A Fény fényezése

A dualitásban a fény a „jó”, a sötétség a „rossz”. De merengtél már azon, hogy mi van a dualitáson túl?

A fény egy tól-ig terjedő hullámspektrum, foton, melynek különböző spektrumait képesek vagyunk érzékelni,

látni. Így a fény az energiamező (plazma) látás által behatárolt, meghatározható része.

Mivel rész, így nem egész.

Nagy a különbség a fény és a világosság között, ennek ellenére rendre összekutyulják sokan. Míg a

fénynek kikutatható, beazonosítható a forrása, a világosságnak nem. A fény tehát nem maga a forrás, hanem

annak egy „teremtménye”.

A Világosság egy létállapot. Amikor a régi Mesterek egy tudatszint-emelkedésről beszéltek, ezt

megvilágosodásnak nevezték, és még véletlenül sem például kifényesedésnek. Persze nem minden nyelvű

népet kényeztet úgy az Univerzum, mint a magyarokat, mégis itt is rengeteg gondolkodás nélküli követője

akad a fénykultuszoknak. Pedig ilyen szépen más nyelvben nem lehet a világosságot és a fényt hangtanilag is

megkülönböztetni.

Ha a fény az elektromágneses térnek csak egy bizonyos frekvenciatartománya, akkor bizony nem a

Mindenség. A fény „birodalma” a Hetedhét ország, melynek a hét szín, a szivárvány a jele. Ez a téridő, az

univerzum látható része (és kiegészíthetjük természetesen az emberi szemmel már nem érzékelhető

ultraviola és infravörös tartományokkal).

A fénnyel teli nappali éberségben elfáradunk, kimerülünk. Feltöltődni, álmodni, magasabb Énünkkel

összekapcsolódni éjjel tudunk, és ahogy hamarosan kitérünk a tobozmirigy jelentőségére, a melatonin is csak

éjjel, fénymentes közegben termelődik. A fény a különbözőségekre világít rá, a sötétben az egységünkre

„ébredünk”: kiléphetünk a testünkből, felrepülhetünk, ellátogathatunk a láthatatlan birodalmakba, a

látszólagosból a valóságba. Felcserélődik álom és éberlét fogalma!

Ha a valóban fontos dolgok a szemnek láthatatlanok, vajon miért terjed futótűzként manapság a

Fényvallás kultusza?

A TibetiHalottas könyv legfontosabb üzenete, hogy a meghalt mellett három napig virrasztanak (nemcsak

Tibetben persze!). Ez alatt segítik a lélek útját. De hová is? Úgy szól a bátorítás: ha már kész vagy és mered a

Sötétet választani, úgy ne lépj vissza a Fénybe. Miért is? A keleti tanok, a keleti beavatások mire is

törekednek? A körforgásból való szabadulásra. Az utolsó élettel, hitük szerint, a megvilágosodottaknak már

nem kell visszatérniük. Milyen szépségesen nyilvánvaló: akinek még kell a fény, az visszatér, aki már betelt

vele, hisz megvilágosodott, annak már nincs rá szüksége!

Halál közeli állapotból visszajöttek mesélik, hogy mindaddig, amíg nem látták meg a Fényt, nem

szándékoztak visszajönni. Aztán hívta, vonzotta őket a Fény, vagy a fényben felbukkanó „szeretteik”, így

beléptek a Fénybe - és újra itt voltak! A Fény ugyanis egy „csúszda”, egy híd, vissza ide, a téridőbe. A

Hetedhét országba. Aki eljutott több élet során a döntési szintre („letehette a karmát”) és nem akart

visszatérni, az nem lépett be a Fénybe. Szabadság, a téridőből való szabadulás csak a Fényen túl kezdődik.

Neve: Nirvana. Van erre hirtelenjében egy érdekes megfejtésem: nő-erő-léte, mégpedig Ni=né, néne, nő;

r=eRő; vana=”vanás”, létezés. Nem erőltetni akarom, de ha eszembe jutott, akkor legalább leírom, ha másért

nem, hát „érdekes”.

A fény e dimenzióban a biológiai élet feltétele.

Amikor megértettem a fényen túliságot, kicsúszott még alólam is a talaj. Manipulált világunkban ennek

pontosan az ellenkezőjét sulykolják a hamis fényvallások.

Nézzünk egy már hivatkozott ősi könyvet, a Dzyan könyvét, mit ír a sötétről és fényről.

Az első vers (stanza) a teremtésről szól: „Egyedül sötétség töltötte meg a határtalan Mindenséget, mert

Atya, Anya és Fiú megint egyszer Egy volt és a Fiú még nem ébredt fel az új Kerékre és azon való

zarándoklására.”

Első megállapításunk a sötétségről, hogy minden egyéb nélkül, első, primordiális létezőként volt-van.

II. stanzából: „Hol voltak az Építők, a Virradat ragyogó fiai? Az ismeretlen Sötétségben. A forma alkotói

a nem-formában, a Nem-Létezés boldogságában pihentek.”

A téridő erői (építők) a sötétségben pihentek, amiről még annyit megtudhattunk, hogy ez egy boldog

állapot. Ide egy rövid megjegyzés: Perun innen és túl c. könyvemben írom Viracocha istenről, akinek neve a

Rig-Védában Viradj, hogy nevének jelentése Ragyogó, és ott is kiemelem, hogy ez megfelel a magyar virradj

szavunknak, mely a bibliai „Legyen világosság!”, azaz a téridőteremtés szava, az Ige.

„A Hét Fiú még nem született meg a Fény szövedékéből. A sötétség egymaga volt Atya-Anya, Svabhávat

és Svabhávat sötétségben volt. Ez a kettő a Csíra és a Csíra Egy. A világegyetem még el volt rejtve az isteni

gondolatban és az isteni kebelben”. (Svabhavat legősibb jelentése: a nem-lét; az Üresség; ember által nem

megszerezhető „állapot” vagy minőség.)

Az életkezdemény, a csíra, a Mag tehát mindenek előtt a Sötétségben (svabhavat) létezett.

Természetesen, az emberi nyelv már nem alkalmas e nem-duális még csak a megközelítő leírásra sem.

III. stanza:

„A hetedik örökkévalóság utolsó rezgése áthatol a végtelenségen. Az Anya megduzzad, s mint a lótusz

bimbója belülről kifelé terjeszkedik. A rezgés végig fut, gyors szárnyával érintve az egész világegyetemet és

a Csírát, mely a Sötétségben lakozik: Sötétségben, amely a szunnyadó Élet vizei felett lélegzik. A Sötétség

Világosságot sugároz ki és a Világosság egy magányos sugarat bocsát le az Anya-mélységbe. A Sugár a

szűz Tojáson áthatol, a sugár rezgésre készteti az örök Tojást s arra, hogy elejtse a nem-örök Csírát, mely

Világ-Tojássá sűrűsödik.”

Igazából ezek annyira egyértelmű sorok, semmiféle magyarázat nem kell hozzá, legalábbis most, a

figyelemfelkeltés szintjén. Egy mondatot csak a világtojáshoz fűznék: René Guénon írásából kiindulva a majd

minden teremtésmítoszban fellelhető világtojás nem más, mint a „világegyetem” origója, csírája, vagyis a

mag. Ebből terjed ki és keletkezik minden és mint ilyen, a „világ közepe”. Nevezik még a világ szívének. A szív

és barlang közötti kapcsolat igen ősi és ismert, ehhez járul még az óvó, rejteki hely aspektus, a

születő-újjászülető emberpalánta számára. Érdekes, hogy a kései latin nyelvben a tojás neve ovo, számunkra

pedig az emberpalánták napközije az óvoda (ovo-da, tehát tojás-hely, keltető, azaz éden, emlékezzünk előző

könyveimben Tiwanaku megfejtésére, mely az isteni kert az emberpalánták védelmére).

Természetesen azt gondolom, a Dzyan egy alapmű, és aki komolyan elszánt a létezés mélyére hatolni akár

a segítségével, az elindul egymaga és megteszi.

Visszakanyarodva témánkhoz, a fényhez: leszögezhetjük, hogy egyszerűen nem azonos a Teljességgel.

Viszont, bármennyire megdöbbentő, nagyon is elképzelhető, hogy amit mi Sötétségnek nevezünk, az a

valóságos Minden és Semmi egyben.

Itt e sorok írásakor ötlött fel bennem első ízben a következő: talán ez pont olyan dilemma, mint

„Schrödinger macskája”, a kvantumfizika nagy „rejtélye”. Honnan tudjuk, mi történik a kísérletben a

macskával, ha nem nézzük meg, ha nem látjuk? Viszont ha megnézzük, azzal óhatatlanul befolyásoljuk a

történéseket!

