1

NKFP 2/021/2001

Az információs társadalom igényorientált informatikai eszközei és rendszerei

Regionális, jogi-közigazgatási részprojektek kutatási anyaga

Projektkoordinátor: Dr. Chikán Attila Részprojekt felelős: Dr. Tózsa István

A regionális együttműködés és formái

Szerző:

Dr. Ehleiter József főiskolai adjunktus

Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Közigazgatás-szervezési és Urbanisztikai Tanszék

Budapest 2002

2

„Információs társadalom” BKÁE MTA SZTAKI

PROJEKT 5. részfeladat

A regionális együttműködés és formái (alapismertek) I.

1. Település és regionalitás A társadalom életének megismerése szempontjából fontos megállapítások gyakran közhellyé válnak, részben, mert annyira igazak és nyilvánvalóak, részben meg azért, mert oly sokat ismétlik azokat. Ezek közé tartozik az is, hogy minden társadalmi jelenség és folyamat térben differenciáltan létezik, és ebből következik, hogy a megismerés szintén csak e dimenzióval együtt lehetséges.

Ez a térbeli és időbeli megfelelőség és azonosíthatóság adja meg az alapot a települések és ezen keresztül a régiók működésének és fejlesztésének.

Jelen tanulmány tartalma a regionális fejlődés egyik alapvető tényezője, a gazdasági, természeti és társadalmi folyamatokat jobban kihasználó regionális együttműködés lehetőségeinek, tartalmának és formáinak leírása, értékelése és értelmezése.

A jelenségcsoport jobb érthetősége kedvéért a gondolatsor bevezetésében tisztázni kell azt a fogalmi apparátust, amelyet a feldolgozás során használok, elemezni a régió, a település fogalmát, az együttműködést meghatározó fejlődési pályákat és az azokat befolyásoló tényezőket.

A vizsgálódás során nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy a települési funkciók és kapcsolatok permanens változásban vannak, amint azt a településrendszer strukturális változása – a gazdasági és társadalmi tényezők súlyának módosulása – is napról-napra igazol.

A település fogalma, lényegi vonásai Település a kis, rossz állapotú vagy éppen gyönyörűséges környezetben elhelyezkedő falu, a zsúfolt nagyváros, a tengerparti üdülőhely, a műemlékekben gazdag város, az ipari központ, a nyomasztó, a hivalkodó, az esztétikai élményt nyújtó település. Mindez együtt és külön-külön az emberiség nagy-nagy „találmánya", az emberi lét térbeli formája.

A település fogalma

A települést sok szakma vizsgálja és szinte ugyanolyan sokszínű a településsel foglalkozó szakmai környezet, mint maga a település. Nagyon különböző felfogások és vélemények találhatók.

Napjainkban pedig sok helyen egy különleges dekoncentrációs szakasz következik be. A fejlődés időbelisége nagyon lényeges, mégis hozzá kell tenni két megjegyzést: a változások nem szükségszerűen járnak azonos eredménnyel mindenütt (nem minden faluból lesz nagy falu, avagy város); a változások nem folytonosak, hanem ugrások, zuhanások tarkítják.

3

Másként formál véleményt a településről a szociológia, amely az emberrel, az emberek csoportjainak tevékenységével, összefüggéseivel foglalkozik. Nagyon fontos annak megismerése, hogy a település lakosságának különböző szempontok szerinti tagozódása miként alakul, milyen térbeli rendben találhatók a különböző rétegek, milyen szegregáció érvényesül, milyen összefüggések alakulnak ki az ellátási színvonal, illetve ellátási igények között. Azt is mondhatjuk talán, hogy a szociológia a település humán oldalát veszi elsődlegesnek és meghatározónak.

Az utóbbi években a településtudományi felfogás olyan mértékben gazdagodik, hogy a lakó- munkahelyi vagy üdülőhelyi tevékenységek, ezek létesítményei mellett igen erőteljesen törekszik a környezeti szemlélet magába olvasztására és érvényesítésére. Ez többnyire a természeti és épített környezet egységében illetve egymásra hatásainak elemzésében ölt testet. Egy frappáns megfogalmazás azt mondja, hogy a település az emberi környezet történelmileg változó szerkezeti egysége.

A földrajztudomány klasszikusan a lakó- és munkahely együttesének tekinti a települést. A magyar településföldrajz kiemelkedő képviselője Mendöl Tibor, az embercsoportok lakó- és munkahelyének térbeli együtteseként definiálja a települést. Az utóbbi évtizedekben gazdagodott a földrajztudományi felfogás is annyiban, hogy például a települést társadalmi képződményként veszi számba, a társadalom és a természet kapcsolatát juttatja kifejezésre és ma már a geográfusok is beszélnek a települések műszaki-építészeti funkcióiról, ezeknek a település életében játszott szerepéről.

Az előzőekben említett felfogások illetve megközelítési módok mindegyike olyan, hogy létjogosultságuk nem vitatható és elengedhetetlenül hozzátartoznak azon tevékenység rendszerhez, amelyben a települések sajátosságait, működésének feltételeit és összefüggéseit tanulmányozzák.

A téma szemszögéből megkülönböztetett jelentőséget kell tulajdonítani az irányítás, a befolyásolás követelményeinek. A település lényegét ebből a szempontból vizsgálom, ezért az előzőekben vázoltakra figyelemmel, azoktól azonban eltérő módon foglalom össze a település fogalmát:

A település az ember, az emberi társadalom létformája, a természeti feltételek és adottságok, a társadalmi-gazdasági jelenségek és folyamatok, valamint műszaki-építészeti elemek együttesének és egymásra kölcsönösen ható tényezőinek történeti és térbeli koncentrációja*.

A települések kialakulása Adott természeti-földrajzi keretek között, társadalmi-gazdasági hatóerők működése vezet a települések létrejöttéhez. A mezőgazdasági tevékenységet folytató embercsoport számára – különösen fejletlen munkaerő termelőerők esetében – az állandó letelepedés, létrejötte szempontjából kétségtelenül nagyobb szerepe van a természeti adottságoknak (termőtalaj, legelő, stb.), mint a védelmi vagy kereskedelmi célú letelepedéskor. A társadalmi munkamegosztás fejlődése során az egyes települési motivációk az adott gazdasági ág szempontjai illetve feltételei szempontjából váltak döntő tényezővé.

A természeti adottságok – például az éghajlat – elsősorban a lakóhely elemi egységének, az emberi test épségének és anyagi javainak védelmét szolgáló hajlékok létrehozásában tettek szert már kezdetben is vezető szerepre.

* Lackó László Települési ismeretek (1992. ÁF-jegyzet) című munkája alapján

4

A természetföldrajzi környezet kezdetben kétségtelenül meglévő szerepe a gazdasági, társadalmi fejlődés során egyre kevésbé hat döntő mértékben, jelentőségét azonban soha nem szabad lebecsülni.

A településfejlődés tényezői A településfejlődésben hat olyan tényezőt szükséges kiemelni, amelyek meghatározó erejűek és egymástól világosan elkülöníthetők. Ezek: természeti, társadalmi, gazdasági, a műszaki-építészeti, a szerkezeti és az irányítási tényezők.

A területi fejlődés általános törvényszerűségeihez illeszkedően a fenti tényezők fontossága, illetve hatásaik erőssége az idők során jelentősen változik. Korábban meghatározó volt a természeti tényezők befolyása, addig manapság a legfontosabbnak a társadalmi tényezőket tekintjük. A gazdasági tevékenységek esetében az tűnik ki, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti erőteljes szerep csökkenőben, pontosabban átalakulóban van. A településekre vonatkozó ismeretek bővülésével erőteljesen növekszik az irányítási tényezők szerepe és fontos marad a műszaki-építészeti és a strukturális tényezők befolyása is.

A tényezők hatás-intenzitásának változása nemcsak időben figyelhető meg, hanem ez területileg is differenciáltan érvényesül. Vannak olyan térségek, ahol például a természeti tényezők hatása napjainkban is igen erőteljes (például hegyvidéken) vagy olyan régiók, ahol a gazdaság szerepe tulajdonképpen minden egyéb tényezőn felül érvényesül.

A következőkben részletesebben elemezzük a településfejlődés egyes tényezőinek jellemzőit, működési összefüggéseit.

A település lényegi ismérvei Az eddigiekben sok mindent elmondottunk, felvázoltunk a település sajátosságairól, fogalmáról és tényezőiről. Mindezeken túlmenően, részben az összefoglalás érdekében, részben pedig az irányítás lehetőségeinek és korlátainak jobb megvilágítása szemszögéből is indokolt a település lényegi jellemzőinek megfogalmazása.

1. A település történelmi kategória, azaz állandóan változik, jelentősége vagy nagysága nő, illetve csökken, továbbá települések születnek és halnak el. Nyilvánvalóan hamis beállítás az, amely csak a települések megszűnéséről, elhalásáról beszél. Napjainkban is azt tapasztalhatjuk, hogy egyes települések jelentőségüket vesztik, másoké kedvező irányban változik és láthatjuk azt is, hogy nemcsak megszűnnek, hanem keletkeznek is települések. Igaz, ezeknek csak egy része jelenik meg új közigazgatási egységként, másik részük csak egy, már meglévő településen belül alakul ki.

A települések változása emberi mércével mérve, a társadalmi vagy a gazdasági folyamatokhoz viszonyítva meglehetősen lassú. Ez elsősorban a települések épületállományával, műszaki infrastruktúrájával, ezek viszonylag hosszú élettartamával függ össze, amint erre már a korábbiakban utaltunk. A településnek - függetlenül attól, hogy kicsi vagy nagy - mindenképpen alapvető és meghatározó jellemzője az állandóság és a változás sajátos egysége.

2. A település lényegét leíró második alapvető vonást úgy foglalhatjuk össze, hogy a település szervetlen és szerves tényezőkből összetevődő dinamikus rendszer. Az építmények, épületek, valamint az emberek, embercsoportok, gazdasági tevékeny-ségek, természeti feltételek olyan szövevényes együttese a település, amelyben az egyes elemek időbeli változásának üteme, az egymásra hatások erőssége és ennek

5

módosulásai folyamatosan más és más viszonyokat, kapcsolatokat, folyamatokat eredményeznek. A település ennek megfelelően sajátos magatartást követel mind az egyén, mind a társadalom részéről.

3. A harmadik lényegi sajátosság az, hogy a település manapság önmagában egyre kevésbé értelmezhető. Az összekapcsolódás, az együttműködés, az egyes települések közötti munkamegosztás a település létformájává vált. Az egyes települési funkciók térbeli elkülönülése és több település általi közös, ésszerű munkamegosztáson alapuló teljesítése, napjainkban széleskörűen terjed. Ezzel függ össze az, hogy a települések életében meghatározó szerepet töltenek be a különböző településformációk, agglome-rációk, stb. Az, hogy a települések közötti munkamegosztás ennyire széleskörűvé válik, az irányítás számára nagy kihívást és új lehetőségeket is jelent. Bizonyos, hogy a településirányítás korszerűsítésében ezen összefüggés kell hogy a központi helyre kerüljön.

4. A település lényegét alkotó negyedik gondolatkör arról szól, hogy a település, a forma és a tartalom viszonyának sajátos esete. A formát az épületek, építmények, műszaki hálózatok alkotják, a tartalmat pedig a társadalom, az emberek, a gazdaság. A kettő harmonikus együttese alkot kellemes, emberi léptékű települést.

A forma és a tartalom viszonyának általában is jellemző vonása az, hogy az ellentmondások gyakoribbak, mintsem a kiegyensúlyozottság. Ez így van a települések esetében is. Az ellentmondás megnyilvánulhat abban, hogy a környezeti, műszaki feltételek nem felelnek meg a településben élők igényeinek, mondjuk például a lakások, a lakókörnyezet alakítása tekintetében.

Előfordul azonban olyan eset is, hogy a formai elemek előremutató és újabb minőséget jelző módon kerülnek ellentétbe a társadalom adott helyzetével, preferenciával. A lényeg számunkra az, hogy a településfejlődés, a települési lét meghatározó, lényegi vonása a forma és tartalom ellentmondása, amely alapvetően előrevivő, a fejlesztést segítő tényezőt alkot. Természetesen gyakran előfordul az is, hogy átmenetileg az ellentmondások konfliktus kialakulását eredményezik és mindenképpen nehezítik az irányítás tevékenységét.

A tanulmány alapvető vizsgálódása tehát a 3. pontban megfogalmazott sajátosságokra épül. Egyáltalán nem értelmezhető egyetlen település sem önállóan, csak a többivel való együttműködés, a településrendszer különböző térségeivel és az egyéb funkcionális kapcsolatban álló települések tevékenységével, az azokkal való kölcsönhatásban értelmezhető.

2. Települési funkciók rendszere, hierarchiája

A települések osztályozásának lényegi formája a funkciók szerinti tagolás. Ha a település funkcióit (szerepkörét) lényegének megfelelő tartalmi jegyekkel kívánjuk ellátni, akkor ezt a társadalmi tevékenység meghatározott elemei között kell keresnünk.

