JANE AUSTEN

MEGGYİZİ ÉRVEK

REGÉNY

FORDÍTOTTA RÓNA ILONA

Elsı könyv

Elsı fejezet

Sir Walter Elliot, a somersetshire-i Kellynch kastély ura könyvet a maga mulatságára kezébe nem vett, a Nemesi Almanachot kivéve; ebben tennivalót talált üres óráira, vigaszt a bánato-sakra; mélységes csodálat és tisztelet kerítette hatalmába, mikor a számukban egyre fogyat-kozó legısibb nemesi családokat fellapozta; és bármennyire felbosszantották a házi bajok, csip-csup kellemetlenségek, ingerültsége azonnal szánakozó megvetéssé szelídült, ha az el-múlt száz esztendı megszámlálhatatlan újnemesének nevét tartalmazó lapokat forgatta; végül, ha az eddigieket egykedvően futotta volna át, ott volt az az oldal, amelyen soha nem lankadó érdeklıdéssel olvashatta a maga történetét - kedvenc könyve egyébként is mindig ugyanott nyílt ki.

„ELLIOT (Kellynch kastély)

Walter Elliot, született 1760. március 1-én, házasságot kötött 1784. július 15-én Elizabethtel, a Gloucester megyében lévı South Park kastély urának, James Stevenson úrnak leányával; leszármazottai e hölgytıl (elhunyt 1800-ban): Elizabeth, született 1785. június 1-én; Anne, született 1787. augusztus 9-én; 1789. november 5-én halva született egy fia; Mary, született 1791. november 20-án.”

Pontosan így került ki e bekezdés a nyomdász kezébıl; ámde Sir Walter a maga, valamint családja tájékoztatására kiigazította a következı betoldásokkal: Mary születésének kelte után bejegyezte: „1810. december 15-én házasságot kötött a Somerset megyei Uppercrossból való Charles Musgrove úr fiával és örökösével, Charlesszal” - továbbá felesége elhalálozásának évszáma után igen akkurátusan beiktatta neje elvesztésének hónapját és napját.

Ezt követte a tisztes ısi család története és felemelkedése a szokásos mozzanatokkal: meg-telepedtek Cheshire-ben; a Dugdale Almanach megemlíti, hogy a fıbírói tisztség betöltésében, továbbá a parlament három egymás utáni idıszakában egyazon választókerület képviseletében az egymást követı nemzedékek hőségrıl tévén tanúságot, II. Károly uralkodásának elsı esztendejében a család a baroneti méltósággal jutalmaztatott; felsoroltatik valahány nıül vett Mary és Elizabeth; mindez kitesz két tekintélyes tizenkettedrét lapot, s a címerrel, valamint a család jelmondatával ér véget. „Fı és állandó székhely Kellynch kastély, Somerset megye”, majd ismét Sir Walter keze írásával e záradék következik:

„A cím és a hitbizomány várományosa William Walter Elliot úr, a második Sir Walter dédunokája.”

A hiúság volt Sir Walter Elliot jellemének alfája és ómegája, hiúság a személyét, valamint a pozícióját illetıen. Fiatal embernek feltőnıen szép volt; ötvennégy évesen még mindig igen jóvágású férfi. Kevés nı törıdik annyit a küllemével, mint ı tette; s egy újdonsült lord komor-nyikja sem lelheti nagyobb örömét társadalmi pozíciójában. A szépség adományánál csak baroneti rangját tartotta többre; s szenvedélyes hódolattal adózott annak a Sir Walter Elliot-nak, akinek e két áldás egyszerre megadatott.

Jó külseje és rangja egyetlen okból méltán kapott tekintélyes helyet érzésvilágában: nyilván ennek köszönhette kiváló jellemő feleségét, aki sokszorosan felette állt annak, amit jómaga érdemelt volna. Lady Elliot kitőnı asszony volt, okos és szeretetre méltó; ítélıképessége és magatartása, ha eltekintünk amaz oktalan ifjúkori fellángolástól, mely Lady Elliottá tette, a késıbbiekben soha nem volt hibáztatható. Jóindulattal tőrte, enyhítette, takargatta férje fogya-tékosságait, és tizenhét esztendeig istápolta neve tisztességét; maga nem tartozott ugyan a világ legboldogabb teremtései közé, de kötelességei, barátai, gyermekei szorosan kötötték az

élethez, s bizony nem tért egykedvően napirendre afölött, hogy elszólíttatik közülük. Három leány - a két nagyobb is csak tizenhat és tizennégy éves -, iszonyú gond egy anyának itthagyni ıket, s még keservesebb végiggondolni, hogy egy magahitt, ostoba apa fogja irányítani sorsu-kat. Volt azonban egy igen bensıséges barátnıje, okos, kiváló asszony, aki annyira szerette, hogy kedvéért közvetlen közelükbe, Kellynch faluba költözött; elsısorban e hölgy jóságától és tanácsaitól remélte Lady Elliot, hogy gyermekei továbbra is abban a kifogástalan nevel-tetésben részesülnek, amelyet ı annyi gondossággal megadott nekik.

E barátnı és Sir Walter nem házasodott össze, bármit forgattak is már jó elıre fejükben az ismerısök. Tizenhárom esztendı telt el immár Lady Elliot halála óta, s ık megmaradtak közeli szomszédoknak, bizalmas barátoknak, ám mind a kettı özvegyi sorban.

Hogy a megállapodott korú és jellemő, rendkívül jómódú Lady Russellnak eszébe sem jutott másodszor házasságot kötni, nem szorul mentegetésre a közvélemény elıtt, hiszen az amúgy is hajlamosabb az oktalan méltatlankodásra, ha újra férjhez megy egy asszony, mint ha nem; hanem Sir Walter tartós nıtlensége már némi magyarázatra szorul. Tudnunk kell, hogy Sir Walter jó apához illıen (miután egynémely rendkívül ésszerőtlen próbálkozásában csalódás érte) azzal tetszelgett magának, hogy leányai kedvéért maradt magányos. Egyikükért, a legidısebbért, valóban hajlandó lett volna lemondani bármirıl, különösen olyasmirıl, amire amúgy sem érzett magában sok kísértést. Elizabeth tizenhat évesen mindenben, amiben csak lehetett, anyja helyére és örökébe lépett, s mivel nagyon szép volt, s feltőnıen hasonlított apjához, mindig képes volt erısen befolyásolni, így nagyszerően kijöttek egymással. Másik két gyermeke jóval kevesebbet jelentett Sir Walternak. Mary még némi látszatfontosságra tett szert, mikor Charles Musgrove felesége lett; ám a nemes jellemő és gyengéd lelkülető Anne, akit minden igazán értelmes ember nagyra tartott volna, apja és nénje szemében egyáltalán nem számított, szava semmit sem nyomott a latban; azzal nem kellett törıdni, hogy neki mi kellemes, mi nem - hiszen csak Anne-rıl van szó.

Lady Russellnak azonban ı volt szívéhez közel álló, nagyra tartott keresztlánya, kedvence és barátnıje. Lady Russell valamennyiüket szerette; ám csak Anne-re tekintve képzelhette, hogy édesanyját látja benne újraéledni.

Néhány éve még nagyon szép lány volt Anne Elliot, de nagyon hamar elvirult; ám az apja még ifjúsága virágában is kevés gyönyörködnivalót talált benne (finom vonásaival, szelíd, sötét szemével annyira más volt, mint ı), most pedig, hogy megfakult, lefogyott, semmi sem maradt, amit méltányolni tudott volna. Eddig sem sok reményt főzött hozzá, s immár végképp lemondott róla, hogy Anne nevét valaha kedvenc könyvének más lapján is olvashassa. Egyenrangú frigyre egyedül Elizabeth léphet: mert Mary csupán egy igen tekintélyes és na-gyon vagyonos vidéki családba kapcsolódott be, ennélfogva csakis azokat érte megtiszteltetés, Maryt egyáltalán nem. Elizabeth viszont elıbb-utóbb magához illı házasságot fog kötni.

Megesik néha, hogy egy nı huszonkilenc évesen szebb, mint volt tíz évvel azelıtt; általá-nosságban szólván, ha betegség vagy gond közbe nem jön, ez az az életkor, amikor még teljében van a szépsége s a vonzereje. Így volt ez Elizabeth esetében is; már tizenhárom éve ugyanaz a szép Miss Elliot, ahogy annak idején kezdte; ez szolgáljon Sir Walter mentségéül, amiért megfeledkezett a lánya koráról - legalábbis csak félannyira tekinthetjük ostobának, hogy magát és Elizabethet éppolyan virulónak tartotta, mint valaha, holott környezetükben mindenkinek csak a szépség roncsai maradtak meg. Azt tudniillik világosan látta, mennyire öregszik családjának és ismeretségének minden tagja: Anne egyre szikárabb lett, Mary egyre közönségesebb, minden arc csak csúnyul a szomszédságában - a szarkalábak gyors szaporo-dása Lady Russell halántéka körül már régóta aggasztotta.

Elizabeth azonban éppenséggel nem volt annyira elégedett magával, mint az apja. Tizenhárom esztendeje úrnıje már Kellynch kastélynak, s amilyen higgadt határozottsággal reprezentált és irányított ennyi éven át, senki nem tarthatja fiatalabbnak, mint amilyen a valóságban. Tizenhárom éve tölti be a háziasszony tisztét, szabja meg a házi törvényeket, halad az élen a négylovas hintókhoz, s lép ki közvetlenül Lady Russell nyomában a környék valamennyi szalonja és ebédlıje ajtaján. Tizenhárom fagyos télen láthatták, hogy ı nyit meg minden valamirevaló bált, amit a gyér szomszédság rendez; és immár a tizenharmadik virágfakasztó tavaszon utazott fel Londonba apjával néhány hétre, hogy részt vegyen az elıkelı világ szóra-kozásaiban. Nem feledkezhetett meg minderrıl; tudatában volt huszonkilenc éves korának, s ez némi nyugtalanságot keltett benne. Teljes elégtétellel állapíthatta meg, hogy éppoly szép, mint valaha; ámde érezte, hogy közeledik a veszedelmes életkorhoz, és nagy örömmel vette volna, ha a következı vagy a második tizenkét hónapon belül annak rendje-módja szerint megkéri a kezét valamelyik vér szerinti baronet. Akkor ismét éppolyan örömmel venné a kezébe a könyvek könyvét, mint kora ifjúságában tette; ámde mostanában nem volt kedve hozzá. A könyv szüntelenül emlékeztette születése dátumára, de házasságról csak a legkisebb húgánál beszélt - ez elviselhetetlen volt; s nemegyszer, amikor apja nyitva hagyta az Almanachot a közelében egy asztalon, összecsukta, félrenézett és odébb tolta.

Ezenfelül csalódás is érte, amit ez a könyv s elsısorban a családja története elkerülhetetlenül eszébe juttatott. A családi rang várományosában csalódott, éppen abban a William Walter Elliot úrban, akinek öröklési jogait apja oly nagylelkően támogatta.

Még kislány korában, mikor megtudta, hogy fivére nem lévén, ki lesz a jövendı baronet, elhatározta, feleségül megy hozzá; apjának is mindig ez volt az elképzelése. Gyerekkorában nem is ismerték az örököst; de Lady Elliot halála után Sir Walter kereste a találkozást, s bár kezdetben igyekezete nem talált túlzottan meleg fogadtatásra, kitartott törekvése mellett, feltételezvén, hogy visszahúzódó, szerény ifjúról van szó; és egyik tavasszal, londoni tartóz-kodásuk folyamán, mikor Elizabeth elsı virágzásának teljében volt, belekényszerítették Mr. Elliotot a bemutatkozásba.

Akkoriban fiatal fiú volt még, jogi tanulmányainak éppen kezdetén; Elizabeth igen megnyerı-nek találta, s ez csak megerısítette a fiatalemberrel kapcsolatos terveket. Meghívták Kellynch kastélyba; sokat emlegették, egész évben várták: hiába, nem jelentkezett. A rákövetkezı tavasszal ismét találkoztak vele a városban, éppoly megnyerınek találtatott, ismét bátorították, meghívták, elvárták, megint csak nem jött, s a következıkben azt a hírt kapták felıle, hogy megházasodott. Ahelyett, hogy jó szerencséjét azon az úton kereste volna, mely az Elliot ház örököse számára kijelöltetett, függetlenséget teremtett magának egy alacsonyabb születéső, gazdag nıvel kötött házasság révén.

Sir Walter ezt rossz néven vette. Úgy érezte, lévén a ház feje, a fiatalembernek ki kellett volna kérnie a véleményét ebben a kérdésben, különösen miután ı kinyilvánította segítıkészségét:

- Hiszen biztosan láttak bennünket együtt - jelentette ki -, egyszer a Tattersallban és kétszer a Ház folyosóján.

Ki is fejezte rosszallását, ámde ez tagadhatatlanul kevéssé vétetett figyelembe. Mr. Elliot mentegetızni sem próbált, s olyan nemtörıdömséget tanúsított a család iránt, hogy Sir Walter véleménye szerint meg sem érdemli, hogy figyelmükre méltassák; ezzel meg is szakadt köztük minden érintkezés.

Ez a furcsa história Mr. Elliot körül még jó néhány év múltán is bosszantotta Elizabethet, akinek a fiatalember önmagában is tetszett, de még fokozottabban amiatt, hogy apjának ı az örököse, s erıs családi büszkesége csakis ıbenne látott Sir Walter legidısebb leánya számára

méltó házastársat. Áttekintve a baronetek névsorát A-tól Z-ig, egyetlenegyet sem talált, akit annyira szíve szerint ismert volna el magával egyenrangúnak, mint ıt. De olyan minısíthe-tetlenül viselkedett, hogy Elizabeth - bár éppen történetünk idején (1814 nyarán) gyászolta fekete szalaggal rokona feleségét - nem tartotta a fiatalembert arra érdemesnek, hogy ismét gondoljon rá. Szégyenletes elsı házasságát talán még meg lehetne bocsátani, hiszen semmi ok feltételezni, hogy gyermek származott volna belıle emlékeztetıül, ha ennél súlyosabbat nem vét; ám, amint a kedves ismerısök szokásos közbelépése folytán tudomásukra jutott, fölöttébb tiszteletlenül nyilatkozott egész családjukról, lekicsinyelte, semmibe vette a vért, amelybıl származik, s azt a méltóságot, mely majdan reá száll. Ez pedig megbocsáthatatlan.

Ilyen érzések és gondolatok nyugtalanították Elizabeth Elliotot, ilyen gondok elegyedtek, ilyen izgalmak hoztak változatosságot élete színterének egyformaságába és eleganciájába, jómódjá-ba és ürességébe - efféle érzelmek főszerezték az egyazon vidéki kör eseménytelenségében leélt hosszú éveket -, ezek töltötték ki az őrt, mely abból adódott, hogy otthonán kívül hasznos dolgot nem mővelt, s az otthoni foglalatosságokhoz sem volt sok hajlama.

Ám most egyéb gond is emésztette. Egyre súlyosbodtak Sir Walter anyagi nehézségei. Jól tudta Elizabeth: apja azért lapozgatja mostanában annyit a Nemesi Almanachot, hogy elhesse-gesse fejébıl a kereskedık nyomasztó számláinak gondját meg ügyei intézıjének, Mr. Shepherdnek kellemetlen intelmeit. A birtok jól jövedelmezett, mégsem eléggé ahhoz az életmódhoz, amely Sir Walter elképzelése szerint Kellynch urát megilleti. Lady Elliot életében a tervszerőség, mérséklet és takarékosság arra szorította, hogy jövedelme keretein belül gaz-dálkodjék; de feleségével együtt sírba szállt minden ésszerő megfontolás is, és attól fogva Sir Walter állandóan áthágta a józanság határait. Képtelen volt a kiadásait korlátozni; hiszen nem tesz ı semmi mást, csak amit a rangja rákényszerít; ám hiába volt teljesen ártatlan a dologban, nemcsak szörnyen eladósodott, hanem egyre sőrőbben kellett hallania is errıl, úgyhogy már felesleges lett volna titkolnia a lánya elıl. Legutóbb Londonban, tavaszi látogatásuk folyamán meg is pendítette a dolgot; odáig jutott, hogy megjegyezze:

- Nem tudnánk takarékoskodni? Nem jut eszedbe olyan tétel, ahol csökkenthetnénk a kiadásokat?

És meg kell hagyni Elizabethnek, elsı rémületében nıies nekibuzdulással komolyan meg-fontolta, mit lehetne tenni, s végül két területen is megtakarítást javasolt: faragják le a jóté-konykodásban, ami elkerülhetı, továbbá mondjanak le a szalon új berendezésérıl; s e két megszorítást még egy jó ötlettel toldotta meg, tudniillik, hogy Anne-nek idén ne vegyenek ajándékot, amint szokták. Józan javaslatok voltak ezek, de nem segítettek a bajon, amelynek nagyságát Sir Walter hamarosan kénytelen volt megvallani, Elizabeth pedig nem tudott hathatósabb ötlettel elıállni. Úgy érezte, méltánytalanság érte, és csakúgy, mint apja, nagyon boldogtalan volt; de képtelenek voltak kiagyalni, mi módon csökkenthetnék kiadásaikat méltóságuk vagy kényelmük elviselhetetlen csorbítása nélkül.

Sir Walter uradalmának csak kis része fölött rendelkezett szabadon; de az sem számított volna sokat, ha minden holdja elidegeníthetı. Odáig süllyedt már, hogy a lehetséges mértékig jel-zálogkölcsönhöz folyamodott, ám az eladásig soha nem alacsonyodott volna le. Nem, a nevét ennyire nem szennyezi be. A Kellynch uradalomnak sértetlenül kell tovább szállnia, úgy, amint ı átvette.

Tanácskozásra hívták két bizalmas barátjukat, a szomszédos vásárvárosban lakó Mr. Shepherdet és Lady Russellt; s úgy látszik, apa és lánya egyformán olyasmit várt, hogy egyik vagy másik majd csak kitalál valamit, ami megszabadítja ıket gondjaiktól, és csökkenti költségeiket anélkül, hogy igényességük vagy büszkeségük csorbát szenvedne.

Második fejezet

Mr. Shepherd, az óvatos, udvarias ügyvéd, ha volt is némi befolyása Sir Walterra, s bármint vélekedett felıle, szívesebben vette volna, ha a kellemetlent más szorgalmazza, elhárította hát magától, hogy az ügy érdemére árnyalatnyi célzást is tegyen, csupán annyit mondott, legyen szabad Lady Russell kiváló ítélıképességére bíznia a kérdést - bizonyos volt benne, hogy a józan és derék hölgy azokat a rendszabályokat javasolja, amelyeket maga is célravezetınek tartott.

Lady Russell aggályos buzgósággal, komoly megfontolással mérlegelte a problémát. Inkább józan, semmint gyors ítélető asszony volt, és ennek az ügynek eldöntésében különösen óriási nehézségekkel küzdött, mivel önmagával is összeütközésbe került. Lévén szigorúan feddhe-tetlen jellemő hölgy, finoman érzékelte a becsület követelményeit; ám most éppannyira kímélni akarta Sir Walter érzéseit, amennyire szívén viselte a család tekintélyét, és olyan arisztokratikus szempontok szerint latolgatta, mi az, ami megilleti ıket, ameddig csak elmehet az, akiben van józanság és tisztességérzet. Jóindulatú, emberszeretı, melegen érzı, jó asszony volt; magatartása mindig feltétlenül korrekt, pontosan szem elıtt tartotta az illendıség követelményeit, annyira, hogy modora a jólneveltség mércéjéül szolgálhatott volna. Mővelt, pallérozott elme, általában véve megfontolt és állhatatos - de a származást illetıen voltak elıítéletei; nagyra értékelte a rangot s mindazt, ami velejár, s ez némileg elvakulttá tette a rangbéliek hibáival szemben. Lévén csupán lovag özvegye, megadta mindazt a megbecsülést, ami a baronetet megilleti; Sir Walter pedig, eltekintve attól, hogy régi barát, figyelmes szomszéd, nagylelkő földesúr, legdrágább barátnıje férje, Anne és testvérei apja, már csak rangja okán is elvárhatja, hogy nagy együttérzéssel és tapintattal kezeljék jelenlegi nehéz helyzetében.

Takarékoskodni kell, ehhez nem fér kétség. De arra nagyon vigyázott, hogy ez, amennyire csak lehet, ne érintse kínosan Elizabethet és apját. Takarékossági terveket vázolt fel, pontos számadásokat készített, sıt megtette, ami másnak eszébe sem jutott: Anne-nel tanácskozott. A többiek mintha elfeledkeztek volna arról, hogy neki is köze van a dologhoz, Lady Russell azonban tanácskozott vele, és nemcsak figyelembe vette a véleményét, hanem bizonyos mértékig annak alapján készítette el takarékossági tervezetét, melyet végül átnyújtott Sir Walternak. Anne a becsület oldalán állt javaslataiban, a rang követelményeivel szemben. Erélyesebb intézkedéseket kívánt, csaknem teljes reformálást, hogy minél gyorsabban szaba-duljanak az adósságoktól, egyébbel ne is törıdjenek, csak azzal, mi igazságos és mi méltá-nyos.

- Ha erre rá tudjuk venni apádat - mondta Lady Russell a papírjait lapozgatva -, sokat elérhetünk. Ha belemegy ezekbe a megszorításokba, nem egészen hét év alatt tisztán áll; és remélem, sikerül meggyıznünk ıt és Elizabethet, hogy Kellynch kastély tekintélye tény, azt nem csorbítja holmi takarékosság; Sir Walter igazi méltóságát értelmes ember szemében távolról sem csökkenti, ha tisztességes emberhez méltóan jár el. Hiszen nem tesz egyebet, mint amit igen sok élenjáró família már megtett... vagy legalábbis meg kellene tennie. Ebben a dologban nincsen semmi rendkívüli. Márpedig gyakran éppen az a legkínosabb, ha a meg-szokottól eltérıen cselekszünk vagy viselkedünk. Bízom benne, hogy sikerül, amit akarunk. Komolyan és határozottan kell fellépnünk - hiszen végül is, aki adósságot csinál, meg is kell fizetnie; s noha sok mindenben tekintetbe kell vennünk, hogyan érez apád mint nemesember és a nemzetség feje, mégis az a legfontosabb, hogy tisztességes emberhez illıen járjon el.

Anne azt szerette volna, ha apja ebbıl az alapelvbıl kiindulva oldaná meg a kérdést, s erre szorítanák barátai is. Úgy vélte, apja elengedhetetlen kötelessége teljesen tisztáznia magát a hitelezıi igények alól, amilyen gyorsan csak a legszigorúbb takarékossági rendszabályokkal megvalósítható, s ameddig ez végképp meg nem történt, addig nem méltóság a méltóság. Ezt szerette volna elıírni, s magára nézve kötelezınek érezte. Nagyra értékelte Lady Russell befolyását, ami pedig azt a szigorú önmegtagadást illeti, amit lelkiismerete diktált, úgy érezte, nem volna sokkal nehezebb családját a dolgok teljes megreformálására rávenni, mint a félmegoldásra. Amennyire apját és Elizabethet ismerte, úgy vélte, aligha kevésbé fájdalmas nekik az egyik pár lovat feláldozni, mint mind a kettıt, és így továbbhaladva Lady Russell listáján, minden megszorítást túlságosan enyhének tartott.

Hogy milyen fogadtatásban részesültek volna Anne jóval szigorúbb javaslatai, nem sokat számít. Lady Russell ugyanis nem ért el semmit - ezzel megalkudni képtelenség, ez elviselhe-tetlen - mindössze ennyi volt a válasz.

Még mit nem! Lenyirbál mindent, ami kellemes az életben! Az utazásokat, Londont, a személyzetet, lovakat, asztali örömöket - csökkentések, korlátozások mindenütt. Hogy ezentúl még olyan társadalmi szintet se engedhessen meg magának, mint akármelyik egyszerő úriember! Nem, akkor már inkább nyomban elhagyja Kellynch kastélyt, semhogy ilyen szégyenteljes körülmények között éljen itt tovább.

Elhagyni Kellynch kastélyt! Mr. Shepherd azonnal felkarolta az ötletet. Neki az volt a fontos, hogy Sir Walter költségeit radikálisan csökkentsék, és személyes meggyızıdése szerint, ha tartózkodási helyét meg nem változtatja, nem mennek semmire.

Minthogy az ötletet maga a döntésre illetékes személy vetette fel - mondta -, most már skrupulus nélkül megvallhatja, magának is tökéletesen ugyanez a véleménye. Nem látszik valószínőnek, hogy Sir Walter életstílusán lényegbevágóan változtatni tudna olyan otthonban, melyben ápolnia kell a vendégszeretet hagyományát, fenntartani az ısi méltóság fényét. Sir Walter bárhol egyebütt tetszése szerint dönthet; bárhogy él, a maga ura lesz, és környezetének példaképe.

Sir Walter tehát elhagyja Kellynch kastélyt - néhány napi kétség és bizonytalanság után, vajon hol telepedjék le, eldılt a nagy kérdés, és kialakultak a változás körvonalai is.

Három eshetıség merült fel: London, Bath, avagy valahol egy vidéki ház. Anne minden-képpen a harmadik megoldást vette volna szívesen. Egy kisebb ház a környéken, ahol nem nélkülöznék Lady Russell társaságát, Mary közelében maradnának, és néha része lehetne abban az örömben is, hogy Kellynch parkjában kószáljon, ez lett volna szíve vágya. De hát, mint rendszerint, ezúttal is az volt a sorsa, hogy végképp nem a kedvére döntöttek. Nem szerette Batht, nem érezte ott jól magát - ám ezentúl Bath lesz az otthona.

Sir Walter eleinte inkább Londont választotta volna, ám Mr. Shepherd úgy vélte, nem lehet megbízni benne, ha Londonba kerül, ügyesen lebeszélte hát szándékáról, és sikerült hajlandó-ságát Bath felé terelnie. Sokkal biztonságosabb hely az a hozzá hasonló úriemberek számára - ott viszonylag kevés pénzen fontos személyiség lehet. Bath mellett szólt és Londonnal szemben súlya szerint vettetett latba két fontos érv: hogy nincs túlságosan messze, mindössze ötven mérföld távolságra van Kellynchtıl, meg hogy Lady Russell a tél bizonyos részét minden évben ott tölti; a választás tehát a hölgy nagy megelégedésére szolgált, maga is elsı-sorban Batht ajánlotta volna, s mind Sir Walter, mind Elizabeth megerısödött abban a hitében, hogy sem tekintélyük, sem szórakozási lehetıségük nem csökken, ha idılegesen ott telepszenek le.

Lady Russell úgy érezte, kénytelen drága Anne-je ismert óhajával ellentétesen állást foglalni. Túlzás lett volna olyasmit kívánni Sir Waltertól, hogy kastélya szomszédságában valami kisebb házban húzódjék meg. Még Anne számára is több keserőséget tartogatna az efféle döntés, mint most gondolja, Sir Walter lelkének pedig egyenesen iszonyú megpróbáltatás lenne. S hogy Anne annyira viszolyog Bathtól, az Lady Russell szerint elıítélet, nincs való-ságos alapja, abból eredhet, hogy anyja halála után három évig oda került intézetbe, s csak rontott rajta, hogy amaz egyetlen téli szezon folyamán, melyet vele együtt ott töltött, Anne nem volt éppen a legjobb hangulatban.

Egy szó, mint száz, Lady Russell rajongott Bathért, bízvást feltételezte hát, hogy mind-annyiuknak megfelel majd; s ami ifjú barátnıje egészségét illeti, úgy vélte, ha a meleg nyári hónapokat Kellynch kúriában nála tölti, azzal minden ártalmat elkerülhetnek; különben ezúttal olyan változásról van szó, amely Anne egészségének, valamint kedélyállapotának csakis javára válhat. Anne eddig amúgy is túlságosan kevés idıt töltött otthonától távol: a társaság-ban alig ismerik. Hangulata sem valami derős. Nagyobb társaság nyilván jót tenne neki. És Lady Russell szívesen venné, ha minél többen megismernék.

Sir Waltertól semmiképpen sem kívánhatják, hogy a kastély közvetlen szomszédságában húzódjék meg - ezt erısen alátámasztotta egy rendkívül nyomatékos szempont, amelyet szerencsére már kezdettıl fogva figyelembe vettek. Hiszen nemcsak elhagyná, hanem látnia is kellene otthonát más kézben; márpedig ez olyan erıs megpróbáltatás, ami sok lenne a Sir Walterénál keményebb koponyának is. Kellynch kastélyt bérbe kell adni. Ez azonban maradjon mélységes titok; legszőkebb körükön kívül egyetlen hang se szivárogjon ki belıle.

Sir Walter nem tudná elviselni a megaláztatást, ha köztudomásúvá válnék, hogy bérbe akarja adni a házát - Mr. Shepherd csak egyetlenegyszer ejtette ki a száján a „hirdetés” szót, de meg-kísérelni se merészelte volna még egyszer; Sir Walter nyersen elutasította még a gondolatát is annak, hogy kastélyát bármi módon kínálgassák; megtiltotta akár a leghalványabb célzást is affélére, hogy szándékában volna, bérbe adni; erre csakis abban az esetben hajlandó, ha valami minden tekintetben feddhetetlen pályázó önként jelentkezik, de még akkor is - ha egyáltalán - csak a maga diktálta feltételekkel és nagy kegyként adja oda.

Mennyire kéznél vannak az érvek, hogy helyeseljük, amit amúgy is szeretnénk! Lady Russell-nak megvolt rá az oka, hogy boldog legyen, amiért Sir Walter családjával együtt távozik a környékrıl. Elizabeth ugyanis újabban bizalmas baráti kapcsolatot tart fenn olyasvalakivel, akitıl ı szívesebben látná minél távolabb. Mr. Shepherd lánya az illetı, aki rosszul sikerült házasságának felbomlása után visszatért apja házába, két gyermek terhével a vállán. Eszes fiatalasszony volt, értette a módját, hogyan járjon valakinek a kedvében; legalábbis a Kellynch kastélybeliek kedvében; annyira behízelegte magát Elliot kisasszonynál, hogy újra meg újra meghívták szállóvendégnek, mégpedig Lady Russell figyelmeztetése ellenére, aki végképp nem tartotta ezt helyénvaló barátságnak, és óvatosságra, sıt tartózkodásra intett.

De Lady Russellnak voltaképpen alig volt befolyása Elizabethre, és inkább csak azért szerette, mert szeretni akarta, nem pedig mert Elizabeth megérdemelte. Lady Russell soha nem kapott tıle formális tiszteletadásnál többet, legfeljebb udvarias megnyilatkozásokat; soha nem sikerült semmit elérnie, amit keresztül akart vinni, ha Elizabeth hajlandóságával nem egyezett. Újra meg újra komolyan próbálkozott például azzal, hogy Anne-t is vonják be a londoni kirán-dulásokba, mert bántotta az ismételt igazságtalan, méltánytalan és önzı magatartás, amivel a lányt kirekesztették az effélékbıl; s ennél jelentéktelenebb dolgokban is igyekezett Elizabeth javára érvényesíteni a maga jobb ítélıképességét és élettapasztalatát, ám mindenkor hiába: Elizabeth ment a maga útján - de még sosem szállt szembe Lady Russell véleményével olyan eltökélten, mint most, Mrs. Clay pártján. Elfordult olyan érdemes társaságtól, amilyen a húga,

s olyan teremtésre pazarolta szeretetét és bizalmát, aki legfeljebb udvarias tartózkodást érdemelt volna.

Lady Russell ítélete szerint Mrs. Clay társadalmi helyzete nagyon is alatta állt Elizabethének, jelleménél fogva pedig rendkívül veszedelmes társaságnak tartotta - és ha a költözködés elválasztja ıket egymástól, s Elliot kisasszony új környezetében hozzá sokkal méltóbb bizalmas barátnıket talál, az feltétlenül kívánatos változás volna.

Harmadik fejezet

- Bátorkodom megjegyezni, Sir Walter - mondta egyik délelıtt Kellynch kastélyban Mr. Shepherd, s letette az újságot -, hogy a körülmények pillanatnyi alakulása számunkra nagyon is kedvezı. Ez a békekötés valamennyi gazdag tengerésztisztünket partra veti. Az most mind otthont keres magának. Alkalmasabb pillanat el sem képzelhetı. Most válogathat a bérlıkben, Sir Walter, mégpedig módfelett megbízható bérlıkben. Számos tekintélyes vagyon keletkezett a háború folyamán. Ha valami gazdag admirálissal hozná össze a sors, Sir Walter...

- Azt nevezném én szerencsés fickónak, Shepherd - válaszolt Sir Walter -, erre csak ennyit mondhatok. Kellynch kastély igazi zsákmány volna számára; életének legnagyobb hadizsák-mánya, bármennyit söpört is be ezelıtt, mi, Shepherd?

Mr. Shepherd nevetett a tréfán, mivel jól tudta, ezt várják tıle, majd így folytatta:

- Bízvást állíthatom, Sir Walter, hogy a tengerész urakkal igen elınyösen lehet üzletet kötni. Szereztem némi tapasztalatot üzletkötési módszereikrıl, s megvallhatom, rendkívül nagyvo-nalúak. Aligha találnánk alkalmasabb, kívánatosabb bérlıt, mint közülük valakit. Ennélfogva, Sir Walter, bátorkodnám azt tanácsolni, már amennyire kiszivárgott volna szándékának a híre... amely lehetıséget számításba kell vennünk, hiszen jól tudjuk, mennyi nehézséggel jár a világ egyik felének viselt dolgait és szándékait elfedni a másik felének tudomása és kíván-csisága elıl... a rangnak árnyoldalai is vannak. Én, John Shepherd, tetszésem szerint titokban tarthatom családi ügyeimet, minthogy senki sem tartaná érdemesnek szemmel tartani engem, ámde Sir Walter Elliotra sok tekintet szegezıdik, s elılük elrejtızni módfelett nehéz volna... így hát megkockáztatnám a kijelentést, hogy korántsem lepne meg, ha minden óvatosságunk ellenére kívülállók hírét vették volna a tényállásnak, s ezt feltételezve - mert kétségkívül találkozunk majd efféle próbálkozással - hadd jegyezzem meg, hogy szerintem feltétlenül érdemes volna valamelyik tengerészparancsnokunk ajánlatát figyelembe vennünk - s még tisztelettel hozzáfőzném, hogy két órán belül bármikor Sir Walter rendelkezésére állhatok, nem is kell addig fáradnia a válasszal.

Sir Walter csak bólintott erre. Hamarosan azonban felkelt székébıl, fel-alá járkált a szobában, majd epésen megjegyezte:

- Nemigen akad a tengerészet tiszt urai között, aki nem álmélkodik el, ha egy szép napon efféle házban találja magát.

- Hát körülnéznek majd, és kétségkívül áldják jó szerencséjüket - jegyezte meg Mrs. Clay, mivelhogy Mrs. Clay is jelen volt; apja hozta magával, mert semmi sem volt annyira üdvös hatással Mrs. Clay egészségére, mint ha átkocsikázott Kellynch kastélyba -, de tökéletesen egyetértek apámmal abban, hogy el sem képzelhetı kívánatosabb bérlı valamelyik tenge-résznél. Alkalmam volt jó néhányukat megismerni, és azon felül, hogy igen bıkezőek, minden tekintetben olyan rendszeretıek és gondosak! Itt vannak ezek az értékes képek, ha itt óhajtja hagyni ıket, Sir Walter, akkor is teljes biztonságban tudhatja valamennyit. Mindennek kiválóan gondját fogják viselni a házon belül és kívül! A kertek, sövények szinte éppolyan ápoltak lesznek, mint most. És Elliot kisasszonynak sem kell majd attól tartania, hogy elhanyagolják azt az elragadó virágoskertjét.

- Ami ezeket a dolgokat illeti - szólalt meg ismét Sir Walter hővösen -, feltéve, hogy valóban kénytelen leszek bérbe adni a házamat, még korántsem döntöttem el, hogy a hozzá tartozó privilégiumokkal mi legyen. Nem mondhatnám, hogy széles jogkörrel szándékozom felru-házni leendı bérlımet. Természetesen a park nyitva áll majd elıtte, és nem sok tengerésztiszt

vagy egyéb körbe tartozó egyén mondhatja el magáról, hogy ehhez hasonló terület birtokában lenne; ám az, hogy mennyire korlátoznám a szórakozás célját szolgáló területek használatát, már más kérdés. Nem nagyon örülnék például annak, ha a sövény kertjeim és lugasaim bármikor hozzáférhetık lennének; továbbá Elliot kisasszonynak is azt ajánlanám, legyen óvatos a virágoskertje tekintetében. Nagyon kevéssé hajlok arra, hogy a Kellynch kastély bér-lıjének különösebben kedvezzek, azt kijelenthetem, akár tengerész, akár katona lesz az illetı.

Rövid szünet után ismét Mr. Shepherd vette át a szót:

- Ilyen esetekben bevett szokások könnyítik meg és teszik mindenben világossá a helyzetet földesúr és bérlı között. Sir Walter érdeke biztos kezekbe van letéve. Számíthat rám, ügyelni fogok arra, hogy semmiféle bérlı ne kapjon több jogot, mint amennyi megilleti. Még azt a kijelentést is megkockáztatnám, hogy Sir Walter Elliot félig sem ırködhet oly féltékenyen a tulajdonára, mint amennyire John Shepherd teszi majd helyette.

Most Anne is megszólalt:

- Azt hiszem, a tengerészek, akik oly sokat tettek értünk, legalább annyi joggal pályázhatnak mindama kényelemre és privilégiumra, amit az ilyen otthon nyújt, mint bármely más foglal-kozáshoz tartozók. Meg kell hagyni, a tengerészek keményen megdolgoznak a kényelmükért.

- Nagyon igaz, nagyon igaz, amit Anne kisasszony mond - csatlakozott a megjegyzéshez Mr. Shepherd, s - ó, de mennyire! - helyeselt a lánya; ám kis idı múltán Sir Walter a következı-képpen nyilatkozott meg:

- E pályának megvannak az érdemei, de nagyon nem szívesen látnám bármelyik barátomat közéjük tartozónak.

- Valóban? - hangzott erre mindenfelıl meglepett pillantások közepette.

- Hogyne; két okom is van, hogy viszolyogjak e pályától: két igen alapos ellenvetésem. Az elsı, hogy obskurus születéső egyéneket méltatlanul elıkelı pozícióba juttat, olyan meg-becsült helyzetbe emeli ıket, amilyenrıl apjuk, nagyapjuk nem is álmodhatott; másodszor, ez a foglalkozás ijesztıen kikezdi a férfi ifjúságát és életerejét: a tengerész hamarabb öregszik, mint más férfi; ezt megfigyeltem egész életemben. Aki a tengerészetnél szolgál, jobban ki van téve annak a megaláztatásnak, hogy fölébe emelkedik olyasvalaki, akinek apját az ı apja szóra sem méltatta volna, ráadásul idı elıtt veszti el vonzó külsejét, és válik visszataszítóvá, sokkal korábban, mint az élet más területén. A múlt év tavaszán, városi tartózkodásom során talál-koztam két férfival; mindketten kirívó példái annak, amirıl beszélek. Az egyik Lord St. Ives, akinek apja, mint jól tudjuk, vidéki lelkész volt, és száraz kenyérre se igen telt neki; kénytelen voltam beletörıdni az asztalnál Lord St. Ives és egy bizonyos Baldwin admirális elsıbb-ségébe, akinél siralmasabb külsejő figurát elképzelni sem lehet, mahagóniszínő az arca, cserzett és fantasztikusan barázdált a bıre, csupa ránc, egy oldalra alig jut kilenc szál ısz haj, a feje búbján meg semmi, csak egy pötty púder. „Az Isten szerelmére, ki ez a vénség?” - fordultam egy közelemben álló ismerısömhöz. (Sir Basil Morley volt egyébként.) „Vénség! - kiáltott fel Sir Basil -, ez Baldwin admirális. Mit gondol, hány éves?” Mire én: „Hatvan, de lehet hatvankettı is.” „Negyven - felelte Sir Basil -, negyven, egy nappal se több.” Elképzel-hetik a meglepetésemet; nem felejtem el egyhamar Baldwin admirálist. Sosem láttam ilyen nyomorúságos példáját annak, mit mővelhet egy emberrel a tengeren töltött élet; de tudomá-som szerint bizonyos mértékig valamennyien így vannak ezzel: ide-oda hányódnak, mindenféle éghajlatnak meg az idıjárásnak kiszolgáltatva, míg a végén már rájuk nézni sem lehet. Az a kár, hogy nem verik ıket agyon idejében, még mielıtt elérnék Baldwin admirális korát.

- No de Sir Walter - kiáltott fel Mrs. Clay -, kissé túlzásba viszi a szigorúságot! Legyen szegények iránt egy kicsit könyörületesebb. Nem mindnyájan születünk szépnek. A tenger pedig kétségkívül nem szépítıszer; és a tengerészek bizony idı elıtt öregszenek, ezt gyakran megfigyeltem; nagyon hamar elvesztik fiatalos külsejüket. De vajon egyéb hivatásokkal nem így áll-e a dolog, mondhatnám úgy is, a legtöbb pályán. A katonák a tényleges szolgálatban semmivel sincsenek jobb helyzetben; s békésebb hivatások is járnak annyi munkával s ha nem testi, hát szellemi erıfeszítéssel, amely nyomot hagy a férfin, s ritka kivétellel idısebbnek mutatja koránál. Az ügyvéd gondterhelten hajszolja magát; az orvos készenlétben áll minden órában, s útra kel, akármilyen idı járja; sıt még a pap is - itt egy kis szünetet tartott, hogy megfontolja, mi illene a papra -, még a pap is, mint tudja, kénytelen fertızött levegıjő beteg-szobába elmenni, kiteszi egészségét és külsejét a mérgezett légkör ártalmainak. Valójában már régen meggyızıdtem róla, hogy bár minden hivatás szükséges és tisztes, csak azok, akik nem kényszerülnek semelyik pálya követésére sem, rendszeres életmódot folytatnak vidéken, maguk döntik el mindennek az idejét, kedvük szerint élnek a maguk birtokán, és nem gyötrik magukat azzal, hogy magasabbra törjenek, amint mondom, csakis az ı osztályrészük meg-tartani az egészséges s jó külsı áldását, ameddig csak lehetséges: aki nem tartozik közéjük, az bizony sokat veszít az elınyös megjelenésébıl, amint már nem egészen fiatal.

Mintha a jövıbe látás adománya sugallta volna Mr. Shepherdnek, hogy annyi buzgalommal igyekezzék megnyerni Sir Walter hajlandóságát egy tengerésztiszt bérlı iránt; a legelsı igényt ugyanis egy bizonyos Croft admirális nyújtotta be, akivel az ügyvéd Tauntonban találkozott össze, ahol a negyedévi bírósági ülésszakon vett részt, a fenti beszélgetés után hamarosan; voltaképpen egy londoni üzletbarátja hívta fel a figyelmét az admirálisra. Értesülése szerint, melyet igyekezett mielıbb továbbítani Kellynchbe, Croft admirális Somersetshire-ben született, s mivel igen csinos vagyont szerzett, szeretne szülıföldjén letelepedni; azért is ment Tauntonba, hogy hirdetések alapján megtekintsen néhány környékbeli házat, de egyiket sem találta megfelelınek; történetesen hallott róla - pontosan úgy, amint megjósolta, jegyezte meg Mr. Shepherd: Sir Walter szándéka nem maradhatott titokban -, történetesen tudomására jutott, hogy esetleg lehetséges volna kibérelnie Kellynch kastélyt, értesült továbbá az ı (Mr. Shepherd) kapcsolatáról a kastély urával, bemutatkozott, hogy közelebbrıl érdeklıdjék a dolog felıl, és meglehetısen hosszú tárgyalásuk folyamán nyomatékosan hangsúlyozta hajlandóságát, már amennyire ezt olyan ember teheti, aki az objektumot csak hallomásból ismeri; és azzal az egyenes és minden részletre kiterjedı beszámolójával, amelyet magáról és ügyeirıl adott, tökéletesen meggyızte Mr. Shepherdet, hogy megbízható és felelısségteljes bérlınek bizonyulna.

- És ki ez a Croft admirális? - vetette oda a kérdést hővösen és gyanakvón Sir Walter.

Mr. Shepherd kezeskedett érte, hogy úri családból való, és megemlítette egy helység nevét; Anne pedig az ezt követı csendben hozzátette:

- A fehér szalagos hajóraj ellentengernagya. Részt vett a trafalgari ütközetben, azután Kelet-Indiába került, s úgy tudom, jó néhány évig ott állomásozott.

- Akkor biztosra veszem - állapította meg Sir Walter -, hogy olyan narancsvörös a képe, akár a kézelı meg a körgallér a szolgáim libériáján.

Mr. Shepherd sietett bizonygatni, hogy Croft tengernagy jó egészségben lévı, szívélyes, jó megjelenéső férfi, cserzett bırő egy kicsit, az igaz, de nem túlzottan; igazi úriember, a nézeteiben csakúgy, mint a magatartásában; és egyáltalán nem valószínő, hogy nehézséget támasztana a feltételekben - csak kényelmes otthont kíván, azt viszont szeretné a lehetı leghamarabb elfoglalni; nagyon jól tudja, meg is kell fizetnie, azzal is tisztában van, hogy az

ilyen rangos, teljesen bebútorozott háznak mennyi lehet a bére, talán akkor sem lepıdött volna meg, ha Sir Walter többet kér érte, érdeklıdött az uradalom iránt is - boldogan vállalná a bérletet, de semmiképpen sem ragaszkodik hozzá -, mint mondta, néha szereti megsétáltatni a puskáját, de vadra nemigen lı - szóval igazi úriember.

Mr. Shepherd ékesszólóan állt ki az ügyben, elmondta a tengernagy családi körülményeit, amelyek alapján különösen kívánatos bérlı volna. Nıs ember ugyanis, de gyermektelen; ennél jobbat kívánni sem lehet. Az olyan ház, jegyezte meg Mr. Shepherd, ahol nincs úrnı, sosem eléggé gondozott; nem tudná megmondani, vajon a bútorzat nem sínyli-e meg legalább annyira, ha nincs úrnı a házban, mint azt, ha sok a gyerek. Nincs a világon jobb gondviselıje a berendezésnek a gyermektelen úrnınél. - Mr. Shepherdnek alkalma volt találkozni Mrs. Crofttal is; megjelent az admirálissal együtt Tauntonban, részt vett úgyszólván mindvégig kettejük tárgyalásain.

- És igen nyájas szavú, finom, okos hölgynek látszott - folytatta -, több kérdést tett fel a házra, a feltételekre, az adókra vonatkozólag, mint az admirális, és úgy láttam, üzleti ügyekben járatosabb is nála. S ezenfelül, Sir Walter, kiderült, hogy akár a férjének, neki is van némi köze ehhez a vidékhez; tudniillik nıvére egy úriembernek, aki valamikor itt élt köztünk, ı maga mesélte, nıvére annak az úrnak, aki néhány évvel ezelıtt itt élt Monkfordban. Az ál-dóját, hogy is hívják? Pillanatnyilag nem jut eszembe a neve, pedig ott emlegettük. Pénelopé, drágám, nem segítenél ki, mi a neve annak az úrnak, aki Monkfordban lakott, tudod, Mrs. Croft öccsének?

Csakhogy Mrs. Clay olyan élénk beszélgetésbe merült Elliot kisasszonnyal, hogy meg sem hallotta a kérdést.

- Fogalmam sincs, kire gondol, Shepherd. Monkfordban élı úriemberre nem emlékszem az öreg Trent kormányzó ideje óta.

- Még ilyet, de furcsa! Az lesz a vége, hogy elfelejtem a saját nevemet is, pedig nagyon ismerıs névrıl van szó, látásból jól ismertem az illetı urat; százszor is láttam; sıt emlékszem, egy alkalommal jogi tanácsért fordult hozzám, valami kihágási ügyben a szomszédjával szemben; egy gazda legénye betört a gyümölcsösébe, ledöntötte a kerítést, almát lopott, tetten is érték; késıbb aztán tanácsom ellenére békésen kiegyeztek. Igazán nagyon furcsa!

Egy percnyi csönd.

- Azt hiszem - szólalt meg Anne -, Mr. Wentworthre gondol.

Mr. Shepherd nem gyızött hálálkodni.

- Hát persze hogy Wentworth a neve! Mr. Wentworth az illetı. Segédlelkész volt Monkfordban jó néhány évvel ezelıtt, talán emlékszik, Sir Walter, két vagy három esztendeig. Körülbelül ...5 táján került ide, ha jól tudom. Bizonyára emlékszik rá.

- Wentworth? Ó, hogyne, tudom már. Mr. Wentworth, a monkfordi segédlelkész. Csakhogy félrevezetett engem azzal, hogy az úriember kifejezést használta, azt hittem, vagyonos emberrıl beszél: Mr. Wentworthre jól emlékszem, csakhogy az egy jelentéktelen fickó; semmiféle rokoni kapcsolatáról nem tudok, semmi köze a straffordi Wentworth családhoz. Az ember elcsodálkozik, hány nemesi név válik mindennapivá.

Mr. Shepherd belátta, hogy Croftéknak ezzel a rokonságával Sir Walternál nem sokra megy, szóba sem hozta hát többé, hanem nagy lelkesedéssel azokat a körülményeket ecsetelte, melyek vitathatatlanul mellettük szólnak; korukat, a család létszámát és gazdagságát; milyen nagyra tartják Kellynch kastélyt, s mennyire óhajtanák azt a megtiszteltetést, hogy Sir Walter

Elliot bérlıivé váljanak, ami igencsak fura ízlésre vall, ha tisztában vannak mindazzal, ami Sir Walter elképzelései szerint a leendı bérlı kötelezettségeit és jogait alkotja.

Végül is sikerült a dolog; bármennyire rossz szemmel nézte is Sir Walter azt a személyt, akinek szándékában áll az ı házát lakni, s bár úgy vélte, kimondhatatlanul jól járnak, még ha a legmagasabb bérösszeget fizetik is. Annyira mégis beadta a derekát, hogy engedélyezte Mr. Shepherdnek a további tárgyalást a szerzıdés ügyében, sıt felhatalmazta, keresse fel a még mindig Tauntonban tartózkodó Croft admirálist, s tőzzenek ki egy napot, amikor megtekint-heti a házat.

Sir Walter nem volt éppen bölcs; ám annyi élettapasztalatot mégiscsak szerzett már, hogy belássa, kifogástalanabb bérlı, mint amilyennek Croft admirális méltán ígérkezik, aligha fog jelentkezni. Eddig terjedt a józan belátása; a hiúsága viszont további balzsammal is szolgált, nevezetesen azzal, hogy a tengernagy társadalmi pozíciója elég magas, ám mégsem túlságosan az. Nagyon jól hangzik majd, ha megjegyzi: „Bérbe adtam a házamat Croft admirálisnak” - ez egészen más, mintha bármiféle Mr.... volna az illetı; egy Mr.... (leszámítva talán ötöt-hatot az egész országban) neve után mindig valami magyarázó kiegészítésre volna szükség. Egy ten-gernagy mindenképpen elég jelentıs személyiség, ámde mégsem annyira, hogy a baronet rangja kicsinek tőnne mellette. Mindenféle ügyletükben vagy találkozásaik során Sir Walter Elliotot illeti az elsıbbség.

Elizabeth egyetértése nélkül nem lehet véglegesen semmit eldönteni; de ı annyira vágyódott már elköltözni a kastélyból, hogy boldog volt. Végre adódott egy bérlı, azzal megállapodnak, és lebonyolítják a dolgot; nem is hátráltatta a döntést egy szóval sem.

Mr. Shepherd teljes felhatalmazást kapott az ügy lebonyolítására; s mikor már eljutottak idáig, Anne, aki eddig figyelmesen végighallgatott mindent, távozott a szobából, hogy a friss leve-gın lehőtse égı arcát; s miközben kedvenc lugasa felé tartott, halk sóhajjal mondta magában: - Néhány hónap múlva talán majd ı sétál ezen az úton.

Negyedik fejezet

İ nem Mr. Wentworth, az egykori monkfordi segédlelkész volt, bármennyire is ezt sejteti a látszat, hanem bizonyos Frederick Wentworth kapitány, öccse az elıbbinek, aki a St. Domin-gótól nem messze lezajlott ütközetben kitüntette magát, amiért jutalmul parancsnokká nevezték ki, s mivel nem kapott nyomban új beosztást, 1806 nyarán Somersetshire-be látoga-tott; szülei már nem éltek, s fél esztendıre Monkfordban talált otthonra. Akkoriban feltőnıen jó megjelenéső fiatalember volt, nagy mőveltségő, szellemes, éles elméjő; Anne pedig finom, szerény, jó ízléső és melegszívő, nagyon szép lány. Félennyi vonzó tulajdonság is elegendı lett volna mindkét részrıl, mivel a fiatalembernek semmi dolga nem volt, a lánynak pedig szinte senkije, akire érzelmeit pazarolhatta volna; hát még ha ragyogó tulajdonságok bısége találkozik össze! - az eredmény nem is maradt el. Beletelt egy kis idı, míg megismerték egy-mást, de amint megismerték, hirtelen mélységesen kölcsönös szerelembe estek. Nehéz volna eldönteni, melyik látta inkább a megtestesült tökélyt a másikban, valamint azt is, melyikük volt boldogabb; Anne-e, mikor a fiatalember, vallomását követıen, megkérte a kezét, vagy az, amikor igenlı választ kapott a lánytól.

Ezt rövid, igen boldog idıszak követte, csakhogy ez az idıszak nagyon is rövidnek bizonyult - hamarosan rájuk szakadt a bánat. Sir Walterhoz fordultak, aki anélkül, hogy beleegyezését megtagadta, vagy kijelentette volna, hogy ilyesmirıl szó sem lehet, döbbent hitetlenkedéssel, fagyos hővösséggel, hosszas hallgatással adott negatív választ, határozottan csak azt nyilvá-nította ki, hogy semmit nem hajlandó tenni a lányáért. Szégyenletesen rangon alulinak tartotta volna ezt a házasságot; Lady Russell pedig mérsékeltebben és megbocsátható büszkeségtıl indíttatva, úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy szerencsétlen házasság lenne belıle.

Anne Elliot, aki születése, szépsége, okossága révén joggal tarthat többre igényt, most tizen-kilenc évesen dobja oda magát; tizenkilenc évesen jegyezze el magát egy fiatalemberrel, aki mellett személyes jó tulajdonságain kívül nem szól semmi, a meggazdagodásra sincs más reménye, csak egy módfelett bizonytalan életpálya kétes eshetıségei, sıt összeköttetése sincs, mely ezen az életpályán elıbbre vinné; ez csakugyan egyértelmő volna azzal, hogy elpazarolja lehetıségeit, aminek még a gondolata is fájdalmasan érintette Lady Russellt. Anne Elliot annyira fiatal még, s olyan kevesen ismerik; és most elragadja egy idegen, akinek se kapcso-lata, se vagyona; lesüllyeszti a lányt a nyomasztó, gondterhelt, ifjúságát romboló függıségbe. Ennek nem szabad megtörténnie, és ha a barátság, a már-már anyai szeretet segíthet, annak a jogán lép közbe, és nem is fog megtörténni.

Wentworth kapitánynak nem volt vagyona. Pályáján szerencsésen haladt elıre, ám amit könnyen szerzett, könnyen el is költötte, s nem tett félre semmit. Meg volt gyızıdve róla, hogy rövidesen meggazdagszik - teli volt életerıvel és lelkesedéssel, bízott benne, hogy hamarosan hajót kap, s olyan helyzetbe kerül, hogy mindent elérhet, amit csak akar. Mindig melléje szegıdött a szerencse; ezután még inkább így lesz. Önbizalmának puszta ereje lenyőgözte, okfejtésének szellemessége pedig teljesen elbővölte Anne-t. Ám Lady Russell mindezt egészen másképp látta - a fiatalember lobbanékony természete, aggályokat elvetı gondolkodásmódja reá egészen másképp hatott: súlyosbította az amúgy is szerencsétlen helyzetet, hogy Wentworth jellemét is nemkívánatosnak kellett tartania; a fiatalember ragyogó koponya ugyan, de önfejő is. Lady Russellnak nagyon kevés érzéke volt a szellem szikrái iránt, ami pedig hasonlított a meggondolatlansághoz, attól egyenesen irtózott; akármilyen megvilágításból nézte ezt a kapcsolatot, mindenképpen helytelenítette.

Azzal az ellenzéssel, amelyet ezek az érzések kiváltottak, Anne nem tudott megküzdeni. Bármennyire fiatal és engedékeny természető volt is, valahogy képes lett volna szembeszállni apja ellenérzésével, melyet testvére részérıl nem enyhített egyetlen kedves szó vagy tekintet sem - de Lady Russellt szerette, mindig megbízhatott benne, szükségszerő volt, hogy meg-fontolt következetességgel és szeretı gyöngédséggel váltig ismételt érvei és tanácsai megtegyék hatásukat. Meggyızte a lányt, hogy ez a jegyesség helytelen, oktalan, nem hozzá illı, jó semmiképp sem származhat belıle. Ám Anne nem önzı óvatosságból cselekedett, amikor végül felbontotta a jegyességet. Ha nem hiszi, hogy inkább a fiatalember, mint a maga javát szolgálja, nem lett volna képes lemondani róla. Hitt benne, hogy józan önmegtagadásá-val a fiatalember érdekében cselekszik, s ez a hite szolgált vigaszul az elválás gyötrelmeiben, a végleges szakításban; márpedig nagyon is rászorult a vigaszra, mert szembe kellett néznie a fájdalmas ténnyel, hogy a fiatalember egészen másként vélekedik: ıt nem gyızték meg, hajthatatlan maradt - s úgy érezvén, hogy a kierıszakolt lemondással Anne méltatlanul bánt vele, távozott a környékrıl.

Néhány hónap mindössze: ismeretségük alig kezdıdött, már véget is ért; Anne szenvedése tartósabbnak bizonyult. Érzései és bánata hosszú ideig beárnyékolták számára az ifjúkori szórakozás örömeit; és idı elıtt végleg odalett viruló szépsége és vidám kedélye.

Több mint hét esztendı telt el, amióta e mélabús história véget ért, idıvel lényegesen enyhült, talán fel is oldódott volna erıs ragaszkodása a fiatalemberhez - bár az is igaz, hogy Anne csakis az idı múlására számíthatott; környezetváltozás nem könnyített rajta (leszámítva közvetlenül a szakítás után egy rövid tartózkodást Bathban), semmi új nem történt, még a társaságuk sem bıvült - nem bukkant fel kellynchi ismeretségi körükben senki, aki állta volna az összehasonlítást azzal a Frederick Wentworthszel, aki emlékezetében élt. Egyszer ugyan, huszonkét éves korában, felkérték nevének megváltoztatására, ám a fiatalember hamarosan készségesebb lélekre talált a húgában; Lady Russell nagyon fájlalta, hogy Anne kosarat adott; mivel Charles Musgrove olyan férfi elsıszülött fia volt, aki földbirtokának nagysága és személyes tekintélye folytán Sir Walter után rögtön a második helyet töltötte be a környéken, ezenfelül a fiatalember jó megjelenéső volt, jelleme is kifogástalan; s meg kell vallani, Lady Russell nagyobb igényt támasztott azzal szemben, aki a tizenkilenc esztendıs Anne kezére pályázott - huszonkét éves korában már örömmel beérte volna azzal, hogy tisztes körül-mények között vigyék el az apai ház részrehajló, igazságtalan légkörébıl, s az ı otthonának közvetlen közelében telepedjék le. Csakhogy Anne ebben az esetben nem kért és nem fogadott el tanácsot senkitıl; és bár Lady Russell azóta is kitartott meggyızıdése mellett, soha nem óhajtotta volna meg nem történtté tenni az elmúlt eseményeket, de úrrá lett rajta a már-már reménytelenséggel határos aggodalom: vajon megkörnyékezi-e valaha is jó képességekkel megáldott, független férfi, rábírja-e végre a házasságra - mert Lady Russell véleménye szerint gyöngéd érzelmi világával, házias természetével Anne ideális feleség lenne.

Nem ismerték egymás véleményét, azt sem tudhatták, megváltozott-e avagy ugyanaz maradt Anne magatartásának legfıbb indítékát illetıen, mivel, ezt a témát soha nem érintették - ámde Anne huszonhét évesen egészen másként vélekedett efelıl, mint tizenkilenc éves korában, amikor meggyızı érvekkel befolyásolhatták gondolkodását. Nem hibáztatta Lady Russellt, önmagát sem, amiért elfogadta irányítását; csak úgy érezte, ha most egy fiatal pár hasonló körülmények között hozzá fordulna tanácsért, sosem ajánlana olyasmit, amitıl nyomban biztosan boldogtalanok lesznek, holmi ennyire bizonytalan jövendı szerencse ellenében... Meg volt gyızıdve arról, hogy az otthoniak rosszallása ellenére, a fiatalember hivatása miatti aggodalom s minden elıre látható gond, akadályok és csalódások közepette is boldogabb asszony lenne, ha fenntartja, mint amilyen attól lett, hogy feláldozta jegyességét; így lett volna, biztosan tudta, ha ugyanannyi, sıt akár több fáradság, munka és bizonytalanság jut is

nekik osztályrészül, mint amennyi általában más fiatal párnak, nem is szólva a helyzet tényle-ges alakulásáról, melynek következtében hamarabb kerültek volna jólétbe, mint amennyire jó-zanul számíthattak volna rá. A fiatalember minden vérmes reménye, várakozása megvalósult. Tehetsége és lelkesedése nemcsak elıre látta, hanem meg is szabta sikeres pályafutását. Jegyességük felbomlása után rövidesen beosztást kapott; és bekövetkezett mindaz, amit elıre megmondott a lánynak. Kitüntette magát, hamarosan feljebb lépett a ranglétrán - és azóta egymás után több hadizsákmány révén nyilván tisztes vagyonra tett szert. Anne csupán a tengerészeti ranglistára meg újsághírekre támaszkodhatott, de afelıl nem lehetett kétsége, hogy Wentworth meggazdagodott - viszont, s ez a férfi állhatatosságát dicséri, semmi sem vallott rá, hogy megházasodott volna.

Milyen ékesen, mennyire meggyızıen tudott volna szólni Anne Elliot egy korai meleg érzelmi kapcsolat oldalán, érvekkel támogatni a jövıbe vetett derős hitet, szembeállítva azt a túlzottan aggályoskodó óvatossággal, mely lebecsülni látszik az emberi igyekezetet, sıt bizalmatlan a Gondviseléssel szemben. İt kora ifjúságában belekényszerítették a megfontolt-ságba, s akkor tanult bele a regényes érzelmességbe, mikor már idısebb lett - a természet-ellenes kezdet természetes következménye.

Ilyen körülmények, emlékek és érzések közepette nem tehetett róla, ha az a hír, hogy Went-worth kapitány nıvére valószínőleg Kellynchben fog lakni, újra életre keltette szívfájdalmát; és sok kószálás, sóhajtozás kellett hozzá, míg felbolydult érzéseit sikerült elcsitítania. Addig hajtogatta magában, hogy ırültség az egész, míg úrrá tudott lenni magán, és rossz érzések nélkül végig tudta hallgatni, hogy örökké csak Croftékról s ügyeikrıl folyik a társalgás. Mindenesetre nagy segítségére volt, hogy az a három ember, aki titkát ismerte, teljesen közömbösnek mutatkozott: látszólag sejtelmük sem volt a helyzetrıl - mintha a múlttal senki sem gondolna többé. Méltányosan elismerte, hogy Lady Russellt sokkal magasabb rendő indítékok vezették ebben az ügyben, mint apját vagy Elizabethet; megbecsülte barátnıjének finom érzésbıl fakadó tartózkodását - de mindegy, miért, fı, hogy mindnyájan mintha megfeledkeztek volna a dologról; és most, ha valóban Croft admirális lesz a Kellynch kastély bérlıje, Anne ismét örült annak - amiért egyébként is mindig hálás volt a sorsnak -, hogy ismeretségi körében csak azok hárman ismerik a múltat, de ık soha egyetlen szóval sem említenék senkinek, a fiatalember részérıl pedig csak egyetlen ember tud rövid élető jegyességükrıl: a bátyja, akinél annak idején lakott. Bátyját azonban réges-rég elhelyezték a környékrıl - különben is értelmes embernek ismerte, akkoriban még felesége sem volt, tehát nyugodt lehetett afelıl, hogy tıle senki emberfia nem szerzett tudomást kapcsolatukról.

Wentworth nıvére, Mrs. Croft akkoriban nem tartózkodott Angliában, követte férjét külföldi állomáshelyeire; ami Maryt, a húgát illeti, mikor ezek az események lezajlottak, intézetben volt, késıbb pedig soha nem beszéltek neki a dologról, ki gıgbıl, ki tapintatból.

Mindezek tudatában azt remélte, hogy találkozása a Croft házaspárral - amely elkerülhetetlen lesz, hiszen Lady Russell még mindig Kellynchben lakik, Mary sincs három mérföldnél nagyobb távolságra - nem hoz majd számukra különösebben kínos pillanatokat.

Ötödik fejezet

Azon a délelıttön, amikor megállapodás szerint a tengernagy és felesége megtekintette Kellynch kastélyt, Anne természetesnek találta, hogy szokása szerint átsétáljon Lady Russell-hoz, s ne térjen haza, míg a látogatás le nem zajlott; utána pedig éppolyan természetesen sajnálkozzék, amiért nem volt alkalma találkozni velük.

A két fél összejövetele fölöttébb kielégítınek bizonyult, és az egész ügyet egy csapásra eldöntötte. A két hölgy eleve hajlott a megállapodásra, s ilyenformán egyikük sem tapasztalt mást, mint udvariasságot a másik részérıl; ami pedig az urakat illeti, az admirális olyan szívélyes, jó kedélyő, olyan nyílt, bizakodó és nagyvonalú volt, hogy nem téveszthette hatását Sir Walterra, aki Mr. Shepherd hízelgésének hatására egyébként is felöltötte legválasztéko-sabb modorát, az ügyvéd ugyanis váltig bizonygatta: a tengernagy hírbıl úgy ismeri ıt, mint a jó modor mintaképét.

Ház, földek, bútorok tetszést arattak, Crofték elfogadtattak, feltételek, határidık, minden és mindenki jóváhagyatott; Mr. Shepherd írnokai munkához láthattak anélkül, hogy akár egyetlen módosító indítvány elhangzott volna arra vonatkozólag, amit „e kétoldalú szerzıdés tanúsít”.

Sir Walter fenntartás nélkül kinyilvánította, hogy az admirális a legjobb külsejő tengerész, akivel életében találkozott, sıt azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy amennyiben a tengernagy haját az ı inasa gondozná, csöppet sem szégyenkeznék, ha a nyilvánosság elıtt bárhol együtt látnák kettejüket; a tengernagy viszont, mikor dolguk végeztével áthajtattak a parkon, jóindulatú kedélyességgel mondta feleségének:

- Tudtam, drágám, hogy hamarosan dőlıre visszük a dolgot, akármit locsogtak is Tauntonban. A baronet ugyan nem éppen nagy lumen, de úgy látom, nem rossz fiú. - A kölcsönös elismerés körülbelül azonos hıfokon nyilvánult meg mindkét részrıl.

Crofték számára Szent Mihály napját jelölték meg az ingatlan átvételére, s mivel Sir Walter az ezt megelızı hónap folyamán szándékozott átköltözni Bathba, haladéktalanul hozzá kellett látniuk az ezzel kapcsolatos teendıkhöz.

Lady Russell abban a meggyızıdésben, hogy Anne-nek amúgy sem lesz szava vagy befolyása leendı házuk megválasztásában, nem szívesen törıdött bele, hogy ifjú barátnıjét hirtelen, méghozzá ilyen hamarosan elszakítsák tıle; lehetıvé akarta tenni, hogy még egy ideig marad-jon, hiszen karácsony után maga is Bathba készül, akkor együtt mehetnének; ámde olyan kötelezettségei voltak, melyek néhány hétre elszólították Kellynchbıl, így hát bármennyire szerette volna, az egész idıre nem hívhatta meg magához; Anne pedig, bár irtózott Bath vakítóan fehér utcáinak tikkasztó szeptemberi hıségétıl, és fájó szívvel vált meg a hazai tájak édesen mélabús ıszi szépségétıl, mindent megfontolva mégsem maradt volna szívesen. A leghelyesebb, legokosabb és a legkevésbé fájdalmas az volna, ha a többiekkel együtt távozik innen.

Közbejött azonban valami, ami más kötelességet rótt rá. Mary gyakran gyöngélkedett egy kicsit, de mindig túlzott jelentıséget tulajdonított a panaszainak, s nagyon is megszokta, hogy mindig Anne-hez folyamodjék, ha bármi baj van náluk; most pedig ismét rosszul érezte magát; s mivel elıre látta, hogy az egész ısz folyamán egyetlen napig sem lesz egészséges, könyörgött nıvérének - helyesebben követelte tıle, mert aligha volt könyörgésnek nevezhetı, amit mővelt -, költözzék át hozzá Uppercrossba, maradjon mellette, ameddig szüksége lesz rá, s ne menjen Bathba a többiekkel.

- Nem tudok meglenni Anne nélkül - mondta Mary. Mire Elizabeth:

- Akkor igazán okosabb, ha itt marad, mert Bathban biztosan nem lesz rá szüksége senkinek.

Még mindig jobb, ha hasznos személyként igényt támasztanak valakire, bár nem éppen kifogástalan megfogalmazásban, mintha elutasítják azzal, hogy amúgy sem érnek vele semmit; Anne örült, hogy szükség van rá, még jobban annak, hogy valami kötelességet jelöltek ki számára, és természetesen nem bánta, hogy ennek színhelye éppen ez az annyira szeretett környék; készséggel beleegyezett hát: marad.

Ez a meghívás aztán végképp megoldotta Lady Russell minden problémáját, s hamarosan megállapodtak abban, hogy Anne nem megy elıbb Bathba, csak amikor Lady Russell viheti magával, s a hátralévı idıt megosztja az uppercrossi ház és Kellynch kúria között.

Eddig rendben is lett volna minden; ámde Lady Russellt valósággal megdöbbentette, mikor elébe tárták a kastélybeliek tervének egy pontját, mégpedig hogy Mrs. Clay is elkíséri Sir Waltert és Elizabethet Bathba, ahol az utóbbinak fölöttébb hasznos és fontos segítséget nyújt majd az elıtte álló bonyolult teendıkben. Lady Russellt amúgy is nagyon bántotta, hogy ilyesmihez folyamodtak - csodálkozott, bánkódott, sıt rossztól tartott -, és súlyosbította a helyzetet a sértés Anne személyével szemben: hogy Mrs. Clay olyan jelentıs segítség, Anne-nek viszont semmi hasznát nem vennék.

