358

23.

Megjegyzések a merkantilizmusról, az uzsoratörvényekről,

a pénzlebélyegzésről és a fogyasztáshiány-elméletről206

I.

Mintegy kétszáz éven át sem az elméleti közgazdászok, sem a gya-korlat emberei nem vonták kétségbe, hogy minden ország számárakülönös előnnyel jár, ha kedvező (aktív) a kereskedelmi mérlege, akedvezőtlen mérleg pedig súlyos veszélyeket rejt magában, éspedigkülönösen akkor, ha miatta nemesfém áramlik ki az országból. Az utolsószáz év alatt azonban e kérdésben figyelemre méltó módon megoszlottaka vélemények. Az államférfiak és a gyakorlati emberek többsége alegtöbb országban, sőt majdnem a felük még az ellenkező nézethazájában, Nagy-Britanniában is hű maradt a régi tantételhez; ezzelszemben majdnem minden elméleti közgazdász azt tartotta, hogy az ilyenértelmű aggályok igen rövid távlatok kivételével abszolútealaptalanok, mert a külkereskedelem mechanizmusa önmagátszabályozza, a beavatkozási kísérletek pedig nemcsak hiábavalók,hanem ráadásul nagymértékben el is szegényítik azokat azországokat, amelyek velük próbálkoznak, mert ezeknek le kellmondaniuk a nemzetközi munkamegosztás előnyeiről. Az egy-szerűség kedvéért a hagyománnyal összhangban merkantilizmus-nak nevezhetjük a régebbi tanítást és szabad kereskedelemnek az

206 Keynesnek ebben a fejezetben előadott gondolatait a közgazdasági gondolkodástörténetéről a polgári közgazdászok többsége, Keynes közvetlen követői és kommentátorai isinkább rendkívül szellemes elmefuttatásoknak tartották, mint valóban alapos értékelésnek.Keynes itt előadott gondolatai ellenére Silvio Gesselt és Douglas őrnagyot ma sem tekintik„komoly” közgazdásznak, és általános az a vélemény, hogy a merkantilista közgazdászoksokkal kevésbé közelítették a gazdasági élet folyamatainak megértését, mint a klasszikusok. (Aszerk.)

359

újabbat, noha e szakkifejezéseket a szöveg mindenkori összefüggésébenkell értelmezni, mert mindkettőjüknek van egy tágabb és egy szűkebbértelme is.

Általában véve a modern közgazdászok nemcsak annyit állítottak,hogy a nemzetközi munkamegosztás előnyei rendszerint felülmúljákazokat az előnyöket, amelyekre joggal hivatkozhat a merkantilistagyakorlat, hanem úgy vélték, hogy a merkantilista érvelés mindenestülgondolatzavaron alapul.

Így például Marshall207, bár a merkantilizmusra vonatkozó meg-jegyzései nem vallanak mindenestül ellenszenvre, nem tanúsítottmegértést ennek elméleti magja mint ilyen iránt; meg sem emlékezikazokról a merkantilisták megjegyzéseiben fellelhető valóságelemekről,amelyeket alább meg fogok vizsgálni.208 Ugyanígy azoknak az elméletiengedményeknek sincs közük a merkantilizmus tulajdonképpenilényegéhez, amelyekre mostanában folyó viták során a szabadkereskedelmet pártoló közgazdászok hajlandóaknak bizonyultak, samelyek például az éppen fejlődni kezdő iparágak bátorítására vagy anemzetközi árucserearányok megjavítására vonatkoznak. A jelen századelső negyedének pénzügyi vitáiból nem emlékszem egyetlen esetre sem,amikor közgazdászok akár a legcsekélyebb mértékben is engedményttettek volna ama nézet irányában, hogy a protekcionizmus megnövelheti ahazai foglalkoztatást. Az lesz talán a legbecsületesebb, ha saját írásaimbólidézek erre egy példát. Mint a klasszikus iskola hithű tanítványa, akiakkoriban még nem kételkedtem abban, amire tanítottak, e téren semmi-lyen fenntartást sem véltem szükségesnek, s még 1923-ban is ezt

207 Lásd Industry and Trade c. művét, D. függelék; Money, Credit and Commerce c. mű 130.oldal; továbbá Principles of Economics I. függelék.

208 Egy lábjegyzet a Principles of Economics I. kiadásának 55. oldalán jól összegezi a rólukalkotott véleményét: „Mind Angliában, mind Németországban sokat tanulmányozták a pénz ésa nemzetgazdagság összefüggésével kapcsolatos középkori nézeteket. Egészben véve aztmondhatjuk, hogy zavarosak, mert megalkotóik nem értették meg világosan a pénz funkcióit; ezhelyesebb jellemzés, mintha azt mondanánk róluk, hogy tévesek voltak, mert azon az elvvéemelt feltevésen alapultak, hogy a nemzet nettó vagyonát csak az országban találhatónemesfémkészletek gyarapításával lehet megnövelni.”

360

írtam: „Ha van valami, amire a protekcionizmus nem képes, akkor ez amunkanélküliség gyógyítása ... Vannak érvek a protekcionizmus mellettazon az alapon, hogy ez biztosíthat bizonyos elképzelhető, noha nemnagyon valószínű előnyöket; s erre nem lehet egykönnyen válaszolni. Deaz az állítás, hogy a munkanélküliséget orvosolhatja, a legdurvábbprotekcionista tévedés.”209 Akkoriban még senki sem ismertette érthetőena korai merkantilista elméletet, mi pedig neveltetésünknél fogva azt hittükróla, hogy alig valamivel több egyszerű ostobaságnál. Ilyen mindentlehengerlő és teljes volt a klasszikus iskola uralma.

II.

Először is el akarom mondani saját szavaimmal azt, amit ma atudományos igazság elemének látok a merkantilista tanításban. Azutánezt összehasonlítom a merkantilisták eredeti gondolatmenetével. Demindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a merkantilisták által kilátásbahelyezett előnyök bevallottan nemzeti előnyök, és nem alkalmasak .arra,hogy az egész világ javára váljanak.

Amikor egy ország vagyona meglehetősen gyorsan gyarapszik, ez akedvező fejlődési irányzat a laissez-faire viszonyok közt könnyen töréstszenvedhet, mert megtörténhet, hogy az új beruházásra ösztönzőindítékok nem elégségesek. Adott társadalmi és politikai környezet,valamint a fogyasztási hajlandóságot meghatározó adott nemzetijellemvonások esetén a fejlődő ország jóléte – a már ki-fejtett okokból – lényegében az ilyen indítékok kielégítő voltátólfügg. Ezek a beruházási indítékok vagy belföldi, vagy külföldiberuházásokra ösztönöznek (az utóbbihoz számítva a nemesfémekfelhalmozását is); e kétféle beruházás együttesen alkotja a teljesberuházást. Ha a teljes beruházás mennyiségét egyedül a nyereség-motívum határozza meg, a hazai beruházás lehetőségeit hosszú idő-

209 The Nation and the Athenaeum, 1923. november 24.

361

szakot tekintve a belföldi kamatláb szabályozza, végül a külföldiberuházás volumenét szükségképpen a kereskedelmi mérleg aktívegyenlegének a nagysága szabja meg. Az olyan társadalomban tehát, aholközvetlenül a hatóság égisze alatt folytatott beruházások nincsenek,célszerű, ha a belföldi kamatláb és a kereskedelmi mérleg az a kétgazdasági jelenség, amelyre a kormányzat figyelme összpontosul.

Ha mármost a béregység valamennyire stabil, tehát nem hajlamosnagyobb spontán változásokra (s ez a feltétel majdnem mindig teljesül);ha a likviditási igény – rövid időszakú ingadozásainak átlagát tekintve –szintén valamennyire stabil, s ha a bankműveleteket szabályozókonvenciók is szilárdak, akkor a kamatlábat rendszerint a társadalomlikviditási igényének kielégítésére fordítható nemesfémnek béregységbenmért mennyisége szabályozza. Viszont a nemesfémek mennyiségénekhullámzása, olyan korszakban, amikor nagyobb külföldi kölcsönökfolyósítása és külföldön levő vagyon közvetlen birtoklása úgyszólvánnem lehetséges, jórészt attól függ, hogy a kereskedelmi mérleg kedvező-evagy kedvezőtlen.

Így tehát a kormányok, amikor oly nagy gondot fordítottak a kedvezőkereskedelmi mérlegre, ezzel mindkét célt szolgálták; sőt ez volt azegyetlen lehetséges módja e célok előmozdításának. Amikor akormányok közvetlenül nem irányíthatták a belföldi kamatlábat és a hazaiberuházásra ösztönző egyéb indítékokat, semmilyen más közvetleneszközük nem volt a külföldi beruházások növelésére, mint akereskedelmi mérleg aktívvá tételét célzó rendszabályok; ugyanakkorpedig az aktív kereskedelmi mérlegnek a nemesfémek beáramlásáragyakorolt hatása volt az egyetlen közvetett eszközük a belföldi kamatlábcsökkentésére, és ezzel a hazai beruházás indítékainak az erősítésére.

Van azonban e politika sikerének két olyan korlátja, amelyet nemszabad szem elől tévesztenünk. Ha a hazai kamatláb alacsonyra süllyed, sez kellően ösztönzi a beruházás volumenét és olyan szintreemeli a foglalkoztatást, hogy túllépi ama kritikus pontokegynémelyikét, amelyeken a béregység emelkedik, akkor a hazaiköltségszint növekedése kedvezőtlenül hat a kereskedelmi mérlegre,

362

s ez előbb-utóbb nemcsak ellensúlyozza, hanem meg is hiúsítja akereskedelmi mérleg javítására irányuló erőfeszítéseket. Ha pedig abelföldi kamatláb a másutt érvényes kamatlábakhoz viszonyítva olyanmélyre süllyed, hogy a kereskedelmi mérleg aktív egyenlegéhez képesttúlzott nagyságú külföldi hitelek nyújtására ösztönöz, akkorvégeredményben nemesfémek olyan mértékű kiáramlására kerülhet sor,amely visszájára fordíthatja a korábban élvezett előnyöket. Nagy, illetvenemzetközi szerepet betöltő országok esetén hatványozott annak aveszélye, hogy ezeknek a korlátoknak egyike vagy másika hatékonnyáválik, mert olyan körülmények között, amikor viszonylag kismértékű anemesfémek folyó bányászata, a pénz beáramlása az egyik országbaszükségképpen pénz kiáramlását jelenti egy másik országból, tehát azutóbbiban az emelkedő belföldi költség és csökkenő belföldi kamatlábkedvezőtlen hatását kiélezheti – a merkantilista gazdaságpolitikatúlfeszítése esetén – a költségek csökkenése és a kamatlábak emelkedésekülföldön.

Spanyolország gazdaságtörténete a tizenötödik század végén és atizenhatodik században példa az olyan országra, amelynek akülkereskedelmét tönkretette a nemesfémek rendkívüli bőségének abéregységre gyakorolt hatása. A huszadik századnak a háborút megelőzőéveit élő Nagy-Britannia példa az olyan országra, amelyben a külföldretörténő hitelnyújtásnak és a külföldi tulajdon szerzésének rendkívülkönnyű volta nemegyszer meggátolta, hogy a hazai kamatláb a belfölditeljes foglalkoztatáshoz szükséges szintre süllyedjen. India történetepedig valamennyi korszakban példát szolgáltat az olyan országra, amelyazért szegényedett el, mert ott a likviditási igény valóságos szenvedéllyéfejlődött, úgyhogy még a roppant méretű és krónikus nemesfém-beáramlás sem tudta olyan mélyre szorítani a kamatlábat, hogy lehetővétehette volna a reális vagyon növekedését.

De mindennek ellenére, ha a társadalomban a béregység valamelyeststabil, ha adottak benne a fogyasztási hajlandóságot és alikviditási igényt meghatározó nemzeti jellegzetességek, és ha etársadalom valutarendszere mereven nemesfém-készletekhez kötia pénz mennyiségét, akkor itt a prosperitás fenntartásához nagyon fontos,hogy a kormány gondosan ügyeljen a kereskedelmi mérleg

363

alakulására. A kedvező mérleg ugyanis rendkívül ösztönzően fog hatni,feltéve, hogy az aktív egyenlege nem túl nagy, viszont a kedvezőtlenmérleg hamarosan a tartós gazdasági pangás állapotára fog vezetni.

