EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR

FÖLDRAJZ- ÉS FÖLDTUDOMÁNYI INTÉZET

Földrajztudományi Központ

Regionális Tudományi Tanszék

Az USA külpolitikai és gazdasági hatásai

Latin-Amerika fejlődésére 1823-tólBUBLIK BENCE

Szakdolgozat

Témavezető: Kiss János Péter

egyetemi adjunktus

BUDAPEST, 2011

1

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés ............................................................................................................................2

2. Latin-Amerika rövid általános jellemzése..........................................................................3

3. Az USA külpolitikájának hatása Latin-Amerikára...........................................................10

3.1. Az USA külpolitikája Latin-Amerika felé ...............................................................10

3.2. Válaszok Latin-Amerika országaiból az Egyesült Államok külpolitikájára ............20

4. Az USA gazdasági hatása.................................................................................................23

4.1. Az USA tőkekivitelének hatása................................................................................23

4.2. Az amerikai dollár hatása .........................................................................................30

4.3. Az USA hatása Latin-Amerika gazdaságpolitikájára ...............................................34

4.4. A kereskedelem hatása .............................................................................................40

5. Konklúzió .........................................................................................................................47

6. Irodalomjegyzék ...............................................................................................................49

7. Mellékletek .......................................................................................................................52

2

1. Bevezetés

Témafelvezetés

Latin-Amerika a mai közgondolkodás szerint egyértelműen az Egyesült Államok

befolyási övezetébe tartozik. Ám ennek a helyzetnek a kialakulásáról egy európai keveset tud.

Az USA egyértelműen fennálló hatásának megítélése pedig a legtöbbekben szubjektív. Itt

Európában viszonylag keveset tudunk az USA módszereinek változásáról. Szakdolgozatom

célja, hogy a változó külpolitikai és gazdasági elemek tükrében egy átfogó kép rajzolódjon ki

a Latin-Amerikát ért hatásokról. Ezek alapján pedig objektív választ adhassak arra a kérdésre,

hogy jól járt-e ezekkel Latin-Amerika?

A téma kiválasztásában nagy szerepet játszott, hogy egészen kiskoromtól fogva

érdekelt, hogyan lehet az USA ennyire befolyásos az egész világon. A téma Latin-Amerikára

szűkülése pedig az Erasmus ösztöndíj keretében, az angliai Loughborough University-n

eltöltött szemeszter ehhez kapcsolódó óráinak köszönhető. Az itt jobban megismert

posztkolonialista földrajzi irányzat nagy hatással volt rám.

A szakdolgozat felépítése

A második fejezetben Latin-Amerikával általánosságban foglalkozom. Először is

pontosítani szükséges, hogy mely országokat értem Latin-Amerika alatt, hiszen a fogalom

korántsem egyértelmű. Ezt követően egy rövid általános társadalmi és gazdasági jellemzés

következik, melyben szó esik a jelenhez vezető folyamatokról is.

A harmadik fejezetben az USA Latin-Amerikára vonatkozó külpolitikájáról, és ezek

hatásairól lesz szó, a különböző folyamatok szerinti bontásban. A fejezet végén egy másfajta

hatásként a külpolitikára adott válaszokat ismertetem, melyek mára meghatározóvá váltak

Latin-Amerika belpolitikájában és az USA-hoz való viszonyulásában.

A negyedik fejezetben foglalkozom a gazdasági hatásokkal, ezt négy részre osztottam.

A tőkebefektetések és a külkereskedelem hatása közvetlenebb, míg a gazdaságpolitika

befolyásolása és a dollárizáció közvetettebb, de nem hagyható ki. Ezek a hatások

természetesen szorosan összefüggnek, erősítik egymást.

Az utolsó fejezetben objektív választ keresek arra a kérdésre, hogy a harmadik és

negyedik fejezetben leírtak összességében pozitívan vagy negatívan érintették-e Latin-

Amerikát.

3

2. Latin-Amerika rövid általános jellemzése

Latin-Amerika körülhatárolása

Latin-Amerikának már a körülhatárolása is problémákat vet fel. A köznyelvben

általában nincs konkrétan meghatározva, hogy mely országokat értjük alatta. Azt mindenki

tudja, hogy Mexikó, vagy Brazília Latin-Amerika része. Az ilyen jelentős országok alkotják a

térség lakosságának és gazdasági erejének legnagyobb részét. Ezen országok hivatalos nyelve

a spanyol, Brazíliában viszont a portugál. ”Felfedezésük” is az Ibériai-félsziget országaihoz

kötődik, melyek gyarmatbirodalmaikat bővítették a megszerzett területekkel.

Függetlenségüket már a XIX. sz. elején elnyerték. Ugyanakkor a térségben több olyan ország

is található, melyben nem a spanyol vagy a portugál a hivatalos nyelv, vagy nem a

fehér/indián/mesztic lakosság adja a társadalom döntő részét. Ezek besorolása okozza a

legtöbb fejtörést.

Példának okáért, a Wikipedia szócikkeiben is különböző felosztásokkal találkozunk.

Egyedül az angol nyelvű cikkben is több felosztás van, egyik szerint a csak spanyol és

portugál nyelvű országok tartoznak ide (Ibero-Amerika), vagy egyszerűen minden ország az

Egyesült Államoktól délre. Szintén az angol nyelvű szócikk tartalmaz kettő táblázatot a latin-

amerikai országok mutatóiról, de ez a két táblázat is eltér: egyiken Haiti másikon Puerto Rico

hiányzik – egyébként ez jól mutat rá a kérdéses területekre. A német, a spanyol és portugál

szócikkek között is ez az egyik különbség, illetve utóbbiak ide sorolják. Érdekes módon a

magyar oldalon szét van bontva független államokra, és más ország területeire, itt viszont a

Franciaországtól és az USA-tól függőkön kívül a holland nyelvű területek is Latin-Amerika

részeként vannak feltüntetve – de a Nagy-Britanniától függők nem, Belize viszont igen.

Természetesen a Wikipedia egyáltalán nem mérvadó, csupán sok ember tájékozódási alapja.

A Probáld Ferenc által szerkesztett tankönyv Kolb 1962-es kultúrföldrészi

meghatározását használja, mely a spanyol és portugál nyelvet és a katolikus vallást veszi

alapul, de felsorolás nincs (Probáld, 2004). Az 1962-es kiadású Új Magyar Lexikon (Berei A.

szerk.) a spanyol, portugál és francia nyelvű független, és a Karibi-térséghez tartozó

tengerentúli területeit sorolja Latin-Amerikához. Érdekesség, hogy az 1975-ös kiadású, Mit

kell tudni sorozat Latin-Amerikáról szóló része (Fencsik L. szerk.) úgy határolja le a területet,

hogy nem az angol, hanem latin nyelvek a hivatalosak.

Szakdolgozatomban továbbiakban az 1. ábrán az egyértelműen latin-amerikaiként

jelölt országokkal foglalkozom leginkább, de sajnos sok forrásnál nincs jelezve, hogy a szerző

4

mit számít ide, így ez inkább csak a saját szerkesztésű ábráimra vonatkozik. Az ábrát az

alapján készítettem, hogy mely országokban hivatalos újlatin nyelv, a nem független területek

besorolása kérdéses. A két legvitathatóbb közül első Haiti, ahol a francia a hivatalos nyelv,

ami az újlatin nyelvcsalád tagja, és kulturálisan Latin-Amerikához tartozik a domináns fekete

népesség ellenére is, és Puerto Rico melynek társult állami helyzete speciális.

5

Latin-Amerika népessége

Latin-Amerika népessége 2003-ban túllépte az 530 milliót, és folyamatos növekedést

mutat, 2025-re várhatóan megközelíti a 750 milliót, úgy is, hogy a népesedési átmenet utolsó

ciklusának jegyei már erősödnek. A legnépesebb ország Brazília 190 millió főt meghaladó

népességgel, ezt követi Mexikó 110 millió körülivel, Kolumbia már csak 45 milliós,

Argentína 40 milliós, Peru 30 millió körüli, Venezuela 25 millió feletti népességű. A többi

ország Latin-Amerika lakosságának csupán negyedét adja. Fontos azonban megemlíteni azt

is, hogy az elvándorlás következtében az USA-ban is számottevő létszámú latin-amerikai él.

(Probáld, 2004)

Rasszok szerinti összetétele is változatos. A fehérek legnagyobb számban Brazíliában

és Argentínában élnek, ők az Európából (spanyolok, portugálok, olaszok, németek) érkező

gyarmatosítók, telepesek leszármazottai. A Közép- és Dél-Amerika északi részén többségben

lévő meszticek a fehérek és az indiánok keveredéséből létrejött embertípusba tartoznak. Az

őslakos indiánok a legtöbb országban kisebbségbe kerültek. Az afrikai rabszolgák

leszármazottai a feketék, és a kevert mulattok a Karibi-térségben és az egykori ültetvényes

gazdálkodást folytató területeken koncentrálódnak. Az utóbbi másfél évszázadban ázsiaiak is

letelepedtek, leginkább japánok és indiaiak. A fenti megoszlásokat a 2. ábra jól szemlélteti a

következő oldalon.

A népesség eloszlása a gyarmati időktől kezdve is hasonló képet mutat. Magas a

népsűrűség értéke a mérsékelt övezeti tengerpartoknál, és a trópusi övben a magasabban

fekvő, kellemesebb éghajlatú területeken. Az Antillák szigetein a legnagyobb a népsűrűség.

Latin-Amerika egészérét tekintve egyébként a városi népesség aránya 75% feletti értéket

mutat. A vidékről a nagyvárosokba áramlás a városperemi szegénynegyedek kialakulásához

vezetett, melyek ma a társadalmi problémák – szegénység, szegregáció – fő forrásai és a

feszültségek táplálói. (Probáld, 2004)

Az elmúlt évtizedek gazdasági fellendülése ellenére a középosztály aránya Latin-

Amerikában csupán 20% körüli, ráadásul a ”felső” 10% rendelkezik a jövedelmek felével,

míg az ”alsó” 50% csupán annak tizedével. Amíg az oktatás terén nem történik előrelépés, ez

a szomorú statisztika fennmaradni látszik. (Buzás, 2002)

6

Latin-Amerika gazdasága

Napjainkban az az elfogadott felfogás, hogy Latin-Amerika a fejlődő világ része,

periférikus-félperiférikus jellegű, a kettős kontinens gazdaságilag gyengébb, alárendeltebb

része. A harmadik világtól azonban mégis sokat különbözik, hiszen az itteni országok az

7

Ibériai-félsziget gyarmattartóitól a függetlenségüket már a XIX. sz. első felében elnyerték,

ezáltal korábban léphettek az önálló társadalmi és gazdasági fejlődés útjára. (Probáld, 2004)

A gazdaság szerkezetét, fejlődését és fő problémáit nagyban befolyásolta a gyarmati

örökség. Az akkor jellemző mezőgazdasági és bányászati termékek kivitelre való termelése

egészen napjainkig tart. Ennek alakulásában az USA-hoz kötődő tőke és kereskedelmi

nyomások, és egyéb - a 4. fejezetben részletesebben leírt - tényezők is nagy szerepet

játszottak. Az ehhez kapcsolódó saját latin-amerikai ipar hiánya is rányomta bélyegét a

gazdaság fejlődésére. A két világháború közötti időszakban megindult az importhelyettesítő

iparosítás, mely fogyasztási cikkek gyártását jelentette, ezzel párhuzamosan az állam

beruházó és irányító szerepe is erősödött. Ezek azonban csak hazai piacra termeltek. Az 1970-

es években meginduló ipari export növekedését törte derékba az 1980-as évek válsága – az

elveszett évtized – melyben Latin-Amerika gazdasági mutatói romlottak vagy stagnáltak. A

nemzetközi pénzügyi szervezetek mentőövében előírtak szerint a neoliberális gazdasági

modellt kellett követni. A kereskedelmi korlátok leépítése viszont az USA-ból importált ipari

termékeinek térhódításával, és oda a nyersanyagok újra exportálásának felerősödésével járt.

(Probáld, 2004)

1. táblázat: A növekedés és annak instabilitása Latin-Amerikában 1900-20001900-1939 1940-1980

(%) Átlagos növ. Szórás Volatilitás1 Átlagos növ. Szórás VolatilitásArgentína 1 5 4,3 1,7 4,7 2,8Brazília 1,6 4,3 2,6 3,7 3,5 1Chile 1,4 11,2 5,6 1,7 4,3 2,3Kolumbia 0,3 3 7,9 2,1 2,2 1Mexikó 1 5,2 4,7 3,2 2,9 1Venezuela 3,9 9,3 2,2 2,8 4,4 1,6A 6 átlaga 1,3 3,5 2,2 2,7 2 0,7Latin-Amerika - - - 2,1 1,4 0,6

1981-2000(%) Átlagos növ. Szórás Volatilitás

Argentína 0,6 5,2 16,5Brazília 0,7 3,8 10,1Chile 2,6 5,2 1,9

*megj.: az adatok 1970-esPPP-n számolt GDP-re értendők

Kolumbia 0,7 4,2 5,8Mexikó 0,6 4 4,5Venezuela -0,9 5 5,5A 6 átlaga 0,6 2,4 4,4Latin-Amerika -0,1 2,7 51,8

Forrás: Astorga, Berges,Fitzgerald, 2005

1 Volatilitás együtthatója: A százalékérték kifejezi, hogy adott időtávban az egyes gazdaságok növekedéseimekkora ingadozást mutattak, a nagyobb érték jelent instabilitást

8

Az 1. táblázat szemlélteti, hogy Latin-Amerika GDP-je az előző évszázadban hogyan

és mekkora szórással változott, és ez mekkora instabilitást mutatott. Érdemes lesz összevetni a

táblázat megfelelő időpontjaiban az értékeket a 3. és 4. fejezet olvasása közben, és ekkor

kirajzolódik, hogy az USA hatása milyen irányú változásokat okozott.

Az utóbbi évek stagnálását növekedés váltotta fel, de természetesen ez országok között

és az országokon belül eltérő mértékű. Ehhez egyrészt hozzájárultak a Washingtoni

Konszenzus (melyet később részletezek) által előírt szabályok. A teljes időszak növekedésnek

egyik oka az Egyesült Államok gazdaságának bővülése, melynek közelsége és importigénye

magával húzta a legtöbb latin-amerikai országot is. (Buzás, 2002) Ezt a tényezőt külön nem is

fogom taglalni, mert a jelenséget nehéz megfogni, számszerűsíteni. Ez az egyik fontos hatása

az USA-nak, főleg a hozzá közel eső latin-amerikai országokra. A következő ábra mutatja,

hogy Mexikó gazdasági növekedésére valóban hatással volt az USA növekedése, hogyan

követte azt nagyjából, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Véleményem szerint az alábbinál

komplexebb ábrára nincs is szükség a tényező megértéséhez és bemutatásához. Igaz, hogy a

két ország reál GDP növekedésének 1951 és 2003 között csupán 0,196 a korrelációs

együttható értéke, ennek fő oka, hogy általában Mexikó gazdasági növekedése gyorsabb, de a

válságokra is érzékenyebb: 1980-as évek, és a 1994-es krízis. (Bezmen, Selover, 2005)

A napjainkban fennálló válság is átgyűrűzött Latin-Amerikába, sőt hatása fel is erősödött az

elmaradt exportmegrendelések és tőkebefektetések miatt.