A társadalom bármely tagja létének lényegi eleme a munka, munkahely és a lakás. A munka révén kerül eltéphetetlen kapcsolatba a természeti környezettel és a társadalom más egyedeivel. A testi épség és az anyagi javak védelmére szolgáló lakás egyben a pihenés és a szélesebb értelemben vett biológiai regenerálódás színtere is. Még a legkisebb település is rendelkezik társadalmi alapfunkciókkal. Ráadásul társul ezekhez a társadalmi tudás és tapasztalat átadását szolgáló alapfokú oktatási intézmény, továbbá az alapfokú egészségügyi ellátás intézménye.

6

Valamennyi település lényegéhez tartozik az elemi- vagy alapfunkciók léte. Ezek olyan intézmények, amelyek a helyben lakó népesség mindennapi szükségletét elégítik ki. Elmondható, hogy ezen intézményekhez való hozzájutás vagy ezekkel való rendelkezés a civilizált társadalmakban állampolgári vagy alanyi jogon jár.

A települési alapfunkcióktól lényegesen eltérnek az úgynevezett városi vagy központinak minősülő településfunkciók, amelyek lényegüknek megfelelően abban különböznek az előzőektől (alap- vagy elemi funkcióktól), hogy nemcsak a helyben lakó népesség mindennapi szükségletét elégítik ki, hanem a környék lakossága részére is nyújtanak szolgáltatásokat.

A város a területi munkamegosztás jellegzetes település-formája. A települések között jelentős különbségek vannak attól függően is, hogy ott milyen számú és szintű intézményesített tevékenységek koncentrálódnak. A városokban vagy a központi helyeken központinak minősülő tevékenységek telepednek meg. Valamely tevékenység egyéb tevékenységhez viszonyítva központinak nevezhető, ha ugyanakkora területen intenzívebb (belterjesebb) terület-kihasználást valósít meg.

A településeknek tehát csak bizonyos hányada rendezkedhet be ilyen központinak minősíthető településfunkcióra. A központi funkcióknak a belterjesebb terület-kihasználáson kívül második kritériuma az, hogy nem mindennapi szükségletet elégítsen ki.

A központi funkciók igen sokfélék s időben változó tartamúak. A legősibb, központinak minősülő településfunkció a védelmi volt. A múltból a jelen felé haladva szerepe és jelentősége csökkent, napjainkban szinte teljesen elvesztette azt. Ám e védelmi funkció a társadalom által is igényelt szükséglet több századon át fontos elem volt.

Legalább ilyen korán kialakult és még ma is jellegzetesen városi központi funkciót alkotnak a különböző szintű egyházi- vallási tevékenységek és intézményeik. Ezek rendszerint társulnak az állami irányítás területileg is osztott közigazgatási funkcióival. Hazánkban is jól megfigyelhető, hogy az egyházi irányítás központjai csaknem egybeesnek a területi közigazgatási központokkal.

A tudományos-technikai forradalom időszakában a termelőerők rendszerében alapvető változások jönnek létre. Új irányzatok jelölik a társadalmi haladás útját, mint az új energiaforrások elsajátítása, a kozmikus térségek meghódítása, a hulladékmentes technológiák kidolgozása, a termelés kemizálása, biologizálása és automatizálása. Ezzel egyidejűleg a munka ágazati és területi megosztásában újabb és újabb tevékenységek és ezeknek megfelelő technikai funkciók keletkeznek, miközben a korábbiak veszítenek jelentőségükből és újabbak lépnek a régiek helyébe. E megszakíthatatlan és megfordíthatatlan folyamatnak mindenkori pillanatnyi állapotát tükrözi a település foglalkozási szerkezete.

A fentiekkel egyezően az is természetes folyamat, hogy az egyes települések - főként a nagyvárosok - funkciói bővülnek, sokasodnak, társadalmi szerkezetük állandóan változik, s ezzel egyidejűleg a régi városfejlesztő elemek veszítenek súlyukból és újabbaknak adják át a helyüket.

A települések központi funkcióinak kettős kritériuma van, egyrészt a más tevékenységekkel szembeni intenzívebb területhasználat, másrészt pedig a tevékenység nem mindennapi szükségletet elégít ki. Ez utóbbi kritérium a szolgáltatások esetén tűnik egyértelműnek.

A településfunkciók egyéb elemeinek számbavételénél a továbbiakban az oktatási, képzési, a tudományos – kutatási - kulturális funkciók települési viszonyaival foglalkozunk.

A legegyszerűbb település is magába foglalja a szellemiség, a szellemi tevékenység elemeit. A társadalomban létrejött ismeretek, tapasztalatok és értékek nemzedékről-nemzedékre halmozódnak fel. Ezek az örökségek a kulturális tevékenység, a családi tapasztalatok, az

7

oktatás és képzés, a tudományos kutatások révén hatnak a gazdasági folyamatokra. E tevékenységek közösségi, közszervezeti formákon keresztül szolgálják a lakosságot.

Minden település népessége őrzi és ápolja azokat a hagyományait, amelyeket a munka során szerzett tapasztalatok, a lakásformák és pihenési módok, vallási és etnikai szokások, a nyelv és zenealakzatok, a test-mozgás-, és ábrázolás-formák testesítenek meg. Mindezeket intézményesített formákban - alapvetően az oktatás és képzés formájában - adja tovább az új nemzedékeknek. Ezek elemi településfunkciók.

A kulturális tevékenység rendszerint intézményes keretek között megy végbe. Erre a szolgáltatásra a település társadalmának mind szélesebb köre tart igényt, minthogy ezen szolgáltatásokkal egészíti ki munkaerejének bővített újratermelését, az oktatás során szerzett ismereteket. Ezen szolgáltatások iránti igény nagyon is változik a település társadalmának korösszetételétől, képzettségi szintjétől, az egyes családok, rétegek, csoportok anyagi lehetőségeitől függően.

A szélesebb értelemben vett helyi szolgáltatások körébe tartozó intézmények fejlesztése és fenntartása az adott település népességének akaratától függ, ezeket magáénak érzi a közösség csaknem minden tagja s anyagi áldozatot is képes ezért vállalni. Ezen intézmények vonzása nem igen terjed túl az adott település határán.

A ritkább kivételek közé tartozik az, az állapot, ha egy kisebb település határában olyan, az egész nemzet kultúrájához tartozó örökség, hagyomány, emberi alkotás, vagy természeti képződmény található, amelyekre a társadalom bármely tagja igényt tarthat. Ez esetben ezen nemzeti kultúrát ápoló értékek őrzése és fenntartása nem terhelhető csak a helyi közösségre, hanem abban osztozni kell az egész társadalomnak.

A magasabb szintű igényeket kielégítő és értékeket hordozó kulturális-oktatási intézmények és szervezetek kevesebb számú, ám nagyobb lélekszámú településekben telepedhetnek meg.

Az alapfokú kulturális-oktatási létesítmények szolgáltatásai gyakorlatilag minden településben lakó számára helyben elérhetők. Az ennél magasabb szintet képviselő, úgynevezett középfokú ellátás területi tagolódása az alapfokúénál koncentráltabb, minthogy a szolgáltatás iránti igény több település együttes népességéből adódik. E téren a sok település közül azok fognak rendelkezni az ellátás és szolgáltatás ilyen szintű funkciójával, amelyek más települések szempontjából a legjobb megközelíthetőség előnyeivel rendelkeznek.

A tudományos műhelyek, kutatóintézetek nem érzékenyek az adott település nagyságára, népességének kor, nemek, foglalkozás szerinti megoszlására. Ugyanakkor rendkívül érzékenyek a települések kulturáltsági szintjére és befogadóképességére, továbbá arra, hogy a kutatási feladatok ellátásához szükséges anyagi és szellemi infrastruktúrához mi módon tudnak hozzájutni.

Az oktatási-kulturális központúnak minősülő funkciók Európa-szerte a nagyobb városokban, a népesebb településekben találhatók. Különösen az oktatási intézmények telephelyválasztásában tűnik ki az, hogy a magasabb szintű ellátás a nagyobb népességű, több funkciós településhez tapad, míg az alacsonyabb ellátási szintet képviselő intézmények - pl. az általános iskolai ellátás, a szakoktatás - a kisebb településeket gazdagítják.

A társadalmi előrehaladással egyes oktatási, kulturális funkciók veszítenek központi jellegükből, azaz a települések mind szélesebb körében általános településfunkcióvá válnak.

Ilyen utat járnak be a felsőfokú intézmények is. Korábban Európa-szerte csak néhány város csaknem kizárólagos központi funkciója volt a felsőoktatás, s ma már szinte minden főváros és nagyváros rendelkezik ezzel a szerepkörrel.

8

Az idegenforgalmi funkció sajátos módon fejezi ki egy település központi szerepét. Ahhoz, hogy egy település ebből a szempontból kiemelkedjék a környezetéből, egyedi sajátosságokkal kell rendelkeznie természeti, történelmi, kulturális, kereskedelmi, építészeti létesítményei és látványai tekintetében.

Rendelkezni kell olyan fogadó kapacitással (szállodák, motelek, vendéglátó létesítmények), amely képes a látogatók befogadására. Fontos ismérv az is, hogy a szélesen értelmezett biztonság mellett kellő általános infrastruktúrával rendelkezzen (szolgáltatás, megközelíthetőség stb.). E funkció akkor működik eredményesen, ha megfelelő információs bázissal rendelkezik.

Az idegenforgalom a társadalmi kapcsolatok, ezen belül a népek közötti érintkezés, baráti találkozások, a közvetlen tudományos információk kiépítésének egyik legfontosabb formája. Nagymértékben hozzájárul az országok közötti politikai, gazdasági, tudományos, kulturális együttműködés kialakításához, ápolásához és fejlesztéséhez.

A településfunkciók sorából - jelentőségénél fogva - kiemelkedik a kereskedelmi szerep. A kereskedelem, mint tevékenység a munka társadalmi-ágazati megosztásának abban a szakaszában jött létre, amikor a közösség saját szükségletét meghaladó mennyiségű terméket állított elő.

A községek a városok és a városias jellegű települések kereskedelmi szerepe között jelentős eltérések tapasztalhatók mind az egységek száma, mérete, mind a forgalmi értékek tekintetében.

A városok között is nagyfokú eltérés tapasztalható a kereskedelmi hálózatban betöltött szerep és a fajlagos forgalmi mutatók tekintetében. A főváros szerepe kiemelkedik a városok sorából mind a hálózat mennyisége, mind a forgalom értékei alapján. A kereskedelem funkcionális szerkezetének változása a nagy bevásárló központok megjelenése és gyors térhódítása is erősíti ezt a differenciálódási folyamatot.

A második iparosodási hullám a hazai településeknek még szélesebb körét érintette a fentiek mellett. A XX. sz. 50-es 60-as éveiben az akkori gazdaságpolitika kényszerített ki egy erőszakos iparosítást, amelynek révén új, úgynevezett „szocialista városok" tagolódtak be a hazai településrendszer keretei közé.

A nemzetközi és a hazai tapasztalatok azt igazolják, hogy az ipari munka a települések mind nagyobb körében válik általános tevékenységgé s ezért veszti el funkcionális megkülönböztető jellegzetességét.

A falu és a város általános ismérvei

A falu és a város, mint a település két alapvető kategóriája sajátos fejlődéstörténelmi utat járt be. A település – mint arra már utaltunk a jegyzet korábbi fejeztében - történelmi kategória, amit napjaink folyamatai is jeleznek: egyes települések megszűnése, elhalása illetve újak keletkezése szükségszerű folyamat.

A kutatások, elsősorban archeológiai kutatások azt állapították meg, hogy a vadászó és gyűjtögető életforma mellett egy km

2 terület kb. 4 ember eltartására képes. Ez az életforma

nem biztosított állandó és megbízható élelemellátást, következésképpen nem nyújtott stabil életfeltételeket.

Erre csak a középső kőkorszakban kb. 15 ezer évvel ezelőtt került sor, amikor a megbízható élelem-ellátás előfeltételeit az ember meg tudta teremteni. Ez volt az idő, amikor az állandó

9

települések is megjelentek, Indiától kezdve Kínán keresztül Közép-Ázsiáig. Az ember életfeltételei már vándorlás nélkül is biztosíthatóak voltak, a jobb táplálkozás egyben az emberi faj szaporodásának gyorsulását is jelentette.

A mai értelemben vett falvak ill. ahhoz hasonló településnek minősíthető képződmények először az időszámítás előtti 9000 és 4000 közötti időszakban jöttek létre.

Az időszámítás előtti 3000 körüli időszak az, amikor a városok kialakulásáról beszélhetünk, elsősorban a nagy folyamok, a Hoang-ho, a Tigris, az Eufrátesz, valamint az Indus folyó völgyében.

A falu A falu lényegét illetően – amely történelmileg az első és ilyen módon alapvető településforma – több figyelemre érdemes véleményt kell említenünk.

A falvak helyzete és sorsa nagyon kemény viták témája volt mind az elmúlt másfél-két évtizedben, mind pedig jelenleg. A településfejlesztéssel összefüggő nézeteltérések többsége e téma körül csúcsosodott ki.

Az elvándorlás és a kisfalvak helyzetének kritikussá válása nemcsak magyar sajátosság, hanem Európa számos országában megfigyelhető. Ugyanakkor azonban az aprófalvak funkció-átalakításának a lehetőségei nálunk meglehetősen korlátozottak, és ilyen módon az életben-tartásuk lehetőségei is nagy nehézségbe ütköznek, elsősorban azért, mert infrastrukturális ellátottságuk meglehetősen gyenge.

