2

Vélemények az első kiadásról „Hamar a végére jutottam, annyira olvastatta magát a könyv.” „Tegnap 7-kor vettem át a postán és éjfélre már ki is olvastam. 1 percre sem raktam

le…” „Örültem, hogy szabadidőmben beutazhattam segítségeddel azt a csodálatos tájat,

melyet te is megismertél.” „Az első napon anya, a második napon én olvastam ki.” „A könyvet megérkezése napján kiolvastam és egyszerűen fantasztikus.” „Úgy gondolom ennyi tökéletesen elég volt ahhoz, hogy döntsek: Hajón akarok

dolgozni!” „A könyved nagyon tetszik. Ezzel teljesen elmélyítetted vágyamat, hogy kijussak én is

egy hajóra.” „Annyira hatásosan adtad át az érzéseket, érzelmeket, hogy úgy éreztem, mintha velem

történt volna meg mindez.” További vélemények: www.oceanjaro.hu

ZSIGA HENRIK

Óceánok szolgája avagy

luxushajón dolgoztam

3

ZSIGA HENRIK

Óceánok szolgája avagy

luxushajón dolgoztam

4

Zsiga Henrik © 2010

Levél az írónak: henrik@zsiga.hu Honlap: www.oceanjaro.hu

ISBN 978-963-9699-36-6

Arión Kiadó 2010, Budapest Felelős kiadó: a kiadó igazgatója

Címlap fotó: Varga György, Bodogán Péter Borító terv: Czeglédi Zoltán, Bodogán Péter

Nyomdai munkák: Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

Balázs emlékére

Köszönet a Tűznek, a Levegőnek, a Földnek. Külön köszönet a Víznek.

5

Előszó a második kiadáshoz Baráti intelem a tengeren dolgozni szándékozó Olvasóm részére Az elmúlt években számtalan fiatal döntött úgy, hogy fogja a cókmókját, és egy hajó

fedélzetén és gyomrában alapozza meg a jövőjét, tanul nyelveket, lát világot, vagy épp keres pénzt űrutazásra. Örvendetes számomra, hogy a döntéshez sokszor könyvem is hozzájárult. Kismillió visszajelzés mesél nekem egykori Kedves Olvasóim óceáni kalandjairól.

Mielőtt azonban valaki a könyvemre hagyatkozva hirtelen a batyujáért nyúlna, vagy épp örökre eltántorodna az óceánjáróktól, rögzítenem kell néhány alapvető tényt, ismérvet, észrevételt.

Könyvem, aligha meglepő módon, szubjektív. Bár törekedtem rá, hogy a történteket és az élményeket közel hozzam az én Kedves Olvasómhoz, ne zárjuk ki, hogy egyazon eseményeket másvalaki másképp élt volna meg – ki több mosollyal, ki több könnyel.

Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az elmúlt években a hajóstársaságok is változtak, változtattak. Legtöbbjük mára kevesebb munkaidőt követel, rövidebb tartamú szerződést köt, más fizetési és juttatási rendszereket alkalmaz és talán a farkastörvények is „korszerűsödtek” kicsit. Es már evezni sem kell, hogy a hajó haladjon.

Nos, a kalandvágyóknak ezért azt javaslom, mielőtt képen vágnák jelen főnöküket és felmondanának, tájékozódjanak még alaposabban! Hasonló tanáccsal fordulok azokhoz is, akiket soraim esetleg megrémítenének. Lehet, hogy nem is olyan forró a kása, hanem épp csak langyos.

A tájékozódásnál már csak a felkészültség fontosabb: a szakmai, a nyelvi, a speciális vendéglátó-ipari előtanulmányok és a jó fizikai állapot nem csak segítik az óceánon töltött mindennapokat, hanem egész egyszerűen elengedhetetlennek bizonyulnak.

Nos, ennyi intelem és locsogás épp elég, jöjjenek a tengeri kalandok! A lasszó, vagyis miről lesz szó Isten hozott a nagyvizek birodalmában! Olyan világba foglak elkalauzolni benneteket,

ahová vajmi kevesen jutnak el. Egy félelmetes, ugyanakkor csábító dimenzióba: a tengerre.

Nem fogtok unatkozni. Körbevezetlek benneteket egy ötvennégyezer tonnás, kétszáznegyven méter hosszú óceánjáró luxushajón. Megláthatjátok, miként töltik itt szürke hétköznapjaikat szerencsétlen milliomosok, unatkozó gyártulajdonosok, és menő drogkereskedők.

Bepillanthattok egy öt csillag pluszos étterembe, annak konyhájába és fortélyaiba. Megcsodálhatjátok a kaszinót, a bárokat, az üzletsorokat. Előttetek fog hajbókolni a hatszázötven fős személyzet. Egyszóval: megszemlélhetik a csodaparipát kívülről és belülről.

Figyelemmel kísérhetitek egy 22 éves magyar srác 11 hónapját, melyet a Chosta Romantica nevű gigantikus fehér hableányon töltött – pincérként. Osztozhattok kellemes és kellemetlen élményeiben, örömében és bánatában.

6

Részt vehettek egy kalandos kiránduláson olyan, nem kispályás helyeket érintve, mint Miami, Poerto Rico, Jamaica, Mexikó, a Kanári-szigetek, Marokkó, Ibiza, Tunézia és így tovább.

A könyv keveréke az élménybeszámolónak, az útleírásnak, a naplónak, az emlékkönyvnek és a tudományos-fantasztikus ponyvaregénynek. Nem esküszöm meg rá, hogy minden momentum száz százalékig stimmel. A péntek lehet, hogy szerda volt, a piros pedig kék. És még egy apró részlet: a hajó nevét a nyugalom kedvéért – egy betű erejéig – megváltoztattam.

Végül pedig, lévén, hogy kedvelem a fűszereket, mokány mennyiségű iróniát, cinizmust és humort löttyintettem mondanivalómra. Néhol csípős lett, én így szeretem. Soha ne feledd: a véleményemet nem kell osztanod, elég, ha elolvasod.

Ha pedig már kezedbe vetted ezt a könyvet, nem engedem, hogy elaludj mellette. Indulhatunk? Utolér a végzet 1993-ban, főiskolai hallgatóként, három cél lebegett előttem: világot látni, nyelvet

tanulni és pénzt keresni. A helyes sorrendet etikai okokból így listázom, de ez persze nem biztos, hogy megfelel a valóságnak.

E három célt nem tudtam egy csapásra elérni. Ugyanis kevés olyan lehetőség adódik, ahol mindezek együttesen teljesülhetnek.

A semmiből toppant életembe egy régi ismerősöm, aki megjárta az Egyesült Államokat. Dolgozott is, nyaralt is. Hegyeztem a fülemet, miközben élményeiről mesélt.

Sokszor éreztem, hogy aki egyszer belekóstolt a „lehetőségek hazájába”, örökre abból akart jól lakni. Ez már akkor távol állt tőlem, nekem megfelelt volna, ha egy gömbölyűt haraphatok belőle. Így hát tovább hallgattam világot látott ismerősömet.

Pár átcsiripelt, fényképnézegetős délután után benyögtem az áhított kulcsszavakat: Hawaii, gudmóning és zseton (világ, nyelv, és pénz – a szerző). Juli, merthogy ismerősöm Juli névre hallgatott, összecsapta kezeit, ennyit mondott: – Hajó.

– Persze hogy jó! – válaszoltam, s már el is képzeltem, amint tépem az evezőket, vagy matrózként az árbocokon csimpánzkodom. Eszembe sem jutott, hogy a tengeri élet ugyanannyit változott, mint minden a kék gömbön.

Juli elmagyarázta, hogy egy óceánjáró luxushajón minden vágyam teljesülhet. Bejárhatom a hol kegyes, hol kegyetlen vizeket pompás kikötőket érintve. Beletanulhatok a világ különböző nyelveibe, mivel e hajók személyzete abszolút nemzetközi, s ezáltal angolnyelv-tudásom is kap egy vehemens lökést, lévén az utasok nagy része amerikai. Ezek mellett kisebb vagonnyi zsetont kereshetek. Tátva maradt számat Juli csukta be, mert már kezdett huzat lenni a szobában.

Hazatekertem, s gondolataim, fantáziám szabadon engedtem. Azok gyorsabban szelték a képzeletbeli habokat, mint az Aurora Leninnel a tatján. Vizet láttam, vizet éreztem magam körül. Ebben az a tény is közreműködött, hogy a zuhany alatt álltam. Fehér tajtékkal és delfinekkel álmodtam. Só lepte bőrömet, s medúzákkal cimboráltam. Jó pár nap telt e hévvel a tudatomban.

Ekkor még senkit sem értesítettem félig tüneményes, félig eszeveszett ötletemről, miszerint a stabil talajt lecserélem egy időre-valami sötétkék, izgő-mozgó őselemre. Egyetlen kivétel egyik legjobb barátom, Balázs volt. Beavattam a nagy titokba, s leszögeztem: jönnie kell velem. Hisz bármi egyszerű, ha egy barát is akad a közelben.

7

Balázs gondterhelten, homlokomat tapogatva végighallgatott, majd fejcsóválva megjegyezte:

– Henrik! Főiskolára jársz. Semmit sem tudsz erről a bizonyos hajókázásról. Azt sem, mit kell csinálni, hogyan vagy mennyiért. Meg egyáltalán. Nekem van egy korrekt munkahelyem, fix lóvé, kocsi s a többi. Tiszta baromság, amit akarsz… Gyerünk hajókázni!!!

Nagyjából ennyi rábeszélés kellett, s máris kettesben szőttük a terveket. Előttünk lebegtek a szigetek, a pálmafák, a fűszoknyák, a koktélok, a hullámok.

Annyit hamarjában megtudtunk, hogy Budapesten egy ügynök lesz az, aki minket kijuttat. Röpke utánajárás után megszereztük a címét. Aztán a szokásos ügymenet: telefon, telefon, aztán még háromezer. Randit beszéltünk meg vele Pesten.

Pár nap múlva robogtunk a nagy, büdös, mégis kacsingató agglomerációba. Egy lakótelep negyedik emeletén esett meg a találkozó. A srác, mert, hogy srác volt, kissé nagy arccal, mindenesetre eltökélten mesélt a lehetőségeinkről. Szorgalmasan bólogattunk, s mindent elhittünk. Legnagyobb probléma az lett, hogy azt hittük, mindent elmond. Nem tette.

Annyit megtudtunk, hogy ha kijutunk egy ilyen Titanic-szerű acélbálnára, pincérek lehetünk jó pénzért, kevés alvással. Balázzsal egymásra néztünk, s ugyanaz a gondolat járt mindkettőnk fejében: „Ugyan már, ügynök bácsi! Ki akar aludni?” Később derült csak ki, hogy ezt a fellengzős mosolyt, mely arcunkra mászott, kissé elhamarkodtuk.

Az ügynök, aki óceánjáró hajókra exportált magyar fiatalokat, különböző tesztekbe kezdett velünk. Bizonyítanunk kellett angolnyelv-tudásunkat, valamint kérdések hangzottak el a vendéglátó-ipari tevékenység félreeső bugyrainak rejtelmeiről. Magyarul, hová tesszük a villát, miért nem böfögünk a vendégek előtt és így tovább.

Mindketten megfeleltünk az elvárásoknak. Így abban maradtunk, hogy az ügynök intézi nekünk a szükséges papírokat (munkavállalási, szerződés stb.), mi pedig ásunk egy helyes startgödröt, és a pisztolydörgésre várunk. Persze nem maradtunk munka nélkül, mert a köztiszteletben álló USA-nagykövetséget meg kellett látogatnunk. Ártatlan arccal vízumért esengtünk. Bebizonyítottuk, hogy nekünk itthon a legjobb, minden ideköt, s csak kipróbáljuk a tengerentúli szenvedést. Attrakciónkat pecsétekkel jutalmazta a nagykövet. Köszönjük.

Azt még nem említettem, hogy Juli, a föl-földobott kő, március magasságában rakta a bogarat a fülembe, s a vízumügy már május derekán intéződött. Tulajdonképpen apró-cseprő dolgokkal elég sok időnk elment.

Végül is mindent megtettünk, amire az ügynök és a józan eszünk kért. Eljött a várakozás. Balázzsal szinte minden áldott nap találkoztam. S minden áldott nap hozzátettünk valamit a tervekhez. Megterveztük azt az évet, amit majd egy hajó fedélzetén és gyomrában eltöltünk.

Annyit már biztosra vehettünk, hogy megyünk, hogy óceánjárón, hogy világgá, és hogy pincérként. Csak a pontos adatok hiányoztak: mikor, milyen hajóra, a világ melyik tájára?

Hogy mindezt hogyan éltük meg? Furcsa kérdés. Balázs 22 évesen dolgozott egy jól menő olajcégnél. Továbbtanulás lebegett előtte. Jómagam elhatároztam, hogy a főiskolán évhalasztást kérelmezek. Ezt meg is tettem, meg is kaptam. Szóval biztos talajt készültünk kirúgni magunk alól. Hogy mondják? Fiatalság – bolondság…

Eltelt a május, és még semmi hírt nem kaptunk. Aztán jött egy iszonyúan hosszú június, amikor már igazán türelmetlenkedtünk. Talán furcsa utólag, hogy nem érdekelt bennünket mások fejcsóválása. Fejcsóválás mellett páran kiröhögtek, sajnáltak, értetlenkedtek. Mi csak vártunk, s továbbra is szövögettünk.

8

Július lett. Most még negyvenhétszer le kellene írnom, hogy az utolsó, végső engedélyre vártunk. Egy telefonra, amikor ügynökünk annyit mond: „X hó Y napján indultok.”

Ez a hír július 30-án megérkezett. Balázs július 29-én hagyott itt bennünket örökre egy baleset következtében.

Azt hiszem, nem kell részleteznem érzéseimet. Itt talán nem tűnik elcsépeltnek, hogy nem volt könnyű. Egyedül kellett folytatnom valamit, amihez egyedül nem lett volna kedvem. Balázs elment, a főiskolán évhalasztást kértem, ráadásul meséltek egy srácról, aki épp, hogy hazajött egy ilyen óceánjáró hajóról. Öt hónapot dolgozott szinte embertelen körülmények közt, alvás nélkül, alig pár dollárért. Az ismerősök is marasztaltak.

Ennyi negatív, földre kényszerítő körülmény után nem tehettem mást. Elmentem a Chosta Romantica nevű óceánjáró luxushajóra dolgozni.

Útban voltam Hajóm 1993 szeptemberében indult Velencéből. Ezzel, mint kiderült, óriási mázlim

volt, mert a legtöbb luxushajó Miamiból startol. Miamiba egy retúrjegy viszont elég kellemetlen összeg. Merthogy a hajótársaság előírta, mely repülőtársaságok felelnek meg az ő követelményeiknek. Ehhez kell hozzáadni azt, hogy „open ticketről” van szó, s leheletnyi a távolság, s máris kész egy eszeveszett összeg. Szóval én ezt úsztam meg. Az „open ticket” egyébként azt jelenti, hogy a visszaút időpontja meghatározatlan. Ez a hajóstársaságnak így praktikus, mert ha csintalan vagyok a hajón, könnyedén partra hajíthatnak, s még azt sem mondhatom, hogy bocsi, de nincs pénzem a visszaútra. Szép lassan észrevettem, hogy nemcsak ezt, de az elképzelhetetlenül lényegtelennek tűnő dolgokat is tökéletes precizitással fektették le.

Összevásároltam minden szükséges holmit, amit egy átlagos halandó egyéves hajóútra magával vihet. Így kerülhetett sor arra, hogy vadonatúj törülközővel s például vadonatúj hajszárítóval a tarisznyámban készülhettem a higiéniai teendőkre. Nem tudhattam, hogy mindezekből saját használatra is kapok a hajón. Csak a legszükségesebb apróságokat csomagoltam össze magamnak, úgyhogy egy konyhakredenc méretű megatáskába épphogy belefért a holmi. Mellette kistatyó, elemózsia stb.

A másfél mázsányi kicipelt motyónak háromnegyedét sohasem használtam odakint. Szerencsém ott folytatódott, hogy ismerőseim éppen Velencébe készültek, s helyet

ajánlottak automobiljukban. Ahogy közeledett az indulás napja, úgy csökkent átaludt éjszakáim hossza. A vége felé

már korábban keltem, mint ahogy feküdtem. A háttérben húzódó lehangoló körülmények – amiket az előző részben fejtettem ki – még teljes intenzitással dolgoztak bennem.

Végre elérkezett a nagy nap. Egy autó megállt a házunk előtt, én kipislantottam, s már vánszorogtam is kifelé. Hárman beemeltük a csomagtartóba gigantikus motyómat. Megígértem, ha műszakizni viszik az autót, kicseréltetem a lengéscsillapítókat.

A család (leltár szerint egy apuka, egy anyuka és két öcsiké) sopánkodva s biztatgatva figyelte az eseményeket. Mikor a helykihasználást optimalizáltuk, beszálltunk.

Aki már ment el hosszabb időre, az tudja, milyen az utolsó integetés…

9

Első látásra A Velence felé vezető útból alig emlékszem valamire. A múlt és a jövő pillanatai

foglalkoztattak, s a jelen jelentéktelen tényezőnek tűnt. Végigtekertük a szokásos útvonalat – Ausztrián át.

Valahol Velence közelében egy kempingben szálltunk meg. Én is, mivel a hajón csak két nap múlva kellett jelentkeznem.

A kempingben elszórakoztunk, s közben az utolsó vacsorára gondoltam. S persze eljött a nagy nap. Ismerőseimmel a megadott címet kerestük. Nem mást, mint

egy hajógyárat. Tulajdonképpen egy hajógyárat lényegesen könnyebb megtalálni, mint egy meggymagot a szeméttelepen, mi mégis többet időztünk vele. Bebolyongtuk az egész várost, s végül egy mindössze három és fél órás keresgélés után rábukkantunk. Ekkor már kívülről észrevettem, hogy valami nincs rendben. Az, amit látok, nem lehet akkora, mint amekkorának látom. Vagy délibáb, vagy Copperfield illuzionista bácsi próbálja a szemünket becsapni. Egy hihetetlen méretű, monumentális fehér hajó tornyosult a gyár egy dokkjában. Nem bírtam levenni róla a szemem. Körablakok hada törte meg a kétszáznegyven méter hosszú fehérséget, mely a maga tizennégy emeletével már az istenek lakhelyét fenyegette. Nem akartam elhinni, hogy létezik erő, ami ezt majd mozgásra bírja.

Egy portán ellenőrizték papírjaimat, s haladtunk a hajógyár belsejébe, és közben egyre nagyobbnak tűnt az, ami már kívülről is hatalmasnak látszott. Mikor a közelébe értünk, kipattantunk az autóból, s én félig öntudatlan állapotban lépkedtem a fehér óceánjáró felé. Mikor már karnyújtásnyira értem, jobbra, majd balra, majd felfelé bámultam. Aztán ezt még körülbelül tizennégyszer megismételtem. Lenyűgözött, elkápráztatott, magával ragadott. Akkorára tátottam a számat, hogy a serénykedő targoncások közül valamelyik szórakozottabb be is hajthatott volna rajta.

Félórán belül ismét tudatomra találtam. Kiemeltük batyumat, s körbekémleltem. Két-háromszáz méterrel messzebb kígyózó embertömeget pillantottam meg. Annyit tudtam csak, hogy valahol le kell jelentkeznem. Így elindultam az embertömeg felé. Már messziről láttam, hogy a kavalkád nem homogén. A szivárvány színében pompázott nemcsak a ruhájuk, de a bőrük is. Fehér, sárga, fekete stb. Azon sem csodálkoztam volna, ha zöldet látok.

Hetykén az utolsók felé tipegtem, s feltettem egy ravasz kérdést: „Mit csináltok itt?” Kommunikációs csatornánknak az angol nyelv adott kellő alapot. Kérdésemre többen egyszerre válaszolták, hogy a háttérben meredező fehér objektumon fognak szolgálatot teljesíteni. Meg kellett állapítanom, jó helyen járok. Visszatipegtem ismerőseimhez, akik közben behatoltak a hajóba, s pár métert feltérképeztek belőle. Sok szerencsét kívántak az elkövetkező egyéves valamihez, amiről még senki sem tudta, milyen lesz. Aztán elbúcsúztunk.

Magamra maradtam. A csomagjaimba kapaszkodtam, s visszavánszorogtam a leendő legénység hosszú sorához. A sor végén szóba elegyedtünk, s kiderült, hogy az a sokszínűség nemcsak a bőr színén tapasztalható, hanem a származási helyek változatosságán is. Már az első adag idegenben megismerhettem pár kolumbiait, fllippínót és indiait.

Egy óra múlva már egy nagyobb csarnokban találtuk magunkat. Körben becsomagolt egyenruhákat láttam tologatható állványokon. Zsibongás és nyüzsgés övezett, mégis

10

szervezettséget éreztem mindenütt. Mintha mindenki tudná, mit kell tennie. Ez az érzés aztán tizenegy hónapig tartott.

Egy improvizált asztalszerűséghez kanyarodott sorunk. Mikor én következtem, egy egyenruhás tiszt ült velem szemben. Papírokat kért – papírokat adtam. Kérdéseire játszi könnyedséggel és érettséggel válaszoltam, pedig izgultam. Gáláns készségemet újabb adag papírral és tudnivalóval hálálta meg.

Megtudtam, hogy a hajónk még nincs teljesen kész. Ezt persze én is így gondoltam abból a megfigyelésből kiindulva, hogy a hajó körül két-három daru tevékenykedett hetven-nyolcvan rakodómunkás kíséretében. Megannyi targonca sürgött-forgott a parton a monstrum körül. Lázasan dolgoztak, az utolsó berakodások, simítások adták a munka javát.

Szóval még nincs kész. Kiderült, hogy az indulásig – kábé még egy hét – minket, a személyzetet, néhány velencei hotelben szállásolnak el. Hamarosan tizenöt-húsz autóbusz kanyarodott mellénk. Amilyen gyorsan felsorakoztak, olyan ütemben töltöttük fel őket, s már szállították is rakományukat Velence különböző hoteljeibe.

Az „ab ovo”- hely A szálloda, ahová minket elszállásoltak, minden előre elképzelt igényemet felülmúlta.

Nem mintha tizenhat csillagos luxuslakosztályra számítottam volna, de mégiscsak hatszáz-egynéhány emberkét kellett fedél alá gyömöszölnie a hajótársaságnak egy másfél hétre. Ráadásul Velencében.

Hotelszobámat egy vékony sráccal kellett megosztanom. Bevonszoltuk csomagjainkat, s jóízű beszélgetésbe elegyedtünk – angolul. Kiderült, hogy ő már dolgozott hajón. Elég siralmas élményeket mesélt elég siralmas ábrázattal körítve. Nem lelkesített fel, az biztos. Panaszkodott a nem alvásra, a főnökök hozzáállására és még egy sor – nekem hétköznapinak tűnő – dologra. Ennek ellenére volt benne valami, amitől azt éreztem, hogy nem véletlenül kerül ismét a fedélzetre. Nem mással magyarázta, mint a pénzzel.

Cseverészésünk, jobban mondva leendő kollégám beszámolója akkor vett éles fordulatot, amikor megkérdezte, engem honnan száműztek.

– Hungary-válaszoltam, s majdnem dokiért rohantam, úgy lemerevedett. – Én is magyar vagyok, b** meg! – mondta, s majdnem dokiért rohant, úgy

lemerevedtem. – Csak én Szlovákiában élek. Szlovákiai magyar vagyok. Szóval az első estén már majdnem lőttek a nyelvtanulásomnak. Úgyhogy valamit ki

kellett találnunk. Például azt, hogy látogassuk meg a hotel bárját, ahol feltehetőleg az egész bagázs leledzik.

S valóban, mindenki a helybeli bambikat kóstolgatta. A bár csordultig volt velünk. Kiszemeltünk egy magányos asztalt, s odaheveredtünk. Kértünk valami szürcsölnivalót, s szobatársam folytatta monológját, amit kérdéseimmel tettem tagoltabbá. Mindez nem folyhatott túl sokáig, mert a mellettünk lévő öt fiatalember jókedvű invitálással átültetett bennünket a saját asztalához.

Törökök voltak. Mivel rengeteg népet ismertem meg, külön oldalakat szentelek a jó és rossz tapasztalatoknak, kellemes és kellemetlen csalódásoknak – szubjektív véleménnyel. Mindenesetre, mivel törökökkel előtte sohasem akadt dolgom, s talán enyhe lefolyású előítéleteim is voltak, előre kell bocsátanom: végig mellettem álltak, és segítettek. Sokat köszönhettem nekik. Mindez már ott, az első, még mulatós éjszakán körvonalazódott. Bemutatkoztak, s a sok furcsa, megjegyezhetetlen név közül egy fülön vágott: „Atilla”. Nem, nem tévesztettem el, így írta, s feleslegesen, de megjegyezte, hogy folyik magyar

11

vér az ereiben. Még csak az első pár embert ismertem meg, s máris kettő a mi hazánk mostohafia.

Másnap reggel reggeli várt ránk – svédasztalrendszerrel. Gömbölyded pocakkal zsúfolódtunk be a hotel előtt parkoló autóbuszokba, amelyek heveny lendülettel a hajógyárig repítettek minket. Ismét volt időnk szemeinket a nagy fehér istenre szegezni, s leróni nagysága és kecsessége előtt tiszteletünket. Még mindig felfoghatatlanul óriási méretei voltak. Előző nap óta nem ment össze egy centit sem.

És ekkor következtek az első belső (ezeket a rímeket, remélem, külön értékelitek) élmények, vagyis beszálltunk. Rakodómunkások és szakemberek nyüzsögtek szanaszét. Folyosók, liftek, lépcsők, kabinok suhantak el mellettem kaotikus összevisszaságban. Legalábbis akkor annak tűnt. Liftbe nyomultunk, s meg sem álltunk egy kézilabdapálya nagyságú teremig.

Mondanom sem kell, hogy habár még javában folytak az utolsó simítások, a pompa kikandikált minden apró részletből. Márványburkolatot, rézpántokat, gyönyörű fényeket, remek építészeti megoldásokat láttam mindenütt. Ismeretlen eredetű kütyük kukucskáltak az álmennyezetről. S a nekem őskáosznak tűnő valóság mégis komplett, tökéletes egységgé kezdett formálódni. Ehhez a folyamathoz persze kellett két-három hónap.

Egyébként eleinte igencsak a „birkaeffektus” lett úrrá rajtam. Vonultam a többiek után, habár nem mindig voltam tisztában azzal, hová megyünk. Sokkal több információt kaptam, mint amennyit hirtelenjében meg tudtam volna emészteni. A legények többsége jóval könnyebb helyzetben érezhette magát, hiszen már dolgoztak hajón. Nekik az események nem jelentettek annyira újat, érthetetlent, mint például nekem. Talán abban is előnyt élveztek, hogy egy-egy náció több gyermeket száműzött közénk, vagyis honfitársak voltak. Első pillantásra sok indiait, dél-amerikait és vágott szeműt láttam magunk között.

A teremben, ahol összegyűltünk, már csak százan-százötvenen lehettünk. Menet közben kiderült, hogy a leendő étteremben tanyázunk, s mi, a pincérek alkotunk egy megtermettebb férfikórus méretű emberkupacot. Mindannyian fiatalok voltunk. A legidősebb közülünk talán huszonnyolc éves lehetett. Üldögéltünk a nejlonnal behúzott bőr ülőalkalmatosságokon, s vártunk valamire. A legtöbben bohóckodtak, viháncoltak, érdekesnél érdekesebb nyelveken csevegtek. Én figyeltem, hallgatóztam, anyagot gyűjtöttem. Szisztematikusan kellett információhoz jutnom, különben végtelenül elveszettnek érezhettem volna magam, s néha éreztem is.

Épp egy mellettem folyó, spanyol nyelvű társalgást elemeztem magamban, mikor mellém lépett egy szemüveges srác:

– Hello! Ügy tudom, magyar vagy. Feri vagyok – mondta, s kezet nyújtott. Talán nem hitte volna el, mennyire megörültem neki. Talán a hajómonstrumba se fért

volna el az a kő, ami a szívemről leesett. Talán én sem hittem volna el neki, mennyire megörült nekem. Talán ezek a „talánok” a valóságot jelentették.

Akkor úgy éreztem, most már én is könnyű helyzetben vagyok, én is fecseghetek felszabadultan, én is megoszthatom figyelmemet, mert lesz egy társam a hajón – egy honfitársam. Dumálni kezdtünk, s fülig ért a szánk. S ezt annak köszönhettük, hogy ugyanazt a megfoghatatlan segítséget éreztük, amitől előtte féltünk, hogy tán sohasem kapjunk meg.

Igazából az a furcsa, miért vágyik az ember egy ugyanabból a hazából való társra. A nyelv lenne az, ami ennyit számít? Igen, többnyire. A nyelv, amit már akkor megsejtettem, hogy óriási biztonságot ad. Ez aztán jó párszor igazolta is magát.

Kedélyes társalgásunkat az, az ok zavarta meg, amiért az étteremben (az éttermünkben) összegyűltünk, jobban mondva összecsődítettek minket. Ez az ok egy tekintélyes méretű, negyvenöt év körüli jóemberben realizálódott. Elénk gördült, s egy harsány kiáltással

12

önmagára fókuszálta figyelmünket. Csend lett, s a gömbölyű – borzalmas angol kiejtéssel – monológba kezdett. Elmondta, hogy ő lesz az egyik főpincérünk, és hogy így meg úgy.

Megjelent még egy negyvenöt körüli emberke, sutyorgott valamit a gömbölyűvel, majd kettéparancsolták a tisztelt egybegyűlteket. A két csoport a beosztás szerint jött létre, voltak a pincérek és a segédpincérek.

Feri és én, sajnos, segédpincérként lódultunk tengeri pályafutásunknak. Tudtuk, hogy ez alábbrendelt beosztás, ami több munkával, küzdelemmel fog járni, de választásunk nem lehetett. Már a pesti ügynök is így közvetített ki minket, hisz habár mindkettőnknek volt szakmai gyakorlata, mégsem dolgoztunk még hajón, s főleg nem abban a rendszerben, ami az ekkora éttermekben szokás. Ennél többet persze még nem tudtunk.

A segédpincérről csak annyit kell tudni, hogy a legutolsó emberek közé tartozik a személyzetben, rengeteget dolgozik, a pincére ugráltatja, a főpincérek pláne, rosszabbul keres, mint felettesei, és a konyhában is kiszolgáltatott. Erről a pozícióról később részletesen.

Maradjunk most annyiban, hogy ötven-ötvenöt fős csoportot alkottunk, mi, segédpincérek. A gömbölyű főpincér velünk maradt, s munkánk részletezésébe és dicsőítésébe kezdett.

Amikor feltette a kérdést, hogy ki az, aki először nyögi majd a hajósélet terheit, azt hittem, legtöbbünk keze a magasba lendül. Nem így történt. Kilenc-tíz, lassan emelkedő kezet figyelhettem meg, abból ketten mi, magyarok voltunk. Remek arány.

Nekilódult következő teendőink sorolásának, s közben kérdésekkel bombázta a hallgatóságot. Akik már görnyedtek segédpincérként, általában tudták a válaszokat. Mi csak jegyzeteltünk kobakunkba, s kissé aggódtunk. Két okból: egyrészt egy kukkot nem értettünk abból, amit a főpincér mondott, másrészt kissé megijedtünk.

A hajógyárban kaptunk ebédet. Ebéd után vissza leendő éttermünkbe. Hallgattuk tovább az oktatást, amiből vajmi keveset fogtunk fel. Egy kolumbiai srác árulta el nekünk, hogy amit itt hallunk egy hét alatt elméletben, azt kénytelenek leszünk a gyakorlatban egy nap alatt elsajátítani.

Délután a busztömeg visszaszállított minket hoteljeinkbe. Amott jókedvű vacsora és esti beszélgetés feledtette velünk aggodalmainkat. Aztán az következő héten sok izgalmas nem történt. Ingáztunk hotelünk és a hajógyár között. Okosodtunk, ismerkedtünk, figyeltünk, ettünk, ittunk, s kezdtük elfelejteni, miért is jöttünk.

A hajó nap, mint nap óriásit változott. Nem kívül, hanem belül. Az a pompa, ami már eleinte is kikandikált a csomagolóanyagok, nejlonbevonatok mögül, tisztán szemünk elé lépett.

Leírom a hajóm Ezzel az egy fejezettel is meg tudnék tölteni egy vaskos könyvet. Hiszen hogyan

lehetne röviden, puritán stílusban ábrázolni egy hivalkodó, tizennégy emeletes, kétszáznegyven méter hosszú luxushajót. Aki járt már a Meteoráknál vagy valami hasonlóan magával ragadó helyen, az tudja, miről beszélek. A méretek és az addig nem látott csodák megdelejezik az embert, és más ritmusban veszi a levegőt. Ez történt velem is.

Szóval tizennégy emelet és kétszáznegyven méter hossz. Ekkora helyen kellett elhelyezni mintegy hatszázötven fős személyzetet és ezerháromszáz-ezernégyszáz utast. Ha mindkét hajón tartózkodó típust emberszámba vesszük, amit néha elfelejtettek, akkor megközelítőleg kétezer emberről beszélhetünk.

13

Óriási szerencsénkre minket, a személyzetet is kétszemélyes kabinokban szállásolták el, nem pedig hat-nyolc ágyas hodályokban. Ez viszont azt jelenti, hogy kétezer embert raktároztak el kétágyas kabinokban. Még a matematikából gyengébbeknek sem okozhat problémát kiszámolni, hogy ezt csak minimum ezer kabinnal lehet megoldani. Valljuk meg, nem piskóta.

Na, de kezdjük alulról. A legalsó szinten, vagy első szinten, nulladik emeleten a gépek, a hajtóművek robotoltak. Meg jó néhány igazi gépmester. Itt sohasem jártam. Egyrészt tilos volt, másrészt nem szabadott. Ezeket a gátakat egy talpraesett magyar legény könnyen megoldja, ám a munkahelyemmel nem akartam játszani.

Ettől függetlenül plátói kapcsolat alakulhatott ki köztem és a motorok között, mivel közvetlenül felettük hajtottam párnára a fejem nap, mint nap. Ugyanis a személyzet nagy része a második szinten lakozott. Túlzás azt állítani, hogy Tibet csendjével kacérkodott volna füleinknek. Néha úgy éreztem, mintha a Notre Dame harangjait használnám walkmannek. Főleg amikor hullafáradt voltam.

Kabinjainkról egyébként egy rossz szót sem mondhatok. Tíz-tizenegy négyzetméteresek lehettek, ám gondosan tervezték őket, és még a néha söpredékként kezelt rétegnek is kellő luxust nyújtottak. Kezdjük például azzal, hogy hét (!) lámpát számoltam meg a kabinomban – eredetileg beépítve. Egy nagy a plafonon, egy-egy az emeletes ágy két szintjén olvasni, egy az asztal felett, egy a mosdókagyló felett és egy sötétkék neon éjjelre, ha valaki nem akar vaksötétben alukálni. És egy a fürdőszobában.

Ezekben a kabinokban a kék szín dominált (mi más?), és egy magára valamit adó belsőépítész is nyugodtan magáénak vallhatta volna a belsőt.

Nem mondható el ugyanez a kabinok közötti folyosókról. Azok már a vegytiszta funkcionalitást testesítették meg. Hófehér mivoltukat csak a piros vízzáró ajtók törték meg. A plafonon olyan kibogozhatatlan mennyiségű cső és kábel tekergőzött, hogy a mai napig nem hiszem el, hogy bárki is van a földgömbön, aki tudná, melyik micsoda. Ezt a gigantikus spagetti halmazt sokszor megcsodáltam.

Itt, a második szinten igazán nehéz volt eligazodni. Talán valamelyik egyiptomi piramis labirintusának tervrajzai alapján építhették, mindenesetre nem lepett volna meg az sem, ha a Minótaurosszal futok össze. Eleinte azzal ment el a pihenőidőm, hogy útbaigazítást kérjek, hol kellene pihennem.

Szóval a második szint zajosra és nyakatekertre sikeredett. Mégis az ég és a fizika megajándékozta egy olyan tulajdonsággal, ami miatt nem cseréltem volna el tízedik emeleti kabinra sem. Neptunus papa ugyanis nem mindig kedves, szakállas bácsi, de bősz, vérengző vadállat is tud lenni. Ha viharba kerültünk, a tízedik szinten szunyókálok egyszerre kóstolhatták meg a körhinta, a hullámvasút és a berepülőpilóták edzésére használt kétes szerkentyűk gyomorellenes hatásait. A magasabban elhelyezkedő szinteken ugyanis hihetetlen kilengéseket produkált a hajó – a hullámoknak köszönhetően.

Ennyit a második szint előnyeiről és hátrányairól. A harmadik szintet néha autópályának éreztem. Targoncák suhogtak mellettünk, és

vezetőik nem mindig vették figyelembe porhüvelyeink sebezhetőségét. Néha szinte elkaszáltak bennünket, ami persze sohasem fordult elő.

A plafon itt még kápráztatóbbra sikerült, s itt még kevésbé hittem el, hogy emberi alkotás a csövek és vezetékek eme orgiája.

Nem említettem még, pedig alapvető játékszabály volt, hogy ahol utasok járnak, laknak, játszanak, isznak, oda mi, a legénység, nem tehetjük a lábunkat. Ezt drákói szigorral be is tartatták velünk. És ennek köszönhetően a hajó úgy épült fel, mint két jól megtermett labirintus egymásba gyúrva. Bárhonnan eljuthattam bárhová úgy, hogy csak a legénység számára kijelölt folyosókat, átjárókat használtam. A protokoll ugyanis úgy

14

rendelkezik, hogy egy ilyen előkelő hajón az utas ne találkozzon a pincérrel például a diszkóban vagy a kaszinóban. Egyébként ebben van valami.

A harmadik emeletnél tartottam. Itt kapott helyett a mosoda, ahol harminc-negyven, főleg filippínó legény gürizett. Mocskos rabszolgamunka volt az övék, a többiekéhez képest nevetséges fizetésért, ám hazájukban ez az összeg vagyonnak számított. Akkora mosó-, vasaló- és szárítógépek dübörögtek, mint furgonok az autószalonban. Nem irigyeltem őket. Mármint a mosodáslegényeket.

A harmadik szintet használtuk – néha az utasokkal egyetemben – a be- és kiszállásra. Szóval emitt már megmutatkoztak a pompa első jelei. A pompát és a legénységi részeket hatalmas, saválló ajtók tartották egymástól távol.

A negyedik szintet már egyaránt lakták utasok és a személyzet. Persze nem akármilyen utasok és nem akármilyen személyzet. Az utasok közül a „legszegényebbek”, a személyzetből pedig az „elit” kapott itt helyet. Csak ezen a szinten 154 kabin jutott a vendégeknek – a hajó egyik felében.