Mára már a legtöbb országban demokratikusan megválasztott kormányok irányítanak,

de a korrupció még ma is erősen jelen van a térségben. (Buzás, 2002)

9

A mai gazdasági és társadalmi fejlettség szintjét jól mutatja a Human Development

Index (HDI) értéke, a következő térkép ezt mutatja be. Felvetődik a kérdés is, hogy valóban a

fejlődő országokhoz tartozik-e Latin Amerika egésze, hiszen Argentína és Chile HDI értéke

magasabb, mint Romániáé, de Magyarország sincs sokkal előrébb a listán.

10

3. Az USA külpolitikájának hatása Latin-Amerikára

3.1. Az USA külpolitikája Latin-Amerika felé

Az USA külpolitikájának alapvonásai

Az Amerikai Egyesült Államok már függetlensége kivívása után, a gazdasági

megerősödésével párhuzamosan megkezdte érdekszférájának bővítését. Ezt eleinte még

területének közvetlen gyarapításával tette. Elsőként az őslakos indiánokkal folytatott

háborúkban (a frontier folyamatos nyugatabbra tolásával) szerzett új területeket. Másik

módszer a szerződésekkel, vásárlással történő gyarapodás volt. Előbbire példa

Spanyolországtól Florida, Nagy-Britanniától Oregon, utóbbira Franciaországtól Louisiana

Oroszországtól pedig Alaszka megvásárlása. A Mexikóval vívott háború (1846-1848) során

pedig egyszerűen elfoglalta annak északi felét – Texastól Kaliforniáig. Az új területek

meghódításához ideológiai hátteret is kreált az USA vezetése, hogy ezzel igazolhassák

törekvéseiket; nyilvánvaló sorsuknak (”manifest destiny”) érezték az egész kontinens felett a

hatalom gyakorlását, saját eszméik, kultúrájuk terjesztését, amire Isten szánta őket. A további

területek annektálása már belpolitikai viszályokat vetett fel. Ennek azonban nem etikai okai

voltak, hanem szinte épp ellenkezőleg, a maradék területek lakosait nem kívánták az Egyesült

Államok állampolgáraivá tenni. Az USA politikusainak etnocentrikus gondolkozása arra a

megállapításra jutott, hogy a nem angolszász, fehér, protestáns latin-amerikai társadalmak

nem képesek befogadni, megvalósítani és fenntartani a demokráciát. Ezért új stratégiát kellett

alkotniuk, hogy megvalósuljon a hegemóniájuk a féltekén, ekkor került megalkotásra a

Monroe-doktrína. (Smith, 1999)

Mivel egykor az USA maga is gyarmat volt, fontosnak tartotta, hogy ne váljon

gyarmattartóvá. Poszt-koloniális múltja révén ugyanis kezdetben elnyerte a befolyása alá

került országok bizalmát, azt sugallva, hogy az USA nem csak egy gyarmattartó elnyomó

birodalom (például hivatalosan csak a Fülöp-szigeteket gyarmatosította), hanem úgy jelent

meg, mint a demokrácia, egyenlőség és jólét hirdetője és elhozója. (Slater, 2004)

Az USA kezdeti külpolitikájának jellemző vonása, hogy egyedül a nyugati

demokráciafejlődést tekintette helyesnek, és az egyetlen jó útnak – nem számolva azzal a

ténnyel, hogy ezekből fejlődött ki a kommunizmus és a fasizmus is – mely a történelem során

következetesen alakult ki, míg a máshol végbement demokráciafejlődést helytelennek tartotta.

Érdekes módon az USA így vált egy poszt-koloniális imperialista hatalommá. (Slater, 2010)

11

A Monroe-doktrína és következményei

1823. december 4-én hirdette ki az úgynevezett Monroe-doktrínát, James Monroe, az

USA ötödik elnöke, és bő nyolcvan évig a külpolitika meghatározó irányvonalává vált. A

doktrína kimondta, hogy az USA az európaiak beavatkozását a féltekén ellene irányuló

fenyegetésként kezel. Valódi célja az volt, hogy az Egyesült Államoknak meg kell

akadályozni a nyugati féltekén a további gyarmatosítást, valamint meg kell védeni a

függetlenné váló országok szuverenitását az európai hatalmaktól. Az Újvilág egy új politikai

rendszert kíván létrehozni, cserébe az USA sem fog beavatkozni Európa ügyeibe, a még

meglévő gyarmatokéba sem. A doktrína kihirdetésekor azt inkább egy elszigetelődés párti

(izalcionista) politikának, védekező stratégiának gondolták, és később vált csak az USA

Latin-Amerikába való beavatkozásának igazolásává. (Slater, 2010, Livingstone, 2009)

A korszakhoz tartozó érdekesség, hogy az Egyesült Államokból szerveződött

”kalandorok csoportjai” megpróbálták több latin-amerikai országban is magukhoz ragadni a

hatalmat, és egy új, fehér, angol nyelven alapuló társadalmat létrehozni. A legsikeresebb ilyen

cselekmény William Walker nevéhez fűződik, akinek Nicaraguában sikerült átvenni a

hatalmat 1855-1856 között. Az USA kormánya ezeket a kalandorokat hivatalosan nem

támogatta, de például Walker kormányát elismerte, viszont befektetők és politikusok révén

mégis erős támogatásra tettek szert. (latinamericanhistory.about.com)

Az USA a doktrínát 1833-ban a Falkland-szigetek brit visszafoglalásánál még nem

tudta érvényre juttatni. A folyamatos gazdasági növekedésnek köszönhetően a következő

évtizedekre azonban már a doktrínát be tudta tartatni. A korszak klasszikus válsághelyzetei

közé tartozik az 1891. évi chilei konfliktus, és az 1898-as spanyol–amerikai háború. Utóbbi

következtében Kuba és Puerto Rico az USA közvetlen érdekszférájába került – Puerto Rico az

Egyesült Államok társult tagállamává vált, Kuba pedig egy saját kormányzattal rendelkező

protektorátus lett. Kubát egyébként a kezdetektől fogva az USA testéhez természetesen

tartozó területnek tekintették, annektálását (vagy legalább felette a hatalom gyakorlását)

fontos feladatnak tartották. Ezt a célt szolgálta a kubai alkotmány 1903-as Platt-féle

kiegészítése, melynek értelmében az USA megkapta a Guantánamói-támaszpont használatát,

és jogában állt bármikor beavatkozni a ”kubaiak érdekében”. ( Livingstone, 2009)

A Monroe-elv érvényesülését mutatja az USA-nak a Panama-csatorna megépítésében

játszott szerepe is. A diplomáciai hátteréhez az tartozik, hogy a területet eredetileg Kolumbia

része volt, ám az nem ratifikálta a csatorna területhasználati szerződését, erre válaszként az

USA katonailag segítette a panamai szeparatistákat, akik függetlenségük elnyerése után

teljesítették az Egyesült Államok kérését. Az időszak külpolitikai jellemzői az 1895-ös

12

venezuelai krízisben teljesedtek ki jól láthatóan. A krízis oka a határ vitatottsága volt

Venezuela és Brit Guyana között, mely sávban aranybányák voltak találhatóak, az USA pedig

nem engedhette meg katonai konfliktus kialakulását, ezért inkább felállított egy

döntőbíróságot. Jellemző módon ennek összetétele az USA és Nagy-Britannia két-két és

Oroszország egy diplomatája lett, a venezuelaiakat kihagyták a döntésből. A Monroe-

doktrínának köszönhetően a XIX. század végére Latin-Amerika közelebbi része az USA

befolyása alá került, a Karib-térségre azonban még mindig egy ”európai tóként” tekintettek.

Emiatt szükségessé vált ez ellen is tenniük valamit. (Slater, 2010)

A roosevelti kiegészítés

Az Egyesült Államok a századfordulóra ipari nagyhatalom lett, hatalmas

gazdaságának (a további növekedése érdekében) szüksége volt újabb nyersanyagokra és

felvevőpiacokra is. Ezeknek megszerzését az USA az érdekszférájának bővítésével kívánta

megvalósítani, amit gazdasági és katonai erejével érhetett el. Ennek érdekében valamint az

európai hatalmak további terjeszkedésének megállítására Theodore Roosevelt 1904-ben

elérkezettnek látta az időt a Monroe-doktrína kiegészítésére és átértékelésére arra hivatkozva,

hogy az USA még inkább kizárja az európaiakat az érdekszférájából. Erre azért volt szükség,

mert a XX. század elején a latin-amerikai országoknak kölcsönt nyújtottak európai országok.

Viszont gyakran előfordult a fizetésképtelenség, ekkor adósságbehajtás néven az európai

hitelezők (az akkori nemzetközi jognak megfelelően) katonai beavatkozásokat indítottak,

közvetve így próbáltak szert tenni politikai és gazdasági befolyásra. A kiegészítésben ezért az

szerepelt, hogy az USA egyedüli joga ”segíteni a gazdaság stabilizálásában” Közép-Amerika

és a Karib-térség országainak, ha azok nem tudják törleszteni nemzetközi adósságaikat. Ez

egyrészt azt jelentette, hogy az USA által küldött pénzügyi tanácsadók vették át egyes

országok gazdaságának irányítását, másrészt a katonai beavatkozások ”jogossá” váltak.

(Slater, 2004)

A Monroe-doktrína kiegészítésében nagy szerepet játszott egy másik venezuelai krízis

(1902-1903), amikor brit, német és olasz hadihajók blokád alá vonták az országot, és ismét

döntőbíráskodásra volt szükség. Összességében a kiegészítés úgy is felfogható, hogy a

Monroe-doktrína európai gyarmatosítást kizárása átcsapott abba, hogy az USA vállalatai

engedményekhez és kiváltságokhoz juthassanak Latin-Amerikában, amiket szükség esetén

katonailag is megtámogathattak. Ez újabb alapot nyújtott számos katonai intervencióra a

térségben, melyek hosszú időn át húzódtak: Nicaragua (1909–1910, 1912–1925 és 1926–

1933), Haiti (1915–1934), és Dominikai Köztársaság (1916–1924). (Smith, 1999)

13

Valójában azonban Roosevelt elnök a kiegészítést nem annak szánta, hogy az USA

mindenképp beavatkozzon a latin-amerikai országok belügyeibe, hanem a ”furkósbot”

politika alkalmazásának akkor, ha a ”halk beszéd” meggyőző ereje nem érvényesül (,,Speak

softly and carry a big stick”). A módszer sikerességét bizonyította, hogy Latin-Amerikában az

USA hegemóniája teljes körűvé vált az 1930-as évekre. (Slater, 2010)

A jószomszédi politika

Az 1930-as évekre elért helyzet lehetővé tette a külpolitikai hangnemváltást, melyet

márt Coolidge és Hoover elnökök is elkezdtek (utóbbi egy hondurasi beszédében meg is

nevezte). Igazából Franklin D. Roosevelt neve fémjelzi a jószomszédi politika valódi

megvalósítását. Ez a kölcsönös tiszteleten és partneri viszonyon alapult, célja az Amerika-

közi kapcsolatok előtérbe helyezése volt, közös stratégiai érdekek alapján. Fő elve a nyílt

katonai be nem avatkozás Latin-Amerika országainak belügyeibe, ugyanakkor persze titkos

katonai műveletekre sor került ekkor is. Az USA mintegy jó szomszéd segítette az

információcserében a félteke más országait, a kétoldalú kereskedelmi egyezményekkel pedig

támogatta saját vállalatainak gazdasági lehetőségeit, befolyásait is. Olyan külpolitikai lépések

tartoztak ide, mint a csapatkivonások, vagy a Platt-féle kiegészítés eltörlése. (Szabó, 2006)

A külpolitika ilyen irányban való alakulása Latin-Amerikában a náci-fasiszta érdekek

kiszorításaként indult, ezáltal a második világháborúban szövetségesekhez juttatta az Egyesült

Államokat – olyan országokkal, akik ellene forrongtak a sok katonai intervenció miatt az

előző évtizedekben – egyúttal pedig az USA kivonhatta csapatait a Karib-térségből.

Ugyanakkor a politika részét képezte az európai gyarmatok más európai államok kezére

játszásának megakadályozása is, és érződött belőle az Egyesült Államok iránymutató szerepe.

Felmerül tehát a kérdés, ami a mai napig nem megválaszolt, hogy vajon a jószomszédi

politika célja valóban az Amerika-közi szolidaritásának kiépítése volt-e, vagy pedig az

amerikai birodalom kevésbé szembetűnő és drasztikus továbbépítése? A világháborút

követően azonban egy új világkép rajzolódott ki, amihez változó külpolitikai irány is társult,

ez pedig jószomszédi politika fokozatos átalakulását hozta. (Smith, 1999, Livingstone, 2009)

A kommunizmus feltartóztatása

1945-ben nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú távon számolni kell a Szovjetunió és a

kommunista ideológia térnyerésével, akár az USA a saját hátsó udvarának (”backyard”)

tekintett Latin-Amerikában is. Ennek megakadályozását egy regionális kollektív biztonsági

szerződés (OAS) keretein belül látták biztosíthatónak. Az 1947-es Riói Paktum emelte

14

”jogerőre” a katonai intervencióra jogosságát (ha katonai támadás ér egy tagállamot, akkor azt

mindegyikük ellen irányulónak tekintik), ezzel lényegében az Egyesült Államok

hadseregének adva szabad kezet. Ez mintegy a Monroe-doktrína feléledésének volt felfogható

csak az európai gyarmatosítás helyett a kommunizmus előretörésének megakadályozása lett a

cél. (Slater, 2010) Ugyanakkor az USA külpolitikájában Latin-Amerika az 1950-es évek

végéig perifériára szorult, nem is kapott a Marshall-tervből, vagy ahhoz hasonló keretből

támogatást, pedig a hadigazdaságról való visszaállás problémái itt is erősen jelentkeztek.

Az intervenció sokszor azt jelentette, hogy nyíltan katonai beavatkozással (pl. disznó-

öbölbeli invázió) vagy gerillák támogatásával (pl. nicaraguai kontrák) vitte véghez szándékát

az USA. De jelenthette akár a demokratikusan megválasztott (baloldali vagy kevésbé USA

párti) vezetők eltávolítását (Guatemalában, Ecuadorban) a latin-amerikai országok éléről.