A korábbi véleményeket és tapasztalatokat összegezve megállapíthatjuk, hogy a falu a csoportos településeknek az a fajtája, ahol az ott élők elsősorban mezőgazdasági jellegű tevékenységgel foglalkoznak, nem zárt építkezésű, a földrajzi környezet által meghatározott méretű és formájú képződmény.

A falvak szerepe a magyar településrendszer további fejlődésében az egyik kulcstéma. A falvak problémáit azonban - különösen ezen belül az aprófalvakét - nem lehet önmagukban, kiragadottan szemlélni és megítélni. A falvak csak más falvakkal, illetve a városokkal együtt ítélhetők meg, mind jelenük, mind pedig jövőbeli perspektívájuk tekintetében.

A város A városnak különböző definíciói léteznek. A város sok funkcióval bír, viszonylag sok lakosa van, a foglalkozási szerkezete elsősorban a nem mezőgazdasági tevékenységek túlsúlyát mutatja és az, hogy a környezetére, a kisebb vagy nagyobb településekre vonzást gyakorol. Az ország településrendszerének meghatározó elemei ma is a városok.

A koncentráció mértéke a környezetében lévő településekben helyet kapó tevékenységekhez képest erőteljesebb. Ez a relatív város-felfogás úgy értelmezhető leginkább, hogy annál inkább város egy adott település, mennél több és magasabb szintű szolgáltatást tud nyújtani nemcsak szűkebb, de tágabb környezete számára, s mennél intenzívebben tudja hasznosítani környezeti adottságait.

II.

1. A regionális és települési együttműködés társadalmi és politikai alapjai Az 1960-as évektől kezdődően Európa-szerte, így hazánkban is, mind nagyobb figyelem terelődött az egyes országokon belüli területi- gazdasági fejlettségi szintek és eltérő

10

növekedési pályájú térségek közötti különbségek tanulmányozására. Közgazdászok, építészek, geográfusok vizsgálatai során előtérbe kerültek a centrum és periféria viszonyának kérdései. A jól prosperáló, dinamikus növekedést felmutató centrumok mellett sokasodtak a fejlődésben lemaradó régiók s ezek centrumai és a környezetükben stagnáló vagy visszafejlődő települések. Ezért is irányult a figyelem az adott ország, vagy régió teljes település-állományának egyidejű tanulmányozására. A településhálózat fogalma is ez időből származik.

A településhálózat fogalma azt a feltevést foglalja magába, hogy az egyes települések nem elszigetelten, egymástól függetlenül léteznek, hanem együttműködő rendszer elemeiként funkcionálnak s úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a háló csomópontjai. E műszaki szemléletű felfogás azt is feltételezi, hogy e rendszer bármely elemének megváltozása maga után vonja a rendszer többi tagjainak - valamilyen irányú - változását.

Közép- és Kelet-Európában – az 1970-es években - a településhálózat-fejlesztési koncepciók meghatározó elvi alapjává vált a település-hierarchia. Ennek elméleti megalapozása Christaller német tudós nevéhez fűződik. Az általa megalkotott hipotetikus modell lényege az, hogy a központi helyek egy központból tovaterjedő szinte szabályos hatszögletes rendszerben helyezkednek el oly módon, hogy a legnagyobb központot hat irányban újabb, de alacsonyabb rangú központ övezi, amelyek ismét hat, alacsonyabb szintű települést vonnak hatókörükbe.

Christaller hatszögletes (hexagonális) rendszere

E nézet szerint a központok között alá- és fölérendeltségi, azaz hierarchikus viszonyok állnak fenn. E tudományos felfogás - némi sajátosságot tükröző módon - az 1970-es években Kelet-Közép-Európa csaknem minden országában polgárjogot nyert.

A hazai településhálózat-fejlesztési koncepció kidolgozása során a tervezők az ország akkori 3.122 statisztikailag számba vett települését hierarchikus kategóriákba sorolták. Mindez az állami irányítás rangjára emelkedett: az 1007/1971. számú kormányhatározatban megjelent az

11

Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció, ami abban a tekintetben egy nagyszerű dokumentum volt, hogy az ország településhálózatának kiegyenlítettebb és a társadalom igényeivel összehangoltabb fejlesztését irányozta elő.

A 70-es évtizedben hasonló felfogású dokumentumok Európa sok országában születtek, amikor is a 60-as évek közepének ismeretanyagára támaszkodva fogalmaztak meg hosszú távú, 20-25 évre szóló fejlesztési célokat.

Az országos koncepció főként 130 kiemeltnek nevezett településre fordította figyelmét, a többi települést a megyei településhálózati kerettervek hatáskörébe utalta. Ami az egyik legnagyobb pozitívuma, egyszersmind az a legnagyobb hátránya ennek a koncepciónak: konzisztens rendszerbe fogta össze a településeket a település-hierarchia alapján.

Ez egy olyan gúlát jelent, amelynek a csúcsán helyezkedik el a főváros, utána következnek a nagyvárosok, azután a megyeszékhelyek stb. és ez a hierarchikus rend feszesen, fegyelmezetten érvényesül az irányításban, következésképpen a fejlesztési eszközök elosztásában, a különböző egészségügyi, kulturális, oktatási stb. funkciók elhelyezésében. Ez a konzisztencia és ez a merevség volt az, ami ennek a felfogásnak végül is a csődjéhez vezetett.

A végrehajtás során kiütköztek a koncepció eredendő gyengéi, amelyek az alábbiakban foglalhatók össze:

• Nem számolt kellően a települések között kialakult tényleges kapcsolattal, például az agglomerációkat igazán nem is tudta a rendszerbe beilleszteni.

• Az alsó fokú vagy alapfokú körzetek kijelölése is számos hibával volt terhelt.

• A kidolgozás során elkövetett pontatlanságok, koncepcionális ellentmondások a végrehajtás gyakorlatában tovább torzultak. A jóváhagyást követően csaknem minden ágazati jellegű fejlesztésnél alapmodellnek tekintették ezt, az egyébként is túlkoncentrált és hierarchikus térbeni fejlesztési stratégiát.

Jól alapul szolgált a koncepció arra, hogy az egyre szűkülő anyagi erőforrások területi allokációját egyre kevesebb számú településre koncentrálják

Az intézmények építésének, főként működtetésének hatékonysága okán az alapellátás területi szervezeti rendjét úgy változtatták meg, hogy az aprófalvakban - az úgymond „egyéb" településekben vagy az elterjedt hibás szóhasználat szerint a „szerepkör nélküli" településekben - megszüntették az alapellátást biztosító iskolát, kulturális létesítményeket, orvosi rendelőket és azokat a jobb és minőségileg magasabb szintet biztosítás jelszavával a náluknál magasabb szintűnek ítélt településekbe (értsd: központokba) tették át.

A szolgáltató intézmények körzetesítése több száz falut, kistelepülést sodort hátrányos helyzetbe, amit még csak fokozott a mezőgazdasági tőke és szervezeti rend települési koncentrációja is.

Mindezek együttesen hozzájárultak ahhoz, hogy a településhálózat-fejlesztési koncepció vélt és kívánatos céljai javarészt nem voltak megvalósíthatók.

A regionális együttműködés keretei az 1980-as években Az 1980-as évek elejére az elemzések mind több ismeretet hoztak felszínre a települések átalakulási folyamatairól. Nyilvánvalóvá vált, hogy ténylegesen egy olyan együttműködő rendszer az ország településállománya, amely a regionális kapcsolatok révén funkcionál jól.

12

Az országos településhálózat-fejlesztési koncepciót módosították 1981-ben, de további alkalmazása már nagyon korlátozott volt.

A korábbi területpolitikai célok és eszközrendszerek hatásának mérlegelése és értékelése, a társadalomban és a gazdaságban bekövetkezett „rendszerváltás” hatására, több éves tudományos, szakmai és politikai előkészítő és egyeztető munka eredményeként az Országgyűlés 1996-ban fogadta el a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló törvényt. Az 1996. évi XXI. törvény (és az azt módosító 1999. évi XCII. törvény) célja a területfejlesztés és területrendezés alapvető feladatainak, szabályainak megállapítása, intézményrendszerének kialakítása volt, annak érdekében, hogy - az Európai Unió regionális politikájának alapelveihez, eszköz- és intézményrendszeréhez való igazodás követelményeire is tekintettel - előmozdítsa az ország és térségei társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt kiegyensúlyozott területi fejlődését, az átfogó területfejlesztési politika érvényesítését, az országos és a térségi területfejlesztési és területrendezési feladatok összehangolását.

2. A regionális fejlődés, mint a térségi együttműködés alapja

Regionális fejlődésen* valamely területre, egy ország egészére, különböző részeire, a településcsoportokra, a településekre jellemző változások összességét értjük.

Tartalmilag e fogalom a természeti erőforrások, a népesség, a termelés, az infrastrukturális hálózatok és ellátó intézmények területi eloszlási és változási viszonyait, a közöttük meglévő kapcsolatokat ötvözi magába.

A területi fejlődés tartalma és legfőbb jellemzői azon tényezőkön keresztül ragadhatók meg, amelyeknek tartós hatásai a folyamatban kimutathatók. A területi fejlődés legfőbb sajátossága, megismerésének, befolyásolásának elsőrendű korlátja az alkotó tényezők sokfélesége.

Sokirányú elemző munka alapján a területi fejlődés tényezőit a következők szerint lehet meghatározni: természeti, társadalmi, gazdasági, műszaki, a már kialakult területi együttműködés és struktúra, valamint az irányítási elemek.

Közöttük sokrétű összefüggések állnak fenn és részben tartalmilag is átfednek, mert egy-egy részelem kapcsolódhat egyik vagy a másik tényezőhalmazhoz egyaránt.

A természeti tényezőknek a területi fejlődésre gyakorolt hatását általában nem vitatják, jelentőségét illetően azonban megoszlanak a vélemények. A társadalom természeti környezetének vizsgálata a geográfia egyik hagyományosan központi témája, amelynek jellemző irányzatai időről-időre változnak. A 60-as évektől kezdve létrejött egy kiegyensúlyozott felfogás. Ennek az a lényege, hogy egy társadalom természeti környezetének azok az adottságok, feltételek tekinthetők, amelyek a termelőerők és termelési viszonyok adott színvonalán az illető társadalom számára ismeretesek. A természeti környezet közvetlen hatást fejt ki a társadalomra, mint a munkatárgyak tárháza és közvetve befolyásol,

* Anélkül, hogy terminológiai részletekbe tévednénk, említeni kell azt a - napjainkban terjedő - nézetet, amely szerint a települési és térségi kérdések együttesének jelölésére legjobb a „regionális" kezdetű kifejezéseket használni (pl. regionális fejlődés). Az előbbiekből következően, a területi fejlődés magába foglalja például az urbanizáció vagy a településfejlődés fogalmát is. Ez a felfogás számottevően eltér a hazánkban megszokottól, mert nem ad teret a tudományos és gyakorlati tevékenységek megosztottságának, annak, hogy elkülönítsék egymástól a területek vagy a települések fejlődését.

13

mint a munka termelékenységére ható faktor. A megismerési folyamat eredményeként a természet elemei közül mind több válik a természeti környezet részévé.

A természet és a társadalom közötti kapcsolatok állandó változásban vannak: ennek lényege az, hogy a hatások mennyiségileg is és minőségileg is módosulnak. A folyamat egészen leegyszerűsítve tulajdonképpen a durva, igen erős és nyilvánvaló függéstől a mind finomabb, ám ugyanakkor egyre szövevényesebb és a különböző oldalakat sokrétűbben körülfonó kapcsolatok felé halad.

A népességnek illetve a népesedési viszonyoknak a területi fejlődésben meghatározó a jelentősége. Ennek oka egyfelől az, hogy az ember a legfontosabb termelőerő, másfelől pedig az, hogy mint fogyasztó, az igények megtestesítője. A társadalmi-gazdasági fejlődés végső célja nem más, mint az emberi szükségletek kielégítése. Ezen tényezők, valamint az a körülmény, hogy a népesség számbavételének a lehetőségei kedvezőek, azt eredményezi, hogy a területi fejlődés színvonalát, változásait gyakran a népességet bemutató mérőszámokkal jelzik.

A népességszám és a gazdasági fejlődés közötti kapcsolatokról gyakran esik szó, azonban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, hogy a népesség számának emelkedése egy jobb gazdasági helyzetet is jelent egyben, mert egy ilyen folyamat többféleképpen is kialakulhat. Ami azonban roppant lényeges az, hogy a népességnek a strukturális összetétele lényegileg különböző igényszerkezeteket takar.

A területi fejlődésre ható harmadik nagy tényező-csoport maga a gazdaság, amely meghatározó szerepet tölt be a területi fejlődésben. A gazdaság teljesítménye, szerkezete és a területi viszonyok között szoros kapcsolat áll fenn. A legutóbbi időben bekövetkezett változások azonban e kapcsolatrendszert is érintik, egyfelől például a gazdaság szerkezeti változása, másfelől a tercier tevékenységek előtérbe kerülése vagy az élőmunka arányának csökkenése, stb., stb.

