniót, felszabadítónkat.” Ezért vállalták, hogy március 9-ig 200 új tagot szerveznek be a helyi MSZT-be, új szervezeteket hoznak létre és a szovjet kultúra állandó ismertetésével nevelik a zalalövői dolgozókat a szocialista gondolkodásra.

Az ünnep

Az ünnepet megelőző este Zalaegerszegen a fellobogózott és Rákosi képeivel díszített Kossuth Lajos utcán fáklyás felvonulást tartottak, amelyen részt vettek a párt, a tanács, a rendőrség, az üzemek és hivatalok dolgozói. A felvonulás után a járási kultúrotthonban a Megyei Tanács Szakszervezeti Bizottsága, a Munkaerő Tartalékok Hivatala, a zalaegerszegi és a nagykanizsaii ipari iskola tanulói közös műsort adtak elő. L. I. hegedűszólója, a népművelési osztály rigmusfaragó brigádja által előadott Rákosi-köszöntő és a Számonkért kulák című jelenet voltak a legnépszerűbb műsorszámok.

Az MDP Zala megyei Bizottsága külön ünnepelte meg a születésnapot. A pártiskolán megtartott összejövetelen T. I. szervező titkár méltatta „Rákosi elvtárs harcos életének eredményeit. A szónoklatot műsor követte, s a „kultúrcsoportok tudásuk s a szocialista kultúra legjavával ünnepelték Rákosi elvtárs 60. születésnapját”.

Másnap, március 9-én délelőtt a zalaegerszegi járási tanács kultúrtermében Kiss Károly, a Politikai Bizottság tagja tartott ünnepi beszédet „lelkes érdeklődés közepette”. A helyi pártszervezet részéről V. F., a városi pártbizottság titkára köszönte meg a beszédet „fogadva, hogy itt, Tito szomszédságában Zalaegerszeg népe még keményebb, még harcosabb kiállással küzd a békéért”.

Nagykanizsán az ünnep előtti napon a pártszervezetekben és az üzemekben ünnepi pártnapokat tartottak. Március 9-én délután a kanizsaiak mozgalmi dalokat énekelve vonultak a városi pártbizottság, majd a (volt) kaszinó elé, melynek nagytermében Kiss Károly mondott ünnepi beszédet – ezt is műsor követte.

A megye minden nagyobb községében megemlékeztek a születésnapról. A méltató beszédeket a megyei pártbizottság kiküldött előadói tartották.

A Rákosi Mátyás születésnapja alkalmából rendezett ünnepségsorozat ezzel be is fejeződött. A következő napokban újabb munkaverseny-sorozat indult – immár április 4-e tiszteletére…

2. Képek


1. Városnév születik. SztálinvárosSIPOS András

Városnév születik

Az első, ötéves terv (1950–1955) legnagyobb beruházásának megvalósítása 1950 tavaszán kezdődött meg Dunapentelén. 1951 folyamán a semmiből létrehozott új település már városias formát öltött, őszre napirendre került a Dunai Vasmű elsőként elkészült segédüzemeinek átadása. (Teljes üzembe helyezését 1054-re tervezték.) Ugyanakkor a nyomasztó munkaerő- és anyaghiány, a szervezetlenség stb., ezek a mélyen a gazdasági mechanizmusból fakadó jelenségek a tervektől való jelentős elmaradást eredményeztek, amit állandósuló munkaversenyekkel és az „ellenséges”, „munkakerülő”, „jampec” elemek elleni kampányokkal próbáltak ellensúlyozni. Ilyen körülmények között az üzem és a „szocialista város” Sztálinról való elnevezése – mely a személyi kultusz egyik leghagyományosabb megnyilvánulási formájaként szinte magától értetődő döntés is volt – nemcsak az alkalmat adta újabb rendkívüli teljesítmények kikényszerítésére, de éppen az építkezés „húzóembereit”, az itt dolgozók legaktívabb, az akkori politikában őszintén hívő rétegét helyezte külön nyomás alá: nem tagadják-e meg „kérésüket”, ha nem sikerül az öntöde első csapolását november 7-ére megvalósítani? E „kívánságról” így számolt be a sajtó:

„Dunapentele építőinek legjobbjai gyűltek egybe október 11-én a város kultúrtermében, hogy arról a kívánságról beszéljenek, amelyet már a pártbizottsághoz intézett levelek százaiban hetekkel ezelőtt megfogalmaztak a Dunai Vasmű építői… szívünk minden melegével kérjük, hogy az első magyar szocialista várost Sztálin-városnak, és a Dunai Vasművet Sztálin-Vasműnek nevezhessük el…

T. F.-né, a 26/1 munkahely dolgozója a többi között férje szavait idézi levelében: Sztálin elvtársunknak és Rákosi elvtársunknak köszönhetjük mindazt, amitől szép az életünk. Ha rajtam állna – november 7-én új városnév kerülne a magyar térképre: Sztálinváros!…

A gyűlés azonnal megválasztotta a szerkesztőbizottságot, amelynek feladatává tették, hogy megírja a Rákosi elvtárshoz küldendő levelet. Küldöttséget is választottak a dolgozók legjobbjaiból, hogy a levelet átadja a magyar nép szeretett vezérének.

A nagygyűlést követő napokban a szerkesztőbizottság a dolgozók levelei alapján megírta a Rákosi elvtárshoz szóló levelet, és azt minden munkahelyen, irodában és szálláson lelkes hangulatú röpgyűléseken tárgyalták meg és írták alá a szocialista város építői. A levél szövege a következő: »Drága Rákosi elvtárs! Mi, a Dunai Vasmű építői: kőművesek és ácsok, mérnökök és technikusok, vasbetonszerelők és vasmunkások, kubikusok és segédmunkások, nagy kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, Pártunk Központi Vezetőségéhez, Népköztársaságunk Minisztertanácsához. Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulóján épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb, legjobb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezzük el… tudjuk, hogy az általunk kért legnagyobb megtiszteltetésre és dicsőségre ezután kell igazán méltókká lennünk. A munka hősei és kitartó harcosai mellett még mindig akadnak igazolatlanul mulasztók, munkakerülők, anyaggal, idővel, szerszámmal pazarlók. De ígérjük, akik közülünk ma még gyengébben dolgoznak, holnap munkahősökké fognak válni. A Sztálin Vasműnél, Sztálinvárosban mindenki úgy fog dolgozni, hogy eredményei méltók legyenek a nagy Sztálin nevéhez…«” (Fejérmegyei Néplap, 1951. október 28.)

„Háromgyermekes anya vagyok. Gyermekeim mosolygós, aranyos csöppségek. Férjem sztahanovista kőműves, itt dolgozik a Dunai Vasműnél, hogy ő is a béke erős várát építse, hogy ezzel segítse családját megvédeni az imperialistáktól. Esténként, mikor együtt vagyunk a férjemmel, beszélgetünk a békéről és a boldog jövőnkről, amit majd a szocializmus biztosít nekünk… Gyermekeink gügyögése folyton növekvő gyűlölettel tölt el bennünket az imperialista gyilkosok ellen, akik az ő életükre törnek. És gyermekeink gügyögése fokozza bennünk a szeretetet, melyet az iránt érzünk, aki a világ békéjét, az ő fiatal életüket is védi – Sztálin elvtárs iránt… Nyilatkozatával és a szovjet atomfegyver kipróbálásával azért küzd, hogy az imperialisták ne merészeljék használni az atombombát, ne merészeljenek vele békés emberek tízezreit, anyákat és gyermekeket meggyilkolni. A nagy Sztálin védi a békét, a mi boldogságunkat. Hálás szívvel fordulok felé. Nyugodtan fekszek le. Ő őrködik kicsinyeim álma felett, és vigyáz a jövőjükre. Ő őrzi gyermekeim mosolyát. B. P.-né” (Dunai Vasmű Építője, 1951. október hó.)

„Tizennégyezer-nyolcszáz szempár tekintett 1951. október havának 27. reggelén a budapesti Akadémia utca


felé, ahol pontosan kilenc órakor a Dunai Vasmű építőinek küldöttsége – sztahanovisták, mérnökök, brigádvezetők, egy dolgozó paraszt – találkozott Rákosi Mátyás elvtárssal…” (Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

„Reggel, ahogy elindultunk, hatalmas vörösbőrű könyvet nyomtak a kezembe – meséli H. elvtárs. – Azt mondták, hogy jól vigyázzak rá, nagy kincs van benne, tizenötezer dunapentelei dolgozó aláírását viszem magammal… Izgatottan álltunk a fogadószobában, nem tudtam, hová tegyem a leveleket. Mosolyogva lépett be Rákosi elvtárs, és mindjárt közénk jött – H. elvtárs maga is mosolyog a gondolatra, mintha elhozott volna magával egy darabot Rákosi elvtárs jóságos nevetéséből. – Én adtam át neki a leveleket, erősen kezet szorított velem… úgy jött közénk, mint idősebb, tapasztaltabb munkás a többiekhez. Kérdezett bennünket, és mi szívesen válaszoltunk…

H. L. valóban boldog. Aki egész életével példát mutatott népünknek, boldogságot hozott erre az országra, néki is megmutatta a boldogság útját. Az igaz emberek boldogságáét.” (Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

„Rákosi elvtárs elbeszélget a küldöttség tagjaival – jó részüket ismeri is már régebbről… P. J.-né, a női építkezés segédmunkása, nagy MNDSZ-jelvénnyel a mellén áll a szeretett vezér előtt. Rákosi elvtárs arca egyre jobban felderül. Hosszan elbeszélget P. J.-nével:

– Ugye nem bánta meg, hogy az építkezéshez jött?

– Nem bántam meg… szeretek ott dolgozni. Legutóbb takarításra akartak áttenni, de én visszakértem magam a kőművesekhez.

– Nem nehéz magának ez a munka?

– Nem – hangzik a válasz –, szívesen dolgozom ott.

– Akkor hívja Pentelére a nőismerőseit is. Férfiaknak gyakran nem hisznek a nőmunkások, a nő nánluk a legjobb agitátor. Mindenüvé oda kell állítani a nőket. Az elvtársnő például átképzősnek is elmehet.

– Én analfabéta vagyok Rákosi elvtárs – mondja P.-né, és mintha kicsit szégyellné magát.

– Ez igazán nem akadály. Egy hatéves gyermek egy év alatt jól megtanul írni és olvasni, akkor az elvtársnőnek elég két hónap.

– De én már idős vagyok, tizenhárom gyermek anyja, hat él közülük… Sőt, az egyik katonatiszt.

Mennyi büszkeség csengett ebben az utolsó mondatban! Rákosi elvtárs azonban nem fogy ki az érvekből.

– Annál inkább! Levelet fog írni a fiának.

– A télen megtanulok írni-olvasni – adja be a derekát mosolyogva P.-né, és szemében a hűség és a szeretet ragyog…Mindenkivel külön-külön elbeszélget, mindenkihez van olyan szava, amely annak az embernek saját, különleges problémáiban mutat utat.” (Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

„Mióta a kérelem elindult a dolgozóktól, megváltozott a város, megváltoztak az emberek. Olyan a hangulat, mint egy nagy ünnep előtt szokott lenni. Emelkedik a termelés, kevesebb a későnjárók száma… A Dunai Vasmű dolgozói a pénteki napon békeműszakot tartottak… Sztálin nevével indultak újabb termelési csatába a dolgozók… Sokszor volt lelkes hangulat az építkezésen, de a pénteki nap minden eddigit felülmúlt… A hangszórók kétóránként adták a győzelmi jelentéseket, számoltak be a békeműszak alatt elért kiváló eredményekről… Sz. I. kőműves brigádja 871 százalékot ért el a reggeli órákban. A négytagú M. R. kőművesbrigád 231 százalékot ért el, hogy a küldöttség, amely Rákosi elvtárshoz megy, be tudjon számolni arról, hogy a Dunai Vasmű építői hogyan dolgoznak, hogyan akarnak méltókká lenni a magyar nép nagy művéhez, mely Sztálin nevét fogja viselni.” (Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

„Szombaton reggel nagy napra ébredtünk. A Szabad Nép és a Népszava közölte, hogy Rákosi elvtárs a pénteki minisztertanács elé terjesztette kérésünket és a minisztertanács határozatot hozott, hogy Dunapentelét november 7-én Sztálinvárosnak és a Dunai Vasművet Sztálin Vasműnek nevezi el.” (Sztálin Vasmű Építője, 1951. november 6.)


„Sokat gondolkodtam azon, hogy november 7-én öntjük az első vasat. A kertész annak küldi első virágait, aki a legkedvesebb neki… Kérem a pártbizottságot, gondoskodjék arról, hogy az első vasból elküldjünk egy-egy darabot Sztálin és Rákosi elvtársaknak. Öntsünk Sztálin elvtársnak egy szobrot… B. I. segédmunkás, Sztálin Vasmű gépgyára.” (Sztálin Vasmű Építője, 1951. november 6.)

„November 7-én reggel… Ünnepi díszben áll a Sztálin Vasmű első három kész üzeme: a forgácsolóműhely, az öntöde és a vasszerkezeti szerelőműhely… A hatalmas csarnok minden talpalatnyi helyét elfoglalja az ünneplő tömeg. A fiatalok a most született új jelszót kiáltják: Sztálinvárost építjük, Rákosi a vezérünk!” (Szabad Nép, 1951. november 9.)

„Az ünnepi nagygyűlés után a vendégek a szomszédos öntöde hatalmas csarnokába mennek… A Sztálin Vasműben először öntenek)… Az izzó vas vörös folyama megindul az üst felé. Egyenletesen ömlik a vas, vörös fényt árasztva maga körül. S az eddig izgatott csendben most éljen viharzik fel: Éljen Sztálin! Éljen Rákosi! Éljen a Párt! … A Sztálin Vasmű első terméke a formába ömlik. Az első öntésből plakett készül azoknak, akiket a magyar nép a legforróbban szeret: Sztálin és Rákosi elvtársaknak.” (Szabad Nép, 1951. november 9.)

2. Képek


1. A trolleybusz útja. VersFRISNYÁK Zsuzsa

Még a troli is 70-es …

A felszabadulás utáni első trolibuszvonalat 1949. december 21-én adták át a forgalomnak, az Erzsébet királyné útja (ma Gorkij fasor) és a Kossuth tér közötti szakaszon.

Az új vonal felavatását Sztálin születésnapjára időzítették. A járat, Tifflinger Emma trolibuszvezető javaslatára, a 70 éves Sztálin iránti tisztelet jeléül, a 70-es számot kapta.

A főváros 26 darab új, szovjet trolit szerzett be. Az MTB-82 típusú trolibuszt, amit 1946-ban fejlesztettek ki a Szovjetunióban, eredetileg „átmeneti” típusnak szánták egy ezután tervezendő egységes; végleges típus számára való tapasztalatgyűjtés érdekében”. A troli 65 utas szállítására volt alkalmas (40 ülőhellyel). Maximális sebessége teljes terhelésnél 45 km/h volt. Az új járművet a Világosság című napilap munkatársa így mutatta be a nagyközönségnek: „A legmodernebb járművek egyike a szovjet trolibusz. Nagy előnye, hogy nem zavarja majd a rádióvételt azokban a házakban, melyek előtt elsuhan…”

Svájci rendszer

A felsővezeték-hálózat kiválasztásakor nem a szovjet, hanem a világhírű svájci Kumler–Matter cég mellett döntöttek. Az ő rendszerüknek számos előnye volt, pl. a keresztezések és szerelvények könnyen oldható kötéssel voltak felfüggesztve a vezetékre; a hálózatot nem kellett a hőmérsékletváltozások függvényében utánfeszíteni stb.

A felsővezeték építéséhez a Kumler–Matter cég egy svájci mérnököt és egy szerelőt küldött Magyarországra. A mérnök a felfüggesztéseket jelölte ki, a szerelő pedig a magyar szerelőket tanította be. A felsővezeték-hálózat építését éjjel-nappal folyamatosan végezték a szerelők. A munkát nemcsak a rossz időjárás nehezítette, hanem az is, hogy csak 2 darab tornyos kocsi állt rendelkezésre. Ezek folyamatos ingajáratban közlekedtek az egyes munkahelyek között.

A közönség és a szakemberek az MTB-82 típusú trolibuszt először a BNV őszi vásárán tekinthették meg. Egy személyes visszaemlékezés alapján tudjuk, hogy a szakemberek ekkor látták meg, hogy az áramszedő profilja más, mint a munkavezeték profilja. Azaz a szovjet áramszedő nem illeszkedik a svájci felsővezeték-rendszerhez. Ezért az áramszedőket az utolsó pillanatban ki kellett cserélni egy másikra, melyet szintén a Kumler–Matter szállított le.

A felsővezeték-építők 11 nappal a határidő előtt elkészültek a munkával. Ekkor megindultak a próbajáratok, 2 darab régi, még a háború előtti időkből származó trolibusszal. A 70-es troli megindulását nagy várakozás előzte meg. Már a próbajárás ideje alatt a Nők Lapja verset közölt az eseményről.

A trolibuszvezetők kiképzése 1949 októberében indult meg. A kiválasztott autóbusz-vezetők mellett, a női egyenjogúság jegyében nőket is beiskoláztak a trolibuszvezetői tanfolyamra. A nők számára a tanulás ideje nem volt zavartalan, ugyanis novemberben olyan hírek terjedtek el, hogy a nők gyakorlás közben összetörték a trolibuszt, felszaladtak a járdára, illetve megbuktak a vizsgán. Ezeket a rémhíreket Csepreghi Katalin trolibuszvezető cáfolta meg a Közlekedés című lapban.

A szovjet nép ajándéka

Ilyen előzmények után gördültek ki a Damjanich utcai kocsiszínből az újrafényezett, bordó trolibuszok. Valamennyi kocsi az átadási ünnepség helyszínén, a Dózsa György út és a Vilma királynő utca sarkán sorakozott fel. A járművek elejét Sztálin arcképe díszítette, tetejükön lobogók lengtek. A délben kezdődött ünnepségen Bebrits Lajos közlekedési és postaügyi miniszter arról beszélt, hogy a trolibusz is bizonyítja a Szovjetunió közvetlen baráti segítségét, „…de nemcsak trolibuszokat, hanem műszaki segítséget, szakembereket is kaptunk, és ezzel megjavítjuk a főváros avult közlekedését.” A szovjet kormány ajándékát Pongrácz Kálmán, Budapest polgármestere is megköszönte, s a főváros lakossága nevében átvette az új közlekedési eszközt.

A trolibuszvezetők táviratban kérték meg Rákosi Mátyást, hogy tolmácsolja jókívánságaikat Sztálinnak: „Hálásan köszönjük azt a baráti támogatást, melyet az élenjáró szovjet ipar által termelt trolleybuszokkal


nyújtott fővárosunk közlekedésének. Fogadjuk, hogy a termelés, az elméleti továbbképzés és az éberség frontján való százszázalékos helytállásunkkal erősítjük népköztársaságunkat s ezzel a béketábor töretlen arcvonalát.”

A trolibuszvezetők még a megnyitás előtt versenyre hívták ki az autóbusz-vezetőket, mert szerették volna bebizonyítani, hogy a trolibusz a főváros legkorszerűbb és legbiztonságosabb közlekedési eszköze. Ez a verseny már kikerült a sajtó érdeklődéséből.

A belügyminisztérium viszont élénken foglalkozott az első időkben felmerült üzemzavarokkal. A vélelmezett szabotázsokról azonban gyorsan kiderült, hogy egyszerű gödrök csupán.

ÖRVÖS LAJOS:

A TROLLEYBUSZ ÚTJA

Az első próbautakat

teszi. A mi utcánkból látni:

halkan, citromsárgán gurul

mintha csak az áram dudolna

lemezein s fölötte lomha

gesztenyefák ága kinyul…

Most minden ember azt lesi

Hogyan kanyarog, hogyan fékez?

A környékünkön úgy megszokták,

mintha mindig mienk lett volna

itt, ahol tölcsért vájt a bomba

napról napra szebb lesz az ország.

Mi jól emlékezünk pedig,

Nemrég itt a Lövölde-téren

vagy harminc halottat kiástak,

(ahol most a trolleybusz fordul)

megálltunk és a bódékon túl

elindultunk csendben a fáknak.

Ott feküdt szürkén, rongyosan

Petákné is, a viceasszony,

fia kiment a térre éjjel,

ahonnét elvitték az anyját,

az ő ruháját nem a hangyák,

a Horthy-rendszer tépte széjjel.

Itt suhan percenként a szép


trolleybusz és micsoda gazság,

hogy a pompás átadáson

Petákné, több ház mosónője,

nem süppedhet bőrfotöjbe,

hogy kint egy új világot lásson.

Váltana ő is egy szakaszt

s a fasorban, hol bárók éltek,

meredten hegyezné fülét

a kollegisták énekére

s vörös kezét húzná szemére,

mert látja: föltámadt a nép.

Ezt látjuk környékbeliek,

mi is, majd ott a bőrülésről,

mikor halkan, egy gombnyomásra

elsuhanunk az iskola, könyvtár

mellett, mely mind új képet ölt már

s tavaszt hoz őszi utazásba.

2. Képek


1. ...e törvény szavára dalol a szívünk. Személyi � �kultusz és dalkultúra.POLÓNYI Péter

„… e törvény szavára dalol a szívünk”

Személyi kultusz és dalkultúra

Ha a korabeli műsorokat böngésszük, 1949–1953 között hirtelen, gombamód elszaporodnak a Sztálinhoz és Rákosihoz írott dalok, kantáták, kórusművek. A koalíciós korszakban (1945–1948) nemigen voltak a Sztálin-dalok népszerűek. A NÉKOSZ-osok például csupán azért tettek kivételt Alexandrov Sztálin-kantátájával, mert jól értesült körökben elterjedt róla egy máig nem bizonyított hír, miszerint az egy pogány himnusz pravoszláv egyházi feldolgozása, új szöveggel ellátva. Ebben az időszakban, mikor az önként szerveződő dalos közösségek még léteztek és ízlésük is tükröződött a repertoárokban, nem találunk olyan dalokat, amelyek magyar politikusokhoz szóltak volna. Az okok keresése helyett elégedjünk meg annak leszögezésével, hogy nálunk nem voltak a forradalmi változásokkal a tömegek szemében oly egyértelműen összefonódó népszerű személyiségek, mint Lenin a Szovjetunióban, vagy Tito Jugoszláviában. Ebből következően nálunk a Rákosihoz írott, s 1950-től megjelenő művekre fokozottan nehezedett az arctalan, ismeretlen pártvezér népszerűsítésének terhe.

Gyökeres változások észlelhetők tehát 1949-tól. Sok minden megváltozik. A műsorokból kiszorulnak az addig használatos, többnyire háború előtti mozgalmi dalok. Ez funkcióváltozásra is utal. A régi mozgalmi dalok egy-egy közösség, mozgalom, vagy akár párt hétköznapi, spontán „mozgalmi mulatásaihoz” tartoztak. A fordulat éve után – mivel a cél minden önszerveződésű közösség, mozgalom és a politikai pluralitás felszámolása – nemkívánatosak többé az ezekhez az intézményekhez kötődő, azokban használatban volt dalok sem. Az új daloknál a reprezentációs, ünnepi funkció kerül előtérbe.

Politikai-ideológiai elvárások

A második világháború előtti dalok időszerűsége már a felszabadulást követő pezsgő politikai élet művelődéspolitikai vitáiban megkérdőjeleződött. Problémát jelentettek a népdalok – pesszimista szövegeik miatt; a szocdem mozgalmi dalok „liedertafeles”-nek mi nősültek. Más munkásdalok avantgardnak vagy proletkultosnak „bizonyultak”, a slágerek, operettek kispolgári és giccses mivoltuk, a magyar nóták nacionalizmusuk, dzsentriességük miatt lettek kifogásolhatókká. Már a koalíciós korszakban kezd megfogalmazódni a személyi kultusz nálunk született műveit is meghatározó elképzelés a tömegdalokról. Idézzük a szovjet hadsereg katonatisztjeként hazatérő Szabó Ferenc szavait: „A magyar demokráciába beletartozik az egész dolgozó magyar nép. A magyar tömegdaloknak éppen ezért új tömegdaltípus felé kell orientálódnia… [Ennek] zenei nyelvezete legyen magyar. Dallamanyagát merítse a parasztdalok tősgyökeresen magyar fordulataiból. Mindenekfelett olyan legyen, hogy magának, sajátjának érezze a magyar munkás, magyar paraszt és magyar értelmiség.” Székely Endre (ekkor a Magyar Zeneművészek Szabadszervezetének főtitkára) a sztálini, zsdanovi megfogalmazásokig jutott el: „…ehhez az (új) zenekultúrához az összes társadalmi tétegek hozzáadják a tarsolyukban őrzött kincseket: a földműves adja a népdalban rejlő zenei anyanyelvet, a munkás az öntudatos szociális tartalmat, az értelmiség az európai műveltséget. Legyen tehát a mi dalunk formájában népi, tartalmában haladó, demokratikus és kifejezésmódjában a legjobb hagyományokat továbbfejlesztő.” Székely esztétikai kategóriáit az MKP szövetségi politikájából vezette le. Legyen tehát az újtömegdal, közérthető s lehetőleg az aktuális politikai problémákat művészi színvonalon tükröző. A politikai hatalomért folytatott harcban az „ismeretlenségből” kilépni szándékozó. MKP – a tömegdalt is felhasználta. Ezek megítélésében a legfontosabb ezért a használhatóság, a szocialista mondanivaló közvetlen érvényesülése volt. Sárai Tibor 1949-ben az MDP programjának egyik vitáján így nyilatkozott: „…azt a zenét érzi sajátjának a nép, mely a küzdés eredményességét hirdeti…” – vagyis az optimista zenét. A korabeli – mai szemnek már ordítóan sematikusnak ható – megfogalmazások szerint: a kapitalista művész magányosan dolgozó művész, formalista, dekadens és pesszimista; a szocialista művész a tömegekkel együtt lélegzik, és optimista műveket hoz létre. (Több javaslat hangzott el, hogy a szerzők hívják meg alkotóközösségeikbe a dolgozó tömegek képviselőit, látogassák az üzemeket, sőt a Népművelési Minisztérium 1951-ben magukat a tömegeket is komponálásra biztatta.)

Később a „szocialista zene” fogalmának definiálása során még inkább előtérbe került a „pártszerűség” követelménye. Eszerint a műveknek tükröznie kell a marxizmus eszméjét és a párt legutolsó határozatát; s ezt mindenki számára felismerhető és érthető módon. A művészetpolitikai bürokrácia – az említett követelményekhez igazodva, azt műfajilag is értelmezve – elsősorban a könnyebben ellenőrizhető vokális


programzenét támogatta. „A kantáták szövege annak a biztosítéka, hogy egy nagyobb embercsoport érzelmeit, állásfoglalását kifejezze”, „a szöveg fontosabb, mint a zene” – mondogatták a zeneszerzők is. A szövegen viszonylag egyszerűen számon lehetett kérni az előírt „aktualitást”, a „mozgósító erőt”, az ünnepélyességet. Sárai Tibor mondotta: „a tömegdal esztétikája a harcban álló proletár.”

Nehezebb volt a zene szocialista tartalmának meghatározása. A szocialista zene tartalmát az életigenlő, hősies, himnikus, patetikus hang adja meg. „Optimizmus, vidámság, tetterő” – mondja Tardos Béla zeneszerző, a Vándor-kórus egykori karnagya, a Vezess minket Rákosi Elvtárs s a Háladal Sztálinnak kompozíciók szerzője. 1950-ben az MDP Művészeti Bizottsága vitát rendezett a zenéről, amelyen Révai József a következőket mondta: „Én nem vagyok zenész. Én irodalmár vagyok. Én irodalomról fogok beszélni, fogom a példákat hozni, az Önök feladata az; hogy zenére fordítsák. S ha tőlem ma azt kérdezik, hogy kit kövessen a magyar író, József Attilát vagy Petőfit, Adyt vagy Arany Jánost, akkor azt mondom, hogy Petőfit és Arany Jánost.” „Hogy lehetett ezt másképp értelmezni – teszi hozzá Székely Endre majdnem három évtized múlva visszaemlékezésében –, mint úgy, hogy nem Bartókot és Kodályt, hanem Erkelt és Lisztet kellett volna követni.” Nem csoda azután, ha korabeli műsorok programjait nézzük, mennyire virágzásnak indultak a verbunkosokra építő dalok. (Ma már csak az idősebb korosztály emlékezhet Halász Sándor Rákosi jár előttünk című művére.)

Hamarosan felbukkant azonban a felismerés: a mindenkire egyformán ható dal, a tömegdal ilyen kompozíciója illúzió. Az ízlésbeli különbségek figyelmen kívül hagyása már önmagában is a sikeresség akadálya, 1950-ben Kadosa Pál – természetesen szovjet szerzőre – Novikovra hivatkozva kijelentette: „…másképp kell komponálni a kolhozparasztoknak, másképp a munkásoknak, diákoknak, értelmiségieknek.”

A dal mindennapi kenyér

1952-ben a követelményekben gyökeres változás áll be. Új igény született: igény a vezetők dicséretének bensőséges, lírai, őszintének ható kifejezésére. Egy kortárs, Mihály András elbeszélése 1952-ből: „A felszabadulás idejében vezéreink még nem voltak olyan közvetlen és sokszínű élmény számunkra, egy kicsit olyan hatás alatt éltünk, hogy amikor a felszabadulásra és rájuk gondoltunk »mintha trombiták szólaltak volna meg«. Ez a viszonyunk nem hasonlított ahhoz a meleg, mondhatnók apa és gyermeke közötti viszonyhoz, amely ma fennáll.” Ezzel egy időben a népi táncok (hajdútánc, kanásztánc stb.) hangvételének alkalmazásától várták a dalok nagyobb népszerűségét. „Rákosiról olyan tömegdalok kellenek, amelyek táncos jellegűek, vidámak.”

A Szovjetunióban is sok ilyen (táncos) tömegdal keletkezett állapították meg a Magyar Zeneművészek Szabadszervezetének néhány nappal Rákosi 60. születésnapja után tartott ülésén. A művekkel, szemben támasztott követelmények mégoly vázlatos áttekintése után is megállapítható, hogy a személyi kultusz szolgálatába kényszerült szerzők meglehetősen teoretikus és paradox elvárásoknak próbáltak megfelelni. Nálunk sosem került sor azonban arra, hogy a tömegek sikeresebb befolyásolásának érdekében feladjanak minden művészi igényt és oly mértékben közeledjenek a slágerhez, mint szovjet kollégáik. (Természetesen voltak ilyen egyedi kezdeményezések nálunk is.) Kérdés természetesen: a siker vajon a művészi silányság miatt maradt el, vagy azért, mert a feldolgozott politikai mondanivalót a tömegek elutasították. A további kutatások valószínűleg mindkét tényező szerepét kimutathatnák.

Az MDP művészetpolitikája, amely a műveket csupán a politikai használhatóság alapján ítélte meg, a művészi alkotás és fogyasztás rendszerét az ipari termelés analógiájára szervezte meg. „A zeneművészet a dolgozók erejét fokozza!”, „Mindennapi kenyér mellé minden napra szép dallamot!” – olvashatjuk az Éneklő Nép című lapban. Erre annál is inkább szükség volt, mivel az új dalok maguktól, spontán módon nem terjedtek volna el. A terjesztés legfontosabb eszközei a kórusok. Fontos szerepüket jelzi, hogy az 1945–1953 között megjelent zenei cikkek 66,9%-a velük kapcsolatos. 1948-tól a legfontosabb feladat a kórusmozgalom számbeli gyarapítása. Az üzemeknek, vállalatoknak illett énekkarokat tartaniuk. 1948-ban 650, 1951-ben 5874 felnőtt kórust tartanak számon. A Népművészeti Intézet adatai szerint 1949–1951 között 776-ról 9584-re nőtt a kórusok száma. A kórustagok száma is ugrásszerűen emelkedik, 1948-ban 18 ezer fő, 1952-ben 138 ezer fő. 1953 után a számok esése figyelhető meg. A műsorok összeállításában többek között az 1948-ban megalakult Bartók Béla Szövetség (BBSZ) segédkezik, ahová a kórusok kötelesek munkatervüket beküldeni. 1949-ben a BBSZ valamennyi kórusát kötelezte 4 tömegdal megtanulására. A beavatkozás eredményéről Szabó Ferenc így nyilatkozik: „Pár hónapja [1949-tel] azonban visszhangzik az utca a dúdoló magánosoktól és különösen egypár szovjet tömegdal, a Sztálin-kantáta… stb… vált Magyarországon a szó legszorosabb értelmében tömegdallá.” Ennek a korabeli optimista felfogásnak ellentmond a visszaemlékezések alapján összeállított népszerűségi lista, amelynek 37. helyén áll Alekszandrov kantátája. (Tokaji András adata.) Ha viszont azt kívánjuk megtudni, hogyan akarták „felülről” a tömegízlést befolyásolni, akkor helyesebb a terjesztést (kottakiadványok), az eladások gyakoriságát vizsgálni. Nézzük, milyen dalokkal ünnepeltük Sztálin 70. születésnapját! (1949. december 21. munkaszüneti nap volt!) A hozzá írott legfontosabb, legtöbbet játszott művek a következők:


1. Alekszandrov: Sztálin-kantáta

2. Hacsaturján: Dal Sztálinról

3. Kadosa: Sztálin esküje

4. Zsdanov: Sztálini aratás

5. Szabó: A sztálini törvény

6. Tardos: Hódolat a nagy Sztálinhoz

Vessük ezzel egybe a kottakiadást. 1945–1948 között még csupán Szabó Ferenc Dal Sztálinról című, 1937-ben írott művét nyomtatták ki. 1949-ben, a születésnap évében, a politikai fordulat után tizenegy Sztálint köszöntő művet adtak ki. (Rákosiról szóló dal csak a „sztálini-év után, 1950-ben jelenik meg.) A Sztálin-témához viszont 1949-ben hirtelen igen sok zeneszerző fordul. Legtöbbjük, mondhatni a névsor nevesebbjei – Szabó, Kadosa, Tardos, Raics – Kodály-tanítvány volt. Ez a munkássághoz való kötődésen túl – Szabó és Tardos a második világháború antifasiszta küzdelmeiben váltak kommunistákká – eleve feltételezett valamilyen fogékonyságot a népi kultúra iránt is. Ez a kettős kötődés érzelmi alapot jelenthetett a „tartalmukban szocialista, formájukban népi, nemzeti” dalok – ahogy a korabeli esztétikai szlogenek mondották – elkészítéséhez. A jutalom, az elismerés nem is maradt el. Novikov a Szovjet Zeneszerzők Szövetségében 1950-ben kijelentette: „…az a körülmény, hogy a legjobb magyar kompozíciók alkalmakra készülnek és az a tény, hogy Sztálin születésnapjára a magyar zeneszerzők sora lépett fel új kompozíciókkal, … a magyar zenei élet fejlettségét bizonyítja.” (A bizonytalanság időszakában a szovjet elismerés megnyugtató hatásáról talán nem is szükséges külön szólni. Azonban anyagilag sem fizettek rá a sikeres dalokra a szerzők sem nálunk, sem a Szovjetunióban. Szabó Ferenc sokáig emlegette, hogy egy ilyen mű jogdíjából, 40 ezer rubelből, évekig élt a Szovjetunióban.) A magyar szerzőek megélénkült „termékenysége” és az 1948-ban jelentősen növekvő szovjet import következtében a „tömegdalínség” enyhült. (Ami azt jelenti természetesen, hogy kevésbé a tömegek, mintsem inkább a politikai struktúra igényelte mind nagyobb számban a tömegdalokat.)

Propaganda és új „műfaj”

A Sztálin-kantáta és más Sztálin-dalok betörése Magyarországra egyrészt azt eredményezte, hogy a magyar szerzők utánozni kezdték a szláv–orosz paraszti stílust. A legnyilvánvalóbban ez Tardosnál érződött, aki a Híven a sztálini párthoz és Hódolat a nagy Sztálinhoz című munkáiban az orosz népi kórusokra jellemző oktávugrást és a „mi, re, lá” zárlatot használta. Kurtág Üdvözlő ének Sztálinhoz című műve tökéletes orosz népdal-kórusutánzat. A szláv dalokra jellemző hosszan ívelő, dallamvezetés, a ritmus másodlagossá válása elfogadott – Zsdanov általános esztétikai normáinak is megfelelő – sajátossággá lesz. A magyar szerzők többsége számára a szovjet kantáták slágerszerűsége is meghökkentő lehetett. (Zsdanov Sztálini aratásának dallamkezdete, f-moll akkordfelbontásra épül és emlékeztet a Moszkva parti esték című slágerre. Tardos Vezess minket Rákosi Elvtársa ilyen előképek nélkül nyilván nem mert volna operettes lenni.)

A kantáták írására is a Sztálin-kantáták bátorították a hazai szerzőket. A fordulat éve után; a polgári induló-kultúrában gyökerező munkásmozgalmi dalok kiszorultak. (Talán nem túlzott általánosítás azt mondani: a hagyományos szociáldemokrata műveltségi elemek kiszorításának részeként.) Az új műfaj, a kantáta egyik jellemzője: már nem egy társadalmi-politikai célra mozgósít, hanem „dicsőít” valamit vagy valakit. Az indulóból himnusz lesz. A mozgalmi dalok még lüktető, pontozott menetritmusa most lelassul, statikussá válik, csökken a szöveg aktivitása, harciassága, és ezt egyre inkább felváltja a lelkesedés, a magasztalás. A zene a beérkezettséget sugalló szövegeket elsősorban a diadalittas, optimista dallamvégekkel támogatta. Ha a dallam mollban kezdődik (Alekszandrov Sztálin-kantátája esetében például g-moll), a himnikus, dicsőítő refrén (esetünkben a Sztálin, ó Sztálin, Te lángszínű zászló) már dúrban (ez esetben b-dúrban) szól. A dalokat, kantátákat gyakran magasan végződő kódák fejezik be. Gyakori a moll dallamok dúr harmóniájú lezárása, az ún. picardiai terc alkalmazása, amint ez példáinknál is megfigyelhető. A Sztálin-dalok szövegeihez visszatérve a fényszimbólum alkalmazása figyelhető meg. A harmonizálás dúrosodása, csillogása ilyen szövegekhez kötődik: „Sztálin, Kinek tündöklő a feje, s neve ragyog a csillagon, magas égen, bevilágítja az országot, világot, A győztes fénnyel született, minden napját ez járja át s a teremtő fényben szikrázó jövő ragyogja vissza mosolyát” (Devecseri–Kadosa: Terjed a fény. Kantáta 1949). (Paradoxon: míg egyrészt a szociáldemokrata szervezett munkásság hagyományos mozgalmi kultúráját irtották, ugyanakkor a századelő szocdem mozgalmának egyik alapmotívuma, hogy a „megváltás egyenlő a forradalommal”, „sztálinizálva” megjelenik.)