Másrészt támogattak a jobboldalhoz kötődő katonai diktatúrákat (Batistát Kubában, Galtierit

Argentínában, Somozát Nicaraguában, Pinochetet Chilében) amennyiben anti-kommunistának

bizonyultak. Ráadásul, ha fennállt a ”vörös veszély”, ezeket akár a hatalomra is segítették

(választáson pénzügyi támogatással, csalással vagy akár puccsal is). Ezen diktatúrák

egyébként sokszor a civil lakosságot sem kímélték (Argentínában 30 000 fő ”tűnt el” 1976 és

1983 között, Pinochet Chiléjében pedig 3000 főre tehető a rendszer áldozatainak száma). Az

újjáéledt célkitűzések az 1980-as években a Reagan doktrínában teljesedtek ki. (Slater, 2010)

Összességében persze különbség volt titkos műveletek között is. Például 1970-ben

még csak Allende ellenfelét támogatták anyagilag a chilei választásokon (sikertelenül), három

év múlva viszont már segédkeztek a likvidálásában és Pinochet hatalomra helyezésében. A

beavatkozások gyakorisága váltakozó volt. Jimmy Carter adminisztrációja alatt a hidegháború

is felengedett, ekkor például kevesebb intervencióra került sor. A külpolitikához hozzátartozik

az is, hogy minden alkalommal megkülönbözteti az általuk elítélt ország kormányát annak

népétől (napjainkban például Kubában a Castro rezsimet a ”sanyargatott kubai néptől”), ezzel

ismét a segítő, jóakaró szerepét öltötte magára az USA. Egyébként a politikusok etnocentrikus

hozzáállása Latin-Amerikához, annak vezetőihez alig változott a Monroe-doktrína óta. Úgy

érezték, hogy az USA tölti be a tanár, az orvos és a rendőr szerepét a féltekén, és neki kell a

megfelelő útra terelni a nem érett latin-amerikaiakat. Diplomáciai táviratokból az is kiderül,

hogy például Castrót gyerekesnek, makacsnak tartották. (Slater, 2010, Livingstone, 2009)

A hidegháborús külpolitikához tartozik a kereskedelmi embargók egyre gyakoribb

alkalmazása a ”nem együttműködő” országokkal szemben, ezzel próbálva gyengíteni,

destabilizálni azokat. Ezek közül a legismertebb az 1960-ban bevezetett, 1962-re szinte teljes

körűvé vált, a ma is érvényben lévő Kubát sújtó embargó. A dollárdiplomácia kiteljesedése is

15

ehhez az időszakhoz köthető. USA-beli nagyvállalatok váltak Latin-Amerika országainak

legnagyobb befektetőivé. Volt olyan évtized, amikor megtízszereződött a befektetések értéke,

amelyek leginkább a feldolgozóiparban jelentkeztek. Az olyan cégek, mint a Standard Oil és

United Fruit érdekeit pedig az USA ha kellett, katonai beavatkozással is megtámogatta.

(Slater, 2010)

A jelen folyamatai

A hidegháborút követően jelentősen súlyát vesztette a Latin-Amerikából az USA felé

irányuló kommunista fenyegetés – ami azonban mára sem csengett le, sőt feléledni látszik. Az

új problémát az Egyesült Államokba beáramló kokain jelenti. Részben sok a kokainból élő

latin-amerikait valaha az USA képzett ki a helyi baloldali kormány meggyengítésére, ám

mostanra szembefordultak egykori támogatójukkal, és könnyű pénzszerzési lehetőséget

találtak. Másrészt Noriega panamai diktátor leváltását is már a drog elleni háborúval tudta

legitimálni az USA. Ha a drogkérdést pusztán külpolitikailag nézzük, máris észrevehető az

érdekellentét. Az Egyesült Államok célja a beáramló mennyiség (kínálat) csökkentése, ezért

pénzügyi és katonai segítséget is nyújt, főleg az Andok országainak, ahonnan a legtöbb

kokain származik. Ugyanakkor ezen országok érdeke inkább az USA fogyasztásának

(keresletnek) a csökkentése lenne, ami együtt járna a termelés visszaesésével is. Ám az USA

nem vezet be saját országában szigorúbb büntetéseket, ami ezt elősegítené. Emiatt gyakori a

konfliktus a két érdekcsoport diplomatái között. (Slater, 2010)

A globalizáció is érezteti hatását Latin-Amerika szerte, ennek következménye a

gazdasági és kulturális amerikanizáció. Ennek természetesen van pozitív oldala is – modern

gazdasági ágak fellendülése, a tudás szerepének növekedése – ám a kevés nyertese mellett sok

vesztese is van, ezért alakultak ki Latin-Amerikában rendkívül szegregált társadalmak.

Másrészt az USA-tól való gazdasági függés is még jobban érvényesül.

A migráció kérdéséről akár egy külön fejezetet is lehetne írni, hiszen az USA

népességét tekintve már egyhatod részben latin-amerikai származású. Azonban a külpolitikát

nézve már egyszerűbb a helyzet. Az USA ellenzi a szabad migrációt, falat és kerítést épít déli

határszakaszán, ezzel próbálva megakadályozni a még több bevándorló érkezését. Ezzel

szemben Latin-Amerika politikusai éppen ezt szorgalmazzák, hogy ezzel is csökkentsék a

belső társadalmi feszültségeket.

Hosszan tartó vita tárgya Kuba embargója is, amely már csak az USA egyedüli érdeke

és egyben ő ennek a fenntartója is. A latin-amerikai országok azonban mielőbb szeretnék ezt

feloldani. (Slater, 2010, Livingstone 2009)

16

A jövő kérdései

Minden jel arra utal, hogy az USA egyre kevesebb módszert tud alkalmazni a hátsó

udvara rendben tartására. A legtöbb latin-amerikai ország partneri viszonyt szeretne

kialakítani az Egyesült Államokkal, nem pedig gazdasági vagy politikai diktátumot teljesíteni.

A változás szelét jelzik a közös kereskedelmet segítő NAFTA és a FTAA kezdeményezések.

Obama elnök 2011-es hivatalos látogatása kevés eredményt hozott. Brazíliában nem adott

teljes támogatást az ország állandó ENSZ BT tagságához, Chilében nem fejezte ki

bocsánatkérését Allende elnök hatalmának 1973-as megdöntésért és Salvadorban sem

mondott semmit az USA-ba emigrált lakosság (az ország népességének harmada) bevándorlói

státuszának rendezéséről. Ráadásul nemrég büntetővám került a brazil cukornádból készült

etanolra, és számos más akadály áll Latin-Amerikából az Egyesült Államokba irányuló

bizonyos termékek exportjára.

Mindezek ellenére a közvélekedés Latin-Amerika-szerte javul, 57%-ban pozitívan

vélekednek az USA térségben betöltött szerepéről (Chilében például négy éve ez 47% volt,

ma már pedig 73%). Ugyanakkor hiába mindez, ha közben a gazdasági kapcsolatok más

irányt vesznek – a MERCOSUR európai kapcsolatokat keres, Kína pedig egyre többet fektet

be a térség országainak olajiparába, és hatalmas érc és mezőgazdasági szükségletinek

kielégítésére (olyannyira, hogy a 2007-től a chilei, 2009-től pedig a brazil export fő célpontja

lett Kína). Mindez arra kell sarkallja az Egyesült Államok vezetését, hogy valóban érdemi

változások következzenek be a Latin-Amerikához való viszonyulásban, átértékeljék a

kapcsolataikat. (Nagy, 2011)

Az Egyesült Államok Latin-Amerikára érvényes külpolitikájának összegzése

Érdemes áttekinteni az alábbi táblázatot az összes, hivatalosan elismert intervencióról.

2. táblázat: Az Amerikai Egyesült Államok intervenciói Latin-Amerikában

Év(ek) Ország(ok) Típus1846 Mexikó nyílt háború

1850, 1853, 1854,1857 Nicaragua nyílt katonai intervenció1855 Nicaragua titkos művelet1856 Panama nyílt katonai intervenció

1898 Kuba, Puerto Riconyílt háború (Spanyolországellen)

1903 Kuba titkos művelet1903 Panama nyílt katonai intervenció

Mon

roe

dokt

rína

1904 Dominikai közt. titkos művelet

17

1905 Mexikó nyílt katonai intervenció1905 Honduras nyílt katonai intervenció1906 Kuba nyílt katonai intervenció1907 Honduras nyílt katonai intervenció1908 Panama nyílt katonai intervenció1909 Nicaragua titkos művelet1910 Nicaragua nyílt katonai intervenció1911 Honduras titkos művelet1912 Kuba nyílt katonai intervenció

1912-1925 Nicaragua nyílt katonai intervenció1914 Mexikó nyílt katonai intervenció

1915-1934 Haiti nyílt katonai intervenció1916-1924 Dominikai közt. nyílt katonai intervenció

1917 Mexikó nyílt katonai intervenció1917 Kuba nyílt katonai intervenció1918 Panama nyílt katonai intervenció1921 Guatemala titkos művelet1925 Panama nyílt katonai intervenció1926 Nicaragua nyílt katonai intervenció

Roo

seve

lti k

iegé

szíté

s

1929 Nicaragua titkos művelet1930 Dominikai közt. titkos művelet1933 Nicaragua titkos művelet1933 Kuba nyílt katonai intervenció1934 Nicaragua titkos művelet1941 Panama titkos művelet1943 Honduras titkos művelet

Jósz

omsz

édi p

oliti

ka

1944 Salvador titkos művelet1948 Costa Rica titkos művelet1954 Guatemala titkos művelet1960 Kuba titkos művelet1960 Salvador titkos művelet1960 Guatemala nyílt katonai intervenció1960 Guatemala titkos művelet1961 Kuba titkos művelet1961 Ecuador titkos művelet1962 Brazília titkos művelet1963 Dominikai közt. titkos művelet1963 Guatemala titkos művelet1964 Brazília titkos művelet1965 Dominikai közt. nyílt katonai intervenció1966 Guatemala titkos művelet1967 Bolívia titkos művelet

A k

omm

uniz

mus

felta

rtóz

tatá

sa

1968 Salvador titkos művelet

18

1970 Chile titkos művelet1972 Salvador titkos művelet1973 Chile titkos művelet1973 Uruguay titkos művelet1980 Salvador titkos művelet

1980Honduras,Nicaragua titkos művelet

1981 Nicaragua titkos művelet1981 Panama titkos művelet1982 Guatemala titkos művelet1983 Guatemala titkos művelet1983 Granada nyílt katonai intervenció1983 Nicaragua titkos művelet1984 Nicaragua titkos művelet1984 Salvador titkos művelet1989 Panama nyílt katonai intervencióNapjaink1996 Kuba titkos művelet

Forrás: http://www.zompist.com/latam.html (2010. április)

Az USA megalapítása óta törekszik egész Amerikára kiterjeszteni hatalmát.

Befolyását folyamatosan sikerült bővíteni a gazdasági megerősödése során. A közvetlen

annektálás helyét az 1800-as évek második felére átvette a katonai beavatkozás, melyet a

Monroe-doktrína szentesített, majd Theodore Roosevelt egészített ki. Egészen 1945-ig

”hivatalosan” a fő cél az európai hatalmak a földrésztől való távoltartása, és a függetlenné

váló gyarmatokban a szabadság biztosítása. Valójában ez a Latin-Amerika feletti politikai és

gazdasági hatalom megszerzésére irányult. Ehhez csak a XIX. sz. végére erősödött meg

kellőképp az USA.

1930 és 1945 között volt a legharmonikusabb a viszony Latin-Amerikával, ekkor szinte

valóban kölcsönös együttműködés zajlott. Ebben az időszakban ”csupán” egy nyílt katonai

intervencióra került sor, már nem volt tehát akkora torzító hatása a társadalomfejlődésre.

A kommunizmus feltartóztatásával igazolta az Egyesült Államok az 1945 és 1989 közötti

titkos, gyakran nem etikus beavatkozásait a térség országaiba. Az 1. táblázatra érdemes

visszatekinteni, ebből kiderül, hogy ebben az időszakban a politikai instabilitás a gazdasági

életben nem érződött, a gazdaságok stabilan, közepes ütemben növekedtek leginkább ott, ahol

betartották az USA ”szabályait”. Ugyanakkor a társadalomfejlődés jelentősen torzult a

megválasztott vezetők puccsal való eltávolítása, és a katonai diktatúrák következtében.

Napjainkban a beavatkozásokat igazoló szerepet a drog és terrorizmus elleni harc tölti be.

Az katonai intervenciók jelentősége mára csökkent, az elismertek száma is alacsony. Mindez

19

azért történt, mert a XX. század végétől az USA gazdasági erejét is felhasználta érdekei

érvényesítésére (azt ezzel járó gazdasági instabilitás is lekövethető az 1. ábrán). Az ide tartozó

jelenségekről, folyamatokról részletesebben a 4. fejezetben esik szó.

Érdekesség, hogy az USA által alapított katonai kiképzőiskola, a School of the Americas –

ma Western Hemisphere Institute for Security Cooperation – volt 11 latin-amerikai diktátor és

számos katonatiszt diplomaszerzésének helyszíne. Emiatt sok kritika érte az intézményt,

sokan beváratnák, de az azzal védekezik, hogy nem vállal felelősséget egykori diákjai

tetteiért. (guardian.co.uk)

Véleményem szerint szükség lenne egy újabb ”jószomszédi” politikára ahhoz, hogy Latin-

Amerika továbbra is az USA, ha nem hátsó udvara, de érdekszférájának része maradjon, mert

a torzító hatások az 1900-as évek eleji feszült politikai helyzetre emlékeztetnek, ez viszont

már a következő alfejezet témájához tartozik.

20

3.2. Válaszok Latin-Amerika országaiból az Egyesült Államok külpolitikájára

Először le kell szögezni, hogy mindig voltak, akik jól, és akik kevésbé jól jártak az

USA külpolitikájával. Egyes országokban utóbbiak, ha nagy többségben voltak, a rendszer

változását is elindíthatták forradalmak kirobbantásával.

A viszonylag újkeletű baloldali, retorikájában USA ellenes latin-amerikai

kormányokról (Venezuelában, Bolíviában) mindenki hallott, ám a megfogalmazott kritika az

Egyesült Államokkal szemben sokkal régebbi eredetű. Érdekes módon Latin-Amerika

országai optimistán fogadták az USA külpolitikájának feléjük irányuló fordulását, azt

remélték ezzel sikerül véget vetni a spanyol és más európai elnyomásnak, hiszen érződött egy

”Amerika az amerikaiaké” elv. Később azonban tapasztalták, hogy egy elmúló nagyhatalom

(Spanyolország) érdekszférájából egy feltörekvő világhataloméba kerültek.

A Monroe-doktrína a kezdetben pozitív fogadtatásra került a latin-amerikai vezetők

részéről, az 1826-os Panamai Kongresszuson sem foglalkoztak vele, egyszerű elszigetelődési

politikának tartották. Azonban már a XIX. sz. második felében José Martí kubai költő és

szabadságharcos az észak kolosszusának (Colossus of the North) titulálta a hazája

függetlenségébe beavatkozó USA-t (lsd: 1898-as spanyol–amerikai háború az előző

alfejezetben). Ez a megnevezés pedig egyre gyakrabban illette az Egyesült Államokat,

különösen a roosevelti kiegészítés után, amely a XX. sz. első harmadáig közvetlen katonai

beavatkozással ”terelte” Latin-Amerika országait a számára kedvező út felé. Ekkoriban a

rendszeresen összehívott pánamerikai konferenciákon az egyes latin-amerikai vezetők egyre

hangosabban követelték a be nem avatkozás elvének törvénybe emelését. (Slater, 2010)

Erre azonban már nem kerül sor, hiszen jószomszédi politika szűk két évtizede

enyhülést hozott az Egyesült Államok külpolitikáját kritizálóknak. Ebben az időszakban nem

került sor látványos katonai intervencióra, ami tovább bőszítette volna Latin-Amerika népét.