Ebből nem az következik, hogy a behozatal lehető maximáliskorlátozása segíti elő a kereskedelmi mérleg lehető legkedvezőbbegyenlegének a kialakulását. Ezt a korai merkantilisták nagyonhangsúlyozták, és gyakran szembefordultak a kereskedelmi korlá-tozásokkal, mert ezek hosszú távlatban könnyen a kedvező mérleg-egyenleg kialakulása ellen hathattak. Valóban azt lehet mondani, hogyNagy-Britanniában, a tizenkilencedik század közepének különlegeskörülményei közt, a kereskedelem teljes szabadsága volt az agazdaságpolitika, amely a leginkább elősegítette a kedvezőmérlegegyenleg kialakulását. A mai, a háború utáni Európában akereskedelmi korlátozások körül nyert tapasztalatok sokféle példátszolgáltatnak a szabadság olyan rosszul átgondolt korlátozására,amelynek célja a pozitív külkereskedelmi mérlegegyenleg javítása lenne,ténylegesen viszont épp ellenkező tendenciát vált ki.

Ezért is, egyéb okokból is helytelen lenne, ha az olvasó elsietettkövetkeztetésre jutna ama gyakorlati gazdaságpolitikát illetően, amelyérvelésünkből következik. A kereskedelem korlátozása ellen súlyos,általános jellegű érvek szólnak; az ilyen korlátozások legfeljebbkülönleges okokkal igazolhatók. A nemzetközi munkamegosztás előnyeivalóságosak és lényegesek, s ezen mit sem változtat, hogy a klasszikusiskola érdemükön túl is hangsúlyozta őket. Az a körülmény, hogy sajátországunknak a kedvező mérlegből származó nyeresége könnyenugyanilyen kárt okozhat más országoknak (s ennek a merkantilisták tel-jesen tudatában voltak), nemcsak azt jelenti, hogy nagy mérsékletet kelltanúsítani, nehogy valamely ország a helyesnél és ésszerűnél nagyobbrészt biztosítson magának a nemesfém-készletekből, hanem azt is, hogy atúl mohó külkereskedelmi politika olyan esztelen nemzetközi versenytválthat ki az aktív külkereskedelmi mérlegért, amely mindenkit egy-

364

formán károsít.210 Végül pedig a kereskedelmi korlátozások politikájamég nyilvánvaló céljainak megvalósítása szempontjából ismegbízhatatlan eszköz, mert a magánérdek érvényesülése, az ad-minisztráció hozzá nem értése és a feladat belső nehézsége arra vezethet,hogy a szándékokkal pontosan ellentétesek lesznek az eredmények.

Bírálatom súlya tehát annak a laissez-faire doktrínának a nem kielégítőelméleti megalapozása ellen irányul, amelyben nevelkedtem, s amelyetsok éven keresztül tanítottam; az ellen a nézet ellen irányul, amely szerinta kamatláb és a beruházási volumen önmagától az optimális szintre áll be,s ezért a kereskedelmi mérleggel való bajlódás csak időpazarlás. Mi,közgazdászok, abban az önhitt tévedésben bizonyultunk vétkesnek, hogygyerekes szeszélynek tartottuk azt, ami századokon keresztül fő tárgyavolt a gyakorlati államvezetés művészetének.

A londoni City, e téves elmélet hatása alatt, fokozatosan kialakította azegyensúly biztosításának lehető legveszélyesebb technikáját, nevezetesen:mereven a valuta külföldi árfolyamparitásaival kapcsolta össze abankkamatlábat. Így ugyanis még csak célul sem lehetett kitűzni olyanalacsony hazai kamatláb állandó biztosítását, amely összeegyeztethető ateljes foglalkoztatással. Minthogy a gyakorlatban a fizetési mérlegetsemmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni, ennek az ellenőrzéséreolyan eszközt fejlesztettek ki, amely ahelyett, hogy védte volna a hazaikamatlábat, vak erők hatásának szolgáltatta ki. Az újabb időkben alondoni bankárok sokat tanultak, s így már-már remélhetjük, hogy Nagy-Britanniában soha többé nem használják fel a fizetési mérleg védelmére abankkamatláb eszközét olyan módon, amely idehaza munkanélküliségetokozhat.

A klasszikus elmélet, mint az egyéni vállalatnak, valamint az adotterőforrás-mennyiség felhasználásából származó termék elosz-tásának elmélete vitathatatlanul gazdagította a közgazdasági gon-

210 A béregység olyasfajta rugalmassága, amely azzal jár, hogy a gazdasági pangás idejéncsökkentik a munkabéreket, olyan gyógyszer, amely – ugyanilyen okokból – szintén könnyeneszközzé válhat önmagunk helyzetének a szomszédaink rovására történő javítására.

365

dolkodást. E témákról nem lehetnek világos gondolataink anélkül, hogyezt az elméletet felhasználjuk gondolkodó apparátusunk részeként. Nemezt vonom tehát kétségbe, amikor felhívom a figyelmet, mit ejtettek el aklasszikusok abból, ami elődeik szemében fontos volt. Azonban aközgazdasági gondolkodás korai, tizenhatodik és tizenhetedik századbeliúttörői, amikor segíteni kívánták azt az államvezetés művészetét, amely agazdasági rendszer egészével és a rendszer összes erőforrásainakoptimális alkalmazásával törődött: eljuthattak a gyakorlati bölcsességnekolyan helyes elemeihez, amelyeket aztán Ricardo irreális absztrakcióieleinte figyelmen kívül hagytak, majd teljesen kiirtottak. Ésszerű volt azúttörőknek az az intenzív törekvése, hogy alacsonyan tartsák a kamatlábatuzsoratörvények segítségével (amelyekre a fejezetben még visszatérek) ahazai pénzkészlet megőrzésével és azzal, hogy védekeztek a béregységmegnövekedése ellen; józan dolog volt, hogy végső soron készek voltakleértékelés árán is feltölteni a pénzkészletet, ha ez a készlet azelkerülhetetlen külföldre áramlás, a béregység növekedése211 vagybármilyen egyéb ok következtében nyilvánvalóan túl kevéssé vált.

III.

Lehet persze, hogy a közgazdasági gondolkodás úttörői anélkülbukkantak gyakorlati bölcsességük maximáira, hogy különösebbenismerték volna ezek elméleti hátterét. Ne csak azt vizsgál-

211 A tapasztalat is bizonyítja legalább Solon kora óta – de valószínűleg csak a statisztikaiadatok hiányán múlik, hogy nem még jónéhány évszázaddal régibb idő óta – azt, amit pusztánaz emberi természetről való ismereteink alapján is várhatunk: nevezetesen, hogy a béregységhosszú időszakot tekintve állandóan növekvő tendenciát tanúsít, csökkentésére pedig csak agazdasági társadalom hanyatlásának és felbomlásának a körülményei között kerülhet sor. Afejlődéstől és a népszaporulattól teljesen függetlenül is parancsoló szükségnek bizonyult apénzkészlet fokozatos növekedése.

366

juk tehát meg, amit javasoltak, hanem vizsgáljuk meg röviden azt is,hogy melyek voltak az érveik. Ezt megkönnyíti, hogy hivatkozhatunkHeckscher professzornak a merkantilizmusról írt nagy művére, amelyelső ízben tette a gazdasági kérdések iránt érdeklődő olvasóközönségszéles körei számára hozzáférhetővé két évszázad közgazdaságigondolatainak lényeges vonásait. Az alábbiakban előadott idézeteketfőképpen tőle vesszük át.212

1. A merkantilista iskola sohasem tételezett fel olyan „önszabályozó”tendenciát, amelynek révén a megfelelő szinten alakul ki a kamatláb.Ellenkezőleg, hívei szenvedélyesen hangsúlyozták, hogy a túlságosanmagas kamatláb a fő gátja a gazdaság növekedésének, s még annak istudatában voltak, hogy a kamatláb a likviditási igénytől és apénzmennyiségtől függ. Foglalkoztak azzal a kérdéssel is, hogyan lehet alikviditási igényt csökkenteni és a pénz mennyiségét növelni, s közülüktöbben világosan kimondták: a pénzmennyiség növelését azért tartjákfontosnak, hogy csökkenjen a kamatláb. Heckscher professzorelméleteiknek ezt az oldalát a következőképpen összegezi:

„Az élesebben látó merkantilisták álláspontja e tekintetben, csakúgy mintsok egyébben is, bizonyos korlátok között tökéletesen világos volt. Számukra apénz – a mai terminológia nyelvén kifejezve – egyike volt a termelési tényezők-nek, akárcsak a föld, és néha ,mesterséges’ gazdagságnak tekintették, megkü-lönböztetve a ,természetes’ gazdagságtól; a tőke kamata a pénzhozta járadékértfizetett összeg volt, a földjáradékhoz hasonlóan. Amennyiben a merkantilistákegyáltalán megkísérelték, hogy a kamatlábszint objektív okait feltárják – és ekorszak folyamán mindinkább fokozódó mértékben törekedtek erre –, a pénzösszes mennyiségében találták meg az okot. A hozzáférhető bőséges anyagbólcsak a legtipikusabb példákat választom ki, mindenekelőtt annak a bemutatá-sára, hogy mennyire időt álló volt ez a nézet, milyen mélyen gyökerezett, ésmennyire független volt a gyakorlati meggondolásoktól.

A két ellenfél, akik közt Angliában az 1620-as évek elején harc folyt avalutapolitika és a kelet-indiai kereskedelem kérdésében, ezen a pontontökéletesen egyetértett egymással. Gerard Malynes azt állította – és állításátrészletesen

212 Céljaimnak ezek annál is inkább megfelelnek, mert Heckscher professzor általában magais a klasszikus elmélet híve, és nálam sokkal kevésbé szimpatizál a merkantilista elméletekkel.Nem kell tehát attól tartanunk, hogy idézeteinek kiválasztásában a merkantilistákbölcsességének demonstrálására irányuló szándék befolyásolta volna.

367

indokolta is -, hogy ,a pénzbőség csökkenti az uzsora árát vagy kamatát’ (LexMercatoria és Maintenance of Free Trade, 1622.) Kíméletlen és elég gátlástalanellenfele, Edward Misselden, azt válaszolta, hogy ,a pénzbőség az uzsora orvos-sága lehet’. (Free Trade or the Meanes to make Trade Florish, ugyanebből azévből.) A félszázaddal később működő vezető írók közül Child, a Kelet-IndiaiTársaság mindenható vezetője és legügyesebb védelmezője vitatta (1668-ban)azt a kérdést, hogy a kamatláb törvényes maximálása, amelyet szenvedélyeshévvel követelt, mennyiben szivattyúzhatja ki Angliából a hollandok ,pénzét’. Erettegett hátrány orvosságát abban látta, hogy tegyék könnyebbé az adósság-jegyek átruházását, amennyiben fizetési eszközként használják őket, mert ez,mint mondta, ,a ma az országunkban használt készpénz legalábbis felének ahiányát bizonnyal pótolná’. Petty, a másik szerző, aki teljesen távol állt azérdekharctól, egyetértett a többiekkel, amikor a pénzmennyiség növekedésévelmagyarázta a kamatlábnak 10 százalékról 6 százalékra történt ,természetes’esését (Political Arithmetick, 1676.), és a kamat ellenében történő kölcsönzéstajánlotta alkalmas orvosságként az olyan ország számára, amelyben túl sok az,érme’ (Quantulumcunque concerning Money, 1682.).

Természetesen ez az érvelési mód egyáltalán nem volt pusztán angliaisajátosság. Néhány évvel később például (1701-ben és 1706-ban) franciakereskedők és államférfiak panaszolták, hogy az eluralkodott érmeszűkösség(disette des espéces) az oka a magas kamatlábaknak, és arra törekedtek, hogy apénzforgás növelésével csökkentsék az uzsoralábat.”213

Talán a nagy Locke volt az első, aki elvont fogalmakban fejezte ki –Pettyvel folytatott vitája alkalmával – a kamatláb és a pénzmennyiségközti összefüggést.214 Ellenezte Pettynek a kamatláb maximálására tettjavaslatát azon az alapon, hogy ez éppoly megvalósíthatatlan, mint aföldjáradék maximálása, minthogy „a pénznek a mindenkori évi kamat-hozamában megnyilvánuló természetes értéke a Királyságban éppenforgó összes pénzmennyiségnek a Királyság összes kereskedelméhez(vagyis a teljes árueladási forgalomhoz) viszonyított arányától függ”.215

Locke megmagyarázza, hogy a pénznek kétféle értéke van : 1. használati

213 Heckscher: Mercantilism, II. kötet, 200-201. oldal, kissé rövidítve.214 Some Considerations of the Consequences of the Lowering of Interest and Raising the

value of Money, megjelent 1692-ben, de néhány évvel korábban íródott.215 Locke hozzáfűzi: „nem csupán a pénz mennyiségétől, hanem a forgási sebességétől is”.