A technológiai fejlődés, az új műszaki vívmányok alkalmazása rányomja bélyegét a területek relatíve ill. abszolút helyzetének alakulására; a hírközlés új módjai megkönnyítik a távolságok áthidalását, a termelési és vállalati rendszereket módosítják és így tovább.

A konjunkturális viszonyok változása (válsághelyzet vagy gyors fellendülés) ugyancsak számottevő befolyással van a területi fejlődésre, gondoljunk csak a hanyatló vagy éppen teljesen megszűnő termelési tevékenységek egy-egy területre gyakorolt hatására.

A területi fejlődésre ható tényezők között a műszaki elemekkel általában elég keveset foglalkoznak. Ez elsősorban azért nagy hiba, mert a területi struktúra megjelenésében, továbbá az állandóság kifejezésében betöltött szerepe miatt a műszaki tényező egy egészen sajátos helyet foglal el. A műszaki elemekben testet ölt a természeti tényezők használata, ha úgy tetszik, a természet és az ember viszonya. A területi fejlődés eredményei egyfelől az építményekben válnak láthatóvá, másfelől az építmények teszik lehetővé a társadalom és a gazdaság működését. Az emberhez viszonyított hosszú élettartamuk révén a műszaki elemek, a területi struktúra konzerváló tényezői, ezáltal fontos és sajátos hatással vannak az esetleges befolyásolásra, átalakításra.

Mind az elméleti vizsgálatok, mind a gyakorlat tényei igazolják, hogy valamely település vagy térség szerkezetének a megváltoztatásához hosszú időre és igen jelentős anyagi, szellemi ráfordításokra van szükség. Egyaránt igaz ez a termelésre, avagy a terület-felhasználásra, közlekedésre vagy éppen a beépítésre vonatkozóan. Ezért a meglévő struktúrát a területi lét illetve fejlődés egyik lényegi tényezőjének kell tekinteni.

14

3. A regionális fejlődés jellege és változásai Az embernek a Földön való megjelenésétől, még inkább az emberi társadalmak kialakulásától kezdve nyomon követhető az, hogy egyes területeken viszonylagosan több ember él, mint másutt, bizonyos térségek, települések gazdagabbak illetve nagyobbak, mint mások, sok vagy kevés az ipar, a közlekedési hálózatok, stb. hol sűrűbbek, hol ritkábbak.

A regionális fejlődés meghatározó sajátossága, hogy térben egyenlőtlenül megy végbe, aminek oka az, hogy a fejlődési tényezők térbeli eloszlása is egyenlőtlen.

A természeti adottságok és feltételek, az erőforrások a Föld felszínén mennyire különbözőképpen oszlanak el és szóltunk már arról is, hogy ezeknek a társadalomra gyakorolt hatása is mennyire különböző. Vannak olyan természeti feltételek, amelyek egyáltalán kizárnak bármilyen emberi tevékenységet, ezt abszolút hatásnak nevezhetjük (pl. valamely ásványi nyersanyag előfordulása vagy olyan éghajlati körülmények, amelyek a növénytermesztést lehetővé teszik, illetve megakadályozzák). Azután vannak olyan relatív hatások, amelyek kedvező lehetőségeket adnak (pl. folyami átkelőhelyek, kikötési lehetőségek), de ide sorolhatjuk például a különböző növények életéhez szükséges feltételeket is.

A társadalmi összefüggések is igen jelentősen változó feltételeket jelentenek egyik vagy másik helyen, ill. különböző időszakokban (növekvő szabadidő, energia- vagy terület-takarékossági követelmények).

Az ember társas lény jellegéből következően jól nyomon követhető a spontán tömörülés, koncentrálódás folyamata, amely különböző hatásokra még esetleg magasabb intenzitást is mutathat. A modern társadalmakat is jellemző területi munkamegosztás, például a nagyipari termelés megjelenése nyomán és attól kezdve hosszú időn keresztül mindig területi koncentrációt eredményezett.

Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy a koncentráció mellett széleskörűen és különböző formákban időről-időre jelentős dekoncentrációk, decentralizációk is megvalósulnak a területi szerkezeten belül. Azt is mondhatjuk, hogy a két ellentétes tendencia tehát időben és térben is váltakozva érvényesül.

A legutóbbi évtized tanulságai elsősorban arra hívják fel a figyelmet, hogy a folyamatos változások helyét akár koncentrációról, akár dekoncentrációról legyen is szó, az ugrásszerű gyors változások foglalják el. A megszokott körülmények és folyamatok helyett korábban teljesen elképzelhetetlennek tartott jelenségek mutatkoznak akár a területi szerkezet alakulásában, akár pedig az igények változásában. Korunkat tehát a hirtelen változásokra történő felkészüléssel és megfelelő befogadóképesség kialakításával tudjuk megérteni, illetve szolgálni.

A regionális fejlődésben sokféle anomália, különleges helyzet jelenik meg, elsősorban annak révén, hogy egy bizonyos területi egységben a meglevő funkciók működése kielégítő-e, vagy pedig akadozik.

Az egyenlőtlen fejlődés során jönnek létre a különböző fejlettségi színvonalú és így az elmaradott területek is. A területi elmaradottság fogalma természetesen viszonylagos, de vannak olyan ismérvei is, amelyek széles körben alkalmazhatók. Viszonylagos a fogalom, mert elég csak arra utalni, hogy például Magyarországnak is, de Hollandiának is vagy Németországnak is vannak elmaradott területei. Ezek között azonban hatalmas különbségek mutatkoznak.

A regionális elmaradottság okai, formái mind a hazai tapasztalatok, mind pedig nemzetközi összehasonlítások alapján is igen különbözőek és nagyszámúak. A területi elmaradottság

15

szintje időben változik ugyan, a területi eloszlás azonban általában nagymértékű stabilitást mutat. A hosszú távra visszatekintő elemzések azt bizonyítják, hogy a viszonylagos elmaradottság azonos területeken fordul elő, másfelől a kiegyenlítődés is csak viszonylagosan megy végbe.

Az egyenlőtlen regionális fejlődés elemi megnyilvánulási formája a település, amelyben a különböző tényezők sajátos térbeli koncentrációja jelenik meg. Ebből az is következik, hogy az egyes települések fejlődését is csak a regionális fejlődés általános törvényszerűségei alapján lehet elemezni és értékelni. Az adottságok, tevékenységek és funkciók térbeli sűrűsödése, illetve ritkulásai hozzák létre és tartják életben a településeket.

A regionális fejlődés viszonylag lassú a társadalmi vagy gazdasági változásokhoz képest. A hátrányos vagy legalábbis gondot okozó következmények közül az időbeli késést kell kiemelni, ami azt jelenti, hogy a területi szerkezet csak egy bizonyos idő elteltével módosul, egy bizonyos társadalmi vagy gazdasági változás nyomán.

A regionális fejlődés a tartalom és a forma ellentmondása, fontosságát az adja, hogy sok területi konfliktus erre a jelenségre vezethető vissza. A regionális struktúra és a társadalom igényei között egyensúly vagy kiegyenlített kapcsolat igen ritkán következik be, többnyire az ellentmondások jellemzik ezt a viszonyt.

A regionális fejlődés fontos sajátossága, hogy ciklikusságot is mutat. A gazdasági fejlődés utóbbi másfél-két évtizedének új jelenségei, a válság elhúzódása és egyéb bizonytalanságok is közrejátszottak abban, hogy újragondolták és -gondolják a hosszú ciklusok elméletét és szaporodik azon kísérletek száma, amelyek ennek alapulvételével fogalmaznak meg fejlődési prognózist.

Kelet-Közép-Európa - a megkésett városfejlődés

A hazai települési és regionális együttműködés egyik sarkalatos pontja és hosszú időre meghatározó tényezője a speciális urbanizációs fejlődés, amely nagymértékben eltér a nyugat-európai fejlődési pályától. A téma további értelmezésére szükséges a kelet-európai urbanizációs folyamat rövid értékelése.

Európa keleti perifériájának városi-ipari fejlődése a kontinens többi részéhez képest késve ment végbe. Az ipari forradalom első hulláma ugyan a XIX. sz. elején elérte ezt a régiót is, azonban az iparosítás lassan haladt előre és a térség délkeleti részén csak a XX. században jelent meg. A II. világháború utáni évtizedben e térség országaiban a falusi népesség 50-70%-ot tett ki. A modern urbanizáció késve kezdődött, valójában csak a XX. sz. második felében bontakozik ki. Sajátos vonásai is ebből adódnak.

Már az ipari forradalom előtti városállomány is jelentősen különbözött a nyugat-európaitól. Kelet-Európa a klasszikus (görög-római) városfejlődés peremén helyezkedett el. A Római Birodalom utolsó periódusában egy sor várost alapítottak e régióban, de ezek többnyire kisebb katonai helyőrségek voltak és a birodalom bukása után eltűntek, klasszikus városi élet ezekben többnyire nem jött létre.

A középkori városállomány is szegényesen fejlődött, különösen a Kárpátoktól délre. Csak néhány várost nevezhetünk a középkor derekán a kor fogalmainak megfelelően nagyvárosnak (ilyen volt Buda, Prága, Krakkó, Brno). Egyetlen sűrű városhálózatú fejlett urbanizációs zónát találunk ezen időszakban, amely Thüringiát, Szászországot, a Cseh-medencét és Sziléziát foglalja magában, ez nevezhető ma is Kelet-Közép-Európa urbanizációs tengelyének.

16

A tőkés fejlődés számára a történelmi feltételek a XVIII., sőt még a XIX. sz. egy részében is kedvezőtlenek voltak Az ipar nem bontakozhatott ki, tehát egy szerves polgári városfejlődésből, hanem megfordítva történt: az iparosítás indította el a megkésett városfejlődést. A XIX. sz. végéig az ipari fejlődés korlátozott maradt, amit az is jelez, hogy a városhálózatot tulajdonképpen igazgatási központok, mezőgazdasági vásárhelyek alkották.

Ilyen körülmények között indult el a modern urbanizáció e térségben, ami tehát jelentősen különbözött a nyugat-európaitól. Először is azt kell említeni, hogy az ipari forradalom késve kezdődött. Magyarországon és Lengyelországban az iparosítás 1860-70 körül kezdődött, de a Balkán országaiban csak az 1920-as évektől. Az iparosításnak a szerkezete is más volt, a technológia is eltérő volt. Így például a húzóágazat szerepét a térség jelentős részén az élelmiszeripar játszotta, ami viszont közismerten nem jellemezhető városi koncentrációval. A múlt századi cseh – magyar - lengyel iparosítás nagy európai birodalmak keretében vagy ahhoz kapcsolódóan játszódott le (osztrák-magyar, orosz), így nagy belső piacra támaszkodott. A nagy iparvállalatok családi vállalkozások alapján keletkeztek, számuk korlátozott volt és csak néhány nagyobb városba telepedtek le.

Egy második sajátosság az, hogy ez az ipari forradalom ebben a térségben lassú és időben megszakított jellegű volt. Az I. világháború előtt az ipari térségek csak szigetként jelentek meg, néhány ágazat, mint például a lengyel textilipar, vagy a magyar malomipar viszont igen jelentősen fejlődött. Valódi városrobbanásról csak Budapest esetében beszélhetünk. Nem a város teremtett ipart, mint Nyugat-Európában, hanem az ipar indított el egy gyakran tökéletlen városfejlődést.

A modern urbanizáció első szakasza, a városrobbanás tehát nehezen indult Kelet-Közép-Európában. Még 1950-ben is az egész régió alapvetően falusi jellegű volt. A városrobbanás szakasza erőteljesen felgyorsult 1950 után, amikor a régió mindegyik országában nagy iparosítási programok kezdődtek. A szükséges tőkét a mezőgazdasági felhalmozás elvonása és a lakosság fogyasztásának korlátozása biztosította. A gyors iparosítás lendítette és terjesztette el az egész térségben a városrobbanás folyamatát.

A kelet-közép-európai urbanizáció harmadik sajátossága az, hogy a városi és ipari fejlődés teljesen összefonódott.

Az ipari nekilendülés szakasza a térség országainak többségében a 70-es évekig tartott, illetve ebben az évtizedben erőteljesen lelassult. A II. világháborútól a 70-es évek végéig eltelt időszakban, mondhatjuk, lezajlott az urbanizáció első szakasza és az urbanizáltság tekintetében is számottevő fejlődés valósult meg, a városhálózat kibővült. Ezek az évtizedek azonban nem pótolták a korábbi elmaradottságot, a városfejlődés több szempontból torz maradt.

Az urbanizáció második szakaszának kibontakozása még csak megkezdődött Kelet-Közép-Európában, bizonyos jelei azonban mutatkoznak mind a kis- és középvárosok hálózatának erősödése képében, mind pedig úgy, hogy a városi népesség területi elhelyezkedése folyamatosan dekoncentráltabbá válik. Sőt azt is hozzátehetjük, hogy egyes térségekben (például Budapest körzete) az elővárosi fejlődés jelei is megmutatkoznak. Napjainkban a nagy kérdés az, hogy vajon ez a mélyreható társadalmi - gazdasági - politikai átalakulás, aminek tanúi vagyunk, milyen mértékig érinti az urbanizációs folyamatokat, milyen elemeket gyorsít fel, illetve lassít?

