régi_szélkakasok_között.pdf

Krúdy Gyula Régi szélkakasok között

KRÚDY GYULA Régi szélkakasok között

KISREGÉNYEK

A PODOLINI KÍSÉRTET

ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE A BŰVÖS SZEKRÉNY

RÉGI SZÉLKAKASOK KÖZÖTT

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

SZERKESZTETTE ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA

BARTA ANDRÁS

© KRÚDY GYULA ÖRÖKÖSEI (KRÚDY ZSUZSA ÉS IFJ. KRÚDI GYULÁNÉ), 1976

- 1-


A podolini kísértet

VALAMI ELŐSZÓFÉLE

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Úgy hívják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis útjába esett annak a nagy országútnak, amely keresztülvezet a határon, és így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, amely még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a „Róká”-ban, ahol az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt, és hosszú száz esztendőkig el volt szakítva a hazától a kis középkori város. Lengyel urak mulatoztak benne, és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyar világbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették el teljesen, és fájó szívvel gondoltak a messzi hazára, mint a száműzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patríciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába, és a régi krónikák akárhány polgármesterről tudnak, aki az iskolai tanulmányokat a debreceni nagy kollégiumban nyeldeste. A száz esztendők múltak, és a szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja őket a haza a zálogból. Míg egyszer Mária Teréziának sok birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok. Akkor már nagyon régen sínylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok váltságdíj a fejében, és a városok, közöttük Podolin is újra a magyar haza tartozékai lettek…

A hosszú középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás katonát küldtek a

- 2-


városka őrizetére, akik megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül, és a falakon négy kapu nyílott a négy égtáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmű Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek útját; minden természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A piros pöttyös pisztrángok lengyel honnak csemegéi voltak, és a hűtelen folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád örökre a lengyeleké maradt: örökre hűtelen hazájához, amelybe minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.

A zálogban töltött száz évek tehát úgy múltak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszú álmukból, megdörzsölték a szemüket:

– Nini – mondták –, asszonykirály van Magyarországban. Mi bizony azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.

A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy húsz esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint amikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta – talán még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kultúrát, műveltséget nem vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő kiküldött biztosa a maga egyszerű katonaeszével csodálkozva írja megjelentését a városokban talált állapotokról.

– Itten – írja az ezredes – egyetlen polgárt sem találtam, aki bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt mely uralkodók valának a magas trónuson. Csodálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a birodalomban – Isten szent akaratából.

A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől, és a kapukon, különösen a dél felé nyílókon új áramlatok, szelek kezdtek befújdogálni. A városka, felébredvén hosszú álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen ám, csakhogy mit csináljanak most azokkal az átaludott száz esztendőkkel? A dolgok természetes rendje szerint azt a lemúlott időt nem lehetett elsemmizni. Olyan varázscsizmát még Mária Terézia sem húzhatott a visszaváltott városkák lábára, amely csizmákkal száz esztendőket lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századakat végig kellett élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori alispánja, aki híres volt nagy eszéről, bölcsességéről, maga is elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.

- 3-


– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig föltalálható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán, és látszólag igaza volt.

A városkák folytatták a fejlődésüket ott, ahol elhagyták Zsigmond király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt a hosszú századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavítani, megerősíteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, amely ügyelte az utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat, és a városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a „Róká”-ban búsult néhány utazó idegen, amíg a városi darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is elsikkasztani.

De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az új házakat, amelyeket itt-ott építettek, régi középkorias stílusban tervezték az építők. Lubomirszky hercegnek, aki a városkának templomot építtetett, arcképét megfestették a városháza számára… És abban az időben, amikor én a városka lakója voltam, a városi tanács mindenféle elavult jognak alapján örökös száműzetésre ítélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen éppen ezt akarom elmondani.

ELSŐ FEJEZET Egy különc ember története

A podolini háromszáz esztendős házak között, amelyek a piacteret négyszög alakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, amely csupán abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt befestve. A tulajdonos hiúsága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról sohasem mosta le teljesen a festéket az idő. Így aztán bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, amelyeket talán Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra, és kirabolják a házat. Legalábbis akkora vasrácsok voltak az ablakokon, mintha hosszú ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégiscsak átcsap a határon, valamely ellenséges sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, ami a keze ügyébe akad. A sárga háznak a kapuja tehát

- 4-


csöppet sem volt nagyobb gonddal bezárva, mint a többieké. A kapu felett három kőből faragott kutyafej emelte még a háznak külső díszét. Közönségesen Riminszky háznak hívták a házat, és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.

Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol Szeged alatt, amelyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, amelyek kora tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.

Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek között. A felvidéki fantázia így festette Riminszkynek a gazdagságát: állítanának valahol egy nagy ollót, amely egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást a juhokat nyírná. Riminszky pedig otthon, kényelmes házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:

– Egy, kettő, három… Amint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát kapnának

el a hátulsó lábánál fogva, s odanyomnák a nagy olló alá, amely egyszerre lenyírná a bundáját. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák a juhokat, az olló nyírna, a lenyírt juhok száma annyi volna, hogy a majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapjú olyan garmadává nőne, hogy magasabb volna a Lynt-hegynél – Riminszky pedig még mindig olvasna, és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát, így olvashatna Riminszky élete végéig, de még akkorára se volna vége a birkáknak.

Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen számadásba, azazhogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták, hogy úgy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy Riminszky úgy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén, fogatlan eb, amely már semmiben sem találja gyönyörűségét. Agglegény volt, senkinek nem volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a gazdag ember szívét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken is, nem szebbek, sem csúnyábbak mint Toporcon vagy Lublón. Igaz, hogy másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörűségét, de Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta magát a városban. Néha még el is szólta magát:

– Csak addig maradok itt, amíg visszaállítják a lengyel királyságot, és én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.

Habár régen elmúlt háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák voltak

- 5-


ott, a határon túl levő országban, és fejedelmekkel voltak atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Felkeresték a városka vénei, és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserűen nevetett fel:

– Megbolondultak az urak? Ha akarnám, herceg lehetnék Lengyelországban, és mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne nézzenek egész bolondnak.

A tanácsurak összenéztek, és elszégyellték magukat. Persze-persze, ha valaki herceg lehetne Lengyelországban, hogyan lehessen az Podolinban polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, akire bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – akinek annyi tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette a nyomorúságát. A csizmája, köntöse leszakadt róla, a tanácsbeli urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi hajdúnak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbújdosott, eltűnt a vidékről. A podolini urak gúnyosan mondogatták:

– Elment a hercegségét keresni. Vajon megtalálja-e? Megtalálta-e, nem találta-e meg – Riminszky sohasem beszélt róla, amikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a másik után vette, építtette a majorokat, és a juhászaiból ki tellett volna egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé. A kisfiú még alig látszott ki a földből, már úgy értette az apja mesterségét, hogy az öreg majd kibújt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerűen tudott káromkodni, és ismerte név szerint a komondorokat, majorosokat, juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában fél esztendeig lakott a virágos hegyek között. Ott juhászlegénykedett, nyírta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat, és olyan sajtokat küldött haza az apjának, hogy az öreg két hétig se bírta megenni. Amikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen aznap terítették ki. Valami mérges légy csípte meg. A légycsípés két nap alatt végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban terjesztette a fiú elé apja végrendelkezését:

– Az öregúr azt hagyta, hogy szaporítsd a juhokat, mindig csak szaporítsd. Egyszer éhínség talál kiütni, és akkor felszökik a birkahús ára.

Kázmér levágta a fejét. – Mást nem mondott?

- 6-


– Mondott, mondott – felelt Klebák Mihály –, de annak bizony a felét sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a nagy ládában vannak, meg miegymás. Az öregúr az utolsó percig nem hitte, hogy egy nyomorult légycsípés elbánik olyan erős emberrel, mint amilyen ő volt.

Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporította, mindig csak szaporította a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkívül egész hegyeket vett meg, ahol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei szokásához híven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen, messzi városokban megfordulni, ahol duhaj kedvében verekedett, táncolt, közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak amolyan legenda volt, amilyent messzi földről jött emberek kitalálni szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint amilyen távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha valami útja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a hegyek között amúgy gyalogosan kereste fel. Egy nagy görcsös botja volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal útonálló farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre nézne.

– Hátha valaki elveszített előtte egy ezüst húszast – mondogatták a rossznyelvű podoliniak.

Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengelyszeget nem hagyott heverni anélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor útjaiból néha hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a fél patkót, ócska vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marczinkánénak, figyelmeztetőleg mondta:

– Rakd el, és vigyázz rá, mert én találtam. Az ördög tudja, miért gyűjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak

amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt; ha kutya szaladt előtte keresztül az úton, megfordult; az öregasszonyokat csak hátulról szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy Marczinkánéra is ráförmedt.

– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkányarcodat látni. Marczinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el felsóhajtani: – Pedig már megszokhatta volna az úrfi. Tudniillik Marczinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a

házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkívánt egyes eledeleket, és addig nem nyugodott, amíg étvágyát ki nem elégítette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve mondogatta:

- 7-


– Én már húsz esztendeje nem álmodom mással, mint vég nélküli ebédekkel. Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, amíg megvirrad. Ezeken az álombéli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak, amelyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel éppen juhhúsos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, aki nekem olyan juhhúsos kását tudna főzni, amilyet álmomban ettem, amelynek íze még mindig a számban van.

Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az ígéretét, hanem sokszor megismételte:

– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky. Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a híre mindenfelé, ahol az asszonyok főzni tudnak, ahol a juhhúsos kását ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, akik látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal közepére. És azé lészen, aki a legjobb juhhúsos kását főzi.

Nosza, nekifogtak az asszonyok a juhhúsos kásának. Késmárktól Lublóig, de talán még tovább is, az asszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást, mint juhhúsos kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha éppen akkor viszi arra az útja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását nagy cseréptálakban, és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat a puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja nyelvével, végre rosszkedvűen dünnyögi:

– Eh, ez sem az igazi. Még a híres Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A

maga korában a leghíresebb főzőasszony volt, akit vittek az ország egyik szélétől a másikig. Ahol valami nagyszabású trakta, lakodalom vagy lagzi volt készülőben, oda elhívták az újhelyi főzőasszonyt. Főzött a Dunántúl, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt, és örökké útban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, aki egyszerre több felé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky juhhúsos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, amikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.

– Majd megmutatom én Riminszky uramnak – mondta nagy önteltséggel –, olyan kását, mint amilyen az én kásám, még álmában sem evett.

De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a többire:

– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az íze…

- 8-


Dócziné haragosan pakolt. Nem is jött többet még a tájékára sem Podolinnak.

A Dócziné kudarca után a többi asszonyban is megszeppent a versengési kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta a bizonyos kását megfőzni, akkor már nincs is olyan asszony, aki meg tudná főzni. Pedig hát volt, volt. Aminthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, aki a Riminszky juhhúsos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig senki más nem volt, mint egy Marczinka nevű juhászgazdának a felesége. Marczinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak – persze juhhúst, mindennap juhhúst. Egyik nap paprikásan, másik nap tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt miatt.

Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott vizsgálatot, ahol a Marczinkára bízott nyájak legeltek. Gyalogosan ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyveserdőben, dél felé járt az idő, a nagy útban elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire volt, Riminszky számítása szerint. Amint ment-mendegélt, a mély hegyi útban, ahol birkanyomon kívül más nyom nem látszott, egyszerre meg-állott, és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:

– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombéli kásának illatát érzem.

Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, amint sietésre nógatta fáradt lábait.

Egyszerre elmaradt a fenyveserdő, és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás szegletén kis juhásztanya állott, ahonnan kékes füst kanyargott a tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.

Riminszky a földre dobta a kalapját. – Adj ennem – szólt az asszonyhoz. Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky

pedig nekiült a kásának, és evett, evett, amíg mozdulni tudott. Akkor felemelte a szemét, és az asszony rózsás arcába nézett.

– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva. A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.

– Egy pár új bocskort vennék magamnak…

- 9-


– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelkűen. – Egy szekérderék bocskort küldök neked. Elhordhatod életed végéig.

Persze, a szekérderék bocskorból, amire Riminszky elküldte a juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak gondolta, hogy Riminszky útja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig valahányszor jött, jóllakott, és mindig hat pár új bocskort küldött a juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb, boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takarított meg a bocskorokkal…

Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között, mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül. Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok, és a derék, szép szál emberből nem maradt más, mint a tüszője. Azt nem bírták megenni a bestiák. Riminszky uram, amikor ennek hírét vette, nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentúl az ő gazdasszonya. Marczinkáné vállalta a hivatalt, és még sokáig főzte a híres kását az ő gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora volt az idők folyamán, hogy már nem is tudott velük mit csinálni. Ha hébe-hóba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort ajándékozott neki. Tellett, volt elég a kamrában. Még öregasszony korában is mindig ugyanazokat a bocskorokat hordta, amelyeket a megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, új volt a bocskorszíja, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha rossz kedve volt. Talán az apja jutott az eszébe az új bocskorokkal, vagy talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vénasszonyokra? Néha napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe. Bezárkózott a szobájába, és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül, mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, újra éjszaka lett; a rosszkedvű Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt padlózata recsegett-ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kínozza, marcangolja: Isten tudja, micsoda, nagy bűn terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Míg aztán néhány nap múlva újra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A kucsmáját a fülére húzta: közben nem nézett senkire.

- 10-


MÁSODIK FEJEZET Galamb a varjúfészekben

Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy meghaljanak, és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy örök életű leszen a földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a sírásók fejszével ásták meg a sírt a hegyoldali kis temetőben.

– Prihodáné is rosszkor halt meg – mondogatták. – Az első éjszaka csonttá fagy, amit idekünn tölt a temetőben.

De hát Prihodáné már nemigen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő jámbor, egyszerű lelke bizonyosan ott járt már akkor, ahol köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. Ahol nincsen nyomorúság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott, a toporci temető akácfái között egy új síron, amelyre egy didergő, vékonyka növendékleány sírva borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik országba.

Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, amilyen árván csak egy kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hír. Beleveszett valami bányába, vagy másképpen szólították el a világból, bizony azt nemigen lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, aki háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg, megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszínű arcát:

– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négy lovon és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, akik milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok közül választotta az Úristen?

Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanító, Kusnya György sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan merítette Kusnya uram, hogy Ancsurka egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betűt, azonkívül ő volt az, aki legszebben énekelt a templomban.)

A világot járt kovács beszédére így felelt Ancsurka: – Nem lehet az, hogy az én édesapám éljen. Nostyek Péter, Szalon György

meg Jánoska, akik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt küldtek azóta

- 11-


haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én édesapám pedig egy dollárt sem küldött.

Korinszki a fejét csóválta: – Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos,

ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni, egyszerre akarja az ő feleségét meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az is lehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy menjetek utána…

– A hajójegyet – rebegte Ancsurka, és boldogan sietett haza az anyjához. Így csurrant-cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé, ha a

világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők múltak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várva várt hajójegy, a kovács is többet volt részeg, mint józan, s így történhetett, hogy a szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot. Megcsókolta Ancsurkát:

– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is vigyázz magadra, sohase felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez, Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár új bocskora valahol a padláson, ha takarékosan bánt vele.

Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés után egy-két napig meghúzódott a szomszédoknál. Sírdogált, melengette fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, amíg valaki azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, aki gyerekkora óta szakadatlan munkában van. Elbírja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, amit tehet. Egy piros abroszba kötötte a holmicskáját, még azt is, ami az édesanyja után maradt reá. A batyut a nyakába kerítette, aztán otthagyta a falut. Amikor a falusi dűlőútról a nagy országútra ért, ott találta a feszületet az út szélén, rajta a megfeszített Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz tanácsért, amikor ilyen nagy út előtt állott? Leoldozta a batyut a nyakából, odatérdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó, és a nagy hidegben dideregni látszottak a Megfeszített mezítelen tagjai. Valami jólelkű vándorlegény ugyan egy rongyos, színehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszített szemei lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, vajon nem pillant-e reá csak egyetlenegyszer is az elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjúcsapat szállt fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.

- 12-


– Hó! – kiáltott az, aki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagy bundás úr, akinek a bajusza fehér volt a zúzmarától vagy talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a fehér bajuszú úr hátrafordult:

– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta rekedt hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?

Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A Megfeszített még mindig nem nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett, és megpillantotta ott saját ványadt, ócska bocskorait.

– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel? – Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna. – Akkor egy úton megyünk – kiáltott a fehér bajuszú úriember. – No, ülj föl

íziben, ide hátra, János, segítsd a kisleány batyuját. A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegítette Ancsurkát, meg a

butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig merte fölemelni a szemét. A fehér bajuszú úr nem sokat törődött vele. Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyű szánnal. Csak úgy porzott a hó a nyomukba.

Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak még megvoltak.)

– Szállj le, kislány, Isten áldjon – szólt a fehér bajuszú úr, egy pillanatra megállítva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már tovább-iramodott, és csakhamar el is tűnt a piac túlsó oldalán, amerre az országút kifelé visz a városból.

Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, amelyiket keresett. Sokat hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval, sűrűn meglátogatta, már csak az új bocskorok miatt is. Egy darabig tanácstalanul állott a kapu alatt, amely kovácsolt vasból való eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte. Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak sehogy sem akart kinyílni, kénytelen volt nagy fohászkodások között ahhoz a karikához nyúlni, amely egy réz oroszlánfő szájából lógott ki. Meghúzta a karikát, és odabennn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten lapult a falhoz.

Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs a zárban, és a kapu kinyílott Prihoda Anna előtt.

A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, aki bozontos szemöldöke alól éles pillantást vetett a leánykára. Nagy szakállú, igen nagy orrú,

- 13-


báránybőr sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka szorongva nézett a törpére.

– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen Ancsurka megigazította a fej kendőjét, és halkan mondta: – Öreg nénikémhez jöttem. A törpe Ancsurka bocskorára pillantott. – Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e

bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár. Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát. A leányka belépett a

sötét kapualjba, a törpe megfordította a kulcsot a zárban, aztán megfogta a leányka kezét.

– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint ahogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky úr nem szeretjük a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre fordulj, a konyha felé.

A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami. – Megállj csak. Még azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan jössz. Ha

véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd csak, öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor még a nevedet se tudja? Nálunk nemigen szoktak csöngetni, mert mi nem szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky úr.

A törpe bőbeszédűsége talán sohasem ért volna határt, ha ebben a percben ki nem nyílik a konyha ajtaja, és Marczinkáné meg nem jelenik. Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öregasszony.

– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.

Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:

– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod, rongyos bocskorban nem lehet járni télen.

Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg: – Öreg Mik. A vén szolga ijedten fordította a fejét a hang irányába. – Jövök, jövök – kiáltotta, és rövid, görbe lábszáraival fürgén iramodott fel a

kőlépcsőn. Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky feje.

Ancsurka a kendője alól fél szemmel az emeletre pislogott. Azon a kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kíváncsiság tükröződött vissza a kis

- 14-


parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a színes üvegű ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint igen hangosan beszélt:

– Ülj le itt, és melegedj… Tedd le a bocskort, mindjárt hozok újat. Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, amilyenben a lublói Mária járhatott akkor, amikor ezen a tájon lakott.

Megsimogatta a leányka arcát. – Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, amikor

te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlítanál te ahhoz a Máriához?

Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz: – Az anyám meghalt, néni, már el is temettük. Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét, mintha nem

értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka szavait: – Meghalt – ismételte hangosan. Az öreg Marczinkáné erre sírva fakadt. Sírt, sírdogált, talán nem is annyira a

haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére kisírhatja magát. – Istenem – sóhajtott –, ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember a

világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.

Ancsurka azalatt fölmelegítette dermedt tagjait a kályha lobogó rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőből. Riminszky jókedvében a vármegyét befűthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben. De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.

Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, amit az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon, gyermekfej nagyságú lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy óriási batár, amelynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket megette a rozsda, a szíjak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak ezen a határon utoljára a Riminszkyek, talán még herceg korukban? (Azóta gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint hercegségükben!)

Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt, hogy be jó volna egyszer a batárba beleülni.

Marczinkáné már jött az új bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még ők sem

- 15-


húzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros bársonnyal, csillogó arannyal kihányva, mintha tündérkezek varrták volna.

– Jaj, be gyönyörű! – kiáltott fel Prihoda Anna, és belepirult az arca. Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára. – Bizony gyönyörű! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az

öregúr. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öregúr. Hat pár volt belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld te egészséggel.

Letérdepelt Ancsurka elébe, és felhúzta a lábára a bocskort. – Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisasszonykának – jegyezte meg. –

Talán bizony az Úristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a lábát adta neked, és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti most a harisnya alatt.

– A vállam is fehér – mondta Ancsurka, és elpirosodott. Marczinkáné megcsóválta a fejét:

– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka? A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve nézegette

a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörű holmiban, de aztán úgy megszokta, mintha egész életében aranyos bocskorokat viselt volna.

Az öreg Mik köhögése hallatszott kívülről. A nagy szakállú törpe fürgén gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a bocskorokon, és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még sohasem látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre. Aztán hízelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.

– Megmondtam, ugye, előre? Az én gazdám, nemes Riminszky úr semmi egyebet nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, aki a kapun csöndített. Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky úr mit fog kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha, leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem káromkodik, és nem iszik…

– Ej, ej – dünnyögte közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a szád, Mik. Minek mondasz olyat, ami nem igaz. Az Úristen úgyis tud mindent, neki hiába hazudozol…

A törpe elvörösödött. – Csak vénasszony ne volna a világon – morogta elvörösödve. Aztán

keményen rárivallt Marczinkánéra: – Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.

- 16-


Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról, hogy ő nem közönséges ember.

Marczinkáné, amilyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve tipegett fel a lépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána, aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az emelet felé bökött.

– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky úr, a legjobb ember a világon. De csak addig, amíg öklével az asztalra üt. Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakáknak hívták, Zakák Pálnak, lelkecském –, úgy megütött, hogy egész életére megsiketült az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó kikezdeni. Legalábbis olyannak nem jó, aki félti az életét.

Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nemigen érzett valami nagy félelmet a szívében, mert a törpe minden erőlködése mellett sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatú, kopott zöld bársonyzekében, nagy csizmában, amely csizma magas szárával mintha arra lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e magas szárú csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő ellenkező irányba. A derekán széles bőrszíj volt, amelyen még ott fityegett valami maradványa a szíjhoz tartozó tőr tokjának. A tokban most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, mert a keze néha odatévedt.

Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására hozni.

– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony – tudom, nagyon sokat szokott fecsegni –, azért énrám mégiscsak nagy szüksége van az én uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is voltam valamikor – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen olyan furfangos zár, amit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkű nagy lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerű lakatosok akadnak arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot, és így szólt hozzám:

– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a vitézi próbát.

Szóról szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky úr, akinek több őse volt vajda, mint nekem hajam szála van. Megnézem a lakatot, forgatom jobbra-

- 17-


balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem nyílt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle titkos zárakhoz. Nem nyílt a lakat, sehogy sem nyílt, öreg Mik, mondom magamban, ha az ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki kell nyitni azt a lakatot…

Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe csúnya grimaszt vágott. Dohogott valamit a szakállába, és megfordult.

– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öregasszony. – Éjjel-nappal fecsegnél, ha akadna, aki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az Úristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…

Mik elkeseredve vetette falnak a hátát. – Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél Podolinban

Mikoviszki Mikics?– dünnyögte elkeseredve, és elgondolkozva nézett a levegőbe egy darabig.

– Az úr azt parancsolta – szólt Marczinkáné –, hogy fogadjalak szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az úr azt mondta, minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országúton? Vajon minek?

A leányka arcába nézett, és elgondolkozva folytatta: – Igaz, vajon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová

mennél? A törpe, aki eddig az Úristennel vitázott magában, most szintén megszólalt,

és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát: – Hová mennél, he? Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szívében

felmerült a toporci keresztút Krisztusának lehunyt szemű arca. A Krisztus nem nyitotta fel a szemét, és íme, mégis meghallgatta, és már gondoskodott is róla, hogy el ne tévedjen a nagy havas világon, amelyből Ancsurka eddig csupán annyit ismert, amennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen túl vajon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, amikor a kályhában lobog a rőzseláng, és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy tavaszig eltart? Ha egy útszéli szalmakunyhóban kínálták volna meg szállással Prihoda Annát, nem hálatelt szívvel kellene-e gondolnia a jó Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó Marczinkánéval és Mikkel, akitől egyszer megtudja még a nagy lakat históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, hogy ezentúl csak olyan dolgokat fog elmondani, amely dolgokról az Úristennek is tudomása van. És, ami a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, amelyet talán vissza kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a tekintete, s a két szeme megtelt könnyel.

Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:

- 18-


– Hová csavarognál, hé? …Így került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky házba,

mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjúfészekbe.

HARMADIK FEJEZET Egy igazi embergyűlölőről

Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell rombolni a várakat – ne legyen búvóhelye a kurucoknak –, de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, amikor lehet. A bűnösre vár a törvény vasmarka, de mit ér az a vasmarok, ha csak akkor tudja megfogni a bűnöst, ha elébe kerül? A bűnös várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tűnniök az ország mappájáról, és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymás után omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, amidőn a nagyurak saját ágyúikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyúk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az ágyú, ha a várúr megharagszik. Elnémult a fegyvercsörgés a hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött, és a zordon katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.

A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, amelyek jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold sohasem nézegette magát oly mélán a várudvarok mély kútjának fenekén, mint akkor, amidőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejű kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonnyal pipázgattak, iddogáltak, dalolgattak eleget ők is, amint rendes úriemberekhez illik. A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, akik nagyszerűen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok gömbölyű, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán, és lett belőlük a sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárterítőket hímező, ábrándozó és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetne, hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és háborúról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben, és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a lantoló ritterekre.

- 19-


De hát lehet – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van igazságuk a régi várak ügyében, és én fantáziálok, amidőn a régi várak omladékai között nem csupán a sötét bástyák, rettenetes kaszabörtönök és sínylődő foglyok merülnek fel a képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, ahol a malacok és baromfiak között a várúr gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiúkkal; ahol a jókedvű várasszony számon tartja kedves tyúkjának tojásait, s a várúr estenden egy hentes kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hízók gerincét.

A várak elpusztultak, a várurak eltűntek, és így nem tudható teljes bizonysággal, hogy hol van az igazság. Azazhogy a várak nem mind pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egy-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, ahol a Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár, Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, amilyennel valamikor a cseh rablók megrakták a felső-magyarországi hegycsúcsokat. Bástyái, tornyai nemigen voltak Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épített falai.

Régi krónikák szerint a vár különös fennmaradásának az a története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska – a hazáé volt, és az odavaló tótokat a lublói szolgabíró huzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a lublói szolgabírónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére építették volna a sastanyát a vár építői. Építette bizony azt saját úri passziójából valamely régen megholt nagyúr. Egyik nemzetség elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami sokaranyú, sokezüstű ember, aki ezen beszédes ércek nyelvén értette meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki békét.

A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradt épen ott a Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között.

A parasztok csendesen szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is úgy daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja, és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták föl egymást, sohasem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre vagy pörlekedő szomszédokra.

- 20-


S így Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy bizonyos Alapi Salamon – ez a nemzetség is lakta a várat – nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesúrra, és haragjában hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is – lovagias ember volt –, hogy a hadüzenet után összegyűjthesse a hadait. De a földesúrnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesúr tehát megugrott a hadak elől, és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifújta mérgét, és a háborúból semmi sem lett…

A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul jobban megviselte az idő. Amint az emberek nem élhetnek örökké, úgy nem örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából építették. A falak nagy része összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban húzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar mindenestül lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjúnak még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös lakhely volt.

Mégis volt lakója e magányos, elhagyott romnak – igaz, éppen olyan lakója volt, aki teljesen idevaló volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hívták. Többet nemigen tudtak felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni, aki előtt ismeretes volt, hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozott – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.

Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániát – az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a nizsderi várúr olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha szemtől szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, amelyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat tódítanak vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várúrról semmit sem jegyez föl a történelem, és így azt kell elfogadni, amit rejtélyes személye felől a legendák mondanak.

A legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.

Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, ahol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményítették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt

- 21-


semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amúgy bolondjában, vajon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tiszta eszű ember. Hóbortos futóbolond volt, aki végigtivornyázta az életet. A nizsderi várban évről évre szólott a kranyokai rezesbanda. A muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit, és ugyanígy fogadta fel egyik-másik vendégét.

Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát, és csapra üttette a hordókat, amelyeket hosszú szekereken lengyel zsidók hoztak a Hegyaljáról a nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várúr hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után, mintha legalábbis vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, aki a csirkét megsütötte, feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell tudni annak, aki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól raja szabott esztendőket; legalábbis kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabírósághoz.) No hát Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte útjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után. Felüzentek a várba, vajon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet kaptak, jókedvűen irányították szekerük rúdját a sziklafészek felé, de Borocskay nélkül elmenekültek még a környékéről is a várnak. Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint vég nélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől reggelig. Ha sok volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemesternek szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, amely ilyenkor kedves nótáját fújta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, ami éppen eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráordított a cselédjeire:

– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek íziben az országútra; amelyik hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.

- 22-


A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országúton a vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan híre volt a nizsderi várnak, hogy elkerülték azt még a varjúk is. Kavaczky napról napra veszített az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszerítette felhúzott sárkányú pisztollyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt, és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől, amelyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, akik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából, és a kántort megcélozta:

– Iszol, barátocskám, vagy meghalsz. Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, amíg össze nem rogyott.

Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrúgta néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országútra.

– Ne lássam a dögöt – mondta utálattal. Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit

ivott, sohasem volt részeg. Azazhogy részegnek elég részeg volt (Úgy jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem bírt vele a bor. A nehéz lengyel pálinkát, amelyet kis fonott fűzfavesszőből való takarókban szállítanak, úgy itta, mint a vizet. Egyik sem volt neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyér szakállú, feldúlt vonású arcnak mindegy volt, hogy milyen a színe. Elaludt ott helyben a borozóasztalnál, de csak fél szemmel aludt. A rezesbandának akkor is fújni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek.

– Fújjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én most ezt az álmot?

A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszú sarkantyús lábával elrúgta maga elől az asztalt:

– Gazemberek vagytok – kiáltott a bandára. – Miért nem hagytátok, hogy legalább álmomban bosszút állhattam volna őseimért.

Valami korhely vándortanító ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek, és álmában mindig fej nélküli emberekkel társalkodott.

- 23-


– Meglássátok – mondta olykor a környezetének –, nekem se lesz jó végem. A bécsi udvarnak mindig útjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha békén meghagynák halni az utolsó Kavaczkyt.

A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.

– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha –, pedig mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.

Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot vagy effélét vettek észre az őrködő cselédek az országúton. Az asszonyoknak a váron kívül kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad –, a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, amíg az ebrúdon dobatta ki őket végezetül.

A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…

…És eljött az idő, hogy a híres kranyokai banda annyira megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, aki a helikont fújta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kívül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománnyal nem élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.

A cselédek nem fogtak vendéget az országúton, mert már nem voltak cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást, és egymás után ürítgette a boroskupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. Amíg a vak trombitás megpihent, hogy kifújja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele.

– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki, aki eltemetne.

A vak ember megnyugtatta: – Hát a szolgabíró mire való? Kavaczky lehajtotta a fejét: – Igaz, Péter bácsi, a szolgabíró arra való. Fújjad hát tovább… Egy újabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe: – Igen ám, de nem volna, aki megsiratna! – Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás. Kavaczky beleegyezőleg bólintott: – Ezzel is rendben volnánk.

- 24-


Dühös havasi hóvihar zúgott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök dúdoltak búgó hangokon, az ablakok, ajtók megreccsentek. Kavaczky egy újabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:

– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire hagynám azt, amikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?

Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát. Világtalan arcával megrökönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, amire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.

– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozíció lehet, ahová a szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.

Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába, és az arcán egymást váltották fel a különböző indulatok.

– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok – dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.

Megborzongott, talpra ugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, aki egykedvűen billegtette szerszámját.

– Bátyikó – kiáltott rá –, hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok nélkül meghaljon? Csak úgy hirtelen meghaljon, mint ahogy a mécsest elfújja a szél? Hallottál-e már olyant?

– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy valaki leszállott a szekérről, amelyen a lakodalomból jött, és nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifjú asszonyt.

– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvűen Kavaczky. – Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én úgy születtem, hogy ne szeressem őket, hogy ne állhassam őket…

– Elég nagy baj az neked, uram – sóhajtotta a vak trombitás. – Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kívánja a mellem..

Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyús csizmájával. – Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az

sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én anélkül is. Hallgass, hallgass, nem akarok tudni sem felőled. Takarodj a szemem elől, te vén szoknyakergető.

Kitárta az ajtót, és kitaszította rajta a vén trombitást. A vén ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc múlva újra

- 25-


szüksége lesz rá. Meghúzta magát a várudvar oszlopai alatt, és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.

Egyszerre újra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farkasbőr bunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek mintha közvetlenül a vár tornyai fölött lebegnének, a zúgó szél az arcába vágta a havat. Behúzta az ajtót maga után.

– Uram – kiáltott a zenész –, hová mégy ebben a kísérteties időben? – Megyek – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, amíg valakit nem

találok, akinek a váramat hagyhassam, mert én nemsokára meghalok. Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána. A

vihar zúgásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése. A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért

magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabált: – Hé, ébredj, vén arkangyal! Fújjad, fújjad, hogy beleszakadj. A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos

ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában. Fújni kezdte Kavaczky kedves dalát, és Kavaczky mély medvehangján dúdolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett.

A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy Kavaczkyval valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, amíg aludt. Valami rendkívüli változáson ment át, amelyet még sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky. Az ördög bújjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital?

Mindig hangosabb lett, és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, akinek a kupájához hozzáütötte a magáét.

– Sohase láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki úgy nem győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy, aki eljött értem. Itt vagyok, pajtás, elvihetsz.

Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az asztalt. A nehéz ércedény dongott a diófa asztalon. Kavaczky kedvet kapott ettől a döngéstől:

– Úgy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi úton a sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet mindennapi ember, aki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy egyik se vagy a kettő közül. Te vagy az ördög, aki eljött az utolsó Kavaczkyért.

- 26-


Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapíthasson valamit az idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen hallgatott, némán ivott, Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:

– Fújjad, vén gazember, talán utoljára fújod. Elviszi az ördög az utolsó Kavaczkyt.

A vénember fújta. A legenda szerint három napig fújta, mindig fújta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:

– Tudom – lihegte –, hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök, beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyílik, és te kénköves füst között visszamégy oda, ahonnan jöttél, a pokolba.

Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira. A harmadik napon – a vak ember már félig aludott és fújta, fújta még

álmában is – Kavaczky lebukott a székről. – Végem van – hörögte. Majd teljes tüdejéből ordítani kezdett: – Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok. A trombitás kitárta az ajtót, és néhány cseléd futott a szobába. A cselédek

egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kívül senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfa ajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna előlük.

Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték, és a medvebőr pamlagra fektették.

– Hívjátok a tisztelendő urat a faluból – kiáltott Pohánka János, az udvaros. Kavaczky révedezve nézett maga elé. – Hívjátok – mormogta –, de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem

nincs gyónnivalóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De azért csak hívjátok el a tisztelendő urat. De hívjátok Korubányt is, a bírót. Tanúkra van szükségem, végrendelkezem.

A cselédek elfutottak. Valamelyik meghúzta a lélekharangot a vár tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:

– Most hal meg az utolsó Kavaczky.

- 27-


Beletellett két-három óra, amíg a faluból a várba ért tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi bíró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga elé a várúr. De ha nem is tudták volna a hírnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul húzták a Kavaczky rendeletére.

– Ha már nem szólhatnak az ágyúim a bástyákon, legalább ez a csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.

A szomszéd szoba ajtaja nem nyílott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyílott…

A várúr arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a parázs. A pap és a bíró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.

– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a faliszekrényben van papiros. Korubány, írd, amit mondok.

Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János, aki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a bekecsét. Szétfeszítette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.

– Vissza, emberek – kiáltotta. – Itt a kolera… A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be

néhány bátor ember. Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószínű, hogy itt,

tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:

– Bolondság, tisztelendő úr… Csak egy kis mérgezés az egész, de most hagyjuk ezt. Hol van a bíró?

A bocskoros falusi bírót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.

– Írjad! A bíró reszkető ákombákomokkal írta, amint Kavaczky meggondolt hangon,

ünnepélyesen diktálta: – Én, Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a

nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta ésszel végakaratomként rendelem…

Fölemelkedett a medvebőrről, és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyílott.

– Rendelem – ismételte. A bíró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami

imádságot mormogott magában. A haldokló folytatta.

- 28-


– Hogy mindennemű ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségbe szálljon egyetlen örökösömre…

A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott: – Pogrányi Sámuelre. A bíró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt ajtóra.

A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.

– Pogrányi Sámuelre – ismétli Kavaczky erős hangon. Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta: – írjátok alá a neveteket. Megtették, amit parancsolt. Kovik János szép gömbölyű betűkkel

kanyarította oda a nevét a végrendelet alá. A falusi bíró előszedte a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.

A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyűrűjét. A pap viaszt melegített egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a pecsétgyűrűjét. Aztán megkapta a tollat, és neki vetette a papirosnak. A toll fröccsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem engedte, amíg dülöngőző betűkből össze nem állította a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.

– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik tisztelendő úr.

Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett, és felnyitotta azt. Kitárta a szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a bíró kíváncsian furakodott nyomába. A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, bútorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap felvette, és megforgatta a kezében.

A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a bíró berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról, és holtan nyúlt el a szoba keményfa padlózatán.

Kavaczky mozdulatlanul feküdt. A pap szívére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatózott. – Megtért örök nyugalomba – mondta csendesen. Künn a cselédek hangosan

sírtak, legalább egyszer kisírhatták magukat. Péter bácsi elővette a trombitáját, és halkan fújdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.

Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt még megsiratják.

- 29-


A Kavaczky ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy darabig mereven bámultak az üres folyosóra. Aztán – mert talán senki sem járt arra – lehunyták a szemüket, és aludni mentek sok száz esztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött vele.

De hát a legendának vége lett. Kornidesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a

telekkönyvnél, járásbíróságnál és még mindazokon a helyeken, ahol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kísérnek, hogy a nizsderi várnak végrendelet szerint akadt új tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz úr rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi várral és környékével nemigen volt kedve törődni senkinek. Az új gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött, és többé hír sem hallatszott felőle.

A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz híven ebben az esztendőben is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak, nem gurítottak hordós borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfújván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várúr ezüst húszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, akik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből, és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a jeges fürdő, amely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint azelőtt voltak. A sarkantyús csizmát, alabárdot, vitézi köntöst levetették, és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban esténként nem raktak máglyát az udvar közepében dologtalan cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, amelyekkel a sötét hosszú folyosókat világították. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak egyetlen ablak eresztékein szűrődhetett az éjszakába. A vak trombitás, aki az új birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel megbízatott, hiába világított volna magának. Egyedül neki volt szabad belépni a várúrhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetítette a várúr parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a legendákra – éppen ellenkezője volt az új várúr a réginek. Amíg az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár új birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az Alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy

- 30-


Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, aki szörnyen lenézte azt a görbe országot, ahová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból, és a szamarak ugyancsak emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az új várúrról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, amelyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, színes kendőben, csizmában ült, és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a tájon a szolgabíró, pap, még több… A szolgabírónál is nagyobb úr volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő házastársakat kibékítette. Segített a szűkölködőkön, és köszönetet nem fogadott el érte:

– Sámuel úr parancsolta – mondta egyszerűen. A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel úr néha a

legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát, és részegségében megverte a feleségét, a nizsderi várúr erről is tudomást szerzett. Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről, és Veszelka Jánost előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői – tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) – és ezek a régi cselédek tartották magukat a várúri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott, és Veszelka Jánost elítélte:

– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából. Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost, és rámérte a huszonötöt,

akárhogyan tiltakozott ellene. Komárominé a szamaras kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:

– Így jár mindenki, aki az erkölcsök ellen vét. A szamaras kordé továbbgurult a hatalmas asszonnyal, és a tótok alázatosan

vették le a kalapjukat mindenütt, amerre gurult. Máskor Kranyokán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerű földmíves

abban találtatott, hogy a parasztokat mindenféle új eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanús ember volt. Megjárta Amerikát, csizmát hordott, és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.

- 31-


Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a piros szoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:

– Szép asszonyság, mit parancsol a várúr? Komárominé kihirdette a várúr parancsát. – Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen. Krumpli Györgyöt csakhamar előkerítették. Éppen csizma volt rajta, és a

szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihívólag vitette magát az asszonybíró elé. – Én gentleman vagyok – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki

parancsol nekem. – A nizsderi várúr – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját! Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tíz körméről,

és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos spanyol nádvessző. A delikvens fogcsikorgatva tűrte a botütéseket, amelyeket maga a kranyokai

bíró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubányi János is.) Aztán talpra állott, és ökölbe szorította a kezét.

– Megkeserülöd ezt, nizsderi uraság! Megyek a szolgabíróhoz. Egy szabad polgárt nem szabad bántani.

Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott. – Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta. Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkívül

volt a dühtől, fájdalomtól. – Ügyvédet fogadok – ordítá. – Majd megmutatom nektek, hogy ki vagyok

én!… Komárominé egykedvűen vont vállat. – Még huszonötöt – mondta nyugodtan, és megindította a szamarakat. Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek

a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várúr saját külön szolgabírájának veszedelmes híre volt. Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az ítéleteket, amelyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, amelyről a nizsderi várúr másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, amely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, ami közel, messze vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó Kavaczky idejében, amikor a bor patakokban folyt e tájon, nemigen akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az útszéli fa is. A tótocskák, akik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky idejében mértéktelenül

- 32-


élvezték a szeszt. Ha a várban szólott a rezesbanda – márpedig az mindig szólott –, boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapra vert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.

– Legalább még elfelejtik azt is, hogy élnek – mondta nagy vidáman. Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, amint Kavaczky György

lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort egy kiszáradt hegyi kútba öntette a vár új tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kútra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszú szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak, és sohasem muzsikáltak.

De hát ki is volt a rendkívüli várúr, aki egyszerre új szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?

A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett út vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az úton járt ki a várúr a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.

A cselédek csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket. Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt kíváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal, és a harangkondításra siető léptekkel indult a régi tölgyfa ajtónak, amely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…

Néha azonban vendég is jött a várba. Az a vendég se volt olyan vendég, amilyenek hajdanában mulatoztak a

nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin. Hatalmas, őszülő hajú férfi volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, aki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából, és felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.

– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky úr. Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várúr. Riminszky szerette a bort, és az

ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós üvegek, amelyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel, és ha Riminszky úr megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:

– Paprikás csirkét főzzetek! Az ablak bezárult, és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna. Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, zsuffa-

lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában megjelent egy

- 33-


fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben mindaddig, amíg Riminszky alakja el nem tűnt a hegyoldal bokrai között.

Krumpli György, az amerikai gentleman, aki megveretése óta sokat szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva így beszélt a kranyokai kocsmában:

– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, akitől olyan nehezen búcsúzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A múlt éjjel a vár alatt jártam … Egyszer hogy, hogy nem, csak elébem toppan egy magas, karcsú, vadászruhás úrforma. A hold fénylőn világított, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rám néz – nagy, fekete szeme volt –, aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az üres levegőnek beszéltem, a vadász úr eltűnt.

– Nos, hát mi van ezen csodálnivaló? – kérdezték a falusiak. Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzet, és bagó alakjában a fogára nyomta. Nagyot sercentett és a levegőbe bámult.

– Hát csak az – felelt –, hogy a vadász úrnak nem volt se bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is úgy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.

– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyokai bíró. – Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?

Krumpli György fölhorkant: – Miért, miért? Hiszen éppen ez az, amit tudni szeretnék! Azt szeretném

tudni, van-e bajusza a nizsderi várúrnak? A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De

Krumpli Györggyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, amit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyakú ember volt. Még arra sem ijedt meg, amikor negyednapra a kocsmai beszélgetés után begurult Kranyokára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon mérges volt, és izgatottan parancsolta maga elé Krumplit:

– Te, amerikai – mondta neki –, nagyon sok ostobaságot beszéltél már megint. A nizsderi várúr azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.

Az amerikai vállat vont: – Hogy pödörje ki azt, ami nincs? Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni.

Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várúrnak. Vagy ha tudta is,

- 34-


hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait, és kordéján elgurult. Az amerikai csúfondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:

– Őkelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának. A tótok a fejüket csóválták: – Ördöngös Krumpli György – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti,

hogy a nizsderi várban asszony lakik. – Az bizony, mégpedig szép asszony – felelt az amerikai. Dehogyis félt

most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várúr. Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy erdőség is, túl a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, amennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal kínálta meg a teljhatalmú Komárominé.

– Ereggy oda, Gyurikám – mondta neki nyájasan. Gyurikám a fejét vakarta: – Nagyon messzire van – felelt ravaszul. – Nem hozhatjuk közelebb az erdőt. – Az is igaz – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó. – Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét. Az amerikai még mindig ellenkezett. – Rám dől egyszer valami nagy fa. Sohasem lesz belőlem többé Krumpli

György. Komárominé erre már kijött a sodrából: – Akkor se fogunk valami nagyon búsulni utánad. Az amerikai elnevette magát: – No, akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon útjába vagyok

valakinek. Komárominé megrázta a kezét: – Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok

neked ajándékot előre. S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüsttükröt vont elő. – Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod. A nagyszájú amerikai elköltözvén Kranyokáról, nemigen törődtek többé a

nizsderi várúr minéműségével. A várból bőségesen ellátták a környék szegény népét mindennel. Szűkölködő nemigen akadt azon a tájon. Sőt, amikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyokai házaló zsidó levelet írt az Úristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:

– Nem is tudtam, hogy Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentúl többször fölkeresem.

- 35-


S így levelezett az élelmes Kohn Móric az Úristennel a nizsderi vár útján.

NEGYEDIK FEJEZET Ancsurka cipőt kap

Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, ahol Prihoda Anna, az anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, mégpedig olyan menedéket, ahol örökösen lobogott a tűz a kályhában, sőt ennivaló is akadt bőven.

Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marczinkánénak és Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult, hogy mellettük nemigen akadt tennivalója egy harmadiknak. De még mintha vén, összeszáradt szívükbe valami napsugár útján különös gyöngédség lopódzott volna, amely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az Úristen küldte volna nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a földerítésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, hogy szellőztesse ki az úr bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami hosszú útról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett, és a nehéz farkasbőr bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, aki ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a kocsiszínben, ahol lakatosműhelyét berendezte, szájtátva bámulta a leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el szerszámjait.

– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te, ott, Ancsurka! – A tekintetes úr bundáját teregetem. – Az Ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van

az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? Hé? Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szín különböző

sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felborított egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta mindazt, amit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a következőket adta elő az udvar közepéről:

– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky úr holmijához csak nekem szabad nyúlni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak, se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky úrnak, udvarmestere, lakatosa, kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én vágom a dohányt, és szurkálom a pipát, és tartom számon a vasárnapokat és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonnyal együtt. Kíváncsi vagyok, mit felelnétek, ha

- 36-


Riminszky úr meg találná kérdezni, hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj, beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyúlj a Riminszky úr bundájához.

Ancsurka persze nem tudott felelni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg nagy szakállát.

– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika, a 40 katona napja vagyon. Újhold vagyon, és a Saturnus bolygó látható az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a Nap lenyugszik, hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes Riminszky úrnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze, asszonyfélék, a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Mármost mit ér azzal az én gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát.

A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalábbis egy vár bevételére indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhoz fordult:

– Megbolondultál, hogy úgy kiáltozol? Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről, és magyarázni kezdte

a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével. – Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám. A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra.

Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta, miért. Riminszkynek összeráncolódott a homloka.

– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.

Mik tiszteletteljesen szólt közbe: – Tél van, tekintetes úr, mezítláb nem járhat. – Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki

cipőt Marczinkáné. Így szólott Riminszky, és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek szinte tárva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a

bezárt ajtóra nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta a nagy, deres szakállát, aztán megint az ajtóra nézett, és azután a bocskorra.

– Nem szereti, ha bocskorban jársz… – dünnyögte. – A manóban! Hát miben járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?

- 37-


Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult a leánykához:

– Jer, Ancsurka, segíthetsz az öreg Miknek a Riminszky úr bundájánál. Segíthetsz, annyit segíthetsz, amennyit éppen akarsz.

Így jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz. De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörű bocskorokat,

amilyenben valamikor a királynék járkáltak, amikor még a királynék is bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése, hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, akit a leányhoz hívattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő keze munkájának a lebecsülését látta a leányka szomorúságában.

– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd varrjam én neked. Tudom, ha újra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Úgy ám!… Vagy talán bécsié, mint már a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, akit szeretnek.

A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, amikor már kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett.

Marczinkáné egykedvűen hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette mindjárt a dolgot, de hát leány volt, és lassan-lassan mégiscsak megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös lett, mint a bíbor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könnycsepp jelent meg hosszú szempilláin.

– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve. A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát. – Igenis, kezét csókolom – mondta gúnyolódva. – Ámbátor nem dolgozom

ilyen kisasszonyoknak, csak a főbíró úr kisasszonykáinak, a postamesternének, a patikáriusnénak, kezét csókolom…

Ancsurka erre még pirosabb lett. A konyhaajtó kinyílott. Riminszky állott a küszöbön bundában. Kedvetlenül

nézte a susztert meg a leányt. Mintha valamit mondani akart volna, de meggondolta magát.

– Elmegyek, Mik – dörmögte. A törpe a kapukulcshoz nyúlt, és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, amikor

a hatalmas férfiút látta az udvaron végigmenni, megrázkódott, és hevesen kezdett dobogni a szíve. Valami különös érzés járta át.

– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.

- 38-


A suszter felállott. Csúnyán nevetett, és gúnyosan felelt: – Szép lesz, kisasszonyka. Három nap múlva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta. Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka magas,

hogy csak úgy ingadozott benne a sudár leányzó, mint a nád a szélben. – Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sírva. Fintor uram kedvetlen arcot vágott. – Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Úristen azt rendelte, hogy

kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel. Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipőviselet. – A macska rúgja meg – dohogta. – Már csak szebb a bocskor. Aztán sóhajtva tette hozzá: – De hát ha az úr parancsolta, mit csinálhatunk akkor?… Persze hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, aki

Riminszky távollétében sokkal szigorúbban ügyelt a házirendre, mint akkor, midőn az úr otthon volt, nagy patáliát csapott, amidőn Ancsurka egy délután előkereste régi bocskorait, és titkon felhúzta a Fintor uram gombos cipellői helyett.

– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky úr parancsainak, te béka?! Ancsurka, ne görbítsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbítsd el a szájadat!…

Ennek a szájgörbítésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna egész nap viselhette a bocskorokat. Szomorúan sétálgatott a bocskorokban a nagy házban, mintha búcsúzott volna valamitől, mintha kedves halottja volna… Tudja Isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt ágyából, és megtapogatta a bocskorokat.

– Még itt van – suttogta magában, és a feje alá tette. Erre kedves álmai voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan volt Korinszky – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember –, s így szólt hozzá:

– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az új világban. Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.

Így szólott éppen a kovács, és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, amely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt –; a hegyeken tavaszi virágok nyíltak, és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők úszkáltak – amikor a kapu nagyot csattant a Riminszky házban.

- 39-


Ancsurka nyomban fölébredt, és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház zegzugai között. A kapuboltozat alatt nehéz, döngő lépések hallatszottak.

Riminszky mély hangja hallatszott: – Megvarrták a cipőt? Az öreg Mik szokásos bőbeszédűségével felelt: – Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam

voltam érte, magam hoztam el, és magam szóltam így hozzá: Szép legyen a cipő, Fintor, mert Riminszky úr ezt parancsolta… Ne kíméld, varga, a bőrt.

– No, ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán? – Aztán? – szólt Mik, és Ancsurka képzeletében látta, hogy az öreg szolga

milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem, nemesuram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.

– Hát a leány? – A bocskorai után bőg naphosszat – felelt haragosan Mik. Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába, és nehéz lépései

sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, ahol elhagyta: Korinszky, a kovács, végleg eltűnt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak fel előtte: az öreg Mik, a lakatos, amint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, amint komoran néz alá a folyosóról. Így kergették egymást a képek szundikálásában, amíg végre eszébe jutott az a fehér macskácska, amely valami véletlen folytán a Riminszky ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott, és kíváncsi lett, arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a színben. Ezt megtudni lejött a tetőről, és Ancsurka nyomban foglyul ejtette, reáborítván a kötényét.

A kis macska így fogságba esett, és Ancsurkának egyéb gondolatja se volt ezentúl, mint megédesíteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Így szólongatta valamikor az édesanyja, amikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az öreg Mik, aki nemigen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készít neki egy olyan lakatot, amelyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit, és Anci ígyen továbbra is megmaradt a zordon házban, ahol együtt sétálgatott úrnőjével, és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.

- 40-


– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te – suttogta Prihoda Anna a macska fülébe.

Értette-e macska azt, amit Ancsurka súgott neki, nem lehet teljes bizonysággal állítani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az Ancsurka kebeléhez.

– Te vagy az én gyerekem! – súgta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide, Anci, hadd csókoljalak meg!

Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomorúan, amint az anyjától hallotta egyszer:

–Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase jön vissza.

A macska álmosan hunyorított a szemével. Hogyan tudott volna ő ezekre a rendkívüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott volna egyet-mást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.

– Felelj, felelj – biztatta szenvedélyesen Ancsurka –, te vagy az én gyermekem.

Riminszky úr betegen jött vissza abból az útból, és se másnap, se harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen így szólott az öreg Mikhez, aki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, amelyet Riminszky úr természetesen nem ivott meg. Tehát így szólott:

– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.

Nagyot ásított a medvebőr kanapén. – A lány is bejöhet a macskájával. Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát. – Itt vannak – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az

őrmestere. Riminszky tunyán intett. – Üljetek le itt – folytatta az öreg Mik. – Aztán játsszatok itt. Ancsurka kebléhez szorította fehér macskáját, szorongva nézett körül a

komor szobában. Nemigen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:

– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád? Nos?

Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára: – Az én gyerekem… Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint aki nincs

megelégedve a mutatvánnyal. – No és tovább? – szólt kemény hangon.

- 41-


Riminszky úr ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak, szenvedőnek látszott.

– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak látni. Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyílik alatta a föld.

Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy rosszul hallott.

Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy meggondolják a dolgot, és mégiscsak visszahívják. De nem hívta senki. Elkeseredetten vonult le a műhelyébe, ahol egész nap olyan zörgést művelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni. Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig, csendesen, mozdulatlanul, és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet, és felnyitotta lezárt szemét.

– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna! Ancsurka alázatosan emelkedett fel a sarokból. Két kezébe fogta a macskát,

és Riminszky felé vitte. – Tessék! – mondotta, de a szeme könnybe borult. Riminszky ránézett: – Hadd el, nem kell a macskád. Csak játssz vele tovább… Játssz vele

mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. Megengedem. Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy

tenyerével. – Csak játssz vele mindig – szólt. – Most pedig elmehetsz. Riminszkyt valami kínzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden

tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől estig a mindenféle teákat. – Ha lakat volna, a kakas csípje meg, majd elbánnék vele – dörmögte

elkeseredve –, de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak? Riminszky úr éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kínjában még Rocskay

Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett. – Mit tudtok ti, doktorok?– kiáltozta haragjában, szokása szerint tegezve

mindenkit –, semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok. Kezem, lábam le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot sem tudtok meggyógyítani.

Rocskay Teofil zömök, elhízott bölcsészkedő ember volt, akinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére, és vitázott velük a múlandóságról. Illetőleg a tótok nemigen tudtak hozzászólni a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.

- 42-


Riminszky dühöngése se hozta ki sodrából. Szelíden összefonta kövérkés kezeit, és áldott mosollyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még nem szoktatták a tótok. De filozófus létére könnyen segített magán: visszategezte Riminszkyt.

– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rúgkapálsz? Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába lármázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sírunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt, amelybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpatikus, amelyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró büntetéssel. A halállal vívódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak, Riminszky.

Riminszky dühében az asztalra csapott: – Ördög bújjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én tán

meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam? Rocskay doktor szelíden legyintett a kezével: – Hallottam én már ilyent! Ne folytasd Riminszky, tudom előre, mit akarsz

mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről. Ismerheted a tót közmondást – elég tót vagy magadért, Riminszky –, hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet, és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Mármost minden attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó. Elmégy te is, mint a többi tótok.

Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a karját, és a doktor elé állott:

– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – ordította magából kikelve. Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt: – Ne ordíts, bolond, úgyis megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót.

Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szívesen. Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra nyújtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. Becsületemre mondom neked, nincs segítség. Úri becsületemre, Riminszky…

– Először is ne tegezzen az úr – sziszegte Riminszky, mert már nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.

A doktor komoly arcot vágott:

- 43-


– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy egy beteg csontot kellene meggyógyítani, egy új csontot kellene fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi ízületet tudnék újjáteremteni, kicserélni az emberi testben, akkor meg volna oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhítsem, esetleg elmulasszam a fájdalmát.

Leült, receptet írt, és igen komoly arccal ajánlotta magát. Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen ötlettől

megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, aki a sarokból álmélkodva hallgatta a doktort:

– Fuss a doktor után, jöjjön vissza. Mik karikalábain még a kapu alatt utolérte Rocskay Teofilt. A doktor

fejcsóválva jött vissza. – Úgy látszik, mégsem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia. – Nekem is, doktor úr? – kérdezte ijedten az öreg Mik, aki mellette

ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra. A doktor különös mosollyal nézte a Mik hosszú, deres szakállát. – Kár lesz a szakálladért! – morogta. – Egyébként elég érett vagy már. Benyitott Riminszkyhez: – No, mit akar még az úr? – kérdezte. – Mik, maradj odakünn – szólt Riminszky. Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő,

hogy gazdája, nemes Riminszky úr kiparancsolta volna őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt súgta, hogy Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky úrral. Az öreg Mik sem volt rest, hamar kihúzta fejét a vidrabőr kucsmából, és odanyomta fülét a kulcslyukra.

Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta: – Tudja, doktor úr, sok mindenféle bolondság történik az emberrel. Néha

még meg is szokott házasodni. Tegyük fel, ha egy ötvenesztendős ember megházasodik, számíthat-e arra, hogy házasságának gyümölcse legyen?

A doktor krákogott: – Hm – dünnyögte –, sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha

olyan erős valaki, mint Herkules, és legyen bár csak harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számíthat, ha a felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.

Riminszky hümmögött valamit olyan mély hangon, mint mikor a medve haragszik.

- 44-


A doktor az ajtóból felelt: – Ámbátor minden lehetséges… Az öreg Mik úgy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a

doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott: – Hé, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte a doktor

csúfolódva. Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába küldte a

recepttel. – Menj, öreg Mik – mondta Riminszky úr különös szomorúsággal. – Azt a

leányt pedig küldd föl a macskájával. Hadd mulattassanak. Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn. – Beteg, tisztára beteg – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű!

Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?… Bekiáltott a konyhába: – Ancsurka, vedd a macskát. Az úr hívat. Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett

keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén. – Jer, Anci – szólt hozzá. – Riminszky úr látni akar. A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette, és megigazította a kék

szalagot, amellyel tegnap óta feldíszítette a macskát. Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint aki tudja, hogy kedvesen látott vendég.

A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott keresztül, amikor a leányt meglátta a macskájával. A sarokba már oda volt dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.

Riminszky a medvebőrre mutatott: – No, üljetek oda, és játsszatok. Leültek, és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan

kérdezgette a macskát: – Te vagy az én gyermekem? Mindjárt felelt is a macska helyett: – Én vagyok a te gyereked. – No hát akkor mondd el, mit csináltál máma? – A kemencén aludtam, édesanyám. – A háztetőn voltál-e? – Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a

padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van. – Hát a torkoskodással hogy vagyunk?

- 45-


– Ma nem torkoskodtam. – Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy. Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky úr már

ott ült a kanapén, és nevetett. – Ördöngös macskája! – kiáltotta, és mindig nevetett. Az öreg Mik földhöz

vágta a sapkáját: – Bizony ez egy ördöngös macska! – tódította. – Az ördögök kuglizzanak a

fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitűnő macska. Riminszky még mindig nevetett, és úgy kérdezte Ancsurkától: – Hát ki a te gyereked? – A macskám – felelte Ancsurka. – Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky. Ancsurka behunyta a

szemét: – Senkié. Én árva vagyok. – No, azért ne sírjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az

ördöngös macskád csaknem meggyógyított. – Az az ördöngös macska! – üvöltötte az öreg Mik, és már rohant is az

orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zúzza azt. Neki ugyanis az volt a felfogása, hogy aki orvosságot használ, az

bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de mégsem volt teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a színben rozsdás lakatjai között, és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta volna:

A műhelyben található legnagyobb lakat Riminszky úr alakját vette föl, egy négyszögletes, furfangos závárú a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, míg egy vadonatúj kis lakat, amelyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.

Az öreg Mik kezében a kalapács, és a kalapács olykor végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.

Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapáccsal a lakatosüllőre. Kettőt, hármat, négyet.

Mert az üllő, ott benn, a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte magára ezen a gondolatteljes délutánon.

- 46-


ÖTÖDIK FEJEZET Ki is volt hát a nizsderi várúr?

Annak a rejtélyes várúrnak a történetét, aki a nizsderi sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:

Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes órás mesterember, bizonyos Wart Sámuel.

Hogy Wart Sámuel uram mennyire művész volt a mesterségében, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy művész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek írója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének akkor, amidőn kis emeletes házikót vásárolt, és benne családi fészket alapított. Bizonyos Klein Clara nevű leányzót vezetett az oltár elé – a heidelbergi órások nagyot ittak ennek örömére, és egy rakás esztendő lemúlott Heidelberga és az órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kislánya született a szorgalmas órásnak, és a leánykát Lizinek keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre nem hívhatják másképpen egy heidelbergi órásmester leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kék szemű és szőke hajú csöppség, és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a fölöttünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt a háztartás gondjaiba, és egy ábrándos alkonyaton, amidőn a hegyek fölött úgy búcsúzott a napsugár, mint akár Goethénél, ahol a bús szerelmet énekli – a csendes asszony elbúcsúzott az idevalósiaktól, férjétől, a hozzá tartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint Heidelberga, ahol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek éjszakáján az utcasoron. Elment, s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerű asszonynak az eltemetése nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel úr a rugókat mindig nezebben fogta meg szerszámjaival, és a kerekek, azok a bolondos kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Így múltak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek lettek a házak, és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenként, mint valamikor énekeltek.

S egyszer – amidőn már igen sok esztendő elmúlott – az öreg órás estebéd idején így szólt Lizihez:

- 47-


– Mi magunkban vagyunk, és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, ahol fáradt szemem megpihentetem.

– Nekem elég egy másik zugocska – felelt alázatosan Lizi. Az öreg órás habozva, csendesen így folytatta: – A szomszédaink és ismerőseink kitűnő kenyérkeresetre tesznek szert

azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő a boltomba. Próbáljunk megélni úgy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz, és csendesen éldegélünk.

Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt, és csak a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan színe van, mint a hamvas őszibaracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?

Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes magaviseletű diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges arcú, rövid szakállú fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint amilyent Heidelbergában láttak. Lompos, fehér szőrű, középnagyságú kutya volt.

Bemutatkozás helyett átnyújtotta a névjegyét Lizinek, aki ajtót nyitott a csöndítésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:

KAVACZKY DE NIZSDER

A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos komondorra

mutatott: – Ez majd szerez lakótársat! Így szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az embert, és

semmi jót sem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen tisztességes férfiú, de a kutyája az semmi esetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, amely szaglászva dugta be az orrát a házba, amint a kaput kinyitotta Lizi.

Lizi az ebet nézte, és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, aki Nizsderről jött: – És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek? Kavaczky furcsán mosolygott.

- 48-


– Igen egyszerű a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, ahol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Így kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.

Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti szobákat, amelyeket diákoknak rendezett be az órásmester.

Kavaczkynak módfelett tetszett a szállás. A vasrácsos ablakok, bolthajtásos vén falak megnyerték tetszését.

– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem – mondta. Lizi kíváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára. – És hol lakott eddig az uraság? – A nizsderi várban – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várúr az apám, de a

múltkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregúr ugyanis nem egészen tiszta eszű ember.

Lizi – igen jó leányka volt – szemrehányólag vágott közbe: – Ugyan, hogy beszélhet így az édesapjáról? Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta, és annak a

mocskos bundáját nézte. – Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva. – Mit

kérnek a lakásért? Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet, fáradjon el

délután az uraság, és akkor megállapodhatnak a lakás dolgában. Kavaczky de Nizsder egykedvűen vállat vont. – Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt – mondta csendesen. –

De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép kisasszony. Lizi elpirult, és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, amelynek

Kavaczky füttyentett. – Poprád! – mondta. És a kutya hegyező fülekkel rontott utána. Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta tapasztalatait,

amelyeket az idegen úr felől szerzett. Sámuel mester komoly arccal hallgatta. – Hm – mormogta –, olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen furcsa

népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.

– Csöppet se látszik művelt embernek – vetette ellen Lizi. Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába. – Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember úgy

rendezi be az életét, ahogyan lehetséges. Lizi belátta apjának helyes gondolkozását, és így történt, hogy midőn Kavaczky de

Nizsder délután megszólaltatta a kapucsengettyűt, az utálatos kutya társaságában, Lizi

- 49-


nem utasította őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában, mint jóravaló rendes lányhoz illik. Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, amikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt markolt ki zsebéből.

– Akár egy esztendőre előre kifizetem – mondta egykedvűen. Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult, és megsimogatta

a sarkában szaglászó ebet. – Poprád, ezentúl itt lakunk – szólt a kutyához, mintha egy hozzá hasonló emberhez

szólott volna. Kavaczkynak igaza volt. Az első este, amelyet az új lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat, mégpedig

az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a heidelbergi csúcsos háztetők fölött, és ábrándos sugarai enyhe fényt árasztottak a szűk, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a díványon heverészett, és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész élet, amikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra, és teljes szívvel, odaadással vonított a holdra, amelyet éppen észrevett barangolásában.

Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az égen úszó sajtról, egy olyan sajtról, amelynek szaga nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, amely ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.

Kavaczky – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiú volt – megunta a kutya csillapítását, ez pedig nem hagyott fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold a felhő mögé rejtőzködött, hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.

Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősen ugatott, és kaparta a falat.

Kavaczky végre fölemelte a fejét a dívány karfájáról. A holdvilágos éjben egy fekete férfiú állott a függöny telén ablak előtt, és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.

Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást, és továbbmegy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a kutyának.

Az eb vígan csaholt, Kavaczky most hiába figyelmeztette szelíden vagy szigorúan: – Poprád! Csiba te, Poprád! A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torka szakadtából, és

legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az idegennek. Kavaczky – végtére ő sem volt fából – feltámaszkodott a díványról, és néhány

erőteljes rúgással elkergette a kutyát az ablaktól. – Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől. Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán: – Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.

- 50-


Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd. – Majd mindjárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti – felelt, és már nyitotta is az

ablakszárnyat. – Csípd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint. A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egykettőre odafönn volt az ablakon,

aztán kiugrott az utcára. Az idegen ezalatt csendesen hátrahúzódott. Úgy látszik, igen komolyan fogta fel a

dolgát. Négykézlábra ereszkedett, és úgy fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, amitől egyszerre megjuhászkodott a dühös eb. Farkát lábai közé húzva ódalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint aki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé bökött, és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szűkölve hátrált.

Kavaczky elképedve nézte a különös jelenetet az ablakból. – Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög. De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát teljesen megbűvölte az idegen

különös magaviseletével. A Poprád szelíden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpra állott, hízelkedő farkcsóválással közeledett feléje.

– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a kutyának, és halkan mondta:

– Poprád! A kutya – hja, ilyen a kutyabarátság! – szelíden, csendesen követte. Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem engedte, hogy

egy hanggal is visszacsalogassa hűtlen kutyáját. Ámde hiábavaló volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte magát

érezni, amint a kutya és új gazdája eltűntek az utca kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobásatokat, bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S evégből elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt, és nyugtalanul aludt.

– Poprád! – mondta néha, de senki sem felelt. – Poprád! – sóhajtotta. Vajon hol járhatott már akkor Poprád. Reggel sietve öltözködött, és a szabad levegőre vágyódott, hogy elfelejtse bánatát.

Hát amint kisietett a kapun, kit talál ott vajon a kapusarok mellett üldögélve? Senki mást, mint a hűtlen Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeltett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szíve.

– A kakas csípjen meg! – kiáltott fel, amidőn magához tért csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?

Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta volna, nagy hízelkedve:

– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.

- 51-


Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, amennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csodálkozott volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.

Egyszerre fölemelte fejét Poprád, és vígan elvakkantotta magát. Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, amerre a kutya orrát fordította.

Mintha valami új veszedelem készült volna!… Nem, szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával

kezében, nyúlánk, karcsú, fiatal hölgy közeledett. Kis, kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban, és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:

– Jó reggelt, Lizi kisasszony! Lizi mosolygott: – Már ébren, doktor úr? A doktor urak nem koránkelők. (Heidelbergában minden

diák doktor volt hajdanában.) A „doktor úr” komolyan pislogott, és fejét bólogatta hozzá: – Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak. Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. De Kavaczky de Nizsder

minden inkább lehetett volna, mint madár. Azazhogy kakasmadár lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.

Kavaczky nagyot szívott pipájából: – Az éjjel nagy dolog történt – folytatta, és szemével hunyorított Lizi kisasszonyra.

– Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt, és szépen hazajött, mire megvirradt.

Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:

– Mindenesetre különös dolog – mondotta. S ezzel már eltűnt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána egy

pillanatig. – Csinos teremtés – dörmögte, a lábait újra szétterpesztette, kutyájára engedékeny

pillantást vetett, és pipázva nézegette tovább az utcai járókelőket, amíg a házból harangcsöndítés jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.

Kavaczky ekkor szobájába vonult, és nagy érdeklődéssel várta az első ebédet. Az ajtó fölnyílott, és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be rajta.

Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, aki szarvasagancsos kését, ezüstkanalát már az asztalra készítette, és mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, amint Heidelbergában ábrándozni szoktak a magyar diákok.

- 52-


Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az asztalhoz, és a Kavaczky bicskájára mutatva így szólalt meg:

– Odafenn az emeleten is van kés; valódi ezüstkés, amellyel a sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor úr. Tiszteljen meg, Kavaczky úr.

Kavaczky nagyot szívott a pipájából: – Jól van, öreg bácsi. Énnekem egészen mindegy – felelt egykedvűen –, de mi lesz

a kutyámmal? Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát: – Ne búsuljon, doktor úr. A Wart házban senki sem éhezik. Leányom is nagy

kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csíz énekel odafönn. Kavaczky megrúgta az asztal alatt fekvő ebet. – Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órás bácsinak! Szereted-e

a kendermagot? Poprád morogva húzódott el a Kavaczky hosszú csizmás lábai közeléből. – Azt mondja – dünnyögte Kavaczky –, hogy csak a csontot szereti. Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyű szemüvege alatt. – A kutya is jóllakik, doktor úr se marad éhesen. Legyen szerencsém. Tessék,

tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor úr nem tisztelné meg asztalunkat. Kavaczky tunyán nyújtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt néhányszor

megcsavarta a bajuszát. – A kisasszony kedvéért mindenre hajlandó vagyok – dörmögte –, habár nem

szeretném, ha a kutyám éhen maradna. Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a

kacskaringós lépcsőkön, aki nem győzte egyre hangoztatni, hogy neki tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, – amidőn az ódivatú ebédlőben voltak, ahol a falakon régi rézmetszetekben mindenféle füstös képű férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken, és az ablak mellett nagy, zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és gubbasztott, a napfényről álmodozva – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta a számára kijelölt széket, és többé semmi mondanivalója nem volt. Szórakozottan evett, és mintha mindig valami kutyaugatást hallott volna a földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott, és midőn Lizi – nagy, fehér kötény volt rajta ezen alkalommal –, már a befőttes üvegeket felbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:

– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott! Ennyi volt mindössze az, amit érdemesnek tartott kijelenteni. De az a kijelentés is

elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart úr, aki ebéd ideje alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre felhajtsa azt a pohár óbort, amelynek színében és illatában már régóta gyönyörködött, és megszólaljon, mint aki már régen vár elmondani valójával:

– Nem szeretném, tisztelt doktor úr, ha félreismerné az öreg Wartot és házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor úr otthont találna nálunk. Ugyebár, Lizi? Érezze magát

- 53-


nálunk jól; gondolja magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel nagyon kéri öntől –, hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…

Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanító ebugatást, megengedte magának a következő kijelentést:

– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.

Az öreg Wart Sámuelnek erre úgy felderült az arca, mintha most találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel nézett a sajátságos Kavaczkyra, és elfogódva kérdezte:

– És a dalokkal hogy van a doktor úr? Barátja-e a daloknak, amelyeket a diákok fújnak az utcán és a kocsmákban?

Kavaczky álmosan hunyorított: – Nem szokásom dalolni. Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkívül tipeg a

pohárszékig, ahonnan egy pókhálós palackot vett a kezébe, és nekifeszíti az üveg fejének dugóhúzóját – midőn ezt a nagy örömöt látta a tunya Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:

– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer, amit kedvelek, a kecskeduda.

Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, amelyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely pincebeli kis szellem, aki az örök sötétségből napvilágra kerülve, idegenkedve látja maga körül a föld feletti élet zajgását.

Az öreg Wart úr szomorúan tette vissza dugóhúzóját hosszú bársonymellénye zsebébe.

– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott esténként. Kavaczky, aki nagy figyelemmel kísérte a dugóhúzó eltűnését, ennyit jegyzett meg: – No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége. Wart úr aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot tett

ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszú ujjaival, de az arca borús maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:

– És az oboával hogy van, doktor úr? Az oboát gondolom, amelyet néha fújni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei!

Kavaczky összeráncolta a homlokát. – Megvallom, nemigen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva. Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege. – Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának van:

mély, szomorú, borús és ábrándos. Hallgassa csak meg…

- 54-


Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját, és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefújt, majd valamely régi dalnak kezdetét fújta el, miközben szemét lehunyta.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott: – Jeles szerszám – mondta. – No, ugye, megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az oboa és a

hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És még sohasem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog panaszkodni, doktor úr.

A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére, és a dugóhúzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott vérzett el a sötét ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, amelyek barna rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy állóóra komolyan beszélgetett magában a sarokban, és ingáját olykor megvillantotta kis házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett, és a zsebében levő rézórát hamarosan összehasonlította a sarokban álló nagy órával, amely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.

– Mindig mondtam – kiáltott fel az öreg Wart –, hogy a heidelbergi órák nem járnak pontosan! Íme, itt a példa…

Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, ahonnan előhalászott egy vén botocskát, amely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát igazán jól érezni, amikor az öreg órás fejére került, ahol kényelmesen elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatú szobából a régi kalapot.

Kavaczky de Nizsder, amikor végre körülnézett, senkit sem látott mást, mint Lizit, aki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a szőke, fehér arcú leány, és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen az eszébe, ahol a mesebeli leányok éppen így ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban, és várják megmentőjüket.

Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélegezni, amikor odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában. Szórakozottan simogatta a lompos komondort, és a gondolatai mindenféle kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingájú órát is hallotta volna valahol, mint ahogyan a nagyanyó kötőtűinek zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már túlesett gondolataiban az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, valamint a furfangosan eltűnő és váratlanul megjelenő dugóhúzón, akkor eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.

- 55-


S akkor haragosan rúgta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a rúgásra: – Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék játszani. És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a sarokban

meghúzódó Poprádot, s dühösen megfenyegette: – Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól! S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, amint az utca

felől a házba kanyarodott. Wart úr csendesen felnyitotta az ajtót, és rejtelmes mosollyal mondta:

– Ha kedve van, doktor úr, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk. Kavaczky de Nizsder, aki sohasem kelt föl fekvő helyzetéből anélkül, hogy meg ne

gondolta volna jó előre a dolgot, ezen alkalommal gondolkozás nélkül talpra ugrott, és megrázta a Wart Sámuel kezét:

– Imádom a zenét – mondta hevesen. Aztán, miután Wart úr mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a tekintete.

A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:

– El ne szökj a háztól! – mondta. Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében. Kavaczky pipája társaságában meghúzódott egy sarokban, és onnan komolyan

hallgatta a dalokat, amelyeket Lizi kisasszony hárfakíséret mellett énekelt. Csupa régi német dalok voltak, és Lizi teljes szívvel és lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos alt hangja volt, és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán azért szívott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel úr, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky úrra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn az égben, mint ahogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha egyenesen szívébe lopództak volna, és az ottani kerekecskék között olyan zenebonát okoztak, amilyen zenebona némely óránál szokott előfordulni.

Mikor Lizi megpihent, és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmúlt álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben és az ebédlőben levő ódon s fiatal szívekben, Wart úr észrevétlenül úgy tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit. Többnyire maga költötte azokat a dalokat, amelyeket fújdogálni szokott, és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett a városi polgárzenekarból, ahol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy Wart uram saját műveinek hódol az oboán, míg a többi hangszerek valamely más zeneszerző útmutatása szerint szólalnak. Az oboa a legünnepélyesebb pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden zenei fegyelemről, és olyan hangokat hallatott, amely hangokra a jámbor polgármuzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér, és a vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyűlölködések és torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, míg

- 56-


elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a földsüket helikonista is elhagyta.

– Nem, Sámuel, nem – mondotta ez a hallgatag férfiú, aki foglalkozására nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, amikor Cornelius mester, a városi karmester az oboa feletti bosszúságában végképpen összezilálta hosszú fürtéit –, ami nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk mint polgártársunkat, de a zenét már csak bízd másra.

Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel: – Ó, tudjátok is ti, mi a zene? Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában, és helyét a városi

zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, akinek ugyan fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna, csakhamar virágzani kezdett üzlete, míg az öreg Wartot végképpen elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg tudott volna lenni bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül. Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy később megreperálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek sem volt ideje unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, amely minden heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.

Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd makacsul megrázta a fejét:

– Nem, Raffaidesz barátom, addig, míg én élek, szó sem lehet a dologról!… Nálunk kell tudni oboázni, nem úgy, mint a városi zenekarban, ebben a botfülű zenei bolondok gyülekezetében.

Raffaidesz Péter szomorúan ment el, és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi mit mondott a dologhoz, bizony azt nemigen kérdezte senki. De mégis szóba került egyszer az ügy, mégpedig azon esztendőnek végső napján, havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmúlt év eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz Péter.

– Lizi – mondta csendes hangon –, elfelejtettem neked mondani, hogy tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.

Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint amilyen volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek. Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, amelyeknek beteg csontjait újakkal pótolja, és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó botocskához is jobban ragaszkodott ezentúl, és többé sohasem felejtette otthon, mint azelőtt, amikor még volt, aki figyelemmel kísérte az öreg botocskát. Apa és lánya között így keletkezett valamely láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett hallani, dacára annak, hogy az öregember mindent elkövetett újbóli meghódítására. Hangtalanul ültek egymás mellett, és az öreg Wart néha elkeseredetten sóhajtott fel:

- 57-


– S méghozzá egy olyan ember miatt, aki annyit ért az oboához, mint egy tyúk – mormogta, amire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten felállni és kimenni a szobából.

Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, amikor Kavaczky de Nizsder hosszú pipája társaságában a régi ebédlő sarkába került, és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az Öreg órás kibékültek, és megegyeztek a zenei élvezetekben. Míg Lizi hárfázott, és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, amelyre változatlanul nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai Lizi kisasszonyt kényszerítették arra, hogy lehajtsa fejét és gondolkozzon, elgondolkozzon.

Amikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelíd fénye lopódzott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre új irányt adott gondolatainak:

– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen, és fölemelkedett. Wart uram szelíd szóval csillapította: – No, még ezt a szonátát, doktor úr. Ettől kedves álmai lesznek – szólt, és elfújta a

szonátát. Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de Nizsder, bajos volna eldönteni. Annyi

bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, amelyeket azonban nem hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, amely elkeseredésében kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatú mécsessel utánavilágított a kacskaringós lépcsőkön, amelyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky.

A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját, és a szoba üres volt. Illetőleg helyén állott minden bútordarab. A taplósapka éppen úgy az asztal közepén hevert most is, mint ahogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád hiányzott a szobából – Poprádnak nyoma veszett, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Kavaczky elkeseredve dörmögte: – Azok az átkozott románcok, és ez az átkozott kutya! Nem tudta hirtelen megállapítani, hogy a románcokra haragudjon-e inkább, vagy a

hűtlen ebre, amely búcsú nélkül elhagyta. Néhányszor még keservesen füttyentett – hátha csak meg akarja tréfálni egy ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett.

Reggel, amidőn az utcára lépett – mintha az ördög játszott volna vele – az első, ami szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér bundája, amely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről. Kavaczky már megfordította kezében a pipát.

- 58-


No, lesz most nemulass! De minden rossz szándékának egyszerre vége lett, amikor Poprád a maga alamuszi modorában ránevetett.

– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted az éjszakát, te sehonnai?

Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt mondta volna:

– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok. Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És csalfa

szerető szokása szerint különböző hízelkedéssel vette körül gazdáját, aki végre is nem tudott ellenállni az alattomos eb kedvességének, és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégiscsak lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos, fehér bundáját. De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:

– No, megállj! Ezentúl lesben állok, és letöröm a derekadat. Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap, és még

délutáni álmában is vígan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek jutottak volna az eszébe.

Kavaczky a díványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát. – No, megállj! – mormogta sötéten. Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe, és

meghúzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen. A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét, mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvű korhelyek bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt biztonsággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak kibújt a telihold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház padlásán lett volna eddig elrejtve, míg elcsendesedik minden Heidelbergában. Enyhe fénnyel szórta be a néptelen utcákat, szelíd világosságot gyújtva az öreg bakteroknak az utcákon és a szerelmeseknek, akik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a Poprád vonítása a ház felől. Vonított hosszasan, majd néhányat csaholt. Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.

Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az akkori idők divatja szerint öltözött férfiú közeledett. A divat a bő Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagy karimájú, tollas kalapoknak, amely ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiú halkan fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsította volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a múlt éjszakai férfiút.

Itt a zsivány – gondolta magában. Az éjjeli férfiú megállott az ablak előtt, és halkan, kedveskedve kopogott

Poprádnak. A hűtlen eb erre elhallgatott, és csak néha vakkantott boldogságában.

- 59-


A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott, és hosszasan nézett fel az emeleti ablakra.

Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást is meg akarja lopni.

Ott állott, és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgatása után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette kalapját, és csendesen integetett – lassan indult vissza, arra, amerről jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából. Dühösen kezdett ugatni, és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.

A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta, Poprád kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.

Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott elő a kapu alól:

– Rabló, zsivány! – kiáltotta, és a furkósbotot feje felett forgatta. Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy, fekete szeme veszedelmesen szikrázott

kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg alatt. Poprád a két férfi közé állott, és búsan ugatott.

– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a kutyája. Ha kellene, megtartanám. Csak aludni nem tudok nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.

Kavaczky dühösen nevetett: – Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon, mert nem

tud aludni? Köszönje az úr annak, hogy magyarul szólott, különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! – kiáltott szigorúan a kutyára.

Az idegen halkan nevetett. A kutya lesunyított fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit csináljon. – Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky. A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán megint csak leült,

és az idegenre meresztette a fejét. – Lássa, elvihetném, ha akarnám – mondta most vidám hangon a köpenyeges férfiú

–, de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy magyar tanyán laktam, ahol éjjelenként versenyt ugattak a komondorok. Ezt a régen nélkülözött komondorugatást hallottam meg a minap erre jártamban, s azóta nekem ugat Poprád éjjelenként.

Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen elkeseredéssel kiáltott fel:

– De ez mégsem járja, uram, hogy úgy elcsábította tőlem a kutyát, amelyet szeretek! Popráddal nem lehet bírni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a hűtlen eb koponyájába.

– Kár volna érte – felelt az idegen –, nagyon jeles állat. Igazi példánya azoknak a magyar komondoroknak, amelyek a farkasokkal szoktak birkózni, és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.

– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky. Az idegen ekkor közelebb lépett.

- 60-


– Honfitárs – szólt behízelgő meleg hangon; amely lágy hangra Kavaczkynak oszlani kezdett haragja –, honfitárs, béküljünk ki. Ígérem, nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam jóízű ugatását, amely gyermekkoromra emlékeztet.

Kavaczkynak se volt a szíve kőből. Felelet helyett kinyújtotta a tenyerét. Az idegen belecsapott.

– Pogrányi Sámuel a nevem – mondta az idegen. – Kvaczk – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány betűjét.

– Szíjunk el egy pipát! Kinyitotta a kaput, és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt

fejjel közeledett. Farkát behúzta, és félénken ódalogva azt látszott kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rúgná a csizmasarkával. De Kavaczky méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.

Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját, köpenyegét. Meleg tekintetű, olajbarna arcú fiatalember volt. Lángoló nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiú, akibe minden asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt, és Kavaczky maga sem tudta, miért, egyszerre úgy kezdte érezni, mintha már nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt, benne, hogy sohasem találkozott vele addig.

– Én egy hónap óta vagyok itt – mondta Pogrányi –, és unatkozva töltöm az időmet. Nemigen ismerek még itt senkit, és folytonosan otthon járnak a gondolataim.

Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi mesélte, hogy az édesapja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a német egyetemeket, és azt szeretné, hogy fiából is pap lenne.

– Hány esztendős vagy, pajtás? – kérdezte Kavaczky. – Huszonkettő – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő leszek,

még akkor sem teszek eleget édesapám óhajtásának. Hiába, nem szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva fekszem kis szobácskámban, és estére sem keresem a bursok léha, zajos társaságát. Ami a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak találom. A sört nem szeretem, bort sohasem iszom. Szeretek a folyóparton sétálgatni, és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.

Kavaczky a pipája füstjébe bámult. – Akár csak a költők – dünnyögte. Az ifjú hátrasimította hullámos haját:

- 61-


– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem. Verseket írogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig ábrándozok…

– Hm – mosolyogta Kavaczky –, tán szerelmes is vagy? Pogrányi sóhajtott, és nem felelt. Kavaczky tréfásan csapott az ifjú vállára: – Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is

elszöktetted szerelmed tárgyát! Pogrányi elpirult, zavartan mormogta: – Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé… Kavaczky vállat vont. – Sajnálom, az enyém. Majd felállott, és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni akart

belőle. – Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért

megtehetnéd. Vén fiú vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor múltam el huszonkét esztendős. De engem sohase bántott a szerelem. Azazhogy… No, mindjárt elmondom.

Koccintott a fiatal barátjával. – Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben

mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam, és apám, a várúr, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.

Pogrányi felsóhajtott: – Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe,

hiábavaló volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, akit szeretek, s aki engem nem szeret.

Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, miközben mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.

– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem – mosolyogta. És hogy egyebet is mondjon, hozzátette: – Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a

nizsderi pince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.

Mondta, és megelégedetten hörpintett poharából.

- 62-


Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak, és valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sírdogált magában egy kis harang.

– No, megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve. Kavaczky két kezét nyújtotta az ifjúnak: – Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nemigen mozdulok

sehová. Mindig itthon találsz. Majd az ajtónál más jutott eszébe: – Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz,

hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál, és az öregember azt tartja, hogy a leány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.

Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblítette torkát egy pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e hosszú beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.

– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás? – Gyönyörű, a leggyönyörűbb, amelyet láttam valaha – mormogta Pogrányi.

– Csak azt nem tudom, hogy Wart úrnak, esetleg Wart kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?

Kavaczky legyintett: – No, azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen

mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számítanak. Kavaczky a kapuig kísérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi

már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz. Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok fordulatával.

– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánként – dörmögte magában, és jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.

Későbben, amikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az öreg botocskát, jókedvűen tárta ki ajtaját:

– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, amint ígértem.

– Nagyon derék – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan mondta, mert régi szokásához híven siető lépésekkel tipegett a vén kalap és régi botocska társaságában órásműhelyébe, ahol a pontatlan heidelbergai órákat készült megjavítani. Tipegett, tipegett, mintha sok száz meg száz rossz óra várná az ő

- 63-


reszkető kezét, pedig rossz órához már nagyon régen csupán úgy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő rézórából kiemelt valamely kis csavart.

A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart házban, bár oda új lakó költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek egymás után, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal szemben, amely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerűleg volt egy másik sarok, ahol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és az oboa felváltva andalították a fiatal és a vén emberek szíveit, és Poprád is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, amely ugatásról Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni, és az oboa legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, ahol Kavaczky ült. Legfeljebb egy füstpöffenet jelzi, hogy a melódia, amelynek hatásában Wart uram minden lélegzetét kiadta, nem talált süket fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább méltányolták a Wart Sámuel művészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az öreg hiú ember muzsikáját, és a legrövidebb fúga sem kerülte el a figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörűséggel hallgatta Pogrányi, azt talán nem is kell külön felemlíteni.

Így múltak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes, rajongó hallgatóságot, míg Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az öreg Wart úr lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergai órákat, és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint azelőtt. A dugóhúzó sohasem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött a hosszú bársonymellényből, ha alkalom nyílott a munkálkodásra, míg egy szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot új, szürke bársonysapka váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni. A beteg órák nem foglalták le minden gondolatát, hisz otthon várt az oboa, amely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden megreparált óránál.

Így múlott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt; Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháborítókra, mert időközben, Wart úr különös szívességéből, a kis udvar hátulsó sarkában, egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néhanapján már friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, aki egyikőjüket sem látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szívesen mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart úr távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a

- 64-


pincébe, ahol a Wart úrral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonnyal a heidelbergai kertekben, ahol virágot szedtek. Mikor az egyik csízecske meghalt a kalitkában, Pogrányi szép verset faragott emlékére, amely vers hallásakor Lizi kisasszony könnyezett; máskor, midőn az akadozó órásüzlet következtében Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénznek, de még az ezüsttallérok is nyomtalanul eltűntek, Kavaczky barátságos naivitással ajánlotta fel pénzét, amellyel atyja, a várúr, bőven ellátta.

Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, így morfondírozott magában: – Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem

hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat építenek. Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor

szeretne meghalni, amikor virágok nyílnak sírdombján, hogy a virágokból bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kék szemű leány…

Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi szív érzelmeiről, akkor talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle változás, amely a házban található fiatal és ódon szívek világában megesett. Az özvegy Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csendes és komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szívből ragaszkodott a családhoz, amelybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kíváncsi; hisz a költők érzelmei az időjárással együtt változnak.

S e változások következménye volt az a beszélgetés, amely egy csendes éjszakán – amidőn az ifjak már aludni tértek, és a hárfa, oboa már elpihent – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:

– Ma este – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, amelynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő, s csupán egy pillanatra látszott itt maradni, mert valami eszébe jutott –, amikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába, amelyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam, és ahol ötven év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott, a sötét utcácskában, és midőn botomat kopogni hallotta, előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csatos vén cipőben csónakázott harisnyás lábaival, és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom volt a fején, amelyet Kavaczky fiam biztatására felcseréltem ebben az esztendőben másikkal.

- 65-


Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elöl, a falhoz, lapulva, én mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam, fejem nem zúgott, és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett volna, mint egyébkor.

Öregember képzelődése! – gondoltam magamban, és mindjárt próbára is tettem az álmot.

Hirtelen megálltam – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban. Egy-két lépést tettem előre – ő is megindult. Midőn így próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt

vettem észre, hogy ő csendesen hátrafordítja fejét, és egy nagyon öreg ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett, szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán panaszosan megszólalt:

– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá. Szomorú, méla hangja még most is fülembe cseng, és a legkülönösebb,

hogy ebben a pillanatban eltűnt ő. Odasietek, ahol előbb állott, s észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, amely ajtócskán a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam, és mire elindultam ismét, már tudtam, hogy nemsokára meghalok.

Lizi, akit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni, megdöbbenve nézett ezüsthajú apjára:

– Lássa, papa – rebegte –, erre sohasem gondoltam. Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest: – Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor

egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt, a csendes házban, és azokat a kerekecskéket, amelyeket még eddig nem raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.

Az öreg órás bácsi elgondolkozva nézett maga elé: – Pedig – mormogta meggyőződéssel –, úgy érzem, hogy nemsokára

elmegyek oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajon mi lesz veled akkor, Lizi?

Erre bizony Lizi sem tudott felelni, és az öreg órás bácsinak se jutott eszébe semmi.

Ezen az estén különösen érzelmesen fújta az oboát, és vastag szemüvege alól hosszadalmasán nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos Pogrányira. A

- 66-


hárfa is pengett szokás szerint, és Kavaczky úgy bámult bele a füstbe, mint mindig azelőtt.

Egy különösen hosszú fúga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az oboát. Betette a diófa szekrény ismeretes fiókjába, és olyan pillantást vetett utána, mint aki nagyon hosszú időre szándékozik lemondani az oboázásról.

A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állítva a hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart úr a pohárszék sarkában egy zömök termetű pincelakót fedezett fel, amelyet hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhúzóval. Néhány pohárral felhajtott a csillogó színű borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:

– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kívül nemigen hagyományozhatnék neked egyebet.

Lizi ellágyulva fogta meg az öregember keskeny kezét: – Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig hazajöjj, délben

és este. – Magam is szeretnék hazajárni – mormogta az órás bácsi –, de nem tudom,

hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene számítani … Például arra is, hogyha talán mégsem jöhetnék haza?… Mit szólsz, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?

Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem kopogna a régi botocska a kacskaringós garádicson, és az oboa hangtalanul, némán heverne a diófa szekrény fiókjában. De hát lehet, minden lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége indította arra Lizit, hogy azt az öreg, keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszorítsa.

Így ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a sarokban álló nagyapó éppen úgy tiktakozta a lepergő perceket, mint talán száz esztendő óta.

– Szeretném tudni – mormogta halkan az öreg órás –, hogy Kavaczky úr ébren van-e? Vajon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és kopogtass ajtaján.

Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbízatáson sem, amint megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott, és elhagyta a szobát. Egy vékony termetű és búsan pislákoló mécses társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:

– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky úrral beszélni.

- 67-


Kavaczky még ébren volt, és csupán a hosszú szárú csizmákat küldte el aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyű volt őket felkölteni. Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment fel a lépcsőkön, míg Lizi a mécsessel világított.

Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő helyzetben, és az arca hamuszürke volt.

– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába lépve. De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a felesleges voltát, és nem

ismételte, bár feleletet nem kapott rá. Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt, és halk, töredezett hangon súgta a fülébe:

– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de kérem, ezt ne mondja meg senkinek, kedves Kavaczky úr.

Kavaczky komolyan bólongatott a fejével: – Senkinek se mondom meg – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy

miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból. – Egynéhány pontosan járó órát nem húznak fel holnaptól kezdve… Éppen

ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam. Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes

arcot vágott. A haldokló észrevette ezt, és sietett megnyugtatni Kavaczkyt: – Csupán az óráimról van szó kedves fiam. Valakinek mégiscsak fel kellene

őket húzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári zeneegyesületből kiléptem.

Kavaczky nagyot lélegzett. – No, az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhúzom őket

holnap – tette hozzá gyors elhatározással. Wart uram kinyújtotta reszkető kezét: – És azután is ígérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig. Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert

Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán Wart Sámuelnek fontos a dolog. Mégpedig nagyon fontos.

Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló öregúr, ezért bizonyos türelmetlenséggel vágott közbe:

– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet, Wart úr. Éppen olyan nyugodt, mintha saját kezűleg húzná fel őket. Ígérem – mondta bizonyos ünnepélyességgel –, hogy a legpontosabb hiedelbergai óra, ottan a sarokban, sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.

– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. – Így már szeretem a dolgot. Itt van a rézórám, amelyet ötven-egynéhány esztendeig

- 68-


hordoztam mellényemben. Sohasem hagyott el, leghűségesebb barátom, társam, mindenem volt. Mert nincs ám hűségesebb barát egy jól járó órácskánál. Tapasztalni fogja ezt, kedves fiam, és hálásan gondol majd az öreg Wartra.

Kavaczky átvette a rézórát, és zsebébe tette. A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott, és

Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését. Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez, és a helyzet magaslatára emelkedve, komoly arccal így szólott:

– Az öregúrnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólítanánk a szomszédból.

Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét, és kezével tiltakozó mozdulatot tett.

– Nincs már olyan órás, aki az én szerkezetemet megjavítaná. Csak annak örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jöjj közelebb.

Lizi könnyes arccal közeledett. – Ezentúl Kavaczky úrnak tartozol azzal az engedelmességgel, amellyel

nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve. Ígérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Ígérd meg öreg, haldokló atyádnak.

Lizi térdre ereszkedett: – Ígérem – zokogta. Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett,

és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen előrelépett. – Én meg ígérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt. Lizi lehajtott fejjel zokogott, és könnyes csókokkal hintette be a Wart

Sámuel kezét. – Apám, édesapám – zokogta. De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem akart

többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott, ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni. Egyszerre megállott.

– Apám – sikoltott Lizi. – Órás bácsi – kiáltott megrendülve Kavaczky. A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszűnt ketyegni. Az óra

teljesen elromlott, nem volt mester, aki többé megindítani tudta volna. Így jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi órához, egy

ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőke kontyos, fehér arcú kisasszonyhoz. A kis öreg órásmester elment azon szomorúfűzfák alá, ahol nincsen sem jó,

sem rossz óra: áll minden óra –, de a heidelbergai órák ezután is tovább jártak. Különösen azok, amelyek néminemű összeköttetésben voltak az öreg órás

- 69-


bácsival. Így a rézóra, amely hajdan fél száz esztendőt töltött a hosszú bársonymellény zsebében, éppen olyan nyugodtan ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy fiókban volt, amelyet Kavaczky mindennap felnyitott, és kegyeletes hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a sarokban, amely színével azon ó tajtékpipákhoz hasonlított, amilyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett mindennap a vén órához, mintha legalábbis valami igen nagy zavar volna már keletkezőben odalenn a föld alatt, ahol az órások és királyok összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan húzogatta fel a lábasóra ólomnehezékeit.

– Így ni, öreg! – mondta megelégedetten, amikor elkészült munkájával. S az óra komolyan kreccsentett egyet-kettőt, már éppen amennyit tudott. Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg

oboázni gyermekkorában. Esténként így bátran helyettesíthetné az öregurat, és az utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:

– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már felőle.

De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky. Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok

mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta, este pedig úgy eltűnt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, ahol annyi kedves zene hangzott, és mély gondolatai közepette – mialatt a legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.

A „költő” is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög jelentkezett az ifjúban. Naphosszat csavargott a Poprád kutya társaságában, és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan, hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok társaságába keveredett, akikkel reggelig nótázott, és akkor Poprád mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé, és úgy tudott hazatalálni az azelőtti szelíd költő, hogy a kutya belekapaszkodott a köpönyege sarkába, és vitte, vezette hazafelé a jól ismert úton.

- 70-


Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi dolga sehogy se ment a fejébe.

– Mi történt ezzel a fiúval? – kérdezgette magában, s mivel felelni nem tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.

Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén, és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonított hozzá, bár Pogrányinak szemmel láthatólag nemigen tetszett ez a kíséret.

Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel, és Kavaczky gyors közbelépésének volt csak köszönhető, hogy néha verekedésre nem került a dolog.

Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját, és ezzel rendben lett volna a dolog.

Pogrányi ilyenkor mindig sírva borult Kavaczky vállára: – Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy

összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna. Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomorúan jelentette ki: – Meglátod, még sok keserűséget okozok neked. Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szíve itt

megszakad… Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát: – Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiú vagy. No, ennyire azért mégsem kéne

bánkódni az öreg Wart úr után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért már mégis öregember volt.

Pogrányi tétován bámult a barátjára. – Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna. Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen

hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, ahol legsebesebb az ár. Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihúzzák. Meg akart halni.

Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira: – Megbolondultál, te kölyök? A diák csak nézett rá nagy bánatosan, és nem felelt semmit. Később

csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg: – Én úgyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék

már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?

- 71-


Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:

– Tyű, a kiskésit! Erre nem is gondoltam. A diák csendesen folytatta: – Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig elunja a

várakozást. Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a

dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?

– Én elköltözöm – mondta a diák. – Azt mégse teszed meg – kiáltott fel Kavaczky. – Ha már eddig együtt

voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást? A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza.

Elment valahová a város túlsó végére lakni, és Kavaczky hiába hívogatta. Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hűséges kutya azonban mégis elcsavargott mindennap arrafelé, amerre Pogrányi lakott. Mintha híreket, üzeneteket hordott volna a háztól.

Kavaczky esténként együtt ült Lizi kisasszonnyal, és nagyokat hallgattak. A leány csendesen ült hímzése fölött, és szelíden, szomorúan felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.

Így aztán egy este mégiscsak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen felugrott a sarokból, és kalapját fejébe nyomta.

– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidít a bolondságaival.

Lizi felemelte az arcát: – Ne menjen érte – monda egyszerűen, csendesen. De Kavaczkyval nem lehetett bírni, ha egyszer valamit hosszas megfontolás

után a feiébe vett. – Bolondos, jó gyerek a költő. Vajon miért ne ülhetne itt közöttünk? –

dörmögte. – Hagyja őt ott, ahol van – ismételte Lizi kisasszony. Kavaczky vállat vont. – Tudom biztosan, az öreg Wart úrnak se volna ellene semmi kifogása, meg

aztán úgy szeretem azt a fiút, hogy nem tudok meglenni nélküle. Meg sem várva Lizi újabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát, és hosszú

lépésekkel indult a „költő” felkeresésére.

- 72-


Pogrányi éppen valami levelet írogatott, amelyet összetépett, amidőn Kavaczky belépett.

– Érted jöttem – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk. A költő csendesen ingatta a fejét.

– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek! Hatalmas karjaival felkapta a költőt, és a levegőbe emelte. – Egy-kettő, menjünk. Így került vissza Pogrányi a Wart házba, ahol ezentúl esténként hárman

ültek, és Lizi pengette a hárfát. A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg

Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.

– Azért jöttem személyesen – kezdte Riminszky –, hogy ha talán nem volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést az uradalomra nézvést.

– Hó – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öregúr mire való? – Az öregurat egy biztos gutaütés elszólította a nizsderi várból. Megírtam

levélben. Kavaczkyt nem sújtotta le ugyan a hír – mindig hadilábon állott az apjával –

, de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni. – Az öregúr meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz, Riminszky. – Becsületemre, láttam kiterítve. – Hátha téged is bolonddá akar tenni. Úgyis az volt a fixa ideája, mint annak

a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi történt azután, hogy ő meghalt?

– Láttam letenni a kriptába. – Onnan kijöhetett. – Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon

harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, hogy itt van az orosz hadsereg.

Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe. – Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg újra

lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe? Riminszky felkacagott. – Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni? Kavaczky komolyan bólintott.

- 73-


– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly a szándékom, és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem tisztességes úrihölgy.

Riminszkynek tetszett a dolog. – Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok

minden kitelik. – Akarok is boldog lenni – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az uradalomban

tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a várban magam akarok lakni a feleségemmel.

– Nagyon helyes – bólogatott Riminszky. – Jer, bemutatlak a menyasszonyomnak. Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában,

hogy vajon miféle kifestett arcú hölgynek mutatja be Kavaczky, és szerfölött meglepődött, amikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte Kavaczkyt:

– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni! De Kavaczky már benne volt: – Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhírt

Riminszky barátom útján, hogy a nizsderi várúr örökre lehunyta szemét, így az utolsó akadály is elmúlt, amely boldogságunkat gátolhatná. A nizsderi vár úrnőjét várja.

Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül. – Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen. – A legkomolyabban – felelte Kavaczky nagy elhatározással. – És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az út, akkor is

megmaradna elhatározása mellett? – Akkor is – felelte Kavaczky szemhunyorítás nélkül. Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét. – Engedelmeskedem atyám végső akaratának. – Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő, és kérd meg

nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj, Riminszky, és jól végezd el a rád bízottakat.

Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából, amíg Riminszky érte ment.

– Rendben van a dolog. A lány csinos, házias, és úgy beszél magyarul, mint a karikacsapás – szólt Riminszky.

– Tőlünk tanult magyarul – mondta felcsillanó szemmel Kavaczky. – Most pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival, és lássunk az esküvői előkészületekhez.

- 74-


Riminszky kissé korainak találta még a dolgot. – Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek

teljesen rendben. – Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt,

Riminszky? Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal intézte

Riminszky úr. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.

– Ugyancsak részeges barátod van – jegyezte meg egyszer Riminszky úr Kavaczkynak.

– Hadd szegényt. Búsul az öreg házigazdánk után. – Hm – dörmögte Riminszky úr. – Nem a lánya után? Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is felelhetett

volna ilyen bolondságra? Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi

fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta őket: – Csak ne kíméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugye,

Riminszky, még nem loptad el az egészet? Majd a csipkéket vette végszámra, amelyekért nehéz arany tekercseket

izzadt ki Riminszky a tarsolyából. – Elég lesz már – mondogatta. De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég. Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlenegyszer sem

mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban, és nem látott meg semmit. Sem a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak a gondolatai.

Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott, és vidámság nem szállott arcára.

Riminszky, ez a harcsabajuszú, annál inkább tettette a vidámságot, minél több oka lett volna a kedvetlenségre – jókedvűen emlegette:

– Szomorú menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás. Némelyik kisasszonyka sohase menne férjhez, ha rajta múlna. Olyan furcsa dolog is az a házasság!

Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett leginkább elbeszélgetni.)

– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint nőtlen ember.

- 75-


– Ahogy vesszük – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg gazdasszonyom, akit még az apámtól örököltem, aki minden jóval ellát. Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért gondolkozom rajta magam is.

– Élete végéig fog gondolkozni rajta – vágott közbe Lizi. Riminszky erősen a leány szemébe nézett. – A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék – szólt erős hangon. Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky

beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte: – Nos, mit tenne a helyében? Riminszky fölállott helyéről: – Nem házasodnék meg – felelte kurtán. S már ajánlotta is magát. Lizi kisasszony hosszasan utánanézett; bizonyosan jobban szerette volna, ha

Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette vele eleget ezután az ellenszenvét. Nemigen felelt a kérdéseire, és egyszer, amikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, így szólt hozzá:

– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.

Riminszky vállat vont: – A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dolgokba. Kavaczky fülig

szerelmes. Sohasem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.

Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett Kavaczky. Naponként virágcsokrokat, ékszereket küldött a menyasszonyának. Egyszer felsóhajtott:

– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene megszólalni, amikor az esküvőre megyünk.

Riminszky talált egy szabómestert, aki valamikor Magyarországon is megfordult, és járatos volt a magyar díszruhavarrásban. Itt rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Búzavirágszínű mentét, amely bőven ki volt hányva aranyhímzéssel, vadgalambszínű nadrágot és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky úgy örült, mint egy gyerek, amikor először felpróbálta a díszruhát. Tetszelegve nézegette magát a tükörben:

– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok – mondta elégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik rég meghalt ősömnek a kardját.

- 76-


Riminszky hunyorított a szemével. – Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard

a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevű alispán addig hordott kardot a házasságában, míg megkívánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.

– Menj, te bolond! – kiáltott fel Kavaczky. – Miért vágnám én le a feleségem nyakát?

– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky. Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghíresebb

főzőasszonyt, aki Heidelbergában található. Riminszky napokon át tanácskozott a főzőasszonnyal, amíg az esküvői lakoma ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.

– Az ördögbe, nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!

Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasúton haza Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajdúval.

Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kísérik el a fiatal házaspárt.

Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog. – Ugyan, menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón? – Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, aki a kényelmet szereti, akinek

nem sietős a dolga – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.

Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán. – Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal! Még érteném, ha az

valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy valami rendkívüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.

Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas öregember, aki éppen úgy felpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiú a nevetségességig.

– Mégsem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van egy vára, amelyben meghúzódhat az ellenségei elől.

– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky. Kavaczky elgondolkozott:

- 77-


– Nincsenek, de éppen úgy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem volna? Oda bezzeg nem jön ellenség utánam. Mondd, Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban volt vagy száz…

– Tévedsz – vágott közbe Riminszky –, mindössze három van, az is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy nevednapján elpukkanjanak, ha Korenyák János is úgy akarja.

– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a Kavaczky szeme. – Vasra veretem, amint Nizsderre értünk.

– Korenyák egy odavaló tót ember, és egész Szepes vármegyében egyedül ő reszkírozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.

Kavaczkynak tetszett a dolog: – Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba

fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd valami mulatsághoz – vagy talán éppen magam derülök kedvre –, leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjön a tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várúrnak vagy várasszonynak jókedve van.

Riminszky bólintgatott a fejével: – Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a

tarackok durrognak? Kavaczky elgondolkozott. – Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg aztán így

faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.

– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz lövésnek se örülnek meg úgy, mint egy kis vetőmagnak.

– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát vagy derest, ha rossz kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztették azokat a tótokat odahaza.

Riminszky csendesen köhintett. – Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, aki jóváteszi majd mindazt,

amit te vétesz. Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér virágot

rendelt, amellyel az ócska Wart házat feldíszítették. Virágkoszorúk kerültek a sötét, régi folyosóra, a kacskaringós szúette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös részmetszetek alá a széles asztalra, és egy

- 78-


nagy csokrot kapott a sarokban álló ingaóra, amely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az öreg Wart úr.

Szobaleányok, frájok szaladgáltak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt öltöztették. A hosszú uszályos selyemruhát tűzdelték, igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak, és a barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes búzavirágszínű díszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint aki a dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott a nyomában.

Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a szobájában.

– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell mennünk.

A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre. – Én mindig azt gondoltam – dadogta –, hogy az egész csak tréfa.

Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája. Riminszky nyújtózkodva ásított: – Ahogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény

véleményem szerint az én igen tisztelt barátom, Kavaczky György nem egészen normális ember, aminthogy nem is igen volt még Kavaczky a világon, aki tisztaeszű ember lett volna. De hát nem jó nagyurak szeszélyeibe beleavatkozni.

Pogrányi egy vödör vízbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult Riminszky felé.

– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky úr?

Riminszky vállat vont. – Egy Kavaczkynak mindent szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tíz ujját

megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora úr létére feleségül veszi. – Így beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi. Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig

sem vette komolyan a „költőt”. Magában igen szánandó figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Így aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő bérlet.

– Hát csak öltözködjünk, fiatal úri barátom, és ne sokat filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ mégsem dőlt össze. Kavaczky úgy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a

- 79-


szándékát békés úton valósítja meg. Kétszáz esztendővel ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.

A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik kocsmába. (Véleménye szerint a „költő” menthetetlen alkoholista volt.)

A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berúgni. A ház földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, ahol vígan voltak azok az ismerős diákok, akiket Kavaczky a lakodalomra meghívott. Ott ültek, pipáztak, és vég nélkül fújták azt a régi diáknótát, amely századok óta hangzik, különböző változatokban.

A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén. Kihallatszott az utcára, és mindig szaporodott a diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerű alak a diákok között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, amidőn a heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog –, hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkívül még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek”, dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt búcsút mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky aggodalmasan nézegette a rézórát, percről percre közeledett az esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a búcsúzkodással. Mindig újabb ötletek kerültek felszínre, amely ötletekhez aztán vég nélküli pohárköszöntőket lehetett fűzni.

Különösen a „Pannónia kórus” volt nagy számban képviselve, amely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt természetesen a kórusnak, de nemigen tudott többet róla, mint csupán annyit, amennyit Pogrányi elbeszéléséből ismert. A Pannóniának voltak a legzajosabb ivóestéi, amikor a verekedések napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész kocsmahelyiséget. A Pannónia volt az, amely szakítva az összes heidelbergi hagyományokkal, a menzúrákból kiküszöbölte a hosszú, kevésbé veszélyes slégert, amely karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannóniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket, és így a párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelűek voltak. A kórusbeli diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem, és nem múlott el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebzett volna egy-egy diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.

- 80-


Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból elkerülte a Pannónia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték most, és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen úgy kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várúrnak.

– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár. Kavaczky felemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált búcsút venni a

kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása. Egy bikanyakú óriás az ajtó elé ugrott:

– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várúr még el sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!

Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé. Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannóniában ugyanis az az

ízléstelen szokás kezdett lábra kapni, hogy a diákok ivóestéken pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó rigmusokban magasztalták a távol levő hölgy testi és lelki szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a trágár tréfa sem.

Kavaczky megzavarodva nézett körül, elvörösödött, és dölyfösen mormogta a Riminszky fülébe:

– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most szétveretném az egész csürhét.

A diákok ordítozása megreszkettette a falakat, Riminszky haragosan dörmögte:

– Az ördög bújjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel, és mondj valamit.

– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky. Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő”. – Hol van Pogrányi, a rímek nagymestere? Az segíthetne rajtunk

hirtelenében. Igen ám, csakhogy Pogrányinak híre-hamva se volt. – Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bújt el az

ivás elől? – Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv

nélkül. – Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak. Kavaczky kezébe vette a poharat, és felállott: – Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi vallomás.

- 81-


Kavaczky alig mondott néhány verssort, amelyben éppen a holdvilágos éjről, és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:

– Plágium! Gyalázatos plágium! Kavaczky megdöbbenve nézett körül. A sarokban egy gumilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyás képű,

alacsony diák. – Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk verseiből

idéz a nizsderi várúr. – Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni.

Dühösen felugrott, és megragadta a Kavaczky karját. – Jer – kiáltotta –, hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak rád. Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, akit legelsőnek talált

az ajtóhoz vezető úton, úgy taszította félre, hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.

Riminszky felrúgta az ajtót, és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.

Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisírt szemű szobalányok futkostak fel s alá.

– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky. – Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára. Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott, és

nehéz hörgés tört elő melléből. Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga

körül, hogy ijedten tisztultak előle. Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán

megrázta a Kavaczky vállát: – Ébredj, Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltott a megbénult

férfiú fülébe. Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt az ura. Mintha valami rémet látna

maga előtt, és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze jár mindaz a valóságtól, amit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…

Riminszky azonban nem látszott tréfálni. – Ha sietünk, még utolérhetjük őket. Jöjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz férfi

vagy!

- 82-


Megragadta a Kavaczky karját, és vitte magával kifelé a menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában szerteszét hevertek ruhadarabok, virágok és fátylak; aki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy, álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó arcát. Látott ellenben egy búzavirágmentés kísértetet, amelyet egy másik kísértet – egy fekete szemű ördög cipel magával. Meg sem áll talán vele a pokol előtornácáig.

Az ajtó becsapódott. Eltűnt az illatos szoba, a ragyogó tükör. Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszorúba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot is.

A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fújják végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol, hogy ez a dal neki szól.

Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől, és fecskék nyilaznak a vén háztetők fölött, amelyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.

Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, aki lehajtott fővel bandukol. Egész úton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, amely a „Négy Holló”-hoz volt címezve. Riminszky már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, amelyet Kavaczky megbízásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.

– Az uraságok már elutaztak. A számla azonban itt maradt. Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy

vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagy szakállú emberke tartja a lovak kantárát.

– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky. A nagy szakállú törpe hebegve keres szavakat mentségére: – A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, ahol valami lakatokról

volt éppen szó… Riminszky úr nyeregbe zökkent.

- 83-


– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, amíg visszajövünk. Ha ítéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a helyről. Megértetted?

Mik – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan fehér – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, így hozta gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.

Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben. – Hová akarsz menni? – kérdi sokára. – Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra,

Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky! Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, amelynél fogva a nyeregbe

akarja segíteni. – Azt hiszed – mormogja tétovázva Kavaczky –, hogy okos dolog a hűtelen

után futni? – Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős

kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?

Kavaczky a vállát vonogatta, míg Riminszky türelmetlenül, hevesen kiabált: – Lóra! Lóra! Elszánta magát, és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e

valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott. – Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky. A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az

almásszürkét, amelyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás, vidrakucsmás, hetyke öreg legény, aki egy útszéli cölöp nyugalmával állott helyén.

A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők között ügettek, és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek rájuk…

Riminszkyt mindez nemigen érdekelte, ő a keréknyomot nézte, amelyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat szólongatott meg, majd hosszan tárgyalt egy mezei csőszféle emberrel. Az utakat tudakolta, és figyelmesen nézett körül a tájon. Később útszéli kocsma piros fedele tűnt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.

– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm érné ebben a pillanatban.

- 84-


A kocsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok foglalatoskodtak, úgy látszik, valami baj érte a kocsit útközben.

Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a kocsma udvarára. – Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal. A kocsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni.

Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de határozott hangon mondta:

– Meg fogom ölni! Riminszky bólintott. – Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat. A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi

kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha lopva

összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan. Kavaczky hátramaradt, és hátat fordított a jelenetnek. Riminszky megemelte

a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta: – Pogrányi úrral volna egy kis dolgunk! A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes hírrel

készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá. – Azonnal, tisztelt Riminszky úr… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj,

kedves… Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyújtotta a kezét. A leány leugrott a

fatörzsről, és a diákhoz simulva, könnyű, boldog léptekkel indult vele a kocsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak, és sűrűn egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.

A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett, és ezt mormogta magában:

– Remélem, elbúcsúzik tőle a szerencsétlen flótás. Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy

lovásszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a kocsma ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyes szakállú, intelligens arcú, nyomban megnyerte tetszését. Félrehívta, és beszélgetett vele. Valami elzüllött írnok volt a vándor, aki városról városra kóborolt, mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpenyegéhez, görbe botjához és sovány útipoggyászához aligha illett a neve, Schiller Siegfriednek hívták…

– Talán a versíráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky. A vándornak felcsillant a szeme.

- 85-


– Igen, pengetem olykor a lantot, mint névrokonom. Persze, kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!

Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, amely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…

– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért. – Helyes, így szeretem – felelt Riminszky megdörzsölve a kezét. – Éppen

lovagi szolgálatról van szó. Schiller Siegfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka kabátját: – Itt vagyok, uram. Eddig úgyis csupán csak költeményeimben vettem részt

vitézi tornákon. A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron. – Annak az úrnak lesz a szekundánsa, kedves izé… Így szólt Riminszky, s a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a

diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszínű volt az arca, és a szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján, és azt néha boldogan érintette meg kezével.

– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen. – Minden jól van – felelt a diák, és mosolyogva nézett vissza a

kocsmaudvarra, midőn onnan kilépett. Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat fordított ismét, pedig a diák

olyan szívesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni. Riminszky letérdepelt a fűbe, és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszú csövű

pisztolyt vett onnan elő. Schiller úr nagy érdeklődéssel figyelte a dolgokat. – Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a

pisztolyhoz? Schiller úr olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében pisztollyal

foglalkozott volna. Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót

ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky: – Valódi? – Úgy van – felelt Schiller úr, és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a

dolgokat. A pisztolyok már töltve. – Azt hiszem, elég distancia lesz húsz lépés? – kérdezte Riminszky

szekundáns társától. – Hogyne, hogyne – felelte az komolyan. Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak

felállította. A pisztolyokat kisorsolta, és a kezükbe adta.

- 86-


Egy másodperc még, és erősen tapsolt. A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszínű arca. Valami

kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből. Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami erőszakos

megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen, és a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra dőlt. Még kinyújtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem mozdult.

Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Siegfried halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az erdőbe.

A dördülésre a kocsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.

Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyító, szívet hasító éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé, és őrjöngve ráborult.

– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky, és reszketett egész testében. Tántorogva tett egypár lépést. A leány fölemelte a fejét, és elváltozott

hangon sikoltott reá: – Verje meg az isten, veretlen ne maradjon!… Gyorsan mentek a kocsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől.

Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak. És elmúlt tizenhat esztendő… A nizsderi várúr megszürkült, megvénült, és soha egy pillanatig nem találta

meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt egyetlenegy percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban, és jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyű ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos küldeményt.

– Tehát még él – mondta. És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami

ereklyéket. A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát

abba a kötényébe vette, amely kötényében a csodás, valószínűtlen és rendkívüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött, és Európa egyik leghíresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolódzás homályával vette magát körül. Nappal sohasem látta senki. A legenda

- 87-


azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, aki a nizsderi várúr megbízatásából három nagyvárosban is nyomozott Wart Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltűnik néha hetekre, majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját, és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen köszön, és kíséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artistaújságok mesés dolgokat írnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, amelyek már a lovarnő útjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért, és ennél többet nem is igen kell mondani szakmabeli férfiú előtt. Az jelentéktelen körülmény emellett, hogy orosz nagyhercegek gyémántküldeményeit gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott utána városról városra, és minden este ott ült az első sorban. Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit írt a művésznőnek:

– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a feleségem.

Az angol most már választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbe lőtte magát a lovarnő szeme láttára. Mondják, hogy a művésznőnek meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott, és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbe vágta a nemes mént.

Az angolon kívül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, akit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblű hölgynek.

Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket fogadott, akik lépésről lépésre követték a művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky eszejárásán.

Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakított minden barátságot, és a nizsderi várúr egyedül maradt a boroshordóival és a rezesbandájával együtt. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi posta. Míg egyszer a lapokat bejárta a hír, hogy a híres műlovarnő lábát törte egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban, és odaköltözött.

- 88-


HATODIK FEJEZET Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?

A podolini Riminszky házban egyhangúan múltak a napok. A házigazda meggyógyult, és a medvebőrt többé senki sem terítette a sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott lakatjaival, és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig, szorgalmasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával naphosszat bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szívesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat, és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondja, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetű a szerkezete. Voltak furfangos zárak és kevésbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, amely a lakatokban található volt, majd jókedvűen forgatta meg a kulcsot a zárban.

– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra, s igen jólesett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.

– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik –, hajdanában még Riminszky úr is szerette a lakatokat. Annál kevésbé törődik ma velük.

Majd kalapácsával a lakatra ütött, s így dohogott: – Most már csak a macskákat szereti. A sors könyvében az volt megírva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt betölti

tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, ami igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, akik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt…

De egy rossz kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész vármegyében sem. A sors így rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska megtetszett Riminszkynek, és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt pecsételve.

Nemigen sok idő múlott el, hogy tisztelendő Felkis János uram jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére, mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyított a színben lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, aki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából, és a háztetőre menekült. Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.

- 89-


– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő úr, és öreg barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.

Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nemigen volt hozzászokva, hogy a nevén említsék. Az öreg Mik azonban, aki Riminszky úr távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a színből, és hosszú karjával Ancsurkára mutatott.

– Ott van a leány, tisztelendő úr! A barát megnézte tetőtől talpig Ancsurkát. – Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami

kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky úr úgy rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajon ismered-e a kis és nagy betűket. És amennyiben nem ismernéd, a betűkre megtanítsalak.

– Én minden betűt ismerek – felelt ijedten Ancsurka. A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a haja –

szelíden legyintett. – No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog. A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette útját. – Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky úrnak is több esze lehetne, mint téged a

betűkre megtanítani. Minek neked a betű? Pláne, nagyon fiatal is vagy hozzá. Magam húsz esztendős voltam, amikor megismerkedtem az öreg A-val.

Marczinkáné, aki áhítattal hallgatta a szent férfiú szavait, előresietett, és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a tűz, és a takaréktűzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát szakértő pillantást vetett a fazekakba.

– Jó dolgotok van – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az úr is idehaza van!

Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába, és a konyha egyik sarkában, ahol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.

– Kezdődjön tehát a vizsga – szólt János barát, és csuhája zsebéből egy darab krétát húzott elő.

A konyha ajtaja barnára volt festve, és Ancsurkának oda kellett vetnie a különböző betűket. A barát egymás után sorolta fel azokat a betűket, amelyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére. Mikor Ancsurka az X betűt is hiba nélkül írta föl az ajtóra, János tisztelendő megelégedetten bólintott:

– Jeles gyermek! Úgy ismeri a betűket, mint egy pap. Hát a számokkal hogy vagyunk?

- 90-


A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő ajtaját felnyitotta, ahonnan valóságos pirosra sült malacka alakja tűnt föl. János pap csettintett a nyelvével.

– Kutya-kutyánszky! Malac is van? A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó. – Tisztelendő úr, ha nem veti meg ebédünket, szívesen látjuk – szólt

alázatosan Marczinkáné. Az öreg Mik, aki eddig mozdulatlanul állott a sarokban, és

félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betűvetését, most nagyot szusszantva előlépett:

– A pincekulcs is nálam van – mondta. Míg Marczinkáné megterített a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan

megjárta a pincét, és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához.

– Nem is hittem volna, kisasszonyka – mormogta meghatottan. – Az ördög bújjon belém, hogyha hittem volna valaha…

A zsebébe mélyesztette a kezét, és titokzatosan egy pici lakatot vont elő. – Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékéül. Öreg szemeiből víz szivárgott a szakállára, és ijedten állott vissza a sarokba,

csakhogy most háttal. A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy,

kiülő szemével figyelemmel kísérni a tűzhelyen levő fazekakat. Késével néha rábökött egyik-másik fazékra.

– Hát ez vajon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon, és toll nem írhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami a gyomornak kellemetes.

A fazekak is elfogytak, és János fráter hiába gurította a szemét a tűzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, amikor száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu alatt. Mik talpra ugrott.

– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta, és sietve gurult karikalábán a sarokból.

A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát, és komoly arculatot öltött.

– Éppen jókor jön, Riminszky úr. A vizsga eredménye kielégítő volt. Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky útibundában állott a

kapu alatt. Zúzmarás volt a bajusza, és nagy vadászcsizmában topogott. – Öltözzön föl az a leány – kiáltott. – Elviszem valahová, ahol jobb helye

lesz, mint itt volt.

- 91-


– Igen jeles betűvető – szólt közbe János fráter. De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, amíg parancsát

teljesítik. A ház előtt könnyű szán állott, előtte két hórihorgas kanca. Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik sietve

öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták. Mik a medvebőrt is a nyakába akasztotta volna, de nem lehetett.

– Jöjj, Ancsurka – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, ahol úrikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.

Ancsurka már az udvaron állott. – A macskám – szólt pityeregve. – Hol van a macskája – kiáltott Riminszky. A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán, és szomorúan

nyávogott. – Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky úr. Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott a

csatornához, és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.

– Megfogtam, mint egy vasszöget – mondta, és átnyújtotta Ancsurkának a macskát.

Anci csakhamar eltűnt a leányka kendői alatt. Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy

gondosan betakargatták-e Ancsurkát cselédei az útra, aztán csettintett a nyelvével. A hórihorgas kancák vígan indultak el a csörgő szánnal.

János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött, aki tátott szájjal bámult a szán után.

– Hadd lássuk, vénember, hogy ismered-e még a betűket? Így szólt a fráter, és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi

sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak. A szán pedig repült a kanyargó országúton. Hegynek föl, völgynek le. Egy

darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája. Ancsurka pedig erősen szorította magához a kendő alatt a fehér cicát.

Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg, havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.

Alkonyatra hajlott az idő, és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek játszadozni. A nap valamely hegycsúcs mögül még vissza-visszapislogott, és az út

- 92-


mentén álló százéves fenyők hosszú hidakat raktak a hóra. Most már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, a rongyos kis falvak, amelyeket néha útközben értek, mintha vastag hótakaró alá bújtak volna a hidegnek ígérkező éjszakára. A szán repült, a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt, és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.

Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes országútról. Hegynek vivő, havas útra kanyarodott. Ancsurka felnyitotta a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat, és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában nagyra nőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult, és az ostorral a tetőre mutatott:

– Oda megyünk – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod lesz.

Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci szalmafödeles házikóban öregasszonyoktól hallott mindenféle tündérmeséket, és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte. Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig elindult valamely tót kislány, és ment-mendegélt, míg az elátkozott várba nem jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is, és nagy fenyőfák állták el a tót leány útját.

– Ne menj, ne menj – mondták a vén fenyők. A szán hirtelen megállott, és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu

előtt állottak, és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetű asszonyság állott:

– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság, és elkapta Riminszky kezét. – Szállj le, Ancsurka – szólt Riminszky úr. De türelmetlenségében nem tudta megvárni, amíg Ancsurka kikászálódik a

pokrócokból, megfogta, és a földre emelte. – Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden. – Itt van a kendőm alatt – felelte Ancsurka. Sötét, nagy udvaron mentek keresztül. Riminszky nagy bundájában

hosszakat lépett a kisleány mellett. – Ebben a házban egy jó nénike lakik, akinek sokat beszéltem rólad és

macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal. Most itt vagyunk, és ezentúl jól viseld magad. Ígérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.

– Ígérem, hogy jól viselem magam – felelt a kisleány. Tágas tornácon haladtak föl – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első

szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón. Fáradtan

- 93-


emelte föl a fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak a farkát mozdította meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott hátát.

– Poprád, hogy vagy, Poprád? – mormogta. Magas szárnyas ajtó nyílott föl, és az ajtóban sugártermetű, nagyon fehér

arcú, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta, és kis papucsai kicsúsztak ruhája alól. Riminszky a kislányra mutatott, és kedélyes nevetéssel kiáltott föl:

– Itt van, elhoztam a macskájával együtt. A szőke hajú hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg: – Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt rám. Riminszky ledobta a bundáját, és fázósan dörzsölte a kezét: – Hideg volt, megfáztunk. No, vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a

nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen! Ancsurka eleget tett annak, amit Riminszky úr parancsolt. A kisasszony

megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom, fehér kezén gyönyörű gyűrűk ragyognak.

– Ezentúl itt maradsz, Ancsurka… Ugye, az a neved? Hát a macskádat hogy hívják?

De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett, és egy ezüstharangot megkondított.

Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt vállú, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta, hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul megállott.

– Parancsolatot várok! – dünnyögte. – Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondotta most valaki mély hangon. Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a

Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan bánatos, szomorú, bús csengésű hangja volt. Ugyan ki szólhatott tehát a vak embernek?

A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe, és hideg fényű szemével tetőtől talpig végignézte Ancsurkát:

– Ezentúl te leszel az én kis szobaleányom, a barátném… Majd megtanítlak mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni a dolgod.

– Igenis – felelte alázatosan Ancsurka. – Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit. – Nem látok semmit. – A füled se nagy, és rózsaszínű. Hallani se szabad, csak azt, amit

megengedek. – Süket leszek, kisasszonyom.

- 94-


– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa nálam van.

Ancsurka engedelmesen kezet csókolt. A szőke kisasszony felemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját. – Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod.

Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!

Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, aki a másik szobában felterített asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik edények súlya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény égett.

Ancsurka nagyra nyílt szemmel nézte a gyönyörű holmikat. Igen, itt van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol. Vajon, hol van a boszorkány az ördöngös orsóval, amelyből a boldogtalanság fonalát szövi?

A bútorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon, s a pádimentumon is mintha zizegő selyembe süppedt volna a láb.

A szőke kisasszony így szólt Ancsurkához: – Te ide állsz a hátam mögé, és ha intek, elveszed a tányért előlem. Vizet

öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak. A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban.

Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, ahol hófehér abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanoda rakta Ancsurka a kiürített tálakat, tányérokat.

A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt Riminszky úrhoz, aki gyorsan felelvén, farkasétvággyal evett tovább. Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.

Vajon szerelmespár ez a nő és a férfi? – gondolta magában. – Eddig nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky úr se gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni a haját.

Az ajtócskán mindig kopogtattak, és mindig újabb tálak varázsolódtak a hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosságnak látta mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényű lámpákat és pompás bútorokat.

Hát a kályha hol van? – kérdezte magában. A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtekúton szűrődött a

szobákba.

- 95-


Véletlenül elhaladt az ablak mellett, és természetesen kipillantott az ablakon. Imbolygó, táncoló, nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.

Istenkém, vajon hol vagyok? – sóhajtott magában. – Ha legalább az öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.

Anci, a macska is hűtlenségbe esett, nyomban az úrnőhöz szökött, és ott hízelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is bejött valahonnan olyan támolygó léptekkel, mint a részeg embereké. Lehajtott fejjel járta körül az asztalt, és Ancira, bár az nyomban hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehúzódva és csendesen sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.

Riminszky a fogát piszkálva, észrevette a kutyát: – Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kínlódás. Nagyon

vén lehet már a Poprád. – Nem vénebb magánál – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én

állataimat ne pusztítsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett. Az a ló tíz évig táncolt mazurkát minden este, és dolgozott magas iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.

Ancsurka felé vágott hamuszínű szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre fordította át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta, és olykor megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.

A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy kis gyémántórát vont elő:

– Siessünk, Riminszky, mindjárt tíz az óra; azután nem szabad maradnia. – Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a

farkasok? – Miért féljek én? Féljen maga – szólt nyugodtan a várkisasszony. (És

Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti úgy Riminszky urat, mint ahogy Riminszky úr óhajtaná.) Riminszky úr komoran mondta:

– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem! A szőke hölgy összerezzent. – Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden

elcsendesedne, ha már megnyugodnék… Riminszky úr fölállott az asztaltól: – A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni.

(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.) – Majd szóljon odalenn Komárominénak – felelt a várkisasszony –, adjon

egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.

- 96-


Riminszky fanyarul mosolygott. – Nem érek én rá inni az úton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele van a

vár pincéje, Erzsébet. A kisasszony makacsul csóválta a fejét: – Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni.

Meglássa, megutálom, Riminszky! – Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. –

Szeretném már, ha megutálna. Vajon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a mostaninál, amikor állítólag jó barátságban vagyunk.

A szőke hölgy Ancsurkára nézett, és a szeme villogott. – Riminszky ostobát beszél. Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta a

bundás Riminszkyt: – Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék

mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas. Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyőóriás a hegyek

között. Kissé gúnyolódva felelt: – Ne féltsen, Erzsébet. – Már mondtam, hogy nem féltem – felelt nyomban a kisasszony. Riminszky úr kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az

Ancsurka arcát: – Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán jót

szeretnék rólad hallani. Egy perc múlva már becsukódott mögötte az ajtó. A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó

lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája úgy suhogott rajta, mintha egy madártábor készülne útra kelni. Egy pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatódzva figyelt ki a havas éjszakába. Aztán csendesen felnyitotta az ablakot. A következő pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét, és a száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az ablakon, hogy minél tovább halhassa a völgyben elhaló száncsörgést…

Ancsurka a sarokban, maga sem tudta, miért, dobogó szívére szorította a kezét, és úgy ügyelte a hallgatódzó kisasszonyt.

A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot. – Feküdjünk le – mondotta rekedtes hangon.

- 97-


Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, ahonnan csak percek múlva tért vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét, és saját kezűleg csukott be minden ajtót.

– Jegyezd meg – szólt Ancsurkának –, hogy este minden ajtó csukva legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.

Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerű szobalányra tenne szert a várkisasszony az öreg Mik személyében, akinek legnagyobb szenvedélye a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De mégse mert erről szólani, mert a várkisasszony lehangoltnak és szomorúnak látszott.

Ott, ahol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő domborodott ki:

– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad háborgatni.

A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult szobából. Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át oda kívülről bevilágított a

fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott, és sokáig-sokáig nézte a hópelyhes éjjelt.

Úgy esett a hó, mint ahogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná borítani, mintha a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Úristen meghallgatná a tótok imáját, és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a száját, amelyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet ott!…

Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sűrű hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint ahogy éjjel szokás: Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, akinek lakatja, amellyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapította magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, amidőn azokat a bizonyos piros bocskorokat Marczinkáné a lábára húzta. Addig födél nélküli, mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.

Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, amikor egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott úrnője parancsa, és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat, és úrnője hálószobájába ért. Erzsébet az ágya szélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, amely este

- 98-


rajta volt. Valami különös álmatagság, önkívület és beteges sápadtság tükröződött arcáról:

– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon. Ancsurka ijedten intett nemet a fejével. – Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. –

Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek a lépését… Ülj le ide a lábamhoz, és melegítsd a kezem, Ancsurka.

A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábú kis asztalka áll, amely asztalkán kiürített csésze és poharak állottak. Egy karcsú, hattyúnyakú kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő zöld folyadék, amilyen a tenger vize.

Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült, és a keze reszketett az Ancsurka kezében.

– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársony mellényes kék frakkos öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni, akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öregúr? Senki más, mint az én apám, aki órásmester volt valamikor. Most már tudod, ugye, Ancsurka? Jobban szorítsd meg a kezem.

A szőke hölgy kétségbeesetten szorítja le a szemhéját, mintha így akarná elkerülni azt, amit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik, és hallgatódzni látszik.

– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére, és bizonyosan tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan, zöld kalpagosan – olyan kalpagban, amilyent a lengyel vojvodák viseltek valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel kijön a kriptából, és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem figyel, mindig reám mereszti azt a nagy, gömbölyű szemét.

Ancsurkának a fejét hátrafelé fordította, és Ancsurka megrázkódott. Egy ember állott a szobában piros arccal, kifent bajusszal, a fején zöld kalpag, a derekán aranyos kard, míg a lábán zöld sarkantyús csizma. Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…

– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a vőlegényem volt. Nézd, milyen ifjú, milyen erős itt a menyegzői ruhájában! Nézd meg, Ancsurka, jól! Tűnj el, Kavaczky.

Villámgyorsan tűnt el a piros képű vajda a szoba pádimentuma alatt.

- 99-


– Most elment, de amikor akarom, visszajön. Itt áll, és néz engem napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá, és felelek helyette. Mert, fájdalom, megszólalni nem tud.

A hölgy tenyerébe hajtotta fejét. – De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. Azért, hogy már olyan

öreg és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat eluntam látni zöld kalpagjában, előhívom a másik udvarlómat. Ők kerülik egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. Fordulj meg, Ancsurka.

Azon a helyen, ahol előbb a várúr állott, világoskék kacki kabátkában, vadgalambszínű pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva, egy szőke fürtös, mosolygó ifjú állott. Mintha egy lépést tett volna előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos és kedves ifjú éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld csizmában.

Amikor Ancsurka elfordította a fejét, azt látta, hogy úrnője hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifjú eltűnt, és erre csendesen magához tért. Megtörölte az arcát.

– Akit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben… Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.

Sírt, csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol mélyen a völgyben, csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.

– Hajnalodik! – kiáltott fel. Talpra ugrott, és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány

színű hópelyhek hullottak. – Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta

zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De hát mért nem értesített szokás szerint? Mi baja történhetett?

Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment, és annak ajtaját felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek múltak, és a várkisasszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.

– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajon hol lehet?… – mormogta magában. – Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számításom szerint már négyre Podolinban kell lennie.

Az ablakhoz ment ismét, és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba. Nyugtalansága percről percre növekedett. Végre nem bírt magán uralkodni, és

- 100-


izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüstharangot. Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott, és a szobába a vak ember lépett.

– Parancs! Az esteli mély hang ismét megszólalt: – Nyergeljék meg a Szultánt, és állj vele te meg odakünn a vár alatt a

mogyorós mögött. A vak ember szótlanul megfordult. Ancsurka csodálkozva meresztette szemét úrnőjére. Az izgatottan dobta le

ruháját. – Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van

Szentpétervár? Dehogyis tudod!… Most pedig fordulj meg, amíg öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszúrom a szemed.

Nem is mert Ancsurka odanézni, amíg arra engedelmet nem kapott. Akkor aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövid bundás fiatalember állott előtte, s kezében vastag lovaglóostor suhogott, amely esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:

– Kisleány, jól viseld magad. Most menj, és feküdj le. Lassú léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott

mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában. Lefeküdt fekhelyére, és ébredező kismacskáját magához szorítva, ezt súgta a

fülébe: – Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a

boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nemhiába mondták útközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…

És nagyon magához szorította a macskáját.

HETEDIK FEJEZET A zöld kalapos bábu

Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, amelyek vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött-ment: senki sem tudta, merre tűnt el, hová lett, honnan jött. De nem is igen kereste senki. A vak trombitás, akivel Ancsurka az első nap megbarátkozott, midőn a várkisasszony távol volt, előhúzta trombitáját, amelyet a poros szekrényben tartott a folyosó végén, és a szomorú hangú hangszeren bánatosan és csendesen fújta el azt az egy zeneszámot, amely emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is tetszett, és megveregette a trombitás vállát:

- 101-


– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta. Péter zenész fölsóhajtott: – A kisasszony nem szereti a zenét. Legalábbis igen ritka idő az, hogy így

szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet, és fújjad!” A macska tudja: ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fújom, hanem valaki másnak, aki a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen úgy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.

Igen hamarosan vége lett ezeknek barátkozásoknak a kisleány és a vén trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába – sohasem lehetett tudni, hogy merről jött –, amikor Péter ellágyulva fújta hangszerét, és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet. Aranygombos lovagló vesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a Péter kezéből. Szikrázott a szeme..

– Talán bizony még táncolnátok is néha – kiáltotta. – No, majd adok én nektek! Vénember, az országútra dobatlak. Téged pedig, kis béka, ráncba szedlek.

Már föl is emelte a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat fordított a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából, míg Ancsurka éppen olyan kicsire húzta magát össze, mint amilyen a macskája volt.

Egyébként nemigen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami, arról Ancsurka nemigen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész megfenyíttetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a folyosóról, ha az ezüstharang hívta. Ancsurka pedig egész nap cicájával játszott, ha éppen takarítani, vagy asztalt teríteni nem kellett. Igen rosszul kezdte magát érezni.

Az ablakból a mély völgybe nézett, ahol a falusi házikók akkorának látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer, és nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen kérésére vissza, a podolini házba, ahol az öreg Mik olyan vidáman zörget lakatjaival, és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos konyhában. De Riminszky úr nem jött.

Ancsurka már hónapok óta volt a várban anélkül, hogy valami változás történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony egy nap minden ok nélkül meghúzta a haját, és Ancsurka erre sírva fakadt. A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig úgy látszott, hogy nagy örömet okoz neki a leány sírása, aztán azt szerette volna, ha még jobban kesereg. Már készült is ezt elősegíteni, amikor valami eszébe jutott:

– Nem bántlak, mégse bántlak– mormogta –, inkább megajándékozlak.

- 102-


Fölnyitott egy tágas faliszekrényt, és onnan találomra kivett egy ruhát. Uszályos, sárga bársonyruha volt, amelyet valamikor lovarnő korában viselhetett.

– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni. Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörű ajándéknak. A sárga ruha egy

kicsit bő volt, egy kicsit hosszú volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott benne, és szeme folyton a háta mögött kígyózó uszályon volt. A kis macska nyomában ugrándozott, és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta mindig elfogni.

– Hess, Anci, hess, te csúnya Anci! – kiáltotta Ancsurka, és futva menekült egyik szobából a másikba a kismacska elől. Amikor a külső szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky úrba.

Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárga ruhás leányt, és Ancsurka is valahogyan elszégyellte magát.

– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!

Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de ügyetlennek mutatkozott, és nem sikerült neki. (Riminszky már régen védekezett a kézcsók ellen.)

– Úrnőd itthon van? Ancsurka furcsán nevetett: – Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy azóta megjött. Riminszky előrement, Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt, ki

tudja, merre kóborolhatott a várkisasszony! Riminszky leült, és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még

nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen is az az Ancsurka. Az arca rózsaszínű volt, és kék szeme ragyogott. Még a frizuráját is valamiképpen másnak látta, és fehér homlokát megcsodálta. A lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott, és tagjai kigömbölyödtek a ruha alól.

Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy kifejlett nőcske áll előtte, akinek talán érzései, sejtelmei vannak.

– Be megnőttél – ismételte csöndesen, és csóválta a fejét. Mintha valami rendkívüli dolog történt volna vele, amire nem volt

elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt, és sárga bársonyruhájában senkihez sem hasonlított azon nők közül, akiket Riminszky Kázmér eddig ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a lábáig, és így szólt a leányhoz:

– Ülj le, és mondd el, hogy mit csináltál azóta, mióta nem láttuk egymást? Ancsurka fölvetette a szemét, és halkan felelt: – Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és…

- 103-


– Nos? – kérdezte Pviminszky előrehajolva. – És a lakatokra. Riminszky elnevette magát: – Ördöngös lakatja! Sohasem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz

a lakatokra. No, majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki. Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre, és bizalmasan kérdezte: – Hát mit csinálnak otthon? – Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon? – Dehogy. Podolinban. Riminszky erre újra nevetett: – Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, ahogy már az olyan vén házban

szokás. Az öreg Mik… – Kalapál! – vágott közbe Ancsurka. Riminszky vígan bólintott: – Marczinkáné… – Ebédet főz – sietett a felelettel Ancsurka. – Már nem. Azazhogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon

megöregedett azóta, hogy te elmentél, és Toporcra költözött. Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a híreket. A szemét tágra

meresztette, és rózsaszínű szája nyitva maradt. – Furcsa – mondta sokára –, hogy Marczinkáné megöregedett… – Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak

veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka? A leány némán csóválta a fejét. – Podolinba szeretnék menni – felelt lesütött szemmel. Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy

olajfestmény, amely a várkisasszonyt ábrázolja lóháton, csöndesen visszaereszkedett helyére, és a festmény előtt ott állott a várkisasszony rövid macskabőr bundában, magas szárú csizmában. Sötétpiros volt az arca, és acélszürke szeme mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.

– Hogy van, Riminszky úr? – kérdezte fagyosan. Riminszky megzavarodva emelkedett föl. Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott a

fogai között: – Kotródj! Amint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt

Riminszkyre:

- 104-


– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe, és majd elszégyelli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…

Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső felindulás. A szemét lehunyta, és lecsöndesedve ült le szembe Riminszkyvel, arra a helyre, ahol előbb Ancsurka ült.

– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne féltékeny ön, aki valamikor egész Európát meghódította szépségével és művészetével? És vajon kire is volna féltékeny? Arra a senki gyermekére?

Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomorúság látszott abban. De erőt vett szomorúságán, és elég vígan válaszolt:

– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő vagyok, mint a többiek. Mi, nők, nem szeretjük, ha udvarlóinkat hűtlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy éppen úgy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot kell megnyomni, és maga éppen úgy megjelenik hívásomra, mint Kavaczky vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen viaszbábu…

– Nono – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen viaszbábunak.

Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, ahonnan átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is, és letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:

– Először is arra feleljen nekem, hogy hol járt annyi ideig? Hol a pokolban kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?

Riminszky csöndesen nevetett: – Nemigen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem

vagyok ifjú ember, s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy kedves asszony mellé, és annak illatát élvezhetem.

A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával: – Az előbb is, míg nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott? Riminszky elkomolyodott: – Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, amely

vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a házam udvarába. Jószívű cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák elveszni, és az árva gyereket sem küldték az országútra. A leányka ott maradt a házamban, nemigen láttam, nemigen törődtem vele, hisz önnek sem szóltam felőle soha. De egyszer

- 105-


valami betegség fogott elő, és napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig, amíg eszembe jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen, és igen jól elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az árva gyermeket fölnevelem, és magam mellett tartom öregségem napjaira. Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon betegségemben, és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…

A várkisasszony ahelyett hogy ellágyult volna erre az érzelmes beszédre, haragosan állott föl, és duzzogva nézett ki az ablakon.

– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kívül nincs senkije, és csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben, vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást, és eddig sohasem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.

Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek. – Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra gondol,

hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam, megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a másé volt, mindig a másé.

Erzsébet sötéten nézett maga elé. – Emlékszem – mormogta –, emlékszem mindenre, és sohasem fogok

elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, akit egyedül szerettem… Maga volt az oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond Kavaczkynak a pisztolyt, amellyel az én szegény szerelmemet kivégezte. És még nem fizetett meg semmiért.

Riminszky vállat vont. – Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk

másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett halni, mert el akarta rabolni tőlünk.

– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számított, hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…

Riminszky elvörösödött. – Az ördög tudja – fakadt ki. – Néha úgy gondolom magamban, hogy ha a

diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor, amikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a múltat, Erzsébet. Hisz sohase beszélgetünk egyébről, mint a múltról.

- 106-


– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak múltjuk van… Mikor Pétervárott eltörtem a lábam, és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön eljött, és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek, és legyek a nizsderi vár asszonya. Én eljöttem, és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem volt beszámítható állapotban. A szervezete tönkrement a vad dorbézolásban, lelke egyensúlya megbomlott, és az esze ritka vendégként kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral kínált, és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte mulattatott a dolog. Régen megszoktam csupán furcsa oldalait látni meg a máskülönben szomorú emberi életnek. Versenyt ittam az elborult elméjű emberrel, és vártam az alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem. Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkű emberek kegyetlenségével annak a megholt fiúnak az alakját. Hallucinált, és rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt szerelemnek az alakjával.

Riminszky fölsóhajtott: – Szegény Kavaczky, sokat szenvedett. – Különösen akkor, míg vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint

talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből, és a díványra dobtam, mert, megvallom, a bosszú érzete hozott ide először. Bosszút akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam, hogy végzek vele, és elmegyek. Sohase tudta volna meg senki, hogyan halt meg a nizsderi várúr. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen letelepedtem melléje, és okosan, világosan próbáltam megértetni vele, hogy az ő sorsán már csak az javíthat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi egész életét. Sokáig beszéltem hozzá, és ő kimeresztett szemmel hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a pisztolyt, amelyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám: „Hát igazán meg kell halnom?” – kérdezte. „Igen – feleltem –, egyebet nem tehetsz!” Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem – mondta –, még van időm. Reggelig van időm!” Ez a gyávaság dühbe hozott. Már csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, amikor a vak trombitást a szobába szólította… Rémes éjszaka volt az. A trombitás szünet nélkül fújta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt kellett vele tartanom, mert

- 107-


kényszerített rá. Dalolt, és öklével csapkodta az asztalt. Egyszer így szólt: „Helyes, megölöm magam, ha Riminszky is azt tanácsolja.” Erre én megijedtem. Nem akartam egy harmadikat – azt a harmadikat, aki eddig is harmadik volt – belevonni a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan úgy éreztem, hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek. Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény, kegyetlen szavak jól estek lelkének, és már éppen megnyugodni látszott, amikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant, és nyomban elfogadta a borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.

Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, aki halálravált arccal mondta ezt a történetet.

– Miután megcsókolta? – kérdezte, és megborzongott egész testében. Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy

elefántcsontgombot a falon, és a szoba hátterében megjelent a zöld kalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony odarohant a bábuhoz, és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sírva roskadt egy medvebőrre… Riminszky fázósan emelkedett föl, és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A külső szobában találta Ancsurkát, amint a macskáját ölében tartotta.

A leány fülébe súgta: – Nemsokára elviszlek innen. Ancsurka hálásan, könnytelt szemmel nézett Riminszky után. Oda-bentről a

várkisasszony hangos, kétségbeesett sírása hallatszott.

NYOLCADIK FEJEZET Prihoda Anna naplója

Egy kis noteszkönyvecskébe, verébfej nagyságú kerek betűkkel ezeket a sorokat írta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:

Ma szombat van, és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt. Néha sírva vetette magát a földre, majd fölugrott, és összetépett mindent,

ami a keze ügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt. Mikor már a körmei véreztek, behívott, és így szólt hozzám:

- 108-


– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni, mindig mindig szenvedni, és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?

– Tudod-e, mit érzett egy szív, amely valamikor éppen olyan érző volt, mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?

– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, amely egy csöppnyi boldogságot, örömet nem szerez, csak fájdalmat?

– Szenvedtél-e már, sírtál-e már hosszú éjjeleken, amikor senki sem hallotta?

– Mondd, te leány, tudod-e, mily keserű a könny, amelyet senki sem lát, senki föl nem csókol?

Persze, én nem tudtam felelni úrnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy mire akar tőlem feletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett, és most itt ülök magamban Ancival, s hallgatom a lépéseit, amelyek onnan belülről hangzanak.

Úrnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét szombatján vagyunk, és ő még mindig nem mozdult ki szobájából.

Vajon mit csinál odabenn? Sír-e, jajgat-e vagy haragszik-e? A Poprád kutya az ajtó elé feküdt, és ott nyöszörög, kaparász. Azt hiszem,

végét járja a vén eb, de úrnőm nem engedi maga elé. Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya! Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen

morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud. Vajon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn úrnőm?… Riminszky úr ígéretet tett, hogy visszajön, és elvisz innen, de szánkójának

csörgését nem hallom. Vajon már mindenki megfeledkezett rólam, itt, az elátkozott várban?

Riminszky úr se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az udvarra mehetnék, ahol leányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta az ajtót.

– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk – súgta a fülembe, és csöndesen betuszkolt.

– Ó, bár megvert volna kedvére úrnőm! Bár már ne járna magába odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.

Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam, és figyelve hallgatóztam.

A mély hegyi úton haladt egy szán, de benne nem Riminszky úr ült. Sokáig néztem a szán után, amíg az eltűnt egy hegykanyarulatnál.

- 109-


Milyen boldogok lehetnek, akik ott a szánon ülnek. Talán messzire mennek, idegen országokba, idegen emberek közé – de én szívesen elmennék velük akár a világ végére is.

…Fölírom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom. A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze, itt nem lehet egerészni,

mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, amelyeken föl lehetne kúszni. Azazhogy van minden, csakhogy Ancinak nem szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.

Anci rám mereszti a szemét, és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét összefirkálok.

– Most már igazán kisasszony vagy, Ancsurka – mondja a macskám. – Szép ruhád, szép cipőd van, és betűket vetsz papírra, mint a kisasszonyok.

– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám. – Nem – felelek neki –, naplót írok. Hátha egyszer valaki kíváncsi lesz,

hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, amikor a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Víg volt-e vagy szomorú?

Ebből a könyvből megtudhatja, hogy szomorú volt, mint Bársony, a tengerszem tündére, akiről éppen tegnap olvastam a Lidérc-naptárban.

Anci megcsóválta a fejét, és a körmét kinyújtotta a papiros után. – Ugyan ki a manó lenne kíváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda

Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.

– Igaz, igaz – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kíváncsi lesz valaki?

Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét, és dorombolt. Itt az az újság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb

csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon bánkódhatott, hogy az ajtó nem nyílott föl előtte. És talán a bánat siettette halálát.

Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön, és már egy csöpp élet sem volt benne.

Behívtam Péter bácsit, aki nagy óvatossággal vette karjába az ebet, és elvitte.

– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta. És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot. Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.

– A vár alatt megásom a sírját a vén szolgának, amely annyi esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.

- 110-


Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, amíg végre késő délután feltűnt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád hullája feküdt.

A halott kutyát földíszítette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, amelyeknek színét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.

Így találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros, mint a nyíló rózsa.

(Csoda, hogy a nyíló rózsához hasonlított; a vak emberek tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)

A vak trombitás mély árkot húzott a nagy hóban. Ásott, ásott, és munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott, és amit kiásott az árokból, azt hamar megtöltötte ismét hóval a szél.

Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával. A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte, és hóval bekaparta. Aztán a szánnal együtt eltűnt az estalkonyban… Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, amely könyv a Lidérc-

naptáron kívül a nizsderi várban található volt, amikor úrnőm szobájából hangos beszéd és sírás hallatszott.

Csakhamar kiderült, hogy Riminszky úr jött úrnőm látogatására valamelyik föld alatti folyosón.

A föld alatti folyosót úrnőm kívánságára választotta. Úrnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám, és nem akarta, hogy

Riminszky úr velem találkozzon. Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha

mégis meglátna Riminszky úr, s eszébe jutna neki engem Podolinba visszahívni? De Riminszky úr nem jött ki a szobából, úrnőm nem hívott be, és én

magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik fehér szakállát, és a podolini klastromtornyocskát.

És ezen nagyon elszomorodtam. Az ajtó egyszerre fölpattant, és Riminszky úr kipirosodott arccal lépett ki: – Jöjj, Ancsurka – mondta –, elviszlek. Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne

fázzon az úton, amikor úrnőm is kijött, és így szólt Riminszky úrhoz: – Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. Anélkül is majd megbolondulok

néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, míg a leány itt van. Riminszky úr habozva pillantott rám.

- 111-


– Szívesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes, Erzsébet.

Úrnőm lesütötte a szemét, és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle félni, halkan így felelt:

– Nem lesz neki semmi bántódása. Ígérem. Riminszky úr még mindig habozni látszott. Ó, be szerettem volna

fölkiáltani: – Vigyen el, Riminszky úr, vigyen el ebből az elátkozott várból, a

boszorkány hatalmából. De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert úrnőm rám pillantott hideg

szemével, amely néha úgy fénylett, mint a meztelen kard. Riminszky úr vállat vont: – Utóvégre is itt maradhat… Nálam úgysem tudna mit csinálni, amióta

nincs asszonycselédem. Így szólt, és megsimogatta az arcom. Nem hallotta meg, hogy odabenn a szívemben vadul sikoltozom, mint egy

menekvő madár… Megsimogatott, és szokása szerint így szólt hozzám: – Aztán jól viseld magad. Nem tudtam felelni. Csak némán intettem a fejemmel. Aztán nagyon sokáig sírtam, hogy Riminszky úr elment a várból. Úrnőm

szobájában maradt, és az égboltozaton, amely nagyon közel látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.

A csillagokat néztem, és szomorú dolgokat gondoltam magamban. Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés

hallatszott, úrnőm hívott Megint az ágyán ült, az arca fehér, és a tekintete zavarosan szegeződik

reám. Előtte a háromlábú asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal. A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző színű folyadékok. Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van úrnőm

boszorkánykonyhája. Itt bűvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok szokták.

Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák voltak, amelyeket éjjelenként úrnőm összekeverve iszogatott.

– Megint nem tudok aludni – mormogta sötéten, amikor meglátott. A fejére nyomta a tenyerét.

- 112-


– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemben. Valami idegszál, amely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol a hegyek között, és két messze fekvő állomás, amely eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolodik egymástól… Az az idegszál szakadt el a fejemben, amelyen át a való élet telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.

– De te ezt nem érted, te béka. – Te nem értesz máshoz, mint szamár öregurak fejének az elcsavarásához. – Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam kívül

senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni? Úrnőm szenvedélyesen nézett rám. A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak

volna abban a szempárban, amely örvények elnyelik azt, aki beléjük néz. – Ülj le – szólt –, és melegítsd a kezem. Egész lényében reszketett, és halotthalványan nézte a kezét, amelyet

jéghideg dermedtségében földörzsöltem. Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna. – Ma éjjel – suttogta csendesen – véled álmodtam, Ancsurka. Igen rosszat

álmodtam véled. Eleinte zöld mezőn jártam, ahol fehér tojásokból pici libácskák ugrottak ki,

és mohón enni kezdték a zöld füvet. A felhők nagyon fehérek voltak, és egészen közel ereszkedtek a fákhoz,

amelyek lilásszínű virágok terhe alatt reszkettek. Mentem, mendegéltem a mezőn. A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek – és én

nagyon könnyűnek, fiatalnak éreztem magam. Még daloltam is álmomban egy régi dalt, amelyhez, sajnos, hiányzott a

hárfakíséret!

KILENCEDIK FEJEZET Merre jár Riminszky?

Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor, amidőn Ancsurka már régen nem volt ott.

Egyszerre eltűnt Ancsurka a várból. Hova lett, merre ment – senki sem tudta.

- 113-


A várkisasszony vállat vont, amikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott. – Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nemigen voltak mulatságok. Riminszky csóválta a fejét. – Ejnye, ejnye, a macska rúgja meg – mormogta magában. – Nem is hittem,

hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka? Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába. – Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint amit

hangosan mond. A szemével hunyorított, és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta,

mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből. – Igen bolond dolog volna – mormogta –, ha egy szolgálóleányka olyan

nagyon érdekelné. Riminszky magas szárú csizmájára nézett, és keservesen felsóhajtott: – Kutya mája! Szerettem a macskáját. Erzsébet elnevette magát. – Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De hát

unta magát. Hiába, elunta magát, és búcsút mondott a várnak. Riminszky egy darabig hallgatott, és magában gondolkozott. A manó tudja,

igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért. Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan búcsúzott, és gyorsan

sietett le a várból. A hó már elolvadt, és a hegyek között langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek, és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.

Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig sohasem vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky húst evett, és hozzá bort ivott.

Most most meghatotta a langyos szél, amely arcába fújt, és a kis bokrok színes rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében így például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, akik már nem látják az évszakok változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük, és azt sem tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csendességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort, és Pogrányi valahol messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az hogy ők már meghaltak, s innen elmentek.

- 114-


Riminszky úr nemigen volt filozófus, és a gondolatai, zsufa-lova hátán addig kalandoztak a föld alatti állapotokon, amíg mélységesen elszomorodott: a halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember ismeri· meghaltak szomszédai, ismerősei, és többé nem mozogtak. Még csak a kocsmába se ment el senki, miután a lábát kinyújtotta, és a föld alól semmi hír nem érkezett azokról, akik ottan bekvártélyozták magukat.

Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juhnyájait nem viheti magával.

Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdasszonya a másik világon, erre nem gondolt, csak az fájt neki, hogy az árva tót leánykáról nem fog tudni semmit.

Útközben érte el a lipovnicai barátkolostort. A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között

kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok akik itt laktak éppen úgy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok szolgálatába szegődtek – majd – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk – a saját szakállukra kezdtek valami háborút a szepesi gróffal vagy valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, amióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai klastromban.

A pápa ma Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek, és a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a magyar uraságok, akik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak a barátokra ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord falakat – a kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan, és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két lipovnicai tót, hosszú lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt, a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviáriumot – mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, akik a kolostort meg szokták látogatni.

A kapufülkéből egy csengettyű drótja vezetett a pincemester szobájába. Ez a csengettyűdrót jelezte, hogy milyen kaliberű vendég érkezett a

kolostorba. Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette,

aki hálás köszönettel öblítette le torkán az út porát csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, akiknek ebédet vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkívül Riminszky úrnak, aki ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országút is Riminszky úré volt. A barátok megbecsülték az

- 115-


uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.

Háromszor csendítettek most is, amikor Riminszky úr lován bekanyarodott a kolostor kapuján, és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.

– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod – mondta a kapus fráter alázatosan.

A silbakok tisztelegtek – hosszú dárdájukat kétszer a kövezethez koppantottak –, fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat kereste elő.

Azokat a rozsdás kulcsokat, amelyeket csupán nagy ünnepeken szoktak használatba venni; amely lakatok mögött olyan borok voltak, amely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jó magaviseletű kolostornak.

Tehát háromszor csengettek, és a barátok erre a jelre valamennyien fölébredtek.

Mindössze öten lakták az óriási épületet, ahol egy ezred katonaság is bátran elfért volna. Öt nagy szakállú, szótlan és komoly férfiú gyülekezett össze az ebédlőteremben – mert éppen délre járt az idő.

De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.

A pincemester egy kis hordót gurított a bolthajtásos szobába, és tiszteletteljesen mormogta:

– Istenben boldogult páter Szuhai följegyzése szerint ezt a bort Tokajban szüretelték az 1722-ik esztendőben.

A nagy szakállú fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta macskabőr bekecsét.

– Tokajban – mondták csendesen. A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból –, amely

állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok száz esztendő óta, és ez állványról még sohasem került le addig hordó, amíg benne egy csöppecske folyadék vala.

A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát, és az állványra tette.

A falakon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres csap is, amelyet tízakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsike csap is, amely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.

A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről, és hamarosan a hordóba illesztette.

- 116-


A pincemester megeresztette a csapot, és aranyszínű nedv csurgott a hordócskából a kristálypohárba.

A poharat áhítattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, aki ez idő szerint főnöke volt a kolostornak.

Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az idő, de az arca rózsaszínű volt, mert mindig bort ivott, és nem vizet.

A főnök kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta, és szakértő szemmel vizsgálta.

A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetűzte ezalatt a fölírást: – A Kállay-donációból… A főnök ajkához emelte a poharat, és csendesen hörpintett belőle.

Megforgatta szájában a bort, és aztán csettintett nyelvével: – Ez a bor az aranykorból való. Amikor kétszer szüreteltek a Hegyalján –

mondta. És az atyák áhítatosan néztek a hordócska felé. Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével. – Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a

kolostor udvarára. Az atyák ismét bólintottak. Áhítatos csend volt, a pincemester a csendben megtöltötte a poharakat. – Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, amelyben boraink története

foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét. Georgius atya álmatag, szőke férfiú volt, fölállt az asztaltól, és midőn

visszatért, egy nagy rézkapcsos könyvet hozott magával. Lapozgatott a könyvben, és mialatt az atyák a bort megízlelték, csendes

imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket: – Kállay-donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai aszú. Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruckapitány volt Kállay János. Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nemhogy tartóztatta, de

küldte: – Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen. Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami

mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb kucsmájukat nyomták a fejükbe.

Kállay János uram gyönyörű szál legény volt. A kasmírvörös ruha megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem

is engedte el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja

- 117-


magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tisza-hátról az agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.

– Tán csak nem agárral kergeti a németet, apámuram? – kérdé levélben az urától.

De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a levélíráshoz. Csak azért nem, mert röstellte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a víg, tétlen udvari életet választotta.

Hónap hónap után múlott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny búcsút vett a kapitány Erzsikétől, és megírta, hogy a fejedelem parancsára Párizsba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…

A menyecske megcsóválta a fejét: – Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta – gondolta magában, de

azért a szíve összeszorult a fájdalomtól, szomorúságtól. Most már nemcsak a hónapok múltak, hanem az évek is. A tiszaháti vén

udvarház jegenyefái háromszor is új ruhába öltözködtek, tél jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüst szálakat rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hír sem érkezett.

Könnyű a nagyságos fejedelemnek türelemmel várnia az uramra – gondolta sokszor szomorúan az árva menyecske –, de vajon hol találjam én föl a türelemnek a forrását?

Az atyafiak ellátogattak hozzá, és fejcsóválva vigasztalták: – Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy

idegenben. Búsulhatunk érte! A perjel így szólt ünnepélyes hangon: – Kállay János uram emlékezetére! Ivott, és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk csengéssel

szálltak vissza a poharak a diófa asztalra. Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.

– Tíz öl fát hoznak holnap az erdőből a kolostor udvarába – mondta. Az aranykorból való aszú, amely szinte csengve ereszkedett belé a finom

kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihúzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezítelen karjával az az asztalra könyökölt.

- 118-


Riminszky nagy fejét lehajtotta, és komor arccal nézte a bort. Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak keresztül a kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.

És akkor, amidőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét diófa szekrényből kar hosszúságú fúvó hangszert vett elő, amelybe csendesen belefújt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.

De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, amidőn ez a hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe szorultak, és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a hordócskába, hogy az szinte feljajdult belé.

Georgius, egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fúvott. És a falak visszhangozták a tárogató hangját.

– Rákóczi járt erre – mondotta egy nagy szakállú vén barát. A hangszer még azon időkből való volt, amely időben Rákóczi Ferenc járt

erre. Erre járt volna, és a hangszert itt felejtette. Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és

Erdély nagy fejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján. A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak, és midőn a

vándorló sarkantyús csizmáit elnyújtotta a tűz mellett, a barátok ilyen kérdéssel fordultak hozzá:

– Mondd, vándor, merről jössz? Lengyelországból vagy Magyarországból? – Magyarföldről – felelt a vándor. – Mi hír Magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi? – A szabadság meghalt, és vele hal Rákóczi – felelt a vándorló. A barátok megcsóválták a fejüket. – Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él, és

Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban. A vándorló erre elnevette magát. – A bujdosó, aki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek. Igen csóválgatták a fejüket, amíg az éjjel folyamán megérkezett a fejedelem

kísérete, néhány válogatott kuruc vitéz, akik menekülés közben valahol Késmárk táján verekedtek labanc katonákkal.

Csupa párducbőr kacagányos, sárga csizmás vitéz, akiknek vékony kis bajuszuk hetykén fel volt pederve, és a szemük sötéten lobogott.

A vitézek között volt egy olyan is, amelyik a fúvószerszámot kezelte.

- 119-


Ez keresztbe vetett lábbal a földre ült a medvebőr kanapé mellett, amelyen a fejedelem hevert, és halkan fújdogálni kezdte…

Valami véletlen folytán a fúvóhangszer ott maradt a kolostorban, amikor az éji vendégek hajnalodáskor továbbmentek.

Rákóczi Ferenc hálából évek múlva egy szekér bort küldött a vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, amely bort a barátok békésen elfogyasztották.

Azonkívül mindig akadt valaki, aki a régi szerszámot meg tudta szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter – a tárogatón kívül másféle zenét nemigen hallottak a lipovnicai kolostorban.

Most is azt fújta a szőke szakállú barát, és már mint ilyenkor szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak, és a szemek felragyogtak.

– Más világ van – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával. Riminszky, aki eddig nemigen avatkozott a dologba, most öklével az asztalra csapott:

– Tíz akó bort küldök a kolostornak, mert becsületemre megérdemlitek. A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor el

szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?

Ott ült az öreg, reszkető fejjel bólogatott a melódiákra, amelyek az öles vastagságú falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg ezenközben, s egyszer Riminszky úr füléig hajolva így talált szólani:

– Mi ugyan csupán Istennek egyszerű szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de az országút erre elviszen, és mindent tudunk, ami a környéken történik.

– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky. A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyorított. – No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal horoszkópom,

lovad éppen a nizsderi magaslatokról érekezett ide veled… Riminszky úr – mert hiszen nem tagadhatta –, beleegyezőleg bólintott. – A napokban – folytatta a vén barát – az ócska kalitkából egy madárka

röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, amidőn a kolostorban éppen Ave Mariát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől, és az országút néptelen és elhagyott volt.

Riminszky visszafojtott lélegzettel hallgatott. A vén barát megnedvesítette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már

csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, ahová az kifolyt. Csettintett a nyelvével, s így folytatta: – A kapu alatt éppen Fintor, a podolini susztermester melegítette belső

részeit, mert megfázott a hosszú útban. Ott koccintottam vele e szent kolostor

- 120-


nevében, amikor a madárka az országúton közeledett. Sárga bársonyruha volt rajta, és uszályát fölemelte kezével, amint sietve lépegetett.

– Nos? – kérdezte Riminszky, és eltolta a poharat. – Erre jött, és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak

húshagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak. Még mondtam is neki: húshagyó messze van, galambom.

Riminszky türelmetlenül intett: – Mindegy az. – Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarkú cipő. Szuhinka, a lőcsei

gyolcsos, aki éppen itt etetett a kolostor előtt, úgy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben igen takaros fehércseléd volt.

– Mindegy az – türelmetlenkedett Riminszky. De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette: – Azazhogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az

aranycipős kisasszony. – Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, amely a kolostor előtt van,

ott fáradtan leroskadt, mintha messzi útról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nemigen volt akkor.

– Honnan jössz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól. – Szolgálatban voltam idáig, de az úrnőm elkergetett. Szuhinka uram csóválta a fejét. – Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál? – Ebben – felelt a kisasszonyka. – Mert az úrnőm így szerette. – Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka. – Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném. – Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek. – Nemsokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára terített egy

vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy aranysarkú cipőben volt szolgálatban a kisasszony.

Riminszky elgondolkozott. – Ismerem azt a fránya Szuhinkát – mormogta –, szép leánynak,

menyecskének mindig szívesen ad helyet a szekerén. Nemigen ízlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szívesen,

csakhamar elbúcsúzott a vendégszerető kolostortól, és lovára ült. Lipovnicáról Cservenka felé vette az útját.

- 121-


Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre járt, és a szekéren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás szerint megpihent a kocsmában, és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát ivott.

Mizsonyai Pál, a kocsmáros észrevette a leányt a szekéren. – Szép portékát árulnak a krakkói vásáron – mondta évődve. – Nagyon

ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat csinálnak. Szuhinka uram vállat vont, és nemigen felelt. Mizsonyai tovább évődött. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a

kékszemű mézesbabát. Magának-e, vagy másnak? Szuhinka lustán vállat vont. – Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával? Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van. Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hírek. A macska tudja, miért,

legjobban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos eltörte közben a lábát. Estére érkeztek Primókára, amint Riminszky később megtudta. Szuhinka

mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de fölhagyott szándékával, amikor meghallotta, hogy a napokban errefelé látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.

– No, akkor itt maradunk – dörmögte a leánynak –, mert se a portékámat, se téged nem szívesen adlak a Jánosik fogára.

A leányka a kocsmáros feleségével aludt, míg Szuhinka uram a szekerén maradt, és szokása szerint egész éjjel fütyülgetett. Mondják, hogy álmában éppen úgy fütyült, mint ébren. Így nemigen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.

Hajnalban már útra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély hegyi úton.

A vizsnyai vendégfogadóba, amely körül három országút keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sűrűn kopogott az ivó asztalán.

Szuhinkának nagyon megörültek. A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a

tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között, és meghagyta neki, ha egy tejszemű embert lát a szekér körül ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemű ember senki más, mint a híres Jánosik, vásárosok fosztogatója.

Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nemigen kell hosszadalmasán elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak.

- 122-


Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó tulajdonosa, egy öles termetű asszonyság, egymás után hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A színben szalma volt a földre szórva, oda fektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.

Midőn egy-két óra múlva magához tért, a szekerét megtalálta, de a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.

Riminszky izgatottan hallgatta a történteket: – Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz, Susákné? Susákné a Riminszky arcába nézett: – Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy aki

után ilyen nagyságos úr tudakozódik, mint te vagy, Riminszky úr, annak bízvást lehet aranyból a cipellője sarka.

– Ne bolondozz – felelte csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megígértem valakinek, hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hová lehetett az a kisasszonyka?

A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát. – Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a

szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme volt, amint egy pillanatra láttam. Legalábbis annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.

Riminszky rosszkedvűen hallgatta ezt a beszédet. Estére, amikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében maradt

a szobájának a kilincse, amidőn oda benyitott. Az öreg Mik, aki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az eltört kilincset, és megnyugtatólag mondta:

– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre újra a helyén lesz a kilincs. Mégpedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.

Riminszky a medvebőrre dobta magát, és valami különös ellágyulással nézte az öreg szolgát, aki csizmájába kapaszkodott.

– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis Ancsurkát.

Mik eleresztette a csizmát, és a szája tárva maradt. – Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. – Ugyan

kinek fájt rá a foga? – Mit tudom én – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma

veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában? – Hogyne, uram, hogyne.

- 123-


– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat. Nyargalj Toporcra, és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.

Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével: – Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni,

elhurcolni idegen országokba, ahol eladják őket. Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, amennyit nyom. Vajon ez történt volna a mi Ancsurkánkkal is?

– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyút a csizmádra, hever elég rozsdás sarkantyú a kamrában.

Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot… Hajnalodott, amikor lódobogás hallatszott lenn a piacon. Riminszky úr nemigen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett, és felnyitotta azt.

A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehér szakállú Mik, és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszú uszályos ruhája lobogott utána, és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.

Riminszky úr a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nemigen tudott mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.

Az öreg Mik a földre zörrent, és nagy komolysággal jelentette: – A kisasszonyt Toporcon megtaláltam, és legjobbnak tartottam mindjárt

magammal hozni. Riminszky úr hálásan veregette meg az öreg Mik hátát. – Derék ember vagy, Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hűségedet? –

kérdezte Riminszky úr. Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán csendesen

mondotta: – A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már újakkal

felcserélni a régi holmikat. – Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, ahányszor akarod. – Köszönöm, uram – felelte a vén szolga. – Jer, Ancsurka, jer – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha nem

engedlek el magamtól. Felvitte az emeletre, és ott a legnagyobb székbe ültette, amely széknek piros

bársonyból volt az ülése, és a lábai aranyozott oroszlánkarmokban végződtek, s a legenda szerint eddig benne csupán lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.

- 124-


– Ülj itt, Ancsurka, és ha kedved tartja, sohase is kelj föl innen. Annyi szolgálóleányod lesz, ahány ujjad van, és mindnek te parancsolhatsz.

Ancsurka tágra nyitott szemmel hallgatott. – Selyemből, bársonyból lesz a ruhád, és színaranyból a papucsod. Mindent

megkapsz, amit szád, szemed kíván. Csak itt kell maradnod mindig. Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét, és titkon megcsípte a

karját. Ébren volt, valóság mindaz, amit hallott… Későbben Riminszky úr még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a

gyolcsosszekérről. – Eluntam várni a gazdát – felelt egyszerűen Ancsurka –, és gyalog

folytattam utamat Toporc felé. – És nem bántott senki útközben? – Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint

egy kísértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara vagy – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.

Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, amelyet a nizsderi várban viselt. Riminszky úr hallgatva nézte, és nagyon kimelegedett. A következő percben lehajolt, és megcsókolta az Ancsurka kezét.

Amire Ancsurkának vérvörös lett az arca.

TIZEDIK FEJEZET A kísértet megjelenik

Aki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky házat, ugyancsak elbámulhatott, ha útja véletlenül rövid időn belül arra vitte, és az ódon háznak nyomát kereste.

Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, ahol hajdanában a „vajdák” laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az időre, amíg vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky – valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadásfélét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némelyik békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állítólag így szólott volna akkor:

– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborút. Odaát talán győzedelmeskedik az igazság.

- 125-


Megnyugodtak-e ebben azok, akik nyakukban hurokkal lépték át a másvilági ösvényt – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az efféle részletdolgokat.

Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld, és helyébe egy mosolygó, vidám házikót építettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak megmaradtak, csak a régi színüket váltották föl mással. Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszínűek lettek. A tetőről leverték a mohos zsindelyt, és helyébe tarka, sokszínű zsindelyt raktak. Az új kapun rézkilincs ragyogott, amelyet egy görbe lábú öregember sűrűn fényesített. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot jelentő világos függönyök nevettek ki.

Amíg az ódon ház így megifjodott, Riminszky úr se maradt tétlenül. Elutazott Podolinból, és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték

meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsér formájú lett, és az arca piros, mint a rózsa.

– Ördöngös Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt eltett annak idején az ifjúságából, hogy elővehesse, ha szükség lesz rá.

Hová tette Riminszky az ifjú esztendőket, és honnan vette olyan hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kívül mindenki tudott volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakarított ifjúságot.

Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, ahol egy egész házat bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, ahonnan majd illendő módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába, és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.

– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél is több báránya van – mondták a podoliniak.

Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt: – A püspöknek lehet több báránya, de nem minden báránynak van gyapja. Ami bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét. Riminszky szakított az európai viselettel. Szárnyas kabátban, kürtőkalapban,

lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e Lőcsén olyan valaki, aki zöld szattyáncsizmát hord a lábán, és minden lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyú? De még zöld mentét, arannyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.

Amikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalábbis annak a helytartója.

Akik ismerősek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:

- 126-


– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szűz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt mondta neki: „Eregy pihenni, te szegény tót asszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.” És akire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.

Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot. – Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda

Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja. A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky új bocskort?

De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt sárga virág nyílott, a réteken sárga szoknyás tót leányok dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.

A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy úr éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó ízlése van annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei lányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egy is ráragad a kis menyasszonyra – márpedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt szívja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog ember lehet.

Az üveges batár sohasem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt csatolva, és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett volna be, egész nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky úr – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki –, három varrónőt beállított a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy amikor a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt –, és nagyokat sóhajtott:

– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna valaha, hogy olyan szép vagyok?

Riminszky – nagyon megszelídült ez a haragos, komor férfiú – megsimogatta a vénasszonyka kezét:

- 127-


– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.

Marczinkáné nevetett: – Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban

meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is. Majd elgondolkozva tette hozzá. – De lehet, hogy négy is akadna… Ancsurka megsimogatta a néni arcát: – Talán öt kérőd is akadna, nénike. De azért már ne menj férjhez. Riminszky úr a díványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a

bolondságokon. Szívből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az Ancsurka hangja.

Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini határba. A négy fehér ló vígan szántotta az országutat; a huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.

Amikor a város széléhez értek, ahol hajdanában kapu volt, most pedig romba dőlt bástyák álltak nagy szomorúságban, a lovak hirtelen meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.

Riminszky megdörzsölte a szemét. A mezőn – a Poprád irányában – fehér árnyék imbolygott tova. – Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky. A kocsis – régifajta ember volt – megsodorta a bajuszát, és kedvetlenül

dörmögött: – Valami lelket láttak a lovak. Az ostorával a mezők felé mutatott: – Ahun megy ni. A füzesek alatt. Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé haladni,

mintha hosszú köntösű szellemalak lett volna – a köntös ködből és felhőből –, és öleseket lépett.

– A macskába! – dörmögte Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság? Nemigen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta, és

csakhamar hazáig vitte. A rózsaszínű, vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felindulás közepette

állott az öreg Mik, és a városi bakteroknak magyarázott éppen valamit, akik lámpásaikat lóbálták.

Riminszky kiugrott a hintóból. – Kezét csókolom, nemes nagy uram – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. –

Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…

- 128-


Riminszkynek megborzongott a háta. – Nos? – kérdezte tétovázva. – Alig egy perccel előbb – folytatta az öreg szolga – a kapun bejött valaki,

bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten, amely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat – no, mert zsiványokra gyanakodtam –, s a lépcsőkön megtántorodtam, mert egy fehér ruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyűltek ezek a jó emberek.

Klein Márton éjjeliőr megerősítette az öreg Mik szavait. – Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen felnyílt,

és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.

Riminszky – nemigen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül: – Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga

megnyugtatására. Az öreg Mik némán csóválta a fejét, amíg Klein Márton éjjeliőr butykosa

nyakát megcsavarva, azt a föld felé fordította. – Száraz, uram, mint a „Jánosik kútja”! – Mert benned van, huncut – szólt Riminszky. Az éjjeliőr tisztelgett alabárdjával: – Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szíves. Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát, majd megcsóválta a fejét: – Hm – dünnyögte –, úgy vélem, még ma nem ittál pálinkát. Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül. – Vajon mit akart itt? – dünnyögte magában. Alighogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik. Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a

levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét, és újra a levélbe nézett. Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy” írta. Röviden tudósította

benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várúr meghalt. Ha a temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.

Tehát ő volt a kísértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hűlt, már elindult kóborló útjára!

Nyomban felöltözött, és elindult Nizsderre. Bezzeg máskor vidáman, jókedvűen szokta megtenni ezt az utat, most a

hideg lelte egész úton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba, és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.

- 129-


A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, amikor Riminszky éppen elhaladt a kolostor előtt.

Ez már a nizsderi halottnak szól – gondolta magában Riminszky. Megállította a kocsit, és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén frátert. – Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte. A kapus fráter vállat vont. – Még eddig akivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt, és a

koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, amelyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betűket, figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt tűrte meg maga mellett.

Péter három nap múlva megkondította a lélekharangot a toronyban, ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban. Riminszkynek valami víz nedvesítette meg a szemét.

– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének? A fráter a vállát vonogatta: – Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered, uram, a dörgést: nemigen

eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az a hóbortos se mondott többet:

– Örökké nem élhet senki. Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni? – Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér? – Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor

rendezi a temetést, és utána nagy tort rendelt a halott. Riminszky a várnak kanyarodott. A vár éppen olyannak látszott a völgyből,

mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy kapu kinyílott, és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.

Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel óta, hogy semmit se mulasszanak el a szertartásból.

Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek: – Ki hitte volna, nagyságos uram? – Szeretném látni a halottat – szólt türelmetlenül a férfi. Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai barátok

litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák világították meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a föld alatti terem. A barátok sűrű ráccsal elkerített részben, csinos

- 130-


bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.

Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyúja, amikor lassú léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.

És erre a sarkantyúpendülésre mintha valami halk fuvallat meglobogtatta volna a gyertyákat, és meglebbentette volna a szemfödőt.

Hatalmas márványszarkofágban feküdt a nizsderi várúr. Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky

felágaskodott, és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle felett, és hosszú, egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne, és szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején, és hosszú sarkantyús szattyántopánka a lábán. Úgy feküdt ott, mint egy középkori ifjú király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami kemény, szigorú vonás rajzolódott volna az ajka mellé.

– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállítani, ahogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.

– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé – két nizsderi legényt állítottam ide meg egy vénembert, aki a legényekre vigyáz. Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét, és parancsolóan pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába. Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, aki szentelt vízzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.

– Siessünk a temetéssel – ajánlotta az atya –, mert a halott visszakívánkozik a földre.

Riminszky fél füllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. Körüljárta háromszor-négyszer a szarkofágot, de nem vette magának azt a bátorságot, hogy följebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.

Amikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott. Megkapta a doktor vállát:

– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky. Rocskay Teofil kiszabadította magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a

szívére bökött:

- 131-


– Itt volt a baj. De hát vajon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a halál okát? Kérdje önmagától, és hamarabb kap feleletet.

Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a kápolnába ment, és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját, és a kulcsot hosszú kabátjába rejtette.

Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, ahol ezelőtt annyira otthon volt.

Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, amelyek valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. Amikor megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ kapta, hogy ez volt az utolsó intézkedése a várúrnak. Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban, és hűséges embereitől sorjában elbúcsúzott. Amikor a kőmívesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várúr magához intette a vak trombitást.

– Húzd meg a harangot – mondta neki. A harang megkondult a toronyban, és ezalatt meghalt a nizsderi várúr. Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos asszonytól

még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból. Dél elmúlt, és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sűrűbb tömegben

lepte el a környék népe. Sokan még Lengyelországból is eljöttek, ahol hallottak az excentrikus

várúrról, aki némelyek állítása szerint férfiú volt, mások pedig azt állították, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várúr, és temetése nagy látványossággal van összekötve.

A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok álltak, és páncélos, dárdás vitézek segítették le a környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várúr rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kívül már rakták a máglyákat, ahol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A pincéből szünet nélkül gurítottak fel a boroshordókat a pincemesterek, és a földszinti nagy lovagteremben, amelyet négy óriási oszlop tartott, a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tűz, mint tán a pokolban sem nagyobb, és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, akik jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, akiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetéslátogatóé.

A lipovnicai barátok se húzták a szertartást végtelenig. Elmondtak mindent, amit ilyenkor szokás –, hátul csendesen piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkű cseléd.

- 132-


Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei honoráciorral, földesurasággal, akik idejében tudomást szereztek a temetés órájáról. Megszokott díszruhája volt rajta, csupán a jobb karján sötétlett egy gyászszalag.

Úgy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot: Nem, Wart Erzsébet – gondolta magában –, nem fogsz túljárni a Riminszky

eszén. A halott arca meg se mozdult. Ismerem csalafintaságod, Erzsi – gondolta tovább. – Kíváncsi voltál a saját

temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá. A papok énekeltek, és a halott csendesen feküdt. Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos

ember emelgeti a márványszarkofág több mázsa súlyú fedelét. Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta

márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard. Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc, és örökre eltűnik az élők

elől a nizsderi várúr. Riminszky ekkor nem tarthatta tovább vissza megrázó felindulását. Egyetlen

szökéssel az emelvényen termett, ott, ahol a halott feje feküdt bíborpárnán. – Erzsébet – hörögte –, ne hagyj itt! Mintha valami derűs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott

arcába. De csak egy másodpercig tartott a jégarc mosolygása. A következő percben zökkenve ereszkedett le a szarkofág födele, örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyúltak szerszámaikhoz, és kalapálva zárták le karvastagságú csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, aki odabenn rekedt.

A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.

Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről szemlélték az ökörsütést.

A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz doktor.

A doktor megvárta, amíg a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán nekifogott a munkának. Vésővel és kalapáccsal dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörölni a verejtéket.

A véső és a kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye, hogy a szarkofág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyílott a

- 133-


koporsó oldalán, és az ajtón először egy pár hosszú sarkantyú, majd a hozzája tartozó skarlátszínű ruházatú vitéz is megjelent.

Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, húsból volt, és ép minden porcikája.

– Köszönöm, doktor úr – szólt kinyújtózkodva. – Nemigen bírtam volna már odabenn egy negyedóráig sem.

A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállítani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nemigen bírt vele, felkiáltott végtére:

– Ugyan, nagysád, segíthetne a koporsója elzárásánál! Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, amivel a doktor hiába

próbálkozott. Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára

készülne benne valaki. Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé

közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökkenéssel eltűnt a kápolna hátterében, ahol hosszú bársonyfüggöny takarta el a falat.

Riminszky jött vissza. A jó úr igen keserves állapotban volt, megszökött a torból, és fáradtan ült le a szarkofág lépcsőjére.

A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé. – Doktor, te kőszív – kiáltotta elkeseredve Riminszky –, maradj itt velem! – Dolgom van – felelt Rocskay. – A manóba! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyíts meg.

Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsíros, irigyelt… No, gyere, ülj ide, és próbálj meggyógyítani.

A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg Riminszkynek, aztán a szívére nyomta a kezét.

– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsíros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó csemegéktől.

Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét: – Bolond kend — mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni,

hogyan lehetnék tehát beteg? – Nono – ismételte Rocskay. – A masina rendetlenül dolgozik. És az a

legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, aki ezt meg tudná reparálni, ha elromlott.

Riminszky begombolta a kabátját.

- 134-


– Visszavonom: nem kell ilyen ember háziorvosnak. Menjen a pokolba az úr az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.

Rocskay csúfondárosan nevetett: – Dehogyis fél. Egy kis szívszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét

medvétől.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Merre jár a kísértet?

Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.

A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek fáradhatatlanul gurították fel a hordókat. Új máglyákat raktak, új ökröket húztak nyársra. A konyhán elölről kezdték a sütést-főzést.

Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik, kialusszák magukat még Nizsderen, és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.

Honeczkyék – a híresek –, Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai az eperjesi legátus tartották legtovább a tort.

A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.

Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti meg az ivók fülét.

A terem fekete falára ragyogó betűkkel vetette egy láthatatlan kéz: – Menjenek kendtek már a pokolba! Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát: – Boszorkányság – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm én

innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk. A többiek savanyú arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett

valamennyi. Mind tömjénért akart menni. – Hohó – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve –, az eszme

enyém volt, én hozom a tömjént. És hosszú lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat. Így aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.

- 135-


A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay Teofil, és írásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapítványé legyen – boldogtalan nők alapítványa.

Miután Rocskay uram állítását kétségen kívül igazolta, lassan kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is emlegettek volna rajta oly sokat!

De a nizsderi várúr nem hagyta magát elfelejteni. Kísértet lett belőle, mint a környéken mondták, és a márványkoporsóból ki-kijött, amikor senki sem várta.

Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országúton jámbor tót emberek.

Ugyanaz a ruha volt rajta, amelyben a koporsóban feküdt, a kezében hosszú hegymászóbot, és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében igen nyájasan bánt velük.

Skarlát ruhás alakja csakhamar eltűnt a hegyoldal fenyőbokrai között. A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak,

futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe a szolgabíró kocsija.

De szembe jött a szolgabíró, és a tótok nyomban előadták neki a dolgot. Angyalffy György, az akkori lublói főbíró figyelmesen hallgatta meg tótjait. Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt: – Mindinkább bonyolódik a dolog. A múlt héten komoly, szavahihető

emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állítják. – Tán még meg is mernétek esküdni arra, amit mondtatok? – kérdezte a

tótok felé fordulva. – Megesküszünk, pan szolgabíró! – felelték egyhangúan a tótok. A kísértet pedig nem maradt meg a nizsderi vár környékén. Másfelé is

feltünedezett. Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint minden

másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen jóindulatú, csöndes kísértetnek bizonyult.

Riminszky néha hallotta a kísértetről szóló híreket, de mert személyesen nem látta, csóválta a fejét, és nevetett az egész dolgon.

– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, akik odalenn vannak, nagyon jó helyen vannak.

Így beszélt addig Riminszky úr, amíg csak hírből ismerte a dolgot.

- 136-


Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kísértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, fúrtak-faragtak a podolini házban is. Az öreg Mik fényes, új lakatokat tett fel mindenhová, és naphosszat gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitűnő angol lakathoz jutott gazdája nagylelkűsége folytán, és miután részeire bontotta a lakatokat, meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddigi ismert lakatnál.

A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni, egyiknek előbb, másiknak később.

A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, ami izgassa. Itt pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a Riminszky házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész az elmondhatója, aki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerű tót leányka, amikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.

– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna. Az esküvő előtti héten – nyárba hajlott már az idő, és szénaillattal meg

juhtúrószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki megállítani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság van, és valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok mögött.

Egyszerre – maga sem tudta, hogyan – megkívánt egy ital bort a rongyos csárda borából, bár otthon aszút ihatott volna; megkívánt egy rongyos vándor muzsikást, és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.

Ezután úgyis vége – gondolta magában jóleső szomorúsággal –, otthon ülök feleségem szoknyáján.

(Ilyen lágyan gondolkozott néha Riminszky úr, bár ezt róla senki sem tételezte volna fel.)

A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár leugrott a bakról – hetyke abauji gyerek volt –, és a kardja tokjával megzörgette a kocsma ajtaját.

– Hé, zsidó – kiáltotta. – Bújj elő! Vörös betűvel írták neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.

Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát. – Csak keményen, Peti fiam.

- 137-


A huszár megrugdalta az ajtót, és a csaplár előbújt. Jámbor zsidóember volt, aki a nyavalyás hegyháton csak úgy tudott megmaradni, hogy mind a tíz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfújta volna valami szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomorúság. Négyrét hajolt, amikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyújtotta volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.

– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigorúan. – Nem tudod, hogy tilos éjszakának idején devernyálni?

A zsidó kezét-lábát mozgatta: – Könyörgöm, méltóságos úr, csak egy vak muzsikus iszik magában. De

aranypénzzel fizet. Valódi jó arannyal. Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor muzsikust, amikor máshol is csak találna csárdát?

– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.

Kíváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, amelyben egy árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál fényes szemű fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:

– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom?! Mi szél vetett ide?

A világtalan ember fölemelkedett a lócáról: – Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most

az gondoskodik rólam, mióta árva lettem. – Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod? A vak ember megvakarta a fejét. – Jaj, azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az

aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd meg, uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénzt nyomott a markomba, és szó nélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…

Amikor Lipovnicára érek, belenyúlok a zacskóba, hogy majd egy kis italt veszek rajta, hát a kocsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! – kiáltozta legharsányabban. Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.

Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábain még elég jó. Neki az országútnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.

- 138-


De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni. Amerre mentem, ahol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak tartottak. Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, hívogatott az a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak koldussal. Annak két kutyája is volt, amelyik vezette. Velem egy se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.

– Erre rábízhatod magad – mondta a koldus –, ez csak olyan helyre vezet, ahol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az útszéli árkokat meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, amit neked adok, eddig csak úgyis kárára volt a mesterségemnek.

Így jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz valódi. De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.

Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus történetnek a hallatára.

– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled? – Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha

fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt; ami visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való, kocsmáros?

– Tizenkettő, tekintetes úr – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás. – Fizess, Filkó! – szólt a trombitás, és a kis fekete kutya kimászott az asztal

alól, s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert pádimentumára. A kocsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott pénzt,

és hallgatva ült vissza vak gazdájához. Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve volt.

Igen nagyokat kacagott, és utána mélyen elhallgatott. – A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb húzva székét a

trombitás asztalához. – Ma úgy szeretek mindenkit, hogy legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is, Péter. Fújj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, amikor még Kavaczky úr verte a sarkantyús csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!

– Kavaczky úr – mormogta az öreg – nagyon jó úr volt. A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert, és fújni kezdte. Mintha a

Kavaczky nevének említésére megmozdult volna valami láthatatlan verkliszerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai tódultak ki. Fújta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta.

- 139-


– Mégiscsak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott. Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az asztalra csapott:

– Egy hordó bort, kocsmáros! Két perc múlva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a

legnagyobb ivóedényeket, amelyek a csárdában voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állította, a másikból maga ivott.

– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky úrral innál. A vak ember felemelte a hatalmas üveget, és le sem tette addig, amíg egy

korty maradt benne. A szájával lefelé fordította az üveget, és egy csepp sem jött ki belőle.

Riminszky nevetett ezen, és habozás nélkül követte a trombitás példáját. – Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre. Az üveg száját a Péter tenyerébe fordította. Abban az üvegben sem maradt

egy csöpp bor sem. A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkívüli öröm

szállott volna. – Így volt, uram, bizony így volt! – dohogta, mintha életének legkedvesebb

emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?

Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel. – Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező

homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne. – Te sem ülsz az asztal alatt, uram! Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme

vérben forgott. – Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A

kocsis meg a hajdú részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!

Újra az asztalra ütött. A kocsmáros betoppant. – A legerősebb pálinkádból, szomszéd – parancsolta Riminszky. – Ez a

csiger nem nekünk való! Add a hajdúmnak, kocsisomnak. A csapláros alázatosan mosolygott. – A minap lengyelek jártak erre, és egy nagy butykost itt felejtettek. – Ide vele! – harsant fel Riminszky. – A lengyel pálinkában van tűz, van

erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint egy

- 140-


csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középút nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.

A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát: – Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky úr. – De igen. Mindig azt álmodom, amit akarok. Még az apámtól tanultam,

hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonnyal szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.

– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs asszony. A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az,

szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt, és nagy pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.

Riminszky próbálta kibetűzni a pecsétek felírását, de nemigen ment neki. – Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról – szólt a vak ember. –

Kavaczky úr mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle italt. – No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky. A trombitás egyre fújta Kavaczky nótáját. Péter bátyó ivott, de lassan-lassan

rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint Riminszky úron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott, és olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalábbis öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot, és bizonyára felelt is volna raja valamit, ha felelni tudott volna.

Riminszky úr egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak az elmondását, ami egy darab idő óta a begyét nyomta.

– Péter bátyó – kezdte –, mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend is fiatalabb volt, amikor megismerkedtünk.

– Akkor még láttam is valamicskét – mormogta a vak ember. – Az arcodra még emlékszem, nemesuram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy bajuszod, mint egy kandúrnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól mondtam-e?

– Úgy van, úgy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, akit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, akire ne kacsintanék, ha akarnék.

– Az a menyecskék dolga – zörgött Péter –, én már nemigen tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.

– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, akit mi a nizsderi várban eltemettünk? Halott volt-e az, akit a koporsóba tettünk, vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kísért a környéken?

- 141-


Péter Riminszky úr felé fordította arcát, és nagyot hallgatott. – Mit akarsz tudni, nemesuram? – kérdezte csöndesen. – Azt, hogy hol van a nizsderi várúr, ha ugyan megvan még valahol a

nizsderi várúr? A vak ember fölemelte a karját, és Riminszky feje fölött mutatott a szoba

hátterébe: – Ottan a hátad mögött, nemesuram. Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul

maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott. – Hé, kocsmáros, kocsmáros! – ordította. Az alak pedig mozdulatlanul állt. Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak, és könyökével

arra a hosszú, meztelen pallosra támaszkodott, amely olyan volt, mint a régi hóhéroké.

Nem szólt, csak állott mozdulatlanul, és Riminszkyre függesztette szürke, jéghideg szemét.

– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky – monda mély, zengő hangon. Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a foga. A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szíjnál fogva,

amely a kutyája nyakában volt. – Riminszky, tudod, mivel tartozom neked, és mivel vagy adósom nekem? Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy

gyerek. – A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál, és megcsaltál,

elhagytál. – Amióta ismertél, tudtad, hogy ki vagyok. Asszony, akibe három férfinak a

bátorsága, szíve és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.

– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyeidnek – mindened voltam. Mivel fizettél ezért?

– Elhagytál, megcsaltál. És akiért eldobtad az én gyémánt szívemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, amelyet csak véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, amidőn a világra jött.

– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele, hogy többé ne szeress. Kinevettél és kigúnyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább tűrtem volna. Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett, rossz cselédet – az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.

- 142-


– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, amely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a vőlegényemet, nyomomban voltál akármerre bujdostam, előled. Végül elhoztál a sziklavárba, és ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.

– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken sohasem látod a „diák” kedves, rózsaszínű arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Sohasem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.

– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, amelyet ugyancsak össze akartál zúzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal nem bírtál…

– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek. – Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt? Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára tapasztott

kezeit levette, és zavarosan, csudálkozva nézett körül. – Ó, Erzsébet – suttogta mintegy félálomban. A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében. – Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te

tulajdonképpen? – Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya. – Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás

macskától félsz csupán, akinek cérnaszálon csüng az élete. Riminszky ijedt mozdulatot tett. – Ne bántsd az ártatlant. A pallos nagyot koppant a földön. – Hát a diák nem volt ártatlan? Nem volt fiatal, kedves és szeretetre méltó,

és te megölted őt? – Kavaczky ölte meg. – Hazudsz, hazudsz, Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg,

mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, amikor Kavaczky Györggyel szembeállítottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod terítette le őt, szegényt.

Riminszky felhorkant: – Nem igaz, nem igaz… A kísértet toppantott a lábával. – De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári költőt

vetett utamba, aki verseit a népnek szavalta, amely röhejjel kísérte. Ennek a

- 143-


félvad állapotban levő csavargónak a neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, aki tanúja volt a gyilkosságnak…

Riminszky megtörtén mormogta: – Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek… – Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, elfelejtesz.

Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide, és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jöjj, és csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém, vagy…

Riminszky fölemelkedett, és tétovázva közeledett. A kísértet kitárta karját. – Az ajkamat csókold meg. Jöjj, Riminszky, jöjj. A férfi már ott állott a kísértet előtt. Annak vészes, őrjítő tűz lángolt a

szemében. – Jöjj, jöjj – sóhajtotta, és Riminszky ebben a percben arccal bukott a földre. Az üveges hintó robogott a podolini úton a négy fehér lóval. Benne

Riminszky úr ült, és a fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a hegyek fölött, és az út mentén a virágok felemelték fejüket. Repült a fogat, előtte a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a díszruhás férfi.

A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás, és a kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.

– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdővel. De Riminszky nem mozdul. Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem

mozdul Riminszky úr – többé már sohasem mozdul. Holtan jött haza a menyasszonyától.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Ancsurka

Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, Riminszky urat is utolérte az, amit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számítás szerint nemigen lehet az ifjúságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. Azon szerelmet, amely dalra nyitja fel az ajkakat, és a szíveket megdobogtatja…

Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sírt utána, mint az Öreg Mik, akinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.

Riminszky úrral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, ahová való volt, és erre nyomban elcsendesedett volt minden.

- 144-


…Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát. Már készen volt minden az utolsó öltésig, és a templomokban hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky úr tiszteletére, amikor híre futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, amelyről minden virágot letépnek.

Riminszky úr már halott volt, és Mik az ajtókat csupán abból a szempontból zárta be, amely szempont neki a legkedvezőbb volt. Tudniillik, szerelem szempontjából…

Ancsurka nagyon búslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat búsult, és Lőcse városában sem igen akadt senki, aki örült volna a Riminszky úr váratlan halálának.

Hisz a legnagyobb úr utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában … el az egész Szepességből!

És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, amely domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét – történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, amely után életében vágyakozott.

A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád rohanó vizében.

Néma a vár, és környéke kihalt. A nagy kaput sohasem bocsátják le, és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő rongyos falucskában úgy tudják, hogy odafent nem lakik senki. Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik, és megnézi a gyermekfej nagyságú lakatokat.

És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, amíg az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.

– A kísértet jár odafönn – vélik a nizsderiek, és nem törődnek a dologgal. A kísértet tehet, amit akar, senki sem áll útjában. Igen csöndes, jó magaviseletű kísértet, mintha csak a tótok megjutalmazására vándorolt volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!

A hegyeken elterülő nagy, néma erdőségekben, sötét völgyekben, alkonyi órákban néha szembetalálkoznak a skarlátruhás kísértettel, amint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit keresne, amit soha meg nem találhat.

Ha zivatar orgonáz a hegyek között, és a mennykő belecsapkod a hegyormokba, sudár fenyőszálakba – a kísértet künn jár az égiháború közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon, és hosszan hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakító fényébe.

- 145-


Az eget beírják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha megvadult paripák tüzet ragadnák tova az ismeretlen országokba – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tovazörögnek az országutakon, a kísértet pedig áll merőn valamely sziklacsúcson, s szemét az égre veti.

A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot, s dehogyis mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a kísértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen úgy cseng, mintha valódi volna – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.

A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. Persze, nem volt senki, aki új zsindelyt tett volna a régi helyébe, a falat nem vakolták, és a nagy kövek eresztékeibe belopódzott a víz. Ezeken a csöndes, ártatlan vízcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vízcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a múlandóságra oktatni a köveket. S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből, és ha a gyík kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előremászott volna, és a húszöles mélységbe pillant alá. Vajon mi történik odalenn? – kérdik tán magukban a nagy kövek, amelyeket évszázadok előtt fölcipeltek.

Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kísértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, amikor a hegyek hátát csillámló lepellel borította be a holdfény, ősz hajú fenyőfák álldogáltak a hegyoldalakban, és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik után – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kísértet odafönn a bástyafokon.

Ilyenkor kíváncsi emberek annyira megközelítették, hogy még azt is látták, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, amint a kísértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hiszen azért volt kísértet!

Egy havas novemberi éjjelen, amikor a hegyek között éles szél süvöltözött, és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz gallyaikkal, azon a mély hegyi úton, amely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejű vak ember bandukolt, kezében szíjat tartva, amely egy kis fekete kutya nyakába volt erősítve. A vénember elveszítette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél, mintha egy csomó fehér szárnyú madár röpködne az öreg fej körül.

Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában, és a kutyájával beszélgetett:

- 146-


– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol azt a bizonyos kísértetet? Egy hónapja jövünk már, ugye, Filkó, amikor hírét hallottuk a nizsderi kísértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük, és elindultunk. Jöttünk, jöttünk…

Filkó letelepedett az út közepére, és ez annyit jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.

Az öregember kifújta magát, és a hajába kapaszkodott. – Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az

igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vízzé válik nyomban. Ugye, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában, és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó?

Megsimogatta a kutyát, és ellágyulva dörmögte: – Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek

vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, amíg az utolsó arany el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.