A tömegdalok műfaji ellentmondásosságát, különböző hatásokat szintetizáló jellegét a Rákosihoz írott dalok


közül a legkiemeltebb, a Rákosi a jelszónk példázza a legjobban. E mű a népdal modális gondolkodását a dúr–moll hangrendszerrel, a verbunkos ritmikáját és hangszeres fogantatású fejlesztésmódját pedig a dalszerűséggel egyesíti. A verbunkosnak a munkásindulók szellemében való megkeményítése figyelhető meg. A refrén dallama az orosz népzenére jellemző szó-lá-szó hangoknál tetőzik, amire a „Rákosi” szövegrész esik. (A Rákosihoz írott dalokban gyakori, hogy a dallam tetőzése egybeesik Rákosinak szövegbeli említésével, pl. Tardos: Vezess minket Rákosi Elvtárs, Halász: Rákosi jár előttünk.) Az új stílusú „népdal”, a munkásindulók, a verbunkos, az orosz népdalok együttes felhasználása – a korszak propaganda-esztétikája szerint – a munkás–paraszt szövetséget és a szovjet és magyar nép barátságát fejelte ki, vagy akarta kifejezni.

2. Képek


1. Poljuska, holdfénykeringõ, traktoros indulóSZABÓ Miklós

Poljuska, holdfénykeringő, traktoros induló

A következő dokumentumok a Magyar Rádió 1945–1956 között) időszakából igen megcsonkultan fennmaradt iratanyagból származnak. Nem ügyviteli, gazdasági vagy politikai természetűek, inkább a köznapi műsor- és adminisztrációs munka olyan hordalékai, melyek sokszor jellemzőbb képet adnak, mint hosszas elemzések.

DOKUMENTUM

1948. márc. 6. A Dolgozók Kultúrszövetségének 227. adása, a Győzelmes Március sorozat megnyitása. (Műsoron: Budapest 1., 17.30–18.00)

Petőfi Sándor: Az apostol. Rádióra alkalmazta Radó György. Közreműködik: Gerenday Péter, Horváth Ferenc, Pásztor János, Pécsi Sándor, Soltész Anni, Takács Miklós.

1948. május 1–1949. április 30. A Magyar Rádió munkaterve.

Az 1948-as évben a rádió műsorpolitikájának fordulatot kell végrehajtania a minőség, azaz a rádiószerűség fokozott érvényesítése irányában. Ennek párhuzamosan kell létrejönnie azzal a törekvéssel, hogy a jelenlegi, túlnyomóan polgári tartalmú művelődést fokozatosan a népi kultúra irányába kell fejlesztenie, a hagyomány és haladás egybekapcsolásának elve alapján. A megvalósítás terén az alapvető szempont kell legyen: a rádió nem a közvetlen propaganda eszköze, hanem közvetett úton hat; nem a teljes tudás megadását, hanem a tudásra való serkentést, a tudás kiegészítését szolgálja.

Mit adunk, hogyan adjuk, mikor adjuk, és kinek adjuk: ezek az alapkérdések, melyeket minden egyes műsorszám megvalósítása előtt el kell döntenünk, és a követelményekkel összhangba hoznunk. Egyidejűleg meg kell teremtenünk a hatás lemérésének legmegfelelőbb módozatait. […]

Zene. Alapfeladat a komoly, könnyű és hanglemezes zene harmóniája, egységes műsorterv, melynek gerince a népi zene felé való áttörés. Különösen a könnyű zene terén van szükség gyökeres revízióra. […] Ez év VI. 30-ig meg kell indítani a forradalmi dalok, indulók decelitfelvételeinek [decelitfelvétel: lemezre történő, néhány tucatszor lejátszható hangfelvétel rádiószsargon neve] sorozatát.

1948. október 10. Műsorkézirat. A Rádió hangja, a rádió műsorszerkesztősége beszél. (Műsoron: Budapest 1., 21.00).

Kedves Hallgatóim! Az utóbbi időben elterjedt hírek nyomán egyre több hallgatónk érdeklődik levelében a magyar rádió műsorának további fejlődése, technikai terjeszkedése iránt. Mindnyájuk számára összefoglalom hát azt az örvendetes menetrendet, amely fejlődésünk állomásait jelzi: előreláthatólag ez év végén működésbe lép Bp. I. a 135 kW-os új nagyadón. Ez műsorszempontból annyit jelent, hogy a magyar rádió hangját egész nap hallani fogják szerte Európában. Ezt követőleg, nagyjából jövő év márciusára Bp. II. is felerősödik. [Ennek következtében a későbbi belső dokumentumok Bp. I.-et a „nemzeti”, Bp. II.-t az „országos” jelzővel illetik.] […] Ezzel párhuzamosan a jövő esztendőben megindul az olcsó népvevő-gyártás, sorozatban juttatva el a vevőkészülékeket a falu és város dolgozóinak. […] Célunk, hogy a felerősödött kettős műsor minden eddigi eredményt kihasználva ne csupán többet, hanem jobbat is nyújtson.

1949. június 21. Felhívás. (Kiadja: a Magyar Rádió Szakszervezeti Bizottsága)

T. Kartárs(nő)! A fokozott éberség minden becsületes dolgozónak kötelessége! A közénk befurakodott munkásárulók a mi életünkre, szabadságunkra és gyermekeink jövőjére törnek, ezért éberen kell őrködnünk munkahelyünkön is. Az éberség nem bizalmatlanság, ez kötelesség, amit nálunk is fokozni kell. […] Ma, amikor a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége rámutatott arra, hogy köztünk is árulók vannak, ez fokozott éberségre szólít mindenkit, s aki ezt elmulasztja, az akarva-akaratlanul az ellenséget szolgálja. […] Ezért fokozottan felhívjuk a figyelmüket, hogy a munkahelyeiken tartsák be a kötelező éberséget.

1949. október 9. Műsorkézirat. Szerkeszd te is műsorunkat. (Műsoron: Kossuth, 18.30–18.55.)


Kedves hallgatóink! Ahogy a múlt héten majdnem minden második, a rádióhoz érkezett levél – amellett, hogy műsorötleteket, kívánságokat vagy kifogásokat tartalmazott – foglalkozott a Rajk-banda ügyével, akár úgy, hogy írója felháborodásának adott kifejezést, akár úgy, hogy megelégedését fejezte ki a magyar nép bíróságának ítélete felett, úgy az e heti levelek töméntelen sokaságának nagy része a tervkölcsönnel foglalkozik. Nem akarjuk most felsorolni ezeket a leveleket, csupán a Krisztinamajori állami gazdaság levelének adunk hangot, hiszen ők azt kérik, hogy közlésüket a rádió hullámain keresztül továbbítsuk az ország összes állami gazdaságai felé: a krisztinamajoriak örömmel jelentik, hogy a tervkölcsön jegyzését 155%-ra teljesítették! […]

A műsorral kapcsolatos levelek érdekesen tükrözik a dolgozók s az ország minden nagy kérdését. Például N. J. egyszerű betűivel is milyen okosan írja: „Gyermekkoromban a múlt rendszer nem adott lehetőséget megtanulni az általános közismereteket, ehelyett dolgoznom kellett már 11 éves koromban. Most viszont már a mi államunkban az államügyek vezetése a mi dolgunk.” N. J. már azt is tudja, hogy kinek köszönhetik a dolgozók, hogy vezethetik saját államukat és ki is fejezi háláját a Vörös Hadseregnek, Sztálinnak, a Pártnak és Rákosi Mátyásnak.

Persze, van azért olyan levélíró is, aki azt a számunkra kissé érthetetlen kívánságát adja elő, hogy ő reggel nem a voronyezsi népdalkórust akarja hallani, hanem egy hawai-i gitárszámot. Válaszunk csak annyi, hogy mi igyekszünk a többség kedve szerinti műsort összeállítani – és többen vagyunk mi, akiknek a voronyezsi kórus tetszik. […] A „Volga tajtékos habja zúg” ügyében pedig már intézkedtünk, hamarosan újra hallhatja, ezt N. I.-nek üzenjük Szeged, Somogyitelepre. […] Nagyon érdekes B. L.-né megjegyzése – és csak azért tartjuk magától értetődőnek, mert tudjuk, hogy öntudatos gyári munkásnő –, hogy jobb szereti, ha a Szív küldi-ben névvel üzen valaki és nem jeligével. […] Igaza van Pók Sándornak a Fejér megyei Kislángról, hogy még kevesebb viháncoló, sikongató, búgó és ahogy írja, ordináré tánczenét, legfeljebb mi még annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy a komoly zene mellett kell adni és adni is fogunk bőségesen szép, melodikus, finom, fülbemászó tánczenét. […]

Különösen jólesők azok a levelek, amelyek csehszlovákiai és romániai hallgatóinktól érkeznek, és amelyek legtöbbször olyan kéréseket tartalmaznak, hogy több cigányzenét vagy több magyar nótát, esetleg több tánczenét adjunk. A maguk egyszerű kedvességében igen sokat mondanak ezek a levelek, hiszen mindegyikük egy-egy apró bizonyítéka annak a szabad, kultúrában is gazdag, egyre javuló életnek, melyben a szomszédos népi demokráciákban a magyar ajkú lakosságnak is része van. […]

1949. december 6. Műsorkézirat. Korunk dalai. (Műsoron: Kossuth, 22.20)

Száz évvel ezelőtt […] az idealista filozófián nevelt polgári közönség ízlésének a nagyhangú irodalmi cégéreknek alárendelt óriási apparátust igénylő szimfóniák és operák feleltek meg, ugyanakkor a gyönyörködtetésre szolgáló zene a sétaterekre és a külvárosokba szorult s a lenéző „szórakoztató muzsika” elnevezést nyerte. […] A zene elszakadt a népdaltól s az osztály- és nemzetekfölötti kozmopolita jelszavak a tőkés diktatúrát leplezve szolgáló jármába szegődött.

Rádió a mezőn tsz-tagoknak. 1952

A zene elemei: dallam, összhang és ritmus elszakadtak éltető anyaguktól, a népi zenétől. Ennek a bomlási folyamatnak egyik határköve Wagner Trisztán és Izoldája, melyben a hangnemek s az összhangok, melódia, ritmus határvonalai elmosódnak. […] Ott, ahol a kapitalizmus még nem sorvaszthatta el a művészet kapcsolatát a néphez, a nemzeti hagyományokhoz, viszont virágzó dalkultúra alakulhatott ki. Hallgassuk csak meg most Rimszkij-Korszakov Hullámok című dalát. […] A francia zenében a hanyatló polgárság válságtüneteit szerencsés módon ellensúlyozta a klasszikus francia iskola, valamint Musszorgszkij hatása, akiktől pl. Debussy a világos dallamformálás és a realista ábrázolás művészetét örökölte. […] A huszadik század haladó művészei felismerték, hogy a néptől elszakadt zene útja nem vezethet máshova, mint a gyökértelen formalizmushoz, a nép megtagadásához. Utat keresnek tehát az igazi népi kifejezési formák, a nemzeti zenei hagyományok felé.

1950. január 26. Hallgatói levél

T. Rádió Szerkesztőség! 1950. jan. 5. 17.50. Még folyik Pogány László műsora, de én máris írom a kritikát. A műsor címe: „Vidám mozaik”. Alszik a lótusz virág… Aludj kis Jumbócskám, az egyik számban hallhattuk. Utána a következő szám: Kigyúlt a fény az esti Lánchídon. Ha már az ősi Lánchíddal egy műsorra tették a kis Jumbót, akkor legalább a Lánchíd jött volna előre, hogy a kis Jumbó át tudott volna sétálni ide Budára, hogy letaglózhattam volna, hogy végleg eltűnjön a rádió műsoráról. Pogány László érzékekben dús, buja hangján e zenék kétségbeejtők. Hát röviden csak annyit, hogy levehetnék már az ilyen zenéket a műsorról.


Most csak ennyit, több időm nincs, viszont írnivalóm volna, de hát majd legközelebb.

Sok sikert az 5 éves tervhez. Szabadság!

Zs. S.

agr. tud. egyetemi hallgató.

1950. február 20. Törvényszéki tudósítás. (Műsoron: Kossuth, 20.00–21.00)

Konferálás: Kossuth rádió Budapest. A pontos idő 20 óra. Hangképeket közvetítünk Geiger Imre és társai bűnügye főtárgyalásának mai, harmadik napjáról. Ma a tanúkihallgatásokra, a szakértő meghallgatására, a vád- és védőbeszédekre került sor, majd a vádlottak szólaltak fel az utolsó szó jogán. Ezzel a bűnügy tárgyalása befejeződött, holnap már ítéletet hirdetnek. A főtárgyalás mai, harmadik napját néhány perccel 9 óra után nyitotta meg Olthy Vilmos tanácselnök. [ …] A tanúvallomások után Pajzs József szakértőt hallgatta meg a büntető törvényszék, aki összefoglaló jelentést tett a Standard gyárban lefolytatott könyvvizsgálat eredményéről. Ezután került sor Alapi Gyula főállamügyész vádbeszédére. (Lemez: Vádbeszéd.) Alapi Gyula főállamügyész vádbeszéde után a vádlottak jogi képviselői mondották el védőbeszédeiket, majd az elsőrendű vádlott, Geiger Imre áll a bíróság elé, hogy elmondja felszólalását az utolsó szó jogon. (Lemez: Utolsó szó.)

1950. március 12. Moszkvai esték. Beszélgetés Körmendy Lászlóval moszkvai élményeiről. (Műsoron: Kossuth, 19.00–19.30)

[…] Körmendy: Megjegyzem, nemcsak az előadás nagy élmény a moszkvai Nagy Színházban…

Hajnóczy: No de az előadáshoz foghatót sem találni a világon… A Nagy Színház minden egyes operaelőadását úgy tekinthetjük, mint az illető zenei vagy színpadi mű eddig elért legtökéletesebb előadását. […]

Körmendy: … nemcsak az előadás ragadott meg, a közönség is.

Hajnóczy: Már vártam, mikor kerül szóba ez a téma. […] Az emberek, akik másfajták, mint erre mifelénk, de akik végig oly ismerősek, olyan közelállók hozzánk… Úgy érezzük: csupa jó barát, pedig semmi fölösleges udvariaskodást, semmi – a külföldieknek szánt – úgynevezett különleges elbánást nem tapasztalunk…

Körmendy: Igaz… egyszerűen emberiebbek, emberebbek. Azt hiszem, ez is beletartozik abba, amit úgy hívnak: szovjet ember. […]

Hajnóczy: El kellene látogatnunk a Nagy Színház büféjébe is. […]

Körmendy: Világos sört például kétfélét is ihatik ott az ember. Van „Moszkovszkoje pivo”, vagyis moszkvai és „Leningrádszkoje pivo”, azaz leningrádi sör.

Hajnóczy: És mi a különbség a kettő között? Körmendy: Hogy egészen őszinte legyek… nem tudom. Mind a kettő egyformán kiváló. Hajnóczy: És amit hozzá ehet? A lazac? A kaviár? Vajas kaláccsal?

Körmendy: Méltatlan talán muzsikáról, művészetről beszélve ennyire belemerülni ezeknek a dolgoknak a tárgyalásába, de… mondhatom… Moszkva ételeit és italait nem felejti el soha, aki egyszer megkóstolta őket. (Kicsit lehet sóhajtani.) […]

1950. július 19., szerda A Budapesti Állami Tűzoltó Fúvószenekar játszik, vezényel Lintner József. (Műsoron: Kossuth rádió, 12.15–13.00)

Farkas: Győztes brigád – induló; Újváry: Magyar induló; Szőnye: Élmunkás induló; Csernyeckij: A szovjet hadsereg győzelmi indulója; Knyipper: Poljuska; Novikov: Szmugljanka; Radkovics: Moszkvai induló; Müller: Kossuth-induló; Grosz: Fekete gyémántok; Szőnye: Magyar paraszt – induló; Aturov: Partizán induló; Pokrász: Májusi Moszkva – induló.

1950. augusztus 14. Kelényi György tánczenekara játszik. (Műsoron: Petőfi rádió, 10.30–11.10)

Blanter: Úgy vártam én; Dunajevszkij: Hurrá, mennyi zászló; Szolovjev-Szedoj: Jöjj velünk; Bágya: Te meg én; Bródy: Jó tündér; Szedoj: Ősz; Behár: Vasárnap délután; Dungjevszkij: Holdfénykeringő; Tulikov: Csordogáló kis patak; Dunajevszkij: Falu végén; Miljutyin: lila orgonák; Bogoszlovezkij: Nem tagadom.


1951 Mikrofon, 5. szám (Felelős kiad. a Magyar Rádió Szakszervezeti Bizottsága.)

Rákosi elvtárs beszéde és a Minisztertanács ismeretes határozata után, melyben a jegyrendszer eltörlését, az árak és bérek rendezését rendelte e1 (Vö. História, 1984/2. sz.), dolgozó népünk előtt, mint már annyiszor, ismét világossá vált, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának szavára úgy lehet építeni, mint a kősziklára. A kormány és Rákosi elvtárs szerető gondoskodását mi úgy tudjuk legjobban meghálálni, ha minden erőnkkel azon vagyunk – amire Rákosi elvtárs külön felhívta figyelmünket –, hogy évi tervünket maradéktalanul teljesítjük.

1952. augusztus 15. Feljegyzés.

Az általam szerkesztett esztrád műsort ért kritikával nem értek egyet. A konkrét kritikát helyesen fel lehetne használni, ha tények nem cáfolnák meg. Lehet, hogy Henter elvtársnő szerint a rádió népi zenekarának csárdásai, a Rákóczi-induló a fővárosi népi zenekarral, a Dumka-kórus, a Voronyezsi népi együttes és a Pjatnyickij együttes, valamint az Alexandrov együttes gyors tempójú, élénk dalai se nem elég frissek, se nem elég népiesek, de ezzel nem hiszem, hogy sokan egyetértenének. Ami az operettmuzsikát illeti: Farkas Traktoros indulója a Májusi fény c. operettből, Kacsóh Francia király dala a János vitéz c. daljátékból nem elég operettesek és nem elég hangulatosak, a bíráló szerint. A műsorban szerepelt ezenfelül néhány vidám filmdal, úttörőinduló, Járdányi Honvédindulója, Grabóca és Behár két elismerten jó tömegdala, harmonika-keringő és polka, mindkettő gyors, Tamássy Sportoló ifjúság című vidám indulója, egy Robeson-lemez, egy bolgár úttörődal, egy francia békedal és egy vidám lengyel keringő.

Persze lehet ennél jobb esztrádműsort is szerkeszteni, és ha az elvtársnő azt kifogásolta volna, hogy viszonylag kevés az új, ismeretlen szám a műsorban, akkor ezt helytálló kritikának is tartottam volna. […]

H. I.

Összeállította: Szabó Miklós

2. Képek


1. A sztálini rendszer és kritikusaiGLATZ Ferenc

A sztálini rendszer és kritikusai

Harmincegy évvel ezelőtt világossá vált minden gondolkodó és baloldali érzelmű ember előtt: mindaz, ami Lenin után rendszerszinten kijegecesedett a Szovjetunióban, s ami bevezetésre került 1949 után nálunk is, nem azonosítható egészében a szocializmus mint társadalmi rendszer modelljével. Csak jelenünk konzervatív kritikusai – és a régihez neveltetésével, érdekeivel kötődő réteg – állíthatják: a szocializmus okvetlenül együtt jár az éhezésig eljutó ellátási nehézségekkel, a szakszerű emberi munka háttérbe szorításával, törvénytelenségekkel, tömeggyilkosságokkal (milliókéval). Most, 1987 késő nyarán, gyűjtve a Szovjetunióban megjelent közleményeket (még mindig kevés jön át hozzánk, Magyarországra, sokkal kevesebb, mint berendezkedésünk idején, 1948–1953 között), ismét a leghangosabb kérdéssé nőtt: mi és hogyan idézte elő a „sztálinizmus”, „személyi kultusz” jelenségét. (S azt már csak itt, a kis-dunai mólón mondjuk: reméljük, hamarosan felteszi a társadalom a kérdést a történettudománynak: miért és kiknek a felelősségéből maradhatott fenn a XX. kongresszus után három évtizedig a különböző reformtörekvések kiszorításával a Sztálin nélküli „sztálini rendszer”?) Ennek egyik szakaszáról, az 1956–1968 közötti időszakról vö. História, 1986/5–6. sz.)

És a további kérdések – itt, a Duna-parti csendben, nem értelmiségi szomszédaim kérdései – természetesen a mai magyarországi állapotokbó1 erednek: vajon mi az eredője annak a sokféle politikai indulatnak, amely a magyar társadalmat feszíti? Néhány hónappal ezelőtt még csak egyének beszéltek válsághangulatról, ma már társadalmi szintű a félelem az ígért inflációtól, adópolitikától. Nyugdíjasok, bérből és fizetésből élők (szomszédaim itt munkások, kistisztviselők) kezdik félteni egzisztenciájukat. Mindennek, egyszerűen rossz kormánypolitika, rossz „háztartásvezetés” az oka, amit most majd egy új kormány rendbe hoz? – kérdik. Vajon nem rendszerszintűek-e a bajok? A folytonos válság Lengyelországban? S miért érzi szükségét az új szovjet vezetés, hogy radikális és nem csak gazdasági reformprogramot hirdessen? Bulgáriában is már a politikai rendszer reformjáról beszélnek. (Feltehetően a csehszlovák és NDK-apparátus sem utasítja el sokáig a reformot.) És miért megy tönkre a most nálunk gyógyírként tekintett inflációs politika útját megjárt Jugoszlávia? És a „radikális reform” meghirdetése miért kötődik szorosan össze Sztálin személyének, politikájának bírálatával? Hiszen Sztálin 35 éve halott – így szomszédaim.

A kérdésre a válasz: itt nem a „sztálinizmus”, a „személyi kultusz” politikájának kritikájáról folyik a szó, hanem egy koherens, jórészt Sztálin személyéhez köthető, 1927–1953 között kiépült kormányzati rendszerről, amely rendszer alapjaiban, intézményeiben jelenünkig fennmaradt. Nem kedvtelő történészek tehát a szovjet politika vezetői (és mindazok, akik a jobbítást radikális reformmal látják egyedül lehetségesnek), amikor az új program meghirdetését ilyen szorosan összekötik az ún. sztálini korszak kritikájával.

A fogalomtisztázás mindig a legnehezebb. A „sztálinizmus” rossz kifejezés. Azt sugallhatja: mindaz, ami 1927–1953 között történt a szocialista világrendszer történetében – és főként ami abban elfogadhatatlan az emberiség számára –, az egy személyhez, Sztálinhoz kötődik. Meghalt Sztálin, maga a rendszer pedig, amely győztesen kiállt világháborút, hidegháborút stb., nem szorul érintésre. Vagy csupán „személyi kultusz”-ról volna szó? Kétségtelen: Sztálin (és a kis sztálinok, így a magyar Rákosi Mátyás) rendkívül szerették magukat éltetni a tömegek által, viszontlátni képüket, neveiket az őket éljenzők felvonulási tábláin, vállalatok, sőt városok elnevezéseként. De, a személyi kultusznak feltétlenül csak külső jelei vannak a történelemben? A csendes, visszahúzódó, képét hordozni nem engedő egyéniségnek nem lehet ugyanolyan ellentmondást nem tűrő és mindent egyszemélyben eldöntő személyi kultusza?

A magyar értelmiség nehezen érti: az utóbbi fél évszázad magyar történelmét nem lehet érteni a Szovjetunió ismerete nélkül…

A „kísérlet”

A polgárháború (1918–1922) után az amúgy is elmaradott ország, a Szovjetunió, gazdaságilag teljesen tönkrement: mind ipari, mind gabonatermelése a háború előttinek egyharmadára esett. A földosztás óriási erőket szabadított fel, de szét is zilálta a régi termelési rendet. Az iparban az államosítással hasonló a helyzet. A régi burzsoázia szétverve, de szétverve az az üzemi és birtokadminisztráció is, amelyik a cári Oroszország gazdaságát – a maga módján, de – működtette. Az ipari proletariátus és a paraszti munkaerő színe-javát fölemésztette a polgárháború, a politika. Lenin tisztában van vele: az új társadalom építésére nincsenek receptek. Kísérletezik. A volt orosz állam területi együtt-tartását akarja, de látja a nem orosz népek idegenkedését – a


rossz, évszázados tapasztalat alapján – a centralizált orosz államtól; ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy közös, központosított szövetségi – külügyi, katonai, belügyi, igazságügyi és pénzügyi – adminisztráció nélkül az új szovjet állam sem működhet. De szemben áll a centralizációt hirdető Sztálinnal, de híveivel is, akik az egyes nemzeti államalakulatokat (grúzok, örmények, kirgizek stb.) egyszerűen be akarják léptetni az Orosz Köztársaságba, s alárendelni annak. Látja az energiatermelés és a nehézipar döntő szerepét a gazdaság talpra állításában, de látva a nélkülözéseket, feladja a hadikommunizmus programját, „új gazdasági politiká”-t vezet be: ösztönözni kívánja a magánvállalkozókat, a kisárutermelőket. A gazdálkodásban élhetnek a spontán kezdeményezések, a régi szervezeti formák között megmarad pl. a tőzsde is (1929-ig). Tisztában van a régi szakembergárda fontosságával. (És a versenyben ügyesen vállalkozó paraszti kisárutermelők is jórészt a legügyesebb, legjobb „szakemberek”-ből kerülnek ki.) Lenin szülötte az egypártrendszer is, de ő a fő szervező-végrehajtó erőnek az állami adminisztrációt tartja (maga is a Népbiztosok Tanácsának elnöke, azaz „miniszterelnök”) de a társadalom érdekképviseleti (pl. szakszervezetek), eszmei-ideológiai csoportosulásainak természetességgel enged teret, még ha vitatkozik is legjobb képviselőikkel: A párton belül – Lenin így képzelte el a politikai élcsapatot – elkeseredett viták. A szakirodalomban nagyrészt ismertek: felépíthető-e a szocialista rendszer az eredetileg elképzelt világforradalom nélkül? S ha igen, hogyan az elmaradott országban? A szakszervezetek, a munkások érdekképviselete mennyire legyen az államtól, a párttól független? A kisparaszti gazdagodás engedélyezése nem engedmény-e a szocialista alapelvekből? Az állam szervezésében milyen szintű legyen a központosítás (pl. szövetségi vagy köztársasági bíróságok, gazdasági döntések stb. esetében)? Máig utolérhetetlen színgazdagság az ötletek, politikai kezdeményezések, programok, vitairatok terén: milyen legyen az új állam viszonya a nyugati világhoz: gazdasági együttműködés? Költészetben, szépirodalomban, képzőművészetben felszabadult sokszínűség. Ugyanakkor tragikus tévedések a forradalom szellemében: az egységes (régi) iskolarendszer helyett üzemi és önképzés, analfabéta-tanfolyamok, a történelemből kiűzni a „nemzeti szellemet”, helyébe az általános törvényszerűségeket megragadó szociológiát ültetni. Az irodalmi mű értékmérője a proletár politika: ifjú, huszonéves neofiták hadjárata a régi orosz kultúra és irodalom ellen az internacionális proletárforradalom szellemében. Lenin éles vitatkozó, szervezi a maga táborát, de eszébe sem jut adminisztratív eszközökhöz nyúlni az új világ értelmezéséről szóló ideológiai vitákban (elsősorban a „balos”, a hagyományos értékeket elvető ultraforradalmárokkal harcol, de a párt szégyenének nevezi az esetet, amikor a konzervatív, orosz nemzeti hagyományokhoz húzó Sztálin és Ordzsonikidze a nemzetiségi ellentétek során erőszakhoz folyamodnak.) A történettudomány adós még ezeknek az éveknek az elemzésével, de egy világos: Lenin, aki 1922 után amúgy is keveset dolgozhatott betegsége miatt, nem hagyott hátra koherens, egységes államszervezési modellt. S az 1917–1924 között alakuló alapelveket sem tekintette változtathatatlanoknak. A bolsevik párt ekkor – utólagos, szubjektív összehasonlítás – Európa legmagasabb intellektuális szinten álló politikai pártja. A forradalom győzelme mögött is ez áll elsősorban: a rendkívüli ideológiai (elemző) és gyakorlati képességekkel megáldott Lenin és a rendkívül okos Trockij a nemzeti forradalom eszméje mellé vonzotta az orosz mellett a nemzetiségi forradalmi értelmiséget és az orosz hadifogságban lévő monarchiabeli internacionalisták százezreit. Buharin, Zinovjev, Kamenyev, a szervezésben kiváló, de szürkébb Sztálin, Ordzsonikidze, a szakapparátusban Lunacsarszkij, Csicserin s mögöttük a középvezetők ezrei.

Sztálin, aki 1922 óta főtitkár, a politikai fegyelemhez szoktatott pártot és annak apparátusát maga mögött tudva, a különböző csoportosulások közötti ellentéteket kihasználva, 1927-re már kiszorítja a lehetséges vetélytársakat: egyik személyes riválisát, Trockijt Közép-Ázsiába száműzi, a másikat, Zinovjevet – híveivel együtt kizárja a pártból.

A „rendszer” kialakulása

1927: megkezdődik a nehézipari bázis kiépítésének gyorsítása, „óriás üzemek” (Volga menti traktorgyár, moszkvai autógyár, dnyeperi vízerőmű) építése. Megrendezik a honvédelmi képesség fokozása érdekében a „Védelem heté”-t (a Vörös Hadsereget már 1925-ben átszervezték)

December: a XIV. kongresszus szakít az új gazdasági politikával, célul tűzi ki a városi és falusi „kapitalista elemek” kiszorítását, s mezőgazdaság kollektivizálásának meggyorsítását. A párton belüli ellenzékre már elhangzik: „az imperialisták fizetett ügynökei”. Sztálin – Lenin vitáit a szociáldemokratákkal végsőkig fokozva – elméletileg szakítást hirdet a bolsevikok és a nyugati munkáspártok törzsét adó szociáldemokraták között: „Nem lehet a kapitalizmussal végezni, ha nem végzünk a szociáldemokratizmussal a munkásmozgalomban.”

1928: a rossz termés és a rendkívül alacsony szintű gépesítés, rossz szervezettség okozta nehézségek okaiként a gazdag parasztokat jelölik meg. Kenyérjegy, cukorjegy, majd fejadag kiszabása. – Az iparban a nehézségek okai állítólag a régi polgári szakemberek, akik úgymond szabotálják a termelést. Kirakatper az iparban, 11 régi polgári szakembert golyó általi halálra ítélnek. – 1928 végéig azon a címen, hogy elbürokratizálódott a szovjet igazgatás, több mint 50 ezer hivatalnokot távolítanak el. A régi középrétegek helyett proletár beiskolázási program: kommunistákat, ifjúmunkásokat küldenek egyetemre, gyors átképzéssel. Már 1927-től folyik a


munkások beültetése állami hivatalokba. (Járatlanságukról az írásbeliségben, ügyintézésben nincsenek statisztikák.)

1929 (a „fordulat” éve) január: Trockijt kiutasítják a Szovjetunióból. – Március 5.: az első munkaverseny-szerződés Leningrádban, kihívják az egész országot. (Nyilvánvaló a munkában az ösztönző erő nem az anyagi érdekeltség, hanem a propagandával életre keltett lelkesedés.) – Áprilisi a KB-ülésén a régi bolsevikok közül néhány politikai bizottsági tag, Buharin – a Komintern elnöke –, Bikov – Lenin után a Népbiztosok Tanácsának elnöke – és Tomazkij fellépnek a körvonalozódó sztálini program ellen. Ellenzik a középparasztság felszámolását, a mezőgazdasági kollektivizálás erőltetését adminisztratív eszközökkel; a nehézipar mellett nem akarják a fogyasztásorientált könnyűipart elhanyagolni, s főként szemben állnak az új sztálini tétellel, miszerint a szocializmus építésének előrehaladása során az osztályellentétek fokozódnak. Őszerintük éppen csökkennek, tehát az adminisztratív módszerek feleslegesek. A mindenáron önálló, a Nyugattól elkülönülő „orosz” fejlesztést nacionalizmusnak tartják, szemben a forradalom eredeti internacionalizmusával. – A párt már 1928 végén kidolgozta a centralizált gazdaságirányítás keretintézményét, a népgazdasági tervet, amely látszólag pontosan, áttekinthetően meghatározza a gazdasági építés és ezáltal az egész társadalom munkarendjét. Az „állami vonal” csak jóval később, a szovjetek 1929. május 20–28-i kongresszusán értesül erről és fogadja el az első ötéves tervet. (A párt – nyilvánvalóan – maga alá gyűrte az állami szektort.) Irányszámok: nehéziparra essék a befektetések 78%-a, a mezőgazdaság 85%-a legyen kollektivizálva, vezessék be a kötelező állami oktatást. Az óriási nehézipari beruházásokhoz agitációval és politikai kényszerítéssel hatalmas embertömegeket mozgósítanak az ország különböző részeiből. Országszerte élmunkás-brigádok alakulnak. – Októberi a tömeges népvándorlás fokozódik: a falusi gépállomásokra és a kollektivizálás végrehajtására megkezdődik majd 300 ezer munkás átcsoportosítása. Indok: „politikailag képzett” erők szükségesek a mezőgazdaság kollektivizálásához. (Arról nincsenek statisztikáink, leírásunk is kevés: az átcsoportosítás mit jelentett a családok, feleségek, gyermekek számára.) – November: Buharint leváltják (azaz Sztálin leváltja) a Komintern VB elnökségéről, a Kominternt gyakorlatilag Manuilszkij, a Sztálin körül csoportosuló legfiatalabb garnitúra tagja irányítja. (A nemzetközi kommunista mozgalmat – ez is mutatja – fiókpártokként kezelik.) – December: Sztálin 50. születésnapja, az utcákon már plakátok, kirakatokban szobrok éltetik a „vezér”-t.

És itt megszakítjuk a kronológiát egy rövid összegezés kedvéért. A sztálini modell államépítkezésének gondolatmenete: ahhoz, hogy a Szovjetunió ütőképes, önálló nagyhatalommá váljék, önálló nehézipari bázist kell létrehozni. Ez energiatermelést és gépgyártást jelent: a nehézipar alapja lehet a hadiiparnak és a mezőgazdasági gépgyártásnak. A hiányzó technológiát nyers emberanyaggal kell pótolni (filmek örökítették meg lelkesítő szándékkal a marokkal betont hordó és lábbal csömöszölő erőmű-munkásokat), az emberanyagot pedig a mezőgazdaságból elvándorlókból kell feltölteni. A rendkívül alacsony szakszínvonalú munkaerőt gazdaságon kívüli kényszerrel, azaz nem fizetéssel, hanem politikailag szervezett munkaversennyel, mozgalmakkal kell teljesítményre szorítani. A program szakszerűtlensége ellen a potenciális társadalmi ellenzéket, a középrétegeket, értelmiséget meg kell félemlíteni, a középvezető tisztségeket „alulról” felemelt munkáskáderekkel kell feltölteni. Az állam teljesen felszámolja a piacmechanizmusokat, elméletileg kinyilvánítja, hogy a szocialista tulajdon azonos a kollektív – s mindenekelőtt az állami – tulajdonnal. A kis magántulajdont mind a városban, mind a falun rekvirálni kell. Az állam minden polgáráról az állam gondoskodik: meghatározza a termelési mutatókat; és fenntartja magának a megtermelt javak szétosztásának monopóliumát; egy központi terv keretében határozza meg a gyártandó traktorok, tankok számát éppúgy, mint a lakáshoz jutást vagy a letelepedést. És az állami centralizált irányítás meghatározza a társadalom új hierarchiáját a munkaszervezet egészében. A kiterjedt területű országban mozgatott hadsereg, de a nehéz fizikai munkára igénybe vett férfi munkaerőhöz fel kellett zárkóznia a női munkaerőnek, s bizonyos területeken (egészségügy, oktatás, közlekedés, hivatalok, könnyűipar) kellett helyüket megtalálni. Ez a fizetésben is, de a presztízsben is átértékelést kíván, látszólag a fizikai munka rendkívüli megbecsülését, a korábbi középosztály-központú társadalmi hierarchiával szemben. Az állam és a termelés szakigazgatási apparátusának működését a pártapparátus ellenőrzése, illetve a munkahelyi pártszervezetek pártellenőrzése alá kell helyezni. Mivel minden megtermelt munkadarab „politika”, a szocializmus győzelmének kérdése, így a párt a termelést is ellenőrzi.

A „rendszer” kiépülése

Sztálin születésnapján a terv évi előirányzatát túlteljesítették – szól a hivatalos értékelés.

