Harmadik kiadás

Hermann Alice jogutóda, 1982

ISBN 963 17 8803 2

ISSN 0324—3273

Tartalomjegyzék

Előszó 7 A szerző bevezetőj e az 1946-os kiadáshoz ...... 9

I. „Tegnap" 13 II. A magára hagyott gyerek 23

III. Nevelés a pillanat számára 37-IV. Nevelés a holnap számára 51 V. Az ösztönök megnevelése 83

A) A táplálkozás ösztöne 83 B) A megkapaszkodás ösztöne 99 C) A nemi ösztön 126 D) A támadás ösztöne 162

VI. Az ösztönök ellenőrei: félelem és szégyen (Az erkölcsi nevelés alapjai) 187

VII. A gyerek helye a családban 217 VIII. A gyerek helye a közösségben 239

5

Előszó

Hermann Alice ezúttal harmadik kiadásban meg-jelenő könyve 1946-ban látott először napvilágot. Rokonszenves hangvétele a fasizmus legyőzését követő demokratikus megújulás szellemét idézi.

A konzervatív tekintélyelvű neveléssel szemben Hermann Alice meggyőzően fejti ki a gyerekek em-berszámba vételének kívánalmát. Innen ered fi-nom megkülönböztetése: a teljesértékű, távlattal rendelkező emberré nevelést állítja szembe a csu-pán a pillanatnak szóló gyerekneveléssel. Az enge-delmességre szoktatás üdvös voltának hitében akarja megingatni a nevelőket — mert a feltétlen engedelmesség eszményében a fasizmus pedagógiai megfelelőjét ismerte fel.

Fontos hangsúlyoznunk: a feltétlen alávetést kö-vetelő gyakorlattal perel Hermann Alice, s nem az együttműködés megkívánta engedelmességgel — aminek szükségessége a gyerekek számára is belát-ható. Nemcsak a korabeli óvodákra, hanem minden intézményes nevelésre érvényesek e szavai: »még egy fontos kultúrértékkel ismertetném meg a gyereket (...): a rend szépségével. Ehhez a „ mindent szabad" elv alapján szétzüllesztett rendű álmodern óvodában éppoly kevéssé jut el, mint abban, amelyikben a ka-tonás fegyelmezés állandó, de sivár tisztaságot te-remt. «

7

Élő elvi és gyakorlati problémákat érint Her-mann Alice könyve, így hát nem csupán nevelés-történeti dokumentum. Jóllehet az is. Egynéhány korhoz kötött vonása is van, amely a szerző 1975-ben bekövetkezett halála miatt már nem nyerhet korszerűsítő megfogalmazást. Ilyen például egy alapvető terminológiai kérdés. Ma többnyire a tá-gabb értelmű késztetés kifejezéssel élnénk vagy motivációt, szükségletet mondanánk ott, ahol Her-mann Alice következetesen ösztönt említ. De mert a módosítás jószerével úgyis csak a mondatok ala-nyát érintené, az állítmányt (vagyis a tulajdonkép-peni mondanivalót) nem — érdemi jelentősége alig lenne. Elegendő tehát felhívni az olvasó figyelmét a szóhasználat sajátos voltára. Arra viszont talán már figyelmeztetni sem szükséges, hogy egyes rész-kérdésekben Hermann Alice felfogása természete-sen különbözhet az érvényben lévő nevelési progra-moktól.

Az első kiadás szövegétől csekély mértékben el kellett térnünk. Ezt olyan nyelvi, stilisztikai csiszo-lások eredményezték, amelyeket már a korábbi ki-adás szerkesztése során meg kellett volna oldani. A szerzőt — nagy tudású pszichológust és a nevelés-ügy odaadó munkását — megillető tisztelet ellen talán nem vétettünk e kiigazításokkal; éppen az el-lenkező szándék vezetett.

A szerkesztő

A szerző bevezetője az 1946-os kiadáshoz

E könyv szülőknek és nevelőknek szól. Úgy is keletkezett: előadásokból, amelyeket szülői érte-kezleteken, csecsemőgondozónők és óvónők szá-mára rendezett tanfolyamokon és a Szülők Iskolá-jában tartottam. Amikor azt mondom hogy „ke-letkezett", ez nem azt az egyoldalú műveletet jelen-ti, hogy a megtartott előadásokat aztán összefog-laltam a könyv számára. Nem, én is tanultam az előadásokból legalább annyit, mint a hallgatók. Eddig a gyerekekkel való bánásmódot, a „neve-lést", ahogy az országunkban folyik, csak azokból az esetekből ismertem meg, ahol már valami baj volt körülötte, megfélemlített és dacba kergetett gyerekek, lelki beteggé tett felnőttek eseteiből. Most először nyílt alkalmam, hogy szélesebb és kü-lönböző társadalmi rétegekből származó szülőkkel kerüljek közvetlen és — az óvónők elbeszélésein keresztül — közvetett érintkezésbe. Most bizonyo-sodhattam meg igazán a nevelési munka egész nyo-morúságáról, arról az elkeserítő erő- és érzelempo-csékolásról, ami ezen a téren folyik.

Anyák, akik életüket adnák gyerekeikért, neve-lők, tele jóakarattal, mintha valami gonosz bűvö-let hatása alatt állnának: nevelnek, ahogy őket nevelték. Holott nagyon sokan tudják, hogy őket

9

nem jól nevelték, hogy gyerekkoruk szomorú volt és felnőttségük boldogtalan. Nem telik igazi örö-mük munkájukban, házasságuk nem úgy sikerült, mint valaha képzelték. Ha nem is érzik, hogy ez hogyan függ össze gyerekkoruk bajaival, de azt már szomorúan kezdik tapasztalni, hogy a saját gyerekükkel sem úgy mennek a dolgok, ahogyan kellene. A gyerek valahogy kicsúszik a kezük kö-zül, nincs hatalmuk fölötte. Akárhányszor bűnbá-nóan bevallják: tudják, hogy bennük van a hiba, „idegesek", türelmetlenek a gyerekhez.

Pedig nincs igazuk. Nem bennük van a hiba, ha-nem az általános nevelési rendszerben. És azonfe-lül a társadalom meglepő közönyösségében a neve-léssel szemben. Nincs senki, aki felrázná a szülő-ket: ne folytassátok így tovább! Nem látjátok, hogy nemcsak gyerekeiteket kínozzátok vele, ha-nem magatokat is? Nem tudjátok, hogy ami fá-rasztó és kilátástalan robot, az vidám és reménytel-jes munka is lehetne?

Ez a könyv ilyen felrázás szeretne lenni. Meg szeretném mutatni a szülőknek, hogy mennyivel derűsebb, örömtelibb valami a szülői lét, mint ahogy az a hagyományos szülő-gyermek viszony-ban ki szokott alakulni. De arról is meg szeretném győzni őket, hogy az egrestől, amit ők ettek, még-sem okvetlenül kell gyerekeik fogának elvásnia. Higyjék el, hogy lehet boldogabb, lehet emberibb embereket nevelni náluknál. És nem utolsósorban: szeretnék valamennyit hozzátenni ahhoz, hogy az a társadalom, ami a gyerekeink társadalma lesz, sza-badabb, bátrabb, együttérzőbb emberek társadal-ma legyen.

Nem adok nevelési receptet, a gyerekes ház leve-gőjét, a gyerekhez szóló hang színét szeretném élet-

10

re kelteni. Ezért nem is taglalom mondanivalómat életkor szerint; a nevelés szellemének lényege füg-getlen a gyerek életkorától. Ahol az életkor ezt az általános szellemet mégis színezi, az arra való uta-lások természetesen megtalálhatók a könyvben.

A forrás, amiből merítek, többágú. Tapasztala-tom saját gyerekeimmel és idegen gyerekekkel, egészségesekkel és betegekkel. Felnőttek emlékei, amikből kiderül, hogy életük hol jutott zátonyra. Óvodákban látott, szülői értekezleteken hallott visszásságok. Mindezek mögött a lélekelemzés tu-dományának immár közel ötvenéves tapasztalata.

Elméletileg a legtöbbet férjem munkásságából tanultam. Hermann Imre alapvető könyve, Az em-ber ősi ösztönei, a magam munkájának vezérfona-lául szolgált. Biológiai összehasonlító módszere olyan biztos alap a nevelési épület sokszor bedőlés-sel fenyegető falai számára, amilyen a tudomány-ban kevés kínálkozik. Az élet sokrétű tapasztalatai számomra igen meggyőző erővel igazolták művé-nek megállapításait — másrészről pedig e megálla-pítások nagyon sok esetben segítettek hozzá a gya-korlati tapasztalatok helyes megértéséhez.

Még valaki van, akinek sokat köszönhetek gon-dolataim kialakulásában. Halász Jennyvel folyta-tott számos beszélgetés, az ő tovább és tovább kér-dező, a végső igazságokért való harcban soha nem lankadó kíváncsisága, küzdelme a kifejezés őszin-teségéért, mint mindenkire, aki vele közelebbi kap-csolatba jutott, rám is nagyon serkentően hatott.

Ezeken kívül bizonyára sokat köszönhetek az időnek, ami végül eljött, a levegőnek, amiben élni, a szabadságnak, amiben gondolkodni lehet.

11

I .

Tegnap"

Egy ismert író, Kolozsvári Grandpierre Emil be-széli el a fönti címmel gyerekkorát. Csodálatos — és mégis mindnyájunk által ismert kép tárul elénk. Magyar értelmiségi család, úgynevezett gondos nevelés. A gyerekek megkapják, amire szükségük van, törődnek iskoláztatásukkal — és közben mér-hetetlenül magukra hagyatottak. Az apa nevezetes közéleti szerepet tölt be a kisebbség védelmében, a fiúnak sejtelme sincs róla, hogy tulajdonképpen mit csinál. Csak halála után — ő már ekkor felnőtt férfi — veszi észre, hogy mennyien szerették és tisztelték. Abban a biztos tudatban nő fel, hogy szülei nem szeretik, csak amikor érettségi után el-utazik és anyja sírva búcsúzik tőle a pályaudvaron, döbben rá, hogy talán mégis tévedett. Vannak vá-gyai, éveken át sóvárog egy korcsolyára, apja a szokásos „majd meglátjuk "-kai üti el kérését, és amikor eljön a karácsony, más ajándékot kap. Hogy miért, azt sohasem tudta meg. A köd, ami körülveszi, a középiskolában sem oszlik. Tanárok előadnak, szemmel láthatóan teljesen közömbös nekik, hogy a diákok értik-e őket vagy sem. Az előadottak csak „tantárgyak" — a hallottak érde-kességének vagy életbeli hasznának kérdése még csak fel sem merül. A fiúknak, osztálytársainak .vi-

13

lága mérhetetlenül szűk világ, amit az iskolával való dacolás és a felnőttek elleni meglapuló lázadás tölt ki. Feltűnik az első szerelem, és teljesen meg-keseríti a nagydiák állandó, kétségbeesett fejtöré-se: miről fog az ideáljával beszélni? Alig van szó-kincse, a benne élő érzések, gondolatok formátlan káoszban gomolyognak.

Az első nagy rádöbbenés a belgiumi szövőisko-lán éri. A tanár előadását az egyik hallgató kérdés-sel szakítja félbe, és a tanár nem csap az asztalra, hanem hosszan felel a felvetett kérdésre. A nő, aki-vel itt találkozik, megtanítja beszélni, lassanként rájön, hogy mi mindent lehet kimondani.

Amikor hazajön a vidéki magyar egyetemre, már nyitott szemmel nézi társait, akik csodálato-san aszociális szociális életet élnek. Rettegnek az egyedülléttől, de képtelenek az őszinte kapcsoló-dásra. Folyton beszélnek egymással, de beszélgeté-seik páros magánbeszédek: mindegyik várja, hogy a másik végigmondja mondókáját, hogy aztán gyorsan belevághasson, és tőle függetlenül elmond-hassa a magáét. Állandóan nyáj szerűen együtt jár-nak, de minden együttes expedíciót végeláthatatlan vita előz meg: képtelenek megszervezni a legkisebb közös vállalkozást. Szomorú szimbólumként a Pestről leránduló nagyság szereplése — akit irodal-mi körük megindítására hívtak le — evésbe és ivás-ba fullad.

Kolozsvári Grandpierre Emil tegnapja átnyúlik a mába. A tegnapi nevelés gyümölcse a mai társa-dalom. Betegsége négytünetű betegség, tünetei a lelki köd, a félelem, az őszinteséghiány és a szociá-lis érzék hiánya.

A diagnózis talán túlzottnak hangzik. De ha vé-gignézünk közelebbi és távolabbi ismerőseink so-

14

rán, vajon nem látunk-e széltében-hosszában mély-séges tompaságot? Az emberek látóköre megle-pően szűk, érdeklődésüket kitöltik a mindennapi gondok, a szomszédok pletykái, és azonfelül leg-feljebb az az aktuális témakör, amit az újság és a propaganda a közvéleménybe dob. Egy-egy felvil-lanás, művelődési szándék az ifjúkorban, aztán is-mét mindent ellep a köd. Ne áltassuk magunkat az-zal, hogy csak az élet nehézsége lankasztja el a szel-lemi frisseséget; az odafigyelő szem jól látja, hogy a csodálkozásra való készség, a kérdezéshez szük-séges kíváncsiság, a véleményalkotás bátorsága az, ami belőlük kihalt.

A véleményalkotás bátorságának hiánya már a felsorolt tünetek másodikát érinti. Mert monda-nunk sem kell, hogy félelmen nem testi félelmet ér-tünk. Hogy az emberek nagy átlagánál milyen ki-csiny az úgynevezett erkölcsi bátorság, a kiállás mersze, azt a közelmúlt időkben szomorúan ta-pasztalhattuk. Igen kevesen voltak azok, akik szembe mertek szállni a közvéleménnyel. Rendsze-rint ennél jóval kisebb teljesítmény előtt megtor-pannak: egy följebbvalótól kikövetelni a maguk jussát, tiltakozni egy szokássá vált jogtalanság el-len — de akárcsak különvéleményt hangoztatni egy összehangolt társaságban, már mind mérhetet-lennek látszó feladatok.

Kolozsvári Grandpierre Emil nem tudott beszél-ni, mert idehaza nem jött rá, hogy a beszéd arra való, hogy kifejezze azt, ami bensőnkben van. Az emberek nagy részénél csakugyan nem arra való. Részben merő gyakorlati eszköz, az élet lefolytatá-sához szükséges utasításokat kérik és adják meg vele, részben „szöveg", amit innen is, onnan is fel-szedtek, és megfelelő helyen ismételnek. Itt látha-

15

tóvá lesz a felsorolt tünetek összefüggése: ha az embereken ülő köd fel is szakad annyira, hogy csakugyan meglátnak valamit abból, ami saját lel-kükben megfogja vagy megdöbbenti őket, félel-mük nem engedi, hogy azt másoknak is megmutas-sák. Különben is, mintha valami tilalom állná útját annak, aki másnak mert mutatkozni, mint amit róla feltételeznek. A háziasszony szíves és vendég-szerető, a fiatal lány vidám és csicsergő, a férfi ha-tározott, ki-ki a maga mesterségét folytatja. Az emberek megszokták, hogy ne magukat adják, ha-nem azt a tükörképet, amit a mások véleménye visszavetít. Mit szólnának az emberek, ha a házi-asszonyról kiderülne, hogy most éppen jobban sze-reti az egyedüllétet a vendégeskedésnél, ha a fiatal lány szomorúnak vagy elgondolkodónak és a férfi tépelődőnek mutatkoznék ? A tükörképet nem sza-bad megzavarni — ez a tilalom olyan erős, hogy az őszinteséghiány nem a megmutatásnál, hanem már a magára eszmélésnél kezdődik: a háziasszony éppúgy megijedne, ha saját magányosságvágyát tudatra hagyná ébredni, mint a lány, ha szomorú-ságával vagy a férfi, ha határozatlanságával kelle-ne őszintén szembenézni. Az eredmény: lárvák, amik mögé már viselőik sem tudnak hatolni, szere-peket játszó álemberek. És, mivel a kiosztott szere-pek száma meglehetősen kevés — a női szerepkör-ben pl. az „önfeláldozó anya", a „gondos feleség", a „titokzatos démon" —, a színjáték meglehetősen unalmas. Aki nyitott szemmel és nyitott érzékkel jár köztük, végtelen sivárságot érez.

A szociális érzék hiányáról ma sok szó esik. Mi nem is erről a felfokozott kollektivitáskövetel-ményről beszélünk. Nem arról, hogy az emberek miért nem ajánlják fel szobáikat melegedőnek

16

vagy munkaerejüket ingyen szociális munkára: a megdöbbentő ott kezdődik, hogy mennyire hiány-zik nálunk a legtöbb emberből az adni tudás örö-me. Ez a hiány megint csak leszűkíti — elszürkíti életüket. Ismételjük, nem az egyszer-egyszer elvál-lalt nagylelkű gesztusokról van szó, inkább olyan egyszerű dolgokról, hogy egy háziasszony közhírré tegye a házban, hogy neki van mákdarálója, szíve-sen odakölcsönzi annak, akinek szüksége van rá. Vagy, hogy beszólna a szomszédokhoz, ne váltsa-e ki a maga kenyerével együtt az övékét is. És így to-vább.

Az elszomorító mindebben az, hogy itt nagyrészt nem olyan dolgokról van szó, amiket a gyerekbe „bele kellene nevelni". A fordítottja igaz: mindezt a felnőttek bánásmódja elsorvasztja, kiöli.

Ott van mindjárt a felnőttek érdeklődéshiánya, tompasága a közvetlen érdekkörükön túlmenő kér-désekkel szemben. Viszont ki nem ismeri a 4-5 éves gyerek kérdésáradatát ? A gyerek nemcsak azt kér-dezi, hogy mi lesz ma ebédre vagy hogy hová tették a játékkockáit. Mitől jár a villamos? Mit eszik a cethal? Mi történik azzal, akit a mérges kígyó meg-csíp ? Mit csinál a szél amikor nem fúj ? — és így tovább, végeláthatatlan sorban. Persze, ha a gye-reknek nem felelnek, vagy ha a kérdéseket nem ve-szik komolyan és „gyerekesen" felelnek, akkor előbb-utóbb ez a kérdésáradat is elapad. Egy is-mert pedagógusunk, Nemesné M. Márta, egy éven keresztül jegyezte kislányának spontán kérdéseit. Ő maga semmi más biztatást nem adott, mint hogy tőle telhető és a gyerek által megérthető pontosság-gal felelt a kislány kérdéseire. A feljegyzések a gye-rek 4 éves 3 hónapos korában kezdődtek, és 5 éves 3 hónapos korában fejeződtek be. Az egyébként

teljesen normális — tehát kortársait szellemi téren egyáltalában nem különösképpen túlhaladó — kis-lány ez alatt az idő alatt 1337 „tanulságos" kérdést vetett fel. Ebben a számban csak a beszélgetést megindító első kérdések foglaltatnak, és nem a to-vábbiak, amik a kapott felelet nyomán adódtak. A feltett kérdések közül 247 állatokra, 246 természeti jelenségekre, 245 a produktív munkára (gyártás, szerszámok, nyersanyag), 155 az emberi szervezet-re, 135 növényekre, 120 társadalmi kérdésekre (társadalomvédelem, munkások, társadalmi viszo-nyok), 40 szavak értelmére, 36 az erkölcsre, 28 ha-lálra, Istenre, 17 földrajzi tárgyakra vonatkozott, a többi 68 különböző egyéb tárgyköröket érintett.

A félelem dolga persze már nem ilyen egyértel-mű, itt nem mondhatjuk, hogy a gyerek eredeti bá-torságát csak a felnőttek viselkedése töri le. Két okból. Egyrészt mindenki tudja, hogy a gyermek-kort át- és átszövik a legkülönbözőbb félelmek. Ez a gyerek élettani helyzetéből is adódik: nem önálló lény, csak anyjával együtt alkot élettani egységet. Érthető, ha az egyedül maradás veszélyére félelem-mel reagál. Másrészt nem is lehet célunk a félelmet teljesen kiküszöbölni életünkből: az embernek a valódi veszélytől félnie kell, a félelem — embernél, állatnál egyaránt — a veszély közeledtének bioló-giai jelzése. Mindezek mellett azonban kétségtelen, hogy a „nevelés" a gyerek félelmeit eszközül hasz-nálja, és nem csökkenteni, hanem fokozni igyek-szik. Hogy milyen módon, arról a továbbiakban még sok szó esik. Az eredmény az, hogy a legtöbb gyereknek csakugyan sikerül torkára forrasztani a szót, hogy a „kiállós" gyerek sok ember számára „szemtelen gyereket" jelent. „Ez a gyerek nem fél

18

semmitől" — mondják rosszallóan a nagyon is el-rugaszkodott kis kölyökre.

Hogyan állunk a gyerek őszinteségével? Hason-lóan, mint az érdeklődéssel: a gyerekek szókimon-dása közismert, a „gyerekszáj" címszóval tovább-adott történetek nagy része innen kerül. „Mikor megy már haza a néni ?" „Miért olyan ráncos a da-dus arca?" „Anyu menjen a nagymamához lakni, én majd itt maradok apunál, és fogok neki főzni." „Ha majd megszületik a kisbaba és sírni fog és csú-nya lesz és az anyuka megengedi, akkor kidobjuk az ablakon." Ilyen és hasonló kijelentések egymás után hangzanak el a gyerekszobában. Persze nem nagyon sokáig. Amíg a gyerek kicsi, a felnőttek jó-kat nevetnek „bemondásain" (amivel mellesleg máris megrontják közvetlen őszinteségét), mikor valamivel nagyobb lesz, akkor megtanítják, hogy ilyesmit nem illik mondani, a nénit nem szabad megbántani, anyukát és apukát egyformán kell szeretni, a kistestvérnek örülni kell. Az őszinteség elapadása még hamarább következik be, mint az érdeklődésé. A gyerek elhallgat, bezárkózik. És sokszor még egyebet is tesz: elkezd színházat ját-szani. Magán érzi a felnőttek szemét, tetszik neki, hogy nézik. Vállalja a szerepet, amit kiszabtak rá, a „derék kislány" vagy a „kész kis nő" vagy a „jó-pofa kisfiú" szerepét. A hang, amint beszél, már nem az ő hangja.

Ha az érdeklődésről, a bátorságról, az őszinte-ségről többé-kevésbé mindenhol meg lehetett mu-latni, hogy a felnőttek bánásmódja sorvasztja el, a szociális érzésről mindenki azt gondolhatná, hogy azt aztán igazán „bele kell nevelni" a gyerekbe. Ha ez a nevelés elmarad, legfeljebb mulasztás törté-nik, és nem — amiről az eddigiekben szó volt —

19

egy eleven erő lefojtása. De ez a feltevés sem állja meg a helyét. Igaz, éppen az őszintén megnyilat-kozó gyereknél lépten-nyomon találkozunk naiv egoizmussal, féltékenységgel, irigységgel és ezek-ből fakadó nagyon is antiszociális viselkedéssel. De az is igaz, hogy a szociális érzésnek is nagyon ko-rán megtalálhatók a nyomai. Már az újszülött sem az a magányos, önszerető lény, mint aminőnek ré-gebbi lélektanok látták, hanem első ösztönei, a szopásnak, a megkapaszkodásnak, a hordoztatás-nak a vágya egy másik lényhez kapcsolják, anyja felé irányítják. Pici — 1-2 éves — gyerekek szeretik játszani az odaadás-visszavevés játékát, azt a lé-nyegileg „páros" játékot, aminél az odakínálás úgy látszik, igazi örömet jelent számukra. Intézetben nevelt, 2 év körüli gyerekek akárhányszor segíte-nek egymásnak, akárhányszor megvigasztalják egyik-másik síró társukat. A kicsit nagyobb — 3-4 éves — gyerek igazságérzete sokszor bámulatra méltó: ő maga tele lehet féltékenységgel testvérére, de annak megrövidítése, kihagyása ellen felhábo-rodottan tiltakozik. A játékszabályokat az 5 éven aluli gyerek még alig-alig érti, de úgy tesz, mintha értené: maga a szabály szerint való játék okoz neki örömet, Piaget szerint a felnőttek társadalmába való tartozás örömét. Mindnyájan emlékszünk a gyerekéletnek azokra a keserveire, amikor valami-lyen okból „mások" voltunk, mint pajtásaink: anyánk szokatlan szabású ruhát adott ránk, más-ként fésülte hajunkat, vagy nem a szokásos módon csomagolta a tízórait. Mondhatatlanul szenved-tünk, nem akartunk kiválni a nyájból, különbözni a többitől. Ezek azok a finom szálak, amikből ké-sőbb a szociális érzéseknek dús hálózata szövőd-het: a felnőttek itt is megteszik a magukét, hogy

20

durva kézzel összekuszálják vagy széjjelszaggassák őket.

Az elmondottak persze idegenül hatnak. Mintha csak azt akarnók állítani, hogy a gyerek, aki sok-szor a szülők szeme fénye, életük legfőbb tartalma, rosszakaratú ellenségek között nő fel. Nem, ezt nem akarjuk állítani. Nincs tudatos rosszakarat és nincs ellenségesség, a szülők mindenüket odaad-nák gyerekük boldogságáért — és az eredmény mégis az, amit itt érzékeltetni próbáltunk. Hogy lörténik ez? A gyerekkel való bánásmódnak két nagy és mondhatnók ősrégi bűne van: az egyik a mérhetetlen távolság felnőtt és gyerek között, a másik a „nevelés a pillanatnak", a felnőttek köz-vetlen szükségleteinek. A következő két féjezetben ezekről akarunk beszélni.

21

II. A magára hagyott gyerek

A mostani idők bőséges alkalmat adtak arra, hogy magukra maradt gyerekekkel találkozzunk. Menhelyeken, gyerekotthonokban, ismerős vagy idegen családoknál élnek, tengődnek szülőt vesz-tett gyerekek, vagy akár reggeltől estig elfoglalt szülők gyerekei. A hatás, amit keltenek, különbö-ző. Hat-hét éves koron túl a felületes szemlélő alig vesz észre valamit rajtuk. Ezek már felvették az álarcot, maguk előtt is rejteni próbálják az őket ért szörnyűségeket, s úgy tesznek, mintha mi sem tör-tént volna. Csak a közeli megfigyelő vagy életük részese látja, hogy hányukban történt valami vég-zetes szakadás. Az egyiknek megmagyarázhatatlan félelmei támadnak, szédül, nem mer az utcára menni, a másik kibírhatatlanul erőszakossá válik, u harmadik hazudni, lopni, csavarogni kezd, és így lovább. A 3-4 éves gyerek viszont legtöbbször már első látásra is olyan képet nyújt, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni: a mérhetetlen szerencsét-lenség, magába roskadtság egész lényét áthatja. Anyák, akiknek saját gyerekei közben a zavartalan családi körben élik vidám gyerekéletüket, ilyenkor megborzadnak, és önkéntelenül arra gondolnak, hogy milyen jó, hogy ez a sors nem az ő fiókáikat érte.

23

Itt pedig — elég kegyetlenül — éppen ezekről az anyákról és ezekről a gyerekekről lesz szó. Azt sze-retnők megmutatni, hogy a „vidám gyerekélet" gyakran nem is olyan vidám, hogy a vidámság itt is nagyon sokszor álarc. Röviden, hogy a családban élő gyerekek sokszor szintén magukra hagyottak — kínzó félelmeikkel, elképzeléseikkel maguknak kell megbirkózniuk.

Alig van gyerek, aki ne zárna magába titkokat. Méghozzá nem olyan apró-cseprő eltitkolásokat, amiket a büntetés félelme minduntalan létrehoz, hanem komoly, néha éveken át tartó, éveken át marcangoló rémképeket. Tudomást csak akkor szerzünk róluk, ha a felnőtt gyerekkorára vissza-emlékezve felfedi őket. Ez se gyakran történik, nagynéha egy-egy meghitt barát előtt vagy lelki ba-jok miatt történő kezelés közben vagy önéletrajz-ban a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" érzésétől hajtva.

Legjobb olyan példával kezdenünk, amivel már sokan találkoztak. A családnak valami rejtenivaló-ja van, és mindent elkövet, hogy ezt a gyerek ne tudja meg: az apa beteg, vagy valami sötét pont van múltjában, vagy a gyerek nem saját gyerek, hanem még pólyás korában örökbe fogadták. A szülők bíznak ügyességükben, és szentül hiszik, hogy a titkot sikerült megőrizniük. A gyerek csak felnőtt korában — vagy még akkor se — vallja be, hogy mindig is tudott róla. Tudta és kínlódott vele, a valóságnál még sötétebbnek, ijesztőbbnek érezte. Harcát a titokkal egyedül vívta meg, az álcázás ne-ki jobban sikerült, mint a szülőknek. Csak éppen lelki egészsége, belső egyensúlya szenvedte meg.

Persze a „családi titok" mégsem olyan általános, hogy érdemes volna róla beszélni. De nincsen szük-

24

ség valóságos titokra ahhoz, hogy a gyerek képze-lete megteremtse a maga külön, elzárt, néha csábí-tó, de sokkal többször rémítő világát. Jólétben nevelt gyerekek járkálnak illedelmesen nevelőik mellett, és közben éveken át arról képzelegnek, hogy ők nem is szüleik igazi gyerekei, hanem talált gyerekek, cigányok, szegény emberek kitett mag-zatjai. Vagy fordítva: szegény gyerekek ábrándoz-nak, hogy „úri" vagy éppen királyi származásúak, és egyszer majd megjelenik igazi anyjuk, és elviszi őket a fénybe és pompába.

A legtöbb gyerekfantázia, sajnos nem ilyen ra-gyogó. Egy kislány éveken keresztül reszketett a fürdőszobában, hogy lefolyik a vízzel, vagy, hogy a csapokon át víz tolul a kádba, és belefullasztja. ligy másik gyerek néhány éven keresztül a vécéhe-lyiségben sírdogált azon, hogy szülei el fognak vál-ni; közben a szülők egészen jó házaséletet éltek, válásról egy pillanatig sem volt szó. Egy 4 éves kis-lányt ugyanilyen korú fiúpajtása egy hordóba csalt, és ott valami szexuális játékot eszelt ki szá-mára. A lány ma már nem tudja, hogy tulajdon-képpen mit csináltak, de mindvégig az volt a meg-győződése, hogy elvesztette lányságát, őt már ren-des ember soha el nem veszi, neki már nem lehet gyereke. A bűntudat egész gyerekkorára sötét ár-nyékot vetett.

Az említett gyerekek mindegyikénél az a neveze-Ics, hogy szüleiknek sejtelme sem volt a gyerek rémképeiről, még csak azt sem vették észre, hogy különösebben levert vagy félős volna. Pedig nagy-jából jó szülők voltak, akik törődtek a gyerekkel. Aki olvasta Anatole Francé önéletrajzszerű köny-véi , a Petit Noziere-t, átérzi a szülői kéznek oda-adó, végtelen gyöngédségét. Anya nem lehetne

25

anyaibb, mint a kis Pierre mamája, és mégis nyil-ván sejtelme sem volt fia éjjeli rémképeiről, ami-kor a tapétában látott repedésből kibújtak az öda-képzelt torz alakú szörnyetegek, és körültáncolták a kisfiú ágyát. A kis Pierre csendben, szorongva bámulja az éjszaka rémeit, a kis Szabó Dezső, mint nagyon sok más gyerek, már felsikít, mikor az éjjel sötétjében a fatuskó fekete kutyává, a papsajt vér-től csöpögő katonává és a csatorna alatti kád för-telmes szájú, veres szemű békává változik. A sikí-tásra odasiet az anyja, akinek eleinte még elmond-ja a látottakat. De amikor ez a kis Pierre anyjánál is lágyabb, együttérzőbb mama kis csacsinak neve-zi, hallatlan erőfeszítéseket tesz, hogy rémülete ki ne csússzon a száján, s ha mégis megesik, akkor in-kább valószínűbb történeteket eszel ki, semhogy különös látomásairól beszámolna. Kinek is tudna beszélni arról, hogy egy reggelen világosan látta bátyja levágott fejét apja ágyának tövében?

A kis Szabó Dezső éppúgy, mint a kis Pierre és éppúgy, mint ezer meg ezer más gyerek, magára hagyva őrzi titkait. Magukra hagyottságuknak ma már objektív mértéke is van. Szondi Lipót ösztön-vizsgálati módszere arról is felvilágosít, hogy a vizsgált mennyire érzi magát egyedül, támasztalan-nak. Vizsgálatai, amelyek a vizsgáihatóság alsó ha-tárától, 3-4 éves kortól 80-90 éves korig terjednek, azt mutatják, hogy a magányosság 3 éves kortól egyre fokozódik, és 7-8 éves korban éri el tetőpont-ját. A magányosok száma 3-4 éves korban az ösz-szes vizsgáltaknak csaknem a felét öleli fel, 5-6 éves korban a felénél többre, 7-8 éves korban a há-romnegyedére emelkedik; 9-10 éves korban a felé-nél még mindig többre rúg, 13-16 éves korban a felénél valamivel kevesebbre. Tizenhét-tizennyolc

26

éves korban a magányosok száma az összes vizs-gáltak számának negyedére csökken, és azután az élet végéig körülbelül ezen a szinten marad.

Magányosságukat tekintve városi és falusi gye-rekek alig különböznek. Kozmutza Flóra, akinek falusi gyerekeken végzett értelmességi és ösztön-vizsgálatait Illyés Gyula „Lélek és kenyér" című könyvében ismerteti, meglepőnek mondja, hogy az ösztönkép mennyire magányosnak, támasz-talannak mutatja a falusi gyereket. Vizsgálatait összehasonlítja Dénes Magda városi gyerekeken végzett vizsgálataival; az összehasonlítás arra a megállapításra vezeti, hogy „a gazdag gyerek, akit szülők kényeztetnek és nevelők serege gondoz, éppúgy magányos, támasztalan és szorongások-kal teli lehet, mint a szegény, aki naphosszat egye-dül van és elhagyott". „A gyermekkor — mond-ja — úgy látszik, annyira elkülönítő állapot, hogy a nem, a kor, a fajta, a környezet és a szo-ciális helyzet csak alig képesek alakítani ösztönsor-sán. Gyermeknek lenni, úgy látszik, a legtöbb eset-ben elzárkózást jelent, hozzáférhetetlenséget, szo-rongást, elfojtott indulatokat. Az Én elnyomását jelenti, üldöztetés érzését, az örömök élvezni nem tudását, magányosságot, és kétségbeesett támasz-keresést."

De hát miért kell ennek így lenni? Mért nem be-szélnek a gyerekek, mért nem fordulnak segítség-ért? Csak nem félnek még olyan puhakezű, ké-nyeztető mamáktól is, mint a kis Pierre vagy a kis Dezső mamája?

Bizony félnek is, ha nem a büntetéstől, akkor a kinevetéstől, a megszégyenítéstől. De az akadály mélyebben rejlik: a roppant távolságban a felnőtt és a gyerek világa között.

27

Persze ezt a távolságot nemcsak a felnőttek vi-selkedése teremti meg. A gyerek világa a maga fék-telen vágyaival és lemondani nem tudásával, va-rázserő-hitével és mindent megelevenítő fantáziái-val legfeljebb a felnőttek álomvilágához hasonlít, de mérhetetlenül különbözik a mindennapos fel-nőtt élet tudatos világától. Az átjárás az egyik vi-lágból a másikba nem könnyű, viszont megint csak azt kell mondanunk, hogy a felnőttek nem köny-nyebbé, hanem nehezebbé teszik. A gyerekkel való bánásmódjuk a szakadékot nem áthidalni, hanem mélyíteni igyekszik.

Nemcsak a gyerek nem beszél életének legköz-pontibb dolgairól a nagyoknak, hanem a nagyok sem beszélnek őneki. Két titokvilág áll egymással szemben, a gyerekek őrzik fantáziáikat, a felnőttek a valóságot. A valóság tengelyében álló három ténycsoportot, a születést, a halált és a pénzt a leg-több szülő féltve őrzi gyereke előtt.

Nem beszél a születés titkairól, nem akarja vele megrontani a gyerek ártatlan lelkét — és közben hagyja, hogy a gyerek ellesett hangokból, félfüllel hallott szavakból, suttogva továbbadott történe-tekből építse ki a maga elképzeléseit. Nemrégiben ismerkedtem össze falusi és munkáslányok egy cso-portjával, akik nevelőképző tanfolyamon vettek részt. A mintegy 30 lány közt egy sem akadt, akivel anyja valaha is beszélt volna a születés és nemi élet dolgairól vagy akár a havi vérzésről is. Közben a legtöbbjük egy szobában élt, aludt szüleivel. Egyi-kük elmondta, hogy miközben anyja az ágyban szült, neki az ablakhoz kellett állnia és nézni, hogy jön-e a gólya. Nem beszélnek a szülők a halálról, nem akarják elszomorítani a szegény kisgyereket azzal, hogy meghalt a nagymama. Inkább azt

28

mondják, hogy elutazott — és közben hagyják, hogy a gyerek tudja, hogy becsapják, és még köte-les is legyen megjátszani a mit sem sejtő szerepét. Egy London környéki háborús gyermekotthonban — így meséli Freud Anna, Freudnak, a Lélekelem-zés megalapítójának leánya — egy négytagú test-vércsoport is menedékre talált. Apjuk légitámadás áldozata lett, anyjuk azt mesélte a gyerekeknek, hogy egy észak-angliai kórházban fekszik. Közben a gyerekek látták, hogy anyjuk sír és gyászol, mi-előtt az otthonba kerültek, elkísérték hivatalos út-jaira, ahol özvegyi nyugdíjáról, a gyámság ügyéről és férje halottá nyilvánításáról tárgyalt. Még a fér-jéért való gyászmisére is elvitte őket. A gyerekek persze pontosan tudták a valóságot, de úgy kellett viselkedniük, mintha semmit sem tudnának. Egy-szer az 5 éves kislány kitört, és diadalmasan kivág-ta: „Én mindent tudok apáról. Megölték, és soha többet nem jön vissza." Az anya dühös lett, meg-kérdezte, hogy „ki mesélte neked ezt a hazug-ságot" — és minden maradt a régiben. A gyerekek bezárkóztak, feltűnő volt vad, szertelen viselkedé-sük és általános megvetésük a felnőtt világgal szemben. Hasonlóan állanak a felnőttek a pénz-hez. Rendkívüli körülmények, mint amilyenek a háború idején voltak, némileg lazítanak a helyze-ten, súlyos anyagi gondok áttörik a szülők titkoló-zását, de normális időkben és félig-meddig rende-zett anyagi viszonyok között a szülők teljes mér-tekben arra törekednek, hogy a család gazdasági kérdéseit minél jobban távol tartsák a gyerektől. I la van pénz, akkor a gyerek érezze magától érte-tődőnek, hogy „mindent megkap, amire szüksége van", érezze apját csodatevő lénynek, aki titokza-tos utakon mindent elő tud teremteni —, ha pedig

29

nincs pénz valamilyen óhajának teljesítésére, ak-kor érje be azzal, hogy „egészen felesleges" az, amit kíván.

A távolság felnőtt és gyerek között minden tár-sadalmi osztálynál megvan, a különbség legfeljebb a távolkerülés módjából adódik. A munkában ki-fáradt, az élet nehézségeitől elgyötört szülők a „tedd — ne tedd" utasításokon túl nem is állnak nagyon szóba a gyerekkel; az elhagyottan csetlik-botlik a házban vagy nyüzsög testvérei között, amíg a falunak vagy a bérkaszárnyának a gyerek-csapata maga közé nem fogadja. Értelmiségi, pol-gári vagy kispolgári szülők ezzel szemben inkább beszélnek a gyerekkel, sőt néha nagyon is sokat be-szélnek.

Különös viszont meghallgatni ennek a beszédnek a nyelvét. Valami műnyelv ez, mondhatnók diplo-máciai nyelve a felnőtt és gyerek közti érintkezés-nek, mely nem anyanyelve sem a felnőttnek, sem a gyereknek. A felnőtt hol gügyög és leereszkedik a gyerekhez — pici Jucika megy pápá, anyuka viszi Pistukát hajcsi-hajcsi —, hol próbál beleilleszked-ni a gyerek mesevilágába, és mindjárt el is vállalja benne a mindenható varázsló szerepét. „Apuka mindent tud" — hallottam egyszer az utcán, nyil-ván válaszképpen a kisfiú kérdésére. „Nem tagad-hatod le, hogy cukrot loptál, mert a felnőttek csak ránéznek egy kisgyerekre és mindent kitalálnak" — mondta egy különben kedves és értelmes óvónő egy 4 éves kisfiúnak. „Ha apu azt mondja, kávé menj fel, akkor a kávé felmegy" — ezzel ejtette bá-mulatba egy apa kisfiát kávéfőzés közben. De nemcsak a varázsló szerepét vállalja a felnőtt, ha-nem az emberevőét is vagy a félelmetes óriásét. „Hamm — megeszlek" — széltében-hosszában

30

használt felnőttkedveskedés. „Ezzel az ollóval fog-juk levágni a pisilődet" — hallottam egyszer egy bölcsődében a doktor bácsitól. Igaz, hogy ennek már van vagy húsz éve, de ugyanezt mondta az el-múlt nyáron egy gázóraleolvasó a kertben gyanút-lanul szaladgáló meztelen kisfiúnak. Emellett ezek nagyjából játékos kedveskedések, minden nevelői célzat nélkül.

Egy másik nagy nyelvterülete ennek a diplomá-ciai műnyelvnek a hívatlan nevelő nyelve. „Látom már, ez a kislány nem tud beszélni." „Biztosan ott-hon hagyta a nyelvét." „Aztán szereti-e ez a gyerek a kistestvérét", és így tovább. Vagy (nyilván „a gyereket nem szabad elkapatni" célzattal): „Erről a kislányról azt hallottam, hogy nagyon rossz kis-lány ! És milyen csúnya kislány!" Ezek aztán elve-zetnek a felnőtt-gyerek nyelv egy másik táj szólásá-hoz, ami a becsapások óriási tömegéből adódik. Részben gyakorlati célúak. Egyszerűbb azt monda-ni, hogy „a süteményt elvitte a cica", mint a gyom-rát rontott gyerek siránkozását érvekkel elcsitítani. Vagy, ha az óvónő azt akarja, hogy a gyerek száll-jon le a hintalóról, akkor kellemesebb kikerülni a bonyodalmakat azzal, hogy a hintaló alá teszi a lá-bát, és a gyereknek azt mondja: „No látod, már el is romlott a hintaló." Vagy, ha a mama el akar menni hazulról, akkor jobb azzal megszökni a két-ségbeesett marasztalás elől, hogy „csak a boltba szaladok le, és rögtön itt leszek", mint nyíltan megmondani, hogy csak estére jön haza. A becsa-pások másik része egyenesen a felnőtt örömét szol-gálja. „Ez nem cukor, ez egy darab kavics" — mondja a bácsi a kisgyerek vágyakozó pillantását látva. „Megpusziltad a bácsit, meglátod, bajuszod fog,nőni!" — mondja egy másik.

31

És ez így megy tovább végeláthatatlan sorban. A gyerekek ott élnek a felnőttek között, hallják, amint egymással megbeszélik dolgaikat, izgatott tárgyalásokat hallanak a család gondjairól, fenye-gető veszélyekről vagy felderengő reményekről. Nem nagyon tudják, hogy miről van szó, inkább csak sejtik valahol az őrájuk is tartozó veszélyt vagy az őket is érintő örömöt. De nekik erről a fel-nőttek sohasem beszélnek, hozzájuk csak ezen a mesterkélten furcsa felnőtt-gyerek nyelven szól-nak. Elzárkóznak előttük, és ezzel lehetetlenné te-szik, hogy ők megnyíljanak. Egy-egy tapogatózó megnyílásra a jobbik esetben kedves elhárítás a vá-lasz. „Te kis csacsi" — mondta Szabó Dezső ma-mája, „hogy ennek a gyereknek mi nem jut az eszé-be" — mondja sok más mama. A rosszabbik eset-ben a felnőttek nem állnak meg ennél az elítélő cso-dálkozásnál, hanem meg is mondják a gyereknek, hogy jó kisfiúk ilyesmiket nem kérdeznek, vagy hogy „a jó gyereknek nem kell félni semmitől" — amiben már benne van, hogy ő azért szenved így félelmeitől, mert rossz volt. Ezzel az ajtó becsapó-dik mögötte.

Külön kérdés, hogy miért viselkednek így a fel-nőttek. Erre nem egyrétű a válasz. Egyrészt valami ősi sajátossága a szülőnek, hogy a gyereket „tárgyi tulajdonnak" tekinti. Ebben — az is benne van, hogy az övé, tehet vele amit akar — és az is, hogy tárgy, nem kell emberszámba venni. Még nem olyan nagyon régen elterjedt szokás volt a gyerek kitevése (lásd Rousseau-t, aki öt gyerekét tette ki); nem könnyen várhatjuk a mai szülőtől, hogy a gye-rekét magához hasonló embernek, egyenrangú fél-nek tekintse. Pedig a gyerek magányosságát csak ez a látásmód tudná feloldani. A gyerektulajdon-

32

szemlélettel függ össze az is, hogy a szülő, ha nem tudatosan is, de „használja" a gyereket. Például arra használja, hogy elszórakozzék vele, vagy hogy hatalmi vágyát élje ki rajta. Esetleg kis adagokban élvezze a kegyetlenkedés örömét. Társadalmilag el-nyomott, egy-egy feljebbvaló önkényétől kínlódó szülőnél nem is csodálkozhatunk —, ha az elszen-vedett hatalmaskodást a gyereknél adja tovább, ha elgyötörve, emberi méltóságától megfosztva, leg-alább a maga portáján igyekszik „úr" lenni. Egy másik oka a felnőtt viselkedésének a zavar és nyug-talanság, ami elfogja, ha szembekerül a gyerek va-lódi lényével. Ennek igazi okát a későbbiekből job-ban meg fogjuk érteni, most elég annyi, hogy a gyerek leplezetlen megnyilatkozásai sok olyasmit is felfednek, amire a felnőtt már nem szívesen emlék-szik vissza a maga gyerekkorából. Nyugtalanságát és zavarát eltúlzott könnyedséggel, tréfálkozással leplezi. Az eredmény megint csak elzárkózás, a gyerek magára hagyása.

Tudom, hogy sokan túlzottnak látják a képet, és ellenkező tapasztalatokra hivatkoznak. Sok száz vidám, egészséges, gondtalannak látszó gyerekre. Csakhogy ez a tapasztalat semmit sem bizonyít, hi-szen mondottuk, hogy a példának felhozott esetek-ben sem lehetett észrevenni, hogy mi történik a gyerek lelkében.

Ami bizonyítható, az például a visszaemlékezés saját gyerekkorunkra. Kevesen emlékeznek rá, mint boldog korszakra, sokan, mint életük egyik legszomorúbb, legelnyomottabb idejére és majd-nem mindenki, mint valami tompa, ködbevesző valamire. Nemcsak az emlékek süllyednek ködbe, hanem magukat az emlékezetben megmaradt ese-ményeket is mintha valami ködfátyol takarná. So-

33

kan önmagukra úgy emlékeznek, mint különösen tompafejű, buta kisgyerekre, amivel a hozzátarto-zók visszaemlékezése a nagyon is eleven eszű gye-rekről néha éppenséggel nem egyezik. Ez az ellen-tét persze könnyen feloldható: a köd, amire vissza-emlékeznek, nem a fejükben volt, hanem a felnőt-tek titokzatos világát vette körül, a szakadékban terjengett a felnőtt és gyerekvilág között. A gye-rekkornak ez a ködatmoszférája aztán könnyen át-vezet a felnőttségnek abba az érdeklődésbeli-gon-dolkodásbeli tompaságába, amiről az előző feje-zetben beszéltünk. A gyerek, aki legfontosabb problémáira nem kap választ, leszokik a kérdezés-ről, leszokik lassan a gondolkodásról is. Akit gye-rekkorában magánya fogságában tartottak, az fel-nőttkorában sem igyekszik feszegetni közvetlen szűk kis életének korlátait. Életének első éveiben csalódottan, sokszor megszégyenítve tért vissza egy-egy felfedező útjáról — csodálkozhatunk-e, ha lassan-lassan minden felfedező útról lemond ?

Valamint azon sem csodálkozhatunk, ha félénk-ké és meghunyászkodóvá válik. Nem is arra gon-dolunk, hogy a gyerekkori szorongásoknak, átélt félelmeknek nyoma marad a későbbi életre. In-kább arra, hogy ahogyan kérdéseivel visszahőkölt a felnőttek lezárt világa elől, úgy az is lehetetlenné válik számára, hogy valami felnőtt-„intézmény" ellen tiltakozzék. Ez megint nagyon túlzottnak hangzik, hiszen sok gyereknél egyebet se hallunk, mint ellenszegülést és tiltakozást. Ez igaz, de az is igaz, hogy ugyanezek a gyerekek néha éveken át rejtegetnek valami nevetségesen apró kívánságot, anélkül, hogy ki mernék mondani. Egy fiatal-asszony visszaemlékezik rá, hogy mindig szűk gu-mijú nadrágokat kapott, amik fájdalmasan belevé-

34

sődtek a combjába. Mért nem kérte meg anyját, hogy bővebbet vegyen, vagy más gumit fűzzön be-le? Eszébe sem jutott, hogy ez is lehetséges. Pedig nagyon megértő, jó mamája volt. Egy másik lány ugyancsak felnőttkorában mondta el anyjának, hogy mennyire szerette volna, ha a mindennapos tejbedarát a szokottnál sűrűbbre főzik. Hát miért nem szóltál? — kérdezte az anyja. Nem tudom, valószínűleg azt képzeltem, hogy ez lehetetlen — hangzott a válasz. Nyilván ezen múlik: a felnőttek elzárkózásukkal, hatalmi viselkedésükkel elérik azt, hogy a gyerek a felnőtt világát nagyjából meg-vátoztathatatlan világrendnek érezze. Ha a szeme láttára változó és változtatható dolgok ellen tilta-kozik is, e „világrend" ellen — amelybe a szoros gumi és a híg tejbedara is beletartozik — nem mer fellázadni. Ugyanígy nem mer később lázadozni a társadalom „világrendje" ellen sem, bármilyen mél-tatlan és kizsákmányolt helyzetbe kerül is általa.

Nagyon jól átérezhetjük azt is, hogy mért nem sikerül a gyerek természetes őszinteségét átmenteni ii felnőttkorba. Nem csak azért, mert a felnőttek legtöbbször módszeresen megtanítják a hazugság-ra, amikor megkövetelik, hogy bánja meg, hogy „rossz" volt, hogy kistestvérét mindig szeresse, hogy a kapott ajándéknak akkor is örüljön, ha mást várt. Hanem azért is, mert ők sem őszinték hozzá, ők is állandóan álarcot hordanak, hol a nyerekhez jól értő, pajtáskodó cimborának, hol a leereszkedő jótevőnek, hol a mindenható óriásnak uz álarcát. És nemcsak ők ütnek meg természetelle-nes hangot, hanem sokszor az a benyomásunk, liony egyenesen tetszik nekik, ha a gyerek is mű-linngon beszél hozzájuk. Talán az a mélyen ülő fé-lelem a gyermeki ösztönvilág sodrától, amiről fen-

35

tebb beszéltünk, okozza azt, hogy a felnőtt kicsit hálás is a gyereknek, ha nem mutatja meg magát igazi valójában, hanem a felnőtt repertoárnak vala-melyik szerepét játssza. „Kis bestia" — így becézte egy apa kislányát, és ezzel szuggerálta is a „kis bes-tia" megjátszására. De az apa ebben a játékban nyilván még mindig otthonosabbnak érezte magát, mintha szembe kellett volna néznie a gyerek valódi lényével, vad ösztöneivel, féktelen szenvedélyeivel.

Megint csak természetes, hogy a távolság felnőtt és gyerek között meggátolja a szociális élet csíráinak kisarjadását is. Az első közösség, amibe a gyerek beleszületik, a család. Az anya-gyerek kettősségen túl ez lenne a közösségi érzés természetes forrása. Csakhogy a legtöbb helyen — főleg valamivel jobb sorban élő gyerekeknél — a gyerek csak helyileg él a családban. A család felnőtt tagjai nem fogadják maguk közé, nem hagyják, hogy életükből, munká-jukból kivegye a részét. Talán sehol sem lehet úgy meglátni, mint itt, hogy a felnőtt világ hogyan tilta-kozik a gyerek „egyenjogúsítása" ellen. Csak két apróságot ragadok ki. Mondtuk, hogy a gyerek minden természetes önzése ellenére már kiskorában szeret kínálni: alig van felnőtt, aki a kínált cukrot természetes mozdulattal elfogadná és megenné. „Csak nem fogom szegénykét megfosztani cukrá-tól!" Vagy: a gyerek nagyon szereti a társasjátékot, és boldog, ha felnőttel játszhat. A felnőtt pedig rendszerint ilyenkor is csal, a gyereket nyerni hagy-ja. Lehet, hogy a közvetlen tapasztalat mind a két esetben a felnőttet igazolja — a gyerek örül a vissza-kapott cukornak és örül a nyerésnek. Távolabbi szemszögből nézve azonban mégis csak az történik, hogy kinyújtott kezét megint egyszer nem fogadták el. Visszaküldték a társtalan magányba.

36

III. Nevelés a pillanat számára

Eléggé megdöbbentő kép tárult elénk. Külön vi-lág a felnőttek, külön világ a gyerekek világa. A gyerekek őrzik a maguk titkait, amikbe a felnőttek nem is nagyon igyekeznek bepillantani, a felnőttek élik a maguk életét, amit gondosan elzárnak a gye-rekek elől. A két világ közt nincs átmenet, a gyere-kek, ha mégoly népes környezetben nőnek is fel, alapjában véve magukra hagyottak.

Itt persze könnyen feltörhet az éles tiltakozás sza-va: a kép, amit festettünk, igaztalanul egyoldalú. Mintha sohase láttunk volna anyákat, akik szívük egész melegével a gyerekeik közt élnek, és sohase hallottunk volna olyan szavakat a gyerekhez beszélő felnőttektől, amik nem műnyelven szólnak, hanem nagyon is szívből jövő tanításokat, figyelmeztetése-ket, utasításokat tartalmaznak. Röviden: mintha sohasem hallottunk volna gyereknevelésről.

A felnőtt és gyerek világot elválasztó szakadék-i ól beszéltünk. Ez a szakadék — magunk mondtuk — lermészetes, a gyermeki és felnőtt lélek lényegé-

hen más szerkezetéből és nagyon különböző tartal-maiból folyik. De éppen a nevelés hivatott arra, hogy a szakadékot áthidalja, és a gyereket a felnőtt világába átvezesse. Ez meg is történik, a gyerek éle-tének szinte első pillanatától kezdve.

37

Ez az a pont, ahol munkánk központi kérdésé-hez jutottunk. Nem mintha eddig nem lett volna szó nevelésről; hiszen a gyereket minden neveli, ami környezetében történik — és nem történik. De mégis döntőnek kell lennie sorsa alakulására néz-vést, hogy milyen az a tudatos befolyásolás, amit felnőtt környezete kimondottan formáló, nevelő szándékkal irányít.

A következőkben azt próbáljuk megnézni, hogy milyen az az átlagos nevelés, amit a mai — mond-juk leszűkítve — közép-európai kultúra gyermekei kapnak. Nem nevelési tankönyvek szerint, hanem úgy, ahogy áz a családokban valóban végbemegy. Mik ennek a nevelésnek a szempontjai?

Véleményünk szerint három csoportba foglalha-tók. Arra irányulnak, hogy a gyerek minél több örömet és minél kevesebb zavart okozzon, továb-bá, hogy minél könnyebben kezelhető legyen.

Mivel okoz a gyerek örömet? Ha minél jobban hasonlít ahhoz az ideálkisbabához, akit a szülők maguknak elképzeltek. Rózsás, mosolygós, jól táplált, okos, az utcán megfordulnak utána, az is-merős mamák irigykedve emlegetik. A kisbaba „nevelése" nagyrészt ennek a célnak az érdekében történik. „Mit tud már a baba?" — kérdezik egy-mástól a Pikler Emmy könyvében elrettentésül leírt szülők. Tud már nevetni, főleg ha csiklandozzák, ha beszélnek hozzá, ha rázzák a csörgőjét. Aztán tud már ülni, ha egy kicsit segítenek neki, és tud járni, különösen, ha a mama biztatja vagy kitárt karral hívja magához. Szégyellné is, ha nem tudna, mert a szomszédék Jucikája már egészen biztosan áll a lábán, pedig egy hónappal fiatalabb. Igaz, hogy az vézna kis gyerek — a mi mamánk viszont hosszú órákat tölt el azzal, hogy a saját kisbabájá-

38

ba valahogy beleügyeskedje a grízecskét. Öröm és büszkeség a dundi kisgyerek, nagy fájdalom, ha nem gyarapszik úgy súlyban, ahogy az orvosi táb-lázat előírja vagy ahogy azt a mama barátnőjének kisgyerekénél tapasztalja. A gyerek „nyeszlettsé-gét" a mama akárhányszor a maga kudarcának ér-zi, „nem jó anyagból van", mint ahogy silány anyag ő is vagy a férje az — és itt feltör az elfojtott keserűség, hogy nem tudott különb, daliásabb fér-fit szerezni. Egész lelkét beleviszi a kisbaba „fel-táplálásába", és a gyerek itt ismerkedik meg elő-ször a „jó" és a „rossz" fogalmával. Jó, ha a spe-nótot simán megeszi, rossz, ha elfordítja a fejét, köpköd és tiltakozik.

De idáig ez a nevelésnek még csak holmi előcsa-tározása volt; a komoly harc a következő lépésnél indul meg. Ez a gyerek tisztaságra szoktatása. A mama előtt legtöbbször itt is valamilyen ideálkép lebeg. Idősebb nénik, sokszor saját anyja beszél-nek gyerekeikről, akik egyéves korukban már telje-sen szobatiszták voltak. A mama nem gondol rá, hogy a megszépítő messzeség mennyit változtat az igazságon, és kétségbeesetten igyekszik ő is minél gyorsabb eredményt elérni. A kisbaba még alig tud ülni, de már az edényke fölé tartják, vagy párnák-kal támasztják körül, hogy fel ne dűljön. A mama mellé ül, lefogja, hogy el ne másszon, lelkére be-szél, kedveskedik neki. És most jön a szerencsét-lenség. Türelme végül mégiscsak elfogy, a gyereket elengedi, az felkel a biliről — és nyomban el is vég-zi a dolgát. Ez a pillanat, amikor a mama úgy érzi, hogy valami nagy változás történt, gyereke nem az az édes kisbaba többé, aki eddig volt. Nem az a bű-bájos kis játék, nem az a „véréből való vér", akivel csinálhat, amit akar, hanem egy érthetetlen, ide-

39

genszerű kis lény: ellenség. De majd meglátjuk, ki az erősebb — gondolja nekikeseredetten, és a harc a bili körül újult erővel folyik tovább.

Közben persze intéződnek a nevelés békésebb feladatai is: a kisbabát beszélni tanítják. „Mondd szépen papa" — mondják a babának végtelen türe-lemmel, újra meg újra. A fiatal mama úgy véli, hogy ezt az örömet nyújtania kell férjének, amint-hogy sok ilyesfajta igyekezetnek is ez lehet a rugó-ja. Mamák, akik talán éppen azért, mert valahol úgy érzik, hogy a gyerek az ő kizárólagos tulajdo-nuk, attól félnek, hogy férjükre túlságosan nagy terhet hárítottak a gyérekkel, és ezt azzal igyekez-nek jóvátenni, hogy az apai hiúságot szolgálják. „Nézz ide, mit tud már a fiad!" „A fiad ma pápát mondott a keresztapjának!" — és így tovább.