17

A hazai urbanizáció múltja és jelene

A rendszerváltással, valamint az 2000-ben megtartott népszámlálással összefüggésben nagy számú elemzés készült az ország állapotáról, annak változásairól. Az urbanizációs folyamat tekintetében végzett elemző munka összefoglalóan azt jelzi, hogy az elmúlt 40 év gazdasági folyamatai, erőltetett modernizációs szakaszt jelentettek és ehhez kapcsolódóan alakult a városfejlődés és városnövekedés is. A településhálózat átalakulása olyan jegyeket mutat, mint Európa más országaiban az akkori első modernizációs ipari szakaszban.

A hazai városok száma

Változás Időpont A városok

száma (1945 = 100 %)

1945. 52 100,0 1960. 63 121,2 1970. 76 146,2 1982. 96 184,6 1984. 109 209,6 1988. 125 240,4 1990. 166 319.2 1993. 184 353,8 1995. 194 373,1 1999. 206 396,2 2000. 222 426,9 2001. 237 455,8

Az iparosítási modernizáció végül is az alapiparosítástól eljutott a posztindusztriális korszakig. Ennek megfelelően korábban egy rendkívül csonka városhálózat jellemezte az országot: modern európai szintű főváros, Nyugat-Magyarországon polgárosodott kisvárosok és preindusztriális nagyvárosok az Alföldön.

Ebből az állapotból jutott a településhálózat egy olyan helyzetbe, ahol ma már vannak regionális központok, és ahol a kisvárostól a metropolisig jelen vannak a városi hierarchia elemei. Mindezek együtt azt eredményezik, hogy az urbanizáció alapvetően átfogja az ország területét.

18

A magyarországi városok hierarchiája*

Ha most röviden a számok alapján pillantunk vissza az utóbbi évtizedek városodási folyamataira, akkor az alábbi jellemzőket találjuk. Az 1990. évi népszámláláskor 166 városunk volt. (számuk az óta már meghaladja a 230-at).

Az utóbbi négy évtized alatt a városokban lakók száma csaknem kétszeresére nőtt (3,3 millióról 6,4 millióra) és a 64 % körüli városi népesség-arány azt jelzi.

A városokban élők száma a népszámlálások közötti évtizedeket véve alapul, eléggé különböző módon változott. 1949 és 1960 között a városok lakossága igen gyors ütemben nőtt és ebben nagyon jelentős szerepet játszott a nagyarányú városba áramlás. Az 1960 és 1970 közötti időszakban hasonló növekedés történt, mint korábban és e növekedésnek a háromnegyede a városba áramlásból származott.

A városi népesség száma a legnagyobb mértékben - az utóbbi négy évtizedet véve figyelembe - az 1970 és 1980 közötti időszakban nőtt. A magas bevándorlási arány és némileg emelkedő természetes szaporodás mellett ebben a legjelentősebb szerepet az új városok számának növekedése játszotta. A városi lakosság számának és arányának növekedése az 1980-as évtized során teljes egészében a városok számának gyarapodásából történt.

* Beluszky Pál számításai alapján. 1.1 = regionális központok; 1.2 = hiányos szerepkörű regionális központok; 2.1 megyeszékhelyek; 2.2 szerepkörű megyeszékhelyek; 2.3 = részleges megyeszékhelyek 3.1 = középvárosok; 3.2 = hiányos szerepkörű középvárosok; 3.3 = részleges középvárosok; 4.1 = kisvárosok; 4.2 = hiányos szerepkörű kisvárosok; 4.3 = részleges kisvárosok; 5.1 = fontosabb városias jellegű települések; 5.2 = városias települések; 6 = városi szerepkör nélküli, városrangú települések

19

A megyék városodottsága

Egy városra jutó Megyék

Városi népesség

aránya (%) megyei terület

(km2) megyei népesség

(efő) 1. Budapest 100,0 525 1838,8 2. Baranya 61,8 443 40,3 3. Bács-Kiskun 62,2 495 31,4 4. Békés 63,1 402 28,2 5. Borsod-Abaúj-Zemplén 53,4 426 43,2 6. Csongrád 72,3 533 52,5 7. Fejér 52,1 547 53,3 8. Győr-Moson-Sopron 55,4 677 70,7 9. Hajdú-Bihar 73,7 388 34,0

10. Heves 44,0 520 46,3 11. Jász.-Nagykun-Szolnok 66,1 350 25,9 12. Komárom-Esztergom 62,0 281 38,8 13. Nógrád 43,5 424 36,3 14. Pest 40,5 320 46,3 15. Somogy 47,5 503 27,7 16. Szabolcs-Szatmár-Bereg 45,2 349 34,0 17. Tolna 53,5 411 27,2 18. Vas 56,2 417 33,5 19. Veszprém 55,7 464 37,5 20. Zala 54,5 473 36,9

Összesen: 63,5 427 46,3

A városok száma hierarchikus szintenként

Hierarchikus szint a)* b)* c)* Összesen I. Főváros - - - 1

II. Regionális központok 3 2 - 5 III. Megyeközpontok 8 2 4 14 IV. Középvárosok 9 7 9 25 V. Kisvárosok 26 29 28 83

VI. Városias jellegű települések - - - 62 Összesen - - - 190

Az urbanizáció jellemzői napjainkban Mint azt már az előzőekben bemutattuk az urbanizáció, a városi lét hosszú évszázadokon keresztül a fejlett országok privilégiuma, egyszersmind a fejlettség fokmérője volt. Ugyanakkor a XX. sz. végére ez a kép teljesen megváltozott, ma már az abszolút számok

* a) = teljes értékű központ; * b) = hiányos funkciójú központ; * c) = részleges központ

20

tekintetében is a legtöbb városlakó a harmadik világ országaiban él, jól lehet, hogy az arányok még nem túl magasak és itt a leggyorsabb a városlakók arányának növekedése is

A XX. század utolsó három évtizedében két egymással szorosan összefüggő folyamat gyakorolt jelentős hatást a világ városfejlődésére:

• a világgazdasági korszakváltás (a fordizmustól a posztfordizmusig)

• a globalizáció

A fordi típusú, ipari tömegtermelésen alapuló kapitalizmust asz 1970-es években sorozatos csapások érték (pl. az olajválság) és véget ért a II. világháborút követő hosszantartó fellendülés. Fejlődése során a fordi felhalmozási rendszer Nyugat-Európa és Észak-Amerika ipari körzeteiben koncentrálódott. Az 1970-es évekre ezekből a régiókból lavinaszerűvé vált a tőke menekülése. Egyre intenzívebb lett ugyanakkor Japán és az újonnan iparosodó országok versenye, amely súlyos csapást jelentett Nyugat-Európa és az USA magasan városodott központi régióira.

A fordizmus megingásával párhuzamosan egy új felhalmozási rendszer körvonalai kezdenek kialakulni, amelyet posztfordizmus néven szoktak emlegetni. A hagyományos, nagy nyersanyagigénnyel rendelkező ágazatok (pl. kohászat, textilipar stb.) csődhelyzetbe kerültek, gazdasági dinamizáló szerepüket fokozatosan a kis szériában, fejlett technológiákkal (high technology) termelő iparágak (pl.: elektronika, híradástechnika) valamint a szolgáltatások vették át.

Földrajzilag a posztfordista gazdasági szervezet egységei elhagyták a hagyományos iparvidékeket, ami új, korábban periférikusnak számító régiók dinamikus gazdasági kibontakoztatását eredményezte.

Globális léptékkel értékelve a jelenséget azt a következtetést lehet levonni, hogy míg a fordi ipari társadalomban a centrum feladata a perifériákról odaszállított nyersanyag feldolgozása addig a posztfordi gazdaság viszonyai között a centrumtérségekből a termelés jelentős része kikerült a perifériákra, ahol olcsó a munkaerő és alacsonyak a termelési költségek (pl. Délkelet-Ázsia, Mexikó, Kelet-Európa). Ebben a konstellációban a centrum feladata a gazdaság megújulását (kutatás-fejlesztés és irányítás) és működését biztosító magasan kvalifikált szolgáltatói tevékenységek (kereskedelem, tőzsde, üzleti szolgáltatások stb.) végzése.

Mindez az urbanizáció szempontjából azt eredményezte, hogy megtorpant a centrumtérségek városainak növekedése, sőt egy relatív hanyatlás vette kezdetét, míg a periféria városaiban rendkívüli módon felgyorsult a városnövekedés, a koncentrálódás.

A világgazdasági korszakváltás regionális modellje

Centrum Periféria

Fordizmus Termelés Nyersanyag-utánpótlás

Posztfordizmus Irányítás, szervezés, szolgáltatás

Termelés

21

A másik lényeges, az urbanizáció menetét befolyásoló tényező a XX. század második felében a globalizáció*, amelyre csak az utóbbi időben került az érdeklődés homlokterébe, pedig egy hosszantartó folyamatról van szó:

• már az 1920-30-as években megjelentek az első multinacionális vállalatok (pl.: Royal Dutch Shell);

• lökést jelent a globalizációnak az 1945. után az amerikai befolyás szabad terjeszkedése Európában (Marshall-segély);

• ugyancsak jó lehetőség az 1950-60-as években a gyarmat-birodalmak felbomlása

• igazából az 1970-es évektől, a modern telekommunikáció elterjedésével gyorsul fel a folyamat.

A globalizáció felerősödése a perifériális területeken azt eredményezi, hogy a felgyorsult urbanizáció térben roppant egyenlőtlenül oszlik el, nem egész városhálózat növekszik, hanem csak egy-egy nagyváros – többnyire az adott ország fővárosa, tengeri kikötők, regionális centrumok – de azok extrém módon. A centrumtérségek transznacionális nagyvállalatai ugyanis csak a periféria bizonyos városait preferálják, oda telepítik ki termelésüket, a tágabb régiókról nem vesznek tudomást.

Ezek a városok „kapu-szerepkört” (gateway) töltenek be és bekapcsolják a periféria országait a globalizálódó világgazdaság vérkeringésébe. Sokuk növekedése oly mértékben felgyorsult, hogy ellenőrizhetetlenné váltak, óriási népességkoncentrációk – megapoliszok – jöttek létre.

A Föld 15 legnagyobb nagyvárosi agglomerációja 1950-2000* (millió fő)

1950. 2000. 1. New York 12,3 1. Tokió 28,0 2. London 8,7 2. Mexikó 18,1 3. Tokió 6,9 3. Bombay 18,0 4. Párizs 5,4 4. Sao Paolo 17,7 5. Moszkva 5,4 5. New

York 16,6

6. Sanghaj 5,3 6. Sanghaj 14,2 7. Essen/Ruhr 5,3 7. Lagos 13,5 8. Buenos Aires 5,0 8. Los

Angeles 13,1

9. Chicago 4,9 9. Calcutta 12,9 10. Calcutta 4,4 10. Buenos

Aires 12,4

11. Osaka 4,1 11. Szöul 12,2 12. Los Angeles 4,0 12. Peking 12,0 13. Peking 3,9 13. Karachi 11,8 14. Milánó 3,6 14. Delhi 11,7 15. Berlin 3,3 15. Dacca 11,0

* Globalizáció: a globus (földgömb) latin szóból eredő, a Föld egészére kiterjedő gazdasági, társadalmi és politikai jelenségeket összefoglaló fogalom. * Forrás World Urbanization Prospects, U.N., 1998.

22

A globalizáció a fejlett országok városhálózatára is hatással van. Az erősödő globalizálódás révén ugyanis a nemzetállamok szerepe rohamosan csökken, megnő viszont az egyes világvárosok gazdasági-politikai súlya, szerepe. A globalizálódó világgazdaság szervező/irányító funkciója a világ néhány nagyvárosában koncentrálódik. Ezek a városok nem elsősorban népességszámukkal vagy közigazgatási funkciókkal tűnnek ki, hanem a világgazdaságban betöltött szerepük révén. Ezek a globális központok nem egy-egy ország piacát, hanem gyakran egy fél kontinensét irányítják. Fő funkciójuk a kereskedelem (tőzsde), a pénzügyi funkciók (bankok), a társasági irányító központok (headquarter economy), közlekedési gócpontok (nemzetközi légi forgalom), nemzetközi szervezetek (kivált gazdasági szervezetek), pl.: EU, OECD, ENSz, Világbank központjai stb.

A településállomány szerkezeti változásai A regionális kapcsolatrendszer értelmezéséhez feltétlenül szükségesnek tartom a településrendszer strukturális változásainak áttekintését. A változások figyelmen kívül hagyása esetlegesen félreértelmezése vagy -magyarázása jelentősen ronthatja a kapcsolatrendszer megítélésének objektivitását.

Az 1970-es években felerősödött a hazai településállomány átalakulásában, fejlődésében az a sajátos folyamat, amelyet a településhálózat szerkezeti változásának nevezünk. A településállományban a társadalmi-gazdasági a tudományos-műszaki és technológiai fejlődés által, a területi munkamegosztás elmélyülése által leginkább érintett térségekben fekvő települések és településcsoportok közötti kapcsolatok sokrétűvé váltak és sajátos települési képződményeket hoztak létre.