Anne ugyan már régen megkérgesedett az efféle sértések iránt; ám éppannyira átérezte, akárcsak Lady Russell, miféle oktalan lépésre határozták magukat. Csendes szemlélıként tisztában volt (sokszor kívánta, bárcsak kevésbé lenne tisztában) apja jellemével, és rá-döbbent, milyen súlyos következményekkel járhat családjukra nézve efféle meghitt kapcsolat. Maga sem képzelte, hogy apjának eddig akár eszébe is jutott ilyesmi. Mrs. Clay szeplıs volt, egy foga kiállt, és otrombán vaskos volt a csuklója; csupa olyasmi, amire a fiatalasszony távollétében Sir Walter sosem mulasztott el megjegyzést tenni; ámde fiatal s mindent összevéve mégiscsak csinos nı, csavaros esző és kizökkenthetetlenül kellemes modorú, s mindez messzemenıen veszedelmesebb, mint a szép arc és alak puszta vonzereje. Anne olyan mértékben átérezte e veszedelmet, hogy sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem próbálja meg nıvérével is megértetni. Nem is remélte, hogy elér valamit; ám ha mégis bekövetkeznék a baj, Elizabeth sokkal súlyosabban megszenvedné, mint ı maga, így hát nem hagyhatja, hogy valaha is szemrehányást tehessen neki, amiért nem figyelmeztette idejekorán.

Szólt hát, és ezt is sértésnek vették. Elizabeth nem értette, hogyan fogant meg az agyában efféle képtelen gyanú; méltatlankodva jelentette ki: szavatol azért, hogy mindkét szóban forgó fél tökéletesen tisztában van társadalmi helyzetével.

- Mrs. Clay - fakadt ki hevesen - sosem feledkeznék meg arról, kicsoda; s mivel én sokkal jobban ismerem az érzéseit, mint amennyire te megismerhetted, biztosíthatlak, hogy különösen a házasságról való felfogása nagyon tisztességes; és sokkal jobban kárhoztatja, ha figyelmen kívül hagyják a rangbéli különbséget, mint általában szokás. Ami pedig apánkat illeti, aki a mi kedvünkért ilyen hosszú ideig nıtlen maradt, nem is hittem volna, hogy valakinek eszébe jut efféle gyanúval illetni. Még ha Mrs. Clay nagyon szép asszony volna, megengedem, nem volna helyes, hogy oly sokat tartom magam mellett; nem mintha létezne olyasmi a világon, ami rávenné apámat a hozzá méltatlan házasságra, de azért elképzelhetı, hogy szívfájdalma lenne miatta. De éppen szegény Mrs. Clay, aki minden jó tulajdonságával együtt sem mondható még csak csinosnak sem! Meg vagyok gyızıdve róla, hogy szegény Mrs. Clay tökéletesen veszélytelenül lakhat nálam. Azt hinné az ember, sosem hallottad, hogyan beszél apa a szerencsétlen külsejérıl, pedig hallhattad ötvenszer is. Az a kiálló foga! És az a sok szeplı! Én nem viszolygok annyira a szeplıtıl, amennyire apa; sıt már láttam

arcot, melyet nem torzít el túlzottan egypár szeplı, de apa utálja. Hallhattad, hogyan nyilat-kozik apa Mrs. Clay szeplıirıl.

- Nemigen van az arcnak olyan hibája - felelt Anne -, amelyet el ne feledtethetne az emberrel a megnyerı modor.

- Nekem egészen más a véleményem - vetette ellen Elizabeth kurtán -, a megnyerı modor gyakran fokozza a szép arcvonások hatását, de a csúnyán bizony mit sem változtat. Minden-esetre senki sem kockáztat annyit e dologban, mint én, s azt hiszem, fölösleges, hogy te adj nekem tanácsokat.

Anne megtette a magáét - örült, hogy túlesett rajta, s nem egészen reménytelen, hogy valamit mégiscsak használt vele. Elizabeth a gyanúsítást ugyan rossz néven vette, de azért talán mégis jobban nyitva tartja majd a szemét.

A négy ló teljesítette utolsó kötelességét, Bathba vontatván a hintót, a benne helyet foglaló Sir Walterral, Elliot kisasszonnyal, valamint Mrs. Clayvel. A társaság igen jó hangulatban indult útnak; Sir Walter már elıre felkészült, hogy leereszkedı meghajtással vegyen búcsút megszo-morodott bérlıitıl és a tanyásgazdáktól, akiknek talán megsúgták, hogy ebben az idıpontban mutatkozzanak, s Anne is ugyanakkor indult neki, fájó beletörıdéssel, hogy átsétáljon a Kellynch kúriába, ahol az elsı hetet tölti majd.

Barátnıjét sem találta sokkal jobb kedvben, mint amilyenben maga volt. Lady Russellt is módfelett érzékenyen érintette a család szétszakadása. Tekintélyüket éppannyira szívén viselte, akár a magáét; a mindennapos együttlétet is nagyon megszokta, igen sokat jelentett neki. Fájdalmas volt most kitekintenie az elhagyott parkra és házra, még fájdalmasabb elgondolni, hogy mindez hamarosan más kézbe kerül; s hogy meneküljön az elhagyott falu elárvultan mélabús hangulatától, továbbá ne legyen jelen, mikor a tengernagy megérkezik a feleségével, úgy határozott, arra az idıpontra teszi távolléte kezdetét, mikor Anne-rıl amúgy is le kell mondania. Így aztán együtt távoztak, s a kocsi letette Anne-t az uppercrossi Kisház elıtt, mely Lady Russell útjának elsı állomása volt.

Közepes kiterjedéső, hagyományos angol falu volt Uppercross, néhány évvel ezelıtt még csupán két ház vált ki külsejével a parasztgazdák és béresek lakóépületei közül: mindenekelıtt a földesúr udvarháza magas kıkerítésével, tágas kapuval, ódon fáival, tekintélyesen s kor-szerősítési kísérletek nyoma nélkül, aztán az ápolt kerttel övezett, szilárd építéső paplak, az ablakok körül felfuttatott szılıvel és körtefájával; ámde a földesúr fiának házassága révén a falu egy úrilakká alakított tanyaházzal gazdagodott, ahová az ifjú pár költözött; és valóban az uppercrossi Kisház tágas verandáján, franciaablakain és egyéb csinos részletein nyilván éppannyira megakad az átutazó szeme, akár a harmonikusabb és tekintélyesebb Udvarházon és környezetén, úgy negyed mérfölddel távolabb.

Anne gyakori vendég volt itt. Uppercrossban éppannyira otthonos volt, akár Kellynchben. A két család állandó összeköttetésben állt egymással, s olyan természetesen szaladgáltak ki-be egymás házában, hogy Anne számára valóságos meglepetés volt egymagában találnia Maryt; s mivel egyedül mindig rosszul érezte magát, magától értetıdıen most is nyomott volt a hangulata. Bár Maryt jobb természettel áldotta meg a sors, mint legidısebb testvérüket, Anne-nek nyomába sem ért: sem annyi intelligencia nem adatott meg neki, sem olyan kiegyensú-lyozott vérmérséklet. Amikor jól érezte magát, jó hangulatban volt, és kellıképpen foglalkoz-tak vele, Mary is tudott rendkívül vidám, sıt szellemes lenni, de a legcsekélyebb rossz közérzet is végképp kihozta a sodrából; az egyedüllétet pedig nem tudta elviselni; s mivel nem csekély mértékben örökölte az Elliotok önteltségét, hajlott rá, hogy minden apró kellemet-lenséget azzal tetézzen, hogy mellızésnek vagy méltánytalanságnak fogja fel. Megjelenésében

nem ért fel egyik testvérével sem, és legvirulóbb idıszakában sem vitte többre a „finom teremtés” rangjánál. Most éppen a megfakult pamlagon hevert egy csinos kis szalonban, melynek elegáns bútorzatát egyre jobban elnyőtte négy nyár és két gyermek. Anne-t, amint benyitott, ezzel köszöntötte:

- Hát megjöttél végre! Már kezdtem azt hinni, sose érsz ide. Itt vagyok olyan betegen, hogy szólni is alig tudok. Egész délelıtt nem láttam egy lelket sem.

- Sajnálom, hogy ilyen gyengélkedve talállak - felelt Anne -, de hiszen csütörtökön még csupa kedvezı hírt adtál magadról.

- Persze, szépítettem a dolgot, amennyire lehetett; mindig ezt teszem; pedig már akkor is távol álltam attól, hogy jól érezzem magam; de most igazán azt hiszem, életemben sem voltam ilyen beteg, mint ma délelıtt, és annyi bizonyos, nem való az embert ilyen állapotban magára hagyni. Képzeld el, hirtelen rám jön valami szörnyő roham, és én még arra is képtelen vagyok, hogy a csengıt meghúzzam. Szóval Lady Russell még csak ki se szállt! Nem hiszem, hogy háromszor járt volna ezen a nyáron ebben a házban.

Anne megfelelı szavakkal mentegette a hölgyet, majd Mary férje felıl érdeklıdött.

- Ó, Charles! Persze kiment cserkészni. Reggel hét óra óta nem is láttam. Elment, pedig megmondtam, milyen beteg vagyok. Azt mondta, nem marad el sokáig, de eszében sincs hazajönni, pedig mindjárt egy óra lesz. Esküszöm, az egész hosszú délelıttön egy lelket sem láttam.

- De a fiacskáid azért melletted voltak?

- Hogyne, amíg el tudtam viselni, amekkora lármát csapnak; de hát olyan engedetlenek, több velük a baj, mint az öröm. Kis Charles egyetlen szavamat sem fogadja meg, Walter pedig éppolyan komisz lesz egykettıre.

- Sebaj, most már hamarosan jobban leszel - felelt erre derősen Anne. - Tudod, mindig meg-gyógyítalak, valahányszor eljövök hozzád. Hogy vannak a szomszédok az Udvarházban?

- Igazán nem tudok beszámolni róluk. Egész délelıtt egyet sem láttam közülük. Kivéve Mr. Musgrove-ot, de ı is éppen csak megállt az ablak alatt, és beszólt, le se szállt a lováról; megmondtam neki, milyen beteg vagyok, de senki sem jött a közelembe. Nyilván nem volt alkalmas az idıpont a Musgrove kisasszonyoknak, mert azok ugyan semmi áldozatot nem hoznának más kedvéért.

- Talán mégis látod ıket még ebéd elıtt. Hiszen korán van még.

- Megnyugtatlak, semmi szükségem rájuk. Túl sok nekem, amit azok összefecsegnek és nevetgélnek. Ó, Anne, olyan nagyon rosszul vagyok! Nem szép tıled, hogy nem jöttél már csütörtökön.

- De drága Marym, emlékezz csak, milyen megnyugtató hangon számoltál be nekem magad felıl! Igazán azt írtad, hogy teljesen jól vagy, és semmi sem sürget engem; s ha ez a helyzet, tekintetbe kell venned, hogy együtt akartam lenni Lady Russell-lal, ameddig csak lehetséges; de függetlenül minden meggondolástól, annyi dolgom, elintéznivalóm akadt, hogy nemigen jöhettem volna el hamarabb Kellynchbıl.

- Uramisten! Ugyan miféle dolgod akadhat neked?

- Biztosíthatlak, nagyon sok! Több is, mint amennyi e pillanatban eszembe jut; de azért felsorolok néhányat. Másodpéldányt készítettem apám könyveinek és képeinek katalógusáról. Jó néhányszor ki kellett mennem a kertbe Mackenzie-vel, míg tisztába jöttem azzal, és sikerült

vele is megértetnem, hogy Elizabeth növényei közül melyeket kell átadni Lady Russellnak. Azután el kellett rendeznem a magam kis személyes dolgait is - osztályozni, könyveket, kottákat, valamennyi utazóládámat átcsomagolni, mivel nem közölték velem idejében, mit raknak fel a szekerekre. No és a legfájdalmasabb dolog, Mary, amit meg kellett tennem: benézni az egyházközség területén szinte minden házba: amolyan búcsúzásfélére. Értésemre adták, hogy elvárják tılem, és mindez bizony igen sok idımbe került.

- Hát csakugyan... - Aztán percnyi szünet után: - No de egyetlen szóval sem kérdezted, milyen volt tegnap Pooleéknál a vacsorán.

- Szóval mégis elmentetek? Nem is kérdezısködtem, mivel bizonyosra vettem, hogy kénytelen voltál lemondani az esti összejövetelrıl.

- Ó, dehogyis, elmentem. Tegnap nagyon jól éreztem magam; a világon semmi bajom nem volt ma reggelig. Furcsa lett volna, ha itthon maradok.

- Hát igazán nagyon örülök, hogy elég jól voltál, és el tudtál menni! Remélem, kellemes estétek volt.

- Semmi különös. Az ember mindig elıre tudja, mi lesz a vacsora, és ki lesz ott. Az pedig nagyon kényelmetlen dolog, hogy még saját hintónk sincs. Apósomék persze elvittek a magukén, no de azt a zsúfoltságot! Mind a ketten olyan termetesek, és olyan sok helyet foglalnak el! És Musgrove úr mindig elıre ül. Így aztán nekem a hátsó ülésen be kellett szorulnom Henrietta és Louisa közé. Könnyen meglehet, hogy ennek köszönhetem ezt a mai rosszullétet is!

Anne rendületlen türelme és erıltetett vidámsága hamarosan megtette gyógyító hatását Maryre. Nemsokára szép egyenesen felült a pamlagon, majd remélni kezdte, hogy ebédidıre talán már fel is tud kelni. Késıbb megfeledkezett az egészrıl, s a szoba túlsó végében egy virágcsokrot igazgatott; majd evett pár falat hideg húst; utána pedig annyival jobban lett, hogy maga hozakodott elı a séta javaslatával.

- Hova is menjünk? - kérdezte, mikor elkészültek. - Gondolom, nincs kedved benézni az Udvarházba, mielıtt átjöttek volna üdvözölni téged.

- A legcsekélyebb, ellenvetésem sincs - szabadkozott Anne. - Eszemben sincs ceremóniázni olyanokkal, akikkel közeli jó viszonyban vagyok, mint Mrs. Musgrove-val meg a Musgrove kisasszonyokkal.

- No igen, csakhogy úgy illenék, hogy amint tehetik, ık keressenek fel téged: Tudniuk kellene, mi illet meg téged, mint az én testvéremet. De azért benézhetünk hozzájuk, elüldögélhetünk egy kis ideig, aztán, ha túlestünk rajta, kedvünkre sétálhatunk.

Anne módfelett oktalannak tartotta az efféle szavakat és modort: de már felhagyott a beavat-kozási kísérletekkel, belátta, hogy bár mindkét oldalon örökké találnak okot a sértıdésre, egyik família sem tudna már meglenni enélkül. Át is mentek természetesen az Udvarházba, teljes félórát elüldögéltek a régimódi négyszögletes szalonban, ahol a ragyogó padló kellıs közepén kis szınyeg díszelgett, s a jelenlegi házikisasszonyok gondoskodtak róla, hogy az állandó zőrzavar hangulata uralkodjék a helyiségben egy hatalmas zongora, egy hárfa, továbbá összevissza elhelyezett virágállványok és asztalkák révén. Ó! ha a faburkolaton függı számos portré eredetije, a sok barna bársonyba öltözött úr és kék szaténruhás hölgy látná, mi folyik itt, ha tudnák, mint rúgják fel a rendet meg a jó ízlést! Mintha még az arcképek is meghökkenve merednének maguk elé.

A Musgrove család, csakúgy, mint a házuk, az átalakulás állapotában volt, valószínőleg jó irányban. Az apa és az anya régi vágású angolok, a fiatalok viszont az újabb generációból valók. Mr. és Mrs. Musgrove igen derék, jó emberek: nyájasak, vendégszeretık, nem túlságo-san mőveltek s a legkevésbé sem elegánsak. Gyermekeik már újabb módi szerint gondol-kodnak és viselkednek. Igen népes család volt ez, de Charlest leszámítva csak két felnıtt akadt köztük: Henrietta és Louisa, tizenkilenc, illetve húszesztendıs ifjú hölgyek, akik az általában szokásos képzettséget hozták magukkal az exeteri iskolából, és most az ifjú hölgyek ezreihez hasonlóan annak éltek, hogy divatosak, boldogok és vidámak legyenek. Öltözékük igen elınyös, arcuk valóban csinos, hangulatuk mindig derős, modoruk fesztelen és kellemes; otthonában mindkettı jelentıs személyiség, házon kívül pedig közkedvelt. Anne mindig úgy tekintett rájuk, mint ismeretségi körének legboldogabb teremtéseire; de azért, mint leg-többjüket, valamelyest ıt is áthatotta fensıbbségének megnyugtató tudata, így aztán nem kívánt volna a helyükben lenni, nem adta volna a maga elıkelıbb és mőveltebb szellemét amazok minden szórakozásáért; irigyelni sem irigyelt tılük egyebet, csak a köztük lévı tökéletes összhangot és egyetértést, azt a kölcsönösen jólelkő ragaszkodást, amibıl neki oly kevés jutott két testvére bármelyikétıl.

Nagyon szívélyes fogadtatásban volt részük. Az Udvarház lakói részérıl semmi kivetnivaló nem merült fel, s Anne igen jól tudta, rendszerint nem is ebben a családban van a hiba. Kellemesen elcsevegtek fél óráig; és cseppet sem lepte meg, hogy a Musgrove kisasszonyok végül is velük tartottak tervezett sétájukon, mégpedig Mary nyomatékos invitálására.

Hatodik fejezet

Anne-nek nem kellett ahhoz ez az uppercrossi látogatás, hogy megállapítsa, ha az ember egy bizonyos körbıl átkerül egy másikba, még ha az csak három mérföldnyire van is, többnyire teljesen másfajta társalgás, nézetek és eszmevilág közepébe csöppen. Ezelıtt is valahányszor itt idızött, meghökkentette ez a felismerés, s ilyenkor mindig felfohászkodott magában, bárcsak az Elliotok közül többen tapasztalhatták volna, amit ı: azt, hogy mennyire ismeret-lenek és lényegtelenek itt olyan dolgok, amelyekkel Kellynch kastélyban úgy foglalkoznak, mintha közismert vagy elsırendő fontosságú kérdések volnának; de bár mindennek a tapasztalatnak birtokában volt, úgy látta, alighanem egy további lecke tanulságával is meg kell barátkoznia, mégpedig azzal, milyen jelentéktelenné válunk mindnyájan a megszokott körün-kön kívül. Lám, most úgy jött ide, hogy szívét-lelkét betöltötte, ami Kellynch két úriházát már hetek óta egyes-egyedül foglalkoztatta. Több érdeklıdést, sıt együttérzést várt volna, mint amennyi kitetszett Musgrove úrnak és feleségének külön-külön tett, ámde úgyszólván egybehangzó megjegyzésébıl:

- Szóval, Anne kisasszony, Sir Walter és a nıvére már el is költözött; és mit gondol, Bathnak melyik részén telepszenek le? - Ezt is úgy kérdezték, hogy választ sem vártak; a fiatal hölgyek pedig ilyenformán tetézték meg a dolgot:

- Remélem, mi is Bathban töltjük majd a telet; de el ne felejtse, papa, ha megyünk, jó helyen akarunk lakni... s szó sem lehet a maga kedves Queen Square-jérıl. - Ehhez aztán Mary aggályoskodva hozzáfőzte:

- Nohát mondhatom, én aztán megnézhetem magam, ha ti valamennyien elmentek innen, és Bathban szórakoztok!

Mindebbıl Anne legföljebb annyit szőrhetett le, hogy a jövıben nem áltatja magát, s az eddiginél is jobban megbecsüli a felmérhetetlen istenáldást, hogy olyan igaz, együttérzı jó barátja van, amilyen Lady Russell.

A két Musgrove úrnak ott volt saját vadállományuk, hogy gondját viseljék, de irtották is; voltak lovaik, kutyáik meg újságjaik, amivel foglalkozhattak; a nıknek elég gondot adott a háztartás egyéb ügyeinek ellátása, meg a szomszédok, a ruhák, a tánc, a zene. Anne belátta, nagyon is helyénvaló, hogy minden kis társadalmi közösség megszabja beszédtémáit; s azt remélte, ı sem lesz sokáig méltatlan tagja ama körnek, ahová most átplántáltatott. S mivel ezúttal legalább, kéthónapos uppercrossi tartózkodás állt elıtte, kötelességének érezte, hogy képzeletét, emlékezetét, sıt gondolatait is, amennyire csak lehetséges, uppercrossi mezbe öltöztesse.

Csöppet sem félt e két hónaptól. Mary nem volt olyan elutasító, sem annyira testvéri érzések nélkül való, mint Elizabeth, sıt az ı befolyása elıl sem zárkózott el olyan hozzáférhetetlenül; egyébként sem talált semmit a ház berendezkedésében, sem a körülményekben, ami lehetet-lenné tenné, hogy jól érezze magát - sógorával mindig baráti jó viszonyban volt, a gyerekek majdnem úgy szerették, mint az anyjukat, csak sokkal jobban megfogadták a szavát, ıt pedig érdekelték, mulattatták, és szívesen foglalkozott velük.

Charles Musgrove udvarias volt és kedves; nem kétséges, értelmesebb és jobb természető, mint a felesége; de híján minden különösebb tehetségnek, szellemességnek, eleganciának vagy kifinomultságnak - így még huzamosabb együttlétük sem járt azzal a veszéllyel, hogy Anne visszasírja a múltat; ámbár Anne csakúgy, mint Lady Russell, el tudta képzelni, hogy hozzá-illıbb házasságban sokat csiszolódott volna; egy igazán értelmes asszony mellett súlyosabb

egyéniséggé fejlıdött volna, szokásaiban és kedvteléseiben több lenne a megfontoltság, az ésszerőség és az elegancia. A jelen körülmények között nem lelkesedett semmiért, csak a sportért; egyébként semmiségekkel fecsérelte el az idejét, nemhogy akár könyvekkel, akár bármi mással hasznosan töltötte volna. Igazi jó kedélyét sohasem homályosította el felesé-gének gyakori nyomott hangulata; Anne sokszor elcsodálkozott, milyen könnyen túlteszi magát az asszony oktalanságain; bár gyakran merült fel köztük apróbb nézeteltérés (amelyek-ben neki több része volt, mint szerette volna, mivel mindkét fél az ı véleményét kérte ki), házasságuk boldognak volt mondható. Abban mindig maradéktalanul egyetértettek, hogy több pénzre volna szükségük, továbbá egyformán szívesen vettek volna holmi gavalléros ajándékot a férfi apjától; de ebben is, mint a legtöbb kérdésben, a férj álláspontja volt emelkedettebb; Mary szerint gyalázat, hogy nem kapnak efféle ajándékot, ı viszont egyszerően tudomásul vette, hogy apjának másra kell a pénz, s egyébként is jogában áll arra költeni, amire jólesik.

Ami a gyermeknevelést illeti, abban is a férj elmélete volt józanabb, s a gyakorlati alkal-mazása sem annyira rossz, mint az asszonyé.

- Nagyszerően boldogulnék én velük, csak Mary ne avatkozna a dologba! - hallotta tıle számtalanszor Anne, és nagyjából igazat adott neki. De mikor Mary kezdett panaszkodni:

- Charles úgy elrontja a gyerekeket, hogy én hiába próbálom rendre szoktatni ıket! - ilyenkor semmi hajlandóságot nem érzett magában, hogy ráfelelje: „Igazad van!”

Egyetlen, éppenséggel nem kellemes körülmény volt az ott-tartózkodásában, mégpedig hogy mindkét házban valamennyien bizalmasukként kezelték, minden titkos sérelmükbe beavatták. Tudták, hogy valamelyest képes hatni a húgára, így aztán örökké arra kérték, vagy legalábbis céloztak rá, éljen ezzel olyasmiben is, ami már nem állt módjában.

- Szeretném, ha rá tudnád venni Maryt, hagyjon fel azzal, hogy örökké betegnek képzeli magát! - mondta Charles. Mary viszont rosszkedvében így panaszkodott:

- Meg vagyok gyızıdve róla, ha Charles haldokolni látna, akkor sem hinné el, hogy valami bajom van. Biztos vagyok benne, Anne, ha akarod, te meg tudod magyarázni neki, hogy igazán nagyon beteg vagyok... sokkal betegebb, mint amennyire bevallom.

Mary kijelentette: - Igazán nem szívesen engedem át a gyerekeket az Udvarházba, bár nagymamájuk örökké ott akarja látni ıket, mert mindent eltőr és megenged nekik, tömi beléjük az édességet, aztán morcosan jönnek haza, és egész nap fáj a gyomruk!

Mrs. Musgrove viszont az elsı alkalommal, amikor sikerült négyszemközt beszélnie Anne-nel, így panaszkodott:

- Kedves Anne kisasszony, nem tehetek róla, folyton arra gondolok, bárcsak tanulna valamics-két Mary asszony a maga módszerébıl, ahogyan a gyerekekkel bánik. Egészen mások, mintha nem is ugyanazok a gyerekek lennének, mikor magával vannak! De hát tagadhatatlan, egészen el vannak rontva! Nagy kár, hogy nem tudja rávezetni a húgát, miképpen kell bánni velük. Hiszen olyan pompás, egészséges kisfiúk, hogy különbet kívánni sem lehet, szegény kis drágáim, ennyit elfogultság nélkül elmondhatok róluk; csakhogy Mary asszonynak fogalma sincs, hogy kell bánni velük!... Uramisten, milyen rakoncátlanok tudnak lenni némelykor!... İszintén megmondom, Anne kisasszony, már nem is szeretem, ha olyan gyakran átjönnek hozzám, amint rendjén volna. Azt hiszem, Mary asszony nem veszi jó néven, hogy nem hívom sőrőbben a gyerekeket; de hát maga is tudja, milyen borzasztó, ha az ember minden percben kénytelen rájuk szólni: „Ne tedd ezt, ne tedd azt!”... vagy sokkal több édességet adni nekik, mint amennyi jót tesz, mert csak akkor elviselhetık.

Máskor meg Mary a következıket közölte:

- Mrs. Musgrove annyira megbízik a személyzetében, hogy valóságos felségsértés lenne kételkedni bennük; ám én túlzás nélkül állíthatom, hogy az elsı szobalánya meg a mosólány, ahelyett hogy tenné a dolgát, naphosszat a faluban kószál. Beléjük ütközöm, bármerre járok, sıt, kétszer se nyithatok a saját gyerekszobánkba anélkül, hogy ott ne látnám valamelyiket. Ha Jemima nem volna a világ legmegbízhatóbb, leghőségesebb teremtése, ez egymagában elég lenne ahhoz, hogy elrontsák; hisz ı maga meséli nekem, ezek mindig csalogatják, hogy sétálni menjen velük.

Mrs. Musgrove változata így hangzott:

- Én szigorúan tartom magam ahhoz, hogy sosem avatkozom a menyem dolgaiba, tudom, ilyesmi úgysem vezetne jóra. De magának, Anne kisasszony, megmondom, mivel talán képes lenne rendet teremteni ebben a helyzetben, hogy nem vagyok valami jó véleménnyel Mary asszony gyermeklányáról; s amit a saját szememmel látok, hogy milyen puccos dáma, hát ez magában véve is elég ahhoz, hogy elrontson minden szolgálót, akinek a közelébe kerül. Jól tudom, Mary asszony esküszik rá; most is csak azért szólok, hogy tartsa szemmel a dolgokat; ha aztán úgy látja, hogy valami nincs rendben, magának nem kell félnie, szóvá teheti.

Aztán meg: Mary azt panaszolta, hogy Mrs. Musgrove többnyire nem vesz tudomást az ı rangjának kijáró elsıbbségérıl olyan alkalmakkor, amikor más családokkal együtt vesznek részt vacsorán az Udvarházban; márpedig ı nem látja semmi okát, ha úgy tekintik is, hogy otthon van, miért szorítanák hátrább az ıt megilletı helyrıl. Ezek után egy alkalommal csak a két Musgrove kisasszony társaságában indult sétára Anne, s egyikük, mikor a rang, rangbéliek és a rangkórság került szóba, ezzel fordult hozzá:

- Magának minden skrupulus nélkül szóvá merem tenni, milyen esztelenül ragaszkodnak némelyek az ıket megilletı helyhez, hiszen mindenki tudja, milyen könnyen veszi maga, s milyen kevéssé érdekli ez a kérdés; bárcsak megsúgná valaki Marynek, hogy okosan tenné, ha nem volna olyan konok ebben; legfıképpen pedig, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy ıt a mama elıtti hely illeti meg. Senki sem vonja kétségbe, hogy rangban fölötte áll a mamának, mégis sokkal illendıbb volna, ha nem kötné magát ehhez. Nem mintha ez a legkevésbé is bántaná mamát, de jól tudom, ezen a dolgon már sokan megütköztek.

Hogyan simíthatná el Anne az efféle súrlódásokat? Aligha telt ki tıle több, mint hogy szép türelmesen meghallgasson mindenkit, megkísérelje a sérelmeket enyhíteni, mindenkit mente-gessen a másik elıtt; végül pedig hangsúlyozza, hogy ilyen közeli szomszédok között messze-menı megértésre és türelemre van szükség - különös nyomatékkal olyankor, amikor az intést a húgának szánja.

Minden egyéb vonatkozásban nagyon jól indult, jól is folytatódott ez a látogatás. Hangula-tának is javára vált a környezet meg a beszédtémák változása, s az, hogy most három mérföld választja el Kellynchtıl; Mary rosszullétei is ritkultak, mióta állandó társa volt mellette; s hogy a másik családdal naponta összejártak, szintúgy elınyösnek volt mondható, éppen mert ez a kisebb ház lakóinál nem zavart meg sem valami különlegesen bensıséges viszonyt, meghittséget, de még elfoglaltságot sem. Sőrítették az összejöveteleket, amennyire csak lehetett, minden délelıtt találkoztak, és alig fordult elı, hogy az estét külön töltötték volna; Anne úgy érezte, nem is lenne jó, ha nem látná Mr. és Mrs. Musgrove tiszteletre méltó alakját a megszokott helyen, s hiányozna a lányok csevegése, kacagása és éneklése is.

Anne sokkal jobban zongorázott, mint a két Musgrove kisasszony; de hangja nem volt jó, hárfán nem játszott, és fıként nem ültek mögötte szeretı szülei, hogy elérzékenyülve hallgassák a produkcióját; az ı játéka nem volt fontos senkinek, udvariasságból kérték fel,

hogy játsszék, vagy hogy felváltsa a többieket. Tisztában volt vele, hogy csak magának okoz élvezetet, ha játszik, de ebben sem volt semmi újdonság számára, mert életének egy rövid szakaszát leszámítva, tizennégy éves kora óta, mikor elvesztette drága édesanyját, nem volt abban a boldogító érzésben része, hogy figyelnek rá, hogy hozzáértéssel, megbízható ízléssel méltányolják és bátorítják. Ha zenélt, amúgy is mindig elfogta az az érzés, hogy egyedül áll ezen a világon; és Mr. és Mrs. Musgrove szeretetbıl fakadó részrehajlása lányaik játéka iránt és teljes érzéketlenségük más produkcióját illetıen, olyanokról lévén szó, akiket kedvel, több örömet okozott neki, mint amennyire maga miatt bántotta.

Némelykor másokkal is kibıvült a társaság az Udvarházban. Nem volt kiterjedt a szomszéd-ság, de Musgrove-ékat mindenki felkereste, és több vacsoravendégséget rendeztek, több meghívott vagy alkalmi szállóvendég és látogató fordult meg náluk, mint bármely más családnál. Általános közkedveltségnek örvendtek.

A lányok bolondultak a táncért; így aztán az estékbıl gyakran lett rögtönzött bál. Jó sétányi távolságra Uppercrosstól egy rokon család lakott, sokkal szerényebb anyagi körülmények között, és az unokatestvérek minden szórakozásának forrása Musgrove-ék voltak; bármikor betoppanhattak, részt vettek minden játékban, mindenkor táncra készen; Anne pedig sokkal szívesebben vállalta a muzsikus szerepét a mozgalmasabb részvételnél, óraszám játszotta nekik a környéken kedvelt táncokat; ez a szívesség aztán ráterelte Mr. és Mrs. Musgrove figyelmét zenei képességeire, s gyakran hallhatta az elismerést:

- Nagyszerő, Anne kisasszony, igazán pompás! A Jóisten áldja meg, csak úgy röpködnek a billentyőkön azok a finom kis ujjacskái!

Így telt el az elsı három hét. Elérkezett Szent Mihály napja, és Anne gondolatait újra Kellynch töltötte be. Szeretett otthonát másoknak adta át; minden neki oly kedves szobát, a bútorokat, a szép kilátást nyújtó meghitt helyeket mások tekintete simogatja, mások járják be ıket! Szeptember 29-én egyébre sem tudott gondolni, és azon az estén némi kis együttérzésben volt része Marytıl, aki miközben leírta az aznapi dátumot, felkiáltott:

- Istenem, hiszen ezen a napon költöznek Crofték Kellynchbe! De örülök, hogy nem jutott elıbb eszembe. Egészen elromlott a kedvem tıle!

Crofték igazi ropogós tengerésztempóval birtokba vettek mindent, és most már tisztelgı látogatást kellett tenni náluk. Mary nem gyızött siránkozni, mivel a dolog elkerülhetetlennek látszott. Senki sem tudja elképzelni, milyen gyötrelmes számára, halogatja is, ameddig csak lehet - ám nem nyughatott addig, míg meg nem beszélte Charlesszal, hogy áthajt vele vala-melyik nap, mégpedig mihamarabb; és igen élénk, kellemes, a képzelt izgalmaktól felajzott lelkiállapotban tért haza. Anne szívbıl örvendezett magában, amiért semmiképpen sem volt lehetséges, hogy részt vegyen a látogatásban. De mégis szeretett volna találkozni Croftékkal, és nagyon örült, hogy jelen lehetett, amikor viszonozták a vizitet; a házigazda történetesen nem volt otthon, csak a két testvér; s véletlenül úgy alakult a helyzet, hogy Anne foglalkozott Mrs. Crofttal, Mary pedig az admirálissal, aki szeretetre méltó kedélyességgel barátkozott a két kisfiúval. Eközben Anne-nek alkalma nyílt hasonlatosságot keresni, s mivel nem talált az arcvonásokban, igyekezett azt a hanghordozásban, gondolatmenetben és ítéletekben felfedezni.

Mrs. Croft nem volt ugyan se magas, se kövér, de megjelenésében volt valami szögletesség, egyenesség és életerı, ami tekintélyt kölcsönzött külsejének. Derős, sötét szeme, egészséges foga volt, s mindent egybevetve kellemes arca; bár arcbıre kissé vörös és cserzett, mivel csaknem ugyanannyi esztendıt töltött a tengeren, mint a férje, s emiatt úgy látszott, mintha nem harmincnyolc évvel ezelıtt, hanem régebben látta volna meg a napvilágot. Nyílt, könnyed, de határozott modora arra vallott, hogy sem önmaga felıl nincsenek kétségei, sem

pedig abban, hogy mit kell tennie; de nyerseségnek nyoma sem volt benne, s a jó kedély éppenséggel nem hiányzott belıle. Anne rögtön javára írta, hogy érezhetıen messzemenı tapintattal viseltetett iránta mindabban, ami Kellynchcsel kapcsolatos, és ez rendkívül jólesett neki - annál is inkább, mert már az elsı fél percben, mondhatni a bemutatkozás pillanatában megbizonyosodott róla, hogy Mrs. Croft elfogulatlan viselkedésében nyoma sincs annak, hogy tudna valamit, vagy gyanakodna; e tekintetben tehát teljesen nyugodt lehetett, ami erıt, sıt bátorságot adott. Mégis egy pillanatra úgy érezte, mintha villamos áram rázná meg, mikor Mrs. Croft hirtelen ezzel fordult hozzá:

- Maga volt az, ugye, nem a húga, akit az öcsémnek volt szerencséje megismerni, mikor ezen a vidéken élt?

Anne azt remélte, túl van már azon a koron, amikor elpirul az ember; ám a hirtelen fel-indulásból még egyáltalán nem nıtt ki.

- Talán nem is hallotta, hogy megnısült - tette hozzá Mrs. Croft.

Erre Anne már illendıen válaszolt, s mikor Mrs. Croft további szavaiból kiderült: Mr. Wentworthrıl van szó, boldog volt, hogy ı maga nem mondott semmi olyat, ami ne illene mindkét fivérre. Nyomban felfogta, mennyire természetes, hogy Mrs. Croft Edwardra gondolt, róla szólt, nem pedig Frederickrıl; mulasztása miatt restelkedve sietett illendıen tudakozódni egykori szomszédjuk hogyléte felıl.

A többi már teljes nyugalomban folyt le, egészen addig, míg meg nem hallotta, hogy az admirális már indulófélben közli Maryvel:

- Hamarosan várjuk Mrs. Croft öccsének érkezését; úgy hiszem, legalább névrıl ismerik ıt.

De szavába vágott a két fiúcska, aki máris úgy ragaszkodott hozzá, mint valami régi baráthoz, és unszolták, maradjon még; mire a tengernagy váltig ígérgette, elviszi magával mindkettı-jüket a kabátja zsebében stb. - s már nem maradt ideje visszatérni arra, amibe az imént belekezdett, Anne pedig tépelıdhetett, vajon feleségének ugyanarról az öccsérıl szólt-e, akirıl az imént hallott. Biztosat azonban nem tudott meg a dologról, s most már alig várta, nem hangzott-e el errıl valami a másik házban, ahol a Croft házaspár elıttük tett tisztelgı látogatást.

Megbeszélték, hogy aznap az Udvarház lakói náluk töltik az estét; ám az évnek ebben a szakában még ilyen kis távolságot sem igen lehet gyalogosan megtenni. Anne tehát egyre fülelt, hallja-e már a kocsizörgést, amikor beállított az ifjabbik Musgrove kisasszony; Mary sértıdésre készen kapta fel a fejét, de Louisa mindent tisztázott: azért jött gyalog, hogy a hárfa kényelmesen elférjen a kocsiban.

- Majd mindent elmagyarázok - tette hozzá -, elmondom, mire jó ez az egész. Azért is akartam elıttük érkezni, hogy figyelmeztesselek benneteket: papa és mama nagyon lehangolt ma, különösen mama szomorú; folyton szegény Richard jár az eszében! Éppen ezért gondoltuk, hogy jobb lesz elhozni a hárfát, mert úgy vettük észre, az jobban elszórakoztatja, mint a zongora. Mindjárt rátérek, mi szomorította el, Mikor Crofték délelıtt meglátogattak bennünket (utána idejöttek, ugye?), elmondták, hogy Wentworth kapitány, Mrs. Croft öccse, most tért haza Angliába, megvált a szolgálattól, vagy valami ilyesmi, és egyenesen hozzájuk jön látogatóba; ebbıl lett a baj, mert amint elmentek, mamának sajnos eszébe jutott, hogy Wentworth vagy valami hasonló neve volt szegény Richard kapitányának, fogalmam sincs, mikor és hol, jóval mielıtt meghalt volna szegény! Akkor mama átnézte szegénynek a leveleit, és csakugyan Wentworth volt; most már holtbiztos benne, hogy csakis ez az ember lehetett, és most ezzel meg szegény Richarddal van tele a feje! Ma este mindnyájunknak

vidámnak kell lennünk, amennyire csak tudunk, hogy szegény mama ne töprengjen ilyen gyászos dolgokon.

A való helyzet ebben a szomorú családi históriában az, hogy Musgrove-éknak volt egy félresikerült, semmiházi fiuk; de szerencséjükre meghalt, még mielıtt a huszadik évét betöltötte volna. A tengerészethez osztották be, mivel szárazföldi szolgálatra túl ostoba és fegyelmezetlen lett volna. Családja nem sokat törıdött vele, ámbár még mindig többet, mint amennyit érdemelt; ritkán hallatott magáról, és két esztendıvel ezelıtt nem sokat búsultak Uppercrossban, mikor elérkezett hozzájuk a hír, hogy külföldön meghalt.

Tény, hogy meghalt, és nıvérei most már „szegény Richard”-ként emlékeztek meg róla; életében mégsem volt ı más, mint a fafejő, érzéketlen, hasznavehetetlen Dick Musgrove, aki sem elevenen, sem holtan nem érdemelt többet, mint hogy keresztnevét rövidített formában emlegessék.

Néhány évet töltött a tengeren, és az isten háta mögé helyezgetések során, ami megeshet minden tengerészkadéttal, különösképpen olyan kadétokkal, akiktıl a kapitányuk szíves örömest szabadul meg, fél esztendıt töltött Frederick Wentworth kapitány fregattján, a Laconia fedélzetén; a Laconiá-ról kapitánya befolyása alatt írta meg valamennyi levelét - szám szerint kettıt -, amelyet egész távolléte alatt a szülei kaptak tıle; helyesebben mindössze két levelet írt érdek nélkül: a többi nem volt más, csak pénzkérés.

Mindkét levelében jót írt a kapitányáról; de hát oly kevéssé szokták meg, hogy effélékre felfigyeljenek, annyira nem érdekelte ıket akár az emberek, akár a hajók neve, hogy az egésszel nem sokat törıdtek; s hogy éppen aznap a fia emlékével kapcsolatosan Mrs. Musgrove-ban felötlött Wentworth kapitány neve, ez az agynak olyan sajátságos felvillanásai közé sorolható, aminı nagy néha megesik az emberrel.

Elıszedte a leveleket, és valóban megtalálta bennük, amit keresett; és e levelek ismételt átolvasása hosszú idı múltán, most, hogy a fiú már meghalt, s hibáit elfeledték, ránehezedett kedélyére, és most mélyebb bánatba borította, mint amennyire fia elhunytakor gyászolt. Mr. Musgrove-ra hasonlóképpen hatott a dolog, bár enyhébb mértékben; s mikor a Kisházba érkeztek, mindketten szemmel láthatóan szükségét érezték, hogy kiöntsék szívüket, késıbb pedig vigaszt merítsenek a velük érzık társalgásából.

Most aztán rengeteget beszéltek Wentworth kapitányról, emlegették a nevét, s az elmúlt éveken eltőnıdve kijelentették: nem lehetetlen, sıt valószínőleg ki fog derülni, hogy ugyan-arról a Wentworth kapitányról van szó, akivel emlékezetük szerint egyszer-kétszer találkoztak is annak idején, mikor visszatértek ide Cliftonból; szép szál fiatalember volt, de azt már nem tudnák bizonyosan megmondani, hét vagy nyolc éve volt-e ez - mindezt végighallgatni újfajta megpróbáltatást jelentett Anne idegeinek. De hát, gondolta magában, mindenképpen hozzá kell edzıdnie. Mivelhogy a közeljövıben ide várják a férfit a szomszédba, meg kell tanulnia, hogy föl se vegye az efféléket. S méghozzá nemcsak az derült ki, hogy várják, éspedig hamarosan, hanem hogy Musgrove-ék szegény Dick iránt tanúsított kedvessége miatt, hálából, nagyrabecsülésbıl - mert szegény Dick fél évet töltvén a keze alatt, nagyon lelkesen, bár nem éppen kifogástalan helyesírással így emlékezett meg róla: „Fes, ragyogó fickó, csak kisé akurátus, ha tanittani akar” - tisztelegni kívántak nála, megismerkedni vele mielıbb, amint hírét veszik érkezésének.

S amint ebben megegyeztek, helyreállt a lelki nyugalmuk, s jobb hangulatban töltötték az este hátralévı részét.

Hetedik fejezet

Még néhány nap, s már megjött a híre, hogy Wentworth kapitány Kellynchbe érkezett; Mr. Musgrove nyomban felkereste, hazatérve pedig nem gyızte magasztalni, s közölte, hogy a következı hét végén Croftékkal együtt átjönnek vacsorára Uppercrossba. Mr. Musgrove számára némi csalódást okozott, hogy közelebbi idıpontot nem sikerült kitőzni, hiszen olyan türelmetlenül várta, hogy kifejezhesse háláját, és saját fedele alatt lássa vendégül a kapitányt, köszöntvén ıt pincéjének legerısebb, legkiválóbb borával. Tehát egy további hét; mindössze egy hét, számítgatta magában Anne, akkor feltétlenül találkoznak; de hamarosan már azért fohászkodott, bárcsak legalább egy teljes hétig biztonságban érezhetné magát.

Wentworth kapitány hamarosan viszonozta Musgrove úr tisztelgı látogatását, és Anne kis híján ugyanabban a félórában toppant be oda. Tulajdonképpen indulófélben volt már Maryvel együtt az Udvarházba, ahol, mint késıbb megtudták, elkerülhetetlenül összetalálkoztak volna, de nem mehettek, mert a nagyobbik gyerek elesett, és sérülten hozták haza. A kisfiú olyan állapotban volt, hogy vizitelésrıl szó sem lehetett, s Anne-nek éppenséggel nem volt mindegy, hogy pillanatnyilag megúszta a találkozást, még a súlyos aggodalmak közepette sem, amit a kisfiú miatt kiálltak.

A kulcscsontja kiugrott a helyébıl, sérülést szenvedett a hátán is, úgyhogy már rémképeket láttak. A szorongás délutánja volt ez, Anne kénytelen volt mindenütt és mindenben egyszerre azonnal intézkedni, el kellett hívatnia a patikust, értesíteni és elıkeríteni az apát, ott állni az anya mellett, hogy ne hisztériázzon, fegyelmezni a személyzetet, távol tartani a kisebbik gyereket, ápolni és nyugtatgatni a szegény kis szenvedıt, s ezenfelül, amint már ez is eszébe jutott, üzenetet küldeni a történtekrıl a másik házba, mire aztán még többen rémüldöztek és sopánkodtak körülötte anélkül, hogy hasznos segítséget nyújtottak volna.

Sógorának hazaérkezése volt az elsı könnyebbség, mert legjobban ı tudott bánni a feleségével, másodjára megjött a patikus is; valóságos áldás! Addig, míg alaposan meg nem vizsgálta a kis beteget, míg biztosat nem tudtak, sokkal nyugtalanabbak voltak; súlyosabb sérüléstıl tartottak, fogalmuk sem volt róla, mi a baj; ámde a kulcscsont hamarosan vissza-került a helyére, Mr. Robinson aztán vigyázva végigtapogatta, meg-megdörzsölgette a gyereket, s bár arca komoly maradt, már halkan magyarázott az apának meg a nagynéninek, most már valamennyien a legjobb reménységben, valamivel nyugodtabban költhetik el vacsorájukat; itt tartottak éppen, mikor a két fiatal nagynéni, megnyugodva kisöccsük állapota felıl, végre beszámolhatott a kapitány látogatásáról - maradtak még vagy öt percet szüleik távozása után, s igyekeztek ecsetelni, milyen tökéletesen elbővölte ıket, sokkal, de sokkal megnyerıbb minden eddigi férfiismerısüknél, azoknál is, akik eddig kegyben álltak náluk, boldogok, hogy papa meginvitálta, maradjon náluk vacsorára, de elszomorodtak, mikor azt válaszolta, hogy sajnálatára, nem teheti; viszont ugyancsak megörültek, mert papa és mama további erısködésére megígérte, hogy másnap örömmel vacsorázik velük, úgy bizony, már holnap! - és ezt az ígéretet olyan megnyerı modorban tette, mintha érezné, nagyon helyesen, mi rejlik megkülönböztetett figyelmességük mögött! - és hát röviden szólva olyan választékos eleganciával mondott és cselekedett mindent, hogy megvallják mind a ketten, egy csapásra elcsavarta a fejüket! - ezzel vidáman, nagy boldogan elszaladtak; nyilvánvalóan sokkal inkább Wentworth kapitánnyal, mint kis Charlesszal volt tele a fejük.

Ismételten elıadták az egész históriát nem kisebb örömmámorban, mikor már sötétedéskor apjukkal együtt újra megjelentek érdeklıdni a gyerek állapota felıl; Mr. Musgrove pedig, minthogy már örököséért nem kellett aggódnia, csatlakozott a magasztaláshoz, reményét

fejezte ki, hogy ezek után nem kell Wentworth kapitány látogatását elhalasztani, csak azt sajnálja, hogy a Kisház lakói nyilván nem szívesen hagyják magára a kisfiút, s nem talál-koznak majd vele.

- Jaj, dehogyis hagyjuk magára a gyereket! - kiáltott fel egyszerre apa és anya izgatottan, jeléül annak, hogy a gondolatát sem tudják elviselni ilyesminek; Anne pedig örömében, hogy ismét megmenekszik a találkozástól, természetesen csatlakozott a tiltakozáshoz.

Charles Musgrove késıbb már hajlott rá, hogy kis idıre mégis részt vegyen az összejövetelen: a gyerek végül is már jól van, ı pedig annyira vágyik Wentworth kapitány ismeretségére, hogy ha házon kívül vacsorázni nem is, de egy rövid félórára átmenni az este folyamán talán lehetséges volna. Ám ezzel a javaslattal nyomban erélyesen szembeszállt a felesége:

- Ugyan dehogyis, mi jut eszedbe, Charles! Még a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy elmenj hazulról. Képzeld csak el, hátha történik vele valami!

A kisfiú nyugodtan töltötte az éjszakát, másnap is jól érezte magát. Beletelik ugyan egy kis idı, míg végképp megbizonyosodnak róla, hogy a gerinc nem sérült meg, de Mr. Robinson semmi aggasztó szimptómát nem észlelt, és Charles Musgrove egyre inkább úgy érezte, fölösleges tovább négy fal közt maradnia. A gyereket ágyban kell tartani, szórakoztatni, a lehetı legnagyobb nyugalmat biztosítani neki; de hát mit tehet itt egy apa? Ez már a nıkre tartozik, és kész ırültség volna a részérıl, hogy továbbra is odabent kuksoljon, ha úgysem vehetik hasznát. Apja különben is nagyon szeretné, hogy találkozzék Wentworth kapitánnyal, s mivel már nem szól ellene nyomós érv, illik is, hogy átmenjen; ennek aztán az lett a vége, hogy amint megjött a cserkészésbıl, elszántan kinyilatkoztatta, máris öltözik, és átmegy vacsorára az Udvarházba.

- A gyerek olyan jól van, hogy kívánni sem lehet jobbat - jelentette ki Charles úr -, én hát megígértem apámnak az imént, hogy elmegyek vacsorára, s ı ezt nagyon rendjén lévınek találta. Melletted van, drágám, a testvéred is, én hát minden aggodalom nélkül mehetek. Megértem én, hogy te nem akarod itt hagyni a kisfiadat, de beláthatod, rám nincs itt semmi szükség. Ha mégis történne valami baj, Anne majd átküld értem.

Férjek és feleségek általában megérzik, ha minden ellenvetés hiábavaló. Mary már Charles hanglejtésébıl tudta, hogy úgyis elmegy, s eldöntötte, kár minden szóért. Nem is szólt, csak mikor már Charles kiment a szobából, és nem hallotta senki, csak Anne.

- Látod, így van ez! Mi ketten kuksoljunk szépen itthon, a szegény beteg gyerek mellett... közelünkbe se jön egy lélek se egész este! Jól tudtam már elıre, hogy így lesz, ez az én sorsom! Történjék bármi kellemetlenség, a férfiak mindig megszöknek, és Charles semmivel sem különb a többinél. Nincs benne érzés! Micsoda érzéketlenség kell hozzá, hogy itt hagyja ezt a szegény kis gyereket; és még azt szavalja nekem, milyen jól van már. Hát honnan tudja, hogy jól van, azazhogy esetleg fél órán belül nem történik hirtelen fordulat? Elképzelni sem tudtam volna, hogy Charles ennyi nemtörıdömségre képes. És tessék! Elmegy szórakozni, én pedig, hiszen én csak egy szegény anya vagyok, maradjak itthon, ki se mozduljak... márpedig az biztos, én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy a gyerek mellett maradjak. Éppen azért, mert én vagyok az anyja, tekintettel kellene lennie az érzéseimre. Nem tudok uralkodni magamon. Tegnap is láthattad, mennyire elvesztettem a fejem!

- Persze, de azért, mert váratlanul jött a baj... Az ijedség, a megrázkódtatás! Ma nincs miért elveszíteni a fejed, sıt merem állítani, nincs is már aggodalomra ok. Tökéletesen megértem Mr. Robinson utasításait, nem félek egy csöppet sem; és, Mary, ıszintén szólva nem csodál-kozom a férjeden. A betegápolás nem a férfi dolga, nem az ı területe. A beteg gyerek mindig az anyjáé, hiszen az anyai érzés diktálja így!

- Azt hiszem, én is szeretem úgy a gyerekemet, mint bármelyik anya... mégse képzelem, hogy több hasznomat lehet venni a betegágy mellett, mint Charlesnak, képtelen vagyok örökké rászólni egy beteg gyerekre, hogy még azzal is gyötörjem szegényt; aztán meg magad is láthattad ma délelıtt, ha én mondtam neki, hogy maradjon nyugton, rögtön elkezdett kapálózni. Egyszerően nincs idegzetem az ilyesmihez!

- De hát jól éreznéd magad, egész este távol szegény kisfiútól?

- Miért ne? Látod, a papája meg tudja tenni, akkor én miért ne tudnám?... Jemima olyan gondos! És akár óránként is küldhet nekünk üzenetet a gyerek hogyléte felıl. Igazán az a véleményem, Charles rögtön mondhatta volna az apjának, hogy átmegyünk vacsorázni mind a hárman. Semmivel sem izgulok jobban kis Charles miatt, mint az apja. Tegnap rettenetesen feldúlt voltam, de ma már egészen más a helyzet.

- Hát jó... ha szerinted nem késı ıket értesíteni odaát, menj talán te is a férjeddel együtt. Bízzátok rám kis Charlest, tılem bizonyára nem veszi rossz néven Mr. és Mrs. Musgrove, ha a gyerek mellett maradok.

- Komolyan mondod? - kiáltott felcsillanó szemmel Mary. - Istenem, igazán nagyszerő gondolat, valóban remek! İszintén szólva teljesen mindegy, megyek-e vagy maradok, úgysem veszitek semmi hasznomat. Csak idegeskednék itthon. Te, minthogy nincs meg benned az anyák érzékenysége, sokkal jobban helyt tudsz állni mellette. Te mindent elérsz kis Charles-nál; elsı szóra engedelmeskedik neked. Sokkal jobb így, mintha csak Jemima gondjaira bíz-zuk. Elmegyek, persze; természetesen éppúgy megkívánja az illendıség tılem, mint Charles-tól, apósomék nagyon is óhajtják, hogy Wentworth kapitányt én is megismerjem, és tudom, téged nem bánt, hogy magad maradsz a gyerekkel. Mondhatom, Anne, remek ötlet volt tıled! Máris megyek, megmondom Charlesnak, és sietek átöltözni. Hiszen minden percben értünk szalajthatsz, ha valami baj lenne; de hát, merem állítani, semmi okod a nyugtalanságra. Biztos lehetsz benne, a világért sem mennék el, ha kétségem volna drága gyermekem felıl.

Egy perc múlva már kopogtatott a férje öltözıszobájának ajtaján, és mivel Anne felment utána az emeletre, fültanúja lehetett az egész beszélgetésnek, mely azzal kezdıdött, hogy Mary lelkendezve közölte:

- Veled megyek, Charles, itthon nekem se veszik több hasznomat, mint neked! Ha örökké összezárnám is magam a gyerekkel, akkor is képtelen lennék elérni nála bármit is, amihez nincs kedve. Anne mellette marad; vállalta, hogy vigyáz rá. İ maga ajánlotta fel, most aztán elmehetek veled, és így is van rendjén, hiszen kedd óta egyszer sem voltam odaát vacsorán.

- Igazán nagyon kedves Anne-tıl - felelte a férje -, örülök, hogy velem tartasz; de hát nem valami szép dolog, hogy itt hagyjuk egyedül a testvéredet a mi beteg gyerekünkkel.

Most elılépett Anne, megismételte az ajánlatát, és komoly ıszinteségével hamarosan sikerült meggyıznie a sógorát, annál is inkább, mivel annak is így volt kellemesebb; már nem is volt ellenvetése azzal kapcsolatban, hogy Anne egyedül vacsorázzék; de változatlanul azt javasolta, csatlakozzék hozzájuk késıbb, s kedvesen felajánlotta, hogy átjön érte, mikor már a kisfiú éjszakai nyugalomra tért; ámde Anne hajthatatlan maradt; és rövidesen abban az örömben lehetett része, hogy végignézte, amint a házaspár rendkívül jó hangulatban távozik. Elmentek hát, s Anne remélte, jól érzik majd magukat, bármily különösnek tetszett is most ez a jó hangulat; ami viszont ıt magát illeti, azzal a jó érzéssel maradt ott, ami már egész életé-ben talán egyetlen vigasza lesz. Tudta, hogy hasznára van a gyereknek; mit számít akkor, hogy Frederick Wentworth tıle mindössze fél mérföldnyi távolságban most másokat szórakoztat.

Azt azért szerette volna tudni, miként vélekedik a férfi kettejük esetleges találkozásáról. Lehetséges, hogy hidegen hagyja a dolog, ha ugyan ilyen körülmények között közömbösség egyáltalán elképzelhetı. Sokkal valószínőbb, hogy húzódozik a találkozástól. Ha látni akarta volna, nem vár mostanáig; megtette volna, amit ı a helyében feltétlenül megtesz, méghozzá réges-rég, abban a pillanatban, amint a körülmények meghozták neki azt a függetlenséget, amelynek hiánya annak idején az egyetlen gátló ok volt.

Húga és sógora nagyon lelkes hangulatban érkezett haza: el voltak ragadtatva új ismerısüktıl, csakúgy, mint az egész estétıl, úgy, amint volt. Muzsikálás, éneklés, társalgás, kacagás, kellemesebb nem is lehetett volna az egész; Wentworth kapitány modora elbővölı, se fél-szegség nincs benne, se túlzott tartózkodás; mintha régi meghitt ismerısök volnának vala-mennyien, már holnap reggel el is jön ide, Charlesszal együtt mennek cserkészni az erdıbe. Meghívták reggelire, de nem a Kisházba jön, mivel attól tart, a gyerek betegsége miatt talán alkalmatlan volna Mrs. Charles Musgrove-nak; az lett a vége, maguk sem tudják, hogyan fordult így, de apja házában reggelinél találkozik Charlesszal.

Anne tökéletesen megértette. Kerülni akarja a találkozást. Kérdezısködött ugyan felıle, ez kiderült, de csak formálisan, amint futó ismerısök után szokás, mintegy jelezte, hogy ismerik egymást, mint ı maga is tette, legfıként azért, nehogy bemutassák ıket egymásnak, ha valamikor mégis összetalálkoznak.

A Kisházban mindig késıbbi órában kezdıdött a nap, mint a másikban; másnap annyival késıbben, hogy Mary és Anne éppen csak leült reggelizni, mikor megjelent Charles, mondván, már indulnak is, a kutyáiért jött, húgai pedig hamarosan jönnek utána Wentworth kapitánnyal, a lányok meg akarják látogatni a kisfiút, a kapitány pedig, amennyiben nem alkalmatlan, éppen csak tisztelegni kíván pár percre; s bár Charles megnyugtatta, a gyerek már nincs olyan állapotban, hogy egy rövid látogatás zavaró lenne, Wentworth kapitány mégis ragaszkodott hozzá, hogy szaladjon elıbb haza, és jelentse be.

Marynek hízelgett a figyelem, kijelentette, boldogan fogadja a látogatót; Anne-t eközben ezerféle érzés zaklatta fel, vigasztaló csak egyetlen akadt köztük: legalább hamar túlesik rajta. Túl is esett hamar. Alig telt el Charles bejelentése után két perc, már ott volt a társaság a szalonban. Anne tekintete éppen csak találkozott a kapitányéval, utána egy meghajlás, egy bókolás következett. Anne hallotta a hangját: egy-két udvarias mondatot intézett Maryhez, a Musgrove kisasszonyokhoz szólt néhány szót, amelyek csaknem jópajtási viszonyról árul-kodtak; úgy tőnt, megtelt a szoba emberekkel és hangokkal - pár perc és vége; az ablak elıtt megjelent Charles, minden rendben, erre látogatójuk meghajolt, s már ott sem volt; a Musgrove kisasszonyok úgy döntöttek, sétálni mennek, és elkísérik a vadászokat legalább a falu széléig. Kiürült a szoba, Anne folytathatta reggelijét, már amennyire tudta.

- Túlvagyok rajta, megvolt! - ismételte magában újra meg újra, idegesen felfohászkodva. - Túlestem a nehezén!

Mary mondott valamit, de Anne képtelen volt odafigyelni. Látta. Találkoztak. Hosszú idı után megint együtt voltak ık ketten, egy és ugyanazon helyiségben!

Ámde Anne hamarosan elkezdett viaskodni magával, erıt kell vennie magán, lehőteni az érzelmeit. Nyolc esztendı, majdnem nyolc teljes esztendı telt el, mióta felbontották jegyességüket. Teljes képtelenség, hogy ennyi idı múltán minden ennyire fölkavarodik benne, holott mindennek el kellett volna tőnnie már a messzeség homályában! Mit nem tesz nyolc esztendı? Események, változások, elidegenedés, eltávolodás - minden belefér, a múlt pedig feledésbe merül; így természetes, nyilván így is van. Hiszen nyolc év az ı eddigi életének is majdnem egyharmada.

Sajnos, hiába próbálta meggyızni magát, be kellett látnia, hogy vannak érzelmek, amelyek felett nyolc év is nyomtalanul múlhat el.

És vajon mit gondoljon, hogyan érez iránta a férfi? Magyarázza úgy, hogy kerülni akarja a találkozást? A következı pillanatban már utálta magát, amiért ilyen esztelen kérdéseket forgat a fejében.

Egy másik kérdésben, mely valószínőleg minden bölcsessége ellenére is felvetıdött volna benne, hamarosan minden kétségét eloszlatták; amint a Musgrove kisasszonyok visszajöttek, búcsút vettek s eltávoztak, Mary önkéntelen megjegyzése így adta meg a választ:

- Veled szemben Wentworth kapitány nem valami gáláns, holott irántam igazán nagyon figyelmes volt. Mikor együtt elmentek innen, Henrietta megkérdezte, hogyan vélekedik felıled, mire azt felelte, annyira megváltoztál, hogy meg sem ismert volna.

Maryben soha nem volt annyi tapintat, hogy mint szokás, respektálja nıvére érzéseit; de most nem is gyanította, miféle sebet bolygat meg.

„Úgy megváltoztam, hogy meg sem ismert volna!” - ismételte Anne némán gyötrıdve magá-ban. Biztosan így van: de még annyi elégtétele sem lehetett, hogy megállapítsa ugyanezt a férfiról, mert az éppenséggel nem változott, vagy ha mégis, nem hátrányára. Ennyit már amúgy is látott, most se mondhat mást, tartson felıle a másik, ami jólesik. Nem bizony: az ı viruló ifjúsága elhervadt az évek múlásával, ám a másik csak nyert, a megjelenése nyílt, férfias, semmivel sem kevésbé vonzó a külseje. Igen, a régi Frederick Wentworth jelent meg elıtte.

„Úgy megváltoztam, hogy meg sem ismert volna!” Újra meg újra a pár szón rágódott. De késıbb szinte már örült is, hogy fülébe jutottak. Kijózanították; lehőtötték felbolydult érzéseit; visszanyerte higgadtságát - ennek igazán csak örülhetett.

Frederick Wentworth ilyesféleképpen nyilatkozott róla, de arról sejtelme sem volt, hogy szavai visszakerülnek hozzá. Az volt a véleménye, hogy iszonyúan megváltozott, mikor meg-kérdezték, kicsúszott a száján, amit gondolt. Nem bocsátott meg Anne Elliotnak. A lány meg-bántotta; elhagyta, és fájdalmat okozott neki; ám ennél is súlyosabb, hogy gyenge jellemnek bizonyult, mert ha nem az, nem így viselkedett volna, s Frederick a maga öntudatos, magabízó természetével ezt nem bocsátotta meg. A lány, hogy másoknak kedvére tegyen, lemondott róla. A környezete meggyızhette az érvelésével. Gyönge volt, sıt gyáva is!

A fiatalembert annak idején forró érzelem főzte Annehez, s azóta sem találkozott nıvel, aki a szemében felért volna vele, ám eltekintve holmi természetes kíváncsiságtól, semmi vágyat nem érzett, hogy viszontlássa valaha. Amit a lány iránt érzett, megszőnt, örökre vége.

Elhatározta, hogy megnısül. Ma már gazdag, s visszatérvén a szárazföldre, az volt a szándéka, hogy végképp letelepszik, amint erre igazi hajlandóságot érez magában; tulajdonképpen körülnézett, készen arra, hogy beleszeressen valakibe, olyan gyorsan, amennyire csak világos fejő és biztos ízléső férfi teheti. Szívét kitárta mindkét Musgrove kisasszony felé, ha rabul tudják ejteni; helyesebben szólva nyitva állt a szíve minden megnyerı fiatal hölgy számára, aki útjába vetıdik, az egyetlen kivétel Anne Elliot. Egyedül ıt zárta ki magában a lehetıségek közül, mikor a nıvére kérdezısködésére beismerte:

- Igenis, Sophia, készen állok, hajlok arra a bolondságra, hogy megnısüljek. Megkérem én a kezét bárkinek tizenöt és harminc között. Egy kis szépség, egy kedves mosoly, néhány hízelgı megjegyzés a tengerészetre, ennyi nekem elég is, s elveszett ember vagyok. Mi kell még egy tengerésznek, aki nem forgolódott annyit hölgyek között, hogy túlságos igényekkel lépjen fel?

Nıvére nagyon jól tudta, öccse azért beszél így, hogy megcáfolják. Büszke, nyílt tekintete arról vallott, hogy igényes és meggyızıdéssel az; és Anne Elliot járt a fejében, amikor, most már komolyan, kifejtette, miféle nıvel szeretne összetalálkozni. Szelíd modorral párosult erıs lélek - ez volt elképzelésének summája.

- Ilyen asszonyt szeretnék - mondta. - Persze beérem valamivel kevesebbel is, de sokat nem engedek. Ha ez bolondság, legyek bolond, de sokkal többet töprengtem már ezen a kérdésen, mint amennyit férfiak általában szoktak.

Nyolcadik fejezet

Ettıl fogva Wentworth kapitány és Anne Elliot sőrőn került össze ugyanabban a körben. Hamarosan nagy vacsorán találkoztak Musgrove úrék házában, mert a kisfiú állapota most már nem szolgálhatott ürügyül nénikéje távolmaradására; de ez csak a kezdete volt a további vacsoráknak és találkozásoknak.

Megújulnak-e vajon a régi érzelmek? Majd elválik; ámbár hogy mindkettıjük emlékezetében felfrissült a múlt, ahhoz nem fért kétség; elkerülhetetlenül felbukkant újra; a kapitánynak akaratlanul is meg kellett említenie eljegyzésük évét ama kis beszámolók során, melyek elıl a társalgásban nem térhetett ki. Hivatása alkalmassá tette, hajlandósága ösztönözte a mesélésre; s már az elsı együtt töltött estén felvetıdött efféle: ez hatban történt, vagy: ez még tengerre szállásom elıtt volt, hatban; bár nem akadt el a hangja, és Anne-nek semmi oka nem volt feltételezni, hogy Frederick tekintete titkon ıt keresi, miközben beszél, mégis, ismervén gondolkodásmódját, tudta: lehetetlen, hogy fel ne törjenek az emlékek, csakúgy, mint benne. Bizonyosan ugyanaz jutott eszükbe mindkettejüknek; bár azt korántsem hitte, hogy a gondolat mindkettejüknek egyformán fájdalmas.

Egymással soha nem váltottak szót, helyesebben csak annyira, amennyire az udvariasság feltétlenül megkívánta. Valaha mindent jelentettek egymásnak, most semmit! Volt idı, amikor olyan népes társaságban is, amilyen most betölti az uppercrossi szalont, nehezükre esett volna, hogy ne folyton egymással beszélgessenek. Kivéve talán az admirálist és feleségét, akik nagyon összetartozónak és boldognak látszottak (Anne ezt nem ismerte el kívülük a jelenlévı házaspárok egyikérıl sem), biztosan nincs itt olyan emberpár, akinek szíve annyira nyitva áll egymás elıtt, annyira hasonló az ízlése, egybehangzó az érzése, mint annak idején nekik, akik annyi örömüket lelnék a másiknak az arcában, mint annak idején ık. Most vadidegenek; nem, sokkal rosszabb, mintha azok lennének, mert ık már soha nem kerülhetnek közelebb egymáshoz. Örökre szóló elidegenedés ez.

A férfi beszélt, s Anne a régi hangot hallotta, a régi észjárást ismerte fel. A társaság elıtt teljesen idegen terület volt a tengerészet, sokat kérdezgették, legfıképpen a Musgrove kisasszonyok, akik most szemmel láthatólag észre sem vettek a kapitányon kívül senki mást. Kifaggatták, milyen az élet a hajón, milyen a napi szolgálat, az élelmezés, az idıbeosztás és hasonlók; s mikor Frederick beszámolt róla, hogy kényelemben és kitőnı ellátásban van részük, nem gyıztek ámuldozni, mire ı kedvesen évıdött velük, Anne pedig arra gondolt, annak idején neki se volt fogalma róla, hogyan élnek a tengerészek, annyira nem, hogy ı is megvádoltatott: azt képzeli, nincs mit enniük, s ha élelem van is, nincs szakács, aki elkészítse, ha mégis, nincs felszolgáló személyzet, se kés, se villa az étkezéshez.

Elgondolkozott, a beszélgetést is hallotta félfüllel, de Mrs. Musgrove, aki nem tudott úrrá lenni elérzékenyülésén, kizökkentette merengésébıl:

- Istenem, Anne kisasszony, ha az Ég magához nem szólítja szegény jó fiamat, ma már épp ilyen derék fiatalember lehetne.

Anne elfojtotta mosolyát, és jóindulatúan végighallgatta, hadd öntse ki a szívét az idıs hölgy; így aztán kis ideig nem követhette a többiek társalgását - mikor ismét arra figyelhetett, ami valójában érdekelte, a Musgrove kisasszonyok éppen elıkeresték a hivatalos hajónyilván-tartást (a maguk külön hajónyilvántartását, az elsıt, amely valaha is létezett Uppercrossban); nekiültek, és együtt kezdték böngészni azzal a szándékkal, hogy sorra kikeresik a hajókat, melyeknek Wentworth kapitány volt a parancsnoka.

- Az elsı hajója az Asp volt, arra emlékszem; üssük hát fel az Asp-nél.

- Nem fogja megtalálni. Tönkrement, megrokkant, én voltam az utolsó parancsnoka, de már akkor is alig volt szolgálatképesnek mondható. Megállapították, hogy hazai vizeken még elboldogul egy-két évig, erre aztán Nyugat-Indiába vezényeltek vele. - A lányok hitetlenkedve hallgatták.

- Az admiralitás - folytatta a kapitány - némelykor azzal szórakozik, hogy használhatatlan hajóban parancsol tengerre pár száz embert. Igaz, emberük van bıven, és sok ezer közül, akit akár a tenger fenekére is küldhetnének, hogyan is választhatnák ki azokat, akiket legkevésbé hiányolnak.