1930. január–február: Sztálin személyes indítványára hajszát és mozgalmat indítanak a mezőgazdaság kollektivizálása ügyében. Már nemcsak a gazdag paraszt ellen, de kisajátítják az aprójószágot, az egy szál lovat is. A vonakodóktól elveszik a politikai választójogot (csak becslések szerint is minden ötödik parasztot érint ez), évente több százezer család menekül el lakóhelyéről. A korábban jól termő vidékeken is éhínség, elvész az amúgy is gyenge belterjes gazdálkodás fő ereje, az állatállomány (becslés szerint harmada), a marhaállomány az 1914 előtti színvonal alá süllyed. Kezdenek a falusi és a városi középrétegekből feltöltődni a hírhedt északi és


szibériai munkatáborok. Milliók halálhelyei. (A kronológia olvasását megszakító közbeszólás: mi, történészek és a politikusok könnyen mondjuk ki az áldozatok számát, de egy-egy halál, meghurcolás mögött nem látjuk a siratókat, a megalázott és megfélemlített hozzátartozókat, szomszédokat, ismerősöket.) – óriási hajsza a papság és az egyház ellen, amelyik természetesen egybefonódott a hagyományos falusi társadalommal. Templomok bezárása. (A „szovjetellenes” patriarkát már 1922-ben letartóztatták, majd kiengedték azzal, hogy a szovjethatalom elismerésére szólítsa fel a hívőket.) – Június 26.: a XVI. kongresszus a honvédelmi felkészüléshez létrehozatja az urali ipari-katonai bázist de az 1930–31-es tanévtől bevezeti a kötelező elemi oktatást. (A forradalom után a Szovjetunió területén – becslések szerint – analfabéta a lakosság 2/3-a.) – November: ismét perek – ma már tudjuk, konstruáltak – az „iparpárt” és a mezőgazdasági dolgozók pártja ellen. Demonstrálandó: míg a nép hősiesen vállalja az intézményesített szegénység terheit, addig a belső ellenség okozza a nehézségeket. 1931: az év végére sok üzem 3 év alatt befejezi az ötéves tervet.

1931–32: megkezdik a termelést az elei nagyüzemek; a kuznyecki fémipari kombinát 23 hónap alatt, a gorkiji autógyár 17 hónap, a harkovi traktorgyár 15 hónap, a magnyitogorszki kombinát első nagyolvasztója 3 év alatt, majd hamarosan a dnyeperi vízerőmű. A sztálini eredmények csodálata világszerte. – Közben megtörténik a „rendteremtés” a szellemi élet területén is. A túlságosan intellektuális és türelmes Lunacsarszkijt leváltják a kulturális népbiztosságról, a különböző író- és művészeti csoportosulásokat – közöttük az említett ultraforradalmár „kártevőket” is – feloszlatják, egységes (és ellenőrizhető) írói és művészi szövetségekbe tömörítik őket. Kialakul az oktatás egységes rendszere – több vonatkozásban visszatérve Az 1917 előtti hagyományokhoz: a nemzeti történelem a legfontosabb társadalomszemléleti tárgy: az orosz nagyhatalmat építő uralkodók és a birodalomfenntartó parasztság–munkásság történelmi szerepének kiemelésével. Az „ideológiai reform” ellenzőit eltávolítják, elhallgattatják, vagy táborba zárják. Az egyetemi, főiskolai karokon kiépítik a marxizmus tanszékek rendszerét, amelyek a társadalmi ismeretek terén a politikai-ideológiai helyes irányt hivatottak biztosítani.

1934. január: a XVII. pártkongresszus a sztálini rendszer kiépítésének teljes győzelmét ismeri el. (A volt politikai ellenzék is.) – És ekkor – miután Sztálin az Állambiztonsági Hivatalt beolvasztja a belügyminisztériumba – megkezdődik a párton belüli tisztogatások (a „csisztka”) sorozata. – Október: tagkönyvcsere, ami a meghurcolásokig terjedő kritikákat, ellenségkereséseket provokál. – December 1.: merénylő lelövi a párt „második” emberét, a leningrádi párttitkárt és Sztálin potenciális riválisát, Kirovot. (Máig nem tisztázott, vajon nem Sztálintól indult-e ki a gyilkosság gondolata? Alkalom, hogy az imperialisták ügynökeit, kémeket keressenek a korábbi bolsevikok sorában, mindenekelőtt a túlságosan is intellektuális leningrádiak (Zinovjev, Kamenyev) körében.

Miközben (1935. augusztus 30–31-én) Sztahanov donyeci bányász napi normájának tizennégyszeresét teljesíti, építik a művelődési otthonok sorát, népi együttesek töltik meg a termelési ünnepségek rögtönzött színtereit, és a mostoha viszonyokat túlélő fiatalok lendülettel élik meg a „világmegforgatás” hangulatát, megindul a terrorhulám, amikor senki nem tudhatta, mikor a miért „jönnek érte”. (Kibontakozik a sztálini rendszer Sztálin személyiségéhez kötődő vonása: a félelemkeltés, a „senki nem érezheti magát biztonságban”, a vezető káderek önhatalmú, a kollektív testületek meghallgatása nélküli mozgatása.)

A párton belül mindehhez generációváltás, Sztálin a harmincévesekkel veszi körül magát, akik az ő rendszerének feltétlen hívei (Molotov, Zsdanov, Saganovics, Malenkov, Manuilszkij stb.), és a régi internacionális, forradalmi eseményeket magukban őrző gárdát, rendszerének feltételezett ellenségeit irtani kezdi.

1936. augusztus 19–24.: a „tizenhatok peré”-ben halálra ítélik a Zinovjev–Kamenyev csoport immáron 10 éve nem politizáló tagjait. – 1937 márciusában, a „tizenhetek peré”-ben a lenini garnitúra ifjabb csoportja következik, a német, de japán ügynök”-séggel vádolt Pjatakov, Radek, majd 1938-ben az 1927 óta az Izvesztyija főszerkesztőjeként lojális Buharin, akik állítólag el akarták szakítani a Szovjetunió távol-keleti, tengermelléki területeit. – Júniusban a tisztogatás átcsap a Vörös Hadseregre is, hamisított dokumentumok alapján lefogják Tuhacsevszkijt és a vezető tisztek jelentős részét, s rövidesen agyonlövik őket. – A perekben beismerő vallomások születnek, mindenekelőtt külföldi hatalmak érdekében végzett kémkedésről, belső diverzáns akciókról, szervezkedésekről. Eszköz ehhez: Sztálin személyes parancsára 1937-től megengedett a vallatásoknál a fizikai erőszak. Eredménye: 1936-ra a Központi Bizottság 1934-ben megválasztott 139 tagjából 98-at „letartóztattak és fejbelőttek”, a Politikai Iroda 12 tagjából csak 8 volt szabadlábon. (Ezt először természetesen 1956-ben, a XX. kongresszuson Hruscsov tárta fel, a korabeli újságok nem összegezték.) – Ezt követte 1938 márciusában a „huszonegyek pere”, ahol a leniniek közül Rikov, Kresztyiaszkij és a Moszkvában tartózkodó Komintern-funkcionáriusok (így a magyar Kun Béla) is sorra kerültek…

Mindezek után jött a világháború és a Szovjetunió győz – vetik közbe szomszédaim. Mi a magyarázat?


A „magyarázó történetírás”

A történetírás még vissza-visszatérően sokat fogja vitatni a sztálini rendszer fejlődésének magyarázatát. A történetírás első számú feladata, hogy diagnosztizáljon, az események okaira magyarázatot találjon. Ami természetesen nem jelentheti az utólagos igazolást. A sztálini rendszer egészét máris hajlik a történetírás úgy felfogni, mint a rendkívül elmaradott volt cári Oroszország modernizációs modelljét. Kétségtelen, a történetírás a vaskorszak, az utóbbi kétezer esztendő utolsó monumentális vállalkozásának fogja tekinteni a földrész nagyságú ország nehézipari bázisának kialakítását. Amelynek azonban egész gazdasági-munkaszervezési rendje pillanatok alatt elavulttá válik az atom és mikroelektronika korszakában, de a gyors mennyiségi fejlődést egy hirtelen minőségi lemaradás követi. De magyarázatra szorul majd: miért következett be az 1920-as évek végén ennek a modernizációnak elszakítása a nyugat-európai fejlődéstől? Hiszen mindez a nyugat-európai fejlett technológiák importjával is lehetséges lett volna. Lehet, hogy a történetírás a magyarázatot a sztálini államépítési elv belpolitikai koncepciójában fogja megtalálni. Ősközösségi és fejlett ipari szintre eljutó népek ugyanúgy egymás mellett éltek a birodalomban, mint ahogy az évezredes szokásrendeket rögzítő különböző egyházak (mohamedán, pravoszláv, katolikus, sámánizmus), sőt természeti vallások.

A centralizált államapparátus (természetesen a közlekedést, az egységes adminisztrációt, irányítást lehetővé tevő egy, azaz orosz nyelven), az egységes hadsereg és a területileg kiépített, a nemzeti-felekezeti különbözőségeken felül álló egyetlen párt, illetve apparátusa kétségtelenül összetartói lettek a volt cári birodalom határain építkező új államnak. Magyaráznia kell majd a történetírásnak: vajon ez a hatalmas területen fekvő orosz birodalom a maga nemzeti, szokásrendi sokszínűségével csak azt az egyetlen utat kínálta a területén élő népek termelési-kulturális erejének kibontakoztatására? Igaz-e, hogy az állam széthullott volna egy demokratikus berendezkedés esetén? Meg kell magyaráznia a történetírásnak, mennyiben jelent a sztálini rendszer (szemben a leninivel) visszatérhet a cári birodalomszervezés hagyományaihoz? A legerősebb és legfejlettebb nemzet (az orosz) nemzeti kultúrájára ráépíteni az új állam rendszerét? Az októberi forradalom generációja egy internacionalista alapokon berendezkedő szocialista államról gondolkodott. Sztálin – nyilvánvalóan több magyarázat fog így szólni – az évszázados orosz államszervezési hagyományokhoz igazította a maga módján Lenin azon alaptézisét, miszerint a szocialista állam nemcsak nemzetközi forradalommal, hanem egy országban is és ilyen elmaradott körülmények között is felépíthető. Meg kell majd magyarázni a pravoszláv egyházi hagyományok beépülését a sztálini rendszerbe. Miközben ismert volt Sztálin durva egyházellenessége, már a kortársak felfigyeltek arra, hogy Lenin temetésén a kor szokásos nemzetközi forradalmi eszméjének szellemében beszélő Zinovjev mellett a másik szónok, Sztálin mennyire egyházias ihletettségig (esküvéssel fűszerezett) szöveget olvasott fel. Vajon abban, hogy a szovjet társadalom évtizedekig elfogadta a sztálini rendszert, milyen szerepe van a Nagy Péter által államosított pravoszláv egyház hagyományának? Ahol az államfő egyben az egyház feje is, amelyik egyház mind a templomban, mind a politikában feltétlen engedelmességre szoktatta híveit. Az orosz nemzeti (mindenekelőtt a honvédő) hagyományok kultusza mennyire épül egybe a pravoszlávia évszázados ideológiájával, a nyugattól való elzárkózással? Sztálin személyes politikai akaratán kívül mivel magyarázható még, hogy a világ baloldali-forradalmi mozgalmával való állandó együtt haladás és szövetségtartás helyett egy nagyhatalmi elfordulás és a százesztendős munkásmozgalmi erőkkel való szakítás következik be? Vajon a bolsevizmus ilyen mérvű elszakítása a szociáldemokráciától, már szinte hisztérikus szembeállítása azzal és a hagyományos polgári baloldallal, nem magyarázza-e részben azt az általános meghasonlottságot, részben programtalanságot, amely ma, a nyolcvanas években jellemzi a világ baloldali erőit?

A következő évtizedek történészének, aki a 20. századig akkor már történeti térképen látja a nagy népek birodalommá szerveződését, az angolszász Egyesült Államokat, a távol-keleti térségben Kínáét, meg kell majd birkóznia azzal a magyarázattal is, amelyik a sztálini rendszerben egy birodalomépítkezés első nagy korszakát látja. Amelynek eredménye az állam egybekovácsolása, egyúttal katonai nagyhatalommá emelése, s ezt követte a hruscsovi korszak (1964-ig), amikor az állam nemzetközi, diplomáciai téren nő világhatalommá, s ezután a brezsnyevi korszak, amelyik az Egyesült Államok mellé a legnagyobb (interkontinentális) rakétahatalommá emelte, s amelynek a konzerváló elzárkózás okozta belső lemaradását az 1985-ben megkezdődött folyamat kívánja felszámolni?

Magyarázatot kell találni a sztálini rendszer legfeltűnőbb antihumanizmusára, személyi diktatórikus vonásaira is. Vajon az, hogy a végső periódusban egyes köztársaságok (Belorusszia, Grúzia) központi pártvezetésének tagjait Sztálin Moszkvából „kiszálló” munkatársai egyik napról a másikra tucatjával lövetik (és lövik) agyon, magyarázható-e az orosz forradalmi hagyományokban mindig is meglevő „a cé1 szentesíti az eszközt” felfogással? Vagy helyet kap-e majd a magyarázatban, hogy a harmincas évek Európájának a munkásmozgalom mellett legdinamikusabb szociális gondolata, a fasizmus szintén a diktatórikus uralmi formákat hirdette az alul levők felemelésének egyetlen lehetséges politikai eszközeként? Vagy Sztálin „beteges” tulajdonságaira fog terelődni a magyarázat?


És egyáltalán, magyarázatot kell találni Lenin és Sztálin gondolatrendszerében nemcsak az eltérésekre, de az azonosságokra is. Ezekhez a kérdésekhez a történetírás ma még csak a problémafelvetés szintjén tud szólni.

Mint ahogy még azt sem vizsgáltuk tudományos eszközökkel: hogyan lett a lenini nemzetközi kommunista mozgalom egységének elvéből a sztálini elv, amely megkövetelte a más országokbeli kommunista pártoktól a Szovjetunióban kialakult rendszer feltétlen másolását.

És ez már a magyar fejlődéshez, a rendszer magyarországi kialakulásához vezet.

A „másolatok”

1948. június 12.: a két munkáspárt (a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt) kimondja egyesülését. Elnök a szociáldemokrata Szakasits Árpád, főtitkár az 1945-ben Moszkvából hazajött Rákosi Mátyás. – Június 27.: a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) bukaresti ülésén elítélik a szocializmus építésének szovjet stratégiáját el nem fogadó Jugoszláviát. – Júliusban per a Földművelésügyi Minisztériumban, november: per a MAORT-ban (külföldi kémkedés vádja), december: kormányrendelet a mezőgazdasági tsz-ek szervezéséről és működéséről. – A 250. faluban gyullad ki a villany a 3 éves terv keretében. (Az elmaradottság behozásának szimbóluma.)

1949. január: létrejön a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa a népi demokratikus országok között. (Miután 1948 januárjában a Pravda, illetve a szovjet vezetés hatalmi szóval elvágta az esetleges bolgár–jugoszláv–román–magyar gazdasági, föderációs perspektívájú közeledés lehetőségét.) – Február: a magyarországi katolikus egyház letartóztatott feje, Mindszenty bíboros ellen óriási hecckampány, nyugat-, mindenekelőtt Amerika-ellenesség és egyházellenesség szítása. – Február 19.: a diósgyőri vasgyár dolgozói munkaversenyre hívják ki az ország üzemeit. – Március 5.: Rákosi Mátyás beszéde a gazdag parasztság, a kulákság megrendszabályozásáról. – Június 16.: a Magyar Dolgozók Pártjának közleménye: a párton belül trockista kémcsoportot lepleztek le, melynek vezetője Rajk László, az 1945 előtti itthoni mozgalom több más tagjával. Kirakatperben – ahol mindent „beismernek” – elítélik, majd kivégzik őket. – Hamarosan következik az új, kommunista hadseregvezetés is Pálffy tábornokkal az élen. Ez esetben is látványos ítéletek, kivégzések. – Augusztus 18.: új alkotmány, amely többek között kimondja a munkához való jogot. – Szeptember: Nagy Imre „jobboldali opportunista” elhajlásának bírálata (ellenzi a mezőgazdaság és ipar fejlesztésének arányait). – Decemberi törvény az első ötéves tervről. (Ahogy a Szovjetunióban államkölcsönt, nálunk tervkölcsönt jegyeztetnek: a rendszerrel való azonosulás szimbólumai.) Sztálin születésnapján Sztálin harcos élete címmel kiállítás nyílik.

1950. január: az IDP határozata a munkaversenyről. – Március: a Weiss Manfréd Műveket Rákosi Mátyásról nevezik el. – Üzembe lép a Mátravidéki Erőmű. (Az önálló nehézipari bázis megteremtésének jelképe is.) – április 25.: a volt szociáldemokrata Szakasits Árpádot lemondatják az Elnöki Tanács elnökségéről, majd börtönbe vetik. – Május 31.: az MDP Központi Vezetőségének határozata a mezőgazdaság fejlesztéséről és a klerikalizmus elleni küzdelemről. – Augusztus–szeptember: a Központi Vezetőség kizárja, majd letartóztatják Marosán Györgyöt, Ries Istvánt, a közgazdász Vajda Imrét, volt szociáldemokrata politikusokat. (A munkásmozgalom hagyományaihoz, forradalomeszményeihez ragaszkodó erők adminisztratív előreállítása.) – Augusztus 22.: a Szovjetunióból hazatért parasztküldöttség felhívása: a szovjet példát kell követni, lépjen be a parasztság a termelőszövetkezetekbe. (Mind több nyílt megfogalmazása: a Szovjetunióban kialakult társadalmi-politikai rendszer a szocializmus építésének egyetlen modellje.) – Október 14.: felhívás az ifjúsághoz a Dunai Vasmű építésére. (Magyarországon is mozgósító felhívások a munkaerő iparba áramlására.)

1951. február–március: az MDP II. kongresszusa határoz az iparosítás gyorsításáról, a mezőgazdaság „elmaradottságának felszámolásáról”, a kollektivizálási kampányról, túlteljesítésekre ösztönözve emeli a tervszámokat. (Szolgai módon másolva az 1930. évi sztálini módszereket, gondolatmenetet.) Kimondják a sztálini tételt: a szocializmus építése során az osztályharc élesedik. Március: törvényerejű rendelet a begyűjtésről, majd a szappan- és szénjegy után a kenyérjegy, húsjegy bevezetése, nyomasztó élelmiszerhiány. Április: a magyar írók egységes szövetségének, az Írószövetségnek létrehozása (az Akadémia kutatóhálózatát már 1949-ben létrehozták), a csepeli gyorsvasút átadása. Az „eredmények” mellett, ugyanúgy, mint a Szovjetunióban, tisztogatás a párton belül: a Moszkvából hazajöttek klikkje (Rákosi, Farkas, Gerő, Révai) az itthoniakkal szemben a közvetlenül irányított Államvédelmi Hatóság segítségével lép fel. (Kádár János, Kállai Gyula, Losonczy Géza, Donáth Ferenc letartóztatása.) – Januárban adminisztratív lépés a „volt kizsákmányolók” és vezető hivatalnokok ellen, kitelepítik őket kijelölt, félreeső helyekre. Megkezdődik a hajsza a belső árulók ellen. (A kronológiában még fel nem tüntetett munkatáborokról kérdeznek szomszédaim.)

És sorolódnak az aláhúzások az oldalakon, adatok „a rendszer” feltétlen másolásáról: a mindent-államosításról,


a kötelezően termelendő növényekről, az idegen betolakodók elleni történeti kultuszról, Rákosi, a „vezér” 60. születésnapjának kultuszos ünnepléséről, ugyanakkor – elismerést kiváltóan – az állami kulturális, szociális gondoskodás kiterjesztéséről és így tovább.

Egyszerű a következtetés: a Rákosi vezette MDP 1948 után a sztálini rendszert a szocialista rendszerrel azonosította, és mindazt végig akarta járatni Magyarországgal, amit a Szovjetunió végigjárt teljesen más földrajzi, gazdasági, történelmi adottságokkal, teljesen más politikai helyzetben. És lemásolta a párt–állam–társadalom viszonyáról kialakított sztálini receptet, mint ahogy a gazdaság szerkezetének átalakítása (nehézipar primátusa, erőszakolt mezőgazdasági kollektivizálás), a gazdaság vezetésének módszerei (a tervutasításos módszerek primátusa,) de a gazdaságon kívüli adminisztratív eszközök és propaganda igénybevétele is a szovjetunióbeli sztálini rendszer másolásából eredt.

Az értékelő történetírás

A történetírás nem maradhat meg a magyarázatok szintjén. Az értékelés – bérmennyire is nem tetszik ez a tudomány művelőinek – nem más, mint a tudományos eszközökkel megindokoltan feltett – mi lett volna, ha – kérdése.

1948-ban a közép-európai népi demokratikus országokban, így Magyarországon is, bevezetésre került a sztálini rendszer. Vajon ha a fasizmus leverése után megindult demokratikus fejlődés mehetett a maga útján, nem tudták volna a magyar demokrácia erői biztosítani hosszú távon is a szocialista irányú átalakulást? Ha ez nem történik meg, vajon szükség volna-e lépten-nyomon figyelmeztetni fiataljainkat (s öregjeinket is) a Szovjetunió tényleges világtörténelmi szerepének megbecsülésére, nagyszerű kultúrájának szeretetére? – A magyar párt vezetése lemásolta a szovjetunióbeli gazdasági rendszert és módszereket. De van-e értelme a nehézipari alapozottságú elzárkózásra épülő politikának olyan ország esetében, melynek nincs ehhez nyersanyaga, s ami természeti adottsága van (mezőgazdaság, viszonylagosan fejlett szakértelem), az éppen a szovjetunióbelivel ellentétes irányú fejlesztést kíván, ekképpen mindenféle nemzeti autarchia kiküszöbölését. Vajon ha ez a túlfejlesztés nem következik be, szükség volna-e ma ilyen arányú nehézipari csődtömeget magával cipelnie a magyar társadalomnak? Az ipari munka értékrendjében átvettük a Szovjetunióban a nagy építkezéseken kialakult mennyiségi alapelvet és a régi szakembergárda lebecsülését. Vajon ha nem tesszük ezzel tönkre a hagyományos munkásosztály szakmai értékrendjét, melyben a szakszerűség volt a döntő tényező, akkor is bekövetkezett volna az ipari szakmunkásság szakértelmének ilyen tragikus elmaradása a világ élvonalától? S ha mindehhez nem párosítjuk a százezres szervezett – és szakértelmet tekintve legjobb munkást mozgató – szociáldemokrata mozgalom szétverését, vajon eltűnt volna-e az a közösségtisztelő, munkaszerető és -becsülő munkásmagatartás üzemeinkből, amelyet a hazai magyar munkásmozgalom (mind szocdem, mind kommunista) kialakított? S szakmunkásképzőink – a jövő alapozói – tanulmányi átlaga akkor is az elégséges (2) osztályzat körül állna-e? (Közbeszólás: higgyem el, a legfájóbb kérdés!) – Magyarország követte az erőltetett mezőgazdasági kollektivizálás útját. De szükség lett volna-e az elmúlt két évtized nehéz és agyondotált gazdaságpolitikai korrekcióira, ha a belterjesség kisgazdaságokhoz kötődő hagyományait hagyjuk továbbélni a nagyüzem mellett? – (A sztálini rendszer korrekciós történetére lásd ismét História, 1986/5–6. sz.) A magyar vezetés az erős politikai centralizációt és az egypárt politikai-állami szervező funkcióját átvette a Szovjetunióból. De egy ilyen kis területű országban, mint Magyarország, vajon indokolt-e egy ilyen erős és területileg ennyire felfejlesztett politikai és propagandista apparátust, eltartani? És a társadalom hétköznapjait is bürokratikus területi központokból kézben tartani akaró tanácsi (gazdasági, tanügyi, stb.) ágazati bürokrácia? Ha ez nem következik be 1948 után, vajon szükség volna-e ma szinte már erőltetve ösztönözni a társadalmat az alulról jövő kezdeményezésekre, politikai együttgondolkodásra? Létrejött volna-e a hazai baloldal, a munkásmozgalom (1948-ben mennyivel erősebb és fejlettebb, mint a Szovjetunióban 1929-ben) álma: az önmagából közösséget szervező, közösségközpontú társadalomról. S vajon szükség volna-e olyan nagy agitációt kifejteni, hogy a fiatalok lépjenek be a társadalmi-politikai szervezetekbe?

A magyar politikai vezetés 1948 után módszereiben is másolta a sztálini rendszert. Nemcsak a „vezér” kultuszában, de abban is, hogy a napi élet átalakításának egészét elsősorban meggyőzés kérdésének tekintette. Az ideológia így azonosult a propagandával, azon érvek keresésével, amelyekkel az éppen adott napi politikai programot alátámaszthatta. Vajon lecsökkent volna-e ennyire a magyar társadalomban a jövőkép (így egy szocialista jövőkép) mindennapos tiszteletben tartása, bekövetkezett volna-e tiszta alapelveinkből való kiábrándulása, ha nem számoljuk fel a friss eszmecserét, elemzést jelentő valódi ideológiai tevékenységet? S kellene-e lépten-nyomon figyelmeztetni gyermekeinket s egymást is azon vívmányokra, melyeket az elmúlt évtizedek fejlődése elért a foglalkoztatottság, s kulturálódás, az utódgondozás (bölcsőde, óvoda), a kezdődő környezetvédelem terén, amelyet most kezdenek csak értékelni, amikor ezeket „reform” címén „értéktörvénynek” vetik alá.


Minden társadalmi rend megmaradásának alapkövetelménye a folytonos megújulás (a reform). Minden megújulás alapja a jelen s a jelenhez vezető múlt őszinte elemzése. Vajon ha ezt az elmúlt évtizedekben állandóan szem előtt tartjuk, nem lennénk-e felkészültebbek mai esélyeink felmérésére, megtalálására?…

2. Képek


1. Vezérekrõl, példaképekrõl gyermekeknek. A sztálinizmus tankönyveiKOVÁCS Éva

Vezérekről, példaképekről gyermekeknek

„Tél felé jár, szén ég a rostán,

pattogva dől a friss meleg,

dunnás ágyban ujját szopja,

nyugodtan alszik a gyerek.

Zsuzsa jegyzetel, balján tartja

ráncosra húzott homlokát,

tollának egy-egy rezzentése

betölti zajjal a szobát.

Gondos anya ő, most tanulja

Sztálin elvtársnak életét…

kicsiny fiát ha ölben tartja,

a szovjetekről mond mesét.

Az óriások birodalmát

beutazta már kisfiam –

tudja, hogy hol folyik a Volga,

s a gazdag Ural merre van.”1

Egy negyedikes kisgyerek az ötvenes évek első felének Magyarországán – többek között – ezen a versen is csiszolhatta olvasni tudását. Az iskolák államosítása és a tankönyvkiadás egységesítése a „fordulat évétől” lehetővé tette, hogy az iskolákat is az ideológiai harc egyik „frontjává” alakítsák át. Minden fokozaton – figyelmen kívül hagyva a tanulók életkori sajátosságait is – megindult az eszmei „harc” a feltételezett ellenséggel szemben.

E törekvés szerves része, a személyi kultusz jellegzetességeinek egyike volt a pártvezetők életútjának, tetteinek és műveinek megjelenítése a tankönyvekben.

Sztálinról a gyermekeknek

Sztálin népszerűsítése érdekében a tankönyvekben leggyakrabban a mozgalmi múlt példáit használták fel. Eszerint a múltban Sztálin minden történelmi fordulat és döntés idején Lenin mellett küzdött. A halott – s így az utód dicsőségére már veszélytelen – forradalmár neve összekapcsolódott Sztálinéval, tekintélyével legitimálták utódja későbbi tetteit.

Az októberi forradalom idején „A kormány feje Lenin volt. Első munkatársa Sztálin” ,2 később pedig az orosz népet „két nagy harcos és bölcs tanítómester, Lenin és Sztálin tanította meg arra, hogy szabad és boldog csak úgy lehet, ha a munkás és a dolgozó paraszt szövetségre lép egymással”3 – olvashatták a 3. osztályos iskolások.

A valódi vezetőnek rendelkeznie kellett azzal a varázzsal, hogy a nép nehéz helyzetekben gondolkodás nélkül kövesse útmutatásait. Például a Szovjet-Oroszország ellen induló intervenció és blokád idején „Sztálin elvtárs


felhívással fordult a szovjet emberekhez:

– Menjetek ki a mezőre és keressetek olyan növényeket, amelyekből gumit lehet termelni. A szovjet nép hallgatott a tanácsra. Így akadtak rá a gumipitypangra”4 – olvashatták a 9–10 éves gyermekek.

A gyermekek nemcsak szüleiktől hallhattak a sztálini műszakról. „Elérkezett december 21., a sztálini műszak napja. Az egész üzem lázban égett. Mindenki egyformán drukkolt Kovács Jancsinak, aki ma három géppel kezdte meg munkáját… Dolgozott egyetlen felesleges mozdulat nélkül, és közben csillogó szemmel gondolt Sztálin elvtársra.”5 Nem is csoda, hogy ezek után 2461%-ot teljesített – olvashatták a 3. osztályos nebulók.

Rákosiról a gyermekeknek

Rákosi életútjának alapja szintén a hősies mozgalmi múlt volt. Minél korábban kötelezte el magát valaki az eszmének, annál jobban érződött, hogy nagy áldozatokat vállalt érte. Több tankönyv is megemlítette Rákosi részvételét a századelő diákmozgalmaiban, természetesen nem egyszerűen jelentéktelen harcosként: „Ezekben a harcokban tevékenyen részt vett a fiatal Rákosi Mátyás is, mint a szocialista diákság vezetője.”6

„A Szemere utcai Általános Leányiskolában, a VIII. c. osztályban a tanárnő felolvassa, hogy emelik a tanárok fizetését.”

A régi találkozások közé tartozott az „ifjú költővel”, József Attilával való megismerkedése. Ez is bizonyította, hogy személyisége ereje a legzseniálisabb művészt is hatása alá vonta. A negyedikes könyv így ír: „A találkozás a tanítómester és tanítvány bensőséges viszonyává mélyült, és olyan fordulatot jelentett József Attila szellemi fejlődésében, amelynek nyomai költészetében szinte sorról-sorra követhetők.”7

Az érzékeny lelkű költő mellett az edzett szívű forradalmárok is felnéztek rá, megérezve rendkívüliségét. Az orosz polgárháborúban „Zalkáék táborába is eljárogatott egy fiatal magyar hadnagy, ő oltotta belé is a népek szabadságharcának gondolatát, ő tette Zalka Mátét igazi szabadságharcossá. A fiatal hadnagyot, aki szintén hadifogoly volt, Rákosi Mátyásnak hívták.”8

Az újabb – azaz jelenkori – találkozások sokkal derűsebbek voltak ennél, magukon viselték a jövő biztonságát, még erősebben kiemelték Rákosi személyes tulajdonságait. Egyszerűségét, szerénységét, igazságérzetét, kitűnő emlékezetét, váratlan helyzetekben való találékonyságát, szelídségét, szeretetre méltó voltát. Varga Barnabás Kossuth-díjas bányásszal való találkozása mély nyomot hagyott a sztahanovista dolgozóban – tudhatták meg olvasókönyvükből a 10. évükben járó magyar kisiskolások. „Mindennél többet jelentett számára a Rákosi Mátyás elvtárssal való találkozása. A sztahanovista kongresszus szünetében Rákosi elvtárs kezet fogott vele, régi ismerősként rámosolygott, és csak annyit mondott: – Maga az a Varga Barnabás? Ez a mondás szíven ütötte Varga Barnabást, Rákosi elvtárs ismeri őt! A Kossuth-díj kiosztását követő fogadáson már hosszan elbeszélgetett Rákosi elvtárssal. Kiderült, hogy Rákosi elvtárs már régóta figyelemmel kísérte munkáját és pontosan tudta, milyen győzelmeket ért el a szénbányászatban.”9

Túrkevén, a termelőszövetkezeti városban történt látogatása alkalmával kiderült Rákosiról, hogy már megjelenése is lenyűgöző, egyszerre atyja és fia népének, mindenütt otthon érzi magát, és sosem feledkezik meg múltjáról, arról, hogy ő is kétkezi munkásember volt. Munkás voltát azonnal felfedezhették lényegre törő beszédmódjáról. „A csodálkozástól egy hang sem jött ki a jelenlevők száján, nem hittek a szemüknek. De nem, nem álom, valóság, itt van Rákosi elvtárs, megjött, éppen a legszükségesebb pillanatban. Rákosi elvtárs úgy mozgott, mint a házigazda. Odalépett hozzájuk, barátságosan kezet rázott mindnyájukkal… Aztán Rákosi elvtárs gyorsan levette a kabátját, és – otthonosan, egyszerűen leült az asztalhoz.

– Lássunk munkához elvtársak… A meglepetés feloldódott. Rákosi elvtársnak is sok kérdése volt, de nekik is.”10

Személyes tulajdonságai, tapasztalatai alapján a történetekből kitűnt, hogy csakis ő lehetett az egyetlen alkalmas vezető, a nép mindent neki köszönhet. Munkakedve nem lankadt, gondolatai mindig a nemzet sorsa körül forogtak. Hasonlóan nagy tanítójához, az ő szava is szent volt a népnek, hívására, kérésére minden erőfeszítésre készek voltak. „A Párt, Rákosi Mátyás népünk szeretett vezetőjének felhívására idesereglettek a nagyüzemi ifjúmunkások, eljöttek a falusi, tanyai fiatalok, hogy felépítsék szakmunkásaink, mérnökeink vezetésével a Dunai Vasművet.11

A Rákosiról szóló „evangélium” kiegészült a tőle származó idézetek hosszú sorával. Elemezte a nemzeti lét szempontjából fontos fogalmakat, megvilágította az ország gazdasági, politikai helyzetét, segített helyesen értelmezni a múlt hibáit. A politikai magyarázatok között jelentékeny helyet foglal el a hazafiság, a hon


védelmének helyes értelmezése, a békeharc sajátosságainak összefoglalása. „Mi, a Magyar Dolgozók Pártja s velünk az egész magyar dolgozó nép ígérhetjük, hogy lankadatlanul, hűen, erőnket nem kímélve küzdünk tovább a béke frontján, s mindenütt ott leszünk, ahol a béke nagy ügyéért küzdeni s áldozni kell”12 – olvashattuk.

A békeharc azonban ennél többre kötelezett. „Dolgozó népünk tudja, hogy honvédsége csak azt a célt szolgálja, hogy népi demokráciánk vívmányait megvédje.”13

Más korabeli vezető politikus és ideológus nevét is megismerhették a 10 évesek a tankönyvekben. Ugyancsak a negyedik osztályosokat például Farkas Mihály szavai győzték meg II. Rákóczi Ferenc nagyságáról „Rákóczi Ferenc a szabadságharc vezéreként él népünk szívében. Ő volt a Habsburgok ellen folytatott igazságos háború legendás katonai és politikai vezetője!” – idézte a könyv a honvédelmi miniszter szavait.14

*

Az eddig bemutatott idézetek tankönyveinkben 1949/50-től jelentek meg, csúcspontjuk az 1951–55-ös időszak. Sztálin halála nincs hatással a tankönyvek hangvételére, a korábbi években készített dicsőítő szövegek változatlan utánnyomással találhatók meg bennük.

A cezúra 1956 után jelentkezett. Az 1957-ben kiadott „kísérleti jellegű” tankönyvekben a szerzők láthatólag az ilyen típusú idézetek és történetek kihagyását tűzték célul maguk elé. A bölcs vezetőkből, neves hősökből névtelen, vagy átlagnévvel jelölt hősök lettek, és érdekes módon megnövekedett a gyermekhősök aránya. Noha a témákból még sok ismerősen csengett: a dolgozók szenvedései, éhezése, szörnyű halála a régi korszakokban, a gyermekek felhőtlen boldogsága, a felnőttek céltudatos munkája a jelenben; az egyetlen forradalmár név, amely gyakran előfordult: Leniné.

Jegyzetek

1 Szüdi György: Tél felé jár – részlet. In: Negyedik könyvünk 1932. 12. o.

2 Harmadik könyvünk 1953. 62. o. 3 Uo. 36–57. o.

4 Negyedik könyvünk 1952. 210. o.

5 Harmadik könyvünk 1953. 198–199. o. s Negyedik könyvünk 1952. 144. o. 7 Uo. 136. o.

8 Uo. 162. o.

9 Uo. 69. o.

10 Uo. 86. o.

11 Uo. 200. o.

12 Uo. 104. o.

13 Uo. 92. o.

14 Uo. 129. o.

2. Képek


1. Számtanpéldák és ideológia, 1952. Általános iskolai tankönyv részleteSzámtanpéldák és ideológia

Negyedik könyvünk.

Általános iskola 4. osztály, 1952

– „Egy sztahanovista munkadíja heti 237 Ft. Mennyit keres 4 hét alatt?”(…)

„Népi hadseregünk 24 szakasza vonul ki gyakorlatra. Egy szakasz 39 ember. Hányan vonultak ki gyakorlatra?”(…) – „November 7-i ünnepélyre 26 sor széket állítottak fel az úttörőink az iskola dísztermében. Egy sorban 24 ülőhely volt. Hány szülő vett részt az ünnepélyen, ha 86-nak nem jutott hely?”(…) – „Egy francia gyárban 360 munkás dolgozott. A gyártulajdonos a gyári dolgozók harmadrészét elbocsátotta, mivel az amerikai iparcikkek beözönlése miatt nem tudta termékeit nagy haszonnal eladni. Hány munkás vált munkanélkülivé?” (..)

– „Egy Koreába kényszerített angol hadosztály létszáma 16 450 katona volt. 1892 ember megadta magát, 827 meghalt, 1245 megsebesült a koreai és a koreaiak segítségére érkezett kínai csapatokkal vívott ütközetben. Hány főre csökkent a hadosztály létszáma?” (…) – „Egy 25 méteres szőnyegért egy sztahanovista 2175 Ft-ot fizetett. Mennyibe kerül ennek a szőnyegnek métere?” (…) – „Egy egyénileg dolgozó paraszt 95 kg rozsot vetett. Aratás után 1140 kg-ot csépelt belőle. Hányszoros a termése? A szomszédos tszcs-ben ugyanolyan földön 16-szoros termés volt. Hány q-ás termésnek felel meg? Miért volt ott nagyobb a termés?” (…)

Számtani példatár. 8. osztály, 1950.