A kommunizmus feltartóztatása jegyében történt durva intervenciók egy része visszafelé sült

el, ezt legjobban a kubai forradalom példázza. Ennek tanulsága - egy kis ország, oly közel az

USA partjaihoz el tud mégis attól szakadni – ihlette meg az 1960-as években a Függőségi

elmélet (Dependency theory) kialakulását, ami még részben a kommunizmus

eszmerendszeréből is emelt át elemeket. Ennek lényege, hogy a modernizációs törekvések

etnocentrikusak, és igazából ez a problémák egyik fő forrása. A nézet vitatja azt is, hogy

egyáltalán lehetséges-e a kapitalista fejlődés megvalósítása a globális perifériákon, mint

amilyen Latin-Amerika is. Az 1959-es kubai forradalom, majd később a vietnámi vereség

pedig más latin-amerikai országban is elindította az átalakulást: zavargások Panamában

21

(1964), felkelés a Dominikai Köztársaságban (1965), és USA-ellenesség terjedése (Yankee

No!) az egész térségben. Ez a viszony az 1970-es évekre már enyhült.

Az 1980-as évtized adósságválságából és gazdasági problémáiból kiutat már csak az

USA (és a nyugati országok) tudtak nyújtani a Nemzetközi Pénzügyi Intézményeken (IFI-k)

keresztül, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank csoport. Ezen intézkedésről

bővebben a 4.3.-as fejezetben esik szó. Ezek a szervezetek gyakorlatilag az USA gazdasági

érdekeit képviselték, és a tőlük érkező utasítások hatására végbement reformok miatt sok

latin-amerikai rosszul járt (munkahelye megszűnése, bére befagyasztása). A deprivált

társadalmi rétegek pedig helyzetük miatt, az Egyesült Államokat és a megjelenő globalizációt

okolták (Slater, 2010)

A Szovjetunió felbomlása és az USA be nem avatkozása hatására egyre több helyen

szabad választások történtek. Ennek és a fentieknek következménye napjainkra, hogy Latin-

Amerika nagy részében baloldali kormányok irányítanak (5. ábra), hatalomra kerülésük pedig

nem forradalom, hanem a demokrácia következménye. Valójában a kormányzó pártok

populista propagandája által tudtak nagy tömegeket megnyerni azzal, hogy céljuk a rendkívül

polarizált társadalmakban az egyenlőtlenségek csökkentése. (Mattei, 2003) Több ilyen

baloldali vezető pedig indián gyökerekkel is rendelkezik (például Bolíviában Morales). Ezek

a kormányok abban egységesek ugyan, hogy baloldaliak, de az USA-hoz való viszonyuk más

és más. Venezuela mondhatni USA-ellenes retorikájú és Kuba szövetségese, míg a többség

inkább csak kritikus az Egyesült Államokkal szemben. Ugyanakkor már nem jelentenek

közvetlen veszélyt ezek a kormányok az USA biztonságára, ezért az nem is avatkozik be. Sőt

a közeljövőben akár egy pozitív fordulat is bekövetkezhet, ha mindkét fél részéről

hangnemváltás megtörténik (amire utaló jelek már vannak) és az integrációs törekvések is

jobban elmélyülnek.

Latin-Amerika népei négy féle választ adtak összességében az USA felől érkező

hatásokra. Ezek közül kettő pozitív, és kettő negatív. Az első az, hogy teljes mértékben

azonosulnak vele azaz ”miamizálódnak” – úgy viselkednek, mintha maguk is az USA-ban

élnének, lehetőség szerint el is mennek oda vásárolni. Ezt természetesen csak a tehetősebbek

tudják megtenni. A másik még pozitív válasz az egyszerű elfogadás. Akik ezt teszik, azok

számára nem rossz az USA hatása, megpróbálnak profitálni a kialakult helyzetből. Negatív

válasz lehet az egyszerű kritikus, cinikus hozzáállás. Másik pedig az ellenállás, ami már

cselekedetekben is megjelenik (például társadalmi mozgalmakba való belépés. Ez utóbbira

példa a Zapatista-felkelés Mexikóban – igaz ez nem csupán az USA, hanem az egész

22

globalizációs folyamat ellen, 1994 óta tartó nem katonai ellenállás, melyet az őshonos

indiánok indítottak. (Slater, 2010)

23

4. Az USA gazdasági hatása

4.1. Az USA tőkekivitelének hatása

Latin-Amerika gazdaságainak fejlődésére mindig is jelentős hatással volt az Egyesült

Államokból érkező működőtőke. Ennek kihelyezése már az 1830-as évektől ez megkezdődött,

ekkoriban legnagyobb mértékben Mexikóba, Kubába és Chilébe irányult, és leginkább a

közlekedési (vasútépítés Panamában, folyami gőzhajózás Kolumbiában, Ecuadorban és

Venezuelában); bányászati (Chile vas- és rézbányászata); és a mezőgazdasági (kubai

cukoripar) szektorokba. Igaz, hogy a latin-amerikai országok politikailag instabilak voltak, a

katonai beavatkozások miatt és a közhangulat is ellenséges volt az USA felé. De a XIX. sz.

végére kedvezőbbre fordult a helyzet; az 1890-es 250 millió dollár értékű, a térségbe

kihelyezett tőke 1897-re 320 millió dollárra nőtt, ennek mintegy fele Mexikóba érkezett, az

ágazatonkénti megoszlás a 6. ábrán található. Ebben az időszakban már az egyik fő

befektetési ágazatnak az olajipar számított, főleg a Standard Oil révén. (Rippy, 1949)

6. ábra: Az USA Latin-Amerikába irányulóberuházásainak megoszlása ágazatonként, 1897

(millió dollár)

123,5

80,5

59

Vasútépítés

Bányászat

Mező- és erdőgazdálkodás

Adatforrás: Rippy 1949

A századforduló után tovább gyorsult az USA tőkekivitele, mely 1914-ig

megötszöröződött. Mexikó, Kuba, Chile és Peru lettek a legnagyobb fogadók, a legnagyobb

növekedés pedig a bányászatba, az olajiparba, a mezőgazdaságba és közművekbe történő

befektetésekben történt. Szembetűnő a növekedés a feldolgozóiparban és az állampapírok

24

területén is. A boom periódus tovább tartott egészen 1929-ig, amikor már a kihelyezett tőke

összértéke meghaladta az öt milliárd dollárt. Ez a nagymértékű növekedés legnagyobbrészt a

Venezuelába, Mexikóba, Kolumbiába, Peruba, Kubába és Bolíviába érkezett, a kőolajhoz és a

pénzügyhöz kapcsolódó befektetéseknek volt köszönhető (7. ábra). (Rippy, 1949)

7. ábra: Az USA Latin-Amerikába irányulóberuházásainak megoszlása ágazatonként , 1930

(millió dollár)

887,1

732,1

616,8807,9

350,2

1589,9

35,2

Közszolgáltatások (vasút is)Bányászat és kohászatOlajiparMezőgazdaságEgyéb közvetlen befektetésekÁllami kötelezettségEgyéb portfolió

Adatforrás: Rippy 1949

Az 1930-as és 1940-es években csökkenés figyelhető meg, ennek számos oka volt - a

Nagy gazdasági világválság és a világháborús hangulat mellett megjelent az USA-ellenesség,

ami a bolíviai és mexikói olajtársaságok államosításában és a növekvő gazdasági

nacionalizmus (pl. a később szóba kerülő importhelyettesítő iparosítás is ide tartozik) Latin-

Amerika-szerte terjedésében is megmutatkozik. A hidegháború ”kitörése” pedig a közvetlen

katonai intervenciók mellett a gazdasági erő kihasználására ösztönözte az Egyesült

Államokat. Előbbire még jó példa az 1954-es puccs Guatemalában, amikor a demokratikusan

megválasztott kormány földosztást és a munkafeltételek javítását kívánta elérni. Ez persze

negatívan érintette volna az ország termőterületét 70%-ban birtokló United Fruit céget,

melynek vezetése és tulajdonosi köre erősen kötődött Eisenhower elnökhöz, így a katonai

beavatkozás jóvoltából ismét banánköztársasági szintre süllyedt vissza Guatemala.

(Livingstone, 2009) Részletesebb országonkénti bontás a melléklet 1. táblázatában található.

Az Egyesült Államok vállalatai az 1960-as évektől az 1980-as évek elejéig további

jelentős tőkebefektetéseket vittek végbe a térségben. A legelső táblázatra visszatekintve

látszik, hogy nagyrész ennek köszönhetően mekkora növekedés történt Latin-Amerika

25

gazdaságaiban, és ez viszonylagos stabilitást is eredményezett. A hátsó udvar megtartása, a

földrajzi közelség és az olcsó munkaerő hatására Latin-Amerika országai az USA fejlődő

országokba irányuló tőkekivitelének legnagyobb hányadát vonzották (1966 és 1980 között az

összes tőkeexport 18%-át, de egyes években a 30%-ot is meghaladta). Ugyanakkor jól mutatja

az USA leányvállalatainak meghatározó gazdaság erejét, hogy 1966-ban a latin-amerikai

iparcikkek exportjának 41%-a hozzájuk köthető, ez az érték később ugyan csökkent. A

fokozódó politikai instabilitás, majd az olajválságok hatására lassult, helyenként visszaesett a

tőkekivitel. Ugyanakkor a megjelenő offshore lehetőségek kihasználása (leginkább nem a

saját értelmezésem szerinti Latin-Amerikába) óriási tőkekivitelként jelentkeznek a

statisztikában, ezért ezt érdemes külön kezelni. Latin-Amerikát az 1980-as években (az

”elveszett évtizedben”) az eladósodás ördögi köre sújtotta, az abból való kilábalást pedig

gazdasági recesszió követte. Ráadásul, részben ezek hatására, jelentős visszaesés történt az

Egyesült Államokból érkező tőke nagyságában. Ezt a folyamatot tovább fokozta az újonnan

iparosodott országok (NIC) gazdasági erősödése, ami még több tőkét vonzott, Latin-Amerika

helyett oda. Mindennek következtében 1981-től már offshore, 1983-tól pedig valódi

tőkekivonás történt egészen 1985-ig, ezt jól mutatja az ábra. A mélyrepülést követően az

évtized második felében újra nőtt az USA FDI2-je Latin-Amerika irányába. (Schottner, 2009)

8. ábra: Az USA működőtőke-kivitele Latin Amerikába1966-1986 között

-8000

-6000

-4000

-2000

0

2000

4000

6000

8000

10000

1966

1968

1970

1972

1974

1976

1978

1980

1982

1984

1986

mill

ió U

SD Összamerika (kiv. Kanada)Csak Latin-AmerikaOffshore (Karib-térség)

1985-től a növekedés ugrásszerű volt, ez annak köszönhető, hogy néhány évben az USA

tőkeexportjának akár 1/3-a, de átlagosan is az 1966 után húsz év átlagánál jóval több érkezett

a térségbe. Mindez annak is köszönhető, hogy kommunizmus előretörése a továbbiakban nem

2 FDI (foreign direct investment): külföldi működőtőke beruházások

26

jelentett veszélyt az itteni befektetésekre, az Egyesült Államok ismét biztonságos hátsó

udvaraként tudta kezelni Latin-Amerikát. Ugyanakkor a privatizáció és a kormányzati

befektetéseinek ösztönzése (melyeket részben, a szakdolgozatban később részletezett,

Washingtoni Konszenzus írt elő) csalogatták a legtöbb tőkét az Egyesült Államokból.

Megjelentek a különböző kereskedelmi, gazdasági integrációk is (NAFTA, FTAA), melyek

szintén ösztönzőleg hatottak. Az is Latin-Amerika részére kedvezett, hogy az 1990-es évek

végén a NIC országokat érintette gazdasági visszaesés, ahonnan a tőkét ide csoportosították

át. Ez a növekedési szakasz 2000-ig tartott, az utána következő öt év már sokkal

változatosabb. A tőkekivonás leginkább az offshore területekről (Brit fennhatóságú Karibi

szigeteken holding cégekből) történik, Latin-Amerika nagy részén csak időnként inog meg a

tőkekivitel nagysága, de 2005 után stabilizálódik. A 2008-as évben elindult válság ismét

inkább az offshore tevékenységekre hat negatívan, de az elmúlt évek soha nem tapasztalt

növekedése miatt még mindig duplája a valós Latin-Amerikába irányuló tőkekivitelnek.

(Schottner, 2009) A folyamatokat az alábbi ábra jól érzékelteti, közben érdemes a legelső

táblázatot is újra megtekinteni.

9. ábra: Az USA működőtőke-kivitel Latin Amerikába1986-2009 között

-20000

0

20000

40000

60000

80000

100000

1987

1989

1991

1993

1995

1997

1999

2001

2003

2005

2007

2009

mill

ió U

SD Összamerika (kiv. Kanada)Csak Latin-AmerikaOffshore (Karib-térség)

A fenti ábrákon feltüntettem, hogy az összes tőkekivitelből mennyi lehet az offshore. Ezek

nagy része ráadásul nem is a szűken vett Latin-Amerikához tartozik (a Nyugat- Indiai-

szigetvilág országai), mégis fontosnak tartottam ezt is ábrázolni, hiszen mégis ráhatása van,

lévén, hogy a tőszomszédságban található, illetve más felfogás szerint Latin-Amerika része.

Természetesen offshore tevékenységek révén is történt tőkekivitel az USA-ból Latin-

Amerikába, és offshore terülteken is volt valódi beruházás (pl. turizmusban). (www.bea.gov)

27

Az elmúlt ötven év folyamatai jelentősen módosították a tőkekivitel célszektorait is. A

6. és 7. ábrákon is az akkor jelentősek közül egyedül a bányászat tartotta meg viszonylagosan

jelentős pozícióját, melyet a kőolajipar szárnyalása magyaráz a térségben. A feldolgozóipar is

fontos maradt, ám belső szerkezet átalakult. Napjainkban vegyiparnak és a gépgyártásnak a

legnagyobb a tőkevonzó ereje, míg a korábban jelentős élelmiszeriparé szinte nullára

csökkent. A jelenleg zajló válság ellenére is ezek és a pénzügyi szektorba irányuló

befektetések jelentősek. Az 1970-es évektől megjelent, azóta több hullámvölggyel leírható

offshore tevékenységek az felfogásom szerinte Latin-Amerikai országokban kevésbé

jellemzőek. Itt érzem fontosnak leírni, hogy egyébként az egyszerű Egyesült Államokbeli

felfogás Latin-Amerikához sorol minden tőle délre fekvő országot a féltekén. A

statisztikákban sincs külön szétbontva minden egyes országba irányuló tőkekivitel, ezért az

első ábrának megfelelő Latin-Amerikára próbáltam vonatkoztatni az adatokat. Ennek

köszönhetően az alábbi diagram nagyjából valós képet ad a napjaink saját értelmezésem

szerinti Latin-Amerikába érkező tőkebefektetésekről, ami a 10. ábrán látható. Mindezt azért

tettem így, mert például Bermuda pénzügyi és holding vállalataiba csak 2009-ben érkező 26

milliárd USD teljesen eltorzította volna az arányokat.