- Ejha! - kiáltott fel a tengernagy. - Hogy mit össze nem beszélnek ezek a fiatalok, nem volt derekabb egyárbocos a világon, mint az Asp a maga idejében. Nem találni párját a régi építéső hajók között. Wentworth szerencséje volt, hogy megkapta! Tudja is, hogy vagy húsz, nála érdemesebb ember szerette volna megkapni azt a hajót. Szerencsés fickó, aki ilyen hamar, a pályája kezdetén egyáltalán hajót kap, különösen ha még összeköttetései sincsenek.

- Tisztában voltam én a szerencsémmel, admirális, elhiheti nekem - felelte komolyan Wentworth kapitány -, örültem én a kinevezésemnek, kívánni se lehet jobbat. Óriási dolog volt nekem akkor, hogy tengerre szállhatok... igazán az. És mindenáron tenni is akartam valamit.

- Persze hogy akartál. Nem is tudom, mit csinál az olyan fiatalember, mint te voltál akkor, fél esztendeig egyfolytában a szárazföldön? Ha nincs mellette asszony, hamarosan újra vízre kívánkozik.

- Nahát, Wentworth kapitány! - kiáltott fel Louisa. - Képzelem, milyen kellemetlenül érintette, mikor megérkezett az Asp-re, hogy micsoda vén teknıt adtak magának.

- Nagyon jól tudtam én, miféle, már azelıtt is - felelte mosolyogva a kapitány. - Nem ért engem semmilyen meglepetés, ahogyan maga sem gondolja, hogy az az ócska köpeny, melyet, mióta az eszét tudja, körbekölcsönöznek az ismerısei közt, s végül egy csúf esıs napon maga is hasznát veszi, akár divatos, akár tartós lehet még... Nekem azért csak drága öreg jószág volt az a hajó, szépen végrehajtott mindent, amit kívántam tıle. Tudtam, hogy így lesz... Tudtam, vagy együtt szállunk le a tenger fenekére, vagy megalapozza a szerencsémet; és egész idı alatt két komisz, viharos napot se töltöttem vele a tengeren; mikor pedig már jó néhány portyázó hajót kaptam el, mulattatott is a dolog; a következı ısszel hazafelé tartván aztán olyan szerencsém volt, hogy összeakadtam azzal a francia fregattal, amelyikre mindig pályáztam... Bevittem Plymouthba; és most újabb szerencsés fordulat következett. Hat órát sem töltöttünk még a kikötıben, amikor iszonyú vihar tört ki, négy nap, négy éjszaka tombolt egyfolytában, a nyílt tengeren végképp elintézte volna szegény vén Asp-et, még a felét sem bírta volna ki, mert az összecsapás a nagy nemzet fregattjával nem javított a kondícióján. Huszonnégy órán belül néhai hıs Wentworth kapitány vált volna belılem, és a lapok egy eldugott bekezdésében lett volna olvasható a nevem, de mivel csak egyárbocossal vesztem oda, senkit sem érdekelt volna a halálom.

Anne megborzongott, titkon, hogy észre ne vegyék; a Musgrove kisasszonyok nyíltan is tehették, ıszintén sopánkodhattak és szörnyülködhettek.

- És akkor, azt hiszem - szólalt meg Mrs. Musgrove olyan halkan, mintha csak hangosan gondolkodnék -, akkor került a Laconiá-ra, ott találkozott a mi szegény fiunkkal. Charles drágám - intette magához a fiát -, kérdezd meg Wentworth kapitányt, hogy ismerkedett meg az öcséddel, én mindig elfelejtem.

- Gibraltárban, anyám, tudom. Dicket betegen hagyták hátra Gibraltárban, és a volt kapitánya levélben hívta fel rá Wentworth kapitány figyelmét.

- Úgy! De Charles, mondd meg Wentworth kapitánynak, ne féljen szóba hozni elıttem Dicket, még örömet is szerez vele, hogy ilyen jó barát megemlékszik róla.

Charles jobban átlátta az esetleges következményeket, egyszerően bólintott hát válaszul, és továbbment.

A lányok most a Laconia után nyomoztak; Wentworth kapitány nem fosztotta meg magát az élvezettıl, maga vette kezébe a kötetet, s megkímélve a hölgyeket a keresgéléstıl, felolvasta a rövidre fogott adatokat: a hajó nevét, osztályát, jelenlegi alsóbbrendő besorolását, s hozzátette, hogy a Laconiá-hoz is meleg barátsággal ragaszkodott.

- Istenem, milyen kedves napokat töltöttem a Laconiá-n! És milyen hamar meggazdagodtam azon a hajón! Egy barátom is velem volt akkor, nagyon élveztük a cirkálást az Azori-szigetek körül... Szegény Harville! Te tudod, Sophia, milyen szörnyő pénzszőkében volt, nálam is inkább. Nıs ember. Remek fickó. Sose felejtem el, milyen boldog volt akkor. Leginkább az asszony kedvéért... Mennyire sajnáltam, hogy nincs velem a rákövetkezı nyáron, mikor ismét olyan szerencsével portyáztam a Földközi-tengeren.

- És mondhatom, uram - szólalt meg Mrs. Musgrove -, szerencsés nap volt a mi számunkra, mikor kinevezték kapitánynak arra a hajóra. Sosem fogjuk elfelejteni, amit értünk tett.

Annyira elfogta az elérzékenyülés, hogy csak igen halkan tudott szólni; Wentworth kapitány nem hallotta jól, mit mondott, meg nyilván nem is éppen Dick Musgrove járt az eszében, így hát meglepıdve tekintett rá, mint aki további magyarázatot vár.

- A bátyámra gondol - súgta oda az egyik lány. - Mama szegény Richárdról beszél.

- Szegény, drága fiam! - folytatta Mrs. Musgrove. - Mennyire megkomolyodott a keze alatt, és milyen kitőnı levélíró lett! Istenem, az lett volna a szerencse, ha sosem kerül el magától. Higgye el, Wentworth kapitány, nagyon sajnáljuk, hogy nem maradt a keze alatt.

Wentworth kapitány arcán egy pillanatra feltőnt egy kifejezés, tekintete felvillant, szép metszéső szája megrándult, amibıl Anne azt következtette, nem osztja Mrs. Musgrove jámbor óhajait, ellenkezıleg: nyilván némi mesterkedéssel szabadult meg a fiútól; de hát olyan futólag adta jelét, hogy kicsit mulat magában a dolgon, észre se vehette más, csak aki olyan jól ismeri, mint Anne; a következı pillanatban tökéletesen uralkodott magán, s komoly képpel közeledett a díványhoz, melyen Anne ült Mrs. Musgrove-val, helyet foglalt az idıs hölgy mellett, s halk beszélgetésbe mélyedt az anyával a fiáról, sok együttérzéssel és természetes eleganciával, kedvesen és tapintattal adózva annak az érzésnek, amely a szülı részérıl ıszinte és természetes.

Most hát ugyanazon a pamlagon ültek, mert Mrs. Musgrove készséggel adott helyet a kapitánynak - csak Mrs. Musgrove választotta el ıket egymástól, bár válaszfalnak nem volt éppen jelentéktelen. A hölgy ugyanis meglehetısen terebélyes volt: az a típus, mely természe-ténél fogva inkább a kedélyesen vidám megnyilatkozásokra hajlik, semmint elérzékenyülésre és mélabúra; feltehetjük, hogy jótékonyan fedezte az Anne karcsú alakján, tőnıdı arcán eluralkodó feszültséget, Wentworth kapitány viszont elismerést érdemel, amiért önuralommal végighallgatta az anya terjengıs sóhajtozását egy olyan fiú sorsán, akivel, amíg élt, nem törıdött senki.

A testi méretek és a lelki bánat nem szükségképpen függnek össze. Termetes, kövér személyt éppúgy érhet mélységes lelki megrázkódtatás, mint a világ legkecsesebb teremtését. De hát érzelem és méretek jelentkezhetnek olyan párosításban, amelyet, joggal vagy jogtalanul, furcsának tartunk, s hiába szól mellette a józan ész, az ízlés nem veszi be, és nevetségbe fúl.

Az admirális hátratett kézzel kétszer-háromszor körüljárta a szobát, hogy felfrissítse tagjait, majd mikor felesége megrótta emiatt, megállt Wentworth kapitány elıtt, s mit sem törıdve azzal, miféle társalgást szakít meg, csak a maga gondolatsorát követve, így szólt hozzá:

- Ha tavaly tavasszal csak egy héttel késıbb érkezel Lisszabonba, Frederick, feltétlenül meg-kérnek rá, hogy vedd fel a hajódra Lady Mary Griersont a lányaival együtt.

- Csakugyan? Nohát, akkor boldog vagyok, hogy egy héttel késıbb már nem voltam ott.

Az admirális erre rosszallóan jegyezte meg, hogy sógorában nincs elég lovagiasság. A kapi-tány védekezett, de megvallotta, hogy a maga jószántából sohase venne fel hölgyeket a hajójára, kivéve természetesen, ha bált rendeznek, vagy néhány órát meg nem haladó rövid látogatásra.

- Ám ha jól ismerem magam - mondta a kapitány -, éppenséggel nem azért, mert nincs bennem lovagiasság. Sokkal inkább, mert úgy érzem, minden igyekezetemmel, sıt áldozat árán sem tudnék olyan kényelmet teremteni a hajómon, ami a hölgyeket megilleti. Nem a lovagiasság hiányára vall, admirális, ha túl magasra teszem a mércét a hölgyek kényelme tekintetében... márpedig errıl van szó. Hallani sem szeretek róla, látni még kevésbé, hogy hölgyek tartózkodnak egy hajón; s éppen emiatt, amennyiben rajtam áll, sosem járulok hozzá, hogy hölgyrokonok utazzanak a parancsnokságom alatt álló hajón.

Erre nekitámadt a nıvére:

- Ejnye, Frederick!... Nem ismerek rád... Micsoda üres finomkodás ez! Hölgyek éppoly jól érezhetik magukat hajón, mint Anglia legkitőnıbb úriházában. Azt hiszem, nı nemigen tartózkodott nálam többet hajó fedélzetén, és mondhatom, sehol sem találtam különb szállást, mint hadihajókon. Állítom, hogy sehol sem veszem magam körül több kényelemmel, még Kellynch kastélyban sem - most kedvesen Anne felé bólintott -, mint amennyiben a legtöbb hajón részem volt, amelyen hosszasan tartózkodtam; pedig volt ilyen öt is.

- Nem errıl van szó - felelt az öccse. - Te a férjeddel voltál, s azonkívül az egyetlen nı a hajón!

- Te viszont felvetted Mrs. Harville-t, a húgát, az unokatestvérét s ezenfelül a három gyereket, és elvitted ıket Portsmouthtól egészen Plymouthig. Hova tetted akkor azt a kifinomult, kivételesen magasrendő lovagiasságodat?

- Azt barátságból tettem, Sophiám. Mindig kész vagyok bármelyik bajtársam feleségén segíteni, ha megtehetem, és ha Harville kívánja tılem, elhozok neki bármit a világ végérıl is, de azért ne hidd, hogy nem éreztem kínosnak a dolgot.

- Biztosra veheted, hogy ık valamennyien nagyszerően érezték magukat.

- Lehetséges, de egyáltalán nem biztos, hogy ezt a javukra írom. Ennyi nı és gyerek! Nincs joguk hozzá, hogy minden kényelmük meglegyen egy hajón!

- Kedves Frederick, ez üres locsogás. Ugyan mi lenne velünk, szegény tengerészfeleségekkel, ha mindenki úgy érezne, mint te? Mi sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy egyik kikötıbıl a másikba vitessük magunkat.

- Amint látod, az érzéseim nem gátoltak meg, hogy Mrs. Harville-t egész családjával együtt elvigyem Plymouthba.

- De nem tudom elviselni, amikor úgy beszélsz, mint valami kényes úriember, és mintha a nık mind kényeskedı dámák volnának, nem pedig értelmes lények. Egyikünk sem várja el, hogy örökké tükörsima vízen hajókázzon.

- Ó, kedvesem - szólt közbe a tengernagy -, ı is más húrokat penget majd, ha megnısül. Ha felesége lesz, és szerencsésen megérünk egy újabb háborút, meglátod, ı is úgy tesz, amint mi ketten tettünk és olyan sokan kívülünk. Meglátod, hálás lesz majd annak, aki elviszi utána a feleségét.

- Megérjük még, az biztos.

- Szót se szólok többet - kiáltott fel Wentworth kapitány -, mikor házasemberek elkezdik hajtogatni nekem: „Te is másképp beszélsz majd, ha nıs leszel”, erre csak annyit mondhatok: „én bizony nem”; mire megint csak az a felelet: „de mennyire!”, és ezzel aztán vége is.

Ezzel felállt, és elment onnan.

- Mennyit utazhatott kegyed, asszonyom! - fordult most Mrs. Musgrove Mrs. Crofthoz.

- Igen, asszonyom, meglehetısen sokat a házasságunk tizenöt esztendeje alatt; ámbár sok feleség túltett rajtam ebben. Négyszer keltem át az Atlanti-óceánon, egyszer hajóztam oda-vissza Kelet-Indiába, csak egyetlenegyszer, nem számítva persze hazánk közelében lévı helyeket, mint Cork, Lisszabon vagy Gibraltár. A Malakkai-szoroson túl nem jártam soha, és Nyugat-Indiában sem. Mint tudja, Bermudát meg Bahamát nem számítjuk Nyugat-Indiához.

Mrs. Musgrove-nak ez állítással szemben egy szó ellenvetése sem volt, nem vádolhatta magát azzal, hogy élete folyamán az említett szigeteket bárhova is sorolta volna.

- De bizton állíthatom kegyednek, asszonyom - folytatta Mrs. Croft -, hogy szállás nem lehet különb annál, aminıt egy hadihajó nyújt; természetesen magasabb osztályba sorolt hajóról beszélek. Ha fregattra száll, ott persze kissé szőkebben van, bár értelmes asszony azon is remekül érezheti magát; de bízvást kijelenthetem, hogy az életem legboldogabb idejét hajó fedélzetén töltöttem. Amíg együtt lehettünk, nem féltünk mi semmitıl. Istennek hála, mindig kifogástalan egészséggel voltam megáldva, és nincs olyan klíma, amit ne bírnék. Az elsı huszonnégy óra a tengeren mindig kibillent egy kicsit, de késıbb aztán nem is tudom, mi a tengeribetegség. Egyetlen alkalommal szenvedtem testileg és lelkileg, egyszer éreztem rosszul magam, egyszer fordult meg a fejemben a veszély gondolata, s ez azon a télen történt, amelyet magamban töltöttem Dealben, mert az admirális (illetve akkor még Croft kapitány) az Északi-tengeren járt. Örökös rémületben éltem, tele voltam képzelt bajjal, panasszal, nem tudtam, mit kezdjek magammal, sem azt, hogy mikor kapok megint hírt a férjemtıl; de amint vele együtt lehettem, nem bántott engem semmi, és nem volt nekem soha semmi kellemetlenségem.

- No igen, ez már így van... Teljesen egyetértek kegyeddel, Mrs. Croft - helyeselt szívbıl Mrs. Musgrove. - Nincs annál rosszabb, mint elszakadni egymástól. Nekem is pontosan ez a véleményem. Én aztán tudom, mi az, mikor Mr. Musgrove örökké ott ül az esküdtszékben, ó, milyen boldog vagyok, mikor vége az ülésszaknak, és épségben hazatér.

Tánccal végzıdött az este. Mikor fölvetıdött az ötlet, Anne, mint rendesen, felajánlotta szolgálatait, és bár néhányszor elfutotta szemét a könny a hangszer mellett, mégis kimondha-tatlanul örült, hogy elfoglalhatja magát, és semmi egyebet nem kívánt viszonzásul, csak észrevétlen maradhasson.

Nagyon vidám, kedélyes mulatság volt ez, s úgy látszott, senki sincs jobb hangulatban, mint Wentworth kapitány. Anne érezte, minden összejátszik, hogy felvillanyozza a férfit: a figyelem, sıt hódolat középpontjában áll, a fiatal hölgyek pedig szinte másra sem tekintenek. A Hayter kisasszonyoknak, az unokatestvéreknek, akikrıl már esett szó, nyilván nagy kegyesen megengedték, hogy kedvükre beleszeressenek a kapitányba; ami pedig Henriettát és Louisát illeti, mindketten annyira a hatása alá kerültek, hogy semmi egyéb, csakis a láthatóan töretlen kölcsönös jóindulat tette hihetıvé, hogy nem riválisokként állnak szemben egymással. S lehet-e csodálkozni rajta, ha netán kissé fejébe száll a kapitánynak ez az általános, lelkes hódolat?

Ilyesféle gondolatok foglalkoztatták Anne-t, miközben ujjai vagy fél óráig egyfolytában gépiesen jártak a billentyőkön, hibátlanul játszott, de nem is tudta, mit. Egyszer megérezte, hogy ı nézi, nyilván a változást figyeli rajta, talán azt kutatja, mi maradt meg vonásaiban abból az arcból, mely annak idején annyira elbővölte; egyszer pedig biztosan tudta, hogy csakis róla beszélhet; alig vette tudomásul, csak amikor a választ is hallotta; de akkor már biztosra vette, hogy azt kérdezte táncosától, vajon Elliot kisasszony sosem táncol-e. Erre következett a felelet: - Nem, soha. Végképp felhagyott a tánccal. Inkább játszik. Soha nem fárad bele, hogy játsszék. - Egyszer még szólt is hozzá. Mikor vége lett a táncnak, felkelt a zongorától, Frederick pedig odaült a hangszerhez, és megpróbált a Musgrove kisasszonyoknak kipötyögtetni egy dallamot. Anne történetesen visszatért a szobának abba a felébe, ahol a zongora állt, a férfi pedig, amint megpillantotta, nyomban felkelt, s túlzott udvariassággal így szólt hozzá:

- Bocsánat, kisasszony, ez a maga helye - s ı hiába húzódott félre szabadkozva, senki sem tudta rávenni a kapitányt, hogy visszaüljön, és folytassa, amit abbahagyott.

Anne nem kért efféle tekintetekbıl, szavakból. Semmi sem lehetett volna rosszabb, mint ez a fagyos udvariasság, ez a szertartásos modor.

Kilencedik fejezet

Wentworth kapitány úgy érkezett Kellynch kastélyba, mint aki hazamegy. Marad, ameddig kedve tartja, testvéri szeretettel fogadta a tengernagy, csakúgy, mint a felesége. Eleinte még az volt a szándéka, hogy hamarosan továbbmegy Shropshire-be a bátyjához, de olyan vonzónak találta Uppercrosst, hogy egyre halogatta a látogatást. Barátságosan fogadták, körülrajongták, szinte mindent elragadónak talált; az öregek vendégszeretık voltak, a fiatalok kedvesek, nem tehetett mást, úgy döntött, marad még egy darabig, s addig is inkább mindent elhisz, amit az Edward felesége bájosságáról és tökéletességérıl mesélnek.

Uppercross szinte mindennapos program lett. Musgroveék éppoly szívesen invitálták, mint ahogy ı ment hozzájuk, különösen a délelıtti órákban, amikor otthon társtalan maradt, mivel a tengernagy és felesége új birtokukat járták; megszemlélték a legelıiket, juhaikat, harmadik személynek elviselhetetlen módon kószáltak összevissza, máskor meg kikocsiztak újonnan szerzett kétkerekőjükön.

Eddig a Musgrove családnál, valamint összes tartozékainál egyetlen vélemény hangzott el Wentworth kapitányról: a változatlan, általános, meleg elragadtatás. Ám még éppen csak kialakult a meghitt kapcsolat, mikor ismét felbukkant körükben egy bizonyos Charles Hayter, akit erısen nyugtalanított a helyzet, és úgy vélte, Wentworth kapitány nagyon is útjában van.

Charles Hayter volt a legidısebb az unokatestvérek között. Igen szeretetreméltó, megnyerı fiatalember, s Wentworth kapitány bemutatkozása elıtt igencsak úgy látszott, érzelmi szálak főzik Henriettához. Felszentelt pap volt, a közelben kapott kápláni állást, ahol nem kívánták meg a helyben lakást, s továbbra is az apai házban élhetett, Uppercrosstól mindössze két mérföldnyire. Rövid ideig volt csak távol otthonától, s éppen e válságos idıszakban nem tarthatta szemét szíve szép hölgyén; hazatérvén fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy a lány magatartása teljesen megváltozott, s ott találta Wentworth kapitányt.

Mrs. Musgrove és Mrs. Hayter testvérek voltak. Mindkettı pénzt vitt a házhoz, de házasságuk rangban és tekintélyben lényeges különbséget jelentett. Mr. Hayternek volt ugyan némi vagyona, de Mr. Musgrove-éhoz viszonyítva jelentéktelen; s míg Musgrove-ék a környék társaságának élvonalába tartoztak, a Hayter sarjadékoknak be kellett érniök szüleik kevésbé elegáns, visszavonult, minden csillogástól mentes életmódjával, hiányos neveltetéssel, s ha az uppercrossi rokonaik nem lettek volna, nem is tartoznának igazán a jó társasághoz; a legidısebb fiú kivételével, aki elhatározta, hogy tudós és úriember lesz, s aki mőveltségben, modorban egyaránt messze felülmúlta a család többi tagját.

A két család kapcsolata kitőnı volt, semmi büszkeség az egyik, semmi irigység a másik oldalon; a Musgrove kisasszonyok felsıbbrendőség-tudata abban nyilvánult meg, hogy mindig örömmel igyekeztek unokatestvéreik segítségére lenni. A szülık figyelmét nem kerülte el, hogy Charles Henriettának teszi a szépet, de nem helytelenítették. „Nem valami fényes parti, de ha Henrietta kedveli” - márpedig úgy látszott, Henrietta igenis kedveli.

Henrietta maga is meg volt errıl gyızıdve, mielıtt megjelent a színen Wentworth kapitány. Attól fogva azonban mintha Charles unokabátyja feledésbe merült volna.

Hogy a két testvér közül melyiket részesíti elınyben Wentworth kapitány, ezt Anne, bár-mennyire figyelt is, nem tudta megállapítani. Talán Henrietta csinosabb, ám Louisa élénkebb, szellemesebb; de hát nem tudja, mi vonzza jobban most, a szelídebb avagy az élénkebb egyéniség-e?

A Musgrove szülık vagy keveset vettek észre, vagy mert teljesen megbíztak mindkét lány ítélıképességében, akárhány fiatalember közelített hozzájuk, nem szóltak semmit, hagyták, hogy maguktól alakuljanak a dolgok. Ennélfogva az Udvarházban nem hangzott el se megjegyzés, se buzdítás. Egészen más volt azonban a helyzet a Kisházban: a fiatal házaspár már inkább hajlott feltevésekre és találgatásra; alig jelent meg Wentworth kapitány négy vagy öt alkalommal a Musgrove kisasszonyok társaságában, ahol Charles Hayter is újra felbukkant, Anne kénytelen volt végighallgatni sógora és húga örökös vitáját, vajon melyik lány nyerte el a kapitány hajlandóságát. Charles Louisára szavazott, Mary Henriettára, de abban egyet-értettek, valóban pompás lenne, ha egyiket a kettı közül feleségül venné.

Charles soha életében nem találkozott megnyerıbb férfival, és abból a kijelentésbıl, amit magától Wentworth kapitánytól hallott, biztosra veszi, hogy nem kevesebb, mint húszezer fontot szerzett a háború folyamán. Ez már magában véve is vagyon, s még eshetıség rejlik minden eljövendı háborúban, hiszen biztosra vehetik, hogy Wentworth kapitány minden tengerésztisztnél jobban kitünteti majd magát. A kapitány óriási parti volna bármelyik húga számára.

- Az bizony, szavamra - mondta erre Mary. - Édes Istenem, hát még ha valami magas rangra emelnék; tegyük fel, megkapná a baronet címet! „Lady Wentworth”, pompásan hangzik. Elıkelı dolog volna Henriettának. Akkor rangban elém kerülne, és ez nem is volna Henrietta kedve ellen való. Persze, Sir Frederick és Lady Wentworth mégiscsak újsütető nemesek lennének, és én nem sokra tartom az ilyeneket!

Mary már azért is szívesebben vette volna, ha a kapitány választása Henriettára esik, mert ez véget vetne Charles Hayter udvarlásának. Márpedig ezt nagyon szerette volna. Mélységesen lenézte ugyanis a Hayter családot, s valóságos csapásnak tartotta volna, ha még szorosabbá válnék a két család kapcsolata - borzasztó volna ez neki is, meg a gyerekeinek is.

- Tudod - fejtegette Mary -, semmiképpen nem tartom megfelelı partinak Henrietta számára; és megfontolva azt, miféle kapcsolatokra tettek szert Musgrove-ék, nincs is joga hozzá, hogy így eltékozolja magát. Úgy vélem, egy fiatal nınek nincs joga hozzá, hogy választásával kellemetlen, kínos helyzetbe hozza családjának legfontosabb tagjait, nem megfelelı hozzá-tartozókat kényszerítsen olyanokra, akik nincsenek hozzászokva ilyesmihez. Végül is, kérdem én, ki az a Charles Hayter? Senki és semmi. Falusi káplán, és kész! Nagyon méltatlan házas-ság egy uppercrossi Musgrove kisasszony számára.

Férje azonban ezt már nem hagyhatta szó nélkül; elıször is becsülte unokafivérét, aztán meg Charles Hayter elsıszülött fiú, s maga is az elsıszülött fiú szemszögébıl ítélte meg a dolgokat.

- Most már zagyvaságot fecsegsz, Mary! - szólt közbe. - Nem valami fényes parti Henriettá-nak, az kétségtelen, de azért Charlesnak jó eshetıségei vannak Spicerék révén, a püspök egy-két éven belül érdemleges beosztást juttat neki; és szíveskedj észben tartani, hogy elsıszülött fiúról van szó; ha nagybátyám meghal, Charles igen csinos vagyon örökébe lép. Winthrop nem kevesebb, mint kétszázötven angol hold, nem szólva a Taunton közelében levı majorságról, mely a legkitőnıbb föld az egész környéken. Elismerem, képtelenül ostoba dolog volna, ha Henrietta a család bármely más tagjához akarna hozzámenni; no de Charles, éppen Charles igazán elfogadható! Nagyon is jóindulatú, rendes fiú; és ha Winthrop az ı kezébe kerül, mindent megváltoztat, és egészen másfajta életet vezet be ott; azzal a vagyonnal már semmiképp sem megvetendı férfi. Örökös szabad tulajdonjogú, jó birtok az. Ne tagadjuk, Henrietta kaphatna sokkal rosszabbat is, mint Charles Hayter; ha ı Charleshoz megy, Louisa pedig Wentworth kapitányhoz, hát akkor nagyon meg leszek elégedve.

- Beszélhet, amit akar - csattant fel Mary, amint férje kihúzta a lábát a szobából -, igenis felháborító volna, ha Henrietta hozzámenne Charles Hayterhez. Neki is rossz, nekem még rosszabb; nagyon kívánatosnak tartom, hogy Wentworth kapitány verje ki ezt az ügyet a lány fejébıl, bár alig kétlem, hogy már meg is történt. Henrietta tegnap úgyszólván figyelmére sem méltatta Charles Haytert. Láttad volna csak, hogy viselkedett. Ami meg azt illeti, hogy Wentworth kapitány egyformán kedveli Henriettát és Louisát, hát ez ostobaság; bizonyos, hogy leginkább Henriettával foglalkozik. De hát Charles mindig mindent jobban tud! Bárcsak velünk lettél volna tegnap, akkor most igazságot tehetnél közöttünk; biztos az lenne a te véleményed is, ami az enyém, feltéve, hogy nem akarsz szántszándékkal ellenem dönteni.

A Musgrove-éknál rendezett vacsora adott volna alkalmat arra, hogy Anne saját szemével gyızıdjék meg a dolgokról, ámde részben fejfájására, részben a kis Charlesnál ismét jelentkezı gyengélkedésre hivatkozva, otthon maradt. Akkor csak az volt a gondja, hogy Wentworth kapitányt elkerülje; de hogy ezzel a döntıbíró szerepétıl is megmenekült, még becsesebbé tette számára az otthon töltött nyugalmas estét.

Ami Wentworth kapitány választását illeti, Anne mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a férfi mindenekelıtt saját magával legyen tisztában, méghozzá hamarosan, nehogy valamelyik testvér boldogságát veszélyeztesse, vagy kényes helyzetbe hozza magát; az már lényegtelen, hogy Henriettát részesíti elınyben Louisával, avagy Louisát Henriettával szemben. Való-színőleg bármelyikükbıl gyengéd, derős feleség válna. Ami Charles Hayter ügyét illeti, Anne helytelenítette volna, hogy egy rendes, jóhiszemő fiatal lány félvállról vegyen ilyen komoly dolgokat, s ıszintén szánta volna a csalódott fiatalembert; ám ha Henrietta rájött, hogy tévedett korábbi érzéseiben, minél hamarabb tisztázódik a helyzet, annál jobb.

Charles Hayter sok olyasmivel találkozott az unokahúga viselkedésében, ami méltán nyugta-lanította. A lányt sokkal régibb kelető vonzalom főzte hozzá, semhogy annyira elidegenedett volna tıle, hogy két találkozás minden reménységet kiöljön belıle, s emiatt végképp távol tartsa magát Uppercrosstól; ám annyi változást mégiscsak tapasztalt, hogy megriassza, ha fel-tehetıleg olyan férfi az okozója, mint Wentworth kapitány. Charles mindössze két vasárnapon nem volt jelen; mikor elvált a lánytól, az még annyira osztozott reménységében, hogy a közeljövıben sikerül megválnia jelenlegi kápláni állásától, és helyette ugyanolyan beosztásba kerül Uppercrossban, amennyire csak Charles kívánhatta. Akkor úgy tőnt, a lány szívének is leghıbb vágya, hogy dr. Shirley, a lelkész, aki több mint négy évtizeden át nagy buzgalommal látta el tisztével járó valamennyi feladatát, de ma már betegsége sokszor akadályozza ebben, döntse el mielıbb, hogy káplánt vesz maga mellé; olyan jövedelmezı kápláni állást létesít, amilyet csak megengedhet magának, s az állást aztán Charles Hayternek kínálja fel. Ez azzal az elınnyel járna, hogy a fiatalembernek csak Uppercrossba kell átjárnia, nem pedig hat mérfölddel távolabbra, nem szólva arról, hogy minden vonatkozásban jobb káplánság lenne; mindnyájuk drága dr. Shirleyje mellé kerülne, a jóságos dr. Shirley pedig megszabadulna eddigi kötelezettségeitıl, melyeket csak elviselhetetlennek látszó megerıltetéssel volt képes ellátni, mindez nagyon sokat jelentene Louisának is, Henriettának pedig mindennél többet. Mire Charles visszatért, sajnos nyomát sem találta az ügy iránti lelkesedésnek. Louisa nem hallgatta végig beszámolóját a dr. Shirleyvel folytatott beszélgetésrıl: az ablakból leste, mikor érkezik már Wentworth kapitány; és Henrietta is csak megosztott figyelemmel hallgatta meg, s az ügy alakulásával kapcsolatos korábbi kételyeinek és együttérzésének nyoma sem volt.

- Igazán nagyon örülök, de hiszen úgyis tudtam, hogy megkapod; mindig biztosra vettem. So-sem láttam úgy a dolgot... egyszóval tudod, dr. Shirleynek feltétlenül szüksége van káplánra, te pedig már határozott ígéretet kaptál erre a dologra. Nos, Louisa, jön-e már?

Egyik délelıtt, rövidesen Musgrove-ék vacsorája után, amelyen Anne nem vett részt, éppen a Kisház szalonjában tartózkodott, kívüle csak a gyengélkedı kis Charles volt jelen, aki a díványon feküdt, mikor váratlanul belépett Wentworth kapitány.

Meglepetésében, hogy szinte kettesben találja magát Anne Elliottal, kizökkent szokásos fegyelmezettségébıl, majdhogynem visszahıkölt, és csak ennyit tudott mondani:

- Azt hittem, itt találom a Musgrove kisasszonyokat... Mrs. Musgrove azt mondta, itt vannak - ezzel az ablakhoz lépett, hogy erıt vegyen magán, s eldöntse, hogyan is viselkedjék.

- Fent vannak a húgomnál... perceken belül lejönnek, gondolom... - válaszolt Anne, természe-tesen nagy zavarban; és ha a kisfiú meg nem szólal éppen, kérve tıle valamit, egy perc múlva már nincs is a szobában, s véget vet a kapitány, valamint a maga számára kényes helyzetnek.

A férfi ott maradt az ablaknál. Csendesen és igen udvariasan megszólalt:

- Remélem, jobban van már a kisfiú - azzal elhallgatott.

Anne kénytelen volt letérdelni a pamlag elıtt, hogy kis betege kívánságát teljesítse; így telt el néhány perc, mikor nagy megkönnyebbülésére lépteket hallott, valaki átvágott az elıszobán. Hátranézett, abban a hiszemben, hogy a ház ura lép be; de olyasvalaki érkezett, akitıl aligha várhatta, hogy könnyít a dolgok állásán - Charles Hayter volt, és nyilván nem örült jobban, hogy Wentworth kapitányt látja ott, mint az imént az, mikor Anne-t találta a szobában.

Anne-tıl sem telt több, mint:

- Jó napot, foglaljon helyet. Rögtön jönnek a többiek is.

Wentworth kapitány most otthagyta az ablakot, láthatóan nem lett volna ellenére a beszél-getés; Charles Hayter azonban véget vetett próbálkozásainak, leült az asztalhoz, kezébe vett egy újságot, és olvasni kezdett. A kapitány újra elfoglalta elıbbi helyét az ablaknál.

Egy percen belül megváltozott a helyzet. A kisebbik gyerek, egy élénk, zömök, kétéves lurkó, akinek valaki kívülrıl biztosan kinyitotta az ajtót, berontott a szobába, egyenesen a pamlaghoz tartott, megszemlélte, mi történik ott, s nem marad-e ki esetleg valami finom falatból.

Kiderült, hogy ennivaló nincs, most már beérte volna játékkal is; ámde nénikéje nem engedte, hogy gyötörje a bátyját, s amint térdeplı helyzetben foglalatoskodott Charles körül, a kicsi felkapaszkodott a hátára, nem tudta lerázni. Hiába korholta, parancsolt rá, erısködött, nem tudott szabadulni tıle. Egyszer már sikerült leráznia, de a kis gézengúz nagy diadallal újra felkapaszkodott.

- Walter - parancsolt rá Anne -, szállj le rólam azonnal! Haszontalan vagy, és igazán harag-szom rád.

- Walter - kiáltott rá Charles Hayter -, hát nem tudsz szót fogadni? Nem hallod, mit mond a nénikéd? Gyere ide hozzám, Walter, gyere ide Charles bácsihoz!

Walter rá se hederített.

Ám egy perc se telt bele, és Anne megszabadult tıle. Valaki leemelte a hátáról, pedig a kis haszontalan egészen lefelé szorította a fejét, a nyakába csimpaszkodott, de valaki lefejtette izmos kis karjait, s könyörtelenül elvitte onnan. Anne csak aztán ébredt rá, hogy Wentworth kapitány lépett közbe.

Ez úgy meglepte, hogy megrohanták az érzések, elakadt a szava, még köszönetet sem tudott mondani. Mást nem tehetett, egészen kis Charles fölé hajolt, hogy érzelmeit csillapítsa - az a kedvesség, ahogy rögtön segítségére sietett; a mód, hogy egy szót sem szólt; az egész jelenet

apró részletei -, de hamarosan erıt vett rajta az a meggyızıdés, hogy a férfi szándékosan csap ekkora zajt a gyerekkel, hogy ı ne mondhasson köszönetet, tudtára akarja adni, hogy semmit sem óhajt kevésbé, mint beszélgetni vele; ebbıl a hullámzó, bonyolult és végtelenül fájdalmas lelkiállapotból nem tudott magához térni mindaddig, míg meg nem érkezett Mary a Musgrove kisasszonyokkal, akkor gondjaikra bízta a kis beteget, ı pedig végre kimehetett a szobából. Képtelen volt ott maradni. Most alkalma lett volna rá, hogy végignézze a négy ember szerel-mének és féltékenykedésének színjátékát; most mindnyájan együtt voltak: de ı semmiért sem maradt volna közöttük. Nyilvánvaló, hogy Charles Hayter nem szíveli Wentworth kapitányt. Sértıdött hangon szólt a gyerekre a kapitány közbelépése után: „Szót kellett volna fogadnod nekem, Walter; nem megmondtam, hogy ne gyötörd a nénikédet”; nagyon is megérti ı, mit érez a fiatalember, amiért Wentworth kapitány tette meg, amit neki kellett volna. De hát mit bánja ı, nem érdeklik sem Charles Hayter, sem bárki más érzései, míg a maga érzéseit nem sikerült lecsillapítania. Szégyellte magát, bizony szégyellte, amiért ilyen ideges, és ilyen sem-miség is kihozza a sodrából; de hát így van; hosszas egyedüllétre, megfontolásra van szük-sége, míg összeszedi magát.

Tizedik fejezet

Természetesen további alkalmak is adódtak a megfigyelésre. Anne elégszer volt együtt mind a négyükkel ahhoz, hogy véleményt alkosson a dolgokról, de bölcsebb annál, semhogy otthon ki is mondja, mivel sem a férjnek, sem a feleségnek nem volna kedvére való; szerinte a kapitány talán Louisát kedveli jobban, de amennyire tapasztalatai és emlékei alapján megítélhette, nem szerelmes egyik lányba sem. Talán inkább a lányok habarodtak belé; de amit a férfi érez, az nem szerelem. Kicsit fejébe szállt talán, hogy annyira csodálják, semmi több; de lehetséges, sıt valószínő, hogy a végén szerelem lesz belıle. Charles Hayter nyilván észrevette a mellı-zést, ámde néha úgy látszott, Henrietta érzelmei megoszlanak a két fiatalember között. Anne néha azt kívánta, bárcsak feltárhatná elıttük, mit is tesznek tulajdonképpen, és megmagyaráz-hatná, mennyi baj lehet belıle. Nem hibáztatott senkit. Legjobban annak örült, hogy Went-worth kapitánynak sejtelme sincs róla, mekkora szenvedést okoz valakinek. Viselkedésében nincs semmi diadalmaskodás, semmi hitvány diadalittasság. Nyilván nem tud, nem hallott Charles Hayter szándékáról. Csak abban hibás, hogy elfogadja (igen, ez a helyes kifejezés, elfogadja) egyszerre két fiatal hölgy megkülönböztetett figyelmességét.

Rövid versengés után, úgy látszott, Charles Hayter elhagyja a csatamezıt. Eltelt három nap, de azalatt egyszer sem mutatkozott Uppercrossban - feltőnı változás. Sıt, lemondott egy szabály-szerő vacsorameghívást is; és amikor Mr. Musgrove rányitott, több hatalmas kötet volt elıtte; a Musgrove szülık megállapították, hogy valami nincs rendben a fiatalemberrel, s gondterhel-ten kijelentették, még a végén agyondolgozza magát. Mary nemcsak reménykedett, hanem szentül hitte is, hogy félreérthetetlen kosarat kapott Henriettától, férje viszont még mindig bízott benne, hogy másnap ismét megjelenik. Anne úgy gondolta, hogy Charles Hayternek megjött az esze.

Ekkoriban történt egy délelıtt, hogy Charles Musgrove elment cserkészni Wentworth kapitánnyal, a két testvér pedig együtt kézimunkázott a Kisház szalonjában, mikor az ablak alatt megjelent a két lány az Udvarházból.

Csodaszép novemberi nap volt, a Musgrove kisasszonyok átvágtak a kerteken, és csak azért álltak meg, hogy bejelentsék, ezúttal hosszú sétára indultak, s ezért úgy gondolják, Mary nem kíván velük tartani; Mary megsértıdött, hogy nem tartják jó gyaloglónak, s nyomban kijelen-tette:

- De igen, nagyon szívesen veletek tartok, szeretem én is a hosszú sétákat! - Anne a lányok arcán látta, hogy éppen ez az, amit nem óhajtanak, és ismét elcsodálkozott, milyen kényszer-helyzetet teremt sokszor az a családi szokás, hogy mindent meg kell beszélni, mindent közösen kell csinálni, bármennyire terhes, és nem szívesen teszik is. Megpróbálta Maryt lebeszélni, de hiába; így hát okosabbnak tartotta, ha a maga részérıl elfogadja a Musgrove kisasszonyok sokkal szívélyesebb invitálását, csatlakozik hozzájuk, s így legalább, ha szükség van rá, visszafordul a húgával, s nem borítják fel a lányok tervét.

- El sem tudom képzelni, miért hiszik rólam, hogy nem szeretek hosszú sétát tenni - mondta Mary, mikor nıvére felment utána az emeletre -, mindig azt hiszik, hogy nem vagyok jó gyalogló! De persze nem tetszett volna nekik, ha nem megyek el velük. Ha már egyszer értünk jöttek, hogyan mondjon nemet az ember?

Éppen útnak indultak volna, mikor hazaérkeztek a férfiak. Egy fiatal kutyát vittek magukkal, az aztán úgy elrontotta az egész szórakozásukat, hogy hamar visszafordultak. Most tehát idejük, erejük és hangulatuk egyaránt megvolt egy nagy sétához, s örömmel csatlakoztak a

hölgyekhez. Ha Anne ezt elıre sejti, bizony otthon marad; de volt benne némi érdeklıdés, sıt kíváncsiság is, s úgy érezte, késı már visszavonulnia, így aztán mind a hatan elindultak a Musgrove kisasszonyok által választott irányban, mivel láthatóan ık kívánták vezetni a kirándulást.

Anne elhatározta, hogy nem lesz útjában senkinek, s ahol a keskeny ösvényen le kellett maradniok egymástól, mindig húgával és sógorával tartott. Ebben a sétában az ı örömét a testmozgás jelenti majd, a szép idı s az, hogy elgyönyörködhet az ısz végsı mosolyában, amely a sárguló leveleket és a száradó élısövényeket beragyogja; elmondott magában néhá-nyat az évszak ezer költıi leírásából, mert az ısz a hangulatok kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékeny lélekre, és minden olvasásra érdemes költıt megihletett, hogy néhány mélabús sorban megörökítse. Amennyire tıle tellett, igyekezett gondolatait efféle merengéssel elfog-lalni; de hiába, ha közvetlen közelbıl hallania kellett Wentworth kapitány beszélgetését valamelyik Musgrove kisasszonnyal, nem lehetett nem odafigyelnie; bár semmi lényegesrıl nem értesült. Élénk terefere - olyan, mint amilyet fiatalok baráti körben folytatnak egymással. De a kapitány többet foglalkozott Louisával, mint Henriettával. Kétségtelen, Louisa jobban felkeltette érdeklıdését, mint a testvére: úgy látszott, egyre jobban megkülönbözteti. Egyszer csak olyasmit mondott a lány, amire Anne felfigyelt. Egy alkalommal a sok közül, amikor az idıt magasztalták, Wentworth kapitány hozzáfőzte:

- Milyen pompás ideje van a tengernagynak és nıvéremnek! Ma délelıttre nagy kocsikázást terveztek; talán alkalmunk lesz köszönteni ıket valamelyik dombtetırıl. Úgy tudom, erre a tájékra készültek. Kíváncsi vagyok, ma hol borulnak fel. Mert mondhatom, ilyesmi gyakran megesik velük... de a nıvérem fel se veszi, örömest megy, akár felborítják, akár nem.

- Ugyan, tudom én, maga túloz - kiáltott fel Louisa -, de ha valóban így lenne, én is így volnék az ı helyében. Ha szeretek egy férfit, amint ı szereti az admirálist, én is mindig vele mennék, nem választana el tıle semmi, és szívesebben hagynám magam kiborítani, semhogy mással biztonságban kocsikázzam.

Nagyon lelkes kijelentés volt.

- Csakugyan? - kiáltott fel a férfi, akire átragadt a lány lelkesedése. - Nos, akkor minden tiszteletem a magáé! - Erre kis hallgatás következett.

Anne mintha hirtelen kifogyott volna az idézetekbıl. Egy kis idıre háttérbe szorult az édes-bús ıszi táj - legfeljebb valamelyik érzelmes szonett tört fel emlékezetében a múlandó év, múlandó boldogság analógiájával s az együtt távolodó ifjúság, reménység és tavasz képeivel. Erıt vett magán, s meg is szólalt, amikor a vezetık kívánsága szerint másik útra tértek:

- Nem Winthropba jutunk erre? - de talán meg se hallották, legalábbis senki sem válaszolt.

Ám mégiscsak Winthrop vagy a környéke volt az úticéljuk - tudniillik fiatalemberek gyakran sétálgatnak otthonuk környékén; még vagy fél mérföldnyit kapaszkodtak fokozatosan emel-kedı úton, hatalmas szántóföldek között, ahol a szorgosan munkálkodó ekék s a frissen feltört ösvények arra vallottak, hogy a gazda, ellentétben a méla költıi csüggetegséggel, az eljövendı tavaszra gondol; elérkeztek a tekintélyes domb tetejére, mely Uppercrosst elválasztja Winthroptól, s teljes kilátást nyújt az utóbb említett helységre a domb túlsó lábánál.

Winthrop terült el elıttük, minden szépség és fennköltség nélkül; egy csőrökkel és tanya-udvarral közrefogott semmitmondó, alacsony ház, a szokásos gazdasági épületekkel.

Mary felkiáltott:

- Nézzék csak, hiszen ez Winthrop! És még csak nem is sejtettem. Hát akkor legjobb lesz visszafordulni, rettentıen elfáradtam.

Henrietta szégyenkezett, zavarba jött, és mivel Charles unokabátyja nem volt sehol, nem sétálgatott, nem támaszkodott a kapunak, már hajlandó lett volna Mary kívánságát teljesíteni; csakhogy Charles Musgrove kijelentette: - Nem! -, Louisa pedig hevesen kiáltotta: - Ugyan, dehogyis! -, és félrevonva testvérét, lelkesen magyarázott neki valamit.

Charles kitartott amellett, hogy ha már ennyire a közelben jár, meglátogatja nagynénjét, és kissé megszeppenve bár, szemmel láthatóan igyekezett erre feleségét is rávenni. Ám ebben a kérdésben a hölgy megmutatta erejét, és mikor férje avval kecsegtette, milyen jó lesz Winthropban pihenni egy negyedórát, ha már annyira elfáradt, elszántan így válaszolt:

- Ugyan, dehogy megyek! - Nem mássza meg még egyszer azt a dombot, többet árt az neki, mint amennyit bármennyi üldögélés használ; röviden, a tekintetével és a modorával világosan kinyilvánította, hogy ı bizony nem megy.

Így folyt a vita és a tanácskozás még kis ideig, végül Charles a két húgával úgy döntött, hogy ı és Henrietta néhány percre meglátogatják nagynénjüket és unokatestvéreiket, a társaság pedig megvárja, ıket a dombtetın. Úgy látszik, Louisa volt a terv értelmi szerzıje, és egy darabon elkísérte testvéreit, útközben is magyarázgatva Henriettának, Mary pedig megragadta az alkalmat, durcásan körültekintett, s a következıképpen nyilatkozott Wentworth kapitánynak:

- Nagyon kellemetlen, hogy ilyen rokonsága van az embernek! De biztosíthatom, egész életemben nem tettem be kettınél többször a lábam a házukba.

A kapitány erre egy erıltetett mosollyal válaszolt, amit megvetı pillantás követett, miközben elfordította a fejét, de Anne tökéletesen megértette a véleményét.

Bájos kis hely volt a dombtetı, ahol várakoztak; Louisa visszatért, Mary pedig kényelmes ülıhelyet talált magának egy kerítésátjáró fokán, s amíg a többiek körülállták, teljesen elégedettnek látszott; ám amikor Louisa elhívta Wentworth kapitányt mogyorót szedni a szomszédos élısövények mentén, s annyira eltávolodtak, hogy se látni, se hallani nem lehetett ıket, Mary rögtön kezdte magát nem jól érezni; panaszkodott az ülıhelyére - Louisa biztosan kényelmesebbet talált magának, s most már semmi sem tarthatta vissza, hogy maga is jobbat ne keressen. Ugyanazon a kapun ment át, amelyen azok távoztak, de nem látta ıket - Anne kellemes pihenıhelyet talált a bokorsövény tövében, egy napos, száraz árokparton, és semmi kétsége nem volt afelıl, hogy még mindig ott vannak valahol a közelben. Mary leült mellé egy percre, de ott sem volt jó, Louisa biztosan jobb helyet talált, és ı bizony nem hagyja abba a keresést, míg rájuk nem akad.

Anne igazán fáradt volt, örült, hogy leülhetett végre. Hamarosan meghallotta Wentworth kapitány és Louisa hangját a háta mögött a sövényen túlról, nyilván a bokrok között vezetı úton ide igyekeztek visszafelé. Beszélgettek, mikor a közelébe érkeztek. Elıször Louisa szavát értette meg tisztán, mintha éppen lelkes elbeszélés közepén tartana. Anne ennyit hallott belıle:

- Ezért rábeszéltem, hogy elmenjen. Nem hagyhattam, hogy ilyen kis ostobaság visszariassza. Hogyisne! Hát lemondanék én valamirıl, amire már rászántam magam, és tudom, hogy helyes, egy ilyen asszony vagy bárki más nagyzolása és ellenkezése miatt?... Nem: engem aztán nem lehet egykönnyen lebeszélni. Ha egyszer elszánom magam valamire, azt véghez is viszem. És tudtam, Henrietta elszánta magát arra, hogy a mai napon ellátogat Winthropba, és lám, értelmetlen engedékenységbıl milyen közel állt hozzá, hogy letegyen róla.

- Ezek szerint visszafordul, ha meg nem akadályozza?

- Vissza bizony, szinte szégyellem bevallani.

- Szerencse, hogy ilyen következetes teremtés áll mellette, amilyen maga! Amire most utalt, csak megerısítette a magam észrevételeit, mikor legutóbb társaságban együtt voltam a fiatal-emberrel, ezért szükségtelen úgy tennem, mintha sejtelmem sem volna róla, mi megy itt végbe. Tudom, többrıl van szó, mint holmi délelıtti tisztelgı látogatásról egy nagynéninél... de jaj mindkettıjüknek, ha döntı fontosságú kérdés elé kerülnek, amihez szilárd elhatározás és erıs lélek kell, és nincs abban a lányban annyi elszántság, hogy elhárítsa a beleszólást, még ilyen semmiségben sem, mint ez az eset. A testvére kedves, szeretetre méltó teremtés, de maga az, akinek döntésre képes, állhatatos jellem jutott osztályrészül, azt látom. És ha szívén viseli a húga magatartását és boldogságát, öntsön belé a maga jellemszilárdságából annyit, amennyit csak tud. De hiszen semmi kétség, mindig is ezt tette. A túlságosan engedékeny, határozatlan jellemben az a legfıbb rossz, hogy még abban sem lehet megbízni, ha valami be-folyás érvényesül nála. Az ember sohasem lehet bizonyos benne, vajon a jó befolyás tartósan hat-e. Bárki megingathatja; aki hát boldog akar lenni, legyen állhatatos. Lám, egy mogyoró - mondta, s leszakította egy ág magasáról. - Példázatul használva: egy szépséges, fénylı mogyoró, mely szívósságánál fogva túlélt minden ıszi vihart. Sehol egy sérülés, egy gyenge pont rajta, akárhogy forgatjuk... Ez a mogyoró - folytatta játékos ünnepélyességgel -, míg testvérei közül annyi lehullott és lábbal tiportatott, mostanáig birtokában van mindannak a boldogságnak, ami feltehetıleg egy mogyorónak megadatik. - Majd visszatért az iménti komoly hangnemhez: - Elsısorban azt kívánom mindenkinek, aki fontos nekem, hogy legyen állhatatos. Louisa Musgrove akkor lesz szép és boldog élete novemberében, ha féltın ápolja lelkének mai erejét.

Ezzel befejezte - de választ nem kapott. Ám Anne-t nagyon meglepte volna, ha Louisa hirte-len válaszolni képes efféle beszédre - ilyen bensıségesen átérzett, komoly, meleg szavakra! -, el tudta képzelni, mit érezhet most Louisa. İ viszont mozdulni sem mert, hogy észre ne vegyék. Egy alacsony magyalbozót szolgált fedezékéül, azok ketten pedig továbbsétáltak. De még mielıtt túljutottak volna a hallótávolságon, ismét Louisa szólalt meg:

- Mary sok vonatkozásban elég jóindulatú, de sokszor nagyon felingerel a képtelen viselke-désével meg a gıgjével: az Elliot-gıggel. Sajnos, túl sok van benne ebbıl az Elliot-gıgbıl... Sokszor elmondjuk, mennyivel jobban jártunk volna, ha Charles inkább Anne-t veszi feleségül... Azt hiszem, tud róla, hogy elıbb Anne-t kérte meg?

Pillanatnyi hallgatás után Wentworth kapitány megkérdezte:

- Úgy érti, hogy Anne nemet mondott?

- Persze, természetesen.

- És mikor történt ez?

- Pontosan nem tudnám megmondani, mert mi Henriettával akkor intézetben voltunk, távol hazulról; de azt hiszem, egy évvel azelıtt lehetett, hogy megesküdtek Maryvel. Bárcsak hozzáment volna! İt jobban szeretnénk valamennyien. A szüleim mindig azt mondják, valószínőleg a kebelbarátnıje, Lady Russell mőve, hogy kikosarazta. Charles nem elég mővelt, nem elég könyvmoly ahhoz, hogy megnyerje Lady Russell tetszését, ezért beszélte rá Anne-t, hogy nemet mondjon.

A hangok távolodtak, Anne nem hallott többet. Felkavart érzései odaszögezték a helyéhez, össze kellett szednie magát, hogy képes legyen elmozdulni. Nem éppen a hallgatózók végzete érte utol; nem kellett magáról rosszat hallania... Ám a hallottaknak nagyon is fájdalmas

jelentése volt. Megtudhatta belıle, hogyan vélekedik a jellemérıl Wentworth kapitány; de volt valami a modorában, ami bizonyos érzésre, sıt érdeklıdésre vallott; ez kavarta fel annyira.

Amint képes volt rá, elindult Mary után, majd ráakadván, együtt mentek vissza korábbi pihenıhelyükre a kerítésátjárónál, s némileg megnyugtatta, hogy hamarosan együtt volt az egész társaság, útra készen. Lelke arra a csendre és magányra áhítozott, amelyben csak mások társaságában lehet részünk.

Visszaérkezett Charles és Henrietta, s mint sejthetı volt, magukkal hozták Charles Haytert is. Anne meg sem próbált eligazodni az ügy apróbb részleteiben, sıt úgy látszott, Wentworth kapitány sem tartozott a beavatottak közé; a fiatalember visszavonulását nyilván a hölgy meg-enyhülése követte, s most, ehhez semmi kétség nem férhetett, mindketten nagyon élvezik az együttlétet. Henrietta láthatóan szégyenkezett egy kicsit, de nagyon jól érezte magát, Charles Hayter végtelenül boldog volt, s a teljes összetartozásban nem is tágítottak egymás mellıl, úgyszólván az elsı perctıl fogva, hogy valamennyien felkerekedtek Uppercross felé.

Most már minden Louisát rendelte Wentworth kapitány mellé, ennél mi sem világosabb; és akár megkívánta a helyzet, hogy leszakadozzanak a többiektıl, akár nem, majdnem annyira kitartottak egymás oldalán, mint a másik pár. Egy tágas réten bıven lett volna hely, hogy valamennyien együtt haladjanak, mégis megoszlottak, és félreérthetetlenül három csoportra szakadtak; Anne természetesen abba a hármasba tartozott, mely nem tőnt ki se lelkességével, se szívélyességével. Charleshoz és Maryhez csatlakozott, és elég fáradt volt hozzá, hogy örömmel fogadja el Charles egyik karját - ám amilyen nyájas volt hozzá Charles, olyan ingerülten bánt a feleségével, Mary panaszkodni kezdett, de ez egyszer zsebre kellett vágnia viselkedése következményét, mégpedig azt, hogy férje szinte percenként eleresztette a karját, hogy lovaglópálcájával leüsse valami csalán vagy bogáncs fejét az élısövényben; mikor pedig Mary gáncsoskodott, sıt felhánytorgatta, hogy mint rendesen, méltatlan bánásmódban részesül, mert kénytelen a sövény mentén haladni, Anne-t viszont a túlsó oldalon nem zavarja semmi, a férfi eleresztette mindkettejük karját, és üldözıbe vett egy menyétet, mely hirtelen felbukkant elıtte; alig tudták ismét maguk mellé csalogatni.

A hosszú rétet földút szegélyezte, melyen az ösvény végén át kellett vágniuk; mikor a társaság elérkezett a sövénykapuhoz, s át akart haladni az úton, odaérkezett a kocsi, melynek zörgését már jó ideje hallhatták, s ugyanarra tartott; történetesen Croft admirális homokfutója volt. A délelıttre tervezett kocsikázásból igyekezett hazafelé feleségével. Mikor értesültek róla, milyen nagy utat tettek meg a fiatalok, kedvesen felajánlottak egy helyet a kocsiban annak a hölgynek, aki leginkább elfáradt; ezzel egy teljes mérföldnyi úttól kíméli meg magát, ık pedig amúgy is áthajtanak Uppercrosson. A meghívás általánosságban mindenkinek szólt, és általá-nos elutasításban részesült. A Musgrove kisasszonyok csöppet sem voltak fáradtak, Mary pedig vagy megsértıdött, amiért elsısorban nem ıt invitálták, vagy megszólalt benne, amit Louisa „Elliot-gıgnek” nevezett: nem viselné el, hogy harmadiknak szálljon be egy egyfogatú homokfutóba.

A gyalogló társaság már áthaladt a földúton, és éppen a túloldali kerítésátjárón készült átkelni, az admirális pedig indítani akarta a lovát, mikor Wentworth kapitány egy pillanatra félretolta az élısövény bozótját, áthajolt, és mondott valamit a nıvérének... hogy mi lehetett, kitalálható a következıkbıl.

- Elliot kisasszony, kegyed biztosan elfáradt - szólt oda Mrs. Croft -, ne tagadja meg tılünk azt az örömet, hogy hazavihessük. Legyen nyugodt, pompásan elférünk hárman is. Ha mindnyájan olyan karcsúak lennénk, mint kegyed, lehetnénk akár négyen is... velünk kell jönnie, nem fogadunk el nemet.

Anne még az úton állt, és bár ösztönösen szabadkozni készült, nem folytathatta, nem is jutott szóhoz. A tengernagy kedvesen csatlakozott felesége unszolásához; nem fogadnak el semmiféle kibúvót; összehúzódtak, amennyire csak lehetett, szabadon hagyták neki a helyet a sarokban, Wentworth kapitány pedig szó nélkül odafordult hozzá, és szinte rákényszerítette segítségét, hogy beszálljon a kocsiba.

Igen, ezt tette. Anne benn ült a kocsiban, s átérezte, hogy ı helyezte el, az ı akarata érvénye-sült, az ı keze vitte véghez, s mindezt azért, mert észrevette, mennyire elfáradt, s elhatározta, pihenıhöz juttatja. Anne-t meghatotta iránta való figyelmessége, amit ezek az apró körülmé-nyek bizonyítottak. Ez az eset mintha koronája lenne mindannak, ami eddig történt. Meg-értette a férfit. Nem bocsátott meg... de érzéketlen nem tudott lenni iránta. Elítéli a múltért, mélységes, sıt igazságtalan nehezteléssel gondol rá, személy szerint nem vesz róla tudomást, már ébredezik benne az érzelem másvalaki iránt, mégsem tudja szenvedni látni ıt anélkül, hogy segíteni ne kívánna rajta. Ez maradt meg a régi érzelembıl; a tiszta, bár be nem ismert barátság ösztönözte, bizonyítékául annak, hogy melegen érzı jó szív dobog benne. A gondolat hol az öröm, hol a fájdalom hullámával borította el, s maga sem tudta, melyik az erısebb.

Eleinte csak gépiesen válaszolgatott útitársai figyelmességére és megjegyzéseire. Már a földút felén is túljutottak, mikor ráébredt, mirıl folyik a szó. „Frederick”-rıl beszélnek.

- Nyilván a két lány közül akar választani, Sophy - jegyezte meg az admirális -, de ki tudná megmondani, melyiknél köt ki. Azt hinné az ember, már elég régen fut utánuk, hogy döntésre jusson. Hát igen, mindez a béke mőve. Háborúban már réges-rég határozott volna... Mi, tengerészek, Elliot kisasszony, nem engedhetünk meg magunknak hosszú udvarlást háborús idıkben. Hány nap is telt el, drágám, attól fogva, hogy elıször megláttalak, addig, míg elıször ültünk egymással szemben az asztalnál elsı közös szállásunkon, Észak-Yarmouthban?

- Okosabb nem beszélni errıl, drágám - felelt kedvesen Mrs. Croft -; ha Elliot kisasszony megtudja, milyen hamarosan jutottunk közös megegyezésre, sosem hiszi el, hogy boldogan élünk egymással. Egyébként hírbıl már ismertelek.

- Nos, énhozzám meg annak a híre jutott el, milyen szép lány vagy; aztán meg mire vártunk volna?... Nem szeretem, ha efféléken soká tépelıdnek. Bárcsak Frederick is hamarosan kifeszítené a vitorláit, és a két hölgy egyikével révbe futna nálunk Kellynchben. Ott mindig szívesen látjuk ıket. Nagyon kellemes fiatal hölgy mind a kettı; én alig tudom megkülön-böztetni ıket egymástól.

- Nagyon jó kedélyő, természetes modorú lányok, csakugyan - jegyezte meg Mrs. Croft a mérsékeltebb dicséret hangján, úgy, hogy Anne azt gyanította, biztosabb ítélıképességével egyiket sem tartja egészen méltónak az öccséhez. - És nagyon tiszteletreméltó család. Az ember nem is kívánhat különb rokonságot... de édes jó admirálisom, a pózna!... Rögtön neki-futunk annak a póznának.

Azzal higgadtan megragadván a gyeplıt, maga terelte jó irányba a kocsit, és szerencsésen elkerülték a veszedelmet; késıbb ugyancsak az ı kézmozdulata eredményeként nem fordultak árokba, s nem ütköztek a trágyás szekérnek; Anne mosolygott magában ezen a hajtási módon: úgy gondolta, meglehetısen jól példázza általános életvitelüket. Hamarosan a Kisház elıtt találta magát. Épségben hazavitték.

Tizenegyedik fejezet

Közeledett Lady Russell hazaérkezésének ideje; sıt már a napja is ki volt tőzve. Anne meg-állapodásuk szerint átköltözik hozzá, amint beilleszkedik otthona rendjébe; a közeljövıben tehát Kellynchbe megy, s azon kezdett gondolkozni, vajon mennyiben érinti lelki nyugalmát ez a változás.

Ugyanabban a faluban tartózkodik majd, ahol Wentworth kapitány, alig fél mérföldnyi távolságra tıle, egy templomba járnak, és a két család elkerülhetetlenül felveszi a kapcsolatot egymással. Ez ellene szól; másrészt viszont a férfi annyi idıt tölt Uppercrossban, hogy ha ı eljön onnan, inkább eltávolodik tıle, mintsem közeledne hozzá; s ha mérlegeli a helyzetet, talán inkább nyer a dolgon, otthoni környezete tekintetében mindenképpen, ha Lady Russell kedvéért elhagyja szegény Maryt.

Szerette volna elkerülni, hogy a kastélyban találkozzék Wentworth kapitánnyal... azokban a termekben, melyek egészen másfajta találkozásoknak voltak tanúi; nagyon fájdalmas emlékek kelnének életre benne; de ennél is jobban nyugtalanította az az eshetıség, hogy Wentworth kapitány bárhol is összetalálkozik Lady Russell-lal. Sohasem kedvelték egymást, és semmi jó nem származik az ismeretség felújulásából; ha kettejüket együtt látná Lady Russell, nyilván azt állapítaná meg: a kapitányban túl sok a higgadtság, benne viszont túl kevés.

Efféle fontolgatásokra késztette, hogy küszöbön áll távozása Uppercrossból, ahol, úgy érezte, már éppen eleget idızött. Az ott töltött két hónap emlékét mindenkor megédesíti majd, hogy kis Charlesnak segítségére lehetett, de hát a fiúcska rohamosan kap erıre, másért pedig nem érdemes maradnia.

Látogatásának zárószakasza annyira más lett, mint amilyennek várta, hogy azt elképzelni sem tudta volna. Wentworth kapitány, miután két teljes napig se nem látták, se nem hallottak felıle Uppercrossban, ismét megjelent körükben, és beszámolt arról, ami távol tartotta.

Végre utolérte barátjának, Harville kapitánynak levele, melyben arról értesíti, hogy családjával a tél folyamára Lyme-ban telepedett le; ami azt jelenti - anélkül, hogy eddig tudták volna -, alig húsz mérföldnyire vannak egymástól. Harville kapitány egészsége sosem állt teljesen helyre két évvel ezelıtti súlyos sebesülése óta, és az érte aggódó Wentworth kapitány azonnal útnak indult barátja látogatására Lyme-ba; s ott töltött egy napot. Természetesen tökéletesen megértették és melegen méltányolták baráti érzéseit; mindnyájukban élénk érdeklıdést keltett barátja iránt, s amilyen lelkesen ecsetelte Lyme környékének szépségét, felébredt a vágy a társaságban, hogy a maguk szemével lássák. Ebbıl megszületett a terv: mindnyájan elmennek városnézıbe.

A fiatalok mind égtek a vágytól, hogy lássák a várost. Wentworth kapitány amúgy is kijelen-tette, hogy hamarosan ismét odalátogat; mindössze tizenhét mérföldnyire van Uppercrosstól, és bár novemberben járnak, az idı nem mondható rossznak; röviden szólva Louisa, lelkesek közt a leglelkesebb, aki mindenáron menni akart, az öröm mellett, hogy azt teszi, amihez kedve van, immár azzal is felfegyverkezve, hogy érdem, ha keresztülviszi akaratát, leküzdötte apja és anyja minden ellenvetését, csakúgy, mint azt az óhajukat, hogy halasszák jövı nyárra a kirándulást; tehát mindnyájan mennek Lyme-ba: Charles, Mary, Anne, Henrietta, Louisa s velük együtt Wentworth kapitány is.

Az elsı meggondolatlan terv szerint reggel készültek indulni és éjszakára hazatérni, ám Mr. Musgrove, lovait féltve, ebbe semmiképpen nem egyezett bele; mikor aztán józanul megfon-tolták a dolgot, belátták, hogy november közepén egy nap rövid egy város megnézéséhez, ahol

elıször járnak, különösen ha számításba veszik, hogy a táj adottságai miatt legalább hét óra kell az oda-vissza útra.

Ezért úgy döntöttek, ott töltik az éjszakát, ne is várják ıket haza hamarabb, mint másnap vacsoraidıben. Így már sokkal keresztülvihetıbbnek tőnt a dolog. Bár igen korán indultak az Udvarházból, csakugyan jócskán elmúlt már dél, mire a két kocsi (Mr. Musgrove hintaja a négy hölggyel és Charles kétkerekője, melyben Wentworth kapitányt vitte magával) lassacs-kán leereszkedett a lejtıs úton Lyme-ba, s a sokkal meredekebb úton behajtott a városba; máris nyilvánvaló lett, éppen csak annyi idejük lesz, hogy egy kicsit körülnézzenek, mire fényével és melegével együtt leszáll a nap.

Szállást foglaltak, megrendelték a vacsorát az egyik fogadóban, aztán természetesen elsı dolguk volt egyenesen lesétálni a tengerhez. Túlságosan késıi idıszakban érkeztek ahhoz, hogy részük legyen a sokféle szórakozásban, amit Lyme mint népszerő üdülıhely egyébként nyújt: a vigadó bezárt, a vendégek majdnem mind elmentek, alig maradt más, mint néhány helybeli család. Ha az épületeken nincs is megcsodálnivaló, annál többet nyújt a város gyö-nyörő fekvése, a fıutca szinte beleszalad a vízbe, a sétány, körülölelvén a szép kis öblöt, a mólóhoz, a Cobbhoz vezet, s az idényben eleven képet nyújt a kerekes fürdıkabinokkal meg a fürdızık sokaságával; aztán maga a Cobb, örök csodáival és új létesítményeivel, s a sziklák kelet felé elnyúló szépséges sora; ez az, amin rajta felejti tekintetét az idegen, és igen különös idegen az, aki nem fedezi fel Lyme környékének sajátos báját, s nem ébred fel benne a vágy, hogy jobban megismerje. A szomszédos tájak, Charmouth, magasan fekvı ligeteivel, messze lenyúló kanyargós domboldalaival, de leginkább a sötét sziklafalak között szelíden rejtızı öblével, ahol a homokos parton elszórtan heverı, letöredezett alacsony sziklatömbök pompás ülıhelyül szolgálnak a szemlélıdınek, hogy elmerüljön a hullámok örök játékában; változatos képet nyújt a bájos erdıs falucska, Felsı-Lyme, s mindent fölülmúl Pinny, a romantikus sziklák zöldellı szakadékaival, ahol az erdı nyúlványai közé ékelt buja gyümölcsösök hirdetik, hogy számos nemzedék követte egymást azóta, hogy elıször omlott le a málló szikla, elıkészítve a talajt a csodásan pompázó növényzetnek, amely a nagy hírő Wight sziget pano-rámájával vetekszik: ezeket a helyeket fel kell keresni, újra meg újra odalátogatni, hogy Lymeot érdeme szerint méltányolhassuk.

Az uppercrossi társaság, elhaladván az elhagyott és mélabús képet nyújtó vigadóépület mellett, egyre lefelé tartva, hamarosan elérkezett a tengerpartra; eleinte csak álldogáltak, és nézték a tengert, mint mindenki, aki hosszú idı után ismét megpillantja, és egyáltalán érdemes erre a látványra, aztán megindultak a Cobb irányába, ami egyébként is céljuk volt, Wentworth kapitány kedvéért pedig különösen az, mert egy ódon, ismeretlen korból származó móló tövében egy kis házban laktak Harville-ék. Wentworth kapitány beszólt, hogy üdvözölje barátját; a többiek továbbmentek, s ı majd csatlakozik hozzájuk a Cobbon.

Még korántsem teltek el az ámulással-bámulással, s láthatóan még Louisa sem érezte úgy, hogy túl hosszú ideje váltak el Wentworth kapitánytól, mikor megpillantották, hogy közeledik feléjük, háromtagú társasággal, melynek minden tagját leírásból ismerték már annyira, hogy tudják, Harville kapitány az a feleségével, továbbá Benwick kapitány, aki náluk lakik.