– „Egy középparasztnak 19,4 q volt búzából a terménybeadási kötelezettsége. 37,8 q búzát adott be. Hány %-ra teljesítette beadási kötelezettségét? (…) – „Az építőipar 1949. évi termelésének értéke 534 millió forint volt. Ezt 114,8%-kal kell fokozni. Mekkora lesz a felemelt termelési érték?” (…) – „Az 1919. évi első szabad május 1-jén a budapesti Köröndön lévő 4 szobor köré 4 db 7 m átmérőjű földgömböt építettek, s vörös anyaggal vonták be. Mekkora volt egy gömb felszíne, ha a gömb alapján a szobor talpazata miatt 2,5 m2 kimaradt? Mekkora volt a négy gömb együttes felülete? Hány m anyagot használtak fel, ha 70 cm széles állt rendelkezésükre?” (…)


1. ...öltözzetek fehérbe. Felülrõl szervezett népi � �kultúraSTEFÁNY Judit

„…öltözzetek fehérbe”

Felülről szervezett népi kultúra

Révai József egy megbeszélés alkalmával röviden úgy értelmezte a tennivalókat: „a népdal az kifejezi a nép elégedetlenségét, a nép jobb iránti vágyát, de egy nincs benne a népdalban, a szocializmus eszméje, és ezt nekünk kell belevinni a népművészetbe.” Vagyis: felülről bele kell vinni az új eszmét, de mégis úgy kell tűnnie, mintha a spontán, alulról jövő népi akarat és teremtő képesség megnyilvánulása lenne.

Ehhez létre kellett hozni olyan intézményeket, intézményrendszereket, amelyek irányítják és koordinálják a „spontán népi mozgalmakat”. Természetesen tömegessé is kellett tenni mindezt, hiszen akkor igazán „népi”. A szovjet példa már adva volt, csak át kellett ültetni azt. Emeljünk ki néhányat a születő intézmények közül!

1950 júliusában a Politikai Bizottság határozatot hozott – a Szovjetunió klubhálózatának mintájára kultúrotthonok hálózatának tervszerű kiépítéséről. Révai József szavaival élve, a kultúrotthonoknak a „kocsma és a templom helyett a falu kulturális és társadalmi életének központjaivá kell válniok”. 1951-ben több mint ezer, az ötéves terv végére (1955) pedig 630 üzemi és 1850 falusi kultúrotthon létrehozását tervezték. A járási kultúrházak legfontosabb feladata (a rangsorban az első pont): „segíteni a dolgozók ideológiai és politikai színvonalának emelését, a marxizmusleninizmus műveinek tanulmányozását, Lenin, Sztálin és Rákosi Mátyás műveinek tanulmányozását”. Tizedik helyen szerepel csak a „haladó nemzeti hagyományok és a szocialista kultúra eredményeinek” népszerűsítése. A községi művészeti csoportok szervezése és segítése csak egyik alpont ezen belül. Tehát a politikai és aktuálpolitikai feladatok mellett vajmi kevés időt terveztek a „népi kultúra” kialakítására és propagálására.

Ezt a szerepet – a szovjetunióbeli Népi Alkotások Háza mintájára – az 1951-ben létrehozott Népművészeti Intézetnek kellett magára vállalnia. A 9/1951. /1. 6./ M. T. számú rendelet szerint az Intézet feladata „1. A szakszervezetekben és a többi tömegszervezetekben egyre szélesedő, kultúrotthonokban kibontakozó kulturális tömegmozgalom művészi irányításának elősegítése.” Ebbe beletartozott a kultúrműsor-füzetek kiadása, néprajzi anyag gyűjtése és visszajuttatása a „kulturális tömegmozgalomhoz”, az „új népdal” és az „új tömegtánc” kialakítása, művészi tehetségek felkutatása. Az 1953. évi munkaterv a Néprajzi Osztály feladatairól írja: „A népet népművészeti alkotásokra inspirálni úgy, hogy egyre tisztábban az új életet, a szocialista mondanivalót tükrözze.”

Arról, hogy ezt sikerült-e megoldani, álljon itt ismét egy idézet, Lontai Sándor, Széll Jenővel, az Intézet igazgatójával – az 1970-es években – készített interjújából: „[Lontai:] Tehát a népművészet autonóm művészet, nem tartalmazta a szocializmus eszméjét, bizonyos mértékig meg kellett változtatni tartalmában, jellegében. [Széll:] Igen, ilyesmit elvártak tőlünk. Nem is annyira megváltoztatni, mint azt, hogy gyűjteni olyan népdalokat, amibe már benne van a szocializmus.

[Lontai:] Voltak ilyen népdalok?

[Széll:] Voltak. De aztán kiderült, hogy azt a gyűjtő találta ki.”

Kancsók, szőttesek

Mindamellett, hogy leszögezzük, mennyire propagandisztikus céllal közelített a kor művelődéspolitikája a népművészethez, igazságtalanságot követnénk el, ha nem szögeznénk le azt is: paradox módon e kultúrpolitika emelte a népi díszítőművészetet valóban a művészet rangjára, tette az alkotókat elismert művészekké.

Az új eszmények népművészeti formába öntésének bizonyságtételére nagy seregszemléket szerveztek. Az alkotók bizonyították is, hogy megértették az „idők szavá”-t. „Bemelegítésnek” tekinthetők azok az ajándékok, amelyeket 1950 júliusában a Szovjetunióba, „a világ legfejlettebb mezőgazdaságának” tanulmányozására induló 200 tagú parasztküldöttség vitt. „Valamennyiünk érzését kifejezi a művészien elkészített mezőkövesdi tulipános láda táblácskáján a felirat »Forró köszönet a nagy Sztálinnak szabadságért, a földért és a mi boldog jövőnkért!«„


A dolgozó parasztokhoz sem mentek üres kézzel. Kendők készültek Éljen a szovjet és magyar nép barátsága felirattal, a sarokban vöröscsillagos traktorok és egy gyár képe volt látható, szintén vörös csillaggal.

Az első igazi megméretés 1952-ben volt. „A falu népe nemcsak a begyűjtés sikeres végrehajtásával, nemcsak jobb munkával, hanem szerte az országban népművészeti ajándékokkal is készül, hogy évszázados művészeti hagyományait, kincseit annak nyújthassa át, akit legjobban szeret.” A helyi intézmények – miután a népművészet a korszak egyik varázsszava volt – kötelességüknek érezték, hogy a helyi hagyományoknak megfelelő tárgyakból ők is átnyújtsanak egy csokorra valót. Megrendelték ezeket a népművészeknél. S a hivatalnokok „megsúgták” nekik: ők maguk is rukkoljanak ki valamivel. A megrendelők között nevezetes személyek is voltak. Így a karcagi Kántor Sándor, a világhírű fazekas műhelyében maga Rákosiné rendelt születésnapi ajándékképpen egy miskakancsót, amelynek eredetije a Néprajzi Múzeumban igen megtetszett neki. A megfelelő ajándékok készítése „kicsit talán tapogatózás is volt, mert nem egészen úgy értettük még akkor a fogalmat, lehet, mint ahogy kellett volna érezni, vagy pedig ahogy fentről érezték, vagy akarták éreztetni velünk” – emlékezett vissza Szabó Mihály karcagi fazekas. Mindenesetre a népművészeti ágak mindegyike felhasználta, alkotásaiba beleillesztette az ünnepelt nevét, a szocializmus vélt vagy valós jelképeit (ötágú csillag, címer, békegalamb, traktoros stb.). Jellemző, hogy e tárgyak közül a korabeli méltatók mit emelnek ki. „Tóth Zoltán balmazújvárosi népművész… karikásostor-nyele (az ottani pártbizottság ajándéka), amin a falu mindennapi életének jelképei közt ott találjuk a Kreml népi fantáziával megmunkált képét.” A Kalocsa járási hímzőasszonyok kötényét „nagy és apró virágokból álló koszorú tölti be… szegélyén pedig változatos fehér, csipkemintájú dísz vonul az ötágú csillagvirág motívumával gazdagodva”. A Hajdú-Bihar megyei tanács ajándékán „különösen mesterien sikerült címerünk szerves beillesztése a hagyományos díszítésben egy bihari szűrrátétes albumfedélen”. A magyarszombatfai fazekas szövetkezet készítette „szép, mutatós kulacs közepébe domborúan formált ötágú csillag van, rajta színes pártjelvény és lelkes hangú felirat: »Békeőrségként sorakozunk Rákosi elvtárs mögé. Vas megye dolgozói.«„ Emlékezetes darab Szabó Mihály butellája is, melyen – mint sok butellán – versike is áll: „E butéliát készítettem én Rákosi elvtárs 60-ik születésnapjára úti butélának. E butéliát tedd a zsebbe, ebből igyál reggel este. Aki iszik belőle, váljon egészségére.” Kántor Sándor miskakancsójának felirata: „Készült 1952-ik évben Rákosi Mátyás apánknak, hogy magát és sok jó emberét kínálgassa belőle.” Aztán se szeri, se száma a békegalamboknak (ezeknek csak új értelmet kellett adni, hiszen a galamb hagyományos motívuma a népművészetnek).

Mozgalmas év volt 1953 is. A Népművelési Minisztérium pályázatot írt ki népi díszítőművészek számára. Ennek eredményeként kétszáznál több népművész ezer alkotást küldött. Ebből állt össze a Moszkvába küldendő Népművészeti Kiállítás anyagának az a része, amely a fejlődést kívánta reprezentálni. A hagyományos tartalmú és formájú tárgyakon kívül szerepelt itt szilke traktorossal, versikével: „A traktoros talpig ember, minden reggel korán felkel, jól meghúzza kis butykosát, felszántja a széles határt”; ötös hordóskulacs, közepén ötágú csillaggal; faragott széktámla az új életet traktorossal, a régit ökrök húzta ekével jelképezve; tükrös doboz, közepén „virággá változott” ötágú csillaggal; asztali tükrös címerrel; sakk-készlet, amelynek kockáiban pártjelvény, ötágú csillag, címer, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság jelvénye illeszkedett.

Arról sajnos nincsenek adataink, hogy áruként mennyire voltak eladhatók e darabok, s hogy ezeket magánszemélyek megvették-e, de azt tudjuk, hogy a kultúrotthonokat, a középületeket szívesen díszítették a népi kultúra e „remekeivel”.

Témánktól messze vinne minket, ha a népművészeti szövetkezetek kialakítását végigkísérnénk. Mégis pillantsunk be Sztálin 73. születésnapján (1952) avatott első Népművészeti Központ, a Matyóház életébe. „Az ő kezük nyomán a régi művészi forma-új szocialista tartalommal telítődik. Bővül a témakör, megjelenik a varrottasokon az új címer, melyet maguknak éreznek, és finom öltésekkel hímezik munkájukba Sztálin elvtárs arcképét.”

A tartalmi törekvések mellett új anyagokkal is kísérleteznek. Tiszaigaron például a hagyományos aratókoszorút immáron az új, szocializmus hozta gabonafajtából, a rizsből készítették el.

Népi rigmusokban

A kultúra korabeli felfogásának egyik alaptétele, hogy a művészet a propaganda fegyvere. Ez a gondolat határozta meg az állami s helyi ünnepek szervezőinek, a műsorfüzetek kiadóinak, az apparátus dolgozóinak munkáját. Így az egyszerű dolgozók életébe a jeles és kevésbé jeles napokon, az ünnepek, a szórakozás kapcsán is bekerült a politika. Az ünnepi vagy egyszerűen csak a hétköznapokat színesítő műsorokkal kapcsolatosan kétféle elvárás uralkodott, ugyanúgy, ahogy a népi kultúra” egészével szemben. Legyen benne felülről értelmezett új eszmények sokasága, de úgy, mintha a „nép” igénye teremtette volna azokat.


Korszakunk a nagy művészeti csoportok, kultúrcsoportok alakításának kora. Ezeket a valóban öntevékeny vagy kötelességből összehozott együtteseket először is ki kellett vonni a „klerikális reakció”, az „ellenséges politikai szervezetek” irányítása alól. Ezt a Népművészeti Intézet megalakulásáig az ún. szakmai szövetségek, a Bartók Béla Szövetség, a Bábos Szövetség, a Szabad Színjátszók Szövetsége végezte.

A művészeti együttesek esetében is a körzeti, megyei vagy országos bemutatók jelentették a megméretést. „Az 1950/51. évi falusi és városi kultúrveseny [3770 falusi, 5000 üzemi csoport részvételével] jelentős eseménye volt kulturális forradalmunknak. Itt mutatkozott meg először, hogy pártunk útmutatása nyomán, a Szovjetunió példájából tanulva milyen széles méretekben bontakozott ki dolgozóink művészeti tevékenysége, milyen mérhetetlen igény él dolgozóink széles köreiben a művészet szépségei iránt” (Sz. J.). Ugyanakkor B. I. a Művelt Nép (1951/4) hasábjain megjelenő elemző cikkében a doboziak lakodalmas játékában látta leginkább a régi és az új ötvözésének szép példáját. „Még a lakodalmas tart, két vénasszony »megbeszéli« a nagy eseményt. Kiderül, hogy a vőlegény a szomszédos gépállomás sztahanovista traktorosa, a lány pedig olyan derék tagja a helyi tsz-nek, hogy 300 munkaegységet teljesített… Milyen szépen és kedvesen kapcsolja a régit a mával az az eldalolt rigmusrészlet, amelyben a lányok azt mesélik el, hol ismerkedtek meg a fiatalok: a dobozi Rákosi-kertben / kinyílott egy rózsa, / Arra járt a kisangyalom, / Szakajt egyet róla… Nem kell nagy dialektikus műveltség ahhoz, hogy az ember ebben a szintézisben megpillantsa a jövőt.”

1952-ben a népi sport és gyermekjátékokat bemutató ünnepélyen a néző láthatta, „hogy a gyermekek is változtatják, alakítják a hagyományos anyagot: Ha te vagy az anyudnak legkedvesebb lánya, / Én meg vagyok Rákosinak vitéz katonája.”

Az, hogy az együttesek ne csak egy-egy nagy bemutatón versengjenek, s nehogy csak ezekre verbuválódjanak össze, arról az ún. teljesítményverseny gondoskodott. Ennek keretében 1952. április 4-ig legalább nyolc műsort kellett készíteniük, Sztálin születésnapja; karácsonyi békeműsor; tervünnepély; Lenin halála; a Vörös Hadsereg napja; Rákosi születésnapja; március 15. és április 4. alkalmából.

Az együttesek művészi munkáját a műsorfüzetek és a Művészeti Tanácsa jól segítették.

Ezek kiadására és szerkesztésére 1951 után a Népművelési Minisztérium Műsor Bizottságával karöltve a Népművészeti Intézet felügyelt. Nem feladatunk most részletezni a műsorkiadás elveit és eredményeit, mindössze csak a felvillantás erejéig. Például 1953-ban a Népművészeti Intézet tervei között a Színjátszók Könyvtára sorozatban hét munkás, öt falusi, négy ifjúsági, két békeharcos, három zenés, négy választási és hat agitációs műsorfüzet megírása szerepelt. Arra is lássunk példákat – a címek alapján mi mindenre terjed ki a műsorkiadás figyelme: Köszöntjük az új csoporttagokat; Híre szállt a tszcs-nek; Sztálini Alkotmány; Választ a Nép; A béke érdekében; Kezünk nyomán erdők nőnek; Megérett a búzánk; Könyvvel, tudással a békéért és ötéves tervért; Jobb munkával segítsd a tervet; Ki mint vet, úgy arat.

A műsorfüzetek általában komplett anyagot tartalmaztak, versek, jelenetek, konferansz-anyag, tömegdalok, táncok és csasztuskák, néha még dekorációs tanácsok is (pl. Ünnepi műsorkönyv Sztálin 70. születésnapjára) szerepeltek bennük. Voltak tematikus kiadványok is. Ilyen a Dalok Sztálinról című, amelyben együvé gyűjtötték a róla szóló népdalokat, verseket, énekeket, lehetőséget nyújtva, hogy ki-ki az alkalomhoz illőt, a kedvére valót válassza közülük. Hogy ezek a műsorfüzesek mindenhová eljussanak, arról a minisztériumban gondoskodtak. Javasolták a megyei Népművelési Osztályoknak, hogy fizessenek elő minden kultúrotthon részére a műsorfüzetekre. (8794-Ált.-6-2/1952. VI.) Az is megtörtént, hogy ilyen magas szintről, a Népművelési Közlönyön keresztül ajánlottak műsort, mint 1951, november 7. megünneplésére.

Tulajdonképpen kialakították az állami ünnepek teljes népi koreográfiáját. Az új típusú ünneplés „beüzemelése” ismét a Népművészeti Intézet szakembereire várt. Az ország egyes településein mintaünnepeket rendeztek. 1951-ben május 1-jét, aratóünnepet, az alkotmány és új kenyér ünnepét, november 7-ét, szüreti és újévi ünnepséget szerveztek.

1951. augusztus 4-én Karcag termelőszövetkezeti város is színhelye volt egy mintaünnepnek. Az év júniusában Aratóünnep Előkészítő Bizottság alakult, amely mindenkit kért, „hogy járuljon hozzá az ünnep sikeréhez”. Ez az első kollektív aratás ünnepe, amely feleleveníti az „ősi” néphagyományokat és „szocialista tartalommal tölti meg”. Most nem részletezzük a nagy eseményt a műsor pontos leírásával, csak fénypontját, az aratókoszorúk átadását emeljük ki. Délelőtt 11 órakor a szövetkezetek képviselői aratókoszorúkat nyújtottak át az elnöknek, amely „azt jelképezi, hogy dolgozó parasztságunk munkája eredményét, az egész dolgozó népnek, a közösségnek, az államnak ajánlja föl”. Az esti ünnepség keretében, a bál előtt a tanácselnök visszaadta a koszorúkat a párt- és tömegszervezetek képviselőink. „Ez azt jelképezi, hogy a társadalom visszakapja az államtól mindazt, amit ő adott neki, amint hogy az életszínvonal emelkedésében, ruházati cikkekben és a kultúra


vonalán visszatérül mindaz, amit az államnak adott.” A tanácselnök a legszebb koszorút „átadja Holló elvtársnak, a megyei pártbizottság kiküldöttjének azzal, hogy juttassa el Rákosi elvtárshoz városunk dolgozói nevében”. Az ezt követő bálon azután „vidáman táncolt mindenki, addig, amíg az eső szét nem verte az ünneplő közönséget”.

Rigmus és csasztuska

A következetes hagyománygyűjtés, a régi szokások, a népművészeti alkotások újrafogalmazásakor, ha nem is sikerült teljesen „belevinni” a szocialista tartalmat, a vezérhez való hűség eszméjét a népművészetbe, ezt maradéktalanul meg tudta valósítani a rigmusköltészet. Népköltészetünk ezen úgymond kisepikai – műfaja mindig kedvelt volt. Mégis: a rigmusok mondásában rejlő politikai erőt nem hazai kultúrmunkásaink fedezték fel. Az 1950 elején itt vendégszereplő Pjatnyickij-kórus műsorában szereplő csasztuskák irányították rá a figyelmet. A népdal ugyanis nem tudott igazán aktualizálni. Ezért dallamát meghagyva új szöveget komponáltak rá, s máris készen lett a dalosrigmus. Az a költészeti ág lett, amelyben közvetlenül a nép alkotó részvételére kellett építeni, amely kifejezte a közösség legbelsőbb érzéseit. És „okosan élve vele… a művészeti agitáció sava-borsa”. Tehát a rövidke szöveg állandó újraírása lehetőséget adott a legaktuálisabb politikai, gazdasági eredmények, gondok „kiéneklésére” is.

Egyre-másra szaporodtak a felhívások a helyi és országos lapokban, amelyek a mindennapi élet rigmusokba szedésére buzdítottak, s közölték is a legjobban sikerülteket. Végül is az élet minden pillanatáról lehetett néhány frappáns sort fabrikálni! S az előadáshoz sem kellett sok minden. Nem kellett színpad, jó volt hozzá az utca, vagy a tarló. Szereplőnek 4-5 fő megtette. Így szaporodtak meg a nagyobb művészeti együttesekből ki-kiszakadva vagy a munkahelyi kollektívákban a rigmusbrigádok. Fellépéseik a műsoros estek elmaradhatatlan részeivé, tartozékaivá lettek. De ami fontosabb: rigmusaik bevetésre kerültek a munka és a politikai harcok frontjain.

Miután még nem áll rendelkezésünkre „rigmus-kataszter”, csak felvillantani tudunk néhány jellemző példát az óriási anyagból.

Az 1951. évi választások előtt „a brigádok feladata az, hogy kisgyűléseken, forgalmasabb helyeken, autóbuszban, vonaton, várótermekben, mindenütt, ahol emberek csoportosulnak, rövid választási műsorokat mutassanak be, amelyeknek mondanivalója szorosan kapcsolódik a helyi problémákhoz. Népszerűsíti a tanács jelöltjeit, rámutat kiemelkedő helyi eredményekre, kigúnyolja az elmaradottakat, s leleplezi az ellenség aknamunkáját.”

A rigmusokkal kapcsolatos formai követelmény mindössze az volt, hogy ne magyar nóta, vagy operett dalalmára fújják, hanem kizárólag népdalokat válasszanak e célra. (Később kiegészült a tömegdalok dallamvilágával is.) Egy központi műsorfüzet a következő dallamokat ajánlotta: Kolozsváros, híres város; Ugyan édes komámasszony; Hármat tojott; Megismerni a kanászt; Virágéknál; A jó lovas katonának; Sűrű csillag ritkán ragyog

A választási rigmusok jó részében szerepelt a követendő vezér név szerint is. „Ötéves terv, munkaverseny, / így épül az ország. / Munkás, paraszt, értelmiség / most dönti el sorsát. / Leszámolunk sötétséggel, szárazsággal, gonddal. / Rákosi a mi vezérünk, / megyünk a Népfronttal.” (Csinom Palkó dallamára.) Műsorkönyv ajánlja falusi választási ünnepségekre a „Megismerni a kanász” dallamára: „(4. versszak) A sztahanovmozgalom egyre jobban terjed, / Újítóink segítik az ötéves tervet. / Sej! Küld a szovjet gépeket, így jutunk előre, / A föld minden munkásának haszna lesz belőle. (7. versszak) Míg a tőkés-nyugaton fegyvert kovácsolnak, / Minálunk a Sztálin-hídon vígan kopácsolnak. / Sej! Épül már a földalatti, csodájára járnak, / Vesszenek el, akik itt háborúra várnak! (12. versszak) Vezet minket Rákosi, gondol a parasztra, / Annak aki vele tart, nincs oka panaszra. / Sej ! Pártunk egyre fokozza elért eredményét, / Szabad földön tanáccsal védjük meg a békét.”

A korabeli felfogás szerint a kultúra, a művészet közvetlenül hat a termelésre. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy a nagy mezőgazdasági munkák idején a rigmusbrigádok kis műsorral „serkentették” a mezőkön dolgozókat. „A nyárra 5-6 tagú brigádokra osztják fel a nagy együtteseket. Őcsényben, Sárpilisen, a decsi állami gazdaságban és Bátán is. Ezek a brigádok kerékpáron, gyalog, kocsin sietnek minden nap az arató- és cséplőmunkások köszöntésére, szórakoztatására. Őcsényben népi zenekarokkal együtt este keresik fel a legjobb brigádokat, s vidám kultúrműsor keretében nyújtják át a vándorzászlót.” Meg is volt az eredménye! A Tolna megyei Kisvejke járási első helyezett a tavaszi munkák elvégzésében, s ebben – „mindenki belátta” – érdem illette a kultúrbrigádok felvilágosító, serkentő munkáját. A Szovjetunióban ugyanez a helyzet. A nagy munkákból – olvashatjuk – a moszkvai művészek is kivették részüket. „Bizony nem csekély feladat – ismerte e1 az újságíró – a mezőn hajnaltól alkonyatig elfoglalt emberek kultúrigényét kielégíteni.” Aratás, cséplési munkák


segítségére kiadott műsorfüzetből való a következő két rigmus: „Arass veszteség nélkül. Az »Egy szem búza…« dallamára. (3. versszak) Búza, búza, ma már a magadét aratod. / Te is vesztesz, hogyha veszni hagyod a magot. / A sok kis szem, gyűljön össze a zsákba, / Mindenkinek jusson kenyér hazánkban.” „Nóta a Bredjuk-cséplésről. »Huszár gyerek, huszár gyerek szereti a táncot…« dallamára. (2-3. versszak) Cséplő dobja csattog, pattog, erős traktor hajtja, / Búzakéve nem menyasszony, mit ölelgetsz rajta? / Aki híres »Bredjuk«-módra eteti a gépet / Dobba veti percenként / Az 50. kévét. // Bredjuk-elvtárs brigádjának csak ott akad párja, / Hol a cséplő brigádmunka szovjet módra járja. / Szovjet földön úgy kapják a kévét villavégre / Dobba kerül percenként / Az 50. kéve.”

„Szórjunk rózsát…”

Kifejezetten Rákosiról, Rákosihoz szóló rigmusok is születtek. Ezek körül megint csak kettőt emelünk ki. Az első nagy karriert futott be, a Hét évszázad legszebb magyar versei (1951) között népköltésként számon tartott versike: „Gyertek lányok öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe, / Hadd járjon ő a rózsába bokáig, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig! // Gyertek lányok öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe, / Pusztuljon a reakció egy szálig / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!

A másik egy üzenet (ami egyébként nagyon kedvelt forma) a ”Márvány kőből van a Tisza…” dallamára „Madár, madár ideszállj ablakunkra! / Szép levelet írunk, vidd el, repülj vele magasba! / Vidd el gyorsan jó Rákosi elvtársnak…”

Valószínűleg ezekre a műsorfüzetekben megjelenő rigmusokra gondolt Száll Jenő, amikor arról beszélt, hogy a népdalokat, amelyekben már „benne van a szocializmus”, maguk a gyűjtők írták.

Szerencsére ezek a „tévutak” amilyen erővel keresztül akarták verni magukat a hagyományozódás, a népművészeti alkotások keletkezésének törvényszerűségein, olyan hamar el is enyésztek.

2. Képek


1. Kulák-legendákTAKÁCS Péter

Kuláklegendák

Társadalmilag röstellt, történelmileg máig is csak körvonalaiban felvillantott jelenség az 1948–1953 közé ékelődő kulákhisztéria. Akik megszenvedték, igyekeztek nem mindig sikertelenül – társadalmi sajnálatot koszorúzni mártíromságuk köré; akik elszabadították a magyarországi gazdasági, társadalmi fejlődés e sajátosan kelet-európai lidércszellemét, foszladozásával, enyésztével szerették volna bagatellizálni, rosszabb esetben meg nem történtté némítani, s vélték: a hallgatás megtermi az egyetemes felejtést. A makacs hallgatás és erőltetett felejteni akarás burnusza alól azonban mítoszok, vagy ami még ennél is rosszabb, cinizmusok, közönyök törnek a felszínre.

Történelmi távlatból az egészben a legsajnálatosabb mégis az, hogy utólag derült ki: a manipulációval és erőszakkal felidézett jelenség nem is szolgálta a haladást, ártott egy nemzedékek által rajongva tisztelt, társadalmi megváltást ígérő eszmének, ártott az országnak.

Ez az írás csupán jellemző adalékokat szándékozik felvillantani abból a publicisztikaáradatból, ami elöntötte a Szabolcs-Szatmári Néplap hasábjait, és „az éleződő osztályharc” idején izgalomban-suttogásban tartotta a megye népét.

Történelmi gyökerek

A manipuláltság mellett természetesen voltak a „kulákjelenségnek” történelmi gyökerei is. A magyarországi gazdasági, társadalmi fejlődés egyébként is sajátos vonulatát megtörte Trianon: az amúgy is egészségtelen birtokstruktúra mellé „ajándékozva” a visszamaradt országnak egy hosszan elnyúló mezőgazdasági válságot, majdnem 800 ezer és 1 millió között mozgó agrárproletársággal. 1945-ig a birtokszerzés társadalmilag inkább vágyott-irigyelt, mint elítélt jelenség volt. Ehhez társult az agrárproletárok mindig fölös, ezért roppantul alacsonyan bérezett munkaerő-kínálata. Történelmileg, társadalmilag érthető tehát, hogy a gazdagodásra, földszerzésre törekvő paraszti réteg nem joviáliskodott, nem joviáliskodhatott bérmunkásaival. Érdekei diktálták, hogy a latifundiumok, uradalmak gazdatisztjeinél, urainál is jobban kizsákmányolja a falvak legelesettebb, legszegényebb lakóit. Ezen az állapoton minőségileg változtatott az 1945. évi földosztás, de átmenetileg újabb kényszerét és lehetőségét teremtette meg a gazdagparasztság kizsákmányoló tevékenységének is: az iga-uzsorát. A földhözjuttatott agrárproletárok seregének hiányzott a földműveléshez szükséges igaereje. A háború után, tartalék hiányában ezt beszerezni, a kis- és középparaszti új gazdaság munkálatait önerőből folytatható szinten megszervezni majdnem lehetetlennek tűnt. Szántani, vetni, a terményt behordani mégis szükséges volt, és mert a magyar parasztság sohasem volt bővében a pénznek, szükségszerűen a gazdagparaszt földjén végzett gyalogmunkával váltotta meg a szántás, vetés, terménybetakarítás igaerőt igénylő munkálatait. Még sejteni is lehetetlen az ebből a kényszerűségből felhalmozódó igazságtalanságot.

A központi akaratnak csak a szelepeket kellett kinyitnia, a gátakat kellett eltávolítania, hogy elszabaduljanak a vádaskodások, és a falusi életet szemléző megyei újságokban valós tények és legendák tartsák izgalomban, tettleges „osztályharcban” a parasztságot,

„Új” politika

A kulákokkal szembeni – részben jogos – bizalmatlanság az MKP Központi Vezetőségében dokumentálhatóan először 1945. március 22-én fogalmazódott meg, amikor úgy vélték, hogy a földreform ellen a nagybirtokosok mozgósíthatják majd a papok, jegyzők és tanítók mellett „a kulákok egy részét” is. Ez a gyanú azonban nem ösztönzött sem konkrét lépéseket; sem aktív propagandát. A koalíciós korszak a kisgazdapárti többségű Szabolcs-Ung és Szatmár-Bereg vármegyékben – amelyeket csak 1950-ben rendeztek egységes közigazgatásúvá, és Szabolcs-Szatmár elnevezésűvé – viszonylag békés és bizakodó hangulatú volt.

A gazdagparasztok bírálatánál sokkal élesebb és hangsúlyozottabb 1945 és 1948 júliusa között a helyi sajtó értelmiségellenességet.

1948 nyarától, a két párt egyesülése után azonban hirtelen és minden átmenet nélkül megszaporodnak a kulákokról szóló írások. Először a fogalomcsere ötlik szembe. A ,,nagygazda”, „gazdagparaszt”, „60–100 holdasok”, zsírosparasztok” rétegmegjelölő, indulat és ítélet nélküli kifejezéseket minden átmenet nélkül szorítja


ki a gyűlöletet sugárzó kulák A „kulák”: szót az oroszból kölcsönözte a politikai zsargon, a Szovjetunióban az 1930-as években végbement gazdagparaszti tisztogatás (több millió áldozat) során a gazdag parasztra használt használt kifejezés. minősítés, amely most már nemcsak megbélyegez, de főcímekbe, vezércikkekbe tolakszik.A kulák a nép ellensége, csattan az ítélet, az egyik 1948. július 16-i cikk címében, hogy mindenkinek tudtára adja: a beszolgáltatást szabotáló, a mezőgazdasági fejlesztési hozzájárulást nem fizető, az adójával is hátralékban lévő zsírosparaszt a dolgozó magyar nép ellensége, a szocializmus építésének akadályozója.

A hirtelen hangnem- és stílusváltás oka – ma már tudjuk – a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948: június 28-i határozatával függ össze, amikor is kiátkozták Titót a szocialista táborból, mondván: „Jugoszláviában nem a kommunista pártot tekintik az ország döntő vezető erejének, hanem a Népfrontot, amely soraiba tömöríti a munkásokat, parasztokat, kulákokat, kereskedőket, kisebb gyárosokat, a polgári értelmiségieket, de ,még bizonyos burzsoá pártokat is.

Az ideológiai és politikai arcvonalak gyorsan „rendeződtek” idehaza is. Július 2-án Rákosi Mátyás a nagy-budapesti pártfunkcionáriusok előtt zárta ki a parasztság egyénileg gazdálkodó rétegét – „melyben tudvalévőleg benne vannak a kulákok, a zsíros parasztok is” – a szocializmus építői köréből.

Nyelvújítási mozgalom

Hamarosan követte ezt a Politikai Bizottság július 13-i ülése; amelynek határozata szerint még „a termelés megszervezésének szempontját is alá kell rendelni” a „kulák elszigetelésének, gazdasági és politikai befolyása szűkítésének” a falun. Egységes elvek szerinti kaptafára születtek a cikkek, központi akarat szerint mozdultak a népnevelők, „elszámoltató brigádok”, hogy „leleplezzék” a kulákokat. Megkezdte 1948. július közepén sajtó- és közéleti karrierjét a „kulák” és az „éber” szó. Hamarosan megszületett a határozat is: minden 25 hold földet vagy 350 aranykorona jövedelmű birtokot magáénak tudó paraszt kulák, s mint ilyen, ellensége a népnek: szabotál, nyúzza a dolgozókat, rejtegeti a termékeit, felvásárolja a létszükségleti cikkeket, hogy zavart keltsen.

A paraszti léttel, a faluval kapcsolatban soha a magyar történelem során nem bontakozott ki olyan nyelvújítási mozgalom és buzgalom, mint a kulák szóval kapcsolatban. Mint a mágnes, magához vonzott ez a szó minden emberi és társadalmi negatívumot: piszkot, huncutságot, erkölcstelenséget, feketézést, árurejtegetést, zugpálinkafőzést, fegyverrejtegetést, bűnösökkel való cimborálást, magát a bűnt… Érzékletes kifejezések, gyűlöletet sugárzó szóösszetételek, megbélyegző metaforák hemzsegtek naponként a Szabolcs-Szatmári Néplapban, de más megyei újságokban is a basaparasztról, a kulákról, annak fattyú fiáról, a népámító kuláksógorról, rémhíreket terjesztő kulákasszonyokról, az erkölcseiben tisztátalan, szerelmét a vagyonnal házasító kuláklányokról, a csendőr-, jegyző-, iparos-, tanító- és pap-kulákról, akik valamennyien kövérek, mint a hízott disznók, hájaikat alig bírják cipelni, s csak a „szántóföld szélén pipázgatva, gúnyos mosollyal a bajuszuk alatt” szemlélgetik béreseik nyomorúságát. Betanítják kutyájukat, hogy a „tszcs jószágállományát” a saját portájukra cipelje, ellopják a szegények libáit, mert „pecsenyére áhítoznak… Trumanék hűséges cinkosai”. Mesébe illő történetek kerekednek ki a jegyzővel és pappal összejátszó kupec-kulákról, a korcsmáros-, boltos-, malmos-, igauzsorás-, gabonát, szénát, burgonyát, kukoricát rejtegető kulákról, a harácsoló, cselédjeit nyúzó, a nép államával szembeszegülő basaparasztról, aki a múltban a csendőrrel cimborált, ma is az a cinkosa, ha éppen maga vagy fia is nem az volt. Valóságelemekkel keveredő rémtörténetek kerekedtek – többnyire névtelen, szignóval is csak a legritkább esetben ellátott – újságcikkek nyomán arról, hogy rothadt meg 25–30 mázsa burgonya; hogyan rágtak meg az egerek 100–200 mázsa törek alá rejtett kukoricát; hogyan játszotta ki az éberséget elmulasztó párttitkárt és tanácselnököt a 9-10 disznaját feketén levágó, de húsbeadási kötelezettségét nem teljesítő kulák; hogyan cimborált a fekete reakció falusi képviselőjével, a pappal, tiltott terményüzletei lebonyolítására a kupec-kulák; hogyan vásárolta fel szegényparasztok cukorjárandóságát, és adta azt tovább kétszeres áron városi munkásoknak a csendőr-kulák; hogyan vásárolta fel – a népbolt vezetőjét megvesztegetve – a szappant 20–30 kilójával, a petróleumot hordójával, a szövetet vég-számra, hogy zavart keltsen a falusi áruellátásban a huncut, az uzsorás, a feketéző kulák.

Név szerint a gonoszt feljelentők

És sorjáztak a beszámolók az „elszámoltató brigádok” leleplezéseiről, a népnevelők ébersége nyomán kiderített visszaélésekről. Az egyik 30 holdas „ravasz” kulák tavaszi vetéskor üresen vontatgatta vetőgépét a szántáson, hogy „megtévessze” a vetéstervet rajta számon kérő párttitkárt. A másik községben egy még gonoszabb kulák 26 mázsa krumpliját 20–30 kilós tételekben elásta a szántóföldjén, és rávetette az őszi gabonát. Az éber mezőőr leplezte le a „kulák-disznóságot”. Mások – agyafúrt kulákok – volt cselédjeiknél rejtegették terményeiket, „öngyilkos” disznaikra óhajtottak vágási engedélyt szerezni, feketén főzték a pálinkát tanyáikon. Az „egész népet lopta meg” egy tolvaj kulák, akinél az elszámoltató brigád”, a „népnevelő brigád” jelenlétében egész napos kutatás után talált csak meg 100 kiló rejtegetett lisztet, ötven kiló cukrot, 18 kiló diót, 80 kiló dohányt és


150 liter bort.

Mindezeken túl a kulákok suttogtak, angol rádiót hallgattak, rémhíreket terjesztgettek, a jóérzésű szegény- és középparasztokat erőszakkal is megakadályozták, ha rémisztgetéssel nem sikerült, hogy termelőszövetkezetet alakítsanak… Mindezeket a bűnöket a falvak és a vétkes kulákok név szerinti megemlítésével „leplezték le” a névtelen újságírók. Hat évfolyam helyi sajtójának ezernél több kulákról szóló cikkét mindössze tucatnyiszor szignálta S. I. monogrammal egy újságíró, hármat-négyet írt alá saját névvel ugyanez a riporter és másik kettő. A névtelen cikkáradat mellett azonban 1950-től rendszeressé váltak a falusi feljelentők névvel közölt levelei.

