Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola

Hittanári Szak

László Levente

Az abortusz erkölcsteológiai megítélése

Diplomadolgozat

Témavezető: Takács Gábor

Pécs, 2004

Tartalomjegyzék

Előszó 5.o.

1. Az abortuszról általában 7.o.

1.1. Fogalmi tisztázás 7.o.

1.2. Az abortusz régen és ma 8.o.

1.3. Az abortusz fajtái, módjai 10.o.

1.3.1. A spontán vetélés 10.o.

1.3.2. A művi vetélés 11.o.

1.3.2.1. Az „alulról” végzett abortuszok 11.o.

1.3.2.2. A mérgezéses abortusz 12.o.

1.3.2.3. A „felülről” végzett abortuszok 12.o.

1.4. Az abortusz következményei 12.o.

2. Érvek az abortusz ellen 15.o.

2.1. Az ember méltósága és az élet védelme 15.o.

2.1.1. A Szentírás és az Egyház tanítása az emberi élet védelméről 16.o.

2.1.2. A személyes emberi élet kezdete 20.o.

2.1.3. Az orvostudomány álláspontja 22.o.

2.1.4. A teológia álláspontja 22.o.

2.1.5. Az élet szentsége, védelme és a „ne ölj” parancsa 24.o.

2.1.5.1. Az élő Isten 25.o.

2.1.5.2. Az élet eredete, értéke, tulajdonságai 25.o.

2.1.5.3. Ne ölj törvényellenesen! 27.o.

2.1.5.4. A magzat élethez való joga 33.o.

2.1.6. A Biblia és az abortusz 35.o.

3. Az Egyház álláspontja az abortusszal kapcsolatban 38.o.

3.1. Az Ősegyház és a patrisztikus kor 38.o.

3.2. A középkor állásfoglalása 43.o.

3.3. Az újkor állásfoglalása 44.o.

3.3.1. A XX. századi Egyház állásfoglalása 46.o.

2

3.3.2. II. János Pál pápasága és az abortusz kérdése 47.o.

4. Érvek az abortusz mellett 49.o.

4.1. Az abortusz indikációi és erkölcsi megítélésük 49.o.

4.1.1. Az orvosi indikáció 51.o.

4.1.2. Az eugenetikus indikáció 52.o.

4.1.2.1. A preimplantációs és prenatális diagnosztika 54.o.

4.1.3. Az erkölcsi indikáció 55.o.

4.1.4. A szociális indikáció 57.o.

4.1.5. Az abortusz egyéb indokai 58.o.

5. Az abortusz lelki és erkölcsi következményei 60.o.

6. Kiút a válságból 65.o.

6.1. Az állam szerepe 65.o.

6.2.A keresztény család és a keresztény nevelés fontossága 66.o.

6.3. A felvilágosítás és a segítségnyújtás egyéb formái 69.o.

7. Irodalomjegyzék 72.o.

3

„Válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok,

szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj

hozzá.” (MTörv 30, 19-20)

4

Előszó

Az idők jeleinek felismerése bölcsességet igényel. Rohanó világunk

hétköznapjai közepette egyre ritkábban gondolunk igazi hivatásunkra, igazi

értékeink megbecsülésére. „Az életet új veszedelmek fenyegetik”- mondja II.

János Pál pápa 1995-ben közreadott Evangelium Vitae című enciklikájában.

Tapasztalatunk azt mutatja, hogy az emberiség a teremtésben kapott isteni

parancsot (Ter 1,28) kiforgatja eredeti értelméből és csodálatos lehetőségeit,

képességeit fegyverré alakítva saját maga ellen fordítja. Az áteredő bűn, illetve

az első gyilkosság (Ter 2, 4-6) elkövetése óta nemcsak Isten és az ember

kapcsolatában következett be törés, hanem az emberi kapcsolatok rendje is

csorbát szenvedett. A gyógyírt, Krisztust és az ő példáját elvetettük.

Emberképünket a hatalommal, az erővel és az erőszakkal kötöttük össze. A

biológiai tudományok, a fejlett technika, illetve a szabadság új és hamis

felfogásmódja az élet elleni bűnök eddig ismeretlen és a korábbinál gonoszabb

arcát hozták elő. A személyes szabadság helytelen értelmezése folytán a bűn

büntetlenséget, állami jóváhagyást, sőt támogatást követel. Szemtanúi vagyunk

a bűn intézményesítésének, s egyre nehezebbé válik számunkra a helyes

erkölcsi rend felismerése. Megfogyatkozott az emberi élet értéke és

elviselhetetlenné vált az az élet, amelyik több figyelmet, szeretet, gondoskodást

igényel. Visszatértünk a „szemet szemért” elvhez, sőt még túl is tettünk rajta,

hiszen gyakran önzésből, pusztán ok nélkül bántalmazunk másokat. Új

értékrendünkben nincs isteni terv, isteni előírás, saját magunk urai akarunk

lenni. Ebben a harcban a gyengék, a védtelenek és kiszolgáltatottak esnek

áldozatul. Új jogok születtek: a nőé, hogy megölheti a magzatot, az emberé,

hogy megölheti önmagát. Önmagával fordult szembe korunk embere. A

válságból van kiút: közös összefogás és visszatérés a krisztusi értékrendhez.

Az Egyház feladata, hogy mélyen átérezve a problémákat támogassa tagjait,

hiteles tanítást nyújtson és hirdesse az élet evangéliumát (vö. Mk 16,15).

Dolgozatom e helytelen értékváltás és a hamis autonómia-tudat egyik szörnyű

következményével, az abortusz-kérdéssel foglalkozik. Célom az ember

kilétének, méltóságának, eredetének, céljának, hivatásának és élete védelmének

5

megvizsgálása, illetve a sokak által igen gyakran hangoztatott abortusz mellett

érvelő indikációk elemzésén túlmenően az abortusz elfogadhatatlanságának

bizonyítása. Mindezt elsősorban a Szentírásból, mint „sziklaalapból” kiindulva

szeretném kifejteni. Ugyanakkor ismertetem az Egyház álláspontját különös

tekintettel az első keresztény századokra és a XX. századra, mintegy

bizonyítva, hogy a tanítás a lényegi kérdésekben azonos maradt. Végül az

abortusz erkölcsi következményeit vázolom fel és a problémából való kiút

néhány lehetséges változatát.

6

1. Az abortuszról általában

1.1. Fogalmi tisztázás

Sajnálatos tapasztalat, hogy kevés ember van tisztában az abortusz

lényegével és ez alól az abortuszra jelentkező anyák sem kivételek. Az illetékes

szervek épp az abortusz elleni küzdelem legeredményesebb fegyveréről, a

felvilágosításról feledkeznek meg, mondanak le. Ebből kifolyólag sok nő csak

későn szembesül a gyilkosság tényével, de vannak, akik még ekkor sem.

Biztosra vehetjük, hogy a megfelelő tájékoztatás gyökeresen pozitív változást

idézne elő. Nézzük, mit is jelent maga a fogalom!

Az abortusz a latin „aborior” elvetél, idő előtt világra jön igéből

származik, s nem más, mint „az emberi magzat távozása vagy eltávolítása az

anyaméhből 28 hetes kora előtt. Későbbi időpontban már koraszülésről van

szó.”1 Erre a cselekvésre különféle megjelöléseket szoktak alkalmazni.

Általános nyelvhasználatban nagyon elterjedt a magzatelhajtás elnevezés. Az

„elhajtás” eredeti jelentése semleges, az utóbbi időben viszont negatív és

erkölcsileg elvetendő cselekvésre utal. Alkalmazni szokták a „terhesség-

megszakítás” kifejezést is, de ez a kétértelmű szó el akarja kendőzni a dolog

igazi természetét és csökkenteni akarja a súlyát az emberek tudatában,2

mivelhogy itt nem egy olyan valamit szakítanak meg, ami egy kis szünet után

tovább folytatódik, hanem véglegesen vetnek véget egy folyamatnak, amelyben

egy élet pusztul el. A legtalálóbb kifejezés az „embrió megölése”3 lenne,

jóllehet nem igazán frappáns.

1 Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1993, 16.o. 2 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 83.o. 3 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 102.o.

7

1.2. Az abortusz régen és ma

Az abortusz kérdésének ősidők óta való megléte általánosan elfogadott

vélemény. Nem ismerünk az emberiség történetében olyan kort, amelyben ne

alkalmazták volna. Az ókorban azonban érthető okok miatt nem volt és nem is

lehetett annyira elterjedt, mint manapság. Két módszert ismertek: 1.) mérgeket

adtak be a nőnek; 2.) fizikai eszközökkel próbáltak hatni a nő hasára.4 Az

abortuszrendeletek előképei már a legrégebbi kultúrák etnomedicinális

szokásaiban megtalálhatók. A sumérok (Kr.e. 2000), Hammurabbi (Kr.e.

1800), az asszírok (Kr.e. 1500), a hettiták (Kr.e. 1300), a perzsák

törvénykönyvei tiltóan fogalmaznak, védik a magzat és az anya életét.5 Az

ókori Kínában Wang-Dui-Me könyve is elítéli az abortuszt, de indokolt

esetben engedélyezi (pl. ha a nő betegségben szenved, szűk a medencéje vagy

fiatal még a terhesség kihordására). A források többsége szerint az

ógörögöknél és a rómaiaknál elfogadott volt, s csak akkor volt tiltott, ha az apa

tudta nélkül követték el, vagy esetleg sértette annak jogait, érdekeit. Állítólag

maga Platón és Arisztotelész is engedélyezte, mert féltek a túlnépesedéstől.

Arisztotelész azonban ellenezte, ha a magzat „megmozdult már.”6 A római

engedékenység csak Kr.e. a II. században változott meg, amikor a népesség

száma csökkenni kezdett. Ekkor szigorú törvényeket léptettek életbe, hogy

megállítsák a nemzet erkölcsi züllését.

Jobbágyi Gábor „A méhmagzat életjoga” című könyvében az imént

említettekkel szemben azt próbálja bebizonyítani, hogy az abortuszpártiak

hivatkozása Platón és Arisztotelész műveire inkább a felületességüket

bizonyítja, mintsem helyes tájékozódásukat. Véleménye szerint az ókorban a

„méhmagzat anya általi szándékos elpusztítása Róma császárkoráig az

emberiség történetében gyakorlatilag jog által érzékelhető méretekben és

módon nem létezett.”7 Az abortuszpártiak ebből arra következtethetnek, hogy

4 Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 25.o. 5 Encyclopedic Dictionary of Religion, I, Kevin Meagher; Thomas C. O’Brien; Consuelo Maria Aherne, Corpus Publications, Washington, 1979, 11.o. 6 Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 48.o. 7 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 54. o.

8

természetes volta miatt nem esett szó róla. Jobbágyi Gábor velük ellentétben a

hiányára következtet. Hogy legálisan nem létezhetett, azt több

ténymegállapítással próbálja igazolni:8 1. A korai társadalmakban a nők joga

elképzelhetetlen volt. 2. A művi beavatkozás életveszélyes volt az akkori

technikák miatt. 3. A Föld ritkán lakott volt, s egy adott társadalom sikeres

fennmaradását a természeti csapásokkal és a háborúkkal szemben csak az

utánpótlás biztosíthatta. 4. A szülők számára a gyermek az életet jelentette. 5.

A jogforrások magzatvédelmi normái kizárták a társadalmilag elismert

abortusz meglétét.

Hammurabbi törvénykönyve utal ugyan az abortuszra, de itt elsősorban a

magzat és az anya védelmére kell gondolni, mintsem a szándékos abortuszra,

hiszen a testi sértés a cél, s csak mellékes következménye a vetélés: „Ha egy

awélum awélum lányát megütötte és méhmagzatát elvetéltette vele, 10 siqlum

ezüstöt fizessen méhmagzatáért. Ha ez a nő meghalt: (a megütő) leányát öljék

meg.”9

Hasonló képpel találkozunk a Szentírásban is (vö. Kiv 21,22-25). Mivel ez

nem említ a művi abortusz tilalmára utaló szakaszokat, jóllehet minden kisebb

nemi erkölcsbe ütköző cselekményt súlyosan elítél, levonhatjuk a

következtetést, hogy az abortusz még gondolati szinten sem létezett a bibliai

népeknél.

Az ókori görögöknél már nem ilyen egyszerű a dolog. A spártaiaknál

valóban megölték a csecsemőket, de ez nem azonosítható az abortusz

legalizálásával. Platón és Arisztotelész műveiből elsősorban az erkölcsi tanítás

sugárzik. Platón a gyereknemzést kötelességnek tartja, és csak akkor ajánlja a

megfogant élet megszületésének megakadályozását, ha a nemző, a törvény által

megszabott kort már elérte, mivelhogy ilyenkor már megvetésnek számít a

nemzés.10 Arisztotelész is abszolút családpárti. Számára az erény, az erkölcsös

élet központi téma. A népesség növekedése elleni állásfoglalását nem

tekinthetjük az abortusz legalizálásának. Hogy mégis előfordult az abortusz,

azt a hippokratészi eskü bizonyítja. Jobbágyi Gábor érvelése szerint semmiféle 8 i. m. 52-53.o. 9 Ókori Keleti Történeti Chrestomathia, (szerk. Harmatta János), Tankönyvkiadó, Budapest, 1965, 144. o.

9

forrásban nincs utalás az abortusz megengedettségére, sőt a jogból is a

magzatvédelmi álláspont olvasható ki.

A klasszikus római erkölcs számára elfogadhatatlan az abortusz, az

erkölcsileg hanyatló Rómában már egyes források utalnak meglétére, de

mélységesen elítélik.11

A keresztény tanítás a személy és az élet értékét még jobban kiemelte. A

megszületett személy értékével együtt a meg nem született személy értéke is

megemelkedett. Bár az abszolút hatályú magzatvédelem eszméje nem a

kereszténység „találmánya”,12 mégis elmondhatjuk, hogy a pogány világgal

találkozó kereszténységnek köszönhető ennek elmélyítése és megőrzése.

Az abortusz elítélése gyakorlatilag a középkoron át egészen a XX.

századig nyomon követhető. Az évezredes szabályok alól az első kivételt a

Szovjetunió jelentette 1920-as abortuszlegalizációjával, ezt követte a hitleri

Németország fajnemesítő törekvésével. Az igazi tragédiát azonban az Egyesült

Államok 1973. január 22-én hozott döntése jelentette, mely kimondta, hogy a

méhmagzat „nem személy,” az abortusz legális.13 Ettől kezdve napjainkig a

világon számos ország legalizálta az abortuszt az indikációs vagy határidős

szabályozás alapján.

1.3. Az abortusz fajtái, módjai

Orvosi szempontból spontán (abortus spontanaeus) és művi vetélésről

(abortus arteficialis) beszélünk.14

1.3.1. A spontán vetélés

A spontán vetélés nem más, mint a magzat anyaméhből való távozása

külső beavatkozás nélkül. Ilyenkor a vetélés során nem feltétlenül hal meg a

magzat, az ok pedig nem mindig ismerős. Általában a magzat a benne, vagy a

méhlepényben levő hiba miatt pusztul el. A vetélés e formája nem veszélyes, 10 Platón összes művei, II. kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 332. o. 11 Suetonius: A caesarok élete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994, 406. o. 12 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 72. o. 13 i. m. 75.o.

10

de nem zárható ki az erős vérzés miatti kórházi kezelés szükségessége sem.

Ebben az esetben nem beszélhetünk erkölcsi kérdésről.

1.3.2. A művi vetélés

Az előző vetéléssel szemben ez az eljárás a magzat méhen belüli életét

külső beavatkozással szakítja meg. Ez lehet közvetlen, ha célja a magzat

közvetlen megölése, illetve közvetett, amennyiben célja az anya

meggyógyítása és a magzat ennek következményeként pusztul el. A közvetett

vetélés orvos-etikai kérdés, s ezt a duplex effectus elv teszi lehetővé, ugyanis

„ha döntésünk jó szándékkal kifejezetten jó célra irányul, és ha a kockázat

vállalásához megvan az arányos ok is, erkölcsileg megengedett az olyan

cselekedet, amelynek (…) jó és rossz hatása van.”15A katolikus erkölcstan

szerint „a közvetlen művi abortusz az egyént, a nemzetet és emberiséget érintő

legsúlyosabb erkölcsi kérdések egyike.”16 Az abortusz kategóriájába különféle

eszközök (méhspirál) és tabletták (esemény utáni tabletták) is beletartoznak,

mivel a már megtermékenyült petesejt beágyazódását akadályozzák meg és

nem az emberi élet elindulását. A művi vetélésnek három fő típusa ismeretes:

az „alulról” és „felülről” való beavatkozás a méhbe, illetve a mérgezés.

1.3.2.1. Az „alulról” végzett abortuszok

Menstruáció-szabályozás: Ez egy korai vákuum-aspirációs abortusz, mely

alkalmával a méh tartalmát egy vékony szívószállal kiszívják. Ezt a

beavatkozást a terhességtől függetlenül havonta elvégzik.

Vákuum-aspirációs abortusz: Ennél az eljárásnál a méhnyak lebénítása és

szétfeszítése után egy késszerűen éles műanyag csövet juttatnak a méhbe,

amellyel a gyermeket darabokra tépik, majd kiszívják. Az itt alkalmazott

szívóerő „29-szer erősebb, mint egy otthoni porszívó.”17

14 Gresz Miklós: Az abortusz, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1990, 6.o. 15 Magyar Katolikus Lexikon, II. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, é. n. 737. o. 16 Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1993, 16. o. 17 John C. Willke és Barbara Willke: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 105. o.

11

Tágítás és küret: Itt az abortőr egy küretkanalat juttat a méhbe, amellyel

darabokra vágja a magzatot és a méhlepényt, majd kikaparja. Az említett

három eljárásmódot az első trimeszterben (1-3. hónap) alkalmazzák.

Tágítás és kiürítés: Ezt a módszert a 12. hét után alkalmazzák.

Érzéstelenítés nélkül egy fogószerű eszközzel a magzat egyes testrészeit

csavaró mozdulatokkal leszakítják a test többi részéről. A gerincet eltörik, a

koponyát összeroppantják. „Az asszisztens feladata a test részeinek

összeillesztése.”18

1.3.2.2. A mérgezéses abortusz

A 16. hét után széles körben alkalmazzák a sómérgezéses eljárást. Ennél a

beavatkozásnál átszúrva a nő hasfalát, a méhfalat és a magzatburkot,

koncentrált sóoldatot fecskendeznek be a magzatvíz helyébe. A gyermek ezt az

oldatot lenyeli, majd egy órás szenvedés után meghal. A nő másnap megszüli

halott gyermekét. Ehhez hasonló eljárás a prosztaglandin befecskendezése a

magzatvízbe. Megemlítendő az RU 486 vagy Mifegyne szer. Ezt akkor veszik

be, ha elmarad a menstruáció. Ekkor a magzat már több hetes. Csak kórházban

alkalmazható, mivel az erős vérzés életveszélyes lehet az anyára.

1.3.2.3. A „felülről” végzett abortuszok

Legáltalánosabb módja a hysterotomia. Fejlett magzatok esetében

alkalmazzák és nem más, mint egyfajta korai császármetszés.

1.4. Az abortusz szövődményei

Sajnálatos módon többnyire a hallgatás összeesküvése veszi körül az

abortusz veszélyeit. A beavatkozáson átesett nők egészségi állapotát kevésbé

kísérik figyelemmel, s ezért a későbbi szövődményekről sem tud senki

pontosan beszámolni. Míg más sebészeti beavatkozásnál az orvos

kötelességének érzi, hogy a beteget tájékoztassa a beavatkozás lényegéről és

18 u. o.

12

esetleges következményeiről, az abortusznál erről többnyire

„megfeledkeznek.” Nagyon kevés tényszerű tájékoztatást adnak a nőknek, és

amit adnak, az többnyire nem fedi a valóságot. Ritkán ejtenek szót a

szövődményekről, sőt el is hallgatják, és a gyermekre is, mint egy

„sejtcsomóra”19 utalnak, holott orvostudományilag megcáfolhatatlan tény,

hogy emberi élettel állnak szembe.

Ha a világszerte összegyűjtött tapasztalatokat előítéletmentesen

megvizsgáljuk, rá kell döbbennünk arra, hogy még az orvostudomány előírásai

szerint, az orvos által elvégzett törvényes, engedélyezett beavatkozások sem

kockázat nélküliek, bár a tudomány előrehaladtával a kockázat egyre csökken.

Az aggályokat tehát még az orvosilag indokolt esetben sem szabad figyelmen

kívül hagyni. Az abortusz egyedülálló beavatkozás abból a szempontból, hogy

egyrészt veszélyes az anyára nézve, másrészt pedig egy magzatot, egy

megfogant életet pusztít el. „A terhesség megszakítás azáltal, hogy megszünteti

a nem kívánt terhességet, igen gyakran nem állítja vissza az egészséges

állapotot, sőt további betegségek talaját állítja elő. Károsítja a jövő nemzedéket

és csökkentheti vitalitását.”20 A szövődmények lehetnek koraiak és későiek, és

egyaránt okozhatnak testi vagy lelki problémákat.