A kutya megindult, és a vak ember a nyomában. – A helikont se fújjuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó –

sóhajtotta. – Az ivókban azóta se ülnek olyan sokáig a fuvarosok, mint amikor Péter

bátyó táncolt ott. Ültek, és néztek bennünket, vén Filkó, mert senki úgy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre, és keressük a kísértetet, aki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk volna egy lépést is, öreg Filkó? Ugye, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várúrra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várúr még kísértet korában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád újból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kísértetet, Filkó?

Most megállt Filkó, és csendesen vonítani kezdett. Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonított, és a vak ember

hallgatózva állott mögötte. – Jár itt valaki? – kérdezte, és megfordult, mintha lépéseket hallott volna. De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között. Tapogatózva ment előre, amíg olyan helyet talált, ahol nem érezte a

kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre, és kutyáját simogatva, halkan beszélt hozzá:

– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az én régi barátom. Vagy legalábbis Poprádnak a fia … Itt éltünk sokáig ezek között a

- 147-


falak között. Voltak víg és szomorú napok; néha daloltunk, máskor búsultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.

– Előbb, legelőbb elment Kavaczky úr. Semmi baja sem volt, mégis itt hagyta a hordókat és a régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, akinek néha sarkantyús csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky úrral; suttogtak, csókolóztak – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e, Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb, és ő maradt itt legtovább…

A szél dúdolt a falak között, és a vén trombitás lehajtotta a fejét. Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg, s érezte, hogy valaki megállott előtte:

– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogyan kerültél ide? Péter kinyújtotta a karját: – Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud

lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt lenni, ahol Kavaczky úr lakott valamikor.

A szél zúgva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszorította a Péter kezét.

– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kísértet vagyok.

A vak ember felelt: – Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt állsz

előttem, és nagyon szomorú vagy. Mint egykor a toporci határcsárdában megálltál Riminszky úr háta mögött – de Riminszky úr most nincs itt.

– Ő meghalt igazán. Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva, és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Úgysem lelheted föl máshol a helyed.

Péter intett galambősz fejével. – Itt maradok. A kéz megszorította a kezét: – Itt maradsz, és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt

Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról fogunk mindig, mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha megszólaltasd a trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon.

– Ha névnapjuk vagyon – felelt Péter. A kísértet megfogta az öreg Péter kezét, és bevezette a várba a rejtett úton.

- 148-


Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiú házat és földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt esztendei távollét után, és csinos vagyonkát hozott a tengeren túlról. Föltalálta Ancsurkát, és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister Prihoda, ahogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az új világban. Fényes csizmát hordott, és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiú nemigen akadt nála Toporcon, míg leánya, akinek Riminszky úr föltalált végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik, és hozzá költözött Marczinkáné, míg Ancsurka apjával, az előkelő misterrel nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi szomorúságot.

Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az előkészületeket az elutazáshoz, és fényes csizmái úgy nyikorogtak a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az amerikai gentleman, és még a főszolgabíró is kezet fogott vele. Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor, s így elesett azon nagy megelégedettségtől, amelyet érezhetett volna, hogy jóslata beteljesedett.

Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, amely fölé a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba, és sokáig nem hallatszott felőle hír.

Egyszer aztán híre támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor nevű lublói úriember volt az a szerencsés, akit Ancsurka kezével boldogított. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, aki sok esztendő előtt a toporci országúton szánkójába vette az elárvult, világnak indult tót leánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országúton. S immár elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte, és kezét nyújtotta azon kedves fiatal lublói embernek, aki hazai tót nyelven vallott neki szerelmet.

Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg, és az öreg barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszú szekereiken, és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány úriember, mint ahogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.

Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását: – Tudtam én mindig – szólt határozott hangon –, hogy kincsem van a

leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.

- 149-


A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán, és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is előrefurakodott a tömegben, és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.

– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.

– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda. – Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet – mormogta

Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot. Ragyogó gyűrűt vett elő tüszőjéből, és átnyújtotta. Ancsurka kissé elsápadt.

Megösmerte a gyűrűt. Wart Erzsébet ujján viselte azt akkor, amikor ő a nizsderi várban szolgált.

– Köszönöm – felelt remegő hangon. – Tiszteltetem a nizsderi halottakat. Péter bátyó eltűnt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták

megtalálni a vak embert. Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky házból már

gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig újabb és újabb Angyalffy csemetéket hordott a hátán, és sötét éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kísértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhájában, és szemét figyelve függesztette a Riminszky házra. Néha rátörtek a buzgó éjjeliőrök, és a város kapujáig kergették, de napok múlva újra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltűnő és visszatérő kísértettől. Némelyek határozottan állították, hogy a kísértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni a legendákon?

A regényt írtam 1900-ban.

- 150-


Andráscsik örököse

1

Húsz-huszonöt esztendő előtt történt, hogy Nagykállón, Szabolcs vármegyében, hirtelen halállal eltávozott az élők sorából Andráscsik Sámuel, az igazi Andráscsikok közül. Ezt nem azért jegyzem meg, mintha másféle Andráscsikok lettek volna a világon, mint igaziak; tisztán a megholtnak volt ez a szólása, ha véletlenül idegen embereknek bemutatkozott. Volt ugyanis valahol Pesten egy testvéröccse, akit mindenféle bűnökért a família kitaszított sorából. A rossz nyelvek szerint ez az Andráscsik börtönviselt ember volt, és amikor ebbe a hibába esett, a rokonság kitalálta, hogy nem is az igazi Andráscsik-származás a Guszti. (Ha püspök lett volna, sose jutott volna eszébe egyiknek se megtagadni). A kállói Andráscsik azért emlegette mindig, hogy ő az igaziak közül való.

Más ember is meghalt már Kállón, nemcsak Andráscsik, de az ő halála azért nevezetes, mert összefüggésben van az alábbi történettel. Ha Andráscsik Sámuel nem hal meg, vagy legalább a halál előre bejelenti nála a látogatást, és nem hirtelen ragadja el az élők sorából, sok minden megfordítva történik ezen a világon. Andráscsik Sámuel egész életében jelentéktelen ember volt, habár eleget megtett, hogy némileg kiemelkedjen a közönséges halandók sorából. Gyűléseken, választásokon öblös hangjával tüntetett; a torokat, keresztelőket szorgalmasan látogatta, és volt legalább tíz olyan pohárköszöntője, amelyet könyv nélkül tudott. De a nevezetesség mégis makacsul elkerülte. A megyei urak szóba se állottak vele, márpedig az igazi népszerűség ott kezdődik, az alispáni parolánál. Közönséges kupecembernek nézték Andráscsikot minden jó tulajdonsága mellett, amely jó tulajdonságok között nem utolsó volt az, hogy a szólásmondás szerint még a bőre alatt is pénze volt, és akármikor meg lehetett szorítani egy kis kölcsönért. Igaz, hogy Andráscsik uramhoz csak azok a kétségbeesett egzisztenciák fordultak kölcsönért, akiknek már a zsidó sem adott; de hát minek is mentek volna Andráscsikhoz, amikor ő becsületes tíz percentre dolgozott, és csak akkor adott pénzt, ha előbb a hiúságának hízelegtek? Úgy kellett neki udvarolni, mint valami rátartós menyecskének. Vadászatra, lakomára kellett meghívni, brúdert inni vele, és tűrni, hogy úton-útfélen megszorongassa az adósa kezét a

- 151-


nagy, zsíros tenyerével! Hiába, Andráscsik Sámuel sem annak született, mint ami lett belőle. Szívesen elengedett esztendős kamatot, ha egyik-másik adósa meginvitálta egy pohár borra az „Arany Griff”-be. Ilyenkor kidüllesztett mellel ült a megyei urak között, és rémségesen hazudott az őseiről, pedig – mint a dölyfös Gaál Simon megjegyezte – még az se teljesen bizonyos, hogy nagyapja volt valamikor. Minél lenézőbben bántak vele, annál inkább adta a pénzt. A kisebbik Zathureczkynek abban az időben már semmije sem volt, csupán a macskanadrágja meg a dölyfössége. Andráscsik Sámuel azonban mindig leszámítolta a váltóit.

– Hadd lássa a büszke ember, hogy engem se a gólya költött – mondogatta. Persze, Zathureczky kutyába se vette Andráscsik uramat. Mert ha csak

egyetlenegyszer engedett volna merev magatartásából, a pénzforrás örökre bedugult volna. De volt esze, hogy ne engedjen. Nem is pörölte Andráscsik soha váltóit, holott sok pajtásává, komájává, cimborájává lett adósa alól ellicitáltatta a derékaljat. A jeles Homonnai Gyulának is megvolnának még mindig híres agarai, ha egyszer boros fővel pertu poharat nem iszik Andráscsikkal. Harmadnapra már pörölte Andráscsik a követelését. Homonnai ekkor még jobban elrontotta a dolgát: ahelyett hogy leszidta volna Andráscsikot, mint megérdemelte volna a gaz uzsorás, kérlelő szóval kereste föl:

– De brúderkám, ezt már csak nem fogod megtenni a legjobb barátoddal? Andráscsik rövid nyakát válla közé húzta, és onnan nézett hideg

nyugalommal Homonnaira. A két kezét pedig eldugta a háta mögé. – Én csak uraknak állok a rendelkezésére. Az én legjobb barátaim olyan

emberek, akik nem érnek egy húszast sem – felelt egykedvűen. – No, de az úr se többet – tette hozzá szemtelen vigyorgással.

Bizony eladta a híres agarakat, csak a legkisebbet, a számos billikomot nyert Lepkét tartotta meg magának. Azt rugdosta aztán a csizmasarkával, ha az urak elzavarták ismét az asztaluk mellől.

– Te is olyan úrifajta vagy – mondta a Lepkének fogcsikorgatva, hogy a következő pillanatban aztán lekapja kalapját az agár előtt: – Bocsánatot kérek, tekintetes úr.

Mert a híres Lepke valóban úgy viselkedett ezzel a kupeclélekkel szemben, mint igazi úrhoz illik, mintha a gazdája hibáját akarta volna jóvátenni: nyugodtan, megszökés nélkül tűrte sorsát, és a kupec kedveskedését, hízelkedését észre sem vette. Mint egy balsorsba jutott nemeshez illik, sohase feledkezett meg magáról annyira, hogy a legkisebb barátkozási hajlamot elárulta volna a kupec vagy hozzátartozói irányába. Ha régi gazdáját meglátta olykor az utcán, elfordította a fejét. Tán azért, hogy ne lássa annak könnybe borult szemét.

- 152-


– Lelke van annak a kutyának! – ordított elkeseredve Homonnai Gyula. – Meglássátok, elpusztul hamarosan.

Agártartó, állatszerető urak gyakran akarták megvenni a Lepkét Andráscsik Sámueltől. A kupec nevetve ellenkezett:

– Pénzért nem eladó. Csak azóta érzem magam igazán úrnak, hogy amikor rossz kedvem van, a Lepkét rugdoshatom. A híres Lepkét.

Délutánonként a zsinegen vezette magával az „Arany Griff” kártyaszobájába, ahol a környékbeli ügynökök, kalmárok köpdöstek és pipáztak. Amíg egyszer eltűnt a Lepke mellőle. Hová lett, mit csinált vele, senkinek se mondta meg. Lehet, hogy rossz kedvében, talán épp olyankor, amikor az urak ismét kidobták maguk közül valami mulatságból, agyonlőtte az agarat.

Pedig nagyon kevesen voltak már a környékbeli urak között, akik pertuk ne lettek volna Andráscsikkal. A vagyona folyton növekedett, és folytonosan nőtt az elbizakodottsága. Kölcsönt már csak úgy adott a megszorult uraknak – a mi uraink pedig abban az időben szörnyen meg voltak szorulva –, ha a házánál fölkeresték, és legalább ebédet vagy vacsorát ettek nála. A megszorult ember mindenre képes. A legelső famíliák sarjadékai elmentek szépen sorjába az Andráscsik vörös téglás házába, oda Szentannára. Kezet csókoltak az asszonyoknak, egy tavasza múlt, korán elhervadt, vékony asszonykának, aki a világon talán senkit se utált úgy, mint az urát. Aztán bókokat mondtak a hajadon leányának, Juliskának… No, hát ez az utóbbi már nem volt olyan lehetetlen dolog. Juliska szépség, kedvesség dolgában akármelyik kisasszonnyal felvette volna a versenyt, ha nem Andráscsik uram az apja. De az apja miatt még a szeme sem volt olyan ragyogó, bűvölően sötét, mint amilyen volt. Szőke Vénusz-feje alkalmatos lett volna arra, hogy elbolondítsa egy országrész gavallérjait. A termete nyúlánk, karcsú, mint a fiatal pálma. Csak finom metszetű ajkán borongott valami méla szomorúság, amely szomorúságot szinte fokozni látszott mély csengésű, komoly hangja, amely sohasem csapott kacagásba. Talán észre sem vette senki a Juliska rendkívüli szépségét, mert akik abban a házban megfordulni szoktak, azok nem az eleven angyalokra voltak kíváncsiak, hanem azokra a föstött angyalokra, amelyek a bankókon vannak. Azok a föstött angyalok! Andráscsik uramnak szokása volt vadonatúj bankókat tartani odahaza. Pestről hozta őket kötegszámra, ahol gyakran megfordult.

– Megyek friss angyalokért – mondta odahaza, és hetekre elutazott. Valami árverésen antik velencei pénzesládához jutott, abban tartogatta a bankókat, selyembe burkolva.

– A mennyországból jöttem – mondta, amikor hazaért, és gyönyörködve rakosgatta el a ropogós pénzt a ládába.

- 153-


Akkor is, amikor egy biztosan találó, alapos gutaütés elszólította a világból, éppen Pestre volt készülőben. Az „Arany Griff”-ben rendelkezett egynémely dolga iránt, a kocsi odakünn állt, a fogadó előtt, vállán volt már százgalléros köpenyege, amelyet sohasem hagyott el, és kezében a kis útitáska. Mindenki tudta, hogy ebben a táskában Andráscsik uram csak egy pár rongyos papucsot hord, a pénzét másfelé tartogatja. Hubák Jánosnak, a fiskálisnak adott némely utasításokat, hogy távollétében mi történjék az adósaival.

– Szokoli Sándort kíméletlenül el kell árverezni. Három esztendő előtt még a cselédeivel veretett meg, az idén pedig már keresztkomának kért föl! Ellenben a fiatal Zathureczky tekintetes úrnak adni kell pénzt, ha megszorul. Megértette?

A köpcös Hubák elkeseredve dörzsölgette magas homlokát, amelyből kétarasznyi távolságban mutatkozott csak haj. Az igaz, hogy olyan, mint a drótszeg. Kemény, egyenesen álló hajzat, mint egy kerítés a fejtetőn. Utálta Andráscsik uramat, de megélt belőle.

– Értem, te gonosztevő. Megint egy jó pajtásodat teszed földönfutóvá. Szép ajándékot adsz a keresztfiadnak.

– Hátha még azt is tudnád, fiskális uram – nevetett kezét dörzsölgetve Andráscsik –, hogy mekkora csókot kaptam a múlt héten a komámasszonytól! Ugye, szép menyecske a Szokoliné, eszem a zúzáját? De nekem éppen elég volt már az asszonyokból. Torkig vagyok velük!…

Az ügyvéd mormogott valamit vastag bajusza alatt. Andráscsik Sámuel azonban már azt nem hallotta. A torkához kapott, mintha csakugyan az asszonyok fojtogatnák! Az arca elkékült, a szeme kimeredt. Egy keskeny, fekete kendő volt a nyakára csavarva, azt akarta lebontani remegő ujjaival. De a kendő, ahelyett hogy engedett volna, mintha mindig jobban összeszorult volna nyakán. Tántorogva dőlt a falnak. Hubák egykedvűen nézte.

– Úgy látszik, egy kicsit megfulladsz, Andráscsik. Andráscsik nem is igen soká kínlódott már. Eldőlt, mint egy darab fa.

Estében megcsörrent a százgalléros bélésébe varrt aranypénz. S ekkor lett Andráscsik Sámuelből igazán nevezetes ember. Eltemették Andráscsikot is, mint már annyi sokat előtte; akadt olyan jólelkű

öregasszony, aki sírva fakadt a temetésen, nem annyira Andráscsik, mint inkább a temetés miatt.

A temetés napján éppen agarászbál volt a „Griff”-ben. Az a selyma Zathureczky (az idősebbik) megcsinálta azt a tréfát, hogy a vacsoránál, amikor legvidámabb volt a hangulat, hirtelen az ajtó felé fordult.

– Csak jöjjön, jöjjön, kedves Andráscsik, szívesen látjuk.

- 154-


A megyei urak ijedten fordultak az ajtó felé, és azon csakugyan belépett Andráscsik Sámuel, nyakában a százgalléros, fején a vidrabőr kucsma, szakálla, bajusza a régi.

– A gazember visszajött! – hördült fel Szokoli Sándor, és pisztolyt rántott elő a zsebéből.

Zathureczky elkapta a Szokoli kezét: – Ne bolondozz, Sándor, csak tréfa az egész. Kellemfi úr, vegye le a

szakállát. A következő percben ott állt a társaság előtt egy borotvált arcú fiatalember.

Zathureczky csípte valahol a vándorkomédiást, akit az Andráscsik maszkjába öltöztetett.

Egy hét múlva Hubák János ügyvéd lepecsételt levéllel állított be a megyeházára. Az Andráscsik végrendeletét hozta.

– Valami két esztendő előtt bízta rám – mondotta az ügyvéd. – Rossz sejtései voltak akkoriban.

Az alispán átvette a levelet, és ezzel megindult a hivatalos eljárás, összehívták az örökösöket. Kitűnt, hogy annyi Andráscsik van a világon, amennyiről fogalma sem volt senkinek. Még a kitagadott Guszti is ott termett egyszerre. Ványadt, kopott emberke volt, de a fején büszkén viselt egy ócska cilindert.

– Nagy gazember volt szegény bátyám – mondogatta. – Éppen ezért nem lehet tudni: jutottam-e eszébe?

A többi Andráscsikok – még a Dunántúlról is került egy csizmadia – nagy zajgással voltak egymás között. Mindegyik magának vitatta a megholt jóakaratát, barátságát. A csizmadia váltig azt erősítgette, hogy fiatal korában az ő csizmáit hordta Sámuel. Sőt adós is maradt a csizmák árával. A csizmadiát ezért vagy másért megverte a többi Andráscsik.

Felbontották a végrendeletet. A papír zizegett a jegyző kezében, a hivatalos szobában olyan csend volt, hogy hallani lehetett az udvaron lévő kerekes kút csikorgását. A jegyző olvasta:

„Én, Andráscsik Sámuel (az igaziakból), ép elmével, szabad akaratomból minden ingó és ingatlan vagyonomat hagyományozom kizárólagosan szeretett gyermekemnek, Andráscsik Zsuzsánnának…”

– Juliannának! – szólt közbe, csendesen köhintve, Hubák János. A jegyző szótagonként olvasta ismét a nevet a végrendeletből:

– Zsuzsánnának, világosan ez van írva. Hubák János a fején levő drótsövénybe kapott. – Érthetetlen tévedés – mormogta. – Andráscsik Zsuzsánna nem létezik.

- 155-


– De igenis létezik – szólalt meg ekkor egy recsegő, kemény hang a hivatalos szoba hátteréből. – Itt is vagyok a képviseletében. A nevem Boronkay, és az örökösnő nagybátyja vagyok.

S ekkor egy különös öregúr lépett elő a sarokból, ahol eddig észrevétlenül meghúzódott, a mindenféle Andráscsikok háta mögött. Mintha valami ötvenesztendős divatlapból vágták volna ki. Pitykés, kék frakkja, vadgalamb színű, szűk nadrágja, hegyes orrú félcipője egy cseppet sem volt kopott a használattól. Az öregúr csak ritkán öltözködik föl. Lengő, fehér szakálla, torzonborz bajusza valami nyugalomba vonult cirkuszigazgatóhoz tették hasonlatossá. Egészben véve sajátszerű benyomást tett itt a vitézkötéses, dolmányos, csizmás Andráscsikok között. Hubák János tetőtől talpig végignézte.

– Melyik állatsereglettől tetszett megszökni? – kérdezte epés gúnnyal. A fehérszakállas a sarkára emelkedett. – Torkára forrasztom a szót – recsegte vérvörösre vált arccal. – Én

Andráscsik Zuzsika nevében vagyok itt. Egy csomó elsárgult papirost vett elő a kabátja zsebéből. – Itt van a meghatalmazásom, itt vannak okmányaim. Átvenni jöttem az

Andráscsik-örökséget. – De már abból nem eszik – rikkantotta el magát a csizmadia, és harcias

állásba helyezkedett. – Pörölunk körömszakadásig. Nem hagyjuk a jussunkat ilyen jöttmentnek.

Az Andráscsik-had felzúgott, mint egy méhkas, öklök emelkedtek a levegőbe, botok kopogtak a szoba padlóján. Özvegy Andráscsikné halálsápadtan állott a gyászfátyol alatt.

Boronkay ügyet sem vetett a háborgó örökösökre. Könnyed, ruganyos lépésekkel tartott az ajtó felé. Ott megállott egy pillanatra, és gúnyos mosollyal nézett vissza:

– Akinek valami dolga van velem, engem és kardomat mindig megtalálhat. A jegyző, Vízy Imre fejcsóválva nézett az írásokra: – A végrendelet pedig hiteles, amint látszik. Éppen Hubák ügyvéd úr

szerepel egyik tanúként. A dróthajú fiskális az írásba bámult, majd a homlokához nyúlt: – Persze, az én aláírásom… De hát a macska vette észre azt a fatális

névcserét.

- 156-


2

Ha valamely áldásos jótékony intézményre hagyja Andráscsik Sámuel minden vagyonát, akkor kevésbé törődtek volna vele az emberek, mint most, hogy egy senki által nem ismert lénynek hagyományozta. A „Griff”-ben, a vármegyeházán hetekig egyébről sem folyt a szó, mint a különös végrendeletről, de talán még a szomszéd megyében is nevettek a fölsült Andráscsikokon. A nevetésben ott volt a kíváncsi kérdés, hogy tulajdonképpen hát kicsoda is az az Andráscsik Zsuzsánna, akiért családját, rokonságát kitagadta az öreg Andráscsik?

Boronkay Gábor, a lengő szakállú, ódivatú külsejű öreg két napig várta a „Griff”-ben az Andráscsikokat. Ezen idő alatt halálra rémítgette a fogadói cselédséget azzal, hogy ingujjra vetkezve, egy szál karddal pozdorjává szabta a szalmazsákot, másrészt pisztolyával a falra szögezett töktizes gömböcskéit lyukasztotta ki. Ezenközben, ha ajtaja előtt lépéseket hallott, nyomban feltárta az ajtót, és vérszomjas hangon kiáltotta:

– Ha Boronkayt keresi valaki, csak ide kell utasítani. Mindenkinek szívesen állok a rendelkezésére.

Zathureczky (az idősebb), aki eleinte néhány tréfája célpontjának szemelte ki a sajátságos öregurat, lemondott arról, hogy véle megismerkedjen, csak éppen azt engedte meg magának, hogy berendelte a falujából Siska Jánost, a környék megtermett kanászát, és azzal küldötte a Boronkay nyakára, hogy hajlandó vele verekedni. A sajátságos öreg dúlt-fúlt mérgében, aztán mert a kanászon kívül senki se ajánlkozott, elutazott Kállóról. De előbb megbízta az örökség ügyével Bajsa Gábort, egy fiatal, kezdő fiskálist.

– Azért választottam magát, öcsém – mondotta Boronkay –, mert még fiatalember, és talán megéri a pör végét. Magyarországon az örökségi pörök emberöltőkig tartanak.

Bajsa Gábor, persze, megnyugtatta az öreget, hogy manapság már másképpen van az. Boronkay különös mosollyal hallgatta:

– Lehet – mormogta. – Ámbár nékem már ötven esztendeje folyik egy pöröm.

Bajsa Gábor lett tehát a titokzatos Andráscsik-árva ügyvédje. Hej, hogy felszállt egyszerre az ázsiója a fiatal fiskálisnak. Különösen arra a hírre, hogy az ügyvéd személyesen megismerkedett Andráscsik Zsuzsánnával. Ebédre, vacsorára hívogatták mindenfelé, a megyei kaszinóban abban marad a tarokkparti, amikor Bajsa a szobába lépett.

- 157-


– Nos? Milyen? Micsodás? Kiféle? – repkedett feléje a sok kérdés. Bajsa rejtélyes mosollyal tért ki a felelet elől: – Regénybe való história ez, urak. Ha száraz, hivatalos írások nem

bizonyítanák, magam se hinném. Mikor aztán a szép özvegy Telekdi Irma is elszalasztottá a szobalányát

Bajsa Gáborhoz, hogy szívesen látja uzsonnára, az ügyvéd letette a rejtélyes mosolyt. Megcsippentette a cicus arcát:

– Hát aztán még kik lesznek azon az uzsonnán? – Senki más, csak a tekintetes úr. Bajsának lángba borult az arca. Kissé reszketett a hangja, amikor

megismételte a kérdést. – Senki más? – Senki, mert a tekintetes asszony legelőször szeretne hallani arról a

bizonyos Zsuzsánnáról – felelte a szobaleány bizalmaskodva. Bajsa révetegen nézett maga elé. Persze, mind ilyenek az asszonyok. A

kíváncsiság a leggyöngébb oldaluk. Hiába küldte már hónapok óta a virágbokrétákat a szép özvegynek. Kárba vesztek az ablak alatti séták. Hatástalanok voltak a legtüzesebb pillantások, a legmélyebb sóhajtások. Telekdiné csak nevetett, hogy két pajkos gödröcske támadt a rózsaszínű arcán.

– Ezek a férfiak! Hogy színészkednek! Vajon ezt fogja-e ma is mondani? Ma sem engedi rózsaszínű ujja hegyét

megcsókolni? Észre sem vette, hogy a kaszinóban duzzogva fordítanak neki hátat a

legjobb barátai a titkolódzás miatt. A furfangos Zathureczky (az idősebb) mindjárt ki is kezdte:

– Nem lehet valami tiszta dolog ez az örökösödés. Kár volna, ha gonosz dologba ártanád magad, Gábor. Kár volna a karrieredért… Az ember gentleman lehet még akkor is, ha pörösködés a mestersége.

Bajsa csak mosolygott csendesen: – Ne félts te engem, Zathureczky. Olyan biztosan, nyugodtan mondta ezt, hogy a furfangos Zathureczky

abbahagyta az ostromot. Bizonyos tisztelettel nézegettek rá. Az öreg Sári Pál, a megyei fiskus megveregette a vállát széles tenyerével.

– Teringettét, szerencsés fickó vagy. Nagy örökség, hosszú pör, még hosszabb számla. Hej, ha én így kezdtem volna!

Bajsa az óráját nézte. – Nagyon rövid eset a pör. Zsuzsánnát illeti meg az örökség. Azazhogy… Sári Pál tarkás szemével álmosan hunyorgatott. Közömbösen mormogta:

- 158-


– Persze, védenced érdekében mindent el fogsz követni. De vajon a bíróság hogyan fogja föl majd az esetet?

Bajsa szórakozottan nézett az órájára. Jaj, be nehezen lesz már öt óra. Mintha láthatatlan ördögkarocskák kapaszkodnának az óramutatóra, és húznák visszafelé…

– A bíróság gyakran meglepő fölfogást tanúsít – mormogta tunyán a vén megyei fiskus, és álmos szemében türelmetlenség fénye villant meg.

– A törvény világosan intézkedik. Az Andráscsik második házassága nem érvényes – mondotta bizonyos idegességgel Bajsa Gábor.

– Fékomadta. Bigámiában élt volna a huncut? – kiáltott föl Sári Pál. Bajsa zavarodottan dadogott valamit. Észre sem vette, hogy elszólta magát. A vén megyei ügyész csendesen nevetett. Ismét megveregette a fiatal fiskális vállát.

– No hát, csak menj. A szépasszony türelmetlenül vár. Bajsa elvörösödött. – Én mindent tudok, öcsém – folytatta Sári. – Csak arra kérlek, hogy onnan

egyenesen gyere föl hozzám. Megbeszéljük, megtanácskozzuk a dolgot. Több szem többet lát. Két koponya mindig két koponya marad, még ha az egyik olyan vén is már, mint az enyém…

Két perc sem telt bele, Bajsa Gábor már ott volt a Szent Márton utcában, ahol egy üdezöldre festett kiskapu előtt állott (a vaskosaras ablakokból fehér őszirózsák hajoltak ki), megpödörte a bajuszát, mielőtt a kilincsre tette a kezét. A szíve ugyancsak dobogott, hiába erősítette magát: „Csigavér, Gábris, nem szigorlatra megyünk!” De hát ki parancsolhatna annak a bolond szívnek, ha egyszer mintha a torkában dobogna az embernek, a következő percben a hátában? Benyitott a kapun. A kert még zöld volt, kert volt az egész udvar. A vadszőlővel befutott verandán megvillant egy kis darab fehérség, egy fehér női kar tolta félre a sárguló leveleket, és kedvesen duzzogó hang hallatszott:

– No, maga ugyan szépen megváratott. Nem tudott mindjárt jönni az üzenetem után?

– Bocsánat… Uzsonnára méltóztatott… – Menjen, maga csacsi. Csak nem üzenhetem, hogy nyomban jöjjön?

Milyenek ezek a férfiak! Nem tudnak semmit sem megérteni. Már ki is nyílott a veranda fehér ajtaja, és Bajsa Gábor ott állott a fehér

pongyolás, junói termetű szépasszony előtt. Telt, rózsaszínű nyakából talán több is látszott annál a bizonyos vonalnál, a karjáról minden mozdulatnál fölcsúszott a bő ruhaujj, a szemében valami zavart, téveteg mosoly…

– Annyira türelmetlen voltam – mondja szemlesütve –, hogy szobaleányomat másodszor is elküldtem magáért. Ki tudja, mikor kerül elő az az

- 159-


ostoba leány? Pedig maga bizonnyal éhes. Meg kell elégednie azzal, hogy én szolgálom ki.

– Ó, nagyságos asszony… A veranda széltől mentes sarkára volt állítva a kis uzsonnázóasztalka.

Kettőnél többen nem is férnek el mellette. Ketten is csak úgy, ha szűken ülnek. Bajsa mosolyogva nézi a halványsárga abroszt, az abroszon a jóféle csemegéket. Az asszony a fal mellett jelölt ki számára helyet.

– Ez lesz a vallatópad – mondja nevetve. – Figyelmeztetem, hogy semmit sem szabad elhallgatnia.

– Nem fogok semmit elhallgatni – mondja nagy elhatározással Bajsa, de ebben a percben eszébe se jut, hogy Andráscsik uram valamikor a világon is volt.

A szépasszony mosolyogva kínálja: – No, erősítse meg magát. Igyon legelőször ebből a borból. Valódi görög

bor. Tavaly hozta a nagybácsim, Ferenczy Gazsi, Kréta szigetéről. Bajsa a rubinszínű borba néz a poháron keresztül. Megkockáztatta a

véleményt: – Olyan színe van, mint az ajkának. Az asszony az asztalra könyököl, megvillan a szeme: – Hát igaz volna? Csakugyan olyan szép? – Kicsoda? – Az a Zsuzsánna. Annak az ajkáról beszél. Bajsa fanyarul mosolyog. – Van eszemben… Habár az a Zsuzsánna se csúnya. Az asszony mohón figyel; Bajsa elhallgat, azért az asszony célravezetőnek

tartja azt a kérdést föltenni: – Van olyan szép, mint én? – Macskát! Van is magánál szebb ezen a világon. Nincs szebb, de nincs

kegyetlenebb se. – Hát mégis, milyen? – Hogy is mondjam? Nem szép, de nem is csúnya. Nem hasonlít az idevaló

lányokhoz. Először, annyit tud, mint egy professzor. Különben van tanári oklevele is. Latinul úgy beszél, mint egy pap. A törvénykönyvet jobban ismeri, mint én. Azazhogy ez nem egészen bizonyos. Aztán lovagol, vív, célba lő, de a hímzéshez, varráshoz is ért. Az előbbit, véleményem szerint, Boronkay úrtól tanulta, aki afféle cirkuszművész lehetett fiatal korában; a hímzést, varrást önmagától tanulta meg.

– Szóval, amolyan emancipált hölgy, akiket a színpadon látunk, akikről a regényekben olvasunk?

- 160-


Bajsa Gábor bólintott: – Igen különös teremtés. Amikor legelőször találkoztam vele Budapesten, az

„Angol királynő”-szállodában, egy teljes óráig vallatott az apjáról, a megboldogult Andráscsikról. Nemigen ismerte az öreget, vagy ha ismerte is, egészen más oldalról, mint mi itthon…

– Várjon csak – szólt közbe a szépasszony. – Milyen ruha volt rajta? – Lovaglóruha. – Megbolondult? Csak nem jár lovaglóruhában? – Még cilindert is tett a fejére, amikor elbúcsúztunk. Tudniillik csak a

találkozásunk idejére bérelték a szobát a hotelben, egyébkor falusi lakásukban élnek, a főváros szomszédságában. Az utcán két lovász és két paripa várta őket. Nyeregbe ugrottak és elügettek.

A szépasszony hunyorított a szemével: – És magának, persze, szörnyen tetszett a lovas hölgy? Az ügyvéd ennél a pontnál nem engedett: – Már sokszor mondottam, hogy nekem csak kegyed tetszik. Senki más a

világon. Az asszony elgondolkozva nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna az

ügyvéd legutolsó szavait. Furcsa is volna, ha annak a bizonyos Zsuzsánnának egyszer eszébe jutna Kállóba jönni. Nagy fölfordulást okozna itt különcségével. Talán még a férfiakat is megbolondítaná. Eddig messzi környéken a legszebb asszonynak özvegy Telekdinét ismerték. Évek óta nem akadt versenytársa. Asszony, leány nem versenyezhetett vele.

Az asszony tunyán behunyta a szemét, magában pedig azt gondolta: „Vigyázat, veszedelem mutatkozik.” Álmosan kérdezte: – Nos, és kije, mije Andráscsiknak az a hölgy?

– A törvényes leánya. Az öregúr elkövette azt a baklövést, hogy kétszer nősült. Másodszor akkor, mikor az első felesége még életben volt, s attól el sem vált. A második házassága tehát érvénytelen.

– Nem értem az egész dolgot – mormogta az asszony. – Ezeken a férfiakon sohase lehet eligazodni. Az öreg Andráscsik éppen olyan huncut lett volna, mint a többiek?

– Még huncutabb. Ő volt csak igazán a huncut. Jól kieszelte annak a módját, hogy soha életében ki ne derüljön a csalafintasága. De hát ez nagyon homályos ügy. Nem asszonynak való.

Telekdinének egy pillanatra felnyílt a szeme, hogy aztán újra lecsukódjon. A kezét szórakozottan nyújtotta előre, addig, amíg elérte vele a Bajsa kezét. Akkor hirtelen vissza akarta vonni, de persze, Bajsa elkapta és megcsókolta.

- 161-


– Hogy is van az a homályos ügy? – kérdezte Telekdiné csendesen, és a kezét a Bajsa kezében felejtette.

– Szerfölött homályos dolog ez – mondotta Bajsa Gábor, és simogatni kezdte a szépasszony bársonypuhaságú kezét –, leghomályosabb az benne, hogy az öreg Andráscsik, azzal a madárijesztő külsejével, valamikor délceg, ifjú legény volt, hadnagy a Sándor-huszároknál, amely ezred éppen Olaszországban tanyázott. Nem hittem a szememnek, amikor Zsuzsánna kisasszony megmutatta a nyakán függő amulettben az édesapja fiatalkori arcképét. A mi bozontos, elvadult külsejű, kopott ruházatú Andráscsikunk lett volna az a pörge bajszú, merész tekintetű gavallér, aki az amulettből rám meresztette a szemét?… Hát Andráscsik volt, csakhogy a bajuszt, azt a szürke, bozontos bajuszt, elhanyagolt szakállt kellett hozzáképzelni; meg azt a megtört tekintetet, amilyen azoknak az embereknek a tekintete, akiket sokat üldözött a sors. Azt az amulettet a Zsuzsa anyja, született Boronkay Krisztina viselte valamikor a nyakán.

Boronkay Lőrinc volt a Sándor-huszárok ezredese, amikor az ezred Milánóban feküdt. Erről a Boronkay Lőrincről csak annyit tudunk, hogy sok érdemrend díszítette a mellét, és testestől-lelkestől katona volt. Büszkébben nem csörgette senki a kardját az osztrák ármádiában, mint Boronkay ezredes Milánó utcáin. De ha nem is lett volna büszke érdemrendéire, büszke volt leányára, Krisztinára, aki özvegyi életét felvidította; Krisztina helyőrségről helyőrségre követte atyját. Éppen úgy az ezredhez tartozott, mint a trombitás. Igazi katonaleány volt, aki gyermekkorától hozzászokott a szubordinációhoz. Bízvást elfoglalhatta volna akármelyik öreg kapitány helyét az ezredben; a katonai rendtartás a kisujjában volt. S erre volt legbüszkébb az apja. Ezzel a fegyelmezett katonaleánnyal esett meg az a szerencsétlenség, hogy beleszeretett Andráscsik hadnagyba, ott, messzi Milánóban. Hiszen ez nem lett volna még olyan nagy baj, ha Andráscsik igazi hadnagy lett volna. A közlegénységen kezdte, és úgy vitte föl az aranycsillagig. Az ezredben mindig csak őrmester maradt Andráscsik uram. Parádénál otthon hagyták, lakomáknál az asztal végére ültették. Ebbe a „pickauf” hadnagyba szeretett bele az ezred büszkesége, Krisztina. Hja, a szerelemnek nincs köze a hadiiskolához, se a származáshoz. Még csak nemesember sem volt Andráscsik. Az ördög elcsavarja néha a leányok fejét. Az ördög meg Milánóban is ördög. Krisztina ismerte a szubordinációt, azért érzelmeit titokban tartotta. Nem is tudott arról senki más, csak Andráscsik. Mert amikor az ezredesnek tudomására jutott a dolog, akkor már minden későn volt. Többé nem lehetett segíteni az ügyek állapotán.

- 162-


A gőgös katona iszonyú haragra gerjedt. Legszívesebben felakasztatta volna Andráscsikot, s csupán a Krisztina könnyeinek engedett, amidőn nyomban elégtételt nem vett a csábítón.

– Helyes – mondotta. – Légy a felesége. De csak azon föltétel alatt, hogy nyomban elváltok az esküvő után. Különben majd gondoskodom én arról, ne sokáig legyen Andráscsik hadnagy a férjed.

Az esküvőt csendben, titokban megtartották egy milánói kolostorban. A két legidősebb törzstiszt volt a tanú, ugyancsak két tiszt vette őrizet alá az esküvő után Andráscsik hadnagyot.

– A leányomhoz addig semmi köze, amíg velem el nem intézte a dolgát, hadnagy úr – mondotta sötéten az ezredes. – Becstelen férfit nem tűrök meg a családomban.

Andráscsik uram csak nagyot nézett. – Mi dolga volna velem ezredes úrnak? – Azt majd az a golyó fogja megmondani, amit a koponyádba eresztek, te

semmirevaló! – ordított magánkívül Boronkay. – A leányom becsületét kireperálhattad, de nem az enyémet.

Szólt, és arcul legyintette a kesztyűjével a hadnagyot. Andráscsik uram még akkor is vonakodott megverekedni a tulajdon

apósával. A törzstisztek erre kijelentették, hogy ott helyben lekaszabolják, ha tovább is vonakodik. A kolostor szomszédságában volt a huszárkaszárnya. A tágas tiszti étkezőben folyt le a különös párbaj. Az ezredes golyója célt tévesztett, de annál biztosabban talált az Andráscsik golyója. Boronkay nyomban összeesett. Még csak annyi ideje maradt, hogy a Krisztina sorsáról rendelkezzék. Sohase legyen Krisztina az Andráscsik hitvese, és ennek keresztülvitelével Gáspár öccsét bízta meg, aki a párbajnál is segédkezett. A haldokló katona megeskette az öccsét, hogy végakaratát teljesíteni fogja – és így nem lett semmi az Andráscsik első házasságából.

Andráscsik természetesen megszökött Milánóból, és sokféle hányattatás után Kállóra került. Próbált-e közeledni Krisztinához azon idő alatt, nem kívánta-e gyermekét látni, aki az esküvő után nemsokára született, ki tudná? Sok rejtélyt vitt magával a föld alá Andráscsik Sámuel, amelyről most már csak a másvilági bírónak számol be. Így örökös rejtély az ő második házassága is, amelyet akkor kötött Kállón, amikor első felesége még élt, és tőle el nem vált. Nem tudom, hogy valami halálosan szerette volna a második feleségét, született Harang Annát. Csak annyi bizonyos, hogy a Harang Anna hozományával kezdte el legelőször a mesterségét, a pénzkölcsönzést. Pénzes, gazdag ember akart lenni mindenáron. S miután ezt tisztességes úton el nem érhette, a görbe utat választotta. Az

- 163-


Andráscsik-vagyon több százezer forintra rúg jelenleg, nem számítva a künn lévő követeléseket. A második házassága boldogtalanságában talán csak az vigasztalta, hogy elérte célját. Pénzeszsákja napról napra jobban megduzzadt, és a pénze fölbátorította arra, hogy évek múltán keresni kezdje Boronkay Krisztinát.

A szerencsétlen asszonynak szomorú élete volt. Gáspár úrnak, a nagybátyjának valami kalandja miatt ott kellett hagynia ezredét, és más hiányában fölcsapott „művésznek”. Kitűnő lovas volt, pompás lövő, vívó. Ezzel a tudománnyal végigvándorolta egész Európát. Vívómester volt, majd cirkuszi lovas. Orfeumokban produkálta magát, és a játékbarlangok törzsvendége volt. Az élet árja hol a felszínre sodorta, hol a mélybe vetette. Boronkay Gáspár minden körülmények között megtartotta haldokló bátyjának tett fogadalmát. Krisztinát és gyermekét nem hagyta el. Krisztina maga is megkedvelte a vándoréletet, és ha Gáspárt történetesen üldözőbe vette a balsors, és a kártyaasztal molochja nyelte el jövedelmét, Krisztina maga vette kezébe az életfönntartás dolgát, és lovagolt a cirkusz porondján. Mint afféle vérbeli huszárlány, korán megtanulta a lovaglás művészetét. De hogy is gondolt volna arra kisleány korában, amikor az ezred vén őrmestere amúgy huszár módra a paripa szőrén tanította lovagolni, hogy valamikor kenyeret fog neki szerezni tudománya. Gáspár úr elkeseredve szidta olyankor a sorsot, amikor csupán a Krisztina keresménye tartotta a lelket a háztartásban, s alig várta, hogy a föstött kártyalapok jobb idők jöttét jelentsék. Krisztina visszavonult a magánéletbe, és Boronkay Gáspár megint nyugodt lélekkel mondhatta:

– Ne féljetek addig, amíg ezt a deres szakállt látjátok. Az esztendők elröpültek, és a várva várt millió, amelyre pedig Gáspár úr

teljes biztonsággal számított, nem érkezett meg. Jött mind sűrűbben a nyomorúság, és Krisztina lassan-lassan betegeskedni kezdett. Párizsban laktak, amikor a kegyelmes halál elszólította abból a boldogtalan életből, amelynek keresztjét mindvégig türelmesen viselte. Nem hagyhatott egyebet hatesztendős leánykájára, mint azt az amulettet, benne a képpel. Azt a nyakába akasztotta a gyermeknek, miután megcsókolta. Szemét az örök álomra lehunyta, és abban az órában toppant be a kis padlásszobába Andráscsik Sámuel. Gáspár urat a nyomorúság és Krisztina halála annyira megtörte, hogy nem utasíthatta vissza elég erélyesen Andráscsik uramat a halott koporsójától. Sőt eltűrte még azt is, hogy gyermekét ölébe vegye.

Andráscsik ettől az időtől fogva mind sűrűbben kereste fel a gyermekét. Gáspár úr bősz haragja is lecsillapodott lassan, amikor az a kötnivaló Andráscsik minden alkalommal megtöltötte a tárcáját. Utóvégre a gyermek most már egyedül az apjáé volt, el is vehette volna Gáspár úrtól, anélkül hogy egyetlen körmöci

- 164-


aranyat adott volna érte. Gáspár úr tehát belenyugodott a sorsba, és a kötnivaló Andráscsikkal lassan megbarátkozott. Elvezette azokra a helyekre, ahol ő otthonos volt: a játékbarlangokba, éjjeli mulatókba, kétes hírű lebujokba. Andráscsiknak a háta borzongott azokon a helyeken, és hamarosan kiszámította magában, hogy ha három vármegyét összerabol Magyarországon, Boronkay Gáspárnak az mind kevés lesz Párizsban. Mindenféle furfanggal, rábeszéléssel Magyarországba hozta Boronkayt, ahol a leányával együtt egy felvidéki kastélyban helyezte el, és itt a leányka felnövekedett. Később a főváros közelében talált rejtekhelyet a Zsuzsika részére. Odahaza mint sertéskereskedő szerepelt, akinek örökösen útban kell lennie a mesterségénél fogva. Gáspár úr csak nagyon sokára tudta meg a valót: azt, hogy Andráscsiknak felesége, gyermeke van. Első haragjában el akart vándorolni az országból, de utóvégre csak beletörődött a megváltozhatatlanba. Öreg legény volt már ahhoz, hogy elölről kezdje a bolyongást, meg nagyon is megszokta a gondtalan életet. Különösen amióta Budapest közelében laktak, elég sűrűn föltalálhatta a fővárosi éjszakában azokat a hangulatokat, amelyek régente hevítették.

– Megérdemelte volna Andráscsik, hogy fölakasszák – mondotta mostanában. – Csak az enyhíti vétkét, hogy olyan nagyon szereti Zsuzsikát.

Az utóbbi időben Andráscsik azon mesterkedett, hogy férjhez adja a leányát, de a sors nem engedte, hogy szépen, simán kigombolyítsa azt a fonalat, amelyet összebogozott. A halál közbelépett, és az Andráscsik története csak most kezdődik igazán, amikor már meghalt…

Bajsa Gábor, amikor már befejezte elbeszélését, kérdően nézett Telekdinére. A szépasszony hűvösen viszonozta lángoló pillantását.

– Azt hittem, hogy valami asszonyhistória lappang a megholt Andráscsik mögött.

– Nem elég asszonyhistória ez? – kérdezte Bajsa. A szépasszony csalódottan legyintett: – Menjen azzal az utálatos Andráscsikkal. Hiszen az szerelmes se volt

igazán! Melyik asszonyt szerette? Az elsőt vagy a másodikat? Csupa olyan kérdés, amelyre nem felelt meg a halott egyetlenegyszer se életében.

Bajsa megpödörgette a bajuszát és elmosolyodott: – Ha az ön asszonyi logikája nem találja el az igazságot, talán segít az én

jogászlogikám. Andráscsik tulajdonképpen egyik asszonyt se szerette. Az elsőtől visszatartotta az a véres árnyék, amely tiltólag emelte fel karját. A második asszonytól elidegenítette az a gyermek, aki nem tőle származott, hanem az elsőtől. Andráscsik tulajdonképpen leányába volt szerelmes egész életén át, a Zsuzsikába.

- 165-


Akit rejtegetni kellett, aki árva volt, aki nélküle elpusztult volna, mint egy verébfióka…

A szépasszony fölemelkedett: – Bolondok mind a férfiak. Jó éjszakát, Bajsa. Az ügyvéd zavarodottan harapdálta az ajkát. – Azt hittem, hogy örömet szerzek önnek, ha elmondom hitelesen az

Andráscsik esetét… Volna pedig valami mondanivalóm még. Telekdiné a szépasszonyok sztereotip mosolygásával nézett Bajsára: – Hagyjuk talán máskorra, édes Gábor. Nagyon köszönöm, hogy figyelmes

volt hozzám. Talán megálmodom az éjjel, mert bizonyosan Andráscsikkal álmodom, hogy kit is szeretett ő igazán. Ha délelőtt az ablakom alatt elsétál, megmondom…

Megnyomta az asztalon álló harangot. A fitos szobacica olyan ártatlan arccal lépett be a verandára, mintha nem ott hallgatózott volna egész idő alatt.

– Ida, takarítsa le az asztalt! Odakünn már leereszkedett az alkonyat. Bajsa még visszanézett a

félhomályos verandára. A Telekdiné fehér pongyolája volt az egyetlen világosság a homályban. Árnyékként tűnt el a fehérség a ház belsejében. Bajsa haragosan ütötte le botjával egy nyurga őszirózsa fejét. Rátaposott kétszer is a virágra, maga sem tudta, miért. Aztán kilépett a házból, és lehajtott fővel bandukolt tova az akácfás, sötét, kisvárosi utcán. Az ódon házak között kísértetiesen kopogtak léptei a gránitköveken, és roppant elhagyatottnak, szomorúnak érezte magát. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megfordul, és visszamegy a Telekdiné ablakai alá, és ott fog strázsálni. De most a távolban felvillant az „Arany Griff” kivilágított kávéházi ablaka, és az esti szél valami muzsikahangot sodort felé. Arra irányozta tehát lépteit.

Midőn közelebb ért, észrevette, hogy a fogadó emeletén, az erkélyes szobában lámpafény van. Ezt a szobát, a legszebbet, csak a megye főispánjának nyitják fel vagy Blahánénak.

Mikor a fogadó kapuján befordult, kisvárosias érdeklődéssel kérdezte meg az aranysapkás portást:

– Mikor jött meg a méltóságos úr? – Nem a méltóságos úr jött meg. A numero egyben Andráscsik Zsuzsánna

őnagysága szállott meg, az Andráscsik-örökösnő. Olyan hangon mondta ezt az aranysapkás férfiú, mintha legalábbis azt

jelentett volna be, hogy egy vérbeli főhercegnő érkezett meg. Az Andráscsik-vagyon akkorára már milliókra nőtt az emberek képzeletében.

- 166-


Bajsa Gábor kettesével ugrottá a lépcsőket, amint felszaladt az emeletre. Magában bizonyos epés kárörömmel gondolta, hogy a kíváncsi Telekdiné bizonnyal nem aludna olyan nyugodtan, ha tudná, hogy milyen érdekes vendég érkezett a városba.

3

Kállóban már sok nevezetes esemény történt. Háromszor felgyújtották részeg kortesek a megyeházát, majd mikor ez a

„kortesfogás” sem használt, egyszerűen a fél várost égették fel a választás tiszteletére. A régi tisztújítások egy-egy háborút jelentettek, és a csata színhelye Kálló volt. Utóvégre a király nem csinált háborút, csinált magának háborút a vármegye. A békességben eltompul a vér, ellustulnak az izmok; az emberek már nem is haltak meg egyébben, csak gutaütésben. Másféle betegséget nem ismertek azon a környéken. Szükség volt tehát a régi tisztújításokra, hogy meghiggadjon kissé a nemesség sűrű vére. Kálló minden ötödik esztendőben az ostromlott város állapotába helyezkedett. Amelyik párt odabenn volt, az nem engedte be a másikat. Persze, ezt nem szép szóval intézték el egymás között a pártok, hanem fölelevenítették a régi törökvilágbeli harcmodort. Nagy hajrázások között rohanta meg a várost az ostromló fél; a híres Kállay Sámuel és Kállay György között megesett választásnál még ágyúkat is felvontattak a város ellen. Hecc volt az egész, nemesurak tréfája, de a vér patakokban ömlött, és sok jó vitéz a fűbe harapott.

Eltekintve ezektől a megszokott nevezetességektől (olyanok voltak azok, mint a kalendáriumban a sátorosünnepek, előre készültek reá), mindig akadt valami, ami az emlékezetes dátumok számát gyarapította. Egyszer a muszka generális halt meg a város falai között, máskor a hóbortos Zathureczky (az idősebbik) rendezett agarászatot a határban, ahol a nyúl kergette az agarat (tudniillik nyúlbőrt húzott az agárkutyájára). Ugyancsak Zathureczky (az idősebbik) hívta fel egy éjjelen a kállói dombokon ékes pohárköszöntőben Zabolch vezért, hogy koccintana vele poharat. A régen halottnak hitt ősmagyar megmozdult cölöpsírjában, és kidörzsölve szeméből az ezeresztendős álmot, kakasszóig poharazott az úri társasággal. Folyton azt kérdezgette, hogy miért nincs ott Várday? Míg valaki a társaságból felvilágosította a tudatlan ősmagyart, hogy Várday Ferinek nem szabad éjjel elmaradnia a háztól, mert a felesége nem engedi. (Várdaynak még az unokái is fogcsikorgatva fognak visszagondolni a kíváncsiskodó Zabolch vezérre.)

- 167-


Voltak, voltak szenzációk, ha más nem volt, meghalt valami kiváló személyiség (például a múlt karácsonykor is Piros Pista, az utolsó futóbetyár, vénségére megyei hajdú), de minden újabb kori szenzáció eltörpült az Andráscsik-örökösnő megérkezése mellett. Amíg nem látták, haragosan, bizonyos gyűlölettel beszéltek róla:

– Ejnye, be szörnyen sietett az örökségéért! Pedig beletelik abba sok derék esztendő, amíg átveheti. Ha ugyan átveszi. Mert az Andráscsikok nem hagyják a jussukat!

Mások még gyanúsabb föltevésekben voltak: – Attól fél, hogy néhány elsikkad az Andráscsik-féle váltók közül, vagy nem

óvatolják meg idejében. A „Griff”-ben, ahol a megyei aranyifjúság tanyázott, valakinek az a bolond

gondolata támadt, hogy litániába kellene szedni azoknak a névsorát, akiket a néhai Andráscsik tönkretett.

No hát, annak a névsornak az összeállítása nem nagy munkába került. Végzett földesúrral volt tele az egész Kálló, az „Arany Griff”. Csak körül kellett nézni. Nem akadt ott olyan ember, aki már réges-régen el ne készült volna. Mit csinál a magyar nemesember, ha befejezte hivatásos pályáját, az úri életet? Uraskodik tovább. Csak nem esett a feje lágyára, hogy mást csináljon, amikor úgyis mindegy? Úr korában kártyázott, ivott, mulatott. A kártyát nem viheti el a végrehajtó, az megmarad. Bor van a korcsmáros pincéjében. A cigány se felejtette el a régi nótákat. Ott ültek a „Griff”-ben esztendőszámra a vármegye letört gavallérjai. Néha egyik-másik eltűnt közülük: a temetőbe ment vagy Amerikába. De jöttek újak a régiek helyébe. A cinikus Zathureczky (az idősebb) azt szokta mondogatni:

– A nagyváradi káptalan elég nagy földesuraság, de ha ebben az „azilum”-ban végignézek, kétakkora káptalan is kitelhetett volna. De megélt volna belőletek egy trafikos is, ha ugyanegynél vásároljátok a váltópapirost.

A litánia elkészült, éjfélkor már fújta az egész kompánia. – Kereskényi, Zokoli! – fújta a legélesebb hangú ifjú. A kar rámondta: – Szent Andráscsik, segíts! Mikor a névsornak vége volt (jó hosszúra nyúlt az), a kar mondókája

megváltozott. – Andráscsik segített! Fújták-fújták a litániát a „Griff”-kávéházban, azzal a célzatossággal, hátha

meghallja odafönt a szobájában az a dáma. (Süketnek kellett volna lennie, hogy meg ne hallja.) Az éjjeli bakterok, akik ősi szokás szerint ott virrasztottak a

- 168-


kávéház ajtajában, hogy ha valakit netán hazáig kellene kísérni, kéznél legyenek, aminek fejében megfelelő mennyiségű italban részesedtek, éjfél után már azt ordították bele a piac csöndességébe:

Éjfél után kettő múlt el, Éljen Andráscsik Sámuel!

A jó emberek bizonyosan azt hitték, hogy a megholt Andráscsik tiszteletére van a szokottnál zajosabb mulatság.

Zathureczky (az idősebb), aki addig nem tudott aludni, amíg tizenkét játszma pikétet nem játszott (különben gyalázatos álmai voltak), hazafelé menve odaszólt az éneklő társaság leghangosabb tagjához, a harcsabajuszú Vidonicshoz:

– Hogy el ne felejtsem… Az én pisztolyaim már rosszak. Az a sok kenyérgombóc, amit kilődöztetek belőle, tönkretette.

Vidonics elvörösödött: – Engedelmet, Zathureczky, én nem szoktam kenyérgombóccal párbajozni. – Te ezt nem tudhatod – felelt enyelegve Zathureczky. – Az a segédeid

dolga. A mi párbajsegédeink pedig nagyon féltik a barátaik életét. De nem hiszem, hogy Boronkayval meg lehetne ezt a tréfát csinálni: az komolyan veszi a párbajt.

Vidonics fölemelkedett az asztaltól: – Miféle párbajról beszélsz? – Arról, amelyet veletek megvív. Boronkay őrnagy, az Andráscsik Zsuzsika

nagybátyja. Itt van ő is a fogadóban. Valószínűleg nagyon mélyen alszik, hogy eddig még itt nem termett köztetek. Azért jó lett volna kellő pisztolyokról előre gondoskodni. A kapitány bizonyosan hozott magával pisztolyt. Azt a fórt nem adhatjuk neki, hogy a saját, jól ismert pisztolyait használja.

Vidonics teli hangon kacagott föl: – Eh, hisz az egy komédiás. Zathureczky aggodalmas arcot vágott. – Kellemetlen komédiás. No, de megyek. Szervusztok. Amikor az utcára ért, már világos volt a torony bádogteteje a piac közepén.

A két bakter ott aludta a küszöbön az igazak álmát. Zathureczky megállt, hallgatózott.

– Ejnye, máris vége volna! – kiáltott föl, amikor a litániát nem hallotta többé.

Pedig még tartott az, csakhogy a résztvevők száma hirtelen apadni kezdett. A kávéház ajtaja kinyílott, és Vidonics lépett ki rajta. Szinte lábujjhegyen

- 169-


sompolygott el a fogadói erkély alatt, amikor már túl volt az erkélyen, oda visszanézett, vajon nem látta-e meg valaki onnan? Aztán csakhamar eltűnt a mellékutca sötétségében.

A kávéház ajtaja most már sűrű egymásutánba nyílott föl. Egyenkint, kettesével oszladozott az imént még oly duhaj kedvű társaság. Zathureczky azt a megfigyelést tette, hogy a legtöbben fölpillantanak az elmenők közül arra az erkélyes ablakra, ott, a fogadó homlokzatán. Mintha attól tartottak volna, hogy valaki onnan számon tartja őket.

Eloszlottak, hazamentek. Zathureczkynek potyogtak a könnyei a kacagástól. Legutolsónak a híres Bóthy Gyurka tántorgott ki az ajtón. Nagy, mohamed ember volt, rengeteg vagyonának nyakára hágva még az a pech is érte, hogy írógörcs fészkelődött a jobb kezébe, s így még írnok sem lehetett a vármegyén. Leginkább ezen kesergett Bóthy Gyurka, ezen sopánkodott, efölötti bánatában ivott. Az elvert vagyont sohasem emlegette. Mintha az nem is lett volna.

Miután ő volt a legutolsó, őt kísérték haza a cigányok. Gyurka a cigányoknak nagyon magyarázott valamit. Megállt, éppen az erkély alatt, és egyszerre teli tüdőből kezdett el kiabálni.

– Itt vagyok, te híres Boronkay. Gyere le, ha mersz. Velem nem lehet ám párbajozni, nekem görcs van a jobb kezemben. De parasztosan tudok még verekedni!

A két alvó bakter fölriadt a kávéház küszöbén. Az egyik karon fogta Bóthy Gyurkát.

– Itt vagyunk, tekintetes úr, itt vagyunk. Bóthy a bakter arcába nézett, megismerte, és rezignáltan mondotta: – Kend az, Miska bácsi? No, akkor csak menjünk. És hagyta magát szép csendesen hazafelé vezetni a baktertől. Zathureczky,

ott, a farakás mögött, erre már nem nevetett. A rövidke somfa botjával a levegőbe suhintott:

– Ez volna a legkülönb legény közöttük – mormogta –, és ennek is írógörcse van.

Az „Arany Griff”-ben eloltották a lámpákat. A bírósági épület ott húzódott meg a vár alatt, mintha annak volna valami

tartozéka. A bíróság előtt volt egy kis piac, itt tanyáztak a pörös felek, fiskálisok. A macska tudná, miért, rengeteg sok pör volt akkoriban a megyében. A fiskálisok gomba módra szaporodtak el, de a pörök nem fogytak. A szegényedő, tönk felé haladó emberek kenyere a pörösködés. Sok olyan ember van, aki vagyona romjait költi el a bélyeges papirosra. Azon a kis piacon ült valamikor az öreg Andráscsik Sámuel is, százgallérosában. Részint a maga pörei, részint a mások pörei miatt

- 170-


tanyázott itt. Sok pörösködő nem győzte a bélyegeket, a fiskálisokat fizetni. A pör költség híján magától megszűnt volna. Arra való volt Andráscsik uram, hogy az ilyen végelgyengülésben szenvedő pöröket megvásárolja. Odajárultak hozzá a pörösök, az írásaikkal, és Andráscsik kilószámra vette meg a sok papirost. Valami csodálatos ösztönnel mindig eltalálta, hogy melyik pört kell megvenni. A híres Csákány kontra Pruzsinyi-pör iratait szénásszekéren vitték a kis piacra, ahol Andráscsik gunnyasztott.

– Ez aztán pör! – kiáltott föl nyelvcsettintve Andrácsik. Föltette a pápaszemét, s találomra kihúzott egy köteget az írások közül. Azt lapozgatta nagy figyelemmel, és megalkudott a pörre. Később meg is nyerte. Ilyenformán is szaporodott a vagyona.

A pörös emberek csoportjában, a gyászruhás öregasszonyok, kopottas férfiak, fiskálisok között azon a délelőttön új személyiség jelent meg: Andráscsik Zsuzsánna. Bajsa Gábor kísérte a bírósághoz. Boronkay őrnagy, ódivatú köpönyegében, mögöttük ballagott, és egy pillanatra se vette le szemét a leányról.

Az Andráscsik-örökösnő megjelenése nagy kavarodást idézett elő a különben csöndes kis piacon, ahol máskor zajtalan, álmos élet vagyon, mint a pörök folyása. Mindenki látni akarta a híres örökösnőt. Még az öreg Bruszkai is megmozdult azon a kis falócán, ahol üldögélni szokott, pedig az ő elborult elméjét már nem érdekelte semmi, csak a pöre, amelyet harminc esztendő óta folytatott. Fölemelkedett az öreg, és megigazította rongyos dolmányát.

– Be kár érte – mormogta félhangon, amikor Zsuzsánnát megpillantotta. – Kár ezért a nagy szépségéért, kár ezért a szép szemeiért.

Többet nem szólt az öregember, de minek is szólt volna, senki sem hallgatott rá. Mindenki csak Zsuzsánnát nézte, és a szemek kimeredtek, hangos fölkiáltások hallatszottak. Andráscsik Zsuzsánna egyszeriben meghódította a kis piacot, ahol pedig nem törődtek egyébbel, mint a bélyeges papirossal.

– Tudja, ügyvéd úr – mondotta Zsuzsika Bajsának –, azt szeretném megtudni, hogy körülbelül mennyi is az én örökségem. Gazsi bácsi milliókról beszél, de hát ő mindenben szeret túlozni.

Bajsa büszkén lépegetett kitűnő ügyfele mellett. Nem volt ilyen kliens három vármegyében. Nemcsak a vagyona miatt, hanem a szépségéért sem. Zsuzsika valóban nagyon szép leány volt. Már nem gyermek többé, huszonöt esztendő észrevétlenül pergett le fölötte, anélkül hogy nyomot hagytak volna rajta az esztendők. Külsejében, magaviseletében azokhoz a kevés számú nőkhöz tartozott, akik azt a benyomást keltik az emberben, hogy csak pusztán véletlen műve, hogy nem hercegi bölcsőben látták meg a napvilágot. A kisváros göröngyös utcáin éppen olyan könnyedséggel mozgott, mintha bálterem

- 171-


parkettjén járna. Nem törődött az emberekkel, akik nem titkolt kíváncsisággal bámulták meg. Nem látszott örülni váratlan nagy örökségének, és természetesnek találta Bajsa doktor elfogultságát, amidőn az keresett udvariassággal vette körül. Hollószínű haja egyszerű kontyba volt tűzve, és komoly, barna szeme nyugodtan nézett a világba. Az arca tündöklő fehérségét fekete fátyollal borította be, és egyszerű gyászöltözetének rendkívüli ízlésességét és finomságát Kállón nemigen tudta méltányolni senki. A kállói úriasszonyok akkoriban nem adták alább bombassin-selyemnél. Csak a Zsuzsika lényéből kiáradó előkelőség, finomság volt az, ami nem maradt hatástalanul senkire, aki hozzá közeledett, aki látta. A főrangú nők különös, kifürkészhetetlen rendkívülisége, varázsa volt az, ami Zsuzsika alakját körülfogta. Bajsa Gábor nem is nagyon sokára kitalálta azt, amit Zsuzsikának megismerkedésük percétől mondani akart:

– Mindig azon törtem a fejemet – szólt, a bírósági épület felé haladva –, hogy hol is találkoztam én már magával valamikor, Zsuzsika kisasszony, mert azt nyomban tudtam, hogy valahol, valamikor mi már találkoztunk.

Zsuzsika komolyan nézett az ügyvédre: – Az utóbbi időben gyakran megfordultunk a fővárosban. Bajsa a fejét rázta: – Nem ott láttam. Az éjjel eszembe jutott, hogy hol találkoztunk össze.

Sehol másutt, mint az öreganyám meséiben. Az öreganyám mesélt nekem valamikor gyermekkoromban titokzatos kastélyokban lakó várkisasszonyokról. Ha visszaemlékezem, pontosan ilyeneknek képzeltem a fantáziámmal a várkisasszonyokat.

Zsuzsánna elmosolyodott: – Én meg azt tapasztalom, hogy önnek, Bajsa úr, költőnek kellett volna

lennie, nem fiskálisnak. Költőknek valók az ilyen gondolatok. Bajsa kötelességszerűleg megkérdezte: – Nos, és szereti a költőket? – Ahogy vesszük. A szerelemről nyögdécselő poétákat ki nem állhatom, de

például Flammariont nagyon szeretem. Így beszélgetve haladtak végig a kis piacon, a sárga bírósági épület dohos

folyosóján, amely ebben az időben tele van pörösködőkkel, akik utat nyitottak a leány fejedelmi alakjának. Halkan összesúgtak mögötte. Nozdor Pál, az örökségi bíró minden egyéb dolgát abbahagyta, sietett az Andráscsik-örökösnő szolgálatára. Nagy fejű, kopasz ember volt a bíró, aki megunta az életét a dohos épületben, és boldog volt, ha bélyeges papíroknál egyebet is látott.

- 172-


– Most még homályos a dolog – mondotta, kezét dörzsölgetve. – Annyit Bajsa öcsém is megmondhatott volna, hogy körülbelül egymillióról van szó. Egymilliónál oda se nézünk egypár ezer forintocskának.

Zsuzsánna, az ő lekötelező modorában, megköszönte Nozdor uramnak a fölvilágosítást. A kopasz ember gyönyörködve nézte a szép leányt. Hogy marasztalja egy percig, megszólalt:

– Attól tartok, hogy nem fog simán menni az örökségátvétel. Az Andráscsikok ugyancsak fenik a fogukat. Mozgásba hoztak egy tucat prókátort.

Ekkor tette Zsuzsánna azt a különös nyilatkozatot: – Hiszen nekem nem is kell az a millió egészen. Olyan könnyedén, nyugodtan mondotta, mintha egy megunt ruhadarabról

lett volna szó. Egy millió vagy egy ócska szalmakalap ebben a pillanatban körülbelül egyenértékűnek látszott.

Boronkay őrnagy, aki oly merev és méltóságos mozdulatlanságot tanúsított az egész idő alatt, amint az egy milliós kisasszony nagybátyjához illik, komolyan biccentett a fejével, és recsegő hangon megszólalt:

– Zsuzsánna nagykorú. Mindent belátása szerint tesz. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy minek azoknak az Andráscsikoknak a millió? Véleményem szerint…

– Gazsi bácsi, már megállapodtunk, ugye, hogy senkit se rövidítünk meg? – szólt közbe kérő hangon Zsuzsánna.

– Véleményem szerint – ismétlé kérlelhetetlenül az őrnagy – éppen elég volna egy pár új csizma mindegyik Andráscsiknak.

– Úgy van – segített Bajsa az őrnagynak –, mert van ám olyan ellenfelünk is, akinek a lábán még életében nem volt csizma.

Zsuzsánna fölemelkedett: – Éppen ezért méltányos, hogy a nagy vagyonban részesedjenek. Nozdor Pál a tarkóját vakargatta: – Gyönyörű nyilatkozatot tett, nagysád. Érdemes volna a bírósági szoba

mennyezetére fölírni. Ha minden perlekedő így gondolkozna, magam is többet vadászhatnék… Én azonban úgy ismerem az Andráscsikokat, hogy nekik az egész millió kell. Mégpedig mindegyiknek az egész millió. Meg aztán a pörösködés se utolsó élvezet!…

– Ugye, megmondottam, Zsuzsika! – kiáltott föl diadalmasan Boronkay. – Magam se nagyon szeretem a gyávákhoz illő békességet… Legyen harc, ám derüljön ki az igazság.

Amikor az „Arany Griff”-be visszamentek, már az utcán volt az egész kisváros. Az asszonyok az ablakokból leselkedtek a híres örökösnőre; délben a

- 173-


„Griff” éttermében minden asztalt elfoglaltak a kíváncsiak. Várták, türelmetlenül várták a híres leány megérkezését, aki a millióival úgy dobálózik, mint a szalmakalappal. De Zsuzsánna a szobájába hozatta az ebédet. Csak az őrnagy lengő szakálla tűnt föl egy pillanatra, akinek csak úgy ízlett az ebéd előtti sör, ha megfelelő sörházszag is járult hozzá. Zathureczky (az idősebb), az ő könnyed, vidám modorával már korán reggel barátságot kötött Boronkayval, amikor az a cukrásznál pálinkázott.

(A Zathureczky sajátságai közé tartozik, hogy akárkivel ki tudta sütni az atyafiságot, ha éppen kedve tartotta hozzá: „Nincs Magyarországon olyan úriember, aki ne az én rokonom volna” – mondotta.) A sörházban nyomban az asztalához invitálta az őrnagyot.

– Én azt hiszem, hogy akkor volna legjobban elintézve az ügy, ha az Andráscsikokat sorba fölakasztanák. Addig nem lehet békesség.

Boronkay gyanakodva fürkészte a Zathureczky arcát. De az ártatlanul nézett szelíd, kék szemével.

– Mond valamit, öcsém – szólt gondolkozva az őrnagy –, de a fiskálisokat sem szabad kifelejteni.

Zathureczky kicsinylőleg legyintett: – Andráscsik-pör kell ahhoz, hogy a fiskálisokat fölakasszák? Megérdemlik

anélkül is. Szólt, és ezzel sírig tartó barátságot kötött Boronkayval.

4

Az Andráscsik-vagyon tartozéka volt a törökfái Benedikty-kastély. Ide költözött Andráscsik Zsuzsánna a nagybátyjával.

A törökfái Benediktyek kriptáján régen megfordították a címert. Az ócska kastélyban, amelyet valami érthetetlen szeszélyből vásárolt meg egyszer Andráscsik Sámuel, csupán egy vén kulcsár lakott. Olyan mohos fedelű, fakó külsejű kastély volt ez, ahonnan már az egerek is régen elköltöztek. A nagy fák túlnőttek a tetőn, és a kert vadonhoz hasonlított. Andráscsik Zsuzsánnának, amikor Bajsa Gábor társaságában bejárta azokat a helyeket, amerre az apai örökség feküdt, nyomban megtetszett a törökfái kastély.

– Itt szeretnék lakni – mondotta. – Itt nem háborgat senki. Bajsa nyomban ajánlkozott, hogy majd gondoskodik kőmívesekről, akik

rendbe hozzák az elhanyagolt épületet, de Zsuzsánna ellentmondott:

- 174-


– Maradjon csak minden így, ahogy van. Hiszen ha megépítenék a kastélyt, nem is volna benne érdemes lakni.

Regényesebb, bánatosabb hely nem is találódott az Andráscsik-féle birtokon. Félórányira volt a falu a tiszai kiöntések között, a kastélyhoz vezető dűlőutat benőtte a dudva. A sűrű tölgyesben harkályok kopogtattak, és Buzinkai, a vén kulcsár emberemlékezet óta ugyanazt a macskabőr bekecset hordta, amelyet valamelyik régi Benedikty varratott neki. Szótalan, rosszkedvű vénember volt a kulcsár, aki mindössze annyit tett meg az új tulajdonos tiszteletére, hogy fölhúzta a kastély homlokzatán lévő, nagy órát. Maga is gyönyörködött abban, hogy a nagy vasmutatók tovaballagnak az esőtől, széltől megbámult óralapon, és amíg a dohos szobákat sorba fölnyitogatta, rövid, félig elharapott szavakkal beszélt egyik-másik olajfestménynek a megholt eredetijéről. Andráscsik uram sohasem volt kíváncsi a kastély belsejére. Megvette, mert olcsón kínálták. Aminthogy mindent megvett jókedvében. Egyszer-kétszer megnézte kívülről a kastélyt. Olyankor a kulcsár házában aludt, és egyszer így szólt Buzinkaihoz:

– Ha az lakhatna itt, akit én szeretnék, az egész falut megvenném a kastélyhoz.

Zsuzsánna ebben célzást látott magára, és nyomban egy ropogós bankót nyomott a vénember kezébe.

– Hát még mit mondott? – kérdezte. A kulcsár meglepetten bámulta a bankót. – Egyebet nemigen szokott mondani. Zsuzsánna, amint a verandán üldögélt, vagy a nagy fák alatt sétált, sűrűn

foglalkozott gondolataiban az apjával. Bajsa Gábor, aki a törökfái kastélynak gyakran volt vendége az Andráscsik-pör miatt, ezeket hallotta Zsuzsánnától:

– A világon senki se tudja azt, hogy ki volt az én apám, egyedül csak én. A világ rossznak, önzőnek ismerte, holott ő volt a legjobb, legnemesebb ember a világon. Amióta az eszemet tudom, mindig úgy emlékszem reá, mint az ezeregyéjszakai jó szellemre, aki, ha megjelent, boldogságot, örömet árasztott maga körül. Amíg kisleány voltam, éjjel-nappal az apámat vártam. Számon tartottam a napokat, és mindig pontosan megérkezett arra a napra, amelyre megígérte. Volt aztán öröm… Amikor itt sétálgatok, néha úgy érzem, hogy váratlanul találkozom vele a sűrű bokrok között. Százgallérosa a nyakában, a szemében az ő áldott, jóságos mosolya, és az ajkán a gyöngéd, kedves szavak áradata. A százgallérosban mindig akadt valami ajándék. Néha egy aranylánc, máskor egy szál virág. Egyforma kedvességgel adta át mind a kettőt, olyan hódolattal, mint egy középkori lovag.

- 175-


Bajsa mosolyogva hallgatta Zsuzsánna szavait, magában pedig elgondolkozott a rabló Andráscsikon, akinek gránitkeménységű szíve, íme, néha megpuhult, amikor senki se látta, csak a leánya.

Boronkay őrnagy, aki eleinte pokolba kívánta az egész törökfái kastélyt, csakhamar megbarátkozott a kastéllyal, amikor Zathureczky egyszer meglátogatta ismeretes homokfutóján és hóka lovaival. A kastélyba már akkor megérkezett a régi cselédség, akik előbbi lakóhelyükön szolgálták Zsuzsánnát. Megjött Madame Tareau, Zsuzsánna egykori nevelőnője, későbbi társalkodónője, és Rovás Pál, egykori Sándor-ezredbeli huszár, akit Andráscsik uram fedezett föl még annak idején, átvette a szolgálatot. Ez az ősz fejű szolga tudta egyedül a Zsuzsánna származásának a történetét, de régi, katonaviselt cselédek szokása szerint, hűségesen hallgatott. Zathureczky mind sűrűbben kereste föl barátját, és bolondos tréfáival, mulatságos ötleteivel csakhamar kedvence lett a háznak. Zathureczky előadásából csakhamar megismerkedtek az egész vármegyével, sőt még a halottakkal is, mert Zathureczky mindenkiről tudott valami jellemző apróságot. Amikor leesett az első hó, és Boronkay Gáspár célzásokat tett arra, hogy elhalaszthatatlan dolgai Pestre szólítják, Zsuzsánna bizalmasan szólította meg Zathureczkyt.

– Szeretném, ha visszatartaná Gáspár bácsit. Én már ismerem az ő elhalaszthatatlan dolgait. Abból sohasem került ki semmi jó, ha felügyelet nélkül Pestre ment.

Zathureczky megértőleg bólintott. – Magam is úgy vettem észre, hogy Gazsi barátomban sok fiatalos hév

rejtőzik. Ilyenek a régi urak mind. Jó vér, nemes vér. Zsuzsánna rámosolygott Zathureczkyre. – Ön jó barátunknak mutatkozott eddig. Tartsa itthon a bátyámat. Férfi

nélkül nem maradhat a ház. Zathureczkyt cserbenhagyta a ravaszsága. Zsuzsánna kérése elől nem lehetett kitérni. Pedig éppen az ő ötlete volt a

pesti kirándulás, amelyet titkon tervezett Gáspár úrral. („A jó pap holtig tanul – mondogatta Zathureczky a pesti kirándulásról. – Gyermekkoromban papnak neveltek, véletlen, hogy nem lettem pappá. De azért tanulni kell: márpedig egyedül csak a fővárosban lehet tanulni új dolgokat.”) A kirándulásból nem lett semmi. Zathureczky kicsomagolta frakkját és a báli cipőjét, közben nem mulasztotta el színlelt haraggal dörmögni:

– Az életben minden jó szándékomban az asszonyok akasztottak meg. Ki tudja? Talán egri püspök lennék régen, ha asszonyok nincsenek a világon! Nem

- 176-


megyünk Pestre, Gazsi bátyám, de elmegyünk Bujiba, a Gaálok közé. Hadd lássa Zsuzsika, hogy nem tud rajtunk kifogni.

Boronkay uram, aki Zathureczky kedvéért mindenre hajlandó volt, megjegyezte:

– Helyes, úgyis túlságosan okosnak tartja magát már az a leány. Zsuzsika Bujiba se nagyon szívesen eresztette Gáspár bácsit. Ki tudja,

miféle veszedelmek rejtőznek ott? De Zathureczky bevágta az útját a kifogásoknak:

– Én is ott leszek – mondotta önérzettel, és megsodorta vörhenyeges, szürkülő bajuszát. – Semmi veszedelemtől ne tartson, Zsuzsika nagysád. Mikor az én hóka lovaimat meglátják Bujiban, a régi törökvilág éled fel: a fehérnépet a vermekbe bújtatják.

Ezen aztán legjobban Boronkay őrnagy nevetett, és jókedvében megölelte a selyma Zathureczkyt.

– Hány esztendős vagy, pajtás? – Harminc meg egynéhány – felelt komolyan Zathureczky. Madame Tareau, aki a beszélgetésnek tanúja volt, csodálkozva emelkedett

fel székéből, és ijedten súgta franciául Zsuzsánna fülébe: – Eddig azt hittem, hogy ez a mi barátunk, Zathureczky úr mindig igazat

mond. Csak most látom, hogy gorombán hazudik. Zsuzsika mosolyogva intett: – Mindnyájan egyformán vagyunk az életkorunkkal, Madame. Maholnap én

is letagadom, hogy húszesztendős már régen elmúltam. A jó madame beleegyezőleg bólintott: – A hölgyeknek szabad. De férfiúhoz igazmondás illik. Így szólt, és Zathureczkynek egy figyelmes hallgatójával kevesebbje lett. Ha

Zathureczky későbben mesélni kezdett, madame Tareau valami ürügy alatt mindig elhagyta a szobát. Zathureczky nevetve mentegetődzött Zsuzsika előtt.

– Akkor haragudna ám igazán a madame, ha mindig csak igazat mondanék. Az igazság a legkellemetlenebb valami. Különösen a tisztesebb korú hölgyek szempontjából.

Zsuzsánna védte Tareau asszonyt. – Nincs igaza, Zathureczky. Lássa, Bajsa, az ügyvédünk sohasem mond

nem igazat, mégse kellemetlen ember. Zathureczky ravaszkodva nevetett: – Könnyű neki itt igazat mondani, bezzeg özvegy Telekdinének mondja

meg az igazságot, ha meri!

- 177-


Zathureczky hiába várta, hogy Zsuzsánna majd megkérdezi tőle, hogy tulajdonképpen ki az a bizonyos Telekdiné, Zsuzsánna más irányba terelte a beszélgetést, talán attól tartott, hogy valami pajkosság sül ki a dologból.

De nemsokára ezután, amikor Bajsa Gábor látogatást tett a törökfái kastélyban, Zsuzsánna, miután figyelmesen meghallgatta az ügyvéd pörre vonatkozó előterjesztéseit, odavetőleg megkérdezte:

– Mondja, ügyvéd úr, mit csinál Telekdiné? Bajsa zavarodottan nevetett: – Hogy mit csinál? Bizony én nemigen tudom. Azt gondolom, hogy jelenleg

minden gondja az, milyen ruhában jelenjen meg a januári megyebálon. Zsuzsánna fürkészve nézett az ügyvéd szemébe: – Csupán csak ez a gondja? Remélem, maga segít neki a toalett

megválasztásának gondjaiban? – Megvallom, hogy nem értek ilyesmihez. Habár Telekdiné az én

tanácsomat is kikérte. Ennek a szépasszonynak ugyanis nincsen egyéb vágya, mint mindenkinek tetszeni.

Zsuzsánna elmosolyodott. – És nem csupán egynek, mint ahogyan ön szeretné… De hát hagyjuk

Telekdinét. Annyi sok szépet, jót hallottam már róla, hogy untig elég. Nem szeretem azokat az asszonyokat, akik mindenkinek tetszenek.

A gyakori érintkezés folyamán valami különös barátság támadt Bajsa Gábor és ügyfele között. Ez a barátság azon alapult, hogy Bajsa az első perctől kezdve megérezte e leány rendkívüli szellemi kiválóságát. Érezte, hogy olyan nővel áll szemben, amilyennel még eddig nem találkozott az életben. A leány komoly okossága, derűs nyugalma és széles körű műveltsége csakhamar elhallgattatták nyelvén az üres és léha bókokat, amelyek a hozzá hasonló fiatalembereknél mindig készenlétben vannak. Ha a pörbeli dolgokon kívül egyébre fordult a társalgás közöttük, a leány annyi tiszta látást, nyugodt judíciumot árult el, hogy Bajsa kénytelen volt meghajolni fensőbbsége előtt. Olykor meglepetten kiáltott fel:

– Teringettét! Ugyancsak legénynek kell lenni annak a talpán, akit egyszer maga a férjének választ.

Zsuzsánna nyugodtan felelt: – Nem szándékozom sohasem férjhez menni. Nem azért, mintha nem

érezném magamban azokat a tulajdonságokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy jó feleség legyen belőlem, hanem a függetlenségemet nem adom oda. Gyermekkoromtól fogva megszoktam az önállóságot. Megtanultam úgy cselekedni, ahogy azt én jónak találtam. A szegény édesapám csupán annyiban

- 178-


járult hozzá a nevelésemhez, hogy kitűnő iskolákba járatott. Gazsi bácsitól pedig legfeljebb azt tanultam meg, hogy melyik szárat kell megnyomni lovaglás közben. Különösnek találnám, ha annyi önállóan, szabadon, függetlenül eltöltött idő után egyszerre oltalmába venne egy bajuszos, szakállas idegen, és elkezdene vigyázni, átalakítani, ahogy a kedve tartja. Angyali jóság lakozik a szívemben, de egy férfi talán ördöggé tudna tenni. S így sohasem gondoltam arra, hogy még férjhez is megyek valamikor.

Bajsa szelíden ellenkezett. – Okos leány létére egyszer csak mégis belátja, hogy a nő életének a célja a

házasságban összpontosul. Zsuzsánna elnevette magát: – Ezt ugyan sohasem fogom belátni. Nekem más meggyőződéseim vannak

az életről. Elsősorban, azt vélem, hogy a nő egyenrangú lény a férjével, csak a nevelés, az iskola, a társadalmi rend tette a férfi szolgálójává. Másodszor, a házasság csupán csak arra jó, hogy az asszonyok egyénisége eltűnjön, megsemmisüljön. A férfi halovány árnyéka lesz az asszony, és ha nem lesz azzá, ott van a törvény, amelyet férfiak alkottak, hogy azzá legyen…

Bajsa türelemmel szokta meghallgatni Zsuzsánna föltevéseit, és csak akkor, amidőn már kifogyott az argumentumokból, hozakodott elő az öreg ágyúval:

– Könnyű addig megvetni a férfinemet, amíg nem ismeri. De ha egyszer meg találná ismerni, ha egyszer beleszeret valakibe, kártyavárként dől össze eddigi gondolatköre.

Zsuzsánna gúnyosan felelt: – Nagyon hosszú terminust szab, ügyvéd úr, a maga igazának. Kérem, hogy

a pörünkben rövidebb terminushoz ragaszkodjon. Ha már eddig, az első fiatalságon túl, elkerült az a szerencsétlenség, hogy szerelmes legyek, valószínű, hogy ezután is megőriz tőle jó csillagom.

– Hogy Zathureczky szavaival éljek – szólt Bajsa évődve –, nem lehet addig hinni az asszonynak, amíg a kocsiúton által tud menni.

Zsuzsánna elpirult, és kissé haragosan felelt: – Süsse meg Zathureczkyt. Azt nélküle is tudtam. Van nekem annyi eszem,

mint az egész vármegyének. Így támadtak apró haragok, villongások Bajsa és Zsuzsánna között. Egy-egy

összetűzés után Bajsa ismét fölvette a száraz fiskálisi modort, nyomban előkereste a pöriratokat, és órákig magyarázta ügyfelének az Andráscsik-pör anyagát. Zsuzsánna tüntető figyelemmel hallgatta, csak amikor már nagyon fölbosszantotta a Bajsa egyhangú, részletező előadása, szólt közbe:

- 179-


– Ha valami szentimentális lélek volnék, legjobban az haragítana ebben az egész pörben, hogy az Andráscsikok magukban és talán nyíltan is valami gonosz, kapzsi, lelketlen teremtésnek tartanak, aki azért jött, hogy az ő jussukat elkaparintsa. Szerencsére nem vagyok szentimentális lélek.

Bajsa vállat vont. – Az Andráscsikok véleményét akkor se változtatná meg, ha egyszerűen

szétosztaná közöttük mindenét. Az Andráscsikoknak elsősorban az igazság kell, aztán a vagyon. Az igazság pedig a mi részünkön van, s az fáj nekik olyan nagyon.

– És Andráscsikné, az apám második felesége! – A tekintetes asszony szerfölött mérges. Bár a boldogult Andráscsik

Sámuel még életében bőkezűen gondoskodott róla és leányáról, a nevükre íratván több házat, földeket és pénzeket, a tekintetes asszony a múlt napokban Holéczy Mihály ügyvédtársamat arról faggatta, hogy vajon nem lehet-e a törvénykönyvben paragrafust találni arra, hogy a megholt urától törvényesen elválhasson? Ő nem akar a kétfeleségű ember özvegye lenni.

– Tudomásom szerint ő is a pörös felekhez tartozik? – Mégpedig a legelkeseredettebbek közé. A tekintetes asszonynak csak az

fáj a legjobban, hogy Andráscsik urat már nem lehet a törvény elé idézni. Azon sopánkodik, hogy miért nem tudott csak egy nappal is az ura halála előtt a csalafintaságairól…

Zsuzsánnának elborult az arca, mint mindig, ha az édesapja került szóba. Nyugtalankodva intett hallgatást Bajsának.

– Bizonyosan nem érdemelték meg ők sem, hogy az apám kitárja előttük az ő nagy szívét. Gonoszak, önzők voltak, mint a többiek. A gonoszsággal és önzéssel szemben csak egy fegyver használ: még gonoszabbnak lenni.

A kastély előtt száncsörgés hallatszott. Zathureczky hókái tűntek föl az úton. Gazsi bácsival jöttek Bujiból, a Gaálok látogatásáról. A nagy farkasbundából csak zúzmarás bajuszuk látszott ki. Az arcuk piros volt. A rudas ló fején még ottmaradt egy darabja valami szalagnak vagy virágnak, amit a buji Gaál kisasszonyok kötöttek a népszerű Zathureczky lovára. Vastag hangon beszéltek, és sokat káromkodtak, amint Bujiban, a Gaáloknál rájuk ragadt. Gazsi bácsi csaknem elbotlott a sarkantyúban, amíg az udvaron végigment. Zsuzsánna összevont szemöldökkel nézte az emeleti ablakból a jelenetet, és meg se biccentette a fejét, amikor Zathureczky hetykén felköszönt a szánból. Zathureczky is jobbnak látta megfordulni és elmenni a csengő-bongó szánnal, hiába kiáltozott utána Boronkay uram.

- 180-


– Csak edd meg magad a feketelevest – dörmögte magában Zathureczky, miután semmi jót nem olvasott ki Zsuzsánna arcából.

Gáspár úr üdvösnek vélte, hogy bűnei tudatában meghúzódjék a földszinti szobájában, és ott dúdolgatott magában valami furcsa nótát, amit Bujiból hozott. Ijedten és alázatosan nézett Zsuzsánnára, amikor az a szobába lépett. Kezet akart neki csókolni, de Zsuzsánna nem engedte.

– Majd ha újra Bujiba megy, Gazsi bácsi – felelt nevetve, haragudva Zsuzsánna. – Majd sohanapján. Most csak pihenje ki magát. Zathureczkynek pedig hátrakötöm a sarkát.

Boronkay őrnagy nemes önfeláldozással felelt: – Zathureczky nem oka semminek, ő már tegnapelőtt haza akart hozni. – Szép. Azért tartott egy hétig a kirándulás? – Te Zsuzsika! – kiáltott fel Gazsi bácsi hirtelen. – Fogadom, ha te ott lettél

volna, te se szabadultál volna előbb. Hogy tudnak ott táncolni, énekelni! Én csak sokat megpróbáltam az életben, de olyant még nem is álmodtam. Ördöngös fiú az a Zathureczky.

Zsuzsánna nem hallgatta tovább a nagybácsi áradozását. Tudta, hogy hiába intené most a jóra Gazsi bácsit. A Pali huszár segítségével fölrakták a hidegvizes kendőket az öregúrra, amely kúra minden korhelykedés után kijárt, aztán visszament az emeletre, Bajsához.

Az ügyvéd az írásait rakosgatta a táskájába. – Maradjon itt vacsorára, Bajsa. A nagybátyám rosszul érzi magát, lefeküdt.

Nem szeretek egyedül lenni este. Az éjjelek mostanában holdvilágosak. Ha a farkasoktól félne, odaadom az útra a Winchester-puskámat.

Bajsa becsattintotta táskáját. – Parancsára! Itt maradok. – Remélem, nem fosztom meg valamely esti szórakozástól odabenn,

Kállón? – kérdezte Zsuzsánna, és ismét azzal a különös tekintettel nézett Bajsa szemébe.

– A világért se. A tarokkparti a kaszinóban nélkülem is megalakul. Úgy rendezkedtünk be, hogy ha még meg találna is halni egyik-másik a partnerek közül, a parti akkor is komplett. Kitelik a kibicekből.

A nagy ebédlőteremben, amelynek faláról még copfos Benedikty-ősök és púderos hajú nagymamák nézegettek alá (Zsuzsánna nem engedett semmihez sem nyúlni, hátha megharagszik valamelyik régi Benedikty, és feljár aztán kísérteni a sírboltból?), a kapu nagyságú kandallóban hasábfák izzottak, és a Pali huszár sarkantyúja halkan pengett az asztal körül. Madame Tareau, Zathureczky

- 181-


csínytevése miatt, nagy megelégedéssel ült helyén, és csak a desszertnél jegyezte meg félhangon:

– A nem igazmondó emberek rossz emberek. Bajsa meglepetten vetette föl a fejét a monologizáló öreg hölgyre.

Zsuzsánna nevetve vágott közbe. – Nem önről van szó, Bajsa. Zathureczkyről beszél a madame, akivel egy

hétig mulatott Bujiban a nagybátyám. Szegény, most őrizheti az ágyat. – Hallatlan! – méltatlankodott Tareau asszony. – Mire képes ez az ember! –

(Természetesen Zathureczkyt gondolta.) Bajsa ártatlanul nézett az öreg hölgyre. – Én inkább dicséretesnek tartom ebben a dologban azt, hogy Zathureczky

megelégedett már egy héttel a buji mulatságokból. Máskor hónapokig is oda szokott lenni.

Madame Tareau erre olyan mozdulatot tett, mint aki mindjárt elájul. Fölemelkedett az asztaltól, és haragos fejmozdulatok kíséretében hagyta el az ebédlőt.

– És még harmincesztendősnek mondja magát! – mormogta az ajtónál. Zsuzsánna bizonyos meghatottsággal nézett a madame után, majd Bajsához fordult. – Igaza van a jó madame-nak. Mi különös, mondhatnám, puritán világban

éltünk eddig. Ilyen Zathureczky-féle embereket sohasem láttunk; azt se tudtuk, hogy a világon vannak. Ha Gazsi bácsi néha-néha kirúgott a hámból, hetekig, hónapokig tartó katzenjammer következett utána. Madame Tareau angol regényeket olvasott esténkint a lámpa alatt, és Gazsi bácsi azokban az időszakokban még csak nem is dohányzott. Amikor ő már szivarozni kezdett, akkor mindnyájan tudtuk a házban, hogy egy-két napi korhelykedés lesz a vége a dolognak. Most pedig, amióta a selyma Zathureczky barátságába került, állandóan szivarozik, mint egy kémény, a regényeket nem hallgatja, és Palinak, öreg huszárunknak arra nézve ad parancsokat, hogy káromkodjon egyet-kettőt a kedvéért. Persze, az Palinak szigorúan meg van tiltva.

– Hja, a Zathureczky barátsága! – kiáltott föl tréfás komolysággal Bajsa. – Zathureczky a könnyelmű fiatalemberek mentora; ő tanítja meg a kiskorúakat az adósságcsinálásra. Ő a legnagyobb korhely, a legjobb táncos és a legkedvesebb cimbora. Barátnak a legönfeláldozóbb, szeretőnek a leghűségesebb. De hiszen az utóbbiról már csak az öregasszonyok tudnának beszélni, akik még ma is úgy emlegetik őt: „a gróf”. Nobilis gavallérsága egy grófhoz tette őt hasonlatossá.

Zsuzsánnát nem nagyon hatották meg Bajsa szavai.

- 182-


– Helyes, maradjon meg Zathureczky annak, aki, de az én nagybátyámat ne csalogassa Bujiba. Különben is, miféle hely az a Buji? Buji! Már a neve is olyan rossz hangzású!

– Buji a Zathureczky faluja. Ebben a faluban csak kétféle ember lakik: Zathureczky és Gaál. Azazhogy a Gaálok vannak túlsúlyban, de azért a Zathureczkyek az előkelőbbek, éppen ezen furfangos atyafijuk révén. Itt húzódik meg Zathureczky minden esztendőben egy-két hónapig. Itt eszeli ki vármegyére szóló tréfáit, innen intézi hadműveleteit az anyagi eszközök megszerzésére. Buji neki éppen olyan, mint a császárnak Bécs, a királynak Budavár. Bujiban Zathureczky a király. Mindenki azt teszi, amit ő kíván. Ha mulatni akar, az egész falu mulat. Ha aludni akar, mindenki a fülére húzza a bundáját. A kurtanemeseknek ezen megmaradott, régi fészkében patriarkális élet folyik. Olyan, amilyenről manapság már csupán az ócska kalendáriumokból olvasunk. Itt még ösmerik azt a különös adót, amit azon célból vetnek ki, hogy a cigánybandának piros nadrágja legyen. Együtt szüretel az egész falu, és együtt isszák meg a bort. Nem hagyják egymást elpusztulni, valamennyi egyért és egy valamennyiért: ez az uralkodó elv. És amiről Buji a legnevezetesebb, itt teremnek azok a szépséges Gaál kisasszonyok, akiknek párja nincsen ebben az országban. Azok a táncos, vidám, fehér arcú, gyújtó tekintetű, mulatós kisasszonyok, akik elhitetik az idegennel, hogy tulajdonképpen nem is egy rongyos nyírségi faluban van, hanem a mennyországban, és Zathureczky az Úristen helytartója. A Gaál kisasszony olyan, mint a derbinyertes agár kölyke: lopják, mert másképpen nem lehet hozzájutni. De azért, hálistennek, bő termés van ott még agárban is, leányban is.

Zsuzsánna révedezve nézett maga elé Bajsa előadása alatt. – Csodálnám – mormogta elgondolkozva –, ha a híres Telekdiné nem

Bujiba való volna. – Sőt, igazi Gaál-leány! – kiáltott föl az ügyvéd. – Nyaranta otthon szokott

lenni a falujában. A leány fölemelkedett. Hidegen nézett maga elé. – Furcsa vármegye ez – mondotta –, ahol az asszonyok éppen úgy

származnak egyes helyekről, mint az agarak vagy a lovak. Azon csodálkozom, hogy nem kétmilliót szerzett az apám az ilyen léha gondolkozású emberek között. Jó éjszakát, Bajsa.

Amíg Bajsa elhelyezkedett a kocsijában, sokáig nézett föl a kastély kivilágított ablakaira. Amikor a kocsi kigördült az udvarból, egy pillanatra úgy rémlett előtte, mintha az ódivatú, rácsos erkélyen valaki megmozdult volna. Egy árnyék vagy egy szellem. Az éjszaka hideg volt, és a telihold a havas síkság fölött

- 183-


elmerengve bámult alá a magasból. Törökfái felől tompa kutyaugatás hallatszott. Bajsa keze ügyébe vette a puskáját. Farkas szokott bitangolni itt a réti tájakon. Azután lehunyta a szemét, és ábrándozva gondolt Telekdinére, született Gaál Irmára.

– Persze – mormogta félhangon –, hogyan is értené meg azt egy Andráscsik leány, hogy az asszonyban éppen olyan nemes, telivér fajta van, mint a paripában!

Amikor a falu alatt haladt a kocsi, a fehér országúton hirtelen két sötét, fenyegető árnyék jelent meg. A cserjék beárnyékolták az utat, és a homályból négy kerek zsarátnok világított zöldes ragyogással. A lovak horkolva hátráltak, csaknem az árokba fordították a kocsit. A két meggörbült hátú, lompos, didergő farkas tompán vonítva állott az út közepén.

– Lőjön, tekintetes úr! – kiáltott a kocsis, és a megriadt lovak gyeplőjébe kapaszkodott a két karjával.

Bajsa ledobta válláról a bundát, és fölemelte a Zsuzsánna Winchester-puskáját. A tiszta, téli levegőben éleset dörrent a lövés.

Rekedt üvöltéssel nyúlt el a havon az egyik útonálló. Vergődött egy percig. A társa eszeveszetten menekült el a cserjésbe.

– Szép lövés volt – mormogta elégedetten Bajsa. Azután megparancsolta a kocsisnak, hogy a faluba hajtson. A faluba érve,

felzörgette a bírót, aki nyomban intézkedett, hogy vasvillás emberek menjenek a farkasért.

– Reggel pedig vigyétek a kastélyba, a kisasszonynak. Bajsa ügyvéd küldi, és köszöni a kölcsönadott fegyvert.

5

A kállói megyebálok minden időben két dologról voltak nevezetesek: ezen a bálon találkozott három vármegye legszebb menyecskéje, leánya; boldogult Ali, nagyváradi basa, háromszáz esztendővel eltévesztette az időt, most kellett volna megrohanni Kállót. A másik nevezetesség az volt, hogy sohase lehetett megtudni, hogy tulajdonképpen mikor is van vége a bálnak. Gyakran előfordult, hogy látszólagosan elcsendesült a vár, ahol a bálokat tartani szokták, a lámpásokat eloltogatták, és a kíváncsiak hazamentek. Akkor hirtelen újra megzendült a híres Kacsári hegedűje, és mintha a földből nőttek volna ki, ismét együtt volt a bálozó társaság. Néha két napig is elrejtőztek valamerre a báli előkelőségek a cigánnyal, és két nap múlva betoppantak a várba. Tovább állt a bál. A zempléni asszonyok, leányok, valahol Tokajnál jártak már, amikor a posták, sürgönyök utolérték őket:

- 184-


hohó, korán mentetek el, a mulatság még javában tart. Természetesen nyomban visszafordultak. A hintókat, szánokat, amelyek a megyei falvakból szállították be a publikumot, ki sem fogták: fordultak vissza Kálló felé. Egyik-másik hiú asszony fűzőben, és a frizura miatt csak karosszékben mert aludni addig, amíg végérvényesen vége nem lett a bálnak. A megyei hivatalokban csak éppen látszólagosan munkálkodnak a tisztviselők: hátha minden percben be kell szüntetni a munkát, mert a megyebál még áll. A régi időknek kellemetes hagyománya volt ez a hivatalos bál, amelynek időtartamára felfüggesztették a társadalmi konvenciókat, sőt még a törvényeket is. Egy nagy bálterem volt az egész vármegye. A megye legtávolabb eső falucskájában is összeverték a bokájukat az emberek: ma van a megyebál Kállón. Körülbelül egy királyi koronázás szenzációjával vetélkedett a kállói bál. Azazhogy tán még egy koronázás se lett volna olyan nevezetes esemény, mint ha egy esztendőben elmarad a megyebál.