Éberség

1951 áprilisától új motívummal gyarapodott a kulák-bűnök lajstroma: megkezdték a kulákok „a háborús gyújtogatókkal” való cimborálást Szabolcs-Szatmárban. „Mézzel kenegetett nyelvüket” élezgették, hogy „félrevezessék a dolgozó parasztokat”, bekönyörögjék magukat a termelőszövetkezetekbe. Éberségre figyelmeztet a cikkíró, mert „reakciós… gonosztevők … valóságos titkos rablóbandák törnek a nép boldogulása ellen”. Nem késett azonban az éberség válasza sem. A nyíregyházi Állami Áruház „bűnügyi kirakatában” tették szemlére a kulák-bűnöket nap mint nap, s a sajtó ezekről rendszeresen beszámolt.

Újabb lendületet a kulákok elleni harcnak az MDP II. kongresszusa adott. Határozatban szögezte le: –„A termelőszövetkezetek fejlesztésére elengedhetetlenül szükséges a kulákok további elszigetelése, a falusi kizsákmányolók elleni harc következetes folytatása nemcsak az állam eszközeivel, hanem maguknak a dolgozó parasztoknak cselekvő részvételével.” Rákosi a kulákok tevékenységét „tudatos kártevő munkának” vélelmezte, őket okolta a boltok előtt kígyózó sorok kialakulásáért, a közellátási zavarokért.

A dolgozó nép sokat tett már megfékezésükre, de még mindig 63 ezer a számuk. „Ez a szám – mondotta – csak azokat foglalja magában, akiknek több mint 25 hold földjük van, vagy több mint 350 kataszteri aranykorona után fizetnek adót.” Igaz, ezek közül 1949, július 1. óta 22 ezren felajánlották földjüket az államnak, s 17 ezertől már el is fogadták a felajánlást, de „a kulákok ereje jelentékenyen nagyobb annál, mint amit a puszta számok mutatnak. A mi kulákstatisztikánkban pl. nem szerepelnek azok a kulákok, akiknek 15–25 hold földjük és ugyanakkor korcsmájuk, kereskedésük, cséplőgépük, traktoruk, vagy egyéb vállalatuk van, kupeckednek, spekulálnak stb. Ezeknek a száma tízezrekre rúg és a kimutatott kulákokkal együtt biztosan több, mint százezer család.” Továbbra is feladat hát, hogy „harcoljunk kíméletlenül a kulákok ellen”.

A Szabolcs-Szatmári Néplap komolyan vette a harcot. Sorra jelentette meg újabb cikkeit a szárazság, rossz időjárási viszonyok okozta nehézségekről, ahol mindenben benne volt „az ellenség keze”, akik most már „a nyugati imperialisták utasítására és sugallatára működnek”, s nagy örömmel számolt be arról, hogy az egyik kuláknál „200 darab” cigarettapapírt találtak, amiért megkapta „méltó büntetését”, a bűnjeleket pedig kirakták a falusi üzlet kirakatába közszemlére.

Noteszszagú újságírók, „értelmiségiek”

Az egész hisztériás hangulatot a Miről álmodik a kulák című tárca jellemzi leginkább.

Az S. I. monogrammal jegyzett cikk hétköznapi jelenettel indít. A „rózsaszínű álarcot öltő” kulákról „sugárzik a jószívűség”. Szegény Jánosnak bizonygatja, hogy ő milyen jó ember. Jánosunk azonban a szavak hallatán „köp a porba”, mert visszaemlékezik arra, amikor kicsike előleget kért munkájára a kuláktól, hogy hat gyerekét táplálni tudja, de előleg helyett csendőrverés volt a jutalma.

A kulák is emlékezik, „arcát elönti a káröröm”, s „gyönyörködve” idézi vissza a múltat. Fehér asztal mellett borozgat a csendőrrel, s csak úgy hányavetin előhozza Szegény János előlegkérését. A csendőr nyomban maga elé idézi Szegény Jánost, és szó nélkül agyba-főbe veri puskatusával, megrugdossa csizmájával, miközben ordít: „Nesze az előleg! Büdös kommunista, te bitang veres!”

A kép azonban hirtelen kimerevedik, mint filmkocka a mozivásznon, és a cselekmény más szálon fut tovább. A csendőr amerikai zsoldossá változik, sisakján az US felirat, és éppen Koreában gyújtogat, öreg néniket gyilkol, „őrülten tombol”. Követi a kulák szemmel és lábbal az amerikai katonát, és a harctér helyett egy Hitler-képpel díszített trónteremben találja magát. A trónszéken Truman ül, mint egy császár, aranydollárokkal telt üvegkorona a feje fölött, trónszékének négy lába egy-egy atombomba, s a trónszék körül szerte kémcsövek, bennük a baktériumháború kórokozói: kolera-, tífusz-, leprabaktériumok.

Truman császár elé hódoló lakájok rakják országaik kincseit. Bevin kihűlt kéményű angol gyárakat, munkanélküliek százezreit, a franciák meggyilkolt munkások ezreinek csontvázát, Adenauer barna ingbe


öltözött, horogkereszttel díszített tábornokokat, Tito Jugoszlávia börtöneit kínálja, de rájuk ügyet sem vet Truman. Csak a mi kulákunkat figyeli, s mikor meglátja, hogy annak is tálca van a kezében, s a tálcán „sonka, szalonna, liszt, szövet, selyem, cipő”, s rajtuk a cédula: „A nép vagyona”, az amerikai elnök dollárral teli zsákokba markol, kínálva cserébe a kuláknak a csillogó dollárokat.

Mielőtt azonban az üzlet megköttetnék, a kulákot álmából milliók – Békét! – kiáltó hangja veri fel, Truman helyett foglalókat lát a házában, „tanácstagokat, rendőröket”, akik széjjelnéznek „egy kicsit”, s éberségük nyomán előkerülnek a rejtett holmik: „Megromlott élelmiszerek, kukacos liszt, elásott termény, textiláruk, szövetek, selymek, cipők: a nép elharácsolt vagyona.” És előkerül a tanulság is, amit természetes egyszerűséggel von le az újságíró: „Lám a kulák valójában is a Trumanok, a háborús gyújtogatók lakája, ügynöke”.

Magyarország: ugyanazok, csak mást írnak

Ezzel a cikkel tetőzik a Szabolcs-Szatmári Néplapban a kulákborzalom, a falusi osztályharc. Pár hónapig még, az MDP II. kongresszusa után is „fújják a dudát” a publicisták, hasonló hangnemben, de 1952-ben hirtelen megcsendesül a borzalomáradat. Itt-ott feltűnik még egy-egy gonosz, reakciós, béreseit ütlegelő kulák, de gonosztetteiket háttérbe szorítja a Rákosi Mátyás születésnapjára készülődő megye örömmámora, a gumipitypang és gyapot vetéstervének teljesítésére való készülődés, illetve az ezekről áradó híradások, majd a sorra alakuló tszcs és szocialista falvak ünnepléséről szóló beszámolók. A kulákkérdést elintézte az államhatalom. Részben a Hortobágyon töltik ilyen-olyan vétkeikért büntetéseiket, részben felszívta őket a gyors ütemben épülő nehézipar, magába fogadta őket a bányászok növekvő serege Komlón, Tatabányán, a borsodi szénmedencében, s elfogadta őket Sztálinváros segédmunkásnak, Leninváros kubikusnak. Az éberség megtette hatását a kulákfronton, új területeket kellett találjon, hogy aztán 1953 nyarán új stílus, új hangnem szólaljon meg, többnyire ugyanazon újságírók tolla nyomán, dicsérvén most már a szorgalmas, törekvő parasztot, lett légyen az kulák, kis- vagy középparaszt, ha jól szervezett gazdaságában ügyesen dolgozik, és szorgalmával gyarapítja az országot és önmagát.

***

Képmagyarázat

Alighogy az országos nagypolitikában eldőlt a hatalmi harc, az „osztályharc éleződése” jegyében megkezdődött a belső „ellenségek” keresése. A munkásságon belül a „jobboldali szocdem” neveztetett ki „árulónak”, a parasztságból pedig a gazdagparaszt, a „kulák”. A „kulák” 1949 tavaszán még csak „elbújik” (1), „kivonja magát,” a termelésből (2), nyáron pedig már „szabotálja” a beszolgáltatást (3):,1933 tavaszán már csak búslakodni tud a tsz-ek ,,eredményei” láttán (4), ősszel pedig, immár a Nagy Imre-féle kormányprogram után, megkezdi a bomlasztást (5).

2. Képek


1. A Szovjetunióban ezt mindig így csinálják. � �Iparpolitika 195051�PETŐ Iván

„A Szovjetunióban ezt mindig így csinálják”

Iparpolitika 1950–1951

Az alább következő két dokumentum a hazai sztálinizmust, közelebbről annak gazdasági rendszerét építő elemekbe enged bepillantást.

Az első, Rákosi Mátyás Gerő Ernőnek, a Népgazdasági Tanács elnökének, Vas Zoltánnak, az Országos Tervhivatal elnökének, Zsofinyecz Mihály nehézipari miniszternek és Czottner Sándor nehézipari államtitkárnak címzett utasítása az 1950. novemberi szénbányászati kampány idején keletkezett.

Rákosi 1950 november eleji, a két bányánál tett látogatását az tette fontossá, hogy már 1950 kora őszén tervteljesítési lemaradások mutatkoztak a szénbányászatnál, márpedig a széntermelés kulcsfontosságú szerepet kapott az 1950-nel kezdődött első ötéves terv iparosítási elképzeléseinek megalapozásában.

A nagyszabású iparfejlesztési terv már 1951 előtti, még nem felemelt változatában is irreális feladatot rótt a háború alatti és utáni rohammunkák nyomait viselő szénbányászatra. A hagyományos módszerek e feladatok ellátására nem mutatkoztak elegendőnek, így 1950 őszén újabb nagyszabású kampány vette kezdetét. A jeladást az MDP főtitkárának 1950. október 27-i, a Központi Vezetőség ülésén elmondott beszéde (Szabad Nép, 1950. október 29.) adta meg, ahol – egyebek közt – arról is szó esett, hogy a szénbányászat kezd elmaradni a tervtől.

Az 1950. november 7-i munkaversenyben a legtöbb nyilvánosságot már a bányászok kapták, de a lapok ezután is naponta tudósítottak az iparág dolgozóinak hősies erőfeszítéseiről, munkájáról. Ugyanakkor a termelési problémákra nem csak kampánnyal kívánt reagálni a vezetés, hanem átfogónak szánt intézkedésekkel is. Rákosi november eleji, az alábbi dokumentumból megismerhető benyomásainak következtetései is helyet kaptak az MDP Központi Vezetőség és a minisztertanács 1950. november 22-én született szénbányászatról szóló közös határozatában (Szabad Nép, 1950. november 23., ill. a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének, Politikai Bizottságának és Szervező Bizottságának határozatai: Szikra, 1951.)

1950. november 26-án országos bányászértekezletet tartottak, ahol az iparági és szakszervezeti vezetők mellett Rákosi Mátyás is beszédet mondott (Szabad Nép, 1950. nov. 28.). Az említett határozat, illetve a beszéd témái nagyjából megegyeztek az alábbi dokumentumban említett problémákkal, csak az előbbiek hangvétele jóval visszafogottabb volt, valamelyest legalább tudomást vett az úgynevezett objektív nehézségekről, s – szemben az alábbiakkal – nemcsak emberi gyengeségnek, hibának, bűnnek tulajdonította a gondokat.

A második dokumentum, amit facsimilében közlünk, keletkezése idején az MDP II. kongresszusa (1951. február 25–március 2.) már elfogadta az ötéves terv irányszámainak felemelését, de a részletek formális jóváhagyása még az országgyűlésre várt – amire 1951. május 20-án került sor. (1951. évi 11. törvény.)

A szövegben említett Erdei Ferenc ekkor a Földművelésügyi Minisztérium élén állt.

DOKUMENTUM

Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége

Budapest, V., Akadémia u. 17.

Budapest, 1950. nov. 13.

Czottner Sándor elvtársnak. Nehézipari Minisztérium

Mellékelten küldjük Rákosi elvtárs feljegyzését a várpalotai és perecesi bányák látogatásánál szerzett tapasztalatairól.

Elvtársi üdvözlettel:


Rákosi titkárság.

Gerő, Vas, Zsofinyecz és Czottner elvtársaknak.

Közölni akarom, hogy e hó elején voltam Várpalotán és a diósgyőri szénbányákban, Perecesen. Várpalota nekem azt mondotta, hogy 100 főnyi új munkással tudnák teljesíteni a tervet, Diósgyőr 200-ról beszélt. Feltehető, hogy a többi számok hasonlóképpen fel vannak nagyítva.

A két bányában azt tapasztaltam, hogy az értelmiség nem nevezhető lojálisnak. Mindkét bányában az értelmiség kizárólag volt horthysta. Várpalotán van egy fiatal mérnök, aki az idén került ki az egyetemről, s aki néhány hete került oda. Az értelmiség beállítottságára jellemző, hogy mindkét bányában a tervmegemelést csak úgy tartották végrehajthatónak, ha a tervszázaléknak pontosan megfelelő százalékkal emeljük a munkáslétszámot.

A viszony az értelmiség és a munkások között nem jó. Ez Perecesen szóba került és az értelmiség részben vasvilla-szemekkel nézte a felszólalót, részben az egyik mérnök szót kért és meglepő élesen támadt a kérdést szóvá tevő üzemi párttitkárra. Várpalotán a viszony az igazgató véleménye szerint jó. Kétségkívül ezzel függ össze, hogy Várpalota hátulról a második.

A várpalotai igazgató, Hajnal elvtárs, régi bányász, aki már Horthy idejében valami technikumot végzett. Nem aktív, nem lelkes. A termelési számok és egyéb adatok zömét csak a mérnökök tudták Várpalotán. Még rosszabb a helyzet Perecesen, amely – úgy tudom – legjobban le van maradva az összes bányák közül. Az igazgató, Mihály elvtárs, régi vágású rendes bányász, aki teljesen képtelen a vezetésre, a termelési számokat és egyebeket nem ismeri, az ellenséges értelmiség befolyása alatt áll, tehetetlen, panaszkodó.

Mind a két helyen rabokat kértek a bányába, hivatkozva arra, hogy ezt Goda elvtárs a központban is ajánlotta.

A munkáshiány egyik oka a fegyelem hiánya. Mindkét bányában 10-12% a beteg, a jogosultan és jogosulatlanul távollevők száma. A „betegek” száma a bérfizetés utáni napokon ugrásszerűen megnő, hasonlóképpen a búcsúk után. A jogosultan elmaradók zöme is jogosulatlannak tekinthető, mert a legkülönbözőbb ürügyekkel kapják az elmaradási engedélyt (nagynéni beteg stb.). Amikor ezt szóvá tettem, elmondották, hogy nagyobb fegyelem azonnal 3-4%-kal megemelné a létszámot. – A fluktuáció legnagyobb Perecesen: az idén 2000 főnyi létszám mellett 800. Ez a szám annyiban megtévesztő, hogy a munkások zöme (70-80%) állandó és a fluktuáció az újonnan felvettekre vonatkozik elsősorban.

Úgy Perecesen, mint Várpalotán azt állítják, hogy a vájárokat, akik más munkára mennek, nem nehéz visszahozni. Perecesen közölték, hogy a sajóbábonyi építkezésen dolgozó 60 vájár, amikor felszólították őket, azonnal hajlandók voltak visszatérni, amennyiben megjavítják a közlekedést.

A közlekedéssel az a helyzet, hogy költségcsökkentés címén a bánya igyekszik azt elhárítani magáról, a MÁVAUT pedig nem tekinti szívügyének. Emiatt rengeteg a panasz a közlekedésre. Sok a panasz a közellátásra. A bányászok részére szükséges gumicsizmát és bakancsot az utolsó két hónapban egyre nehezebben kapják, mert speciális kiutalás nincs. Perecesen szóvá tették, hogy nincs Közért-fiók, vagy Népbolt, ki vannak zárva a gyári ellátás újabban bevezetett rendszeréből és emiatt például a Diósgyőri Papírgyár munkásai sokkal jobban vannak ellátva, mint a bányászok. Kérik, hogy a disznót nem tartó bányászok valamilyen szalonna- vagy zsírellátást kapjanak.

A lakás Perecesen nagyon rosszul van megoldva. Az egész telepen csak 8 vájár lakik. A telep egész lakossága a diósgyőri gyárakban dolgozik, ami a közlekedést nagyon megterheli, terhes a munkásoknak is. A diósgyőri gyárak- a munkáslakásokat részben arra kapták, hogy Perecesről elvigyék a munkásokat és az így felszabadult lakások a bányászoknak jussanak. Ez az intézkedés azonban papíron maradt és a lakáshiány egyik oka annak, hogy nem tudnak munkásokat kapni.

Várpalotán 120 háromszobás lakás van, de senki sem akar albérlőt befogadni, mert félnek, hogy az asszonyt a bérlő elcsábítja.

A meglátogatott két bányán a párt- és szakszervezeti titkárok gyengék. Lényegében a panaszok felsorolására szorítkoztak és hozzászólásuk nem sokban különbözött az értelmiségiekétől. Annak, hogy tudatában volnának a bányászat speciális jelentőségével, vagy hogy a megyei titkár megfelelően támogatná őket, nem találtam a nyomát.

A munkások követelik a gépesítést, a mérnökök nem nagyon lelkesednek érte. Perecesen panasz tárgyává tették, hogy a számukra kijelölt réselő gépeket a Petőfi-bánya kapta, holott a tervfelemelésnek egyik feltétele a


megfelelő számú réselőgép kiutalása lett volna. Ugyanitt felhívták a figyelmemet, hogy a szovjet szénkombájnt, villanyos kalapácsokat és réselő gépeket valószínűleg a központból elszabotálják, mert folyton azt hallják róluk, hogy vagy nem megfelelő helyen dolgoznak velük, vagy legtöbbször állnak.

Mindkét helyen felhívták a figyelmemet arra, hogy a célbányákat valamilyen módon újra hozzá kellene kötni azokkal az üzemekkel, melyeket ellátnak. Perecesen például közölték, hogy amikor a diósgyőri gyárral közös üzemben voltak, a gyár törte magát, hogy a széntermelés jól menjen, most pedig, mióta szét vannak választva, semmi néven nevezendő támogatást nem kapnak.

Felhívták a figyelmemet, hogy a központból azt a nézetet terjesztik, hogy az egyenruha fasiszta maradvány és emiatt, bár a bányászoknak tetszik, nem merik viselni. Például az országos békekongresszusra menő bányászok nem merték felvenni.

Várpalotán egyetlen bányásznak sincs kormánykitüntetése. Perecesen egyetlen egynek van.

Felhívták a figyelmemet, hogy a komlói bányán valami Bukovszki a főmérnök, akit mint szabotálót az egész bányászság ismer, és nem győznek csodálkozni rajta, hogy ilyen fontos helyen otthagyják. Azt állítják, hogy az ottani igazgató (Deák nevű?) teljesen az ő befolyása alatt álló gyenge munkáskáder.

Várpalotán felhívták a figyelmemet arra, hogy a most készülő új aknánál szabotázs-jelenségek tapasztalhatók a műszaki tervezés részéről. Az aknát nem oda süllyesztik, ahová kellene és bár 8 méteres fúrás után vizes rétegre akadtak, a munkát tovább folytatták. Eddig 60 m vizes talajt fúrtak meg óriási költségekkel és legalább 18 m további vizes süllyesztésre számítanak, holott megfelelő helykiválasztás mellett ez elkerülhető lett volna.

Javaslom, hogy a fentiek figyelembevételével erre a két fontos vállalatra külön figyelmet szenteljünk. Küldjünk oda fokozatosan új igazgatókat, új párttitkárt, új szakszervezeti titkárt és külön utasítsák a borsodi és veszprémi megyei titkárokat, hogy foglalkozzanak e bányákkal.

Budapest, 1950. nov. 13.

Rákosi s. k.

2. Képek


1. Festett valóság? Sztálinizmus a festészetbenBURUCS Kornélia

Festett valóság?

„Egy igazán jó könyv, színdarab, film vagy vers éppúgy növeli pártunk erejét, mint egy új gyár, egy új bánya” – hirdette Zsdanov, akinek dogmatikus kultúrpolitikai tételei az ötvenes évek első felének magyar művészete számára is irányadók voltak. S jóllehet e felsorolásból hiányzik a képzőművész, de tudjuk – s az alábbiakban ezt próbáljuk bizonyítani –, hogy az is a politikai befolyásolás eszközévé vált.

Politika és művészet

Már az MDP 1948. évi programnyilatkozata elutasítja „a művészet a művészetért” reakciós polgári elvét, [és] magas színvonalú, a valóságot, tehát a nép életét és harcait ábrázoló, az igazságot kereső, a demokratikus népi eszmék győzelmét hirdető optimista” művészet kialakítását tűzi ki célul. Az alkotmány 53. §-a is kimondja: „A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet…” Sőt a művészetet – ahogyan ezt Révai József az MDP 1951. évi II. kongresszusán a kulturális forradalom kapcsán kijelentette – „népünk szocialista átnevelésének szolgálatába kell állítanunk”, az iskolával, a filmmel, az irodalommal stb. együtt.

Míg azonban az irodalmárokkal, filmesekkel Révai személyesen is találkozott, a központi elvárások szinte tételes lebontását közvetítendő, addig a képzőművészet terén nem érvényesült ilyen mérvű központi ideológiai irányadás. Csak 1952 januárjában tűzte napirendjére a képzőművészet helyzetének megvitatását az MDP Előadói Iroda Kultúrpolitikai Munkaközössége (Horváth Márton itt elhangzott, a kibővített zárszava könyv alakban is megjelent), s csak 1954-ben találkozott először a népművelési miniszter (akkor már Darvas József) egy ankéton a művészekkel. A képzőművészet bizonyos periferiális helyzetét mutatja a politikai elképzelések szempontjából az is, hogy a funkcionáriusok zöme – a párt- és ideológiai vezetés szólamszerű kinyilatkoztatásai ellenére – maga is lebecsülte e művészeti ág „társadalomátalakító” szerepét, s alig volt elképzelésük arról, hogyan járulhatna ez hatékonyan hozzá a nép neveléséhez. (A képzőművészeti ágak közül elsősorban a monumentális szobrászat és a napi politika szolgálatába állított, zsurnalisztikus feladatokat magára vállaló politikai plakát iránt alakult ki társadalminak minősített igény.)

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a vezetés által a „kultúrfronton” támasztott elvárások ne jutottak volna el a művészekhez. Ezt biztosította a művészeti élet terén is kialakult centralizált intézményhálózat. A Népművelési Minisztérium művészeti főosztályán kívül megalakult a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége (különböző szakosztályokkal), amelynek – a fennmaradt források, jegyzőkönyvek alapján kideríthetetlen gyakorisággal tartott – tanácskozásai, egy-egy éves kiállítás kapcsán tartott kiértékelő ankétjai, elméleti, művészeti kérdésekről tartott – a korabeli bírálatok szerint elenyésző számú – vitái jelentették a központi elvárások, normatívák „kiközvetítését”, aprópénzre váltását. Erre álljon itt két példa. Rákosinak az 1949. májusi KV-ülésen a „kultúrfronton tátongó rések”-ről elhangzott beszéde után megindult a művészek hathatósabb ideológiai „felvértezése”. 1950. július 6-án fejeződött be a Szövetség szemináriuma, amelynek – az MDP által is támogatott célja: „öntudatunknak, szemléletünknek marxista-leninista irányú átalakítása, a magunkkal hozott burzsoá gondolkodás maradványainak leküzdése” volt. Az MDP 1951. évi II. kongresszusán a sematizmust, papírmasé figurákat, a kincstári optimizmust bíráló Révai-megjegyzések tanúságát pedig így összegezték: a művészet „kevesebb harciasságot, hitet vagy legalábbis jámbor szándékot árul el az országépítésről, az osztályharcról, a békéért folyó küzdelemről, mint amennyit népünk ideológiai megerősödése, a nemzetközi helyzet kiéleződése, felemelt ötéves Tervünk hősi teljesítése indokolna”. A párt ideológiai iniciatíváit közvetítette a Szövetségen belül, 1949 augusztusa óta működő 14 tagú kommunista vezetőség, a munkáját, hatáskörét, befolyását tekintve eléggé misztifikált Képzőművészek Pártaktíva Vezetősége is, amely munkájában támaszkodhatott a pártközpontban létrehozott kulturális alosztályra.

A centralizáció azonban nemcsak a politikai ideológia közvetítése, hanem a terjesztés terén is érvényesült. Már 1949 végén felmerült a szüksége egy olyan vállalat (Művészeti Alkotások Nemzeti Vállalat) létrehozásának, „amely a Magyar Dolgozók Pártjának kultúrpolitikai célkitűzéseit szem előtt” tartva ellátja „tömegszervezeteinket, Népboltjainkat, Állami Áruházainkat… olyan művészi alkotásokkal, amelyek a tömegek ízlését a szocialista realizmushoz közelebb hozzák”.

A mintakép


Az új típusú művészet létrehozásában – mint a gazdasági és társadalmi szféra egyéb területein – természetesen „támaszkodhattak” a művészek a szovjet példára. Már az 1949-ben megrendezett szovjet festészeti, majd az 1950. márciusi grafikai kiállítás „utat mutat, példát ad”, „a felszabadulást követő anarchisztikus, tétova, útkereső periódus után … a művészi hivatás megtalálását jelentette, azt a kontaktust; amely a nép és a művészet találkozásával az alkotómunkát a magasrendű eszmei célok ihlető áramával telíti”. A tematikai és stílusigazodást pedig az 1950. évi első nagy művészeti seregszemlén elhangzott Révai-megnyitó tette kétségtelenné. „A mi (festészetünk tanult Münchentől és tanult, Párizstól – mondta –, … nem volna itt az ideje másféle iskolák után nézni? … Nagy festészet nem elsősorban a színeken, a kompozíciókon, a formai mozzanatokon múlik, … hanem elsősorban az eszmei tartalmon.” A Révai által megjelölt példakép – természetesen – a Szovjetunió volt, amelynek művészeti szellemét nemcsak a képek, reprodukciók, az 1951 szeptemberétől külön lapban megjelentetett, lefordított elméleti cikkek közvetítették, hanem számos művészdelegáció szovjetunióbeli tanulmányútja is. A peredvizsnyik hagyományokon nevelkedett orosz-szovjet piktúra mechanikus másolásakor annak ideológiai, erkölcsi, stílusbeli jegyeit követelményrendszerré tették, s jószerével a megjelenítés közérthetőségének és befejezettségének kérdésére korlátozták. (Ezen elvárások 3-4 éven át a magyar – s a többi európai szocialista ország – művészetére meghatározóan hatottak.) A festészeti hagyományok megítélése és vállalása szintén a szovjet mintát követte. Évekig – a társadalmi elhivatottsággal felruházott – Munkácsy-hagyomány, a századvég realizmusa volt a kizárólagos példa. 1953 után bővül ez ki a plen-airt (korabeli szóhasználattal: „látványfestészetet”) művelő Nagybányával, s csak 1955 körültől – az általános politikai, ideológiai és így művészeti erjedés időszakában – a derkovitsi hagyományokkal.

Propaganda és művészet

A művészeteket a témakeresés fáradalmaitól voltak hivatva megkímélni a kiállításokra kiadott, az új élet „sokszínűségét” reprezentáló hosszú (1950-ben 70 pontból álló 1), „gondolatébresztő” témajavaslatok, tulajdonképpen receptkönyvek. A témakidolgozást akkoriban amúgy is állami feladatnak tekintették, s ideológusok és művészek egyaránt szültségét érezték, hogy egyes témáknál előre tisztázzák az eszmei mondanivalót, a téma köré csoportosuló politikai kérdéseket. Ezen „eszmei mankók” kiválóan tükrözik az adott időszak központi, aktuális kérdéseit. Pl. 1950-ben az akadémián több száz résztvevőnek olyan témákat javasoltak, amelyek tükrözik „az Alkotmány által lehetővé tett nagy fordulatot; fejlődést, hősi munkát”. Az aktualitás jegyében ihletet adó téma volt többek között: az első traktor megérkezése, bevezetik a villanyt X helységbe, sztahanovista munka közben, szövetkezet alakuló gyűlése, helyi tanácsok választása, üzemi pártnap stb. A vázlatos felsorolás is érzékelteti, hogy a párt politikája pozitívumainak vizuális megjelenítésén van a hangsúly. Ugyanez áll a felszabadulás 10. évfordulójára a Népművelési Minisztérium által már 1953 végén meghirdetett pályázatra. A témakörök szintén az – MKP/MDP által okkal vagy ok nélkül magának tulajdonított – sikerek, pozitívumok megörökítésére utalnak. (Nemzeti bizottságok, az első legális Szabad Nép, földosztás, „földet vissza nem adunk” korszak, stabilizáció, a 3 és az 5 éves terv teljesítése, nagy építkezések, a Szovjetunió segítsége stb.) Közvetlen napi politikai célokat szolgált az 1951 tavaszán nyílt Magyar katona a szabadságért című kiállítás is, amelynek apropója – az ekkor készült történeti munkákhoz hasonlóan – a hidegháborús veszélyre való hivatkozás, a külső betolakodók elleni harcra buzdítás. (Az viszont már külön tanulmány tárgya lehetne, hogy melyek és miért azok a vállalt történelmi előképek, hogy az ún. haladó, legegyértelműbben forradalmi hagyományok láncára – magyar parasztháború, törökellenes harc, kuruc kor, 1848, 1919 – felfűzött történelmet mennyiben használták fel az éppen aktuális osztályharc, a függetlenségi hagyományok erősítése stb. történeti alátámasztására.)

A témaajánlások – végignézve a kiállítási katalógusokat – „termékenyítően” hatottak az alkotókra. Különösen az 1950. és 1951. évi I. és II. MKK-n (Magyar Képzőművészeti Kiállítás) dominált a közéleti témaválasztás, „az új valóság, az új ember” felé fordulás. Számtalan kép témája volt a munkás és sztahanovista, a traktoros, a dolgozó nő, a pártmunkás, a honvéd és a szocialista ifjúság pozitív hőssé transzponált típusa. (Nem célunk e képek elemzésébe bocsátkozni. Esztétikai szempontból ez amúgy is nehezen lenne indokolható. Tartalmi vonatkozásban azonban elmondható: nem a valóságot, hanem a politikus, a propagandista eszményeit, jelszavait testesítik meg. Akár a filmművészet vagy az irodalom – ahol fekete-fehér szereplőkkel mondatják ki a követendő vagy elítélt tételeket –, a festészet is befejezett tényként szuggerálja a célkitűzéseket. Így születnek a szinte idilli témájú „szocialista pasztorálék”, sugárzó derűvel, felhőtlen optimizmussal, konfliktusmentességgel.)

Az aktualitás jegyében természetesen nemcsak a „szocialista átalakítás heroikus munkája”, hanem annak vezérei – akik nemcsak nép- és pártgyűlések viharos tapsot kiváltó szereplői voltak – is „ecsetvégre” kerültek. 1950–52 között kulminált az a folyamat, aminek eredményeképp „festménybe-szoborba foglalták művészeink a nép hálaérzését a Szovjetunió iránt a felszabadulásért és az azóta is tapasztalható szüntelen segítségért…”

A képeken megjelentek a hős szovjet katonák vagy a mindennapi életben segítő szovjet kultivátorok, sztalinyecek. A Munkácsy-díj II. fokozatával kitüntetett Mit láttam a Szovjetunióban? című képről pedig a


tárlatlátogató – a kritikát idézve – „a még szebb élet közelségét látja a hazatért fiú beszámolója nyomán. Valamikor túl a tengeren keresték hasztalan, reménytelenül a boldogabb élet titkát. Most nem kell messzire menni. A boldog élet idejön hozzánk az első szocialista országból, a szomszédos, baráti Szovjetunióból.” Természetesen Sztálin is megihlette a magyar festőket, legismertebb hazai portréját 1950-ben festette Pór Bertalan. (A kép eredetije Rákosi miniszterelnöki szobáját, kisebb másolata az írószövetség klubszobáját, az 1953 elejéig megjelent 80 ezer reprodukciója pedig a közintézmények falait „ékesítette”.) A portré a kritikus szerint bensőséges viszonyba hozta a magyar festészetet Sztálinnal, s megütötte azt a szeretetteljes hangot, mely a legméltóbb nemzeti hálánkhoz és tanítványi hűségünkhöz”.

De nemcsak Sztálin, hanem sokkal gyakrabban „legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás is „visszaköszönt” a vásznakról. Hivatásos propagandistákat megszégyenítő hozsannát zengett exponens műkritikusunk a születésnapi ünnepség alkalmából. Szépülő jelenünkért, reményteljes jövőnkért – írja – feléje száll a köszönet… Minden pozitív gondolat, feladat, esemény, ami gazdag, új életünket kíséri, valamilyen formában Rákosi elvtárshoz köt valamennyiünket…” S valóban, a Rákosi iránti „rajongó szeretet” ékes bizonyítékai a bölcs, népét vezető vezér ábrázolásai. Portréin kívül láthatták át monumentális méretű életképek hőseként, így 1950-ben (1) termelőszövetkezeti parasztküldöttek körében a parlamentben. Pór mester képe „a nép bizalmától körülvett államférfit, a mindenre figyelő, a dolgozók boldogulását szívén viselő kommunistát”, a „magyar nép vezérét és atyját” örökítette meg – korabeli híradás szerint. Rákosi a központi figurája a sztahanovista munkással való kézfogás szimbolikus jelenetének is (300x450 cm). De elment Rákosi elvtárs az első szövetkezeti faluba, Túrkevére (190x250 cm), megjelent az első szocialista város, Sztálinváros építkezésein (170x200 cm), s megfordult a hazát védő honvédek és az új élet zálogai, az úttörők körében, bölcs tanítóként pedig ott szerepel a Kossuth-díjas művészek (azaz értelmiségiek) társaságában is. S ha testi valójában nem volt jelen a képen, akkor is feléje nyíltak a szívek: az ő rádióbeszédét hallgatják átszellemülten a dolgozók, a szolnoki járműjavítói műhelyükben neki írják felajánlásuk teljesítéséről szóló levelüket. De nemcsak a jelen sorsdöntő kérdéseivel kapcsolatban ábrázolják őt. A párt és az ő uralma legitimációs kísérleteként értékelhetjük a történelemből előbányászott jeleneteket is. A képeken Rákosi jelenik meg, amint gyújtó hangú beszédet tart 1912-ben, a véres csütörtökön. Ő az, aki hadifogolytársait az orosz nép forradalmához való csatlakozásra buzdítja. Ő tart toborzóbeszédet 1919-ben a Vérmezőn, ő menetel az első sorban a salgótarjáni fronton, ő tárgyal 1920-ban Leninnel, s az ő kiszabadítását követelik osztályos társai…

Végezetül a személyi kultusz torzító hatásának a festészet területén is meglevő eleméről, a nagyméretűségről, ahogyan ők gondolták, a monumentalitásról. A „monumentális propaganda” szellemében a freskók, pannók, mozaikok, illetve a közéleti mondanivalójukkal nagy méretre „jogosult” táblaképek kaptak elsőséget. Ez a személyi kultusz hatalmi reprezentációjának, megalomániás ideáljának visszatükröződése volt. Csak jelzésszerűen említve néhány, témájában és méretében is „nagy” festményt, 1951-ből: Bán Béla: Első szabad május l. 314 x173; Bernáth Aurél: A munkásmozgalom kezdete az építőiparban 173x314; Benedek Jenő: A tanács első ülése 340x200; Szentiványi Lajos: Romeltakarítás – tervmegbeszélés az újjáépítés elindulása 1945. 170x315; uő.: Sztahanovista munkamódszer-átadás 170x315 stb. (1953 után azonban változott a helyzet. A politikának az egyéni érdekeket is toleráló fordulata hatására a képzőművészétben is felerősödnek, sőt a IV–V. MKK-ra lényegében túlsúlyra jutnak az „apolitikus”, kis méretű, az intimebb szférát ábrázoló életképek, csendéletek, tájképek.)

„…titokban áldoztak”

Az eddig elmondottak talán érzékeltettek valamit abból a deformáló hatásból, amelyet a személyi kultusz 5-6 éve jelentett. A „burzsoá dekadenciá”-nak bélyegzett absztrakt, szürrealista stb. törekvéseknek a művészeti életből való kiszorításával a sokszínűség helyett egy stilárisan és tartalmilag megkötött, pályázatok, kiállítási témajavaslatok által pontosan körülírt művészetet kívánt a politika. Ennek ellenére a korszak, lezárásaként értékelhető 1957 tavaszi tárlaton már ismét a stílus-sokféleség uralkodott, nyoma sem volt a stílus egységének. Bizonyítva, hogy a kifelé szóló, „hivatalos”, látszatra a szocialista realizmus felé fejlődő művészet mellett volt egy belső, a műtermek mélyébe rejtett „igazi”, kísérletező kedvű művészet is, amelynek a hivatalos alkotási adó lerovása után, titokban áldoztak.

(Az idézetek és az említett adatok az UMKL iratanyagából és a korabeli képzőművészeti sajtóból származnak.)


1. Sztálinizmus és centralizált államhatalom. Vázlatos � �gondolatokMENYHÁRT Lajos

„Sztálinizmus” és centralizált államhatalom

Vázlatos gondolatok

Az idézőjelben szereplő fogalommal kapcsolatban – annak teljes tartalmi kimerítése nélkül – a személyi kultusz, a centralizált politikai intézményrendszer és a szocialista törvényesség megsértése kérdéseit szükséges megvizsgálni. A személyi kultusz mint az első számú vezetők túlzott tisztelete taglalásától ehelyütt eltekintünk. Megjegyezzük viszont, hogy ez a szocializmushoz méltatlan jelenség egy demokratikus társadalmi kontrollt nélkülöző, centralizált politikai intézményrendszerben jöhet létre. Ilyen értelemben kialakulóban volt Lenin körül, kulminált Sztálin idejében, funkcionált a hruscsovi politikában, s restaurálódott 1965–1982 között. Politikai funkciója elsődlegesen a mindenkori társadalmi, politikai viszonyoktól függött, de a személyiségek tulajdonságai is befolyásolták határát.