Elképesztő, hogy kilenc darab lift állt csak az utasok rendelkezésére, amit természetesen akkor is igénybe vettek, ha a nyolcadik szintről kellett levonulni a hetedikre. Na, hagyjuk a cinikus megjegyzéseket…

Pattanjunk gyorsan fel az ötödik szintre, ahol már az utasok lehettek többségben. Itt helyezték el a hivatalos főbejáratot, a hajó derekában. Ezt a részt természetesen úgy kellett megtervezni, hogy az utazni vágyó polgár, amint belép, tátott szájjal tegye meg az első lépéseket, s azonnal, de örökre bevésse memóriájába a „Chosta Romantica” nevet. Nos, a tervezők ezt egy galériás elrendezésű csarnokkal, márvánnyal, absztrakt szoborkompozícióval oldották meg. Sikeresen.

A legtöbbször tehát itt járultak egy hétig otthont adó luxusoltáruk elé a sunshine-ra, óceáni levegőre és bahamai látképre áhítozó utasok. Beszállásnál elsősorban mi, pincérek segédkeztünk. Két sorban, mint tévévetélkedőn szereplő libák vártuk a folyamatosan érkező vendégeket. Aztán ellenállhatatlan mozdulattal megszabadítottuk őket kézipoggyászuktól, s már vezettük is őket boldogságot nyújtó kabinjuk felé.

Eleinte, amíg nem ismertem ki magam a hajón – szóval két-három hónapig –, rendszeresen eltévedtem. Pókerarccal és jobbra-balra forgó szemekkel sétáltattam őket és jómagamat folyosóról folyosóra, néha emeletről emeletre, s közben azon imádkoztam, hogy még éjfél előtt célba juttassam őket. Ha ez sikerült, megköszönték az idegenvezetést, s párszor papírpénzt nyomtak viszkető markomba.

A szintek különböző neveket kaptak: London, Madrid, Amszterdam. Ezt célszerű volt bevezetni több okból is. Egyrészt jóval elegánsabb megszólítás az „Amszterdam szint”, mint a „kilencedik emelet”, másrészt azok is könnyebben tudták magukat navigálni, akik nem tanultak meg kilencig számolni.

Mielőtt nagyon belemennék a következő szintek elemzésébe, átadom ezt a jogot magának a hajótársaságnak. A hajó leírása kissé nyálasnak és prospektusszerűnek fog tűnni. Nekem is annak tűnt. Az egyetlen apróság, amit az írók mentségül felhozhatnak, az, hogy a hajó tényleg úgy nézett ki, ahogyan leírták.

15

A Chosta csak fo-Chosta A Chosta-hajózás „olasz stílusban” új magasságokba emelkedett azáltal, hogy

bemutatkozott a bámulatba ejtő új hajó, a Chosta Romantica. Ez az ötvennégyezer tonnás, több mint ezerháromszáz utasra tervezett óceáni járműcsoda élő bizonyítéka annak, hogy a Chosta hajótársaság egymilliárd dollárt költött flottája építésére és újítására. 1993 novemberében kihajózva a Chosta Romantica folytatni fogja a luxushajózás evolúcióját, melyet testvérhajója, a Chosta Classica kezdett meg.

A Chosta Romantica az építészet bűvészmutatványa. Az ablakok, melyek falakat képeznek, lélegzetelállító képet adnak az óceánról. A különböző termek és szórakozóhelyek gazdagon díszítettek, és a legnevesebb kézművesek keze munkáját dicsérik. Eredeti kézimunkák gyönyörködtetik a szemet, bármerre is néz.

A kabinok bőségesen berendezettek és luxuskényelmet nyújtanak. Harmincnégy lakosztályt találhatunk a hajón, melyek közül tíz saját erkélyt is kapott. A lakosztályok nemcsak igazi kézimunkákat rejtenek, hanem eredeti falikárpitot, faragott asztalokat és kézzel szőtt ágyneműtakarót.

Minden kabint elláttak televízióval, videomagnóval, hajszárítóval, telefonnal és saját széffel. Ezen felül a lakosztályok pezsgőfürdőt, dupla fürdőszobát, társalgórészt és bárszekrényt kínálnak.

Az egyedülálló Chosta Romantica-konyha páratlan élményt nyújt minden egyes étkezésnél. Mivel az „olasz stílus” itt szervizt jelent, mintegy hatszázötven fős nemzetközi személyzet szolgál a hajó fedélzetén. Az utasok és a személyzet aránya kettő az egyhez, így a Chosta Romantica a teljesített ígéretek feledhetetlen pillanataival ajándékozza meg a vendégeket.

A Chosta Romantica finom kortárs eleganciája a hajó külső, könnyed vonalvezetésénél kezdődik. Mint a testvérhajó, legújabb mesterdarabunk is olyan jellegzetességeket rejt, melyek a nagy, történelmi hajózás szemkápráztató óceánjáróinak hagyományait és luxusát idézik.

A hajó talán leginkább magával ragadó részletei az üveg sokszínű használatának köszönhetők, mely a hajózás által elénk táruló óceánok látványának tündöklő csábítását leplezi le. Hatalmas ablakok szegélyezik az éttermet, padlótól mennyezetig érő üvegtáblák színezik a gyógyfürdőt, és óriási ablakok engednek fényt a kabinokba.

Tegyünk egy túrát a Chosta Romanticán szintről szintre: KOPPENHÁGA SZINT A vendégek, akik a Chosta Romantica fedélzetére lépnek, elsőként a Központi

Csarnokban találják magukat. Itt tárul szemük elé Szuszumu Singu japán szobrász mozgó alkotása. A művész a szobrot 1992-ben mutatta be a Kolumbusz-ünnepségen. A mobil szobor bizonyos részei örökké mozognak, s így lenyűgöző fényhatásokat érnek el a paliszander rózsaszín márványfalakon és – padlózaton.

VERONA SZINT A Verona szint ad otthont a legnagyobb halinak, a Piazza Itália Grand Barnák. Az

élénk rózsaszín márványfalak mellett a helyiség Anglia vidéki stílusának jegyeit magán

16

viselő textúrával díszített. Sötét árnyalatú, zöldeskék padlóburkolat és buja dísznövényzet teszi még varázslatosabbá a hűvös, hívogató atmoszférát.

A Botticelli étterem minden vacsoránál felejthetetlen emlékeket garantál. A Chosta Romantica fő éttermének két mobil faldíszlete más és más környezetet nyújt. Az európai város és tájképe, valamint az olasz kertjelenet körbeöleli a veronavörös intarziás carrarai márványt. A tonet stílusú székek és bankett ülések az ablakok mentén különleges kényelmet adnak.

A teljes körű szolgáltatást nyújtó konferenciaközpont vetekszik bármely szárazföldi vetélytársával. A mozgatható kialakítás százötven főnek ad kellően ideális környezetet. Két kisebb terem – harminc-harminc fősek – beolvasztható a nagyobb összejövetelek alkalmával. A konferenciaközpontot felszerelték a legmodernebb audiovizuális technikával, valamint karfás és fejtámlás fotelekkel.

A Chosta ismét csak élethű képet festett balkonos, reneszánsz stílusú színházával, a hatalmas L'Opera Showroommal. A gazdagon díszített mahagónifalak, kiegészítve vibráló kék és zöld szőnyeggel és kárpitozással, az aranyozást hangsúlyozzák az egész teremben. Meglepő mozaik csíkozza a fekete falakat a prereneszánsz Giotto mester nyomán.

Lépcsősor vezet egy emelettel feljebb, ahol a Júlia cukrászdában és a Romeo pizzériában találjuk magunkat. A Via Condotti üzletsorral fűszerezve eme üzletek modern olasz utcarészletet tárnak elénk. A tradíciók és a kortárs művészetek ötvöződnek a cukrászdában, ahol a tipikus század eleji bécsi dekorációt figyelhetjük meg. Ugyanezt fedezhetjük fel a pizzériában, ahol rézintarziás perlotta márvány és színes üveglámpák ejtenek bennünket ámulatba. A Via Condotti ékszer- és ajándéküzleteit a fekete marquiniai és fehér calcatta márvány kontrasztja teszi káprázatossá.

A Tangó bálterem smaragdzöld márványával és sötétkék kézműves alkotásaival hűs környezetet sugall. Az óriási üvegfalak gyönyörű óceáni látképpel kényeztetnek bennünket, miközben táncolhatunk, ismerkedhetünk, vagy éppen pihenhetünk.

Aranyberakásos velencei stukkófalak borítják az Excelsior Casino termének falait, ahol black jack, rulett asztalok, nyerő automaták várnak az utasokra.

MADRID SZINT A La Terrazza Cafe a hajófarban helyezkedik el, vászonmennyezet alatt. Ez a

pihentető, szabad levegőn található kávézó tökéletes színtere lehet egy délutáni vagy kora esti koktélnak csak úgy, mint egy reggelinek vagy ebédnek, melyet a Giordano büfében vehetünk magunkhoz.

MONTÉ CARLO SZINT A Chosta irigylésre méltó Caracalla Gyógy szalonja – földtől plafonig érő üveg

ablakaival – hihetetlen kilátással lepi meg vendégeit, akik közben tornagyakorlatokat végezhetnek. Kiegészítőként találunk itt aerobikpadlózatot, kondicionáló gépeket, taposógépeket, szaunát, masszázsszalont, és teljes körű szolgáltatást nyújtó szépségszalont.

A két különálló medence is ezen a szinten várja úszkálni vágyó vendégeit. A nagyobbik a hajófarban helyezkedik el, és háromszintű tölgyfa napozórésszel kecsegteti a nap szerelmeseit. A Capri medence csempeberakással készült, és a hajó fedélzetének közepén található. A medence fölött ismét egy Szuszu-mu Singu mobil szobrát pillanthatjuk meg, amely a szél kedve szerint változtatja alakját. A Capri medence melletti felsőbb szinten fonott cabana fotelekben pihenhetünk, melyek selyemernyővel védenek a széltől, s tökéletes menhelyek az olvasni, illetve nyugalomra vágyóknak.

17

LISSZABON SZINT A különálló, kör alakú, obszervatóriumszerű Diva Disco a hajó fedélzetéből emelkedik

ki. A tükörborítású falak, a padlótól a mennyezetig érő üvegablakok elképesztő látványban részesítik a tánc és zene megszállottjait.

ITT TEREM AZ ÉTTEREM Szóval emígy nézett ki a hajó – a cég szemüvegén keresztül. Pontosabban fogalmazva,

ilyennek láthatták az utasok. Mert mi, a legénységi csürhe, más szemszögből is megismerhettük. Elsősorban azért, mert a legénységi részek nélkülözték a pompát. Ez persze nem szemrehányás, hisz így is jóval szebb és tisztább környezetet kaptunk, mint korábban képzeltem.

Tengeri életem színtere mégsem a kabinom, a személyzeti étterem vagy büfé lett, hanem a Botticelli étterem. Hétszázötven-nyolcszáz fő gyürkőzhetett itt neki elfogyasztani végeláthatatlanul hosszú vacsoráját. Egy hatalmas és két kisebb teremből állt az étterem. Már amennyit egy utas láthatott belőle. Hisz a háttérben bújt meg egy hasonló méretekkel megáldott konyha.

Az utasok kétméretes ajtón keresztül közelíthették meg a beláthatatlan termet. Érdekes, hogy mikor egy tengerre vágyó pár előfizet egy útra, azt is rögzítik velük, hogy hány fős asztalhoz kívánkoznak, ablak mellé, avagy sem. Ha minden kérdésre értelmesen képesek válaszolni, kapnak egy számot ábrázoló cédulát. Első vacsorájukon ezt a számú asztalt kell megkeresniük. Ez a feladat átmenetet képez a számháborúzás és az elefánton bolhacsípést keresés közt. Hiszen kétszáznegyven asztal terpeszkedett a teremben, mellesleg logikusan számozva. Am mit neked, logika! Az érkezés sorrendjében mi kísértük első útjuk alkalmával asztalaikhoz a kedveseket. Persze mint mindenütt, itt is szép számmal jelentek meg a „türelmetlenebbek”. Elszántan, egyedül vágtak neki az asztalok végtelenbe nyúló áradatának. A távolban összevissza kóvályogva aztán kétségbeesést és elhagyatottságot figyelhettünk meg arcukon. Ilyenkor a humánusabb pincérek – szóval a kezdők – utánuk eredtek, és karitatívan útba igazították a tékozló vendégeket.

Na, ennyit az első, asztalokkal való ismerkedésről. Akik az előző fejezetben nem tudták volna megfejteni, mit takarnak a márványfajták

fantázianevei, azoknak segítek. Már csak azért is, mert nekem sem mondanának semmit. A Botticelli étterem burkolatául fehér, bordóval erezett márvány szolgált. A falak középbarna színűek és rézzel díszítettek voltak. Nyersfa színű, talán gyékényfonat ülőkéjű és háttámlájú székek megszámlálhatatlan hada övezte az említett asztaltengert. Az álmennyezet töménytelen mennyiségű fényforrást engedett láttatni s bújtatott el.

A hajón a felszolgálás – melyet később részletezek – merőben eltért a magyartól: minden pincér kapott egy saját előkészítő pultot is az étteremben. Ezek a komódszerű pultok több feladatot láttak el.

1. Midőn egy segédpincér a hatvanméternyire lévő konyhából kiküszködte a tizenöt-húsz tányért (egyszerre!!!), örült, hogy leteheti valahová, s pincére onnan szórhatja a vendégek elé.

2. Fiókjai szállásolták el az evőeszközöket. 3. Alsó részének nagyobbik, saválló borítású fele, mely a kívánt hőmérsékleten tartotta

az ételeket, segítséget nyújtott a pincérnek arra az esetre, ha egy meleg étel már kiszállítódott a konyhából, ám az azt rendelő vendég még az előző fogáshoz való evőeszköz megtalálásával molyol.

18

4. Az alsó rész másik, ajtós részében tárolhattunk olyan hasznos eszközöket, mint kenyérkosár, kávétermosz, hajtogatott szalvéta.

5. S végül meghúzódott egy olyan fiók is a pultban, ahová a tányéron maradt ramatyot üríthettük. Ez nem hangzik túl gusztusosán, de annál praktikusabb volt.

„Mekkora lehetett az, az étterem, ahol kétszáznegyven asztal, nyolcszáz szék, ötvenöt előkészítő pult és százhúsz pincér-szerűség volt a tartozék?” – kérdezhetitek most. Hát elképesztően nagy.

A két említett bejárati ajtón kívül két kolosszális ajtót terveztek az étteremre. Ezek biztonsági funkciót töltöttek be arra az esetre, ha Titanicot játszanánk.

A konyhába két, szintén gigantikus forgóajtó vezetett. Ezeket nem emberi erő üzemeltette, hanem elektronikusan, megállíthatatlanul pörögtek-forogtak. Képzelhetitek, milyen jelenet az, amikor százan futkároznak egyszerre tizenöt-húsz tányérral karjaikban, hullámzó talajjal lábuk alatt, félúton egy rosszindulatú forgóajtóval.

Igen, valóban gyakran történt az, amire gondoltok. Egy-egy koccanás végzetes galibát okozhatott. Porcelánképződmények repkedtek, s hullottak atomjaikra, miközben a tökéletes akusztikával megáldott márvány többszörösére nagyította a csörömpölést. A fantasztikus humorú és együttérzésű vendégsereg ilyenkor egy emberként üvöltötte: „Bingóóóó!”, s kedélyes tapsviharral övezték a szerencsétlen pincért. Persze sohasem tudtam megfejteni, mi áll e megnyilvánulás mögött.

A konyha igazán irigylésre méltónak tűnt a hazai konyhák vetületében. Itthon eltöltöttem pár nyarat Balaton-parti éttermekben – szintén pincérként. A legtöbbször gusztusos placc otromba, minden higiéniát nélkülöző, igénytelen konyhát takart, ahol sanyarú körülmények közt vártak menekülésükre, a jobb sorsra érdemes elemózsiák.

A hajón a vendéglátás ezen része egészen más fényben mutatkozott meg. Ha lehet még fokozatokat állítani, a háttérben húzódó konyha még tisztábbnak és higiénikusabban kezeknek tűnt, mint a vendégek által elfoglalt terem. A konyhát ugyanis tetőtől talpig saválló köntösbe öltöztették, melyet minden egyes étkeztetés (reggeli, ebéd, vacsora) után markáns legények vettek kezelésbe még markánsabb vizes slagokkal kezükben. Még egyszer hangsúlyozom, minden egyes étkeztetés után!

Itt nem volt alkalmam háromhetes krumpli héjat találni a padlón, vagy szilvalekvárt lecsorogni, látni a polcról. De erről majd később.

Egy nap az élet Nyugodtan alkothatok sztereotípiát napjaimról, mivel a munkát tekintve semmi sem

különböztette meg őket egymástól. Számomra több mint siralmas volt a tény, hogy az emberek reggeliznek. Ez azt

jelentette, hogy nekem és társaimnak kakasszó előtt talpon kellett lennünk. Ez 5 óra 32 percet jelentett. Pár hónap után leszűrtem magamnak, hogy elképesztő sebességgel, de így pont fel tudok hatra érni az étterembe.

Az egyik segédpincér 5 óra 15 perckor – mellékfoglalkozásképp – egy merőkanállal végigjárta a pincérek kabinjait, és vehemens ajtóütlegeléssel jelezte, hogy pirkad, szóval pattanjunk ki ágyainkból. Több ízben próbáltunk ligát összeeszkábálni, hogy a szerencsétlen ügyeletest merőkanalastul hajítsuk a cápák közé. A liga létrejötte etikai okok miatt meghiúsult.

Ezt az 5 óra 15 perces dörömbölést nemigen vettük figyelembe. Sőt pár hónap után meg sem hallottam. Kb. fél évvel később például már négy csörgőóra kellett ahhoz, hogy bizonyosan felébredjek. Ez hihetetlen, de gondoljatok bele, hogy minden egyes áldott nap

19

dolgoznunk kellett. Reggel hattól éjfélig-egyig Öt óra maradt alvásra, esetleg bulira, barátnőre. Öthat hónap után ez egész kellemes mormotává képes alakítani az embert. Megvalósulatlan álom maradt, hogy, mondjuk, egyfolytában alhassunk nyolc órát.

Szóval a reggelek borzalmasak voltak. Ja, és azt még nem is említettem, hogy a négy csörgőóra – köztük egy ipari méretű megaébresztő – nem csak úgy hempergett körülöttem. Mivel az emeletes ágy felső szintjén háltam, gondosan a plafonra erősített madzagokon lógtak a fejem fölé. Két-három perces időintervallumon belül rázendített az egész csapatóra, és megátkoztam azt a tökkelütöttet, aki feltalálta ezt a csörgő-bongó istencsapást.

5 óra 32. Csukott szemmel, koordinálatlan vánszorgással, végtelen keservvel, de megközelítettem a Messiásként körülölelő zuhanyzót. Mivel két darab kétszemélyes kabin közt helyezkedett el a négyünkre eső zuhanyzó, ildomos volt a megszokott időben bevonszolni magunkat, különben az utolsó után következhettem volna csak, és akkor már bizonyosan késésben lettem volna.

Szóval a zuhanyzó s a rám szakadó forró, majd hideg víz megtette hatását: kinyíltak szemeim, valamelyest mozgásnak indultak agyam lelassult fogaskerekei, és akkor már nem kívántam még tizenhat óra alvást, legfeljebb tizenkettőt.

Sebes törülközés, majd a kabinban elhelyezett falitükör elé ugrottam. Már a levegőben magamhoz ragadtam a borotvámat, és szinte földet érés előtt leherdáltam orcámról a feleslegesen újratermelődő szőrszálakat. Egy idő után áttértem a villanyborotvára, pedig annyira nem rajongok érte.

Szőrmetélés után egyenruha. Bizony ezzel sokszor gondunk volt. Ugyanis tizennégy-tizenöt egyenruhát kaptunk. Naptól és étkezéstől függően kellett magunkra ölteni a ruhákat. Ám annyira egybefolytak a napok, hogy néha összekeveredtünk, s szobatársammal csak a folyosóra lépés után döbbentünk rá, hogy rossz lóra, azaz ruhára tettünk.

Ha véletlenül mégis megfelelő egyenruhába bújtam, erőtlen lendülettel arcvizet lögyböltem magamra, felkentem fél tubus zselét rövid frizurámra, megnéztem, a nevem ott figyel-e zakóm bal hajtókáján, majd elégedetten közöltem magammal, hogy ismét készen állok a bevetésre.

Robogtunk szobatársammal a harmadik szintre. Harmincnegyven pincér várt a liftekre, melyek a nyolcadik emeleti étteremnél ürítették ki magukból a reggeliztető brigádot, vagyis minket. Beléptünk magába az étterembe, s már osontunk is előkészítő pultjainkhoz.

Mivel éttermünknek öt csillag pluszos státusa volt, természetesen komolyzenére kellett tömnünk a korgó amerikai pocakokat. Egész megkedveltem Vivaldit meg a többi komolyzenei gurut, de száztizenkettedszer már kezdett skizofrén tünetekkel fenyegetni a dallama. Így hát térdre borultam, és hálaimát rebegtem a kegyes égnek, amikor a főpincérek engedélyezték, hogy legalább az előkészületi időben, míg nincs utas az étteremben, könnyűzene szóljon.

Innentől kezdve nem volt megállás. Meghallgattuk jó pár nemzet kedvenc együtteseit, ám legtöbbször – szerencsére – slágerzene szólt. Legnagyobb élményeim közé tartozott, hogy vittem magammal a hajóra egy Rapülők kazettát, s egyszer reggeliztetés előtt ez tombolt a plafonba rejtett hangszórókból. Büszkeség és jóleső honvágy fogott el, mikor körbenéztem, s láttam, hogy izegnek-mozognak a legtöbben a ritmus szavára. A poén az lett, hogy véletlenül elfelejtettek kazettát cserélni, s mikor bevonult a hatvanöt év körüli átlagéletkorú amerikai vendégsereg, Geszti ezerrel nyomta a magyar rapet, s én nyugtáztam, hogy meghódítottuk Amerikát.

Hattól fél hétig volt időnk előkészülni a reggeliztetéshez. Ez idő alatt kellett a szövetszalvétákat meghajtogatni, dzsemet, vajat, margarint, mézet az asztalra varázsolni, különböző péksütemények kiismerhetetlen hadát kosárkákba helyezni, és zsupsz, be

20

pultunk melegítő részébe. Ekkor kellett a kávéscsészéket, kanalakat, villákat, késeket, poharakat, tányérokat az asztalon csatasorba állítani. Mindennek mérnökileg megtervezett koreográfiája volt, nem hányhattuk fel csak ímmel-ámmal a csetreszeket. A kávét általában jóképű termoszban tartottuk, és abból öntöttük lavórszámra a vendégek csöbregeibe. Egy magyarnak ez az áttetsző kávéutánzat nem jelentett volna különösebb élményt.

Fél hétkor megnyíltak a kapuk, és az első adag vendég az étterembe tódult. Mivel ezerháromszáz utast kellett egy hétszázötven fős étteremben megetetni, értelemszerűen ezt két ültetéssel lehetett csak megoldani. Stílszerűen volt egy korai és egy kései ültetés. Hogy melyikkel szimpatizál, minden vendég maga dönthette el. Ez az ülésrend mindhárom étkezésnél ugyanaz maradt.

A vendégek jöttek hozzám is, én pedig megmutattam nekik azt a mosolyt, amit még lenn a kabinomban akasztottam az arcomra – ez ugyanis kötelező viseletnek számított –, és asztalhoz ültettem őket. Kezükbe nyomtam az étlapot, töltöttem nekik innivalót, ki mit kért. Meghallgattam és jegyzeteltem óhajukat, sóhajukat. Jómagam szállítmányoztam a konyhából a kért finomságokat, eléjük tettem, ők pedig jóízűen elfogyasztották.

Fél kilenc előtt pár perccel elhagyták a táplálkozás hatalmas szentélyét, mi pedig őrült munkába kezdtünk, hogy előkészüljünk a következő éhes turnusra. Ugyanazok a rutinfeladatok: kés, vaj, csésze stb., csakhogy ilyenkor még el is kellett mosogattatni a szükséges evőeszközöket, tányérokat. Ha azt mondanám, rohantunk, viccelnék. Fénysebességgel suhantunk konyhába be, konyhából ki szalvétáért, kávéért.

És fél kilenckor beözönlőit a következő csapat. Ismét csak reggeliztetés, kávéöntés, elmaradhatatlan mosolygás, és sokszor bárgyú kérések teljesítése. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ekkorra már száz százalékig felébredtem. Nem, ilyenkor körülbelül hetven százalékig voltam ébren, s gyakran éreztem, hogy csak nézek ki a fejemből, s néha, a konyhában sorban állva, android mivoltomat kellett önmagamnak megcáfolnom.

Az is elég terhet rakott ránk, hogy fél hatkor keltünk, tízkor még a kellemesnél kellemesebb megjelenésű elemózsiát cipeltük a vendégek elé, közben magunk még semmit sem ettünk. A szem és az orr által felfogott ingerek mindeközben a gyomorsavak képződésén fáradoztak. Szóval éhesek voltunk, mint a farkasok, vagy inkább, mint a cápák.

Tíz óra felé az utolsó utasok is elhagyták az éttermet. Már ha szerencsénk volt. Ha valamelyik netalán ekkor lépett be és szándékozta reggelijét elfogyasztani, a pincére délelőtti pihenőjének máris lőttek. Az ilyenkor esedékes, magunkban elmormolt szavakat, a cenzúrára gondolva, inkább hanyagolom.

Üdvös esetben azonban tíz órakor nekiállhattunk megteríteni az ebédhez. Új terítők, új szalvéták, persze kellő idomúvá hajtogatva. Szennyes a szennyesek gyűjtőhelyére, mosogattatás, rendrakás az előkészítő pulton, és kész. Ha valaki iparkodott, negyedóra alatt elkészült. Nyomultunk le a harmadik szintre, ahol a hajófarban a személyzeti étterem bújt meg. Svédasztalrendszerrel vehettünk magunkhoz élelmet – hideget, meleget.

Ledobtuk magunkat valamelyik asztalhoz, s reggeli közben megtárgyaltuk egymással, mi történt és mi nem. Legtöbbször persze a vendégekről csiripeltünk. Melyik mivel fárasztotta kiszolgáltatott pincérét. És egyszer valamelyikünk levonta a végkövetkeztetést: van rendes ember, és van vendég. Ezen órákat vihogtunk, pedig komolyan gondoltuk.

A reggelivel fél tizenegy körül végeztünk. Általában fél tizenkettőre kellett visszamenni az étterembe, folytatni az előkészületeket az ebédhez. Így a reggeliztetés és az ebédeltetés között maradt egy szabad óránk. Óriási, nem? A legtöbben dobtunk egy hátast, és szunyókáltunk egy pindurkát.

Nálam ezt persze megelőzte egy zuhanyozás. Ragaszkodtam hozzá, ugyanis az étteremben és a konyhában, csakúgy, mint a hajón bárhol, légkondi teremtette meg a kellő

21

hőmérsékletet. A konyhában azonban a termetes sütők, mosogató- és szárítógépek, tányérmelegítők, és egyéb különleges, hőt árasztó masinák felfűtötték a levegőt. Ennek köszönhetően emitt tíz fokkal melegebb volt, mint kinn az étteremben. Mi munka közben hatvanháromszor zakatoltunk be a konyhába és ki a konyhából, és a hőmérséklet-különbség, a rohanás megizzasztott minket. Nem bírtam volna ki zuhany nélkül.

Ott tartottam, hogy egy óra aranyat érő pihenés következett. Nem aludtam mélyen, inkább csak testem relaxálására volt elegendő ez az idő. Agyam ismét tíz százalékos kapacitásúra zsibbadt. Úgyhogy mikor felkeltem, belötyögtem – immáron harmadszor – a fürdőbe, hogy háromperces zuhival életet leheljek fáradt agysejtjeimbe.

Következhetett az öltözködés. Az ebédhez megint más egyenruhába bújtunk. Egy-két simítás fekete cipőmön, a tubus zselé másik fele a hajamra, s máris haladhattam a lift felé.

Az étteremben folytattuk az előkészületeket. Friss péksütemények a kosarakba, evőeszközök fényesre törölgetése és elhelyezése az asztalokon, a vendégek megkezdett borainak szortírozása és a többi. Örültem, hogy ilyenkor is éltet adó zenére dolgozhattam. Lelket öntött belénk egy-egy lendületesebb nóta, s a munka is könnyebben ment. Agyam lassacskán felpörgött nyolcvanra. Kénytelen volt szegény, mert tudta, hogy az ebédeltetés már keményebb dió, mint a reggeliztetés. Itt négy fogás helyett hét-nyolc fogás volt az átlag. Ebédnél sokkal jobban kellett koncentrálni, figyelni, mert ilyenkor több vendég jött, lényegesen többet ettek, ráadásul a meleg ételek sokkalta körültekintőbb bánásmódot igényelnek, mint a hidegek.

Tizenkettőkor bedübörgött a vendégsereg, s úgy ültek asztalhoz, mint egy etióp éhségsztrájkos, amikor négy hónap után feladja a küzdelmet. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hová tűnt az a mértéktelen mennyiségű étek, amit reggelinél magukhoz vettek. A biológiát meghazudtolva csináltak pocakjaikban helyet a még elképesztőbb méretű ebédnek. Hát ennek nem örültünk.

Nyolc fogást lezongoráztam a rám eső tizenhat-tizennyolc utassal. Ez itthon a hazai étkeztetési rendszerben nem tűnik hatalmas seregnek, ám ott minden másképp üzemelt. Tizennyolc vendéggel már meggebedt a pincér. Akárhogy is számolunk, ez 144 tányér kaja, feltéve, hogy nem kérnek inkább mást vagy még egyet. Ehhez jön a közbeeső borszerviz, kávé, üdítő. És erre van másfél óra. Csakhogy ebbe a másfél órába még bele kell férnie a mosogattatásnak, az evőeszközök fényesre dörgölésének, a terítők cseréjének, az asztal újraterítésének, a péksüteményes kosarak feltöltésének stb. Szóval másfél óra alatt elképesztő teljesítmény.

Kérdezhetitek, mi volt akkor a helyzet, ha egy felelőtlen, korai ültetésbe tartozó fickó például egykor támolygott be az étterembe. Jó kérdés, kösz, nagy rakás trutymóba került az adott pincér. Neki ugyanis fél óra alatt kellett a pácienssel mindent megetetnie, amit a többiek már egy órája tömtek magukba. Ezt azért kellett így csinálni, mert addig nem engedték be a második csoportot, amíg az első ültetésből még ebédelt valaki.

Ehhez remek történetek tartoznak. Képzeljétek el, hogy 13 óra 26 perc van, és két öregúr még a desszertet nyámmogja. Pincérük már tövig rágta körmeit a lábujjáról is, hiszen három perc, és jön a következő vendégcsapat. Addig pedig mindent meg kellene tennie a felsorolt teendőkből. És ilyenkor belénk költözött a csapatszellem. Aki már végzett – cirka ötven pincér –, feltűnés nélkül az asztal köré sereglik, és figyeli a mit sem sejtő öregurakat.

13 óra 28 perc: az egyik öregúr kiszürcsöli kávéja utolsó cseppjeit, s szalvétáját az asztalra helyezi. Pincérük szívritmuszavarral és követhetetlen pulzussal küzd, és izzadságban úszó órájára tekint. A többiek, immáron hetvenen, egyetlen mozdulatra várnak feszülten.

13 óra 29 perc 4 másodperc: a várva várt jel megérkezik: az egyik öregúr megfogja a szék karfáját. És a csoda nekilódul. Hetvenen ugranak az asztalhoz, és teszik

22

felfoghatatlan sebességgel a dolgukat. Habár semmi sincs előre rögzítve, mindenki centire pontosan tudja, mit kell tennie. Szalvéták, tányérok, poharak röpködnek, száz kéz összehangoltan keveri a levegőt.

13 óra 29 perc 57 másodperc: az öregúr befejezi kikászálódását a karosszékből, és félhangosan megjegyzi, hogy furcsa szélvihart érzett maga körül. Aztán értetlenkedve pillant az érintetlen asztalra, melyet emlékezete szerint legalább négyszer leevett.

13 óra 30 perckor megnyílnak a kapuk, és kezdődik minden elölről. Nyolc fogás, rohangálás, néhány bingo, csordogáló veríték, erőltetett mosoly, meggebedés – és mindez úgy, hogy a táplálkozó jóember semmit ne vegyen észre. Az intelligensebb egyedek – minden hatvanadik – ezt észrevették, s tekintetükben némi részvétet véltem felfedezni, s ez jólesett.

Délután háromra illett lezavarni a második ültetést. Ismét csak nem megyek bele azon szavak részletezésébe, melyet az a polgár kapott pincérétől a háta mögé, aki három előtt jött be, hogy ebédeljen. Ezzel ugyanis tönkretette a pincér teljes délutánját. Legtöbbször, hála a jó égnek, végeztünk a vendégekkel, s tekerhettünk a vacsorához való térítőért, szalvétáért. Borokat vissza a borhűtőkbe, szalvétahajtogatás, terítőcsere, mosogattatás, törölgetés stb. Fél négy előtt kész a munka.

Robogás a lifthez, tekerés a személyzeti étterembe ebédelni. Ismét svédasztal-rendszerű étkezés. Tulajdonképpen tíz-tizenötféle nyami-nyami is rendelkezésünkre állt. Az én egyetlen problémám így arra szorítkozott, hogy nem voltam képes azonosítani a különböző étkeket. Emlékszem egy lila herkentyűre, ami tőlem lehetett volna kígyóhónalj vagy akár ugandai nyányafa gyökere.

Ebéd után, most már kitalálhattátok, zuhanyoztam. Kellett, mert az ebéd lényegesen jobban megizzasztott minket, mint a reggeli. Ekkortájt voltam képes maximumon pörögni. Délután háromnegyed négy felé járt az idő. Ilyenkor két lehetőség közül választhattam: ha kikötőben álltunk, kinyargalhattam a szigetre vagy szárazföldre, ha nyílt vízen jártunk, a személyzetnek fenntartott bárban dumcsizhattam, játszhattam, ismerkedhettem. De nézhettem a tévét vagy az óceánt. Kellemetlen, ám annál praktikusabb délutáni elfoglaltság volt a nagyszabású zokni-és alsógatya mosás. Itthon nem igazán sikerült szembenéznem eme nemes teendők gyakorlásával, így a hajón követtem el első komolyabb, vérre menő mosásomat. Igazából nincs okom panaszra, hisz kombinált szekrény méretű mosógép s fivéreként szárítógép állt a személyzet rendelkezésére. Így a mosás kimerült a mosópor behelyezésében és a kész ruhák kiemelésében.

Eleinte gondot okozott, hogy a kockázatosabb ruhadarabokat, amelyek tisztítását a cég nem merte ránk bízni, a mosodában kellett leadni, majd két nap múlva érte menni. Mivel voltunk hatszázötvenen, sokan jártunk a mosodába. Félórákat álltam sorban. Fölöttébb idegesített, hisz amúgy is csak pár óra szabadidőm volt, és azt semmi kedvem sem volt egy gőzös, unalmas mosoda előtt tölteni.

Később a szobatársammal felvettünk heti 10 dollárért egy filippínó srácot, aki takarította a szobánkat és a szennyesünket is tisztíttatta. Persze ez a legény is a hajón dolgozott, ám kereset kiegészítésnek jól jött neki tíz-tizenöt ilyen megbízás. Nekünk meg pláne.

Szóval a délután adott lehetőséget, hogy megvizsgáljam, vajon a Bahamákon is árulnak-e kürtöskalácsot a buszpályaudvarokon, vagy, hogy áll-e traffipax az eldugott kanyarokban. Egyszóval ekkor nézhettem körül az úgynevezett nagyvilágban. Mikor kikötőben ácsingóztunk, meg is tettem. Volt rá két órám, ennyi idő alatt akár egy utcányi külföldet is böngészhettem. Igen, ironikusan hangzik, de csak azért, mert tényleg ironikus volt. Gyorsított felvételként suhogtunk, ha valamit komolyabban meg akartunk nézni, vagy éppen messzebb esett a hajótól.

23

Fél hatkor már a kabinomban voltam, és nem hiszitek el: zuhanyoztam. Pörgessétek végig az ujjaitokon. Valóban ez volt az ötödik zuhanyozásom. S hogy ilyenkor mi a fenének engedtem vizet a testemre? Egyszerű: nagy százalékban a Karib-tenger habjait metéltük. Abban a zónában lényegesen kellemesebb a hőmérséklet, mint a szibériai pusztákon. Mondjuk, egy hetven-nyolcvan fok a Karib-tenger javára. Harmincöt-negyven fokban pedig utcákat robogva magadévá tenni a látnivalókat, eléggé verejcseppeztető vállalkozás. Így hát elvégeztetett ötödik zuhanyozásom is.

A vacsoránál minden egyes agysejtemre szükségem volt. Igazán kemény, megterhelő feladatot kapott és vállalt az, aki ilyen luxushajón pincérnek szegődött. A vacsora felszökött tíztizenegy fogásig, ráadásul borszerviz, homárhámozás és kedélyes szereplés a nagy volumenű fellépésekben színezte a feladat nehézségeit.

Hattól hétig kellett felkészülnünk a nap eseményére, a nagy esti zabálásra. Kevésbé félreérthető, ha azt mondom: zabáltatásra. Goromba és groteszk szó ez itt, mégis ez fedi leginkább a valóságot. Előkészítettük a csodálatos szalvétakölteményeket, a friss péksüteményeket, bemagoltuk és olykor felmondtuk a menüt, befűztük az étlapot, a borokat kikaptuk a borhűtőből, beizzítottuk pultjainkat. Nagy vonalakban.

A vacsora mindig félelmetesre és eseménydúsra sikeredett. Még egyszer hangsúlyozom, hogy két óra alatt kellett immáron tíz-tizenegy fogást letömködnünk tizenhat-tizennyolc gigán. Es nehogy valaki azt feltételezze, hogy miniatűr, borsószemnyi adagokkal tápláltuk a vendégeket. Egy tanzániai család valószínűleg háromhetes lagzit csapna abból, amit nálunk egyetlen személy leküzdött egy éjszaka. Szó, mi szó, megdöbbentem.