Korai következményként számolni kell a fertőzéssel, a vérzéssel, a

méhnyak-elégtelenséggel, a méh átfúródásával, a méhnyak elzáródásával.

Esetenként terhességi szövetek maradhatnak a méhüregben. Ritkán

előfordulhat, hogy a beavatkozás nem sikeres és a magzat életben marad.21 Az

illegális, nem hozzáértő személy által végzett abortusz szövődményei jóval

gyakoribbak és halálos kimenetelűek is lehetnek.

A késői szövődmények között elsősorban a meddőséget, a spontán vetélést

és a koraszülést szokták megemlíteni. Hegesedés esetén a petevezeték

elzáródik. Ha az elzáródás teljes, akkor a nő meddővé válik. Ez az egyik

legszomorúbb következmény. Ha azonban az elzáródás csak részleges,

előfordulhat a petevezetékben való beágyazódás, vagyis a méhen kívüli

19 Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 98.o. 20 Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 1994, 87.o. 21 Rákóczi István: Az abortusz, SubRosa Kiadó, Budapest, 1997, 66.o.

13

terhesség. A koraszülés elsősorban a megszületendő gyermekre lehet káros

hatással, mert alkalmazkodó képessége, betegségekkel szembeni ellenállása

elmarad az átlagtól. Ugyanakkor az értelmi fogyatékosság háromszoros, a

mozgáskorlátozottságban szenvedőké nyolcszoros.22 Következményként

számolni kell a női nemi szervek daganatos megbetegedéseivel is.

22 Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 1994, 90.o.

14

2. Érvek az abortusz ellen

2.1. Az ember méltósága és az élet védelme

A méltóság nem más, mint „megbecsülést és tiszteletet érdemlő személyes

érték.”23 Rang, amely rendszerint hatalommal jár együtt, azonban mégsem

azonos vele. Hordozója olyasvalamit képvisel, ami már önmagában is fenséges

és tiszteletreméltó. Minden embert megillet, azokat is, akikben még ki sem

alakult erre az igény, de azokat is, akik kétségbeesésükben beletörődtek abba,

hogy már nem követelhetnek elismerést. Valamennyi földi élőlény közül csak

az ember van abban a kivételes helyzetben, hogy méltósága lehessen. Joggal

állíthatjuk, hogy a történelem folyamán világnézeti hovatartozástól függetlenül

szinte mindig e méltóság képviselőjét, magát az embert helyezték a világi

dolgok középpontjába.

Már az ókori gondolkodók is hangsúlyozták az emberi méltóságot,

mégpedig az erkölcsi értékek minden más értékkel szembeni elsőbbségének

felfedezésében. Cicero az erkölcsi magaslaton álló ember méltóságáról beszél.

Platón Gorgiásza az igazságtalan cselekvés helyett inkább az igazságtalanság

elszenvedését ajánlja. A filozófusok jelentős része az állammal szembeni

elsőbbséget hangsúlyozza. Seneca arról beszél, hogy a méltóság nemcsak az

erkölcsi erényben van benne, hanem magában az emberi létben is.

Az emberi méltóság kérdése átöleli az egész történelmet. Korunk

nyilatkozatai is ezt bizonyítják, amint azt az emberi jogok ENSZ-deklarációja

kimondta 1948-ban:” Minden ember egyenlőnek születik, méltóságuk és jogaik

egyenlőek,”24 vagy Németország alaptörvényének egyik mondata:” Az emberi

méltóság tiszteletben tartása és védelme minden államhatalomnak

kötelessége.”25 Jóllehet világszerte hangoztatják a méltóságot, mégis

23 Magyar Katolikus Lexikon, VIII. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2003, 941.o. 24 Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései, Magyar Bioetikai Alapítvány, Budapest, 1997, 55.o. 25 Haeffner, Gerd: Az ember méltósága, in: Mérleg, 1998/4, 412.o.

15

helyenként csak elvi érvényesülésről beszélhetünk. Néha mindenekfelett álló

törvénnyé magasztalják, máskor pedig leértékelik magukat az emberek.

Feltehetjük a kérdést: A saját magára reflektáló ember helyesen értelmezi-

e magát? Tapasztalatra alapozott meggyőződés, hogy a kereszténység élettel

kapcsolatos szemléletét és az ebből eredő tanítást általában nem ismerik az

emberek. E megállapítás arra kell ösztönözzön minket, hogy kérdéseket

fogalmazzunk meg az ember kilétére, életének eredetére, céljára, értelmére és

értékére vonatkozólag és adjuk is meg erre a helyes választ. Az Egyház

felismerve és átérezve a helyzet súlyosságát, kötelességének érzi, hogy a

kinyilatkoztatás fényében rámutasson az ember valóságos helyzetére és segítse

őt az isteni terv megvalósításában. Nekünk keresztényeknek az életünket érintő

legfontosabb kérdésekben elengedhetetlen alap az isteni kinyilatkoztatás, a

Szentírás.

2.1.1. A Szentírás és az Egyház tanítása az ember méltóságáról

Csodálatos teremtmény az ember. Teste az anyagi világ törvényeit követi,

halandó, szervezetének működése nem sokban különbözik az emlősállatokétól.

A világmindenség óriási méretei mellett eltörpülő ember belsejében azonban

csodálatos mélység és nagyság rejtezik. ,, De mi az ember? ”- teszi fel a

kérdést a Gaudium et Spes zsinati konstitúció antropológiai alapvetésében.

Földi létünk értelme, személyes és társadalmi életünk erkölcsi megítélése attól

függ, kinek tartjuk az embert. Az ember misztérium, egyedülálló és

megismételhetetlen,26 akinek misztérium-volta csak a megtestesült Krisztus

misztériumában világosodik meg igazán, aki a „láthatatlan Isten képmása”-

ként (Kol 1,15) rámutat eredetünkre, illetve megváltói művével, feltámadásával

meghívásunkra, célunkra. Így tehát az ember az Egyház tanításában szembesül

azzal, hogy mekkora érték is valójában. Kilétének, méltóságának és jogainak

egyetlen lehetséges alapját, kiindulási pontját az ószövetségi

teremtéstörténetekben már megtalálhatjuk. Mindenek előtt két bibliai képre

kell felfigyelnünk:27

26 Szabó Ferenc: A személy méltósága és az élet védelme, in: Távlatok, 2003/1, 3.o. 27 Ratzinger, Joseph: Az emberi élet fenyegetettségének problémája, in: Távlatok, 1991/4, 12.o.

16

1.) A Szentírás tanúsága szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára

teremtette az embert, férfinak és nőnek (vö. Ter 1, 26-27; Bölcs 2, 23), tehát

gondolkodó és szabad akarattal rendelkező (Sir 15,14), test-lélek lénynek (Ter

2,7), jónak (Ter1,31) és rábízta a teremtés befejezését (Ter 1,28). Az

Ószövetség az ember nagyságát himnikus szavakkal is megfogalmazza:

„Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy

gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel

és tisztességgel megkoronáztad őt!” (Zsolt 8, 5-7)28 Ez a szemlélet a

kereszténységben tovább megy, amennyiben az ember legfőbb hivatásának az

Istennel történő egyesülést, az isteni természetből való részesedést tűzi ki célul.

2.) Minden ember egyetlen ember, mert egyetlen atyától, Ádámtól és

egyetlen anyától, Évától származik, aki „minden élő anyja” (vö. Ter 3, 20). Az

emberi lény egyetlen volta magába foglalja az egyenlőséget és ugyanazokat az

alapvető jogokat. Mindenki az egyetlen Isten kezének alkotása, a szegény és

gazdag, a kicsi és a nagy egyaránt (Jób 31,15; 34,19; Bölcs 6,7; Mal 2,10; Péld

29,13). Mit jelentenek a képek bővebben? Az, hogy az ember Isten

felülmúlhatatlan alkotó tevékenységének csúcsa, a teremtés koronája, s isteni

eredete miatt elsősorban Teremtőjéhez hasonlít és nem a többi teremtményhez,

ez nem más, mint Isten túlcsorduló szeretetének megnyilvánulása. Szeretetből

hívta létbe az embert, akit a Vele való közösségre, szeretetre, együtt

munkálkodásra teremtett, s aki az „egyetlen teremtmény a földkerekségen,

amelyet Isten önmagáért, vagyis az emberi személyért akart”29, illetve léte első

pillanatától kezdve az örök életre rendelt. Erre érez rá Augustinus is, amikor

Confessiones című művének első soraiban megfogalmazza: „(…) fecisti nos ad

te, et inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te (…),”30 vagy a XX.

század egyik neves keresztény filozófusa Gabriel Marcel az ember misztérium-

voltát boncolgatva: ,, a személy misztérium, (…) mivel más személyekre,

illetve a végtelen Te-re, Istenre nyitott.”31 Mivel az ember méltósága

transzcendens gyökerű isteni ajándék és túlmutat az emberen, ezért aki ezzel

visszaél, Isten-káromlást követ el, Isten dicsőséges művével szegül szembe. Az 28 Szent Biblia, (ford. Károli Gáspár), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1987, 554.o. 29 A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 354.o. 30 Migne, J.P.: Patrologia Latina, XXXII, Paris, 1861, 661.o.

17

ember istenképűsége nem csupán passzivitás, létrendi meghatározás, hanem

feladat is. Az Ószövetség tanúsága szerint az ember itt a földön Istent

képviseli, az Ő helyettese, megbízottja. Mindez nem azért van, mert

tulajdonságai megegyeznek az Isten tulajdonságaival, hanem mert Ő akarta

így.32 Az ember jóllehet csorbát ejtett istenképűségén, mégis megmarad Isten

képmásának, méltóságát nem veszítheti el, Isten gondviselő szeretetét továbbra

is élvezi (Ter 4, 13-15), de az igazi istenképűség megvalósítása és

helyreállítása csak Krisztusban teljesedhet be (vö. Kol 1, 15). Ő jelölte ki és

járta végig az istenképűség megvalósításának egyetlen lehetséges útját, s

lehetővé tette, hogy az ember ne csupán képviselője legyen Istennek, hanem

ténylegesen is részesüljön az életéből.33 Csakis Krisztusban és a Vele való

egyesülésben élhetjük meg és teljesíthetjük igazán istenképűségünket, ha

Hozzá hasonlóan elosztogatjuk önmagunkat. Így juthat el az ember végső

céljához, ami a feltámadásban teljesedik be. Mind a teremtésben gyökerező

istenképűség, mind a krisztusi megváltás egyetemes jellegű, tehát végső soron

Isten teremtő (Ter 1, 26-27) és megváltó szeretete (Jn 3, 16; Mt 20,28) az

alapja az ember egyedülálló méltóságának. Hivatásunk a szentségre, a

tökéletességre való törekvés (Mt 4,48), a Krisztus követés (Mt 10,38; Jn 13,

34-35), vagyis az Isten és a felebarát szeretete, szolgálata, amelyet mind az ó-

mind az újszövetségi Szentírás világosan elénk tár (MTörv 6,5; Mt 22, 37-40; 1

Kor 13,1-13; Mt 5, 43-48), és amelyen nyugszik az egész törvény és a próféták,

hogy eljuthassunk arra a boldogságra, amely Isten ingyenes ajándéka és amely

Szent Pál szavai szerint minden emberi képzeletet felülmúl: „Szem nem látta,

fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik

Őt szeretik.”(1 Kor 2, 9)34

Az embernek, mint örök boldogságra rendelt lénynek , különös képességei

és tulajdonságai vannak. A Gaudium et Spes zsinati dokumentum az ember

első lényegi tulajdonságaként a test-lélek egységét, az ember összetett voltát

31 Szabó Ferenc: Az emberi élet védelme, in: Távlatok, 1991/4, 4.o. 32 A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2000, 625.o. 33 i.m. 626.o. 34 Biblia (Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás), Szent István Társulat, Budapest, 1992, 1310.o. (A dolgozat további részében ebből a kiadásból idézem a szentírási részeket.)

18

említi. Az ó- és újszövetségi gondolkodással megegyezően a görög-gnosztikus

felfogást elveti és az ember test-lélek mivoltát nem különálló valóságként fogja

fel, hanem az egyetlen ember különálló megnyilvánulásaiként. A test tehát nem

börtön, nem alacsonyabb rendű valóság, hanem a lélek lényegi útitársa.35 Az

ember jóllehet a lélek által léphet kapcsolatba Istennel, mégsem értékelheti le

testi mivoltát, mert ezt is Isten teremtette (vö. Ter 2, 7) és ez is a feltámadás

része (vö. 1 Kor 15), vagy amint Tertullianus mondja: „(…) nulla omnino

anima salutem possit adipisci, nisi dum est in carne crediderit: adeo caro salutis

est cardo.”36 Az ember méltósága megköveteli, hogy testben is dicsőítse

Teremtőjét. Erre találunk példát a három fiú énekében (vö. Dán 3, 57-90), de

erre hívja fel a figyelmet Szent Pál is, mivel a test nem más, mint a Szentlélek

temploma (1 Kor 6, 13-20).

Az ember azért is csodálatos, mert értelmes lény, s rendelkezik a beszéd

képességével, tehát nem néma (behemah),37 mint az állat. Az értelem

méltóságát Istentől kapta, amely a bölcsességben nyilvánul meg. Ez nemcsak

adottság az ember számára, hanem kötelesség is. Az ember értelmi

képességeivel meghaladja az anyagi világot és a hit által eljuthat odáig, hogy

Isten titokzatos tervét is szemlélheti (vö. Sir 17, 7-12).

Az embert a lelkiismerete is egyedivé teszi a többi körülötte élő élőlénnyel

szemben. A lelkiismeret végső soron velünk született adottság,38 Isten által

szívünkbe oltott törvény, melynek feltétlenül engedelmeskedni kell (Róm 2,

14-16). A jó szeretetére és a rossz elkerülésére buzdít, vagyis „az egyén

legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava

visszhangzik bensőjében.”39 Legyőzhetetlen tudatlanság miatt tévedhet anélkül,

hogy elveszítené méltóságát, de gondatlanság esetén azonban ez nem áll fenn, s

ilyenkor az ember hibájából szinte megvakul.

Az embert a környezetében élő többi élőlénytől megkülönbözteti

szabadsága is. Lényege szerint képesség, tehetség a jó megtételére, mely Isten

35 Haring, Bernhard: Krisztus Törvénye, Pannonhalma-Róma, 1997, 90.o. 36 Migne, J.P.: Patrologia Latina , II, Paris, 1844, 806.o. 37 A Dogmatika Kézikönyve (szerk. Theodor Schneider), Vigilia Kiadó, Budapest, 1996, 171.o. 38 Boda László: A keresztény erkölcs alapkérdései, Gellért Nyomda, Budapest, 1997, 119.o. 39 A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2000, 661.o.

19

képére teremtett létünkből, Isten szabadságában való részesedésünkből ered

(Sir 15,14). Ennek segítségével az ember saját maga képes keresni Teremtőjét,

és hozzá szabadon ragaszkodva eljuthat a boldog tökéletesség teljességére. A

szabadsággal való élés joga az emberi személy méltóságától elválaszthatatlan

követelmény. Létezése és megvalósítása a jó és a rossz cselekedetekben

hitigazság40 ( vö. Ter 4,7; MTörv 30,15-20; Józs 24,15; Jn 5,40; 2 Pét 2,19; Gal

2,4; ). Az ember nem mondhat le róla, mert akkor önmagát adja fel,

kiszolgáltatja magát az ösztönök hatalmának, nem lesz többé szabad, hanem

isteni végzet szerint szolga, a bűn rabja (Jn 8,34; Róm 1,24; 6,17). Az emberi

szabadság felelőssé teszi az embert tetteiért, de felelőssége csökkenhet vagy

megszűnhet tudatlanság, figyelmetlenség, erőszak, félelem hatására. Az ember

csak akkor szabad igazán, ha hivatva érzi magát az erkölcsi jó megvalósítására.

Az emberi szabadság, mint a lét transzcendentális sajátossága csak akkor éri el

a teljességét, ha az ember maga eléri a szellemi személy tökéletességét. Az

ember tehát csak akkor szabad teljesen, ha a Legfőbb Jó, Isten alá van rendelve

(2 Kor 3,17), azaz az erkölcsileg rossz cselekvés csábításakor képesnek érzi

magát az ellenállásra, uralkodni tud önmagán. Az Újszövetségben Krisztus

szerzi meg, szerzi vissza nekünk az igazi szabadságot, melyet a bűn

következtében elveszítettünk (Jn 8,36; Gal 5,1).

2.1.2. A személyes emberi élet kezdetének kérdése

Hogy pontosan mikor kezdődik az emberi élet, döntő az abortusz

kérdésében, hiszen az erre adott válasz dönt arról is, hogy vajon védeni kell-e

és milyen mértékben a keletkező életet. Az élet pontos kezdetének kérdésére

adott válasz, mivel itt egy Istenben gyökerező titokról van szó, nem egységes

és egyik tudomány sem szolgál végső bizonyítékkal. „Továbbra sem

határozható meg pontosan, hogy melyik percben vagy másodpercben lép a

létbe az új ember. Az egyén pontos kezdetét, legalább mostanig, éppúgy lepel

borítja, mint az emberiség kezdetét.”41 Ez viszont nem kérdőjelezheti meg a

keletkező élet szükséges védelmét, hanem sokkal inkább megerősíti az ember 40 Az Egyházi Tanítóhivatal Megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla - Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye-Budapest, 1997, 531.o.

20

titok-voltát, amelynek a Teremtő az egyetlen ismerője (vö. Zsolt 139, 13-16).

Az emberek több meghatározással próbálkoznak, amelyek közül egyeseket

filozófiailag, másokat pedig természettudományosan indokolnak:

1.) Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az emberi élet az első évek alatt

kezdődik, s csak a tényleges öntudattal és szabadsággal rendelkező egyén

számít embernek. Ellenvetésként ellenük az hozható fel, hogy nem ezeknek az

aktuális birtoklása tesz emberré, hanem az erre való képesség, amint ezt az

alvó, öntudatán kívül levő ember példája is igazolja.

2.) Sokan a másokhoz való viszonyulásban látják az élet kezdetét, amikor

az anya vagy a társadalom elfogadja a gyermeket. Elfeledkeznek azonban arról,

hogy az élethez való jog és igény az embernek a természettől kijár, illetve Isten

adománya.

3.) Egyesek a terhesség harmadik hónapjában az agy bizonyos fejlődési

fokára hivatkoznak, de elfeledik azt, hogy épp a magzat korábbi elevensége a

forrása és oka az agy és tevékenysége kialakulásának.

4.) Vannak, akik a fogamzás utáni 14. napot tartják az élet kezdetének,

amikor a megtermékenyített petesejt a méhfalban megtapadt, merthogy ez vált

ki az anyai szervezetben reakciót. Időmeghatározásuk önkényes, hiszen a

genetikai kutatások a magzat beágyazódás előtti elevenségét bizonyítják.

5.) Egy másik vélemény szintén a 14. nap környékét tartja mérvadónak,

amikor az ikresedés lehetősége befejeződik. Úgy vélik, hogy az ikresedés vége

előtt még nincs individuális emberi élet. Ez a megközelítés nem tűnik könnyen

megcáfolhatónak, s úgy látszik, hogy ez a legerősebb ellenvetés a következő

pontban említett nézettel szemben.

6.) E nézet szerint a sejtek egybeolvadásakor jön létre az új élet. Fontos

indok e nézet mellett, hogy a kezdet radikalitásához hasonló változás többé

nem mutatkozik.

A felsorolt elméletek közül az utolsó kettő tűnik a legvalószínűbbnek, de a

tényleges kezdetet percnyi vagy másodpercnyi pontossággal egyik sem tudja

bizonyítani. A következőkben vizsgáljuk meg, hogy hogyan vélekedik e

kérdésben az orvostudomány és a teológia.

41 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 108.o.

21

2.1.3. Az orvostudomány álláspontja

„Orvos-biológiai szempontból (…) az ember élete a fogamzással

kezdődik, azt követően különböző szakaszokkal találkozunk, de ezek egyike

sem alacsonyabb rendű a többinél. Semmi sem jogosít fel arra, hogy

valamelyik szakaszt kizárjuk az emberi életből.”42 Az orvostudomány tehát a 6.

pontban említett nézetet fogadja el, és határozottan állítja – még ha nem is

percnyi pontossággal-, hogy elindult az új élet, mivelhogy az élet minden

jellegzetességével rendelkezik. Ez az új élőlény ember, mert

megkülönböztethető minden más embertől és 46 kromoszómával rendelkezik.