Elmaradott társadalom

Miért és hogyan alakult ki a centralizált politikai intézményrendszer 1917 után a Szovjetunióban (s eddig a létező szocializmus minden országában)?

Lenin Októbere egyetemes jelentőségű, világtörténelmi korszakhatár, de nem klasszikus, egyetemes jellegű szocialista forradalom. Mindenekelőtt az előfeltételek, az orosz történelmi, társadalmi fejlődés sajátosságai miatt. Részletezés nélkül, szinte csak címszószerűen a cári birodalom viszonylagos elmaradottságára, a századfordulóra kialakult tőkés világrendszerben elfoglalt „periféria” státusára, a kapitalista fejlődés torz voltára, a társadalmi szerkezet torlódottságára utalunk. A torlódott struktúrát az erőviszonyok kiegyenlítettsége (szövetségi politika), a komponensek – osztályok, rétegek átmeneti állapota (bomlás, friss formálódás) és politikai éretlensége, az önérdek-érvényesítő képesség erőtlensége jellemezte. Ezek a körülmények tették szükségszerűvé 1917-ben a bolsevikok győzelmét.

Október előestéjén valóban kialakult egy történelmi, politikai pillanat, amikor az aktív társadalmi erők többsége – a hatalmi központot jelentő burzsoá Ideiglenes Kormánnyal szemben – a bolsevikokat követte. Lenin Októberének másnapján, a győzelmet követően viszont már az új, a bolsevik szovjethatalomhoz, a proletárszocialista alternatívához viszonyították érdekeiket és törekvéseiket a különböző társadalmi, politikai erők. Kialakult a polgárháborús helyet. A rendkívüli körülmények közepette (a hatalom élethalálharca) csorbult a forradalom hajtóerejét jelentő közvetlen, szovjet demokrácia, eluralkodott a centralizáció, meghatározó lett a bolsevikok (egy párt) politikai vezető szerepe. Rosa Luxemburg, Martov és mások is aggodalommal figyelték ezt a tendenciát.

A szocialista forradalom győzelme ebben az elmaradott országban alapvető ellentmondásokat szült (miközben más feszültségeket természetesen megoldott). Diszkrepancia (lényegbeli különbség) alakult ki a hatalom társadalmi tartalma, természete, fejlettsége és az elmaradott orosz gazdasági, társadalmi viszonyok (dominánsan kispolgári, paraszti érdekviszonyok) között. Legalább két évtized kellett ennek a feszültségnek a feloldásához. A tankönyvek szerint az 1936. évi (sztálini!) alkotmány rögzítette az érdekviszonyok homogenizálódását, tükrözte a hatalom és az osztályok, a rétegek érdekeinek – szocialista bázisú – összhangját. Ez elvben létrejöhetett, de kérdés, mennyiben azonosultak új társadalmi helyzetükkel a kolhozparasztok, a szocialista nagyipar új sütetű munkásai?

Egy párt – sokféle erő

A szűken értelmezett hatalom aspektusából kezdettől egypártrendszerről beszélhetünk. A bolsevikok csak azokkal osztották meg a hatalmat, akik magukévá tették a Szovjetek II. Összoroszországi kongresszusának a határozatait. Ezek bölcs, a társadalom zömének megnyerésére alkalmas határozatok voltak (béke- és földdekrétum stb.), de egy pártnak a határozatai. A pártpolitikai viszonyok szempontjából az 1920-as évek közepe tekinthető fordulópontnak. 1925-től csak két kategóriát jegyeztek a szovjet választásokon bolsevikok és pártonkívüliek. Más szervezett politikai erők nem képviseltették magukat. (Miközben a NEP következtében differenciálódott a társadalom érdektagoltsága.)


A párt és a szovjetek: 1917-ben ez a két tényező biztosította a győzelmet. Együttesen, egyenlő súllyal. A párt a céltudatos centralizációt testesítette meg (Lenin). A szovjetek jelentették a szinte parttalan, közvetlen, alig intézményesülő demokráciát (Trockij). Az 1920-as évek közepére az ország belpolitikai életének meghatározó tényezője a párt lett. Az a párt, amelyik a reakciós cári abszolutizmussal szembeni harcban fejlődött ki, mint centralizált, szervezett politikai erő. A szovjetek politikai szerepe csökkent. Megbillent a demokratikus centralizmus egyensúlya. Annál is inkább, mert a tömegek forradalmi szerveiből, a közvetlen demokrácia intézményeiből a szovjetek fokozatosan hatalmi szervekké váltak, az intézményesült, közvetett demokrácia fórumait jelentették. A változás természetes folyamat eredménye, de az 1918–20 közötti polgárháborús viszonyok felgyorsították. A szovjethatalom győzelme a bolsevikok hegemóniáját jelentette.

Ugyanebbe az irányba hatott az új hatalom intézményrendszerének törvényszerű, természetes kiépülése is. Maga után vonva a hierarchizálódást, a centralizációt, s az adott, éretlen, ellentmondásokkal terhes körülmények között a bürokráciát és a korrupciót is. Ezek a jelenségek Lenint és Trockijt egyaránt aggasztották, sőt maga Sztálin is ostorozta a szovjet bürokráciát.

A vezető réteg

A centralizáció túlsúlyra jutása iktatta ki a demokratikus társadalmi kontrollt, tette mintegy függetlenné a vezető réteget. A vezető réteg előtt két alapvető követelmény állt: elkötelezettség, hozzáértés. Ebből a szempontból is tagolódott ez a vezető réteg. Voltak, akik mindkét követelménynek megfeleltek. Mások vagy az egyik, vagy a másik paramétert elégítették ki. De a legtöbben azok voltak, akik egyik követelményt sem tudták teljesíteni. Egy elmaradott ország alig strukturált társadalma gyenge kínálattal rendelkezett, miközben egy grandiózus modernizáció (szocializmus-építés) bontakozott ki, hallatlan keresletet teremtve. Ilyen körülmények között sokan felkerültek a „társadalom parancsnoki hídjaira” (bekerültek a vezető rétegbe), akik arra alkalmatlannak bizonyultak. A centralizáció körülményei között bürokratákká váltak, kiélezett politikai helyzetben pedig – mert átörökítődött a „csinovnyik szellem” is – eluralkodott a korrupció, a törvényesség megsértése.

A centralizált politikai intézményrendszer kialakulásának további összetevőit is számba kell vennünk. Például az 1929-es gazdaságpolitikai fordulatot. A termelő erők fejlettségi szintjéhez igazodó, a társadalom tagoltságát erősítő, a demokratizmus bázisát is szélesítő NEP-et felváltotta a centralizált direkt gazdaságirányítási rendszer. A szovjet szocializmus-építés (és minden eddigi!) sajátos feltételei – elmaradottság, agrárjelleg, kispolgári rétegek túlsúlya stb. – meghatványozták a gazdaságpolitika jelentőségét. Így, nem csupán a termelési szféra általános fontossága, hanem kiemelt szerepe is tovább sugározta a többi létszférába a centralizációt.

Annál is inkább, mert feszültségeket, szinte kiélezett társadalmi-politikai helyzetet indukált. Számos szakember nem azonosult az új gazdaságirányítási rendszerrel. A mezőgazdaság kollektivizálása sem a lenini követelmények szerint ment végbe. (Kérdés: mehetett volna egyáltalán?) S történelmileg túlságosan is rövid idő alatt hajtottak végre grandiózus átalakításokat (értek el nagy eredményeket). Egy évtized alatt több tízmillió ember társadalmi (és lak-) helye változott meg. A szociális helyzet (életnívó) javulása viszont elmaradt az ígéretektől és a várakozástól (gondoljunk csak a jegyrendszerre). Mindezek megalapozottá teszik annak leszögezését, hogy az 1920–30-as évek fordulóján a szovjethatalom társadalmi bázisának heterogenitása a labilitás veszélyét hordozta magában. 1927-ben, a tizedik évfordulón a munkások tízezrei tüntettek a pártvezetés ellen. Igaz, az ellenzék befolyására, de azért is, mert a NEP a kispolgári egzisztenciákat szilárdította, miközben 2 millió munkanélküli volt. A nepmanok értelemszerűen nem lehettek a rendszer támaszai és a társadalom zömét jelentő, ekkorra már differenciálódott parasztság sem. A gazdag parasztok nem tűrték az agrárollót, szabotálták a felemelt adót, nem adták el olcsón az állam számára létfontosságú árugabonát. A végrehajtókat pedig lelőtték. 1928 májusában kb. 3 ezret. Mivel a falvakban tekintélynek örvendtek, magukkal ragadhatták az egyre nagyobb számú, bizonytalan, kiúttalan helyzetben lévő kisparaszti tömeget. Paraszti ellenforradalom vagy falusi osztályharc? Ez volt a kérdés. A hatalomnak létkérdés.

A biztonsági szervek

Ez a feszültség párosult azzal, hogy egyetlen országban épült a szocializmus. A Szovjetuniót társadalmi és hatalmi-politikai szempontból egyaránt ellenséges környezet vette körül. Előtérbe került a védelmi képességek fejlesztése (nehézipar), háttérbe szorultak alapvető közgazdaság-elméleti paraméterek (értéktörvény, árucsere- és pénzviszonyok, érdekeltség stb.). Ezt a „fejleményt” az ideológiai torzulások (dogmatizmus) egyik eredőjének, a szellemi szféra centralizálódása (sematizmus) gyökerének tartjuk.

Itt eljutottunk egy véleményünk szerint nem egyértelműen tisztázott problémához: a hatalom belső biztonságához, illetve az állam külső biztonságához. Ezek a politikai labilitás, veszélyeztetettség esetén a centralizáció forrásai. Kérdés, milyen összefüggés van (volt akkor) ,a társadalmi, politikai célok és érdekek


érvényesítése és a biztonsági (kül-, bel-) szempontok között? Úgy véljük, ez nem egyszerű „fehér folt”. Eltüntetése nem is elsősorban történészi, inkább ideológiai feladat. Tény viszont, hogy a társadalmi, politikai eszközök „kifáradása” (jegyrendszer stb.) megnövelte a külső veszélyeztetettség, mint manipulatív politikai eszköz szerepét. A szovjet haza ellenségei lettek a más szocializmus-koncepciót vallók, az uralkodó irányvonalat, Sztálin tévedhetetlenségét vitatók (Oroszország anyácska + szocializmus),

Centralizmust indukáló szerepet tulajdoníthatunk az 1920-as évtized párton belüli vitáinak, a különböző ellenzéki irányzatok sorjázásának – katonai ellenzék, baloldali kommunisták, munkás ellenzék, trockizmus, újellenzék, jobboldal stb. Mozgalomtörténeti gyökerekre is visszanyúltak, de elsődlegesen a szovjet szocializmusépítés sajátos, ellentmondásos feltételei, körülményei hívták életre őket. A szocializmus lehetőségeiről, hogyanjáról vallott – nem mindig megalapozott – nézetek képezték alapjukat. Elvi-politikai felfogások ütköztek meg elsősorban, mégha gyakran politikai pozíció volt is a tét. Végeredményben azonban politikai eszközökkel (párthatározat) döntöttek el – ha ez egyáltalán lehetséges volt – elvi -kérdéseket, ami ismét a szellemi szféra homogenizálódását, centralizálódását vonta maga után.

Az ellenzéki irányzatok háttérbe szorítása, a célirányos (szocializmusorientált) gazdaság- és társadalompolitika érvényesítése megszilárdítani látszott a (sztálini) vezetés pozícióját, kiépült a centralizált politikai intézményrendszer. A folyamat további elemeinek számbavétele, működésének részletezése helyett nézzük a harmadik választott fogalmat: a szocialista törvényesség megsértését.

Törvénytelenségek

Általában ezt azonosítják a „sztálinizmussal” – helytelenül –, s ezt tekintik valódi „fehér foltnak” – a XX., XXII. kongresszus ellenére – nem ok nélkül. Sajnálatos módon még lesz mit feltárni. A konkrétumok teljessége, a folyamat egésze még tisztázásra vár. (N. Sz. Hruscsov a XX. kongresszuson egyértelműen feleslegesnek, károsnak ítélte a tömeges megtorlás gyakorlatát, azzal érvelve, hogy az áldozatokat politikailag már régen legyőzte a párt.) Az 1929-es fordulat úgy is értelmezhető, hogy a proletár szocialista hatalom saját társadalmi természetét, érdekviszonyait (kollektivizálás, feszített ütemű iparosítás) preferálta egy heterogén érdekstruktúrájú közegben, a közeg számos eleme ellenére. Ez pedig a feszültségek élesedését eredményezte. Átmenetileg, nem elvi érvénnyel, de 1929–1933 között kétségtelenül. Elég csupán a kollektivizálás történetére utalnunk. Hivatkozhatunk egy japán tanulmányra, s nem csupán a kuriózum kedvéért. (Nabuko Shimotomai: A kubanyi ügy kérdéséhez – 1932–1933. Acta Slavica Japanica, 1983. 1. 39–56. l. oroszul). „A forradalom megeszi a gyermekeit” közkeletű, de vitatható tételét igazolja, Míg korábban – 1929–1931 – közvetlenül a parasztokat vonták felelősségre, ha nem haladt a kollektivizálás, 1932–33-ban azokat a funkcionáriusokat, akiknek a körzetében nem teljesítették a beszolgáltatást stb. egy az „élesedés” szituáció más közegbe transzponálódott, s időben elhúzódott. A hatalmon lévők – országszerte! – egyértelmű eredmény, eszmei győzelem híján a haza biztonságát, a szovjethatalom biztonságát, a „vezetők” csalhatatlanságát állították előtérbe és érvényesítették. Eszközökben alig válogatva, az orosz történelemből örökölt „politikai kultúrával”.

N. Sz. Hruscsov megrázó leleplezéseket közölt. Említhetjük pl. Eiche esetét, aki 1905-ös bolsevik volt, a Politikai Bizottság tagja. 1938. április végén tartóztatták le. Kínzással kényszerítették, hogy önmaga ellen valljon. Ennek ellenére 1939 októberében levelet írt Sztálinhoz. Újabb vizsgálatot kért. 1940 februárjában kivégezték. A hruscsovi leleplezéseket még sorolhatnánk, de csupán egy – véleményünk szerint – kulcsmondat idézésére szorítkozunk: „A perhamisítás vidéken még nagyobb méreteket öltött.” Példaként az urali felkelési központ leleplezését említette, amelynek „vezetője” a területi párttitkár volt. A „csisztka” méreteiről, az áldozatok számáról hiteles adatok egyelőre nincsenek. De az tudott dolog, hogy a XVII. kongresszuson (1934) megválasztott KB 60, a küldöttek 40 százaléka esett áldozatul. A piramis grádicsain lefelé haladva ez a „hatékonyság” bizonyosan mérséklődött, de így is társadalmi méretű tragédiát jelentett.

A társadalom demokratikus kontrollja alól kicsúszott vezető réteg a centralizált intézményrendszerben, feszültségekkel terhes társadalmi, politikai szituációban tömegesen sértette meg a törvényességet. Eszközként a belügyi szerveket használta. 1927 óta egyre szisztematikusabban. Az alkalmazás fejlődésében három szakaszt érdemes elkülöníteni. Kezdetben a politikai harc eszközei voltak a belügyi szervek. A következő periódusban egy politikai manipuláció kiszolgálói (perek). Az 1940–50-es évek fordulóján az inercia folytán, minden valós alap híján eszközből kezdeményezőkké váltak. Berija önállóan konstruált akciókat. Ez már az ún. sztálinizmus vadhajtása volt, a rendszer funkciózavarait mutatta. A fenyegető katasztrófát N. Sz. Hruscsov már 1950-ben felismerte, de eredményes fellépésre csak 1953 márciusa után vállalkozhatott, és meg is ragadta a lehetőséget.

A XX. kongresszus

A XX. kongresszus és az azt követő évek olvadást hoztak a Szovjetunióban. Feltárták a Sztálin életében


elkövetett törvénysértéseket, rehabilitálták az áldozatok egy részét, meghirdették a lenini elvek, a vezetési stílus visszaállítását, decentralizációs lépéseket tettek. Az elért igen pozitív eredmények ellenére megmaradt a centralizált politikai intézményrendszer, az ideológiai, szellemi életben is óvatos volt a változás, különösen 1964 után. Megítélésünk szerint az ún. sztálinizmus durva kinövéseit és felszíni jelenségeit számolták fel. Egyik alapja, a kiélezett társadalmi-politikai helyzet – a világháborús győzelem mentalitást homogenizáló hatására is – objektíve megszűnt. Az ideológiai, szellemi élet kötetlen fejlődése, a politikai demokrácia hatékonyságának javítása teljesítheti ki az ún. desztalinizációs folyamatot. Ez ma is aktuális, napirenden van.


1. DEMETER ZsuzsannaDEMETER Zsuzsanna

Plakátok! Plakátok?

„A magyar plakátművészetnek, mint a magyar képzőművészet egyik ágának fejlődése is része a magyar kultúrforradalom fejlődésének…, és a kultúrforradalom további kibontakozásának szolgálnia kell a felemelt ötéves terv megvalósítását, ipari fejlődésünket, valamint a mezőgazdaság szocialista átalakítását” – jelentette ki Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes 1952. február 14-én a Művészek Házában megtartott ankéton. A Képző- és Iparművészek Szövetsége grafikus alosztálya által megrendezett tanácskozás célja a magyar plakátművészet helyzetének elemzése, s feladatainak – az MDP II. kongresszusának a kultúrforradalomról szóló határozatával és Révai József beszédével összhangban – egy központi szerv, a Népművelési Minisztérium általi meghatározása volt.

Elvárások – elméletben

A miniszterhelyettes előadásának kiindulópontja egy 1951. december 10-én készített felmérés: milyen plakátok találhatók ezen a napon Budapest utcáin? Az eredmény „nem megnyugtató”. Moziműsorok, színházi, kiállítás- és sportplakátok, rendőrségi és hatósági hirdetmények, néhány a „kapitalista gazdasági élet reklámplakátjai”-ra emlékeztető kereskedelmi hirdetmény, kevés viszont a politikai plakát. Elsődleges cél – mondja a miniszterhelyettes – ennek az utcaképnek az átalakítása, amelyhez feltétlenül példának kell tekinteni a szovjet plakátművészet eredményeit. Mihályfi Ernő hivatkozik az SZKP KB 1948 novemberében hozott határozatára, amely hangsúlyozza a plakátok rendkívüli fontosságát, mint a politikai agitációnak egyik legszélesebb, közvetlenül a tömegekre ható formáját. Idézi a szöveget, mely szerint a plakátnak „az aktuális politikai és építő megmozdulásokba kell bekapcsolódnia”, legfontosabb feladata, hogy „hazafiasságra, a kommunizmus ügye, Lenin–Sztálin pártjának ügye iránti odaadásra nevelje a tömegeket, … meg kell mutatnia a bolsevik párt vezető szerepét, világos és közérthető, a szovjet nép erejéről és hatalmáról beszélő alakokat kell alkotnia, alakokat, amelyek a haza iránti aktív szeretetre nevelnek”. Ezért a plakátokkal szembeni első számú követelmény a pártosság és a megfelelés a szocialista realizmus kritériumainak, a művészekkel szembeni követelmény pedig a politikai és ideológiai felkészültség.

Fontos továbbá a miniszterhelyettes szerint az ember reális ábrázolása, a megfelelő típus kialakítása, és végül, de nem utolsósorban a „nagy Sztálin, az emberiség vezérének méltó megjelenítése”.

A miniszterhelyettes felvetette továbbá annak lehetőségét – szintén szovjet példával illusztrálva –, hogy a politikai plakátok ne csak az utcákon kapjanak helyet, hanem legyenek a gyárak, üzemek, hivatalok falain belül, a községi tanácsok folyosóin, irodákban, szövetkezeti boltokban, gépállomásokon, hogy a dolgozók minél jobban elmélyülhessenek bennük. 1952 februárjában konkrétan a következők a politikai plakátok feladatai Magyarországon: felsorakozás a „béke frontján”, az ötéves terv feladatainak propagálása, a „klerikális reakció” és a „Tito-banda” elleni harc.

Létezett tehát 1952-ben egy központi, irányadó program. Vajon hogyan jelent meg ez az adott korszak plakátművészetében, azaz a valóságban?

Elvárások – rajzasztalon

A plakát – köztudottan – funkcionális művészet. A grafikus egy megrendelő személy vagy intézmény igényeinek megfelelően old meg egy adott feladatot. A megrendelő joga, hogy – akár a művészi kivitelezés rovására is – a legapróbb részletekig meghatározza a plakátokkal szembeni követelményeit.

Magyarországon 1949 és 1955 között nem volt központi plakátkiadás. Az MDP agitációs és propaganda osztálya, az egyes minisztériumok saját agitációs és propaganda osztályai ugyanúgy rendelhettek meg és adtak ki politikai plakátokat, mint a különböző szövetségek, gyárak, vagy éppen a helyi tanácsok. Néhány kiragadott példa: „Éljen az MDP” (1951), kiadja az MDP agitációs és propaganda osztálya; „Kizsákmányolók, kulákok ellen. Boldogabb jövőnkért fogunk össze” (1950), Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége; „Éljen a Néphadsereg napja!” (1951), HM Politikai Főcsoportfőnökség; „Békekölcsön” (1952), Országos Béketanács; „A Sztálini-műszakkal előre az 5 éves tervért!” (1950), Magyar Vegyipari Munkások Országos Szabad Szakszervezete. De például Erdei Ferenc földművelési miniszter személyes megrendelésére készültek a „Heterózis vetőmag”, „Hibrid kukorica”, „Rizsföldön nevelj halat” című plakátok.


A különböző igénylő szervek képviselői, szakmailag hozzá nem értő, a szocialista realizmust, pártosságot, a szovjet példát mind egyénileg értelmező tisztviselők döntöttek a plakátok végső megjelenési formájáról. (Legtöbbször a grafikus eredeti terveinek figyelembe vétele nélkül.) A földművelésügyi minisztérium agit. prop. osztálya például a szovjet mezőgazdasági minisztériumtól kapott 30 mintaplakát alapján rendelte meg a mezőgazdaság szocializálását propagáló plakátokat. (Mai szemmel azonnal feltűnő sztereotípiák, „kincstári optimizmus” mindenütt.). A rajzolók néha 6-8 ember közvetítésével kapták meg a feladatokat, amelyek kivitelezéséhez rendkívül rövid idő, gyakran csak egy délután vagy éjszaka, jobb esetben 2-3 nap állt rendelkezésükre „… egyszerűen elmondják [ti. a megrendelők], hogy mi mindent kérnek a plakátra, amit ha az ember elkészít, akkor az már nem plakát többé, hanem egy miniszteri rendelet képben kifejezve…” – panaszkodott Pál György grafikus 1953. szeptember 11-én az Ernst Múzeumban megtartott Grafikai Kiállítás politikai plakáttermének kiértékelő vitáján. Ugyanitt „mesélte” el egy másik művész, Gönczi Tibor az MDP agit. prop. osztályával való „munkakapcsolatát”: „Bevallom őszintén, kicsit drukkolunk, amikor a Párt behív bennünket, hogy plakátot rendeljen. A kérés, illetve a meghatározó követelmény mindig az, hogy ház, katona, katonaság és sok-sok zászló legyen a plakáton.”

De a grafikus és a megrendelő viszonyát legjobban talán a SZÖVOSZ III. küldöttgyűlésére elkészített plakát „története” érzékelteti: „Több grafikus adott vázlatot, volt benne kiváló vázlat, amelyet a zsűri jóváhagyott. A plakát már majdnem a kivitelezésig jutott, amikor megállapították, hogy hiányoznak belőle a választott szervek – olvashatjuk a „Jó plakátért” című ankét fennmaradt jegyzőkönyvében. – Tettünk bele két dolgozó parasztot. Le kellett vinni a vázlatot a kereskedelmi osztályra is jóváhagyásra. Ott megállapították, hogy hiányzik a vázlatból a vásárlási visszatérítés propagálása… Erre a grafikus felírta a keresztgerendára, hogy a paraszt vásárlási visszatérítésben részesül… Hiányzik a mezőgazdaság szocialista fejlődésének értékelése – közölték a tömegszervezési osztályon. Ügyes ötlettel sikerült közös nevezőre jutni. Kirakatot vágtunk a bolton, melyen keresztül látszott, hogy a mezőn megy a traktor.”

Sematikus és művészileg értéktelen plakátokat eredményeztek a korszak pályázatai is. Az 1951-ben kiírt A béke ellenségei című pályázaton – amely szovjet hagyományok nyomán a szatirikus plakát műfaját akarta meghonosítani – a Béketanács előre elhatározott és a grafikai megoldás szintjéig aprólékosan kidolgozott normatívákat állított a művészek elé. A beérkezett mintegy 40 vázlat közül kiválasztott 7-8 grafika ismét csak hivatali és minisztériumi tisztviselők egyéni elképzelésével készült. „Annyira, hogy az egyik elvtársnő egy listáról olvasta fel pontról pontra, hogy mely rajzokon mit kíván változtatni és hogyan” – kesereg Gerő Sándor, a plakátok kivitelezésének lebonyolításával megbízott karikaturista, a Képző- és Iparművészek Szövetségének grafikus alosztályában 1951. március 6-án tartott pályázati beszámolójában. De a példákat szaporíthatnánk a következő év, 1952 pályázatainak (Az ötéves terv eredményei, Béke-plakát) történelméből is.

Plakát? Faliújság?

1949 és 1955 között több ezer plakát készült. A kulturális, mozi és színház, egészségügyi felvilágosító, közlekedésbiztonsági plakátok mellett kb. 800–1000-re becsülhető azoknak a grafikáknak a száma, amelyek a kor politikai és gazdasági életének aktuális eseményeire készültek, illetve azok sikereit, eredményeit propagálták. Az aktuális eseményekre (ünnepek, pártkongresszus, különböző szövetségek tanácskozásai, Sztálin, Rákosi születésnapja) megrendelt plakátok középpontjában a „megelégedett dolgozó ember” típusa állt. Ilyenek az MDP II. kongresszusára Konecsni György által készített Éljen a Magyar Dolgozók Pártja II. Kongresszusa (1951); Előre a béke és a szocializmus ifjú harcosainak kongresszusáért (1950); Dicsőség Sztálinnak (1951); Éljen április 4. hazánk felszabadulásának ünnepe (1953) plakátok.

Mellettük megjelentek azonban „új műfajú” politikai grafikák is. Amíg a plakátok ugyanis még az első időben megmaradnak a hagyományos plakátműfaj keretei között: néhány alakkal, rövid, fölszólító jellegű szöveggel jelölve ki mozgósító céljukat vagy tartalmukat, egy-egy politikai eseményt, addig az „új műfajú” plakátok már általánosító, perspektívában gondolkodtatni akaró, rajzos-fényképes egyveleget tartalmaznak. Egy „plakáton” egymás mellé állítva találunk falusi traktorosokat, üzemben dolgozó munkásokat, ragyogó arcú gyermekeket és mindezek fölött az optimista fejlődést biztosító vezető alakokat. Sőt, tanulságos élettörténeteket, életutak megjelenítését. Faliújságok ezek, többé már nem is plakátok. Ezek a „művek” a párt és az ország eredményeit, az ötéves terv és a sztahanovista-mozgalom sikereit, a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a nagy építkezések létesítményeit mutatják be, illetve a hétköznapok általános munkával, szocialista kultúrával kapcsolatos szabályait fogalmazzák meg. 1953-ra már ez a típus válik uralkodóvá! A plakát itt már elveszítette műfaji sajátosságait, nincs „blickfang” (amiről első ránézésre tudni, miről szól), nincsenek egyszerű formák, figyelemfelkeltő színek. Gyárak, kultúrházak, kirakatok, iskolák falain megjelenő faliújságok ezek. Ilyenek: És Sztálin útmutatásával építi a magyar nép a szocializmust (1949); Előre a szovjet sztahanovisták példája nyomán, magasabb termelékenységért, ötéves tervünk győzelméért! (1950); A Szakszervezeti Világszövetség erős fegyver a békéért (1950); Mit nyújt az ötéves terv (1950); Ne felejtsd el soha a múltat, ha a jövődet építed!


(1951); A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé (1952). A feliratok hosszúak, a párt- és állami vezetők beszédeiből idéznek. A rajzok háttérbe szorulnak, a művészek fényképekkel illusztrálnak, a grafika csak dekoráció marad. Állandósulnak az eszközök: zászlók, drapériák, emblémák, uralkodóvá válik a piros szín, „barokkosan” zsúfoltak a kompozíciók.

A két teljesen különböző plakátcsoport, a napi aktualitású, valamint az általános eszmei „faliújság-plakátok” megjelenésében csak egy alapvető azonosság van. Mindkét típusban jelentős azoknak a grafikáknak a száma, amelyek valamilyen formában azt az eszmeiséget sugallják, hogy a dolgozó nép eredményei mögött elsősorban „a vezérek” (Sztálin és Rákosi Mátyás), illetve a Szovjetunió példája és segítsége vannak. A grafikus plakátokon ez Rákosi vagy Sztálin alakjának közvetlen megformálásában, vagy apró jelzéssel jelentkezik, mint például a Jó könyvvel a falu boldog jövőjéért! (1951) plakáton, ahol a mosolygó parasztgazda egy Rákosi-kötetet tart a kezében. A „faliújság-plakátok”-on pedig Lenin, Sztálin, Rákosi portréjának vagy az összefonódó nemzeti jelképeknek emblémaként való megjelenítése az általános.

Hogy a különböző megrendelő intézmények tisztviselői által egyesített politikai szlogenek, a művész egy ideig őszinte hite, majd kiábrándulása, és mindennek kihatása a művészi munkára, hogyan eredményezte ezeket az olyannyira félresikerült, néha már torz alkotásokat, arról még a történetírás, művészettörténet sokat fog beszélni. Most csak egy apró adalék, önvallomás mindehhez 1953-bó1, a Szabad Művészet című hivatalos képzőművészeti folyóirat 5. számából: „A művész nemcsak az eszme éhező harcosa akar lenni, hanem munkájából szeretne rendesen megélni. Ezért … már úgy alakítja saját alkotó gondolatait, hogy a legutóbb elfogadott művek szellemének megfeleljenek, még akkor is, ha önmaga meg van győződve a kontraszelekció helytelen és igazságtalan voltáról.”

Jegyzet

A hivatkozott dokumentumok az új Magyar Központi Levéltárban, a Képző- és Iparművészeti Szövetség anyagában (XVIII-I-8 jelzeten), a plakátok az OSZK plakátgyűjteményében és a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum plakátgyűjteményében találhatók.

2. Képek


1. Meg nem történt találkozó. A Rajk-perrõlTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

VIDA István

Meg nem történt találkozó

Gellért Kis Gábor a História 1987/3. számában a Rajk-per egyik, eddig homályban maradt mozzanatáról, Miloš Mojić meggyilkolásáról mutatta ki, hogy az másként történt, mint azt a korabeli sajtó tálalta, s mint a Rajk-perben hallani lehetett: a jugoszláv diák nem politikai gyilkosság, hanem szerelmi vetélkedés áldozata lett. Az alábbiakban a Rajk László és társai ellen indított koncepciós per egy másik, az előzőnél lényegesebb mozzanatára, az ún. Rajk–Ranković találkozóra szeretnék rávilágítani. A hivatalos verzió szerint a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozata után jugoszláv részről kezdeményezték, hogy Rajk személyesen folytasson megbeszélést A. Ranković belügyminiszterrel. „Ez a titkos találkozás 1948. október elején Klein Antal horthysta földbirtokos Paks melletti vadászterületén létre is jött – közli a budapesti államügyészség vádirata. – A magyar határőrség parancsnokának, Pálffynak segítségével Rankovics két kísérőjével együtt illegálisan átjött a határon és találkozott Rajkkal, akit Mrazovics budapesti jugoszláv követ és szeretője, Tarisznyás Györgyi kalauzoltak a találkozás színhelyére. A megbeszélés, mely egy csőszházban folyt le, két és fél óráig tartott.”1

Eddig sem volt kétséges, hogy Rajk 1948 őszén nem találkozott Tito közeli munkatársával, a szomszédos ország vezető politikusával. Pfeiffer Zoltán, volt kisgazdapárti politikus New Yorkban lévő hagyatékában azonban fennmaradt egy dokumentum, amely cáfolhatatlan bizonyítékát adja annak, hogy az egész történet kitalált. Az alábbiakban közlendő feljegyzést Klein Antal fia, dr. Klein Imre küldte Pfeiffer Zoltánnak 1949. november 12-én, alig néhány héttel a kirakatper után. Az eltelt rövid idő miatt egy sor dolgot nem értett és nem tudhatott, de éppen mert a történtek frissen éltek benne, s alig egy fél éve hagyta el Magyarországot, véleménye, tapasztalatai hitelt érdemlőek. Érvelése meggyőző: Rajk és Ranković sohasem találkoztak édesapja birtokán. Két mozzanatot azonban megerősít: Biritó-pusztán valóban tartottak vadászatot, de nem 1948. október elején, hanem 1948 januárjában, s a helyi közjegyző leánya, Tarisznyás Györgyi valóban ismerte Karlo Mrazović követet. A vadászat, s ezt mások is megerősítik, hivatalos állami vadászat volt, amelyen a diplomáciai testület más, Klein Imre által nem említett tagjai is részt vettek. Valóban Dinnyés Lajos kérte Klein Antalt a vadászat megrendezésére, aki távolról sem örült a megtiszteltetésnek. Tarisznyás Györgyi csinos, 27-28 éves, nyelveket beszélő ifjú hölgy volt, érthető, ha felkeltette a jugoszláv diplomata érdeklődését. Mrazovićot azonban, a „Kék könyv” szerint is, figyelhették a magyar biztonsági szervek, s már korábban tudhattak a paksi leánnyal való ismeretségéről. (Klein Antal mint helyi notabilitás jóban volt Tarisznyás Gerő főjegyzővel és családjával.) A vadászat és Mrazović–Tarisznyás Györgyiféle kapcsolat volt az a két valós elem, amire az egész Rajk–Ranković találkozó meséje felépült.

Klein Antal a Rajk-perben mint „horthysta földbirtokos” szerepelt, s életének, közéleti pályájának néhány fontos mozzanatát teljesen elhallgatták. 1885-ben született Gádoron (ma Jugoszlávia). Budapesten jogi és államtudományi doktorátust szerzett, Innsbruckban két évig teológiát és társadalomtudományokat tanult. Jogász pályáját egészségügyi okok miatt (tüdőbaja volt) ott kellett hagynia. Megnősült, 1915-től felesége Paks melletti, biritó-pusztai, 600 holdas birtokán gazdálkodott. 1920 májusától Tolna megye kormánybiztosa, augusztustól főispánja. 1926-tól egységespárti képviselő, az Egységespárt agrárius csoportjához tartozott. 1931-ben átlépett az ellenzéki kisgazdapártba, 1941-ig e párt programjával parlamenti képviselő. Kisgazdapárti múltjáról a Rajk-per során teljesen elfelejtkeztek, amint arról sem volt szó, hogy 1938–39-ben nemzeti hazafias alapon élesen támadta a Volksbundot, s 1939. június 22-i parlamenti felszólalásában leleplezte, hogy dr. Heinrich Mühl kormánypárti képviselő, a Volksbundot irányító Basch csoport embere „külföldi német pénzt kap”.2 A sváb származású Klein valójában nem volt németellenes: támogatta Teleki alapvetően németbarát külpolitikáját; helyeselte az antikomintern paktumhoz való csatlakozást; nyilvánosan örömét fejezte ki a „területi szerzemények”, elsősorban szülőföldje, a Bánát Magyarországhoz kerülése miatt. Bajcsy-Zsilinszkyvel való ellentétei miatt 1941. február elején kilépett a kisgazdapártból,3 s a háború alatt érdemi politikai tevékenységet már nem fejtett ki. A felszabadulás után teljesen visszavonultan élt, a politikai életben nem vett részt. A régi kisgazdapárti vezetőkkel azonban fenntartotta a kapcsolatot, időnként feljött Budapestre a kisgazdapárti pártközpontba, vagy a régi ismerősök indultak le hozzá vadászni. (A Volksbund elleni kiállása miatt birtokából 300 kat. holdat megtarthatott.)

Klein Antal teljesen ártatlanul keveredett a Rajk-perbe. Rajkot letartóztatása előtt nem is ismerte, személyesen nem találkozott vele. Miért vállalt mégis mindent? Mert azt remélte, hogy így könnyebben megúszhatja. Három


évig ült magánzárkában. 1952–53-ban a család kérésére Dinnyés Lajos közbenjárt Rákosinál, s valamelyest enyhítettek helyzetén. 1956 nyarán szabadult. Több mint egy évig Cseh Zoltánnénál, a kisgazdapárt egykori titkárnőjénél lakott, ő gondozta. 1956 után politikailag rehabilitálták, lakást és nyugdíjat kapott. A hatvanas évek elején Dobi István segítségével fiához az NSZK-ba utazott, és nem tért vissza Magyarországra. 1979. november 4-én, 94 éves korában halt meg Ausztriában, Burgenlandban .4

Dr. Klein Imre ma nyugdíjas, és az NSZK-ban é1.

Dr. Klein Imre levele és feljegyzése megtalálható: Zoltán Pfeiffer’s Collection. Box 1. Correspondence. 1949. Rare Book and Manuscript Library (Buttler Library). Columbia University. New York. USA. Mindkét dokumentum eredeti Klein Imre aláírásával. A jeljegyzést teljes terjedelmében közöljük, a kísérő levél nélkül. Saját beszúrásainkat szögletes zárójel jelzi.