368

értéke, amelyet a kamatláb ad meg, „és ebben olyan a természete mint aföldé, amennyiben az egyik jövedelmét járadéknak, a másikét pedighasználatnak (use216) nevezik”, és 2. csereértéke „és ennyiben olyan atermészete, mint az árunak”, amennyiben a csereértéke „csupán a pénzbőségétől vagy szűkös voltától függ e dolgok bőségéhez vagy szűkösvoltához képest, nem pedig attól, hogy mekkora lesz a kamat”. Locke ígya mennyiségi elmélet két ikerválfajának megalapítója volt. Első elméleteszerint a kamatláb a pénzmennyiségnek az összes kereskedelmi forgalomértékéhez viszonyított arányától függ (figyelembe véve a pénz forgásisebességét is). Második elmélete szerint a pénz csereértéke a pénzmennyiségének a piacon forgó teljes áruvolumenhez viszonyítottarányától függ. Minthogy azonban egyik lábával a merkantilista, amásikkal pedig a klasszikus világban állt,217 e két arány egymáshoz valóviszonyát illetően zavaros nézeteket vallott, és mindenestül szem előltévesztette a likviditási igény ingadozásainak lehetőségét. Mindazonáltalbuzgón magyarázta, hogy a kamatláb csökkentése nem hat közvetlenül azárszintre, és csak annyiban befolyásolja az árakat, „amennyiben a kamat-láb megváltozása a kereskedelemben arra vezet, hogy behoznak vagykivisznek pénzt vagy árukat, és ezzel itt Angliában előbb-utóbb megvál-

216 Az e helyütt használt „use” szó természetesen a „kamat” régies angol elnevezése.217 Hume valamivel később kis híján mindkét lábával a klasszikus elmélet talajára állt. Ő

honosította meg ugyanis a közgazdászoknak azt a szokását, hogy az egyensúlyhelyzetrenagyobb figyelmet fordítanak, mint az egyensúly felé törekvő folytonosan változó átmenetre.De ő még mindig eléggé merkantilista maradt ahhoz, hogy ne tévessze szem elől: a valóságbanmindig átmeneti állapotok közt élünk. „Az arany és az ezüst mennyiségének növekedése csak apénz megszerzése és az árak emelkedése közötti intervallumban vagy közbenső helyzetbenkedvező az iparra ... Az állam belső jólétét tekintve közömbös, hogy nagyobb-e a pénzmennyisége vagy kisebb. A hatóság jó politikája csak azt jelenti, hogy – ha teheti –gondoskodik a pénzmennyiség folytonos növekedéséről, mert ezzel ébren tartja a nemzetiparkodását és emeli a munka színvonalát, márpedig ebben rejlik minden tényleges erő ésgazdagság. Gyengébb és boldogtalanabb az a nemzet, amelynek éppen csökken a pénzkészlete,mint az a másik nemzet, amelynek szintén nincs ugyan több pénze, mint az előbbinek, deamelynek a pénzmennyisége növekedőben van.” (Essay On Money, 1752.)

369

toztatja az arányukat a korábbi arányokhoz képest”, vagyis csakannyiban, amennyiben a kamatláb csökkentése készpénz kivitelére, vagya termelés növekedésére vezet. Azt hiszem azonban, hogy sohasem jutottel valódi szintézisig.218

Azt, hogy a merkantilista gondolkodásmód milyen könnyenkülönböztette meg a kamatlábat a tőke határhatékonyságától, jólszemlélteti egy (1621-ben kinyomtatott) részlet, amelyet Locke idéz az Aletter to a Friend concerning Usury c. műből: „A magas kamat árt akereskedelemnek. Nagyobb a kamatból származó haszon, mint akereskedelemből származó nyereség, s ez arra készteti a gazdagkereskedőket, hogy átálljanak, és tőkéjüket kamat ellenébenkölcsönözzék ki, a kisebb kereskedők pedig tönkremennek.” Fortreymunkája (England's Interest and Improvement, 1663.) ugyancsak példaannak a hangsúlyozására, hogy az alacsony kamatláb a gazdagságnövelésének egyik eszköze.

A merkantilisták észrevették, hogyha a túlságos likviditási igénykövetkeztében a nemesfémek beáramlása tezaurálássá fajul, akkorelmarad az az előnyös hatása, amelyet különben a kamatlábra gyakorolna.Egyesek közülük (például Mun) mégis amellett kardoskodtak, hogy azállamkincstár gyűjtsön kincseket, mert elragadta őket az a törekvésük,hogy növeljék az állam erejét. Mások viszont nyíltan ellenezték ezt apolitikát:

„Schrötter például arra használta a szokásos merkantilista érveket, hogy sötétszínekkel fesse le, mennyire megfoszthatja egy ország forgalmát minden pénzé-től a túl nagyra duzzadó államkincstár. ... ő is megvonta – tökéletesenhelyesen – a párhuzamot a kolostorok kincsfelhalmozó tevékenységeés a nemesfémek kiviteli többlete közt, márpedig számára ez azutóbbi valóban az elképzelhető legrosszabb dolog volt. Davenant azzal aténnyel magyarázta sok keleti nép rendkívüli szegénységét –ellentétben az ezekről akkoriban elterjedt hiedelemmel, amelyszerint több az aranyuk és az ezüstjük, mint a világ bármely másik or-

218 Heckscher professzor – hithű klasszikus közgazdász módjára megfogalmazott – zárómegjegyzése Locke elméletéről szóló beszámolójához jól szemlélteti, mily tökéletesen nyomaveszett elméletében annak a merkantilista nézetnek (amely pedig mai megítélésem szerintkétségtelenül helyes), hogy a kamat a pénzért fizetett kamatot jelenti : „Locke érvelésecáfolhatatlan lenne, ... ha a kamat valóban egyértelmű lenne a pénzkölcsön árával, minthogyazonban ez nincs így, Locke érvelése mindenestül célt tévesztett”. (I. m. II. kötet. 204 oldal.)

370

szágának -, hogy a kincset ,arra kényszerítik, hogy a hercegek ládáiban stag-náljon’ ... Ha már az állami kincsfelhalmozást is legjobb esetben kétséges hasz-núnak, gyakran pedig nagy veszélynek tekintették, nyilvánvaló, hogy abbanvalamennyien egyetértettek, hogy a magánkincsfelhalmozást úgy kell kerülni,mint a pestist. Egyike volt ez azoknak a tendenciáknak, amelyekről számtalanmerkantilista szerző dörgedelmes elítélő szavakkal emlékezett meg, és nemhiszem, hogy akár egyetlen hangot is találhatunk, amely ezzel nincsösszhangban.”219

2. A merkantilisták felismerték, hogy az olcsóságra törekvés csalókacélkitűzés, és felismerték a túlzott verseny azon veszélyét, hogy anemzetközi csereanyagokat az országra nézve hátrányosra fordíthatja.Malynes például ezt írta Lex Mercatoria c. művében (1622) : „Netörekedj arra, hogy a közösség kárára másoknál olcsóbb áron kínáldárudat, azzal az ürüggyel, hogy ezzel megnöveled a kereskedelmet: akereskedelem ugyanis nem nő, ha az áruk nagyon olcsók, mert azolcsóság a kis keresletnek és a dolgokat olcsóbbá tevő pénzszűkének akövetkezménye, úgyhogy éppen az ellenkezője növeli a kereskedelmet: apénzbőség, és az árukat drágábbakká tevő nagy kereslet.”220 Heckscherprofesszor a következőképpen foglalja össze a merkantilista gondolat-körnek ezeket a fonalait:

„Másfél századon át újból és újból megfogalmazták ezt az álláspontot,oly módon, hogy az az ország, amelynek más országhoz képest kevesebba pénze, szükségképpen, olcsón ad el és drágán vásárol ...”

„Ez a magatartás már a Discourse of the Common Weal eredeti kiadásában,vagyis a XVI. század közepén megnyilvánult. Hales a következőket mondotta:,És mégis: ha a külföldiek örömest vásárolnák is a maguk árui ellenében kizá-rólag a mi áruinkat, ugyan mi gátolná őket abban, hogy más dolgok árát (értsd:többek között azokét, amelyeket mi vásárolunk tőlük) emeljék, noha a mi áruin-kat olcsón megvehetik? Ilyenformán még mindig mi veszítenénk, ők pedignyernének a mi rovásunkra, hiszen ők drágán árulnak, s mégis olcsón vásároljáka mi áruinkat, ők tehát gazdagodnak, s mi szegényedünk.Szerintem nekünk is emelnünk kell az árainkat ugyanúgy, ahogyanők emelik az övéket (és most valóban így is járunk el): emiatt némelyekkárosodnak ugyan, de nem annyian, mint az ellenkező esetben’. Ebbena kérdésben fenntartás nélkül egyetértett vele a kiadójanéhány évtizeddel később (1581.) A tizenhetedik században újból találko-

219 Heckscher: i. m. II. kötet, 210 - 211. oldal.220 Uo. 228. oldal.

371

zunk ezzel a szemlélettel anélkül, hogy lényegesen megváltozott volna ajelentősége. Így például Malynes azt tartotta, hogy ez a szerencsétlen állapotannak az eredménye, amitől a legjobban félt, nevezetesen, hogy a külföldaláértékelte az angol valutát. Ugyanez az elgondolás ezután állandóanvisszatért. Petty Verbum Sapienti c. (1665-ben írt, 1691-ben publikált)művében azt mondja, hogy csak akkor szűnhetnek meg a pénzmennyiségnövelésére irányuló heves erőfeszítések, ,amikor biztosan több a pénzünk, mintbármelyik szomszédországnak (és sohasem olyan kevés), mind számtani, mindmértani arányban’. Az e mű megírása és publikálása közt eltelt időben Cokekijelentette: ,Ha a mi kincsünk nagyobb lenne a szomszédos országokénál, aztsem bánnám, ha a kincsünk a mainak akár mindössze ötödrésze lenne is’.(1675.)”221

3. A merkantilistáktól származik az „áruktól való félelem” gondolata,és ők tekintették először a pénzszűkét a munkanélküliség okának; eztazután két századdal később a klasszikusok abszurditásnak nyilvánították.

„Az egyik legelső alkalommal, amikor a munkanélküliséget hozták érvként abehozatal tilalmára, Firenzében találkozunk 1426-ban ... Az angol törvényhozásebben az ügyben legkésőbb 1455-ben veszi kezdetét. ... Egy 1466-ból szár-mazó, tehát az előbbivel majdnem egyidős francia dekrétum, amelyik megte-remtette a később oly híressé váló lyoni selyemipar alapját, kevésbé érdekes,amennyiben nem irányult ténylegesen a külföldi áruk ellen. De ez is megemlí-tette annak a lehetőségét, hogy ily módon munka nélküli férfiak és nők tízezreijuthatnak munkához. Láthatjuk, mennyire a levegőben volt abban az időben ezaz érv ...