A településrendszer strukturális változását kiváltó okok, tényezők több csoportra oszthatók. Az anyagi javak előállításán belül az ipari tevékenység kettős hatása érvényesül. Egyrészt az ásványi és nyersanyagkincsek kitermelésére épülő ipari tevékenység nemcsak az érintett térségekben lévő települések fejlődésére hat, hanem azok egymás közötti kapcsolataira és viszonyaira is. A feldolgozó iparágak különböző üzemeinek, a kapcsolódó létesítmények telephelyválasztása, majd az üzemek működésének hatása sokoldalúan befolyásolják, meghatározzák a települések egymás közötti kapcsolatainak alakulását, a különböző összetételű települési rendszerek létrejöttét és fejlődését.

A mezőgazdaság minden időben településgeneráló tényező volt. Ez a hatás nem csak funkcionálisan, vagy hierarchikusan érvényesült, hanem szerkezetében is sajátos arculatú települési – falusi jellegű – képződményeket hozott létre.

A mezőgazdasági termelésben végbement mélyreható változások következményeit csak az elmúlt évtizedben kezdte értékelni a tudomány. Ennek a folyamatnak nem csak a termelés szerkezetére, jellegére és színvonalára, a más gazdasági ágakkal való kapcsolatára van hatással, hanem a települési rendszerek strukturális változásaira is.

A településállomány szerkezeti változását kiváltó okok, tényezők másik csoportja az infrastruktúra elemeit lehet megnevezni. A természeti-földrajzi adottságok üdülési-idegenforgalmi hasznosítása kikényszeríti az infrastruktúra kialakítását, megfelelő színvonalú működtetését és fejlesztését.

A településállomány változását sokoldalúan befolyásolják, egyes esetekben meghatározzák az adott térség táji-természeti adottságai, földrajzi viszonyainak sajátosságai is. A településhálózat strukturális változásának vizsgálata azt mutatja, hogy a vízfolyások

23

térszerkezete jelentősen elősegítheti a települések együttműködését. A domborzati viszonyok ösztönzőleg – esetenként fékezően – hatnak az átalakulási folyamatra. A közvetlen geográfiai adottságok a társadalmi munkamegosztásra, a társadalmi-gazdasági élet területi szerkezetének alakulására is sokoldalú befolyást gyakorolnak

A településállomány változási folyamatában fontos szerep jut az idegenforgalomnak is. Ez a hatás két tényezőn keresztül érvényesül. Egyrészt az ilyen jellegű adottságokkal rendelkező térségekben fekvő települések területi összenövését, összefonódását a területtel szemben támasztott igények a terület-felhasználás rendszere határozza meg. Másrészt az üdülés-idegenforgalom céljai érdekében kiépülő, fejlődő, korszerűsödő infrastruktúra teremti meg az érintett települések területi összefonódásának feltételeit. Ebben a folyamatban kiemelkedő szerepe van az infrastruktúra hálózati rendszereinek.

A településállomány változását kiváltó, befolyásoló, meghatározó tényezők szerepe különbözőképpen – különböző hatásokon, áttételeken keresztül – érvényesül. Minden esetben az a döntő kérdés, hogy a rendelkezésre álló tényezők, azok alakulása hogyan segíti elő a változási folyamat kibontakozását, ill. tudatosabb beavatkozás, szabályozás révén mennyiben használhatók fel a települési rendszer strukturális változását generáló folyamatok kibontakoztatásához, a népesség települési viszonyainak fejlesztéséhez és korszerűsítéséhez.

Az agglomerációk és agglomerálódó térségek A településhálózat átalakulásának egyik meghatározó jelentőségű vonása az ország egyes térségeiben végbemenő agglomerálódási folyamat, az agglomerációk létrejötte és fejlődése. Ennek erőteljesebb kibontakozása a hazai településrendszer szerkezetében az 1950-es évek második felétől figyelhető meg. Az ipar fejlődése, az ipari termelés koncentrálódása és az annak nyomán bekövetkezett népességtömörülés és infrastruktúra-fejlesztés hatott az érintett térségekben fekvő települések tömörülésére illetve a társadalmi-gazdasági és funkcionális-területi kapcsolataik különböző jellegű és intenzitású összefonódására.

Az agglomeráció a területi fejlődés része, a településrendszer átalakulásának folyamata. Az agglomerációs folyamat jellemzői, hogy szakaszolható jelenség, térben és időben egyenetlenül terjed, intenzitása függ az adott térségben folyó társadalmi-gazdasági tevékenység jellegétől, a természeti adottságoktól valamint az érintett terület társadalmi és gazdasági fogadókészségétől és lehetőségeitől.

Az agglomerálódási folyamat kibontakozásának, az agglomerációk kialakulásának és fejlődésének több szakasza van.

Az agglomerációs folyamat azzal indul, hogy valamely település/ek/ funkcionális változása következtében a hagyományosan kialakult településkapcsolatok megbomlanak, a korábbi településrendszerbeli egyensúlyi állapota megváltozik. A második szakaszban az új kapcsolatrendszerből származó funkciók átrendeződnek – tartalmukban, struktúrájukban egyaránt – és az új települési kapcsolati rendszerek megerősödése teljesedik ki. Az agglomerálódás harmadik szakaszában kialakul az új funkciómegosztás a térség települései között, és egységes – az anyagi és nem anyagi jellegű szolgáltatásokat biztosító – infrastrukturális rendszerek kiépülése és közös üzemeltetése következik be. Ez a folyamat permanensen változik a társadalmi és gazdasági változás, fejlődés függvényében.

Régió, regionalizáció, regionalizmus Jelen tanulmány célja a regionális kapcsolatok rendszerének feltárása, értelmezése. A korábbiakban kifejtettem, hogy a területi és települési fejlődési folyamatok, amelyek állandó

24

és permanens változásban vannak, milyen tényezőkön keresztül hatnak a települések együttműködésére. A következőkben a régiók kialakulásának sajátos tényezőit szeretném bemutatni. A régió valamilyen sajátosságokat felmutató, közös jellemzőket magában foglaló és ezek alapján földrajzilag elhatárolható területi egység. A régiók létrejöhetnek politikai okok következtében, amikor egy adott állam területén belül, az állam feladatoktól való tehermentesítésére, a különböző közigazgatási funkciók elosztására földrajzilag elhatárolt területi egységek (tartomány, megye, járás) kialakítása történik meg. Gazdasági okok is hozzájárulhatnak a régiók kialakulásához. Kialakulhat térségi összetartozás azonos gazdasági szerkezet, jelentős gazdasági potenciál, vagy valamilyen ökonómiai elvek alapján is. Kulturális értékek azonossága, alkotóelemeinek fenntartása szintén meghatározója lehet valamely területi egységnek. Ezen kívül területi egységek lehatárolhatók a fejlesztés, a jövőépítés érdekében is. Ezek a tervezési-fejlesztési régiók, amelyek általános elmaradottságuk, ágazati válságaik, illetve egyoldalú gazdaságszerkezetük vagy a munkanélküliek magas száma miatt egységesen szorulnak megújításra. Az európai országokban a központi és a helyi szintek jogai és a szubszidiaritás elvének érvényesülése különbözőképpen valósul meg, és ez szoros összefüggésben van a különböző államszerkezeti formákkal. A régiók kialakításának másik módja a regionalizáció, amikor a központi kormányzat kezdeményezésére történik meg az önállósággal rendelkező területi egységek kijelölése. A regionalizmusnak, mint az alulról felfelé irányuló területszervezési kezdeményezéseknek jellemzője, hogy irányuk egy-egy területi egység sajátosságainak, kulturális-etnikai adottságainak határozott érvényesítése az adott állam területi beosztásában. Az európai regionális politika alakulása

A hetvenes évek posztfordizmusa érezhető hatást gyakorolt a nyugat-európai regionális politika fejlődésére. A hagyományos megoldások (nagy fokú állami szerepvállalás, centralizált regionális politika, felülről irányított ösztönző rendszer) elveszítették korábbi gazdasági és politikai motívumaikat, és új regionális stratégiák körvonalai bontakoztak ki. A gazdasági átalakulással nem ugyanazok a régiók kerültek a fejlődés élvonalába, amelyek a fordista korszak vezető térségei voltak. Napjainkra az európai gazdasági erő súlypontja keletebbre húzódik, a dél-német és az észak-olasz tartományok felé és ez Magyarország számára rendkívül kedvező.

Az európai integrációt a regionalizmus és a regionalizáció együttesen jellemzi a kilencvenes évektől kezdődően. A regionális politika az Európai Uniót területi szinten szemléli, és fejlesztését a regionális különbségek mérséklésében határozza meg, a regionális érdekek nemzetközi szintű együttműködése mellett.

Már a római szerződésben (1957) rögzítették, hogy a nyugat-európai integráció nem valósulhat meg a regionális különbségek mérséklése nélkül, hiszen a területi egységek közötti fejlődésbeli különbségek akadályozzák az áruk és szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlását. 1967-ben a regionális politika szervezésére önálló főigazgatóságot hoznak létre (DG XVI).

25

Az Unió működését és elveit meghatározó maastrichti szerződés (1992) az európai regionális politika általános céljait a kiegyenlített és hosszú távú gazdasági és szociális fejlődés biztosításában, a belső határok nélküli gazdasági tér kialakításában, a politikai, gazdasági és szociális kohézió erősítésében határozta meg.

A területpolitikát illetően az Európai Unió ma már egységes álláspontot képvisel, azt nem szektorpolitikának, hanem a főbb gazdasági ágazatokat átfogó fejlesztéspolitikai területnek, a gazdaság integráns részének tekinti. Ennek értelmében a területfejlesztés nem más, mint a területi dimenziót messzemenően érvényesítő gazdaságfejlesztés.

A maastrichi szerződés konkretizálja a regionális politika céljait a területfejlesztés számára:

• a különféle régiók fejlettségi szintjei közötti különbségek csökkentése,

• a transz-európai hálózatok kiépítése és fejlesztése,

• a környezet minőségének megőrzése és javítása,

• a természeti erőforrások ésszerű és körültekintő felhasználása,

• a nemzeti és regionális sokszínűség megóvása,

• a minőségi oktatás és képzés fejlesztése.

• Az alapelvekben megfogalmazott regionális politikai célok nem csak az

unió államainak területfejlesztési célkitűzéseit fogalmazzák meg, hanem a társulni kívánókét is.

Az Európai Unió regionális politikája A gazdasági fejlődés új hajtóerőkkel bővült az 1980-as évek végére, így a kutatás-fejlesztés, a humán tőke és a regionális szerkezet által nyújtott mennyiségi és minőségi megújításokkal. A területi gazdasági szerkezetek sajátosságai, a telephelyek koncentrált együttműködései, a településeken belül kialakult – és átalakuló – kapcsolatok, de a településhálózat sajátosságai is a gazdasági mozgásteret bővítették. Mindezek új fejlesztési stratégiák kidolgozására ösztönözték a különféle regionális – országos, regionális és helyi – szinteket. Az Európai Unió 1993. szeptember 1-től funkcionál. Az Unió működését és elveit meghatározó Maastricht-i Szerződés a területfejlesztés általános céljait – mint azt az előzőekben részletesen megfogalmaztuk – a kiegyenlített és hosszú távú gazdasági és szociális fejlődés biztosításában, a belső határok nélküli gazdasági tér megteremtésében és a gazdasági valamint a szociális összetartozás (kohézió) erősítésében határozta meg.

Már az Európai Közösség alapításának dokumentumai is kitérnek arra, hogy a piacaikat egyesítő országok térségeinek fejlettsége között jelentős különbségek vannak, aminek mérséklése szükséges. A területi különbségek kezelése a tagállamok szintjén kezdődött meg az 1960-as években. Az európai országok felismerték, hogy a magánberuházásokhoz állami támogatást kell nyújtani, az elmaradott térségekben s ezzel lehet ösztönözni az ipartelepítést valamint a térség forgalmi funkcióit és helyzetét.

26

Az 1990-es évek elején kidolgozták a közösségi szolidaritást és kohéziót erősítő politikájukat, amely a területi különbségek egységes elveken történő mérséklése irányult. Ennek a politikai és gazdasági uniót támogató célkitűzésnek szerves része az, hogy a harmonikus európai integráció felé kell terelni az elmaradott, hátrányos helyzetű térségeket is és ehhez ki kell egészíteni a tagországok által nyújtott területi támogatásokat, alkalmazva a területfejlesztés egységes, az egész közösségre érvényesíthető elveit és technikáit.