Benwick kapitány annak idején hadnagyként szolgált a Laconiá-n; Wentworth kapitány a meleg elismerés hangján emlékezett meg róla, mikor elsı látogatása után visszaérkezett Lyme-ból; kitőnı fiatalember és kiváló tiszt, akit mindig rendkívül nagyra becsült, s ez nyil-ván minden hallgatója rokonszenvét megnyerte; ám amit Benwick magánéletérıl megtudtak, még inkább érdekessé tette valamennyi hölgy szemében. Harville kapitány húgával járt jegyben, s most menyasszonya elvesztését gyászolja. Egy-két évig halogatták az esküvıt anyagi okokból, az elıléptetés reményében. A vagyon meglett, mert hadnagyként tekintélyes

részesedéshez jutott a hadizsákmányból... végül az elıléptetés is megtörtént, csakhogy azt Fanny már nem érte meg. Meghalt az elıtte való nyáron, mikor a fiatalember a tengeren járt. Wentworth kapitány véleménye szerint el sem képzelhetı, hogy férfi jobban ragaszkodjék nıhöz, mint Fanny Harville-hoz szegény Benwick, sem hogy valakit jobban lesújtson a szörnyő csapás. Az a fajta lelki alkat, mondta, aki iszonyúan szenved, mivel erıs érzelmei csendes, komoly egyéniséggel és visszahúzódó modorral párosulnak; sokat olvas, és otthon ülı életmódot folytat. A történet érdekességét tetézi, hogy az esemény, mely véget vetett a családi kapcsolatra vonatkozó terveiknek, ha lehet, még szorosabbra főzte a barátságot közte és a Harville család között: Benwick kapitány hozzájuk költözött; s most együtt él velük. Harville kapitány fél évre bérelte ki a házat, ízlése, egészségi és vagyoni állapota egyaránt minél kevésbé költséges életmódot kíván, mégpedig a tenger mellett; a pompás környezet és Lyme csendessége a téli hónapok folyamán különösen illik Benwick kapitány lelkiállapotá-hoz, akinek fogadására valamennyien nagy együttérzéssel és jóindulattal készültek.

„Mégsem lehet - mondta magában Anne, miközben a közeledı társaság felé haladtak - olyan bánatos a szíve, mint az enyém. Nem hinném, hogy örökre szertefoszlott minden reménye. Fiatalabb nálam; legalábbis érzéseiben, ha ténylegesen nem is; fiatalabb, mert férfi. Majd megszeret mást, és mással lesz boldog.”

Összetalálkoztak, és kölcsönös bemutatkozás következett. Harville kapitány magas, barna férfi volt, értelmes, szívélyes modorú, kicsit sántított; határozott arcvonásai és gyenge egészségi állapota miatt sokkal idısebbnek látszott Wentworth kapitánynál. Hármuk közül Benwick kapitány volt a legfiatalabb, és ez meg is látszott rajta; a másik kettıhöz képest alacsony termető. Megnyerı arcán bánatos kifejezés, s amint illett is hozzá, visszahúzódott a társalgástól.

Harville kapitány, bár modorban nem ért fel Wentworth kapitánnyal, tökéletes úriember volt, minden mesterkéltség nélkül, melegszívő és elızékeny. Mrs. Harville talán egy fokkal kevésbé csiszolt, mint a férje, de éppolyan jó szándékúnak látszott; kedvesebbek nem is lehettek volna, hiszen az egész társaságot, lévén Wentworth kapitány barátai, barátaiknak tekintették. Vendégszeretetükben odáig mentek, hogy azon erısködtek, vacsorázzanak vala-mennyien náluk. Csak nagy nehezen nyugodtak bele, hogy már megrendelték vacsorájukat a fogadóban. De szinte sértésnek vették, hogy Wentworth kapitány társasággal érkezik Lyme-ba, s nem tartja természetesnek, hogy náluk töltsék az estét.

Mindebben annyi szeretet nyilvánult meg Wentworth kapitány iránt, a vendégszeretetük olyan elbővölıen vonzó volt, annyira hiányzott belıle a formálisan átadott és elfogadott meghívá-sok, a merev és hivalkodó vendéglátások szokványossága, hogy Anne úgy érezte, hangulatá-nak nem válik javára a szorosabb barátság Wentworth kapitány bajtársaival. „Ezek mind a barátaim lettek volna” - gondolta magában; és nagyon erısen meg kellett küzdenie magával, hogy hatalmába ne kerítse a levertség.

Miután lejöttek a Cobbról, valamennyien betértek új barátaik otthonába, s láthatták, olyan szőkösen vannak, hogy csak az képzelheti: képes ennyi embert befogadni, akinek a szíve diktálja a meghívást. Anne maga is meglepıdött egy pillanatra, de aztán annál nagyobb rokonszenvvel szemlélte a sok elmés használati tárgyat s az ízléses elrendezést; mindez Harville kapitány mőve volt, aki igyekezett a szők helyet a lehetı legjobban kihasználni, eltüntette a bérelt lakás berendezésének hiányosságait, az ajtókat, ablakokat szigetelte, hogy állják a várható téli viharokat. A szobák túlságosan köznapi és személytelen bútordarabjai közé ízlésesen elhelyezett néhány különleges vagy ritka fából készült vagy faragott darabot, s az értékes ritkaságok, amelyeket Harville kapitány távoli utazásairól hozott, érdekes látni-valónál többet jelentettek Anne számára: itt minden a kapitány hivatásáról árulkodott, fára-

dozásainak gyümölcse volt, azokat a szokásokat tükrözte, amelyeket a tengerészélet alakított ki - s az eredmény: a nyugalom és családi boldogság látványa olyasmit ébresztett benne, ami jólesı érzés is volt, meg nem is.

Harville kapitány nem volt a könyvek embere; mégis kitőnı elhelyezési lehetıségeket eszelt ki, és nagyon tetszetıs polcokat készített Benwick kapitány szép kötéső, meglehetıs kis könyvtára számára. Sántasága akadályozta a testmozgásban; de leleményessége és ötletessége révén mindig talált magának tennivalót a házon belül. Rajzolt, politúrozott, ácsolt, enyvezett; játékokat fabrikált a gyerekeknek, tőt készített hálócsomózáshoz, saját találmányú biztosítótőt szerkesztett; s amikor már mindennel elkészült, leült a szoba sarkába, és óriás merítıhálót hurkolt magának.

Anne, mikor távozóban becsukódott mögöttük az ajtó, azt gondolta magában, hogy akiket otthagytak, nagyon boldog emberek; Louisa pedig, aki éppen melléje került, nem gyızött lelkendezni, dicshimnuszt zengett a tengerészekrıl - hogy milyen barátságosak, bajtársiasak, nyíltak, ıszinték, egyenesek; ünnepélyesen kijelentette, a tengerészekben több érdemes tulajdonság és melegség van, mint bármely más foglalkozási ághoz tartozó angol férfiakban. Egyedül ık tudják, hogyan kell élni, csak ık méltók igazi megbecsülésre és szeretetre.

Visszatértek szállásukra átöltözni; s ez idáig olyan pompásan alakult minden, amit elterveztek, hogy most már semmiben sem találtak hibát. A szállodások ugyan váltig mentegetıztek, hogy „annyira elmúlt már az idény”, meg „annyira nincs ilyenkor forgalom Lyme-ban”, s „valóban nem számítottak ilyen nagy társaságra”.

Anne megállapította magában, egyre inkább hozzáedzıdik ahhoz a kényszerőséghez, hogy egy társaságban tartózkodjék Wentworth kapitánnyal, annyira, hogy el sem hitte volna: egy asztal-hoz ülnek le, kölcsönösen eleget tesznek egymással szemben az udvariasság követelményei-nek (bár azon nem léptek túl soha), de már fel sem veszi.

Túl sötét volt ahhoz, hogy a hölgyek még egy találkozásra kimerészkedjenek, de Harville kapitány megígérte, felkeresi ıket még az este folyamán; meg is érkezett, mégpedig amire nem is számítottak, barátjával együtt. Valamennyien úgy vélték, Benwick kapitányt nyo-masztja egyszerre annyi idegen jelenléte, de mégiscsak eljött közéjük, noha hangulata láthatólag elütött a társaság általános vidámságától.

Míg a szoba túlsó felében a két kapitány, Wentworth és Harville vitte a szót, felidézvén a múlt napjait, s a többiek szórakoztatására bıségesen ontották az anekdotákat; meglehetısen távol tılük Anne-re hárult a feladat, hogy Benwick kapitánnyal foglalkozzék, s ı jóindulatúan igyekezett jobban megismerni, beszélgetésbe vonni a fiatalembert. Az félszeg volt, hajlott a szórakozottságra; ámde Anne lényének vonzó szelídsége, kedves modora hamarosan megtette hatását; kezdeti erıfeszítései nem voltak hiábavalók. A kapitány elismerésre méltó jó ízléssel válogatta olvasmányait, bár fıleg a költészet területérıl - most legalább egész este olyan témákról beszélgethetett, amelyek megszokott társaságát nem érdekelték; s Anne-nek még egy oka volt remélni, hogy valóban jót tesz a fiatalemberrel. Beszélgetésük úgy alakult, hogy célozhatott rá: az embernek kötelessége és javára válik, ha felveszi a harcot a csüggedés ellen. Benwick félszeg volt ugyan, de mégsem tőnt zárkózottnak; inkább mintha jólesne neki, hogy feltörhetnek máskor elfojtott érzelmei; miután elbeszélgettek a jelenkor gazdag költészetérıl, kölcsönösen elmondták véleményüket a nagy költıkrıl! és megpróbálták eldönteni, vajon a Marmion vagy A tó hölgye értékesebb-e, s melyik maradandóbb alkotás, a Gyaur vagy az Abydosi menyasszony,1 és vajon valóban így kell-e ejteni a Gyaur-t. A fiatalember alaposan

1 Az elsı két mő Sir Walter Scott, a másik kettı Byron alkotása.

ismerte az egyik költı valamennyi érzelmes dalát, csakúgy, mint a másiktól a reménytelen lelki kínok szenvedélyes leírását; remegı hangon, átérzéssel idézte a megtört szív s a szenvedésben elboruló agy kínjait festı sorokat, és olyan nyilvánvalóan megértésre várt, hogy Anne már azt gondolta magában: remélhetıleg Benwick nemcsak verseket olvas. Mondani annyit mondott, hogy szerinte a költészet végzetes is lehet, mert aki teljesen megérti, nem mindig élvezheti veszélytelenül; csak erısen érzı lelkek tudják méltóképpen értékelni, ám éppen az erısen érzı lelkeknek csak módjával ajánlatos ízlelgetniük.

Szemmel láthatóan nem fájdalmasan, inkább kellemesen érintette a fiatalembert ez az utalás a személyes körülményeire, s ez felbátorította Anne-t, hogy még tovább menjen; úgy érezte, kettıjük közül ı lévén az érettebb elme, megteheti; azt ajánlotta, szenteljen több idıt prózai mőveknek. S mikor a kapitány megkérte, nevezze meg pontosan, melyekre gondol, felsorolta legkiválóbb moralistáink alkotásait, nagyszerő levelezésköteteket, kiváló és sokat szenvedett egyéniségek memoárjait, melyeknek címe pillanatnyilag eszébe jutott, s úgy vélte, magasrendő elveikkel alkalmasak arra, hogy élénkítsék és gazdagítsák az olvasó lelkivilágát, s az erkölcsi és vallásos helytállás példáival szolgáljanak. Benwick kapitány figyelmesen hallgatta, és látható hálával fogadta, hogy Anne annyi érdeklıdést szentel neki; fejcsóválással és sóhaj-tásokkal kifejezte ugyan, mily kevéssé hisz abban, hogy bármiféle könyv hatásos gyógyír lehet az ı bánatára, mégis feljegyezte az ajánlott mővek címét, és megígérte, valamennyit beszerzi és elolvassa.

Elmúlt az este, és Anne mulatott magában arra a gondolatra, hogy Lyme-ba kellett jönnie megnyugvást és beletörıdést prédikálni egy fiatalembernek, akit elıször lát életében; ám jobban megfontolva a dolgot, attól tartott, a nagy moralisták és prédikátorok sorsára jut, olyan dolgokról szól ékesen, amelyekben az ı magatartása aligha állná a vizsgálatot.

Tizenkettedik fejezet

Másnap reggel Anne és Henrietta volt elıször talpon, s elhatározták, hogy még reggeli elıtt lesétálnak a tengerhez. A homokos partról figyelték a dagályt: a vizet a kellemes délkeleti szellı felborzolta, s olyan fenséges látványt nyújtott, amennyire ez ilyen lapos parton lehet-séges. Dicsérték a tenger szépségét, a tündöklı reggelt; kölcsönösen élvezték az üde fuvallatot - aztán hallgattak egy ideig, míg csak Henrietta meg nem szólalt a következıképpen:

- Hát igen... biztos vagyok benne, hogy leszámítva a nagyon csekély számú kivételt, a tengeri levegı mindenkinek jót tesz, dr. Shirleynek is kétségtelenül javára vált a betegsége után, múlt tavasszal. İ maga is azt állítja, hogy egy hónap itt Lyme-ban többet használt, mint az a sok gyógyszer, amit beszedett; a tenger mellett mindig úgy érzi, hogy megfiatalodik. Állandóan az jár az eszemben, kár, hogy nem költözik végképpen a tenger mellé. Okosan tenné, ha meg-válna Uppercrosstól, és Lyme-ban telepedne le... nem gondolod, Anne?... Nem gondolod, hogy okosabbat nem is tehetne sem a maga, sem Mrs. Shirley szempontjából?... Mrs. Shirley-nek unokatestvérei élnek itt és számos ismerıse. Nagyon jól érezné itt magát... És azt hiszem, boldog volna, hogy olyan helyen laknak, ahol kéznél van az orvosi segítség, ha netán újabb rohamot kap a férje. Komolyan, szomorúnak tartom, hogy olyan kiváló emberek, mint dr. Shirley és a felesége, akik egész életük folyamán mindig csak jót tettek, végsı napjaikat olyan kis fészekben morzsolják le, mint Uppercross, ahol a mi családunkon kívül minden társaságtól el vannak zárva. Bárcsak ezt tanácsolnák neki a barátai is. Szerintem kötelességük lenne. Ami a felmentést illeti, az ı korában, érdemeire való tekintettel nem okozna semmi nehézséget. Csak azt kétlem, rá lehet-e bírni egyáltalán, hogy megváljon az egyházközségétıl. Nagyon komolyan, sıt skrupulózusan fogja fel a hivatását; mondhatnám túlságosan is. Nem gondolod, Anne, hogy túlságosan skrupulózus? Nem gondolod, hogy túlzott lelkiismeretesség, ha egy lelkész a kötelesség kedvéért föláldozza az egészségét, holott a teendıit más is elláthatja helyette... meg aztán Lyme olyan közel van, mindössze tizenhét mérföld, ide eljutna a híre annak, ha valami panasza van a híveinek.

Anne többször is elmosolyodott magában, míg hallgatta, és készséggel belement a témába, hiszen legalább olyan szívesen istápolta egy fiatal hölgy, mint egy fiatalember érzéseit... ámbár itt csak alacsonyabb szinten tehet jót, csak annyi telik tıle, hogy nagy általánosságban egyetért vele. El is mondott mindent, ami ebben a dologban ésszerő és helyénvaló volt; elismerte, ahogy elvárták tıle, mennyire rászolgált a nyugalomra dr. Shirley, rendkívül kívánatosnak tartotta, hogy egy tettre kész, tiszteletre méltó fiatalember helyettesítse kápláni minıségben, sıt odáig ment az elızékenységben, hogy azt is hangsúlyozta, mennyire kívánatos volna, hogy az a bizonyos káplán nıs legyen.

- Csak azt kívánnám - tette hozzá Henrietta, akinek nagyon kedvére való volt a válasz -, bárcsak Uppercrossban lakna Lady Russell, és baráti kapcsolatban állna dr. Shirleyvel. Mindig azt hallom Lady Russellról, hogy mindenkire érvényesíteni tudja a befolyását. Mindig olyan szemmel nézek rá, hogy ez a hölgy képes akárkit meggyızni bármirıl! Én, mondtam is már neked, félek tıle, éppen azért, mert olyan okos; de azért borzasztóan tisztelem, bárcsak nekünk is volna Uppercrossban ilyen szomszédunk!

Anne módfelett mulatságosnak találta, hogyan fejezi ki háláját Henrietta, de még inkább azt, hogy az események sodrásában a Musgrove család egyik tagja új nézıpontból kedvezıen ítéli meg a barátnıjét; csak úgy általánosságban válaszolhatott, mert alighogy kifejezte óhaját, bárcsak volna hasonló asszony Uppercrossban, le kellett zárniuk a témát, mivel észrevették, hogy Louisa közeledik feléjük Wentworth kapitány kíséretében. İk is sétáltak egyet, míg

elkészül a reggeli; ám Louisának most eszébe jutott, hogy valamit vásárolnia kell, és arra kérte ıket, kísérjék el a városba. Valamennyien készségesen vele tartottak.

Amint a partról felfelé vezetı lépcsıhöz érkeztek, egy úr, aki éppen lemenni készült, udvariasan félrehúzódott, s megállt, hogy utat engedjen nekik. Felérkezve elhaladtak mellette; eközben a férfi szeme megakadt Anne arcán, s olyan ıszinte csodálattal tekintett rá, hogy Anne figyelmét sem kerülhette el. Valóban nagyon csinos volt; szép, szabályos arcvonásaira most, hogy friss tengeri levegı érte az arcbırét, a viruló ifjúság üdesége is visszatért, a szeme is ragyogott. Nyilvánvaló volt, hogy az úriember (mert modora tökéletes úriemberre vallott) módfelett megcsodálta; Wentworth kapitány visszafordult, rápillantott, nyilván észrevette a dolgot... s felvillanó tekintete mintha ezt mondta volna: „Ezt a férfit elbővölte... de én is mintha ebben a pillanatban viszontlátnám valamelyest a régi Anne Elliotot.”

Louisát elkísérték beszerzı útján, aztán még csellengtek egy kicsit, majd visszatértek a fogadóba; és Anne, amint kilépett a szobájából, s az ebédlıbe tartott, kis híján nekiszaladt ugyanannak az úrnak, aki éppen távozóban volt a szomszédos lakosztályból. Már az imént is úgy vélte, hogy az úr, csakúgy, mint ık, idegen a városban, s az a jóképő inas, aki vissza-tértükkor a fogadó körül ıgyelgett, nyilván az ı szolgálatában áll. Elképzelését alátámasztotta, hogy az inas, csakúgy, mint gazdája, gyászruhát viselt. Most hát az is kiderült, hogy velük egy fogadóban lakik; és a második találkozás bármily rövid volt is, ismét azt bizonyította, hogy az úriember igen vonzónak találja az ı külsejét; a készség és a mód pedig, amint elnézést kért, kifogástalan jó modorra vallott. Harminc év körülinek látszott, s bár nem különösebben szép, de megnyerı külsejő férfi volt. Anne tudni szerette volna, ki lehet.

Már a reggeli vége felé jártak, mikor kocsizörgés (talán az elsı ilyen zaj, amit Lyme-ba érkezésük óta hallottak) vonzotta az ablakhoz a társaság felét.

- Egy úr kocsija volt... kétkerekő... de csak az udvar felıl került a kapu elé... Nyilván távozik valaki a fogadóból... gyászruhás inas hajtotta.

A kétkerekő szó hallatára Charles felugrott az asztaltól, hogy összehasonlítsa a magáéval, a gyászruhás inas viszont Anne érdeklıdését keltette fel, s most már mind a hatan az ablaknál álltak, és szemtanúi voltak, mikor a jármő tulajdonosa a házbeliek hajlongása és köszöngetése közben kocsijához ment, majd felszállt és elhajtott.

- Ejha - kiáltott fel Wentworth kapitány gyors pillantást vetve Anne-re -, az az úr, aki mellett elhaladtunk reggel.

Állítását a Musgrove kisasszonyok is megerısítették; és miután szemmel kísérték, amíg csak láthatták a dombtetın, valamennyien ismét elfoglalták helyüket az asztalnál. Hamarosan megjelent a pincér is.

- Nem tudná megmondani, kérem - szólította meg Wentworth kapitány -, ki volt az az úr, aki az imént távozott?

- Hogyne, uram, Mr. Elliot; igen vagyonos úriember, tegnap este érkezett Sidmouthból... hallhatták a kocsiját, mikor önök a vacsoránál ültek. Most Crewkherne-be távozott, onnan pedig Bathba, majd Londonba megy.

- Elliot! - összenéztek, többen ismételték is a nevet, még mielıtt a pincér készségesen rövid válasza végére ért volna.

- Még ilyet! - kiáltott fel Mary. - Hát ez biztosan az unokabátyánk... a mi Mr. Elliotunk, nem lehet más, csakis ı!... Charles, Anne, nincs igazam? Gyászban volt, gyászol a mi Mr. Elliotunk is. Hát nem különös! Egy fogadóban szálltunk meg! Anne, ugye, csak a mi Mr. Elliotunk lehet;

apám örököse! - A pincérhez fordult: - Mondja csak, nem hallotta véletlenül, nem említette az inasa, hogy a kellynchi Elliot családból való?

- Nem, asszonyom... nem említett semmiféle családot; csak annyit mondott, hogy ura nagyon gazdag, és egy szép napon baronet lesz belıle.

- No látjátok! - kiáltott fel Mary nagy izgalommal. - Amint mondtam! Sir Walter Elliot örököse!... Tudtam, ha ı az, ki fog derülni róla! Elhihetitek nekem, ezt a körülményt elhíresz-telik a szolgái, bárhova megy is. Nohát, Anne, mit szólsz hozzá, milyen különös véletlen! Bár jobban megnéztem volna. Bárcsak idejében megtudtuk volna, kicsoda, és bemutatkozott volna nekünk. Milyen kár, hogy nem ismerkedtünk meg egymással!... Mit gondolsz, Anne, Elliot-arca van? Én alig néztem meg, inkább csak a lovait; de azt hiszem, az arcvonásaiban volt valami elliotos. Csodálom, hogy a címer nem tőnt fel nekem! A nagykabát úgy volt átvetve oldalt, hogy eltakarta a címert; csak így történhetett, hogy nem vettem észre, no meg a libéria is; ha az inas nincs gyászban, már a libériáról is felismertük volna!

- E rendkívüli körülményeket összevetve - szólalt, meg Wentworth kapitány -, azt kell hinnünk, az isteni Gondviselés rendezte úgy, hogy ne ismerkedjenek meg az unokafivérükkel.

Amint sikerült elérnie, hogy Mary egyáltalán ráfigyeljen, Anne megpróbálta feltőnés nélkül megmagyarázni: apjuk és Mr. Elliot között hosszú évek óta nem olyan a viszony, hogy nagyon törekedniük kellene az összeismerkedésre.

Ugyanakkor titokban örült, hogy látta unokafivérét, és most már tudja, Kellynch jövendı ura kétségkívül úriember, s a látszat szerint jóérzéső is. Semmi esetre sem szól róla, hogy másod-szor is találkozott vele; szerencsére húga nem jegyezte meg, hogy reggeli sétájuk során el-mentek mellette, de ha most azt is elmondja, a folyosón majdhogynem beleütközött, Mr. Elliot pedig elnézést kért tıle, Mary sérelemnek venné, hogy ı még a közelébe sem került a férfinak. Nem, ezt a rövid unokatestvéri beszélgetést jobb lesz titokban tartani.

- Természetesen - fordult hozzá Mary - említsd meg ezt a találkozást Mr. Elliottal, ha leg-közelebb írsz Bathba. Azt hiszem, apánknak tudnia kell errıl; mindent írj meg pontosan.

Anne nem adott egyenes választ, de úgy vélte, nemcsak teljesen fölösleges említést tennie a dologról, hanem egyenesen okosabb elhallgatnia. Jól tudta, miféle sértésben volt része apjának évekkel ezelıtt; gyanította, mennyire érinti ez Elizabethet; kétség sem fér hozzá, mind a ketten mindig ingerülten fogadták Mr. Elliot nevének említését is. Mary viszont sohasem írt Bathba; az Elizabethtel folytatott ritka és nem kielégítı levelezés fáradságát teljesen Anne-re hagyta.

Alighogy véget ért a reggeli, megbeszélésük szerint csatlakozott hozzájuk Harville kapitány a feleségével, valamint Benwick kapitánnyal, hogy velük tartsanak lyme-i búcsúsétájukon. Egy óra tájban már vissza kellett indulniuk Uppercrossba, s mindannyian annyi idıt kívántak szabad levegın tölteni, amennyit csak lehetséges.

Amint kiértek az utcára, Anne azon vette észre magát, hogy Benwick kapitány került melléje. Nyilván nem volt ellenére, hogy tovább folytassák elızı esti beszélgetésüket; egymás mellett lépkedtek egy ideig, s ismét Sir Walter Scottról és Lord Byronról folyt a szó; ma sem értettek mindenben egyet; ık is úgy voltak ezzel, mint bármely két olvasó, ha összetalálkozik: nem pontosan egyformán ítélték meg a szerzık érdemeit; aztán valami megbontotta a társaság rendjét, s egyszerre csak nem Benwick, hanem Harville kapitány haladt az oldalán.

- Elliot kisasszony - szólította meg, majd igen halkan folytatta -, kegyed nagyon jót cseleke-dett azzal, hogy szóra bírta ezt a szegény fiút. Bárcsak gyakrabban akadna ilyen társaságra. Tudom, rossz neki, hogy annyira elzárkózva él; de hát mit tegyünk, ha nem tudunk elválni egymástól?

- Persze - felelt Anne -, valóban lehetetlen elválniuk, ezt nem nehéz megérteni; ám idıvel talán... hiszen tudjuk, mire képes az idı minden megpróbáltatásban, s ne feledje, Harville kapitány, hogy a barátja gyásza még elég friss... Ha jól tudom, csak nyáron történt.

- Így van - (mély sóhaj) -, idén júniusban.

- És talán nem is tudta meg azonnal.

- Nem, csak augusztus elsı felében, amikor visszatért a Jóreménység fokáról... akkor lett a Grappler kapitánya. Én éppen Plymouthban voltam; rettegtem, mi lesz, ha majd elıkerül, írt ugyan, csakhogy a Grappler-t Portsmouthba rendelték. Ott kellett értesítenünk, de hát ki mondja meg neki? Én nem! Inkább felmásznék a vitorlarúd végére. Senki se vállalta, csak az a kedves, jó fiú ott - mutatott Wentworth kapitányra. - A Laconia egy hete futott be Plymouth-ba; az a veszély nem fenyegetett, hogy a hajóját hamarosan újra vízre parancsolják; Frederick kihasználta a lehetıséget... eltávozást kért, de be sem várta a választ. Éjt nappallá téve utazott, míg Portsmouthba nem érkezett. Kievezett a Grappler-hez, és egy álló hétig nem tágított boldogtalan barátunk mellıl; ezt tette ı. Senki más nem lett volna képes megmenteni szegény James barátunkat. Képzelheti, Elliot kisasszony, mennyire szeretjük!

Anne megfontolta a kérdést, s utána úgy válaszolt, ahogy érzéseihez képest tehette, de tekintettel kellett lennie Harville-ra is, aki, úgy látszik, túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy folytassa a témát... és mikor ismét megszólalt, egészen másról beszélt.

Mrs. Harville kijelentette, férjének elég a gyaloglásból annyi, míg innen hazáig érkeznek, s ezzel el is döntötte, merre menjen búcsúsétáján a társaság; hazáig kísérik ıket, aztán vissza-térnek, s maguk is elindulnak hazafelé. Kiszámították, hogy éppen ennyire futja az idejükbıl; ám amint a Cobb felé közeledtek, valamennyiüknek kedve támadt még egyszer végigsétálni a mólón. Mindenki hajlott rá, különösen Louisa, annyira beleélte magát a dologba, hogy a többiek is belementek, végül is negyedórányi késedelem nem sokat számít, s ezzel elkezdıdött a szívélyes búcsúzkodás; kölcsönösen melegen meginvitálták egymást, minden elképzelhetıt megígértek, aztán házuk kapujában elköszöntek a Harville házaspártól, de úgy látszott, Benwick kapitány az utolsó pillanatig kitart mellettük, továbbra is kísérte ıket, míg méltó búcsút vesznek a Cobbtól is.

Anne megint maga mellett találta Benwick kapitányt, a környezet s a szép kilátás természete-sen eszébe juttatta Lord Byron „sötétkék tengerét”, s mindaddig, míg a körülmények megengedték, örömest szentelte figyelmét a fiatalembernek. A kényszerőség ugyanis úgy hozta, hogy mindannyiuknak hamarosan mással kellett törıdniük.

Túl erısen fújt a szél, s a hölgyeknek nem volt kedve ilyen idıben a felsı rakparti sétányon végigmenni, így abban állapodtak meg, hogy lemennek az alsó sétányra, s mindannyian szépen, óvatosan leereszkedtek a meredek lépcsısoron - csak Louisa nem, ı mindenáron le akart ugrani a lépcsısor tetejérıl Wentworth kapitány segítségével. Ugyanezt kívánta meg tıle, valahányszor séta közben kerítésátjáróhoz érkeztek; mindig leugrott, s nem gyızött lelkendezni, milyen remek érzés ez. Ezúttal azonban a kapitány aggályoskodott, nem akart segítséget nyújtani, mert a rakpart macskakövei voltak a talpuk alatt. Végül engedett, Louisá-nak sikerült is az ugrás, ám aztán hirtelen, hogy bebizonyítsa, mennyire élvezte a dolgot, újra felszaladt a lépcsın, hogy megismételje. A kapitány ellenezte, kockázatosnak vélte az ugrást követı erıs zökkenést; de hiába érvelt, kár volt a szóért, Louisa csak nevetett azzal, hogy: - Elhatároztam, és meg is teszem! - A kapitány felnyújtotta a karját; a lány fél másodperccel korábban ugrott, mint kellett volna, lezuhant az alsó sétány kövére, s élettelen volt, amikor felemelték.

Nem látszott rajta seb, nem vérzett, sehol egy horzsolás; de a szem csukva, az arc halotts-ápadt... nem lélegzik! Dermedt rémületben állták körül.

Wentworth kapitány, aki fölemelte, térdeplı helyzetben tartotta karjában a lányt, maga is éppolyan sápadtan, akár az áldozat, s iszonyú rémületében szólni sem tudott. - Meghalt, meg-halt! - sikoltott Mary a férjébe csimpaszkodva, hogy az megdermedt a rémülettıl; a következı pillanatban a döbbenettıl Henrietta vesztette el az eszméletét, s ha Benwick kapitány és Anne nincs mellette és el nem kapja, lezuhan a lépcsıre.

- Hát senki sem segít nekem? - tört ki kétségbeesett hangon Wentworth kapitány, mint akit ereje elhagyni készül.

- Menjen oda hozzá! - kiáltott Anne. - Az Isten szerelmére, menjen már! Henriettát magam is elbírom, inkább oda menjen. Dörzsölje a kezét, a halántékát, itt a só! Fogja, vigye!

Benwick kapitány megfogadta a szavát, Charles is szinte ugyanabban a pillanatban tépte ki magát felesége szorításából, egyszerre mind a ketten ott voltak Wentworth mellett; felemelték Louisát, biztos kézzel tartották, mindent megtettek, amit Anne ajánlott, de hiába; Wentworth kapitány megtántorodott, a falban keresett támaszt, és kétségbeesve sóhajtott fel:

- Uram Istenem, a szülei!

- Orvost! - kiáltott Anne.

Ez hatott; kijózanodva mondta:

- Helyes, helyes, orvost azonnal! - Már el is rohant volna, amikor Anne türelmetlenül fel-kiáltott:

- Benwick kapitány! Jobb lesz, ha Benwick kapitány megy, ı tudja, hol talál orvost!

Aki még egyáltalán tudott gondolkozni, belátta, helyes a tanács, és a következı pillanatban (az egész alig néhány másodperc alatt játszódott le) Benwick kapitány a szegény eszméletlen teremtést bátyja gondjaira hagyva, amilyen gyorsan csak tudott, rohant a város felé.

Ami az ott maradt kétségbeesett társaságot illeti, aligha lehetne megmondani, hogy a három közül, aki még észnél volt, melyik gyötrıdött legjobban: Wentworth kapitány-e, Anne vagy Charles, aki szeretı testvérként zokogva borult húgára, de ha róla elfordította a szemét, a másik húgát kellett eszméletlenül látnia, sıt hisztérikusan jajgató felesége is tıle várt segít-séget, hiába!

Anne összeszedte minden erejét, lélekjelenlétét, helyén volt az esze, ösztöne is vezette: támogatta Henriettát, igyekezett megnyugtatni a többieket, lecsöndesíteni Maryt, lelket önteni Charlesba, csillapítani Wentworth kapitány érzéseit; a két férfi az ı szavát leste.

- Anne, Anne - kiáltott Charles -, most mi lesz, az Isten szerelmére, mit tegyünk?

Wentworth kapitány nem szólt, csak rászegezte a tekintetét.

- Vigyük talán a fogadóba! Igen, azt hiszem, óvatosan a fogadóba kell szállítani.

- Igen, igen, a fogadóba! - ismételte viszonylag higgadtan Wentworth kapitány, s alig várta, hogy végre már tegyen is valamit. - Elviszem én magam! Musgrove, vigyázzon a többiekre.

A baleset híre eközben elterjedt a rakparton dolgozó munkások és a csónakosok között, sokan körülfogták ıket, hogy ha kell, segítsenek, de talán nem utolsósorban azért is, hogy egy fiatal hölgyet lássanak holtan - sıt, kettıt, mert a valóság kétszer olyan érdekesnek bizonyult, mint ahogy hallották. E derék emberek közül kiválasztva a legtisztesebb külsejőeket, rájuk bízták, hogy támogassák Henriettát, aki részben már visszanyerte eszméletét, de teljesen magatehetet-

len volt még; így aztán végre elindulhattak, Anne Henrietta oldalán, Charles a feleségét támogatva, kimondhatatlan érzések között hagyták el azt a helyet, ahol oly rövid idıvel ezelıtt még könnyő szívvel sétálgattak.

Még le sem értek a Cobbról, máris odaérkeztek Harvilleék. Látták Benwick kapitányt el-rohanni a ház elıtt, már messzirıl lerítt róla, hogy baj van; azon nyomban elindultak, és a járókelık irányították ıket a helyszínre. Bármennyire megdöbbent is Harville kapitány, uralkodott az idegein, és tudta, mit kell tennie; csak egy pillantást váltott a feleségével, és minden megoldódott. Hazaviszik a lányt... helyesebben mindenki odamegy hozzájuk... ott várják be az orvost. Ellentmondást nem tőrt, meg is fogadták a szavát; hamarosan ott voltak a fedelük alatt; és miközben Mrs. Harville irányításával felvitték a sérültet a lépcsın, lefektették az ı ágyába, a férje támogatást, szíverısítıt, frissítıt adott mindenkinek, aki rászorult.

Louisa egyszer felnyitotta a szemét, de nyomban újra lehunyta, anélkül, hogy öntudatra ébredt volna. Mégis, ez annak a jele volt, hogy él, s ettıl magához tért a testvére is; Henrietta képte-len volt ugyan egy szobában tartózkodni a sérülttel, és kétség s remény közt hányódott, de kedélyének hullámzása legalább attól megóvta, hogy ismét elveszítse eszméletét. Mary is megnyugodott valamelyest.

Csodálatos gyorsasággal megérkezett az orvos. Szinte belebetegedtek az izgalomba, amíg a vizsgálat tartott, de aztán fellélegeztek: nem reménytelen eset. A fejen súlyos zúzódást talált, mondta az orvos, de tapasztalata szerint felgyógyultak már ennél komolyabb sérülésbıl is; kétségbeesésre nincs ok, bízni kell.

Már az is, hogy nem tartja reménytelen esetnek, nem mondta, hogy csak pár órája van hátra, több volt, mint amire számítottak; el lehet képzelni a megkönnyebbülést, ami erre követke-zett... az ujjongó szavakat, amelyekkel Istennek adtak hálát, s a mélységes, szótlan boldogsá-got...

Anne biztosra vette, sosem felejti el azt a hangot, azt a tekintetet, ahogy Wentworth kapitány kimondta: „Hála Istennek!”, amint azt sem, ahogy késıbb az asztalnál ült, összefont karjára hajtotta fejét, eltakarva arcát, mintha teljesen úrrá lettek volna rajta a lelkében hullámzó érzé-sek, s most imádsággal és magába mélyedéssel próbálná csillapítani ıket.

Louisa kezének-lábának nem esett baja, csak a fején sérült meg.

Elérkezett az ideje, hogy a társaság eldöntse, mit tegyen. Most már nyugodtan megbeszélhet-ték a dolgot, meghallgathatták egymás véleményét. Nem kétséges, Louisának ott kell maradnia, s barátait nagyon nyomasztotta, hogy emiatt kénytelenek nehéz helyzetbe hozni Harville-ékat. A beteg megmozdítására, szállítására gondolni sem lehetett. A Harville házas-pár elhallgattatott minden aggályt, s amennyire sikerült, minden hálálkodást is. Mindenre gon-doltak, mindent elrendeztek, még mielıtt a többieknek ideje lett volna meggondolni a teendıket. Benwick kapitány adja át a szobáját, majd máshol ágyaznak neki... ez megoldja a dolgot. Csak azon bánkódtak, hogy többet nem tudnak elhelyezni; de talán mégis, „ha a gyerekeket betesszük a szolgálók szobájába, vagy felakasztunk valahol egy bölcsıt”; alig tudtak beletörıdni a gondolatba, hogy két-három további személynek semmiképp sem tudnak hajlékot adni, ha netán azok maradni kívánnának; ámbár Musgrove kisasszony ápolására a legcsekélyebb gondjuk se legyen, nyugodtan rábízhatják Mrs. Harville-ra, ı gyakorlott betegápoló; és a gyermeklány, aki már régen náluk van, és mindenüvé magukkal viszik, ugyancsak az. Egymást váltva mindennel ellátják a beteget, amire csak szüksége lehet. S mindezt olyan egyszerően, ıszintén, igaz, jó szívvel mondták, ellenkezni sem lehetett.

Charles, Henrietta és Wentworth kapitány összeültek tanácskozni, de jó ideig csak tanács-talanság és ijedt kapkodás volt az eredmény.

- Uppercross... valakinek feltétlenül át kell mennie Uppercrossba... értesíteni kell ıket... hogyan közöljék a szülıkkel a történteket... már késı délelıtt van... egy órája úton kellene lenniük... már képtelenség rendes idıben odaérkezni. - Kezdetben semmi használható ötletük nem volt, sóhajtoztak, sopánkodtak; Wentworth kapitány azonban hamarosan erıt vett magán, és kijelentette:

- Döntenünk kell, nincs egy perc veszteni való idınk sem. Minden perc drága. Valakinek vállalnia kell, hogy azonnal indul Uppercrossba. Musgrove, egyikünknek mennie kell, maga megy, vagy én.

Charles helyeselt, de kijelentette, ı semmiképpen sem megy el innen. Nem lesz Harville kapitányék terhére; de nem hagyhatja itt a húgát ilyen állapotban. Nem illik, de nem is tenné. Ez hát eldöntötte a dolgot; és elıször Henrietta is ugyanígy nyilatkozott, ıt azonban mégis rá lehetett venni, hogy megváltoztassa elhatározását. Mit használ azzal, ha marad? Hiszen képtelen Louisa szobájában tartózkodni, vagy akár ránézni is anélkül, hogy vele ne szenved-jen, s maga is majdhogy segítségre ne szoruljon! Belátta hát, hogy a maradásával nem érnek semmit. Mégsem akart menni, míg azzal nem érveltek, hogy apjának, anyjának szüksége lesz rá. Erre megadta magát, sıt türelmetlenül várta, hogy indulhasson.

Itt tartottak éppen, mikor Anne lejött Louisa szobájából, és mert a szalon ajtaja nyitva állt, akaratlanul is hallotta a következıket:

- Eddig tehát eljutottunk, Musgrove - szögezte le Wentworth kapitány -, maga marad, én pedig hazakísérem a húgát. De a többiek... mi lesz a többiekkel? Ha Mrs. Harville-nak támaszra volna szüksége, azt hiszem, csak egyvalakirıl lehet szó... meg aztán természetes is, hogy Mrs. Charles Musgrove haza akar menni a gyermekeihez; ám ha Anne hajlandó maradni, senki sem alkalmasabb rá, senki sem állna úgy helyt, mint Anne!

Anne kénytelen volt a felindulástól megállni egy pillanatra, amikor meghallotta, hogyan vélekedik felıle Wentworth kapitány. A másik kettı nagy hévvel helyeselt, mikor belépett.

- Ugye marad? Biztos vagyok benne, itt marad és ápolja - fordult hozzá a kapitány, izgatottan, mégis gyöngéden, olyan tekintettel, mely szinte a múltat idézte... Anne mélyen elpirult; a férfi pedig erıt vett magán, és elfordult... Anne készségesen vállalkozott a dologra, kijelentette, hogy boldogan marad... maga is erre gondolt, ez volt a kívánsága, ha a többiek beleegyeznek. Ágyazzanak meg neki egy matracon Louisa szobájában, a földön; ha Mrs. Harville nem bánja, neki megfelel.

Egy kérdés volt még hátra, s azzal mindent eldöntöttek. Bár szinte kívánatosnak tőnt, hogy a Musgrove szülık a késedelem miatt máris nyugtalankodjanak egy kicsit, de ha annyit késnek, amennyit feltétlenül késnének, ha az uppercrossi lovakkal indulnak, túl hosszúra nyúlik a feszültség; Wentworth kapitány ezért azt tanácsolta, és Charles Musgrove egyetértett vele, hogy helyesebb volna kocsit bérelni a fogadóban, Musgrove úr fogatát pedig reggel küldjék haza, akkor legalább hírt vihet arról is, hogyan töltötte az éjszakát Louisa.

Wentworth kapitány most elsietett, hogy mindent elintézzen, a két hölgy pedig, amint lehet, menjen utána a fogadóhoz. Ámde mikor Maryvel közölték a tervet, felborult minden békés megegyezés. Sértıdött volt, indulatos, felpanaszolta, miféle igazságtalanság elvárni tıle, hogy ı menjen el Anne helyett, hiszen Anne senkije sem Louisának, ı viszont jog szerint testvére, neki itt a helye, hogy Henriettát pótolja! Miért vennék neki kevésbé hasznát, mint Anne-nek? És hogy menne haza a férje, Charles nélkül? No nem, ez méltánytalanság! Röviden szólva, sokkal többet mondott, semhogy férje állhatta volna a sarat vele szemben; mivel a társaságból senki sem mondhatott tovább ellent, ha már a férje beadta a derekát, nem tehettek semmit: az lett a vége, Mary marad, Anne megy.

Anne még soha nem húzódozott úgy Mary irigy, oktalan erıszakoskodásától, mint ezúttal, de engedett; nem tehettek semmit, elindultak a városba, Charles a húgát kísérte, Benwick kapitány Anne-t. Amint sietve elhaladtak a már ismert helyeken, Anne egy pillanatra felidézte a délelıtt folyamán átélt apró eseményeket, melyeknek ugyanezek az utak, lépcsık és kövek voltak a tanúi. Itt hallgatta végig Henrietta tervezgetését, hogy dr. Shirley hagyja ott Upper-crosst, és egy kicsivel odébb itt pillantotta meg elıször Mr. Elliotot; de mindez alig tartott egy pillanatig, legfıbb gondja Louisa maradt, meg azok, akik a gyógyulásán fáradoztak.

Benwick kapitány rendkívül figyelmes volt Anne iránt; s mivel most valamennyien egyek voltak a közös bajban, Anne egyre több rokonszenvet érzett iránta, s bizonyos örömmel gondolt arra is, hogy ez az eset talán alkalmat ad ismeretségük folytatására.

Az utca végében készenlétben állt a négylovas úticséza, és Wentworth kapitány már türelmet-lenül várta ıket; de nem tudta elrejteni kellemetlen meglepetését, amikor az egyik nıvér helyett a másikat pillantotta meg - még az arckifejezése is megváltozott, látszott rajta a meg-hökkenés -, de uralkodott magán, elfojtotta, amit mondani készült, miközben Charles magya-rázkodását hallgatta; Anne-nek ettıl összeszorult a szíve, azt kellett leszőrnie belıle, hogy ıt csak annyira becsülik meg, amennyire Louisának hasznára lehet.

Uralkodott magán, igyekezett tárgyilagos maradni. Anélkül, hogy vetekedni kívánt volna a költemény Emmájával Henry iránti érzéseiben,2 önfeláldozóan ápolta volna Louisát, jobban, figyelmesebben, mint bárki, a kapitány kedvéért; remélte, az is hamarosan rájön, hogy igazságtalan volt, mikor feltételezte róla, hogy ok nélkül meghátrálna a baráti kötelesség elıl.

Eközben már bent is ült a kocsiban. A kapitány fölsegítette mind a két lányt, maga pedig elhelyezkedett kettıjük között; ilyen körülmények, váratlan fordulatok és hullámzó érzések közepette hagyta el Anne Lyme városát. Hogyan telik majd el a hosszú út, hogyan visel-kednek, miképpen alakul társalgásuk egymással, el sem tudta képzelni; de nem történt semmi különös. A kapitány megkülönböztetett figyelemmel bánt Henriettával; mindig feléje fordult; s ha egyáltalán megszólalt, mindig azért, hogy tartsa benne a lelket, ne hagyja elcsüggedni. A hangja is, modora is kiszámítottan nyugodt volt. Láthatóan fıképpen arra törekedett, hogy Henriettát megkímélje az izgalmaktól. Egyetlenegyszer, mikor a lány az utolsó balul végzı-dött sétáról beszélt, azon siránkozva, hogy minek is kellett nekik még egyszer kimenni a Cobbra, hirtelen kitört, mint aki képtelen uralkodni magán.

- Ne is beszéljen róla, ne is emlegesse! - kiáltott fel. - Uram Istenem! Ha én abban a végzetes pillanatban nem engedek neki! Ha azt teszem akkor, amit kell! De hát olyan lelkes és olyan makacs volt! Szegény drága Louisa!

Anne most azon tőnıdött, vajon eszébe jut-e, vajon ma is azt tartja-e még, amit nemrégiben kijelentett: a legfıbb erény mindenkor a jellemszilárdság; nem döbbent-e rá, hogy csakúgy, mint a lélek egyéb sajátosságainak, az állhatatosságnak is megvan a mértéke és határa. Alig valószínő, hogy észre ne venné: a befolyásolható természet némelykor éppúgy hozzájárulhat a boldogsághoz, akár a nagyon is állhatatos.

Gyorsan haladtak, Anne elcsodálkozott, hogy olyan hamar látja viszont, az ismerıs hegyeket és a környék más jellegzetességeit. A sebesség érzését még fokozta, hogy féltek attól, ami útjuk végén vár rájuk, s az utazás félolyan hosszúnak tőnt, mint az elızı napon, odafelé. Már jócskán besötétedett, mire Uppercross szomszédságába értek, s jó ideje egyikük sem törte meg a csöndet. Henrietta behúzódott a sarokba, sálját arcára húzta, s a másik kettı azt remélte,

2 Utalás Matthew Prior angol költı (1664-1721) Henry és Emma címő költeményére.

sikerült álomba sírnia magát; amikor fölfelé hajtattak az utolsó dombra, Anne-t az a meg-lepetés érte, hogy Wentworth kapitány megszólítja. Megfontolt, halk hangon mondta:

- Azon gondolkoztam, hogy lesz a legjobb. Azt hiszem, nem helyes, ha az elsı pillanatban Henrietta is jelen van, nehezen viselné el. Talán okosabb, ha maga itt marad vele a kocsiban, és én beszélek a Musgrove házaspárral. Mit gondol, jó lesz így?

Anne helyeselt; a kapitány beérte ezzel, és nem szólt többet. De ı örömmel gondolt vissza arra, ahogyan hozzá fordult, a barátság bizonyítékát látta benne, s még jobban örült annak, hogy a férfi aláveti magát az ı véleményének; s hogy ez a bizonyíték mindjárt a búcsút is jelentette, nem vont le semmit az értékébıl.

Közölték a nyomasztó hírt, az anya és az apa olyan önuralommal vette tudomásul a bajt, hogy jobbat nem is remélhettek; a lányuk pedig most, hogy már velük volt, sokkal jobban tartotta magát. Ezek után a kapitány bejelentette elhatározását: ugyanezzel a kocsival visszatér Lyme-ba; amint ellátták a lovakat, már útnak is indult.

Második könyv

Elsı fejezet

Anne azt a két napot, amíg még Uppercrossban tartózkodott, elejétıl végig az Udvarházban töltötte, és örült, hogy hasznosnak tudhatta magát, mellettük volt a bajban, s részt vett a leg-közelebbi jövı elrendezésében, amire az idıs Musgrove házaspár nyomott lelkiállapotában nehezen lett volna képes nélküle.

Másnap már a korai órákban értesítést kaptak Lyme-ból. Louisa állapota változatlan. Súlyosabb tünet nem jelentkezett. Pár órával késıbb Charles is megérkezett újabb és részletesebb hírekkel. Elég nyugodtnak látszott. Gyors gyógyulás nem remélhetı, de a sérülés természetéhez képest minden simán megy. Harville-ékról szólván, alig talált kifejezést jóságukra, különösen Mrs. Harville önfeláldozó gondoskodására.

- Valóban, nem hagy semmit Maryre. Mindkettınket rávett, hogy este korán térjünk szállá-sunkra. Mary ma reggel újra magánkívül volt az izgalomtól. Mikor útnak indultam, sétálni ment Benwick kapitánnyal, remélem, az majd jót tesz neki. Kár, hogy tegnap nem sikerült rávennünk, hogy ı jöjjön haza; de az az igazság, Mrs. Harville semmit sem hajlandó másra bízni.

Charles még a délután folyamán vissza akart térni, apja félig-meddig már el is döntötte, hogy vele tart, ám a hölgyek ebbe semmiképp sem egyeztek bele. Csak szaporítaná a többiek gondját, saját aggodalmát viszont nem csökkentené; ám ennél sokkal hasznosabb terv meg-valósításához láttak hozzá. Csézát rendeltek Crewkherne-bıl, amellyel Charles ápolásban gyakorlott segítséget vitt magával az öreg dajka személyében, aki a család valahány gyermekét fölnevelte, s most - bátyjai után a sokáig dédelgetett Harry ifiúr intézetbe vonulását is megérvén - búsan éldegél az elárvult gyermekszobában, harisnyát stoppol, és gyógyítgatja mindazt a horzsolást meg gennyes pattanást, amit csak föllelhet a környéken. Elképzelhetı, milyen boldogan vállalta, hogy segítsen a drága Louisa kisasszony ápolásában. Henrietta és Mrs. Musgrove csak Sóhajtva emlegette, milyen jó volna, ha odakeríthetnék Sarah-t, de Anne nélkül aligha született volna ebbıl gyorsan megvalósított elhatározás.

Másnap Charles Hayter vállalta magára, hogy mindenre kiterjedı, alapos értesülést szerez Louisa állapotáról, hiszen most döntı fontosságú, hogy minden huszonnégy órában hírt kapjanak felıle. Vállalta, el is ment Lyme-ba, és biztató híreket hozott. Hosszabbak lettek az öntudat és az eszmélet idıszakai. Egybehangzóan mindenki azt állította, hogy Wentworth kapitány egyelıre nem tágít Lyme-ból.

Anne távozása másnapra volt kitőzve, s gondolni sem mertek rá, mi lesz azután, ki vigasztalja majd ıket? Mihez kezdenek nélküle? Addig mondogatták ezt, hogy Anne azt gondolta, okosabbat nem tehet, hangot ad annak, ami tudomása szerint valamennyiüknek szíve vágya, rábeszéli ıket, hogy mind, ahányan vannak, menjenek át azonnal Lymeba. Nem sok nehézsé-gébe került, hamarosan eldöntötték, hogy mennek, mégpedig már másnap, elhelyezkednek egy fogadóban vagy egyéb szálláson, s nem mozdulnak onnan mindaddig, míg drága Louisájuk szállítható állapotba nem kerül. Le kell venni valamit a nagy teherbıl, amit azok a jó emberek magukra vállaltak. Legalább azzal könnyítenek Mrs. Harville-on, hogy átveszik tıle a gyerekei gondját; egyszóval olyan boldoggá tette ıket a dolog, hogy Anne nem gyızött örülni kezdeményezésének, s úgy vélte, nem töltheti hasznosabban utolsó uppercrossi délelıttjét, mint ha segédkezik az elıkészületekben, jelen van a korai indulásnál, aminek az lett a következménye, hogy magára maradt a házban.

Utolsónak maradt, nem számítva persze a két kisfiút a Kisházban, azazhogy egymagában a nagy családból, mely benépesítette és felélénkítette a két házat, s olyan derős légkört teremtett Uppercrossban. Mekkora változás néhány nap alatt!

Ha Louisa meggyógyul, megint jóra fordul minden. Nagyobb lesz a boldogság, mint volt azelıtt. Nem lehet kétség afelıl, legalábbis az ı lelkében nem volt, mi következik a gyógyulás után. Néhány hónap még, s a most oly elhagyatott ház, ahol az ı hallgatag, elgondolkozó lényén kívül nincs senki, ismét megtelik boldogsággal és vidámsággal, a viszonzott szerelem ragyogásával, s mindez milyen távol áll Anne Elliottól!

Egy üres óra hasonló gondolatok között, egy sötét novemberi napon, amikor a sőrőn hulló esı úgyszólván a körvonalait is elmosta mindannak, ami egyébként az ablakból látható, elegendı volt ahhoz, hogy megörüljön a kocsizörgésnek, mely Lady Russell hintaja közeledését jelezte; és bár maga is kívánta a távozást, mégsem tudta elhagyni az Udvarházat, búcsúpillantás nélkül a Kisházra, fekete, lucskos, barátságtalan verandájára, kitekintett a párás ablakon a faluvégi szerény házakra, és ez nem ment anélkül, hogy szomorúság ne nyomná a szívét - történt egy és más Uppercrossban, ami miatt ragaszkodott hozzá. Sok fájdalmas érzést idézett fel, valaha gyötrelmes, ma már megenyhült érzést; néhányszor észlelhette az engesztelıdés jeleit, a barátság, a békekötés apró gesztusait, amelyekre a jövıben már nem számíthat, de elfelejteni soha nem fogja. Most mindezt itthagyja; elhagy mindent, csak az emlékét nem annak, hogy megtörtént.

Anne nem járt Kellynchben ama szeptemberi nap óta, amikor eltávozott Lady Russell házából. Nem volt miért mennie, s ama néhány alkalommal, amikor a kastélyba látogathatott volna, sikerült elhárítani, és kimaradni belıle. Ez volt hát az elsı visszatérés, amikor az úrnı örömére ismét elfoglalja régi helyét a Kúria elegáns és modern szobáiban.

Lady Russell boldogságába némi aggodalom is vegyült, amikor ismét találkozott Anne-nel. Tudott róla, ki kereste fel olyan gyakran Uppercrosst. Ámde Anne kigömbölyödött, jobb színben van, legalábbis Lady Russell úgy találta; és Anne, mikor barátnıje örömének adott kifejezést emiatt, azon mulatott magában, hogy ezt a körülményt összekapcsolja az unoka-bátyjával történt találkozással, a férfi néma hódolatával, s azt a reményt főzi ehhez, hogy újabb tavasz, az ifjúság és a szépség tavasza virrad fel számára.

Mikor beszélgetésre került sor, hamarosan felfedezte, milyen sok vonatkozásban megváltozott idıközben a gondolkodásmódja. Mindaz, amivel tele volt a szíve, amikor eltávozott Kellynch-bıl, most kevésbé fontosnak tőnt; amit kénytelen volt elfojtani Musgrove-ék körében, azt most már maga is másodrendőnek érezte. Még Bathban tartózkodó apja és nıvére is alig merült fel elıtte. Gondjaik elmosódtak az uppercrossiak bajai mögött, és amikor Lady Russell felelevenítette a nem is régi reményeket és gondokat, elégedetten szólt a Camden Place-en bérelt házról, vagy sajnálkozott azon, hogy Mrs. Clay még mindig náluk van, Anne szégyen-kezett volna, ha Lady Russell rájön, mennyivel jobban foglalkoztatja most, ami Lyme-ban történik, hogy mi van Louisa Musgrove-val s a többi ottani ismerısével; mennyivel érdeke-sebb számára Harville-ék otthona és barátsága meg Benwick kapitány, mint tulajdon apjának háza a Camden Place-en, avagy nıvére és Mrs. Clay bensıséges barátsága. Kénytelen volt erıt venni magán, hogy legalább annyi érdeklıdést mutasson, mint Lady Russell, mikor olyan kérdésekrıl esik szó, melyek természetüknél fogva elsısorban ıt érintik.

Egy másik témakört eleinte csak óvatosan érintettek. Nem kerülhették el, hogy szóba ne hozzák a lyme-i balesetet. Az elızı napon alig öt perce érkezett haza Lady Russell, máris a legapróbb részletekig rázúdították az egész ügyet. Most beszélnie kellett róla, érdeklıdni, sajnálkozni az oktalan könnyelmőségen, és elkerülhetetlen, hogy mindketten meg ne említsék

Wentworth kapitány nevét. Anne érezte, neki nem megy olyan könnyen, mint Lady Russell-nak. Még a nevét sem tudta kimondani, és közben szembenézni Lady Russell-lal; végül is áthidaló megoldásként elmondta, hogy szerinte vonzalom szövıdött a kapitány és Louisa között. Amint megtörtént, már nem jött többé zavarba, ha elhangzott ez a név.

Lady Russell higgadtan végighallgatta, és sok szerencsét kívánt nekik; ám befelé ingerült elégtétellel ujjongott a szíve; diadalmas megvetéssel gondolt arra a férfira, aki huszonhárom éves korában látszólag valamelyest felfogta, mit ér Anne Elliot, nyolc évvel késıbb viszont egy Louisa Musgrove bővkörébe szédül.

Az elsı három-négy nap nyugalomban telt el, nem történt semmi említésre méltó, kivéve, hogy érkezett egy-két pár soros üzenet Lyme-ból, eljutott Anne kezéhez, maga sem tudta, milyen úton, és Louisa állapotának fokozatos javulásáról szólt. Tovább Lady Russell jól-neveltsége sem nyughatott, s miután eleget riogatta már magát a gondolattal, határozott:

- Meg kell látogatnom Mrs. Croftot: nem halaszthatom tovább. Van bátorságod velem jönni, Anne? Képes vagy látogatóba menni abba a házba? Megpróbáltatás lesz mindkettınknek.

Anne nem riadt vissza a dologtól; ellenkezıleg, ıszintén azt érezte, amit mondott:

- Azt hiszem, ez a helyzet kettınk közül magát bántja jobban: érzései nehezebben törıdnek bele a változásba, mint az enyémek. Én megmaradtam a szomszédságban, már hozzá-edzıdtem.

Mondhatott volna többet is errıl a témáról. Valóban igen nagyra becsülte Croftékat, meggyı-zıdése szerint apjának nagy szerencséje van a bérlıivel, az egyházközségben is mindenkinek jó példával szolgálnak, jótékony támaszai a szegényeknek, s bármennyire bántotta, hogy el kellett költözniük, és szégyellte az okát, lelkiismerete azt mondta, azok távoztak, akik nem érdemelték meg, hogy maradjanak, és Kellynch kastély most jobb kézbe került. Tagadha-tatlanul fájdalmas volt erre a meggyızıdésre jutnia, keményen megszenvedte; ámde így megmenekült attól a kínos érzéstıl, amely Lady Russellt fogja majd el, amikor ismét átlépi annak a háznak a küszöbét, s megpillantja a jól ismert szobákat.

Anne nem lett volna képes rá, hogy így szóljon magában, ha eljön az a perc: „Ezekben a szo-bákban nekünk volna helyünk. Alantasabb sorsra jutottak! Méltatlanok erre, akik birtokolják! Kiszorult innen egy ısi nemzetség, idegenek léptek a nyomába!” Nem, ilyesmi eszébe sem jut semmikor. Csak amikor anyjára gondolt, s megpillantotta azt a helyet, ahol ülni szokott, akkor szállt fel belıle egy sóhaj az emlék nyomán.

Mrs. Croft mindig olyan szívélyesen közeledett hozzá, hogy Anne örömmel hihette, ıszintén kedveli; s éppen ez alkalommal, mikor abban a házban fogadta, megkülönböztetett figyelem-mel volt iránta.

Hamarosan a lyme-i szomorú baleset lett a fı témájuk; amikor összevetették legújabb értesü-léseiket a betegrıl, kiderült, hogy mindkét hölgy az elmúlt nap délelıttjének ugyanazon órájában kapott felıle hírt, minthogy Wentworth kapitány tegnap Kellynchben járt (a baleset óta elıször), s ı küldte Anne-nek azt a pár sort, melynek érkezési módját nem sikerült ki-nyomoznia. Néhány órai tartózkodás után a kapitány visszatért Lyme-ba, s állítása szerint egyelıre nincs is szándékában eltávozni onnan - érdeklıdött Anne felıl, majd reményének adott kifejezést, hogy Elliot kisasszonyt nem viselte meg túlságosan a megerıltetés, mert, mint mondotta, nagyon sokat vállal magára; ez szép volt tıle, és Anne jobban örült ennek, mint bármi másnak.

Ami a szomorú esetet illeti, arról a tények teljes ismeretében józan és értelmes hölgyek csak egyféleképpen nyilatkozhattak. Tökéletesen egyetértettek abban, hogy könnyelmőség és

oktalanság kellett hozzá; a következmények még ma is aggasztóak, borzalmas elgondolni is, meddig tarthat még, míg Musgrove kisasszony gyógyulását egészen biztosra vehetik, s milyen soká heveri ki a zúzódás hatását! Az admirális a következı felkiáltással sommázta az esetet:

- Hát meg kell hagyni, komisz egy dolog. Újmódi udvarlás, hogy egy fiatalember betöri a szerelmese fejét! Nincs igazam, Elliot kisasszony? Ez aztán az igazi: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!

Croft admirális modora nem éppen a Lady Russell ízlése szerint való volt, Anne viszont nagyon élvezte. Szívjósága és ıszinte nyíltsága lenyőgözıen hatott rá.

- Most nagyon rossz lehet magának - szólalt meg ismét, mintegy rövid tőnıdésbıl felriadva -, hogy idejön, és bennünket talál ebben a házban... Eddig nem is fogtam fel igazán, szavamra mondom... de nagyon rossz lehet... Most azonban tegyen félre minden ceremóniát, keljen fel, járja be a szobákat, ha jólesik.

- Majd máskor, uram. Köszönöm szépen, de most nem.

- Helyes, bármikor, amikor kedve tartja... bejöhet a bozótos felıl is, amikor kedve tartja. És majd meglátja, mindig odaakasztjuk az esernyıt az ajtó mellé. Jó hely, igaz? De hát - szakította félbe magát - kegyed nyilván nem tartja jó helynek, mivel kegyedék a komornyik szobájába tették az ernyıjüket. Persze, azt hiszem, mindig mindennel így vagyunk. Az egyik embernek éppolyan jó szokásai lehetnek, mint a másiknak, de hát ki-ki a magáét tartja a legjobbnak. Épp ezért csak kegyed tudja eldönteni, jólesne-e bejárni a házat vagy sem.

Anne látván, hogy kitérhet a dolog elıl, hálás köszönettel meg is tette.

- Nagyon keveset változtattunk egyébként - folytatta percnyi gondolkodás után a tengernagy. - Valóban nagyon keveset... Már Uppercrossban említettük kegyednek a mosókonyha ajtaját. Ez nagyon sokat javított a helyzeten. Csak az a csodálatos a dologban, hogy egy család olyan sokáig el tudta viselni azt a kényelmetlenséget, hogy úgy nyílt, ahogy nyílt... Mondja meg Sir Walternak, mit csináltunk vele, és hogy Mr. Shepherd véleménye szerint, mióta áll ez a ház, ennél ügyesebb alakítás nem történt rajta. Hát meg kell hagyni, ami keveset változtattunk, az csak javított a helyzeten. Igaz, ami igaz, ez a feleségem érdeme. Én magam nem sokat tettem, csak eltávolítottam az óriási tükröket az öltözıszobából, mely az édesapjáé volt azelıtt. Igen jó ember, biztos vagyok benne, igazi úriember... mégis, azt hiszem, Elliot kisasszony - komoly megfontolással tekintett rá -, talán túl sokat ad az öltözködésre a korához képest... Ennyi tükör! Uram Istenem! Az ember nem tudott szabadulni a saját ábrázatától. Így aztán Sophy segítségével áthelyeztük ıket; most már nagyon jól megvagyok egy kis borotválkozótükörrel a sarokban, meg azzal a másik naggyal, amelyiknek nem megyek a közelébe sem.

Anne önkéntelenül mulatott a dolgon, de azért nagy zavarban volt, hogy mit is feleljen az admirálisnak. Az pedig attól tartott, talán nem volt elég udvarias, és visszatért a témára.

- Ha legközelebb ír jó édesapjának, Elliot kisasszony, kérem, ne mulassza el tolmácsolni a magam és feleségem üdvözletét. Olyan otthonosan elhelyezkedtünk, és olyan jól érezzük magunkat, igazán semmi hibát nem találunk a házban. A reggelizıszoba kéménye füstöl egy kicsit, az igaz, de csak akkor, ha nagyon erıs az északi szél, márpedig ez legfeljebb ha három-szor esik meg egy télen. És mindent összevéve, most már, hogy bejártuk a környék házait, s van összehasonlítási alapunk, egy sincs köztük annyira kedvünkre való, mint ez. Kérem, közölje ezt szívélyes üdvözletem kíséretében, Sir Walter biztosan örömmel veszi majd.

Lady Russell és Mrs. Croft kölcsönösen élvezték egymás társaságát; de a kapcsolat, melynek ez a látogatás bevezetéséül szolgált, a sors akaratából egyelıre rövid életőnek ígérkezett; Crofték ugyanis, mikor viszonozták a vizitet, bejelentették, hogy néhány hétig távol lesznek,

meglátogatják a megye északi részén lakó rokonaikat, és valószínőleg nem érkeznek haza, mire Lady Russell Bathba költözik.

Ezek szerint Anne-t nem fenyegette már az a veszély, hogy összetalálkozik Kellynch kastélyban Wentworth kapitánnyal, attól sem kellett tartania, hogy szeretett barátnıje társaságában lesz kénytelen együtt lenni vele. Minden szépen elrendezıdött, és most már mosolygott magában, amiért ennyi felesleges izgalmat, nyugtalanságot okozott magának.

Második fejezet

Bár Charles és Mary jóval tovább maradt Lyme-ban a Musgrove szülık odaérkezése után, mint amennyire ott Anne véleménye szerint hasznukat vehették, mégis ık voltak az elsık a családból, akik hazaérkeztek, s amint lehetséges volt, rögtön áthajtottak Uppercrossból a Kúriába. Mikor elváltak Louisától, már fel tudott ülni; öntudata teljesen tiszta, de nagyon gyönge még, és idegei a végtelenségig érzékenyek; bár bízvást állíthatják, hogy a körülményekhez képest jól van, egyelıre mégsem lehet tudni, mikor lesz hazaszállítható; szüleiknek haza kell térniük, mire a kisebb gyerekek megérkeznek a karácsonyi szünidıre, s az aligha remélhetı, hogy a beteget is magukkal vihetik.

Valamennyien bútorozott szállást béreltek. Mrs. Musgrove amikor csak tehette, elvitte magához a Harville gyerekeket, Uppercrossból bıven hozattak élelmet, hogy Harville-éknak minél kevesebb gondot okozzanak, azok pedig mindennap meghívták ıket vacsorára; röviden szólva, a két család között állandó versengés folyt, hogy melyik önzetlenebb és vendég-szeretıbb.

Marynek megvoltak a szokásos panaszai; bár egészben véve, amint abból is kitőnik, hogy olyan sokáig maradt, több szórakozást talált, mint okot a szenvedésre - Charles Hayter például gyakrabban fordult meg Lyme-ban, mint szerette volna, meg aztán Harville-éknál csak egy cselédlány szolgált fel a vacsoránál, és Mrs. Harville eleinte az idısebb Mrs. Musgrove-ot ültette elıkelıbb helyre; késıbb aztán megkapta az elégtételt, mert a háziasszony, amikor megtudta, kinek a lánya Mary, nem gyızött mentegetızni; aztán meg annyi minden történt mindennap, folyton ide-oda sétálgattak a szállásuk meg Harville-ék háza között, könyveket vett ki a könyvtárból, és gyakran cserélgette, úgyhogy a mérleg nyelve Lyme javára billent. Charmouthba is elvitték, járt fürödni is, meg a templomba, ahol sokkal több az ember, többet lehet végigmustrálni, mint otthon Uppercrossban - és mindez, párosulva a tudattal, hogy ott-tartózkodása felettébb hasznos, hozzájárult ahhoz, hogy elmondhassa: kellemes két hetet töltött ott.

Anne érdeklıdött Benwick kapitány felıl, mire Mary arca elborult, Charles pedig nevetett.

- Hát Benwick kapitány, azt hiszem, nagyon jól van, de különös fiatalember, annyi bizonyos. Fogalmam sincs, mi a szándéka. Meghívtuk, jöjjön hozzánk néhány napra; Charles vadászni invitálta, ı meg látszólag nagy örömmel fogadta, úgyhogy a magam részérıl elintézett dolognak tartottam; és tessék! Kedden este egész csomó különös kifogással hozakodott elı: hogy „nem szokott vadászni”, félreértettük, meg ilyen meg olyan korábbi kötelezettségei vannak, hogy a végén rájöttem, egyáltalán nincs is szándékában eljönni hozzánk. Azt hiszem, attól fél, hogy unatkozna nálunk, holott a mi házunk azért elég mozgalmas hely az olyan megtört szívő embernek, mint Benwick kapitány.

Charles megint elnevette magát, és megjegyezte:

- Ugyan már, Mary, nagyon jól tudod te, mi a helyzet valójában... te vagy az oka az egésznek! - Anne-hez fordulva folytatta:

- A kapitány azt képzelte, ha eljön hozzánk, téged mindig ott talál a közelben. Azt képzelte, mindnyájan Uppercrossban lakunk; de mikor kiderült, hogy Lady Russellnál vagy, három mérföldnyire mitılünk, már nem volt bátorsága velünk jönni. Becsületemre, ez a helyzet. És Mary nagyon jól tudja, hogy így van.

Mary elismerte ugyan, de nem szívesen: vajon azért-e, mivel úgy vélte, Benwick kapitány születésénél s jelenlegi pozíciójánál fogva nem méltó arra, hogy egy Elliot lányba legyen szerelmes, avagy nem volt hajlandó elismerni, hogy Anne Uppercrossban nagyobb vonzóerı lehet nála: ezt ki-ki döntse el tetszése szerint. Anne jóindulatát azonban semmiképp sem csökkentette, amit hallott. Nem átallotta bevallani, hogy hízelgı számára a dolog, és tovább érdeklıdött.