Később már nem boldog öröm lesz a „pápá", hanem komoly kötelesség. A köszönésre tanítás a nevelés fontos programpontja, rengeteg igyekezet, energia pazarlódik rá. Az ismerős nénivel való ta-lálkozás a gyereknek évekig azt a rémképet jelenti, hogy „köszönni kell". Amíg egyszer rá nem eszmél annak az ünneplésnek az örömére, amiben a fel-nőttek a „tökéletesen nevelt kislányt" vagy a „szol-gálatkész kis férfit" részesítik. Ilyenkor aztán már nemcsak köszön, hanem meg is kérdezi a nénitől, hogy hogy van a kislánya, lelkesedik, hogy „jaj, de édes" a kocsiban tolt kisbaba, és felnőttesen érdek-lődik, hogy meggyógyult-e már a bácsi fájós lába. Már nem szalad el, ha vendég jön, hanem szívesen elmondja a verset vagy elénekli a most tanult slá-gert. Megvan a szülők öröme, remek, sikerült gye-rekük van.

No, de mi ebben a baj ? — kérdezhetik egyesek. Röviden az, hogy a szülők örömére való nevelés

40

„gyereknevelés" a szó szoros értelmében. Nem em-bert nevel, derék és boldogságra termett emberfaj-tát, hanem szülők öröme gyereket. Aki nem a jö-vőre irányul, hanem a közvetlen jelenre,, úgy is mondhatnók, hogy a szülők pillanatnyi szükségle-tére.

El lehetne képzelni, hogy a kétféle irányultság összeegyeztethető és a „szülők öröme" gyerekből annak idején emberséges ember lesz. Sajnos, nincs így. A- pillanatnak neveléssel nemcsak mulasztás történik, az emberré nevelés elmulasztása, hanem hibák esnek, amik néha helyrehozhatatlan károkat okoznak a lélekben.

A hibák legkisebbike a felesleges energiafo-gyasztás. Mérhetetlen vesződség a nem evő, bepi-silő gyerekkel, tengernyi figyelmeztetése, a nem köszönő, nem illedelmes gyerek cibálása — mindez néhány hónap vagy egy-két év kedvéért. Hiszen előbb-utóbb a gyerek úgyis szobatiszta lesz, és megszokja a köszönést éppúgy, mint a viselkedés más formáit. Nemigen találkozunk felnőttekkel, akik nem köszönnek vagy az újjukat szopják. Sőt legtöbbször nem is kell a felnőttséget bevárni: a normális. gyerek szívesen utánoz, szívesen csinál úgy, ahogy a nagyok, és ha el nem vadították, még szívesen meg is teszi, amit mondanak neki.

A gyerek elvadítása lenne a másik hiba, de még mindig nem a leghelyrehozhatatlanabb. Az, ami ebben a felnőtt kedvére való nevelésben a legsúlyo-sabb bajokat okozza, a beavatkozás a fejlődés ter-mészetes menetébe. Virágüzletek kirakataiban lát-ni erőszakkal kinyitott tulipánkelyheket: bizonyos nevelésfajtáknál ezekre a szerencsétlen virágokra kell gondolnunk. Testi téren ma már minden gye-rekorvos óvja a szülőket az erőszakos beavatko-

41

zástól: a korán ültetett gyereknek elgörbül a hátge-rince, a mesterségesen felállított, járni tanított gye-rek rossz járásúvá válik. Pikler Emmy különösen szépen mutatja meg, hogy a gyerek mozgásának szépségét, lassan kifejlődő biztonságát mennyiré veszélyezteti a mozgásfejlődés erőszakos siettetése. A gyerek így is megtanul persze ülni, állni és járni, de mozdulatainak naiv bája, spontán természetes-sége a „tanítás" áldozatául esik. Ugyanez még fo-kozott mértékben áll a lelkiekre. A gyerek, akiből kicsalják a mosolygást, a tapsikótást, a „pápát", végül már nem akkor nevet, tapsol és integet, ami-kor vidám vagy közlésre vágyik, hanem, amikor a felnőtteket akarja mulattatni, magához kötni, el-kápráztatni. Már ebben a pici korban elkezdődik az a „tükörképélet", amiről a felnőttekkel kapcso-latban beszéltünk: a gyerek a felnőttek szemén át látja magát, tudja, hogy mivel van sikere, milyen-nek akarják, mikor ragyog fel egész környezete a gyönyörűségtől. És később is: nem akkor dúdol-gat, rajzolgat, verselget, amikor kedve tartja, ha-nem amikor a felnőttekre akar vele hatni. Affektá-lós, képmutató gyerekké válik, aki mintha mindig a felnőttek színpadán mozogna. Amikor a felnőtt eltávozik, a színpad lámpái kialusznak, a gyerek unatkozik, nem tud magával mit kezdeni. Ezzel pe-dig már nem úgy van, mint a nem köszönéssel vagy a szobatisztaság megszokásának elhúzódásával: nem átmeneti gyerektulaj donságról van szó, ha-nem esetleg az ösztönök egész életre szóló megbé-nításáról.

Csak akinek módjában van felnőtt neurotikuso-kat látni, tud arról a mérhetetlen nyomorúságról, ami az ilyen szülőörömre, szülőbüszkeségre neve-lés nyomán fakad. Egy fiatal férfi élete ötlik fel

42

emlékezetemben, aki annak idején azzal a panasz-szal keresett fel, hogy ösztönszegény és érzéktelen: sem szeretni, sem gyűlölni nem tudott igazán, és jó képességei ellenére, munkája sem okozott neki iga-zi kielégülést. Szerelmi partnerválasztásánál leg-főbb szempont volt, hogy mit szól majd társasága a választott lányhoz, munkájába nem tudott iga-zán elmélyedni, mert az első lépések után teljesen hatalmába kerítette az izgalom, hogy vajon miként fogják az emberek nagy felfedezését ünnepelni. Amikor munkájának ez az átütő, tömegeket meg-mozgató sikere kérdésessé vált, már el is vesztette érdekességét, abbahagyta. Ez a fiatalember kisko-rában amolyan csodagyermekféle volt. Helyeseb-ben, még csak az se volt, de azt csináltak belőle. A verseket, amiket írt, albumba gyűjtötték, minden-kinek felolvasták, lassanként az egész kisváros tu-dott egy-egy új vers születéséről. Ha egy ideig nem írt verset, unszolni kezdték, ha valami nevezetes esemény történt, felszólították hogy verselje meg. A kezdetben kedvesen gyerekes versek, amint for-mailag tökéletesedtek, úgy váltak egyre üresebbek-ké és élményszegényebbekké. De ilyen üressé vált a fiúnak egész érzésvilága is; egyetlen kínzóan izgató érzése a szereplés vágya, a siker áhítozása volt.

A nevelés második szempontjának mondtuk az állandó ügyelést: a gyerek minél kevesebb bajt okozzon. Ne zavarja sírásával a nagyokat, ne pisz-kítson, ne öntse ki a vizet, ne törje szét a poharat, ne tépje el a ruháját, ne töltsön sok időt öltözködé-sével, és így tovább. Picikorban csak egyet tehet-nek a zavarokozás ellen: megpróbálják minden-áron elhallgattatni. Felveszik, ringatják, körülhor-dozzák, beszélnek hozzá, tisztába teszik. Ez az, Minit Pikler Emmy „sírásra nevelés"-nek nevez: a

43

gyerek, aki szereti ezeket a műveleteket, hamaro-san rájön: csak sírnia kell, hogy hozzájuk jusson. A nagyobb gyereknél megváltozik a műsor: a tiltá-sok hosszú sora következik. Ne másszál fel a szék-re, ne nyúlj a pohárhoz, ne húzgáld a terítőt, ne ráncigáld a harisnyát, úgyse tudod rendesen fel-húzni — így megy reggeltől estig. Jellemzi ezt a nevelést az adomabeli utasítás a nevelőnő számá-ra: „Kisasszony, nézze meg, mit csinálnak a gyere-kek, és tiltsa meg nekik." Az adoma polgári kör-nyezetből származik, de maga a viselkedés koránt-sem szorítkozik a polgári osztályra. Sok mun-kásszülő nevelése javarészt ebben a tiltási sorozat-ban merül ki.

Sok minden van e tiltások mögött. Mindenek-előtt egy látszólag elfogadható indokolás: a gyerek testi épségének és az őt körülvevő tárgyaknak tény-leges féltése. A gyerek — így gondolja a szülő — nem ismeri a veszélyt, nem ismeri a tárgyak termé-szetét, nem tudja, mi billen fel, mi törik össze. Ezért folyton szem előtt kell tartani, vigyázni kell rá. A többi motívum már mélyebben rejlik, nem is egykönnyen elhihető. A gyerek nem mindig az a szívbeli öröm, aminek megszületése előtt képzeltük és azóta is szeretnők hinni. A fiatal mama soha nem gondolt rá, hogy a gyerek nemcsak édes rózsa-színű jószág, hanem az a valaki, aki miatt otthon kell maradni, aki mellett nem lehet nyugodtan dol-gozni. Útban van, nyüzsög, zavart okoz — a ma-ma türelmetlensége, bosszankodása vezetődik le a tiltásokban. Egyrészt csakugyan le akarja egysze-rűsíteni magának a dolgot, másrészt — bizony, bi-zony, — azt sem bírja jó szemmel nézni, hogy a gyereknek olyan jó dolga legyen, amikor ő annyit kínlódik, vesződik vele. Ott érzi sokszor saját

44

múltját is: „Engem bizony rövid kötélre fogott az anyám, miért legyen az én gyerekemnek annyival jobb sora, mint nekem volt."

Ami mármost az eredményt illeti, itt is azt mondhatjuk, mint a „szülők örömére" nevelésnél: a nevelési rendszabályok a pillanatot szolgálják. Sőt itt a pillanat még rövidebb lélegzetű és a bajok még hamarabb megmutatkoznak. A gyerek, aki-nek mindent tiltanak, ügyetlen, önállótlan, gyá-moltalan lesz. Emellett sajnos, egy veszélyes kör zárul: a gyámoltalan gyerek csakugyan mindunta-lan elpotyog, felsérti magát, tör, piszkol — és ezzel teljes mértékben igazolja a felnőttek tiltásait.

A nagyobb bajok itt is felnőttkorban kezdőd-nek. A gyámoltalanná tett gyerekből könnyen lesz gyámoltalan, önbizalmát vesztett felnőtt. És még valami történhetik vele, helyesebben kétféle vala-mi, aszerint, hogy a tiltásokkal való nevelés fogott-e rajta vagy sem. Az első esetben az az emberfajta válik belőle, akit az „igentmondó emberekkel" szemben „nemet mondó embernek" nevezhetnénk. Ez az az embertípus, akinek, ha választania kell valaminek a megtétele és meg nem tétele között, mindig inkább az utóbbit választja. Különösen ah-hoz nem szokott hozzá, hogy valamit csak azért te-gyen meg, mert az jó neki vagy kedve van rá. Az a bizonyos otthon ülő, napi munkáját pontosan, de lelkesedés nélkül teljesítő ember válik belőle, aki rövidesen elszürkíti mind a maga életét, mind a környezetéét. Ebből az emberfajtából kerülnek ki azok az háziasszonyok, akik nem értik, hogy fér-jüknek miért kell dohányozni, minek a vendéges-kedés, ami csak bonyodalmakat hoz a háztartás rendjébe, miért kell este még olvasni, miért kell vasárnap kirándulni, miért kell elmenni egy gyűlés-

45

re, és miért kell részt venni egy mozgalomban — egyáltalában, miért kell bármit tenni, ami nem ok-vetlenül szükséges. Ha családfők, akkor nem értik, hogy a gyerekek miért vágynak kerékpárra, rádió-ra vagy akár nyelvtanulásra — hiányzik belőlük a továbbjutásnak, az anyagi vagy szellemi gyarapo-dásnak minden szükséglete. — A második eset ak-kor következik be, ha a gyerek a sok tilalom ellen fellázad, és egy „csak azért is" magatartást fejleszt ki. Ilyenkor egész élete erőpróbává válik: minden-áron meg kell mutatnia, hogy ezt is tudja, ahhoz is van mersze. Legfőbb öröme a tilalmak kijátszása, magáért a kijátszásért. Diákjaink tetemes része ezekhez a lázadókhoz tartozik, akik szemében vir-tus a nem tanulás, a puskából felelés, a csalás. Mi-kor Kolozsvári Grandpierre Emil Belgiumba ke-rült, csodálkozva látta, hogy ez a diákfajta ott hi-ányzik : örömmel tanulnak, a tárgy érdekli és fog-lalkoztatja őket. Sok egyéb mellett ez is azt bizo-nyítja, hogy Közép-Európán túljutva a nevelés ere-dendően más beállítású. Nálunk a jó tanuló „stré-ber", akit csak az ment, ha munka nélkül jutott tu-dásához. A jó felelet csak akkor öröm, ha az em-ber „bele se nézett a könyvbe", és így alapjában vé-ve mégis becsapta a tanárt: csak azért is jól felelt. Ismertem egy eléggé jófejű negyedikes diákot, aki 2-3 órát töltött azzal, hogy fél óra alatt megtanul-ható leckéjéhez észre sem vehető puskát készítsen; pajtásai között a tanár becsapásának egész bonyo-lult rendszerét építette ki. Igaz, hogy ugyanilyen rendszere volt a kalauz becsapására is: felesleges villamosutakat tett meg, amelyeknek egyik legfőbb öröme a bliccelés volt. A bliccelő gyerekekből az-tán bliccelő felnőttek lesznek, és a bliccelés már nemcsak a villamosra vonatkozik. Öröm az adó-

46

csalás (ez is közép-európai jelenség!), öröm bármi-lyen rendelet kijátszása. Ezek azok az emberek, akik a demokratikus államban éppolyan ellenséget látnak, mint a fasiszta államrendben: minden fe-lülről jövő intézkedés eleve rossz, csak szabotálni le-het. Valódi lényükben ezek éppoly megbénított akti-vitású emberek, mint az előző csoportba tartozók. Ágálnak, tiltakoznak, de nem ösztönös tettvágy irá-nyítja magatartásukat, hanem valami erőltetett gör-csösség. A cselekvés ösztönös lendülete itt is, ott is a tiltásokkal dolgozó nevelés áldozatául esett.

Az átlagos nevelés harmadik szempontjaként a könnven kezelhetőséget neveztük meg. Ez talán a legáltalánosabb szempont: a nevelés lényege a szó-fogadó gyerek kiformálása. Nyugodtan mondhat-juk, hogy a közép-európai nevelésben évszázado-kon át helyesen nevelt gyerek a szófogadó gyerek-kel volt egyenlő. Egy nagyon kedves mama mond-ta egy szülői értekezleten: „Bizony, a férjem azt kí-vánja, hogy ha a feketére azt mondja, hogy fehér, a gyerekek azt is utánamondják." Ez persze a vég-letes álláspont, a legtöbb szülő mégsem kíván ilyen vak engedelmességet, de az irány mégiscsak erre mutat. A szülő , akinek nem sikerül a gyerekét szó-fogadóvá nevelni, vagy magát érzi gyengének vagy a gyereket kezelhetetlennek, és csak ritka esetben merül fel benne a kérdés, hogy vajon maga a célki-tűzés helyes-e.

Értsük meg jól: nem azon akadunk fel, hogy a gyerek megteszi, amit mondanak neki. Már utal-tunk rá, hogy ez nem is olyan nagy teljesítmény, és a szüleivel jó kapcsolatban élő gyerek igen sokszor egyenest örömét leli benne. Ami feltűnik, az az „engedelmes gyerek", mint legfőbb nevelési ideál és a parancsosztogatás, mint a nevelés gerince.

47

Látszólag gyakorlati rendszabályról van szó: ahogy a kiskutyát csak akkor lehet rendre szoktat-ni, ha engedelmeskedik gazdája szavának, úgy a gyerek is csak akkor kezelhető simán, ha szót fo-gad. Mérei helyesen nevezi idomításnak a nevelés-nek ezt a formáját, tulajdonképpen állatok idomí-tásának bevált (helyesebben itt sem feltétlenül be-vált) módszere. Abban is igaza van Méreinek, hogy diktatórikus jellegével a fasiszta-kapitalista társa-dalmi berendezéshez tartozik. Csak éppen még ré-gebbre követhető eredete. Nemcsak a rabszolga-tartó társadalmi formákra gondolunk, hanem ma-jomtársadalmakra, amelyekben a vezér „dominál-ja" a hordát, és a családfő a családot. Jelenlétében még enni is csak akkor szabad, ha megengedi. Az egész magatartás mélyén pedig ott lappang az az ugyancsak kapitalista alapérzés, amiről már szól-tunk: a gyerek az anya tulajdona. Az érzés kirob-banó megnyilatkozásával nemrégiben Kispest pia-cán találkoztam. Bámészkodó asszonyok köze-pette egy anya verte 7-8 éves gyerekét, aki úgy lát-szik, félt otthon és utánaszökött a piacra. A körül-állók egy része méltatlankodott, a többség azon-ban lehurrogta őket: az ő gyereke, tehet vele, amit akar!

Ha a szófogadásra nevelést elfogulatlanul néz-zük, még az eddiginél is jobban szemet kell hogy szúrjon a „pillanatnak" nevelés jellege. A szófoga-dó gyerek valóban könnyen kezelhető, jó anyag a felnőtt kezében. De mit jelent ez a jövő szempont-jából!

Jelenti — amennyiben a nevelés sikerrel jár — a meghunyászkodó, magát minden erősebb akarat-nak alávető embert. Jelenti azt az embertípust, amelynek élte fogytáig legfőbb ambíciója, hogy

48

„jó fiú" vagy „jó kislány" legyen; akinek minden munka „iskolai feladat", és a munka egyetlen ér-dekessége a szép, rendes kivitelezés. Felelősségér-zés csak odáig terjed, hogy — hivatalokban hasz-nált kifejezéssel élve — „fedve legyen". Végrehaj-totta a felettes utasítását, iktatta az aktát vagy to-vábbította a parancsot. Hogy az akta panamákat takar, és az utasítás tartalma embereket tesz sze-rencsétlenné, annak megítélése már nem őrá tarto-zik. Etikai ideáljában a „jó" fogalma valamilyen gyerekes egyveleggé sűrűsödik: a fiók rendben tar-tása éppoly erkölcsi parancs, mint az emberölés ti-lalma.

A szófogadási ideál jegyében nevelt emberfajta szolgáltatja azt a gyúrható tömeget, ami birka-nyájként követi vezetőjét. Robotmunkára éppúgy rávehető, mint emberölésre, a pogromok lefolyta-tását éppoly készséggel vállalja, mint a „Kraft durch Freude" ünnepélyek megrendezését. Nem hiába volt Németország nevelési rendszere évszáza-dokon át a drill tudományos módszerességgel ki-tervelt épülete; véleményünk szerint az ott történ-tek nem annyira a széles néprétegek alkati kegyet-lenségéből, mint inkább a szófogadás begyökerese-dett kultuszából folytak. Sajnos még az sem mond-ható, hogy amilyen jó polgára volt ez a formálható embermassza a fasiszta diktatúrának, olyan jó pol-gárává lehet a demokratikus társadalmaknak is. Nem ez az emberfajta az, amire a demokráciának szüksége van. Hasonlóan a tiltások hatása alatt álló emberekhez, belőle is hiányzik a munkának és cselekvésnek igazi öröme. Lelkesedése mestersége-sen felfokozható, de igazi belső tűz csak akkor fű-ti, ha a köztudatba dobott gondolat elfojtott ösz-tönöket érint. Ilyen volt valaha a boszorkányüldö-

49

zés, ilyen a fasizmus idején például az antiszemitiz-mus. A kirobbanás óriási erejét ilyenkor éppen az adja, hogy ezek a drillel nevelt emberek erős ösz-tönelfojtásban élnek: ha az ösztönkiélés paranccsá lesz, ha a kielégülés öröme a szófogadás örömével párosul, a kitörés robbanó erejűvé válhatik. Akik-nek egész életükön át tilos volt a fűre lépni, azok-ból a megparancsolt „mindent szabad" a kitörő vulkán energiáját válthatja ki. Ha a vulkán krátere ismét elzáródik és a lélek sötéten égő tüzei vissza-parancsolódnak, az emberek is visszasüllyednek megszokott szürkeségükbe. Alapjában nem konst-ruktívak, nem alkotók és főleg az együtt alkotás öröme hiányzik belőlük.

Véleményünk szerint a szófogadásra nevelés nép veszedelem, és úgy kellene küzdeni ellene, mint a népbetegségek ellen. A küzdelemnek persze a családból kellene kiindulni.

Aminthogy csodálnivaló is, hogy szülőkben, nevelőkben nem dereng fel gyakrabban a gondo-lat: hát valóban ezt akarjuk?... Valóban engedel-mes emberré akarunk nevelni? A lelki rabszolga-sorsot szánjuk gyerekeinknek?

Nyilván nem, de ez a gondolat bizonyára fel sem bukkan az emberekben. Folyik a pillanatnak szóló nevelés. A távolság felnőtt és gyerek között nem csökken, a felnőtt édes kisbabát, szófogadó derék gyereket nevel magának, de nem embert, aki felké-szülten várja az életet.

A produkcióhoz szoktatott, tilalmakkal és pa-rancsokkal idomított gyerek nem az igazi életre ké-szül, hanem arra a tompa ködbe fúló, megfélemlí-tett, nem őszinte és kapcsolattalan életformára, amiről munkánk elején beszéltünk.

50

IV. Nevelés a holnap számára

A nevelés a pillanat számára persze nem jelenti azt, mintha a szülőknek sohasem volnának távolba tekintő céljaik a gyerekükkel. Nagyon sokszor vannak, és ilyenkor döntően bele is szólnak a neve-lésbe. Általános magatartásukon — a gyerek örömforrásként való kihasználásán, folytonos til-tásokkal való rendszabályozásán és szófogadóvá való idomításán — ez nem sokat változtat, de tar-talmat ad parancsaiknak és tiltásaiknak. „A fiú-nak tanulni kell, bárcsak az én apámnak lett volna módjában engem taníttatni." „Nem bírom nézni, ahogy ez a lány ül és álmodozik, én is ezzel az ál-modozással rontottam el az életemet." Nevelői cél-juk indokolása persze nem áll mindig ily tudatosan előttük. Legtöbbször nem tudják, hogy azt az el-képzelést, ami bennük gyerekük jövőjéről kiala-kult, milyen erők formálták. Az anya nem tudja, hogy azért nem nézi jó szemmel lánya iskolai sike-reit, mert örök sebet hagyott benne, hogy neki nem sikerült az elképzelt nagy női diadalt elérnie, és csak szürke, átlagos férfi jutott osztályrészéül: lá-nya tanulmányi ambíciója azt az egyetlen reményét fenyegeti, hogy legalább ő, a lány futja be az áb-rándokban színesen kifestett női karriert. Vagy fordított esetben, amikor az anya mindenáron szel-

51

lemi érdeklődést akar kicsiholni éppenséggel nőies beállítódású kislányából, ugyancsak nem tudja, hogy saját anyjával való vitáját szeretné dűlőre vinni a kislányban: a nagyvilági nő mamán, aki a szellemi értékeket és szellemi embereket egyaránt lenézte, akkor diadalmaskodhatna, ha a kislányt a maga táborába terelhetné.

Nem véletlen, hogy a szülői célkitűzés egyik eset-ben sem számol a gyerek alaptermészetével. Na-gyon sokszor ugyanis nem a gyerekből indul ki, ha-nem ugyancsak a szülő tudatos vagy tudattalan szükségletéből. Persze itt is vannak ellenpéldák, szülők, akik mohón lesik gyerekük megnyilatkozá-sait, hogy már picikorában kiolvashassák belőlük a gyerek jövőjének képét. Sajnos ez nem veszélyte-len vállalkozás: a gyerekre könnyen rákerül a bé-lyeg, ami aztán irányt szab és kötelez. Elmondtuk, hogy miként kényszerítették bele a verselgető kis-fiút a „nagy költő" vagy legalábbis a „nagy ember" életvonalába. Rengeteg kisfiúról határozó-dik el abban a korban, amikor minden fiú szeret építeni vagy technikai dolgokkal bíbelődni, hogy mérnök vagy elektrotechnikus lesz belőle, nagyon sok magát illegető kislányra sütik rá a „kész szí-nésznő" bélyeget, és ugyancsak sok gyerekről hatá-rozódik el még kialakulatlan, fejlődésben levő ko-rában, hogy élhetetlen vagy ügyetlen, „majd min-dig mások fogják kihasználni".

De nemcsak ez a baj. Szülők, akiknek határo-zott élettervük van a gyerekkel, többnyire ugyan-csak a pillanatnak nevelnek: azt, amit húsz év múl-va akarnak elérni, már ma szorgalmazzák. A gye-reknek, akit értelmiségi pályára szánnak, már 6 éves korában koncentráltan kell figyelni tudni, a kislánytól, akiből jó háziasszonyt szeretnének ne-

52

vélni, már pici korában zokon veszik, ha nem se-rény és ügyeskedő. Holott a jövőnek nevelés nem ezt jelenti, egyáltalában nem jelent konkrét, részie-lei ben körülírt célokat. Jelenti ezzel szemben a nevelő olyan magatartását, aminek eredményekép-pen a gyerek annak idején ki tudja választani a ne-ki legjobban megfelelő életformát. Ki tudja válasz-tani, mert egyrészt kedve és bátorsága van szembe-nézni valódi lényével, másrészt elég jó kapcsolata van a világgal ahhoz, hogy a választás ne essék túl-ságosan nehezére.

Nagyon hosszú az út, ami idáig vezet. A nevelő legelső feladata éppen az, hogy az út hosszával és nehézségével számot vessen. Mégpedig nem azzal a nehézséggel, ami reá hárul, hanem azzal, amivel a gyereknek kell megbirkóznia. Ha ezt a mondhatat-lan nehézséget valóban átérzi, akkor már valami nagyon lényeges történt benne ahhoz, hogy jó ne-velő váljék belőle.

Tulajdonképpen most mondottuk ki azt a döntő valamit, ami az új nevelőt a régitől elválasztja. A i égi nevelő önmagából indul ki, a maga céljaiból, vágyaiból, elképzeléseiből. Az új nevelő a gyereket nézi, a gyereket próbálja megérteni.

Nem könnyű a dolga, idegenszerű világ a gyerek világa. De az első leglényegesebb lépéshez még nem kell sok belemélyedés. Csendben le kell ülni a gye-ick ágya mellé, be kell húzódni a szoba egyik sar-kába, és a nyitott lelkű nevelő meg fogja érezni, hogy mi történik a gyerekben.

Ott fekszik a néhány napos vagy néhány hetes újszülött az ágyában. Ha ébren van, nem fekszik békés nyugalomban; vagy alszik vagy sír. Keserve-scn, kétségbeesetten sír, és kapkod kezeivel. Sír, Hiúig megkapja a várva várt emlőt; ekkor szopni

53

kezd, eltorzult vonásai kisimulnak, ha jóllakott, megnyugodva elalszik. Ha nem éhes, már a felve-vés is megnyugtatja, a testecskéjét rángató izgalom elmúlik, ott fekszik anyjához simulva, mintha biz-tos révbe érkezett volna. Ha ésszerűen bánnak vele — hamarosan arról is beszélünk majd, hogyan —, akkor a szinte állandó kétségbeesett nyugtalanság-nak ez az állapota öt-hat hét alatt lezajlik. Most már vannak nyugodt, békés percei, félórái, órái, amikor megnyugodva fekszik, nézeget, szemmel láthatólag jól érzi magát. Egy-két hónap és a jól tartott gyereknek ez lesz az átlagos állapota. Le-nyugodott, megbékélt állapot, ha az első hetek egész-testét feszítő kínjával hasonlítjuk össze.

De csak ha azzal. A felnőtt élet mértékével mér-ve — legyen az egészben véve szürke, örömtelen és szomorú — még mindig rengeteg benne a hirtelen rácsapó fájdalom, a megrázkódtató boldogtalan-ság. Repesve várja az emlőt, és egyszerre csak — életében először — a meleg, puha anyatest helyett valami hideg kemény, nem szopható dolgot tolnak a szájába: az első kanállal adott ételt. Hiába tilta-kozik, fordítja el a fejét, a kemény, hideg valami visszajön, a meleg, puha valami eltűnt. Aztán ezt is megszokja, ahogy megszokta, hogy nem kapja meg az emlőt és nem veszik fel mindannyiszor, ahányszor vágyik utána. De vannak dolgok, ami-ket nagyon nehéz megszokni. A világ addig szép és biztonságos, amíg közelében van az a nagy, meleg test, amibe olyan jó belesimulni, belefúrni magát: nézheti, belekapaszkodhatik legalább a szemével. De egyszerre csak elmegy, a gyerek egyedül marad, a világ hiányossá, bizonytalanná, félelmessé válik. Hiába sír, könyörög, toporzékol, a mama eltűnt,

54

és sokáig, számára mondhatatlan sokáig nem jele-nik meg újra.

Ezek kívülről rázúduló csapások, de ez még nem minden. Még nagyon pici, még nagyon keveset ért a körülötte folyó életből — egyszerre csak ráerőlte-tik valami hideg, kellemetlen tárgyra, lefogják, nem hagyják, hogy tovább játsszék, mászkáljon, ahogy kedve tartja. Előbb-utóbb megérti, hogy eb-be a kellemetlen valamibe kell dolgát beleengedni -, ha nem teszi meg, haragszanak rá, nem süt felé az az áradó valami, ami nélkül nem tud meglenni. Az egész nem jó, nem jó a kényszer, talán a vizelet vagy széklet puha pelenkamelegétől sem jó megvál-ni. De még sokkal rosszabb, amikor rájön, hogy nemcsak azt kívánják tőle, hogy a pisit az odatar-tott edénykébe csurgassa, hanem azt a szörnyű dol-got is, hogy visszatartsa, amíg az edényke odaérke-zik. Új élet kezdődik, vége a szabadságnak, megje-lenik a kell, a nem lehet. És ez még sokszor megje-lenik, már állandóan ott van. Kikerül a térre, egy csodálatosan gyönyörű labdát lát, és nem lehet el-venni tulajdonosától. „Holnap veszünk neked egy ugyanilyet!" — hangzik esetleg a vigasztalás, de mit ér az, amikor ő most szeretné a labdát. Most akarja, most és most — a holnapi labda már nem is labda többé. Elviszik az óvodába, izgalmas játék-szerekkel lehet játszani, de mit ér minden, ha nem lehet hazavinni őket. És dühös lesz egy másik gye-rekre, nekimegy, rúgni, harapni akarja, aztán ki-derül, hogy ezt sem lehet. Múlnak az évek, egyre több a tilos, egyre kisebb a szabadság, amíg a gye-rek 6 éves lesz, és lassanként már nem a kötelessé-gek és tilalmak emelkednek ki szigetekként az élet folyamából, hanem a szabad játék önfeledten bol-dog félórái.

55

Ezt látja a felnőtt, ha nyitott szemmel és részvét-teljes lélekkel figyeli a gyereket. Rá kell ébrednie, hogy olyan mérhetetlen szenvedéseken és erőfeszí-téseken kell életének első hat esztendejében át-esnie, mint soha többé az életben. Az ösztöneitől fűtött kis lénynek, akit szinte széjjelfeszítenek a vágyai, bele kell illeszkednie a való életbe. A kis vadócnak kultúrlénnyé kell válnia.

Ha a nyílt szemű és kitárt lelkű felnőtt a gyereket életének ezen a hallatlanul nehéz szakaszán végig-kíséri, nem lehet előtte kétséges a nevelés feladata : a gyerek mellé állni, és segíteni őt abban, hogy útja minél szenvedésmentesebben vezessen céljához. A kérdés csak az, hogy a segítésnek milyen szempon-tok szerint és milyen módon kell történnie. De még mielőtt ezt tisztáznók, a nevelőt egy másik veszély-től kell óvnunk.

A ráébredés a gyerek szenvedéseire komoly, nagy élménye lehet a felnőttnek, akinek lelkéről hirtelen felszakad a köd, amely a körülötte ülő gyerekek valódi életét addig elrejtette. Az élmény ereje különös reakcióban robbanhat ki. A felnőtt megsajnálja a gyereket, és úgy érzi, hogy egyetlen kötelessége van iránta: békében hagyni, legfeljebb vigyázni rá, hogy semmi sérelem ne érje. Ez a reak-ció bizonyos fokig egészen nagy köröket elkapott: a „gyermek százada" jelszó a kilencszázas évekből, a nyugati gyerekkultusz bizonyos túlkapásai ebből az érzelmi helyzetből folytak. „A gyerek szentség" — mondták —, a gyerekhez csak megilletődöt sze-retettel szabad nyúlni. Nem is igen nyúltak hozzá. Az egész beállítódás kicsit hasonlít a kapitalista tár-sadalmi rend szociális lelkiismeretének felébredésé-hez, mely a társadalmi problémákat gyökeres in-tézkedések helyett „jótékonysággal" akarta elintéz-

56

ni. Szögezzük le mindjárt: a gyerek békében ha-gyása, megértése még nem nevelés. Nem nevelés a már elszenvedett sérelmek jóvátétele sem; sokszor életbevágóan fontos, sokszor a hozzáértő nevelőre hárul, de lényegében nem nevelési feladat. A neve-lés feladata — értsük meg jól ezt a nagyon magától értetődő valamit — nemcsak megőrzés, hanem to-vábbfejlesztés, nem passzívan szemlélő, hanem ak-tívan építő magatartás.

Annyi az eddig mondottakból is kitűnik, hogy a kisgyerek nevelése lényegében ösztönnevelés. Nem időztünk itt az ösztön fogalmának meghatározásá-nál. Látjuk, hogy a gyerekben erők működnek, amelyek valamilyen cél felé törnek: enni akar, any-jába kapaszkodni, újját akarja szopni, vagy nemi szervével szeretne játszani, dühösen neki akar menni kistestvérének. A vágy, amit az ösztön kielé-gítésére érez, féktelen: eleinte nemcsak a kielégülés megvonása, de még halasztása is elviselhetetlen számára. A nevelésnek ahhoz kell őt hozzásegíte-nie, hogy a halasztás egyre kibírhatóbb, a lemon-dás elviselhetőbb legyen, de ahhoz is, hogy a való-sággal — a kultúrélet valóságával — össze nem térő ösztönkielégülések helyébe olyanokat tudjon találni, amik kárpótolják az elvesztett örömökért.

Az értelmi nevelés ezzel szorosan összefonódik: a szülő, aki annyi friss őszinteséggel, annyi mellé-állással él a gyerek mellett, hogy annak fejlődését minden töréstől megóvja, nemcsak a gyerek ösz-tönéletének egészségére vigyáz, hanem szellemi fej-lődésének zavartalan menetét is biztosítja. Hiszen normális adottságok, testi egészség mellett rend-szerint a gyerek ösztön- és érzelmi életében kell va-laminek történnie ahhoz, hogy értelmi fejlődése megakadjon, hogy tompává vagy szórakozottá

57

váljék, hogy sivárrá váljék érdeklődése, és megáll-jon kérdéseinek folyama.

Ügy is mondhatnók, hogy minden kisgyerek ma-gas hőfokra fűtött kazánt hordoz magában, és a nevelő feladata, hogy ezt a kazánt hozzáértéssel kezelje. Ha nem vigyáz rá, robban vagy kialszik, ha jól bánik vele, termékeny munkának lesz erő-forrása.

Hogy a nevelő segítő munkája milyen legyen, azt konkrét formában csak az egyes ösztönök tárgya-lásánál tudjuk megmondani. Mégis már most le szeretnők szögeznijaz ösztönnevelés néhány alapel-

vvé .̂ így előrebocsátva persze kissé üresen és dog-matikusan hangzanak, igazán érthetővé csak a to-vábbiak folyamán válhatnak. / p A nevelő a gyereknek a még korláttalan ösz-

tönvágyak hatalma alól való felszabadulásában va-lóban segítője legyen: tehát sem nem ellensége, sem nem cinkosa. A gyerek sohase érezze, hogy ösztönvágyait a felnőtt megveti vagy lenézi; vi-szont annak sem szabad megtörténnie, hogy ő csá-bítja bele a gyereket ösztönei kielégítésébe. Nem könnyű követelés sem az egyik, sem a másik, külö-nösen, ha meggondoljuk, hogy a legtöbb felnőtt a saját ösztönvágyaival való harcát sem intézte el si-mán és teljesen. A felnőtt, aki akár csak szótlan el-ítéléssel nézi az onanizáló gyereket, éppúgy megne-hezíti a kibontakozás útját, mint az, aki a csecse-mőt állandóan hordozgatja, vagy aki saját agresz-szívitásával ingerli a gyerekben élő erőszak ösztö-nét.

©A nevelőnek oda kell hatnia, hogy a fejlődés lehetőleg ne járjon az ösztön elfojtásával. A vég-cél, Freud szerint, az erős ösztönökkel rendelkező ember, aki erősen tudja ösztöneit kormányozni.

58

Ugyancsak Freud úgy határozta meg a lelki egész-séget, hogy kiegyensúlyozott lelkű az az ember, aki tud szeretni és tud dolgozni. Márpedig munkához is, szeretethez is szinte valamennyi ösztön összjáté-kára van szükség. Hogy csak egyet ragadjunk ki: a minden agresszivitását lefogó embernek sem ahhoz nincs ereje, hogy megszerezze, akit szeretni tudna; sem ahhoz, hogy munkájába lendületet vigyen, el-gondolásainak érvényt szerezzen. ( 3."Az ösztönök nevelése lehetőleg megrázkódta-tások nélkül történjék. Hogy mit jelent a megráz-kódtatás, azt egyelőre egészen kicsiben szeretnénk megmutatni. Gondoljunk arra a mindennapos esetre, amikor a kisgyereket úgy akarják az ujj szo-pásról leszoktatni, hogy ujját valami keserű anyag-gal kenik be. Képzeljük el szegénykét, amikor a várt jónak biztos tudatában beveszi ujját a szájá-ba, és egyszerre csak valami keserű ízt érez a meg-szokott finom dolog helyett. Nem érti, mi történt, kétségbeesetten kirántja ujját a szájából, újra és újra próbálkozik. Hiába — valami gonosz varázs-lat történt, a jónak vége van. De vége van a gyerek biztonságának is, és könnyen lehet, hogy ezentúl minden élvezetes helyzet mélyén ott fog lappangani a félelelem: a jónak hirtelen végeszakadhat, az él-vezetet valami ismeretlen szörnyűség szakíthatja meg. De miért? Talán, mert valami tiltott dolgot művelt — hiszen eleget mondták neki, hogy nem szabad ujját szopni —, talán egyáltalán tiltott minden, ami jó? Talán minden élvezet bűnös és maga után vonja a büntetést? Az egész folyamat azáltal válik igazán veszélyessé, hogy kiinduló-pontja (nagyon sokszor éppen kínossága miatt) el-felejtődik, ahogy a lélekelemzés kimutatta: a tu-dattalanba merül. A tudatban csak a bűntudat ma-

59

rad meg, és a félelem, ami nem engedi, hogy a már felnőtt ember bármely élvezetnek maradéktalanul átengedje magát. Ez a félelem, éppen, mert kiindu-láspontja hozzáférhetetlen, befolyásolhatatlan lesz, és világéletében meg fogja zavarni az egyén életét. / 4 j Ezzel az itt leírt kóros fejlődéssel függ ősze a

követelés, hogy az ösztönnevelés ne ébresszen fe-lesleges bűntudatot, és ne hagyja megszégyenítések emlékét maga után. Egy kislány, akit apja egyszer azzal a kijelentéssel vág fejbe, hogy „hát ez a lány nem szégyelli magát előttem a bilin?" — az életben csak a „kisfiús" férfiak előtt mert bátran és elfogu-latlanul viselkedni, „felnőtt" férfiaktól visszahú-zódott, félt. Egy fiatalasszony, akit kislány korá-ban onánián kaptak rajta, és ezután állandóan kí-noztak és ellenőriztek, még gyerekének megszüle-tésekor is viselte bűntudata terhét; annyira képte-len volt bizonyos mozdulatokra, hogy komolyan veszélyeztette a szülés és gyermekágy sima lefolyá-sát.

Persze itt bizonyos megszorításokat és megkü-lönböztetéseket kell tennünk. Megszégyenítés nél-kül lehet nevelni, bűntudat nélkül nem nőhet fel ember. De a nevelőnek két dologra kell ügyelnie. Egyrészt vigyázzon, hogy bűntudatát a gyerek ne hordozza nyomasztó titokként, mélyre süllyesztet teherként lelkében, másrészt legyen tudatában, hogy „bűn" és „erkölcs" szociális jelenségek, em-bertársaink iránti magatartásunkból folynak, és semmiképpen nem vonatkoztathatók olyasvalami-re, amit a gyerek saját magán, saját magával tesz. Ha a gyereket, aki nem ette meg főzelékét, aki be-pisilt vagy az ujját szopja, bűntudatba kergetjük,

60

az nemcsak az erkölcs banalizálását jelenti, hanem hamis képet is kelt a „jó" és „rossz" fogalmáról. ( J -végű i a segítő nevelésnek arról is gondoskod-

nia kell, hogy a felszabadult ösztönerőknek megle-gyen az útja a magasabb rendű felhasználásra. A tudomány „átszellemesítésnek", szublimálásnak nevezi ezt a folyamatot, melynek persze igen kü-lönböző fokozatai vannak. A gyerektől, aki a szék-letével való játék helyett már a vizes homok gyúrá-sában látja örömét, messze, de jól követhető út ve-zet a szobrászművészig. Ez az út természetesen nem mindenki számára nyílik meg, különleges adottságok, esetleg különleges élmények kellenek hozzá. Ahhoz viszont, hogy a vaduló kisgyerek féktelen handabandázása mozgékony aktivitássá, lendületes tettvággyá rendeződjék, többnyire csak értelmes, nem elvadító és nem lefogó vezetésre van szükség.

A fenti öt pont lényegét talán egy mondatba is tudjuk tömöríteni. Akkor lehet meg a reményünk, hogy a gyereket boldogan dolgozó, boldogan sze-rető emberré neveljük, ha közben sem a külső vilá-got nem érzi ellenségesnek, sem saját testét, lelkét bűnösnek vagy gonosznak.

Ami mármost a segítés módját illeti, annak leg-első szabálya szinte önmagától adódik. Ha ismer-jük a feladat nagyságát, akkor a gyerek megtorpa-násaiban nem fogunk „rosszaságot" látni, hanem megnézzük, mi okozta a megtorpanásait, miért szokik olyan nehezen a bilire, mért szopja erőseb-ben az újját, miért vált különösebben erőszakos-sá? Azt a látásmódot igyekszünk érvényesíteni, ami az orvos sajátja: nem a tüneten akadunk fel, hanem a mögötte álló alapbajhoz igyekszünk eljut-ni. Nem fájdalomcsillapítót adunk a fogfájós em-

61

bernek, hanem a fogát kezeltetjük. Hogy ez lel-kiekben mit jelent, azt megint csak néhány példa segítségével tudjuk valamennyire megvilágítani.

Néhány hónappal a felszabadulás után az egyik napköziben az óvónő egy négy éves kisfiúra hívta fel a figyelmemet. Nagyon sok baj van vele, nem kapcsolódik senkihez, minden gyereknek elrontja a játékát. Megbeszéljük, hogy a gyereket anyja hozza fel hozzám — kiderül, hogy nevelőanyja van, apja nővére. Szülei eltűntek. A nevelőanyja meg is jelenik a gyerekkel, aki kérdésemre rögtön megmondja a nevét, mondjuk Kovács Gyuri. To-vább beszélgetünk, és egyszerre csak megüti a füle-met, hogy a nevelőanyja Lacinak szólítja a gyere-ket. Hát persze, Laci csak tréfált, Gyurinak nem őt hívják, hanem a kisöccsét, helyesebben a nevelő-anyja egyéves kisfiát. Nem kellett sok éleslátás hozzá, hogy rájöjjünk a gyerek „rosszaságának" okára. Szegény kisfiúnak nemcsak anyja elveszté-sét kell kibírnia, hanem azt is végig kell néznie, hogy milyen jó dolga van a pici pólyásnak, akit igazi anyukája lát el és kényeztet. Nem csoda, hogy a névváltoztatással a pici helyébe igyekszik fura-kodni, de az sem csoda, ha minden gyerekre harag-szik és irigykedik.

Már felnőtt éveiben ismertem meg egy lányt, aki kiskorától kezdve az volt, akit nehéz gyereknek neveznek: ellenszegülő, dacos, idegenekkel barát-ságtalan. Három iskolából csapták ki, senki sem bírt vele. A lány megértéséhez elsősorban azt kell tudni, hogy apja súlyos alkoholista volt. De még csak nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a család ezt mélységesen szégyellte és titkolta. Még csak beszélni sem lehetett róla, de a gyereknek mégis éreznie kellett, hogy ez a családi titok milyen

62

kínossá teszi helyzetüket az emberek között. Saját „rosszaságával" azt igyekezett magának és mások-nak bebizonyítani, hogy ő senki véleményével nem törődik, fütyül az emberek ítéletére. Ez persze nem élt benne tudatosan, valamint az sem, hogy az apát már mélyen lenéző, jóval idősebb nővérével ellen-tétben, ő „csakazértis" azonosítja magát vele. Ő az „apja lánya", éppen olyan szenvedélyes, éppen olyan kivetettje a társadalomnak.

Egy tizenkét éves kisfiú súlyos tünettel került hozzám: állandóan beszékelt. A gyerek anyja, aki különben nem sokat törődött a fiúval, ezt nagyon restellte, és minden baleset után maga mosta ki a fiú fehérneműjét. Ezzel már körülbelül fel is fed-tük a fiú tünetének egyik nyitját: rá akarta kény-szeríteni anyját, hogy foglalkozzék vele.

A következő esetet nem magam láttam, Gönczi Terka írja le a Gyermeknevelésben. Egy tíz éves kislány egy időben furcsa szokást vett fel: időn-ként felhúzta vállát, meggörbítette hátát, és külö-nös fintorokat vágva vicsorgatta fogait. A kelle-metlen kényszeres viselkedést a gyerek sem tudta megmagyarázni, amíg egy véletlen eset hirtelen fényt nem derített rá. Gönczi Terka megígérte a kislánynak, hogy kirándulásra viszi, de minthogy az idő bizonytalanra fordult, a kirándulás elhalasz-tását javasolta. A gyerek illedelmesen beleegyezett, de mikor Gönczi Terka kifelé indult a szobából, a tükörben meglátta, ahogy ökölbe szorított kezét fenyegetően rázza, és arca eltorzul. Hirtelen meg-fordult, és csodálkozva nézett rá, mire a gyerek nyakába ugrott, átölelte, alig akarta elereszteni. A következő megbeszélés aztán tisztázta, hogy a kis-lány azt hiszi, hogy felnőttekre nagy bűn haragud-

63

ni. Haragját sikerült is elfojtania, csak a furcsa, kényszeres fintorok jelentek meg helyébe.

Látjuk, mit jelent a gyerek megértése: a kérdéses viselkedést, „rosszaságot", különösséget igyek-szünk beilleszteni a gyerek életének folytonosságá-ba, összefüggésbe próbáljuk hozni az előzmények-kel. Mellesleg, ezt a módszert, ami a lélekelemzés módszere, a szülőnek, nevelőnek sokszor kellene önmagára is alkalmaznia. Nemegyszer meg kellene kérdeznie önmagától, mi lehet az oka annak, hogy ez vagy az a gyerekviselkedés különösebben „ide-gesíti", hogy ezt vagy azt a helyzetet — például a gyerek feleselését vagy lármázását vagy rendetlen-ségét — különösen nehezen viseli el. Az ilyen ön-analízis persze nem mindig sikerül; az átlátszóbb esetekben rávezethet például arra, hogy a saját gyerekkor valamelyik kínos emléke vagy a saját szülőkhöz való viszony el nem intézett konfliktusai okozzák a fokozott érzékenységet.

A megértésnek ez az itt leírt formája a nevelő lelki beállítódásának alappillére kell hogy legyen. Nélkü-le a gyerek hathatós megsegítése aligha lehetséges.

Itt azonban meg kell állnunk, és észre kell ven-nünk, hogy bizonytalan talajon mozgunk. Nem tisztáztuk kellőképpen a fogalmakat. Segítésről voltaképpen csak ott beszélhetünk, ahol maga a folyamat, amit támogatni akarunk, önmagától ha-lad a maga útján. Ez áll a gyerek testi fejlődésére, járni tanulására, mozgásának kifinomodására, és áll bizonyos részben lelki folyamatokra, mint pél-dául a beszéd fejlődése. Áll általában biológiai tör-ténésekre. Kérdés, áll-e az ösztönök fejlődésére a valósághoz alkalmazkodás irányában ?

Bizonyos mértékig kétségtelenül biológiainak, alkatilag adottnak vehetjük a környezethez való al-

64

kalmazkodást is. Primitív népek gyerekeinek nyil-ván csak útmutatás és nem tulajdonképpeni neve-lés kell ahhoz, hogy a hideg sivatagi éjszakában a (űz mellé húzódjanak vagy megtanulják, hogy ho-gyan kell kutatni az ausztráliai busch homokjában az ehető pondrók után. A társadalmi alkalmazko-dást, azt, amit kulturifikálódásnak nevezünk, és ami nálunk a nevelés lényegét alkotja, a legtöbb természeti nép gyermekének nem kell megtanulni. Nem mintha a népnek nem volnának társadalmi szabályai,s hanem mert ezek megtanulására csak akkor kerül sor, amikor a felserdült fiút vagy lányt a felnőtt társadalom tagjává avatják, és maguk közé veszik.

Mi ezzel szemben a helyzet a mi társadalmunk-ban? A neveléssel sokkal jobban siettetik a gyere-ket, ami magában véve nem csodálatos. Hiszen sokkal nagyobb a „tanagyag", a gyereknek sokkal nagyobb áldozatokat kell hozni az ösztönlemon-dásban, sokkal több energiájának kell felszabadul-nia kultúrális teljesítmények — munka, tudomány, szociális áldozatvállalás — céljára. Ami csodála-tos, az az, hogy ugyanakkor, amikor a gyerektől gyors ütemű alkalmazkodást kívánunk a válóság-hoz, ezt a valóságot távol tartjuk tőle. Ez világosan így van a jobb gazdasági helyzetben élő osztályok gyerekeinél, de hogy bizonyos értelemben hasonló a helyzet a városi proletariátus és a falusi paraszt-ság rétegeiben is, azt például Szondi fent említett ösztönvizsgálatai igazolják. A gyerek magányossá-gában ugyanis nem mutatnak különbséget a külön-böző társadalmi rétegek gyerekei között. A külső valóság, az éhség, a hideg, a megélhetés gondja nyilván csak a jó sorban élő gyerek számára elzárt terület; a társadalmi valóságból való kirekesztett-

65

ség, ami abból adódik, hogy a gyereket nem veszik emberszámba, minden rétegen végigvonul.

A helyzet tehát a következő. Az, hogy a gyereket segíteni akarjuk a valósághoz alkalmazkodás ne-héz munkájában, a nevelésnek már második lépé-se. Az első lépés olyan helyzet teremtése kell hogy legyen, ami a szervezetileg adott alkalmazkodási készség számára megfelelő kiindulási alapot nyújt. Magyarán mondva: ha a gyereket a valóságba akarjuk belenevelni, akkor helyezzük is bele a va-lóságba. Vegyük emberszámba, és fogadjuk be a családba. Csak ha ez megtörténik, akkor várható, hogy a beilleszkedése természetes folyamat lesz. Ugyan még mindig nehéz és a környezet szeretettel-jes segítését kívánja, de már nem kívülről jövő kényszer eredménye.

Az előzőek némileg bevilágítottak abba, hogy minek nem szabad történnie. Arra a pozitív irányú kérdésre, hogy gyerek emberszámba vételét és be-kapcsolását a családba hogyan képzeljük, részletes feleletet megint csak a következő fejezetek nyújt-hatnak; de hogy nagyjából mit értünk rajta, azt néhány szóval már most kijelölhetjük.

Ha azt akarjuk, hogy a gyerek átérezze, hogy ő ehhez a világhoz, a mi világunkhoz tartozik, ennek szokásaihoz kell alkalmazkodnia, kezeljük őt kez-dettől fogva e világ egyenrangú részesének. Ez megmutatkozik már a hangban is, ahogy a csecse-mőhöz beszélünk: ő talán még nem érti, de mi, szülők és nevelők, a kezdetben megütött hangon később már nem nagyon tudunk változtatni. Hogy milyen ez a hang? Jól nevelt, jóindulatú emberek egymás közti hangja. Burchárd Erzsébet különö-sen szépen tudja megmutatni, hogy a felnőtt hogy viselkedjék már külsőségekben is a gyerekkel. Az

66

óvónő a gyerekeket az óvoda ajtajában várja, mindegyikkel fogjon kezet, mindegyikkel váltson néhány barátságos szót. Tekintse a gyereket ked-ves, megbecsült vendégnek. Halk, meghitt hangon beszéljen vele, sohase kiabálva. Bármi történjék is, ne nyúljon hozzá, még annyira sem, hogy odébb tolja. (Egy fiatal férfi egyik legmegszégyenítőbb emlékeként őrzi azt a jelenetet, amikor a jégpá-lyán, ahol a jégen ülve korcsolyájával bajlódott, a család egyik ismerőse tréfásan felnyalábolta, és odébb tette.) Mindaz, amit itt Burchard Erzsébet szavaiból idéztem, talán nagyon is komolyan, ün-nepélyesen hangzik. Az életben valóban más képe van az egésznek, könnyedébb, vidámabb. Az alján azonban mégis ott kell lennie annak, amit Bur-chard Erzsébet nem mond ki szavakkal, de egész felfogásából kihangzik: az emberi méltóság tiszte-letben tartásának. Az emberi méltóságot, ami a társadalmi erkölcs legfőbb alapja, kell már a kis-gyerekben is tisztelnünk, ha azt várjuk tőle, hogy ő is megbecsülje embertársaiét.

Ami az óvodában megütött hangra áll, az foko-zottan érvényes a családi életre. A társadalmat, amibe bele kell nőnie, a gyerek a családon kérész-Ki 1 ismerheti meg; a megismerkedés azonban csak úgy lehet igazi, ha a gyereknek megvan a maga he-lye a család életében. Gyerekek, akik felesleges kis aútugrászokként csellengenek, miközben az anya a/ apával veszekszik vagy a szomszédasszonnyal pletykál vagy barátnőjével irodalmi kérdésekről beszélget, éppúgy nem lelik helyüket a családban, mint ahogy nem alakul ki az igazi helyzetérzése azoknak sem, akik mint különleges, körülcsodált lények élnek a család közepén és mégis kívül a csa-ládon.

67

Az igazán befogadott gyerek nemcsak a család közepette él, hanem éli a család életét. Mihelyt csak lehet, a családi asztalnál eszik, ahol annyira vagyunk tekintettel egyéni szokásaira, amennyire jól nevelt emberek tekintettel vannak egymásra. Megvárjuk, ha egy kicsit lassabban eszik, de ter-mészetesen nem boríthatjuk fel kedvéért az étkezés rendjét. Sokszor adunk neki valami különösen jó falatot, de az is megesik, hogy azt az apa vagy az anya kapja. Aminthogy az is megtörténhet, hogy szeretne még enni, de bizony nem jut több rá. Az-tán részt vesz a gyerek a család munkájában, nem azért, hogy ügyesedjék, hanem mert dolgos embe-rek között minden kézre szükség van. Már a három éves is adogathatja terítésnél a tányérokat, a négy évest már akár a házban levő boltba is le lehet sza-lasztani, hogy az elfelejtett élesztőt felhozza.

Itt azután csakugyan nagyok az osztálykülönb-ségek. Érdekesen bontakozott ez ki egy nagyüzem napközijének szülői értekezletén. Ilyen irányú biz-tatásom után az egyik hivatalnokmama kissé kel-letlenül kérdezte, hogy hát mi lehet az a munka, amit egy öt éves kisgyerekre már rá lehet bízni ? A feleletet egy munkásmama adta meg, aki egészen természetesnek vette, hogy négy- és ötéves fiai víz-hordástól favágásig mindenben segítségére van-nak.

A falusi nevelésről viszont nagyon megkapó ké-pet kaptam egy véletlenül hozzám került kézirat-ból, Kresz Máriának, egy fiatal néprajzkutatónak tanulmányából. Egy kalotaszegi falu gyereknevelé-sét ismerteti igen behatóan. Amit döntőnek tart, az az, hogy tulajdonképpen tervszerű nevelésről Nyárszón — így hívták a falut — egyáltalában nem lehet szó. A gyerek születésétől belenevelődik abba

68

a társadalomba és hagyománykörbe, amelyikben él, és így válik kitűnő, a falusi élet minden részlet-munkájához értő paraszttá. Születésétől kezdve együtt él a felnőttekkel, pólyáskorában kiviszik a mezőre, alighogy járni tud, elviszik a táncba, a la-kodalomba és a temetésre. Ismeri a felnőttek dol-gait, a gazdasági természetűeket éppúgy, mint a falusi pletykákat, a boszorkánykodást és a varázs-latot. Mihelyt csak lehet, befogják a munkába; jó-szágot őriz, kistestvérére vigyáz (rendszerint cso-portosan, mintegy természetes napközit alkotva), vizet hord, kiviszi az ebédet a mezőre. Később a fiút bevonják a mezei munkába, a lányt a szövés-be. E tekintetben sincs tervszerű tanítás, egyáltalá-ban nem érződik a nevelési cél. A gyereknek dol-goznia kell, mert a családnak szüksége van munka-erejére.

Ehhez a röviden felvázolt képhez két megjegyzé-sünk van. Az egyik, hogy, amint Kresz Mária is ki-emeli, az korántsem általánosítható az ország egész parasztságára. Nyárszón kis parasztgazdasá-gok vannak, amelyeket a család tagjai egyedül és meglehetősen elmaradott módon művelnek meg. I örpebirtokosoknál és nincsteleneknél, ahol a ke-vés szántót a gazda egyedül is meg tudja dolgozni, a gyerek munkaerejére sokkal kevésbé van szük-ség, és ennek megfelelően nyilván a felnőttek életé-hen való részvétele is kisebb. Ugyanez áll jobb gaz-dasági körülményekre, ahol napszámost vagy cse-lédet tartanak, valamint racionálisabb termelési rendre, ahol a gép sok kézi munkaerőt felszabadít. Másik megjegyzésünk a szülő-gyerek lelki viszo-nyára vonatkozik. A kép, amit Kresz Mária e te-kintetben elénk tár, első pillantásra nagyon kívá-natosnak látszik. Szülő és gyermek viszonyát köz-

69

vetlenné teszi, hogy együtt dolgoznak, ismerve, figyelve, értékelve egymás munkáját. A felnőttek is hozzászoknak, hogy gyerek legyen körülöttük, nemcsak az asszonyok, a férfiak is jól ismerik a gyerek természetét, értenek nyelvén, kedvesen el-beszélgetnek vele. Viszont Kresz Máriának is feltű-nik, hogy ugyanakkor bizonyos lebecsülés tapasz-talható a gyerekkel szemben. Ha a gyerek meghal, nem nagyon siratják: „jut is, marad is". A felnőt-tek nem minden gyereket ismernek név szerint, nem is nagyon köszönnek nekik. A gyerekek nem ülhetnek a felnőttekkel egy asztalhoz, kis zsámoly-ra, tűzhelyre, padládára teszik elébük az ételt. Többnyire a felnőttek ágya alá tolható kis ágyban hálnak, de akárhányszor csak a padkára vagy a földre vetnek oda nekik egy bundát vagy szalma-zsákot. így, bár teljesen részt vesznek az egész élet-ben, a társadalomnak csak konfirmáció után vál-nak teljes jogú tagjaivá.

