ROBUR 4.

Tartalom

ALEXANDER KRÖGER: ROBINA CRUX HAJÓTÖRÉSE / MásodikrészMit tehet egy életvidám lány, kiváló mez operátor, aki ma már csakreménytelen rhajótörött a világ róceán egy névtelen, lakatlan, bolygószigetén? Vajon sikerül-e legalább valami maradandó emléket hagyniamaga után? Sikerül-e megfejtenie a rejtélyes rádióadó titkát,segítségével a saját jeleit sugároznia az emberek vagy legalább azidegenek világa felé? Ki rontja el az ügyes jelz szerkezeteket? Társ-evagy ellenség? Hogyan lehet életben maradni a gy zelemig?

A. D. FOSTER: A JEDI-KRISTALY / Negyedik részHova rejt zzenek a szökevények a Birodalom katonái el l? Mi a teend ,ha az országút visszafordul, és meg akarja enni utasait?Csónakázhatnak-e ketten egy levélen? Vág-e víz alatt a lézerkard?Együtt jár-e a napfény és a szabadulás?

Alexander Kröger

Robina Crux hajótörése

Második rész

11.

A Következ napokat új jelmegszakító készítésével töltötte.Elhatározta, nem adja fel, amíg meg nem oldotta a rejtélyt. Ehhez alegjobb kiindulópont a jel ismételt megszakítása lehetett.

Új készülékének bütykös hengere nem jelentett nehézséget. Annálinkább a hajtóm . Végül Robina lapátkereket alkalmazott, melyet egyoxigénpalackból, ráfúvással hajtott meg. A henger könnyen forgott, így agázsugarat igen vékonyra állíthatta, úgyhogy egyetlen tartály több naprais elég lehetett.

Kés bb átmeneti szállására költözött – mint annak idején, ha apátvagy Edét hosszabb id re kereste fel, vagy amikor a szabadnapokatBorissza! töltötte együtt. Bizony gyakran vette hasznát egy-egy ilyenmenedéknek, ha nagyon hosszúra nyúlt a barátaival töltött este, és kissékótyagosak voltak az italoktól és illatoktól.

Mostani átmeneti szállása a kupolában lesz.Felpakolt hát mindent az öszvérkére, amire csak szüksége lehetett.

Néhány dolgot még utána is kellett kötni. Aztán a kettes számúbejárathoz hajtott.

Némi viszolygással, s t rossz lelkiismerettel lépett a kupolába, vállána lézervágóval, hóna alatt az új szerkenty vel.

A csodálkozástól az álla is leesett. Els pillantásra semmi jelét semlátta múltkor! tombolásának. A padló szinte felnyalva, a berendezésszemre érintetlen.

Óvatosan, csaknem tiszteletteljesen rakta le a felszerelést.– Alaposan el ttünk járnak! – suttogta. Csodálkozását lassan

felváltotta az aggodalom. Komótosan körbejárta az adót.Csak tüzetes vizsgálat után talált néhány helyet, amely a javítás

egyértelm nyomát viselte. Els sorban ott, ahol késsel esett a gépburkolatának. A legtöbb helyen azonban csak karcolásokat, kismetszéseket tudott ejteni.

Halkan füttyentett a fogai közül, ahogy Ed is mindig, ha valamijelent ségteljes dolog nyomára bukkant.

Íme, azért most megtalálta a titokzatos, tökéletes szerel els apróhibáját. A készülék újra m ködött, de ezenkívül is számos jel utalt arra,hogy valaki járt a kupolában. Ez végérvényesen meggy zte arról, hogyaz illet létezik.

Kicsit meglepte a saját magatartása. Most, hogy már világosnaklátszott, nincs egyedül az aszteroidán, se igazi félelmet, se örömet nemérzett. Valójában azért kissé szorongott. Szeme jó néhányszorodatévedt a zsilipajtóra, nem nyílik-e ki, hogy valami meglep tbocsásson be a kupolába.

Ha valaki ennyire rejtve marad, azzal világosan értésére adja, hogysemmit sem akar kezdeni a betolakodóval. Robina meg életében mégsoha, senkinél nem tolakodott. Hiszen éppen vele esett meg, hogyképes volt feladni Borisszal való kapcsolatát – bármennyire is fájt –,annak nem kis meglepetésére. Biztos volt benne, hogy még ebben acsaknem kilátástalan helyzetben sem fog senkinek sem könyörögni,mert – és ez bizonyosnak látszott – ez a valaki már régen tisztában lehetaz helyzetével. Jól tudhatja, hogy az elzárkózás, az el vigyázat vagybármi légyen Is a rejt zködés oka, szükségtelen.

– Tényleg az? Eddig mást sem okoztam nekik, csak zavart.Csak most ötlött az eszébe, könnyen meglehet, hogy eddig hamis

mércével mért. A lépcs k, folyosók, nyomógombok és feliratos táblák azthitették el vele, hogy ezek a Mások, reakcióikban, egész lényükbenképesek megérteni az embereket. Honnan vette eddig a bizonyosságot,hogy a másik fél is óhajtja a kapcsolatot? Ez a kis eszmefuttatás mégjobban elbátortalanította.

Hagyta a csudába az egészet, inkább még egyszer alaposanátvizsgálta a javítás helyeit. Nem volt szakember a felületkezelésben, deúgy vélte, itt felismerhet , hogy hogyan dolgozott az idegen szerel . Ahasadásokat, karmolásokat kiöntötte anyaggal, utána lecsiszolta, ésszínben is a környezethez igazította. Úgy látszik, az utolsó m velet nemsikerült százszázalékosan. Több helyen kiugrott a javított részekvilágosabb árnyalata. A kábelek és a szupravezet semmi jelét nemmutatták a beavatkozásnak. Ezeket nyilván kicserélték.

– Helyes... – dünnyögte. A sérült funkcionális részeket kicserélték.De mire jó ez a kicsinyesség, ez a sz rszálhasogatás a burkolatnál? Aberendezés összekarcoltan is adta volna a jelet. Miért akkor a nagyragaszkodás a tökéletes csiszoláshoz?

Eszébe ötlött saját, aprólékoskodó módszere a készletekfelmérésénél.

– Na jó. Ott én is többet dolgoztam, mint amennyi szükséges lettvolna... – Hirtelen eszébe jutott valami. Fel is kiáltott:

– Csak nem egy sorstárs?! – Megdöbbentette a gondolat, hiszen ezegyben reményei kártyavárának végleges összeomlását jelentette volna.

– Nem, nem lehet! Ha észrevette volna a leszállásunkat, mindentmegtett volna, hogy megmentsük. Meg is tettük volna. Bizonyára k ismegmentenének engem, ha tudnának rólam... Igaz, semmit sem tudunkegymásról. Ki mondhatja meg el re, hogy mit tennének a Mások?

Nekiállt a számára egyedül ésszer m veletnek, és könyörtelenülvéghez is vitte. Újra átvágta a kábelt. A megszakítót mindenképpen bekell építeni.

Azért, miel tt hevíteni kezdte volna a kábelt, különös gombócot érzetta gyomrában. Hangosan kiáltotta:

– Ne ítélj el ezért, kedves Ismeretlen mester! – mindjárt utána pedigezt gondolta: “Minden arra mutat, hogy nem tetszik neki. Akkor megálljon el , és mondja meg!"

Gondosan beállított mindent, de a készülék nem m ködött.Megnyitotta az oxigénpalackot, de a lapátkerék nem mozdult. Libab röslett a rémülett l. Mi lehet az oka? Töprengett egy darabig, majd nagyotütött tenyerével a sisakjára.

– A kabinban próbáltam ki, s ott szépen m ködött. Persze, mert ottnem a világ r h mérséklete uralkodott. Te tökfej! Ott a folyékony oxigénelgázosodhatott, itt meg képtelen rá... a vacak!

– Bizony, Robi, ha továbbra is így haladsz, hamarosan m szaki zsenileszel... – ezzel a palackot az adóhurok melegít rácsára tette. Kis idmúlva a doboz már vígan forgott.

Újra kisugárzott az rbe az S-melódia. Most már némi büszkeséggelindult neki, hogy az ideiglenes szállására szállítsa a többi szükségescuccot. Nem vett tudomást a lassan fokozódó bels nyugtalanságáról,görcsös feszültségér l. A körcsarnokig négyszer kellett az utatmegtennie a lépcs melletti lifttel. Majd utána fel a kupolába. Gépiesenvégezte a dolgát, hiszen az utat már jól ismerte. De tudat alatt úgyérezte magát, mint egy kisegér, amely mit sem sejtve éppen a csapdábasiet.

Viszonylag t rhet en berendezkedett. Csak attól a gondolattólviszolygott kissé, hogy egész id alatt rruhában kell lennie. El ishatározta, hogy hetente egyszer felkeresi f hadiszállását, jólmegmosakodik, és kipiheni magát szkafander nélkül. Nem olyanszörny . Régebben tömegével akadtak olyan emberek, akik hetentecsak egyszer fürödtek. Azok is kibírták.

Amennyire lehetett, kényelembe helyezte magát, és várt. Az elsnapon kétszer is elakadt a megszakító. Mindkétszer hálás volt aszerkenty nek. Legalább valami dolga akadt.

Eddig senki sem nyugtalankodott az eredeti szignál megsz nésemiatt.

– Légy boldog, Robi, ez az, amit akartál! – de azért érezte, hogy asarokból kúszik felé a süket, szürke unalom.

Amikor elérkezett az alvás ideje, kinyújtózkodott ideiglenesfekhelyén. De aludni nem tudott. Szenvedett a csöndt l, ami úgy borultrá, mint valami súlyos tömb. Hallgatta egy ideig az S-jelzést. Az örökösfel-le kezdett már az idegeire menni. Persze egyetlen tabletta meghoznáaz álmát.

De nem mert gyógyszert bevenni. Aggódott, hogy ismét elszalasztjaa Titokzatosat, aki eddig mindig csöndben dolgozott. Vagy, ami mégennél is rosszabb, esetleg a dönt percben nem lesz akcióképes, ígycsak heverészett, és emlékképeket csalogatott el .

A Központi Repülésirányítás úgy döntött, hogy a Reaktom startjakornem lesz “nagy banzáj". Egy rövid kis összejövetel a legközelebbihozzátartozókkal és a f nök beszéde tették ünnepélyessé az eseményt.Persze, egy rhajó indulása nem is különleges dolog. Éppen hetedszerindultak emberek csillagközi repülésre. Igaz, nem volt még ilyen modernhajó, mint a Reaktom, sem ilyen hosszú – tizenkét évre tervezett –repülési id . Az Alfa Centauri irányába öt és fél évig utaznak. Ott, haszükséges, egy év jut a körülnézésre. A visszaút újra t és fél év.

Apa nem jött el. Robina így meglehet sen otthontalanul kóválygott akis teremben. Mindhárom útitársa ott volt a közelében, rokonokkalkörülvéve, meg közben nyájasan csevegett a f konstrukt rrel. Abeszélgetésnél igyekezett mell zni a szakmai kérdéseket. Azt azel készületeknél unalomig megtárgyalták. Közben rá-ránevetett az

emberekre, kollégákra, akiket az el készület során ismert meg. Végülvalamilyen kifogással a f konstrukt rt is otthagyta, érezte, hogy csakmer udvariasságból társalog vele.

És akkor, az utolsó pillanatban jött a szép meglepetés. MegérkezettEd. Ott állt meggörnyedve és mégis frissességet árasztva a szélesajtóban. Amennyire megmerevedett gerince engedte, sietett húgához,megfogta két vállát, és megölelte.

– Örülök, Robi, hogy sikerült még ideérnem.Ez volt els viszontlátásuk Ed súlyos sérülése óta. Két éve nem

találkoztak. Robina arcán könnyek peregtek.– Úgy örülök, Ed! – válaszolt kis mosollyal.– Apa? – kérdezte Ed, rövid szünet után.– Felhívott tegnap este. Sok sikert kívánt. Ahogy elnéztem, úgy

sejtem, jobb volt, hogy nem jött el. Magam is lebeszéltem. Nemszerettem volna, ha éppen itt hullik le róla a páncél. Tudod, úgy láttam...

Aztán lázasan faggatta Edét, hogy érzi magát valójában. Mi van agerincével, mik a legközelebbi tervei? A rövid havonkénti video-beszélgetések alkalmával mindig úgy érezte, hogy bátyja az ilyesfélekérdésekre csak amolyan célszer en optimista válaszokat ad. De ezmost igazán nem a jól nevelt csevegés ideje!

Ed elmesélte, hogy a Vörösön, ahol most kezelik, jól érzi magát. Azis mutatja, hogy az utazás kedvéért egy hétre felfüggeszthette a kúrát.Most vizsgálják, lehet-e regenerálni a két szétnyomódott csigolyát. Azt iselmesélte – és ez volt Robina számára a legnagyobb meglepetés –,hogy monogám módon akar élni egy fekete hajú vietnamigeológusn vel, akivel együtt dolgozik a Vörös bolygón. Úgy döntött,hogy akkor is h marad a Marshoz, ha eredményes lesz a regeneráció.Legalábbis addig, míg Robina vissza nem érkezik a Reaktommal.

– És nagyon, nagyon örülök az elhatározásodnak, Robi – fejezte behúga szemébe nézve, miközben gyengéden magához szorította. Nemmondta ugyan ki, mire gondol, de kimondatlanul Is világos volt, hogy eza válasza Robina levelére, melyet hónapokkal ezel tt küldött, detartalmát videotonon sohasem beszélték meg. Ebben a levélben közölteRobina, hogy Borisszal egyszer és mindenkorra végzett.

A lánynak nagyon jólesett ez a tartózkodó magatartás. Most, hogyéletének új szakasza el tt állt, különösen kellemesen érintette. Olyanszakasza el tt, melyet még elképzelni is nehéz mindaddig, amíg az

rhajó hajtóm vei fel nem dübörögnek. Hatalmas cezúra ez, felkavaró,hidakat szakító. Beszélgetés közben érezte, miként vékonyodik egyrejobban önuralmának kérge. Azt is észrevette, hogy útitársai arca is csakafféle mesterkélt nyugalmat sugároz.

Mind a négyen egyre gyakrabban pillantgattak a starthely síkságára.Biztos, hogy nemcsak Robina, de a többiek is szerették volna a páncélt,amelybe érzelmeiket burkolták, épségben kimenteni a teremb l.

Úgy látszott, Ed pontosan tudja, mit éreznek az elutazók. El isbúcsúzott. Éppen egy perccel azel tt, hogy a f nök tenyerét összevervejelezte a beszélgetés befejezését. Ed képes volt úgy elbúcsúzni, minthaholnap újra jöhetne. Robinának pedig nem sok Ideje maradt, hogy égszemeivel és a torkán akadt gombóccal foglalkozzék, mert addigrafelhangzott a taps.

Azután már minden gyorsan ment. Túl gyorsan. Kisbusz, majd a lift,beszállás, utolsó ellen rzés...

Robina jóformán csak akkor tért magához, amikor már szépcsendesen üldögélt a nyomáskiegyenlít ülésében. Csak útitársainakegyenletes lélegzése hallatszott mellette. Legfeljebb néhány percük volthátra az indulásig.

Fejét kicsit oldalra fordította. Stef, a repülés f felel se feszültenfigyelte a m szerek számsoralt. Ritka jó rhajós, legalábbis ha hinnilehet Mandy rajongó kijelentéseinek. A felkészülés ideje alatt RobinaStefet kiegyensúlyozott, nyugodt – inkább jó szándékú, mint szigorú –,nagy általános tudású embernek ismerte meg. Szóval olyan valakinek,akiben már rövid ismeretség után meg lehetett bízni. Természet adtatekintélye volt, de vidám életfelfogása komoly helyzetekben is értékelte ahumort, bár sosem tévesztette a célt szem el l. Azt is keresztülvittepéldául, hogy kollektívája beleszólhasson a kiképzésbe. Ezért afelkészülés nem sematikusan, nem a hosszú évek gyakorlata szerintfolyt le. Pedig Stef is újonc volt a csillagközi repülésben, bár néhány

rutazás már mögötte állt. Stef bal oldalán, félig elfedve ült Mandy.“Tréfás jómadár" – gondolta magában Robina. Mandy sok mindenreképes volt. Sokszor szájalt, morgott, s t jajgatása néha az egekigcsapott, mintha halálra hajszolták volna. Szóval minden egyéb volt, csakkiegyensúlyozott nem, bár voltaképpen szeszélyesnek sem lehetettnevezni. Ha valaki ugratni kezdte, feleselt és rettenetesen dühbe gurult.Ugyanakkor szívesen eszelt ki bolondságokat, részt vett mindentréfában, és semmit sem vett a szívére. Stefre csak abban az egydologban hasonlított, hogy is kegyetlenül célratör volt. Amikorellágyult, érdes hangján slágereket dúdolt, látszólag komolyan és teleérzelemmel. De keményen harcolt a határid kért, a legénységszükségleteiért, a rendezett együttélésért. A többiekt l eltér en eredetileg pszichológus volt. rgyógyászatot csak kiegészítésképpentanult. Mandyt hallgatólagosan valamennyien elfogadták bels ellátási

nöknek, hiszen az el zetes egészségügyi vizsgálat mind a négyüknélkimutatta, hogy az út folyamán nem lesz nagy szükség Mandy orvositudományára. Robina nem tudott elnyomni egy futó mosolyt, – Hogyfigyelt engem Mandy, látszólag érdektelenül, tárgyilagosan... Perszetudta a számítógép adataiból, hogy Frank és én szimpatizálunkegymással. Na, legalább nem fog csodálkozni. Különben is oktalanságvolna kitérni az Ilyesmi el l. Tizenkét év hosszú id . Rengetegfeszültséget hívhat el , hogy próbára tegye a kis kollektívát. És emellettFrank tényleg szimpatikus!

– Csak az a kár, hogy k hárman jói ismerik egymást, én megabszolút újonc vagyok. Megértik egymás szemvillanását is. Nem iscsoda. Két évig dolgoztak egy Saturnus-utazáson. Összetartozásukérthet , még akkor is, ha ott sokkal nagyobb volt a legénység. Frank azels találkozásnál úgy megbámult, hogy egészen belepirultam!

Lényegileg Stef kiegyensúlyozott, néha hangos, máskor megbegubódzó ember volt. Sokszor kialakult véleménye ellenére hagytavezettetni magát. A gyakorlati teend kben azonban felülmúlhatatlan.Olyan valaki, aki jóformán mindent képes egyedül, robotok nélkül Ismegoldani. Frank is sok mindent tudott, de másképp. Ahogy maga

értékelte: amolyan “dilettáns" módon. De dilettantizmusa – ez volt ahármunk véleménye – nagyon rejtve lehetett. Legfeljebb az adott területvezet szaktekintélye vehette volna észre. Frank szívesen Játszott egyöreg, összekarcolt gitáron. Az ördög tudja, hogy honnan szerezhette. Jólzenélt. Amilyen gyorsan kikereste az automata szakács valamelyikhibáját, ugyanolyan rafinált egyéni módszerrel kreált remek ételeket Is,amelyek egyetlen f automatába sem voltak beprogramozva.

Ott ült hát Frank is, az én szimpatizánsom, is észrevette, hogyodapillantottam.

Aztán miel tt Robina felvehetett volna valami ünnepélyes, a starthozIll arckifejezést, és elkaphatta volna a szemét a férfiról, azjelent ségteljesen rákacsintott. A lány elnevette magát.

– Igen, Franknak nagy része volt abban, hogy nem esett olyannehezemre a Földt l való búcsú, s hogy bizonyos kíváncsisággal,várakozással telve emelkedtem az rbe. Igaz, ez az r tényleg üres volt,a kett scsillag egy lehetséges planetáris ökoszférájától eltekintve...

Robina az emlékeibe burkolódzva, ajkán mosollyal – félig ülhelyzetben – elaludt a padló és a kupola alkotta szögletben.

Nehezen ébredt, de kialudta magát. Semmi sem zavarta pihenését.Semmi?

De igen? Valami halk, alig érzékelhet zaj. Ijedten állapította meg,hogy ez nem a fejhallgatóból kisz zümmögés.

Újra lehunyta a szemét. Mozdulatlanul hevert, pedig égett a vágytól,hogy felderítse a helyzetet.

A halk suhogásba valami ritmikus kattogás is keveredett. Minthaegyforma kavicsokat dobálna valaki a padlóra.

– Micsoda hülyeség! – kiáltott, és egyetlen lökéssel felült.Körülötte nem változott semmi. A megszakító olyan szépen

emelgette a kést, hogy öröm volt nézni. Amikor a vev jét bekapcsolta,olyan er vel hallotta az S-melódiát, hogy sürg sen lezárta.

Ült egy darabig, és fülelt. Kisvártatva újra jelentkezett a suhogás és apattogás.

Egyszer csak felfigyelt valamire. A pattogás mindig olyankorjelentkezett, amikor a forgódoboz bütykei felemelték a kést.

– Nocsak, ez hogy lehet?Odaállt a szerkenty mellé, úgy figyelte. Még a lélegzetét is

visszatartotta.Most már nem vitás! Hallotta a kattogást az S bet ritmusában.

Lassan az is felderengett benne, hogy a küls fülhallgatón át hallja.– Akkor pedig atmoszféra van a kupolában!Gondosan megvizsgálta az oxigéntartály szelepét, amelyb l a

meghajtásra szolgáló gáz kiáramlott. Utána a legszívesebben jót ütöttvolna a sisakjára.

Az állandó üzemelés mellett a kupola h mérséklete már túljutott a 90Kelvin fokon, így a kiáramló oxigén gázhalmazállapotban maradt. HátIlyen egyszer volt az egész! Persze, ez egyben bebizonyította, hogy azajtók valójában zsilipek.

– Na, nézd csak! Még a végén könnyebbé is tehetem az életemet itta kupolában! – ez a hirtelen jött ötlet sok mindennel kibékítette.

Megpróbálta jól végiggondolni a dolgot. Vajon akkor is m köd képesmarad egy ideig a berendezés, ha jól felf ti a kupolát? És ha nem?Elvégre a semmi szignál is ad valami tájékoztatást a Másoknak. Ha aberendezés abbahagyná a munkát...

Megint er t vett rajta a bizonytalanság. Egy id re még arról ismegfelejtkezett, hogy miért van a kupolában. Közben tudatosult az isbenne, hogy már tizenkét órája megszakadt a régi jel, és még nem tetteksemmit. Senki sem jött a hibát kijavítani.

Tizenkét órája száll az jelzése az rön át. Eddig ez a leghosszabbadása. Örülnie kellene, mégis csalódottnak érezte magát. Bár magánaksem vallotta be, valami egészen mást várt.

Azért nagyon jó dolog, hogy az szignálja már ilyen hosszú id n átsugároz. Hiszen az a célja, hogy idecsalja a Másokat. És talán mégennél is fontosabb lenne megállapítani azt, hogy nincsenek-e máris itt.

Nagyjából ezzel magyarázhatta a bizonytalan nyomást a szíve táján.A vágyódást valami ismeretlen után, amelyet azóta érzett, hogy megláttaa nem tökéletes javítást, a remény kis szikrája volt ez, amelyetgondosan éltetett. S nem sok kellene, hogy lángra is lobbanjon.

Töprengett. Valami megfoghatatlan történik itt. Valami, aminek nemlehet messze a megoldása. Feltételezte, hogy képes lesz megtalálni.Csak még hiányzik a kulcs hozzá... Egyenletes köröket rótt az adó körül,s közben magában beszélt.

– A jelenség eddig mindig azonos volt. Mindig. Akár a kábel volt ahibás, akár súlyosabb volt a rombolás, kijavították.

Kés bb, kissé céltalanul, bebolyongta az egész felszín alattiépítményt. Elhitette magával, hogy a küls ajtók üzembiztonságátvizsgálja. S valóban, ki is tisztította a fugákból a kristályszilánkokat. Azegyes és kettes bejáratnál akadt is efféle teend je. Érdekes módon ahármasnál nem. Ott sem a hézagokban, sem az ajtó közvetlenközelében nem volt még egy aprócska szilánk sem.

Ezen érdemes elgondolkodni... Hogy is volt? Nem emlékezett visszapontosan, hogy amikor felfedezte ezt a kijáratot, ilyen gondosanmegtisztította volna.

Visszament, de nyugtalansága, határozatlansága nem csökkent.Jobbnak látta, ha visszaemlékezéseit a Reaktom startjáról átviszi egyhálózatra. Hiszen úgyis folytatni kellene a kristálykrónikát.

Sokáig írt. Csak az evés és egy kis könny torna kedvéért tartott egykis szünetet.

“Nahát! Ökoszféra ez, vagy sem?" – kérdezte Mandy kategorikusan.Ez a mondat akkor hangzott el, amikor már valamennyire képet

alkothattak a kett s nap körül közösen kering második bolygó támolygópályájáról. Az égitest rendkívül figyelemreméltó görbét írt le. Egy olyannyolcast, amelynek keresztez pontjai térben nem érintették egymást. Akét nap a közös bolygón kívül egy-egy saját bolygót is vonzáskörzetébentartott. Ezek er sen nyújtott elliptikus pályán keringtek központi csillagjukkörül.

Mandy kérdésének lényege a közös bolygó évi átlagosmérsékletére vonatkozott, amely valamennyire hasonlított a Földéhez.

Mint számításaik mutatták, az egyik pályafélen – körülbelül három földiéven át – igen változó éghajlat uralkodott. Ezen id tartamára a forgási

tengely is észrevehet en megváltozott. Stef szerint ez csak azértlehetséges, mert a bolygónak nincs folyékony magja.

A Reaktom a bolygó pályájába a nyári id szakban kapcsolódott be. Adús vegetáció valósággal csalogatta ket a leszállásra. Látszólag ezzelmeg is kapták a választ Mandy kérdésére. És mégsem... Nem találtakállatvilágot. Lehet, hogy a magasabban szervezett élet nem képes túlélnia pálya hidegperiódusát, amikor a bolygó naptávolban a nyolcas alsószakaszát írja le? Vagy... Jócskán akadt még vagy.

A leszállás annyit mindenesetre tisztázott, hogy a légköroxigéndúsabb, mint a földi, de emellett szénhidrogéneket is tartalmaz.Az egész valami benzin és alkohol keverékének szagát árasztotta, debelélegezhet volt. Az “illatot" pedig meg lehetett szokni. A talajban,akárcsak a Földön, mindenféle baktérium rejt zött.

Mandy a benyomásairól készített közös jelentésben még egyszervisszatért a magasan fejlett életre vonatkozó kérdésekre. Ezt aterjedelmes tudományos vizsgálati anyaghoz keltett csatolni.

– Azt hiszem, az emberek még élni is képesek volnának itt – felelteStef. – Az Ilyen telet még át lehet vészelni, ha kell id bengondoskodunk megfelel energiabázisról.

– Azért ha a bolygó betelepítése valóban küszöbön állna, akkorel bb ki kellene próbálni rajta a Csokadze-Brewster-teóriát – vetetteközbe Frank.

– Ajaj! – Mandy a mennyezet felé fordította szemeit. – Te aztántényleg mindjárt a dolgok mélyére hatolsz! Magam részér l szívesebbenfáznék három éven át, mint hogy azt megkockáztassam, hogy az egészbolygó "via világ r" vagy "via központi csillag" elvitorlázzon. Tudod, hogymennyire kezelhetetlenek az ilyen pályakorrekciók?

– De lehetségesek! – replikázott Frank. – Akinek meg nincsbátorsága kockáztatni, csak hadd fázzék! Ma meg nem él senki abolygón, a kockázatban benne foglaltatik a pusztulás lehet sége is.

– Csak lassan a testtel! – kapcsolódott be Robina a vitába, pedig aszakkérdéseknél rendszerint visszatartotta t a többiek nagyobb tudása.– Ez a bolygó nem üres. Életet hordoz. Még akkor is, ha mi csak flóráttaláltunk rajta. De el ször is, az eredményeink csak ideiglenesek, hiszenmit lehet három hónap alatt pontosan meghatározni, másodszor megkötelesek vagyunk minden idegen életet respektálni.

– Ugyan már! – ellenkezett Frank. – A kérdés itt is csak az, ami aFöldön. Ott a magunk fennmaradása érdekében el bb-utóbb mindentfeláldozunk, ami nem múlhatatlanul szükséges. Hát mondd, mit tettünk ajó öreg Földdel? Mindent optimalizáltunk. Ami meg nem fért bele amodellbe, azt kidobtuk! – És Frank teátrálisan magasba emelte a karját,majd komikusan lemondó mozdulattal újra leejtette. Még fújt is egyetRobina felé.

– Azért ott is sokszor le kellett gy zni az emberek ellenállását! –védte a lány dacosan a véleményét.

Frank csak a vállát vonogatta, s újra munkája föle hajolt.Robina felidézte magában a lassan elt világot. Világos, azért

igaza van Franknak. Lépésr l lépésre, tárgyilagosan és törvényszer enmindenütt megvalósult az optimum. De közben – Robina legalábbis ígyérezte – mindig elveszett a szépség egy darabkája. Elveszett valami,

ami addig szorosan összefüggött az emberi léttel. Történelem váltbel le, s már csak kétes múzeumi értéke volt.

Úgy érezte, hogy visszakerült Kölnbe, az állomás el tti térre, agalambok és a turisták közé, A térre, amelyet túl kicsire méreteztek, sezért csak elégtelen rálátást engedett a grandiózus dómra. Hogyan

rhették el egykor az emberek, hogy egy ilyen lármás, profánintézmény, mint a pályaudvar, közvetlenül remekm mellé kerüljön? Úgylátszik, a pénz hatalma nagyobb volt, mint az egyházé.

Akkor járt el ször Kölnben. Ed meghívására érkezett. Kicsit örült is,hogy bátyja nyilván elkésett, és így lehet vé vált, hogy a régi id nek ez agyönyör emléke minden idegen kommentár nélkül hasson rá. Ritkák azilyen pillanatok. Mennyire más volt a valóság, mint egy film vagy fotó –hiába testesül meg azokban minden technikai rafinéria.

Közvetlenül a lába el tt galambok turbékoltak. Várták, hogy a turistákélelmet szórjanak közéjük. Ezek a galambok úgy hozzátartoztak adómhoz, mint er tér a mágneshez. Madarak, amelyeket az emberekképtelenek voltak el zni. Csak a falak nem tudtak már a galambokrongálásának ellenállni...

– No, kedveskéim – szólította meg ket gondolatban –, hogyankártalanítsalak benneteket ebben az új helyzetben? – Akkor még csakbizonytalan elképzelései voltak Ed üzemének itteni munkájáról.

Egyel re állt és bámult. Észre sem vette az id fenyeget jeleit,amelyek Ed vállalatát ideszólították. Nézte az égbe tör épületet, ésvalamit felfogott a felfoghatatlanból, az emberi vágyakból, a fennköltb l.Úgy sejtette, valamit abból is megérzett, amit az embereknek itt mindenid kben meg kellett éreznie, amióta ez a m elkészült. Az embereknek,kik nyomorúságos kunyhóikból és sz kös lakásaikból ide érkezve,el ször álltak szemközt ezzel a csodával. Nem er sítette-e megvalamennyiüket a hitben, hogy egy magasabb rend lény magakészítette ezt a monumentális és tökéletes építményt?

Annak idején feltétlenül. És ma? Önkéntelenül vállat vont. Bizony ma,az antigravitáció korában az épület még mindig nagyon hatásos. Csakmás módon mutat rá a magasabb rend lényekre. Azokra a régiemberekre utal, akik a tökéletességre és halhatatlanságra törekedtek.

Egy kis büszkeség fogta el, hogy is tagja ennek az emberi nemnek.És ezután rögtön felötlött benne az együgy kérdés: “Ugyan hová

tartozhatna még az emberi nemen kívül?"Csak néhány métert kellett megtennie a bejáratig. Eddel úgy

beszélték meg, hogy ha nem tud érte jönni, akkor ideiglenes lakásánvárja. Némi habozás után átlépte a történelmi világ küszöbét. Félhomályés kellemes h vösség lengte körül. És csönd. Amikor szemehozzászokott a félhomályhoz, észrevette, hogy a templomot turistáknépesítik be.

Itt bent is leny göz ek a távlatok. A hatalom...Beolvadt egy fiatalokból álló csoportba, akik csak suttogva szólaltak

meg nagy ritkán.Velük együtt nézte végig – mint egy színes képeskönyvet – a

festményeket és szobrokat. A tartalom nem sokat mondott neki. Csaknéha villantak fel a történelemb l tanultak. Egyre csak felfelé

szegez dött a tekintete. Követte szemével az oszlopok futását améltóságos boltozatig, bámulta a mennyezeti freskók pompáját.

Aztán beült az egyik fapadba. Élvezte a légkört. Az járt az eszében,milyen szép is lett volna, ha Borisz vele jöhet. Borisz... Kissé fájt rágondolni. Jelenetek jutottak eszébe abból az id l, amikor dobogószívvel el ször lépett kísérleti osztályába, és hangsúlyozottkomolysággal foglalt helyet a katedrán, a szimulátornál. Elmagyaráztahallgatóinak, hogy ez a gép a kísérletez k agyi potenciálját vizsgálja.Kiemelte a fokozott koncentráció fontosságát. Mindenkit óvott afigyelmetlenségt l, amely a mez elszabadulásához, s t komoly esetbenbalesethez is vezethet.

Id nként elbeszélgetett a kétked kkel, akik azt hitték, hogy az er ikelégtelenek egy mez bioárammal való aktivizálására. Azután agyakorlatban is bemutatta nekik – a szerkezet görbéi és mutatói között –, hogy a biofizikai irányításhoz egy csöppnyi miszticizmusra sincsszükség, csak összpontosításra és bizonyos készségre.Végeredményben mindenkinek, aki csak jelentkezett a mez operátorimunkakörre, el is hívta ezt a készségét. Irányított, dicsért. Ha az el írttananyag azzal fenyegetett, hogy elnyeli valamelyik hallgatót, szigortalkalmazott. Végül mindenkinél elmúlt a bizonytalansági érzés.

Egyetlen szimulátornál maradt minden er feszítése hiábavaló.Gondolatban elmosolyodott.Még gyakorlati bemutatókat sem tartott szívesen ott, mivel azok is

elég gyengén sikerültek.Ezen a szimulátoron tanult Borisz. Borisz, a karcsú, kék szem ,

göndör hajú. Ez a fiú t – kissé nagykép en így értékelte – figyelmesennézte, meghallgatta, s látszólag minden kijelentését elfogadta. valamitartózkodást sejtett ebben a látszólagos ellentmondás-nélküliségben. Ezizgatta, és még tökéletesebb munkára sarkallta ennél a gépnél. Érezte atanulóközösség többi tagjának csodálatát, amikor látták, hogy , alátszólag jelentéktelen kis személy, milyen könnyen kényszeríti a mez takarata teljesítésére. Még akkor is minden sikerült neki, ha a szimulátor– igaz, egy kicsit fel is vágott – anomáliákat Idézett el . Olyanokat,amelyeket normális körülmények között, például egy rhajó fedélzeténvagy egy anyagközpont energiarendszerében riadót és az objektumkiürítését jelentették volna.

– Hát igen. Hát ez az én területem! – gondolta büszkén. Ki is húztamagát annyira, hogy az ódon, merev templomi pad megreccsent alatta.

Ez az egy, ez a Borisz tartotta meg a különállását. És ateljesítményei sem voltak a legjobbak. Akkor aztán Robina nagyonrászállt. Mindenki más elé helyezte. Külön feladatot adott, sokdemonstrációt bízott rá. Legtöbbször negatív eredménnyel. Türelemmeljátszott vele. Igen, játszott vele.

Addig, amíg egy napon Borisz átfogó magyarázatot nem kért azagyáramok aktiválhatóságáról és a szuggesztív képességr l akoncentrációs fázisban.

Robina ezzel a magyarázattal zárta le az oktatást. A többiekelhagyták az osztályt.

Mire Robina észrevette volna a csapdát, már bele is esett. A férfihirtelen megragadta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Robina, nem akarod feladni?Hangjában nem kérdés vibrált, hanem kérés. Robina érezte, hogy

fejébe szalad a vér, és feltámad benne az ellenkezés. Aztán egy pillanattörtrésze alatt megvilágosodott el tte, hogy nagyon kedveli ezt a fiút.Mindaz, amit Borisz hatása ellen magában felépített, azonnalösszeomlott. A csókja ellen pedig mér csak egyetlen ellenvetése volt:egy másik csók.

– Hát Igen. Így kezd dött.Kényelmesen kinyújtotta a lábát, azután eszébe jutott, hogy e szent

falak között ez talán illetlenség. Újra szépen, egyenesen ült.Boldog id szak volt.Akkoriban apa viselkedése se ment az idegeire. Willfart

személyeskedései idétlennek t ntek. Elt nt az egyedüllét érzése, atestetlen vágyódás, mint rhajó egy messzi galaxisban.

Borisz kezdett l fogva – érthetetlenül – azt kívánta, hogy anyilvánosságot zárják ki, teljesen vonuljanak vissza. Ez az egész ügynekvalami egyedi jelleget adott. “Mégis kellemetlen egy oktató-növendékviszony, az ilyesmit minden szabadelv ség mellett is a tekintélyszenvedi meg."

Robina er t merített Borisszal való kapcsolatából. Azt hitte, hogy akiegyensúlyozottság, amelyet csak most ismert meg, még a néz ket isgyorsabb megadásra fogja bírni. Ragaszkodott hozzá, hogy “forró"kísérleteket vezessen. Amikor engedélyezték, úgy érezte magát, mintegy sakknagymester, aki egyedül játszik szimultánt egy csoport kezdellen. A forró mez ket elosztotta a tanulók között. Ezek egyenkéntakkora tömeg antianyagot tartalmaztak, hogy egy is leveg be röpíthettevolna az egész labort. Ám nem félt.

– Akkor csúcsformában voltam! Valószín leg ekkor figyeltek fel rám.Másképp nem támad olyan ötletük, hogy engem, a nyeretlen kétévestjelöljenek ki a Reaktom útjára.

Gondolatban visszatért a dómhoz. A f hajó lassan kiürült. Dél feléjárt az id . A turisták napi elfoglaltsága pedig szabályozott,

– Micsoda abszurd gondolat ez a Reaktom-ügy! Elmenni és ezt azegészet tizenkét hosszú évre feladni, akármilyen szépen berendezettpléhskatulyáért...

Maga köré nézett, és a napsütötte térre gondolt. Festett csillagokhelyett valódiakért, amelyekb l milliárd világít ott el a sötétb l.Útitársakért, akiket nem ismerek, s akikkel talán meg sem értjükegymást. Mindezt azért, mert képes vagyok a forró, összeomló mez kkelúgy játszani, mint kislány a babájával. Ha jól emlékszem, így fejezte kimagát Donas.

Lassan felcihel dött, elindult a kijárat felé. A nyitott ajtón át kilátott atérre. Odakint esett.

– Meglehet sen bárgyú elrendezés! – gondolta. Délben hozzák ideaz es t. De aztán eszébe jutott a lángoló nap, amely utazása alattbesütött az ablakon, és sugarai mindent fölhevítettek. Aklímaszabályozás ellenére a friss leveg és az es szag, amely a bejáratfel l áradt, nagyon kellemes volt.

A téren sem emberek, sem galambok nem voltak.– Meleg nap van ma! – szólalt meg mellette egy károgó hang.

Odafordult. Id s, szemmel láthatóan kiszáradt ember állt rézsútmögötte, s nézett rá nedves szemeivel. Tartása hajlott, haja vékony és

sz, arccsontjain már csak a b r feszült.“Legalább százhúsz éves lehet...” – latolgatta Robina.El ször némán odabólintott. Aztán úgy gondolta, ez kissé talán

udvariatlan gesztus egy ilyen aggastyánnal szemben, és meg is szólalt:– De itt benn valószín leg mindig ilyen h vös van.– Igen – biccentett az öreg meggondoltan. – A templom h vös és

nagy. A nagyságnak h vösre van szüksége. No jöjjön!Még mindig meggörbülten állt, s egy gesztussal visszahívta Robinát,

miközben alulról fölfelé végigmustrálta.A lány kinézett. Kint a nedvesség éppen most lepte el teljesen a

plasztlapokat. Néhány percig még bizonyára tartani fog az es . Némihabozás után követte az öreget. A dómban már csak leghátul, elszórtanüldögélt néhány ember.

A középs úton, a padsorok között aprózó léptekkel tipegett el tte akisöreg. Szemben, az oltárnál állt meg, egy nagy, sötét ládánál,amelynek rendeltetésével a félhomályban el ször nem tudott tisztábajönni.

Az aggastyán felnyitotta a fedelét. Klaviatúra t nt el . Orgona!Az öreg Robina felé biccentett, és még állva leütött egy

méltóságteljes akkordot. Majd meghajlott háttal leült az ül kére, spercekre elmerült a virtuóz játékba.

Robinát lebilincselték a hangok. Még sohasem hallott ilyen óriásitérben m vészi orgonajátékot. Csak kés bb tudta összeszedni az elsösszefügg gondolatot.

– Milyen vértelen emellett a legrafináltabb elektronikus hangtechnikais!

Már nem látta az öreg vöröses arcát, a szikár, szigorúankiegyenesített padsorokat, a sötét képeket. Magával ragadta a hangokáradata. Az volt az érzése, hogy felrepítik a magasba.

Kés bb, amikor a magas szoprán hangok szinte közvetlenül agótikus mennyezetb l törtek el , újra gyermeknek érezte magát. Mintha– mint régen – Ed bökdösné a bordáit ingerkedve.

A zene hirtelen maradt abba. A csönd egészen megrohanta ésmegijedt.

Az aggastyán felfrissülve, gyermekes nevetéssel ült el tte, keze méga billenty kön. Nem nézett rá, csak megkérdezte:

– Ugye, milyen nagyszer dolog?S még néhány disszonáns akkordot csalt el a hangszerb l, amelyek

úgy jajgattak, mint amikor valaki nagy bajban van.– Téged nem a játékom rázott meg – mondta Robinának –, hanem

maga a hangzás.Robina rámosolygott és beleegyez en bólintott, de volt a nézésében

valami értetlenség.Az öreg folytatta:– Hallgasd csak, hisz nemsokára örökre vége.Nem értette. – Miért? – kérdezte naivan.Az Öreg kemény mozdulattal lecsapta a hangszer fedelét. Aztán

felugrott, olyan hevesen, hogy a lány hátrah költ.

– Mert ezek tönkreteszik! – kiáltott.És elt nt a háttérben, az orgona sípjai között.– ...reteszik... teszik... ik... – zengett másodpercekig a boltozat alól a

visszhang.Ketten-hárman arrafelé fordították a fejüket. Robina pedig lassan

kiment. Még mindig a zene és az aggastyán szavainak hatása alatt állt.– Micsoda mulatságos kuvik! – gondolta. – Ugyan ki akar itt valamit is

tönkretenni? Ed is azért jött ide, hogy mindent megjavítson, renováljon...Érezte, hogy az öreg kifakadása valamiféle összefüggésben van Ed

tevékenységével.– Gondolkozz józanul, Robii Még ha van is a vezet államoknak

bizonyos feleslege, ilyen ráfordítást az sem indokolna. Legalábbisnekem ez a véleményem!

Este volt, Ed ideiglenes lakásában ültek. Robina is kapott egyet azonaz emeleten. Éppen a dómbeli élményeit mesélte.

– Megértem én... de... valami elvész, ami eddig szép volt. Elvész azemberiség számára! – kiáltott izgatottan.