Ha valaki utánaszámol, rájön: egy ültetés alatt tízszer tizennyolc tányért pakoltunk le éhező fiókáink elé, hozzá mindig új és új evőeszközök, négy-öt pohár. Mindeközben olyan értelmes kérdésekre kellett válaszolnunk, mint a „Mivel egyem a rétest?”, „Milyen húsból készül a lazacfilé?” Hozzá kell adni, ha netán a segédpincér a jeges tea helyett worchester szószt hozott ki a konyhából, mert Kolumbiából származott, s a közös nyelvet képviselő angol nyelv csak, mint emlékkép merült fel benne. Adományként kezeltük az estet, melyen csak ötször szólt a főpincér, valami neki nem tetsző dolog végett. Szóval esténként ránk szakadt az ég az összes fekete felhőjével együtt.

Ráadásul ebből az étkezésből is kettővel áldott meg bennünket a pincérek istene. (Egyszer bárcsak kiszolgálhattam volna őt magát is!) Szóval a fent említett kalkuláció szerint mintegy négyszáz tányért kellett asztalra helyeznünk egy vacsora alatt. Elképesztő, hogy ezt 35-40 ember meg is za… bocsánat, elfogyasztotta.

A vacsora végeztével, úgy tizenegy-fél tizenkettőkor, mellékmunkánkat kellett teljesítenünk. Írhattam volna „side jobot” is, de a nyelvészek megharapnának. Ez a mellékmunka nagyon is hivatalos teendőket rejtett. Ugyanis pincéri tevékenységi körünkbe tartozott az éjféli büfé előkészítése, ketchupos üvegek tisztába rakása, szennyes terítők fuvarozása a harmadik emeleti mosodába stb.

Ebben is, mint minden másban, rengeteget számított a protekció. Ezeket a feladatokat ugyanis a főpincérek osztották ki.

Amelyik pincér nem tudta kellőképp fényesre csiszolni főpincérjének hátsó fertályát, bajba kerülhetett.

A side job végeztével, tizenkettő és fél egy között, már szabadokká váltunk egészen a következő reggelig, ami ugyebár 5 óra 32 percet jelent. Ebbe a szűk intervallumba kellett még egy saját bejáratú vacsorának, egy elkerülhetetlen fürdésnek és esetleg egy kis mókának beleférnie.

Kicsit részletesebben ez a következőket jelenti. Tekertünk le a személyzeti étterembe, és táplálékot vettünk magunkhoz. A gyomrom eleinte ellenkezett a svédasztalon látottakkal, de idővel hozzászoktam. A bátrabb pincérek a Botticelli étteremből

24

menekítettek ki pár tányér finom falatot – tányérostul, fedőstül. Lenn aztán jóízűen magukba pakolták. Ezzel az a kis gond támadt, hogy mivel mindenfajta etikai és higiénés rendelkezésnek ellentmond, a vezetőség nem vette jó néven, és a vakmerő pincérek menesztésével hálálta meg a baklövéseket.

Vacsora után nyargaltam a kabinomba, és (hallom, ahogy kórusban dörmögitek) zuhanyoztam. Fürdőszoba-látogatási átlagom tehát hat zuhany per nap. Néha persze a fürdőszoba területén kívül is ért hidegzuhany, de az már egy másik fejezet. Tisztálkodás végeztével alkalomhoz illő ruhákat raktam testemre. Aztán indulhattam a személyzeti bárba vagy barátnőhöz, vagy ki a partra, ha éppen dokkoltunk.

Azért ez nem ennyire egyszerű. Ugyanis huzamosabb idő után az ember szervezete nem viseli el az igénybevételt. Amikor pihenőnap nélkül kell napi tizennégy-tizenhat órát gürizni, négy-öt óra alvással meghintve, az emberi test és lélek padlót fog. Én sem voltam kivétel.

De most egy átlagos pincéri napot mesélek, úgyhogy jelenleg a bárban csücsörészek, és pár sorstársammal csevegek. Ezen idő alatt sikerült a tudatomat a világra nyitni. Fizikailag éreztem, ahogy a világnézetem, az elképzeléseim, a felfogásom, a horizontom tágul, szélesedik. Ezek az órák mutattak rá, hogy az univerzum, a bolygónk nem egy városból, nem egy országból vagy kontinensből, nem egy népből és kultúrából áll. Kacagva, megilletődötten, irigyen, sajnálkozva, ámulattal vagy lenézően hallgattam a különböző véleményeket, szavakat, kitöréseket, megnyilvánulásokat, történeteket. Legtöbbször egy-egy sört torkoltunk le, ami aztán hamarosan ágyba kergette a tékozló emberi szervezeteket.

Felálltam az asztaltól, lecsoszogtam a kabinomba, levetkőztem, feltornásztam magam az emeletes ágyra, és négy óra erejéig meghaltam.

Csicskák és fricskák – vadvizeken Történetem ott hagytam abba, hogy a velencei hajógyárban berámoltuk magunkat

kabinjainkba. Dobogott a kis szívem, kíváncsi és lelkes voltam. Szobatársamnak a másik magyar srácot, Ferencet kaptam. Ennek örültem. Izgatottan csomagoltunk ki. Fél óra alatt tökéletesen berendezkedtünk, és fülig érő szájjal vigyorogtunk. Túl szépen és meseszerűen kezdődött minden, pedig ez a történet nem erről szól.

Másnap az egész hajón dolgozó pereputty kicsődült a fedélzetre, mert elindultunk. Volt alkalmam a Balatonon gumicsónakot és kompot kipróbálni, de ez merőben más élményként maradt meg bennem. Atyavilág, ez a monstrum megmozdult! Lenn a parton apró emberkék nyüzsögtek, kiabáltak és kalapjaikat dobálták. (Ebben nem vagyok biztos, de a Titanicban így láttam.) Képzeletem már rég nem őket látta, már rég nem realizáltam a körülöttem zajló eseményeket. Nem kell részleteznem, hogyan éli meg az ember a nagybetűs „élményt”. Valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, és benne volt a levegőben, hogy velem most történik Valami.

Később vettem észre, hogy ez az újszülött, ötvenezer tonnás hajóbébi még nem a saját lábán jár. Egy pinduri, ám bősz kinézetű hajócskát figyeltem meg a dadus szerepében. Ez a pici hajócska párnázott orrával nekiveselkedett a hormonzavaros csecsemőnek, és áttolta Velence közkedvelt részéhez, a Szent Márk térhez. No, azért nem a térre, de a tengerig nyúló sétányához.

A parton több ezer emberke gyülemlett össze. Nem véletlenül. Hajónk, a maga kiálló tizenvalahány emeletével és kétszáz-negyven méteres hosszával, árnyékba borította a város jelentős részét. Nem lehetett nem észrevenni. Végtelenül valószínűtlennek tűnt

25

Velence öröksége mellett. Hihetetlen korok hihetetlen ötvözetével az elmék nem tudtak mit kezdeni. Tátott szájjal egymásnak ütköztek a megdelejezetten csoszogó halandók.

Eleinte a tízedik emeleti teraszról néztem őket hetykén. Ha lett volna bajszom, megpödröm. Helyette inkább nyakamba szedtem a lábam, és nyilalltam a kabinomba – átöltözni. Kiléptem az ötödik emeleti ajtón, ahonnan fémvázas, piros szőnyegborítású szerkezet vezetett le a „pór” nép közé. Fejedelmi pillantást vetettem a hitetlenekre, és bemasíroztam a Szent Márk térre. Közben tátott szájjal nekicsattantam néhány oszlopnak és mamókának. Fejem ugyanis magam mögé kandikált: a delej ragályosnak bizonyult.

Két kezemmel fejemnek ugrottam, és erős szorítással rábírtam, hogy magam elé nézzek. Ekkor szólalt meg a hajókürt, és Velence beremegett. A hang szétterjedt a Víziváros falai közt, átitatta azokat, majd beleült a gondolákba. Öt kilométeres körzetben mindenkinek hallania kellett. Jóleső érzés töltött el. Örültem, hogy ezen a csodajárgányon fogok dolgozni.

Velencében körülnéztem Ferivel. Sok újat nem tudtam meg, talán nem is érdekelt. Visszabattyogtunk a hajóra, az kürtölt még egy falrengetőt, aztán nekilódult Genovába.

Genovában székelt a cég európai központja. Emellett a város állandó kikötőnkké vált, ahol az utasok váltották egymást. Itt szálltak be a hajóra, és itt is szálltak ki.

Genovát nem részletezem. Olasz és kikötőváros. Szennyes, pizzériás, tengerszagú. Sokszor csatangoltam jobbra-balra, de sohasem tett rám különösebb hatást.

Annyi emlék azért megmaradt bennem, hogy itt került sor első éles bevetésemre. Egy vadregényes vasárnap este álltam a pincérem mellett, és vártam az utasokat vacsorára. Minden addig tanult elem ott lebegett előttem: bejönnek, leülnek, amiben én segédkezem hátsójuk alá tolva a karosszéket, aztán tekerek a vizeskancsóért, és jeges vizet lögybölök poharaikba és így tovább.

Első pincérem egyébként egy portugál srác volt, aki már több ízben dolgozott hajón. Fekete, semmibe vesző szemei, koordinálatlan fejmozgása és érthetetlen megnyilvánulásai pár nap után ráébresztettek, hogy pincérem olyan szereket sem vet meg, melyeket drogfüggő rendőrkutyákkal kerestetnek a határokon. Megesett, hogy ketten kaptunk 180 dollárt. Rui, a portugál pincér hosszas, hiábavaló agytépés után számológépet ragadott, s nehézkesen elosztotta kettővel a fent említett összeget. A hősies számolás után kaptam tőle 90 dolcsit.

A segédpincérek az utolsó emberek voltak az étterem placcán. A pincérek beosztottjaként rohangáltunk azokért az ételekért, amit a pincérek kértek tőlünk, illetve tőlük a vendégek. Besuhantunk a konyhába, felmarkoltuk a megfelelő tányérokat, aztán vissza pincérünk előkészítő pultjához. Ott megszabadultunk terhünktől, aztán kaptuk a következő megbízást, ami leggyakrabban a következő fogás kihordása volt. A konyhába visszafelé beszállítottuk az előző fogás ramatyát.

A ramaty az üres vagy ritkább esetben a maradékkal díszített tányérokat jelentette. A ramatyot leadtuk a mosogatógépeknél, és robogtunk a következő fogásért. Ezalatt a pincér felszolgálta azt a fogást, amit előtte a pultjára raktunk.

Milyen egyszerűnek és követhetőnek, problémamentesnek tűnik az egész. A valóság azonban alaposan megkeverte a dolgokat. Az első és legnagyobb bökkenő ugyanis az volt, hogy ötvenöt segédpincér tekert egyszerre a konyhába ugyanazért a fogásért. Innentől kezdve a jelenet egy gigantikus hoki meccs és egy bokszolóliga közti átmenetté avanzsálódott. Minden pincér előírta ugyanis, hogy a segédpincér dolga az, hogy első legyen a fogásokra váró sorban. Ezt a feladatot így tehát ötvenötén kaptuk meg. Kis játék a könyökökkel, a tálcákkal, a másik fogsorával, és máris eggyel előrébb állhatott az ember a sorban.

26

Ez a játék minden egyes fogásnál lejátszódott. A nyomdafestéket nem tűrő kifejezések mellett fenyegetések, mokány lökdösődések segítettek a konfliktusok mielőbbi megoldásában.

Eleinte nem hittem a szememnek. Számomra ismeretlen volt ez a fajta küzdelem az élelemért. A Balaton-parton is harc folyik néha a pincérek közt, de ez mintha életre-halálra ment volna. S habár nem áll túl közel hozzám az anyázás és a testcselek, alkalmazkodnom kellett e nemes tradíciókhoz, aminek a jegyeit aztán én is hordozni kezdtem.

Ezt kellett tennem több okból. Egyrészt mindig utolsó lettem volna, és ezt pincérem, a matektanár Rui nem értékelte volna kellőképp. A dominóelv alapján aztán a döntéshozatalban tisztelgő főpincérek sem értékeltek volna, hisz ők nagyban hallgattak a pincérek véleményére – a segédpincérrel kapcsolatban. Na, mármost, ha sem a pincérem, sem a főpincérek nem értékelik a mutatványomat, akkor vagy én hagyom el előbb-utóbb a hajót, vagy ők teszik ki a szűrömet, de hogy pincér nem lesz belőlem, az biztos. Másrészt, aki utolsó az első fogás kihordásánál, az utolsó lesz mindenben, még a saját vacsorájában is. Ez pedig súlyos félórás veszteségekkel járt, amit senki sem engedhetett meg magának.

Szóval tanulnom kellett a gyorsasági technikákat, valamint hogy egy már előttem álló egyént miként passzírozzak magam mögé. Áttételesen életben maradási módszertant tanultam. Hogy visszakanyarodjak az első vacsorához, a vendégek lehuppantak, én meg lötyögtettem a vizet. Ez idő alatt Rui begyűjtötte a vendégektől a szükséges információkat, azaz ki mit akar enni a választékból. Rui bezavart a konyha előételes részlegébe, hogy hozzak kilenc meleg előételt meg tíz hideget meg két gyümölcssalátát. Szedtem a lábam, mint a hasmenéses gyalogkakukk, s szemem sarkából láttam, hogy még vagy ötvenen ezt teszik. Néhányan helyzeti előnyben voltak, hisz jóval közelebb dolgoztak a konyhához. A konyhába vezető forgóajtónál hárman bepréselődtünk egy fakkba, aztán már a konyhában voltunk. Száguldottam a térben, s körülbelül tizenötödikként landoltam a sorban.

A hideg előételeket akkor húzták ki óriási hűtőkből, és saválló állványokról kellett őket tálcáinkra pakolni. Három tányér egymás mellé a hatalmas tálcán, három fedő rájuk, aztán a fedőkre ismét három tányér, erre a három tányérra aztán ismét három fedő, és így tovább. Cél a csillagos ég volt. Ezeket a tányérokat és fedőket úgy alakították ki, hogy passzoljanak egymáshoz, s a pincér így egyszerre ki tudjon hordani a konyhából tizenkét-tizennyolc tányért. S nem elfelejtendő, hogy a fedős megoldás lényegesen higiénikusabb.

A segédpincér angol bece- vagy gúnyneve a „bus boy”, hiszen menetrendszerűen loholt a konyhába be, aztán ki. Nem túl hálás feladat, ráadásul így, megrakottan férfias teljesítmény imbolygó talajon sebesen haladni.

A pincér előkészítő pultjához evőeszközök, kávéskészletek, vajtartó és kávéstermosz tartozott. A nagytányérok és a poharak a konyhai raktár rekeszeiben várták az összenyálazást, összerúzsozást. Étkeztetések után ezért a segédpincér feladata volt, hogy a pincéréhez tartozó csetreszeket elmosassa és eltörölgesse, majd hiánytalanul visszaszállítsa.

Kétféle étel okozott rendkívüli problémát. Az egyik a sajt, a másik a tojás. Ezeket a mosogatógép úgy ráhevítette az evőeszközökre, hogy foggal-körömmel, kisfűrésszel, vésővel kellett eltávolítani. Imádtam ezt a munkát.

Szóval napi tizennégy órában kaját és szennyes tányérokat hordtam, meg csokornyakkendőt. Aztán napi két órát, evőeszközöket csiszoltam. Megkapó munka.

És volt még egy irigylésre méltó teendő: a side job, vagyis mellékmunka. Nekem eleinte pompás felmosás jutott. Nem nagyobb területet kellett tisztává varázsolnom, mint egy 15x35 méteres, teniszpálya méretű darabot az étteremből. A fehér márvány ráadásul tökéletesen alkalmas különböző minőségű és méretű mocskolódások szemléltetésére. Két partvissal és három moppal ugrottam neki a kihívásnak, hogy egy-másfél óra alatt

27

végezzek vele. Hála a jó égnek, csak ebéd és vacsora után kellett e megtiszteltetésnek eleget tennem. Mit ne mondjak, pazar érzés.

Mondhatnátok, gyors söprés, kicsit összevizezett márvány, és kész. Csakhogy utánunk ellenőrizte egy pincér, egy főpincér, végül az étteremigazgató sétált körbe. Egy körömnyi folt, s a pihenésnek máris lőttek, mert kezdhettem volna elölről. Másrészt gondos agyak gondosan tárolták az információt, melyik segédpincér milyen munkát végez. Márpedig én lépni akartam, minél előbb. Úgyhogy sikáltam, kapartam a márványt – ha kellett, körömmel, ha nem is örömmel.

Rui pincéremtől megpróbáltam ellesni, megtanulni a legfontosabb fortélyokat, de a legfontosabb tananyag az lett, hogy soha ne nyúljak droghoz. Ezt követte a szalvétahajtogatási, homárszervírozó és egyéb fogások, praktikumok sora. Ahhoz azonban, hogy egyről kettőre lépjek, nem szakmai tudásomat kellett csiszolnom, annál inkább túlélőtechnikámat. Tolakodás, könyökmozgatás, trükkök és fortélyok az elsőségért.

Az étteremben nem volt más, mint az ÉN. Győznöm kellett minden percben. Eleinte, mint lázadó, mint Don Quijote küzdöttem a szélmalom ellen. Aztán ismét beláttam, ez a történet nem erről szól.

A nagylábujjamra esett az állam, amikor először megláttam, hogy Rui távollétében egy pincér kávéscsészéket lop a hozzánk tartozó asztalokról. Mint a pulyka, felfújtam magam, és vörös fejjel, égő dühvel robogtam az osztrák pincér után. Utolértem, és habzó szájjal azonnali visszaszolgáltatást rendeltem el. Egy mosolygó száj közölte velem, hogy „I don't fucking care, my friend”, amit szépirodalmi fordításban talán „Engem aztán igazán nem érdekel, édes egy öcsém”-nek lehetne mondani. Álltam csak, és bosszút esküdtem. Másnap reggel korábban keltem az átlagnál (talán aludni sem bírtam), és kakasszó előtt az étteremben voltam. Es csak loptam az osztráktól, csak loptam… Jólesett. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy jólesett.

Az első néhány napban rá kellett ébrednem, hogy az étteremben a lopás ugyanolyan praktika és tradíció, mint bármi más. Gondoljatok bele. Adva van egy forgalmas ebéd, amiről a pincér azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. Sürög-forog, ám mindez kevés az üdvözüléshez. És amikor a segédpincérje már tíz perce benn nyűglődik a konyhában, az egyik vendég kér még egy salátát. Ekkor jöhetne a dilemma: vagy berobogni a konyhába

(30 méter), sorban állni (6 perc) és visszaszáguldani (30 méter), vagy a 2 méterrel arrébb lévő pultról egyet elemelni, ha azt a másik pincér még nem szolgálta fel. Ez lehetett volna a dilemma, de nem volt az, mert a pincérek minden izomrándulás nélkül átnyúltak a másik cuccáért, és abszolút nem érdekelte őket, hogy a másik ezzel nehézségeknek lesz kitéve.

A másik, akitől loptak, miután visszaér, és realizálja a hiányt, ösztönszerűen körbekémlel, s egy magára hagyott salátát keres sólyomszemeivel. Megpillantja, és lecsap rá. És így tovább. Persze a láncreakció csattan valakin, aki aztán kénytelen bevonulni a konyhába, és salátát hozni magának, ami bizony időveszteség s kockázat, hogy mire ismét visszaér, újabb hiánnyal kell szembenéznie.

Mert nem csak étket, mindent loptak – loptunk. Evőeszköz, szalvéta stb. Persze mindezt csendben-rendben kellett végezni, minél kevesebb feltűnés nélkül, nem mintha óriási botrány lett volna, ha észrevesznek, de jobb volt nem megbántani egy pincért sem. Hátha legközelebb az ő segédpincére leszek.

Közben pedig úton voltunk első célállomásunk, Almeira felé. E délkelet-spanyolországi kikötő bizonyára gyönyörű, én semmit sem láttam belőle. Nem jutott rá se időm, se energiám. Azt hittem, többször is teszünk látogatást e kellemesen hívogató településen, de nem így történt. Szép csendesen pihentem ki a felmosás és tányércipelés fáradalmait víz alatti kabinomban, míg a vendégek és a személyzet nagy része kint rótta a napsütötte utakat.

28

Említettem, hogy csak ketten dolgoztunk magyarok az étteremben. Ennek rengeteg hátránya s egyetlen előnye volt. Az utóbbi később lepipálta az előbbit. Egymásba kapaszkodhattunk, s ezt meg is tettük. Mikor befejeztem a felmosást, rohantam Ferihez, hogy segítsek neki. Mikor ő fejezte be előbb, ő ugyanezt tette. Mindig együtt mentünk dolgozni, s együtt is fejeztük be. Ez nemcsak erőt adott, hanem hatékonyabban teljesítettünk. Ezt a fajta hozzáállást senki másnál nem láttuk.

Tökéletes, százszázalékos munkát végeztünk. Mindenben azt tettem, amit pincérem, Rui mondott, s ezt ő is értékelte. Az sem elhanyagolható, hogy nem csiripeltem vissza, ha valami nem tetszett. Ez egy olyan alapszabály, amit igen nehéz elviselni s felvállalni. A kotnyelesség, a nagy száj nem előny egy hajón.

Tudtam az első pillanattól, hogy pincérnek kell lennem. Több szabadidő, jobb munka, több pénz. Erre az esély viszont egy a százhoz, hisz ötvenen voltunk segédpincérek, plusz ötven pincér várt otthonában arra, hogy visszahívják valamelyik hajóra dolgozni. Szóval valamit le kell tennem az asztalra, mégpedig minél előbb. Sem én, sem Feri nem akartunk segédpincérként megdohosodni ezen a luxus habszelőn.

Már Malaga felé haladtunk, s én még igazából nem csináltam mást, mint dolgoztam és elvégeztem a szükségleteket: evés, ivás, alvás stb. Mindezt rohamléptekben.

Hálás voltam azoknak a különböző nemzetiségű egyedeknek, akik segítettek, támogattak bennünket. Így keveredtünk össze egy portugál pincérsráccal, Orlandóval. Kikötöttünk Malagán, s én a szokásos bóbiskolásomról álmodoztam a személyzeti étteremben, mikor Orlando határozott léptekkel elhaladt mellettünk, s a szája sarkából annyit közölt velünk, hogy „negyedóra múlva a kijáratnál”. Még javában hápogtam, mikor már a salátáját ette a terem másik végében.

Negyedóra múlva a kijáratnál vártuk Orlandót. Aztán megszálltuk Malagát. Üde levegő hatolt tüdőmbe, meghitten habzsoltam a friss légkört. Meleg, mediterrán város hevert előttünk. Sétáltunk a partszakaszon, s közben amatőr kérdésekkel és élményekkel bombáztuk az irigyelt státusú Orlandót. Majdnem minden kérdésünkre harsány vigyorral felelt.

Berobbantunk egy kávézóba a sok száz közül, és rendeltünk. Folytattuk a beszélgetést, és egyre okosabbnak éreztem magam. Még mindig nem hittem el, hogy itt nincs olyan, hogy elmélet, csak és kizárólag a gyakorlat létezik. A sör jólesett, meg egy szál cigaretta.

Itt, Malagán nem jutott túl sok idő a városnézésre, Orlando fizetett, s visszabattyogtunk a hajóra – dolgozni.

Malaga után egy Cadice nevű város következett, másnap. Közben áthaladtunk a Gibraltári-szoroson. Ez éjjel történt, csak a parti fényekre emlékszem, és hogy mindenki a szomszédjának sutyorog az étteremben, hogy „Odasüss!”. Odasütöttem én is.

Cadice ismét kimaradt, kabinomat előnyben részesítettem, s rádöbbentem, jó, ha két hónapot kibírok négy-öt óra alvással, így teltek el napok úgy, hogy nem láttam a Napot.

Első utunk egyébként merőben különbözött a többitől, mivel nem egyhetes, hanem tíznapos volt. Cadice-ból Portugália fővárosába, Lisszabonba kanyarodtunk. Ezt a várost nem mulasztottam el, és munkám végeztével szilárd talajra tettem lábam.

Nem említettem, de amikor Velencéből áthajóztunk Genovába, szervezetem hozzászokott a hajó kelekótya mozgásához. Ezt a felelős érzékszervek befogadták, s egyensúlyérzékem átállt az állandó libegésre, dülöngélésre. Genovában leszálltam, és képtelen voltam egy értelmes lépést tenni a földön. Kacsáztam és imbolyogtam, mint egy alkoholista orangután. Rendezetlen mozgásomon nem csak én mosolyogtam. Mandinerrel közlekedtem az utcán, hol egy kuka, hol egy edzettebb pincér nyújtott biztos támaszt. Ráadásul mokány hallucináció kísérte a jelenséget. Hullámozni véltem a talajt, s szemeim semmibe vették a cáfolhatatlan tényt, miszerint az aszfalt nem végez hullámmozgást.

29

Lisszabonban ez már könnyedebben ment, s csak feleannyira himbálóztam a szárazföldön. Hamarjában vettem egy telefonkártyát, és hazacsörögtem. Üdvös, két és fél perces beszélgetés után a telefonkártya megunta a banánt, és teljesen elfogyasztotta egységeit.

Lisszabonról megalkotható a kikötővárosok sztereotípiája. Szimpatizáltam vele, bár nem sokat mutathatott magából.

Lisszabon után Tanger következett. A fekete kontinens képviselője. Életemben először tettem lábam afrikai talajra. Viszonylag sok időm maradt körbenézni, mintegy két és fél óra. Ahogy belerobbantam a marokkói levegőbe, egy népzenét játszó, népviseletbe öltözött fogadóbizottságra lettem figyelmes. Bordó, nyakatekert ruhákban zenéltek.

Ferivel indultunk a „citybe”. Sötét bőrű emberek sötét pillantását éreztem magamon, bármerre haladtunk. Árnyékos sikátorokban húzódott a belváros. Üzletek és tulajdonosaik kínálták portékáikat. Mielőtt leléptünk a hajóról, egy idegenvezető figyelmeztetett bennünket, hogy csak ésszel kóvályogjunk. Igaza volt. Semmi jót nem olvastam ki a minket figyelő szemekből. Szőnyegek, párnák, hagyományőrző árucikkek vártak ránk megfoghatatlan alakzatokba rendezve. Az árucikkek miatt nem is aggódtam, de a tekintetek és a mögöttük húzódó valós vagy képzelt szándékok miatt annál inkább.

Belibbentünk egy üzletbe (nevezzük annak), és rávetettem magam egy kecskebőr huzatú dobra.

– Négyezer – mondta az eladó. Ezerötszázért elhoztam. Szemügyre vettem a nyugatról érkezett termékeket is, és

potom pénzért vettem magamnak egy abszolút eredeti Diesel pólót, amiről csak a Diesel cég nem tudta, hogy eredeti.

Siralmas helynek tűnt nekem ez a város. Igaz, hogy teljesen más a kultúra, más az építészet, más az öltözet, és ezt illett volna tiszteletteljesebb reakciókkal viszonoznom, de nem ment.

Örültem, hogy épp bőrrel keveredtem vissza a hajóra, s befészkelhettem magam a biztonságot nyújtó zuhany alá. Este a szokásos vacsoráztatás következett, melybe már kezdtem belejönni. És a sikeres vacsora után a jól megérdemelt felmosás.

Casablancába indultunk. Sokban nem különbözött Tangertől. Az idő és a tér egy másik arcát mutatta, mint Európában. A bazársoron itt is végigkoslattunk, azzal a különbséggel, hogy itt nem vettem dobot. Nem tudnék igazi magyarázatot adni, miért éreztem állandó feszültséget a levegőben, s miért néztem rendszeresen a hátam mögé. Casablanca és Tanger, azaz Marokkó nem vált kedvenc, önfeledt felüdülést nyújtó helyemmé.

Marokkó fővárosából egyenesen Gibraltárba vitt utunk. Ebben a kikötőben én a mormotát játszottam kabinom mélyén. Minden perc alvás jót tett velem. Okosan kellett beosztanom az időmet, s nem engedhettem meg magamnak, hogy minden kikötőben partra vetődjek, s a szórakozásnak éljek. Majd egyszer. ..

Reggelenként, szokás szerint, fél hatkor keltem, este pedig fél egy felé feküdtem. Közben fizikai munka, s az igáslovak sajnálatát éreztem magamon. Sokan talán úgy vélitek, kicsit túlzásba viszem a munka mennyiségének és minőségének ecsetelését. Hogy sokat panaszkodom. Ez így van rendjén, s ha arányosan akarnék szólni erről, akkor kétszáz oldalon csak a terhelésről beszélnék.

Gibraltárból Mallorcára hajókáztunk. Mesés ékszerdoboz a Földközi-tengeren. Lélegzetelállító műemlékek, fantasztikus építmények, nyugalom. A levegő illatán érezni lehetett, hogy ez a sziget úgy él az idegenforgalomnak, hogy közben önmagát is megőrizhette, s nem csak a kólás reklámok és az úszómedencék jelentik a paradicsomot. Mivel Spanyolország mindig közel állt hozzám, engedélyeztem magamnak egy kiruccanást. A leintett taxiban egy mosolygós háziasszony kinézetű nő ült, aki lehet, hogy csak a poén kedvéért tette félre a fakanalat.

30

Mallorca gyönyörű, amit ő is tud magáról, ezért drágán adja magát. Mélyen a zsebbe kell nyúlni a maradéktalan szórakozáshoz. Mivel a későbbiekben Ibizát is megismerhettem, sikerült összehasonlítanom őket. Mindkettő páratlan a maga nemében, s ennek vetülete, hogy más-más réteget fognak meg. Mallorca a közerkölcs által becsült értékek otthona, a történelem formalinos üvege, ahol pompás állapotban látható a múlt öröksége. Ibiza inkább szól a fiatal réteghez, s kevésbé erkölcsös üdülőcentrumot köszönthetünk benne. De erről később.

Mallorca meghatott, s lelkileg felkészített, hogy ismét kezet rázhassak régi barátommal – Barcelonával.

Tizenkilenc éves koromban már megismertem Barcelonát egy baráti társaság tagjaként. Jólesett viszontlátni, mert már első pillantásra megfogott. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem e spanyol kikötővárost, azt mondanám: barátságos. Hajónk majdnem a Kolumbusz-emlékoszlopnál állt meg. Így hamar kiismertem magam ismét. Ismerősként üdvözölhettem a környező tereket, múzeumokat, üzleteket. Tudtam, hogy nem kell mindent azonnal behabzsolnom, mert ezentúl hetente kikötünk itt. Legalábbis amíg a Földközi-tengeren utazunk. Így csak egy könnyed sétát tettünk Ferivel, aki még nem járt Barcelonában. Most viszont jogot érzett arra, hogy kedvenc futballcsapata előtt leróhassa kegyeit, s magára teríthessen egy majdnem eredeti FC Barcelona-mezt.

Séta után visszakecmeregtünk második otthonunkba, hogy behajózzunk a célba, a végállomáshoz: Genovába. Túléltem első bevetésemet.

Legelik a reggelit Parkoljunk le a reggelinél, ami fölöttébb eltért a hagyományos magyar konyha

nyújtotta étrendtől. Gyors fordítás alapján leírom a választékot. Hűtött gyümölcslevek Floridai narancs – grépfrút – szilva – alma – paradicsom Gyümölcsök Válogatott gyümölcsök – dinnye (a szezonnak megfelelő) – friss, félbevágott grépfrút –

aszalt szilva – fügék szirupban – válogatott gyümölcsök natúr joghurttal Gabonareggelik Hideg, ropogós, és banánnal a tetején, ha óhajtja! Rizspelyhek – kukoricapelyhek –

karikára vágott gyümölcsök – teljes kiőrlésű – búzasűrítményes stb. (mivel fantázianéven futnak, nem kínzom magam tovább, mindenesetre külhonban ismertek, mint nálunk a Túró Rudi).

Energiaételek Müzli – hideg európai gabonapelyhek natúr joghurttal elegyítve, és zabpehellyel,

almával, mazsolával, mogyoróval és mézzel bombázva Forróságok Búzadarakrém – zabfinomság – forró tej köretnek Tojás- és omlettételek Rántotta – egyszerű omlett – sonkás omlett – sajtos omlett Grillételek Füstölt sonka – kolbász – sonka burgonyával tálalva Tengeri étel Lazac krémsajttal és péksüteménnyel Péksütemények Finomságok dzsemmel – párizsi kifli – pirítós – angol csemege

31

Egyéb Narancslekvár – eperlekvár – méz – vaj – margarin Italok Frissen főzött, koffeines és koffeinmentes kávé – tea – gyógy-fűtea – forró csokoládé –

tej. Ez az összeállítás csökkentett üzemmódú reggelit takar. Eme szolid választékú reggelit

tálaltuk minden alkalommal, amikor amerikai partokhoz értünk. Ugyanis az amerikai egészségügyi szabályok számos étel felszolgálását tiltják. Kifejezetten főbenjáró bűn a nem engedélyezett tojásételek készítése és vendégekkel való megetetése.

Na, mármost, mivel a jámbor has tömők egész héten húszféle tojásételből (például tükörtojás) válogathattak, fölöttébb zaklatottá lett a reggeli hangulat, midőn közölnünk kellett az áldozatokkal, hogy saját országukban bizony tiltott gyümölcsnek számít a tükörtojás. Felháborodtak, s frusztrált tekintettel vették tudomásul, hogy csak a fent említett menüből csipegethetnek. Néha pofoz az élet – jegyeztem meg magamban.

Érdekes, hogy egy vendég négyféleképp fogyaszthatott reggelit. Választhatta például a romantikus szobaszervizt, ami ugye azt jelenti, hogy ágyba kapták a csemegéket. Másik lehetőség volt a nagyszerű reggelizés a hajó fedélzetén svédasztal rendszerű szervizzel. Harmadsorban lejöhettek a Botticelli étterembe, hozzánk, hogy pincér tegye eléjük a betevőt. A negyedik reggelizési lehetőség az lett volna, ha egy klinikailag tesztelt horgászbottal kiáll a fedélzetre a polgár, és megpróbál néhány tonhalat kiemelni a vízből, s parkettából rakott tűzön megpörkölni. Ezt a változatot, azt hiszem, így utólag sztornózhatom, mert nem láttam rá példát.

Legnagyobb sajnálatomra az amerikai vendégek 98 százaléka a harmadik, azaz a pincéres szervizt választotta. Ha csak egyszer is helyet cserélhettem volna velük, ágyban tömtem volna bordázott pocakomat. (Jól hangzik?) Reggel fél hétkor már talpon voltak, és erejüket mozgósítva próbáltak az étterem előtt tömörülők élbolyába kerülni.

Számottevő különbséget figyelhettem meg már itt az amerikai és az európai beállítottság között. Az öreg kontinens szülöttei általában jóval később keltek, és előnyben részesítették a fedélzeti önkiszolgáló éttermet, valamint a cirógató, friss óceáni levegőt. Egyetértettem velük, én sem punnyadnék egy sznob étterem légkondis oxigénsátrában, ha a zamatos tengeri légteret is haraphatom a kaviáros tószthoz. Ízlések és pofonok…

Reggelik idején kissé felborult a Botticelli étterem rendje, mivel a segédpincérek fele a fenti önkiszolgáló étteremben töltögette perceit, valamint a kávékat. Jómagam is szolgáltam a fedélzeti ingyen konyhán. Kevésbé volt megfeszítő, mint a Botticelli, de időben jóval tovább elhúzódott. És itt ez volt az egyes számú szempont.

A Botticelliben ezzel szemben két pincérre jutott egy segédpincér, ezért a következő ügymenetet dolgozták ki a nagy fehér testvérek: minden pincér intézte a maga ételeit (be a konyhába, ki a konyhából), a segédpincérek pedig gégéig töltötték a vendégeket italokkal – kávéval, teával, frissen préselt narancslével. Annyival is kevesebb kaja fér beléjük. (Micsoda cinizmus!)

A reggelihez szükséges terítéknek is gondos koreográfiája volt, amit segédpincéri beosztásom idején kezdtem retinámmal fényképezni, és a feldolgozással megbízott agyszegmensben elraktározni. Vajkés, szalvéta, a vajon jég stb.

Egy biztos: ha csak reggeliszerű étkezésekből állt volna egy ember napja, sokkal könnyebb lett volna a munkánk…

32

Éden egy ebéden Az ebéd elfogyasztásához két helyszínt választhattak az utasok: vagy a már sokat

emlegetett, fedélzeti svédasztal rendszerű éttermet, vagy a mi Botticelli éttermünket. Máig megdöbbentő számomra, hogy a 90 százalékuk itt is a pincérszervizt választotta, pedig a fedélzeten is éppoly hiper extra ételekből rakhattak volna magukba eleséget. Gyönyörű, parkettázott, fonott foteles, kéjétteremben. De hát nem, ők nem.

Általában 11.30-ra kellett a helyünkön lennünk. Nekikészülődtünk az ebédeltetésnek, ami már jóval megterhelőbb volt a reggeliztetésnél. Itt már minden pincérnek külön segédpincér segített.

Menüből lehetett kiszemelni az elfogyasztandó ételeket. Például: Előétel Orosz tojás szalámival- rákfalatkák fűszeres szószban. Leves Marhaleves friss gyógy bogyókkal- velencei leves. Tészta Kagylótészta darált marharaguval. Rizottó Certosina rizottó hallal, kagylóval és békacombbal. Vegetáriánus Mozzarella tószton, halszeletkékkel és fűszerrel díszítve. Főétel Halibutfilé rózsaszín aprórákkal, petrezselymes burgonyával – báránypörkölt Ligure

módra, zöldbabbal, articsókával, olívával és Mont d'Or burgonyával – steak vörösboros szósszal és Mont d'Or burgonyával. Zöldségek Vajazott cukkini és mimóza. Saláta Loretta saláta: saláta, zöldbab, tonhal, öntet – válogatott nemzetközi sajtok. Desszert Márvány sajttorta – stracsatella fagylalt – kivisörbet. Friss gyümölcs. Persze ha ez a menü nem felelt meg némely vendég kényes ízlésének, bármit

rendelhetett, amit csak kívánt. Soha semmilyen körülmények között nem mondhatta egy pincér: „Uram, ilyen még véletlenül sincs.” Ez akkora bűnnek számított, hogy könnyen az ember munkahelyébe kerülhetett. Ha valami eszeveszett kívánsággal rukkolt elő valamelyik kretén, akkor a dolga volt, hogy fájdalmas kéztördelések és felcsillanó könnycseppek közepette a vendég kegyelméért esedezzen, s közölje, hogy az óhajtott étel földi körülmények között sajnos nem állítható elő.