A kívülről jött szemlélőnek sohasem könnyű a felszín alatt rejlő valóságot meglátni; itt sem tud-juk, hogy a nyárszói gyerekek tulajdonképpen mit éreznek, hogy helyezkednek el a világban. Lehetsé-gesnek tartjuk, hogy az a Szondi-teszttel való vizs-gálat, amit Illyés Gyuláék a Dunántúlon folytat-tak, a gyerek magányát illetően Kalotaszegen vala-mivel mást tükrözne, de nem hisszük, hogy a gye-rekek magányosságának teljes feloldódását mu-tatná.

A paraszti élet nevelési rendszere természetesen nem tehető át más társadalmi osztályokra. A gye-rek munkaerejének sokszor túlzásba vitt kihaszná-lása (a nyárszói gyerekek alig játszottak) nem is te-szi kívánatossá az átvitelt. Az, ami kívánatossá tenné — a gyerekek szerves belenövése a társada-

70

lom életébe — viszont más társadalmi formák mel-lett ilyen mértékben alig lehetséges. Az iparosított városi élet nagyon is leszakadt a munka ősi formái-ról, semhogy ilyen szerves belenövés elképzelhető volna. A városi gyerek többnyire nem is látja apja munkáját, sokszor ha látná, sem értené meg. A cél sem a teljes ismétlés, a szülők munkájának tökéle-les lemásolása.

Annyi nevelési tanulság azonban mindenesetre marad, hogy a gyerek életre és munkára nevelésé-nek feltétele a család — bármilyen réteghez tartozó család — munkás, szorgalmas élete. A gyerek ter-mészetes belevonását eltanulhatjuk a paraszti élet-ből: ha a gyerek dolgoztatása, rendcsináltatása nem így, hanem nevelési szándékból történik, ak-kor az már nem érezheti a követelés helyzet adta természetességét. A helyzet adta természetesség eredményezi azt is, hogy attól a gyerektől, aki vala-mennyire belelát a család gondjaiba és küzdelmei-be, sokkal több áldozatot kívánhatunk, anélkül, hogy felesleges kínzásnak érezné. Jobban megérti, hogy a fényes lapú asztalra vigyázni kell, hogy a frissen festett falat nem szabad összefirkálni. Kü-lönösen akkor áll ez, ha van olyan lemosható asz-tal, amire nem kell nagyon vigyázni, és szerzünk neki papírt, amire firkálhat. Mert itt is, mint min-denütt, áll a kölcsönösség: ha a gyerektől azt kí-vánjuk, hogy legyen tekintettel a mi érdekeinkre, nekünk is tekintettel kell lennünk az övére. Sőt, a „tekintettel lenni" még csak nem is fedi azt, amit igaz érzésű szülő a gyereke iránt érez. Az igazi anya nemcsak „engedi", hogy a gyerek építményét meg-hagyhassa másnapra, hanem maga mondja, hogy kár lenne mindjárt összerombolni, majd kikerüli takarításnál. A rég óhajtott töltőtollat nem kell

71

nagy nehezen kikönyörögni, hanem ketten számol-gatják, mikor gyűlik össze annyi pénz, hogy meg lehessen venni. A kislány érezheti, hogy anyja majdnem ugyanúgy szeretné a piros sapkát számá-ra, mint ő maga, vagy hogy pajtásainak megvendé-gelését ugyanúgy szívén viseli.

Az ilyen módon köztünk felnövő gyereknél a szófogadás nem is túlságosan merül fel. A követe-lések és tilalmak a helyzetből adódnak. A szülő, aki a gyerek nevelésében a valóságos helyzetből és nem nevelési becsvágyból indul ki, csodálkozva fogja látni, hogy aránylag milyen kevés parancsol-ni vagy tiltani valója van. Amellett is van egy kör, szerencsére egy „jó kör"; a gyerek, aki kevés utasí-tást kap, sokkal inkább felveszi a kabátot ha fá-zik, és megeszi a spenótot ha éhes, mint az, akit mindenre noszogatnak. Az a gyerek, akinek sok szabadsága van, a valóban fontos tilalmakat sok-kal inkább be fogja tartani; ha egész napon át lár-mázhat, csendben tud maradni arra a félórára, amíg apja alszik, ha szerte száguldozhat az udva-ron, akkor a műhely vagy a dolgozószoba ajtaját tiszteletben fogja tartani.

Itt tulajdonképpen olyan nevelési rendszer mel-lett törünk lándzsát, aminek hasznavehetőségét a közelmúltban nagyszabású tömegkísérlet bizonyí-totta be. Az ostrom alatt és a felszabadulást követő időkben olyan gyerekek is bekerültek a család „va-lóságos" életébe, akik addig a polgári gyerekek műéletét élték. Csendben kellett maradniok az óvóhelyen, majd szánkót kellett húzniok, fát cipel-niük, segíteniük a lakás helyreállításában. Az ered-mény általában csodálatos volt; nehezen kezelhe-tő, lusta gyerekek egyszerre készségesekké, belá-tókká, igazi jó „bajtársakká" váltak.

72

Persze sokakban felmerül a tiltakozás: csak nem kívánhatjuk ezt a gyerekeinktől? Csak nem fogjuk elrontani a gyerekkorukat túlzott követelésekkel, csak nem terhelhetjük meg őket saját felnőtt ter-heinkkel? Itt sietünk válaszolni, hogy ezt valóban nem szabad megtennünk. Hogy a gyerekkel emberi hangon beszélünk, az csupán azt jelenti, hogy őt vesszük emberszámba, az ő dolgait nézzük az egyenrangú fél méltánylásával, de nem azt, hogy tartalmilag is „felnőtt"-dolgokat közlünk vele. Itt úgynevezett modern szülők sok hibát szoktak elkö-vetni, és főleg az őszinteséget tévesztik össze a ta-pintatlansággal. Éppen az élet központi kérdései-nél — születés, halál, pénz — vesztik el könnyen a mértéket, és, hogy elfogulatlanságukat bizonyítsák vagy zavarukat leplezzék, szinte brutális hirtelen-séggel zúdítanak mindent a gyerek fejére. Holott ez ismét csak lebecsülés: az emberséges ember fel-nőtt társával szemben is tapintatos és számításba veszi érzékenységét. Ha a gyereknek meg akarunk valamit magyarázni, tekintettel vagyunk felvevő-képességére, nemcsak értelmi, de érzelmi téren is. Vigyázunk rá, hogy ne izgassuk fel, ne zavarjuk meg feleslegesen. Viszont azt is tudnunk kell, hogy az elhallgatás sokszor még nagyobb izgalom a gye-tek számára, és a közléssel a kisebbik izgalmat vá-lasztjuk.

Szeretetünk, együttérzésünk a gyerekkel azt nem fogja engedni, hogy mindennapos gondjainkból, sa ját terheinkből többet rakjunk rá, mint amennyit |ól fel tud dolgozni magában. Mint sehol máshol, itt sem szabad „használnunk" a gyereket, arra használnunk, hogy kiöntsük előtte szívünket. A gyereket élete minden részletébe beavató, neki pa-naszkodó szülővel szemben — gondoljunk elsősor-

73

ban a kisfiú-anya helyzetre — a gyerek túl korán érezheti a „felnőttség", a felnőtti belátás és felnőtti erőfeszítés követelését. „Erős férfiként" akar any-ja mellett állni, és ezt a „muszáj-Herkules" beállí-tást esetleg egész életére megtartja. Ennek nem sza-bad megtörténnie, a gyerek láthatja az élet nehéz-ségeit, de lehetőleg őrizze meg a felnőttekbe vetett bizalmat. Tudhatja, hogy az élet nem mindig könnyű, de érezze, hogy a felnőttek vigyáznak és dolgoznak, hogy nagyobb bajok ne történjenek.

Persze az élet a szülőket sokszor a nyíltság tekin-tetében is nehéz problémák elé állítja. A család nem mindig az a derűsen összehangolt közösség, ami jó élettalaj a felnövő gyerek számára. Mi tör-ténik ott, ahol a szülők kevéssé férnek össze, gya-koriak a súrlódások vagy akár a komoly, kínos ve-szekedések? Erre sajnos azt mondhatjuk: nem kí-méljük meg tőlük a gyereket, ha a kritikus helyzet-ben a másik szobába küldjük, és azután napokig csak a szülők közti feszültséget, a dermesztő csen-det tapasztalja. A szülők, ha másért nem, hát a gyerek kedvéért igyekezzenek egymással való konf-liktusaikat tapintattal, kölcsönös méltányossággal elintézni. Rákerülhet a sor, hogy meg kell nyugtat-niok a gyereket: veszekedések megeshetnek, anyu és apu azért szeretik egymást. Csak azt ne higyjék, hogy elhallgatással, titkolózással könnyítenek a gyerek helyzetén. Nem könnyítenek ezzel még ab-ban a végletesen szomorú esetben sem, amikor vá-lófélben vannak. Ilyenkor a szülők tapintatának kell megtalálnia azt a módot, ahogyan a gyerekkel közlik: lehető nyíltsággal és mégis úgy, hogy a gye-rek lelkében ne támadjon oldhatatlan konfliktus. Főleg azokra a kérdésekre kapjon feleletet, amik őt érdeklik: mi lesz ővele, kinél fog lakni, mikor

74

láthatja a másik szülőt, mennyire szabad neki mind a kettőjüket tovább szeretni, és mennyire szereti őt az a szülő, aki távozik a háztól.

Még a szülők elválásánál is megrázóbban avat-kozhat be a gyerek életébe a halál, az egyik vagy má-sik szülő halála. Apja vagy anyja halálára a legtöbb kisgyerek különösen, a felnőtt számára sokszor megdöbbentő módon reagál: úgy tesz, mintha sem-mi sem történt volna. Amíg azelőtt anyjának félórás távozása sokszor elkeseredett kitörésekre ragadta, most a végső távozást csöndben, szótlanul fogadja. Évek múlnak el, és nem is említi anyja nevét, ha má-sok beszélnek róla, zavartan hallgat. Viselkedésével belecsábítja felnőtt környezetét abba a magatartás-ba, ami amúgy is könynyebb számukra: ők is hall-gatnak a halottról, messzire elkerülik említését. Nem tudják, milyen rossz szolgálatot tesznek vele a gyereknek, akinek lelkében, mint egy növekvő rá-kos sejt végzi a hallgatással körülbástyázott emlék a maga romboló munkáját. Ha jól figyeljük a gyere-ket, meg kell látnunk, hogy valami törés történt benne; egész viselkedése nyugtalan, görcsös, erőlte-tett lett. Nem tud elmélyedni játékában, szórako-zott, kapkodó. Nem csoda — rengeteg erőt kell arra fordítania, hogy távol tartsa magától az iszonyatot, a meg sem értett, fel sem fogott szörnyűséget, ami-vel nem mer igazán szembenézni. Csak egy módon segíthetünk rajta: ha beszélünk, minél többet beszé-lünk az elvesztett szülőről, a régi jó időkről, amikor együtt volt a gyerekkel, apróságokról az életéből. Nem ünnepélyesen, nem szomorúan — amire sok felnőtt kötelezve érzi magát —, hanem azon a ter-més/,etes hangon, ahogy az ember szívesen beszél valakiről, akit szeret és időkről, amik jók voltak. ( sak ezzel a sok beszéddel, sok emlékeztetéssel ér-

75

hető el, hogy a gyerek lelkében a görcs oldódjék, a feszültség lazuljon, tudjon sírni és bánkódni —• és idővel nevetni és örülni az életnek.

Nagyon tanulságos ebből a szempontból Gorkij könyve gyerekkoráról. Olyan rettenetes körülmé-nyek között nőtt fel, hogy szinte alig értjük, mi-ként őrizhette meg lelke egészségét. Féktelen indu-latkitörések, a gyűlölet és bosszú szenvedélyes ki-robbanásai játszódnak le a gyerek szeme előtt. Hall róla, hogy nagybátyja! apja élete ellen törtek, látja, amint nagyapja veri nagyanyját, tudja, hogy az egyik nagybátyja megölte saját feleségét. Leg-jobb barátja a szeme előtt hal meg: a nagybácsik kegyetlenségének áldozata. Hogy mindez mégsem sötétíti el végzetesen a lelkét, annak szerintem csak egy magyarázata lehet: van, aki a gyerekkel meg-beszéli a történteket, nem engedi, hogy mindaz, amit lát és megsejt, véres ködként borítsa el. A nagyanya és még egynéhány ember a nép fiainak csodálatos ösztönközelségével természetes hangon tud beszélni a legszörnyűbb dolgokról: szomorú, hogy megtörténtek, de az élet sok mindent hoz, szomorút, vidámat egyaránt. És ami a legfonto-sabb: a gyereket emberszámba veszik, és ember-ként szólnak hozzá.

A tapintatosság és méltányosság alapelve a gye-rek iránt támasztott munkakövetelményekre is vo-natkozik : itt is tekintettel kell lennünk teherbírásá-ra, nemcsak testi erő, hanem éppúgy kedv, kitar-tás, koncentrációs készség dolgában. A gyereket nem szabad megterhelnünk testi erejét meghaladó követelményekkel, sem olyasvalamivel, ami túlzot-tan nagy lemondást, mértéktelen önfeláldozást je-lent számára. József Attilának van egy megdöb-bentő hatású verse, az Iszonyat. A kislányra rábíz-

76

Iák kistestvére gondozását; ahelyett, hogy játszani mehetne, otthon kell ülnie és őriznie „ezt a dögöt, a gyereket". Egyedülléte kínjában rettenetes játé-kot talált ki: a szopósüveget odateszi a csecsemő szájához, és mikor az még alig ivott belőle egy kor-l yot, megint elveszi tőle. A gyerek kétségbeesetten sir, egész teste belevonaglik a szenvedésbe — a kis-lány valami ördögi kényszer hatása alatt folytatja játékát. Mire az anya este hazajön a munkájából, a kicsinek már sírni sincs ereje. A kislány magába száll, csendesen fogadkozik — és másnap elölről kezdődik a játék.

A család életében résztvevő gyerektől megköve-telhetjük, hogy együttérző segítőtársunk legyen, viszont nekünk is tudnunk kell, hogy a gyereknek a család életével összekapcsolt élete mellett megvan a maga külön egyéni élete, amit viháncolás, fantá-ziálás és főleg játék tölt ki. Lehetőleg nem fogjuk segítségül hívni akkor, amikor legjobban belemé-lyed játékába. De megint csak azt kell monda-nunk, hogy ha felnőtt hozzátartozónkkal, bará-tunkkal élünk egy födél alatt, azt is belevonjuk ugyan a család életébe, de tiszteletben tartjuk saját életprogramját, és nem használjuk ki munkaerejét.

Annak, aki jó képet akar kapni a szülők és gye-rekek együtt dolgozó, együtt örülő életéről, egy csodálatos könyvet ajánlok olvasmányul, Pflau-mer-Ziv: Kis család a nagy Szovjet-Oroszország-Inm. A könyvben nem az a legcsodálatosabb, hogy egy házaspár élte során hat idegen gyereket nevel fel — hanem az a mérhetetlenül emberi és embersé-ges légkör, amiben felnőttek és gyerekek élete fo-lyik. Nagyon nehéz sorsuk van, egy-egy pár cipő megszerzése éveken át húzódó probléma. De ami-kor az anya úgy látja, hogy kilenc éves fiának leg-

77

hőbb vágya egy esztergapad, minden nehézségen keresztül megszerzi neki. A nagy család alig-alig fér el szobácskáiban, de természetesen helyet kell szorítani a kisfiú műhelyének, viszont a fiú első ke-resetéből cipőt vásárol anyjának, és a gyerekek már 3-4 éves koruktól kezdve kiveszik részüket minden munkából. Az ember nem érzi a gyerekek-re nehezedő kényszert, mert a gyógynövények, a nyulak, a nehezen megszerzett tehén mind közös vágy, közös érdek, a család ügye. A gyereké épp-úgy, mint a felnőtteké.

A valósághoz, ami a gyereket körülveszi, szülei haragja, mérgelődése éppoly természetesen hozzá-tartozik, mint például az, hogy ha nem vigyáz játé-kára, akkor az könnyen el is törhet. Ha nem úgy viselkedik, ahogy a helyzet megkívánja, ha komoly kárt okozott, ha kibírhatatlanul nyűgös, akkor ap-ja, anyja — saját vérmérséklete szerint — komoly vagy dühös vagy szomorú lesz, nem azért, hogy megbüntesse, hanem mert átéléseire minden egész-séges ember természetes indulatokkal reagál. Per-sze az is áll, hogy fegyelmezett ember fegyelmezni tudja indulatait, és szülőktől, nevelőktől ezt meg is követeljük. Megköveteljük — egy bizonyos mér-tékig. A szülők sem lehetnek angyalok és a régi, pofonokat osztogató mamánál nem sokkal jobb hatású az az úgynevezett modern mama, aki össze-szorított foggal igyekszik türelmes maradni, mi-közben lefojtott indulatai csaknem széjjelfeszítik. Mindebből az következik, hogy a gyerek félelme szülei haragjától még a legméltányosabb bánás-mód mellett sem kapcsolódhat ki a nevelésből. Nem is volna jó, ha kikapcsolódna. Újra és újra el kell gondolnunk, milyen nehéz sokszor a gyerek-nek egy-egy vágyáról lemondani. A nevelés, amit

78

iil hirdetünk, értelmet ad a lemondásnak, és segí-tcni igyekszik, valahányszor szükség van rá. A gye-tek igyekezetének igazi hajtóerejét azonban első-sorban az anyjához, apjához való kapcsolata adja. Ahol valóban nagy áldozatot kell hozni, ott az ál-dozatot csak e kapcsolat biztosítására, a kapcsolat meglazulásának félelméből vállalja. Ezt mi sem bi-zonyítja jobban, mint hogy az intézetben nevelt gyerekek sokkal később szoktathatok tisztaságra, mint az otthon neveltek: a bármilyen kedves gon-dozónő kedvéért sem teszik meg azt, amit az any-juk kedvéért megtennének.

A kapcsolat a szülőkhöz kevesebb is, több is a szeretetnél; a rájuk utaltságnak, a törődésük vá-gyának elemi erővel feltörő érzése. Ha a szülők jók és kedvesek hozzá, szép és biztonságos a világ, ha megharagszanak, elborul és bizonytalanná lesz. A hagyományos nevelés ezt az ősi erejű érzést a leg-nagyobb mértékben kihasználta, segítségével hol zsarolta, hol megvesztegette a gyereket. Pedig nem jó az ilyen vulkanikus tűzzel játszani, a gyerek aki állandó félelemben él attól, hogy elveszti szülei sze-rel etét, ismét csak két megoldás közt választhat: bizonytalan, félős és túlbuzgó marad egész életére, neurotikus beteg vagy legalábbis gátolt, megfélem-lített jellem válik belőle — vagy pedig a túlfeszített húr megpattan, a szeretet elvesztésének félelmét nem bírja tovább viselni, odadobja az egészet, kö-zönyös lesz, kezelhetetlenné válik, és esetleg meg-indul a züllés útján. Az a gyerek, aki mellett szülei segítőtársként állanak, sohasem fog ilyen viharos félelmet érezni. Tudja, hogy anyja, apja haragud-hat, sőt egyszer-egyszer indokolatlanul türelmetlen is lehet, de szeretetüket sohasem veszítheti el. Vi-szont — éppen mert jóban van szüleivel — már át-

79

meneti haragjukat, elégedetlenségüket is nehezen bírja elviselni. Igyekszik nekik eleget tenni, ked-vükben járni. Ha ez néha nem sikerül, nem érzi magát bűnösnek és kitaszítottnak, de pillanatnyi-lag nélkülözi a szeretet rásütő melegét. Már ez is fáj neki, és elkerülése kedvéért sok áldozatra haj-landó.

A család valóságában felnövő gyerek egészséges légkörű együttesben nagyon korán megérezhet még valamit, és ez az, hogy a nagyok viselkedése nem önhatalmú, hanem külső „törvények" szabják meg. Ez pedig nagyon fontos fejlődése szempont-jából. Azt jelenti, hogy a gyerek már picikorában átérez valamit a társadalmi rend követeléseiből. Ha bepillantása van a szülők életébe, tudja, hogy a hatalmas apának is sietnie kell, hogy időre a mun-kába érjen, hogy anyjának is vigyáznia kell, hogy a portörlőt ne rázza az utcára. Egy ilyen környezet-ben nevelt 4 éves kislány, akit azzal próbáltak szebb evésre bírni, hogy a szülei is szépen esznek, így felelt: nektek szépen kell enni, mert minden ember így eszik, de nekem anyuka megengedi, hogy csúnyán egyek. A példa azért is szép, mert vi-lágosan mutatja az ellentétet a hagyományos neve-léssel szemben. A régi szellemben nevelt gyerek úgy érezte, hogy szüleinek mindent szabad, csak a gye-reknek tilos számtalan dolog; a mi kislányunk érzi a felnőttek társadalmi megkötöttségét, és érzi azt is, hogy a szerető mama ez alól egy darabig még feloldhatja. Megértette a nevelés lényegét.

A társadalmi rendnek a szülői ház rendjén ke-resztül való átélése erősen befolyásolja azt a folya-matot, amit a felettes-én képződésének nevezünk. Ez a folyamat az 5-6. életévben indul meg, és abba az irányba halad, hogy a gyerek a szülők pa-

80

rancsait és tilalmait lassanként annyira magáévá leszi, hogy azok végül mint belső követelések hatá-rozzák meg viselkedését. Apja, anyja képét önma-gában építi fel, végül már nem a szülők szereteté-nek elvesztésétől fél, hanem saját lelkiismerete sza-vától, ami mindannyiszor megszólal, ahányszor csak a belső parancsot nem követi. Maga a felet-tes-én képződésének folyamata a neveléstől függet-lenül is végbemegy, eredményébe azonban a neve-lés módja már erősen belejátszik. Nemcsak arra gondolunk, hogy az olyan gyerek, aki apját, anyját nem érzi a világ korlátlan urainak, az belső képük-nek, a felettes-énnek parancsait sem fogja merevül áthághatatlannak érezni —, hanem arra a felet-les-én — képződményre is, amit Hermann Imre „kollektív-énnek" nevez. A gyerek nem vagy nem-csak apját, anyját teszi meg lelkiismerete mértéké-ül, hanem „az embereket", a külső világot. Az a fejlődés, amit ez a felettes-én megszab, sokkal al-kalmasabb a szociális alapbeállítottságú ember ki-alakulására.

81

V. Az ösztönök megnevelése

A következőkben részletesen kívánunk foglal-kozni az egyes ösztönök körül csoportosuló neve-lési feladatokkal. Alapul Hermann Imre ösztönfel-osztását fogadjuk el, mint gyakorlati szempontból is jól használható rendszerezést. Sorra vesszük a táplálkozási, megkapaszkodási, nemi és támadó ösztönök nevelése kapcsán adódó kérdéseket.

A) A táplálkozás ösztöne

Az az ösztön, ami a gyerek életében legkorábban és a szó szoros értelmében — leghangosabban je-lentkezik, a táplálkozás ösztöne. Már az anyamé-hen belül végez a magzat szopási mozdulatokat; amikor néhány órával megszületése után az emlőre leszik, sokszor azonnal, máskor némi „gyakorlat" után szopni kezd, és hamarosan sírással jelzi, hogy éhes, szopni akar. Ha nem kapja meg az emlőt, sí-rása, nyugtalansága fokozódik, ha jóllakott, szem-mel láthatóan kielégült, békésen elalszik.

A táplálkozás ösztöne, mint minden más ösztön is, már alkatilag különböző erősségű lehet, és ki-elégítésének is meglehetnek a maga egyéni sajátos-ságai. Van csecsemő, aki jól tejelő emlőből is keve-

83

sebbet szopik az átlagnál, anélkül, hogy testi fejlő-dése megszenvedné; van, aki nem elégszik meg az átlaggal. A szopás módját illetően az „ideálisan" szopó csecsemő mellett Roboz Pál leírja a lusta szopókat, akik rendkívül lassú tempóban szopnak, szopás közben el-elrévedeznek, azt a benyomást keltik, mintha csak játszanának az emlővel; az iz-gatott szopókat, akik ha az emlőre helyezik őket, sírásban törnek ki, és a szopás közben is mindunta-lan sírásra fakadnak; végül a szeszélyes szopókat, akiknél jó és rossz szopási időszakok váltakoznak. A nem ideális szopókkal kapcsolatban vannak bi-zonyos „szopásnevelési" rendszabályok. Ilyenek a lusta szopóknál az éhség fokozása nagyobb szopta-tási idők beiktatásával, az izgatott csecsemőknél az anya nyugodt magatartása, a szeszélyes szopóknál beletörődés a „rossz" időszakokba, és így tovább. Mindennél lényegesebb azonban az anya lelki beál-lítódása, aminek már akkor is a fent leszögezett nevelési elvekből kell következnie. Egyrészt a cse-csemőt az anyának már most is emberszámba kell vennie, és el kell fogadnia, hogy meglehetnek a maga egyéni jellemvonásai, lehet szelíd vagy szen-vedélyes, kevéssel beérő vagy mohó. Másrészt en-nek nem szabad arra vezetni, hogy a könnyebb vé-gén fogja meg a dolgot és „vele született" tulajdon-ságokra hárítsa azt, ami esetleg külső körülmé-nyekből adódik. Itt is meg kell értenünk a helyzetet ahhoz, hogy a csecsemőn segíteni tudjunk. A hely-zet lényeges tényezője maga a szoptató anya, aki bizony nagyon különbözően állhat hozzá a szopta-táshoz. Hiszen állatpszichológusok (Yerkes-Tomi-lin) megfigyelése szerint már csimpánz anyák közt is vannak szívesen és kevésbé szívesen szoptató, a szopó csecsemőt inkább vagy kevésbé segítő, az el-

84

választást halogató vagy erőszakoló egyedek. Nagy általánosságban az emberi anyák szívesen szoptat-nak, de különösen kultúrkörnyezetben sok minden adódhat, ami türelmetlenné, „idegessé" teszi őket a szoptatással szemben. Ezt a csecsemő azonnal megérzi. Később még látni fogjuk, hogy milyen különleges kapcsolat köti a gyereket anyjához, és akkor majd példákat is hozunk arra, hogy az anyá-nak milyen finom rezdülései elegendők ahhoz, hogy a csecsemő a szopást abbahagyja. Itt persze nem misztikus megérzésekről van szó. A türelmet-len anya vagy az olyan, aki — ha nem tudatosan is — mindenképpen be szeretné bizonyítani, hogy a gyereke nem akar szopni, másként ül le a szopta-táshoz. Másként tartja a csecsemőt, szoptatás köz-ben beszélget, olvas, nem adja át magát a kettejük közt lefolyó aktusnak. Van szoptatási frigiditás is.

Ezenkívül vannak csakugyan kevés tejű anyák, nehezen járó emlők, lapos vagy befelé fordult mellbimbók. Mindezek magukban véve nem ok-vetlenül határoznának a csecsemő sorsa felől, hi-szen a legtöbb ilyen bajnak megvan a maga orvos-sága. Ezek alkalmazása viszont a mama részéről sok türelmet és kitartást igényel, és hogy ez meny-nyire van meg, azt megint csak lelki hozzáállása dönti el.

Mindebből azonban az is következik, hogy a gyerek első ösztöne sem mindig talál megfelelő ki-elégülést. Vannak éhező, keservesen éhező csecse-mők. Ennek nemcsak egészségügyi következmé-nyei lehetnek, hanem döntő kihatása a gyerek egész későbbi életére. Az a gyerek, ki csecsemőko-rában sokat éhezett, rögtön egy mostoha, „szűk-keblű" világgal ismerkedett meg. Könnyen látja később is ilyennek a világot, könnyen úgy érezheti,

85

hogy környezetétől nincs sok várnivalója. Helyze-tében bizonytalanná, pesszimistává lesz.

Hogy ennek valóban ilyesformán kell lennie, arra nézvést megint csak két tömegkísérletre hivat-kozhatunk. Az egyik tulajdonképpen ellenpróba: az ausztráliai bennszülöttek lelki alkata — ahogy azt Róheim Géza leírta. Ezek az emberek sivatag-ban élnek, és jóformán állandó éhínség fenyegeti őket. Emellett rendkívül derűsek és — ami különö-sen feltűnik — minden készletgyűjtés távol áll gon-dolkodásuktól. Róheim ezt az „orális (száj erede-tű) optimizmust" az ott divatozó szoptatási szo-kásból magyarázza: a gyereket, mihelyt sír, az em-lőre teszik, mégpedig nemcsak anyja szoptatja meg, hanem minden szoptatós anya megszoptat minden közelében lévő éhes csecsemőt. A másik tömegkísérlet nemrégiben szemünk előtt játszódott le, a háború utolsó és a felszabadulás első hónap-jaiban. Sok ember rendkívüli módon éhezett, so-kan éhen haltak. Az emberek különböző módon reagáltak az éhínségre (lehet, hogy éppen szoptatá-si múltjuknak megfelelően, ami persze Európában sohasem vezethet az ausztráliaiak orális optimiz-musához), nagy átlagban azonban eléggé egységes lelki képet mutattak. Hermann Imre e lelki képet kérdőívek segítségével vizsgálta, és azt találta, hogy legjellemzőbb sajátságai szédülés (helyzeti bi-zonytalanság), ingerlékenység, a nemi vágyak el-sorvadása és az erkölcsi én fellazulása voltak. Az éhező ember ellenséget lát a világban, elvonja tőle érzelmeit és ellenségessé válik. Hiszen nem kell ilyen grandiózus tömegkatasztrófa ahhoz, hogy az evés és szeretés kapcsolatát átérezzük. Látogatóba érkező barátainkat mindig igyekszünk valamivel megkínálni, az együttlét meghittségéhez az együtt

86

evés és együtt ivás is hozzátartozik. Háziasszo-nyokban, akik kelletlenül vagy szűken adják az ételt, nem egészen jogtalanul érezzük a szeretet me-legének hiányát.

Hajdú Lilly a skizofrénia kórokozói közt sok esetben megtalálta a csecsemőkori éhezést. A ta-pasztaltakon kívül érdekes elméleti meggondolása is: az éhezésre a csecsemő részben dühvel, részben apatikus közönnyel reagál, a hasztalan várt kielé-gülést, Ferenczi szerint, mágikus-hallucinatórikus úton igyekszik maga elé idézni. Dührohamok, apá-lia, azaz érzelmi elsivárosodás és hallucinációk fel-lépte — nos, ezek a skizofréniát elsősorban jellem-ző tünetek.

Már egyszer idéztük József Attila Iszonyat című versét. Az emberben feltolakszik a kérdés, hogy József Attila vajon nem saját élményéről számol-e be, vajon nem ő volt-e a megkínzott, kiéheztetett csecsemő. Nem tudjuk — későbbi gyerekkorában kétségtelenül nagyon sokat éhezett. Tudjuk, hogy skizofrén lett, öngyilkosságát skizofrén állapotá-ban követte el.

Természetesen nem minden éhező csecsemőnek kell skizofrénné válnia. De az említett érzelmi elha-lás a bizonytalanság és pesszimizmus felé nagyon valószínű. És még valami: ezen az alapon kialakul-hat az a bizonyos jellemtípus, amit Abraham, ber-lini pszichoanalitikus nyomán orális karakternek nevezünk. Az ilyen ember mindig követel, mindig éhes valamire, semmi sem elég neki, sem tényleges javakból, sem szeretetből.

A táplálkozási ösztön nevelése kultúránkban a születés percétől kezdődik. A csecsemő nem akkor kap szopni, amikor éhségét sírással jelzi, hanem meghatározott időközökben, 3 majd 4 óránként.

87

Minél lejjebb szállunk a kultúrális ranglétrán, an-nál lazább ez a szoptatási rend, egészen a termé-szeti népek gyermekéig, akit esetleg úgy helyeznek el az anyja testén, hogy csak oda kell fordulnia az emlőhöz.

A kultúrális fok szerint való különbség termé-szetesen nem véletlen dolga. Nemcsak az orvosi tu-dás fejlődéséről van szó — amely megállapította, hogy a szoptatási időközök betartása döntő fon-tosságú a csecsemő egészségére, sőt esetleg életben maradására — hanem egyébről is. Minél több ösz-tönlemondást követel bizonyos kultúra, annál fon-tosabb, hogy a gyerek már első ösztönmegnyilat-kozásaiban hozzászokjék a halasztáshoz, a feszült-ségek elviseléséhez. Anyáknak, különösen, ha ne-kik is öröm a szoptatás, nem könnyű a szoptatási rend betartása. Együttéreznek a síró gyerekkel, go-nosznak érzik magukat, ha nyugodtan hagyják szenvedni. Viszont tudniok kell, hogy a gyerek időn kívüli megszoptatásával már vétenek az ellen, amit az ösztönnevelés első szempontjaként szögez-tünk le: a csecsemő cinkosává váltak ösztönei kor-látlan kielégítésében.

Érdekes, hogy újabban — még pszichoanalitikus oldalról is felhangzott a kétely a szigorú szoptatási rend betartásával szemben. Akik ezt hangoztatják, attól félnek, hogy azok a következmények, amik a csecsemő éhezésénél jelentkeznek — bizonytalan-ság, pesszimizmus, orális jellemképződés — már a szoptatási időközök okozta éhezés nyomán is fel-léphetnek. Nem hisszük, hogy aggodalmuk helyt-álló. Hacsak a csecsemő nincs annak a primitív bé-binek a helyzetében, akinek csak a fejét kell az emlő felé fordítania ahhoz, hogy szophassák, és aki ezt a boldogságot alighanem egészségének és

88

életben maradásának sokkal nagyobb veszélyezte-tettségével fizeti meg, akkor a szoptatási időszakok rendszertelensége sokkal nagyobb bizonytalansá-got vált ki belőle. A szabályos időszakonként meg-szoptatott csecsemőben hamarosan kialakul az éh-ségnek és szopási vágynak az időszakokhoz alkal-mazkodó ritmusa. Körülbelül megérzi, hogy mikor kell szopni kapnia, és az időközöket pontosan be-tartják — ami természetesen alapkövetelmény —, akkor sokkal nagyobb biztonsággal érezheti, hogy vágya kielégül, mintha sírására az anyja egyszer hamarább, máskor későbben jelentkezik.

Az ösztönnevelés egyik alapvető követelményé-nek azt mondottuk, hogy megrázkódtatásmente-sen menjen végbe. Igazi megrázkódtatás a táplál-kozási ösztönt főleg egy ponton fenyegeti, ez a cse-csemő elválasztása. Fentebb megpróbáltuk érzé-keltetni a csecsemő keserves megdöbbenését, ami-kor az első kanalas ételt kapja a szájába; elképzel-hetjük, milyen katasztrofális erővel zúdulhat rá az a szörnyűség, hogy a megszokott anyai emlőt egyik napról a másikra elveszti. Ez ma már a köztudatba is átment, és az elválasztás igen óvatosan és foko-zatosan történik. A csecsemő az első kanalas ételt nem a szoptatás helyébe, hanem a szoptatás mellé kapja; rendszerint olyan ételt kap — gyümölcslét, paradicsomlét —, ami ízlik is neki. Amikor a tulaj-donképpeni elválasztást megkezdjük, mindig két-három hetet iktatunk közbe, egy-egy szopás elha-gyása előtt, ha a gyerek valamilyen étel ellen erősen lillakozik, azt egy időre kihagyjuk, és csak egy-két liél leforgása után próbálkozunk vele újra. Esetleg másképpen készítjük el, a krumplipürét hígabbra vagy sűrűbbre főzzük, a spenótot akár meg is cuk-rozzuk, ismerkedünk a gyerek ízlésével. Ezzel

89

szemben helytelen volna az elválasztást azzal meg-könnyíteni, hogy az új ételeket cumis üvegben ad-juk. A melltől való elválasztás így ugyan könnyen, sőt nagyon is könnyen megy, de a tulajdonképpeni átállítódás nem történik meg: idővel újabb feladat -és újabb megrázkódtatásként a gyereket már a cu-mis üvegtől kell elválasztani.

Régebben a hirtelen elválasztás sokkal gyako-ribb volt, és az ezzel átélt megrázkódtatás nyomai sok felnőtt neurózisában kimutathatók. Egy másik megrázkódtatás a már elválasztott gyereket akkor érheti, amikor testvére születik, és látnia kell, ahogy az szopik a még nem nagyon rég elvesztett anyai emlőből. Egy két és egynegyed éves kislány a látványra keserves sírásba tört ki, és csak akkor hallgatott el, amikor apja megnyugtatta, hogy a kistestvér nem eszi meg anyukát. Sok gyerek nyag-gatja is anyját, hogy neki is adjon a tejből. A már említett orális jellemképződésnek ez a helyzet ad-hatja másik kiindulópontját. Felépítésébe itt kerül bele az irigység jellemvonása, ami nagyon is jelleg-zetes tartozéka. Az oráHs karakterű embemiindjg megrövidítve érzi magát, mindig azon siránkozik, hogy másnak több jutott.

Az elválasztás megrázkódtatásának is megvan a maga tömegtünete: az a különleges hatás, amit a tej az emberekből kivált. Vannak, akik mindennél jobban szeretik, viszont nagyon sok gyerek és fel-nőtt mérhetetlenül utálja. Különösen undorodnak a „bőrös" tejtől (a tej bőre még külön emlékeztetés az anyai emlőre). Az utóbbiaknál az elválasztás megrázkódtatása, ha nem is sorvasztotta el az ösz-tönt a maga egészében, de elfojtásba kergette az első élvezet emlékét. Jó volna tudni, hogy vajon

90

amióta az elválasztás kíméletesebbé vált, nem csökkent-e a tejellenszenvek száma?

Az elválasztás teljes befejezésével a táplálkozás új korszaka kezdődik, újabb nevelési problémák-kal. Ezek a problémák a táplálkozás ösztönénél különös módon kettéágaznak. Egyik csoportjuk, mondhatnók, természetes ösztönnevelési feladat, a másik a „pillanat számára való", polgári nevelés műterméke. Az első csak folytatása annak, ami tu-lajdonképpen a születés percétől kezdve folyamat-ban van: a táplálkozási ösztön megnevelése a való-sághoz alkalmazkodás vonalán. Nélkülöző néposz-tályoknál, ahol a kenyérgondok teljes súlyukban nehezednek a családra, a közvetlenül tapasztalt va-lóság végzi el a nevelés munkáját. Mindazonáltal itt is, de jómódban élő családoknál is adódnak ese-tek, ahol az ösztönnevelés nem megy simán, és a gyerek étvágya szertelen, féktelen formában jelent-kezik. Vannak torkos, zabolátlanul faló, soha ki nem elégíthető gyerekek. Evésükben különösen ki-emelkedik az az ösztöntulajdonság, amit Hermann Imre írt le először: az ösztönlefolyás örvényszerű volta. A gyerek eleinte ellenáll a kísértésnek (pl. hogy a péktől hazavitt süteményből útközben enni kezdjen), de ha belekezdett, egyre többet és többet kell ennie. Végül az üres zacskó marad kezében — és lelkében a kétségbeesés, a titok és hazugság tit-ka. Az éhínséges időkben a táplálkozási ösztönnek ezt az örvényszerűségét a felnőttek önmagukon is tapasztalhatták: az éppen felszabadult város utcai árusai jól megszedhették magukat hatása nyomán. A serdülésben, éppúgy, mint a többi ösztön, a táp-lálkozás ösztöne is új lángra lobban: a kamasz fa-lánksága, féktelensége az evésben köztudomású.

91

Újra és újra kér enni, ha nem kap, dührohamokba tör ki vagy titokban szerez magának ennivalót.

A nevelés nem tehet egyebet, mint hogy a leírt módokon hozzásegíti a gyereket az ösztön örvé-nyéből való kibontakozáshoz. Egyrészt itt is bele-helyezi a valóságba, a család gazdasági helyzetének megfelelő étkezési rendbe. E rendnek sem túlságo-san lazának, sem túlságosan merevnek nem szabad lennie: a gyerek, akinek soha egy ötletszerűen adott cukrot vagy gyümölcsöt nem engedélyeznek, éppoly könnyen válhat torkoskodóvá, mint az, aki annyit járhat ki a kamrába, amennyit akar. Más-részt itt is a „miért" után kell kutatni, és a féktelen étvágy tünetét beleilleszteni a gyerek lelki folyto-nosságába. Kiderülhet, hogy a kielégíthetelenség nem is az ételre vonatkozik, az eltulajdonítás nem is az elcsent édességet célozza eredendően. A gye-rek talán nagyon magára hagyottan csetlik-botlik a világban, és amikor szertelen mohósággal tömi magába az ételt, talán nem is arra, hanem szeretet-re, törődésre éhezik. Bánatra, csalódásra sok fel-nőtt is fokozott falánksággal reagál. Az is lehet, hogy csecsemőkori éhezések, elválasztási megráz-kódtatások nyomán a folytonos bekebelezési vágy, a későbbi orális jellem alapja, már korán gyökeret ver a gyerek lelkében.

Eléggé különös módon, a polgári középosztály családjaiban (de akárhányszor még rossz anyagi helyzetben lévő munkáscsaládokban is) a gyerek evési nehézségei kevésbé adódnak ebből az alapjá-ban véve mégiscsak természetes helyzetből, hanem egy másikból, aminek „műtermék" voltára már cé-loztunk. Nem az a nehézség, hogy a gyerek fékte-lenségének az evésben nem lehet gátat szabni, ha-nem az, hogy a gyerek nem akar enni. Általában az

92

szokott történni, hogy az anya, aki egész lelkét be-leviszi a gyerek etetésébe, ezzel eléri, hogy a gyerek rosszul evővé, válogatóssá válik. A táplálkozás ösztöne, amely így mindig kielégül, sőt rendszerint hamarább és teljesebben elégül ki, mintsem a nél-külözés feszültsége tudatossá válhatnék, elveszti eredeti hajtóerejét, elfajul. Itt is az eredeti ösztön megzavarásával van dolgunk.

Mielőtt megnéznők, hogy mit kell tennünk a táplálkozási ösztön egészséges erejének megőrzésé-re, nézzük meg, hogy mi az, ami valóban történik. Mit csinálnak a rosszul evő gyerekkel?

Többmindent. Az egyik mód, hogy erőszakot alkalmaznak. „A gyereknek enni kell és kész." „Ha nem eszel, belédtömöm." Ez nagyon gyakran meg is történik, a gyerekbe belekényszerítik az ételt.

Ezt az eljárást nemcsak általános okokból tart-juk elvetendőnek, hanem egy sajátos okból is. Az általános okok természetszerűen következnek mindabból, amit eddig vallottunk. A felnőtti erő-szak éppoly sérelem a gyerek emberi méltóságán, mint semmibevétele vagy parancsokkal való idomí-tása: a gyerek vagy behódol előtte és meghunyász-kodóvá lesz, vagy fellázad ellene és dacossá válik. Van még egy harmadik eset is, ami a cinikus jellem előkészítője: nem oly veszélyes az egész — gon-dolja a gyerek —, ki lehet bírni a verést is, a hara-got is, essünk túl rajta. Ezek a normális reakciók. Az erőszaknak az a nem is éppen ritka hatása, liogy a kisgyerekből valamilyen élvezetteljes izgal-mat vált ki, már patogén, betegséget okozó. Mind-ezekre az általános érvekre az erőszak alkalmazása ellen a továbbiak során még többször is vissza fo-nunk térni. Most még fontosabbnak tartjuk azt a

93

sajátos érvet, ami az erőszakos etetés ellen szól, tudniillik, hogy helytelen valami eredendően jóból kényszert gyártani. Ilyen szempontból az erőszak-kal való etetést éppúgy elítéljük, mint azt, ha a gye-reket rákényszerítik az úszásra vagy a kirándulás-ra. Az így nevelt emberekből lesznek azok a fanyal-gó jellemek, akiknek ruhát „kell" csináltatni vagy férjük „megkívánja", hogy nyaralni menjenek.

A gyerek megetetésének másik módja, hogy az enni nem akaró gyerek figyelmét elterelik az evés-től, mesélnek neki, játszanak vele, és közben ügye-sen belecsempészik az ételt. Megint egész általános nevelési alapelvről van szó, amikor a gyerek „elte-relésének" módszerét a maga teljes egészében elle-nezzük. Tudjuk, hogy sok mama érzi ebben erőssé-gét, el is dicsekszik, hogy ő mindig „jól kijön" a gyerekkel. Ha ügyes fogással kitér a bonyodalmak elől, ha a már-már sírásra görbülő szájat nevetésre bírja, és a gyereknek gyorsan megmutatja, hogy mit csinál a cica, amikor az az elmaradt séta miatt kesereg — úgy véli, jó munkát végzett. Pedig azt tette, hogy a gyereket egyrészt állandóan benne tartja a homály és bizonytalanság légkörében, másrészt nem tanítja meg rá, hogy szembenézzen a változtathatatlan valósággal. De az enni nem akaró gyerek fortélyos megetetésekor egyéb is tör-ténik. Tulajdonképpen becsapják, túljárnak az eszén. Mármost nincs az a kor és nincs az a helyzet, amelyben a gyerek becsapását megengedettnek tar-tanok. Nemcsak a gyerek miatt, aki már korán bi-zalmatlanná válhat, ha rájön, hogy hogyan bán-nak vele, hanem a felnőtt szempontjából is, akinek kezdettől fogva meg kell szoknia, hogy a gyerek iránt éppúgy köti az emberi méltóság megbecsülé-sének parancsa, mint minden más embertársával

94

kapcsolatban. A helyes beállítottságú felnőtt egy-szerűen nem tudja becsapni a gyereket, még akkor sem, ha egészen ártatlan csalásról lenne szó vagy ha biztosra vehető is, hogy a gyerek nem jön rá a turpisságra. Nem tudja mondani, hogy munkába megy, ha látogatásra indul, holott tudja, hogy a gyerek talán a kényszerítő körülményt inkább elfo-gadná, mintha saját jószántából hagyja egyedül. Igazi érzésű ember még sokkal kevésbé tud ha-zudni a gyereknek, aki töretlen jóhiszeműséggel csügg a szaván, mint a már alaposan felvértezett felnőtt társának. A meseszóval való etetésre ezen-kívül még az is áll, hogy nem jó, ha a gyerek vala-milyen ösztönkielégülést csak úgy mellékes ráadás-ként kap meg

Vannak aztán a gyerek etetésének látszólag ár-talmatlanabb módjai. A gyereknek lelkére beszél-nek. „Egyél az én kedvemért" — mondják. „Tu-dod, hogy milyen bánat nekem, hogy ilyen sovány vagy — légy az én jó kisfiam." Sajnos, ez a mód sem olyan ártalmatlan. Egyrészt mindenképpen egészségtelen az a családi helyzet, amelyikben a gyerek központnak érzi magát. Érezheti, hogy nagyon szeretik és léte nagyon fontos, de ne érezze, hogy az apja, anyja élete teljesen körülötte forog. Másrészt pedig ugyancsak egészségtelen az a beállí-tódás is, hogy az ember egy neki jó valamit más kedvéért tesz meg. Az így nevelt gyerekekre sok csalódás vár az életben. Természetesnek veszik, hogy férjüknek, feleségüknek, gyereküknek az ő örömük, testi-lelki jólétük éppolyan fontos, mint valaha anyjuknak volt. Nagy megrázkódtatás szá-mukra, amikor ennek nyomát sem látják. Az ilyen emberek mélyen megsértődnek, ha élettársuk nem veszi észre, hogy rossz színben vannak vagy ron-

95

gyos a cipőjük, és esetleg szándékosan elhanyagol-ják egészségüket, csakhogy némi törődést erősza-koljanak ki.

És végül, van a gyerekre hatásnak egy hűvösebb, mondhatnók tudományos formája: megmagyaráz-zák neki, hogy ez vagy az az étel „egészséges", a tej tápláló, a főzelékben vitaminok vannak. Erre csak azt mondhatjuk, hogy az ennivaló ne legyen orvos-ság. Az egészségi szempontból való ösztönkielégí-tés semmilyen területen nem kívánatos.

Aminthogy az összes itt leírt etetési módok egy közös hibában szenvednek. Nem hagyják, hogy az evésnek, ennek az alapjában ösztönös cselekedet-nek célja az éhség csillapítása, tehát egy ösztönös kielégülés legyen. A pillanatnyi szükségletet talán (nem mindig) kielégítik: a gyereket sikerül meg-etetniük, de nem dolgoznak a jövőnek, nem neve-lik rá a gyereket a fegyelmezett és mégis örömteljes evésre. Ahelyett, hogy ösztönnevelést művelnének, megint csak beleavatkoznak az ösztön természetes lefolyásába.

Mi tehát a teendő ? Az, ami az eddigiekből szük-ségszerűen következik. Természetes helyzet terem-tése a gyerek étkezése körül, éppúgy, mint minden más területen. A gyerek a maga idejéhen megkapja ebédjét vagy vacsoráját. Általában keveset kap egyszerre tányérjára. A gyerek evési szükségletét túl szokták becsülni, és étvágytalanságának meg-ítélésében felnőtt mértéket alkalmaznak. De kü-lönben is az a természetes, ha a gyerek még jómó-dú környezetben is átérzi, hogy az étel érték, s vi-gyáznak, hogy ne vesszen kárba. Sokkal egészsége-sebb helyzet, ha neki kell még kérnie az ételből, mint ha mi kínálgatjuk. Ha egyszer kevesebbet eszik a szokottnál, szó nélkül kiviszik a tálat. Ta-

96

Ián most éppen nincs étvágya, vagy az étel nem íz-lik neki. Nem kap mást helyette, a legközelebbi ét-kezésnél majd többet fog enni. Az is lehet, hogy valamilyen testi vagy lelki okból étvágytalan egy néhány napig. A testi ok orvosra tartozik, lehet, hogy az étvágytalanság valamilyen komolyabb be-tegség előfutára. Amennyiben nem forog fenn testi ok és a gyerek étvágya mégsem jön meg, fel kell rá figyelni, nem azért, mert „most már igazán nem le-het tűrni, hogy csak bele-belekóstolgasson az éte-lekbe", hanem hogy kiderítsük, voltaképpen mi le-het a baja.

Ott van aztán a gyerek „válogatóssága". Kérdés, méltányoljuk-e húzódozását bizonyos ételektől, el-készítési módoktól vagy sem. Bizonyos fokig igen — megint csak azt mondhatjuk, hogy az ember egy szeretett felnőtt társának ízlésére, kedvtelésére is tekintettel van. Fontos, hogy minél kevesebb szó essék a dologról; a gyerekek a válogatósságban nem is nagyon következetesek, és ha a nem szere-tett ételt egy ideig nem kapják, csodálkozva látjuk, hogy szó nélkül megeszik. Lényeges, hogy az étke-zést már kiskortól kezdve a gyerek egyéni ügyének tekintsük. Ehhez olyan külsőségek is hozzájárul-nak, mint amilyen például az, hogy a még nem is egészen elválasztott, 7-8 hónapos csecsemőnek ke-zébe adjuk a poharat, amiből a gyümölcslevet issza. Másfél éves gyerek már boldogan leül kisasz-talához, és vígan kanalazza főzelékét. A 3-4 éves gyereknek pedig, mint mondottuk, mindenképpen jót tesz, ha a családi asztalhoz ültetjük*, ahol ter-mészetszerűen alkalmazkodik a család étkezési rendjéhez.

Mint minden téren, úgy persze itt is az a kívána-tos, hogy a család evési beállítódása egészséges le-

97

gyen. Ha a gyerek nem lát maga körül sok finnyás-kodást, nem hallja, hogy egyes ételeknek vagy el-készítési módoknak túlzott fontosságot tulajdoní-tanak, viszont azt tapasztalja, hogy egy-egy jó fo-gásnak leplezetlenül örülnek, akkor ő is természe-tes, nem sok bajt okozó viszonyba kerül az evéssel. Lesz talán egy-egy étel, amit nem szeret, de nem válik válogatóssá, az ételek körül okvetetlenkedő-vé. Főleg pedig nem lesz olyan emberré, aki az evést, mint „alsóbbrendű" élvezetet megveti, és ez-zel életét egy jelentős örömforrástól fosztja meg.

Ha viselkedésünk minden természetessége elle-nére a gyerek mégis hosszabb ideig étvágytalan vagy fontosabb ételeket következetesen visszauta-sít, akkor, mint mondottuk, másik alapmódsze-rünkhöz kell folyamodnunk. Azon kell lennünk, hogy rájöjjünk magatartásának okára. Talán vala-mi bántja. Állatmegfigyelések szerint még majmok sem esznek, ha bánatuk van. Ha az anya keveset ér rá a gyerekkel lenni, nem sokat foglalkozik vele, sohasem játszik, csak éppen a számára legfonto-sabb műveletet, az etetést intézi, akkor a gyerek evési nehézségei gyakran következnek az anya le-kötésének vágyából; érthető, ha ilyenkor az anyjá-val töltött időt minél hosszabbra akarja nyújtani. Hogy a gyerek evési nehézségei mennyire az anyjá-val való kapcsolatából adódnak, azt mi sem bizo-nyítja jobban, mint hogy az „étvágytalan" gyere-kek óriási többsége nagymamánál, vendégségben, napköziben egészen kitűnően eszik.

Ugyanúgy megpróbálhatunk annak is nyomára bukkanni, hogy a gyerek mért fél vagy undorodik bizonyos ételektől. Talán egyszer forrón kapta, vagy valamilyen már megutáltatott anyagra — székletre, vizeletre — emlékezteti. Ilyenkor segít-

het, ha ugyanezt az ételt másként tálaljuk vagy másként készítjük el. Megint csak ott vagyunk alapvonalunknál, a megértő, szeretetteljes, de fő-leg természetes viselkedésnél.

B) A megkapaszkodás ösztöne

Szemben a táplálkozással, amelynek ösztönössé-gét mindenki észre kell hogy vegye, a megkapasz-kodási vágy ösztönmivolta korántsem oly köztu-domású. A tudomány is csak mintegy húsz éve éb-redt a tudatára, Hermann Imre munkássága révén.

Ez a különbség a felismerésben nem véletlen dol-ga: a megkapaszkodás ösztöne az embernél már nem nyer korlátlan kielégülést. A megfigyelések, amelyekből a látható jelenség ösztönös mivolta kétségkívül kibontakozott, az emberhez legköze-lebb álló állatfajtára, a majomra vonatkoznak. A kismajom élete első hónapjait anyja szőrébe ka-

• paszkodva tölti; innen eleinte egyáltalában nem, | később csak percekre távozik; mikor már lesza-

kadt róla, veszély közeledtekor újra belekapaszko-! dik.

Ez áll a majmokra. Az emberi csecsemőnek nincs mibe kapaszkodnia, az emberi test szőrtelen. A megkapaszkodási ösztön eleven erejére nála finomabb jelekből kell következtetni, amelyek az avatatlan szem számára nem oly könnyen észreve-hetők. Magam, amikor egy védőnői szemináriu-mon a megkapaszkodás ösztöne került szóba, kissé féltem, hogy az elmondandók kevéssé meggyőzően lógnak hatni. Ezzel szemben azt kellett tapasztal-nom, hogy aminek sokirányú bizonyítására készül-tem, az a csecsemővédőnők előtt a világ legtermé-

98 99

szetesebb dolga volt. Egy jelenlevő szülésznő pél-dául elmondta, hogy emlékszik egy nehéz szülésre, amelynél mindenki az anyával foglalatoskodott, és az újszülöttet egy takaróba csavarva letették. Ami-kor ki akarták szedni a takaróból, ez nem is ment olyan könnyen, mert a kicsi görcsösen belekapasz-kodott. Hogy az újszülött már az első fürdetés előtt erősen belekapaszkodik az ápolónő ruhájába, az mindannyiok előtt jól ismert tapasztalat volt. Körülbelül ugyanekkor egy csecsemőotthonban jártam; a zöldkeresztes nővér karjában tartotta az egyik csecsemőt, és egyszerre csak a következő mondat üti meg a fülemet: „No, ez a gyerek még nagyon beteg lehet, olyan erősen kapaszkodik be-lém."1 Annak a meglátásához sem kell tehát az ál-latmegfigyelés kerülőútja, hogy veszély vagy féle-lem idején a megkapaszkodási vágy ereje növek-szik.

Ha most már odafigyelő szemmel nézzük a cse-csemőt, azt is meg kell látnunk, hogy itt nemcsak elszigetelt, inkább érdekességszámba menő jelensé-gekről van szó. A csecsemő nemcsak megszületése után, hanem később is, ha csak teheti, belekapasz-kodik a felnőtt ruhájába, hajába, ágyának rácsá-ba; ez utóbbit sokszor lábával is átfogja. Erősen átkulcsolja az odanyújtott ujjat, fogása oly erős, hogy (kísérletek szerint) így magasba emelhető, és néhány pillanatig függő helyzetben tartható. De ennél többet is kiolvashatunk viselkedéséből: a nem alvó csecsemő általános állapota életének első hat hetében — sírása, hadonászása, kapkodása mindkét kezével — alapjában véve az anyai test-nek, a szoros együttlétnek vad követelése. A hado-nászó kezecskék kétségbeesetten markolnak a leve-gőbe, az egész kis lény mintha valami kínos nélkü-

100

lözésben szenvedne: megnyugvást csak akkor ta-lál, amikor felveszik és odafektetik az anyai test-hez.

Már Hermann előtt Moro figyelmeztetett rá, hogy a hátán fekvő csecsemő ijedtségi reakciója, amikor mindkét karját hirtelen kitárja, majd egy-máshoz közelíti, a természetes átkarolási reflexre emlékeztet. Hogy ijedtség és veszély a már csök-kent megkapaszkodási vágyat is mindannyiszor újra felébreszti, azt különösen nagyobb gyerekek-nél figyelhetjük meg. Az „anyja szoknyájába fo-gódzó" gyerek fogalma közismert: valóságban a gyerekek akkor fogódznak anyjuk szoknyájába, amikor félnek, zavarban vannak, idegen bácsi vagy néni jelenik meg a láthatáron. A félelem ka-paszkodáskiváltó hatása felnőttekre is áll. Heves testi fájdalomnál, például a fogorvosi székben, görcsösen megragadjuk a szék karfáját, drámai je-lenetek láttára belemarkolunk a mellettünk álló karjába. A golyótól talált katona karját égnek emeli, és a levegőbe markol, a haldokló öntudatlan mozdulattal simogatja vagy görcsösen szorítja ta-karóját. Születéstől a koporsóig minden bajnál és veszélynél ránk tör a bizonytalanság érzése, és fel-ébred a vágy, hogy valamibe megkapaszkodhas-sunk, úgy megkapaszkodhassunk, mint hajdan anyánkba akartunk kapaszkodni.