Ed csak a vállát vonogatta.– Nézd, ebben a dómban az utolsó istentiszteletet 132 évvel ezel tt

tartották. Véletlenül tudom. Azóta a templom puszta látványosság aturisták számára. Jó, belátom, sok felejthetetlen hangverseny színtere.

– Na ugye!– De hát mit képzelsz? Álljon neki sok száz szobrász és k faragó

kézzel homokkövet faragni? Bonyolult eljárásokkal a köveket behelyezni,és így lépésr l lépésre új dómot, új katedrálist és új történelmi színházatvagy mit tudom én, mit gyakorlatilag újra megépíteni? Kérdezlek, holvannak erre alkalmas emberek?

– Hol vannak, hol vannak? Nagyon sok ember érdekelt ebben. –Robina hangja fokozatosan elhalkult.

– Ez nem csak érdekeltség kérdése. Egyébként az érdekeltségben iskételkedem. Ha meg arra gondolok, hogy elhúzódnának az ilyenmunkák... Nem, ilyesmit megtenni már nem áll érdekünkben. Az ilyenprogram a társadalomnak nagyon sokba kerülne. Hiszen a modernkoncerttermekben is jó az akusztika. Legalábbis néhányban. Alegfontosabb mindenesetre az, hogy a kultúrának ezt a néma tanúját,tehát magát az épületet meg rizzük. És a mai eljárásunkkal ezmegoldható. Valószín leg véglegesen. Olyan marad, ahogy ma láttad.

– De miért nem lehet az akusztikát is megmenteni? Miért kell ennek acsodás, méltóságteljes hangzásnak elt nnie? Hallottál te már ottegyáltalán orgonát?

– Igen, de sajnos semmit sem tehetünk, Ha végeztünk vele, márcsak a látvány marad. Kívül-belül bevonjuk policlearral. Ez átlátszóréteg. Teljesen megállítja a pusztulást. Egyébként még ez is annyitársadalmi ráfordítást fog igényelni, hogy abból két nagy kultúrpalotaépítésére futná. Akkorákra, mint a berlini.

– Ej, ti, meg a nagyszer gazdasági meggondolásaitok!– Ezért azt hiszem, érthet – folytatta Ed zavartalanul a koncepció

ismertetését –, hogy miért koncentrálunk a legfontosabb építményekre,hogy úgy mondjam, egyes korok, m vészeti irányzatok f m veire. A

többi bizony nem fog örökké tartani... Emiatt meg ráncolhatod ahomlokodat, ameddig csak akarod!

– Azt hiszem, Ed, nagy szerencse, hogy nem vagy tagja a KulturálisÖrökségek Tanácsának – replikázott Robina, nem minden gúny nélkül.

Néhány nappal kés bb Ed váratlanul videofonált az intézetbe.Robina meglehet sen fáradt volt. Akkor kezdett edzeni, a Reaktom-expedícióra készülve.

Ed új címet diktált fel. Robina csodálkozva vette tudomásul.– Hogyhogy? Ilyen gyorsan végeztetek az óriási dómmal? –

kérdezte.A válasz kissé akadozva érkezett.– Nem... dehogy! Tudod, amikor kezdeni akartuk, több százan

megszállták a templomot. Még a lépcs n is ültek. Olyan szervezettenmozogtak, mindjárt látszott, hogy hetekig kitartanak... Végül avezet ségnek biztosítania kellett a területi bizottságot, hogy elkezdik egyúj technológia kidolgozását.

– Hm... – morogta Robina, bár egy gúnyos mosolyt nem tudottelrejteni, s Ed fintorral nyugtázta. – Mihelyt lesz egy kis szabad id m,meglátogatlak.

Robina lassan elvált az emlékeit l. Még mindig ott tikk-takkolt el tte amegszakító. Semmi sem változott a közelében.

– Ezt az esetet a dómmal felírom – határozta el. – Ez talán nyújtvalami képet az emberiségr l.

Egyre inkább unatkozott, s ugyanakkor csodálkozott is. Addigtöprengett, míg lassan méregbe gurult. Azért, hogy megel zzönönmagánál valamilyen felesleges dühkitörést, elhatározta, hogy mégaznap felkeresi a grottát, bár ezt eredetileg csak másnapra tervezte.Meg kellett fürdenie, s további készleteket is akart hozni.

– Talán mégis érdemes volna légkört csinálni – jutott eszébe.Még egyszer mindent megvizsgált, aztán hirtelen elhatározással

elment.A barlangba érve lazított néhány órát. rruha nélkül, frissen mosdva,

bizserget oxigén atmoszférában. Hát ezzel igazán nem kelletttakarékoskodnia. Ez mindig eszébe jutott, valahányszor újabb szelepetnyitott ki.

Nem volt kedve mindjárt visszamenni a kupolába. Visszatérésétmásnapra halasztotta.

Miközben csomagolt, már csak megszokásból is bekapcsoltavev készülékét. És mit hallott? Újra csak az idegenek elnyújtottszignálját.

Ledobta magát a fekv helyére. Lázasan gondolkozott.– Akkor lopózkodnak el ezek a… ezek a manók, ha hosszabb id re

és messzebb megyek el a kupolától. Rendbe hozzák az adót, hogy adjaa saját jeleiket, aztán nem látni ket többé, amíg a körzetben vagyok.

Ez csak egyet jelenthet. Azt, hogy figyelnek. Mégpedig állandóan!Nem éppen kellemes érzés! Akaratlanul körülnézett.– Ej, ez badarság! – próbálta összeszedni a bátorságát. – A

kupolában nincs olyan berendezés, amivel figyelhetnének. Vagy volna?Ebb l a szempontból tényleg nem vizsgáltam át.

Gépiesen a szkafander után nyúlt. Csak a zsilipben jutott az eszébe,hogy ezek az drága szomszédai nagy valószín séggel tönkretették ajelzésmegszakítót.

– Az alamusziak! – fordult vissza morogva. Összekereste aszerszámalt, egy-két alkatrészt, amennyi egy új készülékhez kellett. Dekést nem akart többet feláldozni. Megteszi majd helyette egy fémszalaga ronccsá vált leszállóegység köpenyéb l. Ebben az esetben okosabb,ha mindjárt többet készít, mosolyodott el.

A roncsnál olyan látvány fogadta, ami nem kis sokkot okozott. Aszögletben, a stabilizátor és a roncs között, gondosan sorba rakva, ottállt mind a két megszakító. A “mindenev " motor meg az oxigéntartály.

Amikor egy kissé magához tért a meglepetésb l, így morfondírozott:– Szóval lopni nem lopnak. A helyes összefüggést viszont a roncs

között és közöttem megtalálták. Vajon mit akarhatnak még? És miértnem mutatkoznak?

Ez volt a legéget bb kérdés. Valósággal beleélte magát Robinaagyába. Állandóan ott zakatolt benne, s egyre er sebben aggódott,valósággal a kétségbeesés szélére jutott. Egy darabig még töprengett,aztán felkiáltott:

– Ej, mit! – Felszedte az oxigéntartályt és a hozzátartozó készüléket.A magával hozott alkatrészeket egyel re a roncsnál hagyta.

Hangulata mindenesetre szöges ellentétben állt délceg lépteivel,amelyekkel a folyosón át a ferde pályás felvonóhoz ment. Most is az voltaz érzése, hogy figyelik. A vibráló fényben árnyakat vélt felt nni éselt nni, s t, mintha zörgést, remegést is észlelt volna.

Emiatt nagyon meggondoltan használta a nyomógombokat.Határozottan félt, amikor átszelte a kerek termet. Csak akkor lélegzettfel, amikor a kupolába érkezett. Már meg sem lep dött, hogy az átvágottkábelt újra megjavították.

Mégis hirtelen aggályai támadtak, amikor használni kellett volna alézervágót. Ezek semmiképpen sem akarják ezt engedni! Úgy éreztemagát, mint egy makacs kisgyerek, aki minden józan meggondolásellenére ragaszkodik saját álláspontjához. Azért mégis bevezette alézert, miközben szégyenkezve suttogott maga elé:

– Utoljára...Összerakta a készüléket. Utána, bár kissé húzódozott t le, nekiállt

átkutatni a kupolát. Nagyon alapos volt, még az antennacsatlakozásig isfelugrott, de az égvilágon semmi sem mutatta, hogy valaholmegfigyel készülék volna beépítve.

Támadt egy új ötlete. Még csodálkozott is, hogy nem jutott hamarábbeszébe.

– A biomez t figyelik! Igen, az én saját biomez met! Ha aztegyáltalán nem vagy nem elég er sen érzik, tudják, hogy elmentem, ésszabad az útjuk. Hát persze, ez világos! – szögezte le gy zelmesen. –Na, várjatok csak! Éppen a legrátermettebbel kerültetek szembe. Mert amez khöz egy kicsit Robina Crux is ért!

Mindjárt át is nézte a felszerelését. De nem találta azt, amit keresett,ezért elhatározta, hogy visszatér a grottába.

– Kár a fáradságért! – morogta, és nekiállt leszerelni a készülékét.

Már éppen állandó érintkezését szerelte, amikor valami rettenetestörtént. Rövid füttyentést hallott. Ezután er s villámlástól kísért robbanáskövetkezett, éles, kábító hanghatással. Azonnal a padlóra vetette magát.Szkafanderén át is érezte az épület és talaj remegését.

– Vége! – gondolta. – Ezek idepörköltek!Csak néhány perc múlva tudott összefügg en gondolkodni.– Nem, hát ez képtelenség! Ha el akartak volna pusztítani, nem ilyen

teátrálisan próbálkoznak. Mi szükségük lett volna dörgésre ésvillámlásra? Száz más lehet ség adódott volna, és fog is még adódni.

Feltápászkodott.– Sértetlen vagyok – állapította meg. Viszont a

megszakítókészülékében, amelyet már üzemen kívül helyezett, azemel és a szelep kiszakadt a helyér l. Az adóberendezés látszólag épvolt.

Gépiesen bekapcsolta vev jét. Az idegen szignál felhangzott, ámsokkal halkabban, mint máskor. Még egyszer körülnézett. Aztán eszébejutott, hogy felnézzen az antennára. Sem a reflektor, sem pedig a négyméter átmér homorú tükör nem volt a helyén.

Hiába, úgy látszik, sohasem fog közel férk zni az idegenekhez.Kétségek mardosták. Hát nincs amúgy is elég baja? Annyi azonban márbiztos, hogy az el bbi robbanás valamilyen küls hatás következményevolt.

Elindult. Ez egyszer alapos munkájába került, míg kijutott a hármasszámú kijáraton. Amikor végre sikerüli, mindjárt észrevette, hogy kint azajtó felületét, de még a fugákat Is teljesen ellepték a kristálytörmelékek.A felette lev , a fennsíkra vezet átjárónál még nagyobb darabok ishevertek. A kupola tetejér l pedig egy lekopasztott csonk meredt azégnek. A parabola-tükörnek semmi nyoma.

Megkerülte az építményt. A szemben lev oldalon aztán tisztázódottminden. Karcolásokat talált a kupola felületén. A nyomokfélreérthetetlenek voltak. Most már megbizonyosodott, hogy meteoritszakította le a tükröt, s nyilván valahová a közelbe sodorta. Továbbment,s a nyomokat egyre könnyebb volt értelmezni. A piramisnak ezen azoldalán valóságos törmelékzuhatag folyt lefelé. Ilyesmire nememlékezett, ez tehát csak most keletkezhetett. Talán egy méter szélesvolt a törmelékhalmaz. Ez volt a meteor útja. És, hacsak nem csalta mega szeme, fent a törmelék között, a görgeteg tövében, a lezuhantoszlopok melleit a széttört és elporlott kristálylapok között ott hevert egyszürke, szétrombolt valami: a tükör!

Itt is megpróbálta a vev t. Alig lehetett fogni a szignált. Valószín legmaga a kupola árnyékolja a hullámokat.

El ször újra elfogta a düh, de hamar átcsapott kárörömbe.– Semmi baj, kedveskéim! – gúnyolódott. – Most meglátom, mire

vagytok képesek! Ez aztán szép feladat, nem? Mostanában nem nagyonjut id tök arra, hogy a hozzám hasonló rendbontókkal foglalkozzatok.

Siet sen nekiindult a leereszkedésnek, de végül is inkább újraigénybe vette a hármas bejáratot. A folyosók útveszt iben már jobbankiismerte magát, mint a kristálydzsungelben.

Néhány órával kés bb figyelemreméltó fémszörnyeteg hagyta el abarlangot. Robina nehéz nyomáskiegyenlít ruhát er ltetett a vékony

szkafanderre, olyat, amin semmiféle sugárzás nem hatol át. Perszeabban nem lehetett egészen biztos, hogy a Mások neminfraszenzorokkal figyelik-e. Ezért egész testét hatalmas fémspirálbacsavarta, amelynek egyik vége a hátára er sített kondenzátorhozvezetett, a másik pedig földelésben végz dött. Tulajdonképpen nemtudta, hogy hatásos-e ez a berendezés, de remélte, hogy teljesenkompenzálja saját biomez it.

Az öszvérkét a barlangnál hagyta. Nem tudta, hogy észlelhet -e akipufogása.

Hogy valójában mire adta a fejét, azt csak egy óra múlva kezdtesejteni. S egy további óra múlva már ott tartott, hogy véglegesen feladjaaz egyébként is bizonytalan kimenetel kísérletet.

Tartott egy kis pihen t, s utána tovább gyötörte magát.Nem lépett a felszín alatti helyiségekbe. Lehet, hogy az ajtókkal való

manipuláció is ellen rizhet . A nyitás-csukás mindig energiát emészt fel.A Földön ezt ellen riznék.

Két órájába került, amíg felkapaszkodott a kristály-zuhatagon. Ha aztakarta, hogy egész készül désének és a magára aggatott ördöngösfelszerelésnek valami értelme legyen, akkor egy pillanatra semhagyhatta egyetlen testrészét sem a spirálon kívül. Így kénytelen voltpingvin módjára, zárt kezekkel és lábakkal fokról fokra ugrálni, miközbena spirál valósággal a k zethez préselte a testét.

Egyszer nagy ijedten az is az eszébe jutott, hogy a Mások könnyenalkalmazhatnak hallókészüléket vagy szeizmográfot a megfigyeléshez.Márpedig, véleménye szerint, úgy jár, mint egy úthenger.

Amikor végre felért a fennsíkra, annyira fáradt volt, hogylehetetlennek érezte a továbbjutást. Ránézett az órájára, és tudta, hogyegyetlen percet sem késlekedhet. Már kerek kilenc óra eltelt az antennalesodródása óta. Ebb l nyolcat kétségtelenül a bioszenzorokérzékel körén kívül töltött. Arra emlékezett, hogy a Mások néhányszormár három óra alatt elvégezték a javítást. Csak az a gondolat nyugtattameg valamennyire, hogy a tükör pótlása vagy akár helyreállítása – haegyáltalán sikerül – biztosan több id t vesz igénybe.

További két és fél óra múlva érte el a célját. Ott állt a kockákkalborított fennsíkon, a lépcs s piramis mellett. A megkönnyebbülés mélysóhaja tört ki bel le. A magaslatra érve mindjárt észrevette, hogy akupola tetején, a méltóságteljes tükör helyén még mindig az az undokcsonk ágaskodik.

Persze szüksége volt még egy kis id re, amíg annyira kifújta magát,hogy figyelmesen szemügyre vehette a környéket.

Azt puszta szemmel is megállapíthatta, hogy a kupola közvetlenközelében semmi sem változott.

Lassan, gondosan pásztázta messzelátójával a kupola környékét. Amásik oldalra, ahol a meteor végigszántott, nem látott, így nem tudtamegállapítani, hogy ott fekszik-e még az összetört tükör. Egyébként semhitte, hogy a törmelék használható egyáltalán valamire. Viszont ezekneka titokzatos szomszédoknak közismert rendszeretete mellett...

Tovább vizsgálódott. Amikor a hármas bejárat került a látómezejébe,meglepetésében felkiáltott. Az ajtót alkotó kristálylap közvetlen

közelében nem látott többé sem törmeléket, sem szilánkokat. Messzebb,a lépcs n és a fennsíkon még minden ott hevert.

– Szóval dolgoznak már! – morogta maga elé elégtétellel. Érezte,hogyan olvad le róla eddigi fáradtsága, és átadja helyét a reszketfeszültségnek, az aggodalmas várakozásnak.

Két órán át szakadatlanul kutatta a környéket valamiféle mozgásután, eredménytelenül. Meglehet sen idegfeszít és kiábrándítótevékenység volt. Kiábrándító azért, mert feltételezte, hogy ezt a nagyjavítást nem képesek megcsinálni. Akkor viszont sem tudja az S-melódiát még egyszer az rbe küldeni. Elt nik az utolsó remény, hogysikerül magára irányítani valakik figyelmét. Határtalan csalódást, nagyürességet érzett, így aludt el, a spirálban állva, a fennsíkon...

Amikor felébredt, megrémült. Fenn, a régi helyén, ott állt az újparabolatükör. Nem, ez nem is ugyanaz a tükör, ez egészen új! Aréginek már voltak csorbái, ez az új meg csak úgy ragyogott a vibrálófényben.

Összehúzott szemekkel figyelt. El ször azt hitte, nem is ébredt felegészen, s amit lát, képzel dés vagy álom.

– Nem. Ez nem tévedés... forog a tükör! – sietve a távcs után nyúlt.– Ez a tükör forog! – fel tudott volna ordítani.

Belenézett a messzelátóba, és egész teste megmerevedett. Anagyítás következtében jól kivehet en, az atmoszféra nélküli térbentiszta körvonalakkal ott állt vagy feküdt a kupolán, közvetlenül a tüköralatt, egy félig deformált ellipszoid, vagy jobban mondva, egy óriási,félbevágott körte. Vagy ha így jobban tetszik, egy fémesen csillogó,óriási bogár.

Remeg ujjakkal igazított a távcsövön. Fent már nem mozdultsemmi. A tükör szilárdan állt, mint régen, mint mindig!

– Állj! Tartsd nyugodtan a távcsövet, Robi! A körte végén, akeskenyebbik végén, valami mégis mozog.

Koncentrált. Vékony, karszer képz dmény hadonászott ott.Izgatottan felsóhajtott. Egy mér szerrel csápol. Semmi kétség, egykis dobozzal dolgozik.

– Most állítja be a tükröt! – sóhajtotta, s elömlött rajta a mélymegelégedés. Még a hálás könnyek is kicsordultak a szeméb l.

– Hát ilyenek a szomszédok... Az én szomszédaim.Majdnem elvétette a dönt pillanatot. A körte alakú test vízszintesen

eltávolodott a tükörantenna árbocától, leereszkedett a fennsíkra. Ahármas bejárat fölött állt másodpercekig, majd lejjebb süllyedt. Csak azajtó el tt egyenesedett fel. Az ajtó magasba lendült, majd becsukódott aValami mögött. Miel tt Robina felocsúdhatott volna, a kisbolygón mindena szokott mozdulatlanságba merevedett.

Az ütemesen vibráló fény most úgy hatott rá, mint egy gúnykacaj.Még verítékezett a felindultságtól, s a pulzusa is meglehet sen vadul

száguldozott. Megpróbált hideg önuralmat er ltetni magára.– Utána, az épületbe! Amilyen gyorsan csak lehet! – adta ki a

rendelkezését.Kötelét egy kiugró kristályhoz kötötte, és lecsúszott a platóról. Földi

körülmények között a keszty je ugyancsak megsínylette volna.

Aztán összeszorított lábakkal, mintha csak a spirál része volna,felugrált a lépcs s piramisra. Maga is csodálkozott, milyen óriásier tartalékok mozgósítására képes. Nem hitte volna, hogy ilyen rövid idalatt megérkezhet.

Jól tudta, hogy a Körte alig fél órája ment végig a folyosókon, ámmost ez sem zavarta.

Olyan gyorsan, ahogy csak a spirál engedte, a lépcs höz ugrált.Hívta a liftet, még azzal sem tör dve, hogy így elárulhatja magát.Lement vele a körcsarnokba, s onnan a legrövidebb úton fel, a kupolába.

Ott gyorsan, de nagyon odafigyelve, üzembe helyezte a megszakítót,bár a magára tekert spirál ebben meglehet sen hátráltatta. Mégvigyáznia is kellett közben, hogy teste és f leg a keze a spirálon belülmaradjon.

Amikor aztán az S jelzés újra felhangzott, szívdobogvavisszahúzódott a kupola faláig. Csak most reagált teste a szokatlaner feszítésre. Úgy érezte, mintha összetörték volna, bár eztulajdonképpen nem fáradtság volt. Pulzusa még mindig vadul lüktetett,tagjai szinte lázban égtek. Gyomra összeszorult a félelemt l. Az életbennem félt még így. Soha nem félt még ennyire.

Percenként nézte az óráját. Egy id múlva sikerült nagyjábólösszeszednie magát. Zavaros gondolatok kerget dztek a fejében.Minden elképzelhet variáns, csaknem mindig ugyanazzal avégkicsengéssel.

– Hiába volt minden, ezek nem fognak el jönni. Régen észrevettekmár a lift használata miatt. De másképpen nem lehet idejönni.

Eközben majdnem elszalasztottá az ajtó kinyílását.Megmerevedett, de a tudata most roppant éberen regisztrálta, ami a

kupolában történik.Az ajtóban ott feküdt – vagy állt? – a fél Körte, elöl a keskenyebb,

nyélszer végz déssel. Ezt Robinára irányította, s a nyél egyszempillantásig üvegesen fluoreszkált. Ezután a Körte céltudatosan amegszakítóhoz lebegett, "hátat fordítva" Robinának. A következpercben fejhallgatójában elnémult az S-melódia.

Bárhogy er lködött, nem tudta pontosan kivenni, mit csinál a Körte.Csak fémes gyöngyházszínben ragyogó testének csendes ide-odalebegését figyelhette meg.

Robina feszültsége már-már alábbhagyott, de egyszerre rettenetesenmegijedt. Érezte, hogy hajszálai az égnek állnak, testét ellepte a libab r,hónaljából hideg verejték csörgött lefelé. Most döbbent rá, hogyteljességgel védtelen.

És akkor felé fordult az a valami. Els része megint kékesenfelvillant. Vagy harminc-negyven centire felemelkedett a padlóról. Egyikmanipulátorában – igen, ez kétségtelenül manipulátor volt – ott tartotta amegszakítót.

Lassan, méltóságteljesen odalebegett Robinához. akinek megfagyotta vér az ereiben, s a rémület sikoltása is torkán akadt.

A Körte minderr l nem vett tudomást. Közelebb húzódott, s a lányteste el tt megállt. Mintha valami mozdult volna... Aztán Robina er teljeslökést érzett, s ingadozni kezdett. Rémülten lehunyta a szemét, aztánérezte, hogy lebeg.

Percekig tartott, amíg rájött, hogy a liftben van, és a spirál kell sközepében függ. Közvetlenül sisakja el tt világoszöld felületet látott.Csak balra és fel, az egyik sarok felé volt szabad a kilátása. Ott volt akapcsológombok táblája. Az egyetlen fix tájékozódási pont.

Most már felgyorsultak az események. A sisakon át látható képekállandóan változtak, végül már nem tudta, hogy hol lehet.

– Elcipelt! – egy pillanatra heves tiltakozás futott át rajta. Tudta, mostkomoly veszélyben van. Halálfélelmet érzett. Aztán, miel tt ezek a hevesérzések valamilyen meggondolatlan reakciót váltottak volna ki, kissémegnyugodott. Megpróbált lehiggadni.

– No, Jó. Elcipelt. De én akartam kapcsolatba lépni velük! Most aztánvan kapcsolatom... Olyan szoros, hogy szorosabb már nem is lehetne.Csak egy kicsit egyoldalú. Tehát?... Ki kell várni, hová visz, és mitörténik ezután. Ha meg akarna semmisíteni, nem vállalta volna akényelmetlen cipelést.

Kis id múlva érezte, hogy letették. Sajnos, a sisak látómezejeoldalra került. Valamilyen m szert látott maga el tt, de túl közel voltahhoz, hogy a részleteket kivehesse.

Még mindig nem döntötte el, hogyan viselkedjék. Körülötte mindenmozdulatlanságba dermedt. Vajon ezen a helyen nincs atmoszféra?Mert hangot egyáltalán nem hallott. Szóval teljes csönd borult rá.

– Ájultnak is tettethetem magam...Aztán elhessentette a gondolatot.– El bb-utóbb cselekednem kell. Akármilyen akció lehet jó is, rossz

is. Pedig az els kapcsolatfelvételt l nagyon sok függ. Talán minden...És az ilyen találkozás kockázata nem mérhet fel el re. F leg akkornem, ha az ember a partnert ilyen kevéssé ismeri.

Tudatában már minden szépen a helyére került. A rémület elmúlt.Elvégre a Mások is valahogy hasonlóan gondolkodhatnak, mint . Mostvalószín leg arra várnak, hogyan reagál a szállításra. Lehet, hogy az aggodalmuk sem kisebb.

Hirtelen elhatározással a hátára fordult. Felette, balról jobb felé lejtfém fed lemez függött. Villogó fénnyel átsz tt félhomály uralkodott.

– Mindig ez a pulzálás! El bb-utóbb az ember idegeire megy!Felült, és megeresztett egy cifra káromkodást. Abban a szögletben

találta magát, amelyet a leszállóegység roncsa a leszakadt stabilizátorralalkotott. Mellette a “mindenev " motor s a megszakító több darabjahevert.

Rettenetesen dühbe jött. Haragját – meglehet sen méltatlanul –hangos és zaftos káromkodások alakjában zúdította ki magából, aKörtének és a többi hasonlónak címezve. Szégyentelen dolognaktartotta, hogy egy értelmes lényt ilyen alantas módon, mint egyhulladékot, egyszer en elrámoljanak az útból, aztán ott hagyjanak.

Nagyon csalódott volt. Most már tisztán látta, hogy az elstalálkozásból abszolúte semmi sem fejl dött ki.

Üldögélt, s újra gondolkodni kezdett.– Nem jó ez így, Robi! Persze hogy van haszna a találkozásnak.

El ször is bebizonyosodott, hogy tényleg léteznek, s t, azt is tudom,milyen a küllemük. De azt még mindig nem, miféle életmódotfolytathatnak itt.

Továbbra is töprengve, elkezdte kihámozni magát a spirálból.– Az biztos, még egyszer nem járok így, mindegy, mi történik utána.

Még egyszer nem t röm el ezt, akármilyen különlegesek is a Mások.Abbahagyta a spirál lecsavarását.– Tényleg nagyon különösek. Mert onnan, ahol álltam, azt tisztán

láthattam, hogy manipulátor fogta meg a megszakítót. Feltehet enengem is. Szóval egy robot... Egy masina hajított ki.

Már-már újra dühbe gurult, de most sikerült uralkodnia magán. Sokminden világossá vált el tte. Így indokolt minden, így már indokolt, miértrejt zködik, amíg a hullámok jelezték számára az biomezejét. És miértkezelte rögtön holt tárgyként, mihelyt a mez megsz nt. Mindez egyhardware-program mozzanata. Ennek a robotnak egyetlen feladata van,javítani és takarítani.

– Azért nem egészen! – Hamar belátta feltételezése egyoldalúságát.– Nem akárhová rámolta el az ismeretlen tárgyat, hanem a roncshoz.Azaz lát valami összefüggést. Vagy így irányították?

Nagyot sóhajtott, miközben újabb meglep következtetésre bukkant.– Ez az adó egyedüli rz je. Csak ez a robot. Viszont ha így van,

akkor én semmiféle szerepet nem játszhatok a programjában. Egyszerés mindenkorra nem táplálhatták belé egy idegen objektum balesetét akristályfalnál, sem a roncsot, a megszakítót vagy egy ismeretlen lényt,így nem kalkulálhatták volna össze. Jó... Bennem most nem ismerhettefel az él lényt. De ameddig biomez t észlel, elrejt zik.

Minél tovább töprengett, annál több ellentmondásra bukkant. Mostmár tudta, hosszabb id re fesz szüksége, hogy gondolatait rendezze.

– Ami azt illeti, tökéletes egy gép! – szólt elismer en. – Kissé különösaz alakja. Ebb l viszont csak nagyon óvatosan lehetne következtetni azalkotója alakjára. A Földön egyetlen robot sem néz úgy ki, mint azember.

Persze, milyen roppant romantikus lett volna, pszeudó ikrekrebukkanni, emberbabákra, dobogó szívvel. De itt nyilván szolgáltatásrólvan szó. És a szerviz még mindig olyan feladat, melyet az emberek semszívesen znek. Miért kellene egy szolgáltatógépnek az emberekrehasonlítani?

Eszébe jutott számos, különféle korokból származó szörny amúzeumban. Micsoda fáradságba kerülhetett csak magát az egyensúly-érzékelést megoldani.

És az a lassú futás... Bezzeg milyen szépen, elegánsan siklott le aKörte a kupoláról. Milyen könnyen mozgott a hatalmas súllyal a hónaalatt.

Bizonyára antigravmez n mozog. Nos, ha ez így van, akkor ez a gépsemmiképpen sem hasonlíthat az alkotójára. Teljesen valószín tlen,hogy egy biológiai teremtmény antigravmez t használjonhelyváltoztatásra.

Szép lassan kissé megkönnyebbült. Bár nem volt feltétlen híve annaka teóriának, hogy a kozmosz valamennyi értelmes lénye feltétlenül azemberre hasonlít, azért mégsem lett volna túl szimpatikus ügy, ha ez aKörte...

Most els sorban nyugalomra, er gy jtésre lesz szüksége.

– Tervet kell készítenem, hogy a legközelebbi rohammal be isvehessem az er döt. Mert ha még egyszer visszavernek, nem biztos,hogy lesz újra er m.

Másnap rákényszerítené magát, hogy mindazt, amit a várakozáshosszú órái alatt emlékezetéb l felidézett, s amir l vázlatot készített,végre felvésse a falra. Nem valami jól haladt a munka, elégedetlen isvolt a min séggel. Gondolatai állandóan elkalandoztak. A kupola járt azeszében, ahonnan az S-melódiája már megint ki volt rekesztve.

Egyre jobban befészkelte magát agyába a gondolat, hogy mindentegy lapra kell feltennie. Reménykedett, hogy ezek a Mások a jöv bensem fognak er szakot alkalmazni. Azt viszont jól tudta, nem lesz nehézdolguk, ha ki akarják dobni t a kupolából. Hiszen mindig ott bukkan fel.Csak le kellene egyszer állítani a ferde felvonót, bezárni az ajtókat, s tmég az is elég, ha a jelenlétében er szakosan hozzáfognak ajavításhoz. Ám eddig erre nem került sor. Mindig vártak addig, mígbiomezejének jelzései megsz ntek. Csak ezután jöttek el .

– Pontosabban, ez a valami jött el ... – ugyan, személy-e ez, vagygép?

Minél többet töprengett rajta, annál világosabbá vált, hogyteljességgel elegend , ha csak ez a félbevágott Körte állomásozik akisbolygón. Igaz, minden érzéke tiltakozott ez ellen. Mert ha komolyanmérlegeli, a Körte eddig megismert viselkedésmódja azt jelzi, hogymasináról van szó. Például mi sem áll közelebb egy géphez, melylogikus reakciókra képes, mint a biomez vel kapcsolatos viselkedése, úgy tudja, ez a biomez el ször a kristályfalnál bukkant fel, s otthátrahagyott egy fémtestet. Logikus mindent a kiindulópontravisszaállítani. Tipikus gépi reagálás.

Eszébe jutott egy régi robot az intézetben, amelyet “Egérkének"neveztek. Igazi szervízmasina volt. És ez az Egérke is képes lett volnakülönös fáradság nélkül ilyen hozzárendelési feladatokat megoldani. Hajól emlékszik, senki sem tudta annak Idején megmondani, mikor láttameg az az automata a napvilágot. Nagyon régi volt, jóformán az intézetalapleltárához tartozott. Közvetlenül ugyan senkinek sem volt szükségerá, de mindenkinek akadt dolga vele. Donas egyszer a humor vidékéretett ritka kiruccanása alkalmával szépen elmagyarázta, hogy Egérkétnem szabad felizgatni. Nem szabad benne azt a benyomást kelteni,hogy nincs többé szükség rá... Nos, Egérke készítette a teát és a kávét,be is vitte az italokat a szobákba. Pontosan tudta, hogy ki hány cukorralissza, ki issza tejjel, s t azt is, ki iszik kávét és ki teát.

Az az Egérke sokkal kisebb volt, mint a Körte. Nem is volt annyiereje, mint ennek. Szürke, lekerekített él m anyag szekrény volt.Valószín leg a színér l kapta a nevét. Nem tudott a leveg ben lebegni,mint ez. Pótlólagos után-futókerekeivel egyenetlen vagy puha talajonszinte képtelen volt man verezni. Meg tudta mászni a lépcs kel, ésegyszer , értelmesen kimondott mondatokra képerny jén felirattalválaszolt. Na lám!

Könnyen elképzelhet , hogy Egérke utódai, ha emberi igény merülnefel rájuk, már inkább a Körte tulajdonságaival volnának felruházva.

Így sikerült neki – miközben a falon függött, felvéve és letéve alézervágót – megszilárdítani meggy dését, hogy csak a Körte, tehát

egy szervizgép az ellenfele. Minden más változat sántikál, és nem egyébjámbor óhajnál.

Egy engedelmes, ügyes, jól programozott gép kielégít rség ezen atámaszponton. Emlékezetébe idézte, milyen önállóan végezte a Körteegymás után a feladatait. Persze minél jobban meger södött benne agondolat, hogy csak magasan szervezett géppel van dolga, annálgyakrabban jutott az eszébe, hogy kapcsolatba kellene lépni amasinával, beavatkozni a programjába, és így félretenni az útból.

Csak rövid ideig bánkódott, hogy az általános ismereteken megazokon kívül, amelyeket a Reaktom hosszú útján szedett fel, nincsenekspeciális fogalmai a programozásról. Egy valamije azonban – szembena többi programozóval – nagyon is van. Ideje. És a kétszer kett aMásoknál is csak négy lehet.

Nagyjából kialakított egy elképzelést. Azon a napon, amikor végreakarta hajtani, igen gondosan válogatta össze felszerelését és élelmét.Aztán az öszvérkével a roncshoz hajtott.

Nagyon gyorsan sikerült a kupolában felszerelni a megszakítót. Mostmár bekalkulálta az ismeri tényt: amíg biomez jét érzékelik, az adójavítását nem kezdik meg.

Mikor minden rendben m ködött már, ott hagyta a szerkezetet.Elmen ben hangzatos ajtócsapkodást és felvonókoncertet rendezett, deügyelt rá, hogy a liftkabinok és a bejáratok helyzete megfeleljen kés bbiterveinek.

Aztán amilyen gyorsan csak bírt, a roncshoz futott. Ott tartalékadójára kapcsolt egy hangfelvételes kazettát, s t kisebb tüzet is gyújtott.

Minderre azért volt szüksége, hogy az esetleges megfigyel velelhitesse, a roncsnál tevékenykedik, illetve annak környékén. Úgygondolta, ezt már megszokták t le.

Gyorsan becsavarta magát a spirálba, s máris indult vissza akupolába. Teljes er l futott, s a ráaggatott felszerelés miatt ugyancsakkapkodva szedte a leveg t. Odaérve, megnyugodva állapította meg.hogy a megszakító még m ködik. Közvetlenül az ajtó mellé letelepedett.

Úgy reszketett az Izgalomtól, mintha fázna. Kár mellébeszélni, apuszta félelemt l vacogott, ezt pedig képtelen volt legy zni.

Ez egyszer nem tették komolyan próbára a türelmét. Felnyílt az ajtó,s a Körte belibegett a terembe, vagy harminc centivel a padló fölött,anélkül hogy a t le legfeljebb egy méterre álló Robinát figyelemreméltatta volna. Így közelr l elnézve, a Körte idegenszer , fékezhetetlener benyomását kellette, még inkább, mint az el alkalommal. Igazigépi er !

Odalibegett a megszakítóhoz, méghozzá szépen körben, azadóberendezést megkerülve, s így kikerült Robina látószögéb l.

A lányban a félelem küzdött a tettvággyal. Halálmegvet bátorsággallerántotta magáról a spirált, és a padlóra hajította. Az a lendülett lrugószer en felugrott a falra, majd visszapattant, és néhány kisebbugrás után elfeküdt. Ezt Robina már csak a tudata peremén észlelte.Közben egy lépést tett a csukott ajtó felé, s úgy állt oda, mint egygyerek, aki játszópajtásait nem akarja kiengedni az ajtón, széttártkarokkal és lábakkal. Épp id ben.

Felsikoltott, amikor nem egészen két méterre el tte megjelent anyélszer képlet, csendesen fluoreszkálva.

– Fej volna ez? Talán. – Az volt a benyomása, hogy határozatlanulés meglepetve rábámul. Ugyanis most világosan kivett két kör alakúfelületet, amelyek egy nagyobb kör belsejében lüktettek, s kétségtelenüla szem szerepét töltötték be.

Állva maradt, mintha odaszegezték volna. A Körte “szemeit”szakadatlanul rászögezve, óvatosan visszahúzódott a szemben levfalig, és ott megállt.

Robina összekuszálódott gondolatai újra mozgásba jöttek.– Most csodálkozol, ugye? – szólalt meg végül.Hangja reszket és rekedtes volt. Úgy vélte, ha a Körtének

hallószerve is van, hallhatja a mondatot, annyi atmoszféra van már ahelyiségben.

Semmi sem mozdult.Eltelt vagy öt perc. A mozdulatlanság nyugtalanítani kezdte Robinát.– Ki akarsz éheztetni? – kérdezte. – Csalódni fogsz!Valamivel merészebb gondolatai Is támadtak. Bekapcsolta a

sisakrádiót. Nagy örömére vígan zengett az S-melódia. Tehát aValaminek, miel tt a biomez t észlelte volna, nem sikerült megkezdeniea javítást.

– Mi van? Idegeidre megy a játék?! – kiáltott rá. – Nem akarodteljesíteni a kötelességed?

Biztosra vette, hogy a gép éppen err l “gondolkodik", vagy valamihasonló konfliktust próbál kiküszöbölni. Alkotója feltehet en nemprogramozta be a m veletek els bbségi sorrendjét.

Végül a Körte mégis megmozdult. Nagyon óvatosan fordult meg.Robina közben elkezdte levetni a nehéz, nyomásálló ruhát, de ahogy

észrevette a mozgást, megállt. A rémület újra elhatalmasodott rajta.– Mit fog tenni a Körte? Eltávolítja a megszakítót, és megtámad?A Körte most párhuzamosan helyezkedett el a kupola falával,

Robinától jobbra. Fémteste lassan vánszorgott el re a fal mentén, mígmeg nem tett egy negyed kört. Most már egészen Robina jobb oldalárakerült. Akkor újra a lány felé fordította a “fejét", és kitartóan “nézte".Mozdulatlansága biztos jele volt annak, hogy befejezett egyrészm veletet.

A hajótöröttet közben furcsa szédülés fogta el. Egyre hevesebbenkellett védekeznie a menekülés gondolata ellen.

És akkor egészen lágyan megbökte a Körte. Már felegyenesedett, ésRobina láthatta a másik oldalát. Három er s, ügyesen keresztbe rakottmanipulátort tárolt ott, de számos csapóajtószer nyílás is rejlett mégrajta.

Az egyik most felnyílt. Robina, a legrosszabbtól tartva, arca elé kaptaa kezét.

De egyel re nem történt semmi.Aztán másodpercek múlva Robina megérezte a mez t. Kett sen

érzékelte. Egyszer, ahogy kívülr l rátámad, egyszer meg közvetlenül azagyában. Az utóbbit csak az rendkívül érzékeny agya tudta érzékelni.

Egyel re határozatlan remény parázslott fel benne. Nem tudta volnamegmondani, hogy micsoda. A testére mért nyomás fokozatosaner södött.

Áthelyezte a súlypontját. Bal lábát kiékelte az er söd nyomás ellen,de teste így is fokozatosan jobbra hajlott.

“Ha most megszünteti a mez t, hasra esem" – gondolta.De a nyomás egyre er södött. Érezte, hogy testileg képtelen

ellenállni. Feldühödött. “No, várj csak – gondolta –, jön még kutyára dér!"Teste egyre jobban megrogyott. Teljes er vel megfeszítette a térdét,

de ez csak másodpercekre segített. Akarva-akaratlan, mégis meg kellettmozdulnia, szabaddá tenni az ajtót a Körte el tt. Alig tudta megtartani azegyensúlyát. Így kevésbé figyelt a szörnyetegre.

Az utolsó pillanatban majdnem elesett, amikor a mez váratlanulmegsz nt. Mire oda tudott pillantani, az ajtó éppen becsukódott. A Körteelt nt a liftben.

– Uff! – sóhajtott fel Robina.Lehúzta a nyomásálló öltözéket, és leült a megszakító mellé. El ször

kissé kipihente magát. Megvárta, míg pulzusa újra nyugodtan ver. Aztánelkezdte végiggondolni a történteket. A robot inkább elmenekült azél lény el l, még a kötelességét sem teljesítette.

– Ez egyértelm en azt jelenti, hogy amíg itt maradok és ezt észleli,addig kijuthat az S jelzés a világ rbe, mert nem fog mutatkozni. Az isbiztos, hogy hatalmas véd gát van a programjába építve, ez pedigmindenképpen lehetetlenné teszi, hogy megtámadjon.

– Valószín leg az er mez t sem vetette volna be, ha nem állom el akijáratot. És ami a legfontosabb, nem akart bántani, egyszer en eltolt azajtótól...

A beépített véd programot igen jónak találta, de azzal is tisztábanvolt, hogy ez a továbbiakban bizonyos nehézségeket jelent. Mert megfogja gátolni, hogy a masina lényegét közelebbr l tanulmányozza, s t,talán a maga javára hasznosítsa.

Világos, hogy csak nagyon keveset tud a Körte magatartásáról, s ígymindenképpen további kapcsolatra van szüksége.

– Meglátjuk... – biztatta magát, s feler sítette a spirált. Feltételezte,hogy a lifthasználatra a gép egyáltalán nem figyel. – Ez a következkomoly hiányosság a programjában – állapította meg elégtétellel.

– A robot Id nként ellen rzi, található-e a közelben biomez , vagysem. Ha nem, ugyanakkor az adásban szabálytalanság mutatkozik, jönés megjavítja.

Nagyon szerette volna meger sítve látni ezt a feltevést. Ezérthosszabb várakozásra rendezkedett be. Közben az S jelzés még mindigzengett. Ha így, a spirálba tekerve várakozik, valószín , hogy a Körte amegszakítóval együtt ismét el fogja szállítani. Közben az is eszébe jutott,hogy kockázatos a magatartása, s t tulajdonképpen felel tlen.Bizonyára bele is ütközik a szabályzat ilyen és ilyen paragrafusába. Na,ez a szabályzat, ha egyáltalán az eszébe jutott, csak mintha svilágimaradvány volna...

– De nem fordulhat-e el , hogy szállítás közben a szörnyetegakaratlanul is agyonnyomja? Vagy megsérti a szkafandert? Ja, akockázat, az kockázat...

– Ki adhat itt tanácsot? Kíváncsi lennék, tudja-e ezt valaki jobbannálam? Lám, annak idején Ed sem sokat vacakolt. Persze rá is fizetettszegény!

És a kupola meg a Körte egyel re kitörl dtek a gondolatvilágából.