Ez az új élet már befejezett, génszerkezete magában hordozza a majdan

felnövő ember élettani és szellemi tulajdonságait. Fejlődésében nincs több

ilyen minőségi ugrás, mint a kezdet. Később csak növekszik és fejlődik, de az

fejlődik, ami már kezdetben megvolt.

2.1.4. A teológia álláspontja

A teológiai állásfoglalás mindenkor a természettudományos ismeretekre

támaszkodott, és lényegileg ma is ezt teszi: ,,A petesejt megtermékenyítésének

pillanatában egy új élet kezdődik, amely se nem az apa, se nem az anya élete,

hanem egy új emberi lényé, mely egyedülállóan fejlődik (…) Az embert

fogantatásának pillanatától kezdve személyként kell tisztelni és kezelni, tehát

ugyanettől a pillanattól kezdve el kell ismerni személyes jogait, és ezen belül

mindenekelőtt az ártatlan emberi lény sérthetetlen jogát az élethez.”43 Jóllehet

az Egyház a megtermékenyítés pillanatától védi a magzatot, mégsem tudja az

értelmes lélek megjelenésének pontos idejét meghatározni. A hivatalos tanítás

szerint minden ember szellemi lelkét Isten közvetlenül teremti,44 és nem jön

közvetlenül a nemzésből.45 Vannak azonban olyanok, akik a döntő pillanatot a

42 Surján László: Kis magyar embriológia, in: Vigilia, 1989/4, 257.o. 43 Donum Vitae, (ford. Gresz Miklós), Magzatvédő Társaság, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1990, 13.o. 44 Szabó Ferenc: Az emberi élet védelme, in: Távlatok, 1991/4, 5.o. 45 Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla – Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997, 709.o.

22

petesejt méhfalban való megtapadásában vélik felfedezni,46 ugyanis ekkor

zárul le az ikresedés lehetősége és lehet egyértelműen individuumról beszélni.

Mivel a kezdet meghatározását illetően eldönthetetlen kérdéssel állunk

szemben, ezért a jogrendszer alapelvét kell érvényesítenünk: „in dubio pro

reo,”47 vagyis kétség esetén a vádlottat (magzatot) kell előnyben részesíteni.

Mindenekelőtt a Szentírásból kell kiindulnunk, ami egyértelműen

bizonyítja, hogy az élet forrása Isten (Zsolt 36,10; Iz 42,5), s hogy az emberi

élet egyértelműen létezik az anyaméhben, hiszen az Ő szeme kíséri

figyelemmel a meg nem született gyermeket létének első pillanatától, Ő óvja a

terhességet, Ő nyitja meg az anyaméhet (Ter 29,31; 49,25), és Ő is zárja be

(Ter 20,18; 1 Sám 1, 5.6). Az animáció kérdésére azonban nem ad választ. Az

ószövetségi Szentírás tanúsága szerint az Úr már az anyaméhben kiválasztja,

megszenteli, nevén szólítja, meghívja a megfogant magzatot (Bír 13,7; Iz 44,2;

Iz 49,1.5). Jeremiás próféta szépen fogalmazza meg az Úr szavait saját

meghívása kapcsán: ,,Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek;

mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek

javára”(Jer 1,5). Nagyon szép példa a méhen belüli élet tényére Ézsau és Jákob

példája is: „Két nép van a méhedben (…)”(Ter 25, 22-23), valamint Dávid

zsoltárai (vö. Zsolt 22, 11), de ezek közül és talán az egész Szentírásból a 139.

zsoltár megfogalmazása a legszebb: „Te alkottad veséimet, anyám méhében te

szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért

csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt

rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult

életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírtad őket.

Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük”(Zsolt 139,13-

16). Hasonló személyes teremtési hitvallásról olvashatunk Jób (Jób 10,8-12) és

a Makkabeusok könyvében a vértanúságot halt hét testvér buzdításával

kapcsolatban (vö. 2 Makk 7,22-23).

Az újszövetségi Szentírás is egyértelműen megerősíti az Ószövetség

állításait, számol a méhen belüli élet meglétével, s vallja a közösség nagy

46 Boda László: A megtermékenyítés és az emberi lélek kezdete, in: Vigilia, 1986/8, 608.o. 47 Franke, Klaus: Védőbeszéd a meg nem született élet védelmében, in: Mérleg, 1970/3, 263.o.

23

érdeklődését és szeretetét az újszülöttek és a meg nem születettek iránt.

Különösen Lukács evangéliuma érdemel több figyelmet, hiszen itt Keresztelő

Jánost és Jézust már az anyaméhben eltölti a Szentlélek és ugyanakkor

személyes meghívásuk is elhangzik (vö. Lk 1,15; Lk 1,35). Hasonlót

olvashatunk Szent Pállal kapcsolatban is (Gal 1,15)48. Nem sokkal Jézus

fogantatása után Mária és Erzsébet találkoznak (vö. Lk 1,39-44). Amikor

Erzsébet Máriát köszönti, az akkor még csak magzat Jézust Urának vallja, tehát

személynek, élőnek tekinti, jóllehet Jézus még akkor nem érte el magzati

fejlődésének harmadik hónapját.49 Ugyanabban a pillanatban jelentkezik

Keresztelő János is anyjának méhében. A görög nyelvű Szentírásban itt a

„brephos”50 szó szerepel, ugyanaz a szó, amit a jászolban fekvő gyermek

Jézusra is használ (Lk 2,12.16), vagy azokra a kis gyermekekre, akiket Jézus

megáldott (Lk 18,15). E szó mindkét esetben való használata arra enged

következtetni, hogy nem tettek különbséget a szülés előtti és utáni szakaszok

között, vagyis az ősegyház számára az anyaméhben rejlő élet nem viselt magán

lényeges társadalmi különbséget a születés utáni állapottal szemben.

2.1.5. Az élet szentsége, védelme és a „Ne ölj” parancsa

Az életre vonatkozó szentírási kifejezések:51

magyar görög latin héberlélek psüché anima nephes

szellem pneuma spiritus ruah élet bios/zoé vita hayyimvér haima sanguis dam hús sarx caro basar test sóma corpus basar

elme/értelem nous mens leb

48 Szent Biblia, (ford. Károli Gáspár), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1987, 221.o. 49 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 56.o. 50 Újszövetségi görög-magyar szótár, (szerk. Varga Zsigmond J.), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1992, 154.o.

24

A Biblia héber nyelve konkrét, elvont kifejezésekre kevéssé hajlamos

szemlélete az életet mindenekelőtt konkrétságában, személyhez kötöttségében

és jelenségeiben ragadja meg, vagyis minden élettel kapcsolatos kifejezés

összefüggésbe hozható valamilyen érzékelhető életjelenséggel, illetve a

mozgással. Amennyiben az élet megjelölésére a nefes (vö. Józs 10,28) vagy a

basar kifejezést (vö. Ter 6,13) használják, keleti gondolkodás szerint ez pars

pro toto52-ként vonatkozik az egész életre, akárcsak azt mondanánk valakire,

hogy „jó lélek” vagy, hogy „ háromezer lélek lakik ebben a faluban.”53

2.1.5.1. Az élő Isten

A Szentírás alapvető felismerése szerint Isten az örökké Élő. Ezt a tényt

mind az ó- mind az újszövetségi Szentírás számtalan helyen bizonyítja. Van,

ahol maga az Úr nyilatkoztatja ezt ki (Szám 14,21; Jer 22,24; Ez 5,11), van

ahol őt magát hívják segítségül, mint „élő Istent” (Józs 3,10; Zsolt 42,3), vagy

éppen ezzel a névvel esküsznek rá (Bír 8,19; 1 Sám 19,6). Ő az élő Isten és

örök király (Jer 10,10), aki megment és kiszabadít (Dán 6,27). Ezeket erősíti

meg az Újszövetség is Jézus szavaival (Jn 5,26; 6,57; 11, 25-26; 14,6), Péter

szavaival (Mt 16,16), ezt tanúsítja Szent Pál is (ApCsel 14,15; Róm 9,26), és

végül a Jelenések könyve (Jel 7,2). Az Istennek, mint „élőnek” gyakori

megnevezése és értékelése az élet fontosságának tényét igazolja és erősíti meg

a Bibliában.

2.1.5.2. Az élet eredete, értéke, tulajdonságai

Jóllehet a két teremtés elbeszélés (Ter 1; Ter 2) különféleképpen ír az

ember keletkezéséről, mégis mindkettő egyértelműen az ember isteni eredetét

és a többi körülötte élő élőlény fölötti uralkodó voltát emeli ki. Az élet

szentségének alapja tehát Istenben van és az ő teremtő cselekvésében. „Az

emberi élet szent, mert kezdettől fogva magán hordozza Isten teremtő

cselekvését és mindig különleges kapcsolatban marad a Teremtővel, egyetlen 51 www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/bioetika/bioeth1.html 2004.03.20. 52 Keresztyén Bibliai Lexikon, I. kötet, (szerk. Bartha Tibor), Kálvin Kiadó, Budapest, 1993, 344.o.

25

céljával.”54 Az ember úr a Földön (Ter 1, 26-28), de az életnek kezdetétől a

végéig egyedüli és kizárólagos Ura az Isten. Erre utalnak parancsai is (Kiv

20,13; MTörv 5,17). Az ember élete ajándék, értéke adottság, nem emberi

megegyezés, elismerés vagy eredmény gyümölcse. Kölcsönként kaptuk,

felelősek vagyunk érte, védenünk és fejlesztenünk kell. Az élet mindig érték,55

hiszen az ember a világban Isten megnyilvánulása, jelenlétének jele,

dicsőségének nyoma (Zsolt 8,5-7) és a teremtésben is minden rá irányul. Az

élet értékének fontossága már Kain életének megkímélésében (vö. Ter 4,15),

illetve Izrael számára a kivonulás eseményében konkretizálódik. Ez a gondolat

él tovább az Újszövetségben, sőt itt teljesedik ki. Amint Isten megerősítette

Izraelt a veszélyben, most úgy Isten Fia is megerősíti a veszélyeztetett és

létükben korlátozott embereket, hirdetve, hogy az ő életük is jó, értelmet és

értéket ad neki az Atya szeretete. Az Atya irgalmas szeretete talán

legcsodálatosabban Lukács evangéliumában tárul elénk Krisztus tetteiben (

7,22; 15; Jn 8,11), vagyis küldetésében: ,, Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent

engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a

foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az

elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje”(Lk 4, 18-19). A

követendő krisztusi példából kiindulva tudatosítanunk kell magunkban, hogy

nemcsak az ártatlan élet értékes és szent, hanem a bűnös is. Ha Isten, mint

mindenható és szent lehajol a bűnöshöz (vö. Lk 15, 11-32; 5, 31-32; 23, 40-

43), mennyivel inkább kell nekünk bűnösöknek megtennünk ugyanezt. Az

emberi élet alapvetően törékeny: gondok és fájdalmak fenyegetik (Zsolt 31,11),

fenntartására törekedni kell (Ter 3,17), betegségek gyötrik (2 Kor 12,7), ki van

szolgáltatva a halálnak (Zsolt 18,5), emberi igyekezettel nem hosszabbítható

(Mt 6,27), határát Isten szabta meg (Ter 6,3; Zsolt 90,10). Rövid, ingatag és

múlandó akárcsak az álom (Jób 20,8), az árnyék (Zsolt 144,4) vagy a

tovaszálló felhő (Jób 7,9). Mindezek ellenére az Istenben bízó és ráhagyatkozó

ember életében megvalósul az öröm is (1 Kir 8,56; Zsolt 13,6; Lk 1,47; Jn

16,22; Fil 4,4). Végső soron Jézus az, aki végtelen szeretetből létének

53 www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/bioetika/bioeth1.html 2004.03.20. 54 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 77.o. 55 i.m. 47.o.

26

kezdetétől magára vállalta emberi sorsunk (Fil 2,6-7), s halálával

kinyilatkoztatta az élet egész nagyságát és értékét, elhozva mindannyiunk

számára az új élet forrását (Jn 12,32).

2.1.5.3. Ne ölj törvényellenesen !

Az imént említettekből kiindulva elmondhatjuk, hogy az élet végső

értelme az örök élet, amelyben folytatódik. Ez biztosítja a még meg nem

született magzat emberi méltóságát, az öregek és a szenvedők életének

értelmét. Mint isteni ajándék, az Ő nagylelkű jósága folytán mindenkit

egyenlő mértékben megillet és az Ő védelme alá tartozik. Ebből kifolyólag a

Szentírásban minden, ami az élet ellen van, többszörösen is Isten-ellenes, mert

Isten tulajdonát bántja, közvetlen működését gátolja, és egyik dicsőítőjét

semmisíti meg.56 A Szentírás tehát egyértelműen életpárti (vö. MTörv 30, 15-

20). Ennek az alapgondolatnak a megerősítése a „ne ölj” isteni parancsban ölt

testet, amely tiltó volta ellenére pozitív magatartásra, az élet feltétlen

tiszteletére kötelez, ami egyébként életünk egyik legfontosabb ismertetőjele

kell legyen. Ez a parancs azon etikai alapkövetelmények közé tartozik,

amelyeket gyakorlatilag a Földön minden nép elfogad, hiszen ezt minden

ember magában hordozza, mint Isten által belé oltott törvényt (vö. Róm 2,14-

15), tehát vallási és világnézeti meggyőződéstől független.

Az Ószövetségben már a Noéval kötött szövetség részeként jelentkezik

(Ter 9,5-6), illetve a Sinai-hegyen kötött szövetségben (Kiv 20,13; Mtörv

5,17), továbbá más törvények kapcsán, ahol biztosítani és oltalmazni próbálja a

gyenge és fenyegetett életet: a jövevényt, az özvegyet, az árvát, a szegényt és

általában a meg nem született életet (vö. Kiv 21,22; 22,20-26).

A Jézusban beteljesedő Újszövetség tovább viszi a gondolatot, a törvény

új lendületet kap, radikalizálódik. Teljes terjedelmében és mélységében

mutatkozik meg ez a parancs. Jézus az ószövetségi főparancsot megismétlésén

túlmenően (Mk 12,30-31; Mt 22, 37-40) nem csupán az emberi élet kioltását

tekinti a legsúlyosabb, ítéletre méltónak, hanem már ennek gyökereit, a másik

56 Kovács István: Az élet védelmének teológiai és morális alapelvei, in: Távlatok, 1992/3, 374.o.

27

ember iránti gyűlöletet, haragot és sértegetést is, melyek egyúttal kizárnak az

örök életből (1 Jn 3,15; Mt 5, 21-22; Péld 12,18; 2 Sám 16,7 kk.).57 Ezek

lehetnek azonban jogosak is, például, ha Isten haragjáról van szó (vö. Jn 2, 13-

17). Itt azonban a jogtalan, büszkeségtől, hiúságtól, rosszindulattól és

bosszúvágytól vezérelt haragról van szó. Ezek már magukban foglalják a másik

embertől való szabadulás és az utunkból való eltávolításának vágyát. Ebből

kiindulva joggal beszélhetünk már gondolati szinten is az ötödik parancs

megszegéséről, s bár ezt földi törvényszék nem ítéli el, Isten ítélőszéke előtt

mégis számot kell érte adni, sőt Jézus szavai szerint az érte járó büntetés nem

más, mint a kárhozat (vö. Mt 5,22).58 Az Újszövetségben a főparancs széles

skálájával találkozunk szemben az ószövetségi helyek utalásaival, ahol

többnyire a felebarát ugyanabba a kötelékbe (nemzetségbe, törzsbe) vagy

közösségbe tartozó személyt jelenti. Jézus a felebaráti szeretet fogalmával

elmélyíti a „ne ölj” parancsolatot. Tanítása szerint minden embert mély és

eredeti összetartozás kapcsol össze, hiszen Isten mindannyiunkat

személyválogatás nélkül szeret és ezért nekünk is ez a kötelességünk

mindenkivel szemben. Így tehát nemcsak a testvér életének gondozása fér bele

a felebaráti szeretet fogalmába, hanem az idegennel való törődés (Lk 10, 25-

37), sőt az ellenség szeretete is (Mt 5, 38-48; Lk 6,27-35). Így tehát az emberi

életet oltalmazó isteni parancsolat legmélyebb szempontja tárul fel előttünk,

hogy tudniillik tisztelnünk és szeretnünk kell minden személyt és minden

életet. Jézus példabeszéde (Lk 10,25-37) nagyon jól megvilágítja, hogy mindig

vannak olyan emberek, akik utunkba kerülnek. Az említett példa többször is az

„észrevette”, „meglátta” kifejezést használja, tehát a felebarátot nem is kell

keresnünk. Ezt erősíti meg az Újszövetség eredeti görög szövege és latin

fordítása is, ahol a „plésion” illetve a „proximum” szó áll, amelyek nemcsak

felebarátot jelentenek, hanem szó szerint „legközelebbit, mellette(d) levőt” is.59

A keresztény felebaráti szeretet megvalósításának útja a másokért vívott harc

és az elkerülhetetlen konfliktusok elviselése és ez a szeretet a szellemi személy

57 Scott, John: A Hegyi beszéd, Harmat Kiadó, Budapest, 1994, 78-79.o. 58 i.m. 80.p. 59 Novum Testamentum Graece et Latine, Roma, 1957, 78.o.

28

totális valóra váltása.60 Az Egyház szentírási alapokra támaszkodva mindig

következetesen vallotta az élet védelmét és súlyos szankciókkal lépett fel az

élet értékét megvetőkkel szemben. Az első századokban az emberölés a

legsúlyosabb bűnök közé tartozott és a bűnbánó gyilkost csak hosszú, súlyos és

nyilvános megszégyenítés után fogadták vissza az egyházi közösségbe. Az

Isten által elrendelt parancs örök érvényű, eltörölhetetlen, megmásíthatatlan és

mindenkire egyaránt vonatkozik. Különös aktualitással vetődik fel ma ez a

parancs, amikor egyre több lehetőség nyílik az emberiségnek saját sorsa

irányítására pozitív és negatív értelemben egyaránt. Tudatosítanunk kell, hogy

nemcsak teremtmények vagyunk, hanem alkotóerővel és felelősséggel

rendelkező társteremtők is. Hatalmunk kétélű kard, amellyel jövőnket

formálhatjuk, de ugyanakkor elvághatjuk vele üdvösségünk fonalát is (Gal

5,19-21). Elengedhetetlen fontosságú a vallásos meggyőződésre való építés.

Jóllehet az élet alapvető fontossága magától értetődő és nem szorul további

bizonyítékra, mégsem létezett a történelem folyamán olyan kor, amely ne

ismert volna kivételt az emberölés általános tilalma alól. Mire vonatkozik a

„ne ölj” parancsa és mire terjeszthető ki? A Szentírás tanúsága szerint mindent

Isten alkotott (vö. Zsolt 104), s ezért minden teremtményét tisztelet illeti meg.

Az ember azonban Isten képviselőjeként és a Tőle kapott különleges

adományai révén a többi teremtett dolog fölé emelkedik, s lehetővé válik

számára a felettük való uralkodás. Az „élet tisztelete” kifejezéssel azonban

óvatosan kell bánnunk, főleg, ha az „abszolút” jelzővel akarjuk illetni. A

kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az állat vagy növény életét ilyen abszolút

tisztelet nem illeti meg, mert engedélyt kaptunk, hogy mindkettőt táplálkozásra

használjuk. Még az emberi életnek sincs abszolút értéke, hiszen vannak olyan

helyzetek, amikor jogában áll az egyik embernek a másikat megölni.61

Mit fed tehát pontosabban a „ne ölj” parancsa? A parancsolat értelmét, ha

nem is a legpontosabban, de mindenképpen helyesebben adja vissza a „Ne

kövess el gyilkosságot” fordítás, mivel ez nem az emberi élet minden esetben

és bármilyen körülmények között történő kioltását tiltja, hanem csak a

60 Rahner, Karl - Vorgrimler, Herbert: Teológiai Kisszótár, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 207-209.o. 61 Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű kiadó, 1994, 164.o.