Vagyis, a Sötétség addig sötétség, míg mi nem létezünk, amíg nem szerzünk róla tudomást, amíg nem

ismerjük meg, amíg nem nevezzük meg, vagyis amíg semmi közünk hozzá, nem vagyunk vele viszonyban.

Amint mi elkezdünk létezni, ugyanaz a Semmi, a Sötétség átcsap Mindenbe –pusztán azáltal, hogy mi

megláttuk az „ellenpólusát” és megneveztük. Anyag és antianyag.

Akárhogyan is van, és az egyes ember akármilyen mértékben képes is átérezni a Lét misztikáját, annyit

szerintem még egy frissen ébredő is meg kell lásson az eddigiek alapján, hogy az a végtelenül

leegyszerűsített fénykultusz, - hadd nevezzem primitívnek és teljesen műveletlen, pallérozatlan bulvár

ezoterizmusnak – a fény harcosainak klubjai, igen kétes (két-ség) irányba vezetnek. Hetedhét országon túlra

biztosan nem, mert a fény e téridő „szülötte”, a fényért egy lépést sem kell innen tennünk. A Világosságért

már érdemesebb lenne, de azért meg nem kell harcolnunk, nem kell a Sötétséget kiebrudalnunk – tekintve,

az itt sincs. Ha én és a Sötétség egy „helyen” lennénk, részemről rém boldog lennék - hisz az egy

boldogságos állapot. Ha a csírának, az életmagnak megfelelt, hát én se vetném meg!

A gonosz ellen sem kell harcolnunk, legalább két okból. Egy, nincs gonosz, csak átpolarizált gon-us, Nap-ős.

Legfeljebb számunkra, pillanatnyi relatív megítélés folytán tűnik valami jónak avagy rossznak, ne adj Isten

gonosznak. Kettő, ha harcolsz, akkor az erő-ellenerő örök körforgását működteted. Légy a megingathatatlan,

mozdulatlan Nyugalom, akinek minden Nyóc, és akkor térsz vissza a körforgásokból a Forráshoz. Tehát nem a

Fénybe, hanem annak forrásába, a Sötétbe.

Kinek éppen mi rossz, teljesen szubjektív. Amit ma nem értek, fájdalmas vagy nehézség, azt rossznak

nevezi a mai ember. E téridőnek természetes és „jó” tartozéka a betegség, mert próba: mindezek csiszolnak

bennünket, embereket, csiszolatlan gyémántokat. Születés (belépés a téridőbe) nem lenne halál (kilépés)

nélkül, mindkettő pusztán átlényegülés, minőséget váltás. Egyikben testet ölt a Lélek, másikban visszaadja.

Egészség nincs betegség nélkül; szép a csúnya nélkül és így tovább. Mindezek, együtt képezik a Mindent, az

Istent. Isten nem a világ felét teremtette, legalábbis szerintem.

Aki valamelyest is kapizsgálja már, hogy a fény útján az „örök” mozgás van, aki megtapasztalt már

mindent, vagyis megélte a Mindent, az immár a Semmiben, a Sötétségben pihenhet. A hetes körök a Samsara

(a spirális életciklusok), a Nyolcadik a Nirvana - lefordítva a közismertebb tanok nyelvezetére. Mind a két

„hely” szép és jó, döntse el ki-ki maga, hol érezné inkább otthon magát és aszerint működjék e téridőben.

Tőlem nagyon távol állt mindig, akkor is, míg megközelítőleg sem értettem meg ennyit a Létből, az, hogy

én e világot valamiféle tévedésnek, rossznak lássam, ahonnan menekülnünk kellene, ráadásul a fénybe,

amiből itt van a legtöbb. Ez épp olyan tévtanítás, mint a materializmus.

Az isteni Szépnek és Rendnek ez a téridő ugyanolyan része, mint bármi más. Ha nem így lenne, a

Holografikus világ, az amint fenn, úgy lenn törvénye értelmetlen lenne.

A legnagyobb duális hamisítás tehát a fényt a jóval, Istennel, a sötétet a „gonosszal” egyenlővé tenni. Ha

Isten a Fény, a Jó, akkor duális, hasadt, hisz az ellenpár, az ellentöltet hiányzik belőle. Ha mi idejöttünk, hogy

betöltekezzünk mindennel, hogy lenne lehetséges, hogy őbelőle az itteni tartomány fele hiányozna? Ha Isten

csak a Fény, csak a Jó, akkor ki az ugyannyit birtokló Másik, a Nem-fény, a Nem-jó? Akkor Isten egyáltalán nem

lehetne a Minden és pláne nem lehetne Mindenható. Ősi dilemma - persze csak a duális híveknek, - hogy ha

Isten Minden, és mindent ő teremtett, akkor ki teremtette a „rosszat”? Hát ez ugye jó kérdés! A válasz még

jobb: senki. Mert olyan, hogy Rossz, önmagában, egyszerűen nincs.

Sokáig én sem láttam teljesen világosan mindebben és akkoriban lázadoztam az ellen, hogy miért a nő

lenne az éjjel, a Hold, a sötét? Most már úgy látom, valóban: az asszonyi misztikum, a sejtelem, a láthatón túli

tartomány, vagyis az eredeti, jól működő, androgén Mag méhe, a dualitás, az örvénylés előtti kor, az ősanyai

kozmikus világunk, ahonnan belecsobbanunk, beleszületünk a fény tartományába - átmenetileg. A Fényben, a

duális világban tapasztalunk és fejlődünk, hogy mindent magunkba integrálva visszatérhessünk a fényen túli

nem-fénybe, nem-térbe. A feloldódás, az átlényegülés színtere a fényen túli „sötét”, onnan jövünk, és oda

térünk vissza. Minden, ami testi és anyagi, itt van a Fény birodalmában, minden, amire valójában, lelkünk

mélyén vágyakozunk, amiről álmodunk, ami felé valójában törekszünk: a Fényen, Hetedhét országon túl van.

Aki már kékül, annak alapvető, hogy a Jó nem harcol a Rossz ellen. Nemcsak azért, mert a Rossz így per

önmagában nincs, hanem mert a harc az további harcot szül. Ez a legnagyobb értelmetlenség.

Az univerzumban pedig szükség van erre a rezgéstartományra, a duális téridőre, mert ez a „tanuló szféra”.

Ha nem tapasztaltam volna meg ennek korlátozott voltát, ha nem lett volna működő dualitás, ennyivel

kevesebb lennék. De így magamba építhettem ezt az erőteret is, megtapasztaltam, hogy fel tudtam ébredni,

hogy innen is tovább tudok lépni. Mindenki, aki Jehova vezénylésével tudatlanul – vagy akár tudatosan – e

tartomány fennmaradására ügyel, ennek a programját működteti, a legnagyobb jót teszi az idekerült

lelkekkel: ráébreszti idővel mindezek korlátozott és múlandó voltára. A nehézségekkel, a korlátozásokkal

serkenti és motiválja, hogy egyszer csak mindenki feltegye az első kérdését: de hát mi az értelme

mindennek? Ez a nagy szabadulás első kérdése.

Aki pedig már végigjárta e téridő szövevényes, spirálisan emelkedő útját, ismeri az összes

játékprogramját és már semmi újat, vonzót nem talál, akkor már „elfáradt” a fényben létezésben, merjen

feloldódni a pihentető, töltésmentes, pólusmentes Sötétben, Mindenségben.

Van élet az élet előtt – és után?

Igen, Kedves, ez egy költői kérdés volt, remélem.

Az előzőekben értelmezett körök, fény-utak, ciklusok, amiket egy lélek a duális erőtérben bejár, bizony

sokáig ismétlődnek.

Amikor egy-egy életünk, inkarnációnk lezárul – ezt úgy hívjuk közismerten, hogy meghalunk – akkor

egyáltalán nem a Dzyan-könyvben leírt mindenek előtti Sötétségbe jutunk. Ide bizony már csak akkor, amikor

telítődtünk a fényvilággal, amikor az már nem hív, húz vissza. Igazából nem megyünk mi Hetedhét országból

sehová, míg tudatunk nem emelkedik a dualitáson, az elkülönültségen, a Kapun túlra. Addig a valódi túlvilág

csak álom lehet (morbid humor, beismerem). Ezek azonban már olyan végső kérdések, melyek bőven a Kapun

túli válaszokat igénylik, így ezeket mindenkinek meghagyom saját tipródásul.

A halál és születés csak a nagyon beszűkült, test- és anyag centrikus világlátásban különbözik bármiben

egymástól. Valóban, a nagyon elsődleges, egy inkarnációhoz kapcsolt identitásunk ugyan feloldódik, de

semmi egyéb! Mindaddig, míg a Föld bolygón be nem végezzük az elkezdett nagy-ciklusunkat, túl nagy

változások nem történnek velünk. Nagyjából ugyanaz a játékprogram fut, kisebb—nagyobb változásokkal.