Gyönyör nyár végi nap volt, szeptember másodika. Robina mégisharapós kedvében volt. Körzeti aktíva-munkája során már harmadszorszerepelt a napirendjén a város bekapcsolása a távirányítású utcaiközlekedési hálózatba, de megint elhalasztották. Persze, mert méghiányzott az automata járm vek karbantartásához szükséges kapacitás,egy helyi m helyre is szükség lett volna, hogy simán m ködjék acsererendszer. Enélkül állandóan várni kellett volna a járm vekre! Azértigazán jobban megbízhattak volna az aktívákban. Ha megígérik akapacitást, a többit, ha törik, ha szakad, valahogy csak összehoztákvolna! Így meg Robinát, aki szót mert emelni, a tapasztalt koordinátorokkinevették, mint egy éretlen csitrit.

Mégis, mire felült a transzvasútra, s odalenn, a hanyatló napfénybenfürödve felé intettek az arany kalásztengerb l a kombájnok színestartálytornyai, egyszerre elszállt a mérge.

Megint a bátyjához utazott. Valami nagyszer t láthatsz – üzente Ed.És most volt is ötnapnyi ideje.

Egy szó mint száz, az egyik központi torony alapozásamegrepedezett. Ed üzemének volt a feladata, hogy ezt megszüntessék,s ha kell, elhelyezzenek még egy hatalmas kábelhorgonyt.

Csuda vidám látványt nyújtott az els körhintaház. Mindenfelé csakerr l beszéltek. Az emberek szinte bolondultak érte. Mindenki ilyenházban szeretett volna lakni.

Robina ezzel szemben meglehet sen mókásnak találta a tornyot.Tulajdonképpen lakókabinok sorából állt, amelyeket járdaként is szolgálóperemes karokon helyeztek el, egymás felett és mellett, köztükzöldövezetekkel. És az egészet forgatni lehetett egy központi tengelykörül.

Ed szintén örült a húgának. Szabaddá tette magát, s büszkénelmagyarázott mindent, úgy, mint régen, mikor még az EVO-iskolábajártak.

Még most is világosan látta maga el tt az egész építkezést.Valószín leg sohasem tudja kitörölni az emlékezetéb l. A toronyháromszáz méter magasan, nádszálkarcsúan tört az ég felé. Még nemvolt rajta a küls burkolat. A horgonyokkal, amelyek majd a homlokzatotfogják tartani, úgy festett, mint egy túlméretezett kaktusz. Az elsperemes emelet, úgy harminc méter magasan, elárult valamit az épületmonumentalitásából. Az önhordó függ folyosókat tojásdad ablakokkaldíszítették. Leng darukról végezték az els lakóemelet szerelését.

Huszonhét ilyen emelet gy je lesz a háznak. Mindegyik különminiparkkal. Minden emeleti lakóközösség maga határozhatja meg,hogyan akarja lakórészét forgatni. Együtt a nap haladásával vagy éppenfordítva, egyszer vagy többször naponta, esetleg maguk szerkesztettesaját program szerint vagy netán sehogy. Mindezt Ed mesélte büszkén.

Megint meleg, kés nyári nap volt. Az égbolt felh tlenül kék. Itt, az újépítkezés területén még nem volt id járás-szabályozás.

Érett gabona illatát hozta a szél a keskeny, végtelenbe nyúló erd sávmögül, ahol Robina leszállt.

Es után voltak, ilyenkor különösen tiszta az id . Távolban ott állt arégi város, mellette egy hegy emelkedett ki magányosan a síkságból. Azerd lombján már megjelentek az els színes foltok, a közeled szthirdetve.

– Látod, az is egy olyan hegy! – mutatta a bátyja. – Lent csupa tárolóvan. Onnan vezetjük ide a körhintához az energiát. Két er és egyrakás szolgáltatóüzem van ott elásva.

Felpuhult talajon tapostak. Cip jüket belepte az agyag. Robina márnem gondolt a kellemetlenségre, amely a tanácsban érte.

Épít gépekkel találkoztak, melyek légpárnán lebegtek a pocsolyákfelett. Ha túl közel mentek el mellettük, beszórták ket agyagszepl kkel.

– Itt az új állatkert kerítése, már felavatták – folytatta Ed a környékbemutatását. – Kés bb össze fog olvadni a lakótornyok zöldterületével.Harminc ilyen tornyot építünk itt. Komoly város lesz, közelháromszázezer lakossal. A kisegít épületek meg ott fenn... – mutatott arégi település irányába.

Magán a tényleges építési területen kevés emberrel találkoztak. Agépek, melyek az alapozóplasztot nyomták a talajba, automatikusandolgoztak.

Az ellen rz vagy éppen csak arra ténferg kollégák köszöntek, slopva vagy egészen nyíltan mustrálták a lányt Ed oldalán.

Az egyik barátságosan csipkel dve oda is kiáltott:– Nono, Ed! Csak nem kezdesz valamit öreg napjaidra? – s komikus

fejmozdulattal bökött Robina irányába.– Bolond vagy! Ez a húgom!– Hát éppen az is lehetne... – dörmögött a másik, tele képpel

vigyorogva. Két-három ember, aki hallotta a szóváltást, hangosanfelnevetett.

Robina lopva felpillantott a bátyjára. Az szája körül is készül döttmár a mosoly.

– Úgy látszik, veled ilyesmi sohasem esik meg! – szólt, és oldalbabökte Edet a könyökével.

– Ráérek még! – jött a kelletlen válasz. egy kis id múltán méghozzáf zte, olyan hangsúllyal, amelyen átsütött a kedvetlenség. – Kissényugtalanul élünk az ilyesmihez!

– Hm! – Robina letelepedett egy rakás plasztlapra. – Nem t nt mégfel neked, hogy az egész köz sségben az egyetlen vagy, aki túlnyugtalanul él az ilyesmihez?

– Nézd! – vágott közbe Ed. – Már ennyire haladtunk! A darukelvonulhatnak! – Bal karjával az építkezés felé mutatott.

Robina felnevetett. Nem is volt tovább mit nézni. A repül daruk,egyik a másik után, elt ntek a régi város irányába. Ed meg gyorsantovább szónokolt:

– Tudod, most kezd dik a szilárdulási szakasz. Amíg tart, azépítményt nem lehet tovább terhelni. Így marad néhány óráig.

– Ühüm... vetette oda a húga hanyagul. Közben megtámaszkodott aháta mögött, lehunyta a szemét, és arcát a nap felé fordította.

Az építkezés zaja elhalkult. Meghallották a közeli állatkert neszeit,papagájok rikácsoltak, talán zek kiáltása hallatszott.

– Nagyon szép lesz kés bb itt lakni – szólt halkan Ed. – Már egy évmúlva bevonják a körzetet az id járás-szabályozásba is.

– Nekem már most is tetszik – vallotta be Robina, de nem változtatotthelyzetén, és a szemét sem nyitotta ki.

– Itt ugyanis elég rossz területet építünk be – egészítette ki Ed. –Más körzetekben a klímát már az építkezés kezdetére szabályozzák,ami persze jobb. De másutt nincs olyan pampa, mint itt.

– Istenemre, csuda elkényeztetett palik vagytok! – ugratta Robina.Az állatkert felöl újabb rikácsolás és izgatott emberhangok keveréke

hallatszott.– Elkényeztetettek? Hiszen adva vannak a lehet ségek... Vagy azt

hiszed, már nem volnánk képesek olyat építeni, mint a BAM vagy azorenburgi gázvezeték? Ugyanolyan kemény feltételek között, mint arégiek?

– Nyughass már, bátyuskám! Tönkreszónokolod ezt a szép napot.Persze, persze. Tudom, milyen derék fickók vagytok. Hát ott megmicsoda spektákulum van? – egyenesedett fel Robina, s az állatkert felénézett. A lárma valamelyest csökkent.

– Be kellene az Ilyen lármát tiltani – elégedetlenkedett a lány, ésvisszad lt. – Tudod, finomabb, lágyabb a nap, mintha ténylegszabályozott klímájú vidéken volnánk.

– Ugyan már! – oktatta ki Ed. – A napsütés erejében nincskülönbség. Legfeljebb az id pontja van meghatározva.

– Valóban? – biggyesztette le a szája szélét a húga.– No, te tényleg elveszed az ember illúzióit.Hirtelen, feler södve tört át a lárma a taxussövényen, mely az

állatkertet szegélyezte. Gyors léptek csattogtak, ágak zörögtek. Atestvérpár arrafelé nézett.

Barnásvörös, sz rös arc jelent meg a sövény fölött, majd elegánsoldalugrással hasonlóan sz rös test követte.

Leérve egy percre megállt a barna bozont. Fekete gombszemekbámultak a két emberre. Aztán egy ívet írt le, és három végtagon nagysebességgel elgaloppozott.

– Egy orangután... – suttogta Robina meglepetve.– Elszabadult! – Az állat után bámultak.– Ne engedjük megszökni! – kiáltott Ed, és felugrott.A majom id közben elérte a központi torony lábát. El ször

tanácstalanul megállt, aztán biztosítóhorogtól biztosítóhorogigfüggeszkedve felkúszott az építményre. Többször gyanakodvakörülnézett, de mikor észrevette, hogy nem követik, lassított. Végülfelfüggeszkedett két vasalásra, lábával megtámaszkodott egyharmadikon, és döbbenetesen emlékeztetett a Megfeszített szánalmasképére.

Ám addigra vége is szakadt a csöndes, nyár végi pihenésnek. Egyjárm érkezett, teljes sebességgel, finomra porlasztott víz- ésiszapcsóvát húzva maga után. Leszállt róla –, mit leszállt, leugrott! –vagy nyolc ember, s közülük hét a toronynak rohant. Csak egy kis

gömböc viselkedett úgy, mintha ura volna a helyzetnek. Állva maradt, ésegy rádióadóval kezdett babrálni.

A többi már ott állt a torony lábánál. Gesztikuláltak, kiabáltak,szitkozódtak, és csalogatták a fent függ állatot Az egyik nekiállt, hogyfelmásszon a horgokon, persze nem éppen egy artista ügyességével.

– Azt hiszem, nem kellene... – kezdte Ed, de az ember már fel ishagyott a kísérlettel.

Ett l viszont az orangután lett ismét bátrabb. Az el bbinél jóvalnagyobb sebességgel a magasba kúszott, s elérte az els emeletigy t. Egy pillanatra határozatlanul megállt, aztán végigszaladt a sima,frissen üvegezett folyosó tetején, a lakókabinok kés bbi helyén.

– Ha lecsúszik, vége! – kiáltott Ed izgatottan. Aztán gyors léptekkel,anélkül hogy felnézett volna, odasietett a járm mellett álló emberhez,aki éppen abbahagyta a telefondiskurzust.

– Hívd vissza az embereidet! – támadt neki. – Meg rjítitek ezt aszerencsétlen állatot!

– Ezt mondom én is, ezt mondom én is! – volt a válasz. Még morgottvalamit “tehetségtelen idiótákról", és rohant a toronyhoz. Már messzir l,magából kikelve ordítozta, hogy azonnal jöjjön el mindenki onnan.

A majom csodával határos módon, ügyesen egyensúlyozva,majdnem elérte a folyosó végét. Már csak néhány méter választotta el akiálló vasalások, csövek és kábelek rengetegét l. De egyszer mégiselcsúszott, a néz k több szólamú, rémült kiáltásaitól kísérve.Leszánkázott a folyosó ferde falán, bele egy ablakba. Ott egy pillanatratalált annyi kapaszkodót, hogy vállalkozhatott egy kétségbeesetter kifejtésre. Elkapta egy lecsüng kábel végét, és halálfélelmébengörcsösen megszorította.

A vezeték néhány méter hosszan kiszakadt, és kirántotta a majmot afolyosóról.

Ed összerázkódott és elfordult. Minden pillanatban várta, hogymeghallja a test földbe csapódásának dobbanását, de a kábel kitartott.

Mikor újra oda mert nézni, az állat a kábelen függve, egyre nagyobbívben lengett. Rémült pofával tartotta a vezetéket mind a négyvégtagjával, és szinte segélykér én nézett a mélybe.

Robina csak most ért oda. Megfogta bátyja karját, úgy suttogta:– Milyen szörny ! – aztán hangosan hozzátette: – Miért nem

csinálnak ezek valamit?A kövér fickó, kezében a CB-rádióval, háló után ordítozott.Persze ilyesmi nem volt a közelben, s nem is intézkedett senki, hogy

szerezzenek egyet.Az állat helyzete mind fenyeget bbé vált. A kábel er sen behajlott és

nekidörzsöl dött a folyosó üvegkeménység szilikonfalának. Csak idkérdése volt, mikor szakad el.

Ed körbefordult. Közel és távol sehol egy daru vagy egy sikló.– Nincs siklójuk? – kérdezte a kövért l.Az el ször értetlenül nézett rá, aztán csak megrázta a fejét.– Hát mijük van egyáltalán? – morgott Ed vészjóslóan.– Csupa új emberünk, emberünk... – dadogott a férfi. Robina még

meg is sajnálta. – Semmi tapasztalat... – kétségbeesetten tárta szét akezét. – Micsoda baj, micsoda baj! Pótolhatatlan veszteség, veszteség...

– Hát hálójuk sincs? – faggatta Ed.– De... de! Persze, háló! – bólintott a kövér, s a nagy rakás körülötte

toporgóhoz fordult. – Mark! Hozzátok a hálót, a hálót! Vidd a kocsit...– Igen, de hol van? – kérdezte a Marknak titulált munkaruhás ember.– Igen... hol is? – tehetetlenkedett a kövér, s olyan er sen töprengett,

hogy még az izzadság is kigyöngyözött a homlokán.Ed az állatot figyelte. Úgy vette észre, a kábel hamarosan szétfoszlik.– Mássz már, te bolond állat! – kiáltott fel. – Mászni! Felmászni!De a majom nem mászott. Egyetlen mozdulatot sem tett, csak

rémülten kapaszkodott és ide-oda tekintgetett. Legalább annyira félt,mint az emberek, akik mozdulatlanul bámulták odalenn. Nem várvavégig a kövér elmélkedését, melynek eredménye egyébként is kérdésesvolt, Ed cselekedett.

– Mit találtál ki, Ed? – kiáltott fel Robina aggódva.Ed megfordult és odasietett egy új, használatlannak látszó ponyvával

letakart valamihez, megoldotta a kötéseket, és visszahajtotta a takarót.Az el es l maradt víz a körülállókra fröccsent.

A ponyva alól vastag síklap t nt el , fényl korláttal és egy kisirányítópulttal.

Ed átlépett a mellvéden, és szemügyre vette a pultot. Robina látta,hogy letép egy plombát. Figyelmesen végignézett mindent, aztánviszonylag gyorsan elhelyezett egy szabályozókart.

A dobogó egyetlen lökéssel elvált a talajtól, és gyorsan emelkednikezdett. Ed térdre esett. A narancsszín ponyva egyik sarka beakadt. Agép elrántotta a helyér l és még egyszer kisebb özönvizet zúdított azemberekre.

Ed kínlódott, mert nem tudott odaman verezni, ahol a majom függött.Robina növekv aggodalommal figyelte Ed tevékenységét. Nem így

a többiek. Most már reménykedtek, még a vizet is nevetve törölték le azarcukról. Nyilvánvaló volt, hogy e percben nekik a majom sorsafontosabb, mint azé az emberé, aki azon er lködött, hogy kiismerje acsodálatos dobogót, hogy els sorban saját érdekében megértse

ködési elvét. Persze, valójában nem volt miért aggódni. De Robinaúgy érezte, ezek egyszer en fel sem fogják, hogy Ed mit kockáztat, sem tudta pontosan, de sejtette, hiszen nagyon jól ismerte bátyjaminden arckifejezését. A repül plató rángatódzásaiból is kiderült, hogyEd olyan járm vet vezet, amelyet nem ismer.

– Ed! Azonnal gyere le! – sikoltott Robina.Most még leugorhatna... Legfeljebb 3-4 méterre lehetett a fejük fölött.A másodperc egy törtrészére elkapta a pillantását. Futó mosoly

vonult át Ed arcán. Aztán figyelmét újra a dobogó kormányzásárafordította.

Az vízszintesen tett egy fordulatot, végül arrafelé sodródott, ahol amajom himbálódzott.

Mikor Robina visszahívta bátyját, néhány arc feléje fordult. Elutasításés harag tükröz dött ezeken az arcokon. Hogy merészeli valakimegzavarni azt a bátor embert, aki olyan tevékenyen vállalta a költségesél lény megmentésének munkáját, a többieket néz vé degradálva.

A dobogó fokozatosan emelkedett. A majom, az él inga pedigmegnyugodni látszott.

De csak látszott. Az állat nagyon megijedt. Felváltva nézett aközeled platóra, amin az ember állt, és a feje fölött feszül kábelre.Érezni lehetett, azt latolgatja, hogy mit kellene tennie.

Ed beszélni kezdett hozzá, abban a reményben, hogy megnyugtatja.Mikor aztán a dobogó mintegy öt méterre lehetett a majomtól, az állat

hirtelen lendületet vett, és váratlanul egyenesen Edre ugrott.Belekapaszkodott és elrántotta a pulttól.

Az emberek felnyögtek, Robina felsikoltott:– Ed!A hirtelen súlytöbblett l-e, vagy a kapcsolókar elrántása miatt, a

dobogó lezuhant. Tulajdonképpen nem volt ez igazi zuhanás. Inkábbolyan út, amilyent a gyerekek sárkányai futnak be, ha túl rövid a farkuk.A plató az oldalával üt dött a földhöz, miután lesiklott a magasból.

Ed és a majom, amely még mindig görcsösen kapaszkodottmegment jébe, levágódtak a dobogóról.

Robina els ként ért a helyszínre. Az emberszabású majom mégmindig magához szorította Edét, és izgatott, mély hangokat hallatott.

A férfi sápadtan feküdt a hátán. Láthatóan nem tudott megszólalni,mintha kipréselték volna bel le a leveg t.

– Gyerünk, vigyék már innen ezt a dögöt! – kiáltotta Robina.Két ember valahogy elrángatta a majmot, amelyet némi huzakodás

után nyugodtan elvezettek. A többiek szorosan és meglehet sentanácstalanul állták körül a fekv Edet.

– Fáj valamid? Szólalj már meg! – sürgette a húga.Ed valamennyire összeszedte magát. A kábultság lassan elt nt az

arcáról.– A hátam! – A beszéd láthatóan nehezére esett.Robina óvatosan bátyja háta alá nyúlt, segíteni akarta, hogy

felülhessen. Egy id múlva, miközben Edr l a fájdalom verítékecsöpögött, és rágóizmai mint kemény csomók ültek ki arcán, mindkettenfeladták.

– Nem megy, Robi! – suttogta a férfi, arcára mosolyt kényszerítve.– Hát hozzanak már segítséget, az ördögbe is! – támadt neki Robina

a bámészkodóknak.A kövér elrohant.– Segítség... – motyogta maga elé.Robina feltétlenül jelen akart lenni, mikor bátyja a m tét után

magához tér az altatásból.Már el tte félrevonta az orvost, egy régimódi, villás szakállú

öregembert, aki higgadtan elmagyarázta neki, hogy ezek után Edgerincoszlopa egy fabatkát sem fog érni. Hogy nagyon ráfizetett erre a“majomkodásra", és tulajdonképpen még szerencsér l lehet mesélni,hogy sikerült úgy-ahogy összefoltozni.

Robina a részleteket is tudni akarta. Az öreg felvilágosította, hogy Edegyik csigolyája teljesen szétmállott, s emiatt helyi károsodások érték azidegszálakat meg a csontvel t. Éppen emiatt egyel re – s mindjárttisztázta is, hogy ez az egyel re legkevesebb négy évet jelent – nemvégezhetik el a csigolya regenerálását. A kiesett csontdarab pótlásárabeépítettek egy plasztcsigolyát, ám ez mindenképpen kíméletesbánásmódot igényel. Mint orvos sürg sen azt tanácsolná Ednek, hogy a

legközelebbi éveket töltse olyan helyen, ahol csökkent nehézkedés van.Ezt ma már könnyebb megvalósítani, mint egy majmot baj nélkül elfogni,ahogy a példa is mutatja.

Robina sejtette, hogy az öreg csak megjátssza a harapós medvét.Egyszer en ránevetett, az meg fél szemmel visszakacsintott. Aztán márúgy nevetett, hogy divatjamúlt villás szakállárak mindkét hegye amagasba emelkedett, szinte red ny mögé rejtve a szemét.

– Azért rendbe jön majd a vakmer bátyuska, kicsikém – morogtaatyailag.

Az öreg ott volt Ed ágyánál is. Mikor a beteg felnyitotta a szemét, skíváncsian körülnézett, már rá is támadt.

– Na, te híres majomfogó! Hát újra köztünk vagy?Ed odanyújtotta Robinának még gyönge kezét.– Mi történt vele? – kérdezte.– Csak nem a majomra gondolsz? – mordult fel az orvos. Majd, mikor

Ed biccentett, elfutotta a méreg. – Micsoda emberek vannak! Kis híján anyakát szegte, s akkor nem a saját állapota érdekli, hanem a majomé.Annak jó dolga van, megnyugtathatlak! Öltögeti a látogatókra a nyelvét,és falja a banánokat.

– Nem csoda... – felelt Ed kissé megszeppenve. – Mikor annyiraértékes az az állat. Sajnáltam volna, ha véletlenül lezuhan.

– Te érzelmes álmodozó... – morgott a doktor.Ed és Robina is protestálni készült, de leintette ket.– Lehet, hogy igazatok van a konkrét esetben. Talán én sem tettem

volna másként, de persze csak azért, mert az állat ott fent függött ésreszketett. Ám általánosságban azt hiszem, túl sokat köntörfalazunk.Olyan problémákat gyártunk, melyekkel aztán nem bírunk. Állatkert... Naigen, ez az egyetlen elfogadható megoldás. Ott nevelhetik a kisbarmocskáikat, és bámultathatják a néppel. De a rezervátumok, amindenféle nemzeti parkok! Hagyjuk a fenébe!

Rögtön észrevették, hogy a doktor már régen csak arra az alkalomravárt, hogy egyszer kifejthesse nézeteit err l a kérdésr l. Még az semérdekelte különösebben, hogy Ed e pillanatban tért magához anarkózisból.

Észrevette a testvérek bámuló arcát, s annál jobban elmélyült aproblémában.

– Csaknem három évet töltöttem Indiában, egy faluközpontban,éppen egy ilyen vidék szélén. Ott dolgoztam az orvosi állomáson.Négyszer támadtak meg bennünket az elefántok. A negyedikalkalommal széttaposták a falut. Még egy halottunk is volt. És miért?Mert az emberek a rezervátumokkal csak még jobban megzavarják azegyensúlyt, mármint a puszta létezésükkel meg az ezzel kapcsolatoselkerülhetetlen környezetváltoztatásokkal. Ez már az agónia. Talántúlzok, de szerintem már az. A vadállatok, például azok az elefántokegyszer en éheznek, mert elszaporodnak, mint a nyulak...

Robina és Ed elmosolyodott.– Talán tényleg túlzol... – kockáztatta meg Ed.– Persze hogy túlzok – felelte a doktor, és elmosolyodott. – De

gondolkodj el rajta, nincs-e véleményemben valami igazság?Fehérjehiány! Ma, a 23. században! A hatalmas vadrezervátumokban

meg ott van az Intenzív állattenyésztés nagyszer és egybenkihasználatlan lehet sége. Csak azért, hogy a nyolcmilliárd ember közülnéhányan láthassanak egyszer szabadon kószáló elefántot... Hát kérlek!Voltál már ott? Az persze fontos, hogy a megmaradt utolsó darabkatermészettel optimálisan bánjunk, de semmi szükség ezen kívül mégkülönlegességekre is.

– És te például mit tennél? – kérdezte t le Robina.– Azokat az állatokat, amelyeket a kihalás veszélye fenyeget, és

rengeteg ilyen van, állatkertekben tenyészteném, hogy láthassáktovábbra is. Ha ez nem sikerülne, azaz ha nem akarnának továbbszaporodni vagy nem tudnának, akkor filmen rögzíteném az életüket,sztereoszkópikusan, a filmm vészet minden megoldását alkalmazva, ésígy örökíteném meg ket a kés bbi koroknak.

– Na, és ha mindenképpen szükséges egy ilyen dögöt a maga testivalójában látni, akkor több kutatói kapacitást kell bevetni. Ki kell dolgoznia génkód szintézis biztonságos módszerét. Képzeljétek el, akkor, ha aziskolában Afrika sfaunájáról esik szó, a jól felkészített tanár el állíthategy kell en el készített mesterséges sejtb l, melyet megfelel enkódoltak, akár egy oroszlánbébit vagy egy krokodilt, vagy amit akarsz.És mindig akkor, amikor szükséges. Fantáziátlanok vagyunk. Ott isgúzsba kötjük magunkat, ahol erre semmi szükség.

– Te meg, barátom, ha tartod magad ahhoz, amit útravalóul adokneked, öt év múlva jelentkezhetsz kísérletre, hogy a gerincedetregeneráljuk. Az aztán már teljesen valódi lesz. Ezzel, amit most belédhelyeztünk, nem nagyon ugrálhatsz. Annak idején majd be kelltervezned három hónapot erre a regenerációra...

Jól van, gyerekek! Én búcsúzom is. Aki majommal fogócskázik, arraráfér egy kis alvás.

Ezzel megfordult és el is ment. A két testvér mosolyogva bámultutána.

– Ördöngös öreg fickó – jellemezte Robina.– Furcsa, de jó ember – felelt Ed. Aztán húgához fordulva,

mindenféle újdonságról faggatta. Nagyon szeretett volna megtudni egyets mást arról, hogy mi történt az építkezésen.

Robinára csak akkor tört rá teljes er vel a kétségbeesés, amikor mára hazafelé tartó siklóban ült. Legszívesebben elb gte volna magát. Amígegyütt volt a bátyjával, részben maga is hitt abban a vigasztalásban,amit neki nyújtott. Mert ha számításba veszi az orvos reménykeddiagnózisát, a baleset következménye nem látszottvisszavonhatatlannak.

Most tudatosult benne, hogy a jöv csupa bizonytalanság és gondmarad – az szempontjából pedig az egyedüllét. Mert Ed, ha felgyógyul,már csak azért is, hogy bedolgozhassa magát új munkakörébe, nem foglépten-nyomon a rendelkezésére állni. Azt meg nagyon jól tudta, hogy az

egyedüllétét sem az intézeti kollektíva, sem más nem enyhítheti. Aközös gyermekkor, a közös iskola miatt nagyon köt dött Edhez.

– Persze lehet, hogy az elgondolásom hamis volt.Talán nagyon elengedem magam... De – és itt Robina visszatalált a

kupola valóságába – elhatározásomat, hogy részt veszek a Reaktomútján, egy másodpercre sem bántam meg.

Komolyan úgy érezte, hogy annak idején ez volt az egyedüli helyeselhatározás, bár kétségtelenül közrejátszott benne az egyedüllétt l valómenekülés is. Keser en felnevetett.

– Menekültem az egyedüllétt l! A Földr l, ahol nyolcmilliárd ember él!És az ottani magányt felcseréltem ennek a bolidának a garantáltmagányával... De azért ne legyünk igazságtalanok. Ott volt közben atöbb éves utazás. Ott voltak barátaim a hajón. Ott volt Frank... És ott vanvégül a Mások felfedezése!

Nyugtalanul felegyenesedett.– Hol maradsz hát, Körte?! – kiáltott hangosan.Megfigyelte, hogyan terjed a hang a kupola alatt a lassan s söd

oxigénes légkörben.De az idegen szerkezet váratott magára. Mikor már kétségbeesett,

hogy man verein esetleg átláttak, amikor már azon kezdett töprengeni,nem kellene-e elölr l kezdeni, az ajtó oldalra csúszott, méghozzá – s ezmeg is ijesztette – bánatos nyögéssel. Sziszegve belibegett a Körte.

Ahogy Robina várta, nekiállt a megszakító leszerelésének. Ezalkalommal jól megfigyelhette a munkamenetet.

Az alsó felén lev tokszer valamib l a masina tartalék kábelt húzottel . Minden teketória nélkül elhajította a megszakítót, a vágástól jobbraés balra eltávolította a kábelvégeket. Közben egyik manipulátorárafelszerelt és becsavarozott egy fogót. Aztán az adókészülék köpenyétoldalra hajlította, behelyezte az új elemet, szorosra csavarta, és a javításbe is fejez dött.

Robinát az is érdekelte, mi történik ezután.El ször felszedte a megszakító alkatrészeit, aztán mintha habozna,

lassan körbefordult. Feltehet en most vetette egybe a kupola belsejér ltárolt képet a valóságos helyzettel. Persze magától értet enrábukkant Robinára mint idegen testre. Lassan hozzá kúszott,megragadta a spirált egy fogókarral. Ez egyszer Robina nagyjábólvízszintes helyzetbe került. A robot csomagjaival haladéktalanul a lifthezlebegett. Az ajtó újra keservesen felnyikordult.

– Na, ezt is be kell legközelebb olajoznom, ha már nincs, akikarbantartsa – állapította meg a lány.

Mindjárt észrevette, hogy helyzete semmivel sem látszikveszélyesebbnek, mint az els alkalommal. Igyekezett úgy fordulni aspirálon belül, hogy kényelmesebben szemügyre vehesse a környéket,és megfigyelhesse a szörny tevékenységét.

A robot el ször a lift kapcsolótábláján matatott a harmadikmanipulátorral, de olyan, gyorsan, hogy képtelen volt követni. Az volt abenyomása, hogy valamilyen kombinációt alkalmazott.

Érezte, hogy a felvonó lágyan lefelé indul. Eltartott egy ideig, mígrájött, hogy nagyon soká tart az utazás. Biztosan tudta, hogy akörcsarnokig a lift rövidebb Id alatt jut el. Most aztán elfogta aszorongás.

Hirtelen megálltak. Egy kissé fellélegzett.– Tévedtem volna? – kérdezte magától.De nem tévedett. Nem a körcsarnok tárult fel el ttük, amikor a Körte,

manipulátorában Robinával, elhagyta a liftet.

Sz k folyosóra jutottak, jobban mondva valami el térfélébe, ahovátöbb ajtó torkollott.

Még miel tt Robina cselekvésre határozhatta el magát, a Körtekinyitotta az egyik ajtót, belebegett a szobába, s a lányt a megszakítórészeivel együtt letette az egyik sarokba.

Az els gondolata az volt, hogy ez a szemét robot megváltoztatta aprogramot. De miután gyorsan és logikusan utánagondolt, rájött, nemerr l van szó. Ezt az egészet el re bekalkulálhatta volna. Hiszenmagasan szervezett gépeknél kézenfekv módszer, hogy azeredmények mindig változtatnak a tevékenységen.

Persze utólag már minden egyszer ... A gép nyilván megállapítottanéhányszor, hogy az idegen tárgyak visszaszállítása kiindulási pontjukranem hozott eredményt. Tehát célszer máshová vinni ket.

– És most ezen a másik helyen vagyunk!Figyelte a Körtét, amely "hátat fordított" neki, s egy munkapadfélénél

dolgozott. Az volt a benyomása, hogy a robot újra feltölti a tokot. Egypillanatra egy kábel végz dését látta a manipulátorban. Azután... nos,azután a Körte nyugalomra tért. Legalábbis a szemét nem észleltetöbbé. A térköz a padló és a Körte teste között egyre csökkent, majd azeleje a padlóra került, s néhány másodperc múlva a hátulja is követte.

– Akár egy kecske! – vidámodott meg Robina, bár tisztában volthelyzete súlyosságával.

Mert az máris világos volt, hogy ez a derék szolgáltatási szerel csakakkor fog újra feltápászkodni, ha az adóberendezés megköveteli. Az azállapot tehát, hogy , Robina Crux, a nagy rendbontó, s t a masinatapasztalatai szerint a világ legnagyobb rendbontója, most hidegre tévegombolyagként a sarokba van gurítva, nagyon is hosszú id n át tarthat.Nem látszik valószín nek, hogy egy meteorit rendelésre újra szétvágjaaz antennát.

Átnézte a felszerelését. Legfeljebb két napra volt élelme, vagy hanagyon önmegtartóztató, háromra. Néhány napot persze éhezhet is, deegy hétnél tovább így sem futja.

– Na, hát akkor el ször azt szeretném látni, mennyire befolyásoljaálmaidat az én biomez m, kedves barátom!

Nem is gondolta végig a következményeket, egyszer en kilépett aspirálból.

A Körte meg sem moccant.Robina felbátorodva közelebb lépett. A kolosszus erre sem mozdult.Robina az rült h siesség váratlan rohamában kezével megveregette

a fémhátat. Semmi.– Meglep lakótársnak látszol! – jegyezte meg. S elcsodálkozott,

hogy hangja milyen rekedtesen cseng.Még az is eszébe jutott, hogy a robot páncélját valami kemény

eszközzel megpróbálja felnyitni. Mindenfelé kéziszerszámok, titokzatosrendeltetés rudak hevertek a szobában. Aztán elvetette az ötletet.

– Jobb, ha biztosítod a visszavonulás útját, Robi!Az ajtót nehézség nélkül ki tudta nyitni. S t a liftajtót is. De most

hogyan tovább? Nagyon izgult. Próbálgatta a gombokat, s közbener lködött, hogy visszaemlékezzék a kombinációra. És tényleg, négy

variáns után megrándult a lift, s egy id múlva visszaérkezett akupolába.

Még ki sem szállt, máris szidni kezdte magát.– Micsoda birka vagy! Végtelenül buta birka vagy, Robi!Végiggondolta, micsoda lehet séget szalasztott el, ha ez az el tér, a

ki tudja, mit rejt ajtókkal együtt, nem kerül még egyszer a szeme elé.Márpedig ez lesz a vége, ha a lift lefelé nem engedelmeskedik!

– Persze könny lenne a Körtét még egyszer idecsalni, csak az akérdés, hová fog akkor elcipelni? Az biztos, nagyon figyelemreméltó kisszerkezet! A biomez m például ott lent egyáltalán nem zavarta, mert,mert... de hát a fene egye meg, miért nem?

– Úgy látszik, érzékel i nyugalmi állapotban csak a szignálrakoncentrálnak. Meglehet sen egyoldalú! De nem! Nem egyoldalú,inkább célszer . Elvégre az adó karbantartása a dolga. A logikaszabályai szerint minden más ennek van alárendelve. Csak ha együzemzavar felébreszti, akkor képes észlelni, van-e a közelben biomez .vagy nincs. Azután dönt. Mindig csak sorjában, egyiket a másik után.

Na, megállj, fickó!E pillanatban még nem alakult ki határozott elgondolása, de azt már

tudta, hogy csak a robot számára kialakított rend ismeretében tud közelférk zni a masinához.

Amikor újra a liftbe lépett, bizseregtek az ujjai. Jó lett volnakipróbálni, hogy az el kombináció segítségével a titokzatos mélybetudja-e irányítani a felvonót. Aztán meggondolta, s egyel re letett róla.

De már a következ napon, egészen korán újra csak a felvonóbanállt; most alaposan felszerelte magát. Egy újabb spirált is hozott, deegyel re nem tekerte maga köré.

Bátortalanul elhatározta, hogy rendszeresen kipróbálja akombinációkat. Azonnal sikerült. Az a kombináció, amely felhozta idáig,most lefelé irányította a liftet.

Megismerte az ajtót, amelyik mögött a Körte szundikált. Arra voltkíváncsi, mit rejt a többi? Csalódott. A helyiségek mind egyformanagyságúak voltak, anyagok, alkatrészek voltak bennük. Többnyireteljesen ismeretlenek, még azt sem tudta megállapítani, mirehasználhatják ket.

Csak az egyik kamra rejtett érdekességet. Két további alvó Körtét.Legalábbis ez volt a látszat. De nem volt teljesen tisztában vele,komplett szerkezetek-e, vagy csak pót karosszériák. A szobában valamilógott egy fogason. Úgy festett, mint egy szkafander. Nagy kedve lettvolna alaposabban megvizsgálni, de rövid habozás után mégis rázártaaz ajtót. Csak sorjában!

A lifttel szemben lev bejárat rövid folyosóba torkollott, s egy másikfelvonónál végz dött. Ennek csak két nyomógombja volt: fel és le.

Közvetlenül az energiaközpontba jutott, a reaktorterembe. A máglyaközépen terpeszkedett. Nagy, szürke tömb, minden kiugró nélkül, nemtúlzottan sima, kemény köpennyel körülvéve. Hozzáférni valószín legcsak fentr l lehetett volna. Ezt a legközelebbi kutatóútra halasztotta.Leny gözve settenkedett körbe, mint mindig, ha ilyen tömény er veltalálkozott.

A terem sem csökkentette a fenséges összbenyomást. A lüktet fénymeglehet sen mérsékelten hatolt keresztül a falakon, itt inkább homályvolt, mint világosság. A falakon sehol sem volt armatúra,riasztókészülék, m szer vagy más, a földi berendezéseknél megszokotttárgy.

Végiggondolta azt a hihetetlen munkamennyiséget, amelyet akisbolygó barlangjainak kiképzésére fordítottak a Mások. Jóformánmindegy, milyen technikával dolgoztak. Persze összbenyomástekintetében a barlangrendszer nagyon hasonló volt ahhoz, amelyet aFöldön a minibányákban alkalmaznak. De itt, az rbéli körülményekközött...

Egyszóval, a lüktet fénynek mindenesetre sokkal nagyobb ajelent sége, mint gondolták. Csak fontossága magyarázhatja a csaknemtökéletes felszerelést.

Egyel re nem törte tovább ezen a fejét. Visszament a felvonóval azel térbe, és kinyitotta a Körte hálószobájának az ajtaját. Ott nemváltozott semmi.

Hirtelen támadt lendülettel esett neki a terem átvizsgálásának.Körüljárta, már amennyire lehetett, a kolosszust, és felfedezett kéthajlékony kábelt, melyek a teste alá vezettek.

Füttyentett egyet a fogai között.– No nézd csak! Most takarékoskodik, vagy az is lehet, regenerálja

magát. Ilyenkor kikapcsolja a saját energiaforrásait. Támadt egy ötlete.Valószín leg az a helyzet, gondolta logikusan, hogy veszi az adókimen jelét, és amíg az normális, alszik. Talán erre kell a két kábelegyike. És ha nem?

– Ha nem, az sem volna éppen rossz. Meg kellene mérnem, milyenáram folyik ezekben, és milyen er vel érkezik hozzá a jelzés...

Ki volt t zve az új feladat. Azonnal elment, hogy megkezdje azel készületeket.

A mérési eredményeket kielégít nek találta. Felvette a szabályosjelzést egy végtelenített magnószalagra, és addig igazította a kimenimpulzust, míg az megközelít en olyan er vel szólt, ahogy az alvó Körtea jelzést kapta.

A magnóval együtt ment vissza a helyszínre. Óvatosan kihúzta arobot antennavezetékét, és rákapcsolta a szalagra. Az automata megsem mozdult, és ez a számításoknál is jobban igazolta, hogy a szignálsebességét és a frekvenciát, telibe találta.

– Szép lassan csak kiismerem a lelkivilágodat – szólt gúnyosan, ésszeretettel végigsimította a szürke páncélt.

– Jó van. Lássuk a próbát!Megbizonyosodott róla, hogy a szalag tökéletesen m ködik, és a

tartós elem jól fel van töltve. Aztán elment. Fent a kupolában, gondolvaminden eshet ségre, el ször belebújt a spirálba, majd nagy lelkinyugalommal szétvágta a kábelt, és beállította a megszakítót. Az Sjelzés, amely abban a pillanatban felzengett fejhallgatójában, mostvalahogy különösen dallamosnak hangzott.

A Körte, legalábbis egyel re, folytatta rendkívül egészséges álmát.

– Na ugye! – büszkélkedett Robina. Úgy érezte magát, mintCsipkerózsika tizenharmadik tündére, miután éppen megszúrtatüskéjével a lányt, s az visszahanyatlott fekhelyére.

– Vigasztalódj! A te álmod azért nem fog száz évig tartani. El ször is,nem tart ki az elem, másodszor, addig a szalag is elkopik.

Felvillanyozva hagyta ott a bolygó alatti útveszt t, és visszament agrottához.

12.

A következ hetekben Ed balesetének leírásával kínlódott. Ezt atörténetet akarta felvésni a falra.

Bizony nagyon nehezére esett. Keményen elhatározta, hogymindennap elkészít egy oldalt. De ez az esetek többségében nemsikerült.

Többször tett rövid, céltalan kirándulásokat. Bebeszélte magának,hogy szüksége van a felfrissülésre.

Gondolatai ugyanis rendre kisiklottak. Képtelen volt koncentrálni, denem jött rá az okára.

Egyre többször látta maga el tt az ajtókkal körülvett el teret. Láttalelki szemei el tt a pihen Körtét, miközben a magnó monotonegyformasággal köröz a hamis jelzéssel.

Kezdetben bizonyos diadallal hallgatta az adóból áradó S jelzést.Büszke volt a jól sikerült cselre. Mostanában a vibráló csipogás már azidegeire ment. Emiatt egyre ritkábban és csak percekre kapcsolta be,csak éppen ellen rizte, m ködik-e még a megszakító. Egyszer fent akupolában is járt. Kicserélte az oxigéntartályt. Nehezen állta meg, hogyne tegyen egy mélyszinti kirándulást.

– Mit változtatna a dolgon, ha le is mennék? Minden nagyszer enködik. Legy ztem t, és ez már végleges!A látogatás után a helyzet egyre rosszabbodott. Már csak néhány

órát volt képes naponta a hálózaton dolgozni. Képzelete egyre az alvórobotnál kalandozott.

Nyugtatgatta magát, hogy teljes joggal állította félre a javításraorientált automatát. Régebben persze valószín leg nem tette volna meg.De most mint hajótöröttnek joga volt ehhez, s ezt az álláspontot mindenértelmes lény elfogadná.

Mindez csak mellébeszélés volt. Lassan rájött, s ez részbenmegnyugtatta, hogy a robottal, való kerget zés hiányzik. Hiányzik a sokakció és ellenakció, az egymásra való leselkedés, a pezsdít játék azismeretlennel, szóval a kockázat. Elvesztette a társaságát...

Ez a felismerés megnyugtatta. Legalább tisztázni tudta bizonyáranagyon egyoldalú vonzódását a masinához. Most már ezt képes voltnevetségesnek bélyegezni. Feltette magában, hogy ezentúl reálisan nézia dolgokat. Ez használt. Újra tudott örülni a gép legy zésének. Az S-melódia is újra azzá vált, mint régen. Ez az egyetlen lehet ség, hogyfelhívja magára valaki figyelmét. Azt a kérdést, hogy helyesencselekedett-e vagy sem, egyszer en abszurdnak min sítette.

Eszébe jutott az, hogy egyszer már átélt életében egy hasonlóörömet. Tudatosan idézte fel ezt az emlékét. Párhuzamot akart vonni. Azvolt a célja, hogy a Körtével való bánásmóddal kapcsolatban tisztázottfelfogását végre meger sítse.

Régen történt már ez, egy május hetedikén. A csodálatos tavaszinapfény már mindenki arcára életkedvet varázsolt. Egy ilyen naponnagyon barbár dolognak t nt valakivel vitatkozni vagy sötétgondolatokkal foglalkozni.

Szinte látta magát, amint látszólag céltalanul csatangol, l dörög azutcákon ráér sétálóként, mint a többi ember. Semmire sem gondolt,legalábbis kényszerítette magát, hogy ne gondoljon semmire. Bármilyencéltalannak is látszott a sétája, akármilyen gyakran tért be amellékutcákba, akarva-akaratlan egyre közelebb került az intézethez.Nagyon korán ébredt fel, korán Is indult neki az útnak. Az id pedigegyre jobban nyúlott, mint a rétestészta.