29

gyilkosságot.62 A helyes eligazodásban már a Teremtés könyve is segít. Az

ősbűn következményeként megtörténik az első gyilkosság, amikor Kain

meggyilkolja Ábelt, ártatlan testvérét. A szöveg szerint az ártatlan vér „felkiált

a földről” Istenhez, aki Kaint száműzetéssel bünteti. Büntetése jogos, de

ugyanakkor az isteni irgalmasság jele is, hiszen halálért halál járna (vö. Ter

9,5-6). A mózesi törvényben az emberölés tilalma alaptörvénnyé vált és az

ártatlant védi (vö. Kiv 23,7). Ugyanakkor a Ter 9,5-6-ra támaszkodva a lex

talionis értelmében megengedhető az ember meggyilkolása (Kiv 21,12-14; Lev

24,17; Szám 35,19; Kiv 21,22-25). A zsidó jog különbséget tesz a szándékos és

a véletlen ölés között. Véletlenség esetén a tettes Jahve oltárához

menekülhetett (Kiv 21,13). Végeredményben tehát az ötödik parancsolat az

ártatlan élet szándékos elpusztítását tiltja, mely az ember méltóságával, az

aranyszabállyal és a Teremtő szentségével ellenkezik.63 A héber szöveg is a

törvényellenes gyilkosság tényét erősíti meg, hiszen a „rácah” szó nincs jelen,

amikor Isten öl meg valakit, vagy amikor a háborúban az ellenséget ölik meg.64

Az erkölcsteológia tanítása szerint vannak olyan esetek, amikor az Isten

által adott értékek látszólagos ellentmondásban jelennek meg. Ilyen például a

halálbüntetés kérdése. Az államhatalomnak joga van halálbüntetéssel sújtani az

elvetemült gonosztevőt és ez nem is bűn, amennyiben nem a gyűlölet, hanem

az igazságszolgáltatás motiválja.65 Erre utal szent Pál levele (vö. Róm 13,4),

illetve a jobb lator magatartása is (vö. Lk 23,41).

Ugyanitt említhető a háború és az önvédelem esete is. A háborút nem

fogadhatjuk el közönséges jelenségként (vö. Krón 28,3). Ambrosius vezeti be a

„bellum iustum” fogalmát, amelyet Augustinus fejleszt tovább, s melyet csak

akkor tart elfogadhatónak, ha más eszköz hatástalan.66 Manapság már nem

beszélhetünk erről, el kell ítélnünk erkölcsileg, de nem tagadható meg az

igazságos védekezés joga. A jogos önvédelem nemcsak jog, hanem kötelesség

is. Előfordul, hogy a támadót csak úgy lehet ártalmatlanná tenni, ha megölik.

62 Scott, John: A Hegyi beszéd, Harmat Kiadó, Budapest, 1993, 77.o. 63 A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 447.o. 64 Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű Kiadó, 1994, 288.o. 65 Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla - Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye- Budapest, 1997, 225.o. 66 Boda László: Emberré lenni, vagy birtokolni? Márton Áron Kiadó, 1994, 114.o.

30

Az önvédelem erkölcsi indok és a megtámadott a támadás arányában

védekezhet. Az esetek többségében itt a kettős hatás elvével szembesülünk.

Ezen kényes, de erkölcsileg megvédhető konfliktus helyzetek mellett az

emberek más kiskapukat szoktak keresni. Az egyik ilyen kiskapu az

öngyilkosság. Erkölcsileg nem igazolható, hiszen itt az ember hamis

autonómia-tudatával szembesülünk. Súlyos bűn, de óvatosnak kell lenni a

megítélésében, hiszen az esetek többségében nem tudatos a cselekvés. Ritkán

vesszük észre, hogy mekkora a mi felelősségünk is. Sokszor csak egy-egy

hátrahagyott levél győz meg minket erről, de akkor már késő. Vannak, akik

önként adják oda életüket szeretetből. Az ilyen emberek nem öngyilkosok,

hanem önfeláldozók. Erre senki nem kötelezhető (vö. Jn 15,13; illetve

Maximilian Kolbe esete).

Van még egy kiskapu, amit nem nagyon lehet igazolni. Ez a magzati élet

kioltása. Joggal állíthatjuk, hogy korunk egyik tragédiája a már megfogant

életek kioltása. Az ötödik parancs lényege találóan illik a veszélybe sodort

magzati életre is. II. János Pál pápa e témával kapcsolatos enciklikájában

helyesen fogalmaz, amikor kijelenti, hogy a magzat a lehető legártatlanabb és

leggyengébb, aki még egy újszülött sírásának és nyöszörgésének védekező

jeleitől is meg van fosztva és rá van hagyva annak oltalmára, aki méhében

hordozza.67 Itt nem érvelhetünk az önvédelem jogosságával sem, hiszen a

magzat nem tekinthető támadónak, még kevésbé jogtalan támadónak. Az

erkölcsileg vagy jogilag „ártatlan személy” szándéka ellenére azonban veszélyt

okozhat másoknak, tehát „ártalmassá” válhat (pl. magzat). Az anya életét ily

módon veszélyeztető magzatot azonban nincs jogunkban elpusztítani. A

konfliktus helyzet megoldására a kettős hatás elvét (duplex effectus) szokták

felhozni, hiszen a rossz soha nem válhat a jó elérésének eszközévé.68 A

magzatgyilkosságok kapcsán a nők egy része nem vádolható teljes mértékben,

hiszen sokan közülük tájékozatlanok. Különösen súlyosbítja a gyilkosságot, ha

olyan személy követi el, akinek az élet védelme a hivatása. Itt elsősorban az

orvosokat terheli a felelősség, hiszen ezen tettükkel hűtlenné válnak

hivatásukhoz, s még csak arra sem hivatkozhatnak, hogy tudatlanságukban 67 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 83-84.o.

31

cselekedtek, hiszen épp az orvostudomány bizonyítja az élet fogamzással való

kezdetét. Tettük igazolhatatlanságára utal a hippokratészi eskü is:

„Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját

az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek nem adok

halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem

adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata

elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat.”69

Ugyanerre az alapra épít a Genfi Deklaráció, illetve több más nyilatkozat és

kongresszus, amelyek már a fogamzástól számolnak az emberi élet kezdetével

és kitartanak feltétlen védelme mellett.70 A jogállamokban az illetékes orvosok

jelentős része nem végez ilyen beavatkozást és a közreműködés megtagadása

vitathatatlan emberi jog. Gyakran hagyatkoznak azonban az érintettek a

lelkiismeretre való hivatkozásra. Ennek fontosságát nagyon szépen

megfogalmazta a II. Vatikáni zsinat, és az utóbbi években II. János Pál pápa is

erre hívta fel a figyelmet: ,,A lelkiismeret Isten tanúsága, akinek szava és

ítélete behatol az ember belsejébe egészen lelke gyökeréig, s határozottan és

kedvesen engedelmességre szólítja föl.”71 Mindezek ellenére azonban

vigyáznunk kell a szabadság olyan fokával, melynek autonómiája már

semmiféle törvénynek nem vethető alá. Az egyén nem dönthet minden erkölcsi

kérdésben tetszése szerint. A lelkiismeret nem mentes a tévedéstől. Ha

legyőzhetetlen tudatlanság (ignorantia invicibilis)72 miatt lesz téves, nem

veszíti el méltóságát és nem is felelős, de ha keveset törődik a jó és az igazság

keresésével, akkor igen. Ahhoz, hogy jó legyen a lelkiismeret, a Szentlélektől

megvilágosítottnak (vö. Róm 9,1), illetve tisztának kell lennie (2 Tim 1,3),

tehát nem kizárólagos és autonóm forrás a döntéshozatalban, hanem bele van

írva az engedelmesség elve az objektív norma iránt (vö. ApCsel 5,29). A

helyes lelkiismeret az objektív igazságot keresi és ítéletében Isten teremtő

bölcsességének szikrája (scintilla animae) villan fel, a téves pedig egyfajta

68 Somfai Béla: Életet védeni - életet kioltani, in: Távlatok, 1991/4, 36.o. 69 Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései, Szent István Társulat, Budapest, 309.o. 70 Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 380.o. 71 II. János Pál: Veritatis Splendor, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 77.o. 72 i.m. 80-82.o.

32

szubjektív etikát tart mérvadónak, ami elutasítandó.73 Lelkiismeretünk nevelése

fő feladatunk, melyet a minket körülvevő világ képes befolyásolni. Szent Pál

ezért buzdít az éberségre. A helyes út megtalálásában segít a Szentlélek, olykor

felebarátaink tanácsa, illetve az Egyház hivatalos tanítása.

2.1.5.4. A magzat élethez való joga

Az emberi méltóság gyakorlati következménye az emberi jogok

kibontakozásában figyelhető meg. Ezek olyan alapjogok, amelyek

mindannyiunkat megilletnek és természetünk testi, lelki valamint szellemi

adottságainak megélését alapfeltételként biztosítják. A gyökerek az ókorba

nyúlnak vissza, de azt az eszményt, hogy léténél fogva mindenki egyenlő, a

kereszténység hirdette meg a szeretet-parancs alapján (vö. Gal 3,28). Az

emberi jogok eredetére kétféle magyarázatot szoktak felhozni:74 1.) A

természetjogi felfogás szerint az értelmes emberi természetben gyökereznek és

épp ezért az embert személy-volta miatt illetik meg, tehát nem az államtól és a

közösségtől kapja. 2.) A pozitivista felfogás szerint az emberi jogokat az

egyén az államtól és az állampolgári jogokban kapja.

Bármelyik teljes mértékben való alkalmazása, rendkívül vitatható

határhelyzeteket szül. Az előző például nehezen tud humánus magyarázatot

adni arra, hogy miért védi az erőszak esetén megfogant életet egy tiszta

erkölcsű nővel szemben. Ugyanakkor a másik álláspont is nehezen adhat

magyarázatot arra, hogy milyen alapon öl meg olyan magzatokat közvetlen a

születés előtti időszakban, akiket a születés után már védenek. Megfosztható-e

joggal az élettől az a születés előtt álló magzat, akit esetleg hét hónaposan,

mint koraszülöttet emberként kezeltek volna és mindent megtettek volna

életben maradása érdekében. Teológiai gyökerekre támaszkodva a

természetjogi megközelítést kell elfogadnunk, mivel az emberi jogok gyökere

az ember szellemisége, vagyis istenképűsége (vö. Ter 9,6). Az ENSZ –

dokumentumok és a nemzetközi jogi fejlődés is napjainkban egyre inkább ezt

73 Széll Tamás: A lelkiismeret néhány kérdése, ahogy egy laikus látja, in: Távlatok, 1996/5, 559-562.o. 74 Magyar Katolikus Lexikon, III. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1997, 86-87.o.

33

fogadja el alapnak. Meddig terjeszthető ki? Mivel gyökere az istenképűségre

vezethető vissza, ezért már az élet kezdetétől számolnunk kell vele, tehát egy

„hozomány”, amit ki kell terjesztenünk a magzatra is, vagyis mindenkit

megillet léte első pillanatától egészen haláláig. A magzatot megillető személyi

jogok közül a legfontosabb alapjog az élethez való jog. A magzatnak már léte

első pillanatától joga van megszületni, s a jogrendszernek is védelmet kell

nyújtani ezen jog oltalmára. A magzatnak joga van a méltósághoz és az

egészséghez is. A magzat nem dolog, nem is tárgy. Fejlődésének minden

szakaszában megilleti a személynek kijáró tisztelet. Így például minden orvosi

beavatkozásnak az egyedi méhmagzat javát, érdekét kell szolgálnia. A méhen

belüli háboríthatatlan fejlődést biztosítani kell. 1963-ban XXIII. János pápa

kifejezetten is állást foglalt egyházi részről az emberi jogok fontosságának

hangsúlyozása terén „Pacem in terris” című enciklikájában.75

Jogunkban áll-e bárkit is megfosztani az alapvető emberi jogoktól? Mitől

fosztjuk meg a magzati életet? Fontos tudatosítanunk, hogy nemcsak jogaink

vannak, hanem kötelességeink is. Isten teremtő művének munkatársaiként nem

a rombolás a tisztünk, hanem az építés. A megfogant élet Isten akaratából az

örök üdvösségre rendelt. Természetünkből kifolyólag, illetve a főparancs

értelmében segítenünk kell mindenkinek, hogy eljuthasson Isten ismeretére, s

megvalósíthassa önmagát az embertársak szolgálatában. Nem lehetünk annyira

önzők, hogy egyéni érdekeinket szembeállítsuk az Isten által ajándékozott

élettel. Szeressük felebarátainkat úgy, mint önmagunkat! Segítsük őket, hogy

megszülethessenek, szabadon kereshessék és találhassák meg az igazságot,

részesedhessenek a kultúra javaiban, szabadon választhassanak életpályát és

dolgozhassanak, hozzájárulhassanak a közjóhoz, egymás javára élhessenek és

dolgozhassanak, vagyis szeretetben élve és megvalósítva hivatásukat

eljuthassanak ők is az Isten által elrendelt örök életre, mely minden emberi

képzeletet felülmúló boldogság (vö. 1 Kor 2, 9).

75 Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai, (szerk. Fila Béla – Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997, 742-756.o.

34

2.1.6. A Biblia és az abortusz

A Biblia nem foglalkozik kifejezetten az abortusz kérdésével.

Hallgatásának oka valószínűleg az abortusz tényleges hiánya Izraelben és az

alapvetően pozitív viszonyulás a gyermekekhez, utódokhoz és az öregekhez,

vagyis az élethez (Zsolt 128, 3; Péld 17,6). Annyira kincsnek és áldásnak

számított a gyermek, hogy még az abortusz gondolata is abszurdnak tűnhetett.

Erre utalhat Dávid esete is, aki kényes helyzetében sem folyamodik

abortuszhoz.76 Az Ószövetség népe félt a terméketlenségtől, sőt átoknak

tekintette, míg a gyermeket áldásnak, Isten ajándékának (Zsolt 127, 3), hiszen

Izrael népe arra hivatott, hogy az Ábrahámnak tett ígéret szerint sokasodjék

(Ter 15,5). A magzat életének értéke és védelme transzcendens eredetének

szemléletéből eredt, mely Isten védelme alatt állt és ezért tisztelet illette meg.

Az egész Szentírásban csak néhány indirekt értékelést és abortuszra utaló

megjegyzést találunk (Jób 3,16; Préd 6, 3-5; Jer 20, 15-18; Kiv 21, 22-25). Jób

és a Prédikátor könyve valószínűleg nem emberi beavatkozással történő

szándékos, hanem inkább spontán abortuszra utal. Ezzel ellentétben első látásra

Jeremiásnál találkozunk a szándékos abortusz gondolatával, azonban célszerű

megvizsgálni a kontextust: „Átkozott legyen az a férfi, aki hírül vitte apámnak:

Fiúgyermeked született (…), mert nem ölt meg az anyaölben. Bárcsak anyám

teste lett volna a sírom, amikor még a méhében hordozott!”(Jer 20, 15-18)

Mindenekelőtt tekintetbe kell vennünk, hogy ezek a szavak Jóbhoz hasonlóan

végső elkeseredettségében hangzanak el, s nem a prófétára jellemző

gondolatvilágot tükrözik. Ezekben a versekben éppen ellentéte annak a

prófétának, aki Isten szavait szólja: „Jaj annak, aki azt mondja apjának: Miért

nemzel? És az asszonynak: Miért szülsz?”(Iz 45,10) A leggyakrabban idézett

szentírási hely az abortusszal kapcsolatban a Kivonulás könyvében található:

„Ha férfiak civakodnak egymással és közben úgy megütnek egy viselős

asszonyt, hogy az idétlent szül ugyan, de maga életben marad, akkor a

tettesnek olyan kártérítést kell fizetnie, amilyet a férj a bírák véleménye alapján

követel. De ha az asszony belehal, akkor érvényes az elv: életet életért, szemet

szemért…” (Kiv 21,22-25). Ez a rész különös figyelmet érdemel, mivel az

35

eredeti héber és a későbbi görög fordítás másképpen értelmezi a

mondanivalóját. A héber szöveg szerint77 a megtorlás törvénye csak az anya

halálesetében jöhet szóba, míg a magzat elvetéléséért csak pénzbírság róható

ki. A vers értelmezését a Septuaginta, a héber szöveg alexandriai görög

fordítása (kb. Kr.e. 250) másképp magyarázza. Ez ugyanis a korfelfogásnak

megfelelően különbséget tett a még „nem teljesen megformált”, tehát értelmes

lélekkel még nem rendelkező és a „teljesen megformált”, lélekkel megáldott

magzat között. E fordítás szerint csak az előbbire érvényes a pénzbírság, az

utóbbira akár csak az anya halálesetén a lex talionis, vagyis a szemet szemért

elv. „Valószínűleg a hellenista elképzelés hatolt itt be a Biblia görög

szövegébe,”78 amelyet maga Arisztotelész is képviselt. Arisztotelész három

fajta lelket különböztetett meg: a vegetatív, a szenzitív és a gondolkozó lelket.

Ebből a gondolatmenetből kiindulva úgy vélték, hogy csak akkor lehet életről

beszélni, ha már a gondolkozó lélek megjelent. Fiú esetében ennek

megjelenését a fogantatás utáni 40., lány esetében a 80. napra tették. Ez az

úgynevezett „szukcesszív animáció” elmélete. Ez a görög szövegváltozat a IV.

században ismertté vált a keresztény irodalomban és jelentős hatást gyakorolt

annak későbbi fejlődésére. Sokan úgy vélték, hogy ez a szentírási hely

hozzájárult ahhoz, hogy a magzat életét kevésbé tekintsük fontosnak, mint az

anyáét, azonban kevesen fejtegették azt, hogy az a vers megállapítja a magzat

értékét.79

Az újszövetségi kinyilatkoztatásban sem találunk konkrét utalást az

abortusz erkölcsi megítélésére vonatkozóan, hiszen itt is az élet értékének

vitathatatlan elismeréséről és a termékenység dicséretéről olvashatunk (Lk 1,

25). Az Újszövetségre is érvényes a mózesi törvény „ne ölj” parancsa, amelyet

a kereszténység az Isten- és az emberszeretet kettős főparancsának és a jézusi

„szeretet parancsnak” a szellemében értelmez. A Gal 5,20-ra szoktak

hivatkozni, mint homályos értelmű megjegyzésre. Itt a felebaráti szeretet elleni

76 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 122.o. 77 Douma, J: Házasság és szexualitás, válás, abortusz., Iránytű Kiadó, 1998, 204-205.o. 78 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 122.o. 79 Douma, J: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 207.o.

36

vétkek felsorolásában a „pharmakeia”80 szó szerepel, ami a szó jelentése

alapján az abortuszt okozó mérgek használatát is magába foglalhatta.

Hasonlóan értelmezhető a Jelenések könyvének két verse is (Jel 9, 21; Jel 18,

23), ahol ugyanez a szó szerepel. Kifejezett szankció és állásfoglalás csak a

patrisztikus és skolasztikus teológia fejlődésének, valamint a penitenciális

fegyelem kialakulásának eredményeképpen jött létre a későbbi századokban.

Ebben a fejlődésben nagy szerepet játszott a Septuagintában tett

megkülönböztetés.

80 Újszövetségi görög-magyar szótár, (szerk. Varga Zsigmond J.), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1992, 154.o.

37

3. Az Egyház álláspontja az abortusszal kapcsolatban

Jóllehet a Biblia kifejezetten nem foglal állást az abortusz kérdésében,

mégis indirekt értékelésével és erre vonatkozó utasításaival az abortusz ellen

emeli fel hangját, azaz életpárti. A Szentírás szellemében az őskeresztények is

életpártiak voltak. Az Egyház hivatalos tanítása megélt tapasztalatokkal,

tudományos kérdésekkel, filozófiai gondolkodásokkal való kapcsolatban

(arisztotelészi filozófia) alakult ki. Ez a tanítás a kinyilatkoztatás fényében

született. Az Egyház tanítása e kérdésben mindig egyértelmű volt, s kezdettől

fogva hirdette minden szándékos abortusz erkölcsileg rossz voltát. Tanítása

nem változott és nem is módosítható. Szentírási alapon mindig szem előtt

tartotta a „ne ölj” erkölcsi parancsot, melybe beletartozott a magzat élete is. Az

Egyház szerint az Isten az élet ura, az abszolút élő, akinek az ember, mint

teremtmény, felelős az életért. A nem rég kiadott Katekizmus a katolikus

Egyház világos tanítását tárja elénk: „Az emberi életet a fogamzás pillanatától

kezdve teljes mértékben tisztelni és védeni kell. Az emberi lénynek létezése

első pillanatától kezdve tapasztalnia kell a személyiség jogainak elismerését,

köztük minden ártatlan élőlény sérthetetlen jogát az élethez.”81 Nézzük a

kezdetet! Hogyan foglalt állást az ősegyház?

3.1. Az Ősegyház és a patrisztikus kor

Az Ó- és Újszövetségi Szentírás korábban már említett nem egyértelmű és

homályos állításaival, utalásaival szemben az ősegyház nem kanonikus

szövegeiben a keresztény közösség álláspontja már világosan kifejezésre jutott

és a születendő élet védelmét keresztény kötelességnek tekintette. Az első

századokban többnyire a házasságtöréssel kapcsolatban esik szó az abortuszról

és ez az egyik ismertető jele a pogányoknak, ami élesen elválasztja őket a

keresztényektől. A kereszténység kezdetben egyértelműen „parricidium”-nak,

gyilkosságnak tartja.