Az első nagy vita ebben a kérdésben, mint majdnem minden társadalmi ésgazdasági kérdésben is, Angliában zajlott a tizenhatodik század közepén vagyvalamivel korábban, VIII. Henrik és VI. Edward uralkodása alatt. Ebben azösszefüggésben csak említést tehetünk egyes művekről, amelyek nyilvánvalóanaz 1530-as évek legvégén készültek, s amelyek közül legalább kettőről azt tar-tották, hogy Clement Armstrongtól származik ... Ő például a következőképpenfogalmazza meg a problémát: ,Az évről évre Angliába behozott külföldi áruknagy bősége nemcsak pénzszűkére vezetett, hanem tönkretett minden iparágat,ahol egyszerű emberek nagy száma talált volna foglalkoztatást, hogy ételük ésitaluk megfizetésére pénzt keressenek, és ezek most keserű szükségből tétlenülélnek, koldulnak, lopnak.’ ”222

„Az általam ismert legjobb példa arra, hogy miképpen tárgyalták tipikusanmerkantilista szempontból az előbbihez hasonló helyzeteket, az angol alsóház-ban a pénzszűkéről folytatott vita, amely 1621-ben folyt le, amikor különösen aszövetexportban kezdődött komoly pangás. Az állapotokat igen világosan írta

221 Uo. 235. oldal.222 Uo. 122. oldal.

372

le a parlament egyik legbefolyásosabb tagja, Sir Edwin Sandys. Azt állította.hogy a paraszt és a kézműves majdnem mindenütt szükséget szenved: szövő-székek állnak tétlenül az országos pénzhiány miatt, a parasztok kénytelenekfelmondani szerződéseiket, ,nem azért (Istennek hála), mintha hiány lenne aföld termékeiben, hanem mert hiány van pénzben’. Ebben a helyzetben részlete-sen vizsgálták, hová tűnhetett az a pénz, amelynek a hiányát olyan keservesenérezték. Számos támadás hangzott el mindenki ellen, akiről azt gyanították,hogy része volt nemesfémek kivitelében (kiviteli többletében) vagy abban, hogya nemesfémek valamilyen manipuláció következtében belföldön tűntek el.”223

A merkantilisták tudatában voltak annak, hogy gazdaságpolitikájuk,Heckscher professzor kifejezése szerint, két legyet üt egy csapásra.„Egyfelől megszabadul az ország a nem kívánatos árufeleslegtől,amelyről azt tartották, hogy munkanélküliséget eredményez, sugyanakkor megnövekedik az országban a pénzkészlet”,224 mindazokkalaz előnyökkel egyetemben, amelyek a kamatláb ebből folyócsökkenésével járnak.

Azokat a véleményeket tanulmányozva, amelyekhez a merkantilistáktényleges tapasztalataik alapján eljutottak, feltétlenül észre kell vennünk,hogy az emberiség egész történelme folyamán krónikusnak bizonyult az atendencia, amely szerint a megtakarítási hajlandóság erősebb volt aberuházásra ösztönző indítékoknál. Minden korban a beruházásindítékainak ez a gyengesége volt a közgazdasági probléma kulcsa.Manapság talán főképpen a már meglevő felhalmozás nagyságában rejlikaz oka annak, hogy ez az indíték gyenge, míg korábban inkább a kockázatkülönféle fajainak volt nagyobb szerepük. Az eredmény azonbanugyanaz. Rendszerint erősebb volt az egyének vágya személyesvagyonuk növelésére a fogyasztástól való tartózkodás segítségével, mintazok az indítékok, amelyek a vállalkozókat arra késztették, hogy anemzeti vagyont növeljék tőkejavak gyártásával, s e célból munkásokfoglalkoztatásával.

223 Uo. 223. oldal.224 Uo. 178. oldal.

373

4. A merkantilisták illúziók nélkül látták gazdaságpolitikájuknacionalista jellegét, s azt, hogy ez a politika háborút idézhet elő.Bevallottan nemzeti előnyre és viszonylagos erőre törekedtek.225

Bírálhatjuk őket azért a nyilvánvaló közömbösségükért, amellyeltudomásul vették és elfogadták a nemzetközi pénzrendszer emekikerülhetetlen következményét. Intellektuálisan azonban sokkaltiszteletre méltóbb az ő realizmusuk, mint a nemzetközileg rögzítettaranystandard és a nemzetközi kölcsönök terén alkalmazkodó laissez-faire mai híveinek zavaros gondolatai, amelyek szerint éppen az ilyengazdaságpolitika biztosítja leginkább a békét.

Az olyan gazdaságban ugyanis, amely hosszú időre többé-kevésbérögzített pénzbeli szerződések és konvenciók hatása alatt áll, s ahol afizetési mérleg határozza meg elsősorban a belföldi pénzforgalomnagyságát és a belföldi kamatlábat, mint ahogyan ez Nagy-Britanniábanvolt a háború előtt: a kormánynak nincs más „ortodox” eszköze a belföldimunkanélküliség leküzdésére, mint az, hogy más országok rovásárakiviteli többletre és nemesfém-importtöbbletre törekedjen. A történelemfolyamán még sohasem fejlesztettek ki olyan eszközt, amely olyan élesenállította volna szembe az adott ország érdekeit a többiekével, mint anemzetközi aranystandard (vagy korábban az ezüststandard). Ez ugyanisközvetlenül a piacokért folyó versenytől és a nemesfémek irántiversenytől tette függővé a hazai jó konjunktúrát. Amikoraz új onnan termelt arany és ezüst kínálata valamely kedvezővéletlen következtében viszonylag bőséges volt, a harc valamelyestszelídült, de a gazdaság növekedésével és a fogyasztásihatárhajlandóság csökkenésével párhuzamosan pusztító ará-nyokat öltött. Az ortodox közgazdászok, akiknek a józan esze

225 „Az államon belül a merkantilizmus céljai átfogóan dinamikusak voltak. A lényegazonban az, hogy ezt összekötötték a világ összes gazdasági erőforrásainak statikusfelfogásával; ez teremtette ugyanis meg azt az alapvető diszharmóniát, amely a véget nem érőkereskedelmi háborúkat táplálta... Ez volt a merkantilizmus tragédiája. A középkor a magaegyetemleges statikus eszméjével, s a szabad kereskedelem is a maga egyetemes dinamikuseszméjével elkerülte ezt a sorsot.” (Heckscher: i. m. II. kötet, 25-26. oldal.)

374

nem volt képes kordában tartani hibás logikájukat, egészen az utolsófelvonásig katasztrofális szerepet játszottak. valahányszor ugyanis egy-egy ország vakon keresve a kiutat lerázta magáról azokat akötelezettségeket, amelyek megelőzőleg lehetetlenné tették, hogy sajátkamatlábuk autonóm módon alakuljon, ezek a közgazdászokmindannyiszor azt hirdették, hogy a korábbi bilincsek újrakovácsolása azáltalános gyógyulás kikerülhetetlen első lépése.

A valóságban azonban ennek éppen ellenkezője igaz. A nemzetközielőítéletekre tekintet nélkül kialakított autonóm kamatlábra és a hazaifoglalkoztatás optimális szintjének elérésére irányuló nemzeti beruházásiprogram, mint gazdaságpolitikai célkitűzés kétszeresen előnyös lenneabban az értelemben, hogy egyidejűleg hasznos mind önmagunk, mind atöbbi országok számára. Csak akkor állíthatjuk helyre nemzetköziméretekben a gazdaság egészségét és erejét – akár a hazai foglalkoztatás,akár a nemzetközi kereskedelem színvonalán mérjük a gyógyuláselőrehaladását –, ha valamennyi ország együttesen és egyidejűleg ezt agazdaságpolitikát követi.226

IV.

A merkantilisták felismerték a problémát, de a megoldásra márnem futotta elemzésük erejéből. A klasszikus iskolaviszont nem vett tudomást a problémáról, mert premisszái közéolyan feltevéseket is felvett, amelyek érvényessége kizárná aprobléma felmerülését; ezzel azonban tátongó hasadék támadta gazdasági elmélet és a józan ész következtetései közt. A klasszikuselmélet teljesítményében az volt a rendkívüli, hogy szétzúzta a „termé-

226 Az International Labour Office előbb Albert Thomas, majd H. B. Butler vezetésévelkövetkezetesen elismerte megnyilatkozásaiban ezt az igazságot, s ez szembeötlőenmegkülönbözteti a háború utáni számos nemzetközi testület sok proklamációjától.

375

szetesen gondolkodó ember” hitvallását, noha nem volt igaza. MintHeckscher professzor mondja:

„Ha tehát a pénzzel és a pénz anyagával szembeni magatartás a keresztesháborúk és a XVIII. század között eltelt időszakban változatlan maradt, akkornyilván mélyen gyökerező nézetekkel van dolgunk. E nézetek talán még a szó-ban forgó ötszáz éves szakaszon túl is hatottak, noha megközelítőleg sem olyanmértékben, mint ,az áruktól való félelem’. ... A laissez-faire időszakánakkivételével nem volt olyan korszak, amely mentes lett volna ezektől azeszméktől. Egyedül a laissez-faire közgazdaságtan páratlan intellektuálisszívóssága győzte le egy időre e kérdésben a ,természetesen gondolkodó ember’hiedelmeit.”227

„A laissez-faire elméletbe vetett feltétlen hit törülhette csak el az ,áruktólvaló félelmet’ ... amely a pénzt használó gazdaságban a ,természetesen gondol-kodó ember’ legtermészetesebb magatartása. A szabad kereskedelmi elmélettagadta olyan tényezők létét, amelyek nyilvánvalóan meglevőknek tűntek; tehátszükségképpen hitelét kellett vesztenie az egyszerű emberek előtt, mihelyt alaissez faire elmélet már nem tudta a maga ideológiájához láncolni az emberekgondolkodását.”228

Emlékszem, hogyan vegyült Bonar Law-ban a düh az elképedéssel,amikor látta, hogy a közgazdászok tagadják a nyilvánvalót. Mélységesengyötrődött, hogy erre magyarázatot találjon. Szinte párhuzamotvonhatunk a közgazdasági elmélet klasszikus iskolájának és némelyvallásoknak a hatalma között. Valamely eszme hatalmát sokkal jobbanbizonyítja, ha képes ördögűzéssel távoltartani a valóságot, mint az, ha azemberiség közkincsévé teszi a rejtettet és a távolit.

V.

Hátra van még egy rokon, de az előbbiekkel mégsem azonos tárgykör,ahol a felvilágosult gondolkodás évszázadokon, sőttulajdonképpen évezredeken keresztül bebizonyítottnak és nyil-vánvalónak tartott egy olyan tantételt, amelyet a klasszikusiskola elvetett, gyerekesnek ítélt, s amely ma rehabilitálást és

227 Heckscher: i. m. II. kötet, 170–177. oldal.228 Uo. II. kötet, 335. oldal.

376

elismerést érdemel. Arra a tantételre gondolok, hogy a kamatláb nemállapodik meg önmagától azon a szinten, amely a társadalom számára alegelőnyösebb, hanem mindig hajlik rá, hogy túl magas legyen; ezért azésszerű kormányzás feladata, hogy ezt a túlzást rendelkezések ésszokások által megfékezze, sőt ehhez az erkölcs szankcióit is segítségülhívja.

Az uzsoraellenes intézkedéseket megtalálhatjuk már azok közt alegrégibb gazdasági rendszabályok közt, amelyekről feljegyzésekmaradtak fenn. Az ó- és középkor világában az volt a kiemelkedő baj, azvolt a gazdasági növekedés legfontosabb akadálya, hogy a túlzottlikviditási igény lerombolta a beruházásra ösztönző indítékokat. S eztermészetes is, hiszen a gazdasági élet bizonyos fajtájú veszélyei éskockázatai a tőke határhatékonyságát csökkentik, mások pedig alikviditási igény növekedését segítik elő. Az akkori világban tehát, mikorsenki sem élhetett biztonságban, jóformán elkerülhetetlen volt az olyanmagas kamatláb, amely mellett már semmi sem ösztönzött elegendőberuházásra, ha nem fékezték meg a kamatláb emelkedését a társadalomrendelkezésére álló valamennyi eszköz segítségével.

Én abban a hitben nevelkedtem fel, hogy a középkori egyháznak akamatlábbal szemben tanúsított magatartása eleve abszurd volt, apénzkölcsönzésből szerzett haszonnak az aktív beruházásból eredőhaszontól való megkülönböztetést célzó körmönfont viták pedig csupánjezsuita kísérletek voltak arra, hogy gyakorlatilag kiutat találjanak azabszurd elmélet támasztotta nehézségekből. Ma már úgy érzem, amikorezekről a vitákról olvasok, hogy ezek során jóhiszemű szellemierőfeszítések történtek annak a két fogalomnak – a kamatlábnak és a tőkehatárhatékonyságának – a széjjelválasztására, amelyeket utóbb aklasszikus iskola kibogozhatatlanul összekevert. Ma úgy látom, hogy askolasztikusok megkülönböztetései egy olyan formula kidolgozására irá-nyultak, amelynek lehetővé kellett volna tennie, hogy a tőkehatárhatékonysága magas legyen, s ugyanakkor a szabályok, a szokásokés az erkölcsi törvények alacsonyan tartsák a kamatlábat.