A megkapaszkodás ösztöne az embernél nem-csak szó szerinti, kézzel való kapaszkodásban tör elő. „Nem jó az embernek egyedül lenni" mondja az írás, és ezzel kimondta az emberi lét ősi törvé-nyét. Azért ősi ez a törvény, mert az ember őshely-zete sem a magány, hanem a szoros összeforrottság az anyával, a kettős egység állapota. Nem a méhen belüli életre gondolunk, amely egyes pszichoanalí-

101

tikusok (Rank, részben Ferenczi) szerint mint vala-milyen elvesztett paradicsom tudattalan emléke hat ki a további életre, hanem anyának és csecsemőnek arra a születés utáni — és így megnyilatkozásaiban sokkal könnyebben ellenőrizhető — összeforrott-ságára, amire Hermann Imre hívta fel igazában a figyelmet. Ez az összeforrottság a majoméletben még teljes, az emberi életben annál kevésbé, minél feljebb hágunk a kulturálódás fokán. A megka-paszkodás ösztönének kielégíthetetlensége a gyerek magányosságának egyik oka, mégpedig az az oka, amin semminő felnőtt közeledés sem tud teljesen segíteni.

Anya és gyermeke, Hermann Imre szerint, bio-lógiai egységet alkotnak. Ez a biológiai egység teszi érthetővé a csecsemőnek azokat a finom megérzé-seit, amikre a szoptatási nehézségek kapcsán céloz-tunk. Pető Endre pszichoanalitikus gyermekorvos nyolc esetet ismertet, amelyekben a csecsemő egyik napról a másikra visszautasította az anyai emlőt. Az anya kikérdezése mindegyik esetben azt derítet-te ki, hogy valami történt életében, ami viszonyát a szoptatáshoz és a gyerekhez megzavarta: meg akarta kezdeni hivatásos munkáját, félt az elhízás-tól vagy a hajhullástól, rossz viszonyba került fér-jével. A csecsemő mindannyiszor megérezte az anyjából kiinduló visszautasítást, és hasonlóval vá-laszolt.

A biológiai kettős egység tényéből az is érthető, hogya kultúrnépek gyermeke a rákényszerített ma-gányt kínnak érzi. Tulajdonképpen születése per-cétől kezdve lemondásban él, amibe csak lassan-ként és úgy tud belenyugodni, hogy az anyjával való kapcsolatot idővel akkor is átérzi, ha a köz-vetlen testi kapcsolat nincs meg. Már az is jó, ha

102

anyja közelében van, láthatja és a kín csak akkor kezdődik, amikor eltűnik szeme elől. Melyik anya nem ismeri azt a végtelen boldogtalanságot, amivel a gyerek a küszöbről utánanéz? „Amikor nem vol-tál itthon — akkor nem voltál itthon", ezekkel a szavakkal fogadta egy 3 éves kislány hazatérő ma-máját, a különös megfogalmazással jelezve, hogy a mama távollétének keserve nem igényel bővebb magyarázatot.

A leválasztottság kínjának döbbenetes megnyil-vánulásaival az anyjuktól hosszabb időre elszakí-tott gyerekeknél találkozunk. Az ostromidők egy részét egy budapesti vöröskeresztes otthonban töl-töttem: aki az öt éven aluli gyerekek szobájába be-lépett, mélyen megrendülhetett az elébe táruló lát-ványtól. Gyerekek mérhetetlen szomorúsággal me-redtek maguk elé, mások heteken át ágyuk rácsába vagy egy felnőtt ruhájába fogództak, és mintha megszűntek volna élni a világ számára, megint má-sok sírva és panaszkodva töltötték napjaikat — ez volt az általános kép. Ezt a képet látta Anna Freud is, aki a háború alatt Londonban és környékén há-rom gyerekotthont vezetett. Szerinte az óvóhelyé-let nehézségei, a bombázások és nélkülözések ne-vetséges semmiségekké zsugorodtak az anyától el-szakadás kínjához képest. A nagy populációban nem volt gyerek, akiben akár a többszörös kibom-bázás, az átélt belövések, az égő házból való mene-külések mélyebb lelki nyomokat hagytak volna; ezzel szemben sok gyerekkel találkozott, akit az el-válás anyjától komolyan megbetegített. Főleg olyan esetekben történt ez meg, ahol az elválás hir-telenül, előkészítés nélkül következett be. Vannak gyerekek, akik ilyenkor nem esznek, nem alszanak és visszautasítanak minden kedveskedést vagy vi-

103

gasztalást. Görcsösen belekapaszkodnak tárgyak-ba, amik anyjukat jelentik számukra, a játékba, amit a távozás percében anyjuk adott kezükbe vagy a ruhadarabba, amit hazulról hoztak. A 17 hónapos Christine napokon keresztül némán vagy sírva álldogált, és mély, monoton hangon ismétel-gette: „mama, mama, mama, mama, mama..." Néha megnyugodott, ha elfordított fejjel ülhetett valaki ölében: nyilván azt képzelte el, hogy anyja ölében ül. A három és fél éves Patrick minden be-lépő felnőttnek elmondta, hogy anyja majd érte-jön, ráadja kabátját és hazaviszi. Ebből az önvi-gasztalásból aztán valóságos kényszer fejlődött. Patrick előbb hangosan, aztán halkan vég nélkül ismételgette ugyanezt a mondatot. Míg a többi gye-rek játszott, ő egy sarokban állt, arcán tragikus ki-fejezéssel mozgatta ajkát, és mímelte a kabátfölvé-tel mozdulatát. Állapota pillanatok alatt megválto-zott, amikor anyja megjelent az otthonban: eleinte állandóan vele volt, egy percre sem engedte el ma-gától. Két-három hétnek kellett eltelnie, amíg any-ja már szabadon mozoghatott saját lakása és az otthon között. Jill, egy két és fél éves ragyogó kis-lány, amikor hirtelen ráeszmélt anyja távozására, abbahagyta játékát, kirohant, minden szobába be-nyitott, olyan volt, mint egy elveszett kiskutya, aki keresi gazdáját. Néhány perc múlva ugyan vissza-tért játékához, de azután ez a riadt keresés egyre sűrűbben újra és újra megismétlődött. Közben el-tűnt arcáról a mosoly, bárgyú arckifejezést öltött, az egész gyerek képe megváltozott. A keresést lel-kileg is folytatta, hol ehhez, hol ahhoz a felnőtthöz csatlakozott, nagy ragaszkodással csimpaszkodott egy ápolónőbe, órákig ült egy látogató papa ölé-ben. De senkihez sem kapcsolódott igazán, külö-

104

nös módon még anyjához sem, aki időnként meg-látogatta. Valami megszakadt benne, kapcsolata az egész felnőtt világgal megromlott.

Hogy milyen erős a megrázkódtatás, ami a gye-reket az anyjától való elszakadással éri, azt sokszor a mama visszatérésénél láthatjuk: a gyerek úgy vi-selkedik, mintha anyját nem ismerné fel, hideg kö-zönnyel fogadja. Anna Freud ezt számtalan olyan esetben látta, amikor a gyerekek otthonuk élettelen tárgyaira nagyon is jól emlékeztek.

Az anyjuktól elszakított gyerekek keserve egyéb-ként kevésbé kirívó formában ott ég első napos óvodások riadt pillantásában: állnak az ajtóban és várják, várják, hogy mikor jönnek értük. Vagy kü-lön ülnek egy sarokba, ujjukat szájukba veszik, és nem vesznek tudomást semmiről, ami körülöttük történik.

Nem véletlen, hogy ezek a magukat szerencsét-lennek érző kisgyerekek az ujjukat szopják. A megkapaszkodás kielégítetlen ösztönének megvan-nak a maga pótlékai. Ilyen pótlék Hermann Imre szerint az alvó csecsemő jellegzetes kéztartása (be-hajlított alkar, vállmagasságba emelt kéz), amely az anyába megkapaszkodó majomcsecsemő test-tartásával egyenlő, de ilyen megkapaszkodási pót-lék az ujjszopás is. Nem csak megkapaszkodási pótlék, a száj- és kézélvezetnek nagy része van ben-ne. De hogy emellett milyen sok köze van a megka-paszkodáshoz, azt több körülmény igazolja. Első-ben az a tény, hogy pontos megfigyelések szerint az ujjszopás csaknem mindig együtt járt valamilyen erős fogással, neki támaszkodással. Vagy a szájba vett ujj akaszkodik bele a szájpadlásba, vagy a kint hagyott ujjak fogják át az orrot vagy támaszkod-nak neki a szemzugnak, vagy a gyerek másik kezé-

105

vei fogódzik bele hajába, bőrébe, ruhájába. Az is kétségtelen, hogy a magára hagyott gyerek szinte törvényszerűen beszedi ujját a szájába. Mindennél többet mond egy három éves, szobájában egyedül alvó kislány kijelentése, aki esti ujjszopását azzal indokolta meg, hogy „nem tudok egyedül elalud-ni". A gyerek, akit anyja elhagyott, anyja helyett ujjába, ujjaival magamagába kapaszkodik.

A lélektan az ösztönök és indulatok sok terüle-tén ismeri az úgynevezett reakció-képződménye-ket : valamilyen ösztön ellen úgy védekezünk, hogy vele egyenesen ellenkező megnyilvánulást fejlesz-tünk ki magunkban. így igyekezhet valaki ereden-dő piszok-örömét túlzásba hajtott tisztasági rend-szabályokkal kordában tartani. A megkapaszko-dás ösztöne is kifejleszthet reakció képződményt, a mindenáron való elszakadás tendenciáját. A na-gyon is fennen hirdetett „én nem bánom, ha anyu-ka elmegy hazulról", „én egyedül szeretek elalud-ni" már ennek a reakció-képződménynek a meg-nyilvánulása lehet, háttérben a megkapaszkodási ösztön kielégítésének reménytelenségével.

Hermann Imre a megkapaszkodási ösztönnek ilyen reakció képződményét látja a majomélet egy közismert jelenségében, a tetvészkedésben: az any-ja testéről végül is lekerült majom az elválás bána-tán úgy tud túljutni, hogy saját vagy társa bőréről választ le kis bőrfoszlányokat, varrókat, szálká-kat. Ezzel egyrészt további kapcsolatot tart fenn a végleg elvesztett szőrrel, másrészt a bőrrészek le-szakításával saját leszakadását dramatizálja. En-nek a nagyon elterjedt szokásnak az embernél is megvannak a megfelelői. Ilyen például a pattaná-sok lekaparása, a hajszálak tépegetése vagy a kö-römrágás. Mindezek a jelenségek az elszakadás

106

tendenciájának megnyilatkozásai, és nagyon sok-szor megfigyelhető, hogy az elhagyatottság extrém állapotában jelentkeznek. Elhanyagolt, züllött gyerekek között nagyon sok van, aki körmét rágja. Elhagyatottság és körömrágás összefüggését külö-nös intuícióval érezte meg Heine: „der arme Peter", akit elhagyott a menyasszonya, krétafehé-ren félrevonulva rágja a körmét. Egy amerikai pszichológus, Wechsler, kortáblázatban állította össze a körömrágás gyakoriságát. A hajlam a kö-römrágásra a 4. életévben kezdődik, a 6. életévben hirtelen előtör és a serdülésben (12-14. év) igen erő-sen kiugrik; a 17. évtől kezdve feltűnően csökken. Látjuk, hogy a kiugrási pontok mennyire össze-esnek az anyától való elszakadás egyes súlyosabb kríziseivel (óvodába kerülés, iskolába kerülés, ser-dülés). Ai is érdekes, hogy az összeállítás milyen erős párhuzamot mutat Szondi magányossági ada-taival.

Az ujjszopás mint helyettesítő, és a körömrágás mint reakció-képződmény egyaránt a kielégítetlen, helyesebben az élettani akadályozottságán túlme-nően kielégítetlen megkapaszkodási ösztön követ-kezménye. De a fokozott kielégítetlenség éppúgy, mint az ösztön megnevelésének hiánya, nemcsak egyes tünetekben mutatkozhatik meg, hanem ki-hathat az egész életre. Ahogy az éhező vagy hirtele-nül elválasztott csecsemőből orális jellemű, mindig hiányt szenvedő, soha ki nem elégíthető ember vál-hatik, úgy lesz az anyaközelséget nagyon is nélkü-löző, de az anyához túlságosan kötött gyerekből is kapaszkodós felnőtt. Mindenki ismeri azt az em-bertípust, amelyik tulajdonképpen sohasem válik önálló felnőtté; mindig kell valaki, akire támasz-kodhasson, aki kiszolgálja és segítse. Az ilyen em-

107

ber az eredeti kettős egység állapotát sohasem adja fel; sokszor az anyakötöttség marad meg az egész életre, néha az anyát egy idősebb testvér helyettesí-ti, valamivel egészségesebb esetben az élettárs. Csak „valamivel" egészségesebb helyzetről lehet szó: a kapaszkodó jellemű ember ritkán él igazán egészséges és boldog életet. Boldogtalansága nem-csak a partner ellenállásából, lerázási kísérleteiből adódhat, hanem szükségszerűen abból, hogy a megkapaszkodás ösztöne az embernél alapjában kielégíthetetlen ösztön. A megkapaszkodásra éhes ember állandóan érzi bizonytalahságát, kibírhatat-lan magányosságát a világban; követelésének ki-elégíthetetlensége a társához való viszonyt a folyto-nos haragvások, megsértődések légkörébe vonja. Újra és újra megpróbál tőle elszakadni, természe-tesen eredménytelenül. Ezek azok a veszekedések-kel, gyűlölettel teli kapcsolatok, amiknek fennma-radása oly rejtélyes a kívülálló számára.

A megkapaszkodás ösztönénél arról a folyamat-ról is beszélhetünk, amit átszellemesítésnek, szubli-málásnak neveznek: az ösztönvágy más térre tevő-dik át, az ösztön ereje más tevékenységeket táplál. Mint a legtöbb ösztönnél, az első szublimált kiélési forma itt is a játékban adódik. Még alig nevezhető szublimálásnak a megkapaszkodási vágy kiélése valamilyen játéktárgyon. Alig van gyerek, aki éle-tének valamelyik szakaszában ne cipelné állandóan magával babáját, mackóját; rengeteg van, aki csak mackójával karjai közt tud elaludni. Más játékok már erősebben eltávolodnak az eredeti kiindulás-tól. Freud, aki a megkapaszkodás ösztönéről nem beszél, más kapcsolatban írja le egy másfél éves kisgyerek játékát, akinek munkába járó anyjától naponta el kellet szakadnia. A gyerek egy zsinegre

108

fűzött tekercset számtalan egymásutánban eldo-bott, és újra visszahúzott ágyához. Az eldobást O—O (fort-fort = el-el) felkiáltással kísérte, a te-kercs megjelenése szemmel látható örömet okozott neki. A játékkal mintegy eljátszotta az elszakadást anyjától, éspedig úgy, hogy az „elválást" és „vi-szontlátást" maga idézte elő, maga tartotta kezé-ben : ezzel tette elviselhetőbbé. Ha mármost ennek az egy kisgyereknek mulatozásában felismertük megkapaszkodás-elszakadás játékát, nem lesz oly nehéz ugyanezt az általánosan elterjedt gyerekjáté-kokban is meglátnunk. A labda, éppúgy mint minden dobálós játék, ezt jelenti a gyerek számá-ra: az elengedés és újból megfogás izgalmát. Idő-sebb gyerekek ősi és népi játékaiban, mint amilyen például fogócska, az ipi-apacs, a komámasszony, hol az olló, az utolsó pár előre fuss és még számta-lan, különböző népeknél különböző névvel illetett játék. Justné Kéri Hedvig ismerte fel az összefüg-gést a megkapaszkodás ösztönével. Valamennyi-nek lényege az összekapaszkodás, s ez különösen drámai módon jelentkezik: a játékban veszélyhely-zet áll elő — az ellenség, a „fogó", a róka, a farkas meg akarja kaparintani a gyereket — és ez ellen csak összekapaszkodással lehet védekezni.

Megkapaszkodási ösztönét a felnőtt ember is szublimálja, enélkül talán élni sem tudna. Megka-paszkodik életformákba, tulajdonát képező tár-gyakba, eszmékbe, életelvekbe. Hogy ez a megka-paszkodás milyen nagy szerepet tölt be életében, azt az elmúlt (vagy nem is egészen elmúlt) idők nagyszabású tömegtapasztalata szemléltette. A fel-szabadulást követő hetekben, amikor oly sok em-ber eszmélt rá, hogy mennyi mindenét vesztette el, amikor annyi embernek változott meg életmódja,

109

és főleg, amikor annyi megingathatatlannak látszó eszme és életideál omlott össze, az emberekben a talajtalanság, a kínzó lebegés érzése szinte tömeg-betegséggé vált.

Eléggé hosszan ismertettük a megkapaszkodás ösztönével kapcsolatos tényeket. Úgy éreztük, kénytelenek vagyunk ezt tenni, mert amilyen is-mertek maguk a jelenségek, olyan kevéssé ismerték fel akár jelentőségüket, akár összetartozásukat. A nevelői irányításnak mindkettőre szüksége van.

Milyen nevelést kap és milyen nevelést kíván a megkapaszkodás ösztöne? Itt is az adottságokból indulunk ki, amelyek, miként a táplálkozás ösztö-nénél, népek és néposztályok kultúrfoka szerint módosulnak. Természeti népeknél a csecsemő élete anyja testén nem is különbözik olyan nagyon a ma-jom csecsemőétől. A gyereket kendőkkel, ruhada-rabokkal az anyja testéhez kötik, anyja hátán, csí-pőjén vagy vállán tölti életének első éveit. Nem kell messzire mennünk, ugyanezt láthatjuk a mi cigá-nyainknál is. Az úgynevezett kultúrnépeknél a gye-reket ugyan nem kötik hozzá anyjához, de min-denütt, ahová nem jutott el a csecsemőápolás higi-énéjének köztudata, nagyon is hajlanak rá, hogy amennyire lehet, engedjenek megkapaszkodási vá-gyának, és mihelyt sír, felemeljék, karra vegyék és ringassák. Orvosok, csecsemőgondozónők sokat mesélhetnének arról, hogy milyen ellenállásba üt-köznek, amikor az anyákat megpróbálják leszok-tatni a csecsemő hordozásáról. Ezer érvet tudnak: nem hagyhatják a gyereket sírni, mert zavarja a szomszédokat, mert sérvet kap, és így tovább. Or-vos vagy védőnő hiába magyarázza, hogy az állan-dó hordozgatás a legjobb mód arra, hogy a csecse-mő mindvégig sírós és nyűgös maradjon, hogy a ci-

110

pelgetés nagy terhet ró a környezetre, és hátráltatja a gyerek nyugodt'fejlődését, az anyák többsége hi-I el lenül hallgatja őket. Fel kell tételeznünk, hogy nemcsak a csecsemőben él a megkapaszkodás ösz-töne, hanem az anyában is a hordozásé. Ennek ere-jétől hajtva válik megint csak az ösztönkielégülés cinkosává, sőt — hiszen sokszor még a nem síró gyereket is ölbe kapja — csábítja bele a gyereket az ösztönkielégítésbe.

A helyes eljárás ezzel szemben az, amit ma már minden gyerekorvos és gondozónő hirdet: a cse-csemőt testileg-lelkileg jól el kell látni, de azután csak akkor szabad felvenni, ha enni adnak neki, lisztába rakják vagy fürösztik. Talán különösen szigorúan hangzik ez a szabály azok után, amiket eddig mondottunk. Hiszen a csecsemőt ősi ösztöne hajtja anyja teste felé, és eleinte mondhatatlan szenvedés, hogy azt nélkülöznie kell. Miért hagy-juk szenvedni, és miért ne elégítsük ki ösztönös óhaját? Azért, mert nem a pillanatnak dolgozunk. A megkapaszkodás ösztöne nagy megrázkódtatá-sát már az emberi faj múltjában szenvedte el, ami-kor a szőrtelenedés a tulajdonképpeni megkapasz-kodást lehetetlenné tette; ezt az ősi leválasztást a természeti népek állandó gyerekhordozása sem tudja teljesen jóvátenni. Kultúrnépek még ezt a kárpótlást sem nyújthatják a gyereknek, ha másért nem hát azért, mert az anya nem tudja életét és munkáját abban a gyerekszimbiózisban lefolytat-ni, mint a primitív népek asszonya. Csak azt teheti, hogy sokszor felveszi és ismét leteszi a gyereket. A megkapaszkodás ösztönének így — ahelyett hogy néhány hónap alatt alkalmazkodnék a valósághoz és keresné a természetesen adódó kárpótlásokat — a megrázkódtatások egész sorát kell elszenvednie.

111

Ha a gyereket panaszos sírására előbb-utóbb felve-szik, megkapaszkodási vágya sohasem jut nyugvó-pontra, hanem szinte állandó rezgésben van. És még valami: a természeti népeknél a kapaszkodási ösztön megnevelésére akkor kerül sor, amikor a gyereket, esetleg már 7 éves korában, elveszik any-jától, és a törzs tagjai közé fogadják; kultúrnépek-nél ez a nevelés elmarad, és a kapaszkodási vágyá-ban bentrekedt gyerek esetleg világéletében nem tud igazán leválni.

A nevelés minden területére, de a megkapaszko-dás ösztönének nevelésére különösen áll a merev dogmatizmus veszélye. A szabály, hogy a csecse-mőt nem szabad hordozgatni, nem jelenti azt, hogy egy beteg vagy megijedt kisgyereket egyszer-egyszer fel ne vehetnénk. Láttuk, hogy a megka-paszkodás vágya testi-lelki szenvedésnél, félelem-nél különösen erős; egészséges ösztönű, jóérzésű anya aligha fogja megállni, hogy fájdalomtól elcsi-gázott, valamitől félő vagy hosszabb távolléte szo-morúságától még mindig szenvedő kicsinyét ölébe ne kapja.

A csecsemőkor elmúltával a megkapaszkodás ösztönének fejlődésében is új fejezet kezdődik. A közvetlen testi kapcsolat vágya alábbhagy, az anya-gyerek kettős egysége lazul. Illetve ennek kell történnie akkor, ha a fejlődés egészséges vonalon halad. Ez nincs mindig így. Az elhanyagolt, lelki-leg magára maradt gyerek kínzó anyaéhséggel ost-romolja tovább és tovább a mással törődő vagy munkától elcsigázott anyját. Hasonlóan a sokat éhezett gyerekhez, ő is állandó hiányérzéssel küzd. Valamit szeretne pótolni, legalább egyszer szeretne jól felmelegedni az anyai ölben. Maga sem tudja mit akar, nyafog, nyűgösködik — és ezzel még re-

112

ménytelenebbé teszi helyzetét. Anyja egyre kevésbé bírja az állandóan rajta lógó gyereket, egyre in-kább igyekszik lerázni. Későbbi sorsa már most előreveti árnyékát: így akarnak majd megszaba-dulni tőle mindazok, akikre erőszakkal rákapasz-kodik.

De rossz irányban indul az úgynevezett „elké-nyeztetett" gyerek fejlődése is. Ő is anyján lóg, és nyűgösen követeli, hogy vele és csak vele foglal-kozzék. A különbség csupán az, hogy az anya ezt szívesen is vállalja. Ilyenkor alakul ki az a viselke-dés, ami az „anyás" gyereket jellemzi.

Már most látjuk, hogy a gyerek „anyássága" kettőn áll. Nemcsak a gyereken, az anyán is, sőt az anyán elsősorban. Különös hallgatni, ahogy anyák gyerekük „anyásságát" panaszolják. „Borzasztó, hogy ez a gyerek milyen anyás — egy percre se mozdulhatok mellőle." „Dehogy hagyja ez magát mástól megfésülni!" „Ezt ugyan hét lóval se le-hetne az óvodába húzni." Nem nehéz kihallani a büszkeséget ezekből a nyilatkozatokból: a gyere-kem nem tud nélkülem meglenni. Büszkeségüket még meg is tudnók bocsátani, még meg is értenők, hogy milyen szomorú lenne látniok, hogy gyere-kük, akit tegnap még tehetetlen kisbabaként szo-rongattak, ma már elszakad ölükből — ha nem le-begne előttük a tragikus jövő képe. Az anyás kis-gyerekekből lesznek azok a férfiak, akik eltitkol-ják házasságukat, mert a mama a hűtlenséget nem tudná elviselni, és azok a nők, akik férjhezmenete-lük után is sokkal inkább tartoznak régi otthonuk-hoz, mint férjükhöz és gyerekeikhez.

Az eddigiek után nem kérdezhetjük, hogy ho-gyan lesz a gyerek anyássá, csak azt, hogy miért re-ked meg anyásságában. Két okot már mondot-

113

tunk: a túlságos elhagyatottságot és a túlságos ké-nyeztetést. De ehhez járul tulajdonképpen mindaz, ami a „pillanatnak nevelést" nagyjából jellemzi. A gyerek, akit nem tekintenek embernek, akit állan-dó tilalmakkal és parancsokkal ráncigálnak, nem válhatik önálló lénnyé, nem szakíthatja ki magát az anya-gyerek egységből.

Ha az anyákat megkérdeznék, hogy miért nem nevelik gyereküket nagyobb önállóságra, tudato-san vagy tudattalanul kétfélét válaszolnának: egy-részt féltik gyereküket a lehető veszélyektől, más-részt féltik magukat a gyerek szeretetének elveszté-sétől.

Az egyik érvre futólag már feleltünk: veszélyes helyzetekbe főleg az önállótlan gyerek kerül. Az önállóan nevelt gyerek bámulatosan jó mozgású, óvatos, ügyesebb, mint a felnőtt. Kétéves gyereket láttunk felmászni magas piktorlétrán és lejönni a létra másik oldalán — a szemlélőnek egy percig sem lehetett az az érzése, hogy valami baj érheti. Nemesné iskolakertjében egy magas fa állott, ami-re az első osztályosoktól kezdve folyton felmásztak a gyerekek. Leesni nem lett volna tréfadolog, de az iskola tízéves fennállása alatt soha a legkisebb baj sem adódott. Ahogy saját erejük és ügyességük ha-tárait, úgy a tárgyak természetét is csak úgy ismer-hetik meg a gyerekek, ha erre módot adunk nekik. Ha ez megtörténik, akkor sokkal kevesebbet fog-nak törni, szakítani, mint ellenkező esetben.

Persze az önállóságra nevelést is sokszor elvétik az anyák. Akár mert valóban terhes nekik a gyerek ellátása, akár mert éppen ellenkezőleg, nagyon is nehéz a gyerek kisbabaként való kezeléséről le-mondani; igen sokszor erőszakosan, minden ked-veskedés nélkül fognak hozzá a gyerek „önállósítá-

114

sához". „Nem szégyelled magad nagyfiú létedre, hogy másnak kell begombolni a kabátod?" „Az ilyen nagy lánynak már fel kell tudni húzni haris-nyáját." A jó l tartott gyereket, aki magán érzi any-ja sugárzó szeretetét, és így nincs szüksége rá, hogy segítségül hívás ürügyével nyaggassa, tulajdonkép-pen nem kell önállóságra nevelnL Az egyedül öl-tözködés, egyedül evés, egyedül mászkálás nem feladat számára, hanem boldog öröm, kiváltság, amihez nagyon is ragaszkodik. Sajnos, a türelmet-len, mindenben hibát kereső mama, aki nem érzi, hogy ez a boldog „felnőttsége" a gyereknek meny-nyivel fontosabb a cipőfűzés hibátlanságáról, könnyen elveszi a gyerek örömét és kedvét a továb-bi kísérleteitől. Az „egyedül" csinálás nem lesz többé büszke öröm, hanem kötelesség, ami ellen hol unottan, hol dacosan tiltakozik.

Hogy állunk a szeretet kérdésével ? Itt aztán a talán meglepő tényt kell leszögeznünk, hogy az anyás gyerek nem azonos a szerető gyerekkel. Az anyás gyerek nem szereti az anyját, csak használja. A kettős egységen belül nincs helye szeretetnek, szeretet csak ott fejlődhet ki, ahol a másikat már különálló embernek érezzük. Az anyás gyerek nem érzi anyját különálló egyéniségnek, és főleg nem érzi azt, hogy érdekei ne esnének pontosan egybe az ő érdekeivel. Ami neki jó, az természetesen az anyjának is jó kell hogy legyen. Bálint Alice naiv egoizmusnak nevezi ezt az állapotot. Amikor a kis-lány kijelenti, hogy anyuka menjen a nagymamá-hoz lakni, ő majd apuval marad, és főz neki — ak-kor eszébe sem jut, hogy óhaja rosszul eshet anyjá-nak. Bálint Alice egy betege magától értetődőnek vélte, hogy anyja szívesen meghalna, ha lánya ér-deke megkívánná. De ami még ennél is csodálato-

115

sabb: az anyás gyerekek mamái sem szeretik iga-zán gyereküket. Ők se látnak benne valakit, in-kább állandó gondoskodásra szoruló tárgyat, akit etetni, öltöztetni, ellenőrizni kell. Egy szép napon azután ez a látszatra jó viszony is felborul kettőjük között. Az anyának egyszer eszébe jut, hogy a köz-ben már nagyra nőtt, 10-12 éves gyerektől a maga részére kérjen valamit, és csodálkozva döbben rá, hogy a gyerek mennyire nem törődik vele, ha anyja fáradt vagy beteg vagy kedvetlen: mérhetetlenül hálátlannak érzi. Pedig nincs igaza, a gyerek egy-szerűen nem jött rá, hogy anyjának is lehet külön élete, külön gondokkal és fájdalmakkal.

Ahhoz, hogy erre rájöjjön, már korán meg kell tudnia, hogy anyja életének nem ő az egyetlen tar-talma, hogy anyjának más örömei, kötelességei, érdeklődési területei is vannak. Ezt egy gyereknek sem könnyű belátnia, de a szabad szárnyra eresz-tett lényegesen kevésbé fog tőle szenvedni, mint az anyjához kötött. Érzi a kölcsönösséget, tapasztal-ja, hogy anyja őt is külön egyéniségként kezeli, te-kintettel van kedvteléseire, méltányolja kívánsá-gait. Végül — persze nem olyan hamar — eljöhet az idő, amikor a gyerek meghatódottan állapítja meg, hogy „milyen nagyszerű asszony a ma-mám!", és az anyja örömmel gondolja, hogy „mi-lyen rokonszenves is ez az én gyerekem". Megvan a távolság kettejük között, lehet már egymást sze-retni.

Megakadályozni a gyerek „anyásságát" arány-lag nem nehéz feladat a saját ösztöneit fegyelmezni tudó nevelő számára. Sokkal nehezebb megtalálni azt az alapbeállítódást, aminek szükségessége ugyancsak a megkapaszkodás ösztönéből folyik. Ahogy a csecsemő ösztönétől hajtva vágyódik az

116

anyai karok biztos fogására, úgy vágyódik a már nagyobb gyerek a szülői vezetés tökéletes, meg nem rendülő biztonságára. Vágya persze nem tu-datos előtte, sem a kielégülés, ha a biztonság meg-van, sem a hiányérzés, ha nincs meg. Az utóbbi esetben csak a jó szemű szemlélő vesz észre valami nyugtalanságot, bizonytalanságot, keresést a gye-rek lényében. Ennek nyomát aztán egész életében hordozza.

Véleményünk szerint ez az a pont, ahol a haladó szellemű nevelés könnyen kisiklik, és érthetetlenül rossz eredményre vezet. Az, aki többé-kevésbé idegenül áll az itt hirdetett felfogással, a gyerek egyenrangú félként való kezelésével, a „tekintély-elv" feladásával, a megértő és segítő neveléssel szemben, elsősorban a fegyelemhiánytól, a szaba-dosságtól, talán még az elzüllesztéstől is félti az így felnövő gyereket. A tapasztalatok nem igazolják ezt a félelmet. A haladó szellemű nevelés gyenge pontja az, amire már egyszer céloztunk: a megértő magatartás könnyen átcsúszik egy nagyon is pasz-szív, nagyon is szemlélődő viselkedésbe. Bár-mennyi megértést is tapasztaljon már most a gye-rek, ahol nincs meg a vezetés biztonsága, ott meg-kapaszkodási szükséglete kielégületlen marad. A „modern" nevelésű fiatalok között — amennyire én látom — nem a felfokozott szabadosságban udódhatik hiba, hanem ott, ahol az ember legke-vésbé várná: a fiatalok bizonytalanságában. Mint-ha két nagyon végletes bánásmód hasonló ered-ményre vezetne. A szülők tekintélyének súlyától megnyomorított gyerek bizonytalanná válik, de bi-zonytalanná válhatik az a gyerek is, aki anyja passzivitását határozatlanságnak, megértését gyen-geségnek érzi. Ez történik akkor, ha a sok szabad-

117

ságban felnövő gyerek nem érez meghatározott ke-reteket: „eddig és ne tovább". A kereteket, amint már mondottuk, a valóság szabja meg (az apát nem szabad zavarni munkájában, a fényezett asz-talt nem szabad összefirkálni), de tiszteletben tar-tásuk határozottsága már a szülőkön áll. A bizony-talanság érzését ébresztheti az a mama is, akinek szabadságáradása mögött a gyerek nem érzi az egyéni véleményt, akinek segítsége mindig csak „hagyás" és sohasem aktív tanács vagy útbaigazí-tás. A haladó szellemű nevelésnek ez talán a legse-bezhetőbb pontja; gondosan és nagyon ügyelni kell a helyes középútra.

A helyes középútra — mik között? Talán úgy mondhatnók, hogy a tartás és fogás között. Az igazi anya tartja a gyereket, és egészen bizonyos, hogy nem ejti el. Bízni lehet benne, bízni erejében, szavában, ítéletében.

Másrészt — az anya, éppúgy mint az apa, tart, de nem fog. A gyerek érezze, hogy apja, anyja mel-lette van, minden dolgát figyelemmel kíséri, de nem akarja kisajátítani. Az otthon a biztos fészek, amibe mindenhonnan vissza lehet repülni egy kis pihenésre. De ki is lehet belőle repülni, már nagyon korán, a gyerek minden szárnypróbálgatását ör-vendő figyelemmel kísérik. A gyereknek éreznie kell, hogy amikor a szülők elengedik, nem azért engedik el, mert nem tudják tartani, hanem azért, mert nem akarják fogni, mert jószerivel engedé-lyezik neki a szabadságot. És nem utolsósorban azért, mert őbenne is bíznak, mert elég erősnek be-csülik ahhoz, hogy kapaszkodás nélkül is megáll-jon.

Mind a táplálkozási ösztönnek, mind a megka-paszkodás ösztönének vannak döntő fordulói. Az

118

első a 2-3. év körül, amikor a szoros testi kapcsolat meglazul, a második a 6-7. életévben és egybeesik az iskoláskor kezdetével, a harmadik a serdülés ko-rában. Különösen fontos, hogy az anya ezeknél a fordulópontoknál tudatosítsa érzéseit és ellenőriz-ze viselkedését. A gyereknek mindannyiszor teljes bizonysággal kell éreznie, hogy nem küldik el, de nem is tartják vissza.

Ezek a fordulópontok aztán azok is, ahol a gye-reknek alkalma nyílik megkapaszkodásának első, biológiai tárgya mellé vagy helyébe új megkapasz-kodási tárgyakat keresni. Az óvó néni, a tanítónő, a jó barát, majd az első nem családbeli szerelem felmerülése mindmegannyi lehetőség, hogy az anyához fűződő kapcsolat lazuljon, és újabb kap-csolatok létesüljenek. Nagy teherpróba ez az anyá-nak és fontos feladatkör a gyerek anyahelyettesei számára.

Az anyának le kell győznie természetes félté-kenységét, ki kell bírnia, hogy a gyerek mást is sze-let, az otthonon kívül is jól érzi magát. Anyák, akik maguk is könnyes szemmel búcsúznak óvodá-ba vitt gyereküktől, semmiképpen sem könnyítik meg számára az elszakadást. Ha viszont az elválás lájdalmán úgy igyekeznek túljutni, hogy a gyere-kei minden előkészítés nélkül, valósággal „bedob-ták" az óvodába, akkor még az előbbinél is na-gyobb hibát követnek el. Itt is rossz az „elterelés". I lelyesen az a mama jár el, aki már jó előre beszél az óvodáról, ahol kedves óvó néni, sok gyerek és láték várja a gyereket. Kedvet csinál hozzá, és vi-dáinan osztozik kedvében. Még azt is hozzá kell i hhez tennünk, hogy az óvodába kerülés idejét nem lehet általánosságban megszabni. Ha az anya nincs kényszerhelyzetben — dolgoznia kell és nincs

119

kire bíznia gyerekét —, akkor az óvodába adást éppoly kevéssé szabad siettetni, mint minden más nevelési eljárást. Van gyerek, aki már 3 éves korá-ban érett az óvodára, vidám és jól érzi ott magát — van, akinél helyesebb a betöltött 4. évet megvárni.

Az óvoda vezetőjének ezen a ponton van egyik leglényegesebb tennivalója: a gyereket úgy kell be-fogadni óvodájába, hogy annak megkapaszkodási ösztöne a megrázkódtatást lehetőleg könnyen vi-selje, és tovább vezetődjék egy valamivel maga-sabb fejlődési fokra.

Mindenekelőtt át kell éreznie, hogy az óvodába lépés súlyos, fájdalmas eseménye a gyerek életé-nek. Ha egy-egy gyereknél, akit már okosan előké-szítettek vagy aki már máskor is volt távol anyjá-tól, ez nincs így — annál jobb; az óvónő azonban ne őket tekintse mérvadónak. A legtöbb kisgyerek, aki mindeddig anyja mellett volt és most egyszerre teljes idegenben, idegen környezet, idegen arcok közt találja magát, úgy érzi, mintha kipottyant volna a világűrbe. Minél kisebb, annál teljesebb-nek érzi a bizonytalanságot, még abban sem bízik, hogy anyja, aki ezt a szörnyűséget tette vele, vala-ha ismét eljön érte. Anna Freud, akinek háborús gyerekotthonából az elszakadási fájdalom több sú-lyos esetét ismertettük, egyetlen jól beváló orvossá-got tud az.ilyen megrázkódtatások ellen: a nagyon lassú, nagyon óvatos előkészítést. Otthonában nemcsak hogy nem tiltotta el a mamákat a látoga-tástól, hanem lelkükre kötötte, hogy mihelyt ide-jük engedi, jöjjenek be gyerekük látogatására, és töltsenek vele annyi időt, amennyit csak tudnak. Nálunk is ismerünk napközit, ahol a gyerekeket azzal a feltétellel veszik fel, hogy anyjuk két-három, ha kell, akár öt-hat napon át bentmarad

120

gyerekével az óvodában. Egy másik, egészen sze-gény munkaközösségben működő napközi veze-tője az először jövő gyereket csak pár óráig, legfel-jebb délig tartja benn: a gyereknek megmondja, hogy anyukájuk megfőzi otthon az ebédet és aztán eljön értük. Üzemi óvodák határozott előnyben vannak más óvodákkal szemben: anya és gyereke együtt, egy helyre mennek, a gyereknek nem kell éreznie, hogy elküldték hazulról, miközben ma-mája — esetleg a kistestvérrel együtt — otthon ma-rad. Persze jó volna, ha ezt az előnyt ki is aknáz-nák, és az üzemi óvoda gyerekeinek, ha másként nem lehet, legalább kívülről mutatnák meg, hogy itt, ugyanebben az épületben vagy épülettömbben dolgozik az anyukájuk.

Sajnos nem ez a szokásos. A gyereket anyja be-hozza, az óvónő — csendes összjátékban a mamá-val — igyekszik a gyerek figyelmét lekötni, és ha ez sikerült, akkor a mama a gyerek háta megett, bú-csú nélkül, biztatás nélkül gyorsan megszökik. Ha niegkérdeznők, hogy miért csinálják ezt, azt felel-nék, hogy kevesebb a sírás és az izgalom, mint ak-kor, ha a mama rendesen elbúcsúzna; a beülő ma-ma pedig éppenséggel felforgatná az óvoda rend-jét. Igazuk is van. Csak éppen nem ez a legfonto-sabb. Nem az óvoda rendje, még csak az sem, hogy a gyerek két nap alatt vagy két hét alatt szokik-e be az óvodába: a cél az, hogy első kilépése a szülői házból ne hagyja benne a kidobatásnak, a becsa-pásnak, a szörnyű bizonytalanságnak keserves em-lékét.

A továbbiakban a kis óvodásnak nemcsak azt az élményt kell feldolgoznia, hogy elkerült anyukája mellől, hanem azt is, hogy a pótanyukának rajta klvill még tíz, húsz, rengeteg gyereke van. Az óvó-

121

nő viselkedése azért olyan legyen, hogy egy gyerek se érezze magát elárvultnak óvodájában: biztos le-hessen benne, hogy az óvó néni észreveszi, részt vesz munkájában, örül, ha valami sikerül neki, ha kell,, megvédi, ha kell megvigasztalja. Másrészt persze azt is látnia kell, hogy az óvó néni a többi gyerekhez is kedves és segítő, sőt azt is, hogy az óvodában még több dolgot kell egyedül eldöntenie és elintéznie, mint akár a jó nevelési légkörű ott-honban. Fokozottan kell éreznie a felelősségét, de azt is, hogy „valaki", önálló kis lény, aki szabadon megválaszthatja szórakozását vagy munkáját. Mindezt csak az úgynevezett haladó szellemű óvo-da nyújthatja a gyereknek; a régi típusúnál, ahol a fő nevelési cél a fegyelmezés, a gyerek sem az új otthon melegét nem érezheti, sem szabad egyéni-sége kibontakozásának örömét.

Az óvoda típusánál is fontosabb azonban az óvónő személye. Alkalmasságát ugyancsak lelki-sége dönti el: szeretnie kell a gyereket és hivatását, de nem mentsvárnak éreznie, amibe mint végső menedékbe kapaszkodik. Tudnia kell, hogy sok jó-vátennivalója lehet egy-egy gyerek otthonával szemben, de nem szabad, hogy ebben a jóvátétel-ben saját konfliktusai robbanjanak ki; nem sza-bad beleesnie abba a csábításba, hogy megmutas-sa: jobb mamája tudok lenni ennek a gyereknek, mint saját anyja — és mellesleg, mint az én anyám nekem volt... Az óvónő, aki azzal vigasztalja az óvodába hozott gyereket, hogy ő ugyan nem en-gedte volna haza az anyukát, de az mindenáron el akart már menni, nem tesz jó szolgálatot a gyerek-nek. Még rosszabb szolgálatot tesz az, aki a gyerek szemére hányja anyja hibáját, aki a gyerekkel érez-teti anyja hanyagságát. „Még mindig nem varrták

122

meg a ruhádat", „már megint nem adtak veled zsebkendőt" — mondja az óvónő, és nem gondol rá, hogy az anya nevében érzett szégyen maróbb és maradandóbb minden fájdalomnál. Ha pedig a gyerek tudja, hogy a ruha rongyossága vagy a zsebkendő hiánya nem is anyja feledékenységéből, hanem az otthon szegénységéből és ellátatlanságá-ból fakad, az nemhogy csökkentené, hanem még növeli szégyenének kínját. De mindenképpen: le-het a gyereknek valóban „rossz", hanyag, megér-tés nélküli mamája — szegénynek mégis vele kell valahogyan megbékélnie, nem szabad, hogy az óvónő még jobban elmérgesítse kettejük viszonyát. De az sem szabad, hogy az óvónő úgy magához kösse, magához édesgesse a gyereket, hogy annak megkapaszkodási ösztöne éppen csak tárgyat cse-réljen, anélkül, hogy magasabb, lazultabb fokra jutott volna. Az óvodába került, riadt kisgyerek-hez persze egészen különösen barátságosnak kell lennie, nyugodtan kézen foghatja, ölbe veheti: sőt jő érzékkel nyúlt a gyerekhez az az óvónő is, aki az elsőnapos, siránkozó kisgyereket ebédnél megetet-te. De lassanként le kell választania, függetleníte-nie kell magától, azon kell lennie, hogy a gyerek-társaságban lelje meg a maga helyét. Végül pedig az. óvónőnek „valakinek" kell lennie, egyéniség-nek, akire a gyerek nyugodtan rábízhatja magát. Amikor az új nevelés önfegyelmezéssel járó köve-telését vállalja, és lemond arról, hogy diktatórikus hatalommal kormányozza a gyereket, nem szabad a/ ellenkező hibába esnie. Nem szabad passzív szemlélővé válnia, aki a gyereket „figyeli", „meg-él ti", de világért sem irányítja.

Mindezideig nem beszéltünk valamiről, ami pe-dig nagyon lényegesen hozzátartozik a megkapasz-

123

kodás ösztönének életköréhez. Arról, hogy a meg-kapaszkodás ösztönének úgynevezett ellentétpárja is van: a keresés ösztöne. Ez ott hat minden tárgy-Koz kötött ösztönmegnyilvánulás mögött, és mind-annyiszor működésbe lép, valahányszor a megka-paszkodás ösztöne tárgy nélkül marad. Ugyanúgy, mint a megkapaszkodás ösztöne, a legelső perctől kezdve jelentkezik: az újszülött keresi az emlőt, keresésében főleg a meleg érzékelése vezeti. A nagyobb gyereknél a fokozott keresési ösztön sok-szor csavargásban, elszökésben robban ki, és min-dig az elárvultság, a valódi vagy lelki magáraha-gyottság tünete. Már óvodában, sőt bölcsödében is találkoztam gyerekekkel, akikre állandóan vigyáz-ni kellett, hogy meg ne szökjenek; nagyrészt nem olyanok voltak, akiket különösen meleg otthon várt haza, hanem ellenkezőleg, az elhanyagoltak, a hontalanok. Ebből a fajtából kerül ki a kórosan csavargó gyerekek többsége is. Nem véletlen, hogy — amint Hermann Imre Stier statisztikája nyomán megállapítja —, ezeknél feltűnően nagy a köröm-rágók száma.

A keresés ösztönének természetesen nemcsak kóros megnyilatkozásai vannak. Már az újszülött keresésének is megvan a maga biológiailag elsőren-dű fontossága, ami aztán az egész életen végigvo-nul. Különösen nagy szerephez a serdülés korában jut. Aki ezt a nagyon fontos kort teljes erejében át akarja érezni, olvassa el Rotter Lillian könyvét a gyermek lelki fejlődéséről. Rotter Lillian megrázó plaszticitással mutatja meg, hogy a serdülés alap-problémáit mennyire a kapaszkodás, elszakadás és keresés megoldásra váró nehézségei adják. A ka-maszodó gyerek sok érdessége, dacossága ered ab-ból a konfliktusból, ami lelkében a szülőknél raa-

124

i adni akarás és a tőlük való érzelmi elszakadás közt zajlik. Mint valaki, aki csak úgy bír megszakí-tani egy kapcsolatot, ha haragban válik el, és dü-hösen becsapja maga mögött az ajtót, a kamasz Ininak vagy a serdülő lánynak haragudnia kell a „nagyokra", hogy fel tudja magát szabadítani a néha még nagyon is jóleső gyámságuk alól. Ehhez még valami járul: a szülők eddig nemcsak az oda-bújás melegét nyújtották, hanem a vezetés bizton-ságát is. Most ez is megváltozik, a felnövő gyerek i ájön, hogy szülei sem nem mindenhatók, sem nem mindentudók. Ez is fájdalmas felfedezés, ezért is haragudnia kell a felnőttekre, akikbe nem lehet löbbé megkapaszkodni. Amikor diákok tanáraikat gúnyolják és kínozzák, ez a harag él bennük: miért nem vagytok többek, miért nem vagytok olyan ha-lalmasok, mint ahogy gyerekkoromban képzel-tem! (Ezért tesz rossz szolgálatot a gyereknek az a lülnőtt, aki úgy akar hozzá „leereszkedni", hogy egyenrangú pajtásként szegődik melléje.)

A serdülés az elkívánkozás és visszavágyás szen-vedélyes kétségeinek kora. „Bár maradtam volna benne végig" — írja Petőfi a szülői házról, „de az embert vágyai vezérlik" teszi hozzá, és „gyászos té-vedése" csak az idegenben derül ki.

De a serdülés korának nehézségei sem indulnak ki csupán a serdülőből, akinek el kell tudnia sza-kadni a fészek melegéből, és engednie kell, hogy ú jjáébredő nemi ösztöne új szeretet-lehetőségek iz-galmas és csábító keresésére hajtsa. A szülőkre is ekkor vár a gyerek emberré nevelésének egyik leg-nehezebb feladata: egyaránt le kell küzdeniök ma-ciikban azt a vágyat, hogy a felnövő gyerektől most már szabaduljanak, és azt a még nehezebbet, hogy továbbra is megtartsák. Csak így remélhető,

125

hogy a gyerek megkapaszkodási ösztönének ezen a kritikus pontján is túljut: bűntudat nélkül tud le-szakadni, és fájó emlékek nélkül tud kapcsolódni új tárgyakhoz. Szeretett lényekhez éppúgy, min közösségekhez, saját élethivatásához éppúgy, mint a társadalom közös eszményeihez.

C) A nemi ösztön

Nehéz kérdéshez jutottunk. Gyerekekkel kap-csolatban az emberek nem szívesen hallanak nemi ösztönökről. Mai társadalmunk ösztönnevelése olyan, hogy a nemiségben a legtöbben valami bű-nöset vagy legalábbis sötétet, szégyellnivalót lát-nak. Hosszú évek közhelyirodalma is rászoktatta őket az „ártatlan gyermek" formulára. Igaz, hogy csak a közhelyirodalom. A valódi irodalom nem; Ady megvallja, hogy már négy éves korában „ál-dozott százarcú Hágár előtt":

Ló-sóskás parlagon ébredt föl Egykor e bűnös ősi szerelem : Róza, a szomszédék kis Rózája Bújósdit játszott velem.

Ady „bűnös szerelemről" beszél; Szabó Dezső már gúnyolódik a „fehér irodalom hablelkű hívei-vel", amikor négy-öt éves kori boldog együttlétei-ről számol be a kis Erzsikével. „A naptól izzó ku-koricák, döblecek, virágok forró napfürdőjében végtelen újrakezdésekben rohantunk egymásnak, és csókoltuk és faltuk és öleltük egymást... Meg kell vallanom: ez a szeretet bizony megnőtt lélek is volt, de forró test is, végtelen szeretet, de örvénylő

126

erotika is. — És az élet végtelen sodrában egymás-hoz rohanó két kis tavaszi embercsemete néha egész realisztikus jelenetekben búvárkodott egy-más térbeli gyönyörűségében, hogy kis tenyerük szomjas bőre, ajkuk friss húsa, elbűvölű szemeik forró kelyhe végtelen édes és mohó kortyokban igyák egymás életének drága valóságait. Hetekig tartott ez a torkosán testi és mégis annyi lélekkel végtelenbe nyúló boldogság."

Ady is, Szabó Dezső is átérezte, hogy az, ami a lósóskás parlagon vagy a napsütötte kukoricák kö-zött bennük végigviharzott, lényegében ugyanaz a szenvedély, mint ami a felnőtt férfi testét-lelkét fel-kavarja. Ezt az átlagfelnőtt nehezen hiszi el. Saját múltjából nem emlékszik hasonló élményekre, amin nem csodálkozhatunk, ha az elfojtás műkö-dését ismerjük: a bűnösnek, szégyenteljesnek ér-zett emlékek hamarosan elfelejtődnek, a lélek tu-dattalan rétegébe süllyednek, és erős cenzúra vi-gyáz rá, hogy többé tudatossá ne válhassanak. A gyerekeinél sem gyűjthet egykönnyen tapasztalato-kat, ennél sokkal jobban ragaszkodik az „édes kis huti jószág" illúziójához. Ha észre is vesz valamit egy-egy Szabó Dezső-féle gyerekszerelemből, je-lentéktelen játéknak minősíti.

Pedig annak, aki csak némileg természettudo-mányos szemmel nézi a gyerek fejlődését, nem lát-szik valószínűnek, hogy valami egyszerre, készen, minden előkészítés nélkül törjön elő. A nemiségről sem valószínű, hogy az a serdülőnél hirtelenül a semmiből bukkan fel. Kell, hogy előkészítése le-gyen, előfokai, kezdetleges formái. Ezek persze erősen különböznek a felnőtt ember szexualitásá-tól. Nem pusztán céljukban és erejükben, hanem abban is, hogy nemcsak a nemi szervhez kötöttek.

127

Itt meg kell állnunk és elgondolkodnunk. Hiszen a felnőtt nemi működései, szexuális izgalmai sem csak a nemi szerveken játszódnak le! Csók, ölelés, egymás testének öröme, az adásnak és visszatartás-nak, az erőszaknak és az erőszak boldog elviselésé-nek játéka nagyon is hozzátartozik. Ezek teszik va-lójában örömtelivé és színessé.

Ha ezt végiggondoltuk, akkor talán nyitottab-bak vagyunk annak az elfogadására is, hogy a ne-miség előkészületei a gyerekkorban nemcsak a nemi szerveken mennek végbe, és nem is csak olyan teljesnek látszó kivirágzásokban mutatkoz-nak meg, mint amilyen például a Szabó Dezső-idé-zetben elénk tárult. Az előkészítés részletekben tör-ténik. Vannak a testnek különösen érzékeny, izgat-ható, az élvezetre és örömre különösen alkalmas részei — erogén zónáknak nevezik őket — a nemi-ség első megnyilvánulásai ezekhez tapadnak. Első-sorban persze magára a nemi szervre kell gondol-nunk, az azzal való élvezetes játék, az onánia, sok-szor már a csecsemőkorban elkezdődik. De ilyen izgatható, élvezetadó szerv a száj is, valamint az emésztési szervek végkészüléke (végbélnyílás, húgycsőnyílás). A gyerek első uralkodó élvezetei ezekből indulnak ki — és érthető módon ezekből. Maga a nemi apparátus anatómiailag még fejlet-len ; a gyerek nemisége azokon a szerveken tör ma-gának utat, amelyek egyéb életfontosságú művele-tek kapcsán figyelmének és érzéseinek központ-jába kerülnek. Ezek valósággal feltolakszanak mint élvezetforrások, mint a gyerek saját testén — szakkifejezéssel élve, autoerotikusan — megszerez-hető élvezet forrásai. Ezek mellett aztán vannak a gyerekéletnek olyan izgalmas-élvezetes megnyilvá-nulásai, amelyek ugyan szintén a későbbi teljes ne-

128

niiség részleteinek és előkészítőinek tekinthetők, de már nem a saját testen játszódnak le. Különösen két — némileg ellentétes — részösztönpár tartozik ide, az egyik a magátmutogatás öröme és a mások-ra irányuló testi kíváncsiság, a másik az erőszak-nak és az erőszak elszenvedésének élvezete. A két megnyilvánuláscsoportot — az autoerotizmusokat és az utóbb említett részösztönpárokat — külön akarjuk tárgyalni.

/. Autoerotizmusok

Időben első helyen az ujjszopás áll. Annyira első helyen, hogy röntgenképek már a méhen belüli életben is kimutatták, és van csecsemő, aki ujjal a szájában születik meg. Ezek a tények már önma-gukban is cáfolják az ujjszopásnak azt a nagyon is egyszerű magyarázatát, hogy táplálkozási pótlékot lássunk benne. Ez ellen szól az a nemegyszer meg-figyelhető jelenség is, hogy csecsemők abbahagy-ják a szopást és ujjukat veszik szájukba.

Az ujjszopásról az előző fejezetben mint a meg-kapaszkodás pótlékáról beszéltünk, de már ott hozzátettük, hogy más is megjelenik benne, tudni-illik a szájnak és kéznek az élvezete. (A kettő össze-tartozását, helyesebben „együtt élvezését" a leg-több csecsemő szopása alkalmából jól meg lehet fi-gyelni. Amikor a csecsemő belejön a szopásba, kü-lönös, jellegzetes kéztartást vesz fel: ujjait vagy mereven kifeszíti vagy egész kezét ökölbe szorítja.) I logy az ujjszopás a kisgyereknél nemcsak véletle-nül felvett szokás, hanem komoly, nagy élvezet, a/t bárki megállapíthatja, aki elfogulatlan szem-mel nézi az ujját szopó gyereket. Az az odaadás, az

129

a világtól elvonatkoztatott belemerülés, amivel uj-ját szopja, igazi nagy élvezetek jegyét viseli magán. Emellett persze a szájnak, mint minden erogén zó-nának, érzékenysége különböző fokú lehet, és sok-szor már alkatilag megszabott; így vannak gyere-kek, akiknél különösen nagy, és ezekből erősebb ujj szopok is válnak — később talán erős dohányo-sok, nagy ivók, a csókban sok örömet lelő emberek lesznek belőlük. Az alkati tényezőn kívül külső él-mények is hozzájárulhatnak az ujjszopás fokozot-tabb vagy időben erősebben elhúzódó megjelenésé-hez. Az egyik ilyen tényezőt, a gyerek megkapasz-kodási vágyának kielégítetlenségét már említettük. További tényezőkként szerepelnek a száj- vagy kézzóna valamilyen külső forrásból származó in-gerlése, de ezenkívül minden olyan élmény, ami a gyerek viszonyát a környezetéhez elrontja. A gye-rek, akit kívülről valami csalódás vagy szomorúság ér, aki kiszolgáltatottnak, reménytelenül kicsinek érzi magát a felnőttek között, ott igyekszik kárpót-lást találni, ahol azt legkönnyebben megszerezheti: saját teste erre a célra természetszerűen adódik. Megszokott látvány az elkeseredett, sértődött kis-gyerek, aki ujját szájába kapva vonul félre egy sa-rokba.

Az ujjszopás az első egy-két életév uralkodó él-vezetforrása. A száj ebben a korban általában köz-ponti szerv, nemcsak az élvezetnek, hanem a meg-ismerésnek is szerve. A gyerek mindent, amit köze-lebbről meg akar ismerni, a szájába vesz, a világ szellemi birtokbavételének a „bekebelezés" a min-taképe.

Az első életévek lezajlása után az ujjszopás el-veszti központi jelentőségét. Előbb a nappali ujj-szopás válik ritkábbá; lefekvéskor a gyerek ujját

130

még mindig rendszeresen a szájába veszi, nyilván a „nem tudok egyedül elaludni" sémájára, a lefekvés magányosságának enyhítésére. Alkatilag erősebb szájerotikával rendelkező vagy több vigasztalásra szoruló gyerekeknél az ujjszopás eltarthat a késő gyerekévekig. Általában szemre is meglátszik a kü-lönbség a maga idejében, természetes ösztönmeg-nyilvánulásként jelentkező ujjszopás és a későbbi évek vigaszként használt ujjszopása között. Az uj-ját szopó csecsemő vagy kisgyerek derűs nyuga-lommal engedi át magát az ujjszopás élvezetének, az ujjszopásba menekülő sokkal komorabb, bezár-tabb, kiegyensúlyozatlanabb képet nyújt. Ezt a ké-pet aztán a szülők tiltásai, esetleg az idősebb pajtá-sok csúfolódásai még csak súlyosbítják. Később az ujjszopás esetleg eltolódott formában folytatódik: a gyerek ujja helyett hajfonatát szopja vagy ceru-záját rágja. A serdüléstől kettéágazik a szájerotika útja: egyrészt beleolvad a tulajdonképpeni nemi életbe, és mint a csók élvezete talál kielégülést, másrészt a szublimáció mentén halad. Ilyen szubli-mált kielégülésre lel a dohányzásban, bár bizonyos mértékig már jóval előbb a beszédben is. Hermann Imre több tapasztalat alapján állapította meg a költők fokozott szájerotikáját, de a festők és szob-rászok erősebb kézerotikáját is.