81 A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 449.o.

38

A legkorábbi források közül elsőként a II. század elején keletkezett

Didaché, mint az apostoli atyák korának egyik fontos dokumentuma foglal

állást kifejezetten a két útról szóló tanításában, amely megfelel a keskeny és a

széles útról szóló evangéliumi tanításnak (vö. Mt 7, 13-14). A Didaché

egyértelműen tiltja és elítéli az abortuszt: „Ne ölj, ne törj házasságot (…) ne

hajtsd el a magzatot.”82 Ez az állásfoglalás szinte szó szerint belekerült a IV.

századi Apostoli Konstitúcióba, de hasonlóképpen jár el a Didachénál

valamivel későbbről származó Barnabás-levél is. Ez utóbbi a magzatnak az

anyai élet megmentése érdekében történő megölését burkoltan elveti.83 E két

irat „Isten képe elpusztítóinak”84 bélyegzi mindazokat, akik a meg nem

született magzat életére törnek. Ez idő tájt született a Diognétoshoz írt levél is,

amelyet egy ismeretlen keresztény intéz a címben megnevezett, kereszténység

iránt érdeklődő pogánynak. Levelében a kereszténységet mutatja be, utalva az

abortusz megítélésére is: „Christiani (…) uxores ducunt, ut omnes, et liberos

procreant, sed non abiciunt fetus (…) in carne sunt; sed non secundum carnem

vivunt” (vö. 2Kor 10, 3). 85

Az első századok művelt keresztényei közül egyre többen felismerték a

pogány támadások, vádak veszélyeit, s ezért hatékony irodalmi eszközökkel,

apologetikus írásokkal léptek fel a rágalmak ellen és kifejezésre juttatták, hogy

mennyire különböznek a körülöttük élő pogány népektől. Ennek egyik példája

Athenagoras (+ 180) Kérvény a keresztények ügyében című műve, amelyben a

gyilkosnak és emberevőnek nevezett keresztényeket épp a magzatvédő

magatartásukra hivatkozva védi meg: „Caedem igitur quomodo perpetrare

possimus? (…) et qui mulieres illas, quae medicamentis ad abortum utuntur,

homicidas esse et rationem huius abortus Deo reddituras dicimus, quomodo

hominem occideremus?”86

Ugyanitt említhető meg Minucius Felix Octavius című műve, amely a

pogány szokásokat ostorozza: ,,Sunt quae in ipsis visceribus, medicaminibus et

82 Vanyó László: Ókeresztény írók, III. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1988, 94.o. 83 Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg 1969/1, 41.o. 84 Douma, J: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 215.o. 85 Migne, J.P.: Patrologia Graeca ,I, (ed. Latina) Paris, 1856, 1508.o. 86 Migne, J.P.: Patrologia Graeca ,IV, (ed. Latina) Paris, 1856, 574.o.

39

potis, originem futuri hominis exstinguant, et parricidium faciant antequam

pariant.”87

Clemens Alexandrinus (+215) a Paidagogos című etikai kézikönyvében

ad gyakorlati útmutatásokat a keresztényeknek. A mű címében rejlő nevelő

nem más, mint maga Krisztus. A mű szexuáletikai kérdéseket is feszeget.

Keményen bírálja a gnosztikusokat és elveti azon állításukat, mely szerint a

szexuális élet, a családi élet összeegyeztethetetlen lenne a magasabb rendű

szellemi élettel. Nem veti meg a teremtett világ javait, de felhívja a figyelmet a

mértéktartásra. Ennek értelmében felemeli hangját az abortusz ellen is, és az

isteni gondviselés ellen cselekvőknek valamint emberségükből kivetkőzőknek

nevezi az erre vetemedő nőket: „Hominum genus, quod ex divina providentia

nascitur, improbis et malitiosis non tollamus artibus: eae enim, ut

fornicationem celent, exitialia medicamenta adhibentes, quae prorsus in

perniciem ducunt, simul cum fetu omnem humanitatem perdunt.”88 A sztoikus

filozófiából kiindulva már a férfi magját is egy „szent” dolognak tartja, amivel

nem élhetünk vissza: „Neque vero seminandum est supra petram, neque semen

est contumelia afficiendum, quod quidem dux est et princeps generationis,

estque substantia, quae simul habet insitas naturae rationes.”89 Egyedül a

házasságban tartja helyénvalónak a nemi aktust, mely a gyermekek nemzését

veszi célba, a házasságon kívüli aktusokat és a házasságtörést törvényen

kívülinek és esztelennek ítéli: „Ne semina, ubi non vis tibi nasci quod

seminatum est. Neque ullam omnino tange mulierem, praeterque tuam ipsius

uxorem.”90

A III. században Tertullianus is állást foglalt e kérdésben és az

Apologeticus című írásában embergyilkosságról beszél: „Nobis vero, homicidio

semel interdicto, etiam conceptum utero (…) dissolvere non licet (…) nec

refert natam quis eripiat animam, an nascentem disturbet: homo est, et qui

futurus; etiam fructus omnis iam in semine est.”91 Tertullianus azonban nem

minden írásában vélekedik így, s olyan kényes kérdéseket érint, amelyek

87 Migne, J.P.: Patrologia Latina ,III, Paris, 1844, 333-334.o. 88 Migne, J.P.: Patrologia Graeca, VI, (ed. Latina) Paris, 1856, 279.o. 89 i.m.272.o. 90 u.o. 91 Migne, J.P.: Patrologia Latina, I, Paris, 1844, 319-320.o.

40

később is problémát jelentenek a történelem folyamán. Így például, ha az anya

életveszélyben van, akkor „necessaria crudelitate”92-ról beszél. Később

viszont ellentmondásba kerül az Apologeticusban tett kijelentésével, merthogy

a Kiv 21, 22-25-re hivatkozva bizonytalan az emberi élet kezdetét illetően és

csak akkor ismeri fel a magzatban az embert, ha a „forma teljesedett”: „(…)

foetus in utero homo, a quo forma completa est (…) cum iam hominis est causa

(…)”93 Keresztény körökben elsőként tehát Tertullianusnál jelenik meg a görög

filozófia hatása a lélek keletkezésének idejével kapcsolatban, ami a

későbbiekben hosszú évszázadokon keresztül vita tárgyát képezi.

A IV. század elején, amikor az Egyház nyilvánosan elismert intézménnyé

vált és társadalmi erőként lépett fel, a magzatelhajtásra vonatkozó korábbi

meggyőződését zsinati törvényekbe foglalta. A kérdéssel először az elvirai

(300 körül) és az ancyrai zsinat (314) foglalkozott. Nem tettek különbséget a

kialakult és a még ki nem alakult magzat között, s az abortuszt kiközösítéssel

büntették. Az elvirai zsinat 63. kánonja szigorúbb volt: ,,Ha egy asszony

házasságtörő kapcsolatból fogant és a tett után megölte gyermekét (…) még

élete végén sem szabad megadni neki a közösségben való részesedést.”94 Az

ancyrai zsinat 21. kánonja enyhébben ítélkezik: ,,(…) akik (…) megölik

újszülöttjüket vagy azon igyekeznek, hogy magzatukat elhajtsák (…) tíz évet

töltsenek vezeklésben (…)”95 E korai megnyilatkozások hosszú évszázadokra

megszabták az Egyház penitenciális fegyelmét és pasztorális igyekezetének

irányát is. A Tertullianusnál már említett ószövetségi hely görög fordítása által

bevezetett szerencsétlen megkülönböztetés a IV. század középpontjába került.

A nyugati egyházban Hieronymus és Augustinus kijelentései lettek

irányadókká. Mindkét egyházatya elfogadta a kialakult és a kialakulatlan közti

különbséget, azonban ez nem jelentette azt, hogy esetenként erkölcsileg

elfogadhatónak tartották az abortuszt. Az abortuszt többnyire a házasság elleni

bűnökkel kapcsolatban említik. Hieronymus az Eustochiushoz írt levelében

fordult szembe a fogamzásgátló és abortív szerekkel:” Aliae vero sterilitatem

praebibunt, et necdum sati hominis homicidium faciunt. Nonnullae cum se 92 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 123.o. 93 Migne, J. P.: Patrologia Latina, II, Paris, 1844., 713.o. 94 Vanyó László: Ókeresztény írók, V. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 261.o.

41

senserint concepisse de scelere, abortii venena meditantur.”96 Ezen állításával

szemben az Aglasiához írt levelében kifejésre juttatja a különbségtétel melletti

állásfoglalását.97 Augustinus is elítélően vélekedik a De nuptiis et

concupiscentia című írásában: ,,Aliquando eo usque pervenit haec libidinosa

crudelitas (…) ut etiam sterilitatis venena procuret; et si nihil valuerit,

conceptus fetus aliquo modo intra viscera exstinguat ac fundat.”98 Más helyen

viszont Tertullianus nézeteit vallja, s ő is az Ószövetségre hivatkozva ezt

mondja: ,, (…) quod formatum non est, ne animatum quidem possit intelligi, et

ideo non sit homicidium, quia nec exanimatum dici potest, si adhuc animum

non habebat.”99

Mindezek ellenére a görög keresztény közösség elöljárói közül Nagy

Szent Basileios (330-374) nézete a leghatározottabb. Amphilochioshoz írt

levele 2. kánonjában elveti az ószövetségi különbségtételt, sőt

szőrszálhasogatásnak tartja: ,,Quae de industria fetum corripuit, caedis poenas

luit. De formato autem aut informi subtilius non inquirimus.”100 Sőt

továbbmenve az anya és gyermek életveszélye miatt kettős gyilkosságról

beszél. A büntetést illetőleg az ancyrai zsinat határozatát fogadja el. Basileios

nézete meghatározta a görög egyházat.

Ambrosius Hexameron című művében a gazdagok kapzsiságával

kapcsolatban említi az abortuszt, mint a vagyon megőrzésének érdekében

elkövetett cselekvést: „Ipsae quoque divites, ne per plures suum patrimonium

dividatur, in utero proprios necant fetus, et parricidalibus succis in ipso genitali

alvo pignora sui ventris exstinguunt.”101 Az Expositio evangelii secundum

Lucam című művének X. könyvében szintén említést tesz az abortuszról. Az

Isten-félelemben foganó és szülő nőket „Máriák”-nak nevezi, kik a Szentlélek

által Krisztust foganják és az Igét szülik meg. Ezekkel állítja szembe azokat a

nőket, akik nincsenek ennek a kiváltságnak a tudatában és megakadályozzák

ezt: ,,Sunt enim quae abortivum excludant Verbum, anteaquam pariant. (…) 95 i.m. 278.p. 96 Migne, J.P.: Patrologia Latina, XXII, Paris, 1864, 401.o. 97 Migne, J.P.: Patrologia Latina, CLXXXVII, Paris, 1861, 1472.o. 98 Migne, J.P.: Patrologia Latina, XLIV, Paris, 1861, 423.o. 99 Migne, J.P.: Patrologia Latina, XXXIV, Paris, 1861, 626.o. 100 Migne, J.P.: Patrologia Graeca, XVIII, (ed. Latina), Paris, 1857, 1255.o. 101 Migne, J.P.: Patrologia Latina , XIV, Paris, 1845, 231.o.

42

Fac voluntatem Patris, ut Christi mater sis. Multae conceperunt Christum, et

non genuerunt.”102 Ambrosius ugyanitt hivatkozik a Kiv 21,22-25-re és

különbséget tesz a még meg nem formált és a már megformált magzat között.

Chrysostomos a mulatozással, összejövetelekkel kapcsolatban fejti ki az

abortusszal kapcsolatos nézeteit a Rómaiakhoz írt 24. levelében. Felhívja a

figyelmet a tisztaságra, a részegeskedés elkerülésére, mely minden erkölcstelen

magatartás kútfője. Óv a meggondolatlan és könnyelmű kapcsolatoktól, az

abortuszt mélységesen elítéli, mint Isten elleni bűnt: „Cur seminas ubi arvum

corrumpere fructum curat? ubi multae sunt herbae in sterilitatem? ubi ante

generationem caedes? nam meretrices non meretricem solum manere sinis, sed

etiam homicidam facis (…) neque enim quod natum est occidit, sed ne nascatur

prohibet. Quid ergo? Et donum Dei contumelia afficis, et cum ipsius legibus

pugnas (…) et eam, quae ad prolis procreationem tibi data est mulier, ad

patrandam caedem instruis?”103

3.2. A középkor állásfoglalása

450 körül mind a nyugati, mind a keleti egyházban az abortusz kérdése

tisztázódott, megszilárdult és ez a tanítás több évszázadon át érvényben is

maradt. A magzatelhajtást általánosságban gyilkosságnak tartották. Az

abortuszról szóló tanítást a szerzetesek és a püspökök adták tovább. Az

orvosok és bölcselők által megfogalmazott egészségügyi és társadalmi

indítóokokat sohasem hagyták jóvá.104 Az abortuszban a felebaráti szeretet és

anyai szeretet súlyos megsértését látták, illetve a Teremtő műve iránti kellő

tisztelet megtagadását. Az 524-es léridai zsinat 7 éves kiközösítéssel büntette

az abortuszt elkövetőket, a konstantinápolyi 6. egyetemes zsinat (678) pedig a

gyilkosoknak kijáró büntetést helyezte kilátásba. A VIII. században a Karoling-

birodalom az ancyrai zsinat rendelkezéseit foglalta törvénybe. A IX. század

vége felé V. István pápa foglal állást e kérdésben gyilkosságnak minősítve

102 Migne, J.P.: Patrologia Latina , XV, Paris, 1845, 1810.o. 103 Migne, J.P.: Patrologia Graeca ,XXXII, (ed. Latina), Paris, 1863, 626-627.o. 104 Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg, 1969/1, 42.o.

43

nemcsak a csecsemő, hanem a magzat születése előtti gyilkolást is.105 1140 és

1240 között a nyugati kánonjog kialakulásának idején Gratianus Decretuma is

elítéli az abortuszt, de csak akkor beszél gyilkosságról, ha a magzat már

kialakult.106 Ez a különbségtétel tovább fokozódott, ugyanis a magzat emberi

mivoltának megértéséhez a modernkor kezdetéig az arisztotelészi filozófia és

biológia adta meg a tudományos hátteret.

Aquinói Szent Tamás az arisztotelészi „hylemorphismus”-ból kiindulva

bevezette az ún. „szukcesszív animáció” elméletét. Átvette ugyanakkor a „lélek

a test formája” elvet is. Ezekből kiindulva bűn-gyilkosság megkülönböztetésről

beszél, bár az abortuszt minden stádiumban elítéli. Álláspontjával évszázados

vitát indított el. Elmélete még a XVIII. századi Liguori Szent Alfonz

tanításában is tovább él. A századok folyamán az abortusszal kapcsolatos

nézetekben többnyire e dolog körül volt említésre méltó vita, illetve a „vitális

indikáció” kérdésében. Ez az indikáció az anya életveszélye esetén próbálta

megengedetté tenni az abortuszt.

A XII. században elsőként Nápolyi János foglalt állást emellett, majd

később a jezsuita Thomas Sanchez (1550-1610).107 Ez utóbbi volt az, aki

kidolgozta az anya életmentése érdekében álló terhesség megszakítás elméleti

alapjait. Nézete szerint az anya életveszélye esetén a még lélekkel nem

rendelkező magzat elpusztítható. Úgy véli, hogy a még nem teljesen emberi

lényegű magzattal szemben az anya értéke nagyobb súllyal nyom a latba. Az

erőszak esetén végrehajtott abortuszt is megengedhetőnek tartotta. Mindkét

esetben a magzatot „betolakodó”-nak nevezte.108 A lélekkel rendelkező magzat

közvetlen abortálását viszont nem tartotta elfogadhatónak.

3.3. Az újkor állásfoglalása

A XVI. századra felgyülemlett viták hatására V. Sixtus pápa 1588-ban

kiadta Effrenatam kezdetű bulláját, amelyben szigorúan ítélkezett az abortusz

105 Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai, (szerk. Fila Béla – Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997, 193.o. 106 Migne, J.P.: Patrologia Latina, CLXXXVII, Paris, 1861, 1471.o. 107 Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg, 1969/1, 44-45.o. 108 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 71.o.

44

ügyében nem téve különbséget a kialakulatlan és már kialakult magzat között,

és gyilkosságnak minősíti az abortuszt.109 XIV. Gergely pápa viszont 1591-ben

enyhített a rendeleten, s a lélekkel bíró magzat esetére korlátozta a büntetést. A

XVII. század vége felé XI. Ince pápa emelte fel szavát két tétel ellen, amelyek

közül az egyik a lélek megjelenését viszonylag későre akarta tenni: „Videtur

probabile, omnem foetum (quamdiu in utero est) carere anima rationali et tunc

primum incipere eandem habere, cum paritur: ac consequenter dicendum erit,

in nullo abortu homicidium committi.”110 A másik tétel pedig az anya

érdekében akarta megengedhetővé tenni az abortuszt: ,,Licet procurare abortum

ante animationem foetus, ne puella deprehensa gravida occidatur aut

infametur.”111 Az abortusz abszolút tilalmát magába foglaló egyházi

álláspontot előmozdította a magzat lelkével kapcsolatos új felfogás.

1621-ben Paul Zacchias megtámadta és elvetette az arisztotelészi és Szent

Tamás-i elméletet, s bevezette az „azonnali animáció” elvét,112 mely szerint a

szellemi lélek a fogamzás első pillanatától áthatja a magzatot. Gondolata

hamarosan teret nyert. Rómához hasonlóan a reformáció is elvetette az

abortuszt. Maga Kálvin is határozottan kijelenti: „Az anyaméhbe zárt magzat

már ember.”113 1701-ben XI. Kelemen pápa a Szeplőtelen Fogantatás

ünnepének bevezetésével, illetve IX. Pius 1854-ben ennek dogma szintre

emelésével szintén ezt a nézetet erősítette. A zsinati és kanonikus szankciókat

az elkövetkezendő időkben egyre inkább az Egyház központi tekintélye szabta

meg. Mind a morálteológusok, mind a kánonjogászok meghajoltak a pápai

irányítás előtt. Az Egyház V. Sixtus felfogását megerősítette, s így az

ősegyházi vonalat képviselte. 1869-ben IX. Pius Apostolicae Sedis kezdetű

konstitúciója már nem ismer enyhítő körülményt. Az abortusz magával vonja a

kiközösítés büntetését, s nincs különbségtétel az animatus és non animatus

között. A XIX. században egyébként sokat vitáztak, hogy szabad-e ölni az anya

megmentése érdekében vagy sem. 1895-ben a Szent Officium az anya

109 Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1993, 17.o. 110 Denzinger: Enchiridion Symbolorum, Herder, Freiburg, 1953, 371.o. 111 u.o. 112 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 70.o. 113 Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű Kiadó, 1994, 168.o.

45

életmentése érdekében elkövetett abortuszt csak „méhen kívüli terhesség és

méhrák esetén”114 tartotta elfogadhatónak.

3.3.1. A XX. századi Egyház állásfoglalása

Az elmúlt század volt a nagy fejlődés, a lehetőségek évszázada. Az

emberiség eddig soha nem tapasztalt fejlődési csúcsra jutott el, s szabadságával

visszaélve példa nélküli módon jogot formált az abortusz legalizálására. Ezek

hatására az Egyház szemében egyre jobban előtérbe került az emberi élet

értéke, amint ezt a kánonjog és a pápai megnyilatkozások is bizonyítják. Szinte

minden pápa állást foglalt az abortusz kérdésében. Elsőként az 1917-ben

kiadott új Kánonjogi Kódex nyilatkozott e kérdésben, amely megerősítette a

IX. Pius által 1869-ben bevezetett anatémát: ,,Procurantes abortum, matre non

excepta, incurrunt, effectu secuto, in excommunicationem latae sententiae

Ordinario reservatam; et si sint clerici, praeterea deponantur”115

A század első felében a pápák közül XI. Pius lépett fel határozottan

megerősítve a korábbi tanítást. Casti Connubii című enciklikájában elutasított

minden abortuszt igazolni akaró rafinált érvet, indikációt. A „ne ölj” parancsára

hivatkozva mind az anya mind a magzat életének veszélyeztetettségében Isten

és a természet törvényének megsértését látja: „Egyformán szent, azaz

sérthetetlen mindkettőjük élete, elpusztításukhoz még a közhatalomnak sincs

joga.”116

A század közepén XII. Pius lépett fel nagyon nagy szigorral: „Senki,

semmiféle emberi tekintély, semmiféle (…) indikáció sem teremthet (…) jogi

alapot, (…) hogy közvetlenül vagy tudatosan rendelkezzünk az ártatlan emberi

élettel (…) akár eszközként, akár célként.”117

XXIII. János a Tanítóhivatal korábbi tanítására hivatkozott, s az emberi

élet szent voltát hangsúlyozta, mely az első pillanattól kezdve az isteni

gondviselésben részesül. Szintén szigor jellemzi a II. Vatikáni Zsinat Gaudium

et Spes című konstitúciójának idevonatkozó állásfoglalását: „Vita igitur inde a 114 i.m. 71.o. 115 www.geocities.com/catholic_profide/codex.htm 2004. 02. 25. 116 Amit Isten egybekötött (Pápai megnyilatkozások a katolikus házasságról), Szent István Társulat, Budapest, 1986, 51.o.