10. ábra: Az USA Latin-Amerikába irányuló beruházásainak megoszlásaágazatonként, 2009

(millió dollár)

5 945

9 112

1202

3059

178

2 124

FeldolgozóiparBányászatNagykereskedelemHolding vállalatokPénzügy és a biztosításEgyéb

Adatforrás: bea.gov

A konkrét országok szerinti bontás jól érzékelteti, hogy mindig is nagyon jelentős volt

a Mexikóba érkező tőkebefektetések nagysága, ennek fő oka az, hogy az USA-val

szomszédos az ország. A XX. sz. eleji vasútépítések és mezőgazdasági beruházások után a

28

kőolajipar és vaskohászat lett a legfőbb tőkevonzó, majd az 1980-as válságos évtized után a

privatizáció révén érkezett az Egyesült Államokból a tőke. Ennek következménye, hogy

Mexikó gyakorlatilag minden egyes gazdasági ágában jelen van. Ezt a NAFTA lehetőségei

még tovább tudták mélyíteni, az USA számára pedig kedvező az olcsó munkaerő és a nagy

felvevőpiac. Ez az oka annak, hogy a határon összeszerelő-üzemek (maquiladorák) alakultak

ki. (Schottner, 2009)

Közép-Amerika országaiban népességarányosan viszonyítva magas USA-ból érkező

tőkebefektetés. Ez szinte természetes, hiszen ezek az országok is a tőszomszédságában

vannak, ami miatt nem csak a civil, de szükség esetén a hadászati elérési időt is rövid. Panama

külön kihangsúlyozandó, a csatorna révén az USA jóval nagyobb figyelmet fordít az országra,

ami az ide érkező FDI-ben is realizálódik. Érdekesség, hogy Kuba kezdetben kiemelt szerepet

kapott (mint már előzőleg említettem, az USA természetes szigeteként tekintett rá), ezért

rendkívül sok tőkebefektetés érkezett a XX. sz. elején még a cukoriparba, majd a

feldolgozóiparba és a pénzügyi szférába. Az 1959-es kubai forradalom és az azt követő USA-

val való szembenállás hatására az Egyesült Államok gyakorlatilag kivonta minden tőkéjét az

országból.

Az a feltételezés, hogy Dél-Amerika országaiba érkezett fajlagosan a legkevesebb tőke

csupán 30 évvel ezelőttig állta meg a helyét, de addig is jelentős kivételekkel. Mára ez a térség is

sokkal több tőkemennyiséget vonz az USA-ból. A XX. sz. elején a kivételekhez Chile és kisebb

mértékben Peru tartozott, amely országok ércbányászatában és az ahhoz kapcsolódó nehéziparban

már akkor jelentős szerepet töltött be az Egyesült Államok tőkéje. Ez a jelenség a mai napig

fennáll, ám mostanra a Dél-Amerikába érkező tőke jóval kisebb részét teszi ki.

Argentína a jószomszédi politika évei (1930-as évek) óta jelentős célterületnek számít,

ennek mégis köze lehet ahhoz, hogy az itteni nagyrészt fehér lakosság az USA etnocentrikus

gondolkodásában biztosabb befektetési alapot és biztonságot jelent az érkező tőkének. Az 1970-es

évektől azonban korlátozások léptek életbe a külföldi befektetésekkel szemben, aminek hatására

az USA ide irányuló tőkekivitele is visszaesett. A Washingtoni Konszenzus után általánosan a

gazdaságban és az 1990-es évek elején lezajlott privatizációban kiemelt szerepet kapott az USA

tőkéje. Ez a növekedési ciklus bicsaklott meg az országot sújtó 2001-2002-es pénzügyi válságkor.

Utána 2008-ig ismét növekedés volt az érkező tőke nagyságában. (Schottner, 2009)

Venezuela ismét egy kiemelt tőkevonzással rendelkező ország, ennek pedig oka a

kőolajban való gazdagsága. Ennek következménye, hogy a XX. sz. második felében elképesztő

mennyiségű tőke érkezett - egyes években több mint Mexikóba - az Egyesült Államokból az

ország kőolajbányászatába. Mindez azonban alig negyed évszázadig tartott, mert 1976-ban

29

államosítások történtek, ami a tőkebefektetések visszaeséséhez vezetett. Ez a helyzet itt is a

neoliberális gazdaságpolitika térnyeréséig tartott, ami az 1990-es években újabb tőkebeáramlást

jelentett, természetesen leginkább szintén a kőolajhoz kapcsolódó ágazatokba. A 2000-es évek

elején válság jelei mutatkoztak mind gazdasági mind társadalmi téren, mely hatására csökkent,

majd részben kivonásra került az USA-ból származó tőke. Hugo Chávez hatalomra kerülése pedig

az államosítási törekvések miatt újonnan mélyponton van a befektetési kedv. A folyamat

kimenetele valószínűleg a közeljövőben dől el.

Az 1980-as évtized folyamatai következtében napjainkra Brazília vált a legnagyobb

mértékű USA tőke befogadójává egész Dél-Amerikában. Ennek egyértelmű oka a neoliberális

gazdaságpolitika tőkevonzó ereje, ami az 1990-es évek privatizációs folyamatiban teljesedett ki.

Ráadásul egy ilyen hatalmas ország, mely egyben olcsó munkaerőt, nagy fogyasztópiacot és

természeti erőforrásokban való gazdagságot is jelent, természeténél fogva jelentős beruházásokat

tesz lehetővé. (Schottner, 2009)

30

4.2. Az amerikai dollár hatása

A dollárizáció az amerikai dollár hivatalos fizetőeszközzé tételét jelenti adott

országban. Ennek a döntésnek a meghozatala nem újkeletű Latin Amerikában. Fő célja a

gazdaság stabilitásának elérésére és növekedési pályára állítása, melyet így elért stabil infláció

és az alapkamat segít. Panama volt az első ország, mely megtette ezt a lépést. 1903-as

függetlensége elnyerése után először még a balboa lett a hivatalos fizetőeszköz, de mivel az

Egyesült Államok jelentős szerepet töltött be már akkor is az ország gazdasági életében és

egyáltalán a megalakulásában is, a két ország megegyezett a két fizetőeszköz 1:1 arányú

átválthatóságában. A csatorna megépítése nagymértékű dollár beáramlásával járt, melynek

következtében a balboa használata fokozatosan kiszorítódott, mára pedig csak aprópénz

érmék formájában funkcionál. Ugyan 1941-ben egy populista törekvés hatására nyomtattak

papírpénzt, de ezeket hét napon belül visszavonták és elégették.

Panama gazdasági teljesítménye már a XX. sz. elején felveltette a vitát más latin-

amerikai országban a dollárizációról, mert az jó esetben stabil gazdasági növekedéssel és

valutaárfolyammal jár, ennek elérésé pedig fontos cél volt mindig is. Az is fontos érv, hogy

ezáltal könnyebben és kedvezőbben juthatott IMF és más nemzetközi hitelekhez Panama, ami

egész Latin-Amerika számára még vonzóbbá tette az elképzelést. (Jameson, 2003)

Kuba 1914-es pénzügyi törvénye lehetővé tette az USD szabad áramlását, egy fix

árfolyamhoz kötve a pesoval, ugyanakkor megtiltotta az európai valutákkal való ügyleteket.

1931-re az ország valutakészletének 80%-a a dollár lett, és egy FED fiókbank Havannában

történő létrehozását talán csak a válság hiúsította meg. A XX. század második felének

alakulása ellenére Kubában ma is az egyik hivatalos fizetőeszköz az 1993-ben létrehozott

konvertibilis peso, mely 1:1-ben az USD értékét képviseli. Sőt szerepét növelte az, hogy

2004-ben az Egyesült Államok szankcióinak megtorlásaként fosztották meg a dollárt a

hivatalos fizetőeszköz státuszából. (Jameson, 2003)

Mexikóban jó példát találunk a nem hivatalos dollárizációra. Itt az 1905-ös

aranystandard rendszerre való áttérés után az egymással versenyző gazdasági csoportosulások

mind külön pénzt kezdtek forgalomba hozni és alkalmazni, aminek az eredménye az lett, hogy

csak az Egyesült Államokban vert arany- és ezüstérmék maradtak az egész országban

elfogadhatóak. Emiatt növekedett meg Mexikó dollártartaléka a nagy gazdasági világválságig.

Latin-Amerika szerte lejátszódott hasonló nem hivatalos, ideiglenes dollárizáció az

1970-es és 1980-as években. Spontán ez leginkább akkor történhet; amikor egyszerűen

dollárbőség van a hazai gazdaságban, vagy a kormányzatok engedik a dollár alapú szektorok

31

működését a gazdaságban, vagy pedig az instabilitást akarják a vezetők csökkenteni, de a

hazai valutát nem áldozzák fel. Természetesen ekkor az utolsó ok miatt került sor erre a

lépésre. (Jameson, 2003)

Az 1990-es évek gazdaságpolitikáját Latin-Amerikában a Washingtoni Konszenzus

irányította, ez gyakorlatilag a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) neoliberális

gazdasági modellje volt. Ennek szellemében került sor gazdasági deregulációkra (vámok

eltörlése, bérek befagyasztása, állami támogatások csökkentése), privatizációra és egyéb

strukturális reformokra. Ezt követte a jó kormányzás elve, ami gyakorlatban az állam

visszaszorítását, hatékonyabbá tételét jelentette. Részben ennek köszönhetően az 1980-as

”elveszett évtized” után végre fellendülés következett, amit a főként az Egyesült Államokból

beérkező tőke még erősített is. A 2000-es évek elejére azonban az ázsiai válság is hatással

volt Latin-Amerikára, a vezetők nehéz helyzetbe kerültek; vagy lebegtetik saját valutáikat és

ezzel kockázatnak teszik ki gazdaságaikat; vagy kénytelenek a dollár hivatalossá tételére,

esetleg a saját valutájukat a dollárhoz (vagy más kemény valutához) rögzítik. (Jameson, 2001)

Ecuador 2000-ben döntött az amerikai dollár hivatalos bevezetéséről. Ez

természetesen összefüggött a nagymértékű külső eladósodással (GDP 118,3%-a!), és az

összeomlás kezdeti jeleit mutató gazdasággal (csökkenő GDP, export, import). Egy évvel

később Salvador hasonló okokból, 2011-től pedig a Királysági-szigetek (volt Holland Antillák

része) döntött a dollárizálás mellett.

A XXI. sz. elejétől azonban sok, nagyobb gazdasági súlyt képviselő országban is

felélénkültek a viták a dollár hivatalossá tételével kapcsolatban, például Mexikóban és

Argentínában. A gazdasági érvek szerint egyértelműen megoldás lenne sok problémára,

viszont újakat is szülhet. Az Egyesült Államoktól való gazdasági függőség egyértelműen

nagyobb lenne, és újfajta politikai függőség is kialakulna. (Jameson, 2001 és 2003)

Az eddig taglaltak felvetik annak lehetőségét, hogy idővel az egész Újvilág egyetlen

nagy ”dollár-blokká” váljon. Ezt a folyamatot a napjainkban is még hatását éreztető válság

elodázta, ám az USA megerősödése, és Latin-Amerikai országainak instabilitása

következtében könnyen adoptálhatja még több ország az USD-t. Sőt, nem hivatalosan már

most is elég nagy szerepet játszik Nicaragua és Peru gazdasági tevékenységei elszámolásában

50%-al, Uruguayéban és Bolíviáéban pedig közel 80%-al részesedik a dollár. (Jameson, 2001)

A 11. ábra szemlélteti, hogy mely latin-amerikai országok döntöttek a hivatalos

dollárizáció mellett, illetve melyek rögzítették valutájukat a dollárhoz.

32

Az Egyesült Állomok eddig passzív figyelője volt az eseményeknek. Mivel azonban a

közelmúltban több országban is hivatalosan végbement a dollárizáció, és még több, nagyobb

gazdasági és társadalmi súlyú ország gondolkodik rajta, elérkezett az idő, hogy kifejtsék

álláspontjukat, mely lehet a támogatás, a továbbra is passzivitás vagy az ellenzés. Először

érdemes megtekinteni, hogy az USA-nak milyen haszna és milyen hátránya származik a

dollárizációból mind gazdasági mind politikai értelemben. (Cohen, 2002)

33

Az első gazdasági haszon szeniorázs3, ami a FED közvetlen bevétele, ami a

készpénzkibocsátásból származik, ugyanakkor ez kiadás a dollárizáló országokban (melléklet

2. táblázata mutatja, hogy hozzávetőlegesen mennyibe kerül). Ez az összeg 10-15 milliárd

USD is lehet még úgy is, hogy nem hivatalosan sok országban a gazdaságban elfogadott

fizetőeszköz a dollár, ennek hivatalosítása új bevételt nem jelentene. Más gazdasági haszon a

tranzakciós átváltási költségek megszűnése lenne, ami mindkét fél számára hasznos. Ez és a

dollárizációval járó stabilabb gazdasági környezet pedig új lehetőségeket nyitna az USA-ból

érkező tőkének. Viszont további veszélyt teremthet, hogy még jobban gazdaságilag az

Egyesült Államoktól való függőséget okoz, aránytalan gazdasági torzulásokat, melyek

válságkor kevésbé ellenállóak. A fő gazdasági ellenérv az, hogy a likviditási problémákból

adódó sokkokat nehezebb kezelni kevesebb rendelkezésre álló készpénzzel. A másik veszély

sokkal elméletibb; ha a dollárizált országok úgy döntenek, hogy visszatérnek régi

fizetőeszközeikhez, az nagy mennyiségű dollár piacra kerülés értékének csökkenését

eredményezni, ami az USA-ban az infláció megugrásához vezetne. (Cohen, 2002)

Politikai előnyhöz tartozik a hatalom a dollárizált ország felett. Ezt jól szemlélteti

Panama esete 1988-ban, amikor (a kábítószer-csempészettel és pénzmosással vádolt de facto

panamai vezető) Manuel Noriega hatalmának megdöntését határozták el Washingtonban, az

USA bankjaiban zároltak minden panamai pénzt, befagyasztották a dollár kifizetéseket és az

átutalásokat is Panama felé. Az ország ezt követően gazdaságilag azonnal megbénult a

pénzhiány miatt, a GDP egy év alatt ötödével csökkent. Miután ez sem volt elég, a jól bevált

katonai beavatkozás eltávolította Noriegát. Az USA számára, hogy ezt a fajta gazdasági

hatalmat gyakorolni tudja, vagy akár fenyegetésnek használja egy rendkívül nagy érv a

dollárizáció támogatása mellett, ám Latin-Amerika számára nem túl jó kilátás, hiszen volt már

nem is egy példa akár demokratikusan megválasztott vezető leváltására az USA érdeke miatt.

A másik előny a puha hatalom - a presztízs, amit a dollár által képviselni tud az Egyesült

Államok – igaz, ez sokkal szubjektívebb. A politikai hátrány pedig a felelősség, amit az USA-

nak viselni kell a dollárizált gazdaságokban, pl. pénzügyi mentőcsomag adása egy válságba

került országnak azért, hogy a dollár ne veszítsen nemzetközi szerepéből, értékéből. Ráadásul,

ha ezt nem tenné meg, akkor azzal a már meglévő latin-amerikai ellenzői táborát gyarapítaná.