Az 1993-ban megnyílt belső határok újabb problémát vetettek fel a hátrányos helyzetű térségekben. Nyilvánvalóan azok a térségek nyertek a tőke, a munkaerő, a javak szabad áramlásán, amelyek gazdasága fejlettebb volt. Az egységes európai piac törvénye tehát szükségessé tette a tagországok régiói közötti gazdasági és társadalmi kohézió megteremtését. Az Unió regionális politikájának alapelvei Szubszidiaritás és decentralizáció. A döntéseket és a végrehajtást arra a szintre kell helyezni, amely a legnagyobb rálátással és kompetenciával rendelkezik a feladat megvalósításához. Ez azt jelenti, hogy magasabb szintű szerv nem intézkedhet olyan esetekben, amikor az adott célkitűzést eredményesen az alacsonyabb szinten lehet elérni. Partnerség. A partnerség korrekt együttműködést jelent a fejlesztési feladatok végrehajtásában szereplők között a különböző szintek (EU, ország, régió, település) célkitűzéseitől a megvalósításig. Az Unióban a területfejlesztés vonatkozásában az elsődleges kedvezményezett a régió, a regionális szint. A horizontális együttműködés azt jelenti, hogy a helyi, térségi szereplők együtt alakítsák ki jövőképüket, annak megvalósítási programjait, a szükséges intézményi (koordináció, ellenőrzés, regisztráció) és intézkedési rendszert. Programozás. A programozás alapvető célja, hogy a döntést hozó testület az általa irányított egész területegységre határozza meg a fejlesztés feladatait, és rendelkezzen egy olyan dokumentummal, aminek alapján a szereplők egyedi döntésének hatásai megítélhetők, valamint a támogatások objektivitása és nyilvánossága biztosítható, végül pedig ellenőrzésnek is alávethető. A programozás célorientált folyamat, amiben a lépések szigorú sorozata követi egymást a célkitűzéstől a megvalósításig. Ez az organikus rend – rendszerezés és rendszerezettség – lehetőséget nyújt a források alapos áttekintésére, koordinálására, a felhasználási szakaszhoz kapcsolódó ellenőrzésekre.

A programok megvalósításának támogatásával elkerülhető, hogy párhuzamosan egyedi beruházások sokasága valósuljon meg, egymásra gyakorolt hatásaikat figyelmen kívül hagyva. Az önkormányzati és más törvényekből, jogszabályokból fakadó településfejlesztési feladatoknak értelemszerűen be kell majd épülniük a kistérségi és ezeken keresztül a megyei, a regionális majd a nemzeti fejlesztési tervbe. Koncentráció és addicionalitás. A közösségi támogatás a nemzeti területfejlesztési források kiegészítésére szolgál. Ezért indokolt, hogy a területfejlesztés nemzeti forrásai legalább a korábbi szinten maradjanak. Az EU részvételének konkrét mértéke ugyanis az adott ország fejlettségi szintjének és az éppen érvényes közösségi szabályozásnak a függvénye. Az eszközöket mindig a program megvalósítása szempontjából legnagyobb hatékonyságot ígérő fejlesztésekre kell fordítani. Ez nem feltétlenül a legnagyobb profitot ígérő befektetés megvalósítását, hanem a programban megfogalmazott komplex célok elérését szolgáló beruházás finanszírozását jelenti, figyelembe véve annak továbbgyűrűző hatását is. A cél tehát kettős: összefogni (koncentrálni) az adottságokat, ezzel is hozzájárulva a fejlesztési célkitűzés

27

megvalósításához, mérsékelni ezáltal a párhuzamosságokat, csökkenteni a pazarlást, az elaprózotottságot. A másik követelmény, hogy szükséges kialakítani olyan területi egységeket, amelyek azonos vagy nagyon hasonló adottságokkal rendelkeznek. NUTS-struktúra és területi együttműködés Európa területi-közigazgatási beosztására – a kontinens társadalmi-gazdasági intézmény-rendszerének más elemeihez hasonlóan – ma a sokszínűség jellemző. A közigazgatás mai rendszerei éppúgy magukon viselik a történelmi fejlődés sajátosságait, mint ahogy tükröződnek bennük a modern európai gazdaság és demokratikus irányítás fejlődéséből fakadó közös elemek is. Az országonkénti eltérő térfelosztási rendszerek egységesítését célozta meg az EUROSTAT által kidolgozott NUTS-rendszer, mely elsősorban elemzési-statisztikai osztályozási rendszer, de ma már alapja a területi tervezésnek és a regionális fejlesztési politikának is. Annak ellenére, hogy a rendszer kialakítása során alapvető cél volt az egyes NUTS-szinteken az összehasonlíthatóság biztosítása, mégis jelentősek a különbségek az egységek területe, népességszáma, gazdaságuk mérete vagy a közigazgatás „ereje" között. E változatosság csak visszatükröződése a tagországok eltérő térfelosztási rendszereinek. Az Európában napjainkban szinte mindenütt érvényesülő regionalizmus részében politikai és közigazgatási, részben gazdasági és területfejlesztési indítékú. Az európai integráción belüli regionális politika, a régiók Európája elsősorban a természetes gazdasági egységek területi integrációjára irányul, abból az uniós törekvésből fakadóan, hogy a fejlettségben mutatkozó jelentős regionális különbségek oldását - a strukturális és kohéziós politika eszközeit felhasználva - előmozdítsák.

Az Európai Régiók Gyűlésének meghatározása szerint a régió „a közvetlenül a központi kormányzat alatti helyi önkormányzati szint, képviseleti hatalommal, melyet választott regionális tanács testesít meg...”, és lényegében hasonlóan értelmezi a régiót a Európai Regionális Charta is. Mindazonáltal az európai regionális politika, az uniós alapok területi alapú szétosztása, illetve az egységes területi statisztikai rendszer önmagukban nem kívánják meg a tagállamoktól regionális önkormányzati szint intézményesítését. Az EU területi-statisztikai osztályozási rendszere - a földrajzi vagy társadalmi-gazdasági kritériumok alapján lehatárolt, funkcionális típusú, változó határú, speciális céllal létrehozott különféle analitikus egységektől eltérően - a közigazgatási területbeosztás alapján vagy annak figyelembevételével lehatárolt, átfedés-mentes, normatív típusú, intézményesített határú, az egyes tagállamok által meghatározott területi struktúra.

A NUTS struktúra képezi az EU-ban a területi-statisztikai adatgyűjtési és információs rendszer, a regionális társadalmi-gazdasági elemzések és tervezés, a regionális politikai céljainak megvalósítását szolgáló strukturális alapokból nyújtott támogatások területi megosztásának alapját. Az Unióban a területi egységeket öt szinten, hierarchikusan osztályozzák. Ezek a területi kategóriák – az egységes statisztikai számbavétel elősegítésére és felhasználása érdekében – az úgynevezett NUTS-ok (Nomenclature des Unites Territoriaux Statẻstiques).

28

Nomenclature des Unites Territoriaux Statẻstiques (NUTS)

Regionális Lokális

NUTS-1 NUTS-2 NUTS-3 NUTS-4 NUTS-5

A régiók szükségességét az támasztja alá, hogy a területfejlesztési feladatok jelentős része, különösen azok, amelyek nem szociális, méltányossági szempontokat követő kiegyenlítést, hanem a hatékonyságra, nemzetközi versenyképességre épülő modernizációt szolgálják, megyei, illetve kistérségi léptékben nem, kis hatékonysággal látható el.

4. A települési együttműködés funkcionális rendszere Amint az előzőekből kiderült a települések eltérő mennyiségű és minőségű funkciót teljesítenek. A települések egyik lényegi sajátossága, hogy önmagukban nem értelmezhetők, csak a többi – szűkebb és tágabb értelemben vett – településsel összhangban.

A funkciók roppant kiterjedtek aktívan vagy passzívan érintik a településeket. Aktív hatás alatt a nyújtott szolgáltatások mennyiségét és struktúráját, passzív alatt a kapott szolgáltatások és funkciók mennyiségét és összetételét értem. A funkciók hatásterülete nem koncentrikus körökre jellemző egyenletes kiterjedést, hanem a településhálózat és a természeti környezeti adottságok által determinált hatásterületet jelentik. Egy-egy település vonzáskörzetét a következő mátrixszal lehet jellemezni

A települési funkciók mátrixa

Funció Település 1. 2. … n-1 n Σ

1. xi XΣ 2. … n-1 n Σ XΣ1

A fenti mátrix az egyes települések által ellátott funkciókat és a vizsgálatba bevont települések függvényében vizsgálja az adott település vonzáskörzetét illetve az egyes nyújtott – anyagi és nem anyagi jellegű – szolgáltatások irányát. A táblázat egyes értékeit az alábbiak szerint lehet értelmezni.

Az xi = az adott település „saját” szolgáltató kapacitás-kihasználtságának mérőszáma. Az xi tulajdonképpen a teljes települési szolgáltatási kapacitás és az átadott szolgáltatások különbsége;

Az XΣ = a település saját kapacitásának együttes, átlagos kihasználtságát jelenti, tehát mérőszáma lehet az adott település infrastrukturális ellátottságának. Amennyiben ez az együttes-átlagos kihasználtság magas, akkor vagy elegendő, vagy pedig szűk a rendelkezésre álló kapacitás

Az XΣ1 = az adott szolgáltatás együttes, átlagos igénybevétele

29

A regionális települési kapcsolatok a fenti összefüggéseket ábrázoló és rögzítő mátrix alapján az egyes funkciók igénybevételén keresztül megragadhatók. A mátrix igénybevételével tetszőlegesen kiválasztott méretű régióban lehet vizsgálni a kapcsolatrendszert, a blokkanalízis segítségével az egész funkcionális és települési készletből ki lehet választani a speciális vizsgálatba bevonandókat és elemezni lehet változásaikat a térségi összefüggések keretei között.

A települések közötti funkciók kihasználtsága

Település Település 1. 2. … n-1 n Σ

1. 100,0 2. … n-1 n Σ

A fenti mátrix funkciónként írja le illetve vizsgálja a település csoport kapcsolatát. A táblázat oszlopai az adott funkció saját felhasználását és a többi településnek átadott részét mutatja. Ezt a vizsgálatot funkciónként el lehet végezni. A táblázat soraiban lévő összegző vektor a funkció összes felhasználását mutatja, ami nem feltétlenül egyenlő a kapacitással.

Megállapítható például, hogy egy adott település alapfokú oktatási kapacitásának hányad részét használja fel és hány település gyerekei részére biztosítja a szolgáltatást és mennyi a ténylegesen lekötött kapacitás

A rendszer dinamikus jellege megköveteli az információk folyamatos jókarban tartását, az aktuális változások keresztül vitelét. Az egyes funkciók igénybevételi struktúrája alapján objektívebben lehet dönteni helyi vagy regionális fejlesztésekről illetve működtetésről.

A települések, -csoportok együttműködésének alapja a funkciók hatásértéke. Normális települési együttműködés esetén az aktív funkciók kiteljesedhetnek és ezzel erősíthetik az adott település helyzetét, mások mértékben átalakulhatnak sőt vissza is fejlődhetnek az adott településen, befolyásolva ezzel a települések közötti munka- és funkciómegoszlás mélységét és mértékét.

Az együttműködés modellezésének kiemelt jelentősége lehet a regionális kapcsolatok elemzésében és értékelésében. Ennek segítségével

• leírható és értékelhető egy-egy település vagy több település hierarchikus és kölcsönös kapcsolata,

• megállapítható a kapcsolatok iránya és intenzitása,

• értékelhetővé válik a reális kapcsolat akár nemzetközi összehasonlításban, akár az uniós régiókhoz való viszonyítás szempontjából,

• értékelhetővé válnak az adott település infrastrukturális fejlettsége és az együttműködési rendszer összefüggései,

• a rendelkezésre álló kapcsolati információk térinformatikai jellegű feldolgozása és értékelése is elérhető közelségbe kerülhet.

Települések vonzáskörzetén azt a területet nevezzük, ahol az adott települési funkció érezteti hatását. A vonzáskörzet fogalmát két aspektusból lehet vizsgálni. Az egyik a szűkebb értelemben vett vonzáskörzet, ahol egy-egy (vagy több) települési funkció közvetlenül érezteti

30

hatását és a tágabb értelemben vett vonzáskörzet, ahol ha csak áttételesen is és gyengébb hatásfokkal.

A települések vonzásterületét az alábbi módon lehet meghatározni:

Vt = f (Tm, Tsz, Tf, Tk, Tf),

Ahol

Vt = település vonzáskörzete

Tm = a település mérete

Tsz = a települési szolgáltatások mérőszáma

Tf = a település felszereltsége, ellátottsága

Tk = a település környezete

Tf = a települések településrendszeri funkciója

A fent megfogalmazott összefüggéseknek meghatározott számszerű dimenziója nincs, mert a vonzáskörzetbe tartozó települések mérete és a szolgáltatások mutatói összemérhetetlen. A jelzett összefüggés csak a hatótényezőket és azok változását mutatja.

A települések közötti gazdasági kapcsolatok A települések közötti kapcsolatok egyik meghatározó tényezője. A kapcsolat tartalma vonatkozhat a gazdaság valamennyi tényezőjére, a természeti erőforrások kihasználására, a munkaerő foglalkoztatására, a szükséges koordinációra. A gazdasági funkciók érvényesítése komplex módon értelmezendő, mert elszakítva a társadalmi mozgásoktól torzulást idézhetnek elő. A gazdasági kapcsolatok meghatározhatják az adott települések jövedelmeit, hozzájárulhatnak a lakossági jövedelemszint és ezen keresztül a települési szolgáltatásokkal szembeni követelményszint alakulására.

A gazdasági kapcsolatok, a kielégítő vagy jó színvonalú koordináció a települések valamennyi funkciójára hatással vannak, javíthatják a működés és fejlesztés feltételeit. A gazdasági kapcsolatok a különböző ágazatok helyi és térségi funkcionális rendszerére is hatással lehetnek, befolyásolhatják az egyes önkormányzatok bevételi előírásait, hathatnak a települési infrastruktúrák működtetésére és fejlesztésére.