46

conceptione, maxima cura tuenda est; abortus necnon infanticidium nefanda

sunt crimina.”118

VI. Pál a Humanae Vitae című enciklikájában ismételten elítélte a

közvetlen abortuszt.

3.3.2. II. János Pál pápasága és az abortusz kérdése

II. János Pál az idők jeleit, az életet fenyegető új veszélyeket felismerve a

korábbi megnyilatkozásoknál is határozottabban állt ki az élet védelmében. Az

1981-ben kiadott Familiaris Consortio című dokumentumában az emberi élet

védelmét, oltalmát hirdette, „ bármilyen fokon vagy körülmények között

legyen is az élet,”119 vagyis „a közhatalom minden erőszakos beavatkozása

(…) beleértve az abortuszt is határozottan elutasítandó és elítélendő.”120 Az

1983-ban megjelent új Egyházi Törvénykönyv e következetes tanítás jogi

vonatkozásait szögezte le és az 1917-es Törvénykönyv formuláját követve

kijelentette: „Qui abortum procurat, effectu secuto, in excommunicationem

latae sententiae incurrit.”121 Az 1980-as évek vége felé a Hittani Kongregáció

a Donum Vitae kezdetű instrukciójában foglalt állást az emberi élet

tiszteletének és az utódnemzés méltóságának kérdésében, amely szerint

minden emberi lény személy és létének első pillanatától tisztelet illeti meg.

1995. március 25.-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén hozta

nyilvánosságra II. János Pál pápa enciklikáját „Az emberi élet

sérthetetlenségéről” (Evangelium Vitae) címmel, mely felhívás, hogy minden

ember óvja, védje az életet. Ebben az Egyház évszázados tanítását foglalja

össze, rámutat korunk legsúlyosabb hibáira, forradalmian új világképet és

cselekvési lehetőséget kínál a súlyos válságba került emberiségnek. Az

enciklika a magzatot, mint a legártatlanabb, legkiszolgáltatottabb és

legtehetetlenebb emberi lényt veszi pártfogásába, aki fogantatásától kezdve

már anyja méhében Isten szeretetteljes és atyai gondviselésének személyes

tárgya. Az enciklika az Egyház korábbi tanításához ragaszkodva egyértelműen 117 Gyulai Endre: Az élet Isten ajándéka, Ecclesia Kiadó, Budapest, 1997, 35.o. 118 Lexikon Für Theologie Und Kirche, 14, Herder, Freiburg, Basel, Wien, 1986, 442.o. 119 Amit Isten egybekötött, Szent István Társulat, Budapest, 1986, 123.o. 120 u.o.

47

fogalmaz: „(…) a közvetlen abortusz, melyet célként vagy eszközként

szándékolnak, mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása, mert egy ártatlan

emberi élet előre megfontolt kioltása.”122

Jóllehet a történelem folyamán a tudományok és a filozófiai gondolkodás

fejlődése sok vitának adott helyet az abortusz kérdésében, a Tanítóhivatal és a

zsinatok mindig következetesen elítélték, s gyilkosságnak tekintették az

abortuszt.

121 Codex Juris Canonici, Libreria Editrice Vaticana, 1983, 242.o. 122 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 88.o.

48

4. Érvek az abortusz mellett

4.1. Az abortusz indikációi és erkölcsi megítélésük

Évezredes szabályok bizonyítják, hogy a XX. századig minden állami

törvény kivételt nem ismerő bűncselekménynek ítélte az abortuszt.123 A

korábbi szigorú állásponttól való eltávolodás egyértelműen az emberiség

erkölcsi érzékének hanyatlását, tompulását jelenti. Úgy tűnik, hogy az ember

egyre jobban eltávolodik Istentől és ezáltal egyre kevésbé érti meg a saját

lényegét, értékét. Bármennyire is súlyos az abortusz kérdése, mégis egymástól

lényegesen eltérő véleményekkel szembesülünk. Sokan annyira érzéketlenek,

hogy még az erkölcsi súlyát sem érzik, vannak viszont olyanok is, akik

semmiféle indokot nem akarnak elfogadni a végrehajtásáért. Az emberek

többsége negatívnak tartja, de bizonyos esetekben tolerálja. Sajnálatos módon a

jelenleg érvényben levő törvények is ilyenek és bár tiltják, mégis a „nem illik,

de szabad” szellemében járnak el.

Mindenekelőtt fontos megvizsgálni azon érveket, amelyek hozzájárultak

az abortusz példanélküli legalizálásához. A ma embere nem szereti a büntető

törvényeket. Be kell látnunk azonban, hogy ezek szükségesek, hiszen nélkülük

könnyen normálisnak, megengedettnek sőt jónak számítana az abortusz.

Fontos érvként szokták felhozni a nők önrendelkezési jogát is. A nők és

minden ember önrendelkezési joga teljesen természetes, s ezt el is kell

ismernünk. Azt azonban nem feledhetjük el, hogy az emberi jogok sosem

abszolútak és korlátlanok.124 A terhesség esetében – bármennyire is figyelmen

kívül szeretnénk hagyni – számolnunk kell egy másik élettel is, amelyiknek

szintén megvan az élethez való joga. Az igaz, hogy a magzat rászorul az anya

védelmére, de mégsem azonosíthatjuk vele, hiszen gyakran eltér vércsoportja

az anyáétól, teljes kromoszóma készlettel rendelkezik és egyébként sem lehet

az anyának még átmenetileg sem négy keze, négy lába, két feje stb. Az

önrendelkezés jogának hangoztatását azonban nem tulajdoníthatjuk mindig a 123 Jobbágyi Gábor: Az abortusz jogi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 384.o.

49

nőknek, hiszen gyakran külső kényszerítő hatásra cselekszenek. Sokan a

gyermekek érdekeit és jövőjét féltik. Úgy érvelnek, hogy csak a várt és

elfogadott gyermek számíthat élethez méltó kibontakozásra. Ellenérvként

elmondható, hogy aggodalmuk helyeselhető, de következtetésük túl merész.

Vannak, akik az ölés bűntényét zárják ki, mivel a magzatot nem tekintik

személynek, de sajnos elfeledik azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy a magzat

minőségileg ugyanaz, mint egy felnőtt ember és csak a különböző fejlődési

állomásai különböznek.125 Ha jól megfigyeljük az érveket, arra a

következtetésre juthatunk, hogy az ember nem ismeri saját magát, nem tudja

helyesen értékelni életét és rosszul értelmezi szabadságát.

Hogyan alakulhatott ki ez a helyzet? A kérdés megválaszolása nagyon

összetett. A dolgok mélyén a kultúra mély válsága húzódik meg. Ehhez

járulnak a különböző megélhetési nehézségek, az embereket saját magukra

hagyó társadalom, a nagy szegénység (vagy épp a nagy kényelem, gazdagság),

az Istentől eltávolodó embereket fogva tartó félelem és kétségbeesés. Az

emberek egyre gyakrabban hivatkoznak az egyéni szabadságra, amelyet

elismerés és jogvédelem illet meg.126 A romlott szabadság-felfogásban az

egyedi ember abszolút hatalmú lesz, nem szolidáris, nem tud elfogadni és

segíteni, egyszerűen önző, a másik embert ellenségnek tekinti és védekezik

ellene. Az ember elveszítvén az Isten iránti érzékét, elveszíti az ember iránti

érzékét is, egyre kevésbé hallja meg Isten hívó szavát, nem fogja fel

transzcendens jellegét, érthetetlenné válik. Individualista, utilitarista, hedonista

felfogása miatt a fizikai élet szépsége és élvezése nyűgözi le, puszta dologgá

degradálja a lét mélyebb dimenzióit. Az igazi szabadság viszont épp ennek az

ellenkezője, a Teremtő ajándéka a személy szolgálatára, s hogy ki-ki a másik

elfogadásával és önmaga elajándékozásával önmagát megvalósíthassa.127

Most pedig vizsgáljuk meg, hogy milyen okokat szoktak felhozni az

abortív beavatkozás szükségességének és megengedett voltának

magyarázatára. Mindenekelőtt fontos tudnunk azt, hogy mindig a fejlődő

magzati élet más értékkel való összehasonlításáról van szó. 124 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 117.o. 125 Erkölcstani vázlatok, (szerk. Szabó Pál Tivadar), Ikva Kiadó, Budapest, 1994, 140.o. 126 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 29.o.

50

4.1.1. Az orvosi indikáció

Orvosi indikációról akkor beszélünk, ha súlyos betegség esetén a

gyermekét váró anya valódi életveszélybe kerül vagy egészségében súlyos

károsodás következik be a terhesség további fennmaradása miatt. Ha csak a

gyermek azonnali megölése árán menthető meg az anya élete, akkor vitális

indikációról beszélünk. Ha az anya élete a terhesség további szakaszában kerül

veszélybe, akkor gyógyászati indikációról beszélünk. A történelem folyamán

az orvosi indikáció volt a legelfogadhatóbb érv a beavatkozásra. Egyházon

belül is többször szó esett róla, s az indikációs modelleket követő országokban

is az első helyen szerepel.128 A statisztikák szerint az orvosi indikáció

viszonylag ritka,129 de mégsem zárható ki. Itt többnyire két esetet szoktak

emlegetni: egyik a méhnyakrák, másik a méhen kívüli terhesség. Mindkét eset

nagyon kényes. A magzatnak egyik esetben sincs esélye az életben maradásra

és az anya is életveszélyben van. Végsősoron két élet kerül itt kikerülhetetlen

konfliktusba egymással. Melyik részesíthető előnyben? A jog nem tud itt

választ adni. A kérdés megválaszolása elsődlegesen orvosi szakkérdés, melyért

az orvos teljes jogi-erkölcsi felelősséggel tartozik.

Erkölcsi szempontból nem helyezhető az anya egészsége a magzat életével

szembe és nem tekinthetjük azt nagyobb értéknek, hiszen az emberi, magzati

élet nagyobb érték, mint a testi egészség. A magzati élet kioltása csak akkor

lehetséges, ha a halálveszélyt más eszközökkel nem lehet elkerülni.

Mindenekelőtt a duplex effectus „kettős okozat” irányelvét kell segítségül

hívnunk, vagyis ha jó a szándék és a cél, illetve az ártalom mértéke és az

elkerülésével okozott kár között megfelelő az arány (ratio proportionata),

akkor megengedett erkölcsileg az ilyen cselekedet.130 Mivel azonban az

ártatlan élet közvetlen kioltása tilos (vö. Kiv 23,7), ezért az eredeti szándék az

anya életének megmentése kell legyen, s a magzat halála ennek indirekt, nem

akart következménye. Ezért ez a beavatkozás nem nevezhető a szó erkölcsi

127 i.m. .31.o. 128 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 80-91.o. 129 Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 1994, 183.o. 130 Somfai Béla: Életet védeni - életet kioltani, in: Távlatok, 1991/4, 35.o.

51

értelmében abortusznak.131 A Katolikus Egyház szerint ez az egyetlen

indikáció ami az életveszély kikerülhetetlensége esetén elfogadható, hiszen

esztelenség lenne, ha nem avatkoznánk be és hagynánk mindkét életet

elpusztulni.132

4.1.2. Az eugenetikus indikáció

Az eugenetikus indikációt akkor szokták alkalmazni, amikor kisebb-

nagyobb valószínűséggel feltételezhető a születendő gyermek testi vagy lelki

rendellenessége, sérülése. A rendellenesség lehet genetikus eredetű, de

keletkezhet az anyaméhen belül is (rózsahimlő, ártalmas sugárzás, gyógyszerek

használata, káros szenvedélyek). Az abortusz-pártiak itt a gyermekért szállnak

síkra. Azzal érvelnek, hogy jobb a születése előtti halál, hiszen sérülése miatt

szánalmas élet várna rá, nem bontakozhatna ki. Úgy vélik, hogy ezáltal

segítenek rajta, s így mentik meg őt a szenvedéstől. A gyermek „érdekén”

túlmenően hivatkozni szoktak az anyára, a többi családtagra, illetve a

társadalomra, mondván, hogy számukra az ilyen gyermek nem kívánatos és

teher.

Hogyan kell mindezek után megítélni ezt az indikációt? Ha tudjuk, hogy

kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk és mi a célunk, hivatásunk, akkor

egyértelműen el kell vetnünk ezt az indikációt. Nagyon szomorú dolog lehet

szembesülni egy sérült gyermek születésével, de nem feledhetjük el azt, hogy

az élet Isten ajándéka, szent és sérthetetlen. Tudomásul kell vennünk, hogy az

ember méltósága, életének védelme nem az egészségétől függ, hiszen sokszor

kilátástalannak tűnő helyzetekben is mindent elkövet az orvostudomány a

súlyos életveszélyben levő csecsemők, gyermekek, felnőttek vagy akár idős

emberek életének megmentése érdekében. A legszomorúbb azonban az, hogy

az állam és a társadalom csak a születés után érzi magát kötelezve az élet

védelmére, holott tudományosan is megcáfolhatatlan tény az élet fogamzástól

131 Az élet kultúrájáért, (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről) Szent István Társulat, Budapest, 2003, 31.o. 132 Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 57.o.

52

való kezdete. Ez nem más, mint egyfajta „kettős erkölcs,”133 vagyis az egyik a

születés előtt vonatkozik az emberre, a másik pedig a születés után. Sajnálatos

módon szabadságunkkal visszaélve és felelősségünket háttérbe szorítva saját

magunk szószólójává válunk, hiszen minket már nem fenyeget az a veszély,

hogy az anyaméhben megölnek, és a születés utáni törvényekkel bebiztosítjuk

magunkat. Kifogásolhatjuk amiatt is, hogy az orvostudomány jelenlegi állása

szerint ritkán állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a gyermek

rendellenességgel születik. Ebből kifolyólag gyakran ép és egészséges

gyermekeket ölnek meg „segítés” címén. Ne feledjük el, hogy a betegséget

nem lehet halállal gyógyítani. A magzat meggyilkolására még akkor sincs

jogunk, ha teljesen bizonyított rendellenessége. Természetesen számolnunk

kell a fájdalommal, de igazán az a fontos, hogy milyen választ tudunk adni. A

helyes válasz nem könnyű, de nem is lehetetlen. Tapasztalati tény, hogy a

keresztény ember számára az élet tiszteletben tartását segíti az Istenbe vetett hit

és remény.134 A hit képes elfogadtatni és megértetni az emberrel, hogy minden

élet Istentől származik, s előtte van értéke. Erre utal több alkalommal maga

Jézus is (Lk 4, 18-19; 5,31). Az élet iránti tiszteletet növelheti a keresztény

remény is. Az élet nem ér véget a földi léttel. Nem tudhatjuk, hogy Istennek mi

a szándéka egy ilyen élettel vagy éppen a fogyatékost körülvevő emberekkel.

Ahol ez a hit és remény megvan, ott nem fordulnak abortuszhoz. Isten útjai

kifürkészhetetlenek, s Jób szavaihoz csatlakozva nekünk is vallanunk kell: ,,

Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked

lehetetlen”(Jób 42,2). Nem szabad kiszorítanunk a szenvedést életünkből, nem

tekinthetjük haszontalan dolognak, amelyet mindig el kell kerülnünk. Félő, ha

ezt nem értjük meg, akkor a szenvedés az élet értelmetlenségét, a jólét

szertefoszlását jelenti, s egyre nagyobb az emberben a kísértés, hogy jogot

formáljon önmaga elpusztítására.135 Hinnünk kell Isten szavának, hiszen ez a

szenvedés nem hasonlítható össze azzal a dicsőséggel, amely nyilvánvalóvá

lesz rajtunk (Róm 8,18; 2 Kor 4,17; Fil 3,10).

133 Franke, Klaus: Védőbeszéd a meg nem született élet védelmében, In: Mérleg, 1970/3, 263.o. 134 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 129.o. 135 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 36.o.

53

4.1.2.1. A preimlantációs és prenatális diagnosztika

Az eugenetikus indikáció kapcsán külön figyelmet kell fordítanunk a

beágyazódás előtti (preimplantációs) és utáni (prenatális) diagnosztikai

eljárások erkölcsi megítélése kapcsán.

Hogyan ítélhetők meg? A preimplantációs diagnosztika az „in vitro”

(mesterséges körülmények között) megtermékenyített petesejtek vizsgálatát és

kiválogatását jelenti. Ha az egészséges utódokra vonatkozó szándékot tartjuk

szem előtt, akkor ezt dicséretes dolognak kell tartanunk, de nem hunyhatunk

szemet azon megtermékenyült petesejtek felett, amelyeket kevésbé

életképesnek ítélvén elpusztítanak. Nem rendelkezhetünk a már elkezdődött

emberi élet felett szabadon, és nem fokozhatjuk le puszta biológiai anyaggá,

nem játszhatjuk ki a felebaráti szeretetet már a kezdet kezdetén. Ez az eljárás

erkölcsileg nem fogadható el, mert nem az életfenntartás motiválja, hanem az

emberi életek kiválogatása.136

A prenatális diagnosztika az ún. invazív és nem invazív módszerekkel

próbálja a gyermek egészségi állapotát megállapítani. Egyik legismertebb

invazív módszer az amniocentézis (magzatvíz vizsgálata). A nem invazív

módszerek között a legismertebb az ultrahangvizsgálat, mely kevésbé

megbízható, de kockázatmentes. Ezzel szemben az invazív módszerek

megbízhatóbbak, de a kockázatuk is nagyobb. A születés előtti vizsgálatnak, ha

erkölcsi felelősséggel végzik, életfenntartó motivációja van, lehetővé teszi a

gyógyítást. A dolog azonban veszélyeket is hordoz magában, hiszen nemcsak a

gyógyulás esélye lesz így nagyobb, hanem ezzel együtt nő a kísértés az

abortusz végrehajtására is. Ez már súlyos erkölcsi problémákhoz vezet. Itt

felvethető a kérdés: Nem kellene-e ezt az esetleges kísértést kikapcsolnunk és

lemondanunk az ilyen vizsgálatokról? A vizsgálatot sem kényszeríteni, sem

tiltani nem lehet. Az lenne az ideális, ha a szülők felelősségteljes döntést

tudnának hozni, hogy kívánják-e kiterjeszteni tudásukat a gyermekre vagy sem.

Tiltakoznunk akkor jogos, ha kedvezőtlen eredmény esetén az emberi élet és

méltóság veszélybe kerül. Az emberi méltóság nem keverendő össze más

értékekkel, hiszen ez az embernek a sajátja és puszta létébe van beírva. Ha

54

eugenetikus célok szolgálatába állítják ezeket a vizsgálatokat és „abortusszal

akadályozzák meg bizonyos rendellenességekben szenvedő magzatok

megszületését, e gyakorlat gonosz és leghatározottabban elutasítandó, mert az

emberi életet csak a normalitás és a fizikai egészség adataival akarja mérni, és

utat nyit a csecsemőgyilkosság és az eutanázia számára is.”137 Nem a

létminőség foka adja a jogot a védelemre és az élethez, hanem az emberlét

maga.138 Mivel elsősorban gyógyító beavatkozásról van szó, ezért fel kellene

világosítani a szülőket a kockázati tényezőkre, amelyben jelentős szerepük van

az orvosoknak. A társadalomnak is szolidárisabbnak kellene lennie, hiszen

tartózkodásával a szülőket is a gyermek iránti szolidaritásról beszéli le. Egy

társadalom emberségének fokmérője, hogy hogyan viszonyul a

kiszolgáltatottakhoz.139 Végső soron tehát az a legfontosabb, hogy az Istenbe

vetett hit és remény segítségével Isten szemével tudjunk tekinteni a sérült

gyermekre, aki ugyanúgy Isten képmása, mint bárki más.

4.1.3. Az erkölcsi indikáció

Az erkölcsi indikációt akkor szokták indokoltnak tartani, ha a terhesség

bűncselekmény, vagyis nemi erőszak vagy vérfertőzés következménye.

Jóllehet a felmérések szerint meglehetősen ritka az erőszak következtében

fellépő terhességek száma, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a tényt. A

tapasztalat azt mutatja, hogy erkölcsileg egyre lejjebb süllyedő világunkban

számolnunk kell vele (pl. háborús körülmények). Az abortusz mellett érvelők

egyértelműen a nő jogai mellett állnak ki, hiszen akarata ellenére esett az

teherbe, vagyis igazságtalanság áldozata lett. Azzal érvelnek, hogy a lelki

kínok, az esetleges szégyen mind-mind az ártatlan nőt ért erőszak

következményei. Hivatkozni szoktak a nő lelki egészségére, lélektani

megnyugvására, mely szerintük magasabb érték, mint a magzat élete. A

136 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 115.o. 137 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 90.o. 138 Az élet kultúrájáért, (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről), Szent István Társulat, Budapest, 2003, 38.o. 139 i.m. 41.p.