Még Adam Smith is rendkívül mérsékelt magatartást tanúsított azuzsoratörvényekkel szemben. Jól látta ugyanis, hogy az egyéni

377

megtakarításokat vagy beruházásokra vagy hitelek nyújtásárafordíthatják, és semmi biztosíték sincs arra, hogy az előbbiben találjákmeg levezető csatornájukat. Szívesebben látta továbbá, ha a kamatlábalacsony, minthogy ilyenkor valószínűbb, hogy a megtakarításokhitelnyújtás helyett inkább új beruházásokban vezetődnek le, és ezértvédelmezte az uzsoratörvénynek mérsékelt alkalmazását egybekezdésben,229 amelyért Bentham súlyos szemrehányásokat tett neki.230

Bentham főképp arra alapozta bírálatát, hogy Adam Smith skótóvatossága, túlzottan szigorú volt „a tervkovácsokkal” szemben, s hogy akamatláb maximálása túl kis teret hagy a jogos és társadalmilaghelyeselhető kockázatvállalás jutalmazására. Bentham ugyanistervkovácsokon azokat értette, akik „vagyonszerzés céljából, vagy akárbármiféle más célból, valamilyen találékonyságot igénylő útra merneklépni, s ehhez megszerzik a vagyon segítségét... közéjük tartozik min-denki, aki bármilyen ügyében valami olyasmire törekszik, ami újításnaknevezhető; ...röviden, ide számíthatjuk az emberi képességeknekmindenféle olyan alkalmazását, amelyhez az ötletességnek a vagyontámogatására van szüksége.” Benthamnek természetesen igaza van,midőn olyan törvények ellen tiltakozik, amelyek az indokoltkockázatvállalás útjában állanak. „Az okos ember – folytatja Bentham –ilyen körülmények között nem választja majd ki a jó terveket a rosszakközül, hanem egyáltalán felhagy a tervezgetéssel.”231

Abban esetleg kételkedhetünk, vajon a fentiek pontosan fedik-e azt,amit Adam Smith a saját kifejezésével mondani akart. Úgy isfelfoghatjuk, hogy Bentham szájával a tizenkilencedik század-

229 A Defence of Usury c. művéhez csatolt, Levél Adam Smith-hez című írásában.230 Wealth of Nations, II. könyv, 4. fejezet.231 Minthogy már idéztem ebben az összefüggésben Benthamot, emlékeztetnem kell az

olvasót legkitűnőbb bekezdésére : „...Az ipari életpályát, azt a nagy utat, amelyen atervkovácsok járnak, széles, talán határtalan síkságnak foghatjuk fel, amelyet olyan szakadékokkereszteznek, amilyen Curtiust nyelte el. Mielőtt az ilyen szakadék bezárulna, áldozatul követelnéhány emberéletet, ha azonban egyszer bezárult, többé már nem nyílik meg, és az ösvénynekaz addigi része biztonságossá válik a rálépők számára.”

378

beli Anglia szól a tizennyolcadik századbelihez, bár írását 1787-bőlkeltezte „Kricsovból, Fehér-Oroszországból”. Hiszen csak atizenkilencedik századbeli Angliában lehetett – a beruházási indítékoknaka történelemben páratlan bősége közepette – megfeledkezni arról azelméleti lehetőségről, hogy az ilyen indítékok más viszonyok köztelégtelenek is lehetnek.

VI.

Helyénvaló megemlékeznem itt egy különös, méltatlanul félvállrólkezelt prófétáról, Silvio Gesellről (1862-1930), akinek a munkáibanmélyreható felismerések villannak fel, és aki kis híján lehatolt a dologlényegéhez. Tisztelői a háborút követő években valósággal bombáztakengem könyvei példányaival; minthogy azonban érvelésében voltakbizonyos kézzelfogható hibák, egyáltalán nem ismertem fel érdemét.Amint ez nemegyszer megesik a nem teljesen végigelemzett intuitívmeglátásokkal. Csak akkor vált nyilvánvalóvá előttem a jelentőségük,amikor a magam útján már én is eljutottam saját következtetéseimhez.Addig azonban, hasonlóan a többi akadémikus közgazdászhoz, magam iscsak egy kificamodott agyú ember gondolatainak tartottam Silvio Gesellmélyenszántó és eredeti következtetéseit. Minthogy olvasóimnakvalószínűleg csak kis része ismeri jól Gesell jelentőségét, kissé aránytalanterjedelemben fogom ismertetni elméletét.

Gesell sikerekben gazdag német232 kereskedő volt Buenos Airesben,akit a nyolcvanas évek vége Argentínájának különösen heves gazdaságiválsága ösztönzött pénzügyi problémák tanulmányozására.Első munkája Reformation im Münzwesen als Brücke zumsozialen Staat címen jelent meg Buenos Airesben, 1891-ben.A pénzről kialakított alapeszméit ugyanebben az évben tették

232 A luxemburgi határ közelében született, német atya és francia anya fiaként.

379

közzé Buenos Airesben, Nervus rerum címmel; ezt azután számos könyvés pamflet követte, míg aztán 1906-ban nyugalomba nem vonultSvájcban olyan emberként, aki némi vagyon birtokában életének utolsóévtizedeit annak a két legtöbb gyönyörűséggel járó foglalkozásnakszentelhette, amely azok előtt nyílik meg, akiknek nem kell megélhetésükérdekében kereső foglalkozást vállalniuk : a könyvírásnak és amezőgazdasági kísérletezésnek.

Fő művének első részét 1906-ban adták ki a svájci Les HautesGeneveys-ben, Die verwirklichung des Rechtes auf dem vollenArbeitsertrag, második részét pedig 1911-ben Berlinben, Die neue Lehrevom Zins címen. A két rész együtt jelent meg Berlinben és Svájcban aháború alatt (1916), s ez még életében megérte a VI. kiadást Dienatürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld címen, míg azangol változat (Philip Pye fordításában) The Natural Economic Ordercímet kapta. Gesell 1919 áprilisában mint pénzügyminiszter működött arövid életű bajorországi tanácskormányban, s utána haditörvényszék eléis állították. Élete utolsó évtizedét Berlinben és Svájcban töltötte, és apropagandának szentelte. Gesellnek sikerült olyan félig vallásos lelke-sedést ébreszteni tanai iránt, mint amilyen korábban Henry George körülalakult ki, s egy világszerte sok ezer tanítványt számláló kultuszprófétájává lett. A svájci és német Freiland-Freigeld Bund, valamintszámos más ország hasonló szervezeteinek első nemzetköziösszejövetelét Baselban tartották meg 1923-ban. Gesell 1930-ban haltmeg; azóta az a kultusz, amelyet az övéhez hasonló elméletekkiválthatnak, jórészt más (véleményem szerint kevésbé kiváló) prófétákratevődött át. A mozgalom vezetője Angliában dr. Büchi, úgylátszikazonban hogy a mozgalom irodalmát a texasbeli St. Antonioból küldikszét, minthogy fő erői ma az Egyesült Államokban találhatók, ahol IrvingFisher professzor – e tekintetben egyedül állva az akadémikus közgaz-dászok között – felismerte jelentőségét.

Gesell – ama prófétai sallangok ellenére, amelyekkel tisztelőifelcicomázták – fő művét hűvös, tudományos nyelvezettel írta meg, nohakeresztül-kasul átitatja a szociális igazságosság iránti olyanméretű szenvedély és érzelmi odaadás, amelyet egyesek

380

tudóshoz nem illőnek találnak. Műveinek Henry Georgetól örököltoldala, noha kétségkívül egyik forrása a mozgalom erejének, legfeljebbmásodlagos jelentőségű.233 Egészben véve a könyv céljának valamilyenantimarxista szocializmus megalkotását tekinthetjük. Reakció ez alaissez-faire-rel szemben, olyan elméletre építve, amely szögesenszembenáll Marxéval, mert a klasszikus hipotéziseket elveti, s a versenyeltörlése helyett kibontakoztatását kívánja. Azt hiszem, a jövő többet fogtanulni Gesell, mint Marx szellemétől. Az érdeklődő olvasó a NaturalEconomic Order előszavából nyerhet képet Gesell erkölcsi kvalitásairól.Azt hiszem, ennek az előszónak a vonalát követve találhatjuk meg aválaszt a marxizmusra.

Gesell sajátos hozzájárulása a pénz és a kamat elméletéhez akövetkezőkből áll. Először is világosan megkülönbözteti a kamatlábat atőke határhatékonyságától, s úgy érvel, hogy a kamatláb korlátozza areális tőke növekedési rátáját. Ezután rámutat arra, hogy a kamatlábtisztán pénzjelenség; a pénz különös sajátosságánál fogva azzal atulajdonságával kölcsönöz fontosságot a kamat pénzlábának, hogy aligokoz tartási költséget azok számára, akik vagyontartás eszközekénthasználják; a vagyon olyan formái pedig, amelyek, mint például azárukészletek, tartási költséget okoznak, csak a pénz által meghatározottstandardnek köszönhetik hozamukat. Kimutatja, hogy a kamatlábévszázadok folyamán viszonylag mindig stabil maradt, s ezzel bizonyítja,hogy nem függhet egyszerűen fizikai adottságoktól, hiszen a fizi-kai adottságok változásának két egymást követő korszakközt összehasonlíthatatlanul nagyobbnak kellett lennie a kamatlábtényleges megfigyelhető változásainál, vagyis (saját terminoló-giámmal élve) a kamatláb, amely konstans lélektani adottsá-goktól függ, stabil maradt, azok a tág határok köztingadozó adottságok pedig, amelyektől közvetlenül függ a tőkehatárhatékonysága, nem a kamatlábat, hanem azt határozzák meg, hogy a

233 Gesell eltért Georgetól annyiban, hogy kárpótlást javasolt a föld nacionalizálásakor.

381

reális tőkeállomány milyen ütemű növekedését teszi lehetővé a többévagy kevésbé adott kamatláb.

Van azonban Gesell elméletének egy nagy hibája. Kimutatja ugyan,miért csak a pénzkamatláb megléte miatt lehet árukészletekkölcsönadásából haszonra szert tenni (az a párbeszéd, amelyet könyvelegelején Robinson Crusoe és egy idegen folytat,234 igen kitűnőközgazdasági parabola e tétel bizonyítására, egyenrangú a legjobbakkal);de miután megokolta, hogy a kamat pénzlába, ellentétben a legtöbbárukamatlábbal, miért nem lehet negatív, elmulasztja megmagyarázni,miért pozitív a pénzkamatláb. Azt sem magyarázza meg, hogy a kamatpénzlábát (a klasszikus iskola állításával ellentétben) miért nem atermelőtőke hozama szabályozza. Mulasztásának az az oka, hogyelkerülte figyelmét a likviditási igény fogalma. Gesell így csupán féligépítette fel kamatlábelméletét.

Minden bizonnyal elméletének e nem teljes voltában rejlik amagyarázata annak, hogy az akadémikus világ képviselői nem méltattákmunkáját figyelemre. Eléggé kidolgozta azonban elméletét ahhoz, hogyrátámaszkodva olyan gyakorlati javaslatot tegyen, amelyben a lényegettekintve talán bennfoglaltatik az, amire szükségünk lenne, noha abban aformában, amelyben javasolta, nem valósítható meg. Érvelése szerint akamat pénzlába tartja vissza a reális tőke növekedését, s ha ezt a féketeltávolítanák, akkor a modern világban olyan gyors lenne a reális tőkenövekedése, hogy talán zérus nagyságú pénzkamatláb válnék indokolttá,ha nem is azonnal, de viszonylúg rövid idő múlva. Mindenekelőtt tehát akamat pénzlábát kell csökkenteni, s ezt, mint Gesell kifejtette, azzal lehetelérni, hogy a pénzt a többi „meddő” jószágkészletekéhez hasonló tartásiköltséggel terheljük. Ez vezetett a „pénzbélyegekről” szóló híresjavaslatához, amellyel elsősorban hozzák kapcsolatba a nevét, és amelyelnyerte Irving Fisher professzor áldását. Eszerint a bankjegyek csakakkor maradnának érvényesek, ha – a biztosítási kötvényekhez hasonlóan– havonta ellátnák őket a postahivatalokban árusított

234 The Natural Economic Order, 297. és köv. oldal.

382

bélyegekkel (csakhogy nyilvánvaló ugyanezt meg kellene tenni abankpénznek legalább néhány formájával is). A bélyegek áráttermészetesen mindenkor a megfelelő összegben rögzíthetnék. Az énelméletemmel ez akkor lenne összhangban, ha a bélyegek ára körülbelülegyenlő lenne azzal az összeggel, amellyel a pénzkamatláb (ha nemvolnának bélyegek) meghaladná a tőkének azt a határhatékonyságát,amely teljes foglalkoztatást biztosító új beruházási volument tennelehetővé.235 A Gesell által konkrétan javasolt megterhelés havi egyezrelék volt, ami évi 5,4 %-kal egyenértékű. Ez a mai körülményekközött túl magas lenne, de az időről időre megváltoztatandó helyesértékhez mindenképpen csak ismételt próbálkozásokkal juthatnánk el.