Egyelőre az Egyesült Államok hivatalosan semleges a dollárizációban, a meglévő

előnyöket azonban kiaknázza. Ha újabb latin-amerikai ország határozza el magát, azt saját

gazdasági érdekéből fogja tenni, az USA azonban segít az átállás időszakában. (Cohen, 2002)

3 Szeniorázs: A jegybankok új bankjegyek és pénzérmék kibocsátásából származó jövedelme

34

4.3. Az USA hatása Latin-Amerika gazdaságpolitikájára

Gazdaságpolitikai hatás az adósságválságig

1823-tól folyamatosan erősödött az USA érdekérvényesítő ereje (minden

szempontból) Latin-Amerikában, ez pedig rányomta bélyegét ezen országok gazdasági

fejlődésére és a gazdaságpolitikájára. Az itteni nyersanyagok és mezőgazdasági termékek az

Egyesült Államokba kerültek exportálásra, ezért annak gazdasági fejlődésétől mindinkább

függővé vált Latin-Amerika is. Ez enyhült a nagy gazdasági világválság évei után, amikor az

import helyett Latin-Amerika országai elkezdték fejleszteni saját iparukat. Ebben pedig nagy

szerepe volt, az akkor jellemző, a kölcsönös segítségen alapuló jószomszédi politikának is az

USA részéről. (Edwards, 1988)

Latin-Amerika tudatos, kívülről érkező gazdasági fejlesztése a második világháborút

követően elkezdődött, ami a Modernizációs elméletnek4 megfelelően zajlott, melynek fő

terjesztője az USA volt. Ez azt jelentette, hogy USA döntéshozói szorgalmazták Latin-

Amerikában is a fejlett nyugati országok gazdasági elemeit – urbanizáció magas foka, fejlett

mezőgazdaság, az életkörülmények és a gazdasági hatékonyság gyors növelése, a nyugati

oktatási és kulturális normák hangsúlyozása valamint a nyugati demokrácia alkalmazása –

utánozni. Úgy gondolták ezzel elérhetik a kívánt országok felzárkózását. Ugyanakkor erre

válaszként hamar megjelent a 3. fejezetben már taglalt Függőségi elmélet, mely szerint a

nyugati fejlődés ugyanazokkal a módszerekkel nem érhető el a perifériális területeken. A

Modernizációs elmélet megvalósítása azonban nem volt olcsó feladat, a latin-amerikai

kormányok ezt az USA és más fejlett országok bankjaitól felvett kölcsönökből finanszírozták.

A bankok örömmel nyújtottak nagyszabású hiteleket – az olajdollárokból, mivel a hazai

pénzpiacok pangtak, a Latin-Amerika számára nyújtott változó kamatlábú hitel pedig sok

bevételt jelentett. A kedvező feltételek miatt az 1970-es évek második felében rendkívüli

méreteket öltöttek a felvett hitelek, melyeket részben a megnövekedett olajár miatt is kellett

felvenni. Az 1980-as évtized kezdetben ígéretesnek tűnt, az első évben a térség GDP-je 6%-al

bővült. A következő években viszont a nagy gazdasági világválsághoz hasonló mértékű

visszaesés történt. A problémát az USA monetáris politikájának változása okozta, melynek

eredményeképp a rövid lejáratú dollár kamatlábak jelentősen emelkedtek. Ez az intézkedés

azonnal éreztette hatását a latin-amerikai országok által felvett hitelekben. A kamatkiadások

exporthoz viszonyított aránya drámaian megugrott, egyes országokban 50%, de Brazíliában

4 Modernizációs elmélet: a második világháború utáni fő irányzat a gazdaságilag elmaradott térségekfejlesztésére

35

60% fölé is (mivel csökkent az exportra szánt nyersanyagok relatív értéke, míg az import

drágult). A sokkal magasabb kamatokat a latin-amerikai országok emiatt már nem tudták

fizetni, ezáltal adósságválságba kerültek. (Edwards, 1988). A tőkebefektetésekkel foglalkozó

résznél már részletesen leírtam, de itt is meg kell említeni, hogy valódi tőkekivonás

következett be ekkor sok országban, ezen okok miatt nevezik ezt az elveszett évtizednek.

Mindezek együttesen destabilizálták a gazdaságokat, és egyben a Modernizációs elmélet

kudarcát is jelentették. (www.netfolio.hu)

A válság évei

Az adósságválság hivatalosan 1982. augusztus 12-én kezdődött, amikor Mexikó

pénzügyminisztere bejelentette, hogy országa nem tudja a felvett hiteleket törleszteni. A

következő évben pedig hasonlóan cselekedtek Brazíliában, Argentínában és Venezuelában és

más kisebb gazdasági súlyú latin-amerikai országban is. A probléma nem csupán az adósság

volt, hanem az összeomló gazdaságok stabilizálásának hiánya is. A helyzetet nehezítette,

hogy már az előző években is előfordult, hogy a kamat törlesztésére kellett hitelt felvenni, így

ez sem szerepelt a megoldási lehetőségek között. A 12. ábra mutatja, hogy hogyan alakult

Latin-Amerika országainak adósságállománya a kérdéses időszakban. Ugyanakkor

megkezdődött a tárgyalás a bankokkal a törlesztés átütemezéséről. Ahogy az várható volt a

pénzintézetek nem adtak újabb hiteleket, a már meglévőket próbálták behajtani, mivel valós

tőkéjük többszörösét adták hitelbe. (www.fdic.gov)

36

A 7 évig húzódó válság alatt a cél a hitelek törlesztésének újraütemezése, céltartalékok

létrehozása, és az USA bankjainak pénzügyi rendszerének megóvása volt. A tárgyalásokban

részt vettek az érintett országokon kívül a hitelező országok bankjai és a nemzetközi pénzügyi

szervezetek is. Mivel az USA nem szeretett volna pánikot kelteni saját pénzügyi

rendszerében, inkább könnyítéseket szorgalmazott a latin-amerikai hiteleknél. A végső válasz

a Brady tervben lett megfogalmazva. A megoldás részeként az IMF és a Világbank is

kedvezményes hitelt nyújtott, amit azonban feltételekhez kötött, ezek pedig nagyban

tükrözték az Egyesült Államok érdekeit. (www.fdic.gov)

A neoliberális gazdaságpolitika és következményei

A nemzetközi pénzügyi szervezetek által előírt utasítások 3 fő fázisból állnak össze.

Az első a strukturális reformok véghezvitele, ez kötődik legszorosabban a gazdasághoz. Ez

képviseli a neoliberális gazdaságpolitikát, mely a Modernizációs elméletet hivatott felváltani,

hogy a gazdasági fejlettségben felzárkóztassa Latin-Amerikát. Gyakorlati alkalmazása azt

jelentette, hogy egyrészt elősegítették a privatizációt, mivel cél a ”kisebb”, takarékosabb

állam elérése - egyébként ez vezetett a már említett megnövekedett tőkebefektetési hullámhoz

– másrészt közvetlen bevételekhez juttatták a központi költségvetést, ami nagy segítséget

jelentett az adósságok törlesztéséhez. Ugyanakkor a deregulációval kívánták elérni azt, hogy

inkább a piac irányítsa a gazdaságokat, mint az állami kontroll. Az intézkedések például a

vámok eltörlésén túl a bérek befagyasztásához és az állami támogatások eltörléséhez is

vezettek. Egyszóval a nemzetközi pénzügyi szervezetek vették át a hatalmat Latin-Amerika

országainak gazdaságai irányítása felett. (Slater, 2010)

A második fázis már sokkal inkább a politikai jellegű, a ”jó kormányzás” (good

governance) elvének megvalósítása. Főleg a Világbank szorgalmazta a hatékonyabb és kisebb

állam elérése érdekében a decentralizációt és az egész politikai struktúra átalakítását a

neoliberális gondolkodás alapján. Hatása alapján felértékelődött a civil szervezetek (NGO5-k)

beleszólása az állam ügyeibe. Ugyanakkor ez a modell idegen volt a legtöbb latin-amerikai

ország számára, sok kritika is érte részükről a Világbankot az elmélet egyoldalúan neoliberális

jellege miatt. A harmadik fázis bevezetése kevésbé jellemző Latin-Amerikára. Ez a

társadalmi tőke megteremtését és a tudásalapú társadalom kialakítását tűzte ki célul. (Slater

2010) A legelső táblázatban látszik, hogy mindez mekkora gazdasági instabilitással járt.

5 NGO (non-governmental organization

37

A Washingtoni konszenzus foglalta össze azt a neoliberális gazdaságpolitikai

keretet, melynek jegyében konkrét intézkedések történtek. A fő elveket John Williamson

határozta meg, melyek a következők voltak:

- költségvetési fegyelem és pénzügyi megszorítások a költségvetési deficit és a magas

infláció leküzdésére,

- a központi kiadások prioritásainak módosítása az oktatás és egészségügy javára,

- adóreform, az adóalap körének szélesítése, de alacsonyabb adókulccsal,

- pénzügyi rendszer liberalizációja, beleértve a banki kamatlábakat is

- a versenyképes valutaárfolyam kialakítása

- a kereskedelem liberalizációja, különös tekintettel a külkereskedelem előtti

akadályok felszámolására

- a külföldről érkező tőkebefektetések támogatása,

- és a már említett privatizáció

- dereguláció

(Carrasco - www.uiowa.edu)

Ezek az intézkedések hivatottak piacbarát környezetet teremteni. Az eredmények azonban

továbbra is torz, és még inkább USA-függő gazdaságokhoz vezettek. Ráadásul az 1980-as

évek végének rövid gazdasági növekedése az 1990-es évek elején megtorpant, és recesszióba

csapott át. Ezek pedig már társadalmi feszültségek kialakulásához vezetettek. Hiszen a

megnövekedett anyagi terhek, és a monetáris politika túlzott figyelembe vétele negatívan

érintette a lakosság nagy részét. (Dello Bouno, 2010)

Az 1990-es évektől a neoliberális reformok éreztették pozitív hatásukat is, a

stabilizálódott gazdaságokba megkezdődött a tőke visszaáramlása is, köszönhetően annak,

hogy rendkívül nagy mérteket öltött a privatizáció, és főként az USA még nagyobb befolyásra

tett szert Latin-Amerika gazdasági életében. Ezt a növekedési ciklust csak az 1994-es mexikói

gazdasági visszaesés tudta kissé beárnyékolni. (Krutz és Brooks, 2008)

Összefoglalóan a melléklet 1. ábra részei mutatják, hogy a latin-amerikai országok

gazdaságpolitikája hogyan tolódott el az utóbbi évtizedekben neoliberális irányba. Sajnálatos

látni, hogy azt sok helyen nem megfelelően alkalmazták, hanem egyszerűen utasításokat

teljesítettek. Ennek köszönhetően ugyan az adósságválságból a kilábalás megtörtént egy

évtized alatt, de újabb problémák is születtek. Ezek közül a legszembetűnőbb a társadalmi

egyenlőtlenségek növekedése. Ezért fordultak sokan az Egyesült Államokkal szembe,

(Remmer, 1991), és később jutottak hatalomra baloldali pártok, ahogy azt már a külpolitikával

foglalkozó részben írtam is.

38

Végső soron a neoliberális gazdaságpolitika értékeléseként az alábbi ábrát szeretném

bemutatni. Ez igazolja, hogy pozitív irányú kapcsolat létezik a központi kormányzat a

demokráciát és piacgazdaságot elősegítő intézkedései és a gazdasági fejlettség között. Előbbit

a 2010-es Bertelsmann Transformációs Index BTI érteke alapján, a mért 128 országból

elfoglalt sorszám (az alacsonyabb sorszám jelent magasabb BTI-t, ami erős kormányzati

törekvést jelent a demokrácia és a piacgazdaság elősegítésére) határozza meg. Már a tényből,

hogy a ranglistán lévő első öt országból három (Uruguay, Chile és Brazília) latin-amerikai, jól

látszik a neoliberális gazdaságpolitika erős jelenléte. A rangsor a www.bertelsmann-

transformation-index.de honlapon található. A gazdasági fejlettséget pedig az IMF 2010-re

vonatkozó egy főre jutó GDP becslésével fejeztem ki (www.imf.org). Az összefüggés

vizsgálatakor kiütközött három ország – Argentína, Kuba és Venezuela, melyek jelentősen

módosítják a regresszió és a korreláció erősségét is. Mivel utóbbi két ország egyáltalán nem

alkalmaz neoliberális gazdaságpolitikát, sokkal inkább (neo)marxistát lévén erősen baloldali

irányítású, viszont az egy főre eső GDP-jük magas – Venezuelában az olajipar, Kubában a

szolgáltató szektor fejlett – ezért egyáltalán nem reprezentatívak Latin-Amerikáról.

Argentínában pedig a 2000-es évek eleji válság hatására következett be a neoliberalizmus

elhalványulása, és került sokkal gyengébb helyzetbe, mint a közel hasonló fejlettségű

Chilében vagy Uruguayban.

13. ábra: A neoliberális gazdaságpolitika és a fejlettség összefüggése

R2 = 0,1302

R2 = 0,5246

0

2000

4000

6000

8000

10000

12000

14000

16000

18000

0 20 40 60 80 100 120 140BTI rangszám

GD

P/fő

(USD

)

Latin-Amerika

Latin-Amerika

Argentína

Kuba

Venezuaela

*Argentína, Kuba ésVenezuela nélkül

Adatforrás: imf.org,bertelsmann-transformation-

index.de

39

Ha az említett okok miatt a fenti országokat kivesszük az összefüggés-elemzésből, akkor

máris az R2 értéke 0,1302-ről 0,5246-ra emelkedik, ami pedig azt jelzi, hogy közepes

összefüggés van a két vizsgált mutató között. Az így készített 13. ábra Lehoucq - Structural

Reform, Democratic Governance, and Institutional Design in Latin America (2007) alapján

készült, frissített adatokkal, jól látszódnak rajta a korábban leírt folyamatok.

Összefoglalóan megállapítható, hogy Latin-Amerika gazdaságpolitikájának mindig is

fő meghatározó eleme volt az Egyesült Államok. A XIX. sz. közepétől egészen az 1930-as

évekig ez csupán egyszerű függést, és az abból következő alkalmazkodást jelentette. Minden

ország igyekezett azt teljesíteni, amit kimondatlanul elvárt az USA, hiszen ez által valósult

meg a gazdasági növekedés. A jószomszédi politika 1930 és 1945 között egyedülálló módon

befolyásolta Latin-Amerikát, hiszen ekkor az USA nem önzetlenül ugyan, de segített a

fejlődésben, melyből mindkét félre pozitív hatással volt. A kommunista fenyegetés és a rá az

Egyesült Államokból adott válaszok azonban jelentősen megbolygatták ezt a

viszonyrendszert. Ennek eredménye az lett, hogy a Modernizációs elméletből levezetett

utasításokat kellett Latin-Amerika országainak követni, amennyiben meg akarták tartani az

nyugattal való gazdasági kapcsolataikat, és az ez irányban való gazdasági fejlesztést. Az

elmélet megbukott az 1980-as elveszett évtized válságában, helyét a neoliberális

gazdaságpolitika vette át. Hatására sikerült a gazdaságot növekedési pályára állítani, de a

társadalmi egyenlőtlenségek óriásira nőttek. Ráadásul az egész folyamatot gyakorlatilag

Washingtonból irányítják, a nemzetközi pénzügyi szervezetek révén, így eddig soha nem

látott hatalma van az Egyesült Államoknak Latin-Amerika gazdaság és gazdaságpolitikája

felett. Ez ellen pedig egyre többen emelik fel hangjukat az egész térségben, ezért hamarosan

időszerűvé kell, hogy váljon egyfajta váltás, melyre egy újabb jószomszédi politika lenne a

legalkalmasabb.