Minden épkézláb úriember Kállóba sietett ilyenkor. A régi városka göröngyös utcáin különös fogatokat és még különösebb embereket lehetett látni. A halottnak híresztelt Visky György is ilyenkor bújt elő. (Halott volt már régen, szegény, mindenféle kellemetlen csínytevései miatt, amely csínyek között nem utolsó volt néhány váltóhamisítás. Gőgös famíliája elhíresztelte, hogy Visky György agyonlőtte magát, de a bálokra hűségesen bejárt Kállóba. Zathureczky így nyugtatta meg a csodálkozókat: „Az ördögnek is van érzéke, elereszteni láncáról Viskyt, mert tudja, hogy az öregasszonyokat nélküle senki sem táncoltatná.” De előjöttek mások is, akiket normális időkben ritkán vagy egyáltalában nem lehetett látni. Az öreg Goreczky (Süvöltőről) felfüggesztette az embergyűlöletet, és Kállóba kocsizott tyúkültetőjén. A híres Mohorai Pál, aki garázda természete miatt csak otthon, belakatolt szobában mert a borral barátkozni, bátran szembeszállott a veszedelmekkel. Tavaszamúlt kisasszonyok, már csupán a legendákban élő öregasszonyok föltámadtak, és nekifiatalodva járták a kállai kettőst. Régi gavallérok, akik egykor nyomtalanul eltűntek, hirtelen megelevenedtek. Tönkrement földesurak, akikről a közhiedelem az volt, hogy már csizmájuk se igen van, pompás négyesfogatokon és teli tárcával robogtak elő falujukból. A takarékpénztárnál hirtelen forgalom keletkezett, és a postáskisasszonyok nem győzték kibontogatni a külföldről érkezett csomagokat. Mások ropogós százasokra váltották be az aprópénzüket (kellett a cigánynak), Zathureczky színházi bankóról gondoskodott, amelyet pazarul osztogatott. A „Griff”-ben megújították a kártyakészletet, és a vár előtt elsöpörték a havat. Ha napokig tartott a tánc, ott voltak a Gaál kisasszonyok; azok Zsigmond király óta nem fáradtak el a táncban. A Gaálok címerében ugyanis egy sarkantyú is van a

- 185-


kard és sólyommadár mellett. Ezt a sarkantyút az asszonyok kapták azért, mert olyan igen jól táncoltak. Ha dalolni kellett, az is kitellett a Gaál kisasszonyokból. De még kártyázni is kitűnően tudtak. Özvegy Gaál Mihályné gyakran adott huszonegyes bankot a megyei uraknak. A kis Szentgönczöli Pista, aki szerelmes volt a menyecskébe, még két disznót is eldobott, csakhogy rámosolyogjon Gaálné, azzal az észvesztő, lelketrázó, bolondító mosolygásával. (Habár kártyázni mégiscsak Zathureczky tudott legjobban, de ő csak akkor játszott hazárdjátékot, ha valakit meg akart tréfálni. Ilyenkor bűvészi ügyességgel keverte meg a kártyát, és rendesen elnyerte annak a pénzét, akinek a rovására a tréfa ment. A játék végén főúri nyugalommal vallotta be, hogy bizony ő hamisan játszott, és visszatolta a pénzt a vesztes elébe.)

Azon a nevezetes megyebálon, amikor a kállói szólásmondás szerint még a halottak is táncoltak a temetőkben, megtörtént az országraszóló skandalum, hogy a bálnak már hajnalban vége lett: szőrén-szálán eltűnt Kacsári a bandájával. A menyecskék csak akkor engedtek volna az unszoló felhívásoknak, a leányok vére táncütemre lüktetett, és a hiú Telekdiné még csak egy órája, hogy fölkelt, hogy annál frissebben, üdébben jelenhessen meg a báli teremben.

A mellékszobákban éppen letelepedtek a kártyázók, és a kis Szentgönczöli Pista a második négyest akarta rendezni.

– Hová lett Kacsári? Ez a kiáltás hangzott végig a vár ódon folyosóin. Hová lett a híres cigány,

akinek már az ősapja ott muzsikált a kállói megyebálokon? A rendező fiatalság kétségbeesetten futkosott a folyosókon, amelynek falairól régi főispánok, alispánok aranykeretes arcképei mogorván nézegettek alá. A tarsolyos, kardos megyei huszárok fölkutatták még a hivatali szobákat is. (A kacér és vénecske Liptovayné éppen a sötét irattárban igazíttatta a fölbomlott cipőszalagját egy fiatal szolgabíróval.) Izgatott kavarodás támadt a mulatók között. Barthos Pál zempléni földesúr teli hangon jelentette ki:

– Jövőre majd magunkkal hozzuk Újhelyből a mi Darazsunkat. Akkor lesz cigány.

Csak a két legszebb Gaál kisasszony nem jött zavarba. Hamarosan előkerítették Vattay Gyulát, a szerelmes megyei mérnököt, aki éppen olyan szépen tudott fütyülni, mint Munkácsy Mihály, és a benyílóban füttyszó mellett folytatták a táncot az udvarlóikkal.

Sári Pál, a megyei ügyész, fölhevült, kivörösödött arccal kiáltozta a folyosón:

– Karóba huzatom a gazembereket!

- 186-


Amikor hírül hozták, hogy némelyek látni vélték, amikor Zathureczky a hátulsó kapun megszöktette az egész cigánybandát, a haragos arcokról elsimultak a ráncok, a kártyaszobákban nyugodtabban gusztálták tovább a svájci szabadsághősöket, még az asszonyok is elcsöndesedtek:

– Hja, Zathureczky! Ugyan micsoda tréfát eszelt ki már megint a hóbortos? Csak a szép Telekdiné szólt oda kedvetlenül a legyezője mögül a mellette

ülő Bajsa Gábornak: – Tulajdonképpen igen neveletlen fráter ez a mi kedves Zathureczkynk. Csakhamar híre ment annak is, hogy Zathureczky megüzente, hogy

nyomban visszajön a cigánybandával, csak a törökfái kastélyba ment egy pillanatra. A még mindig ágyát őrző Boronkay Gáspárnak akarja elhúzatni a kedves nótáját.

Ezt a híradást aztán vegyes érzelmekkel fogadták. Sokan nyomban tudni vélték, hogy a szerenád nem is annyira a betegeskedő őrnagynak, mint inkább az Andráscsik-örökösnőnek szól.

– A milliós kisasszony duzzog, mert nem hívták meg a bálra – vélekedett Telekdiné. – Fölbujtotta Zathureczkyt, hogy bosszút állhasson.

Bajsa nyugodtan felelt: – Nem hiszem, hogy Andráscsik Zsuzsánnának része volna a dologban.

Másféle leány az, mint sokan gondolják. Telekdiné fölhúzta gömbölyű vállát. Jaj, de gyönyörű váll volt az. Öreg

alispánunk, Kállay Emánuel gyakran emlegette, hogy ha egyszer összegyűl a költség Mária Terézia arcképére, aki nagy jóakarója volt a szabolcsi uraknak, a piktornak modellt Telekdinéről kell venni. Aztán milyen pajkos gúnnyal tudott végignézni Bajsán! A Gaál kisasszonyok, akik mint a csirkék valamennyien ott húzódtak meg szép rokonuk körül, furcsán fmtorgatták az orrukat, hogy Telekdinét utánozzák a Bajsa megvetésében.

– Másféle leány a Zsuzsika? – kérdezte csípősen a szépasszony. – Talán bizony az uzsorás Andráscsik miatt másféle, mint az idevaló nemeskisasszonyok?

A vörös Szekrett báró, aki harminc esztendő óta hűséges udvarlója volt valamennyi Gaál kisasszonynak (éppen ezért nem tudott volt közülök választani, mert olyan szépek voltak), jóakaratúlag veregette meg a Bajsa vállát.

– Én mondom, komám, hogy ha már szép leányról van egyáltalán szó, akkor csak Gaál leányról beszélhet a krónika.

A Gaál kisasszonyok nevetve bólingattak, Telekdiné hálás pillantást vetett a báróra. Bajsa megzavarodva, bocsánatkérőleg nézett a szépasszonyra.

– Hiszen nem is azt mondtam, hogy szép az Andráscsik leány! Dehogyis szép. Csak a természete olyan, hogy távol áll tőle mindenféle léhaság.

- 187-


Ennek a beszélgetésnek a következése volt az, hogy Telekdiné a legyezőjével odaintette magához a ragyás Pilisi Gábort, aki éppen a kártyaszoba felől jött.

– Gáborkám, te kötnivaló, felém se nézel egész este? – kérdezte évődve a szépasszony, mert atyafiságot tartott a fiatalemberrel. Helyet szorított neki maga mellett:

– Ülj ide, Gáborkám, aztán mondd el, kik kártyáznak odabenn? Pilisi megérintette a Bajsa vállát: – Ha kedved tartja, átveheted odabenn a helyemet. Jó hely, szerencsés hely.

Én már eleget nyertem – szólt, és letelepedett Telekdiné mellé. A szépasszony úgy ráhajolt meztelen vállával, mintha a nyakába akarna

borulni a ragyás Pilisinek. Pedig Bajsa jól hallotta, hogy csak azt kérdezte tőle: – Régen láttam az öreganyádat, mit csinál? Szédülve fordult meg, és önkéntelenül a kártyázószoba felé irányította a

lépéseit. Sötéten dörmögte magában: – Gáborkám, Gáborkám! Ezt mondotta a ragyásnak… Az ökle összeszorult, és a szíve a torkában dobogott. Neki még sohasem

mondotta Telekdiné azt, hogy Gáborkám. A ferbliparti úgynevezett megyebáli dimenziókat öltött. Az ezüstpénzt már

régen fölemésztette a pinka, csupa nagy bankó forgott az asztalon. Bajsa letelepedett az asztalhoz támasztott székre, és megkopogtatta ujjával a zöld posztót:

– Blattot kérek. Egy régen váró kibic megszólalt a háta mögött: – A Pilisi szerencsés helye. – No, nekem nem lesz olyan szerencsém – dörmögte rosszkedvűen. Bajsa csak ekkor nézett körül. Három vármegye leghazárdabb

kártyatársaságába ült le. Ott volt a híres Kupsay Ferenc, kövér termete miatt alig férve az asztalhoz, aki látszólag mindig szundikált játék közben, de ha jó kártyája volt, vagyonokat vett ki a bugyellárisából:

– A kártya becsületéért! – dünnyögte. Szemben véle az ő nevezetes ellenfele, Raskóczy György ült, aki csak akkor

játszott, ha Kupsay is benne volt a partiban. Húsz esztendeje gyilkolta egymást a két férfiú zöld asztalnál vagy fehér asztalnál. Valami asszonydolog miatt nem tudtak egymásnak megbocsátani. Ott ült Kunfalvy, akiről a legenda szerint Jankó János a Mokány Berci alakját mintázta. Bajsától balra Rostavári Máté itta a rengeteg konyakot; akár nyert, akár vesztett, három pohárral eresztett le mindig a torkán. És folyton józanabb lett. Együtt volt az egész nevezetes „beduin”-

- 188-


kompánia. Azért hívták őket beduinoknak, mert a harmadik nap reggelén, amikor még mindig együtt ültek, mindegyiknek fehér, jeges kendő volt izzó homlokára kötve. Egy pillanatig megfordult a Bajsa fejében, hogy föláll, mielőtt részt venne a játékban. Az öreg Pay báró osztotta le éppen a kártyát, és a fél szemével gúnyosan rákacsintott:

– Van-e elég „gerslid”, öcsém, prókátor? Mert pénz kell ide, nem diploma. Bajsa máskor nevetett volna az évődő hangon, mostani, ideges állapotában

fölizgult. Húsz darab ezres volt a tárcájában, néhány száz forint kivételével. Azelőtt való napon kapta az Andráscsik-örökségből. Magánál tartotta, mert az volt a szándéka, hogy másnap kimegy Törökfáira, és átadja Zsuzsánnának. A vadonatúj bankjegyeket legyezőformában terítette maga elé.

– Talán elég lesz vizire! – mondotta könnyedén, és hirtelen valami cinikus jókedv szállottá meg.

Úgy érezte, mintha abban a pillanatban kicserélték volna. Ritkán szokott kártyázni. A villogó papirosra frissen nyomott, színes figurák mintha vidáman köszöntgettek volna felé.

– Hogy van, Bajsa úr? – kérdezgették, amint sorban a kezébe kerültek. – Régen láttuk, Bajsa úr. Szép öntől, hogy a mi tiszteletünkre ilyen nagy bankókat hozott magával.

Mintha valami kellemes varázslat alatt állott volna! Gyönyörködött a kártyákban, a játékban, eszébe se jutott, hogy veszíteni is lehet. Mint a kötéltáncos a kifeszített dróton nem látja az alatta tátongó mélységet, mert nem mer alátekinteni, Bajsa se gondolt arra, hogy tulajdonképpen becsületbe vágó dolgot követ el. A nagy bankók elvándoroltak előle, majd visszakerültek. Szinte haragudott magában, hogy mindig gyűröttebben, ványadtabban térnek vissza hozzá az ezresek, mint ahogyan elmentek. Mintha mindig igen hosszú útról jöttek volna meg. Egyszer a ragyás Pilisi jött be a szobába, és a fülébe súgta:

– Irma azt üzeni, hogy ne feledkezz meg a virágbokrétáról, amit ígértél, ha nyerni találsz.

Virágbokréta? Irma? Valami rózsaszínű ködben tűnt fel előtte Telekdiné gyönyörű alakja. Ahá, a szépasszony óvatosságból előre intézkedik, hogy a nyereség esetén hajlandó véle kibékülni. Nem mintha a virágbokrétára pályázna, de a szerencsés nyerőkkel nem akar ellenséges lábon állni ő sem, mint általában senki sem. Meg aztán a kártyák, azok a színes ruházatú figurák egyebet is sugdostak a fülébe. Apró ajándékok erősítik a barátságot, de a nagy ajándékok még jobban megerősítik! – Ki tudja, ki tudná előre, hogy a szépasszonyt nem indítaná-e meg egy rendkívüli csinos, értékes ékszer, amit ügyesen lehet elrejteni

- 189-


a virágbokrétába? Az asszonyok, akármennyire kiismerhetetlenek, ebben az egy dologban már régen leleplezték magukat: szeretik az ékszereket.

– Milyen ostoba is voltam eddig! – gondolta magában Bajsa, mialatt keze mámorosan turkált az előtte heverő bankócsomóban. – Eszembe juthatott volna a Jágó mondása: „Tégy pénzt erszényedbe!”

Ez a gondolat nem hagyta megnyugodni. Szórakozottan játszott, és voltak pillanatok, amikor a piros ászt Telekdinének nézte. Menni akart nyomban, és megbizonyosodni arról, hogy csakugyan olyan bevehetetlen vár-e Telekdiné? Az ördög is úgy próbálta ki a mesebeli asszonyt, hogy aranyláncot akasztott a nyakába… Igen ám, de ez, ami előtte van, nem az övé. Máris hibázott belőle egy-két ezres. Tehát nyernie kell mindenáron, mert csak a nyereséget áldozhatja föl a szépasszony bármely szeszélyének. Bár sokat, nagyon sokat nyerne, és az asszony valami bolondot, nagyon bolondot kérne tőle! Összeszedte minden lélekjelenlétét, hogy a játékra figyelhessen, és kiaknázza a kínálkozó szerencsét. De a szerencse makacsul vonakodott arcával feléje fordulni, igaz, hogy a hátát se mutatta még eddig. Ingadozott, tétovázott a játékosok között. Mintha azon gondolkodott volna, hogy melyikhez is szegődjön?

Odakívül a bálteremben nagy zajgás keletkezett. Csakhamar megszólalt a Kacsári híres bandája. Tehát Zathureczky már visszatért a törökfái szerenádról.

– Bár inkább Kacsári fagyott volna be a hóba, mint nekem valamennyi ferblim! – kiáltott fel Rostaváry, és a huszár háta mögött már töltötte a konyakospoharat.

Néhány perc múlva Zathureczky is a szobába lépett. Egy pillanatig megállott az ajtóban, és unott arccal nézte végig azoknak a gavalléroknak a névjegyeit, akik a cigány elszöktetése miatt provokálták. Aztán a mellénye zsebébe gyűrte a kartonokat. Megérintette a Bajsa vállát:

– Valami mondanivalóm van, Gábor. Bajsa türelmetlenül fordult meg: – Tudom, hogy miről van szó. Szívesen leszek a szekundánsod, csak a

társam nevét mondd meg. Zathureczky összeráncolta a homlokát. Szokatlanul erélyes hangon

ismételte: – Valami mondanivalóm van! Bajsa kedvetlenül állott fel. Vajon micsoda ostobaságot talált ki már megint

Zathureczky? Zathureczky az erkélyajtóhoz vezette, felnyitotta az ajtót. Jéghideg, téli levegő áradt a füstös, forró levegőjű szobába. Kupsay

izgatottan kiáltott föl az asztalnál:

- 190-


– Meggyilkol ez az ember! Hiszen tél van, Zathureczky! – Honnan tudod, te vén kozák? Talán a makk disznó van a kezedben? –

felelt Zathureczky mogorván; már úgyis benne volt nyakig a lovagias ügyekben… Harsogó kacagás támadt erre, mert Kupsay éppen a makk disznóra blindelt,

amelynek az ormára az van írva: Tél. Odakünn az erkélyen egy pillanatig hallgatva szívta szivarját, mintha csak

azt várta volna, hogy a Bajsa gőzölgő feje kitisztuljon. Aztán csendes, meggondolt hangon beszélni kezdett:

– Ne kártyázz te ezekkel a spillerekkel, mert elszedik az utolsó garasodat is. – Mi közöd hozzá? – vágott közbe Bajsa. – A magamét veszítem. – Bölcsen mondtad – felelt szárazon Zathureczky –, az ember mindig csak

azt veszítheti el, ami az övé. Az egyik ember a pénzét, a másik az egészségét, a harmadik a becsületét. Aki nyerni akar, annak reszkírozni kell. Csakhogy neked nem kell reszkírozni. Te ha már be sem teszed a vizit – hogy alkalomszerű hasonlattal éljek, akkor is kihúzod a kasszát. Csak okosnak és becsületesnek kell lenned. Ez a két tulajdonságod pedig megvan.

Bajsa a homlokára szorította a tenyerét. Idekinn, a világosodó éjszakában, egyszerre elrepültek előle a mámorképek. A vörös ász és vele Telekdiné odabenn maradt a játékasztalon. Valami szúró fájdalmat érzett a fejében, mintha egy vésővel egyetlen szót akarna a homlokára vésni egy láthatatlan kéz. Ezt a szót: becstelen. Kavargott körülötte a világ. Mintha lekívánkozna az erkély felől a vármegye kőbe vésett, hatalmas címere. Mindjárt lefordul a kőlap, s ekkor Zathureczky fölemeli a kezét, és a kőlap nem szakad reá.

– Nem értelek – mormogta. – Beszélj világosabban, Zathureczky. Helyes: okos vagyok és becsületes… Miért mondod ezt? Hátha egyik se vagyok a kettő közül?

Zathureczky Bajsa vállára tette a kezét, szürke, bohókás szemével komolyan nézett a Gábor arcába:

– Fiú – szedd össze magad! Ilyent még nem hallottál, amit most hallasz. De még csak nem is álmodtál! Tied lehet Andráscsik Zsuzsánna.

Bajsa kábultan nézett maga elé. Zathureczky kedélyesen rázogatta a vállánál fogva.

– Menj, szedd össze a pénzed, és gyerünk innen. A „Griff”-ben nyugodtabban beszélgethetünk.

Bajsa hagyott magával tenni mindent, mint egy alvajáró. Összeszedte a pénzét, és kétszer is megolvasta. Megvolt az egész húszezer forint: nem hibázott semmi a rábízott pénzből.

- 191-


Pay báró azzal a huncut fél szemével figyelemmel kísérte az ezresek eltűnését a Bajsa tárcájába, és így szólott csúfondáros hangján:

– Nem történt velük semmi baj, Gáborkám, csak egy kicsit körülnéztek a világban. Bekopogtattak Kupsay uramhoz, s megkérdezték, hogy termett-e elég mák az idén. Miután elég mák termett, hazamentek.

Megfenyegette Zathureczkyt a mutatóujjával: – Te pedig fölhagyhatnál már azzal az örökös mentorkodással. – Nem addig, amíg beduinok vannak – felelte Zathureczky. Bajsa a Zathureczky karjába kapaszkodva ballagott le a vármegyeház

kivilágított oszlopcsarnokába. A huszárok sarkantyúja vígan pengett a köveken, az udvarban néhány petróleumlámpa világításánál a megye cselédsége táncoltatta a kállói szobalányokat. Bajsa úgy érezte, mintha valamely mély vízből került volna a levegőre. Amíg a víz alatt volt, új, ismeretlen világ támadt a felszínen, amellyel apróra újból meg kell ismerkedni. Zathureczky nevetve nézett az arcába.

– Nem csodálom, hogy aprózod a lépést, pajtás. Magam is elveszíteném a hidegvéremet, ha egy milliós leány akarna a feleségem lenni.

Bajsa jobbnak vélte nem szólani addig, amíg valamelyest összeszedi a gondolatait. Mi is történt vele tulajdonképpen? Mintha egy rossz álomból ébredt volna föl. Álmában játszott a becsületére bízott pénzzel, hogy a nyereségen ékszereket vegyen Telekdinének. Most már világosan látta, hogy a szépasszony miatt ült le kártyázni. Vajon mit gondol most magában Telekdiné, hogy búcsú nélkül hagyta ott a bálban? Talán kineveti, talán máris sajnálja, hogy olyan kegyetlenül bánt vele? Ha visszamenne, fölkeresné a szépasszonyt! Az asszonyok szeszélyesek, kiszámíthatatlanok. Talán éppen most jött el az alkalom Telekdiné meghódítására. Hogy készült erre a bálra! Minden darab ruháját bemutatta előbb Bajsának. Tetszik-e neki, nincs-e valami javítanivalója, tanácsa? „Nem szeretném, ha más tetszene meg magának a bálban, Bajsa – mondotta mosolyogva. – Sok mindenféle asszony, leány összekeveredik ilyenkor, akiknek az a céljuk, hogy férjet szerezzenek maguknak…”

Már a „Griff”-ben ültek, a kassza mellett, amely asztal a Zathureczky helye volt húsz esztendeje; előtte a párolgó csája, szivar a szájában, és eleinte csak tompán hallotta a Zathureczky hangját.

– Ördöngös fickó vagy, Gábor. Ha nem ismernélek gyermekkorod óta, azt kellene gondolnom, hogy valami rejtélyes kulcsod van az asszonyi szívekhez. De hát tudom, hogy jámbor fiú vagy, a szerencse csak véletlenül botlott beléd. De mondd el mégis, hogy volt, mint volt?

Bajsa szivarja füstjén át nézte Zathureczkyt. Látta, hogy mozog a szája, hallotta a szavakat is, de az értelmüket nem foghatta föl. Mintha a Buddha

- 192-


segédisteneiről kérdezősködött volna Zathureczky. Annak a rossz álomnak a nyomása sehogy sem akart elmúlni az agyáról. „Hess, te rossz álom!” A szájához emelte a forró csáját. A meleg folyadék átjárta hideglelős testét. Az asztalra könyökölt:

– Miről is van szó, kedves barátom? – Arról, amice – felelte Zathureczky –, hogy nagy dolognak jöttem a

nyomára. Nagy dolog? Ahogy vesszük. Csak neked nagy dolog… Nos, hát kivittem Kacsárit az éjjel Törökfáira. Pompás út vezet oda ilyenkor. Az ember Oroszországba, a nagy szibériai síkságokra képzelheti magát. Még farkasüvöltést is hallottunk a nádasból. Remegtek is a cigányok, mint a nyárfalevél. Tudod, ezzel az úttal tartoztam Zsuzsikának. A minap nagyon megharagudott rám, hogy a nagybátyját megtáncoltattam Bujiban. De hát ki hitte volna, hogy az öregnek már olyan gyönge a hátgerince! Megárt neki már egy kis tánc is! Tartalmasabb embernek véltem. Meg azután szörnyen haragudtam magamban erre a sok üresfejű, ostoba, megyei ficsúrra. Ők nem hívják meg Andráscsik Zsuzsánnát a bálra. Próbáltam kapacitálni egyiket-másikat. A főrendező, Fehér Barna, gőgösen fölvetette a fejét: „Közénk ugyan nem telepedik az uzsorás leánya!” Mintha bizony Zsuzsánnának az volna az ambíciója, hogy a kállói megyebálon táncoljon. Bizonyos, hogy el sem jött volna a bálra. De hát a meghívó elmaradása mégiscsak sértés. Asszonyok ilyesmiben nem ismerik a tréfát. Aki még beadta volna a derekát a rendezők közül, azt Telekdiné vette munkába. Hej, sok körmönfont ravaszság rejtőzik ama szép álarc alatt. Tudja a macska, miért gyűlöli Telekdiné Zsuzsikát. Bizonyosan megsúgja neki az asszonyi érzéke, hogy ez a leány százszorta különb nála, de különb valamennyinél. – Főképpen azért szöktettem el Kacsáriékat a bál kellős közepéből. Hadd jusson valami elégtételhez a megbántott leány.

(Zárjel között megjegyzem, hogy ez neked lett volna a kötelességed, öcskös. De hát én már megszoktam, hogy mindent én csinálok barátaim helyett.)

– Elég az hozzá, hogy Kacsári rágyújtott ott a kastély ablakai alatt azzal a boszorkányos hegedűjével a Velencei karnevál-ja. (Ismered ugye?) A nagybőgő, az ablakrázó hangjaival, bele-belemordult a hegedű lágy hangjába. Közbesikoltott a sípos. Már sok szép szerenádot adtam életemben, de még egyik sem sikerült így. Tudod, ott az ódon, vén kastély, körülötte a néma, nagy fák, és a halotti fehérségű tájon a téli éjszaka ábrándos csöndje. Csakhamar világosság támadt a kastély befüggönyözött ablakai mögött. Néhány perc múlva kibotorkált Boronkay őrnagy. A cselédek fölébredtek, és hamarosan megterítettek a nagy ebédlőben. A konyhában tüzet raktak, és Zsuzsika egy prémes bársonypongyolában maga intézte a reggelizés dolgát. Nevetve szólott hozzám:

- 193-


– Furcsa szokások uralkodnak ebben a vármegyében. De ha már itt vagyok, alávetem magamat a szokásoknak. Meg aztán jobban szeretem, ha itthon mulatnak, Zathureczky, mintha mindenféle veszedelmes helyekre cipeli el a bácsit.

Jaj, de szép volt a szentem! Le tudtam volna térdepelni előtte, amint ott sürgött-forgott a nagy ebédlőben. A gyönyörű haja borzas kicsit, a szeme álmos kicsit. Te oktondi, sohasem fogsz arra rájönni, hogy micsoda varázs van az álmos, szórakozott női tekintetben. Egész idő alatt, amíg a cigányok muzsikáltak, mindig kérdezni akart tőlem valamit. De csak akkor szánta rá magát, amikor elmenőben voltunk.

– Bajsa Gábor talán beteg? – kérdezte. – Nem az – feleltem. Erre azután nem is kérdezett többet. Csak valami méla szomorúság

telepedett arra a tündöklő fehér arcára. Hiába titkolta, hiába rejtegette, az én éles szemem észrevette. Azért igyekeztem megnyugtatni:

– Bajsa komoly ember. Nem vesz részt a mi féktelen dáridóinkban. Bizonyosan alszik odahaza.

– Dehogyis alszik – nevetett Zsuzsika –, bizonyosan ott tapossa a padlót a Telekdiné szoknyája körül. Ismerem én Bajsát.

Boronkay őrnagy ezalatt nagyon belemelegedett a mulatságba, így tehát jónak láttam takarodót fújni.

Mikor elbúcsúztam, még egyszer terád fordítottam a szót. Bizonyságot akartam, világosan akartam látni a helyzetet:

– Az már igaz, hogy Bajsa kijöhetett volna; máskor is aludhat eleget. Zsuzsika összeráncolta a homlokát: – Akár az ügyvédi költségszámlájába is bevehette volna a látogatás

honoráriumát. Bement a mellékszobába, és egy piros rózsával tért vissza. A kabátomra

tűzte: – Ez a maga jutalma, Zathureczky. Én pedig azt gondoltam magamban: Mordizomadta, ez a leány szerelmes!

szerelmes fülig. Sok mindenféle alakban láttam már a szerelmet nyilvánulni, engem nem lehet megcsalni. Most már csak rajtad van a sor, amice. Addig üsd a vasat, amíg meleg.

– Befejezted? – kérdezte Bajsa. – Az egészből egy szót sem hiszek, Tégy mást bolonddá, barátom.

Zathureczky a kabátjába nyúlt, és elővette a piros rózsát. – Ez csak elég bizonyíték.

- 194-


Bajsa vidoran, mosolyogva nézett a rózsára: – Nagy mester vagy, Zathureczky, de én is ravasz róka vagyok. Ismerlek,

öreg, teljesen ismerlek. A te furfangosságodnak éppen az az alapja, hogy mindig az igazat mondod el. Miért is nem veszed elő az ügyvédi diplomádat?

– Azt már régen megrágták az egerek. De hát, amice, most véletlenül úgy adtam elő a dolgokat, amint azok megtörténtek – felelt kedvetlenül Zathureczky – Amilyen jámbor gyerek vagy, bizony elengeded a madarat, amely maga kívánkozik a kalitkába. Pedig szép, aranytollú madár. Régi mondás: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Jó éjszakát, Bajsa Gábor.

– No, ne menj még, Zathureczky – szólott engesztelőleg Bajsa. – Mennem kell, pajtás; a törökfái szerenád miatt néhány fiatal barátom óhajt

velem golyót váltani. Ilyesmire mindig kapható vagyok. Meggyújtotta kialudt szivarját, és rákacsintott a kasszatündérre: – Ugye, Mariska, jó lett volna vagy tíz esztendővel később születni? Akkor

ismernétek ti meg igazán Zathureczkyt.

6

Egy jó negyed mérföldnyire a törökfái kastélytól, fehér derekú, ezüstlevelű nyírfák között, a törökfáihoz hasonló, ódon, régi kastély állott, amely mindenben hasonlított az előbbihez. A legenda szerint – ugyan melyik régi kastélynak nincs legendája? – valamikor mind a két kastély egy tulajdonosé volt, bizonyos Benedikty Györgyé, aki régen csalán vagy cseresznyevirág lett azóta. De mégis inkább árokparti csalán, ha van némi igazságosság a túlvilági életben, mert Benedikty György sok rossz fát tett a tűzre. Ezt a két kastélyt is azért építtette olyan egyformának, olyan törökös modorban elzárt ablakokkal, folyosókkal, mert drága portékákat tartott a kastélyokban. Az egyikben, a törökfáiban a felesége lakott, született Kállay Anna, a másikban, a sulyomiban a szeretője, Sári Sára. Sok pörpatvar volt a két kastély között. A harcias Kállay Anna – kétszáz esztendeje ennek a históriának – egyszer valóságos haddal rohanta meg a sulyomi kastélyt. Sári Sára se volt valami ijedős menyecske. Bezáratta a kastély kapuit, és fegyverbe állította a cselédeit. Folyt a háború, olyan elszántsággal, ahogyan csak két asszony tud háborúzni. Talán még ma is tartana a csetepaté, ha a jószívű Mária Terézia bele nem avatkozik a dologba. Ráüzent Benedikty uramra, hogy keressen másfelé a szeretőjének szállást, ne a hites felesége szomszédságában.

A Benediktyeknek azóta magva szakadt, talán a Sári Sárák se olyan szemtelenek többé, és a feleségek harcias kedve is lelohadt, de a sulyomi kastély

- 195-


körül még mindig ott húzódik a mély sáncárok, amely a kastélyt az esetleges megrohanásoktól védte. A birtokok gazdát cserélgettek, a két kastély között elterülő rétet sem hívják már „menyecskék rétjének”. (Állítólag itt vívott meg karddal Kállayné Sárival; ezer szerencse, hogy a páncéling miatt egyiknek se történt baja.) De hát a rét nem tudja, hogy változott a világ, és még mindig olyan tarka virágokat kever a sarj újába, mintha szépasszonyoknak akarna kedveskedni véle. A patak, amely csörögve szeli át a rétet, most is olyan kristálytisztaságú, ami ritkaság ezen a tájon, ahol fekete, álmos vizű morotvák húzódnak csak el a földeken. Hátha valami szépasszonynak visz arra az útja, és megigazítja a kontyát a patak tükrében?

A sulyomi kastély is sokáig lakatlan volt, de ebben az esztendőben, kora tavasszal visszaköltözött bele a tulajdonosa, Pay báróné. A báróné esztendők óta különválva élt az urától, miután az mindenét elkártyázta. A hozományából a sulyomi kastélyt mentette meg, a hozzája tartozó belsőségekkel. Miután már nem volt fiatal asszony – sőt inkább tüntetett azzal, hogy már az öregasszonyok közé számítsák –, azzal töltötte az időt, hogy sorban látogatta az ország különböző vidékein lakó rokonait. Fiatal asszony, ha unatkozik, nyomban a szerelemre gondol; az idős asszony unalmában házasságok létrehozásán fáradozik. Pay bárónén annyira elhatalmasodott ez a vénasszonyos szenvedély, hogy híre volt az egész országban. Mindenkit férjhez adott, mindenkit megházasított, aki keze ügyébe került. Nem sajnált sem időt, sem fáradságot, ha valami érdekes „eset” került elébe. Néha egy fél tucat férjhez adandó leánya is volt raktáron, máskor ugyanannyi férfinak keresett feleséget. Vak buzgalmában olykor még attól sem riadt vissza, hogy már meglevő házasságokat szétbontson.

– Bízzátok csak rám – mondogatta –, jobban tudom én, hogyan találhatja meg az ember a boldogságát.

Specialitása közé tartozott az agglegények megházasítása. Mintha csak valami titkos bosszúérzet vezette volna cselekedeteiben kihágó férje miatt az egész férfinem ellen. Gyűlölte az agglegényeket. Legbensőbb meggyőződése szerint azt a férfit, aki negyvenéves koráig nem házasodik, ki kellene üldözni az országból.

– Mert ezek olyanok, mint az útonállók – mondogatta –, született ellenségei minden társadalmi rendnek. Mire költi pénzét, mire pazarolja idejét és egészségét a nőtlenül maradott férfiú? Azokra a nőkre, akik ugyancsak nem helyezkedtek bele a társadalmi rendbe. A kormánynak is mindig csak a vámokra, adókra van gondja, nem törődik a társadalom megtisztításával.

Ha nem lett volna olyan öreg, tavaszamúlt a báróné, bizonyosan sikerül neki valami országos egyesületet szervezni az agglegények ellen. Amikor kora

- 196-


tavasszal feltűnt Kállóban a hintaja, és szivarozgatva üldögélt a cukrász előtt, Zathureczkyt, akinek éppen arra volt útja, majd a guta ütötte meg ijedtében:

– Végem van! Itt van a nagynéni! – kiáltott föl, és menekült volna esze nélkül, de a báróné már észrevette.

– Gyere csak, gyere, Zatukám! Minek futnál előlem? Hiszen te vagy az én legkedvesebb unokaöcsém, mindig a javadat akartam. Mondd: nagyon sok adósságod van? Segíthetek rajtad?

Zathureczky szemtelenül hazudott: – Tudod, nénikém, hogy rendezett viszonyok között élek. Nincs nekem

semmi bajom a világon. De hát mi bajom is volna? A báróné kedvetlen mozdulattal hajította el a szivarját. – Rossz fiú vagy, Zatukám! Sehogy se tetszel nekem. Miért is van olyan

nagyon jó dolgod? Momentán tudnék a számodra egy húszezer forintos asszonykát.

Zathureczky jól színlelt szomorúsággal sóhajtotta: – Nem mondottam az előbb igazat, néni. Az a bajom van, hogy vénülök,

ördöngösen vénülök. Itt van például a te asszonykád. Amikor legutoljára találkoztam vele, még leány volt, és harmincezer forintja volt…

– Te bolond. Hát azt hiszed, hogy van olyan hatalom a világon, amely örökösen lányoknak tartsa meg az asszonyokat? Meg aztán a hozomány is változó. Nem is volna jó, ha minden állandó volna a világon.

– Igaz, igaz. Csak az én vénségem állandó. Azon már nem változtat más, csak a halál.

A báróné igen érzékeny lélek volt. Észrevette, ha ezen az úton halad, a furfangos Zathureczky megríkatja végül. Új szivarra gyújtott, és másra vitte a beszélgetést.

– Meg aztán, micsoda férfiak vagytok ti itt, ebben a vármegyében? Mindig mondottam, hogy Szabolcsban nem tudnak egyebet, mint korhelykedni. No, hiszen ezen a téren versenyen kívül vagytok.

– Mi bajod van, néni, megint a férfiakkal? – Láncos-lobogós! Nekem hálistennek bajon már nincs velük, de itt van

Törökfáin egy gyönyörű leányzó. Szép is, pénze is van annyi, kifizethetné az egész megyét, aztán nekem kell megjönni Abaújból, mert szégyenemre még pártában marad.

Zathureczky hegyezni kezdte a fülét: – Csak nem Andráscsik Zsuzsánnáról beszélsz, néni? A báróné antik, férfias gyűrűkkel megrakott kezével az asztalra csapott:

- 197-


– De bizony róla beszélek; csupán csak az ő kedvéért hagytam ott Abaújban három érdekes „esetet”. Pedig az egyiknek a hősnője egy valóságos gróf kisasszony…

Zathureczky csudálkozva nézett a bárónéra: – De hiszen nem ismered Zsuzsikát? – Már ismerem – felelt Pay báróné, az ő szaggatott, heves beszédmodorával.

– Elég nekem egyszer beszélni valakivel, hogy kiismerjem. Előttem hiába komédiáznak a férfiak. Én beléjük látok. Olvasok belőlük, mint egy nyitott könyvből. Terólad is tudom, hogy az az elved, hogy addig nem érdemes megházasodni, amíg másnak felesége van…

– Szent igaz. Csak arra vagyok kíváncsi, hogyan ismerkedtél meg az Andráscsik kisasszonnyal?

– Nagyon egyszerűen. Dolgom volt itt a bérlőmmel, Polonkaival. Beszélgetés közben szóba került az Andráscsik kisasszony. Amit hallottam róla, módfölött fölizgatta a fantáziámat. „Ez aztán neked való eset, Milka!” – mondottam magamban. Aztán hamarosan meglátogattam Zsuzsánnát. Szomszédok vagyunk, vagy mi a manó!

Zathureczky a fejét csóválta. – Néni, néni, felhagyhatnál ezekkel a bolondságokkal. Hagyd békén

Zsuzsikát, nem neked való „eset”. – Könnyen beszélsz, Zatukám. Hát az unokaöcséimmel mit csináljak?

Azoknak asszony kell, nem úgy, mint neked. Neked jó egy agárkutya is. Majd bizony itthagyjam ezt a fölfedezett kincset! Te – halkította a hangját –, azt mondják, egy kerek milliója van.

– Annyi annak. Hanem a te unokaöcséidnek nem vásik bele a foguk. Azokhoz a bojnyikokhoz csak add férjhez a tótországi kisasszonyaidat.

– Pedig sürgönyöztem is nekik. Éppen most várom a vonattal Borcsánszky Jankót.

– Azt a sárosi svihákot! – kiáltott föl Zathureczky, és komolyan haragudott. – Hát volna lelked Borcsánszky Jankóhoz feleségül adni Zsuzsikát? Ahhoz a semmiházi, léha, tökkelütött szamárhoz ezt az Istennek jókedvében teremtett leányt, akit még egy királyfihoz is meggondolva adnék férjhez, ha az apja volnék? Borcsánszky Jankóhoz! Lelövöm azt a gazembert, ha ide beteszi a lábát.

A báróné pirosra kacagta magát a Zathureczky fölháborodásán. – Hidegvér, Szaniszló! Emlékezz, hogy ez van a címerünkbe írva: „A

házasságokat az égben kötik.” Pay báróné legföljebb az égiek megbízásából cselekszik.

- 198-


Hanem Zathureczky most komolyan haragudott. Maga sem tudta, miért, szörnyű gyűlöletet kezdett a báróné iránt érezni. Sárga felöltőjében, hosszú lépésekkel ment a kaszinó felé. Ismerte, hogy milyen veszedelmes perszóna a néni. Akit egyszer kiszemel magának, abba belekapaszkodik, mint a buldogg. Nem ereszti el többé. Kovács Mihály fűszeres boltja előtt, a sarkon megállott, és valóságos beszédet tartott a kirakatba akasztott fügékhez, ostornyelekhez.

– A legnagyobb baj az a dologban, hogy Könyves Kálmánt nem ütötte meg valami jóindulatú guta, mielőtt a boszorkányokról intézkedett. Milyen üdvös cselekedet volna most a nénit egy izzó kemencébe beledugni. Idecsődíti az egész famíliáját, onnan a tótok közül. Aztán szégyellhetem magam miattuk. Mintha nem volna nekem elég baj az öcsém! Még egy fél tucat atyafit hoz ide a nyakamra. De én megszököm innen. Tágas a világ. Itt nem maradok, még ha kötéllel fognak is. Borcsánszky Jankóhoz akarja feleségül adni a Zsuzsikát a vén boszorka! Haha!

Fölemelte a botját, és a fügék felé sújtott. Szerencsére az üveg nem engedett. A boltból kifutott Kovács fűszeres, segédeivel. Amikor meglátták, hogy Zathureczky volt a dörömböző, nevetve dörzsölgették a kezüket. Hisz bizonyosan valami tréfa folyománya a botütés…

Zathureczky a kaszinó felé ment. Bajsát kereste. „Itt csak ő segíthet – gondolta magában. – Vagy odaengedi Borcsánszkynak

Zsuzsikát, vagy…” A második vágyra ökölbe szorult a keze. Tudja Isten, nagyon szerette azt a

Bajsa-fiút!… Egy sihedert, amolyan tigrist, átszalasztott Bajsa lakására. Jönne azonnal a

kaszinóba. A tigris visszajött. – A tekintetes úr nincs otthon. A cseléd azt mondotta, alighanem Telekdiné

őnagyságához ment uzsonnázni… Zathureczky megrázta a tigris fülét. – Nagyra nőj! – sziszegte dühösen. – Jegyezd meg magadnak, hogy Bajsa úr

sohasem jár Telekdinéhez uzsonnázni. Haragjában leült az öregurak pártijába, a sarokasztalhoz, akik krajcárban

tarokkoznak ott, évtizedek óta. Szórakozott játékával, elhamarkodott kontráival annyira felbőszítette az öregurakat, hogy egyesült erővel kitették a pártiból. A sok lárma, asztalcsapkodás, kártyavagdosás után Zathureczky kinyújtózkodott:

– Gondolkozzunk most nyugodtan a dolgon – mormogta magában, és a hintaszékben eltemetkezett egy lepedőnyi újság mögé.

A sulyomi kastélyban ezekben a napokban lakói akadtak a régen üresen álló vendégszobáknak. Ismeretlen, nagy vadászcsizmák jelentek meg a folyosókon,

- 199-


valamint lehetetlen szabású kabátok és mellények. Az a három úriember, aki a felsővidékről a milliomos Andráscsik Zsuzsánna meghódítására ideérkezett, a csábítási eszközöknek egész fegyverraktárát hozta magával a pátriából. Szabolcsban, ahol szintén adnak valamicskét a divatra, az ifjú gavallérok még csak álmukban sem láttak olyan világossárga lovaglónadrágot például, amilyenben alsó- és felsőbunyitai Bunyitay Pista Sáros vármegyéből ideérkezett. A nyírségi fiatalurak már a világra is fajdtollas vadászkalapban jönnek, de mik voltak az idevalósi vadászkalapok a Pay báróné három gavallérjának kalapjaihoz mérten! Az angol király csak elég nagy divathős volt fiatal korában, de az ő fantáziája is megállott bizonyos pontnál: hogyan lehet szalonképessé tenni a csizmaviseletet? Gravinczy György, tiszteletbeli szolgabíró egy felső vármegyében, ezt a problémát megoldotta. Rövid szárú, hetyke lakkcsizmájában talán még az udvari bálon is föltűnt volna. Aztán micsoda nyakkendők, micsoda gallérok és mily merész bajuszok sorakoztak a gavallérok eszközei közé! Borcsánszky például, aki fejtetőn veszedelmesen kopaszodott, a bajuszkötőt még éjjel sem tette le. No hiszen, volt is ottan szép bajusz! Az a bajusz élt, beszélt, hallgatott, szerelmet vallott vagy kesergett. Az egész Borcsánszky egy nagy, fekete bajusz volt. A bajusz cselekedett helyette mindent… Kifejezéstelen és szürke, apró szemei semmitmondóan pislogtak, mialatt a bajusz imponált, folyton csak imponált. Bunyitay a lábszárára volt hiú. Órákig ült a hintaszékben, és bámulta a saját lábait. Kár, hogy a divat szegénysége nem gondoskodott megfelelő módon a lábakról. Ezek a lábak megérdemelték volna, hogy valami új nadrágviseletet találjanak ki a kedvükért. Pista minden új ismerősével megtapogattatta a lábszárát:

– Micsoda izmok, mi? – kérdezte, és szerfölött büszke volt a lábizmaira. Gravinczy, aki legkevésbé bővelkedett külső előnyökben, a legmosolygóbb arccal erősítette, hogy Pista biciklizni szokott, amiért Pista nagyon haragudott. Gravinczynak sem bajusza nem volt, sem lábszára nem volt; az arca kicsit himlőhelyes, a foga csorba, a kabátjai sem tündököltek a rendkívüliségükkel. Pay báróné mégis Gravinczyhoz fűzte a legtöbb reménységet.

– Pistának kegyelmes úr volt az apja. Jankó varankói földesúr, míg Gravinczynak semmije sincsen, de azt hazudik magának, amit akar. Az övé az egész világ. Sőt talán még ennél is több. Mert a hazugság a csillagokig ér. Hisz le is tagadhatja őket.

Eleinte csak a környéken tünedeztek föl a hórihorgas gavallérok, és mint Payné unokaöccsei, mindenkivel megismerkedtek már, csak éppen azzal az eggyel nem, akivel szerettek volna: Andráscsik Zsuzsánnával. A báróné ugyan megreszkírozta, hogy a nagy bajuszú Borcsánszkyval (titokban ezt szerette

- 200-


legjobban a három között, talán azért, mert az volt köztük a legidősebb, és így kevesebb ideje volt a házassághoz) átkocsizott a sulyomi kastélyból Törökfáiba. A törökfái kastélynak még csak mohos zsindelyfödele látszott a nagy fák között, amikor Borcsánszky bajusza már szörnyen izgett-mozgott. A báróné megindultan simogatta meg öccse arcát:

– Látom, Jankó, hogy komolyan fogod föl a dolgod. A kirándulás azonban mégsem sikerült. Zsuzsánna letagadtatta magát,

mikor a báróné kocsija a kapuba befordult. Sőt még Boronkay őrnagy is köszvényt szimulált. Borcsánszkynak meg kellett elégednie azzal, hogy a névjegyét leadja, amelyre sárosi szokás szerint hétágú korona volt nyomtatva.

Paynét nem riasztotta meg az első kudarc. – Úgy látszik, nem hatott eléggé a bajuszod, Jankó – mormogta epésen. –

Mert bizonyos, hogy a kisasszony látott a leeresztett zsalugáterek mögül. Borcsánszky értelmetlenül csóválta a fejét: – Nem értem, sehogyan sem értem… Egész úton visszafelé a bajuszával foglalkozott, és gyakran vonogatta vállát

a gondolataihoz. (Furcsa is volt, hogy Zsuzsánnának nem tetszett meg az a bajusz!)

A gondos néni otthon más tervet főzött ki. Megtudta, hogy Andráscsik Zsuzsánna reggelenkint lovagolni szokott a törökfái úton. Lovaglásában elkíséri a nagybátyja vagy az öreg huszár. Csakhogy ez csak amolyan parádé, mert Zsuzsánna rendesen messze elhagyja kísérőit, és nélkülük tér vissza a kastélyba.

– Pistának föl kell húzni a kanáriszínű nadrágot, és lóra kell ülni. A többi aztán már az ő dolga.

Bunyitay helyeslőleg bólintott. Nagyon bízott a nadrágban. Hátasló is akadt a sulyomi istállóban, és Pista szépen lesbe állott a törökfái úton. Csakhamar föltűnt a boltozatosan összehajlott, nagy fák alatt Andráscsik Zsuzsánna remek, szürke tizenhat-markosa. A szürke félvér egyenletesen ügetett úrnője alatt, aki sötétbarna lovaglóöltönyében nagy biztonságban ült a nyeregben. A kanárisárga nadrág akcióba lépett, és Zsuzsika érdeklődve fordította a tekintetét az idegen lovas felé. De csak egy pillanatig tartott az egész érdeklődés. A kanárinadrág talán túl is lépte a megengedett határt, mert a szürke az eddigi csendes haladását hosszú trappra váltotta föl, amely lassan galoppba ment át. Bunyitay Pista egyszerre csak azon vette magát észre, hogy a szürke, lovasnőjével, eltűnt a szemhatárról. Még egy-kétszer megpróbálkozott a lessel, de a pompás szürke mindig a faképnél hagyta.

Pay báróné maga is kétségeskedni kezdett:

- 201-


– Hm, különös leány. Mintha csak azt óhajtaná, hogy műlovarok legyenek az unokaöcséim. Nem segít más, mint a Gravinczy furfangosságára bízni az ügyet. Az ő vállán aztán mind a ketten bejuthattok a kastélyba.

Gravinczy alattomosan mosolygott. Mintha csak azt gondolta volna magában: „De bizony abból nem esztek!” Payné észrevette azt a gondolatot, azért nyomban megfenyegette Gravinczyt:

– Tudod, öcsém, hogy engem nem lehet megcsalni. Nagyon is a kezembe vagy, azzal a legutóbbi stikliddel, avval a ferdeirányú váltócskával.

Gravinczy az ajkába harapott: – Nagyon kegyetlen vagy, néni. – Tévedsz. Csak nem hagyom magam kijátszani tőletek. Vagy én viselem a

gondotokat esztendők óta, vagy nem? Bízzátok tehát teljesen rám a sorsotokat. Nekem anyagi jutalom nem kell, megelégszem majd azzal, ha valamennyi atyámfiát boldoggá tettem. Tudjátok, hogy én csak értetek élek.

Mikor Payné így beszélt, rendesen nagy elérzékenyülés következett. Borcsánszky nagy csókot cuppantott a néni kezére, Pista a szemét dörzsölgette; Gravinczy homlokon csókolta a nénit.

– Áldott jó lélek vagy. Kár, igazán kár, hogy nem akarsz férjhez menni. Egyedül csak téged vennélek feleségül.

Amire a néni adta be a kulcsot, és meghatottan simogatta meg az unokaöccseit.

– Nem tehetek róla, hogy úgy szeretlek benneteket. Gravinczyra bízatott tehát, hogy az aranytollú madarat megfogja a família

számára. Ez a Gravinczy Mihály nem volt valami lángeszű ember, de sok természetes életrevalóság szorult belé. Igaz ugyan, hogy a ruháit még mindig Jávorka János varrta, ugyanaz az újhelyi szabó, akinél első kontóját még diákkorában csinálta. De vajon nem-e a Gravinczy bölcsességét bizonyítja ez is? A gyermekkori kontó szűzi tisztaságban maradt meg, és az idők folyamán számtalan mellény és kabát követte az elsőt, de Jávorka sohasem nyugtalankodott. Időnkint oly gyönyörű hazugságokkal traktálta hitelezőit Gravinczy, hogy a szabónak nyála folyt a gyönyörűségtől.

– Nem baj – mondotta –, ha egy szó sem igaz az egészből. De a tekintetes úr oly szépen tudta elmondani, mintha regényben olvasná az ember.

Nota bene: Jávorka uram a literatúrával is foglalkozott, egy színdarabját előadták az újhelyi műkedvelők.

Ugyanaz az ösztön, amely a szabónak kitálalandó meséket sugallta Gravinczynak, megsúgta neki, hogy Andráscsik Zsuzsika nem azok közé a leányok közé tartozik, akinél a szokásos hódítási eszközök hatásosak volnának.

- 202-


Valami újat, valami rendkívülit kell kitalálni Andráscsik Zsuzsánnának. Amilyen rendkívüli dolog maga az a millió, amely a hozománya… Gravinczy szivarozgatva sétálgatott a sulyomi kastély ebédlőjében, és egyelőre csupán arra szorítkozott, hogy a másik két gavallért szidja.

– Ti mindig azt hiszitek, hogy a legsötétebb Afrikába indultok üzleti útra, és a poggyásztokat csupa üveggyöngyök és értéktelen cifraságok teszik ki. Pedig a jó kereskedőnek arra is kell számítani, hogy vele teljesen egyenrangú, eszes fehér emberrel találkozik, és ezért néhány jó fontsterlinget is kell a tárcájába tenni.

Borcsánszky nagyot ásított. – Ismerem már ezt a sterlingekről és fontokról!… Ostobaság. Ha nekem

sterlingjeim volnának, nem volnék itt. – Tudom – felelte szigorúan a ragyás Gravinczy. – Újhelyben ülnél, és

Pandúrral muzsikáltatnál. Én képletes értelemben használtam a sterlinget. A sterlinget néha pótolja egy kis ész is. De az nektek nincs. Mert igyaz ugyan, hogy Sármai Gyurka ötvenezer pengős leányt kapott a macskanadrágjáért. De olyan macskanadrág, de még leány sincs már ezen a világon.

– Nono – dörmögte Bunyitay –, a nők szeretik a jó ruhás férfiút. – A ragyás legyintett:

– Akkor minden valamirevaló leány szabóhoz menne feleségül. Gravinczy két napig gondolkozott, ugyanannyi ideig veszekedett a

gavallérokkal, azután harmadnap így szólott a bárónéhoz: – Néni, keresd elő családi pörunket. Szükségem van reá. Payné ijedt mozdulatot tett: – Megbolondultál? Örülök, hogy nem zaklatnak véle mostanában a

fiskálisok. – Rossz ügyvéd kezében volt eddig. Én tudok egy jobb ügyvédet, Bajsa

Gábort, Kállón. A néni már sejteni kezdett valamit, azért szó nélkül fölpakolta a

kocsiderékra való íráscsomót, és elindította Gravinczyt Kállóba. Az ott bekopogtatott Bajsa ügyvéd irodájába, és előadta, mi járatban van.

– Nagyszerű pört hoztam, ügyvéd úr. Háromszáz esztendős pört. Ha megnyerjük, miénk az egész Felső-Magyarország, sőt talán még az Alföldből is annyi, hogy elég lesz ügyvéd úrnak honoráriumnak.

Bajsa savanyú arcot vágott: – Nem nagyon szeretem a háromszáz esztendős pöröket. Nehéz ott az

igazságot megtalálni, ahol háromszáz esztendeig egyebet se csináltak, mint azt elferdítették.

- 203-


Gravinczy olyan kétségbeesett arcot vágott, mintha egész életének minden reménysége függne Bajsa szavaitól:

– Nekem azt mondották, hogy egyedül Bajsa Gábor az, aki ezt a pört megnyerheti. Ha van Magyarországon fiskális, aki érti az örökségi pöröket, egyedül ő az. Még a híres Andráscsik-pört is reá bízták.

Bajsa bólintott. – Nono, az nem valami bonyolult eset. – Hiszen egy csöppet sem bonyolult az én pöröm sem – kiáltott föl

megkönnyebbülve Gravinczy. – Az igazság itt is kézen fekszik, csak nem volt eddig olyan ember, aki megragadta volna az igazságot.

– Melyik ügyvédnél volt eddig a pör? Gravinczy egy országos nevű fiskálist nevezett meg. – Hm – mormogta Bajsa. – Furcsa ugyan, hogy a kolléga kiment a pörből,

de azért szívesen megnézem az írásokat, anélkül hogy ezzel kötelezettséget vállalnék a pör folytatására.

Gravinczy csaknem a nyakába borult Bajsának. Sárosi szokás szerint nyomban tegeződni kezdett vele, valami nagyanyai atyafiságot is kisütöttek. Amikor pedig Gravinczy példázódni kezdett a szép Telekdinéről (kisvárosban egy félóra alatt mindent megtud az ember, ha kíváncsi), Bajsa egy pohos pálinkásüveget vett elő a faliszekrényből, és a szivarosdobozból egy pöttyös Havannát keresett elő.

– Hej, ez a pletyka, ez a pletyka! – sóhajtotta átlátszó alattomossággal. – Mindig többet tud annál, ami igaz.

Gravinczy tréfásan megbökte az ujjával Bajsát: – Ugyan menj már, te selyma. Hát olyan nagy szégyen az, ha valakit egy

szépasszony szeret! Az volna a szégyen, ha egy csúnya asszony szeretne. Özvegy, szép, módos. Azt szeretheti, akit éppen akar. Aztán nem is az utolsó embert válogatta ki magának. Hej, nagy ravaszok azok az asszonyok. Nem azt a csillagot nézik, amely úgyis a firmamentumon ragyog, hanem azt, amely emelkedőben van. Annak a fényében, ragyogásában van valami varázs. Őrájuk ragyogjon először…

Bajsa figyelmesen hallgatta a Gravinczy szavait. Tudta, hogyne tudta volna, hogy szemtelenül hízelkedik neki a svihák, de hát azért nem tagadhatta el, hogy jólesik a hízelkedése. Be jó is volna, ha igazat mondana ez a Gravinczy. Ha igazán ragyogni szeretne Telekdiné annak az emelkedő csillagnak a fényében!

Ebéd idejéig eldiskuráltak. Mennyi minden mulatságosat tudott mondani ez a Gravinczy az ő sárosi hazájáról. Ha őt hallotta az ember, azt hitte, hogy Sáros egy egész külön ország, a tréfaságok, a furcsaságok, pajkosságok országa. Aztán az a tótos akcentus is milyen jól állott neki, ha a felvidéki atyafiakat utánozta.

- 204-


Egészben véve egy kedves, vidám figura ez a Gravinczy. Bajsa szinte előre megsajnálta, hogy milyen szomorúságot fog neki okozni, ha majd visszaadja a családi pörét, amelynek iratai halomban hevertek a kályha mellett.

Együtt mentek ebédelni az „Arany Griff”-be, délután pedig a kaszinóba, mert Gravinczy kifejezte azt az óhaját, hogy nagybátyjával, Zathureczkyvel, szeretne találkozni. Ott mély részvéttel értesült arról, hogy Zathureczky délelőtt kificamította a lábát a cukrásznál („mintha ott láttam volna” – gondolta magában a sárosi), és most a szobáját őrzi.

– Megyek és fölkeresem – szólott nyomban. – Hátha komolyabb a dolog. Legalább nyomban gondoskodhatunk segítségről.

Bajsa Gábor, aki nagyon jól érezte, hogy tulajdonképpen neki volna kötelessége legjobb barátja látogatására sietni, kapott a Gravinczy ajánlatán. (Persze, hiszen ő elszaladhatott azalatt egy szóra abba a zöld zsalugáteres házba, oda, a Szent Márton utcába.)

– Mondd meg, pajtás, hogy én is nagyon érdeklődöm a ficamodás iránt – szólott Gravinczyhoz. – Aztán, remélem, visszajössz ide közénk.

Gravinczy elment arra, ahol Zathureczky lakott. Tétovázva haladt az utcán, tudta előre, hogy a nagybácsi nem valami nagyon fog megörülni a látásnak. Az unokaöcsök csak akkor keresték föl Zathureczkyt, ha valami kellemetlenségből kellett kihúzni őket. Zathureczky eleinte hűségesen elintézte ügyeiket, bajaikat, későbben azonban megunta a dicsőséget, a sok zaklatást, járást-kelést. Fölmondta a barátságot a könnyelmű ifjúságnak. Most is egy frissen írott papírlap volt a szobája ajtajára szögezve: „Atyafiaknak, különösen unokaöcséimnek nem vagyok itthon.” Gravinczy megkönnyebbülten fordult meg.

„Ebben a mostani ügyemben nincs rád szükségem, nagybácsi. Sőt jobb, ha a szobát őrzöd” – gondolta magában, és fütyörészve ment vissza a kaszinó felé. Payné előadásából körülbelül tudta most már azt is, hogy miért ficamította ki Zathureczky oly hirtelen a lábát.

A kaszinó előtt két nyurga irlandit járatott az árvalányhaj kalapos kocsis. Gravinczy szemügyre vette a lovakat.

– Mintha már láttam volna valahol ezt a fogatot – mormogta magában. – Hopp, megvan! Ez a milliomos kisasszony udvartartásához tartozik.

Kettesével, hármasával ugrotta a lépcsőket. A dohányzóban megtalálta Bajsa Gábort. Még mindig nem futhatott el egy szóra, mosolygásra, kézszorításra oda, ahová akart. Egy ősz szakállú, mogorva tekintetű férfi volt a társaságában.

– Pompás! – kiáltott föl nagy örömmel Bajsa. – Mindjárt megtudjuk, hogy van Zathureczky?

- 205-


Az öregúrnak érdeklődve villant meg a szeme. Gravinczy vakmerően válaszolt:

– Kutya baja! Estére már az „Arany Griff”-ben lesz. – Kár, igazán kár – mormogta szomorúan az öregúr. – Nem maradhatok itt

estére. Tudod, öcsém, Zsuzsikának megígértem… Ej, be sajnálom. Teringettét, nem adnám egy uradalomért, ha itt maradhatnék éjszakára.

Szomorúan csóválgatta a fejét, és csak arra riadt föl, hogy Bajsa bemutatja neki Gravinczy Mihályt.

– Hm – dörmögte, és élesen szemügyre vette a fiatalembert. – Ha jól hallottam, Gravinczy?

– Szolgálatára, urambátyám. Még egyszer végigmérte tetőtől talpig a fiatalurat. Gravinczy

szemhunyorítás nélkül állotta ki a próbát. Szerényen és tiszteletteljesen mosolygott az öregúrra.

– Hm! A sulyomi kastélyból, hm, ha nem tévedek?… – Néhány napja ott tartózkodom. Az öregúr reszelte a torkát: – Zathureczky mondott valamit erről az ott-tartózkodásról – dörmögte

villogó szemmel. Gravinczy lesütötte a szemét, és bánatosan mondotta: – Neki is nagynénje szegény Milka néni. – A szegény Milka néni! – kiáltott gúnyosan az öregúr. – Aki igen nagy betegen fekszik, talán utolsó napjait éli – tette hozzá

csendesen Gravinczy. Az öregúr elámult. – Utolsó napjait? – Úgy van – felelt búsan Gravinczy. – Nem sok reménységünk van hozzá.

Néhány nap előtt, amikor sürgönyileg betegágyához hívott, az orvos már lemondott életéről.

Az öregúr percenkint jobban bámult. Idegesen simogatta a szakállát: – Ejnye, ejnye, nem is tudtam, hogy olyan nagy beteg! – Egy nyomorult légycsípés az egész bajnak előidézője. Az öregúr elgondolkozva nézte Gravinczyt. Aztán egyszerre a kezét

nyújtotta. – Én Boronkay vagyok… Hát igazán olyan beteg? Bajsa, aki szórakozott türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetést, amelynek

egyes fázisait nem is igen értette meg, most hirtelen egérutat vett.

- 206-


– Egy negyedórára, kedves őrnagy úr, eltűnök. Fontos, elhalaszthatatlan teendők szólítanak.

– Helyes, helyes! Csak a kötelesség legyen mindig az első – bólongatott Boronkay.

Gravinczy utánavágott a szemével a siető Bajsának, mintha azt akarta volna mondani, hogy ismeri azokat az elhalaszthatatlan teendőket. Bajsa észrevétlenül az ajkához emelte a mutatóujját, mintegy hallgatást kérve. Gravinczy beleegyezőleg pislantott. Mintha nagyon régi, jó cimborák lettek volna.

Boronkay Gravinczy vállára fektette a kezét: – Tehát a légycsípés miatt vagy itt. Semmi egyébért nem? – Becsületemre… – Nekem nagyon sok rosszat beszéltek, öcsém – folytatta a nyíltszívű

öregember. – Megvallom, kissé rossz véleménnyel voltam a nagyon tisztelt bárónéról és unokaöccseiről.

Gravinczy fölhorkant. – Az ördögbe! Igazán nem tudom, mi rosszat beszélhettek például rólam az

emberek? – Ne tüzelj, öcsém – csillapította Boronkay. – Látom magam is, hogy

tévedtem. Aznap este a sulyomi kastélyban, ahol éppen ebédnél ültek nagynénijükkel a

gavallérok, azzal a szóval állított be Gravinczy: – Azt hiszem, az egész országban nincs két olyan jó ló, mint az Andráscsik

Zsuzsikáé. Egy óra alatt hozott idáig Kállóból. Borcsánszky vastag, fekete bajuszát nevetésre mozgatta. Bunyitay

megvetően ásított. Még Payné is összeráncolta a homlokát! – Javíthatatlan hazug vagy, Miska öcsém. Gravinczy nagyon megsértődött, a szobájába akart visszavonulni, de a

báróné öreg kulcsárnője ekkor a szobába tipegett, és úrnője fülébe súgott valamit. Payné izgatottan kérdezte: – És ki volt a kocsis? – Az öreg Boronkay úr. Itt állott meg a kastély előtt. Payné szó nélkül fölugrott, és összevissza csókolta Gravinczyt: – Te mester! Te Bosco! Te Mefisztó! – kiáltott elragadtatva. – Tied, egyedül

csak a tied lesz Zsuzsika. Mert csupán te érdemled meg!… Borcsánszky és Bunyitay álmélkodva nézték a jelenetet. Arra aztán

végképpen kiestek a nyugalmukból, amikor a nagynéni két darab ropogós százast rántott ki az erszényéből, és Gravinczy kezébe nyomta.

- 207-


– Nesze, vegyél magadnak, amit akarsz. Azazhogy nyomban elköltöd, te könnyelmű fiú… Azért jobb lesz, ha nálam hagyod, majd apránkint odaadom.

Hanem hol volt már akkorára a két százas bankjegy. Annak eltüntetésében igazán bűvész volt Gravinczy.

– Csak egy baj van, néni. Neked nyomban le kell feküdnöd, és halálos betegnek lenned.

Azután elmondotta szépen, sorjában a történteket. Payné csillogó szemmel hallgatta:

– Halálos beteg leszek – kiáltott elragadtatva. – Még meg is halok, ha a derék Boronkay bácsi azt parancsolja!

7

A törökfái kastélyban vidám napok következtek, amikor Gravinczy oda bejáratos lett. Boronkay bácsi, ez az aranyszívű, naiv, vén medve napról napra a legnagyobb figyelemmel hallgatta Gravinczy változatos hazugságait. Gravinczy pedig elemében érezte magát. Hivő lélekre talált, aki készpénznek vette minden szavát. Az öregúr meghatottan mormogta Gravinczy egy hosszabb előadása után:

– Értelek, öcsém, és teljesen méltányolom is a helyzetedet. Utóvégre nem mindennapi dolog, ha az embernek kegyelmes úr volt az édesapja, aztán árvaságra jutván, egyedül, szegényen találja magát a világon.

Gravinczynak az volt a vesszőparipája, hogy ismeretlen emberekkel szemben folyton az apjára hivatkozott. A megboldogult Gravinczy az ő előadása szerint körülbelül zászlósúr volt, de mindenét a közcélokra áldozta. Horribilis alapítványokat tett minden elképzelhető célra, jószívűségében elzüllött családokat állított újra talpra. Birtokokat ajándékozott kedves embereinek, és a huszárja, aki huszonöt esztendeig szolgálta, mint többszörös pesti háziúr vonult nyugalomba. Gravinczy mindezt oly könnyed, szeretetre méltó módon tudta elmondani, mintha tulajdonképpen mit sem törődne az egész elveszett gazdagsággal. A hangja csak akkor vált rezgővé, amikor búcsúzását az apai kastélyból mesélte:

– Az új földesúr fölajánlotta, hogy vigyem magammal azt, ami a legkedvesebb volt nekem az atyai házban. Más ember talán elvitte volna az ősei arcképeit. De hát mit csináltam volna én száznál több címeres, méltóságteljes olajfestménnyel, amikor még annyi helyem sem volt, ahová a magam árva fejét lehajthattam? Lementem a kertbe, és megkerestem azt a Maréchal Niel-rózsatőt, amelyet még szegény édesanyám ültetett el a saját kezével. Letéptem egy rózsát, és könnyű szívvel hagytam el az ősi fészket.

- 208-


Boronkay bácsi ilyen előadások után csaknem megölelte Gravinczyt. Nem győzte eléggé kifejezni megelégedettségét a hallottak fölött, azért tehát csak annyit mondott:

– Kutya máját. Talán magam is éppen úgy cselekedtem volna. Gravinczynak az életében számtalan olyan esemény volt, amely a

legnagyobb mértékben kiérdemelte Boronkay őrnagy helyeslését. Az öreg hitt mindent szentül, hisz maga Zathureczky is (akivel Gravinczy közeli rokonságban volt) gyakran említette előtte, hogy a Zathureczkyek valamikor a lengyel koronáért pörösködtek. Persze, Boronkay őrnagy nem tudott különbséget tenni Zathureczky jókedvű szatírája és Gravinczy céltudatos hazugságai között. De hát hiszen azon múlik a legtöbb félreértés az életben, hogy az ember nem tudja eltalálni, hogy tulajdonképpen hol is vagyon az igazság. Nagyobb koponyák is tévedtek már, mint az őrnagy.

Amikor az egykori, megholt sárosi kurtanemes, aki valamikor nyaranta, ruhakímélés szempontjából, bocskorban járogatott, már vármegyéket kezdett ajándékozgatni egy-egy nótáért vagy egy könyvért, Bajsa Gábor jött látogatóba a törökfái kastélyba.

– Szervusz, amice! – kiáltotta örvendezve, amikor Gravinczyt a pipázóban megpillantotta. – Vártalak, pajtás, a pörödben lett volna néhány szavam.

Boronkay bácsi fölemelte a fejét: – Öcsémuram is pörösködik, mint az Andráscsikok? – Az én pöröm másféle – sietett Gravinczy eloszlatni az öregúr hangulatát. –

Én családi hagyományból pörösködöm. Tisztán kegyeletes érzés ez az őseim iránt. Minden Gravinczy vitte ezt a pört, körülbelül háromszáz esztendő óta. Azért, mert nekem nincsenek váraim, nem lehetek kevésbé különb ember, mint háromszáz év előtti ükapám.

– Teringettét! – csettintett a nyelvével Boronkay bácsi. – Így már másképpen áll a dolog. Háromszáz esztendő nemes patinával vonja be a pöröket. A régiek apró torzsalkodásait századok múlva véres háborúknak látják a történetírók. Mi volt például egy Zrínyi Miklósnak háromezer vitézét elveszíteni a törökökkel való csatározásokban? Semmi, éppenséggel semmi. Manapság pedig borzongva olvassuk a vérontást. Magam sem hagynám most már a pört, de nem fejezném be, hadd maradjon a későbbi Gravinczyaknak is valami.

Bajsa jókedvűen bólintott, és megveregette a Gravinczy vállát. – Csak alapíts családot, amice, és gondod legyen rá, hogy minél több

gyermeked legyen. Nagyon sok Gravinczynak elég lesz az a pör. Még vagy száz esztendeig húzódhatik.

– Derék pör lehet – mormogta Boronkay bácsi.

- 209-


Bajsa az ajtó felé fordult: – Zsuzsika kisasszonyt keresem. – Az emeleten van – felelt az őrnagy. – Bennünket idezavart pipázni. Bajsa kinyitotta az ajtót, a küszöbön még eszébe jutott valami. – Apropó, Gravinczy! A nagybátyád, Zathureczky nagyon sajnálja, hogy

nem találkozhatott veled. Gravinczy összeráncolta a homlokát, és titkon Boronkay őrnagyra pillantott.

Vajon nem értette-e meg az öregúr Zathureczky sajnálkozását? De Boronkay bácsi nyugodtan bólintott:

– Elhiszem, elhiszem, hogy szereti Zathureczky az unokaöccseit. Bajsa sietve ment föl az emeletre. Zongoraszó hallatszott a bezárt ajtók

mögül. Az ügyvéd egy pillanatig kíváncsian hallgatódzott. Odabent a Velencei karnevál-t játszotta valaki, és halkan énekelte hozzá a bús szöveget.

„A Zathureczky szerenádja” – gondolta Bajsa jókedvűen. Az üveges, virággal megrakott folyosón madame Tareau-val találta magát szemben. A jó madame két kézzel rázta meg kezét:

– Be régen láttuk, Monsieur. Mintha csak összebeszélt volna azzal a csúf Zathureczkyvel, egyikük sem jött felénk. Pedig az utóbbi időben úgy unatkoztunk, hogy még a hazug Zathureczkyt is szívesen láttuk volna.

Bajsa tréfás enyelgéssel válaszolt Tareau asszonynak: – Azt hiszem, nagyon fogja sajnálni Zathureczky a dolgot. Határozottan fél

a kastélybeli hölgyektől. Igen szigorúan ítélték meg őt, holott, nem állja, már természeténél fogva sem, a szigorú kritikát… De azért nem értem az unalmat, Madame. Hisz Gravinczy mindennap fölkeresi a kastélyt. Nagyon mulatságos fiú.

Madame Tareau összecsücsörítette az ajkát. Tréfásan megfenyegette az ügyvédet.

– Bajsa úr, ön is a Zathureczky álnokságát használja fel? Hisz az a Gravinczy valóságos nőgyűlölő.

– Nőgyűlölő? Erről az oldaláról nem ismerem. – Márpedig nekem hihet, Bajsa úr – felelt a madame, és széles gesztust tett.

– Ide-oda elég férfiút ismertem már az életben, de ilyent még nem láttam. Nem lehet őtet kiásni a pipázóból. Gazsi bácsival bujkál egész nap, mintha nem is tudná a neveletlen, hogy hölgyek is laknak a kastélyban. Miután pedig semmi jel nem mutatta, hogy a Gazsi bácsira rossz hatással volna a fiatalember társasága, egyelőre megengedtük, hogy vele bujkálhasson.

Bajsa fejcsóválva ment tovább. Titokban meg volt győződve arról, hogy Gravinczyt a szép milliomosleány vonzotta a kastélyba, de nem törődött a dologgal. Utóvégre az volna a furcsa, ha Andráscsik Zsuzsánnának nem akadna udvarlója! S íme, Gravinczy abban leli mulatságát, hogy nagy füstmacskákat fúj a

- 210-


mennyezet felé Boronkay társaságában. A zongora elhallgatott odabenn, és egy hatalmas pálma mögött megjelent Andráscsik Zsuzsánna. Fehér ruha volt rajta, barna haja koszorúba kötve a fején, és arcán valami bágyadt szomorúság látszott, mintegy utóhatása az előbbi melódiáknak. Kezét nyújtotta Bajsának. Csak határozott, biztos kézszorításán érzett, hogy nem valami fiatal, gyermeteg nő áll a férfi előtt, fehér ruhácskájában, hanem egy öntudatos, nyugodt leány, aki, bár átengedi magát a zene csalfa érzelmeinek, tisztában van azzal, hogy az ellágyuló hangulat múlandó.

Bajsát csak a Zsuzsánna haloványsága lepte meg. – Talán betegeskedett az utóbbi napokban? – kérdezte. – Nincs semmi bajom – felelt közönyösen a leány. Bajsa szeretett a leány jó barátja, gondoskodó tanácsadója lenni. – Talán nem ártana egy kis utazás. Egyiptom egy-két ugrásnyira van ide, ha

meggondoljuk a mai közlekedési viszonyokat. A világ minden előkelő, gazdag embere odasiet így hóolvadáskor. A pör miatt elmehetne. Az halad a maga útján. Most a táblánál tart.

Andráscsik Zsuzsánna letelepedett szemben az ügyvéddel, és karjait összekulcsolta. Egy fekete, türkiz szemű kígyó volt a kézcsuklóján. Ez volt rajta minden ékszer.

– Ismétlem, hogy nincs semmi bajom. Kitűnő étvágyam van, sokat és mélyen alszom… De most jut eszembe, hogy ön nem orvosdoktor. Talán inkább arról adhatna fölvilágosítást, hogy tulajdonképpen ki is az a Pay báróné, a mi szomszédunk, akinek az unokaöccsei az utóbbi napokban háborgattak. Legutóbb egy kanárinadrágos, ostoba arcú, vigyorgó fiatalember alkalmatlankodott a lovaglásaimban. Megtudtam, hogy a Pay unokaöccse, és azért tartózkodik itt, hogy engem meghódítson.

Bajsa nevetett. – Amint látom, nem sikerült szegénynek. Ami a bárónőt illeti, igen előkelő

úriasszonyság a megyében, csupán egy Hallhatatlan szenvedélye van, mindenkit megházasít a környezetében. Ártatlan dolog, valójában senkinek se árt vele…

Zsuzsánna közbevágott: – Vegye meg nekem a sulyomi kastélyt, Bajsa. Adjon annyit érte, amennyit

kérnek. Nem szeretem ezt a szomszédságot. – A báróné pedig dicsekedett az ön barátságával. Zsuzsánna szórakozottan forgatta a kígyót csuklóján. – Tudja, Bajsa, én jó nevelésű leánynak tartottam magamat addig, amíg Pay

bárónéval meg nem ismerkedtem, de a báróné felbőszített, dühössé tett. Ezer szerencse, hogy meg nem sértettem. Képzelje, azzal lepett meg egy napon, hogy

- 211-


tud a számomra valakit, egy csinos és kedves fiatalembert, aki halálosan szerelmes belém. Mondja, Bajsa, olyannak látszom én, aki kíváncsi az ilyesmire? – kérdezte Zsuzsánna, és könnyű pír lepte be fehér arcát.

Bajsa a fogát szívta, meg nevetett hozzá: – Hóbortos asszony. – Nagyon enyhe az ítéletében, ügyvéd úr – felelt haragosan Zsuzsánna. – Nézze, Zsuzsánna nagysád, maga említette egyszer éppen előttem, hogy

legjobb az életnek minden ostobaságával szemben filozófus álláspontra helyezkedni. Ha meggondoljuk, a Payné szándéka nem is olyan bűnös. Két szív boldogságának az összedrótozásán fáradozik, és nem a szétrombolásán.

Zsuzsánna hangosan elnevette magát. – Igaza van, Bajsa. Belátom, igaza van, csak akkor vált bűnössé a Payné

szándéka, amikor idecsődítette madárijesztő unokaöccseit. Álmomban sem hittem, hogy ilyenek legyenek azok a gavallérok, akik egy női szív meghódítására indulnak.

– Nincsenek manapság keresztes vitézek – tréfálkozott Bajsa. – Vagy talán jobban szerette volna, ha a törökfái fasorban egy páncélos, acélsisakú leventével találkozik?

Zsuzsánna mosolygott: – Azt hiszem, inkább szerettem volna. Újabban az unokaöcsök közül ez a

Gravinczy látogatja a kastélyt. Nos, megvallom, hogy igen ügyesen végzi a dolgát. Semmi gyanúsat nem vettem még észre a magaviseletében.

– Talán nem az ön meghódításán fáradozik? – Sőt, biztosra veszem, hogy az örökségem nélkül sohasem lett volna

szerencsém Gravinczyhoz. Csakhogy nagyon ügyesen csinálja a dolgát. Nagyon ravasz fickó. Szinte érdekelni kezd már, hogy vajon micsoda furfangos rókautat eszelt ki ez az unokaöcs, ellentétben a másik kettő ostoba megrohanásával? Tervszerűleg kerüli, hogy velem négyszemközt maradjon, pedig a kíváncsiság – hiába, én is Éva leánya vagyok – már arra is ösztökélt, hogy alkalmat adjak Gravinczynak az ostrom megkezdésére. Csakhogy Gravinczy óvatos. Még a bókjaiban is nagyon tartózkodó. A magaviselete pedig egy száműzött herceg nemes, fájdalmas és méltóságteljes viselkedésére emlékeztet. Néha azt gondolom magamban, hogy tulajdonképpen szerepet akar velem cserélni ez a ravasz fiatalember. Ő akar lenni a milliomoskisasszony, aki meghódításra vár.

Bajsa nevetve hallgatta Zsuzsánna szavait. Majd jókedvűen kiáltott fel: – Legénynek kell lenni annak a talpán, aki egyszer meghódítja magát,

Zsuzsánna nagysád. Úgy olvas a férfiakban, mint egy nyitott könyvben. Valami

- 212-


olyasmit kell kitalálni a maga meghódítására, ami eddig még nem volt. Valami egészen újat.

Zsuzsánna fölemelte a fejét, és fürkészve nézett a Bajsa arcába: – Azt hiszi?… – kérdezte. Majd mélázva tette hozzá: – Én azt gondolom,

hogy a meghódításomra elég volna az, hogyha valaki nem úgy bánna velem, mint milliomos kisasszonnyal…

– Nem lehet – nevetett Bajsa. – Lehetetlenséget kíván a férfiaktól. A millió megvan, nem lehet eltüntetni. Éppen néhány újabb aktát óhajtanék önnel megismertetni, ha megengedi.

Fölnyitotta a kezében tartott, fekete táskát, és egy csomó írást vett elő. Lapozgatott az írások között, míg Andráscsik Zsuzsánna hátradőlt a hintaszékben, és félig lehunyt szempillái alól figyelmesen nézte a férfiút. Valami betévedő napsugár megvilágította a Bajsa aranybarna fejét, magas, fehér homlokát, napbarnította arcát. Nem volt szép férfi, de csúnyább se, mint a többi. A napsugaracska zavarta az olvasásban, azért odább vonult a székével. Andráscsik Zsuzsánnának ez nyilván nem tetszett, mert most már egészen behunyta azokat a hosszú pillákat, és csak akkor nyitotta fel, amikor Bajsa elhallgatott.

– Nos, mit kell aláírni? – kérdezte a leány. Bajsa meglepetten nézett rá. – Éppenséggel semmit. Ezt a szerződést boldogult édesapja írta alá meg az

egri káptalan, amely köteles volna minden esztendőben öt gönci hordó bikavért szállítani, de ezt elmulasztotta évek óta.

– Érdekes – mormogta Zsuzsánna. – Csak most lesz érdekes. Rámegyünk a papokra a borért. – Ne bántsa a papokat – mormogta Zsuzsánna –, még valami bajt

imádkoznak a nyakamra. Úgyis, anélkül is elég boldogtalan vagyok. Bajsa fölemelte a fejét. De a leány már visszanyerte szokásos, közömbös

magatartását. – Boldogtalan vagyok a sok pör miatt – tette hozzá. Bajsa a táskájába rejtette az írásokat, s ezalatt fölvette ügyvédi magatartását. – Kegyeskedjék megjegyezni, hogy nem mi pörösködünk, mi csak

védekezünk a pörök ellen. Az Andráscsik-örökösnő alperesként szerepel az iratokban.

– Alperes, felperes. Bánom is én. Elég az hozzá, hogy peres vagyok – felelt Zsuzsánna, és talpra állott. – Beszéljünk inkább arról, hogy mit csinál a szép Telekdiné?

Bajsa arcán valami futó keserűség árnya suhant át, amely nem maradt rejtve a leány előtt. A táskája zárjával bajlódott az ügyvéd, és gúnyosan felelt:

- 213-


– Mit csinál a szép Telekdiné? Azt csinálja, hogy szép. Egész nap szép, mint a páva.

– Boldog asszony – mormogta Zsuzsánna. – Cserélnék vele. Milyen jó lehet olyan nagyon szépnek lenni!…

A táskája zárja sehogy se akart rendbejönni, pedig Bajsa minden figyelmét odafordította. El is felejtett a Zsuzsánna utolsó szavaira válaszolni.

– Bezzeg – hangzott az ablak mellől, ahol Zsuzsánna háttal állott Bajsának – azt az asszonyt mindenki szereti! És nem a milliójáért szeretik, mert hisz nincs is neki milliója. A szépségéért, a lelkéért, a nőiességéért szeretik. Igazuk van a regényíróknak, amikor a boldogságot nem a gazdagok palotáiban keresik.

A zár végre engedett, Bajsa hóna alá csapta a táskát. Közömbösen szólalt meg:

– Ahogy vesszük. A regényírók mindig csak kétféleképpen ismerik az életet: boldognak vagy boldogtalannak. Pedig van ám egy középső út is, az arany középút, amikor az ember se a boldogság mámorát, se a boldogtalanság kínját nem érzi. És a legtöbb ember ezen a középső úton haladva éli le életét.

Zsuzsánna bosszúsan fordult meg: – Hallja, Bajsa, maga mégiscsak különös ember. Nem regényírókról

beszéltünk, hanem Telekdinéről. – Ugyan, lehet is arról a kacér asszonyról annyit beszélni? Ha ismerné,

nagyon közönségesnek tartaná. Se műveltsége, se finomsága. Igazi Gaál leány, aki arra született, hogy egész életében mindig és mindenkire csak mosolyogjon.

Zsuzsánna hangosan nevetni kezdett. Olyan jókedvűen, csengően nevetett, hogy madame Taraeu betopogott az üvegfolyosóról. A füléhez emelte a kezét.

– Hadd hallom én is – szólott élénken. A leány pedig Bajsához fordult, még mindig nevetve: – Most már biztosan tudom, hogy fülig szerelmes abba az asszonyba. Bajsa mondani akart valamit. De Zsuzsánna nevetése miatt nem foghatott

hozzá. – Nyújtsa a karját, Bajsa – szólott Zsuzsánna, mert éppen ebben a percben

szólalt meg a harang az udvaron. Az ebédlőbe egy tágas csarnokon jutottak be, amely csarnok tele volt a

kastély előbbeni gazdái arcképeivel, fegyvereivel, nyeregtakaróival. Az egyik sarokban egy kitömött farkas állott, vicsorgó fogaival. Zsuzsánna a farkasra mutatott.

– Ez az ön farkasa, Bajsa. Látja, megbecsültem. Nagyszerű szobadísz az ilyen fenevad, kitömött állapotban.

– Sajnálom, hogy a másikat nem ejtettem el – felelt az ügyvéd.

- 214-


– Kár lett volna – mormogta szórakozottan Zsuzsánna –, most veszem észre, hogy ennek az állatnak a bundája csupa porfészek. Nem szobába való az ilyen nagy állat.

Megnyomott egy csengettyűgombot. Sarkantyús huszárlegény pattant a szobába.

– Jóska, vigye ezt a farkast a folyosóra. Azaz… vigye egyenesen a padlásra. Bajsa álmélkodva nézte, hogyan viszik egyszerre az ő fenevadját kifelé a

szobából, pedig már szinte büszke kezdett lenni arra, hogy Andráscsik Zsuzsika mennyire megbecsülte az ajándékát. Ej, no, üsse kő, egy farkas az egész. Akad belőle bőven a nyírségi nádasokban.

Hanem ezen a napon más meglepetések is vártak reá. Gravinczy Boronkay őrnaggyal már paprikás kenyeret eszegetett a pohárszéknél, és hozzá valami fekete pálinkát ittak. Zsuzsika az ebédlőbe lépve észrevette a különös apetitóriumot, és nyomban megkívánta. Jókedvűen koccintotta össze a poharát a Gravinczyéval. Bajsa, aki ugyancsak ivott a pálinkából, csaknem rosszul lett a brutálisan erős szesztől.

– Valóságos méreg – mormogta elvörösödve. Andráscsik Zsuzsánna gúnyosan kiáltott fel:

– Még nagyobb méreg az ügyvédek tintája. Boronkay bácsi elnevette magát, és erre Gravinczy is megengedett egy

csöndes mosolyt. – Tisztelet a kivételeknek – dörmögte az őrnagy –, nagy kutyák azok a

fiskálisok. Zsuzsánnának ebéd alatt nagyon jó kedve volt. Szikrázó ötleteivel,

mulatságos megjegyzéseivel folyton derültségben tartotta a társaságot. Bajsa azt vélte észrevenni, hogy tulajdonképpen Gravinczy szórakoztatására törekszik legjobban Zsuzsika, mintha csak feladatául tűzte volna ki, hogy a bánatosan komoly Gravinczyt megnevettesse. Hanem Gravinczy nem az a gyerek volt, akit egykönnyen ki lehetett volna hozni az előre föltett nyugalmából. Éppen csak a legtökéletesebb udvariassági szólamokra szorítkozott Zsuzsánnával szemben, de csupa figyelem és szeretetreméltóság lett, ha Boronkay uram vagy Bajsa szólottak hozzá.

Bajsa már az ebéd kezdetén megállapította magában, hogy Zsuzsánnát érdekli Gravinczy.

„Nem is csudálom – gondolta –, a lókötő ravasz politikát eszelt ki. Amit kiéheztetésnek neveznek a haditudományban.”

Bajsa látszólag helyes nyomon járt. Minél tartózkodóbbnak mutatkozott Gravinczy, annál élénkebb, beszédesebb lett Zsuzsika. Mindenáron foglalkoztatni

- 215-


akarta a hallgatag fiatalembert. Kérdezősködött rokonairól, ismerőseiről. Majd átvitte a beszélgetést a pörökre. Boronkay bácsi megbökte Gravinczyt:

– No, öcsém, te legjobban tudnál erről beszélni. A háromszáz esztendős pöröddel.

Zsuzsika érdeklődve hajolt előre. Szemrehányólag kiáltott fel: – És ön, itt az alperesek s felperesek társaságában, titokban tartotta eddig a

pörét? Ugyan, beszéljen valamit róla. Gravinczy zavarodottan nevetett: – Megvallom, soha életemben nem vettem magamnak azt a fáradságot, hogy

felbontsak csak egy aktacsomagot is. Fogalmam sincs a pörről. Csak annyit tudok éppen, hogy megvan.

Zsuzsánna csalódottan sóhajtott föl: – Pedig azt hittem, hogy valami érdekes dolgot beszélhet nekünk. Bajsa önkéntelenül megszólalt (mert elhatározta magában, bizonyos

sértődöttséggel, hogy nem zavarja meg Zsuzsikát a Gravinczyval való foglalkozásában), s nyomban meg is bánta, hogy szólott:

– Pedig elég érdekes a pör. A napokban áttanulmányoztam az elejét. Andráscsik Zsuzsánna szórakozottan hámozott egy narancsot, és Bajsa

jobbnak vélte az egész históriát Boronkay bácsinak mesélni el halkított hangon. Amikor a történetnek vége volt, a narancs is meg volt hámozva. Zsuzsánna egy gerezdet villájára tűzött, és mosolyogva nyújtotta Gravinczy felé:

– Ne búsuljon, Gravinczy, a pöre miatt. Mi is pörösek vagyunk. Gravinczy nagy hódolattal vette el a narancsot, aztán tányérjába tette. – Nos? – kérdezte Zsuzsánna. – Sohasem eszem gyümölcsöt – felelt szertartásosan a sárosi. Amire Bajsa nem állhatta meg többé, hogy ne mosolyogjon. Zsuzsánna komolyan nézett rá: – Pedig nem olyan ritkaság. Például Gazsi

bátyám se szereti a gyümölcsöt – mondotta. Arról elfelejtett tudakozódni, hogy Bajsa szereti-e a narancsot. Délután, mikor Bajsának a kocsija előállott, Boronkay bácsi az

előcsarnokban elfogta az ügyvédet. Aggodalmasan simogatta lisztes szakállát: – Amice, amice, nagyon nem vagyok veled megelégedve. Valami rossz fát

tettél a tűzre. Bajsa nevetett az öregúr aggodalmán. De Gazsi bácsi komolyan csóválta a

fejét. – Pedig nem lehetnek rendben a dolgok. Zsuzsika haragszik rád. Talán a

pörben esett valami hiba?

- 216-


– Dehogyis – felelt Bajsa. – Zsuzsánna kisasszony igen kegyes volt hozzám. A pör pedig megy, mint a karikacsapás.

Felült a kocsijára, de amikor a kastély kapuján kifordult a kocsi, valami sajátságos érzés arra kényszerítette, hogy visszanézzen. Az üveggel burkolt, emeleti folyosón, a délszaki növények között, megpillantotta Andráscsik Zsuzsánnát, vele szemben Gravinczyt. Valami átkozott keserűséget érzett a torkában, hogy hangosan elkáromkodta magát, bár a káromlás nem volt szokása.

– Hajts, az ebadtát! – mordult a kocsisra. Csak amikor már jó darabot haladtak, tért vissza a nyugalma, hogy ezzel a

kis magánbeszéddel könnyítsen magán: „Filozófia, Bajsa. Miért irigyelnéd a szegény Gravinczytól az aranytollú

madarat, amikor az ő hálójában akadt fel? Meg aztán többet ér egy fehér házigalamb minden arany tollú fülemilénél. A házigalambot meg is lehet enni.

S ábrándozva dőlt hátra az ülésben. De az út kátyús, göröngyös volt, és rosszkedvűen ért haza Kállóba.

8

Zathureczky napokon át nem mutatkozott az „Arany Griff”-ben, a törzsasztalnál. Végre egy este ismét megjelent sárga kabátja az üvegajtó mögött, és Sári Pál, a megyei fiskus, valamint Kalidova, a patikus, akik Zathureczky rendes társaságát alkották, örömmel integettek feléje a kezükkel. Még a cigány is frissebben húzta, amikor az étterembe lépett, és jobbról-balról fölhangzott a kérdés:

– Hol az ördögben jártál annyi ideig, Zathureczky? De Zathureczky nem felelt, csak mosolygott macskabajusza alatt, amelyben

több volt már a szürke, mint a vörösbarna. Sári uram a sarokasztal bizalmas otthoniasságában addig fenyegetőzött, átkozódott, fogadkozott, amíg Zathureczky végre is rászánta magát, hogy beszéljen.

– Előrebocsátom, hogy nagyon rövid leszek, mert vendégem van odahaza, aki vár.

A patikusnak megcsillant a szeme a csíptető mögött… – Ohó! Valami gáláns kaland. De Zathureczky komolyan felelt: – Éppen ellenkezőleg. Tulajdonképpen életem egyik legrosszabb tréfáját

készülök elkövetni. De már benne vagyok, már nem szabadulhatok. A tréfa visz előre, nem lehet a középen abbahagyni.

- 217-


Rágyújtott egy fekete virzsiniára, és a gyakorlott elbeszélők modorában hátradőlt karosszékében.

– Ezt a címet lehetne adni az egész történetnek: „Zathureczky bosszúja családján.” No, ne ijedjünk meg, semmiféle sötét bűn nem terheli a lelkiismeretemet. De mégsem vagyok egészen nyugodt, mert nem tudom előre, hogy a tréfa jobbra vagy balra fog-e elsülni.

Tudjátok, hogy mindig sok bajom volt az unokaöcséimmel. Annyi könnyelmű, himpellér unokaöccse senkinek sincs az egész vármegyében, mint nekem. Ha valahol korcsmában duhajkodni láttam fiatalembert, előbb-utóbb kiderült, hogy az én unokaöcsém. Ha kártyás, szoknyakergető, krakéler fiatalúrról beszélt a fáma, az bizonyosan az én unokaöcsém volt.

Eleinte jókedvvel foglalkoztam velük, mulattatott fiatalos szertelenségük, nyesegettem vad hajtásaikat, de azután, mint mindent megun végtére az ember az életben, ezt is meguntam, és akkor kívántam látni az unokaöcséimet, mikor a hátam közepét. A fiatalok egy darabig nem hagytak békében, csak sokára sikerült valamennyivel megszakítani a jó viszonyt, és aztán békésen folydogáltak napjaim, mint a magamféle öregúrhoz illik.

– No, no – dörmögött közbe Sári, a megyei fiskus. – A békességet csak tartsuk fenn a túlvilági napokra.

– Még azt teszem hozzá, hogy már régen nem volt szerencsém egyik unokaöcsémhez sem, amikor a múlt napokban, korán reggel, amidőn még a jók és igazak álmát aludtam, beállít a lakásomra egy csupa bajusz, ifjú úriember, akiben nagy megrökönyödésemre unokaöcsémet, Borcsánszky Jankót ismertem fel.

– Hogy mersz a szemem elé kerülni? – riadtam rá, és pisztolyom után kiáltottam.

Borcsánszky Jankó bátran szembeszállott a veszedelemmel. – Jól teszed, bácsi, ha agyonlősz, egyebet úgysem érdemlek. Hanem arra

kérlek, hogy előbb a nénit végezd ki. Szigorúan fogtam a fiút, és felszólítottam, hogy adja elő, mi bírta arra a

hallatlan vakmerőségre, hogy engem reggeli álmomból fölriasszon. Jankó aztán hol keserves fogcsikorgatással, hol búsongó könnyhullatások között előadta, hogy Pay báróné kijátszotta őt. Elcsalta ide magához Sulyomra, hogy majd megszerzi neki feleségnek a milliomos Andráscsik kisasszonyt. Jankó adósságokba verte magát, több rend új ruhát csináltatott, a házasságból pedig annyira nem lett semmi, hogy Jankó még csak nem is látta az Andráscsik leányt.

– Helyes – mondottam –, de itt még mindig nem látom be a néni bűnét. Azt gondolod, Jankó, hogy ezzel a külsővel meghódítottad volna a milliomos lányt, ha megismerkedhetel vele? Komolyan azt gondolod?

- 218-


Jankó elgondolkozva csóválta nagy, bozontos fejét… – Arra éppen nem merek mérget venni. De hogy lehettem volna az

udvarlója, mint Gravinczy, a ragyás, az bizonyos. De a néni összeszűrte a levet Gravinczyval, nekünk kitette a szűrünket a kastélyból. Azt mondta, képzeld, hogy agyonesszük, isszuk őtet! Bunyitaynak még útiköltséget sem akart adni, az én adósságaim fizetését pedig beszüntette. Itt állok cserbenhagyva, elhagyatva, bosszúért lihegve.

Amikor Jankó ezt a szónoklatot kivágta valahogy, megsajnáltam a fiút. Eszembe jutott, hogy Jankó annyi beszédre még őfelsége előtt se volna képes, és íme, a nagybátyját megtiszteli. Mégse utolsó dolog az a családi tekintély!

Nem sokáig kellett gondolkoznom, hogy kiformálódjon valamelyes terv a fejemben. Utóvégre, most már, ha itt van Jankó, valamit csak kell vele csinálni. Megkérdeztem tőle:

– Sohasem láttad, még fotográfiáról sem, az Andráscsik kisasszonyt? – Soha! – Nos, hát majd én megismertetlek vele. Jankó csaknem letérdepelt örömében, és kezet akart csókolni. – Hohó! – kiáltottam. – Semmiféle kötelező ígéretet nem teszek ezzel,

Jankó. Megismertetlek vele, a többi a te dolgod. Jankó ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, hogy majd megmutatja ő, hogy

mit tud… Fölvette a tükör előtt a bajuszkötőjét, ügyesen elsimította a feje búbján kezdődő kopaszságot, és azt kérdezte, hogy mikor indulunk…

– Akár nyomban – feleltem neki. Kocsira ültünk, és Szunyogiba hajtattunk. Sári Mihály döcögve nevetett föl: – Kezdem érteni, te selyma! A szegény Andráscsik kisasszonyt, a Juliskát

mutattad be az öcsédnek. – Természetesen – folytatta Zathureczky. – Özvegy Andráscsikné Juliska

leányával Szunyogiban húzta meg magát a férje halála után. Ott van az asszonynak valami kis fekvősége, amit még hozományba kapott. Az úton, amennyire csak lehetett, kioktattam Jankót, majd mindenféle praktikákkal igyekeztem előtte valószínűvé tenni, hogy a milliomos kisasszonyhoz megyünk. Meg aztán Jankónak esze ágába sem volt, hogy másféle Andráscsik leány is van a világon, mint a milliomos leány.

Megérkeztünk Szunyogiba, és az özvegyasszony nagyon szívesen fogadott. Nyomban észrevette, hogy mi járatban vagyunk, és semmi kifogása sem volt Borcsánszky ellen. Bizalmas beszélgetésben csak arról puhatolódzott nálam, hogy volt-e, vagy van-e Borcsánszky Jankónak már felesége? Miután becsületszavamat

- 219-


adtam, hogy Jankónak eddig eszében sem volt a házasság, megengedte, hogy a leánnyal megismerkedjünk.

Juliska éppen a kertben volt, amikor az anyja előparancsolta. Különös, hogy eddig még ahányszor leánynézőben voltam, a leányok mindig a kertben tartózkodtak. Ugyan mi a manót kereshetnek abban a kertben? Vagy talán azért mennek oda, mert a kertnek léces kerítése van, és a lécek között ki lehet kandikálni?

Mikor Juliska előjött, akkorára én már erősen alkudtam a tekintetes asszonnyal a kukoricára. Tulajdonképpen Borcsánszky Jankónak kellett volna az alkuvást színlelni – hisz nem én akartam házasodni –, de Jankó teljesen elveszítette a talajt a lába alól. Csak állott ott a verandán, a bajuszát igazgatta, és a lábait váltogatta, mintha a legkedvezőbb állásba akart volna helyezkedni a közeledő leány előtt.

Amikor a kert rácsos kapuja kinyílott, és Juliska látható lett, Jankónak földszínű, kemény arcán izgatott haloványság jelentkezett. Szerelmes lett egy pillanat alatt. Habár jól meggondolva, nem is kell több a szerelemhez egy pillanatnál.

Annál kellemetlenebb volt az én meglepetésem. Mit csűrjem-csavarjam a dolgot, bizony a kis Juliska, akit gyerekleány korában nevezetes szépségnek tartottunk sokan, akik ismertük az apai háznál, megváltozott, hajadonná serdült. Nem változott neki se a szeme, se az orra, szép volt, nagyon is szép, csak valami haragos, falusi asszonyoknál tapasztalható, kemény barázda vésődött az arcára. Mintha mindig haragudott volna valamiért.

Azelőtt szomorú volt, csendes volt, most mérges volt. De hát éppen ilyen volt az anyja is.

Kalidova, a patikus, aki szeretett lélektani dolgokkal foglalkozni, az asztalon álló hamutartó bagolyfejéhez nyomta a szivarját:

– Amin nem is lehet csodálkozni, urak. Utóvégre az öreg Andráscsik nemcsak életében, de halálában is elég okot szolgáltatott arra, hogy haragudjanak reá a hozzátartozói.

Zathureczky nem reflektált a közbeszólásra, ami rosszulesett a patikusnak, nyugodtan folytatta tovább.

– Elég az hozzá, hogy megcsúnyult a kis Andráscsik Juliska. Legalább én azt gondoltam, hogy még akkor is haragszik, mikor rám mosolygott: „Hogy van, Zathureczky úr, régen láttam Zathureczky urat.” – „Bizony én is magácskát – feleltem. – De megnőtt azóta.” Juliska nevetni kezdett, a falusi kisasszonyok visszafojtott kacagásával, amikor úri férfiúval állnak szemben:

– Pedig már akkor is éppen ekkora voltam.

- 220-


„Éppen ekkora voltál, lelkecském – gondoltam magamban –, hanem százszorta szebb.” De hát Borcsánszky Jankó nem ismerte ezelőtt Andráscsik Juliskát, neki elég szép volt így is, talán nagyon is szép. Bemutattam a fiatalokat egymásnak. Jankó esetlenül meghajolt, és mormogott valamit a bajusza alatt. Azazhogy talán nem is mondott semmit, csak a bajusza mozgott úgy, mintha beszélt volna. Jó idő beletellett, amíg annyit ki tudott szorítani:

– Szép fekvése van ennek a kastélynak. Juliska ártatlanul ránézett: – Mifelénk nem kastélynak hívják ezt, csak háznak. – Hja, Sárosban minden másképpen van – vélekedett Jankó. – Új emberek,

új szokások… Ezzel aztán végképpen elhallgatott. Valahogy módját ejtettem, hogy

rátapossak a lábára. – Te, Jankó, sohase forogtál még női társaságban? – Dehogynem, dehogynem, csak ilyen leánnyal nem voltam még szemközt. – Beszélj hát valamit. – Ha négyszemközt volnánk – felelte Borcsánszky, és a bajusza szinte

ugrált. Ebéd után annak is módját ejtette Jankó. Estefelé, amikor elővettem, hogy

micsoda eredményt ért el a leánnyal, sírva a nyakamba borult: – Szeretem, és ő viszontszeret. Én vagyok a legboldogabb ember

Magyarországon. Az egész kalandban csak ekkor kezdtem valami nyugtalankodást érezni.

Hohó, még komolyra fordulhat a dolog. Jankó szentül meg volt győződve, hogy a milliomos kisasszonyt szereti, holott a milliomos kisasszony nagyon távol volt tőle.