Valamiféle harag is dolgozott benne. Visszafojtott, nem túl agresszív,bizonyos belátással fékezett harag. Donasra és Willfartra haragudott.Hogy az ördögbe tehették a kísérletet egy ilyen napra? Arról nem isbeszélve, hogy Robina ma szabad lehetett volna. Holnap meg úgyiskezdetét veszi a területi aktívahét. Ismerte ugyan az összefüggéseket,amelyek ennek a napnak a kijelöléséhez vezettek, de azt hitte, egyoldalúcivódása két docensével legalább valamennyire elfedi tudat alattifélelmét.

Amikor a magasba tör intézeti épület elé ért, gondolatainak jól fésültrendje összezavarodott. A barátok tanácsai elillantak. A puszta félelemmaradt csak meg. Leküzdhetetlen félelem, mely úgy vonzotta magához,mint a mágnes.

Azt hitte, minden járókel észreveszi reszketését. Még egyik-másiknak utána is bámult, ha úgy érezte, hogy nem csak futó pillantástvetnek rá.

Felvonszolta magát a lépcs n, de úgy érezte, alig képes emelni alábát. Mintha mézbe ragadt volna a talpa. A szép tavaszi nap olyanédesnek, oly lustaságra késztet nek látszott, hogy minden lépcs nekörült, ami még el tte állt.

Egyszerre csak felgyorsult minden. Willfart titkárn je fogadta.Bekísérte a terembe, ahol Willfart régi ismer sként üdvözölte, nem úgy,mint egy diákot, akit éppen kifaggatni készül.

– No, kislány, micsoda szerencséd van! Ilyen gyönyör nap! Tetejébeholnaptól területi aktívahét!

Ügyeskedd ki, hogy küls munkára osszanak. Például építésiellen rnek, vagy ami még jobb, ellen rizni, rendben vannak-e astrandok. A föld elég nedves, hosszú ideig nem kell es t küldenünk erre.Apropó! Tudod, hogy új klímatechnológusunk van? Három éve képezteki t az öreg Willfart. Szóval ha valami különleges id járásra volnaszükséged... a fiú nem olyan... hiszen érted! Aki a Willfart kezéb l kerültki, az oké. Mindegy, hogy az id járást ellen rzi-e, vagy az er mez ket.És milyen a pech! Az els beprogramozásnál valamicskét remeghetett akeze. Ezt senki sem veszi észre. Én meg, épp akkor nagyon szerettemvolna egy kiránduláshoz két szép napot. Az eredmény ezzel szemben,

egyre hevesebb es . Érted ugye? Vagy nem? Na, elég volt. Térjünk rá asaját dolgunkra.

Robina mosolygott. Willfartnak csak sikerült egy id re csökkenteni afeszültségét.

– Gyere, lássunk gyorsan neki! Hiszen el tted még az egész nap –mondta Willfart, most már komolyabban, de még mindig pajtáskodóhangon.

Odaálltak az irányítópult mellé. Willfart kezével udvarias, kínálómozdulatot tett. És hasonló barátságos gesztussal már a kollégan is ottállt, készen tartva a fejre csatolandó szondákat.

– Hogyhogy? – zavarodott meg Robina. Máris?Willfart csak nevetve bólintott. Robina megadóan t rte, hogy

felszereljék rá az érzékel ket.Mindkét kezét és jobb lábát az irányítómanipulátorokra tette.

Behunyta a szemét. Szüksége volt néhány másodpercre, hogyösszeszedje magát.

“Na tessék! Ez a Willfart egyszer en lerohant – gondolta. – Pedig azilyen min sít vizsgához másképp kellene hozzákezdeni. Komolyabban,ünnepélyesen. Végeredményben mégis a mez irányítás legfels bbfokáról van szó...”

Lassan megértette az egészet. És el kellett ismernie, hogyWilIfartnak fényesen sikerült egyszer en ellopnia t le a rettenetesvizsgadrukkot, amely bizonyára az elviselhetetlenségig fokozódott volna.A végén úgy ment minden, mint egy közönséges kísérletnél. Semminem utalt a fokozott biztonsági követelményekre, amelyek azonnalitesztelést követelnek. Willfarton kívül senki sem nézett a körmére. Mégaz asszisztensn is elt nt. A vizsgabizottság hét vagy nyolc tagját semtudta felfedezni. Nyilván képerny k el tt üldögéltek valahol, s feltehet enkíváncsiak, hogy a legfiatalabb mez operátor feln -e a legmagasabbszint feladatokhoz.

Egy pillanatra levette kezeit a fogantyúkról, és a trikójába törölte.Willfart ránézett.

– Kész?Robina a docens felé fordította a fejét. A férfi a segédpultnál ült, most

tette a fejére az érzékel ket. Kezét messze eltartotta magától, minthaméltatlannak ítélné a helyzetét. Az pultjának fogantyúi le voltakplombálva, ahogy azt az el írás megkövetelte. Özönvíz el tti szabvány...Remélhet leg gyorsan leoldhatók azok a plombák, ha hirtelen közbe kelllépni. Bár fúziónál nagyobb küls károkra nem kell számítani, de ahasználatban lev A-héliumtartály nyilván megszaladna. Márpedigannak a helyreállítási munkája – ezt jól a fejükbe vésték – 730 évimunkája egy embernek, az anyagiakról nem is beszélve.

Robina újra megmarkolta a fogantyúkat. Néhány másodperc múlvaaz addig mozdulatlan zöldes fonálkereszt elkezdett a kis képerny nvibrálni, majd ugrálni, s végül egy homályos és rendezetlenszinuszgörbébe ment át. Valaki a vizsgabizottságból nyilván beállítottaaz álló mez intenzitását.

– Na várj csak, barátom! – valamilyen barátságos mérgel dés lettúrrá a lányon.

Csak most, az els szabálytalanságok kiküszöbölésénél kapcsolta bea látómez t. Lassan kitisztult a méltóságteljesen forgó vöröses golyóképe.

– Hohó! Ezek nekiszabadulnak! – gondolta Robina, még miel ttteljesen koncentrálni tudott volna. Észrevette a deformációkat, aráncszer gy déseket a befogómez képén.

Szép nyugodtan, óvatosan elkezdett ujjaival és lábával játszani afogantyúkon és pedálokon. Egy pillanatra sem árult el bizonytalanságot.Mozdulataival összhangban egymás után t ntek el a golyó ráncai,gy dései, mindig éppen azon a ponton, ahol agyával az elt nésrekoncentrált. Közben pedig alaposan megforgatta a golyót.

Három óráig dolgozott a géppel Robina. Ez a három óra normáliskörülmények között az emberi teljesít képesség legszéls határa volt.Csak kísérleti körülmények között jöhetett számításba.

Észre sem vette az id múlását. Még akkor is frissnek érezte magát,mikor kihunyt el tte a képerny . Még mindig vad kedvet érzettmegküzdeni azzal, aki az állómez t igazítja.

Amíg dolgozott, nem is gondolt a veszélyre. Játékosan, dehatározottan uralkodott a gömbön. Semmi más nem létezett a számára,csak a golyó és deformációi.

Leemelte magáról az érzékel ket, és egy pillanatra elöntötte aboldog elégedettség, ami csak lassan adta át helyét a kimondhatatlanürességnek és fáradtságnak.

Amikor felállt, még a térdei is remegtek.Aztán tekintete Willfartéval találkozott, aki komolyan nézte, talán

el ször a nélkül a megszokott lekicsinylés nélkül, amely szavajárásávalvolt a legjobban körülírható.

– Igen ám, mert ha én, Willfart...Most viszont szívb l beszélt:– Osztályon felüli, kislány! Komolyan. Gratulálok! Drágám, sokáig

szeretnénk még itt látni téged!Ezt az utolsó mondatot Robina vagy nem hallotta, vagy nem tudta

felfogni. Mert elömlött rajta az öröm. Megtörtént és vége! Ezenkívülolyan nagyon különleges persze nem volt. Igazán bolondság volt annyittöprengeni rajta.

– Gyere! – sürgette Willfart.Felvezette az emeletre, bekopogott az egyik ajtón. Nem várt

invitálásra, hanem lendületesen feltárta, és betuszkolta rajta Robinát.Az elbámult. Igen, Itt voltak k, a híres, kegyesnek egyáltalán nem

ismert vizsgabizottsági tagok. Ismert, de mennyire ismert mez fizikusok,öt férfi és három n . Az egyik n ben felismerte a neves rhajózásiszakért t. Kissé meglepte, hogy ebben a bizottságban találja.

Kezet fogtak Robinával, ez zavarta egy kicsit. Pedig mindenkiszerencsekívánalmakat mormolt. Minden nagyon jelent ségteljesenjátszódott le. Utána Phil Wals, a bizottság korelnöke átadta abizonyítványt. Phil Wals személyesen. És nem hanyagul jött eléje, minta többiek, hanem kihirdette, hogy a legfels mez operátori fokozatotkiváló min sítéssel szerezte meg, ami nagyon ritka eset. Az gyakorlatában csak másodszor fordul el .

Végül Willfart is gratulált. Már újra egészen a régi volt.

– Ha éppen nincs jobb ötleted, tudok részedre valamit.Felhatalmaztak, hogy a mai nap örömére négy hét rendkívüliszabadságot engedélyezzek neked. – A lány meglepett és bizonytalanarckifejezése láttán még hozzátette: – Nem fontos, hogy most azonnaldönts. Ha holnap reggel nem kezded meg a területi aktívahetedet, tudnifogjuk, mit határoztál. Minden el van rendezve...

Büszkén, óriási bokrétával a kezében hagyta el a szobát. Nagyonmulattatta, amit ajtócsukás közben véletlenül hallott. Az egyik n ugyanisnekitámadt Willfartnak.

– Na hallod! Igazán nem er ltettétek meg magatokat ezzel a négyhéttel. Ilyen teljesítményért!

Willfart válaszát már nem sikerült meghallania. Az ajtó el tt pokolidiadalüvöltés fogadta. Egész tanulócsoportja ragaszkodott hozzá, hogygratuláljon, és viharosan fejezze ki jókívánságait. Az üdvözlés olyanmérték volt, hogy a kollégák és a tanulótársai, kik szintén összegy ltek,kénytelenek voltak lemondani szándékukról. Szónokuk tett ugyan egytétova kísérletet beszédje elkezdésére, de aztán csak nevetve kezetrázott Robinával és integetve visszavonult.

Robina vágyakozó pillantást vetett a ragyogóan kék égre, aztánhagyta, hogy csoportja elhurcolja.

Jóval kés bb – már este –, mikor Borisszal kettesben maradtak,szinte hihetetlennek t nt a délel tt és az azt követ ünneplés. Úgyérezte, ébren álmodik.

Borisz gyöngédsége viszont legalább annyira jólesett, mint a tudat,hogy elérte a legfels fokozatot.

Estére elhatározta, hogy Willfart ajánlatát legalább részben elfogadja,bár beosztott tanulói miatt sajnálta a kies id t. Végeredményben Boriszadta az ötletet, akinek a kiképzési rend szerint három hónapra a Tahitinfelépített A-héliumer höz kellett utaznia szakmai gyakorlatra. Robinaügy döntött, vele tart.

Csodálatos napokat töltött ott. Borisz igyekezett úgy beosztani amunkáját, hogy sok szabad ideje maradjon. Élvezték a semmittevést azóceán partján, amíg csak kedvük tartotta. Vulkánokat másztak meg,áthatoltak az serd n, apró szigeteket kerestek fel halász-katamaránnal,s leny gözte ket a sokféle néprajzi és álnéprajzi élmény.

Sóhajtva esett vissza a kisbolygó valóságába. A régi élmény emlékemég ott visszhangzott benne. És már megint meghatározhatatlanvágyódást érzett...

– Elég!Kihúzta magát, és anélkül hogy további lazaságokat engedélyezett

volna, befejezte Ed balesetének történetét. Mindent még egyszerátolvasott. Elég keservesnek találta a szöveget. Kétségek közöttvitatkozott önmagával ennek az esetnek hasznosságáról. Megpróbáltaelképzelni, hogyan foghatja fel ezt egy idegen. Végül azzal vigasztaltamagát, talán mégis kit nik bel le néhány általános érvény dolog.Világosabbá válhat el tte a családi élet fontossága. Megtudhat valamit atoronyházakról. Értesülhet arról, hogy mi egyes ritka állatokat élvekonzerválunk. Kiderül bel le, hogy az antigravmotorokat még nemminden esetben tudjuk helyesen használni. Megtudhatják, hogy

csontvázunk egyes részeit regenerálni tudjuk. Tisztázódik még sok másapróság is. Mát akkor csak maradjon a történet!

És másnap már ott függött a falon. Rótta a szöveget, bet t bet után.De bármennyire igyekezett is koncentrálni, azt nem tudta meggátolni,hogy gondolatainak egy része el ne kalandozzék. S ezek a gondolatokmindig a bolida belsejébe tévedtek, egy bizonyos, fémb l készülttuskóhoz, aki egy “mérgezett" magnószalagot hallgat, s örök álmátalussza.

Az a gondolat, hogy Körte úr – Robina akaratlanul hímnem nekérzékelte a Körtét – esetleg nem is vár az újabb bevetésre, hisz azvalami szerkezeti meghibásodás jele, még csak eszébe sem jutott. Ésmár az sem ijesztette nagyon, hogy állandóan személynek gondolta el agépet.

De a kóválygó gondolatok, a bizonytalan, meghatározhatatlanvágyódás ellenére derekas munkát végzett. A min ség változatlanul jóvolt, a termelékenységet pedig ugyancsak megnövelte, mert magakészítette sablonokon keresztül égette a falba a bet ket.

Még mindig úgy gondolta, hogy a Körte csak álmában segíthet neki.A segélykér S jelzés akadálytalanul jut ki a világ rbe. Nem hagyta,hogy a megszakító jele elérje a robot összehasonlító mechanizmusát.

Néhány további nap múlt el. A történetnek már jó kétharmadát felvittea falra. Bet kkel s n telerótt új felületek integettek felé. Megfigyelte,hogy az adó S-melódiája fokozatosan torzul. Különben is meg kellenevizsgálnia a magnó energiatelepének állapotát. És az igazat megvallva,ráférne egy kis pihenés.

Nagyon gondosan készítette el az újabb behatolást. Másnap, nemtúl korán startolt. Az volt az elgondolása, hogy újra az egyes számú, azel ször felfedezett bejáratot fogja használni, ott is utánanéz a dolgoknak.

Hogy a magára aggatott felszerelés ellenére ne legyen túlkényelmetlen az útja, ráér sen ballagott. Több pihen t is beiktatott, sközben bebeszélte magénak, hogy nem vonzza semmi a bolygó alattiépítménybe, mindössze a megszakítót kell megnéznie. Valószín leg újoxigénpalackra van szükség.

Útközben fejébe vette, hogy egyszer majd a bolygócska másik, sötét,fény-átnemereszt érckoncentrátumokból álló felét is át kell vizsgálnia.Annak idején annyira vonzotta ket a kupola, hogy ezt a részt kihagyták.

Örült, hogy további feladatokra bukkant. Természetesen túl sokatnem várhatott a túlsó féltekét l.

A kupolában a változás azonnal érzékelhet volt. Küls fejhallgatójánát állandó sziszegés hallatszott, Ütemes kattogással megszakítva. Ahanger körülbelül olyan volt, mint földi körülmények között. Azajtónyitáskor is újra felhangzott az idegtép nyikorgás. A megszakítóbóláramló zaj, saját lépteinek hangja – amelyek kongó visszhangot vervever dtek vissza a kupoláról – titokzatos félelemmel töltötte el. A zörejekkiáltó ellentétben álltak a süket csönddel, a steril ürességgel, amely mároly hosszú id óta körülvette.

Gondos vizsgálódásba kezdett. 18,5% oxigén volt a kupolában.Akkor aztán szépen, lassan – mintha vallási szertartást végezne –levette a szkafander sisakját.

Lassan és mélyen kellett lélegeznie. Az oxigéntartalommeglehet sen sz kös volt, a hideg pedig egyenesen metsz . Nem iskapcsolta ki röltözéke autonóm életfenntartó rendszerét, így arcátalulról átmoshatta a járulékos oxigén és a langyosság.

Az els pillanatban az alacsony nyomás és a hideg miatt az arcb reúgy bizsergett, mintha szénsavas fürd be ült volna. Eszébe jutott, hogyezt a kabinban is megismételheti.

Ez a mesterségesen el állított kupolabeli atmoszféra – amely perszecsak melléktermék volt, de számit az! –, úgy t nt, olyan háló vagycsapda, amellyel az idegeneket közelebb vonhatja magához. Az iseszébe jutott, hogy a zsilipel rendszer ellenére nem lehet biztos benne,nem ereszti-e ki valamikor a Körte az oxigént. Mert az atmoszféraminden valószín ség szerint kedvez tlen hatással van az adóra.

Nagy nehezen lemondott az áttelepülésr l, mikor egyes fémrészekenúj, tompa fény bevonatot látott. A korrózió megindult. Gondosanmegnézte a vékony felületi réteget. Heves sikálással még eltávolíthatóvolt, de az adó egyes részein szép csendesen megjelent a rozsda.

El ször furcsa gondolatai támadtak. Bizonyos kárörömmel nézte apusztulás els jeleit. Lám, a Mások gépezetei is ki vannak téve azenyészetnek. k is csak vízzel képesek f zni!

Aztán lehülyézte magát. Kétségtelen, hogy az oxigén hajtotta kerékveszélyezteti az adóberendezést. Bármennyire is nem tetszik, az idegenzsiliprendszeren keresztül ki kell bocsátani a gázt.

Visszatette sisakját, és kicserélte az oxigéntartályt. Odament azsiliphez, részletesen és meglehet sen eredménytelenül tanulmányoztaa nyomógombok ottani rendszerét. Itt sem segített más, csak aszisztematikus nyomkodás. A rendszeres próbákat egy id után sikerkoronázta. Halk sziszegés indult meg valamerr l. A mér szerekjelezték, hogy a kupola oxigéntartalma fokozatosan csökken. Úgydöntött, hogy a bels zsilipajtót a gombok ilyen állásánál nyitva hagyja.Így a kupolába jutó oxigén fokozatosan el tud távozni.

Leliftezett a mélyszintre. Habozott, benyisson-e a Körtéhez, de végülcsak megtette, bár minden pillanatban valami váratlantól tartott.

A szobában semmi, de Semmi nem változott. Minden a megszokottrendben, eredeti helyén volt. Betet zésképpen a Körte is ott feküdt asarokban.

Robina – els sorban a maga megnyugtatására – jóindulatúzsémbel désbe kezdett.

– Na, te hétalvó, te kis hiszékeny! – lépett a kolosszus mellé,miközben jól oldalba taszította. Persze azért vigyázott rá, nehogy túlnagy er t alkalmazzon.

De az erre sem moccant.Töprengve nézegette. Közben fokozatosan felderengett benne a

felismerés, amit röviden meg is fogalmazott.– Semmiféle védelmi reakció nincs beleprogramozva. Valószín ,

hogy nyugodtan lyukat égethetnék az oldalába anélkül hogy ebbenmeggátolna. S t, fel sem ébredne. Ha “alszik", olyan helyzetben vagyok,hogy akár az elektronikájába is belepiszkálhatnék, s ezzel örökreelintézhetném. Ezek szerint a Mások nem számoltak azzal, hogy

valamilyen sötét alak rombolási szándékkal hatolhat be ide. Amib l az iskövetkezik, hogy felfogásuk szerint itt nincs semmiféle titok.

Nincs semmi, ami rejtett, zárt, titkos volna. Ha valami tehát el ttemrejtve marad, az nem rajtam múlik, csak a saját felfogóképességemen,tanulási módszereim végességén...

– Persze, más a helyzet a robottal, ha megelevenedik – folytatta. –Valószín leg van valamiféle önfenntartó ösztöne. Hiszen a feladatávalkapcsolatban mindenféle képtelenséggel számolni kell,talajcsuszamlástól k omlásig és még ki tudja, mi mindennel.

Hogy aztán biológiai befolyásra számítottak-e? Itt már nincsbizonyosság. Számolhattak egyáltalán azzal, hogy valaha is egy másikcivilizáció képvisel je lép erre a kisbolygóra? Az emberi meggondolásszabályai szerint – és ezt egy rutastól joggal elvárhatják – több mintbüntetend volna ilyen értékes berendezést ennyire védtelenül itthagyni.De van valamiféle biovédelem a robotban. Ez mi célt szolgál? Nyilván asaját kényelmüket. Ha személyesen jelen vannak, nem szeretik, ha arobot zavarja ket. Így akadálytalanul építhetnek, szerelhetnek azadóban, tehetnek, amit akarnak, a robot nem mászkál állandóan oda. Ezlehet a lényeg.

És még valamit ki lehet sz rni a helyzetb l. A Mások társadalmabiztosan homogén. Ezért nem számoltak azzal, hogy fajukból egymásképp gondolkozó idejöhetne, és itt kellemetlenségeket okozhatna.

Az is biztos, hogy nincs kapcsolatuk más civilizációval. Nemismernek hasonlóan gondolkodókat, s t fel sem tételezik, hogy aközeljöv ben ilyen kontaktus létrejöhet.

– És éppen ebben tévedtetek, kedveseim! – állapította meg Robina,végigzongorázva ujjai hegyével a robot páncélját. – Csak velünk nemszámoltatok. Az emberek világosan m köd fejecskéjével!

Persze, a bolida felfedezése mer véletlen volt. De ezt senkinek semkell tudnia.

Meg aztán annyira mégsem volt véletlen. Annak a következménye,hogy éppen erre volt dolguk, s pályaparamétereinek megfelel en akisbolygó is éppen erre járt. Robinának töredékesen eszébe jutott avéletlen fogalmának klasszikus definíciója: “A véletlen két egymástólfüggetlen kauzális, oksági esemény találkozása."

És újra eszébe jutott az is, hogy a kapcsolat létrehozása egyedül az feladata. Pedig ebben a feladatban a közelmúltban jó néhányszor

kételkedett.De most tisztán látta, a kisbolygón nem az emberiség van jelen, csak

egyedül , Robina Crux, az ember. Egyedül felel a kapcsolatért.Eszébe jutott a fal, ami ezt a kapcsolatot volna hivatott szolgálni. Meg

az is, mennyire elégtelenek az lehet ségei és eszközei. És márismegérett benne egy újabb terv. Itt hever tétlenül és kihasználatlanul egyszámítógép, felszerelve tárolókkal. Isten tudja, milyen képességekkel.Hát érdemes a falon függeszkedve primitív bet ket égetni, miközben eza lustaság alszik? Ha meg néha felébred, annyi a munkája, hogykicserél egy nevetséges kábeldarabot, és máris horkol tovább.

– Barátocskám, az a gyanúm, sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatva!– Tulajdonképpen megijedt a saját bátorságától, de a gondolat többénem hagyta nyugodni.

Ellen rizte a telepet és a csatlakozásokat. A szalag játszotta avégtelen felvételt, becsapva a számítógépet, elhitetve, hogy a helyzetváltozatlan. Pedig erre az rségre, erre a készenlétre építették ésállították be ezt a berendezést. Ebben az egy dologban azért nem éreztebiztosnak magát. Nem valószín , hogy egyetlen adó miatt fejlesztettek kiilyen bonyolult szerkezetet. Ez irracionális! Egyébként is felépítéseuniverzális eszközre emlékeztet. Félbevágott körteformája, a nehézpáncél is mutatja, hogy széls séges küls körülményeket is elvisel.Ellenállhat nagy nyomásnak, agresszív légkörnek, viharoknak és sokmásnak. Valószín leg érzéketlen minden ilyesmire. Ha csak akisbolygón végzend feladatok ellátására tervezték volna, lényegesenkönnyebb is lehetne. Célszer bb volna, ha küls leg egy pókhozhasonlítana.

– Akárhogy forgatom is – vonta le Robina a végs következtetést –,valószín leg b tartalékai vannak. A kérdés csak az, hogyan lehetnefeltárni, használatba venni ezeket a tartalékokat?

Lehet, hogy összes feltételezésem csak abból a vágyból született,hogy szeretnék tovább foglalkozni ezzel a szerkezettel? – Mérgesenvállai vont. Legf bb ideje volna következtetései, feltételezései éskívánságai között valami rendet csinálni. – De nem itt és nem most! –mondta ki hangosan.

Hátra van még a szkafander... Elgondolkozva otthagyta a Körtét,átment abba a helyiségbe, ahol az röltözékre hasonlító szerkezetettalálta.

Most sem tudott rájönni a dolog nyitjára. Az a valami hálózsákraemlékeztetett, öt egyforma méret nyílással és egy megfejthetetlenmechanizmusú zárral, amelyr l el sem tudta képzelni, hogy légmentesenzárható. Pedig az egy rruhánál elengedhetetlen.

Nem vált tehát valóra az a reménye, hogy ebb l a szerkenty lkövetkeztetni tud a Mások küllemére. Robina még arra sem mert volnamegesküdni, hogy ez a ruganyos, s anyagú, láthatóan hegesztetttöml egyáltalán ruházati darabja-e az idegeneknek? Így a Mások testifelépítésére egyedül, de elég határozatlanul csak a lépcs k, a folyosók,a nyomógombok magassága és elhelyezési rendje és esetleg aszerszámok utaltak. És az utóbbiaknál felmerült egy kétség is. Aszerszámok készülhettek közvetlenül a robotnak.

A robot pedig – ez az egyetlen, amiben Robina biztos volt –semmiképpen sem kópiája az idegenek testének, hisz nincs szükségelépcs kre, és megelégedhetne jóval alacsonyabb folyosókkal is.

Ebben az összefüggésben azt is nagyon elgondolkodtatónak találta,hogy semmire sem bukkant, ami bútorra emlékeztette volna. Igaz, ez aztis jelenthette, hogy az esetenként ideérkez ellen rök nem tartózkodnaksokáig az építmény belsejében. Amíg itt vannak, valószín legjárm veikben élnek. Vagy – s a gondolatra libab rös lett – ellen rizni isrobotokat küldenek.

Az persze elképzelhetetlen feltevés, hogy a berendezés örök id kigködjék. Robina vigasza és reménye az volt, hogy a most sugárzott S-

dallam bizonyára azt jelzi a Másoknak, hogy remek masinájuk teljesenfelmondta a szolgálatot. Vagy megsemmisült, vagy valamilyen módonbedöglött. Viszont az adó – ezt hallják – m ködik. Csak nem úgy, ahogy

kellene. Vissza lehet-e következtetni a zavarokból a tudatosbeavatkozásra?

Valahogy világosabbá kellene tenni ezt a tényez t. Az ötlet tetszet svolt. És Robina kész rá, hogy akár azonnal átültesse a gyakorlatba.

Tettre készen, lendületesen hagyta ott az építményt. Örömmelgondolt a maga elé t zött új feladatra. A Körténél tett látogatás er veltelítette, bizakodással töltötte el. Ugyanakkor, bár még nem ment bele arészletekbe, érezte, hogy másik gondolatál, a robot hasznosítását isvalahogy meg kellene valósítani. Pedig szakmai ismeretei azautomatikában olyan gyérek voltak, hogy ez az ötlet inkábbnyomaszthatta, mint hajthatta volna.

A következ napokat azzal töltötte, hogy a megszakítóhoz kéttovábbi bütykös tárcsát készített. Egy 0 és S bet t. Az utóbbi csak abbankülönbözött a már m köd l, hogy az alapszignál egy másik helyéreakarta beépíteni. Sok töprengés és még több munka után készítette elazt a mechanizmust, ami a kontaktust biztosító kést a régi els tárcsáróla kell id ben a másodikra, majd a harmadikra emelte.

Maga a készülék sikerült ugyan, de kipróbálása tökéletes kudarccalvégz dött. Els re nem tudta a megszakító futását a három tárcsávalstabilizálni.

További négy napig kellett vacakolnia. És ha azt akarta, hogy azüzem folyamatos legyen, huzamosabb id t kellett a kupolában töltenie.

Közben több szakaszát átélte az alkotó, bölcs nyugalom és a mérgestürelmetlenség közötti ingadozásnak. Randalírozása még magát ismeglepte. Életében nem tapasztalt hasonló viselkedést.

Kétszer is dühöngve sarokba vágta az egész szerkezetet, s tlegszívesebben eltaposta volna a bütykös tárcsákat. Csak nagyer feszítéssel tudta visszafojtani a dühöngését.

Kiegyensúlyozatlanul, sokszor leverten dolgozott. Nemegyszerfeltette a sztereotip kérdést:

– Egyáltalán minek az egész?Ez ellen a kérdés ellen mindig kétségbeesetten védekezett. Tudta,

hogy a hasonló gondolatok újra könnyen a tehetetlen reménytelenség, akétségbeesés állapotába taszíthatják. Azzal tisztában volt, hogypillanatnyi levertsége nem egyedül a technikai elképzelésmeghiúsulásából fakad. Tudta, azért fáradt el, mert a rengeteg er t adómunka elvileg semmiféle vonatkozásban nem hozhat hasznot. Jóformáncéltalan... Lassacskán azon kapta rajta magát, hogy képtelen reálisangondolkozni. Kusza összevisszaságok, összefüggéstelen gondolatokjárnak a fejében, vagy éppen semmi.

Egyre többször kalandozott gondolatban a Földre. Belekapaszkodottegykori örömteli eseményekbe. Köznapi dolgokat kezdett nagyraértékelni, jelent ségüket átformálni. Persze a földi élettel valóösszehasonlítások csak fokozták fájdalmas vágyódását.

Ott üldögélt hát elgyávulva, akadozó készüléke fölé hajolva. Hátátegyszerre öntötte el a hideg és meleg veríték, mikor csapongó gondolatanyomán hirtelen tudatosult benne, hogy három hét múlva lesz egyesztendeje, hogy a Reaktom neutralizációjának ereje, a nagy lökés akristályfalra sodorta. Eljön hát annak a napnak az évfordulója, amikor az

rhajó legénységével együtt, Robina Cruxot is beleértve, megsemmisült.

A hirtelen felbukkanó gondolat annyira leverte, hogy aznapraabbahagyta a munkát a kupolában. M ködésbe hozta a régi S bet t, éshazament a barlangba.

Ott sem volt semmi igazi teend je. Tehetetlenül nézett körül,takarított, rendezgetett. Aztán egyszerre Mandy tarisznyája került akezébe; a száraz földdel és a magvakkal. Megkövülten nézte. Egygondolat kezdett motoszkálni benne. Egy rült gondolat, amely egyikpercr l a másikra megváltoztatta a hangulatát. Éppen az évfordulóraakarta megvalósítani. A magokról azt sem tudta, milyen növénytermései. El akarta ültetni Itt, a sz k kabinjában, itt, ezen a kisbolygónakart nedvdús zöldet látni, pompás virágokat nevelni.

Minél tovább nézte a tarisznyát, annál jobban meglepte, hogy eddigez nem jutott eszébe.

Hatalmas lelkesedéssel kezdett neki. De a türelme szinte óráról óráracsökkent. Hamarosan végleg elveszett. Készített egy tálat plasztból, aföldet alaposan megmosott kristályszilánkokkal keverte, olyanokkal,amelyeknél biztos lehetett, hogy ásványtartalmukat a víz nem oldja fel, sígy nem mérgezik meg a növényeit. Aztán szépen ledugdosta amagokat. Öt különféle fajtát helyezett egy sorozatba. Három sorozatotültetett. Több helyet nem tudott biztosítani a sz k kabinban.

Amikor megöntözte az elkészített virágágyat, egy pillanatra eszébejutott, hogy a jubileumi kívánság teljesítéséért jó néhány napi életétfeláldozza. Hiszen a növényeknek állandóan szükségük lesz vízre. Deez sem fájt most.

A következ napokban egy új megszakító megoldásán barkácsolt,egy nagyobb méret programtárcsát akart beállítani. Ennek a többinéllassabban kellett futnia, ezért alapot is kellett szerkeszteni hozzá.

Bár ez a munka alaposan lekötötte, arra mindig jutott id , hogy acsak kézi munkát igényl , de koncentrációt nem követel öntözéstelvégezze a tálacskában. Figyelte, lát-e mozgást, fejl dési benne. Már aharmadik napon kísértést érzett. Ki kellene ásni egy magocskát,megnézni, csírázik-e... Nem kis munkába került lebeszélnie magát. Csakazért állt el ett l, mert félt, hogy megzavarja az egész tál életét. Haugyan van benne élet...

Már készült szomorúan meggy zni magát, hogy a magocskákbizonyára mind medd ek, amikor az ötödik napon néhány göröngyöcskekissé megemelkedett, s kikandikált alóluk az összegöngyöl dött,világoszöld csíra.

Most lett aztán igazán nyugtalan! Óvatosan, egy kis ecsetsegítségével eltávolította a göröngyöcskéket, olyan vigyázva, minthanitroglicerinnel dolgozna.

Természetesen tisztában volt vele, hogy a magokból csirák, azokbólnövények n nek ki, most mégis olyan izgatott volt, mint még tán soha.

Ott állt a tél el tt, nézte a törékeny, finom fátyolszer valamit, amelylassan, görbén egy milliméterrel a talaj fölé emelkedett.

Kibuggyantak a könnyek a szeméb l. Végigcsorogtak az arcán,lecseppentek a keblére. Hagyta. Egyetlen porcikája sem tiltakozott akönnyek ellen. Nem csodálkozott azon, hogy sír. Végs kig meghatvavette tudomásul, hogy itt valami nagyszer történt.

A csaknem kétparszeknyi megtett út, a csonttá száradt föld ellenére,nem tör dve a falnál történt összeütközéssel, az élettel ellenséges rrel,a körben látható halott pompával, ez a néhány kis halmocska nekiindult,hogy esélyeit az életre valóra váltsa. Elképzelte a csodás eseménysort,hogy az apró szürke, barna, feketés magvak, ezek a meg semkülönböztethet kis testek, hogyan parancsolták meg a DNS-spiráloknak, hogy törjenek ki a fényre... Impozáns, csodásan virágzónövények lesznek bel lük. Most világosodott meg teljesen ésvégérvényesen Robinában – csaknem egy év után, megjárva amagasságokat és mélységeket, ingadozva kétségbeesés és er ltetettbiztonság-érzés között –, hogy ezt az ajándékot, amelyben mint élrészesült, magát az életet riznie kell, mindig és minden körülményekközött. Egyetlen embernek sincs joga az életét eldobnia, s ez rá, RobinaCruxra ez különösen érvényes. Talán jobban, mint bárki másra avilágon!

Mélyen meghatva áldotta az egyszer kabinban, a kicsiny, durván,ügyetlenül összetákolt ládácska el tt a szegény halottnak ezt az értékeshagyatékát, a Földr l származó, törékeny zöld palántákat. Soha többetnem kell feltennie a kérdést: minek? Most már azon kell igyekeznie,hogy élete hátralev része itt, a kisbolygón – a lehet ségeket a végs kigkihasználva – a szükségesség jegyében teljen. A halálra csak úgyszabad gondolnia, mint elháríthatatlan biológiai aktusra, melyet sem ,sem más ki nem kerülhet.

– Az én esélyeim... – dünnyögte. És hirtelen úgy látta maga el ttlétezésének értelmét, mint egy ragyogóan kivilágított utat. Azel tt alighafordulhatott el , hogy egyetlen ember feladata, helytállása az egészemberiségre nézve ilyen fontos legyen.

Gondolatokba merülve álldogált a tálka mellett. A pillanatnagyszer sége megrázta, s ugyanakkor boldoggá is tette. Tudatosultbenne, hogy ez lesz a legszebb “születésnapja".

Régebben ajándékokat készítettek az ilyen emléknapokra. Egynagymama, akire Robina csak bizonytalanul emlékezett, bár az id s,visszavonult dáma Franciaországban valahol még élhet, tudna mesélnierr l. Az igazi vonzalom vagy a puszta kötelesség próbaköve volt egy-egy ilyen ajándék. Neki is adott valamit, mindenesetre anyagi értéket, dehogy mit, annak emléke már kitörl dött. Ugyan ki örül manapságolyasminek, amit a raktár sarkából maga is el halászhat, vagy alakására hozhat?

Most Robina mégis nagyon szépnek találta ezt a szokást.– Hát talán én nem örültem annak, amit Borisz néha, f leg

huzamosabb id tartamú távollét után az els találkozásnál magávalhozott, bizonyítva, hogy távollétem alatt is játszottam bizonyos szerepeta gondolataiban és vágyaiban? F leg ha olyasmi volt, amit nem lehetetta sarokból el rántani. Néhány hanyagul odavetett sor írás, egy kedvesszóban el adott történet vagy éppen valami tárgy. Egy régiség, könyvvagy olyasmi, amit maga készített...

– És hol volt ilyenkor a te figyelmességed, Robi?Persze gondoskodtál arról, hogy jól érezze magát.

Megpróbáltad a kívánságait, a még ki nem mondottakat is, teljesíteni.De körülbelül ez volt minden... Jó, jó, hiszen még ez is túl sok volt! Észresem vette!

– Ohó, gondolta Borisz racionálisan, ott van a szerelem! Hát miértszomorkodjunk, Robi, ha éppen nem láthatjuk egymást? Mi végre avágyódás? Akkor kell megragadni a boldogságot, abban a pillanatban,mikor lehet, és végigélvezni. Érted? Nem, nem, mondta Borisz, nemtagadom a tervszer ség fontosságát, sem a nagyobb dimenziókban valógondolkodást. De nem sokkal hasznosabb így? Ha örökösen ajogainkért harcolunk, az csak ellaposodáshoz vezethet...

– Ez volt a te tudományod, Borisz. Ezzel érveltél százféleképp ésnagyon meggy en. Én meg hagytam magam, nem is egyszer,meggy zni.

– Ezért nem tartottad érdemesnek megtenni a négyórás utatBamakóig, hogy találkozhassunk. Az már túl sok lett volna. Annyitigazán nem ért a kis Robi nagy csodálkozó szeme... Amellett még utánagyengéden, szelíden kellett volna bánni vele...

Kitörölt egy könnyet a szeméb l.– Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy valójában mi történt velem?

Hogy életem végéig ezen a kristályhalmon fogok fel-le futkosni.Érdemesnek tartaná a régi dolgokra gondolni? De hát persze csakannyit fog megtudni, hogy a Reaktom valószín leg szerencsétlenül járt,személyzete pedig elt nt. Lehet, akkor egyszer még az eszébe jutok...De hogyan fogsz magadra visszaemlékezni, Borisz?

Eszeveszett kérdez sködés. Még egyszer végigsimított az arcán.– Miattad, Borisz, igazán nem fogom a hangulatomat elrontani!Félt gonddal végigsimította a növénykéket. Meggy dött róla, hogy

talajuk megfelel en nedves. Aztán szép nyugodtan elkezdte felölteni aszkafandert. Ismét tudatosult benne, hogy rengeteg a dolga.

Eltelt néhány nap, s ezeket lázas tevékenységgel töltötte, ésmegnyugodott. Elmagyarázta magának, hogy értelmetlenség lenne ahátralev harminc évben olyan ugrásra készen élni, mint eddig tette.Belátta, az egészségesebb élethez – a sok feladat ellenére – szüneteketkell beiktatni, "szabadságra menni". Talán fotózni, ahogy már régeneltervezte, talán felmenni a kupolába, már csak az ellen rzés végett is.Minden dolgát tervszer en kellene váltogatni. Ezért elég bolonddolognak tartotta, hogy eddig hiába próbált terveket kit zni maga elé.

Terveiben most fontos helyet foglalt el új kötelessége. A “kert"rendben tartása, ahogy kissé fellengz sen elnevezte a cérnavékonynövénykék szegényes ládikáját.

Majdnem valamennyi magocska kikelt. Csak éppen lehetetlen voltmeghatározni – els sorban a dilettáns Robinának –, hová fognak kisnövényei fejl dni. Ahogy régebben a m szaki tudományokban elérteredményeire volt büszke, most a botanikai sikereire. Közben az Sjelzés változatlanul áramlott ki a világ rbe, minden haladt a maga útján.Mindössze a falra írásra gondolt némi aggodalommal.

Kabinjában úgy állított be egy oxigéntartályt, hogy a kis nyílásranyitott szelepb l a gáz egy vékony sugara lenge szell ként lágyansimogassa a növényeket. Ez biztosan meg fogja er síteni a

száracskákat. Az egyik lámpával 12 órán át mindig csak fél világítástadott, szintén a néhány szál zöld kedvéért.

Összebarkácsolt egy öntöz berendezést. Ezzel helyettesítette azes t. Minden meggondolás nélkül napról napra olyan sokat használt elhozzá a drága vízb l, amennyit csak szükségesnek ítélt.

Sokszor órákig állt a tálka el tt, s igazában nem gondolt semmire.Csak nézte nyugodt örömmel. Érezte, hogy minden új levélke kigöngyöl dése, minden centiméter, amellyel a szárak feljebb törnek, egydarabot el z rettenetes magányából. Ennek nyomasztó hatását pedigcsak most, mikor már kezdte el zni, tudta igazán felfogni.

Életében nem nézett még meg ilyen figyelmesen egyetlen növénytsem. Észrevette a legkisebb ereket, minden apróságot, felfigyelt az aligészlelhet színárnyalat! különbségekre. Még el is szomorodott, mikoregy nap a csíralevelek leszáradtak és leestek, de aztán rájött, hogyennek így kell lennie.

Megállapította – s ez újdonságként hatott rá –, hogy az EVO iskolatantervében bizony alapos hézagok tátonganak. A fiatalok nagyon iskeveset tudnak az élet nagyszer ségér l. Senki sem ismertette megvelük azokat a csodákat, amelyeket önmagukban rejtenek. Mindig csaka funkcionalitás volt a fontos. És Robina nagyon is jól tudta, ha véletlenülnem pottyan erre a kristálygombócra, sohasem fedezte volna fel acsodát. Mert ennek megértésére, végs felfogására alkalmatlan abetanult gyakorlatiasság. Mit használ azt tudni, hogy a kromoszómákDNS-spiráljai alakítják a sejtek programját, mikor éppen most, az egyiklevélen apró körök n nek, vagy a szár egy helyen csomóvá vastagodik,vagy az a vékonyka kis növény ott, Robinától jobbra a tálban, mosthozza nagy lelkesen az els bimbót.

Ugyan, mi jelent sége lehet annak, hogy e folyamatok némelyikemár irányítható, s hogy a molekuláris, biológusok még bizonyára újmeglepetésekr l is gondoskodni fognak? Jó, a rákot legy zték. Néhányelmebetegség is gyógyítható már. Ez mind igaz. Képesek kezeket,lábakat regenerálni, Ed gerincét is meg néhány bels szervet. Anövények a nitrogént a leveg l nyerik már, nem kell m trágyakéntmelléjük tenni. A haszonállatok minden tetsz leges nagyságotelérhetnek, ha éppen szükséges. Szép. Óriási ugrás a fejl désben.Elhallgattatták azokat az embereket, köztük még a tudósokat is, akik aztprédikálták, hogy az emberiség az éhhalál felé halad, hogy a háborúkraa természetes létszámcsökkentés miatt van szükség. Szegény,veszélyes bolondok!

De mi a lényeg? A funkcionális, a m köd részt mindenfelékikutatták. Ez nagyon tág tevékenységi terület. De az alapvet kérdés,az az apróság: miért történik a természetben mindez így, még ma ismegválaszolatlan. Jó, jó így történik, mert ez a matéria egyik létezésiformája..." Régebben egyszer bbnek látszott. Isten misztériuma mindentisztázatlan kérdést megoldott. Isten, számtalan variációban. Robinamost utólag úgy vélte, Isten csak könnyített az emberek sorsán. Istenvolt az a sín, melyen a kérdésekkel rakott kocsit elvontathatták.