- Hallanád csak, hogy beszél rólad - kiáltott fel Charles -, milyen lelkesen!

Ám itt közbevágott Mary:

- No de Charles! Állítom, hogy egész idı alatt, míg ott voltunk, kétszer sem hallottam, hogy Anne nevét kiejtette volna. Állítom, Anne, egyáltalán soha nem beszél rólad!

- Nem - ismerte el ezek után Charles -, nem is azt mondom, hogy rólad magadról beszél... ámde világos, hogy rendkívüli módon csodál téged. Tele van a feje könyvekkel, amelyeket a te ajánlatodra olvas, és meg akarja veled beszélni ıket; egyik-másikban felfedezett valamit, amirıl úgy véli... Hát nem állítom, hogy emlékszem rá, mi volt az, de mindenesetre valami nagyszerő... és véletlenül fültanúja voltam, mikor az egészet elıadta Henriettának... és aztán amilyen tisztelettel ejtette ki az „Elliot kisasszony” nevet!... Kijelentem, Mary, szóról szóra így volt, saját fülemmel hallottam a másik szobából, te akkor nem voltál ott: „elegancia, kedvesség, szépség!” Ó, vége-hossza nincs Elliot kisasszony vonzó tulajdonságainak!

- Nahát akkor - fakadt ki hevesen Mary -, ez igen kevéssé szól a kapitány javára! Harville kisasszony csak júniusban hunyt el. Ilyen szívet nem érdemes birtokolni. Igazam van, Lady Russell? Bizonyára igazat ad nekem.

- Látnom kellene Benwick kapitányt, mielıtt döntök ebben a kérdésben - válaszolt moso-lyogva Lady Russell.

- Nos, erre valószínőleg igen hamarosan alkalma lesz, asszonyom - szólt Charles -, bár ahhoz nem érzett magában elég bátorságot, hogy velünk jöjjön, és utána nyomban formális vizitre induljon ide, de majd fogja magát egy szép napon, és csak úgy hirtelen átjön Kellynchbe, fogadom. Pontosan elmondtam neki a távolságot, az utat is, meg hogy nagyon érdemes meg-tekinteni a templomot, mivel nagyon kedveli az effélét, gondoltam, ez kifogásnak is jó lesz. Szívvel-lélekkel figyelt a szavamra; az egész viselkedésébıl biztosra veszem, nagyon hamarosan felkeresi kegyedéket. Figyelmeztettem jó elıre, Lady Russell!

- Anne minden ismerısét bármikor szívesen látom - felelt Lady Russell kedvesen.

- Ugyan, még hogy Anne ismerıse - szólt közbe Mary -, sokkal inkább mondhatnám az én ismerısömnek, hiszen az elmúlt két hét folyamán mindennap találkoztam vele.

- Helyes, akkor a te ismerısödként is örömmel fogadom Benwick kapitányt.

- Nem talál majd benne semmi különösebben vonzó tulajdonságot, asszonyom, abban biztos vagyok. A világ egyik legunalmasabb fiatalembere. Elsétált velem a fövenyes part egyik végétıl a másikig, és nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Egyáltalán nem az, akit jó modorú fiatalembernek szokás nevezni. Annyi bizonyos, kegyednek nem fog tetszeni.

- Nekem más a véleményem, Mary - mondta erre Anne -, szerintem igenis fog tetszeni Lady Russellnak. Azt hiszem, annyira kedvére való lesz a gondolkodásmódja, hogy hamarosan a modorában sem talál majd kivetnivalót.

- Pontosan így gondolom én is, Anne - helyeselt Charles -, szerintem Lady Russell biztosan kedveli majd. Az a fajta, aki tetszik neki. Adjanak csak egy könyvet a kezébe, le nem teszi egész nap!

- No, azt elhiszem - csattant fel gúnyosan Mary -, ül egész nap, le sem veszi a szemét a könyvrıl, se lát, se hall, felıle szólhatnak hozzá, leejtheti az ember az ollóját, történhet akármi. Azt hiszed, ez tetszene Lady Russellnak?

Erre már elnevette magát Lady Russell.

- Azt hittem volna, következetesebb és tárgyilagosabb vagyok - mondta -, semhogy ilyen ellentétesen ítéljék meg a véleményemet, bárkirıl van is szó. Most már csakugyan kíváncsi lettem arra a fiatalemberre, akirıl ilyen ellentétes megállapításokat hallok. Bárcsak valóban eljönne hozzánk. És amennyiben ez bekövetkezik, biztosra veheted, Mary, hallani fogod a véleményemet; de most kitartok amellett, hogy elızetesen nem ítélek felıle.

- Nem fog tetszeni, errıl kezeskedem.

Lady Russell másról kezdett beszélni. Mary pedig nagy lelkesedéssel számolt be arról, milyen sajátságos módon találkoztak, illetve szalasztották el a találkozást Mr. Elliottal.

- Nos, ı pontosan az az ember - jelentette ki Lady Russell -, akivel éppenséggel nem óhajtok találkozni. Ahogyan kitért a szívélyes kapcsolatok elıl a család fejével, nagyon erısen közre-játszott abban, hogy kegyvesztett legyen nálam.

Ez a határozott kijelentés lehőtötte Mary lelkesedését, és a jellegzetes Elliot-vonások ecsete-lésének kellıs közepén elhallgatott.

Anne nem kockáztatott meg kérdést Wentworth kapitány felıl, ám kéretlenül is elegendı felvilágosítással szolgáltak. Kedélye, mint várható volt, sokkal derősebb lett az utóbbi idıben. Amint Louisa gyógyult, úgy tért ı is magához, nem is ugyanaz az ember, aki az elsı héten volt. Louisát nem is látta; annyira félt a találkozás esetleges káros következményeitıl, hogy egyáltalán nem erıltette, ellenkezıleg: tervbe vette, hogy elmegy Plymouthba vagy tíz napra, míg a lány feje teljesen rendbe nem jön, és szerette volna Benwick kapitányt rávenni, hogy tartson vele; ám az, mint Charles erısködött, nagyobb hajlandóságot árult el arra, hogy lóháton Kellynchbe ránduljon.

Nem kétséges, hogy ettıl a naptól fogva Lady Russellnak, csakúgy, mint Anne-nek, jó néhányszor eszébe jutott Benwick kapitány. Valahányszor megszólalt a csengı, Lady Russell mindig azt hitte, a kapitány érkezését jelzi. Anne-nek is, miközben hazafelé tartott kedvelt magányos kószálásaiból az apai parkban vagy a faluból, jótékonysági látogatásairól, az járt a fejében, nem találkozik-e össze vele, nem hall-e róla. Benwick kapitány azonban nem jött. Vagy mégsem kívánkozik hozzájuk annyira, mint Charles állította, vagy túlságosan félszeg a látogatáshoz; Lady Russell egyheti türelmi idı után kijelentette, nem érdemel annyi figyelmet, amennyit rászántak.

A Musgrove szülık hazatértek a karácsonyi szünetre érkezı fiúk és lányok fogadására, magukkal hozván a kis Harville gyerekeket is, hogy a zsivaj amennyivel Uppercrossban megnövekszik, Lyme-ban annyival kisebb legyen. Henrietta Louisa mellett maradt, de a család többi tagja visszatért otthonába.

Lady Russell és Anne látogatást tett náluk egy alkalommal, és Anne úgy érezte, Uppercross megint olyan élénk, mint mindig. Bár nem volt ott Henrietta és Louisa, sem Charles Hayter, s Wentworth kapitány sem, mégis annyira más volt a szalon, mint amilyennek utoljára látta, hogy elınyösebb változást nem is kívánhatott volna.

Mrs. Musgrove-ot körülfogták a Harville gyerekek, ı pedig féltın óvta ıket a Kisházból szórakoztatásukra érkezett két kisfiú játékos vadságától. Az egyik oldalon volt egy asztal, amelynél csivitelı lánykák ültek, és selyembıl meg aranypapirosból karácsonyfadíszeket vagdostak ki, a szoba másik felében kecskelábú asztalok roskadoztak tálak és tálcák, rengeteg húsféle és hideg pástétom súlya alatt, melyekbıl rakoncátlan fiúk lakmároztak; a színt kiegé-szítette a harsányan pattogó tőz, mely mintha versenyre kelne a többiek zajával. Természete-sen látogatásuk folyamán Charles és Mary is benézett; Mr. Musgrove pedig megkülönböztetett tisztelettel óhajtotta köszönteni házában Lady Russellt, vagy tíz percre helyet is foglalt a közelében, s rendkívül emelt hangon szólt hozzá, hogy a térdén lovagló gyerekek lármájától hallják a szavát, de hiába. Egészben véve remek családi jelenet, úgy, amint volt.

Anne a maga vérmérsékletére alapítva attól tartott, ebben a viharos légkörben az idıs házaspár idegzete nehezen tér magához a megrázkódtatásból, amit Louisa balesete okozott; ámde Mrs. Musgrove odalépett hozzá, ismételten nagyon szívélyesen megköszönte az irántuk tanúsított sok figyelmességét, egyben felidézte, hogy ı maga is mennyit szenvedett, majd boldog mosollyal körüljáratta tekintetét a szobában, kijelentvén: mindezt legkönnyebben az otthon derős nyugalmában heveri ki az ember.

Louisa továbbra is szépen gyógyult. Most már édesanyja arra gondolhatott, hogy hazahozatják a családi körbe, még mielıtt öccsei és húgai visszatérnek az iskolába. Harville-ék vállalták, hogy hazaviszik, és utána néhány napig Uppercrossban maradnak. Wentworth kapitány már elment Shropshire-be bátyja látogatására.

- Remélem, máskor eszembe jut majd - jegyezte meg Lady Russell, mikor végre beszálltak a hintóba -, hogy a karácsonyi szünidı folyamán nem tanácsos Uppercrossban vizitelni.

Mindenki tetszése szerint ítéli meg a zajokat, csakúgy, mint minden mást; a zaj is lehet ártalmatlan vagy rendkívül zavaró, inkább minıségétıl függ, mint mennyiségétıl. Mikor nem sokkal ezután egy nyirkos délutánon Lady Russell megérkezett Bathba, s az Óhídon és az utcák hosszú során áthajtva eljutott a Camden Place-re, robogó hintók, zörgı társzekerek és söröskocsik, rikkancsok, süteményes- és tejesemberek ordítozása meg fapapucsok kopogása közepette, egyetlen panaszszava sem volt. Nem, mert ez a lárma hozzátartozik a tél örömei-hez; hallatán Lady Russell jókedvre derült, akár Mrs. Musgrove, ı is úgy érezte, bár nem mondta ki, hogy hosszas vidéki tartózkodás után semmi sem olyan jólesı, mint egy kis derős nyugalom.

Anne nem osztotta az érzéseit. Kitartott állhatatos, bár ki nem mondott idegenkedése mellett, melyet mindig érzett Bathszal szemben; szeme elıtt homályosan rajzolódtak ki az esıben gızölgı terjedelmes épületek, és semmi vágyat nem érzett magában, hogy jobban lássa ıket; úgy érezte, bár éppenséggel nem kellemes végighajtatni az utcákon, mégis túl hamar érkeznek célhoz, mert ugyan ki örül majd neki? Sajgó szívvel tekintett vissza az uppercrossi nyüzsgésre meg a kellynchi visszavonultságra.

Elizabeth utolsó levelében közölt valami érdekeset is. Mr. Elliot Bathban tartózkodik. Vizitelt a Camden Place-en, majd vizitelt másodszor, sıt harmadszor is; hangsúlyozottan figyelmes volt: amennyiben Elizabeth és apjuk nem téved, ezúttal éppolyan gondot fordít a rokoni kap-csolat ápolására, mint amilyen igyekezettel a múltban ki akart bújni alóla. Ha csakugyan így van, nagyszerő; Lady Russell a kíváncsiság és bizonytalanság kellemes keverékével gondolt Mr. Elliotra, és máris visszavonta, amit a közelmúltban mondott Marynek, miszerint „ı pontosan az az ember, akivel nem óhajt találkozni”; ellenkezıleg, igenis látni akarta. Ha a kötelességtudó oldalág közeledni óhajt a családfájához, meg kell bocsátani neki, amiért a múltban maga szakadt el tıle.

Anne nem lelkesült fel ennyire; ám ami Mr. Elliotot illeti, szívesebben találkozik vele, mint nem, s ez több, mint amit a Bathban idızık többségérıl elmondhat.

A hintó letette Anne-t a Camden Place-en, majd továbbhajtott Lady Russell-lal Rivers Street-i szállása felé.

Harmadik fejezet

Sir Walter kitőnı házat bérelt ki a Camden Place-en, kimagasló, tekintélyes épületet, pontosan olyat, amilyen rangjához illik; s leányával, Elizabethtel együtt közös megelégedésükre helyezkedtek el benne.

Anne elszoruló szívvel lépett be, a több hónapos fogságra gondolva, amely itt vár rá, és fel-sóhajtott magában: „Ó, mikor távozhatok majd innen?” Nem várt szívélyességet, s meg-könnyebbült, hogy kedvesen fogadták. Apja és testvérnénje örült neki, már csak azért is, mert megmutathatták a házat, a berendezést. Kedvezı változásnak vették, hogy most negyedik személy kerül az asztalhoz, mikor vacsorához ülnek.

Mrs. Clay nagyon szívélyes és mosolygós volt, de tıle mindez nem szokatlan. Anne biztos volt benne, hogy érkezésekor Mrs. Clay megjátssza, amit az illendıség megkövetel tıle; ám a másik kettı kedvessége váratlanul érte. Szemmel láthatóan mindnyájan kitőnı hangulatban voltak, hogy miért, azt hamarosan hallhatta is. Arra viszont semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy ıt meghallgassák. Szerették volna, ha azzal hízeleg nekik, mennyire sajnálja távozásukat a régi szomszédság, de Anne ezt nem tehette; erre néhány bágyadt kérdéssel mímelték az érdeklıdést, csak azért, hogy mielıbb rátérjenek a maguk dolgára. Uppercross egyáltalán nem érdekelte ıket, Kellynch nagyon kevéssé, Bath, csak Bath volt a mindenük.

Örömmel biztosították afelıl, hogy Bath minden vonatkozásban fölülmúlta várakozásaikat. A házuk kétségkívül a legkülönb a Camden Place-en; fogadószobáik sok tekintetben felülmúlják mindazokat, amelyeket eddig láttak vagy hallomásból ismernek; s a szobák eleganciáját csak hangsúlyozza a berendezés és az ízléses bútorzat. Ismeretségüket rettenetesen keresik. Mindenki tisztelegni kíván náluk, de ık sok bemutatkozás elıl elzárkóztak, ám még most is sokan leadják a névjegyüket, olyanok, akikrıl azt sem tudják, kicsodák.

Itt aztán vége-hossza nincs a szórakozási lehetıségeknek! Csodálkozhat-e ezek után Anne, hogy apja és nıvére remekül érzi magát? Csodálkozni éppenséggel nem csodálkozott, csak nagyot sóhajtott, amiért apja nem is érzi, mekkorát süllyedt ezzel a változással; semmi sajná-latosat nem lát abban, hogy a földesúri kötelességekkel egyetemben a méltóságtól is megvált; hiú örömét leli a városi kicsiségekben; sóhajra, de mosolyra is késztette, amikor Elizabeth kitárta elıtte az összehajtható ajtókat, diadalmasan lépkedett egyik szalonból a másikba, kérkedve a tágas fogadótermekkel, s nem értette, mi büszkélkednivalót talál Kellynch kastély volt úrnıje abban, hogy a két fal között húsz lépésnél is nagyobb a távolság.

Nos, ez még nem minden, ami boldoggá teszi ıket. Ott van még Mr. Elliot is. Anne-nek sokat kellett hallania Mr. Elliotról, nemcsak megbocsátottak neki, el vannak bővölve tıle. Már vagy két hét óta tartózkodik Bathban (novemberben Londonba menet átutazott a városon, és bár huszonnégy óránál nem idızött tovább, mégis természetesen értesült arról, hogy Sir Walter huzamos tartózkodásra odaérkezett, de akkor képtelen volt élni az alkalommal); ámde most már két hete van itt, érkezésekor elsı dolga volt, hogy leadja a névkártyáját a Camden Place-en, utána pedig igyekezett személyes találkozást létrehozni, s mikor ez sikerült, olyan nyílt ıszinteséggel kért elnézést múltbeli viselkedéséért, annyira szorgalmazta a rokoni fogadtatást, hogy tökéletesen helyreállt köztük a régi jó egyetértés.

Hibát nem találtak benne. Mindent megmagyarázott, ami azt a látszatot kelthette, hogy semmibe veszi a rokoni kapcsolatot. Teljes félreértés okozta ezt a helyzetet. Soha nem jutott eszébe kibújni a rokoni kötelékbıl, ellenkezıleg, attól tartott, ıt akarják lerázni, de nem is sejtette, miért; így aztán tapintatosan távol tartotta magát. Mikor megemlítették, hogy tudo-

másuk szerint tiszteletlenül, sıt félvállról nyilatkozott családjukról és rangjukról, nagyon fel volt háborodva. İ, aki mindig kérkedett azzal, hogy Elliotnak született, a rokonságot illetı érzéseiben pedig éppenséggel túlzottan mereven áll szemben a mai idıkben dívó, hagyomá-nyokat semmibe vevı hangnemmel! Ez valóban meglepı! Hiszen jelleme és mindenkori magatartása cáfolatául szolgál az ilyesfajta rágalmaknak. Sir Walter bízvást forduljon ebben a kérdésben bárkihez, aki ismeri ıt; és meg kell hagyni, amilyen buzgón ragadta meg az elsı alkalmat a kibékülésre, a rokoni és a rang várományosához illı kapcsolat helyreállítására, viselkedésével erısen alátámasztotta a kijelentéseit.

Házassága tekintetében is sok méltányos enyhítı körülményre hivatkozott, bár e kérdésben ı maga nem bocsátkozott részletekbe; ám ott van bizalmas barátja, Wallis ezredes, igen tekinté-lyes férfiú, makulátlan úriember - és éppenséggel nem rossz külsejő, tette hozzá Sir Walter -, igen nagyvonalúan él a Marlborough Buildingsben, és megkérte Mr. Elliotot, hogy mutassa be nekik, szóval ı mondott el egy-két dolgot ezzel a házassággal kapcsolatban, amitıl enyhébb megítélés alá esik ez a lépés.

Wallis ezredes nagyon régen ismeri Mr. Elliotot, sıt ismerte a feleségét is, és tökéletesen tisztában van az egész üggyel. Bár az asszony nem egyenrangú családból származott, de jó neveltetésben részesült, gazdag, volt, társaságban jól forgolódott, és ırülten szerelmes volt a barátjába. Ez volt a vonzóereje. És ı futott a férfi után. Ha ez nincs, minden pénzével egyetemben sem érdekelte volna Mr. Elliotot, pedig képzelje el Sir Walter, ráadásul nagyon szép is volt. Ez sokat enyhített az egész dolgon. Nagyon szép nı, nagy vagyonnal, s méghozzá nagyon szerelmes is! Sir Walter hajlott rá, hogy teljesen megbocsássa a ballépést, s bár Elizabeth nem látta ennyire kedvezı megvilágításban a dolgot, sok enyhítı körülményt ı is elismert.

Mr. Elliot sőrőn látogatta ıket, egyszer velük is vacsorázott, nyilván örült a kitüntetı meg-hívásnak, mivel ık általában nem szoktak vacsorákat rendezni; röviden szólván, rendkívüli örömmel vett tudomásul minden rokoni gesztust, és boldoggá tette a tudat, hogy bensıséges kapcsolat főzi a Camden Place-hez.

Anne csak hallgatta, de nem egészen értette a dolgot. Tudta, fenntartással, nagyon erıs fenn-tartásokkal fogadhatja csak, amit itt elmondtak. Erısen szépítik a históriát. Ami túlzottnak vagy ésszerőtlennek hangzik ebben a kibékülésben, az alighanem nem más, mint az el-beszélık cifrázása; Mégis az volt az érzése, valami rejtettebb oka is kell legyen annak, hogy Mr. Elliot sok évi megszakítás után kedvezı fogadtatásban kívánt részesülni. Társasági szem-pontból sem nyer azzal, ha jó viszonyt tart fenn Sir Walterral, amint semmit sem kockáztat, ha hadilábon áll vele. Minden valószínőség szerint kettejük közül ı a gazdagabb, a kellynchi uradalom pedig egy napon mindenképpen az övé lesz, csakúgy, mint a baronet rangja. Értelmes ember! Márpedig valóban nagyon is értelmes embernek látszott; mi célja lehet mind-ezzel? Egyetlen megoldást talált a rejtélyre: talán Elizabeth miatt viselkedik így. Lehetséges, hogy volt valamikor némi rokonszenv közöttük, de a fiatalember kényelmi okokból meg a véletlen következtében más irányba sodródott, most viszont már megengedheti magának, hogy kedve szerint cselekedjék, és talán ismét közeledni kíván. Elizabeth kétségtelenül nagyon szép, jól nevelt, modora elegáns, jellemét pedig Mr. Elliotnak nem volt alkalma mélyebben megismerni, hiszen csak a nagy nyilvánosság elıtt találkozott vele, mikor még nagyon fiatal volt maga is. Ha ma, érettebb ítélettel tanulmányozza vérmérsékletét és lelkivilágát, más kérdés, mégpedig elég nyugtalanító, hogy mi lesz az eredmény. İszintén kívánta, ha Mr. Elliot valóban Elizabeth kezére pályázik, ne legyen se túlságosan igényes, sem pedig túl éles megfigyelı; merthogy Elizabethnek, csakúgy, mint barátnıjének, Mrs. Claynek a feltevése

szerint arra pályázik, azt világosan láthatta már abból is, amilyen pillantásokat váltottak, miközben Mr. Elliot gyakori látogatásairól esett szó.

Anne most szóba hozta, hogy futólag látta ıt Lyme-ban, de figyelemre sem méltatták.

- Igen, az valóban Mr. Elliot lehetett. Ki tudja? Talán csakugyan ı volt! - De nem jutott szóhoz, hogy leírást adjon róla. İk írták le; elsısorban Sir Walter. Elismerte, nagyon úri megjelenéső, elegánsan, divatosan öltözködik, arca szépen formált, okos szeme van, de sajnos: - Sokat ront rajta az elıreugró áll, mely fogyatékosság, úgy látszik, idıvel romlik; nem mondhatom el róla, hogy tíz esztendı alatt nem változott semmit. Igenis változott úgyszólván minden arcvonása, de hátrányára. - Mr. Elliot a látszat szerint úgy véli, hogy ı (Sir Walter) viszont pontosan ugyanolyan, mint tíz évvel ezelıtt volt, mikor utoljára látták egymást. Ám Sir Walter sajnálatára, bármilyen rosszul esik, nem viszonozhatta a bókot teljes egészében; de azért panaszra nincs ok. Mr. Elliot jobb külsejő, mint a legtöbb férfi, és semmi kifogása az ellen, hogy bárhol is együtt lássák ıket. Egész este Mr. Elliot, valamint a Marlborough Buildingsben lakó barátai körül forgott a társalgás.

- Wallis ezredes alig várta, hogy bemutassák nekünk, Mr. Elliot pedig sürgette a dolgot. - De létezik egy Mrs. Wallis is, akit eddig személyesen nem, csak hallomásból ismernek, mert közvetlenül szülés elıtt áll; de Mr. Elliot szerint „bőbájos” asszony, és minden tekintetben méltó rá, hogy bemutassák a Camden Place-en, s mihelyt lábra áll, létrehozza az ismeretséget. Sir Walter sokszor gondol Mrs. Wallisra, aki rendkívül csinos, sıt nagyon szép asszony. Alig várja már, hogy lássa. Tıle remél kárpótlást, amiért az utcán járva csupa igen csúf arcra kénytelen tekinteni. Bathnak az a legnagyobb hibája, hogy annyi benne a csúnya asszony. Azt azért nem állítja, hogy szép nincs is, de a csúnyák aránya sokkalta nagyobb, mint egyebütt. Séta közben gyakran megfigyelte, hogy egy bájos arc után harminc-harmincöt rút következik; egy alkalommal egy üzletben a Bond Streeten megállt az ablaknál, és az elhaladó járókelık között nyolcvanhét nıt számolt meg, de egyetlenegy tőrhetı ábrázat sem akadt köztük. Igaz, ez egy fagyos délelıttön történt, olyan hideg volt, hogy annak a próbáját ezer nı közül leg-feljebb ha egy állja. De mégiscsak az az igazság, hogy elképesztıen sok a csúnya nı Bathban; ami pedig a férfiakat illeti, azoknál még sokkalta rosszabb a helyzet! Madárijesztıkkel van tele az utca! Az is mutatja, mennyire nincsenek hozzászokva a nık az elviselhetı külsejő férfiakhoz, amilyen hatást egy jó megjelenéső férfi kelt az utcán. İ például, ha bármikor sétál kart karba öltve Wallis ezredessel (aki jóképő, katonás alkat, bár vörös hajú), azt tapasztalja, rajta nyugszik minden nı szeme; az biztos, hogy Wallis ezredest minden nı megnézi. Ó, az a szerény Sir Walter! Ám a lánya és Mrs. Clay nem hagyta ennyiben a dolgot, s megjegyezték: Wallis ezredes partnere megjelenésben nem marad el az ezredes mögött, és semmi esetre sem vörös hajú.

- És hogy néz ki Mary? - kérdezte kedélyesen Sir Walter. - Mikor legutóbb láttam, vörös volt az orra, de remélem, nem mindennap az.

- Nem, dehogyis! Az kivételes véletlen lehetett. Szent Mihály napja óta általában jó az egészsége, és nagyon csinos is.

- Küldenék neki egy új kalapot meg egy köpenyt, ha nem tartanék attól, hogy akkor majd szeles, hideg idıben is kijár, és tönkremegy az arcbıre.

Anne éppen azt gondolta magában, ne kockáztassa-e meg a közlést, hogy Maryt ugyan semmiféle kabát vagy kalap nem csábítaná efféle ballépésre, mikor a társalgást megszakította, hogy kopogtattak az ajtón.

Kopogás, ilyen késın? Már tíz óra is lehet. Mr. Elliot volna? Annyit tudtak, hogy ma este vacsorára hivatalos a Lansdown Crescenten. Talán hazafelé menet benéz hozzájuk, meg-

kérdezni, hogy vannak. Más nem lehet, csak ı. Mrs. Clay határozottan felismerte Mr. Elliot kopogását. Igaza lett. A komornyik s a kisinas díszkíséretének teljes pompájával Mr. Elliot lépett be a szobába.

Igen, ugyanaz az ember, csak az öltözéke más. Anne félrehúzódott egy kissé, míg a többiek fogadták a tisztelgést, nıvére a mentegetızését, amiért ilyen szokatlan órában látogat hozzájuk, de, mint mondta, nem tudja megtenni, hogy ennyire közelükben járván meg ne gyızıdjék róla, vajon Elizabeth vagy barátnıje nem hőlt-e meg a tegnapi hidegben stb. stb. - ami éppolyan udvarias fogadtatásban részesült, amint elhangzott. Most már ı következik. Sir Walter fiatalabbik lányáról kezdett beszélni:

Engedje meg Mr. Elliot, hogy bemutassa fiatalabbik lányát (minek emlékezett volna meg Maryrıl) -, és Anne mosolyogva, pirulva, ami igen jól állt neki, ismét felvillantotta a férfi elıtt szép arcvonásait, melyeket az azóta sem felejtett el, s Anne magában mulatva a férfi csodál-kozásán, megállapította, hogy annak akkor sejtelme sem volt róla, ki lehet. Szemmel láthatóan meglepıdött, ámde meglepetése nem volt nagyobb az öröménél; felcsillant a szeme, s azon nyomban kifejezte, mennyire örül, hogy megismerheti rokonát, utalt korábbi találkozásukra, és kérte Anne-t, fogadja régi ismerısként. Éppoly jóképő volt, mint amilyennek Lyme-ban látta, arcvonásai még megnyerıbbek, amikor megszólalt, modora kifogástalan, pontosan amilyennek lennie kell, pallérozott, könnyed, különlegesen kellemes, amilyet eddig csak egyvalakinél tapasztalt. Nem azonos a két modor, de egyformán kitőnı.

Mr. Elliot leült közéjük, és nagyon fellendítette társalgásukat. Kétségtelenül okos ember, tíz perc elég volt, hogy ezt bebizonyítsa. Hanghordozása, kifejezésmódja, amint megválasztja a témát, s tudja, hol hagyja abba - mindez értelmes, választékos elmére vall. Amint tehette, Lyme-ról kezdett beszélni Anne-nek, azt kívánta, kölcsönösen mondják el egymásnak be-nyomásaikat a városról, s különösen arra a véletlen körülményre tért többször vissza, hogy egyidıben, ugyanabban a fogadóban szálltak meg; leírta akkori útját, érdeklıdött az övéi felıl, és sajnálkozott, amiért elmulasztotta az alkalmat, hogy tisztelegjen elıtte. Anne röviden el-mondta, kiknek a társaságában volt, s mi célból mentek Lyme-ba. Mr. Elliot még csak jobban sajnálkozott, amint hallgatta. Az egész estét egymagában töltötte a szomszédos szobában; áthallatszottak a hangok - a vidám társalgás; milyen remek társaság lehet ott együtt, gondolta magában, és közéjük kívánkozott; de hát sejtelme sem volt róla, hogy árnyalatnyi joga még lenne is a bemutatkozásra. Ha legalább megkérdezte volna, kik tartoznak a társasághoz! A Musgrove név már eleget mondott volna. Lám, úgy kell neki! Mert tartja magát ahhoz a lehetetlen szokáshoz, hogy fogadókban soha senki felıl nem érdeklıdik. Nagyon fiatal volt még, mikor ezt a fejébe vette azzal, hogy kíváncsiskodni illetlenség.

- Egy huszonegy-huszonkét éves fiatalember elképzelése arról - mondta -, mi az „igazi” jó modor, teljes képtelenség, senki a világon nem süthet ki ennél ostobábbat. Annál, amit fiatal korában tesz az ember, s ahogyan teszi, már csak az nagyobb bolondság, amit mindezzel el akar érni.

De illetlenség lett volna, ha gondolatait egyedül Anne-nel közli, ezzel tisztában volt; a többiekhez is intézte szavait, s már csak kevésszer adódott alkalma, hogy Lyme-ra terelje a szót.

Érdeklıdésével mégis elérte, hogy Anne beszámolt a távozása után történtekrıl. Amint kiejtette a „baleset” szót, a férfi hallani akarta az egész esetet. Most már Sir Walter és Elizabeth is kérdezısködni kezdett; ámde Anne figyelmét nem kerülhette el a különbség az érdeklıdés módja között. Csak Lady Russellhoz hasonlíthatta Mr. Elliotot abban, amennyire igyekezett pontosan megtudni a történteket, egyben érzékelve azt is, mennyi szenvedést okozhatott neki, hogy az eset szemtanúja volt.

Mr. Elliot egy órát töltött náluk. A kandallópárkányon ezüstös csengéssel tizenegyet ütött az elegáns kis óra, a távolból behallatszott az éjjeliır kiáltása, de sem Mr. Elliot, sem a társaság többi tagja nem érzékelte, mennyire eljárt az idı.

Anne sohasem hitte volna, hogy ilyen kellemesen telik majd el elsı estéje a Camden Place-en.

Negyedik fejezet

Anne megérkezvén családja körébe, csak egyvalamit vett volna annál is nagyobb örömmel tudomásul, hogy Mr. Elliot szerelmes Elizabethbe, éspedig azt, hogy apja viszont nem szerelmes Mrs. Clay-be; ám efelıl éppenséggel nem lehetett megnyugodva ama néhány óra után, amit övéivel töltött. Másnap reggel, amikor lement a reggelihez, a hölgy éppen végére ért kis mondókájának, amelyben távozási szándékára célzott. Mrs. Clay nyilvánvalóan kijelentette: „Most, hogy megérkezett Anne kisasszony, azt hiszem, rám már nincs szükség” - mert Elizabeth suttogó válasza így hangzott:

- Ilyesmirıl szó sem lehet. Az én szememben ez aztán igazán nem indokolja, hogy elmenjen. (Mit számít nekem ı, magához képest!) - Akkor pedig már Anne is jelen volt, mikor apja így szólt:

- Drága asszonyom, ez lehetetlen. Eddig még semmit sem látott Bathból, és csak segített nekünk, képtelenség, hogy most elszaladjon tılünk. Már csak azért is maradnia kell, hogy megismerje Mrs. Wallist, azt a szépséges Wallist. Jól tudom, a kegyed finom lelkének való-ságos jótétemény, ha igazi szépséget lát.

Sir Walter olyan komolyan s olyan meggyızı tekintettel beszélt, hogy Anne-t a legkevésbé sem lepte meg, amikor Mrs. Clay lopva Elizabethre, majd reá pillantott. Az ı arckifejezése tükrözhetett talán némi fenntartást; ám úgy látszik, a finom lélekre irányuló célzás a nıvéré-ben egyetlen mellékgondolatot sem ébresztett. Ezek után mi mást tehetett volna a hölgy: a közös unszolásnak engedve megígérte, hogy marad.

Ugyanazon a délelıttön Anne véletlenül kettesben maradt apjával, aki elismerıen nyilatkozott elınyösen változott külsejérıl; Sir Walter kijelentette, sem az alakja, sem az arca nem olyan sovány, mint azelıtt; sokat javult a bıre, fıleg az arcszíne... sokkal üdébb, tisztább. Használt-e valami frissítı szert? - Nem, semmit - felelt Anne. - De Gowland-krémet mégiscsak? - Nem, igazán nem használtam semmit.

- Nos, ezen igazán csodálkozom - állapította meg Sir Walter, majd így folytatta: - Okosabbat persze nem tehetsz, csináld azt ezután is, amit eddig. Jobban nem lehet az ember, mint jól; de a Gowland-krémet azért mégis ajánlom, különösen a tavaszi hónapok folyamán, használj állandóan Gowland-krémet. Mrs. Clay is az én javaslatomra szokott hozzá, és nézd csak meg, mennyire javára vált. Egészen eltőntek tıle a szeplıi.

Bárcsak hallaná ezt Elizabeth! Bizonyára neki is feltőnne az ilyen személyes megjegyzés, annál is inkább, mivel Anne egyáltalán nem látta, hogy csökkent volna a szeplık száma. De hát menjen minden a maga útján. Bármilyen nagy baj volna is ez a házasság, sokat enyhít rajta, ha Elizabeth is férjhez megy. Ami ıt illeti, neki mindig meglesz az otthona Lady Russell házában.

Lady Russell fegyelmezett agyát és udvarias modorát is próbára tette ez a kapcsolat, valahányszor a Camden Place-re látogatott. Látnia kellett, milyen kegyben áll Mrs. Clay, és mennyire semmibe veszik mellette Anne-t, s ez mindig felingerelte, mikor csak ott tartóz-kodott; de bántotta olyankor is, amikor távol volt tılük, már amennyire egy Bathban tartózkodó úrihölgynek ideje marad a bánkódásra, amikor ivókúrát tart, belelapoz minden új könyvbe, folyóiratba, és kiterjedt ismeretségi körével is ápolnia kell a kapcsolatot.

Mikor megismerte Mr. Elliotot, elnézıbb, illetve közömbösebb lett a többiek irányában. A férfi kitőnı modora kivívta elismerését; s mikor el is beszélgetett vele, megállapította, a bensı

értékek alátámasztják a külszínt olyannyira, hogy - mint Anne-nek mondotta - elsı alkalom-mal csaknem felkiáltott meglepetésében: „Lehetséges, hogy ez ugyanaz a Mr. Elliot?” El sem tudna képzelni nála kellemesebb, tiszteletre méltóbb úriembert. Minden együtt van benne: kiváló értelmi képesség, helytálló vélemények, a világ ismerete és érzı, meleg szív. Nagyon erıs benne a családi kötelék, a család neve-rangja iránti érzék, anélkül, hogy ez büszkeséggé vagy gyengéjévé válna; nagyvonalúan, vagyonos emberhez illıen él, ám kérkedés nélkül; mindenrıl megvan a véleménye, de világi tisztesség és rang kérdésében nem került össze-ütközésbe a közvéleménnyel. Következetes, alkalmazkodó, kiegyensúlyozott. İszinte; sohasem lesz rajta úrrá erıs érzelmek álcájában jelentkezı szeszélyes hangulat vagy önzés; méltányolja, ami kedves és szeretetre méltó, megbecsüli a családi boldogságot, s ezek olyan jellemvonások, melyek ritkán párosulnak képzelgı lelkesedéssel vagy lobbanékony termé-szettel.

Lady Russell biztosra vette, hogy Mr. Elliot házassága nem volt boldog. Ezt állította Wallis ezredes, de ı maga is így látta; ám a lelke nem keseredett annyira bele a boldogtalanságba, hogy (mint a hölgy hamarosan gyanítani kezdte) ne gondolna második választásra, és annyira megelégedésére szolgált mindaz, amit Mr. Elliotnál tapasztalt, hogy többet nyomott a latban, mint bosszankodása Mrs. Clay miatt.

Anne már jó néhány éve beletörıdött, hogy ı és kiváló barátnıje némelykor másként vélekednek valamirıl; így aztán nem is lepte meg, hogy Lady Russell sem gyanúsnak, sem logikátlannak nem találta, nem is próbált a látszólagoson kívül egyéb indítékot keresni arra, miért ébredt fel egyszerre Mr. Elliotban olyan sürgetı vágy a békülésre. Lady Russell szerint nagyon természetes, hogy Mr. Elliot érett fejjel fölöttébb kívánatosnak tartja, ami egyébként minden józan ítélıképességő ember elıtt csak mellette szól, hogy jó viszonyban legyen családja fejével; nincs ennél természetesebb dolog a világon, ha valakinek józan esze van, és csak ifjúságában kótyagosodott meg. Anne eldöntötte magában, hogy a maga részérıl csak mosolyog az egész dolgon; de a végén mégis megemlítette Elizabeth nevét. Lady Russell hallgatta, rátekintett, és óvatosan csak ennyit jegyzett meg:

- Hát igen, Elizabeth! Helyes. Idıvel majd meglátjuk...

A kérdés eldöntését a jövıre bízta, s némi fontolgatás után Anne belátta, maga sem tehet mást. Pillanatnyilag úgysem lát tisztán. Ebben a házban szükségképpen Elizabethé az elsıbbség; és „Miss Elliot” olyan állandó és általános figyelem középpontja volt, szinte lehetetlennek látszott, hogy ıiránta valaki megkülönböztetett figyelmességet tanúsíthasson. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Mr. Elliot alig hét hónapja özvegyember. Nagyon is érthetı, hogy nem képes hamarosan elhatározásra jutni. És csakugyan, valahányszor Anne megpillantotta a gyászszalagot a férfi kalapján, mindig az jutott eszébe, talán benne van a hiba, amiért ilyen feltevésekre ragadtatja magát rokonával kapcsolatban; mert ha nem is volt boldog a házassága, mégiscsak évekig tartott, s el sem tudja képzelni, hogy valaki egykettıre túltegye magát azon a megrendülésen, hogy örökre vége szakadt.

Bármint végzıdik is a dolog, kétségtelenül Mr. Elliot a legkellemesebb ismerısük Bathban; Anne legalábbis nem találkozott hasonlóval, s milyen élvezet volt néhanapján elbeszélgetni vele Lyme-ról, ahova ismét el akar látogatni, jobban megismerni, csakúgy, mint maga is. Sokszor megbeszélték már elsı találkozásuk részleteit. A férfi nem titkolta, hogy már akkor bizonyos érdeklıdéssel tekintett rá. Anne ezt nagyon jól tudta, ámde éppannyira élt emlé-kezetében valaki más tekintete is.

Nem mindenben voltak egy véleményen: a férfi sokkal többre tartotta a rangot, a társadalmi összeköttetéseket, mint ı. Ez nem lehetett nála puszta udvariasság, nyilván szívén viselte az

egész ügyet, ezért csatlakozott olyan buzgón ebben a kérdésben apja és nıvére törekvéseihez, mely az ı, Anne megítélése szerint nem ér annyit, amennyire tőzbe jönnek miatta. Egy reggel a bathi helyi újság azt a hírt közölte, hogy rövidesen a városba érkezik ınagyméltósága Dalrymple vicomte özvegye, valamint leánya, Carteret kisasszony ıméltósága, s ilyenformán néhány napra felforgatta a Camden Place nyugalmát; a Dalrymple család ugyanis (Anne véleménye szerint sajnálatosképpen) unokatestvéri kapcsolatban áll az Elliotokkal: most már attól fı a fejük, hogyan találjanak alkalmat, hogy fırangú rokonaiknak bemutatkozhassanak.

Anne sohasem látta apját és nıvérét fırangú társaságban, s most kénytelen volt megvallani magának mélységes kiábrándulását. Valamiképpen többet várt tılük, hiszen olyan végtelenül nagyra tartották a rangjukat; most már odáig jutott, amit sosem hitt volna: azt kívánta, bárcsak több büszkeség volna bennük; naphosszat egyebet sem hallott tılük, csak ezt hajtogatták: „Rokonaink, Lady Dalrymple és Miss Carteret”, vagy „rokonaink, Dalrymple-ék”.

Sir Walter egy ízben találkozott a néhai vicomte-tal, ám családjának többi tagját sohasem látta, s most még azzal a nehézséggel is szembe kellett nézniük, hogy a két család között teljesen megszakadt a levélváltás, mivel a néhai vicomte elhalálozásakor Sir Walter súlyos betegen feküdt, s emiatt Kellynch sajnálatos mulasztást követett el. Nem érkezett tılük Írországba részvétnyilvánítás. A vétket nyilvántartották, s amikor szegény Lady Elliot meg-halt, onnan sem nyilvánították részvétüket Kellynchbe. Joggal tartottak tıle, hogy Dalrymple-ék lezártnak tekintik az ügyet, és nem tartják tovább a rokonságot. Hogyan hozzák helyre ezt a kínos ügyet, hogyan állítsák vissza az unokatestvéri kapcsolatot, ez a kérdés; s ezt a kérdést ésszerő formában sem Lady Russell, sem Mr. Elliot nem tartotta lényegtelennek. A családi kapcsolatokat mindig érdemes ápolni, amint a jó társaságot is helyénvaló keresni; Lady Dalrymple három hónapra bérelt házat a Laura Place-en, és bizonyára rangjához méltóan él majd. Az elmúlt évben is hosszasabban tartózkodott Bathban, és Lady Russell sokszor hallotta, hogy mint rendkívül rokonszenves teremtésrıl beszélnek róla. Ezért nagyon is kívá-natosnak tartotta, hogy felújítsák a rokoni jó viszonyt, amennyiben ez lehetséges anélkül, hogy csorba essék az Elliot család önérzetén.

Sir Walter a maga belátása szerint kívánta rendezni az ügyet: igen választékos levelet küldött nagyméltóságú rokonának, melyben mindent aprólékosan megmagyarázott, végtelen sajnálko-zását fejezte ki, és elnézésért esedezett. Sem Lady Russell, sem Mr. Elliot nem volt elragad-tatva az írásmőtıl, ámde megtette a magáét, mivel háromsoros, sebtében firkantott válasz érkezett rá a vicomte özvegyétıl:

„Nagyon megtisztelt soraival, s örömmel nézek elébe a személyes találkozásnak.”

Ezzel lezárult a dolog kínos része, s most már a kellemesnek kellett következnie. Leviziteltek a Laura Place-en, s viszonzásképpen Dalrymple vicomte özvegye, valamint leánya, Carteret kisasszony is leadta náluk névjegyét; ezeket aztán szembetőnıen helyezték el, s ettıl kezdve „rokonaink a Laura Place-en” avagy „unokatestvéreink, Lady Dalrymple és Miss Carteret” sőrőn szerepeltek az Elliot-szalon társalgási fordulatai között.

Anne szégyenkezett. Ha mégolyan elbővölı lenne is Lady Dalrymple meg a lánya, akkor is szégyellné, mekkora hőhót csapnak körülöttük. De nincs is bennük semmi különös. Sem finom modor, sem mőveltség vagy különösebb értelmi képesség. Lady Dalrymple azzal érdemelte ki az „elbővölı asszony” címet, hogy mindenki számára volt egy mosolya, egy udvarias szava. Miss Carteret viszont, akinek anyjánál is kevesebb a mondanivalója, olyan csúnya, olyan félszeg, hogy a lábát se tehette volna be a Camden Place-i házba, ha nem fırangú családba születik.

Lady Russell meg is vallotta, hogy többet várt tılük, ámde „ez mégiscsak olyan ismeretség, melyet érdemes fenntartani”. S mikor Anne megkockáztatta, hogy véleményét Mr. Elliottal is közölje, az egyetértett vele abban, hogy önmagukban véve jelentéktelenek, ám mégis kitartott amellett, hogy a családi kapcsolat és a jó társaság igenis nagyra becsülendı, már csak azért is, mert jó társaságot vonz maga köré. Anne mosolyogva válaszolta:

- Az én fogalmaim szerint, Mr. Elliot, jó társaság az, ha okos, mővelt emberek jönnek össze, akiknek van mirıl beszélniök; én csak az ilyet nevezném jó társaságnak.

- Téved - felelte szelíden a férfi -, az olyan nem jó, hanem a legjobb társaság lenne. A jó társasághoz elegendı a születés, a mőveltség és a jó modor... ámbár a mőveltség nem is olyan lényeges. Igazán csak a születés és a jó modor fontos; egy kis tanultság persze nem árt a jó társaságban; ellenkezıleg, igen hasznos. Az én kedves Anne húgom most elégedetlenül csóválja a fejét. Túlságosan nagyigényő. Kedves húgom - mondta, s leült Anne mellé -, maga persze több joggal válogatós, mint bármely hölgy az ismeretségem körében; de hát mi végre? Boldogabb lesz ettıl talán? Nem lenne sokkal bölcsebb elfogadni a Laura Place-i két derék hölgy társaságát olyannak, amilyen, s kiélvezni mindazt az elınyt, amit ez a kapcsolat nyújt? Biztosra veheti, hogy ezen a télen Bath legelıkelıbb köreiben forognak majd, s mivel a rang mégiscsak rang, és köztudomású, hogy rokonságban állnak, ez a családja (illetve mondhat-nám: családunk) számára olyan megbecsülést teremt, aminı fölöttébb kívánatos mind-annyiunknak.

- Hát igen - sóhajtott erre Anne -, valóban elterjed majd a híre annak, hogy rokonok vagyunk! - Aztán erıt vett magán, s hogy választ ne kapjon, sietve hozzátette: - Szerintem túlságosan sok hőhót csaptak, míg létrehozták ezt a kapcsolatot. Azt hiszem - folytatta mosolyogva -, bennem több a büszkeség, mint valamennyiükben; megvallom, engem sért ez a nagy igyeke-zet, hogy tudomásul vetessük a rokonságot, holott biztosra veszem, ez számukra teljesen közömbös.

- Bocsánat, kedves húgom, de maga nem veszi elég komolyan, ami méltán megilleti. Ha Londonban élnének ilyen szerényen, talán helytálló volna, amit mond; Bathban azonban Sir Walter Elliotnak és családjának ismeretsége mindenkor becses és kívánatos társaság.

- Nos - mondta erre Anne -, én kétségkívül büszke vagyok; büszkébb annál, semhogy örülni tudjak neki, hogy szívesen látnak ugyan bennünket, de a helytıl függ, hogy hol.

- Kedvemre való ez a méltatlankodás - így a másik -, nagyon természetes. De hát most mégiscsak Bathban vannak, és az a cél, hogy mindabban a megbecsülésben és tiszteletben részük legyen, ami méltán kijár Sir Walter Elliotnak. Maga büszkeségrıl beszél; jól tudom, rólam is azt mondják, büszke vagyok, s nem is óhajtanám, hogy ne tartsanak annak, mivel büszkeségünknek, ha jobban megnézzük, közös a forrása, bár valamelyest másfajtának tetszik. Egy kérdésben azonban, kedves húgom - és most, noha senki sem volt a közelben, halkabbra fogta a hangját -, egy kérdésben biztosan egyformán érzünk. Mindkettınknek helyeselnünk kell, ha édesapja keresi a vele egyenrangúak, sıt nála rangosabbak társaságát; ez talán eltereli figyelmét az alantasabb származásúakról.

Miközben ezt mondta, arra a székre tekintett, melyen nemrég Mrs. Clay foglalt helyet, s ez eléggé megmagyarázta, mire céloz; bár Anne egyáltalán nem képzelte, hogy kettejükben egyforma büszkeség él, annak mindenesetre örült, hogy unokabátyja nem kedveli Mrs. Clay-t; s ha azért kívánja támogatni apja igyekezetét nagy társaság toborzására, mert ez meghiúsít-hatja annak az asszonynak a mesterkedéseit, akkor még bocsánatot is érdemel.

Ötödik fejezet

Míg Sir Walter és Elizabeth a Laura Place-en kereste jó szerencséjét, Anne egészen másfajta ismeretséget újított fel.

Meglátogatta egykori nevelınıjét, tıle értesült arról, hogy egy régi iskolatársnıje tartózkodik Bathban, akinek kétszeres jogcíme is van rá, hogy törıdjék vele: múltbeli kedvessége s jelenlegi keserves helyzete. Miss Hamilton, azóta Mrs. Smith, gyengéd szeretettel közeledett hozzá életének egy olyan szakaszában, amikor arra nagyon rászorult. Anne rossz lelkiállapot-ban került az iskolába, szeretett édesanyja elvesztését gyászolta, s lévén érzékeny, tizennégy esztendıs lányka, erısen megsínylette, hogy ugyanakkor otthonától is el kellett szakadnia; a nála három évvel idısebb Miss Hamilton, aki közeli hozzátartozók és rendezett otthon híján egy évvel tovább maradt az intézet lakója, olyan kedvesen, annyi jósággal közeledett Anne-hez, hogy azt sohasem szabad elfelednie.

Miss Hamilton kikerült az iskolából, hamarosan férjhez ment, a hír szerint egy igen gazdag férfihoz, és Anne azóta sem hallott felıle. Csak most, felkeresvén nevelınıjét, értesült mai helyzetérıl, mely nagyon is eltér attól, amilyennek tudta.

Ma özvegy és szegény. Férje nagyon költekezı volt, és két évvel ezelıtt bekövetkezett halála után kétségbeejtı rendezetlenségben hagyta hátra anyagi ügyeit, özvegyének mindenféle nehézséggel kellett megküzdenie, s a bajokat betetızte, hogy valami veszedelmes reumatikus láz támadta meg, mely végül a lábára húzódott, s ma csaknem nyomorék. Emiatt jött Bathba, a meleg gyógyfürdı közelében bérelt szállást, szőkös körülményei között nem engedhette meg magának, hogy személyzetet tartson, és természetesen úgyszólván minden társaságon kívül rekedt.

Közös barátnıjük megemlítette, milyen örömet szerezne Mrs. Smithnek, ha Anne megláto-gatná: haladéktalanul meg is tette. Otthon egy szóval sem említette sem azt, mit hallott régi barátnıjérıl, sem pedig hogy mi a szándéka. İket ilyesmi amúgy sem érdekli. Inkább Lady Russell-lal beszélte meg a dolgot, aki nemcsak osztozott érzéseiben, hanem fel is ajánlotta, boldogan elviszi kocsiján a Westgate Buildingshez, Mrs. Smith szállásához, vagy leteszi valahol a közelében, amint óhajtja.

A látogatás megtörtént, felújították az ismeretséget, s az új találkozás még elmélyítette a régi, kölcsönös rokonszenvet. Az elsı tíz percben félszeggé tette ıket a meghatottság. Tizenkét esztendı telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, s kölcsönösen mást láttak egymásban, mint amit vártak. A tizenkét év alatt Anne a viruló, hallgatag, kiforratlan tizenöt éves lánykából huszonhét éves elegáns hölgy lett, ma is szép, ám virulónak nem mondható, modora tudatosan kifogástalan, de változatlanul kedves és barátságos; és e tizenkét év alatt a szép, jó alakú, ragyogó egészségő, öntudatos és magabiztos Hamilton kisasszonyból szerencsétlen, beteg, magatehetetlen özvegyasszony lett, aki kegyként fogadta egykori gyámoltjának látogatását, ám a találkozás feszélyezett pillanatai hamarosan feloldódtak, és meghitten kedves beszélgetésben idézgették a régi emlékeket.

Anne ismét fellelte Mrs. Smithben azt a józan értelmességet és kellemes modort, amire tulajdonképpen bizton számított, társalgása és lényének derője pedig felülmúlta várakozását. Sem a tékozló életmódtól, mert nemrég még kétségtelenül nagyvilági életet élt, sem jelenlegi szorult helyzetében, betegségében, bánatában nem kérgesedett meg a szíve, régi kedélye is megmaradt.

A második látogatás folyamán már nyíltan beszélt, és Anne csodálkozása egyre nıtt. El-képzelni sem tudta volna, hogy valaki olyan vigasztalan helyzetbe kerülhet, mint Mrs. Smith. Nagyon szerette a férjét - el kellett temetnie. Megszokta a jólétet - vége szakadt. Nincs gyermeke, hogy az élethez kötıdjék általa, boldogságát lelje benne, nincs rokona, aki segítené kilábalni bonyolult ügyeibıl, s még csak nem is egészséges, hogy mindezt könnyebben viselje. Lakrésze egy zajos nappali s mögötte egy sötét hálószoba, de segítség nélkül nem képes eljutni egyik helyiségbıl a másikba, s mivel az egész házban csak egyetlen szolgálót tartanak, szegény asszony csak olyankor hagyja el a házat, amikor a meleg gyógyfürdıbe kísérik - és mégis, Anne azt tapasztalta, hogy a tétlen rosszkedv, a nyomott hangulat csak percekig tart nála, szemben a hosszú derős órákkal, amelyekben tennivalót talál magának. Hogyan lehetsé-ges ez? Anne szemlélıdött, figyelt, elgondolkozott, s végül belátta, több ez, mint lelkierı vagy beletörıdés - az alázatos lélek lehet türelmes, az erıs értelem elszántságot sugall, ámde itt többrıl van szó; itt a lélek rugalmassága a vigasztalódás hajlandóságával párosul, azzal a képességgel, hogy a dolgok jó oldalát tekintse, hogy mindig elfoglalja magát, s ezzel terelje el gondolatait önmagáról. Ez csakis a természet adománya lehet, az égiek legnagyszerőbb ajándéka; és Anne most már az isteni kegyelemnek látta, hogy barátnıje minden szükségben kiegyensúlyozott tud maradni!

Olyan idıszakot is átélt - számolt be róla Mrs. Smith -, amikor közel állt ahhoz, hogy elhagyja a lelkiereje. Ma már mozgásképtelennek sem nevezheti magát, ahhoz képest, amilyen állapot-ban Bathba érkezett. Akkor volt csak igazán szánalomra méltó. Útközben még meg is hőlt, és itt, mihelyt szálláshoz jutott, rögtön ágynak esett, folytonosan fájdalmak gyötörték; idegenek között még tetézte a bajt, hogy csak képzett ápolónı tudta volna ellátni, de szorult helyzetében ilyen rendkívüli kiadást nem engedhetett meg magának. Valamiképpen ezt is átvészelte, és bízvást állíthatja, jó hatással volt rá a dolog. Most megnyugtatja az a tudat, hogy jó kezekbe került. Elég sokáig forgott társaságban ahhoz, hogy senkitıl se várjon indokolatlan ragaszkodást vagy önzetlenséget, de betegsége során megbizonyosodott: háziasszonya jelleme kizárja, hogy visszaéljen kiszolgáltatottságával. Szerencséjére az ápolónı problémája is egy csapásra megoldódott, lévén háziasszonyának nıvére hivatásos ápolónı, történetesen éppen akkor szabad; ilyenkor mindig testvéreinél talál otthonra, s szívesen ellátta ıt.

- Nemcsak gondosan ápolt - mondta Mrs. Smith -, hanem remek társaságnak is bizonyult. Amint mozgatni tudtam a kezemet, megtanított kötni, ami elfoglaltság és szórakozás is lett számomra; aztán megtanultam tıle varródobozt, tőpárnát, levelezılap-albumot csinálni, s amint látja, mindig ezzel töltöm az idımet, sıt arra is módot ad, hogy valamelyest segítsek a környék néhány nagy ínséget szenvedı családján. A nıvérnek foglalkozása révén nagy ismeretségi köre van, olyanok, akik megengedhetik maguknak, hogy ilyesmit vásároljanak; náluk értékesíti a dolgaimat. Mindig jól megválasztott pillanatban fordul hozzájuk. Tudja, aki nagy szenvedéstıl szabadult, vagy éppen visszaadta egészségét az Ég, annak nyitva áll a szíve a más baja elıtt, és Rooke nıvér pontosan tisztában van azzal, mikor szóljon. Okos, talpraesett, megfontolt teremtés. Foglalkozása révén ismeri az emberi természetet; rendkívül értelmes és jó megfigyelı, összehasonlíthatatlanul értékesebb társaság azoknál, akik „a legkitőnıbb neveltetésben” részesültek, de tudni nem tudnak semmi lényegeset. Nevezze pletykának, ha úgy tetszik; de ha Rooke nıvérnek van egy szabad félórája elbeszélgetni az emberrel, hát biztosan olyasmit mesél, ami szórakoztató és hasznos, hozzásegít az emberek jobb megismeréséhez. Jó tudni, mi történik a világban, jó érzés, ha még arról is tájékoztatják az embert, mi a legújabb divat a léha, komolytalan fecsegésben. Elhiheti, számomra, aki ennyire magányosan élek, rendkívüli élvezet a társasága.

Anne távolról sem óhajtotta elrontani barátnıje örömét, s így felelt:

- Elhiszem. Az ilyen körbıl való nıknek sok alkalma adódik tapasztalatok szerzésére, s ha intelligensek is, nagyon érdemes meghallgatni ıket. Mennyi mindent tudnak meg ık az emberi természetrıl! Nemcsak a bolondságai játszódnak le szemük elıtt; jelen vannak tanulságos, sıt megrendítı körülmények között is. Hányszor lehetnek tanúi az önzetlenségnek, az önfeláldozó hısies szeretetnek, bátorságnak, türelemnek, lemondásnak: mindannak a meg-próbáltatásnak és áldozatnak, amely leginkább nemesítı hatással van reánk. A betegszoba tanulságai sokszor számtalan kötet könyvvel felérnek.

- Hát igen - helyeselt kissé kétkedı hangon Mrs. Smith -, némelykor valóban így van, de sajnos sokszor éppenséggel nem annyira felemelıek azok a tapasztalatok. Megpróbáltatások idején valóban megnyilvánulhat az emberi lélek nagysága, de sokszor önzés és türelmetlenség uralkodik a betegszobában, nem pedig nagylelkőség vagy lelkierı. Milyen ritka az igazi barátság a világon! És bizony - folytatta most halkan, remegı hangon -, sokan csak akkor kezdenek komolyan gondolkozni, amikor már késı.

Anne értette a keserőségét. Nem olyan volt a férje, amilyennek lennie kellett volna, s a boldogtalan teremtés olyanfajta emberek közé került, hogy rosszabbnak tartja a világot - ı legalábbis azt reméli -, mint amilyen a valóságban. Ám a szomorúság múló hangulatnak bizonyult Mrs. Smithnél, mert hamarosan egészen más hangon folytatta a beszélgetést.

- Nem hinném, hogy derék barátnım, Mrs. Rooke, jelenleg olyan körülmények között lenne, hogy valami érdekességrıl vagy épülésemre szolgáló dologról számolhasson be. Most éppen Mrs. Wallist ápolja, a Marlborough Buildingsben lakik, ostoba, költekezı szépasszony, amennyire tudom, tıle semmi egyébrıl nem okulhat, legfeljebb csipkérıl vagy cicomáról. Mégis azt remélem, még Mrs. Wallis is hasznos lehet számomra. Pénze van bıven, szeretném, ha venne valamit a drágább dolgaim közül, amit mostanában csináltam.

Anne jó néhányszor járt már barátnıjénél, de a Camden Place-i házban még azt sem tudták, hogy a világon van. Ámde eljött az ideje, amikor kénytelen volt szólni róla - Sir Walter Elizabethtel és Mrs. Clay-vel egyik délelıtt a Laura Place-en járt, s azzal tértek haza, hogy Lady Dalrymple váratlanul meghívta ıket aznap estére, Anne viszont már elígérkezett a Westgate Buildingsbe. Egy csöppet sem sajnálja, hogy amott ki kell mentenie magát. Biztosra vette, Lady Dalrymple csak azért hívta meg ıket, mert a náthája miatt amúgy sem mehetne el hazulról, s most jól jön neki a rákényszerített rokonság. Kijelentette, a maga részérıl kénytelen lemondani, mivel már elígérkezett egy régi iskolatársnıjéhez. Egyébként egyiküket sem túlságosan érdekelték Anne dolgai, most azonban mégis elkezdték firtatni, kiféle-miféle régi iskolatársról van szó; Elizabeth kicsit fitymálóan nyilatkozott, Sir Walter viszont szigorúan lépett fel.

- Westgate Buildings! - mondta. - És ugyan kit szándékozik ott meglátogatni Anne Elliot kisasszony? Bizonyos Smithnét, méghozzá özvegy Smithné asszonyt... s ugyan ki lehetett a férje? Egy a vagy ötezer Mr. Smith közül, akiknek nevével mindenütt találkozik az ember, bármerre jár. S vajon miben rejlik különös vonzereje? Hogy öreg és beteg... Szavamra, Anne Elliot kisasszony, fölöttébb különös az ízlése! Minden, amitıl más visszariad, az alantas társaság, a nyomorúságos szállás, áporodott levegı, taszító kapcsolatok, az kegyedet különö-sen vonzza. De annyit talán mégiscsak megtehetne, hogy holnapra halassza látogatását annál az öregasszonynál. Feltételezem, nincs még halálán, méltán remélhetı, hogy megéri a holna-pot is. Hány éves különben? Negyven?

- Nem, apám, nincs még harmincegy sem. De azt hiszem, mégsem változtatok a megbeszélé-sünkön, mivel a közeljövıben ez az egyetlen este, mely mindkettınknek megfelel. Neki hol-nap gyógyfürdıbe kell mennie, nekünk pedig, mint jól tudják, egész hétre van elfoglaltságunk.

- És vajon mit szól Lady Russell az efféle ismeretséghez? - kérdezte Elizabeth.

- Semmi kivetnivalót nem lát benne - felelte Anne -, ellenkezıleg, helyesli; rendszerint ı visz el engem a kocsiján, valahányszor meglátogatom Mrs. Smitht.

- Bizonyára nagy feltőnést kelt a Westgate Buildingsben, hogy hintó áll meg a kapu elıtt - jegyezte meg Sir Walter. - Sir Henry Russell özvegyének címere valóban nem túlzottan elıkelı, de azért nagyon elegáns fogat az, és bizonyára elterjedt már a híre, hogy gyakran ül benne egy Elliot kisasszony... még hogy egy Mrs. Smith, a Westgate Buildingsbıl!... egy szegény özvegy, akinek megélhetésre is alig telik, harminc és negyven között... egyszerően Mrs. Smith, semmi több, egy mindennapi Mrs. Smith, s nem elég, hogy Anne Elliot kis-asszony az ilyet választja barátnıjének, még elınyben is részesíti tulajdon rokonságával szemben, mely elıkelı helyet foglal el Anglia és Írország nemességében! Micsoda név! Mrs. Smith!

Mrs. Clay jelen volt, míg mindez elhangzott, de most tanácsosnak vélte elhagyni a szobát, s ezek után Anne sok mindent mondhatott volna, és kísértésben volt, hogy egy részét el is mondja barátnıje védelmében, akihez legalább annyi joggal ragaszkodik, mint ık Mrs. Clay-hez, de apja iránti tiszteletbıl nem tette. Nem válaszolt. Azt akarta, Sir Walter önként lássa be, hogy Mrs. Smith nem az egyetlen harminc és negyven év közötti özvegyasszony Bathban, aki szőkösen él, és nincs rangos családneve.

Anne tartotta magát megbeszélt programjához, családja is a magukéhoz, és másnap reggel lelkesen számoltak be róla, milyen élvezetes estében volt részük - Anne volt az egyetlen, aki távol maradt a társaságtól, mert Sir Walter és Elizabeth nemcsak megjelentek ıladységénél, hanem ırömmel tettek eleget óhajának, hogy másokat is meghívjanak, s voltak olyan szívesek Lady Russellt és Mr. Elliotot meginvitálni; Mr. Elliot korábban eljött Wallis ezredestıl, Lady Russell pedig valamennyi aznap estére szóló megbeszélését átrendezte, hogy tiszteletét tehesse. Anne az egész este történetét, már amivel ilyen összejövetel szolgálhat, Lady Russell-tól hallotta. Számára nyilván az volt a legérdekesebb, hogy barátnıje sokat beszélgetett felıle Mr. Elliottal, aki nagyon szerette volna, ha ı is jelen van, sajnálta távolmaradását, de mikor az okáról értesült, nagyra becsülte miatta. Az ilyen szívélyes, együttérzı látogatás egy beteg és szőkös körülmények között élı iskolatársnál valósággal elbővölte Mr. Elliotot. Kijelentette, Anne kivételesen nagyszerő fiatal hölgy; kedélye, modora, lelkülete példaképe a nıi tökéle-tességnek. S még Lady Russell sem tudott túltenni rajta, kiválóságáról szólván; és hiába, mikor Anne megtudta barátnıjétıl, milyen nagyra becsüli ıt egy olyan értelmes férfi, mint Mr. Elliot, önkéntelenül is olyan kellemes érzéssel hallgatta, amilyet barátnıje ébreszteni kívánt benne.

Lady Russell most már határozottan kialakította véleményét Mr. Elliotról. Éppolyan biztosra vette, hogy a férfinak feltett szándéka idıvel megnyerni magának Anne-t, mint azt, hogy meg is érdemli; már kezdte magában számolgatni, hány hét múlva szabadul fel az özvegység megkötöttségei alól, hogy tetszése és hajlandósága szerint cselekedjék. Lady Russell még feleolyan határozottan sem szólt, mint amennyire biztos volt a dolgában, csak halvány célzást kockáztatott meg arra, ami várható, hogy a férfiban ébredezik a vonzalom Anne iránt, s mennyire kívánatos kapcsolat volna ez, feltéve, hogy igazi vonzalomról van szó, és termé-szetesen amennyiben az viszonzásra is talál. Anne csak hallgatta, nem tiltakozott, mosolygott, elpirult, és szelíden csóválta a fejét.

- Jól tudod, nem szoktam házasságot közvetíteni - folytatta Lady Russell -, annál kevésbé, mivel tisztában vagyok azzal, mennyire kiszámíthatatlan az élet. Csak annyit mondanék, ha Mr. Elliot megkéri a kezedet, s te hajlandó vagy igent mondani, véleményem szerint minden amellett szól, hogy boldogan éltek majd egymással. Ezt mindenki hozzád illı házasságnak tartaná... de én azt hiszem, nagyon boldogok is lennétek.

- Mr. Elliot valóban nagyon rokonszenves férfi, és igen sok vonatkozásban magam is nagyra becsülöm - felelte Anne -, de nem illenénk egymáshoz.

Lady Russell nem vett tudomást a megjegyzésrıl, s a következıképpen folytatta:

- Megvallom, szívesen tekintenék rád úgy, mint a Kellynch kastély jövendı úrnıjére, a követ-kezı Lady Elliotra... és alig várom, hogy mint drága édesanyád utódját lássalak, te lépj az örökébe, te foglald el a helyét, gyakorold valamennyi jogát, örvendj ugyanolyan népszerőség-nek erényei birtokában. Hidd el, ennél nagyobb boldogság engem nem érhetne... hiszen megjelenésedben, csakúgy, mint természetedben, mintha anyádat látnám viszont; és talán megengedtetik nekem, hogy elképzeljelek téged olyannak, amilyen ı volt, az ı pozíciójában, ugyanazzal a névvel, abban az otthonban; úrnıje és jó szelleme lehetnél ugyanannak a körnek, s legfeljebb abban múlnád felül ıt, hogy téged többre becsülnek! Szeretett, drága Anne-em, ez engem olyan boldoggá tenne, mint életemben soha semmi!

Anne most kénytelen volt félrefordulni, majd felállt, odament egy távolabbi asztalkához, azon tett-vett, s igyekezett elfojtani a reá törı érzéseket. Néhány pillanatra megbabonázták képzeletét és szívét barátnıje szavai. Az a gondolat, hogy azzá lehet, ami anyja volt; hogy viselheti a drága „Lady Elliot” nevet, az általa kelne elıször új életre; hogy visszatérhet Kellynchbe, ismét otthonának mondhatja, örökös otthonának, olyan csábosnak tőnt, hogy ennek hirtelenében nem tudott ellenállni. Lady Russell ezek után egy szót sem szólt, arra várt, hogy önmagáért beszéljen a dolog; szentül hitte, ha ebben a pillanatban Mr. Elliot annak rendje-módja szerint nyilatkozna... Egyszóval hitte, amit Anne nem. Anne most elgondolta magában, hogy Mr. Elliot személyesen mondja ugyanezt, s ez végképp magához térítette. Kellynch és „Lady Elliot” bővölete egyszeriben szertefoszlott. Soha nem tudna igent mondani neki. Nemcsak azért, mert egy, egyetlenegy férfit kivéve, mindenki mástól visszariadnak az érzései; ha ilyen lépés lehetıségét mérlegeli, döntése feltétlenül Mr. Elliot ellen szól.

Bár ismeretségük most már több mint egy hónapja tart, mégsem mondhatná el nyugodtan, hogy ismeri a jellemét. Hogy okos és kellemes ember - jó társalgó, rokonszenves elveket vall, s úgy látszik, helyesen és tisztességes ember szemével ítéli meg a dolgokat -, igen, így van. Nem kétséges, azzal is tisztában van, mi helyes, mi nem, ı sem állíthatja róla, hogy áthágta volna az erkölcsi parancsok bármelyikét; és mégsem merne kezeskedni érte! Sıt talán nem is a jelen, a múltja kelti fel bizalmatlanságát. A nevek, melyeket régi ismeretsége körébıl idınként megemlít, az utalások múltbeli szokásaira, kedvteléseire, felkeltették gyanúját, kedvezıtlen színben tüntették fel akkori egyéniségét. Anne világosan látta, hogy voltak rossz szokásai; hogy a vasárnapjait régebben utazgatással töltötte; hogy volt olyan idıszak az életében (valószínőleg nem is rövid), amikor enyhén szólva minden komoly dolgot semmibe vett; és bár lehetséges, hogy ma másképp gondolkozik, hogyan igazodhat el egy okos és óvatos férfi valódi érzéseiben, aki már elég idıs, hogy tisztában legyen azzal, milyen sokat ér, ha jellemét makulátlannak tartják? Hogyan gyızıdhet meg róla, megtisztult-e igazán?