55

magzatot „jogtalan támadó”-nak140 nevezik, akivel szemben jogos a nő

védekezése.

Mit tehetünk? Rá lehet-e erőszakolni az áldozatra, hogy kihordja a

megfogant gyermeket? Elpusztítható-e minden további nélkül a megfogant

élet? Mit tennénk, ha épp a mi gyerekünk lenne az áldozat? A kérdés nem

egyszerű. Ha megmaradunk az első benyomás szintjén, akkor indokolhatónak

véljük a beavatkozást. Mindenekelőtt részvéttel kell lennünk, segítenünk kell

az ilyen ártatlan anyáknak. Törekednünk kell arra, hogy minél hamarabb orvosi

ellátásban részesüljenek. Ez sajnos nem mindig lehetséges, illetve a félelem és

szégyen miatt sokan titokba burkolóznak. Ha lehetőség van az orvosi

segítségre, meg kell akadályozni a fogamzást hüvelyöblítés formájában.141 Ha

viszont a fogamzás már megtörtént, akkor az egymással szemben álló értékek –

a magzat életének és a nő testi-lelki szenvedésének- felbecsülése a feladatunk.

Kétségtelen tény, hogy az erőszak, a betolakodás és az önvédelem

mozzanatával számolnunk kell, de nem nevezhetjük a majdan megfoganó vagy

már megfogant magzatot jogtalan támadónak, hiszen ez az erőszak

elkövetőjére illik, míg a magzat, akárcsak az anya a jogtalan támadás áldozata.

Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a magzat élete

magasabb érték, mint azok az értékek, melyeket az abortusz biztosíthat a

nőnek. Felvethető továbbá az a kérdés is: Visszaadja-e a magzat elpusztítása az

anya egészségét? Fontos tudatosítanunk, hogy erőszak után is születtek olyan

gyermekek, kiket szeretettel fogadtak, s kiket fogantatásuk hogyanja miatt nem

bélyegeztek meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokan közülük hálát adnak

Istennek életükért. Erre példa annak a nőnek az esete, akinek édesanyját az

„apja” szeme láttára erőszakolták meg: ,,El sem tudom mondani, hogy

hányszor, amikor férjem ölelő karjai között voltam, hálát adtam Istennek

csodálatos, keresztény édesapámért.”142 Érezzük mindannyian

kötelességünknek (hozzátartozók, orvosok), hogy megadjuk az anyának

mindazt a lélektani és szociális segítséget, amely emberhez méltó megoldást

eredményez és mentesíti lelkünket a gyilkosság vagy az ebben való 140 Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 59.o. 141 Douma, J.: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 237.o.

56

közreműködés vádja alól. Ha a gyermek megtartására nincs reális esély,

tegyünk meg mindent, hogy örökbe fogadhassák. Hajtsunk fejet Isten

számunkra gyakran érthetetlen és kifürkészhetetlen akarata előtt és tegyük

lehetővé a megfogant élet kibontakozását. Sose feledjük el Krisztus szavait: „

Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek,

velem tettétek.”(Mt 25,40).

4.1.4. A szociális indikáció

A korábban említett indikációkkal szemben ez támadható leginkább,

hiszen itt már a nagyobb szociális nehézségek esetében követelik az abortuszt.

Kétségtelen, hogy olykor a szociális gondok komoly problémát jelentenek és

jelentősen meghatározhatják a születendő gyermek, illetve az anya életét, de

nem téveszthetjük szem elől, hogy itt az emberi élet kerül szembe más, élettel

nem egyenrangú értékekkel. Ebből kiindulva kijelenthetjük, hogy a szociális

indikáció nem lehet az abortusz alapja. Szomorú lenne, ha annak az életnek az

érdekében, amelyet mi magunk akarunk folytatni, másokat megölnénk. Ne ölj!

Az élet több az eledelnél, a test a ruhánál (vö. Mt 6,25). Ennek és a

továbbiakban említésre kerülő indikációknak van két jellemző vonásuk,

amelyek azokat elfogadhatatlanná teszik: egyrészt az esetek döntő többségében

az okok már a terhesség előtt fennállnak, másrészt pedig jelentős részük

humanitárius, illetve állami-orvosi segítséggel kiküszöbölhető.143 Sajnálatos

módon ez az indikáció elég tág teret enged a visszaéléseknek és gyakorlatilag a

valódi nehézségektől a könnyelműségig, kényelem szeretetig, lustaságig,

önzésig bármi szóba jöhet. Elsősorban anyagi okokra szoktak hivatkozni

(lakáshelyzet, életszínvonal stb.). El kell ismernünk a szülők igényét arra, hogy

gyermeküket megfelelő körülmények között fogadhassák és nevelhessék.

Mindent el kell követni, hogy a családok ilyen irányú igényét ki lehessen

elégíteni. Fontos feladat a többgyermekes családok lakáshoz juttatása, az

egészséges lakások megteremtése, a normális bérezés. Végsősoron tehát a

142 John C. Willke és Barbara Willke: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 183.o. 143 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 217.o.

57

szociális okok kiküszöbölése az állam alapvető feladata. Az emberi élet nem

mérhető anyagiakban és erkölcsileg elfogadhatatlan, ha pénzért vagy pénz

miatt ölünk meg valakit.

4.1.5. Az abortusz egyéb indokai

Ha jobban szemügyre vesszük az indikációkat, be kell látnunk, hogy szinte

minden nő esetében más és más ok hozható fel a viszonylag könnyebben

körülhatárolható orvosi indikációtól kezdve a kevésbé átlátható és ellenőrizhető

személyes okokig. Az imént említett szociális indikáció mellett olykor a

pszicho-szociális indikációra is szoktak hivatkozni. Ez a két ok az esetek

többségében összekeveredik, hiszen a szociális nehézségek nem hagyják az

ember lelkét érintetlenül. Gyakran megeshet, hogy teherbe esik egy hajadon

lány vagy egy férjes asszony „idegen” férfitól, s pszichésen összetörik, mert

nem lát kiutat, vagy ezt épp az imént említett anyagi gondok idézik elő.

Kifogásolnunk kell a szociális indikáció körébe tartozó helyzetek pszichikai

helyzetté való átszínezését. Be kell látnunk, hogy a terhesség nem betegség,

nem is okoz lelki betegséget, életveszélyt. Ha esetleg lélektani, idegzeti

problémák merülnek fel, akkor azok orvosilag kezelendők és nem

folyamodhatunk abortuszhoz. Nem állíthatjuk szembe az anya jólétét a magzat

életével, vagyis nem ölhetünk a jólétért.144 Nem vállalkozhatunk egy élet

feláldozására, hiszen van kiút, feláldozhatunk kisebb értékeket is, amik ugyan

kellemetlenül érintenek, de nem nyomaszthatnak, mint a gyilkosság. A

tapasztalat azt mutatja, hogy az abortusz kétséges út a gyógyulásra egy

pszichikai konfliktushelyzetben. Ne tévesszük össze az okot a

következménnyel! Szexuális szabadosságunkért ne fizessenek az ártatlan

magzatok!

Sokan a személyes indikációra vagy válsághelyzetre hivatkoznak, mert

már nem olyan fiatalok, nem akarnak több gyereket, karrierre vágynak, nincs

társuk vagy éppen megromlott vele a kapcsolat. Itt ismét az emberek félreértett

értékeivel szembesülünk. Szembe kell néznünk őszintén önmagunkkal,

144 Douma, J.: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 238.o.

58

tudatosítanunk kell magunkban a felelősségérzetet és a tetteinkkel járó

következményeket. Krisztus példájából kiindulva (vö. Jn 8,11) legyünk

megbocsátók, segítsünk az útkeresőnek, találjuk meg a jó megoldást. A

megoldásban két fontos dologra145 kell odafigyelnünk:1.) Komoly erkölcsi

neveléssel biztosítani kell az életelveik tekintetében még ki nem forrt fiatalok

számára a felelősségteljes magatartást, és meg kell akadályozni a házasságon

kívüli terhességet. 2.) A várandós anyákat segítenünk kell lélektani és

társadalmi síkon és gazdasági eszközökkel is, hogy gyermekeiket világra

hozhassák.

145 Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 63.o.

59

5. Az abortusz lelki és erkölcsi következményei

Az egyre rohamosabban fejlődő orvosi technikának köszönhetően ma már

biztonságosabb, kockázatmentesebb az abortuszok végzése. Erre a tapasztalati

tényre támaszkodva sok orvos bátran kijelenti, hogy az előírások szerint és a

kellő szaktudással végzett beavatkozások nem járnak káros

következményekkel. Az ilyenfajta kijelentéseket már csak azért sem

fogadhatjuk el hitelesnek, mert a magzat halálával mindig számolnunk kell és a

testi következményeket sem zárhatjuk ki, hiszen egy ártatlan élet szándékos és

közvetlen kioltásáról van szó.

Ma már egyre inkább köztudott, hogy az abortusznak nemcsak az

esetleges testi, hanem lelki hatásával is számolnunk kell. Az orvosok „abortusz

utáni tünetcsoportnak”, postabortus syndroma-nak146 nevezik azon érzelmi és

pszichológiai tüneteknek az együttesét, amelyet a magzat elvetélése kiválthat.

A tapasztalat azt igazolja, hogy az abortusz miatt meg nem született magzatok

jelentős hatással vannak az anyára, de valószínűleg az apára és a testvérekre is.

Az emberi kötődésből, az emberi pszichodinamikából következik a postabortus

syndroma léte. Elképzelhető, hogy nemsokára az abortusz melletti veszteséget

pszichodinamikai szempontból hasonlónak fogják ítélni bármely más szeretett

hozzátartozó elvesztéséhez. A jelenlegi kutatási eredmények szerint szükség

van arra, hogy a nő elismerje a gyilkosságban való részvételét, meggyászolja

veszteségét, keresse és elfogadja Isten megbocsátását, és bocsásson meg

önmagának. A veszteség szubjektíve igen jelentős lehet. Valóságos személyhez

való valóságos kötődésről van szó. Ez a műtéttel csak biológiailag szűnik meg,

a tudat alatt azonban tovább él az anyában. A veszteség érzése nemcsak a

szándékos abortusz esetén áll fenn, hanem a spontán vetélések, a méhen belül

elhalt magzatok, meghalt kora- vagy újszülöttek, bölcsőhalálban vagy korai

csecsemőkorban elvesztett gyermekek esetén is. Az emberi lélek érzékenységét

ismerve nagyon jól tudjuk, hogy egy súlyos dilemmahelyzet már önmagában is

megterhelően hat, s hogy az agresszív megoldás, valamint a veszteség feletti

fájdalom komoly pszichológiai konfliktust idéz elő. A feldolgozatlan

146 Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 379.o.

60

konfliktus tüneteket produkálhat. A tünetek erőssége nagyban függ a nők

informáltságától, morális meggyőződésétől, a terhesség előrehaladottságától,

attól, hogy hajlandók-e szembenézni érzéseikkel vagy letagadják azokat,

valamint, hogy mennyire kapnak segítséget másoktól. Werner Mende szerint a

nők körülbelül 10-15%-ánál kimutatható a tartós pszichikai reakció.147 A nők

többsége azonban az abortuszt követően megkönnyebbül. Úgy érzik, hogy

valami nyomasztó tehertől szabadultak meg. Ez azonban az esetek jelentős

részében hamar megváltozik.

Számolni kell a bűntudat megjelenésével. Az ehhez való viszonyulás

meghatározó jelentőséggel bír a többi tünet megjelenésében.

A tünetcsoport egyik legjellemzőbb vonása az önvád elleni védekezés,

tagadás, elfojtás. Ez a pszichológiai védekező mechanizmus általában „jól”

működik néhány éven keresztül. Ilyenkor a belső feszültségek levezetése

különféleképpen történhet: túlzott alkohol vagy drogfogyasztás, szexuális

visszaélések stb. Elfojtás esetén megindul a bűnbakkeresés. Találni kell valakit,

aki a történtekért felelős. Ez kapcsolati zavarokhoz vezethet. Ilyenkor gyakran

ellenséggé válhat mindaz, aki valamilyen módon részese volt a gyermek

elvesztésének (szülő, testvér, barát, orvos, sőt olykor Isten is). Előbb – utóbb

azonban (néhány év leforgása után) az elhárító mechanizmusok gyengülnek,

feltámadnak a régi emlékek és az érintett nők többsége lelkileg egyre jobban

megnyomorodik. Korábbi döntésük más megvilágításba kerül.

Előtérbe kerül a bűntudat elfogadása. Előtör a lelkiismeret és az önvád,

mely gyakran szégyennel, alacsony önbecsüléssel, szomorúsággal,

depresszióval és öngyilkossági gondolatokkal párosul. A nyomasztó érzések

különféle pszichoszomatikus tüneteket válthatnak ki: rossz alvás, éjszakai

nyugtalanság, felriadás, abortált gyermekekkel való nyomasztó álmok, a műtét

körülményeinek újra átélése, az abortusz napjának évfordulóján fellépő

zaklatott lelkiállapot, más gyermek túlzott „szeretete”, fejfájás, fáradékonyság

stb. A traumatizáló élmény megjelenhet a következő saját gyermekkel való

kapcsolatban is. Gyakori az ingerültség, az agresszivitás, a gyermek

bántalmazása akár direkt fizikai módon, vagy épp ennek ellenkezője, a

147 Mende, Werner: A terhességmegszakítás kockázatai, in: Mérleg, 1981/2, 149.o.

61

túlságosan aggódó, túlféltő, túlszerető magatartás. Hogy mennyire, s hogy mily

sokáig furdalhat a lelkiismeret azt nagyon jól szemlélteti a következő két példa

is: „Most 23 éves lenne, ha hagyom megszületni. Gyakran jelenik meg

képzeletemben (…) Isten egy új embert akart teremteni. Minden készen állt

hozzá, csak én nem, aki nem adtam kölcsön a testemet. Az indokok

kicsinyesek: lakás, kevés pénz, van már két gyerek, sok munka, kimerült

vagyok (…) meg sem gondoltam, mit teszek. A többi már könnyen ment.

Orvos, bizottság, kórház, műtét. Amikor felébredtem mélységes szomorúságot

éreztem és csöndet a testemben. Megszűnt a tavaszi zsongás. A kis testet pedig

elvitték a véres vödörben. Senki sem kérte tőlem számon, s nem mondták,

hogy áldozat. Micsoda kegyetlen kijátszása az életnek! A sápadt fiatal arc azóta

megjelenik előttem, olykor keservesen elsiratom.”148 „Én is közömbös arccal

távoztam. Egy év telt el. Azóta is megszólal a lelkiismeretem, hogy

gyermekemet nem fogadtam el.”149

A szakemberek előtt az öngyilkosság és az abortusz kapcsolata is jól

ismert jelenség. Egy amerikai felmérés szerint a „Suicide Anonymous”

tanácsadó iroda közel három év leforgása alatt 4000 öngyilkosság gondolatával

foglalkozó nőnek segített, akik közül csaknem 2000 a terhességmegszakítás

utáni kétségbeesett állapotában telefonált.150 Az ilyen jellegű felmérések azt is

bizonyítják, hogy a férjezetteknél az öngyilkosság kockázata gyakorlatilag

kizárt. Elsősorban tehát a hajadonok a legveszélyeztetettebbek. Az abortusz

utáni lelki nehézségek, zavarok kezelhetők. Erre egyéni terápiás beszélgetések

formájában vagy csoportos foglalkozások keretében van lehetőség. Ez a fajta

segítségnyújtás az anya gyógyulásán túl jelentős magzat-, gyermek- és

családvédő tevékenység is.

Az abortusz erkölcsi következményei nem választhatók el a testi és lelki

szövődményektől. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk, akkor joggal kijelenthetjük,

hogy nemcsak a magzat áldozat, hanem maga a felnőtt ember is. Miért?

Istenképűségünkből kifolyólag kötelességünk a Teremtővel való

együttműködés. Az élet ajándék, teljes mértékben sem létrehozni, sem 148 Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 94.o. 149 u.o.

62

elpusztítani nem tudjuk. Küldetésünk ennek az ápolása, továbbadása. Az

abortusszal épp ennek a küldetésnek a teljesítését akadályozzuk meg. Egyre

jobban elszakadunk Istentől és embertársainktól, vagyis lelki vakságunkban

elveszítjük a helyes értékrendet. Az emberi élet már nem számít többé

szentnek, a legnagyobb értéknek, helyébe bármi állítható. Az embert hatalmába

keríti a hamis autonómia-tudat, felelősségérzete nagymértékben csökken,

gyengül. A következmények nemcsak az elsődlegesen érintett személyekre

hatnak károsan, hanem közvetlen és közvetett környezetükre, a nemzetre, sőt

az utókorra és az emberiségre is. Ezt erősíti meg Albert Schweitzer is: „Ha nem

tisztelik az emberi életet különleges körülmények között, akkor ez

törvényszerűen együtt jár az emberi élet általános hanyatlásával.”151

Feltehetjük a kérdést és gondolatban válaszolhatunk is rá: Ha az ártatlan élettel

képesek vagyunk így bánni, mit teszünk azokkal, akik ténylegesen tévednek

vagy vétkeznek?

Az abortusszal egyre nagyobb mértékben csökkenő felelősségtudat

jelentős szerepet játszhat a válások számának növekedésében is.

Számolni kell a már korábban is említett életellenes cselekedetek,

szenvedélybetegségek elterjedésével. Olykor nemcsak a gyilkosság válik

természetessé, hanem az öngyilkosság is, hiszen a saját élet értéke is csorbát

szenved, s már nem tudja felfogni az ember, hogy a test a Szentlélek temploma.

Alapjában rendülnek meg a családok, amelyeknek hivatásuknál fogva épp

az isteni önzetlen szeretetet kellene tükrözniük. Felborul a családi egyensúly.

Az abortuszon átesettek és közvetlenül érintettek lelkiismereti problémái

könnyen „megmérgezhetik” a gyermekeket is, ugyanis az átélt negatív

élmények hatásai nem engedik, hogy könnyen és szabadon forduljanak

gyermekeik felé. Nevelésük ezért gyakran nem tud gyümölcsöző lenni. Nem

tudják felmutatni az egyik leghatásosabb nevelési módszert, a példamutatást.

Nem tudják az emberi élet értékét annak valóságában átadni, hiszen bennük is

csorbult.

A jó és nélkülözhetetlen nevelés hiánya miatt előtérbe kerülhetnek a

szexuális értékek, de sajnos rosszul értelmezve. A széthulló erkölcsű 150 Halabuk Ágnes: Abortusz utáni lelki zavarok, in: Magyar Bioetikai Szemle, 1996/4, 22.o.

63

társadalom a fiatalokat nem a felelősségteljes cselekvésre ösztönzi, hanem

kalandokra, a másik személy öncélú és tárgyként való kezelésére. Az ember a

vélt szabadság helyett a valós szolgaság, rabság részese lesz. Végső soron tehát

az ember léte kerül veszélybe.

151 Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 379.o.

64

6. Kiút a válságból

Dolgozatom utolsó fejezetében azt szeretném röviden áttekinteni, hogy

milyen megoldási lehetőségek kínálkoznak az abortuszok számának

csökkentésére és a szülési kedv fokozására. Mindenekelőtt le kell szögeznünk,

hogy az abortusz problémájának összetettsége miatt az egyes lehetőségeket

nem szabad elszigetelt, önálló és egyedüli megoldásnak tekinteni. Összefogásra

van tehát szükség, egy új társadalmi közgondolkodást kell kialakítani, meg kell

újulnia erkölcsileg az emberiség kultúrájának, ugyanis korunkban az anyag, a

dolog, a matéria uralkodik az emberi személy, a szellem és az erkölcs felett. Új

kritikai érzékre van szükség, mely felismeri az eredeti és lényeges erkölcsi és

emberi értékek létezését: a lét elsőbbségét a birtoklással, a személy elsőbbségét

a dolgokkal szemben.152

Kinek kell cselekedni és mit? Hol kezdjük? Hol vannak a gyökerek?

„Sürgető feladat a lelkiismeretek általános mozgósítása és a közös etikai

erőfeszítés, hogy mozgásba lendüljön az életet szolgáló nagy stratégia.”153 A

közösségi feladat azonban nem zárja ki, sőt nem is csökkenti az egyes személy

felelősségét (vö. Lk 10,37). Mindannyiunknak megvan a maga fontos szerepe,

állapotának, korának és hivatásának megfelelően. Együtt kell építenünk az élet

új kultúráját, a békét. Jóllehet aránytalannak látszik a küzdelem, hiszen sokkal

több eszköz van a „halál kultúráját” terjesztők kezében, mint amivel az „élet és

a szeretet kultúráját” terjesztők rendelkeznek, mégis bíznunk kell Krisztusban.