Jól belebonyolódott ezekbe a kérdésekbe. Sokszor igen különösdolgokat is kiötlött. Elképzelt például egy egyedülálló életformát. Egyvézna kis energiacsomót, egymásba modulált hullámformák kis

gombolyagát, mely éppolyan véletlenül állt el , mint mondjuk Oparinkoacervátuma. Elképzelte, hogy ez a moduláció építette fel azokat aláncokat, amelyek közül a legjobbak képesek túlélni a környezetet éskitartani az id ben. Ha így volna, akkor hangya és hal, tölgyfa és ember,

t a Mások is, mind csak olyan változatai ennek a modulációnak, amelya környezethez alkalmazkodott...

Rendszerint úgy járt, hogy mire elmélkedéseinek ehhez a pontjáhozért, s elkezdte volna kifejteni, minden oldaláról megvilágítani, felébredt ameditálásból. Ilyenkor sikerült is el znie abszurd gondolatait, sikerültészrevennie, hogy mostanában túl sokat képzel dik. De az a véleményemindenképpen változatlan maradt, hogy nagyon nagy kár, hogy anagyszer t, mely minden egyes sejtben benne szunnyad, az emberekmár réges-régen nem élvezik. És nagyon szerette volna, hogy életébenlegyen még alkalma ezt másoknak is elmondani.

Eget ver lelkesedésében el is határozta, hogy a falon egy fejezetetennek a témának szentel, még azzal a veszéllyel is számolva, hogy aMások nem értik meg, s t rültségnek nyilvánítják. Persze kés bb, hamajd megszületik az igazi kapcsolat, megértik az embereket. És azemberek is meg fogják érteni az gondolatait. Ezzel a kommentárralegyütt el fog jutni majd a gondolat minden kontinens video-erny jére.Mindenkit érdekelni fog, néhányan meg Is fogják érezni, mi mehetettvégbe itt, az r sötétjében.

S közben változatlanul érezte missziójának súlyát, felel sségénekterhét.

Sejtette, hogy a kollektívák, a teamek, a közös teljesítmény világábanegyfajta anakronizmust képvisel. Ezért lehet h sn , afféle példakép,bálvány, nem egészen tudatosan, egyszer en abból a tényb l fakadóan,hogy ennyi veszélyt túlélt. Ez a felismerés nyomasztotta. Emiatt fontoltmeg alaposan minden bet t, miel tt a falra égette volna, mint régiid kben a fukar emberek minden fillért, miel tt kiadták volna...

Néhány nap múlva meztelen, az ágyából éppen frissen felkelt fiatal állt a szürke tál el tt. Pontosan a mesterséges napfényt sugárzó

lámpa alatt, melynek fénye vékony, hosszú haját aureolával vette körül.Ott állt a célszer használati eszközök, tartályok, kapcsolók ésmér szerek között a kis kamrában, melynek narancsszín falait egynagyobb termet ember, ha karját jól kinyújtja, egyszerre meg tudtavolna érinteni. Arcán csodálkozó, némileg együgy mosoly ült. Bámultaa bizarr képletet, mely finom szerves szövetb l épült fel, a kékesfehérencsipkézett koronát, cikcakkokkal és hátrahajló csúcsokkal.

Robina Crux csak bámult, bámult. Nem tudta volna megmondani,meddig. Ujja hegyével végtelenül óvatosan megérintette ezt aképz dményt. Szelíden végigkövette a cikcakkokat, óvatosan feljebbemelte a kis kékes bohócsüveget, és belenézett belsejébe, ahol kisköteg sárga porzó világított.

Éjszaka kifakadt az els virág. Egy kis harangláb volt, bár Robinanem tudta a nevét. Soha senki sem tanította meg rá, nem mutatták megneki ezt a virágot. meg el bb alig érdekl dött az efféle, a hasznossághatárán elhelyezked dolog iránt. Soha nem nézett meg tudatosan egyilyen virágot. Persze, sokszor lelte öröméi a mezei virágcsokorban,amelyet ritka kirándulásai valamelyikén esetleg maga szedhetett. Nem

túl gyakran, mert a rétek száma, ahol szabad volt virágot szedni,rohamosan csökkent. Soha nem érezte szükségét, hogy egyszeralaposan megnézze a virágokat. A csokor csak azért volt szép, mertdíszített.

Itt és most ez valami más volt. Társa született, amely az mesterséges légnyomása alatt vizet és meleget kapott, amelymegosztotta vele a sz k teret, amely együtt élt vele.

Robina szinte szerelmesen fogta körül kezével a kecses növényt; –aztán elengedte. A virág megérintette a keblét. A lány hozzáhajolt sfels testével ringatózott el tte. Hízelkedve dörgöl dzött a finomanerezett levelekhez.

Így ment ez néhány percig. Akkor hirtelen úgy nézett körül, minthaminden pillanatban nyílhatna az ajtó, és beléphetne valaki.

Csak most döbbent rá, hogy meztelen. Elszégyellte magét. Vissza islépett a virágos ládától. Határozottan kellemetlen érzés volt. A vér azarcába tolult, libab rös lett. Aztán rájött, bolondság, hogy zavarba jött.Szentimentális, ártatlan kis játék, szóra sem érdemes. Hogy ahangulatot elhessegesse, és értelmes módon véget vessen azegésznek, hangosan megszólalt:

– Lassan meg fogsz bolondulni. Robi! – Elmosolyodott, s egy csókotlehelt a virágra. – Bocsánat! – suttogta, és gyorsan felöltözött.

13.

Megérett benne az elhatározás, hogy megkönnyíti vállalt feladatot.Pontosabb szövegek kellenek arra kristályfalra. Ezért feltétlenül több id tkell biztosítani az el készítésre. Akkor meg égesse a bet ket a Körte afalba. Meg kell tanulnia!

Azért tisztában volt azzal, hogy a valóságban az a vágya, hogy ez azálél lény ott tegyen mellette. Hogy értékes partnerévé tegye, hogyalávesse akaratának. Mert már nagyon kívánt egy társat. Szintemindegy, hogy kit... De persze, ha valaki kérdezte volna, ezt ilyenhatározottan nem vallotta volna be. Az tény, hogy a Körte felébresztéseszámos el nyt ígért.

Igazában még nem volt meg a végleges terve. Kíváncsi volt a robotreakcióira, intuitív módon ehhez akarta hangolni a továbbiakat. És ha azels alkalommal nem sikerül? Holnap is van nap, mi kára származhatbel le? Hátravan még harmincszor 365 napja.

Félni nem félt. Kupolabeli tapasztalatai meglehet sen biztossá tették.A robotba beépítették a féket. Nem aktiválható él lények ellen. Persze,lehet, hogy visszaüt, ha saját fennmaradása forog kockán... Majdmeglátjuk.

Semmiképpen nem akarta tönkretenni. Csak megtudni, képes-eegyáltalán felfogni, hogy mit akar t le.

Gondolatban kidolgozott néhány lehet séget. Mit tehet ellene arobot? Persze félretolhatja, akár agyon is nyomhatja a mez erejével,szétdarabolhatja a manipulátorokkal. És még valószín leg olyan er k,például sugárzás fölött is rendelkezik, amelyek eddig rejtve maradtak.

Robina elhúzta a szája szólét, s megvonta a vállát.

Az els támadásra kijelölt napon hosszú ideig piperészkedett.Nagyon gondosan öltözködött, mert az volt a véleménye: azeredményesség bizonyos méltóságot követel, s ezt küls leg is ki kellfejeznie.

Bár a magnótelepe már csaknem kimerült – nem csoda, már régennem pótolta –, s emiatt a jelzések halkan, szakadozottan áramlottak, aKörte mégsem mozdult el. Még a helyzetét sem változtatta meg, stovábbra is a békés alvó benyomását keltette.

Egy ideig ott állt és nézte. Csupa olyan megoldás jutott az eszébe,melyet úgysem tudott volna végrehajtani.

Be kell hatolni a belsejébe. Törölni egyes tárolóit, megváltoztatni aprogram részleteit, vagy a legjobb lenne mindent törölni és újraprogramozni.

Aztán elvetette mindezt. Valószín , hogy gyakorlottautomataépít nek – bár nem minden nehézség nélkül – valami ilyesmivolna a legjobb megoldás. De hát nem az... És mindenen túl, ha akolosszuson van egyáltalán nyílás, az csak a hasi oldalon lehet. Azpedig most megközelíthetetlen.

Elhatározta, hogy nem hebehurgyáskodik. Inkább megtetteháromszor az utat a roncs és a Körte hálószobája között. Darabonkéntcipelte a helyszínre a széles sávú er sít t. Valójában nem tudta, milyenelv szerint m ködik ez a berendezés, de azt meg tudta állapítani, hogymég m köd képes. Azt is tudta, hogy beállítható az biofrekvenciájára.Amit nem tudott, az az volt, elég er s-e az adás, hogy befolyásolja amez t. De valahogy majd csak megcsinálja...

Végül, mikor az el készületeket befejezte, negyedszer is elhagytasorsdönt jöv beli tevékenységének színhelyét. Élelmet és – ennyi id revaló felszerelést hozott magának. Úgy tíz napra tervezte a munkát.

Nagy lelki nyugalommal nekilátott, és elbarikádozta önmagát.Becsukta a helyiség ajtaját. A nyitó nyomógomb fölé tartós kis ketrecethegesztett, hogy a Körte a manipulátora segítségével ne tudja anyitómechanizmust mozgásba hozni.

Már csaknem végzett az el készületekkel, már lázban égett, hogymiel bb elkezdhesse az idomítást, mikor eszébe jutott, hogy a kis kert elfog száradni. Ezt semmiképpen nem akarta. Szidta magát, hogy újfeladata annyira elfoglalta, majdnem pusztulásnak tette ki kedvenceit.

Rövid habozás után leolvasztotta a nyomógomb véd ketrecét, s“kiengedte" magát az önkéntes fogságból.

A grottában órákat töltött. Készített egy csöpögtet t, amelyfolyamatosan ellátja vízzel a növényeket. Aztán kicsit érzelmesenelbúcsúzott a kabintól és zöld sorstársaitól. Úgy látta, a kis kék szirombúcsúzóul szeretettel meghajolt el tte.

Visszaszerelte a nyomógomb fölötti ketrecet. Készített magának egyideiglenes fekhelyet is, úgy berendezkedett, mintha itt sem lenne aKörte.

Rád lt arra a valamire, amit munkapadnak nézett, s a Körtérebámult.

Mi tagadás, úgy érezte magát, mint annak idején az utolsó vizsgájael tt. Istenem, mennyi id eltelt azóta! Az volt az igazi forró teszt, az azutolsó vizsga! Csakhogy most nem áll mellette Willfart, nem lapul egy

bizottság a kamrácskákban, akik bármikor átvehetik az irányítást, vagymegszakíthatják a kísérletet. És nem várnak utána boldog kollégáksem... Borisz sem...

Valósággal rázuhant az egyedüllét. Azonnal belátta, hogy anyugalom, amelyet magára er ltetett, a gondosság, amellyel az akciótel készítette, semmit sem ér a félelem ellen. Mert most már a meztelenfélelem ágaskodott benne. Érezte, ez keresztülhúzza számítását, pedigmár nem volt visszaút!

Oldalról rápislantott a kis ketrecre, amellyel elfedte a nyitógombot.Ment a lézervágóért. Most egy a fontos: minél gyorsabban el innen!Egész testét ellepte a veríték. Remeg kézzel emelte fel a vágót.

Aztán széttárt karokkal az ajtóhoz támaszkodott. Nem tudta, meddig.Még arra sem gondolt, hogy az id múlik.

Véletlenül szemébe vágott a robotra illesztett jeler sít ellen rzlámpájának gyenge fénye. A lámpa zölden pislogott. És az a kis fény, azemberi tevékenység e vézna jele, egyedülálló érzést öntött belé. Azösszetartozás érzését. Ez megvéd minden ismeretlen veszélyt l. Ezzelaz érzéssel egyben visszatért biztonságérzete is.

Megfordult, szinte ellökte magát az ajtótól. Alvajáróként akolosszushoz lépett. Anélkül, hogy oda mert volna nézni, az összekötkábel után tapogatódzott. Amikor érezte, hogy végre a kezébe került,meghúzta, míg csak ki nem akadt a csiptet l.

Lépésr l lépésre, szemét a Körtére függesztve, visszalopódzott azajtóig. Aztán a bejárattól jobbra elhelyezkedett a sarokban.

El ször nem történt semmi.Aztán, mintha mély álomból ébredne – Robinának ismét egy

felemelked kecske jutott az eszébe –, a Körte lassan felemelkedett atalajtól 40-50 centiméterre. Egy pillanatig lebegett, majd lassanmegfordult és az ajtó felé indult.

Félúton megállt.Robina visszafojtotta a lélegzetét.A gép lassan felé fordította a fejét. És akkor láthatóan meglep dött.Minél hosszabb ideje függött a robot a szoba légterében, annál

jobban elt nt Robina veszélyérzete. Ez már megtörtént egyszer,gondolta magában. Úgy érezte, újra a forgó golyót látja maga el tt,amint mindig más helyen kitüremkedéseket próbál alkotni, pedig teljeser vel koncentrált, hogy a kinövéseket újra a golyó testéhez szorítsa.Hogy szép, geometrikus gömb maradjon.

Volt valami mulatságos az egész helyzetben. Talárt már néhány percis eltelt, s a lebeg valami egy mozdulatot sem tett el tte. Ha nem láttavolna fejrészén a heves fluoreszkálást, azt képzelhette volna, ismétvisszaesett alvó, kikapcsolt állapotába.

Kombinálgatott magában.– Felfedezett engem, és meglep dött. Most végigjátssza valamennyi

beprogramozott magatartásformáját. Ez tetemes id t vesz igénybe. – Amegállapítás megnyugtatta.

– Na, barátom?! – kiáltott fel élesen. Maga is megrémült a sajáthangjától.

A kérdésre mintha élet költözött volna a Körtébe. Egyszer enelfordult a lánytól az ajtó felé.

– Hé, hó, hé! – kiáltott Robina követel en.De az továbbra sem tör dve vele, ellebegett az ajtóig. Ott egyik

manipulátorát el göngyölte, s meg akarta érinteni a nyomógombot.Beleütközött a véd ketrecbe, és megtorpant. Visszahúzta amanipulátort, majd újra kilökte. Ez a játék néhányszor megismétl dött.

– Érted már? – nevetett mesterkélten. Körülbelül úgy, mint annakidején kislánykorában, ha az osztálytársai fenyegették, meg bátyjávalijesztgette ket. – Véget ért a tudomány! Igen? Akkor most mi lesz? –hangosan, provokálóan beszélt. A bátorságát saját hangjából merítette.

A robot valóban tanácstalannak látszott. Robina a helyzet uránakérezte magát, de csakhamar másra kellett figyelnie. A Körte ugyanissarkon fordult, ás “tekintetét" hosszan a lányon nyugtatta. Aztánkomótosan a munkapadhoz lebegett, felvett egy szerszámot, amelyenhólyag alakú tartó függött, s ezzel együtt újra az ajtó felé akart fordulni.

Robina azonnal észrevette.– Most fordul komolyra! – sziszegte összeszorított fogai között.

Határozottan kellett cselekednie.Ahogy az el bb oldalt lépett az ajtótól, most visszaugrott eredeti

helyére. Hátát nekivetette, karjait könnyedén széttárta, s tekintetétrászögezte a közeled szörnyetegre.

Az másfél méterrel el tte állt csak meg. Még soha nem volt ilyenközel hozzá, kivéve, amikor elszállította.

– De az elszállításnál nem tudta, hogy élek. Egy darab hulladékotszállított. Most viszont tudja, hogy ki vagyok.

Akkor a robot nagy hirtelen megállt, körteteste még rugózott is egyet,mint mikor egy járm vet hirtelen fékeznek le.

Robina szíve a torkában dobogott. De az agya világosan m ködött.Er sen a gépre nézett, mintha hipnotizálni akarná.

Észrevette, hogy a szerkezet centir l centire közelebb csúszik.Robina er teljesen koncentrált. Most ez az golyója, s mindjárt újrafellépnek a kitüremlések... A fenébe is, hol marad a mez ? Gyere, csakgyere! De a mez nem jelentkezett.

Határozottan csodálkozott. Ez még elmegy, csak nehogy félelembecsapjon át! Az sokat ártana.

– Úgy látszik, tévedtem. Még sincs gátló programja. Szét fog lapítani.El innen, el!

De képtelen volt megmozdulni. Úgy állt ott, mint egy egérke a kígyóhalálos pillantásának b völetében.

– Ha így, hát így! – hirtelen megszállta a nyugalom. – Akkor semvonulok vissza! Megpróbálom a végs kig.

Az agya egyébként még mindig hibátlanul m ködött. Most, néhánypillanattal a vég el tt, ha hinni lehet a mendemondának, át kellene, hogyfusson rajta, villámszer en, életének minden fontos eseménye.Csakhogy nem futott át. Legalábbis nem mindegyik.

Ez a kis gondolatsor egy pillanatra el is feledtette a szörnyetegközeledését.

– Mégsem volt hiábavaló dolog! – jutott az eszébe. – Gyatra voltegészében, amit itt végigcsináltam, s még volna rengeteg teend m, dearra jó lesz, hogy megmutassa: én, Robina Crux, itt voltam. És jelzi azt

is, hogy léteznek emberek. Minden más, amit életemben tettem, ehhezképest jelentéktelen semmiség.

– Senki nem fog meggyászolni. Senki. De... azért Ed igen. De túlrégen távol vagyok. A barátaim számára már nem létezem. Majdegyszer megjön a végs jelentés a Reaktomról, s attól fogva végképpnem létezem többé. Néma felállás lesz bel lem egy értekezleten...“Kérem, drága halottaink emlékére, álljanak fel helyükr l... Köszönöm!" –nyugtázza majd az elnök. Talán néhány jelenlev azokban apillanatokban valóban megrendülést érez a bizonyosság hallatára.

És valahol az intézetben meg az üzemben még kicsit beszélnek atémáról. A Reaktom! Az volt az els antianyag-meghajtású hajó. AProximához indult, s két év múlva kellett volna visszaérkeznie. Hiába,valami még nincs rendben ezzel az antianyaggal..." Lesz néhány ember,aki még emlékszik a legénységre, mások esetleg vesznek annyifáradságot, hogy megkérdezzék a Központi Adattárolót. Az meg kiadja afényképeket és a rövid életrajzokat a képerny re. “Szimpatikus lány voltez a kis Crux. Még nagyon fiatalka volt szegény. Tüneményesmez operátor lehetett volna... Kár érte."

– Apa. Igen, apa... Valószín leg tényleg fájni fog neki. Néhány napigbizonyára magánkívül lesz. Még a páncélját is eldobja. Aztán már csakannyit mond majd magának: “Igen... Szegény lány... De miért csinálta?Hiszen senkit sem kényszerítenek ezekre a végs kig elmen , kérdéseskísérletekre." Úgy fogja érezni, hogy az ón balesetem is csak igazoljamostani életfelfogását. És senki sem lesz képes visszahívni apa emlékétazokból az id kb l, amikor maga is örömmel merült nyakig a kérdéseskimenetel tevékenységekbe. Például, hogy három ízben volt közvetítharcoló törzsek között.

Anya meg? Sírni fog egy kicsikét. Visszaidézi majd a boldog órákat,amikor mint gyerekek még körülötte voltunk. Gondolom, nagyon nagydolog megfigyelni, hogyan fejl dnek ki, hogyan cseperednek fel agyerekek. Talán azért van ez így, mert az anyák már a szülés el tt isnagyon szoros kapcsolatban vannak a gyerekeikkel.

– Sajnos, nekem már nem lesznek gyerekeim -…Borisz talán egy csöppet bánatos lesz. Valószín . Vissza fog

gondolni azokra a gyöngéd órákra, amelyekben együtt voltunk. Szépid k voltak azok még az számára is. Kizárt dolog, hogy mindenodaadás nélkül élte át ket. Talán el is szontyolodik. Most fog rájönni,hogy ezek az id k visszavonhatatlanul elmúltak. Lehet, hogy várta avisszatérésemet, abban a reményben, hogy minden megint úgy lesz,mint régen. De én Frank karjába kapaszkodva álltam volna elé. Bizony,még a lépcs l elkiáltottam volna magam: “Halló, Borisz!" Aztánránéztem volna Frankra, ránevettem volna a legszebb nevetéssel, amicsak t lem telik, mondtam volna valami apróságot, amely szegényFrankot mindig megnevettette. Soha nem árultam volna el FrankotBorisz kedvéért. És bizonyára szép is lett volna az életünk Frankkal.

Edet nagyon megrázza majd, hogy nem térek vissza. Talán csak ,esetleg Willfart és a Fiziológiai Tanács néhány tagja, akik tisztábanvoltak képességeimmel, könyvelik el igazi veszteségként pusztulásomat.Ednek mindig az volt a véleménye rólam, hogy van bennem valami, amifontossá tesz. A területi aktívamunkában elért eredményeimet meg

egyenesen csodálta. mindig valósággal hajszolta magát a közösségimunkában, kötelességének tekintette a társadalmi tevékenységet, steljesítette is, akármilyen volt, jó vagy rossz... “Hiába, én nem születtemadminisztrációra! – panaszkodott sokszor. – Nem tudok egyetlen lustátsem aktivizálni, s nem tudom a túlzottan öntudatosokat megfékezni.Senkit sem tudok meggy zni, hogy éppen neki kell az alsó kötelethúznia, nem pedig a fels t. Nem hiszik el nekem, hogy az éjszakaimunka, még a rövid is, mennyire szükséges. Hogy a túltermelés ellenérea pazarlás, a tékozlás elítélend magatartásforma, hogy apartnerválasztás teljes szabadságának elismerése mellett is, a feslettélet nem egészen az, amit a társadalom óhajtana, hogy..."

– Ed szemében a közösségi munka napjai a saját gyengehatásfokának napjaival voltak azonosak. És most már nem lesz többé akis Robi, aki megvigasztalja a Nagyot saját élményei ecsetelésével.

– Szegény lány! Egy kissé túlzottan tartózkodó volt, mondják majd abarátok. Gyakran még a szabadnapjain is a bátyjához utazott, vagyvalamilyen elhúzódó területi feladatot oldott meg a tanácsnak. Többkönnyedségre lett volna szüksége. Persze végül is senkit nem lehetilyesmire kényszeríteni. ilyen típus volt, nem felt . Ritkán jött velünkaz Emóciók Házába. “Jobb szeretem a természetes érzelmeket" –mindig ezt mondta szegény.

Hát ilyeneket vagy hasonlókat fognak sóhajtozni, ha egyszer eljut aFöldre a Reaktom pusztulásának híre. Senki nem fogja sejteni, hogymég több mint egy földi évet éltem mint az emberiség egyetleninformációhordozója. Az els , aki kozmikus kapcsolatba lépett aMásokkal.

A robot már el tte lebegett. Manipulátora már hozzáért, s ez nagyonmegrettentette. Hirtelen er t vett rajta az élni akarás, de csak egypillanatra. Tisztában volt azzal, hogy a felágaskodó robottal szembennincsenek esélyei. Olyan volt az egész, mintha nem is a valóságbantörténne meg vele, hanem valamilyen lázálomban...

– Szegény virágok... Mégis elpusztulnak – motyogta.Egyre szorosabban tapadt az ajtóhoz. Elhagyta az ereje is. Jóformán

csak a szkafander tartotta. Alig vette észre, hogy a testét tapogatják. Arobot pontról pontra, egy orvos alaposságával, bokájától kiindulva,lassan haladva felfelé. Egy kis nyomás. Szünet... Újabb nyomás, újabbszünet... Ismét nyomás néhány centivel távolabb...

Csak akkor ébredt rá a valóságra, amikor az öle táján érezte anyomást.

– Ez már mégsem illik!Csak akkor hullámzott át rajta valami leírhatatlan, Olyan nagy örömet

váltva ki, hogy még a könny is kicsordult a szeméb l.– Hiszen élek! Nem akar megölni! Csak megismerni. Elraktározza az

adataimat. Élek!Óvatosan kiegyenesedett. Egy kicsit el is húzta a testét.De a Körtét nem lehetett becsapni. Talán egy kicsivel hosszabb

szünetet tartott, miel tt manipulátorát a lány hasához nyomta.Ez a nyomás nem volt éppen kellemes. Át is villant agyán egy

gondolat. Honnan tudja a robot, milyen er sen nyomhatja meg? Mert

hogy nagyobb er feszítés nélkül akár a csigolyáját is elmorzsolhatja, azkétségtelen.

De érdekes, mihelyt elgondolta, hogy az érzékel sérülést okozhatbels részeiben, a nyomás azonnal gyöngült, és kevéssel kés bb agyomor tájára nehezedett.

Igyekezett legy zni a félelmét. Rákényszerítené magát a furcsahelyzet kihasználására. Most, mikor a legszorosabb közeliéiben teheti,most kell behatóan tanulmányoznia a Körtét. A robot most alsó felétfordította a lány felé. Morbid módon olyan bogárra emlékeztetett,melynek hat lába közül az els és leghátsó párat gonosz gyerekekkitépték. Manipulátorai ugyanis ízeltek voltak, er sen emlékeztettek abogárlábakra.

Az egyik éppen ebben a pillanatban olyan er sen megnyomta abordáját, hogy csaknem az oldalára esett. A másik közben látszólagbénán lógott lefelé. A harmadik tartalékhelyzetben volt, rendesenösszehajtogatva feküdt a has célszer hornyában. Egyetlen felületetalkotott vele, még egy milliméterre sem állt ki. A gép egyébkéntsemmivel sem támaszkodott a talajra.

A hasi oldal keresztben bordázott volt, s néhány, aszimmetrikusanelhelyezett, zárt nyílást lehetett felfedezni rajta. Azt feltételezte, hogyezek mögött speciális szerszámok vagy érzékel k vannak, amelyeketszükség esetén ki lehet a testb l vezetni. Talán biztosítékok is... Azaz:íme a tökéletes célgép, melyet bizonyára nem pusztán a kisbolygón valóbevetésre konstruáltak.

– Mit fog csinálni, ha befejezte a vizsgálódást?A manipulátor most jobb keblét simogatta végig. Miel tt még a

nyomás meger södött volna, egész testén végigfutott valami. Egy röpkepillanatig vágyat érzett, hogy megölelje a fémtuskót.

Aztán a nyomás olyan er s lett a mellén, hogy már-már a bordáitféltette. Hát ez aztán nem gyengéd érintés...

Amikor ezt a nyomást a gép feloldotta, a lány úgy érezte, a szünetkissé hosszabb ideig tart. A manipulátor közben kissé balra fordult, hogya bal mellét érintse meg. Amikor az érzékel testéhez ért, egészenbeleolvadt az ajtóba. Szerette volna a kellemes érintés idejét, amelyel bb olyan furcsa érzést váltott ki bel le, minél jobbanmeghosszabbítani.

Ezúttal az er s nyomás tartott hosszabb ideig. Robina úgy érezte, aszívdobbanása kellemetlenül heves. Biztos, hogy ez a tompa dobogáskeltette fel a robot figyelmét.

Aztán a gép a vállait, a nyakát, majd a véd sisakot tapogatta le.Robina egy kicsit félt. Hallotta, hogy miként csikorog a sisak amanipulátor súlya alatt, s közben a robot teljesen az ajtóhoz szorította.Tompa zümmögést hallott, miközben a Körte manipulátora sisakjátérintette. Ez meg az pulzusa volt!

Többször alkalma lett volna, hogy elhúzódjék az érintések el l, deösztönszer en nem védekezett. Úgy gondolta, ez a vizsgálódás nemszolgál majd hátrányára. Remélte, hogy éppen ennek alapján fejl dhet kiaz els kapcsolat lehet sége. És ennek az elgondolásnak alapján,gyorsan megfordult a feltehet en utolsó nyomás feloldása után. Ezzelfelkínálta a hátát is a hasonló eljárásnak. Id t akart nyerni a döntéshez,

melyet a tortúra befejezése után kétségtelenül meg kell hoznia. Aztpedig még egyáltalán nem sejtette, mi lesz ez a döntés.

Még egy gondolat vezette, miközben megfordult.“Most megmutathatja, képes-e megérteni. Felfogja-e, mit akarok

le?"És a robot megértette.Robina örült ennek, bár a tapogatások továbbra is az idegeire

mentek.Az volt a benyomása, a kolosszus most felületesebben dolgozik. A

“próbanyomások" gyöngébbekké váltak, a szünetek megrövidültek.Közben valószín leg összehasonlítja az új próbákat az el ekkel,

és lényeges különbséget nyilván nem talál. És siet...Robina már világosan látta, hogy döntésének id pontja keservesen

közel van.Az utolsó érintés után a Körte nem sok id t adott neki. Miel tt még

Robina elhatározta volna, hogy visszafordul, a robot lépett akcióba.Mindkét manipulátorával megragadta. A hóna alá nyúlt, s Robinátjátékosan magasra emelte. Egy hirtelen félfordulattal, mely olyan hevesvolt, hogy a lány elszédült, s heves fájdalmat érzett a bal oldalán,megpördítette és a szoba közepére helyezte. Aztán újra körbeforgatta,és most már hátsó felével zárta el el le az ajtót.

– Szemtelen csavargó! – suttogta Robina, aki alig kapott leveg t, sett l komolyan dühbe jött. – Nem vesz engem komolyan ez azérzéketlen pléhfazék. Megmérettem és könny nek találtattam!

Azt persze nagyon jól tudta, hogy a tuskót nem tudja az ajtótóleltávolítani.

Így mérgesen végignézhette, hogy a robot testéb l hátul hogyanömlik kékes füstgomoly a helyiségbe, hogyan szálnak mindenfelé aszikrák.

Mérgel dése közben is meg tudta állapítani, hogy a masina hegeszttechnikájában az oxigén is szerepet játszik. Lehet-e ebb l következtetnia Mások által belélegzett gáz anyagára?

Nem sok id múlva a gonddal készített véd ketrec, amely anyomógombot elzárta, keresztülszáguldott a szobán, s a lábai elé esett.

Miel tt azonban a robot elt nt volna az ajtóban, újra visszafordult.Egyenesen Robina felé lebegett, akit, érdekes módon, most nem fogottel rémület. Jobb manipulátorával olyan er vel söpörte el az útból, hogyvégigbukdácsolt a szobán. Csak a gyönge nehézkedés mentette megegy hatalmas hasra esést l.

Emiatt nem is látta, mit vett a robot magához. Nem volt persze nehézfeltételezni, hogy tartalék kábelt vagy valami más, a javításhozszükséges anyagot. Az automata nyilvánvalóan egyirányú tudatábanmost már nem foglalhatott helyet más, csak a megzavart jelzés.

Mire a lány visszanyerte az egyensúlyát, a gép már túl volt az ajtón.Utánaugrott, és még éppen látta, hogy a lift ajtaja becsukódik. A

Körte nyilván a maximális sebességgel száguldott végig a folyósón.Most érezte csak, mennyire csalódott. Hiábavaló volt a meger ltet

munka. Tagjai reszkettek t le, pulzusa sem akart megnyugodni. Nagyonelege volt... Nyugalmat er ltetett magára, megpróbált tudatosan lazítani.

Akkor meg a csenddel nem volt megelégedve. Bekapcsoltafejhallgatóját. Még az S-dallam zengett. Mikor fog újra felhangzani azeredeti jelzés? A saját jele, ez a monoton ciripelés, megjegyzend , mégjobban fárasztotta.

Elkábult... Amikor rövid álmából felriadt, az volt a benyomása, hogyvalamilyen mozgásra ébredt fel. Egyébként máris frissebbnek,kipihentebbnek érezte magát.

Fejhallgatójából már a régi szignál nyújtott hangja zengett.Lassan feltápászkodott, megindult a lift felé. Félúton mégis

megfordult, s benézett a szobába.A Körte a régi helyén feküdt, pihen helyzetben, bekapcsolt

vezetékekkel, mintha mi sem történt volna. Csak a fémketrecke, amelyoly siralmasan cs döt mondott, hevert a szoba közepén, emlékeztetveaz ember és a gép között végbement kis közjátékra, amelyben azember, Robina Crux, ugyancsak siralmas szerepet játszott.

Elszomorodott. Itt van ez a szörnyeteg, szégyenérzet nélkülletapogatja, megállapítja, hogy miként az urai is, az ember is biológiailény. Aztán nem tör dik többé vele, egyszer en félresöpri. Ett l fogvaRobina Crux valószín leg nem is létezik számára. Még a biomezöjétsem fogja respektálni. Besorolja a környezetébe, mint valami egészébenvéve fölösleges dolgot.

Újra elfogta a pulykaméreg.– Csak megmutathatnám neked!Állt az ajtóban, nézte a robotot, és töprengett. Lassan formálódni

kezdett egy új terv.– Megállj, fickó! – Végigvizsgálta a készleteit, és megállapította, hogy

hamarosan vissza kell térnie a barlangba. De egyel re ez sem fontos! –Mindjárt hozzá is fogunk!

Mintha mindennapos teend i közé tartoznék, a Körtét újra a magnóhamis jelzésére kapcsolta. Meggy dött róla, hogy szól a hamis jel, ésfelment a kupolába. A megszakító – nem is várt mást – le volt szerelveés elt nt. Azt már csak az ördög tudhatja, hogy a robot most hovárejtette. Robina habozás nélkül szétvágta a kábelt. Régi elgondolásátkövette. Elvégre a nulla-szignál is szignál a maga nemében. Az, hogyemberek fogják ezt, és segélyhívásnak vegyék, úgyis teljességgelvalószín tlen. Ha egyáltalán valaki, úgy csak a Mások jelentenekvalamilyen esélyt. Azért lassan bizonyára felébred bennük a gondolát,hogy valami nincs rendben az adójukkal.

Igyekezett gyorsan dolgozni.Visszatért a robot hálószobájába, újra ellen rizte az

er sít berendezést. Aztán eszébe jutott, hogy az energia kiegyenlítésefeltehet en csak el nyére szolgálhat. Ezért leszerelte a kétparabolaantennát a roncsról. Úgy állította fel ket, hogy a robot a kúpokmetsz pontjába kerüljön. Tudta ugyan, hogy zavaró visszacsatolás iskeletkezhet, de bízott a szkafander-sisak szigetelésében.

Leült a készülék mögé, közvetlenül a padlóra. El leg mégösszekötötte magát egy vezeték segítségével az ál szignáladóval.

Egy pillanatra tudatára ébredt annak, hogy mekkora a veszély,amelyet újra el akar hívni. Mi történik, ha a gép úgy érzékeli, hogy

megtámadta? Persze talán elég fejlett, hogy észrevegye, széttörni nincsszándékában.

Sértettsége és dühe nem csökkent. Ezért mert félelem nélkülcselekedni.

Tehát! Még habozott egy kicsit, aztán az er sít t a legnagyobbintenzitásra kapcsolta.

– Ha te nem akarsz az én mez mre kapcsolódni, hát majd énkapcsolódom be a tiedbe! – mondta komoly elhatározással. Meghúzta avezetéket.

Megállapította, hogy a helyes frekvenciatartományban van. Azon ahullámhosszon, amin a Mások a szignált küldik. Err l feltételezhette,hogy ott náluk szokványosan használják. És miel tt még a kolosszusmegmozdult volna, elkezdett adni.

Önmagára koncentrált, mintha saját személyében olyanbefogadómez lenne, amely egy egész Anti-Földet vesz körül, s amelyetúgy kell kordában tartania, mintha ett l függne az emberiség jóléte.Monoton egyformasággal ismételgette a parancsot agyán és idegszálainkeresztül:

– Engedelmeskedj nekem! Én vagyok az urad, engedelmeskedjnekem!... – ajkai hangtalanul mormolták újra és újra ugyanezeket amondatokat.

Néhány másodperc múlva már megtalálta a koncentráció helyesmértékét, mintha csak a pult el tt ülne az Intézetben, mintha csakWillfart pislogna rá jóindulatúan oldalról.

A robot, úgy, mint máskor, felemelkedett. Kioldotta összekötkábelét, fejét a kijárat felé fordította. Lassan a munkapadhoz lebegett, seközben kikerült az egyik parabolaadó adáskörzetéb l. Megfogta akábelt, és az ajtó felé fordult. El rehaladása közben a hullámnyalábtalálkozási pontjába jutott.

Máris érezte a siker el szelét. A robot habozott! Az eddig ismételtparancshoz ezért hozzátette az “Állj" parancsot is.

A robot egy pillanatra valóban megállt. De ugyanakkor Robina isfelegyenesedett, mert megérezte az ellenmez t. Tudta, ha most lehetnelátni parancsának szimulált golyóját, mindjárt szembet nne, hogy egyfügg leges er kerekded párnává nyomta össze.

Persze itt nincs golyó. Itt csak a fémszörnyeteg van, amely lassanel relebeg.

Gépiesen a szabályozóhoz kapott. Most olyan er vel és hevességgelhatoltak akarati hullámai a szobába, hogy a szabad világ rben bizonyáraegy fényévre is fogni lehetne.

Most már megállt a gép. Robina még soha nem látta ilyen hevesenfluoreszkálni a fejét. Úgy látszik, rövid szünetre kényszerül. Azellenmez t képtelen volt tovább aktiválni.

Robina most lassan visszavette a szabályozót, állandóan figyelve,hogy szükség esetén újra a legnagyobb teljesítményre kapcsoljon.

A masina még mindig állt.– Na! – kiáltott a lány. Érezte, hogy remeg a hangja. – Már megint

vége a mesterkedéseidnek. Nem ezt vártad egy olyan valakit l, akihagyja magát passzívan letapogatni.

Ez az egyoldalú, triviális párbeszéd jólesett neki. Legalábbkiélvezhette a részeredmény fölötti diadalérzetet.

Most már mindegy, hogy dönt a gép. Gondolataival sikerültbenyomulnia a tudatába. A robot tehát sebezhet . És valamilyen módonezt a sebet újra meg újra fel lehet szakítani. És ezt is akarta tenni,kímélet nélkül.

Úgy látszott, sokkolta a robotot. Még egy kis szánalmat is érzettiránta. Valahogy olyan volt szegény Körte, mint egy igazságtalanulüldözött kutya. Ott lapult a szerencsétlen, habozva tartotta a kábelt balmanipulátorában. Csak a fluoreszkálása mutatta egy id óta, hogymilyen izgatott.

Hirtelen nagyon megrettent. A sisakfejhallgatóból egy sor óbégatóhang tört el . Aztán hirtelen abbamaradt, s megint elölr l kezd dött.

Villámként csapott bele a felismerés:– Beszél hozzám az ón frekvenciámon. Azazhogy válaszol a

szidalmaimra.Meglehet sen tanácstalan volt. Bár persze örömét lelte a hirtelen

felbukkant beszélget partnerben, egy teljes év kényszer hallgatásaután.

A zaj elnémult. A robot szünetet tartott. Aztán megismételte azérthetetlen szöveget. Ez is eltartott vagy két percig.

Robina képtelen volt összeszedni gondolatait. Most t sokkolta arobot. Még azt is alig vette észre, hogy a gép újra mozgásba jött.Óvatosan, közben állandóan beszélve, sz k ívet írt le Robina körül, sújra az ajtó felé tartott. Mikor ezt Robina észrevette, akkor sem reagált.Hiába, a szörnyeteg, mely vele társalgóit, levette a lábáról. Úgy érezte,egyszer en nincs ereje most újra kitenni a Körtét a mez k hatásának.Hát jó! Javítsa meg még egyszer az adót!

Még nem határozta el ugyan véglegesen, de tudta, hogy a maihelyzetet vagy valami nagyon hasonlót bármikor újra el tud idézni.

Némileg megnyugodva és el is fáradva felemelkedett, kikapcsolta aberendezést, és várt.

Sokáig tartott, amíg a Körte újra felbukkant. Már annak is örült, hogyvégre el kerüli. Kontaktusuknak mutatkozott is az eredménye. EztRobina nem kis büszkeséggel vette tudomásul. A masina fejjel el relebegett be a terembe, s az ajtónál megállt. Megpördült a sarkán, fejétRobina felé fordította, úgy kúszott – igen, ez a helyes kifejezés, kúszott!– az alvóhelyére.

De nem aludt el. Nem csatolta fel az ellátókábeleket, nem kapcsoltaki a fluoreszkálást. Pedig Robina az el bbiekhez képest sokkalszelídebbnek mutatkozott.

– Így van jól! – Képtelen volt visszatartani egy hangos megjegyzést.Nem tudta, hogy mit kellene tennie. Ugyanis ha a robot nem alszik el,

nem tudja a hamis jelzési adókészüléket sem feltenni rá.Azt találta ki, hogy látszólag elmegy. Felliftezett a kupolába.

Sétálgatott egy kicsit, majd tíz perccel kés bb visszament a mélyszintre. A Körte már aludt.

– Mégiscsak üt dött vagy egy kicsit! – jegyezte meg, jóakaratúanmegkocogtatva a kemény páncélt. Bekapcsolta a magnót, megindította aszalagot, és most már valóban elment.

Következetesen újra elvágta az adóberendezés kábeljét. Utána akettes ajtón keresztül kilépett a felszínre. Érdekes módon úgy éreztemagát, mint egy jól eltöltött éjszaka után, kialudtan, kipihenten, jóhangulatban. Mintha egy harmatos, tavaszi reggelen sétálna. A színeskristályok most valóban tulipánokra, orgonákra, gyöngyvirágokrahasonlítottak, s a hunyorgó fény a harmatcseppek gondolatát idézte.

Valójában a végs kig ki volt merülve, bár tudta, hogy még hosszúideig képtelen lesz elaludni. Barátságosan oldalba verte az öszvérkét, deott hagyta, és gyalog indult neki. Útközben sort kerített minden dalra,ami csak az eszébe jutott. Emelkedett hangulata most háttérbe szorítottminden mélyebb gondolatot. Képtelen terveket sz tt arról, hogy mimindent fog véghezvinni a Körtével.

Aztán eszébe jutottak a virágai. A legrövidebb úton visszament agrottába.

14.

Újra a töprengés, tervezgetés, határozatlanság id szaka következett.Legfontosabb következtetése az volt, hogy a gép felfogja az er s

emócióval kiváltott érzékleteket. Megkülönbözteti a félelmet, a haragot,izgalmat. Feltehet en nehezebb kísérlet volna határozott akaratotrákényszeríteni. Az ilyesmi csak a legnagyobb koncentráció mellett,fokozott türelemmel sikerülhet.

Mindezeket meggondolva, elkezdett rövid parancsokat összeírni.Olyanokat, amelyek egymástól világosan megkülönböztethet k, s alogikus szabályok szerint felépített számítógép be tud fogadni. Keresniekellett azokat, melyek a logikára objektíve hatnak, mert ezek nyilván aMásoknál is érvényesek. Tudomása szerint eddig még senki nemhatározta meg az Ilyen törvények objektív karakterét. Igaz, senki nem Isvolt hozzá hasonló helyzetben.

A parancsoknak felfogható dolgokat kellett tartalmazniuk. Elhárítást,egyetértést, habozást, rokonszenvet vagy ellenszenvet.

Görbék után kutatott az emlékezetében. Eddig nem tartottalehetségesnek, hogy a biohullámok karakterisztikájában kifejez dnek ahangulatok, állapotok, akarati közlések, s t érzelmek.

Persze nem indulhatott ki abból, hogy a megértést és megértetéstbeszéd útján lehetséges elérnie. Az csak évekig tartó tanulási folyamatmegkoronázása lehetne, ha van egyáltalán hozzá kiindulási alap. Ahangok, melyeket hallott, bármik lehetnek. Lehet, hogy a robot“szemében" a fluoreszkáló fény változása is egyfajta beszéd.