Előfordul még az is, hogy egy lélek képes úgy-ahogy visszaemlékezni előző inkarnációra, legalább

részlegesen. Tehát elmondhatjuk, hogy egy „nagy adag” részünk változatlan formában köröz a téridőben,

olykor földi években is elenyésző fáziskülönbséggel, sőt olykor földrajzilag sem nagy változatossággal.

Kinek-kinek mennyire szükséges valamiből az „osztályismétlés”.

Tehát, amíg egy lélek nem küzdötte fel magát egy magas tudatszintre, ahol már szabadságában van

dönteni arról, hogy elhagyja-e a téridőt, bizony, a halál és születés ugyanabban a „dimenzióban” történik!

Ugyanis, a „halálunkkal” nem leszünk valójában „okosabbak”, ami ahhoz lenne szükséges, hogy egy magasabb

rezgéstartományba léphessünk. És ez világos is, hisz a következő életre (inkarnációra) a testi létben elvégzett

munka szerint készülünk! A halálunk pillanatában rögzített frekvencia minősége kerül rögzítésre, és ez a

rezgés újra ideköt vissza minket. Hiába van „okosabb” részünk, amit Felső Énnek nevezünk, amíg az „alsóbb”

vagy kis-én kezében létkerekünk kormánya, addig nem szökhetünk el e tartományból. Nincs menekvés! És

most elárulom, nekem egy időben ez volt a pánikbetegségem egyik kulcs oka. Én a legtöbb embertől

eltérően nem azon „aggódtam”, hogy meghalok, hanem épp az ellenkezőjétől, az volt elviselhetetlen, hogy

„sosincs” vége a körforgásnak.

Ez volt elviselhetetlen fullasztó gondolat számomra.

Istenhez érkezésünkben – a „Mennyekbe” – bárhogy is nevezzük, nem a testünk akadályoz, hanem a

tudatunk. Az pedig test-független. Istennel itt is találkozhatunk, testben, de itt is tudatunk, azaz önátadásunk

mértékében. És ha tudatunk nem képes „venni” Isten jelenlétét akkor testen kívüli állapotainkban sem

érzékeljük. Ha még nem vagyunk tudatilag érettek testi mivoltunkban, földi, biológiai identitásunk még erős

és duális, vagyis a teljes két-ségbe esés elkülönült állapotának illúziójában élünk, akkor testen kívüli részünk

is! A halál nem a lelki kínoktól vált meg bennünket, hanem kizárólag a testi szenvedésektől. Az egót nem

hagyhatjuk csak úgy el, nem dobhatjuk ki, nem semmisíthetjük meg, egóba rögzült hitek-tévhitek rezgéseit

nincs jogosultságunk kitörölni, egyelőre nem mi vagyunk a rendszergazdánk, mert még nem vettük át teljes

létünk kulcsát. Az elkülönültség illetve az ebből fakadó individuális rögzítések kizárólag „átíródni” tudnak

(újjászületés), törlődni nem. „Vákuum” lény nincs. Ez az egyetlen út a körforgásból való kiszabadulásra.

Ebből következően, ahogy a földi életkörülményeink, életmódunk, választásaink, stílusunk, tudatunk stb. is

eltérők, ugyanígy a „köztes”, test nélkül töltött időnkben is különbözőek maradunk. A minap látogattam meg

egy nagyon kedves rokonomat, aki gyógyíthatatlan betegként tudatosan próbál az átlépésre készülni.

Hihetetlen lelkiereje van, és még most sem hagyta el jó humora. Amikor arról beszélgettünk, hová is fog majd

kerülni, viccesen ezt mondtam neki: Marikám, te már megszabadulsz az idegesítő bugyutáktól, mert ahová te

mész, ott már csak hasonszőrűek lesznek!

Mit is jelent ez? Azt, hogy eltérően e legalsó tartománytól, a tréning tereptől vagy tanuló színpadtól, ahol

boldog-boldogtalan (na, értjük már, mit is jelent ez valójában?) együtt nyüzsög, a testnélküli periódusunkban

kizárólag a sajátunknak megfelelő rezgéstartományhoz illő lelkekkel leszünk. Nincs kutyulda, nincs

áldemokrácia, mindenki a neki megfelelő helyen van. Ott kizárólag az energiaminőség a mérvadó, az egyes

lelkek az övékétől eltérő rezgésszintre egyszerűen energetikailag nem jogosultak (nem tudnak) belépni.

A halál tehát nem egyéb, mint a legsűrűbb test, a felsőruházat levetése. A testhez, illetve az e testhez

rendelődött egyszeri inkarációnkhoz szükséges legelső identitásunk (személyazonosságunk) a halált

követően valamennyi idővel eltűnik (ez kb. három nap, ezért ennyi ideig régen nem temették el a halottakat.

Van, hogy „tetszhalott” állapotból még vissza tud térni a lélek, hisz ez alatt még nem oldódott el a fizikai

kötelék, melyet „ezüstfonalként” szoktak lefesteni). A jelen életünkhöz kötődő egó egyre halványodik, majd

megszűnik, feloldódik. Pont úgy nem fogunk rá emlékezni, mint a leszületést követően az előző állapotra, se

a test nélkülire, se az előző testi életünkre. Ennek természetesen komoly oka van: minden élet legyen

egyszeri, hisz megismételhetetlen! Ne a múltra fókuszáljunk soha, hanem a jelenre. A mostban lenni a

legnagyobb spirituális tanulás célja, miért is lenne „normális”, ha akár itt, testben, akár már test nélkül ne a

jelenre figyelnénk, hanem egy állandó visszanéző fájdalomban az elmúltakon rágódnánk? Ez teljesen

ellenkezik a Mesterek alapvető tanításaival is, ahogy Jézus mondja: aki kezét az eke szarvára teszi, de hátra

néz, nem méltó a Mennyeknek országára.

Miért kellene fájdalommal gyötrődni elmúlt életén bárkinek? Illetve életein, hisz akkor e logika alapján

minden egyes előző életének fájdalmait egyszerre viselnie kellene! Nézni vég nélkül elmúlt életünk, életeink

filmkockáit, sóvárogva otthagyott szeretteink után? Rágódva tehetetlenül az elmulasztott lehetőségeken?

Ezt nem kívánhatjuk senkinek, magunknak sem! Ez tudom, hogy fájdalmas lehet azoknak, akik a

zsidó-keresztény tanítások alapján abban reménykednek, hogy elveszített szeretteik, megtartva földi

egójukat, ugyanazzal a tudattal, emlékekkel, érzelmekkel várják őket. Bele se gondolnak, hogy ez milyen

elviselhetetlen lenne szeretteiknek.

Nem, a test levetése után ránk hull a lepel, fátyol takarja el a magunk mögött hagyott létet. Eloldódunk a

földi identitásunktól. Hisz az egó kifejezetten az egyes életekhez, a testben lévő részünkhöz kötődik, ha ez

megszűnik, ez az ego-tudat is megszűnik.

Az egész „evilág-túlvilág” képzetünk illuzórikus, és elképesztően materialista. Jelenlegi logikai

rendszerünkben feltételezzük, hogy e földi testünkben élt élet a legfontosabb a teljes létezésben, az itt és

most felöltött testünkhöz lesüllyedt tudatunkban szerzett érzelmeink a legfontosabbak és egyáltalán, a

legcsodálatosabb az összes létezési sík közül e földi, hisz ezért remegünk, ezt félünk elhagyni. Az eddigiek

alapján legalább tegyük már fel a kérdést: mi van, ha pont mindezeknek az ellenkezője a Valóság? Én azt

szoktam mondani kezdő útkeresőknek: mit gondolsz, ha itt van e tartományban a legszebb élet, Isten miért

nincs csak itt, ugyanilyen sűrűségben? Lehet, hogy tud valami jobb helyet és formát, nem? A legtöbb, mint

tehetünk, imáinkkal (nagyon magas töltetű energia) segítjük őket saját, egyéni boldogulásukban.

Talán ezekből egyértelmű, nem a saját halálunk a legnehezebb, hanem az, hogy az átlényegüléssel a jelen

életben kialakult érzelmi kapcsolatokat el kell engednünk. Ez nagyon nehéz emberileg! Ám gyorsan

gondoljunk csak bele, hány hasonlón mentünk már keresztül, hányszor voltak már gyermekeink, szerető

társaink előző életeinkben, akikhez ugyanígy ragaszkodtunk, mint a mostaniakhoz – és mégis itt vagyunk.