A javaslat mögött rejlő gondolat egészséges. Valószínűleg lehetnemódot találni szerény méretű gyakorlati megvalósítására. Sok olyannehézség van azonban, amelyet Gesell nem vett észre. Így különösenelkerülte a figyelmét, hogy a pénz nem áll egyedül azzal atulajdonságával, hogy likviditás-prémiumot tulajdonítanak neki, s ilyenszempontból csupán a mérték tekintetében különbözik sok más jószágtól;különös fontosságát pedig az adja, hogy minden más cikknél nagyobb alikviditás prémiuma. Ha tehát a bankjegyeket a bélyegek rendszerévelmegfosztanák a likviditás-prémiumuktól, a helyettesítők egész sora lépnea helyükre: bankpénz, látra szóló tartozások, külföldi valuta, ékszer,illetve általában a nemesfémek és így tovább. Mint fentebb meg-említettem, volt idő, amikor valószínűleg a föld birtoklásának (a földhozamától független) vágya tartotta magasan a kamatlábat; igaz viszont,hogy Gesell rendszerében ez a lehetőség kiküszöbölődhetnék a földállamosítása révén.

235 Vagyis: a bélyegek ára eltüntetné a különbséget a pénzkamatláb és a tőkehatárhatékonyságának szóban forgó értéke között. (A szerk.)

383

VII.

A fentebb megvizsgált elméletek lényegükben a hatékony kereslet amaösszetevőjére irányulnak, amely a beruházás indítékainak kielégítővoltától függ. Nincs azonban semmi új azokban a magyarázatokban sem,amelyek a munkanélküliség gyötrelmeit a másik összetevő, nevezetesen afogyasztási hajlandóság nem kielégítő voltának a terhére róják. Napjainkgazdasági nyomorúságainak ez az alternatív magyarázata – amely aklasszikus közgazdászok előtt éppoly népszerűtlen volt –, a tizenhatodikés tizenhetedik század gondolkodásában sokkal kisebb szerepet játszott, scsak a viszonylag újabb időben kapott erőre.

Noha a fogyasztáshiányra vonatkozó panaszok csupán alárendeltszerepet töltöttek be a merkantilista gondolatvilágban, Heckscherprofesszor egy sor példát idéz arra, amit ő úgy nevez, hogy „mélyengyökerező bizalom a luxus hasznos és a takarékosság káros voltában.Valójában a takarékosságot tekintették a munkanélküliség okának,éspedig két okból: először, mert azt hitték, hogy a reális jövedelemkisebbedik azzal a pénzösszeggel, amely nem vesz részt a forgalomban,és másodszor, mert azt hitték, hogy a megtakarítás pénzt tart vissza aforgalomtól.”236 Laffemas (Les Trésors et richesses pour mettre l'État enSplendeur) 1598-ban támadta a francia selyem használatának ellenzőit,mondván, hogy a francia luxusjavak minden vásárlója megélhetésilehetőséget teremt a szegényeknek, míg a fukartól nyomorultulelpusztulhatnak.237 Petty 1662-ben védelmezte „a szórakozá-sokat, pompás látványosságokat, diadalíveket stb.”, mert ezek-nek a költségei visszafolynak a serfőzők, pékek, szabók, cipészekstb. zsebébe. Fortrey védelmezte a fényűző ruházkodást.Von Schrötter (1686) elítélte a ruhaviseletre vonatkozó előírásokat,238

236 Heckscher: i. m. II. kötet, 208. oldal.237 I. m. II. kötet, 290. oldal.238 Ezekben az időkben (de még a tizennyolcadik században is) igen sok országban vagy

városban bonyolult előírások szabályozták, hogy az egyestársadalmi rétegek tagjai hogyan öltözködhetnek (a selyem, csipke, nemesfémgom-

384

és kijelentette, szívesen venné, ha még többet költenének ruhákra éshasonlókra. Barbon (1690) azt írta, hogy „a pazarlás olyan vétek, amelykáros az egyénre, de nem a kereskedelemre ... A fösvénység olyan vétek,amely árt az egyénnek is, a kereskedelemnek is.”239 Cary 1695-ben úgyérvelt, hogyha mindenki többet költene, mindenkinek nagyobb lenne ajövedelme, „és akkor nagyobb bőségben élhetne”.240

Barbon véleményét azonban főképpen Bernard Mandeville Fable ofthe Bees (Mese a méhekről) című műve népszerűsítette, amelyet 1723-ban az angliai Middlessex grófság legfőbb bírósága botrányokozónakminősített, és amelynek botrányos hírneve kiemelkedik atársadalomtudományok történetében. Csupán egyetlen emberről jegyeztékfel, hogy jó véleménye volt róla, nevezetesen doktor Johnsonról, akikijelentette, hogy nem zavarta őt meg ez a mű, hanem „nagyon segítette,hogy tisztábban lássa a valódi életet”. A könyv „erkölcstelenségének”mibenlétét legjobban Leslie Stephen jellemezte a Dictionary of NationalBiography-ban megjelent bírálatával:

„Mandeville nagy megbotránkozást keltett ezzel a könyvvel, amelynek elmésparadoxonjai vonzóvá tettek egy cinikus erkölcsi rendszert... Az a doktrínája,hogy a jólétet inkább a költekezés növeli, mint a takarékosság, egybevágottszámos, még ki nem irtott közkeletű gazdasági tévtannal.241 Minthogy egyetér-tett az aszkétákkal abban, hogy az emberi vágyak lényegében bűnösek, és ezért,magán vétkeket' termelnek, s minthogy egyetértett azzal a közkeletű nézettel,hogy a gazdagság ,előnyös a közre’, könnyűszerrel megmutatta, hogy mindencivilizáció vétkes hajlamok kifejlődésével jár együtt...”

A Fable of the Bees allegorikus költemény „a zümmögő méhrajról,avagy az erényessé vált bitangokról”, amely részletezi egy

bok, ékszer stb. használatának tilalma a parasztok és polgárok számára). (A szerk.)

239 I. m. II. kötet, 291. oldal.240 I. m. II. kötet, 209. oldal.241 „Mandeville hírhedt tévtanáról” szólva írja a History of English Thought in the

Eighteenth Century című művében Stephen: „ennek tökéletes cáfolata az a tantétel – amelyetolyan ritkán értenek meg, hogy teljes megértése talán a közgazdász legjobb próbája –, amelyszerint az áruk iránti kereslet nem munka iránti kereslet”.

385

olyan jómódú közösség nagy nyomorát, amelyben hirtelen minden polgára fejébe veszi, hogy megszünteti a fényűző életmódot, az állam pedigelhatározza, hogy a megtakarítás kedvéért korlátozza a fegyverkezést.

Ma már nem úri becsületélni pénz s tehetség felett.Libériák ócskásnál lógnak,nincs ára hintónak, se lónak,villát eladunk városvégenfedezni, mit költöttünk régen.A költekezés ma: gyalázat,külföldről visszatér a század,fütyülünk az idegen népreés hiú hadidicsőségre,harcolunk, de csak a hazáért,ember jogáért s igazáért.

A gőgös Chloénakkonyháján nem keres a boltos,folyvást hordott ruhája foltos ...

S mi lesz a vége ?Nézd őket s meglátod hamar,hogy fér össze erény s ipar!Bezárult a kiállítás,ami most jő, az vajmi más.Mert nem csak azok tűntek elkik szórták a pénzt dögivel,de kik belőlük éltek, százakkitéve a végpusztulásnak.Helyet ki adna, haj, nekik,mindenütt ül már valaki!Földnek és háznak nincsen ára,nézz csak e csodás palotára,Thébában nem akadna párjas most kiadó! ...Az építészt ki menti meg?a művész nem kell senkinek,festő nevét se zengi fáma,megcsappant a szobrászok száma...

386

S ím a tanulságPuszta erény kevés a népnek,s akik új aranykort remélnek,tudhatják, hogy mit várjanak:nagy tisztesség, s ebédre makk.

(Fordította: Hajnal Anna)

Az allegóriához írt kommentár két részlete elég lesz annak be-bizonyítására, hogy a fentiek nem minden elméleti bázis nélkül íródtak:

„Minthogy az az óvatos gazdálkodás, amelyet egyesek megtakarításnak ne-veznek, a vagyon növelésének a legbiztosabb módszere a magáncsaládokban,ezért némelyek azt képzelik, hogy akár terméketlen, akár termékeny is azország, ugyanennek a módszernek általános alkalmazása (amit lehetségesnektartanak) ugyanazt eredményezi egy egész nemzet számára; s hogy például azangolok sokkal gazdagabbak lehetnének, mint amilyenek, ha olyanmértékletesek lennének, mint némely szomszédjuk. Azt hiszem, ez tévedés.”242

Mandeville épp az ellenkező eredményre jut:„Abban áll egy ország boldoggá és, mint mondani szokták, virágzóvá tételé-

nek a művészete, hogy mindenkinek lehetőséget adunk a foglalkoztatására; en-nek véghezviteléhez pedig az legyen a kormányzat első gondj a, hogyelőmozdítsa a manufaktúrák, a művészetek és mesterségek olyan nagyváltozatosságát, amilyent az emberi elme egyáltalában ki tud gondolni; amásodik pedig, hogy bátorítsa a földművelés és halászat minden ágát, ilymódon nemcsak az embert, hanem a földet is erejének teljes kifejtésérekényszerítve. Csak ettől a politikától, nem pedig a pazarlás és takarékoskodáskicsinyes szabályozásától remélhetjük a nemzet nagyságát és boldogságát; mertakár nő az arany és az ezüst értéke, akár csökken, minden társadalomboldogsága mindenkor a földnek és az emberek munkájának a gyümölcseitőlfügg; e kettő egymással egyesítve pedig biztosabb, kimeríthetetlenebb ésvalóságosabb kincs mint Brazília aranya vagy Potosi ezüstje.”

Nem csoda, hogy az ilyen eretnek gondolatok magukra vonták kétévszázad moralistáinak és közgazdászainak átkait, mert ők sokkalerkölcsösebbnek érezték magukat ama komor doktrína birtokában, hogyaz egyedüli orvosság az egyén és az állam legszélsőségesebbtakarékossága, sőt fukarsága. Petty „szórakozá-

242 Adam Smith, a klasszikus iskola előfutára – valószínűleg Mandeville fent közöltbekezdésére gondolva – azt írta : „Ami minden magáncsalád magatartásában józanság, az egynagy királyságéban aligha lehet ostobaság”.

387

sai, pompás látványosságai, diadalívei stb.” a Gladstone-korabeliállamháztartási politika krajcáros bölcsességének és annak azállamrendszernek adták át helyüket, amelynek „nem telt” körházakra,parkokra, szép épületekre, sőt a múlt emlékeinek a konzerválására sem, smég kevésbé a zene és a színház fényűzésére; mindezeket rábízta részbena magánjótékonyságra, részben némely könnyelmű magánembereknagylelkűségére.