Eszébe jutott egy tréfa a görbékkel kapcsolatban, amelyet részbenaz rovására gyártottak. A hosszú Max rákacsintott egyszer, aztánodafordult Boriszhoz, és látszólag barátságosan kioktatta:

– Vigyázz, Borisz! Nehogy az a veszedelmes teremtés egyszerfelrajzolja a karakterisztikus görbédet, amikor együtt vagytok! Mertmásnap képes bemutatni nekünk, hogy kell egyenesre vasalni adetektoron!

– Hát most aztán szükségem lenne egy rakás ilyen görbére! –szomorodott el. Úgy gondolta, a legjobb akarat ellenére sem sikerülhet

tetsz leges hangulatot többször egyformán el idézni, hogy a Körténeklehet sége legyen részletekbe men en analizálni.

Itt aztán nem segít a de... meg aha... Csak kísérlet deríthet fényt adolgokra. Két kérdés jelentette a legnagyobb gondot. El ször is, akar-e aKörte együttm ködni? Egyáltalán képes-e alávetni magát a kísérletnek,nincs-e túlzottan vagy kizárólag a javítómunkára programozva? Hiszentárolókapacitása bizonyára véges.

A második kérdés talán még fontosabb volt számára. Hogyan lehetelkerülni a teljes kudarcot? Talán túlzottan nagy reményeket táplál.Nemcsak azt, hogy a Körtéb l afféle pótútitársat nevel, s vele együttbarátságosabban töltheti el a harminc évet. Nem, ennél többet várt.Szeretett volna a robot memóriájába behatolni, s aztán képességeit avégs kig kihasználni. Szerette volna, ha közrem köd ként maga melléállíthatja. Akkor ugyanis lehetséges – idáig jutott el a tervezgetésben –értelmezni a Körtét, megismerni a Mások gondolkodásmódját, s esetlegaz adót is céljának megfelel en a Föld elérésére felhasználni.

Eltökélte magában, hogy nem hagyja magát eltéríteni kijelölt terveit l.De azt is tudta, hogy a teljes cs d olyan er s csapást mérne rá, hogyaligha tudná újra kezdeni.

Elméletileg nagyon jól meg akarta alapozni a kísérleteit. Kitalált éselvetett különböz változatokat, mindig újakat próbált meg beállítani. Féltattól, hogy a gép er s ellentétes befolyás alatt áll, hogy emiatt könnyenmegtagadhatja a kapott parancsok teljesítését.

Próba nélkül persze nem juthatott semmire. Ezért felkereste a földalatti helyiséget, átszerelte er sít jét abba a szobába, ahol a különös,szkafanderszer szerkezetet találta. Mindent gondosan beállított, s bár arobot csak képzeletben volt jelen, elkezdte a gyakorlást.

Megfigyelte, le is rajzolta az impulzusok görbéit. Összehasonlítottaegymással két hasonló utasítás vonalát, s addig dolgozott, mígkiküszöbölte a különbségeket.

Közben legalább magát is kipróbálhatta. Négy-öt érzés leadása utánannyira kifáradt, hogy hosszabb pihen t keltett beiktatnia. Aztán nemtudott újra koncentrálni. El is határozta, hogy majd az éles programotigen rövidre kell vennie. Amellett a Körtét sem ajánlatos túlhajszolni.

Az ilyen próbamenetek estéin nem érezte magát képesneksemmiféle tevékenységre. Ebben az id szakban mélyen és álomtalanulaludt, s ezt jó jelnek tekintette, annak a biztosítékát látta benne, hogyfeszültsége ellenére pihent idegekkel fogja lefolytatni a párbajt.

Ahhoz egyszer en nem jutott hozzá, hogy újra beállítson egymegszakítót.

Két hét el készület után már nagyon jól tudta, hogy már megint csakúgy tologatja a robottal való találkozást, mert kétségei voltak,megfelel en készült-e fel? Nem mert belemenni az éles programba.Hiába biztatták minden jóval a teszt eredményei, nem tudta legy znibizonytalanságát.

Így álltak a dolgok, mikor egy teljes napot a pihenésnek éser gy jtésnek szentelt. Olyan napot akart, amikor ideje sincs az el tteálló feladatra gondolni. Ezért kirándulást tervezett a bolida sötét oldalára.Ezt az expedíciót már úgyis régen halogatta.

Az világosan megmaradt az emlékezetében, hogy az egyetlenalkalommal, amikor Frankkal és Mandyval azon az oldalon tartózkodott,nagyon barátságtalannak, s t visszataszítónak találta. Olyan volt akörnyezet, mintha valami gigantikus k tör dolgozott volna arrafelé.Mindenütt kemény, éles, feketés, sokszöglet törmelékdarabok. Perszeez már több mint egy évvel ezel tt volt, s csak nagyon felületesennéztek meg mindent.

Jól bereggelizett. Összeállította az el írásos kis szükségcsomagot,és öszvérkéjével a síkság legtávolabbi szögletébe hajtott, ahonnanvéleménye szerint a legrövidebb úton érhetett a kisbolygó túlfelére.

A terep már az els kilométerek után csaknem álhatolhatatlanná vált.Kristálydzsungeleken vágott keresztül, rommez kön tört át, nehézakadályokat kerülgetett.

Kezdetben úgy érezte magát, mintha furcsa, merev növényekismeretlen földjén járna. A pompa leny gözte. Akármerre tekintgetett,minden forma, alakzat csak egyszer fordult el . Bár, mint azt azonnalmegállapította, a hunyorgó fény itt, a kisbolygó peremvidékén kevésbéhatolt át a kristályokon. A színek tompábbnak látszottak. Még így isgyakran állt meg ámuldozva, ha új árnyalatok vagy alakzatok bukkantakel .

Nézel dés közben meg kellett állapítania, hogy még jó néhánykilométere hátravan a túloldalig. Célja egyre távolabbinak t nt. Lendületecsökkent, s t elt nt érdekl dése is a közvetlen környezet iránt.

Mire egy fennsíkról a kristályerd cikcakkos szélét megpillantani vélte– mögötte a homály és az r sötétje fenyegetett –, már annyira elfáradt,hogy sem el re, sem hátra nem volt többé ereje menni.

Véletlenül meglátott egy talán három méter mély, háromszöglet ,zárt kis teret, melyet két, csaknem párhuzamos oszlop alkotott. Ezektöbb méter magasan összen ttek.

Az esetleges meteorbecsapódásokat kivéve – ezek az utóbbifélévben egyébként is megritkultak –, a kis barlang védelmet nyújthatottaz r hidege és minden más ellen. Robina ezt választotta hálóhelynek,és titokban megmosolyogta váratlanul felbukkanó vonzalmát a barlangokiránt. Ez valószín leg olyan si, mint maga a Föld él világa.

Elalváskor észrevette, hogy ellen rz lámpája szelíden hunyorog.Radioaktivitás.

Tudta, nincs közvetlen veszélyben. Ehhez nem volt elég er s asugárzás. Azért mégsem volt kellemes. Eddig semmiféle sugárzásranem bukkant a kisbolygón.

Nos, mindenesetre legalább kielégít magyarázatot kapott a Másokadójának energiaellátásával kapcsolatban, így már érthet , miértválasztották ezt az égitestet.

Annyit fontosnak tartott, hogy pontosan megmérje a sugárzásmértékét. Óránként húsz milliröntgent állapított meg. Annak a dózisnak atízszeresét, amit a szervezet még károsodás nélkül elviselhet.Szkafandere a sugárzást századrészére redukálta.

Másnap megszerezte a bizonyosságot. Továbbment, s a kép egyikpillanatról a másikra megváltozott. A kristályfal hirtelen leszakadt.Törésvonalán már hiányoztak a sima, fényvisszaver felületek. Helyüketkagylós, kristályos törmelék foglalta el, pikkelyesen leváló darabokkal.

Elt ntek a finom pasztellszínek. Az itteni ásványokon a fény már alighatolt át, s így szürkét l fehérig terjed árnyalatot kaptak. Ha eddiglehetett is kétség az égitest eredetét illet en, az végképp elmúlt. Egylehasadt, csorba bolygódarab bukdácsol itt az rben, egy valamikoróriási, üreges test darabja.

“Micsoda terep a geológusoknak és ásványkutatóknak!" – gondoltaRobina.

A törésvonal mentén napvilágra került az a tömeg, mely az egykoribolygó belsejében a kristályokat kitermelte. Fehéres, repedésekkelátsz tt, merev anyag, kürt kkel, hasadékokkal, ki-be ugrásokkal. Azegész átmenet nélkül veszett bele a háttér sötétjébe.

A gyenge gravitáció ellenére elég nehezen tudott csak leereszkedni atörésfelületen. Csak akkor ment könnyebben, mikor legy zte a földibeidegz dést, és nem akart mindenképpen mászni a ferde falon. Anehézkedés körülményei itt lehet vé tették még ilyen helyzetben is azegyenes járást. Ott pedig, ahol a talaj csak szelídebb halmokkal ésdombokkal volt átsz ve, de alapjában véve majdnem egyenes volt, márgyors léptekkel haladt el re.

Hat-hét kilométerre becsülte a távolságot, amit maga mögött hagyott.Itt újra jelent s környezetváltozás következett. Olyan sötét volt, hogy bekellett kapcsolnia a fényszóróját.

Minél messzebb került az “oldalfaltól", befelé, a másik oldalra, annáljobban er södött a radioaktivitás, lassan ki is tudta számítani, hogykörülbelül mikor kell majd emiatt feladni az el rehatolást

Meggondoltabban ment tovább. Kicsit mulattatta, hogy most a sajátmaga antipólusa. Hátranézett. A peremvidéken még ott rezgett alumineszkáló fény egy távoli sugara, de már a tökéletes, abszolútsötétben találta magát.

Próbaképpen rövid Id re kikapcsolta a fényszóról. Azonnal elfogta azok nélküli félelem. Körülötte mindenfelé, szinte még a lábainál is,hidegen csillogó napok vonultak. Olyan érzése támadt, hogy köztüklebeg az rben, teljesen elveszve.

Csak most értette meg, mit jelent számára az a kis világ, melyt lmost legfeljebb tíz kilométer választotta el. Már teljesen elfogadtaotthonaként. Tudta, hogy sorsa odaköti, s valóban vonzódikmindahhoz, amit ott fáradságosan megteremtett. Igen. Az a bolygófél az

saját, semmivel össze nem hasonlítható otthona!Itt, látszólag súlytalanul lebegve, a sok hideg, kékes fénnyel világító

csillag között értette meg, mennyi biztonságot, elégedettséget kínál az akis kristályvilág, ahová be van zárva. Vágyott vissza oda, s hirtelenmegrettent a képzelgést l, hogy ez itt körülötte az igazi valóság, s az kristályvilága már nincs is többé!

Megrázta magát, s inkább a közvetlen környéket vizsgálgatta.Üvegkemény, rideg talajt figyelt meg a lába alatt. Észrevette, hogy acsillagok, amelyek között látszólag állt, már nem fénylenek olyanszépen, mint a feje fölött elhúzok. Itt csak tétova visszfénnyel villództak akagylósan tör talajon.

Lába elé világított a fényszóróval. Az volt az els benyomása, minthahatalmas fal tetején állna, s ezt a falat bevonták volna valamilyenszintetikus tisztítószerrel, s azt vékony rétegben felkenték rá,

lepréselték, és egy lappal felülr l lefelé húzva eligazították, ígyszabálytalanul eloszló vajatok, hornyok keletkeztek, s ezek sima ésegyenletes felülete effektusokban gazdag árny- és fényjátékot hívott el .Lábánál a kúpos domborulatok még az egy métert is elérték.

Még óvatosabban lépkedett tovább. Fényszórója nagyon er s volt,egyetlen gombnyomásra váltogathatta a fókuszált fényt a szórt sugárral.Mégsem tudta a terepet áttekinteni.

A radioaktivitás közben folyamatosan er södött. Robina tétovánmegállt. Arra gondolt, ideje volna megfordulnia. Fellépett egy lapospárkányra, s lámpája fényét maga elé irányította.

“Meg kell próbálnom majd még egyszer egy másik pontrólmegközelíteni – tette fel magában. – Talán a túloldalról. Annak idején, azels rövid kirándulásnál nem észleltünk radioaktivitást. Az is igaz, hogyvontatott szondával elmulasztottuk átkutatni ezt a féltekét."

– Ha a sugárzás tovább er södik, hatalmas érckoncentrációval kellszámolni: Ennek még a Földt l való hatalmas távolság ellenére is volnajelent sége... Persze meg kellene állapítani, hogyan fut valójában ennekaz rvándornak a pályája.

Ennek a féltekének egy olyan pontján szálltak le, ahol a terep úgyfestett, mintha hullámzó folyadék fagyott volna meg. Ottrézel fordulásokat, s t termés-aranyat találtak.

Körülcsóválta a fényszóró sugarát. Mi lehet ez az anyag, amin állok?És ha uránszurokérc? Az ilyen kagylósan tör , fekete, opálos massza.

Az egész kis roncsot a Föld közelébe kellene tolatni. De szabad-emég csak gondolni is erre, amikor a Mások már láthatóanberendezkedtek rajta? Bizonyára nem!

Hirtelen megmerevedett. Bal oldalán a fókuszált fény már nemvilágított meg sem kúpokat, sem bordákat. Ott valószín leg szakadéktátong.

Felbecsülte a távolságot. Nem több mint harminc-negyven méter.Ránézett ellen rz lámpájára, amely vad violás színben ragyogott. Deaz éles zümmögést, amely az elviselhet ség abszolút határát jeleztevolna, eddig még nem hallotta.

El relépdelt a feltételezett nyílásig. Meredek szakadék szélén állt,mely talán húsz méterre nyúlt le a mélybe. Fenekét csak bizonytalanullátta. A feketeség túl sok fényt nyelt el. Ott, ahonnan visszatükröz dött,éles szél görgetegek feküdtek.

Hasra feküdt. Sisakja most a mélység fölé került. Azonnal felhangzotta veszélyt jelz hang.

A fal, melynek tetején hevert, enyhén alá volt vájva. Miközben afényszóróval körözött, lent, jobb felé valami megcsillant. Odairányította alámpát, és fókuszálta a fényt.

A fal mélyedésében, az alábányászott rész miatt nagyjából elfedve,mesterséges építmény állt. Nem vitás, valami technikai szerkezet. Az arésze, amely az alávájt részb l kinyúlt, meglep en hasonlított egymarkolóhoz.

Bevilágította a falat és a lenti talaj egy részét, ameddig a lámpasugara elért. Úgy vélte, a bányászat egyértelm nyomait látja, de újabbszembet dolog nem került a látómezejébe.

Kénytelen volt engedelmeskedni a fülszaggató vészjelzésnek, ígyelgondolkodva visszafelé indult.

Itt van egy felszíni urán szurokérc-bánya!Egy csapásra tisztázódott a villogó fény meg az adó jelzésének titka!

Robina most már logikus összefüggéseket látott.Még fontosabbnak találta azt a felismerést, hogy az ismeretlen

bányászok bizonyára eljönnek újabb érckészleteket kitermelni, talán márholnap vagy egy hét múlva…

Ez a remény nem is olyan megalapozatlan!Szárnyakat kapva kezdte meg a visszavonulást. Hangulata tovább

javult, amikor messze el tte egy tompa fényben ragyogó kristálytkülönösen er s lüktetést küldött az ég sötétje felé...

Különös, de Robinál újabb felfedezése visszatartotta a robottal valókísérletezést l. Most már nem volt olyan életbevágóan fontos, hogykapcsolatba kerüljön vele. Így jobban érzékelte, hogy milyen retteneteskockázatot vállal. Mert mi történik, ha túl magasra értékelte a biológiailényekkel szemben feltételezett gátlását? Vagy ha esetleg valamilyentévedés....Elég volt a rizikóból! Bele kell tör dnie a gondolatba, hogynincs más feladata, mint várni. Nyugodtan, még akkor is, ha eltelhet egy-két év, amíg megszabadítják.

Egy id múlva sikerült leküzdenie túlzott optimizmusát. A bánya lehetnagyon régi is. Talán már régen nem érdekl dnek utána a Mások. Az islehet, hogy legénység nélküli rhajót küldenek ide. Vagy elképzelhet ,hogy néhány másfelé irányuló úton évszázadonként egyszer kitérnekerre, és felveszik az ércet. Vagy...

A végén belátta, hogy az esélyei a bánya felfedezésével egy cseppetsem növekedtek. Az egyetlen valódi esély a saját aktívtevékenységében rejlik. Igenis, az adó segítségével kell a figyelmetfelhívnia magára. És meg kell kísérelni megnyerni a robotot az esetlegesegyüttm ködésre.

Mire mindezt végiggondolta, eltelt vagy három nap a kirándulás óta.Érdekl dése újra a Körte felé fordult.

Még egyszer nagyon gondosan átvizsgálta a programot. Aztánfelépítette az er sít berendezést, beállította a parabolaantennákat, s azismert módon életre keltette a robotot.

Els akciója lesz a legnehezebb. Csak ha kudarcot vall, hajlandókompromisszumokra.

Els nek azt jelölte ki magának, hogy a robot rendszerénekfeladataihoz nyúl. Olyan helyre tehát, melyr l feltette, hogy kialakítottrendszerében nemcsak a legötletesebb, de a legvédettebb is.

Ébredése után a robot úgy viselkedett, mintha Robina ott sem volna.Természetesen észre kellett vennie, de már valahogy a leltárhozszámította. Ebb l kiderült, hogy utolsó tapasztalatait a múltkori esetnélnem tárolta.

A masina felemelkedett, a munkapadhoz lebegett, felvett egy kábelt,és az ajtó felé fordult.

Ez volt az a pillanat, mikor Robina közbelépett. Koncentráltagondolatait, és kiadta a parancsot:

– A helyzet normális. Javítanivaló nincs. Feküdj újra le! Feküdj éspihenj!

A robot lefékezett. Robina már örült, de nem sokáig. Szinte azonnalérezte a gép ellenállását. Egy töredék pillanatig, miközben szabályozójáta maximális teljesítményre állította, az ellenakaratot részleteiben isérzékelte.

– Nem! Mennem kell! Feladatom van! Végre kell hajtanom! Nekemengedelmeskednem kell!

– Az igaz, de nekem! – kiáltott a lány, és még jobban koncentráltagondolatait.

A Körte lassan visszahúzódott.Robina most majdnem megsajnálta. A robot bizonytalanul tartotta a

kábelvéget, s úgy t nt – persze ez csak képzel dés volt –, hogy szemeimegadóan fluoreszkálnak, mint aki beletör dik amegváltoztathatatlanba. A lány most nagyon vigyázott, hogy kószagondolatai ne kerüljenek be biomez jének programjába.

Közben az automata visszatért a helyére, de a kábeltmanipulátorában szorongatta, s nem gondolt arra, hogy felvegyetápkábeleit.

– Nagyon jó! – mondta és gondolta Robina. – Na látod!Valamennyire visszavette a hullámok intenzitását. Egyidej leg

tervszer en megváltoztatta hangulatát. Most elégedettséget, jóakaratotsugárzott, mintegy meger sítésül, hogy a masina helyesen cselekedett.

Még jobban visszavette a szabályzót. Gyorsan végignézte avezetékeket, melyek sisakjától az er sít ig vezettek. Megbizonyosodott,hogy megvan a szükséges mozgási szabadsága Aztán felállt ésodalépett a Körtéhez.

Az nem mozdult.Mikor már két méterre megközelítette, megállt. Még egyszer

megismételte utolsó adását.– Meg vagyok elégedve. Teljesítetted a parancsot.Azzal leoldotta sisakjáról a vezetékeket. Most saját bioáramát

er sítés nélkül sugározta. Végeredményben ez volt az az alap, amire ajöv ben építhetett. Ha egyáltalán lehetséges a tényleges megértés közteés a robot között.

Robina sikere a masina felfogóképességét l és érzékenységét lfüggött. És persze még attól is, mennyire hajlandó elfogadni a lányparancsalt.

Eddig valóban elég kielégít en fogadta. De mikor Robina leoldottamagát az er sít l, szemének csillámló fényei érezhet en er sensugároztak.

– Rövidíteni kell a távolságot! – Robina egy lépést közeledett.A robot egészen a falig húzódott.A lány megtette a következ lépést.A robotfej egyre élesebben világított.Robina habozott, aztán tovább csökkentette a távolságot.Akkor megérezte az ellenállást. Ugyanannak az er -mez nek kellett

lennie, mint amit az els alkalommal a kupolában alkalmazott. De most amasina csak passzívan vetette be. Mintha azt mondaná, eddig és nemtovább!

– Hagyd abba az ellenállást! – parancsolta Robina.

Közben próbaképpen kinyújtotta a bal karját. Olyan benyomásatámadt, mintha rugalmas gumifalat érintene. Talán harminc centiméterrea robottól a taszítás már olyan er s volt, hogy meghaladta Robina erejét.

Most újra mély tisztelettel töltötte el az idegen technika. Ez márvalami! Az ember az öklét egy láthatatlan gumifalba mélyeszti!

Mindjárt látta, egyfajta irányított er mez vel van dolga. Ez olyanmódszer, melyet az emberiség ma még nem birtokol. Robina ismerte agravomotorokat, azok csak a természetes gravitáció ellen tudtakdolgozni.

Tudta, hogy személyesen, testileg képtelen áthatolni a roboter mez jén. Csak a parancsa juthat át, hogy kapcsolja ki.

Úgy t nt, a robot megértette Robina gondolatmenetét, csak éppenellenkez eredménnyel. A fejéb l sugárzó fény egyre er sebb lett, éskezdett, egyel re lassan, el renyomulni.

Robinát már megérintette a mez . Idegesen újra nyugalmatparancsolt a gépnek, de hiába. Megpróbált visszajutni az er sít ig, depersze nem találta azonnal a sisakcsatlakozókat.

A rugalmas fal pedig megkezdte a félretolását. Most már nem kellettegy lépést sem tennie. A mez felemelte és el retolta. Miel tt pedigvisszanyerte volna egyensúlyát, a Körte kisurrant az ajtón.

Addigra Robina már a készüléke el tt ült, s végre kezében volt azösszeköttetés.

– Ej, nem csinálom én ezt!… – morogta elbátortalanodva. Megrázta afejét. A kezdeti rövid öröm összetört, kihunyt.

Az jutott eszébe, meg kellene próbálni, abból a kevés kapaszkodóbólkiindulva, amellyel jelenleg rendelkezik, megfejteni a Mások írását. Amasina biztosan jobban hozzáférhet beszéddel. Viszont, ingatta a fejétszomorúan, ez a feladat meghaladja a képességeit.

Részletesen átgondolta az elmúlt órák eseményeit, s közbenfokozatosan visszanyerte egy kissé biztonságérzetét.

– Végeredményben mit vártam? Hogy a nap hátralev részétizgalmas beszélgetésben töltjük? Hát ez talán mégsem megy egyszerre!Másodszor sikerült, ha csak egy id re is, visszatartani az els dlegesfeladatától. Ha nem kapcsolom ki az er sít t, még mindig ott lapulna asarokban.

– Szóval elértem valamit els alkalommal is – igyekezett bátorságotönteni magába. – Kezdetben rejt zködött el lem. Kés bb elfogadta ajelenlétemet, és jelentéktelennek vagy legalábbis veszélytelennekmin sített. Most pedig, ha percekre is, de már alávetette magát – perszeer szaknak engedve – az akaratomnak. Ez pedig folyamat! Többet ilyenrövid id alatt nem is lehet várni!

Belenézett programfeljegyzéseibe. Alapjában véve az elskontaktusfelvételre el irányzott anyag tervszer en lefutott.

Mit idézne Willfart bölcs mondásainak tárából? Ismétlés a tudásanyja. Azaz meg kell f znöm egy kicsit a Körtét a saját levében, debekapcsolt er sít vel.

Egy rövid órácska múlva újra felbukkant a robot. Az adóttermészetesen, ahogy fülhallgatójából azonnal megállapíthatta, megintrendbe hozta.

Minden el készülete arra mutatott, hogy ismét regenerációra húzódikvissza a sarokba. Robina nem akart el zetes tervein változtatni. Mihelyta gép mereven feküdt, rákapcsolta a magnó hamis szignálját.Fejcsóválva simított végig a sima páncélon. .

– Nahát! Valami tényleg hiányzik bel led! – s mutatóujjával akikapcsolt fejre bökött.

Adta a megelégedettet még saját maga el tt is, de tudta, csakmegjátssza. Érezte, milyen megfoghatatlan ellentmondás rejlik abban,hogy egy gép szembehelyezkedett vele. A két világ közötti ellentmondásjelentéktelen kifejez je!

– Talán feldolgozható az ellentmondás!Azzal felment a kupolába, és szétégette a kábelt.Kétszer ismételte, szinte hajszálnyira ugyanezt az eljárást. Most már

pontosan el tudta határolni azt az id pontot, amíg a robot a sarokbantartható. Mihelyt az er sít munkája egy bizonyos határ alá csökkent, aKörte felbátorodott. Ilyenkor el térbe került a primer feladat, és ment azadót megjavítani.

Persze az er sít intenzitásának maximálásával újra a sarokbalehetett zni, de ez pirruszi gy zelem volt. Mihelyt visszavette amez er t, a robot el retört. Patthelyzet...

Körte barátunk már másodszor rohant el, mikor Robina gondosanátnézte a programot, azzal a szilárd elhatározással, hogy átalakítmindent, és új helyzetet er ltet ki. Rövid id alatt végzett, Átszereltekészülékét, és a parabolatükröt a bejáratra irányította.

Már tíz perccel a Körte várható visszatérése el tt izgatottan leült akészülékhez. Elgondolása szerint meg akarta akadályozni a szobábavaló visszatérését, így elvághatja az energia-utánpótlástól, mely nyilvánlétfontosságú.

Kérdés, meg tudja-e gátolni a belépést. Különösen, ha az energiátólakarja elvágni. A robot hamar a tudatára ébredhet, mit jelent ez.

A kijelölt id elmúlt, de a Körte nem jelentkezett. Robinanyugtalankodott.

– Csak nem okoztam komolyabb kárt benne? – gyorsan bekapcsoltafülhallgatóját. Már a Mások eredeti szignálját hallhatta benne.

– Szóval már végzett! – szólt megkönnyebbülve. – Akkor meghamarosan megérkezik.

Egy negyedóra múlva már sejtette, hogy a robot nem fog visszatérni.Még várt egy kínos félóráig – hiába.

Nekiállt feltevéseket gyártani.– Elrémítettem – állapította meg. – Túl keményen követel dztem.Habozva, változatlanul az er sít mellett maradt. Képtelen volt

valami értelmeset kigondolni. Azt viszont jót sejtette, mennyire hiányoznifog neki a masina, ha nem bukkan fel többé.

– Az nem lehet! Itt a programja! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. –Javítania kell!

Otthagyott csapot-papot. Rohant a kupolába, gyorsan újra szétvágtaa kábelt. Elégtétellel észlelte az adó elnémulását.

– Így már jó! – állapította meg diadallal.Várt tovább. Visszavonult a kupola falához, elnyúlt a padlón, és leste

a valamit, mikor érkezik javítani.

De nem jött semmi.– Szóval mégis! Elment, elrejt zött valahová. Talán a gravitációs

mez je segítségével kil tte magát az rbe... Most vagy csak igazánegyedül, Robi! Elüldözted az egyetlen lehetséges barátodat!

Legalább annyira szomorú lett, mint akkor, amikor megbizonyosodottfel le, hogy Borisz nem jön vissza többé. Amikor kérd re vonta, és

séget követelt t le, Borisz úgy tett, mintha nem ismerné az igazságot, maga volt a bolond, mert mindig kísérletezett, hogy szép szavakkal

visszatartsa. De Borisznak nem sokat jelentettek a szép szavak. Hahagyta volna, még évekig folytatták volna ezt a felemás dolgot. Id nkéntbizonyára felkereste volna, persze, csak ha éppen nem akad jobbprogramja. Szépen elfecsegett volna, mint mindig, élénken, humorosan.Igaz, nem lehetett mellette unatkozni, de alapjában véve sohasemmondott semmit.

– És bizonyára továbbra is becsapott volna. Mint mindig.Lehet, nem is ez volt az els dleges szándéka. Borisz a saját

viselkedését egyszer en nem érezte hibásnak. Képtelen volt rá, és nemis vette a fáradságot, hogy utánanyomozzon, hogyan esik az ilyesmi amásiknak. Az mottója ez volt: “Itt vagyok, élvezzük a pillanatgyönyöreit, Robi, a pillanat mindig megismételhetetlen."

– Gondolom, nagyon elképedt, ami kor elküldtem. El sem tudtaképzelni, hogy valaki másképp gondolkodjék, mint . Nézett, aztán csakmegvonta a vállát, és elment.

Én meg, én birka, fél éjszakát végigb gtem. Titokban már készvoltam olyannak elfogadni, amilyen, csak még egyszer jöjjön vissza.Egyáltalán, mit tettem volna, ha visszajön?

Ezt már képtelen volt elképzelni a Robina Crux nev leányzó.Elaludt, maga alá húzott lábakkal, a kupola és a padló közöttiszögletben. Nagyon kifárasztotta az utolsó órák fizikai megterhelése.

Alig telt el néhány perc, oldalra húzódott az ajtó, és óvatosan, mintegy lopódzó állat, a Körte besurrant a terembe. Habozva fordítottafluoreszkáló fejét az alvó lány felé, aztán rohant oda, ahol hézagotégettek a kábelba. Meg-megállt javítás közben, mintha hallgatódzna,különösen akkor, ha Robina megmoccant.

De rendbe hozta az adót.Robina szinte egyetlen mozdulattal felegyenesedett. Felébredt,

mihelyt fülhallgatójában felcsendült a szignál.Mire egyet pislogott, már csapódott az ajtó.Felkapta a mellette hever lézervágót.Elgondolkodott egy kicsit a történteken. Azt mindenképpen

elégedetten vette tudomásul, hogy alkotója olyan mélyen ágyazta arobotba az alapfeladatát, hogy azt a körülmények nem feledtetik el.

– Meglehet sen alábecsültem a Körtét. Alaposan becsapott! – Epercben szinte csodálatot érzett a robot iránt.

“Mától fogva már mindig így fog cselekedni – gondolta. – Márpedigaludnia kell az embernek. Ez pedig alvás közben fog besettenkedni ésjavítani. Valószín leg a biomez m er sségét figyeli. Kitalálta, hogy azél lényeket az alvás gátolja, fékezi, hogy a bioáramok ilyenkorelgyöngülnek, maga az ember meg cselekv képtelen. Kíváncsi volnék,hozta-e ezt a tudást magával, vagy rajtam tapasztalta ki?"

Erre nem tudott felelni. De tulajdonképpen mindegy volt.Persze ha úgy hozta magával, abból arra lehet következtetni, hogy a

Mások – legalábbis e szempontból – pszichikailag az emberhezhasonlóan viselkednek. De ez a felismerés nem vezet sehová. Robinaazonban újra megtelt tetter vel. Az új helyzet egész sor ötletet adottneki. Meg kell próbálnia a továbbiakban kicselezni a Körtét.

El ször a legnagyobb nyugalommal több helyen is szétroncsolta akábelt. A lézervágóval szerencsére nem volt nehéz.

Felismerésének lényege az volt, hogy a gép végeredménybeneredeti taktikájához tért vissza. Munka újra, csak titokban, akkor, hamegállapította a biomez lecsökkenését a meghatározott minimumra.Annyi a különbség, hogy most már elfogadja az individuum testijelenlétét, ha az nem bocsát ki túl er s bioáramokat.

Egyel re fogalma sem volt róla, hol tartózkodhat a Körte a javításokközött. Ezen a kisbolygón még ugyancsak akadna felfedeznivaló.

Meg kellett állapítania, ismétl folyamatról van-e szó. Ezért elhoztamagával a spirálját.

Kissé hosszabban maradt távol, mert a grottában a növényei utánkellett néznie. Köztük órákra elfelejtette a kupolát, a Körtét, afondorlatokat meg a bioáramot. Semmi más nem fontos, ha él lényekeleven pompáját lehet bámulni. Amíg távol volt, úgyis sokat vesztett.

A növények olyan nagyra n ttek, hogy egészen megtöltötték abumfordi tálat meg a közvetlen környékét. A kabin ett l egészenmegváltozott. Barátságosabb, otthonosabb lett.

Elb völve állt a növények el tt. Óvatosan simogatta a levelekbársonyát. Megbámult minden egyes virágot, minden porzót, mindenkecses bibét. Észrevett rajtuk minden apróságot, minden különbséget.És csöndben elszomorodott arra a gondolatra, hogy ezek itt egyszermind el fognak fonnyadni. Csak azzal vigasztalhatta magát, hogy mégelég mag van Mandy csomagjában. S t. azt is elégtétellel állapítottameg, hogy a harangláb, amely el ször virágzott, már magházacskákat ishozott.

Robina nem nagyon ismerte a növényeket. Mint keser enmegjegyezte magának, csak két csoportba osztja ket. Olyanokra,amelyeknek nedvdús a szára, s olyanokra, melyek száraz száronhoznak termést.

– Az ám, a nedvdús szár! Elég sok vizet tartalmaz... Hátha képesvolnék magamat ellátni bel lük.

Félredobta a Körtével való kerget dzés gondjait. Terveket kezdettkovácsolni, miként lehetne a kiskertet maga tenyésztette magokkalkib víteni. Már szinte látta, hogy óriás haranglábakat fog tenyészteni,vagy akár kétszer term gabonát.

A sisakjából felhangzott a szignál elnyújtott zengése. Ez visszahúztaa valóságba.

“A csibész!" – gondolta. Meg kellett állapítania, hogy a Körte meginttúljárt az eszén. Újabb kísérletet csak a kábel újabb megrongálása utántehet.

Nehéz szívvel szakadt el a növényekt l. Még pörlekedett is magával.A robot bizonyára nem fut el el le, hiszen szorosan hozzá van láncolvaa munkájához. Robina ráért volna harcolni vele. Igaz, hogy a remény,

amelyr l már annyiszor hitte, hogy végképp kialudt, a remény, hogymégis lesz egy társa, most újra él...

Másrészt itt a kabinban a virágzás, a megtermékenyülés fontosfázisait fogja elmulasztani. Valamit, ami visszahozhatatlan. Mertegyetlen virág, egyetlen szár, egyetlen levél sem hasonlítható aszomszédjához, az elmúltakhoz vagy az eljövend khöz. Most, hogy máregyszer átélte a virágzás rejtélyét, érezte, mennyi mindent veszthet, haelmegy.

De mennie kellett. Ellátta a kertecskét, gondosan elrakosgattaszerszámait, s miután még egyszer el-gyönyörködött a virágokban,megsimogatott néhány levelet, kényszerítene magát a kabinelhagyására.

A kupolában következetesen újra elvágta a kábelt. Most el szörkérdezte meg magától, vajon mennyi ideig tarthat még a tartalék anyag.Aztán bemászott a spirálba, és felkészült a hosszú várakozásra.

De nem nagyon kellett türelmét próbára tenni. Félóra elteltével jött aKörte. Szabványosan végrehajtotta a javítást, s elment újra, anélkülhogy a beburkolt Robinára a legcsekélyebb figyelmet fordította volna. Ezkiprovokálta a lányból, hogy utána kiáltson:

– Te tökfilkó!Ez a saját adóján keresztül sugárzott egyetlen szó frenetikus hatást

váltott ki. Úgy látszik, a robot szenzorait a bioáramokra s erre a különöslényre, Robina Cruxra különösen élesen ráállította.

A Körte ugyanis megfordult, s közben – ezen csodálkozott Robinalegjobban – beverte fejét és hátsó részét az ajtóba. Ilyesmi egyautomata géppel nem fordulhat el ! Joggal következtethette, hogy aszegény fickó tényleg ki van egy kissé borulva. Ezt a lány egyszerreészlelte némi sajnálattal, s ugyanakkor elégtétellel.

Ott állt hát a Körte, és rábámult. Olyan mereven, hogy Robinabátorsága egy kissé már megint az inába szállt. A robot szemei csak úgyvillogtak. Aztán hátrafelé lebegve, lassan kiúszott az ajtón.

Az eddig érzett elfogódottság ellenére a lány teli torokból felnevetett.Örült, hogy egyetlen szó elegend volt, hogy a Körtét kihozza asodrából.

– És méghozzá milyen tömör kifejezés! – tette hozzá hangosan.Nagyon nyugodtan, s t bizonyos fölénnyel és biztonságérzettel

felállította er sít jét az ajtó közelében. Utána nekilátott, hogy újraszétválassza a kábelt. Közben átgondolta teend it is. Mert a Körtelegközelebb már nem t nhet el bántatlanul. Ezt feltette magában. Aztánvisszabújt a spirálba.

Mikor Robina el tt – már megint semmibe sem véve t – ellebegett,egy pillanatra felvillant a lány veszélyt jelz lámpája. Elcsodálkozott, denem gondolkodhatott hosszasan rajta, most a robot kötötte le osztatlanula figyelmét.

Miel tt még a Körte elkezdhette volna a szerelést, Robina kilépett aspirálból, teljes intenzitásra kapcsolt, és ezt a szöveget adta le:

– Minden rendben van. Nem szükséges javítani.A masina megint álldogált egy darabig, rábámult Robinára. Aztán

felépítette az antimez t, és újra csak ellökte az útból.Ezzel beállt az egyensúly.

– Ezt a játékot a végtelenségig ismételhetjük. Semmi sem jön kiebb l... – mondta a lány kétségbeesetten. Nagyon is el tudta képzelni,hogy a gép a kitartóbb.

De határtalan meglepetésére a robot a haladás jeleit mutatta.Rekedten, de nagyon érthet en ugyanis ezt mondta:

– Tökfilkó! – majd még néhány másodperc múlva hozzátette: –Semmi sem jön ki ebb l...

Robinának el ször egy emléke jutott az eszébe. Egy utazásvalahová, egy szép nyári napon, Borissza! és – hogy is hívták? – Annelmeg Egyvel, Borisz barátaival. Ennek az Egynek volt egy régi autója –ha jól emlékszik, így nevezték ezt az si járm vet –, mely retteneteszajjal, csak kijelölt úton volt képes közlekedni.

Robina el ször nem tudta eldönteni, merjen-e felszállni erre anevezetes járm re. Mikor aztán elmesélték neki, milyen nehézségekbekerült a területi tanácstól engedélyt kapni, hogy néhány órárahasználhassák ezt a környezetszennyez t, s miután meggy zték, hogybizonyára érdekelné az utazás, nagy nehezen beleegyezett.

Így volt. Aztán autóztak, nyitott tet vel, mint anno 1990-ben, sdalokat énekeltek a széllel és motorzajjal szemben.

Valóban szép túra volt. Csak a végén a rekedtség miatt egyikük semtudott kiadni egy értelmes szót.

“Úgy látszik, ilyen lehetett az én hangom is – gondolta. – Mert az énhangomon beszél, ehhez nem fér kétség. Csak éppen rekedten."

Mikor valamennyire magához tért a meglepetést l, tulajdonképpenprogramon kívül, elkezdett bizonytalanságot, értetlenséget sugározni.

A robot megértette. Megismételte a szót.– Tökfilkó!Most már azon fáradozott, hogy megállítsa a masinát. Ezért

semlegességet sugárzott, egyformaságot, egykedv séget. Aztánhangosan azt mondta:

– Üdvözöllek! – más nem jutott az eszébe.– Üdvözöllek! – válaszolt a Körte.“Végeredményben csak utánoz. Nagyon messze van attól, hogy

valamit is felfogjon a szavak értelméb l, amelyeket kimond" – gondolta.Felállt, de nem csökkentette az er sít intenzitását. Két-három

lépéssel közelebb ment a robothoz. Meghajolt – bár ezt utólag nagyonfurcsának találta –, s mellére verve bemutatkozott.

– Robina. – Még egy lépést közeledett, míg meg nem érezte azelkerülhetetlen véd mez t.

– Robina – válaszolt a Körte habozás nélkül.Tulajdonképpen még semmit sem ért el, gondolatai még nyilván nem

találtak megértésre. Térdei csaknem felmondták a szolgálatot. Torkábanhatalmas gombóc emelkedett, szemei lázban égtek. Hosszú, hosszúhónapok után, rettenetes rületbe taszító egyedüllét után kimondták anevét. Valaki azt mondta: “Robina!"

Fékezhetetlen öröm árasztotta el. Ismételgette a nevet mindenfélehangsúllyal, hívásként, intésként, felszólításként. Változóhangfekvésben, röviden és hosszan. Mindvégig izgatottan hallgatta,hogyan artikulálja utána a robot. Az meg szorgosan ismételgette, a jelek

szerint egyre könnyebben és jobban. Robina megfigyelhette, hogyannik el lassan a rekedtség a hangjából.

Még egyszer elsuttogta: “Robina". Önkéntelenül azon a hangon,ahogy Borisz suttogta annak idején a nevét. Aztán elsuttogta “Robi",úgy, ahogy Frank szokta...

Hallgatta a gép visszhangját, és feltámadtak az emlékei.Lehunyta a szemét, s az életében fontos két férfi nevét suttogta.

Ellepték az emlékek. A Vágyak, a kétségbeesés, az öröm...Odabotorkált a három lépés távolságban lebeg robothoz, átölelte afémtestet, arcát a sisak belsejéhez szorította. Úgy álltak ott,mozdulatlanul.

Csak lassan nyugodott meg. Lassan érzékelni kezdte a fémpáncélkeménységét. Megérezte, hogy kicsavart testhelyzete miatt végtagjai befognak görcsölni.

Akadozva bár, de tudata is elkezdett dolgozni. Keményen szidtamagát. Kirázta a hideg, majd elárasztotta a forróság. Egy kissészégyellte is magát az el bbi bolond viselkedéséért, az önuralomhiányáért.

Hirtelen, még mindig mozdulatlanul a kolosszus fölé borulva,villámként hasított bele a felismerés.

Hiszen ez kikapcsolta a véd mez t! Pontosan akkor, amikorrárohantam! Miért?

Lassan lefejtette karjait a fémtestr l, s valamennyire eltávolodott t le.Mihelyt nem érintette többé, szelíd er ragadta meg és kicsivel

hátrább tolta.– Ohó! Itt van már újra! – gondolta. – De el bb miért nem használta?

Eltévesztette?– Badarság! Egyszer en felismerte a lelkiállapotomat. Világosan

tudta, hogy nem lehetek rá veszélyes. Ez az egyetlen helyesmagyarázat. Most kell józanul gondolkodni...

– Ez nem jelent mást, mint hogy hangulataimat jobban megérti, mintvalaha is reméltem.

Hirtelen jött elhatározással elhajította a programot, amit oly nagygonddal készített. Levette övér l a jegyzettömböt, s egy alakot rajzolt rá.Aztán úgy tartotta, hogy a robot is megláthassa. Nyomatékkal mondta anevet:

– Háromszög.– Háromszög – visszhangozta a Körte.A szíve most már a torkában dobogott. Még mindig nem akarta

elhinni, hogy a robot tényleg megértette. Nyugalmat er ltetett magára,letörölte a táblát, s ismét rajzolni kezdett.

– Háromszög! – hangzott fel vele szemben, még miel tt a harmadikvonalat meghúzta volna.

Utószó

Ha földi rhajósok léptek volna erre a bolyongó égitestre, hakell képpen kicsodálkozták volna magukat a pulzáló fénykibocsátáson,ha a kutatással töltött hétköznapok során megszokták volna a kristályokpompáját, ha kijózanodtak volna a földi szövegekkel teleírt fal

felfedezésének sokkjából, még akkor is tartósan csodálták volna azt anagy kertet, amely egy megdermedt tó partján, egy grotta bejárata el ttterült el.