DOKUMENTUM

Klein Imre feljegyzése Pfeiffer Zoltánhoz

Látva helyzetem tarthatatlanságát, ez év [1949] márciusában menekültem el Magyarországról. Édesapám eleinte ingadozott, később minden rábeszélésem dacára sem volt hajlandó velem jönni. Mindig azt hangoztatta, hogy Ő a háború után nem politizált, semmiben részt nem vett, így nincs mitől tartania.

Egy alkalommal, még 1947 szeptemberében Aranyos Béláné (Anci),5 Dobi6 titkárnője és Czecey Károlyné (Boriska)7, akik apámat még a régi kisgazdapártból ismerték és szerették, Dobival autóval Paks felé járván behozták Dobit hozzánk. Dobival itt, ekkor ismerkedett meg először apám. A mi jó erős paksi kadarkánkból nem kellett sok, és Dobi bizony hamar jó hangulatba került és másnap délig mulatott. Ilyen állapotban csak irredenta nótákat énekelt és szidta a kommunistákat. Ettől kezdve Dobi, ha útba esett, mindig bejött hozzánk és természetesen mindig hangulatosan távozott.

Ilyen előzmények után jött létre 1948. január 11-én nálunk, ill. mivel a mai Magyarországon magán vadászterület nem létezik, a Dunaszentgyörgyi vadásztársaság területén, melynek én is tagja voltam, egy vadászat.

Úgy volt először, hogy csak Dobi, Mátéffy Géza,8 Szabó Árpád9 és Szentiványi Lajos10 jönnek le. Egy részük vadászni is, másik csak apámat meglátogatni. Tudni kell, hogy apám soha életében nem vadászott és vadásztársaságnak sem volt tagja. Később Szabó Árpád szólt Dinnyésnek,11 hogy Ő is jöjjön le. Dinnyés erre felhívatta apámat a miniszterelnökségre és közölte vele, hogy Ő is lejön, de ezeket és ezeket még meghívja. Ő bocsátott ki miniszterelnökségi meghívókat és így lett ebből állami vadászat. Így lett, meghíva többek között Puskin [szovjet követ12 (aki nem jött azonban el), Fiederkievicz13 lengyel, Aga Axe114 török, Vince15 román, Mrazovics16 jugoszláv követ és még sokan mások.

A vadászat után vacsora volt nálunk. Itt ismerkedett meg Mrazovics Tarisznyás Györgyivel,17 a paksi főjegyző lányával.

Pár héttel később, 1948 februárjában a lengyel követ meghívót küldött meglepetésszerűen apámnak és Tarisznyás Györgyinek, melyben meghívja Őket a lengyel kultúrküldöttség tiszteletére a Park klubban rendezett estélyre.

Apám elmesélése szerint itt Mrazovics azonnal Tarisznyás Györgyi mellé szegődött és hevesen udvarolt neki. Éjfél után pedig T. Györgyit és apámat, aki a lányt gardírozta, továbbá Bán Antal18 akkori iparügyi minisztert meghívta a követségi palotában levő lakására. Itt apám, miután Mrazovics mindig a lánnyal foglalkozott, Bán Antallal politizált, akivel ekkor ismerkedett meg. Még emlékszem arra, mikor apám nekem ezeket elmesélte, mondotta, hogy nagy vitába volt Bánnal, nem is hitte volna, hogy ilyen vad kommunista legyen.

Ettől az időtől fogva Mrazovics gyakran járt le Paksra a lányhoz, nálunk azonban a jan. 11-i vadászaton kívül egyszer sem volt. Két alkalommal, mikor Mrazovics Pakson volt, Tarisznyásék apámat és engem is meghívtak vacsorára. Mrazovics olyan vad kommunista volt, hogy lehetetlen volt vele politizálni, így ezt mindenki kerülte is. Egyik ilyen alkalommal Mrazovics engem magával vitt fel Pestre autójával. Ez áprilisban lehetett. Ezután biztos tudomásom szerint Mrazovics még egyszer volt Pakson. Májustól kezdve, ezt határozottan merem állítani (a kommunista tájékoztató iroda határozatának közzététele Tito kizárásáról tudomásom szerint júniusban volt19) Mrazovics egyszer sem volt Pakson.

Ezek voltak az előzmények. Mrazovicsról többet nem hallottunk, csak újságból olvastuk, hogy moszkvai


nagykövetté nevezték ki.

Ezekre több mint egy évre rá, ez év [1949.] július 15-én éjjel tartóztatta le az AVO apámat és Tarisznyás Györgyit Pakson. Mindkét családnak fogalma sem volt az okról, minden próbálkozásuk eredménytelen maradt, még a helyet sem tudták megállapítani, hogy hol vannak.

Mindkét család csak a szept. 11-én kiadott vádiratból szerzett tudomást, hogy mibe is keverték bele Őket.

A Rajk-per vádiratában szereplő titkos vadászat, ill. paksi találkozó, mely a mi biritói csőszházunkban történt volna meg, úgy a vádirat, mint Rajk, apám és Tarisznyás Györgyi vallomása szerint is 1948. október első napjaiban volt megrendezve. A pontos dátumot azonban sem Rajk, sem apám nem említi.

Én ez időben otthon tartózkodtam, így felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy amit itt leírok, mindenben megfelel a valóságnak és ezt bármikor esküvel is hajlandó vagyok megerősíteni.

Mivel apámmal mindent közösen csináltunk, így apámnak minden dolgáról tudomással bírtam. Apám ezekben az időkben (a tájékoztató iroda határozata után) soha nem tett említést, hogy Mrazovics Pakson járt volna, de ezt egyébként sem lehetett eltitkolni nagy autója miatt. Még kevésbé igaz az, hogy Mrazovics megkérte volna apámat, hogy lejöhessen hozzánk egy-két barátjával inkognitóba vadászni. Apám erről sem tett nekem említést. Fontos itt tudni, hogy apám nem vadászott, és miután a földbirtokreform a magánvadász területeket megszüntette, így vadászterülettel sem rendelkezett. Ezen terület a dunaszentgyörgyi vadásztársaság területéhez tartozott, mely társaságnak én, aki vadásztam korábban, tagja voltam. Azonban még 1948 nyarán, éppen Rajknak, az akkori belügyminiszternek a határozatával, mint reakciósnak, megvonták a fegyvertartási engedélyemet és puskámat be kellett szolgáltatnom. Apám ennek tudatában volt, tehát tudta, hogy a nagyrészt kommunistákból álló vadásztársaság területére sem Mrazovicsot, sem pedig mást még az én nevemben sem hívhat meg vadászni. És amíg tagja voltam a vadásztársaságnak, és apámnak egy barátja le akart jönni vadászni, mivel Ő nem vadászott, mindig nekem szólt. Ekkor nekem engedélyt kellett kérnem a vadásztársaság t. kommunista vezetőségétől, hogy vendéget fogadhassak. Csodálatos, hogy apám, aki ezeket mind tudta, nekem se szólt volna, és kitette volna vendégeit annak, hogy a kommunista vadőr, aki egyébként is pikkelt ránk, megfogja előkelő vendégeit. Nem beszélve arról, hogy ez a területrész abban a szezonban védettnek volt nyilvánítva, tehát még a tagok sem léphettek rá puskával. Figyelemreméltó még az is, hogy a t. vádiratkészítő és vallomáskészítő nem gondolt arra, hogy a vadászszezon csak okt. 15-én kezdődik, és Mrazovics, aki nagy vadász volt, és nyilván ismerte a törvényt, ilyen időpontban valószínűleg más ürügyet talált volna.

Tovább megyek. Rajk és a tanúk azt állítják, hogy ez a találkozó a csőszkunyhónkban (erről a csőszházról és egész birtokunkról a Magyar Nap c. kommunista lap szept. 16-i száma képes riportot is hoz. Természetesen ennek minden sorát külön is meg tudom cáfolni a képeken kívül semmi sem igaz benne.) október első napjaiban zajlott le.

Én pedig ezzel szemben állítom és naptáram jeljegyzései szerint bizonyítom is, hogy 1948-ban a szüret nálunk szept. 20-án kezdődött és egyfolytában október. 23-ig tartott. Én ez alatt az idő alatt reggeltől késő estig a szőlőben tartózkodtam, melynek közepében feküdt [az] a bizonyos csőszház. Állandóan 22 munkás dolgozott a szőlőben, akiknek nagy része este a nyolc kilométeres távolság miatt nem is ment haza Paksra, hanem a csősszel együtt a csőszházban aludtak. Itt tehát ebben az időben semmiféle titkos találkozó nem lehetett. A Magyar Nap azt állítja, hogy korán volt a szüret Klein Antal birtokán és a csőszöket korán elküldték! Hát csak kérdezzék meg az öreg Kiss József20 csőszt, hogy mikor hagyta ott a szőlőt.

Még pár érdekességre szeretném felhívni a figyelmet. Tarisznyás Györgyi vallomásában azt állítja, hogy apám a 116-os kilométerkőnél egy homokfutóval, melybe két ló volt befogva, várta Mrazovicsékat. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy nincs is olyan homokfutó kocsink, amibe két lovat lehetne befogni. Csak egy kis kétüléses fiakerünk volt (az oroszok jóvoltából, mert a többitől megszabadítottak), melynek két rúdja közé csak egy lovat lehetett befogni. Kölcsönözni sem tudott volna apám, mert a környéken nincs senkinek. Csodálatos különben is, hogy én, aki az egész gazdaságot vezettem, mind[erről] semmit sem tudok. Pedig apám nélkülem nem tett és nem is tehetett semmit.

Visszatérve az előzőekre, miért volt szükséges Mrazovicsnak, hogy a 6-os úton jöjjön hozzánk? Apám azt vallja, hogy azért kellett kocsival kimenni neki a 6-os úthoz Mrazovicsékért, mert onnan nem lehetett a dűlőúton bejönni autóval hozzánk.

Apám 32 éve él Biritón, csodálatos, hogy ne tudná, hogy hozzánk a kölesdi út vezet és közvetlenül e mellett van a kastélyunk. Ez elsőrendű kövesút, ezt Mrazovics is tudta, mert jan. 11-én arra a vadászatra azon az úton jött


egészen a házunkig. És az Ő inkognitójuk ezen az úton sem lett volna veszélyeztetve. Sőt!

A tárgyalás folyamán tehát magyarázatot igyekeznek adni arra nézve, hogyan került Rajk és Mrazovics (Apám és Tarisznyás Györgyi vezetésével) a találkozás színhelyére a csőszkunyhóhoz.

Azonban sem Rajknak, sem a tanúknak a vallomása nem világítja meg, hogy a másik fél, Rankovics21 hogyan került a találka helyére, a csőszházhoz. Vagy Rankovics annyira ismerős volt a tereppel, hogy autójával átjőve a jugoszláv határon egyenesen a mi szőlőnkbe talál? Lehetséges? Ha Rajkot kalauzolni kellett, jugoszláv kollégája hogy ismerhette a dűlőutakat? Vagy talán az a valószínű, hogy a tárgyalás előkészítői erre a szerepre nem találtak megfelelő médiumot?

Rajkot a májusi választás után tartóztatták le, apámat július közepén. Feltételezhető-e, ha megtörtént volna a találkozó, hogy apám otthon marad Rajk lefogása után?

Családom mindent elkövetett, hogy apámmal kapcsolatot teremtsen, annál is inkább, mert elhurcolásakor egy szál nyári ruhában vitték el. Azóta elmúlt a tárgyalás, és a szájába adott vallomása sem látszott terhelőnek reá nézve, így bíztunk, hogy kiengedik. Ennek ellenére továbbra is a legsötétebb homály fedi hollétét és hogylétét. Minden próbálkozás teljesen eredménytelen maradt.

Hazulról kapott értesülésem szerint nemcsak róla, de a többi, e per kapcsán elhurcolt és ártatlanul bebörtönzött emberről is semmi hír, nyomtalanul eltüntetik őket, nehogy valamiben, valaha is cáfolatot tudjanak adni.

Graz, 1949. nov. 10.

Dr. Klein Imre

Jegyzetek

1 Rajk László és társai a népbíróság előtt. Bp. Szikra, 1949. 12.l.

2 Az 1939. évi június hó 10-ére összehívott Országgyűlés Képviselőházának naplója. Bp., 1939. I. k. 136 és köv. oldalak.

3 Kis újság, 1941. február 8. Klein Antal levele Tildy Zoltánhoz.

4 Cseh Zoltáné és Pártay Tivadar közlései alapján.

5 Helyesen: Aranyosi Béláné: gépírónő, 1942-ig a Független Kisgazda szerkesztőségében dolgozott, majd átkerült a kisgazdapárt központjába. 1947-től Dobi István titkárnője.

6 Dobi István (1898–1968): földmunkás, kisgazdapárti politikus, miniszterelnök. 1936-tól tagja a kisgazdapártnak, 1945-től a Magyar Parasztszövetség Országos titkára. 1945. augusztus 20-tól az FKgP alelnöke, 1947. július 1-jétő1 elnöke. 1947. november 4-től nemzetgyűlési és országgyűlési képviselő. Különböző miniszteri tisztségeket töltött be a Tildy-, Nagy Ferenc- és a Dinnyés-kormányban. 1948. december 10-től 1952. augusztus 14-ig, miniszterelnök.

7 Ma: Cseh Zoltánné: titkárnő, 1938-tól 1956-ig a kisgazdapárt központjának alkalmazottja.

8 Mátély Géza (1899–?): kisgazdapárti politikus, 1930-tól tagja „a Független Kisgazdapártnak, 1932-től Eckhardt Tibor személyi titkára. A felszabadulás után 1945 novemberétől nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő. 1947. szeptember 12-től 1948. április 7-ig a párt PB tagja. 1945–1947-ben közellátásügyi, 1948-ban földművelésügyi államtitkár.

9 Szabó Árpád (1887–1948): pedagógus, kisgazdapárti politikus, miniszter. A Független Kisgazdapárt alapító tagja (1930). 1945. augusztus 20-tól a párt PB tagja, 1948. szeptember 12-től ügyvezető alelnöke, 1948. április 7-től társelnöke. 1945. november 4-től képviselő. 1947. szeptember 24-tő1 1948. április 16-ig földművelésügyi miniszter a második Dinnyés-kormányban.

10 Szentiványi Lajos (1883–1956) ügyvéd, kisgazdapárti politikus. A harmincas évek elejétől tagja a Független Kisgazdapártnak, majd titkára és pártigazgatója. 1939-től parlamenti képviselő. 1945. augusztus 20-tól a párt alelnöke, 1946. szeptember 7-től a PB tagja, 1948. április 17-től társelnöke. 1945. november 4-től ismét képviselő. 1945-től a Magyar Nemzeti Bank alelnöke.


11 Dinnyés Lajos (1901–1961): középbirtokos kisgazdapárti politikus. 1930-tól a kisgazdapárt tagja, 1931–1939 között a párt programjával képviselő. A felszabadulás után az FKgP Országos Intéző Bizottságának, majd a PB-nek tagja. 1947. március 14-től 1947. szeptember 24-ig honvédelmi miniszter, 1947. május 31-től 1948. december 10-ig miniszterelnök.

12 Puskin, G. M. (1909–1963): szovjet diplomata, 1945. november 2-tő1 a Szovjetunió budapesti követe.

13 Fiederkieviez Alfred: lengyel diplomata, 1947 októberétől Lengyelország budapesti követe.

14 Aga Axel, helyesen: Aagah Aksel: török diplomata, rendkívüli miniszter és meghatalmazott követ, 1947. január 23-tól Törökország budapesti követe.

15 Vincze János (1911–?): magyar származású romániai politikus, 1947. novembertől 1948. május 21-ig Románia budapesti követe.

16 Mrazović, Karlo (1902–?): jugoszláv kommunista politikus, diplomata. 1927-től tagja a Jugoszláv Kommunista Pártnak, 1940-től a Horvát Kommunista Párt KB-nak és PB-nek tagja. Politikai komisszárként részt vett a felszabadító harcokban. A felszabadulás után miniszter Horvátországban, 1947. március 27-től budapesti követ, 1948-tól 1949-ig moszkvai nagykövet.

17 Tarisznyás Györgyi (1920–1978?): Tarisznyás Gerő főjegyző leánya, kereskedelmi iskolai tanárnő.

18 Bán Antal (1903–1951): szociáldemokrata politikus, miniszter. 1945. augusztus 20-tól az SZDP pártvezetőségének és a PB-nek tagja. 1945. június 1-jétől 1948. február 28-ig iparügyi miniszter.

19 A Tájékoztató Iroda határozata 1947. június 29-én jelent meg a magyar sajtóban.

20 Kiss József: személyéről nem sikerült többet megtudnunk. A Magyar Nap 1949. szeptember 16-i száma tesz róla említést.

21 Ranković. Aleksandr (1909–1983): jugoszláv kommunista politikus. 1946-tól a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége KB-nak tagja, illetve titkára, 1946-tól külügyminiszter.

2. Képek


1. Savoyai Jenõ herceg és a magyarokBENDA Kálmán

Savoyai Jenő herceg és a magyarok

1686-tal kapcsolatban több cikk is érkezett szerkesztőségünkbe. Így Savoyai Jenőről, aki a felszabadító háború legkiemelkedőbb hadvezére volt. (A szerk.)

1711-ben – a kurucok majtényi fegyverletételének hírére – a felső-ausztriai Szent Flórián apátság megbízta Leonhard Sattler szobrászt, hogy készítsen egy díszágyat Savoyai Jenő herceg számára. Az igen nagy méretű ágyon – amely 1933-ban a bécsi Savoyai kiállításon látható volt – a művész színesre festett és aranyozott faragványokon, allegorikus képekben mutatta be a herceg életét. Alul, az ágy lábánál egy katonai sátor előtt a bekötött szemű Ámor áll; fölül, az ágy fejénél virágokkal díszített puttók lebegnek, egyikőjük dobpergéssel hirdeti a hadvezér dicsőségét. Az ágy két oldalán a győzelmi jelvények sorakoznak, az ágy négy sarkán pedig négy alak áll, egyszersmind ők az ágy lábai. A fejnél két gránátos, sisakban, lándzsával, mintha őrségen állnának. Alul Ámortól jobbra és balra – a herceg által legyőzött népek megszemélyesítői – bilincsben –, egy török és egy magyar.

Nem látszik valószínűnek, hogy a művész saját egyéni véleményének adott kifejezést alkotásában. Ez a barokk allegória az osztrák klérus álláspontját fejezte ki, ami lényegében megegyezett a bécsi uralkodó körökével. Kérdés azonban, hogy vajon ez az allegória a herceg érzéseivel és gondolataival is egybevágott-e?

A történetírások „nemzeti szempontjai”

Az osztrák történetírás már a 19. században kinyilvánította azt a véleményét, hogy Jenő herceg megvetette a magyarokat, és az ország teljes behódoltatására törekedett. Alfred Arneth, aki az 1848–49-es szabadságharc után nem titkolt bizalmatlansággal nyilatkozott a magyarokról, érzéseit átvitte Savoyai Jenőre is. Háromkötetes nagy életrajzában úgy vélte, hogy a herceg gyűlölte a magyarokat, mert ez a nép nem ismeri a fegyelmet és a hűséget, nincs benne kötelességérzés és mindig kész a lázadásra.

Arneth véleményét nagyjából és egészében a későbbi osztrák történetírás is átvette, sőt belekerült az egyetemes irodalomba is. Csak az angol Nicholas Henderson merte 1964-ben megkérdőjelezni Savoyai Jenőről szóló életrajzában. Henderson úgy vélte, hogy Jenő herceget nem az érzései, rokonszenv vagy gyűlölet irányította, hanem az államérdek. Nézeteit azonban a történetírás nem vette át. Sőt, Helmuth Rössler német történész 1964-ben a Délnémet Történelmi Bizottság kismartoni konferenciáján kifejtette: Jenő herceg gyűlölte a magyarokat, egyrészt a társadalmon élősködő nemesi rendszerért, másrészt meg azért, mert hadjáratain állandóan a magyarok árulásától kellett rettegnie, ezek ugyanis titokban a törökkel szűrték össze a levet.

Véleményét azonban sem Arneth, sem Rössler nem tudta – nem is törekedett – adatokkal alátámasztani, ilyenféle vizsgálatra másoknál sem került sor.

A magyar történetírás jóformán csak a hadvezérrel foglalkozott. Egy-egy tanulmányban ismertették ráckevei kastélyát, bécsi képzőművészeti gyűjteményét és könyvtárát, a politikusról és az államférfiról azonban hallgattak. Általában úgy tekintették, mint a bécsi udvar politikájának képviselőjét; ez az elképzelés egyébként beleillett az Arneth által rajzolt képbe. Ahogy Acsády Ignác írta az 1898-ban megjelent Magyarország történetében: „A »nemes lovag«, mint katonái nevezték, legfényesebb diadalait magyar földön aratta és nevét nemzeti történelmünk lapjaira soha el nem halványuló fénnyel jegyezte be. Lelkileg mindazáltal nem közeledett a magyarsághoz, s nemzeti és politikai törekvéseivel éppoly idegenen, ellenszenvesen állt szemben, mint az udvar más hangadó egyéniségei.”

Volt néhány magyar patrióta, aki viszont azt bizonygatta, hogy a „nemes lovag” a nemes magyar nemzetnek barátja volt, más nem is lehetett. Balogh Károly, a törökökön aratott 1697. évi nagy zentai győzelem kapcsán kifejtette, hogy Jenő herceg teljes szívéből „szerette a derék magyar népet”. Hóry Etelka Milánóban, olaszul megjelent könyvében azt mondja: Savoyainak köszönhető, hogy a bécsi udvar Magyarország teljes megsemmisítését célzó szándékai nem valósultak meg. Igaz, mondja, öt barátnője, Batthyány gróf özvegye, Strattmann grófnő befolyásolta, aki a könyvben tüzes magyar honleányként jelenik meg. Említsük még meg Horváth Miklósnak 1963-ban megjelent tanulmányát. Eszerint Savoyainak köszönhető, hogy a császár hosszú habozás után, 1683-ban rászánta magát a török elleni támadó háborúra. Nem is vitás – mondja Horváth –, hogy a herceg a magyar érdekeket képviselte.


Annyi bizonyos, hogy nem könnyű dolog Savoyai Jenő érzéseire határozott megnyilatkozásokat találni. Leveleiben, amelyeket szinte kivétel nélkül diktált, rövid, határozott parancsokat közölt, vagy katonai eseményeket irt le szűkszavú mondatokban. Politikai véleményét csak nagyon ritkán nyilvánította ki. Naplót sohasem vezetett, emlékiratokat nem írt (a neve alatt közreadott memoár hamisítvány), a széplelkek mindenáron való közlési vágya idegen volt számára. Mégis, talán nem reménytelen vállalkozás kihámozni, hogyan gondolkozott Magyarországról, mi volt a véleménye a magyar katonákról és csapatokról, egyetértett-e az udvar magyarországi politikájával, és hogyan vélekedett a magyar nemesség nemzeti törekvéseiről.

Államérdekből „magyarbarát”

Savoyai Jenő 1683 őszén került Magyarországra, a törököt üldöző keresztény sereggel. Lehetséges, hogy már Franciaországban is hallott a magyarokról, de az országot és népét most ismerte meg a háborúban, katonaként. Bécsben, a török ostrom idején bizonyára csak rosszat hallott Thököly fejedelemről és a kurucokról. A bécsi udvar és a magyar nemzet közötti viszony már évtizedekkel előbb súlyosan elmérgesedett, s a császár és környezete a magyarokban zabolátlan rebelliseket látott, akikben nem lehet és nem szabad megbízni. Mégis úgy tűnik, hogy a herceg, aki kezdettől fogva éles szemmel figyelte környezetét, a magyarokról való véleményét előítélet nélkül alakította ki. 1693-ban így nyilatkozott a magyar katonaságról: „Tapasztalatból tudom, hogy a magyarok bátorságára és mindig jó időben kimutatott merészségére biztosan lehet számítani.” 1701. augusztus 29-én pedig egy Zinzendorf grófhoz írott levélben ezt írta: „Tudja ön, hogy miért tartom a magyar katonát olyan nagyra? Azért, mert a magyarban azt a páratlan tulajdonságot fedeztem fel, hogy nem kerül fáradtságába azzá lenni, amivé akar. Ebben a vonatkozásban az a legfeltűnőbb, és úgy látom, ezt az udvar sem becsüli eléggé, hogy a nemes és a nem nemes egyaránt rendelkezik ezzel a tulajdonsággal.”

Véleményét később sem változtatta meg. Elsők között ismerte fel a magyar könnyűlovasság használhatóságát, és egyik szószólója volt a magyar huszárezredek felállításának a császári seregben. Számukra a magyar vezényleti nyelvet is engedélyezte, ugyanis ő, a Haditanács elnöke – ellentétben a későbbi állásponttal –, ebben semmi veszélyt nem látott a hadsereg egységére nézve.

A Habsburg monarchia belpolitikájába a herceg csak később kapott beleszólást, ekkor azonban többször védte a Haditanácsban és a minisztertanács konferenciáin a magyarokat, és helytelenítette azokat a rendelkezéseket, amelyek – mintegy büntetésből – hátrányos helyzetbe hozták az országot. Nem értette, hogy miért é1 a kormányzatban állandó gyanakvás a magyarok iránt. Ahogy 1704-ben Adam Liechtenstein hercegnek írta: „A magyarok örökké hálásak lesznek az uralkodónak, hogy a török jármot levette a nyakukról. Nekem úgy tűnik azonban, hogy ezt a bátor és jószívű nemzetet mindenáron be akarják feketíteni a császár előtt.” A minisztertanácsi konferencia elnökeként tiltakozott, amikor emelni akarták Magyarország adóját, mondván, hogy az országot az állandó háborúk elpusztították, és a súlyos adók elviselhetetlenek a parasztok számára. A magyarok alkotmányjogi sérelmeit meg kell vizsgálni – javasolta többször is –, és ha jogosak, orvosolni kell őket. „Attól félek, hogy ha a magyar nemzetnek minden jogát karddal kell kikényszerítenie, ez végül azt eredményezi, hogy a kölcsönös bizalom teljesen elvész, márpedig ezt a kincset, ha elveszett, nem lehet többé visszaszerezni.” Nem értett egyet a protestánsok üldözésével sem, és úgy vélte: „A katolikus papság tevékenységének határt kellene szabni Magyarországon.” A jezsuiták működését teljesen elítélte, és egyáltalában nem rejtette véka alá véleményét, hogy a rend erőszakos térítései nagyban hozzájárulnak az országos elkeseredettséghez. Ahogy mondotta, a jezsuiták állandóan ingerlik a lakosságot, és „a nekikeseredett magyar nem bír többé uralkodni magán”. 1723-ban III. Károly császárkirálynak a következő tanácsot adta: „Felséged adjon Magyarországon vallási ügyekben teljes szabadságot az ágostai és a helvét hitfelekezetnek, és azt, aki a vallási békét megzavarja, törvényesen büntessék meg.”

Magyarországi birtokain több faluban kálvinista vallású jobbágyok éltek, egyrészt a Csepel-szigeten, másrészt Dél-Baranyában, a Duna–Dráva szögben. Utóbbi helyen unitárius és görögkeleti vallásúak is akadtak. A közvetlenül szomszédos egyházi birtokon a pécsi püspök nem engedélyezte a nem katolikusok vallásgyakorlatát, a Savoyai-birtokokon viszont senki nem akadályozta őket.

A Rákóczi-szabadságharc komoly gondokat okozott Savoyainak. Már 1708-ban az volt a véleménye, hogy a magyarországi császári sereg főparancsnokává magyart kell kinevezni, mert – ahogy mondotta – olyan emberekben, mint Heister generális, a magyaroknak nincs bizalmuk. Amikor a szatmári béke hírét Mainzban kézhez vette, öröme határtalan volt. „Tízszer megcsókoltam levelét – írta 1711. június 20-án gróf Pálffy János tábornagynak. – Én kezdettől fogva egy második Teleki Mihályt láttam önben; ő megmentette hazáját, ön pedig inkább okosságával, mint karddal megtartotta azt.

Államérdekből „magyarellenes”


Mindez vajon azt jelentené, hogy Savoyai Jenő barátja és védelmezője volt Magyarországnak? Talán rokonszenvvel, netán különös szeretettel viseltetett a magyar nemzet iránt? Azt hiszem nagyot tévednénk, ha a herceg megnyilatkozásai mögött érzelmeket keresnénk. Henderson helyesen állapította meg: nem az érzelmek irányították őt. Nem vezette őt szeretet a magyarok iránt, ahogy a Habsburg monarchia más népei iránt sem. Franciának érezte magát, aki hűséget esküdött a császárnak, és minden törekvése arra irányult, hogy a dinasztia helyzetét erősítse és francia mintára kiépítse a Habsburgok abszolút hatalmát. Ahogy ezt Alfred Arneth is jól látta: „Mindig és mindegyik ország esetében ellenezte a nép elnyomását, sőt azon volt, hogy gyorsan és hathatósan segítse.” A magunk részéről hozzátennénk: nem a népek iránti együttérzésből, hanem az állam belső nyugalma érdekében. „Sire – mondotta Lipót császárnak 1703-ban –, az állam felséged hadseregén nyugszik, enélkül felséged hatalma ki volna szolgáltatva a törököknek, a franciáknak és talán egy napon a magyaroknak is.” Meg volt róla győződve, hogy az európai nagyhatalmi állásért vívott harcok belső nyugalmat követelnek, és ez a nyugalom csak akkor valósítható meg, ha egyik nép, egyik egyház sem kap kiváltságokat a többi rovására, ha egyikőjük sem érzi magát elnyomva, Ha ezt nem tartják meg – mondotta –, „a hűség és a hit egykettőre semmibe foszlik” és akkor jönnek a zavargások. Vallási dolgokban sem a lelkiismereti szabadság gondolata vezette, hanem egyedül az államérdek, Ahogy 1714-ben írta Passionei pápai nunciusnak; „A vallási viszály eddig még minden államot tönkretett. Itt sem sok hiányzott ahhoz, hogy a jezsuiták Magyarországon a protestánsok üldözésével az Ausztriai Ház uralmát végveszélybe sodorják.”

Ezzel a felfogással függ össze, hogy Savoyai Jenő szerint egyetlen népnek sincs joga arra, hogy magának megkülönböztetett helyzetet követeljen, és hogy ennek érdekében uralkodójával szembeszegüljön. Aki a király ellen fegyvert fog, mindegy, hogy milyen okból, az számára lázadó, rebellis, és fegyverrel kell móresre tanítani. Ő, aki Magyarország alkotmányos jogai érdekében több ízben fölemelte a szavát, minden tárgyalást és engedékenységet ellenzett II. Rákóczi Ferenccel és a kurucokkal. „Az a véleményem – írta 1703-ban, a magyarországi fölkelés első híreire –, hogy ennek a hátunkban támadt rebelliónak nem Ragotzi és Berczeni az elsődleges okozói. A magyar lázadás előidézőit nagy részben itt [Bécsben] kell keresnünk. Ragotzi hercegné (akinek én szívesen megadom a hercegi címet) több alkalommal is mondotta, és nekem is vannak a kezemben erre vonatkozó levelek, hogy a magyar rebellió igazi okozóit Bécsben kell keresni, a fekete reverendások közt…. Mivel azonban a hatalomnak most döntenie kell, így nincs más választás, mint fegyverrel a rebellisekre rámenni, hogy ezzel a külföldi segítségbe vetett minden reményüket meghiúsítsuk.” Ahogy 1706-ban írta: „Csak az ágyúk dönthetnek, a hatalomnak fegyverrel kell eljárnia, hogy aztán jóságot mutathasson.”

Amikor a Bécs és Rákóczi közötti béketárgyalások hírét az itáliai hadszíntéren meghallotta, felháborodottan tiltakozott. „Mióta kell a fejedelemnek alattvalóival, méghozzá rebellis alattvalóival békét kötnie? Egyáltalában, van-e joga a rebellisnek háborút viselni? Milyen törvény kötelezi a fejedelmet a lázadókkal való tárgyalásokra? A császár bármikor kész arra, hogy meghallgassa a magyarok javaslatait a nemzet sérelmeinek orvoslása ügyében; arra is kész, hogy a javaslattevésre maga szólítsa fel a magyarokat, hogy azután a panaszokat óhajuknak és kívánságuknak megfelelően orvosolja. De azt, hogy rebellisekkel egyezkedjék, egy külföldi hatalommal paktálókkal béketárgyalásokat kezdjen, időszerűtlen engedékenységével és a tárgyalásokkal hallgatólagosan elismerje a háborúhoz és a békéhez való jogukat, ezt sem a nemzetközi jog, még kevésbé a magyar alkotmány nem írja elő.”

Az egyszer megkötött szerződést viszont szentnek tekintette. Amikor a bécsi Udvari Kamara vonakodott kifizetni Károlyi Sándornak azt az 50 ezer forintot, amit a szatmári béke körüli kiadásai és fáradozásai ellenértékeként ígértek neki, Jenő herceg haragosan írta Mühlbergből: „Amit az ember megígért, azt meg kell tartania, különben a hűség és a hit semmibe megy. Ezért mindig előzetesen kell mérlegelni, mielőtt valakinek valamit ígérünk, hogy teljesíthető-e; de ha megígértük, akkor teljesíteni kell. Nagyra értékelem az Udvari Kamara takarékoskodását, ahol azonban a császár szava és tekintélye forog kockán, ott hagyjanak fel a takarékoskodással.”

A magyar rendi kiváltságokkal, a magyar nemesi hatalommal sohasem rokonszenvezett, a Rákóczi-szabadságharc után azonban már határozottan ellenségesen állt vele szemben, s ahol tehette, ellene fordult. Hogy a császár abszolút uralmát erősítse, a teljes központosítás mellett volt, és arra törekedett, hogy a rendi önkormányzatot megszüntessék. Az 1718. évi pozsareváci béke után azt tanácsolta az udvarnak, hogy a töröktől visszahódított dél-magyarországi, bánsági részeket a magyar kormányzati szervek kikapcsolásával rendeljék közvetlenül Bécs alá. „Fontos – mondotta –, hogy nemcsak a summus principatus [a legfőbb felségjog], hanem a dominium terrestre [a földesúri jog] is a császár kezében legyen.” Ő javasolta, hogy a Bánságot ne engedjék vissza a régi magyar megyerendszerbe, hanem – ahogy mondotta – „külön szervezetet kell neki adni, és nemcsak most, de majd a béke idején sem szabad ezt a vidéket Magyarországhoz csatolni, hanem minden tekintetben meg kell tartani császári rendelkezés alatt”.

Ugyanebből a meggondolásból pártolta a déli határ mentén húzódó katonai határőrvidék szerb telepesekkel való


megerősítését, ahogy támogatta azokat a törekvéseket, amelyek a német elemet kívánták az országban gyarapítani. Ő maga is telepített német parasztokat saját birtokaira. Arra számított, hogy ezzel a határőrvidéken és az ország belsejében is megbízható emberek állnak majd rendelkezésre, akik háború esetén a törökök ellen, de ha a szükség úgy hozza, a magyarokkal szemben is felhasználhatók. Ezeknek a vitathatatlanul magyarellenes javaslatoknak – amelyek részben meg is valósultak – az indítékai azonban ismét nem érzelmek voltak, ellenszenv vagy gyűlölet a magyarok iránt, rokonszenv vagy szeretet a szerb és német telepesek irányában. A herceg úgy vélte, hogy erre államérdekből van szükség.

Mindebből következik, hogy Leonhardt Sattler szobrász tévedett, amikor 1711-ben Savoyai Jenőt és a magyar nemzetet érzelmileg szembeállította, és a herceget Magyarország leigázójaként ábrázolta. Végül is Magyarország Savoyai Jenő hadvezéri zsenijének köszönhette, hogy 150 éves uralom után a törököket kiszorították az országból. A nagyharsányi csata 1687-ben, a megsemmisítő győzelem Zentánál 1697-ben, a péterváradi ütközet és Temesvár bevétele 1716-ban felszabadították az országot. Ezzel lehetővé vált a királyság korábbi területi egységének helyre állítása és az 1541-ben megakadt fejlődés újraindulása. Savoyai Jenő lovas szobra Budapesten a királyi vár Dunára néző bástyáján Magyarország háláját fejezi ki a hadvezér és az államférfi iránt.

2. Képek


1. Román címer magyar kéztõl, 1921�KÖZÖS DOLGAINKRÓL

SAS Péter

Román címer – magyar kéztől, 1921

A párizsi békerendszer következtében Románia területe jelentősen megnőtt. Ez a területgyarapodás hozta magával a román államcímer megújításának igényét. Az új címert I. Ferdinánd román király személyes megbízására Köpeczi Sebestyén József magyar heraldikus tervezte 1921-ben.

Köpeczi Sebestyén József 1878-ban született Erdélyben, Széken. Fiatal korában festőművésznek készült, Budapesten, Párizsban és Münchenben tanult. Pályájának erről a szakaszáról tanúskodik a kolozsvári Ferencrendiek templomában lévő Szent Imre-kép. Később művészettörténész, címerszakértő lett. Festő-heraldikusi pályája a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesedett ki. 1916–1919 között az Országos Levéltár megbízott címerfestője volt. Az I. világháború végén hadnagyi rangban hadfestőként szolgált a Székely Hadosztályban. Ezért Brassóba internálták, majd szabadulása után – előneve miatt – a Háromszék megyei Köpecre irányították. Itt alapított családot, feleségül véve Gyenge Ilonát. Két fiuk, András és Albert a II. világháborúban esett el.

Köpecen a gazdálkodás mellett művészi munkát is végzett: a helybeli református templomot díszítette a hamvaiból újraéledő főnixet ábrázoló faliképpel. Műemlékvédelemmel is foglalkozott: 1937-ben ő vezette a vargyasi Dániel-kastély restaurálási munkálatait, 1946-ban a széki templom, 1956-ban a kolozsvári Szent Mihály templom helyreállítását segítette szakmai tanácsaival.