Mr. Elliot okos, tapintatos, csiszolt modorú - ámde nyíltnak nem mondható. Soha nem tapasz-talt nála kitörı indulatot, sem az öröm melegét, sem erıs felindulást mások jó vagy rossz cselekedete, szerencséje vagy baja miatt. Márpedig ez Anne szemében kétségtelenül hiba volt. Ebben a kérdésben kitörölhetetlenül éltek benne ifjúkori benyomásai. Mindennél többre

becsülte az ıszinte, nyíltszívő, szenvedélyes természetet. Az érzelmek ereje, a lelkesedés mindenkor rabul ejtette szívét. Sokkal inkább meg tudott bízni olyanokban, akik néha el-hamarkodva vagy felületesen nyilatkoznak, mint abban, akit sohasem hagy cserben az elıvigyázatossága, sohasem botlik meg a nyelve.

Mr. Elliot túlságosan kedves mindenkihez. Milyen különbözı vérmérséklető személyek élnek együtt apja házában, mégis valamennyinek egyformán megnyerte a tetszését. Túl könnyen visel el bárkit, túlságosan képes arra, hogy mindenkivel jóban legyen. Elég nyíltan közölte vele véleményét Mrs. Clay felıl; látszólag teljesen tisztában van az asszony szándékával, meg is veti miatta; és mégis, Mrs. Clay éppannyira kedveli, mint a többiek.

Lady Russell vagy kevesebbet, vagy többet tudott róla, mint fiatal barátnıje, mert semmi olyat nem látott benne, ami bizalmatlanságát felkeltette volna. Elképzelni sem tudott olyan férfit, aki vetekedhet Mr., Elliottal abban, hogy mindig és mindenben olyan, amilyennek lennie kell; és dédelgette magában azt a szépséges reményt, hogy a következı ısszel szemtanúja lehet, amikor Kellynch templomában elnyeri szeretett Anne-jének kezét.

Hatodik fejezet

Február elején jártak, Anne már egy hónapot töltött Bathban, s egyre növekvı türelmetlen-séggel várta a híreket Uppercrossból, csakúgy, mint Lyme-ból. Sokkal többet szeretett volna tudni felılük, mint amennyit Mary közölt vele, s annak is három hete elmúlt, hogy utoljára egyáltalán hallott róluk. Annyit tudott, hogy Henrietta újra otthon van; Louisa pedig, bár állítólag gyorsan gyógyul, még mindig nem hagyhatta el Lyme-ot. Egyik este aztán, amikor különösen körülöttük jártak a gondolatai, kézhez kapta Marynek egy szokatlanul vastag levelét, méghozzá nagy örömére és meglepetésére Croft admirális és felesége üdvözlete kíséretében.

Ezek szerint a Croft házaspár Bathban van! A hír nem volt közömbös számára. Kedvelte ıket, ösztönösen vonzódott hozzájuk.

- Hogyan? - kiáltott fel Sir Walter. - Crofték Bathba érkeztek? Azok a Crofték, akik Kellynch kastélyt bérlik? És mit hoztak?

- Levelet, apám, Uppercrossból, Marytıl.

- No persze: az efféle levél egyben menetlevél is. Biztosítja a bebocsáttatást. Ámbár én amúgy is felkeresném Croft admirálist. Tisztában vagyok vele, mi illeti meg a bérlımet.

Anne nem tudott tovább odafigyelni; azt sem lett volna képes megmondani, megúszta-e szegény admirális, hogy az arcbıre szóba ne kerüljön. Figyelmét lekötötte a levél. Az eleje néhány nappal azelıtt kelt.

...február 1.

Kedves Anne,

nem is mentegetızöm hallgatásom miatt, hiszen jól tudom, olyan helyen, mint Bath, milyen kevéssé érdeklik az embert a levelek. Te biztos jobban szórakozol, hogysem ott Uppercross-szal törıdj, hiszen nagyon jól tudod, milyen ritkán szolgál olyasmivel, amirıl érdemes írni. A karácsonyunk végtelen unalmasan telt el; Musgrove-ék az ünnepek folyamán egyetlen vacsoravendégséget sem rendeztek. Persze Hayteréket nem tekintem vendégnek. Azért mégiscsak túlestünk az ünnepeken: azt hiszem, sosem adtak még gyerekeknek ilyen hosszú karácsonyi szünidıt. Az én idımben biztosan nem. De tegnap kiürült a ház, csak a Harville gyerekek maradtak. De megfogsz lepıdni, azóta haza se vitték ıket. Különös anya lehet Mrs. Harville, hogy ilyen hosszú idıre meg tud lenni nélkülük. Ezt nem tudom megérteni. Véleményem szerint egyáltalán nem jó gyerekek; de úgy látom, Mrs. Musgrove legalább annyira szereti ıket, mint az unokáit, ha ugyan nem jobban. Micsoda förtelmes idıjárás volt nálunk! Ti persze ott Bathban az ilyet észre sem veszitek azokon a szépen kövezett utcákon; de itt, vidéken bizony megsínyli az ember. Január második hete óta teremtett lélek nem tette be hozzám a lábát, kivéve Charles Haytert, aki gyakrabban látogat meg bennünket, mint szeretném. Köztünk szólva, nagy kár, hogy Henrietta nem maradt addig Lyme-ban, ameddig Louisának maradnia kell, akkor legalább egy idıre elkerült volna Charles szeme elıl. A hintó ma elment Lyme-ba, és holnap meghozza Louisát Harville-ékkal együtt. Bennünket azonban nem aznapra, csak a rákövetkezı estére hívtak meg vacsorára, annyira aggódik Mrs. Musgrove, hogy az út kifárasztja a lányát, ami egyáltalán nem valószínő, hiszen annyira vigyáznak majd rá; sokkal szívesebben vettem volna, ha holnap vacso-rázunk együtt. Nagyon örülök, hogy olyan kellemes embernek tartod Mr. Elliotot, magam is szívesen megismerkednék vele; de hát ilyen az én szerencsém; sosem vagyok jelen, amikor valami kellemes dolog történik; mindig utolsónak értesülök mindenrıl. És

milyen elképesztıen hosszú ideig marad Elizabethnél az a Mrs. Clay! Hát az már sosem szándékozik elmenni tılük? Ugyan meglehet, akkor sem hívnak meg bennünket, ha megürül a szobája. Írd meg, mi a véleményed errıl. Tudod, azt nem is kívánom, hogy a gyerekeimet is meghívják. Nyugodtan rábízhatom ıket egy hónapra az Udvarházra, esetleg hat hétre is. Ebben a pillanatban értesültem róla, hogy Crofték úgyszólván azonnal indulnak Bathba; azt hiszik, jót tesz majd a tengernagy köszvényének. Charles egészen véletlenül hallott róla: nem volt bennük annyi figyelem, hogy értesítsenek, vagy megkérdezzék, nem szeretnék-e valamit küldeni velük. Úgy látszik, nem lesz szorosabb köztünk a jószomszédi viszony. Szinte sosem látjuk ıket, ami igazán nagy nemtörıdöm-ségre vall. Charles is sokszor csókol velem együtt, és minden jót. Szeretettel:

Mary M.....

Sajnálattal közlöm, hogy távolról sem érzem jól magam; Jemima most hallotta a mészá-rostól, hogy a környéken sokan kaptak nagyon csúnya torokfájást. Biztosra veszem, hogy én is megkapom; és tudod, nálam sokkal komiszabb a torokfájás, mint másnál.

Ezzel végzıdik a levél elsı fele, mely késıbb egy másik, majdnem ugyanolyan hosszú levéllel együtt közös borítékba került.

Nem zártam le a borítékot, hogy közölhessem veled, hogyan bírta Louisa az utazást, s most nagyon örülök, hogy gondoltam erre, mivel pótlólag sok mindenrıl kell beszá-molnom. Mindenekelıtt arról, hogy tegnap este Mrs. Croft küldött nekem néhány sort, melyben felajánlja, készséggel továbbít számodra bármit; nagyon kedves, barátságos üzenet volt, illendıen nekem címezte: ezek szerint most megtoldhatom levelemet, amennyire tetszik. Az admirális betegsége nem látszik komolynak, s ıszintén remélem, hogy Bath olyan gyógyhatással lesz rá, amennyire szeretné. Igazán örömmel várom visszatérésüket. Ilyen kedves családot nem nélkülözhet a szomszédság. De most már térjünk Louisára. Olyasmit közlök veled, ami biztosan téged is nem kevéssé lep majd meg. Kedden teljes épségben megérkezett Harville-ékkal együtt, mi pedig este átmentünk érdeklıdni hogyléte felıl, s nagy meglepetésünkre nem volt jelen a társaságban Benwick kapitány, holott ıt is meghívták Harville-ékkal együtt; s mit gondolsz, miért nem? Sem több, sem kevesebb oka nem volt rá, mint az, hogy szerelmes Louisába, és nem óhajtott megjelenni Uppercrossban mindaddig, míg meg nem kapja Mr. Musgrove válaszát a Harville-ékkal eljuttatott levelére; mert mielıtt Louisa eltávozott volna, ık egymás közt már megállapodtak, s ezt a fiatalember Harville kapitány közvetítésével hozta az apa tudomására. Becsületszavamra, így történt. Hát nem vagy meglepve? Csodálkoznék, ha csak halvány sejtelmed is lett volna a dologról, mert nekem bizony soha semmi. Mrs. Musgrove is váltig fogadkozik, hogy semmit sem hallott az egészrıl. Persze, vala-mennyien nagyon örülünk; ámbár nem ugyanaz, mintha Wentworth kapitányhoz menne, de azért Charles Hayternél összehasonlíthatatlanul jobb; Mr. Musgrove már el is küldte beleegyezı válaszát, s mára várjuk Benwick kapitány érkezését. Mrs. Harville azt mondja, férjét érzékenyen érinti ez a fordulat, szegény elhunyt húga miatt; de az is igaz, hogy mind a ketten nagyon megszerették Louisát. Valóban egyetértünk abban Mrs. Harville-lal, hogy csak még jobban megkedveltük, amióta ápoltuk. Charles kíváncsi rá, mit szól majd ehhez Wentworth kapitány; de hiszen emlékezhetsz rá, én sose hittem; hogy szerelmes Louisába, semmi ilyesmit nem tudtam felfedezni nála. Hát látod, így volt a te imádód Benwick kapitány! Egyszerően megfoghatatlan számomra, hogyan képes Charles ilyesmiket a fejébe venni. Remélem, ezek után kedvesebb lesz hozzám. Az biztos, hogy nem valami fényes parti ez Louisa Musgrove-nak, de milliószor jobb, mint be-házasodni a Hayter családba.

Marynek nem kellett attól tartania, hogy nıvérét nem éri váratlanul ez a hír. Soha életében nem lepıdött meg ennyire. Benwick kapitány és Louisa Musgrove! Majdhogynem olyan szép, hogy nem is lehet igaz; alig tudott erıt venni magán, ott maradni a szobában, és nyugodt képpel válaszolni a kérdésekre. Szerencsére nem sokat kérdeztek. Sir Walter arra volt kíváncsi, vajon Crofték négy lóval érkeztek-e, s hogy Bathnak olyan részén van-e a szállásuk, ahova ı is nyugodtan ellátogathat Elliot kisasszonnyal; ennél tovább nemigen terjedt a kíváncsisága.

- Hogy van Mary? - érdeklıdött Elizabeth; majd meg sem várva a választ, hozzátette: - És ugyan mi hozta Croftékat Bathba?

- A tengernagy kedvéért jöttek. Állítólag köszvényes.

- Köszvényes és rozzant! - szólt közbe Sir Walter. - Szegény öregúr!

- Vannak itt ismerıseik? - kérdezte Elizabeth.

- Nem tudom; de alig hinném, hogy az admirális korában s ilyen pályafutás után ne lenne sok ismerıse efféle helyen.

- Az a gyanúm - jegyezte meg hővösen Sir Walter -, Croft admirális leginkább arról lesz nevezetes Bathban, hogy a Kellynch kastély bérlıje. Megkockáztathatjuk-e, Elizabeth, hogy bemutassuk ıt meg a feleségét a Laura Place-en?

- Nem, azt hiszem, nem! Mivel mi unokatestvérek vagyunk Lady Dalrymple-lel, nagyon óvatosnak kell lennünk, nem szabad ıt esetleg nem kedvére való ismeretséggel terhelnünk. Ha nem lennénk rokonok, az más; ám mivel unokatestvérek vagyunk, ı minden kívánságunknak túlzott fontosságot tulajdonít. Sokkal okosabb meghagyni Croftékat a maguk szintjén. Elég sok különös külsejő ember sétál Bathban, akikrıl azt hallom, tengerészek. Crofték majd találnak társaságot közöttük!

Eddig terjedt Sir Walter és Elizabeth érdeklıdése; Mrs. Clay több figyelmességet tanúsított, tudakozódott Mrs. Charles Musgrove és gyönyörő fiacskái hogyléte felıl. Ezzel aztán Anne meg is szabadult tılük.

Mikor végre egyedül lehetett a szobájában, próbálta megérteni a történteket. Nemhiába kíváncsi rá Charles, vajon mit érez most Wentworth kapitány! Talán azért vonult vissza, mert lemondott Louisáról, nem szereti már, vagy rájött, hogy nem is szerette. A gondolatát sem tudja elviselni annak, hogy álnok vagy csélcsap lehetne, vagy hogy az egyik jó barát jellem-telenül járt volna el a másikkal szemben. Nem tudta elhinni, hogy olyan barátság, mint az övék, tisztességtelenül szakadjon meg.

Benwick kapitány és Louisa Musgrove! Az az élénk, vidáman csevegı lány és a bánatos, elgondolkozó, mélyen érzı, sokat olvasó Benwick kapitány; külön-külön nézve ıket, úgy tőnik, nem egymáshoz valók. Annyira másképpen gondolkodik mindkettı! Ugyan mi vonzotta ıket egymáshoz? Hamarosan a körülményekben találta meg a választ. Össze voltak zárva jó néhány hétre egy szők családi körbe; s amióta Henrietta eltávozott, egymásra voltak utalva: a betegségébıl lassan lábadozó Louisa érdekes lehetett, Benwick kapitány pedig nem volt vigasztalhatatlan. Ezt Anne már elıbb is gyanította; sıt, egészen más következtetésre jutott az események alakulásából, mint Mary; ez ama feltevés mellett szólt, hogy a fiatalemberben csakugyan derengett valami vonzalomféle iránta. Ámde eszébe sem jutott a hiúságát legyez-getni ezzel, maga sem tulajdonított az egésznek több jelentıséget, mint Mary. Biztosra vette, hogy bármelyik elfogadható külsejő fiatal nı, aki meghallgatja és együtt érez vele, elérte volna ugyanazt. Benwick kapitány csupa érzelem, valakit feltétlenül szeretnie kell.

Semmi okát nem látta, miért ne lehetnének boldogok egymással. Louisa már korábban is lelkes híve volt a tengerészeinek, s egyre jobban hasonulnak majd egymáshoz. Benwick beletanul a vidámságba, a felesége pedig rajongani fog Scottért meg Lord Byronért; ha ugyan nem teszi máris; valószínőleg a költészet ébresztette fel a szerelmüket egymás iránt. Elgon-dolni is mulatságos, hogy Louisa Musgrove-nak egyszerre irodalmi ízlése van, és érzelmes gondolatai támadnak, de semmi kétség, így van. Lehetséges, hogy a Lyme-ban töltött egy nap, a zuhanás a Cobbról, élete végéig kihatással lesz Louisa egészségére, idegzetére, bátorságára, jellemére, olyan mélységesen, amint végeredményben kihatott a sorsára.

Mindebbıl azt szőrte le: ha egy nırıl, aki tisztában volt Wentworth kapitány érdemeivel, el lehet képzelni, hogy képes más férfit elınyben részesíteni vele szemben, akkor nincs mit csodálkozni ezen a jegyességen; s amennyiben Wentworth kapitány nem veszti el emiatt a barátját, akkor sajnálkozni sincs miért. Nem, éppenséggel nem sajnálkozás dobogtatta meg Anne szívét, nem attól pirult el ösztönösen, mikor eszébe jutott, hogy most már lehulltak Wentworth kapitány bilincsei: szabad. Szégyellt volna érzéseinek mélyére hatolni. Erısen emlékeztettek az örömre, az esztelen örömre.

Alig várta, hogy találkozzék Croftékkal, ám amikor megtörtént, nyilvánvaló lett, hogy az események híre még nem jutott el hozzájuk. Szabályszerően leviziteltek náluk ık is, viszo-nozták a tisztelgı látogatást, szóba került Louisa Musgrove neve csakúgy, mint Benwick kapitányé, de még csak el sem mosolyodtak.

Crofték a Gay Streeten találtak szállást, Sir Walter teljes megelégedésére. Legkevésbé sem szégyenkezett az ismeretség miatt, sıt tény, hogy sokkal többet gondolt Croft tengernagyra, többet is beszél róla, mint megfordítva.

A Croft házaspárnak annyi ismerıse volt Bathban, amennyit óhajtottak, és Elliotékkal csak formálisan tartottak kapcsolatot, legkevésbé sem azért, mintha örömük telt volna benne. Magukkal hozták azt a vidékies szokást, hogy mindig mindenüvé együtt mentek. A férfinak sétát rendeltek az orvosok a köszvénye gyógyítására, Mrs. Croft pedig mindenbıl ki akarta venni részét férje oldalán, és gyalogolt volna mellette akár élete végéig is, ha annak javára válik. Anne mindenfelé látta ıket, bármerre járt. Lady Russell délelıttönként magával vitte a kocsiján, ı pedig sokat gondolt rájuk, és mindig fel is fedezte ıket. Ismerte érzéseiket, s ez a folytonos együttlét vonzó képet nyújtott számára a boldog házasságról. Mindig szemmel kísérte ıket, ameddig csak tudta; kedvelt szórakozása volt elképzelni, mirıl beszélgetnek, miközben boldog függetlenségben járják a maguk útját. Örömmel figyelte, amint az admirális szívélyesen megszorítja valamelyik régi barátja kezét, ha véletlenül összetalálkoznak, de ugyanúgy élvezte azt is, amikor élénk beszélgetésbe merült néhány, egy csomóba verıdött tengerésztiszttel, és Mrs. Croft ugyanolyan hozzáértéssel és hévvel kapcsolódott a társalgásba, mint a körülötte állók bármelyike.

Anne-t túlságosan lekötötte Lady Russell ahhoz, hogy gyakran sétálgasson a városban, de egy alkalommal, egy héttel vagy tíz nappal Crofték érkezése után, kedve támadt elbúcsúzni barátnıjétıl, illetve kiszállni kocsijából az Alsóvárosban, s gyalogosan indult el a Camden Place felé; amint végigment a Milsom Streeten, a jó szerencse összehozta Croft tenger-naggyal. Egymagában állt egy képkereskedés elıtt, és hátratett kézzel, elmélyedve szemlélt a kirakatban egy metszetet; nemcsak elmehetett volna mellette észrevétlenül, hanem még a megszólítás sem volt elég, meg kellett érintenie, hogy felhívja magára a figyelmet. Mikor aztán ráismert az admirális, a megszokott nyílt kedélyességgel kiáltott fel:

- Nahát, kegyed az! Köszönöm, köszönöm. Ez azt jelenti, hogy jó barátjának tekint. Nézze, éppen egy képen csodálkozom. Nem tudok elmenni a bolt elıtt, hogy meg ne álljak. Hogy

micsodát állítanak itt ki csónak címén. Nézze csak meg. Látott már ilyet? Miféle kótyagos fickó lehet az a kiváló festı, aki azt képzeli, hogy valaki kockára teszi az életét ilyen rozzant kagylóhéjban, mint ez itt? És tessék, itt ül benne két úriember kényelmesen, és teljes nyuga-lomban nézegetik a sziklás, hegyes tájat, és eszükbe sem jut, hogy a következı pillanatban felborulnak. Mert ezt el nem kerülhetik. Csak azt szeretném tudni, hol építenek ilyen csónakot! - (Jóízőt kacagva:) - Én bizony egy kacsaúsztatóra sem merészkednék benne. Nos - folytatta feléje fordulva -, merre igyekszik? Ne menjek el valahová kegyed helyett, avagy talán kegyeddel tarthatok? Lehetek valamiben a szolgálatára?

- Köszönöm szépen, semmiben. Hacsak abban nem, hogy azon a rövid darabon, míg egyfelé visz az utunk, élvezhetem a társaságát. Én ugyanis hazafelé tartok.

- Nagyon szívesen, akár tovább is. Igen, igen, egy kis darabon egyfelé megyünk; útközben pedig mondani szeretnék valamit. Tessék, itt a karom, így ni! Nem érzem jól magam, ha nincs hölgy az oldalamon. Uramisten, micsoda csónak ez! - mondta egy búcsúpillantást vetve a képre, azzal elindult.

- Ha jól értettem, valami közlendıje van számomra, tengernagy úr?

- Igen, van. Azonnal, de itt jön egy barátom, Bridgen kapitány; csak köszöntöm, nem állok meg. Jó napot, Bridgen! No, ez most nagyot néz, hogy mással lát, nem a feleségemmel. De szegénykémnek feltört a lába. Akkora hólyag van a sarkán, mint egy háromshillinges! Nézzen át az utca túlsó felére, ott megy Brand admirális a fivérével. Hitvány fráter mind a kettı. De örülök, hogy nem a mi oldalunkon jönnek. Sophy nem bírja elviselni ıket. Egyszer gyalázatos dolgot mőveltek velem... elcsalták tılem több kiváló emberemet. Majd más alkalommal elmondom az egész históriát. Itt jön Sir Archibald Drew az unokájával. Nézze, észrevettek bennünket; kézcsókot int kegyednek, azt hiszi, a feleségem. Hát bizony, ennek is túl korán kötötték meg a békét. Szegény öreg Sir Archibald! Hogy tetszik kegyednek Bath, Elliot kisasszony? Mi nagyon kedveljük. Minduntalan összetalálkozunk valamelyik barátunkkal; délelıttönként tele vannak velük az utcák; természetesen bıven van mit beszélni velük; de aztán lerázzuk ıket, és bezárkózunk a szállásunkon, beülünk a karosszékbe, és olyan jól érezzük magunkat, mintha Kellynchben lennénk, vagy annak elıtte North Yarmouthban és még azelıtt Dealben. Nem mondhatom, hogy rossz a szállásunk, csak azért, mert eszünkbe juttatja azt az elsıt, a North Yarmouth-it. Itt is ugyanúgy vág be a huzat a faliszekrény résén, akárcsak ott.

Mikor már megtettek egy darabot, Anne ismét érdeklıdött, mit akar közölni vele. Azt remélte, mire elhagyják a Milsom Streetet, kielégíti kíváncsiságát; de a tengernagy tovább várakoztatta, úgy látszik, elhatározta, bele sem kezd addig, míg el nem érik a tágasabb, csöndesebb Belmontot, ı pedig, nem lévén a felesége, kénytelen volt ráhagyni, tegye, ami jólesik. De mikor már eléggé felkapaszkodtak a Belmontra, csakugyan belekezdett:

- Hát, kegyed most olyasmit hall tılem, ami bizonyára meglepi. De elıbb meg kell mondja nekem annak a fiatal hölgynek a nevét, akirıl szó van. Az a fiatal hölgy, aki miatt annyit izgultunk mindnyájan. Az a Musgrove kisasszony, akivel az a baj történt. De a keresztneve... az sosem jut eszembe.

Anne röstellte, hogy máris tisztában van az egész dologgal; de Louisa nevét azért nyugodtan megmondhatta.

- Igen, igen; Louisa Musgrove kisasszony. Bárcsak ne lenne olyan sok és olyan szép keresztnevük a fiatal hölgyeknek. Ha Sophy vagy hasonló névre hallgatna mind, nem jönnék zavarba. Nos, mi azt hittük, ez a Louisa kisasszony hozzámegy Frederickhez. Hiszen hetekig udvarolt neki. Csak azt nem értettük, mire várnak, de akkor bekövetkezett az a dolog Lyme-

ban, és most már világos lett, várniuk kell, míg szegény lány rendbe jön a fejével. De azért volt valami furcsaság a viselkedésükben. A sógorom, ahelyett, hogy ott ült volna szépen Lyme-ban, elment Plymouthba, onnan meg Edwardhoz. Mire mi visszaérkeztünk Minehead-bıl, lement Edwardékhoz, és ott maradt mind a mai napig. Színét se láttuk november óta? Még Sophy sem érti a dolgot. Most aztán bekövetkezett a különös fordulat; ez a fiatal hölgy, az a bizonyos Musgrove kisasszony, ahelyett, hogy Frederickhez menne, eljegyezte magát James Benwickkel. Kegyed is ismeri James Benwicket.

- Egy kicsit. Találkoztam már Benwick kapitánnyal.

- Nos, hát most jegyesek. Azaz talán nem is. Valószínőleg már össze is házasodtak. Nem tudom, ugyan mire várnának.

- Én úgy találtam, Benwick kapitány igen megnyerı fiatalember - mondta Anne -, s amint hallom, minden tekintetben kifogástalan hírnévnek örvend.

- Ó, hogyne, persze. Egy szót sem lehet szólni James Benwick ellen. Igaz, csak nyáron nevezték ki parancsnokká, és mostanában elılépés tekintetében rossz idık járnak, de más hibájáról igazán nem tudok. Nagyszerő, jólelkő fickó, az biztos; nagyon tettre kész, lelkes tiszt; nem is gondolná az ember, olyan jámbor a modora.

- Attól tartok, téved, uram. Sosem mondanám, hogy Benwick kapitány bátortalan fellépéső. Én rendkívül megnyerı modorúnak találtam, és állítom, hogy másoknak is tetszik.

- Nos, lehetséges, hogy a hölgyek jobban meg tudják ítélni az ilyesmit; számomra James Benwick túlságosan piano, és hát mi valószínőleg részrehajlók vagyunk, de Sophyval együtt azt hisszük, modor tekintetében Frederick túltesz rajta. Van valami Frederickben, ami nekünk jobban tetszik.

Anne most megjárta. Csak azzal a közhellyel akart szembeszállni, hogy a lelkierı és a gyengédség kizárja egymást, de egyáltalán nem volt szándékában azt állítani, hogy jó modorban Benwick kapitány felülmúlhatatlan. Kis habozás után mentegetızni kezdett:

- Nem kívántam én összehasonlítani kettejük... - de az admirális a szavába vágott:

- A dologhoz nem fér semmi kétség. Nem puszta pletyka. Magától Fredericktıl tudjuk. Nıvére tegnap levelet kapott tıle, melyben beszámol a dologról, ıt viszont Harville értesítette egyenesen Uppercrossból. Azt hiszem, most mind együtt vannak Uppercrossban.

Itt volt az alkalom, s Anne nem szalasztotta el; ezzel folytatta:

- Remélem, Wentworth kapitány levelének a hangjában nincs olyasmi, ami tengernagy urat vagy kedves feleségét különösebben nyugtalanítaná. Valóban úgy látszott az elmúlt ısszel, mintha vonzalom szövıdne közte és Louisa Musgrove között; de feltehetıen mindkét részrıl egyformán, erıszakos beavatkozás nélkül vége szakadt. Remélem, a sorok közt nem érezhetı a megbántott férfi sértıdöttsége.

- Szó sincs róla, szó sincs róla: egyetlen káromkodás vagy morgás sincs az egész levélben.

Anne lehajtotta a fejét, hogy elrejtse mosolyát.

- Nem, nem; Frederick nem az az ember, aki siránkozik vagy panaszkodik. Ennél több lelkierı van benne. Ha mást szeret az a lány, legyen azé.

- Természetesen. Nem is így értettem; hanem remélem, Wentworth kapitány levelében semmi sem utal arra, hogy úgy érzi, a barátja részérıl érte méltánytalanság. Ez érezhetı volna akkor is, ha nem mondja ki egyenesen. Mert azt nagyon sajnálnám, ha olyan barátságot, amilyen ıt Benwick kapitányhoz főzte, szétrobbantana vagy akár csak megzavarna egy ilyen fordulat.

- Igen, igen, most már értem. De semmi ilyesmi nem érezhetı abból a levélbıl. Egy szava sincs Benwick ellen; még annyi sem, hogy „csodálkozom rajta”, vagy „megvan az okom a csodálkozásra”. Nem, abból a levélbıl senki nem olvasná ki, hogy valaha is komoly szándékkal lett volna hogyishíjják kisasszony iránt. Csak ıszintén reméli, hogy boldogok lesznek egymással, és ez, azt hiszem, nem vall engesztelhetetlenségre.

Anne nem volt teljesen meggyızıdve arról, amirıl a tengernagy meg akarta gyızni, de nem látta értelmét tovább firtatni a dolgot. Beérte néhány szokványos megjegyzéssel, és csak csendesen hallgatta, míg az admirális mondja a magáét:

- Szegény Frederick! Most aztán kezdheti elölrıl, mással. Legokosabb, ha idecsalogatjuk Bathba. Sophy írjon neki, hívja meg mihozzánk. Van itt szép lány elég, az biztos. Semmi értelme, hogy megint elmenjen Uppercrossba, mert azt hiszem, a másik Musgrove kisasszony már foglalt, az unokabátyja, a fiatal lelkész a választottja. Nem gondolja, Elliot kisasszony, az a legokosabb, ha idecsalogatjuk Bathba?

Hetedik fejezet

Míg Croft tengernagy séta közben arról beszélt Anne-nek, mennyire szeretné Bathba csalo-gatni Wentworth kapitányt, az már úton is volt odafelé. Mrs. Croft még meg sem írta a levelét, már meg is érkezett; s mikor Anne legközelebb sétálni ment, megpillantotta az utcán.

Mr. Elliot két unokanıvérét és Mrs. Clay-t kísérte, s a Milsom Streeten jártak. Esni kezdett, nem nagyon, de ahhoz azért eléggé, hogy a hölgyek tetı alá kívánkozzanak, s eléggé ahhoz, hogy Elliot kisasszony hazafelé Lady Dalrymple kocsiján óhajtsa megtenni az utat, látták ugyanis, hogy a közvetlen közelben várakozik. A három hölgy tehát betért a Molland-féle cukrászdába, Mr. Elliot pedig odasietett Lady Dalrymple-hez, szíves segítségét kérve. Hama-rosan ismét csatlakozott a társasághoz, kedvezı válasszal, természetesen; Lady Dalrymple boldogan hazaviszi ıket, és pár perc múlva beszól értük.

İladysége hintajában azonban legfeljebb négy személy helyezkedhet el kényelmesen. Lévén Miss Carteret is az édesanyjával, nyilvánvalóan nem lehetett arra számítani, hogy mind a három hölgyet elviszik a Camden Place-re. Elliot kisasszonyt illetıen senkinek nem lehetett kétsége. Ha valaki kellemetlen helyzetbe kerül, semmi esetre sem ı lesz az, de némi idıbe tellett, míg az udvariasság követelményeinek megfelelıen tisztázták a másik két hölgy dolgát. Az esı alig szemerkélt, és Anne igazán szívesebben sétált volna haza Mr. Elliottal. Ám Mrs. Clay is semmiségnek tartotta azt a kis esıt; még azt is alig akarta belátni, hogy egyáltalán csöpög, s mi az, abban a vastag cipıben! Sokkal vastagabb az övé, mint az Anne-é; s udva-riasságában ragaszkodott hozzá, hogy ı induljon gyalogosan útnak Mr. Elliottal; a két hölgy olyan udvariasan és eltökélten próbálta egymást felülmúlni nagylelkőségben, hogy a többiek kénytelenek voltak közbeszólni, s eldönteni a kérdést; Elliot kisasszony kijelentette, hogy Mrs. Clay már amúgy is náthás egy kicsit, majd Mr. Elliot, miután felkérték döntıbírónak, megállapította, hogy Anne húga cipıje a legvastagabb.

Így aztán megállapodtak abban, hogy Mrs. Clay száll be negyediknek a hintóba; eddig jutottak, mikor az ablak mellett ülı Anne megpillantotta, határozottan és kétségbevonhatat-lanul Wentworth kapitányt, amint elhaladt a cukrászda elıtt az utcán. Csak ı tudta, észre nem vehette senki, hogy összerezzent; rögtön tisztázta magában, nincs a világon nála ostobább, kiszámíthatatlanabb, lehetetlenebb teremtés! Néhány pillanatig nem látott maga körül semmit, minden összefutott elıtte. Magánkívül volt; szidta magát, míg észhez nem tért, s akkor meg-állapította, hogy a többiek még mindig a kocsit várják, s a most is lekötelezıen udvarias Mr. Elliot éppen elindult a Union Street felé, hogy elintézzen valamit Mrs. Clay-nek.

Anne most hirtelen nagy hajlandóságot érzett arra, hogy a külsı ajtóhoz menjen, s meg-gyızıdjék róla, vajon esik-e még. Miért is tulajdonítana magának egyéb indítékot? Wentworth kapitány nyilván látótávolságon kívül van már. Felállt hát, s már indult volna, csak ne lenne énjének egyik fele mindig annyival bölcsebb, mint a másik, illetve ne tartaná annyival rosszabbnak a másikat, mint amilyen a valóságban. Igenis megnézi, esik-e. De visszahıkölt, mert abban a pillanatban lépett be Wentworth kapitány, több úr és hölgy, nyilván ismerısei társaságában, akikkel kicsit odább a Milsom Streeten találkozhatott össze. A kapitányt nyilván még jobban meglepte és zavarba hozta, hogy megpillantotta ıt, jobban, mint amennyire ilyesmit bármikor észrevehetett rajta; elvörösödött. Felújult ismeretségük folyamán most elıször érezte úgy Anne, hogy kettejük közül ı az, aki tökéletesebben uralkodik magán. Persze ı volt elınyösebb helyzetben, hiszen az utóbbi néhány percben felkészülhetett a talál-kozásra. İ már túlesett az erıs meglepetés bénító, vakító, felkavaró hatásán. De azért neki is elég volt az, amit érzett! Izgalom, kín, gyönyörőség, ujjongás és gyötrıdés furcsa váltakozása.

A kapitány megszólította, üdvözölte, aztán elfordult. Viselkedését leginkább a zavar jellemez-te. Nem mondhatta sem hővös, sem barátságos üdvözlésnek, más szó nem illett rá: zavarban volt.

Kis idı múlva a férfi megint odajött, és beszélgetésbe kezdett. Kölcsönös érdeklıdés követ-kezett mindennapi témákról; valószínőleg egyikük sem sokat értett a hallottakból, és Anne egyre inkább tapasztalhatta, hogy a férfi korántsem annyira magabiztos, amilyennek meg-szokta. Minthogy a helyzet úgy alakult, hogy nagyon sokszor voltak együtt, hozzászoktak már, hogy - legalábbis látszatra - meglehetıs közömbösséggel és higgadtsággal társalogjanak; most ez nem sikerült a kapitánynak. Vagy az idı változtatta meg, vagy Louisa. Valami feszélyezett-séget vett észre benne. Nagyon jó színben van, semmi sem vall arra, hogy testi vagy lelki szenvedés érte volna, és beszélt Uppercrossról, Musgrove-ékról, Louisáról, sıt mikor kiejtette a nevét, mintha arckifejezése egy pillanatra arról árulkodott volna, hogy eszébe jutott a maga jelentıs szerepe - de azért ez mégsem a nyugodt, a könnyed Wentworth kapitány, sıt meg-játszani sem tudja, hogy az.

Anne-t nem lepte meg, mégis nagyon bántotta, hogy Elizabeth nem hajlandó megismerni a kapitányt. Tisztában volt vele, a férfi látja Elizabethet, Elizabeth is ıt, kölcsönösen felismerik egymást, bár külsı jelét nem adják; Anne biztosra vette, a kapitány várja, sıt elvárja, hogy most már ismerısként üdvözöljék; de fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy nıvére fagyosan elfordul.

Lady Dalrymple hintaja, melyet Elliot kisasszony egyre türelmetlenebbül várt, végre megér-kezett, s már belépett a lakáj is, hogy ezt jelentse. Az esı újra rákezdte, ez újabb késedelmet jelentett, nyüzsgést, felfordulást, újabb eszmecserét, s hamarosan az egész cukrászda közön-sége tudta, hogy megérkezett Lady Dalrymple, és hazaviszi hintaján Elliot kisasszonyt. Végre Elliot kisasszony elindult barátnıjével, csupán a lakáj kíséretében (unokafivére még nem érkezett vissza); Wentworth kapitány utánuk nézett, majd ismét Anne-hez fordult, és inkább magatartásával, semmint szavakkal felajánlotta, hogy rendelkezésére áll.

- Nagyon lekötelez - felelte Anne -, de nem tartok velük. A kocsiban nincs hely mindünknek. Gyalog megyek. Jobban is szeretek gyalog menni.

- De esik.

- Épp csak szemerkél. Föl se veszem.

Pillanatnyi hallgatás után megszólalt a kapitány:

- Bár csak tegnap érkeztem, azért, amint látja, máris felszereltem magam Bath klímájához - s felmutatta vadonatúj esernyıjét -, használja legalább, ha mindenképpen gyalog akar menni; de inkább azt javaslom, engedje meg, hogy bérkocsit kerítsek.

Nagyon kedves, köszöni szépen, de mégsem veszi igénybe a szívességét, s megismételvén, hogy ettıl az esıtıl nem kell tartani, még hozzátette Anne:

- Csak Mr. Elliotot várom. Perceken belül biztosan itt lesz.

Alighogy kimondta, már be is lépett Mr. Elliot. Wentworth kapitány tisztán emlékezett rá. Ugyanaz a férfi, aki Lyme-ban megállt a lépcsın, megbámulta arra haladtában Anne-t, csak a fellépése és a modora más, mint akkor, mert ezúttal kiváltságos rokoni és baráti minıségben közeledett. Sietve érkezett, mint akinek egyéb gondolata sincs, mint Anne, elnézést kért, hogy el kellett távoznia, sajnálta, hogy kénytelen volt megvárakoztatni, s most már sürgısen indulni kívánt, nehogy közben jobban rákezdjen az esı; a következı percben már útnak is indultak

kettesben, Anne kezét a férfi karjába öltve, a kapitányra egy kedvesen zavart pillantást vetett - s csak annyi ideje maradt, hogy odaköszönjön:

- Viszontlátásra, jó napot - s már ott sem voltak.

Amint eltőntek szem elıl, a hölgyek Wentworth kapitány társaságában azonnal róluk kezdtek beszélgetni.

- Nem állíthatjuk Mr. Elliotról, hogy nem kedveli az unokahúgát. Igaz?

- Hát nem, ez világos. Nem nehéz megjósolni, mi lesz a vége. Mindig velük van; éppen csak nem lakik náluk. Micsoda jóképő férfi!

- Az. Miss Atkinson egyszer együtt volt vele vacsorán Walliséknál, s azt állítja, sosem találkozott még hozzá hasonló kellemes emberrel.

- Szerintem Anne Elliot is nagyon csinos; sıt szép, ha jobban megnézi az ember. Ezt nemigen mondják, de megvallom, nekem sokkal jobban tetszik, mint a nıvére.

- Ami azt illeti, nekem is.

- Nekem is. Össze sem lehet ıket hasonlítani. De a férfiak mind Elliot kisasszony után futnak. Anne túl finom az ízlésüknek.

Anne nagyon hálás lett volna unokafivérének, ha a Camden Place-ig egész úton egyetlen szót sem szól hozzá. Sosem esett még ilyen nehezére, hogy figyeljen rá, pedig kísérıje felülmúl-hatatlan volt kedvességben és figyelmességben, máskor a témái is érdekelték volna - okos, meleg, igazságos elismerı szavak Lady Russellról, nagyon ésszerő, józan célozgatás Mrs. Clay-re. De most éppen nem tudott másra gondolni, csak Wentworth kapitány járt az eszében. Nem tudta, mit érezhet most, szenved-e, csalódott-e avagy sem; amíg ebben nem lát tisztán, ı sem talál magára.

Remélte, idıvel visszanyeri józanságát és megfontoltságát; ámde sajnos egyelıre kénytelen volt megvallani magának, hogy a higgadtságtól igen távol áll.

Egy dolgot feltétlenül meg kell tudnia: vajon meddig szándékozik Bathban maradni a kapi-tány? Nem beszélt errıl, vagy csak ı nem emlékszik, hogy említette volna. Talán csak át-utazóban van. Ámbár valószínő, hogy hosszabb tartózkodásra érkezett. Ebben az esetben pedig, mivel Bathban mindenki mindenkivel összetalálkozik, valószínőleg Lady Russell is meglátja majd valahol - ráismer-e? És mi lesz azután?

Azt már el kellett mondania Lady Russellnak, hogy Louisa Musgrove eljegyezte magát Benwick kapitánnyal. Nem csekély erıfeszítésébe került megfelelni mindarra, amit Lady Russell mondott meglepetésében; és most, ha véletlenül összetalálkozik társaságban Went-worth kapitánnyal, mivel nem ismeri a helyzetét, talán az eddiginél is több elfogultsággal viselkedik vele szemben.

Másnap délelıtt Anne ismét kikocsizott barátnıjével, és az elsı órában, bármilyen izgatottan kereste tekintetével a kapitányt az utcákon, sehol sem látta; de amikor befordultak a Pulteney Streetre, végre fölfedezte alakját a jobb oldali gyalogjárón olyan távolságban, hogy már nem téveszthette szem elıl. Sok férfi volt körülötte, több társaság haladt csoportosan ugyanabba az irányba, de nem téveszthette össze senkivel, ösztönösen Lady Russellra pillantott; de hát micsoda ırült gondolat, hogyan ismerné fel olyan gyorsan, mint ı. Dehogyis, Lady Russell csak akkor fedezi fel, ha majd szinte egy vonalban lesznek vele. De azért többször is aggódó pillantást vetett barátnıjére, mikor aztán közeledett a pillanat, hogy lehetetlen volt észre nem vennie a férfit, nem mert ránézni többet (tudta, hogy jobb, ha senkinek sem mutatja, mi van az

arcára írva), mégis bizonyos volt benne, hogy Lady Russell pontosan abba az irányba szegezi szemét, ahol a kapitány lépked, s átható tekintettel figyeli. Nagyon jól megértette, milyen elképesztı hatással lehet Lady Russellra a kapitány megjelenése, annyira, hogy a szemét sem tudja levenni róla, s mennyire meglepıdhet, hogy elmúlt fölötte nyolc-kilenc esztendı, más éghajlat alatt, kimerítı szolgálatban, s nem viselte meg, éppolyan vonzó a külseje.

Lady Russell végre feléje fordult. „És most ugyan mit mond majd róla?” - tette fel magának a kérdést szorongva Anne.

- Bizonyára érdekel - mondta -, hogy mit néztem olyan sokáig; bizonyos függönyöket szerettem volna felfedezni, melyekrıl Lady Alicia és Mrs. Frankland beszélt tegnap este. Valami szalonfüggönyrıl regéltek, állítólag az utcának ezen a felén, amelyiknél szebbet nem láttak egész Bathban. A házszámra nem emlékeztek pontosan, s megpróbáltam eltalálni, melyik házról lehetett szó; de hát ıszintén szólva sehol sem látok a leírásuknak megfelelı függönyt.

Anne föllélegzett, elpirult, mosolygott, s nem tudta, kit sújtson sajnálkozó lekicsinyléssel, magát-e vagy barátnıjét - legjobban az bosszantotta, hogy a sok óvatoskodásban elszalasztotta a pillanatot, és most nem tudja, észrevette-e ıket a kapitány avagy sem.

Eltelt egy-két nap, de nem történt semmi. A színház vagy a vigadóépületek, ahol összetalál-kozhattak volna, nem voltak elég elıkelıek az Elliotoknak, akik semmi más esti szórakozást nem tudtak elképzelni, csak a rangbéliek elegáns és ostoba estélyét, s egyre több meghívást kaptak és fogadtak el; és Anne belefáradt a tehetetlenségbe, belebetegedett, hogy nem tud semmit, erısebbnek képzelte magát, mivel erejét nem tehette próbára, s alig várta már a hang-verseny napját. Lady Dalrymple egyik pártfogoltja ugyanis jutalomjátékra készült. Ott természetesen meg kell jelenniök. Valóban jó koncertnek ígérkezett, márpedig Wentworth kapitány nagyon szereti a zenét. Csak pár percig beszélhessen vele megint, azt képzelte, azzal is beéri; s úgy érezte, meglesz a bátorsága, hogy megszólítsa, csak alkalom adódjék rá. Elizabeth keresztülnézett rajta, Lady Rusell észre sem vette; ettıl csak megjött a bátorsága: úgy érezte, fokozott figyelemmel tartozik a férfinak.

Anne félig-meddig megígérte Mrs. Smithnek, hogy nála tölti az estét; de sietve fölkereste, s azzal a határozott ígérettel mentette ki magát, hogy másnap kiadós látogatással kárpótolja. Mrs. Smith nyájasan belenyugodott.

- De holnap aztán számoljon be mindenrıl. Ki lesz ott?

Anne elsorolta a neveket. Mrs. Smith nem tett rá megjegyzést, de mikor Anne indulni készült, félig komolyan, félig tréfásan mondta:

- Nos, szívbıl kívánom, hogy kellemes estéje legyen; és hacsak lehet, jöjjön el hozzám holnap; mert olyasmit sejtek, hogy ezentúl már nem élvezhetem sokszor a társaságát.

Anne meglepıdött, zavarba jött, egy percre tanácstalanul megállt, de aztán sietve indulnia kellett, s ezt nem is nagyon bánta.

Nyolcadik fejezet

Sir Walter két lányával és Mrs. Clay-vel társaságukból elsınek érkezett a koncert színhelyére; és mivel meg kellett várniuk Lady Dalrymple megjelenését, a nyolcszöglető terem kandallója közelében helyezkedtek el. Ám alighogy elhelyezkedtek, ismét nyílt az ajtó, s Wentworth kapitány lépett be, egymaga. Anne volt a legközelebb hozzá, egy kicsit még elıbbre is húzó-dott, és azonnal megszólította. A kapitány a köszöntı meghajlás után tovább akart menni, de Anne szelíd „hogy van”-jára megmásította szándékát, odalépett és megállt mellette, hogy hasonlóképpen érdeklıdjék, bár ott volt a háttérben a félelmetes apa és nıvér. Mögötte voltak, szerencsére, legalább nem látta Anne, milyen képet vágnak, s tehette, amit helyesnek tartott.

Miközben beszélgettek, Anne meghallotta, hogy apja és Elizabeth suttog egymással. Nem értette ugyan, de sejtette, mirıl; mivel Wentworth kapitány ismét meghajolt, tudhatta, apja jónak látta egy bólintással nyugtázni ismeretségüket, még volt annyi ideje, hogy a szeme sarkából oldalt pillantson, s lám, maga Elizabeth is alig észrevehetıen bókolt. Elkésett és éppenséggel nem szívélyes köszöntés volt, de több a semminél, s Anne mindjárt jobb kedvre hangolódott.

Már megtárgyalták Bath idıjárását is, a hangversenyt is, s kezdett vontatottá válni a beszélge-tés, kevés mondanivaló maradt, és Anne minden pillanatban attól tartott, hogy a kapitány továbbmegy; ám az egyáltalán nem sietett, s élénken, kissé mosolyogva, felcsillanó szemmel mondta:

- Alig láttam, mióta Lyme-ban megéltük azt az emlékezetes napot. Azt hiszem, nagyon meg-viselte az a megrázkódtatás, talán annál is inkább, mert nem engedte, hogy úrrá legyen magán.

Anne az ellenkezıjét bizonygatta.

- Iszonyú pillanat volt - folytatta a kapitány -, iszonyú nap! - Eltakarta a szemét, mintha még mindig fájdalmasan érintené az emlék; ám a következı pillanatban ismét kissé mosolyogva hozzátette: - Mégis olyan hatása volt... olyan következményei lettek annak a napnak, melyek egyáltalán nem iszonyúak, ellenkezıleg... Magának annyira helyén volt az esze, hogy Benwicket ajánlotta, mint aki legalkalmasabb arra, hogy orvost hozzon, de sejtelme sem lehetett róla, hogy ı lesz majd a legjobban érdekelt a beteg felgyógyulásában.

- Természetesen, nem. De úgy látszik... legalábbis remélem, boldog házasság lesz belıle. Mindkettı kifogástalanul tisztességes és egyformán jó természető.

- Így van - helyeselt a férfi, s kissé félrenézett -, de ezzel aztán végére is értünk a hasonló vonásoknak. Teljes szívembıl boldogságot kívánok nekik, és mindennek örvendek, ami ezt elımozdítja. Legalább otthon nem kell nehézségekkel megküzdeniük, nincs ellenállás, nincs szeszélyeskedés, halogatás... A Musgrove szülık ebben is magukhoz híven, kedvesen és tiszteletre méltóan viselkednek, szeretı szülıi szívvel nem akarnak semmi mást, csak elı-segíteni leányuk boldogságát. És ez nagymértékben, igen erısen hozzá is járul a boldog-ságukhoz; talán jobban, mint...

Elhallgatott. Nyilván hirtelen eszébe jutott a múlt, és megsejtette, mit érez most Anne, hogy annyira elpirul, és a padlóra szegezi tekintetét. Torkát köszörülte, majd tovább beszélt:

- Megvallom, véleményem szerint egy bizonyos ponton erısen különböznek egymástól, túlságosan is, mégpedig egyáltalán nem lényegtelen dologban, s ez az intelligencia... Én Louisa Musgrove-ot nagyon szeretetreméltó, kedves lánynak tartom, aki még értelmes is. De Benwick több ennél. Okos ember, sokat olvas... és megvallom, kicsit meglep, hogy beleszere-

tett Louisába. Ha hálából fakadt volna ez az érzés, ha azért szerette volna meg, mert érezte, hogy vonzódik hozzá, akkor más volna a helyzet. De semmi okom ezt hinni. Ellenkezıleg, úgy látom, Benwick részérıl hirtelen fellángoló érzelemrıl van szó, és ez meglep. Olyan férfi, mint ı, az ı helyzetében! Egy sokat szenvedett, sebzett, szinte összeroppant férfi! Fanny Harville egészen kiváló teremtés volt; és a szerelmük igaz szerelem. Egy férfi sosem gyógyul ki abból, ha ilyen nıt szeretett... nem is szabad kigyógyulnia, de lehetetlen is.

De akár azért, mert tudatára ébredt, hogy barátja mégiscsak kigyógyult, akár mert valami egyébnek ébredt tudatára, nem folytatta tovább; és Anne, bár az utolsó mondatokat már a heves felindulás hangján mondta a férfi, s a teremben is egyre nagyobb volt a zaj, az ajtó örökké nyílt-csukódott, a folytonos jövés-menésben is megértette minden szavát, megdöbbent, ujjongott, zavarba jött, szapora lett a lélegzete, és egyetlen pillanatban százféle érzés kavargott benne. Képtelen volt errıl a tárgyról beszélni; rövidke szünet után mégis szükségét érezte, hogy megszólaljon, de legkevésbé sem óhajtván egészen másfelé terelni a beszélgetést, csak ennyit kérdezett:

- Ha jól tudom, maga jó ideig Lyme-ban maradt?

- Körülbelül két hétig. Nem mehettem el, míg nem voltam biztos Louisa felgyógyulásában. Túlságosan nagy felelısség terhelt azért, ami történt, semhogy könnyen megnyugodhattam volna. Az én hibám volt... csakis az enyém. Louisa nem makacskodhatott volna, ha én nem vagyok annyira gyönge. Lyme környéke csodaszép. Bejártam gyalog is, lóháton is; és minél többet láttam belıle, annál jobban elbővölt.

- Én is nagyon szeretném egyszer jobban megnézni Lymeot - mondta erre Anne.

- Csakugyan? Nem gondoltam volna, hogy efféle érzéssel gondol Lyme-ra. Hiszen ott csak ijedségben és kellemetlenségben volt része... Folytonos idegfeszültségben, lelki megpróbál-tatásban. Azt hittem, az utolsó benyomások alapján nagyon rossz emlékei maradtak Lyme-ról.

- Kétségtelenül nagyon keserves órák voltak azok - felelte Anne -, de sokszor van úgy, hogy a baj elmúlik, s az emlék mégis kellemes marad. Az ember azért még szerethet egy helyet, mert ott valami baj történt, csak akkor nem, ha ott másban sem volt része, csak kínban, bajban, szenvedésben... s ez semmiképpen sem áll Lyme-ra. Csak az utolsó két óra hozott ránk bajt és aggodalmat; ám elıtte nagyon élvezetesen telt az idı. Mennyi újdonság és szépség! Igaz, olyan keveset utaztam életemben, hogy számomra minden új hely érdekes... De Lyme-ban igazán sok szépet láttunk; egyszóval - most elpirult egy kicsit, mert egy-két dolog eszébe jutott -, mondhatom, nagyon kellemes benyomást tett rám az a város.

Mire idáig jutott, ismét nyílt az ajtó, s ezúttal mindenki megjelent, akire vártak. - Lady Dalrymple, Lady Dalrymple hallatszott mindenfelıl, s amennyire a sietség összeegyezethetı a választékos eleganciával, olyan igyekezettel lépett elı köszöntésére Sir Walter két hölgyével. Lady Dalrymple és Miss Carteret tehát a véletlenül ugyanakkor érkezett Mr. Elliot és Wallis ezredes kíséretében bevonult a terembe. A többiek csatlakoztak hozzájuk, Anne is, aki termé-szetesen nem fonhatta ki magát ebbıl a társaságból. Eltávolodott Wentworth kapitány mellıl. Érdekes, talán túlságosan is érdekes beszélgetésük megszakadt egy idıre; ám a sajnálkozás eltörpült ahhoz képest, amilyen boldogságot érzett! Az elmúlt tíz percben többet tudott meg a férfinak Louisa iránti érzelmeirıl, többet érzelmei teljes világáról, mint amennyit remélni mert. Most már alávetette magát mindannak, amit a társas élet szabályai megkövetelnek tıle, s míg részt vett az általános üdvözlésben és udvariaskodásban, jólesı izgalom árasztotta el. Jóindulattal tekintett mindenkire. Olyan gondolatok jártak a fejében, hogy könnyen lehetett kedves és szívélyes, sıt még sajnált is mindenkit, aki most kevésbé boldog nála.

Boldogságát némileg mérsékelte, hogy a körbıl kiszabadulva azt kellett látnia, hogy Went-worth kapitány nincs az iménti helyén. Körülnézett s észrevette, hogy éppen abban a pillanat-ban lépett be a koncertterembe. Hát elment - már el is tőnt a szeme elıl; Anne sajnálkozott egy pillanatig. De hiszen hamarosan megint találkoznak. A kapitány most már keresni fogja ıt, s meg is találja, még mielıtt az estély véget ér. Pillanatnyilag talán jobb is, hogy nincsenek együtt. Neki, úgy érzi, szüksége van egy kis idıre, míg összeszedi magát.

Megérkezett Lady Russell, s amint a társaság így együtt volt, már csak rangsorba kellett rendezıdniök, s bevonulhattak a koncertterembe; eközben külön-külön mindenki megtette a magáét, hogy minél több szempárt vonzzon magára, minél több suttogást fakasszon, s annyi embert háborgasson, amennyit csak lehetséges.

Nagyon, de nagyon boldog volt e bevonulása közben a két Elliot kisasszony, Elizabeth csakúgy, mint Anne. Elizabeth kart karba öltve Miss Carterettel, szemét Dalrymple vicomte özvegyének széles hátára függesztve, úgy érezte, már semmi kívánnivalója nem maradt e földön; Anne pedig... de hát méltánytalanság volna vele szemben, ha megkísérelnénk össze-vetni kettejük boldogságának természetét; nıvére boldogságának forrása hiúság és önzés, az övé csupa nagylelkőség és szeretet.

Anne meg se látta, nem is vette semmibe a terem pompás ragyogását. Belülrıl fakadt a boldogsága. Szeme csillogott, orcája égett - ám errıl sem volt tudomása. Semmi egyébre nem gondolt, csakis az elmúlt félórára, s miközben a széksorok közt helyükre igyekeztek, mindent újra átélt magában. Amint a férfi megválasztotta a témáit, kifejezései, de még inkább tekintete és magatartása - mindez csak egyetlenegyet jelenthet. Amint elmondta véleményét Louisa Musgrove fogyatékosságairól, mint aki alig várja, hogy elmondhassa, ahogy kifejtette, mennyire csodálkozik Benwicken, és mit tart az elsı, nagy szerelemrıl - a megkezdett, s be nem fejezett mondatok, a félig elfordított tekintet, majd a több mint félig beszédes szem -, mindez arra vall, hogy szíve mégis visszatért végre hozzá; nincs már benne harag, sértı-döttség, nem akarja kerülni; hogy mindezek helyébe nemcsak barátság és megbecsülés lépett, hanem valami, ami - igen, ami a múlt gyengéd érzéseire emlékeztetett. Nem tudta mással magyarázni a változást: a férfi szereti ıt.

Efféle gondolatok és hozzájuk kapcsolódó ábrándképek foglalkoztatták, s ez olyan izgalomba hozta, hogy képtelen volt bármire figyelni; áthaladt a termen, de egy másodpercre sem fedezte fel a kapitányt, nem is igen kereste. Mikor kijelölték ülıhelyüket, s mindannyian elhelyezked-tek, körülnézett, vajon a teremnek nem ugyanabba a részébe kerültek-e, de nem, tekintete sehol sem talált rá; s mivel éppen megnyitották a hangversenyt, egyelıre szerényebb boldog-sággal kellett beérnie.

A társaságot két szomszédos padhoz irányították, és kétfelé oszlottak: Anne az elülsıre került, és Mr. Elliot, barátja, Wallis ezredes közremőködésével, olyan ügyesen mesterkedett, hogy közvetlen mellette szerzett ülıhelyet magának. Elliot kisasszony unokatestvérei körében, Wallis ezredes bókjainak céltáblájaként teljesen elégedett volt a helyével.

Anne pillanatnyi lelkiállapotának tökéletesen megfelelt a koncert, a zene éppen annyira foglalta el, amennyire kívánatos volt: azonosult a gyengéd pillanatokkal, volt hangulata a vidámsághoz, figyelme a filozofikushoz és türelme az unalmashoz; soha életében nem élvezett még hangversenyt ennyire, legalábbis az elsı részét. A vége felé egy olasz dalt követı rövid szünetben elmagyarázta Mr. Elliotnak a szöveget. Kettejüknek közösen volt egy mősoruk.

- Körülbelül ez az értelme a szövegnek - mondta Anne -, helyesebben ez a szöveg szó szerinti jelentése, mert kérdés, hogy egy olasz szerelmes dal esetében beszélhetünk-e értelemrıl... de amennyire tudtam, megpróbáltam visszaadni a jelentését; nem állítom, hogy jól értem a nyelvet. Nagyon szerény az olasz tudásom.

- Hogyne, igen, látom. Persze, hogy nem ért hozzá. Csupán annyira érti a nyelvet, hogy ezeket az áttételes, több értelmő, tömör olasz verssorokat elsı látásra világos, érthetı, elegáns angol nyelven adja vissza. Fölösleges tovább bizonygatnia a tudatlanságát... Máris tökéletesen meg-gyızött.

- Hogyan is tiltakozhatnék ilyen kedves, udvarias szavak ellen! De azért rosszul járnék, ha igazán hozzáértı vizsgáztatna.

- Nem azért járok már jó ideje a Comden Place-re - válaszolt a férfi -, hogy ne ismerném Anne Elliot kisasszonyt; azt tartom, túlságosan szerény ahhoz, hogy a világ félig is tudomást szerezzen mőveltségérıl, mőveltsége viszont sokkal nagyobb, semhogy ennyire szerény legyen. Ez a szerénység egyetlen más hölgy esetében sem lenne természetes.

- Ugyan, szégyellje magát!... Túlságba viszi a bókot. Már elfelejtettem, mi lesz a következı szám - ezzel elfordult tıle, és a mősort böngészte.

- Talán - folytatta Mr. Elliot súgva -, talán régebben volt alkalmam a jellemével megismer-kedni, semmint tudhatná.

- Csakugyan?... És vajon hogyan? Hiszen csak azóta ismer, amióta Bathban vagyok; azelıtt legfeljebb a családomtól hallhatott felılem.

- Nos, hírbıl sokkal hamarabb ismertem, méghozzá olyanoktól hallottam magáról, akik kö-zelrıl és bensıségesen ismerik. Sok évvel ezelıtt beszéltek nekem magáról. Az egyéniségérıl, természetérıl, képességeirıl, modoráról... mindezt elemezték számomra, megjelenítették elıttem.

Mr. Elliot nem csalatkozott: sikerült olyan érdeklıdést keltenie, amilyet remélt. Ugyan ki képes efféle rejtélynek ellenállni? Hogy egy új ismerıs régen hallott róla, olyanoktól, akiknek nevét sem tudja, megfoghatatlan; Anne-t gyötörte a kíváncsiság. Találgatott, faggatta unoka-fivérét, hiába. Az nagyon élvezte a helyzetet, de többet elárulni nem volt hajlandó.

- Nem, nem... Talán majd máskor, most semmi esetre sem. - Nevet nem mond, de biztosít-hatja, így volt szó szerint. Sok-sok évvel ezelıtt olyan megnyugtató szavakkal beszéltek neki Miss Anne Elliotról, hogy csillapíthatatlan érdeklıdést keltettek benne, s ı türelmetlen kíváncsisággal várta, hogy végre megismerje.

Anne elképzelni sem tudta, ki szólhatott róla sok évvel ezelıtt ilyen kedvezıen, hacsak nem Wentworth kapitány bátyja, a monkfordi Mr. Wentworth találkozott Mr. Elliottal társaságban, de nem volt mersze rákérdezni.

- Az Anne Elliot névnek - folytatta a férfi - már régóta érdekes csengése van számomra. Már nagyon régen izgatja a fantáziámat; és ha merészelném, elsuttognám az óhajomat, bárcsak sohasem változna meg ez a név.

Körülbelül ezeket mondhatta; de Anne nem tudta pontosan, mert ezzel egyidıben egy másik beszélgetés kötötte le a figyelmét, közvetlenül a háta mögött, s ehhez képest minden egyéb jelentéktelennek tőnt. Apja és Lady Dalrymple beszélgettek.

- Jóvágású férfi - jelentette ki Sir Walter -, rendkívül jóvágású.

- Igazán nagyon szép fiatalember! - helyeselt Lady Dalrymple. - Ilyen kitőnı fellépéső férfival nemigen találkozik az ember Bathban. Azt hiszem, ír lehet.

- Nem az, történetesen ismerem. Köszönı viszonyban állunk egymással. Wentworthnek hívják, Wentworth kapitány, a tengerészettıl. Nıvérének a férje a bérlım Somersetshire-ben. Croft. İ bérli most Kellynch kastélyt.

Míg Sir Walter ezeket mondta, Anne megpillantotta nem messze Wentworth kapitányt nagyobb férfitársaságban. De amint feléje tekintett, úgy tőnt, mintha hirtelen elfordítaná a szemét. Ez volt a benyomása. Mintha csak egy pillanattal késett volna el; de ameddig figyelni merte, a férfi többé feléje sem tekintett; csakhogy a hangverseny tovább folytatódott, s Anne kénytelen volt a zenekarnak szentelni figyelmét s elırenézni.

Mikor ismét megkockáztathatott egy pillantást, a kapitány már nem volt ott. Hozzá közelebb akkor sem jöhetett volna, ha akar; annyira közrefogták és beszorították a helyére; de azzal is beérte volna, ha egy pillantását elfogja.

Egyébként Mr. Elliot is idegesítette. Már semmi kedve nem volt beszélgetni vele. Bárcsak ne lenne annyira a közelében.

Az elsı rész végére értek. Azt remélte, most majd jobbra fordul a helyzet; és csakugyan, miután folyt egy darabig a semmitmondó beszélgetés, akadt a társaságban, aki teázni kívánt. Anne ama kevesek közé tartozott, akik nem kívántak helyet változtatni. Ülve maradt - de Lady Russell is; ám az az öröm érte, hogy megszabadult Mr. Elliottól; arra pedig, bármennyire is szereti, végképp nem volt hajlandó, hogy Lady Russellra való tekintettel lemondjon a beszélgetésrıl Wentworth kapitánnyal, ha az alkalmat ad rá. Lady Russell arckifejezésébıl ugyanis arra következtetett, hogy észrevette a kapitányt.

Csakhogy az nem jött. Anne némelykor azt képzelte, ıt látja kissé távolabb, de csak nem jött. A várva várt szünet a végéhez közeledett, és nem történt semmi. A többiek visszaszállin-góztak, lassanként megtelt a terem, ismét birtokba vették a padokat, és újra elıttük állt egyórai élvezet vagy megpróbáltatás, egy óra zene, öröm vagy unalom, aszerint, igazán szereti-e valaki a zenét, vagy csak megjátssza. Anne-re, úgy tetszett, egy óra izgalom vár. Nem távoz-hat nyugodtan ebbıl a terembıl anélkül, hogy ne lássa még egyszer Wentworth kapitányt, ne váltsanak egymással legalább egy barátságos pillantást.

Mikor újra elhelyezkedtek, sokan máshova ültek, ami végül is kedvezıen alakult Anne számára. Wallis ezredes nem kívánt leülni, Elizabeth és Miss Carteret szabadkozást kizáró módon invitálta Mr. Elliotot, hogy foglaljon helyet kettejük közt; aztán további helycserékkel, némi ravaszkodással sikerült Anne-nek annyival közelebb kerülnie a pad végéhez, hogy most már elérhetı volt a sorok közt elhaladók számára. Kénytelen volt magát Miss Larolles-hoz hasonlítani, az utolérhetetlen Miss Larolles-hoz3 - de azért megtette, ha nem is lett sok ered-ménye; ám néhány szomszédja korai távozása révén tovább javult a helyzet, s még mielıtt a hangverseny véget ért, a pad szélén találta magát.

Így állt a dolog, már egy-két üres hely is akadt mellette, mikor ismét megpillantotta Went-worth kapitányt. Elég közel volt, sıt észre is vette ıt. Komoran nézett maga elé, habozni látszott, aztán mégis lassacskán annyira közeledett hozzá, hogy beszédbe is elegyedhettek. Anne érezte, hogy valami nincs rendjén. Letagadhatatlan volt a különbség. Egészen megválto-zott az arckifejezése ahhoz képest, ahogy a nyolcszögő teremben beszélt vele, meghökkentıen más. Mi történhetett? Elıbb apjára, aztán Lady Russellra gondolt, talán barátságtalanul,

3 Fanny Burney angol író (1752-1840) Cecilia címő regényének egyik komikusan tolakodó figurája.

elutasítóan tekintettek rá? A kapitány a hangversenyrıl kezdett beszélni, meglehetısen feszes arccal, úgy valahogy, amint az uppercrossi Wentworth kapitány szokott; csalódott, mondta, jobb éneklést várt, és csöppet sem bánja, hogy hamarosan vége lesz az egész produkciónak. Anne olyan ügyesen vette védelmébe az elıadást, hogy azért kedvesen elismerte a másik érzéseinek jogosságát is, úgyhogy az kissé felengedett, sıt mosolyogva válaszolt. Pár percig beszélgettek, s a hangulat tovább javult; a kapitány már a padot nézegette, mint aki elfogla-lásra érdemes ülıhelyet fedezett fel; ebben a pillanatban Anne kénytelen volt hátrafordulni, mert valaki megérintette a vállát - Mr. Elliot elnézést kért, de ismét Anne-hez kell fordulnia, megint csak az olasz szöveg miatt. Miss Carteret nagyon szeretné tudni, mirıl szól majd a következı dal. Anne erre nem mondhatott nemet; még soha életében nem áldozott ilyen fájó szívvel az udvariasság oltárán.

Alig pár perc telt bele, hiszen igyekezett a dolgát olyan rövidre fogni, amennyire csak tehette, míg ismét rendelkezett magával, megfordult, körülnézett, s ott látta Wentworth kapitányt közvetlen közelében; fölöttébb tartózkodó modorban sietve elköszönt, s jó éjszakát kívánt. Megy már, mondta, siet, otthon kell lennie, amilyen hamar csak lehetséges.

- Nem volna érdemes maradni még egy kicsit és megvárni a következı dalt? - kérdezte Anne, s hirtelen eszébe jutott valami, amiért csak még jobban marasztalta.

- Nem! - felelt nyomatékosan a kapitány. - Nincs miért maradnom! - S azon nyomban el is ment.

Féltékeny Mr. Elliotra! Ez az egyedül érthetı magyarázat. Wentworth kapitány féltékeny! És az ı szerelmére! Hihette volna ezt egy héttel - csak három órával ezelıtt! Egy pillanatra ki-mondhatatlan boldogságot érzett. Ám sajnos, nagyon is ellentétes gondolatok léptek a nyomába. Hogyan lehet elaltatni az ilyen féltékenységet? Hogyan adja tudtára az igazságot? A kedvezıtlen körülmények között hogy szerezhet tudomást a kapitány az igazi érzéseirıl? Kétségbeesve gondolt Mr. Elliot udvarlására - kiszámíthatatlan, mennyi bajt okozhat még.

Kilencedik fejezet

Anne másnap délelıtt örömmel emlékezett ígéretére, Mrs. Smithhez készült; elsısorban annak örült, hogy kötelezettsége elszólítja hazulról abban az idıben, amikor minden valószínőség szerint Mr. Elliot hozzájuk látogat. Mindennél fontosabb volt most, hogy ıt elkerülje.

Tulajdonképpen rendkívüli jóindulattal gondolt rá. Bár széptevése bajt okoz, mégis hálával, megértéssel, talán még együttérzéssel is tartozik neki. Önkéntelenül is elgondolkoztatták megismerkedésük rendkívüli körülményei; hogy az unokabátyja némi joggal számít az érdeklıdésére a helyzet alakulása s a maga érzelmei miatt, melyeket sok évvel ezelıtti értesülések befolyásoltak. Mindez együttvéve nagyon különös - hízelgı, de kínos. Van sajná-latos is benne. Azzal nem érdemes foglalkozni, mit érezne most, ha Wentworth kapitánynak nem volna szerepe az ügyben; mert Wentworth kapitány igenis van, létezik; és akár jól, akár rosszul végzıdik ez a feszült, várakozással teljes állapot, szíve örökre az övé. Úgy érzi, más férfiaktól nem választaná el jobban az sem, ha egybekelnének, mint ahogy az sem, ha végleg el kell válniuk egymástól.

Gyönyörőséges ábrándok olthatatlan szerelemrıl, örök állhatatosságról; Bath utcái talán még sosem szolgáltak színteréül ilyen csodás álmoknak, mint amelyekkel Anne játszadozott útban a Camden Place-rıl a Westgate Buildings felé. Mintha megtisztult, sıt illatfelhıbe borult volna az út, amerre mennie kellett.

A szíves fogadtatás biztos volt; de barátnıje különösen hálásnak látszott, amiért eljött, mintha nem is nagyon számított volna rá, holott megállapodtak az idıpontban.