Ez az elmélet egy újabb évszázadon át nem szerepel a „tisztességes”szerzők műveiben, s csak Malthus munkásságának utolsó szakaszábanjutott meghatározott szerephez a hatékony kereslet elégtelen voltának afogalma, mint a munkanélküliség tudományos magyarázata. MinthogyMalthusról írt tanulmányomban243 ezt már részletesen tárgyaltam, eléglesz itt Malthusnak néhány jellegzetes, az említett tanulmányban idézettszövegrészét kiemelnem:

„A világnak majdnem minden részében hatalmas termelőerőket látunk, ame-lyeket nem működtetnek; s én azzal magyarázom ezt a jelenséget, hogy a min-denkori termék elosztásának hibái következtében nem érvényesülnek a folya-matos termelésre ösztönző motívumok... Határozottan állítom, hogy a túl gyorsfelhalmozásra irányuló törekvés, amely szükségképpen együtt j ár a nemproduktív fogyasztás jelentős csökkenésével, csírájában elfojtja a gazdagsággyarapodását, mert nagyon legyöngíti a termelés megszokott indítékait... Haazonban igaz, hogy a túl gyors felhalmozásra irányuló törekvés úgy osztja el ajövedelmet a munkabér és a profit között, hogy a jövő felhalmozásnak mind azösztönzője, mind a lehetősége csaknem megszűnik, s ilyenformán megszűnik anövekvő népesség eltartásának és foglalkoztatásának lehetősége is: vajon nemkell-e elismernünk, hogy az ilyen felhalmozásra irányuló törekvés, illetőleg atúlságos nagyságú megtakarítás valóban árthat az országnak ?”244

„A kérdés az, hogy a tőkének s ezt követően a munkaerő iránti keresletnekaz a stagnálása, amely azért áll elő, mert a termelés nő, de a földbirtokosok éstőkések improduktív fogyasztása nem nő megfelelő arányban, fennállhat-eanélkül, hogy kárt okozna az országnak; nem csökkenti-e mindenképpen a jó-létet és a vagyont ahhoz az állapothoz képest, amikor a földbirtokosok és a tő-kések improduktív fogyasztása kellő arányban maradna a társadalom természe-tes fölöslegéhez viszonyítva, s amikor változatlanul érvényesülhetnének a ter-melés indítékai; vagyis, amikor el lehetne kerülni a munkaerő iránti kereslettermészetellenes felduzzadását, utóbb pedig szükségszerű, hirtelen csökkenését.

243 Essays on Biography. 139–147. oldal.244 Malthus levele Ricardohoz, 1821. július 7-i kelettel.

388

Ha azonban ez így van, akkor miképpen lenne igaz az az állítás, hogy atakarékosság káros lehet ugyan a termelők számára, de nem lehet káros azállamra nézve, továbbá, hogy a földbirtokosok és tőkések improduktívfogyasztásának növekedése nem orvosolhatja időnként a dolgok olyan állapotát,amelyben a termelés indítékai csődöt mondanak ?”245

„Adam Smith azt állította, hogy a takarékosság növeli a tőkeállományt;mindenki aki önmegtartóztatóan él, jótevője a közösségnek; a gazdagság növe-kedése pedig a termelésnek a fogyasztást meghaladó többletétől függ. Kétség-telen, hogy e tételek messzemenően helyesek... De az is teljesen nyilvánvaló,hogy nem helyesek minden korlátozás nélkül, és hogy a megtakarításra valótörekvés, ha túlságba viszik, lerombolná a termelés indítékait. Ha mindenkitkielégítene a legegyszerűbb élelem, a legszegényebb ruházat és a legegyszerűbblakás, akkor nyilvánvalóan nem is készítenének más minőségű élelmet, ruháza-tot és hajlékot... A két szélsőség nyilvánvaló, következésképpen tehát kell len-nie egy közbülső pontnak – bár lehet, hogy a politikai gazdaságtan nem képes epont meghatározására – ahol, figyelembe véve a termelőerőket és a fogyasztásiszándékot, a gazdaság növelésére irányuló ösztönzés a lehető legnagyobb.”246

„A tehetséges és szellemes emberek által hangoztatott vélemények közülnem ismerek olyat, amely nagyobb ellentétben állana a helyes elmélettel, ésamelyet nyilvánvalóbban cáfolna a gyakorlat, mint Say-nek az a véleménye,mely szerint: ,un produit consommé ou détruit est un débouché fermé’.247 Az újelméletből ugyanis az következik, hogy az árukat csak egymáshoz valóviszonyukban, nem pedig a fogyasztókhoz való viszonyukban kell tekintetbevenni. Hogyan alakulna – kérdezhetjük – az áruk iránti kereslet, ha a következőfélévben minden fogyasztás megszűnne a kenyér és a víz fogyasztásán kívül?Micsoda árufelhalmozás! Quels débouchés!248 Milyen csodálatos piacotteremtene ez az esemény !”249

Ricardo azonban teljesen süket maradt azzal szemben, amit Malthusmondott. A vita végső visszhangját John Stuart Millnek abéralapelméletéről szóló fejtegetéseiben találhatjuk meg.250

245 Malthus levele Ricardohoz, 1821. július 16-i kelettel.246 Malthus: Principles of Political Economy c. művének előszava, 8–9. oldal.247 „Egy elfogyasztott vagy elpusztított termék egy lezárt piac.” (A szerk.)248 „Milyen piacok !” (A szerk.)249 Malthus: Principles of Political Economy, 363. oldal, lábjegyzet.250 J. S. Mill: The Political Economy, I. kötet, V. fejezet. Mummery-Hobson: The Physiology

of Industry c. művének 38. és következő oldalain megtalálhatjuk a Mill-féle elmélet ezenoldalának igen fontos és igen mélyreható taglalását, különösen azzal a tanításával kapcsolatban(amit Marshall a béralapelmélet nagyon is nem kielégítő taglalásakor iparkodott nem létezőkéntkezelni), hogy „áruk iránti kereslet nem munka iránti kereslet”.

389

Ennek az elméletnek Mill saját véleménye szerint nagy része volt abban,hogy elvetette a késői Malthust; s maga Mill az ekörül folytatott vitáklégkörében nevelkedett fel. Mill követői elvetették Mill béralapelméletét,de szem elől tévesztették azt a tényt, hogy Mill Malthus-cáfolata abéralapelmélettel állt vagy bukott. Mill követői ezt a problémát nem úgyküszöbölték ki a közgazdaságtanból, hogy megoldották, hanem úgy, hogyagyonhallgatták. A kérdés ezután szőröstül-bőröstül eltűnt a vitából.Cairncross újabban a kisebb jelentőségű viktoriánus közgazdászokírásaiban kutatta a probléma nyomait;251 de talán még annál is kevesebbettalált, mint ami várható lett volna.252 A fogyasztáshiány-elmélet téli álmátaludta addig, amíg 1889-ben meg nem jelent J. A. Hobson és A. F.Mummery tollából a The Physiology of Industry, az első és legfontosabbkönyv ama számos kötet közül, amelyekben Hobson majdnem ötven évenát fáradhatatlanul, nagy hévvel és bátorsággal, de majdnemeredménytelenül támadta az ortodox elméletet. Noha manapság jóformánteljesen feledésbe merült, ennek a könyvnek a megjelenése bizonyosértelemben új korszakot nyitott a közgazdasági gondolkodásban.253

A The Physiology of Industry-t Hobson A. F. Mummeryvel együtt írta.Hobson egyszer elmondta, hogyan került sor a könyv megírására.254

„Közgazdasági eretnekségem csak a nyolcvanas évek közepe táján kezdettalakot ölteni. Noha Henry George-nak a földbirtok ellenviselt hadjárata és különböző szocialista csoportoknak adolgozó osztályok szemmellátható elnyomása elleni korai agitációja,párosulva a két Booth-nak a londoni nyomorra vonatkozó leleplezéseivel, mély benyomást gyakoroltak érzelmeimre, mégsem rombolták le

251 The Victorians and Investment, Economic History, 1936.252 Fullarton értekezése: On the Regulation of Currencies (1844) a legérdekesebb az idézett

helyek közül.253 J. M. Robertsonnak The Fallacy of Saving címmel, 1892-ben publikált műve támogatta

Mummery és Hobson eretnekségét. E könyv azonban nem nagy értékű vagy nagy jelentőségű,mert teljesen hiányzik belőle a The Physiology of Industry mély intuíciója.

254 Confessions of an Economic Heretic címen a London Ethical Society előtt a ConwayHallban, 1935. július 14-én tartott előadásában. A közlést Hobson engedélyezte.

390

hitemet a politikai gazdaságtanban. Erre egy úgyszólván véletlen érintkezés ré-vén került sor. Amikor egy exeteri iskolában tanítottam, személyes kapcsolatbakerültem egy Mummery nevű üzletemberrel, akit már akkor és azután is nagyhegymászónak ismertek, aki újabb utat fedezett fel a Matterhornra, és aki ahíres himalájai Nanga Parbat csúcs megmászására tett kísérlet közben leltehalálát. Aligha kell mondanom, hogy a vele való kapcsolatomra nem ezen afizikai síkon került sor. Ő azonban szellemi hegymászó is volt, nyílt szemmelfedezett fel ösvényeket, és mélységes közömbösséget tanúsított szellemitekintélyek iránt. Ezzel az emberrel vitába keveredtem a túlzott megtakarításról.Ő ugyanis azt tartotta, hogy erre vezethető vissza a tőkének és a munkának arossz konjunktúra idején tapasztalható elégtelen foglalkoztatása. Sokáig azortodox közgazdaságtan fegyvereivel próbáltam elhárítani az érveit. Végülazonban meggyőzött, én pedig hozzáláttam, hogy vele együtt kidolgozzam atúlzott megtakarítás elméletét egy könyvben, amely a Physiology of Industrycímet kapta és 1889-ben jelent meg. Ez volt az első nyílt lépés eretnekpályafutásom során, s egyáltalán nem voltam tisztában súlyoskövetkezményeivel. Ugyanis éppen akkor adtam fel iskolai állásomat, és újfajtamunkához kezdtem mint University Extension Lecturer a közgazdaságtan és azirodalom területén. Először akkor döbbentem meg, amikor a London ExtensionBoard megvonta az engedélyét, hogy a politikai gazdaságtanról előadásokattartsak. Tudomásomra jutott, hogy ennek oka egy közgazdász professzorintervenciója volt, aki olvasta könyvemet, s úgy látta, hogy tartalma épp olyanésszerű, mintha valaki a Föld korong alakját akarná bizonyítani. Ugyan, hogyanis lehetne bármilyen felső határa a hasznosan megtakarítható összegeknek,amikor minden megtakarítás a tőkestruktúra és a béralap növelésére fordítódik.Józan közgazdászok csak borzadállyal tekinthetnek az olyan elméletre, amelyminden ipari fejlődés forrását támadja!255 Egy másik érdekes személyestapasztalat hozzájárult ahhoz, hogy meggyőződjem vétkes voltomról. Azt ugyanmegakadályozták, hogy előadásokat tartsak a közgazdaságtanról Londonban, deaz Oxford University Extension Movement nagyobb liberalizmusa lehetővétette, hogy a vidéki közönség előtt beszélhessek, ha nem lépem túl a dolgozóosztályok életére vonatkozó gyakorlati kérdések kereteit. Éppen ez időben aCharity Organisation Society különböző közgazdasági kérdésekrőlelőadássorozatot tervezett, és meghívott, hogy készítsek elő egy tanfolyamot.Igent mondtam, elvállaltam volna ezt az új felolvasói munkakört, de ameghívást hirtelen és magyarázat nélkül, visszavonták. Még ekkor is alig ér-tettem meg, hogy mit követtem el, s hogy a korlátlan takarékosság erényének akétségbevonása megbocsáthatatlan bűn.”

255 Mint Hobson elég tiszteletlenül írta The Physiology of Industry c. művének 26. oldalán:„A megtakarítás a nemzeti gazdagság forrása, és minél takarékosabb egy nemzet, annálgazdagabb lesz. Rendszerint ezt tanítja majdnem minden közgazdász; sokan az etikai méltósághangját ütik meg, amikor a megtakarítás végtelen értékéről prédikálnak; unalmas daluknak ezaz egyetlen hangjegye ragadta meg a közönség figyelmét.”