Mi az átlagos nevelő viselkedése a gyerek ujjszo-pásával szemben? Sajnos, erre is áll az, amit az ösztönnevelésről általában mondottunk, és ami a nemi ösztönök nevelésében egész különösen meg-mutatkozik : a felnőtt ember csábítóként szerepel, hogy azután annál szigorúbb bírájává váljék a gye-reknek. Itt az ösztönkielégülésre csábítás azzal kez-dődik, hogy az alig pár hetes újszülöttnek .cumit adnak a szájába. Voltaképpen kényelmi intézke-

131

désről van szó: a felnőttek eszközt akarnak, ami-vel a síró csecsemőt el tudják hallgattatni. Érveik is vannak: a cumi tisztábban tartható a kéznél, nem deformálja majd a fogakat, bármikor elvehető. Pikler Emmy kitűnő könyvében igen meggyőzően cáfolja ezeket az érveket: a cumi a gyakorlatban piszkosabb a kéznél, a fogakat az ujjszopás sem deformálja, az elvehetőség pedig nem előny, ha-nem hátrány, megrázkódtatással vet véget egy ösz-tönkielégülésnek. A cumiadással az történik, hogy a felnőtt erőszakkal szoktatja rá a gyereket egy ki-elégülési módra, és aztán brutális módon véget vet neki. Közben az ösztön nem futhatja be a maga természetes útját, nem maga szabta törvények sze-rint erősbödik és lankad, hanem a felnőtt rákény-szerített tempójára. Hasonló az eset ahhoz, amiről a rosszul evő gyerek megetetése kapcsán beszél-tünk: valamit, aminek ösztönösen élvezetesnek kellene lenne, kívülről kényszerítenek rá a gyerek-re. De itt még másról is van szó: nemcsak a felnőtt követi el azt a hibát, hogy ahelyett, hogy a bajnak, a gyerek sírásának okát igyekeznék megszüntetni, „pótkielégülést" nyújt, hanem a gyereket is rá-szoktatja arra, hogy a türelmetlenség vagy fájda-lom kibírása elől visszavonuljon, és saját testén ke-ressen vigasztalást.

Mi legyen eljárásunk az ujját szopó gyerekkel kapcsolatban? Semmi, illetve az, ami a többi auto-erotizmusra is áll: vegyük természetes megnyilat-kozásnak, és ha túlzottnak látjuk, gondolkodjunk rajta, hogy milyen bántódás hajtja a gyereket az ösztönkielégülésbe.- Ne az ujjszopáson, hanem az ujját szopó gyereken igyekezzünk segíteni. Ha ma-gányosnak érzi magát, többet kell vele törődnünk, ha kisebb bajok elől is minduntalan ujjszopásba

132

menekül, próbáljuk jobban hozzáedzeni a valóság-hoz.

Erős ujjszopók, akiknél ez a szenvedély az isko-lás években is fennmarad, ilyenkor már érezni kez-dik szenvedélyük terhét. Szégyenlik magukat tár-saik előtt, szívesen leszoknának erről a „gyerekes-ségről". Nagyon fontos, hogy ekkor szüleik csak-ugyan megértő segítőtársként álljanak mellettük. Sohase diadalmaskodjanak („ugye megmondtam, milyen rossz lesz neked, ha majd iskolába ke-rülsz"), hanem beszéljék meg a gyerekkel, mit le-hetne tenni a leszokás érdekében.

Az elválasztást követő időkben a hangsúly már a tisztaságra szoktatás kapcsán is a kiválasztás vég-készülékeire terelődik. Ezek is erogén zónák és a gyerek hamar rájön azokra az élvezetes izgalmak-ra, amiket a vizelet visszatartása és kiengedése a hólyagban, a széklet visszatartása és kiszorítása a végbélben okoz. Játszik a vizelet visszatartásával, éppúgy, mint a székletével; a tisztaságra szoktatás nem egy nehézségét a kiválasztási szerveknek ez az élvezetes izgatása okozza. Mindnyájan emlékszünk izgatottan ugráló gyerekekre, akiken látszik, hogy vizeletüket már alig bírják tartani; a gondos mama kérdésére mégis tagadóan rázzák fejüket. Nyilván nem bosszantásról van szó vagy arról, hogy sajnál-ják félbeszakítani, amivel éppen foglalkoznak, ha-nem izgalmas játékról, amiről nehéz lemondani. Ugyanez áll, sokszor fokozott mértékben, a széklet visszatartására.

A kiválasztási végkészülékek élvezetes izgalmá-val együtt jár a fokozott érdeklődés a kiválasztási termékek iránt. Egy-két éves kisgyerekek a mamák nagy megdöbbenésére még egészen elfogulatlanul játszanak székletükkel, míg a tisztaságra szokta-

133

tással kapcsolatban arra is megtanítják őket, hogy a vizelet és széklet utálatos. A gyerek ekkor le-mond róla, de hamarosan jó pótlékra talál a „csú-nya szavak" használatában. Az óvodai életnek csaknem törvényszerűen fellépő jelensége a „csú-nya szavak" elterjedése. A kisgyerek, akinek nem szabad a kakival játszani, legalább az elnevezéssel játszik. Ez is élvezet, különösen, ha meggondol-juk, hogy a gyerek számára a szó sokkal élőbb va-lami, mint a felnőttnek. Ehhez még hozzájárulhat a felnőtt bosszantása, zavarának élvezete. Az ürü-lékkel való játék további pótlása a maszatosságnak és a maszatolásnak az öröme. Ennek már maga-sabb rendű kiélési lehetősége is van, az „alkotó" maszatolás, történjék az akár sárral vagy vizes ho-mokkal, ami legközelebb áll az eredeti anyaghoz, akár agyaggal, plasztilinnel vagy festékkel.

Emellett az ösztön ereje nemcsak ilyen szubli-mált levezetést talál. Ahogy a megkapaszkodás ösztönénél, úgy itt is létrejöhetnek úgynevezett reakció-képződmények. Könnyen adódhat, hogy a gyerek, akinek tisztátlansága miatt sok megszégye-nítésben volt része, túlzásba vitt rendességgel igyekszik féken tartani maszatolási vágyait. Való-sággal „pápább lesz a pápánál", ha foltot ejtett kö-tényére, új kötényért nyaggatja anyját, a picit lyu-kas zoknit már nem hajlandó felvenni, később va-lósággal kényszeres rendet tart játékai és könyvei között. Felnőttkorára könnyen válhatik belőle az a fajta ember, akit Freud anális jellemnek nevez: pe-dáns, makacs és zsugori. A tulajdon értékelése erő-sen kifejlődött nála, mintegy emlékeként annak a harcnak, amit az első „tulajdonnak", a székletnek megtartása körül folytatott. Sok ilyen ember él kö-

134

zöttünk, nem kellemes emberfajta, és évei számá-val egyre kellemetlenebbé válik.

Mi történik mármost a kiválasztással kapcsola-tos élvezetek megnevelése körül? A tisztaságra szoktatás, bármily kölcsönösen hangzik, megint széles utat nyit a csábításnak. Csábítás már maga az a magatartás is, amivel az anya a vizelést és szé-kelési az élet középpontjába helyezi. Ezzel külön felhívja a gyerek figyelmét a visszatartással és kien-gedéssel járó izgalmakra, s magukra a kiürítési ter-mékekre is. A mama, aki valóságos ujjongással fo-gadja a bilibe eresztett székletet, ezzel ugyancsak hangsúlyozza annak „érték-" és tulaj donjellegét. liz a hatás még fokozódhat és átnyúlhat a késő gyerekévekbe. Vannak mamák, akik még a 10-12 éves gyereknél is naponta ellenőrzik, hogy volt-e széklete, sőt, akiknek meg kell mutatni a székletet, nem hasmenéses-e, nincsenek-e benne bélférgek síb. Megfontolt orvosi tanács, egy-egy gyomorron-tás akut bélmegbetegedés esetén, pár napig igazol-hatja ezt az eljárást, egyébként lelki ártalma lénye-gesen nagyobb egészségügyi hasznánál.

Egész külön csábítási mód a beöntés. Megint csak azt kell mondanunk, hogy ha a felnőttek is-mernék azt a pusztító hatást, amit vele a későbbi ösztönéletre gyakorolnak, bizonyára visszariadná-nak alkalmazásától. Nemcsak fokozott mértékben ingerlik a végbél nyálkahártyáját, hanem mintegy „erőszakot" követnek el a gyereken. Ha a gyerek

pl. a kisfiú — ezt megszokja és megszereti, an-nál rosszabb.

Mindkét „csábítási" mód, de különösen az ulóbbi erősen összefügg sok szülő szinte babonás I élelmével a székrekedéstől. Valahol a lélek mélyén valami ősi félelem él a széklet felpuffasztó, mér-

135

gező hatásától, és így, ha a gyereknek egy-két na-pig nincs széklete, a legtöbb szülő szentül hiszi, hogy valami komoly baja történik. Pedig ha meg-kérdezné gyermekorvosát, meghallhatná, hogy egy-két, akár három-négy napos székletvisszatar-tásnak egészséges gyereknél semmi komoly jelentő-sége nincsen. Mindenesetre bizonyosan kisebb je-lentősége, mint annak, ha a szülők túlzott aggodal-maskodással, óraszám való ültetéssel keserítik a gyerek életét vagy teszik őt is széklete körül folyton aggályoskodó, hipochondriás emberré. Talpig egészséges gyerekek nőhetnek fel anélkül, hogy szüleiknek a csecsemőkoron túl sejtelmük is lenne, hogy mikor volt vagy mikor nem volt székletük. Ha valami kellemetlenséget érez e téren, azt az ér-telmesen nevelt gyerek úgyis jelenti.

Az érem másik oldala a szokványos tisztaságra szoktatás egész gyötrelme. A gyerek, aki nem tud uralkodni ürítésein, „rossz gyerek", „anyu nem szereti". „Ha nem szeretnek, hát jó, akkor én sem járok a kedvében" — a gyerek viselkedésének ez a jellege ilyenkor alakul ki. Ilyenkor válnak anya és gyerek elkeseredett ellenségekké. A bilibecsinálás körül dúló harcok dacossá és makaccsá teszik a gyereket, a későbbi „anális karakter" jellemvoná-sai ilyenkor alakulnak ki. De ilyenkor nevelődhet bele a gyerekbe a testiség utálata vagy a természe-tes funkciók körül érzett indokolatlan szégyenérzés is.

A tisztaságra szoktatás helyes módszeréről ké-sőbb, a gyerek dackorszakával kapcsolatban aka-runk részletesebben beszélni. Itt csak a végered-ményt szeretnők rögzíteni: a tisztaságra szoktatás-nak úgy kell végbemenni, hogy a gyerek ne kerül-jön ellenséges viszonyba testével, ne érezzen utála-

136

I ásnak mindent, ami testi produktumaival, kivá-lasztási termékeivel függ össze.

Emellett a tisztaságra szoktatás nem mindig zá-rul le simán és tökéletesen. Megesik, hogy a gyerek nappalra tiszta lesz, és éjjel még éveken át bevizel. Már ő maga is küzd ellene, szégyenli, de semmi sem használ. A teendők egy része megint negatívu-mokból adódik: a gyereket nem szabad megszé-gyeníteni, sőt lehetőleg el kell kerülni az olyan helyzeteket, amelyekben mások szégyeníthetik meg. A további teendők a gyerek állapotának meg-értéséből kell hogy fakadjanak. Néha a bevizelés a rosszul tápláltság tünete; ez Homburger, híres gyermekpszichiáter összeállításából is kiderül, de a háborús éhezés nyomán a hirtelen fellépő vizelési inger felnőtteken is tapasztalható volt. Otthonuk-ból kiszakított, intézetekben elhelyezett gyerekek éjjeli bevizelése közismert: gyerekek a szüleiktől való elválasztásra ilyen visszaeséssel felelnek. Hogy ez mennyire így van, annak szomorú bizony-ságát megint egy nagyarányú tömegkísérlet hozta meg: a gyerekek háborús kihelyezése. A kihelyezé-seknek Amerikában óriási irodalma van: egy be-számoló 227 munkát sorol fel. Az ezekből kiolvas-ható tapasztalatok sokszor ellentmondók, az ada-tok nehezen is hasonlíthatók össze. Egyetlenegy olyan tünete van a kihelyezésnek, ami teljesen álta-lánosnak mondható, és ez a kihelyezett gyerekek éjjeli bevizelése. De ugyanígy újra bevizelőkké vál-nak már tiszta gyerekek, ha kistestvérük születik: ami a picinek szabad, mért ne lenne nekik is meg-engedve. Nagyon sokszor a bevizelés nemi izgalom jele, onánia vagy élénk testi fantáziák előzik meg. Sokszor megesik olyan gyerekeknél, akik a szülők-kel közös hálószobában alszanak. Sokszor a szom-

137

szédos szoba is megteszi, a szülők életének izgal-mas neszei ide is beszűrődnek. A gyerek izgatott lesz, szorong és bevizel. A helyes eljárás a helyzet felismeréséből adódik. Az újdonsült „nagytestvér-nek" meg lehet magyarázni, hogy ha őt nem pelen-kázza is az anyuka, vele már másképpen lehet tö-rődni, ő a mamájának „régi gyereke", okos gyere-ke. Persze nem elég a magyarázat, a fokozott törő-désnek, külön foglalkozásnak meg is kell történ-nie. Annál a gyereknél, akinél feltűnő nemi izga-lom jelei mutatkoznak, nem lehet egyebet tenni, mint utánanézni: mi része lehet ebben a környe-zetnek? Nincs-e a gyerek kívülről jövő izgatás ha-tása alatt, nem él-e egészségtelenül forró légkör-ben? De ez már átvezet az onánia körüli problé-mákhoz.

A nemi szervekkel való játék az egyetlen gyerek-kori funkció, aminek összefüggését a nemi élettel nehéz kétségbe vonni. De a legtöbb szülő azon van, hogy ne vegye észre gyereke onániáját, ha pedig mégis észreveszi, akkor abnormitást, betegséget vagy romlottságot lát benne. Holott az onánia a gyerek ösztönfejlődésének szabályszerű járuléka. Rendszerint már csecsemőkorban kezdődik, és van rá eset, hogy megszakítás nélkül vezet át a felnőtt-ségbe. Az általános azonban nem ez, hanem egy megszakításokkal tarkított folyamat, melynek ki-ugró pontjai a negyedik év körül és a serdülés ko-rában vannak. Bármennyire is általános jelenség, mégis beszélhetünk kiváltó tényezőkről. Ilyen a ne-mi szervek izgatása tisztán tartás közben és ilyen elsősorban a csábítás, akár felnőttek, akár idősebb gyerekek részéről. De ismételjük: az onánia ezek-től függetlenül is megjelenik, külső hatások legfel-jebb siettetik vagy fokozzák.

138

A helyes viselkedés az onanizáló gyerekkel kap-csolatban mindennél nagyobb feladatot ró a szülő-re. Tudnia kell, hogy az onániára csábítás nemcsak abban áll, hogy a gyereket beleviszik a nemi szervé-vel való játékba. Csábítás az is, ha mosdatásnál, fürdetésnél sokat nézik, kezelik a nemi szervek tá-jékát és csábítás főleg a testileg túlfűtött atmoszfé-ra. A gyerek, akit folyton ölben csúszkáitatnak, gyömöszölnek, ágyba vesznek, esetleg korábban kezd onanizálni. A szülők hipokrita viselkedése se-hol sem olyan szembeszökő, mint ezen a területen. Tudok egy apáról, aki kislánya testi ápolását telje-sen kezébe vette, biliztette, öltöztette a gyereket. Végtelenül jóban voltak, a már felnőtt nő, mint boldog paradicsomra emlékszik az apja ölében el-töltött időkre. Amire nem emlékezett, azt saját sze-mével láthatta, mert az apa unokájával, az ő kislá-nyával, egészen hasonló módon igyekezett bánni: lornáztatta, testén csúszkáltatta, szívesen vett részt gondozásában. Ez az apa mármost egy szép napon rájött, hogy kislánya onanizál: hallatlan haragra gerjedt, a gyerekkel úgy bánt, mint valami meg-átalkodott gonosztevővel. A jó viszony egyik nap-ról a másikra megromlott, és soha többé nem állt helyre.

Ez az eset felnagyítva mutatja azt, ami kevésbé kirívóan lépten-nyomon adódik. A szülők „mit sein sejtve" veszik be hálószobájukba, ágyukba a gyereket, boldog örömmel játszanak testével, és mélyen megbotránkoznak, amikor kiderül, hogy ennek a testnek is megvan a maga külön élete. Megbotránkozásuk nem véletlen, saját bűntudatuk ffiti. Bűntudatukban az önmaguknak tett szemre-hányás a gyerek csábítása miatt régi, saját onániás bűnöket illető emlékekkel keveredik..Hatása vagy

139

„kérlelhetetlen szigor" vagy szótlan irtózás a gye-rek onániájával szemben. A gyerek az utóbbira éppoly érzékenyen reagál, mint az előbbire. Ismer-tem egy fiút, aki nemileg bénult, de egyébként is határozatképtelen, férfiatlan felnőtté serdült egy olyan környezetben, amelyben sohasem érte fenye-getés vagy büntetés onániájáért, de ahol minden este megnézték, hogy a paplan fölött van-e a keze és ahol a gyerekek pisilőjének csak úgy elnevezés-képpen „pfuj" volt a neve.

Mit kell tudni a szülőknek az onániáról? Első-sorban azt, hogy természetes, a gyerek ösztönfejlő-déséhez hozzátartozó jelenségről van szó. Ártani csak annyiban árthat, amennyiben a gyerek túlzás-ba viszi. Akkor (mint minden egyéb szenvedélye-sen űzött foglalatosság) az élet egyéb területeiről von el érdeklődést és energiát. Helyrehozhatatla-nul kóros nyomokat sem a testben, sem a lélekben maga az onánia nem hagy, viszont annál maradan-dóbb lehet az a hatás, amit az onánia miatt érzett bűntudat okoz. A kislányt, akiről az előbb szó esett, az o».ániája miatt beleoltott félelem egész asszonykorán végigkísérte. Magát az onániát nem hagyta abba, állandó kínlódások között élt. Mint sok más sorstársa, ő is meg volt róla győződve, hogy az onániájával tönkretette magát, hogy már egészséges gyereke sem születhetik. Amilyen pisz-kos dolog volt az onánia, olyan piszkos az egész nemi élet — érzi sok fiú és lány a szülők viselkedé-sének hatása alatt.

Milyen legyen fiát a helyes viselkedés? Olyan, mint a gyerek minden más természetes önkielégülé-sével kapcsolatban. A helyesen viselkedő szülő vi-gyáz rá, hogy maga ne csábítson, és ne izgassa a gyereket, de nem csodálkozik, ha az mégis onani-

140

/ál, sőt időnként erősen onanizál. Legfeljebb idő-vel értésére adhatja, hogy az onánia magánügy, amit nem szokás nyilvánosan űzni. Ha úgy látja, hogy az onánia a gyereke életében túlságosan nagy helyet foglal el, gondolkodhat rajta, hogy mi lehet az oka. Mi izgathatta fel, mi miatt keres vigaszta-lást. Talán nagyon magára hagyott, kevés szerete-let és törődést érez. Megesik, hogy az onánia körül egy önmagát erősítő különös körforgás alakul ki. A gyerekben környezetének kimondott vagy hall-gatólagos viselkedése nagy félelmeket ébreszt oná-niájának következményeit illetően. A félelmekről senkinek sem beszél, a magányosság keserves álla-potába jut, és előle megint csak az onániába mene-kül. Ha a gyereket ilyenkor, akár kérdezése nélkül is, megnyugtatjuk, hogy semmi baja nem fog tör-ténni, ezzel nem onániára bíztatjuk, hanem éppen ellenkezőleg: meglepetésünkre a túlzott onánia hir-telen alábbhagyhat.

Az ujját szopó, vizelet- székletvisszatartással ját-szó, onanizáló gyerek a saját testén keres kielégü-lést. Már beszéltünk róla, hogy a „világban", any-jában, környezetében csalódott, a „világtól" elha-gyott kisgyerek számára milyen önként adódik a kárpótlásnak ez a formája. Egy nagyon természe-tes dologról még nem beszéltünk, tudniillik arról, hogy a saját testével való játékba az is erősebben beleviszi a gyereket, ha semmi egyéb játéka nin-csen. Nemcsak a bánkódó vagy durcás gyerek veszi ujját a szájába, hanem az is, aki unatkoik. Peda-gógusok, gyerekorvosok persze azt is szokták mondani, hogy az unatkozás már maga is valami-lyen baj tünete, a testileg-lelkileg rendben lévő gye-rek nem unatkozik. Ez nagyjából így is van, de csak nagyjából. A játékvágy a gyerek belsejéből

141

fakad, de ha másra nem, legalábbis valamilyen esz-közre, anyagra szükség van, erről a felnőttnek kell gondoskodnia.

Lenart György figyelmeztet egy hasznos kis cik-kében, hogy a gyerek játékai se egyszerűbbek, se bonyolultabbak ne legyenek annál, mint ami a gye-rek fejlődési fokának megfelel. A két véglet közül mindenesetre a túlságosan bonyolult játék a na-gyobbik hiba: az igazán jó játék nem egyéb, mint nyersanyag, kiindulási pont, amiből a gyerek sze-mének, kezének, képzeletének kell a továbbit ki-formálnia. A csecsemőnél egy-egy színes kendő, ahogy Pikler Emmy ajánlja, az 1-2 évesnél labda, üres doboz, a 3-4 évesnél kocka (ez aztán a gyere-ket akár 10 éves koráig is elkísérheti), a 4-5 évesnél agyag, ceruza, papír azok az alapanyagok, amikre szükség van. Emellett természetesen az a valami, amit babának és az a valami amit autónak lehet nevezni. A szabadban mindebből alig kell valami, a természet lapanyagai — homok, víz, fű, fa, virág — között az egészséges gyerek valóban könnyen megtalálja a maga játékát.

Mint a megkapaszkodási ösztönénél, a gyerek autoerotizmusainál is különös szerep hárul az óvo-dára. Egyrészt nevelési minta-intézménynek kell lennie, amely éppen oly indulattelített területeken, mint a gyerek úgynevezett „rossz szokásainak" ke-zelése, példaképpen kell hogy hasson. Másrészt az óvoda az első hely, ami a gyerek számára a csalá-don kívüli világot, a „társadalmi rendet" jelenti. Végül pedig az óvoda munkaprogramjában és fel-szerelésében nagyon alkalmas arra, hogy az ösz-tönerők magasabb szinten való felhasználását — szublimálását — elősegítse.

Bár az óvoda általános hivatására könyvünk

142

utolsó fejezetében még vissza kell térnünk, azt, ami a gyerek autoerotikus játékainak kezelésére vonatkozik, már most le szeretnők szögezni.

Mindenekelőtt meg kell gondolnunk azt, amit a gyerek ujjszopása, onániája kapcsán már többször elmondtunk: a saját testtel való játék egyben visszahúzódás a világ elől, vigasztalódás elszenve-dett fájdalmakért. Az óvodába kerülés, az elszaka-dás az otthontól csaknem mindig megrázkódtatást jelent a gyerek számára; nem csoda, ha a megráz-kódtatás hatására ujjszopása, onániája erősbödik. Ez méginkább elmondható a tisztaságra szokásról. Bár nemegyszer adódik, hogy a gyerek a tisztasá-got éppen az óvodában, a látott példák hatása alatt szokja meg, mégis gyakoribb az ellenkező eset, amikor a már tisztaságra szokott gyerek az óvodában visszaesik. „Elküldését" hazulról ezzel bosszulja meg, az óvó néni kedvéért nem hozza meg azt az áldozatot, amit anyja kévéért hajlandó volt vállalni.

Mi az óvoda (vagy akár a gyerekotthon) teen-dője a gyerek ujjszopásával, onániájával, hiányos vagy hanyatló tisztaságával szemben? Elsősorban várnia kell, amíg a kapcsolat a vezetőhöz erősödik. 1 innék persze feltétele, hogy a vezető is szeretettel-jes, belátó és türelmes legyen a gyerekhez.

Ezenkívül fontosnak tartjuk a következőket. Az óvónő türelme nem jelenthet teljes passzivitást. Úgynevezett haladó szellemű óvónők e tekintetben sokszor félreértik a helyzetet. A gyereknek ottho-nosan kell magát éreznie az óvodában, de ez nem jelenti azt, mintha az óvoda egyenlő lenne egy más helyiségbe áttett otthonnal. Az óvodának tovább kell vezetnie a gyereket ösztönfejlődésében, és ez már az otthontól eltérő beállítódást kíván. Az óvó-

143

nőnek az ujjszopó, bevizelő, onanizáló gyereket nemcsak megszégyenítenie nem szabad, de pajtásai megszégyenítése elől is lehetőleg meg kell óvnia; a már tisztaságra szokott gyereket, akivel az óvodá-ban egyszer mégis „baj" történik és ezt szemmel lát-hatóan rettenetesen szégyenli, meg is kell vigasztal-nia. Viszont — és ez az, amit lényegesnek tartunk — szóban is, magatartásában is tudomására kell hoz-nia, hogy az óvoda rendje megkívánja a szobatiszta-ságot, már óvodába kevéssé illőnek tekinti az ujj-szopást, és óvodán kívül elintézendő magánügynek az onániát. Az ujjszopó, onanizáló gyerekre az óvó néni nem haragszik, még csak nem is okvetlenül fi-gyelmezteti őket, de egész viselkedésével jelzi, hogy szeretné, ha ki tudnának gabalyodni az önmagukkal való foglalkozásból, és belekapcsolódnának az óvo-dai életbe. A tisztaságra szoktatást illetően ennél még aktívabbnak is kell lennie. Ha a gyerek bepisil, az nem bűn és nem szégyen, de mindenesetre kihá-gás az óvoda rendje ellen, amin az óvó néni csodál-kozik vagy sajnálkozik, esetleg kicsit haragszik is, ahogy az adott helyzet megkívánja.

Fontos, hogy a már tisztaságra szoktatott gye-reknek az óvoda teljes önállóságot adjon szükség-letei elintézésében. Ezért helytelen az a községi óvodákban és elemi iskolákban még mindig dívó szokás, hogy a gyerekeket meghatározott időben csoportosan viszik ki a vécére, egyébként pedig a gyereknek „jelentkeznie" kell. Ez a jelentéktelen-nek látszó intézkedés szerintünk a gyereket lealáz-za, emberi méltóságát sérti. Emellett már a való-sághoz alkalmazkodásnak ennél az első feladatá-nál azt teszi, amit a diktatórikus nevelés általában tenni szokott: engedelmességre tanít és nem a fele-lősség viselésére.

144

Az óvoda azután az a hely, ami bőséges alkalmat nyújthat a maszatolási vágyak magasabb szinten való kiélésére. Itt lehet bőven homok, nagyon jó, ha a homok közelében vízcsap is van. Itt lehet agyagozni, plasztilinezni, festeni, egyelőre remek maszatolási lehetőségek. Később alkotó munka vá-lik majd belőlük, ha az óvó néninek egyrészt van lürelme várni, és nem avatkozik bele előrajzolás-sal, pontos utasítások adásával, másrészt megérzi azt a pillanatot, amikor a gyereket egy szóval, egy biztatással, egy technikai felvilágosítással tovább kell segíteni.

Azt is ilyenkor kell megtanulnia a gyereknek, hogy a maszatolás nem bűn és nem baj, bepiszkít-hatja magát is, a tárgyakat is, ha azután módjában áll a piszok nyomainak eltüntetése. Maszatolhat amennyit akar, de azután meg kell mosakodni, az asztalt is le kell mosni. Itt az óvónőre szülőnevelési feladatok is várnak. El kell érnie, hogy az anya a gyereket olyan ruhába öltöztesse, amit nem kell félteni, és hogy ne büntesse meg, ha játék közben fülig maszatosnak látja. A gyerek a mosakodás re-ális értelmét igazában ekkor fedezi fel. Sőt arra is van remény, hogy ha homokban, agyagban jól ki-tombolta magát, ráébred a rendnek, a tisztaságnak megnyugtató, biztonságos voltára. Elkezdi szeretni a szép, rendes környezetet, nem kényszeresen, mint az arra idomított ember, hanem mert rájön az Izére, értékelni tudja szépségét. De ehhez megint csak az kell, hogy a környezet — óvoda és otthon

valóban szép és rendes legyen, hogy a környező l el nőttek a rendet belülről és ne csak nevelői szán-dékból szeressék.

Sok tapintatra van szükség az úgynevezett „csú-nya szavak" körül követendő viselkedésnél is. A

145

gyereknek azt kell éreznie, hogy a felnőtt nem cso-dálkozik, nem ítéli el, viszont nem is leli örömét benne. Sőt nyugodtan meghallhatja, hogy a felnőt-tek között a „malackodásnak" ez a fajtája általá-ban nem szokásos, utcán nem is szabad, mert van-nak emberek, akik megbotránkoznak rajta. A ma-mának viszont nem kell bedőlnie, ha a gyerek úgy éli ki ebbeli vágyait, hogy elmondja, hogy a „Péter az óvodában milyen csúnya szavakat használt, azt mondta, hogy..." — és itt következik a nagy gyö-nyörűséggel kiejtett malacság, nem kell szidnia az óvodát, ahol az ő jó kis gyereke ilyen csúnya dol-gokat tanul. A jó kis gyerek a „csúnya szavakat" az óvodán kívül is felszedné, ez hozzátartozik fej-lődéséhez. így válik majd rendes ember belőle, aki a maga helyén érti a tréfát, a maga helyén megbe-csüli a testi-lelki tisztaságot.

Abból, amit a játék szerepéről a saját testen való játék megakadályozásában mondottunk, követke-zik, hogy milyen súlya van a játékszer és „foglal-koztató anyag" kérdésének az óvodában. A haladó szellemű óvodában a játékfelszerelés kérdése még növekszik fontosságban. A régimódi óvoda gon-dosan előírja, hogy a gyerek mit csináljon: ha nincs játékszere, akkor tornáztatja, verselteti vagy karban tartott kézzel hallgattatja meg vele az óvó néni meséjét. A modern óvodában, ahol a gyereket szabad megnyilvánulásra, az alkotás örömére akarjuk szoktatni, a játékhiány képtelen helyzetet teremt. A gyerek, akire rábízzák, hogy mit tegyen, de nincs semmije, amivel valamit tehetne, az (ha éppen nem adódik módja közös fantáziajátékra) szinte belekényszerül az unatkozó csellengésbe és saját testével űzött játékba. Az óvoda vezetőjének át kell éreznie, hogy játék és foglalkoztatóanyag

146

van olyan fontos felszerelése az óvodának, mint akár az ablaküveg. Leleményességének nemcsak beszerzési forrásokat kell találnia, hanem új játékszer-lehetőségeket is, babot, gesztenyét, ku-koricalevelet, ami éppen akad.

Ami a nevelés egész területére áll, az az autoero-Iizmusokra fokozottan érvényes: a nevelési taná-csok megfogadását az teszi nehézzé, hogy a neve-lők kifogásolt viselkedése nem annyira tudatlansá-gukból, mint inkább indulatvilágukból folyik. A gyerek úgynevezett „rossz szokásai" szülőkből, nevelőkből nagy ellenérzéseket váltanak ki. Ha le-het, igyekeznek észre nem venni, önmaguk előtt is eltagadják: az ő gyerekükkel ilyesmi nem eshetik meg. Ez a magatartás egy bizonyos ponton túl per-sze lehetetlenné válik, és ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy aránylag türelmes, segítőkész szülők is „ide-gesek" lesznek, ha látják, amint gyerekük ujját szopja, vizeletét visszatartva táncol vagy éppen onanizál. Ennek több oka van. Egyrészt alig kép-zelhető^ hogy a szülő, akinek effajta ösztönmeg-nyilvánulásait annak idején büntetésekkel és meg-szégyenítésekkel igyekeztek elnyomni, ma teljesen elfogulatlanul álljon gyerekének hasonló megnyi-lalkozásaival szemben. Még szinte a jobbik eset, ha visszaemlékezik keserveire, onánia-bűntudatá-la. Rosszabb, ha minden, amit átélt és átszenve-dett, a gyerekkor emlékezetkiesésének homályába merült. Ilyenkor az elfojtott ösztönrezdülések és a tudattalanba merült emlékek könnyen odahatnak, hogy egyrészt maga csábítja bele a gyereket vala-milyen ösztönkiélésbe, másrészt ugyanannak az oszt önkielégülésnek elharapózására fokozott ideg-ességgel reagál. És még valamit. Láttuk, hogy a sa-lát testen űzött játék milyen alkalmas eszköz az ön-

147

vigasztalásra: ha a gyerek valamit nem kap meg, amit szeretne, ha csalódott, ha elhanyagoltnak érzi magát, rögtön beveszi ujját a szájába vagy onani-zálni kezd. Ezt a szülő is érzi, s a gyerek ujjszopá-sából vagy onániájából kiolvassa a szemrehányást, hogy nem jól bánt vele, magára hagyta. Ez fokoz-za idegességét és bármily igazságtalanul is, de még türelmetlenebbé teszi a gyerek ujjszopásával, oná-niájával szemben. Ugyanekkor az is történik, hogy az ujjszopó, onanizáló gyerek sokkal megközelít-hetetlenebb: magán elégül ki, nincs ráutalva a szü-lők szeretetére. Ez pedig megint csak elmérgesíti a helyzetet.

Összefoglalva az eddig elmondottakat, a gyer-meki autoerotizmusokkal szemben való magatar-tásnál a következő szempontokat tartjuk döntő-nek: 1. a nevelő különös igyekezettel próbáljon sa-ját lelkébe és ösztönéletébe tekinteni, hogy kellő időben rajtakaphassa magát akár a csábításon, akár a türelmetlenségen; 2. sohase felejtse el, hogy bizonyos korokban törvényszerűen fellépő jelensé-gekkel, a gyerek ösztönfejlődésének természetes velejáróival áll szemben; 3. amennyiben úgy látja, hogy intenzitásban vagy időbeli elhúzódásban csakugyan túllépik a szokott határokat (ezt persze egyetlen gyerek láttára nehéz megállapítani), akkor ne az ösztönmegnyilvánulás elfajulására, a gyerek „romlottságára" gondoljon, hanem keresse azt az alapbajt, ami a gyereket az ösztönkielégülés felé hajtja.

148

2. Ösztönellentétpárok: magátmutogatás — testi kíváncsiság,

az erőszak és az erőszakelszenvedés öröme

A most tárgyalandó ösztönmegnyilvánulások már nem a saját testen játszódnak le, hanem az él-vezetbe a környezetet is belevonják. Az első ilyen i észletösztön az öröm, amit a gyerek akkor érez, ha meztelenül mutogathatja magát. Ennek az élve-zetnek a keletkezésében nagy szerep jut a felnőt-teknek, akik szemmel láthatóan gyönyörködnek a baba gusztusos kis testében, és fürdetéséből való-ságos családi eseményt csinálnak. De kétségtelenül megvan a belülről ható ösztön is a magátmutoga-lás öröméhez. Majdnem minden felnőtt álmodja időnként azt a kínos álmot, hogy meztelenül vagy hálóingben kell az utcára mennie; itt nyilván-valóan a gyerekkorba visszanyúló magátmutoga-tási vágyak jelennek meg újra. Persze negatív elő-jellel, aminthogy a gyerek boldog magátmutogatá-sa sem tud sokáig ellenállni a szemérmet követelő neveles ostromának. Hamar megtanulja, hogy szé-gyellnie kell meztelenségét, sőt ez a szégyenlősség már a gyerekkorban is felnagyított méreteket ölt-het. Tudok kisfiúról, akit nem lehetett tornaórára vinni, mert nem volt hajlandó lehúzni harisnyáját; ugyanennek a kisfiúnak felnőttkorában — amikor egyébként még mindig nem tudott a strandra járni és úszótrikót ölteni — legfőbb élettartalma a sze-replés vágya volt. Itt egymás mellett látjuk az ere-deti ösztönnek — a magátmutogatás vágyának — reakció-képződményét és szublimált formában való visszatérését, a szégyenlősséget és a szereplés vágyát. Igaz, hogy ez a reakció-képződmény, az úgynevezett lámpaláz formájában, a szublimált ki-

149

élést is akadályozza: az elmondott esetben a sze-replési vágy csak a képzelet terén tombolt és soha-sem jutott megvalósításhoz.

A serdülés korában a magátmutogatás vágya és az arra való reakció szinte törvényszerűen lép fel egymás szomszédságában. A kamasz állandóan szövi hősi álmait, minden új ismeretség, minden társasági összejövetel előtt elképzeli, hogy hogyan kerül majd okosságával, szellemességével, kitűnő fellépésével az érdeklődés középpontjába. Mikor aztán a kitervelt összejövetel bekövetkezik, úgy ér-zi, hogy minden szem rászegeződik: félszegnek, ügyetlennek érzi magát, nem tud kezével, lábával mit csinálni, legszívesebben a föld alá bújna.

Láttuk, hogy az autoerotikus kielégülésekben mennyi része lehet a felnőtteknek; elképzelhető, mennyire belejátszanak azokba az ösztönös meg-nyilvánulásokba, amelyek természetüknél fogva társas jelenségek. A magátmutogatás öröménél egyenesen egymást kiegészítő ösztönmegnyilvánu-lásokról beszélhetünk: a gyerek ösztönösen muto-gatja magát, mesterművét, homokvárát, rajzát az anyjának, és az anya ösztönösen gyönyörködik gyerekében. Sőt, ösztönösen elfogult gyerekével szemben, szépnek látja, okosnak, ügyesnek — nemcsak „minden újszülött egy-egy Messiás", ahogy Madách írja, hanem a Messiás-csodálat még jó néhány évig elkíséri a gyereket. A szomorú a do-logban az, hogy éppen a gyerek túlbecsülése rejti magában a kiábrándulás magvát. Az anya vagy apa rájön, hogy elvetette a súlykot, öntelt, affektá-lós gyereket nevelt, vagy egyszerűen kénytelen rá-eszmélni a valóságra: gyereke mégsem olyan szép, nem is olyan okos, talán egyenesen ügyetlen. Csa-lódásának bosszúságát a gyereken tölti ki, részre-

150

hajlása nemcsak megszűnik, hanem az ellenkező végletbe csap át. Emlékszünk a kislány esetére, akit apja azzal szégyenített meg, hogy nem restell-e előtte bilin ülni. A gyerek még sokáig látta magát képzeletben, amint trónon ül, és férfiak járulnak lába elé — a valóságban, mint hallottuk, megijesz-tett, félénk kislány vált belőle.

Mi mármost a helyes út? Hogy álljon a szülő — elsősorban az anya — a gyerek mutogatási vágyá-val és saját ösztönös részrehajlásával, gyerek-csodálatával szemben? Az utóbbival úgy, mint minden más ösztönnel: ne igyekezzék elsorvaszta-ni, de tartsa kezében. Jól meg kell gondolnia, hogy a mutogatás öröme szervesen hozzátartozik a gye-rek egészséges fejlődéséhez. Intézetben nevelt gye-rekeknél a szülők felfigyelésének, túlértékelésének elmaradása komoly akadálya a fejlődésnek. A mu-togatás öröméből legalább annyit kell átmenteni az élet számára, amennyi az úgynevezett „biztos fellé-péshez", a bátor kiálláshoz szükséges. A szülők vi-selkedésének mind a két véglete ugyanarra az ered-rnéhyre vezet. A nagyon is puritán szülők gyereke, akinél főleg arra vigyáztak, hogy ne váljék elbiza-kodottá, elveszti önbizalmát, helyesebben sohasem juthatott hozzá, hogy megszerezze. Hiszen hol érezze a gyerek, hogy szerető érdeklődéssel figyelik első próbálkozásait, méltányolják testi-lelki telje-sítményeit, ha nem a szülői házban? Másrészt an-nál a gyereknél, akinek egész gyerekkora a „sze-replések" láncolata, annyira kiéleződik a siker vá-gya, hogy a későbbi valóság mindig az elképzelés mögött marad. A törés az életben, mint mondot-tuk, sokszor már gyerekkorában bekövetkezik: hirtelen végeszakad a szülők bámulatának, „hét-köznapi" gyerek válik belőle. De ha ez nem törté-

151

nik is ily hangsúlyozottan, akkor is állandóan ben-ne él a félelem, hogy vajon bekövetkezik-e a sóvár-gott ünneplés. Ez oly erős lehet, hogy a produk-cióra fordítandó figyelmet zavarja meg, és ezáltal a „lámpaláz" indokolttá válik. De a magamutogatás vágyában bennrekedt embernek nem kell a rivalda fénye ahhoz, hogy lámpalázat érezzen. Ha belép egy szobába, már úgy érzi, hogy minden pillantás rátapad, zavart és feszélyezett lesz.

Amilyen ösztönellentétpárja a megkapaszkodás-nak a keresés, olyan ellentétpárra lel a magamuto-gatás részletösztöne a mások nézésében, pontosab-ban abban az izgatott kíváncsiságban, amivel a gyerekek a felnőtteknek és társaiknak testét fürké-szik. A belesés fürdőszobába, vécébe, erősen hoz-zátartozik a 4-5 éves gyerek életéhez, óvodás gyere-kek is mindent elkövetnek, hogy egymás testét megismerjék. Abba a korba esik ez a testi kíváncsi-ság, amikor a gyereket a nemi élet titkai amúgy is izgatják. Hogy születik a gyerek — izgalmas kér-dése a 4-5 éves gyereknek. Ha nem kap rá kielégítő feleletet, megalkotja a maga elméletét: a gyereket anyu kihányja vagy kikakálja, vagy a köldökön át születik meg. Ha az igazságnak megfelelő választ kap, azt különös módon gyakran elfelejti, az is megesik, hogy a gólyamesét részesíti előnyben. A serdülésben a néhány évig lappangó testi kíváncsi-ság új lángra lobban: uszodai leselkedések, izgal-mas kutatások különböző könyvekben és lexiko-nokban napirenden vannak.

Nem könnyű a viselkedés a gyerek testi kíváncsi-ságával szemben, mert túlzott titkolás és túlzott nyíltság egyaránt felizgathatja a gyerekét. A helyes viselkedés mértékét a helyzet természetessége adja meg. Minden társadalomnak és ezen belül minden

152

családnak megvannak a maga szemérmességi szo-kásai. Ha a családtagok általában meztelenül mu-tatkoznak egymás előtt öltözködés közben, akkor a gyereknek, aki ebbe kezdettől fogva beleszokott, a nagyok meztelensége nem fog különösebb izgal-mat jelenteni. Ha ez nincs így, akkor nyugodtan megmondhatjuk a gyereknek, hogy a felnőttek ál-talában nem szeretnek mások előtt öltözködni, sőt azt is megmondhatjuk, hogy férj és feleség e tekin-tetben kivétel. Aminek nem szabad történnie, az az, hogy az általában bezárkózó anyuka olyan kis senkinek tekinti a gyereket, hogy észre sem veszi, ha történetesen mégis bentmarad a szobában, ami-kor ő öltözködik. Persze sohasem tudhatjuk, hogy csak „senkinek tekintésről" van-e szó, hiszen a ma-gamutogatás vágya többé-kevésbé elfojtottan a fel-nőttekben is él. Éppen ezért a „szemérmes" csalá-doknál sem lehet arra számítani, hogy a gyerek so-hasem lesi meg a meztelen felnőttet. Hogy ebből baj származik-e vagy sem, azt megint a családi lég-kör őszintesége dönti el. Ha a kislány nyíltan fel-kiálthat, hogy „jaj de nagy melle van a mamá-nak", és utána megmagyarázhatjuk neki, hogy majd az övé is megnő, ha a gyerek magától értető-dően megkérdezheti, hogy miért szőrösek a felnőt-tek —, akkor a „meglesés" alig jár nagyobb meg-rázkódtatással.

Ez a problémakör átvezet az úgynevezett „felvi-lágosítás" kérdéséhez. Itt azért használjuk az idézőjelet, mert szerintünk őszinte hangú nevelés mellett tulajdonképpeni felvilágosításra soha nincs szükség. A gyerek minden kérdésére felfogóképes-ségéhez mért, de teljesen őszinte feleletet kap. Sőt, az egyenesen ki nem mondott kérdésére is igyek-szünk felelni, ha úgy érezzük, hogy valamilyen kér-

153

dés nagyon fúrja az oldalát. A felelet formáját tel-jesen a gyerekkel beszélt hétköznapi nyelv jstílusa és a gyerek pillanatnyi értelmi-érzelmi helyzete szabja meg. Ezért minden felvilágosítási recept-nek, de minden óvodai, elemi iskolai vagy éppen könyvben közölt tömegfelvilágosításnak is ellenzői vagyunk. Persze, ha a gyerek kérdez, az óvó néni sem térhet ki a válasz alól, de jobb, ha csak általá-nosságban mond valamit és a részletekre vonatko-zóan a gyereket anyjához utasítja. Nem azzal a ki-mondott vagy éreztetett hangsúllyal, hogy itt vala-milyen nagyon titokzatos, nagyon „kényes" kér-désről van szó, hanem mondjuk azzal, hogy ezt a fontos és érdekes dolgot legjobb ha anyujával tár-gyalja meg. Vagy hogy az anyuja jobban el tudja neki magyarázni. Ezzel persze megint ráhárul a szülőnevelés kötelessége is.

Ha valahol nem könnyű ez a kötelesség, úgy itt bizonyára nem az. A helytelen nevelés, a sok elő-ítélet, ami a nemi élethez tapad, nagyon nehézzé te-szi a mamáknak, hogy nyíltan beszéljenek a gye-rekkel. Van egy visszatérő szólam, amit szülők a „felvilágosítás" kapcsán oly szívesen hangoztat-nak: a gyerek, aki tudomást szerez a felnőttek nemi életéről, nem fogja többé tisztelni és becsülni őket. Nem veszik észre, hogy ez a változás csak ak-kor következik be, ha gyerek szemléletében a nemi élet már eleve piszkosként, szégyenteliként szere-pel. Ez viszont éppen a szokványos felvilágosítá-sok eredménye lehet — amint az természetes is. Ha a gyerek először hallja a gólyamesét, és csak ké-sőbb javítják ki neki, szükségszerűen azt kell érez-nie, hogy valami szégyellnivaló lehet a dologban, aminek bevallására a szülők csak nehezen tudják magukat rászánni. Továbbá: ha a gyerekkeLnem

154

beszéltünk már kezdettől fogva őszintén, akkor minden nappal közelebb hozzuk a veszélyt, hogy a „felvilágosítást" mástól kapja meg, most már való-ban visszataszító, szégyenteli formában.

A közlés módja is sokkal természetesebb, ha nem kényszeredett, mondhatnók „ünnepélyes" keretek közt történik, hanem úgy, mint ezer más beszélge-tés. Akkor sokkal inkább meg is találja az anya azt a hangot, amin a gyerekkel általában beszélni szo-kott, s amelyen tapintatlanság és erőltetettség nélkül csaknem mindent meg lehet neki mondani. Az ilyen beszélgetés nemhogy eltávolítaná a gyereket szülei-től, hanem még sokkal közelebb hozza. Előttem van egy három és fél éves kisfiú, aki hetekkel egy ilyen kedvesen és közvetlenül lefolyt beszélgetés után megkérdezte az anyjától: „és amikor a hasadban voltam, akkor mindenhova magaddal vittél?" .. .„És amikor a városba mentél, akkor is magaddal vittél?" — az igenlő válaszokra pedig ragyogott a gyönyörűségtől. Egy hasonló korú kislányra is em-lékszem, aki az apa szerepére vonatkozó felvilágosí-tást nagyon kedvesen úgy dolgozta fel magában, hogy egyszer a születése előtti időkről úgy beszél ap-jának, hogy „amikor még a te és az anyu hasában voltam". Amiben az a szép, hogy a gyerekbe már ilyen korán beleoltódik az apjához tartozásnak egy éppoly szoros elképzelése, mint az anyjához tarto-zásé. Ez a tudatlanságban felnevelt gyerekeknél sok-szor csak oly későn és csúnyán következik be, hogy az az apa „kívülállásának" érzésén már nem sokat változtathat. De a szülőkhöz való viszonyon túl leg-alább olyan fontos, hogy a gyerek ne érezze, hogy a S/.ülők megtagadják, szégyenlik nemi életüket. Há minden őszinteség ellenére is éreznek valami termé-szetszerűleg titokzatosat mögötte, érezzék azt „jó ti-toknak", a felnőtt élet szép ígéretének.

155

Sok szülő azzal tolja el magától a számára kelle-metlen feladatot, hogy az ő gyereke nem is kíván-csi, vagy hogy a valóságnak megfelelő ténynél szí-vesebben hallgatja a gólyamesét. Mind a két állí-tásban lehet valami igazság, az elsőben annyi, hogy a titkolózó környezetben felnövő gyerek úgy érzi, hogy bizonyos dolgokra nem szabad kíváncsinak lenni, a másodikban pedig, hogy természetesen nem könnyű a hallott igazságot megemészteni. Nem azért, mert csúnya és piszkos — ezt egészsége-sen nevelt gyerek nem fogja érezni —, hanem, mert az következik belőle, hogy apja és anyja olyan mó-don tartoznak össze, ahogy ő nem tartozik hozzá-juk, hogy csak anyjának lehet gyereke, neki egye-lőre nem, és így tovább. A gólyatörténet egészen más színben tünteti fel a dolgot, a gólyához nem kell anyu és apu különös összetartozása, a gólya még neki, a gyereknek is hozhat kisbabát.

Az is megesik, hogy a gyerek olyan korban kér-dez — esetleg idegenektől —, amikor már alig kép-zelhető, hogy ne volna valamennyire tudatában a nemi élet titkainak. Ilyenkor a kérdezésnek csak egy célja van: a gyerek tudni akarja, hogy kap-e őszinte feleletet, hogy azt, amit tud, szabad-e tud-nia. Ezért nagyon fontos, hogy ilyenkor is felel-jünk neki, és ne üssük el kérdezősködését a „hiszen úgyis tudod" felelettel. Emiatt a felszabadító, bűn-tudatoldó hatás miatt ajánlatos az is, hogy felsőbb osztályosok egészségtanóráján újra felmerüljön a „felvilágosítás" kérdése. Nem mintha bármelyik gyereknek újságot mondanánk, de jó néhányukat felszabadítjuk a rejtve őrzött titok nyomása alól.

Van a gyerekkornak aztán egy olyan részletösz-töne, amit ugyancsak mindnyájan ismerünk, ha nem szívesen veszünk is tudomásul. Ez a kegyet-

156

Icnkedés öröme. Nem az erőszakosságot értjük raj-ta, aminek megvannak a maga sajátos kiváltó okai — erről a következő fejezetben lesz szó. Itt kimon-dottan arra a jelenségre gondolunk, amikor a gye-rekek a kegyetlenkedést magáért a kegyetlenkedés-ért élvezik. Vannak gyerekek, akiknek életében egy bizonyos korszakot tölt ki az állatkínzás — ilyen-kor megnyúzzák a békát, ahogy Kosztolányi Dezső leírja, vagy agyonkínozzák a macskát, kitépegetik a legyek lábait. Másoknak csak egy-egy ilyen emlé-ke van, amire szégyennel és értetlenül gondolnak vissza. Darwin lelkét hosszú ideig nyomta az az emlék, amikor saját erejének örömét élvezve, meg-vert egy fiatal kutyát; a tett annál is inkább érthe-tetlen volt számára, mert szenvedélyesen szerette a kutyákat. Sokszor a kegyetlenkedést a gyerekek nem maguk követik el, de szívesen nézik, ha pél-dáül a tanító ver egy másik gyereket, és képzeletük-ben ezt a jelenetet újra és újra felidézik. Ilyenkor az is megesik, hogy magukat különös módon a megvert gyerek helyzetébe képzelik: a kegyetlenke-dési ösztön ellentétpárja jelentkezik. Ez utóbbinak nemcsak képzeletbeli megnyilatkozásai vannak. Gyerekek, akik addig forognak, amíg beleszédül-nek, mások, akik kipróbálják, hogy egy fájdalmat, szorítást stb. meddig bírnak ki, ugyancsak ennek az ösztönnek a kielégítését keresik. Vannak közis-mert fájdalomokozó játékok, mint a csip-csip-csóka vagy a verespecsenye. Önéletrajzában Goethe is beszél a gyerekéletnek ezekről a sajátsá-gos megnyilvánulásairól, amelyeknek szerinte az a hivatása, hogy a gyereket a tanítók testi fenyítései-vel szemben megedzzék: annak kipróbálására irá-nyulnak, hogy ki meddig bírja a fájdalmat. Ilyen „kibírás", ha valaki két ujjal vagy egész kezével az

157

elkábulásig üti saját testrészeit, vagy ha bizonyos játékoknál a játékszabályok szerint kijáró ütéseket mukkanás nélkül viseli el.

A kegyetlenkedés örömének ízére kisebb-na-gyobb mértékben minden gyerek rájön, de szó sincs róla, hogy a felnőttek csábítása itt ne szere-pelne. Egy férfi, akinek nemi életéhez a szadizmus perverziója lényegesen hozzátartozik, jól emlék-szik anyja arcára, amint a korbáccsal fenyegette: le lehetett róla olvasni, hogy nem nevelési szándék-ból, hanem élvezetből szeretné megverni. Ezt az él-vezetet aztán elemi iskolai tanítóján látta viszont, aki alaposan végig is verte a rábízott gyerekeket. Hogy ugyanez a viselkedés az ellenkező hatást is kiválthatja, azt Rousseau életrajzából tudjuk. Csaknem kétszáz évvel Freud előtt maga jött rá, hogy az a mód, ahogy egy ismerős nő elverte, egész későbbi nemi életének megadta alapjellegét: kedv-telését a szenvedésben és az alárendelt helyzetek-ben, akár ő volt a szenvedő fél, akár a partnere.

Nem kellemes végignézni a gyerek apró kegyet-lenkedéseit, és egészen természetes, ha egy bizo-nyos fokon túl a felnőtt letiltja. Hiszen itt már nem a gyerek saját testéről vagy általános „erkölcsi" szabályokról van szó, hanem másnak okozott fáj-dalomról, legyen az a más akár egy állat is. A lé-nyeges, hogy ez a letiltás se hasson erkölcsi pa-rancsként, és se szentimentális érzékenykedés, se a gyerek „rosszaságának" elítélése ne legyen benne. Ha a gyerek jóban van velünk (és mi is jóban va-gyunk emberekkel és állatokkal) akkor ezen a fej-lődési szakon is hamarosan túljut.

Mindezek a megnyilvánulások, mint mondot-tuk, a tágabb értelemben vett nemiség körébe es-nek. Mintegy különálló, összerendezetlen építő-

158

kövei annak, amiből a későbbi nemiség felépül. Az ellenállás, hogy bennük a későbbi nemiség előhír-nökeit felismerjék, talán onnan is származik, hogy nem „szépek", még annak számára sem, aki a fel-nőtt, egészséges nemi élettel szemben nem érez ellenállást. Persze, hogy nem szépek — de egy ré-szeire szétszaggatott virág sem szép.

Emellett felnyílnak már gyerekkorban az első igazi virágok is, a fejezet elején éppen ilyenekről volt szó. Négy-öt éves korban már megjelenhet az a bizonytalan vágyódás a másik nem felé, amiről Szábó Dezső oly szépen mondja, hogy „megnőtt lélek is, de forró test is". Nagy gyerekszerelmek, felfedező utakkal, próbálkozásokkal egymás tes-tén elég gyakoriak ebben a korban.

De a gyerek első nagy szerelme nem a véletlenül adódó kis pajtás, hanem az, aki minden családban ott van, aki mellette él: kisfiúnak anyja, kislány-nak apja. Igazi nagy szerelem ez, szerelmi bána-tokkal, féltékenykedésekkel. A fő féltékenység a fő vetélytársnak szól: kisfiúnál az apának, kislány-nál az anyának. Más kapcsolatban említettük azt a kislányt, aki anyját a nagymamához akarta külde-ni, hogy egyedül maradhasson az apjával. Ez az óhaj gyerekek ajkáról számtalan változatban hangzik el. Majd ha nagy leszek, anyut veszem el — mondják a kisfiúk. Ha meghalsz, akkor apu majd engem vesz feleségül — mondja nem egy kis-lány barátságosan a mamájának. Közben még azt is elgondolja, hogy ő jobb felesége lesz apukának, mint az anyu, ő mindig pontosan otthon lesz ebéd-időre, vele majd sohasem kell veszekedni. Egyelőre a/.onban sok a baj és a szomorúság, még a félté-kenységen kívül is. A fiú rájön, hogy anyja kineve-li, a távcsövet, amit hetek munkájával állított

159

össze, lesöpri az asztalról, a lányt az apja egyszer csak megszégyeníti, mint a már említett biliző kis-lány esetében. Rá kell ébredniük, hogy még kicsik, vacak kis gyerekek, a szerelem reménytelen.

Nagyon elhatározó az a fejlődési szakasz, amit a gyerek „nagy szerelme" tölt ki. Hogy itt milyen je-lentős szerep jut a szülőknek, az elképzelhető. Sőt olyan felfogás is van — a pszichoanalitikusok egyik legkiválóbbika, Ferenczi vallotta —, hogy a kislány-apa, kisfiú-anya szerelem nagy viharait a felnőttek viselkedése kavarja fel. A gyerekek és fel-nőttek között szerinte alapvető „nyelvzavar" ural-kodik : a gyerek gyöngédségre vágyik, és a felnőt-tek a maguk érett nemiségének szenvedélyével árasztják el.

A baj itt is akkor kezdődik, amikor az apa vagy anya észreveszi, hogy veszélyes tűzzel játszott. Jel-legzetes példája ennek egy kisfiú esete, akit korai özvegységre jutott mamája állandóan az ágyába vett és öleléseivel halmozott el. Finom élet folyt itt, egészen addig, míg egy szép napon — a kisfiú ek-kor már vagy 12 éves lehetett — a mama észre nem vette, hogy nem is olyan kisfiú fekszik mellette. Ekkor nevetve kidobta az ágyból. A kisfiú nemi fejlődése szinte tükörképe a bilin megszégyenített kislányénak: szorosabb kapcsolatba csak olyan lánnyal került, akit erősen maga alatt állónak ér-zett. A hőn óhajtott „nagy nőkkel" szemben tehe-tetlen volt.

Ha valahol, úgy itt, nem könnyű a szülőknek a helyes hangot megtalálni. A mit sem tudó szülő könnyen válik csábítóvá — hiszen olyan nehéz a 4-5 éves kisfiú vagy kislány kedvességének, bűbájos lényének ellenállni. Az a szülő viszont, aki már hallott a gyermeki léleknek erről a fejlődésvonalá-

160

ról, könnyen esik az ellenkező végletbe, valamilyen túl józan, túl steril magatartásba.

Amit már annyiszor mondottunk, azt ismétel-hetjük most is. Fogadjuk el a valóságot valóságnak és a fejlődés természetes menetét természetesnek. Tudjuk, hogy a kisfiú első nagy szerelme anyjá-nak, a kislány első nagy szerelme apjának szól. Ez a tudás arra jó, hogy vigyázzunk: ne szítsuk a gye-rek érzéseit a magunk túlméretezett kitöréseivel. Annyit adjunk, amennyi neki kell, és nem annyit, ami nekünk volna jó. Viszont ne gondoljuk, hogy magát a gyerek szerelmét bármilyen módon is el tudjuk tüntetni. Nem is lehet, de nem is volna jó. A gyereknek ezt az iskolát is végig kell járnia. Még az is egészségtelen volna, ha a szerelemmel járó fél-tékenységtől a szülők úgy akarnák a gyereket meg-óvni, hogy valósággal eltitkolják egymáshoz való kapcsolatukat. Amilyen megrázó lehet a gyereknek a szülők egy-egy hálószobai intimitásának meg-figyelése és amilyen egészségtelenül izgató a szü-lőkkel megosztott hálószoba, olyan természetelle-nes annak a családnak az élete, ahol a szülők a gye-rek jelenlétében a világért se csókolnák meg egy-mást, világért se váltanának egy-egy kedveskedő pillantást. A gyerekben az életnek megint csak ha-zug képe alakulna ki — és ez az, aminek nem sza-bad megtörténnie.