33

Ha erre nem is, külön óhajokra-sóhajokra rengeteg példa akadt. A legsiralmasabbnak azt tartottam, hogy bejött egy hatvanéves házaspár, én melléjük libbentem helyes spanyolövemmel és csokornyakkendőmmel, szolgálatkész pózba vágtam magam, s egy ötcsillagos étteremhez illő mosoly kíséretében megkérdeztem tőlük: „Mit parancsolnak?” A vendégek pedig kánonban válaszoltak a bőrfotel kényelmét élvezve: „Hamburgert!” A szó nem bírt egy lépésben eljutni a tudatomig. Nehezen fogtam fel, s az elképedés kiült arcomra. Hitetlenkedve csóváltam eleinte fejem, s reményvesztetten dadogtam magam elé: „Ha eddig nem is álmodtam, most biztosan.” Megkértem őket, csípjenek meg, aztán lehajtott fejjel bevonultam a konyhába, hogy egy öt csillag pluszos luxushajón hamburgert vigyek ki ebédnek. A kultúra siralomházává, évezredek értékeinek krematóriumává, a civilizáció temetőjévé vált hirtelen ez az ötven ezer tonnás óceánjáró. Ki az, az elvetemült, aki az emberi értelem maradékát is porrá zúzza azzal, hogy hamburgert rendel a világ közepén?

Teljesen persze akkor keseredtem el, amikor már annyian kérték a fent említett, melegített ételutánzatot, hogy a menüre is felkerült. Ekkor kezdtem el csalódni a lehetőségek hazájában.

Szerencsére akadtak olyanok is, akik még értékelni tudták a gondosan tervezett, válogatott hagyományos ételeket. Magamban piros pontot adtam nekik, s megjegyeztem, hogy hiába is akarnak reklámokkal, marketinggel péppé butítani egy nemzetet, egy világot, mindig akadnak majd túlélők, akik a hamburger helyett inkább maradnak a tisztességes ebédnél. Jézusom, még most is idétlennek tűnik…

Az ebédre másfél órát kaptak a kedves utasok, ennyi ideig lehetett magukba termelni a fent listázott nyalánkságokat, s nekilátni a jól megérdemelt emésztésnek. Fogyott persze a jeges tea is. Ha itt, Magyarországon valaki jeges teát kér, kap egyet. Ez nálunk egy kicsit komplikáltabb ügymenetet követelt. Adva volt ugyanis a választás joga: koffeines vagy nem, milyen cukorral, mekkora és milyen alakú legyen a citrom benne, s milyen színű szívószál tegye idillivé az üdítőitalok királyát. Képzelhetitek!

Mindenesetre fejenként hét-nyolc fogás minden gond nélkül lecsúszott a torkokon. Mondanom sem kell, mit éreztem, mikor lehorgonyoztunk például a Bahamákon, s reméltem, hogy nincs ember a földgömbnek e napos oldalán, aki ne rohanna lóhalálában a partra. Ügy estem pofára e teóriámmal, mint a féllábú strucc, ha futás közben elgáncsolják. Harmincöt vendégből harminc gondosan megebédelt, fél órára kilépett a hajóról, hogy vegyen egy aranygyűrűt, s köszönjön párat a pórnépnek.

Hogy fest egy est Nem túlzás, de a hajóutak szinte a vacsoráról szóltak. Olyan társadalmi eseménnyé

varázsolták a szakemberek, hogy központi szerepet kapott. Érdekes, izgalmas átmenetet képezett egy lagzi, egy karácsonyi ünnepi étkezés és egy cirkusz közepén ült lakoma közt. A vacsora show-jelleget öltött, ahol nemcsak a pocakokat akarták jóllakatni, de a szemeket, füleket is.

A multimédiássá varázsolt vacsorák merőben különböztek egymástól – ez volt az első lépés az elkápráztatás felé. Minden egyes vacsora ugyanis önálló arculattal futott. Megszületett a velencei est, a karib-tengeri est, a New Orleans-i est, az olasz est, a római est, és a gálavacsora. Részletezem.

A velencei est idejére piros-fehér csíkos, hosszú ujjú pólóba bújtunk, és piros kendőt kötöttünk nyakunkba. Gondolás fiúk benyomását kellett keltenünk, bár nekem az volt inkább a benyomásom, hogy a 90 százalékuk azt sem tudja, mi az a gondola. Nem baj,

34

élveztem az egyenruhát, jóval kényelmesebb és szellősebb volt, mint a csokornyakkendő vasalt inggel. Ezeknél a vacsoráknál minden „velencésre” sikeredett. Ananászgondola szerepelt előételként, és olaszul küldtem el magamban azokat, akik nem úgy rendeltek, ahogy nekem tetszett volna. Szóval mindenkit. A főpincérek gyönyörű szerviz kocsikon a szájukat tátó vendégek előtt boncolták a fantasztikus lazacokat. Gyakorlottan filéztek, a rózsaszínű, gőzölgő hús tényleg ínycsiklandó falatnak bizonyult.

A karib-tengeri est merőben más hangulatot hivatott árasztani. Olyan színes és mintás inget kellett felvennünk, hogy még a legcifrább papagájok is fekete-fehér tévének tűntek volna mellettünk. Jamaicai stílus. Csúnyák voltunk benne, de hitelesek. Ezen kívül ismét kényelembe helyezhettem testem a kényelmes ingben.

Midőn a főételek is elhagyták a konyhát, halk riadókészültség osont végig az éttermen, s a pincéreknek minden feltűnés nélkül a konyhába kellett masírozniuk. Ott sorba rendeződtünk, egy főpincér végigszáguldott mellettünk, s festékekkel mázolt rumbatököket nyomott kezeinkbe. Mivel a hajón jó pár jamaicai serénykedett, ők nem tököket, hanem hatalmas gyümölcstálakat kaptak, s nem is a kezükbe, hanem a fejükre. Ráadásul egyikük isteni hanggal áldatott meg, úgyhogy ő egy mikrofont is kapott. Kinn az étteremben felbődült a zene, a forgóajtók megnyíltak, s mi kivonultunk. A legelső srác énekelt, mi ráztuk a hátsónkat és a rumbatököket, a vendégek pedig tapsoltak, integettek, fényképeztek. A közismert karib-tengeri nóták szövegét persze kicsit a Chosta Romantica nyelvére fordították, vagyis néhány dicsérő szó elhangzott csodálatos hajónkról, de ez ott és akkor kellett. Ezt az estet én is élveztem. Mindig jól sikerült, és katartikus élmény volt minden résztvevőnek.

A New Orleans-i est kevesebb felhajtással járt. Viszont szimpatikus kötényt viseltünk, s ha valamelyik utas a hajó himbálózásától kavargó gyomrának zagyvalékát felénk ürítette, a multifunkcionális kötény megfelelő biztonságot adott.

Hihetetlenre sikeredtek az olasz estek is. Képzeljétek el, hogy a főétel után száz, zöld- fehér-piros nyakkendős pincér felsorakozik az étteremben, és rázendít az O' sole mióra. Ez volt ugyanis az est meglepetése. Mindössze négy versszakot kellett olaszul zengenünk. Amint rázendít egy hangtechnikailag hiányosan képzett nemzetközi kórus, bizony életre szóló élmény műértőnek és botfülűnek egyaránt. Énekeltünk lágy gitárkísérettel, ahogy a gégénken kifért, a tömeg pedig lengette a szalvétákat, s ha szöveggel nem is, de halk zümmögéssel csatlakozni próbált. Néha olyan hangok kerültek elő, amik az univerzum eddigi pár milliárd évében még nem hangzottak el. Ha nem kellett volna énekelnem, valószínűleg magányosan fetrengtem volna a röhögéstől egy erre a célra kiszemelt sarokban. Egyetlen hátulütője volt az előadásnak: minden ilyen vacsora előtt négyszer (!) el kellett próbálnunk mind a négy versszakot, így egy idő után mindkét könyökömön ez jött ki. Sebaj, akármilyen hamisan is kornyikáltunk az estéken, jólesett.

A római esten nem a személyzetnek kellett maradandót alkotnia, hanem az utasoknak. Vacsorájuk előtt szinte kötelező jelleggel le kellett vonulniuk egy csarnokba, ahol mindenki kapott egy fehér, övvel ellátott, megtekert, nemesi külsőt kölcsönző… tógát! Amikor aztán fél hétkor besereglett hétszáz nyugdíjas korú, hájas emberke az étterembe különböző tógaviseletekben, nemigen bírtunk magunkkal, és dobáltuk magunkat a röhögéstől. Bár ez már nem röhögésnek számított, annál több volt. Ujjal mutogattunk rájuk, s közben a hasunkat fogtuk, ami szét akart szakadni, s könnyekkel a szemünkben valami elhagyott helyre menekültünk, hogy a nevetőgörcs megszűnjön. Az utasok értékelték a sikert, és éppúgy vihogtak egymáson, mint mi rajtuk. Gondolom, a látványt nem kell részleteznem. Szívből értékeltem, hogy pár személy kivételével mindenki belement a marháskodásba. Lehet, hogy nálunk az arányok pont fordítva alakultak volna.

A vacsorák királya mégiscsak a gálavacsora lett. Hadd nevezzem parádésnak. Gyönyörű, fekete egyenruhában vártuk a vendégsereget. Nyakamban fekete nyakkendő,

35

kezemen fehér kesztyű, karomra fehér kendő terítve. Mint a filmeken, hogy közhelyet is használjak. Elegánsak voltunk, jólesett ránk nézni. Mennyei étkeket tálaltunk: homár, lazac, bűvöletes steakek. Minden energiánkat összeszedtük, mert ez az est másképp nem ment volna. Ráadásul döntő fontosságú, mert következő nap kaptuk a borravalókat. Ennél a vacsoránál a kapitány is megjelent, ami kivételes alkalomnak számított, s a szándékos sztárolás megtette hatását. Amint belépett az étterembe, óriási taps kísérte, fényképezőgépek csattogtak, kamerák forogtak. Aztán a kapitány helyet foglalt az amúgy üresen álló kapitányi asztalnál, ami az étterem legfeltűnőbb részén helyezkedett el. Körbevették a tisztjei, s nemes pislantásokkal üdvözölték a forrongó tömeget.

Közben az üvegablakok mentén, mindkét oldalon, hatvan méter hosszan óriási festmény gördült le, amely az éttermet még arisztokratikusabbá varázsolta.

Szokás szerint a fő fogás fordulópontnak számított. Miután kihordtuk őket, az összes pincér a konyhába száguldott. Ekkor kezdődött a hét legnehezebb attrakciója. Létezik ugyanis egy édesség, ami nálunk Baked Alaska néven futott. Ha kissé részletezem magát a desszertet, megértitek, mi tette nehezen kivi-telezhetővé a trükköt. A Baked Alaska egy tortányi fagylalttömb, amiből a szakácsok egyszerre ötvenet (!) Kikaptak a hatalmas hűtőkből, és – követhetetlen sebességgel – felvert tojásfehérjét nyomtak rá gondos cirádázással. Aztán a lefújt fagylalttortákat egy irgalmatlanul magas hőmérsékletűre fűtött kemencébe hajigálták, s néhány másodpercre benn hagyták őket. Aztán ki a sütőből, s máris megszületett ötven torta, aminek belseje jéghideg, felszíne pedig forró. Mind az ötven pincérnek egy majdnem egész tojáshéjat kellett a tortára raknia. A tojáshéjban alkohol és cukor várt arra, hogy meggyújtsuk. Ráadásul tortánként két csillagszóró is üzemelt.

Mivel egy csillagszóró élete csak másodpercekben fejezhető ki, másodpercekben fejezhető az is ki, amennyi időnk volt az ötven torta összehangolására. Kinn, az étteremben, kialudtak a fények, s mi a széttárt forgóajtók mentén mind az ötvenen kivonultunk, a vállunk fölé tartva az égő, szikrázó tortákat. Őrületes ováció és taps fogadta a mutatványt. Amihez pedig nem is kellett más, mint százötven ember gondosan összehangolt munkája.

Vonultunk két kört a tortákkal, és mindenki megállt saját előkészítő pultjánál. Gyorsan daraboltuk a fagylalttortát, mert sebesen olvadt. Közben segédpincérjeink megérkeztek a hűtött pezsgőkkel. Ekkor lépett az étterembe egy műsorvezető is, ki rendre skót népviseletbe bújt. Az ő feladata volt, hogy istenként bálványozza a személyzetet, s ezzel kellő hangulatot készítsen elő a következő napi borravaló-adakozáshoz. Megragadta a mikrofont, köszöntötte a vendégeket, majd felhívta szíves figyelmüket, milyen nagyszerű munkát végeznek a segédpincérek. A vendégek elérzékenyültek, s tiszteletteljesen megtapsolták a hajbókoló segédpincéreket. Aztán a főpincérek áldozatos hozzáállását magasztalta, s ők szintén tapsot kaptak jutalmul. Végül meghitt szavakkal ecsetelte a világ legjobb pincéreinek teljesítményét. Itt, természetesen, rólunk volt szó. Való igaz, egy hét alatt a pincérek kerültek a legmélyebb kapcsolatba a vendégekkel, s ezért a pincérek fölözhették le a legnagyobb elismerést, ami, tegyük hozzá, nem abból adódott, hogy a vendégek átlátták munkánk nehézségét, hanem igenis a sztárolásból.

Így hát a pincérek igazi tapsorkánban részesültek, s a vendégek saját pincéreik nevét kántálták. Akármilyen felszínes és mulandó ünnepe volt ez a személyzetnek, pár pillanatra magával ragadott, s jó volt azt hinni, hogy megbecsülik munkánkat. Ezek az estek erőt adtak.

A legutolsó, szombati vacsorák nemes egyszerűséggel teltek el, mint maratoni futónak egy levezető kör. Ekkor kaptuk meg borravalóinkat, ami számunkra tehette feledhetetlenné az estét.

36

A vacsorák kivétel nélkül úgy teltek el, hogy egyetlen másodpercre sem gondoltunk semmi másra, csak a munkára. Tökéletes koncentrációt igényeltek.

Rációt igényeltek? Pincérré leszek Nehéz gyermekkorom volt, mint segédpincér. Ferivel, a másik magyar sráccal,

mindenben segítettünk egymásnak, de ezt már említettem. Mindennap végkimerülésig dolgoztunk, s igyekeztünk tökéletes munkát végezni. Emellett figyeltünk és tanultunk. És persze nem járt a csipogónk.

Egyik segédpincér sem tudhatta előre, ki lesz az, akiből a vezetőség pincért csinál. Márpedig a cél a pincéri állás. Időközben Rui mellől átraktak egy másik pincérhez, a Chiléből származott Ortegához. Óriási arcot ismerhettem meg benne, igazán jó mesterem és barátom lett. Hihetetlenül irigyeltem tőle nyugalmát, ami nagyobb volt, mint az óceán. Lefagyhatatlan mosollyal szemlélte a világot, talán még sajnálta is. Nálam öt-hat évvel idősebb lehetett, húsz évvel, több élettapasztalattal. Tetszett, ahogy a munkához állt. Még véletlenül sem hagyta, hogy bármi is rontson örök rosszgyerek-hangulatán. Mert az volt. Otthon már két gyerekről gondoskodott, mégis gyerek maradt.

Töméntelen mennyiségű ökörséget csináltunk meg együtt. Néhányat örömmel felidézek:

Vacsora előtti csend, illetve zsibongás. A dohányzórészben üzemeltünk mi, Ortega és én. Itt nyíltak meg a kapuk, s özönlöttek be a vendégek. Ortega, a maga végtelen nyugalmával, látván, hogy nincs főpincér a közelben, leakasztotta a falról a telefont, és a nadrágzsebébe dugta. Ekkor ért oda a sereg, de ő elállta a telefonzsinórral az útjukat, és mint egy robot, ami a falból kap energiát, lépegetett jobbra-balra. A vendégek mosolyogtak, és kerülgették.

Máskor, mikor egy nagyon idős házaspár száguldott el mögöttünk, s öt perc alatt előrehaladtak legalább kétszéknyit, összekacsintottunk, ő megfordult, elkapta a bácsika bokáját és megszorította, majd visszaugrott az asztalhoz, és folytattuk munkánkat. A papa megijedt, és a már említett sebességgel megfordult, de Ortega addigra már velem csevegett, és semmi közünk nem volt ahhoz, hogy a bácsi szorításokat hallucinál.

Ezek a poénok nyilván nem tűnnek eget rengetőnek, de abban a környezetben még elképzelni sem mertem volna őket. Szóval sokat köszönhetek Ortegának. Rui helyett ő tanította meg a trükköket, az egyszerű, de nagyszerű fogásokat, túlélési technikákat.

Ekkor már eltelt egy hónap, s hajónk európai körútja befejeződött. Elérkezett a nagy pillanat, amikor nekivágtunk az Atlanti-óceánnak. Addig még soha nem jártam a tengerentúlon, pláne nem hajóval, így hát ne kérjétek, hogy feleslegesen részletezzem izgalmam. Képzeljétek el magatok.

Az utasok, akik ezt a kirándulást választották, lehet, hogy később megbánták. Először a Kanári-szigeteken kellett volna kikötnünk, de olyan mostoha időjárás köszöntött ránk, hogy a kapitány nem engedélyezte a partok megközelítését. Így hát ez a sziget kimaradt.

Az Atlanti-óceánon öt napig utaztunk. Öt napig csak a végtelen vizet láthattuk és láttuk magunk körül. Víz, víz, víz. Elképesztő látvány, élmény. A Chosta Romantica, mint egy dagadt vízi csiga, csíkot hagyott maga után. A horizontig látszott a felkavart víz a nyomunkban. Kiálltam néha a fedélzetre, és bámultam ki a fejemből. Tíz emelet magasból. Ilyen körülmények között az ember fantáziája könnyen meglódul. Elképzeltem mindent: Robinsont, szörnyeket, katasztrófákat, cápákat. Annyira valószínűtlen szituáció ez egy magyarnak, hogy nem tud vele mit kezdeni.

37

Az égbolt a tenger utazóit más felhőzettel ajándékozza meg, mint a szárazföldi élőlényeket. Napszaktól függetlenül olyan színekkel és alakzatokkal kacérkodott, amilyeneket előtte nem láttam.

A tekintély mellett az óceán félelmet árasztott. Egy másodperc alatt meggyőzött hatalmáról, ahogy a szemébe néztem. Csak akkor értettem meg, mekkora az esélye annak, hogy valaki túléljen egy katasztrófát. A mélykék víz, mint macska a pingponglabdával, játszhatott velünk, ha felbőszült valamin.

Erről jut eszembe a tengeri betegség. Hát nem nagy élmény. Sőt kimondottan borzalmas élmény. Sőt pocsék, elkeserítő élmény. Állítólag pszichés eredetű, de ez nagyon nem érdekelt. Elkapott engem is. Ilyenkor aztán a le-föl mozgó gyomor nem hálálja meg a kényeztetést, és elkezdi magából kihajigálni tartalmát. A fejem fájt, nyomott, a végtagjaim elzsibbadtak, mozgásom zilálttá vált. Mikor először ért utol, a vészkijárathoz rohantam, feltéptem az ajtót, és a korlátnak támaszkodtam. Aztán leeresztettem egy gyönyörű, színes, hosszú létrát a tengerre. A létrafokokat a reggelim maradványai adták. Nem lehettem valami épületes látvány háromemeletnyi nyállal az állam alatt.

Visszabicegtem az étterembe, és S. O. S. jeleket adtam le Ortegának. Ő almát, kekszet javasolt. Behimbálóztam a konyhába, megszereztem az áldott keksz alma konfigurációt, megettem, és… éppolyan tragikusan éreztem magam. A gyomromból már nem lett volna mit kitornásznom, mivel a korlátnál még a következő napi ebédemet is a halak martalékává tettem. Ismét visszamentem az étterembe, s megnyugtatott, hogy 100-150 embert is könnyedén meg tudnék számolni, akik hasonló problémákkal küzdenek. Egymás után pattantak fel, s menekültek a vécére. Volt, akinek sikerült odáig eljutnia, ám a többség alulmaradt a nemes vetélkedésben, s gyomruk tartalmát tetszőleges helyszíneken ürítették ki. Így kerülhettek ételfoszlányok a szomszéd fülébe, egy díszes asztal alá, zsebkendőbe, amibe úgysem fér bele, vissza a tányérba, falra és fal mellé, egyszóval mindenhová. Egy-egy vehemensebb óceáni vihar valóságos hányásorgiával járt. Mondanom sem kell, sokan már attól hánytak, hogy mások hánynak.

Egyébként rengeteg olyan akadt, akit sosem fertőzött meg a tengeribetegség. Akit igen, az pedig levánszorgott a rendelőbe, ahol a doktor bácsi megvizsgálta, és felírt neki valamit. Ez a valami lehetett kapszula, esetleg fültapasz (!). Szerintem egyik sem ér túl sokat, de ha már a betegség pszichés, mért ne lehetne a gyógyulás is az? Egy esetleges képzet, miszerint „most már jól vagyok, mert vettem be gyógyszert”, sokat segíthetett.

Jómagam átéltem még néhány mokányabb rohamot az idők során, aztán elfelejtettem, mi az a tengeribetegség. Sőt a későbbiekben sokszor hálás voltam ennek a hálátlan találmánynak. Gondoljátok csak el, tombol a vihar, nekünk dolgoznunk kell, de csak az utasok fele képes eljönni, vacsorázni, mert a másik fele a kabin vécéjében imádkozik a nagy fehér telefonba. Feleannyi munka, klasszul hangzik, nem?

Meglepő képet nyújtott a vendégsereg akkor is, mikor vihar esetén egyáltalán közlekedni próbáltak. Mandinerrel közelítettek meg minden objektumot. Hol az egyik falnak, hol a másiknak csapódtak. Akinek egyéb panasza nem volt, viszonylag mókásan fogta fel, és jóízűen kacagott saját tehetetlenségén.

Néha mi, pincérek figyelmeztettük a kedveseket, hogy mivel vihar van és falfehér az arcuk, ne fogyasszanak több étket és itókát, mert azok nem fognak a rendeltetési helyükön maradni, hanem szemtelenül visszakéretőznek majd. Akik nem fogadták meg az intő szavakat, bizony pórul jártak. Ilyenkor folyamatos evés-ivásuk alatt arra kötöttünk fogadást, vajon melyik szomszédjukat lepik meg valami ajándékkal, melyet nem lesz idejük becsomagolni.

Az óceánon töltött öt nap mindenkit meggyötört. Ennyit összezárva lenni nem egészséges. Mindenki nyűgössé vált, nekünk is végtelenül elegünk volt abból, hogy jobb

38

híján zabálással múlatják az időt. Ezzel szemben jólesett, hogy mindennap egy órát hátra kellett állítanunk az órákat, azaz egy órával többet alhattunk. Persze tudtam, hogy ennek az ajándéknak meglesz a böjtje, hiszen vissza is kell majd jönnünk.

A hatórás időkülönbséget ettől függetlenül nehezen viselte a szervezetem. Öt gömbölyű napon keresztül tehát nem láttam szárazföldet, ezzel szemben

egyfolytában ringott alattam a talaj. Az út vége felé már kezdett elviselhetetlenné válni az egész csapat, s ez az undor minden arcra kiült. Nagyon kívántuk a szárazföldet.

A következő napon végre kikötöttünk a Karib-tenger egy kis szigetén, Antiguán. Remek kis sziget, bár akkor nem léptem rá. Összegömbölyödve szunyókáltam mentsváramban, a kabinomban. Elegem lett az Atlanti-óceánból. Feri kirohant a szigetre, és hazacsörgött feleségének és kislányának. Kétségbeesve rázott föl álmomból. Hotelből telefonált haza tizenöt percet, és ezért 450 (!) Dollárt kértek tőle. Ö meg tőlem, mert akkor nem volt ennyi pénze. Kölcsönadtam neki, és eléggé lesújtott barátom keserve.

Az igazi izgalmakat a következő napon éltük át. Ekkor gördültünk be ugyanis Nassauba, a Bahamák fővárosába. El se akartam hinni. Ebéd után olyan frissnek éreztem magam, hogy akár a szigetet is körbefutottam volna. Megálltam a kijárati ajtóban, s úgy raktam a bahamai aszfaltra a lábam, mintha tízmillió dolláros perzsaszőnyeg lenne. Kevésbé süppedt be alattam, mégis nagyobb élményt adott. Az első, ami megfogott, hogy úgy álltak itt a nagy óceánjárók egymás hegyén-hátán, mint országúti büfé mellett a Koppány kipufogós Lada 1200-ok. A Chosta Romanticánál jóval nagyobb utasszállító luxushajókat vettem észre. Büszkeségem mondatja velem, hogy jóval kisebbet még többet figyelhettem meg. Ferivel sétálni indultunk a város szívébe. Akkor még úgy feltételeztem, hogy az minimum egykét kilométer, s csak egy százméteres séta után döbbenhettem rá, hogy pontosan a város szívében parkírozunk, csak azt egy másik gigantikus hajó eltakarta előlünk.

A város roskadozott a turisták alatt. Fényképezőgépek és kamerák tették a dolgukat. Ez a szigetcsoport egyértelműen nem a bányászatból vagy a karóragyártásból él. Valószínűleg a lakosság átlag feletti hányada dolgozik a szolgáltatásban, az idegenforgalomban.

Üzletek, éttermek, büfék sorakoztak egymás mellett. Igényes kirakatok, aranyüzletek, parfümériák és egyéb drága lehetőségek vártak arra, hogy a fogyasztói társadalom letegye névjegyét az asztalra. Ez meg is történt.

Nekem az egész országban a hajszobrászat tetszett a legjobban. Minden fekete őslakos valami fodrászgént hordoz születésétől fogva magában, amit tetszőlegesen bármikor kihasználhat. Olyan látványos, utánozhatatlan fizimiskákat láthattam, hogy nem győztem forgatni a fejem jobbra és balra. Az igényesség sugárzott a lakosok jelentős részéből. Egyébként a hatalmas forgalom ellenére könnyű volt megkülönböztetni a lakosokat a turistákról. Egyrészt bőrük színe különbözött, másrészt csukva tartották szájukat.

A hajakra visszatérve: az utcák mentén tízesével sorakoztak a hajpödrők, gyöngyfűzők. Minden második turista nő leült egy felkínált hokedlire, hogy egy bahamai hajkölteménnyel térhessen vissza a hajóra. Mesterek voltak ezek a bahamai költők. Olyan fürgeséggel és természetességgel fontak, szőttek, fűztek, pödörtek hajakat, hogy egy Oscar-díjas európai mesterfodrász is csak hápogni tudna mellettük. Itt tudtam meg, hogy rengeteg formához nem megfelelő a fehér emberek haja, többnyire vékonysága miatt.

Séta közben találtunk egy piacszerű árusítóhelyet, ahol gyorsan magamhoz ragadtam a szokásos giccseket, melyeket önkéntelenül is megvesz az ember. Abban a közegben, azok közt az emberek közt akkor kellemes emlékek felidézésére alkalmasnak ítéltem meg jó néhány kütyüt, amit egyébként sutba vágnék.

39

Sétánk végén Ferivel elégedetten visszatértünk kabinunkba, s jóízűen összecsaptuk tenyerünket. Na, ez már valami volt – kiruccanás a Bahamákon. Ha ezt a klubban egyszer elmesélem…

A hajóút végső állomása sem volt piskóta. Egy Miami nevű tanyára sodort bennünket a végzet, talán hallottatok már róla. Amikor itt kiléptem a hajóról, akkor nyugtáztam százszázalékosan magamban, hogy jól döntöttem, mikor azt mondtam, hogy hajón akarok dolgozni. Természetfeletti energiával kapaszkodott belém az izgalom, az öröm, az, hogy igen, érdemes volt, mert most itt állok a világ legtetején és integetek a világnak, hogy hello.

Fordulópont volt ez minden téren. Pontot tettem valamire, amiről még nem tudtam, mi. Tudjátok, milyen az, ha elégedett valaki. Azt is, milyen, ha nagyon elégedett. És milyen a végtelenül elégedett?

Ferivel elkaptunk egy taxit, és letekert ablaküveg mellett ülve behabzsoltuk Miamit. Szívtuk magunkba a benzingőzzel elegyített tengeri illatot, valamint a taxis hónaljából érkező izzadságszagot. Ennél szívesebben még semmit sem lélegeztem be. A paradicsomban ugyanez lehet a légkör összetevője.

Miami megragad, és az istenért el nem enged többet. Szánsájn, pálmafák, óriási autók, házak, fény, luxus, minden, ami szem-szájnak ingere. A legfinnyásabb hedonisták is elégedetten verdeshetik itt a feneküket a földhöz.

A város „Bay Side” részén tekeregtünk. Ezen a napon óriási mázlink volt, mert a leendő utasok csak harmadnap érkeztek. Ez azt jelentette, hogy miénk az éjszaka. Csavargásunk során előre kipécéztük, hová jövünk majd vacsorázni. Róttuk a szebbnél szebb üzleteket, élveztük Miami fülledt zsibongását, hívogató megjelenését, a világ nemzeteinek kavalkádját, a gyengébb nem gyöngyszemeit.

Este kirittyentettük magunkat, és elterpeszkedtünk egy spanyol étteremben a Bay Side-on. A spanyol konyha egyik remekét rendeltük, s Mattheus rozét kortyoltunk hozzá.

Magyarországon kívül számos helyen teljesen más az éttermek szolgáltatása. A spanyol étteremben is jeges vízzel fogadtak, valamint a frissensült elkészültéig vajkrémes péksüteményeket csipegethettünk. A pincér, midőn étkünket hozta, egyik kezében egy tálcán a tányérokat tartotta, a másikban pedig egy szétnyitható állványt hozott. Mikor asztalunkhoz ért, egyik kezével szétnyitotta az állványt, majd rárakta a tálcát. A tányérokról leemelte a fedőket, és elénk rakta a vacsorát. Ez a szerviz látványosabb is, higiénikusabb is. Itthon is elterjedhetne…

Hárman voltunk: Feri, Orlando és én. Hangulatos, jókedvű vacsoránkat fölöttébb élveztük. Hisz minden adva volt a receptjéhez. Kellemes huszonegy-két fok, terasz, nyüzsgés, remek ételek, nemes bor. Talán megbocsátható, hogy sznobul hangzik.

Éjszaka még portyáztunk az üzletsorok közt, aztán visszasétáltunk a hajónkhoz. Másnap délben repi vendégeket fogadtunk. Ők többnyire menőbb utazási irodák

képviselői vagy főnökei voltak, akik jól megérdemelt munkájukért kaptak egy pompás ebédet. Hálából majd erre a hajóra is küldik a nyaralni vágyókat.

Ráadásul a cég ajándékpólót is készíttetett nekik. Itt kezdődtek a problémák. Ugyanis mintegy ötszáz főre terítettünk, de csak háromszáz-háromszázötven érkezhetett. A pólók viszont ott sorakoztak minden széken. Mikor láttuk, hogy több vendég már nem jön, óvatosan, kerülve a főpincéreket, lenyúltunk egy-két pólót. Üdvös helyet találtunk nekik az előkészítő pultokban. A főpincérek azonban észrevették az egyik amatőr pólótolvajt, s azonnali pólóvadászatba kezdtek. Sorra járták a pultokat, s visszagyűjtötték a remek ruhadarabokat.

Legközelebb, két-három hét múlva, mikor ugyanez a szituáció esett meg, négy pólót sikerült szereznem. Hármat a pult legmélyére rejtettem, egyet pedig előre. Mikor a főpincér hozzám ért, kinyitotta a pult szekrényét, és persze feltűnően ott figyelt a póló.

40

Zavart képet vágtam, ő viszont felettébb elégedett volt sherlocki képességeivel. Hóna alá vágta a pólót, és már lépett is a következő áldozathoz. Én meg végre szereztem három áhított pólót.

Na de térjünk vissza a repi vendégekhez. Szóval megebédeltek, és elhagyták a hajót. Szabadok lettünk estére, és nagyszerű program várt minket. A tisztek és egyéb magas beosztású főnökök kitalálták, hogy rendeznek a legénységnek egy partit. Ott ez fesztivál néven futott, de magyarul ez elég idétlenül hangzik. A parti a következő elemekből állt.

18.30: koktélparti a medencéknél. Szárazföldről importált személyzet szolgált fel, és a Heat Wave nevű reggae-formáció muzsikált. Számomra ismeretlen eredetű elegyeket juttattam gyomromba. Akármiből zagyválták őket, hűsítő, lázító érzéseket keltettek. Azok a lányok is, akik felszolgálták.

19.00-20.30: önkiszolgáló vacsora a Giordano étteremben, a fedélzeten. Tömtük a fejünket a szeletelt sárgadinnyével, a pármai sonkával, a pástétomokkal és ezerféle földi jóval. Közben fölényes pillantásokkal illettük Miamit, „aki” kacéran hempergett előttünk. Lágy szellő cirógatott bennünket, és nemsokára óriási sirálycsapat kéregetett a paradicsomi menüből.

20.45: az Opera nevű show-terembe voltunk hivatalosak. Itt a Chosta cég elnöke és hajónk kapitánya mondott egy-egy remekbe szabott beszédet. Megtapsoltuk őket, s majdnem elhittük, hogy gondolnak ránk.

21.15: Magica Romantica címmel a Blackburn táncegyüttes adott elő modern táncokat. Utánuk következtek illuzionisták, zsonglőrök, még táncosok. Mindenki, aki egy ötcsillagos showhoz illik. Még akkor is, ha most a hajó legénysége ül a nézőtér bőrfoteljeiben.

22.15: „Tánc a csillagok alatt” – ezt a magasztos nevet kapta estünk hátralévő része, melyet ismét a fedélzeten töltöttünk el. Szólt a zene, ahogy kifért a csövön. A Heat Wave nem sajnálta az erősítő berendezéseket. Ugyanilyen erősítőket a pultoknál is mértek. Ügy ötszázan lehettünk, ráztuk a hátsónkat, kortyolgattunk, ismerkedtünk, vigyorogtunk. Frenetikus buli lett, és sajnáltuk, hogy ez az első és egyben az utolsó szabad esténk.

Másnap aztán ismét be kellett lépnünk a mókuskerékbe, és taposni szorgalmasan. Megérkezett ugyanis az első, szinte kizárólag amerikaiakból álló utas különítmény. Előre figyelmeztetett bennünket minden tapasztaltabb tengeri róka, hogy ezután többet kell dolgoznunk, de az eredménye is több lesz.

Így hát Ferinek, nekem és persze a többieknek is még egy lapáttal rá kellett tenni. Nem is gondoltam, hogy a terhelést fokozni lehet. Lehetett. Inkább a miért az, ami foglalkoztatott. Rá kellett döbbennem, hogy az átlag amerikai állampolgárnál elkényeztetettebb fajta nem él a földgömbön. Egyrészt. Másrészt, háromszor annyit ettek, mint európai kollégáik. Fogalmam sem volt, hogy egy hatvanöt éves mamába hová fér el tizenegy fogás. Az persze szembetűnő volt, hogy termetes, elhízott példányok, akiken az aranygyűrű összeszorítja a dundi ujjakat.

Képességük mellett a hajlamuk és a kedvük is megvolt a töméntelen táplálék felvételéhez. Mintha ez lett volna a szórakozásuk. Mivel a hajóút árában az étel is benne foglaltatott, még csak anyagi megfontolások sem korlátozták őket. Azt kértek és annyit, amennyit csak akartak. Hideg előétel, meleg előétel, leves, tésztaféle, rizottó, saláta, főétel (ek), sajtok, sütemények, fagylalt, gyümölcsök, kávé, tea. Ez lenne a normális vacsora?

S hogy miért mondtam, hogy elkényeztetettek? Itt, Magyarországon megszokott, elfogadott, hogy egy étteremben, ha valaki rendel valamit, várnia kell. De hát ez ellen fejlesztették ki gondos marketingszakemberek a hamburgeres társadalmat. Cél: egy percen belül kiszolgálni a pácienst. Az egy perchez szokott egyedek aztán keserves siránkozásba kezdenek, ha a kért produktum nincs az orruk előtt csak két perc után. Ügy érzik, ők a legelhanyagoltabb, legelkeserítőbb helyzetű emberek, akikre Isten bizonyára átkot küldött.

41

Kétségbeesésük egy idő után átmegy toporzékolás szerű rohamokba, torz arccal néznek körbe, körbe, és panaszos szavakkal és ábrázattal közlik a világgal, hogy itt valami ármány folyik, és egyáltalán. Kész esettanulmányt lehetett volna készíteni egy-egy ilyen helyzetről.

Tehát tömtük őket, mint tanyán a libákat. A felszolgálásnál sok összetevő számított – megjelenés, mosoly, humor –, de az, hogy a betevő gyorsan és forrón legyen tálalva, mindennél többet nyomott a latban. Ezt a vezetőség is tudta, úgyhogy a főpincérek elsődleges dolga ennek a kontrollja volt. Azzal a feladattal látták el őket, hogy étkezéseknél járjanak vendégről vendégre, és elégedettségükről győződjenek meg. Itt a legkisebb panasz is súlyos következményeket vont maga után. A hibaszázalék nulla lehetett.

Amennyiben mégis egy pityergő utasra lelt a főpincérek egyike, jaj volt a pincérnek. Első alkalommal egy vehemens fenyítésben részesült, második alkalommal visszafokozták segédpincérré, harmadik esetnél pedig érdemei elismerése nélkül felmentették munkája alól, és fájdalmas búcsút véve tőle partra tették Miamiban.

Ha a megfelelő mennyiségű és minőségű eledel a vendégek előtt volt, nagy baj már nem lehetett. Tőlem egyszer az összes villát ellopták, így nagykanalakat adtam a rétesek mellé. Észre sem vették, csak ettek. Ha egy főpincér észrevette volna, valószínűleg illetlen kifejezésekkel jutalmazta volna újításomat, de ez még mindig jobb, mint kihűlt réteseket felszolgálni – villákkal.

Általában kajaorgiát rendeztünk az asztalokon. Telehordtuk őket mindennel, amire csak szemet vetettek a vendégek, hadd turkáljanak, hadd mélyedjenek el az ízlelőbimbók kényeztetésében, s ha ez megtörtént, mi számítottunk a földre szállt angyaloknak.

Feri közben kitalálta, hogy a feleségét is kihozza a hajóra – kabintakarítónak. Nem hangzik túl nemes munkának, de 2000-2500 dollárért havonta már érdemes beleszakadni az ágyneműhúzásba és a porszívózásba. Feri ötletének egyetlen gátja volt, legalábbis kezdetekben: házaspár nem dolgozhat egy hajón. A szabályzat ugyanis tökéletes odafigyelést és áldozathozatalt követel. Egy házaspár jelenléte viszont mind szellemi, mind fizikai értelemben csökkentheti a dolgozó munkaképességét, teherbírását.

Rólunk viszont hamar kiderült, hogy tudjuk a leckét. Előfordult, hogy főpincérektől kaptunk dicséretet. Ez segédpincéri körben nem túl gyakori. A pincérek pedig kimondottan elégedettek voltak velünk. Később rájöttem, miért éreztem úgy, hogy mi ketten, magyarok, jobban dolgozunk, jobban beszélünk angolul, és a felszolgálás is közelebb áll hozzánk. Adva van ugyanis ötven ország, ahonnan pincéreket importálnak. Minden országban egy jóember a pincérek kiközvetítésével keresi kenyerét. A magyar közvetítő akkor kezdett, amikor minket kijuttatott, így megpróbált referencialegényeket kiküldeni. Minket sokkal alaposabb tesztelésnek vetettek itthon alá, mint a többieket.