Mindenekelıtt apróra mindent tudni kívánt a hangversenyrıl; Anne olyan boldogan emlé-kezett az estre, hogy örömmel szólt róla, az arca is sugárzott. Szívesen elmondott mindent, amit mondhatott, ámde attól, aki jelen volt, mégsem érik be ennyivel, nem elégítette ki beszámolója az olyan érdeklıdıt, mint Mrs. Smith, aki rövid úton, egy mosónı és egy pincér közvetítésével már sokkal többet hallott általánosságban az esemény sikerérıl és bevételérıl, mint amennyit Anne mesélni tudott róla; most pedig a társaság összetételérıl hiába tett fel részletekbe menı kérdéseket. Mrs. Smitht név szerint ismert minden nevezetes személyt, minden Bathban tartózkodó notabilitást.

- Úgy tudom, ott voltak a Durand gyerekek - mondta -, tátott szájjal lesték a zenét, akár a verébfiókák az eleséget. El nem mulasztanának soha egyetlen hangversenyt sem.

- Hogyne, ott voltak. Én ugyan nem láttam ıket, de Mr. Elliottól hallottam felılük.

- És Ibbotsonék megjelentek vajon?... a két szépség azzal a hosszú ír katonatiszttel... állítólag erısen udvarol az egyik lánynak.

- Nem tudom, azt hiszem, nem voltak ott.

- És az öreg Lady Mary Maclean? Fölösleges kérdés. Hiszen tudom, sosem mulaszt el ilyesmit; ıt biztosan látta. Nem lehetett tıle messze, hiszen tudom, maguk is Lady Dalrymple-ékkel voltak, s nyílván az elıkelıségek sorában ültek a zenekar körül.

- Nem. Magam is ettıl féltem. Minden vonatkozásban nagyon kellemetlen lett volna szá-momra. Szerencsére Lady Dalrymple jobban szeret távolabb ülni; s igazán nagyon jó helyünk volt... jól lehetett hallani, látni már kevésbé.

- Ó, annyit azért látott, hogy jól szórakozzék. Persze, persze, értem én. Akármilyen sokaság-ban, mindig találunk bizonyos egyéni szórakozást is, s ez nyilván megvolt. A maguk társasága olyan nagy volt, hogy beérte vele.

- Azért jobban is körülnézhettem volna - felelte Anne, s beszéd közben tudatában volt, hogy bizony eleget nézegetett körbe-körbe, csupán nézelıdésének célja volt igen szőkre szabott.

- Dehogyis... volt jobb dolga is. Mondania sem kell, nagyon kellemes estéje volt. Látom a szemébıl. Világosan látom, mint teltek az órák... Mindig kellemes dolgokat hallhatott. Ha nem zenét, akkor szavakat.

Anne mosolyogva kérdezte: - Ezt is a szemembıl látja?

- Bizony. Egész lénye azt sugallja, hogy tegnap este annak a valakinek a társaságában volt, akit a világ legkellemesebb emberének tart, s e pillanatban jobban érdekli, mint kívüle az egész világ együttvéve.

Anne egész arcát elöntötte a pirosság, de nem szólt semmit.

- És mivel ez a helyzet - folytatta rövid szünet után Mrs. Smith -, elhiheti, tisztában vagyok azzal, milyen kedves magától, hogy eljött hozzám ma délelıtt. Igazán nagyon kedves magától, és nagyra értékelem, hogy itt ül velem, amikor másvalaki is igényt tart az idejére, márpedig az sokkal élvezetesebb volna.

Anne ezt meg se hallotta. Nagyon meglepte, sıt kissé zavarba is hozta a dolog, sehogy sem értette, hogyan szerezhetett tudomást barátnıje Wentworth kapitányról. Újabb rövid hallgatás után Mrs. Smith ismét kérdéssel fordult hozzá:

- Mondja, tud a mi ismeretségünkrıl Mr. Elliot? Tud arról, hogy Bathban vagyok?

- Mr. Elliot! - ismételte a nevet meglepıdve Anne, és feltekintett. Pillanatnyi gondolkodás után rájött, miféle tévedésrıl van itt szó. Nyomban megértett mindent; aztán, hogy bizton-ságban tudta magát, a bátorsága is megjött, s most már higgadtabban folytatta:

- Ismeri Mr. Elliotot?

- Hosszú ideig ismeretségben álltam vele - válaszolt komolyan Mrs. Smith. - De kapcsolatunk elég régen megszakadt. Jó ideje nem is találkoztunk.

- Errıl fogalmam sem volt. Maga sosem említette. Ha tudom, megragadom az alkalmat, hogy szóljak unokabátyámnak maga felıl.

- Az igazat megvallva - felelte Mrs. Smith most már szokott derős arckifejezésével -, pontosan arra akartam megkérni, hogy ragadja meg az alkalmat. Szeretném, ha szólna felılem Mr. Elliotnak. A támogatását kérem, érvényesítse befolyását nála. Mr. Elliot életbe vágó szolgá-latot tehet nekem, és ha maga, drága Anne, olyan jó, hogy a magáévá teszi az ügyemet, akkor természetesen már el is van intézve.

- Boldogan megteszek mindent, amivel bármi csekély mértékben is a javát szolgálom... Remélem, semmi kétsége afelıl, hogy szívesen megteszem - felelte Anne -, csak azt gyaní-tom, nagyobb befolyást tulajdonít nekem, illetve azt hiszi, több joggal szólhatok bele Mr. Elliot dolgaiba, mint amennyire a valóságos helyzet lehetıvé teszi. Nyilván, ki tudja, miért, azt teszi fel rólam. Ámde ne tartson egyébnek, csupán Mr. Elliot rokonának. Ha ebben a meg-világításban is olyannak látja a dolgot, hogy unokahúga méltán kérheti tıle, akkor ne habozzon, közölje velem, mit tehetek.

Mrs. Smith átható pillantást vetett rá, aztán mosolyogva mondta:

- Úgy látom, elsiettem a dolgot, bocsásson meg. Meg kellett volna várnom a hivatalos értesítést. Ha így van, drága Elliot kisasszony, adja tudtára régi barátnıjének, mikor szabad szólnia. Jövı héten? Jövı héten talán már nekem is szabad feltennem, hogy minden el-rendezıdött, és akkor én is elıhozakodhatom önzı igényeimmel Mr. Elliot sorsának szeren-csés fordulatában.

- Nem - folytatta Anne -, sem a jövı héten, sem az utána következın, sem azután. Higgye el nekem, amire gondol, semelyik héten sem következik be. Én sohasem leszek Mr. Elliot felesége. De nagyon szeretném tudni, honnan veszi ezt.

Mrs. Smith ismét rátekintett, elıbb komolyan, aztán elmosolyodva csóválta a fejét, s felkiáltott:

- Ó, most aztán igazán nem értem! Bárcsak tudnám, mit akar mondani! Úgy hiszem, nem lesz hajthatatlan, amikor eljön az ideje. Tudja, míg az nincs itt, mi nık mindig azt hangoztatjuk, hogy nem kell nekünk senki. Természetesen mindenkit kikosarazunk, míg csak meg nem kért. De miért is lenne hajthatatlan? Hadd szóljak... nem nevezhetem barátomnak, legfeljebb egykori jó barátom érdekében. Hol talál hozzá fogható férjet? Ilyen kellemes, ilyen tökéletes fellépéső úriembert? Hadd szóljak Mr. Elliot mellett. Annyi bizonyos, Wallis ezredestıl egyebet nem hall felıle, csak jót; márpedig Wallis ezredesnél senki sem ismerheti jobban.

- Drága Mrs. Smith, Mr. Elliot felesége alig fél éve halt meg. Nem is illik feltenni róla, hogy komolyan udvarol.

- Ó, ha más ellenvetése nincs - kiáltott fel ravaszkásan Mrs. Smith -, akkor semmi baj Mr. Elliottal, nem fáj már érte a fejem! Csak arra kérem, jussak eszébe, amikor összeházasodnak, semmi másra. Mondja meg neki, hogy barátnıje vagyok, akkor talán vállalja azt a csekély fáradságot, amire megkérném; nagyon természetes, hogy jelenlegi helyzetében, amikor annyiféle dolga és kötelezettsége van, igyekszik elhárítani magától, illetve kibújni, ami alól csak lehetséges... talán nagyon is természetes. Százból kilencvenkilencen ugyanezt tennék. Arról persze fogalma sincs, milyen fontos ez a dolog nekem. Nos, drága Elliot kisasszony, remélem és kívánom, sıt bízom benne, hogy nagyon boldog lesz. Mr. Elliot elég értelmes hozzá, hogy értékelni tudjon olyan nıt, amilyen maga. A maga békessége nem szenved majd hajótörést, mint az enyém. Biztonságban lehet a nagyvilág dolgaiban, csakúgy, mint az ı jellemét illetıen. İt nem lehet félrevezetni, nem tudják majd olyasmibe belerántani, amivel anyagi romlásba kergetik.

- Nem - felelt Anne -, készséggel elhiszem, hogy unokafivéremet nem érheti ilyesmi. Nyugodt, megfontolt embernek látszik, aki nem enged veszedelmes befolyásnak. Becsülöm, tisztelem eddigi tapasztalataim alapján, semmi okom rá, hogy másként vélekedjem. Csakhogy nem ismerem régóta; s úgy vélem, nem az az ember, aki egyhamar alaposan kiismerhetı. De kedves Mrs. Smith, az a mód, amint beszélek róla, még mindig nem gyızi meg arról, hogy számomra ı nem jelent semmit? Pedig elég szenvtelenül beszéltem. És esküszöm, hogy nem jelent számomra semmit. Ha pedig bármikor megkéri a kezemet (s nagyon kevés okom van azt hinni, hogy ez egyáltalán eszébe jutott), nem mondok igent. Biztosítom róla, higgye el: nem. S higgye el azt is, Mr. Elliotnak semmi része nem volt abban, hogy nagyon élveztem a tegnap esti koncertet, amint feltételezte... Nem Mr. Elliot tette kellemessé; nem Mr. Elliot az, aki...

Elhallgatott, megbánta, hogy ennyit is mondott, és mélyen elpirult; de hát kevesebbel nem ért volna célt. Mrs. Smith aligha hitte volna el, hogy Mr. Elliot itt szóba sem jöhet, ha nem sejteti, hogy van másvalaki. És csakugyan, barátnıje nyomban beadta a derekát, mégpedig úgy, hogy

semmit sem sejtett abból, ami a dolog mögött rejlik; Anne pedig, nehogy többet is elárulni kényszerüljön, firtatni kezdte, honnan vette Mrs. Smith, hogy jegyese Mr. Elliotnak, mibıl gondolta, kitıl hallotta.

- Vallja meg nekem, miért vette ezt a fejébe?

- Elıször is - felelte Mrs. Smith -, tudomásomra jutott, milyen sokat vannak együtt, aztán meg úgy éreztem, ez a legvalószínőbb és legkívánatosabb megoldás mindkettıjük számára; s elhiheti nekem, hogy valamennyi ismerısük máris lezárt ügynek tekinti. Hallani azonban csak két nappal ezelıtt hallottam róla.

- Csakugyan beszélnek a dologról?

- Megnézte tegnap azt a nıt, aki ajtót nyitott?

- Nem, hát nem Mrs. Speed engedett be, mint rendesen, vagy a szolgáló? Nem vettem észre semmi különöset.

- Derék barátnım, Mrs. Rooke volt az... Rooke nıvér, aki egyébként nagyon kíváncsi volt magára; boldog volt, hogy éppen ráért ajtót nyitni. Vasárnap jött meg Marlborough Buildingsbıl; ı mondta nekem, hogy maga Mr. Elliothoz megy feleségül. Egyenesen Mrs. Wallistól tudja, ami elég hiteles forrásnak tőnt. Hétfın este egy órát töltött velem, akkor mondta el az egész históriát.

- Az egész históriát? - ismételte Anne nevetve. - Ebbıl ugyan nem csinálhatott hosszú históriát, ez legfeljebb rövidke, alaptalan hír.

Mrs. Smith nem szólt semmit.

- De azért - folytatta nyomban Anne -, bár abból semmi sem igaz, hogy efféle jogcímen fordulhatok Mr. Elliothoz, nagyon boldog lennék, ha bármiben segíthetek. Közöljem vele, hogy Bathban van? Adjak át valami üzenetet?

- Köszönöm szépen, nem, semmi esetre sem. A pillanat bővöletében, és a helyzetet félreértve talán megkíséreltem volna megszerezni a pártfogását bizonyos ügyekben; de most nem, köszönöm szépen, nem akarok ilyesmivel alkalmatlankodni.

- Ha jól tudom, azt mondta, sok év óta ismeri Mr. Elliotot?

- Ismerem.

- De talán mégsem abból az idıbıl, mikor még nıtlen volt?

- De igen. Mikor megismertem, még nem volt nıs.

- És közeli ismeretség volt az?

- Bensıséges.

- Csakugyan?! Akkor mondja el nekem, milyen volt abban az idıben. Nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen lehetett Mr. Elliot mint egészen fiatal ember. Vajon olyan volt-e, amilyen most?

- Nem találkoztam Mr. Elliottal a legutóbbi három évben - válaszolta Mrs. Smith olyan komoran, hogy képtelenség volt folytatni a témát; Anne úgy érezte, legfeljebb annyit ért el, hogy még fokozódott a kíváncsisága. Mindketten hallgattak... Mrs. Smith szemmel láthatóan mélyen elgondolkozva. Aztán megszólalt:

- Elnézést kérek, drága Elliot kisasszony - mondta ismét megszokott szívélyes modorában -, bocsásson meg, amiért olyan kurtán válaszolgattam, de nem voltam benne biztos, mit tegyek.

Haboztam, és fontolgattam magamban, mit mondhatok el magának. Sok mindent kell itt fontolóra vennem. Az ember nem akar tolakodó lenni, kellemetlenséget okozni, bajkeverıvé válni. A családi egyetértést érdemes fenntartani akkor is, ha a sima felszín alatt semmi mara-dandó érzés nem rejlik. De most már döntöttem, s azt hiszem, helyesen; úgy vélem, meg kell ismernie Mr. Elliot igazi jellemét. Maradéktalanul elhiszem, hogy pillanatnyilag nincs szándékában kezével megajándékozni, de ki tudja, mit hoz a jövı. Talán bizonyos idı múlva másként érezne iránta. Éppen azért tudja meg az igazat most, amikor még elfogultság nélkül ítélhet felıle. Mr. Elliotnak nincs se szíve, se lelkiismerete; számító, bizalmatlan, csak önma-gával törıdik, hidegvérrel cselekszik rosszat; a maga önzı érdekében, vagy akár csak kényel-me kedvéért bármilyen kegyetlen vagy aljas cselekedetre képes, ha véghezviheti anélkül, hogy árnyékot vetne jó hírnevére. Másokkal nem törıdik. A legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül fordít hátat olyanoknak, cserbenhagyva ıket, akiknek tönkretételében fı szerepet játszott. Nincs benne érzés, igazságérzet vagy részvét. Ó, a szíve, az sötét, az fekete és üres!

Anne megdöbbent arca, csodálkozó felkiáltása arra késztette barátnıjét, hogy hirtelen elhall-gasson, aztán nyugodtabb modorban folytatta:

- Látom, meglepik a szavaim. De nézze el egy testileg-lelkileg tönkretett, felháborodott asszonynak. Most már igyekszem uralkodni magamon, s nem fogom becsmérelni. Csak azt mondom el, amit tapasztaltam nála. Beszéljenek a tények. Bensıséges barátja volt drága férjemnek, aki bízott benne, szerette, s olyan jónak tartotta, amilyen ı maga volt. Ez a meghitt barátság már házasságkötésünk elıtt kezdıdött. Én csak tudomásul vettem, hogy bizalmas jó barátok; magam is nagyon megkedveltem Mr. Elliotot, s a lehetı legjobb véleménnyel voltam felıle. Hiszen tudja, az ember tizenkilenc éves korában még nem gondolkozik komolyan, s nekem Mr. Elliot nem tőnt kevésbé jónak, mint mások, társaságnak viszont sokkal kelleme-sebb volt. Úgyszólván mindig együtt voltunk. Mi többnyire Londonban éltünk, mégpedig meglehetısen nagy lábon. Körülményei elég szőkösek voltak akkor, hozzánk képest szegény, bútorozott lakást bérelt a Temple-ben, és amennyire tudta, legalább külsıségekben igyekezett tartani az úri látszatot. Nálunk, amikor csak óhajtotta, otthonra talált; mindenkor szívesen láttuk, mintha testvérünk lett volna. Az én szegény Charlesom, akinél jobb és nagylelkőbb ember nem akad az egész világon, az utolsó garasát is megosztotta volna vele; tudom, a pénztárcája mindig nyitva állt elıtte, tudom, hogy sokszor támogatta.

- Ez Mr. Elliot életének abban a szakaszában lehetett - szólt közbe Anne -, amely mindig is felkeltette a kíváncsiságomat. Akkoriban, amikor apám és nıvérem megismerte. Én sohasem találkoztam vele, csak hallottam felıle, de volt az eljárásában valami, különösen ami apámat és nıvéremet s késıbb a házasságát illeti, amit sehogyan sem tudtam a mostani magatartásával összeegyeztetni. Egészen másfajta emberre vallott.

- Tudok róla, mindent tudok! - kiáltott fel Mrs. Smith. - Amikor bemutatták Sir Walternak és a nıvérének, én még nem ismertem, de nyilatkozni aztán számtalanszor hallottam felılük: Tudom, meghívták, bátorították, ı pedig nem ment. Talán olyan vonatkozásokban is kielégít-hetem érdeklıdését, amire nem is gondolt; ami pedig a házasságát illeti, annak mozzanatairól még abból az idıbıl van tudomásom. Beavatott mindenbe, amit mellette vagy ellene szólónak vélt, én voltam az a barát, akinek bizalmasan megvallotta reményeit és terveit, s bár a felesé-gét elızıleg nem ismertem (alacsonyabb társadalmi helyzete ezt nem tette lehetıvé), de aztán már igen, s egész életérıl, utolsó két évét kivéve, már mindent tudok, s minden kérdésére válaszolhatok, ha óhajtja.

- Nem - szabadkozott Anne -, nem kívánok különösebben informálódni felıle. Annyit mindig tudtam, hogy nem volt boldog a házasságuk. Inkább az érdekel, hogy Mr. Elliot életének abban a szakaszában miért vette semmibe az apámmal való kapcsolatot. Apám igazán nagyon szívélyesen és illendıen közeledett hozzá. Miért húzódott vissza Mr. Elliot?

- Életének abban a szakaszában - válaszolt Mrs. Smith - Mr. Elliotnak egyetlen életcélja volt: a vagyonszerzés, mégpedig sokkal gyorsabban, amint az a jogi pályán lehetséges. Elhatározta, házasság révén szerzi meg, de azt legalábbis feltette magában, hogy oktalan házassággal nem rontja az esélyeit; azt is tudom, úgy vélte (megalapozottan-e vagy sem, azt természetesen nem dönthetem el), hogy apja és nıvére az udvarias közeledéssel és meghívásokkal a házasságot célozzák a jövendı örökös és a fiatal úrhölgy között. Márpedig képtelenség, hogy ilyen házasság megfelelt volna elképzeléseinek, ami a gazdagságot és a függetlenséget illeti. Biztosan tudom, hogy ez volt az oka a visszahúzódásának. Elmondta nekem az egész históriát, nem voltak titkai elıttem. De különös, hogy miután mi elváltunk egymástól Bathban, házas-ságom után az elsı és legfontosabb ismerısöm éppen az unokabátyja volt; és az ı révén hallottam olyan sokat apjáról és nıvérérıl. İ jellemezte nekem az egyik Elliot kisasszonyt, én pedig nagy szeretettel gondoltam a másikra.

- Talán... - kiáltott fel Anne, mert hirtelen egy ötlete támadt. - Talán beszélt is rólam némelykor Mr. Elliotnak?

- Hogyne, mégpedig igen gyakran. Kérkedni szoktam az én Elliot barátnımmel, és fogadkoz-tam, egészen más, mint...

Észbe kapott, és még idejekorán elhallgatott.

- Ez megmagyaráz valamit, amit tegnap este mondott Mr. Elliot! - kiáltott fel Anne. - Megvan a megoldás. Azt állította, hogy sokat hallott felılem. Sehogyan sem értettem, honnan. Micsoda vad dolgokat képzel az ember, ha kedves önmagáról van szó, és mekkorát téved! De bocsánat, félbeszakítottam. Ezek szerint Mr. Elliot csakis pénzért házasodott? Magának nyílván ez a körülmény nyitotta fel a szemét a jellemét illetıen.

Mrs. Smith kissé habozott.

- Ó, ilyesmi gyakran elıfordul. Ha valaki társasági életet él, és azt hallja, hogy egy férfi vagy egy nı pénzért érdekházasságot köt, ez olyan mindennapi dolog, hogy fel sem háborítja az embert. Nagyon fiatal voltam, csak fiatalok közt forogtam, szeleburdi, vidám társaságban, szigorú elvek és erkölcsök nélkül. Szórakozásból állt az életünk. Ma már egészen másként gondolkozom; az évek, a betegség, a bánat új fogalmakra tanítottak; de abban az idıszakban, megvallom, semmi kivetnivalót nem láttam abban, amit Mr. Elliot cselekedett. „Azt tenni, ami a legelınyösebb”, szinte szabálynak számított.

- Nem volt a felesége nagyon alacsony származású?

- De igen. Meg is mondtam Mr. Elliotnak, de nem törıdött vele. Pénz és pénz, egyéb nem érdekelte. A lány apja marhatenyésztı volt, nagyapja mészáros, de mit számított az? Szép asszony volt, tisztes neveltetésben részesült, valami távoli rokonok vették pártfogásukba, a véletlen folytán összekerült Mr. Elliottal, és beleszeretett; a származása semmi nehézséget vagy skrupulust nem okozott Mr. Elliotnak. Csupán arra volt gondja, hogy a lehetı leg-pontosabban megbizonyosodjék a nı vagyona felıl, mielıtt elkötelezi magát. Elhiheti nekem, bármilyen nagyra van is Mr. Elliot a társadalmi pozíciójával, fiatalemberként nem becsülte semmire. Az, hogy Kellynch uradalom várományosa, jelentett neki valamit, de a családi hírnév és becsület a semminél is kevesebbet. Számtalanszor hallottam tıle, ha eladható volna a baronet rangja, bárkinek akár ötven fontért is odaadná a magáét, címerestül, jelmondatostul,

beleértve a nevet meg a libériát is; de nem óhajtom felét sem elismételni annak, amit akkoriban váltig hangoztatott errıl a témáról. Nem volna méltányos. De azt hiszem, bizonyí-tékkal is kell szolgálnom, hogy mindez nemcsak szóbeszéd.

- Kedves Mrs. Smith, nem kell nekem bizonyíték! - kiáltott fel Anne. - Semmi olyat nem állított, ami ellentétben állna azzal, amilyennek Mr. Elliot azokban az években mutatkozha-tott. Mindez inkább megerısítése annak, amit akkoriban hallottunk és tartottunk felıle. Sokkal jobban érdekel, hogy miért változott meg ennyire?

- Mégis, az én megnyugvásomra: ha lenne olyan jó csöngetni Marynek... azaz mégsem, biztosan hajlandó lesz arra a még nagyobb szívességre, hogy maga megy át a hálószobámba, s idehozza nekem azt a berakásos kis dobozt, melyet a szekrény legfelsı polcán talál.

Anne látta, hogy barátnıje ıszintén fontosnak tartja, megtette hát, amit kívánt. Odavitte a dobozt, letette eléje. Mrs. Smith sóhajtva hajolt fölébe, kulccsal kinyitotta, s így szólt:

- Ebben vannak a férjemtıl rám maradt írások, s ez csak kis része annak, amit át kellett néznem, amikor elvesztettem ıt. Azt a levelet, melyet most keresek, még házasságkötésünk elıtt írta Mr. Elliot, és véletlenül megmaradt; hogyan, azt elképzelni is nehéz. De hát szegény uram hanyag volt az ilyen dolgokban, rendszertelen is, mint sok férfi; s amikor átnéztem az iratait, megtaláltam ezt több, még ennél is lényegtelenebb írással együtt, a legkülönbözıbb emberektıl, erre-arra elszórva, míg sok nagyon fontos levél és okmány elveszett. Megvan. Nem égettem el, mert Mr. Elliot viselkedése már akkor sem tetszett, s úgy döntöttem, meg-ırzök minden bizonyítékot, mely egykori bensıséges kapcsolatunkat igazolja. Most pedig más okból örülök, hogy felmutathatom.

A levél, melynek címzettje Charles Smith Esq., Tunbridge Wells, kelt Londonban, 1803 júliusában, a következıképpen szól:

Kedves Smith!

Megkaptam levelét. Nagylelkősége valósággal lenyőgöz. Bárcsak a természet gyakrab-ban teremtene olyan szívet, mint a magáé, de én, bár huszonhárom esztendeje élek e világon, nem találkoztam soha még hasonlóval sem. Pillanatnyilag, higgye el, nem szorulok szívességére, van készpénzem. Örüljön velem: megszabadultam Sir Waltertól meg a kisasszonyától. Hazamentek Kellynchbe, és szinte megeskettek, hogy megláto-gatom ıket a nyáron; ám én elıször majd a földmérı kíséretében megyek el oda, hogy az felvilágosítson, mint juttathatom legelınyösebben kalapács alá. Ámbár a legkevésbé sem lehetetlen, hogy a baronet újból megházasodik; elég bolond hozzá. Ha megteszi, nekem legalább békét hagynak, ami derekas kárpótlás volna a reám váró címért. Az úr még annál is sokkal elviselhetetlenebb, mint tavaly volt.

Hívnának akárminek, csak Elliotnak ne! Undorodom tıle. Hála Istennek, a Walter nevet elhagyhatom, és remélem, soha többé nem bánt meg azzal a második W-vel, s ezentúl, míg csak élek, lehetek egyszerően híve

William Elliot

Ilyen levelet nem lehet indulat nélkül végigolvasni. Mrs. Smith, mikor észrevette Anne lángvörös arcát, megjegyezte:

- Tudom, szörnyen tiszteletlen hangú levél. Bár a kifejezésekre nem emlékeztem pontosan, az értelmérıl maradandó benyomás él bennem. Mindenképpen láthatja belıle, milyen ember. És figyelje meg, milyen baráti hangnemben ír szegény férjemnek. Lehetne ennél még bensı-ségesebb?

Anne nem tudott azonnal úrrá lenni megdöbbenésén és a fájdalmas érzésen, hogy ilyen szavakkal illették apját. Csak miután belátta, hogy a levél elolvasásával vétett a becsület törvényei ellen, mert senkit sem szabad efféle bizonyítékok alapján megismerni és megítélni, semmiféle magánlevelezés nem tartozik idegen szemre - csak akkor tudott erıt venni magán annyira, hogy visszaadja a levelet barátnıjének, s megszólaljon:

- Köszönöm. Ez nyilvánvalóan teljes bizonyítéka mindannak, amit mondott. De akkor miért keresi a kapcsolatot velünk most?

- Azt is megmagyarázom - mondta mosolyogva Mrs. Smith.

- Csakugyan tudja?

- Tudom bizony. Felidéztem Mr. Elliotot úgy, amilyen tizenkét esztendıvel ezelıtt volt, most pedig bemutatom, milyen ma. Erre vonatkozóan nem szolgálhatok írásos bizonyítékkal, de az elképzelhetı leghitelesebb szóbeli tanúsággal igen, arról, hogy mi a szándéka most, és miben fáradozik. Ezúttal nem alakoskodik. Igazán feleségül akarja venni magát. Családja iránti figyelmessége is ıszinte, szívbıl jövı. Elárulhatom, milyen forrásból tudom mindezt: Wallis ezredes révén.

- Wallis ezredes révén! Hát ismeri ıt?

- Nem. Az értesülés nem ilyen egyenes vonalban került hozzám; volt közben egy-két kanyar, de ez nem lényeges. A folyó éppoly tiszta, mint az eredeténél: ami kevés hordalékot felszed kanyargós útján, attól könnyő megtisztítani. Mr. Elliot fenntartás nélkül közli Wallis ezredes-sel a magával kapcsolatos szándékait. Wallis ezredes, úgy képzelem, értelmes, megfontolt, józan ítélető ember; csakhogy Wallis ezredesnek van egy nagyon szép, nagyon csacska felesége, s annak olyasmit is elmond, amit nem kellene: mindent megbeszél vele. Az asszony túláradó örömében, amiért rohamosan erısödik, mindent továbbad az ápolónıvérnek; a nıvér viszont, mivel tudomása van ismeretségünkrıl, elmondja nekem. Hétfın este derék barátnım, Mrs. Rooke beavatott a Marlborough Buildings titkaiba. Így hát láthatja, nem az én képzele-tem szüleményérıl volt szó, amikor „egész históriáról” beszéltem.

- Kedves Mrs. Smith, az ilyen értesülések hitelességére nem nagyon építhetünk. Ez nem elég. Bármiként vélekedik is felılem Mr. Elliot, ez a legkevésbé sem magyarázza, miért fáradozott a kibékülésen apámmal. Ez jóval azelıtt megtörtént, hogy én Bathba érkeztem volna. Én már igen jó barátságban találtam ıket.

- Tudom; tökéletesen tisztában vagyok vele, de...

- Valóban, kedves Mrs. Smith, nem számíthatunk ilyen úton hiteles értesülésre. Tények és vélemények, ha ilyen sokadik kézbıl szerezzük, eltorzulnak az egyik ostobasága, a másik tudatlansága révén, s a végén nem sok igazság marad bennük.

- Hallgasson csak végig. S akkor maga ítélheti meg, mennyire hiteles a dolog, mivel lesznek benne részletek, amelyeket nyomban megerısíthet avagy megcáfolhat. Senki sem állítja, hogy maga volt az indíték. Látta magát egyszer, még mielıtt Bathba jött volna, és elragadónak talál-ta, de valóban nem tudta, kicsoda. Legalábbis ezt állítja az én krónikásom. Igaz ez? Csak-ugyan láthatta nyáron vagy ısszel „valahol odalent nyugaton”, hogy a hölgy szavait idézzem, anélkül, hogy tudta volna, kicsoda?

- Hogyne, látott. Eddig igaz. Lyme-ban. Ott történt.

- Nos, ugye?! - kiáltott fel diadalmasan Mrs. Smith. - Ne tagadja meg a hitelességet derék barátnımtıl, hiszen az elsı állítása beigazolódott. Tehát látta magát Lyme-ban, s annyira megtetszett neki, hogy nagyon megörült, mikor a Camden Place-en ismét találkozott magával,

Anne Elliot kisasszonyként, s e perctıl fogva kétségkívül kettıs oka volt gyakori látogatásai-nak. Volt egy másik, korábbi kelető oka is; ezt magyarázom meg most. Ha elbeszélésemben olyasmit fedez fel, ami valótlan vagy képtelenség, kérem, szóljon közbe. Az én verzióm szerint nıvére barátnıje, az a hölgy, aki maguknál vendégeskedik, s már maga is szólt róla nekem, Miss Elliot és Sir Walter társaságában már szeptember óta van Bathban (más szóval, amióta ık ideköltöztek); okos, behízelgı modorú, szép asszony, szegény és csupa nyájasság, aki viselkedésével általában azt a benyomást kelti Sir Walter ismerısei körében, hogy mindenáron Lady Elliot akar lenni; s általános meglepetésre Elliot kisasszony nem is sejti a veszedelmet.

Itt Mrs. Smith egy percnyi szünetet tartott, de Anne nem szólt semmit.

- Ebben a megvilágításban látták a helyzetet, akik ismerték a családját jóval megérkezése elıtt; Wallis ezredes szemmel tartotta apját, s átlátta a dolgokat, noha akkoriban még nem volt bejáratos a Camden Place-re; de Mr. Elliothoz főzıdı barátsága miatt érdeklıdéssel figyelte, mi történik ott; mikor pedig Mr. Elliot néhány napra Bathba jött, karácsony elıtt, Wallis ezredes beszámolt neki arról, hogyan állnak a dolgok, s milyen hírek kezdenek szállingózni... Mármost! tudnia kell, hogy az idık folyamán a baroneti rangot illetıen Mr. Elliot felfogásá-ban lényeges változás következett be. Ami a származást és a családi kapcsolatokat illeti, egészen más ember lett. Mivel már régóta mindig van pénze, s arra költi, amire kedve támad, nincs szüksége fösvényeskedésre, s bármit megengedhet magának, fokozatosan rájött, hogy boldogsága nagyon is összefügg azzal a ranggal, melynek várományosa. Mielıtt megszakadt a kapcsolatunk, magam is úgy véltem, hogy ennek eljön majd az ideje, de most már bebizo-nyosodott, valóban így érez. Nehezen viseli el a gondolatot, hogy esetleg mégsem lesz belıle Sir William. Elképzelheti, nem érintette éppen kellemesen a hír, amelyet barátja közölt vele, sejtheti, mi lett a következménye; elhatározta, amilyen gyorsan csak lehet, visszatér Bathba, jó ideig itt is marad azzal a szándékkal, hogy felújítja kapcsolatát a családdal, s igyekszik olyan jó viszonyt teremteni velük, amely módot ad meggyızıdnie arról, mennyire komoly a vesze-delem, s ha az, meghiúsítja a hölgy szándékait. Ebben állapodott meg a két barát, mint egyetlen járható útban; s Wallis ezredes felajánlotta, hogy amiben csak tud, segítségére lesz. Bemutatják a Camden Place-en ıt, bemutatják Mrs. Wallist, mindenkit bemutatnak. Mr. Elliot valóban vissza is érkezett; szorgalmazására bocsánatban részesült, amint tudja, és vissza-fogadták a családba; ott pedig célkitőzése és mindaddig, míg maga meg nem érkezett s újabb indítékot nem adott, egyetlen célja az volt, hogy állandóan figyelje Sir Waltert és Mrs. Clay-t. Nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor együtt lehetett velük, úton-útfélen elébük bukkant, betoppant hozzájuk, valahányszor eszébe jutott... de minek is részletezzem! Elképzelheti, mire képes egy agyafúrtan leleményes férfi; s talán ezzel az útmutatással maga is megérti viselkedését.

- Így van - felelte Anne -, semmi olyat nem mondott, ami nem illik bele a képbe, amit láttam vagy elképzeltem. A ravaszkodás fortélyaiban mindig van valami visszataszító. Az önzés és a kétarcúság mesterkedései hallatán viszolyog az ember, de valóban nem tudtam meg semmi olyat, ami meglepne. Tudom, sokan felháborodnának Mr. Elliot ilyetén bemutatásán, aligha is hinnék el; én azonban sohasem értettem teljesen. Mindig valami egyéb indítékot kerestem a magatartása mögött, mint amit a külszín mutat... ámde nagyon szeretném tudni, mit gondolhat most arról az eshetıségrıl, amitıl annyira tart; csökkent-e vajon a veszedelem avagy sem.

- Úgy véli, csökkent - mondta Mrs. Smith -, azt hiszi, Mrs. Clay fél tıle, tudatában van annak, hogy Mr. Elliot keresztüllát rajta, nem mer úgy viselkedni, amint tenné, ha ı nem volna a színen. De mivel idınként mégiscsak távol kell lennie, el sem tudom képzelni, hogyan lehet valaha is biztonságban, míg meg nem szőnt annak az asszonynak a befolyása. A nıvér szerint

van egy mulatságos ötlete: amikor maga megesküszik Mr. Elliottal, bele kell foglalni a házassági szerzıdésbe, hogy édesapja nem veheti feleségül Mrs. Clay-t. Ez egyébként minden vonatkozásban jellemzı Mrs. Wallis értelmi képességeire; a világos fejő Rooke nıvér természetesen tisztában van azzal, milyen képtelenség ez. „No de asszonyom - mondta -, ettıl még elvehet másvalakit.” És csakugyan, az igazat megvallva, nem hiszem, hogy a derék nıvér szíve mélyén túlságosan elítélné Sir Waltert, ha netán újból megnısülne. Meg kell hagyni neki, lelkes híve a házasságnak. Talán önös érdek is közrejátszik benne: ki tudja, nincs-e holmi ködös elképzelése arról, hogy majd ı ápolja a következı Lady Elliotot, Mrs. Wallis ajánlása alapján.

- Nagyon örülök, hogy mindezt tudom - jelentette ki Anne némi tőnıdı hallgatás után. - Ezentúl kínos lesz unokabátyámmal találkoznom, de legalább tudom, mit kell tennem. Maga-tartásom most már határozottabb lesz. Annyi bizonyos, hogy képmutató, fondorkodó, anyagias ember, akit magasabb rendő indíték sohasem vezetett, csakis önzés.

Ám ezzel még nem mondtak el mindent Mr. Elliotról. Mrs. Smith elkanyarodott eredeti mon-danivalójától, Anne-t pedig annyira foglalkoztatták a családját közvetlenül érintı részletek, hogy megfeledkezett azokról az ellene szóló dolgokról, amelyekbıl kiindultak; most felhívták figyelmét arra, mi a keserő kifakadások magyarázata, s nagyobb figyelemmel hallgatta az elbeszélést, amely ha nem is igazolta teljes mértékben Mrs. Smith mélységes felháborodását, arra feltétlenül rávilágított, hogy Mr. Elliot szívtelen, igazságérzet nélküli és részvétlen volt vele szemben.

Mrs. Smith elmondta, mivel a bizalmas barátság változatlanul fennmaradt Mr. Elliot házas-sága után is, továbbra is folytonosan együtt voltak, és Mr. Elliot olyan költekezésbe rántotta barátját, ami erısen megingatta vagyoni helyzetét. Mrs. Smith nem vállalta magára a felelısséget a történtekért, ám annál jobban szerette férjét, semhogy reá hárítsa. Anne azonban megértette a hallottakból, hogy mindig jövedelmüket meghaladó szinten éltek, és mindketten kezdettıl fogva túlzottan költekeztek. A feleség beszámolójából megértette, hogy Mr. Smith meleg érzéső, könnyelmő természető, meggondolatlan és mérsékelt szellemi képességő ember volt, sokkal szeretetreméltóbb, mint barátja, és egészen másfajta - az irányította, s valószínő-leg lenézte. Mr. Elliot házassága révén nagyon meggazdagodott, mindent megengedhetett magának, ami a szórakozást illeti, vagy amit hiúsága parancsolt, anélkül, hogy anyagilag túlságos terhet vállalna (mert bár nem mondott le semmirıl, mégis körültekintı, józan ember lett belıle), s most, hogy ı volt gazdag, s barátjának ugyanakkor rá kellett volna jönnie, hogy elszegényedett, csöppet sem volt tekintettel Smith anyagi helyzetére, sıt ellenkezıleg, olyan költekezésbe rántotta, mely csakis csıddel végzıdhetett. És valóban Smithék teljes anyagi romlása lett a vége.

A férfi éppen akkor halt meg, amikor elkerülhetetlenül le kellett volna vonnia a helyzet tanulságait. Már elızıleg is pénzzavarba kerülvén, arra kényszerültek, hogy próbára tegyék barátaik barátságát, s bebizonyosodott, Mr. Elliotot ebben a tekintetben okosabb próbára sem tenni; ám csak a férj halála után derült ki teljes mértékben, milyen gyászos az anyagi hely-zetük. Mr. Smith inkább érzései, semmint ítélıképessége sugallatára Mr. Elliotot tette meg végrendelete végrehajtójának; csakhogy Mr. Elliot nem vállalta a megbízatást, s ebbıl kifolyólag rengeteg baj és kellemetlenség zúdult az özvegyre, azon felül, amit helyzetében amúgy is el kellett szenvednie; elmondani is csak lelki gyötrelmek között tudta, végighallgatni sem lehetett felháborodás és méltatlankodás nélkül.

Anne most olvashatta az erre vonatkozó leveleket, amelyekben Mr. Elliot válaszol az özvegy sürgetésére, könyörgéseire, s valamennyi azt a hajthatatlan elhatározást sugallja, hogy nem vállal magára céltalan utánjárást, s hővös udvariasság mögé rejtett szívtelen közömbösséggel

az iránt, mennyi baj származik belıle az asszonyra, mindent elhárít magától. A hálátlanságnak meg az embertelenségnek olyan visszataszító példáját szolgáltatta, hogy Anne némelykor azon gondolkozott, vajon közönséges bőntett lehet-e rosszabb ennél. Sok mindent végig kellett hallgatnia; régmúlt szomorú események aprólékos részleteit, hogyan halmozódott bajra baj, amire korábbi beszélgetéseikben csak futólag esett célzás, azon most hosszan elidızött a boldogtalan teremtés. Anne tökéletesen megértette, milyen megkönnyebbülést jelent, hogy kiöntheti szívét, s csak még jobban csodálta barátnıje szokásos önmérsékletét és lelki tartását.

Panaszai és sérelmei sorozatában volt egy körülmény, amely rendkívüli módon izgatta. Oka volt azt hinni, hogy férjének az Antillákon lévı jelzálogtartozás címén évek óta zárolt ingat-lana most visszaszerezhetı volna, csak a megfelelı eljárást kellene lefolytatni; nem valami nagy ingatlan az, hozama mégis viszonylagos gazdagságot jelentene. De nincs senkije, aki utánajárna a dolognak. Mr. Elliot semmit sem hajlandó tenni, ı maga testi gyöngesége miatt képtelen rá, másnak pedig nem adhat megbízást az ügy intézésére, mert nincs hozzá pénze. Rokoni kapcsolata sincs, hogy valaki legalább tanácsaival segítené, a jogi eljárást pedig nem tudja megfizetni. Ez keservesen súlyosbítja amúgy is nehéz helyzetét. Az az érzés, hogy élhetne sokkal jobb körülmények között, s egy kis utánjárás a megfelelı helyen mindent rendbe hozna, ezenfelül még attól is félnie kell, hogy a késedelem gyengíti az igényét... mindezt bizony nehéz elviselni!

Ebben a dologban szerette volna igénybe venni Anne kedvezı befolyását Mr. Elliotra. Elızıleg, amikor olyan híreket hallott, hogy Mr. Elliothoz megy feleségül, nagyon bántotta, hogy el fogja veszíteni barátnıjét; de amikor megbizonyosodott afelıl, hogy a férfi meg sem próbálhatta eltávolítani ıket egymástól, mivel nincs is tudomása arról, hogy ı Bathban tartóz-kodik, az az ötlete támadt, talán javára fordíthatja a szeretett nı befolyását, s megpróbálja Anne-t megnyerni ügyének, elkerülve - természetesen - minden célzást Mr. Elliot igazi jelle-mére. Mikor azonban Anne cáfolta feltevését a közeli eljegyzést illetıen, a helyzet teljesen megváltozott, és bár ehhez főzött reménye semmivé vált, legalább megmaradt az a vigasza, hogy mindent elmondhat, s tartózkodás nélkül kiöntheti szívét.

Anne végighallgatta, hogy alaposan lefestik elıtte Mr. Elliotot, s nem titkolta meglepetését: hogyan nyilatkozhatott felıle beszélgetésük kezdetén Mrs. Smith úgy, amint tette? Még dicsérte is, sıt örülni látszott a készülı házasságnak.

- Kedvesem - válaszolta erre Mrs. Smith -, nem tehettem mást. Biztosra vettem, hogy hozzá-megy feleségül, bár hivatalosan még nem kérte meg a kezét; így aztán éppen annyira nem mondhattam meg róla az igazat, mintha máris a férje lenne. A szívem vérzett magáért, miközben boldogságról beszéltem. De az is igaz, hogy eszes, kellemes ember, és lehetséges, ha olyan nı áll az oldalán, amilyen maga, nem volna annyira reménytelen a helyzet. Az elsı feleségével nagyon rosszul bánt. Szánalmasan éltek. Az asszony túlságosan tudatlan és meggondolatlan volt ahhoz, hogy a férje tisztelje, szeretni pedig sohasem szerette. Szívem szerint reméltem, maga majd jobban boldogul vele.

Anne elismerte magában, megtörténhetett volna, hogy sikerül rávennie ıt erre a házasságra, és megborzongott a gondolatra, milyen nyomorúságos élet következett volna belıle, ha Lady Russellnak mégis sikerül meggyıznie ıt! Melyiküknek lett volna akkor keservesebb, ha mindez kiderül, de már késın?

Lady Russellnak nem szabad továbbra is tévhitben élnie; e döntı fontosságú beszélgetés végén, melybe majdnem az egész délelıtt beletelt, Anne teljes felhatalmazást kapott, hogy közölje barátnıjével mindazt, amit Mr. Elliot magatartása felıl Mrs. Smithszel kapcsolatosan megtudott.

Tizedik fejezet

Anne hazafelé igyekezett, hogy végiggondolja mindazt, amit hallott. Most, hogy mindezt megtudta Mr. Elliotról, egy dologban legalábbis megnyugodott a lelkiismerete. Ezek után semmi kímélettel nem tartozik iránta. Végre beismerhette magának, hogy Wentworth kapitánnyal ellentétben tolakodó, erıszakos modorú, és fenntartás vagy lelkifurdalás nélkül engedhetett azoknak az érzéseknek, amelyeket tegnapi kellemetlen udvarlása, az esetleges jóvátehetetlen következmények mérlegelése ébresztett benne. Nem, sajnálni nem fogja soha többé. Ámde csakis ebben az egy dologban érzett megkönnyebbülést. Minden más vonatko-zásban semmi egyebet, csak aggasztó és nyugtalanító dolgokat látott maga elıtt. Nyomasz-totta, milyen csalódást és szívfájdalmat okoz majd Lady Russellnak, keserves volt a megaláz-tatásra gondolnia, mely aligha hárítható el apja és nıvére feje fölül, és el kellett viselnie a szorongató érzést, hogy hiába látja elıre a sok bajt, fogalma sincs, hogyan lehetne elkerülni egyet is - azért viszont hálát adott a sorsnak, hogy legalább ı kiismerhette Mr. Elliotot. Sohasem képzelte, hogy valami jutalom illetné meg azért, amiért nem mellızött egy olyan régi barátot, mint Mrs. Smith, és lám, mégis elınye származott belıle - Mrs. Smith olyasmit közölt vele, amit kívüle senkitıl nem tudhatott volna meg. Bárcsak átadhatná családjának, amit tud! - de hát ez hiábavaló gondolat. Lady Russell-lal kell beszélnie, elmondani neki mindent, tanácskozni vele, s ha mindazt megtette, ami tıle telik, a lehetı legnagyobb önmérséklettel ki kell várnia az eseményeket; és önmérsékletre tulajdonképpen lelkének abban a zugában van a legnagyobb szükség, amelyet még Lady Russell elıtt sem nyithat meg a szorongásoknak és félelmeknek abban az örvényében, amelyrıl senkinek nem szabad tudnia.

Hazaérve megállapította, hogy amint óhajtotta, valóban sikerült elkerülnie Mr. Elliotot; csak-ugyan lerótt egy délelıtti vizitet; ám alighogy gratulált magának, és örvendezett, hogy most már biztonságban van másnapig, azt kellett hallania, este megint csak eljön.

- Eszembe sem volt hívni - jelentette ki megjátszott nemtörıdömséggel Elizabeth -, de hát annyit célozgatott; legalábbis Mrs. Clay azt állítja.

- De még mennyire állítom! Soha életemben nem láttam, hogy ennyire törje magát valaki egy meghívásért. Szegény! Igazán megsajnáltam; mert, Anne kisasszony, a kegyed kıszívő nıvére, úgy látszik, hajlamos a kegyetlenkedésre.

- Ugyan! - kiáltott fel Elizabeth. - Túlságosan ismerem már ezt a játékot, semhogy olyan könnyen beadjam a derekamat, csak mert egy úr sokat célozgat. De ma, amikor láttam, mennyire bántja, hogy délelıtt elkerülte apámat, engedtem, mert voltaképpen nem szívesen mulasztok el egyetlen alkalmat sem, amikor összehozhatom ıt Sir Walterral. Szemmel látha-tóan mindkettı egyéniségének legjavát mutatja a másik társaságában! És mindegyikük visel-kedése olyan élvezetesen elegáns! Mr. Elliot olyan tisztelettel tekint fel apámra!

- Valóban csodálatos! - kiáltott fel Mrs. Clay, de nem merészelt Anne-re tekinteni. - Pontosan olyanok, mint apa és fia! Drága Elliot kisasszony, szabad azt mondanom, apa és fia?

- Ó, én soha nem cenzúrázom senki szavait. Ha egyszer efféle gondolatai támadnak! De azt állítom, sosem tapasztaltam, hogy Mr. Elliot túltenne más férfiakon a széptevésével.

- De drága Elliot kisasszony! - kiáltott fel Mrs. Clay égnek emelve szemét és kezét, aztán azzal adott kifejezést meghökkenésének, hogy hallgatásba merült.

- Nos, kedves Penelopém, nem kell annyira izgulnia miatta. Hiszen, amint tudja, meghívtam. Mosolyogva bocsátottam útjára. S amikor értesültem róla, hogy holnap valóban egész napját barátainál kell töltenie Thornberry kastélyban, mégiscsak megszántam.

Anne elismeréssel szemlélte a barátnı kitőnı színészi játékát, mintha csakugyan nagy örömmel várná és érkezésekor ugyanúgy köszöntené azt az embert, akinek jelenléte elsırendő célját veszélyezteti. Lehetetlen, hogy Mrs. Clay ne érezzen győlöletet Mr. Elliottal szemben; és lám, mégis képes nagyon is udvarias, nyájas arckifejezést magára erıltetni, és látszólag belenyugszik, hogy csak félannyira szentelheti minden figyelmét Sir Walternak, mint egyéb-ként tenné.

Anne-t nagyon kellemetlenül érintette Mr. Elliot belépése a fogadószobába; az pedig már egyenesen kínosan, hogy odament hozzá, és beszélgetésbe kezdett. Eddig is mindig az volt az érzése, hogy nem egészen ıszinte, most azonban mindenben álnokságot látott. Figyelmes hódolatát apja iránt, szembeállítva korábbi nyilatkozatainak hangjával, egyenesen győlöletes-nek találta; s amikor eszébe jutott, milyen szívtelenül bánt Mrs. Smithszel, alig tudta elviselni mosolygós ábrázatát, nyájas szelídségét, színlelt jóindulatának folytonos hangoztatását. Minden igyekezetével azon volt, hogy viselkedésében ne legyen érezhetı a változás, nehogy tiltakozásra adjon okot. Legfıbb célja volt, hogy elkerülje a kérdezısködést meg az össze-csapást. Ám feltett szándéka volt olyan tartózkodóan és hővösen viselkedni, amennyire az a rokoni kapcsolattal összeegyeztethetı, s feltőnés nélkül akart visszakozni ama néhány lépéstıl, amennyit szándéka ellenére elırehaladtak a meghitt barátság felé. Tartózkodóbb és hővösebb volt tehát, mint az elızı este folyamán.

Mr. Elliot megpróbálta újból felcsigázni kíváncsiságát, vajon hogyan és hol dicsérhették ıt sok évvel ezelıtt, és élvezettel várta a kérdések újabb özönét; ám megtört a varázs: azt kellett tapasztalnia, hogy nyilvános helyiség melege és mozgalmassága szükségeltetik ahhoz, hogy felkeltse a hiúságot szerény unokahúgában. Legalábbis belátta, most hiába is próbálkozna, hiszen a társaság többi tagja túlságosan parancsoló módon támaszt igényt arra, hogy foglal-kozzék velük. Azt nyilván nem gyanította, hogy olyan témát pendített meg, amely kifejezetten az érdeke ellen hat, mert Anne eszébe juttatja magatartásának olyan mozzanatait, melyekre nemigen van mentség.

Anne megnyugvására a férfinak másnap reggel csakugyan el kellett hagynia Batht; korán indul, és majdnem teljes két napig távol marad. A Camden Place-re legközelebb hazatérése napjának estéjére hívták meg; ám csütörtöktıl szombat estig biztosan nem mutatkozik. Elég baj, hogy olyan valaki, mint Mrs. Clay, örökösen ott van a szeme elıtt; de ha ehhez a társa-sághoz egy második, még megrögzöttebb képmutató is csatlakozik, az már minden békességét és nyugalmát tönkreteszi. Milyen megalázó meggondolni, hogy apja és Elizabeth folytonos félrevezetés áldozatai; és mennyi kínos megpróbáltatás vár még rájuk! Mrs. Clay önzése nem olyan bonyolult, s nem is annyira felháborító, mint azé a másiké; és Anne szívesebben megbékélne már ezzel a házassággal, minden áldatlan következményével egyetemben, csak megszabadulna Mr. Elliot örökös fondorkodásától, amellyel megakadályozni igyekszik.

Pénteken kora délelıtt szándékozott Lady Russellt felkeresni, hogy megbeszélje vele értesü-léseit; tulajdonképpen rögtön reggeli után indulni szeretett volna, csakhogy Mrs. Clay is a városba készült, hogy lekötelezı szívélyességgel megkímélje nıvérét az elintéznivalók fáradságától; s emiatt Anne várni kényszerült, hogy biztosan elkerülje társaságát. Csak akkor közölte, hogy a Rivers Streeten kívánja tölteni délelıttjét, amikor már biztos távolságban tudta Mrs. Clay-t.

- Helyes - mondta Elizabeth -, egyebet nem küldhetek neki, csak csókjaimat, de mégis, vissza-viheted neki azt az unalmas könyvet, amelyet kölcsönadott, s mondd neki, hogy már elolvas-tam. Igazán nem gyötörhetem magam mindenféle új költeménnyel meg minden politikai helyzetjelentéssel, amit kinyomtatnak. Lady Russell mindig új kiadványokkal bosszant engem. Azt persze ne mondd meg neki, hogy förtelmesnek találtam a ruháját a minap. Mindig azt hittem, van ízlése az öltözködéshez, de igazán szégyelltem magam miatta a koncerten. Annyira merev és arrangé volt a megjelenése! És mindig olyan feszesen kihúzza magát! De természetesen sokszor csókoltatom.

- Szívélyes üdvözletem - csatlakozott hozzá Sir Walter. - Minden jót kívánok neki, meg amit ilyenkor mondani szokás. Hogy a legközelebbi jövıben okvetlenül felkeresem. De persze, csak a névjegyemet adom le. A kora délelıtti vizit a hozzá hasonló korú hölgyeknél nem illendı, nem a legkedvezıbb benyomást nyújtja róluk, különösen ha, mint ı, nem készítik ki magukat. Ha legalább egy kis rúzst használna, nem félne annyira az ember szeme elé kerülni; múltkor is, amikor meglátogattam, feltőnt nekem, hogy rögtön leeresztette a rolettákat.

Miközben apja beszélt, kopogtattak az ajtón. Ki lehet az? Anne Mr. Elliotnak megfontoltan, minden órában várható látogatásaira gondolt volna, ha nem tudja, hogy kötelezettsége hét mérföldnyi távolságra szólította. Feszült várakozás után közeledı léptek zaja hallatszott - aztán jelentették „Mr. Charles Musgrove és felesége” érkezését.

A meglepetés volt a legerısebb érzelem, amit megjelenésük kiváltott; de Anne ıszintén megörült nekik; a többiek sem bánták annyira a dolgot, hogy a tiszta üdvözlı mosolyt fel ne ölthették volna; amint pedig világosan kiderült, hogy az érkezık, legközelebbi hozzátartozóik, éppenséggel nem azzal a szándékkal jöttek, hogy náluk szálljanak meg, Sir Walter és Elizabeth szívélyességre is képes volt, s most már nem volt hiba az üdvözlés körül. Néhány napja érkeztek Bathba, Mrs. Musgrove-val, és a Fehér Szarvas fogadóban szálltak meg. Ennyi elég hamar kiderült, de egészen addig, míg Sir Walter és Elizabeth át nem vezette Maryt a másik szalonba, élvezvén ámuldozását, Anne-nek nem sikerült Charlesból kiszedni jövetelük valódi célját, sem ama mosolygós célzások magyarázatát, miszerint egy bizonyos dologban jöttek; a megjegyzést tüntetıleg ejtette el Mary, de meglehetısen zavaros volt a dolog, hogy tulajdonképpen kikkel érkeztek.

Hamarosan megállapította, hogy kettejükön kívül Mrs. Musgrove, Henrietta és Harville kapitány érkezett. Charles nagyon egyszerően és érthetıen számolt be az egész vállalkozásról; elbeszélésébıl megelevenedett Anne elıtt a jellemzı eseménysorozat, ahogy a kirándulás létrejött. A terv Harville kapitánynak abból a bejelentésébıl született, hogy ügyei intézésére Bathba kell mennie. Körülbelül egy héttel ezelıtt említette elıször a dolgot; Charles pedig, hogy valami tennivalója legyen most, mikor a vadászatnak vége, felajánlotta, szívesen vele tart, Mrs. Harville pedig nagy örömmel fogadta az ötletet, mert nagyon elınyösnek vélte a férje szempontjából. Mary azonban a gondolatát sem tudta elviselni annak, hogy otthon hagyják, s olyan keserves képpel fogadta a tervet, hogy egy-két napig már-már úgy látszott, függıben marad az egész, talán semmi sem lesz belıle. Ám akkor felkarolták a dolgot Charles szülei. Anyjának régi barátai élnek Bathban, akiket meg akart látogatni; egyébként is jó alkalomnak látszott, hogy vele tartson Henrietta is, és beszerezze a maga és testvére meny-asszonyi ruháját; egyszóval, átalakult a dolog, mintha anyja vállalkozása lenne, hogy így egyszerőbb és kényelmesebb legyen Harville kapitánynak; aztán közös elhatározással beszervezték ıt és Maryt a társaságba. Elızı este jó késın érkeztek. Mrs. Harville, a gyerekei és Benwick kapitány Uppercrossban maradnak Louisával és Mr. Musgrove-val, míg ık haza-térnek.

Anne-t csak az lepte meg, hogy idıközben idáig haladtak a dolgok, és már Henrietta menyasszonyi ruhája is idıszerővé vált: úgy képzelte, annyi az anyagi természető akadály, hogy házasságról egyhamar nem lehet szó; most pedig arról értesült Charlestól, hogy egy-két hete (Mary emlékezetes levelének megírása után) Charles Haytert felkérte egy barátja, vegye át egy parókia vezetését mindaddig, míg egy bizonyos ifjú nem jelentkezik érte, ami csak hosszú évek múltán lehetséges; ez már tisztes jövedelem, s mivel szinte bizonyosra vehetı egy másik végleges állás, jóval a szóban forgó terminus lejárta elıtt, a két család engedett a fiatalok óhajának, s most már valószínő, hogy pár hónapon belül megkötik a házasságot, ugyanakkor, amikor Louisa.

- És nagyon jó egyházközség az - tette hozzá Charles -, mindössze huszonöt mérföldnyire Uppercrosstól. Gyönyörő vidék, Dorsetshire legszebb része. A királyság legkitőnıbb vadász-területei központjában, három nagy uradalommal körülvéve, három földesúr, egyik irigyebb és féltékenyebb a vadállományára, mint a másik; Charles Hayter a három közül legalább kettı-höz rendkívül meleg ajánlást kaphat. Nem mintha ı ezt kellıképpen értékelné - tette hozzá -, Charlest nem érdekli a vadászat. Ez az egyetlen igazi hibája.

- Nahát, ennek igazán nagyon örülök! - kiáltott fel Anne. - Nagyon boldog vagyok, hogy így történt; két testvér, egyik éppúgy megérdemel minden jót, mint a másik, mindig zavartalan jó barátságban voltak egymással, most legalább egyik jövendı boldogsága sem vet árnyékot a másikéra... jólét és nyugodt élet vár mind a kettıre. Remélem, a szüleid mind a két lányuk választásával elégedettek.

- Ó, hogyne. Apám ugyan nem bánná, ha gazdagabbak lennének a vılegények, de más kifogása nincs ellenük. Mint tudod, le kell szurkolni a pénzt... két lány egyszerre, hát ez bizony nem valami könnyő, és biztosan kénytelen lesz sok mindenrıl lemondani emiatt. Ezzel persze nem állítom, hogy nincs joguk hozzá. Nagyon is méltányos, hogy a lányok megkapják az ıket megilletı vagyonrészt; és el kell ismerni, nekem mindig szeretı, bıkező, jó apám volt. Mary ugyan nincs kibékülve Henrietta házasságával. Sosem helyeselte, jól tudod. De nem méltányos Charlesszal szemben, Winthropot pedig éppenséggel semmibe veszi. Hiába, nem tudom megértetni vele, milyen értékes birtok ez. Nagyon tisztes parti, a mai idıkben különö-sen az; én pedig mióta csak élek, mindig szerettem Charles Haytert, és kitartok emellett továbbra is.

- Az olyan nagyszerő szülık, mint Mr. és Mrs. Musgrove - kiáltott fel Anne -, biztosan örvendenek a gyermekeik házasságának! Mindent megtesznek, hogy örömet szerezzenek nekik, az biztos. Milyen áldás a fiataloknak, hogy ilyen szüleik vannak! Úgy látom, szüleid mentesek attól a nagyratöréstıl, ami annyi ballépésnek és szenvedésnek okozója volt már öregeknél és fiataloknál egyaránt! Remélem, Louisa teljesen meggyógyult?

Charles kissé vonakodva válaszolt:

- Hát, azt hiszem... Nagyon sokat gyógyult; de megváltozott: nincs már rohangászás, ugrán-dozás, se nevetgélés, se tánc; most minden másképpen van. Ha az ember véletlenül kicsit keményebben csukja be az ajtót, összerezzen, és tekergızik, mint vöcsökfióka a vízben; Benwick pedig ott ül az oldala mellett, és verseket olvas neki, meg naphosszat suttog a fülébe.

Anne elnevette magát. - Tudom, ez nem nagyon tetszik neked - mondta -, de én azért kiváló fiatalembernek tartom.

- Meg kell hagyni, az is. Ezt senki nem vonja kétségbe; és remélem, nem tartasz olyan korlá-toltnak, hogy minden férfitól azt kívánom, a céljai meg a kedvtelései legyenek ugyanolyanok, mint az enyémek. Igen nagyra tartom Benwicket; és ha az ember szóra tudja bírni, bıven van mondanivalója. Az olvasás nem ártott meg neki, a harcban is ugyanúgy megállta a helyét, mint

a könyv mellett. Igazán derék fiú. Tulajdonképpen csak múlt hétfın ismertem meg. Egész délelıtt nagyszabású patkányvadászatot rendeztünk apám nagy csőrjeiben; és Benwick úgy állta a sarat, hogy igazán nagyon megszerettem.

Itt félbeszakadt a beszélgetés, mert Charles nem halogathatta tovább, részt kellett vennie a tükrök meg a porcelánok megcsodálásában; ám Anne eleget hallott ahhoz, hogy tisztán lássa az uppercrossi helyzetet, és örvendezzék az ottaniak boldogságán; felszakadt ugyan belıle egy sóhaj, de abban nyoma sem volt rossz szándéknak vagy irigységnek. Természetesen maga is szívesen lenne olyan szerencsés, mint ık, de kisebbíteni semmiképp sem óhajtaná a boldogságukat.

A látogatás kitőnı hangulatban zajlott le. Mary jókedvő volt, élvezte a vidámságot, a környe-zetváltozást; s maga az út is kedvére alakult anyósának négyfogatú hintaján, nem szólva arról, hogy most teljesen független a Camden Place-tıl, s ettıl pontosan olyan hangulatban volt, hogy mindenben tudott gyönyörködni, amint elvárták tıle, készséggel méltányolta a ház magasrendő eleganciáját, amit rendre bemutattak neki; semmi kívánnivalója nem volt apjától és nıvérétıl, a fényőzı szalonok pedig saját társadalmi pozícióját is erısítették.

Elizabeth rövid ideig bár, mégis eleget gyötrıdött. Úgy érezte, Mrs. Musgrove-ot egész társaságával együtt meg kellene hívnia vacsorára, de nem tudta elviselni, hogy szerényebb életmódjuk, személyzetük számának csökkenése éppen olyanok elıtt váljék nyilvánvalóvá (mert egy vacsora során ezeknek ki kell derülniük), akik azelıtt meg sem közelítették az Elliotok kellynchi életstílusát. Küzdött benne az illendıség a hiúsággal; a hiúság kerekedett felül, és Elizabeth ismét jól érezte magát. Következıképpen zajlott le benne a lelki párbeszéd: „Divatjamúlt fogalmak - vidékies vendéglátás - mi itt Bathban nem adunk vacsorákat - alig akad Bathban, aki ad - Lady Alicia például soha, még a tulajdon családját sem hívta meg, pedig egy teljes hónapig tartózkodtak itt; sıt Mrs. Musgrove-ot alighanem egyenesen kelle-metlenül érintené ilyen meghívás - kizökkentené megszokott életrendjébıl. Biztosra veszem, hogy szívesebben el sem jönne - nem érezheti jól magát minálunk. Meghívom ıket egy estélyre; az sokkal jobb lesz - újdonság, meg élmény is. Életükben sem láttak még két olyan szalont, mint a mieink. Boldogan eljönnek majd holnap este. Szabályszerő estély lesz - kevés meghívottal, de nagyon elegáns.” Ebben megnyugodott Elizabeth, és mikor közölte a meg-hívást a két jelenlévıvel, azzal az ígérettel, hogy eljuttatja a távollevıkhöz is, Mary tökélete-sen elégedett volt a dologgal. Nyomatékosan hangsúlyozták, az estély célja, hogy megismer-kedjék Mr. Elliottal, s bemutassák Lady Dalrymple-nek, valamint Miss Carteretnek, akikkel szerencsére amúgy is megállapodtak már a holnapi estében, és ennél hízelgıbb figyelmességet nem is várhatott. Elliot kisasszony még a délelıtt folyamán él majd a megtisztelı alkalommal, hogy személyesen látogassa meg Mrs. Musgrove-ot, Anne pedig elindult Charlesszal és Maryvel együtt, hogy nyomban üdvözölje ıt és Henriettát.

Kénytelen volt elhalasztani azt a tervét, hogy hosszas megbeszélésre üljön össze Lady Russell-lal. Mind a hárman benéztek hozzá pár percre a Rivers Streeten; Anne nyugtatta magát, hogy közlendıjének nem sokat számít egynapi haladék. Sietett a Fehér Szarvas fogadóba, hogy mielıbb lássa barátait, múlt ıszi élményeinek részeseit, s az örömet és türel-metlenséget, amellyel a találkozást várta, millió érzés és gondolat tarkította.

Otthon találták Mrs. Musgrove-ot lányával együtt, nem volt látogatójuk, s meleg szeretettel fogadták Anne-t. Henrietta az újonnan megtestesült boldogság emelkedett lelkiállapotában csupa megértés és érdeklıdés volt mindazok iránt, akiket valamennyire is kedvelt; Mrs. Musgrove pedig ıszintén megszerette, amikor annyit segített nekik a bajban. Meleg szívélyes-ség és ıszinteség áradt belıle, amit Anne annál többre becsült, mert éppen ezt kellett nél-külöznie otthonában. Kérve kérték, szenteljen nekik annyi idıt, amennyi csak lehetséges,

meghívták, sıt, szinte elvárták tıle, mint családtagtól, hogy minden napját náluk töltse mind-addig, míg Bathban lesznek, Anne pedig minden nehézség nélkül talált vissza megszokott szerepkörébe: mikor Charles magukra hagyta ıket, végighallgatta Mrs. Musgrove beszámoló-ját Louisáról, Henriettáét önmagáról, tanácsot adott az intéznivalókban, boltokat ajánlott; közben megadott minden kívánt segítséget Marynek bizonyos szalagok átvarrásától kezdve pénzügyei rendezéséig, megkeresni kulcsait, elrendezni zsuzsuit, aztán vigasztalni, hogy igazán senkinek sincs szándékában mellızni ıt; mert Mary, aki különben igen jól szórakozott az ablaknál elfoglalt állomáshelyén, ahonnan az ivócsarnokba ki-be járó közönséget tartotta szemmel, most sem volt teljesen mentes ettıl a gyanútól.

Zőrzavaros délelıtt állt elıttük. Egy nagy társaság jelenléte a fogadóban nyilvánvalóan foly-tonos színváltozást hoz magával. Az egyik ötpercben üzenetet küldött valaki, a következıben csomagot hoztak, s Anne félórája sem tartózkodott még ott, amikor a lakosztály tágas foga-dószobáját már felénél is jobban betöltötték: régi jó barátok ülték körül Mrs. Musgrove-ot, aztán megérkezett Charles, Harville kapitánnyal, Wentworthszel. Ez utóbbinak megjelenése csak pillanatnyi meglepıdést keltett. Lehetetlen, hogy Anne eszébe ne jutott volna, a közös régi barátok megérkezése feltétlenül összehozza ıket is. Legutóbbi találkozásuknak fontos szerepe volt abban, hogy a férfi érzései felszínre törjenek; Anne boldogító következtetést szőrt le belıle. Ám a kapitány arckifejezése arra vallott, hogy még mindig ama szerencsétlen tévhit hatása alatt áll, mely legutóbb előzte a hangversenyterembıl. Úgy látszott, nem óhajt közelebb kerülni hozzá, beszélgetni vele.

Anne igyekezett nyugalmat erıltetni magára, nem befolyásolni a dolgok alakulását; meg-próbált józan és logikus érvekre hagyatkozni: „Annyi bizonyos, ha mindkettınkben megvan a vonzalom a másik iránt, hamarosan meglesz köztünk a megértés is. Nem vagyunk már kamaszok, hogy akadékoskodjunk, indulatoskodjunk, minden pillanatban valami félreértés áldozatává váljunk, felelıtlenül játszva önnön boldogságunkkal.” És mégis, pár pillanattal ezután az volt az érzése, hogy a jelen körülmények között így, társaságban együtt lenniük veszélyes lehet, végzetes félreértésekre és félremagyarázásokra adhat alkalmat.

- Anne - kiáltott oda Mary még mindig az ablakból -, nézd csak, ott; van Mrs. Clay az árkádok alatt, biztosan ı az, egy úr van vele. Éppen most fordultak erre a Bath Street sarkánál. Teljesen elmerülnek a beszélgetésben. Ki lehet az?... Gyere, nézd csak! Szent Isten!... Most már emlékszem. Ez nem más, mint Mr. Elliot!

- Nem - felelt gyorsan Anne -, nem lehet ı, az biztos. Ma reggel kilenckor el kellett utaznia, holnap estig vissza sem jön.

Miközben ezt mondta, magán érezte Wentworth kapitány tekintetét; ez zavarba hozta és nyugtalanította, megbánta, amit mondott, akármilyen jelentéktelen megjegyzés volt is.