Valószín leg hasonlóképpen jártak volna más értelmes lények is,feltéve, ha rendelkeznek a szükséges biológiai és fiziológiai kapcsolatképességével. Bizonyára sokuk érthetetlennek tartotta volna a leírtesemények némelyikét. A feliratokat most már nemcsak a tó partján, desok távolabbi sima felületen is látni lehetett. Nyilván átkutatták volna azegész kristálytörmeléket, felfedezték volna a kristályok legmagasabbcsúcsain a vörös edényeket meg a nagy világító vonalat a síkságonkeresztül.

Ez a vonal éppen a barlang el tti kerthez vezetett. Bizonyáraelcsodálkoztak volna a virágok pompáján, a zöldön, mely a kristályoksokszín fényjátéka ellenére egyedül t nt él nek. Bizonyáramegkérdezték volna, hogyan létezhet ilyesmi egy steril, atmoszféranélküli égitesten, az r hidegében.

Csak ha legy zték volna kezdeti bátortalanságukat, s megérintettékvolna a kecses, idegenszer virágokat, akkor jöttek volna rátévedésükre. A merevvé fagyott virágok üvegszer en széttörtek volna azels érintésre. És rájöttek volna, hogy minden szár csak egy kis lyukból

ki, amelyet er s szúrólánggal olvasztottak a talajba.Ha egy rejtett megfigyel a különös égitest titkát kutatta volna,

egyenletesen visszatér id közökben különös, megindító színjátékot éltvolna át.

A grottából ilyenkor egy narancsszín , ráncos ruhába öltözött lénylépett ki. Ruhája egész testét beborította. Vállain hatalmas golyót cipelt,amelybe beleillesztették egy néz ke nyílását. Ha a lény letelepedett ahosszan elnyúló, világos kristályra, amely a barlang el tt feküdt, és fejétarra a violaszín oktaéderre hajtotta, amely kissé kiugrott a tó partjából,akkor a fényes lüktetésben, néz kéje mögött meg lehetett látni azösszezárt ajkú, fáradt, sápadt arcot. Kényelmesen elhelyezkedett,id söd arcán oldott, ernyedt megelégedéssel.

Arcát hullámos, ezüstszálakkal átsz tt haj keretezte. Szájaszögletében kis ráncok húzódtak. Érett, letisztult arc volt.

Ha aztán a lény kinyitotta világoskék szemét, amely az ezüsttelátsz tt hajjal és a ráncokkal ellentétben frissen csillogott, nem nézettvégig élénken a tájon, hanem némán a koromfekete égboltra szegeztepillantását, amelyen örök egyformasággal húztak át a fényl csillagok.

Miközben az arcot meg a szemet vizsgáljuk, könnyenmegfigyelhettük volna, hogy a grotta bejárata még egy alakot rejt, egyfurcsamód formátlan tuskót, amely fémesen fénylik a lüktetvilágításban, talán harminc centivel a talaj fölött lebeg, mozdulatlanulegy helyben.

Bizonyára még jobban meglep dik a megfigyel , ha rádiójátvéletlenül egy bizonyos frekvencián vételre állítja be. Csöndesenringatódzva egy dal szállt a némaságban. Több szólamú ének,sokhangú; valóságos kórus hasonló színezet hangból. Egy és többszólamban csendültek fel a melódiák, melankolikusan, mélabúsan. Afigyelmes hallgató hamar észrevehette volna, hogy a narancsszín ruhás

lényb l csak egy hang tör el , amíg az összes többit a fémkolosszusénekli.

Vagy egy órai éneklés után, egy kis párbeszéd következett:– Mennyire jutottál? – kérdezte a golyófej lény. És a fémtest szépen

részletezte, hogy megcsinálta az egészet, vagy csak egy részével lettkészen, hogy új felületre kell áttérnie, vagy hogy a régin ennyi és ennyi ahely. A legtöbbször felolvastak utána egy kis történetet, amelyet akolosszus egy elektronikus hálózatra irt fel. A történetet mindenkommentár nélkül tudomásul vette, és nagyon jól tudta, hogy majd eztkell felrajzolnia a következ kristályfelületre.

A napi munka mérlege után, s miután egyeztették a következmunkatervet, kis szünet következett, s újra felhangzott az ének.

Aztán, mikor a szemben lev parton egy különösen ragyogó csillagfelkelt, s lassan a tavon át, a barlang bejárata fölé vándorolt, megszólalta narancsruhás lény fáradt hangsúllyal.

– Menjünk aludni...Robina ott ült megszokott padján, a hasábforma gipszkristályon, a

grotta el tt. Fejét ráhajtotta az ibolyaszín oktaéderre, szemét lehunyta.Átgondolta a kis szöveget, amelyet a nap folyamán írt.

Már régen teljesen mindegy volt neki, mit fognak kezdeni aszövegekkel azok, akik egyszer elolvassák. Már csak azon volt, hogylegyen, amit olvashassanak. Ebben megbékélt.

Ezen a napon Robina kissé mérgesre hangolta a fogalmazványt.Eszébe jutott, hogy a Körtével való kapcsolatában hézagok vannak, sezeket nem is tudja kitölteni.

Mostanára már megbékélt. A semmittevésben, a barlang el ttikényelmes ülés közben, az alvás el tti esti szertartáskor márösszemosódott a nap. Valahonnan az emlékezetéb l el bukkant egysláger dallama. Szinte öntudatlanul kezdte el zümmögni, majd halkanénekelni.

Kinyújtotta a kezét, anélkül hogy fejét megmozdította volna. Érezte aKörte kemény páncélját maga mellett. Hallotta, amint másodszorraugyanazon a hangon énekli a dalt, majd beléptet még egy hangot svégül dallamos kíséretként egy továbbit is.

Az már igaz, az énekléshez nagyon értett. Még ha nem is voltakérzései. Csak az zavarta meg, ha Robina egy-egy helyen a szövegetel re nem látható módon különlegesen kiemelte. Ilyenkor a Körte úgyérezte, hogy a dal egy id re aszinkronná vált.

Az ének befejezésével megkérdezte Robina:– Készen lettél a mai szöveggel?– Igen. És a képeket is elkezdtem – válaszolta a Körte. – Még

háromórai munka, és lezárjuk a részt. A felület megtelik.– Amit ma írtam, az nem sok. Nem fog neked tetszeni, de egyszer

már ezt is el kellett mondani. Legjobb, ha a fennsíkra írod, a kupolamellé. Kérlek, tárold, amíg felolvasom.

– Itt tartózkodásom 1477-ik napján sikerült a Mások karbantartórobotjának programját úgy megváltoztatni, hogy az adó már nem a régiemelked szignált adja, hanem azt a tagolt hangsort, amelyet az általamkészített és az adóhoz kapcsolt gép állít el .

Amíg ez sikerült, kénytelen voltam a kupola kábelét még nagyongyakran szétvágni. Végül a tartalék anyag elfogyott, és a robot kénytelenvolt a sok darabot, amelyet a föld alatti szobában tárolt, összeforrasztaniés feldolgozni. Mivel nagyon pontos munkára törekedett, nagyon zavartabeavatkozásom egyre növekv sebessége, én meg, bár f feladatom azSOS jelzés világ rbe juttatása volt, kénytelen voltam bizonyos mértékigtiszteletben tartani a munkáját.

Mivel eredeti programját nem törölhettem, még hónapokon keresztülvisszaesett régi gyakorlatába, s amíg aludtam, elhurcolta aszerkezeteimet. Ezért nagyon haragudtam, de ez sem segített.

Végül felülkerekedett a tapasztalatból ered maga készítettemásodlagos program, a visszaesések megritkultak, végül hét hónappalkés bb végleg elmaradtak. Ett l fogva az SOS jelzés egyenletesensugárzik az rbe. Sajnos, csak egy sz k spirál mentén, a Mások általmegadott irányba. Itt a jelzés csak kivételes véletlen esetén találkozhategy földi, rhajóval. Kísérleteim, hogy a Körtét az antenna átfordításárakésztessem, abba az irányba, melyben bizonyos valószín séggel a Földnapját sejtem, megbuktak és ma is sikertelenek. Ebben egyszer enmegtagadja az engedelmességet.

Parancsoltam, kértem, fenyegettem, dühöngtem, próbálkoztamszelíd meggy zéssel. Az eredmény nulla. Már néhány éve feladtam. Aparabolatükör saját kez beállításához sem bátorságom, sem er mnincsen. Ha er szakot alkalmazok, meglehet, egyetlen jelzés semhagyja el többé a kupolát, így fáradozásom, hogy a két civilizáció közöttkapcsolatot teremtsek, egyoldalúan a Másokra korlátozódik.

– Nos, ennyi a szöveg. Ezt kell felírnod, tíz centiméteres bet kkel.Hogy tetszett? – kérdezte Robina nevetve, és a Körte “szeme" közénézett.

– Tetszett – felelte az, rövid gondolkodás után.– Akkor nem értettél meg semmit. Te, te... masina! Te érzéketlen

tuskó!A robot szemei még er sebben fluoreszkáltak.A ráncok elmélyültek a n szeme körül, miközben hangosan

felnevetett.– Ugye, ugye, a nehézségek... Összefüggések közted, a magasan

szervezett finom szerkezet és a durva “tuskó" szó között... Sokat kellmég tanulnod, barátom!

– Még sokat kell tanulnom – visszhangozta a Körte.Robina csak bólintott és újra dúdolni kezdett:

Ha tuskóra gondolok én,a Körte lebeg elém...

Nem ez volt az els nóta, melyet aktuális szöveggel énekelt.A robot is belevágott, hasonlóan vidám hangsúllyal.– Ha tuskóra gondolok én...Robina mosolyogva gyártott még néhány gúnyos sort. A gyanútlan

Körte szépen vele énekelte.A dal befejeztével eszébe jutott, hogy a kabinban levágott néhány

hervadni kezd virágot és növénykét.

– Te, ültesd el a virágokat, amiket az ágyamon találsz.A Körte ellebegett, s hamarosan visszatért. Minden manipulátorában

egy-egy növényke szára. Óvatosan megállt, olyan szelíden tette le anövénykéket a kristályra, mintha teljesen tisztában lennetörékenységükkel. A robosztus fémalaktól el sem várt volna senki ilyengyöngédséget.

Aztán újra ellebegett. A lézervágóval jött vissza. Robina csakkézjelekkel, irányította, de nem kelt fel a kristályról.

A Körte beégette a lyukakat, gondosan beléjük helyezte a virágokat,nagyon vigyázva, hogy a már elültetettekhez ne érjen hozzá. Robinaszerette, ha a növények s n állnak.

Most felállt a hajótörött, s a gazda szemével nézett végig “kertjén”.– Jól van! – szólt oda a robotnak, s a lézervágót visszavitte a

grottába.Még ha merev kis kert is volt ez, amely nem ismerte a szell

fuvallatát, sem a napfényt, sem a rovarok zümmögését, ha halott virágokis voltak ezek, mint maga a kristálytalaj, ez a kertecske mégis megtörte abolygó rideg geometriáját, élettelen fényét. Bizony, a kis növényhullákárnyéka még a fény vibrálásának kellemetlen ütemét is mérsékelte.

A kertre nagyon büszke volt Robina. Vigyázott rá, mint a szemevilágára. Törékenysége csak még jobban emelte az értékét. Mikor ígynézegette, mindig eszébe jutott, hogy egyszer a Körte vigyázatlanulletört néhány levélkét, meg rákiáltott vadul, még rá is ütött. A gép nemsok megértést tanúsított e téren, de kitörése óta nagy el vigyázattal jártel.

Robina visszaült. A Körte a bejárat mellett állt, s nézte, melegenlüktet tekintettel.

– Fáradt vagy, öregem? – kérdezte Robina. – Ellustulsz és én semkülönben. Ideje volna egy kis kirándulásra menni. Talán a túloldalra.Néhány kiló aranyat megint tudnék használni. Az utolsó adagot márrégen feldolgoztam. A karpereceim egyre sikerültebbek. De csak 37darabom van. Egy modern rhajónak biztosan van vagy ötvenf nyiszemélyzete, ezzel számolni kell. Képzeld, milyen kellemetlen lenne, havalamelyiknek nem jutna... Majd a mélyh tött testemet elrakják arakodótérbe, s végrendeletem értelmében a repülés alatt viselni fogják akarpereceket. Biztosan megteszik... – odabólintott a robotnak. –Megteszi a te néped is, ha k találnak meg engem, halott barátaim,Frank, Mandy, Stef és az én emlékemre...

Elzümmögött még egy dalt.Aztán már csak üldögélt, és az eget nézte. Fáradtnak érezte magát.– Ha jön a betlehemi csillagom, elmegyek aludni...Nem sokkal kés bb fel is kelt a fényes csillag. Fénye szétszóródott a

visszaver felületen, színes csóvákat gyújtott.Gyorsan emelkedett a fényes csillag és kisebb kísér je a sötét

égbolton. Robina követte tekintetével, mint minden este, amíg el nemnik majd a grotta bejárat a fölött.

– Képzel dsz, Robina? Annyira bámultál, hogy duplán látsz?Még meg is bökte magát. – Tarts ki már, mindjárt lefekszünk... Még

egyszer megnézte a csillagot. Változatlan sebességgel vonult el re.– De itt van a másodpéldány is!

Fénysugarak az égbolt azonos szektorában, csakhogy most nem afényl csillag el tt, hanem mögött!

Meg volt gy dve, hogy szédül.Fényl sugarak! Egy, kett , három, szünet... egy, kett , három,

szünet... egy, kett , három... és nincs tovább.Egy percre lefelé nézett. A sötétebb tónusú kertecskére. Aztán újra

felemelte a fejét. Fent a csillag már el rehúzott, majdnem elérte ahorizontot. Óvatosan, hátát az oktaédernek támasztva, megváltoztattatesthelyzetét.

Megint a jelzés!– Megint! – Robina most már hangosan felkiáltott.Most már semmi kétség! Három rövid, három hosszú, három rövid!– Szóval, az SOS!Elnehezült a lélegzete. Bizonyára csak tévedés áldozata. Hitetlenség

és boldog felindulás játszott az arcán.Ellökte testét az oktaédert l, néhány lépéssel beljebb ment a

síkságon.Újra felvillámlott: SOS!– A jelzésemre válaszolnak!Felkiáltott és elkezdett futni, rohanni.– Körte! Jönnek a te népeid! A tieid!– Jönnek a népek! – visszhangozta az, de helyér l egy millimétert

sem lebegett arrább.Robina pedig kitárt karokkal kifutott a síkságra, jobbra, balra maga

mögött hagyva a széttaposott haranglábakat és gerebcsineket.

Weinbrenner Rudolf fordításaBarczánfalvi Ferenc rajzai

ALAN DEAN FOSTER

A Jedi-kristály

Negyedik rész

VII.

Grammel rohamosztagosai kíséretében a folyosóra rohant. Afelügyel éppen csak fölcsatolta páncélját, s az egybesereglettkatonákra ordított: – Mi a fene történik itt?!

– Hasaljon le, hasaljon le, uram! – kiáltott rá eszel sen az egyikaltiszt.

– Minek, maga marha?! – harsogta Grammel. – Hát nem látja, hogyszökni akarnak, nem pedig megölni magát? – Pisztolyt rántvamegragadta a hozzá legközelebb álló rmestert. – Menjen be – mutatottpisztolyával a hírközlési központ felé –, és mondja meg, hogybiztosítsanak minden kijáratot. Senki sem mehet ki vagy jöhet be, mígén személyesen nem engedélyezem.

– Igenis, felügyel úr!Az rmester berohant a terembe, Grammel pedig elindult az immár

hatalmasra növekedett sereg élén a füstös folyosón.Az rmester igen hamar kijött, és utánuk kiáltotta, hogy a hírközlési

rendszer nem m ködik, az emberek pedig vagy halottak, vagyhaldokolnak. De Grammel már nem hallotta. Az rmester utána rohant.

Luke fölemelte a kezét, s a négy menekül megtorpant.– Ott a kijárat – mutatott Luke a sarok mögé.Az áttetsz kett s kapun át látták a kinti csúf, nyirkos tájat. A kapu

melletti íróasztalnál egy fegyvertelen katona írt valamit.– Ez még nem tud a riadóról – suttogta Luke.– Ez az állapot nem tart sokáig – mondta bölcsen a hercegn . –

Nincs egyedül. – A kapu két oldalán álló két rszemre mutatott. Akatonák, súlyos puskáikon kívül, a legkülönfélébb fegyverekkel voltakfölszerelve.

Luke a falnak támaszkodott és dühösen töprengett. Hosszú volt az útfedezék nélkül a kapuig.

– Ha fedeznénk a juzzemeket – javasolta a hercegn –, nyakoncsíphetnék az íróasztalnál ül fickót, miel tt riadóztathatna...

– Nem – vetette el a javaslatot Luke. – Ez túl kockázatos. Ha azrszemek jól céloznak, Hin és Kii meghal. Talán ha mi ketten letennénk

a fegyvereinket, és úgy tennénk, mintha valami bajunk lenne... Vagy... –folytatta elgondolkodva – ha zajt csapnánk, és elcsalogatnánk ket ariasztógombtól...

Hin és Kii egy ideig figyelték a két emberi lény beszélgetését, aztánösszenéztek. Hin morgott valamit, és Kii bólintott.

Fülsiketít üvöltés rezzentette össze Luke-ot és Leiát. Hosszúkarjaikkal játékszerként lóbálva puskáikat a két juzzem úgy rontott ki asarok mögül, mint valami sz rös lavina.

Ez a taktika nem volt túlságosan kifinomult, de bevált. A rájuk támadókét óriás láttán a három rszem mozdulni sem tudott. Az asztalnál ülreszket kézzel megnyomott két gombot... csak éppen nem amegfelel ket.

Az egyik rszem még föl sem emelhette fegyverét, mikor Hin már anyakában volt. A puska elsült, s tátogó lyukat égetett a földbe. Hint apáncél sem zavarta: azzal együtt tépte szét az egyik rszemet.

Kii fölkapta az egész íróasztalt a hírközl berendezéssel együtt, sazzal ütötte agyon a másikat. A harmadik rszem végre boldogult apuskájával. Megcélozta a tomboló juzzemet.

– Kii, vigyázz! – kiáltotta Luke, de ekkor Leiával együtt már k is azel csarnokban voltak. Energianyaláb ionizálta a leveg t a juzzem fejefölött, s csapódott a falba. Luke egyetlen pisztolylövéssel leterítette aharmadik rszemet.

A hercegn már a kapunál volt, s vadul rángatta a kézzel irányíthatónyitószerkezetet.

– Nem nyílik, Luke! Nyilván távirányításos. Biztosan azzal lehetettkezelni – mutatott az összetört berendezésre.

Luke körülnézett, majd átkutatta annak a katonának a holttestét, akitlel tt. A katona övén számos sima felület , kézhez álló fémdobozfüggött, Luke ezeket szedte le óvatosan.

Hin önállósította magát: leszedte a sisakot annak a katonának afejér l, akivel végzett. A sisakot az öklére húzta, és ütni kezdte vele akaput. De a törékenynek látszó anyag a juzzem hatalmas erejének semengedett.

– Ez nem segít, Hin – szólt oda siet sen Luke, amint odasietett. –Biztonsági anyag... nem tudod eltörni. Bújj a sarok mögé. Te is,hercegn .

Leia nem vitatkozott. A két juzzemmal együtt annál a saroknálkerestek fedezéket, ahonnan támadtak.

Luke beállította a kapcsolót a kis doboz tetején, aztán megfordította,s az alján is elvégezte a megfelel m veletet. Elhelyezte a dobozt ott,ahol a kapu két szárnya összeért, s a társaihoz rohant. Teltek amásodpercek.

A robbanás akkora volt, mintha egy villám csapott volna le aközvetlen közelükben. Zöld láng csapott föl, majd nyomban csíp s füsttévált. Mikor kilestek a fal mögül, látták, hogy a kapuval együtt az épületalapjának egy darabja is elt nt.

– Ezeket a szerkenty ket továbbfejlesztették – állapította megszakszer en Luke. A hercegn nem várta meg, míg a füst szétoszlik.Elindult a szabadság felé, a füstölg romok között. Hin és Kii anyomában.

Luke feje mellett lövés süvített el. Luke lebukott, habozott. Leia elértea kapu helyén tátongó lyukat. Megállt, visszanézett, idegesen intett.

– Gyere, Luke!De Luke mással volt elfoglalva. A földön térdelt, s miközben

süvítettek körülötte a lövések, kibiztosította a másik három fémdobozt is.Az egyik energianyaláb veszélyesen közel csapott be, Lukeösszerezzent.

A három dobozkát gyorsan végiggurította az el csarnokon, s rültiramban a többiek után rohant.

Grammel és a mögötte fölsorakozott katonák villámsebesenvisszafordultak, megpillantva a feléjük gördül dobozokat. A folyosóhihetetlenül gyorsan kiürült.

Luke hangosan számolva lépett ki az épületb l. Hatnál a földrevetette magát, s két karjával eltakarta az arcát. Három hatalmasrobbanás reszkettette meg belülr l a templomot, s szórt modern fém- és

si k törmeléket Luke fejére.Mikor több törmelék már nem hullott, Luke föltápászkodott, és rohant

tovább. Leia és a két juzzem el bújtak a fák rejtekéb l, és Luke elészaladtak.

– Mindenem ép – felelte Luke ki sem mondott kérdésükre. Lesöpörtekezeslábasáról a sárt és a m anyag szilánkokat. – Csak nagyon koszoslettem.

– Fura – mondta feszült hangon a hercegn –, én is mindigtisztátalannak éreztem magam, ahányszor csak Grammel rám nézett. –Az épületre mutatott. – De néhány percig biztosan nem fognak üldözniminket.

Luke megfordult. A templom egész bejárata összeomlott. A falakmeg a tet réseib l füst és láng csapott ki. A városban fölvijjogtak aszirénák.

Futólépésben, a két igyekv juzzemmal a nyomukban, megindultakarrafelé, amerre Halla mondta. Rátaláltak a patakra, követték az irányát.Nemsokára elértek a telephez, ami nagyobb és impozánsabb volt, mintamire Luke számított. Már sötét volt. A hatalmas, nyitott udvaron bánya-és szállítógépek nagy alkatrészei hevertek, szétszerelt állapotban.

– Nem látok semmit – suttogta Luke.Háta mögött a hercegn ismét gyanakodni kezdett.– Gondolod, hogy nem várt meg minket?Luke bosszús pillantást vetett rá.– Az életét kockáztatta, hogy kijuthassunk a cellából.– A valódi h sök is pánikba esnek néha – válaszolta hidegen a

hercegn .– Én is pánikba fogok esni – szólalt meg mellettük egy hang –, ha

nem t nünk el innen gyorsan! – A baloldalt álló, hatalmas m helyárnyékából Halla lépett el . Mögötte két alak, az egyik emberszabású. Amásik nem.

– Thripio... Artu Detu!– Luke úrfi! – kiáltotta Thripio. – Aggódtunk, hogy nem jutnak ki. Ó!Thripio most vette észre a zömök, ormányos alakokat Luke és a

hercegn mögött.– Ne aggódj! Ez Hin és Kii, juzzemek. Velünk vannak. – Artu Detu

mérgesen fölcsipogott. – Tudom, hogy a külsejük ijeszt , de k voltaksegít társaink a szökésben. – Barátságos fütty volt a válasz.

Halla csodálattal nézett Luke-ra.– Mit csináltál, fiam? – Távoli robbanás hallatszott, mintegy

lábjegyzetként Halla kérdéséhez, a templom f hadiszállás irányából. –Mintha maga a bánya is a leveg be röpülne.

– Csupán megpróbáltam kissé késleltetni az üldöz inket – mondtaszerényen Luke. A következ robbanástól valamennyien ösztönösenösszerezzentek. Sárga lángoszlop csapott az égre, szelte ketté a ködöt.– Talán egy kissé eltúloztam a dolgot.

Halla bevezette ket a m helybe, s a zömök gépek hosszú soraiközött egy sokkerek , nyitott járm höz értek. Beleültek. A vezérl nélHalla foglalt helyet.

– El ször nem tudtam, hogy kell elindítani ezt a dögöt – mondtaHalla. – De a kis barátotok megoldotta a kérdést. Artu Detu, induljunk.

A zömök Artu Detu odagurult. Karját kinyújtva egy m szerdarabkájáta kódolt zárba helyezte. A hajtóm nyomban beindult.

– Néha t is lehet használni valamire – jegyezte meg epésen Thripio.– Értesz az ilyen nagy gépek vezetéséhez? – kérdezte a hercegn .– Nem, de kisebbeket már vezettem, és gyorsan tanulok. – Halla

megérintett valamit, s a járm hatalmas tömegéhez képest meglepsebességgel megindult.

Kirobogtak a m helyb l, és majdnem elgázoltak néhány szerel t,akiket a hajtóm zaja csalt oda. Az emberek szétugrottak, az egyikükdühösen dobta utánuk a sisakját. A többiek rohantak értesíteni a

nököket.Halla er teljesen elfordította a kormányt. Átrobogtak egy

drótkerítésen. Az út perceken belül beleveszett a dzsungelba és amocsárba. Halja féktelenül száguldott a terepjáróval mocsáron, fákon ésbokrokon át, mit sem tör dve azzal, hogy szilárd talaj vagy feneketleningovány van alattuk.

Miután vagy félórán át száguldottak a sötétben, melyet csak aterepjáró ködlámpáinak fénye tört meg, Luke megfogta Halla kezét.

– Azt hiszem, most már lassíthatunk – mondta hátrapillantva. Bármaga sem tudta, valójában merr l is jöttek. Halla annyi éles kanyart írt leeszeveszett útjuk során, hogy nem lehetett biztos a dolgában.

– Igen, lassíts – sürgette a hercegn is. – Lehet, hogy Luke nem ishagyott senkit életben, aki megszervezhetné az üldözést.

Halla kisimított az arcából egy sz tincset, s a terepjárót üresjáratbatette. A terepjáró nyitott kabinjából kinyúló lámpával addig vizsgálta akörnyéket, míg megpillantott egy s bozótot. Odahajtott, kikapcsolta ahajtóm vet, s csupán a járm belsejében lev lámpákat hagyta égve.

– Tessék! – d lt hátra fáradtan a sof rülésen. – Ha a nyomunkbanlennének is, amit nem hiszek, id be telik, míg megtalálnak itt. – Alámpák kísértetiesen fénylettek a lágyan gomolygó ködben.

Hátulról élénk cserregés hallatszott.– Kii szeretné tudni, van-e valami harapnivalónk – tolmácsolta Luke.

Újabb morgás. – Hin ugyanerre kíváncsi.– Sohasem hallottam még olyan juzzemról, aki ne lett volna éhes –

felelte Halla. Hátrafordult, s a kocsi hátuljára mutatott. – Ott egy nagyutazóláda, tele élelemmel. – Ravaszkásan elmosolyodott. Alaposszemlét tartottam a telepen, miel tt éppen ezt a terepjárót választottam.A hajtóm föl van töltve, hetekig kitart. Élelem és fölszerelés van b ven.A víz nem gond a Mimbanon, ha veszed a fáradságot, hogy elpusztítsda benne él lényeket, miel tt innál bel le.

– Ez igen – mondta elismer en a hercegn . – De hogyan tud egyolyan ember, mint te, úgy értem, egy jogosulatlan személy, ellopni egyilyen nagy és drága járm vet?

– Látszik, hogy idegen vagy itt – állapította meg Halla. – Itt semmitsem riznek, ami nagyobb egy kézitáskánál. Egy nagyobb tárggyal nincshová menekülni.

Csak ha elhagyják a bolygót. De minden, ami leszáll és f leg minden,ami fölszáll, birodalmi ellen rzés alatt áll. Bárki ellophat egy terepjárótvagy akár egy teherautót. De próbálj csak ellopni egy apró alkatrészt!Nem, a tolvaj nem menekülhet máshová, csupán az öt bányavárosvalamelyikébe és... Grammelhoz! A hercegn bólintott.

– Én is éhes vagyok. Luke?– Rögtön. – Míg a hercegn keresett valami harapnivalót kett jüknek,

Luke Hallához fordult.– Szerinted milyen messzire van az a templom, ahol a kristálynak

lennie kellene?– A bennszülött elbeszélése szerint... Ó, várj csak, jobb, ha látod. –

Benyúlt a zsebébe, és el vett egy papírokkal teli tárcát. Átnézte atartalmát, végül el vett egy papírt, és szétnyitotta Luke el tt. Lukeszemügyre vette a rajzot a m szerfal halvány fényében.

– Nem ismerem ki magamat rajta.– Nem vagyok rajzm vész – zsörtöl dött Halla –, és a bennszülött

sem volt az.– Valóban nem vagy m vész – nézett Luke a ködben a titokzatos

öregasszonyra. – Mi vagy, Halla?Halla szélesen elvigyorodott.– Nagyravágyó vagyok, fiam. Most elég ennyit tudnod. – Eltette a

térképet, valamit ellen rzött a m szerfalon, aztán a sötétbe mutatott. –Egyheti vagy tíznapi út, helyi id szerint, a terepjáróval.

– Csak? – kiáltott föl meglepetten Luke. – Ilyen közel a bányához?Hiszen akkor egy leszálló hajó könnyen észreveheti.

– Ha észrevenné is, ebben a ködben – mondta Halla – nemrohannának oda. A bányavárosok közvetlen közelében legalább száztemplom van, s a dzsungelban még több. Minek fáradnának? Megaztán, akár ezer ember Is elhaladhat itt csupán ötméternyire egytemplomtól, anélkül hogy észrevennék.

– Értem. – Luke töprengve d lt hátra. – Miféle hely az? Olyantemplomépület, mint amilyenben Grammel f hadiszállása van?

– Azt senki sem tudja, még a bennszülött sem. Egyetlen emberi lénysem látta soha Pomodzsema templomát. Ne feledd, hogy abennszülötteknek, akik emelték, sok ezer kisebb-nagyobb istenük volt. Smindegyiknek saját szentélye. A följegyzések szerint, amiket sikerültmegnéznem, persze, nem hitelesek, ez a Pomodzsema kisebbrendistenség volt, de a papjai csodákat tudtak tenni. Meggyógyították abetegeket, meg ilyesmi. No persze a mimbani istenek fele csodatévvolt. Senki sem szereti, ha a szomszédjának jobb hír istene van, mintneki. De ami ezt a Pomodzsemát illeti, a legendákban lehet valamiigazság. A Kaiburr-kristály lehet a történetek alapja.

– Ha Grammel Essadája ráteszi a kezét – mormogta elkeseredettenLuke –, akkor a pusztítás és nem a gyógyítás eszköze lesz.

Halla elkomorult.– Essada? Ki ez az Essada? – Luke-ról a hercegn re pillantott. –

Titkoltok valamit el lem?– Essada kormányzó – mondta a hercegn , aki már a név említését l

is kényelmetlenül érezte magát.– Egy kormányzó? Egy birodalmi kormányzó? – Halla szemmel

láthatóan izgatott lett. Luke bólintott. – Egy birodalmi kormányzó van anyomotokban? – Újabb bólintás.

Halla el refordult, beindította a hajtóm vet.– Az expedíciónak vége, fiam! Vége! Hallottam hírét, hogy mit

tesznek a birodalmi kormányzók az egyszer állampolgárokkal. Nemkérek bel le.

– Hagyd abba, Halla! Hagyd abba! – Luke birkózott azöregasszonnyal a kormányért. Végül a fiú ereje gy zedelmeskedett, sLuke kikapcsolta a hajtóm vet.

– Artu Detu, ne indítsd be újra, míg nem én parancsolom. – Artu Detuhelyesl en csipogott.

Halla föladta, fáradtan kuporodott össze.– Hagyjuk, fiam. Öreg vagyok, de azért van még hátra néhány évem.

Nem akarom eldobni magamtól az életet. Még a kristályért sem.– Halla, meg kell találnunk a kristályt, méghozzá miel tt Grammel

elkapna minket, és miel tt ez a kormányzó vagy a pribékjei a Mimbanraérnének.

– Grammel – mormogta elgondolkozva Halla. – Biztosan fölismerte aszilánk jelent ségét. Biztosan érintkezésbe lépett ezzel az Essadával.

– Valóban – ismerte be Luke –, de nem hiszem, hogy ismeri akristály valódi értékét. Azt talán még Essada sem ismeri. Nemkockáztathatunk. Nekünk kell meg találnunk a kristályt, mert ha elfognakminket, tudomást fognak szerezni t lünk a kristályról... bármennyireszeretnénk is eltitkolni a létezését.

– Igaz – ismerte el Halla.– Ha nem tudunk elmenekülni vele – folytatta könyörtelenül Luke –,

akkor meg kell semmisítenünk. Nem kerülhet a Birodalom kezébe.– Hét éve, hét éve kutatom, fiam – mormogta Halla.– Nem ígérhetem meg, hogy ha megtaláljuk, képes leszek eldobni.– Rendben van – egyezett bele Luke. – Err l most ne beszéljünk.

Csak az a fontos, hogy megtaláljuk, miel tt Grammel megtalálna minket.– Egy hét vagy tíz nap – mondta Halla. – Ha a talaj nem lesz

túlságosan rossz, vagy nem lesz gondunk a bennszülöttekkel.– Miféle bennszülöttekkel? – kérdezte kedvetlenül a hercegn . –

Csak nem azokra a nyomorultakra gondolsz, akik italért koldultak avárosban?

– A Mimban egyes bennszülött fajait nem rontotta meg az emberilényekkel való kapcsolat – mondta Halla. – Nem mind olyandegeneráltak, mint a zöldek. Némelyek igencsak harciasak. Nefeledjetek, hogy ezt a világot még alig ismerik. Senki sem tudjavalójában, hogy ml van odakint – mulatott az éjszakába –, abányavárosok közvetlen környékén kívül. Sem a régészek, sem az

antropológusok... senki. A városok környékén is akad elég felfedeznivaló, hogy lekösse az itteni kis kutatótelepek tudósait, lányom. Semidejük, sem kedvük járni ezt a sarat, hogy mintákat gy jtsenek. Kivált, haa minták maguk mennek a városba. Olyan helyeken fogunk járni, aholmég senki sem járt, és olyan dolgokkal fogunk találkozni, amelyekkelmég senki sem találkozott. Ez egy viruló, egészséges világ. Mi példáulfinom falatnak számítunk errefelé. Láttam videofelvételt a Mimbanragadozóiról. Az étkezési szokásaik semmivel sem jobbak a külsejüknél.

Ismét Luke-hoz fordult.– Nézz be az ülés alá, fiam. – Luke engedelmeskedett, és két puskát

meg négy pisztolyt talált. – Valamennyi töltve van – közölte Halla –, aminem mondható el azokról a fegyverekr l, amelyekkel kitörtetek.

Luke kivette a két puskát, és átadta ket a juzzemeknek, akikkönnyedén tudtak bánni a súlyos fegyverekkel. Aztán adott egy pisztolytLeiának, egyet Hallanak, egyet pedig magánál tartott. A negyediket otthagyta az ülés alatt.

Megvizsgálta a puskákat. Ezen a modellen a ravaszvéd közel volt aravaszhoz. A vaskos juzzem-ujj számára túlságosan is közel. Hin kétkézzel esett a ravaszvéd nek. Az fölpattant, Hin félrelökte, aztánelégedetten elsütötte a puskát.

Luke megcélozta az egyik közeli bokrot a pisztolyával. Csak hozzáértaz elsüt gombhoz, s a fölvillanó, heves láng máris eltüntette a bokrot.Luke elégedetten biztosította be és akasztotta az övére új fegyverét.

De volt még tennivalója. El vette a magával hozott pisztolyt, ésfölnyitotta a markolatát. Gombját Fölvételr l Leadásra állítva, a pisztolymegfelel kivezet it fénykardja markolatára er sítette.

Hátrad lt, s némán figyelte a ködben, hogyan szívja magába azenergiát apja si fegyvere...

VIII.

A vel visszahelyezése után az orvosn összeforrasztotta a csontot,és ráhelyezte az izmokat, a húst és a b rt. A b r h kezelése zárta a

tétet, ami biztosította, hogy az új b r nem fog darabokra szakadni éslepotyogni a közeljöv ben.

A helyi érzéstelenítés hatása gyöngülni kezdett. Grammel felügyelmég nem érezte ugyan a jobb karját, de látta. Bal kezével fölemelteösszeszerelt jobbját a fény felé, meg is fordította, hogy a másik oldalát islássa

Kísérletképpen hajlítani próbálta az ujjait, melyek ugyan éppen hogy,de valamit reagáltak.

– Nincs maradandó idegsérülés – közölte az orvos, mikor Grammelkilépett a m l. Grammel még mindig a kezét vizsgálgatta. – Azidegeket könny volt visszahelyezni, a csont pedig szépen forradt. Olyanlesz a karja, mint régen. Úgy fog érezni és mozogni öt napon belül. Csakegyetlen különbség lesz. – Grammel kérd n nézett az orvosn re. – Ez akarja többé nem fog izzadni.

A doktorn kezdte elrakosgatni a m szereit, s közben könnyedénbeszélt tovább.

– Ha a karjánál több pusztult volna el, mondjuk, jobb oldalának azegész föls része, akkor legalább egy garnitúra mesterségesverejtékmirigyet kellett volna beépítenünk. De mivel a radikálisrekonstrukció csupán a jobb karjára korlátozódott, a test többi részekönnyen fogja pótolni a hiányzó területet.

Az orvosn óvatosan megérintette Grammel arcának a jobb felét.– Milyen a hallása ezen az oldalon?– Megfelel – felelte, kurtán Grammel. – Maga jó technikus,

doktorn . Gondoskodni fogok, hogy méltóképpen megjutalmazzák. –Volna rá mód.

– Mit szeretne?A doktorn levette piszkos köpenyét, s folytatta a m szerek

elrendezését a megfelel fiókokban. Öregasszony volt, s a hallása mega látása már nem volt a régi. Mindenesetre gyöngébben hallott, mintGrammel felügyel a fülébe épített új dobhártyával.

Ez a szerencsétlen n belement, hogy szerény képességeit aBirodalom használja ki. Mint olyan sokan, akiknek már mindegy volt,élnek-e, halnak-e. már semmivel sem tör dött, mióta egy bizonyosfiatalember meghalt egy autóbalesetben, vagy negyven évvel ezel tt.Ekkor jelentkezett a Birodalom, és ha nem is életcélt, de hasznosmunkát biztosított neki.

Az orvosn fölpillantott Grammelra.– Ne végeztesse ki azt a hat rohamosztagost. Akik a hátsó cellákat

rizték.– Különös jutalmat kér – mondta eltöprengve Grammel. – Nem –

rázta meg a fejét komoran, látva az orvosn arcát. – Azt hiszem, nem.Ezt nem kérheti. Vissza kell utasítanom.

Végighúzta a kezét a sötét varraton, ami félig leborotvált feje tetejét lvégigfutott újjáalkotott füle mellett, s az állkapcsánál ért véget, mint egyhorgászzsinór. A varratba szerves felfüggeszt t ültettek. Az fogja tartaniés mozgatni az állkapcsát, míg arcának ez a fele teljesen rendben nemjön. A gyógyulási folyamat végén a varrat fölszívódik.

– Alkalmatlanok – zárta le a gondolatsort Grammel.– Nem volt szerencséjük – vitatkozott a doktorn , volt az egyetlen

ember a Mimbanon, aki ellenkezni mert Grammellal. Az orvosoktöbbnyire függetlenebbek lehetnek másoknál. Aki szembeszáll velük,soha nem tudhatja, mikor lesz szüksége a szolgálataikra.

Grammel számára az ilyen kis nézeteltérés csak biztosíték volt acsontkovács esetleges nagyobb botlása ellen.

Elfordult a doktorn l, s nézte az arcát a tükörben.– Hat hülye. Hagyták a foglyokat megszökni.A doktorn most sem tudott olvasni Grammel gondolataiban. Lehet,

hogy Grammel a pompás varratot csodálja. A legtöbb ember pompásnaktalálná. Csakhogy Grammel ízlése különbözik a legtöbb emberét l.

– Két juzzemmel – emlékeztette a doktorn –, akiket két ember segít,nehéz harcolni. Kivált, ha még kívülr l is segítségét kapnak.

Grammel a doktorn höz fordult.– Ez nyugtalanít engem is. Küls segítséget kellett kapniok. A szökés

túlságosan simán, túlságosan gördülékenyen ment. Ez csak külssegítséggel történhetett. Kivált azért, mert idegenekr l van szó. De még

mindig nem indokolta meg, hogy miért ne végeztessem ki a hatrohamosztagost.

– Kett nyomorék marad örökre – mondta a doktorn –, másikkett nek pedig nem tudok segíteni a sérülésein. A maga itteni forrásainem korlátlanok, felügyel úr. Ha át akarja kutatni valamennyi városkörnyékét, szüksége lesz minden emberre, aki csak mozdulni bír. Azegyüttérzés pedig jobban ösztönzi az embereket, mint a félelem.

– Maga romantikus lélek, doktorn – ellenkezett Grammel. – Bár aforrásaimmal kapcsolatban igaza van. – Kifelé indult.

– Akkor hát visszavonja a kivégzési parancsot?! – kiáltott utána adoktorn .

– Nincs más választásom – ismerte be Grammel. – A számokkalnem tudok vitatkozni. – Az ajtó halkan becsukódott mögötte,

Az orvosn boldogan tért vissza fehér szentélyébe. Az feladataéleteket menteni. S valahányszor ez sikerült neki egy-egy olyan ügyben,amibe Grammelnak is beleszólása volt, úgy érezte, hogy most sem élthiába.

Teltek a napok, eltelt négy nap, öt, hat. A hetedik nap reggelén Lukeodaült Halla mellé. Az öregasszony ragaszkodott hozzá, hogy felváltvavezessenek, s err l sem Luke, sem Leia nem tudta lebeszélni.

– Hét napot mondtál – kockáztatta meg nyugodtan Luke.– Vagy tizet – mondta kedvesen Halla, s közben egyre az utat

figyelte. Bizonyítani próbálta, hogy a kora nemhogy rontotta volna, dejavította a látását.

Lefelé hajló, nagy fák voltak a közelükben. Halla kanyargós útonhaladt a vastag törzsek között.

Leia az egyik vízhatlan, párnázott ülésen pihent mögöttük, s egyhosszúkás gyümölcsöt eszegetett, amit az egyik élelmiszeres ládábantalált. A gyümölcs csillogott a halvány fényben. Valami simatartósítószerrel volt bevonva, attól csillogott, mint a méz.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk?– Az biztos, lányom – mondta Halla. – De a távolság kissé

bizonytalan. A zöldek többnyire azt mondják az embernek, amit hallaniakar. Talán az a zöld, aki fecsegett nekem, azt hitte, ha azt mondjanekem, hogy Pomodzsema temploma egyhavi, nem pedig egyhetitávolságban van, nem kapja meg a piáját.

– És talán csak azért mondta, hogy van egy ilyen templom – mondtaLeia –, hogy megkapja a piáját. Talán a templom nem is létezik.

– Van egy szilánkunk, ami bizonyítja a kristály létezését – mondtaLuke. – Vagyis volt. – Levertnek látszott.

– Ugyan már, fiam – vigasztalta Halla. – Magad mondtad, hogy nemtehettél mást.

– A kristály tulajdonságaiban biztos vagy, Luke? – kérdeztebizonytalanul Leia.