40

4.4. A kereskedelem hatása

Az USA gazdasági növekedésének és érdekérvényesítő hatalmának kibontakozásával

együtt járt az a folyamat is, hogy egyre nagyobb mértékben nyitott a világpiac felé. Ennek

következményeként pedig egyre szorosabb kereskedelmi kapcsolatba került Latin-Amerika

országaival. Részben ezért is szerette mindig ezen országokat saját befolyása alatt tartani,

melynek konkrét meghatározása a Monroe-doktrínával kezdődött. Az igazi növekedés a

Latin-Amerika és az Egyesült Államok közti kereskedelemben a XIX. sz. végétől indult be,

hiszen az USA gazdaságának ekkortól volt igazán szüksége import nyersanyagra és

mezőgazdasági termékekre, és ipari termékeinek új piacokon való megjelenésére. (Lewis

1906)

Ahogy azt a fenti ábra is mutatja, már a XX. sz. elejére az Egyesült Államokhoz

legközelebb fekvő latin-amerikai országok és Brazília meghatározó külkereskedelmi

partnerévé lépett elő az USA. Az alacsonyabb értékeket egyes országokban Lewis (1906)

azzal indokolta, hogy ott nincs megfelelő banki és hitelintézeti háttér, a munka szervezése is

hiányos, a vámhatóság feladatának megértetése is gond, valamint legfőképp a kétoldalú

megállapodások hiányoznak. A valósághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a kereskedelem

nagyon nagy része az USA vállalataihoz köthető, például a kibányászott kőolaj a Standard

41

Oil-hez, mezőgazdasági termékek pedig a United Fruit-hoz. Az ezekhez kötődő tőke pedig

rányomta bélyegét egy ország egészének gazdaságára, termelésére. A legjobb példa erre az

amerikai földhíd országait illető ”banánköztársaságok” elnevezés, ahol az exportképes

termékek 90%-át a banán tette ki, melynek termelésében és értékesítésében a UF cég

gyakorlatilag monopóliummal rendelkezett. A vállalatok érdekeit pedig az USA, ha kellett,

katonai erővel, vagy a helyi hatalom leváltásával is védte. Ezáltal a térség instabil politikai

helyzetbe került. A demokrácia kialakulását a korrupció is akadályozta. Ennek áldatlan

öröksége pedig ma is sok országban érezhető. (Chapman, 2008)

A Latin-Amerikából az Egyesült Államokba exportált áru, és az annak (ki)termelésére

az USA-ból érkező tőkebefektetések erős párhuzamot alkotnak. Fentebb említésre került már

a banán a földhíd országaiból, Mexikóból mezőgazdasági termékek, ásványkincsek, Chiléből

és Peruból főként réz, Kubából cukor és dohány került az USA piacaira, Brazíliából pedig a

kávé vált meghatározóvá. Ezeknek profitjából vált lehetőségük a latin-amerikai országoknak

elindulni a gazdasági fejlődés útján, mely ekkor még kedvezett mindkét fél számára.

Az 1929-es válság következtében azonban a nyersanyag iránti kereslet az egész

világon visszaesett, melynek következtében az ezek exportálásától függő országokban - így

Latin-Amerika nagy részén is – még nagyobb visszaesés következett be. Sőt, ezen felül még

jobban eladósodtak. A problémák megoldására protekcionista gazdaságpolitikát kezdtek

alkalmazni, saját iparfejlesztésre, az alapvető fogyasztási cikkek belföldi gyártására

törekedtek. Ennek fejlődését segítette a jószomszédi politika kölcsönös támogatási elve, és az

ekkor kötött többoldalú megállapodásoknak köszönhetően az USA továbbra is Latin-

Amerikából tudta fedezni a nyersanyaghoz és mezőgazdasági termékekhez kötődő igényét.

A második világháborút követően a már korábban megjelent importhelyettesítő

iparosítás modelljének alkalmazása széleskörűen elterjedté vált Latin-Amerikában. Ennek a

kezdeményezésnek a fő szorgalmazója az ENSZ Latin-Amerika és a Karib-térség Gazdasági

Bizottsága (ECLAC) volt. Ugyanakkor ez csak a nagyobb népességgel és magasabb

jövedelemmel rendelkező országban volt megvalósítható, a kisebb országok ezért egy

szabadkereskedelmi övezet, a LAFTA létrehozását szorgalmazták. Ez meg is valósult 1962-re

(Hirschman 1968). Az importhelyettesítő iparosítás modelljének fogadtatása ma is vitatott,

egyesek szerint ennek köszönhető a mexikói csoda (három évtizeden át évi 6% körüli

gazdasági növekedés), mások szerint pedig ez vezetett az 1980-as elveszett évtizedhez.

Tény és való azonban, hogy az USA-tól való függés minden országban változóan,

más-más időpontban, de lazulást eredményezett. Az Egyesült Államok pedig a hidegháborús

környezetben nem engedhette meg magának a hátsó udvarának elvesztését, ezért a felek

42

ebben az időszakban gyakorta összetűzésbe keveredtek. Leginkább 1960 és 1978 között

történtek emiatt konfliktusok. Ezek közül a legtöbb a vámokkal és állami támogatásokkal volt

kapcsolatos, az Egyesült Államok vállalatai emeltek panaszt latin-amerikai cégek ellen,

például jogosulatlan versenyelőny megszerzése miatt. Ezek közül párat érdemes megemlíteni,

a helyzet megértésére. Például 1966-ban a probléma okát az adta, hogy a brazil kávétermelők

hazai feldolgozóknak alacsonyabb áron adták a zöld kávét, mint a kiviteli vámmal sújtott

USA-beli vállalatoknak. Másik jó példa, Argentína 1973-ban személygépkocsikat kívánt

eladni Kubának, de mivel ezeket az USA-hoz kötődő leányvállalatok gyártották, ezért a

kísérlet meghiúsult. 1974-ben pedig az Egyesült Államok új kereskedelmi törvényt alkotott,

melyben feljogosította magát a bejelentett, jogosulatlan kereskedelmi intézkedések

kivizsgálására, illetve szankcionálására. Ez persze heves ellenkezést váltott ki egész Latin-

Amerikában, akik válaszul a kommunista rezsimekkel, és az el nem kötelezett országokkal is

fokozták kereskedelmüket. Bolíviában, Peruban és Ecuadorban pedig egyfajta válaszként

állami kisajátításra kerültek az olajipari és bányászati vállalatok. (Odell 1980)

15. ábra: A latin-amerikai iparcikkek exportja az USA-ba1970-ben és 1976-ban

0,1

1

10

100

1000

10000

Mexikó

Brazília

Chile

Argentí

na Peru

Kolumbia

Haiti

Dominikai

közt.

El Salv

ador

Uruguay

Costa R

ica

Venezu

ela

Bolívia

Nicarag

ua

Hondura

s

Ecuado

r

Paraguay

Panam

a

mill

ió U

SD

19701976

Adatforrás: Odell 1980

A fenti szemi-logaritmikus oszlopdiagram azt mutatja be, hogy általánosságban valóban

jelentősen megnövekedtek, a Latin-Amerikából érkező iparcikkek volumene az USA piacain.

Sajnos az ábra a sok alacsony érték miatt nem adja tökéletesen vissza a nagyobb

növekedéseket, ezért ezt leírom: Mexikóé 398-ról 1943,7 millió dollárra, Brazíliáé pedig 62,6-

ről 541 millió dollárra növekedett a hat év alatt. (Odell 1980)

43

Az Egyesült Államok látszólag mindig a szabad piaci verseny, és a szabad

kereskedelem hirdetője volt, azonban ez a jelenség veszélyt jelentett saját iparára. Az 1970-es

évek elején több USA által támogatott puccsra is sor került, ezek mégsem bizonyultak

hatékonynak. Ezért megítélésem szerint nem csupán véletlen, hogy az Egyesült Államok

olyan módon változtatott monetáris politikáján, melynek eredménye Latin-Amerika

adósságválságba kerülése és gazdasági hanyatlása egy egész ”elveszett” évtizeden át az 1980-

as években. Ráadásul utána még a megmentő szerepében is tetszeleghetett, és a nemzetközi

pénzügyi szervezetek által saját kedve szerint tudta alakítani a latin-amerikai országok

gazdaságpolitikáját.

A neoliberális fordulat ezek hatására bekövetkezett Latin-Amerika kereskedelmében

is. Az Egyesült Államok nyomására sikerült érvényre juttatni a GATT (később WTO) céljait

(Sánchez-Ancochea, 2006). Az 1990-es években egy sor átalakuláson ment át az USA és

Latin-Amerika közti kereskedelmi kapcsolat. A hidegháború végével ismét felmerült a

lehetőség, hogy kölcsönös megállapodásokon, egyezményeken és bizalmon alapuljon ez a

kapcsolat, ne pedig egyirányú utasításokon és elvárásokon. Idősebb George Bush

kezdeményezését Bill Clinton elnök folytatta, melynek révén létrehozták az Észak-amerikai

Szabadkereskedelmi egyezményt (NAFTA-t) és megkezdték egy az (össz)Amerikai

Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) létrehozásáról a tárgyalásokat. (Wientraub, 1997)

A NAFTA (melynek Mexikó az egyedüli latin-amerikai tagja) megalkotása a

hidegháború utáni, az Egyesült Államokat veszélyeztető gazdasági problémákra kívánt

megoldást nyújtani (Saxe-Fernández, 1994). Ennek eredeti célja az USA, Kanada és Mexikó

közti vámok megszűntetése (azonnal, illetve egyes termékeknél 15 év alatt), és a tőke

áramlását akadályozó tényezők eltávolítása volt. A hatás az USA-ban a dezindusztrializáció

lett, valójában az ipar egy része átköltözött Mexikóba, erre jó példa a már említett olcsó

munkaerőt foglalkoztató összeszerelő-üzemek létesítése a határ közelében (maquiladorák).

Viszont Mexikó kistermelői rosszul jártak, hiszen a NAFTA szabad utat adott az USA olcsó

mezőgazdasági termékei beáramlására. A sok tiltakozás mellett a már említett Zapatista-

felkelés kirobbanásában is közrejátszott a NAFTA ellenzése Mexikóban. (Slater, 2010)

Az FTAA létrehozása központi elemévé vált a félteke (Kubát kivéve) gazdasági

együttműködését támogatóknak, persze leginkább az USA-nak. Ugyanakkor a latin-amerikai

kormányok részéről egyértelmű, hogy mivel az Egyesült Államok kereskedelmi mérlege

velük szemben negatív, ezért nem lehet célja ezt még tovább fokozni, hiába a retorikával a

saját piacaira való bejutás lehetőségét hangsúlyozza az USA (Saxe-Fernández, 1994). Ezért az

FTAA tárgyalások jelen pillanatban megrekedtek, a latin-amerikai kistermelők többsége nem

44

kíván úgy járni, mint mexikói társaik (Phillips, 2005). Ezt az ellenállást leginkább a kevésbé

USA függő, nagyobb gazdasági erejű országok - mint Brazília, Argentína, Venezuela –

tanúsítják. (Hornbeck, 2011)

Az Egyesült Államokból érkező exporttól már így is túlságosan függ Latin-Amerika,

ezt jól érzékelteti az 16. ábra. Ennek ellenpólusaként fogható fel az 1991-es MERCOSUR

kezdeményezés, melynek csak latin-amerikai tagjai vannak, célja a szabadkereskedelem

megvalósítása egymás között, és az új irányba, például az EU felé nyitás.

A kereskedelem mértéke természetesen a továbbiakban is nőtt. 1998 és 2009 között

82%-al nőtt az Egyesült Államok árukereskedelmének értéke (export és import) Latin-

Amerika irányába. A népszerűtlen szabadkereskedelmi övezetek létrehozása helyett az USA

más lépéseket is fontolgat, például külön kétoldalú megállapodások kötését az együttműködni

kívánó országokkal, az akadályok lassú, folyamatos elhárításával, a kereskedelem

liberalizációjának további ösztönzésével. Másrészt viszont a NAFTA szabályrendszerének

felülvizsgálata is szóba jött. (Hornbeck, 2011)

Az elmúlt 10 év kereskedelmének bővülését csak a 2008-tól kezdődő válság fogta

vissza. Például az USA exportja Latin-Amerika irányába 2009-ben az előző évhez képest

45

17,6%-al, az import innen 24,2%-al esett vissza, az utóbbi évek összesítését az alábbi táblázat

foglalja össze.

3. táblázat: Az USA árukereskedelme Latin-Amerikával 1998-2009

Export (mrd USD) Változás (%)1998 2004 2008 2009 1998-2009

Brazília 15,2 13,9 32,9 26,1 71,7Kolumbia 4,8 4,5 11,4 9,5 97,9Chile 4 3,6 12,1 9,4 135Venezuela 6,5 4,8 12,6 9,3 43,1Argentína 5,9 3,4 7,5 5,6 -5,1Dominikai k. 4 4,4 6,6 5,3 32,5Peru 2,1 2,1 6,2 4,9 133,3Costa Rica 2,3 3,3 5,7 4,7 104,3Panama 1,8 1,8 4,9 4,3 138,9Honduras 2,3 3,1 4,9 3,4 47,8Mexikó 79 110,8 151,5 128,9 63,2Egyéb 14,4 21,4 36,2 27 87,5Összesen 142,4 177,1 292,5 238,4 67,4

Import (mrd USD) Változás (%)1998 2004 2008 2009 1998-2009

Venezuela 9,3 24,9 51,4 28,1 202,2Brazília 10,1 21,2 30,5 20,1 99Kolumbia 4,7 7,3 13,1 11,3 140,4Chile 2,5 4,7 8,2 6 140Costa Rica 2,8 3,3 3,9 5,6 100Ecuador 1,8 4,3 9,1 5,3 194,4Peru 2 3,7 5,8 4,2 110Argentína 2,3 3,8 5,8 3,9 69,6Dominikai k. 4,4 4,5 4 3,3 -25Mexikó 94,7 155,9 215,9 176,7 86,6Egyéb 8,6 24,2 38,7 21,1 145,3Összesen 143,2 257,8 386,4 285,6 99,4Adatforrás: Hornbeck 2011, US Kereskekedelmi Minisztérium alapján

46

Latin-Amerika országainál megfigyelhető az a jelenség, hogy minél közelebb fekszik

az Egyesült Államokhoz, annál nagyobb kiviteli partnere (Probáld, 2004). Ezt a melléklet 2.