Címertani tanulmányai mellett a tízes években Sándor Imrével együtt szerkesztette a Genealógiai füzeteket. Jelentős szakírói tevékenysége. Fontosabb tanulmányai: Néhány középkori címeres emlék Segesváron. (Művészeti Szalon, 1928. 6–7. sz. 10–12.); A brassói Fekete templom Mátyás-kori címerei. Cluj-Kolozsvár, 1927. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 8. sz.); A Becse-Gergely nemzetség, az Apafi és a bethleni gróf Bethlen család címere. (Erdélyi Irodalmi Szemle, 1928. 1–4. sz. 69–83. és Erdélyi Tudományos Füzetek, 13. sz.); A középkori nyugati műveltség legkeletibb határai. Cluj-Kolozsvár, 1929. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 19. sz.). Utolsó tanulmánya a „Kelemen Lajos emlékkönyv”-ben (Bukarest, 1957) jelent meg, A gelencei mennyezet- és karzatfestmények címmel.

Az 1921. évi megbízásához visszatérve, így számol be erről Jakubovich Emil paleográfusnak 1921 decemberében írt levelében: „A nyár elején az ekeszarvától felhivatott a király Bukarestbe, hogy készítsem el az ország címerét – a Sors így kívánta, elkészítettem, s júl. 6-án ő felségénél voltam villásreggelin Sinaiában; a mű sikerült, legfelsőbb elismerésben részesültem a királytól, királynőtől és trónörököstől s sok ilyen szép megbízásban részesültem – most, hogy beállott a tél, dolgozom rajtuk. Bukarestbe egy királyi heraldikai és genealógiai társaságot akarnak alapítani ő felsége védnöksége alatt, s én kaptam a megbízást, hogy az alapszabály tervezetet elkészítsem… Az államcímer egy példányát mellékelem. Mindenesetre szerényebb, mint a cseh–szlovák, melyik a kettős kereszttel jelzi a »foglalt« részeket.”

Az új címer nem két, hanem három egymásra helyezett pajzsból áll. (Kibővült „a Hohenzollern-címerrel, mint szívpajzzsal.) A középpajzson szereplő 3. címerkép – Bánát a Szörényi Bánsággal – kibővült egy új motívummal, mely Traianus hídját jelképezi a Dunán. Az eredetileg 4. címerképben szereplő Dobrudzsa betolt ékként a 3. és 4. címerkép, közé került. Helyébe, tehát a 4. címerképként bekerül egy teljesen új motívum, Erdély régi címerképe (a székelyeket nappal és holddal, a magyarokat kiterjesztett szárnyú sassal és a szászokat a hét bástyával, kulcsos városokkal, jelképező motívuma).

Ebből is látszik: szakmájának, a heraldika tudományának elsőrendű szakembere volt. Csak így fordulhatott elő, hogy az új román állam éppen rá, egy erdélyi magyar emberre bízta az államcímer megalkotását.

2. Képek


1. Az Áchim-ügyTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

SIKLÓS András

Az Áchim-ügy

Politikai publicisztikánk immáron fél évszázada, történeti irodalmunk majd három évtizede feszegeti, vajon igaz-e, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére gyilkolta meg az alföldi parasztvezért, Áchim Andrást. (Ahogy azt a korábbi vizsgálat megállapította.) Noha a gyilkosság pontos rekonstruálása – nem először a történettudományban – lehetetlen, mivel közvetlen szemtanúk nem voltak, a történettudomány egyértelműen a gyilkosság mellett voksol. Mivel a napi sajtóban újra és újra felbukkan Bajcsy „tisztázásá”-nak igénye, helyt adtunk a történeti kutatás és szakirodalom érveit összefoglaló Siklós András egyetemi tanár cikkének. (A szerk.)

A fent közölt címmel Antalffy Gyula tollából hosszabb közlemény jelent meg a Magyar Nemzet 1986. december 31-i számában. Csodálkozással olvastam a benne foglaltakat, a közlemény fejtegetéseit.

Mint együttérző, teljességgel megértem, hogy a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endréről a tisztelet hangján emlékezzünk meg, hogy elismeréssel és megbecsüléssel szóljunk a német fasizmus elleni kiállásáról, harcos bátorságáról.De a tisztelet és megbecsülés, úgy vélem, nem szolgálhat indokul és ürügyül történelmi tények megváltoztatásához, régmúlt események szélsőségesen egyoldalú beállításához.

Az Áchim Andrással és a gyilkosság körülményeivel foglalkozó sokrétű irodalomból első helyen a kortársak feljegyzéseire helyes utalni. Azok közül, akik a történtek idején Békéscsabán voltak, és az eseményeket, a per tárgyalását testközelből követték nyomon, Fényes Samu, a kitűnő, haladó szellemű újságíró és tanító nevét kell megemlíteni. Fényes az özvegy jogi képviselőjeként jelent meg a tárgyaláson. A kortársak körébe tartozik Bölöni György, a Kossuth-díjas író, az Élet és Irodalom egykori szerkesztője, aki a tárgyalás idején, 1911 májusában a Világ munkatársa volt és a helyszínről küldte tudósításait. Kortárs volt Domokos József, aki élete végén a Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztét töltötte be. Domokos 1911 tavaszán ügyvédbojtárként tevékenykedett Békéscsabán; a gyilkosságot megelőző napon az utcán találkozott a Zsilinszky fiúkkal, akik Fehér Károly szerkesztő társaságában éppen terepszemlére indultak. A felszabadulást követően alapos kutatások eredményeként és történetírói igénnyel Mengyán György, Tibori János, Király István írtak az ügyről.

A felsorolt kortársak és történész kutatók műveiben egyetlen sort sem találni, amely az Antalffy Gyula által felmelegített verziót magáévá tenné, vagy azt akárcsak részleteiben is elfogadná.

Fényes Samu, aki elejétől végig részt vett a tárgyaláson, a dokumentumokat és a tanúvallomásokat ügyvédként igen jól ismerte, az eseményekkel szinte egy időben kiadott könyvében (Az Áchim-per. Fellebbezés a közönséghez. Békéscsaba, 1911.) beszámolóját a következőkben összegzi: „Bejönnek [a Zsilinszky fiúk Áchim szobájába] kopogtatás nélkül. Nemcsak Áchim Ilona bizonyítja ezt, hanem az a tény, hogy kalapjukat kint hagyták, de a botot és korbácsot bevitték, és Peszkár Jenő szerint meg is mondták, hogy inzultálni mennek. Aki inzultálni megy, nem kopogtat. A sértett kiutasítja őket, kölykökkel nem beszél. Erre Endre rátör a bottal, míg a félénkebb Gábor, mint ő mondja, 6 lépéssel hátrább marad. A fegyvertelen sértett menekül előle. Endre utána és paskolja a bottal, hisz a sértetten több botütés nyoma. Gábor pedig a lábába lő. Ha a két lábszár sebe egy lövés eredménye, úgy azt csakis futás vagy szökés közben kaphatta, mert akkor van a két láb egymás előtt. A két lába megsebesülve meghorkan, akár a szőnyegben megbotolva, akár a két lába megsebesülése mián. Átfúrt lábszárakkal lehet még futni, de ne feledjük, hogy a jobb lábában a térdkalácsnál állott meg a golyó. A térdkalács sérelme folytán meg kellett horkannia, mégha nem botlott is a szőnyegbe, és a meghorkanás következtében került görnyedt helyzetbe, ahol hátulról kapta az utolsó lövést. Igazán mellékes, melyik szobában. Csak ez a tényállás lehet helyes, mert ez mindent a legtermészetesebben megmagyaráz. De így vagy úgy, a jogos védelem fennforgatását mindenképp kizártnak kell tartanunk.

A kórházban közvetlenül a halála előtt – Áchim a kihallgatására megjelenő járásbírónak az alábbiakat mondta a történtekről, mely jegyzőkönyvbe került: „Öltözködtem, amikor kopogtatás nélkül rámrontottak a Zsilinszky fiúk. Már a küszöbről kiáltották: »Most meghalsz, kutya!«. Az egyik többször rám lőtt, a másik bottal támadott rám. Orozva öltek meg. Érzem, hogy meghalok. Ne hagyják megbosszulatlanul.” Az előbbiekben felsorolt szerzők írásaikban a gyilkosság lefolyását – egyesek bővebben és pontosabban, de – a lényeget illetően – egytől egyig azonos módon ismertetik.


Antalffy Gyula szerint idősebb Zsilinszky Endre jászol elé kötése lett volna a gyilkosság közvetlen kiváltó oka. Király István erről az esetről, melyet a szerző Vér Andor közlését idézve ismertet igen részletesen, gondos kutatások eredményeként a következőket állapítja meg e témakörrel foglalkozó tanulmányában: „… a történet teljesen légből kapott, nélkülöz minden történeti hitelességet.” (Agrártörténeti Szemle, 1969. 3–4. 541. o.) Tibori János disszertációja szerint: „Vér Andor leírásának minden mozzanatát a tények cáfolják.” (Agrárszocializmus és demokratikus parasztmozgalom Békéscsabán. Debrecen 1976. 449. o.)

Megjegyzendő, hogy a jászolról szóló utólagosan kitalált és terjesztett történet a tárgyaláson említésre sem került, és arra a vádlottak sem hivatkoztak, bár tettüknek állítólag ez lett volna a „kiváltó oka”.

Viszont 1911. május elején Áchim ellen szervezett sajtótámadás indult. A budapesti Friss Újságban május 3-tól 12-ig A paraszt király birodalmában címmel megjelent cikksorozat Áchim L. András személyes és politikai ellenfeleinek kifakadásai alapján Áchim egyéniségének becsmérlő vázolása volt. Az Áchim-ellenes kampány szervezői és résztvevői (köztük idősb Zsilinszky Endre) Szabadság címen új lapot indítottak, amelynek május 13-án megjelent első száma kizárólag Áchim becsmérlésével foglalkozott. A cikkek közül id. Zsilinszky Endre jóváhagyásával jelent meg a Padukok című, amely Áchimot egy lebukott panamista osztrák képviselővel állította egy sorba. Áchim okkal vagy kellő ok nélkül Zsilinszky Endrében látta az ellene indult hajsza értelmi szerzőjét, ezért a Békésvármegyei Friss Újságban, május 11-én és 13-án 12-i és 14-i keltezéssel folytatólagosan megjelent cikkében, Békéscsabai fotográfiák főcím alatt, Zsilinszky tevékenységét, politikai fellépését leleplező, bíráló adatokat közölt, amire Zsilinszky 13-án válaszolt.

Áchim két részben megjelent cikkét a Zsilinszky fiúk olvasták, és aligha fér kétség hozzá – hisz kihallgatásuk során erre hivatkoztak –, hogy e sajtópolémia szolgált közvetlen indokul az Áchim elleni fellépéshez.

Antalffy Gyula cikke minderről említést se tesz, de említi másodlagos okként „a család nőtagjait ért sérelmet”, hozzáfűzve, hogy „nemcsak emiatt következett be a tragédia”. Az igazság az, hogy e körülmény – Áchim a Zsilinszky lányokat illető tiszteletlen megjegyzése – sem játszott szerepet a gyilkosság végrehajtásában. Amikor a tárgyalás során a 13 éves tanuló ilyen tartalmú vallomást tett, Zsilinszky indulatosan kijelentette: „nem tudtam Áchimnak erről a megjegyzéséről”. (Friss Újság, 1911. június 23. Id. Király 542. o.)

Antalffy Gyula cikke – összhangban más hasonló beállítottságú megnyilatkozásokkal – Áchim meggyilkolását, a május 14-én történteket családi perpatvarnak, kizárólag személyes indokokból végrehajtott emberölésnek minősíti. A társadalmi háttérről, a Viharsarkot feszítő osztályellentétekről e fejtegetésekben semmi sem olvasható.

Az egykori cikkíró (Gonda József: A nagy per… A Jövendő, 1912. február) úgy vélem, helyesen tapintott rá az ügy lényegére: „itt nem a magánbecsület, nem a női tisztesség, nem szubjektív sérelem volt a támadás alapoka. A közélet harca ez, évszázados nagy viadal, parasztok és urak elszánt gyűlölettel vívott régi-régi harca.”

A lázongó magyar, szlovák, román parasztok Áchim András zászlója alatt gyülekeztek, közös frontot alkotva az elnyomók ellen, sorsuk, helyzetük jobbra fordulását várva, remélve és követelve.

Úgy tűnik, hogy tanult emberek, jó képességű tollforgatók ma sem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy mi is történt valójában Békéscsabán 1911. május 14-én. A tanulatlan, jórészt írástudatlan parasztok, azok, akik a gyilkosságot követően ezrével, tízezrével jelentek meg Áchim temetésén, hogy a magyar és szlovák nyelven elhangzó búcsúbeszédeket, meghallgassák, már akkor is tájékozottabbak voltak. Számukra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy mi történt.

Áchim meggyilkolása politikai gyilkosság volt, „ehhez hasonlót nem találunk az egész dualizmus időszakában”. (Agrártörténeti Szemle, 1969. 3–4. sz. 551. o.)

2. Képek


1. Az osztrák hadsereg Magyarországon, 18491859�HIDAS Péter

Az osztrák hadsereg Magyarországon, 1849–1859

A História 1984/5–6. száma a hadsereg mindenkori társadalmi szerepéről közölt összeállítást. Több olvasónk és kollégánk juttatott el hozzánk kéziratot e kérdéskörrel kapcsolatban. Alábbiakban Hidas Péternek az osztrák hadsereg 1849 utáni társadalmi-politikai szerepéről szóló írását közöljük.

Hazánkban három hadsereg állt fegyverben 1849 nyarán: az osztrák, az orosz és a magyar. Az év végén már csak egy: az osztrák. Ferenc József hadseregének egynegyede hosszú időre berendezkedett a visszahódított Magyarországon.

Ez a hadsereg régimódi, a francia forradalom előtti szervezési elveken nyugodott. Ennek legnyilvánvalóbb jele rekrutációja volt: nem alkothatnak modern hadsereget olyan úri tisztek, akiknek az előléptetés növekvő társadalmi rangjukkal függött össze, és olyan közkatonák, akik eleve vagy alacsony társadalmi helyzetük, vagy államellenes magatartásuk folytán kerültek kötelékébe.

A tisztikar nagy része külföldről származott, zömmel Németországból, kisebb számban Angliából. 1859-ben a tisztek 52%-a volt külföldi. Az ilyen parancsnokokból nagyon sokszor hiányzott a bajtársiasság és a megértés katonáik iránt.

A közkatonákat úgy szerezték, ahogy tudták. 1849 őszén a levert magyar hadsereg állományának egy részét besorozták – büntetésül. Nyilvánvaló, hogy ezek a katonák – különösen a császári ezredekbe közkatonaként besorozott korábbi honvédtisztek – a hadsereg ugyancsak ingatag elemét képezték. Ezért, amint a rendszer konszolidálódott, elbocsátották a szabadságharc legtöbb volt katonáját, főleg azokat, akik potenciálisan veszélyeztették a hadsereg fegyelmét.

1851. október 2-án császári leirat rendelte el a hadsereg törzstiszti létszámának csökkentését és egyes ezredek feloszlatását. Ugyanakkor sok más ezredet is feloszlattak vagy létszámukat csökkentették, s katonák tömegét küldték meghatározatlan idejű szabadságra.

1851 közepétől, amikor már a sorozás megszokottá vált, a lakosság az élet részeként fogadta el az éves behívásokat. A kormány azonban óvatos maradt. A lakosság megnövekedett száma ellenére a legtöbb megyétől ugyanolyan létszámú ezredek felállítását követelték 1853-ban, mint 1817-ben. A megnövekedett létszámú ezredek Máramaros, Heves, Borsod, Bereg, Békés, Csanád és Csongrád megyéből jöttek, ahol a népesség növekedése jóval fölötte volt az átlagnak.

A sorozás a polgári hatóságok feladata volt, amit általában évente egyszer, február és április között ejtettek meg. Felmentést nyertek a nős férfiak, az idős szülők egyetlen fiai, a köztisztviselők, a papok, a tanítók és a jó előmenetelű főiskolai hallgatók. A hatalmon levő osztrák centralista-liberálisok eleinte demokratizálták a sorozást: nem lehetett fejpénz lefizetése ellenében megszabadulni a katonáskodástól. Később visszaállították a régi rendszert, de a felmentésért fizetendő összeget olyan magasan állapították meg, hogy még a legtöbb nemes számára is megfizethetetlen volt. (Összege 1500 forint, ami egy főispán átlagos évi fizetésének felelt meg.) A bevonulásra kötelezetteknek csak 10–25 százaléka töltötte le a nyolcéves katonaidőt. A budai katonai köretben például, ahol 1856-ban 30 114 főt írtak össze, 67-en lefizették a felmentés összegét, 3975-en igazolatlanul távol maradtak, 8542 elköltözött, kivándorolt vagy meghalt az 1851-es népszámlálás óta. Ténylegesen bevonult 3940 fő.

A katonáskodás tehát nem volt hatalmas tehertétel a lakosságon. A titkos ügynökök jelentései szerint sem volt sok panasz. Egy jelentés szerint a sorozás körüli elégedetlenség azonnal megszűnt, mihelyt elengedték a volt honvédeket és nemzetőröket. Az évtized végére azonban a sorozások nyugalmát megzavarták a nehéz idők: politikai feszültség és katonai kudarcok.

1859-ben a 46. gróf Jelačić gyalogezred egyik zászlóalja panaszkodott az újoncok gyakori szökései miatt. A soproni katonai körzet hangulatjelentései, ekkor emelnek szót első ízben a sorozás módjai ellen, és hibáztatják a katonahiányért. A hangulatjelentések arra figyelmeztettek, hogy az önként jelentkező és besorozott bűnözők csatlakozni fognak a dezertálókhoz, és veszélyeztethetik a közrendet. Egy bizalmas jelentés őszintén elmondta, hogy az úgynevezett önkénteseket már „kötéllel fogják”. A következő évben egyre több szabadságolt katona


nem tért vissza egységéhez. A parancsnokok azonban nem szívesen ismerték el ezeket a fegyelemsértéseket, mert ez ártott volna az ezredek hírnevének. A Gömör megyei osgyai parasztok nyíltan tervezték fiaik kivonását a sorozás alól. Egy Zemplén megyei faluban néhány paraszt a megyei nemesség kiújult ellenzéki magatartását okolta a behívandók megnövelt létszáma miatt. Az elégedetlenség gyorsan terjedt, amiért is az 1860. évi sorozásokat fel kellett függeszteni, ami megnyugtatta a parasztságot.

1849 és 1859 között a katonák csak egyszerűen letöltötték katonaidejüket. 1859-ben azonban újra harcolni kellett és talán meghalni a császárért és királyért. 1848 (és 1853), a jobbágyfelszabadítás után, ezt nem lehetett elvárni tőlük.

A beszállásolások és a lakosságtól követelt ingyenmunka, gyakran a kollektív büntetés egyik formája volt és népszerűtlenné tette a hadsereget. Ugyanakkor viszont a helyőrség jelenléte megnövelte a keresletet az élelmiszerek iránt és ez egyre magasabbra nyomta az árakat, amiből hasznot húztak a termelők. A nemesség és a hatóságok (ezen belül a hadsereg) közötti politikai nézeteltérések nem érintették a parasztságot. Az ő általában apolitikus magatartásuk az 1850-es években a törvényesség és rend záloga volt Magyarországon, s ez egyúttal azt is jelentette, hogy a hadseregre mint rendfenntartó erőre alig volt szükség.

1851-ben új törvény szabályozta a császári hadseregnek nyújtandó szolgáltatásokat. Kaszárnyákat építettek, kötelezővé tették a pénzbeli hozzájárulást és megkísérelték igazságosabban elosztani a terheket. A szabadságharc alatt a császári hadseregnek tett és ki nem fizetett szolgálatok értékét le lehetett vonni az adóból.

Az 1850-es években a hadsereg vagy pénzzel vagy adóelismervénnyel fizetett, vagy a kettő kombinálásával. A nyugták használata esetenként gondot okozott vidéken, ahol szűkében voltak a készpénznek. A nehézségek a krími háború idején (1853–1856) megsokszorozódtak, amikor is nagy osztrák katonai egységek vonultak át Magyarországon a birodalom legtávolabb eső keleti és déli határai felé. Az I. lovashadtest például, amely 1855-ben több mint három hónapig tartózkodott Kassa környékén, kiváltotta a lakosság panaszát: Galíciában, Bukovinában és Erdélyben a katonák jobban fizették vendéglátóikat, és jobban is bántak a néppel. Más körzetekből is érkeztek ilyen panaszok. Az előző évben még nem voltak ezek a gondok súlyosak, és inkább gazdaságiak, mint politikaiak voltak.

A hangulatjelentésekből kitűnik, hogy a parasztságot egyáltalán nem érdekelte a keleti kérdés vagy bármely más külpolitikai esemény. Nekik a szállításból és beszállásolásból befolyó külön jövedelem és a megnövekedett mezőgazdasági árak voltak a fontosak. 1854-ben jó volt a termés, de az árak ahelyett, hogy csökkentek volna, tovább nőttek. A kortársak az áremelkedést, helyesen a hadsereg megnövekedett szükségleteinek tulajdonították. Ahol a beszállásolást büntetésből alkalmazták egy faluval vagy várossal szemben, bár ritkán került erre sor, ott erősödött az elégedetlenség, de a parasztság zöme továbbra is együttműködött a hadsereggel. Nem lázongott, és nem volt ellenséges.

1889 és 1867 között az 1849-es és 1862-es éveket leszámítva kevés paraszti zavargásról tudunk Magyarországon. A politikai demonstrációk száma sem volt nagy, ha összevetjük őket a legelő foglalásokkal és a földesúri birtokok megtámadásának számával. Gyakoriak voltak az erőszakig fajuló viták szerződések értelmezése fölött, de az összetűzéseknek kevesebb mint 10%-a végződött halállal vagy sérüléssel. A magyar parasztság történetében nem 1849 augusztusa, a világosi fegyverletétel vagy akár 1860, a neoabszolutizmus vége volt döntő dátum, sőt nem is 1867, amikor létrejött a kiegyezés, hanem 1848 áprilisa, 1853 és 1862. 1853-ban vált véglegessé az 1848-ban megkezdődött emancipációs folyamat, a jobbágyfelszabadítás. Az 1860-as évek elejéig kevesebb összetűzésre került sor a hatóságok és a parasztság között, akkor viszont újra fellobbant az osztályharc az ismét hivatalba került Habsburg-ellenes megyei tisztviselők tevékenysége nyomán.

A rendfenntartás 1850 után a csendőrség kezében volt, s a hadsereg segítségét csak ritkán vették igénybe. Ez az új, 1500 fős, zömmel korábbi magyar katonákból álló rendőri erő idővel kivívta a lakosság tiszteletét. Így a hadsereg szerepe és befolyása a politikai ügyekben fokozatosan csökkent. 1850 novemberétől különvált a polgári és katonai közigazgatás. Már júliusban kivonták a katonai bíróságokat a közalkalmazottak és az oktatásban dolgozók között folytatott tisztogatásból. A katonai bíróságok 1854-ig ítélkeztek aktívan, amikor is a krimi háború ellenére feloldották az ostromállapotot. A kortárs magyarok nem értették ezt az intézkedést, hiszen a háború akkor épp a határok közelében zajlott. A hadsereg létszámának 109 000 fővel való csökkentése s a 3. hadsereg ezzel párhuzamos harci készülődése tovább növelte a zavarukat. Magyarország nagy területein egyetlen katonát sem lehetett látni. A főparancsnokság annyira biztonságban érezte magát, hogy magyar egységekkel pótolta az oroszok ellen délnek vonuló helyőrségi zászlóaljakat. 1857-ben elrendelték a 3. hadsereg további csökkentését, és feloszlatták a katonai biztonsági erőket. A főparancsnokság helyesen látta, hogy a magyarországi viszonyok nem teszik szükségessé a hadsereg aktív részvételét a politikai közigazgatásban. Az 1850-es évek katonai szervezetének gyenge belső kohézióját nem lehet azzal magyarázni, hogy a K.K. hadsereg


súlyosan elkötelezte magát a külső biztonság érdekében. Nem azért szenvedett Ausztria vereséget Solferinónál, mert nem tudta 1859-ben teljes haderejét felvonultatni, vagy mert állítólag nagy egységekkel kellett Magyarországot és Horvátországot őriznie egy felkelés veszélye miatt.

A magyar egységek 1859-es olaszországi magatartásának, a tömeges dezertálásoknak és az általános megbízhatatlanságnak nem a hazai magyar viszonyokban kell keresni az okait, hanem talán az emigrációs propaganda, valamint Kossuth büntetésből besorozott volt tisztjeinek agitációs tevékenységében.

1849 és 1859 között az emigrációban élő nemesek legradikálisabb szárnya – akár a hadseregben, akár vidéki visszavonultságban töltötte napjait – politikailag hitelét vesztette. A Béccsel szembeni ellenállásuk csak minimális volt. Az arisztokraták a dzsentri támogatásával kampányt indítottak a bécsi liberális-centralisták ellen, de nem értek el politikai engedményeket, bár hozzájárultak a reformista kormány felbomlásához és egy magyar szempontból sokkal rosszabb abszolutista-centralista kormány megalakulásához. A dzsentri ragaszkodott az arisztokrata vezetéshez, és az ókonzervatívokkal együtt türelmesen várta az engedményeket, kitartóan kollaborált, bajt nem okozott és nem adott okot katonai beavatkozásra. Csak Solferino (1859) után, ahol Ferenc József hadserege döntő vereséget szenvedett a francia–piemonti csapatoktól, kényszerült a hadsereg megfékezni és megfélemlíteni a magyar városok dzsentri-nacionalista elemek által vezetett tüntetőit. 1859 előtt azonban a nemesség kollabrált. Lehet, hogy rendre utasítottak katonatiszteket egy bálon, vagy Ausztria vereségének szurkoltak a krimi háborúban, de az ókonzervatívokba vetett hitük, 1849 miatti csalódottságuk, a csendőrségtől és az alsóbb néprétegektől való félelmük, a jobbágyfelszabadítás utáni gazdasági rossz közérzetük politikailag egy évtizedre megbénította őket. A hadsereg nem tartozott a nemesség legfontosabb gondjai közé, az pedig tehetetlen álmodozóknak tartotta őket. 1859 és 1866 között felcserélődtek a szerepek: ahogy a hadsereg gyengéi nyilvánvalóvá váltak, úgy nőtt a magyar nemesség befolyása. Az osztrák liberális-centralistákat elsöpörték, a parasztságot semlegesítették, az abszolutista-centralisták hitele pedig elveszett a harcmezőn. Most már kinyújtotta a kezét a dzsentri a politikai hatalomért, egy olyan szerződés érdekében, amely Magyarországon – magyar hadsereggel biztosítja a hatalmat az osztrák helyett. A szerződést 1867-ben kötötték meg. Az új hadsereget egy évvel később hozták létre.

2. Képek


1. Spanyol király Magyarországon, 1908, 1937FIGYELŐ

BÖLÖNY József

Spanyol király Magyarországon

1987. július 6-án Magyarországra érkezett a spanyol királyi pár. A hivatalos közlemények kiemelték, hogy I. János Károly személyében először járt spanyol államfő Magyarországon. A tévedésre olvasói levél hívta fel a figyelmet egyik napilapunkban, utalva XIII. Alfonz 1908. évi magyarországi látogatására. A szerkesztői helyreigazítás azonban ismét tévedett, amikor e látogatást magánjellegűnek nevezte. E jelzővel legfeljebb a spanyol király 1937. évi látogatását illethetjük. Ennek igazolására álljon itt a két uralkodói látogatás leírása.

Az 1908. október 1-jén a Nyugati pályaudvarra érkezett spanyol királyi pár fogadtatására egyszerű udvari fogaton hajtatott át Ferenc József az állomásra, spanyol tábornagyi egyenruháján a legmagasabb spanyol rendjelekkel, oldalán Ferenc Ferdinánd trónörökössel. Az udvari vonat, a spanyol himnusz hangjai mellett gördült be az üvegfedél alá és állt meg a király és kísérete előtt. A király kezet szorított a vonatról lelépő spanyol királlyal, és kétszer megcsókolta őt. A királyné előtt mélyen meghajolt, és őt is megcsókolta, majd az akkor 26 éves Mária Annunziáta főhercegnőt vezette a királynéhoz, mint aki az özvegy király testvéröccsének leányaként az elhunyt királyné szerepét töltötte be a fogadtatáson. Majd sorra következett a többi főherceg bemutatása. A spanyol király az uralkodó baloldalán (tehát közvetlenül a katonai sorfal előtt) haladva, megszemlélte a díszszázadot, amely előtt báró Karg altábornagy, hadosztályparancsnok állott. Ezután következett a kíséretek kölcsönös bemutatása.

A spanyol király kíséretében volt a spanyol külügyminiszter (!), a főudvarmester, a palotafőnök, a főhadsegéd, az udvari felügyelő, egy nagykövetségi tanácsos, egy titkár (az utóbbi kettő a külügyminiszter kíséretében), valamint San Carlos hercegnő, a királyné főudvarmesternője. A cercle (udvariassági bemutatkozás) után Ferenc József karonfogva vezette a spanyol királyt az udvari várótermen keresztül a várakozó első díszfogathoz.

A díszmenetben haladó első kocsiban ült a főkapitány, a másodikban a polgármester, a harmadikban a főpolgármester. Ezután következett az udvari fullajtár lóháton, majd egy gazdagon aranyozott Daumont-fogat négy fehér paripával, melyben a vendéglátó uralkodó ült, jobbján a vendég királlyal. A második, teljesen hasonló fogatban jobbról a spanyol királyné, balján Mária Annunziáta főhercegnővel. Ezután következett két udvari fogat a trónörökössel, illetve Frigyes főherceggel, a spanyol király nagybátyjával és feleségével, Izabella főhercegasszonnyal, majd József főherceg és Auguszta főhercegasszony fogata után a tíz kíséreti fogat.

Az első kíséreti fogatban ült San Carlos hercegnő, spanyol főudvarmesternő Cziráky Béla gróf főudvarnaggyal, a másodikban Manuel Allendesalazar spanyol külügyminiszter Paar Ede gróffal, a császár és király első főhadsegédével.

Az útvonal mentén felállított ezredek (köztük tüzérek, ágyúkkal) feszes tisztelgéssel köszöntötték a két koronás főt és meghajtották előttük zászlóikat. A zenekarok a spanyol himnuszt játszották.

A várpalotában a magyar kormány tagjai, a közös és osztrák miniszterek, a külföldi diplomáciai kar és az udvari főméltóságok fogadták az uralkodókat. A krisztinavárosi szárny vesztibüljében (előcsarnok) várakozott érkezésükre Montenuovo herceg második főudvarmester, Apponyi Lajos gróf, magyarországi udvarnagy, Nepalleck udvari szertartási igazgató, a várkapitány és az udvari biztos.

Ferenc József Viktória Eugénia (Ena) spanyol királynét vezette karját nyújtva az első emeleti sarokszalonba, míg a spanyol király Mária Annunziáta főhercegnő oldalán haladt fel a lépcsőn.

A vendéglátó uralkodó az itt várakozó politikusokat és főméltóságokat az alábbi sorrendben mutatta be a spanyol királyi párnak: Aehrenthal báró közös külügyminisztert, Wekerle Sándor magyar miniszterelnököt, Schönaich báró közös hadügyminisztert, Burián István báró közös pénzügyminisztert, Zichy: Aladár gróf, Andrássy Gyula gróf, Kossuth Ferenc, Darányi Ignác, Apponyi Albert gróf, Jekelfalussy Lajos táborszernagy, Josipovich Géza és Günther Antal m. kir. minisztereket, Klein osztrák igazságügy-minisztert, Korytowski osztrák pénzügyminisztert, majd a magyar zászlósurakat: Rauch Pál báró horvát bánt, Festetics Tasziló gróf főudvarmestert, Bánffy György gróf főajtónálló-mestert, Csekonics Endre gróf főasztalnokmestert és Apponyi Sándor gróf főkamarásmestert, továbbá Fejérváry Géza báró táborszernagy testőrkapitányt, Bolfras báró


táborszernagy főhadsegédet és Schiessl lovag kabineti igazgatót, végül Apponyi Lajos gróf udvarnagy feleségét, valamint a főhercegnők főudvarmesternőit és udvarhölgyeit.

Este 8-kor kezdődött a bál az udvarnál (az udvari báltól a meghívottak jóval tágabb köre különbözteti meg) a budai várpalota új báltermében mintegy 1400 meghívottal.

A nyitócsárdás után Csekonics Iván gróf vitte táncba a keringőre a királynét. A cerclénél a spanyol király elsőnek Granito de Belmonte herceg bécsi pápai nunciushoz lépett és megcsókolta az ereklyét tartalmazó pásztorgyűrűjét. Ugyanígy az ötperces cercle befejeztével.

A királyi pár október 2-án Klotild főherceg asszonynál tett látogatást budavári palotájában (a két háború közt a nunciatúra palotája volt), majd az Angol Királynő Szállóban a király nagybátyjánál, Frigyes főhercegnél és Izabella főhercegnőnél. Utána a király a Pannónia szállóhoz hajtatott, ahol leadta névjegyét Granito di Belmonte pápai nuncius számára. Majd a térparancsnokság belvárosi épületében ezredesi egyenruhában szemlét tartott háziezrede, a 38. gyalogezred fölött, és villásreggelin vett részt a szomszédos tiszti kaszinó éttermében. Délután megtekintette a Szépművészeti Múzeumot, annak világhírű spanyol gyűjteményét, s elragadtatással nyilatkozott Goya: Bermudesné arcképéről. Utána a Mezőgazdasági Múzeumba látogatott, majd a Park klubba ment, este pedig 84 terítékes díszebédet adtak tiszteletére a királyi vár szertartástermében. Ferenc József pohárköszöntőjében különös örömét fejezte ki afölött, hogy magyar királysága fővárosában fogadhatja királyi vendégeit. Alfonz király válaszában hangsúlyozta, hogy ereiben a Habsburgok vére folyik. Köszönetet mondott az osztrák–magyar hadsereg lovassági tábornokává történt aznapi kinevezéséért.

Este párját ritkító pompával adott bált tiszteletére Karácsonyi Jenő gróf a Krisztina körúti palotájában. A bálban a spanyol király már az osztrák–magyar hadsereg lovassági tábornoki egyenruhájában jelent meg. A meghívott vendégek között volt Vámbéry Ármin is.

Október 3-án délben a miniszterelnökség palotája elé hajtatott a spanyol király lovassági tábornoki díszben és leadatta névjegyét. Wekerle miniszterelnök számára. A névjegyen ez állott: Le Roi d’Espagne. Elutazásuk előtt dezsöné (ebéd) és cercle volt a királyi palota új éttermében, majd a király Viktória királynét vezetve karján, a spanyol király pedig Mária Annunziáta főhercegnőt, kihajtattak a pályaudvarra. Az útvonalon egy percre sem szünetelt a kocsiforgalom, csak a megfelelő részeken tartották fel a menet áthaladásáig. Az első kocsiban ült a két király, a másodikban Viktória királyné Mária Annunziáta főhercegnővel. Az udvari váróteremben királyunk kettős csókkal vett búcsút a spanyol királytól, majd kezet csókolt a királynénak, akit azután felsegített a vonatra. Visszafelé ismét egyszerű udvari fogaton hajtatott a trónörökös társaságában.

A spanyol király október 8-tól ismét magyar földön tartózkodott, ahol nagybátyja,

Frigyes főherceg féltoronyi kastélyának vendégeként 14-én vadászaton vett részt.

XIII. Alfonz, már mint trónjáról lemondott király, 1937. január 4-én délután ismét Magyaróvárra érkezett Frigyes főherceg temetésére. A temetésen Jenő főherceg tábornagy, az elhunyt testvéröccse képviselte Zita királynét és fiát, Ottót, mint a család fejét.

A temetési menetben az ágyútalpra helyezett koporsó előtt haladt a bíboros-herceg prímás és kísérete, valamint a segédkező papság. Az ágyútalpat közvetlenül követte Jenő főherceg a zöldforgós tábornagyi kalpaggal és marsallbottal, jobbján polgári ruhában a volt spanyol király, mint az elhunyt unokaöccse, balján Albrecht főherceg, mint az elhunyt egyetlen fia. Közvetlenül mögöttük haladt Ruprecht, volt bajor trónörökös, tábornagyi egyenruhában, marsallbottal és Oszkár porosz herceg (Vilmos császár fia), tábornoki egyenruhában. Utánuk következett az elhunyt hat leánya családjukkal és a többi főherceg és főhercegnő. Mögöttük mintegy tíz lépésre haladt a kormányzó, tengernagyi egyenruhában és a felesége perzsabundában. Mögöttük kétoldalt a kíséret, majd újabb tíz lépésre az idegen államfők képviselői, azután a magyar kormány tagjai stb.

Amikor mindenki elhagyta a kriptát, Alfonz király a kormányzóhoz lépett és üdvözölte őt, majd feleségét. Utána Jenő főherceg, majd Ruprecht trónörökös és Oszkár herceg üdvözölte őket. Meg kell itt jegyezni, hogy Horthy ismét elkövette azt a hibát, amire pedig figyelmeztethette volna a korábbi keszthelyi látogatásának emléke: nem fontolta meg, hol jelenhet meg feleségével. Így kitette magát és feleségét annak, hogy üdvözlése során Jenő főherceg azzal fordult hozzá német nyelven: „Kedves Horthy, mutassa be nekem a feleségét.” (Tudni kell ehhez, hogy a bemutatás alapszabálya az, hogy mindig a hölgynek mutatják be az urat, és nem fordítva. Kivétel ez alól csak igen nagy rang- vagy korkülönbség esetén lehet.)

*


XIII. Alfonz ezt megelőzően és követően is járt magánlátogatóként Budapesten, s ilyenkor pl. mindig betért a Dorottya utcai híres Kanitz-féle papírkereskedésbe, a Budapestet szintén gyakran felkereső walesi herceghez hasonlóan, amikor is a cég nemrég elhunyt üzletvezetője, Farkas Barnabás szolgálta ki őket.

2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewhistória 1987-056 história 1987-056 minden jog fenntartva. bármilyen...

Documents