A természeti-környezeti kapcsolatok

a települések közötti kapcsolat egyik alapvető eleme a természeti elemek által determinált kapcsolat. Az azonos táji és forgalmi adottságok különös funkcionális kapcsolathoz vezettek és vezethetnek a jövőben is. Az azonos domborzati környezetben lévő települések az ebből fakadó előnyök jobb kihasználására (pl.: Tokaj-hegyalja) a különböző tájegységek találkozáspontján lévő, a kedvező átkelési lehetőségeket biztosító települések, mind megannyi szoros funkcionális együttműködést rejtenek és tételeznek fel a települések között. A természeti környezet által biztosított kapcsolatok – a térségi adottságok jobb kihasználása révén – javíthatják a régiók térségi kapcsolatait és gazdasági valamint társadalmi fejlődésüket.

31

Az ellátottságbeli kapcsolatok (vonalas közművek, egészségügyi, oktatási, közművelődési stb.). A települési együttműködés keretében javulhatnak mind az alapellátás, mind pedig a minősített – közép- és felsőfokú – ellátás feltételei. A különböző ellátási szintek – az igényeknek, igényszínvonalnak megfelelő – differenciáltsága, a szolgáltatások színvonal kap nagyobb jelentőséget. Az ellátottságbeli kapcsolatok tartalmilag jelenthetik közös ivóvíz-ellátási és csatornarendszer, közös regionális hulladéklerakó helyek, ipari parkok kialakítását és működtetését. A települések működtethetnek együtt anyagi és nem anyagi jellegű szolgáltatásokat, amelyek részben kímélik, ill. csökkentik a települési ráfordításokat a szolgáltatási színvonal jelentősebb – elsősorban negatív irányú – változtatása nélkül. Ebbe a kategóriába tartozik például az egészségügyi, a közművelődési ellátás jó néhány kérdése és feladata, azok megoldásának szervezeti formái és keretei.

A települések közötti igazgatási kapcsolatok A közigazgatási rendszer hierarchiája és a közigazgatási feladatok hatékonyabb és jobb ellátásának lehetséges szervezeti és együttműködési formáit törvény és egyéb magasabb szintű jogszabályok határozzák meg. Az együttműködés igen széles körben elterjedt az ország különböző régióiban, a körjegyzőségek, a megyei hivatalok, a város és vonzáskörzete vonatkozásában. Jelen tanulmány kereteit messze meghaladja annak a vizsgálata, hogy a települések mennyire tudnak – akarnak – eleget tenni lehetőségeikből származó lehetőségeinek.

A települések közötti társadalmi jellegű kapcsolatok Társadalmi jellegű településkapcsolaton az érintett települések népességének, önszerveződéseinek megfelelő csoportjai között létrejött – szomszédságból, érdekazonosságból származó – nem gazdasági jellegű együttműködési formákat értek. Szoros együttműködés alakult ki települések között a nemzetiségi hovatartozás kulturális és egyéb etnikai identiási megmozdulásokban való részvétel, a települések közötti koordináció szervezeti formái és intézményei.

Együttműködési szintek Az együttműködésnek különböző szintjeit lehet megkülönböztetni. A különböző szintű együttműködéseket eltérő nagyságrendű, struktúrájú és minőségű feladatok megvalósítása jellemzi. A regionális együttműködési formákat tartalmuk és konzekvencia-horizontjuk alapján az alábbiakban lehet csoportosítani

Azonos szintű települések között

Azonos szintű települések közötti együttműködés – akár formális, akár tartalmas – a leggyakoribb formája a regionális települési együttműködésnek. Tartalmát és formáit a lehetséges közös funkciók feltételrendszere határozza meg. Együttműködés lehetséges a vonzáskörzeteken belül illetve nagyobb fizikai/földrajzi távolságra lévő települések között.

A településközi kapcsolatok tartalma és formája függ a települések népességi igényeitől, gazdasági – egyéni és települési – lehetőségeitől, a települések funkcióitól valamint a fizikai távolságoktól.

Város és vonzáskörzete közötti

32

Város és vonzáskörzete együttműködésében tulajdonképpen valamennyi települési funkció érvényesül. Az együttműködés iránya elsősorban a városi funkciók dominanciájára, nagyobb választékára és relatíve magasabb színvonalára alapulnak. Az együttműködés azonban mégsem egyirányú. Érvényesül a települési funkciókban a munkamegosztás és lehetőséget biztosít a különböző szintű települések közötti, funkciókat kiteljesítő együttműködésre. A város biztosíthatja a vonzáskörzetében lévő települések részére a munkaerő foglalkoztatását, a népesség ellátásának magasabb szintű, bővebb teljesítését, míg a vonzáskörzetben lévő települések a lakóhelyfunkciót és a hozzá kapcsolható ellátási funkciókat, az egészséges élet feltételeit valamint a lakhatási funkció egyéb környezeti feltételeit. A kapcsolatok intenzitása a város méretétől és az ellátandó népesség számától, összetételétől illetve a jövedelmi viszonyaiból származó igényeitől függ.

Regionális együttműködés

Ebbe az együttműködési kategóriába kell sorolni a kistérségek, a speciális térségek, megyék közötti, határmenti térségek, nemzetközi – egészen pontosan határon túli – területi együttműködési formákat. Az együttműködés, a koordináció a térségi adottságok hatékonyabb kihasználására, a térség népessége szociális viszonyainak javítására, a meglévő infrastruktúra jobb hasznosítására, az újonnan kiépítendő ellátó kapacitások összehangolt tervezésére, kivitelezésére, működésére és fejlesztésére, a nemzetiségi, határon túli kapcsolatok szorosabbá tételére irányulhat.

Az együttműködés formáit a közös célkitűzés determinálja, tartalmát az együttműködésben résztvevők határozzák meg. A regionális együttműködés veti fel először a helyi és a regionális irányítás kiemelt fontosságát. Azoknak a szerveknek és szervezeteknek, akik irányítják egy-egy térség együttműködését, figyelembe kell vennie a központilag megfogalmazott makroérdekeket, lehetőséget kell biztosítania a települési érdekek kiteljesedésének és erősíteni kell a térségi kapcsolatok harmonizálását.

A regionális irányítás egyik alapkérdése a helyi érdekek képviselete és integrálása, mert e nélkül nem lehet megfogalmazni és teljesíteni a regionális és makroérdekeket sem. A határon túli területek együttműködése a természeti és társadalmi adottságának jobb kihasználásával az államhatárok „kiiktatásával” történő helyi és lakossági érdekek kielégítését teszi lehetővé.

Az Európai Unió megköveteli tagjaitól a regionális együttműködésben rejlő lehetőségek kihasználását. Az Unió támogatási politikája arra irányul – mint ezt már a korábbiakban kifejtettem – hogy az adott térségek mozgósítsák tartalékaikat, a térségben fogalmazzák meg fejlesztési és koordinációs céljaikat és ehhez kérjék a központi uniós támogatásokat. A regionális együttműködésnek a korábbiaknál nagyobb szerepet szán az Európai Unió. Támogatja az Európai Unió azokat a regionális fejlesztéseket, ahol az a kontinentális gazdasági és stratégiai elképzeléseket elégíti ki, amelyek lehetővé teszik az erők koncentrálását a közös feladatok végrehajtásában.

Összefoglalva az eddigi fejtegetéseket megállapítható, hogy a regionális és gazdasági fejlődés következtében folyamatosan változik az ország térszerkezete. A strukturális átalakulás során változik a települések szerepköre, módosulnak funkcióik és egyre erőteljesebbé válik az együttműködési hajlam, készség illetve úgy is fogalmazhatunk, hogy kényszer.

A magyar gazdaság jövedelemtermelő képessége jelenleg még korlátozott, ezért van szükség arra, hogy a települések – saját és régiójuk fejlődése érdekében – koncentrálják eszközeiket.

33

Ezeket az erőfeszítéseket támogatja az Európai Unió és segítségükkel felgyorsítható a települések illetve térségek a gazdaság ágazatainak fogadóképessége.

A kialakuló regionális kapcsolatok tartalmát és formáit mindig a helyi, a mikró- és makro-lokális érdekek határozzák meg. Különösen sikeres lehet az a lokális vagy regionális települési együttműködés, ahol a koordináció alapja az érdekek és érdekviszonyok lehető legszélesebb kielégítése.

A hazai területfejlesztési koncepció – folyamatosan alkalmazkodva az EU-s normákhoz – jelentős teret szentel és fokozottan támogatja a regionális együttműködéseket. A harmonikus fejlődés – figyelembe véve a gazdaság fejlődését, a társadalom igényeinek változását – teremtheti meg a környezetet óvó, a lehetőségeket jól kihasználó regionális és települési fejlődés alapjait.

Felhasznált szakirodalom: Bartke I.: A városiasodási folyamat jellege és néhány tényezője Magyarországon PM GTI

Közlemények, 1991/3.

Beluszky P.: Magyarország településföldrajza (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 1999.)

Beluszky P.: Magyarország térszerkezete és településhálózata (A terület- és településfejlesztés kézikönyve /CEBA kiadó, 2001./)

Beluszky P.-Győri R.: A magyarországi városhálózat és az EU-csatlakozás (Tér és társadalom 1999/1-2)

Bibó I.: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (Válogatott tanulmányok II. Bp. 1986.)

Boros F.: Szempontok a települések földrajzi tanulmányozásához (Tankönyvkiadó, Budapest, 1970.)

Boros F.: A településnagyság és az ellátó funkció közötti kapcsolat. Budapest, 1967. Földrajzi Értesítő XVI. évf. 2. füzet 239-250. old.

Brenner J.: Település és tervezés (BVTV, Budapest, 1985.)

Bródy A.: Lassuló idő (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983)

Clark, D.: Urban world, global city (Routlidge, London, 1996.)

Csapó T.: Az alapellátottság vizsgálata Észak- és Nyugat-Dunántúl falusi településeiben Győri Tanulmányok 1992.

Dövényi Z.: Christallerről kicsit másként (Alföld és nagyvilág, MTA FKI Budapest, 2000)

Enyedi Gy.: A városnövekedés szakaszai (Akadémiai Kiadó, 1988.)

Enyedi Gy.: A társadalom és földrajzi környezete (Földrajzi Közlemények, 1972/4. pp. 293 301) Regionális folyamatok Magyarországon (Hilschler Egy. Bp. 1996.)

Enyedi Gy.: Regionális folyamatok Magyarországon az átmenet időszakában, Budapest, 1996.

Enyedi Gy.: Social Transition and Urban Restructuring in Central Europe, European Science Foundation, Budapest, 1992

Erdei F.: Magyar tanyák (Akadémiai Kiadó, 1976.)

Erdei F.: Város és vidéke (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.)

34

Erdősi F.: Településfejlesztés telematikai strukturái az információs társadalom küszöbén. Településfejlesztés, 1990.2.sz.Bp.

Kácsor J.: A nagyvárosi fejlődés jellemzői Magyar Közigazgatás 1992/3.

Kőszegfalvi Gy.-Loydl T.: Településfejlesztés (ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 1999)

Kőszegfalvi Gy.: Településfejlesztés, településpolitika Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985.

Kőszegfalvi Gy.: Településrendszerünk fejlődésének tendenciái (Tér és társadalom, 1997/4.)

Lackó L.: Területi fejlődés, politika, tervezés (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.)

Lackó L.: Területi fejlődés, politika, tervezés Területi és Települési Kutatások 2. MTA, Budapest, 1988.

Matheika M.: A településhálózat vizsgálat elméleti és gyakorlati vonatkozásáról Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Meadows,D.-J. Richardson,-G. Bruckmann: Sötétben tapogatózva Közgazdasági és Jogi-Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Mendöl T.: Általános településföldrajz Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.

Mendöl T.: Általános településföldrajz Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.

Mendöl T.: Általános településföldrajz, Budapest, 1964.

Molle, W.: Technological Change and Regional Development in Europe (Papers of the Regional Science Association Vol. 52. 1983. pp. 33-38.)

Mumford, L.: A város a történelemben (Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.)

Nemes Nagy J.: Centrumok és perifériák a piacgazdasági átmenetben (Földrajzi Közlemények, 1996/1.)

Our Common Future Oxford University Press, Oxford, New York, 1987.

Park, R. E. – E.W. Burgess: Introduction to the Science of Sociology. University of Chicago Press, Chicago 1924.

Pálné, Kovács I.: Regionális politika és közigazgatás (Budapest-Pécs, 1999.)

Peccei, A.: Kezünkben a jövő (Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.)

Rechnitzer J.: Szétszakadás vagy felzárkózás. A térszerkezetet alakító innovációk – Győr, 1993.

Rogers, A.: Migration, Urbanization and Development IIASA Reports, Vol 3 No1. 1981. pp. 85-101

Sharp, E. B.: Urban Politics and Administration (Longman, White Plains, N.Y., 1990. )

Strabon: Geographika (Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.)

Szigeti E.: Területfejlesztés, terület- és településrendezés BKÁE ÁK főiskolai jegyzet (2000.)

Vidor F.: A hazai kutatóintézmények területi elhelyezkedésének néhány problémája Magyar Tudomány, 1982. /10. szám. Magyarország Nemzeti Atlasza. Kartográfiai Vállalat, Budapest, 1989.

Ehleiter József (adjunktus)

BKÁE Államigazgatási K0ar Közigazgatás-szervezési és Urbanisztikai Tanszék