Valami csodálatos véletlennél fogva a körülmények is kedveztek, hogy Jankó megerősödjék hitében. Az özvegy untalan a boldogult Andráscsik módtalan gazdagságát emlegette.

– Nem lesz olyan ember több ebben a megyében. Gurult hozzá a pénz az ajtón, ablakon keresztül.

Tegnap éppen arra biztatott már Jankó, hogy kérjem meg neki az Andráscsik kisasszony kezét, mert ő nem tud várni egy napig se a nagy szerelemtől.

– Csak ne siessünk – feleltem. – A házasságot kétszer is meg kell gondolni. Jobb lassan járni: tovább érünk.

Jankó megzavarodva nézett rám:

- 221-


– Nem tudom, mi gondolkoznivaló volna ezen a dolgon? Szeretjük egymást, tehát kell, hogy egymásé legyünk.

– Igazad van, Jankó fiam, csak éppen egyre nem gondoltunk: arra, hogy lánykérőbe nem mehetünk így, ahogy most öltözve vagyunk. Haza kell menni a legjobb ruháinkért. Én legalább nem megyek leánykérőbe, ha nincsen rajtam a díszmagyar ruhám.

Így aztán sikerült nagy nehezen elcsalni Jankót Szunyogiból. Most itt van a szállásomon. Nem merem emberek közé vinni, nehogy megtudja véletlenül a valóságot. Ma még egy milliomosleány szerelmesének képzeli magát. Az álom elmúlik. Vajon, hogy viseli el szegény Jankó a csalódást?

Zathureczky valósággal meghatottan mondotta az utolsó szavakat. Gyorsan elbúcsúzott asztaltársaitól, és hosszú lépésekben sietett hazafelé.

9

Bajsa Gábor az utolsó törökfái látogatás óta úgy érezte, hogy valami kellemetlen érzés nehezedik reá, amely el nem hagyja egy percig sem. Szórakozottan végezte irodai dolgát, pedig máskor még fizikai rosszullétét is feledtették vele a pörös akták és vaskos törvénykönyvek. Nem mozdult el hazulról, napokig nem látták a megyei kaszinóban. Ugyanannyi idő telt el, hogy a Szent Márton utca zöld zsalugáteres, kacér külsejű házába sem lépett be. Sehogy sem tudta volna megmagyarázni ezt a dolgot, ha gondolkozni kezdett volna rajta. De Bajsa ép idegzetű, egészséges ember volt, nem szerette hiábavaló problémákon törni a fejét. „Rosszkedvem van, tehát nem való vagyok emberek társaságába” – állapította meg magában a diagnózist.

Csak homályosan gondolt arra, hogy a rosszkedvének tulajdonképpeni okozója az utóbbi törökfái látogatás. Máskor könnyű szívvel, vidáman hajtott el a kastélyból, és a gondolatai oda soha vissza nem vitték, csak éppen akkor, ha valamely Andráscsik-akta került a kezébe. Most meg valahogy úgy érezte, hogy a törökfái kastély nemcsak ügyvédi naplója bevételi rovatában szerepel mint nagyon fontos tényező, hanem abban a titkos könyvben is, amely könyvét minden ember odabévül hordja. Magányos szivarozgatásai közepette a dohányfüst kék karikáiba bámult, holott eddig talán észre sem vette, hogy a szivarnak füstje is van, amely különös alakú foszlányokban, karikákban száll a levegőben. Egyszer minden különösebb ok nélkül eszébe jutott az az éjszakai beszélgetés Zathureczkyvel a „Griff”-kávéházban. Akkoriban mindössze annyit állapított meg a beszélgetésből, hogy elszólította a kártyaasztaltól, ahol talán végzetes veszteség

- 222-


érte volna. Még önmaga előtt se merte bevallani, hogy tulajdonképpen az Andráscsik Zsuzsánna fehér keze nyúlt utána, és rántotta vissza a szakadék széléről, amikor egy másik fehér női kéz – talán formásabb, mint a Zsuzsikáé – önkéntelenül taszigálta a mélység felé.

– Ki tudja, talán minden másképp lett volna, ha Zathureczky akkor el nem szólít a kártya mellől? Talán próbára tettem volna Telekdi Irmát, és nincs kizárva, hogy egy csalódással többet írhatnék az életembe, vagy…

De tovább nem szerette folytatni ezeket a gondolatokat mert lusta és kényelmes ember volt, aki nem kedvelte a fölösleges lelki emóciókat.

Így haloványodott el lassan emlékezetében a megyebáli éjjel nagy lelki megrázkódtatása, és ilyenformán volt az lehetséges, hogy a Zathureczky szavaira is emlékezni kezdett későbben, holott akkor alig hallotta a szavakat.

– Tied lehet Andráscsik Zsuzsika! – mondotta akkor a hóbortos jóbarát. Még talán egy héttel ezelőtt is nevetett volna a dolgon. A milliomos

kisasszony majd éppen a fiskálisát, a megfizetett emberét választja ki arra, hogy hozzá feleségül menjen, amikor akár grófok között válogathat?

Meg aztán a Bajsa becsületes lelkében sohasem fordult meg csak az árnyéka sem a gondolatnak, hogy pénzért házasodjon. Olyan elérhetetlennek, csodálatosnak látta a milliomos kisasszonyt, hogy eszébe se jutott soha, hogy Zsuzsánna a vagyona mellett éppen olyan fiatal, szerelemre vágyó nő, mint a többi. Talán, ha akkor ismerkedik meg Andráscsik Zsuzsánnával, amikor még nem volt milliós öröksége, bizonyára igyekezett volna meghódítani, amint törekvése ez minden fiatal férfinak szép, okos leányokkal szemben. De a millió púp volt a Bajsa szemében, igaz, hogy aranypúp, s a legutolsó időkig talán azt se tudta volna megmondani, hogy milyen színű Andráscsik Zsuzsánna szeme. Csak akkor vette észre, hogy acélfénye van annak a szemnek, amikor az Gravinczyra kezdett mosolyogni.

– Mégiscsak ostoba fickó voltam, hogy addig vártam, amíg vállalkozó halászlegények vetik ki hálójukat az aranyhalacskára.

Ezt gondolta magában, de nem tapasztalta, hogy a millió miatt búsul, amely az övé is lehetett volna. Legjobban az fájt neki, hogy Zsuzsika Gravinczyt szereti. Miért éppen Gravinczyt, aki minden kedvessége mellett is csak egy szeretetre méltó svihák, akinek jó cimboraságból el lehet nézni a fogyatkozását, de komolyan férfiszámba nem vehető. Mi a macskát szeretett meg a Zsuzsika ezen a léhűtő kalandoron, aki azzal tetézi be vakmerőségét, hogy azt szimulálja, mintha egy csöppet sem érdekelné őt a milliomos kisasszony? Akárhogyan mosolyog reá, nem jut eszébe a lábai elé vetni magát; kedveskedő bókra nem törekedik, sőt bizonyos fokig unatkozik a Zsuzsánna társaságában!

- 223-


Amint mindezt meggondolta Bajsa, még rosszabb lett a kedve, és örökös szivarját is elhajította magától. Aludni próbált a pamlagon, ahol feküdt, de hiába hunyta be a szemét, az álom elkerülte, és idegessége növekedett.

– Mégiscsak szamárság – kiáltott föl hangosan –, hogy engem a kliensem szívügyei érdekelnek. A kliens arra való, hogy az ügyvéd megéljen belőle. Többre még a milliomos kliensét sem lehet kötelezni.

Bosszantotta az is, hogy Telekdiné, bár napok óta nem mutatkozott, mégsem érdeklődött iránta. A tükör elé állott, és amíg mogorva arcát szemlélte, megkérdezte magától:

– Hát vajon azzal az asszonnyal mit akarok? S mert erre nem tudott nyomban megfelelni, ostoba fajankónak nevezte

magát zordon kedvében. Telekdinének egy fotográfiája volt a fiókjában, amely fotográfia annak

idején asszonyos kacérsággal hevert az özvegy szalonasztalkáján, hogy valamelyik udvarlója zsebre vághassa. A szépasszony azt se tudta talán teljes bizonyossággal, hogy Bajsa Gábor követte el a fotográfialopást, hiszen az mellékes is volt: fő az, hogy a képnek huszonnégy óra alatt lába kelt.

Bajsa hosszasan elnézegette azt a mosolygó asszonyarcot, a szőke Vénusz-kontyot, a hamisan kacsintó szemet. A gömbölyű váll födetlen volt, és egy vonalnyi, csupán sejtelemszerű darabka látszott a domború kebelből.

„A legnagyobb szamárság, hogy a fotográfiát föltalálták – zsörtölődött magában. – Akár akarom, akár nem, látnom kell a Telekdiné gonosz szemét, még akkor is, ha az óceán túlsó oldalára költözködöm.”

Pedig látta ő azokat a szemeket fotográfia nélkül is. Még ha komoly pöriratok megszerkesztésével foglalkozott, akkor is olyan kacskaringókat rajzolt egyik-másik betű mellé, mint a Telekdiné huncutkája, ott, a füle mellett. Magában megállapította, hogy irigy, gonosz ember, aki Telekdinét is szeretné bírni, és Gravinczytól sajnálja Andráscsik Zsuzsánnát.

Három napnál nem bírta tovább a remetéskedést. Azzal hitegette magát, hogy a megyei kaszinóba megy egy órácskára, de mikor Zathureczkyt nem találta ott, bosszúsan fordult meg.

– Ő is azok közé tartozik, akit éppen akkor nem lehet megtalálni, amikor szükség volna reá.

A szőnyeges folyosón az öreg Sárival, a megyei fiskálissal találkozott. – No, fiskális, vesztettünk, hogy olyan rossz kedvünk van? – Nem játszom én soha – felelt mogorván Bajsa. – Zathureczkyt kerestem. – Hahó! Az most nagy dologban fáradozik – kiáltott föl Sári Pál. – Házasít,

amice, a legkomolyabban házasít.

- 224-


Bajsa még csak el sem mosolyodott, amikor a megyei fiskus elmondotta neki a Borcsánszky-féle históriát.

Szigorúan jegyezte meg az ügyvéd: – Csak arra vagyok kíváncsi, mikor nő be a Zathureczky feje lágya?

Komolytalan férfiú. – Nono – vágott közbe Sári uram –, egyszerű tréfa az egész. – Igen, de mindig a más rovására – mormogta Bajsa, és nehéz, megfontolt

lépésekkel ment lefelé a lépcsőn… A megyei fiskus fejcsóválva nézett utána. – Hát ennek vajon mi baja lehet? A kapu előtt egy percig tétovázva állott meg. Egy cselédleány ibolyacsokrot

vitt előtte, a virágról eszébe jutott az asszony. (Bár meglehet, hogy úgyis eszébe jutott volna.)

„Elmegyek hozzá. Aztán vagy… vagy…” – gondolta sötét elhatározással, de egyik vággyal se volt egészen tisztában. Csak annyi bizonyos, hogy amikor a Szent Márton utcába befordult, azt vette észre, hogy mintha újonnan föstöttek volna minden házat, kaput, rácsos kerítést az utcácskában. A kora tavaszi nap mindenféle apró bogarakat táncoltatott a levegőben, némelyik kertben már ástak a cselédek, és a sövény alól korai virágocskák nézegettek ki. A Telekdiné kacér házikója szinte ragyogott a napsugárban, mintha odapingálták volna az utca végére. A kerítésen belül cseresznyefa állott, és a rózsaszínű virágszirmok kihullottak az utca kövezetére. Bajsának engedni kezdett a rosszkedve, és amikor a kapun benyitott, már kellemes izgalom futott végig a lelkén: milyen sok kérdésre kell majd felelni, hogy mit csinált három napig?

Az üveges verandán egy idős Kossuth-szakállas, magyar ruhás férfiút talált. Keresztbe vetette csizmás lábát, és kényelmesen pipázott a karosszékben. A következő pillanatban megismerte Gaál Napóleont, a Telekdiné apját. Szélesen parolázott Bajsával. Erre a parolázásra a rosszkedv, amely észrevétlenül elmaradt Bajsa mellől, nyomban melléje szegődött, mint egy hűséges kutya, amely gazdája nyomát feltalálja.

„Vajon mit akar itt ez a kiálhatatlan vénember?” – kérdezte gondolatban Bajsa.

Gaál Napóleon, mintha megértette volna a gondolatát, bodor füstöt eregetve pipájából, felelt nyomban:

– Tudod, öcsém, a télen legkisebbik leányomat is férjhez adtam, a hatodikat. Nagyon eluntam magamat odahaza, mert lassan rájöttem, hogy az Úristen engem arra teremtett, hogy mindig legyen eladó leányom a háznál. Ahol eladó leány van, ott nem ismerős vendég az unalom. A gavallérok jönnek meg mennek; leánynézők, leánykérők vigassága deríti föl a házat. Elhatároztam tehát, hogy

- 225-


elölről kezdem az egész mesterséget. Újra férjhez adom a leányaimat, már amelyiknek szüksége lesz rá, mint éppen most az özvegyasszony Irmának. Hát ezért cseréltem fel falusi otthonomat a várossal. Most aztán vigyázz, kópé. Az öreg Gaál jó kertész. Nem lehet stráf nélkül a mézet megdézsmálni.

A kedélyes öregúr ravaszul hunyorított a szemével, mint aki meg van győződve arról, hogy a világon a legfurfangosabb ember. Bajsának pedig végképp megsavanyodott erre a kedve. Legjobban elmenni szeretett volna erről a helyről, de a nyitott ajtóban szoknyasuhogás hallatszott. Telekdiné lépett ki a szobából.

Bajsa egy pillanatig úgy nézett rá, mintha még sohasem látta volna azelőtt. Hát nagy változás is történt az asszonnyal a három nap alatt, mióta Bajsa nem látta. Mintha az öreg Gaál feltalálta volna azt a boszorkányos mesterséget, hogyan lehet az asszonyból leányt csinálni. Telekdiné bokáig érő szoknyájában, koszorúba kötött hajával tizenhat éves lett egyszerre. Telt vállai eltűntek, csípője az öltözködés varázsával megfogyatkozott. Még az ajkán is valami szende, szűzies mosoly játszadozott, amely nagyban különbözött az özvegyasszony megszokott, kacér, biztató mosolyától. Még el is pirult egy keveset, amikor Bajsa kezet csókolt neki.

– Régen láttam, Bajsa úr – mondta csendesen. – Régen járt mifelénk. Gaál Napóleon megelégedetten szörtyögtette pipáját, aztán kiverte a hamut

egy virágvázába. – De, atyus, az Istenért! – kiáltott fel Telekdiné. – Az virágnak való. Az öreg jobbról-balról megnézte a virágvázát: – Kutya mája! Én hamutartónak néztem. Persze, felejt az ember, mindennap

felejt. Pedig csak a télen ment Boriska férjhez, máris leszoktam a rendről. De az ösztönök azok megmaradtak, bármennyire megvénül Gaál Napóleon.

Mert például, amint a leányát bizalmas közelségben letelepedni látta a fiatalember mellé, fölébredt benne a sokkapitulációs, kiszolgált leányos apa, mint amikor a vén huszárló a trombitát hallja. Napóleon bácsi is izegni-mozogni kezdett a csendesebben elmondott szavakra, amelyeket a fiatalok váltottak egymással. Tüsszögött, ásított. Vastag szemhéjai le-lezárultak álmosan, már táskás ujjaival se bírta őket nyitva tartani. Azért nagy csendesen beszökött az ebédlőbe, és leheveredett a díványra.

– Micsoda kitűnő komédiásnő lett volna magából, Irma – kezdte Bajsa. – Képes mindennap valami új szerepet eljátszani.

Az asszony ránevetett Bajsára: – És tetszem magának az új szerepemben?

- 226-


A Bajsa feje körül még mindig ott zümmögött az a csúnya dongó, amit mogorvaságnak hívnak. El-elhagyta, majd megint visszacsapott hozzá, és körülrepülte a fejét, éppen, mint a dongó, amit nem lehet elhessegetni.

– Ahogy vesszük. Nekem amúgy is tetszett. Nagyon furcsa képe volna a világnak, ha az eladó leánykák mind ilyen öntudatosak, tapasztaltak lennének, mint maga.

– Ugyan menjen, maga, goromba ember! Hát csak többet ér talán egy öntudatos nő, mint valami ostoba, sárga libácska?

– A libácskából bizonyosan lúd lesz idővel, de a lúd sohasem lesz többé libácska.

Telekdiné nevetés mögé rejtette a bosszúságát. – Igaza van, Bajsa. De maga előtt én nem is komédiázom. Jobban ismerjük

mi már egymást. Csak az új szerepemben akartam magam bemutatni, amely szerepet az apám nekem szánt. Az új szerep nem tetszett önnek, maradok a régi.

Hirtelen mozdulattal megrázta a fejét. A koszorú lebomlott fejéről, és a vastag hajfonatok mint megannyi kígyók tekerőztek arca, térde körül. Szórakozottan emelte föl az egyik vastag selyemfonatot a tenyerébe:

– Végig az enyém! Aztán egy aranylándzsával a nyakán laza kontyba tűzte a haját. Nem messze

függött egy tükör, de inkább Bajsa felé fordult arccal ennél a műveletnél, és a veranda ablakát használta tükörnek.

– Tehát férjhez akar menni? – kérdezte tompa hangon Bajsa. Az asszony naiv kacagással emelte rá a szemét: – Ha az nagy újság maga előtt, akkor valóban férjhez akarok menni! Ha

ugyan akad valaki, aki elvesz egy ilyen vén asszonyt. Ez a kacér hang bosszantotta Bajsa Gábort. – Annyira meglepő újság előttem, hogy eddig, tudomásom szerint, esze

ágában sem volt a másodszori férjhez menés. Valaminek kellett történni. Az asszony ártatlan mosollyal nézett a férfi duzzogó arcába. Tengerszínű

szemének odaadó tekintete, felsőtestének előrehajlása máskor ellágyította volna Bajsát. Most gyanakodva vizsgálta az asszonyt. Valami titkos hang azt súgta neki, hogy vigyázzon magára.

– Nem történt semmi – folytatta csendes hangon Telekdiné. – Beláttam, hogy huszonkét esztendő még nem az az idő, amikor könnyű szívvel lehetne lemondani az élet örömeiről, élvezeteiről. Semmiféle fogadalmat nem tettem első férjem halálakor, lassan elfelejtettem szegényt, természetes tehát, hogy most már férjhez akarok menni. Az édesapám is sürgeti, és azzal fenyegetőzik, hogy Bujiból becsődíti a Gaál fiúkat. Vessenek rám sorsot.

- 227-


– Az öregúr nem beszél komolyan. – Dehogyis nem. Maga nem ismeri az apámat. Az apám szempontjából az

volna a leghelyesebb, amit tennék, hogy valamelyik özvegy Gaálhoz mennék feleségül. – Özvegy az özveggyel – mondja az apám. – Valami nagy bajuszú kurtanemeshez, akinek már a köszvény is hasogatja néha a lábát. Kacsákat, libákat ültetnék, és Debrecenből venném a kalapjaimat, nem Párizsból. Hát ilyen férj akadna számomra éppen kettő. Tegnapelőtt itt volt Löködi uram, és olyan pillantásokkal mért végig, mint a vásáron a lovat, ökröt szokta. A véleménye az volt felőlem, hogy becses kis kutya vagyok. Csak az aggasztotta, hogy tudok-e majd kedvére főzni. Tegnap viszont Gaál Samu volt itt, és nyomban a dolog érdemére tért. „Elvennélek, Irma – szólott hozzám –, ha ugyan tudnál egy ilyen vénembert szeretni még!” Megjegyzem, hogy Samu nem is olyan vén ember, csak elhanyagolt, elvadult férfiú, akit gondozni, ápolni kellene, hogy jóravaló figura válhasson belőle.

Bajsa szórakozottan hallgatta az asszonyt. Valami önkéntelen hasonlatot vont magában Telekdiné – és Andráscsik Zsuzsánna között. És ez a hasonlat nem az özvegyasszony javára ütött ki. Észre sem vette, hogy Telekdiné elhallgatott, és a szemét lesütve, ölébe eresztette gömbölyű, fehér kezét. A nyakát meghajlította, mintha félt, aggódott volna, hogy talán többet is mondott a kelleténél.

– Nos, és melyikhez fog menni a kettő közül? – kérdezte Bajsa. Az asszony fájdalmas mosollyal emelte fel arcát.

– Melyikhez? – kérdezte, és szemrehányó pillantást vetett a férfira. – Én csak ahhoz mennék, akit szívemből szeretek. Annak hűséges, jó felesége tudnék lenni.

Ezekre a tompán, halkan elmondott szavakra, Bajsának bizseregni kezdett a vére.

– Olyan feleség lennék – mormogta Telekdiné –, amilyen még nem volt ezen a világon. Szolgálója, alázatos rabnője lennék a férjemnek, és boldoggá tenném az életét.

Bajsa megfogta az asszony kezét, és ez a kéz megszorította az övét. Biztatva, bátorítva. Összehúzódott, mint egy selymes, szép macska, és a tekintete azt látszott mondani, hogy íme, itt vagyok, a tied vagyok. Csak a kezedet kell kinyújtani utánam, és minden vágyadat teljesíteni fogom.

Bajsa nem lett volna férfi, ha nem csókolta volna meg az asszonyt ebben a percben. Telekdiné viszonozta a férfi csókját.

– Már nagyon régen szeretem – rebegte. Az ebédlőből köhögve, ásítva nézett ki Gaál Napóleon. – Kutya-kutyánszki, mit csináltok, gyerekek? – kérdezte gyanakodva.

- 228-


Aztán tréfásan megfenyegette Bajsát. – Hátrakötöm a sarkadat, fiú. Az asszony várakozólag nézett Bajsára. Még meg is taszította csendesen a

lábával. De Bajsa nem szólott semmit, pedig itt lett volna az alkalom, nyilatkozni az öregúr előtt. Gaál Napóleon zavartan köhögött, krákogott, és nem találta helyét. Dörmögve vonult vissza az ebédlőbe, mint aki korán jött valahová.

Bajsa felállott. – Maradjon még – súgta könnyes szemmel az asszony. – Szegény apámnak

rossz természete van, nem csoda, hat leánya volt… Elfelejti, hogy én már nem vagyok leány, asszony vagyok. Rám nem kell vigyázni.

A férfi mosolygott. – Dehogyisnem. Az asszonyok néha veszedelmesebbek a leányoknál… Kezet csókolt az asszonynak. Telekdiné a fülébe súgta: – Atyus a tyúkokkal fekszik. Ha estefelé erre járna, engem ébren találna. – Eljövök – felelt Bajsa. Már ment, a kapu bezáródott mögötte, és valami nagy megkönnyebbülést

érzett, amikor az utcán tovaballagott. Mintha valami veszedelemből menekedett volna meg. Nagyokat lélegzett, és megállt s elgondolkozott.

– Mily dőre voltam – mormogta rosszkedvűen –, ezt az asszonyt szerettem én?

Bár semmi különösebb okát nem találta, úgy érezte, hogy teljesen kiábrándult az asszonyból. Nem történt semmi, csupán egy alkalomszerű csókváltás, és Bajsa rendkívüli nyugalommal gondolt az asszonyra. Jó darabig sétálgatott a kisváros sötétedő utcáin. A boltok nyitott ajtaján világosság ömlött az utcára, a piac közepén csikorgott a kerekes kút. Bajsa a piactér vadgesztenyefái alatt álldogált, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Utóvégre, mégiscsak hónapok óta sóvárgott azért az asszonyért, a legnagyobb ostobaság lett volna le nem tépni a gyümölcsöt most, amikor az maga kínálja magát. A galamb hullajtani kezdi tollacskáját. Telekdiné megadta magát… Igaz, hogy kissé drágán adja magát, mindjárt feleség is akar lenni egyszerre, de hát ez csak azt bizonyítja, hogy az asszony okosan és tisztességesen gondolkozik.

Bajsa tűnődve állott az alkonyatban. Az ódon templom ormán hetet ütött az óra. Bajsának eszébe jutott, hogy Telekdiné körülbelül félóra óta áll már az ablaknál, és türelmetlenül várja. Nagy kár volt elmulasztani a mai estét, amelyre hónapok óta sóvárgott. Meg aztán nem is kell mindjárt olyan veszedelmesnek látni a dolgot. Furcsa volna, ha minden asszonyt, leányt feleségül vettek volna a férfiak, akit szerettek! Akár háreme lehetne a legtöbb férfiúnak. Az asszony fölkínálta magát, tehát el kell fogadni. Bizsergett a vére, és a lázas gondolatok

- 229-


egymást kergették agyában. Csak valami ne húzta volna visszafelé! Lassan megindult a gesztenyefák alól, és föltette magában, hogy nem fog gondolkozni többé a dolgon.

– Bizonyos, hogy tízezer esztendő előtt megírták már a csillagokban, hogy Telekdiné az enyém lesz. Szeretőm vagy feleségem: azzal az égi hatalmak nem törődnek – mormogta.

Az „Arany Griff” mellett befordult egy szűk mellékutcába, hogy senkivel se találkozzon. Sietve ment a házak fala mellett, és hirtelen nagyon jó kedve lett. Fütyörészgetett csendesen, és sétapálcáját lógatta a levegőben. A ravasz szépasszony kivetette a hálót, és Bajsa a veszedelem teljes tudatában sietett a Szent Márton utcába.

A Szent Márton utca sarkán valaki hátulról a vállára ütött. – Hopp. Tovább nem kutyagolok utánad, fiú… Bajsa összerezzent. A Zathureczky bohókás, vidám arcát látta maga előtt.

Csakhogy valami meghatott komolyság látszott most ezen az örökké vidám ábrázaton.

– Már a „Griff”-nél észrevettelek, pajtás. Nem tudtalak utolérni, mert ugyancsak emelgetted a lábaidat. A szépasszony ma este hiába vár rád, velem jössz, fiú!

Így szólott Zathureczky, és már bele is kapaszkodott a Bajsa karjába. Nevetve, de némi komolysággal zsörtölődött, amint visszafelé vitte.

– Telekdiné egészen elvesz tőlem, napok óta nem láttalak. Mit akar az a kacér asszony? Meg aztán veled sem vagyok teljesen tisztában. Még mindig nem untad meg a sok kóborlást egy ravasz asszony szoknyája után. Bolond vagy, beleestél a hálójába, mint egy süldő jogászgyerek! Megárt az a sok szerelem, öcsém.

Bajsa szelíden védekezett: – Hát mi az ördögöt csináljak ebben az unalmas fészekben? Ha a falusi,

kisvárosi embernek nincs családja, rosszabb az élete a kutyáénál. Zathureczky a szeme szögletéből furcsán nézett Bajsára. – És azért kell minden időnket annak a menyecskének a mulattatására

szentelni? Mintha bizony anélkül meg se lehetne az az asszony. A tied lehet Telekdiné, anélkül hogy az egész életedet rápazarolnád… Furcsa is volna, ha a Telekdiné szerelme olyan drága volna! Tapasztalt, kitanult fehérszemély az. Nem kell félteni, Gábor. Nem lesz öngyilkos, ha egy este nem ülsz a szoknyáján.

Bajsa nem felelt a Zathureczky zsörtölődésére. De hát mit is mondhatott volna neki? Azt talán, hogy hónapok óta tartó munkálkodás után meghódította

- 230-


végre az asszonyt? Zathureczky, az a cinikus ember, a szemébe nevetne. Szinte hallja, amint mondaná:

– No hallod, pajtás, nekem huszonnégy óra elég lett volna annak a híres menyecskének a meghódítására…

Nem szólt tehát semmit, magában igazat adott a barátjának. Nagy tökfilkó volt, amikor hónapokon átjárt hiába az asszony után. Ki tudja, ha nem lett volna belé szerelmes, már régen az övé lehetett volna. Amint hogy felkínálta magát most, amikor kissé kijózanodott belőle. Azért mégis kár volt elhalasztani a mai estét. Amit elszalaszt a pillanat, az öröklét sem hozza vissza… Szótlanul ballagott Zathureczky mellett, aki az „Arany Griff” felé irányította lépéseit. Ott ügyet sem vetett a sok köszöngető jó barátra, szívesen integető cimborára. Kikeresett egy magányos, félreeső asztalt, a kabarját lesegítő főpincérnek pedig meghagyta, hogy ha valaki keresi, hát nincs itt.

– Beszédem van veled, Gábor – mondotta, és keményen Bajsa szemébe nézett.

Bajsát titokban bosszantotta a megakadályozott találka. Utóvégre, ennyit csak megérdemelt volna… Sötét kedvvel dünnyögte:

– Ugyan mikor hagyod békében azt az özvegyasszonyt, Zathureczky? Nem vétett az neked semmit, és nem nyughatsz tőle. Azt kezdem hinni, hogy túlságosan érdeklődsz iránta, öreg pajtás!

Zathureczky kesernyésen nevetett: – Hát megvallom, bizony érdekel egy kicsit az a menyecske. Nemigen van

mostanában Magyarországon egy ilyen asszony, aki hasonló drágán fizettette volna meg a szerelmet. Körülbelül egy milliót dobtál el érte magadtól…

Bajsa haragosan csóválta a fejét. – Ismét az a bolondság, Zathureczky. Úgy beszélsz arról a millióról, mintha

csak a kezemet kellett volna kinyújtani utána, és az ölembe pottyant volna. – Körülbelül így is áll a dolog. Ha a Telekdinének nincsen olyan gömbölyű

válla, csalfa szeme, kacér mosolygása, tovább is láttál volna az orrodnál. Megbabonázott ez az asszony, elvette a látásodat. A színes kavics mellett nem vetted észre az igazi gyémántot, amelyért csak le kellett volna hajolnod. A tied lehetett volna. Most már csak azt szeretném tudni, hogy megérte-e ezt a nagy áldozatot az a csalfa teremtés?

Bajsa a szivarja füstjébe bámult. Magában azt gondolta: „Holnap kérdezted volna, Zathureczky, holnap megmondtam volna… De kár is, hogy nem tudtál várni még egy napig!”

Zathureczky közelebb húzódott a barátjához, és meghatottan tette a kezét a Bajsa vállára:

- 231-


– Sajnállak, fiú. Becsületemre mondom, sohasem hittem volna, hogy ilyen érzékeny lelkem van. De hát nem tehetek róla. Gondolj felőlem, amit akarsz. Gondold azt, hogy egy képzelődő, szószátyár vénasszony vagyok… Én mégis azt hiszem, hogy nem érte meg Telekdiné Andráscsik Zsuzsikát. Gondold azt, hogy Zathureczky vénségére kapzsi, pénzsóvár uzsorás lett, aki a vagyonuk szerint ítéli meg még az asszonyokat is. Mégis azt fogom örökké mondani, hogy kár volt olyan bolond módra eldobni magadtól azt a milliót. Nagy ördög a pénz, Gábor. De csak akkor, ha másé a pénz, azaz akkor, ha a Gravinczyé.

Bajsa csodálkozva nézett barátjára. – Azt mondod, Gravinczyé a pénz? – Az övé; az övé Andráscsik Zsuzsika is. Az én sárosi unokaöcsém örökre

emlékezetessé tette nevét egész Felső-Magyarországon. Beláthatatlan időre lefőzte az egész atyafiságot. Jött, és meghódította a milliomos kisasszonyt.

Zathureczky olyan komoly, megilletődött hangon beszélt, hogy Bajsának nem jutott eszébe szavaiban kételkedni. Meg aztán nagyon meglepte a hír, amit hallott. Alig tudta palástolni fölindulását.

– Tehát Zsuzsika beleszeretett Gravinczyba? Zathureczky vállat vont: – Tudom is én. Én se látok a szívekbe. De a körülmények azt mutatják, hogy

a hivatalos eljegyzés küszöbén vagyunk. A környéken már mindenki a házasságról beszél.

Az öreg Pay báróné majd kibújik a bőréből örömében. Tegnap, Törökfáiról jövet, beszóltam Sulyomra. Payné a boldogságtól magánkívül borult a nyakamba:

– Látod, Zatukám, mégiscsak nekem volt igazam. Nekem kellett idejönni Abaújból, hogy főkötő alá jusson a milliomos Andráscsik Zsuzsa. Az egész vármegyében nincs egy jóravaló férfiú.

– Nono – mondottam –, várjuk meg az esküvőt, néni. Elröpülhet addig az aranytollú madár.

– Nem röpül az el. Gondoskodik arról az én szeretett unokaöcsém. Hajdanában a felvidéki nemesség fegyverrel, erőszakkal foglalt magának várakat, birtokokat. A mai felvidékiek ugyanezt teszik csellel, szép szóval. Ész kell oda, Zathureczky.

Szokás szerint néhány gorombasággal búcsúztam el a nénitől. Csakhogy mit ér az? Payné megint bebizonyította, hogy máglyára való boszorkány, több esze van, mint egy tucat táblabírónak. Ha meggondolom, hogy mi is szövetkezhettünk volna azzal az asszony-Napóleonnal, aki sorba beveszi a leányszíveket, és elfoglalja a hozományokat…

Bajsa elvörösödött.

- 232-


– Ne bosszants, Zathureczky. – Igazad van, nekünk az a bajunk, hogy nem tudunk megalkudni a

gavallériánkkal. Pedig hát, uti figura docet, a nobilisságunkkal Telekdinéhez jutunk csupán.

Bajsa elgondolkozva nézett maga elé. Nemigen tudott volna számot adni az érzelmeiről. Harag, elkeseredettség, csalódottság ördögei kínozták a lelkét. Mintha valami tükörből látná magát, és hirtelen nem ismert magára. Hogy miért, azt maga sem tudta. Haragosan mormogta a fogai között:

– Nem baj az, Zathureczky! Mi nem vagyunk eladók akármennyi pénzért se. Legye azé az Andráscsik kisasszony, akit szeret. Ugyebár, ez az igazság?

Zathureczky bólongatott, de nemigen látszott bizonyosnak, hogy megértette Bajsa szavait. Csak bólingatott bohókás, deres fejével, és poharát megtöltötte vörös borral.

– Igyál, Gábor, több is veszett Mohácsnál. Bajsa a szájához emelte a poharat, de a bor nem ment le a torkán. De furcsa

is ez a Zathureczky, hogy sohasem vénül meg, meg nem unja más emberek dolgát, baját. Mintha neki semmi gondja nem volna a világon! Vén gyerek ez a Zathureczky.

– Hogyan kerültél Törökfáira? – kérdezte hosszas hallgatás után az ügyvéd. (Talán csak azért, hogy megtörje a csendet.) Zathureczkynek megvillant a szeme.

– Borcsánszky öcsém dolgában jártam ott. Képzeld, mi lett annak a bolond históriának a vége? Borcsánszky Jankó, amikor megtudta – előbb-utóbb meg kellett neki tudni –, hogy nem a milliomos Andráscsik kisasszonynak mutattam be, hanem egy másiknak, természetesen halálra keresett. Keservesen panaszolta, hogy összejátszom Paynéval, és én is az ő megrontására törekszem. Nagyon megtörte a fiút a csalódás. Talán bele is betegszik, ha meg nem szánom, és komolyan elő nem veszem: – Te bolond – mondottam neki –, nem történik egyéb, mint csak az, hogy nem veszed feleségül az Andráscsik leányt. Meggondoltad a dolgot. Punktum.

Erre keseredett el csak igazában Jankó. Nagy könnyek hullottak a szeméből, vitézi bajusza pedig fölmondta a szolgálatot. Vége lett a tekintélynek.

– Könnyen beszélsz – nyögött föl Borcsánszky Jankó –, könnyen beszélsz, nagybácsi, mert neked semmi bajod nincs. De az én varhanói uradalmam már csak a telekkönyvben az enyém.

Ismerem azokat a felvidéki uradalmakat. Odahaza skvargának hívják őket. Nem ejtett kétségbe a Borcsánszky Jankó bánata.

– Majd találsz másfelé feleséget, Jankó, aki rendbe hozza a varhanói uradalom telekkönyvét.

- 233-


– Dehogyis találok. Tönkretettél, nagybácsi – hangoztatta Jankó, és komolyan elkeseredett.

No, ezt már nem hagyhattam magamon. Szigorúan vallatóra fogtam a fiút, és Jankó nagy keservesen bevallotta, hogy ő szereti az Andráscsik leányt, és feleségül veszi a millió nélkül is.

– Kiátkoz a famíliád! – ijesztgettem. – Nem törődöm vele – felelte Jankó. – Ötven esztendeig a te eseteden fog nevetni egész Felső-Magyarország. Jankó nem bánta azt sem. Szerelmes volt, halálosan szerelmes, azzal a

szerelemmel, amelyet csak akkor hiszünk el, hogy a világon van, ha saját szemünkkel látjuk. Tisztára megbolondult Jankó. Nem kellett annak már semmi, csak Juliska.

– Helyes – feleltem –, a tied lesz Andráscsik Juliska. Megkérem neked. Hanem, tudja Isten, milyen bolond vagyok, a lelkiismeret mégiscsak

furdalni kezdett a varhanói uradalom miatt. Az én bolond tréfámnak köszönheti Jankó, hogy az ősi juss kisiklik a lába alól, és valamennyi Borcsánszky-ős engem átkoz a másvilágon. Ha Zathureczky nem mutatja be Jankónak az Andráscsik leányt, Jankó megházasodhatott volna úgy, ahogyan a szükség parancsolja, és letörölné a teleírott rubrikákat a telekjegyzőkönyvben. Mondom, nem hagyott békén a lelkiismeret. Meghatott annak a vén gyereknek ez a hóbortos szerelme.

Idő meg ötletek dolgában születésem óta milliomos vagyok. Szépen kikocsikáztam Törökfáira, és egy alkalmas pillanatban elmondtam a Jankó tragédiáját Andráscsik Zsuzsánnának. Nem csalatkoztam ebben a leányban most sem. Zsuzsika jóízűt nevetett a histórián, azután nyugodtan így szólott:

– Mondja meg az unokaöccsének, Zathureczky, hogy ne búsuljon. Övé lesz a varhanói uradalom, gondoskodom róla én.

Hát ezért jártam én tegnap Törökfáin. Ha már feleséget szereztem Borcsánszky Jankónak, szereztem hozományt is.

Még sokáig nevetett Zathureczky a furcsa szerelmi histórián. Észre sem látszott venni, hogy Bajsa szótlanul ül helyén, és fejét tenyerébe támasztja. A szomszéd asztalnál egy duhaj kompánia telepedett le. Fiatal megyei urak húzatták a cigánnyal a nótáikat, és közben azon mesterkedtek, hogy Zathureczkyt az asztalukhoz csalják. De Zathureczkynek nem volt semmi hajlandósága a mulatozáshoz, karon fogta Bajsát, és elhagyta vele a „Griff”-et. Hűvös, csapadékos éjszaka volt odakünn, a két jó barát fölgyűrt kabátban lépegetett egymás mellett. Amikor a Bajsa lakása elé értek, Gábor hirtelen megszorította Zathureczky karját.

- 234-


– Neked jó szemed van az ilyen dolgokban, Zathureczky. Szereti Zsuzsika azt a Gravinczyt?

Zathureczky vállat vont: – Mostanában nem tudok eligazodni azon a leányon. Tudja Isten? Néha azt

hiszem, hogy puszta szeszélyből udvaroltat magának Gravinczyval. Máskor meg azt gondolom, hogy utóvégre a Zsuzsika szíve is csak olyan szív, mint a többi leányszív. Beleszeret abba, aki körülötte van, udvarol, bókol, epekedik… Hisz minden azon múlik a szerelemben, hogy a kínálkozó alkalmat ne mulassza el az ember.

Bajsa elbúcsúzott öreg barátjától. Zathureczky néhány lépest tett előre, azután hirtelen visszafordult:

– Hopp, Bajsa, most jut eszembe, Zsuzsika említette, hogy valami ügyvédi megbeszélése van veled a pörében. Jó lenne, ha a napokban Törökfáira néznél.

– Majd megírja, ha dolga van velem – felelte mogorván az ügyvéd. Az íróasztalán levelet talált. Nyomban megismerte Boronkay őrnagy dülöngöző ákombákomjait. Feltörte a címeres pecsétet, és ezt olvasta a levélből:

„Kedves Ötsém Uram látogass meg minket. Zsuzsikának az a bolond ötlete támadt, hogy fölossza a vagyonát az Andráscsikok között. Öreg bátyád, Boronkay.”

Bajsa kétszer is elolvasta a levelet. – Hát ez mit akar jelenteni? – kérdezte magában. Feleletet nem tudott rá találni, azért nem gondolkozott tovább a dolgon.

Mellékesen megfordult a fejében, hogy ezzel vége lesz a jövedelmező Andráscsik-pörnek is, de mostani lelkiállapotában ezzel mit sem törődött.

10

Vége lesz a nevezetes Andráscsik kontra Andráscsik-pörnek… A nagy pör, amely olyan arányokban indult, hogy száz esztendeig munkát adjon az ügyvédeknek és bíróságoknak, megszűnik. Sohase fogják följegyezni azok közé, amelyek a kezdő prókátorok fantáziáját izgatják… Tömérdek bélyeg és papiros marad meg, és az öreg ügyvédi írnokok, akik versenyre keltek egymással, hogy minél cifrább öreg A-kat rajzoljanak az Andráscsik név elébe, ismét várhatnak arra a névre, amely oly sűrűn szerepeljen a kancelláriákban.

Vége lesz a nevezetes Andráscsik-pörnek. Nem mintha a pörös felek dőltek volna ki a küzdelemből, győzték volna azok beláthatatlan időkig, hisz nem is úgy

- 235-


fogtak bele a pörbe, hogy egykettőre vége legyen; megszűnik a pör egy leány elhatározásán, mint a kancelláriákban mondották: érthetetlen szeszélyén.

Bajsát gúnyos szomorúsággal üdvözölgették a kollégái a bírósági szobákban:

– A kliens megunta a dicsőséget. Ugyan ki hitte volna? Hát érdemes a mai világban a fiskális pályára menni? Bizony jobb, ha a fiskális meg nem születik.

Bajsának eszébe sem jutott a kartársai csipkelődésein bosszankodni. Elég dolgot adott neki a töméntelen Andráscsik atyafi, akivel sehogy se tudott eleinte boldogulni. Sok munkája közben csak fél szemmel vette észre, hogy a szép Telekdiné fagyos közömbösséggel fogadta köszöntését, amikor néhány nap múlva találkozott vele. A fiatalabbik Zathureczky társaságában volt, és a macskanadrágos ifjú, aki azelőtt is vetélytársa volt Bajsának, tüntető bizalmaskodással karolt bele az asszony karjába. Éjjel-nappal ott volt az egykori vetélytárs a kis Szent Márton utcai házban, és nyíltan beszélték, hogy Telekdiné férjhez fog menni hozzá. Zathureczky, amikor hírét hallotta az öccse viselt dolgainak, nevetve kiáltott föl:

– No, Gyurkával ugyan megjárta a szépasszony! Elverné az a Gaál domíniumot, ha még volna olyan a világon. De hát elveri azt, ami elverhető. Családi ékszert meg asszonyt…

Bajsa nem sokat törődött az egész szerelmi históriával. Mintha csak egy régen elfelejtett álom lett volna, hogy valamikor szerelmes volt Telekdinébe. Csak homályosan jutott eszébe, hogy a szépasszony azt tehette volna vele egy időben, amit éppen akart volna. De a szépasszony még akkor nem akart férjhez menni. Szeretőnek pedig nem kellett neki Bajsa Gábor.

Fölosztják az Andráscsik-vagyont, és Andráscsik Zsuzsika férjhez megy… Eleinte csak titokban sugdolóztak a dologról, későbben mindenki tudta már, hogy Gravinczy Mihály jegyese Zsuzsikának. A férfi nagylelkűen beleegyezett a pör megszüntetésébe, sőt ő maga indítványozta a pörösködő Andráscsikok kielégítését.

– Nem értem, sehogy se értem – vélekedett Zathureczky. – Az én számításom szerint Gravinczynak már árkon-bokron túl kellene lenni. Itt valami furfangot szimatolok.

Zathureczky nem csalódott föltevésében. A sulyomi kastélyban nagy fölfordulást idézett elő az Andráscsik Zsuzsánna elhatározása. Payné komolyan megbetegedett a hír hallatára, hideglelősen mormogta:

– Az ördög játszik velünk… Ilyesmi még nem is fordult elő a praxisomban. Odaadni azt a tömérdek kincset az Andráscsikoknak! Hisz még álomnak is rossz volna.

- 236-


Gravinczy nem veszítette el a hidegvérét, öntudatos mosollyal hallgatta a nagynéni siránkozását.

– Lásd, néni, én számításba vettem Zsuzsánnának ezt a sakkhúzását is. A vagyon szétosztásából semmi sem lesz. Mindössze engem akar próbára tenni Andráscsik Zsuzsánna. Dúsgazdag hajadonok ezer esztendő óta használják már ezt a cselfogást, hogy hirtelen elszegényednek az imádójuk előtt. Dehogyis szegényednek el! Naiv próbatétel ez a szerelmes férfiúra. A libuskák arra kíváncsiak, hogy a férfi őket szereti-e vagy a pénzüket.

De Paynét nem lehetett megnyugtatni: – Jaj, ne beszélj nekem, Gravinczy. Tökfilkó vagy te ahhoz, hogy megértsed

azt a leányt. Nincsen abban egy csöpp komédiásvér sem. Komolyan cselekszik az mindent. Még a legnagyobb bolondságot is komolyan teszi. Hogy nem tudott várni azzal a hóbortos elhatározással addig, míg a feleséged lett volna!

Gravinczy megsimogatta a Payné arcát: – Nyugalom, néni: nem eszik a levest olyan forrón… Mondhatom,

megleptem Zsuzsánnát, amikor nemcsak hogy nem elleneztem elhatározását, de még pártoltam is: – Méltányos – mondottam –, hogy a szegény Andráscsikok is jussanak valamihez a vagyonból.

– Bolond vagy te, Gravinczy – fakadt ki elkeseredve a néni. – Ha férfi volnál, a sarkadra állanál. Vagy szeret az a leány, vagy nem szeret. Ha szeret, nem szabad neki bolondot cselekedni.

Gravinczy a bajuszát harapdálta, és töprengve bámult a levegőbe: – Hisz éppen ez az, amivel nem vagyok teljesen rendben. Ha tudnám, hogy

szeret, hát másképpen beszélnék… Nem lehet kiismerni azt a leányt. Néha azt hiszem, hogy itt van a pillanat, amikor a nyakamba ugrik, aztán hirtelen közönyösen hátat fordít. Máskor, mintha azt sem tudná, hogy a világon vagyok, hogy mellette ülök. Szórakozottan néz maga elé, amíg kebléből sóhajtás fakad. Isten tudja, hol járnak olykor a gondolatai. Csak annyi bizonyos, hogy nem jó helyen…

Payné fölemelte éles tekintetét: – Csak nem volna valakibe titkon szerelmes? – A macska tudja – felelte bosszúsan Gravinczy. – Ha nem volna olyan

élhetetlen fráter az az ügyvéd, az a Bajsa, hát néha még azt merném hinni… De hát ez csak mind gyerekes rémlátás. Andráscsik Zsuzsánna senki másé nem lesz, mint az enyém.

– Mit érsz vele a milliója nélkül? – siránkozott Payné. – Soha boldog nem lenne az a házasság. Én ismerem az életet, Gravinczy. Eleget láttam, néztem a két

- 237-


szememmel. Jegyezd meg magadnak, hogy nincsen olyan asszony a világon, aki el tudná felejtetni a férjével, hogy gonosz szeszélyből egy millióról mondott le.

– Magam se nagyon tudnám elfeledni – dörmögte Gravinczy. Payné fölkelt a pamlagról, ahová leroskadt első fájdalmában, és nagy

elhatározással igazgatta deres fürtjeit a tükör előtt. – Beszélnem kell azzal a hóbortos leánnyal. Vagy lemond bolond

elhatározásáról, vagy elveszíti Gravinczyt. Utóvégre a szerelem szerelem marad még az Andráscsik Zsuzsika szívében is.

Hiába ellenkezett Gravinczy, Pay báróné még aznap délután átkocsikázott Törökfáira. Nagy munkában találta Zsuzsánnát. Számolt, okiratokat olvasott, amelyeket Bajsa terjesztett elébe. Egy nagy halom íráson nyugtatta a lábát, és az ujja tintás volt. Szívesen fogadta a bárónét.

– Éppen most készültünk el az egyezséggel. Mához egy hétre nem vagyok többé se alperes, se fölperes. Vége a pörnek.

Olyan vidáman, szinte boldogan mondotta ezt Zsuzsánna, mintha valami átkozott tehertől szabadult volna meg. A báróné egy csöppet sem titkolta, hogy nem túlságosan lelkesedik a kész egyezségért.

– Az Andráscsikok is várhatnak még jódarab ideig, amíg ismét ilyen nagylelkű ellenfélre találnak -jegyezte meg Payné.

– Mondja csak úgy, báróné, ahogy gondolja: ilyen bolond ellenfélre! – vágott közbe nevetve Zsuzsánna.

Payné nem titkolt bosszúsággal fordult az iratokat rendezgető Bajsához: – Én csak azt nem tudom megérteni, hogy ügyvéd úr ehhez a

megbocsáthatatlan könnyelműséghez segédkezet nyújtott. Bajsa hivatalos hangon felelt: – Nekem azt kell tenni, amit ügyfelem rendel. Én csak ügyvéd vagyok. – Ügyvéd, ügyvéd – dohogta Payné. – De az ügyvédnek is lehetne

lelkiismerete. Az ügyvéd is fölemelheti szavát, ha azt látja, hogy kliense veszedelembe készül rohanni.

– Ha meggondoljuk, nem is olyan nagy a veszedelem – felelte kelletlen udvariassággal Bajsa. – Mindenesetre szokatlan dolog, hogy intra dominium egyezkedjen a pörös fél, de példa már volt erre is.

Payné türelmetlen mozdulatot tett: – Ugyan hagyja, ügyvéd úr, ezeket a frázisokat. Ön nagyon jó barátja lehet

az Andráscsikoknak, de rossz ügyvédje Zsuzsikának. Annyit én is tudok asszony létemre, hogy az Andráscsikok egy lyukas garashoz sem jutottak volna törvényes úton.

- 238-


Bajsa kérdőleg nézett Zsuzsánnára. A leány nagy érdeklődéssel figyelte a bárónét. Hamiskás mosoly játszadozott az ajka körül, és örömmel szólalt meg:

– Az ügyvéd úr semmiben sem hibás, báróné. Ő mindent megtett, hogy elhatározásomat megmásítsa. De én nem tudok most már régi tervemről lemondani. Legyen az Andráscsik-vagyon azoké, akiket megillet. Magamnak csak annyit tartok meg, hogy szűkösen megélhessek…

– Hallatlan! – kiáltott föl Payné. – Egész életét, boldogságát, jövőjét kockára teszi, Zsuzsika!

Zsuzsánna meg mindig az előbbi hamiskás mosollyal az ajkán felelt a bárónénak:

– Nem is hiszi, báróné, hogy micsoda boldogság az, jónak lenni. A világon ez a legtisztább, legvalódibb öröm. Teljesen méltányolni tudom azokat a nőket, akik odahagyva családot, világi boldogságot, az ápoló apácák formátlan köntösét öltik magukra. Valamikor én is apáca szerettem volna lenni. Fájdalom, ez a vágyódásom nem teljesülhetett. De a szívemben örökké megmaradt a szomjúság a jó cselekedetek iránt. Ha rajtam múlna, mindenemet szétosztanám a szegények között.

A báróné tűkön ült ezen szavak hallatára. Lassan valami haragos pirosság borította be az arcát, és minden erejére szüksége volt, hogy hangos szitkokra ne fakadjon. Epés gúnnyal sziszegte:

– Nos, Zsuzsika, és azt hogyan gondolja, hogy ha egyszer rászánja magát a férjhez menésre, a férje megelégszik az ön aranyszívével? A férfiak önző lények, minden jóságnál többre becsülik a megfelelő hozományt.

Andráscsik Zsuzsánna nevetni kezdett. Hangosan, vígan, csengőn. Mintha a legmulatságosabb dolgot hallotta volna Paynétól. Kifeszítette a vállát, és diadalmasan állott oda a báróné elé.

– Én olyan leány vagyok, báróné, hogy a férjemtől azt kívánom, hogy engemet eltartson. Én csak olyan emberhez megyek feleségül, aki engem egy szál szoknyában is elvenne.

Gyönyörű volt ebben a percben a hatalmas leány. Tündöklő szeme diadalmas ragyogással szinte megvilágítani látszott arcát. Fejedelmi termete kiegyenesedett; igazi nő volt ebben a pillanatban, büszke, öntudatos, nemes leány, akinek barna fejére vagy egy királyi korona, vagy a szentek glóriája illenék. Bajsa Gábor lesütötte a szemét, mert vakította a leány szépsége. A báróné mélységes zavarában a kesztyűjét babrálta.

– Valóságos regényhősnő – mormogta. – De hát regényhősnők nem állhatnak meg az életben… Kár, igazán kár, hogy nem gondolkozik komolyan az életről, Zsuzsánna.

- 239-


– Nagyon is komolyan gondolkozom róla – felelte Andráscsik Zsuzsánna, és mosolygott.

Ez a mosoly még nagyobb zavarba ejtette a bárónét, fölállt, fagyosan búcsúzott. Amikor már odakünn volt, Zsuzsánna nagyot sóhajtva vetette magát a karosszékbe. Szórakozottan babrálgatott az írások között, majd hirtelen így szólt:

– Sajnálom szegény Gravinczyt. Nagyon jó fiú volt, többé nem fogom látni…

Bajsa nem tartotta magát illetékesnek, hogy bővebben tudakozódjon a dologról. Zsuzsánna a tenyerébe hajtotta állat, és a levegőbe nézett. – Furcsa, hogy sohasem csalódom az emberekben. Mindegyikről tudom, hogy milyen az ábrázatja odabelül. Ez az emberismeret teszi, hogy sohasem tudok boldog lenni, hogy sohasem leszek boldog. A kis Gravinczy nehezen adta föl a harcot. Szívós volt, kitartó volt, és ha ez a bolondos ötletem nem jön az Andráscsikok kielégítésével, Gravinczy még mindig a nyeregben ül, és nem láthatok bele a kártyájába.

Bajsa nagy figyelemmel tanulmányozott valami szerződést. A papír zizegett a kezében, de a szemét nem merte fölvetni. Mintha attól tartott volna, hogy Andráscsik Zsuzsánnának csakugyan valami boszorkányos tudománya van, és a szemen keresztül belelát a lélekbe. Bajsának pedig semmi kedve sem volt ahhoz, hogy az ő ujjongó gondolatait észrevegye a leány. Ne lássa, hogy örül annak, hogy nem lesz a Gravinczyé.

Zsuzsika se időzött már tovább Gravinczynál. Elfelejtette, mintha csak nagyon régen ismerte volna. Vidáman vette kezébe az írótollat.

– Folytassuk tehát, ügyvéd úr. Andráscsik Demeternek Süvöltőn házat veszünk, három hízót, és még mit?

Bajsa az írásba pillantott: – Sarkantyús csizmát és hátaslovat. A leány szorgalmasan leírta az előtte levő papirosra Bajsa szavait. Az

ügyvéd száraz hangon olvasta tovább az írást: – Andráscsik János Horgodon… – Megálljunk. Van annak a Demeternek eladó leánya? – kérdezte

Zsuzsánna. – Úgy gondolom, van. Zsuzsánna apró, hajszálfinom betűkkel odaírta a Demeter rubrikájába:

kelengye a leányának. Hej, nagy dolog volt az, amikor az Andráscsikok beadták a derekukat, és

megszüntették a nagy pört, amelyről még az unokák is legendákat beszélhettek volna! Három-négy generáció megélt volna a pörből, nem kellett volna semmit se

- 240-


tennie, csak a lábát lógatnia, aztán most meg egyszerre megegyeznek békességesen, pedig akár mindegyiknek joga volna az egész millióhoz. De csak ne volna olyan drága jószág az a stempli, meg még drágább a fiskális, bezzeg győzték volna az Andráscsikok akár a világ végezetéig is. Napóleon se nyert volna soha egy csatát sem, ha rendben lett volna a muníciója. A muníció elfogyott az Andráscsik-részen; nehezen, fogcsikorgatva egyeztek bele a békés elintézésbe. A fiskálisoknak arra a biztatására, hogy a pört úgyse nyerhették volna meg soha, csak a vállukat vonogatták; senki sem lát bele a jövendőbe, még ha fiskális is. Csak kiderült volna az igazság. Lehet, hogy nagy későn, de egyszer csak kiderült volna.

Azért az Andráscsikok nem is úgy mentek egyezségre a törökfái kastélyba, mint valami elszegényedett, alázatos atyafiak, hanem büszkén, öntudatosan, mint akik a sajátjukba mennek.

– Csak ne lett volna a leány az ellenfelünk – mondogatta Andráscsik Gedeon, akinek a legtöbb baja életében könnyű testi sértésért volt –, majd megmutattuk volna neki. Még haddal is rámentünk volna, ahogyan a régi világban szokásban volt.

Tudni kell, hogy a pörösködő atyafiak két részre oszoltak. Olyanokra, akik valami régi nemességet tartottak. Természetesen ezek voltak a leghangosabbak, habár bebizonyított tény volt, hogy a megboldogult Andráscsik Sámuel nem volt nemesember.

– De lehetett volna, ha mi elismerjük véle az atyafiságot. De nem ismertük el olyan uzsorással – felelték a nemes Andráscsikok.

A másik része az Andráscsikoknak, a vérbeli rokonok, egyszerű, paraszti sorban voltak. A legelső ember Andráscsik Gusztáv volt közöttük, aki a csizmadiaságot folytatta Gyókon. Ezek két kézzel kaptak a Zsuzsánna nagylelkű ajánlatán, nem akartak szegények pörösködni, örültek, hogy valamihez juthattak. Nem is jöttek együtt a nemes Andráscsikokkal (vagy talán azok nem mentek velük), rongyos kis szekereken, tízpengős lovacskákon gyülekeztek össze a faluikból, és megtelepedtek azon a virágos réten, ott, a kastély alatt, amelyet menyecskék rétjének neveztek. Míg a nemes Andráscsikok egyenesen a kastélyba mentek, és annak udvarán ütöttek tábort. No hiszen akadt közöttük is elég rongyos ember. Mátyás például bocskorban járt, ami ezen a vidéken csöppet sem volt divatos. De viszont az időjárás meg az alkalom sem volt olyan, hogy mezítláb jöhetett volna. Bocskorban el lehet menni a király elébe is.

A bocskor udvarképes viselet. Az asszonyok, lányok (dehogyis maradtak volna el erről a nevezetes

aktusról, még az ölbeli gyereket is elhozták) a szekerek tetején foglaltak helyet.

- 241-


Miután csak déli időre volt kitűzve a hivatalos aktus, és ők már kora reggel elindultak hazulról, nehogy csak egy percet is veszítsenek a jelentős eseményből, folyt az évődés, tréfa, pajkosság a szekerek között. Ott volt a kívánatos, bogárszemű Andráscsik Mihályné, az a pajkos menyecske, akinek a nevetése legjobban a csengettyű csilingeléséhez hasonlított. Tudta a menyecske, hogy valami bolondító van a kacagásában, nem is fukarkodott a jókedvével.

A kastély körül fürtös orgonabokrok töltötték meg illatukkal a levegőt. Csaknem valamennyi bokrot megfosztották díszétől, mert a menyecske megkívánt egy szál orgonát.

De hát nem mindenkinek tetszik az asszonyféle. Van olyan, aki csak a leányban tudja észrevenni a szépséget, csinosságot. Hát szép leányban sem voltak szegények az Andráscsikok. Itt volt mindjárt a Demeter leánya Süvöltőről. Lehet, lehetséges, hogy szebb leányt is lehetne nála találni, ha az ember nyakába venné az országot. De ebben a vármegyében, de még a szomszédosokban se akadt párja Rózsikának. Olyan volt az arca, mint a virágszirom, a járására pedig muzsikahangok jutottak az ember eszébe. Csakhogy Rózsikának is az volt a sorsa, mint a legtöbb szép leányé: hamarosan akadt valaki, aki megirigyelte a szépségét az emberiségtől, és a maga számára lefoglalta. Ott állott a szekerük mellett Hankóczi Sándor, a Rózsi jövendőbelije.

Furcsa lett volna, ha most már a Rózsin kívül nem lett volna több szép leány. Volt bizony ott még három is. Ott futkároztak a nagy kertben, nevetgéltek, tréfálkoztak, játszadoztak. A százados, vén fák szinte megreszkettek örömükben a vidám leányhangoktól. A bokrokban madarak csipogtak, a tavaszi nap derűje beragyogta a kastélyt és környékét. Az idősebb Andráscsikok halkan beszélgetve, gondolkozva jártak a kastély körül. Azt becsülgették, hogy mit érhet a ház, a körülötte lévő földekkel. Amint a kastély homlokzatán a tizenkettős felé ballagott az öreg mutató, sűrűbb lett a vendégjárás a kastélyba. Fiskálisok hintói érkeztek meg, a kocsiládákból nagy köteg írásokat emeltek ki az ügyvédbojtárok. Majd a hivatalos emberek jöttek sorjában. Mikor tizenkettőt ütött az óra, Andráscsik János, az atyafiság legtekintélyesebb tagja, akinek valóságos kúriája volt Szbotkán, hangos szóval hívta össze a rokonokat a kastély verandájáról.

– Csak az jöjjön be, akinek valami köze van az Andráscsik-örökséghez! Ez szelíd célzás volt arra nézve, hogy a paraszt Andráscsikok odakünn is

maradhatnak, nem sok keresnivalójuk van nekik odabenn. De bizony azok is benyomakodtak szépen a többiek után a kastély tornácára, ahonnan a nagy ebédlőbe vezették őket.

Az ebédlőasztalt a fiskálisok, hivatalos emberek ülték körül. Egy ablakmélyedésben Andráscsik Zsuzsika ült, és kíváncsi szemmel vizsgálta az

- 242-


atyafiakat. Zathureczky a háta mögött állott, és tréfás megjegyzéseket tett az atyafiakra. Könnyű volt neki, ismerte mindegyiket, tudta a félszegségeiket.

– Hohó – kiáltott föl egyszerre –, itt van az én drágalátos unokaöcsém is, a Borcsánszky Jankó! Eljött ő is az osztályos atyafiakkal. Az a kis pösze a karján, a menyasszonya, Juliska.

– Szeretném megismerni őket – mondotta vígan Zsuzsánna. Zathureczky intésére Borcsánszky Jankó közelebb járult a

menyasszonyával. Zsuzsánna fölállott, és megcsókolta Juliskát. Jankónak ragyogott az arca a boldogságtól. Amióta a varhanói uradalmat sem kellett félteni, azóta teljes volt a boldogsága. A szemén, mindent kifecsegő bajuszán látszott, hogy halálosan szerelmes a menyasszonyába. Zathureczky titokban megtaszította Borcsánszkyt:

– Nos, melyik tetszik a két örökösnő közül? Jankó szélesen mosolygott: – Az én Juliskámat nem cserélném el érte. Az Andráscsikok tiszteletteljesen súrolták a lábukat a padlóhoz.

Köszöngettek, suttogtak. Az asszonyok majd elnyelték szemükkel Zsuzsánnát, úgy nézték. De még a férfiaknak is megfordult a fejükben a gondolat: „Vajon kié lesz egykor ez a szép virágszál?” A nyitott ablakokon friss, tavaszi levegő ömlött be, és elnyomta a kalamárisszagot, amely hirtelen keletkezett, amikor az ügyvédek kibontották írásaikat.

Bajsa Gábor terjesztette elő az egyezséget. Sorba vette az Andráscsikokat, mindegyiknek jutott valami, habár korántsem annyi, mint amennyit vártak. Az ügyvéd szárazon olvasta mindegyik tétel után: „Egyezség el nem fogadása esetén az ügy a törvényes útra utasíttatik.” A törvényes út! Hisz éppen attól fáztak legjobban az Andráscsikok! Volt is eszükbe tovább pörösködni, amikor Andráscsik Zsuzsánna olyan nagylelkűen bánt el velük. Az eladó leányoknak hozományt, kelengyét rendelt. Hej, hogy ragyogott föl a leányok arca. Jótündér ez az Andráscsik Zsuzsánna, aki legtitkosabb vágyaikat teljesíti. Egyik-másik fiatal leányka az apja biztatására kezet akart csókolni Zsuzsánnának, de a leány nem engedte.

– Ugyan hagyjátok el, érdemes is ezért az apróságért szólani! Legutolsónak a Borcsánszky mátkája került sorra, a Juliska. Bajsa

nyugodtan olvasta föl az írásból, hogy Juliskának a tabi pusztáját szánta Zsuzsánna hozományul.

Tyű, csak ez a passzus ne lett volna! Tompa zúgás morajlott végig az Andráscsikok sorában. A tabi puszta nagydarab föld. Majdnem fele az uradalomnak. Demeternek nyomban vérbe borult a szeme:

- 243-


– Az én Rózsikámat ugyan ne tegye senki se boldoggá azzal a rongyos kelengyével! – hörögte, és magából kikelve ragadta meg a leánya kezét.

– Menjünk innen, itt kijátszottak bennünket. Bajsa hidegen szólott utána: – Demeter úr, tehát nem fogadja el az egyezséget, pörölni akar? – Úgy van – fordult vissza haragos, vörös ábrázattal Demeter. –

Körömszakadásig pörölünk. Csak mikor odakünn volt az udvaron Demeter úr, akkor vette észre, hogy

egyedül van. Az Andráscsikok közül senki sem követte. Ó, azok a hűtlen kutyák! Eladják egy tál lencséért az örökségüket. Demeter megfenyegette öklével a kastélyt, aztán amikor jól kifújta magát, hirtelen a csizmájára esett a tekintete. Folt, folt hátán volt az a csizma. A csizmáról a bekecsre tévedt a pillantása. Bizony sok víz lefolyt azóta a Tiszán, amikor ez a bekecs új volt. A mellette szepegő Rózsikára fordult a szeme. A leányka ajka pityergésre görbült.

– No mi bajod? – kérdezte mogorván Demeter. – Csak az – felelte a leányka –, amit édesanyám mindig mondott, hogy nem

szereti apám a családját. – Hallgass, te béka! Cifra rongyokért nem alkuszunk. De valahogy nem tudott mégse eljutni a szekérig. Habozva állott a helyén.

Csak egy tollvonásba kerül, és hátaslovon járhat. Hej, be régen is volt, amikor hátaslova volt. Azóta észre se veszik többé se a lányok, se a menyecskék, pedig özvegyi sorban volna, vagy mi!

– Eredj a szekérre, én még visszamegyek egy szóra – mormogta. – Hát azt mondotta édesanyád, hogy én nem szeretem a családomat? No, majd megmutatom, hogy nagyon is szeretem. Nem adom oda egynéhány szoknyáért a jussomat.

Amikor ezt mondotta Andráscsik Demeter, mindenki azt az értelmet vette volna ki szavaiból, hogy dehogyisnem adja oda a jussát néhány szoknyáért, hiszen éppen azért fordult vissza a kastélyba. Csak Rózsi gondolhatott magában egyebet, mert az ő gyermeteg szívét még nem tudta megérinteni az irigység ördöge. Bánta is ő az Andráscsik Juliska tabi pusztáját, amikor neki minden álma, vágya teljesült a Zsuzsánna intézkedésével. Kelengyéje lesz, szép, finom kelengyéje, mint akármilyen úrileánynak. És most az apja, az a gonosz, nem akarja elfogadni a Zsuzsánna nagylelkű ajánlatát. Pörösködni akar azzal a tündéri jóságú teremtéssel.

Aztán mintha Hankóczi Sándor is egyszerre milyen idegenül kezdett ránézni. Mintha csak azt olvasta volna ki a tekintetéből: nemcsak pusztád nem

- 244-


lesz, de még kelengyéd se lesz, te szegény leány! Aztán meg hagyta elmenni az apjával, utána se jött.

– Csak pöröljön édesapám! – mondotta zokogva, ám Demeter már nem hallotta ezt.

Amikor odafönn vége lett a hivatalos aktusnak, és az Andráscsikok nagy lármával tolakodtak le az udvarra, akit nem találtak ott, az Rózsi volt. Eltűnt, nyoma veszett.

Demeter bosszankodva kiáltott föl: – Teringettét, nemhogy itt volna az a leány, hogy kezet csókoljon azért a

nagy áldozatért, amit érte hoztam, hanem kerestetni hagyja magát! Hej, Rózsi, meglesz a kelengye!

De Rózsi nem került elő. A szekerek előtt a lovak fülüket hegyezték, a szekerek alatt heverő kuvaszok vidám vakkantással üdvözölték visszatérő gazdáikat.

– Hej, Rózsi! – hallatszott a Demeter kiáltása. – Hová a manóba lehetett az a lány?

Az Andráscsikok a szekerek között nézelődtek. Hankóczi Sándor nyugtalankodva szólt rá jövendőbeli apósára:

– Kegyelmed is mindig olyan kegyetlen azzal a gyermekkel. Nem volna csuda, ha egyszer valami bolondot csinálna.

– Ugyan, Sándor fiam, hát nem eladtam a jussomat a kelengyéért? – El ám, a hátaslóért – felelte Sándor. Demeternek nyugtalankodni kezdett a lelkiismerete. Igaz, igaz, kegyetlen

volt kissé ahhoz a leányhoz, de hát a macska hitte volna, hogy annyira a szívére veszi. Sorba járta az indulni készülő Andráscsikokat:

– Nem láttátok valahol a Rózsit? – kérdezgette. Egy kertészlegény emlékezett, hogy látta Rózsit a kapun kimenni, csakhogy

az ilyen sokadalomban nemigen törődött vele. Egyik-másik Andráscsik asszony leszállott a kocsiról, és segítettek Demeternek a leány keresésében.

De hát hol keresték volna a leányt, hová tűnhetett volna az idegen házban? Demeternek vastag verejtékcsöppek folydogáltak végig a homlokán:

– Az anyja is olyan bolondos volt! – mormogta. Hankóczi Sándor elsötétedett arccal állott Demeter mellett. – A bátyám lelkén szárad, ha valami baj történt. A kastély ablakából Zsuzsánna is észrevette az udvaron keletkezett

fölfordulást. Lefuttatott egy hajdút, hogy tudja meg a kavarodás okát. A legény visszajött a hírrel:

– Elveszett a kis Andráscsik Rózsika.

- 245-


Bajsa, aki az írásait porozta az asztalnál, mindjárt emlékezett is a leányra. – Ugyanaz, akinek az atyja olyan nagy haraggal ment el, és később

megjuhászodva visszajött. Zathureczky, aki az eseményeket mindig a maga külön szemüvegén látta,

fejcsóválva dörmögte: – Ezek a falusi kisasszonykák, ha már másképpen nem tudják magukat

érdekessé tenni, kapják magukat, és elvesznek. De Zsuzsánnát nem ez a szempont vezette, amikor a cselédeit utasította,

hogy segítsenek az Andráscsik Rózsi keresésében. Hátha valami baj érte szegénykét!

Rózsi sehogy se akart előkerülni. Nagyon jól elbújhatott, mert az Andráscsikok még késő délután is ott robogtak föl és alá a kastély körül. Zathureczky, aki hírekért járt az udvarra, egyszer azzal tért vissza:

– Azt mondják, hogy a menyecskeréten a patakba ölte magát, mert azt hitte, nem lesz kelengyéje.

Zsuzsánna fölugrott: – Magam is kíváncsi kezdek lenni – mondotta –, hová lett Rózsika? Útközben bekopogtatott a Bajsa szobájába, aki az írásokat intézte el

segédjével. – Ügyvéd úr, nem volna kedve egy elveszett leánykát keresni? – kérdezte

Zsuzsánna. Bajsa nyomban vette a kalapját. – Csodálatos, hogy még nem került elő. Zathureczky elmaradt mellőlük csöndesen. – Csak menjetek ti egyedül – mormogta. – És találjátok meg azt, amit

kerestek, a boldogságtokat… És derűs, okos szeme elmerengve nézett a leány és a férfi után. A kerten

keresztülhaladtak. Rémült arcú Andráscsikokkal találkoztak útközben. – Mi hír Rózsikáról? – Még nem került meg – hangzott a felelet. A kastély kertje ott végződött, ahol a menyecskerét kezdődik. Széles árkon

ugrottak át. Zsuzsánna néhány lépéssel megelőzte a férfit. Rózsaszínű foltocskák támadtak az arcán a sietésben. Könnyen járt, mint egy szarvas. Bajsa alig győzött vele versenyt haladni.

– Különös – mormogta Zsuzsánna. – Egy kis kelengyéért eldobja valaki az életét. Mit szóljanak azok, akik nagyobb keserveket cipelnek vállukon?

- 246-


– Alapjában véve mindegy – szólott Bajsa –, hogy miért válik keserűvé az élet kelyhe. Néha elég egy mustármag ahhoz, hogy hordónyi nektár megsavanyodjon tőle.

A menyecskeréten siettek keresztül. A leány habos szoknyája súrolta a rét különös alakú virágait. Mintha egy nagy virág lett volna maga is. Nagyra nőtt, szép virág. Ugyan kinek nyílik majd?

A réten keresztülhúzódó patakot apró bokrok szegélyezték. Egyik-másik bokor színes volt a tavaszi virágoktól. Bajsa szemügyre vette a vizet:

– Egy gyermek is átgázolhatja! – mondotta. – De ott fönn, a malomgátnál már mélyebb. – Menjünk oda. A keresés izgalmában észre sem vették, hogy közvetlen közel haladnak

egymáshoz. A leány válláról lecsúszott a könnyű kendő. A haja is fölbomlott itt-ott.

– Talán szerelmes volt szegényke – mormogta elgondolkozva Zsuzsánna. – Dehogyis – felelte Bajsa. – Azaz, bizony szerelmes volt a vőlegényébe. – Tehát vőlegénye volt? Még érthetetlenebb a dolog. A malomgát közelében sűrű bozótba lépett be Zsuzsánna. A gallyakat

félrehárította, Bajsa nyomába lépett. A ruganyos, fiatal ágak összezárultak mögöttük. Egyszerre azt vették észre, hogy be vannak csukva a gallyak közé. Egy madár a fészkéről ijedt csipogással rebbent föl mellettük. A leány megfordult, hogy kijusson a bozótból, és a válla a férfi melléhez ért. Lángvörös lett mindkettőjük arca. Zsuzsánna nyerte vissza hamarabb a hidegvérét.

– Fatális helyzet! – kiáltott föl. Az arcuk közel volt egymáshoz, és lángba volt borulva. A tavaszi alkonyat

lila színű párái ereszkedtek le a tájra. Zsuzsánna megzavarodva nézett a férfira. – Menjünk, Bajsa – mondta szórakozottan. A férfi hirtelen elhatározással a leány keze után nyúlt. Zsuzsánna vonakodás

nélkül engedte megcsókolni a kezét. – Azt akarom mondani, – szólott fojtott hangon a férfi –, hogy maga a

legderekabb, legjobb leány. A leány visszafojtott lélegzettel hallgatott. Egyszerre mintha valami

varázslat lepte volna meg, nem tudott megmozdulni, és átengedte a kezét a férfi csókjainak.

– Szeretem, szeretem – kiáltotta Bajsa. – Amióta ismerem, mindig szerettem.

S ekkor Zsuzsánna mosolyogni kezdett. Boldog, végtelenül boldog mosoly röppent az arcára.

- 247-


– Igazat mond, Gábor? – kérdezte meghatott hangon. – Szeretem, Zsuzsika. Ott álltak szemben egymással, és a szemük egybekapcsolódott. Végtelen,

boldog pillanatok múltak el. Mintha eddigi életüknek minden üdvössége erre a percre lett volna fenntartva. Könnyes szemmel, mély meghatottsággal állott a leány, Bajsa a kezét fogta.

– A felesége leszek – felelte egyszerűen Zsuzsánna. …S ekkor, mintha csak a véletlen rendezte volna a tréfát, elfojtott nevetés

hangzott föl. Közvetlen mellettük, a bokrok között, két fényes szem sötétlett a leveleken át. Bajsa szétválasztotta a bokrokat. Ott ült a keresett Rózsika a bokor tövében. Az arca maszatos volt a sírástól, de a szeme még mindig nevetett az előbbi jelenettől.

– Mit keresett itt? – kérdezte fölindulva Bajsa. A leány lehajtotta a fejét. – Meg akartam halni… Zsuzsánna hozzálépett, fölemelte, megölelte és összecsókolta. – Ó, te kis majom – rebegte. – Be jól tetted, hogy meg akartál halni…

Azazhogy jobb mégis, hogy meg nem haltál. Zathureczky hangos nevetéssel közeledett a kastély felől. – Nos, megtaláltátok? – Meg – felelte sokatmondólag Zsuzsánna. – A szívünket találtuk meg. 1906

- 248-


A bűvös erszény

Az erszény eltűnik

Az én gyermekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, hogy még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi, vidékünkön, nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild nem sokkal volt szegényebb Viczkynél. Köztudomású volt a Viczky gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki. Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is csupán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, amely birtokocskát már az ősök megterheltek annyira, amennyire az éppen lehetséges volt. Ugyan mibe került volna Viczky Edének letörölni a terheket az ősi földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tízszer annyit, amennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe, mert tiszteletben tartotta az őseit.

– Amit ők csináltak, jól csinálták! – mondogatta. – Talán pihenni sem tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kellene fizetni.

Így beszélt Viczky Ede, és körülbelül ez jellemezte őt legjobban. Minden úgy volt jól, ahogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, amit egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett volna, aki megállott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky Ede korántsem volt szilárd karakter, lustasága és makacssága vezette őt minden lépésénél.

Nem engedte még csak a házát sem tataroztatni, mert ha a viharnak úgy tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna magának kastélyt, amilyen talán még a világon se volt. De Viczky nem akarta.

Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy könyörögve kérték, vállalja el a főispánságot, de Viczky nem ült a főispáni székbe.

Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, amit a királytól elfogadhatnak.

- 249-


Elfogadják, mert jár nekik. „Dukál nekünk a kamarásság!” – mondogatták, mert a féltucatnyi nemes ősön kívül mindegyik akár harminchárom őst is fel tudott volna sorolni.

Amikor már a legfiatalabb vármegyei aljegyző is beadta folyamodását a kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel:

– Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek! Ki és mi volt tehát ez a Viczky, aki már olyan büszke volt, hogy még arra

sem volt büszke, hogy ősei vannak? – kérdezheti a nyájas olvasó. Ki is volt hát Viczky? Tulajdonképpen semmi és senki se volt; egyszerű köznemes ember volt, aki

állítólag a nevét sem tudta helyesen leírni, de volt neki egy erszénye, amely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt.

Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a világon? Bizony volt. Mintha az ezeregyéjszaka tündérregéi elevenednének meg, amidőn a Viczky

Ede erszényéről írok. Félig legenda volt az, félig való: az erszény mindig tele volt ezüsttel, arannyal. Nagy, zöld selyemerszény volt az, amilyent a lovagkorban hordoztak az urak a derekukra kötve. Hímzett bársonyszalagok erősítették az erszényt a Viczky derekára, és az erszénybe aranyfonállal volt belévarrva a Viczkyek címere, a koronás medve. Volt annak az erszénynek tán tíz rekesze is, bizonyára telve valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott, elrongyolódott az erszény – mert hisz a Viczky apja is azt hordta már a kabátja alatt –, de Viczky nem javíttatta meg az erszényt. Nem adta volna ki a kezéből semmiért. Éjjel-nappal a derekára erősítve viselte, és ha pénzre volt szüksége, gondtalanul, teli marokkal nyúlt az erszénybe. Néha egy-két arany-, ezüstpénz kicsúszott az ujjai között, és a földre pottyant.

– Oda se neki – mondta Viczky. Ha társaságban, mulatságban, kártyázóasztalnál nyúlt az erszényébe, mindig

elgurított néhány aranyat. Vadonatúj körmöci csikók voltak azok, és pengve, csengve hullottak a földre a bálterem közepén. A táncoló párok félreugrottak, és minden szem a gördülő aranyra szegeződött. Viczky nevetve ment tovább.

– Hagyjuk, hagyjuk. A sepregető legénynek is jusson valami. Mulatságokon, bálokon a rendezők külön tételbe foglalták a

számadásaikban a Viczky Ede – vagy mint ő magát nevezte: Eduárd – elgurított aranyait. A világítás-, cigány- és kotillion-költségekre jó fedezet voltak az elhullajtott pénzdarabok.

És Viczky bárhol fordult meg, mindenütt elszórt néhányat az aranyaiból. Arra nem emlékezik senki, hogy valaha adott volna valakinek pénzt. Rettentő keményszívű ember volt, semmiféle szegénység, nyomorúság nem hatotta meg.

- 250-


Még a boltosait is úgy fizette, hogy véletlenül elment a boltjuk előtt, és a földre hullajtott az aranyakból. Több volt, kevesebb volt az aranyak száma, azzal nem törődött. Bizonyosan elhagyta volna árvereztetni a párnáját is, de akkor sem fizetett volna, ha kényszerítik.

A bűvös erszény a Viczky Eduárd derekán ilyenformán keveredett legendás hírbe. Senki sem tudta az eredetét az aranyaknak, de annyi bizonyos, hogy megvoltak. Nem emlékeztek reá, hogy Viczkynek vagy akár az apjának valaha pénzcsináló foglalkozása lett volna. A Viczkyek sohasem csináltak semmit. De hát mit is csináltak volna? Egy-két kíváncsi ember eleinte kutatott az aranyak eredete után. Eleinte azt rebesgették, hogy a Viczky apja, akinek a derekán először látták a zöld erszényt, valami rettenetes bűnt követett el. Az öreg Baracsky bácsi, aki minden dolgoknak az eredetét a forradalomra vezette vissza, néha, rossz kedvében, esküdözött, hogy Viczky annak idején ellopta az állampénztárt. Elrejtette a tiszai füzesekbe, és innen erednek a kincsek. Mások, akik szerették a fantasztikumokat, azt beszélték, hogy az öreg Viczky abban az időben, amikor bujdosó honvéd volt, egy éjszakán Leányvár romjai között hajtotta fejét pihenőre. A hold bekandikált a leomlott bástyafalak között, és az öreg Viczky egyszerre csak arra ébredt, hogy kísértetek járnak körülötte. Az öreg Viczky ravasz ember volt, tovább tetteté az alvást, de fél szemével figyelte az éjjeli látogatókat. Ekkor leste volna ki az öreg, hogy hol vannak elrejtve a leányvári kincsek… Megjelölte a helyet, és évek múlva szépen rá kezdett járni a kincsre. Titkát örökségbe hagyta a fiának, és innen van a Viczkyek gazdagsága.

Akadtak olyanok, akik ezt a mesét éppen olyan könnyen elhitték, mint a Baracsky szavait. Utóvégre tündérek, dzsinnek nincsenek, akik éjszakának idején arannyal töltsék meg a zöld erszényt, mégpedig valódi, újonnan vert körmöciekkel, amelyeknek tiszta ragyogása azt mutatja, hogy nem sok kézen mentek még keresztül… Nincsenek jó szellemek, és ha vannak, akkor is érdemesebb emberre pazarolnák jóságukat, mint a korhely, istentagadó Viczkyre!

Pedig hát kell, hogy a tündérek jártak volt közben e zöld erszénynél, mert a legtöbb, amit teljes bizonyossággal megállapítani tudtak a Viczky aranyai felől, annyi volt csupán, hogy Viczky minden második, harmadik hónapban Bécsbe vagy Pestre utazott, ahol törvényes pénzét az aranyakra beváltotta. Egy iszáknyi aranyat hozott ilyenkor magával, és hullajtotta őket az ujjai közül.

Ha még elgondoljuk azt, hogy Viczky Eduárd külsejére nézvést törpe, nagy fejű, rút arcú ember volt, akinek mindig valami gúnyos, kötekedő mosolygás lappangott vékonyra sodort bajusza alatt, amíg a szemét állandóan lesütötte, és csupán kémlelő pillantásokat vetett maga köré, de azt is csak ritkán – akkor körülbelül tudni fogjuk, hogy miért nem szerette senki Viczky Eduárdot a zöld

- 251-


erszényével sem. A legtöbbször gonosz, gyűlölködő kifejezés ült az arcán, és csak akkor mosolygott szívesen, ha a tükörbe nézett. A sánta Birzsák, aki nálunk az urakat borotválta, gyakran pletykázta a városban, hogy Viczky Eduárd úgy mosolyog otthon a tükör előtt, mintha szerelmes volna önmagába. A kedvenc témája az volt borotválás közben, hogy ha ő borbély volna, minden ellenségének elnyisszantaná a nyakát. Olyan rémes színekkel tudta ecsetelni ezt a műveletet, hogy a különben jókedvű figaró hideglelősen jött el tőle délutánonként.

Egyébként néha hétszámra nem ment az emberek közé Viczky, mert volt neki otthon elég mulatsága.

Tágas, nagy ház volt az, ahol lakott. A ház kapuja, mintha ostromot várna, örökké zárva volt, és esténkint hallani lehetett a láncaikról elbocsátott nagy kutyák tompa ugatását. A kapu mellett puskás ember állott éjjelenkint, és a cigánybanda, amelyet néha éjszaka házához hívatott Viczky Eduárd, fogvacogva ment végig a visszhangos, üres udvaron.

Az udvar hátulsó részében állott egy nagy, fehér falú pajta, ahol Viczky mulatni szokott. A pajta ormára ékes betűkkel volt fölpingálva ez a szó: Académia. A falat pedig mindenféle verses fölírások ékesítették. A hagyomány szerint Csokonai Vitéz mulatozott itt a század elején valamelyik Viczky társaságában, és a Lillák és trillák költője írta az első sorokat a fehér falra. Azóta minden sehonnai korhely Csokonainak képzelte magát, és ostoba rigmusait az Académia falára firkantotta. Így pártolták a Viczkyek az irodalmat.

Az Académiában szokott udvarával Viczky Eduárd mulatni. Mert udvart tartott, mint valami kiskirály. Barátja nem volt, tartott tehát magának bolondokat, akikkel jókedvében elmulathatott. Valamelyik régi Viczky építette még a hosszú, földszintes házat a szálló mellé, amely viszont ezt a felírást viselte: Asylum. Menedékhelye volt ez mindenféle léhűtőnek, csavargónak, aki a Viczkyek udvarába vetődött. A régi Viczkyek – a szegények – még ingyen kapták a komédiásokat, költőket és diákokat, akik az Asylumot lakták. A vándorköltők száma megfogyatkozott, és Viczky Eduárd már csupán fizetség fejében kaphatott egy Bimbó nevű fiatalembert, aki az alkalmi költeményeket szerkesztette. Hosszú hajú, sápadt arcú legény volt Bimbó, aki egy ép rigmust nem tudott leírni, de Viczkynek az mindegy volt.

Állandóan mellette volt Blásik János, akit a borosasztal mellett jószágkormányzónak nevezett. Blásik János – nagy mahomet ember volt, aki már a Viczky apjánál inaskodott – annyiban vállalta a hivatalt, hogy ő osztotta ki azokat a pofonokat, amelyeket gazdája boros fővel az udvartartás tagjai részére utalványozott. Viczky előtt mindig olyanformán állott, mint urasági hajdú korában, de részeg fővel a gazdájával is összeverekedett. Különben is a pajtabeli

- 252-


dáridók vége az szokott lenni, hogy Viczky Eduárdot alaposan eldöngette az udvartartása. Viczky már ezt megszokta, és addig kötekedett, ingerkedett udvarával, amíg azok megfeledkeztek a köteles tiszteletről. Viczky a mulatság után hetekig nyomta az ágyat, de semmi haragot nem tartott eldöngetőivel.

Az udvartartást kiegészítette még Hamza, a cigányból lett udvari bolond és egy Rigó nevű vándorszínész, akinek semmi különösebben meghatározott foglalkozási köre nem volt, csupán az evésben és ivásban jeleskedett. Bámulatos mennyiséget tudott megenni Rigó, de amit megivott, az már emberfeletti volt. Viczky tetszelegve mondta néha:

– Viczkynek kellett lenni, aki ezt az embert jól tartsa! Az asztalfőn pedig ott ült Viczkynek az egyetlen fia, a tízesztendős Gábor. Gáborka nélkül nem eshetett meg semmi mulatság. A kisgyermeknek kellett

elnökölni annál az asztalnál, ahol apja a félbolondok és gonoszok társaságában mulatozott. Idegen ember sohasem került az akadémiai összejövetelekre, és Viczky ilyenkor kedve szerint mulattathatta a fiát.

Apa és fiú között ritkán volt akkora különbség, mint Viczky Eduárd és fia között. Selymes hajú, szelíd tekintetű, sápadt fiúcska volt a kis Viczky, aki a magányos lelkű, boldogtalan gyermekeknél szokásos szomorú bölcsességgel kezelte azt a társaságot, amely az ő mulattatására a legbolondabb dolgokat követte el az akadémiában.

Ritkaság volt mosolya, és ha el is nevette magát, mindjárt fáradtan dörzsölte össze a kezét, mint valami öreg ember, és unottan nézett maga elé.

Viczky Eduárd pedig mindent – bolondot és okosat – csupán azért csinált, hogy felvidítsa a szomorú gyermeket.

Mondják, hogy ezen igyekezetében része volt a lelkiismeretének, ha ugyan volt valamikor lelkiismerete Viczky Eduárdnak. De ha volt lelkiismerete, akkor az bízvást bánthatta őt azért az asszonyért, akinek az arcképe mindenünnen száműzve volt a házból, csupán egyetlen szobácskában függött a falon, amely szobának ajtaja mindörökre zárva volt. Az egykori Viczkyné egy zivataros, fájdalmas éjszakán búcsú nélkül volt kénytelen elhagyni a házat, még gyermekétől sem búcsúzhatott. A rossz nyelvek sok mindenfélét szeretnek összehordani a nők és férfiak csalfaságáról, de környékünkön senki sem volt mégsem, aki Viczkyné ártatlanságában kételkedett volna. Elhagyta az urát, mert nem szerette. Hisz nem is lehetett szeretni azt a rettenetes embert. Az asszonynak nyoma veszett. Talán Viczky sem tudja már ma, hogy hová, merre vetette a sors gyermeke anyját. De itt maradt Gábor, és midőn félig gyűlölettel, félig szerelemmel belenézett a gyermek anyjától örökölt kék szemébe, búbánatosan hajtotta le a fejét a fehér asztalra:

- 253-


– Nem tudom – nyögött fel –, hogy ördög vagy-e, angyal vagy-e, csak azt tudom, hogy boldogtalan vagyok!

Viczky Gábor egy öregember nyugalmával simogatta meg az apja kenderfürtjeit, és csendesen szólott rá Blásik Jánosra:

– Blásik, mért nem hozattok az apámnak cigányokat? Nem látjátok, hogy mulatni akar?

Blásik János, aki, mióta urasági hajdúból mulató cimborává lépett elő, azt a rossz szokást vette föl, hogy megjegyzés nélkül sohasem fogadta gazdája parancsait, a kis Viczkynek ellentmondás nélkül engedelmeskedett. Általában a tízesztendős gyermek volt az egyetlen tekintély a házban. A két-három napos tivornyáknak az akadémián az szokott véget vetni, hogy a kis Viczky megjelent a pajtában, és szétkergette a duhajkodókat. Az apja ilyenkor valósággal menekült a gyermek elől, és könyörögve függesztette rá zavaros szemét:

– Ne bánts, Gábor, ezentúl jól viselem magam. Talán annak az eltűnt asszonynak az árnya lebegett a kisfiú mögött, aki

megoltalmazta őt mindentől. Hamza, a cigányból lett bolond égre-földre esküdözött, hogy egy éjszakán, amikor Gáborkát már aludni küldték, és az akadémiabeli társaság új mulatság gyanánt azt fundálta ki, hogy felgyújtják a pajtát, amelybe bezárták a muzsikáló cigányokat, és a szövetnek lángja már a pajta ereszét érintette, míg odabévülről a halálra ítélt muzsikások kétségbeesett ordítása hangzott – azon az éjszakán egy fehér árnyék suhant végig az udvaron, és megállott azon ablak alatt, amely mögött Gáborka aludt.

– Kelj fel, kisfiam, apád megbolondult! – mondta egy szellemhang, és Gáborka nyomban kisietett az udvarra, és rendet csinált az őrült társaságban.

Ezt a fehér alakot azon az éjszakán a bolondon kívül a kapunál őrködő hajdú is látta, ám mindnyájan tudjuk, hogy kísértetek nincsenek, s az éjjeli látogató ilyenformán nem lehetett más, mint özvegy Viczky Lászlóné, az Eduárd sógornője, aki egy kis házikóban a kert alatt lakott, és bizonyosan felébredt a muzsikázók ordítására. Habár másrészt özvegy Viczkyné sohasem szokta átlépni a sógora küszöbét, mert nem voltak a legbarátságosabb viszonyban. Ki volt hát a fehér ruhás asszony, aki Viczky Gábort felköltötte, amikor az apja a legnagyobb bolondságot készült elkövetni?

Akárki volt, annyi bizonyos, hogy ettől az éjszakától fogva még nagyobb respektusa volt Gáborkának az apja és az udvartartás előtt. Mintha igazán ott lebegett volna gyermeki feje felett a láthatatlan árnyéka az édesanyának, aki megoltalmazta a fiát még attól is, hogy gonosz erkölcsök ébredjenek a szívében az apja társaságában.

- 254-


Az akadémiai összejövetelek idővel, midőn a fiúcska növekedett, nem mindig végződtek általános verekedéssel. Viczky Eduárdban sohasem ébredt fel ősei kegyetlen szelleme, amidőn kirohant szolgáival a kapun, és szétverte a hetivásárosokat a piacon. Sőt, a mulatságok sem voltak többé olyan jóízűek, mint azelőtt. A gyermek, aki szomorú bölcsességével csendesen gunnyasztott az asztalfőn, egyetlen tekintettel meg tudta fékezni apját és annak cselédeit. Viczky néha magánkívül rohant ki a pajtából, és felhördült az éjszakában:

– Ez a gyerek megöl a szemével. Szeretném megfojtani! Lassan-lassan gyűlölni kezdte a fiát, míg máskor szinte megadással roskadt

a gyermek lábaihoz. Csókolgatta a kezét, és hízelkedve mormogta: – Te szerencsésebb, boldogabb leszel, mint én, mert te szép vagy és jó vagy.

Olyan szép vagy, mint az angyal. A következő pillanatban fogcsikorgatva emelte a levegőbe a fiút, és vadul ordította:

– Félsz-e tőlem? Félj tőlem, mert nem én vagyok az apád. A kis Viczky nyugodtan nézett az apja szemébe: – Nem félek tőled, mert te vagy az apám. Viczky Eduárd leeresztette a gyermeket a földre, és megtörten, lehajtott

fővel kullogott tova. – Olyan bátor, mint én. De mégse… mégse az én fiam. Amikor ilyen hangulatban volt, akkor búbánatosan ment végig a városon, és

aranyakat potyogtatott arra, amerre elment. Pengtek nyomában a körmöci csikók, míg az utca népe csapatban szaladt utána.

– Kinek hagyjam, kinek gyűjtsem? – mormogta magában. – Nincs nékem senkim, semmim…

Napokig nem tért magához letargiájából, és az Asylum lakói ilyenkor nem merészeltek a szeme elé kerülni. Az Asylumnak volt egy gyékénnyel letakart nagy szobája, ahol semmiféle elmozdítható bútordarab nem volt, a kitörő veszekedés esetére. Mert az udvar, ha a gazda távol volt, kártyázással töltötte az időt. A földön ülve kártyáztak, és amikor pénzük elfogyott, a játék különböző testi büntetésekben folyt tovább. Blásik János, aki fiatalkorában huszár volt, a kikötést is belevette az elveszíthető, illetőleg megnyerhető tételek közé. Rendesen Hamza, a cigány került e rettenetes büntetés alá, mert a bolond szenvedélyes kitartással próbált csalni a csalhatatlan társaságban. Olykor annyira felszaporodott a kitöltendő büntetések száma, hogy az ajtó megtelt krétarovással. A cigánynak egy-két esztendőre előre voltak kikötései, míg Rigó gyakran sétálgatott fél bajusszal, amelyet kártya veszteség fejében levágtak társai. Így tartott az addig, amíg Viczky Eduárdnak egyszer megint jó kedve kerekedett, és a társaság élve az alkalommal, leakasztotta sarkáról az ajtót, és bemutatta a följegyzett rovásokat a

- 255-


gazdának. Viczky kacagva nyúlt erszényébe, és kifizette mindenkinek a veszteségét.

Az udvartartás tagjait ilyenkor napokig nem lehetett otthon látni a Viczky-házban. Éjjel-nappal az „Arany Bárány”-ban ültek, amíg utolsó húszasukat is eljátszották. Akkor szomorúan tértek vissza az Asylumba, és kezdődött a játék elölről a testi büntetésekben, midőn a legutolsó ruhadarabot is elnyerték egymástól.

…Amikor ez történt, akkor a kis Viczky Gábor már a debreceni kollégiumnak volt a növendéke. Az apja kibérelt neki egy egész házat Péterfián, és berendezte úgy, mintha egy királyfi számára rendezné be. Hátaslovat vett neki, és három nevelő is buzgólkodott a kis Viczky mellett.

– Hadd tanuljon a gyerek – mondogatta otthon a megyei kaszinóban –, legyen okosabb ember, mint az apja.

Az akadémiai mulatságokon pedig így emlegette a fiát: – Gáborka franciául tanul! Hamza, tudsz-e te franciául? – Az öregapám sem tudott – felelt a cigány vigyorogva. Blásik Jánosnak nem tetszett a dolog. – Minek az a sok tudomány az úrfinak? Rontja vele az egészségét. Mikor

van neki miből megélni! Viczky Eduárd titokzatosan mosolygott. – Ki tudja? Hátha nem lesz neki miből megélni. A pénz nem boldogít. Majd komoran lehajtotta a fejét, mint mikor elgondolkozott, és öklével a

derekán függő, zöld erszényre csapott: – Ez nem boldogít magában. Néha olyan a pénz, mintha átok tapadna

hozzá… Én például sohasem voltam boldog. Felkapott egy kupát, és a falhoz csapta, hogy behorpadt az oldala: – De nem is akartam boldog lenni soha! – kiáltotta vadul, és a szeme vérben

forgott. Blásik, aki már ismerte urának hangulatait, szolgálatkészen kérdezte: – Elküldjek a cigányokért? – Nem – intett lehajtott fejjel Viczky Eduárd. – A fiúnak megígértem, hogy

nem… Sohasem. Blásik mérgesen kiáltott fel: – Hát akkor mi az ördögöt fogunk ezután csinálni? Rigó letette a kupát, amelyből éppen ivott, és csúfondárosan kérdezte: – Talán bizony azt is megtiltotta az úrfi, hogy igyunk? – Így bánnak a régi, hűséges cselédekkel! – tódította a bolond, és

méltatlankodva fordított hátat gazdájának.

- 256-


Vészes fény csillant fel Viczky szemében, a keze ökölbe szorult… De ez volt energiájának utolsó fellobbanása. Hiányzott a látóhatárról az a selymes hajú, szomorú gyermek, aki erőt adott volna neki ahhoz, hogy kiverje házából az egész társaságot. Ijedten nézett a Blásik János haragos arcába:

– No, ne haragudj, édes Jánoskám – mormogta. – Hívasd a cigányokat, és mulassunk, ha nektek is úgy tetszik.

Ezen az éjszakán ismét verekedéssel végződött az akadémiai összejövetel. A házigazdát alaposan helybenhagyták cselédei. Özvegy Viczky Lászlónénak kellett átkiabálni a kerítésen, hogy az ütlegelést abbahagyják a hűséges szolgák.

– Úgy kell az ilyen csúnya cigánynak! – kiabálta felháborodva a bolond, és Viczky Eduárd szomorúan bólintott.

Amint a kis Gábor elkerült a háztól, azóta a dínomdánom egy napig sem szünetelt. Viczky Eduárd már jóformán tehetetlen volt magával. Valami belső kór rohamosan őrölte az életerejét. Mintha fogyatékán lett volna mécsesében az olaj. Az élete lángja már csak pislogott, hamvadozott, minden nappal közelebb lépett a sírhoz. Mintha annak a gyermeknek a távozása magával vitte volna mindazokat a kötelékeket, amelyek a világhoz kötötték Viczky Eduárdot. Csak a zöld erszényhez ragaszkodott még. Arra vigyázott éjjel-nappal, és a legvadabb mulatságban sem feledkezett meg róla.

Karácsony tájékán már nem tudott az ágyból felkelni. Befogatott, és szánkót küldött Debrecenbe, hogy jönne haza a gyerek az ünnepekre.

Másnap már otthon volt Gábris. Megnyúlt, megnövekedett a gyerek, amióta nem látta. Az iskolai élet

bizonyos férfiasságot kölcsönzött lényének, és Blásik János önkéntelenül kezet csókolt neki, amikor a szánból kilépett.

– Jól viseltük magunkat, kis úrfi, mióta el tetszett menni – sunnyogta bátortalanul.

Viczky Gábor szürkéskék szemével hidegen mérte végig az udvarmestert. – Az apám azt írta, hogy bántottátok. Azért meglakoltok. Aztán hátat fordított az alázatos Blásiknak. Apa és fiú között meleg, szeretetteljes volt a viszontlátás. Gábor leült az ágy

mellé, és megfogta az apja kezét. – Hogy vagy? – kérdezte, mintha éppen olyan felnőtt ember volna, mint az

apja. Viczky Eduárd csóválgatta a fejét: – Nem a legjobban vagyok. Az éjjel a fekete kakassal álmodtam, amely az

apámat is elvitte. Minden Viczkyt a fekete kakas visz el. Benne van a család történetében. Majd egyszer te is álmodni fogsz vele…

- 257-


– A fekete kakassal? Viczky felnyitotta bágyadt szemeit. – Azzal. Egy régi családi legenda emlegeti először a fekete kakast. Egy

Viczky, ha jól emlékszem, Kázmér, Zsigmond király udvarában szolgált, mert abban az időben a Viczkyek még jó barátságban voltak a királyokkal. Mások is szolgáltak a király udvarában, nemcsak Viczky Kázmér, de Viczky volt közöttük a legnevezetesebb. Neki volt a legtöbb pénze, néha még a királynak is adott kölcsönt, ha az megszorult, ő volt a legdaliásabb, legszebb lovag Budán. Nem volt olyan asszonyszív, amely a látására meg ne remegett volna, mint a falevél a szél sóhajtására. Viczky Kázmér azonban nem törődött az asszonyokkal. Hej, boldog, hatalmas emberek voltak abban az időben még a Viczkyek. Pénzük, boldogságuk, mindenük megvolt, mert nem tudtak erőt venni rajtuk az asszonyok, az ördög őrszemei. Az ördög, ha valakit meg akar fogni rabszolgájának, szép asszonyt küld elébe. Óvakodj a szép asszonyoktól, Gáborkám. Inkább keresd a kevésbé szépet, mert annak kevesebb hatalmat kölcsönzött az ördög a magáéból. Viczky Kázmér, akiről most beszélek, olyan okos ember volt, hogy az asszonyféléből még csak a csúnya se kellett neki, a szépre meg éppen rá nem nézett. Törték a fejüket a budai asszonyok, az ördög törette velük, hogyan vehetnék birtokukba a jeles vitézt. Az asszony mindig azt kívánja meg, amit nem szabad, ami lehetetlen. Sokáig semmit sem tudtak kitalálni a vitéz legyőzetésére. Végtére az egyik asszony, aki félig-meddig boszorkány volt, fekete kakas alakjában látogatta meg a vitézt. Odaszállott minden reggel a Viczky ablakába, és ott kukorékolt neki, amíg csak fölébredt. Viczky későn fekvő ember volt, és így módfelett bosszantotta a kakas korai megjelenése. Próbálta karddal, buzogánnyal elnémítani a kakast, de az sérthetetlen volt. Egy hajnalon aztán hálót vetett a fekete kakasnak, és elfogta.