6.1. Az állam szerepe

Óriási felelősség terheli a hatalmat viselőket. Nekik, akik a közjó és az

ember szolgálatára hivatottak, az a kötelességük, hogy olyan döntéseket

hozzanak – főként a törvényhozásban -, amelyek az élet javát szolgálják. A

közjó teljesen összefügg az emberi természettel, s csak akkor állhat fenn

teljesen és sértetlenül, ha mindenkor tekintetbe veszi az emberi személyt, s az

őt megillető alapjogokat. Az állami hatóság nem szolgálhatja kizárólag 152 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 134.o.

65

egyeseknek vagy keveseknek az érdekét, a közjóból mindenkinek részesülnie

kell. Az igazságosság és a méltányosság megköveteli, hogy az állam ügyeit

intézők több gondot fordítsanak az elesettebb polgárokra, mert ezek saját

jogaikat érvényesíteni és törvényes igényeiket kielégíteni kevésbé képesek.

Olyan törvényt kell megfogalmazni és életbe léptetni, amely már az első

alapvető jogot, az ember élethez való jogát minden emberre kiterjeszti, s mely

emberfogalomba beletartozik a meg nem született gyermek, a fogyatékos, sőt a

halálához közeledő idős ember is. Az abortusz - törvények helyett

magzatvédelmi törvényeket kell hozni és ezeket gyakorlatba ültetni. A

pillanatnyi, időleges haszon helyett perspektívában kell gondolkozni. Ki kell

küszöbölni azon nehézségeket, amelyek miatt az édesanyák a testileg és

lelkileg egyaránt káros abortuszt választják. A probléma egyik gyökere a

szociális kérdés megoldatlansága. A jó családpolitika kell legyen az egész

szociális kérdés kiindulópontja. Biztosítani kell a családot és az anyaságot

megillető támogatást. Lehetővé kell tenni a családanyák számára a csökkentett

munkaidőt, hogy lehetővé és hatékonnyá váljon a gyermekek és az öregek

gondozása. Fokozott gondot kell fordítani a lakáspolitikára, ki kell építeni a

fiatalok családalapítását, gyermekvállalását támogató hitelrendszert.

Csökkenteni kell az inflációt, a gyermekélelmezési és gyermekruházati

cikkeket elérhetővé kell tenni a kisebb keresetűek számára is. Nem elég

azonban az állam részéről nyújtott szociális támogatás, noha nagy szerepe van

a válságos helyzet javításában. A csupán anyagi támogatás nem biztosít

jelentős és tartós előrelépést. Az emberek szívének legmélyén van szükség az

igazi változásra.

6.2. A keresztény család és a keresztény nevelés fontossága

A kereszténység olyan pozitív erkölcsiséget hordoz, amely képes

felmutatni a társadalomnak azokat az értékeket, amelyek segíthetnek a krízisek

megoldásában és kisugározzák az életnek azt az igenlését, amely segíthet

felülemelkedni a merőben anyagi szempontokon.

153 i.m. 130.o.

66

A válságból való kiút egyik ilyen alappillére az erkölcsi értékek egész

tárházát felsorakoztató keresztény család, keresztény házasság. Isteni

eredeténél fogva az élet, a szeretet és a személyek közössége.154 Küldetése

őrizni és kinyilvánítani, közölni azt a szeretet, amellyel Isten szereti az embert,

vagy Krisztus az Egyházat (vö. Ef 5,32). Az ilyen családi „fészek” az a hely,

ahol isteni ajándékként fogadják az életet, mindenkit elismernek és elfogadnak,

mert személy. Itt lehet a legjobban megvédeni a rászorulót a sokféle támadással

szemben, és itt bontakozhat ki az ember igazán hivatása betöltésére. Mindezért

meghatározó és pótolhatatlan a család szerepe az élet kultúrájának építésében

és támogatni kell, hogy az egész társadalom javát szolgálhassa.

A családon belül különös szerep jut az édesanyáknak, kikben az anyaság

finom érzékenységet, egyedülálló és mélységesen meghatározó magatartást

alakít ki a másik személy, a másik ember iránt.155 Az anya elfogad, magában

hordoz egy másikat, módot ad a növekedésre, elfogadja a másságot. Nem az

egészségéért, szépségéért, értelmességéért, hasznosságáért vagy érdekből

szereti a másikat, hanem a személy voltából fakadó méltóságáért.

Mivel az ember nem eleve és adott módon jó vagy rossz, hanem képesség

és lehetőség egyszerre, ezért az isteni terv szerinti élet csak a lelkiismeretes és

szentséges nevelés által valósulhat meg: „Fons enim omnis virtutis est diligens

et sancta educatio.”156 A nevelői munka elsősorban a szülők kötelessége és

joga. Isten munkatársaiként hatékonyan kell segíteniük minden tekintetben az

emberi élet kibontakozását. Mivel a családban látott és megélt életforma az

esetek többségében egy életre meghatározó lehet, s mivel a jövő alakulását a

felnevelendő gyermekek majdani szerepvállalása döntően meghatározza, ezért

már az anyaméhtől el kell kezdeni a nevelést. A szülőknek elsősorban szóval és

jó példával kell formálniuk gyerekeik lelkiismeretét és felhívni a figyelmet az

emberi élet lényeges értékeire. Erősíteni kell bennük a mások iránti tiszteletet,

a dialógus fontosságát, a nagylelkű szolgálatot, a szolidaritást, vagyis a szeretet

iránti nagyobb érzéket. A nevelés lehetőleg az anyagi javaktól való

154 Amit Isten egybekötött (Pápai megnyilatkozások a katolikus házasságról), Szent István Társulat, Budapest, 1986, 112.o. 155 II. János Pál: Evangelium vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 136.o. 156 Frenyó Zoltán: Az erény tanulása és az erkölcsi nevelés, in: Vigilia, 2003/5, 331.o.

67

függetlenség légkörében történjen, hogy megérthessék a gyermekek az emberi

személy javak nélküli, önmagában való értékét.

Mivel az abortuszok számának növekedése az esetek többségében a rossz

nevelés, a tájékozatlanság, a nemi szabadosság eredménye, ezért különös

hangsúlyt kell fektetni a megelőzésre. A megelőzés nem más lényegét tekintve,

mint a keresztény tanítás gyakorlatba való átültetése. A keresztény szexuális

nevelés folyamatos, mely már a csecsemőkorban kezdetét veszi és a

serdülőkorban éri el csúcspontját. A szülőknek ez utóbbinál kell

különösképpen résen lenniük. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a nemiség

érték, erkölcsileg jó és Istentől való, de teljes beteljesülése csak az egész életre

szóló szeretetkötelezettségben történhet meg, vagyis a házasságban. Meg kell

értetni a fiatalokkal, hogy a keresztény szellemű szexuális nevelés pozitív

irányú hatásrendszer, mert nem az a célja, hogy tilalomfák állításával

visszatartson valami rossztól, hanem hogy megtanítson a nemiség helyes

megélésére és felkészítsen a harmonikus és boldog házaséletre. Szomorú

tapasztalat, hogy ahol a nemiséget leértékelik ott számolni lehet a születő élet

megvetésével. Hangsúlyozni kell a tisztaság és a felelősségtudat fontosságát.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az imádság fontosságát sem, hiszen maga

Jézus mutatta meg, hogy az imádság és a böjt a leghatásosabb fegyver a gonosz

erői ellen (vö. Mt 4,1-11; Mk 9,29).

A család az első, de nem az egyetlen vagy kizárólagos nevelő közösség.

Szüksége van az egész társadalom támogatására, hogy megfelelő módon

teljesíthesse feladatát. Kiemelt szerepet kell tulajdonítanunk az Egyháznak, az

államnak, az iskoláknak és a benne dolgozó értelmiségieknek, nevelőknek. Az

iskolák feladata az értelmi képességek és a helyes ítéletalkotás kifejlesztése, az

értékek iránti fogékonyság, a kölcsönös megértéshez szükséges érzék nevelése.

Az egyházi iskolák többletet adnak, mert kifejezetten feladatuknak érzik az

oktatás mellett a nevelést. Megteremtik a szeretet légkörét és előkészítenek

Isten országa terjesztésének szolgálatára, ami egyértelműen az élet szolgálatát

jelenti.

68

6.3. A felvilágosítás és segítségnyújtás egyéb formái

Mivel a család és az iskola sok esetben nem tud eleget tenni hivatásának,

ezért általánosan elfogadott, hogy minden életkorban szükséges az

életismeretek állandó gyarapítása és felfrissítése. A „halál kultúrájának”

rohamos terjedése haladéktalan összefogásra, ellenpropagandára szólít fel.

Örvendetes tény, hogy az élet értéke iránti fogékonyság nem halt ki minden

emberből és az abortuszt engedélyező törvényhozással szemben sok élet-,

család- és gyermekvédő szervezet jött létre világszerte az utóbbi évtizedekben,

években. Jelentőségük óriási, de igazi hatást csak akkor tudnak elérni, ha minél

több nő és férfi szívéhez el tudnak jutni, vagyis ha átszőhetik a társadalom

legrejtettebb rétegeit is.

Mit tehetünk? Nyitottnak kell lennünk ezen pozitív hatású mozgalmak

iránt. Mindannyiunknak - a lehetőségek szerint - vállalni kell az

együttműködést. Lehetővé kell tenni, hogy a különféle szervezetek állandó

előadásokat tarthassanak kisközösségekben, iskolákban. Törekedni kell arra,

hogy az „élet kultúrája” megjelenhessen az egész médiában (sajtó, rádió,

televízió, újabban Internet). Hogy mennyire óriási és tudatformáló a különféle

tömegtájékoztatási eszközök ereje, azt sajnos többnyire negatív értelemben

tapasztaljuk. Joggal állíthatjuk, hogy az erőszak elterjedésének és az élet iránti

tisztelet megfogyatkozásának egyik gyökere itt keresendő. Sok ország a maga

módján küzd az élet tiszteletének kivívásáért. Magyarország – jóllehet az

abortuszkérdés terén gyengén fejlett ország-157 több élet-, család- és

gyermekvédő mozgalommal dicsekedhet. A Magzatvédő Társaság az élet és az

anyaság tiszteletét hangsúlyozza és a szülői hivatásra próbál felkészíteni.

Életvédő honlapjuk van, tehát elvileg világszerte elérhetők. A Pacem in utero

célja az emberi élet orvosi és jogi védelme a fogamzástól kezdve az ember

természetes haláláig. A Kalász a lányok, leendő anyák nevelését tartja

fontosnak, míg a Nagycsaládosok Országos Védelme a nagycsaládok

érdekvédelmét képviseli. A szervezetek között még nagy jelentőséggel bír az

Alfa Szövetség. Ez elsősorban a nem kívánt magzatokat hordó anyákra

69

összpontosít. Felhívja figyelmüket felelősségükre. A törvény által felkínált

abortusz-lehetőséggel szemben támogatást próbál nyújtani a kétségbeesett és

elmagányosodott nőknek, hogy megszülhessék és gondozhassák gyermeküket.

Számos civil szervezet, alapítvány, egyesület létezik, amelyek ezen

mozgalmakhoz hasonlóan az élet védelmét tekintik szívügyüknek.

Mit tehet az orvostársadalom az abortuszok számának csökkentése

érdekében? Kötelességük a megelőzésben és felvilágosításban való aktív

részvétel. Hogy ez mennyire fontos és hatásos azt az a tény is bizonyítja, hogy

a kellőképpen tájékoztatott nők 80%-a meggondolja magát.158 Sajnos

manapság egyre kevesebb azon nőgyászok száma, akik nem végeztek

abortuszt. Elgondolkodtató, sőt megdöbbentő főleg a keresztény ember

számára azon orvosok magatartása, akik a második, harmadik, vagy későbbi

terhesség esetén megkérdezik az anyától, hogy meg kívánják-e tartani

gyermekét vagy sem. Szomorú, ha épp az élet védelmére esküt tevő orvos tartja

természetesnek az abortuszt és a gyermek vállalását természetellenesnek.

Reméljük, hogy ez a magatartás kivételnek számít. A szülész-nőgyógyászati

osztályok sok helyen biztosítják a terhességmegszakítást végző csoport

működését. Ez gyakran lehetetlenné teszi, hogy az érintett orvos élhessen az

egyébként törvény által biztosított jogával, amely lehetővé teszi a

lelkiismeretre való hivatkozással az abortusz megtagadását. Vannak

szerencsére olyan orvosok is, akik a keresztény meggyőződést komolyan véve

példát adnak az egész orvostársadalom számára a hippokratészi eskü

megtartásában, amelynél jobb esküt a mai napig egyetlen hivatáserkölcsi kódex

sem tudott megfogalmazni.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az örökbefogadás fontosságát sem.

Emberséges megoldásnak kell neveznünk, mert életben marad a magzat,

ugyanakkor az örökbefogadó szülő is közreműködhet az „élet kultúrájának”

terjesztésében. Így erősödhet az emberek közötti összetartozás, szolidaritás,

vagyis a krisztusi szeretet.

157 Szabó A. Ferenc: Az abortusz ellenszerei, in: Egészségnevelés (Educatio Sanitaria), 1993/2, 77.o. 158 Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, budapest, 1998, 328.o.

70

Ha összetartunk, kitartunk hitünkben és megújulunk erkölcsünkben miénk

a győzelem. Hinnünk kell abban, hogy „halál kultúráját” képviselő anyagi

világnál erősebb az „élet kultúráját” képviselő hitbeli és szellemi világ. Ne

feledjük, hogy Isten a történelem irányítója, s hogy bármikor változtathat a

reménytelennek tűnő helyzeten.

Legyünk Isten „munkatársai”, eszközei! Bízzunk Krisztusban, hiszen Ő

Maga mondta, hogy a mennyek országa növekvőben van (vö. Mk 4,26-29),

Istennél semmi sem lehetetlen (vö. Mt 19,26), s hogy Ő velünk van a világ

végezetéig (Mt 28,20).

71

Irodalomjegyzék

1. A Dogmatika Kézikönyve, (szerk. Theodor Schneider), Vigilia Kiadó, Budapest, 1996

2. A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994 3. Amit Isten egybekötött (Pápai megnyilatkozások a katolikus házasságról),

Szent István Társulat, Budapest, 1986 4. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai (szerk. Diós István), Szent István

Társulat, Budapest, 2000 5. Az Egyházi Tanítóhivatal Megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla – Jug László),

Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997 6. Az élet kultúrájáért (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a

bioetika néhány kérdéséről), Szent István Társulat, Budapest, 2003 7. Biblia (Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás), Szent István Társulat,

Budapest, 1992 8. Boda László: A keresztény erkölcs alapkérdései, Gellért Nyomda, Budapest,

1997 9. Boda László: A megtermékenyítés és az emberi lélek kezdete, in: Vigilia,

1986/8, 608-612.o. 10. Boda László: Emberré lenni, vagy birtokolni? Márton Áron Kiadó,

Budapest, 1994 11. Codex Juris Canonici, Libreria Editrice Vaticana, 1983 12. Denzinger: Enchiridion Symbolorum, Herder, Freiburg, 1953 13. Donum Vitae (ford. Gresz Miklós), Magzatvédő Társaság, Szent Gellért

Egyházi Kiadó, Budapest, 1990 14. Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű Kiadó, 1994 15. Douma, J.: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998 16. Encyclopedic Dictionary of Religion, I, Meagher, Kevin; C. O’ Brien,

Thomas; Aherne, Consuelo Maria, Corpus Publications, Washington, 1979 17. Erkölcstani vázlatok (szerk. Szabó Pál Tivadar), Ikva Kiadó, Budapest,

1994 18. Franke, Klaus: Védőbeszéd a meg nem született élet védelmében, in:

Mérleg, 1970/3, 258-264.o. 19. Frenyó Zoltán: Az erény tanulása és az erkölcsi nevelés, in: Vigilia, 2003/5,

330-337.o. 20. Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései, Magyar Bioetikai Alapítvány,

Budapest, 1997 21. Gresz Miklós: Az abortusz, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1990 22. Gyulai Endre: Az élet Isten ajándéka, Ecclesia Kiadó, Budapest, 1997 23. Haeffner, Gerd: Az ember méltósága, in: Mérleg, 1998/4, 412-423.o. 24. Halabuk Ágnes: Abortusz utáni lelki zavarok, in: Magyar Bioetikai Szemle,

1996/4, 20-23.o. 25. Haring, Bernhard: Krisztus Törvénye, I. kötet, Pannonhalma – Róma, 1997 26. Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág

Könyvkiadó, Budapest, 1994

72

27. II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995 28. II. János Pál: Veritatis Splendor, Szent István Társulat, Budapest, 1994 29. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest,

1997 30. Jobbágyi Gábor: Az abortusz jogi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 383-

386.o. 31. Keresztyén Bibliai Lexikon, I. kötet, (szerk. Bartha Tibor), Kálvin Kiadó,

Budapest, 1993 32. Kovács István: Az élet védelmének teológiai és morális alapelvei, in:

Távlatok, 1992/3, 372-376.o. 33. Lexikon Für Theologie und Kirche, XIV., Herder, Freiburg – Basel – Wien,

1986 34. Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, (szerk. Diós István), Szent István

Társulat, Budapest, 1993 35. Magyar Katolikus Lexikon, II. kötet, (szerk Diós István), Szent István

Társulat, Budapest, é.n. 36. Magyar Katolikus Lexikon, III. kötet, (szerk. Diós István), Szent István

Társulat, Budapest, 1997 37. Magyar Katolikus lexikon, VIII. kötet, (szerk. Diós István), Szent István

Társulat, Budapest, 2003 38. Mende, Werner: A terhességmegszakítás kockázatai, in: Mérleg, 1981/2,

147-151.o. 39. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, I, (ed. Latina) Paris, 1856 40. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, IV, (ed. Latina) Paris, 1856 41. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, VI, (ed. Latina) Paris, 1856 42. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, XVIII, (ed. Latina) Paris, 1857 43. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, XXXII, (ed. Latina) Paris, 1863 44. Migne, J. P.: Patrologia Latina, I, Paris, 1844 45. Migne, J. P.: Patrologia Latina, II, Paris, 1844 46. Migne, J. P.: Patrologia Latina, III, Paris, 1844 47. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XIV, Paris, 1845 48. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XV, Paris, 1845 49. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XXII, Paris, 1864 50. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XXXII, Paris, 1861 51. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XXXIV, Paris, 1861 52. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XLIV, Paris, 1861 53. Migne, J. P.: Patrologia Latina, CLXXXVII, Paris, 1861 54. Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg, 1969/1, 39-52.o. 55. Novum Testamentum Graece et Latine, Roma, 1957 56. Ókori Keleti Chrestomathia (szerk. Harmatta János), Tankönyvkiadó,

Budapest, 1965 57. Platón összes művei, II. kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984 58. Rahner, Karl – Vorgrimler, Herbert: Teológiai Kisszótár, Szent István

Társulat, Budapest, 1980 59. Ratzinger, Joseph: Az emberi élet fenyegetettségének problémája, in:

Távlatok, 1991/4, 12-20.o. 60. Rákóczi István: Az abortusz, SubRosa Kiadó, Budapest, 1997 61. Scott, John: A Hegyi beszéd, Harmat Kiadó, Budapest, 1994

73

62. Somfai Béla: Életet védeni – életet kioltani, in: Távlatok, 1991/4, 28-41.o. 63. Suetonius: A caesarok élete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994 64. Surján László: Kis magyar embriológia, in: Vigilia, 1989/4, 256-259.o. 65. Szabó A. Ferenc: Az abortusz ellenszerei, in: Egészségnevelés (Educatio

Sanitaria), 1993/2, 75-80.o. 66. Szabó Ferenc: A személy méltósága és az élet védelme, in: Távlatok,

2003/1, 3-21.o. 67. Szabó Ferenc: Az emberi élet védelme, in: Távlatok, 1991/4, 3-11.o. 68. Szent Biblia (ford. Károli Gáspár), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1987 69. Széll Tamás: A lelkiismeret néhány kérdése, ahogy egy laikus látja, in:

Távlatok, 1996/5, 558-567.o. 70. Újszövetségi görög – magyar szótár (szerk. Varga Zsigmond J.), Magyar

Bibliatanács, Budapest, 1992 71. Vanyó László: Ókeresztény írók, III. kötet, Szent István Társulat, Budapest,

1988 72. Vanyó László: Ókeresztény írók, V. kötet, Szent István Társulat, Budapest,

1983 73. Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980 74. Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 377-

381.o. 75. Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest,

2001 76. Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok),

Marana Tha 2000 Alapítvány és Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998 77. www. geocities.com/catholic_profide/codex.htm 78. www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/bioetika/bioeth1.html

74