Még néhány szót e jelenségek időbeli elhelyezke-déséről. Az első egy-két évben, mint mondottuk, a száj és a kéz élvezete döntő módon uralkodik; az utána következőkben a húgycső és a végbélnyílás izgalma van a központban, ugyanekkor a kegyet-lenkedés részletösztöne is megjelenik. A 4-5. év a csecsemőonánia után az onánia újabb fellobbaná-sának kora, ebben az időben jut teljes kivirágzásra

161

a „nagy szerelem" is, a szerelem az anyához vagy apához. Mindezt nem élesen elválasztott határok-kal kell elképzelnünk, az ujjszopás is, a kiválasz-tási funkciók körüli játék is átnyúlik a következő korszakokba, az onánia megszakítás nélkül foly-hat, a „nagy szerelem" pedig már jóval korábban is elkezdődhet. Aminthogy nem áthághatatlan sza-bály az sem, hogy a 6. életév körül az ösztönélet-nek ezek a viharos megnyilatkozásai elcsendesed-nek, és egy relatív „nyugalmi állapot" — az úgyne-vezett lappangási kor — tölti ki a serdülésig terjedő időt. A serdülésben új lángot vet az addig hamu alatt szunnyadó parázs; az orálisan érzékenyebb alkatú gyerek fokozottan rágja körmét vagy meg-próbálkozik az első cigarettával, az anális termé-szetű újra elfelejt mosakodni és élvezi az anális ter-mészetű vicceket, az onánia fokozottabban és fan-táziatelibben éled fel újra. A nagy szerelem is visszatér, de egészséges fejlődés mellett már a cél felé vezető út mentén. A serdülő lány beleszeret tanárjába, a fiatal fiú reménytelenül imádja egy barátja anyját vagy legalábbis idősebb nővérét. Amíg aztán a különféle ösztönrezdületek össze-rendeződnek, és most már a nemi szerv jogán vi-szik a fiatal férfit és a fiatal nőt a nemi élet örömei felé.

D) A támadás ösztöne

Abba a képbe, ami a gyerekről az évszázadok folyamán kialakult, nemcsak az ártatlanság került bele, hanem a szelídség is. Ez a részben az angyal, részben a játékbaba vonásait viselő kis lény alakjá-ban szelíd és kedves.

162

A valóság persze minduntalan megzavarta a ké-pet: a gyerekek vadultak, erőszakosodtak, ilyen-kor azt mondták rájuk, hogy csintalanok és pajko-sak. Már az elnevezéssel is jelezni akarták, hogy a gyerekek „rosszasága" egészen más valami, mint a felnőtt gonoszság. Ha azután egy-egy gyerek visel-kedése nagyon is túllépte a pajkosság kereteit, düh-kitörései voltak, nekiment kistestvérének, esetleg mindenki elszörnyedésére még apjának, anyjának is, akkor valaha „az ördög szállta meg", ma esetleg a modern ördög, az átöröklés titokzatos útjain. „Apja családjától terhelt" — mondják az anyák a fiúra, aki olyan nagyon kevéssé hasonlít lánykori képzeletük álomgyerekéhez. Egy-egy sógornő az-tán azzal igyekszik menteni az apai család becsüle-tét, hogy a gyereket az anyja „nevelte el", aki mindent megengedett neki. Csak azt nehéz elhinni, hogy az erőszakosság a gyerek alaptermészetéhez, ösztönös megnyilvánulásaihoz tartozik. Majdnem olyan nehéz, mint annak elfogadása, hogy a nemi-ség nem hirtelen tör elő a serdüléskor, hanem gyö-kerei a gyerekkorba nyúlnak vissza.

Még a tudományban sem alakult ki egységes ál-láspont arról, hogy az agresszió általános, ősi ösz-töne-e az embernek vagy sem. Háborúk után tudo-mány is, közvélemény is természetesen köny-nyebben hajlik az igenlő válaszra, ami pedig ko-rántsem lehet ily egyértelmű: éppen háborúk kelet-kezésébe erősen belejátszanak egyéb, gazdasági, társadalmi tényezők. Freud úgy látta, hogy az az erő, ami az embereket egymás ellen uszítja, ugyan-az, mint ami az élőlény saját szervezetében pusztít és sodorja őt lassan a halál felé. Az a biológiai lá-tásmód, amit Hermann Imre vitt bele a lélekelem-zés gondolatkörébe, itt is konkrét megfigyelések-

163

bői indult ki; abból a zoológusok által jól ismert tényből, hogy állatok, főleg az emberhez közel álló majmok nem eredendően támadó hajlamúak. Dü-hük és támadó kedvük viselkedésüknek nem alap-jellege, hanem bizonyos helyzeteknek (mint ami-lyen az új testvér megjelenése) következménye. Ugyanezt gondolja Hermann Imre az emberről is: nála sem beszélhetünk támadó ösztönről általá-ban, csak támadó ösztönről, mely bizonyos helyze-tekben szükségszerűen jelentkezik.

Az életben elénk táruló képen ez a felismerés nem sokat változtat. Minthogy az erőszakot kivál-tó helyzetek többé-kevésbé maguk is szükségsze-rűek az emberi és gyermeki életben, az agresszió az élet szükségszerű velejárója, megjelenésén már a legkisebb korban sem csodálkozhatunk. A nevelés szempontjából viszont a helyzet ilyen meglátása nagyon sokat jelent.

Mik azok az alapvető helyzetek, amik az ag-ressziót kiváltják? Nézetünk szerint három ilyen helyzet van: 1. az ösztönös vágyak kielégítetlensé-ge, 2. az egyén ösztönmegkövetelte helyének veszé-lyeztetettsége és 3. a beleavatkozás ösztönös vagy akár nem is ösztönös megnyilvánulásaiba.

Az első helyzetet mindenki ismeri: a csecsemő éhes és dühösen sír. Ugyanaz a düh feszíti, mint ami a koncentrációs táborok éhező lakóit egymás ellen vadította vagy ami a háború utolsó és a fel-szabadulás első hónapjaiban dúlta fel az éhező csa-ládok békéjét. Persze „nemcsak kenyérrel él az em-ber". Melyik gyerekéletből marad ki az a jelenet, amikor kétségbeesett dühvel veti magát a földre, mert mamája el akar menni hazulról? József Attila is „ordított és toporzékolt", amikor anyjának nem volt ideje vele törődni: „Hagyja a dagadt ruhát

164

másra. | Engem vigyen föl a padlásra". A kapasz-kodó kezek fogása — így mondja Hermann —, ahogy simogatássá szelídülhet, úgy torzulhat dü-hös belemarkolássá. Nagyon fontos volna, ha erre gyakrabban gondolnánk. Sok „kezelhetetlen" kis-gyerek handabandázása mögött megláthatnók a végtelen anyasóvárgást, sok nagyobb fiú vagy lány „gaztettei" mögött a bosszút, hogy magára hagy-ták, nem törődtek vele. A cserbenhagyott szerel-mesek dühéről nemcsak (ahogy mondani szokás) a rendőri krónikák beszélnek, hanem ez fejeződik ki az öt éves kislány gyakran adódó hirtelen dühös el-fordulásában apjától vagy a kamasz fiú elkesere-dett támadásában anyja ellen.

A második helyzet végzetes eseménye a gyerek életének. Kistestvér születik, és a gyerek egyszerre csak kipottyan az anyai öl melegéből. Ahol tegnap még biztos egyeduralomban élte életét, onnan ma kiszorították, helyét más foglalta el. Még külön bonyodalma az új helyzetnek, ha az újszülött más-nemű : a kislány ijedten látja, hogy a kisbabának van valamije, ami neki nincsen, a kisfiú megzava-rodottan veszi tudomásul, hogy fontos szerve — úgy látszik — nem ül biztosan a helyén, ha „rossz" lesz, úgy talán el is tűnhet onnan. Ehhez járul még, hogy a mama sokszor fokozottan örül a másnemű gyereknek: végre megjött a várva várt kislány vagy kisfiú. Nem csodálatos, ha a nagytestvér elkesere-dik, törni-zúzni szeretne. Legszívesebben persze nekimenne a kicsinek. Arra szerető anyai gondos-kodás vigyáz, és a paradicsomból kiűzött kis lény hamar megtanulja, hogy a nyíltan ellene forduló haraggal csak a maga dolgát rontja el még jobban. Elkeseredését máshol tombolja ki, óvodai pajtásait kínozza, vagy a játékait teszi tönkre. Az is lehet,

165

hogy semmit sem csinál, nagyon is szelíd, engedé-keny lesz. A támadás ösztönének ugyancsak meg-vannak a maga reakció-képződményei. Rengeteg csendes szavú, túlzottan kedves ember járkál kö-zöttünk, akiknél csak egy-egy váratlan kitörés, egy különös éllel elejtett szó árulja el a mélyben dúló viharokat.

Hogy az agresszió kiváltásának ez a helyzete va-lósággal matematikai pontossággal működik, az jól megfigyelhető volt Anna Freud londoni gyer-mekotthonában. Bizonyos okok — így a gyerekek lassúbb fejlődése beszédben, tisztaságra szokás-ban, de főleg az érzelmek eltompulása, amitől fél-teni lehetett őket — arra késztette a vezetőséget, hogy az intézeten belül „mesterséges családokat" szervezzen. Az eddigi általános felügyelet helyébe az a rendszer lépett, hogy egy-egy gondozónő 3-4 gyerek teljes ellátását vállalta, mindent saját maga végzett körülöttük. A gyerekek ezáltal egyszeriben pótmamát kaptak. Ez az intézkedés, amellett, hogy valóban meghozta mindazt a jót, amit vártak tőle, teljesen megváltoztatta az otthon képét. A gyerekek birtokukba vették a pótmamát, dühös féltékenységgel őrizték, különösen más „családok" gyerekei elől. Az otthon légköre egyik napról a má-sikra zajosabb, nyugtalanabb, érzelemtelibb lett.

Az agresszió kiváltásának ez az alaphelyzete az életben sokszor, sokféle formában ismétlődik. Az ember sokszor érezheti, hogy valahonnan kiszo-rult, helyét más foglalta el, és erre az élményre an-nál érzékenyebben reagál, minél súlyosabban érin-tette a régi gyerekkori megrázkódtatás. Van em-ber, aki folyton vetélytársakkal küzd, aki állan-dóan vigyázállásban tartja magát. A düh és elkese-redés végigkíséri életét, mindenkit támad, mert úgy

166

érzi, hogy mindenkivel szemben védekeznie kell. Vagy az ösztön elleni reakció továbbdolgozik ben-ne, és egyre mélyebbre ássa az összeszorított foggal viselt mártírhajlamot, a minden elsőbbség feláldo-zásának, minden hely átengedésének készségét.

A harmadik helyzet látszatra csak az első kiter-jesztése. A megnyilvánulások megakadályozása mintha azonos volna az ösztönvágyak kielégítet-lenségével. Mégis úgy tűnik, hogy nemcsak erről van szó. A csecsemő, akit lefognak, dührohamot kap. Hasonló dührohamot kaphat később a kis-gyerek, akit mindenáron bilire akarnak ültetni. Vagy gondoljunk a büntetésből bezárt gyerek fék-telen dühére. Ismertem egy lányt, aki ebben a hely-zetben az ablaküvegen próbált kiugrani; a kezén még húsz év múlva is jól látszott a sérülés okozta sebhely. A szabadságkorlátozás elviselhetetlen volt számára. De számos ilyen példát mondhatnánk gyerekekről és serdülőkről, akik féktelen dühvel fordulnak az akaratukkal szembehelyezkedő ide-gen akarat ellen. Ki-ki saját múltjából is emlékez-het jelenetekre, amikor valamire kényszerítették. Úgy érezte, hogy tehetetlen dühe szinte széjjelfeszí-ti. A dühnek ez a fajtája, úgy látszik, mély forrá-sokból táplálkozik: az egyén, mintha épségét, testi-lelki integritását féltené az idegen beavatko-zástól. A nemi szervek megcsonkításának félelme belefolyik ebbe az általános félelembe, és csak fo-kozza a kényszer elleni dühöt, tiltakozást.

Különösen kirobban az agressziónak ez a fajtája azokban az időkben, amit a gyerek „dackorának" szoktak nevezni. A harmadik év körül a gyerek til-takozása minden kényszer, parancs vagy tilalom ellen feltűnően megerősödik, és hasonló dacos el-lenállással találkozunk a serdülés éveiben. Nehéz

167

eldönteni, hogy itt szükségszerű fejlődési ténnyel vagy a helytelen nevelés következményével állunk-e szemben. A serdüléskorabeli dacra talán inkább az előbbi áll: a felnövő fiúnak vagy lánynak külön el-lenerőt kell kifejtenie ahhoz, hogy a szülőktől el tudjon szakadni, hogy magát különálló, saját aka-ratú lénynek érezhesse. A kisgyerekkori dac erősen összefügg a neveléssel, elsősorban a tisztaságra szoktatással. Minél kevesebb kényszer és minél több biztonság és rendszeresség van a nevelésben, annál inkább lecsökkenthető a kisgyerekkori dac ereje.

A felnőttek beavatkozásának agressziófokozó volta erősen meglátszik egy bizonyos gyerekfajtán, akit a szokásos nevelés a rendesnél jobban elvadít, néha valósággal kétségbeejtő állapotba hoz. A ter-mészettől élénkebb, ficánkolósabb gyerekre gon-dolunk, arra, akiről a mama elkeseredetten mond-ja: „megbolondít ez a gyerek, egy percig sem tud nyugton maradni". Ha az effajta gyereket lefog-ják, folytonos figyelmeztetéssel, büntetéssel nyu-galomra kényszerítik, akkor az eredetileg csak nagyobb mozgékonyságban, tevékenységi vágyban megnyilatkozó alaptermészete a dühös agresszió irányába tolódik el: dacos lesz, törni-zúzni szeret-ne. Többnyire nem marad meg a vágynál, neki-megy tárgyaknak, embereknek. Elvadult, kezelhe-tetlen gyerek lesz, szülők és tanítók réme.

A nevelés szempontjából nagyon fontos ezeknek a helyzeteknek az ismerete. Fontos azért, mert a tá-madás ösztönének nevelése elsősorban megelőzés kell hogy legyen. A dühkiváltó helyzetek ugyan természetszerűen nem iktathatok ki a gyerek életé-ből, de a nevelés sokat tehet azért, hogy elvegye élüket, hogy lehetőleg csökkentse agressziókiváltó hatásukat.

168

Mit tehet a nevelő annak az agressziónak a meg-előzésére, amit az ösztönvágyak kielégítetlensége okoz? Semmi esetre sem azt, hogy rendszeresen gondoskodik az ösztön kielégítéséről. Ahol a kielé-gítésnek nincs a valóságos helyzetben rejlő akadá-lya (a valóságos helyzethez számít a szoptatás vagy étkezés rendje is), ott természetesen nem kell, hogy bármi is útját állja: a gyerek vágyait megtagadni azért, hogy „el ne kényeztessük", csak agresszió-fokozó bánásmód. Viszont, ha a mama mindunta-lan „megsajnálja" a gyereket, időn kívül ad neki enni vagy otthon marad kedvéért munkájából, ak-kor a gyerekben az a bizonytalanság, lebegő álla-pot áll be, amiről már beszéltünk. Sohasem tudja, hogy mikor számíthat vágya teljesülésére és mikor kell róla lemondania. Nem alakul ki benne sem a teljesülésnek megszokott ritmusa, sem a valóság megmásíthatatlan kényszerének tudata; ezáltal minden lemondást újabb megrázkódtatással és újabb haraggal fogad.

Már többször megmondtuk, hogy hol a felnőtt helye a gyereknek a valósággal folytatott küzdel-mében. A gyerek mellett, mint barátságos, biztos kezű segítőtárs. Ez természetszerűen kizárja azt a magatartást, amire nem egy felnőtt hajlik: a kár-örömet a gyerek kínlódásaival szemben. „Hja, ilyen az élet." „Bizony fiam, ezen nem lehet segíte-ni." Szinte kiált e kijelentésekből a felnőtt nem is nagyon mélyen rejtett érzése: kínlódtam én is ele-get, kínkódjál most te is. Mondanunk sem kell , hogy ez a hangulat mennyire fokozza a gyerek ag-resszióját.

Nagyon fontos az anya helyes viselkedése a gye-rek életének azon a kritikus pontján, amikor helyét kistestvér veszélyezteti. Gyerekek, akik felnőnek

169

anélkül, hogy szüleik észrevennék, hogy érző és szenvedő emberek, ilyenkor néha teljes árvaságra jutnak. Rosszabbra, mintha csakugyan elvesztet-ték volna anyjukat. Anyu eltűnik hazulról — talán először a gyerek életében. Biztatják, hogy majd nemsokára hazajön és kisbabát hoz magával. Ez remek, gondolja a gyerek, a kisbabával játszani le-het, mint a többi játékkal, csak már jönne az anyu. Végre hazajön — és a kisbabával nem szabad ját-szani, még a közelébe se nagyon szabad menni, anyut pedig békében kell hagyni, mert valami baja van, fáradt. És később is békében kell hagyni, mert a kisbabával van dolga, folyton csak a kisbabával. A régi anyu, aki leült az ember mellé és mesélt neki vagy bújócskát játszott vele, nincs többé, az új anyu mindig szoptat vagy pelenkáz vagy fürdet. És az apuval is mindig a kisbabáról beszélgetnek, és ha vendég jön, annak is a kisbabát mutatják. Ő mintha a világon sem volna. Egy élet összeomlott — lassan bele kell tanulni az újba. De ez soha, so-hasem lesz többé olyan, mint a régi.

Mai anyák, akik hallottak vagy még inkább könyvben olvastak erről a tragédiáról, már felké-szültebben várják és megpróbálnak ellene küzdeni. A küzdelem egyik módja, hogy az egészet eltagad-ják. Az ő gyerekük kivétel, az mindig akart testvér-két, boldogan várta megszületését, és most is na-gyon szereti. Úgy szereti, hogy akárhányszor felsír álmában, nem jön-e tolvaj, aki elviszi a kisbabát. A mamák közben elfelejtenek egyet és mást. Elfe-lejtik, hogy a kistestvérnek sok gyerek örül, hiszen nem tudja, mi vár rá. Már az ígéret is, hogy „neki" testvére fog születni, úgy hangozhat számára, mintha ő gyarapodna valami jóval, ő kapna új já-tékot. Aztán elfelejtik, hogy terhességük alatt és a

170

kicsi megszületése után hányszor mondták ők is, mások is, hogy „ugye örülsz a kistestvérkének", „ugye szereted a kistestvérkét". Még felnőtt is ne-hezen tud az ilyen kényszerítő sugallatnak ellenáll-ni, hát még a kisgyerek. Nemcsak azért, mert foko-zottan sugallható, hanem mert a szelíd kérdés mö-gül nagyon jól kiérzi, érti a követelést, a parancsot.

Van most már a mamáknak egy harmadik fajtá-ja is, amelyik nagyon együttérez a nagyobbik gye-rekkel. Jó előre elhatározza, hogy márpedig az ő gyerekének nem szabad megéreznie a változást. Nem szabad észrevennie, hogy a mamája a kicsivel is törődik, azt is szereti. A nagyobbik jelenlétében ezért alig mer hozzányúlni az újszülötthöz, szinte litokban ápolja. Nem meri megvédeni a nagyobbik agressziójától, előbb játékos gyömöszölgetésétől, majd komoly zsarnokoskodásától.

Mondanunk sem kell, hogy ezek a felkészülő mamák sem találták meg a helyes utat. Különösen veszélyes az előbbi fajtának a viselkedése. A szere-leire kényszerítés, mint minden más érzésnek kény-szerítése is, megint csak durva belenyúlás a gyerek Ösztönvilágába. Aki kényszerből tanul meg szeret-ni, azt az a veszély fenyegeti, hogy elfelejt valósá-gosan, belső indítékból szeretni. A gyerek, akitől megkövetelik a kistestvér iránti szeretetet (vagy ter-mészetesnek veszik, ami ezzel egyre megy), köny-nyen megtelik bűntudattal, hiszen érzi magában, hogy képtelen erre a szeretetre. Amikor éjjeli rém-képeiben félti a kisbabát, tulajdonképpen önmagá-lól félti, a saját bűnös, vad kívánságaitól. Megpró-bál küzdeni ellenük, és kialakítja magában az el-lenkező magatartást, az agresszió reakcióképződ-ményét. Gondoskodó, szelíd és csendes lesz. A mélyben közben ott hullámzik haragjának nagyra

171

duzzadt árja. A felnőtt, aki ezt nem érzi át, gon-dolja el, mi menne végbe őbenne, ha egyik napról a másikra hirtelen vetélytársa támadna a legjobban szeretett lénynél, a vetélytárs állandóan ott élne kö-zöttük, és ő még meg se mutathatná valódi érzel-meit, hanem szeretni volna kénytelen ellenfelét? Hermann Imre ösztönlélektani könyvében felveti a kérdést, hogy vajon mi okozza az agresszió foko-zódását az emberré válás folyamán. Több tényező közrejátszását látja, és ezek között nevezetes sze-rep jut a „megparancsolt" szeretetnek. Szerinte az antiszemitizmus szinte állandósult tömegmozgal-mának is ez egyik rugója a sok közül. A „szeresd felebarátodat" parancsa szítja az agresszió lappan-gó tűzét, csak alkalom kell, felszólítás a szabad gyújtogatásra, hogy nyílt lángra lobbanjon.

De vajon helyesen cselekszik-e az a másik típusú mama, aki a féltékenység kínját azzal akarja meg-takarítani gyerekének, hogy elrejti előle kapcsola-tát az újszülötthöz? Aligha. Ha valóságos érzelmi letompítást ért el az újszülött csecsemőhöz való vi-szonyában, akkor azt a kicsi sínyli meg, ha csak játszik és rejteget, akkor megint hazugságot visz be az életbe. Amikor pedig a kicsit a nagy prédájára bocsátja, akkor nemcsak a kicsi életét indítja el a kiszolgáltatottság helyzetével, hanem a nagyot is rászoktatja a zsarnokoskodásra.

Mi hát a tennivalója? Megint csak alapkövetelé-sünkhöz térünk vissza; tudomásul kell vennie a gyerek érzéseit, melléje kell állnia és segítenie kell rajta. Segít rajta mindjárt kezdetben azzal, hogy a megszokottnál is gyöngédebb hozzá, több időt tölt vele, mindenképpen megmutatja, hogy hozzá való érzéseiben semmi sem változott. Hangsúlyozza, hogy ő az okos nagy gyerek; nem, hogy felelősség-

172

érzését éppen ebben a kritikus helyzetben növelje, ^ hanem, hogy emelje megrendült önbizalmát. Nem

kívánja, hogy szeresse a kicsit, de igenis megköve-teli, hogy kímélettel legyen iránta. Amikor az már nagyobb lesz és az erőkülönbségek kezdenek ki-egyenlítődni, beletörődhet abba a ténybe, hogy lestvérek közös életéhez a gyakori összeveszések, verekedések, erőszakosságok szükségszerűen hoz-zátartoznak. Ha egyrészt nem kényszeríti őket egy-más szeretetére, másrészt saját magának mind-egyikhez meleg, szeretetteljes anyai érzései vannak, akkor minden reménye meglehet rá, hogy végül jó testvérek, egymással rokonszenvező segítőtársak lesznek belőlük.

Óvodákban, nevelőotthonokban a vezető ha-sonló helyzettel áll szemben. Viselkedésének is nagyjából azonosnak kell lennie a szülőkével. Nem szabad sztárrendszert meghonosítania és kiemelnie a különösen kedves vagy tehetséges vagy könnyen kezelhető gyerekeket; éppolyan barátságosnak vagy esetleg még barátságosabbnak kell lennie a kevésbé rokonszenves gyerekkel szemben: hátha éppen kínzó féltékenysége teszi kezelhetetlenné, ki-bírhatatlanul erőszakossá. Nem kell megakadá-lyoznia a gyerekek összeverekedését, de meg kell gátolnia, hogy az erősebbek a gyengébbeken zsar-nokoskodjanak. Nem szabad kölcsönös szeretetet követelni, de szabálynak kell tekinteni egymás ér-dekeinek tiszteletben tartását.

Különleges helyzetben van az egy óvodába, egy iskolába járó testvérpár. Itt könnyen adódhat, hogy a kisebbik testvér kibírhatatlanul „rálóg" a nagyobbra, egy percig sem engedi el maga mellől. A nagynak, akit gyakran már hazulról azzal enged-nek el, hogy „aztán vigyázz az öcsire", eleinte tet-

173

szik a szerep, anyáskodik és uralkodik. Lassanként azonban egyre nehezebbnek érzi helyzetét: nem tud a magakorabeliekkel összevegyülni, nem tud a maga korának megfelelő játékot játszani, állan-dóan ott van a kicsi a sarkában. Emellett nemcsak ő nem fejlődhet, hanem a kistestvérének sem nyújtja az óvoda azt az önállósodási lehetőséget, ami pedig éppen az óvodába járás egyik célja len-ne. Ilyenkor nagyon megfontolandó, nem lehetne-e a gyerekeket különböző óvodákba járatni. Erre rit-kán van mód, viszont jó kivezető utat nyújtanak az olyan óvodák, ahol a kicsik és nagyok rendszere-sen külön csoportban, külön helyiségben vannak. Ami bizonyos-, az az, hogy ne terheljük meg a nagyobbik gyereket a kisebbikre vigyázás kötele-zettségével. Itt megint emlékeznünk kell József Attila Iszonyaikra. Csak egészen nagy művészek merik így lerántani a leplet a gyerek lelkének sötét-jéről. A szobába zárt, minden örömétől megfosz-tott, felelősséggel terhelt kislány feneketlen gyűlö-letét a bőgő kisgyerek iránt más szájából talán nem hinnők el. József Attilának el kell hinnünk.

Az agressziókiváltás harmadik helyzeténél a lé-nyeg az eddig mondottakból következik: a gyerek-nek úgy kell felnőnie, hogy nevelőit ne magával szemben, hanem maga mellett érezze. A lemondá-sos helyzetekben azt kell éreznie, hogy vágyainak útjában nem idegen akarat, hanem a valóság kény-szerítő ereje áll. Ezt a kényszert sokkal könnyebb elviselnie, sokkal kevesebb benne a fenyegetés énje épsége ellen.

Ezen a helyen kell megemlékeznünk a felnőttek-nek egy nagyon gyakori és nagyon helytelen szoká-sáról is, tudniillik a beavatkozásról a gyerek indu-latkitöréseibe. Különösen rossz hallgatni, amint

174

anyák és nevelők a sírást akarják eltiltani gyere-keiknek. A felnőttek persze nehezen bírják a gye-rek sírását, és ebből következik, hogy vagy engedé-kenységgel reagálnak rá, ami sírásra „nevel", vagy eltiltással, ami dacba és konokságba kerget. Ha gondolkozunk rajta, nehezen is tudnók indokolni, hogy miért ne sírjon a gyerek, ha valamilyen vá-gyáról le kell mondania, ha fáj valamije vagy bánt-ja valami? Ha tudunk segíteni baján, természete-sen segítünk, ha lehet, megvigasztaljuk, de ha mindez nem áll módunkban, miért vegyük el tőle még azt a megkönnyebbülést is, amit a sírás jelent?

Amint hallottuk, a gyerekre gyakorolt nevelési kényszer a gyerek három éves kora körül olyan el-lenhatást teremt, hogy ez az egész korszak a dac-nak, az agresszív ellenállásnak a jegyében zajlik. Azt is mondottuk, hogy elsősorban a tisztaságra szoktatás az, ami a dacot kiváltja, és így erre még egyszer vissza kell térnünk. Mi itt a helyes eljárás?

A cél az, hogy a tisztaságra szoktatás ugyan-olyan simán és zökkenőmentesen menjen végbe, mint a helyes elválasztás. A gyereket 10-12 hóna-pos korában, de sohasem előbb, mint amikor már biztosan tud ülni, ültetjük a bilire, először csak mintegy megismertetés céljából. Alkalmat adunk neki, hogy ott végezze el a dolgát. Ha nincs kedve hozzá, nem erőltetjük, esetleg hetekig-hónapokig nem hozzuk a bilit szeme elé. Ha sikerül, beérjük vele, hogy hosszú ideig napjában egyszer csináljon a bilibe. Minden további ültetés között néhány he-tet hagyunk eltelni, sohasem erőltetjük a dolgot, sohasem tulajdonítunk neki túlzott fontosságot. Nem ünnepeljük a gyereket, ha a bilibe engedte székletét, és nem mondjuk „rossz gyerek"-nek, ha a nadrágját vagy lepedőjét piszkította be. Nem

175

mérjük össze az eredményt a gyerek korával, lehet hogy 2, lehet, hogy csak 3 éves korára válik szoba-tisztává. Viszont, mihelyt csak lehet, azon igyek-szünk, hogy önállósítsa magát dolga elvégzésében. Letolható nadrágot adunk rá, a bilit hozzáférhető helyre tesszük, és kedvet csinálunk neki a vécé használatához.

Természetesen az elválasztással szemben mégis-csak nagy a különbség. Annál, ha keserű volt is a lemondás, amibe a gyereknek bele kellett szoknia, aktív hozzájárulást, saját akaratából folyó áldoza-tot nem kívántunk tőle. A tisztaságra szoktatásnál éppen ezt kívánjuk: akaratának első nagy megfe-szítését, önmaga feletti uralmának első komoly próbáját. Hallatlanul sokat kívánunk. A felnőtt, aki például életében először vállal pontos megjele-néssel járó, egész napját lefoglaló munkát, csak halvány mását érzi annak a szabadságkorlátozás-nak, a magát elengedés jóérzéséről való lemondás-nak, amit a kisgyerek számára a tisztaságra szokta-tás jelent. Sőt, azt is hozzátehetnők, hogy azért érez minden későbbi effajta áldozatot kibírható-nak, mert az első nagy áldozatvállaláson éppen ek-kor, a tisztaságra szokás kapcsán ment át. Érthető, ha felvetődik a kérdés: mi az, ami a gyereket ek-kora áldozat vállalására rábírja?

A felelet kézenfekvő: kapcsolata szüleihez, első-sorban anyjához, a vágy, hogy kedvében járjon, örömet okozzon neki.

Viszont a tisztaságra szoktatás a mama részéről is áldozatot kíván, mégpedig azt az áldozatot, hogy ne éljen vissza hatalmával. Ez sem egészen csekély áldozat. Az anya tele van türelmetlenség-gel, minél előbb szeretne túljutni a mosás, pelenká-zás kényelmetlenségein, emellett érzi hatalmát a

176

gyerek fölött — és mégis ellen kell állnia a kísértés-nek, a gyereket sem fenyegetéssel, sem túlzott örömkitörésekkel nem szabad megzsarolnia. Amit már nagy általánosságban mondtunk, az a tiszta-ságra szoktatásra különös mértékben áll: a gyerek-nek nem szabad éreznie, hogy a tisztaságra szokás elhúzódásával, zavaraival, visszaeséseivel eljátsz-hatja anyja szeretetét. Még csak azt sem szabad éreznie, hogy bepisilésén vagy szárazon maradásán áll, hogy rossz vagy jó kisgyereknek tartják. A be-pisilés-bepiszkítás sem nem „bűn", sem nem szé-gyen, csak éppen nagyobb gyerekek már nem csi-nálják. Ez az egyetlen pont, ahol az anya érzelmi nyomást gyakorolhat gyerekére: nagy, okos gyere-kek bilin vagy vécén intézik el dolgukat, és ő örül, ha nő és okosodik a gyereke. Gyerekeknél, akik nagyon jóban vannak szüleikkel, és akik piciko-rukban elég szeretetet kaptak ahhoz, hogy most már a „felnőttség" örömeit is kedvük legyen kipró-bálni, ennyi nyomás éppen elegendő. Nem túlságo-san hamar, de a bili megismerésétől számított egy-másfél éven belül meghozzák a tőlük várt áldoza-tot. Tiszták lesznek, vidáman és természetesen, anélkül, hogy az egész korszak a dacnak és ellensé-geskedésnek a légkörébe kerülne és anélkül, hogy mint bűnök és büntetések, szégyenek és megszé-gyenítések sorozatára kellene rá visszaemlékez-niük. Ha ezt valóban sikerült elérnünk, büszkék le-hetünk művünkre: a gyerek, aki így került át a tisz-taságra szoktatáson, nemcsak természetes marad testi funkcióival szemben, és ennélfogva jó irány-ban indul el az ösztönfejlődés útján, hanem átju-tott egy nehéz korszakon, anélkül, hogy a dac és el-keseredés gyökeret vert volna lelkében.

Abból az alapszemléletből, amely a gyerek aka-

177

ratával nem saját, megfellebezhetetlen akaratun-kat, hanem a realitást helyezi szembe, folyik az is, hogy minden tervszerű büntetést ellenzünk. A gye-rek érezheti, hogy viselkedésének következményei vannak: ha túlságosan lassan eszik, akkor otthagy-juk az asztalnál, ha nagyon maszatos, akkor eset-leg nincs kedvünk ölbe venni, ha valamivel nagyon felbosszant, akkor nem vagyunk olyan hangulat-ban, hogy mesélnénk neki, ha nem tanul, megbu-kik és ismételnie kell az osztályt. De a megfontolt szándékkal kiosztott büntetés — „ezt tetted, ezért szenvedned kell" — kiiktatandó a nevelés gyakor-latából. Alapjában véve csodálatos, hogy nevelők évszázadokon át nem jöttek rá a büntetési rendszer hatástalanságára. Óvodalátogatásaim alkalmával a hagyományos típusú óvodákban mindig találtam egy-két gyereket a sarokban. Mikor az óvónő rosz-szallásomat látta, rendszerint azzal nyugtatott meg, hogy: nem árt ez ennek a gyereknek, egyet fordul és elfelejtette az egészet. Amiben többnyire igaza is volt. A büntetések halmozása nagyon sok gyereket közönyössé, eltompulttá tesz a büntetés-sel szemben; belőlük válik az igazi „vagány" típu-sú felnőtt a maga cinikus „mondd már" moráljá-val, akinél a félelemhiány nem erkölcsi bátorságot, hanem érzelmi tompaságot jelent. De megvan e vi-selkedésnek az ellenképe is: gyerekek, akik fékte-len dühvel dörömbölnek börtönük falán, és tíz kö-römmel próbálnak nekimenni a büntető felnőtt-nek. Ha az ember ezt a képet látja, rá kell eszmél-nie, hogy a büntetés alapjában véve nevelés az agresszióra.

Ilyen a bocsánatkérésre való kényszerítés is, az-zal a különbséggel, hogy az nemcsak agresszióra nevel, hanem a képmutatást is kifejleszti. Megint

178

csak csodálatos, hogy a felnőttek hogyan nevelik hazugságra a gyereket. Még ha elképzelhető is őszinte megbánás, az semmi esetre sem következik be a kényszer és parancs hatása alatt. A megparan-csolt bocsánatkérés a lázadó rabszolga lelkiállapo-tába kergeti bele a gyereket.

Nem ábrándkép a büntetés nélkül való nevelés. Tudunk gyerekről, aki legkisebb volt egy hármas testvérsorban és 5 éves korában egy mese kapcsán kérdezte meg, hogy mit jelent a „büntetés" szó. Nemcsak a szót nem ismerte, a tény is ismeretlen volt előtte. Természetesen találkozott szülei harag-jával, elégedetlenségével, aminthogy alaposan fél-reértené szemléletünket az, aki olyasmit olvasna ki belőle, hogy a gyerekkel hímes tojás módjára kell bánni. A gyerek, aki kitörte az ablakot, tapasztal-hatja szülei vagy óvónője teljes kétségbeesését a szerencsétlenség láttára, az anyját értelmetlenül nyaggató gyerek érezheti, hogy az fogytán van tü-relmének. De nem szabad azt éreznie, hogy büntet-ni akarják „rosszaságáért", már csak azért sem, mert „jóság" és „rosszaság" sokkal magasabb ren-dű erkölcsi fogalmak, semhogy csip-csup dolgokra alkalmaznék őket.

Kérdés, ha elvetjük a büntetést, hogy állunk a jutalmazással. Hasonlóan, már csak azért is, mert egyik tükörképe a másiknak. Nagyjából egyre megy, hogy azt mondjuk-e a gyereknek, hogy ha jó lesz, akkor magunkkal visszük, vagy azt, hogy ha rossz lesz, akkor otthon hagyjuk. Persze, ahogy vannak természetes büntetések, úgy vannak termé-szetes jutalmak is. Aki rendesen eszik, az a ruhá-jára kényes apu mellé is ülhet, aki az óvodában szép rajzot készít, annak munkája felkerül a falra. De itt is óvatosnak kell lennünk: ha a legjobb telje-

179

sítményt hangsúlyozottan jutalmazzuk, megeshe-tik, hogy mindig ugyanazok a „jó" gyerekek a ju-talmazottak. Ezeket az ismétlődő jutalom nagyon is rákapathatja a nyilvános elismerésre, a mindig lemaradókat viszont dacba, elkeseredésbe kerget-heti.

Idáig az erőszakosság elburjánzásának megelő-zéséről, az agressziókeltő helyzetek kikerüléséről beszéltünk. Kérdés, mi a nevelő tennivalója a gye-rek megnyilvánuló agressziójával szemben.

Mi az, ami történni szokott ? Az eddig mondot-takból következik, hogy a gyerek támadó ösztöne sokszor már néhány hónapos korában jelentkezik: a csecsemő dühösen belekap a felnőtt arcába, vala-mivel később bizony már ököllel is nekimegy any-jának, apjának vagy hirtelen beleharap testvére karjába. Mit tesznek ilyenkor a nagyok? Igen sok-szor kinevetik a gyereket, jót mulatnak rajta. Hi-szen csakugyan van valami mulatságos a kis Hü-velyk Matyi hősködésében, ebben a rettenetesen aránytalan Dávid és Góliát harcban. Persze, ami a felnőttnek mulatságos, az a gyereknek halálosan komoly, a kinevetés csak sérti és fokozza haragját.

De a felnőttek kedve is elmegy a nevetéstől, ami-kor a gyerek nagyobbra nő, és vele nő „rossza-sága" is. Ilyenkor megmutatkozik a támadás ösz-tönének magával sodró hatása: a gyerek támadá-sára a felnőtt is támadásokkal felel, dühös lesz, és megveri a gyereket. Közben nevelési indokokra tá-maszkodik : a rossz gyereket fegyelmezni kell. Nem veszi észre a nevelési rendszabály egészen sajátos voltát: ő maga teszi azt, amiben a gyereket bűnös-nek látja, amiről le akarja szoktatni. Megint azt kell mondanunk: a nevelők évszázadok óta verés-sel akarnak hatni a gyerek agressziójára, ki akar-

180

ják verni belőle a verési készséget. (Nem minden-hol: vannak természeti népek, ahol világért sem nyúlnának a gyerekhez.) Az ellentmondás oly szembeszökő, hogy csak nagyon mélyen ülő ösz-tönvágyak takarhatták el a nevelők elől. Ami igaz is: a felnőttekben teljesíthetetlen vágyak, kínzó irigykedések és kibírhatatlannak érzett kényszerek nyomán annyi agresszió reked meg, hogy a „neve-lés" nagyon jót tevő szelep a szétpattanásig fűtött kazánon. Annyi emberrel szemben kell barátságos-nak, készségesnek, udvariasnak mutatkoznunk: legalább a gyereket lehessen megverni.

De a felnőttek rémuralmának nem a verés az egyetlen eszköze. Már említettük futólag a gyerek élettanilag adott félősségét, a következő fejezetben erről még több mondanivalónk is lesz. A nevelés alaposan kihasználja a gyerek félelmeit: „nem fog-lak többet szeretni" az első fok, „isten meg fog büntetni" az utolsó. Ha a nevelők tudnák, hogy hány gyerek van, aki félelmeit győzi le a túlzott va-dulással, aki a hősködésével önmagának és mások-nak azt akarja bizonyítani, hogy ő bizony csak azért sem fél — akkor talán kevésbé használnák a megfélemlítés fegyverét az erőszakosság legyőzé-sére.

Mit tehet hát a szülő a gyerek erőszakossága el-len? A lényeget voltaképpen már meg is mondot-tuk. Ha komolyan azon igyekszik, hogy az agresz-sziót kiváltó helyzeteket kikerülje, és ha az erőszak elleni harcában nem követi el a felsorolt hibákat, alig képzelhető, hogy a gyerek aggasztóan erősza-kossá váljék. Talán még valamit hozzátehetnénk a mondottakhoz: mindezek ellenére sem szabad, hogy a gyerek szülei méltányosságát gyöngeségnek érezze. A gyereknek egy percig sem szabad éreznie,

181

hogy szülei félnek tőle — vagy akár a „modern" nevelés törvénykönyvétől. Az utóbbi egy bizonyos réteg szülőinél nem is oly ritka eset: a szülők min-dent eltűrnek, csak, hogy ne érje őket a maradi ne-velés vádja. A gyerekek ezt hamar észreveszik, és alaposan ki is használják.

Külön kérdés és nem könnyű probléma az óvo-dák, iskolák, intézetek magatartása az agresszív gyerekkel szemben. Nem könnyű a probléma, mert itt többnyire már elrontott és sokszor szüleik által fokozatosan továbbrontott gyerekekről van szó. Az eddig elmondottak természetesen a családon kí-vüli közösségekre is állanak, de fokozottabb mér-tékben áll ezekre nézve még az, amit a közösség at-moszférájának nevezhetnénk. Ennek feltétlenül nyugodtnak, izgalommentesnek kell lennie. Tud-juk, hogy a tömeg mennyire alkalmas a támadás hangulatának felfokozására. Már állati hordáknál is megfigyelhető, hogy egy-egy egyén dühkitörése az egész csoport hangulatát egyszeriben megváltoz-tatja. Különösen döntő a vezető viselkedése. An-nak csendes, nyugodt modora hallatlan mértékben befolyásolni tudja az egész közösség szellemét.

Egy-egy különösen agresszív gyerek viselkedése persze még az aránylag nyugodt hangulatú közös-ség rendjét is megbonthatja. Ilyenkor természete-sen adódik a gyerek hosszabb vagy rövidebb időre való kizárása a közösségből, megint csak nem bün-tető célzattal, hanem, mert a közösség reális szük-séglete kívánja. A kis óvodást, aki nagyon zavarja a többiek munkáját, megkérjük, hogy addig men-jen át a másik helyiségbe; ha éppen nagyon vaduló periódusban van, megkérdezhetjük, hogy nem akar-e néhány napig otthon maradni. Felnőttebb gyerekeknél egy-egy versenyből, vállalkozásból

182

hagyjuk ki azt, aki a közösség összműködését meg-zavarja.

Mint minden más területen, ezen is hiba hallga-tólagosan elsiklani a gyerekek agresszivitása felett vagy úgy viselkedni, mintha nem is vennénk tudo-mást a bennük viharzó indulatokról. Egy óvodá-ban hallottam, amint az óvónő a szokványos „árul-kodásokat" — „bánt a Laci" — így intézte el: „egészen biztos, hogy nem akar téged Laci bánta-ni, ugye Laci, nem akarod bántani Pistit? Laci egészen biztosan akarta bántani Pistit, és valahogy úgy érezhette: micsoda szörnyűség lehet az ő bán-tani akarása, ha az óvó néni el sem tudja képzelni.

Külön kell beszélnünk egy nagyjából új keletű szülőproblémáról: a nem agresszív gyerek problé-májáról. Vannak szülők, akik növekedő aggoda-lommal nézik nagyon is szelíd gyereküket. Aggo-dalmuk bizonyos fokig indokolt: ha egy 3-4 éves gyerek feltűnően visszariad minden erőszakosság-tól, joggal tehető fel a kérdés, hogy milyen gátlá-sok akadályozzák. Nincs-e valamilyen félelmes el-képzelése az erőszakért járó büntetésről, nem gon-dolja-e például, hogy szülei csak azért szeretik, mert „jó", azaz szelíd. Két dolgot azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az egyik a gye-rek egyénisége, a különbség ember és ember közt, amit méltányolni kell; a másik az a fejlődésileg is-mert tény, hogy a gyerek korábbi életkorában tá-mad, mint védekezik. Három éven alul a gyerek meggondolás nélkül nekimegy a másiknak, harap-ja, cibálja, elveszi játékát — de sokszor teljesen te-hetetlen, ha ugyanezt a másik teszi meg vele. Két-ségbeesetten sírni kezd vagy a felnőtthöz menekül. Ha ilyenkor a felnőtt — akár, mert a gyerek nevé-ben megsértődik, akár, mert az önállóságra neve-

183

lést rosszul alkalmazza — a szokványos „intézd el magad" felszólítással utasítja el, akkor nincs tekin-tettel a gyerek fejlődésfokára; magára hagyja, amikor védelemre vagy vigasztalásra szorul. De ezen a koron túl is jó meggondolni, hogy valóban olyan korlátlanul éljünk-e a „ne hagyd magad", „üss vissza, ha bántanak" felszólításokkal, mint azt a szülők és nevelők újabban szeretik. Kétségte-len, hogy a gyereket bátorságra kell nevelnünk, önállóságra, a maga érdekeinek mások segítsége nélkül való megvédésére. De az inkább nyugodt, mint gyáva, inkább elgondolkodó, mint gyámolta-lan gyerek túlzott dühre úszítása már erősen meg-fontolandó. Bizonyos mértékig ez is belecsábítás az agresszióba, sőt ez is érzelemprovokálás. Nem-csak az át nem érzett szeretetet lehet ráerőltetni va-lakire, hanem az át nem érzett dühöt vagy bosszú-vágyat is — és ez a provokálás sem sokkal egészsé-gesebb az előbbinél.

Nem szóltunk eddig arról, aminek az agressziós ösztön levezetésében is nagy szerep jut: az ösztön szublimálásáról. Ösztönszublimálás bizonyos mér-tékig már a „rendszabályozott" agresszió, a sport-szerű birkózás is, de ezenkívül minden olyan sport és játék, amelyben versengésről, erők összemérésé-ről van szó. Tágabb értelemben véve agresszió fűt át minden lendületet, minden nekigyürkőzést vala-milyen testi vagy akár szellemi munkának. De kü-lönösen tág tere van az agressziókészség magasabb fokú felhasználásának ott, ahol kiállásról, egy esz-me védelméről, egy ideál kiépítéséről van szó. A nevelőnek ezzel bőséges alkalma nyílik, hogy a gyereket és a már serdülőt kiragadja a durva ag-resszió örvényéből, és — anélkül, hogy az ösztön

184

teremtő erejét megbénítaná — magasabb célok felé vigye.

Persze ez aztán az a pont, ahol a nevelés határán állunk, méghozzá nem szelíd lejtésű határán, ha-nem szakadékok felett. A fiatalság agressziókész-sége veszélyes erejű fegyver a nevelő kezében, mert rajta áll, hogy milyen célpontra irányítja. Ez már nem nevelési, hanem társadalmi kérdés, és különö-sen társadalmi átalakulások idején az újjáalakuló társadalom legeslegfontosabb kérdése.

185

VI. Az ösztönök ellenerői:

félelem és szégyen (Az erkölcsi nevelés alapjai)

Az eddigiekben valamennyire kibontakozott a nevelés munkája, a harc a vágyak és a valóság, az Ösztönök és a nevelési célok között. Láttuk, hogy a harc színhelye és sugalmazója az a valóságos élet, amihez a gyereknek alkalmazkodnia kell. De mindenen túl van a gyerekben egy belső erő is, ami az ösztönök ellen való küzdelmet fűti és ez az erő a félelem. Éppen olyan biológiailag adott erő, mint maguk az ösztönök, az élő szervezetnek már kez-detleges alakulatainál is jelen van. Táplálék utáni portyázásaiban vagy párkereső kalandjaiban az ál-lal is vigyáz, hogy veszélybe ne keveredjék; a ve-szély közeledtére félelelem fogja el, és ha a félelem nagysága túllépi az ösztönvágy hajtóerejét, akkor lemond vágya kielégítéséről, meglapul vagy mene-külésbe kezd.

Az emberi gyerek, s nyilván az állati is, különö-sen fogékony a félelemre. A kisgyerek félős, köny-nyen megijed, és félelmei sokszor sötét árnyékot veinek életére. E félősség okát jól megértjük, ha el-gondoljuk, hogy a gyerek élettanilag önállótlan lény, csak anyjával együtt alkot élettani egységet. Anyja nélkül tehetetlen, nem tud szembeszállni a veszéllyel. Említettük, hogy veszély közeledtére a kismajom is visszakapaszkodik az anyjába. A

187

megijedt, szorongó kisgyerek, ha teheti, anyja ölé-be furakodik, anyja szoknyája mögé bújik. Rosz-szabb dolga van, mint a kismajomnak, mert ez nincs mindig módjában, és így sokkal több félel-met kell átélnie.

A félelmek tetemes része — nemcsak gyereknél, hanem felnőtteknél is — közvetlenül az egyedül maradással függ össze. Nem csoda, hogy a gyerek félelmeit alaposan kihasználó régimódi nevelés annyiszor büntette a gyereket izolálással: sarokba állította, kidobta, bezárta. Ha nagyon kegyetlenül akarta büntetni, akkor sötét kamrába zárta. A sö-tétség még fokozza az egyedüllét rémületét: az em-ber még a szemével sem kapaszkodhat bele környe-zetébe, a világ lezárul körülötte, nincs más, mint a végtelen magány. Alapjában a halálfélelem végső elemzésben félelem az egyedül maradástól.

A gyerek biológiai önállótlansága magyarázza félelmi készségét, azt, hogy olyan könnyen és olyan nagyon tud félni. Hogy mitől fél, az aztán sok minden egyéb körülménytől függ. A lélekelem-zés a félelemfajtáknak három nagy körét külön-bözteti meg, a valóságfélelmet, az ösztönfélelmet és a félelmet a felettes-éntől.

A gyerek valóságfélelmének megítélésénél nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyerek „valósága" más, mint a felnőtté. Ez olyan arányeltolódásokat tesz érthetővé félelme tárgyai között, amiket kü-lönben alig tudnánk megérteni. A tárgyi valósággal szemben a gyerek nem különösebben félős. A ko-rán önállóságra szoktatott gyerek belenő a valósá-gos világba, lassanként kitanulja a dolgok termé-szetét, óvatos lesz, de nem nagyon ijedős. A szá-mára ismeretlen veszélyektől természetszerűen fél, ezzel akárhányszor csodálkozásba ejti, néha —

188

amikor például vígan kilógatja lábát az ötödik emeleti ablakon — halálra rémíti környezetét. Ez-zel szemben mérhetetlenül tud félni emberektől. Ha a nevelés nem teszi fásulttá az állandó fenyege-tésekkel, rászólásokkal, „kikapásokkal" szemben, akkor borzasztóan fél hozzátartozóinak már legki-sebb haragmegnyilvánulásától is. Ezen a mondot-tak után nem csodálkozhatunk — szegény ki van szolgáltatva a felnőtteknek, nélkülük, helyesebben anyja nélkül, elveszett kis pont a nagy világban.

De ha biztonságban van, akkor is eléggé kis pontnak érezheti magát, és ez magyarázza félelmét a „nagyoktól", még ha azok barátságosak is hoz-zá. A kis termetű emberek feszélyezettsége egy nagyon magas ember társaságában halvány mását adhatja a kisgyerek állandó alapérzésének. Külö-nösen fél az „idegentől". Van gyerek, akiben ez a félelem csak gyöngén van meg, van, akiben nagyon erős. Az életkorral általában csökkenni szokott, de egyes gyerekekben mindvégig megmarad, és még felnőttkorukban sem tudják teljesen lerázni. Hány felnőttet ismerünk, aki nem szívesen megy idegen üzletekbe, és enyhe szorongást érez, valahányszor ismeretlen emberrel kell valamit megtárgyalnia. Mi az idegen-félelmet annyira megszoktuk, hogy nem nagyon gondolkozunk magyarázatán, holott ko-rántsem olyan természetes. A kisgyerek általában nem sok rosszat tapasztal idegenektől, fájdalmat, büntetést inkább a közelállóktól szokott elszenved-ni: mért fél hát az idegentől?

Itt el kell fogadnunk azt, amit a lélekelemzés, de más lélektani irányok is vallanak: az ember lelké-ben nemcsak egyéni múltjának, de az emberiség faji múltjának is ott élnek emléknyomai. Amikor a gyerek az idegen bácsi láttára görcsösen odabújik

189

anyjához, félelmében valahol ott rezeg a hajdan ál-landóan anyján élő gyerek leszakítóttságának ke-serve. Ahogy a primitív ember a betegséget, a ha-lált mindig erőszakosnak, valaki által okozottnak érzi, úgy érezheti a kisgyerek, hogy idegen kéz erő-szakosan választotta el anyjától. De még egyebet is érezhet, ami azonban már a felnőttek viselkedésé-ből folyik. A tipikus fenyegetésekre gondolunk: el-visz a bácsi, a rendőr, a zsidó, a cigány, különféle változatokban. Mint a gyerek idegen-félelménél, itt sem árt elfogulatlanul rádöbbenni a kérdésre: honnan ez az állandóan visszatérő fenyegetési for-ma? Miért éppen ez? Ismét csak a faji múltra kell utalnunk, most már nem is olyan őskorba vesző múltra: a gyerekek kitevésének szokására. Nem mindig és nem mindenhol volt természetes, hogy a szülők megtartják és felnevelik a megszületett gye-reket. Nem primitív népekről beszélünk, akik kö-zül például az ausztráliaiak minden második újszü-löttet megesznek, hanem történeti idők kultúrné-peiről. A spártaiak Taigetosz hegyéről — ahonnan ledobták a gyengének látszó csecsemőket — mind-nyájan tanultuk, kevésbé közismert, hogy a római-aknál minden gyerek megtartása vagy meg nem tartása a családfő elhatározásán múlott. Ha nem vállalta, akkor kitették és elpusztult, vagy aki meg-találta, rabszolgának nevelte fel. A „lelencháza-kat" már az újkorban emelték a kitett és meglelt gyerekek megmentése céljából. A kis Gorkij kör-nyezetében is élt egy „talált" gyerek, és Gorkij ha-marosan megtudja nagyanyjától, hogy bizony sok anya teszi ki gyerekét — leányanyák vagy akár asszonyok is, ha nincs elég tejük. Nem csoda hát, hogy a gyermektartás vagy kidobás kérdését a mai felnőtt tudattalanja is lebegőben tartja. Az „elvisz

190

a bácsi" fenyegetésekbe ennek a lebegésnek a hangsúlya kerül, amit a kisgyerek nagyon jól meg-érez. Nehezen kiirtható idegen-félelme ebből a for-rásból is táplálkozik.

Ugyancsak faji múltra kell gondolnunk a gyer-meki félelemnek egy másik fajtájánál, a megevés-től való félelemnél. Különös formáival találko-zunk. Tudunk egy 5 éves kislányról, aki attól félt, hogy az egér eszi meg — valamivel később két és fél éves kisöccse karácsonyi Jézuska-várás közben kezdett el félni, hogy „jön a moly", megharapja és megeszi, mint ahogy „megette" anyja ruháját. Itt is szoros kiegészítője a gyerek félelmének a felnőt-tek hol tréfás, hol komoly megfélemlítési rendsze-re. A „hamm, megeszlek "-tői kezdve a rengeteg megevésmesén keresztül a nevelési célzatú fenyege-tésekig („Ha rossz leszel, megharap a kutya!"), náluk is ott lappang a faji múlt, az ember- és gyer-inekevés múltja. A mesékben még elevenen él hol állatokra eltolva (Piroska és a farkas, A hét kecs-kegödölye stb.), hol emberevő óriások közvetlen képében. A gyerek félelmeihez aztán még a saját átélése is járul: a kisgyerek első birokba vevései és első agressziói egyaránt a szájon át történnek: sze-retetében és dühében egyaránt harap.

(A faji múlt erejének döbbenetes bizonyítéka a ma is élő, helyesebben életre kelthető vérvád mese: a zsidók elrabolják és megeszik a keresztény gyere-ket. Benne van mind a két gyereksors: az elrablás is, a megevés is. Azok, akik tendenciózus célzattal terjesztik, ugyanazt teszik a tömeggel, mint az át-lagfelnőtt a gyerekkel: maguk ugyan nem hisznek benne, de érzik mély forrásokból merítő hatását. A zsidót mással is rágalmazhatnák, de tudatlanul

191

tudják, hogy ez a rágalom kavarja fel a legősibb félelmeket és szenvedélyeket.)

Az egyéni és faji tapasztalatok összekeverése kü-lönösen áll a gyermeki félelemnek egy további nagy komplexumára, arra, amit a lélekelemzés kasztrációfélelemnek nevez. A gyerek félti nemi szervét, félti attól, hogy onániájával elronthatja, hasznavehetetlenné teszi. Ez is olyan félelem, ami-ről a gyerek nem sokat beszél, de egyes tünetekben annál élénkebben felszínre hoz. Borzasztóan fél a hajvágástól, nem hagyja körmét levágni, szörnyen megijed zúzódások láttára. Sonja Kowalewsky, a nagy matematikusnő írja le gyerekkori emlékei-ben, hogy milyen rettenetes rémületbe ejtette minden megcsonkított baba látása; majdnem gör-csökbe esett, amikor nővére, a gyerekek szokott kegyetlenkedési örömével, arra kényszerítette, hogy egy törött viaszbabát megnézzen. Persze, azt mondhatnók, hogy mindennek nem kell csak a ne-mi szervre vonatkoznia, a gyerek érthető módon féltheti egész testének épségét. Ez igaz is, de a félel-mi kör titokzatos, lefogott volta mégis arra mutat, hogy nagy részében ez az ősfélelem fűti. Egyes él-mények különösen alkalmasak rá, hogy teljes meg-rázó voltában rázúdítsák a gyerekre. Ilyenek ter-mészetesen a közvetlen fenyegetések, amiknek szé-les skáláját ismerjük, kezdve a már említett jóaka-ratú tréfálkozáson a gyerek pisilője felé csattogta-tott ollóval, egészen komoly betegségek kilátásba helyezéséig. Megrázó élmény lehet mások nemi szervének megpillantása. így nagyon megijedhet a kisfiú a felnőtt férfi nemi szervének látásától, érde-kes módon nemcsak azért, mert a maga pisilőjét reménytelenül kicsinek, vacaknak látja mellette, hanem igen gyakori az ellenkező eset is: úgy látja,

192

hogy a felnőtt nemi szerve beteges, deformált, — vajon mi történt vele? Azután ott van az ellenkező nemű kisgyerek meztelen testének megpillantása, amiről a testvérféltékenység kapcsán már beszél-tünk. A kisfiú meghökken, hiszen hirtelen felmerül előtte a tényleges kasztráltságnak, a tényleges nemi szerv hiányának a képe. De meghökken a kislány is: a kisfiúnak van valamije, ami neki nincsen, könnyen elképzelheti, hogy csak hiányzik, bűnös onániája miatt veszítette el. Emellett a kislány sa-ját nemi szervét is féltheti, sőt ez a félelem még reá-lisabb is, mint a kisfiúé. Egyrészt könnyen megérez valamit a felnőtt nyugtalanságából: felfázol, vi-gyázz magadra, ez a tornagyakorlat nem kislá-nyoknak való. Másrészt, ha valamiképpen elkép-zeli a nemi aktust egy felnőtt partnerrel, az reális hatásában sokkal veszélythozóbb számára, mint a kisfiú megfelelő fantáziájának megvalósulása az ő részére: a kislány valóban félhet a roncsolódástól. Ezeket az egyéni fantáziákat és tapasztalatokat mint valami ősi, föld alatti gejzír fűti át a faji múlt emléke. Freud szerint még az a gyerek is félti nemi szervét, aki sohasem hallott kasztrációfenyegetést. Ez persze gyakorlatilag nehezen bizonyítható, hi-szen alig nőhet fel gyerek anélkül, hogy ilyen vagy olyan módon ne érezné nemi szervét veszélyben. De, mint más területen, itt is jól elképzelhető, hogy az a véres múlt, aminek emlékét a primitív népek avatási szertartásai őrzik, tovább él a gyerek lelké-ben.