– No, most megsütlek és megeszlek, beste lelke – kiáltott fel Viczky Kázmér. – Az én álmomat többé nem háborgatod.

Összekötözte a kakas két lábát, és ment tüzet rakni, hogy majd megsüti a kakast.

Amikor legjavában élesztgetné a tüzet, egyszer csak megszólal a háta mögött a fekete kakas.

– Ne süss meg engem, édes Viczkym, mert én vagyok a szép Holubánné. – De bizony megsütlek. Éppen azért sütlek meg, mert te vagy a szép

Holubánné. Így beszéltek még akkor a Viczkyek. A fekete kakas csak tovább könyörgött:

- 258-


– Ne bánts engem, édes Viczkym, rabszolganőd leszek egész életemben. Soha el nem hagylak, jó étellel traktállak, és puha ágyat vetek neked, amikor nyugodni térsz.

– Nem kell nekem sem a főzted, sem az ágyad. Nekem a te halálod kell, mert nem hagysz sohasem aludni.

– Azért nem tudsz aludni, mert szerelmes vagy belém, Viczky Kázmér. Olyan szerelmes, mint én beléd.

Erre csak ránézett Viczky a fekete kakasra. – Igaz biz’a, mintha egy kicsit szerelmes volnék a szép Holubánnéba. De az

nem baj. Éppen azért kell meghalnod, mert az apám arra tanított, hogy sohase legyek szerelmes asszonyba. Vagy ha mégis az lennék, tépjem ki a szívem darabonkint. Tépjem ki addig, amíg egyetlen ízzel is asszonyé.

– Jaj, be bolondra tanított az apád, Viczky öcsém – kiáltotta a fekete kakas. – Nem tudta a te apád, hogy mi az asszonynak szerelme…

– Sohasem akarták azt tudni a Viczkyek. – No hát én majd megtanítlak reá. Az asszony szerelme olyan, mint az idő

napszállat idején, midőn a hold és a nap az égboltozat két oldaláról néznek egymásra. Már félig besötétedett, de mégis világos van; már fölébredt az esti szél a bokrok között, de még langyos fuvalma; a fülemile már megszólalt, de a baglyok még hallgatnak. Olyan ez az idő, mintha álmodna az ember. Az ég itt rózsaszínű, amott ezüstszürke. A föld néma, és mégis csókok, sóhajtások hangzanak a szélben. És a parton a nagy Duna felett halkan énekelni kezdi egy halász az ő nótáját. És midőn elhallgatott, akkor a távolból, egy messzi csónakból felel valaki a dalra. A habok csendesen surrannak tova… Hallottad-e már a dunai halászt énekelni, Viczky?

– Sohasem hallottam. – Ezentúl mindig fogod hallani, mert reá figyelsz. Hát a fülemile

furulyázott-e már kerted bokrai között? – Soha. – Pedig minden este énekel neked, jó Viczky, csak eddig nem hallottad. A

csillagokat ismered-e? – Csupán a Medvét, mert az királyom csillaga. – Ezentúl neked is lesz csillagod, és bámulni fogod a csillagos eget. Ismerni

fogod az asszony szerelmét. És az elfelejtet veled mindent. – No már igazán kíváncsivá teszel ostobaságaiddal – felelt Viczky Kázmér.

– Nem bántalak, fekete kakas. A fekete kakas csak ezt várta. Nyomban asszony lett belőle, a jó Viczky

Kázmérnak pedig ekkor vége lett. Gazdag ember volt addig is, de most

- 259-


kétszeresen gazdag lett. Az asszony neki adta minden vagyonát, neki adta kincseit. Viczky lett a leggazdagabb ember az országban.

Persze ebbe sehogy se tudott belenyugodni se Holubán, se a király. Megfogdosták Viczky Kázmért, és a fejét leütötték. A rengeteg kincseket azonban nem találták meg. Azokat elrejtette átok alá a fekete kakas. És a fekete kakas őrizte azóta a kincset, az elátkozottat. A Viczkyek pedig sohasem merték keresni ősi kincsüket. Féltek a fekete kakastól. Amíg az apám… De ugyan hol járnak a gondolataid, te fiú?

Gáborka összerezzent. Az apjára szögezte a szemét, és csendesen mondta: – Azon gondolkozom, hogy mit kérjek tőled karácsonyi ajándékba. Ott

Debrecenben mindenki tudja, hogy te nagyon gazdag ember vagy, és a fiúk azt tanácsolták, hogy kérjek tőled egy eleven cirkuszt…

– Megkapod, ha akarod – felelt Viczky a fiú fejét simogatva. – De nekem nem kell a cirkusz. Nekem valami olyan kell, ami neked nem

kerül pénzbe, nekem pedig többet ér a világ minden kincsénél. – Ugyan mi lehet az, te kis bohó, ami Viczkynek nem kerül pénzbe? Gáborka lesütötte a szemét, és ajkai rángatóztak. – No, mondjad már! – biztatta Viczky, de a hangjában aggodalom csengett. A fiú most felvetette a szemét: – Az anyámat akarom. A karácsonyt vele, nála szeretném tölteni, mert még

sohasem láttam. Pedig tudom, hogy él, hogy imádkozik érettem, és azért szeretnék a keblére borulni…

A fiúnak halálsápadt volt az arca, mire szavait befejezte, míg Viczky Eduárdnak lassan valami ijesztő sötétpirosság lepte be a homlokát. Egy percig lehunyt szemmel feküdt, aztán rekedten mormogta:

– Itt van már a fekete kakas. A fiú ijedten fordult meg. – Hol? – kiáltotta. És mintha valami varázslat lett volna az egész: az udvar felé eső ablak külső

részében egy nagy, fekete kakas állott, ijesztő nyugalommal nézett a szobába, aztán hirtelen leröppent az ablakpárkányról.

– Fogjátok meg – lihegte a beteg lázasan. – Viszi a zöld erszényt a fekete kakas. Most visszaveszi…

Gáborka rémülten ugrott talpra. Kiszaladt a szobából, és fellármázta a cselédeket.

– Fogjátok meg a fekete kakast! – kiáltotta. A fekete kakast? Az udvaron nem volt fekete kakas, de még a szomszédokban sem. (Habár mintha özvegy Viczky Lászlónénál a kert végében fekete kakast látott volna a napokban a cigány

- 260-


bolond.) De Gáborka látta a fekete kakast, bizonyosan látta. Itt kell lenni annak az átkozott jószágnak valahol, aki elragadta az apja erszényét, elragadja talán az életét is. Blásik János töltött pisztollyal vágtatott az orgonabokrok között, és lövöldözött jobbra-balra. A cigány felmászott a háztetőre, onnan kémlelte a kakast. Futott az egész cselédség a fekete kakas után.

Viczky Eduárd az ablakból szemlélte a hajszát. Beesett, szomorú volt az arca, mint a haldoklóé. Intett Gáborkának. Behívta a szobába, és halkan így szólt hozzá:

– Hiába keresitek. Te talán egyszer még megtalálod az életben, ahogyan én is megtaláltam. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy ha lehet, térj ki előle, fordíts neki hátat… Most pedig készülj az útra. Blásik János elvisz oda, ahol az anyád van.

Gáborka később sokszor gondolt vissza e percre, nem látta már ekkor az apja derekán a hagyományos zöld erszényt. Csakugyan elvitte volna a fekete kakas? Sőt, később, amikor az útra való pénzt Blásiknak átadta, a tekercs aranyat a kezében tartotta előre. Olyan egykedvűen, csendesen búcsúzott el a fiától, mintha az csupán a szomszédba menne szánkázni, pedig Bécsbe készültek, ahol Viczkyné, született Brillan bárónő, a rokonainál meghúzódott.

Milyen volt a találkozás anya és fia között, azt mindenki elgondolhatja, aki a szívével gondolkozik. A bárónő nyúlánk, sápadt arcú, csendes asszonyka volt, abban az időben azzal foglalkozott, hogy a bőkezűbben fizető polgárcsaládoknál táncleckéket adott a család ifjú nőtagjainak.

– Nem lehet mindenki postáskisasszony, kedves Blásik úr – magyarázta a jószágkormányzónak, aki sehogy sem tudta elérteni, hogy Viczkyné azért hagyta el az urát, hogy táncórákat adjon.

– Persze, persze – bólogatott Blásik a nagy fejével, majd a maga parasztos észjárásával azt is hozzátette. – De Viczky Eduárdné se lehetne mindenki, méltóságos asszony.

A bárónő megvetése jeléül hátat fordított az egykori hajdúnak, aztán a fiát kezdte kikérdezni, hogy miféle táncokat tanult meg eddig. A kis Viczky szégyenszemre azt vallotta be, hogy eddig csupán a rókatáncot tudja elrakni, amelyre otthon Hamza tanította. A bárónő érdeklődött a sohasem hallott tánc iránt, és midőn Gáborka azt bemutatta neki, kacagva meg sírva ölelgette a fiát.

– Ez Viczky, ilyenek a Viczkyek. Még csak valcerozni sem tanította meg a fiát! – kiáltott fel. – No majd én megtanítlak a legdivatosabb táncokra.

Az a három nap, amelyet Bécsben töltött az ifjú Viczky, azzal telt el, hogy egész nap valcerozott az anyjával a szalonban, míg a zongorát egy vén kisasszony

- 261-


verte. A harmadik napon feldúlt arccal rontott a házhoz szállásáról a „Vörös ökör”-ből Blásik János. Szinte bebukott az ajtón, és beroskadt egy fotelba.

– Végünk van – nyögte. – A tekintetes úr már tegnap óta halott, és azok a gazemberek kifosztották azóta az egész házat…

A táncoló pár megállott, míg a zongora tovább szólt egy darabig. Mikor a zene elhallgatott, Blásik János keservesen kiáltott fel:

– De mi a manónak is kellett nekem Bécsbe jönni? A bárónő megsimogatta a Gáborka fejét. – Fiacskám – rebegte –, a tánctanulást abbahagyjuk, menj az atyád

koporsójához. Blásik Jánosnak igaza volt. Ha a mindenre ügyelő Viczky Lászlóné észre nem veszi, talán még a

halálesetet is eltitkolja a jeles udvartartás, hogy munkájukban senki se zavarja meg őket. Ahány cseléd, szolga volt a háznál, az mind teli batyuval futott el a szélrózsa minden irányába a gazda nélkül maradt házból. Blásik János az öklével verdeste a fejét, amikor a kiürített szekrényeket, felfordított fiókokat meglátta.

– Ó, én hatökör, én hat bécsi ökör – csikorgatta a fogait –, kutyákra bíztam a hájat.

Özvegy Viczkyné, egy sovány, fekete szemű asszonyság, aki éppen gyászruháját, amelyet elhalt férje után viselt, alakította át az alkalomhoz mért, fél gyászt jelentő ruhára, bár már eléggé kisírhatta magát, fájdalmában a Blásik nyakába borult.

– Bizony innen mindent elvittek azok a gaz pernahajderek, ami helyéből elmozdítható volt. Pedig talán mi is itt volnánk, rokonok…

Blásik kegyetlen haraggal forgatta vasvillaszemét jobbra-balra a szobákban. – Eh, mit a rokonok! – kiáltotta. – Itt van Blásik, a hűséges szolga, aki

harminc évig szolgálta a Viczkyeket. Blásik talán kutya? Özvegy Viczkyné sértődötten vont vállat: – Kend szerezhetett magának életében, mindig mellette volt, ha az aranyakat

potyogtatta… – Azok az átkozott aranyak! – kiáltotta Blásik. – Egyet sem tudtam közülük

megfogni. Úgy látszik, az volt a természetük, hogy mindig mindig csak guruljanak… Hát a selyemerszény hol van?

Gáborka, aki addig csendesen térdepelt az apja koporsójánál, most megszólalt:

– Azt ne keressék. Azt elvitte a fekete kakas. – Hát az miféle tolvaj? – ordította megriadva Blásik.

- 262-


– A fekete kakas, amely a minap itt volt az ablakon. Az apám akkor felkiáltott, hogy viszi a kakas az erszényt. A kakast nem tudtuk elfogni.

Blásik János mint sebzett farkas ordított fel: – No, akkor el is viszi az ördög az egész világot. Mindnyájunkat becsuknak,

ha az erszény nem kerül elő. Az öklével fenyegetőzött a láthatatlan alakok után: – Megállj, cigány! Megállj, Rigó! Hát ez a becsület? Itt hagytátok az öreg

Blásikot a havon? Olyan keserves zokogásra fakadt, hogy reszketett belé az egész teste. A

nagy mahomet ember sírása meghatotta a kis Viczky Gábort. A vállára tette a kezét.

– Ne sírjon, Blásik bácsi, mindnyájan meghalunk. – Hiszen éppen az a baj! – felelt Blásik. A temetés után, amikor a Viczky Eduárd végrendeletét felbontották,

mindenkinek nagy ámulatára azt találták benne, hogy az elhunyt végakarata az volt, hogy a kisfia, Gábor, ne legyen gazdag ember. Ugyanezért ne keressék, ne kutassák a zöld selyemerszényt, eltette ő azt olyan helyre, ahol senki sem találhatja meg. A pénz csak boldogtalanságot szül, akarja, hogy a fia boldog ember legyen…

Baracsky bácsi, akit az elhunyt a fia tutorául rendelt, savanyú arccal tette a kezét Gáborka vállára:

– No, amice, most már te is éppen olyan szegény gyerek lettél, mint más közönséges halandónak a fia.

– De az apám azt mondja, hogy így leszek boldog – felelt Gáborka. Baracsky bácsi, aki eleinte büszke volt a tutorságra, amíg a zöld erszény eltűnése nem derült ki, kedvetlenül vonogatta a vállait:

– Az én Viczky barátom igen jó cimbora lehetett, de az életet nem ismerte. Hogyan lehetséges pénz nélkül elképzelni a boldogságot? Fantaszta volt az édesapád, amice, semmi egyéb, mint fantaszta, ezt becsületem szentségére mondom.

A magyar ruhás kis öregúr, aki olyanformán jutott a tutorsághoz, hogy a Viczky apjának valamikor honvéd bajtársa volt, elégedetlenül csóválta a fejét. Nagy családú ember volt, az ügyvédi iroda kerekei nyikorogtak, meg aztán a sok fiatalabb fiskális bizony hátranyomta az öregurat.

– A mai világban – dohogta –, amikor egy becsületes csőd nem akad, bizony a legjobb időben jött volna ez a kis gondnokság. De ez is olyan, mint a nesze semmi, fogd meg jól. Mindig megtréfált az élet. Sokat ígért, semmit sem adott.

- 263-


Mindazonáltal görbe botocskájával elzavarta Gáborka mellől a kunyoráló Blásik Jánost, aki éppen azon mesterkedett, hogy a fiúcska ezüstóráját elkérje emlékbe.

– Elmenj innen, te semmirevaló – kiáltá –, mert becsukatlak az ezüst evőeszközökért!

Blásik János keserves könnyhullajtások között átkozta meg azt, aki csak egy ezüstkanalat is látott.

– Világéletemben szerencsétlen voltam, jó uram. A balsors most is Bécsbe szólított, amikor az én jó uram lehunyta a szemét. Most már nem marad egyéb hátra, mint keresni a zöld erszényt. Mert meg kell annak lenni valahol.

Baracsky bácsinak felvillant a szeme. A Gáborka feje felett odasúgta a Blásik fülébe:

– Kend sok mindent tud. Esténkint mindig otthon vagyok. Legyen szerencsém egy ital borra – a hazáért.

A Fátyol lányok

A Fátyol kisasszonyok az Ibolya utcában laktak egy hosszú, sárga, földszintes házban. Ebben a házban töltötte Viczky Gábor pesti diákéveit.

Fátyolék amolyan elszegényedett, vidéki urak voltak, akik a szégyen és a szegénység elől menekültek a vidékről a fővárosba. Abban az időben, amikor a vidéki úri osztály rohamosan kezdett tönkremenni, a forradalom utáni időben, minden tönkrement családnak egy a reménysége: a főváros. Budapest ígéri a megélhetést, a boldogulást, a jövőt. A férfiak hivatalhoz jutnak, pompás, kényelmes hivatalhoz – mert ugyan kinek találták volna ki a jó hivatalokat, ha nem az elszegényedett nemesembereknek? Az állam tartozik gondoskodni arról az osztályról, amelyet ezer esztendő óta az államfenntartó osztálynak neveztek. A vármegye már megtette a magáét, most az államon a sor, hogy honorálja az ősök érdemeit az unokáknak adott kenyér formájában. Aztán a lányok itt könnyebben férjhez mehetnek, nagyobb a választék a gazdag emberekben, akik nem a hozományt nézik, hanem a jó erkölcsöt és az úri származást. Pest gazdag város volt. Meggazdagodott kereskedők, bankárok és háziurak laktak benne, akik a vidéki fantázia szerint egytől egyig nemtelen származású németek, svábok voltak. Akiknek nagy dicsőség lehetne beleházasodhatni például egy gyóni és vadaskürthi Fátyol famíliába. Raurffangkherernek, a leggazdagabb pesti polgárnak lehet harminchárom háza Pesten, de címere még akkora sincs, mint Bujin a kisbírónak, aki a ns. Gaálok származéka. És Rauffangkherer odaadná

- 264-


mind a harminchárom házát, ha csak egy akkora nemes kisasszonyt kaphatna feleségül, mint az ökle. De Rauffangkherer, a meggazdagodott sváb nem kaphat nemes kisasszonyt, mert a nemes kisasszonyok nemesemberhez mennek férjhez.

És az egész Pest csupa Rauffangkhererből áll, mondta a vidéki fantázia, vigyük tehát a férjhez adandó lányokat Pestre, mert hátha akad a Rauffangkhererek között kedélyes, nobilis, úri gyerek, akihez érdemes hozzáadni a leányt.

Jöttek-jöttek sorban a vidéki famíliák, és elárasztották Pestet. Egy darabig hűségesen ápolgatták a reménységeket, amelyeket poggyászukban hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket, az asszonyok a selyemruhát és ékszert, amíg lassan-lassan lekopott róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot, és beleszürkültek a pesti flaszterbe. Az urak cilinderkalapokat hordtak, mint a többi svábok, és otthon a háziasszony elbújt a vendégek elől. A kisasszonyok most már bárkihez hozzámentek volna feleségnek, de nem akadt senki, és a mindent megváltó gazdag házasság helyett azon imádkoztak a barátok templomában, bár kinevezést nyerhetnének a postához. A családok fiatal tagjai még névjegyükre nyomtatták családi címerüket, de az öregek már nemességüket is eltagadták, elfeledték. Pesti polgárok lettek, akik belevegyülve a városi élet zajgásába, elfeledték a falut, az ősi birtokot, az agarat és mindent, amiért apáik éltek.

A Fátyol kisasszonyok hárman voltak, és otthon, Csákány vármegyében a szólás-mondás azt tartotta róluk, hogy szebb, jobb, feleségnek valóbb leányok nem akadnak sehol se a magyar szent korona országaiban, csak az öreg Fátyol ne haragudott volna a királyra…

Minden bajnak az volt az okozója, hogy Fátyol Kázmér haragot tartott az uralkodóházzal, és semmi áron nem akart kibékülni. Ezért mentek tönkre, ezért veszett el Fehér-Monostor, ezért zúgnak olyan szomorúan a háromházi tölgyek.

Mert Fátyol Kázmér engesztelhetetlen volt. Lehet, hogy félig legenda, félig igaz, csupán annyi a bizonyosság, hogy a forradalmat követő esztendőkben Fátyol Kázmér éppen úgy megtagadta az adófizetést, mint a környékben minden jóravaló magyar ember. Nohát ebbe senki se ment tönkre, elküldték a cserepárokat a renitens hazafiak nyakára, és a világ forgott tovább tengelye körül. Az igazi nagy baj az volt, hogy Fátyol Kázmérnak ebben az időben Bécsben dolga akadt. Régi nagy pöre volt a famíliának, amelynek ágas-bogas szálai Bécsig nyúltak. Fátyol Kázmér Bécsbe utazott, hogy pörét előbbre vigye. A pörösködés kedvéért még a gyűlöletét is a szegre akasztotta, amely gyűlöletet a császárváros iránt érzett.

- 265-


Bécsbe utazott tehát Fátyol Kázmér, és mint odahaza hallotta, legjobbnak vélte megszállni a „Vörös ökör” fogadóban, amelynek vagy harminc esztendő előtt egy Kolpa nevű magyar ember volt a gazdája. Kolpa a maga idejében híres volt a főztjéről, boráról, no meg arról is, hogy kitűnően elmulattatta a fogadójába vetődő magyar urakat. Még a Burgba is elvitte őket, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Sőt idősebb Bugáry Pál egy eleven főhercegasszonnyal is beszélt az öreg Kolpa révén, és a főhercegasszony nagyon belebolondult idősebb Bugáry Pál szemébe… Amikor Fátyol Kázmér a „Vörös ökör”-be szállott, a híres Kolpának már csak az unokája élt. Kolpa volt az is, de magyarul egy kukkot sem tudott az istenadta. Ócska, széljárta, düledező fogadó volt a „Vörös ökör”, valahol a város vége felé, de Fátyol Kázmérnak nagyon megtetszett az a hely. Hiába, az ősök jártak itt, tán még a Rákóczi kalandos vitézei is betértek a „Vörös ökör”-be, amikor hébe-korba ellátogattak Bécsbe. Fátyol Kázmér a „Vörös ökör” falai között úgy érezte magát, mintha egy darab hazai földön lenne, ami nagy dolog volt abban az időben. Bekvártélyozta magát a fogadóba, és három hónapig nem mozdult ki belőle. Nem jutott tovább, mint a „Vörös ökör” kapujáig, pedig sokszor feltette magában, hogy nekiindul a városnak, amelyből idáig csupán a Szent István tornya látszott. De valami érthehetetlen félelem mindig visszatartotta. Nem mert kilépni az utcára, mert attól tartott, hogy a császár elfogatná és börtönbe vettetné. Mert ludas volt Fátyol Kázmér sok mindenféle csínynek az elkövetésében, amely csínyek a császári királyi hatóság rovására követődtek el, és valami azt súgta neki, hogy a császár tudja, hogy mennyi borsot tört az emberei orra alá otthon, a pátriájában.

Az ifjabb Kolpa, akinek egyszer bizalmasan elmondta aggodalmait, először nagyot nevetett az ijedt magyaron, aztán észbe kapva, bólongatni kezdett huncut fejével.

– A császár haragszik a magyarokra – mondta fontoskodva. – A Burgban van egy nagy könyv, amelyben minden olyan magyarnak be van írva a neve, akinek apja, nagyapja vagy valamelyik őse kellemetlenséget csinált a császári háznak. De benne vannak a könyvben azok a magyarok is, akik maguk vétkeztek.

– Vajon benne vagyok-e én is? – mormogta aggodalmasan Fátyol Kázmér. Az ifjabb Kolpa, aki éppen olyan rövid hajú, holdvilágképű férfiú volt, mint

a legendákba került nagyapja, hunyorított a szemével: – Azt meg lehetne tudni. Egész bizonyosan meg lehet tudni. Én ismerem az

őrmestert, aki éjjel-nappal őrzi a magyarok könyvét a Burg egy szobájában, csakhogy pénzbe kerül a dolog.

– Mennyibe kerül?

- 266-


– Száz forintba – felelt szemtelen nyugalommal Kolpa. – Ennyit kell adni az őrmesternek, Francnak. De ezt is csak azért teszi meg, mert a tekintetes úr nálam lakik.

Fátyol Kázmér belenyúlt a tárcájába: – Itt a száz forint. Bizonyosságot akarok tudni. Haragszik-e rám a császár,

vagy nem haragszik. A bizonytalanság megöl. Kolpa eltette a százast, és másnap este ijedt, aggodalmas arccal érkezett meg

a város felől: – Nagy baj van – susogta. – A tekintetes úr a háromkeresztesek között van

felsorolva. Fátyol riadtan nézett a fogadósra: – Kik azok a háromkeresztesek? – Én sem tudtam, de Franci megmondta, hogy a háromkeresztesek a

legveszedelmesebb magyarok, akiket tűzzel-vassal kell elpusztítani. Saját szememmel láttam, a három vörös keresztet a tekintetes úr neve mellett a magyarok könyvében.

– Három vörös kereszt! – kiáltott fel Fátyol Kázmér, és a haja égnek meredt. – Sohasem látom többé hazámat.

Kolpa protektori mozdulattal veregette meg Fátyol uram vállát: – No, azért nem kell kétségbeesni. Nálam biztonságban van a tekintetes úr.

Itt nem bántják, mert nekem sok jó barátom van a rendőrségnél. Meg aztán van annak is módja, hogy az a három kereszt eltűnjön a tekintetes úr neve mellől a magyarok könyvéből. Pénzzel mindent meg lehet csinálni.

Fátyol Kázmér, amilyen naiv, éppen olyan becsületes ember volt. Elhárító mozdulatot tett a kezével:

– Nem, azt nem. Az okmányhamisítás volna. És annál nagyobb volna a krimen, mert országos okmányt hamisítanánk.

Kolpa vállat vont. – Akkor a császár mindig haragudni fog; de még a tekintetes úr unokáit sem

szívelheti, mert ha egy magyarnak a neve szóba kerül a császár előtt, legelsőbben is a nagy könyvet ütik fel. Még háromszáz esztendő múlva is tudni fogják a Habsburgok, hogy a Fátyol nemzetség veszedelmes fajta.

Fátyol Kázmér kidüllesztette a mellét. Olyan volt a természete, hogy hamar esett egyik végletből a másikba. Gyáva volt az egyik percben, majd vakmerő lett hirtelen. Nemhiába van a Fátyolok címerében nyúl a medvével. Fölemelte a fejét, és gőgösen megszólalt:

– Csak hadd tudják a Habsburgok, hogy mi kik vagyunk. Nem félünk tőlük. Kolpa megvakarta a vörös fejét:

- 267-


– De legalább egy keresztecskét jó volna letöröltetni. – Egy fiát sem – válaszolt büszkén Fátyol. – Sőt hadd csináljon oda a Franci

még egy keresztet. Adok neki száz forintot. – Az is lehetséges – kapott a szón a fogadós. Fátyol Kázmér már megbánta, amit mondott, de a szavát nem vonhatta

vissza. Kivette tehát a százast, de szemlesütve azt mormogta: – No, azért nem kell nagyon sietni azzal a negyedik kereszttel. Elég egy

magyarnak három kereszt. Ettől az időtől fogva aztán már a kapuig se igen ment el Fátyol Kázmér. Ott

evett, ivott a fogadóban naphosszat, mert mindig jó étvágyú, jó torkú ember volt, de meg az unalomtól se tudott egyebet csinálni. Valahogyan nemzeti mártírnak kezdte magát érezni, akinek rejtőzködni kell a császár haragja elől. És jólesett neki a mártíromság. A szobáját cellának nevezte, a „Vörös ökör” fogadót pedig Kufsteinnak vagy Olmütznek képzelte, ahol a magyar hazafiak sínylődnek. Egy napon Kolpát, a fogadóst „porkoláb úr”-nak szólította, és megkérte, hogy szerezzen neki láncokat valahonnan, amelyeket magára vehet, ha a felsőbb hatóság a várbörtönt vizsgálja. Kolpa szerzett is neki egy rozsdás láncot, amelyet a fogoly éjjelente keservesen zörgetett.

Boldog, határozottan boldog volt Fátyol Kázmér a „Vörös ökör”-ben, mialatt a hazáért szenvedett. Amikor a magával hozott pénze fogyatékán volt, levelet írt haza pénzért, de Kolpa tanácsára elhallgatta azt, hogy fogságban van.

Később már annyira beleélte magát a helyzetébe Fátyol Kázmér, hogy a szobájából se mozdult ki. Pókokat tenyésztett, egereket szelídített. Kolpa ellátta bőven itallal, étellel, meghízott, meggömbölyödött a fogságban.

Három esztendeig volt Fátyol Kázmér a „Vörös ökör” lakója; három évig csörgette a rabláncot, és írogatta haza a leveleket pénzért. A rabság sok pénzt megemésztett; annyi pénzért akár a legendás If vár föld alatti helyiségében is ülhetett volna. Az elkényeztetett Kolpa pénzért mérte a levegőt is, és egy napon, mikor a fogoly azon alázatos kérelemmel állott elő, hogy szeretne egy új szalmazsákot a régi helyébe, a vörös Kolpa jóízűen felkacagott:

– Új szalmazsákot parancsol? Talán bizony valami kocsmába képzeli magát, hogy úgy parancsolgat?

Fátyol Kázmér búsan hajtotta le fejét, és nem szólt semmit. Három esztendő múlva odahaza Csákány vármegyében türelmetlenkedni

kezdett az atyafiság és az érdekeltség, amely a nagy port vitte, amely pör kedvéért Fátyol Kázmér Bécsbe utazott. Különböző verziók keltek szárnyra arról, hogy miért nem jöhet haza Bécsből Fátyol. Némelyek tudni vélték, hogy a császár nem engedi haza, mert megkedvelte, mások – és ez volt a valószínűbb feltevés –

- 268-


kihagyták a császárt a kombinációból, és egész egyszerűen úgy magyarázták Fátyol Kázmér hosszadalmas bécsi tartózkodását, hogy szépen meg van kötve a két keze és a két lába, mégpedig asszonyi hajszállal. Azért kellett a töméntelen pénz minduntalan, mert egy asszony öltöztetése, csinosítása nagyon sokba kerül.

– Így lett volna helyes a dolog, így kellett volna lenni minden raison szerint – mondta később, évek múlva Baracsky bácsi, akit az atyafiak és az érdekeltség felkért, hogy nézzen utána Fátyolnak. Azt mondta később Baracsky bácsi, hogy az lett volna az igazság, ha szoknyadolog miatt késlekedik Kázmér, de akkor, midőn elindult, nagyon csikorgatta a fogát.

– Kitekerem a nyakát, de még őnagyságának is – fogadkozott Baracsky bácsi az atyafiság és az érdekeltség nagy megnyugtatására, és mint régi módi emberhez való, a brassói gyorskocsit várta be Debrecenben, de a gyorskocsi nem jött, mert nem is jöhetett. Vonat járt már akkor réges-régen. Baracsky bácsi is tudta azt nagyon jól, csak a múltat szerető, jelent megvető öreg urak naivságával mórikálta magát, hogy ő még nem ismeri a vasutat. Ahogy némely öregúr még manapság is taplót és kovát hord zsebében, pedig Irinyi régen feltalálta a gyufát, de az öregurak ragaszkodnak a taplóhoz, és igen nagy az örömük, ha a szabadban, szélben nem egykönnyen tud pipára gyújtani a gyufás ember, míg a taplós a legnagyobb szélben is könnyen jut tűzhöz.

Baracsky bácsi a taplós öregurak közül való volt, bizonyos volt arról, hogy már nem láthat, nem tapasztalhat semmi olyasmit a jelenben, ami meglephetné őt, aminél százszor különb példa elő ne fordulna a múltban, de a Fátyol Kázmér esete még őt is kihozta a rendes flegmájából.

– Olyant még nem láttam, mióta kétágú vagyok – mesélte később évek múlva a kaszinóban –, egy rozsdás vasszöggel ásta a falat Kázmér, és addig nem akart elmozdulni, amíg a falat keresztül nem ássa. Láttam, hogy tisztára megbolondult szegény atyámfia, a bolondokkal pedig bolond módra kell bánni. Kibéreltem a szomszédos szobát a fogadóban, és egy éjszaka áttörettem a falat Johannal, a hausknechttel. Bedugtam a fejemet a lyukon, és így szóltam: „Bajtárs, fogolytárs, nekem már sikerült az, amiben te fáradozol, megtaláltam az utat a meneküléshez. Egy drótdarabból sikerült kulcsot csiszolni a tömlöcöm ajtajához, a legközelebbi éjjel menekülök. Tarts velem.” Fátyol Kázmér felcsapott, átmászott a lyukon, és éjjel elszöktünk a „Vörös ökör”-ből, miután az utolsó, legborsosabb számlát kifizettem Kázmérért…

…Körülbelül ez volt a története annak, hogy a nagy tölgyfák az egykori Fátyol tanyán ma olyan szomorúan zúgnak, így ment tönkre Fátyol Kázmér.

Viczky Gábor, aki pesti diákéveiben a Fátyol családnál lakott, számtalan variációban hallotta az öreg Fátyoltól a bécsi fogság történetét. Egyebekben

- 269-


egészen normális ember volt az öreg Fátyol, a józan esze csak akkor hagyta el, ha a bécsi fogságra emlékezett. Mint mikor egy ék hiányzik az óra fogaskerekéből, és a hiányzó éknél megbotlik az egész szerkezet, úgy botlott meg a Fátyol Kázmér rendes észjárása annál az időpontnál, amikor anno… annórum Bécsbe utazott… Aztán már mindenről egészen helyes fogalma volt, a fogaskerék rendesen forgott tovább.

Az Ibolya utcában, a hosszú, sárga házban, ahol még kert is volt az udvaron, amelyben a Fátyol kisasszonyok virágokat neveltek, köztiszteletben állott az öreg Fátyol. Hosszú, fehér haja, patriarkális szakálla és bécsi fogsága tekintélyt szerzett neki a Józsefvárosban. Senki sem tudta, hogy Fátyol Kázmér igen alantas hivatalt tölt be csupán Budán a minisztériumban, és a szomszédok szívesen hitelt adtak annak a feltevésnek, hogy az öreg Fátyol csupán passzióból jár a hivatalába.

A kisasszonyok nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a családnak megfelelő tekintélye legyen.

Hárman voltak a leányok. Marietta, a legidősebb és az utána következő Janka abban az időben már lemondtak arról, hogy férjhez menjenek valami milliomoshoz, emígy segítvén imádott atyjukon. Ha gondoltak is férjhez menésre, nagyon titokban cselekedtek azt, titkolva egymás előtt is a lehetetlennek látszó gondolatot. Mariettának néhány fehér szál vegyült már barna hajába, és asszonyos, telt termeténél fogva a környéken „tekintetes asszonynak” hívták. Marietta lassan megszokta azt, hogy ő már asszony, holott leány volt, és éppen ezért furcsának tetszett volna előtte, ha valaki udvarolgatni kezdett volna neki. Sőt olykor, ha röpke bókot hallott a szomszédoktól, boltosoktól, hol megfordult, kedves szomorúsággal legyintett a kezével:

– Ugyan, ne gúnyolódjanak már az ilyen vénaszonnyal, amilyen én vagyok! Még az öreg Fátyol is elismerte Marietta asszony voltát, mert ha olykor

valami rossz fát tett a tűzre – elmaradozott a józsefvárosi kocsmákban, vagy elkártyázta elsején a fizetését –, mindig bizonyos bűnbánattal fordult Mariettához:

– Bocsáss meg, asszony, sohasem teszem többé. Marietta – mit tehetett szegény egyebet – nevetni kezdett könnyei mögött,

és úgy felelt, ahogyan egykor az anyjától hallotta: – Javíthatatlan vagy, kedvesem. A háztartás tulajdonképpeni feje igazában Janka volt. Ez a kissé

himlőhelyes, tagbaszakadt, hallgatag leány dolgozott két cseléd helyett, főzött, mosott, gazdálkodott a család rendelkezésére álló csekély pénzzel, és szerényen átengedte a háziasszonyi dicsőséget a nénjének. Mariettának voltak nagyúri hajlamai, szerette a finom kesztyűket, jó ruhákat. És Janka mindig gondoskodott arról, hogy Marietta kielégíthesse passzióját. És boldog volt, ha Marietta megajándékozta elhasznált kesztyűivel, ruháival. Míg reggeltől estig a konyhán

- 270-


dolgozott, egész hajnalig pörgette a varrógépet a himlőhelyes Janka, és varrta azokat a fehérneműket, amelyeket aztán hordárral küldtek a megrendelőkhöz. Viczky Gábor hat esztendő alatt, amelyet a Fátyol családnál töltött, sohasem hallott arról beszélni, hogy Janka miért és kinek varr éjjelenként. Mintha egymás között is titkolták volna a dolgot, Janka addig sohasem ült a nappal letakart varrógéphez, amíg az egész család nem tért nyugalomra. Meglehet, azt hitték, hogy sem Viczky, sem a szomszédok nem hallják a varrógép pergését, miután ők maguk nem akarták hallani. Janka sohasem ült addig asztalhoz, amíg mindenki nem evett, mert a tálalást csak nem bízhatta a cselédre! A cselédre, akiről mindig beszéltek, akit Viczky Gábor hat esztendő alatt sohasem látott. Könnyen meglehet, hogy az idők folyamán ők maguk is elhitték, hogy van valahol valami cselédjük, hisz annyit beszéltek róla! Ugyancsak Janka volt az, aki a hónap vége felé gyomrát panaszolta, és nem vacsorázott. Az örökös munka, szakadatlan foglalkozás nem ártott meg Jankának, még szép is volt ez az erős, komoly leány. Tiszta, csinos háziruhájában, ha a csengetésre ajtót nyitott valami idegen előtt, szolgálatkészen kérdezte:

– Kit tetszik keresni? A tekintetes asszonyt vagy a tekintetes urat? Ugyancsak Jankával történt meg az a szégyen, hogy a pék, aki reggelenként

a kiflit hordta, egy napon beállított Mariettához, és annak módja szerint megkérte a tekintetes asszony szobalányának a kezét… Később, ha Marietta szeszélyes kedvében volt, néha gúnyolódva emlegette ezt a péket, Janka pedig lesütötte a szemét.

A harmadik leány, Rózsa volt a család szeme fénye. Az öreg Fátyol egyszer kitalálta, hogy Rózsa az a sorsjegy, amelyet, ha egyszer kihúznak, főnyereményt üt, és azóta Rózsának a neve otthon „sorsjegy” lett.

– A mi családi reskontónk ma ismét meghódította a lóvasúti konduktort – jelentette félig tréfásan, félig komolyan Rózsa, amikor déltájban a színésziskolából hazajött.

Majd máskor: – A családi reskontónak új cipő kell. Mert micsoda szégyen volna, ha lyukas

cipőben húznák ki! – Egyszer azt jelentette: – A sorsjegyet szerződtetni akarta egy vidéki direktor. De a sorsjegy csak

pesti primadonna akar lenni. Vidám, nagy hajú, lángoló szemű gyermeklány volt Rózsa. De a

vidámságából hiányzott a szeles pajzánság, amellyel az ifjú színészleányok rendesen tüntetőleg megkülönböztetni akarják magukat a rendes „házilányoktól”, inkább valami bájos, csendes szomorúság érzett ki mindig a hangjából, nevetéséből. Valami olyan komoly szomorúság, amely önkéntelenül rokonszenvet

- 271-


keltett mindenkiben, aki a leánnyal érintkezett. Sőt még azzal is tisztában volt, hogy pályáján ezer veszedelem leskelődik reá, és már elég veszedelem magába véve az is, ha mindegyik veszedelmet szerencsésen elkerülte. Húszesztendős volt Rózsa, de néha gyermekebb volt a süldő leánynál, míg máskor komolyság, életfelfogás dolgában még Mariettán is túltett. Egyszer azt beszélték róla, hogy igen nagy tehetsége van a színjátszáshoz, máskor a legkisebb rátermettséget is megtagadták tőle. Olyan volt ez a leány, mint az áprilisi napsugár; szomorúsága és vidámsága, magába vonult csöndessége, majd kitörő jókedve arról beszélt, hogy odabenn egy szeszélyes, hangulatos, változatos kis lélek rejtőzik, akiben a színek és az árnyékok úgy váltogatják egymást, mint az áprilisi napsugár fénye és borulata.

Viczky Gábor az első években, amelyet a Fátyol családnál töltött, Mariettába volt szerelmes, ha ugyan szerelemnek lehet nevezni egy fiatal diákgyerek rajongását valamely nálánál sokkal idősebb, műveltebb, kedves asszony iránt, aki ártatlan kacérsággal jön reá a rajongó szerelemre, amelyet a gyermekifjúban ébresztett. Amikor Marietta gyermek volt, a híres tölgyek még olyan büszkén zúgtak az ősi birtokon, mintha még ezer esztendeig mindég a Fátyoloknak zúgnának. Az anyja, született Csáky bárónő, nagyralátó asszony volt, és Marietta süldő lány korában már franciául beszélt az egri püspökkel, aki bérmáló útjában a Fátyolék falujába is elvetődik, míg ugyanakkor Jankának angol nevelőnőt fogadtak.

A hosszú, téli estéken, amikor a három Fátyol leány kézimunka vagy regény mellett ülte körül a kerek asztalt a függőlámpa alatt, Viczky Gábor is odahurcolkodott a könyveivel, és csendesen tanulgatott a leányok között. Marietta olykor elmélázva dőlt hátra a széken, és míg megigazította asszonyos pongyoláján a csipkéket, megszólalt:

– Elfelejtek franciául, ha nem beszélhetek senkivel. Viczky Gábor egy esztendő alatt szépen játszva megtanult franciául a kerek

asztal mellett. Marietta nagyon jó tanárnő volt, és ártatlan kacérsággal ígért csókot

Gábornak, amint az első francia levelet intézi hozzá. Naiv, gyermekes szerelem volt az, amely az idős leány és a gyermekifjú

között sokáig lappangott. Marietta, ha ábrándos napja volt, az ujjain kiszámította, hogy hány esztendő múlva lesz Gábor abban a korban, mikor megnősülhet, és titkon azt gondolta, hogy ő akkor még nem is lesz olyan nagyon öreg.

Lappangott a szerelem, de lángra sohasem gyúlt, mert Marietta nemes, tisztalelkű nő volt, aki talán inkább meghalt volna, mintsem valami tisztátalanságot kövessen el.

- 272-


Viczky Gábor, midőn egy ősszel visszatért Pestre Baracsky úrtól, ahol a nyári vakációt töltötte, valahogyan úgy érezte, hogy a két hónap alatt kiszeretett szerelméből. Elégette a verseket, amelyeket Mariettához írogatott, és naplójába, amelyet diákos pontossággal, szeretettel írt, ezen sorokat írta be:

„Mától fogva új életet kezdek, szakítok könnyelmű szenvedélyeimmel, mert én szegény ember vagyok, akinek nem lehetnek szenvedélyei…”

A szenvedélyek alatt titokban a szegény Mariettát gondolta, aki ártatlan, vénlányos vágyódással várta vissza egész nyáron a Bayard-frizurás diákot. Sőt egyszer levelet is írt neki, amelyben anyáskodó gonddal ajánlotta figyelmébe, hogy vigyázzon Gábor az egészségére, és óvakodjon a rossz emberektől, mert akkor mindnyájukat nagyon megszomorítaná.

Viczky Gábor ősszel, amidőn könyveivel letelepedett a kerek asztal mellett, észrevétlenül cserélt helyet. Eddig szemben ült a régi, kakukkos órával, amelynek megsárgult lapján gyakran nézte aggódva, mint közeledik a lefekvés órája, amikor meg kell válni a kerek asztaltól, Mariettától és mindentől, amit addig az életben kedvesnek ismert, most hátat fordított az órának, és a Janka szomszédságába jutott. A hallgatag, komoly leányra különös hatással volt a fiatalember szomszédsága. Vannak olyan magános, bezárt lelkek, „mimosa pudicá”-k, amelyek titokjelesek, ismeretlenek, és a legteljesebb mértékben zárkózottak mindaddig, amíg a legkisebb érintés nem jut zárjukhoz. Akkor egyszerre megnyílnak, szégyenkezve, de boldogan tárják fel kincseiket, tartalmukat, mintha alig várták volna az időt, hogy előadhassák azt, amijük van.

A himlőhelyes Jankával eddig még nemigen beszélt fiatalember, vagy ha beszélt is, hát nem sokra ment vele. A leány a konyhában vagy varrógépje mellett érezte magát legjobban. Félt, kerülte az embereket, mert azt hitte magáról, hogy roppant csúnya azokkal a foltocskákkal az arcán. Pedig nem volt csúnya, sőt talán szép is volt, amint szemérmes pirulással, visszafojtott lélegzettel ült helyén, míg Gábor könyveibe mélyedt. Látszott rajta, hogy mindig azon töri a fejét, vajon milyen ürügy alatt vonulhatna vissza kedves konyhájába, ahol senki sem látja a szegény mimosa pudicát.

Egyszer Gábor véletlenül felpillantott a könyvből, amely előtte volt, és úgy érezte, hogy valaki erősen nézi oldalról. Hirtelen arra fordította a fejét, és a Janka becsületes két barna szemét látta magával szemben. Látta azt a két szemet, amely rajongással, odaadással pihent a fején, amíg ő tanult. De látta az esdeklő tekintetet is, amelyet később reá vetett a leány. Mintha csak azt mondta volna:

– Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd észre, hogy az előbb néztelek. Igazán nem tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elárultam magam…

- 273-


Viczky Gábor ettől az estétől fogva nagyobb figyelmet szentelt Jankának, mint addig. Apró bókokat mondogatott neki, ha napközben találkoztak. Egyszer megdicsérte a kezét, máskor a főztjétől volt elragadtatva.

Janka hálás boldogsággal fogadta, hogy Gábornak méltóztatik vele foglalkozni, és egy napon nagy pirulással előadta, hogy ő már régen tervezi azt, hogy Gábort megtanítja angolul. Mert nem felejtett ám el angolul Janka. Vasárnaponkint – ez volt minden szórakozása a leánynak – ellátogatott az anglikán templomba, ahol angol szót hallott. Egyszer véletlenül bevallotta azt is – amikor már beszédesebb lett –, hogy számos ismerőse van a budapesti angolok között, akikkel a misén szokott találkozni. Több előkelő asszony hívta már a házához, de ő nem mert sehová se elmenni.

És Viczky Gábor angolul tanult. Bejegyezte a naplójába, amelyet egy kereskedő pontosságával és lelkiismeretességével írt, hogy:

„Azt hiszem, hogy a Vénusz csillag jegyében születtem. A nők által fogok boldogulni az életben. Eddig, amit még tanultam és eltettem a tarisznyámba, hogy majd az életben elővehessem, mindent a nőktől kaptam…”

Szép, sugár fiatalember volt Viczky Gábor, ábrándos tekintete, hajviselete és csendes viselkedése bizonyos romantikus külsőt kölcsönzött neki. Éppen nem csodálkozott azon, hogy hatással van a női szívekre, sőt bizonyos tekintetben számított arra, hogy a nők nem fognak idegenkedni tőle az életben. És szorgalmasan tanult angolul a himlőhelyes Jankától.

Az erős, széles vállú leány, akinek kezében egy férfi határozottsága, erélye rejtőzködött, aki azelőtt hetekig nem nyitotta szóra az ajkát, csodálatos metamorfózison ment keresztül. Beszédes, víg hangú teremtés lett, aki esténként olyan bohókás történeteket mesélt el, amelyeknek eredetéről maga sem tudott számot adni. Olvasta őket, vagy hallotta? Csupán a szemérmes arcpirulás maradt meg a régi Jankából, amely pirulás mindig elöntötte arcát, ha a tekintetek rászegeződtek.

Marietta nem is mulasztott el egy csípős megjegyzést, amelyre még Gábor is elmosolyodott, és amely megjegyzésnek szomorú következménye lett.

Egyszer ugyanis, amint Janka azt beszélte el éppen, hogy miről prédikált az angol pap, nem csekély utánzási tehetséggel mímelve a papnak lapos, vontatott hangját, Marietta hirtelen előrehajolt, és könyökére támaszkodva, a Janka szemébe nézett:

– Már régen gondolkoztam azon, hogy kihez is hasonlítasz te voltaképpen, Janka. Most, ebben a percben eszembe jutott. Te vagy a Münchhausen báró postakürtje, amelybe a téli hidegben belefagytak a hangok, de amint a meleg

- 274-


postaállomásra értek, a kürt magától megszólalt, mert a hangok benne felengedtek. Te vagy a Münchhausen kürtje!

Rózsa, aki valami regényt lapozgatott, felütötte a fejét, és a legtermészetesebb hangon így szólt:

– Magam is azt hiszem. A diák csaknem hangosan nevetett, és Fátyol bácsi, aki ezen az estén

kivételesen odahaza volt, és egy sarokban üldögélve, órákig bámulta a fénykarikát, amelyet a lámpa fénye a mennyezetre vetett, köhintett:

– A Münchhausen kürtje?… Aztán nagyot sóhajtott: – A Münchhausen kürtje?… Azt mondjátok meg inkább, hová tette Viczky

Eduárd a bűvös zöld selyemerszényt, és akkor van értelme az egész beszédnek. Levette tekintetét a mennyezetről, és olyanformán nyögött fel, mintha az

igen nagy nehézségbe került volna. A lángpirossá vált Jankára szegezte a szemét, és gyöngéden mormogta:

– Ne törődj az ostobaságokkal, Janka lányom… Csupán két rejtély van a világon. Az egyik rejtély az, hogy miért üldözi Fátyol Kázmért a makk király, a másik pedig az, hová tette Viczky Eduárd a zöld selyemerszényt? Ezek a megfejthetetlen dolgok.

Ezek voltak rendesen azok a szavak, amelyekkel Fátyol bácsi a vitát bezárni szokta. A leányok sokkal jobban tisztelték öreg apjukat, semhogy tovább folytatták volna a vitatkozást, ha az öreg közbeszólt. Régi szokás szerint úgy szimulálták valamennyien, mintha csakugyan a megfejthetetlen rejtélyeken gondolkoznának, amíg az apjuk fürkésző tekintete rajtuk nyugodott. Az öreg lassan fordította tekintetét a megszokott mennyezet felé, de olykor a bolondok ravaszságával még visszapillantott: vajon csakugyan a feladott rejtélyeken gondolkoznak-e a leányok, nem valami léhaságon-e. A leányoknak az arca be volt tanulva a leskelődésekre, és sohasem árulták el magukat.

Most is elhallgattak, csupán Rózsa kuncogott belé a regénybe egy negyedóra múlva:

– A Münchhausen kürtje! Marietta szigorú, feddő pillantást vetett a leányra, és a szemével intett Janka

felé, aki haloványan, szomorúan ült a helyén. És ezen az éjszakán csak késő éjfél felé kezdett el berregni a varrógép. Viczky, hogy nem hallotta a megszokott zajt, nem tudott elaludni, és

hallgatózva emelte fel párnájáról a fejét. Lassan-lassan kivehette az éjszaka csöndjében a visszafojtott, keserves zokogást, amely a leányok szobája felől

- 275-


hallatszott. Hallotta a leányok kérlelő, halk suttogását. Könnyen kitalálhatta, hogy a megbántott Jankát kérlelik, vigasztalják.

Hanem a mimosa pudica bezárult ezzel. Az angol leckék elmaradtak, és Janka sokáig tartózkodott a konyhában esténkint, főfájás ürügye alatt.

Viczky Gábor sohasem tanult meg tökéletesen angolul, és később, ha eszébe jutott neki a dolog, mérgelődve dünnyögte:

– Egy ostoba röhejnek köszönhetem, hogy nem tudok angolul. Tavasszal, egyszer délben, Rózsa nagy ujjongással jött haza a

színésziskolából. Marietta, aki költeményeket olvasott, csudálkozva állott fel a kanapéról, míg

Rózsa a szalmakalapját a sarokba hajította. – Talán szerződtettek? – kérdezte Marietta. Rózsa legyintett a kezével. – Több, sokkal több. – Talán megkért valami néger király? – Még annál is több. Körültáncolta a szobát, és vidám volt, mint már régen a szomorkás leány. – Beszélj már! – faggatta Marietta, aki méltóságteljes magatartását lassan

elvesztette. Szinte reszketett a kíváncsiságtól. Hogy könnyítsen magán, kinyitotta az előszobaajtót, és kiszólt:

– Janka, gyere be, ez a leány megbolondult. Janka, aki még mindig duzzogott egy kicsit a Münchhausen kürtjéért,

letörölte a kezét, és bedugta a fejét az ajtón. – Én tudom, mi a baja – szólt csendesen –, szabad lesz neki a Júlia szerepét

eljátszani a vizsgán. Rózsa olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki megveti az egész világot,

különösen benne Júlia szerepét. Azután megszólalt: – Ti úgy éltek itthon, mint a medvék barlangjukban. Nem tudtok semmit

arról, ami odakünn a világban történik. Marietta, a nagyvilági hölgy még újságot sem szokott olvasni hétszámra.

Marietta az ajkába harapott: – Nem érdekelnek a magyar lapok. Franciát meg nem olvashatok. Különben

mi történt? Nyomban mondd meg! Rózsa ártatlan arcot vágott: – Nem történt semmi. Csak éppen az, hogy ma kezdődnek a pesti

lóversenyek. Mintha valami varázsigét ejtett volna ki Rózsa. Janka a konyhából a

szobába lépett, hogy hirtelen visszahúzódjon, mert észrevette, hogy fehér köténye

- 276-


nem a legkifogástalanabb; Marietta szinte elpirult az izgalomtól, és önfeledten hebegte:

– Es nincs új fehér kesztyűm! Fehér kesztyűt kell vennem mindjárt. Janka, adj pénzt!

Rózsa azonban nyomban a konyhaajtó elé lépett, és védőleg terjesztette ki a karját:

– Olyan nincs. Nem fogjuk most kesztyűre kidobni a pénzt, lóversenyidőben.

Marietta toppantott a lábával: – Fehér kesztyű nélkül pedig nem megyek. Janka, aki maga is izgatott volt a fenyegető pénzpazarlás gondolatára,

hirtelen közbeszólt: – Majd én kitisztítom a kesztyűdet. Olyan lesz, mintha új volna. Tudod, ha

én ígérem… Nem kellett befejezni a mondatot, Marietta megnyugodva ült vissza a

kanapéra. Rózsa pedig vígan kiáltott Jankának: – És most, vérszopó uzsorás, elő a maravédivel. Lássuk, mennyi pénzünk

van a tavaszi lóverseny első napján. Bolondos, víg hangulat támadt a szobában. A falakról az aranyrámás ősök,

merev tekintetű asszonyságok és nyírott bajuszú urak szinte csodálkozva néztek alá a vidám társaságra. Pedig megszokhatták volna már a vidámságot, amely a tavaszi lóversenyek első napjain rendesen beköltözött az Ibolya utcai lakásba.

A Fátyol kisasszonyok szenvedélyes lóversenyjátékosok voltak. A sorsnak valami különös kedvezése volt az, amidőn a Fátyol kisasszonyokat megsegítette a lóversenyjátékban. Évek óta játszottak, és állandóan nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak minden krajcár jólesett, amelyet szerezhettek. A toalettgondok nyomban elsimultak, és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a versenyteret, persze a legolcsóbb helyet – azon ürügy alatt, hogy ott ismerőssel, aki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, amit Janka utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.

– Jobb a templomba járni – mondta –, ott nem kell belépődíjat fizetni. De nem kevésbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért

gondolkodás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, amelyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajcárkák, hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben, és a leányok nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szívvel állott az asztal mellett, mintha nem a

- 277-


keservesen összerakosgatott pénzecskéről volna most szó, hanem valami talált kincsről, amelynek lehet könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Biztosan nyernek, mert az nem is lehet másképpen. A jó Isten, aki mindeneket igen jól elintéz, számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol leányokra, hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk, és ezért nem féltek a lóversenyjátéktól.

Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban. Viczky Gábor, aki hűséges kísérője volt a kisasszonyoknak szárazon és

vízen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga elé, mint aki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában, és a gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:

– Teljesen mindegy lett volna, ha megvesszük a fehér kesztyűt. Az legalább megmaradt volna.

Továbbá egy-két lépéssel mindig elöl ment, amint a tavaszi estéken a versenytérről az Ibolya utca felé ballagtak. Megvető pillantásokat vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza, de egészségesebb dolognak tarják a gyaloglást.

Viczky, aki Rózsa oldalán, hátul ballagott, egy darabig szintén szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsult, hogy zsebpénzét elveszítette, hanem Baracsky bácsira, a gyámjára dühöngött előre, aki csupán az ötödik expresszlevélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is dühös volt, ha Baracsky bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel nem viselkedett gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öregúr lelkiismeretlenül lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Fél füllel hallotta otthon, hogy Baracsky bácsi Viczkón, az ősi birtokon olyan sertésólat építtetett a gyámfia költségére, amelybe lépcsőkön kellett felmenni, és tízezer forintba került.

– Az öreg Viczky halálra kacagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat látja – mondogatta Baracsky bácsi. – Teljesen az ő intenciói szerint épült.

Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez benyújtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia hajnyírására. De legmulatságosabb volt a zsebórajavítás című tétel. Ezen aztán az egész vármegye kacagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalábbis így volt a gyámapja előadása szerint.

- 278-


– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette, mert hisz az ember rossz kedvében szokott megfeledkezni magáról.

Rózsa, aki még mindig a versenyprogramon tanulmányozta azt, hogy hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:

– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat. Ezeknek a vén zsokéknak mindig a csaláson jár az eszük. Ha kellő eréllyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget tesz kötelességének.

Rózsa, mint a Fátyol családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a világban, úgy dobálózott a turfkifejezésekkel, mintha egész életét istállókban, zsokék között töltötte volna.

Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult, és fájdalmas gúnnyal kérdezte:

– Kíváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a zsokék huncutságával? – szólt, és nyomban hátat fordított.

– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az arcán. – Valóban, Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán haza se menni.

– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe – jegyezte meg csípősen Marietta.

Rózsa elpirult, védte az igazát. – Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a győzelmére. – Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy amint befordulunk

az Ibolya utcába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni – mormogta Marietta, és csaknem könnyek szöktek a szemébe.

– Szegény Janka – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot. A két lány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett azon,

hogy voltaképpen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatólag keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont, és elszántan mondta:

– Eh bien! Legyek én az oka. Júliusban úgyis itt hagylak benneteket. Elmegyek vidékre színésznőnek.

Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart szegődni. De Viczky, aki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa arcán, kivette a hangjából, hogy elhatározása komoly, és csak az alkalmat várta, hogy szándékát előadhassa.

– Bizony, itt hagylak benneteket, kedveseim – folytatta napernyőjét himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok sírni

- 279-


utána tok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…

Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem a hang, amelyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett a lába elé, a porba. A külvárosi fák, amelyek fejük felett virágoztak, esti illattal töltötték el a csendes utcácskát, amelynek mind a két oldala vég nélküli palánknak látszott. Mintha ezer mérföldnyire lettek volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben viola nyílott, és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen utca volt ez, amelyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve. Rózsa megrúgta cipője orrával a port:

– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok előlük az Ibolya utcába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni – folytatta szavaló hangon –, hogy élvezhessem az életet. Nem a színpad varázsa vonz – ó, a színpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza –, az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A színpad csupán a kapukulcsa annak az életnek, amelyre én vágyakozom.

Viczky, maga sem tudta, miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette észre, hogy egy kissé haragszik azért, amiért a leány el mer kívánkozni közülük. Idegen emberek közé megy, akik gonosz szándékú bókokkal, dicséretekkel halmozzák el, amelyben otthon sohasem volt része. Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha annak őrzője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta erőt, amelyet idáig sohasem érzett. Fél szemmel végigmérte a leányt, aki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arccal lépkedett, és fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta arcot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket – amelyek fölött mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna – nem fogja többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései másfelé fognak vezetni, és a finom körvonalú mell, amely lágyan domborult, mint egy aranyfácáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek múltán. A kis fekete, némileg kopottas félcipő, amelynek szalagcsokra olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik, és helyette aranysarukat lát, amelyeket szikrázó csatok ékesítenek. Az olcsó, fehér ruhácskát, amely a tiszta szegénység hűségével simul most a leány álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi német képes újságban egy este a kisasszonyok

- 280-


megtalálták Pompadour asszony ruháját. Rózsa könnyű szívvel mutatott a képre, s így szólt:

– Nekem is lesz majd ilyen ruhám! És Viczky képzeletében már ama híres maitresse hattyúprémes, hosszú

derekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről kócsagtollak lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren, és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott, és az ökle összeszorult. Száraz volt a torka, amint tréfás gúnnyal kérdezte:

– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa? A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett, és határozott hangon

mondta: – Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni! – Szegény, szűkös viszonyok

között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt, de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húszesztendős szívével. Szinte meglepődött azon, amit a leány mondott, és csak frázis jutott az eszébe:

– A gazdagság nem minden! – Körülbelül minden – felelte nyugodtan a leány. – Én ismerem a

szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rossz. A gazdagság nem lehet rosszabb…

Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közül való. Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:

– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így leszek boldog…

– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt. – Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla,

amikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogyis volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, akit ismertem. A legokosabb akkor volt, amikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag szegény emberként nőjek föl, és szegény embernek érezzem magam mindig. Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt. Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, amelyekben életének legnagyobb részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanul üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán bánatos gondolatok árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen undorral

- 281-


és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a boldogtalanságot és a bajt hajította volna el magától! – ha látta volna embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, aki hozzá közeledett, aki véleménye szerint csupán tömött tárcáját akarja elorozni; ha látta volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert – akkor bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, amíg nincs.

– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rossz, elvetemedett személy volnék – felelt csendesen a leány. – Pedig sem rossz, sem elvetemedett nem vagyok.

– Tudom – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem magát.

A leány rávetette a szemét, és hosszasan nézett a Viczky arcába. Aztán megzavarodva sütötte le tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan mormogta:

– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok… A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt felettük,

mintha aranyfüstös volna, és ismét érzett a violaillat, amely időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony cérnakesztyűn át a leány vérének lüktetése érzett.

– Szeretem magát – ismételte Viczky, de a hangja tompa volt az elfojtott szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek, hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhagy minket, engem…

A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos percekben hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes percek mámorító varázsa, amely a májusi estében aranyködként borongott fejük körül: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.

– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt szeretném, ha az Ibolya utca még nagyon messze volna. A város másik oldalán volna.

Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt: – Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya utca a föld színéről. Csak

magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, amint szokás, aztán elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya utca. Sőt megígérek

- 282-


magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk, megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, amelybe az apám a vagyonát rejtette. Annak meg kell lenni valahol, és bizonyos, hogy megtalálom. Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás, gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a bűvös erszényhez, amely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt megkeresem, mert szükségünk lesz reá.

Rózsa hirtelen megállott, és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette, és mozdulatlan arcán félelem tükröződött.

– Gábor, ígérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem térő, boldog pillanatban!

Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját. – Ne esküdjön; elég, ha megígéri. Ígérje meg nekem azt – mondta csöndes,

meggondolt hangon a leány –, hogy a bűvös erszényt sohasem fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt megtalálja.

Viczky meglepetten nézett a leányra. – Nem értem – mormogta. – Az előbb másképpen szólott, Rózsa. Rózsa elpirult, és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta: – Ígérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam.

Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy szerencsétlenséget rejt magában.

– Vagyon van benne – felelte nevetve Viczky. – Vagyon, amelyre maga vágyakozik.

A leány összekulcsolta a kezét. – Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt

belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, amely üldözte az atyádat, és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a legendákat…

Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki tekintettel nézett a Viczky arcába, és két kezét óvólag emelte fel.

Viczky megnyugtatni próbálta: – Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt

megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta. – Ne keresd az erszényt! – ismételte a leány. Már csaknem sötétség vette őket körül. A nap letűnt a távoli kertek mögött,

és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A palánk olyan sötét és félelmetes volt, mintha a temető kerítése volna. Csak messze, messze pislogott

- 283-


egy lámpa, amelyet az esti párák lebegtek körül. Megfogták egymás kezét, és sietve mentek tovább.

A sötétben megszólalt a Marietta hangja, aki észrevétlenül jó messzire elhagyta őket:

– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – Ahol az a lámpás van, ott kezdődik a mi utcánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. – Belebetegszik az izgatottságba.

Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett, és lóbázták a kezüket, mint a vasárnapi kirándulók. Rózsa, aki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász, egy indulót fütyült, amelyet a versenytéren játszott a katonabanda. A füttyszó mellett értek hazáig.

A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a külvárosi asztaltársaságot. Bojtos házisapka volt a fején, és a kezében hosszú szárú pipa, mintha saját falusi kúriája előtt álldogálna.

– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel, és megemelte bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzá tartozók urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…

– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenül Marietta. – Mondd el gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?

Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes kerékvágásából kizökkentették.

– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is azt hittem, hogy megvan, amikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem láttam sürgönyt…

– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky. Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:

– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellent állani, és felbontottam. Bocsáss meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracsky, a vén gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.

Viczky megszorította a Rózsa kezét, és vígan felkiáltott: – Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal! Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette, és gyors elhatározással

megszólalt:

- 284-


– Kedves bátyám, most már körülbelül nagykorú leszek, szabadon rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony kezét.

Amíg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját jókedvűen vágta félre a fején, és isteni derültséggel csapott a Viczky vállára:

– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége, elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog Rózsával – így szólt az öreg, és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen áldását adta a jegyespárra.

Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a lóversenyjáték eredményéről, és csöppet sem látszott boldogtalannak a balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit, és kedves, izgató ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált, és egy régi szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival foglalkozott.

Hajnalban Viczky útra készen megállott az egyik udvari ablak előtt, amelyet szűziesen takart el a zsenília függöny. Gyönyörű májusi hajnal volt. A külvárosi udvar sovány akácfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott pirosrózsaszínben, és az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, amelyek mint kedves reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az ablakot.

A zsenília függöny nyomban megmozdult. Aki a függöny mögött volt, az már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.

Rózsa kinyitotta az ablakot, és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig szótlanul néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel. Egymásba kapcsolódott a tekintetük, és nem tudtak szólni. Boldogok, nagyon boldogok voltak.

– Édes vőlegényem – susogta Rózsa, és a homlokát kinyújtotta a mályvák között.

– Édes menyasszonyom! Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokára,

aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat, arcuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni, mint akik nagyon hosszú időre búcsút mondanak egymásnak.

Rózsa csendesen visszahúzódott. – Maradj még! – szólt Viczky.

- 285-


És a leány maradt, és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog, fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon sokáig nem fogják egymást látni.

– Isten veled! – mondta Rózsa, és bezárta az ablakot. Viczky végigment az udvaron, és az udvar közepén csaknem belebotlott egy

nagy, fekete kakasba, amelyet idáig sohasem látott a házban. – Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenül. Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy,

fekete kakas már nyomtalanul eltűnt. Megfordult, és az ablaknál megpillantotta Rózsát, amint elmerengve kísérte

tekintetével a távozót. – Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva. Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel, baljóslatú

gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog esztendőt töltött.

Az erszény csalogat

Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt vicinális ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor megpillantotta a jegenyéket, amelyek már az ő gyermekségében is nagy fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött látta az ősi házat, amelyet zsindellyel födöttnek hívtak, pedig csak eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián túl pedig ott emelkedett az ormótlan nagy disznóól, ahová létrán vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracsky bácsi gazdasági tervei megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart kezdeni a viczkói birtokon. De ím a halál közbelép, és a hízók nem jutnak be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a híres viczkói nádast, amelyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken sehol sem volt már nádas, csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket, kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi szépségében terült el a vasúti töltés mellett. Amíg a vonat kattogva futott tova, a beláthatatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott a szélben.

A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé, és ott kivillant egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a napsugárban. A nádas

- 286-


felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repült tova egy kócsagmadár.

Viczky Gábornak megdobbant a szíve, amikor a ritka szárnyast megpillantotta.

Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón – gondolta hirtelen támadó büszkeséggel.

Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbül a ringó, virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi birtoka.

És a nádas közepén, ott, ahol most a kócsag repült éppen, egy zöld halom emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, amelyről azt tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi cölöpsírt fedeztek fel a Viczkyek. A cölöpsírban pihenő pogányt szépen kilakoltatták a halomból, és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a Viczkyeknek.

A Gábor szívét szokatlan büszkeség dagasztotta, amíg a vonat az ősi birtokon robogott keresztül. Esterházy két óra hosszat a maga földjén jár a gyorsvonaton, de talán ő se lehet büszkébb, mint Viczky Gábor volt, amikor a vicinális a vezérhalom felé kanyarodott. Megemelte a kalapját, és köszönt az ősöknek:

– Jó napot, urak! Ott fekszik a halom mélyében a nagy szakállú Tóbiás, aki a hagyomány

szerint olyan goromba ember volt, hogy még József császárnak is odamondogatott, amikor a császár sárga nadrágjában, kék gombos, zöld kabátban és lovászsapkában ezen a vidéken is megfordult. Ott van Mátyás, a nagy erejű, és Simon, akinek három felesége volt. A magyar családok hagyományai fölérnek a görög mitológiával. Az elmúlt óemberek a familiáris szemüvegen át rendesen félisteni magasságba emelkednek. Legutolsónak a Viczky Eduárd diófa koporsóját vitték ide a pákászok csónakjaikon, amíg a ködös estében a régi kálvinista zsoltár hangzott a nádak felett… Gábornak hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. És az a gondolat lassan bontakozott, növekedett, míg végül világosan vélte látni, hogy ha az apja, Viczky Eduárd, elrejtette valahol a bűvös erszényt, nem rejthette el máshol, csak ezen a helyen, ahol nem jár más, mint vadmadár. Igen, sehol se lehet olyan biztonságban az erszény, mint ezen a nádvilágbeli szigeten, amelyre nem ad kölcsönt semmiféle bank, amelynek pénzértékben kifejezhető ára nincs, amit tehát a Viczkyéktől sohasem vehet el senki. A vezérhalom a macskának sem kell, mert hiszen minek is kéne? A

- 287-


Viczkyek csontja nem éri meg azt a fáradságot, hogy érte bárki a szigetet felkeresse. Biztosabb helyre nem rejthette el az apja az erszényt. Ide csak a halottak szoktak már járni. És a pénzt még egy halott Viczky sem tudja elkölteni.

Amíg a vonat ablakából a vezérhalmot látta Gábor, mindinkább megerősödött gyanúja. Eszébe jutottak megjegyzések, amelyeket az apja elejtett; egyszer azt mondta:

– Ha minden elvész, a Viczkyeknek akkor is megmarad eredendő földjük, a Nyilas. A Nyilas adta nekik az életet. És ha rákerül a sor, a Nyilas újra kiteszen magáért hűségességében.

Nyilas volt a vezérhalom neve. Máskor azt mondta: – A Viczkyek titkát soha senki sem fogja megtudni, mert a vadkacsák nem

árulják el. Viczky Gábor elgondolkozva érkezett haza. Már besötétedett, amikor a

vasló köhögve, fáradtan beporoszkált az állomásra. A legelső ember, aki útjába került, nem volt más, mint Blásik János.

Blásik uram nagyon megváltozott azon esztendők óta, mióta nem láttuk. A tagbaszakadt, kövér ember lesoványodott, leromlott. Az ádámcsutkája szokatlanul kidudorodott gallérjából, és sápadt, vértelen arcában emésztő, lázas tűzben égett beesett szeme. A ruhája is nagyon fogyatékos volt. Olyanforma ruha volt rajta, amilyenben a jobbfajta vidéki koldusok szoktak járni. Itt egy ócska kabátot ajándékoztak neki, amott egy régi kalapot. A saruja felett vásott macskanadrág feszült, amelyre két vármegyében ráismertek, hogy azt Baracsky bácsi viselte valamikor. Mert anno, híres volt az a citromsárga macskanadrág.

Blásik erőszakkal kezet akart csókolni Gábornak, és mert minden erejét megfeszítette, sikerült neki. A szájából erős pálinkaszag dőlt, és a nyelve nehézkesen forgott.

– Nem felejtettük el a mi áldott kis gazdánkat. Már nagyon vártuk haza. Mit ér az élet Viczky nélkül? A nap se igazi nap, ha nem Viczkyre süt. Az öreg Baracsky úr az utolsókat rúgja, aztán beköltözhetünk a kastélyba…

Elkapta a Gábor felöltőjét, és ajkához szorítva, könnyes szemmel lépkedett utána.

– Csakhogy újra látok egy Viczkyt! – sóhajtotta őszinte meghatottsággal. – Csak egy úr van Magyarországon, és az is Viczky.

Az állomás előtt egy hórihorgas, borotvált képű, nagyon rongyos ember kapta el a Gábor kezét, és nagyot csókolt rajta, miközben csaknem letérdepelt.

– Isten hozta, méltóságos úr. Gábor hátraugrott, míg Blásik János kedveskedve dörmögé a válla felett:

- 288-


– A Bimbó! Nem tetszik emlékezni a Bimbóra? A mi megdicsőült urunknak udvari költője volt a Bimbó.

Egy sárga homokfutó várt az állomás előtt, amelyet Blásik János nagy szertartásossággal dirigált előre. Buzgólkodásában észre sem vette, hogy Bimbó, az imént bemutatott poéta alattomosan settenkedik Gábor körül, és a fülébe suttog. Gábor a zsebébe nyúlt, de akkorára már ott termett Blásik János, és megkapta azt a rongyos frakkot, amely Bimbó testét födte.

– Szégyelld magad, pálinkáshordó! – dörmögte, és a frakk egyik szárnya a kezében maradt.

Az egykori poéta siránkozva, alkoholista csuklással nyöszörögte: – Meg fogod fizetni… Meg fogod fizetni a ruhámat! A homokfutó már régen elindult, Gábor még mindig hallani vélte a Bimbó

hangját: – Meg fogod fizetni! A kisvároska olajmécsesei feltünedeztek a távolban, és barátságosan

pislogtak Viczky Gábor felé: Jó ómen, csupa jó ómen – gondolta magában Viczky. – Baracsky bácsi

mégsem lopta el az egész hagyatékot. A kocsi végigdöcögött a rettenetes kisvárosi kövezeten, Blásik, a kocsis

mellett ülve, jobbra-balra mutogatott a sötétbe, és magyarázatokkal szolgált: – A sánta Grosz felhúzta a házat. Telik a pálinkából!… Emitt meg Fáncsiné,

tetszik tudni, az a föstött arcú, épített új házat. Hej, be szép asszony volt a kutya. Egypár tégla a mi vagyonunkból is került az új házba. Tetszik tudni, megdicsőült urunk…

Hosszú, földszintes ház előtt állottak meg, amely a sötétben szinte a földhöz látszott lapulni. A vasrostélyos ablakokon át gyertyavilág szüremlett ki, odabenn a szobában Baracsky bácsi ült a pohos, zöld kályha előtt, és íráscsomókat dobált a tűzbe.

– Az öreg készül a másvilágra, elégeti bűneit – dörmögte félhalkan Blásik, amíg Gábort a kocsiról lesegítette.

A taplósapkás, ősz fejet vöröslő fénnyel világította meg a tűz. Mintha egy kis darab pokol égett volna ott; egy kis darab pokol, amely minden vén fiskális irodájában található; emberi bűnök, szenvedélyek, rosszaságok gyűjteménye. Az öreg Baracskynak sohasem volt olyan pöre, amelyben az igazság az ő pártján lett volna. Akinek igazsága volt, az nem Baracskyt kereste fel. Sopánkodott is egész életében az öreg azon, hogy neki nagyobb mesterség egyetlen pörét megnyerni, mint más fiskálisnak tízet. A bűnbe esett falusi parasztok között közmondásossá vált a veszettnek látszó pör megnevezése:

- 289-


– Ez a gólyáé! Tudniillik a Baracsky uram kapujában a családi címer fügött csupán – a fiait

etető gólyamadár – és alatta a jelzés: ügyvédi iroda. Amikor Gábor a szobába lépett, az öreg abbahagyta a tüzelést, bár nagy

garmada poros írás feküdt még előtte a földön. Megrúgta a papucsa orrával a papirosokat:

– De bolond is vagyok! – kiáltott fel. – Még a másvilágról is védelmezem a klienseimet, pedig sohasem fizettek meg.

Az öregnek csak szokatlanul beesett szemén, sárga arcán látszott, hogy valami hiba van a gépezetben, de egyébként nyugodtnak és vidámnak látszott. Összeaszott, sárga kezét Gábor felé nyújtotta:

– No, fráter… Haragszol tán, hogy hiába fárasztottalak. Biztosítlak, nem jöttél hiába. Meg fogok halni.

A vörös hálóköntöst, amely legalábbis százesztendősnek látszott, fázósan szorította testéhez. A kályhában hamvadó papirosokra mutatott:

– A pöreim még egyszer felmelegítettek utoljára. Hűséges, derék pörök voltak, el lehetett velük mulatni egy egész életen át. Sok gazságot, komiszságot, huncutságot láttam, de a legnagyobb gazember mégiscsak én vagyok, öcsém.

– Nono, Samu bácsi! – mormogta Viczky. – Ne legyünk olyan szigorúak. Baracsky bácsi akaratoskodva ütötte fel a fejét: – De bizony én vagyok a legnagyobb gazember. Már ezt az egyet nem

engedem magamtól elvitatni. Mindjárt igazat adsz nekem, öcsém, csak egy kicsinykét ide figyelj.

Viczky idegesen nézett körül a szobában. Jobb szerette volna elkerülni ezt a jelenetet a gyámapjával. Valahogy azt remélte, hogy már el is temetik az öreget, mire ő hazaérkezik. És az öreg itt van, lábait egymásra veti, hátradől a tiszta szagú, vén székben, és ravaszkásan hunyorít a szemével:

– Majd mindjárt – biztatta Viczkyt. – Mindjárt meghallod, milyen nagy gazember voltam. Mert most már beszélhetek múlt időben. Reggel mi már aligha találkozunk. Elölről kell kezdeni – mondta mesélő hangon –, hogy jól megérthesd a dolgokat. Volt nekem három pöröm… Azokat nem égettem el, ott vannak abban a ládában, ott van a te örökséged, fiam; pöriratok alakjában kapod tőlem vissza édesapád örökségét…

Viczky talpra állott, és szédülve nézett az öreg fiskálisra. Az jókedvűen legyintett kezével:

– Nem kell mindjárt megijedni, fiam – mondta atyailag. – Fel a fejjel, és bátran a veszélyben! Mikor én ilyen fiatal legény voltam, mint most te, a hétfejű sárkánytól sem ijedtem meg. Azért mondom, bátorság.

- 290-


– Nem értem, Samu bátyám – mormogta Viczky megzavarodva. Baracsky felállott, és gyöngéden lenyomta Viczkyt a székbe. – Csak nyugalom, fiam – szólt, és a zsebéből kulcsot keresett elő, és

felnyitotta a sarokban álló, vaspántos láda zárját. Amíg a láda fedelét felemelte, olyan várakozólag nézett Viczkyre, mintha az ezeregyéjszaka csodáját mutatná meg neki.

A ládában nagy halomban feküdtek új és ócskaságtól avas iratok. Baracsky kivette a legfelső iratcsomót, és gyönyörködve szemlélte, mint valamely drágakövet.

– Ez a Tass kontra Tass… Két kezébe fogta az írást, és sóhajtva mondta: – Ha még egy kis időm volna, az enyém lehetne a Csermely-köz, ezer hold

televényföld, szeszgyártási és dohánytermelési engedéllyel… Az írást sóhajtva visszahelyezte a ládába, és másikat vett elő. – Birto kontra egri káptalan… Ötvenéves. Ha csak valamivel többet

hagyományoz reád édesapád, hogy kitartásom legyen, elvertem volna a káptalanon a port. De hát bolond volt az öreg. A vagyonának a nagyrészét eldugta. A macska tudná, hova dugta.

Új íráscsomó került ki a ládából. Szinte ajkához emelte Baracsky bácsi a papirosköteget, amint áhítatosan mormogta:

– Ez itt két kerek millió, fiam. Egy kopogó forinttal sem kevesebb. Bánovszky kontra magyar állam. Ez a legfiatalabb, tán azért a legkedvesebb.

Az írást a ládába tette, gondosan elzárta, majd a ládára ülve, egy darabig mosolyogva nézett farkasszemet Viczkyvel.

– Fráter, te most azt gondolod magadban, hogy Samu bátyád csendesen megbolondult, amióta nem láttad. Nos, ha bolond vagyok, akkor egész életemben bolond voltam, mert ennek a három pörnek éltem. Ezért a három pörért dolgoztam, csaltam, loptam, és ezért halok meg, mert a pöreim nem engedik, hogy életben maradjak. Nincsen ilyen három pör Magyarországon. Ha el akarod őket adni, megcsalnak. Azért én azt mondom, ne add el őket. Fölér ez a három pör az Esterházy-vagyonnal. Hogy szeretem őket. Hát vettem őket… Azaz, hogy talán nem is egészen vettem, mert a pörösködők nagy része már régen a föld alatt van, de a pör folyik tovább. Megfogadtam a leghíresebb fiskálisokat Budapesten, Bécsben és Berlinben, ahol a pörök lejátszódnak. Utaztam, fáradoztam, beléöregedtem. Kielégítettem türelmetlen örökösöket, és a tanúkat esztendőkig tartottam és fizettem, hogy meg ne vehessék őket. És most még kérded, hová lett édesapád hagyatéka? Itt van megtízszerezve ebben a ládában, amelynek kulcsát átnyújtom neked.

- 291-


Viczky nem vette át a kulcsot, hanem így szólt: – Nyissa ki, Samu bátyám, azt a kincsládát. – Amíg az öreg a láda zárával

bajlódott, Viczky megpiszkálta a pohos kályhában hamvadó tüzet. A hamu alól láng csapott, aztán, mikor nyitva volt a láda, kivette belőle az írásokat, és egyenkint beledobálta a tűzbe. A láng felcsapott, meg elhamvadt, piszkos korom szállott ki a kályha ajtaján…

Baracsky Sámuel megdermedve, szinte öntudatlanul nézte pöréinek elhamvasztását.

– Szerencsétlen – nyögte, és eltakarta az arcát –, most már semmid sincs a világon.

Viczky vállat vont, és keserűen mondta: – Samu bátyám semmi rosszat nem tett, csupán az örökhagyó

intézkedéséhez ragaszkodott. Az apám azt akarta, hogy szegény ember legyek. Nos, Baracsky bácsi ezt megcselekedte.

– Ne vádolj – emelte fel a kezét a megtört öregember. – Én jót akartam. – Tudom – felelt egykedvűen Viczky. – Tudom, hogy másképpen gondolta

a végét, Samu bátyám. Gyerekkoromban sokszor hallottam az apámtól, mikor aranyait szórta: valahogy csak tönkre kell menni! Ha kártyás ember lett volna a gyámom, elkártyázta volna az örökségem. Elverte volna asszonyra egy másik gyámom. Samu bácsi a pörökre költötte. Gombház. Megvan még a bűvös erszény.

Az öreg fiskális tagadólag rázta a fejét: – Nincs meg. Tűvé tettünk mindent. Blásik félig megbolondult tíz esztendő

alatt. Az erszény nincs. Elvitte apád a másvilágra. Viczky nyugodtan mondta: – Én azt hiszem, ha keresni fogom, én megtalálom. De nem is keresem … Baracsky bácsi, látván gyámfiának a nyugodtságát, amellyel a váratlan

csapást fogadta, halkan megkérdezte: – Nos, és kívánod, hogy agyonlőjem magam? Mert én már csak golyót

érdemlek. – Azt a bolondot csak nem teszi, Samu bácsi! – kiáltott fel Viczky. –

Érdemes is volna! A Viczky vagyona veszett el; arra való az, hogy elvesszen. – De mégis, édes fiam – mormogta reménykedve Baracsky bácsi. – Gondold

meg jól a dolgot. Én már számot vetettem mindennel. Nekem most már jobb volna, ha nem kellene megmásítani elhatározásomat.

Viczky az öreg fiskális vállára tette a kezét, a szemébe nézett, és őszinte hangon mondta:

– Kedves bátyám, én előre tudtam azt, hogy ez fog történni. Higgye el, nem haragszom. Egy csöppet sem haragszom. No, béküljünk ki, Samu bácsi.

- 292-


Az öreg vonakodva nyújtotta a kezét, mint aki valami bizonytalan alkuba bocsátkozik, aztán felsóhajtott:

– Nos, jól van, megteszem. De csupán neked teszem. Jöhetne hozzám a nádorispán maga, annak se engednék. Olyan igaz, mint hogy Baracsky a nevem – fűzte hozzá erősködve.

Megpiszkálta a kályhát, hogy a hamvadó tűz ismét lángra kapjon. – Az ördög vigye el a pöröket. Csakhogy már ezen is túlestünk – kiáltott fel,

és jókedvűen dörzsölgette a kezét. Hátát a kályhának támasztotta, és vidáman nézett az előtte álló fiatalemberre:

– Hm, csinos fiú vagy… Azt hiszem, egy jó házassággal reperálhatnánk a dolgot. Van is egy partim. No, ne csinálj olyan fancsali arcot. Becsületemre mondom, hogy nem tréfálok, Viczky de Viczkó még mindig megélhet a neve után is, habár a mai világban igen rosszak a pénzügyi konjunktúrák, és a kutyabőr nem sokat ér.

– Ráérek még a házasságra – felelt kitérőleg Gábor. Baracsky bácsi összecsapta a kezét: – Bolond beszéd! A házasságra tulajdonképpen sohasem ér rá az ember. Én

például… No de hagyjuk az én dolgomat. Az ember akkor házasodik meg, amikor az esze azt parancsolja. Mind bolond az, aki a szívére hallgat. A boldog házasság olyan, mint a pezsgő. Bor is, meg nem is bor. Bor is van benne. Nos hát a jó házasságnál beszélhet a szív is, de nem szabad csupán a szívre hallgatni.

Viczky azzal vélte legkönnyebben elnémítani az öreget, hogy nyugodtan elmondta neki, hogy Pesten már van valaki, akit kiszemelt magának, az öreg Fátyol lánya…

Baracsky bácsi türelmesen végighallgatta a gyámfia szavait. Csöppet sem lepte meg őt a dolgok állapota. Vidáman bólingatott a fejével, és csettintett az ujjával:

– Kutya-teremtette! Magam is keresztülestem a bárányhimlőn; minden egészséges ember keresztülmegy rajta. Magam is… De hagyjuk az én dolgomat. Persze, persze, csinos a fruska. Hej, azok a fruskák, azok a fruskák!… Habár én abban a korban, amelyben te vagy, az öreganyámba voltam szerelmes. No, nem éppen az igaziba, de lehetett volna akár az öreganyám is az illető. A mai fiatalságnak mások a virtusai, mint a régieké. Tempora mutantur.

Viczky tréfás komolysággal kérdezte: – Talán azt akarja, Samu bátyám, hogy én is az öreganyámba legyek

szerelmes? – Világért se! – tüzelt az öreg. – Csak szeresd te mindig a fruskákat, mert

hidd el nekem, hogy addig ér valamit az asszonyféle, amíg rövid a szoknyája.

- 293-


Magam is… No de hagyjuk az én dolgomat. De feleségül mégiscsak azt vedd, akit én választok ki a számodra. A vén szem többet lát, mint a fiatal szem, mert a vén szemben kevesebb már a színes anyag, amely rózsaszínűnek mutatja az életet.

Felemelte a kezét, csettintett a nyelvével: – Remek partim van számodra. Viczky kedvetlenül fordított hátat: – Nyugodjon bele, Samu bácsi, a megváltozhatatlanba. Én csak azt veszem

el, akit szeretek. Az ajtón kopogtattak, és Blásik János dugta be a fejét. Hivatalos hangon

jelentette: – Az óra már éjfélre jár. Tekintetes ügyvéd úr, fejezzük be a hazudozást. A

kisgazdámnak aludni is kell. Viczky meglepődve nézett Blásikra. – Hát kend engem vár? – Igenis – felelte az egykori udvarmester –, én a megdicsőült urunk fiát nem

hagyom el se földön, se égen. Viczky elbúcsúzott a gyámapjától. – Édes fiam – mondta Baracsky bácsi szinte meghatottan –, verd ki a

fejedből Fátyol Rózsikát. Én mondom neked, aki az életet ismerem, hogy az egész tervet a vén Fátyol eszelte ki, mert nagy gazember az öreg. Nyakadba akarja sózni egyik lányát. Színészkedés az egész. Minden fiatalembernek kivetnek ilyesféle hálót. Sok belebukik, némely elkerüli. Ne higgyél azoknak a lányoknak, akiknek semmijük sincs. Azok mindig komédiáznak. Fiatalság: bolondság. A szerelem elmúlik, és marad a szegénység. No, aludj jól. A „Griff”-ben jó szobák vannak. Aludt benne az apád is.

Amíg Viczky a Blásik János kíséretében – aki lámpát vitt előtte – a „Griff” felé ballagott, mindenféle zavaros gondolatok és érzelmek torlódtak össze benne. Most már bizonyos, hogy ami vagyonkája volt, az elúszott a gyámapja kezén, amint az előre látható volt. Nem is nagyon haragudott az öregre. Természetesnek találta, hogy elköltötte a gondjaira bízott pénzt. Ismerte már az embereket annyira, hogy meg tudott nekik bocsátani. De már most mi lesz tovább? Azzal állítson be Rózsához, hogy még egy szoknyát sem vehet neki a vagyonából? Mert ha a zöld erszényt nem találja meg, akkor semmije, semmije sincs. A zöld erszény pedig mind bizonytalanabbá válik, hisz Baracsky bácsi a föld alól is előkerítette volna a pörei folytatásához.

Egy utcakeresztezésnél a vak éjszakában megállott Blásik János a lámpával, és az utat mutatta:

– Vigyázzunk a kanálisra, kisgazdám. Sok ember kitörte már itt a lábát.

- 294-


Mikor a veszedelmes patakon átjutottak, Viczky így szólt Blásikhoz: – Tudja-e, János, hogy egy kis baj van az apai jussommal? – Tudom, tudom – felelt Blásik. – Az egész város tudja régen. A szegény

tekintetes úr nem tehet róla. Kutyaszenvedély a pörösködés. – Hát az erszényt, amit a fekete kakas elvitt, keresték-e? Blásik megállott a lámpással. Suttogó, szenvedélyes hangon válaszolt: – Kerestük, de hiába kerestük. Jó helyen van az! Viczkynek megdobbant a szíve. – Hol van, János? Blásik a szájára tette a kezét, és a fejét rázta. Egy darabig küszködött

magával, aztán kimondta: – Az erszény nem lehet máshol, mint özvegy Viczkynénél, aki a kertünk

végében lakott. De most már nem mondok többet. Elérték a „Griff”-et. A régi, tisztújításkorabeli szálló, mint egy nagy, fekete

sírdomb emelkedett ki az éjszakából. A földszinten világos volt, és cigánymuzsika hangzott ki a vasrostélyos ablakok mögül. A nagybőgő morgásába hangos pohárcsengés vegyült.

– Ugyan kinek van olyan széles kedve? – kérdezte Viczky Gábor. – Itt nemigen lehet majd aludni az éjszaka.

Blásik János felkapaszkodott a sarokkőre, bepislogott a színes függönyökön, amelyekre Kossuth és Rákóczi képe volt festve. Nevetve tért vissza:

– Ugyan ki mulatna más, mint Zathureczky tekintetes úr. Nincs ebben a vármegyében másnak pénze a mulatozásra.

Viczky emlékezett Zathureczkyre még a gyermekkorából. Akkor is országraszóló lump volt az öreg Zathureczky, és ő volt a leghíresebb táncos. Eszébe jutottak a bolondnál bolondabb tréfák, amelyeket atyjával együtt követett el a híres tréfacsináló. Egyszer csaknem felgyújtották a házat jókedvükben. De az sem volt az utolsó dolog, amikor Zathureczky egy szakajtó új krajcárt szórt ki a Viczky ház ablakából a hetivásáros nép közé. Olyan dulakodást, marakodást se látott azóta a világ. „Viczkyre rájött a bolondja!” – kiabálták az emberek, és az egész város összecsődült kapkodni az „aranyak” után. Igaz, hogy a félrevezetett utcai nép sorban beverte a Viczky ház ablakait, de Viczky Ede csaknem halálra kacagta magát.

– Köszönöm, Zathureczky. Igazi aranyakkal sem csinálhattunk volna nagyobb kutyakomédiát.

– Látod, hogy olcsón is lehet mulatni – mondta Zathureczky, és azóta vált szokásává Viczky Eduárdnak, hogy az aranypénzei közé új krajcárokat kevert. Zathureczky megtanította takarékoskodni.

- 295-


Az emlékezésre Gábornak felmelegedett a szíve, és felkiáltott: – Ejnye, hát él még az öreg, meg kellene nézni. Az étkezőszoba kilincsére tette a kezét, de Blásik János elébe ugrott: – Majd én megyek előre, kisgazdám. Nemigen tanácsos ide belépni akkor,

ha az urak mulatnak. Néha pisztolylövéssel fogadják a hívatlan vendéget, de a borosüveg: az biztos.

Egy perc múlva, amint Blásik János bement, felpattant az ajtó, és egy szikár, őszbe csavarodott, piros képű férfiú lépett ki rajta. Az egyik lába kissé bicegett, de azt ügyesen rejtegette, hogy szinte affekciónak látszott a sántasága. Két karját ölelésre tárta:

– Viczky! – kiáltotta. – Egy igazi Viczky van a szemhatáron és ezt mi csak most tudjuk meg! Ezer ördög! Még tán a mozsarak sem pukkantak, amikor jöttél? Ejnye, ejnye, mért nem írtad meg előre a jöveteledet?

Megölelte Viczky Gábort, és két oldalról megcsókolta az arcát. Tetőtől talpig végignézte.

– Megemberesedtél – mondta elismerőleg. – De az apádhoz nem hasonlítasz. Inkább az anyádhoz. Ezek az ábrándos tekintetű szemek, ez a beszédes kis száj az édesanyádé… Engedd meg, fiam, hogy megmondjam neked, szebb asszony, mint az édesanyád, nem volt három vármegyében. Mit csinál, egészséges?

Viczkynek eszébe jutott, hogy már régen kapott levelet az édesanyjától, Bécsből, ahol azóta a bárónőnek, szegénynek, sora jobbra fordult, és alapítványi hölgy lett.

– Nincs semmi baja – felelte. – Kérlek, el ne felejtsd hódoló kézcsókomat átadni, ha véle találkozol.

Bizonyosan emlékezni fog a bolondos Zathureczkyre. Én mindig olyan jó bolond voltam a hölgyek körül.

A tágas étteremben a középső részt a cigánybanda foglalta el. Ott muzsikált a kövér Benczi Gyula, aki három aranyórát hordott mindig a mellényzsebében, és az ingeit Bécsben mosatta. A híres Benczi cigányba ojtott úr volt. Dehogyis fogadott volna el pénzt a régi világban, tönkrement gavalléroktól. Minek? Neki több volt, valóságos cigányprímás volt. Házai, földjei voltak. De ha Zathureczkytől öt forintot kapott, jobban örült annak, mint ha valamely meggazdagodott lócsiszár százasokat dobott a tányérjára. Ismerte, hogyne ismerte volna az öreg Viczkyt. Egyszer ezerforintost ragasztott a homlokára. Az ilyesmit nem szokás elfelejteni. Tussal fogadta Viczky Gábort, és Zathureczky oly büszkén kapaszkodott a fiatalember karjába, mintha a trónörököst vezette volna.

- 296-


Nini, ezek talán nem tudják, hogy semmim sincs? – kérdezte magában Viczky, amikor alázatosan mosolygó cigányok, pincérek sorfala között elhaladt.

A sarokban egy kis asztalka állott, rajta egy fél liter lőre, amíg a cigányok körül ezüstvedrekben pezsgő állott. Az asztalkához vezette Zathureczky Gábort, és ott nagy szertartásosan hellyel kínálta:

– Ne vesd meg szerény asztalomat. Mit parancsolsz? Pezsgőt vagy szilvóriumot? Én sohasem iszom pezsgőt, csak kocsisbort.

Viczky tapintatosan felelt: – Veled tartok. Zathureczky megtöltötte a poharakat. – Isten hozott, fiam, csakhogy már egyszer mi is eszedbe jutottunk.

Remélem, most már itt maradsz nálunk. A homok csak a homok mellett érzi jól magát. Ahol egyedül van a homok, ott elfújja a szél, de a sok homokkal a vihar sem bírt. Mi homokok vagyunk. Még egyszer: Isten hozott. És ha valami hivatal kell, csak nekem szólj.

– Egyelőre nem szándékozom hivatalt vállalni – felelt Viczky röstelkedve. – Nono, valamiből csak élned kell, fiam. Nem hiszem, hogy az öreg

Baracskytól húsz krajcárt visszavasalhass. Könnyelmű ember, de meg kell neki bocsátani, mert vannak jó tulajdonságai is. Igyunk, Gábor.

A bor savanyú és dohos volt, igazi kocsisbor, amely kinyitja a bicskát az ember zsebében. Zathureczky észrevette, hogy Gábornak nem ízlik az ital.

– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, amennyi kell. Hé, Barkó úr! Rákiáltott a fogadósra, aki a Viczky Gábor megbámulására szintén a

szobába sompolygott. A vörös képű emberke ügyetlen hajlongással közeledett. – Hány üveg pezsgőm van még a pincében? Barkó előrántotta könyvecskéjét, és hadarva felelt: – Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll

odalenn, vagy legalábbis kell állnia. Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst, és Gáborhoz

fordult: – Amint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kíváncsi vagy,

hogy honnan van annyi pezsgőm? Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg pezsgőt. – Jeles ember lehet, aki ezer üveg pezsgőbe fogad. Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé: – Korántsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonult

uzsorás az illető. A vén gazember, aki hosszú életében még az elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire, vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a „Griff” kávéházba egy pohár tejecskére. El

- 297-


szokott üldögélni egész éjszaka, mert aludni nem tud, és a világosságot ingyen kapja. A minap aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a fiúknak a biliárdasztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni kezdett, és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kísérte az ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését, és amidőn az ő zsebében találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a meglepetéstől:

– Becsületemre – dadogta –, sohasem hordok magamnál többet tíz krajcárnál, mert félek a rossz emberektől…

– Pedig ott, ahonnan ez a forint kikerült, van még több is – mondtam, „visszaadván” neki az ezüstforintosát.

– De bizony nincsen – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a kabátomat – kiáltott fel, összevissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú alkotmányt, amely tagjait födte.

– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tíz ezüstforint van a zsebeiben. Száz forintot teszek tíz üveg francia pezsgő ellen. (Mert éppen szomjasak voltak a fiúk.)

A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra, és miután még egyszer alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.

– Tartom a fogadást! – kiáltotta. Nyomban papirost, tintát hozattam, és Fabula fiskálist felállítottuk a piquet

mellől. – Húzd fel az eszed, pörvesztő – mondtam neki –, olyan legyen az az írás,

hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen. – Nono – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani. A tanúk aláírták az írást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam az

ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből. A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett. Másnapra már el is felejtettem az

egész históriát, amikor a kávéházban a hátam mögé lopózik a vén Bunkó, és a fülembe súgja:

– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is. Linneburg kapitány, a partnerem, éppen triccet írt ellenem, rosszkedvűen

feleltem: – Hagyjon békét, ma nem játszunk. Az uzsorás szemtelenül felelt: – A tekintetes úr revánssal tartozik. Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan

türelmes ember vagyok. Felugrottam.

- 298-


– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revánssal tartozom? Hát te ugyan miféle revánsot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?

– Pardon – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap volt. – Helyes – mondtam –, fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe. – Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó. Fabula ügyvédet megint felállítottuk a piquet mellől, és az ügyvéd megírta a

kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére. – No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet bevarrtam. Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony csak

kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak. Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében. – Vizet! – hörögte, és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák

körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség! Tombolt dühében a kávéház közepén, és a nézők harsogó kacagása kísérte a

vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, amikor a hóhért akasztják. – Nem fizetek! – jelentette ki végtére. – Fabula, holnap add be a keresetet. – Egyezkedem – esdekelt az uzsorás. Fabula jóízű ember, de nem szereti, ha piquetnél zavarják. Hátat fordított a

vén gazembernek. – Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra… – Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább

fizetek. De én is veletek iszom. – Az nincs a szerződésben – feleltem. – Én csak urakkal iszom. És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember

uzsorás, aki ötven esztendeig túljárt a bírák, ügyvédek eszén, akitől harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajcárt sem, azóta minden este ott ül a kávéházban, és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele… Új ruhát csináltatott már azóta – talán az első új ruhát életében. De Bosco csalhatatlan… Szivarozik, és egész éjjel pezsgőt iszik, amit külön rendel, és egyedül issza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a bűvészetbe, és a múltkoriban már Fánikát, a kassza tündérét is megkínálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a történetnek – nincsen olyan lakat a világon, amelyet ki ne tudna nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta, és a tréfa tökéletesen sikerült.

Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását. – Jer, megmutatom az öreg Bunkót! Felállottak az asztaltól, és az üvegajtóhoz mentek, amely a kávéházi

helyiségbe nyílott. Az üvegajtót felnyitotta Zahtureczky, és a sarokba mutatott.

- 299-


Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál, és kezében vastag szivart tartott. Amikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen állott talpra, és fenyegetően közeledett. De egyszerre lekapta a kerek kalapot a fejéről, amikor Viczky Gábort megpillantotta:

– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.

Viczky meglepetten nézett a hajlongó vénemberre. Zathureczky felemelte a kezét, és félig tréfásan, félig komolyan felkiáltott:

– Távozz, vámpír. Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét: – Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatalúr. Meglátja… Zathureczky karon fogta Viczkyt: – Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz

szükség a barátságára. Amikor az asztalhoz letelepedtek, a cigány közelebb húzódott Viczkyhez, és

a fülébe súgta: – Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr. Víg, muzsikus hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat

kergette. Zathureczky kitűnően tudta dirigálni a cigányt – megtanulhatta annyi esztendő alatt –, míg Gyula prímás az ország legjobb cigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt, és fel-felragyogott a szeme, amikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi, elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a cigány is azt a nótát szereti, ami nagyon régi.

Mulatság közben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét: – Mondd, Gazsi, itt nem tudják az emberek, hogy nekem semmim sincsen?

Mit gondol a vén Bunkó magában? Zathureczky nagyot nevetett: – Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracsky elspekulálta a vagyonodat, de

azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos Viczky leszel, amíg le nem kopik rólad az egész dicsőség, és az emberek megszokják, hogy éppen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, ameddig.

Viczkynek kipirosodott az arca: – Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen

tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról? – Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz

hozzájutni. Melanie jól vigyáz reá. – Ki az a Melanie?

- 300-


Zathureczky csodálkozva nézett rá: – Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melánie-t? A legszebb lány, a

legjobb parti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak ki a kis házból, pedig abba már a víz is befolyt. De mióta Melánie nagy leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar nyúlni. Éppen a vén gazember Bunkó a bankárja.

Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont? – Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná,

amikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van abban az erszényben egy bankutalvány, amely Angolbankra szól.

Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait: – Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy

Viczkynétől az eltűnt vagyonomat? – Hát pöröld – nevetett nagy vígan Zathureczky –, pöröld, öcsém, de nem

hiszem, hogy fiskálist találsz, aki a pörödet elvállalja. Még tán Baracsky bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, ahol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg, hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogy fog végződni ez a dolog. A horoszkóp szerint eljön Viczky Gábor, mármint te, beleszeret Melánie-ba, Melanie a felesége lesz, és az eltűnt vagyon visszakerül jogos tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az erkölcsi világrend helyre lesz állítva, és olyan hosszú, boldog életkort értek, mint a mesében.

– Hm – mormogta Viczky –, nekem okvetlenül el kell venni Melánie-t, akit nem is ismerek?

– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már ezt egymás között, amikor a dolog tapétra került a kaszinóban, korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért utasítgatta vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed a lányát.

Viczky nevetni kezdett: – De hiszen nem is ismerem a lányt! – Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most

már ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.

- 301-


Viczky Gábor, amikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így szólt magában:

– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az ide való emberek! Aludjunk rá egyet. Mindenesetre megvan valahol az erszény. És én megtalálom.

Vidámság az élet sója

Csak délfelé ébredt fel Viczky Gábor, és míg az ablaka alatt lefolyó hetivásárt nézte nagy álmosan, fejében a tegnapi est eseményei kavarogtak. Az elégetett örökség, Zathureczky szavai, később a vad valcerezés asztalokon és székeken keresztül. Az egészen áthangzott a Gyula muzsikája.

A hetivásár itt éppen olyan volt, mint más vidéki városban, azzal a különbséggel, hogy nem az asszonyok jártak a piacra, hanem a férfiak. Viczky hiába kereste szemével azokat a félig fésületlen, félig felöltözött úriasszonyokat, akik más vidéki városkában a maguk kedves pongyolaságában, álmos arcukkal láthatók a hetipiacon. Az arcok még nélkülözik a rizsport és a festéket; valamint a fűzők és díszes toalettek is hibáznak, s ilyenkor lehet biztos ítéletet mondani a városkabeli asszonyok fiatalságáról, szépségéről. Nem, az idevaló asszonyok nem leplezték le magukat a hetivásáron. A férfiak jártak bevásárolni.

A zöldséges kofák között éppen megpillantotta az öreg Baracskyt, amint nagyban alkudozott egy kosár burgonyára. Az előbbi est izgalmaiból mi sem maradt meg az ügyvéd úr arcán; nyugodtan alkudozott, mintha a legnagyobb gondja a kosár burgonya volna.

Nini, ott van Hankovszky János, a főkapitány is, akit előző este a kávéházban látott. Egy rendőr viszi utána a zöldséges kosarat, és a főkapitány bevásárol. Később megpillantja Viczky régi ismerőseit sorban, egyenkint. Az arcok nemigen változtak, csupán a hajak és bajuszok szürkültek meg azóta, hogy utoljára látta őket.

Kovács János városi tanácsos egy pár csirkét visz a kezében, míg Balonyai, a fess főjegyző pepita nadrágjában óvatosan lépked a kofák között. Az Árok utca sarkán felbukkan Szuszterics doktor. Mielőtt a betegei látogatására indulna sárga kocsijával, egy véka tengerit vesz a malacoknak. Széles gesztusok kíséretében szidja a kapzsi falusiakat, akik oly drágán adják a tengerit, mintha gyémántot árulnának.

Most találkozik Hankovszky főkapitány a doktorral. Láthatólag az éj eseményeit beszélik meg. A doktor referál a betegeiről, melyik halt meg az éj folyamán, míg a főkapitány a „Griff” felé mutogat az ujjával. Nyilván

- 302-


Zathureczky mulatságáról beszél, amelynek legapróbb részleteit már korán reggel tudja az egész város. A nyitott ablakon át Viczky hallja a saját nevét említeni – mert éppen az ablak alatt állnak meg a beszélgetők, és kedélyesen kiabálnak, mert a doktor nagyothall. Most csatlakozik a beszélgetőkhöz Pipera tanító úr, és Viczky világosan hallja, amint a főkapitány így szól:

– Fidélis fickónak látszik a kis Viczky. Jó kezekbe került, ha Zathureczkyvel fog össze. A vén korhely megtanítja a mizi-mázira.

Viczky tudja, hogy a mizi-mázi alatt az ivást értik az urak, de a főkapitány a kezével is jelzi a pohárnak szájhoz való emelését. A doktor szigorúan csóválja szürke fejét:

– Nem értelek benneteket, hatóságot! – kiáltja. – Annyi mindenféle szabályrendeleteket csináltok kövezésről, köztisztaságról, egyébről, csupán Zathureczkyt hagyjátok békén, hogy megmételyezze a fiatalságot. Elrontja a legszolidabb ifjakat.

Hankovszky vállat von: – Mit tegyünk? Így van ez már húsz esztendeje. – Tudom, tudom – zsörtölődik a doktor –, de másképpen beszélnétek, ha

mindazt tudnátok, amit én. A betegségi és halálozási statisztika évről évre nő… Zathureczky városunk ifjúságának az életére tör. Fogadni merek, hogy bort sem innának a fiatalok, ha ő nem volna. Az meg régi dolog, hogy őmiatta égnek egész éjszaka a lámpások a „Griff”-ben.

Pipera tanító úr szerényen megkockáztatja: – Az éjjel is felforgatta a várost. A főkapitány szigorú pillantást vet a tanítóra: – Engedelmet, tanár úr, arról már csak én is tudnék valamit. A

főkapitányság tudja legjobban a dolgot. Igen szolidan, szabályszerűen viselkedett Zathureczky barátunk.

A fiatal tanító elpirult a hatósági rendreutasításra. – Éjfélkor a „Griff” előtt mentem el, és ugyancsak muzsikáltak. Hankovszky az ég felé fordította a szemeit. – Uram istenkém, muzsikáltak? Hát mire valók a cigányok? Azoknak nem

lehet megtiltani a muzsikálást. Különben hol járt a tanító úr éjfélkor? – tette hozzá szigorúan a főkapitány.

A vádlóból lett vádlott elvörösödve védekezett: – Kapránszky úréknál voltam vacsorán. Amolyan kis tollfosztogatás volt az

egész, megittunk néhány pohár bort, és valaki hírül hozta, hogy a kis Viczky megérkezett a városba, és Zathureczkyvel mulat a „Griff”-ben. A Kapránszky kisasszonyok, tetszik tudni, milyen kíváncsi teremtések, nyomban felszólítottak,

- 303-


hogy menjek a „Griff”-be, és hozzam hírül, hogy mi történik ott. Így kerültem éjfélkor a „Griff” elébe… No de be nem mentem, elég volt nekem hallani, hogy miféle nótákat muzsikálnak.

A főkapitány helyeslőleg bólintott fejével: – Úgy már értem… Magam is ilyenformán jártam. A feleségem őnagysága

se hagyott engem nyugodni vacsora után. Mindenáron meg kellett neki tudni, hogy mit csinál Viczky és Zathureczky a „Griff”-ben. Ezek az asszonyok! Mindent kell nekik tudni.

A Bodza utca felől a polgármester, Hencs Szaniszló szikár alakja bontakozott ki a porból. A város fejének elefántcsont pálcája öntudatosan kocogott a girbegörbe kövezeten, és vígan üdvözölte az urakat.

– Quid novi? – kiáltotta messziről. A főkapitány referált az éj eseményeiről, Hencs Szaniszló nagy

érdeklődéssel hallgatta a mulatság részleteit. – Hallottam, magam is hallottam már valamit – fél füllel. A városban mindenki tudta, hogy fél füllel a feleségétől szokott hallani a

polgárnagy. – Tehát való – mormogta Hencs Szaniszló szokott, ájtatos hangján. – A mi

Zathureczky barátunk javíthatatlan. Mondd, Hankovszky barátom, igaz volna, hogy beleugrottak a nagybőgőbe?

– Azt nem tették! – Kár, kár – mondta fejcsóválva a polgármester. – Azazhogy a hírek mindig

túloznak… A Viczky ajtaján ebben a percben kopogtattak. Ott kellett hagyni az ablakot.

Az ajtó előtt egy fehér köpenyes, csinos arcú kis szobaleány állott. – A nagysága tisztelteti – mondta, és levélkét nyújtott át. Viczky felbontotta a levelet. Ez volt benne: „Kedves rokon, ma délben

szívesen látjuk ebédre. Özvegy Viczkyné. Krajsik ház, a kishídtól balra, a ház sárga, hatablakos, szerdán. Dezsöné: 1 óra.”

Viczky figyelmesen végigolvasta a vastag papirosra írott levelet, amelynek sarkában hétágú korona díszelgett. Mire az ablakhoz lépett ismét, a kupaktanácsot nagy izgalomban találta. A fogadó kapuján éppen akkor lépett ki a fehér főkötős szobaleány, és szoknyáját megemelve, kisasszonyosan lépkedett tova.

– A Viczkyné szobalánya! – kiáltott fel a főkapitány. A polgárnagy a szemüvegét a szeméhez illesztette. – Valóban az. – A Birike – szólt közbe szerényen, de öntudatosan a tanító. Csak a doktor csóválta szürke, nagy fejét:

- 304-


– De urak, nagyérdemű hatóság, egy szobalány miatt ilyen izgalomba jönni! A polgárnagy, aki szeretett tüntetni azzal, hogy cseppet sem fél a

feleségétől, felkiáltott: – Benned, doktor, semmi artisztikus érzés nincs. Egy szobalány néha

kedvesebb lehet a szemnek, mint egy vérbeli öreg grófnő. – Meg aztán – vágott közbe a főkapitány –, mert azt is megtudtuk, hogy

özvegy Viczkyné már kinyújtotta a kezét az ifjú Viczky után. Nyilván meghívást hozott a kis fruska. Ebéd után odanézek Viczkyékhez.

– Helyes, nagyon helyes – bólogatott a polgármester, és megindultak az ablak alól. Elöl a polgárnagy a doktorral. Szuszterics doktor azt kezdte magyarázni, hogy mi mindenféle betegségek származhatnak abból, ha az ember a szobalányok után pislog. Viczky még hallotta Hencs Szaniszló ájtatos hangon mondott megjegyzését:

– Barátom, bizonyos korban az ember azt se bánná, ha megbetegedne a nők miatt.

Pipera tanító úr tiszteletteljesen nevetett a háttérben, míg a főkapitány láthatólag elgondolkozott az eseményeken.

Viczky pedig leült az asztalához, és hosszú-hosszú levelet írt Budapestre Rózsának. A szerelmes ember sok mindenféléről tud írni, ami másnak még csak eszébe se jutna. Viczky egyik oldalt a másik után írta, és csak midőn a levelet befejezte, akkor vette észre, hogy a legfontosabbat, a Baracsky bácsi pörét kifelejtette. Egy pillanatig elgondolkozott:

– Ki tudja, tán jobb így – gondolta magában. – Még mindig elég ideje lesz megtudni szegénynek az igazságot.

Mikor a levelet leragasztotta, éppen egy órát ütött a vén torony a piac közepén. Hamarosan rendbe szedte a ruházatát, és kalapját a fejébe nyomta.

A félhomályos folyosón egy ődöngő alakba ütközött. – Kezét csókolom. Egészségére kívánom az éjszakai nyugodalmat. – Nem sok volt – felelt Viczky. – Tudom, tekintetes uram. Itt voltam. Most pedig siessünk az özvegyhez.

Még szardínia is lesz ebédre – tette hozzá sokatmondólag. – Hát azt már honnan tudja, Blásik uram? – Én mindent tudok – felelt titokzatosan Blásik. – Mire való volna a két

szemem és a két fülem? Végigmentek a városkán. Blásik tiszteletteljes távolból ballagott a kis

gazdája után, és a tenyerén át kiáltotta. – Balra parancsoljon… Most jobb felé. Zöld zsalugáteres házak alatt mentek tova.

- 305-


A zsaluk felnyílottak, mint valami szemek, amikor alattuk haladtak, és a zsaluk mögül halk suttogás, leány- és asszonykacagás hallatszott. – Lesték mindenütt Viczky Gábort, amerre ment, valaki – bizonyosan egy kis fruska – hangosan kiáltotta a háta mögött.

– Görbe a lába! Viczky önkéntelenül a lábára pillantott, amire a háta mögött nevettek. A kis hídon túl, akácfák közül egy sárga, földszintes ház bontakozott ki,

amelyen ragyogtak a tükörablakok a májusi verőfényben. Láthatólag ez volt a legszebb ház a városban, és a kapun, ahol addig leselkedett, besurrant a délelőtti szobalány.

Blásik a ház előtt elmaradt, miután még ezt súgta a tenyerén át: – Csak bátran tessék! Viczky üveges verandán találta magát, amelyet virágcserepek és kalitkák

töltöttek meg. A világos szőnyeg közepén özvegy Viczkyné állott, és karjába Melánie kapaszkodott.

Viczkynek egyszerre eszébe jutott, hogy ő látta, ismeri azt a sugárrá nőtt, karcsú teremtést, akinek hosszú hajfonata mint egy sötét kígyó omlott le a vállán. Látta már ezt az arcot, de akkor nem rizspor volt az arcán, hanem baracklekvár. A nagy, éjfekete szemek bizonyosan azért voltak olyan kerekre nyílva, mert tulajdonosuk tudta, hogy a szemek szépek. Alig lehetett több tizenhat esztendősnél a leány, de öntudatos, büszke arca szinte asszonyosan okos volt. Fiatal menyecskék, akik még csak hetekre és napokra számíthatják asszony voltukat, szoktak ilyen kedvesen gőgös, diadalmas arccal járni-kelni.

Özvegy Viczkynére is valahogyan másként emlékezett Gábor. A haja most aranyszőke volt, holott a Gábor emlékezetében barnásszürkén volt eltéve. Uszályos selyemruhája, villogó fogsora, kivágott ruhájú nyaka arról beszélt, hogy az anyja éppen úgy akar hódítani, mint a lánya.

Mily változások néhány esztendő alatt. Gondtalan jókedvvel nevetnek az asztal felett a vendéglátók, és úri pajtáskodással tegezik Gábort. Melánie jobbról ül, Viczkyné balról, és minden figyelmükkel, kedvességükkel elhalmozzák a fiatalembert. És nemhiába. Viczkyt is mintha kicserélték volna a gondtalan, jókedvű házban. Temérdek pesti pletyka jut eszébe, amelyekről eddig sejtelme sem volt. A Melánie szeme még kerekebbre nyílik, és szinte megadással csüng Viczky ajkán. A rövid ujjú ruhából kivillan hófehér karja, és mintha valami kellemes illat áradna a felhajló ujjfodrok közül Gábor felé. Tisztaság, rend és csinosság mindenfelé. A bútorok szinte ragyogni látszanak, a fehér köpenyes szobaleány olyan csendesen lépked, mint ahogy a regényekben olvashatni.

- 306-


Özvegy Viczkyné hirtelen megszorítja a Gábor kezét az asztal felett. Az ujjainak olyan az érintése, mint a bársonyé.

– Gáborkám, kedves unokaöcsém, remélem, ezentúl sokszor itt leszel nálunk.

– Mindig – mondja kedveskedő akaratossággal Melánie. – Úgy van – mondja Viczkyné mosolyogva. – Már intézkedtem is, hogy a

holmidat a „Griff”-ből idehozzák. Minek laknál a rideg fogadóban, amikor rokonaid szeretettel látnak vendégül?

Melanie összecsapta két rózsaszínű kezét: – Bravó, mama, ezt jól csináltad. Meg vagyok veled elégedve. Blásik Jánosnak igaza volt. Valóban pompás ebédet tálaltak Viczkyéknél. Az asszony láthatólag nagy gondot fordított a konyhára, mert bizonyosan

tudta, hogy az emberek szívét a gyomrukon keresztül a legkönnyebb meghódítani. Finom sültek és pompás borok kerültek terítékre. Jó volt az étel, de ha kevésbé lett volna jó, a Viczkyné és leánya szeretetre méltó kínálása jóvá tette volna.

Ebéd után Gábor végigjáratta a tekintetét az ebédlő falán. A legelső, ami figyelmét megragadta, az atyja nagy, olajfestésű, aranyrámás képe volt.

– Hogyan került ide az apám? – kérdezte meglepetve. Viczkyné csudálkozva felelt: – Nos, hát megfestettem az Eduárd képét. Én nagyon szerettem a

boldogultat. Ó, ha Eduárd élne, sok minden másképpen volna. – Lehet – bólintott Gábor, és percekig nézte az atyja arcképét. Viczky Edén

díszmagyar ruha volt, amelyre ökölnyi drágaköveket pingált a festő. A lánca beillett volna kerékkötőnek, és az ujjai ragyogtak a gyűrűktől.

– Az én apám sohasem viselt ékszert – mormogta Gábor. – Az mindegy – felelt Viczkyné –, de bizonyosan voltak ékszerei, amelyeket

viselhetett volna. Valamivel csak jelezni kellett a képen, hogy ki volt Viczky Eduárd, mert fájdalom, az emberek kezdik lassan elfelejteni az ő rendkívüliségét. Azt hiszed, hogy azok az ősapák és ősanyák, akiket manapság lefestve látunk a régi kastélyokban, mindig páncélban, és kezükben buzogánnyal, karddal élték végig az életet? Bizony, voltak ők is hálóköntösben, és az asszonyok feje is lehetett borzas. Az ember az őseit úgy festeti, ahogyan neki és az ősöknek a legkedvesebb.

Az ebédlő sarkában viszont mindenféle vadászpuskák, tarisznyák, kürtök voltak felakasztva. Viczkyné a rozsdamarta tárgyakra mutatott:

– Az apád fegyverei. – De az apám sohasem vadászott. Viczkyné az előbbi csodálkozó tekintetet vetette Gáborra.

- 307-


– Benned semmi érzék nincs az ősiség iránt. Az ősöknek mindig voltak fegyverei. Utóvégre Viczky Ede nem tehetett arról, hogy olyan korban élt, mikor már nem karddal támadták meg a vadkant, hanem vadászpuskával.

Most egy ezüstözött kelyhet vett le a pohárszékről Viczkyné. Gondosan megtörölgette, és Gábor elé állította. Színültig megtöltötte borral, és így szólott:

– Igyál az apád emlékezetére. Ez az ő pohara volt. Valóban, a pohárra emlékezett Gábor. Az apja a nagy tivornyákban ebből a

kehelyből szokta inni a hegyaljai aszút. Melanie mosolyogva nézett Viczkyre: – Van még sok emlékünk, ami a híres emberre emlékeztet – mondta. – De a

legkedvesebb ma ül asztalunknál… – Bravó, Melanie! – kiáltott fel Viczkyné, és megcsókolta a lányát. Amint a két fej egymás mellett volt, akkor látszott a végtelen hasonlatosság

az arcvonásaikban. Hiszen azt sem lehetett volna megmondani, melyik az anya, és melyik a lánya. A Viczkyné aranyszőke haja a Melanie hollófekete hajához simult, és kerekre nyitott szemükkel meghatottan néztek Gáborra.

Viczkyné homlokon csókolta a lányát, aztán megcsókolta Gábornak is a homlokát, majd vígan felkiáltott:

– Csókoljátok meg egymást, gyerekek, hisz csaknem testvérek vagytok. A Melanie arcát piros láng borította be, de Gábor is zavarba jött. Ügyetlenkedve áthajolt az asztalon, és a leány homlokát kereste. Melanie

hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét, és ajkát a Viczky ajkára nyomta… Aztán felugrott, és lesütött szemmel futott ki a szobából. Viczkyné könnyes tekintettel nézett utána.

– Bolond gyermek! Olyan, mint a mimóza – mondta. Gábor nem szólt semmit. Mikor felemelte tekintetét, az atya szigorú

tekintetével találkozott. Viczky Ede mogorván nézett le a falról, mint akinek nem tetszik valami.

Viczkyné megnyomta az asztalon álló ezüstcsengőt. – A feketekávét a szalonban szervírozzuk – mondta a belépő szobalánynak. Az a csók!… Hiába fenyegetik a tudósok mindenféle baktériumokkal a

csókolózó emberiséget; hiába ijesztgetik mindenféle betegségekkel a szerelmespárokat; a csók és a szerelem nem megy ki a divatból. Az a csók!… Valami kis szikra abból a nagy tűzből, amelyet szerelemnek neveznek. De szikrából is lehet nagy tűz, akkora tűz, mint egy máglya. Ha azt a csókot nem kapja az ajkára Viczky Gábor, talán sok minden másképpen történik. De hát néha egy hajszál elegendő ahhoz, hogy eltérítse a legerősebb férfit útjából. Egy keresztülfektetett hajszál is elég, hát még egy csók, az ajkra adott forró,

- 308-


szenvedélyes, sokatmondó csók, mennyire megváltoztatja az erős férfi lelkét. – A csókot az ördög találta ki, de a mézet az angyalok adták hozzá.

Viczky szórakozottan hallgatta az aranyszőke asszony szavait, pedig érdemes lett volna figyelmesen odahallgatni:

– Azt hiszem, hogy őszinte lehetek hozzád, Gábor. Nem tudom, miket hallottál rólunk, miket beszélnek az emberek az özvegy Viczkynéről és leányáról, de ne higgy az embereknek. Azt hidd, amit én mondok. Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk, Gábor.

A világos bútorzatú kis szalonban, amely külsejében cseppet sem hasonlított a szokásos vidéki szalonokhoz, ahol gyakran foglal helyet az ágy is, csengő hangon ütött egy régi művű óra. Tarka-barka nippek, csecsebecsék hevertek szerteszét. És a sarokasztalon aranyhalak tündököltek a napsugárban. Finom illat repült a levegőben, és a vastag szőnyegek piros virágoktól tündököltek. A finom porcelánban szagos kávé párolgott, és aranyos cigarettadobozt bontott fel Viczkyné. Maga rágyújtott egy szivarkára, és míg a füstöt a levegőbe fújta, színpadias hangon mondta:

– Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk! – ismételte. – És annak nagyrészt te vagy az oka, Gábor…

Viczky nagyot nézett: – Én, Züzánn néném? Viczkyné tragikusan bólintott. – A te megérkezésed, bár nagyon kedves nekünk, mégis bajt és

szerencsétlenséget jelent számunkra. Gábor szótlanul nézett egy darabig Viczkynére, aztán udvariasan

felajánlotta, hogy ha azt akarja Viczkyné, még ma este elutazik. – Ó, nem, csak maradj, hiszen most már úgyis mindegy. Most már a te

segítséged nélkül minden veszve van. – Parancsolj, Züzánn néném, rendelkezésedre állok. Viczkyné megfogta a Gábor kezét, és mélyen a szemébe nézett: – Most bevágok neked valamit, Gábor, amit még a lányom se tud! Nincs a

birtokunkban a Viczky erszénye. Gábor bólintott: – Azt gondoltam, mert hiszen előttem nem rejtegetnétek. De azt magyarázd

meg nekem, honnan van ez a – jólét, hogy így fejezzem ki magam. – Csak mondd ki bátran, honnan van ez a szokatlan pompa, kényelem a

szegény Viczkynénél? Hát megmondom neked. Az emberek hiszékenységéből és szamárságából vett körül bennünket a jólét, mert az emberek ostobák, ha tudnák,

- 309-


hogy milyen ostobák, akkor nem volna kedvük az élethez sem… Az emberi naivság végtelen.

Az asszony még mindig kezében tartotta a Gábor kezét, és illatos szájából melegen csaptak elő a szavak. A keze is puha volt, és selymes tapintatú. Szinte elfelejtette az ember, hogy ez az asszony már nem fiatal.

– Ott kell kezdenem, Gábor, hogy mi nagyon szegények voltunk mindaddig, amíg Viczky Eduárd élt. Hiszen tudod, hogy szegény atyád inkább elszórta az aranyakat az utcán, de adni nem adott senkinek. Körülbelül két esztendővel a halála után észrevettem, hogy az emberek kezdenek súgni-búgni, amikor engem az utcán megláttak. Titokzatosan integettek egymásnak a hátam mögött, sőt egyszer hallottam, amikor azt a megjegyzést tették rám a patika előtt, ahol délelőtt kaszinózni szokás, hogy rendkívül okos asszony vagyok. Később a polgármester megállított az utcán, és hosszadalmasan kérdezősködött tőlem gyermekem és háztartásom felől. Majd tréfásan hozzáfűzte, hogy vajon meddig akarok még visszavonultan élni, mikor a város úriházai mind nyitvák számomra.

Nem tudtam, becsületszavamra, sokáig nem tudtam, hogy mi ütött az emberekbe, hogy nem hagytak békén. Egyszer Zathureczky vizitelt nálam, és tréfás célzásokat tett arra, hogy minden lakatot fel lehet nyitni. Ő már ugyan nem arra való, hogy lakatokat nyitogasson, hanem van neki Abaújban egy ismerőse, aki ért a lakatosmunkához, aki az én szívem lakatjának is kovácsa lenne. A zsebébe nyúlt, és valami arcképet mutatott. Én egy pillantást vetve az arcképre – csupán arra emlékszem, hogy nagy fejű, kopasz és vastag bajuszú ember volt az illető, és kezében könyvet tartott –, ajtót mutattam Zathureczkynek. Velem ugyan nem csinál semmi tréfát a vén svihák, hogy majd a fél ország nevessen rajtam.

– Becsületemre, Zsuzsi, ez az ember halálosan szerelmes beléd – kiabált Zathureczky ég felé emelve a képet.

De én óvatos voltam, és nem hittem neki. Ugyanebben az időben kezdett nyakra-főre az ablakaim alatt sétálgatni a

pepita nadrágos Kovács, és akkorákat sóhajtott, hogy szinte megszakadt a melle. Ott sétált minden este, amíg meg nem fenyegettem, hogy leöntöm. A sánta Kapránszky Gyuri a névnapomra virágbokrétát küldött, és a nőegyleti táncestélyre bálanyának választottak meg.

Megbolondultak az emberek? – kérdeztem magamban. Sírtam, bosszankodtam, a házból se mertem kilépni, mert azonnal a

nyakamban voltak a léhűtő gavallérok. Egy este aztán beállított régi ismerősöm, Blásik János. Titokzatosan így

szólt:

- 310-


– Azért jöttem besötétedés után, mert nem jó lenne abból, ha bennünket együtt látnának.

– Csak ne röstellje magát miatta, Blásik úr – feleltem mérgesen. – Még különb gavallérjaim is akadnának.

– Engedelmet – hebegte Blásik –, nem is arról van szó. Hanem, tetszik tudni, én voltam az udvarmestere a megdicsőült Viczkynek. Aztán még azt hihetnék az emberek, hogy nekem is részem volt annak az erszénynek az eltüntetésében.

– Miféle erszény eltüntetésében? Blásik nevetett a bajusza alatt, aztán a fülembe súgta: – Én mindent tudok. Azért van két szemem és két fülem, hogy mindent

tudjak. Szám is van, amely azonban be van csukva – addig, ameddig akarom. A guta kerülgetett a dühtől, kitört belőlem az elkeseredés. Felpattantam. – Mit tudsz felőlem, vén gazember? Azt, hogy tisztességes asszony vagyok.

Ahány kötni való zsivány, haramia van a városban, az mind rám feni a fogát. Abból pedig nem esztek, huncutok. Hát kend miért vikszelte ki azt a csókaszárnyat az orra alatt? Tán bizony kend is tetszeni akar nekem?

Blásik János meghökkent, de a következő percben feltámadt benne a paraszt durvaság.

– Nem kell nekem a ténsasszony. Egy hízót akarok venni télire, arra kéne pénz. Azért jöttem.

– Bolond kend? – A ténsasszony bolonddá akar tenni engem is, mint mindenkit. De én tudok

mindent. Blásik János nem lehet falhoz állítani. Blásik látta, hogy a híres zöld erszényt a ténsasszony vitte el a Viczky házból. Nyúljon csak bele, mert én innen addig el nem megyek.

Dehogyisnem ment el a jó Blásik. Nem ment, hanem repült. Mert olyan asszony vagyok, aki nem ijed meg a maga árnyékától.

Gábor nevetve hallgatta özvegy Viczkyné előadását. Az özvegy nem csekély utánzási képességgel mutatta be a felsorolt férfiakat. Még paraszti módra sercintett is a fogai között, mikor Blásik volt a soron.

Amikor a nevetést abbahagyta, akkor így folytatta: – Az ostoba Blásiknak kellett jönni, hogy megvilágosodjon előttem a

helyzet, amelybe kerültem. Az első éjszaka kétségbeesetten téptem a hajam. Engem, özvegy Viczkynét gyanúsítanak ilyen rettentő dologgal! Mérget akartam inni. El akartam bujdosni a világból, de ekkor alvó leánykámra esett a tekintetem, és megdobbant a szívem. Hátha ennek a leánynak hoz szerencsét, hogy az anyját meghurcolják? Hátha még jóra fordulhat minden? Gazdag hírben álló leány

- 311-


hamarább megy férjhez, mint szegény leány. Talán minket, az örökké szegényeket, kiránt a bajból az emberek komiszsága, ostobasága.

Ilyen gondolatokat hozott a reggel, és lassan-lassan megnyugodtam abban, hogy a gyanút még a halálommal se moshatnám le magamról. Fogadjuk tehát okosan, hidegvérűen a bajt, amelynek előidézésében nem volt semmi részünk.

Most már nem dobtam ki Zathureczkyt, amidőn egy estén ismét megjelent, és néhány atyafia arcképét húzta elő a kabátja zsebéből. Volt vagy egy tucat atyafia, csupa nagy bajuszú, vastag nyakú emberek, akik úgy néztek rám a fotográfiáról, mintha menten el akarnának nyelni. Zathureczky bőséges magyarázatokkal szolgált az arcképek elevenjeiről, és ha rá hallgatok, akkor mind a tizenkettőhöz haladéktalanul férjhez kellett volna mennem.

– Mondd, Gazsi – kérdeztem, mikor már kiválasztottam az arcképek közül a két legnagyobb bajuszú rokont –, tudják-e a te kedves atyádfiai, hogy én nagyon-nagyon szegény asszony vagyok, és hozományba nem viszek mást, mint egy nyolcesztendős leánykát?

Zathureczky legyintett a kezével: – Tudnak azok mindent! Most pedig sietek a sürgönyhivatalba, hogy

Miskával és Palival tudassam az örömhírt, hogy választásod reájuk esett. Most már csak ketten küzdenek a pálmáért. Hej, Zsuzsi, Zsuzsi miért kell nekem kimaradni ebből a gyönyörű versenyből?

– Hagyj békét, vén bolond! Mire való volna neked az asszony? Zathureczky elgondolkozott: – Hogy várjon valaki otthon éjszaka, amíg reggel hazajövök. Most már beletaláltam magam a heccbe. Ha már komédia ez az élet, legyen

minél kutyább komédia. Na meg őszintén megvallva, az egyik, a szőke tetszett is egy kicsit, úgy fotográfiáról. Hiszen még nem voltam öregasszony, bízvást remélhettem, hogy férjhez is mehetek, megtetszvén valakinek.

Hát csak jön egyszer Zathureczky a kérőkkel. Hozta őket karonfogva, én meg az uzsonnát készítettem. Nem mondok sokat, Miska lehetett úgy hetven esztendő körül, míg Pál egy évvel fiatalabb volt. Beállít Zathureczky a két rettentő emberrel, és ugyancsak vagdos felém a szemével már messziről, mintha azt kérdezte volna:

– No, hogy tetszenek? Én visszafojtottam a nevetésemet, lesegítettem Miskáról a zsinóros mentét,

hiába tiltakozott az öreg. Abban a mentében mehetett először is háztűznézőbe – vagy ötven esztendő előtt. Palinak fekete gérokkja, amelyről messziről látszott, hogy kölcsön van kérve a kitűnő alkalomra. Leültünk az uzsonnához, Zathureczky pedig vagdos felém a szemével, hogy áruljam már el, tetszenek-e a legények.

- 312-


A legények közben udvarolni kezdtek jobbról-balról, amolyan régimódias, szelídkés udvarlással. De annál jobban dolgoztak az asztal alatt a csizmák. Mind a kettő az én lábamra akart taposni, segített nekik Zathureczky is, mert nem tudta, az asztal felett, hogy a kérők tudják-e mozgatni a lábukat, hát ki akart tenni ő helyettük, a nevükben.

Uzsonna végén a verandára küldtem pipázni az urakat, én pedig az asztalt rakosgattam. Egyszer csak mellém sompolyog Zathureczky:

– Nos? Beszélj, Zsuzsi! Égünk a kíváncsiságtól. Mennyei boldogságot jelent a nyilatkozatod.

Én lesütöttem a szemem, és így feleltem: – Hát tudod, Gazsi, fotográfián egy kissé mások voltak az atyádfiai… – Persze, tavalyi képek – vágott közbe a gazember, pedig legalább harminc

év előtt készültek a képek. – Hát melyik? – Mind a kettő – feleltem nyugodtan. Zathureczky meghökkent. Én pedig folytattam: – Igen, mind a kettő rettenetesen tetszik nekem. Szép, derék férfiak. Majd

gondolkozom még rajtuk… Később hallottam, hogy azon az estén Miska és Pali szörnyen összevesztek

egymással féltékeny haragjukban. Csaknem párbaj lett a dologból… – Hát úgy történt Gáborkám, lassan, észrevétlenül, hogy az egész világ

tudomásul vette, hogy én tulajdonképpen nagyon gazdag asszony vagyok, és csak titkolom a vagyont. Ismered az emberek kapzsiságát?

A kapzsiság a legerősebb emberi szenvedély, így tanultam én ezt megismerni az utolsó esztendők alatt.

Az öreg Bunkó, a nyugalmazott uzsorás kezdte meg a dolgot. Az öreg a kedvemért visszatért a penzióból, és egy napon felkeresett, hogy vajon nem volna-e szükségem pénzre.

Visszautasítottam az uzsorást, és másnap a polgármester a piacon kezet csókolt nekem.

Kisvárosban vagyok, a lépcsők elseje mégis a polgárnagy. Hiába tudja minden gyerek a városban, hogy Hencs uram mindennap verekedik a feleségével, mert a tekintetes asszony nem ok nélkül féltékeny; hiába tudja mindenki, hogy Szaniszló úr fiatal korában Sobri bandájában volt közreműködő – ezért mégiscsak ő a polgármester. Kezet csókolt, és felajánlotta a leányom számára az orsolyaszüzeknél a városalapítványi helyet. Már ekkor tudtam, hogy mit feleljek:

– Majd gondolkozom a dolgon, kedves polgármester úr.

- 313-


– Engedje remélnem, hogy nem utasítja vissza ezt a kis szívességet, amellyel városunk a híres Viczky emlékének hódol – alázatoskodott a polgármester, és leányomat így nevelhetem költségmentesen.

Tehát a híres Viczky! Az a híres Viczky, aki míg élt, vele senki sem törődött, de miután meghalt, magasztalni kezdték – mert azt hitték, nálam van az erszénye.

Kereskedők jöttek, akik felajánlották a portékájukat, Kubacska egyszer erőszakkal vonszolt be a boltjába, hogy válasszak kincsei közül, és a házam hangos, népes lett látogatóktól, vendégektől…

Gáborkám, én svindliztem. Svindliztem esztendőkön keresztül. Hitelből élünk, de mindenki szívesen hitelez, mert az ostoba emberek azt remélik, hogy egyszer mégiscsak előveszem azt az erszényt, ami nincs…

Mit részletezem előtted a dolgot? Nézz körül a házban, és mindent megértesz.

Én mindent a lányom boldogsága érdekében tettem. Vártam, várom a nagy partit, a gazdag kérőt, aki majd kiránt a nagy bajból.

Gábor elgondolkozva hallgatta az asszonyt. – Nos és a gazdag kérő nem mutatkozott? – kérdezte bizonyos gúnynyal. – Itt hibáztam el a dolgot – kiáltott fel az özvegy Viczkyné szinte

kétségbeesetten. – Minden nagy művész téved egyszer, mert hiába, az ember mégiscsak esendő. Megbotlottam én is, és olyan akadályokban botlottam meg, amelyet az első pillanatban nem is láttam. Elszóltam magam, vagy az ördög babonázott meg és tett ostoba fecsegővé – nem tudom. Nagy társaság volt házamnál, és arról beszélgettünk, hogy ki lesz az a szerencsés, aki Melánie kezét elnyerendi. Nevek röpködtek a levegőben – Zathureczky hercegi koronáról ábrándozott… És akkoriban kezdett a dúsgazdag Soltész Sándor a házunkhoz járni. Észrevettem, hogy már eltökélte magát a házasságra, és csupán azon habozott, hogy kit vegyen el, engem vagy a lányom? És akkor, azon az estén történt… Soltész a zongora mellett állott, és a Melaánie játékát hallgatta, énnekem pedig azt súgta valami, hogy csupán órák választanak el a nevezetes pillanattól, amidőn Soltész, a nábob, megkéri a leányom kezét. – És ekkor bolondított meg az ördög… Én akartam-e Soltész felesége lenni, mert azt hittem magamban, hogy az én gyakorlott kezem könnyebben elsimíthatja majd a bűvös erszény kérdését, ha a nábob felesége leszek? Vagy az is meglehet, vén bolond szívem szerelemre gerjedt a hallgatag, komoly férfi iránt, aki napjában tíz szót sem szokott kiejteni? Ki tudná, ki tudhatná utólag, hogy melyik volt a sok között az a gondolat, amely származását az ördögtől vette? Így szóltam csendesen Zathureczkyhez:

- 314-


– Te, Gazsi, talán nem is említettem neked soha, hogy Melánie-nak van egy nagyon régi vőlegénye.

Soltész megfordult a zongoránál, Zathureczky ijedten nyomkodta a lábamat az asztal alatt… De én már benne voltam:

– A kis Viczky Gábor, akivel gyermekkorukban jegyeztük el őket egymásnak.

A Soltész Sándor arcára sötét borulat szállott. Ismertem ezt a végtelen becsületességű, érzékeny, mimózatermészetű embert, tudtam, hogy szavaim nem fognak célt téveszteni. Az egész társaság tudta a Soltész és leányom közötti viszonyt, azért senki se csudálkozott valami nagyon, amikor egy negyedóra múlva Soltész elborult arccal ajánlotta magát. Amint eltávozott, Zathureczky felkapta a poharat, és áradozva éltette a frigyet:

– Helyes, így helyes. Viczky lány Viczky fiúé legyen. Úgy mind a ketten megtalálják és megtartják azt, amit akarnak: a boldogságot!…

A bűvös erszényt, akarta mondani Zathureczky – mindenki tudta –, és a poharak összecsendültek, és a cigány tust húzott a folyosón.

Így tartottuk meg a te eljegyzésedet, Gábor, távollétedben, anélkül, hogy te tudtál volna róla.

A pohárcsengés, zeneszó közepette kísértem gondolatban Soltészt a sötét utcákon… Szinte láttam az arcát az olajmécsesek fényében. Most megáll, és fogával ajkát harapdálja dühében… Suhint a botjával a levegőben … Most megfordul, és jön visszafelé. Komor, elkeseredett lépésekkel tapossa a sarat a Tó utcában, a szél rázogatja a Klincsók csizmadia címerét a sarkon… Már itt van az ablakok alatt, és meghallja a cigányokat, akikért Zathureczky az ő eltávozása után küldött. Itt áll az ablak alatt, és elkeseredve nézi a leeresztett függönyöket… Most, most kell megjönni annak a gondolatnak, amelyet én hipnotizálok neki. Most kell azt gondolnia, hogy: eh, hisz többet ér az anyja, mint a lánya!… Már jönni kell neki, be a kapun, és mosolygó, vidám arccal lépni a fehér ajtókon át a szobába. Már itt kellene neki ülni mellettem, és a kezemet megfogni… És Soltész még mindig nem mozdul, áll egy helyben az ablak alatt, és én hiába szedem össze minden lelki erőmet, hogy beszólítsam, magamhoz hívjam. A láthatatlan lelki telegráfdrótok felmondták volna a szolgálatot… Most azt üzenem neki, innen a szalonból, hogy szeretem őt, hogy boldogtalanul, reménytelenül szeretem, csak egy szót kell szólnia, és én karjaiba omlok. Jöjjön tehát.

És ebben a pillanatban csupán csak annyit tudok, látok már a falakon keresztül, hogy valami nagy, végzetes szerencsétlenség készül odakünn az utcán, az ablakaim alatt. Valami rettenetes dolog, ami borzalommal tölt el…

– Lőttek! – sikoltok fel. – Hallották, lőttek!

- 315-


A cigánymuzsikán, zongoraszón át senki sem hallotta a tompa dörrenést, amit én világosan éreztem. Felrántottam az ablakot, és mindnyájan odatódultunk. A homályban egy fekvő emberi testet láttunk az akácfák alatt. Én tudtam, hogy Soltész Sándor…

Amíg ezt a történetet előadta Viczkyné, az arcán csodálatos változás történt. A szeme szinte megvilágosodott, amint a távolba látók megmerevedett tekintetével, átszellemült arccal állott a szoba közepén. Különös lelki tulajdonságokat lehetett sejteni ebben az asszonyban, aki most tragikus mozdulattal esett vissza székére.

– Ezt az egy hibát követtem el hosszú életemben… És ezért az egy hibáért vagyunk mi szerencsétlenek. Ezt nem lehet kipótolni többé. A szegény Soltész Sándor azóta odakünn fekszik a temetőben.

Viczky nagy figyelemmel hallgatta az asszony előadását. Valami különös kép formálódott ki lelki szemei előtt. Amikor a Fátyol kisasszonyokkal esténkint a régi német képes újságokat nézegette, látott egy szimbolikus képet a francia forradalom előtti korról. Vad kánkánt lejtenek őrjöngő párok, míg a pincében petárdákat raknak le sötét alakok. A puskaporos hordókat most egyszerre e vidám ház alatt vélte látni, és ím itt járja víg táncát az aranyszőke asszony barna leányával…

– Hol van az a leány? – kiáltott fel hirtelen Viczkyné, és nyugtalankodva állott fel. – Azt hiszem, a kertben lesz. Jerünk, Viczky, keressük meg. És ne csinálj olyan szomorú arcot. Nem muszáj ám azt az eljegyzést komolyan venni.

Vidám kacagással kapaszkodott a Gábor karjába, és fürge mazurkalépésekben vitte a szobákon keresztül.

Az asszonyt az ördög találta ki

Estefelé egy sárga kabátos, vadászkalapos úriember jött a házba, aki vörösbarna macskanadrágja alatt gombos sarkantyút viselt. Álmos, lompos vizsla ballagott a nyomában, és már messziről kiáltotta a filagóriában időző Viczkynének:

– Csókolom a kezedet, Zsuzsi. Ki lett volna más a vendég, mint a jókedvű Zathureczky, aki a következő

problémával állított be: – Mióta vénülök – kezdte letelepedve egy kerti székbe, és a vizsláját a

lábához parancsolta –, néha eszembe jut a halálgondolat… Kujk, Vanda! Csiba! Meglátszik, hogy kuvaszvér került beléd, Vanda… Tehát ma is eszembe jutott a

- 316-


halál, és arra gondoltam, hogy vajon hol fogom fáradt testem megpihentetni. Én mondom nektek, igen nagy zavarban vagyok azóta. A mi családunknak ugyanis éppen négy darab familiáris kriptája van. Van egy sírboltunk Zathureczken, van Rajtón. Az anyám révén Megyaszón is volna helyem. De jussom van Szentimrében is. Hogy fogok én megpihenni? Melyiket válasszam a négy közül? Egész nap ezen gondolkoztam.

Özvegy Viczkyné, aki jókedvűen szemlélgette Zathureczky sarkantyúit, nevetve kiáltotta:

– Jó dolgod van, Gazsi. Még a halálod után is egy hétig fogsz nyargalászni. A szent Mihály lován.

– Az már igaz! – nevetett Zathureczky. Viczky Gábor és Melánie ezalatt észrevétlenül elhagyták a lugast, és egymás mellett sétálgattak a virágzó orgonafákkal beszegett kerti úton. A májusi alkony aranybarna porral hintene be alakjukat. Körülbelül egyformák voltak. A leány talán a kontyával magasabb volt a férfinál. Egy violaszálat tartott a kezében, és azt szagolgatta.

– Vajon miről beszélnek? – kérdezte Zathureczky felvillanó szemmel. – Becsületemre, nem adnám a bundámért, ha kihallgathatnám őket.

– Vén gazember! – fenyegette meg ujjával Viczkyné. – Meglopná a titkot, amelyet két fiatal szív suttog egymásnak tavaszi alkonyon?… Te nem voltál soha szerelmes?

Zathureczky elgondolkodva meresztette szemeit a vizslájára: – Hm. Hogy nem voltam szerelmes? Nemigen. Azazhogy egyszer talán…

Egyszer régen, mikor húszesztendős voltam. Vagy talán harminc is voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt, és éppen ilyen szép volt az alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt, és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a Säckingeni trombitás áriáját fújta, és a kürtszó regényes visszhanggal zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzann?

Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden visszatartotta.

– A hölgy, aki szívem választottja volt, dacos, büszke, jégvirágszerű teremtés volt, és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között, keblemre borult, és viszonozta csókjaimat…

– Megtiltom, hogy tovább folytassa! – pattant fel Viczkyné, és lángvörös lett az arca.

Zathureczky szelíden nevetett: – Nincs tovább. Eddig volt.

- 317-


– Nem szeretem, ha az esztendőket emlegeted, Gáspár – mormogta Viczkyné szégyenkezve. – Ha nem mondod, akkor is tudom, hogy már nagyon öreg vagyok.

Azon vették észre magukat, hogy kezük egymásba fonódik. Az asszony könnyes szemmel nézett Zathureczkyre.

– Régen volt – mosolygott könnyein át. – Be bolond is, hogy ilyenek jutnak az eszedbe.

Zathureczky a lugas függönyei között a sétáló fiatal párt nézte. – Mintha magamat látnám, mintha téged látnálak – mormogta meghatottan.

– Úgy szeretem azt a fiút, mintha a fiam volna. Lehet, hogy azért, mert nagy tisztelője voltam az édesanyjának, reménytelen tisztelője. Furcsa az emberi érzés! Ha talán lett volna valami köztem és Bihaut bárónő között, kevésbé szeretném a fiút; mintha régi, reménytelen és mégis boldog szerelmem támadt volna fel akkor, midőn Gábort megpillantottam. On revient toujours… Nézd, hogy fogják egymás kezét, nézd, hogy bámulják egymást. Egy kis angyal röpdös a kertben, a szerelem angyala. Mi már nem látjuk az angyalt, de ők látják.

Gábor és Melánie a kert végében állottak, egy virágzó körtefa alatt. A fehér virágok szinte fényleni látszottak az aranyszínű alkonyban. Szemben állottak, és halkan beszélgettek:

– Tudod, hogy te az én menyasszonyom vagy? – kérdezte Gábor. – Tudom – felelt egyszerűen a leány, és nyugodtan nézett a férfira. – Vártál engem? – Vártalak. Mindig, örökké vártalak volna. Gábor gondolkozva hajtotta le a fejét: – De én még mindig nem vehetlek el… Sok-sok időnek kell elmúlnia, hogy

az enyém lehess. – Várni fogok. – Sok küzdelmem, bajom, szegénységem van. Azt mind le kell győzni. – Mi gazdagok vagyunk – felelt a leányka. – Ami a miénk, az a tiéd. Hisz

rokonok vagyunk. Viczky mélyen Melanie szemébe nézett: – Szeretsz te engem? A leány szinte csodálkozva kiáltott fel. – Hát nem tudod? Természetesen, szeretlek. A vőlegényemet csak kell

szeretni. Viczky valami baljóslatú fényt látott megcsillanni a leány szemében: – Nem, Melánie, te nem szeretsz engem.

- 318-


– De ha mondom… mondom százszor, mondom ezerszer, ha akarod. Szeretlek, szeretlek – felelt a leány, és a kezét a Viczky vállára tette.

Gábor tompa hangon válaszolt: – Hisz azt se tudod, hogy mi a szerelem. Nekem valami azt súgja, hogy te

azon nők fajtájából vagy, akik sohasem érzik, mi az igazi szerelem. Nyugodtabb a véred, józanabb a szíved, semhogy a szerelem hatalma erőt vehetne egész lényeden… Te jégvirág vagy. Az anyád leánya vagy.

Melánie félig nyitott ajakkal hallgatta Viczky szavait. A férfi felindulástól remegő hangja, fénylő szeme és elsápadó, majd kipirosodó homloka meglepte, és félve kérdezte:

– Honnan tudod te, hogy én milyen vagyok? – Tudom, mert én szeretlek! – mormogta lehajtott fővel Viczky. – Mintha

megbabonáztatok volna, mióta házatokba léptem. Nem találom meg az eszemet, elveszítettem a lelkemet, csak a szívem dobogását hallom. A szívem dobogását hallom a hangomban, az ver az agyvelőmben. Varázslat alatt vagyok, nem tudok józanul gondolkozni. A te anyád nagy boszorkány, és boszorka vagy te is, Melanie. Megetettetek.

Melanie halkan nevetni kezdett. – Ó, te hiszel a babonákban!… Lásd, én nem hiszek bennük, mert ismerem

őket. Amikor vártunk – mert már régen várunk –, az anyám néha este csaláninget adott rám, és mindenféle fűszeres növényekkel füstölte körül a testem. Varázsigéket mormogott, és háromszor keresztül kellett lépni a rézfüstölőn, mert az anyám hisz mindenféle babonákban. Kora tavasszal hajszállal kötöttük az ajtókilincset, és én is amulettet hordok a nyakamban.

A fehér pettyes kék batisztruhácskát nyugodt mozdulattal nyitotta fel nyakán, mintha egy barátnőjének mutatná meg az ott függő medalliont. A félhomályban kivillant vakító fehérségű válla és nyaka, mintha karrarai márványból lett volna a teste.

– Látod, én nem hiszek mégsem a babonákban, Gábor. Csupán az anyám kedvéért hordom ezt is. De ha azt hiszed, hogy ez bajt, bánatot hoz reád, eldobom.

Leoldotta az amulettet, és hirtelen mozdulattal az orgonabokrok közé hajította:

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte, nyakán gombolgatva a kapcsokat. – Most már varázslat nélkül állok előtted. Szeretsz-e még?

Viczky nem felelt, csak kinyújtotta a kezét a leány után és gyöngéden magához ölelte. A leány engedelmesen hajtotta vállára a fejét, és nyugodtan nézett az arcába.

- 319-


– Mégsem szeretsz! – kiáltott fel Viczky, és roppant nyugtalanság fogta el. – Vagy talán én nem szeretlek?

– Ahogyan parancsolod, én uram – felelt alázatosan, szemlesütve Melánie. A lugas felől kopogás hallatszott. Zathureczky zörgetett ott a botjával az

asztalon. – Érted jöttem, Gábor – kiáltotta. – A „Griff”-ben vacsora van a

tiszteletedre. Ideje már, hogy menjünk. Még az öreg Simkovics is felkelt a tiszteletedre, pedig ugyancsak kínozta a köszvény.

Viczkyné bosszúsan felelt: – Az ördög vigye el Simkovicsot meg a többi lumpokat. Mit akartok az én

Gáborkámtól? Azt ugyan nem fogjátok elrontani. – Nono – mondta csillapítólag Zathureczky. – Csak ne dugjuk mindjárt

szakajtó alá az úrfit. Eleget lesz még a szoknyátokhoz kötve. Szegény Gábor fiam – mondta komikus szomorúsággal –, neked ugyan befellegzett. Mindjárt két asszonyt kell feleségül venned. De hát senki sorsát ki nem kerülheti.

Elbúcsúztak a hölgyektől, miután Viczkyné kemény fogadalmat tetetett Zathureczkyval, hogy Gábort korán hazaszállítja, és semmiféle kifogást nem fog utólag kitalálni az éjszakázásért. Zathureczky mindent megígért.

– Parancsolod írásban? – kérdezte. – Aláírom. – Tudom, hogy szenvedélyes aláíró vagy, de énnekem nem jó az aláírásod.

Köt szavad, az elég, és most Isten veletek. Az utcán Blásik Jánosba botlottak. A derék udvarmester ott silbakolt a ház

előtt, és nyomban a kis gazdájához csatlakozott. Titokzatosan integetett már messziről, és Viczky mellé sompolygott:

– Nos, megvan? – kérdezte szemhunyorgatva. Zathureczkynek igen jó füle volt. Meghallotta a Blásik kérdését, és felelt is

mindjárt reá: – Megvan, János, megvan. Nyugodtan mehet kend aludni. El van látva a kis

gazdája. Blásik szinte megtántorodott az örömtől, aztán diadalmasan ordított fel: – Megmondta azt előre Blásik János! Megyek, megyek… azaz, dehogyis

megyek. Örömében megzavarodva futott előre rossz lábaival, majd megfordult, és

egy vén komondor örömével táncolta körül Viczky Gábort. Hiába integette, szólongatta Gábor. Blásik se nem látott, se nem hallott. Mintha puskából lőtték volna ki, futni kezdett a hosszú, poros utcán felfelé, amíg eltűnt az alkony homályában.

- 320-


Viczky szótlanul ballagott Zathureczky mellett. A zöld zsaluk kinyíltak ismét, meg becsukódtak, de Viczky nem figyelt rájuk.

– Nézd csak a Kopránszky kisasszonyokat, majdnem a nyakadba ülnek – figyelmeztette Zathureczky. – Amott meg a Hankovszky Malvinka mutogatja piros pofácskáját a violák mögött. Fékom adta, Szusztericsné felvette az új, párizsi kalapját, és a kesztyűjét húzogatja az ablakban. Pedig, becsületemre, nem megy sehová. Hisz nem kész még a tavaszi ruhája. Az imént beszéltem a sánta Reginával. Futott a kis Régi a derékkal. Sok lett egyszerre a dolga tegnap óta.

– Tegnap óta? – mormogta szórakozottan Viczky. – Hát persze. Sürgős mindenkinek a ruha, mióta te a városban időzöl. Nem

adnám a bundámért, ha az egész város beléd szeretne. Pedig könnyen meglehet. Mi sem könnyebb annál.

Zathureczky köszöngetett jobbra-balra a hölgyeknek, és hamis pillantásokat vetett feléjük.

– Pardon! – mondta egyszerre. – Szusztericsné intett. Keresztülfutott az utcán, és egy virágos ablak előtt nagyot köszönve,

összeütötte a sarkát. Majd nevetve tért vissza. – Rozinak sincs egyéb gondja, mint az, hogy megjött-e már Bécsből a

Viczkyné topánkája. Hej, ezek az asszonyok. Az ördög találta ki az asszonyokat. Tréfálva, pletykázva haladt Zathureczky, egyszerre Viczkyre esett a

pillantása: – Hát neked mért folyik az orrod vére? Gábor kiegyenesedett: – Vacsora után beszédem lesz veled. Megszökünk a kompániától. – Helyes, nagyon helyes. A „Griff”-ben a háziszolga egy most érkezett sürgönyt nyújtott át

Viczkynek. Csak ennyi volt benne: „Rosszat álmodtam. Nyugtalan vagyok. R.” Viczky összegyűrte a sürgönyt. Rosszkedvűen fordult Zathureczkyhez: – Hogy mondtad. Az asszonyt az ördög találta ki? A kaszinó különszobájában, ahol Viczky őszintén mindent elmondott

Zathureczkynek, amit délután az özvegytől hallott, egy darabig kínos csend állott be a beszélgetők között, csak a Zathureczky sziszegése hangzott:

– Szszhallatlan! Vicky nyugodtan ült a barátjával szemben. – És a legnevezetesebb a dologban az, hogy én a leányt szeretem – mondta

csendesen. Zathureczky felugrott: – Megbolondultál? Ezek után még szereted? Egy délután, és szereted?

- 321-


– Ő nem tehet róla, nem felelős az anyjáért. Ami pedig azt az egy délutánt illeti, hát tudod, ezzel úgy vagyunk, hogy ha első látásra nem mozdul meg a szív az emberben, akkor elviheti már a macska a későbbi szerelmet.

– Értem, értem – mormogta Zathureczky. – De azért férfi a férfi, hogy uralkodjon az érzelmei felett. Ebben a korban én mindennap szerelmes voltam. Ötszáz feleségemnek kellene lenni, mint Salamon királynak, ha a szívemre hallgatok. De hát egy sincs, aki keserítse az életemet.

Viczky vállat vont: – Ez nem változtat azon, hogy én elveszítettem a szívemet. Nincs… Ott van

Melánie-nál. Bolond dolog, de megesett. Zathureczky egy párbajsegéd szigorúságával emelkedett fel, és olyan mély

hangon szólott, mint egy irodafőnök. – Azt a szívet pedig vissza fogjuk onnan venni. Nem engedem, egyszerűen

nem engedem. Értetted? De hát hol van Baracsky, az a vén gazember gyámapád? Neki joga és kötelessége közbelépni.

– Nem lehet itt közbelépni – felelt mosolyogva Gábor. – Ez már el van intézve. Vagy az enyém lesz Viczky Melánie, vagy én nem leszek.

– Ördöngösség! – kiáltotta a macskabajuszú férfiú. – Megbabonáztak, Ó, Zsuzsi, Zsuzsi, mindig mondtam, hogy nagy ördög vagy, de azt nem hittem volna, hogy boszorkánynak neveled a leányodat! De majd adok én annak a fruskának!…

– Vigyázz, Zathureczky, a menyasszonyomról beszélsz. Zathureczky felugrott, és őszinte kétségbeeséssel fordult Gáborhoz: – Már nem bánnék semmit, csak legalább az az erszény kerülne meg. – Meg fog kerülni! – mondta nyugodtan Gábor. – Meg fogom találni!

Egyelőre Bunkóra van szükségem. Eszközölj ki nála néhány száz forintot, hogy ne álljak pénz nélkül.

– Majd beszélek az uzsorással – felelt a macskabajuszú. – Azt hiszem, könnyen fog menni a dolog.

Hazafelé mentek, és Zathureczky a kapuig kísérte Gábort. Viczky ott még egyszer a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon a hallottakról, aztán elváltak. Zathureczky ment vissza a „Griff”-be fogyasztani a Bunkó Mihály pezsgőjét, Viczky pedig végigment a virágos udvaron, és belépett a Viczkynénél számára kijelölt szobába.

Éjfélt ütött, és még mindig mozdulatlanul ült az asztalnál, és tekintetét a gyertya fényébe meresztette. Igyekezett rendbe szedni a gondolatait, de olyan nagy felfordulást talált lelkében, hogy lemondott a gondolkozásról. Csak egy leányalakot látott maga előtt, és kerekre nyitott szemmel nézett reá.

- 322-


Véletlenül a zsebébe tévedt a keze, és ott megtalálta a Rózsa sürgönyét. Dühösen diribdarabokra tépte a papirost.

– Eh, gyermekszerelem, félre veled! Most érzem csak, hogy mi az igazi szerelem!

Nem is gondolt többé a dologra. Forróságot érzett a szíve tájékán, hogy egy födél alatt lehet azzal, akit részére a sors kijelölt.

Az erszény megjelen

A viczkói nádast a déli szél csókolja, és a hold magasan úszik az égboltozaton. Júniusi éjszaka van, amikor a tavasz ölelkezik a nyárral, és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben, és a déli szél végigcsókolja a föld arculatát.

A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.

A keskeny csónak, amely faderékból van vájva, mint amilyen csónakon az ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak, és leteszik a hosszú csákányokat, amelyekkel idáig a csónakot kormányozták a nádvilágban.

A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy tulajdonképpen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte akkorának látszik, mint a tokaji hegy.

A csónakosok megkerülik a halmot. – János bácsi – mondja Viczky Gábor –, maga bizonyosan tudja az utat

erre? Blásik János egy táskát cipel a kezében, és nyugodtan lépked: – Csak arra tessék menni, amerre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült

urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni. A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfa ajtót találni, amely a földbe

vagyon építve. – Itt volnánk – mondja Blásik, és lerakja a táskát. Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a

zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az. Blásik János kinyitja a táskát, és mindenféle lakatosszerszámokat vesz ki a

táskából. Egykettőre feltárul az ajtó, és az ajtónyíláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli lovagok visszatántorodnak.

- 323-


Blásik befogja az orrát: – Nem is hittem volna – mormogta –, hogy a Viczkyek is olyanok, mint a

többi halottak. De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírboltszag. Lámpát gyújt

Gábor, és határozott lépésekkel belép az ajtón a hosszú föld alatti folyosóra, amelyet ezeresztendős szarufák támasztanak. Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában, és zörögnek kezében a lakatosszerszámok. A föld alatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanul fojtó, és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az alátámasztott földben lyukak látszanak, amelyekből koporsók vége látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a koporsókat. Huszonötöt olvasott.

– Az őseim – mormogja. – Aludjatok nyugodtan! Blásik a fejét csóválja: – Nincs ám ezekben a koporsókban halott – mondja. – Mikor megdicsőült

urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?

A fal mellett hosszú diófa koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját: – Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan. Gábor reszketve nézett a koporsóra, és azt gondolta magában, hogy ha van

élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik rá: – Nyisd fel, Blásik, a koporsót – mondta, és a hangja remegett. Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó

födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az arcát.

– Kegyelem – ordította. A koporsóban Viczky Eduárd feküdt zöldselyem díszruhájában, és a keze

össze volt fonva a mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha éppen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket megtréfálja.

– Atyám! – kiáltott fel Gábor, és térdre hullott. A halott mozdulatlanul feküdt, és nem látszott törődni azzal, ami körülötte

történik. Blásik János felkapta a lámpát, és a halott arcába világított. Az arca ép volt, és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak. Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arcon, mintha valamin nagyon szomorkodna a halott koporsójában.

Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel, és minden tagjában reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyílt az aranyzsinóros Zrínyi,

- 324-


és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerül a keresett, várt, álmodott – zöld selyemerszény.

Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes markolással fogja át át a zöld selymet, és talpra ugorva eszeveszettként fut kifelé:

– Tudtam, hogy itt kell lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné, végigfut a folyosón, és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül, mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez szorítja, és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a koporsót a föld alatt.

Percek múltak el, amíg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik János meghatottan, lehorgasztott fejjel jő kifelé:

– Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyújtogatta kezét az erszény után.

– Bánom is én – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.

A csónakra ülnek, és órák hosszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő nádassal. Már a hajnal nyújtogatja rózsaszínű ujjait, amikor partot érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a keblébe rejtett erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös erszény, amelyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerül minden… Valami zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, amelyről Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt, és összehajtogatott papírdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja, és megismeri a papiroson az atyja írását:

„Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú: a pénz volt az életem átka, szegénység élted boldogsága.”

Viczky eltakarta a két kezével az arcát. Megtörtén, kétségbeesetten mormogta:

– Üres volt az erszény. Blásik nyugodtan bólintott a fejével: – Tudtam… Megmondta a halott. Régen volt olyan kavarodás a világon, mint amikor a bűvös erszény

megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné halálsápadt arccal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat vont.

– Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság. Gábor magánkívül kiáltotta: – De hát hol vannak a milliók, amelyekről az emberek beszélnek?

- 325-


Viczkyné bánatosan mosolygott: – Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod. – Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor. Az őrület kifejezése ült az arcán. – Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok nekem

a kutatásban. Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét: – Ti segíteni fogtok nekem! – De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon

szerencsétlenek vagyunk!… – Velem maradtok, és nem hagytok magamra! – Nem, nem – csillapította Viczkyné, és megrémülve menekült be a

szobába. Azon a délutánon hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött, barátságos

házon. A kapu zárva maradt, és a tükörüveges ablakok sötéten meredtek az utcára. A ház üres volt – a galambok kirepültek belőle.

Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben kiáltozott: – Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak? De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanul eltűntek a

városból a megcsalt hitelezők elől. Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett, és kezében a zöld erszényt

tartotta, és mindenkinek megmutatta: – Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kacagott eszeveszetten.

– De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek… Az utcagyerekek nagy csoportban mentek utána, és kiáltások hangzottak a

háta mögött: – Nem látják? Megbolondult szegény Viczky! Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt, és elszórta a

kavicsokat. – Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek, arany. Szedjétek az aranyakat.

Marad még Viczkynek elég aranya. Szórta a kavicsokat jobbra-balra, és az utcakölykök hangos kacagással

dobálták hátához a kavicsait. Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky

megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol, és a haja bomlottan hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket. Lárma, jajgatás töltötte be az utcát.

Viczky pedig szórta a kavicsokat.

- 326-


– Nesztek, arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya. A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át, és gazdája nyomába

szegődött. Ment utána alázatosan, és felszedegette az eldobott kavicsokat. 1908

- 327-


Régi szélkakasok között

ELSŐ FEJEZET Az „Arany kalapács”

Az olvasót a regény elején köszöntik a régi szélkakasok, amelyek két ódon budai ház ormán körülbelül kétszáz esztendő óta mutatják a szelek irányát. Nem mindennapi szélkakasok voltak ők. E cifra madarakat hajdanában rézből verték ki – amikor még elég réz volt Budán –, és a kakasok hűségesen megmaradtak állomáshelyeiken, bár alattuk, a tető alatt, sok-sok mindenféle dolog történt kétszáz esztendő alatt. Új lakók jöttek, régiek eltávoztak. Egyszer lakodalmas muzsika zengett, máskor halotti torra csendültek össze a kelyhek. Régi, öles falak porladozni kezdtek, a romboló kőmíves, az idő éppen akkoriban tartott stációt Budának abban a részében, ahol a két vén ház egymás mellett meghúzódott. Bontogatni kezdte a jól megépített falakat, de a szélkakasok még kevélyen állottak magas helyükön. Odalenn a kapuból már lépcsők vezettek lefelé az udvarba, habár valamikor bizonyára egy vonalba építették a házat a föld szintjével. Mély árok támadt a bazaltkövek között, amelyet az emberek lépései vájtak ott az esztendők folyamán. Jöttek és mentek: az árok folyton mélyebb lett. És még mindig jöttek új emberek a régiek helyébe. A szélkakasok, ha a magas tetőről néha-néha lepillantottak az udvarba, fehér fejű öregurakat láttak ott a fekete hajúak helyén. Vagy talán éppen a fehér hajúak mentek el, hogy másoknak adjanak helyet. Az egyik házat az „Arany kalapács” háznak hívták, mert hajdanában fűszeres volt benne, az „Arany kalapács”-hoz címezve. De hová lett már az a bolt, hová a bolt gazdája és vevői? Csak a név maradott meg. A másik háznak a neve „Vadember” volt. Korcsma volt itt a „Vadember”-hez címezve, de a vendégek már mind a temetőn nyugosznak, s az egykori borospincében az üres hordók között csupán a patkányok szaladgálnak. Az enyészet lakik itt; az a csendes elmúlás, ahogy a régi Buda lassan meghal. Az utca még hegynek görbül, és zárt erkélyek, ólomkarikás ablakok bámulnak azokra, akik a szűk utcácskán végigballagnak, de az utca végéről már idáig hallatszik a villamos csengetése. Valamikor, ifjúkorukban paloták lehettek a szélkakasos házak, manapság, ha

- 328-


meglátja őket a járókelő, azt kérdezi magában: „Ugyan, miféle emberek lakhatnak e furcsa házakban?”

A furcsa házakban furcsa emberek laktak. Az „Arany kalapács” tulajdonosa egy nyugalmazott kapitány volt, az igazi

neve Bükkfalvi Tamás kapitány, de talán három ember sem tudta ezt a nevet a környéken. A kapitányt egyszerűen csak az „Arany kalapács”-nak hívták, aminthogy ez volt a neve a ház valamennyi tulajdonosának előtte. Bükkfalvi, amikor örökség útján a házat birtokába vette, és megismerkedni kezdett a környékbeli emberekkel – nagyon nehezen ment ez –, szelíden, de határozottan utasítgatta vissza az „Arany kalapács” megszólítást.

– Csak kapitány úr – javítgatta a dolgot. De ha újra találkozott ismerőseivel, azok megint csak „Arany kalapács”-nak

szólították. Több esztendeig küzdött a neve ellen a kapitány, sőt nem adta föl a harcot még történetünk napjaiban sem. Az „Arany kalapács” őelőtte egy öreg asszonyság volt, aki harminc esztendeig ült a sarokablaknál, és végrendeletét csinálta. Minden évben, minden hónapban új végrendeletet íratott Sámsonnal, az öreg budai fiskálissal, aki szokás szerint felkereste. Bükkfalvi kapitányon kívül körülbelül egy tucat rokon és jótékony intézet volt papiroson a ház örököse, és hogy végül a kapitány került ki győztesen a csendes küzdelemből, azt csupán a véletlen művelte. Az „Arany kalapács” hirtelen halt meg, mielőtt új végrendeletet csinálhatott volna. Bükkfalvi kapitány odáig nagyon szerényen éldegélt nyugdíjából a vízivárosi részekben, és egyetlen mulatsága az volt, hogy esztendőkig levelezett ismeretlen hölgyekkel, akikkel egy képes újság zöld borítékán ismerkedett meg. Aminthogy a kapitány nem tudta meg soha a hölgyek igazi nevét, olyan rejtélyes maradt ő is a hölgyek előtt. Akkoriban már használta az „Arany kalapács” álnevet a „Vörös szegfű”-vel vagy az „Ezüst holdsugár”-ral való levelezéseiben, de sohasem gondolt rá, hogy egykor komolyan „Arany kalapács”-nak fogják hívni. A kis vízivárosi cukrászda, ahova Bükkfalvi százados nyugalmaztatása napján beült ebéd után, ahol leveleit írogatta, újságját olvasgatta, bizonnyal nem sejtette, hogy milyen nevezetes vendég tartózkodik falai között, aki egykor maga is budai háziúr leend. A fehér bajuszú, alacsony, vékony termetű cukrász, Angeló úr és a fehér hajú, tiszta arcú, mosolygós kis cukrászné a kapitányt már félig-meddig családtagnak tekintették, pedig az csupán ebéd utáni pálinkáját itta meg náluk. De ezt oly pontossággal, változatlan egyformasággal cselekedte, hogy még a szavak is körülbelül ugyanazok voltak, amelyeket az esztendők folyamán használt. Aminthogy nem változtatta meg szűkre szabott, boka felett harmonikaszerűleg ráncosított nadrágját, sem szárnyas kabátját, amelyet mindennap tükörfényesre kefélt, úgy nem változtatott semmit a dolgaiban

- 329-


körülbelül egy évtizedig. Hol lakott, merre járt, mit művelt azalatt, midőn a cukrászdából távol volt, azt még Budán sem tudta meg soha senki, ahol pedig az emberek alaposan ismerik egymást. A közhiedelem szerint a kapitány valahol a pesti külvárosi utcákban rejtőzött el szegénységével, Budára csupán úrnak jött át, amennyire úr lehetett az, aki Angeló mester cukrászdájában leveleit írogatja.

Azok a régi, kedélyes kis cukrászdák, ahol a gazda még olasz eredetére emlékezik, és a zöld függönyök mögött vaníliaillat érzik! Ahol álmodozva áll a sütemények mögött a fehér arcú cukrászkisasszony, és a polcon egy regény hever. Ahol nyugalmazott öregurak szívják a virzsíniájukat, és ahová a budai kisasszonyok csak igen kivételes, ünnepélyes alkalommal jutnak el, hogy hetekig meséljenek arról, hogy cukrászdában voltak.

Ott ült Bükkfalvi kapitány, és a bajusza deres volt, a haját tövig lenyírta, és mindennap simára borotválkozott. Csak a gallérja és a kézelője volt rojtos. Ezen holmik jókarban való tartását nem tanítják a hadseregben.

A kemény, fekete kalapot mindig a legnagyobb óvatossággal akasztotta a megszokott fogasra, és télen ugyancsak erre a helyre került a legnagyobb vigyázattal a kávészínű kabát, amelynek hatalmas gallérja volt. Szerepelt még egy görbe sétapálca is a kapitány eszközei között, amelynek fogantyúja kutyafejet ábrázolt. De talán még e sétapálca sem lett volna alkalmatos arra, hogy a kapitányt kiemelje az ismeretlenség homályából, ha megmaradott volna mindvégig annak a szürke embernek, akit azt hiszem, elég hűségesen írtam le ahhoz, hogy a budai részekben tucatszámra feltaláljuk eredetijét. Talán csak az ismeretlennel való levelezés, a „Vörös szegfűvel” és a „Holdsugárral” való soha meg nem valósuló ismeretsége tehette volna sajátossá a komoly kapitányt a Vízivárosban. Utóvégre nem mindegyik nyugalmazott kapitány levelez a képes újság zöld borítékán unatkozó vidéki kisasszonyokkal. De a mi kapitányunk levelezett. „Holdsugár” tíz esztendő alatt férjhez ment, mikor is bocsánatot kért a kapitánytól, hogy többé nem ér rá a levelezésre, de a „Vörös szegfű” megmaradt mindig az „Arany kalapács” számára. A kapitány igen sokszor gondolta magában, hogy vajon elhagyott embernek érezheti-e magát egy olyan ember, aki a „Vörös szegfű”-vel van ismeretségben? És még később is, háziúr korában, karácsonykor és húsvétkor sohasem mulasztotta el boldog ünnepeket kívánni az ismeretlen „Vörös szegfű”-nek a képes újság zöld borítékán. A levelezésnek az vetett véget, hogy a képes újság egyszer szépen megszűnt, és a kapitány bánatosan gondolkozgatott azon, hogy most már mit csinálnak a vörös szegfűk és a többiek, akiknek levelezését annyi esztendeig figyelemmel kísérte. Mi lett „Árvalányhaj”-ból, mi lett a „Fekete szemű”-ből, mikor még maga az „Arany kalapács” sem létezhetik többé? S a becsületes, öreg katona néha úgy érezte, hogy nem egészen

- 330-


helyesen járt el a „Vörös szegfű”-vel, habár házasságot nem ígért neki, de a szerelemre nézve bizony tett néha célzásokat azokban a széles árkusokra írott levelekben, amelyekben a csillagok járását vagy a mindenség fogalmát szerette megmagyarázni. A kapitány nem volt műveletlen ember, csak nem tudta rendszerbe szedni azt, amit olvasott.

Hogy a „Vörös szegfű” előtt voltak-e kalandjai Bükkfalvi kapitánynak, azt bizony bajos megállapítani manapság, amidőn az „Arany kalapács” ódon szobáiban föl és alá sétálgatott, és hallgatta a szélkakasok beszédét a háztetőről.

A nagynéni, aki a vízivárosi cukrászda miatt bizonyos mértékig könnyelmű és léha embernek tartotta az unokaöccsét, minden egyes szobában a kapitány szeme közé nézett. Ódivatú pasztellek, valamint megsárgult fotográfiák díszítették a bolthajtásos falakat, és mindenütt a nagynéni állott menyasszonyi ruhájában, vagy fekete ruhájában ült a ripszkanapén, kezében könyvet tartva. Mintha csak egész életét a fotográfus előtt töltötte volna a megholt asszonyság. A kapitány, mint kegyeletes emberhez illik, helyükön hagyta a régi képeket, csupán egy fiatal hadnagyot helyezett el a falon az egyik udvari szobácskában, akinek még nem volt deres a bajusza, és szárnyas kabátja sem volt fényesre kefélve. Sőt még Angeló mester cukrászdájáról sem tudott a fiatal hadnagy. Az ócska székek, régi asztalok és a tavaszamúlt bútorok valamennyien az unalmas, asszonyi gazdálkodás után hamarosan barátságot kötöttek a deres bajuszú katonával, és készséggel állottak Bükkfalvi kapitány szolgálatára. Az ódon karosszékek barátságosan megroppantak rokonszenvük jeléül, a vén diófa szekrények, amelyek halálosan megunhatták már levendulaszagú életüket, mohón szívták magukba a kapitány virzsíniájának füstjét. Mintha valamennyi bútor asszonyossá, nőiessé változott volna az ötvenesztendős asszonylakó alatt; mintha a cserépkályha, amely rendes házaknál barátságos öregember alakját szokta fölvenni a mellette üldögélő nagyapók révén, e házban egy siránkozó vénkisasszonyhoz hasonlított volna; benne jajgatva pattogott az akác, és sohase árasztott elegendő melegséget; a muzsikáló óra vékony, leányos hangon játszotta a régi valcert, és a hosszú lábú varróasztalka az ablakközelben, ahol talán kétszáz esztendő óta mindig asszonyok üldögéltek, síró szeműek vagy mosolygó arcúak, szinte megfiatalodni látszott, amikor a kapitány dohányos szitáját rajta elhelyezte, és a gyűszűkhöz, varrótűkhöz, asszonyi holmikhoz szokott fiókocskákba fekete, de karcsú virzsíniaszivarok költözködtek be. Bükkfalvi kapitány, ha sohasem hódított életében, az „Arany kalapács”-ról elnevezett budai házat azonban meghódította. Mári néni, a megboldogult öreg cselédje hűségesen megmaradt a háznál, és azt híresztelgette a környéken, hogy a kapitány nemcsak a legszebb, de a legjobb ember is a világon. A vízivárosi cukrászdában, ahol néha-néha

- 331-


megfordult újra az „Arany kalapács”, a nyugalomba vonult öregurak egytől egyig köszöntötték, és Angeló mester maga szolgálta ki háziúrrá lett vendégét.

A szűk utcácskákon, ha végiglépkedett, megcsörrent néha mögötte egy-egy ablak, és hallotta, amint mondják:

– Ott megy az új „Arany kalapács”. De a kapitányt nem kábította el dicsősége, sem gazdagsága, amely

tulajdonképpen nem is volt olyan jelentős: megmaradt szótalan, mindig komoly férfiúnak, aki kemény, fekete kalapját éppen olyan gondosan kezelte, mint hajdanában, amikor ismeretlen helyen lakott. Még a használatos szavaival se bánt pazarabban, és a cukrászdában most sem mulasztotta el megnézni az időjósló házikót, mint azelőtt is mindig. Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány és budai háztulajdonos élete tehát olyanformán volt berendezve, hogy semmi kilátás nem volt arra, hogy valamikor regénybe kerülnek az ő dolgai. Hisz az ember sohasem tudja előre, hogy mi történik vele halála előtt, és az „Arany kalapács” sem sétálgatott volna olyan nyugodtan régi szobáiban, ha csak sejtése is van arról, hogy életében és életmódjában micsoda nagyobbszerű változások állnak be.

MÁSODIK FEJEZET A „Vadember”

Említettük már, hogy az „Arany kalapács” szomszédságában álló régi házat a „Vadember”-nek hívták, és a két háztető szélkakasai a legjobb barátságot tartották fenn egymás között. A „Vadember” hajdanában korcsma volt, és a falán még most is látható volt egy primitív, fából való faragvány, amely hajdanában a vadembert jelképezte. Bár ötven esztendő előtt mehetett el innen az utolsó vendég, a ház környékén még most is volt valami a sörházak ismerős szagából, és a kapitány a szomszédban nemegyszer kiáltott föl a pompás pörköltszagra, amelyet a „Vadember” felől lengedezni vélt. A korcsma eltűnt innen, de a szaga megmaradt. Mintha a falak itták volna magukba a sört és a bort, és az ódon kapubejárat alól mindjárt felhangzik a citera pengése. A földszinti szobában még ott a falon a budai városbíró bormérő engedélye, és a szőlőlevél formájú figurák sűrűn feltalálhatók a ház minden részében. Az ódon lépcső, amely a ház emeletére vezet, kitaposott köveivel, groteszk faragványaival és örökmécsesével cseppet sem tagadja le korát. Az udvar sarkában egy csomó esőmarta hordódonga hever, míg a csengettyű a kapu fölött éppen olyan rekedt hangon szólal meg manapság, mint hajdanában, amikor a budai polgárok még sűrűn nyitogatták a „Vadember” ajtaját.

- 332-


Maga a „Vadember” – akit a környéken így neveztek – egy összeszáradt, beteges öreguracska volt, aki kék színű, rézpitykés kabátban ment el vasárnaponként a misére, és a nyakára hétrét csavarta a fekete kendőt. Köhögve, csendesen lépegetett a falak mellett az imádságoskönyvvel a hóna alatt, és miután az utolsó ismerőse körülbelül húsz esztendő előtt halt meg, senkivel sem beszélt már esztendők óta. Mondják, hogy lenn a Vízivárosban él még egy másik öreguracska, aki ismeri személyesen a „Vadember”-t, de az út meredek, a távolság nagy már, s így sohasem találkozhatnak egymással. Kümmel – ez volt a „Vadember” neve – naphosszat nem mutatkozott az ablaknál. Senki sem tudta, mit csinál, mivel foglalkozik. Bükkfalvi kapitány, amikor szomszédja lett, ünnepélyes látogatást tett nála, annál is inkább, mert az öreg Kümmel úr szerepelt egyik tanúként azon a végrendeleten, amelynek révén az övé lett az „Arany kalapács”. Az öreguracska egy karosszékben ült, és régi, megsárgult újságok hevertek körülötte. Nyájasan üdvözölte vendégét, táblabírós latinsággal szólította meg, de a kapitány nem értette meg, tehát magyarra fordította a szót.

– Azt hiszem, nem lesz sok bajunk egymással, kedves szomszéd úr, én nagyon csöndes ember vagyok, és már senkinek sem vétek. Csak annyit szeretnék megtudni, hogy kedvelője-e a fúvós hangszereknek?

A kapitány vállat vont: – A katonabandákat nagyon szerettem hallgatni. – Nem úgy értem. Szokott-e trombitáim? – Nem szoktam. – Talán a furulya a hangszere? – Semmiféle hangszerhez nem értek. – Grácia! – kiáltott fel gyermekes örömmel az öreguracska. – Sohasem lesz

egymással bajunk. Lássa, kapitány úr – folytatta csöndes bizalmatlansággal –, én így töltöm a napjaimat: olvasom a régi hírlapokban azokat a régi eseményeket, amelyeket még magam is átéltem, amikor még én is voltam valaki… Ej, de hagyjuk. Ön még messzire van attól az időtől, amikor az ember visszakívánni szokta az ifjúságát, amit egyébként én se nagyon kívánok vissza. Másféle hírlapot, mint régit, nem szoktam olvasni, mert nem történhetik már semmi a világon, ami engem érdekelhetne. Nem ismerem azokat az embereket, akik manapság szerepelnek. Egyszerűen nem ismerem őket. Ez az, amiért nem érdekelnek. Bezzeg, amikor még aktív voltam… Ej, de hagyjuk.

A diplomaták szertartásosságával hajolt meg a kapitány előtt, és egészen a kapuig kísérte. A kapitány, amennyire körülnézhetett a házban: egy olyan öregember lakhelyének ítélte azt, ahol már esztendők vagy talán évtizedek óta nem változott semmi. A falakon csupa olyan arcképek, amelyek az ötven esztendő

- 333-


előtti divatot mutatják, nagy könyvszekrények, és vastag szőnyegek mindenfelé. Így élnek azok az emberek, akik már nem akarnak elmenni hazulról többé. De mégis észrevett valamit. Egy kis kanárimadarat aranyos kalitkában az ablak mellett, és egy törökös női sálat az egyik bőrszék karjára vetve. A kaput egy öreg inas nyitotta föl, akin ócska libéria volt, és a kapuban még megállott az öreguracska, és kedveskedve, finoman mosolygott Bükkfalvira.

– A nénikét, szegényt jól ismertem. Kár, hogy a burnótot annyira szerette. De lám, én magam meg elfelejtettem megkínálni.

Különös formájú, napsütéses színekkel festett, női arcképet ábrázoló aranyszelencét vont elő zsebéből, és miután tenyerével lágyan megütötte a szelence fedelét, a burnóttal a kapitányt kínálta.

Bükkfalvi köszönte a szívességet. Kümmel úr erre többször megrázta a kezét, és folyton hangsúlyozta, hogy a

lehető legjobb szomszédja lesz a kapitánynak. A kapu bezáródott a vendég mögött, és a százados, midőn hazafelé tartott, lassan gondolkozgatva megállapította magában, hogy az ő szomszédja is azok közé a furcsa öregurak közé tartozik, akik Budán elrejtőzve éldegélnek, és oly nesztelenül, zajtalanul élik napjaikat, hogy jóformán észre sem venni őket. Még visszanézett a bezárt kapujú, leeresztett zsalugáteres, régi házra, amely olyan csendesen állt ott a hegyoldalban, mintha lakatlan volna, aztán elhatározta magában, hogy sosem tanul meg fuvolázni. Csak azt a női sálat nem értette egy darabig, addig, míg egészen el nem felejtette.

Egy téli estén, amikor a szélkakasok a zúgó hóviharban nagyon nyugtalanul viselkedtek magas állomásaikon, és Bükkfalvi kapitány talán századszor sétált végig a szobáin, ahol az öreg bútorok már mind aludni látszottak, zörgettek az „Arany kalapács” kapuján. A kapitány éppen azon gondolkozott, hogy milyen szomorú is lehet azoknak az élete, akik kénytelenek magányosságban, egyedül tölteni az ilyen hosszú estéket, amikor kívül a téli vihar szántja az utcákat, és még csak egy zenélő órájuk sincs, amely szolgálatkészen eljátssza a régi valcert – amikor a kapun zörgettek.

A kapitány nem hallotta a zörgetést, mert bizonyára gondolkozóba esett volna azon, hogy kinek jutott eszébe ő ezen a világon, amikor a „Vörös szegfű”-n kívül senkivel sem levelezett az utolsó tíz esztendőben, és még a „Vörös szegfű” sem tudja, hogy ő Budán lakik az „Arany kalapács”-ban. Mári néni, az örökségbe kapott öreg cseléd lett figyelmes a zörgetésre, de hogy miként, milyen módon, azt sohasem lehetett kideríteni, mert Mári néni, szegény, süket volt. De ezt a zörgetést meghallotta, és csakhamar azzal a meglepő hírrel állított be a kapitányhoz, hogy senki más nem kíván bebocsátást, mint a „Vadember” öreg inasa, aki olyan

- 334-


elgondolkozó arccal szokott álldogálni a kapuban néhanapján. A kapitány nyugtalankodva emelte föl a fejét, és az első percben alig akart hinni szemének, amikor az öreg inas csakugyan belépett a szobába, és tiszteletteljesen meghajolt:

– A méltóságos úr kéreti a kapitány urat, látogatná meg – mondta azzal a szertartásossággal, amely a szomszéd ház lakóit annyira jellemezte.

– Engem? – kérdezte Bükkfalvi Tamás. Az öreg inas, akinek olyan mozdulatlan volt az arca eddig, mint a márvány,

most hirtelen és hangosan zokogni kezdett: – Azt hiszem, hogy a mi jó urunk utolsó óráját éli, ezért van szüksége a

kapitány úrra. Bükkfalvi is meghatódott, és gyorsan előkereste a kemény, fekete kalapot,

valamint a kávébarna kabátot, habár éppen a havas időjárás miatt kímélte ma e régi tárgyakat, s inkább elmaradt az Angeló-féle cukrászdából. A kutyafejű sétapálca szolgálatkészen ajánlkozott a sarokból, és a kapitány határozottan izgatott hangulatban kopogott ki a házból.

– Hm – dünnyögte –, régen nem történt velem ilyen dolog. A vén szolga a lámpával az utat mutatta, és keservesen sóhajtotta: – Nálunk is régen történt ilyen dolog. – Hát csak gyerünk – sürgetőzött a kapitány, és ebben a percben a

legfontosabb embernek vélte magát egész Budán. Sehogy sem tudta elgondolni, hogy mit akarhat vele a „Vadember” utolsó órájában. „Talán titokban megbántott, és most bocsánatot akar kérni?” – vélekedett.

A régi ház kapuja felnyílott, és a korcsmaszag ismét megütötte a Bükkfalvi orrát. Határozott sörszag volt az.

A lépcsőn lámpás égett, és a kapitány sietve botorkált föl a kitaposott köveken. Hideg, léghuzamos folyosóra ért, majd benyitott a megjelölt szobába, ahol az asztalon már égett vagy tíz gyertya, de a karosszékben ülő öreguracska ezzel fogadta a belépő, vén inast:

– György, mondtam neked, hogy nem látok tisztán. Miért nem gyújtasz gyertyákat?

Gyönge, fáradt volt a hangja, és a feje hátrahanyatlott. A kapitány megrázta a kezét, és részvéttel kérdezte:

– No, mi a baj, szomszéd úr? Nem kell mindjárt megijedni… Miután szótárából hiányoztak a további szavak, és mert különben is évek

óta nem beszélt annyit egyfolytában, elhallgatott, és a keménykalapot térdére helyezte.

– Nono – mondta biztatólag, midőn az öreguracska még mindig hallgatott.

- 335-


Az inas visszatért egy karos, nehéz, ezüstből vert gyertyatartóval, és azt az öreguracska feje mellett elhelyezte.

– Jól van, György, most már megismerem a kapitány urat. Elmehetsz. Az öreg inas csendesen behúzta maga mögött az ajtót, az öregúr körülnézett: – Egyedül vagyunk? – Igen – felelt Bükkfalvi. – Bocsásson meg, kapitány uram, hogy alkalmatlanságot okozok önnek, de

valóban nem voltam elkészülve még arra, hogy ilyen hamar itt lesz a vég. Tudja Isten, mindig azt hittem, hogy a halál nem ismeri ezeket a kis régi, budai utcácskákat, ahol annyi sok öregember lakik, mintha sohasem halna meg itt senki. Azt hittem, mondom, hogy a telet majd csak kihúzom itt, a meleg kályha mellett, tavasszal aztán más vidékre szököm a betegség, a halál elől. A sors azonban másként intézkedett. Egészen más irányba kell elutaznom. Az elutazás előtt szeretném némi szívességre fölkérni, amit már nem tudom, hogy meghálálhatok-e valaha. Én is istenfélő ember vagyok, hiszek a másvilági életben. Talán megsegít az én jó Istenem, hogy mindent rendbe hozhassak itt a földön. Segítségemre lesz-e, kapitány úr?

A kapitány erre bólintott. Az öreguracska nyugodtan, szinte üzletszerűleg beszélt, csak a hangja volt

nagyon fáradt és olyan gyönge, hogy a kapitánynak ugyancsak kellett ügyelni a szavakra.

– Elhalt mellőlem mindenki, akit ismertem, aki barátom volt, körülbelül húsz esztendeje élek itt magányosan, visszavonultan, senkivel sem érintkezve. Él ugyan a Vízivárosban lent még egy öreg ismerősöm, Szentlőrinczi, volt negyvennyolcas honvédtiszt. Vele szerettem volna nyélbe ütni a dolgot, és mindig terveztem, hogy majd fölkeresem, meglátogatom, ha a szép napok beköszöntének. Egyik esztendőről a másikra húztam a látogatást, most íme, már ahhoz sincs időm, hogy utoljára találkozhassam régi barátommal. Az éj sötét, a vihart még előbb hallottam zúgni a háztető felett, és az út nem rövid: öreg barátom bizonyára nehezen érhetne ide, hogy velem találkozzon. Azért jutott eszembe ön, kedves szomszédom. Én emberismerő vagyok. Én tudom, hogy ön becsületes ember. Tudom azt is, hogy a dolga miatt ráérhet az én apró-cseprő dolgommal is foglalkozni, ami azonban nekem nagy dolog. Az unokámról van szó.

– Hm – mormogta Bükkfalvi. – Ugye, furcsa, hogy nekem unokám van? Van ám, mégpedig a világon a

legszebb fiatal leány. Most húszesztendős, és néhány hónapja került csak hozzám haza a Sacré Coeurből.

– Itt lakik a házban? – kérdezte szinte ijedten Bükkfalvi.

- 336-


– Kérem, ne szakítson félbe. Az udvar felé, ahonnan a budai hegyekre nyílik a kilátás, három szobája van berendezve az én unokámnak, ahová idegen be nem léphet. Különben sem jár idegen a házamba, de oda, ahol az unokám lakik, még magam is csak úgy lépek be, mintha a templomba lépnék. Ott lakik az én drága kis unokám, akit a világon a legjobban szeretek, akiért idáig éltem. Ó, nagy dolog az öregember szeretete! Kapitány úr, nem képzelheti el, hogy mennyi aggódáson, félelmen, gyötrődésen mentem én keresztül az utolsó hónapokban. Éjjel-nappal az az egy kérdés nyugtalanította az életemet, hogy mi történik az unokámmal, ha én meghalok… A rettenetes félelem titkolózásra, rejtőzködésre késztetett. Azt határoztam, hogy addig, amíg itt lakunk, elrejtem az én drága kincsemet a világ elől. Nem ez a világ az, amelyet véle megismertetni szerettem volna, egy betegeskedő öregember magányos, szomorú világát. Magam sem tudom, hogy mit akartam. A félelem, a rettegés, a gyötrő aggodalom beteggé tett. Mi lesz a gyermekkel, ha nem áll be valami változás az életünkben? Ha itt maradunk ebben a zordon, magányos lakban, ahol csak a szél jár-kel a folyosókon, micsoda élet vár reá? A szomorúság, a magány, az elhagyatottság, amelyek nekem, az öregembernek az idők folyamán jó barátaim lettek, nem fogják-e kettétörni azt a fiatal életet, amely eddig a zárda csöndességében olyan harmonikusan fejlődött, amint talán a földi leányok közül eggyé sem. A gyermek angyalnak nőtt fel, akinek fogalma sincs az életről, amelyből magam is elmenekültem. Mi lesz vele, ha egyszer emberek társaságába kerül, akiket nem ismer, akiket már nem ismerek én sem?

– Kapitány úr, hónapok óta nem volt egy nyugodt éjszakám. Késő este volt, amikor unokám a házba lépett, és a cselédségnek szigorúan megtiltottam, hogy a jelenlétéről szót ejtsenek. Reszkettem, féltem, és nem tudom, hogy mitől féltem. Nem mertem az utcára ereszteni, hogy meg ne lássák; nem mertem az ablakot felnyitni előtte még itt sem, Budának a legelhagyatottabb részében, mert attól féltem, hogy kikívánkozik a világba, amelyet nem ismer, amelyet nagyon szépnek gondol. Rabbá tettem szegény angyalomat, akinél senkit jobban nem szerettem a világon, akiért éltem, aki egyetlen reménysugara volt magányos életemnek. Kapitány úr, én nagyot vétkeztem a gyermek ellen, hogy nem gondoskodtam előre arról, hogy legyen valakije, akire reábízhatom, ha én már nem vigyázhatok reá. Most itt vagyok az utolsó óra előtt, tudom, hogy a reggel már nem az én reggelem, és nem tudok elmenni, útra kelni, mert itt van ő, és egyedül marad.

Bükkfalvi csodálkozva nézett a gyötrődő öregúrra. Vajon milyen titok lappanghat ennek az öregembernek az életében, amiért ennyire elbújt az emberek elől? Az öregember mintha csak megérezte volna, hogy a kapitány min gondolkozik.

- 337-


– Nem kell félnie, „Arany kalapács”, nyugodtan megszoríthatja a „Vadember” kezét. Becsületes ember voltam egész életemben. Szentlőrinczi mondhat egyet-mást rólam. Nem vagyok szegény ember sem. A végrendelet, amelyet Sámson ügyvéd úr őriz, világosan rendelkezik a vagyonomról. Mindenem az unokámé. Az öreg nevelőnő, aki mellette van tíz esztendő óta, megbízható, csöndes személyiség, nem viszi rossz útra a gyermeket. És én mégis félek, mikor innen elmegyek, hogy mi lesz a gyermekkel, szegény kis árvámmal? Boldog lesz-e, ha egyszer férjhez megy? Milyen lesz az élete, ha magára marad? Azért kérem meg kapitány uramat itt, a halál mezsgyéjén, hogy hében-korban nézzen utána a leánykának. Sőt fölhatalmazom arra, hogy belátása szerint férjhez adhassa, habár Verona már nagykorú, és tanítónői diplomát is szerzett az apácáknál. Egyszóval arra kérem, hogy mint afféle nyugalmazott, becsületes katonaember ne engedje meg, hogy igazságtalanság történjen a szeme láttára a szomszédságában. Különösen kérem azokra a fiatalurakra vigyázni, akik esetleg majdan megismerkednek Veronával, és udvarolgatni kezdenek neki. Kapitány úr, mi, férfiak, tudjuk, hogy mennyi hitvány és aljas gondolkozású férfi jár a világban! Ugye, nem engedi, hogy az én Veronám méltatlan kezekbe kerüljön? Vigyázni fog reá, mindig, mindig, amíg szükségét látja?… Sőt keresse föl akkor is, ha már férjhez ment, és a gyermekeit se hanyagolja el…

Bükkfalvi a szomorú pillanatban önkéntelenül elmosolyodott. – Én leszek a keresztatyjuk a gyerekeknek – mondta, nagy erőfeszítéssel

gurítván a szavakat, mintha tele hordók lettek volna. Az öreguracska most megragadta a kapitány kezét, és esdeklővé válott a

hangja. – Érzem, hogy különös, talán kényelmetlen helyzetbe hoztam önt. De a perc

komoly, és kell, hogy a becsületes emberek összetartsanak az élet nehéz válságaiban. Kérem, adja becsületszavát, hogy megtartja azt, amit nekem ígért. Vigyázni fog.

– Becsületemre! – mondta egyszerűen Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány, akit közönségesen „Arany kalapács”-nak neveztek Budának egyes részeiben.

Az öreguracska ekkor sárga lefettyűs mellényébe nyúlt, amely olyan hosszú volt, hogy csaknem a térdéig ért, és onnan egy furcsa, régi aranyórát vont elő.

– Kérem, fogadja el ezt tőlem emlékül, hogy mindig emlékezzen – amikor a múló perceket és órákat nézi – erre az órára, amikor együtt voltunk.

A kapitány meghatottan dugta a zsebébe az órát, az öreguracska már annyira összeesett az öblös karosszékben, hogy nem volt sokkal nagyobb egy kisgyermeknél. A gyertyák hosszú lánggal lobogtak az asztalon, de az

- 338-


öreguracska magas, fehér homlokára, beesett, üreges szemére és ráncos arcára fáradt, barna árnyék kezdett ereszkedni. És az öreg fő is lassan-lassan aláhanyatlott. Olyan mozdulatlan lett az öregúr, hogy Bükkfalvi ijedten állott föl helyéről:

– Kümmel úr! – kiáltotta. – Igen, igen – bólintott az öreguracska –, most minden jól lesz. A becsületes

kapitány vigyázni fog a házra és a háztájra. A kapitány… Verona… Bükkfalvi megütötte a csengő gombját az asztalon, amire az öreg inas sietve

a szobába lépett. Az öregúr is magához látszott térni. – György, küldd be a kisasszonyt, kéretem… Bükkfalvi merev, katonás tartásban állott egy falióra alatt, amely különös,

mély zengéssel ütötte el a nyolcat. Az oldalajtón megmozdult a függöny, és egy barna hajú, barna szemű, karcsú leány lépett a szobába, és kisleányos félénkséggel húzódott vissza, amikor az idegen urat a szobában megpillantotta.

– Gyere ide, Verona – mondta az öregember rendkívül gyöngéd hangon. – Add ide a kezed…

A leányka magas, házias köténykéjét hirtelen mozdulattal megigazította, és a nagyapja mellé állott. A kapitány csak most vette észre, hogy milyen tündöklő szeme van a leánykának. Ész, értelem és jóság ragyogott abban a szemben, de volt benne jócskán abból a méla szomorúságból is, amit névtelen bánatnak hívtak a költők. Szelíd alázattal csókolta meg a nagyapja rubingyűrűs kezét. A gyertyák lángja magasra nyúlt, és a falióra hangosan ketyegett a mély csöndben.

– Verona – mondta halk és szelíd hangon az öreguracska –, Bükkfalvi kapitány úr jó barátunk. Ezt el ne felejtsd.

A leány lopva végigmérte a feszesen álló, öreg kapitányt, aki önkéntelenül fölemelte a kezét a képzeletbeli csákóhoz. A kapitány arcán is mély meghatottság tükröződött, és miután egy lépést tett előre, mondani akart valamit. De a szótár, amint már annyi sokszor, most is fölmondta a szolgálatot.

Csak a kezét nyújtotta tehát némán, és felindulásában úgy megrázta a barna leányka kezét, mint valami katonabajtársáét. A leány pedig visszanyomta a kapitány kezét, és Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány később, mikor a szavakon gondolkozott, bevallotta magában, hogy a kis kézben, amely nem sokkal volt nagyobb egy pillangó szárnyánál, különös, szinte magnetikus erő rejtőzik. Szinte acélkéken villant meg a leány szeme, amikor határozott, nyugodt tekintetét a kapitányra emelte.

– Én is majd jó barátja leszek – mondta egyszerűen. Bükkfalvi Tamás ezután nemsokára búcsút vett, hogy visszatérjen az

„Arany kalapács”-ba, és útközben meg-megálljon, hogy hosszadalmasán és

- 339-


tűnődve csóválgassa a fejét. Az est, különös, váratlan eseményeivel, annyira kihozta nyugalmából, hogy kétszer is elment az „Arany kalapács” jól ismert kapuja előtt, amíg észrevette, hogy otthon van. Lenn, messze a völgyben a szélvihar tombolt, és süvöltve száguldott el a kémények között, de a kapitány még kávébarna kabátját is elfelejtette begombolni.

– Nem hiszem, hogy valami sokat parancsolhatnék Verona kisasszonynak – mormogta magában, mert ha egyedül volt, tökéletes és hosszú mondatokban tudott beszélni. – Sőt, ha rákerül a sor, Verona kisasszony parancsol majd nekem. Nekem, a gyámjának…

A messzi tornyokban már éjfélt kongatott az óra, amikor a kapitány még mindig nagy felindultsággal jár fel és alá az „Arany kalapács”-ban.

– Szegény öreg nagyapa – mondta ellágyulva, amikor korán reggel hírét vette, hogy a szomszédban halott van: – a „Vadember” az éjszaka csendesen meghalt, miután az utolsó szentséget ájtatosan magához vette.

– Mától fogva tehát gyámapa vagyok – mondta Bükkfalvi, és hosszú idő után először nézte meg magát tetőtől talpig a kerek kis katonatükörben.

HARMADIK FEJEZET Felicián, a szerencse grófja

Nem messzire az utcácskától, ahol eddigi ismerőseink laktak, a régi Budán, a hegy alatt egy kanyargós, lépcsős és dohos levegőjű utca húzódott, amelyet a budai bennszülöttek azért tartottak nevezetesnek, mert a legenda szerint ennek az utcának a folytatása valahol a hegy másik oldalán volt, csupán az alagutat födte el az idő. Az utca ilyenformán a hegyben végződött, amely bazaltszikláival komoran emelkedett a házikók fölött, amelyek ott meglapultak a csöndben. Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Lehet, hogy elmúlik újabb száz esztendő, amíg az első kőműves csákány megbontja az amúgy is roskadozó falakat. A házak, mintegy félelmükben, szinte a földbe látszottak elbújni a halálos ítélet elől, némelyiknek az ablakai is csak onnan pislogtak elő ijedt alázatossággal, ahol a föld szintje kezdődik. Az udvarok valóságos vermekké alakultak, és a kidőlt falakat, bedőlt háztetőket senki sem javította ki. Merthogy már úgysem érdemes arra a kis időre, amely még hátra van. Olyik ház árván, lakatlanul, kopáran állott a helyén – megszökött belőle a gazdája. Különös, sápadt arcú gyermekeket és rosszkedvű asszonyokat lehetett látni napközben a mély udvarokban, ahol a szárítóköteleken

- 340-


rongyos fehérneműt hintáztatott a szél. Mintha félig a föld alatt laktak volna itt az emberek, és könnyen meglehet, hogy azok az öregek, akik a küszöbön mozdulatlanul üldögéltek – férfiak és asszonyok –, és üres tekintettel bámulták az élettelen utcát, már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán. Olyan öreg emberek, mint ezen a tájon akadtak, talán a főváros semmiféle más részében nem találhatók.