Ezek a nehézségek és fájdalmak addig élnek, míg elkülönültek vagyunk a Mindentől. Ha abban feloldódunk,

megszűnik az összes gyötrelem, hisz együtt leszünk minden szerettünkkel, bár emberi, individuális ésszel ezt

most ne is próbáljuk elképzelni, hogyan. Ez lehet, nem hangzik nagy vigasznak most, ennyire „távol térben és

időben” a Nagy Átlényegülésünktől, de azért zsákba macskát sem árulhatok. Valahol az egész nagy

vállalkozásunk, hogy eljutottunk az Univerzumnak ebbe a tartományába, ahol a „legmesszebb” vagyunk e

Feloldási ponttól, az Egységtől, és teljesen elkülönült identitással létezünk: erre soha egy Mester sem

mondta, hogy tánclépések könnyed sorozata. Természetes hát, hogy ez az út tele van nehézséggel,

emberileg gyötrő érzelmekkel.

Azonban, és emberileg talán ez a legelfogadhatóbb, legvigasztalóbb a körforgásban: a mély szeretet,

mely kapocs volt köztünk és egy másik lény közt bármelyik inkarnációnkban, bennünk marad, mindörökre!

A szeretet rezgése a lehető legerősebb, ha szabad ily sután körülírnom. Akit „tiszta szívvel” szeretünk, azzal

egy olyan különleges, elsődleges - azaz mágneses kötés- alakul ki, mely szó szerint elszakadhatatlan. Kis

kitérőt tennék, mert két szempontból is ideillik egy nagyon fura tanítás.

Mit jelent a tiszta szív? Egyetlen egy személyes párbeszédem volt Sai Babával, már testi eltávozása után.

Soha nem kerestem, nem is foglalkoztam vele különösebben, és nem voltam abban sem biztos, hogy

maradéktalanul „szimpatikus” (azaz értem-e, egyet értek-e vele, egy hullámon vagyunk-e) mindenben. Ám

elfogadtam, hogy sokaknak valóban sokat segített és sok olyan barátom volt, aki közvetlen tanítványa volt

Babának. Egyszer, teljes megdöbbenésemre, egy kora reggel mintha két szememmel láttam volna az ágyam

végén ülni. Időm sem volt ezen megdöbbenni, mert köszöntött és a lényegre tért. Egy szívességet kért tőlem

(ez rém sután hangzik, pedig így mondta). Na, ezek után már azt se tudtam volna úgysem, melyiken

döbbenjek meg jobban! Egy kedves tanítványának akart üzenni egy szakmai-módszertani javaslatot (az

Alapvető Emberi Értékek oktatási programként való akkreditálásához). Akkoriban együtt munkálkodtam azzal

a hölggyel más feladatokban, és jómagam szakmailag jártas voltam egy andragógiai módszertani kérdésben,

amit Baba annak a kedves tanítványának próbált mélyebben elmagyarázni, így logikusan ehhez az én

közbenjárásomat kérte. Szóval, miután elmondta a kérését, természetesen én nem hagyhattam ki ezt a vissza

nem térő ritka alkalmat és megkérdeztem pár dologról a véleményét, ami akkoriban engem éppen

foglalkoztatott. Beszélgetésünk végén kaptam, útravalóként, a következő tanítást. Megkérdezte, mit jelent

nekem a tisztaság. Én kezdtem volna sorolni, de hamar leállított és ezt mondta. Mit jelent csodálatos magyar

nyelveteken az, hogy tiszta szívvel? Már rá is vágtam: teljes szívvel.

Bizony, a tiszta szív nem egyéb, mint a beteljesedett szív. Beteljesedett. Ízlelgesd, kérlek a valós jelentést.

Két ember között, amikor maradéktalanul a legtisztább kapcsolódásban voltak (kérlek, ezt is most magadban

feltétlenül bontsd ki, mélyítsd el és rögzítsd, amit számodra ez jelent! Nem akarom, hogy az én fejtegetéseim

rögzüljenek benned.), speciális, magnetikus kötődés alakul ki, mely az egyén teljes, azaz „örök” individuális

létében megmarad! Most egyelőre ebből nekünk annyi lényeges e témához, hogy e szó szerinti mágneses

kapcsolat nem szakad meg két „egybeforrt szívű” ember között (nem feltétlenül társkapcsolatról van szó,

sőt!). Ez a mágneses erő lesz az, amely adott esetben, majd a következő életeinkben való esetleges

találkozáskor, vagy persze bárhol, bármilyen formában az Univerzumban „megmagyarázhatatlan emlékeket”

kelt bennünk. Figyelem: nem a szokványos emlékeket, nem valami tudatos visszaemlékezést írok. Érzetek,

amiket magunknak sem tudunk megfogalmazni. Amikor magunk sem hisszük el, hogy „valahonnan pedig

ismerjük”, pedig semmi konkrét kapcsolódásunk nem volt mondjuk a jelenlegi életünkben. Persze soha

semmiről nem állítom, hogy csak ez vagy az lehet bármilyen jelenség. Nagyon valószínű, hogy ha ezt érezzük,

valóban valakivel találkoztunk, aki valamikor előzőleg nagyon közel állt hozzánk. Ha nem, akkor valaki, akire

emlékeztet. Ilyenkor nem az agy, az elme emlékszik, hanem kizárólag a „szív”.

Az, hogy ez a mágneses kapocs mikor jelenik meg esetleg tudatos jelekkel is, az az egyének saját

tudatszintjétől függ. A sejtéstől a konkrét emlékképekig bármilyen skálán manifesztálódhat.

Amikor én a születés és halál körforgásáról tanítást kaptam, még nem voltak a mai számítógépes világ

újraírható lemezei, a pendrive-okról nem is beszélve, csak a floppyk. Ezért nekem akkor úgy magyarázták,

hogy minden apró jelünket (rádióavagy egyéb, elektromos-mágneses jelünket), egyfajta átkonvertálással

persze (nem ismerjük a végső „formátumot”, vagy „kiterjesztést”) egy floppy-lemez funkciójú „mágneses

korong” (anyagmentes!) rögzíti. Ez mindenkinek a saját Élet Könyve.

Ilyen egyéni mágneses adathordozója van minden identitással rendelkező tudatos lénynek az egész

Univerzumban! Ezt hordjuk magunkkal, akárhol, akármilyen léttérbe is érkezünk – ahogy látjuk majd a könyv

további részeiben. Ez egyfajta multidimenzionális útlevelünk vagy „személyi azonosítónk”.

A karmikus életekhez ez alapján, az itt található adatokból épül fel a testi DNS-ünk, ez szervezi a sorsunkat:

milyen egészséggel fogunk testet kapni, milyen neműként, milyen családi szövetbe, milyen nagy feladatokkal

fogunk szembetalálkozni. Majd, kilépéskor (halállal) ezt összeveti a „rendszer”, mármint a hozott feladatokat

és az abszolvált, elvégzett, megvalósított munkát, és kapunk egy eredményt. Ez lesz a kiinduló pontja a

következő megtestesülésnek.

Még nagyon sok részlet előttem is homályos ezzel kapcsolatban (de nem baj, hisz még szeretnék sok-sok

könyvet írni, hagynunk kell valamit máskorra is), de annyit tudok, hogy ez az „floppy” valamilyen módon

kapcsolódik a homloklebenyünkhöz, illetve az ún. harmadik szemhez (és ezzel persze a tobozmirigyhez,

agyalapi mirigyhez, hypotalamuszhoz, de végső soron az egész agyhoz). Hisz mit mondunk, ha valami valakiről

egyértelmű minden titkolózása ellenére: „a homlokára van írva”!

Bizony, a „látók” pontosan ezt a floppyt, mágneses mezőrészt képesek (így vagy úgy) olvasni, dekódolni.

Ez a „bizonyítványunk” nem eldugható, mindig az orrunk előtt van, nyilvános (hú, de jó, hogy még nem minden

ember képes leolvasni, ugye?). Magasabb tudatosságú lények is innen tudnak rólunk annyi mindent – bár

„látni” ennél többet látnak belőlünk. Amikor ránk néznek, az adathalmazokon kívül az egész energiatestünket

látják, annak színét, harmonikus vagy zavaros kapcsolati ábráját, mindent.

Ebből a gondolatátvitel is igen érthetővé válik, és szép lassan rádöbbenünk, amiket csodáknak nevezünk,

nagyon is kézzelfogható, racionális dolgok (mármint elismerem, lesznek, akiknek ez azért még nem annyira

evidens és racionális), de látjuk, tudományosan is leírható minden „megmagyarázhatatlan” működés.

Tehát, a tobozmirigy aktiválása alapvető ahhoz, hogy egy nagyot ugorjunk a kozmikus képességeink

visszaszerzésének útján.

Így még sincs minden veszve- nyugtathatjuk meg magunkat. Van és nincs végleges elválás. Ha nem is oly

módon, ahogy ezt a közhit véli, de a nagyon erős, teljes, azaz tiszta szeretetkapcsolatokkal örökre

egybekötjük magunkat szeretteinkkel. Legyen ez mindannyiunk vigasztalására.