391

Hobson ebben a korai művében, amelyet munkatársával együtt írt,fejtegetéseiben többet hivatkozott a klasszikus közgazdaságtanra (ebbennevelkedett fel), mint későbbi írásaiban; ezért, valamint, mert ez Hobsonelméletének első kifejtése, ebből a munkából merítem idézeteimet,amelyekkel be akarom mutatni, mennyire figyelemre méltók ésmegalapozottak voltak bírálatai és meglátásai. A szerzőtársakelőszavukban a következőképpen jellemzik azokat a következtetéseket,amelyekkel szemben fellépnek :

„A takarékosság gazdagítja, a költekezés pedig elszegényíti a társadalmat is,az egyéneket is. Általános érvényű tételnek mondhatjuk, hogy a pénzhez valóragaszkodásban gyökerezik minden, ami gazdaságilag hasznos. Nemcsak magáta takarékos egyént gazdagítja, hanem emeli a béreket, munkát ad a munkanél-külieknek, és minden tekintetben áldásos hatás árad belőle. A napilapoktólkezdve a legújabb gazdasági tanulmányokig, a szószéktől az alsóházigannyiszor ismétlik és állítják ezt a tételt, hogy már istentelenségnek tűnik akétségbevonása. Pedig Ricardo művének megjelenéséig ezt az elvet elutasítottaminden tanult ember, s a közgazdasági gondolkodók többsége is. Kizárólagazért fogadták el végül mégis, mert az ekkor hirtelenül feltűnt béralapelméletrenem tudtak megfelelő választ adni. Nem magyarázhatjuk mással, hogy akövetkeztetés túlélte az érvelést, amelyre logikailag támaszkodott, mintazoknak a nagy embereknek a tiszteletet parancsoló tekintélyével, akik azelméletet védelmezték. Egyes közgazdász bírálók elmerészkedtek odáig, hogybizonyos részletekben támadták az elméletet, de visszariadtak attól, hogyakárcsak érintsék is a fő következtetéseit. A mi célunk viszont az, hogymegmutassuk e következtetések tarthatatlanságát: igenis túlzásba lehet vinni amegtakarítást, s ez a túlzás szegénnyé teszi a társadalmat, munkanélkülivé amunkásokat; lenyomja a béreket, és azt a komor hangulatot és levertségetterjeszti az üzleti világban, amelyet kereskedelmi válság néven ismerünk...

A termelésnek az a célja, hogy a fogyasztókat ,hasznos tárgyakkal és a ké-nyelem eszközeivel’ lássa el, és ez a folyamat a nyersanyag elsőmegmunkálásától kezdve mindaddig megszakítatlanul tart, amíg végülelfogyasztják a belőle előállított hasznos terméket vagy élvezeti cikket. Atőkének az az egyetlen haszna, hogy segíti a termékek és szolgáltatásokelőállítását; a felhasznált tőke összes mennyisége pedig szükségképpen együttváltozik a naponta vagy hetente elfogyasztott termékek és szolgáltatásokmennyiségével. Miközben a megtakarítás megnöveli a meglevő összes tőkét,ugyanakkor csökkenti az elfogyasztható termékek és szolgáltatásokmennyiségét. A takarékoskodás túlzásba vitele tehát szükségképpen arra vezet,hogy több tőkét halmoznak fel, mint amennyinek az igénybevételére szükségvan, és ez a többlet az általános túltermelés formájában jelentkezik.”256

256 Hobson–Mummery: The Physiology of Industry, III–V. oldal.

392

E bekezdés utolsó mondata rávilágít Hobson tévedésének gyökerére,nevezetesen arra a feltevésre, hogy a túlságos megtakarítás a ténylegestőkefelhalmozást növeli meg a szükségletet meghaladó mértékben, holottez valójában csak a kisebbik rossz, s csak az előrelátás hibái révénkerülhet sor rá; a fő baj az, hogy a teljes foglalkoztatás körülményeiközött többet akarnak megtakarítani, mint amennyi tőkére szükség lenne,s ez lehetetlenné teszi a teljes foglalkoztatást, kivéve azt az esetet, amikorelőrelátási hibákat követnek el. Egy vagy két oldallal később azonbanHobson – véleményem szerint – a kérdés egyik oldalát teljesen pontosanfogalmazza meg, bár itt is figyelmen kívül hagyja azt a szerepet, amelyeta kamatláb és az üzleti bizakodás állapotának a változásai játszhatnak,vagyis e tényezőket alkalmasint adottaknak tekinti:

„Arra a következtetésre jutunk tehát, hogy az alap, amelyre Adam Smith ótaaz egész gazdasági tanítás ráépült, nevezetesen az a tétel, amely szerint az évitermelés mennyiségét a rendelkezésre álló természeti tényezők, a tőke és amunka összessége határozzák meg, téves. A valóság ennek épp az ellenkezője:nevezetesen a termelés mennyisége sohasem haladhatja ugyan meg az e ténye-zők összes mennyiségei által megszabott határokat, de jóval e maximum alásüllyedhet; s ez tényleg be is következik a túlzott megtakarítás és az ezt követő,halmozódó túlkínálat termelésgátló hatása következtében. Vagyis a modernipari társadalmakban rendes körülmények között a fogyasztás korlátozza atermelést, nem pedig a termelés a fogyasztást.”257

Említést tesz végül Hobson arról, mennyiben érinti elmélete az ortodoxszabad kereskedelmi érvek érvényességét.

„Azt is megjegyezzük, hogy az esztelen kereskedelempolitika vádját,amellyel ortodox közgazdászaink oly sűrűn illetik amerikai rokonainkat és atöbbi protekcionista államokat : többé nem lehet igazolni az eddig alkalmazottszabad kereskedelmi érvek egyikével sem, hiszen ezek mind azon alapulnak,hogy túlkínálat nem lehetséges.”258

Az ezután következő érvelés – be kell vallani – nem teljes. De ez voltaz első eset, amikor valaki határozottan kimondotta: atőkeképződés nem a megtakarítási hajlandóság eredménye,hanem a jelenlegi és a várható fogyasztásból eredő kereslet hatása

257 I. m. VI. oldal.258 Uo. IX. oldal.

393

alatt kerül rá sor. A következő, különböző szövegrészeket összevonóidézettel mutatom be ezt a gondolatmenetet :

„Tulajdonképpen nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a társadalmi tőkétcsak akkor lehet haszonnal megnövelni, ha rákövetkezően az áruk fogyasztásais megnő... A megtakarításnak és a tőkének a megnövekedése megköveteli,hogy a jövőben nőjön a közvetlen fogyasztás, mert enélkül nem lehet haté-kony...259 Amikor jövőbeli fogyasztásról beszélünk, nem tíz, húsz vagy ötvenévre, hanem a közeli jövőre gondolunk... Ha az emberek gondosabb beosztásbólvagy fokozottabb óvatosságból többet takarítanak meg a jelenben, akkor arra ishajlandónak kell lenniük, hogy többet fogyasszanak a jövőben...260 A termelőfolyamat egyetlen pontján sem lehet gazdaságosan több tőkét alkalmazni, mintamennyit a mindenkori fogyasztás kielégítését szolgáló áruellátás meg-követel...261 Nyilvánvaló, hogy az én megtakarításom semmiképpen sem mó-dosítja a társadalom gazdaságilag lehetséges megtakarításainak összegét, hanemcsak azt határozza meg, hogy az összes megtakarítás valamekkora részét énvégzem-e, vagy pedig valaki más. Meg fogjuk mutatni, miképpenkényszerítheti a társadalom valamely rétegének a megtakarítása a jövedelmétmeghaladó költekezésre a társadalom másik részét...262 A legtöbb modernközgazdász tagadj a, hogy a fogyasztás bármilyen körülmények közt elégtelenlehetne. Arra kell tehát válaszolnunk: van-e olyan gazdasági ösztönző erő,amely túlzott megtakarításra csábíthatja a társadalmat, s ha igen, vannak-eolyan erők a gazdaság mechanizmusában, amelyek eredményesenellensúlyozhatják a hatását? Igazolni fogjuk, hogy 1. minden fejletten szervezettipari társadalomban állandóan működik egy hatóerő, amelynek az a természete,hogy túlzott megtakarításra csábít; illetve 2. a gazdaság mechanizmusának eztállítólag ellensúlyozó erői vagy egyáltalában nem jelentkeznek, vagy pedigelégtelenek ahhoz, hogy a súlyos gazdasági zavarokat megelőzzék...263 Úgylátszik, a legtöbb későbbi közgazdász kielégítőnek találta azt a rövid választ,amellyel Ricardo cáfolta Malthus és Chalmers álláspontját. ,A termékeketmindig termékekkel vagy szolgáltatásokkal vásárolják meg; a pénz csak eszköz,amely ezt a cserét közvetíti. Minthogy a termelés növekedését mindig ajövedelemszerzési és fogyasztási képesség megfelelő növekedése kíséri, nemlehetséges túltermelés. (Ricardo: Principles of Political Economy, 362. old.)”264

Hobson és Mummery megértették, hogy a kamat semmi egyéb, mintfizetség a pénz használatáért.265 Azt is nagyon jól tudták,

259 Uo. 27. oldal.260 Uo. 50-51. oldal.261 Uo. 69. oldal.262 Uo. 113. oldal.263 Uo. 100. oldal.264 Uo. 101. oldal.265 Uo. 79. oldal.

394

hogy ellenfeleik majd azt mondják: „a kamatláb (vagy a nyereség)csökkenni fog, ez fékezően hat a megtakarításra, és helyreállítja a helyesarányt a termelés és a fogyasztás közt”.266 Erre így válaszoltak: „anyereségcsökkenés csak kétféle módon késztetheti az egyéneketmegtakarításaik csökkentésére: vagy azzal, hogy fokozott költekezésre,vagy azzal, hogy a termelés csökkentésére bírj a őket.267 Az elsőalternatívát elutasították, mondván, amennyiben a nyereségekcsökkennek, akkor a társadalom összjövedelme kisebb lesz, márpedig „haa jövedelmek átlagos nagysága csökkenőben van, nem hihető, hogy atakarékosság jutalmának ilyenkor bekövetkező csökkenése fogyasztásuknövelésére késztetné az embereket”. A második alternatívávalkapcsolatban pedig hangsúlyozták: „eszünkbe sem jut tagadni, hogy anyereségnek a túlkínálat okozta csökkenése fékezi a termelést;ellenkezőleg, éppen arra alapozzuk egész érvelésünket, hogy ez a fékezőhatás érvényesülhet”.268 De elméletük mégsem kerek egész, éspediglényegében azért, mert nincs független kamatlábelméletük. Ennekkövetkeztében Hobson túlzottan azt hangsúlyozta (különösen későbbikönyveiben), hogy a fogyasztáshiány túlberuházásra, vagyis hasznot nemhozó beruházásra vezet, holott azt kellett volna megmagyaráznia, hogy aviszonylag gyenge fogyasztási hajlandóság azért segíti elő a munka-nélküliség létrejöttét, mert olyan mennyiségű új beruházásnak kellenekísérnie, amely ellensúlyozhatná az elégtelen fogyasztást; a beruházásazonban nem lesz ekkora, illetve legfeljebb időnként, túlhajtottoptimizmus következtében lehet mégis ekkora; míg általában meggátolj aaz ilyen mérvű beruházást az a körülmény, hogy várható nyereség akamatláb által meghatározott standard alá süllyed.

A háború óta az eretnek fogyasztáshiány-elméletek valóságos özönéttapasztaljuk, s közöttük Douglas őrnagyé a leghíresebb. Douglasőrnagy ügybuzgó érvelésének átütő ereje természetesen jórésztabból eredt, hogy az ortodox elmélet hívei nem tudtak el-

266 Uo. 117. oldal.267 Uo. 130. oldal.268 Uo. 131. oldal.

395

fogadható érveket felhozni destruktív kritikai megállapításainak jórészével szemben. Diagnózisa azonban részleteiben, különösen pedigúgynevezett „A+B elmélete” sok mindent tartalmaz, ami nem egyébpuszta misztifikációnál. Ha Douglas őrnagy a maga „B-tételeit” avállalkozók által képzett pénztartalékoknak arra a részére korlátoztavolna, amelynek nem felel meg folyó pótlási vagy felújítási kiadás,közelebb járt volna az igazsághoz. De még ekkor is számolni kelleneazzal a lehetőséggel, hogy e készleteket más irányú új beruházás, illetvenagyobb fogyasztási kiadások semlegesítik. Douglas őrnagy nem egyortodox ellenfelével szemben érdemként hivatkozhat arra, hogylegalábbis nem felejtkezett meg teljesen gazdasági rendszerünkkiemelkedő problémájáról. Ő azonban az eretnekek bátor hadseregébenlegfeljebb közlegény lehet, semmiképpen sem őrnagy; aligha formálhatjogot arra, hogy egy rangba kerüljön Mandeville-lel, Malthus-szal,Gesell-lel és Hobson-nal, akik intuíciójukat követve inkább a még csakhomályosan és hiányosan felismert igazság mellé állottak, mintsem hogykitartsanak a még oly világos, ellentmondásmentes, tetszetős logikájú, dea tényekre nem illő hipotéziseken alapuló téves eszmék mellett.