A faji múltnak emlékeként még egynéhány féle-lemfajta erősödhet meg a gyerekben. Ilyen típusos félelem a félelem a szemektől, különösen a villogó, tűzben égő szemektől. Vadállatok szemének felvil-lanása a bozótban valaha dermesztő rémületet je-

193

lentett: könnyen lehet, hogy amikor a hipnotizőr szemével viszi át akaratát a hipnotizáltra vagy ami-kor a szigorú apának csak rá kell néznie a megret-tent gyerekre, pillantásuk hatása ebből az ősél-ményből fakad. Sonja Kowalewsky az előbb el-mondott emlékében azt is kiemeli, hogy a törött baba kilógó szemének látása mindennél rettenete-sebb volt. Ismertünk egy lányt, akit már egy külön-álló szem felrajzolása is halálos rémületbe ejtett.

Nyilván van valami ősi a hirtelen testi megráz-kódtatásra támadó ijedelemben is, hiszen a csecse-mő első ijedtségi reflexe éppen ezzel — fekhelye megrázásával — váltható ki. Könnyen elgondol-hatjuk, hogy a leeséstől, a gyerek elejtésétől való félelem él itt tovább. Csecsemők ijedt kapaszkodá-sában, félelmükben, ha a felnőtt fogását bizonyta-lannak érzik, ez a félelem közvetlenül is megjele-nik.

De ha már ezeket a gyerekfélelmeket is csak úgy tudjuk megérteni, ha magunk elé. idézzük a gyerek sajátos életformáját, és ezenkívül faji emléknyo-mok hatását tételezzük fel, akkor vannak félel-mek, amik előtt még így is tanácstalanul állunk. Egy gyerek hirtelen félni kezd az utcán a lovaktól, a másik felriad éjjeli álmából, és a kutyát emlegeti, a harmadik a haltól fél, a negyedik egy képeskönyv egy bizonyos képétől, és mindezt sokszor oly fok-ban, hogy elkeseríti vele a maga és környezete éle-tét. Mi történik itt?

Röviden, a léleknek az a mechanizmusa műkö-dik, amit eltolásnak nevezünk. A lótól, kutyától stb. félő gyerek voltaképpen nem ezektől fél, ha-nem mástól, de ezzel a félelmével nem mer szembe-nézni. Sőt, még tovább kell mennünk egy lépéssel. Nem is annyira félelmével nem mer szembenézni,

194

mint azzal, ami miatt minden oka megvan, hogy féljen: saját dühös indulataival, féktelen haragjá-val. Éspedig azért nem mer szembenézni, mert azt a valakit, akire ilyen gyűlölködve haragszik, ugyanakkor szereti is, rettegne elvesztésétől. Most már kitalálhatjuk, hogy kiről van szó: természete-sen a gyerek szüleinek valamelyikéről, nagyon sok-szor az apjáról. Az előbbi fejezetben hallottuk, hogy a gyerekből ösztönvágyainak kielégítetlensé-ge és az akaratával szembehelyezkedő kényszer mi-lyen indulatokat tud kiváltani. Nos, a legtöbbször apja vagy anyja az, aki ösztönvágyai kielégítésében akadályozza, és akaratát szembehelyezi az övével. Á gyerek e percben gyűlöli őt, egy féktelen kis lény határtalan dühével gyűlöli. Mindenféle rosszat kí-ván neki: tűnjön el, soha többé ne lássa. Emellett a primitív lélek mindenhatósági tudata él benne: hisz a gondolat varázserejében, hiszi, hogy az egyszer elgondolt kívánság most már visszavonhatatlanul beteljesül. Akinek eltűnését kívánta, az el fog tűn-ni, akinek halálára csak egyszer is gondolt, az meg fog halni. Elképzelhető, hogy mit érez, amikor rá-döbben haragjára, mennyire fél a megtorlástól, a hozzá képest óriási lény bosszújától. Hiszen még a legcsekélyebb szeretetmegvonást is milyen nehezen bírja elviselni! Lelkében megindul az a folyamat, ami hozzásegíti, hogy félelme kibírhatóbb legyen: nem az apjától fél, hanem a szakállas bácsitól vagy esetleg valamilyen állattól. Az effajta félelmek a nagy szülőszerelem idején még csak fokozódnak, hiszen ekkor az egyik szülőfél nemcsak vágyakadá-lyozó és kényszert alkalmazó, hanem rivális is lesz. A kisfiú érzi, hogy helyét anyja mellett apja foglal-ja el, időnként féktelen vágyat érez eltávolítására, limlékszünk rá, hogy a helybitorlásban láttuk az

195

agresszió feléledésének egyik alapját, itt tehát könnyen adódhat, hogy az apa személyében az erő-szak kirobbantásának mind a három tényezője egyesül. Nem csoda, ha a gyerek félni kezd, és az sem csoda, ha félelmét, éppúgy, mint félelme okát, eltolja eredeti tárgyától. így apját közben továbbra is szeretheti, jó barátságban lehet vele, csak éppen éjszakánként riad fel, és fél a farkastól, aki meg-eszi a gyerekeket.

Megkapóan világlik ki az itt leírt folyamat egy német életrajzból; különösen megkapóan azért, mert írójának nyilván sejtelme sem volt, hogy az elmondottak mögött egyebet is lehet látni egy félős kisfiú éjszakai rémüldözéseinél. Kügelgen 65 év távlatából néz vissza gyerekkorának egy szörnyű éjszakájára. Szülei hálószobájában alszik, látja a szülők ágyát, a sötétben kirajzolódnak apja voná-sai. Egyszerre csak a szülők ágya alatt valami moz-golódni kezd, egy szörnyű ábrázatú medve bújik elő. Más vadállatok követik, farkasok, párducok, oroszlánok, a kisfiú állatseregletének összes példá-nya természetes nagyságúra növesztve. Mindennél szörnyűbb azonban egy borjú, amelyik előbb a fiú ágya felé közeledik, majd, amikor kiáltására apja N

felkel ágyából, hogy a szomszéd szobából valami világító eszközt hozzon, őt derékban kettéharapja. A kisfiú világosan látja, amint a borjú tovább szaglász apja két darabban heverő testén; anyja hiába próbálja megnyugtatni, csak a teljes lámpa-fényben sértetlenül belépő apa győzi meg, hogy semmi baj nem történt.

Kügelgen nem csodálkozik, hogy az összes állat közül éppen egy ártatlan boci vált ilyen vérszom-jassá. Pedig ez nagyon különös, és sehogy sem tud-nók megérteni, ha nem segítene a lélekelemzés

196

módszere, no meg az egész helyzet eléggé világos képe. A borjú — az állatgyerek — aligha lehet más, mint a kisfiú eltolt ábrázolása, és így persze érthető az is, hogy miért vált apjának ágyalja ve-szedelmes dúvadak fészkévé. Bármilyen szörnyű volt is ez az egész állatmaskarádé, mindenesetre le-hetővé tette, hogy az öreg Kügelgen csak megható-dottsággal gondoljon vissza apjára, aki nem hara-gudott meg éjjeli nyugalmának felzavarásáért, és kedvesen sietett a kisfiú segítségére. A viharok a mélyben dúltak, a felszín békés volt és mosolygó.

Mindaz, amiről eddig beszéltünk, még a reális félelmek körébe tartozik. Bármennyire nem érez-zük mi reálisnak a félelem okát, a gyerek annak ér-zi, a valóságos sötétségtől, a valóságos hajvágás-tól, a valóságos kutyától fél. Egészen más jellegű a félelmeknek az a köre, amit ösztönfélelemnek ne-vezünk. Még az is kérdés, hogy van-e ilyen a való-ságban? Fél-e a gyerek közvetlenül ösztöneitől, mondjuk rombolási vágyától, még akkor is, ha semmi fenyegetést nem kap kívülről ? Ez a kérdés tapasztalati alapon éppoly nehezen dönthető el, mint a kasztrációfélelem fajtörténeti eredetének kérdése: alig képzelhető el gyerek, akit innen vagy onnan ne értek volna fenyegetések, ösztönkorláto-zások. Mégis, éppen azon az alapon, amit az ösztö-nök örvényszerűségéről mondottunk, jól elképzel-hető a közvetlen ösztönfélelem. A gyerek, aki érzi, hogy valami egyre nagyobb erővel húzza bele az ösztönkielégítésbe — már abbahagyná az onániát, de nem tudja, már nem is szeretne verekedni, de újra és újra kell kezdenie, már nem ízlik igazán a cukor és mégis többet és többet kell belőle ennie — könnyen megrémülhet attól a valamitől, ami erő-sebb mint ő, aminek egyre kevésbé lehet ellenállni.

197

Az ösztön sodrában van valami életveszélyes — ba-nális példa a fajdkakas, melyet állítólag le lehet lő-ni párzás közben — a „minden mindegy"-nek vala-milyen érzése, ami érthető módon félelmet vált ki.

A félelemnek harmadik nagy csoportja, mint mondottuk, a félelem a felettes-éntől, köznyelven szólva, a bűntudat félelme. Az 5-6. év körül indul meg az a folyamat, hogy a gyerek anyjának-apjának parancsait lassanként magáévá teszi, apja-anyja képét magában építi fel. Ez a folyamat összefügg a nagy szülőszerelemmel, amikor a kis-fiú annyira vágyódik apja helyére anyja mellett: érthető, hogy egyre jobban igyekszik őt utánozni, egyre jobban beleéli magát lényébe. Ugyanezt teszi a kislány anyjával, hiszen ez az anyuka az, akit apu szeret, akit kiválasztott. Az azonosítás vágya nem-csak innen indul ki, de mindenesetre erős lökést kap innen is. Lassan-lassan végbemegy az a válto-zás, hogy a gyerek már nem vagy nemcsak külső parancsoktól fél, hanem a belsőktől is: saját lelki-ismerete szavától. Azt a parancsoló, bíráló, rosszalló valamit, amit lelkében felépített, nevez-zük felettes-énnek. Minél jobban megközelíti — akár a gyerek, akár a felnőtt — azt az eszményt, amit felettes-énje eléje szab, annál jobban érzi ma-gát, annál jobban tudja magát becsülni és szeretni. Ha igen nagy a távolság valóságos viselkedése és felettes-énjének követelése közt, akkor lenézi ma-gát, tele van lelkiismeret-furdalással, bűntudattal. Egy-egy cselekedet, ami nagyon is ellenkezik a felettes-én parancsával, egy-egy tilosnak érzett ösz-tönkielégülés nagy szorongással tölti el, esetleg sokkal nagyobbal, mintha valódi büntetéstől kelle-ne félnie. A bűntudatos félelem nyomasztó volta éppen ebben a különbségben rejlik. Amíg a gyerek-

198

nek csak attól kell félnie, hogy „kikap", addig a ki-kapással már le is rázta félelme terhét, az „ügy" el-intéződött. Amikor már bűntudata kínozza, akkor ilyen elintézés többé nincsen, bűnéért, amíg csak maga tud róla, nem vezekelhet, se felmentést nem kaphat. Innen származik sok gyereknek az az érthe-tetlen viselkedése, hogy belátó, enyhén ítélő neve-lőkkel szemben addig feszítik a húrt, amíg végül azok türelme is elfogy. Mindent elkövetnek, hogy valamilyen haragkitörést, büntetést erőszakoljanak ki, és ezzel lelkiismeretük szavát elhallgattassák. Megeshet, hogy a rosszalkodás és a rákövetkező büntetés egészen más területen zajlik le, mint az ere-deti „bűn", aminek nyomását érezték: a gyerek pél-dául onániája miatt érzett bűntudatot, és addig va-dul, lármázik, amíg ez utóbbiakért büntetik meg. Lelkiismerete így is megnyugszik, a kiegyenlítődés megtörtént. A bűntudat okozta félelemnek további nagy megterhelője az, hogy a gyerek magányosságát fokozza. Egyéb félelmeiről, ha eltolt formában is, még csak beszél valahogy: bűntudatos félelmeit mindig magába zárja. Erős bűntudattal küzdő gye-rek így könnyen válik társtalanná, magányos lélek-ké. De az is lehet, hogy túl akarja kiabálni lelkiisme-rete hangját, és erőltetetten hangos, kényszeredetten élénk modort vesz fel. Jó szemű nevelőnek kell len-nie, aki ezek mögött sz álarcok mögött a bűntudatá-val viaskodó gyereket meglátja.

A felettes-én keletkezésének módjából adódik, hogy követeléseinek tartalma és szigorúsága egy-aránt a szülők természetétől és viselkedésétől függ. Szélhámos szülők gyerekének is lehet felettes-énje, ennek parancsai természetesen egészen más termé-szetűek lesznek, mint a társadalmi erkölcs alapján álló szülők gyermekéé. Esetleg ügyességet, a má-

199

sok eszén való túljárást, könnyedséget és tekintet-nélküliséget követelnek tőle, és ha a gyerek úgy ér-zi, hogy e követeléseknek nem felel meg, ugyan-olyan kisebbrendűséget, megalázottságot érez, mint más tartalmú parancsoknál. A felettes-én szi-gorúságát a szülők szigorúsága szabja meg, ha nem is oly egyértelműen, mint azt első pillanatra gon-dolnók. Szigorú szülő gyerekének sokszor van szi-gorú felettes-énje (nem mindig: a gyerek fellázad-hat és minden parancs alól kivonhatja magát), de szigorú felettes-énje lehet a túlságosan enyhe szü-lők gyerekének is. Ez többféleképpen jöhet létre. Vagy úgy, hogy a gyerek a szülők és „az emberek" viselkedése közti különbséget a szülők rovására ítéli meg, szüleit gyöngéknek, lazáknak, erkölcsi-leg rendetleneknek tartja, és felettes-énjével ilyen megkapaszkodási alapot teremt magának.

Már ebből is látszik, hogy a felettes-én képződés nem mindenkinél egyformán végbemenő, törvény-szerű folyamat. Még annyira sem törvényszerű, hogy jelenléte általános volna. Vannak emberek, akiknél felettes-énről alig beszélhetünk: ezek nem feltétlenül züllöttek, néha nagyon jól beilleszked-nek a társadalomba, csak éppen azt, amit tesznek, nem belső parancsból teszik, hanem a büntetéstől, a megszégyenüléstől való félelemből. Erkölcsi gyö-kértelenségük csak kivételes helyzetekben, társa-dalmi átcsoportosulásuk, új környezetbe helyezé-sek alkalmával bontakozik ki, amikor környezetük ítéletétől nem kell tartaniok vagy amikor ösztönvá-gyaik nagyobbak a büntetéstől való félelemnél. Tá-borokba zsúfolt katonák, hadifoglyok, óvóhelyek összezárt társadalmának lakói sokat beszélhetné-nek az emberek erkölcsi magatartásának ilyen el-vadulásáról. Valódi felettes-énről csak ott szólha-

200

tunk, ahol az ember viselkedését nem a büntetéstől vagy megszégyenítéstől való félelem szabályozza, hanem a belső kényszer. „Itt állok és nem tehetek másként" — mondta Luther, amikor felelősségre vonták tanai hirdetéséért és ez a „nem tehetek más-ként" jellemzi a valódi felettes-én beállítódását. Az ilyen beállítódás mellett nem számít az ember más elhelyezkedése, nem számítanak társadalmi válto-zások, kényszerhelyzetek, sokszor a legnagyobb életveszély sem. Persze ez azt jelenti, hogy a valódi felettes-én sokszor híján van minden rugalmasság-nak és alkalmazkodási készségnek. Ha olyan szü-lők jellemének letéteményese, akik például a tulaj-dont különösen nagy becsben tartották, akkor még a legkritikusabb helyzetekben is azon lesz, hogy holmiját mentse, ne pedig maga és hozzátartozói életét. Nem kapzsisága mozgatja: nem tehet más-ként. Ha az igazság-fanatizmust túlhajtó szülőktől származik, akkor nem fog tudni hazudni — vagy jól hazudni — akkor sem, ha ezzel egy halálos be-tegbe önthetne reményt; ha a „végsőkig kitartás" elvét oltották belé, akkor még abban az esetben sem tud feloldani egy rossz házasságot, ha azzal a saját és gyerekei tönkretett életét hozhatná rendbe.

Hogy áll a nevelés a gyerek félősségével szem-ben? Már mondottuk, hogy a régimódi nevelés el-sősorban a gyerek félelmeire épített, félősségénél fogva kézben tartotta, mondhatnók, zsarolta a gyereket. Az „akkor nem szeretlek" állandó szóla-ma volt, de egész viselkedése is jelezte, hogy csak a „jó gyereket" lehet szeretni. Fenyegetései és bünte-tései tudatosan kiaknázták a gyerek típusos félel-meit.- Azzal büntették, amit különösen nehezen bírt elviselni: kizárással vagy legalábbis a kizárás szimbolikus jelzésével, sarokbaállításal. Azzal fe-

201

nyegették, aminek félelme amúgy is fojtogatta, sö-tét pincébe zárással, elvivéssel, megcsonkítással. Emellett ösztönfélelmeit nemcsak fenyegetésekkel, hanem hallgatólagos megvetésükkel is fokozták; nem álltak úgy mellette, hogy az ösztön örvényéből ki tudta volna magát szakítani. Különösen kihasz-nálták a gyerek bűntudatának fejlődését: az a szü-lő, aki a gyereket nem verte meg, hanem isten bün-tetésével fenyegette, vagy azzal vélt rá hatni, hogy „tudod, milyen fájdalmat okozol nekem", úgy érezte, hogy dicséretre méltóan enyhén és belátóan nevel.

A félelem nevelési célzatú felhasználása mellett a szülők sokszor más oldalról is fokozzák a gyerek félősségét. Itt is azt mondhatnók: sokszor valóság-gal belecsábítják a gyereket a félelembe. Ez több módon történik. Szülők, akik maguk is félősek, magukkal rántják a gyereket. Nemcsak folytonos féltésükkel, figyelmeztetéseikkel — ne mássz fel a zsámolyra, ne nyúlj a kutyához, ne menj a kályha közelébe — teszik félőssé, hanem szinte megsér-tődnek, ha valamilyen félelmüket nem osztja. Jól megfigyelhető volt ez a légitámadások idején. A gyerekek hamarosan megszokták az óvóhelyéletet és a legnagyobb bombázások közepette játszani és hancúrozni kezdtek; ilyenkor mindig akadt egy-egy mama, aki idegesen rájuk szólt, hogy maradja-nak már nyugton, nem hallják-e, mi történik. De nemcsak ilyen kivételes alkalmakkor folyik ez így, hanem a mindennapos életben is: zivatartól félő mamák rászoktatják gyereküket a zivatarfélelem-re, mamák, akik a macskától félnek, nem hagyják, hogy gyerekeik barátkozzanak a cicával.

Ez azonban még nem minden. Vannak felnőt-tek, akiknek kifejezett örömük telik abban, ha a

202

gyereket megborzongathatják. Szeretnek neki rém-történeteket elmondani, félelemkeltő meséket me-sélni, és így tovább. A borzongásban kétségkívül van valami enyhén erotikus élvezet, ehhez jó társ a védekezni nem tudó, könnyen borzongó kisgyerek.

Mik mármost a jó nevelő szempontjai? Minde-nekelőtt az, hogy ne mélyítse el a gyerek amúgy is nagy félősségét, ne aknázza ki félelmi készségét a nevelés céljainak szolgálatában. A gyerek úgyis érzi függőségét: nem kell azt viselkedésünkkel alá-húzni. Alkalomadtán persze megharagszunk rá ezért vagy azért, de nem szabad bizonytalanná ten-ni szeretetünkben. A bizonyosság abban, hogy sze-retik, hogy nincsen egyedül, fontos útravaló az életre, talán a legtöbb, amit a szülői ház nyújthat.

Már beszéltünk róla, hogy a gyerek reális félel-meit nem szabad féltésünkkel növelni. Attól nem kell félnünk, hogy túlságosan vakmerő lesz; vele született félelme minden idegentől úgysem engedi, hogy fejjel rohanjon neki az ismeretlen veszélynek. A jó nevelésnek persze arra is törekednie kell, hogy az idegentől, az idegen emberektől való félelmet csökkentse. Hogy ez mennyire sikerül, az nagy-részt megint csak azon múlik, nincsenek-e a neve-lőnek is ebbeli gátlásai: ha maga is bizalmatlanul, rosszhiszeműen nézi az „idegent", akkor a gyere-ket sem fogja egykönnyen bizalmatlanságáról le-szoktatni.

A jó nevelő tudatos gonddal ügyel arra, hogy az ősi félelmeket ne fokozza. A gyereket még tréfából sem fenyegeti megevéssel, elvivéssel, bármely test-részének megcsonkításával. Amennyire téheti, la-zítja azt a félelmet is, ami a gyerekben az ellene — a szülő vagy nevelő ellen — irányuló ellenséges in-dulat nyomán keletkezik. Erre több módja van:

203

nem sértődik meg, ha látja, hogy a gyerek most ép-pen nincs jóban vele, alkalomadtán tudtára adja, hogy bizony az ember néha apura, anyura is harag-szik, megnyugtatja, hogy az embernek néha van-nak rossz kivánságai, de azok szerencsére nem tel-jesülnek.

Fontos tudomásul vennünk az ösztönfélelem lé-tezését. Éppen a belátó szülőnek, aki vigyáz rá, hogy felesleges ösztönkorlátozásokat ne állítson a gyerek útjába, kell felfigyelnie, ha úgy látja, hogy a gyerek nagyon belesodródik valamilyen ösztön-kielégítésbe. Tudjuk, hogy autoerotikus kielégülé-seknél erre úgyis vigyáznia kell, hiszen túlzásba vitt ujjszopás, túlzásba vitt onánia majdnem mindig valamilyen más bajnak, a gyerek magányosságér-zésének, szomorúságának, félelmének a jele. De a nem autoerotikus kielégülések is úrrá lehetnek a gyereken, belesodródhatik az agressziónak, a fék-telen vadulásnak az örvényébe. Itt is segítségére kell lennünk szeretettel és megértéssel, de nem túl-zott szelídséggel. Ez utóbbira a modern szülőket, akik angyali mosollyal próbálnak jobb belátásra bírni egy dühtől tomboló gyereket, nem árt újra és újra figyelmeztetni. Az angyali mosoly nemcsak azért rossz, mert a gyerek vagy hazugnak érzi vagy saját semmibevevését olvassa ki belőle, hanem azért is, mert a felnőttek nagy szelídsége az ő fékte-len haragjával szemben komoly bűntudatot okoz-hat. Milyen ördögi lény lehet ő, ha a felnőtt előtt ezek az indulatok annyira ismeretlenek!

De ezzel már a harmadik félelemfajta körébe ju-tottunk, abba, amelyiknek az eddigieknél is több köze van a szülők személyéhez. A felettes-én kép-ződésnél a szülőknek hármas feladatuk lenne: ügyelniök kellene arra, hogy a gyerek felettes-énje

204

tartalmában megfelelő, eszményt adó szerepében megközelíthető és bíráló hivatásában rugalmas le-gyen.

Feltételes módban beszélünk, mert ha valamely kérdésben, úgy ebben igazán bizonyosak vagyunk: mindez csak kismértékben áll a szülőkön. A felet-tes-én tartalmát persze ők szabják meg saját jelle-mükkel, csakhogy ez a jellem már jóval a gyerek születése előtt kialakult. Ha nem óhajtják, hogy a gyerek hozzájuk hasonuljon, akkor legfeljebb azt tehetik — és ezt sajnos meg is szokták tenni —, hogy a gyerek előtt másnak mutatják magukat, mint amilyenek. Ez erősen megbosszulhatja ma-gát, nemcsak azzal, hogy hazug levegőt visz a neve-lés légkörébe. Hermann Imre mutatott rá, hogy a felnőtt kényszerneurózisának egyik kiváltója az a kétlaki kép, amit a beteg gyerekkorában egyik vagy másik szülőjétől kapott: a családban nagyra tartott apáról valami erkölcsi ballépés derült ki, vagy a gyerek szeme előtt bontakozott ki egy kettős morál képe, aszerint, hogy idegenek látják-e vagy nem látják a szülők cselekedeteit. Ezért a nevelésre is áll, amit Shakespeare Hamletjében Polonius leg-főbb tanácsként ad fiának: „légy hű önmagad-hoz".

Többet tehet a szülő etekintetben, hogy a gye-rekben kialakuló felettes-én ne szabjon elébe elér-hetetlen eszményeket. Itt a régimódi szülővel szem-ben az új nevelő mindig azon lesz, hogy a gyerek előtt inkább csökkentse, mintsem túlzottan meg-növelje saját kiválóságának látszatát. A gyerek úgyis elérhetetlennek érez sok felnőtt-teljesít-ményt: különösen bámulja, hogy a felnőtt oly könnyedséggel végzi azt, ami neki annyira nehezé-re esik: meg tud maradni egy dolog mellett, amíg

205

be nem fejezte, rendet tud tartani fiókjában, ural-kodni tud indulatain. A gyerek mellett álló szülő ilyenkor inkább érezteti és nyíltan ki is mondja, hogy ez neki sem megy olyan könnyen, neki is hosszú idő kellett a megtanulásához. Persze itt megint vigyáznia kell, nehogy elvesse a súlykot, és le ne bontsa magát annyira, hogy a gyerek (akinek, mint láttuk, szüksége van a szüleiben való megka-paszkodásra) úgy érezze; lába alól kicsúszik a ta-laj.

A gyerek felettes-énjének merevségét nagyban enyhíti maga az a nevelési rendszer, melynek szó-szólói vagyunk. A gyerek nagyon kevés áthágha-tatlan parancsot és tilalmat kap, inkább azt tanulja meg, hogy az adott körülményekhez alkalmazkod-jék. A nevelés nem használ állandóan erkölcsi érté-keléseket, nem dobálódzik folyton a „jó gyerek", „rossz gyerek" minősítéssel. A gyerek, aki nem rakta el holmiját, aki eltörte a poharat, aki neki-ment kistestvérének, nem „rossz gyerek", mint ahogy nem „jó gyerek", aki megette a sárgarépát. A felettes-én egyoldalú merevsége ellen hat, ha a szülők nem féltékenyek és már igen korán megen-gedik, hogy a gyerek más felnőtteket is szeressen, más felnőttekért is lelkesedjék. De különösen jót tesz a családi légkörnek az a munkánk elején már hangsúlyozott jellege, amin átérződik, hogy a szü-lők nem a világ legfőbb urai, hogy ők is külső tör-vényeknek, társadalmi szabályoknak engedelmes-kednek.

De vajon, mondhatná az olvasó, akiben ez a ké-tely már régen gyökeret vert, nem lesz-e a gyerek felettes-énje a mi nevelési rendszerünk mellett nagyon is rugalmas? Nem válik-e mindent köny-nyen vevő, laza emberré, aki azt hiszi, hogy neki

206

„mindent szabad" ? Nem indul-e el az erkölcsi zül-lés vagy legalábbis a túlzott szabadosság útján?

Aki az eddig elmondottakat nemcsak szó szerint kísérte, hanem szellemébe is behatolt, érezheti, hogy erről nem lehet szó. A feltétel természetesen az, hogy a gyerek körül meglegyen az az erkölcsi légkör, ami nevelési eszményünk is egyúttal. Ha ez megvan, és ha nem áll ellenségesen velünk szemben — márpedig egész nevelési módszerünk azt céloz-za, hogy ez ne történhessék meg —, akkor a gye-rek, mint minden más valóságba, az erkölcsi való-ságba is bele fog nőni.,Ha nekünk, szülőknek és nevelőknek, megvannak a magunk erkölcsi és tár-sadalmi ideáljaink, akkor attól sem kell tartanunk, hogy a gyerek viselkedését csak gyakorlati, hasz-nossági szempontok irányítják. Igaz, arra törek-szünk, hogy a jónak és rossznak, bűnnek és ártat-lanságnak fogalma minél kevesebbet szerepeljen a szavakban folyó nevelésben, mégsem félünk attól, hogy erkölcsi magatartását (azt, hogy hazudik-e vagy igazat mond, hogy le tud-e mondani mások kedvéért, hogy tud-e lelkesedni egy eszméért) csak hasznossági szempontok szabják meg. Szerintünk éppen azért, mert az erkölcsi parancsokat — ne ha-zudj, ne vedd el, ami a másé — nem parancsként kapja, hanem benne él abban a világban, ami a mi eszményeink világa, válhatik ez a világ az ő világá-vá, énjének természetes részévé. Nem azért nem fog hazudni, mert a hazugság bűn és Isten bünteti, hanem mert mi sem hazudtunk neki, és mert sem túlzott faggatásunk, sem a büntetés félelme nem kényszerítette hazugságra. Nem azért nem veszi el a másét, mert azt a törvény tiltja, hanem, mert las-sanként beletanult az egymás tulajdonának kölcsö-nös tiszteletébe, sőt megismerte az adás gyönyörű-

207

ségének az ízét is. Persze tudnunk kell, hogy mind-ez csak lassú fejlődés eredménye lehet. A kisgyerek még sokszor mond nem igazat, vagy mert elmosód-nak előtte a valóságos világ és a fantáziavilág hatá-rai, vagy mert a mondása nem annyira tényt, mint vágyat fejez ki. Az előbbiekben beszéltünk a kis-gyerek hitéről a kívánságok varázserejében: ami-kor azt mondja, hogy „nem pisiltem be", ezzel nem becsapni akar bennünket, hiszen ott van tanú-ként a vizes lepedő, hanem azt reméli, hogy kije-lentésével magát a szomorú valóságot is meg nem történtté teszi. Az „enyém, tied" megkülönbözte-tése persze sokáig nagyon nehéz lesz számára, de testvérközösségen, óvodai közösségen keresztül egyre jobban átérzi a kölcsönösség értelmét és jó-ságát. Az együttérzésnek, a közösség átélésének az örömét az itt hirdetett nevelési rendszer mellett a gyerek már a családban tapasztalja. Már picikorá-ban átérezheti, hogy tagja egy közösségnek, együtt él, együtt örül, együtt dolgozik vele. Ennek az ér-zésnek az elmélyítésében aztán nagy szerep jut az óvodai, iskolai közösségnek. Erről majd még kü-lön kell beszélnünk. A leglényegesebb talán az, hogy a gyerek, akinek mindvégig tiszteletben tar-tották emberi méltóságát, az emberi méltóságot másokban is tiszteletben fogja tartani. És kifejlőd-hetik benne az is, amit Hegedűs Géza kis könyvé-ben „erkölcsi éhség"-nek nevez: az etikus cseleke-detet éppen olyan gyönyörűségnek érzi, mintha va-lami nagyon szépet nézhet, vagy egy nagyon vilá-gos gondolatsort fejtenek ki előtte —, sőt esetleg olyan gyönyörűségek, mint a testi jóérzés vagy a boldogító szerelem. Másrészt hiányérzése, „bűntu-data" lesz, ha egy örömteli jó cselekedetet nem

208

hajtott végre, vagy az emberi méltóságon — a ma-gáén vagy a másén — csorbát ejtett.

Ne higyjük, hogy bármily rugalmassá is igyek-szünk a gyerek felettes-énjét fejleszteni, teljesen ineg tudjuk neki takarítani az időnkénti lelkiisme-ret-furdalást, a bűntudat szorongását. A gyerek sokszor érezheti, hogy tett valamit, amit csúnyá-nak érez, magához nem méltónak. Vannak élmé-nyei, amiket legszívesebben kiradírozna életéből, sajnos, ez nem lehetséges. Szabó Dezső élete sötét pontjának érezte azt az esetet, amikor egyik társát beárulta a tanítónál — és mindannyiunk életében vannak ilyen sötét pontok. A segítségre kész szülő csak annyit tehet, hogy megpróbálja oldani a titok terhét. Ha a gyerek nagyon jóban van anyjával, apjával, néha — nem mindig — be tudja neki val-lani a nyomasztó tettet, és akkor máris engedett a belső feszültség. Sokszor minden bizalom mellett sem képes erre a gyerek, hiszen lehet, hogy bűntu-data éppen valamilyen szülőellenes gondolatból vagy cselekedetből fakad. Ilyenkor a szülő barátsá-ga csak olaj a tűzre, és könnyen kiváltja azt a fent leírt magatartást, amivel mindenáron szigorúsá-got, büntetést akar kiváltani: dacos lesz, kiállha-tatlan, „hagyj nekem békét" és „ne avatkozzál a dolgaimba". Természetesen nem erősködhetünk tovább, de ugyanúgy, mint amikor a gyerek a köz-vetlen büntetéstől fél, itt is elejthetünk egy-egy megjegyzést, amivel jelezzük, hogy ellenünk való haragját nem tartjuk égbekiáltó vétségnek.

Mindeddig a szülőknek csak azokról a feladatai-ról beszéltünk, amelyek a neveléssel kapcsolatos félelmeket illetik. A többire itt már sok szót nem kell vesztegetnünk. A mi szemünkkel látó szülő nem fogja félelembe csábítani a gyerekét sem az-

209

zal, hogy saját félősségébe igyekszik belevonni, sem azzal, hogy borzongató érzéseihez társat keres benne. De ezzel kapcsolatban mégis kell néhány szót szólanunk a mesélésről, mert etekintetben a haladó szellemű pedagógiában is eléggé nagy a bi-zonytalanság.

Meséljünk-e a gyereknek meséket, amikben fé-lelmetes dolgok vannak ? Az első megfontolás azt mondaná, hogy ne, hogy ez is csak belecsábítás a félelembe. Viszont a gyerek egy bizonyos kortól — 4-5 éves korától — kezdve nagyon szívesen hallja az effajta meséket, újra és újra elmesélteti magá-nak. Gondolkodhatnók, hogy ez még mindig csak a borzongás élvezete, és egészen bizonyos, hogy ez is megvan benne. De van benne más is. A mese a felnőtt részéről való közeledés a gyerek képzeletvi-lágához. A mesében — az igazi népmesére gondo-lunk — csodálatos dolgok történnek. Nincsenek le-hetetlenségek, a legkisebb fiú, a Hüvelyk Matyi, a gyerekhős minden akadályt legyőz. Úrrá lesz a nagy ságkülönbségen, Dávid legyőzi Góliátot, Bab-szem Jankó az emberevő óriást. Kegyetlenségek is vannak a mesében — de vajon olyan nagy baj-e, hogy vannak? Többször visszatértünk már rá, hogy a gyerek milyen szörnyűnek érezheti a benne dúló indulatokat, amikor a felnőttek részéről csak szelídséget és önfegyelmet tapasztal. A gondola-tokban nincs módja olvasni, nem tudhatja meg, hogy bizony a felnőtt lelke mélyén sem csöndes a tenger. A mesében viszont találkozhatik lelke vég-letes szenvedélyeivel, vad kegyetlenséggel, nagylel-kű megmentési vággyal, minden ellenség legyőzésé-vel és a királylány meghódításával. Szerintünk igenis meséljünk a gyereknek, a mese nagyon is hozzátartozik a gyerekélethez. Viszont: csak akkor

210

meséljünk, ha a gyerek vágyódik rá, és szívesen hallgatja. Éber szemmel figyeljük, nem ijedt-e meg valamelyik mesénktől. A népmesékkel várjunk, amíg a gyerek belejött a népmesehallgató korba, ötödik-hatodik évébe. Ne meséljünk erkölcsi cél-zatú tanítómeséket, amikből kiderül, hogy az enge-detlen kislány elszakítja új ruháját, és nem mehet el a keresztmama születésnapi uzsonnájára, hogy a kutyát bosszantó kisfiút a kutya megharapja, hogy a tyúkanyó figyelmeztetése ellenére elkószáló kis-csibét bekapja a héja. Ezeket a meséket ne mesél-jük a gyereknek, ne csempésszük be a mesébe a nevelést, és ne fokozzuk ily irányú félelmeit. És ezenfelül: a népmeséket úgy meséljük, hogy han-gunkból, mesélési módunkból kiütközzék a mese-jelleg. Ne akarjuk a gyerekkel elhitetni a mesét, tartsuk meg abban a különös, valóság és képzelet között lebegő állapotban, ami játékait, fantáziáját amúgy is jellemzi.

Ezt a valóság és meseszerűség közötti állapotot vigyük át a gyerekéletnek azokra a fontos gócpont-jaira is, amit az ünnepek jelentenek. Karácsony, húsvét, Mikulás — mindegyik egy-egy mese. Sőt a közkeletű felfogásban, sajnos, erkölcsi célzatú me-se: Jézuska a jó kisgyereknek hoz ajándékot, a nyuszi a jó kisgyereknek piros tojást, sőt a Mikulás még meg is bünteti, zsákjába dugja, elviszi a rossz kisgyereket. A magunk részéről elhagynók az er-kölcsi kikötést — hozzon a jó Mikulás bácsi min-den gyereknek ajándékot, de világért se hagynók el magát a Jézuskát, a nyuszit, a Mikulást. A gyerek élete néhány ragyogó színnel lenne szegényebb és — különösen, ha olyan környezetben él, ahol minden gyereknek van nyuszija és Jézuskája, nagyon kiközösítettnek érezné magát nélkülük. A

211

meseszerűség lebegő állapotát azonban már csak azért is fontosnak tartjuk, mert ha ez nincs meg, akkor megeshetik, hogy a családi légkörbe, aminek hazugságmentességére annyira vigyázunk, éppen az ünnepek révén kerül becsapás. A húsvéti tojást persze a nyuszi hozza, de lehet a gyerek is nyuszi, és festhet tojást, lehet anyuka is nyuszi. Fő, hogy az ünnep ünnepélyessége, ragyogása megmarad-jon.

Megint eljutottunk ahhoz a ponthoz, amelyiken azt kell mondanunk: bármit teszünk is a félelem megelőzésére, megeshet, hogy a gyerek egy éjjel felriad, keservesen sírni kezd, a cicát vagy a kutyát emlegeti, és csak hosszú idő múlva nyugtatható meg. Másnap éjjel az eset megismétlődik, a gyerek-nek kétségkívül félelmei vannak, nem tudjuk, mi-től, miért. Mit tehetünk?

Az egyik teendő természetszerűen adódik. Igyekszünk a gyereket megnyugtatni, kedvesek, barátságosak vagyunk hozzá, több időt töltünk társaságában, esetleg heteken át mellette mara-dunk, amíg elalszik. A másik feladat lényegesen nehezebb: meg kellene tudnunk, hogy mitől fél, hi-szen csak így tudnánk rajta valóban segíteni. Ha kérdezzük, nem módja meg, többnyire nem is tud-ná megmondani. Néha a félelem kitörésének ideie vezethet a helyes nyomra. Ha a gyerek éppen ak-kor "kezd félni, amikor a tisztaságra szoktatásban valami megszégyenítés érte, akkor megpróbáljuk, hogy nem lehetünk-e még türelmesebbek ezen a té-ren. Ha az a gyanúnk, hogy a félelemrohamot megelőző éjjelen éppen nyitva hagytuk az ajtót a gyerek szobája és a hálószoba között, és a gyerek hallhatott valamit az éjszaka történéseiből, akkor nemcsak azt fogjuk tenni, hogy ezentúl elővigyáza-

212

tosabbak leszünk, hanem azt is, hogy egy-egy óva-tos megjegyzéssel célzunk a történtekre, és ezzel megengedjük, hogy a gyerek tudjon, esetleg beszél-jen is a hallottakról.

Néha nem sikerül egy-egy ilyen időbeli egybe-eséssel felfednünk a félelem okát. Megesik, hogy véletlenül értesülünk egy már régen fennálló félel-mi tünetről. Különösek lehetnek az ilyen tünetek, csak szemléltetésül mondok egyet-kettőt.

Egy kislány borzasztóan félt a haltól, mégpedig nem attól a haltól, ami a vízben úszkált vagy meg-főve feküdt a tálban, hanem ami szárazra téve ver-gődött, vívta haláltusáját. A kislány és a félelem történetéhez azt kell tudnunk, hogy a gyereknek el-mebeteg apja volt, akit a családban ápoltak. Csen-des elmebeteg volt, úgynevezett élőhalott. Félelmé-ben a vergődő haltól a lány ettől az élőhalottól való iszonyodását élte át. — Egy másik kislány egy bi-zonyos fúrógéppel szemben érzett különös félel-met: úgy érezte, hogy ujját közbe kellene tennie és akkor az véresre zúzódna. Ennek a kislánynak ko-rán meghalt az anyja, és apja ebben az időben mostohaanyát hozott a házhoz. Elképzelhető volt a kislány keserűsége. Mindig azt mondták, hogy a népes testvérsorban ő az anyja igazi lánya, és most apja mégsem érte be vele. Ujja bedugásával a két gépalkatrésznek — szimbolikusan apjának és mos-tohaanyjának — találkozását akarta megakadá-lyozni. — Egy kisfiú nagyon félt titokzatos járvá-nyoktól, pestistől, bélpoklosságtól. Ő is korán vesztette el anyját, aki egy abortusz okozta szep-szisben halt meg. A halál okát mélyen eltitkolták a gyerek előtt, de valami elkapott szó a fertőzésről mégis megütötte fülét. Járványfélelmében ez a fer-tőzésfélelem elevenedett meg.

213

Tudjuk, hogy a példának felhozott félelmek ma-gyarázata különösnek, talán erőltetettnek is hang-zik. Nem is jutnának ilyen bonyolult összefüggések olyasvalakinek az eszébe, aki avatatlanul áll a lélek különleges útvesztőjével szemben. Ezért erre is vo-natkozik, amit különben a túlzott agresszióról, de egyéb nehezen megközelíthető lelki tünetről is mondhatunk: ahol a gyereknél feltűnő és belátó nevelés mindennapos eszközeivel le nem küzdhető nehézség mutatkozik, ott legjobb szakemberhez, orvoshoz fordulnunk. Vannak megelőzhető és vannak legyőzhető félelmek, de ezenkívül van szo-rongásos neurózis is — és ennek kezelése már az orvosra tartozik.

A szorongásos neurózist a helyes nevelés minden valószínűség szerint elkerülheti; sohasem sikerül-het viszont a gyereket teljesen félelemmentesen fel-nevelni. De ez — bármily különösen hangzik — nem is volna kívánatos. A félelem nemcsak arra kell, hogy a tunstaeTkerülje a lavinaveszélyes ösvé-nyeket és az úszó ne merészkedjék örvényes vizek-be, hanem arra is, hogy halkan és tisztelettel köze-ledjünk a világ dolgai felé. A teljesen félelem nél-küli emberben valami üresség, laposság van: a „mondd már"-filozófia hősei érdek- és értéktelen emberek. Valamelyes félelem kell ahhoz, hogy az ember érezze a dolgok bonyolultságát, hogy tuda-tában legyen minden komoly hivatás nehézségé-nek. A félelem az előkészítése annak az alázatnak, amivel az igaz ember a munka, a tudomány, a tár-sadalom feladataihoz közeledik.

Mindezt azért is hangsúlyozzuk, hogy szembeál-lítsuk az ösztönnevelés egy másik hagyományos eszközével, a megszégyenítéssel. A félelem bioló-giailag hozzátartozik az élőlényhez, szégyent csak

214

az ember ismer és a háziállatok egynémelyike, kü-lönösképpen a kutya. A megszégyenítés az embert is egy kissé kutyává teszi, megalázza, orrát a pi-szokba nyomja. Ez sokszor nemcsak képletesen van így, hanem — legalábbis fenyegetésképpen — valóban elhangzik a kisgyerek tisztaságra szoktatá-sánál.

A szégyen eszerint nem természetes érzés, mint a félelem: a nevelés provokálja, erőlteti rá a gyerek-re. „Szégyelld magad!" — mondják a gyereknek, aki kezdetben nem tudja, hogyan kell ezt csinálni. Később rájön, hogy el kell bújnia az emberek sze-me elől, el kell süllyednie, meg kell semmisülnie. A félelemben is úgy érzi, hogy menekülnie kell, de van kihez: biztonságos révként fut anyja ölébe, és nem kell félnie többé. A szégyen elől nem lehet el-futni, a szégyen kiközösít, kiűz az emberek közül. Kollektív indulat és mégsem erkölcsi normák hor-dozója: nem a valódi vétség szégyenletes, hanem az, ami a szokásokba ütközik, amin az emberek megbotránkoznak. A félelemből van kiút a maga-sabb produkció felé; Hermann Imre mutatott rá, hogy a félelmet is lehet szublimálni. Az ő könyvé-ből vesszük a példákat is. Johannes Müller, a nagy fiziológus, gyerekkorában irtózott a pókoktól, és óriási lelkierővel legyőzve félelmét, első tudomá-nyos munkáinak egyikét éppen a pókok kutatásá-nak szentelte. Jókai gyerekkorában tele volt félel-mekkel, félt az élve eltemetéstől, a zsidótól, a ve-szett kutyától. Már gyerekkorában írt borzongató történeteket, tele fantasztikus részletekkel: tudjuk, hogy alkotó képzelete ezeket később hová fejlesz-tette. A szégyen ezzel szemben nem fejlődőképes, de nem is törülhető ki az emlékezetből. A bűnt le lehet vezekelni a büntetéssel; a megszégyenülés jó-

215

vátehetetlen. De legsúlyosabban esik a latba meg-alázó jellege: a megszégyenített szolgaként hever a megszégyenítő lábainál. Ha valami a nevelésben az emberi méltóság ellen irányul, akkor az a megszé-gyenítés.

216

VII. A gyerek helye a családban

A mondottak során itt is, ott is fény vetődött szü-lők és gyerekek korántsem egyszerű érzelmi viszo-nyára. Sokat beszéltünk róla, hogy mennyi baj szár-mazik abból, ha az anya előtt az eszményi gyerek képe lebeg — de nem mondtuk, hogy milyen nehéz helyzete van annak az anyának is, aki az anya ideá-lis képéből indul ki, és saját anyaságát ehhez méri. Kevés az ideális anya, de annál több az olyan, akit a távolság az ideáltól állandó bűntudatban tart. Úgy érzik, hogy szörnyetegek, mert nem tudják gyerekü-ket eléggé szeretni vagy mert nem tudják gyerekei-ket egyformán szeretni. Aki idáig jutott az olvasás-ban, az tudja, hogy nagyon sokat követelünk az anyáktól — és most mégis meg szeretnők nyugtatni őket. Nemcsak a kisgyerek különbözik oly végzete-sen a közhit és közirodalom eszményi gyerekétől, hanem az anyai szeretet is attól a szereteteszmény-től, ami az anyák napján elszavalt versek soraiból árad. Bevalljuk, hogy e megnyugtatásban nemcsak az anyák lelki nyugalma lebeg előttünk; láttuk, hogy a gyerek életbe indulásának milyen fontos tar-tozéka az a biztonság, amit anyjából merít. Ha az anya bűntudattal van teli, és minden lépését a neve-lési ideállal való összehasonlítás zavarja meg, akkor a gyerek éppen ezt a nagyon fontos útravalót nem kapja meg.

217

Nem tudjuk, hogy az anyai szeretet mennyire ősi ösztönsajátosság; az anyai gondoskodás kétségkí-vül az, bár foka nemcsak az egyes állatfajoknál, de egyazon fajta különböző egyedeinél is eltérő. De hol van a kultúrnépek asszonya az ősi ösztönkiélés szabad boldogságától!

A bonyodalmak már a terhességnél kezdődnek. Nem kell az alakját féltő polgári divathölgyre gon-dolnunk — lelkileg több megrázkódtatást jelent annak az anyának az útja, aki az ellenkező véglet-ből indul, és így érik csalódások. Első gyereke lesz, érzi a testében végbemenő csodát — és tudattala-nul vagy félig tudatosan azt várja, hogy a csoda előtt mindenki leboruljon. Ez nem következik be, az emberek közönyösen néznek a másállapotos nő-re, és ami ennél nagyobb baj, a családban sem kap-ja meg azt, amit várt. Férje egy kicsit büszke is asszonyára, egy kicsit szégyenkezik is miatta, örül a gyereknek, de fél is a nagyobb tehertől és főleg felesége szeretetének megoszlásától. Nagyon fáj-dalmas szokott lenni a helyzet a mamával, az asszony anyjával szemben aki, amilyen túl szenve-délyes nagymamává válhatik később, annyira el-lenzi akárhányszor lánya terhességét. Minek ez ne-ked ilyen korán, csak terhet veszel magadra, mért nem élvezed inkább fiatalságodat — ilyeneket hall-hat tőle a leendő anya. Nyilván a mamában is félté-kenységi áramlatok indulnak meg, és a fiatal-asszony ott sem kapja meg a várt kényeztetést és csodálatot, ahonnan legjobban várná. Sőt, a ma-ma érvelése még azt is sejteti, hogy talán ő is elron-totta anyja fiatalságát. A terhesség testi kényelmet-lenségeiről és néha komoly bajairól nem is beszé-lünk, inkább az anyának azokról a nagyon gyakori félelmeiről, hogy nem fog épkézláb gyereket világ-

218

ra hozni. Ebben a félelemben alighanem titkos onánia-bűntudatok térnek vissza — valamit elron-tott magában, nem lehet normális gyereke. A má-sik gond a nem kérdése: fiú lesz-e vagy lány. A leg-több mama fiút szeretne, részben, hogy saját női kisebbrendűség-érzését kiegyenlítse, részben, hogy anyját — aszerint, hogy annak volt-e fia vagy sem — elérje vagy túlszárnyalja, részben, hogy férjének nyújthassa a nagy ajándékot, a társadalmilag is magasabbra tartott fiút.

Megszületik a gyerek, csalódást hozva vagy örö-met — mindenesetre már nem egyszerű lelki hely-zet közepébe érkezik. És most újabb nehézségek kezdődnek. A szoptatással átrendeződik a család napi programja, átszerveződik az anya egész eddigi életrendje. Most válik el, hogy a házasság az új helyzetet hogyan vészeli át — néha nagyon jól, né-ha kevésbé. A gyerek növekedtével jönnek az első évek elbűvölő megnyilatkozásai és velük együtt mindazok a bonyodalmak, nehézségek és gondok, amikről már eddig is szó esett. Kibontakozik a gye-rek egyénisége, és a mama néha a kacsatojást ki-költő tyúk helyzetében érzi magát: a gyerek nem olyan, amilyennek képzelte, idegen, furcsa. Talán egy régen elfelejtett és szívesen elfelejtett valakire emlékeztet, saját gyerekkori énjére, amivel annyi baja és küzdelme volt. Néha, (jogosan vagy jogtala-nul) úgy érzi, hogy az van a gyerekben, amit férjé-ben nem szeret, vagy amit férje családjában nehezen bír elviselni. Náluk kénytelen eltűrni, a gyerekkel szemben egész lefojtott haragja kirobban. „Nem bírja a gyerek természetét", és lelke mélyén keserűen igazat ad anyjának: tönkretette fiatalságát.

Ilyenkor megesik, hogy ellenérzéseit túlzott gon-doskodással igyekszik túlkiabálni. Bűntudatosan

219

érzi, hogy a gyereket nem szereti eléggé, terhére van, és ezért minden erejét összeszedve igyekszik jó anya lenni. Igyekezete persze félresikerül, hol túl-zott féltéssel magához köti a gyereket, hol indoko-latlanul ki-kitörő ellenségességével vadítja el.

Szerencsére nem mindig így történnek a dolgok. Van rá eset, nem is olyan ritka, amikor a gyerek születésével csakugyan nagy boldogság virrad az anyára. Vannak lelkük mélyéből anyai anyák, akik számára az igazi élet a gyerek születésével kezdő-dik. Létük központja, mindennél fontosabb tartal-ma a gyerek. Ilyenkor a gyerek sorsát az dönti el, hogy vajon az anyaságnak ez a túláradása mennyi-re párosul — nem is mondanék nevelési készséggel —, hanem inkább azzal a lelki beleérzéssel, tapin-tattal, tisztelettel a gyerek iránt, ami a helyes neve-léshez szükséges. Erre is van példa, ha nem is túlsá-gosan gyakori: vannak anyák, akik csodálatosan eltalálják a helyes hangot, és kitűnő érzékük van rá, hogy mit szabad és mit nem szabad tenniök. Ha viszont nincs meg, akkor a mindent elöntő anyaság birtokba veszi, és bizony sokszor megnyomorítja a gyereket. Önállótlan, nyűgös gyerekek, csak ön-magukkal törődő, otthonuktól elszakadni nem tudó felnőttek válnak belőlük.

Nem könnyű a sora annak a mamának sem, aki-ben erős anyai érzések élnek és amellett ismeri a ve-szélyt, ahová ez sodorhatná. Csecsemőkortól ser-dülésig ezer helyzet adódik, amikor erős akarat kell hozzá, hogy ölbe ne kapja a gyereket a maga gyönyörűségére, amikor az éppen helytelen volna; hogy ne szóljon rá ijedten, amikor az a kerítésen vagy a bútorokon első merész tornamutatványait végzi; hogy feleljen neki arra is, amit nem kérdez, és ne kérdezzen ott, ahol az tapintatlan volna. És

220

az egészben az a legnehezebb, hogy semmire sincs szabály, a helyes viselkedést mindig a helyzet dönti el. Az az anya, aki bármilyen nevelési rendszerhez szó szerint ragaszkodik, csak elsivárítja a ház leve-gőjét, és ami a legrosszabb: saját anyai ösztönét. A csecsemőt nem szabad ok nélkül felvenni — de még elképzelni is rossz azt az anyát, aki hosszú hó-napokon át ezt egyetlenegyszer sem teszi meg. Gondosan ügyelni kell a gyerek étkezésének, alvási idejének rendszerességére, de persze adódhatik eset, amikor akár ebéd előtt is kaphat egy-egy vi-gasztaló cukrot vagy amikor este tovább maradhat fenn az előírásnál. A gyereket szigorúan tilos ágy-ba venni — de gyöngédtelenség volna elkergetni, amikor paplanunkra kuporodva kicsit hízelegni akar vagy fontos mondanivalója van számunkra. A gyereket lehetőleg oldani kell titkainak terhe alól, minél nagyobb bizalmat kell benne teremteni — de meg kell éreznünk, hogy melyik az a titok, ami már egyéni élete kezdetét jelenti, amit ő el-mondhat, de mi nem kérdezhetjük tőle. Anna Freud a már többször említett könyvében beszél két anyáról, akik más-más végletet képviseltek. Az egyik nagyon határozott módon bánt kis iker-csecsemőivel. Naponta meglátogatta őket, egyiket a másik után felszedte, magához szorította, gyö-möszölgette, mikor nagyobbak lettek, az ápolósze-mélyzet rémületére, egyet-egyet paskolt is rájuk. A másik mama mindig fiatal férjével együtt jelent meg, csendben és szótlan áhitattal nézte a gyerekét, szinte félt hozzányúlni. Még hónapok múlva is kü-lönös képet nyújtott a kis család, az anya, amint szelíden és csendben ült, ölében a gyerekkel, és szemben az apa, aki sokszor etette a mamát ebben a helyzetben. Amiért a két példát felhozzuk, az az,

221

amit Anna Freud is kiemel: mind a két mama sok-kal mélyebb kapcsolatot teremtett gyerekével, mint az ápolószemélyzet, amely állandóan jelen volt, és egyenletesen kedves nyugalommal bánt a gyere-kekkel. Egyik mama viselkedése sem volt szabály-szerű: de valódi ösztön fűtötte át, és ez többet je-lentett minden pedagógiai megfontolásnál.

Persze ezek a mamák csak egy-egy órát töltöttek gyerekeikkel, nem tudjuk, hogy a viszony állandó együttlét mellett hová fejlődött volna . Mert, ismé-teljük, nem könnyű anyának lenni, még annak az anyának sem, akinek életeleme az anyaság, és aki becsülettel törekszik rá, hogy jól végezhesse a dol-gát. Igaz, nagyon korán megmutatkozik a juta-lom, a nyugodt, derűs, természetes viselkedésű gyerek, a maga meglepő értelmességével és meg-kapó érzelemvilágával. De, sajnos, ez sem igazodik a „ könyv "-höz: minden gyerek életében vannak rossz időszakok, amikor nyugtalan, agresszív, fé-lelmei vannak — és a legodafigyelőbb mama sem tudja, hogy mi történhetett vele. A jól nevelt gye-rek általában könnyen kezelhető, de e tekintetben is vannak krízisek — szabályszerűen a nagy szülő-szerelem korában, 4-5 év körül, továbbá a serdülés előtt és közben. Ilyenkor hirtelen megváltozik, ki-állhatatlan, megközelíthetetlen lesz. Ha ekkor az anya is elveszti a türelmét, a viszony időlegesen nagyon megromolhatik közte és a gyerek között — és egyszerre csak azt érezheti, hogy minden össze-dőlt, amit felépített, hogy mindent elrontott, amit valaha jól csinált.

Meg kell vigasztalnunk: a gyerekkor hosszig és hullámzó. A törések szükségszerűek, részben, mert a mamák is emberek, és nem lehetnek emberi gyöngeségek nélkül. Ahol az alaphang jó, ott alig

222

adódhatik olyan hiba, amit ne lehetne jóvátenni, és olyan helyzet, amit ne lehetne megjavítani. De a megnyugtatáson túl van még egy fontosabb vala-mi, és ez az, amit az anyai élet egészségtanának nevezhetnénk. A gyerek nevelése komoly munka, és ez a munka nem lesz kisebb azáltal, hogy az ak-tív, beavatkozó nevelést a lehető legkisebb mér-tékre szorítja. Inkább nagyobb lesz, több lefogást, önfegyelmet követel. Szinte lehetetlen, hogy — mondjuk ki a hagyományos szentimentalizmus nélkül — napi 12 órai munkaidő mellett az anya ezt a munkát hosszú évekig egészségesen bírja. Ki-fáradását nemcsak ő, hanem a gyerek is megszen-vedi. Ezért is jó, ha a gyerek már 3-4 éves kora kö-rül óvodába kerül, és ha időnként néhány hetet tá-vol tölt a szülői háztól. Olyan elválásra persze, ahol a mamának nincs módjában őt rövid időkö-zökben meglátogatni, jobb, ha csak iskoláskorban kerül a sor. A gyerek rendszeres, évről évre meg-ismétlődő nyaraltatását is csak ott ajánlanók, ahol a szülőknek soha sincs módjukban elutazni a gye-rekkel együtt: a nyár, a vidék, az egész család meg-változott, fellazult életformája olyan nagy élmény a gyereknek, hogy kár ettől teljesen megfosztani. De nem is kell ennyire a szokott formákhoz ragasz-kodni. Ha az anya úgy érzi, hogy kifáradt, akkor próbáljon magának, úgy mint minden más munká-nál, egy-két hetes szabadságot biztosítani. Sőt, ha úgy érzi, hogy szeretne egyszer megint „gyermekte-len házaspár" lenni férjével — akkor ugyancsak le-gyen annyi ereje és leleményessége, hogy ezt a lehe-tőséget magának megszerezze. Csak így képzelhető el, hogy lelke mélyén nem haragszik meg gyerekére.