Ezt a különbséget aztán annyira észrevették a felettesek, hogy mikor a második karib-tengeri úton megbetegedett egy pincér, azt mondták Ferinek: „Este te fogod helyettesíteni.” Feri indiánszökdeléssel és ugrabugrával kísérve mesélte az óriási lehetőséget, amiből csak egy van. Ha este teljesít, pincér lesz belőle, ha nem, örökre segédpincér marad. Szurkoltam neki.

Vacsora után fülig érő vigyora mindent elárult. A vacsoráztatás tökéletesre sikerült, és így két hónapos segédpincéri nyomor után az elitpincérek közé került.

Saját vacsoránk után loholtunk a személyzeti bárba, és Feri előléptetését ünnepeltük. Örültem, hogy irigységem csak minimális mennyiségben jelentkezett. A pincérek nagy része szintén üdvözlő szavakkal méltatta Feri teljesítményét. Egy hangyányi visszatetszést csak a segédpincérek körében keltett. Tette ezt azért, mert csak öten-hatan voltunk olyanok, akik még sohasem dolgoztunk hajón, a többi ötven segédpincér már hosszú hónapokat, éveket lehúzott ebben a pozícióban, s lám, mégsem ők lettek a kiválasztottak.

42

Feri még két napot helyettesítette a beteg pincért, aztán saját részt (station) kapott az étteremben. A „station” önálló részt jelentett: előkészítő pult asztalokkal és segédpincérrel.

A következő úton ismét megbetegedett egy pincér, és ekkor ismét körbenéztek a főpincérek megfelelő pincérjelölt után vizslatva. Vizslattak, aztán hozzám léptek: „Este te fogod helyettesíteni.” Átlényegültem kacsába, és követhetetlen hápogásba kezdtem. Persze ekkor a főpincérem már nem volt mellettem. Körbenéztem az étteremben, és mindent csillogni véltem. A vendégek megszépültek, aranyosnak, segítőkésznek tűntek, elfelejtettem a napi két felmosást, a lopásokat. Elúsztam a levegőben a Feri stationjáig, és elmeséltem neki, mi vár rám. Vigyorgott, mint a tejbetök. Aztán berobogott a konyhába.

Este eljött a próbapincérség ideje. Tudtam, hogy nekem is csak egyetlen lehetőségem lesz, és hogy végig, egész este főpincéri szemek figyelik tevékenységemet. Ezért akkora terhet cipeltem vacsora alatt, hogy Atlasz már rég a nagylábujjára ejtette volna. A vacsora viszont tökéletesre sikerült, minden vendég időben, forrón kapta az eleséget, poénkodtam, nevettek. Vacsora végén a főpincéremhez érkezett a főpincérek csapatkapitánya és az étteremigazgató. Magukhoz hívtak, és a főpincérem előttem számolt be nekik az esti teljesítményemről. „Tökéletes, gyors munkát végzett” – mondta, s tudtam, hogy ez egészen jót jelent. Az étteremigazgató faarccal hallgatta, majd hozzám fordult. „Pincér vagy” – jelentette ki, és elrobogtak. Két perc kellett hozzá, hogy teljesen felfogjam ennek a nem túl nyakatekert két szónak az értelmét. Ferihez rohantam, és kérdésére csak bólogattam. Örültünk, mint elefánt az ormányának.

Előléptetésemnek hamar híre ment, s a pincérek már a személyzeti étteremben gratuláltak. A segédpincérek körében azonban ártó pletyka ütötte fel a fejét. Miszerint hihetetlen, mágikus módon a két magyar újoncból lett pincér először. Korrupcióra gyanakodtak, s legalább tízen jöttek oda hozzánk, hogy mennyit fizettünk ezért a főpincéreinknek. Azt hiszem, a legtöbben ma is úgy gondolják, hogy a pénz juttatott bennünket elsőként a mennybe.

Lám, léteznek ellenpéldák! A lehengerlő tenger Nem egyszerű feladat visszaadni a Karib-tenger hangulatát, azét a helyét, amelyet

valószínűleg a legtöbben látogatnak nyaralás, üdülés, kikapcsolódás céljából. Hogy miért? A Karib-tenger öltözött olyan köntösbe, ami az emberek által képzett

nyaralóhely sztereotípiájának leginkább megfelel. Napsütés tonnaszámra, kemencéi forróság, pálmafák, gyönyörű kék ég, homokos tengerpart, kristálytiszta víz, kreol lányok, luxuskörülmények viszonylag kedvező áron. Nők számára számtalan aranyüzlet, hogy legyen, mi csillogjon szénné feketedett bőrükön. Férfiaknak márkásital-üzletek, karóraszalonok egymás hegyén-hátán.

Adottságai miatt a karib-tengeri szigetek tetemes része összpontosítja energiáját az idegenforgalomra. Adómentes termékek kínálják magukat úton-útfélen. Az arany, a parfümök, az órák, az italok mind-mind jóval alacsonyabb áron vásárolhatók meg, mint például Amerikában.

Több mint fél évet hajókáztunk a Karib-tengeren. Útvonalaink közül kiemelek kettőt, mivel jószerivel mindig ezek mentén haladtunk. Az elnevezés mindent elárul: kelet-karib-tengeri és nyugat-karib-tengeri hajóutakat (cruise) tettünk. Egyik héten az egyik, következőn a másik – felváltva. A kezdő- és a végpont mindig Miami.

43

Kelet-karib-tengeri utunk a következőképp zajlott. Vasárnap délután megszállták a hajót a friss húsok. Gondosan elhelyezkedtek kabinjaikban, s már alig várták a vacsorát. A Chosta Romantica ezzel nem sokat törődött, inkább nekilódult.

A hétfő hajókázással telt. Szeltük a habokat és a nemes penésszel tuningolt sajtokat, és áhítattal vártuk az első kikötőt, Puerto Rico fantasztikus fővárosát: San Jüant. Imádtam ezt a helyet. Mindig este érkeztünk. Gyönyörűen kivilágított kikötővárost képzeljetek el. Mikor hajónk dokkba ért, minden egyes alkalommal az ámulat kerített hatalmába, mivel körben mindenütt partot láttunk – nem volt bejárat. A hajóskapitány valószínűleg beugratott a sziget belső tavába. Itt, Puerto Ricóban annyira igyekeztem a vacsoráztatással, hogy olykor-olykor forgószélnek néztek.

Mikor végeztem, rohantam a kabinomba, korrekt öltözet, fésű (nem mindig), zseton, és már száguldottunk is a főváros valamelyik diszkójába. Volt köztük egy, melyet a Chosta Romantica legénysége különösen megkedvelt, így mintegy háromszáznégyszáz fiatal szállta meg az objektumot, és buliztunk, feledve a tányérokat, főpincéreket. Zene, koktélok, Corona sör, félvér lányok, tánc, miegymás. Mivel a hajón elvették az útleveleinket, egy crewpass névre hallgató igazolvánnyal hatolhattunk be a különböző országokba és diszkóikba. Sőt a crewpass miatt rengeteg helyen kaptunk engedményt, kedvezményt.

Puerto Ricóban megismerkedtem egy helybéli, a gyengébb nemhez tartozó lénnyel, aki a későbbiekben érkezésünkkor már apuka Chryslerével várt a parton. Nagy autó az a Chrysler…

Egyébként óriási segítség volt, hogy egy évre előre tudtuk, melyik nap milyen időpontban hol kötünk ki.

San Jüan egyébként nagyon a szívemhez nőtt. Tipp-topp részein csavarogtam, és szuper élményekkel árasztott el. Kösz, Puerto Rico, nem felejtelek el!

Innen hajnali fél háromkor indult tovább a hajó. Ami azt jelenti, hogy kettőkor rajta kellett lenni, mert utána kezdtek felkészülni a távozásra (hidat felszedni stb.). Egyik nagy volumenű San Juan-i esténken, mikor bőszen roptuk a táncokat, hirtelen körbenéztem, és nem láttam egyetlen, a Chosta Romanticáról menesztett fiatalt sem. Őrült sebességgel rohangáltam fel s alá, és tudtam, hogy baj van. Óra nem volt rajtam. Egyetlen horvát srácot találtam a diszkóban. Ráripakodtam, hogy mennyi az idő, ő lazán az órájára nézett, majd két másodperc alatt kipakolta Shakespeare összes tragédiáját az arcára. Ettől aztán végleg becsináltam. „Negyed három!!!” Felpattantunk, és futottunk, mint a sugárhajtású strucc.

Másodpercre pontosan akkor értünk a hajóhoz, amikor elkezdték a hidat felhúzni. A matrózok vagy tengerészek, akik a műveletet végezték, nem okoztak volna problémát, hisz hasonlóan nulla hatalmuk volt, mint nekünk, ám az ajtó mellett sorakoztak a biztonsági emberek. Ók egyébként egytől egyig az izraeli titkosszolgálat, a Moszad emberei voltak. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen hajón is három méter magas, kredenc méretűvé gyúrt, kopasz ihaj-csuhaj legények vigyázzák a rendet. Ehelyett ők teljesen átlagos külsejű, fiatal srácok voltak, fehér egyenruhában, napszemüvegben. Sokat töprengtem, mi a legfőbb feladatuk, s csak később tudtam meg, hogy elsősorban a terrorista akciók kiküszöbölése, esetleges kezelése. Ezek a moszadosok valamit biztos tudhatnak, mivel szinte az összes ilyen luxushajón ők felügyeltek.

Szóval tudtuk, hogy velük gondunk lesz, mivel a késés büntetendő, s ezért ők a felelősek. Örökös pókerarcuk nem sok bizalmat árasztott. Késésnél az a teendőjük, hogy elvegyék a crewpassunkat és átadják a személyzeti kapitánynak, aki majd figyelmeztetést és pénzbírságot ad nekünk. Az ég azonban lekacsintott ránk, halandó pincérekre, és azt a három biztonsági legényt pillantotta meg a horvát srác az ajtóban, akiket ő vacsoráztatott

44

heteken keresztül. Mázli a köbön. Odalökték crewpassunkat, hogy húzzunk befelé, és elfelejtették az egészet.

Puerto Ricóból a világ állítólag legszebb partjával megáldott szigetére eveztünk, St. Thomasra. Mesés környezetben képzeljetek el egy alaposan megtervezett édenkertet. Virághegyek, pálmafák. És persze luxushajók minden mennyiségben. A sziget egyébként a Virgin-szigetek oszlopos tagjának tudhatta magát. Nem kellett fiainak megszakadni a munkában, gazdagságot láttam mindenütt. Mivel a sziget vámmentesen hirdette saját és importált portékáit, bődületes áruforgalomra tett szert. Itt aztán az összes amerikai lerohanta az üzleteket, és szatyorszám vásárolta az aranyat, az italokat, parfümöket, csecsebecséket. St. Thomason még a szokásos vásárfiák, emléktárgyak is kevésbé giccsesnek tűntek, mint máshol, úgyhogy jórészt itt szedegettem össze ajándékot az összes ismerősömnek.

Mindent egybevéve St. Thomason mi is állandó jelleggel róttuk az üzleteket és az éttermeket. Néha beültünk egy-egy sörözőbe, legurítottunk egy Coronát (always Corona), és legeltettük szemünket a leanderrel leöntött tájon.

A helyzet nem sokban különbözött a térség egy másik kis szigetén, Antiguán sem. Itt azonban közel sem beszélhetünk akkora gazdagságról. Habár a világ bármely pontján megtalálható nívós üzletek itt is elterpeszkedtek a főutcákon, de a mellékutcákon már messziről látszott, hogy nem minden család büszkélkedhet pezsgőfürdővel. Közlekedésüket máig csodálom, mert hatvanötféle járművel robogtak követhetetlen összevisszaságban az utcákon.

Úton-útfélen ütőhangszerekből álló bandák nyomták a zenét saját kazettáikat árulva. Ütöttek mindent, ami fémből volt – a csövektől a hordókig. A Karib-tenger jellegzetes hangszere egyébként a vájdlingra hasonlító fémlavór, aminek belsejét püfölik különböző helyeken.

Természetesen itt, Antiguán is bejártam számos üzletet. Elképesztő árkülönbségeket mutattak a márkás és az ismeretlen eredetű termékek. Legnagyszerűbb szerzeményem egy térdig érő (mármint felülről) farmergatya lett, ami szintén jellegzetes viselete a karib-tengeri legényeknek.

Negyedik kikötőnk leírásával vagyok a legnagyobb gondban. Legszívesebben azt mondanám, hogy csukjátok be a szemeteket, és képzeljétek el, amit írok, de ez a módszer technikailag csak nehézkesen kivitelezhető, hacsak nem gyűri valamejőtök a szemhéja alá a könyvemet. Mindegy, amíg a 21. század nem segít a háromdimenziós megjelenítéssel, maradjunk annál, hogy összeszedem magam, leírom a tájat, utána hátradőltök a fotelben, fürdőkádban vagy vécédeszkán, becsukjátok a szemeteket, és elképzelitek. Ne csaljatok, figyelni fogok!

Tehát a Serena Cay nevű szigetecske egy homokos parttal körbeölelt pálmaerdő képében jelent meg a zarándokok előtt. Partja lankásan kéretőzött a tengerbe, s az kristálytiszta vizébe engedte mártózni az aranyhomokot, és valószínűtlenül kéken kápráztatta el a hitetlen porhüvelyeket. A Nap sem akart kimaradni a természet fesztiváljából, és perzselő sugarakkal mutogatta magát. A hőmérők ötvenfokos lázzal küszködtek. Zöld pálmafák nyújtottak enyhítő árnyékot a menekülőknek, akik még a nádtetős, nyitott viskók mellett üldögélve szopogathattak el egy-egy koktélt, amit ragyogó kreol lányok kevertek. A kétezer egyforma nyugágyon heverészve hol egy napozó csipegetett egy rákocskát, hol egy rákocska egy napozót. Ha Szent Péter engem valami figyelmetlenség folytán a paradicsomba vezérelne, ilyesmivel akarok ott találkozni.

Mellesleg a sziget a hajótársaság saját tulajdonát képezte. Sekély partja miatt a hajó csak három-négyszáz méterrel arrébb tudott megállni. Kíváncsi voltam, hogyan fog kétezer ember a partra úszni. Sehogy. Ugyanis a hajó oldalából műdokkok nyíltak le, ezzel

45

egy időben a tízedik emeletről négy-öt százötven fős mentőcsónakot engedtek le, amelyek pillanatok alatt partra dobták az embereket.

Az ebédet itt a szigeten fogyasztották a jóemberek. Ez azt jelentette, hogy ezerötszáz jó étkű személy részére kellett az ebédet a szigetre szállítani. Hatalmas hűtőládákkal oldottuk meg az ételek fuvarozását. A szigeten aztán a szabad ég alatt bűvészkedtünk össze nyolc-kilenc svédasztalt, darabonként harminc méter hosszút. Ezeket pakoltuk roskadásig húsokkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel, édességgel. Óriási választékból malackodhattak össze a vendégek maguknak egy gömbölyű ebédet.

Annyira, látványosra és bőségesre sikerültek ezek az étkeztetések, hogy öröm volt nézni. Gyönyörű ételek irdatlan mennyiségben és ennek óvodásként örvendő nyugdíjas báránykák, akik most megkapják eddigi életük jól megérdemelt gyümölcsét.

Ebéd után aztán vissza a nyugágyakra. A természet festői pompájával egyetlen mesterséges dolog vehette fel a versenyt: gyönyörű hajónk a szigettől háromszáz méterre tornyosult a vízből, és magához csábította a tekintetek zömét. Távol volt tőlünk, mégis lenyűgöző látványt nyújtott. Tekintélyt parancsoló hófehér óriás ufónak tűnt.

Amikor végeztünk az ebédeltetéssel, visszarobogtam a hajóra, beleugrottam fürdőgatyámba, utána pedig a sziget felé tartó mentőcsónakba, végül a két kézzel magához invitáló, bársonyos tengerbe. Önfeledten pancsoltunk a túlméretezett lavórban, az idő pedig tisztelettudóan megállt mellettem – két órára.

Tenger után nyugágy, amin gyakran igencsak nyugtalankodtam. Ugyanis pajkos rákokat véltem felfedezni a homokban. Csak remélni tudtam, hogy nem kapaszkodnak fel a nyugágyamra, és nem csípnek huncutul a hátsó fertályomba. Ha éppen nem ezen morfondíroztam, akkor olvastam, vagy behunytam a szemem és átadtam magam a százszázalékos, vegytiszta kikapcsolódásnak.

Nagyjából el tudjátok képzelni, milyen érzés volt kikászálódni a nyugágyból és visszamasírozni a kabinomba, hogy egy zuhanyozás után roboghassak dolgozni? Igen, jól gondoljátok: pocsék. Ettől függetlenül hálás voltam a Teremtőnek, hogy pár órára kölcsönadta nekem az édenkertet.

Nemsokára a vendégek visszaszállítása is lezajlott, a hatalmas hűtőládák, a szakácsok visszatértek, és a sziget ott állt üresen, mint mikor megérkeztünk. Már csak pár ezer lábnyom bizonyította, hogy járt ott valaki. A mentőcsónakokat felhúzták a helyükre, a hajó oldalába visszazáródtak a dokkok. A kapitány elfordította a slusszkulcsot, berúgta a hajót, és már zörögtünk is a nyílt vizek felé. Isten veled, Serena Cay! Alig várom, hogy újra láthassalak.

Egész napos hajóút következett. Csak ringatóztunk a tengeren, és közeledtünk a cruise utolsó állomásához, a Bahamákhoz. Az ilyen, kikötő nélküli napokat fölöttébb untam. Ráadásul ilyenkor aztán egy szálig minden vendég ott nyüzsgött az asztalaimnál, és éhesen tátogott.

A következő napon begördültünk Nassauba, amiről már meséltem. Vasárnap pedig célba értünk. Kicsit vegyes érzelmeket kölcsönzött a vasárnap reggel. Fekete pontot kapott tőlem azért, mert ilyenkor ötre kellett mennünk, dolgozni. Fekete pont járt azért is, hogy sajnáltam, ha olyan utasoktól kellett búcsút vennem, akiket megkedveltem. Ilyen volt például a másfél tucat tizennyolc éves leányból álló mexikói csodacsapat. Piros pontot érdemelt a reggel akkor, ha olyan egyedtől szabadulhattam meg, akit legszívesebben a Szaturnuszra utaztattam volna – retúrjegy nélkül.

Miamiban, azt hiszem, minden egyes alkalommal partra dobtam magam. A hajónktól pár száz méterre egy külön centrumot hoztak létre a hajókon dolgozók számára. Teljesen érthető, hisz akár tizenöt-húsz luxushajó legénysége is partra szállhatott egyszerre, az pedig testvérek közt is tízezres nagyságrendű tömeg Nyitottam egy bankszámlát, és minden alkalommal befizettem a megérdemelt keresetemet. Ezt mindenki így csinálta.

46

Tökkelütött dolog lett volna a kabinban tartani a párna alatt. Bár egyetlenegyszer sem hallottam arról, hogy egy kabinból loptak volna, a bank mégis biztosabbnak tűnt.

A lopásról annyi emlékem maradt, hogy a zoknijainkat, fehérneműinket mi moshattuk és száríthattuk gyors és precíz mosó- és szárítógépekkel. Fölöttébb meglepődtem, mikor az egyik ismerős kabintakarító lány újságolta, hogy a szárítógépből kilopták az összes bugyiját. Gusztusos, nem?

Miamiban, az említett centrumban biztosították számunkra, hogy könnyedén telefonálhassunk. Csak odaadtam egy kis hölgynek a crewpassomat, és már mehettem is a húsz fülke egyikébe, hogy csevegjek a hívott féllel. Utólag fizettem, és visszakaptam igazolványomat.

Külön bevásárlóközpontban testreszabott termékekkel és árakkal fogadták a tenger szolgáit. A postahivatal készségesen segített bárminemű kérésünkre. Ügy nézett ki, mintha minden úgy működne, ahogy működnie kell. Lehet, hogy azért, mert tényleg úgy működött, ahogy kell?

A centrumban ingyenesen használhattunk úszómedencéket, sportpályákat. Sorakoztak a büfék, az automaták. Hihetetlen könnyedséggel és természetességgel orvosolhattuk itt problémáinkat, hiányainkat.

Én előszeretettel látogattam a „downtownt”, ami a város kevésbé cicomás negyedét jelenti. Kirívóan olcsón tudtunk itt bármit megvásárolni. Hogy egy esetet mondjak, bementem egy ruhaszalonba, és egy óra alatt összegyűjtöttem a nekem legjobban tetsző cuccokat: két farmer, egy télikabát, egy öv, három pulóver, három pár zokni, egy mellény. Ezért fizettem 210 dollárt. Árfolyamtól függetlenül, ez itt, Magyarországon 400-500 dollár közt mozogna, kevésbé elit üzletben vásárolva. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, miért öltözik az átlag amerikai igénytelenül.

Ugyanilyen potom összegekért vehettünk műszaki cikkeket, könyveket, piperetermékeket, bármit. Egyetlen óriási sporttáskával szálltam fel a hajóra, holmim azonban megállíthatatlanul dagadni kezdett, nekiláthattam bőröndöket vásárolni.

A vásárlás egyébként azért élmény Miamiban (üzlettulajdonosok, üzletvezetők, figyelem!), mert jól érzi az ember magát az üzletben. Eszembe sem jutott, hogy a mosolygó eladók a kezemet vagy a táskámat figyelik. Nem éreztem kényelmetlenül magam, nem kellett feszengenem és marcona tekintetek elől az állványok mögé bújni. Nem vágtak pofákat, mikor azt mondtam: „Kösz, mégsem kérem.” Ennek a know-how-ját valaki már igazán importálhatná az országba, és a fogyasztói társadalom hamar meghálálná itt is.

Egyik bevásárló-lődörgő sétámon elkísért egy török barátom is. Erteugrulnak hívták, és vezetéknevével együtt meg tanulhatatlan névre sikerült szert tennie. Céltalanul bolyongtunk, és csak apróságokat vásároltunk (húszas csomag fésűkészlet a két-centis hajamra, műanyag kiskarácsonyfa az ünnepekre, csupa hasznos, fontos jószág). Talán sejteni fogtok valamit a történetről, ha azt mondom, hogy egyikünkön sem volt karóra. Véletlenszerűen megkérdeztünk valakit, mennyi az idő. Fél hármat mondott, mi pedig nyugodtan lófráltunk tovább, hisz a hajónk csak négykor kezd el habokat szelni. A casus belli, a háborús ok abból adódott, hogy az a fránya fél három még csak véletlenül sem fél három volt, ellenben fél négy.

Derűsen és gondtalanul taxiztunk vissza a kikötőbe, amikor a taxi ablakán át úgy tűnt, mintha a hajó már nem a part mellett lenne, hanem harminc-negyven méterrel beljebb. Eleinte optikai csalódásra, délibábra, illuzionistákra vagy kandi kamerára gyanakodtam, de ezen teóriáim hamar megdőltek, mivel ott álltunk a parton, a hajó pedig két perc múlva több száz méterre távolodott. Elindult nélkülünk! Ledermedtem, és olyan kétségbeesés kerített hatalmába, amilyenben még nem volt részem. Álltunk Ertugrullal tehetetlenül, és néztük, ahogy lassan gumicsónak méretűvé aszalódnak a nekünk világot jelentő deszkák,

47

illetve vaslemezek. Fogalmunk sem volt, mitévők legyünk. Soha nem esett szó arról, hogy ilyenkor mi a teendő. Kavarogtak bennem a gondolatok, még én sem bírtam követni őket.

Összefoglaltam magamban a helyzetet: adva van két idióta, akik lekéstek a hajót. Ezek vagyunk mi. Ezen felül vasárnap van, és a pénzünket, pár dollártól eltekintve, a bankba raktuk, ami a rend kedvéért már bezárt. Viszont van húsz darab fésűm, egy műanyag karácsonyfám és két szappanom egy fantasztikus színű nejlonzacskóban. Ha ezekért cserébe kapok egy repülőjegyet a hajó következő állomásáig, akkor utána tudok repülni. Ki fog viszont addig helyettesíteni, hisz mindenkinek megvan a maga stationja? És mit szólnak az érdektelen főpincérek? Hogyan fogják értékelni idétlenségemet, amikor még csak pár hete lettem pincér? És hol fogok aludni, és egyáltalán?

Iszonyú kínokat és kérdéseket fedeztem fel Ertugrul tekintetében is, aki idegességét egy falon kezdte el levezetni. Oda ment egy épülethez, és olyan elemi erővel kezdte rugdosni, hogy én éreztem sajogni a lábamat. Az ütemes rúgásokra néhány egyenruhás is figyelmes lett. Partőrök lehettek. Megközelítették a két – valószínűleg – elmebeteget, vagyis minket, és elmeállapotunk felől érdeklődtek. Meggyőztük őket, hogy civilizált, jól nevelt példányok vagyunk, csak lekéstük a hajónkat, és egy gyors lefolyású idegroham előtt állunk. Az egyik elrohant, és visszatért egy másik kollégájával. A kolléga egy adóvevőt nyújtott felém, és azt mondta: „Beszélj a kapitánnyal”. Történetesen a kapitány az Isten előtt állt a sorban, így még véletlenül sem állt szándékomban bejelenteni neki a jó hírt, miszerint két kis szürke pincér lemaradt. A kolléga ezt megértette, és ő beszélt a kapitánnyal. Innentől kezdve az események felgyorsultak. Arra kért, kövessük. Futólépésben közelítettünk meg egy terepjárót. Ekkor körvonalazódott bennem egy lehetséges megoldás, de ha jobban belegondoltam volna, bizonyára a parton maradok. Be-legondolásra már nem volt időm. Száguldottunk a part mentén, egészen a földnyelv végéig. Ott átpakoltak bennünket egy dundi, pöttöm hajókába. Röffent egyet a motorja, és már száguldottunk a vízen. Egyre szigorúbban valószínűsödött vélelmem, miszerint a hajó után visznek, és menet közben átdobálnak rá. „Ez még viccnek is rossz!” – gondoltam, de már nem sok beleszólásom volt saját sorsomba.

Robogtunk a Chosta Romantica után, s mikor közeledni kezdtünk, akkor érezhettem át először, mekkora hullámokat képes egy ötvenezer tonnás fémszerkezet korbácsolni. Métereseket emelkedtünk és süllyedtünk. Mind a két hajó tekert, mintha nem testi épségem lenne a világon a legfontosabb dolog. A sofőrök ezzel mit sem törődtek, padlóig nyomták a gázpedálokat, én pedig lassan kiötöltem, melyik testrészemet kell majd alaposan megmosnom az akció után. Lehet, hogy a zacskóban lévő két szappan sem lesz elég?

A kis hajó, amit hivatalosan pilot boatnak neveztek és pont erre a célra képezték ki, már egészen a nagy hajó mellé ért. Vastagon párnázott orrával eszkimó puszit nyomott a Chosta

Romantica oldalára (ez tényleg Romantica!), és ott maradt, mint foxi a faágra kötözött lábtörlőn.

A távolban a kapitányi hídról emberek figyeltek bennünket távcsővel. Valószínűleg arra kötöttek fogadást, túlélem-e a parádét. Az ötödik szinten kinyílt egy ajtó, és fejeket láttam megjelenni a nyílásnál. (Hangsúlyozom, a két hajó töretlen lendülettel száguldott.) Az ötödik emelet felől kötélhágcsó ereszkedett alá. Csak remélni tudtam, hogy leejtik a másik végét is, és akkor nem kell kaszkadőr bemutatót tartanom. Szándékosan nem ejtették le! Mellékeltek még valami biztonságikötél-félét, ami bizalmatlan vékonyságával bosszantott. Kis hajónk egyik embere derekamra kötött ezt-azt. Karabinerek csattantak, és intett, hogy indulhatok.

Derekamra kötöttem a zacskót, magamba csíptem, csak hogy még egyszer megbizonyosodjak róla, hogy a valóság ölel körül, átgondoltam eddigi életemet, és

48

nekiláttam a vízi-Rómeójelenetnek (mondhatnám: híd Ró-meó-jelenet). Kapaszkodtam, mint műkörmű bolha a rasztahajba, és óvatosan haladtam felfelé. Azoknak szurkoltam, akik a túlélésemre fogadtak. Rendes emberek, megérdemlik, hogy nyerjenek.

És ők nyertek, ha ugyan fogadtak. Felértem. Habár a Himalája pár méterrel magasabb, ez is volt egy attrakció. Akkorákat lélegeztem, hogy a huzat majdnem visszavitt a kishajóra. Pár másodperc múlva már Ertugrul feje is megjelent, és őt is besegítették.

Óriási, elmondhatatlan méretű kő esett le a szívünkről, de azt még mindig nem tudtuk, mi lesz a sorsunk. Lehet, hogy az első szigeten repülőre tesznek bennünket, és szállhatunk hazáig. Ezt fölöttébb nem akartam. Most lettem nemrég pincér, most kezdhetek pénzt keresni, világot látni. Aggódtam. Szerencsére „csak” egy figyelmeztetést kaptunk, és megvonták egyhavi bérünket, ami ugyebár szilaj húsz dollár. Ez a Chosta cég engem elhalmoz!

Figyelmeztetésből hármat lehetett begyűjteni, a harmadik megszerzése azonban automatikusan a kirúgást jelentette. Ezeket a figyelmeztetéseket (warning) hihetetlen könnyen lehetett, akár egy nap alatt is, betermelni. Egy tízperces késés a reggelinél, egy rossz visszaszólás, vagy egy lenyelt sütemény a konyhában stb.

A figyelmeztetés mellett léteztek olyan cselekmények is, melyeket azonnali munkaviszony-szakadással jutalmaztak. Ezekre hadd szenteljek pár szót.

Abszolút mértékben tilos volt utassal közelebbről ismerkedni. Már az is büntetendőnek számított, ha az utasok számára fenntartott szórakozóhelyeken megjelentünk. A fent említett ismerkedést viszont teljesen tiltották, mégis előfordult.

Szigorúan tilos (és életveszélyes) volt verekedni. Ha egy fontosabb ember (tiszt, főpincér) rajtakapott két legényt, ahogy épp egymás fogsorát igazgatják, nyomban repült mind a kettő. Nem kérdezték, ki kezdte. Feltételezéseik szerint ez két ember közös munkája, felelőssége.

Mégis megesett számos verekedés, amit nem tartottam csodának. Nem tartottam, mert a nem alvás az ember idegeit, türelmét támadja meg leginkább. Az örökös stressz és kialvatlanság állandó bombaként működött, s elég volt egy szikra, és robbant. Legendák is kerengtek, miszerint valamelyik hajón egy legénnyel még a tengervizet is megkóstoltatták. Eltűnt a nyílt tengeren állítólagos segítséggel.

Nekem személy szerint kettő darab pofozkodós affért sikerült átélnem. Egyszer egy filippínó srác akart csomót kötni a füleimre. Nem volt veszítenivalója, így hát nekem ugrott. Én viszont nem akartam hazajönni három hónap elteltével, úgyhogy leléptem előle, pedig lehetett vagy negyven kiló egy harci helikopterrel együtt. Inkább hagytam, hogy kapálózzon, amíg a többiek le nem fogják. Szerencsére egy főpincér sem vette észre, pedig az étteremben történt.

A másik eset kicsit vérfagyasztóbbra sikeredett. Egy idegbetegnek ismert, Miguel néven futó pincér elloholt mellettem, de közben akkorát taszított rajtam, hogy csináltam egy piruettet. Csak annyit szóltam utána, hogy „legközelebb szólj, és félreállok, barátom”. Abban a másodpercben visszafordult, megállt az első előkészítő pultnál, kikapott belőle két kést, és már jött is felém, hogy kissé kidekorálja a külsőmet.

Elképesztő szerencsém volt, hogy egy főpincér közbe tudott lépni. Elvette Migueltől a késeket, miközben olyan hangerővel beszélt vele, mint a hajókürt. Aztán szembeállított bennünket egymással, és kézfogásra szólított fel. Kezemet nyújtottam Miguel felé, ő pedig a cipőjét nézte szótlanul. Vártunk, és kínos másodpercek teltek el. Fél perc után Miguel keserves sírásban tört ki, a főpincér vállára borult, és zokogott, mint egy gyermek – hosszan és fájdalmasan. Nem volt szükség több szóra, csendben váltunk el egymástól, a jelenetnek mégis sok tanulsága maradt.

49

A harmadik nyomós ok a kirúgásra a fedélzeten adódhatott. Minden héten mentési gyakorlatokat végeztünk. Ilyenkor az egész legénység, sőt az utasok is kénytelenek voltak beszállni a nagyon is komoly játékba. A mentési gyakorlat a következőképp zajlott.

Szolidan pihentünk kabinjainkban, s az előre jelzett délután egy spontán percében megszólaltak a szirénák. Ekkor másodpercek alatt kipattantunk az ágyikóból, felkaptuk a mentőmellényeket, és rohantunk a fedélzetre – természetesen a lépcsőn. Nekem az egyik mentőcsónakban kellett feladatokat ellátnom: karabinereket csatolni, ezt idekötni, azt megnyomni, behúzni. Miután bepattantam a mentőcsónakba, amit ügyes emelőszerkezetek segítségével már a víz fölé helyeztek (tízedik emelet!!!), bepattintottam az említett karabinereket, és a daru máris eresztett bennünket a vízre – fölöttébb aggasztó sebességgel. Ablakok rohantak el mellettem, és pár másodperc múlva vízre csattantunk. A karabinereket kioldottam, és a mentőcsónak szaladt egy vidám kört a vízen, mint póráz nélküli kutya a réten. Aztán visszatértünk a pórázhoz, a karabinereket visszapattintottuk, és fölhúztak minket.

Hajóra szálláskor mindegyikünk kapott egy a mentési gyakorlatokat, teendőket, tudnivalókat tartalmazó kis könyvecskét. Ezt pontról pontra, tökéletesen tudnunk kellett. Ebből tanultuk meg, mi a teendő, ha valaki vízbe pottyan, hogyan kell reagálni a hosszú szirénázásra, hány miatyánkot hebegjünk el, ha léket kapnánk. Szúrópróbaszerűen kérdeztek ki minket, és a gyenge tudást erős döntéssel viszonozták, vagyis eltávolítottak a hajóról. Talán rajtunk akartak mentést gyakorolni?

Nyugaton a helyzet változó Merőben különböztek a keletitől. Miamiból Mexikóba hajóztunk, és annak Cozumel

nevű szigeténél horgonyoztunk le. Mexikó: a legnagyszerűbb! Ezzel a hatalmas országgal kapcsolatban csak kellemes emlékeim maradtak. Az indián kultúra még a legkisebb porszemből is árad. Ezt lélegezhetjük be egy idős asszony ruhájából, egy míves épületből, egy tál étel fölé hajolva.

Kedvességet és őszinteséget kaptam úton-útfélen. Minden áldott alkalommal talajra szálltam, amikor Mexikóban kikötöttünk. Legtöbbször valamelyik cimborámmal vagy barátnőmmel. Bepattantunk egy eredeti étterembe (a hamburgereseket elkerültük), kiválasztottam egy-két eredeti fogást, és eredeti étvággyal magamba pakoltam. Fűszeres, nehéz konyhájuk van, hasonló a magyarhoz. Az ételek kiválasztásánál mindig spanyol ajkú társaim valamelyikét hívtam segítségül. Mikor a pincért arra kértük, csináljon pár képet rólunk, a falhoz ugrott, lekapott a falról két, teniszpályányi sombrerót, fejünkbe húzta, és már kattogtatott is a gépünkkel.

Mexikóiakkal a hajón is találkoztam. Csak a gazdagabb rétegek jutottak el hozzánk, de hiányzott belőlük az a sznobság, ami nálunk oly sokszor képezi a vagyon szerves részét. És még egy különbség tűnhetett bárkinek azonnal szembe. A nyugat európai és amerikai utasok párokban érkeztek (férj és feleség), a mexikói és dél-amerikai családoknál viszont három generáció jött egyszerre: unokák, szülők és nagyszülők. Ráadásul amarra még nem divat az egy, maximum másfél gyerek tartása, kerek taglétszámmal érkeztek az egyes családok.

Mexikói mentalitáshoz köt az, az élmény is, amikor ötven, 17-18 éves kreol leány szállta meg a néha szociális otthonra emlékeztető Chosta Romanticát. Tíz lány jutott hozzám. Egyik óriási előnyöm az volt belőle, hogy negyed annyit ettek, mint az amerikai nyugdíjasok képviselői. A többi előnyt nem részletezem. Május harmadikát írtunk, és vészesen közeledett május negyedike, amit a világnaptárban is a születésnapommal

50

fémjeleznek. Ez a vacsoránál szóba jött, és a lányok elraktározták az információt. Másnap betértem a borraktárba, amely pont a stationöm mellett tárolja a borokat. Kikértem egy üveg bort (mi mást a borraktárban?), és kiléptem az ajtón. Huszonöt-harminc fős – félkörbe rendeződött – leánykórus fogadott. Mexikói dalokra fakadtak, belengték az étterem tekintélyes részét. A középső elém lépett, és gyertyával díszített tortát nyújtott felém. A jelenetre az étterem fele felfigyelt, és tapssal, szalvétalengetéssel egészítették ki az ünnepet. Igazán hálás voltam a mexikói csodacsapatnak.

Cozumelből át lehetett hajózni Cancúnba, Mexikó egyik legkedveltebb üdülővárosába. Itt a jól ismert civilizációs nyomokat már sokkal komolyabb mértékben fedezhettük fel (barna színű, szénsavas üdítőitalok reklámjai stb.). Sebaj!

Összefoglalva: Vivá Mexico! E hatalmas országból a Nagy-Kajmán-szigetekre, egy hétköznapi karib-tengeri

nyaralócentrumba vitt utunk. Nevében kissé túlzásnak tűnhet a „nagy”, mivel egészen apró kiterjedésű szigetről van szó. Nem vittem túlzásba a partraszállást, az itt töltött időt csicsikálással múlattam.

Nem így Jamaicán. Fenomenális ország, szembeötlően eltérő szokásokkal, életvitellel, világnézettel. A fekete őslakosság lételeme a reggae és a kábítószer. Mikor először leszálltam itt a hajóról, bevertem a fejem a forróságba. Szerintem árnyékban sütik még a kenyeret is. Minden leszállónak át kellett haladnia egy határőri zónán, aztán Jamaica érdekes világa tárult elé. Nagyjából két-háromszáz bennszülött vetődött a naiv látogatóra. Vagy taxit, vagy kábítószert illett volna vásárolnunk.