Mary megsértıdött, amiért felteszik róla, hogy tulajdon unokabátyját nem ismeri meg, nagy hévvel bizonygatta, felismeri a családi vonásokat, váltig erısködött, hogy igenis Mr. Elliotot látta, és szólongatta Anne-t, gyızıdjön meg róla maga; Anne azonban nem volt hajlandó a helyérıl elmozdulni, igyekezvén hővösen érdektelennek látszani. Zavara csak nıtt, mikor észrevette, hogy a hölgylátogatók értı mosolyokat és pillantásokat váltanak egymással, mint akik be vannak avatva a titokba. Nyilvánvalóan elterjedt már a szóbeszéd vele kapcsolatban. Most csönd állt be, ami csak megerısítette, hogy ezek után még jobban terjed majd.

- Gyere már ide, Anne! - kiáltott Mary. - Gyere már, nézz oda! Ha nem jössz, elszalasztod ıket. Már búcsúznak, éppen kezet fognak. Már el is fordult. Még hogy nem ismerem meg Mr. Elliotot!... Úgy látszik, elfeledkeztél már Lyme-ról!

Hogy elhallgattassa Maryt, s talán zavarát is leplezze, Anne csakugyan felállt, és lassan oda-ment az ablakhoz. Még idejében érkezett, hogy megbizonyosodjék, mert eddig nem hitte: valóban Mr. Elliot az; elindult az egyik irányba, Mrs. Clay pedig sietve a másikba. Anne, el-fojtva meglepetését a látvány fölött, hogy barátságos beszélgetésbe merülve lát két homlok-egyenest ellentétes érdeket hajszoló embert, nyugodtan kijelentette:

- Igen, kétségtelenül Mr. Elliot az. Nyilván megváltoztatta indulása idıpontját... Vagy én tévedtem; nem figyeltem oda eléggé... - Azzal visszatért székéhez, teljes nyugalommal s azzal a jólesı érzéssel, hogy most valószínőleg sikerült tisztáznia magát.

A látogatók távoztak; Charles udvariasan kikísérte ıket, visszatérve grimaszt vágott, mondván, minek is jöttek, majd anyjához fordult:

- Nos, anyám, azt hiszem, örülni fogsz annak, amit intéztem. Elmentem a színházba, vettem egy páholyt holnap estére. Hát nem vagyok én jó fiú? Tudom, szereted a színházat; és mindnyájan elférünk. Kilenc ülıhely van a páholyban, Wentworth kapitány is velünk tart, és nyilván Anne sem utasítja vissza a meghívást. Mindnyájan szívesen megyünk színházba. Nos, anyám, jól tettem?

Mrs. Musgrove nyájasan erısködött, hogy maga szívesen elmegy, ha Henriettának és a többieknek kedve van hozzá, mikor Mary indulatosan közbeszólt:

- Jóságos Isten, Charles, mi jut eszedbe már megint! Páholyt veszel holnap estére! Hát elfelejtetted, hogy mindnyájan hivatalosak vagyunk holnapra a Camden Place-re? Mégpedig azzal, hogy Lady Dalrymple, a lánya és Mr. Elliot társaságában legyünk együtt... Legközelebbi és legfontosabb rokonaink, meg kell ismerkednünk velük. Hogyan is lehetsz ennyire fele-dékeny?

- Hőha! - felelt Charles. - Hát olyan nagy dolog egy estély? Fejben tartani sem érdemes. Apád meghívhatott volna bennünket vacsorára, ha igazán együtt kíván lenni velünk. Te tedd, ami jólesik, én bizony elmegyek a színházba.

- Ugyan, Charles, gyalázatos viselkedés, ha csakugyan megteszed. Hiszen megígérted nekik, hogy elmegyünk!

- Dehogyis ígértem meg. Csak vigyorogtam és hajlongtam, s annyit mondtam, „örvendek”. Ígéretrıl szó sincs.

- El kell jönnöd, Charles. Megbocsáthatatlan dolog lenne elmaradni. Ismerkedés céljából hívtak meg bennünket. Mindig erısen tartottuk Dalrymple-ékkel a rokonságot. Egyik részen sem zajlott le esemény anélkül, hogy ne értesítették volna a másikat. Jól tudod, közeli rokonok vagyunk; és Mr. Elliottal ugyancsak, akivel szintúgy meg kell ismerkedned! Mr. Elliot külö-nös figyelmességre tarthat számot. Gondold meg, ı apám örököse... Családunk jövendı feje.

- Ne mesélj nekem örökösrıl meg a család fejérıl! - kiáltott dühösen Charles. - Nem tartozom én azok közé, akik az uralmon lévıt semmibe veszik, hogy a felkelı nap elıtt hajbókoljanak. Ha nem megyek el apád kedvéért, felháborítónak tartanám az örököse kedvéért elmenni. Mi közöm nekem Mr. Elliothoz?

A fitymálásra Anne valósággal újjáéledt, mert észrevette, hogy Wentworth kapitány feszülten figyel, egy hangot sem szalasztana el; s miközben az utolsó szavak elhangzottak, fürkészı pillantását Charles után reá vetette.

Így folyt a szócsata még egy darabig Charles és Mary között; az egyik félig komolyan, félig tréfásan kardoskodott a színház mellett, az asszony dühös komolysággal, hevesen szállt szembe vele, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, ı ugyan nem enged abból, hogy megjelenjék

a Camden Place-i estélyen, de sértınek találja, ha a többiek nélküle elmennek a színházba. Most már Mrs. Musgrove lépett közbe:

- Okosabb lesz, Charles, ha elhalasztjuk ezt a színházi estét. Menj vissza a pénztárhoz, és cseréld ki a páholyjegyet keddre. Kár lenne megosztani a társaságot, márpedig Anne kis-asszonyról is le kellene mondanunk, ha apjánál estély van; biztos vagyok benne, sem Henrietta, sem én nem örülünk a színháznak, ha nem jöhet velünk Anne kisasszony.

Anne ıszintén hálás volt ennyi kedvességért; de fıképpen azért, mert alkalmat adott, hogy határozottan kijelentse:

- Ha rajtam múlna, asszonyom, az otthoni estély nem gátolna meg benne, legfeljebb Mary miatt. Nekem éppenséggel nem élvezet az effajta összejövetel, boldogan elmennék kegye-dékkel helyette a színházba. De talán okosabb, ha meg sem próbálkozom ilyesmivel.

Kimondta: de beleremegett, amint befejezte, hiszen jól tudta, valaki lesi a szavát, s nem mert föltekinteni, hogy megfigyelje a hatást.

Ezután közösen megállapodtak a keddi napban. Charles azonban élt az alkalommal, tovább ugratta a feleségét azzal, hogy ı bizony elmegy egyedül a színházba, ha senki sem tart vele, akkor is.

Wentworth kapitány felállt, odasétált a kandallóhoz, bizonyára azzal a céllal, hogy hamarosan továbblépkedjen, s aztán már kevésbé nyilvánvaló szándékossággal Anne mellett foglaljon helyet.

- Még nem tartózkodik elég régen Bathban - mondta -, hogy megtanulja élvezni az itteni esti társas összejöveteleket.

- Nem. A szokványos jellege nem nyújt nekem semmit. Nem szoktam kártyázni.

- Azt tudom, hogy azelıtt nem játszott. Nem szerette a kártyát; de hát idıvel sokat változik az ember.

- Én nem változtam sokat - tiltakozott hevesen Anne, de elhallgatott, bár maga se tudta, miféle félreértéstıl tarthatna.

Pár pillanatnyi hallgatás után a férfi mintha hirtelen feltörı érzelmei hatására tenné, ennyit mondott:

- Elég hosszú idı, bizony! Nyolc és fél év nagy idı!

Folytatta volna vagy sem, ezen már Anne legföljebb eltöprenghet egy nyugodt órában. Még fülében csengtek a kapitány szavai, de más hangok terelték el gondolatait: Henrietta alig várta, hogy a látogatók távozását kihasználva, kiszabaduljon a szállodából, és felszólította a társaságot, ne vesztegessék az idıt, mert az lesz a vége, hogy megint csak beállít valaki.

Kénytelenek voltak szedelızködni. Anne kijelentette, kész indulni, és igyekezett, hogy arca ne hazudtolja meg szavait; de úgy érezte, ha Henrietta sejtené, milyen fájó szívvel, kedve ellenére kel fel székérıl s készül távozni a helyiségbıl, megszánná ıt, annál inkább, mert maga olyan biztos érzelmeiben unokafivére iránt, s abban is, hogy viszontszeretik.

Készülıdésüknek azonban hirtelen vége szakadt. Nyugtalanító hangok hallatszottak; újabb látogatók közeledtek, nyílt az ajtó, s belépett Sir Walter, Elliot kisasszonnyal, s megjelené-sükre megfagyott a levegı. Anne-t nyomban szorongás fogta el, s bármerre nézett, ugyanezt látta minden arcon. A fesztelen, vidám hangulatnak egyszeriben vége szakadt, hővös ön-uralom, kínos hallgatás vagy kényszeredett beszéd fogadta apjának és nıvérének lélektelen eleganciáját. Milyen rettenetes érzés ilyesmit tudomásul venni!

Egyetlen szempontból megnyugvást hozott kutató pillantása. Wentworth kapitányt mindketten köszöntötték, Elizabeth egy árnyalattal barátságosabban, mint azelıtt. Egyszer szólt is hozzá, de többször is rátekintett. Elizabeth valóban forgatott valamit a fejében, s a következıkbıl kiderült, mit. Néhány percnyi idıpocsékolás után, melynek során elmondta az illendıség szabályai szerinti semmiségeket, Elizabeth átadta a meghívást, amely még a Musgrove családot megillette:

- Holnap estére, hogy megismerkedjenek néhány barátunkkal. Nem lesz formális estély. - Ezt azonban igen kedvesen mondta, s elıvette a magával hozott kártyákat, „Miss Elliot szívesen látja önt otthonában...” szöveggel, és letette az asztalra egy mindenkinek szóló udvarias mosoly kíséretében, ám külön is küldött egy mosolyt, és letett egy kártyát, kifejezetten Wentworth kapitánynak. Valójában Elizabeth már elég régen tartózkodott Bathban ahhoz, hogy tudja, milyen fontos az olyan jóvágású, kitőnı modorú férfi jelenléte, amilyen a kapi-tány. Ami elmúlt, elmúlt, nem érdekes. A jelen pillanatban csak az számít, hogy az elegáns Wentworth kapitány jól mutat majd a szalonjában. A kártya tehát átadatott, aztán Elizabeth és Sir Walter felállt, s már ott sem voltak.

A közjáték zavaró volt, de rövid; amint becsukódott mögöttük az ajtó, nyomban visszatért a társaság legtöbbjének jó hangulata, csak Anne-é nem. Nem tudott másra gondolni, mint a meghívásra, melynek az imént meghökkent szemtanúja volt, s fogadtatásának igencsak kétes módjára: meglepıdést tükrözött inkább, semmint örömet, nyugtázást inkább, mint elfogadást. Ismerte a kapitányt; megvetést olvasott ki a szemébıl, s el sem tudta képzelni róla, hogy efféle gesztust hajlandó elfogadni elégtételül a számos múltbeli sértésért. Elszorult a szíve. A férfi jóval azután, hogy a látogatók eltávoztak, még mindig kezében tartotta a kártyát, mint aki mélységesen töpreng a dolgon.

- Gondoljátok el, Elizabeth minden jelenlevıt meghívott - suttogott Mary mindenki számára hallhatóan. - Nem csodálom, hogy Wentworth kapitány ennyire megörült! Látjátok, le sem tudja tenni a kártyát a kezébıl!

Anne elfogta a kapitány tekintetét, látta, hogy kitüzesedik az arca, egy pillanatra megvetı kifejezésre húzódik a szája, aztán ı volt kénytelen félrefordulni, nehogy olyat lásson vagy halljon, ami fájdalmasan érinti.

A társaság szétoszlott. A férfiaknak intéznivalóik voltak, a hölgyek is a maguk dolgai után indultak, s már nem is találkoznak addig, míg Anne körükben marad. Nagyon kérték, jöjjön vissza vacsorára, szentelje nekik a nap további részét; de az eddigi élmények annyira meg-viselték idegzetét, hogy ennél többet aligha bírt volna el, úgy gondolta, most már jobb lesz neki otthon, mert biztos lehet benne, hogy ott kedvére hallgathat.

Megígérte, holnap egész délelıttjét velük tölti, s kimerültségét megtetézve gyalogosan indult hazafelé a Camden Place-re, ahol majd egész este hallgathatja Elizabeth és Mrs. Clay serény rendezkedését a másnapi estélyre, a meghívottak névsorának százszoros ismétlését, apró szépítéseket, ötleteket, hogy olyan elegáns összejövetellé tegyék, amilyet még nem látott Bath, ı pedig titokban állandóan azzal a véget nem érı kérdéssel gyötri magát, vajon Wentworth kapitány eljön-e vagy sem. Amazok biztosan számítottak rá, ıt azonban kétség mardosta, és öt percnél hosszabb idıre nem mert hinni benne. Többnyire inkább azt hitte, eljön, mert tulaj-donképpen jönnie kellene; de azt, hogy jövetelét akár az illendıség, akár a bölcs körültekintés feltétlenül megkívánja, nem tudta elhitetni magával, az ellenkezıjétıl tartott.

De azért az izgatott készülıdés nyomasztó légkörében is összeszedte magát annyira, hogy elhatározta, igenis tudtára adja Mrs. Clay-nek, látta Mr. Elliottal, három órával a megjelölt idıpont után, amikor annak állítólag távoznia kellett a városból. Miután, hiába várta, hogy a

hölgy magától megemlíti a dolgot, szóvá tette; és határozottan úgy tőnt: bőntudat jelenik meg az arcán. Átmeneti jelenség volt, el is tőnt nyomban, de Anne arra következtetett belıle, kettıjük fondorkodása valami módon szembesítette ıket, vagy pedig Mr. Elliot valamilyen hatékony értesülés birtokába jutott, és a hölgy kénytelen volt végighallgatni (félóráig is talán) az úriember leckéztetését és szemrehányásait a Sir Walterral kapcsolatos mesterkedései miatt. De Mrs. Clay tőrhetıen megjátszva a természetes hangot, felkiáltott:

- Istenem, csakugyan! Képzelje, Elliot kisasszony, legnagyobb csodálkozásomra összetalál-koztam Mr. Elliottal a Bath Streeten! Soha ilyen meglepetést! Visszafordult, és elkísért a Pump Yardig. Közbejött valami, amiért nem indulhatott idejében Thornberrybe, már nem is tudom, mi. Nagyon siettem, nem nagyon tudtam odafigyelni, csak annyi bizonyos, mert szentül fogadkozott, hogy a hazatérése idıpontjában nem lesz késedelem. Azt kérdezte, mikor jöhet holnap legkorábban. Folyton a holnapot emlegette; és nyilvánvalóan nekem is azzal van tele a fejem, mióta csak beléptem a kapun, és értesültem róla, hogy kibıvítette a meghívottak körét. Így aztán nem csoda, ha minden más, még az is, hogy találkoztam vele, teljesen kipárolgott az eszembıl.

Tizenegyedik fejezet

Mindössze egy nap telt el Mrs. Smith fontos közlései óta; ám Anne-t most egészen másvalami izgatta, s nem sokat számított neki Mr. Elliot magatartása, legfeljebb annyiban, hogy milyen benyomást kelthet bizonyos helyen; így aztán másnap reggel egészen természetesnek tőnt, hogy késıbbre halasztja mindent tisztázó megbeszélését a Rivers Streeten. Megígérte, hogy egész napját reggeltıl vacsoráig Musgrove-ékkal tölti. Szavát adta, s ezzel Mr. Elliot, akár Seherezádé szultána feje, egynapi haladékot kapott.

Nem érkezhetett pontosan, amikorra megbeszélte, mert nagyon kellemetlenre fordult az idı. Maga miatt is, barátai miatt még inkább bántotta Anne-t, hogy zuhog az esı, s nagyon is meg-gondolta, míg rászánta magát a gyaloglásra. A Fehér Szarvasba érkezvén, felment a megfelelı lakosztályba, s azt kellett tapasztalnia, nemcsak késve, de még nem is elsınek érkezett barátaihoz. Már társaságot talált együtt, Mrs. Musgrove-ot beszélgetésbe mélyedve Mrs. Crofttal, Harville kapitányt Wentworth kapitánnyal, vele pedig közölték, hogy Henrietta és Mary nem gyızte kivárni, s abban a pillanatban, amint kicsit kitisztult, elindultak, de hama-rosan visszatérnek, és szigorúan meghagyták Mrs. Musgrove-nak, el ne engedje, míg meg nem jönnek. Nem tehetett mást, látszólag nyugodtan leült, de máris olyan izgatott lelkiállapotban, amilyenbıl legfeljebb ha ízelítıre számított aznap délelıtt. Nem volt haladék, sem üres pilla-natok. Azon nyomban s mélységesen belemerült a boldogság gyötrelmeibe vagy inkább a gyöt-relmes boldogságba. Két perccel azután, hogy belépett a szobába, Wentworth kapitány így szólt:

- Megírjuk azt a levelet, Harville, amint megbeszéltük. Most rögtön, ha adsz nekem papirost és tollat.

A papír és a toll kéznél volt, egy külön álló asztalon; a kapitány odament, és jóformán hátat fordítva az egész társaságnak, leült és írásba mélyedt.

Mrs. Musgrove elıadta Mrs. Croftnak idısebb leánya eljegyzésének történetét azzal a sutto-gásnak szánt hanghordozással, amely az egész helyiségben jól hallható. Anne úgy érezte, kívül áll a társalgáson, de mégis, minthogy Harville kapitány elgondolkozónak látszott, és alig szólt néhány szót, akaratlanul is hallania kellett sok, nem az ı fülének szánt részletet, például: hogy jött össze Mr. Musgrove Hayter sógorral újra meg újra megbeszélni a dolgot, mit mondott Hayter sógor egyik nap, és milyen ajánlatot tett Mr. Musgrove másnap, mi jutott Hayter nıvére eszébe, mit óhajtottak a fiatalok, s „én elıször azt mondtam, ebbe soha nem megyek bele, de aztán mégis meggyıztek, hogy nekik így lesz jó” - nagyrészt így folyt a keresetlenül nyílt beszámoló... kicsiségek, melyek még finom tapintattal elıadva is, holott arra a jóságos Mrs. Musgrove sohasem lenne képes, legfeljebb az ügy fıszereplıit érdekelhetik. Mrs. Croft derős elnézéssel hallgatta, s ha közbeszólt egyáltalán, nagy megértéssel tette.

- Így aztán, asszonyom, mindent megfontolva - folytatta zengzetes suttogással Mrs. Musgrove -, noha talán másképpen szerettük volna, mégsem tartottuk méltányosnak a további ellen-kezést; Charles Hayter valósággal tombolt a türelmetlenségtıl, Henrietta sem kevésbé; akkor azt gondoltuk, legokosabb rögtön összeházasítani ıket, aztán csinálják, ahogy tudják, amint annyian megtették már elıttük. Az biztos, mondtam, jobb, mint a hosszú jegyesség...

- Pontosan ezt készültem mondani - vágott közbe Mrs. Croft. - Jobbnak tartom, ha a fiatalok berendezkednek szerény jövedelemmel, de mindjárt, s együtt küzdenek meg a nehézségekkel, semmint a várakozást és hosszú jegyességet. Mindig azt gondolom, hogy nincs az a kölcsönös...

- Ó, drága Mrs. Croft! - kiáltott fel Mrs. Musgrove, nem tudván kivárni, míg befejezi a mondatot. - Nincs borzasztóbb a fiatalok számára a hosszú jegyességnél. A gyerekeimnél ezt mindig

elleneztem. Semmi kifogásom, szoktam mondani nekik, legyen meg az eljegyzés, ha biztos, hogy fél, de legfeljebb egy éven belül összeházasodhatnak. Csak hosszú jegyességet ne!

- Bizony, drága asszonyom - felelt Mrs. Croft -, de bizonytalan jegyességet sem; olyant, ami túlságosan elhúzódhat. Belevágni anélkül, hogy tudnák, mikor kerülhet sor az esküvıre; az ilyet én kockázatosnak és meggondolatlanságnak tartom, amit a szülıknek meg kell akadályozniuk, amennyire tudják.

Anne egyszerre érdeklıdni kezdett a társalgás iránt: akárcsak róla beszélnének! Úgy érezte magát, mintha villamos szikra járta volna át, szeme ösztönösen a távoli asztal felé fordult, Wentworth kapitány tolla is megállt a papíron, felemelte fejét, szünetet tartott, odafigyelt a beszélgetésre, aztán hátrafordult, s a következı pillanatban rátekintett - gyors, fürkészı pillantást vetett rá.

A két hölgy folytatta a beszélgetést, újra meg újra felemlegették a közismert igazságokat, s alátámasztották az ellentétes viselkedés riasztó példáival, amelyeket maguk tapasztaltak, de ezt már Anne nem hallotta tisztán; a fülében összevissza zsongtak a szavak, teljes volt lelkében a zőrzavar.

Harville kapitány, aki igazán semmit sem hallott az egészbıl, most felállt, s az ablakhoz sétált; Anne látszólag figyelte mozdulatait, de valójában tudattalanul, szórakozottan nézte, míg végre lassan összeszedve magát, észrevette, int neki, hívja, menjen oda hozzá az ablakhoz. Mosolyogva tekintett rá, s fejének kis mozdulatával mintha azt mondaná: „Jöjjön, mondani akarok valamit”; és természetes, fesztelen, kedves modora, mely régebbi barátságot sejtetett, mint az övék valójában, csábította, hogy engedjen az invitálásnak. Anne erıt vett magán, és az ablakhoz lépett. Az ablak a szobának a két hölgytıl távol esı végében volt, valamivel, de nem sokkal közelebb az íróasztalhoz, amelynél Wentworth kapitány írt. Mikor csatlakozott hozzá, Harville kapitány arcvonásai ismét felöltötték azt az elgondolkozó komolyságot, amely mintha természetes kifejezése lenne.

- Ide nézzen - mondta, és felbontotta a kezében lévı kis csomagot, melybıl egy kis miniatőr festmény került elı.

- Megismeri?

- Hogyne, Benwick kapitány.

- İ az. S azt is kitalálhatja, kinek szánja. Azonban - mondta különös, mély hangon - nem az ı számára készült. Emlékszik még, Elliot kisasszony, közös sétánkra Lyme-ban, mikor együtt sajnálkoztunk rajta? Akkor nem gondoltam volna... De hagyjuk, nem számít. Ezt a Jóremény-ség fokánál festették. Ott ismerkedett meg Benwick egy ügyes, fiatal német mővésszel, s amint szegény húgomnak ígérte, lefestette magát vele, hogy hazavigye a képet neki. Most pedig én azt a megbízást kaptam, rámáztassam be szépen másvalaki számára! És éppen engem bízott meg ezzel! Persze, ugyan kit is kérhetne meg ilyesmire? Ennyit elmondhatok mellette. De azért éppenséggel nem bánom, hogy a megbízatást másra háríthatom. İ átvállalta a dolgot - folytatta Wentworth kapitányra tekintve -, és ezt írja meg neki éppen most. - Aztán remegı ajakkal hozzátette: - Szegény Fanny, ı biztosan nem tudta volna ilyen hamar elfeledni!

- Nem - felelt Anne mélységesen együttérzı hangon -, ezt magam is könnyen elhiszem.

- Nem olyan volt a természete. És imádta.

- Egyetlen nı sem tudná feledni, akit igazán szeretett.

Harville kapitány elmosolyodott, mintha azt mondaná: „Igazán, ilyen hőséget tulajdonít a nıi nemnek?”, Anne pedig ugyancsak mosolyogva válaszolt a néma kérdésre:

- Úgy van. Mi bizony nem feledjük el olyan könnyen a férfiakat, mint azok bennünket. De ez inkább végzetünk talán, mint érdemünk. Mit tehetnénk? Mi otthon élünk, bezárva nyugalmas környezetünkbe, érzelmeink prédájául. A férfiak viszont erıfeszítésre kényszerülnek. Van hivatásuk, kedvteléseik, valamiféle hivatalos intéznivalójuk, ami hamarosan a külvilágba szólítja vissza ıket, és a folytonos elfoglaltság közepette, a változások során elhalványulnak az érzelmek.

- Feltéve, hogy helytálló, amit a maga állítása szerint olyan hamarosan véghezvisz a külvilág a férfiakkal (én nemigen tudok ezzel egyetérteni), Benwick kapitányra semmiképpen sem érvényes. İ nem kényszerült semmiféle különösebb erıkifejtésre. A békekötés abban a pilla-natban vetette szárazföldre, amikor a gyász érte, azóta velünk, a mi meghitt és kis családunk körében él.

- Igaz - mondta erre Anne -, nagyon is így van; ezt elfelejtettem. De hát mit szóljunk akkor ehhez a dologhoz, Harville kapitány? Ha nem külsı körülmények okozták a változást, akkor belülrıl kellett bekövetkeznie; s ez esetben a természet, a férfitermészet hozta létre Benwick kapitányban.

- Hát nem, a férfitermészet nem ilyen. Semmiképp sem vállalom, hogy a férfi természetébıl inkább fakad az állhatatlanság, az, hogy elfelejti, akit szeret vagy szeretett, mint a nıébıl. Sıt, éppen az ellenkezıjét állítom. Hiszek abban, hogy szoros analógia áll fenn testi és lelki alkatunk között; ennélfogva, amint mi vagyunk erısebbek testileg, ez áll érzelemvilágunkra is: jobban állja a megrázkódtatásokat, és átvészeli a zord viharokat is.

- Lehetséges, hogy a férfiak érzelemvilága többet bír, erısebb - felelt Anne -, de ugyanezen analógia alapján illetékesnek érzem magam arra az állításra, hogy a miénk viszont gyengédebb. A férfi robusztusabb, mint a nı, ám nem hosszabb élető; ez alátámasztja érzelmi kapcsolataik tartósságára vonatkozó nézetemet; és bizony nagyon nehéz volna maguknak, ha nem így lenne. Van elég nehézség, szükség, veszedelem, amivel meg kell küzdeniük. Örökké küszködni, kockáztatni kell, mindenféle nehézségnek ki vannak téve. El kell hagyniuk otthonukat, hazájukat, barátaikat, mindent. Sem idejüket, sem egészségüket, még életüket sem mondhatják magukénak. Valóban nagyon nehéz lenne - itt elcsuklott a hangja -, ha mindehhez még nıi érzékenység is járulna.

- Ebben a kérdésben sosem fogunk egyetérteni - kezdett válaszába Harville kapitány, mikor egy halk nesz a szobának arra az eddig csendes tájára terelte figyelmüket, ahol Wentworth kapitány tartózkodott. Éppen csak a tollat ejtette le, de Anne megriadt attól, hogy közelebb vannak egymáshoz, mint gondolta, és azt gyanította, azért ejtette le a tollat, mert ık foglalkoz-tatták gondolatait, elejtett szavaikat próbálta elfogni, bár valószínőleg nem sok sikerrel.

- Befejezted a levelet? - kérdezte Harville kapitány.

- Nem egészen. Néhány sor még hátra van. Öt percen belül végzek.

- Miattam nem kell sietned. Amikor óhajtod, készen állok. Én most itt remek révben vagyok - mondta, és közben rámosolygott Anne-re -, megvan, ami kell, semmiben sem szenvedek hiányt. Éppenséggel nem sietıs számomra az indító jelzés... Nos, Elliot kisasszony - folytatta halkra fogott hangon -, amint mondtam, ebben a kérdésben sosem fogunk egyetérteni. Való-színőleg nem is volna lehetséges megegyezni ebben férfi és nı között. De hadd jegyezzem meg, kegyed ellen szól az irodalom valamennyi prózában vagy versben megírt története. Ha olyan memóriám volna, mint a Benwické, egy perc alatt ötven idézettel bizonyítanám állításomat, ezzel szemben azt hiszem, soha életemben nem ütöttem fel olyan könyvet, amelyben ne olvashattam volna a nık állhatatlanságáról. Dalok, közmondások szólnak a nık szeszélyességérıl. Ám lehetséges, kegyed ezt azzal veti vissza, hogy mindazt férfiak írták.

- Valószínőleg... igen, igen... De hát ne hivatkozzunk könyvekbıl vett példákra. A férfiak mindig elınyben voltak velünk szemben, elmondhatták a maguk történetét, magasabb rendő neveltetésben részesültek; a toll is az ı kezükben volt. Nem ismerem el, hogy a könyvek bármit is bizonyítanak.

- Akkor hát mivel bizonyítsunk?

- Sosem megyünk semmire, ebben a kérdésben nincs bizonyítás. Olyan véleménykülönbség ez, melyben nincs döntı érv. A vitát nyilván mindketten némi részrehajlással kezdenénk, saját nemünk javára. És ezt alapul véve építenénk fel az egész érvelést, minden mellette szóló körülményt, felemlítvén a köreinkben elıfordult eseteket; e mozzanatok közül számos (talán éppen azok, melyeket különösen bizonyító erejőnek tartunk) olyan, hogy nem lehet róluk nyíltan szólni anélkül, hogy valaki bizalmával vissza ne élnénk, vagy bizonyos mértékben ne szólnánk olyasmirıl, amit nem helyénvaló elmondani.

- Ó - kiáltott fel Harville kapitány érzelemtıl áthatott hangon -, bár sikerülne megértetnem kegyeddel, mit szenved egy férfi, amikor utolsó pillantást vet feleségére és gyermekeire, néz a távozó csónak után, mely elviszi ıket, néz, míg el nem tőnik szem elıl, aztán elfordul és felsóhajt: „Uram Istenem, ki tudja, mikor látom ıket viszont!” És ha érzékeltetni tudnám azt a ragyogó boldogságot, mely betölti lelkét, amikor csakugyan elérkezik a viszontlátás pillanata! Hazatérvén vagy egyesztendei távollét után, másik kikötıbe kell hozatnia ıket, és számítgatni kezdi, mennyi idı alatt érhetnek oda, és mintegy önmagát áltatva mondogatja: „Lehetetlen, hogy arra a napra megérkezzenek”, folyton remélve közben, hogy legalább tizenkét órával hamarabb ott lesznek, s mikor végre látjuk, hogy megérkeznek, mintha Isten szárnyat adott volna nekik, néhány órával még hamarabb! Ha mindezt meg tudnám értetni kegyeddel, s hogy mit képes egy férfi elviselni és véghezvinni, és büszke rá, hogy megteheti életének kincsei kedvéért! De én csak olyan férfiakról szólok, akiknek szívük van! - és szenvedélyesen szívére szorította kezét.

- Ó - mondta erre elérzékenyülten Anne -, nagyra becsülöm én az érzéseit, valamint a magához hasonló felfogású férfiakét. Isten mentsen attól, hogy lekicsinyeljem bármely embertársam meleg és hőséges érzelmeit. Megvetésre méltó lennék, ha fel merném tételezni, hogy csakis nıkben lakozik igaz ragaszkodás és állhatatosság. Ellenkezıleg, hiszem azt, hogy a házaséletben a férfi hajlandó nagy és nemes cselekedetekre. Nem állítom, hogy nem készek éppúgy tőrni és, szenvedni is, mindaddig... Ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, mindaddig, míg érzelmeik irányulnak valakire. Úgy értem, amíg él a szeretett nı, mégpedig magukért él. Amiben én a magam nemének elsıbbséget adok (semmiképp sem irigylendı dolog, s nem kell elkívánniuk tılünk), csak annyi, hogy tovább szeretünk olyankor is, amikor már az emberi létnek vége, vagy amikor már végképp nincs semmi remény.

Többet szólni sem tudott, egy mondatra sem futotta erejébıl, annyira tele volt a szíve, el-szorult a lélegzete.

- Kegyed jó lélek - mondta Harville kapitány, s gyengéden Anne karjára tette kezét. - Kegyeddel semmiféle vitám nincs. És ha Benwickre gondolok, nem is szólhatok egy szót sem.

Most a többiekre terelıdött a figyelmük. Mrs. Croft távozni készült.

- Nos, Frederick, azt hiszem, elválnak útjaink - szólt öccsének. - Én hazamegyek, te pedig barátoddal tartasz. Este valószínőleg lesz szerencsénk találkozni maguknál az estélyen - mondta Anne felé bólintva. - Tegnap megkaptuk a meghívó kártyáját, úgy tudom, kapott Frederick is, nem láttam... S ugye, Frederick, te is szabad vagy ma este, csakúgy, mint mi.

Wentworth kapitány éppen egy levelet hajtogatott össze nagy sietve, s nem tudott vagy nem akart egyenes választ adni.

- Úgy van - felelte -, igazad van, most elválunk, de hamarosan utánad megyek Harville-lal, illetve, Harville, amennyiben készen van, mert én fél perc múlva indulhatok. Tudom, te is szívesen úton lennél már. Fél perc múlva rendelkezésedre állok.

Mrs. Croft elment, Wentworth kapitány pedig gyors mozdulattal lepecsételvén levelét, csak-ugyan készen állt az indulásra, s az ideges, izgatott kifejezés az arcán arra vallott, szeretne már ott sem lenni. Anne ezt nem tudta mire vélni. Harville kapitány kedvesen, szívélyesen „Jó napot, Isten áldja” köszöntéssel távozott, a másik azonban egy szót, egy tekintetet sem vetett neki. Igen, kiment a szobából, és rá se nézett!

Anne-nek csak annyi ideje volt, hogy közelebb lépjen az asztalhoz, amelyen az imént a kapitány írt, mikor visszatérı lépteket hallott, nyílt az ajtó: ı volt az. Elnézést kért, de ott felejtette a kesztyőjét, s gyorsan átvágván a szobán, az íróasztalhoz sietett, háttal fordulva Mrs. Musgrove felé, a szétszórt papírlapok alól levelet húzott elı, égıen könyörgı tekintetet vetett Anne-re, letette eléje a levelet, sietve fogta kesztyőjét, s már kint is volt, szinte anélkül, hogy Mrs. Musgrove felfogta volna visszatérését... pillanat mőve volt az egész!

Elmondhatatlan, mennyire felkavarta Anne-t ez az egyetlen pillanat. A levél, melynek alig olvasható címzése „A. E. kisasszonynak” szólt, kétségtelenül az volt, melyet olyan sietve hajtogatott össze. Míg mindenki azt hitte, Benwick kapitánynak ír, megírt még egy levelet, neki! Most e levél tartalmától függ, hogy mit tartogat még számára az élet! Minden lehetséges, s ı kész szembeszállni bármivel, de ezt a feszültséget nem bírja. Mrs. Musgrove tett-vett az asztalán; ebben a foglalatosságban bízva, valósággal belezuhant a karosszékbe, melyben a kapitány írt az imént, aztán szeme falta a következı sorokat:

Képtelen vagyok hallgatni. Szólnom kell magához, a rendelkezésemre álló módon és eszközzel. Belém hasít, amit mond. Kétség és remény közt gyötrıdöm. Ne mondja, hogy elkéstem, hogy örökre elszálltak oly drága érzései. Hadd kínáljam fel ismét magam és szívemet, mely ma sokkal inkább a magáé, mint volt akkor, mikor nyolc és fél eszten-dıvel ezelıtt majdnem összezúzta. Ne állítsa azt, hogy a férfi hamarabb felejt, mint a nı, hogy szerelme hamarabb kihől. Soha nem szerettem mást, csak magát. Talán igazság-talan voltam, gyönge és sértıdött bizonyosan, de állhatatlan soha. Maga, egyesegyedül maga hozott engem Bathba. Csak magára gondolok, csak magáért tervezek - hát nem tudja? Lehetséges, hogy nem fogta fel vágyaimat? Nem vártam volna ki ezt a tíz napot, ha úgy tudnék olvasni érzelmeiben, mint amennyire hitem szerint maga belátott az enyémbe. Most alig tudok írni. Minden pillanatban hallok valamit, ami levesz a lábamról. Halkra fogja a hangját, ám én ennek a hangnak minden árnyalatát ismerem, és nem veszítek el egyetlen szótagot sem abból, amit más meg sem hallana - jóságos, nagyon, túlságosan is kiváló teremtés! Igen, valóban igazságosan ítél meg bennünket. Hiszi, hogy a férfiakban is van igaz ragaszkodás és állhatatosság. Higgye hát, hogy forrón és megingathatatlanul ez él bennem.

F. W.

Mennem kell, s nem dılt el a sorsom; de visszatérek ide, vagy követem társaságukat, mihelyt tehetem. Egyetlen szó, egy tekintet elég nekem, s tudni fogom, ott leszek-e ma este édesapja házában, vagy nem lépem át a küszöbét soha.

Ilyen levél olvasása után az ember nem térhet egyhamar magához. Félórai magányos tőnı-désben Anne visszanyerte volna nyugalmát; de alig jutott ki neki tíz perc, máris reá törtek, s a körülmények sem kedveztek lelkiállapotának. Pillanatonként változtak az érzései. Elıször

elárasztotta a boldogság, de amint túljutott az érzelmek elsı hullámán, máris ott állt elıtte Charles, Mary és Henrietta.

A kényszerőségben nagy erıfeszítéssel sikerült úrrá lennie magán; de kis idı múlva nem bírta tovább. Már egy szót sem értett abból, amit körülötte mondtak, kénytelen volt elnézést kérni azzal, hogy rosszul érzi magát. Amikor észrevették, hogy valóban mennyire elsápadt, megrémültek, aggodalmaskodtak, de a világért sem tágítottak volna mellıle. Igazán borzasztó! Ha elmennek és magára hagyják a csendes szobában, rögtön rendbe jön; ámde körülállták, ahányan voltak, várakoztak, néztek, elviselhetetlen volt: kétségbeesésében azt mondta, haza akar menni.

- Feltétlenül, drágám! - kiáltott fel Mrs. Musgrove. - Menjen csak haza minél elıbb, vigyáz-zon magára, hogy estére nyoma se maradjon a rosszullétnek. Bárcsak itt volna Sarah, az ki-kúrálná, de én sajnos nem értek a gyógyításhoz. Csöngess, Charles, és rendelj bérkocsit. Nem mehet gyalog.

Csakhogy kocsiba ülni rosszabb mindennél! Akkor oda a lehetıség, hogy két szót váltson Wentworth kapitánnyal, mikor egyedül nyugodtan áthalad a városon (mert biztosra vette, hogy összetalálkoznak), s ezt nem tudja elviselni. Nyomatékosan tiltakozott a bérkocsi ellen; Mrs. Musgrove a betegségnek csak egyetlen fajtáját tudta elképzelni, és most csak azt az aggo-dalmát kellett eloszlatni, hogy Anne nem esett el, nem csúszott meg, nem érte sérülés a fejét; mikor aztán végképp meggyızıdött róla, hogy esésrıl szó sincs, nyájasan elköszönt tıle, abban a biztos reményben, hogy este jól találja.

Anne, hogy el ne mulasszon egyetlen elıvigyázatossági lépést sem, magával küszködve kimondta:

- Attól tartok, asszonyom, nem állapodtunk meg világosan. Nagyon kérem, legyen olyan jó, említse meg az uraknak, hogy reméljük, kivétel nélkül az egész társaságot üdvözölhetjük minálunk ma este. Félek, valami félreértés lehet; ezért szeretném, ha különösen Harville kapitánynak és Wentworth kapitánynak megmondaná, reméljük, eljönnek mind a ketten.

- Ugyan, drágám, szavamat adom, minden teljesen világos. Hiszen Harville kapitánynak egyéb se jár a fejében, mint az, hogy elmegyünk magukhoz ma este.

- Csakugyan azt gondolja? Én mégis aggódom, annyira bántana! Megígéri nekem, hogy amint megint találkozik velük, szól nekik? Hiszen még a délelıtt folyamán látja mindkettıjüket, azt hiszem, ígérje meg nekem.

- Már hogyne ígérném, ha ez a kívánsága. Charles, ha bárhol meglátod Harville kapitányt, add át neki Anne kisasszony üzenetét. De kár nyugtalankodnia kedvesem, Harville kapitány kötelezınek érzi magára nézve a meghívást, errıl kezeskedem, s azt hiszem, ugyanez áll Wentworth kapitányra is.

Ennél többet nem tehetett Anne, de szíve azt jövendölte, valami szerencsétlen véletlen el fogja homályosítani tökéletes boldogságát. De az már nem lehet tartós. Ha ı mégsem jönne el a Camden Place-re, még mindig megteheti, hogy üzen neki Harville kapitánnyal, amibıl szót ért.

Most újabb idegesítı körülmény jött közbe. Charles ıszinte aggodalomból és jóindulatból kijelentette, hazakíséri; ettıl nem lehetett eltéríteni. Igazán bosszantó! De hát nem lehet hálátlan, nem bánthatja meg; sógora feláldozta kedvéért megbeszélését a puskamővesnél; útnak indultak hát kettesben, és Anne-en senki nem vehette észre, hogy hálán kívül egyebet is érez.

A Union Streeten haladtak, mikor gyors léptek ismerıs nesze elıkészítette Anne-t, hogy két másodpercen belül látni fogja Wentworth kapitányt, s az máris csatlakozott hozzájuk. De mintha bizonytalankodna, velük tartson-e, vagy tovább menjen, nem is szólt - csak nézett. Anne úrrá lett magán annyira, hogy fogadja a tekintetét, s éppenséggel nem elutasítóan. A sápadt arc kitüzesedett, a tétova mozdulatok határozottá váltak. A kapitány Anne oldalán lépkedett. Most Charlesnak hirtelen egy ötlete támadt, s megszólalt:

- Merre tart, Wentworth kapitány? Csak a Gay Streetig, vagy tovább is?

- Nem is tudom - válaszolt meglepıdve a kapitány.

- Belmontba készül, vagy tovább, a Camden Place közelébe? Mert ez esetben lelkifurdalás nélkül megkérném, helyettesítsen, nyújtsa a karját Anne-nek, és kísérje el apja házáig. Nagyon kimerítette a délelıtt, kíséret nélkül nem engedhetjük haza. Nekem pedig már ott kellene lennem az emberemnél a piactéren. Megígérte, bemutat nekem egy remek puskát, melyet éppen el kell küldenie a tulajdonosának. Azt mondta, nem csomagolja be az utolsó percig, hogy megnézhessem, s ha most vissza nem fordulok, vége, nincs több esélyem. Amint leírta a fegyvert, olyasféle lehet, mint az az én közepes mérető dupla csövő puskám, amelyet múltkoriban maga használt Winthrop környékén.

Szabadkozásról szó sem volt. A szemlélı csak a gyors, készséges, elızékeny beleegyezés jeleit láthatta; a mosolyok féken tartva, az ujjongó lelkesedés eltitkolva. Fél perc sem telt bele, Charles már a Union Street túlsó végén járt, ık ketten pedig folytatták útjukat; elég volt pár szót váltaniuk, hogy elhatározzák: a csendes és viszonylag félreesı kavicsos sétányra térnek, ahol nyugodtan beszélgethetnek, s most, mikor annyi a megbeszélnivalójuk, ez valóságos áldás; életük legboldogabb emlékei között fogják megırizni ezt az órát a halhatatlanságnak. Ott aztán kölcsönösen megvallották egymásnak érzéseiket, megismételték az ígéreteket, melyek valaha már beteljesültnek látszottak, ám utána az elszakadás és az elidegenedés sok-sok éve következett. Most visszatértek a múltba, folytatták, ahol abbamaradt, érettebb fıvel talán még boldogabban, mint amikor elıször eltervezték; még gyöngédebben, megpróbál-tatásokban megedzıdve, egymás jelleme, egyenessége és szerelme teljesebb megismerésével; megalapozottabb elképzelésekkel, s elképzeléseikhez több joggal ragaszkodva. S miközben lassan lépkedtek egymás mellett az enyhén emelkedı úton, mit sem törıdve a körülöttük haladókkal, meg sem látva a lézengı szerencselovagokat, sietı háziasszonyokat, flörtölı lánykákat, gyerekeket sétáltató dajkákat, hosszan ecsetelgették és magyarázgatták a jelen pilla-natot közvetlenül megelızı félreértéseket, melyek akkor annyira fájdalmasak, most kimerít-hetetlenül érdekesek voltak számukra. Sorra vették az elmúlt hét valamennyi apró eseményét; a tegnapiakat, a maiakat végeérhetetlenül.

Anne nem tévedett. Valóban a Mr. Elliot iránti féltékenység késleltette a kapitány közeledését, az ébresztett benne kétséget, az gyötörte meg. Így volt ez az elsı órától fogva, hogy találkoz-tak Bathban; ez az érzés bukkant fel újra, ez rontotta el a koncert élvezetét, ennek hatása alatt állt, bármit mondott vagy tett, helyesebben, bármit nem mondott vagy nem tett az elmúlt huszonnégy órában. De aztán e feszültség lassan felengedett benne, reménykedni kezdett, felbátorította Anne egy-egy tekintete, szava, cselekedete; s végül legyızte az, amit a Harville kapitánnyal folytatott beszélgetésébıl elkapott, amit érzelmeibıl felfogott, a hangjából ki-hallott; ez aztán ellenállhatatlanul eluralkodott rajta, fogott egy papírlapot, és kiöntötte szívét.

Abból, amit ott leírt, nem kell visszavonnia semmit, nincs mit megmásítani. Kitart amellett, hogy soha senkit nem szeretett kívüle. Helyét a szívében soha nem foglalta el más, soha nem is képzelte, hogy találhat hozzá hasonlót. Annyit azonban kénytelen volt elismerni: nem tuda-tosan, sıt szándéka ellenére maradt állhatatos; igenis, el akarta feledni, sıt azt képzelte,

sikerült is. Azt hitte, közömbös, pedig csak dühös volt. Igazságtalanul ítélte meg erényeit, éppen mert szenvedett miattuk. Jelleme ma már úgy él lelkében, mint a tökéletesség maga, a lelkierı és a gyöngédség csodálatosan szeretetreméltó ötvözete; ám kénytelen beismerni, hogy csupán Uppercrossban kezdte érdeme szerint méltányolni, önmagával pedig csak Lyme-ban jött tisztába.

Lyme-ban nem egy, többféle szempontból kapott leckét. Mr. Elliot elragadtatása felrázta, a Cobbon történtek és a Harville-éknál tapasztaltak meggyızték arról, hogy Anne felette áll valamennyiüknek.

Ezt megelızıleg Louisa Musgrove-hoz próbálta kötni életét (a sértett hiúság késztette erre), de állítása szerint mindig is érezte, hogy ez képtelenség; Louisa nem érdekelte, nem is érdekel-hette; ámbár megvallja, míg ama nap után nem volt ideje elgondolkozni rajta, nem fogta fel, milyen csodálatos teremtés ı, s Louisa aligha állja vele az összehasonlítást; sem azt, milyen teljesen és osztatlanul birtokolja a szívét. Ott tanult meg különbséget tenni az elvbıl fakadó állhatatosság és az önfejő konokság között, a hebehurgya vakmerıség és a fegyelmezett elme határozottsága között. Ott csak olyasmit láthatott, ami fokozta nagyrabecsülését a nı iránt, akit elvesztett, s akkor bánta meg igazán, hogy olyan esztelen gıg, ostoba sértıdöttség vezette, s meg sem kísérelte visszahódítani ıt, holott a sors ismét útjába vetette.

Ettıl fogva keservesen megbőnhıdött. Alig szabadult meg az iszonyatos lelkiismeret-furdalástól a Louisa balesetét követı néhány napban, alig érezte magát újra eleven embernek, máris be kellett látnia, eleven ugyan, de nem szabad.

- Rá kellett jönnöm - mondta -, hogy Harville elkötelezettnek, vılegénynek tart! Hogy sem Harville-nak, sem a feleségének nincs kétsége afelıl, hogy kölcsönös szerelem főz bennünket egymáshoz. Meglepıdtem és megdöbbentem. Persze, szabadkozhattam volna; de ha arra gondoltam, hogy nyilván ezt tartják mások is... a lány családja, s talán ı maga is, beláttam, nem rendelkezem szabadon önmagámmal. Ha úgy kívánja, becsületem hozzáköt. Felelıtlen voltam. Nem gondoltam meg komolyan a következményeket. Nem fontoltam meg, hogy a bizalmaskodás veszélyeket és súlyos következményeket rejt magában; hogy még akkor sincs jogom próbálgatni, vajon képes volnék-e egyáltalán a két lány egyikéhez kötıdni, ha nem kockáztatnék mást, mint egy-két kellemetlen pletykát, s egyéb rossz nem származnék belıle. Nagyot hibáztam, és szembe kellett néznem a következményekkel.

Rövidre fogva a dolgot, túl késın döbbent rá, hogy kompromittálta magát, pontosan akkor, amikor kétségtelenné vált benne, hogy Louisa egyáltalában nem érdekli; mégis kénytelen lett volna lekötni magát, amennyiben csakugyan úgy érez iránta a lány, ahogy Harville-ék gondol-ták. Ezért döntött úgy, hogy eltávozik Lyme-ból arra az idıre, míg a lány teljesen felgyógyul. Boldog lett volna, ha sikerül tisztes módon elhalványítania a személyével kapcsolatos érzelmeket és kombinációkat; elment hát bátyjához, azzal a szándékkal, hogy onnan egy idı múlva Kellynchbe megy, s majd úgy tesz, amint a körülmények parancsolják.

- Hat hetet töltöttem Edwardnál - mondta -, és boldognak láttam ıt. Más örömöm nem volt, meg sem érdemeltem volna. Nagyon aprólékosan érdeklıdött maga felıl; azt is megkérdezte, vajon megváltozott-e, nem sejtve, hogy az én szememben maga nem változhat soha.

Anne mosolygott, és eleresztette a füle mellett. Nagyon kedves melléfogás ez, nem rója meg érte. Nem csekélység egy nınek, ha arról biztosítják, hogy huszonnyolcadik életévében semmit sem vesztett kora ifjúságának bájából; e hódolat értékét nagyban fokozta, hogy Anne összevetette a férfi korábbi szavaival, s érezte, ez a következménye, nem pedig okozója a régi meleg vonzalom újjáéledésének.

Továbbra is Shropshire-ben maradt a kapitány, keservesen megbánta elvakult büszkeségét, sorozatos baklövéseit, míg egyszer csak a meglepı s igen örvendetes hír révén felszabadult: Louisa eljegyezte magát Benwick kapitánnyal.

- Ezzel vége szakadt rossz lelkiállapotomnak - mondta a férfi -, és most már elindulhattam a magam boldogsága útján, cselekednem kellett, végre tenni is valamit. Ez a hosszú, tétlen vára-kozás iszonyú volt, és csak rosszat várhattam. Öt perc sem telt bele, s eldöntöttem: „Szerdán már Bathban leszek!” Itt is voltam. Megbocsáthatatlan-e, hogy azt gondoltam, érdemes idejönnöm? Mégpedig bizonyos reményekkel. Hiszen maga szabad volt még. Lehetségesnek tartottam, hogy még magában is élnek a múlt érzelmei, úgy, mint bennem; sıt bátorító momentumot is találtam. Afelıl nem lehetett kétségem, hogy más is megszeretheti, meg is kérheti, de azt biztosan tudtam, hogy már kikosarazott egy férfit, aki nálam jobb esélyekkel pályázhatott a kezére; és akaratlanul is feltettem magamnak a kérdést: „Vajon nem miattam tette-e?”

Elsı találkozásukról a Milsom Streeten sokat lehetett beszélni, a koncertrıl annál is többet. Az az este, úgy látszik, különleges pillanatok sorozatából állt. A pillanat, mikor a nyolc-szöglető teremben Anne odalépett hozzá, hogy szót váltsanak, aztán a másik, amikor Mr. Elliot elszakította tıle, még egy-két pillanat, amikor a felcsillanó remény, majd a növekvı elkeseredés között hányódott: mindezekrıl bıven akadt mondanivalója.

- Aztán látnom kellett - kiáltott fel indulatosan -, körülvéve azokkal, akiket semmiképp sem tekinthettem jóakaróimnak, oldalán az unokabátyját, mosolygósan, beszélgetésbe mélyedve; iszonyú érzés volt tudni, hogy mennyire elınyös, milyen sok szempontból kívánatos házasság volna ez! Hogy azok, akiknek reménye lehet a maga befolyásolására, biztosan valamennyien ezt óhajtják! S ha maga talán húzódozna is tıle, vagy közömbös volna, akkor is milyen nyomatékos szószólók állnak mellette! Hát nem elég ez ahhoz, hogy én a bolondját járjam a magam igyekezetével? Hát lehet ezt gyötrıdés nélkül elviselni? S látnom kellett maga mögött a barátnıjét: az ı jelenléte is a múltat idézte fel. Tudtam, mekkora az ı befolyása, egy pillanatra sem feledhettem, mit ért már el egyszer az érveivel... Nos, nem szólt mindez ellenem?

- Tudnia kellett volna különbséget tenni - felelt Anne. - Nem volt helyes feltennie rólam, hogy most, egészen más körülmények között, más életkorban újra megtörténhet velem ugyanez. Ha hibáztam is akkor, a múltban, amiért engedtem, hogy meggyızzenek, ne feledje, a biztonsá-gom mellett érveltek, és nem a kockázat mellett. Amikor engedtem, úgy véltem, kötelességet teljesítek; ám most semmiféle kötelességre nem hivatkozhattak volna. Ha férjhez megyek egy számomra közömbös férfihoz, a kockázat kerekedik fölül, és a kötelesség szenved sérelmet.

- Lehetséges, hogy így kellett volna érvelnem, de képtelen voltam rá - felelt a férfi -, nem voltam képes a magam javára fordítani, amit legújabban tapasztaltam jellemérıl. Nem tudtam hasznát venni; legyőrte, eltemette, szertefoszlatta mindaz a fájdalom és keserőség, ami éveken át gyötört. Nem tudtam magára másképp gondolni, csak úgy, hogy engedett, lemondott rólam, s inkább hajlott mások befolyására, mint az enyémre. S éppen azzal kellett együtt látnom, aki magát abban a keserves esztendıben irányította. Semmi okom nem volt feltételezni, hogy most kisebb tekintély a maga szemében. Még a megszokás hatalmával is számolnom kellett.

- Azt hiszem - felelte erre Anne -, a maga iránti viselkedésem alapján megkímélhette volna magát mindettıl.

- Nem, dehogyis! Értelmezhettem a modorát úgy is, hogy azt a biztonságot tükrözi, amit egy másik férfival való jegyessége nyújt. Ebben a hiszemben hagytam ott; ámde mégis eltökéltem magamban, hogy újra megkeresem. Reggelre kelve a lelkierım is visszatért, s úgy éreztem, mégis van célja annak, hogy maradjak.

Anne végre hazaérkezett, és sokkal boldogabb volt, mint azt abban a házban bárki feltételezte volna. A délelıtt minden meglepetése, szorongása és fájdalma szertefoszlott ebben a beszél-getésben, s olyan boldogan lépte át a küszöböt, hogy kénytelen volt némi pillanatnyi aggo-dalommal elegyíteni: ekkora boldogság nem lehet tartós. Közbe kellett iktatnia valamelyes komoly, hálatelt elmélkedést, ellenszeréül annak, ami veszedelmes lehet az ilyen felfokozott örömmámorban; a szobájába ment, és az örömébıl fakadó mélységes hálaérzet lassan lecsillapította, megnyugtatta, erıt adott neki.

Eljött az este, kivilágították a szalonokat, gyülekezett a társaság. Kártyaparti volt mindössze, elvegyülése olyanoknak, akik sosem látták egymást, olyanokkal, akik túlságosan is sokszor találkoztak - banális összejövetel, túl népes ahhoz, hogy meghitt lehessen, túl szők körő, hogy változatosságot nyújtson; ámde Anne sosem érzett még estét ilyen rövidnek. Ragyogott, tündökölt boldogságában, sokkal jobban megcsodálták, semmint gondolta volna, vagy amennyire törıdött vele. Derős és elnézı volt a környezetében mindenki iránt. Jelen volt Mr. Elliot; elkerülte, de csak szánakozni tudott rajta. Wallisék: mulatságosnak találta, hogy annyira keresztüllát rajtuk. Lady Dalrymple és Miss Carteret: nemsokára csupán jelentéktelen rokonai lesznek. Mrs. Clay nem érdekelte, apja és nıvére társasági modora miatt pedig nem kellett pironkodnia. Musgrove-ékkal boldogan és fesztelenül csevegett; Harville kapitánnyal szívélyesen váltottak szót, mint két testvér; Lady Russell-lal többször is megkísérelt beszél-getésbe kezdeni, de ha titkára gondolt, az örömtıl elakadt a szava; s ugyancsak titkát ırizvén igyekezett leplezni azt az ıszinte szeretetet és olthatatlan érdeklıdést, amit Croft tengernagy és felesége iránt érzett. Wentworth kapitánnyal egyre-másra adódott olyan pillanat, hogy szót váltsanak egymással, de mindig ott volt az újabbak reménye, s annak a tudata, hogy a férfi ott van a közelében!

Az egyik ilyen röpke találkozás folyamán, amikor látszólag mindketten a télikert növényeiben gyönyörködtek, Anne így szólt:

- Elgondolkoztam a múlton, és megpróbáltam pártatlanul megítélni, mi volt helyes, mi hely-telen, már úgy értem, ami engem illet; s azt kell hinnem, helyesen cselekedtem, bármennyit szenvedtem is emiatt; tökéletesen igazam volt, hogy elfogadtam barátnım irányítását, akit maga sokkal jobban meg fog szeretni, mint amennyire ma kedveli. Nekem ı egyik szülımet helyettesítette. Ám ne értsen félre. Nem állítom, hogy nem tévedett, mikor azt a tanácsot adta. Ez talán azon esetek közül való, amikor csak az események alakulása dönti el, vajon jó vagy rossz volt-e a tanács; ami engem illet, én soha semmi szín alatt nem adnék hasonló esetben ilyen tanácsot. Mégis azt hiszem, helyesen tettem, amikor engedtem neki, s ha nem így cselek-szem, többet szenvedtem volna a jegyesség fenntartásával, mint azzal, hogy felbontottam, mert a lelkiismeretem sínylette volna meg. Most pedig, ha az embernek szabad ilyesmit mondania magáról, semmi okom sincs, hogy vádoljam magam; s ha nem tévedek, az erıs kötelességtudat nem a legrosszabb része egy asszony hozományának.

Wentworth kapitány rátekintett, aztán Lady Russellra, majd ismét reá, s csak utána válaszolt, mintha hővös megfontolás után tenné:

- Egyelıre még nem, de van rá némi remény, hogy idıvel meg tudok neki bocsátani. Bízom benne, hogy hamarosan elnézı leszek iránta. Magam is újra meggondoltam a múltat, és felmerült bennem egy kérdés: vajon az említett hölgyön kívül nem volt-e nekem még egy nála

ádázabb ellenségem? Én magam. Most mondja meg nekem, amikor én az 1808-as évben hazatértem Angliába néhány ezer fonttal, és kineveztek a Laconiá-ra, válaszolt volna nekem, ha akkor írok magának? Más szóval, hajlandó lett volna felújítani az eljegyzésünket?

- Hogy hajlandó lettem volna-e? - mindössze ennyit válaszolt Anne, ám a hangsúly semmi kétséget nem hagyott.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel a férfi. - Szóval igen! Nem mintha nem gondoltam volna rá, s nem erre vágytam volna, hogy ez koronázza meg egyéb sikereimet. De túl büszke voltam hozzá, hogy újra megkérjem. Nem értettem meg magát. Becsuktam a szemem, nem akartam megérteni, és nem tudtam igazságosan megítélni. És ha ezt meggondolom, mindenkinek hamarabb kell megbocsátanom, mint önmagamnak. Hatesztendei szenvedéstıl kímélhettem volna meg magunkat. De hát ez is eddig ismeretlen fájdalom számomra. Nagyon is megszok-tam, hogy elégtétellel gondoljam: ami jóban részem volt, magam vívtam ki. Úgy tekintettem magamra, hogy elértem becsületes törekvéseim jutalmát. Mint a többi nagy embernek, ha csapások érik - tette hozzá mosolyogva -, nekem is igyekeznem kell megadni magamat sorsomnak. Bele kell törıdnöm, hogy boldogabb vagyok, mint amennyire megérdemlem.

Tizenkettedik fejezet

Lehet-e még kétsége valakinek, mi következett ezután? Ha bármelyik fiatal pár fejébe veszi, hogy összeházasodik, biztosra veheti, egy kis kitartással keresztülviszi akaratát, ha mégoly szegények vagy meggondolatlanok is, s bármily kevéssé valószínő, hogy kettejük boldogsága másként elképzelhetetlen. Kétes erkölcsi tanulság ez, ám igaznak tartom; de ha fiatalok célt érnek, hogyne sikerülne ugyanaz egy Wentworth kapitánynak és egy Anne Elliotnak olyan adottságok birtokában, mint az érett elme, igazságuk tudata s egyikük kezében függetlenséget biztosító vagyon. Hogyne győrnének le minden ellenkezést? Felülkerekedtek volna sokkal komolyabb akadályokon is, mint amivel szembekerültek, hiszen semmi más bajuk nem volt, csak több kedvességet és melegséget óhajtottak volna. Sir Walternak nem volt semmi ellenvetése, Elizabeth pedig mindössze hővösen és közönyösen fogadta a hírt. Wentworth kapitány huszonötezer fontjával, pályájának olyan magas polcán, ahova csak tettek és érdem alapján juthatott, már éppenséggel nem senki. Most már méltónak találtatott arra, hogy veje legyen egy ostoba, tékozló baronetnek; akiben sem annyi tisztesség, sem annyi józan ész nem volt, hogy megtartsa azt a helyet, ahova a Gondviselés állította; s pillanatnyilag csupán töredékét volt képes megadni a tízezer fontnak, mely leányát megillette volna.

Sir Walter, bár éppenséggel nem szerette Anne-t, a hiúságát sem legyezgette semmi, hogy iga-zán boldog legyen, azért távolról sem gondolta, hogy rossz partit csinál a lánya. Ellenkezıleg, miután többször látta Wentworth kapitányt, s napvilágnál is alaposan szemügyre vehette, annyira hatott rá elınyös külseje, hogy úgy vélte, kitőnı megjelenése nyom annyit a latban, mint a lány rangja; s mindez, még a jó hangzású nevet is hozzávéve, arra indította Sir Waltert, hogy végül is némi elégedettséggel készítette elı tollát e házasságnak a dicsıség könyvébe való bevezetéséhez.

Az egyetlen, akinek ellenérzései komoly aggodalmat okozhattak, Lady Russell volt. Anne tudta, hogy Lady Russellnak fájdalmas lesz tudomásul vennie, hogy le kell mondania Mr. Elliotról, s nem kis erıfeszítésébe kerül majd igazán megismernie Wentworth kapitányt, sıt igazságot szolgáltatni neki. Márpedig ezt kell tennie. Be kell látnia, hogy tévedett mindkét férfival kapcsolatban, hogy helytelenül befolyásolta ítéletét a látszat; mivel Wentworth kapitány modora nem egyezett az elképzeléseivel, elhamarkodottan úgy ítélte meg, hogy magatartása veszedelmesen meggondolatlan természetre vall; Mr. Elliot modora viszont éppen azért tetszett neki annyira, mert korrekt és tapintatos, mindenkor mindenkihez udvarias és kellemes, s ebbıl elhamarkodva jutott arra a következtetésre, hogy helyes elvekbıl és biztos ítélıképességbıl fakad. Most hát nem kevesebbre kellett elszánnia magát Lady Russellnak, mint beismerni, hogy semmiben sem volt igaza, s kialakítani új véleményét, újabb reményeit.

Némelyeknek megadatott a gyors felfogás, a bonyolult részletek érzékelésének képessége és a természetes éleslátás a jellem megítélésében, röviden az, ami a hosszú tapasztalatnál is többet ér; s ebben a vonatkozásban Lady Russell adottságai nem érték el fiatal barátnıje értelmi képességének szintjét. Ámde lévén rendkívül jó teremtés, ha másodrendő célja az volt is, hogy ítéletei megfontoltnak és helyesnek bizonyuljanak, az elsırendő mindenképpen, hogy boldog-nak lássa Anne-t. Sokkal jobban szerette Anne-t, mint a maga képességeit; s mihelyt elmúlt a helyzet kezdeti feszélyezettsége, csöppet sem esett nehezére, hogy anyai érzésekkel tekintsen a férfira, aki másik gyermekét boldoggá teszi.

Az egész családból valószínőleg Mary örvendezett a legjobban a dolgok ilyetén fordulatának. Egy férjezett nıvér rangot ad az embernek, különösen mivel azzal hízeleghet magának, hogy

nagyban elısegítette a házasságot azzal, hogy ısszel magánál tartotta Anne-t; s mivel az ı testvérének természetesen különbnek kell bizonyulnia a férje húgainál, igen kellemesen érintette, hogy Wentworth kapitány gazdagabb, Benwick kapitánynál, csakúgy, mint Charles Hayternél. Érte egy kis fájdalom is, amikor ismét találkoztak, mert házassága révén Anne visszanyerte az idısebb nıvér elıjogait, s ezenfelül egy igen szemrevaló hintó úrnıje lett; de hát a jövıbe tekintvén, Mary erıteljes vigasztaló momentumokat talált. Anne elıtt nem áll Uppercross udvarház birtoklásának reménye, semmiféle uradalom, semmiféle családfıi rang kilátása; és amennyiben biztosítani lehetne, hogy Wentworth kapitány el ne nyerje valamiképp a baronet rangját, ı bizony nem cserélne Anne-nel.

Nagyon kívánatos volna, ha legidısebb nıvérük hasonlóképpen elégedett lehetne helyzetével, mert nem valószínő, hogy az valaha is megváltozzék. Hamarosan abban a keserves csalódás-ban volt része, hogy Mr. Elliot teljesen visszavonult; senki sem jelent meg helyette a színen, aki számba jöhetne, hogy akár megalapozatlan reményeket is támasszon vele kapcsolatban.

Mr. Elliotra teljesen váratlanul szakadt Anne eljegyzésének híre. Ez egyszerően összezúzta a családi boldogságról táplált szép reményeit, valamint azt is, hogy a vı immár jogos ébersé-gével sikerüljön továbbra is özvegyi státusban tartani Sir Waltert. Ám csalódottan és a kudarc érzetében is még mindig képes volt valamit tenni a saját érdekében s a maga örömére. Rövidesen elhagyta Batht; és mivel nem sokkal utána ugyanezt cselekedte Mrs. Clay, majd hírét vették, hogy Mr. Elliot támogatásával rendezkedett be Londonban, világosan kitőnt, milyen kétszínő játékot folytatott ez az ember, s mennyire elszántan küzdött, hogy megvédje magát legalább ennek az egy nınek a fondorlatai ellen.

Mrs. Clay érdekeit háttérbe szorították az érzelmei, s egy fiatal férfi kedvéért feláldozta a lehetıséget, hogy hálójába kerítse Sir Waltert. De azért ne becsüljük le a képességeit sem: egyelıre még nyitott kérdés, a fondorkodásban melyikük kerekedik felül, Mr. Elliot-e avagy Mrs. Clay; s ha már a hölgyet megakadályozták abban, hogy Sir Walter hitvese legyen, nem hízelkedik-e, nem cirógatja-e majd Sir Williamet addig, míg végül nıül nem veszi.

Nem fér hozzá kétség, Sir Waltert és Elizabethet egyformán megdöbbentette és kínosan érintette vendégük elvesztése s a felismerés, hogy orruknál fogva vezette ıket. De azért megmaradtak nekik elıkelı kuzinjaik, náluk még vigaszra találhattak; ámbár már régóta rá kellett jönniök, hogy hízelkedni és másokhoz törleszkedni anélkül, hogy maguk is hízelkedést és törleszkedést kapnának másoktól, legföljebb ha fél élvezet.

Anne hamarosan meggyızıdhetett róla, hogy Lady Russell kész szívébe zárni Wentworth kapitányt, s ilyenformán semmi más nem maradt, ami beárnyékolná boldogságát, legfeljebb az a tudat, hogy az ı révén férje nem jut olyan rokonokhoz, amilyeneket megérdemelne, akikben örömét lelhetné. Ebben a tekintetben mélységesen átérezte, ı van rosszabb helyzetben, a vagyoni különbség nem számított, nem bántotta egy pillanatig sem; de az, hogy nincs olyan családja, mely méltóképpen fogadná és megbecsülné választottját; semmi, ami tiszteletet érdemel, semmi összhang, még jóindulat sem cserében a szívélyes és készséges fogadtatásért, amelyben a férfi testvérei és családjuk ıt részesítették, ez az egyébként örvendetes körülmé-nyek között is fájdalmas seb maradt lelkében. İ mindössze két baráttal járulhatott a férfi szeretteinek köréhez: e kettı Lady Russell és Mrs. Smith. Wentworth kapitány készséggel fogadta ıket barátainak. Lady Russellt, bármit vétett is a múltban, máris szívbıl becsülte. Ha nem várják el tıle, hogy azt hangoztassa, a hölgy helyesen tette, hogy kettejüket elválasztotta egymástól, kész méltányolni valamennyi érdemét; ami pedig Mrs. Smitht illeti, sok minden szólt mellette, hogy hamarosan és végképp barátságába fogadja.

Ehhez már önmagában elegendı lett volna az a jó szolgálat is, amit a legutóbbi események folyamán Anne-nek tett; s ilyenformán házasságuk Mrs. Smitht nemhogy megfosztotta volna egy baráttól, ellenkezıleg, egy helyett kettıvel ajándékozta meg. Amint berendezkedtek, ı volt az elsı látogatójuk; és Wentworth kapitány segítette az eljárás megindításában, hogy férjének az Antillákon lévı vagyonát visszaszerezze; beadványokat írt helyette, eljárt nevében, átsegítette a kisebb-nagyobb nehézségeken, s a fáradságot nem kímélı, félelmet nem ismerı jó barát szerepében tökéletesen viszonozta mindazt, amit az asszony tett vagy tenni szándékozott a felesége kedvéért.

Mrs. Smith örömét éppenséggel nem rontotta, hogy anyagi helyzete tetemesen s egészsége is valamelyest javult, de még az sem, hogy új barátokra lelt, s gyakran találkozott velük, hiszen derős kedélye és szellemi frissesége sosem hagyta el. S míg e legfıbb földi jók megadattak neki, talán még ennél nagyobb jómód veszélyeivel is megbirkózott volna. Lehetett volna el-képesztıen gazdag és tökéletesen egészséges - és mégis boldog. Derős kiegyensúlyozottságát szellemének szikrázó játékossága éltette és táplálta; barátnıje, Anne boldogsága érzelmeinek gazdagságából fakadt. Anne maga volt a testet öltött gyöngédség és szeretet, és örömét lel-hette abban, hogy Wentworth kapitány tökéletesen viszonozza érzelmeit. Csupán a férfi hiva-tása miatt aggasztotta néha barátait ez a kimondhatatlan szeretet; semmi más nem felhızhette be boldogsága fényét, csak a félelem egy esetleg eljövendı háborútól. Büszkén vallotta magát tengerészfeleségnek Anne, de meg-megújuló szorongás volt az ára, hogy ama nemes hivatásnak élhetett, amelynek a családi tőzhely ápolásában tanúsított erényei, ha lehet, még országos jelentıségét is elhomályosítják.

-&-