Az elválások azonban ettől függetlenül mindig nehezek és fájdalmasak. De ez a lényege a Lélek

fejlődésének. Ezek csiszolnak, és végső soron, pontosan az elválások, elszakadások juttatnak el oda egy

Lelket, hogy: elég volt! Az egyre halmozódó fájdalma késztet mindenkit arra, hogy Istenhez kiáltson

segítségért. Hogy észrevegye, valami nincs jól.

Hát bizony nincs! Nem állandó síkja ez az embernek. Amikor rádöbben az élet „értelmetlenségére” és

elege lesz az átmenetiségből (ahogy e tudatszinten mindezt érzékeli) felnéz az Égre és fájdalmában, akár

tébolyában olyan erővel akarja megérteni a Lét értelmét, hogy a fájdalom ütötte résen át beérkeznek hozzá

az eddig ismeretlen másdimenziós rezgések. És egy csodálatos új spirális körbe lép a Lélek. A halál nagy

misztérium, az egyik legnagyobb beavató. Ekkor érti meg, ha még nem is az elméjével, hogy a boldogság

nem ehhez a síkhoz, az állandó kötések és feloldások síkjához kapcsolódik, ahol „még elvehetik tőle”. Elindul

végre a boldogságkeresés útján, amin majd megérti, hogy ez az elkülönültség ideiglenes állapotának

feloldása lesz, az Egységben, a töltésmentes nyugalmi „pontban” a végső Boldogságban.

A „bátrak” jutalma, akik mertek őszintén, tiszta szívvel szeretni, a végleges szeretetkapcsok, amik

megmaradnak számára. Akik még erősen szeretni sem mertek, azok magányosan, erős mágneses

kapcsolatok nélkül „lézengenek” mindaddig, míg valamelyik életükben végre megnyitják a szívüket egy másik

ember felé, és ezen az első résen majd lassan beszűrődnek az egyre tisztább rezgések. Dereng már? – kérdi

őstudásunk egy közmondás formájában.

Mielőtt itt továbbmegyünk, nagyon fontos az élet szó sokszoros jelentésének tisztázása.

A hétköznapi szóhasználatban életnek nevezzük az e világban, azaz a látható, érzékelhető tartományban,

testben eltöltött időnket. Látjuk máris, ez egy nagyon sok feltételhez kötött, behatárolt értelmezés,

kiemelten a testi időszakunkra vonatkozik csak. Ezen aspektusból elmondhatjuk, hogy ez egy teljes

mértékben materialista értelmezés, tehát hívő embernek ezen azonnal túl kell lépnie. Jézus igen sokszor

kiigazította az embereket, amikor szájukba rágta, hogy „aki meg akarja menteni életét, elveszíti, és aki

elveszti, az megtartja”, utalva a fatális félreértelmezésre. Azaz, akik a testi léthez foggal-körömmel

ragaszkodnak, a „test dolgaival”, azaz a világi hívságokkal törődnek, arra figyelnek a lényegi dolgok helyett,

nem látnak túl e körforgáson, azok „elveszítik életüket” szellemi értelemben. Jézus tanításában az élet nem a

születéssel kezdődik, és nem fejeződik be a halállal! Életfontosságú, hogy átírjuk magunkban az élet

értelmezését, és az eddigieket valamint a következőket e valós értelmű életjelentéssel újragondoljuk, mert

addig teljesen fals képzetünk lesz a halálról is. Kérlek most, egy elcsendesült percben, gondold végig, e

kiszélesített perspektívában: mi a Te Életed értelme? Hajtóereje? Testi életet élsz vagy van Életed az életen

túl is?

Nem tévedésből és nem viccelődésből mondta Jézus a halott leány feltámasztásakor a szülőknek, hogy

nem halt meg, csak elaludt. Higgyük el, nem az orvosi diagnózist helyesbítette, hanem hatalmas tanítást adott

a szülőknek! Az alvást kis halálnak is szokás nevezni, és valóban, amit mi innen halálnak nevezünk, az nem

egyéb, mint a Fényben, az aktivitásban elfáradt lélek pihenési, regenerálódási időszaka, azaz az éberlétből

nézve alvási fázisa. Azonban, még a napi alvásunk is a legaktívabb időszakunk a „másvilágon”, Istennel, szó

szerint más síkokon. Nagyon-nagyon sokféle álomfajta van, a tudomány, de a modern szakralitás még csak

meg sem kezdte a mély feldolgozásukat. Nyilvánvalóan, az álmaink is a tudatszintekhez kötődnek, tehát

ahány tudatszintű ember álmodik, annyi féle álma van, hisz annyiféle tartományba „emelkedik” az elmétől

megszabaduló éjjeli lényünk. Ahogy a testünk is többrétegű, ehhez hasonlatosan a legkönnyebb elképzelni az

álomfajtákat is. A „legsűrűbb”, a biológiai test-fókuszú emberek álmait ún. „feldolgozó” álomnak nevezzük,

ezek a leggyakoribbak. Beszűrődik a mindennapi rutin, ismerősök, problémák és egyéni szinttől függően

színeződnek át. Az ún. „jós” álmok, archetipikus misztikus elemeket magába szövőmegrázó, napokig-hetekig

vagy évekig bennünk maradó álmainkat már nem a hasadt énünk „álmodja”, hanem magasabb tudatunk! „Ő”

ilyenkor tanítja a kis-ént, üzen, magyaráz, segíti stb. Ezeket érdemes lejegyeznünk, figyelnünk, mert

sorsfordító lehet, ha értelmezni tudjuk. Ami ezeken felül van, az már nem álom, hanem aktív

tevékenykedésünk más síkokon, erről e könyvben még nem írnék részletesen, mert csak alapossággal

szabad ismertetni, egyébként félreérthető és megzavaró lehet sokaknak. Nagyjából idesorolható, amit

asztrális utazásoknak neveznek, ám ezek a tapasztalatok is igen sokfélék, érettségtől és gyakorlástól

függően viszonyítás kérdése – mint minden persze. Bizony van, hogy még a mindennapi élet értékrendje

szerint is sokkal több „munkát” tudunk elvégezni egy-egy asztrális tevékenységgel, mint éber

agyhullámokkal. Ez lebontódik akár egészen a mindennapi életünk problémáinak megoldásáig is, hisz valóban

„rálátunk” mindenre! Tehát leszögezhetjük, hogy teljesen helytelen az ébrenlétet aktívnak, az alvást

passzívnak nevezni, ez kizárólag viszonyítás kérdése – mint minden.

Ennek fényében most már bátran megállapíthatjuk, hogy a születés és halál valójában semmiben nem

különbözik, tekintve, ha innen elmegyünk, akkor valahová megszületünk, ha onnan ide térünk, akkor ott

„halunk meg” és itt megszületünk. Részemről én „szűkebbnek” tartom a testi létet és szabadabbnak a

testnélkülit, ennyiben izgalommal, sokszor boldogan készülődök minden nap a nagy átlépésre! Ezt persze

orvosoknak nem árulom el, mert bajba kerülnék, a jelenlegi általános tudatszintű világban.. Ám csak biztatni

tudok bárkit, olvasson érett beszámolókat, tanításokat a halálról. Érdemes a tibeti szemlélettel

megismerkedni, ám áldani tudom a nevét a magyar pszichológusnak Polcz Alaine-nek, aki többek között

alapítója volt a Hospice mozgalomnak, így szeretettel ajánlom könyvét, melynek címe Ideje a meghalásnak.

Nagyon nagy segítség gyászolóknak, haldoklók családtagjainak, és leginkább saját felkészülésünk végett

mindenkinek. Fontos tanulás az is, mi magunk mit tudunk konkrétan segíteni egy haldoklónak testi, lelki és

szellemi szinten, ha felkészültek vagyunk. A haldoklás, a halál egy igen erős dimenziókaput nyit meg, az egyik

legmagasabb szintű beavatás nekünk és a haldoklónak is, ha felkészülten segítőként közreműködünk. Tudom

ajánlani, hogy jelentkezzünk valamelyik Hospice szervezetnél, és kérdezzük meg, miben tudnánk segíteni

önkéntesként.

Jómagam az esküvőm után másfél hónappal vesztettem el az akkor negyvenhét éves, gyönyörű

édesanyámat. Úgy alakult, hogy utolsó napján teljesen egyedül maradtam az ágya mellett. Mondanom sem

kell, hogy teljesen tudatlan és felkészületlen voltam, és majdnem sokk alatt a félelemtől. Pontosan

felismertem a meghalás fázisait. A tehetetlenségem és tudatlanságom ellenére, de valószínűleg az égető

vágytól, hogy vele maradjak, megdöbbentő „információk” érkeztek és segítettek nekem, hogy valamelyest

mégiscsak támogassam anyukámat az átlépésben. Ugyanakkor az utolsó félórája elől megfutamodtam. Ha

akkor bárki ott van velem és csak egy pillanatra megfogja a kezem, képes lettem volna végigkísérni. Évekig

lelkiismeret furdalásom volt, hogy szó szerint elfutottam. Fél óra sem telt el, már hívtak a kórházból, hogy

elment. Annyit ki tudtam könyörögni, hogy tartsák ott és visszarohantam. Egy szál vörös rózsát még

„átadhattam neki” és ott helyben bocsánatot kérhettem, amiért cserbenhagytam a legutolsó percekben.