Nem könnyű kérdés a dolgozó nő anyasága. Nem áltatjuk magunkat: 3-4 éven alul bizony

223

jobb a gyereknek, ha anyja mellett van. Az eddi-giek után jól tudjuk, hogy ez nem jelent állandó „mellette" létet — nem is szabad, hogy ezt jelentse —, de mindenesetre az együtt- és távollétnek sok-kal lazább, alkalmazkodóbb beosztását, mint ahogy azt a házon kívüli rendszeres munka megen-gedi. Viszont az, hogy a dolgozó nő az anyaságot hogyan oldja meg, megint nemcsak a külső helyze-ten, hanem lelki hozzáálláson múlik. A jó megol-dáshoz nemcsak az kell, hogy anyaságát örömmel vállalja, hanem az is, hogy viszonya a munkához jó legyen. Az igazi bajok ott mutatkoznak, ahol akár egyik, akár a másik terhére van. Ha az egész lelkével hivatásának élő, alkotó munkát végző anya úgy érzi, hogy milyen nagyot fejlődhetne, ha gyerekei ebben nem akadályoznák, akkor azt a gyerek éppúgy megsínyli, mint azt, ha gyűlöli mun-káját, mindannyiszor „holtfáradtan" jön haza, és önmagának is, férjének is, sőt az egész társadalom-nak be akarja bizonyítani, hogy munkát és anyasá-got nem lehet összeegyeztetni. Ha ez nincs így, és a kapcsolat mind a két irányban kiegyensúlyozott, akkor megeshet, hogy a dolgozó mama jobban „együtt" van a gyerekkel, mint az, aki egész napját otthon töltheti. Ez nem varázslat: ha arra a pár órára, amíg a gyerekkel van, kedve és türelme van hozzá, ha a gyerek minden dolga érdekli és mulat-tatja, és ha a naponkénti viszontlátást nem további kínos munkatöbbletnek, hanem boldog „hazaérke-zésnek" érzi — akkor a gyerek sem lesz elárvult és elhanyagolt. Három-négy éven túl aztán néha egyenesen kívánatos, hogy az anyának egyéb mun-kája is legyen, és ne fordítson minden benne élő erőt és becsvágyat „gyereknevelésre". Sajnos, hozzá kell azonban tennünk, hogy az egész napot

224

lekötő munka itt is a gyerek rovására megy. Az „igazi" anyuka nemcsak este beszéli meg a gyerek-kel a nap eseményeit — és az a gyerek, akinek nem a mamája készíti bele a tízórait az uzsonnatáskájá-ba, és nem a mamája viszi az orvosi rendelésre, mindig irigykedve fog sandítani az igazi anyukás gyerekek felé. Mint sok egyébhez, ehhez a valóság-hoz is alkalmazkodnia kell, és ez az alkalmazkodás aszerint lesz könnyebb vagy nehezebb, amennyire átérzi valódi szükségszerűségét.

Ugyanezt a szükségszerűséget már igen kevéssé érezheti, ha az anyját nem munkája, hanem szóra-kozása viszi el mellőle. És mégis: amennyire elítél-jük a mamát, aki kisgyerekét otthon hagyva vagy magával cipelve rendszeresen jár a maga mulatsága után, annyira helytelennek tartjuk annak a másik-nak a viselkedését, aki a gyerek kedvéért minden más örömről lemond. Egyrészt tudjuk, hogy van-nak a léleknek kormányozhatatlan mélységei, ahol pontos számvetés történik a „tartozik", a „köve-tel" helyzet állásáról, és ahonnan a követelést be-hajtó sürgetések múlhatatlanul a felszínre törnek: a hősiesen otthon maradó mama valahol behajtja hősiessége árát. De ez csak egyik oldala a dolog-nak. A másik részről a gyerek sem kap igaz képet a felnőtt világáról, ha csak munkát és önfeláldozást lát maga körül. Főleg olyan nem lesz ez a kép, ami-től kedvet kaphatna a felnövéshez.

Aránylag kevés szó esett eddig az apáról, és a közvélemény is hajlik rá, hogy ne vegyen tudomást létezéséről. Anyák napja, anyák iskolája van, apák iskolája és ünneplése nincsen. Ennek megvan a maga jó oldala is: a hagyomány az apaságot sok-kal kevesebb konvencióval terhelte meg, és talán ez is az oka annak, hogy nagy általánosságban az

225

apák természetesebben találnak hangot a gyerek-kel. Másrészt eléggé sok apa van, aki a gyerekkel nem tud mit kezdeni, áthárítja az anyára, és maga beéri azzal, hogy anyagi szükségleteiről gondosko-dik. Ilyenkor a család mintegy két táborra oszlik: az egyik részről ott van a mama gyerekeivel az élet mindennapi, hol vidám, hol gondterhes áradatá-ban, a másik részről ott van az apa a maga fenséges megközelíthetetlenségében. A bajt súlyosbítja, hogy ez a helyzet a mamának sokszor nagyon is megfelel, és a gyerekek távolságát apjuktól tudato-san vagy nem tudatosan még növeli is. Vagy bünte-tő istenséget farag az apából, és a „majd megmon-dom apátoknak" rendszert vezeti be — vagy ellen-kezőleg, véd- és dacszövetséget köt a gyerekekkel az apa ellen. „Apunak nem mondjuk meg, hogy új ruhát csináltatunk, mert megharagszik a pénz-kiadásért. " „Apunak nem kell tudni, hogy moziba vittelek, hátha nem tetszik neki." Pedig mennyi apavágy él az anyai részről mégannyira elkényezte-tett gyerekekben is! Kislányok hol félénk, hol me-rész ostromot indítanak apjuk meghódítására — és ha az ostrom megtörik az apa ridegségén, egész éle-tükre elveszthetik önbizalmukat a férfiakkal szem-ben. Félénkek és magukba zárkózók lesznek vagy nagyon is kacérak: újra és újra meg kell győződ-niük róla, hogy mégiscsak tudnak hatni férfiakra. A kisfiúk rendszerint szemérmesebbek is, dacosab-bak is apjukkal szemben annál, semhogy tevékeny harcot indítanának szeretetéért. Helyzetüket a nagy anyaszerelem is megnehezíti. De a vágyako-zás apjuk felé nem kevésbé hevesen lobog bennük, mint a kislányokban: ha apjuk nem törődik velük, azt lebecsülésnek, megvetésnek érzik. Előttem van egy kisfiú képe, akinek teljes kezelhetetlensége,

226

folytonos elégedetlenkedése, gyávasággal párosult agresszivitása ebből az apavágyból fakadt. A ma-gas társadalmi állású apának sem ideje, sem kedve nem volt a gyerekhez; a gyerek viszont lázadással felelt minden női beavatkozásra, agyonkínozta nagymamáját, és bosszúterveket szőtt iskolai tanítónője ellen. Nem volt kedve a játékhoz, és a gyerekélet semmilyen öröme nem elégítette ki: nagy ember akart lenni, mint az apja. Emellett kín-zóan érezte kicsiségét, és agressziója az óriásokkal küzdő törpe reménytelen küzdelme volt.

Amikor anyának és apának a gyerekhez való kapcsolatáról beszélünk, tartalmat szeretnénk adni annak a sok, részben üresen kongó szólamnak, amit szülői szeretetről évszázadok óta összeírtak. Az eddigiek során sok szó esett már a gyerek szülő-éhségéről, megkapaszkodási vágyáról, a nagy szülőszerelemről. Mindezek végül egy alapérzésben fonódnak össze, a vágyban a szülők szeretetére, egy kiapadhatatlan, folytonosan áradó, feltétel nélküli szeretetre. Ahhoz, hogy emberré fejlődjék, a gyereknek csakugyan ilyesfajta szeretetre van szüksége, éspedig két okból. Az egyiket talán leg-tisztábban egy hasonlatban jeleníthetjük meg. Ah-hoz, hogy az ember bátran és vidáman kiléphessen a hideg téli utcára, az kell, hogy előzőleg jól felme-legedhessék a szobában. Aki hideg szobából lép ki, az utcán is fázik. Aki nem érezte gyerekkorában szülei melegen áradó szeretetét, az életében vagy mohón hajszolja vagy bizalmatlanul visszalöki a kínálkozó szeretetlehetőségeket. A másik ok a szülő-gyerek kapcsolat mintajellege. A gyerek, mint sok minden egyebet, a szeretetet is a szülői házban ismeri meg igazán: úgy fog tudni szeretetet adni és elfogadni, ahogy azt otthon megtanulta.

227

És mégis: bármily sorsdöntőnek tartjuk, hogy az anya jó anya és az apa jó apa legyen, mégsem látjuk természetesnek azt a családi helyzetet, ahol a szülők legelsősorban „szülők", és főleg a gyerek irányában csak szülőnek akarnak látszani. A ter-mészetes családi helyzet szerintünk nem a „gyerek, akinek szülei vannak", hanem a házaspár, akinek gyereke van. A gyerek érezze a feléje áradó szerete-tet, teljes biztonsággal érezze, hogy mennyire fon-tos anyjának, apjának —, de nem kell azt éreznie, hogy szülei csak neki élnek, és csak az ő kedvéért élnek együtt. A jó házasság valóban nem ilyen, a szülőknek sok örömük kell hogy legyen egymásból a gyerekeken kívül is, és semmi okuk sincs, hogy ezt a gyerek elől eltitkolják. A gyerek, akinek meg-van a maga jó meleg helye a családban, ezt el tudja viselni. Nem jó dolog, ha otthon hagyják, de apu és anyu néha jobban szeretnek egyedül kirándulni, néha el is utaznak egy-két hétre. Úgy jó, ha a gye-rek a felnőtt életet szépnek, színesnek, gazdagnak látja, ha érzi, hogy érdemes felnőni olyan örömök-ért, amikben neki még nem lehet része.

A természetes családi helyzet kialakulását na-gyon megnehezíti a gyerek egyetlen volta, és na-gyon megkönnyíti a testvérsor. Az egyetlenség nem jó előkészület az életre. A gyerek természettől ego-centrikus, hajlik rá, hogy magát érezze a világ köz-pontjának, a szülőknek — éppen ha jó szülők — ugyancsak nehéz egyetlen gyerekükben nem kivéte-les valakit látni. Nem a megbecsülésben van a hiba, a bizalom a saját képességekben nagyon jól egyen-getheti a boldogulás útját. A baj az egyetlenség helyzetének magától értetődése, ami nemigen is-métlődik az életben. A magányosan felnövő gye-reknek nem eleme a „testvérharc", ami pedig na-

228

• • • I H H W i l

gyon is hozzátartozik az élethez; ha másért nem, az észrevétetésért, a megszerettetésért mindenkép-pen dolgozni és küzdeni kell. De nem természetes a gyerek helyzete már a szülői házban sem: a régi nevelési rendszerben mérhetetlenül elhagyott volt, az újban könnyen adódik, hogy „érdekesnek", problémának, nevelési feladatnak érzi magát. Mi-helyt több gyerek van, megváltozik a kép. A fel-nőttek világával szemben kialakul egy gyerekvilág, harcokkal, versengésekkel, de egyben korán kifej-lődő szolidaritással is, frontalkotással a „nagyok" felé. És az életnek egy további mozzanata, amit az egyedül felnövő gyerek nem kap meg; az egyenlő helyzetűek együttérzése, az összetartás ereje és gyönyörűsége.

De van-e szükség vetélkedésre ott, ahol a szülők minden gyereket egyformán szeretnek, és van-e ér-telme az összefogásnak megértő szülőkkel szem-ben? Mind a kettőre azt felelhetjük, hogy más az elgondolás és más a valóságos élet. Hogy egyfor-mán szeretik a szülők gyerekeiket? Aligha. Leg-alábbis mindegyiket másként szeretik, mindegyik-ben más valamit szeretnek. Hullámzik is szerete-tük, egyszer az egyiket, másszor a másikat érzik magukhoz közelebbinek. És amit a testvérszeretet-ről mondtunk, az a szülői szeretetre is áll. Érzést nem lehet kényszeríteni, a kényszerítés az eleven csírákat is elsorvasztja. Amit kényszeríteni lehet és kell, az a viselkedés, a lehetőleg egyforma bánás-mód, a „javak" lehetően egyforma elosztása. Itt sem kívánatos a merevség, egyszer az egyik gyerek kíván több törődést, másszor a másik, a szülőknek érezniök kell, hogy melyiknek van éppen nagyobb szüksége figyelemre vagy gyöngédségre. Ami pedig a „frontcsinálást" illeti: persze, hogy a megértő

229

szülők mellett felnövő gyereknek nem szabad a fel-nőttet ellenségnek éreznie. De érdekösszeütközések elkerülhetetlenek, és ilyenkor nagyon jó, ha a gye-rek nem egyedül áll „egy egész világgal szemben", hanem maga mögött érzi testvéreit és azokon ke-resztül a „gyerekeknek" a fiatalságnak feltörő erő-től duzzadó világát.

Ha most már túlmegyünk a legszűkebb családi egységen, beszélnünk kell valakiről, akit a haladó szellemű nevelés kapcsán nagyon sokat emleget-nek: a nagymamáról. Amennyiben a nagymama nem lakik együtt a családdal, nincs semmi baj. A puha kezű, mesélő nagymama, akinél a legfino-mabb ételeket lehet enni és a legremekebb játéko-kat játszani, boldog kiegészítője a gyerekéletnek. Hogy a cukor ebéd előtt adódik, hogy a mese más-képp mesélődik, mint ahogy azt megszoktuk és szeretjük, azon csak a feleslegesen merev vagy a felesleges féltékenységtől fűtött nevelés fog fenn-akadni. Ha az anya jól „együtt van" a gyerekkel, akkor itt-ott elkövetett hibák semmi nagyobb bajt nem okozhatnak. A bonyodalmak ott kezdődnek, ahol a nagymama együtt lakik a családdal, bele-avatkozik a gyerekkel való bánásmódba (vagy ép-pen bele is kell avatkoznia), mert a dolgozó anya kénytelen rábízni a gyereket. Ilyenkor aztán na-gyon áldatlan helyzet adódhatik. A mama látja, hogy a nagymama a gyereket ugyanúgy elrontja, becsapja, feleslegesen félti és fosztja meg önállósá-gától, mint ahogy azt vele tette — látja és tehetet-len. A nagymamát nem lehet megnevelni, régi ta-pasztalataira hivatkozik, és nyílt hadat üzen min-den „modern butaságnak". Vagy „csak most az egyszer", csak most, „amikor nem látja anyuka" öltözteti fel vagy eteti meg a már öltözködni, enni

230

tudó gyereket, aki persze élvezi a helyzetet, és saj-nos élvezi a harcot is, ami személye körül folyik. Közben vagy odajut, hogy anyut a nagymamához képest ridegnek és akadékoskodónak érezze, vagy hogy megállapítsa, hogy a „nagymama nem ért a gyerekhez", nem szabad komolyan venni, és nem kell megtenni, amit kíván. Mondanunk sem kell, hogy a második helyzet sem jó elindulás a legszű-kebb családból kivezető úton.

De valóban nem lehet megnevelni a nagyma-mát? Sokszor nem, és amennyiben az együttélés sem szüntethető meg, nagyon szomorú és végzetes dolgok történnek a gyerek körül. De mindig érde-mes elgondolkodni azon, hogy vajon mennyire éle-zi ki a helyzetet a mama saját érzelmi beállítottsá-ga, saját anyjával való harca? (Ezt a gyanúnkat „statisztikailag" erősíti meg az a persze csak kis körön belül szerzett tapasztalatunk, hogy az anyóssal, az apa anyjával csodálatosképpen keve-sebb a gyerek körül a baj, mint a saját anyával.) Ahogy a mama elmagyarázza anyjának, hogy ezt vagy azt miért nem szabad így van úgy csinálni, ab-ba annyi régi harag és szemrehányás vegyül, hogy természetszerűen kiváltja a nagymama ellenkezé-sét. Saját „felnőttségét", csalhatatlanságát is túl-hangsúlyozza, ahelyett, hogy okosan, tapintato-san, valóban jó nevelő módján próbálna a nagy-mamára hatni. A gyerek számára megértést és együttérzést követel, saját anyjára ezt sehogy sem tudja alkalmazni. Pedig talán, ha úgy bevonná a családi együttesbe, ahogy az a gyerek szempontjá-ból kívánatos, a nagymama is megértené, és szív-ügyévé tenné a gyerek helyes kezelésének dolgát.

Az eddigiekben szétbontottuk a családot, és egyes tagjait külön-külön vettük szemügyre. Hol-

231

ott a család több, mint egyes tagjainak összessége: egység, aminek saját, különleges élete van. Amint mondottuk, a gyereknek bent kell élnie ebben az egységben, át kell éreznie életének lüktetését. Azt is mondottuk, hogy természetesen nem terheljük meg súlyos gondjainkkal és különösen megkíméljük kínzó konfliktusainktól. De már egészen kis korá-ban együtt örülhet, ha a család szebb lakásba köl-tözik, és részt vehet a költözés izgalmaiban; örül-het a kitüntetésnek, ami apját érte, és szurkolhat, hogy anyjának sikerüljön jobb fizetésű állásba jutni.

A család életének ritmusát kisebb-nagyobb ese-mények tagolják: ilyen kisebbfajta tagolóelem a mindennapi családi étkezés, nagyobbfajta ünnep. Bizonyos ünnepiesség árnyalata már a mindennapi étkezések valamelyikének is legyen, legalább any-nyira, hogy az egész család együtt üljön, rendesen megterített asztalnál. Ilyenkor mondja el min-denki, ami napközben történt vele, ami érdekeset az utcán látott vagy amit hallott a világban. Fel-növő gyerekek iskolai, sport-baráti életében sok minden adódhat, ami miatt nem tudják megtartani a pontos étkezési időt, de a család-összetartozás szempontjából szomorú, ha a szülők nem vehetnek részt rendszeresen a közös étkezésben.

A család nagy eseményei az ünnepek, névnapok, születésnapok, karácsony, húsvét. A régi görög ál-lamok egységét nagyrészt az ünnepek, az olimpiai játékok biztosították. Ilyen egységbefogó ereje van az ünnepnek a családban is. Napokon át tartó ké-szülődés, izgalom és munka után valami kivételes-nek, ragyogónak kell lennie, sokkal többnek, mint ajándékozási alkalomnak. Ahogy a mama a szüle-tésnapi asztalt elkészíti, a karácsonyi asztalt megte-

232

ríti, abból az adásnak, az örömszerzésnek boldog-sága sugárzik. De ez sugárzik a piros tojásokból is, amit a gyerekek festenek, vagy az egyedül kigon-dolt, egyedül elkészített tárgyakból apu születése napjára. Mindennél szebb persze a karácsony, mert az nemcsak a szűk család ünnepe. Igazi kará-csony legalábbis nem az: nem a gyerek ünnepe, amikor a szülők és a nagyszülők körülállják a ka-rácsonyfát és a gyereket, és várják az ajándékok hatását. Az igazi karácsony előtt a család megbe-széli, ki van a barátok és távolabbi ismerősök kö-zött, akinek nincs karácsonya, aki örülne, ha velük tölthetné az estét. A család ilyenkor kinyitja ajta-ját, és hív be a fénybe és melegbe.

Aminthogy a nyitott ajtónak különben is hozzá kell tartoznia a család életéhez. Nyitott a gyerek számára, aki érezze, hogy szabadon járhat rajta ki és be: első útjait a „világ" felé, barátkozásait a házbeli gyerekekkel, óvodai életének megindulását éppen olyan örömmel látják, mint későbbi hosz-szabb, fontosabb, esetleg a családból végleg kive-zető távolmaradásait. Örülnek, ha megy, és öröm-mel várják vissza. De nyitott ajtó és lélek a világ számára is. Ez nem okvetlenül a nagy vendégeske-dést jelenti — a vendégszeretet fokát a család lehe-tőségei, hajlama, munkája szabja meg. De jelenti a megbecsüléssel, segítőkészséggel teli magatartást a nem a családhoz tartozó emberek felé. Az a leszű-kített családi gondolkodás, ami minden jót csak a saját családban lát meg, ami visszatartja a gyereket a szomszéd gyerekektől, mert azoktól csak „rosz-szat lehet tanulni", ami nem engedi a téren játsza-ni, nehogy „betegséget kapjon", szűklelkű, bizal-matlan, kifelé megnyílni nem tudó embereket ne-vel. A gyerek érezze saját családjának melegét, de

233

ne érezze, hogy ilyen nincs több a világon. Érezze, hogy sok-sok család van, ahol az anyukák éppúgy szeretik gyerekeiket, ahol jó emberek és érdekes emberek élnek, akiket érdemes közelebbről meg-ismerni.

Fontos dolgok dőlnek el akkor, amikor a szülők szembekerülnek a gyereket befogadó új közössé-gekkel. Az óvodáról már beszéltünk, és mondtuk, hogy milyen fontos, hogy az anya úgy adja át gye-rekét az óvó néninek, hogy az továbbjuthasson megkapaszkodási ösztönének tágulásában. De nemcsak az óvó néninek kell őt átadni, hanem a társadalomnak, legyen az még bármily primitív társadalom. Sok minden áll azon, hogy ez a társa-dalom milyen kereteket nyújt, és ezzel milyen újabb alkalmazkodási feladatokat követel a gye-rektől, hogy milyen elhelyezkedést biztosít számá-ra; de nagyon sok függ attól is, hogy a mama hogy áll ezzel a társadalmi közösséggel szemben. Ha azt akarjuk, hogy a gyerek valamikor majd jól és biz-tosan érezze magát az emberek között, jó munka-társ és szolidáris kolléga legyen, akkor már most mindent el kell követnünk, hogy beilleszkedését megkönnyítsük. A gyereknek úgysem könnyű ab-ból a kivételes helyzetből kilépni, amit a családban még akkor is elfoglal, ha testvérei vannak: leg-alább mi ne gördítsünk akadályokat elébe. Hogy milyenek ezek az akadályok? „Azután vigyázz a ceruzádra, el ne vegyék az óvodában, nem vehetek neked mindennap más ceruzát!" „Mondd meg az óvó néninek, hogy neked nem szabad levetned a ci-pőt a homokban, mert megfázol." „Ha ilyen csú-nya szavakat tanulsz az óvodában, nem foglak többé oda járatni!" Mindegyik figyelmeztetés más, de mindegyikből kihallatszik a mama bizal-

234

matlansága az óvodával és az óvodai közösséggel szemben, a féltés a közösség veszélyeitől, főleg pe-dig a tiltakozás az ellen, hogy az ő kisgyereke is csak olyan legyen, mint a többi, se jobb, se rosz-szabb. Az ellenkezője sem könnyű a mamának, és mégis azt kell tennie. Nem fontoskodás, ha azt mondjuk, hogy az első óvodai útján át kell éreznie a helyzet komolyságát: gyerekét átadja az életnek.

Még fokozottabban áll ez az iskolára, a maga feladataival és kötelességeivel. A szülői háztól való leválásnak első intézményes eszköze az iskola. Munkánk elején mondottuk, hogy a társadalmi rendnek a szülőkre is kötelező törvényeit már a családon belül is éreznie kell a gyereknek. Az isko-lába lépésnél azonban teljes mértékben át kell érez-nie, hogy egy olyan intézménybe kapcsolódott, amelynek hatásköre túllép a szülők hatalmi körén. Az az alkalmazkodási és munkakövetelés, amit az iskola reá ró, már a külső világtól indul ki, és alóla se apja, se anyja nem mentheti fel.

Hogy az iskola ezt a hivatását betölthesse, ahhoz a szülők részéről két dolog kell. Az egyik, hogy az iskolát komolyan vegyék, a másik, hogy ne helyez-zék magukat ellenőrző szervként föléje.

A komolyanvételnek persze útjába állhat az a sok jogos kritika, amit a mai szülő az iskolával, legalábbis eddig, éreztetett: élettől távoli tanterv, a gyereket meg nem értő tanerők, a nevelési rendszer őszinteséghiánya. De ez nem szabad, hogy elfelej-tesse a lényeget: az iskola akármilyen rendszerrel és akármilyen tanerőkkel dolgozik, mégis az a hely, ahol a gyerek először kerül bele egy valódi, szervezett kultúrközösségbe (lazábban és szervezet-lenebbül ugyan már az óvoda is az volt), ahol elő-ször lépnek kívülről jövő komoly kultúrkövetelé-sekkel elébe.

235

Az iskola komolyanvételének megvannak a ma-ga túlburjánzásai is a szülők részéről. Szülők, akik valóban átérzik, hogy az iskola gyerekük első „próbatétele", sokszor nem viselik el, hogy ezt a gyerek ne elsőrendűen oldja meg. A nevelés köz-pontjába egyszeriben a lecketanulás kerül, a gyere-ket sokszor erejét meghaladó teljesítményekbe akarják belehajszolni. Holott, amit mi az iskola komolyanvételének nevezünk, abból a gyereknek annyit kell megéreznie, hogy apja, anyja fontos-nak tartja iskolai boldogulását, örül a jó bizonyít-ványnak, és sajnálja, ha valami rosszul sikerült. De a teljesítmény mértékéül a gyerek saját képessé-gének kell szolgálnia. Jó képességű gyerek ellany-hulásánál éreztethetjük, hogy többet várunk tőle, ahol viszont hiányzik a tehetség valamiben, ott a keveset is méltányoljuk. Végtére a gyereknek saját képességével kell megbarátkoznia, és meg kell ta-nulnia azt is, amit sok ember élte fogytáig nem ta-nul meg: kibírni, hogy képességeiből csak egy bi-zonyos fok elérésére futja, azon túl nem, és ezt a fokot elkeseredés nélkül kell vállalnia.

Nehéz kérdés, hogy hogyan viselkedjék a szülő a gyereknek az iskolából hozott panaszaival szem-ben. Ezek néha nagyon keservesek, sokszor úgy látszik, hogy a gyerek életében az első komoly tö-rés az iskolában következik be. Ezt a vádat az isko-la ellen azonban óvatosan kell megítélnünk. Az is-kola valóban sokat véthet a gyerek ellen, de az a mód, ahogy a gyerek az iskola hatásaira reagál, csaknem kizárólag attól függ, hogyan oldotta meg életének eddigi feladatait, hogyan alakult ki csa-ládbeli helyzete. Ha egy gyerek az iskolában min-dig meg nem értettnek, elhanyagoltnak érzi magát, arra kell gyanakodnunk, hogy voltaképpen otthon

236

érzi az értetlenséget, de könnyebb neki ezt a vádat az iskolára hárítania, mint saját szüleire. Vagy: ha az osztálytársaival való versengésben újra meg újra panaszolja a tanár „kivételezését" vagy társai kí-méletlenségét, megint csak arra kell gondolnunk, hogy tulajdonképpeni konfliktusai a testvéreivel való rivalizálásából fakadnak. Emellett nem kétsé-ges nagyon sok panasz reális volta. Ezekkel szem-ben a szülő nem viselkedhetik másként, mint ahogy egy egészséges felnőtt viselkednék a hozzá közelálló másik felnőtt — férj, testvér, jó barát — hivatásbeli nehézségeivel szemben: megértéssel, részvéttel, a helyzet komolyságának felismerésével és fejtöréssel, hogy hogyan lehetne a bajokon segí-teni. Két véglet között kell a helyes utat megtalál-nia. „Veled mindig ilyen dolgok történnek" — mondja a szülők egyik fajtája, amivel csak elszige-teli, dacba kergeti a gyereket. A másikfajta szülő a gyerek egész elkeseredését és haragját magáévá te-szi, a gyerekkel együtt érzi a megbántottság fájdal-mát, és ezzel megveti a későbbi állandó sértettség, üldözöttség érzésének alapját. Ha aztán még kezé-be is igyekszik venni a gyerek védelmét, akkor az örök életére be lesz állítódva egy földön működő isteni igazságszolgáltatásra, ami nem tűrheti, hogy rajta sérelem essék; szerencsétlen lesz, ha ez az igazságszolgáltatás elmarad. Amit a szülő a gye-reknek valóban adhat, azok tanácsok, hogy ho-gyan viselkedjék. Két dolgot mindenképpen meg-tanulhat az iskolai élet küzdelmeiből, és megtanu-lásuk csak hasznára válik későbbi életének. Az egyik kibírni és elképzelni tudni, hogy az embert valaki nem szereti — a másik; megtanulni, hogy a szeretetért harcolni is lehet. Ha a tanár „pikkelé-sét" a gyerek és a szülő nem veszi olyan ténynek,

237

amiért csak haragudni és elkeseredni lehet, hanem megbeszélik, hogy hogyan lehet a tanár rokonszen-vét megnyerni — sőt, ha ez nem sikerül, és a gyerek csak annyit tanul meg, hogy a szeretet nem olyan közeg, ami a világban úgy kijár mindenkinek, mint a víz és a levegő, akkor már sokat tanult a „rossz" iskolában is.

Az iskola komolyanvételét a szülők egyik köte-lességének mondtuk; a másik — negatív — köte-lességük az, hogy ne helyezzék magukat ellenőrző szervként az iskola fölé. Etekintetben a szülők a lecketanulás körül követik el a legnagyobb hibát. Nem segítően állnak a gyerek mellé, ami pedig né-ha nagyon is elkelne, hogy egy-egy külső vagy bel-ső zökkenőn — új iskolába lépés, serdüléskori ne-hézségek — túljuttassák, hanem ellenőrző bíró-ként, aki előtt a gyereknek felelnie kell hanyagsá-gáért vagy rendetlenségéért. Ezért kérdezik ki, ezért néznek át minden feladatot. Ilyen módon a legfőbb jutalmazó és büntető szerepét elveszik az iskolától. Az „intő" csak amiatt lesz baj, hogy „jaj, mit szólnak otthon", és a rossz feleletnél az lesz a lényeges, hogy otthon meg ne tudják. A gye-rek így nem lép ki a szülői házból, nem érzi át, hogy kívülről jövő követelések szegeződnek feléje. Ha a szülői fegyelmezést „megúszta", akkor már el is intéződött számára a dolog. Úgy érzi, hogy isko-lai tanulása a szülei szívügye, sikertelensége az ő bajuk. Hiába jár iskolába: az igazi életkövetelést nem ismerte fel, a saját életéért való felelősséget nem vette magára. A szülői ház ajtaja nem nyílt fel előtte igazán.

238

VIII. A gyerek helye a közösségben

Nevezetes nap a gyerek életében, mondottuk, amikor anyja először viszi óvodába. Kezdete egy új életnek, de teherpróbája is az addigi nevelés sikeré-nek. Hogy a gyerek miként tud elszakadni az ott-hontól, hogyan tud beilleszkedni a gyerektársaság-ba, milyen könnyen fogadja el az új közösség sza-bályait és milyen örömmel megy bele az újonnan megismert lehetőségekbe — nagyrészt azon áll, hogy mi történt vele addig. Felületesen azt hihet-nők, hogy azok a gyerekek szoknak bele nehezen az óvodai életbe, akiknek nagyon jó és meleg ott-honuk van — a tapasztalat az ellenkezőjét mutat-ja. Az a gyerek, akinek rendben van a szénája, aki-nek jól megvan a helye az otthoni fészekben, sok-kal könyebben repül ki, és könnyebben lel is vissza. Ezt mutatták a háborús gyerekkihelyezé-sekről folytatott vizsgálatok is: az alkalmazkodás azoknak a gyerekeknek volt különösen nehéz, akiknek már otthonukban is konfliktusaik voltak.

Maguknak a befogadó közösségeknek — óvodá-nak, iskolának — nevelési feladata sokkal tágabb körű, semhogy itt megvitatásra kerülhetne. Kitűnő szakmunkák vannak ezen a téren, az óvodára néz-ve Montessori Mária könyvei, nálunk Burchard Erzsébet igen tanulságos kis összefoglalása, az is-

239

kólákat illetően az úgynevezett aktív iskolák leírá-sai, így a Családi Iskola minden részletet felölelő ismertetése Nemesné Müller Mártától. Mégis, nem éreznők munkánkat teljesnek, ha legalább néhány szóval nem érintenők, hogy miben látjuk az óvodai és iskolai nevelés lényegét.

Első megközelítésre ugyanabban, mint a csalá-dét, nem mintha e nevelőintézmények feladatkörét leszűkítenénk, hanem, mert a családét felnagyítot-tuk. Egyrészt segítségére kell lenniök a gyereknek a valósághoz alkalmazkodás nehéz munkájában, másrészt olyan keretet kell nyújtaniok, mely egy jó és „valóságos" valóságot tükröz vissza. A többlet a családdal szemben az intézményesség és a közös-ségbe helyezkedés adottsága.

Az óvoda feladatairól az ösztönnevelésben a megfelelő helyeken beszéltünk. Tudjuk, hogy az anyáról leválásban milyen döntő szerep jut az óvo-dának, tudjuk, hogy a tisztaságra szoktatás gyak-ran itt fejeződik be, hogy autoerotikus megnyilvá-nulások — ujjszopás, onánia — ahogy újabb indí-tékokat kaphatnak a közösségi élet csalódásaiból és csábításaiból, úgy le is morzsolódhatnak az új örömlehetőségek hatásaképpen. Azt is nagyon jól látjuk, hogy a gyerek támadó ösztöne ahány kirob-banási alkalmat találhat, annyira meg is nevelőd-hetik a közösség keretében.

Az óvodának és iskolának azokat a nevelési, cél-jait, amik a családbeli ösztönnevelés továbbfejlesz-tésének tekinthetők, a következő három pontban összegezhetjük.

1. Óvoda és iskola az otthonnál sokkal több le- ' hetőséget tud nyújtani az ösztönerők továbbveze-tésére, arra, amit szublimálásnak nevezünk. Az óvoda homokjától és plasztilinjétől a vers ritmusá-

240

nak szinte érzéki öröméig, a birkózástól és verseny-futástól egy újonnan megismert gondolatért való vad lelkesedésig rengeteg a lehetőség — fő, hogy az intézmény éljen is vele, és tudja, hogyan kell vele élni. Itt megint élesen szembekerül az új nevelési rendszer a régivel. A régi óvoda lehetett barát-ságos, szeretetteljes hangulatú, de voltaképpen ugyanazzal a módszerrel dolgozott, aminek nem emberré nevelő voltára munkánk elején rámutat-tunk: felnőttörömre, azaz produkáltatásra nevelt (verseket tanultatott be, a tornát és táncot torna- és táncmutatványokká fejlesztette), tiltásokkal és elő-írásokkal dolgozott, fegyelmezésének lényege az engedelmességre szoktatás volt. Még ma is működ-nek óvodák Budapesten, ahol a gyerekek vezény-szóra fújják ki az orrukat. Ez az alaprendszer mu-tatkozik meg a hagyományos óvoda munkaanya-gában és munkaprogramjában is. Előírás és minta szerint rajzoltat, hajtogattat, tornáztat, tantervben megszabott napi beosztás szerint diktálja a játéko-kat és irányítja a „beszélgetést". Ezáltal éppen a legfontosabb marad ki a nevelői hivatásából: a gyerek feszítő ösztönerői az előírásos foglalkozá-sokban nem sok továbbvezetést kaphatnak. Ha az éppen maszatolási vágyaival teli gyereknek rendes kis zászlót kell rajzolnia, ahelyett, hogy nagy len-dületű vonalakkal, izgalmas új színekkel saját ked-ve szerint szánthatná tele a papirost, ha az éppen nyugtalan ficánkolásokkal teli csoportnak mesét kell hallgatnia, mert erre az órára a mesemondás az előírt program, akkor az igazi segítség elmarad. Nemcsak azért marad el, mert nem akkor jön és nem úgy jön, ahogy szükség lenne rá, hanem — ami ennél is nyomósabb —, mert az óvodai élet nem ismerteti meg a gyereket a benne élő erők fel-

241

használásának igazi gyönyörűségével: az alkotás örömével.

Ne vegyük nagyképűségnek a szót; alkotás már a gyerek első, primitív kis rajza is. Persze csak ab-ban az esetben, ha nem a táblára rajzolt mintát másolta le. Másrészt — és ez az, amit az úgyneve-zett haladó szellemű óvodák vezetőinek kell meg-szívlelniük — nem fejlődhet ki az alkotás öröme és az alkotás képessége ott sem, ahol az óvónő papír-ral és ceruzával a kezében sorsára hagyja a gyere-ket. A felnőtt szerepe az aktív segítség kell hogy le-gyen. Hogy hogyan legjobb fogni a ceruzát, mikor nem folyik szét a festék, milyen plasztilin-alapfor-mából legjobb kiindulni, ha az ember alakot akar gyúrni — mindezt az óvó néninek kell megmutat-nia. Ahogy Halász Jenny szokta mondani: az óvó-nőnek kell rávezetnie a gyereket az anyag lehetősé-geire. Amihez persze az kell, hogy ismerje azokat, ő is alkotó lélek legyen, akit megihlet a fényes pa-pír, és aki a kezében érzi, hogy egy darabka színes gyékényszálból mennyi mindent lehet kihozni. Emellett önfegyelmező szellemnek kell lennie, aki ellen tud állni a csábításnak, hogy ötletét maga va-lósítsa meg. Gyakran látjuk óvónő, tanítónő úgy-nevezett segítségét, amint kiveszi a gyerek kezéből a munkát, az oroszlánrészét maga végzi el, és aztán magát is, a gyereket is azzal csapja be, hogy ő „csak icipicit segített", a könyvjelzőt a gyerek „egészen egyedül" készítette apjának. Ismét egy hazugság, amiben a felnőtt a gyerek cinkosa.

Nem látjuk tisztán, hogy a Montessori-rendszer, a maga készen adott foglalkoztató anyagával, mennyire alkalmas a valódi alkotás örömének fel-ébresztésére. Nagy előnye, hogy segítségével már olyan korban élheti át a gyerek a befejezett egész

242

létrehozását, amilyen korban ez nélküle nem volna lehetséges; azt is javára kell írnunk, hogy megtanít figyelni, nézni, ráébreszt a formák rendjének, mondhatnók, a szemlélet logikájának örömére. Kérdés, hogy emellett nem vet-e gátat a képzelet-nek, nem szűkíti-e be a gyerek alkotási vágyának lehetőségeit.

Az alkotás örömének az iskolában folytatódnia kellene, az úgynevezett cselekvő iskolák ezt nyújt-ják növendékeiknek. A mi hivatalos tantervünk is átvett egyet s mást programúkból, de még mindig nagyon keveset ahhoz, hogy a gyereket fűtő erők (ahelyett, hogy lélektelen munkában koptatódja-nak) izgalmas felfedezésekre, a kéznek és észnek új gyönyörűségeire fordíthatnók.

Jó néhány évvel ezelőtt Lénárt Edithtel együtt rendszeres kísérleti vizsgálatokat folytattunk a cse-lekvő iskolák eredményeinek megállapítására. Két cselekvő iskolának és három hagyományos mód-szerrel dolgozó, de egyébként jól vezetett iskolá-nak lehetőleg azonos társadalmi rétegből származó növendékeit hasonlítottuk össze. Bizonyos lélek-tani próbákkal, tesztekkel végigvizsgáltuk a gyere-keket iskolába lépésükkor és azután minden iskolai év végén. A hat évig tartó vizsgálat számszerűen is bizonyította a cselekvő iskolák fölényét, feltűnő volt a különbség a logikus gondolkodás, az erköl-csi ítélet, a szabad képzelet, a jó megfigyelőkészség és a munkakvalitások (kézügyesség, munkatempó) terén.

2. Az új gyönyörűségeknek nem kell csak a gye-rek alkotó örömére korlátozódniok. Óvodának és iskolának komolyan kell vennie azt a tényt, hogy kultúrintézmény, hogy a gyereket társadalmunk kultúrájába kell bevezetnie, abba a kultúrába, ami

i 243

miatt annyi lemondást kell vállalnia. Mi az, amit a kultúra nyújtani tud cserébe a lemondásokért? Sok olyan kultúrérték van, amit a gyerek nem tud igazán méltányolni, hiszen még a felnőtt is csak ne-hezen teszi tudatossá. A törvények nyújtotta védel-met, a mindennapi élet kényelmeit a gyerek és a primitívebb felnőtt magától értetődőnek veszi, úgy érzi, hogy az természetszerűen kijár neki. Ahol az igazi „ajándék" örömére ráeszmélhet, az az élet többlete, pazar feleslege, a művészet.

A művészi alkotás szépségét már a 4 éves kisóvo-dásnak is meg kell mutatni. Versmondásnak, ének-lésnek (az erőfelhasználáson túl) ez az igazi értel-me: a gyerek érezze meg a versnek, a zenének igazi szépségét. Ehhez természetesen az kell, hogy való-ban szépet kapjon, csak szépet. Ne gyerekdalocs-kákat és erkölcsi célzatú versikéket, hanem művé-szi feldolgozású népdalokat és a költészet igazi al-kotásait. Hogy ezek között kevés van, amit a kis-gyerek teljesen meg tud érteni, az nem olyan nagy szerencsétlenség. A versnek nem első célja az isme-retközlés, ismereteket prózában is közölhetünk. A kisgyerek még nagyon benne van a száj külön éle-tében : milyen alkalmas kor ez arra, hogy felfedez-ze a ritmus és rím édességét. Milyen gyönyörűség-gel ropogtatja, ízleli, forgatja szájában a népdalok értelmetlen szófűzéseit — milyen kár volna a szó-örömnek, hangörömnek ezt a korszakát elszalaj-tani.

Sokkal kevésbé áll ez képzőművészeti alkotások-ra : képben, szoborban a kisgyerek még csak a tar-talmat nézi, a művészi szépségre csak sokkal ké-sőbben ébred rá. De ez nem ok arra, hogy rossz utakra vezessük, ízléstelent és értéktelent mutas-sunk neki. Műalkotások reprodukcióinak érzésem

244

szerint nincs sok értelme az óvoda vagy akár az ele-mi iskola falán, a gyerek nem fedezi fel, ami való-ban művészi benne. Képekben jobb, ha művészi igényeket nem támasztó, friss és kedves meseképe-ket, állatképeket adunk; az óvoda falára különben sem kell sok idegen kép, azt a gyerekeknek a ma-guk alkotásaival kell benépesíteniük. De azért nagyon fontos, hogy a szem örömeit is felfedeztes-sük velük, és ez talán legjobban a nép díszítőművé-szetén keresztül történhetik: korsókat, tányérokat, hímzéseket tennék az óvodába.

És az óvodán keresztül még egy fontos kultúrér-tékkel ismertetném meg a gyereket, amiről már be-széltünk is: a rend szépségével. Ehhez a gyerek a „mindent szabad" elv alapján szétzüllesztett rendű álmodéra óvodában éppoly kevéssé jut el, mint ab-ban, amelyikben a katonás fegyelmezés állandó, de sivár tisztaságot teremt. A rendnek nem hasznossá-gát, hanem szépségét csak a szívvel berendezett, vi-rágcserepekkel, gyermekmunkákkal díszített óvo-dában fedezheti fel.

Ami az óvodában még csak tapogatózva nyújt-hatta csápjait a gyerek felé, az az iskolában már egész mivoltában körülölelheti. Az iskolában — már az alsó osztályokban is — a gyereknek, mint természetes elemben, kellene benne élnie a kultúrá-ban. Olvasmányokból, versekből áradni kellene feléje mindenféle szépnek, és ezt nem kellene, hogy korlátozza az a beszűkítettség sem, ami általában szokásos: előbb a múlt és csak sokkal később a je-len, előbb a saját kultúra és csak sokkal később az idegen.

3. A harmadik nagy segítség, amit az intézmé-nyes közösségek az ösztönnevelésben nyújthatnak, a vezető személye. Nemcsak mint új belekapaszko-

245

dási lehetőség, hanem mint minta, ideál, mint újabb kikristályosodott magva annak a folyamat-nak, amit felettes-én képződésnek nevezünk. Nagyon sok ember van, aki öntudatlan vagy néha tudatos ideálként egy-egy kedves tanítónő, egy-egy bölcs tanár képét hordozza magában. Ebből is lát-szik, mennyire fontos az óvónő, tanítónő, tanár megválogatása, hogy a puszta szaktudásnál meny-nyivel többet jelentenek személyes adottságai. Ezek az adottságok nagyon sokfélék lehetnek, ne-héz lenne bármilyen szabályt kimondani. Talán az ő személyükre is alkalmazható a lelki egészség freudi meghatározása, a teljes erejű készség mun-kára és szeretésre. A gyereknek valóban ezt, illetve ennek felfokozását kell kiéreznie vezetőjéből. Hogy nemcsak kötelességét teljesíti, hanem mun-kája betölti, izgatja, mulattatja — hogy nemcsak fegyelmezetten, nyugodtan, kedvesen él a gyerekek között, hanem valóban köztük van, szeret velük lenni, igazi közvetlen kapcsolatban van velük. Ahogy a gyerek a megismert kultúrértékek nyo-mán azt érezheti, hogy érdemes belenőni egy olyan világba, amely ezeket tudja adni, úgy az effajta emberekkel szemben is olyasvalamit kell hogy érez-zen : jó felnőttnek lenni, ha az ember ilyen felnőtt lehet.

Mindez még csak kibővülést, fokozati különbsé-get jelent az otthonnal szemben. De igen helytelen volna az óvodát és az iskolát csak az otthon más helyiségbe átvitt folytatásának tekinteni. Óvoda is, iskola is több, mint otthonfolytatás és ennek a többletnek nem az ismeretközlés a leglényegesebb tényezője. Egészen sajátos nevelési céljaik vannak, e célok megvalósításán állandóan dolgozniok kell.

246

E célok egyrészt az intézményesség, másrészt a kö-zösség tényéből adódnak.

Az intézményesség a gyerek számára a kívülről jövő törvényt kell hogy jelentse. Ezt kell jelentenie már az óvodában is — és ennek megszivlelése nagyon fontos az úgynevezett haladó szellemű óvodák számára. A régimódi óvodák túlontúl tele vannak szabályokkal és tilalmakkal, a gyerekek a vécére is törvény szerint mennek, és a vendégnek is pontos előírás szerint köszönnek. Ezzel szemben a modern óvodák némelyike nagyon is hajlik rá, hogy csak kellemes tartózkodási helyet, megértő felügyeletet és alkalmas foglalkoztatási anyagot nyújtson a gyerekeknek. Holott az óvoda nagyon lényeges nevelési feladata a gyerek szembesítése az-zal a valósággal, ahol a sok személy jelenléte, de már maga az intézmény rendje is feltétlenül betar-tandó szabályokat követel. Étkezésekhez meghatá-rozott rendben kell leülni, elmenetelkor párosával kell felállni, a levetett holmikat egy bizonyos hely-re kell akasztani, a játékokat ugyancsak egy bizo-nyos helyre elrakni, és így tovább. Minél szaba-dabb lehet egészében véve az óvoda légköre, annál határozottabban megkívánhatja ennek a keretnek tiszteletben tartását. És éppen, mert a „törvény" érzékeltetéséről van szó, egyáltalában nem tartjuk helyesnek, ha az egyes intézkedéseket játékos for-mába öltöztetik: a gyerekek „vonatosdit" játszva mennek kezet mosni, vagy kiszámolják, hogy mi-lyen sorrendben álljanak párba. Sőt, azt sem tart-juk bajnak, ha a gyerek nem mindig kapja meg azt a belátásra ható magyarázatot, amihez modern pe-dagógusok annyira ragaszkodnak. „Az óvodának ez a rendje, itt ezt vagy azt kell — ezt vagy azt nem lehet csinálni." Ha a gyerek jó kapcsolatban van a

247

vezetővel, és ha az teljesen következetes az óvoda rendjének megtartásában, akkor ez nem is fog nagyobb akadályokba ütközni. A gyerekközösség a vezető segítségére lesz, kialakítja az óvoda ha-gyományát, ami aztán akkor is hat, ha ő maga nincs jelen vagy nem kapcsolódik bele a dolgok in-tézésébe.

Az iskolában a kívülről megszabott törvény az-tán teljes mértékben érvényesül. Itt már nem egy szabadon élő társaság viselkedésének bizonyos ke-retek közé szorításáról van szó: a gyereknek egész iskolai léte szabályok és korlátok között folyik. A gyerek valójában itt ismerkedik meg a kötelesség-gel, a múlhatatlanul elvégzendő feladattal. Ezért az iskolára nézve fokozott mértékben érezzük azt, amit az imént az óvodai keretek megtartása kap-csán mondottunk: nem szeretjük a modern isko-láknak azt a típusát, amely az anyagot „játszva tanítja meg", játékokba, mesékbe ágyazza. Kicsit hasonló ez a helyzet ahhoz, mint amikor a gyerek-be meseszóval csempészik bele a spenótot. Persze, van különbség, nem ösztönkielégülést, hanem munkát igyekeznek a gyereknek megtakarítani. Mégis: ellenérveink részben mind a két esetre áll-nak. Valami becsapásféle a játszva tanulásban is van, valami nem őszinteség a felnőtt viselkedésé-ben. Azután: vagy olyan a munka területe, hogy a gyerek számára is érdekessé lehet tenni (földrajz, történelem), vagy meg lehet várni tanításával az arra alkalmas időpontot, például azt, amikor már nem nyelvmanókáknak kell az alany-állítmány ne-héz fogalmait megédesíteniük, hanem a gyerekben felébreszthető az érdeklődés a nyelv szerkezete iránt. A cselekvő iskolák erejének nem a dramati-zálásban, a játékos beleéreztetésben kell lennie —

248

ez lehet fontos, de csak átmenetként a gyermeki megismerési módból a felnőttibe —, hanem a kuta-tás izgalmának, a megismerés varázsának, az alko-tás élvezetének felkeltésében. Ne „játsszuk el", hogy hogyan élt az ősember, hanem nézzünk kő-korszakbeli szerszámokat, keressünk képeket és adatokat természeti népekről, mindezt a gyerek be-vonásával az adatgyűjtésbe és az adatok feldolgozá-sába. Lehet, hogy ezt valamelyik tárgy természete nem engedi, lehet, hogy a munka boldog izgalma nem mindig kelthető fel, és ez nem is baj, hogy így van. Az emberré neveléshez nemcsak az tartozik, hogy ami rossz volt, az lassanként jóvá váljék, ha-nem az is, hogy az ember a rosszat is vállalni tudja.

A másik sorsdöntő esemény, ami az óvodába vagy iskolába kerüléssel együtt jár, a gyerek belé-pése a közösségbe. A kettőnek nem okvetlenül kell egybeesnie: adódhatik, hogy már iskolába lépése előtt is bennélt valamilyen gyerektársaságban. Mégis, az óvodai és iskolai élet természetes talaj a közösségek kialakulásához és ez a körülmény neve-lői hivatásának egyik legfontosabb tényezője.

Gyerekközösségek összeállásának megvan a ma-ga törvényszerű fejlődése. E rendkívül érdekes fej-lődésnek nagy irodalma van nálunk, Mérei foglal-kozik részletes tanulmányozásával. Mi természete-sen csak a nevelő szemszögéből vethetünk rá egy-két futó pillantást.

A nevelőnek a gyerekközösségek terén két fel-adata lehet. Az egyik: elősegíteni a nehezen kap-csolódó gyerekek beleolvadását, a másik: hozzájá-rulni a közösségi érzés felébredéséhez, és lehetőleg pozitív tartalmat adni a közösség életének.

A jyerek kapcsolódó vagy magányos voltát rendszerint még az óvodáskort megelőző nevelés

249

dönti el. Ha a gyerek túlságosan az otthonhoz kö-tött vagy túlságosan egocentrikus, saját személyé-vel, képzeletvilágával foglalkozó, vagy túlságosan bizalmatlan és félelmekkel teli, akkor nehezen ba-rátkozik össze a többi gyerekkel, félrevonul vagy az óvó néni szoknyáján lóg. A segítség útja ismét két irányból indul, az egyik az alapbaj felderítése, a másik a közösségi hangulat olyan alakítása, ami a beolvadást könnyebbé teszi. Egyik feladat sem egyszerű, egyik sincs teljesen az óvónő kezében. Az elsőt a szülői ház esetleges befolyásolhatatlansága nehezíti meg, a másodikat az a körülmény, hogy összebarátkozásokat éppoly kevéssé lehet és sza-bad erőltetni, mint minden más spontán érzelmek-ből folyó magatartást. A „miért nem játszol a töb-bi gyerekkel" durva és tapintatlan beavatkozás a gyerek érzelmi életébe, és eltekintve attól, hogy rit-kán van foganatja, még meg is szégyeníti, le is lep-lezi a gyereket. Amit az óvónő tehet, az csak annyi, hogy az óvoda levegőjébe barátkozó szellemet visz, hogy — különösen, ha új gyerekek vannak az óvo-dában — olyan foglalkozásokat és játékokat indít el, amelyek az összekapcsolódást megkönnyítik, főleg pedig, hogy a maga részéről inkább csökken-ti, mint segíti az egyénieskedő magatartást. Nem emel ki egyes gyerekeket, nem ad helyet kivételnek (például, ha minden gyerek az óvodában kap tíz-órait, nem engedi, hogy egyes gyerekek hazulról hozzanak), nem hagyja elburjánozni az árulko-dást. Meghallgatja az árulkodó gyereket, hiszen mindenkit meghallgat, de viselkedését az árulko-dás hallatára legfeljebb védő, de sohasem büntető célzattal változtatja meg.

Az iskolában ennek az alaphangulatnak folyta-tódnia kell. A tanítónak legalábbis törekednie kell

250

arra, hogy a tanulás motorja ne az irigykedő ver-sengés legyen: a közösségbe valamilyen okból be nem fogadott gyerek tekintélyét saját megbecsülé-sével emelheti, és ezzel próbálhatja útját a közös-ség felé egyengetni.

A közösségek létrehozásába és életük tartalmi menetébe a vezető szintén csak részben avatkozhat be. Illetve, helyesbítenünk kell, voltaképpen két közösségalakulási áramlatról van szó. Az egyikhez az óvoda vagy iskola csak a keretet adja: azon be-lül alakulnak kisebb vagy nagyobb számú, hosz-szabb vagy rövidebb élettartamú csoportok. Az összetartó erőt hol az együtt játszott játék állandó-sult vagy váltakozó szereposztása adja (papás-mamás, katonásdi, valamilyen konstrukciónak, homokból épített várnak, bútorokból összeállított repülőgépnek együttes létrehozása), hol maga a csoportalakítás vágya, hol pedig — magasabb fo-kon — közös titok vagy közös eszmények. Óvónő-nek, tanítónak vagy tanárnak alig van szerepe az ilyen csoportok kialakításában, és nem is szabad, hogy kilépjen passzivitásából. Részben az egyes gyerek lelkéből, részben a közösség összetételéből kiinduló, öntörvényű folyamatok játszódnak itt le, amelyeket kár volna megzavarni. Sokszor nem könnyű a passzivitás megőrzése, a vezető néha már azt is nehezen viseli, hogy e csoportok élete meny-nyire függetlenítette magát tőle és az iskolától. Még nehezebb a helyzete, ha egy-egy csoport ma-gatartása egyenesen iskolaellenes irányzatú. Egy bizonyos fokon túl és a gyerekek egy bizonyos élet-korán innen, ilyenkor kötelessége is, hogy bátran szembenézzen a kérdéssel: miben rontotta el a dol-gát, miért került szembe a gyerekkel, mennyiben lehet a helyzeten változtatni? Kamaszkor előtt és

251

közben viszont meg kell nyugodnia abban, hogy a iskolaellenesség bizonyos foka hozzátartozik a ser düléshez: az a termékeny forradalmiság, ami min den fiatal lélek fejlődéséből részt kell hogy kérjen így próbálgatja szárnyait.

Azok mellett a közösségalakulatok mellett amiknek az óvoda vagy az iskola csupán színhelyé adja, van egy másik vagy legalábis kívánatos, hog; egy másik is legyen és ez az óvoda vagy iskola sajá közösségi élete. Ez az, aminek kialakítása már t. vezető kezében van, és fontos is, hogy jól tartsa ke zében. Az óvoda nevelési céljainak ez egyik legfon tosabbika, olyannyira, hogy az óvoda, amelyik ez! felismerte, véleményünk szerint harmadik óvoda-típust képvisel az idomító rendszerrel dolgozó régi óvoda és a nagyon is individualista beállítódású haladó szellemű óvoda mellett.

Hogy éri el az óvoda (vagy iskola) ennek a kö-zösségi szellemnek a kialakulását? Nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel, amiket olyan fon-tosnak tartottunk akkor, amikor a gyereknek a családon belüli elhelyezkedéséről volt szó. A gyere-keket nemcsak szívesen látja falai között, hanem részt ad nekik életében és munkájában. Ha szükség van rá, takaríttat velük, igénybe veszi segítségüket a főzésnél, tálalásnál, mosogatásnál, megbeszéli velük az esetleges nehézségeket, terveket, progra-mokat. Lényeges, hogy mindez természetesen kö-vetkezzék a helyzetből, és ezt a gyerek is így érezze. Ahol az óvodának bőven van személyzete, ott ke-vésbé van szükség a gyerek segítségére, és a gyerek rögtön megérezheti, hogy csak nevelni, ügyesíteni akarják. Kissé ez a helyzet a Montessori-óvodák-ban, amelyeknek munkarendjében van valami erőltetett, programszerű. Erre nincs szükség, hi-

252

s/.en a valóságos élet elég alkalmat ad az együttes, nemcsak az óvodában végzett, hanem az óvodáért végzett munkára. Nagyszerű dolog, ha az óvodá-nak kiskertje van, és azt a gyerekek megművelhe-lik: már a legkisebbek is felhasználhatók az öntö-zésre és gyomlálásra. Ennek híján lehetnek az óvo-dának cserépvirágai, amiket ápolni, állatai, amiket gondozni kell: de mindenesetre vannak falai és azokat gyönyörűen fel lehet díszíteni. Ezenkívül: az óvodának is vannak ünnepei, amikre alaposan fel kell készülni, karácsony, húsvét, Mikulás és az egyes gyerekek névnapja vagy születésnapja. A gyerekekkel meglepetéseket lehet kigondolni, aján-dékokat készíteni, együttesen elmenni virágot vá-sárolni. Alkalmi megbízások is adódhatnak. Nem-régiben hallottam egy óvodáról, amelyiktől először csak kölcsönkérték a színes papírláncokat valami-lyen háztömbmulatságra, azután már megkérték az óvónőt, hogy csináltasson nekik díszeket és lam-pionokat a gyerekekkel. Képzelhető, hogy milyen büszkeség és öröm volt a megtisztelő feladat.

Hogy mindezek mellett mennyire alakul ki a kö-zösség valódi szelleme, az nagyban áll a gyerekcso-port összetételén, az óvoda hagyományain és na-gyon sokban az óvónő személyén. Természetesen ő a legfőbb összetartó erő. De a gyerekek bevonásá-nak már árnyalati különbségei is sokat határoz-nak. Egészen más az, ha a gyerekek rajzolnak és az óvó néni kijelenti, hogy a legszebben sikerült raj-zokat fel fogja szögezni, mintha azzal kezdi, hogy az óvodának ez a sarka nagyon üres, fel kellene dí-szíteni, és jó volna, ha minél több képet készítené-nek hozzá.

A közös munkában való igazi felolvadás tulaj-donképpen csak későbbi korok sajátja: a kisóvo-

253

dás rendszerint még sajnálkozik, hogy munkájá nem viheti haza, és az óvodát díszítő képek majd nem mindig csak annyiban érdeklik, hogy sajá művét keresi és mutogatja közöttük. És mégis megfelelő irányítás mellett már ekkor felderenghc benne valami a közös munka öröméből, felébrec het benne a „mi-érzés" édessége, a puszta „ér érzés" helyett. Kezd büszke lenni az óvodára: „ní lünk ez a szokás", „mi ezt és ezt tudunk csinálni' „Öntudatos óvodás" kezd válni belőle. És ezz< csírázásnak indul az a mag is, amiből a boldog ko lektivitásban élő, a kollektivitásért örömmel do gozó és mégis szabad ember kifejlődik. A nevel érezheti, hogy emberré nevel.

254