Egyetlenegyszer óriási ajándékot kaptam a vezetőségtől: nem kellett ebédnél dolgoznom. Ez az eset éppen Jamaicán történt. Lerohantam a hajóról, éppen a taxi- és kábszer kereskedők karmai közé. A drogosokat elég könnyedén leráztam (talán nem láttak fekete karikákat és tűszúráshegeket rajtam), a személyszállító kisiparosok serény hada viszont folyamatosan a nyakamban lihegett.

Mintegy ötszáz métert tehettem meg gyalog. Ekkor már csak tíz-húsz, igen kitartó úriember kínálta az anyósülést. Végül eggyel megegyeztem: két dollárért elvisz egy zsúfolt strandra. Messziről mutatta autóját. Legnagyobb ámulatomra egy Lada típusú személygépkocsit vehettem szemügyre. Mosolyogva mentem a jobb oldali ajtóhoz, amikor megkérdezte, akarok-e vezetni. Értetlenül azt mondtam, eszemben sincs. „Akkor miért a vezetői oldalhoz mentél?” – kérdezte, s gyorsan bepillantottam az ablakon. Hát persze, jobbkormányos.

A meghökkenéseknek még közel sem volt vége, ugyanis „Taxi” felirat annyi volt az autón, mint házi verében gyársziréna. Errefelé – mint megtudtam – nem divat az ipar efféle bürokratikus űzése. Akinek van egy kis szabadideje, megy és taxizik egyet.

Elindultunk, aztán pár kilométer után leparkolt, és egy fallal körülvett strand felé mutogatott. Azt már csak halkan tette hozzá, hogy nyolc dollárral tartozom. Mivel tíz perc alatt a dollár nem esik át négyszáz százalékos infláción, felháborodásomnak adtam helyet, és hivatkoztam a megbeszélt kétdolláros fuvardíjra. Hosszas vitába keveredtünk, és öt dollár ellenében igazat kaptam.

Óriási hévvel fizettem ki a belépőt, és betoppantam a zsúfolt strandra. A zsúfolt strand a következő építőelemekből állt: egy darab kóbor kutya, három üres büfé és egy százötven kilós néger asszony, aki a vízmosta homokban üldögélt, és minden bizonnyal a dagálytól várta, hogy partra segítse. Kiesett a hátizsákom a kezemből. Nesze neked zsivaj, fiatalok, derű!

Leterítettem a törülközőm, ráheveredtem, fürdőgatyára vetkőztem. És elkezdtem a napolajomat keresni, ami itt lényegesen fontosabb az emberi szervezetnek, mint a levegő. Na, most ezt a fontos elemet a hajón felejtettem. Nagyszerű! Talpra ugrottam, és mezítláb vágtam neki a napolajszerző körútnak. Kisétáltam a strandról, és pont három lépés után

51

ébredtem rá, hogy forró a talaj a lábam alatt. Ugrálva közelítettem meg az első üzletet, ahol kisebb-nagyobb szobrokra tehettem volna szert. Körbesétáltam a rend kedvéért, hogy képlékeny halmazállapotúvá hevült talpam pihentessem a hűvös kövezeten. Udvariasan biccentettem, és átugrabugráltam a következő üzletig, ami történetesen egy könyvesbolt volt (még rímel is). Udvariasan körbetipegtem, miközben komoly vásárlási szándékot imitáltam. Miután talpam hőmérséklete hatvan Celsius-fok alá süllyedt, továbbügettem. A bazársor vége felé aztán kaptam magamnak naptejet.

Visszaszökdécseltem, lecsüccsentem a törülközőmre, és hat centi vastagon bekentem minden vas-tagom. Hátrafeküdtem, és valami elképesztő méretű fekete felhőt pillantottam meg, ami egyenesen a fejem fölé tartott. Még tizenkét percig élvezhettem a jamaicai napsütést, aztán rám ömlött a világ esője. Olyan mennyiségű csapadék hullott, amilyet itthon még nem láttam. Összekaptam magam, és száguldottam a kijárathoz. Biztos voltam benne, hogy az első másodpercben megáll mellettem egy taxi. Ekkorát régen tévedtem. Háromnegyed órán keresztül áztam a felhőszakadásban. Azzal, hogy bőrig áztam, nem mondok semmit. Mintha ruhástól ugrottam volna egy pezsgőfürdőbe.

Háromnegyed óra múlva értem vissza a hajóra. Óriási délután volt, nem? Jamaicán sokan beleestek az ősi csapdába, és hagyták magukat meggyőzni, hogy itt

remek dolog kábítószert vásárolni. Előfordult, hogy nyolc személyt gomboltak le a határzónában. Nem igazán értettem, miért kockáztatnak sokan, amikor csordultig volt a csarnok kutyás határőrökkel. Nem tudnám megszámolni, hány utas és legénységi tag maradhatott Jamaica kellemesnek ígérkező rácsai mögött.

Egyébként az Ocho Rios nevű városban kötöttünk ki minden alkalommal. Innen többször is látogatást tettem egy festői vízeséshez. Ne egy Niagara típusú, gigavízesést képzeljetek el, inkább egy egzotikus fák árnyékában meghitten kanyargó, romantikus patakot, amely pár méteres magasságból hullott alá ott, ahol a természet sziklakövek képében akadályokat görgetett elé.

Jamaica követhetetlen világából aztán Miami felé toltak bennünket a hajómotorok. Mi ami? Miami, ami ami!

Money, money, money Négy alapvető pozitívuma lehet annak, hogy egy ilyen hajón dolgozik valaki. Ezt a

négy pozitívumot elsorolom, de fontossági sorrendbe rakja össze ki-ki maga: világjárás, pénzkeresés, nyelvtanulás, ismeretszerzés. Beszéltem már arról, merre jártunk, az ismeretszerzést is láthattátok, ejtsünk pár szót a pénzről. Sokan talán épp ezért olvassák majd el ezt a könyvet.

Szerződésemben ötven dollár havi fizetést írtam alá. Ebből mintegy harminc dollárt havonta azonnal le is vontak, és csak a munkaviszony befejeztével adták vissza – egy összegben.

Jövedelmemet a cég az utasok zsebére alapozta. Tökéletes megfontolás, kétségkívül. A hatszázötven alkalmazott kétharmada tartozott abba a körbe, amelyiknek borravalóval kellett megkeresnie kenyerét: a segédpincérek, a pincérek, a főpincérek, a segéd-kabintakarítók, a kabintakarítók, a bar boyok. Egy másik csoportot alkottak azok, akik százalékot kaptak, mint például a cocktail stewardessek. Nem sokan, de akadtak, akik fix fizetést kaptak a cégtől: szakácsok, biztonsági emberek, tisztek, gépészek.

Ha belegondolunk, óriási üzlet ez a hajótársaságnak, és még a kellő motivációt is megkaptuk. Mivel egy hétig ugyanazt a harminc-negyven polgárt tömtük, az ő pénztárcájukból kellett a maximumot kifacsarni. Sajnos ez lett aztán minden csetepaté

52

alapja. Ugyanis szerencsétlen vendég eljön egy kirándulásra, és még a szomszéd macskájának is ő fizet.

Nem volt könnyű itthon elhinnem, hogy ez Amerikában működik. Kimentem egy havi ötvendolláros szerződéssel, és azt is beleraktam a pakliba, hogy ehhez még havi ugyanennyit sikerül csak szereznem. De nem.

Amerikában – ezért imádnivaló – a borravaló szent és sérthetetlen. Ha egy odavalósinak azt mondják, hogy a borravaló a fogyasztás 10 százaléka, egészen biztos, hogy kifizeti. Mivel nálunk az éttermeket teljesen ingyen vehették igénybe, a díjazást pofonegyszerűen oldotta meg a vezetőség. Minden vendég szombat délután kapott egy helyes kis paksamétát a kabinjába benne öt borítékkal és egy tájékoztatóval. Ebből a tájékoztatóból tudhatta meg a kedves, hogy kinek hány dollárt illik (kell) adnia egy napra.

A tarifák a következőképp alakultak: Segédpincér 1,5 $/nap Pincér 3 $/nap Főpincér 1 $/nap Segéd-kabintakarító 1 $/nap Kabintakarító 2 $/nap Könnyen kalkulálható, mennyit fizetett egy vendég egy hétre. Kikalkulálták ők is, és

szemügyre vették az öt tetszetős borítékot. Az egyiken azt a pecsétet láthatta, hogy „a pincérének”, a másikon, hogy „a főpincérének” és így tovább. Osztottak szoroztak a kabinban, pakolták a dollárokat a borítékokba, és a vacsoránál a zsebünkbe csúsztatták. Tökéletesen kitalált és kivitelezett gépezet, ugye?

Említettem, hogy nemcsak mosolyt csalt a pénz a személyzet borravalós csapattagjainak arcára, de dühöt, alázást és anyázást is. Az amerikaik ugyanis mindig kiválasztottak – önkéntelenül is – egyet az öt díjazott közül, és annak jóval nagyobb összeget adtak az út végén, mint a többinek.

Így történhetett meg, hogy egy házaspár, akinek ugyebár 42 zöld hasút kellett volna lezárt borítékban tátongó zsebembe dobnia, 100 dollárral ajándékozott meg. Mindegyikünkkel számtalanszor megtörtént, hogy jóval nagyobb összeget seperhettünk be, mint amit a hajó ajánlott a vendégnek.

Erre a kiváltságra utazott mindegyikünk, és innentől kezdve az étteremben nem létezett barátság, együttérzés. A segédpincérek, a pincérek és főpincérek között ez hozta létre a látható és láthatatlan módszereket, hogy önmagukat mutassák a legjobbnak a fejüket kapkodó vendégek szemében.

A segédpincérek dolga az volt, hogy megállás nélkül futkározzanak konyhába be és konyhából ki. Így viszont elég nehéz kommunikálni az utasokkal, ezért ha a pincérük nem figyelt vagy elrobogott egy palackborért, ők azonnal az utashoz pattantak, és könnyed csivitelést kezdeményeztek. A pincér jön vissza a palack finomsággal, és megpillantja, hogy „ütődött” segédpincére ahelyett, hogy a lábát szedné, a száját jártatja, és fiktív fényképeket mutogat az utasoknak rokkantnyugdíjas szüleiről és kilenc toprongyos gyermekéről. Sohasem tudtam meg, honnan tudtak ilyen jól koreografált képekkel felszerelkezni.

A főpincérek nagyobbik része egyszerűen a gusztustalanságot választotta fegyvernemül. Könnyen megtehették, mert korlátlan hatalmuk volt felettünk. Soha nem szólhattunk vissza. Az állásunkba került volna.

Hihetetlenül ötletes trükköket találtak ki arra, hogy Istent csináljanak magukból. Egy Francesco nevezetű, százötven centi magas ürülék például a következő testcsellel élt

53

minden út alkalmával: a vacsora elkezdődött 19.00-kor. Péntek volt, s a vendégek már rajongtak értem. 19.04-kor megérkeztek, s helyet foglaltak az asztalnál. Eget rengető vigyorral melléjük léptem, és kezükbe nyomtam az aktuális étlapot. Ekkor jött Francesco begyakorolt mutatványa. Hozzám lépett, kezét a vállamra tette, mélyen a szemembe nézett, és hangos, ám rezignált hangon hozzám szólt: „Nézd, Enrik [a „h”-t nem tudták kiejteni], most ne vágjál pofákat az utasok háta mögött, csak mert pár percet késtek, ne mondj rájuk illetlen dolgokat, hanem szolgáld ki őket úgy, ahogy tanítottam neked. Rendben?” Ezzel a kérdéssel mindig választás elé állított. Vagy azt mondom, hogy rendben, vagy egy véletlenszerűen kiválasztott jobb vagy bal könyökkel úgy arcon cirógatom, hogy ne kelljen több pénzt fogkrémre költenie. Nyeltem egyet, és azt mondtam: „Rendben.”

Ha az eddig olvasottakból összerakosgatjátok, milyen lehetett egy vacsoráztatás, talán érzékelitek, hogy a lelki terhelés vett jobban igénybe bennünket. Szószátyár bus boyok, puhány, síró-rívó vendégek, egymástól lopkodó pincérek és undorító főpincérek. Remek csapatmunka!

A főpincérek osztották ki a stationöket is. Ez újabb fegyver volt a kezükben, hisz a borravalók miatt nem mindegy, hogy huszonkét vagy tizenkét férőhelyes stationt kap az ember. Nem mindegy, hogy 44x21 vagy 24x21 dollárt zsebel be valaki egy hajóúton.

Ezt mindenki szem előtt tartotta, sőt páran bizonyos anyagi juttatások fejében nagyobb stationre tettek szert. A korrupció nyelve nemzetközi. Egy százdolláros a főpincér zsebébe, s máris nagyobb a placc. De a borravalót nem csak ő kérte tőlünk. A konyhában a mosogatósrácok állandóan eldugták a segédpincérek elől az evőeszközöket, tányérokat, s csak pénz fejében voltak hajlandók visszaadni. A kávéslegény is a markát tartotta, ha valamelyikünk gyorsan kért egy csésze feketét valamelyik háklisabb vendégnek. Elvárták a borravalót még a személyzeti étteremben is, ahol a jó falatok a pult alól kerültek elő.

Soha egyetlen centet sem adtam senkinek. Sem a főpincéreknek, sem a konyhában. Örültem is, hogy ennek ellenére előkelő, tizennyolc személyes stationökön dolgozhattam. Minden pincér egyetértett abban, hogy ez az a méret, amit még éppen ki lehet szolgálni. Az ennél nagyobb piaccal rendelkező pincérek (három-négy) beleroggyantak a munkába.

Megdöbbentő volt számomra, hogy a személyzet aljához tartoztunk, mint pincérek, s mégis háromszor-négyszer annyit kerestünk, mint a nyolc-kilencszáz dollárra értékelt recepciósok vagy egyéb megbecsült munkahelyet betöltő személyek. Ők külön étteremben étkeztek, bárhová mehettek, bulizhattak a vendégekkel, s volt heti két szabadnapjuk. Néha mintha mégis ők irigyeltek volna minket.

Szóval három-négyezer dollár volt az alapbevételünk. Ehhez jött a cég havi ötven dollárja. Ezen felül százalékot kaptunk az általunk eladott borok után, ami heti húsz-harminc-negyven dollárt jelentett. A szállást, a kaját, a mosodát ingyen kaptuk, úgyhogy aki semmire sem akart költeni, csinos summát pakolhatott össze.

Sokszor megfigyeltem, ki hogyan bontja fel a borítékokat, melyek titokzatos, misztikus összegeket takartak. Akadt, aki megkapta vacsora közben az első borítékot, elrohant a szennyes tárolóhoz, és őrült tekintettel, remegő kezekkel tépte a papírt, majd katarzissal egybekötött mosollyal vagy letargikus dühkitöréssel fogadta a látványt.

Én a következő módszert alkalmaztam. Megvacsoráztattam, elvégeztem minden teendőmet, hónom alá csaptam egy üveg lopott bort, lementem vacsorázni. Elégedetten jóllaktam, majd a kabinban precízen bontogattam, szobatársammal egyetemben, a fehér borítékokat.

Nemcsak a pincérek kerestek jól, de a kabintakarító lányok is. Segédjeik ezer dollár körül, ők pedig kétezer-kétezer-ötszáz dollárt rakhattak el havonta. A segédpincérek ezernégyszázezerhatszáz dollárt vasaltak be. A főpincérek, akik korban felettünk álltak,

54

számításaim szerint öt-hatezer dollárt kaszáltak. Igaz, hogy csak egy zöld hasút kaptak per nap per személy, de hat-nyolc pincér tartozott alájuk.

Próbáltam minden apró mozaikot összerakni, amit láttam vagy hallottam, így sikerült megtudnom, hogy főpincéri szinten számos olyan pénzforrás leledzik, amiről mi nem is tudhattunk. Említettem, hogy óriási pohár-, tányér-, evőeszközkészletek álltak raktáron. Nem értettem, miért nem hozhatjuk ki az étterembe, amikor állandó hiányban szenvedünk. Aztán az egyik bennfentes cimbora elárulta, hogy átlagban csak lapostányérból havonta ezerötszáz törik össze a hajónkon. A cégnek van hét hajója, az havonta tízezer-ötszáz, évente százhuszonhatezer tányér. És ez csak egyfajta tányér. Így hát kitalálta a cégvezetés, hogy a nem tört tányérok után is százalékot kapnak a főpincérek és az étteremvezetés.

Nekünk, pincéreknek még egy lehetőségünk adódott pénzt szerezni. Amerikában óriási divat a kérdőív. Az emberek szeretnek töltögetni, s szeretik úgy érezni, mintha számítana a véleményük. Pedig csak a marketingvilág áldozatai. A hajónkon minden út vége felé egy száz-százötven kérdésből álló tesztet kaptak, melyet furcsa, de a kilencven százalékuk kitöltött (Európában ez tíz százalék körül alakult). A kérdőív mindent tudni akart az utasoktól: mennyire elégedettek a kabinjukkal, milyen a WC-jük tisztasága, melyik vacsorát érezték a legkellemesebbnek? Ránk, pincérekre öt kérdés vonatkozott: milyen a megjelenésünk, milyen a szervizünk, milyen a borszervizünk, milyen a hozzáállásunk és még valami. A vendégek egytől kilencig pontozhattak minden kérdésben.

És hogy mennyire nem játék, ami kint zajlott, azt talán bizonyítja, hogy senkinek nem mehetett nyolc pont alá az átlaga. Ha mégis, először megintették, majd visszarakták segédpincérnek, akiből aztán soha többet nem lesz pincér, a szégyenről nem is beszélve. Ha viszont valaki maximális pontot kapott, plusz nyolcvan dollárt kapott a cégtől ajándékba. Ezen okból számos pincér vette könyörgőre a dolgot, s pityergős ábrázattal esdekelt a vendégeknek, hogy maximális ponttal értékeljék teljesítményét. Hányingerem volt az egésztől, mert ez is csak a főpincérek statisztikájának javítására ment ki, hogy aztán még nagyobb pénzt markolhassanak fel. Nem mentem nyolc pont alá, de a maxig sem jutottam soha.

Mint említettem, az amerikai utasok leglenyűgözőbb tulajdonsága a borravalóval való bánásmód. Angyaloknak és szenteknek becéztük ezért őket. Kevésbé megtisztelő titulusokat kaptak azok az utasok, akik valami véletlen folytán elszámolták magukat, s csak a borravaló felét vagy töredékét, esetleg semmit sem nyújtottak át.

Általában mindenki megközelítette a kötelezően ajánlott összeget, kivéve két nemzet fiait. Dávid Copperfielddel cimborálhattak azok az angolok, akik az utolsó vacsoránál megvárták, míg hátrafordulok stationömhöz, kinyitom, s kiveszem belőle a következő üveg borukat. Visszafordultam, végigtapogattam a székeket és az asztalt, de nem találtam őket. Becsuktam a szemem, s vártam, hogy befejezzék a bújócskát. Nem tették, s az jutott eszembe, hátha összementek valamelyik túlszínezékezett desszerten. Még egyszer átmatattam a placcomat, de még a hűlt helyüket sem találtam. Leléceltek. Másnap reggelizni sem jöttek.

Tragédiának számított az olasz vendégsereg is. Önzetlenül megosztottak velünk akár kétezer lírát egy-egy út végén. Talán még arról is meg voltak győződve, hogy elégedettek vagyunk. Tévedtek, szemünk pedig a magasságos felé révedt. Egyikük sem tette zsebre, amit kapott.

55

Telik az idő és a hócipőm Utunk közben Feri elintézte, hogy a felesége kijöjjön dolgozni. Egy hajóra kerülhettek,

ami csodaszámba ment. Kriszta kabintakarítónak jött, így ketten tisztességes jövedelemre tettek szert. Sikerült egy kabinba kerülniük, ami újabb csoda volt.

A hónapok teltek a Karib-tengeren. Feri után egy horvát srác került mellém a kabinba. Nem sokáig tengettem együtt vele az időt, mert három-négy hónap után hazament, valami fölöttébb érdekes lelki sérülése lehetett, amit még a náluk akkor éppen zajló háborúból hozott magával. Azzal is meglepett, hogy naponta csak egyszer evett, de akkor annyit, mint egy kiéheztetett szürke elefánt.

Utána pár hétig egy perui legénnyel osztottam meg a kabint. O sem maradt túl sokáig a fedélzeten – kirúgták. Végül egy kolumbiai srác, Sanchez került mellém, aki aztán végig szobatársam maradt. Harmincadik évét rótta, feleséggel, két gyerekkel. Mindent tudott a szakmáról, hisz sokadszor nyűglődött már hajón. Jó cimborák lettünk, korrekt hat hónapot töltöttünk együtt.

Időközben megtanultam, hogyan lehet a legkevesebb energiával a legtöbb borravalót kisajtolni, a legtöbb időt megspórolni, és elkerülni a főpincérekkel való összetűzést. Ekkor már leperegtek rólam a sérelmek, egyszerűen elcsúsztak a fülem mellett. Szervezetem hozzászokott a kevés alváshoz. Szóval ekkor ment a legjobban. Tudtam már, hol érdemes leszállnom a hajóról, mit hol érdemes vennem, kiben bízhatok, kiben nem.

Szert tettem egy perui barátnőre. Rajtunk kívül is érdekes látványt figyelhetett meg minden külső szemlélő, aki a hajó személyzetéből kialakuló párokat tanulmányozta. Nemzetközi kapcsolatokat hozott össze az élet, aminek talán a különlegesség lehetett az oka. A svájcinak indiai, a svédnek jamaicai, a horvátnak kenyai párja volt. Sok időt nem tudtunk együtt tölteni, de egy óra többnek számított, mint békés körülmények közt egy nap.

A nyelvek ragadtak rám, mint háromhetes zokni a csirizes lábasra. Először is az angol. Ezen a nyelven kommunikáltak egymással az idegen ajkúak.

Kötelező jelleggel kellett (volna) olaszórákra járnunk, mivel olasz konyhával, olasz főpincérekkel dolgoztunk. A harmadik óra után azonban sumákolni kezdtem, mert nem akartam a szabadidőmet zárt falak közt tölteni egy olyan nyelvnek a tanulásával, aminek képviselőitől a legtöbb bosszantást kaptam. Az utakon mégis kellemes mennyiségű olasz maradt meg bennem, amit úgy használtam ki, hogy csak akkor értettem meg, amikor akartam.

A spanyollal zúdult rám, hisz rengeteg dél-amerikait hordozott hajónk a hátán, illetve a gyomrában. Ráadásul a szobatársam és a barátnőm is onnan érkezett. Szimpatikus nyelv, kár, hogy elfelejtettem.

Német utasainkkal könnyen szót értettem, hisz gimnáziumban küszködtem eleget a nyelvükkel, másrészt magamévá tehettem konyhanyelvüket még a Balaton-parton.

Végül vennem kellett a fáradságot, és bemagoltam néhány francia szót, amikor francia vendégeket kaptam, hogy legalább azt tudjam, hogy egy, kettő, három, hideg, forró stb. Ők egyébként egy szót sem ejtettek ki a szájukon, más nyelven.

A tanulás japán utasok esetében eszembe sem jutott. Nekünk időközben borórákat is beiktattak. Megtanultuk, mihez mit ajánljunk, melyik

bornak melyek a tulajdonságai, jellemrajza, milyen üvegbe kell palackozni. Az utolsó órán, mely az egyik ebédeltetés előtt zajlott, a kóstoló ideje jött el. Végig ízlelgettünk tíz-

56

tizenegyféle üde nedűt. Soha nem volt a társaságnak olyan jó kedve munka közben, mint akkor.

Munkámat a precizitás és a gyorsaság mellett a humor jellemezte (szóljatok, ha nagyon elszálltam). Minden vendéget viccekkel, sztorikkal, előadott trükkökkel próbáltam megfogni.

Előfordult, hogy ötszáz ember érkezett a Citroen cégtől, és tizennyolc nekem jutott. Kaptam tőlük egy vagon jelvényt, posztert. Három hét múlva a Renault cégtől érkezett hatszáz fő. Estére az összes Citroen-jelvényt magamra aggattam, még a hátamra is jutott. A vacsorához készülődő vendégek elé léptem, ők pedig annyira röhögtek, hogy aznap éjjel nem aludtak még a halak sem. Hárman felpattantak, és visszaviharoztak kabinjaikba. Két zacskó kitűzővel érkeztek vissza, lerángatták rólam a Citroen feliratú jelvényeket, telerakosgattak a sajátjaikkal. Úgy néztem ki, mintha egy vezérkari főnök és egy karácsonyfa között képeznék átmenetet.

A pincérek körében népszerűségnek örvendő kávés trükköt, midőn egy telinek hitt kávéscsészét borítunk a mit sem sejtő vendég ölébe, s a csészét csak a kiskanál feje fogja meg, szinte mindenkinél eljátszottam. Korukat meghazudtolva ugráltak fel az asztaltól, aztán szívükhöz kapva huppantak vissza.

Akikből nem néztem ki, hogy életükben valaha is értették a humort, azokat szalvétát hajtogatni tanítottam. Úgy serénykedett nyolc-tíz nyugdíjas korú vendég a szalvétákkal, mint japán óvodában az origami szakkör.

Időközben persze eltelt a karácsony és a szilveszter is. Számunkra sok különbséget nem józott a többi naphoz képest. Legfeljebb annyit, hogy ezeken az utakon tíz napot töltöttünk az utasokkal, nem csak hetet.

Ha éppen egész nap hajóztunk, vagy a kabinban, vagy valamelyik személyzeti szórakozóhelyen múlathattuk az időt. A személyzeti bár örvendhetett a legnagyobb látogatottságnak. Kulturált megjelenésével bármely városunk kellemes bárja lehetne. Külön örvendetes tényként könyvelhettük el, hogy minden itóka ötven cent. Bármit rendeltünk – sör, üdítő, whisky –, ötven centet fizettünk. Szimulátor gépek mellett is eltöltöttem néhány órát.

Óriási élmény volt az esténként rendezett nemzetközi csocsóbajnokság, ahol, ha jobban körülnéztem volna, valószínűleg marslakót is látok. Babilont véltem újraéledni, olyan nyelvorgiával futottam itt össze mindig. Tekertünk, pörgettünk, kiabáltunk, de mindenekfelett nevettünk. Óriási összecsapásainknál csak a jókedvünk volt nagyobb.

Kéthetente a hajó hatalmas hátsó, fedélzeti teraszán külön bulit rendeztek a személyzetnek, a dolgozóknak. Könnyebb italok, pizzák ingyen, élő zene és a szokásos nemzetközi kavalkád. Ittunk, mosolyogtunk, táncoltunk, feledve a következő napi egész napos halált. Egyszer, minden gátlásomat nélkülözve, a jamaikai együtteshez léptem, és lecsaptam a mikrofonra. Angolul kezdtem el rappelni, amivel itthon már bemutatkoztam pár szórakozóhelyen. A nem hivatalos, négyszáz fős nemzetközi zsűri tapssal és kiabálással fogadta előadásomat, élő adásomat.

Bulikat külön népek, országok fiai is rendezhettek. Ezeken bárki részt vehetett, és a többség tette is. Emlékezetesre sikeredett a peruiak estje. Mikor a hangulat fölöttébb emelkedett volt már, egy perui CD-t tettek be, és teljesen spontán az összes hazafi talpra pattant, és táncolni kezdett. Ebben eddig semmi különös nem lett volna, csakhogy annyira egyszerre léptek, mintha Michael Jackson-klónok lennének. Önállóan ropták, de hihetetlenül egyszerre.

Más jellegű összejövetelt alkottak az indiaiak. Ók a konyhájukra helyezték a hangsúlyt. Az egyik terasz padlózatán terítettek meg, és kézzel ették a finomságokat. Nem akartam a tradícióknak ellentmondani, így csatlakoztam hozzájuk, és mancsommal lapátoltam magamba az indiai elemózsiát. Elmagyarázták, hogy így teljesen másabb (van ilyen szó?)

57

és több íze van az ételeknek, mintha evőeszközzel fogyasztanának. Lehet, hogy igazuk van?

A hajón természetesen követhetetlennek tűnt a fluktuáció. Az alsóbb dolgozói pozíciókban három hónap átlagidőtartam után tértek haza a

vállalkozó szellemű emberek. Kirúgás, betegség, stressz, kialvatlanság – kivel mi végzett. Talán említettem már, hogy a jobb cégek hat hónap után automatikusan hazaküldték a

dolgozókat, mondván, egy hajón ennyi idő után kifogy az emberből az energia, a szusz, a kedv, és ilyenkor könnyen hibázik, és kevésbé minőségi munkát végez. Ebben van valami…

A hajón eltöltött hat hónap után a kezdő száz pincérből és segédpincérből már csak huszonöten-harmincan lehettünk. Sőt az is előfordult, hogy aki leszállt három hónapja, most ismét nekivágott a munkának. Egyesek egy életre elkötelezték magukat e munka mellett. Dolgoztak három-négy hónapot, kerestek tízezer dollárt, hazamentek Indiába vagy Peruba, és ott megvettek egy fél falut. Kipihenték magukat, aztán megint dolgoztak három-négy hónapot. A lényeg az, hogy a legelső alkalommal kell minimum 6-8 hónapot végigrobotolni.

Nekem persze sok választásom nem volt. Az egyéves főiskolai halasztásom alatt kellett valamit leraknom az asztalra.

Népes lap A dél-kenyai bantu törzsek (ha vannak) kivételével minden népet megismertem.

Általában felületesen, mégis több mély benyomást tett rám. A világ addig sem tűnt homogénnek, de a hajón ráébredtem, hogy a felfoghatónál és elsajátíthatónál sokkalta színesebb a bábeli zűrzavar.

Tapasztalataim előadásakor minden eddiginél jobban kell most hangsúlyoznom, hogy az itt leírtak személyes tapasztalatok. Mindenki másképp éli meg a találkozásokat. És bizonyára én is másképp értékeltem volna az embereket és magatartásukat, ha nem dolgozni, hanem nyaralni megyek. Nem áll szándékomban egyetlen népet sem ócsárolni vagy dicsőíteni. Ezek a tapasztalatok éppen arról szólnak, mennyire különbözünk, és hogy e különbségeket meg kell tanulnunk elfogadni.

Kezdjük a jó öreg Európánál. Mint a keleti blokk képviselőjétől, tőlem talán a szomszédos országok gyermekei ütöttek el legkevésbé. Kinézetre, mentalitásra is hasonlítottunk. Horvát srácot, hatot ismertem meg. Akkoriban egytől egyig a háborúról beszéltek. Szinte az elől menekültek oda.

Egy másik szláv nyelvcsaládba tartozó ország fiáról csak arra emlékszem, hogy Ferivel lakott. Feri a srác furcsa tisztálkodási szokásain csodálkozott. Szobatársa rendszeresen mindennap fürdött. Csak nem használt szappant. Tényleg furcsa, bár azóta itthon is említettek hasonlót.

Február derekán pottyant közénk egy cseh legény. Szimpátiánk teljes hiánya személyének szólt, nem származásának. Nem is említettem volna meg böszme tekintetű, nagyarcú barátomat, ha nem lenne tanulságos az esete. Talán vendégei is az enyémhez hasonló érzelmeket tápláltak vele szemben, mindenesetre az egyik pártól csak leheletnyi borravalót kapott. Azt cselekedte, amit igazán tiltottak: szóvá tette a párnak. S bár egy hónapos hajón tartózkodása alatt már sikerült csillogóra nyalnia főpincéreink petyhüdt ülepét, ők statáriális ítélő bizottságot alakítottak, s pálcák törtek a faragatlan pincér feje felett. Egy hónapig bus boyként senyvedett a szerencsétlen, majd további nyelvmunkájának tiszteletéül megkapta a konyhától legtávolabb eső, legkisebb stationt.

58

A nyugat-európai legényekkel rengeteg gondjuk akadt a vezetőknek. Ezek a kölykök ugyanis nem fogták be a szájukat, ha valami nem tetszett nekik. Leginkább ők lopták a vacsorákat az étteremből, elkéstek, és sorolhatnám. Legtöbben Portugáliából jöttek. Az ő tevékenységük annyira nem tetszett a főpincéreknek, hogy záros határidőn belül mindtől megszabadultak. Gondolkodásmódjukon, szabadságérzetükön tisztán látszott a hagyományokba világranglétrán elfoglalt helyek, a kultúrák közti különbség. Ok már igazi demokráciában nőttek fel…

Nekem sajnos dél olasz és szicíliai főnököket küldött az ég valamelyik gonosz törpéje. Rajtuk kívül olaszok voltak a rendkívüli intelligenciával megáldott tengerészek. És persze európai útjainkon vagonszámra érkeztek olasz utasok a hajóra. Hát mit mondjak? Itália népe nem lett a szívügyem. Habár kiválóan meg tanultam olaszul káromkodni, ezért az ingyenes nyelvleckéért nem voltam hálás főpincéreimnek.

A vendégekről már nem is beszélek. Összehasonlítva más nemzetek fiaival, az olaszoknak valahogy nem sikerült elsajátítaniuk az étkezési kultúra legalapvetőbb szabályait. Ha egy német csapat ült le vacsorázni, távozásuk után egy elegáns mozdulattal lepöcköltem egy morzsát az asztalról, és jöhetett a következő társaság. Ha pediglen olasz család tett nálam látogatást, távozásukat követően nem csak a terítőt, de olykor az asztalt és vagy harminc négyzetméternyi járólapot kellett cserélni.

Általában nem ennek alapján kell a népeket, kultúrákat megkülönböztetni. Nekünk azonban ez adta a választás algoritmusát. Mint említettem, a közismert német precizitás náluk éppúgy megnyilvánult, mint termékeik bármelyikében. A 19.00-kor kezdődő vacsorára 18.59-kor megérkeztek. Nem előbb, nem később. Fentebb említett hon fiai úgy 18.27-kor próbáltak helyet foglalni az étteremben, vagy 19.48-kor estek be, midőn pincérük már hurkolta magának a kötelet az idegességtől. A németek fillérre pontosan az előírt mennyiségű borravalót adták, de azt ideadták. Ezt a többi európai nációk körében nem mondhattam gyakori jelenségnek.

Meg kell említenem az angolhonból érkezőket is. Az idősebbek a keserű régmúlt szomorú emlékeit szemük előtt tartva szikrázó pillantásokkal illették a német asztalokat. Ezen felül állandó meg nem hirdetett versenyt éreztem például a két nemzet közt folyó, barátságosnak nem nevezhető vetélkedésben, ami például a borok kiválasztásánál nyilvánult meg. Próbálták egymást felülmúlni, nem mennyiségileg, minőségileg. Lesz még egy-két vihar az Atlanti-óceánon, mire a történelem és a civilizáció végleg süllyesztőbe küldi a 20. század gyötrelmeit.

A franciák kedves, aranyos mosollyal és (udvariasan fogalmazva) töretlen hazafisággal lepték meg és el a hajót. Egyetlen kukkot nem tudtam belőlük idegen nyelven kihúzni, pedig biztos vagyok benne, hogy némelyikük tanult más nyelvet. Inkább játszottunk süketnémát, mutogattak, rajzoltak, színdarabként előadták óhajukat, de a francián kívül az istenért meg nem szólaltak volna. Takarékos nép, amire csak a kapott borravaló mikroszkopikus méreteiből következtettem.

Más európai ország küldöttei ritkán fordultak meg nálunk vendégként. Pincérként még megismertem egy holland meg egy finn srácot. Más érdemlegesre nem emlékszem.

Bezzeg az indiai különítmény! Körülbelül ötven gyermekét küldte hajónkra e termékeny ország. Szinte kivétel nélkül tökéletesen beszéltek angolul, és jóval felvilágosultabb elmével bírtak, mint gyanítottam. Többségük jó munkaerőnek bizonyult: bírták a terhelést, és mindig lakat volt a szájukon.

Egyszer kaptam magam mellé egy apróka indiai bus boyt. Értelmes, igyekvő ember lévén ügyesen kiegészítette munkámat, s mindig az elsők között szabadultunk az étteremből. Egyetlen említésre méltó negatívuma talán az volt, hogy inkább hasonlított egy patkányzabáló, fanatikus terroristára, akinek kézigránát lötyög a farzsebében, mint segédpincérre. A vendégek talán félelmükben jattoltak neki?

59

Japán dolgozóval nem találkoztam, vendéggel annál inkább. Intelligens, tartózkodó magatartás, visszafogott étkezési szokások és együttérzés az, amit láttam rajtuk. Tátva maradt a szám, amikor a Földközi-tengeren összefutottam azzal a két japán, Sorbonne-on tanuló diáklánnyal, akik a Karib-tengeren ültek nap, mint nap az asztalomnál. A papa vagy fegyvergyárat, vagy drogcsempészeket tarthatott a kezében.

Óceánia népe, a filippínó nagy létszámban képviseltette magát a Chosta Romanticán. Minden alábbrendelt munkakörben megfigyelhettem őket: a mosodában, az étteremben, a kabintakarítók közt.

Náluk egy hangyányival jobban megbecsülték azokat az ételszobrászokat, akik egy meggymagból is kifaragták az Eiffel tornyot. Bármilyen nyersanyagból olyan szobrokat, szoborkompozíciókat készítettek, hogy csak két centiméterről lehetett felismerni a tárgyak valódi anyagát. Megtévesztő virágcsokrokat láttam, dinnyéből kifaragott indián plakettet, sonkából készült tehénfigurát és még órákig sorolhatnám. Az ő feladatuk volt a hidegtálak csábossá varázslása is.

Számtalanszor megfigyeltem ezeket a legényeket, amikor „nikecell”-szobrokat faragtak. Úgy járt kezükben a kés, mint a tuningolt villám. Fél óra alatt ember nagyságú figurát bűvészkedtek elő az egyszerű tömbből.

Habár a filippínók termete nem, igyekezetük átlag felettinek mutatkozott. A vastag pénztárcájú dolgozók kényelmükért feláldoztak heti pár dollárt arra, hogy

filippínó kabintakarító-segédek az ő kabinjaikat is naponta rendbe tegyék. Így cselekedtem én is.

Heti tíz dollárért mindennap rendbe rakott ágyikó, egymás mellé helyezett papucsok és vigyáz állásba vágott fürdőszoba várt. Ráadásul felfogadott komornyikjaink a mosodába szállítmányozták szennyeseinket, így ezzel is heti két-három órát megspóroltunk.