Akkor még nem tudtam, hogy ő teljes éberséggel élte ezt végig.

Annak, hogy mellette voltam hetekig és az utolsó napon, nagy áldás volt a gyümölcse. Állítom, hogy ez volt

szellemi megnyílásom, igen korai felébredésem katalizátora, mert a következő hónapokban kezdődött az az

új, többdimenziós életem, melyben azóta is élek. Én ezt soha nem akartam, hisz nem is hallottam senkitől,

hogy ilyesmi létezik. Soha azelőtt életről-halálról, Istenről, más síkokról nem gondolkodtam, nem léteztek

számomra. Nem olvastam ilyen témájú könyveket, akkoriban ezoterikus tanfolyamok nem nagyon voltak.

Egyszer csak, édesanyám távozását követően megtörtént. Ígérem, egyszer megírom „beavatódásom”

történetét, mert tudom, sokaknak segítene abban, hogy a sokszor ijesztő testi tünetektől, melyek hosszú

időn át kísérik átalakulásunkat, ne ijedjenek meg.

A karmikus ciklusokon belül tehát van éber és alvási ciklusunk - földi értelemben! Azonban, ha szellemileg

felébredünk, feje tetejére áll az egész! Amikor a Fényben éber tudatúak vagyunk, akkor vagyunk a

Teljességtől, Valóságtól elzárva, szellemileg, Jézus példáiban ekkor vagyunk halottak. Testi mivoltunkban, a

testi életre figyelve vagyunk a legtávolabb Istentől, azaz az Élettől. Amikor szellemileg felébredünk, rájövünk,

aludtunk eddig, halottak voltunk, bezáródva egy szűk tartományba. Aki elkezd Isten szerint élni – azaz

valóban Élettel megtelni - elkezd elvágyódni e világból, e szűk szegmensből. Személyesen tapasztaltam

felébredésem után még évekig, hogy amikor a korábbi „bezárt” életemre gondoltam, valóságos fulladások

jöttek rám. Szó szerint klausztrofóbiás voltam a „kockába zárt”, csökkent energiatérben élt életemtől. Mintha

egy koporsóban feküdtem volna – itt, a legnagyobb „életforgatag” közepén.

Szerintem nem csak nekem volt felébredésem előtt az a legfélelmetesebb a „halállal” kapcsolatban,

ahogy elképzeltem „magamat” egy koporsóba zárva. Ebben többlépcsős buktató van, remélem, már nem kell

részleteznünk! Lényege ennek a halálfélelemnek a „magam” azonosítása a testtel. Tehát, aki fél a haláltól, az

most gondolkodjon el, nem kellene-e még kicsit dolgoznia a valós ön-tudatán? Ugyanis ez esetben még nem

tapasztalta meg a testen kívüli létezés valóságát (spontán, azaz baleset, súlyos betegség, halál közeli állapot,

avagy meditáció/révülés útján), amikor én-tudata bizony tökéletesen működik elszakadva a test-tudattól. A

kozmikus, halhatatlan tudatunkat meg kell ismernünk és össze kell vele nőnünk fokozatosan, gyakorlatilag ez

az inkarnációk lényege. Ugyanis a testi bezártság képzete mellett a „tudat-vesztés” a halálfélelem valós oka.

Ha megtapasztaljuk, hogy a Tudat nem azonos a jelenlegi testhez tartozó ideiglenes identitásunkkal, akkor a

halálfélelem teljes mértékben megszűnik! Nem úgy, hogy nem félünk, hanem megszűnik számunkra létezni a

halál kategóriája! Óriási szabadság ez, így élni testben ezt követően! Igazából, csak így érdemes!

Sokan azt hozzák fel a re-inkarnáció (újra testet öltés) ellenében, hogy ha igaz lenne, akkor elvesztenék

jelentőségüket az egyes megtestesülések. Ez egyáltalán nem igaz. Azok a szeretteink, akikkel most vagyunk,

ugyanilyen formában, ugyanilyen formációban (kapcsolati hálóban, kötelékben) sose leszünk még egyszer

együtt! Mi magunk sem lehetünk még egyszer ugyanilyenek. Minden élet, minden testet öltött

lélek(darabunk) egyszeri és megismételhetetlen! Sőt, én azt vélem (saját tapasztalat is), hogy ha ezt sikerül

egyszer felfognunk és megértenünk, megugrik az érzékenységünk az élet, a Lét, minden egyes pillanatának

az értékelése iránt. Lelkünk ugyanis ahogy egyre finomodik (szó szerint, hisz egyre finomabb, tisztább

hullámtartományokat integrálunk magunkba a fejlődéssel), egyre fogékonyabb lesz a kifinomult, „lágy”,

„melankólikus”, „kék” jelenségekre. Anyagba záródott lelket ritkán tölti el eufórikus boldogság például egy

madárdal, egy érző kutyaszem, egy csodás naplementei látvány- és illatfuvallatra! Észre sem veszi. Ezek már

olyan rezgésekkel bíró mozgások, amikre finomodás során tudunk ráhangolódni. Utunk, finomodásunk során

el lehet érkezni olyan tudatszintre, amikor a környező univerzum folytonos mozgás-szövetéből az egyszerre

hozzánk érő hatások (jelek) egy izgalmasan értelmes együtt-hatássá válnak. Én úgy tudnám leírni ezt, hogy

szinte érezzük a látható-érzékelhető történések mögöttes energiaszövetét (mint egy hálózat), azok

kapcsolódásait. Hihetetlen élmény! Mesés, varázslatos pillanatok ezek. Törekedjünk arra, hogy ezek a

mennyei, angyali pillanatok mindig egyre hosszabbak legyenek, ki tudjuk tolni az érzékelésünk határait! Ehhez

az életmód-váltásunk összessége szükséges, és általában földi időben azért nem rövid gyakorlás kell hozzá.

Manapság sok „tanítást” hallani elveszett leláncolt, leszakadt, fogságban-rabságban tartott, avagy

megsemmisített lélekrészeinkről, mely sok emberben óriási (érthető) félelmet és zavarodottságot okoz. E

könyvben nem tudom sajnos most ezt részletezni, ám annyit megnyugtatásul mondanék: egy ilyen végtelenül

lebutított, szó szerinti értelmezésről fel kell emelkednünk, és egy széles perspektívából ránézni az

inkarnációs körforgásunkra. Ezek a „lélekrészek” nem egyebek, mint előző ciklusok identitásai. Az nyilvánvaló,

hogy amíg körforgásban vagyunk, ki-és belépünk e „világba” testet öltés végett, nem végeztük el, nem

fejeztük be az Eggyé válásunkat – hisz akkor már nem lenne szükség újabb testet öltésre. Ezek a „leszakadt”

darabjaink természetes részei a körforgásnak. Nem valami szörnyűséget jelentenek! A túlmisztifikált és

mágiával teletűzdelt „gyógyítás”, amit általában ajánlanak, nem egyebek egy „reinkarnációs” vagy

regressziós terápiánál. Ezzel nem feltétlenül lenne gond, bár jómagam nem tudok egyetérteni a manapság

divattá vált „előző élet kutatással”, tekintve, arra nem véletlenül nem emlékszünk, és aki nem érti, hogy

mindennek eljön a megfelelő ideje, az ne kutakodjon. Akinek és amikor szüksége lenne – kivételes esetben –

hogy emlékezzen, az emlékezni fog. Akinek meg nem kell, azt csak megzavarja az erőszakos „behatolás” a

fátyol mögé.