E helyen mintha a legöregebb emberek adtak volna egymásnak találkozót. Olyiknak a földet söpörte a szakálla, amikor a küszöbön helyet foglalt,

mások pedig összeszáradtak, mint a törpék. Az egyik kapuban egy anyóka ült, aki, ha nem volt százesztendős, akkor legalábbis kétszáz volt. De fogatlan szájával még mindig beszélt a kisgyerekekhez, a kiskutyákhoz és a sovány, kóborló macskákhoz, amelyek rendes társaságát képezték. Ahány csavargó macska akadt Budán, az mind fölkereste az öreganyókát ott, a küszöbön, és doromboltak neki, mintha meséket mondanának. Lehet, könnyen lehetséges, hogy a macskák királynője volt az öreganyóka, ismerte a bűvös szavakat, tudta a jeleket, amelyekkel az elvadult, csavargó állatokat magához csalogatta.

Az utca közepén, ahol a legmélyebb volt az árok, amelyet az emberek tapostak a kövezetbe, ahol a kémények egyvonalban füstölögtek a járókelők fejével, és az udvarokba csak elvétve pillanthatott be a napsugár, állott egy nagyon régi vendégfogadó, amelynek faláról az eső már lemosott minden színt, a kapuszárnya kidőlt, és az egykor fekete, ódon betűk az ajtó felett már csupán homályosan mutatták, hogy a fogadó egykor az „Arany Medvé”-hez volt címezve. Lehet, hogy valamikor igen nobilis, úri fogadó volt az „Arany Medve” – talán még Mátyás király idejében –, történetünk korában azonban már nemigen számíthatott arra, hogy valaki benne megszálljon. Egyetlen, csupán egyetlen vendége volt a fogadónak, ez Felicián volt, a „szerencse grófja”.

A rejtélyes környezetben, itt, a világ háta mögött lakott egy fekete szakállú, villogó szemű, álmatag járású úriember, aki a szállodának egész első emeletét kibérelte, amikor először megszállott benne, és aztán annyira megszokta, hogy esze ágában sem volt többé elköltözni belőle. A fogadó gazdája régen hátat fordított volna az „Arany Medvé”-nek, ha ez a vendége nem szakad a nyakába. De megszállott itten egy őszi napon egy öreg inassal és ódon utazóbőröndökkel, és a fogadós mogorva ábrázatát, hideg vendégszeretetét észre sem látszott venni. Később, miután készpénzzel és elég bőkezűen fizette meg kvártélyát, a zordon korcsmáros is engedékenyebb lett, és nem bújt el a hátsó szobába a vendége elől. Fogadni kezdte vendége köszöngetését, és egy szép napon – talán a harmadik hónapban – bizonyos jóakarattal kérdezte meg Felicián grófot, hogy honnan jutott

- 341-


eszébe, hogy kvártélyul a régen divatját múlt „Arany Medvé”-t válassza? A fekete szakállú és csöndes úriember szelíden megveregette a fogadós vállát:

– A nagybátyám kommendálta nekem az „Arany Medvé”-t, amikor elhatároztam, hogy Pestre utazom. Ő lakott itt valamikor, és nagyon meg volt elégedve a fogadó csendes fekvésével. Azóta sem tud olyan egészségesen, mélyen aludni, mint az „Arany Medvé”-ben. A csenddel én is meg vagyok elégedve.

A fogadós, bizonyos Glücklich nevezetű budai polgár, aki csupán azért nem szökött meg az „Arany Medvé”-ből odáig, mert tanúja akart lenni annak, hogyan dől össze egy napon a fogadó, hogyan bomlanak fel a falak, amelyeket csizmasarkával annyit rugdosott, közben epés elkeseredéssel fohászkodván egy jóravaló földindulásért, amely megszabadítaná őt utolsó vagyonkájától is, a tönk szélén álló emberek fanyar humorával kérdezte meg Feliciánt:

– Aztán hány esztendősnek méltóztatik lenni tisztelt nagybátyja urának? – Lesz az már talán kilencvenesztendős is – felelt a feketeszakállú

nyugodtan –, de jogász kora óta nem járt Pesten. – Szép a nagybácsitól, hogy nem felejtette el a Medvét annyi idő alatt –

folytatta epés gúnnyal Glücklich uram –, én bizony a macskámat se küldeném az „Arany Medvé”-be. Kutya rossz fészek ez. Valamelyik reggel könnyen arra ébredhetünk, hogy ránk dőlt az egész ház.

– Az sem lesz valami nagy baj – felelt hidegvérrel a vendég. – De az bajosan fog megtörténni addig, amíg én itt lakom, mert én szerencsés ember vagyok.

Glücklich János – öreg ember volt már, a családja szerte elpusztult mellőle, magában maradt az „Arany Medve” lakatlan folyosóin – csodálkozva nézett egyetlen vendégére, pedig nem volt szokása a csodálkozás.

– Mit? – mondta keserű felháborodással. – Azt hiszi az úr, hogy nem dől össze ez a vén bagolyfészek? De bizony össze kell ennek dőlnie, nemhiába fizettem érte annyi adót a városnak. Itt nem fog már rajtam kívül más dühöngeni, átkozódni. Az én pénzemért magam ura vagyok. Ha már elveszett mindenem, menjen utána ez a vén kunyhó is. Ha nem félnék attól, hogy törvényellenes dolgot mívelek, magam röpíteném a levegőbe. De bizony már én nem engedem át senkinek azt az élvezetet, amikor összedől fölötte a ház. Glücklich János emberül megszolgált azért, hogy lássa a két szemével elpusztulni utolsó vagyonát is. Itt leszek addig, én itt maradok.

Az öreg, régimódi polgár kivörösödött, amikor keserűségében ezeket a szavakat élénk gesztusok kíséretében elmondta, és a mellénygombját szerencsésen lecsavarta Feliciánnak.

- 342-


Felicián száraz, egykedvű nevetéssel szabadította ki mellényét az öreg fogadós kezéből, és természetes hangon felelt:

– Tudja mit, Glücklich uram? Én majd segítek magának a várakozásban. Itt maradok magánál.

– Ismétlem, semmi felelősséget nem vállalok! – fenyegetődzött a fogadós. – Egy nagyot találok tüsszenteni, és szétdőlnek a falak.

– Nem baj, kedves gazdám – nyugtatta meg Felicián a rákvörös fogadóst. – Tüsszentsen csak kedvére, és váljék egészségére.

– No, ilyen embert sem láttam még – dörmögte Glücklich János, amikor Felicián ruganyos, könnyű lépésekkel elhagyta a fogadót, és szinte mulatott azon, hogy az utcán, a térdig érő sárban csak a legnagyobb nehézségekkel lehetett előrejutni.

– Ugyan miféle ember lehet? – tűnődött magában a fogadós, amikor a kvártélyfizetés napján az utolsó krajcárig megkapta követelését. Nem, határozottan nem örült a pontosságnak. Szerette volna, ha nem fizet a vendég, hogy ilyenformán beleköthessen. Talán még veszekednie is kellett volna vele. Húsz esztendeje nem veszekedte ki magát kedvére. Csak a falakkal pörölt, de azok sohasem feleltek vissza. Valósággal haragudott Feliciánra, hogy az olyan nagyon meg volt elégedve mindennel, amit az „Arany Medvé”-ben talált. A füstölgő kályhák, a rosszul záródó ablakok, a kemény derékaljak, mintha csak mind a kedvére lettek volna. És egy zordon, téli napon, amikor a szél szerencsésen leszakította az egyik ablakszárnyat az emeletről, és nagy csörömpöléssel ragadta tova, a fogadós fogcsikorgatva hallotta a Felicián jókedvű fütyörészését a szobájában. Csupán azzal az előre elképzelt és megélvezett gorombasággal tudta lecsillapítani dühét, amely gorombasággal majd akkor fog szolgálni lakójának, ha az majd új ablak csináltatását kéri. Szinte előre nevetett magában Glücklich uram. De öröme a legnagyobb bánatra válott. Feliciánnak ugyanis eszébe sem jutott szóvá tenni az elröpült ablakot. A hó behullott a szobába, Felicián pedig fütyülgetett csöndesen.

– Megöl ez az ember! – hörgött dühében Glücklich uram. – Megpukkadok a méregtől, ha ez még sokáig így tart.

Próbált egereket szerezni, amelyekkel elárasztotta a Felicián lakását. A lakó összefogdosta az egereket, és szokása szerint szárazon és csöndesen nevetett. Majd azt találta ki a fogadós, hogy éjjelenkint kísérteties dörömbölést vitt véghez a pincében, óraszámra rázogatta a rozsdás láncokat, és kalapáccsal döngette az üres hordókat. Minden fáradozása kárba veszett. Midőn másnap megkérdezte lakóját, hogyan töltötte az éjszakát, Felicián bőszítő nyugalommal válaszolta:

- 343-


– Pompásan aludtam. Igaza volt szegény nagybátyámnak. Az „Arany Medvé”-ben lehet legjobban aludni az egész fővárosban.

Glücklich János erre már nem válaszolt semmit. Kezdte belátni, hogy Felicián még nála is erősebb. S elkeseredve gondolt arra, hogy ezt a vendéget nem sikerül elzavarni az „Arany Medvé”-ből, mint a többieket, akiket a véletlen idevetett. Meg kell várni, amíg a vendég magától eltávozik.

Hogy az úr maga „bosszantotta” Glücklich gazdát, abba még valahogyan bele tudott volna nyugodni, de mikor egy napon unalmában és dühös magányosságában, budai háziúr létére leereszkedett annyira, hogy megszólítsa a Felicián öreg inasát a rozoga lépcsőn, és attól még csak feleletet sem kapott, ez betetőzte mindazt, amit az „Arany Medve” tulajdonosa elviselni bírt. Az öreg inas, aki deres bajuszáról és feszes tartásáról ítélve, odahaza urasági hajdú lehetett, a legnagyobb természetességgel adta a süketet Glücklich uram kérdéseivel szemben. Különben gömbölyű szemű, nyílt arcú öreg legény volt ez az inas, aki mindig olyanforma tekintettel nézett a világba, mintha szerfölött csodálkoznék mindenen, amit lát. Pedig nem csodálkozott soha semmin.

Később, mikor Glücklich gazda már annyira beadta a derekát, hogy a gőgös „Sie, Johann” megszólítás helyett a barátságosabb „János”, sőt „János bácsi” megszólítási alapra helyezkedett, az egykori urasági huszár még mindig csupán csodálkozással nézte végig az öreg fogadóst. Harapófogóval sem tudott belőle kihúzni egyetlen szót sem Glücklich hosszú ideig, amíg egyszer végre határozottan elébe állt a lépcsőn, és megfogta a karját, amelyen vállig volt felgyűrve az ing. (A kar végig tetoválva volt: betűkkel, számokkal és lópatkókkal.)

– Komornyik úr! Miért haragszik maga rám? – kérdezte az „Arany Medve” büszke tulajdonosa.

A deres bajuszú huszár vállat vont, és tovább akart menni. De Glücklich most ez egyszer nem eresztette.

– Ne haragudjunk egymásra, huszár bácsi. Én is jó ember vagyok, maga is jó ember, komornyik úr.

– Az én nevem Jancsi – felelt nagy önérzettel a huszár. – Tehát Jancsi. Herr Jancsi, mi a macskát vétettem én magának? – Nekem ugyan nem vétett semmit – felelt gőgösen az inas. – Nekünk nem

véthet senki, mert mi független, senki szolgája emberek vagyunk. Mi magyar nemesemberek vagyunk. Éppen olyan nemesek, mint akár a király őfelsége.

– Szapperlott! Ezt aztán szépen mondta, Jancsi. Látszik, hogy jó házból való ember…

- 344-


Az öreg inas összehunyorította a szemét, mintha célozna valami messze fekvő pontra, és felelet helyett először csak legyintett a kezével. Csak később, félig visszafordultában vetette oda foghegyről:

– Tudja-e azt maga, hogy mit jelent az, amikor valakinek az ősapja honfoglaló vezér volt? Hát a miénk az volt. Magának meg talán még nagyapja sem volt.

Így szólt, és olyan büszkén vitte fölfelé a vizeskannát a lépcsőn, mintha ő maga lett volna az a bizonyos honfoglaló vezér.

Glücklich János fejcsóválva nézett egy darabig utána, aztán elkeseredve nyúlt jobb kezével taplósapkája alá.

– Teremtőm! Micsoda nehéz embereknek kell nekem szállást adnom! Hogyan bírhassak én ezekkel?

Hanem másnap megcsináltatta a széltől elragadott ablakot, és a pincébe se járt le dörömbölni éjjelente. Kezdett respektusa lenni lakói irányában. Sőt Felicián urat ezentúl mindig ünnepélyesen köszöntötte a lépcsőn, ha elment hazulról vagy hazajött. Még csak azt szerette volna megtudni, hogy miért időzik lakója Budán. Ennek a kérdésnek a megoldását a véletlentől várta, mert arra nem is gondolt, hogy ilyesmit megkérdezzen akár Feliciántól, akár az öreg Jancsitól. Néha-néha ugyan leskelődve ment végig a folyosón – mennyiért nem tette volna meg ezt ezelőtt a büszke polgár! –, és ha teljes biztonságban érezte magát, bekukkantott a kulcslyukon. Ami Jancsit illeti, azt rendesen mozdulatlanul látta ülni az inasszobában, és szemét mereven a csengettyűre szegezte: no hát ő gazdája parancsát várta. De ugyan mivel tölti az időt Felicián úr, amikor napokig nem mozdult ki néha szobájából, és ilyenkor Jancsi fehér kötényt kötve föl, olyan serényen és ügyesen főzte az ebédet, mint egy szakácsnő! A leselkedésnek az volt az eredménye, hogy egyszer meglátta Felicián urat a díványon heverészni, és egy nagy halom írásban turkálni. Glücklich János eleget pörösködött ahhoz életében, hogy nyomban fölismerje az írásokat külső alakjukról. Pöriratok voltak azok, amelyekből neki magának is volt vagy egy ládára való odafönt a padláson.

Lábujjhegyen surrant el a kulcslyuk mellől, és nemsokára ezután lehozta a padlásról a saját pörös iratait. Ugyancsak a kanapéra heveredett a szobájában, és ugyancsak olvasgatni kezdte a bélyeges papirosokat. Hiszen ez nagyon unaloműző foglalkozás lehet, ha Felicián úr is ezt cselekszi. Most már annyira imponált neki vendége, hogy utánozni kezdte.

Aztán lehetőleg úgy intézte, hogy mindig egy köteg régi akta legyen a kezében, amikor Felicián úrral a lépcsőházban találkozik. Talán észreveszi egyszer a fekete szakállú ember az írásokat. A pörös ember szívesen barátkozik az

- 345-


olyannal, aki hasonló bajban szenved. De Felicián úr olyan elgondolkodva lépegetett, hogy még magát Glücklich uramat sem vette észre.

Már harmadik hónapja lakott Felicián úr és büszke inasa az „Arany Medvé”-ben, és ezen idő alatt soha senki sem látogatta meg őket. A fogadós, amikor egyszer szóvá tette ezt Jancsi úr előtt, az öreg hajdú összehunyorította a szemét, és legyintett a kezével:

– Nekünk nincsenek Pesten ismerőseink! Nem lakik itt egyetlen olyan úr sem, aki hozzánk való volna. A mi ismerőseink és barátaink vidéki kastélyokban, kúriákban laknak, és négy lovon járnak, nem pedig lóvonaton.

Glücklich uram őszintén csodálkozott az öreg hajdú szavain, amire Jancsi némileg leereszkedett, és a szokásos módon megcélozva ama messze eső pontot, azt kérdezte a fogadóstól:

– Mondja, ki itt a legnagyobb úr? Az első ember? A fogadós bólintott a fejével: – Azt az embert gondolja Jancsi úr, akinek mindenki kalapot emel? – Nem mindenki. Hanem csak az idevalósiak – javított az öreg huszár. – Hát az természetesen a polgármester úr, habár a magam részéről én

senkinek sem köszönök. Mert nem szokásom. – Nagyon helyesen teszi – mondta Jancsi –, mert tudja meg, hogy nálunk

otthon, a Bugyi cigány is különb ember, mint itt maguknál a polgármester. Rongyemberek laknak itt. Nem ismerik az igazságot.

Glücklich uram nem sértődött meg a hajdú beszédén, sőt vidám bizalmaskodással csapott vállára:

– Ahá! Hát maguk azért vannak Budán, hogy az igazságot keressék? Jól néznek ki – mondta csúfolódva. – Csak falusi emberek lehetnek ilyen oktalanok.

Jancsi huszár észrevette, hogy elszólta magát. – Csak lassabban, fogadós úr – mondta nyugodtan. – Csak mirajtunk múlik,

hogy itt vagyunk. A mi békés természetünkön. Ha akarnánk, hadat gyűjtenénk, mint a múlt századbeli Felicián, és erőszakkal vívnánk ki az igazságot. De mi békés emberek vagyunk.

Glücklich uram most már nem engedett álláspontjából, mikor észrevette az „ellenség” sebezhető oldalát. Gúnyosan nevetgélt, és mikor senki sem látta, akkor gyakran bosszantgatta a képzeletbeli Jancsit azzal, hogy fel-felkiáltott:

– Az igazságot keresik! És mindig nagyot nevetett utána. Ha meg Jancsival találkozott a házban, akkor már jó előre hahotázni kezdett.

De az öreg hajdú nem veszítette el nyugalmát, kitartóan célozta a messze eső pontot összehunyorított szemével, és tudomásul sem vette a fogadós hahotáját.

- 346-


Egy napon aztán végre valahára látogatója akadt Felicián úrnak. Glücklich uram álmélkodva hallotta kapu melletti szobájában, hogy a sánta és semmire sem jó, fogadói bérszolgától valaki szigorú hangon Felicián úr után tudakozódik.

Talán a policáj? – gondolta nagy örömmel egy pillanatig, de mikor sietve kilépett szobájából, azt látta, hogy korai volt az öröme.

Az „Arany Medve” földbe süppedt bejáratánál egy furcsa öregember állott, ódivatú, végig begombolt kabátban, amelyből csupán hatalmas inggallérjai látszottak ki. Ez a gallér fölemelni, a magasba tartani látszott a sovány, madáréhoz hasonló fejet, amelyen bajusznak, szakállnak nyoma sem volt. Két nagy, kerek pápaszemben összpontosult az arc teljes kifejezése, amely pápaszem ujjnyi vastagságú volt. A fekete kesztyűs kezében íráscsomagot tartott, míg a másik kezében ócska, csontfejű pálca volt, amely a meghasadt fa hangjával zörgött, amint ismételten a kövezethez ütögette tulajdonosa.

– Kérdem: itt lakik-e Felicián Miklós úr? – ismételte hivatalos és szigorú hangon.

A sánta, félig hülye bérszolga sohasem hallotta ezt a nevet, ő csak a numerus után ismerte a vendéget, örvendezve fordult tehát gazdája felé:

– Valakit keresnek – mondta vigyorogva, mert a hatóságot sejtette a szigorú öregúrban.

Glücklich uram köszönés nélkül lépett közelebb. Az öregúrban már messziről felismerte Sámson budai ügyvédet, és bár ellensége volt az ügyvédi karnak, bizonyos jóakarattal kérdezte:

– Talán árverezni vagy foglalni tetszik nála? – Csupán beszélni szeretnék vele – felelt a szigorú úr. – És remélem, ebben

nem fog megakadályozni senki sem. A fogadós most már minden jóakarat nélkül fordított hátat a vendégnek. – Minden attól függ – mormogta –, hogy Felicián úr hogyan fogja föl a

dolgot. Ha velem egy ügyvéd a házamban beszélni akarna, nyomban följelenteném magánlaksértésért. Én ismerem a törvényeket. Igen jól ismerem, tisztelt ügyvéd úr – sziszegte fenyegetőleg. Az ügyvéd kíséretében volt egy szikár, deresedő bajuszú, katonás magatartású férfiú, akin legfeltűnőbb a fényes, fekete kabát volt, valamint a nagy keménykalap, amelyre gondosan látszott ügyelni, midőn az alacsony kapun belépett. A kutyafejű pálcát úgy tartotta derekán, mint valami kardot, és némán emelte kalapja karimájához három ujját.

– Pedig úgy néz ki, mint egy végrehajtó – mondta hangos sajnálkozással az utóbbi vendég után Glücklich uram, miközben azok a lépcsőn fölfelé botorkáltak.

- 347-


– Pepi – mondta a vigyorgó bérszolgához fordulva –, ha egyszer, még egyszer, valaha ilyenféle emberek jönnek ide, és a pálcával zörögnek, és engem keresnek: szó nélkül zárd be előttük a kaput. Csak szó nélkül…

Komoran és ünnepélyesen állott mindaddig, amíg a bérszolga, folytonosan bólogatva a fejével, kiment a ház elé, megszokott helyére, aztán lábujjra ágaskodva, lehetőleg nesztelenül és kitárt karokkal lopózkodott föl a lépcsőkön az emeletre, hogy valamit meghallhasson abból, ami odafönt történik. De csak egy nevet hallhatott meg világosan. Ezt a nevet: Kümmel Verona. A többit nagyon mély hangon mondták.

NEGYEDIK FEJEZET A vigyázat és hozzátartozói

Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitánynak a neve a külső világban még mindig „Arany kalapács” volt, de ő belülről már régen új nevet adott magának. Ezt a nevet: Vigyázat. Amióta az az öreguracska ott a „Vadember”-ben meghalt, és gondjaira bízta árva unokáját, Bükkfalvi kapitány nem cselekedett egyebet, mint éjjel-nappal vigyázott.

Mindenre vigyázott. A kapitány olyan ember volt, hogy semmit sem tudott félig csinálni. Ha ő

valamihez fogott, azt mindig úgy csinálta, mintha az egész élete attól függött volna, amit cselekszik. A szolgálat hajdanában, majd a levelezés az Angeló cukrászdából a „Vörös szegfű”-vel és társaival, a pontosság a fölkelésben, és a naponkinti séták a fővárosban mind hozzájárultak ahhoz, hogy kemény gyerek legyen, és ne csak bajusza legyen egyenes, hanem jelleme is.

Bükkfalvi úr tehát, midőn az eddigiektől teljesen különböző hivatalhoz jutott, mindenekelőtt elhatározta, hogy hivatalát becsülettel és hűséggel látja el. A temetés után megismerkedett Bobori kisasszonnyal, a Veronika nevelőjével, és alapos vizsgálat alá vette az idős hölgyet.

Még azt is megkérdezte tőle, hogy nincsenek-e valamely átkos szenvedélyei, amire Bobori kisasszony bűnbánattal vallotta be, hogy szenvedélyesen szeret regényeket olvasni. Az „Arany kalapács” összeráncolta a homlokát:

– Nem tartom ugyan egészséges és célravezető dolognak a regények olvasását, mert az ember abból semmi okosat nem tanulhat, de egyelőre nem tiltom meg a dolgot.

- 348-


Bobori kisasszony alázatosan fogadta a kapitány engedelmét, de amint a kapitány elfordult, nyomban furcsa grimaszt vágott arcával, és a kezével olyan mozdulatot tett, mintha valami képzeletbeli bajuszt akarna kipödörni a saját orra alatt.

Bükkfalvi elgondolkozva járt föl és alá a „Vadember” nagy ebédlőjében, és azon törte a fejét, hogy tulajdonképpen is hogyan kellene a hivatalát pontosan és lelkiismeretesen ellátni. Összeráncolta a homlokát, és ismét szigorúan fordult Bobori kisasszonyhoz.

– Nagysád tudja, hogy mi az a szubordináció? – Valami katonai kifejezést jelent – felelt a vénkisasszony, és alig tudott

elrejteni egy második grimaszt, amely arra vonatkozott, hogy nagy sarkantyúk vannak a cipőjén.

– Tehát – folytatta a kapitány, és a hangja bizonytalanul akadozott, mert már több hosszú mondatot sikerült elmondania ma – szubordinációt fogunk tartani. Rendet, nagysád… Rendet!

Bükkfalvi úr ezek után éppenséggel nem megelégedve önmagával – mert véleménye szerint nem mutatta meg eléggé a fogait –, eltávozott a budai „Vadember”-ből, miután tiszteletteljesen köszönt az udvari ablakok előtt, ahol véleménye szerint Veronikának kellett tartózkodnia.

Mielőtt a kapun kilépett, a kapu alatt egy falmélyedésben, ahol egy régi szentkép függött, az öreg György inast vette észre. Ott gunnyasztott az öreg szolga, mint egy beteg madár. A fejét lelógatta, és a két szemét merően szegezte a csizmája orrára,

– György – szólította meg a kapitány. Az öreg szolga meg se mozdult. Mintha az egész világ meghalt volna

körülötte. – György – ismételte meg az „Arany kalapács”. – Ne búsulj, szegény fiú. A részvevő hangra az ősz szolga fölemeli a fejét. – Harmincöt esztendeig szolgáltam a gazdámat, harmincöt esztendeig –

mormogta mintegy önmagához beszélve –, és most itt hagyott engem. Harmincöt esztendő után. Az embernek igazán meg kell bolondulni. Harmincöt esztendő…

A kapitány a vén szolga vállára helyezte a kezét: – György, volt maga katona? – Harmincöt esztendeig volt a gazdám, és most… – Azt kérdeztem, hogy volt-e katona? György először csodálkozva meresztette a szemét a kapitányra, aztán

szemrehányólag fordította félre a fejét, mint akit durván megbántanak fájdalmában.

- 349-


– Melyik ezredben szolgált? – ismételte a kapitány, és már fogytán volt a szavaknak.

– A Kolowrath-dragonyosoknál Milánóban – felelt György. – De csak tíz esztendeig. Nem harmincöt évig.

– Katona! – kezdte fennhangon Bükkfalvi. – Kolowrath-katona! A szemet nyitva tartani. Vigyázni! Vigyázni!

Sarkon fordult, és még annyit mondott: – A kisasszonyra!… És sebesen elment. Az öreg szolga bámészan meresztette utána a szemét, aztán visszaült

előbbeni helyére, a kőpadra, és tovább gondolkozott azon, aki innen harmincöt esztendei szolgálat után elment.

A kapitány pedig most már sokkal elégedettebben ment tovább a kanyargós, szűk utcácskán, mert azt kezdte érezni, hogy az óvintézkedéseket minden irányban kellőleg megtette. A kutyafejű bot hűségesen kopogott mellette mindaddig, amíg a Vízivárosba meg nem érkezett, ahol is belebújt egy olyan utcába, amely mindig-mindig lefelé ment, mintha valahol a Duna fenekével egy vonalba érne az utca vége. A házak, amelyek az utca elején se voltak valami nagyok, később mindig kisebbek és földbe bújtak lettek. A kapitánynak csaknem a térdéig, sőt a térdén alul értek már az utcai ablakok, amikor egy kapunál megállapodott, amelyből a bejárás valami bányába vezethetett talán, mert olyan mélynek látszott az udvar. A kapitány tölcsért formált a két tenyeréből, és lekiáltott a bányába:

– Hej, itt lakik Szentlőrinczi, az öreg honvéd? A bányából tompán jött meg a válasz: – Itt lakik az öreg. Tessék beljebb kerülni. A kapitány lement a lépcsőkön, és a mély udvaron furcsa társaságot talált.

Leterített, rongyos szőnyegeken mindenféle bozontos ábrázatú kiskutyák és macskák játszadoztak. Egy nagydarab kövön egy fehér szakállú, kéksapkás és kávébarna kabátos öreg honvéd üldögélt aki vékony fűzfavesszőt tartott a kezében. Az öregember a sapka ernyője alól szokatlanul élénk, szinte fiatalos tekintetet vetett a belépőre, és élénken integetett a kezével.

– Kár minden szóért. Úgysem megyek vissza a menházba. Én a kutyáim nélkül nem tudok meglenni. Másrészt ki nem állhatom azt a sok vén koldust, aki közül sohase volt egyik se igazi honvéd. Nem szeretem a vén svindlereket. Ne is fáradjon az úr.

- 350-


– Ne féljen, Szentlőrinczi hadnagy – felelt a kapitány, amint közelebb jött, és kalapjára folytonosan ügyelt, hogy oda ne üsse a házereszhez –, semmi erőszak nem fog önnel történni…

Az öreg honvéd gyanakodva húzódott össze a kődarabon, amelyen ült. A szakálla úgy állt, mint a tüske, a szeme pedig élénken villogott.

– De a szép szóért is kár. Elég volt a menházi életből. Háromszor csalogattak vissza, hogy legyen közöttük egy igazi honvéd, háromszor untam meg az életemet a sok vén boroshordó között, akik egész nap hazudoznak soha el nem követett hőstettekről. Én már csak itt maradok. Én leszek az utolsó igazi honvéd. Halálom után spirituszba tesznek, és a Nemzeti Múzeumban fognak őrizni.

A kapitány csöndesen végighallgatta az öreg honvédet, aki meglehetős hevességgel védelmezte az álláspontját, és a kiskutyák, mintha csak bajban lett volna a gazdájuk, hevesen ugatnak, és a kismacskák dorombolva dörgölőztek a csizmájához.

– Hírt hoztam önnek, hadnagy úr – kezdte ünnepélyesen Bükkfalvi. – Az öreg Kümmel Sámueltől.

Szentlőrinczi felütötte a fejét. – Mit akar az öreg? – Az öreg már nem akar semmit. Az öreg meghalt. A honvéd egy másodpercig csodálkozva nézett maga elé, aztán vállat vont,

és felsóhajtott: – Minden ember meghal előbb-utóbb. Az ilyen magunkfajta öregek már a jó

Isten kegyelmességéből és ajándékából kapnak minden napot, amelyre felvirradnak. Kümmel Sámuel azonkívül másfél esztendővel idősebb is volt, mint én. Öccsének nevezett mindig.

Egy kopott zsámoly hevert a fa alatt, olyanforma, amilyenen az öreg koldusok imádkozni szoktak. A kapitány a lábával közelebb húzta a zsámolyt, és rá akart telepedni. De a vén honvéd tiltakozólag emelte föl a kezét:

– Oda nem szabad ülni – mondta. – Az a Zsuzska néni helye. Az öregasszony nagyon megharagszik, ha az ő székére ül valaki. Felfordítja a házat.

– Ki az a Zsuzsika néni? A honvéd csóválta a fejét, mintha azon csodálkozott volna, hogy van olyan

ember, aki Zsuzska nénit nem ismeri. – Zsuzska néni manapság már csak egy öregasszony, mert nyugalomba

vonult. Már nem folytatja a mesterségét. De a székét őrzi most is, mint a katona kardját, vagy az öreg kocsis az ostorát. Ezen a székecskén ült ötven esztendeig Zsuzska néni a templom előtt. És a szék hűséges volt. Mindig engedte magát

- 351-


megfejni. Tejecske, kávécska, és valami ruhácska akadt a szék révén. Még a budai takarékba is jutott. Ebben a házban Zsuzska néni a leggazdagabb lakó.

– Honvéd bácsi se lesz mától fogva a legszegényebb – szólt a kapitány, és hunyorított a szemével. – Jó hírt hoztam, pénzecskét hoztam… No, öreg, hát még mindig nem örül nekem?

A honvéd gyanakodva pislogott piros karikás szemével. – Nekem már nem kell pénz – dünnyögte. – Mit csinálnék én a pénzzel? A kapitány hevesen felelt: – Márpedig akár kell magának pénz, akár nem kell, a pénz megvan.

Kümmel Sámuel a végrendeletében évi száz pengőt rendelt fiatalkori ismerősének. Íme, itt van az első kétszáz forint.

Szentlőrinczi honvéd ellágyulva bólintott. – Hát mégis eszébe jutottam! Nem a pénznek örülök, mert úgyse tudok vele

mit kezdeni, hanem örülök annak, hogy mégse áll ez a világ csupa gonosz, önző, keményszívű emberből. Hogy még akad tisztességes ember is Budán. Az öreg Kümmel!… Ej, be régen is ösmerjük egymást!

– Mióta? – kérdezte a kapitány. – Az esztendők számát bizony én már nem tudom. Fiatal legények voltunk

mind a ketten, csak arra emlékezem. Én jurátus voltam Pesten, Sámuel pedig hivatalban volt Bécsben, a császár mellett. Nagyszerű, nagy reményű gyerek volt mindig. Az édesanyja azt mondogatta az atyafiaknak: „Meglássátok, hogy még kancellár lesz Sámuelből.” Mert az a hír járta otthon felőle, hogy a császár is nagyon szereti a fiatal, udvari koncipistát, és bizalmas dolgaival mindig őt bízta meg. Ha látogatóba jött haza Sámuel, felkeresett engem is a pesti jurátuskávéházakban. Hogy is volt az?… Igen, akkoriban már nagyon nyugtalankodott a fiatalság, és forradalmi szelek jártak. Sámuel fejcsóválva hallgatta a mi beszédeinket, és csendesen védelmezte a maga császárját, pedig úton-útfélen szidták ekkor Pesten. Haza is járt csillapítani, csendesíteni minden hónapban Bécsből, amíg egyszer a jurátusok összefogtak ellene, és kiüldözték maguk közül, azt mondván, hogy Sámuel a császár kéme. Sámuelt nagyon elszomorította a sérelem, a hazaárulás vádja, és csak tőlem búcsúzott el utoljára: „Meglássátok, hogy éppen olyan jó magyar ember vagyok, mint ti. Majd még hallani fogtok rólam.” Elment közülünk, és ezután nemsokára zúgva, mennydörögve kiütött a magyar forradalom. Aki épkézláb magyar volt, az elment a zászló után. Csak Kümmel Sámuelt nem láttuk sehol. Ő Bécsben volt, és amint hallottuk, emelkedett hivatalában. Most már senki sem vehette le róla többé a hazaárulás vádját. Hazaáruló lett… Édesanyja meghalt bánatában. Rokonai, atyafiai megtagadták, ismerősei elfelejtették. Furcsa idők voltak azok. Alig tudok

- 352-


hozzá fogható időt az életemből. Aludni nem tudtunk már az izgatottságtól… Így volt ez! – mormogta csendesen a honvéd és elhallgatott.

– Nagyon kevesen emlékeznek már erre az időre – dörmögte a kapitány, és azon vette magát észre, hogy elkomorodik a kedélye. Ejnye, hát az öreg Kümmel mégse lett volna talpig becsületes ember? Hazaáruló lett volna?

A honvéd a pipaszárat szopogatta, és mosolyogva nézett a kiskutyákra. – De még itt nincs vége… Mert elmúlt ám minden. Elmúltak a harcok, a

háborúk, a fölhevülések, és szomorú ország lett ez az ország. Sorba becsukták a magyarokat. A hazafiak a várbörtönökben álmodták tovább a szent szabadságharcot. Ott ültem én is egy csomó régi pajtásommal a kufsteini kazamatában. Maholnap már ezt se fogja elhinni a világ. Pedig úgy volt, ahogyan mondom. Börtönben ült a nemzet színe-virága, mert dicsőség volt a börtönben ülni. Talán még ott ülnénk ma is valamennyien, ha egy jóságos kéz nem nyúl utánunk. A hazaáruló Kümmel Sámuel keze. Akkor ő már nagy hivatalban volt, méltóságos úr volt, és búcsúzóban volt a hivatalától. Szokás szerint megkérdezték tőle, hogy micsoda kitüntetést akar nyugalomba vonulása alkalmából. Rendjelet vagy rangot? Kümmel Sámuel pedig átnyújtott egy listát felelet helyett. Azon a listán azoknak a magyar foglyoknak a neve, akiket ő hajdanában ismert, akik kitaszították maguk közül. És a rendjel vagy rang helyett szabadulást kért a foglyoknak. Így lettem én is szabad sok más társammal együtt, de szabadulásunk okát csak néhányan tudtuk meg. Azt is csak véletlenül. Mert Kümmel Sámuel sohasem dicsekedett vele. Ő megmaradt hazaárulónak. Elvonulva élt, az emberek társaságát elkerülte, nem akart senkinek terhére lenni. Otthagyta a császárvárost, ahol pedig senki sem bántotta magaviseletéért. Hazajött Magyarországba, mert magyar akart lenni. Hát szép az öregtől, hogy rám gondolt végrendeletében, habár én odáig, amíg régi bajtársaim éltek, csak titokban, lopva érintkeztem vele. Az én régi bajtársaim olyan könnyen rámondják valakire a hazaárulás vádját, hogy attól féltem, hogy Kümmel Sámuel miatt még énbelőlem is hazaárulót faragnának. De Sámuel sem szólított meg soha nyilvánosan. Elfordította a fejét, ha látott. Elbújt, elrejtőzött előlem. Csak otthon, hol senki sem látott, tárta föl előttem a szívét. Sohase mondta, de én tudom, hogy úgy volt: fájt neki az, hogy hazaárulónak mondták. A keresztet türelmesen hordta, és csak arra vigyázott, hogy másokat, például engem, ne hozzon rossz hírbe az ismeretségével. Pedig hol voltak már azok az emberek, akik Kümmel Sámuelt ismerték! A temetőben voltak valamennyien. De ő mindig vigyázott, mindig bujdosott, mert azt hitte, hogy a porban játszó gyermekek is tudják, hogy vele nem szabad beszélni, őt nem szabad megszólítani. Ő volt az, aki örökké bujdosott – nem a magyar hazafiak, akiknek bujdosása előbb-utóbb véget ért. Őt csak a halál váltotta meg.

- 353-


A kapitány nagyot gondolkozott. Aztán röviden ennyit mondott: – Becsületes ember volt. Különben nem bujdosott volna. Az öreg honvéd szörtyögtette a pipáját: – Valahogy így kellett lenni ennek a dolognak. Én magam is, ha előzetesen

föltettem magamban, hogy nem leszek sem honvéd, sem szabadsághős hazafi, amikor Kümmel Sámuelt fölkerestem, nagyon szépen megértettem az öreget, és szerettem is. De ha honvéd voltam, akkor bizony csak haragudtam Sámuelre.

– Hát az unokájára is haragszik, Szentlőrinczi bácsi? – Hallottam róla. Kislány korában láttam is néhányszor. Őreá nem

haragszom. – Ígérje meg tehát – mondta bensőségteljes hangon az „Arany kalapács” –,

hogy sohasem fog haragudni Kümmel Veronikára a nagyapja miatt, és segíteni fog nekem a vigyázatban. Mi leszünk ketten a vigyázók a „Vadember” körül, mi, két öreg katonák.

Az öreg honvéd elgondolkozott: – Vigyázni már vigyáztam sok mindenre az életben, de fiatal leányra még

nem vigyáztam. Nem tudom a módját. – Majd megtanuljuk – vigasztalta az „Arany kalapács”. – Én se vigyáztam

még eddig, de remélem, hogy előbb-utóbb egészen jó vigyázó válik belőlem. Vigyázni, vigyázni, ez lesz életem jelszava. Szentlőrinczi bácsi is megtehetné ezt. Az öreg Kümmel a másvilágon bizonyosan örvendezne ennek.

Szentlőrinczi még mindig gondolkozott, végre habozva megkérdezte: – Szabad-e azon a környéken pipázni, a „Vadember” környékén? Milyen

véleménnyel vannak ott a dohányfüstről és ilyenekről? – Pompás véleménnyel – kiáltott föl pazarul a kapitány. – Csakis a pipás,

öreg honvédet szeretik. – Akkor jól van. Vigyázni fogok. Az „Arany kalapács” kezet szorított Szentlőrinczi bácsival és elbúcsúzott. – Most pedig megyek az ügyvédhez, mert a pörökre is vigyázni kell. Sokkal ruganyosabban lépkedett elfelé, mint ahogyan jött. Hisz lesz most

már segítőtársa a vigyázatban.

ÖTÖDIK FEJEZET A régi templom és környéke

Az a fiatal teremtés, akire ilyen nagy apparátussal vigyáztak Buda elhagyatott részében, hová már ugyan elhallatszik a villamosvonat csilingelése, de

- 354-


az utcán még olajmécseseket himbál az esti szél, a fiatal hölgy nagyon nyugodtan viselkedett, és csakhamar zavarba hozta vigyázóit afelől, hogy nem adott semmi alkalmat nekik a vigyázatra. Veronika a zárdai életet tovább folytatta a „Vadember”-hez címzett régi házban, és életmódja semmiben sem különbözött a remeték életmódjától. Néhanapján, a kora reggeli órákban vagy délutáni vecsernye idején fölkerekedett a Madame-mal, és végigjárták a budai templomokat.

(Az „Arany kalapács” ilyenkor tiszteletteljes távolságból követte a hölgyeket, és miután állandóan a földre szegezte a tekintetét, meg volt győződve arról, hogy a hölgyek nem látják őt. Máskor a fekete, kutyafejű botot himbálta kezében, és olyan nagy figyelemmel vizsgálta az útjába eső házakat, boltokat és cégtáblákat, mintha pusztán ezeknek megfigyelése lett volna útjának célja. De a legfőbb babonája mégiscsak az volt, hogy hében-korban besurrant egy kapumélyedésbe, és ott feszülten várakozott, mert az volt a föltevése, hogy a megfigyelt hölgyek éppen ezen időben néznek vissza az utcasarokról, és esetleg különösnek találhatnák a nyomukban lépegető kapitányt.)

A templomok között addig válogatott Veronika társalkodónőjével, amíg lenn, a régi Budában fölfedeztek egy régi-régi templomocskát, amely ódon falaival és megfakult szentképeivel olyanformán helyezkedett el a több száz esztendős házak között, mintha a legöregebb lenne valamennyi között, mintha az apja lett volna az egész városrésznek a kis templom, amely magányosan és csöndben állott egy régi kert közepén. A kertet kőfal környékezte, de ez a kőfal csak itt-ott maradt meg épen, legtöbb helyen bedúdolt a szél a virágtalan kertbe, és megzörgette az avart a sovány fák alatt. A vadgesztenyefa derekán Szűz Mária képe függött, és a Mi Asszonyunk szeme szelíden és bánatosan tapadt azokra, akik a vadgesztenyefát fölkeresték.

A környék olyan csöndes volt, mint a mesékben szokott lenni a régi templomok környéke, és az esőverte, kopott utcai kövezeten csak néha kopogtak lépések a templom felé. A torony mutatója már régen nem jelezte az időt, és a toronyablak körül fekete csókák sétálgattak, amelyeknek távozását vagy érkezését senki sem látta.

A régi tornyok ezen rendes vendégei mozdulatlanul üldögéltek, vagy nagyon csöndesen járták körül a kőpárkányt, hogy aztán eltűnjenek a toronyablakban.

Máshol a falban egy ágyúgolyó kiálló fele látszott, és nem messzire az ágyúgolyótól egy töredezett márványlap jelezte egy régi főúri család temetkezési helyét. Ugyancsak régi, alázatos budai polgárok és polgárasszonyok pihennek a

- 355-


küszöb alatt, és a szegények térdei itt mély lyukakat koptattak a négyszögletes kövekbe.

Ah, de benn a templom, az ódon kis templom belseje volt csak igazán arra való, hogy áhítatos szívek benne az ég felé emelkedjenek! Szúette padokban főkötős budai asszonyságok üldögéltek, akik még nem felejtették el az utat a régi templomhoz, és a férfiak, akik a padok hátulsó széleihez támaszkodtak, olyan különös és furcsa, régmúlt divat szerint öltözködtek, hogy az „Arany kalapács”, először körültekintve e helyen, önmagát tartotta a legutolsó divat szerint öltözött úriembernek! Olyan öreg kabáthátak látszottak a padokból, olyan öreg csizmák és csatos félcipők csoszogtak végig a templom hajóján, hogy az ember önkéntelenül azt hitte, hogy azok keltek föl a délutáni vecsernyéhez, akik sok száz esztendő óta pihennek a négyszögletes kövek alatt.

Az öregemberek temploma volt ez a hely, ahová a pókhálós és magas ablakokból olyan gyéren szűrődött be a napsugár, mintha odakünn maga a nap is megöregedett volna, és sugarai fogytán volnának, mint az öregember szava. De azért az öreg nap nem felejtette el a köteles udvariasságot. Lanyha, őszies fényéből csupán a padsoroknak juttatott, ahol fekete csipkekendők alatt, öreg viklerek közül az asszonyok gyér és ezüstfehér hajszálai kandikálnak ki, míg a háttérben álló férfiaknak csupán fehér bajuszuk és szakálluk látszott, amely csendesen mozgott az imádság mormolása közben.

És a sóhajtások, amelyek ebben a régi templomban hallatszottak! Más templomok levegőjében is ott boronganak azok a sóhajok, amelyek a

szívek mélységes fenekéről jönnek, de itt egy nagy sóhajtásban folyt össze valamennyinek az imádsága. És ez a nagy sóhajtás nem a jelenlévők számára kopogtatott kegyelmességért a legmagasabb trónusnál, hanem másokért, a távollevőkért, unokákért vagy gyermekekért. Az öregemberek már ritkán imádkoznak magukért, hisz ők nemsokára úgyis útra kelnek innen. De a kis unokák – játékos, jókedvű gyermekhad, amely gondtalan kedvvel dobálja labdáját vagy űzi csigáját –, ők itt maradnak, és szükségük lesz arra, hogy a legnagyobb Úr el ne hagyja őket. Az imádságok az Ég felé repülve az ódon templomocskából, bizonnyal meghallgatásra találnak odafönn, hisz jámbor öregemberek adresszálták ezen imákat.

És a nyáj pásztora vajon ki lenne más, mint egy öregember, aki Isten szolgálatában eltöltvén egy hosszú életet, szinte átszellemült arccal hajt térdet oltára előtt, miközben ezüstszínű fejét, halavány arcát a bárányfelhők fényességéhez hasonló világosság fonja körül.

Jövel, szent pillanat, midőn a földön járó ember lelke Isten közelébe jut, és a szenvedélyek, rosszaságok mint rozsdás salak hullanak ki a szívből, és Hozzá

- 356-


járulnak. Az orgona megszólal egy öregember ujjai alatt, és az öreg szívek boldogan dobognak az áhítatban. Akiknek már semmijük sincs a földön, azoknak elküldi az Ég az ő legdrágább kincsét: az áhítatot.

A fekete szentképek a falakon szinte megvilágosodni látszanak, és egy öregasszony csendesen sírdogál a hátulsó padsorban. Míg legisleghátul, az orgona oszlopa alatt „vigyázz” állásban egy merev, öreges úr, aki fekete keménykalapját olyanformán tartja jobb kezében, mintha az katonai csákó volna.

Máriának ezen régi hajlékát látogatta legsűrűbben Veronika a Madame társaságában, és az „Arany kalapács” sokszor könnyekig meghatódott a szép leány igaz áhítatán, midőn egyenesen állott a templom hátterében.

– Hogy az öreg Kümmel ezt nem láthatja! – mormogta magában, és mert ilyenkor hosszadalmasabban tudott beszélni, még azt is hozzáfűzte: – Az öregnek bizonyára jó ellátása van a másvilágon, hisz Veronika imádkozik érte.

Most már csak arra kellett vigyáznia az „Arany kalapács”-nak, hogy néhány perccel előbb hagyja el a templomocskát, mint a mise bevégződik. Ugyanezért az idő folyamán bizonyos barátságot kötött egy térdnadrágos, harisnyás és félcipős öregúrral, aki széles talpú botjára támaszkodva, jobb lábát egy kissé előrevetve ugyancsak a templom végében szokott tartózkodni. Az öregúrnak mindig gondosan meg volt beretválva az arca, és a magas inggallérja is kifogástalan tisztaságú volt. Különben igen önérzetes és magával megelégedett öregúr volt, ez, aki a kapitány vélekedése szerint legalábbis kapus lehetett hajdanában valamely nagyúri háznál, de az is lehetséges, hogy komornyik volt egykor, és csak azért hagyta el a helyét, mert gazdája meghalt. Csak később derült ki, hogy az önérzetes öregúr udvari szolga volt, aki azért maradt magyar földön, mert az unokája Budán ment férjhez. És most már csak az volt a foglalkozása, hogy abban a korcsmában, fönn a várban, a rendre felügyeljen, ahová az udvari inasok szoktak járni, ha a fölséges úr Budán lakott. Ott üldögélt egész nap, és várta az időt, amikor kartársai megjönnek friss hírekkel és bécsi történetekkel.

Ez az öregúr méltányolta az „Arany kalapács”-ban az egykori katonatisztet, és sohasem mulasztotta fejmozdulattal figyelmeztetni, hogy a mise vége felé közeledik. Ezt is olyanformán cselekedte, mintha egyenesen tőle függne az, hogy a mise befejezést nyer.

A kapitány ilyenkor csendesen kisurrant az ódon templomból, és a templom udvarán arra az oldalra fordult, ahol senki sem szokott járni, így vigyázott arra, hogy a hölgyek távozásukkor valahogy meg ne pillantsanak, de addig is merő óvatosságból egy régi latin felírást olvasgatott a templom falán, amelyből egy szót sem értett.

- 357-


A hazamenetelnél aztán éppen olyan nyaktörő rejtőzködést, lábujjhegyen való lépéseket produkált az egyes utcasarkoknál, fordulóknál és nyitott kapuknál, mint a jövetelnél. Sohasem olvasta ugyan Cooper Fenimore indiánustörténeteit, de a ravasz rejtőzködésben felvehette volna a versenyt Bőrharisnyával. Csupán az hűtötte le egy kissé örömét, hogy a „Vadember”-hez érkezve, a hölgyek megállottak a kapuban, és a Madame hátrafordulva, kedélyesen intett a kapitánynak, aki későn akart már elrejtőzni valamely fal kiszögellésénél.

– Jöjjön már, kapitány úr – kiáltotta a Madame –, meg akarjuk önnek köszönni kíséretét, és Veronika megengedi, hogy velünk ebédelhessen.

Az „Arany kalapács” szégyenkezve közeledett, és a kemény, fekete kalappal olyanformán próbált köszönni, mintha hosszú idő után most látná viszont a hölgyeket.

De nemegyszer megtörtént, hogy az „Arany kalapács”-nak a vigyázatban segítségére volt Szentlőriczi honvéd is. Az öreg honvéd természetesen a másik oldalon ballagott mankójával, és mert gyönge volt már a szeme, a veszedelmes utcasarkokról, fordulókról, ahonnan a hölgyek észrevehetnék őreiket, csupán úgy vett tudomást, hogy a kapitány az utca túlsó oldaláról jelt adott neki. Néha egy halk fütty, máskor a tenyerek összecsattintása figyelmeztette Szentlőrinczit arra, hogy veszedelem mutatkozik, amire az öreg egyetlen lépéssel a fal mellett termett, és hátát a falnak vetve mozdulatlanul megállott, amíg az „Arany kalapács” a túlsó oldalról jelt nem adott a tovább vonulásra.

És ilyenformán megtörtént az, hogy a Madame, miután az esernyője emelgetésével már előcsalogatta a kapitányt valamely kapumélyedésből, ahová zavarába bemenekült, intézkedett oly irányban is, hogy az utca másik oldaláról előbukkanjon az öreg honvéd bozontos, hófehér feje, barna atillája és kék sapkája. Ezt pedig olyanformán lehetett elérni, hogy néhány pillanatig föltartóztatták Bükkfalvit a „Vadember” kapuja előtt, és mindenféle kérdéseket adott föl neki a Madame, amelyre a jó kapitány annál kevésbé tudott választ adni, mert a két kezével volt elfoglalva, amelyekkel a háta mögött rejtélyesen integetett valakinek. A kézintések azt akarták kifejezni, hogy a világért se hagyja el leshelyét Szentlőrinczi, de az öreg honvéd nem láthatta a mozdulatokat, csak akkor, midőn bozontos, fehér fejét előbuktatta a kapumélyedésből. Akkorára pedig az éles szemű Madame is észrevette, és gyorsan rákiáltott:

– Az öreg honvéd bácsit is szívesen látjuk a mai, vasárnapi ebédre! Vasárnaponkint tehát az ebédnél rendesen társasága volt Veronikának.

Bükkfalvi kapitány szertartásosan foglalta el helyét a karosszékben, és Szentlőrinczi is csak akkor hiányzott, ha sehogy se lehetett előcsalogatni a kapumélyedés alól. De akár ott voltak mind a ketten, akár csak Bükkfalvi

- 358-


egyedül, a társalgás mindig kimért és ünnepélyes volt. Annál könnyebben történhetett ez, miután az öreg Szentlőrinczi még egyetlenegyszer sem nyitotta föl a száját, a kapitányról pedig mindnyájan tudjuk, hogy csak akkor volt beszédes kedvében, ha egyedül volt.

Az asztalfőn a Madame üldögélt, és határozottan boldog volt, ha egy-egy jól sikerült grimaszt vághatott úgy, hogy senki sem vette észre. Bükkfalvi komolyan és felelősségteljesen evett a fölhordott ételekből, míg az öreg honvéd arra gondolt, hogy mennyivel jobb otthon, a föld alatti házikóban, ahol ingujjban ülhet a kiskutyák és macskák között.

Veronika olyan derűsen és megelégedetten üldögélt helyén, mintha a világ legmulatságosabb társasága lenne körülötte. A világot eddig csak a Sacré Coeur ablakából ismerte, valamint azokból a regényekből, amelyeket Madame-mal együtt olvasgatott. Körülbelül azt kellett ilyenformán hinnie, hogy a kapitány, Bükkfalvi Tamás a legtökéletesebb, legelső férfi a világon, és ha még vannak is rajta kívül más férfiak, azok csak olyanok lehetnek, mint Szentlőrinczi, az öreg, negyvennyolcas honvéd. Csupa negyvennyolcas honvédek járnak odakünn a világban, amerre a villamos megy Pest felé. És a többiek – térdnadrágos lovagok vagy szelíd falusi iskolamesterek, akiknek enyhe szerelmeiről és egyéb ügyes-bajos dolgairól a regényekből értesült – tulajdonképpen nem is léteznek máshol, mint csupán a regényekben.

És azon a vasárnapon, mikor Szentlőrinczi bácsi végre eltökélte magát, hogy a száját az elhunyt Kümmel Sámuel hajlékában szólásra nyissa, azt kérdezvén, hogy az ajtón kilépő öreg inast nem Fridolinnak hívják-e szintén, mint egyik régi inasát a háznak, Veronika élénken fölfigyelt, és csodálkozva kérdezte, hogy miért hívnák Györgyöt Fridolinnak.

– Mert olyan Fridolin-képe van – felelte sunyítva az öreg honvéd, és nyomban eltemetkezett bozontos szakállába.

Veronika olyan csengőén és hosszadalmasan nevetett Szentlőrinczi bácsi mondásán, hogy az öregember maga is elhitte, hogy valami rendkívülit mondott, és egy percre visszatérve szakállából, megismételte:

– Igen, Fridolin-képe van! Veronika nevetésére, mintha megmozdulni látszott volna valami az ódon,

nagy ebédlőben, ahol az ónémet almárium környékén mozdulatlanul és ünnepélyesen húzódtak meg a régi bútorok, amelyek nevetést itt sohasem hallottak. Egy női arckép a Biedermeyer-korból, halavány aranyráma közül, mintha előrehajolt volna egy pillanatra, és a néma, kék szemek csodálkozni és örvendezni látszottak. Sőt még egy érdemrendes, frakkos és beretvált arcú férfi is a szemközti falon, akiben Kümmel Sámuelt még Szentlőrinczi bácsi se merte

- 359-


teljes bizonyossággal felismerni, még ő is bátorítóan és helyeslően nézett alá koszperdje mellől. Az ebédlőasztalon álló virágok felemelni látszottak fejüket, és a tányérok s evőeszközök, amelyek eddig óvakodtak megszólalni, csevegni kezdtek egymással. Az elámult kapitány ezüstvillája sürgősen közölte a majolika tányérral, hogy a házban valaki vidáman nevetett, és ismét nevetett.

Csak Szentlőrinczi húzódott össze nagy szakállában, és gyorsan pislogott két szemével, mert még nem tudta, hogy Bükkfalvi kapitány milyen megítélésben részesíti a nevetést gerjesztő megszólalást.

Bükkfalvi kapitány az első pillanatban nem is készülődött máshoz, mint egy szigorú és helytelenítő fejrázáshoz, de ez nem sikerült egészen. Csak úgy szelíden lóbálta meg merev fejét jobbra és balra, majd ebből a mozdulatból sem lett egyéb, mint tréfás csodálkozásnak jelzése az öreg honvéd megszólamlása fölött.

A következő vasárnapi ebéden az öreg almárium és társai már szinte várakozó álláspontra helyezkedtek, midőn György inas járkálni kezdett körülöttük az asztal felterítésére. Vajon mi lesz máma? milyen lesz a folytatás? Hisz itt kezdenek a legérdekesebb dolgok történni! Szentlőrinczi bácsi ismét előveszi-e humortarsolyát, és belőle pazar kézzel osztogat? Az öreg bútorokat és közöttük Madame-ot és Veronikát az a sajnálatos meglepetés érte, hogy az öreg honvéd ezen a vasárnapon elmaradt az ebédtől. Talán maga is megsokallta eddigi szereplését, vagy talán Zsuzsi néni adott ebédet ezen a napon a föld alatti házikóban? elég az hozzá, hogy csupán Bükkfalvi kapitány jelent meg a vasárnapi vendégek közül, és miután hosszabb ideig üldögélt a megszokott módon, a mákos tésztánál kinyújtotta kezét a régi, pókhálós palack után, amely ez ideig csupán asztaldísz volt a vasárnapi ebédeknél, és a pohárba néhány cseppet öntött a tündöklő óborból. Majd fölemelte a poharat, és a következőket mondotta:

– Az öreg Kümmel úr emlékezetére! Fölhajtotta a pohár tartalmát, és így folytatta: – Az unoka egészségére! Olyan szertartásos komolysággal mondta mindezeket az „Arany kalapács”,

hogy a Madame minden erőfeszítése dacára kénytelen volt egy bizonyos grimaszt csinálni arcával, amely grimasz azt jelképezte, hogy a kapitány pohárköszöntője nagyon korcsmai ízű és közönséges dolog volt. De Veronika, akit váratlanul ért a kapitány fölszólamlása, nem haragudott meg a Bükkfalvi szavaiért, sőt szerényen és vidáman bólintott fejével:

– Az Isten éltesse önt is, Bükkfalvi bácsi! A kapitány mély meghatottsággal nézett maga elé, és otthon, midőn a régi

óralapon a színes francia kastélyt mézegette ismét, mint már oly sokszor, a következő beszédet tartotta:

- 360-


– Az eddigi nevelési módszert elhibázottnak vélem Veronika kisasszonnyal szemben. Vidámság szükségeltetik egy fiatal hölgy életébe. Ezentúl vidámak leszünk.

És már másnap gyakorolta magát a nevetésben. Hahotázott olyanformán, mintha a kanyargós utcácskában a legrégibb kapuzárat nyitogatnák egy rozsdás kulccsal.

A budai nyári színkörben vagyunk, és a színpadról a Rip van Winkle melódiái hangzanak.

A Lizbet rózsaszín tarlatánszoknyája végigsuhan az ócska kulisszák előtt, és a bűbájos, régi muzsika elandalítja a fiatal és öreg lelkeket.

A szomszéd krisztinavárosi templomban már elharangozták a nyolc órát, és a csodaszép operett a második fölvonáshoz ér. Rip a barlangban találkozik a szellemekkel, és már kinyújtotta kezét az álomhozó ital után.

Aludj, Rip, aludj, Csöndesen aludj…

Ezt fújták a fehér szakállú kóristák, és a második páholyban egy barna, fiatal leány kerekre nyitott szemmel, gyöngén kipirult arccal nézett a színpadra, és halkan azt súgta a mellette ülő Madame-nak:

– Gyönyörű dolog a színpad, Madame. A Madame, bár ő maga is mélyen meg volt rendülve a színpadi est

varázsától, szokásos grimaszai egyikét rejtette legyezője mögé, és közömbös hangon jegyezte meg:

– Persze más ez itt, mint a Sacré Coeur-beli színház. De én láttam Bécsben a Ring-színházat. Az volt ám csodálatos.

A társalgás lehető leghalkabban folyt le a páholy előterében, de beszélhettek volna még suttogóbban is, a páholy hátterében mereven ülő, fényes fekete kabátú, egyenes bajuszú öregúr akkor is nyomban megmozdult volna, hogy aggodalmasan megkérdezze:

– Nem tetszik talán az előadás? – kérdezte némi szemrehányással. – Gyönyörű! – felelt röviden Veronika, mert hiszen, mint eltalálhattuk, ő

volt a pompás leányka, aki egyszerű rózsaszínű ruhácskájában, amely még utolsó vizsgájára készült, kipirulva, és a lámpások fényétől, kandi tekintetektől megzavarodva, a színjátéktól felhevülve ült a páholy első részében.

– Én is meg vagyok elégedve választásával – felelt kegyesen a Madame. – A színdarab jó, és nem ártalmas.

- 361-


– Miről beszélgetnek tehát mindig? – mormogta a kapitány, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta az előadást. A sikerültebb melódiáknál helyeslően bólintott fejével, míg azoknál a daloknál, amelyekben a szerelemről volt szó, lesütötte a szemét, mintha gyámleánya előtt szégyenkezett volna a színészek helyett. Ilyenkor kemény, fekete kalapját türelmetlenül kopogtatta a mutatóujja körmével, mintha a csekélyke zajjal akarta volna ellensúlyozni a színpadon történteket. Sőt, midőn a színpadon felhangzott a két gyermek bátortalan dalocskája:

Szeretni már mi jól tudunk, S ezért vagyunk mi boldogok…

Bükkfalvi Tamás hirtelen leejtette a kemény, fekete kalapot térdéről, s a kalap végiggurult a páholy deszkáin. Ezzel sikerült azt elérnie, hogy Veronika egy pillanatra hátrafordította kipirult arcát, és a kapitány fölhasználva az alkalmat, helytelenítően intett fejével.

De mindezek a dolgok korántsem izgatták föl annyira a kapitány kedélyét, mint az az időköz, amely az első felvonást a másodiktól elválasztja.

Az „Arany kalapács” egyszer csak azt vette észre, hogy a nézőtérről kíváncsi fejek fordulnak a második számú páholy felé, amíg a zenekar egy ódon valcert játszott. A kapitány azt képzelte, hogy az egész nézőtér őket nézi; illetőleg Veronikát nézik a kíváncsi szemek, és a fekete látcsövek, mint megannyi ágyúcsövek merednek a páholy felé. Az „Arany kalapács” nyomban talpra állott a páholy hátterében, és végig begombolta a kabátját, mintha valamire készülődött volna. A karját összefonta mellén, és harciasán nézett farkasszemet a fekete gukkerekkel. Külön-külön valamennyi látcsővel kihívó pillantást váltott, és a legnagyobb kedve lett volna harsány szóval párviadalra szólítani föl az egész nézőteret.

Kár, hogy nincs itt Szentlőrinczi – gondolta magában –, mert akkor az ő gondjaira bízhatnám a hölgyeket, amíg azt a hirtelenszőke fiatalembert megbúboznám.

Szentlőrinczi hiányában tehát meg kellett elégednie azzal, hogy a hirtelenszőkére addig meresztette a tekintetét, amíg az lassan-lassan az emelettel egy vonalba emelte a szemét. De a kapitány még ezután sem nyugodott meg, mert mihamar észrevette, hogy a hirtelenszőke csupán cselfogásból mozdította el a tekintetét, és visszatér szemével a földszinti páholyra. Bükkfalvi minden visszatérő kísérletnél hirtelen egy lépést tett előre, sőt már az öklével készült

- 362-


fenyegetőzni, amikor a színpadi csengettyű a felvonás kezdetét jelentette, és a kapitány verejtékező homlokát megtörülve, kimerülten ült vissza helyére.

– Szemtelen fráter! – dörmögte magában, mire Madame furcsa grimaszt vágott a kivörösödött kapitány felé.

De az igazi még ezután következett. A földszintről egyszerre valaki köszöngetni kezdett a páholyban ülők felé,

és a kapitány csaknem elsüllyedt meglepetésében, amikor a fekete szakállú úriemberben Felicián Miklóst ismerte föl. A fekete szakállú estélyi öltözetben volt, és fehér inge úgy ragyogott a hétköznapi ruházatú nézők tömege között, mintha az egyetlen fehér inget Felicián viselte volna egész Budán. A szokásos, gunyoros mosoly helyett most mély tisztelettel nézett a kapitányra, és olyan szertartásos alázattal bókolt, hogy a kapitány haragudni sem tudott többé a vakmerőség fölött, hogy neki a színházban köszönnek. Majd önkéntelenül viszonozta a Felicián köszöntését, és ez végzetes könnyelműség volt.

– Kinek köszönt, kapitány úr? – kérdezte ebben a percben Veronika gyermekes kíváncsisággal.

Bükkfalvinak még annyi ideje sem maradt, hogy valami ártatlan hazugságot kitaláljon, amikor a Madame élénken közbeszólott:

– Annak a fekete szakállú, csinos úriembernek köszönt vissza a kapitány. Nem is hinné az ember, hogy „Arany kalapács”-nak arisztokrata ismerősei is vannak. Mert ha nem csalódom, az az úriember a felső tízezerhez tartozik. Bükkfalvi elkeseredve hallgatta a Madame gyors, pergő szavait, és megharagudva a kísérő grimaszokon, epésen felelt:

– Korántsem, Madame. Éles szemei ezúttal megcsalták. Az az úr egy peres, mégpedig éppen a mi peresünk. Ez a bizonyos Felicián pörli Veronikát a batyiházi birtokáért.

– Érdekes! – mondta a Madame, nyilván csak abból a szempontból, hogy dühbe hozza a kapitányt, ami sikerült is neki.

– Nem tudom, hogy miért érdekes – dohogta az „Arany kalapács”, és Felicián Miklóst őszintén a pokolba kívánta, midőn néhány perc múlva észrevette, hogy Veronika lopva egy kandi pillantást vet arrafelé, ahol a fehér plasztronos úriember üldögélt, és láthatólag nagyon komolyan figyelte az előadást. A kapitány nyugtalankodva izegni-mozogni kezdett a helyén, s a fekete keménykalapon oly kopogást vitt véghez mutatóujjaval, hogy a derék, öreg jószágot komoly veszedelem fenyegette.

Szerencsére az előadás már vége felé közeledett, és a mélabús befejezés váratlanul könnyekre indította a Madame-ot, mire természetesen megfeledkezett az egész világról és a világban Feliciánról. A kapitány is már eldöntötte magában,

- 363-


hogy a megváltozott életmódozati irány túlságosan vidámnak és mozgalmasnak mutatkozik ahhoz, hogy hosszú-hosszú ideig folytatni lehessen, mert Veronika ahelyett, hogy unatkozott volna a színházban, nevetni, pirulni és érdeklődni merészelt.

– Nem, nem – dohogta Bükkfalvi –, így nem lesz jó a dolog. Sehogy se lesz jó.

S a hölgyekre felsegítvén kabátjaikat, megindult velük a csillagos, tavaszi éjszakában. A hold fél szarva rejtelmesen bujdosott a bárányfelhők és régi toronytetők között. A hegyekről enyhe szél fújdogált, és a csillagok olyan élénken nézegettek alá magas állomásukról, mint megannyi tüzes szemek. (A kapitány vigyázott is arra, hogy vajon Veronika nem néz-e a csillagokra? Nem nézett egyszer sem, csak a vörös holdtól látszott egy kissé megijedni, amely olyan váratlanul bukkant föl előttük egy kis sötétes utcácska mélyében, mintha egész este ezen a helyen lesett volna reájuk.)

Veronika a Madame karjába kapaszkodott, és az imént hallott és még fülükbe csengő muzsika dallamaira lépegetett; csupán a kapitány ment komolyan és gyertyaegyenesen a kopogó köveken. Egy csöndes utcácskában a Madame halkan dúdolt néhány ütemet, és boldogan fölsóhajtott:

– Be szép is volt egykor a Ring-színházban! Amikor útjuknak körülbelül már a felét megjárták, egy utcakanyarulatnál a

kapitánynak úgy rémlett, mintha egyenletes lépések kopognának a nyomukban. Fölemelte a fejét, mint egy veszedelmet érző paripa, és a tenyerét a füléhez emelte. A lépések valóban ott kopogtak a régi házak alatt a homályba borult kövezeten, és a kapitány nagyon elégedetlenül csóválta a fejét azon, hogy most hirtelen vissza nem fordulhat, és szeme közé nem nézhet az éjjeli járókelőnek. De képzeletben látta magát határozott és kemény lépésekkel visszafelé haladni az utcán, és még odahaza, a fogason függő régi kardjának a zörgését is hallotta az utcaköveken.

Harcias ábrándjaiból Veronika kérdése térítette magához. – Én nem tudom, hogy miféle pöröm is van nekem, Madame. Kérdezzük

meg talán a kapitány urat. Bükkfalvi gyanakodva nézett a csillagokra. – Miféle pörünk van, Veronika? Hm, hát egy pörünk van, amelyben – sajnos

– még nem történt meg a döntő lépés. Majd éles hangon folytatta: – Különben is csodálkozom… ügyvéd úron. Csodálkozom… – Az ügyvéd úr megtette kötelességét – szólt közbe élénken a Madame, és

bizonyára megfelelő arcfintorgatással kísérte szavait. – Csakhogy önök… ügyvéd

- 364-


úrral együtt elfelejtik, hogy mi nem vagyunk jogászok, sem törvényszéki bírók. Az ügyvéd úr néhányszor olyanformán magyarázta el nekem a pörünk anyagát, mintha én vagy Veronika legalábbis nyugalmazott kúriai bírák volnánk.

A kapitány hümmögve csóválta a fejét, és magában azt gondolta, hogy a Madame igen sokat tud beszélni.

– Hát mi is legyen az a pör, kapitány úr? – folytatta a kérdezősködést Veronika.

Bükkfalvi mielőtt felelni kezdett volna, előzőleg néhány rosszakaratú megjegyzést tett gondolatban a budai Színkörre, a Rip van Winklére és annak szerzőire, valamint természetesen Felicián Miklósra, aki éppen a mai estén búvott ki az „Arany Medve” ócska szobáiból.

A fekete keménykalapot levette a fejéről, és a tekintetét a kalapra függesztette, miközben a kalap karimáját ujjával körös-körül nyomogatta:

– Ez egy régi pör a batyiházi puszta miatt. A boldogult Kümmel úr még az ötvenes években megvette Batyiházát a megszorult tulajdonostól, mégpedig nevetségesen olcsó áron. Ezért folyik most a pör. Mondom, csodálkozom… az ügyvéd úron. Másféle embernek tartottam.

A fekete keménykalapot határozott, gyors mozdulattal a fejére helyezte: – Remélem, most már tudnak mindent. A Madame válasz helyett kuncogva nevetett. Micsoda grimasz kísérte ezt a

nevetést! Veronika pedig a fejét csóválta: – Igazán nem értem, miért pörösködnek az emberek! Szegény nagyatyám a

világon a legjobb ember volt, de úgy látszik, néki is volt gyöngesége. Ha tőlem függene, nyomban beszüntetném az egész pörösködést.

A kapitány ebben a pillanatban megállott a helyén, és a következő rejtélyes nyilatkozatot tette:

– Én nem vagyok mai ember, én már sok mindent nem vagyok képes megtanulni az új módi világból. Nem fogok megtanulni például sohasem telefonozni. És már más egyebet sem fogok megtanulni…

A hölgyek nem kérdezősködtek e rejtélyes telefonozás értelme felől, a közelben feltűnt György százgalléros, régi köpenyege és olajlámpása, amint úrnője elé jött. A régi mécses, a fantasztikus köpenyeg olyan formára alakították az öreg szolgát, mintha egy kétszáz esztendős ember jött volna e csöndes estén a néma sikátorból.

– György! – kiáltotta Madame. – Világítson a lámpással. Az öreg szolga megfordult, és előreballagott, a kapitány pedig a hátvédet

alkotta. Itt senki által sem figyelve, folyton a fejét rázogatta, miközben levette

- 365-


kalapját. És mikor észrevette, hogy Veronika hosszú pillantást vet a magasan ragyogó csillagokra, a kalapot is megrázta kezében.

A „Vadember”-hez érve szertartásosan elbúcsúzott a hölgyektől, de még korántsem ment haza a hívogató „Arany kalapács”-ba. Sötéten és nyílt jellemével sehogyan sem összeférhető alattomossággal húzódott meg egy kapu mélyében. Nem sokáig kellett várakoznia.

A kopogó lépések, amelyekre közben mindig eléggé figyelt, valóban közeledtek, és csakhamar elhaladt az utcácskában rövid, tavaszi felöltőjében Felicián Miklós, miközben hosszadalmasan nézett a „Vadember” ablakaira. Odafönt a csipkefüggönyök mögött éppen világosság keletkezett, és egy kicsiny, fehér kéz meghúzta a függöny zsinórját.

A kapitány megrendülve állott helyén még akkor is, midőn a lépések már régen elhangzottak a messziségben, és ha nem járt volna olyan későre az idő, nyomban Szentlőrinczi bácsihoz sietett volna fölfedezése hírével. Így csak ennyit mondott magában:

– Készen a fegyverekkel!

HATODIK FEJEZET Tanács az Angeló cukrászdában

Lenn Tabánban az Angeló mester kis cukrászdája még mindig ugyanazon a helyen áll, ahol legutoljára hagytuk. A tubákszínű függönyök az ablakokon lettek csak fakultak, és a sárga tapéták a falon rongyosabbak. Künn a kassza mellett a poharak és tányérkák éppen úgy ragyogtak a tisztaságtól, mint legutolsó ittlételünkkor, és a cukrászkisasszony ugyanazon álmodozó arckifejezéssel olvasgatta a piros kötetes regényt. Csak egyik-másik pohos likőröspalackról látszott lekopni a felírás, de ez nem sokat jelentett, mert itt a palackokat felírás nélkül is megismerték.

Hát az Angeló mester vendégei a régiek voltak-e vajon? A vendégek bizony ugyanazok voltak, akik talán már száz esztendő előtt

látogatták a kis tabáni cukrászdát. A furcsa külsejű öregurak, akik a székeken üldögéltek megszokott újságjaikat olvasgatva, vagy csöndesen dominózgatva a sarokban, talán sohasem változnak meg e helyen. Az öreg parókák egyike-másika megzöldül ugyan az idő folyamán, de ugyan ki venne ilyen csekélységet észre? Az itteni nadrágok és a kabátok mintha nemzedékről nemzedékre csupán az „Angeló” cukrászdában volnának láthatók, a főváros más pontjain ezek a különös szabású ruhadarabok nyomtalanul eltűntek, s ezért könnyen lehetséges, hogy az

- 366-


„Angeló” cukrászdának volt valaha egy külön ruhatára, ahol ezeket az ócska ruhákat őrizték, és ha új vendég vetődött a helyiségbe, nyomban felöltöztették az itteni divat szabályai szerint, és a fejébe egy régi parókát nyomtak. Az öregurak, akik a nadrágokat és kabátokat viselték, talán kicserélődhettek időközönként, de a dominópárti azért mindig rendben volt a sarokasztalnál, és az öreg Klein Nep. János hiába ment el egy napon a farkasréti temető irányába, azon szokását, hogy a feketekávét vizespohárból itta és a dupla nyolcast a „mennydörgős mennykő”-nek nevezte, nem felejtették el az „Angeló”-ban. Most Hilberth bácsi issza vizespohárból a feketekávét, mint az elhunytnak legrégibb barátja.

Ugyancsak ő örökölte Klein Nep. János rendes fogasát is, hová harminc esztendeig függesztette kabátját az egykori cukrászdavendég, és ugyancsak ő ígérte meg naponkint a cukrászkisasszonynak, hogy a lakodalmán táncolni fog… Úgy maradt tehát minden az „Angeló”-ban, mintha Klein Nep. János innen el sem ment volna. Még megszokott újságlapját is prenumerálták a másodszori olvasásra, és a különbség csupán a kabátzsebben volt, amelybe Angeló mester hazamenetel előtt az újságot bedugta. A kávéscsészék oldaláról olyan neveket lehetett leolvasni a kopott aranyozásból, amely neveknek a viselői réges-régen átlépték az „Angeló” cukrászda küszöbét, hogy többé vissza ne jöjjenek, és ezért mégis megkapta mindenki a maga csészéjét. Az ablak mellett jobbra, mintha ugyanaz az öregúr ült volna, aki ötven esztendő előtt ült ugyanazon a helyen, míg az ittfelejtett vén, zörgő sétapálcák, amelyek a sarokban álldogáltak, ma is éppen olyan türelemmel várták gazdáik visszatértét, mint azelőtt várták.

Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány helye – az asztalon az előre odakészített tintával és tollal –, hol a kapitány egykor a „Vörös szegfű”-nek írta leveleit, most is megvolt, mintha az „Arany kalapács” csak egy pillanatra távozott volna a cukrászdából. S így semmi akadálya sem volt annak, hogy a kapitány azon a napon, midőn ismét belovagolt Angeló mesterhez, mindent rendben találjon a cukrászdában. Komolyan és ünnepélyesen köszönt a cukrászkisasszonynak, és Angeló mester – a mosolygó kis öregemberke – sem kérdezte meg tőle, hogy hol járt a közbeeső idő alatt. És mintha csak tegnap ment volna el innen utoljára a kapitány, fölvette a megszokott német újságját, és olvasni kezdett, majd később szórakozottan nyúlt a toll és a tinta után… Csak akkor jutott eszébe, hogy a „Vörös szegfű” már nincs meg többé, és ő sem a régi, gondtalan férfiú, aki mulatságának élhet – hanem egy gondokkal és aggodalmakkal súlyosan megterhelt gyámapa, s ezen elkomorodott. S így üldögélt néhány percig megfeketedett virzsíniájára szegezve tekintetét, midőn újra felnyílott a cukrászda ajtaja, egy bozontos öregember nyomakodott be a helyiségbe, aki idegenkedve

- 367-


nézett körül. Széles talpú botját mereven tartotta kezében, és már éppen visszafordulni készült, midőn a kapitányt a sarokban megpillantotta.

Bükkfalvi a kezét nyújtotta: – Jó napot, Szentlőrinczi bácsi. Üljünk csak egy kicsit. Egy kicsit üljünk le. Az öreg honvéd még mindig idegenkedve pislogott vörös karikás szemével,

és csak hosszas meggondolás után határozta el, hogy sapkáját és botját a sarokba elhelyezze, lehetőleg közel magához, hogy szükség esetén könnyen elérhesse. Majd a két kezével megborzolta szakállát, és olyan hangon szólalt meg, amely úgy hangzott, mintha befelé hatolt volna:

– Öregember vagyok, de nem félek senkitől. Az „Arany kalapács” összeráncolta a homlokát, és megcsóválta a fejét: – Még nem tudom, hogy lesz-e szükség erőszakhoz folyamodni! Be kell

várnunk az ügyvéd urat. – Hát várjuk be a pörvesztőt – bólintott Szentlőrinczi bácsi, és felemelte az

asztalon heverő újságlapot, de megzavarodásában megfordítva kezdte nézegetni a betűket, amit csak hosszabb idő múlva vett figyelembe.

Alig néhány perc múlott el a cukrászda óráján, amelynek óralapjáról egy virágos kalapú pásztorleány mosolygott alá az öregurakra, amikor az ajtóban egy ódivatú, végiggombolt kabát, egy furfangos külsejű pár csizma (amelynek orra felkunkorodása ravaszságot látszott kifejezni), valamint egy csontfogantyús sétabot jelent meg, és nyomban utána látható lett az ügyvéd úr hivatalos szigorúságot kifejező arca, valamint ujjnyi vastagságú szemüvege.

– Szeretem, hogy az urak pontosak és hűségesek voltak. Kezdjük meg tehát a tanácskozást a teendők felett – mondotta az ügyvéd úr, és a csontfogantyús sétabotot olyan erővel állította a sarokba, mintha annak most már örök ideig ott kellene maradni, a végig begombolt kabátból pedig, a végzsebek egyikéből színes fedelű burnótszelencét vett elő, amelynek tetejét tenyerével megütögetve, tartalmával megkínálta a tanácstagokat.

– Kezdjük, kezdjük – mondta sürgetőleg, miközben sietve dugdosta a barna szemcséket az orrába, és bizonyos várakozással húzott elő mély zsebéből egy hatalmas, tarka zsebkendőt. – Kezdjük – szólt, és háromszor tüsszentett. – Délután már három árverésem van. Bükkfalvi urat illeti a szó.

A kapitány mindenre el volt készülve, csak erre nem. Komoly ijedelemmel meresztette a szemét a fiskálisra, majd Szentlőrinczi bácsira. De most az öreg honvéd sem tehetett egyebet, mint határozottan bólintott a kapitány felé, és a bozontos szakáll szigorúan mondotta:

– Természetesen. Bükkfalvi úré a szó.

- 368-


A kapitány még egyszer körülnézett a cukrászdában, és a teljes tanácstalanság tükröződött arcáról, az utolsó percben fölfedezte a fekete keménykalapot a megszokott fogason, és mintha ettől a látványtól hirtelen megeredt volna szava, az aranyszájúé:

– Veszedelemről kell beszámolnom, igen tisztelt uraim és Szentlőrinczi bácsi. A veszedelem a „Vadember”-hez címzett házat, illetőleg annak lakóját, elsősorban gondjainkra, második sorban ügyvéd úr gondjaira és harmadszor Szentlőrinczi bácsi felügyeletére bízott Veronika kisasszonyt …

– Halljuk! – mondta biztatóan az ügyvéd úr. A kapitányt ez a közbeszólás valamelyest megzavarta, de csakhamar

összeszedve magát, a kalapra szegezte tekintetét, és így folytatta: – A veszedelem, mint azt már igen tisztelt uraimmal külön-külön tisztelettel

közöltem, abban rejlik, hogy peres felünk és ellenségünk ólálkodik a ház körül, mint egy éhes farkas a bárányakol körül. És ha idejekorán elő nem veszi a pásztor kampósbotját, bizony el is ragadhatja a fenevad az aranyszőrű báránykát.

– Halljuk! – ismételte az ügyvéd, és olyan furcsán kezdett mosolyogni, mint aki már réges-régen tisztában van a maga dolgával, és csupán jámbor kíméletből hallgatja meg mások helytelen véleményét.

Az „Arany kalapács”-ot ez a mosolygás annyira kihozta a sodrából, hogy elfelejtette a további mondanivalókat, és a tekintetét végleg levette kalapjáról.

– Beszéljen az ügyvéd úr, mert ő, úgy látszik, többet tud, mint én – mondta bizonyos sértődöttséggel, és olyan határozottan rázta meg a fejét, amely mozzanat tökéletesen kifejezte azt, hogy több szót harapófogóval sem lehet belőle kihúzni.

Ügyvéd úr a mutatóujját, mint valami dárdát, az öreg honvéd mellének szegezte e pillanatban, és kicsinylő mosollyal kérdezte:

– Szentlőrinczi bácsinak mi a véleménye ebben az ügyben? A honvéd kényelmetlenül feszengett helyén, és kétszer is fölborzolta

kezével nagy szakállát, amíg megszólalt: – Én már öregember vagyok, és jóformán azt is elfelejtettem, hogy

valamikor fiatal voltam. De ha fiatal voltam is valamikor, az én ifjúságom a harcmezőn, Isaszegnél, Nagysallónál múlott el. Egy szuronyrohamhoz talán tudnék hozzászólni, de ebben az ügyben csak annyit mondhatok, amit Veres András mondott: Nem kell félni a puskapor füstjétől.

– Halljuk, halljuk! – nógatta az ügyvéd. Szentlőrinczi bácsi megismételte szavát: – Nem kell félni a puskapor füstjétől – mondotta Veres András, és igaza

volt. Sohasem a puskapor bántotta a honvédet, hanem a magja. Az én szegény, boldogult öregem is – Isten nyugosztalja – mindig csak füstölt, pattogott,

- 369-


lármázott, de soha komolyan nem haragudott. Pedig reggeltől estig tudott beszélni. Hát így van. A kapitány szemrehányólag nézett az öregre:

– De Szentlőrinczi bácsi, hát nem abban állapodtunk meg, hogy az erőszaktól sem riadunk vissza a Veronika megmentésében?

– Semmi erőszak! – szólt közbe éles hangon az öreg ügyvéd, és ujjnyi pápaszeme harciasán villogott. – Az erőszakot tiltják törvényeink. Itt vannak a hatóságok. A járásbíróság, a törvényszék, a tábla, a kúria, hajdanában a nádorispán nem azért voltak-e, hogy mindenki megtalálja a maga igazát. Csak semmi erőszak, uraim. Minden erőszaknál erősebb az ügyvéd bélyeges papirosa. Itt vagyok én. Azért vagyok én.

A kapitány és Szentlőrinczi figyelemmel hallgatták ügyvéd urat. Nekik nagyon tetszett az okuláré villogása, és az ügyvéd sajátságosán hosszúra nőtt mutatóujjának minden gesztusát szemükkel kísérték.

– Csak kövessen el a fráter valami törvényellenességet, ráhúzom én a vizes lepedőt.

Szentlőrinczi és az „Arany kalapács” bólintottak. – Hopsza! – folytatta az ügyvéd. – Lássuk csak még egyszer a dolgot. Nem

csinált-e eddig olyasvalamit a fráter, amiért legalább a városbírónál be lehetne panaszolni? Lássuk csak! Bükkfalvi úr tudja pontosan a dolgokat. Halljuk csak újólag az eseményeket.

A kapitány összeráncolta a homlokát. – Legelőször is az utcán utánunk lopózkodott. Olyan alattomosan és gyáván,

mint egy nyomorult kém. Az ügyvéd az üres tenyerét a föld felé fordította, mintha valami láthatatlan

vizet öntene ki belőle. – Kevés, fájdalom, kevés. – Mondom, hogy lopózkodott – erősítette kitüzesedett arccal Bükkfalvi. – Ez még nem kriminális cselekedet – mormogta szigorúan az ügyvéd. –

Mást kérek. – És azóta is gyakran láttuk az utcában a „Vadember” körül, bár a múltkor

hangosan beszéltem ablakomban – természetesen csak önmagamhoz, hogy mindenkit lelövök, akire megharagszom. Ha egyszer megharagszom…

Az ügyvédnek megvillant a szeme. – Valakihez fenyegető célzattal intézte ezeket a szavakat, Bükkfalvi úr? – Senkihez sem intéztem. – Kár, valóban kár – mondta szomorkásan az ügyvéd úr, és a fölemelt

mutatóujját leeresztette: – Felicián Miklós szépen följelenthette volna életveszedelmes fenyegetését.

- 370-


Bükkfalvi elgondolkozott. – Úgyis az lesz a vége, hogy lelövöm – mondta csöndesen –, különösen

azért, mert a Jánoshegyen is merészkedik csavarogni, ahová Veronika a Madame társaságában friss levegőt szívni szokott járni.

– Mire való az a friss levegő? – kérdezte az ügyvéd mutatóujja. A kapitány, mint a tetten ért bűnös, lehajtotta a fejét: – Sokáig nem engedtem, de végre beleegyeztem a friss levegőbe. Bár a mi

utcánkban a legpompásabb levegő van. Madame-nak mindenféle bogarai vannak. Úgy ismeri az egészségtani törvényeket, mint én a szolgálati szabályzatot. Mindenre van valami paragrafusa.

Ügyvéd úr kicsinylően legyintett. – Csak hagyjuk a paragrafusokat, kapitány. Azok itt vannak! – mondta, és

kezével mély zsebébe nyúlt, mintha valóban ott lettek volna azok a paragrafusok. – Sőt a múltkoriban egy haramia képű, vén betyár, aki, ha nem tévedek, a

Felicián inasa, addig kóválygott az utcában egy virágbokrétával, amíg szerencsésen észrevettem és elriasztottam – mondta a kapitány.

– Hogy riasztotta el? – Ez már az én titkom – felelte a kapitány. Néhány percig mély hallgatásban ült a tanács a kis cukrászda sarkában, és

ha valamely szem bepillanthatott volna a koponyák belsejébe, az láthatta volna a gondolatok kerekeit és hengereit, amint hatalmasan dolgoznak. Még a legrozsdásabb kerekek is működésbe jöttek ezen alkalomból, és hogy Szentlőrinczi bácsi tar koponyájából nem hallatszott ki régi lakatok hangjához hasonló csikorgás, ez csak azért volt, mert a gondolatkerekeknek emberi fül nem hallja a zörgését. Es az öreg honvéd addig forgatta a régen elhasznált gépezetet, amíg egyszer csak ezeket a szavakat közvetítette a nagy szakáll a tanácstagokkal:

– A fő dolog az, hogy Veronika mit szól az egész dologhoz? Az ügyvédi mutatóujj erre ugyancsak megmozdult, és szinte átfúrni látszott

a kapitány viharvert kabátját. – Nos? Halljuk! Bükkfalvi olyan zavarba jött, mint talán még sohasem az életében. A

tekintetét háromszor is körülhordozta az „Angeló” cukrászda minden zegén-zugán, amíg öreg kalapját a fogason fölfedezte.

– Veronika? – mormogta csöndesen. – Ugyan ki merné közülünk állítani, hogy tisztában van egy fiatal hölgy belső érzelmeivel?

Szentlőrinczi bácsi lemondólag hajtotta le szürke fejét, az ügyvédi mutatóujj is tanácstalanul mozgott ide-oda az asztal márványlapján, hogy aztán hirtelen fölemelkedjen, és a legnagyobb hevességgel írjon le egy kört a levegőben.

- 371-


– Én bizonyos vagyok benne, hogy ha Veronika, a mi művelt, okos és tisztalátású Veronikánk csak egyetlen-egyszer beszélne azzal a fajankóval, még akkor is kiábrándulna belőle, ha már idáig érdeklődött volna iránta.

– Pedig érdeklődik – vallotta be nagy bűntudattal a titkot az „Arany kalapács”.

– Magam is amondó vagyok – vélekedett hirtelen Szentlőrinczi bácsi. – A vasárnapi ebédnél szótalan és hallgatag volt, mintha folyton-folyvást gondolt volna valakire.

– Rosszul aludt előtte való éjszaka – pattant fel a kapitány. – Ennyi az egész. A Madame-nak regényt kellett neki felolvasni csaknem éjfélig, mert nem tudott elaludni.

A nagy szakáll erre már nem felelt semmit, mert visszatért előbbi helyére: félig eltűnt az asztal alatt.

– Bármiként is van a dolog – folytatta ügyvéd úr –, én fiatal korom óta a radikalizmusnak vagyok a híve. A beteg lábat levágatni, ez az én elvem. A csillapító orvosságok nem szüntetik meg a bajt; a huzavona elsekélyesíti a legszebb port. Csak határozottan, csak bátran, csak föl a fejjel… Az arzénikum is meggyógyított már sok embert, és a legszebb ábrándokat szétfújja a valóság: mint a fölszél a bárányfelhőket. Veronika okos leány. Ha ő megismeri azt a fajankót közelről, ha majd látja, hogy ideálja nem Grál-lovag, sem középkori levente, hanem egy egészen közönséges fiatalember, aki sem ügyvéd, sem katona, sem orvos, sem állami hivatalnok, de még csak nem is tanár, hanem egy szimplex fajankó – bizonyára nyomban meggyógyul betegségéből. A legfájdalmasabb kúrák a leghatósabbak. S ezért be kell mutatni Felicián urat Veronikának. Az első találkozás után, az első szó után mi nyugodtan alhatunk tovább, uraim. Védencünk föl, illetőleg meg van mentve.

A kapitány aggodalmasan csóválta meg a fejét: – És ha mégis… Ha mégis nem sikerülne a gyógyulás az első találkozás

után? – Akkor találkozniok kell másodszor. Jótállok, hogy diadalmaskodunk. Bükkfalvi még mindig aggodalmaskodott, de most Szentlőrinczi bácsi

közbeszólott: – Csak messziről fél az ember a csatától, mondta Veres András, közelről a

gyávák is bátrakká lesznek. Az „Arany kalapács” még egy kísérletet tett, de már kevesebb eréllyel. – És ha Veronika makacs volna, és nem ábrándulna ki elég gyorsan?… – Akkor is itt vagyunk mi – mondta az ügyvédi mutatóujj, de a többes szám

alatt is csak önmagát értette.

- 372-


– Tehát végeztünk – szólott az ügyvéd, és a sarokból elővette a csontfogantyús botot, és megsuhogtatta a levegőben. – A kapitány úr majd lesz szíves intézkedni, hogy Felicián Miklós bevezettessék a „Vadember”-be, és most ajánlom magamat.

Az ódivatú kabát sietve topogott tova a kis cukrászda padlóján. Az „Arany kalapács” és Szentlőrinci bácsi még sokáig üldögéltek együtt, hogy tanácskozzanak.

De az egész idő alatt egyetlen szót sem váltottak.

HETEDIK FEJEZET Szüret a Sas-hegyen

A Kümmel-vagyon egyik jelentős része a Sas-hegyi szőlőkert volt, amely olyan pompás borokat termett, hogy messze földön híre volt. S midőn eljött az ősz ebben az esztendőben, és a pókfonás a hegyek közül beúszott a szél szárnyán a budai utcácskába, a „Vadember”-ben fölmerült az eszme, hogy bizonyos ünnepséggel tartják meg az idei szüretet. Hogy ki vetette föl az eszmét, azt most már bajos volna kinyomozni, csak annyi bizonyos, hogy az ötlet a „Vadember”-ben és környékén általános helyesléssel találkozott. A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen. És hadd elevenedjen meg a múlt, egy napra legalább.

S a kapitány – bár az első percben gyanakodva forgatta meg elméjében a szüreti eszmét – nem tudott semmi kifogást emelni a dolog ellen, míg Szentlőrinczi bácsi valóságos gyermeki örömet mutatott nagy, szürke szakállával a közeledő szüretért.

– Harminc esztendeje nem szüreteltem – mondotta az öreg, s lábaival olyan veszedelmes mozdulatokat csinált, amely mozdulatokat némi jóakarattal tánclépésnek is lehetett volna nevezni.

Ezen a vasárnapi ebéden ügyvéd úr is részt vett, mint mindig azóta, mióta Felicián Miklóst az „Arany kalapács” nagy szívszorongások között először bevezette a házba.

- 373-


– Látni akarok mindent – jelentette ki hivatalos szigorral az öreg mutatóujj, és a szemüveg nagyot villant.

Egyelőre azonban semmit sem lehetett látni, bár ügyvéd úr még az asztal alá is nézett, hogy valamit láthasson, nem beszélve arról, hogy vasárnaponkint keresztül-kasul járt a házban.

Az élénk Madame egy jól titkolt grimasz kíséretében meg is kérdezte egyszer:

– Ugyan mit jár-kel úgy a tekintetes úr, mint valami házmester? – Hah! – kiáltott föl ügyvéd úr, de a többit csak magában gondolta:

„Megijedtek”! De látni – mint mondám – semmit sem lehetett a „Vadember”-ben, bár

Felicián Miklós már egy vasárnapi ebéden is részt vett, és ügyvéd úr nagy csodálkozására nem az ujjával ette a húst, amely körülmény nagyon elszomorító hatást gyakorolt az „Angeló” cukrászdában, ahol ezen a délután a tanácstagok megbeszélésre összegyülekeztek.

– Pedig biztosra vettem egy jó darab neveletlenséget a frátertől – vélekedett az öreg ügyvéd. – Társadalmi manírt nem szokás tanulni az „Arany Medvé”-ben.

A fekete szakállú fiatalember még a Madame-nak is olyan hódolattal csókolta meg a kezét, mintha az egy vérbeli hercegnő lenne, Veronikára pedig alig merte emelni a szemét.

A dárdaszerű mutatóujj miután megcsinálta a babonás kört az asztal fölött, így vélekedett azon a délutánon:

– Modora emlékeztet egy száműzött lengyel hercegére, aki az ötvenes években a budai „Három golyó” kávéházba járt biliárdozni. De a hercegről is kiderült, utólag, hogy semmi egyéb, mint közönséges lengyel, mert valamennyi ismerősét megpumpolta. Csak azt a napot várom, mikor fog hozzánk kölcsönért folyamodni a fráter.

Szentlőrinczi bácsi ijedten tiltakozott: – Én nem adhatok a nyugdíjamból. – Magam se vagyok a leggazdagabb ember – ábrándozott Bükkfalvi Tamás

–, de minden megtakarított pénzecskémet odaadnám… És olyan vérszomjasán nézett körül az „Angeló”-ban, hogy az asztalnál ülő

öregúr körülbelül ötven év óta ezzel az új mondattal gyarapította eddigi mondanivalóját:

– Miért haragszik a kapitány, Signor? – kérdezte Angelótól, és a kis öreg cukrász ijedten és csodálkozva úgy nézett a kapitányra, ötvenesztendős vendégére, mintha legalábbis a régi jégszekrény szólalt volna meg váratlanul.

- 374-


– Egy signoretta miatt dúl-fúl az „Arany kalapács” már hosszú idő óta – súgta a jégszekrény fülébe, és ezen a délutánon többé be sem mert lépni a helyiségbe, míg a kapitány ott tartózkodott.

Tehát a szüreti ünnepség elhatároztatott, és a Madame valósággal felhevülten, de az ügy fontosságához mért komolysággal vett elő egy darab papirost és ceruzát.

– Lássuk a meghívandókat – kiáltotta, és a ceruza hegyét szájához vette. Erre már a kapitány nem állta meg a mormogást: – Itt vagyunk mindnyájan, akik az ünnepélyen részt veszünk. – És Felicián úr? – kérdezte élénken a Madame. Az „Arany kalapács” olyan csodálkozó arcot vágott, mintha sohasem

hallotta volna ezt a nevet, míg Szentlőrinczi bácsi méltatlankodva borzolta föl a szakállát.

Ügyvéd úr gúnyos mosollyal nézett az asztal alá, mintha annak a bizonyos Feliciánnak ott kellene rejtőzködnie, mire Veronika csöndesen megszólalt:

– Természetesen, őt is meghívjuk. Bükkfalvi nagyot sóhajtott, és Madame fürgén írta fel a papírlapra a Felicián

nevét, nem mulasztván el egy huncutkodó grimaszt vágni a kapitányra. Szentlőrinczi bácsi lehajtotta nagy, szakállas fejét, míg az ügyvéd vállat

vont. – Utóvégre eljöhet… eljöhet – dörmögte. A szőlőszemek megduzzadtak, és a hegy fölött a pókfonál úszott. A hegyek

között mélységes mély csöndben üldögélt az ősz, mintha csupán arra hallgatózna, amit a vén borház előtt a három öregember beszél egymással.

Habár azok semmit sem beszélnek, mert hiszen örökké még ők sem beszélhetnek, de a szemük nyitva volt, és igen jól látták, hogy a pirosló szőlőlevelek között elgondolkozó, merengő arccal áll Veronika, és szép arcán valamely könnyű bánat felhője borong. A barna szemek hosszú és csöndes tekintettel tapadtak a hegyek fölé, s szürke ruhácskáját körülölelték a pirosló szőlőlevelek.

Bükkfalvi még a fejét is lehajtotta leskelődésében, és az ügyvéd mutatóujja mereven emelkedett a levegőbe.

Egy pillanat múlva eltűnt Veronika alakja a levelek mögött, és az „Arany kalapács” nagyot sóhajtott:

– Baj van! A rövidlátó Szentlőrinczi bácsi az asztalon álló pohárhoz nyúlt: – Mindig csak bajról beszélünk. Szüretkor vigadni szokás. Régente ilyenkor

tánc volt, és a cigányok muzsikáltak.

- 375-


De Bükkfalvi még mindig csak a fejét csóválgatta, amikor gyors és határozott lépések hangzottak föl a borház mögött, és a következő pillanatban Felicián Miklós karcsú alakja jelent meg. Vidáman és mosolyogva fogott kezet a hallgató öregemberekkel, majd szerényen jelentette:

– Ha megengedik, uraim, a cigányról én gondoskodtam. Mindjárt itt lesz a banda.

– Ez már aztán pompás! – kiáltott föl az öreg honvéd. – Nem is láttam én szüretet soha az életben cigány nélkül.

Az ügyvédi mutatóujj vigyázzállásba helyezkedett, míg a kapitány kényszeredetten vont vállat:

– A mi kedvünkön már semmiféle cigánymuzsika nem változtat. A hegyoldalban most újra láthatóvá lett Veronika alakja a Madame

társaságában, aki fejét úgy kötötte be, mint a szedőasszonyok, és egy hatalmas kötényt vett maga elé. A Madame valamit élénken magyarázott, és Veronika szelíden mosolygott. Most egyszerre megpillantotta Feliciánt, és bár a kapitány éles szemmel figyelte, mintha legalábbis az ágyúlövés röptét kísérné tekintetével, Veronika arcán csak annyi változást vett észre, hogy a kerek, szomorú arcocska gyöngén elpirult, és a következő percben, háziasszonyos szívességgel intett az új vendég felé kezével.

– Isten hozta! – kiáltotta. – Parancsol egy kis szőlőt? Felicián levette szürke kalapját, és ünnepélyesen meghajolt. Veronika egy

szép fürt szőlőt csippentett le a tőkéről, és ujjai között meghimbálta. – Jöjjön érte! – mondta, és mosolyogva nézett Feliciánra. Gyönyörű volt ebben a percben, amint fiatalságában, üdeségében ott állott

az őszi napsugárban, és karját fölemelte. Mintha az egész hegy mosolygott volna, mintha a szőlő, a szilvafák és égen járó bárányfelhők gyönyörködve rezzentek volna meg, amint közöttük az egészséges, szép fiatal leányka álldogált, és az élet báját és örömét hirdette piros mosolygása.

Felicián sietve közeledett felé, amíg az öregek lesunyított fejjel maradtak ülve a présház előtt. Csupán az öreg ügyvédnek volt elég lelkiereje ahhoz, hogy végignézze, hogyan csókolja meg Felicián a Veronika kezét, és hogyan mennek mosolyogva tovább a szőlők között. A Madame pedig olyan vidáman lépkedett nyomukban, mintha az egész életében ez lett volna az első szép napja.

A hegyen a szedőleányok éneke zengett, és a dalt visszhangozták a völgyek és hegyoldalak.

Később, midőn a présház mögött felhangzott a cigánybanda muzsikája, a Madame fürgén kezdett teríteni a széles talpú asztalon, és a poharakat, tányérokat

- 376-


olyan vígan rakosgatta a fehér térítőre, mintha minden pohár és tányér külön örömet okozott volna neki.

– Baj van, most már baj van – dünnyögte szomorúan a kapitány, és még jobban elszomorodott azon, hogy a Madame egyetlen grimaszt sem vágott feléje az egész idő alatt.

1909

- 377-

régi_szélkakasok_között.pdf

Documents