Kint létem alatt hiába végeztem jógagyakorlatokat, melyek a haj növésének sebességét hivatottak mérsékelni, az csak nőtt. Mitévő lehettem volna, egy pompás ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy levágatom. Tehettem volna ezt a hajó fodrászszalonjában. Lehet, hogy még most is a hajszálakat söprögetném, hogy kifizessem a számlát. Helyette egy vállalkozói engedéllyel hiányosan felszerelt filippínó ételszobrász vette kezelésbe a fizimiskákat. Nem csodáltam volna, ha Óceánia térképét belenyírta volna kobakom sörtéibe.

Egy óriási ugrással máris Dél-Amerikában járunk. Egy európai számára talán túl egyformának tűnnek az itt élő népek, ám közelebbről alapvető különbségeket véltem felfedezni. Egyetlen közös pontnak a droghoz fűződő, mienkétől eltérő felfogás bizonyult. Sokkal kevésbé ítélték bűnnek az élvezetét, sokkal inkább tekintették a hétköznapok tradíciójának.

Hadd kezdjem a brazilokkal. Csak azon emberek alapján fogok általánosítani, akiket a hajón megismertem. Ók mutatták meg az egyik lehetséges utat a kevés közül, amit érdemes élet-útnak választani. Mindennapjaikat három méter mélyen átitatta a zene és a tánc. Mozogtak, szambáztak, rumbáztak még a merőkanál-csörömpölésre is. Bármi, ami hangot adott ki, már mozgásra késztető ingereket juttatott agyuk felelős részébe.

A brazilok következő tisztelt életelemeit a káros szenvedély kategória különböző tagjai adták. Előszeretettel vették magukat körbe alkohollal, cigarettával – és droggal. Ezeket a szereket stimulálásra használták, pedig ezek nélkül is pompás bulit tudtak improvizálni. Szimpatikusnak tűnt problémamentes világnézetük, mely nekünk inkább gondolatlannak tűnne. Azt egyértelműen leszögeztem magamban, hogy nem véletlen van a riói karnevál.

Peru népe már kevésbé látszott ennyire felhőtlen gondolkodásmódúnak. A jelek a közismert tényről tanúskodtak, miszerint Peru nem tartozik a világvezető gazdasági nagyhatalmai közé. A viszonylagos szegénység persze csak az anyagiakban mutatkozott meg. A jószívűség mintha kötelező állampolgári viselet lett volna. Perui barátnőm már

60

kapcsolatunk első hetében hazatelefonált, és különböző nemzeti szuveníreket kért édesanyjától, aki azokat sebtében postázta is, és a következő héten már engem ékesítettek.

Az is kiszúrta az ember szemét, hogy ezekben az országokban még nem burjánzott el az emancipáció. Nem indítottak még feminista kampányokat, legalábbis nem olyan mértékben és nem olyan hatékonyan, mint Európában vagy az Egyesült Államokban. A gyengébb nem még igenis gyengébb nemnek tartja magát, és igényli a biztonságot adó szárnyakat.

A kolumbiai, a chilei és a többi dél-amerikai ország képviselői inkább a fentebb leírt peruiakra hasonlítottak. Már csak azért is, mert mindannyian spanyolul beszélnek, míg a brazilok portugálul.

Ezeken a nyelveken mindig meglepődtem. Prímán elbeszélgetett egymással egy portugál, egy kolumbiai és egy olasz. Mindegyik az anyanyelvén beszélt, s a többiek remekül megértették. A különös csak az, hogy egy magyar számára ezek a nyelvek tökéletesen elkülöníthetők egymástól, mert hangzásra, annyira hasonlítanak, mint vasalódeszka a tökmagra. Na, jó, azért annál egy kicsit jobban.

Ejtsünk pár szót az Egyesült Államokról. Hogyan kezdjem? Felé irányuló érzelmeim igencsak csalamádé jellegűek. Számos olyan dolgot figyelhettem meg, ami előtt megemeltem a kalapom. Ennek ellenére sokszor csóváltam a fejem, vagy éppen álltam értetlenül.

Tudomásom szerint egyetlen amerikai sem dolgozott a hajónkon, így tapasztalom szinte a vendégekre korlátozódott. Ami már messziről látszott, az, az önfeledt jólét, mely az emberi test méretein is megmutatkozik. Az angol humor szerint felnőtt az, aki a két végén megáll a növésben, s középen folytatja. Hát ők nagyon felnőttek voltak. Tekintélyes pocakok, húsos ujjak, tokák minden mennyiségben. Népbetegség ez náluk, megállíthatatlanul teszi próbára az ellene folyó kampányok tömkelegét.

Hadd írjam le egy átlag amerikai képzetében leledző diétás étrend receptjét. Végy magadhoz egy tíz-tizenegy fogásos vacsorát, mely bővelkedik tésztában, húsban, édességben. Amikor már csordultig vagy, engedj meg egy kávét magadnak. De állj! Gondolj az alakodra, a szívedre! Cukor helyett tégy Nutra Sweetet és zsírszegény tejet a kávéba! Ugye, milyen egészségesen élsz?

Hogy a kultúra milyen magasságokat csapkod e hatalmas hazában, efelől kétségeim támadtak. Említettem, hogy eme gyengébb helyeken, mint a Bahamák vagy Jamaica, nem mindig szálltak partra. Az utasok számottevő része nem élt a lehetőséggel. Vagy újabb adag süteményt gyömöszölt magába, vagy a félkarú rablókat nyüstölte. Egy esetleges látogatás a szárazföldön 95 százalékban a vásárlásra korlátozódott.

Itthon tekintélyes könyvgyűjteményre tettem szert, s a gyűjteményt kinn gyarapítani szerettem volna, s tettem is. Ezért örültem meg Krisztának (Feri feleségének), mikor elém toppant, és azt mondta:

– Henrik, a kabinokban találtam félmázsányi amerikai könyvet. Kéred őket? Az utolsó szavakat már csak úgy kiabálta utánam, mert tekertem a kabinjuk felé.

Könyvek sorakoztak négy-öt kupacban. Felkapkodtam őket, aztán sorban kipotyogtak a kezemből. Az egyik borítóján egy hölgy ölelkezett egy fiatalemberrel, a másikon egy fiatalember egy hölggyel, a harmadikon ismét, a negyediken egy hölgy egy fiatalemberrel és így tovább. Elhoztam hatot-hetet, a többiből hagytam, hogy WC-papírt csináljanak.

Olyasmi kép alakult ki bennem, mintha a lehetőségek hazáját egy leheletvékony értelmiségi réteg működtetné, a többiek pedig jóllakott óvodásként tengetnék mindennapjaikat. Ezeket az elégedett polgárokat pedig könnyű irányítani a pompával, a giccsel, a szájba rágott megalomániával.

Eleinte az amerikai utasok elkápráztattak érdeklődésükkel. Bombáztak a kérdéseikkel, én pedig lelkesen ecseteltem életemet, múltamat, jelenemet és jövőmet. Egy hónap kellett

61

hozzá, hogy észrevegyem: ugyanazokat a kérdéseket teszik fel ugyanabban a sorrendben. „Honnan jöttél?”, „Merre van az?”, „Mit csinálsz egyébként?” stb. Ez még nem okozott volna csalódást, de másnapra az egészet elfelejtették. Felületesség az egyik lehetséges kulcsszó.

Hazudnék, ha a végletekig általánosítanék. Akadt olyan amerikai társaság, pár, akiket igazán a kegyeimbe fogadtam, illetve ők engem. Megtörtént, hogy résnyire nyitott szemeimmel érzékeltem, hogy három idős pár – a vendégeim közül – reggelihez érkezik. Leültettem őket. Mocorogtak, fészkelődtek, majd felhívták rá a figyelmemet, hogy valami van az asztal alatt, nézzem meg. „Persze hogy van – gondoltam –, az asztal lába.” Elkönyveltem, hogy a tegnap esti vacsora megfeküdte a gyomrukat, ami aztán áttételes hallucinációhoz vezetett. Mosolyogtam egy édesdedet, és unottan felemeltem az asztalterítőket. Körbekémleltem. Láttam az asztal lábát, továbbá hat pár emberi lábat, melyek kétségkívül a vendégeimhez tartoztak, valamint két tucat széklábat. Mit lábatlankodnak ezek? Feltápászkodtam, és reménykedtem, hogy egyszer tekintettel lesz rám a Mindenható, és nem űz velem ily gonosz tréfákat. Midőn ezen tűnődtem, rájuk pillantottam, ők pedig egytől egyig rám mosolyogtak. És mindegyikőjük kezében egy A4-es lap feszült, melyeket felém tartottak. Ugyanazt a két szót rótták fel az összes lapra: „Jo reggelt!” Az „o” rövid volt, de ők követték el a világegyetem legmegbocsáthatóbb helyesírási hibáját. Csak álltam döbbenten. ..

Na, és milyenek voltak a magyarok? Jók, jobbak, legjobbak. Én bizony nem találkoztam a sokat hangoztatott magyar mentalitással, a munkaiszonnyal, a Pató Pál-jelenséggel. Gondoljatok csak arra, hogy két magyar legény ment ki, abszolút zéró hajós tapasztalattal, s elsőként lettek pincérek. Ráadásul a kezdő száz pincérből és segédpincérből egy idő után alig maradt néhány. Mi ott voltunk. Dolgozott még magyar a hajón: egy nővér, egy fodrász, egy recepciós, három-négy kabintakarító és a show-műsor vezetője. Az adott posztokon előkelő helyeken figyelhettük a többieket.

Szóval, emígy a népek. Szörnyetegek és szépek. Bus boy-boly Emlékeztek, hogy a konyhába az étteremből két óriás forgóajtó vezetett, melyek

munkaidőben megállás nélkül forogtak. Itt kell megemlítenem azokat a fölöttébb bonyodalmakat okozó eseteket, amikor egy bus boy e helyen ejtette el tálcáját, rajta tizenhat tányér steakkel és egyéb kiegészítőkkel. A batyu lehuppant a forgóajtóban, az pedig átlényegült turmixgéppé, és csak tekerte-darálta a tányércserepeket, megtaposott ételeket. Gusztusos, idilli látványt nyújtott. Eltakarítani nem hétköznapi műsor volt.

Ha éppen nem ilyen turmixon kellett belépni a konyhába, már fél sikernek számított. Aki viszont már belépett, felhagyott minden reménnyel. Tudván, semmi jóra nem számíthat, s a harc megkezdődik. Tegyük fel, hogy vacsora van.

A pincérem bezavart az előételekért. Rohanás az U alakú óriási pult egyik feléhez. Kilenc hideg előételt kell felnyalábolnom. Ezeket az orrom előtt húzták ki a hűtőkből, és gurulós állványról kell őket lekapkodnom. Pakolás közben könyököket érzek a bordáim között, öklöket a szájpadlásomon, járdaszigetnek nézik a lábamat, számtalan nyelven hallgathatom meg, ki hová kíván. Ezeket a reakciókat a többi segédpincér adja. Ha éppen előttem állna valaki, én másznék a hátára, hogy előbb végezzek a kilenc hideg előétellel.

Tálcám akkora, mint egy fél pingpongasztal – egyik kezemben ezt tartom. A másikkal pakolok. Három tányér a tálcára V alakban, aztán három fedő rájuk. Aztán három tányér a három fedőre, és folytatom a legózást.

62

Nagyszerű, végeztem! Gyors leltár: szemeim, bordáim megvannak- nyomás a meleg előételekhez. A hófehér ruhás, séfsapkás (erre kell lennie valami értelmesebb szónak is!) szakácsok követhetetlen sebességgel ontják a megrakott tányérokat. Hiába, hat-hét percük van, hogy kiszórjanak három-négyszáz előételt. Pár kollégám előttem állt. Semmi gond, átnyúlok a fejük felett, s lenyúlok egy kész tányért. Üde gyomrost érzek, de már csak hét tányér, és kint vagyok a placcon a pincéremnél. Ismét próbálok előrenyúlni. Az egyik előttem álló hátrafordul marcona képpel, és egy nyelvtanilag többszörösen összetett mondatot enged meg irányomba, melyben udvariatlan szavakkal fejezi ki tevékenységem felé viszonyuló nemtetszését.

Vagy elcsenek még egy tányért, és akkor a következőt a nyakamba öntik, vagy várok. Kellő emberismeret, végigmérem. Inkább várok. OK, megkapott mindent, robog kifelé, én pedig szedegetem a szakácsok kezéből az előételeket, mint a Madárvédő Golyókapkodó a golyókat a Pom-Pom mesében. Rakományom 17 tányér. Felkapom a tálcát két kézzel, és indulok. Épp, hogy kilátok mögülük. Suhanok a forgóajtó felé, s közben százötven decibellel rebegem az előttem őgyelgő csőcselék fülébe, hogy kotródjanak.

Szuper, forgok az ajtóban, s már fel is tűnik pincérem pultja. Lerakom a pakkot, ő pedig azonnal visszaküld tizennyolc levesért. Tizennégy ilyen, négy amolyan. Szaladok vissza a konyhába. Jól mondjátok: forgóajtó. (Ezt a rend kedvéért ezután nem említem.) Bent vagyok, zörgők a levesek felé. Egy másik bus boy meregeti a levest és a szemeit. Felszólítom, igyekezzen, mert időben jól állunk a többiekhez képest, és ezt nem akartam itt elvacakolni. Megért – végez. A leveses csészékbe – melyeket már itt a konyhában ragadtam magamhoz menet közben – lapátolom a löttyöket. Mögöttem embertömeg gyülemlik. Löknek, csípnek, vágnak, így minden egyes merőkanál tartalmának felét nem a csészébe, hanem a tálcámra vagy a földre lögybölöm. Kész, futás.

Kiérek. Pincérem idegesen kérdi, hol jártam ennyi ideig. Válaszra azonban nincs időm, mert kezembe nyomja az előételek csumpiját (üres tányérok), szemeivel fenékbe rúg, én pedig berepülök a konyhába a rizottókért. Ötven-ötvenöt pincérből én lehetek a harmadik-negyedik. Ez szerencse is, hozzánk egy kevéssel előbb érkeztek meg vendégeink, s lényegesen kevesebbet totojáztak étrendjük kiválasztásával. Felnyalábolom a rizottókat, és rohanok.

Pincérem elveszi tőlem a tálcát a tizennyolc rizottóval, én pedig osonok a fussilikért. Ez olasz tésztaféleség. Látom, hogy mások még csak a levessel jönnek ki a konyhából. Elégedett vagyok. Oda csattanok a hatalmas pult tésztásrészlegéhez. Itt nem tányérokat, hanem két lavórméretű bödönt nyomnak a kezembe, amikben már benn vigyorog a fussili. A fémedények olvadáspontjuk közelében járnak, attól nem félek, hogy a kezemre fagynak. Sipákolok, immáron kétszáz decibellel, hogy adjanak utat.

Kiérek. Pincérem visszaküld a salátákért. (Bírjátok még ezt a tempót?) Sietek, még egy ásítozó fénynyalábot is lehagyok. Saláták ismét csak ki a hűtőből. Felkapok tizennyolcat, és átrobogok az öntetekhez. Közben kacsázok, emelgetem a tálcám, kiabálok, lökdösődök, és konstatálom, hogy még mindig akad, aki levest cipel. Na, itt vannak az öntetek. Hatra blue cheese, hétre ezer sziget, a többire meg az a csúnya narancssárga. Gyors vagyok, száguldók.

Ledobom a salátákat, és zúgok a fussili maradványaival – a főételért. Hajlataimban patakokban folyik a víz, csokornyakkendőm szorít. Sebaj! A főételes részleg mozdulatelemzéses módszertanból vizsgázik. Egy szakács kikapja a forró tányért az előmelegítőből. A következő elveszi tőle, s ráhelyezi azt a szelet steaket, amit a harmadik vágott, aztán továbbrepíti. A negyedik ráhelyez két párolt brokkolit, s már nyúl a következő tányérért. Az ötödik egy mütyürke burgonyát rak rá, és passzolja. A hatodik vegyes zöldséget mer rá, a hetedik még valamit. A nyolcadik a díszítésbe kezd, a kilencedik befejezi, és a pultra hajítja. Az „executive chief”, a fő-fő-fő séf átnézi a művet,

63

igazít egyet a brokkolikon, egy utolsó törlés, egy fedő, s máris kezemben az első. Aztán a második, a harmadik, a tizenötödik. Megkapom ugyanígy a bárányokat is. Részidő szuper!

Lerakom pincérem pultjára, ő cserébe a kezembe nyomja a salátás ramatyot. A sajtokért futok. Jól állunk. A sajtokat tálcával együtt emelem ki egy hűtőből, amiben akár teremfocizni is lehetne. Penderülök kifelé, a pincérem visszakerget jeges teáért. Konyha. Pohár, jéggép arrébb, jeges tea, citrom, szívószál. Pincéremmel barterezek: én jeges teát, ő kinyalt tányérokat ad, valamint felszólít a desszertek kiszállítására.

Desszertes részleg. Tizenöt-húsz bus boy még a főételért áll sorban. Felkapok tíz tányér rétesszerű süteményt, valamint nyolc élénkzöld krémes key lime pie-t. Nekem nem ízlett, a vendégek rajongtak érte. Kint termek. Magamhoz ragadom a lepusztított sajtos tálat, és nyomulok a fagylaltokért. Megvan mind a tizenhét. Nahát, valamelyik vendég kihagyja? Kicsattogok, a süteményes tányérok maradványaiért nyúlok, s tudom, hogy már csak a gyümölcsöket kell kihoznom. Pincérem elégedetten néz rám, tekintetéből és mosolyából kiolvasom, hogy klasszul csináltuk.

Felnyalábolok három-négy gyümölcstálat, kiviszem, és kész. Mivel ezt kézzel eszik, mehetek mosogattatni és törölgetni az evőeszközöket. A jamaicai mosogatósrácok megjegyzik halkan, hogy fizetnem kéne, mert legközelebb nem lesz meg a evőeszközkészletem. Teljesen véletlenül majd eltűnik az egész. Legyintek rájuk.

Pincéremmel újraterítünk, szennyes ide, üres üveg oda. Szalvéták, poharak, miegymás. Készek vagyunk.

És maradt tíz percünk a második ültetésig – ugye, kedvet kaptatok? Pincérsor s pincérsors Azt már láttátok, milyen egy vacsora a bus boy szemüvegén keresztül. Nézzük meg a

másik oldalt is. Pincér vagyok. Bejönnek a vendégek. Örülök, mint majom a farkának, hogy mind megérkezett.

Egyben fel tudom venni a rendelést, nem kell majd megtörnöm a ritmust. Simlis vagyok, tudom, hogy nagyjából hány meleg és hány hideg előételt szoktak kérni, így bezavarom a bus boyomat, Gorant, tizenkét melegért és nyolc hidegért, habár csak tizennyolc vendégem van. Aztán kiszórom az étlapot. Választanak, jegyzetelek.

Gorán megjött. Tizenkét meleget és hat hideget kértek tőlem. Elmondom neki, melyik levesből hányat hozzon, az előételeket pedig kiszórom. Az egyik vendég pezsgőt, egy másik bort kért. Elsüvítek értük a borkamrába. Megírom a papírokat, magamhoz ragadom az üvegeket, és söprök vissza. Lerámolom a vendégek elől a ramatyot. Összekészítem egy tálcára, s átnyújtom Gorannak. Kibombázom a leveseket, elszáguldok pezsgőspoharakért, bontok, öntök.

Befejezték, kollégám megjött a rizottókkal. Asztalra dobálom a kellő evőeszközöket, mellé a rizottót. Kávét követelnek. Konyha. Elrobogok Gorán mellett, és az orrára kötöm, hogy húzzon bele.

Máris kint termek. Nesze kávé, igyad! Issza, én pedig gyűjtögetem a lecsupaszított tányérokat. Gorannak adom, aki ünnepélyes keretek nélkül kezembe ad tizennyolc spagettit. Evőeszköz, spagetti. Az egyik integet. Jeges teát követel. Kacsintok egyet, magamban hozzáteszek ezt-azt, bezakatolok a konyhába. Izzadok, mintha nercbundában mentem volna szaunázni.

Parancsolj, a jeges tea! Elé rakom, s közben mosolygok. Összeszedegetem a ramatyot, eléjük rakosgatom az evőeszközöket a következő fogáshoz, és integetek az érkező Gorannak, hogy szedje a lábát. Jól állunk, harmadik-negyedik lehet a csatasorban.

64

Elzavarom a főételekért, kiszórom a salátákat, aztán robogok én is utána, mert egyik kedveském koffeinmentes jeges teát szeretne. Morgók magamban, mint akit felébresztenek, hogy megkérdezzék, aludtam-e. Készítek egy gusztusos, ám mindenekelőtt koffeinmentes üdítőt.

Rohanok ki. Leszedem a csumpit, és ügyes kis célszerszámommal leborotválom az asztalról a morzsákat, csontokat, ki mivel ette le. Ismét megkapják az új evőeszközöket. Gorán célba ér. Majdnem összeroskad a tizennyolc tányér alatt. Rafkós vagyok. Megmondom neki, hogy először ne a sajtokért menjen, hanem hozzon ki minden sütiből egyet. Bólint, érti, miről van szó, s három perc múlva kezembe nyomja őket. Vendégeim elégedetten majszolják a főfogást. Én pedig eléjük pattanok a hívogató, kacér süteményekkel, az égig magasztalom őket, s tudatalattijukat olyan ingerekkel bombázom, melyek majd értesítik tudatukat, hogy felesleges sajtot kérni, sőt a főfogást is felesleges befejezni, amikor itt vannak ezek a helyes édességek. Tizenhatot meggyőzök, és még örülnek is – nagyszerű a pincérük. Nekem mondják?

Gorán penderül a sajtért, összeszedem a tányérokat, kettőnek üres tányért adok a sajthoz. Csócsálni kezdik, Gorán pedig már a süteményekkel süvít felém. Mindenki megkapja a magáét. A sajtosok hamar befejezik a magukét. Ők is gyűrhetik a desszertet. Közben eszembe jut, hogy az egyik párnak házassági évfordulója van. Pont nálam. Gondolok egyet, s mást, rokonaikat otthon rohammentőkkel viszik kórházba a csuklógörcs miatt. Megkeresem főpincéremet, ő pedig a zenészeket. Gorán már kihozta a tortát. Ég a gyertya, ég, a zenészek játszanak, kezdődhet a műsor. A pár elé járulunk főpincérem, én, Gorán, a zenészek, és még egy-két, saját munkája mellől elrabolt pincér. Könnyes, boldog szemekkel a „Happy anniversary” kezdetű nótát biggyesztjük ajkunkra. Nekik biztos meghatónak tűnik. Szelem a tortát. Esznek egy-egy szeletet, a többi a kukába. Így megy ez.

Gorán közben befut a fagylaltokkal. Gyorsan lököm eléjük, mert a sörbet úgy olvad, mint teavaj a búbos kemencében. (Mármint amelyikben éppen fűtenek!) Tudom, hogy csak a gyümölcs van hátra. Beszélek a vendégekhez, szórakoztatom, megtörtént és fiktív történetekkel traktálom őket (mint titeket). Nevetnek, szörnyülködnek – örülnek egymásnak és nekem.

Gyümölcs előttük. Ráugranak. Gorant mosogattatni küldöm. Aki távozik, attól elköszönök, s nekilátok az újraterítésnek. Terítőcsere, szalvéták, kenyérkosarak. Gorán is visszaér. Jól csináltuk, gratulálunk magunknak.

Hisz maradt tizenhat percünk a következő áradatig. Ha konyha.. Most olyan világba kalauzollak el benneteket, amilyet a tiszti orvosok legmerészebb

álmaikban sem mernek elképzelni. Olyan konyhába, ahol, az életemet tettem volna rá, a közegészségügy őrei nem találnak kifogásolnivalót, akkor se, ha saját életüket tették volna fel rá.

A konyhának a nyolcadik emeleti részét 1000-1200 négyzetméteresre saccoltam. Ameddig a szem ellát, minden lehetséges eszköz, asztal, tárgy, sütő vagy hűtő saválló anyagból készült. Továbbá mindent fixáltak, rögzítettek, hogy hevesebb hullámzás idején se kelljen a lépcsőlejáróból összeszedegetni a sütőket. Egyetlen konyhai berendezéssel nem találkoztam: mikrohullámú sütővel. Itt ugyanis mindig minden meleg étel frissen készült. Szó sem eshetett volna mikrózott hasábburgonyáról. (Egyik barátom hívta fel

65

itthon a figyelmemet, hogy Magyarországon a szakácsok kilencven százaléka meg van lőve, ha nincs mikró.)

Egyébként a nyolcadik emeleti rész a konyhának csak a főzőcskés része volt. Az előkészítést és a tárolást a hetedik és a harmadik szinten oldották meg. Ide, a konyhába már tökéletesen előkészítve (hámozva, darabolva stb.) érkeztek az alapanyagok.

Írok egy rövid mondatot, aztán elmagyarázom. Itt mindig minden friss volt. Aki dolgozott már a hazai vendéglátóiparban, vagy azt hiszi, hogy hazudok, vagy éppen leesett állát keresgéli a fotel alatt. Tudniillik elkészítették például a vacsorát, s midőn a vendégek elhagyták az éttermet, a konyhából minden ételt kiszórtak. A szórtak talán túlzás. Ha zamatosabb étekről volt szó, a személyzet asztalkájára került – öt emelettel lejjebb. Ha még mindig csak zamatos étekről beszélhetünk, csak éppen a személyzet által elfogyaszthatatlan mennyiségben, akkor a legénység is beleszimatolhatott. Nem zamatos étekkel pedig nem találkoztam.

Ezzel az ügyes fortéllyal tudták megoldani, hogy a konyha minden étkezés után puritán szürkébe öltözzön, s lerázza magáról az ételek elegyedő illatát, s csábító klóros parfümmel várja a következő randit a szakácsokkal. Mint időtlen istennő, ott tartózkodásom alatt mit sem változott. Nem láttam levesbe omló csempéket, plafonról csöpögő, tócsában gyülemlő takaros zsírfoltot.

Az amerikai ÁNTSZ (USPH – US Public Health) egyébként felettébb háklis. A hajó összes alkalmazottja haptákba vágta magát képviselőik előtt, ha véletlen villámlátogatást tettek nálunk. Ilyenkor körbesétáltak, és bekukkoltak ide-oda, szimatoltak, végighúzták az ujjukat, ilyesmi. Ott tipegett mögöttük az egész tisztikar, élükön a kapitánnyal, és pitiztek, mint Blöki a marhacsontért. A tét persze óriási: ha a USPH-legények, mert hogy azok voltak, több kivetnivalót találnak, mint az ildomos lenne, három hétre megállítják a járgányt. Három hét alatt 4500 utas, „darabonként” két-három-ötezer dolláros jeggyel, az bizony kövér pénzmag – főleg veszteségként. Emellett ennyi emberkének magyarázkodni szintén nem kellemes elfoglaltság.

Ezért a hajó mindig csillogott-villogott. Ha amerikai partokhoz közeledtünk, a Chosta Romatica hatszázötven fős alkalmazott serege pucolta a reá szabott részeket. Nem csodálkoztam volna, ha az egyik retyóban magával a kapitánnyal futok össze, amint virgonc mosollyal és rózsaszín vécékefével gyömöszköli az egyik piszoárt.

Szóval Miami felé takarítottunk, mint a kisangyalok. Segédpincéremmel két órán keresztül vágtunk rendbe három asztalt és tizennyolc széket. Pár példával azért illusztrálnom kell, mi az, hogy tisztaság á la Chosta Romantica. Egy ilyen öt csillag pluszos hajó kap a USPH-től képzeletbeli száz pontot.

Rendellenesség esetén ebből levonnak, és ha 85 pont alá süllyed a szent érték, a hajó pihizik három hetet, bennünket pedig valószínűleg statáriálisan főbe lő a cégvezetés.

Hogy mivel lehetett pontlevonást „kiérdemelni”? Vegyük a gálád sószórót. Tekerjük le a saválló kupakot! Nézzük meg a kupakot belülről! Csak nem sós? Mert ha igen, az bizony mínusz három pont. A szék lábain gumitalpú cipőről származó, négy és fél milliméteres csík található? Nem mondod komolyan! De igen, mínusz három pont. Jégkocka található a buldózer nagyságú jéggépben étkezések között? Mínusz három pont. (Speciel két embernek kellett három óra, hogy ezekből a masinákból kilapátolja a jégkockákat.)

Másik példa a higiéniára. Egy lezserebb bus boy úgy gondolta, hogy jeget rak az egyesével, hermetikusan becsomagolt kis vajakra a reggelihez. Ezzel eddig semmi gond, hisz ez volt a természetes. Csakhogy egy vezető észrevette, amint ehhez nem lapátot használ, hanem – még kimondani is borzalmas – a kezét. A három szem jeget, képzeljétek, csupasz kézzel rakta az egyesével becsomagolt vajacskákra. Egy hajszálon és másfél órás rimánkodáson múlott, hogy nem rakták partra az első kikötőben.

66

Talán jobb, ha nem gondolok bele, hogy itthon az éjjel-nappaliban Bözse mama miként herdálja nekem a párizsit közvetlenül azután, hogy végzett a hasmenésével.

Aztán nem elfelejtendő az állandó plafon porszívózás (!) sem. Ne röhögjetek, ez komoly. Eleinte én is gyanút fogtam, hogy esetleg pajkos szellemirtókkal hozott össze a sors. Egy kétes, kerekekre szerelt alkalmatosságon pillantottam meg egy legényt. Az alkalmatosság analóg üzemmódban működött, két másik legény navigálta. A harmadik, aki a mitfahrerek képességeire volt utalva, szörftehetségét bizonygatta, miközben egy termetes porszívócsőbe kapaszkodott. Így haladtak plafonról plafonra. Mikor ezt a gyenge hatásfokkal üzemelő brigádot megpillantottam, újításként megjegyeztem, hogy felszabadíthatnák a két tologató legényt. A harmadiknak csak annyit kellene tennie, hogy továbbhaladás esetén fújásra állítja a porszívót, aztán a kívánt irányba repíti házimunkára átalakított gördeszkáját. Ismerjük el: feltaláltam a sugárhajtású plafonporszívózó készüléket. És még se Nobel-díj, semmi. Néha pofoz az élet.

Mint pincér, az én side jobom már nem a nagyszerű felmosás volt. Lényegesen nemesebb, kihívóbb, élettapasztalatot, intelligenciát és humanitást igénylő feladatot kaptam. Valószínűleg több heti válogatás után esett rám a választás. Felelősségteljes, bizalmi munkakörbe kerültem, netalán előtte még álmodtam is róla. Igazán jólesett, hogy a nagy valaki, aki állítólag figyel minket, lekacsintott rám. Ketchupos üvegeket pucoltam.

Utólag hőbörgök, de ott ez még elviselhető mellékmunkának számított. Annyi dolgom volt mindössze, hogy amerikai partokhoz közeledvén megpucoljak háromszáz-háromszázötven ketchupos, mustáros, szószos üveget. Nem mondom, hogy agyam belesajgott a megterhelésébe. Egyébként remek időtöltés, javaslom bármelyőtöknek.

Mielőtt ezzel a tiszteletre méltó ajándékkal kedveskedett nekem az élet, más mellékmunkát végeztem. Az éjféli büfé összeeszkábálásában segédkeztem. Egy nem mindennapos eseménysorozaton vett részt az, akire ezt kiszabták. Ereztétek már úgy, hogy százötven ember sürög-forog egyszerre, és a káoszból kikandikál a vegytiszta rend? Azt hiszem, itt találkoztam vele először. Elképzelni sem mertem volna, hogy szépséges Botticelli éttermünket háromnegyed óra alatt így át lehet plasztikázni.

Hófehér, ember nagyságú szobrok, fodros terítők, terülj-terülj asztalkák, pezsgőszökőkút, szemkápráztató jégszobrok és hidegtálak kánaáni mennyiségben. A hidegtálak legtöbb esetben Cadillac-motorháztető nagyságú tükörtálcákon nyújtózkodtak. Ezeket nekünk kellett a hetedik szintről felcipelnünk. Viszont! A hetedik szintről a szakácsok és az ételszobrászok ekkorra már nyugovóra tértek. Nem tudom, kell-e részleteznem, hogyan reagál hat-hét huncut pincér a mennyei étkek láttán, távol a figyelő szemektől. Körös-körül, amíg a szem és az orr ellát, hámozott és szeletelt sárgadinnye, papája, banán, narancs és ismeretlen – talán nem is földi – eredetű finomságok. Persze úgy kellett teletömnünk áhítozó pocakjainkat, hogy a művészi ételkompozíciókban a lehető legkisebb kárt tegyük. Két kézzel toltuk magunkba a vendégeknek készített finom falatokat. Nesze neked, etika, higiénia!

Szóltam a pezsgőszökőkútról. Amikor a sors úgy gondolta, hogy tovább már nem vagyok érdemes a ketchupos üvegek tisztítására, más munkát kaptam. Én koordináltam a pezsgőszökőkút építését. Egy kerek asztalt képzeljetek el, erre pakoltunk háromszázötven-négyszáz pezsgőspoharat abból a hosszabb fajtából. Gúlát készítettünk. A letakart asztal alatt egy megalavór henyélt. Ezt töltöttük fel csapvízzel és színezőanyaggal. Az egyveleg pezsgőt hivatott imitálni. Illúzióromboló, igaz? A mega-lavórból egy búvárszivattyú juttatta a gúla legfelső poharába a pezsgőhamisítványt, hogy aztán onnan omoljon a többi pohárba. Amikor már minden pohár megtelt, visszacsorgott bizonyos rejtett elvezető csatornákon a megalavórba. Egy ilyen látványosság létrehozásához minimum olyan kvalitású ember kellett, mint én. (Csak szerényen!)

67

Visszatérve a konyha mechanizmusára, guruljunk le a harmadik emeletre. Kezdhettem volna itt a leírást, a logika ezt diktálja, hiszen a felhasználásig itt tárolták az alapanyagokat. Óriási hűtőcsarnokban találta magát, aki ide belépett. A központi teremben tartották a palackozott vagy konzervárut. Itt kaptak helyet azon élelmiszerek is, melyek igazából nem kívánnak hűtést (étolaj, liszt, só). Innen nyílott egy óriási saválló (mi más?) ajtó, és a párapamacsokon túl felvillant a folyosó, amely húszhuszonöt másik ajtót dédelgetett. Egyedül valószínűleg nem hatoltam volna be. A hideg pára- vagy ködpamacsok fölöttébb hátborzongatóvá tették az amúgy is misztikusnak és barátságtalannak tűnő hűtőházat.

Kint az említett óriási „mi más?” Ajtó mellett egy hatalmas kijelző- és kapcsolótábla henyélt. Nyugdíjas állásában semmi más dolga nem volt, mint jelezni, hány fok van például a marhahúskamrák egyikében.

Megszereztem azokat a kimutatásokat, amik az egy hétre beszállított élelmiszerek mennyiségét írták le. Ide süssetek: harmincezer tojás, 4 tonna marhahús, 1,5 tonna csirkehús, 1,5 tonna pulykahús, 1,2 tonna sertéshús, 10 tonna gyümölcs, 3200 liter fagylalt. A további részletezésbe nem megyek bele, inkább egy következő könyvet töltök meg vele. A nagyságrendeket el tudjátok képzelni.

Hiszen én sem tudtam. Vétkezünk, ha étkezünk? Akár hiszitek, akár nem, előfordult, hogy megéheztünk. Fölöttébb nehezen fogadta el a

szervezetem, hogy 5.32-kor fel kell kelnie, reggelit hordania, és csak tízkor-fél tizenegykor juthat energiához. Korgott, forgott, én meg lassan oldalról már nem látszottam. Pillanatok alatt dobtam le tíz kilót.

Az én gondom nemcsak az volt, hogy ritkán ehettünk, hanem az is, mit. Lévén a legénység tekintélyesebb része Indiából, Óceániából és Dél-Amerikából érkezett, a legénységi konyha rájuk gondolt leginkább. Még most is úgy vélem, az olyan tengeri kütyük, amiket ők ettek, nem is léteznek. Egyszerű optikai trükk lehetett. Szóval fintorogva ócsároltam a másoknak királyi falatnak számító ételeket.

Kimondottam rühelltem, hogy a szénné pirító magyar konyha főzési-sütési hagyományait semmibe vevő technikákat alkalmaztak, ennek következtében a meleg ételek jelentős hányadát éreztem nyersnek. A tojásrántottát, a húsokat, szinte mindent. Néha én is nyers lettem, s ezen véleményemet megosztottam a legénységi szakácsokkal. Körülbelül annyira érdekelte őket a mondókám, mint pupu tevét a logarléc. A pult alatt beintettem nekik nagylábujjammal, aztán toltam tovább a tálcámat.

A nyerseség vélt és valós jelenléte mellett erősen hiányoltam a fűszereket és az áldott sót. Habár utólag nyakon boríthattam külön bejáratú vacsorámat tetszőleges mennyiségű finom sóval, az már – só, mi só – nem ugyanaz.

Már láttam, hogy a Botticelli étteremből nem ildomos lecipelni az ételeket, mert a főpincérek összehúzzák a szemöldöküket, ráncolják a homlokukat, és sebtében kipakolhatnak a hajóról. „A” terv lefújva. Viszont valamit ki kellett találnom, mert fogytam, mint a gyertya.

Joggal kérdezhetitek: „Aztán miért nem vettél kaját, mondjuk, Miamiban, és etted kedved szerint később a hajón?” Pofonegyszerű. Semmilyen ételt semmilyen körülmények között nem vihettünk a hajóra. De onnan se. Emellett, ha valakinek a kabinjában találtak volna akár egy szelet csokoládét, az repült volna a szó szoros és átvitt értelmében.

68

így hát maradt a napi három étkezés – a kijelölt helyen. Aki ezen felül éhes maradt, még mindig számos ennivaló közül válogathatott. Ilyen ínyencfalatnak számolhatnánk a már használaton kívül helyezett strandpapucsot vagy a szavatosságát vesztett zselés tubust. Magyarul, aki éhes volt, úgy maradt. A higiénés követelményekért cserébe viszont nem kellett patkányokkal, bogarakkal, hangyákkal és egyéb hajléktalan menekülttel megosztanom a kabinomat. Fogadni mernék, hogy egy darab léggyel sem találkoztam a hajón.

Sőt fölöttébb sajnáltam, de a sirályoknak sem dobálhattam kenyérhéjat, a hajó nyomában száguldó delfineket sem csodálhattam meg. Tudniillik a hajó a maga összes ramatyát összegyűjtötte, és gondos csomagolás mellett szárazföldi hulladék tárolókba juttatta. Szóval a szemetet nem himbálta a tengerbe.

Visszatérve gyakran és kitartóan jelentkező éhségemre, meg kell jegyeznem, tudatalattinkban már az összegyűjtött ételmaradékos hordók megcsapolása is jelentkezhetett. Valamit sürgősen ki kellett találnom. A „B” terv, miszerint kaját viszek a hajóra, ismét csak dugába dőlt.