A lélekszilánkok divatos tanításaitól jómagam azért zárkózóm el, mert, bár valós, hogy léteznek e

„lélekrészeink”, de nem úgy, ahogy ezt ezen a redukált értelmezési szinten tálalják, másrészt a teljes

szóhasználat és magyarázat félelmet keltő, félreérthető. Erőszakos és tévútra vezető az egész

megközelítése, a teljes kép hiánya, valamint, hogy gyakran kéretlenül tárják fel arra még nem kész emberek

előtt és szintén félelmetes mágikus gyakorlatokkal akarják „gyógyítani”. Azok a „gyógyítók”, akik maguk is

ilyen szinten képesek csak átlátni a körforgást, el tudjuk képzelni, milyen hozzáértéssel és kifinomultsággal

nyúlnak egy másik ember életébe! Ajánlanám mindenki figyelmébe a tibeti ősi iratokban fellelhető

tanításokat a Világkirályról (Belső Föld vonatkozásában), aki saját maga soha nem avatkozott bele egy másik

ember karmájába (noha ő aztán megtehette volna hatalmánál és képességeinél fogva!), karmikus oldásokat

nem végzett, és óva intette még ezek gondolatától is tanítványait! Gondoljunk már azért bele picikét, egy

másik ember hogyan is tudna feloldani bármit az életemben? Isten nemde azért irányít vissza, hogy mi

magunk majd rájöjjünk és megtegyük. Az a helyzet kedves barátaim, aki más helyett elvégzi, az a „legjobb

segítő szándékkal” elveszi a másiktól a lehetőséget, megfosztja az életfeladatától! Persze nem véglegesen,

ehhez nincs hatalma, ám jól megnehezíti és összegubancolja a másik életszálait. De semmi gond, aki úgy véli,

hogy jobb, ha más takarítja el a saját szennyesét, meg is érdemli. Vak vezet világtalant, ahogy Jézus mondja,

és majd mindketten a gödörbe esnek. Mindkettő szerez magának egy kis extra házi feladatot a következő

életekre.

Manapság a tucatszám praktizáló alulképzett és szellemileg éretlen „gyógyítókat” a kozmikus alázatnak

(ami nem más, mint a bölcsesség), még a szele sem érinti. A kár (k-ár, azaz az Életfolyam /ká/ pocsékolásának

az ára) amit okoznak, hatalmas. De nem baj, majd megfizetik. Végül is, ilyen tanulások végett vagyunk itt,

tehát minden jól is van így.

Ugyanígy, az össze-vissza ködösített túlvilági jelenségek, a „halottakkal” történő kapcsolat is abszolút

racionálisan és egyszerűen megérthető.

E „floppylemez” tárol mindent rólunk. Egy halottidéző-, avagy látó spiritiszta hogyan is működik ez

alapján? Képes „olvasni” több-kevesebb biztonsággal egy-egy „eltávozott” floppylemezéről. Szó sincs

interaktív beszélgetésről! Egy meghalt szeretett személyhez az élő kérdező emocionálisan kötődik. Egy

informatikusnak szerintem nem okoz nehézséget átlátni, hogy két távoli memória (esetünkben számítógép)

„látja” egymást, ha mindkettő „online” állapotban van. Ez az online állapot emberek, lelkek esetében azonban

nincs a testi tudathoz kötve, ez egy élet során kialakult érzelmeink minőségétől függ. Ha kellő kód szerint

„íródtunk” be a másik ember „floppyjára” és így egy „állandó” címkéjűmentést kaptunk, akkor adatai között

mindaddig megmaradunk, míg valamikor ő ki nem töröl. Mindannyiunknak van egy kristálymagja, egy központi

és örök kódja, Magja, az egyéni mágneses adathordozónk „személyi azonosítójaként”. Amikor tiszta szívvel

kapcsolódunk egy másik teremtményhez, a másik adathordozójában rögzülünk. Ha az Univerzumban bárhol,

bármikor, bármilyen formában, testben, test nélkül egymás „hallótávolságába” kerülünk, a Magjainkon

keresztül „megismerjük” egymást. De ez túl messzire vinne most, ezzel most nem foglalkozunk. Tehát, ha

nagyon mély kötelék volt két lélek között, akkor összekapcsolódva maradnak. Ám hangsúlyozom: nem „ők”,

mármint az általunk ismert egyszeri identitások, hanem mindkettőjük esetében a „magasabb” én, azaz az

egyes inkarnációk felett álló énjük! Ezért, és csak ezért lehetséges különleges életek során, hogy egy új

inkarnációban felismerik egymást, bár a racionális elme erre semmiféle magyarázattal nem képes szolgálni.

Tehát, a „halottlátó” ezek alapján képes eljutni (természetesen nem mindegyik egyformán!) a hozzá

forduló illető „lemezével” összekapcsolt áttéten keresztül az elhunyt adataihoz. Az már más kérdés, hogy

saját tudatszintjével milyen mértékig és milyen tisztasággal képes ezt leolvasni, pláne értelmezni! Ha valaki

valamilyen okból igénybe veszi egy másik ember segítségét egy ilyen „olvasáshoz”, nagyon nagy sérülések

érhetik, avagy másik irányból egy rózsaszín nem létező illúzióban lesz része. Nagyon nagy körültekintéssel kell

megválogatnunk, milyen „tiszta” látóhoz fordulunk. Én leginkább arra biztatnék mindenkit, próbáljon ő maga

hozzáférni ehhez az adathordozóhoz, ha valamilyen okból annyira gyötrődik és képtelen valami tisztázatlan

kérdésre választ kapni másként, és erre szorul. Egyébként megjegyzem, hogy a gyötrődés bizony igen erős

szellem-emelő állapot, én mindig keményen meggyötrődtem minden tudásért, meglátásért, belátásért,

megértésért, megvilágosodott pillanatokért. Az a baj, a mai ember nem bír gyötrődni, nem akar megdolgozni

a jussáért. Ezért sokkal könnyebb a telefonkönyvből kinézni egy magát reklámozó jós vagy látó számát. Így

elmondom, bármennyire fájdalmas, mindenki pont azt fogja, amiért fizet. Könnyű megoldásért annak

megfelelő értéket kap majd. Senki, még egy tisztán látó sem képes a saját mélységünkig teljesen lejutni, a

legerősebb, leggyógyítóbb feloldást adni! Nincs külsőmegoldás, gyógyír semmire, ezt vagy megértjük, vagy

nem.

Persze, ez hatalmas munka, elismerem, de itt ismét egy olyan döntés van mindenkinek a kezében, amibe

nincs jogosultságom beleszólni. Bármit döntünk, az a saját életprogramunk és tanulásunk része lesz.

A legtökéletesebb persze, ha úgy élünk, hogy minden egyes pillanatban annyira tisztán tartjuk

kapcsolatunkat elsősorban szeretteinkkel, de lehetőleg minden lénnyel, hogy ilyen gyötrelmek ne is

adódjanak. Ez az egyetlen végső célja a téridős tanulásunknak, elérni ezt a szellemi tisztaságot-teljességet. Ez

az ideális, a végcél, így természetesen tisztában vagyok vele, hogy sokunknak sokáig még mindig csak cél. De

tartsuk észben innen kezdve, és ezzel is nagyon nagy lépést teszünk máris a tudatosodásban, a jövőbeni

kínok csökkentésében! Mert ez a fejlődésünk lényege. A spirituális tanfolyamokon is leginkább azt keresik,

milyen megoldást tanulhatnának az elrontott dolgok, folyamatok orvoslására. Miért nem azt keressük, hogyan

kell eleve nem elrontani az életet?

Eddigiek fényében talán jobban megérthetővé válnak a „poltergeist” jelenségek is. Minden energia, egy

gigantikus energiaszövedékben csücsülünk. Rezgéseink, amiket bármelyik inkarnációnk során keltünk,

létrehozunk (a gondolattól a cselekvésig) rögzülnek e nagy hálózatban. Természetesen, az adott rezdülésünk

adott intenzitásának, energiaerősségének függvényében. Tiller professzorék kísérleteinek felidézésével

gondoljuk csak végig, hogy mi is történhet, amikor egy adott helyen „szellemek” bukkannak fel? Ezek

rendszerint nem „normális” helyeken szoktak előfordulni: elme gyógyintézetek, börtönök, fogolytáborok,

vagy félelmetes ódon kastélyok: helyek, ahol egy valaha élt lélek valamiféle traumát, halálfélelmet élt át. A

félelem az egyik legerősebb energiatöltetű emberi érzelem – a másik a hatalmas boldogság – hisz

mindkettőbe akár bele lehet őrülni vagy akár bele is lehet halni (de ez megint egy újabb téma). Tehát valaha

egy óriási töltetű energia rögzült az adott hely mágneses erőterében. Ez, az intenzitásának függvényében

hónapokig, évekig, évtizedekig vagy akár évezredekig ott rezeg. Ha egy olyan ember kerül egy ilyen helyre,

ahol ő maga hasonlókon megy át, vagy elég, ha csak érzékeli és ezáltal félni kezd, akkor képes lesz

valamilyen szintig olvasni a tárolt információkat és ő konkrétan, mint amikor mi lejátszunk egy DVD filmet,

végignézi a valaha lejátszódott eseményeket. Nagyon hasonló módon történik, amikor egy szerettünket

látjuk „visszatérni”. Igazából a mi nagyon erős vágyódásunk az, ami „látóvá” tehet bárkit. Ez a mágneses

adathordozó, mellyel mi is össze tudunk kapcsolódni, a saját és az elhunyt adattárolójának közös

tartományából láthatunk vagy olvashatunk információkat, amelyeket aztán, teljesen tudattalanul – új

információként, mintegy „üzenetként” értékelünk. Tehát szó sincs arról, hogy az eltávozott „tudatos”

részével „beszélgetünk”, de érzékelni tudjuk, akár a holografikus kivetülésig is!