ábrája is jól mutatja.

A Mexikóval, Közép-Amerikával, Chilével és Peruval létrehozott külön

szabadkereskedelmi egyezmények megkötése után, az USA tovább szeretné szélesíteni és

mélyíteni kereskedelmi integrációs törekvéseit, de ehhez újítani kell, mert a többi latin-

amerikai ország kiutat keres a függésből. A radikálisabb Chávez elnök például egy Bolivarista

alternatívát (ALBA) kíván létrehozni az USA hegemóniája ellen, és a többi erősebb

gazdaságú ország is elzárkózóbb. (Hornbeck, 2011). Ennek nyilván köze van ahhoz is, hogy,

néhány évtizede utasításokkal irányították ezen országokat Washingtonból, a nem tetsző

lépéseket pedig megtorolták. Itt is az szűrhető le tanulságként, hogy ha az Egyesült Államok

nem változtat gyökeresen a hozzáállásán, akkor könnyen elveszítheti biztosnak hitt

hátsóudvarát, mely már évszázados nyersanyagforrása, és felvevőpiaca.

47

5. Konklúzió

Ebben a fejezetben összegzem az előző két fejezetben leírtak alapján, hogy milyen

hatással volt az Egyesült Államok Latin-Amerika fejlődésére. A hatás megléte szinte

egyértelmű minden, a világ ügyeiben jártas ember számára, és a többség hallotta is az USA

hátsó udvara kifejezést a térség országaira vonatkoztatva. A vélemények viszont már

megoszlanak a hatás irányáról, ezt döntően inkább az illetők USA-ellenessége vagy

támogatása határozza meg. Én viszont megpróbálok objektívan értékelni.

Az bizonyos, hogy a Monroe-doktrínától kezdődően az Egyesült Államok

geostratégiája alapján saját érdekszférájának tekintette, és úgy is kezelte a térségét. Azonban

ennek erőssége csökkent dél felé haladva, így leginkább Mexikóban és Közép-Amerikában

érződött hatása. Ugyanakkor mindig akadt ezen országok között is olyan, amely más utat

képzelt a fejlődésére, az USA ezeket mindig megpróbálta megakadályozni, aláásni.

Hiába volt bármi nemű beavatkozás akár a demokrácia terjesztésének köntösébe

bújtatva, az igazi érdek mindenkor a politikai és gazdasági hatalom szerzése volt. A módszer

azonban egyre kifinomultabbá vált az idők során. Eleinte katonai beavatkozással

érvényesítette akaratát az Egyesült Államok, amit aztán titkos bevetések váltottak. Az utóbbi

évtizedekben pedig a közvetlen és közvetett gazdasági hatalmát használta fel.

Összesítve tehát valóban függött Latin-Amerika az USA-tól. Egyértelmű az is, hogy

az ilyen külső beavatkozások torzulásokat okoznak. Például a társadalom fejlődésére káros a

megválasztott vezetők eltávolítása, diktátorok hatalmon tartása, vagy a korrupció. A

gazdaságot pedig torzítja a nyersanyagexport-orientáltság támogatása. A neoliberalizmus

hatására felerősödött társadalmi egyenlőtlenség is az Egyesült Államok hatására alakult ki.

Így, ha csupán ezeket tekintjük, az szűrődik le, hogy a hatás negatív. Ám az éremnek

van másik oldala is! Természetesen nem lehet a mi lett volna, ha… kérdésekre válaszolni, de

az biztos, hogy az Egyesült Államok indította fejlődésnek, kapcsolta be igazán a

világgazdaságba Latin-Amerikát. Hiába okozott torzulást, de a banánültetvényektől kezdve a

kőolajiparig az USA-hoz kötődő befektetések indították útjára a latin-amerikai gazdaságokat,

teremtettek munkahelyeket. A megélhetés biztosítása mellett pedig az USA ”rendben is

tartotta hátsóudvarát”, nem voltak olyan polgárháborúk, vérontások, mint a fejlődő világ más

részein, amik megtörték volna a fejlődést (és akár még nagyobb negatív torzulást okoztak

volna). A népességrobbanásból egyesek által jósolt éhezést is sikerült elkerülni Latin-

48

Amerikában, ezzel is jobban járva, mint a fejlődő világ más részei, amelyre nem fordított

figyelmet egy világhatalom.

Példának okáért Panamára az USA mindig is jobban koncentrált, és ma az itteni egy

főre eső GDP értéke jóval nagyobb a környező országokénál. De persze ugyanakkor a

korrupció és ”panamázás” ennek tudható be. Brazília pedig azt, hogy most már nagyhatalmi

ambíciói vannak, elég nagy részben köszönheti annak, hogy gazdaságát az USA

nyersanyagigénye és beruházásai lendítették fel. Persze itt viszont a hihetetlen mértékű

társadalmi egyenlőtlenségek is erősen köthetők ehhez. Latin-Amerika egészében elmondható

az, hogy jobban jártak azok az országok, amelyek követték az Egyesült Államok elvárásait,

teljesítették utasításait, mint akik nem.

Objektív válasz szerintem nem adható a kérdésre, főleg ha Latin-Amerika egészére

akarunk vonatkoztatni. Ha mégis valamiféle választ szeretnénk kapni, akkor érdemes

csoportosítani a latin-amerikai országokat, először az USA-tól való távolság alapján. Ez

alapján az rajzolódik ki (ami a 4. ábrán is látszódik), hogy a délebbi, távolabb fekvő országok

fejlettebbek. Ezekben a XX. század második feléig gyakorlatilag nem is került sor politikai

intervenciókra, amelyek folyamatosan torzították volna a társadalom vagy a gazdaság

fejlődését. A később fellépő gazdasági hatások viszont jelentősek voltak már itt, de nem

csupán a negatívak – exportkorlátozás, gazdaságpolitikai előírások; hanem a pozitív erejű

tőkebefektetések is. Másik csoportosítási lehetőség az országok népességi súlya szerinti.

Ekkor azt látjuk, hogy a népesebb országok relatív fejlettebbek, mint a többi. Ezt megerősíti

az 1. táblázat is, hiszen a 6 nagyobb országban a gazdasági növekedés nagyobb és sokkal

stabilabb volt különösen 1981 és 2000 között. Mindkét csoportosításban találkozunk

kivételekkel, az elsőben Mexikó, a másodikban például Panama ilyen. A kivételt erősíti az is,

ha az adott ország rendelkezik viszonylag értékes nyersanyaggal, mintha csak banánt

termesztetnek ott.

Véleményem szerint a távolabb fekvő, nagyobb népességű országok, illetve a különös

figyelemmel kitüntetett latin-amerikai országok jártak jól az USA hatásaival. Értelem szerűen

a kisebb, közelebb fekvő országokat pedig negatívan érintette.

49

6. Irodalomjegyzék

Szóbeli közlés:

David Slater professzor órái, Loughborough University, 2010

Könyvek:

Chapman, P. (2008). Bananas: How the United Fruit Company Shaped the World,

Cannongate, New York,

Livingstone G. - America's Backyard: The United States and Latin America from the Monroe

Doctrine to the War on Terror, Zed Books, 2009, London, New York

Probáld F. (szerk.) (2005) – Amerika regionális földrajza, Trefort Kiadó, Budapest

Slater, D. (2004) – Geopolitics and the Post-Colonial: rethinking North-South relations,

Blackwell, Oxford

Smith, P. H. (1999) – Talons of the Eagle, Oxford University Press, New York

Folyóiratcikkek, tanulmányok:

Atorga, P, Berges, A. R, Fitzgerald, V. (2005)– The Standard of living in Latin America

during the Twentieth Century, The Economic History Review, Vol. 58. No. 4, pp. 765-796

Buzás S. (2002) - Latin-Amerika az új évezred küszöbén, Magyar Tudomány 7. szám, pp.

863-879

Cohen, B. J. (2002) – US Policy on Dollarisation: A Political Analysis, Geopolitics Vol. 7.

No. 1, 2002, pp. 63-84

Dello Buono, R. A. (2010) – Latin America and the Collapsing Ideological Supports of

Neoliberalsim, Critical Socioloy, Vol. 37, No. 1, pp. 9-25

Dömény Zs. (2008) – A baloldal Latin-Amerikában a 21. század elején, Külügyi szemle, 3.

szám, pp. 108-123

Edwards, S. (1988) – The Debt Crisis and Economic Adjustment in Latin America, University

of California Working Paper n. 531, pp. 1-24

50

Fernández, F. L.(2005) - Composición Étnica de las Tres Áreas Culturales del Continente

Americano al Comienzo del Siglo XXI, UAEM

Hirschman Albert O. (1968) - The Political Economy of Import-Substituting Industrialization

in Latin America The Quarterly Journal of Economics, Vol. 82, No. 1, pp. 1-32

Hornbeck, J. F. (2011) - U.S.-Latin America Trade: Recent Trends and Policy Issues,

Congressional Research Service, pp. 1-10

Jameson, K. P. (2001)– Latin America and the Dollar Bloc in the Twenty-First Century: To

Dollarize or Not?, Latin American Politics and Society, Vol. 43. No. 4, pp. 1-35

Jameson, K. P. (2003) – Dollarization in Latin America: Wave of the Future or Flight to the

Past? Journal of Economic Issues, Vol. 37. No. 3, pp. 643-663

Kurtz, M. J., Brooks, S. M. (2008)– Embedding Neoliberal Reform in Latin America, World

Politics, Vol. 60., No. 2, pp. 231-280

Lehoucq, F. (2007) – Structural Reform, Democratic Governance, and Insitutional Design in

Latin America, Comparative Politics, Vol 39, No. 2, pp. 229-248

Lewis, B. G. (1906) – Our trade relations with Latin America, The Journal of Political

Economy Vol. 14, No. 10, Dec., The University of Chicago Press, pp. 602-613

Mattei, U. (2003)– A Theory of Imperial Law: A Study on US Hegemony and the Latin

Resistance, Indiana Journal of Global Legal Studies, Vol. 10. No. 1, pp. 383-448

Nagy G. (2011) – Hátsóudvar-tartás, HVG 33. évf. 13. szám, 2011, pp. 28-29

Odell, John S. (1980) – Latin American trade negotiations with the United States,

International Organization, The IO Foundation, pp. 207-228

Phillips, N. (2005)- U.S. Power and the Politics of Economic, Latin American Politics &

Society, Volume 47, Number 4, pp. 1-25

51

Remmer, K. L. (1991) – Impact of Economic Crisis in Latin America int he 1980s, The

American Political Science Review, Vol. 85. No. 3, pp. 777-800

Rippy, F. J. (1949)– Investments of the United States in Latin America, The Journal of

Business of the University of Chicago, Vol. 22. No.1, pp. 17-29

Sánchez-Ancochea, D. (2006) - Trade Liberalization and Economic Integration in the

Americas: Causes andConsequences, Latin American Politics and Society, Vol. 48, No. 2, pp.

171-180

Saxe-Fernández J. (1994) - After the Cold War: New Strategies in Latin American-United

States Relations International Journal of Politics, Culture, and Society, Vol. 8, No. 2,pp. 225-

255

Schotter K. (2009)– Az Amerikai Egyesült Államok külföldi működőtőke-exportjának területi

szerveződése 1966-tól 2007-ig, disszertáció

Szabó É. E. (2006) – Furkósbot és dollárdiplomácia, Az Egyesült Államok Latin-Amerikai

Politikája a második világháború után, Rubicon, 2.-3. szám, pp. 36-42

Weintraub, S. (1997) US – Latin American Economic Relations, Journal of Interamerican

Studies and World Affairs, Vol. 39, No. 1, Special Issue: US-Latin American Relations, pp.

59-69

Internetes források:

www.bertelsmann-transformation-index.de/en/bti/ranking/management-index 2011. április

www.fdic.gov/bank/historical/history/191_210.pdf 2011. április

www.guardian.co.uk/commentisfree/cifamerica/2010/nov/18/us-military-usa 2011. április

www.latinamericanhistory.about.com 2011. április

www.netfolio.hu/befektetesi_tippek/valsagtortenelem 2011. április

www.uiowa.edu/ifdebook/ebook2/contents/part1-V.shtml 2011. április

www.hdr.undp.org/en/media/HDR_2010_EN_Tables.pdf 2011. április

a CIA World Factbook (cia.gov) és Wikipédia (wikipedia.org) egyes oldalai

52

7. Mellékletek

1. táblázat: Az USA Latin-Amerikába irányuló beruházásainak értéke (millió USD - adott év árfolyamán)...1897-ben …1914-ben …1930-ban …1943-banMexikó 205 Mexikó 853,5 Mexikó 709,8 Mexikó 422,2Kuba 50 Kuba 265 Kuba 1066,6 Kuba 590,5Dominikai közt. 6 Dominikai közt. 16 Dominikai közt. 87,2 Dominikai közt. 80,5Haiti 1 Haiti 11,5 Haiti 28,5 Haiti 17,7

Costa Rica 24 Costa Rica 32,6 Costa Rica 36,7Guatemala 36,5 Guatemala 75,1 Guatemala 93Honduras 10 Honduras 71,7 Honduras 42,2Nicaragua 4,5 Nicaragua 13 Nicaragua 13,5Salvador 7 Salvador 46,5 Salvador 20,4

egyéb Közép-Amerika 16 Panama 13,5 Panama 34,7 Panama 154,4Közép-Amerika 278 Közép-Amerika és Mx. 1241,5 Közép-Amerika és Mx. 2165,7 Közép-Amerika és Mx. 1471,1

Kolumbia 8,2 Kolumbia 21,5 Kolumbia 301,7 Kolumbia 178,9Peru 6 Peru 62,5 Peru 200,1 Peru 88,8Venezuela 3,8 Venezuela 8 Venezuela 247,2 Venezuela 398,6Chile 2 Chile 180,5 Chile 700,9 Chile 388,1

Argentína 36 Argentína 807,8 Argentína 497,5Bolívia 11 Bolívia 116 Bolívia 24Brazília 28 Brazília 557 Brazília 334,7Paraguay 5,5 Paraguay 12,6 Paraguay 10Uruguay 5,5 Uruguay 81,1 Uruguay 19,3

egyéb Dél-Amerika 8 Ecuador 9 Ecuador 11,8 Ecuador 13,3Dél-Amerika 28 Dél-Amerika 367, 5 Dél-Amerika 3036,2 Dél-Amerika 1953,2Összesen 320 Összesen 1609 Összesen 5201,9 Összesen 3424,3

53

1. ábra: A gazdaságpolitika alakulása Latin-Amerikában 1975-2003

2. táblázat:A latin-amerikai országok dollárizációjának becsült költsége az GDP százalékában

Állományi költség Folyó költségArgentína 3,7 0,5Brazília 2,1 1,3Bolívia 4,6 1,4Ecuador 12,2 7,4Salvador 4,1 2,3Mexikó 3,3 0,8Peru 2,1 2,5Átlag 4,6 2,3Forrás: Bogetic, 2000

54

55

Forrás: Kurtz, M. J. és Brooks, S. M., 2008

56