Gondoltam egy merészet, és vettem egy tekercs alufóliát. Ehhez mit szóltok? Amikor aztán a segédpincérem a főételekért osont, a tizennyolc vendégemnek egész véletlenül tizenkilenc tányér betevőt hozott. Ekkor jött az ármány. Körbejárattam szememet az éttermen, majd mikor láttam, hogy a főpincérek mértanilag tőlem a legmesszebb lévő ponton helyezkednek el, a megrakott tányér tartalmát egy darab fóliába zizegtem át. Csinos galacsinná formáztam, aztán be az előkészítő pult hevített részébe. Midőn pediglen teendőim sokaságát nullára redukáltam, fogtam magam, bevágtam a batyut a hónaljamba, és meg sem álltam a személyzeti étteremig. A hónaljam néha majdnem lángra kapott, de ez nem tett semmit. Lenn aztán átraktam egy tányérra, és az utolsó falatig magamba rámoltam.

Csodálom, hogy ez másnak nem jutott eszébe, pedig egyszerű, hisz a főpincérek a szemléken csak a tányérokat (a különbözőséget a fentitől) figyelték, tartalmuk felett elsiklottak. Én nem.

Szóval a „C” terv üzemképesnek bizonyult, és jót tett velem. Azóta is hálás vagyok a hengerműveknek… Innentől kezdve igazán remek falatokat gyömöszölhettem a számba. Örvendetes tényként könyveltem el persze azt is, hogy minden vacsoránál a vendégeknek felkínált ötféle főételből választhattam.

Aggódnotok nem kell, el nem híztam! Fanyar kanyar Szaladt az idő, mint csintalan kölyök a lopott Melbával. Belejöttem a tutiba. Igaz, hogy

kezdtem unni mindenkit, élükön a főpincérekkel. Persze a vendégek sem tűntek piskótának. Tökéletes vigyorral az orcámon tudtam olyan emészthetetlent gondolni róluk, hogy néha elszégyelltem magam.

A Karib-tenger a cimborám lett. Minden alkalommal tiszteletemet tettem a kikötőkben – amikor csak lehetett. Márpedig úgy intéztem, hogy lehessen. A bankban gyarapodott a pénzmag, bár a dolgok anyagi részének kedvezőségét is tompulni véltem. A napi ötórás – ha volt annyi – alvás nem járt idegrendszerem kedvében. Bármilyen apróságra viszonylag könnyedén felforrtam. Ezt nem csak magamon fedeztem fel, teljesen normális reakciója a szervezetnek.

69

Bizonyos idő után már a hétvégén kapott borítékok sem adtak igazi lökést. Néha elteltek úgy napok, hogy meg sem néztem, mennyit kerestem az előző héten. Kibontatlanul hemperegtek a lezárt borítékok valamelyik fiókom mélyén.

Ezért döntöttem úgy, hogy a túléléshez taktikát változtatok. Végül is hét-nyolc hónapja nyögök itt. Ferivel, jóval régebb óta dolgozunk, mint a jelenlévő pincérek 80 százaléka. Elhatároztam, hogy mostantól lazábbra engedem önnön pórázomat.

Így történhetett meg, hogy a konyhában ráfanyalodtam egy mosolyogó almás piteszerű süteményre. Mindez persze a Botticelli étteremben zajlott, ahol köztudottan főbenjáró bűnnek számított bármely étel érintése. Nemhogy az elfogyasztása. Ezzel én is tisztában voltam, így hát bevonultam a pezsgőspoharas rekeszek árnyékába, s nekiláttam a műveletnek. Gurultak le a gyomromba a pitedarabok. Aztán hirtelen erős késztetést éreztem, hogy visszaöklendezzem őket, s visszagyurmázzam eredeti formájukba. Ugyanis egy 30-32 év körüli marcona fiatalember engem figyelt. Hozzá kell tennem, semmi más dolga nem volt, mint kontrollálni a konyha zavartalan működését és az abban megjelenő alkalmazottak előírt viselkedését.

Pillantásunk találkozott, és én tudtam, hamarosan gondban leszek, mint Szergej Bubka szárnyalva a hat és fél méter felé azon kapva magát, hogy a trolin hagyta a rudat. Abbahagytam a csámcsogást, és menekülni próbáltam. Iszkoltam a rekeszek mentén, s éreztem, hogy a fickó sietve teker utánam. Körbeigyekeztem a konyha zegét és zugát. Tányér a kezemben, a pite fele lenyeletlenül a pofazacskóimban. Éles kanyarokkal próbáltam eltűnni a szeme elől. Lehet, hogy menet közben nyomozókutyákat is magához ragadott, mert igencsak a nyomomban lihegett. Cselekednem kellett, mert lerázni már nem tudtam volna. Ekkor értem egy tányérmelegítő kiskocsihoz. Hirtelen ötlettől vezérelve kikaptam belőle vagy tíz tányért, és behajítottam a pitéset plusz a pite maradékát, majd vissza rá a másik tízet. Ekkor ért be a legény. Kutatótevékenységbe kezdett. Mondanom sem kell, sikerrel. Kaptam egy figyelmeztetést.

Mindennapi teendőimbe tökéletesen belejöttem. Így például pompás barátságba keveredtem azzal az ipari mosógéppel, mellyel zoknijainkat és fehérneműinket lehetett tisztává varázsolni.

Könnyedén ment pénzügyeim igazgatása, a telefonálások, a különböző vásárlások. Egyszóval kiismertem magam a szükséges rutinok kavalkádjában, s a félelmetes ismeretlen kezes báránnyá változott.

Ez volt a legkedvezőbb időszak. Egyetlen fekete felhő jelent meg az égen: nemsokára indulunk vissza Európába.

Nehéz lenne megmondanom, hogy ez miért töltött el furcsa érzésekkel, keserű szájízzel. Hiszen hazafelé tartunk majd. Azt éreztem, hogy itt hagyom a Karib-tenger álomszép szigeteit, amelyek magukba fogadtak, s valószínűleg nem lesz több alkalmam újra találkozni velük. Legalábbis a többséggel nem. Aki volt már gyönyörű helyen nyaralni, tudja, milyen az utolsó, hazaindulás előtti nap.

Utolsó karib-tengeri útjaimon elbúcsúztam mindazoktól, akik helybeliek voltak, s partraszállásaim idején ismerkedtem velük. Fiúk, lányok, hamburgeres néni, újságos bácsi, telefonos kisasszony, néhány, más hajón dolgozó pincér és a többi.

Gyűjtöttem a címeket, a neveket, ígéreteket tettünk egymásnak: telefonon, levélben keressük majd egymást.

Meg sem tudnám mondani, melyik szigetet érintettük utoljára, mielőtt nekivágtunk az Atlanti-óceánnak. Behajókáztam a Karib-tengert, megszerettem nyugalmát, partjainak burjánzó flóráját és faunáját, ragyogó természetét. Gyorsan suhant el az idő mellettem, még szerencse, hogy belecsimpaszkodtam s magával sodort.

Hétfő volt, és a Chosta Romantica fejest ugrott az Atlanti óceánba. Nekivágtunk a végtelen vizeknek, s egy kicsit rádobott egy lapáttal kedvetlenségemre, hogy hat napon

70

keresztül naponta egy órával kevesebbet alhattunk. A négy-öt órás szunyókálás három-négy órára redukálódott. Ráadásul tudtam, milyen kimerítő öt napon keresztül összezárva lenni. Egyszer már átéltem.

Jó néhány pincér gondolta úgy, hogy nincs kedve ellátogatni a jó öreg Európába, s leszállt a Romanticáról – át egy másik hajóra. A háttérben elsősorban ne geográfiai, inkább financiális okokat keressetek. Mint meséltem, az európai borravalókultusz messze alulmarad amerikai testvérétől.

Zötyögtünk a hullámokon, s nekem már másnap elegem lett a hétből. Nem vesztegetek túl sok időt nyűglődésünk ecsetelésére. A bejáratott ritmus, melyhez szervezetünk félig-meddig hozzászokott, felborult, és rátelepedett orcánkra is. Azok a selejtes mosolyutánzatok, melyeket kínlódva passzíroztunk ki magunkból, pár nap után a vendégekre is átragadtak. Egyáltalán nem tartanék élménynek egy ilyen ötnapos kerengést az Atlanti-óceánon. Mármint egy utas helyében.

A végtelennek tűnő utazás után úgy estünk be Tenerifére, mint az a fickó, aki az idők előtti csaták valamelyikében hazáig lihegett, majd közölvén a jó hírt, összerogyott. Lihegtünk is, össze is akartunk rogyni, csak mindez nem az idők előtt zajlott.

Ügy éreztem magam, mint akit agyoncsaptak. Az alváshiány letaglózott. Minden szabad másodpercemet csicsikálással töltöttem. Egészen másnapig. Jót tett az öt és fél órás alvás. A medve érezhet hasonlót téli álma után.

Robogtunk ezer éve elhagyott kikötőnk felé, Genovába. Közben lestoppoltak bennünket itt-ott, mint Barcelona, Ibiza és a többi ismerős tanya.

Nem állítom, hogy frissé tett az európai levegő. Hét és fél vagy nyolc hónapja lehettem a Chosta Romantica rabszolgája. Kezdtem türelmem, erőm és akaratom – vagyis hajós pályafutásom – utolsó rejtett atomjait is felemészteni.

Ekkor már nem érdekelt volna, ha kirúgnak. Hazafelé-féle Az anyakontinens igen gondviselőén bánt vér szerinti és fogadott fiaival. Európai

útjainkon elsősorban olasz, német, angol és francia utasokkal áldott meg bennünket az ég. Ekkor már nem kívántam a robotot. Jobban esett a másfél órával rövidebb munkaidő, és hidegen hagyott, hogy anyagi megbecsülésünk mértéke lassan eléri a nullát. Na, most nehogy azt higgyétek, hogy ezer-ezerötszáz dolcsi semmi, de a karib-tengeri fizetéshez képest elég tragikus.

Az éltetett, hogy innen már a jobb fülemen is hazajutok könnyedén – bármikor. Ez jól jött, mivel a főpincérek „csapatkapitánya” berágott rám. Ehhez két kommentárt fűzök. A főpincérek négyhavonta egy irányítót, „csapatkapitányt” választottak maguk közül. Soha nem fogom megtudni, hogy a frissen elektált, szicíliai ősember, aki Salvatore néven futott, miért nézett parlagfűnek, miért akart eltaposni.

Ha valaki hazakívánkozott, egy űrlapot kellett kitöltenie, emígy tájékoztatta a felelős részlegeket arról, hogy be szeretné nyögni a bye-bye-t. Salvatore, a drága, egy idő után naponta kétszer meglátogatott stationömön, és sátáni vigyorral a sátáni pofáján feltette a kérdést, vajon nem áll-e szándékomban a hazautazás. Feszült arcizmaimat mosoly üzemmódúra állítottam, és tettetett könnyedséggel válaszoltam nemet. Közben-kezeim és lábaim mozgáskoordinációjával kellett küszködnöm, mert azok önállósodni óhajtottak, s fizikai bántalmazásban részesíteni a valószínűleg a Cosa Nostra által kifejlesztett főpincért.

71

Legelvetemültebb álmaimban még mindig letépem a füleit, aztán visszacelluxozom a szemöldökére – simlédernek.

Salvatore bosszantott, én pedig küzdöttem. Kellemes, ugyanakkor egyenlőtlen párbaj alakult ki köztünk. Igaz, hogy nagy stationt kaptam, de a konyhától rendkívül távol. Sokszor térképet és iránytűt kellett használnom.

Itt, Európában egyetlenegyféle útvonalon közlekedtünk. Genovából indultunk, vasárnaponként. Genovát, már említettem, nem sikerült igazán a szívembe zárni.

Nápolyban horgonyoztunk le először – kedden. A koszos, ám történelmi Nápolyból a gyönyörű fekvésű Palermóba, Szicília „fővárosába” eveztünk. Következő állomásunk Tunézia volt. Itt vízumot kellett kérnünk, hogy minek, nem tudom, mert engem odahegeszteni sem lehetett volna.

Egy végtelenül undorító, gusztustalan, igénytelen pusztulat kikötőben dokkoltunk le. Begyömöszöltük magunkat egy taxiba, ami kirakott bennünket egy a kikötőkhöz hasonló paraméterű atomrobbanás utáni gettószerűségben. Dollárt nyújtottam a sofőrnek, mire bambán nézett, s gesztikulálva és érthetetlen hangsorokkal megértette velem, fogalma sincs, mi az, amit akarok adni neki. Nem ismerte a dolcsit. Félve, de kikecmeregtünk a kocsiból. Körbenéztem, és legszívesebben visszamenekültem volna a taxiba, de az már lelécelt. Bűz, mocsok, fertő. Elindultunk gyalog vissza a hajóhoz. Istennek és Allahnak egyaránt az orrára kötöttem, segítsen visszaérnem. Ok összefogtak, hazakísértek, én pedig lecseréltem ateizmusomat kettős vallásra.

Tunéziában soha többet nem szálltam ki. Elhiszem, hogy vannak bámulatos üdülőcentrumaik, természeti csodáik, de amit én láttam, letaglózott.

Tunéziából Barcelonába vitt utunk. Itt mindig látogatást tettem. Meglepetések persze itt is értek. Lazán dobálva végtagjaimat lötyögtem az egyik sétálóutcán, amikor gyűrött képű fickó lépett elém, és cigarettát kért. Adtam neki egy szálat. Épphogy elraktam a dobozt, amikor ő már előrántott egy sámlit, pár cipőkrémet, rongyokat. Elkapta a lábam, és nekiállt a cipőmet bokszolni. Ügy tartotta a lábamat, mintha satuba fogtak volna. Feltűnés, kiabálás nélkül szerettem volna szabadulni, de szavaim süket fülekre találtak. Nyakon vághattam volna, de hogy néz az ki, ütlegelni azt, aki az ember cipőjét pucolja.

Így esett meg, hogy szemtanúja lehettem hasítottbőr-cipőm kipucolásának. Nem kezdtem a focimeccseken látható mexikói hullámzásba. A java csak eztán következett. Vastag gumitalpú bakancsomra spiccvasakat kaptam. Remek! A műveletek végeztével biccentettem egy kelletlent, majd elindultam. A fickó felpattant, és a nemzetközi pénzjelet mutatta. Kezébe nyomtam kétszáz pesetát, fejbiccentésemnél is kelletlenebbül. A szolgáltatást nyújtó emberke azonban elégedetlennek tűnt, mivel további anyagi juttatást követelt, talán az áfát. Legyintettem, és otthagytam. Volna. Koslatott mellettem, és értésemre adta, hogy ezer peseta – de csak nekem! – a cipőpucolás. Szívesen elmagyaráztam volna neki, hogy keverhet valakivel, ám nyelvi okok miatt ez nem jött létre. Még kétszáz métert bóklászott mellettem, mire lekopott. A spiccvassal együtt.

Irány Pálma de Mallorca, az ékszerdoboz, ami még mindig megragadó és még mindig drága. Mallorca után Ibiza.

Ibizát a világ közepének is keresztelhetnénk. Európa ifjainak centruma, ahogy egyik ismerősöm fogalmazott: nagyon tudja rombolni az identitást, de szuper… Aki már járt ezen az Ibiza nevű galaxison, most bólogat. Szerencsénkre kora délután kettőkor kötöttünk itt ki, és csak másnap hajnali háromkor indultunk tovább. Jutott idő identitást rombolni. Ameddig a szem ellát, pizzériák, éttermek, diszkók, sörözők és számos, kétes eredetű szórakozóhely.

Európa fiataljai szent helyüknek tekintik ezt az anti paradicsomot, ahol a bűnbeesés kötelező, s mindenféle emberi hívságok és gyarlóságok hemperegnek szanaszét. Fesztiválok, felvonulások, drogárusok, nyüzsgés, pezsgés. Az este tízkor nekilóduló

72

belvárosi gyalogosforgalomnak se eleje, se vége. Özönlenek az emberek jobbról balra, balról jobbra. Minden terasz csordultig tele, irdatlan mennyiségben zúdul a gyomrokba a paella, a sör, a sangria.

Innen hajókáztunk vissza kiindulási pontunkra, Genovába. Néhány heti európai tartózkodás után a főpincérek kitalálták, hogy nem kell száz

pincérnek segédkezni a reggeliztetésnél. Elég lesz nyolcvan. Ebből már ti is kitalálhattátok, mit jelent, így van, húsz ember alhat vacsoráztatástól a következő ebédeltetésig. Ez testvérek között is tíz óra alvás. Közhírré tették eme nemes, önzetlen ötletet, amely aztán véres valósággá változott.

Hurráztunk, éljeneztünk, hajói emlékszem, még „Éljenek a főpincérek!” Feliratú transzparenseket is mutogattunk. Elképzeltük, amint minden ötödik nap alhatunk tíz órát. Lázban égett az egész étterem. Legőszintébb bánatomra Salvatore barátom lett a felelős azért, hogy napi húsz nevet kiválasszon, s a listát kifüggessze a személyzeti folyosón lévő faliújságra. Eme kötelességének minden ebéd után tett eleget.

Így hát ebéd után inaltunk a faliújsághoz, és kíváncsian lestük a húsz nevet. Egyesek örvendtek, mások bosszankodtak. Én az első három napon még nem gyanakodtam. Oda-odapislantottam a faliújságra, és tisztában voltam vele, hogy rám csak az ötödik napon kerülhet sor. Ekkorát csak az a szellemileg erősen visszamaradott macska tévedett, amelyik veszett nyávogások közepette száguldott el egy rozsdás fakutya elől. Ötödik nap sem kaptam lehetőséget egy eget rengető alvásra.

Mi több, a békesség kedvéért a hatodik nap sem. És ez így ment az idők végezetéig. Nehéz kommentálnom ezt a kedvesnek még csak marginálisan sem nevezhető hozzáállást, melyet Salvatore barátom mutatott. Örüljön, hogy egyáltalán nagy kezdőbetűvel írom a nevét. Amit éreztem, nem pusztán harag volt, patyolatharag. Színtiszta, laboratóriumilag is csak nehézkesen előállítható düh. S csodák csodája hamarabb múlt el, mint gondoltam.

Reménykedett, hogy ez végleges és végzetes döntésre kényszerít. Tévedett. A nyolc és fél hónap után még közel két és fél hónapot zizegtem a Chosta Romanticán. Az alvásnak örvendő arcokat kesernyés cukornak éreztem, de nem többnek. Egyéves szerződést írtam alá, és már kilenc hónapot lehúztam. Ekkorra már tízen sem voltunk az eredeti százas brigádból. A többi menet közben lecserélődött. Nem tagadom, büszkeség is akadt bennünk, hisz a kitartó tíz pincérből ketten magyaroknak mondhattuk magunkat. Két magyarból kettő kibírta idáig.

Ekkortájt, legnagyobb örömünkre, még egy magyar srác csatlakozott hozzánk: Péter. Segédpincérként került ő is a hajóra. Korrekt barátság kötött pár nap után össze hármunkat. Elláttuk három raklapnyi tanáccsal, ötlettel, trükkel. Pátyolgatni próbáltuk, mint a kikelt kiskacsát, de nem kellett túlzásba vinnünk. Öt sem arról a bizonyos falvédőről menesztették.

Röviden összefoglalom európai hajóséletemet. Fújtam egy bizonyos Salvatore nevű kísértetre, aki standard csipát teremtett kába szemeim sarkába (rímekre figyelni!), továbbá megkínált néhány hazautazási űrlappal. Bővült a magyarok csapata. Próbáltunk félretenni a sokszor mosolyognivaló borravalóból. Belófráltuk és feltérképeztük a kikötővárosokat, melyeket érintettünk.

A tízedik hónapban megvettem negyedik vagy ötödik pár cipőmet, és negyedik vagy ötödik fekete nadrágomat. A cipőnek nem, a nadrágnak viszont szabott mérete és ára volt. Az előbbi szerencsére, az utóbbi sajnos. Az is eszembe jutott, hogy egyenruháimat megveszem a Chosta cégtől. Elég volt elárulniuk egyetlen felsőruházati termék árát, rögtön megfeledkeztem a vásárlásról. Ennyi pénzből itthon szabóüzemet veszek.

Furcsa, hogy eddig nem kérdeztétek, miért nem vonultunk betegszabadságra olykor-olykor, hogy kipihenjük tonnányi fáradtságunkat. A válasz egyszerű: a betegnek nálunk nem fizettek, a beteg nálunk fizetett, nem is keveset. Így hát még véletlenül sem akadtak

73

szimulálok. Feri betegedett meg egyszer komolyabban. Őt úgy zavarták le a dokihoz. Fellebbezni akart az utasítás ellen, de hiába. Fejcsóválva lepityegett a rendelőbe, ott magabiztosan nekitámaszkodott a falnak. Aztán ugyanezzel a magabiztossággal összecsuklott.

Nekem mindössze kétszer kellett a rendelőbe vonulnom. Először a tengeribetegség, másodszor egy takaros napszúrás miatt.

Még egy alkalommal éreztem úgy, hogy behatolok a fehér csempés szobába, ahol fehér köpenyes bácsi és kislány vár. Történt ugyanis, hogy egy kerek, nyolcszemélyes asztalomnál üldögélő vendégeim csészéibe zúztam a kávét termoszból. A procedúra nem túl nyakatekert. Jobb kezedben a termosz, a ballal pedig lekapod a csészét alátétestül, kávét lögybölsz bele, végül visszateszed a páciens elé az immár kávéval telített csészét.

Nos, én öntöttem a kávét egy XXL-es pasas XL-es csészéjébe, és épp az orra elé akartam helyezni, amikor megtörtént a baleset. Az XXL-es úr minden valószínűség szerint legutóbbi horgászélményét akarta a többiekkel ismertetni, mert hatalmasra tárta karjait, és éppen közölni kezdte volna, hogy „ez még csak a szeme volt”. Begyakorolt mozdulatsorát én tettem befejezetlenné, lévén a táródó karok és az asztal felé nyúló karom útjai keresztezték egymást. Az ütközetet elvesztettem. Továbbá a türelmemet. A kávéscsésze, mint a bumeráng, visszafordult, és meg sem állt a feladóig. A gőzölgő, közel fél liter feketeleves a mellemre huppant, én pedig padlót fogtam. Úgy nyekkentem össze, mint egy etióp colstok. Feküdtem aléltan a márványon, csésze, termosz szanaszét. Pillanatok alatt sopánkodó embertömeg vett körül. Talpra segítettek. Meg voltam róla győződve, hogy a Marokkóban vásárolt dobomról le kell nyúznom majd a kecskebőrt, és zsákvarró tűvel a mellemre erősíteni, mert, hogy azon bőr egy darab sem maradt, az biztos.

Egy főpincér is a tett színhelyére ért. Állapotom felől érdeklődött, mire én „kösz, jól vagyok” mondattal választ eszközöltem. Helyeslően bólintott, mosolyra emelte tápláléknyílását, majd azt mondta: „Öltözz át!”

Lecsoszogtam a kabinomba, dobtam egy has- és mellkas mosást a mosdókagylónál (zuhanyra nincs idő), majd visszaügettem az étterembe. Ennyit a betegszabadságról.

Hajónkon az orvosi rendelő, műtő mellett hullaház is építtetett. Nem csoda, hisz előfordult, hogy egy cruise alatt öten hagyták el az élők sorát.

Utolsó látogatásomat a dokinál az utolsó előtti héten ejtettem meg. Merthogy: hazatelefonáltam szüleimnek, öcséimnek. Megkértem őket, indítsanak nemsokára különjáratot Genova felé, mert egy középkategóriás repülőgép nem fogja tudni hazaszállítani a pakkomat. Vasárnapra randit beszéltünk meg Genova kikötőjébe. Több mint tíz hónapja nem találkoztunk.

Eljött a csütörtök, péntek, szombat. Salvatore cimborámhoz somfordáltam, és szólásra emeltem ajkaimat. Tudván, hogy vasárnap délben a százfős éttermi brigádból csak ötvenen dolgoznak, s mivel én ennek előnyeit még sohasem élvezhettem, megkértem, tegyen kivételt velem, és engedje, hogy az ötven szabadságoshoz tartozzak. Nem engedte. Említhettem bármit. Hogy Magyarországról jönnek hozzám, hogy még sohasem nélkülözött engem az étterem. Hiába.

Eltűnődtem, aztán legyintettem. Vasárnap reggel besétáltam a dokihoz, és görcsbe ránduló végtagokkal gesztikulálva panaszoltam el bajomat. Kiírt, bár minden bizonnyal még most is azon gondolkodik, hogy mivel. Másfél óra múlva kikötöttünk.

Szüleim és kisebbik öcsém a parton vártak. Anyuka persze úgy gondolta, még nincs elég sós víz a Földközi-tengerben, ezért sebtében belehullajtott még néhány cseppet.

A parton együtt elrobogtunk egy hivatalba, ahol engedélyt lehetett kérni az egyszeri hajóra szállásra. Visszazakatoltunk a Chosta Romanticához, és körbevezettem őket. Üzletek, kártyaszalonok, éttermek, kaszinó, diszkó, színház, medencék, futópálya, fitness center, kozmetika stb. a legnagyobbat talán mégis batyum méretein döbbentek.

74

Kiszenvedtük kabinomból az elhízott utazótáskákat, bőröndöket, majd a kocsihoz cipeltük őket. A csomagtartóba emeléshez targoncát akartam hívni.

Benyomtunk még egy gyors pizzát a közeli étteremben, közöltem, hogy jövő héten otthon leszek, és elbúcsúztunk.

Utolsó utam nagyon-nagyon nehéz lett. Utálatos utolsó utam Utolsó utam nagyon-nagyon nehéz lett. Tudom, ezzel fejeztem be az előző fejezetet.

Most mégis megismétlem, hogy megjegyezzétek. Be kellett látnom, hogy rengeteg barátommal, barátnőmmel, ismerősömmel utoljára

találkozom. Ugyanígy fájt otthagyni a kikötőket. És akármilyen hihetetlen, de ragaszkodtam az étteremhez is, mint mazochista a korbácshoz. Belém marta magát – eltávolíthatatlanul. Kábítószer, amitől soha nem szabadul az ember véglegesen. A tengerek, a szigetek, az egyenruhák, az ételek, a reggelik, a vacsorák. Az utazás. A pergő élet. De legfőképp a hajó. A Chosta Romantica.

Rengeteg elintéznivalóm akadt. Kitölteni az űrlapokat, hivatalnokokkal beszélni, repülőjegyet intézni. Ez például külön mutatvány, mert csak olyan repülőgépjegyet enged a cég megvenni, ami olyan gépre szól, amely hamarabb felszáll, mint ahogy a hajó elindul a kikötőből. (Ez még a többi körmondatomat is felülmúlja.)

Feri és Péter tudtomra adták, amit persze én is tudtam: ha még egy hónapot maradok, pluszpénzt kapok. „És akkor?” – kérdeztem. Elmagyaráztam nekik, amit már ők is tudtak: az idegrendszer nem játék. Hihetetlen egyszerű olyan maradandó károsodáshoz juttatni, amit később lehetetlen pénzzel orvosolni. Én ekkor már határmezsgyén táncoltam. Öten vagy hatan maradtunk tizenegy hónapot. Letettem az asztalra, amit akartam. Nem láttam értelmét még egy hónapot szenvedni, ugyanakkor marasztalt valami. Ez a valami azonban egy hónap múlva is marasztalt volna.

Vártam, és ódzkodtam a vasárnaptól. Salvatore viszont nem lazsált, és utolsó csütörtökömön még belém rúgott egy jóízűt. Egyik reggeli után összehívta mind a száz pincért és bus boyt. Rángatózó szemöldökkel és habzó szájjal vágta hozzánk, hogy ezen túl senki sem alszik reggeliztetésnél. Elvette a kisgyerekektől a játék mackót. Nekem ez nem sokat számított, addig sem kaptam egyet sem. Salvatore hatásszünetet tartott, és hozzátette: „Mindez azért van, mert Mr. Ziga [ez én volnék] nem csinálta rendesen a dolgát!” Kilencvenkilenc szempár nézett rám.

A barátaim, és akik jobban ismertek, tudták, hogy egy pszichopata főpincér játéka az egész. A többiek lenézően sündörögtek el mellettem. Én Salvatorét néztem, és sajnálni kezdtem. Szerencsétlen idióta – gondoltam, és soha többet nem jelentem meg az étteremben.

Ez egy cruise kellős közepén elég kártékony dolog. Péntek reggel a fent említett főpincérek gyöngye zihálva lépett a kabinomba. Patakokban folyt a víz róla, és véreres szemekkel követelte jelenlétemet az étteremben. Mert, hogy a vendégeim, meg úristen, mi lesz, és hogy nahát, meg háp-háp. Végignéztem rajta, aztán átfordultam a másik oldalamra.

Két napom maradt a leszállás tökéletes előkészítésére és a fergeteges búcsúzkodásokra. Péntek délután magához hívatott az étteremfőnök, a „maitre »d«„. Míg a főpincérek 25-ös IQ-jú hajcsárok voltak, ő huszonhárom szakiskolát végzett, hiper-intelligens úriember. Beismerte, hogy beosztottjainál nem az agytekervények számának sokasága a jellemző, viszont megértést kért. Próbáltam, nem ment.

75

Őt követte a „food and bevarage manager”, aki a harmadik legnagyobb embernek számított a hajón, és mellesleg az összes étterem, bár, pizzéria, szóval vendéglátó-ipari egység felügyeletét vezényelte. Kellemes csevegést folytattam vele. Kérésemre adott egy okiratot is, miszerint egy öt csillag pluszos luxushajón dolgoztam vendégeim, beosztottjaim és főnökeim legnagyobb megelégedésére. Ettől függetlenül nem mentem többet dolgozni.

Péntek délután igazán kedves meglepetésben részesültem. Barátaim, ismerőseim összehoztak egy hirtelen Henrik-búcsúztatót a személyzeti büfében. Indiaiak, peruiak, törökök és a Tejútrendszer még jó néhány nemzete siratott meg. A hátsó sorokban még Han Solót is felfedezni véltem. Ünnep és tor volt ez. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. De hogy most melyiket tette a bal és melyiket a jobb, arra már nem emlékszem. Kopogott pár pezsgősdugó a plafonon, és néhány tűsarkú a padlón.

Szombaton riadóztattam magam mellé Ferit és Pétert. Átbeszéltünk mindent: kellőt és feleslegeset. Feri még maradni akart, Péter meg pláne, hiszen még csak három hónapja görnyedt a munka alatt. Sokszor aludtam keveset és rosszul, de a szombat este mindenen túltett.

Vasárnap reggel még körbesétáltam a hajót. A hajómat. Megpróbáltam még egyszer alaposan szemügyre venni minden porcikáját. Majd' egy évig lehettem fogadott fia, tanítványa, és most el kellett búcsúznom tőle.

Feri segített a cókmókomat a partra cipelni. Furcsa volt látnom, hogy partraszállásommal nem áll meg az élet, mindenki sürög-forog. Kívülről néztem a monstrumot. Nem tudtam eldönteni, örülök-e, hogy életem eléggé meghatározó szakasza ezennel lezárul.

Álltam csak, és nem akaródzott elindulnom. 11-kor indult a repülőm Genovából Milánóba. A cég ezt sem bízta a véletlenre, külön emberkét küldött minden távozó alkalmazott mellé, hogy ellenőrizzék, a partra szállt egyén valóban elhagyja-e az országot.

Emberem megtalált, de nem foglalkoztam vele. Kilenc körül járhatott az idő, és még volt másfél órám a repülőtéri jelentkezésig. Egy órát még hajóm mellett akartam tölteni. Ha ismerős arc lépett partra egy séta erejéig, akkor vagy ő jött oda hozzám pár szó erejéig, vagy én hívtam fel figyelmét a világtörténelmet jelentő momentumra, miszerint elhagyom a hajót.

Ferivel szavak nélkül búcsúztunk el egymástól. Aztán ott maradtam batyummal a parton. A kísérőember sürgetett, de én csak bámultam a fehér óriást. Végigpörgött előttem az egy év. Mély lélegzetet vettem, és beszálltam az autóba.

Elindultunk, s már nem láttam, mégis bámultam a gyönyörű Chosta Romanticát. Hepilógus, mert hát itt vagyok Milánóba repültem egy olyan gépen, amelyet landolás után valószínűleg azonnal a

roncstelepre vonszoltak. Milánóból Bécsbe szálltam, ott pedig már várt a család. Pár óra múlva már Veszprém húszemeletese integetett felém, a vár pedig ugrált örömében.

Mit hoztam haza? Négybőröndnyi, kézzel fogható emléket. Jamaicából és a Kanári-szigetekről szobrokat, Miamiból könyveket, lexikonokat, ruhát, Spanyolországból bort. Mexikóból fali szőttest, Antiguáról „baggy-trouserst”, Marokkóból kecskebőr dobot. Nápolyból viszont nem hoztam nápolyit. A Chosta Romantica pólókat, törülközőt, és hasonló szállodai alkalmatosságokat nyomott a kezembe.

Koponyámban mi kísért haza? Élmények, emlékek. Nyelvtudás és tapasztalat. Egy szakma felső szintű ismerete.

76

A hajón töltött év valószínűleg nagyobbat formált rajtam, mint amekkorára számítottam. E változásokat nehéz szavakba önteni. A legfontosabb tanulmány a Föld maga volt. Sokkal kisebb, mint gondolnánk, mégis százezerszer annyi bubája van, mint amennyit el tudnánk képzelni. Millió és millió részét meg kell ismerni, legalábbis törekedni rá.

Az utazás az egyik legjobb iskola – bár papírt nem ad, de felsőfokon oktat. Jó befektetés. Az emberek nemkülönben. Képzés nélkül tanítanak, nem középiskolás fokon.

Itt kellene kiejtenem a tollat a kezemből, hacsak nem gondolnék azokra, akik csak eztán készülődnek hasonló turnéra.

Remélem, sikerült szemléltetnem mindazokat a pontokat, melyeket nemcsak érdemes, hanem muszáj is figyelembe venni, amikor úgy döntőtök, hogy nyomás egy hajóra.

Elsősorban a pozitívumokat, melyekből akad elég, és ha megragadják az embert, nem engedik el többé. Tetszetős anyagi feltételek mellett az ember bebolyonghatja a bolygó tekintélyes részét. Számos hajó közlekedik az Északi-tengeren, Alaszka felé, a Föld körül. Nyelvek ragadnak a merészre, aki vállalja a küldetést. Bepillanthat egy olyan világba, ami csak keveseknek adatik meg. Olyan tapasztalatra tehet szert, amit lehet, hogy csak unokái körében ért majd meg. De hogy élménye lesz, holtbiztos.

S mik a negatívumok? Hát sajnos az is van elég. Éppen ezért szoktam minden ismerősömnek, aki hajón szeretne dolgozni, azzal kezdeni mondókámat, hogy ez nem játék. Nincs pardon, nincs tévedés. Csak a tökéletesen végzett munka. Mindez nem alvással elegyítve. Ha valaki nem tudja sutba dobni önérzetét, el se induljon.

Valamit valamiért. Nagy árat kell fizetni minden egyes kellemes pillanatért. De hát nem erről szól ez a bizonyos nagybetűs? Kapcsolat Oszd meg velem a véleményed, észrevételed, kérdésed! Tárcsázd a henrik@zsiga.hu-t.

Én ott leszek a vonal végén. Elképzelhetőnek tartom, hogy hiányoltatok gyönyörű színes fotókat, tengeri

felvételeket, zsibongó képeket. A megoldás szintén az internet: www.zsiga.hu. Tartalomjegyzék Előszó a második kiadáshoz……………. A lasszó, vagyis miről lesz szó…………… Utolér a végzet………………….. Útban voltam…………………… Első látásra……………………. Az „ab ovo”-hely…………………. Leírom a hajóm………………….. A Chosta csak fo-Chosta……………… Itt terem az étterem ……………….. Egy nap az élet………………….. Csicskák és fricskák – vadvizeken…………. Legelik a reggelit…………………. Éden egy ebéden………………….

77

Hogy fest egy est…………………. Pincérré leszek………………….. A lehengerlő tenger………………… Nyugaton a helyzet változó……………. Money, money, money……………… Telik az idő és a hócipőm…………….. Népes lap…………………….. Bus boy-boly………………….. Pincérsor s pincérsors………………. Ha konyha…………………….. Vetkezünk, ha étkezünk?…………….. Fanyar kanyar………………….. Hazafelé-féle………………….. Utálatos utolsó utam………………. Hepilógus, mert hát itt vagyok………….. Kapcsolat…………………….

78

Könyvajánló EGGO MORALLI ATMOSZ

Atmosz nem más, mint titokzatos, förtelmes, távoli telep, ahová az emberi faj selejtjeit

száműzik. Emberi hulladéklerakó, ahonnan senki nem tér vissza. Jegg Kifou sem ismeri e borzalmas vidéket, pedig számtalan embert juttatott oda, mint a tiszta emberi fajt védelmező rendészet egyik végrehajtója. Legalábbis addig nem ismeri, amíg a sors és a fél világ ellene nem fordul. Üldözőből üldözötté válik, és kénytelen lesz Atmosz pokoli világával szembesülni. Vagy az örök kárhozat, vagy egy észvesztő menekülés, s ha már kalandregény, persze, hogy az utóbbi. Jegg saját barátai, és volt munkatársai elől menekül, és egyre több érthetetlen történés veszi körbe. Megmagyarázhatatlan folyamatok örvénylenek körülötte, s talán a megadás marad az egyetlen járható út. Ám itt semmi sem az, aminek látszik, és a regény vége döbbenetes csattanót kínál.

Moralli könyve kalandokban és izgalmakban bővelkedik, mégis inkább irodalmi stílusú

társadalomkritikának nevezhetnénk. Olvasd csak el, és egy másik Nap süt majd Rád!

79

E szórakoztató könyv Élménybeszámoló. Kalandregény,

A szerző főiskolai tanulmányait időlegesen megszakítva egy tizennégy emeletes luxushajón dolgozott felszolgálóként, körbehajózta a fél világot, tengernyi élményt gyűjtött, majd mindezeket roppant olvasmányos stílusban papírra vetette. Az Olvasó megismerheti egy exkluzív óceánjáró luxushajó sürgő-forgó zsibongását, megannyi csodáját, behajózhatja a Földközi- és a Karib-tengert, kiköthet kismillió kikötőben, és átkelhet az Atlanti-óceánon. Mindeközben jókat kacaghat számos mulatságos történeten, tengeri kalandokba keveredhet, és majd együtt görnyed a szerzővel a feszítő munkában. A könyv magával ragad fiatalt és időset, óceánjárón dolgozni és utazni vágyót egyaránt. Tengerre hát, magyar!

2190.– Ft