Ezzel együtt, semmilyen „alternatív” formát sem szabad kizárni, így az is lehet, hogy egy-egy magasabb

tudatosságú avagy extraszensz, vagy csak érzékenyebb ember az eltávozása után, speciális körülmények és

célok érdekében, képes tudatát fókuszálva tartani és „visszaemlékezni” az épp elhagyott életére (miért ne,

hisz vannak, akik képesek az előzőekre is emlékezni, bár nem általános!) és így képes lehet „élő” kapcsolatot

teremteni egy ittmaradt, hozzá erősen kötődő emberrel. De, nem ez az általános! A legtöbb esetben egy

„sima” energialeolvasásról illetve energetikai jelenségről van szó.

Azonban az is érzékelhető talán, mekkora a felelősségünk abban, hogy eltávozott szerettünk energiamezőjét

ne zavarjuk a fel nem dolgozott, elnyújtott gyász-fájdalommal. Szó szerint nem engedjük útjára, és idekötjük.

Ez neki nem jó! Ez pedig nagyon egoista, a saját fájdalmunkat nyalogatjuk, ahelyett, hogy őszinte,

érdek-mentes szeretettel támogatnánk az eltávozottat a jelenlegi közegében. A mi fájdalmunk nagyon nehéz

energia-teher számukra. Mivel már nem lehetséges „visszacsinálni” semmit, az egyetlen kozmikusan érett

hozzáállás a tudatos elengedés. Ez nem könnyű, sőt, embertelenül nehéz.

Egy átlagos „halott” nem emlékszik tehát semmire az itthagyott életéből, a fátyol nem a születéskor hullik

ránk, hanem a befejezés után, illetve az „elszámolást” követően. Nincs konkrét információm egyelőre, hogyan

is zajlik ez a számadás, de valószínűsíthetően a csodálatos magyar nyelvünk a kulcs, azaz: szó szerint számok,

kódok összegzésével. Valószínű, hogy több fázisból áll. Még a haldoklás során (a halál minőségének és

lefolyásának formája függvényében) elkezdődik a legtöbb esetben, mielőtt „kilehelnénk a lelkünket”.

Nagyon sokan számolnak be arról, ahogy lepereg életük filmje, másodpercük töredéke alatt vagy a

mentőautóban, pont, mintha egy mozivásznon néznének egy filmet. Ideje lenne felkészíteni mondjuk a

mentős vagy kórházi személyzetet arra, hogy ezt a ciklust érzékeljék és valahogy jobban kezeljék, mint most.

Ugyanis sokan elmondják azok közül, akik visszatértek a halálból, hogy mennyire dühítő és zavaró számukra,

ahogy ilyenkor a szakszemélyzet kiabál, vagy őt „rángatják” avagy akár róluk bármiféle megjegyezést

tesznek abbéli tudatlanságukban, hogy úgysem hallják. Ahogy a születéskor is nagyon számít a kellemes,

nyugodt környezet, úgy a haldoklás pillanataiban is. Tudom, ez messzire vezet, hisz jelenlegi törvényeinkben a

test mindenáron való „üzemeltetése” kötelező, pedig nem lenne szabad vakon ezt követni. Nagyon sokszor

egyáltalán nem az injekció hozza vissza a lelket, hanem a nyugalomban végignézett számvető életfilm, melyet

viszont sokszor éppenséggel akadályoz a „jószándékú” egészségügyi törvény okán az orvos. Ha az

emberiség megértené az életet és a halált, egészen másként viszonyulnánk mindenhez: értékesebbé

tennénk az élet perceit és engednénk a halált saját ritmusában jönni-menni. Ha kevesebbet avatkoznánk e

kozmikus forgatókönyvbe, legtöbbször minden, élet és halál szebbé válhatna. De amint az életben, úgy a

halál idején is kizárólag a testtel vagyunk képesek törődni – pedig pont ez az, amit senki nem vihet magával.

Tapasztalható, hogy sok haldokló közvetlenül az eltávozása előtt „felélénkül”, „jobban lesz”, és képes

elbúcsúzni. Ha szükség van rá, az elengedéseket, bocsánatkérést illetve megbocsátásokat ekkor még el

tudjuk végezni – és ez hihetetlenül nagy minőségi ugrásunk lehet! A tiszta szívű bűnbánás, a hibák

felismerése, esetleges korrigálása (ekkor szoktak lóhalálában elszalajtani például egy-egy megsértett

ismerősért, családtagért, a haldokló kérésére) felbecsülhetetlen értékű. Amikor Jézus arról tanít, hogy még a

gyilkosnak is megbocsáttatnak a bűnei, ha megbánja és nincs különbség, hogy mikor javul meg az illető, a

halálos ágyán vagy húsz évvel korábban, egy egyszerű energetikai képlet. Ebből a szempontból mindegy,

mikor kerül fel a „jel” a mágneses aktánkba, mikor írjuk bele az Élet Könyvünkbe.

Azonban, fontos tudnunk, hogy a parlagon hagyott éveink, amikor már tehettük volna a jót, amikor tovább

építkezhettünk volna egy idejében kiigazított (megbánt) számadással, újjászületéssel, már nem behozható.

Tehát nullázódhat a „bűn”, de az elszalasztott pozitívumokat már nem áll módunkban pótolni abban az

életben. Ezért, amikor tanítványai is zúgolódtak és értetlenkedtek emiatt az „igazságtalanság” miatt, hogy

egy élete végén megtért „gyilkos” miért kaphat ugyanolyan zöld utat, miért „moshatja magát” tisztára, Jézus

ezt válaszolta: de ti már egész életetekben megkaphattátok Isten segítségét, már élvezhettétek mindazt a

jót, amitől az az ember az utolsó leheletéig elzárta magát. Ne zúgolódjatok tehát!

A köztes létet tekintsük egyfajta szanatóriumnak, amikor pihen a lelkünk. Nem szeretném, ha félreértene

bárki, de számomra a halál a legizgalmasabb misztérium. Egy ideje kifejezett boldogsággal készülök a nagy

Belépőre. Igen, számomra az belépés lesz egy nyugalmas tartományba. Nem tudnék többet kívánni senkinek,

mint hogy tudatosan, felkészülten, áldott lelkiállapotban lépjen át, térjen „örök” nyugalomra. Az idézőjel

fontosságát remélem, már senkinek nem kell magyaráznom, aki eddig velem tartott a könyv lapjain!

Nincs rosszabb annál, ahogy a mai ember retteg a haláltól, ahogy a haldoklókat kezeli a társadalom, a

család. „Élj úgy, mintha ez lenne életed utolsó napja” – így hangzik a közismert híres mondás, mégis igen

kevesen teszik. Gondolja végig mindenki, mire mennyi időt, energiát fordít az életében abból, amit magával

vihet majd odaátra? Mit teszel annak érdekében minden napodon, minden percedben, hogy jellemed

formálódjon, rezgésed emelkedjen, hogy az átlépéskor szépen csiszolt gyémánt légy? Hogy ne legyenek

rendezetlen, fájdalmakkal teli kapcsolataid?

Semmi egyebet, mint a lelked rezgését viheted magaddal. Ehhez mérten „érdemes” bármi egyébbel

foglalkoznunk. A valóság ezzel szemben, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ennek szöges

ellentéte. A mai emberek túlnyomó része bármi mást fontosabbnak tart a lelke csiszolásánál. Még egy ránc

vagy egy nagyobb számla miatt is jobban aggódik, mint azért, milyen rezgéseket rögzít majd Élete Könyve.

Ma divatos ökolábnyomunkról beszélni, ami dicséretes. Vagyis, arról, ki milyen ökobarát életet él, avagy

herdálva feléli az anyagi- és természeti erőforrásokat, mennyire szennyezi környezetét.

Ugyanígy, alkossa meg mindenki saját Kozmikus Lábnyomát. Vajon milyen rezgéseket, minőségeket enged

kiáradni magából, életéből, cselekedeteivel, gondolataival az Univerzumba? Tisztítja, avagy szennyezi?

Elherdálja avagy jól hasznosítja az Univerzum erőforrásait? Mennyi salakot és szemetet hagy maga után?

A földi szemeteszsákunkat pénz ellenében elszállítja a tisztasági vállalat. De a szellemi szemetét

mindenkinek saját maga után kell eltakarítania – előbb vagy utóbb. A legjobb, ha ma elkezded a takarítást.