Luke lassan bólintott.– Nem tévedhettem, Leia. Ahogy megmozdult bennem az Er , Leia,

mikor megérintettem... gyakran éreztem ezt Obi-van Kenobijelenlétében. – A zöld s ségre pillantott. – Különös érzés, minthahullámok futnának végig a fejeden, az egész testeden.

– Jól van, akkor a kristály az els . – A hercegn Hallához fordult. –De aztán el kell hagynunk ezt a bolygót. A Szövetség megad nekedbármit, amit csak kérsz, Halla, ha segítesz.

– A segítségemre számíthattok – mondta Halla. – Mindentmegteszek kett tökért. – Artu Detu csipogott, mire Halla hozzátette: –Bocsánat... négyetekért. De a lázadókkal nem közösködöm. Nemvagyok törvényen kívüli.

– Mi sem vagyunk törvényen kívüliek! – kiáltott föl dühösen Leia. –Forradalmárok és reformátorok vagyunk.

– Akkor hát politikai b nöz k vagytok – vágott vissza Halla.– A Birodalom emberei a b nöz k. – A ráncos arc mosolyogva nézett

Leiára.– Nem vagyok filozófus, lányom, mártír pedig utoljára vagy negyven

évvel ezel tt akartam lenni.– Hagyjátok abba – szólt közbe feszengve Luke.– Gondolod, Luke, hogy igaza van? – kérdezte nyugodtan a

hercegn .– Leia, én...– No, fiam? – nézett rá várakozóan Halla.De Luke-nak nem kellett válaszolni, mert a terepjáró hirtelen nagyot

rándult, s valamennyien balra d ltek.Halla mind a hat kereket nyomban hátramenetbe tette. Kihajolva

Luke szomorúan látta, hogy az els kerék valami híg, zabkásáraemlékeztet löttybe süllyed.

De a terepjáró jól épített járm volt. A sokkerékmeghajtás meg azer teljes hajtóm kisegítette ket a kátyúból. Halla megvizsgálta akereket, majd a talajt nézte. A csalóka sárfoltok közül kilátszott ahalványabb száraz talaj. Ismét megindultak el re, s a terepjáró végreszilárdabb földet ért.

– A Mimbanon minden pillanatban résen kell lenned – jelentette kiHalla. – rült világ ez, ahol maga a talaj a legnagyobb ellenséged. –Mintegy igazolásul, az út megremegett alattuk. Luke a homlokátráncolta, kinézett.

– Milyen szilárd itt a talaj? – kérdezte nyugtalanul a hercegn .– Elvárnád t lem, hogy filozófus legyek, most meg földrengéstudós –

vágott vissza Halla. – Szilárd? Én éppen annyit tudok, mint te,gyermekem. Nincsenek errefelé vulkánok, de...

Megdermedt, a kocsit is alig tudta megállítani.– Éreztem, hogy nem a földrengés a megfelel szó – állapította meg

Luke.A szilárd, kanyargós ösvény, amin haladtak, hirtelen fölemelkedett

el ttük, visszafordult önmagára, és kérd n nézett rájuk.– Az Er legyen velünk! – kiáltotta Halla, miközben megfordította a

kocsit, és sebesen hajtott visszafelé.A föld azonban megindult utánuk.A halvány, barna csíkos óriásnak nem volt valódi szeme. De

visszapöndöröd , a menekül k után iramodó végén ötletszer en elszórt,tompa fény , fekete pontok voltak, akár a pók szemei.

A fekete pöttyök alatt formátlan vágat látszódott. A vágat szétnyílt, segy végtelen garat tárult föl, ámít koncentrikus körökben elhelyezked ,koromfekete fogak szegélyeztek.

A két juzzem vadul cserregett, sebesen tüzelt, de pontatlanul éseredménytelenül. Lövéseik fekete csíkokat égettek a most már láthatóvávált halvány húsba, de nem hatoltak elég mélyre, hogy komoly sérüléstokozzanak. Luke is el kapta a pisztolyát, meg a hercegn is. Lövéseikártalmatlanul pattantak le a roppant lényr l. Thripio és Artu Detukétségbeesetten kapaszkodott.

– Vandrella! – kiáltotta Halla. – Egy vandrella! Végünk van.A hatalmas, tömpe fej még mindig a nyomukban volt. Most már

szilárd talajon haladtak, nem a szörnyeteg hátán. Csakhogy a terepjárólegf bb tulajdonsága a stabilitása volt, nem a gyorsasága.

Ágak és egész fák zuhantak le, ahogy az utánuk kapkodó fej, amit avandrella hatalmas, fehér törzse követett, az erd be hatolt. Az állatpáncélos pikkelyei alatt hangosan cuppogott a sár, ahogy a vandrella amenekül k után csörtetett. Az állat lassan mozgott, de egy-egy lépésselmétereket tett meg. Ráadásul egyenes vonalban haladt, míg aterepjárónak kerülgetnie kellett a fákat meg a feneketlen pocsolyákat.

Már olyan közel volt, hogy valamennyien kétségbeesetten a kocsielejébe húzódtak. – Célozzatok a szemeire! – adta ki Luke a parancsot.Mindenki megfogadta a tanácsát, s a lövések most hatásosabbnakbizonyultak. Számos lövés érte és perzselte meg a fekete pontokat.Tompa hörgés tört föl a lény belsejéb l, hosszú, fájdalmasmennydörgés. Félig zavarodottságot, félig fájdalmat fejezett ki.

Ekkor már tudták, hogy a vandrella idegrendszere vagy túlságosanprimitív ahhoz, hogy az energianyalábok nyomban semlegesítsék, vagytúlságosan egyenletesen helyezkednek el az idegközpontok a hatalmastestben, s így egyik sem létfontosságú.

Tízméternyire az elejét l a lény fölemelkedett, aztán lassanelhanyatlott, mint egy kid , nagy, fehér fa. Halla megpróbálta kikerülni,s a terepjáró ráfutott egy nagy, rothadó fatörzsre. Az els kerék nagyotugorva fölkúszott, ett l valamennyien a kocsi padlójára zuhantak, de amásodik kerék nem ment föl. Ott lógtak fennakadva a fatönkön, mikor aziszonyatos test rájuk zuhant. A fekete pofa tágra nyílt és er teljesenösszezárult a terepjáró hátulján. A gumiszer lény harapása pusztítóerej volt. Senkinek sem kellett szólni, hogy hagyja el a kocsit. Eztmindenki nyomban megértette.

Kii volt az utolsó, aki még belel tt a félig nyitott torokba. Aligugorhatott ki a terepjáróból, mikor az a leveg be emelkedett. Csakhosszú karjainak köszönhette, hogy megmenekült.

Aztán rohantak búvóhelyet keresni, de nem találtak. Sem biztonságotnyújtó domb vagy hegyoldal, sem barlang, ráadásul vigyázniuk kellett,hogy a szilárdnak látszó talaj el ne nyelje ket legalább olyantökéletesen, mint a nyomukban csörtet szörnyeteg.

Csörömpölést hallottak. Futás közben, hátrapillantva a válla fölöttLuke látta, hogy a vandrella úgy falja a terepjárót, mintha egy fárólletépett, finom gyümölcs lenne. A hasonlat megértetett vele valamit. Habármelyikük egy fán próbálna menedéket keresni, ugyanarra a sorsrajutna, mint a terepjáró.

Egyetlen reményük az volt, hogy mégis találnak valami rejtekhelyet,ahol elt nhetnek a szörny szeme el l, s hogy a hatalmas állat szaglásanincs arányban teste nagyságával.

A lény talán olyan primitív fajtához tartozik, hogy ha nem látja aprédáját, meg is feledkezik róla. Ha nem látja ket, az ostoba óriás aztfogja hinni, hogy nem is léteznek.

– Erre! – kiáltotta hirtelen Luke, és balra rohant. Leia követte. A kétjuzzem között, valamivel el ttük futó Halla nem hallotta kiáltását. mega két földönkívüli folytatták útjukat az el bbi irányban.

A fáradt Hallanak csak percek múlva jutott eszébe, hogy lassítson éshátranézzen. Ekkor csak a hatalmas dög fehéren foszforeszkálótömegét látta a ködben, jócskán mögöttük.

Megállt, intett a két juzzemnek is.– Másfelé megy! – kiáltotta. A g zmozdonyként fújtató Hin

egyetért en bólintott. Mindhárman a ködöt fürkészték.– Luke, fiacskám – kiáltotta Halla –, el jöhetsz! Föladta. – Csak az

aljnövényzet zizegett. – Gyere, Luke – tette hozzá kissé nyugtalanulHalla –, ne bolondítsd az öreg Hallát.

Kii segíteni akart, és hatalmasat ordított. Halla odaugrott, befogta Kiiszáját, másik kezét a saját szájára tette, megrázta a fejét, aztán avandrella még nem túl messzi, de távolodó alakjára mutatott. Kiimegért en bólintott, aztán az ormányából kibocsátott hanggal halkanhívta hiányzó társalkat. Artu Detu gyászosan fütyült.

– Luke! – kiáltotta újra, aggódva Halla. Kezdték átkutatni a környezbozótot. Mikor a hercegn meg Luke percek múltán sem került el , Hallamagához intette a két juzzemet, és hátranézett, amerr l jöttek.

– Nem hiszem, hogy elkapta ket... még nem. Közvetlenül mögöttünkvoltak. – Megfordult, s elindultak visszafelé a nyomon, abban areményben, hogy Luke és Leia valahogyan elkerülték a szörnyet.

– Talán egy fa alatt rejt znek – mondta reménykedve Thripio.

Egyik feltevés sem bizonyult igaznak. Luke-ot és Leiát nem falta föl aszörny, de nem is sikerült lerázniuk ormótlan üldöz jüket. A vandrellaközömbösen vette tudomásul, hogy elhagyták a terepjárót. De mikor aszétmarcangolt terepjáró nem bizonyult ízletesnek, a szörnyeteg apróbb,de remélhet leg ízletesebb zsákmány után nézett.

De élelme, érthetetlen módon, kétfelé vált. Primitív vandrella ésszelaz a finomabb, ami közelebb van. Megfeledkezve Halláról meg atöbbiekr l. Luke és Leia nyomába eredt.

– Még mindig a nyomunkban van – lihegte Luke. A fekete pontokkalszegélyezett, hatalmas pofa mocsáron, bozóton át is a nyomukbancsörtetett. Leia megbotlott egy kiálló gyökérben, Luke alig tudta elkapni.

– Nem... nem tudom, meddig... bírom még, Luke.– Én sem – vallotta be fáradtan Luke, s eszel sen nézett körül, hogy

valami búvóhelyet találjon.– Fára mászni?– Már gondoltam rá – mondta Luke, miközben tovább botladoztak. –

Ez az izé le tud szedni a legnagyobb fáról is, vagy kidönti a fát.– Közeledik! – sikoltotta hátrapillantva Leia. A hangja megtört.

Luke körülpillantott, s látott valamit, ami sziklahalomnak látszott. –Oda! – kiáltotta.

Mikor odaértek, kiderült, hogy ez a valami nem természetesképz dmény, hanem építmény. Minden egyes k hatszöglet volt, sminden látható köt anyag nélkül illeszkedett a többihez. A kör alakúfalon fából és sz fonatból készült, festett, háromlábú állvány állt.

– Mint valami áldozati medence – mondta a hercegn , míg megtetteaz építmény felé az utolsó néhány métert. – Talán víztároló a szárazévszak idejére. – Hátranézett. A világos b , könyörtelen szörnyetegengesztelhetetlenül követte ket.

Luke átvetette az egyik lábát a falon, lepillantott, és rémülten rántottavissza a lábát. A k fal jó kilenc- vagy tízméteres átmér üregetkeretezett. Bár a ködön és es n átsz napfény nem volt valamiragyogó, világosan mutatta, hogy a tátongó üreg ijeszt en mély.

A hercegn is lenézett, és elakadt a lélegzete.– Luke, ezt nem... – De Luke már futott is az üreg túloldalára, és

hívta t.– Ide, Leia! – A hercegn sietve követte.– Luke, nem maradhatunk... – Luke a fejét rázta, és a falon belülre

mutatott. Odahajolva Leia is látta Luke izgalmának az okát.Olyan helyen álltak, ahol hiányzott a fal. A nyílást ismeretlen, idegen

bet kkel teleírt kapu keretezte. A kis k oszlopokra két sz fonódott.Ezek lenyúltak a sötétbe, egymásba fonódva szinte tekerg s hágcsótalkottak.

– Luke, nem tudom... – kezdte a hercegn .Luke a földre vetette magát, megragadta az egyik t két, s teljes

erejéb l megrántotta. A sz nem engedett. Mögöttük a vandrella márcsak tizenöt méternyire volt. Kinyitotta fogakkal teli pofáját. Mély,vérfagyasztó üvöltést hallatott.

Luke döntött.– Nincs más választásunk – mondta.– Oda le, Luke? – A hercegn a fejét rázta. – Nem tehetjük. Nem

tudjuk, hogy mi…– Inkább halok meg egy sötét lyukban – mondta határozottan Luke –,

semhogy egy szörnyeteg reggelije legyek. – És elindult lefelé asz hágcsón. – Gyere! – sürgette Lelát. – Megtart mindkett nket! – Éshaladt tovább.

A hercegn még egy pillantást vetett a rányíló, hatalmas szájra,átvetette a falon mindkét lábát, s elindult a semmibe. Nem volt ugyanteljes sötétség, de ahhoz elég sötét volt, hogy Luke-nak ki kelljentapogatni minden következ fokot. Egyszer elsiette a dolgot, ésmajdnem leesett. Jobb lábával tapintotta ki mindig a következ fokot.

De következ fok nem volt.Elérte a hágcsó végét.– Várj! – kiáltotta Leiának. A visszhangos üregben a hangja

kísértetiesen csengett. Alig látta maga fölött a lány ijedt arcát, amint azlepillantott rá.

– Mi az... mi baj?– Vége az útnak. – A lába alatt csak végtelen feketeséget látott.

Mintha a megtett út semmi sem lett volna. De mikor a szeme

hozzászokott a sötéthez, mintha látott volna valamit néhány fokkalföljebb és jobbra.

Fölkapaszkodva hamarosan elérte a hercegn lábát. Megnyugtatta alányt, aztán kinyújtotta a kezét, és kilépett oldalra. A perem, amitészrevett, talán egy méter széles lehetett, de a falhoz itt is egy er ssz inda tapadt, párhuzamosan futott a peremmel, úgyderékmagasságban. Luke óvatosan megfogódzkodott az indában.

– Itt egy párkány, Leia – magyarázta, s a kezét nyújtotta a lánynak.Leia kilépett a peremre, két kézzel megmarkolta az indát, s megnézte akövet a lába alatt.

– Ezt valaki iderakta – állapította meg. – Vajon ki, és miért?– Magam sem tudom – Ismerte be Luke. – Kár, hogy Halla nincs itt.

Biztosan meg tudná mondani.A beszélgetést föntr l er s, visszhangzó hang szakította félbe. A

falhoz tapadva, tágra nyílt szemmel néztek föl. A hang nem ismétl dött.Luke érezte a hozzá tapadó test melegét, s lepillantott. A föntr l jöv ,

halvány fényben a hercegn tündökl bbnek, gyönyör bbnek látszott,mint valaha.

– Lela – kezdte Luke –, én...Újabb kaparászás, hangosan, fenyeget en. Szikla- és faldarabok

hullottak alá. Szerettek volna belebújni a kemény k be, beleolvadni afalról csöpög nyirkosságba.

Lentr l hangos puffanás hallatszott. Az egyik lehulló k célba ért. DeLuke nem volt biztos benne, hogy az üreg fenekén puffant.

Lélegzetvisszafojtva, összebújva vártak, szemüket a ködös napfénykis körére szegezve. Hihetetlenül lassan megjelent odafönt valami.Mintha sötét felh takarná el a napot. A hercegn halkan fölsikoltott.Luke teljesen megbénult.

A szörnyeteg hatalmas feje zárta el a nyílást. Ide-oda lengett, mintegy vízszintes inga, számukra ismeretlen érzékszerveivel szimatoltutánuk.

Luke kétségbeesetten körülnézett, s mintha valami nyílást vett volnaészre az üreg falán. A perem túlsó végénél.

- Gyere utánam – mondta a hercegn nek. Mikor az nem mozdult,megfogta a kezét, és húzta maga után.

Leia követte, de még mindig a szörnyeteget bámulta.A nyílás elég nagy volt, hogy mindketten beleférjenek. Elég magas is

volt, Luke-nak alig kellett lehajolnia. Mindketten kifelé és fölfelépillantottak, s örültek, hogy lemászhattak a keskeny párkányról.

Talán az a lény odafönt megérezte a megkönnyebbülésüket. Valaminyilván fölkeltette a figyelmét, mert nem himbálta tovább hatalmaskoponyáját. Pofája lefelé fordult, feléjük.

– Lát minket! – súgta a hercegn , és úgy szorította Luke karját, hogyaz már fájt. – Ó, ez lát minket!

– Lehet... de talán csak lenéz – mondta Luke inkább reménykedve,mint hittel.

Lesöpörve sziklát és falat, a fej lassan kúszni kezdett feléjük.Hatalmas szája nyitva, s a torok sötétebb, mint az üreg mélye.

– Lejön – suttogta a hercegn . – Lejön értünk, Luke.

– Nem tud. Nem érhet el minket – biztatta Luke, s a pisztolyáértnyúlt, A pisztoly nem volt az övén. Leesett, mikor kiugrottak aterepjáróból. Luke keze fénykardjának markolatára csúszott.

Töpreng morgás hallatszott. Nagyobb faldarabok hullottak alá észuhantak le mellettük.

– Milyen hosszú lehet? – mutatott Luke a kígyószer lényre.– Nem tudom. Nem néztem meg. Mintha végtelen hosszú volna –

felelte Leia. A vandrella csupán néhány tucat méternyire kígyózott t lük.Most már kétségtelen volt, hogy látja ket. – Meg tud kapaszkodni afalon? A fal csúszós.

– Nem tudom – motyogta tompán Luke. Ökle görcsösen akardmarkolatra fonódott.

A szörny hirtelen utánuk vetette magát. A hercegn fölsikoltott,hangjától visszhangzott az üreg, Luke pedig el rántotta és bekapcsolta akardját. De a kút pokoli sötétjében kevés reményt nyújtott a kard kis,tiszta, kék fénysugara.

De a vandrella nem csapott le rájuk. Terjes, hihetetlen hosszábanelnyúlva zuhant lefelé. A szinte végtelen, halványan fényl hústömegelszáguldott mellettük. Kihajolva látták, amint ponttá zsugorodik,gombost fejnyi fényponttá, miel tt elt nne a mélyben. Egyre halkabbanhallották, hogyan üt dik az állat hol az egyik, hol a másik falhoz, alighallották a nagy test pusztulásának visszhangját.

Luke reszket kézzel kapcsolta ki és tette a helyére a kardját. Ahercegn ekkor vette csak észre, mennyire odabújt a fiúhoz. Ez aközelség zavaros érzéseket váltott ki bel le. Illend bb lenne távolabblépni a fiútól. Illend bb, de nem ilyen kellemes. Leia csupa víz volt, s ameleg, amit Luke teste nyújtott, jelenleg fontosabb volt az illend ségnél.Egy örökkévalóságig álltak így. Luke átölelte a lányt, s az nemtiltakozott. Nem nézett föl ugyan rá vágyakozva, de Luke-nak ez is elégvolt, legalábbis egyel re. Boldog volt.

Egy örökkévalósággal kés bb halk, kíváncsi hang hatolt le hozzájuk,Luke maga sem hitte, hogy valóban hall valamit.

– Luke, fiam... ott vagytok lenn?Összenéztek. Luke bizonytalanul kihajolt a kis üregb l, ahol

megbújtak, és fölnézett. Föntr l négy arc nézett le rá. Kett t s sz rborított. A harmadik aranyosan fénylett.

– Halla? – izgatott cserregés volt a válasz. Ez kétségtelenül Hin.Mikor a hisztérikus ordítás elhalt, Halla ismét lekiáltott.

– Jól vannak, Luke úrfi? – kérdezte Thripio.– Azt hiszem! – kiáltotta vissza Luke. – A dög lejött utánunk.– Azt hittem, hogy végig mögöttünk voltatok – mondta Halla. –

Örülök, hogy éltek.– Mi is! – kiáltotta a hercegn , aki kezdte visszanyerni

magabiztosságát. – Egy perc múlva fönt leszünk. – És ki akart lépni azüregb l.

– Nem hiszem! – mondta sötéten Luke, s megragadta a lányt. – Nézzkörül!

Leia odanézett, ahová Luke mutatott. Ahol a vandrella lezuhant, azüreg falai olyan simák lettek, mintha leborotválták volna ket. Asz inda hágcsó nyomtalanul elt nt. A párkány fele is.

– Nem tudunk följutni! – kiáltotta Luke aggódó társainak. – Asz inda hágcsó, amin lejöttünk, leszakadt. Tudtok másikat csinálni?

Csönd odafönt. Az arcok néhány percre elt ntek.Luke nyugtalanítónak találta a távollétüket, de aztán visszatértek.– Az errefelé növ sz k nem túl bizalomgerjeszt ek! – kiáltott le

Halla. – A hágcsóhoz nyilván máshonnan hoztak sz t. De lehet máskivezet út is.

Luke nézte az üreg sima falát.– Másik út? Mir l beszélsz, Halla?– Hol álltatok, mikor a dög lezuhant mellettetek?– Van egy kis bemélyedés a falban, a párkány végénél – mondta

Luke.– Szóval párkány is van – állapította meg elégedetlen Halla. –

Mekkora a bemélyedés?– Mindketten elférünk benne.– Gondoltam. Egy kovéj aknában vagytok, Luke fiam.– Micsodában? – kérdezte bosszúsan a hercegn .– Kovéj aknában, gyermekem – ismételte Halla. – Mondtam már,

hogy sokféle faj élt és él a Mimbanon.A kovéjok rokonságban állnak a városi zöldekkel, de csöppet sem

alázatosak. A föld alatt élnek, ezért nem tudunk róluk túl sokat. De atermészetes víznyel kön és egyéb felszíni nyílásokon kívül az si threllakutakat is használják néha a felszínre jutáshoz.

– Kovéjok meg threllák – motyogta Luke a lenti mélységbe bámulva.– Mi az a thrella kút?

– Olyan kút, amit a threllák ástak – hangzott Halla csöppet semmeglep válasza. – Egyszer en kútnak nevezzük ket. Senki sem tudja,hogy valójában mire használták ket, ahogy senki nem tud túl sokat athrellákról sem. Talán a templomok többségét is k építették.Mindenesetre régen kipusztultak, de a kovéjok itt vannak. Ha amélyedés végébe mentek, valószín leg azt fogjátok tapasztalni, hogyfolyosó nyílik bel le.

– Ha így van, megtaláljuk – mondta Luke.– A kovéjok nem szokták elrejteni a felszínre vezet nyílásokat –

folytatta Halla. – Ha megtaláljátok a kivezet utat, ott fogunk várni titeket.Biztos vagyok benne, hogy megtalálom a legközelebbi kovéj kijáratot.

– Ez jól hangzik – ismerte el reménykedve Luke –, csak egy abökken . Mivel világítunk? Van egy biztonsági lámpám, vagyvilágíthatok a kardommal is, de nem akarom elhasználni a töltést.

– Csak a folyosót találd meg – mondta magabiztosan Halla. – B venlesz fény, ha valóban kovéj járat. Erre a szavamat adom, fiam.

– Megpróbáljuk – egyezett bele Luke. – Átvágunk, és találkozunkveletek. – Elfordult, habozott, aztán megint kihajolt és újra felkiáltott: –Halla?!

Az üreg pereménél ismét megjelent a kis arc.– Igen, fiam?– Mit csináljunk, ha kovéjjal találkozunk?– Nincsenek sokan, és sokat vándorolnak – mondta Halla. – Nem

valószín , hogy találkoznál velük. Ha mégis így lenne, nyilván úgy meg

fognak lep dni, hogy elszaladnak. Ne feledd, hogy nincsenekmegszelídítve, mint a zöldek. Éppen olyan keveset tudnak rólunk, mintml róluk... Gondolom. Állítólag gyakran fölt nnek a városok körül, demihelyt valaki a keresésükre indul, nyomban elt nnek. Ami feltehet legazt jelenti, hogy félénkek és békések.

– Ezek nagyon fontos föltevések! – kiáltotta nyugtalanul Luke.– Megvan a kardod – Luke keze a fegyver önbizalmat adó

markolatához ért.– Jól van. Várj még egy percig. – Leiához fordult. A lány nem volt ott.

– Leia? – mondta hangosan. De szorongáló félelme néhány pillanatmúlva elült, mert a lány megjelent.

– Van itt hátul egy alagút, ahogy az öregasszony mondta – közöltevidáman a hercegn . – Belenéztem a lámpámmal – mutatott a parányi,öngerjeszt készülékre. – Elég tágasnak látszik.

– Milyen irányban halad?– Kelet felé, körülbelül harmincegy fokos szögben – ellen rizte Leia a

ruhájába épített irányt vel.– Harmincegy fok, keletre, Halla! – kiabálta föl Luke a Leiától kapott

információt.– Jól van, fiam. Arra fogunk menni. Hogy álltok az élelemmel?Mindketten ellen rizték öveiket. Az ellen rzés eredménye bátorítóbb

volt, mint amire Luke számított.– A s rítmények legalább egy hétre elegend k. Víz pedig, gondolom,

akad majd b ven.Halla nevetése végiggördült a kút falán.– Alig tudjátok majd elkerülni, fiam. Ha igaz, amit a kovéj alagutakról

tudok, két-három napon belül találkozunk. Fény, élelem, víz... aztánvigyázzatok magatokra, gyermekeim, megértettétek? Meg fogunk találnibenneteket. – Hin és Kii még versenyt cserregtek, aztán a három arcelt nt.

– Kérem, uram, legyen óvatos! – tette hozzá Thripio.Aztán is elt nt.Luke még egy percig bámulta a napfény és köd hívogató körét

odafönt. Fölnyújtotta a kezét. Bármilyen közelinek is látszott, nemcsodálta, hogy nem éri el az eget az ujja hegyével.

– Már elindultak – mondta Leiának, és bekapcsolta a lámpáját. –Ideje, hogy mi is elinduljunk...

IX.

Vagy tíz perce haladtak, mikor Luke elgondolkodva megjegyezte:– Nem tudom, nem lett volna-e okosabb megvárni, míg Halla meg a

két juzzem visszamegy a városba, és szerez vagy lop valamilyen kötelet.Hin egymaga ki tudott volna húzni minket, amilyen karja van.

Leia átlépett egy kis kavics kupacot.– Gondolod, hogy Halla visszament volna a városba szembenézni

Grammellal. anélkül hogy nála a kristály?– Mit számít a kristály?Leia kedvesen nézett rá.

– Ugye te nem érted Hallát, Luke? Nyilván azt hiszi, hogy a kristálysegítségével Grammelt békává változtathatja.

– Leia – mondta lenéz en Luke –, Hallának nincsenek ilyen esztelenelképzelései a kristállyal kapcsolatban.

– Szóval más a véleményed? – A hercegn igyekezett óvatosan,szelíden fogalmazni. – Gondolkodj egy kicsit, Luke! Halla igenszuggesztív, okos öregasszony, de már régen él ezen a világon. Évekóta nyomoz egy mítosz alapján. Világos, hogy Halla természetfölöttihatalmat tulajdonit a Kaiburr-kristálynak. Pedig azt neked is tudnod kell,hogy egy kristálynak nincs ilyen hatalma.

– Tudom. Nézd, lehet, hogy Halla valóban túl fanatikus a kristálydolgában, de...

– Fanatikus? – A hercegn fölsóhajtott. – Szegényke ábrándotkerget. Hát nem látod? Az ábrándjai már teljesen legy zték avalóságérzékét. Mindegy. Szükségünk van rá, bármilyen is, hogyelhagyhassuk ezt a bolygót.

– A kristály nem ábránd – ellenkezett szelíden Luke.– A kristály valódi. Ha ez az Essada kormányzó meg az emberei

el bb érnek oda, mint mi...A hercegn összerezzent.– Essada. Már majdnem megfeledkeztem róla.– Leia, miért félsz annyira a birodalmi kormányzótól? – kérdezte

gyöngéden Luke, miközben tovább baktattak. – Mit tett veled Moff Tarkina Halálcsillagon, miel tt Han Solóval megmentettünk?

Lela szemét elfátyolozta az emlékezés.– Talán egyszer majd elmondom, Luke. De nem most. Még... még

nem felejtettem eleget. Ha elmondanám, túlságosan felkavarna azemlék.

– Azt hiszed, hogy nem tudnám elviselni? – kérdezte feszülten Luke.– Nem te, Luke, nem te nem tudnád. Magamtól, a saját reakcióimtól

félek. Valahányszor megpróbálom pontosan fölidézni, hogy mit tettekvelem, kezdek szétesni.

. Csöndben mentek tovább.– Te! Mintha kezdene világosodni! – kiáltott fel a hercegn kicsit

túlzottan hangos vidámsággal.Luke pislogott, az elmúlt percek keser érzéseit elnyomta az öröm.

Igen, valóban világosabb volt. Majdnem világos.– Oltsd el a lámpádat – mondta a lánynak, s maga is kikapcsolta a

lámpáját.Egy pillanatra sötétebb lett. Aztán ahogy a szemük hozzászokott a

helyzethez, éppen olyan világos lett, mint korábban. A fény halványkékessárga volt, valamivel ragyogóbb Luke kardjának a fényénél.

Mikor Luke a hercegn re pillantott, látta, hogy az az alagút falánál áll.– Gyere csak – hívta a lány, s a k fal egy különösen fényl darabjára

mutatott. Luke közelebb hajolt. Mintha a szikla maga ontotta volna afényt.

– Dehogy – mondta Leia, mikor Luke hangosan is kimondta, amitgondolt –, nézd csak meg jobban. Ez az.

– Körmeivel megkaparta a követ, s a fény a kezében maradt, ottragyogott hideg fénnyel a tenyerén. Aztán kis id múlva halványulni

kezdett. – Valami növény – mondta a hercegn . – Zuzmó vagy gomba...nem tudom. Nem vagyok botanikus. De Halla mondta, hogy ilyesmitfogunk találni. – Lesöpörte a kezér l az eleven fényt, s végigpillantott alejt s barlangon. – Itt lent egy másik világ van, de már nem találomijeszt nek.

Egy ideig lefelé haladtak, aztán az ösvény egyenesen folytatódott. Azalagút valóságos barlanggá b vült. Megjelentek a színes cseppkövek,melyeket különböz ásványok festettek sokszín re, s fényl növényekborítottak. Tompa vég , álló cseppkövek nyúltak a boltozat felé. Acsöpög víz zenéje kísérte minden lépésüket.

Halk moraj hallatszott elölr l, s k óvatosan lassítottak. A zaj egy földalatti patak muzsikája volt. Az ösvényükkel párhuzamosan futottzubogva, mint egy vidám útikalauz.

A barlang tetején egy helyen lyuk volt. Innen egy vízesés zúdult alá,és elt nt egy feneketlen üregben: mint egy hagyományos vízvezeték,amelynek hiányzik a közepe.

Kés bb egy parányi alabástromerd t láttak. A tekerg s, kanyargósalabástromkristályok szinte a gravitációval dacolva n ttek ki a falakból, aföldb l, a mennyezetb l. Luke úgy érezte, mintha egy hatalmas üvegszálgombolyagon haladnának át. A fényl növények sugárzását szintevakítóan verte vissza az alabástrom.

A zuzmógombán kívül immár a fénytermel növények fejlettebbváltozataival is találkoztak a földön és a falakon. Némelyik konzolosgombára emlékeztetett. Elhaladtak valami mellett, ami kvarcba fagyottbambusznak látszott. Mikor a hercegn véletlenül megrúgta az egyiket,egy újabb tulajdonságát is fölfedezték.

A növény megpendült. Leia Ijedten ugrott félre, aztán kísérletképpenjókorát ütött öklével a növényre. Az ismét cseng hangot adott.

– Talán üreges – mondta vidáman Luke.– De mi ez, ásvány vagy növény?– Fogalmam sincs – ismerte be Luke. Megütött egy másik

képz dményt, ez egészen másképp csengett.Összemosolyogtak, és közben a barlang megtelt ügyetlen, de vidám

dallamokkal, amint a természetes harangok megszólaltak a kezük alatt.Úgy kacsintottak egymásra, mint a komiszkodó gyerekek.

Aztán megunták a mulatságot, és folytatták útjukat, miközben Lukeletört két s rítménykockát, s az egyiket odaadta a hercegn nek.Miközben az utat követték – mert kétségtelenül út volt az –, Lukemagyarázott:

– Nézd meg, hogy nincs itt egyetlen nagyobb szikla sem – mondta. –Az utat nyilvánvalóan megtisztították. Lábnyomokat mégsem látok.

– Kemény a talaj – mondta a hercegn . – De ez a hely gyönyör ,valóságos meseország. Sokkal szebb, mint a felszín. Ha a Mimbantvalaha is rendesen lakni fogják, szerintem mindenkinek a föld alattkellene élnie. – Kecsesen megpördült, csak mert olyan jó hangulata volt.– Olyan szép és tiszta minden idelent, hogy...

A mondat rémült sikolyban végz dött, mert a hercegn zuhannikezdett lefelé.

Luke hasra vetette magát, s kétségbeesetten nyújtotta a kezét. Ahercegn elkapta Luke csuklóját. Kezük egymásba fonódott, s Leia így

függött a semmi fölött, Luke kezét szorítva. Luke érezte, hogy csúszik alába, mikor megpróbált megkapaszkodni a szilárd talajban.

– Nem bírom... Luke – lihegte a hercegn .– A másik kezedet – mondta összeszorított foggal Luke. A hercegn

bal kézzel megragadta Luke alkarját. Ett l Luke még néhánycentiméterrel el bbre csúszott.

A közelben egy nagy álló cseppk nyúlt fölfelé. Ha Luke most téved,s a cseppk is olyan vékony kéregb l van, mint amilyenen a hercegnátzuhant, mindketten leesnek, mint a szörnyeteg. Luke megfeszítetteminden izmát, s egy kissé odébb araszolt. Bal kezével, mellyel addigmeglehet sen bizonytalanul markolta a talajt, hirtelen elkapta acseppkövet, így már nem csúszott tovább el re, de alig tudta tartani ahercegn t.

Lassan sikerült visszakúsznia a földön, s miközben a cseppk bekapaszkodott, kavicsok vágtak a mellébe és a hasába. Egyre hátrálvafölült, s bal lábát a képz dménynek támasztotta. Most már mindkétkezével megragadhatta a hercegn csuklóját.

Bal lábbal rúgott egyet, izmai megfeszültek. A hercegn kibukkant alyukból, s közeledett Luke-hoz. Halk reccsenés hallatszott, s a cseppkalja repedezni kezdett. Luke most már jobb lábával is a cseppk nektámaszkodott, s eszel sen húzta a hercegn t.

A hercegn valósággal röpült kifelé. Egy pillanattal kés bb a cseppknem bírta tovább, és most Luke kezdett csúszni a tátongó mélység felé.A hercegn oldalra gördült, és elkapta Luke kezét, saját súlyávaltartóztatva föl a fiú csúszó testét. Most Luke is odébb gördült, s lihegveállapodott meg a hercegn keblén.

Egy hosszú, id tlen percen át feküdtek így. Aztán úgy néztekegymásra, hogy tekintetük fényéveken is áthatolt volna.

A hercegn gyorsan fölült, s porolni kezdte ruháját. Kezeslábasaszétszakadozott, ahogy Luke áthúzta t a lyuk éles peremén, majd végiga kavicsos földön. Luke Is fölült, és jobb karját dörzsölgette.

– Talán – kockáztatta meg végül a hercegn – mégsem ez alegmegfelel bb hely a letelepedésre ezen a világon.

Némán föltápászkodtak. Luke óvatosan próbálgatta a talajt, sszemügyre vették a látszólag szilárd talajon tátongó lyukat. Egyetlenpillantással megállapították, hogy az üreg legalább olyan mély, mint athrella kút.

Luke habozott, mikor a talaj benyomódott a lába alatt. Körülnézett,aztán a patakra mutatott.

– Ez biztonságosabbnak látszik.– Mint az, amelyikre én léptem – emlékeztette a hercegn . Luke

fölpillantott a mennyezetre. A lyuk és a közvetlenül el ttük álló útszakaszfölött a tet n domborulat látszott. A patak és a patak bal oldala fölött aboltozat tele volt cseppkövekkel.

– Azt hiszem, a másik parton biztonságban leszünk – mondta Luke.De átkelés után is csak lassan haladtak, Luke minden lépés el ttpróbára tette a talajt. A hercegn követte, bal keze a fiú jobbjában.Nemsokára elhagyták a fönti domborulatot és az üreget. A cseppkövekismét faltól falig borították a mennyezetet.

Luke a biztonság kedvéért el vette a kardját. Bekapcsolta afénypengét, s a föld felé fordította. Sziszegés és bugyborékoláshallatszott, s a k megolvadt a kék fénynyaláb körül. Luke kihúzta éskikapcsolta a kardot. A kis lyuk fölé hajolt, és beledobott egy kavicsot. Akavics megnyugtatóan gyorsan földet ért.

Magabiztosabban mentek tovább, de már nem találták olyanvonzónak a föld alatti világ szépségeit.

– Bízzunk benne, hogy rövidesen megtaláljuk a kijáratot – mondtaLuke.

De hiába reménykedtek, az út nem ívelt fölfelé, egyre csakvízszintesen folytatódott. S t, mintha egy kissé lejtett volna. Éles kanyarkövetkezett, és megdöbbent kép tárult eléjük.

Nagy, föld alatti tó állta el útjukat. Akkora volt, hogy a foszforeszkálónövények ellenére sem látták a túlsó partját. Vize pedig olyan sötét volt,mint a Császár gondolatai.

A megtisztított út, amelyen jöttek, balra kanyarodott. A víz szélénhaladt tovább, majd egyméternyire a faltól a vízbe veszett.

– Szerintem ez lehet a magyarázata, hogy nem találkoztunkkovéjokkal – mondta töprengve Luke. – Az útnak ez a része víz alattvan. Elég gyakran emelkedhet és ereszkedhet alá a vízszint, a felszínies vel összhangban. – Belegázolt a tóba, s követte az utat, míg a víz amelléig nem ért, aztán visszafordult.

– Nem megy, túl mély.– Mégis tovább kell mennünk – mondta a hercegn , akinek csöppet

sem tetszett az üveges, fekete víztükör. – Semmi haszna, havisszamegyünk. Még mindig tartjuk a harmincegy fokot keletre?

Luke ellen rizte az irányt jét. – Kissé délre kanyarodtunk. De az útvalószín leg visszakanyarodik a túlsó parton. Remélem. Egyébként a tójó jel is lehet. Talán azt jelenti, hogy a túlsó parton már emelked van,azért gy lt itt össze ennyi víz. Vajon milyen mély lehet?

– Nem tudom – mondta a hercegn . Belegázolt a vízbe, s lehajolvakitapogatta a láthatatlan feneket. – Elég meredeken lejt.

Luke a távolba pillantott. A patak túlsó partján vízinövények kiserdeje látszott, amit nyilván a b séges, friss tápanyagok hoztak létre. Afekete felszínen nagy, sárgásbarna levelek úsztak. A kerek leveleknekcsupán a két vége volt kissé csúcsos, ahol a fölfelé forduló szélektalálkoztak.

– Csak nem képzeled – kérdezte Lela –, hogy egy olyanon fogunkutazni?

– Úszni pedig nem vagyok hajlandó – mondta Luke, és elindult azerd felé. Átugrotta a patakot, s vizet fröcskölve ért földet a túlsó parton.Lehajolva, letört levelek tövét fedezte föl a víz alatt. – Úgy látszik, mártörtek innen leveleket. Talán a kovéjok.

– Vagy maguktól törtek le – morogta a hercegn olyan halkan, hogyLuke nem is hallotta. Aztán odament a fiúhoz.

Luke óvatosan rálépett az egyik levélre. A levél átmér je legalább kétés fél méter volt. Ahogy teljes súlyával a levélre nehezedett, a levélsárga belseje szivacsosan összenyomódott. De nem hasadt szét, Lukelába sem hatolt át rajta.

Bizonytalankodva rámászott a levélre. Térde belemélyedt a levélfelszínébe, de a levél nem lyukadt ki. Luke összeszorított szájjal nagyotugrott, s a térdeire huppant vissza. A levél lesüllyedt, de nyomban visszais ugrott a felszínre.

Megbizonyosodva a levél vízállóságáról, Luke fölhajtotta a levélszélét, s benézett alá. Elég világos volt, hogy lássa a levelet a fenékhezrögzít , embervastagságú tövet.

– Ezt levágom – közölte. A hercegn szkeptikusan figyelte.– Mivel? A kardoddal? Nem tudtam, hogy víz alatt is m ködik.Luke komoran nézett a lányra.– Pedig ajánlatos lenne.Lecsúszott oldalt a levélr l, bele a hideg vízbe. Aztán bekapcsolta és

a felszín alá dugta a kardot. Az üveges vízen nyomban buborékokjelentek meg, de a kék fény a vízben is világított, hiba nélkül.

Luke mély lélegzetet vett, s alábukott a sötétbe.Szerencsére a kard elég fényt biztosított, hogy lássa a tövet. Csak

néhány másodpercbe telt, míg átvágta a kemény gyökeret. Lukecsodálkozva látta, hogy a levél alja nem lapos, hanem homorú. Ezlegalább a biztonság illúzióját nyújtja.

Följött a víz alól, kapkodva lélegzett, kitörölte a szeméb l a vizet, éskikapcsolta a kardot. Mihelyt a kard ismét az övén függött, a levágottlevelet a parthoz tolta.

Aztán Ismét el vette a kardot, és kis lyukat égetett a levél farába.Egy vékony biztonsági kötéllel a parton álló cseppk höz kötöttehajójukat.

– Ezek jók lesznek evez nek! – kiáltotta a hercegn .Kissé távolabb és magasabban állt. Luke odament hozzá.A mennyezett l a földig ér szelenitkristályok sorakoztak egymás

mellett. Mindegyik magasabb volt az embermagasságnál, s csupánnéhány centiméter vastag. A foszforeszkáló növényekt l olyanok voltak,mini a templomablakok, maga az ásvány pedig itt-ott skarlátvörösenizzott.

– Szinte sajnálom letörni, olyan szépek – mondta ámulva Luke. – Deigazad van... jó evez k lesznek. – Ismét el vette a felbecsülhetetlenérték kardot, s négy megfelel méret kristályt vágott le vele, majd akék sugárral meg is formálta ket. Aztán levitték ket a vízhez, sóvatosan berakták a levélbe, amit l azt remélték, hogy átviszi ket atavon.

– Indulhatunk? – Leia habozott, és az órájára pillantott.– Tizenhat órája gyalogolunk, Luke. – A tóra mutatott. – Ha

megpróbálunk átkelni, azt megtehetjük némi alvás után is.– Rendben van – mondta Luke. Fogalmuk sem volt, hogy odafönt

éjszaka van, vagy nappal.Luke talált egy rothadó, partra vetett levelet, és följebb húzta az

emelked re. Elfogadható fekv hely lesz.– El bb te – sürgette a lányt, mikor elhelyezkedtek a puha anyagon.

– Én nem vagyok olyan fáradt. – A lány bólintott, s megpróbáltkényelmesen elhelyezkedni a nyirkos levélen.

Két percen belül mindketten mélyen aludtak...

Luke hirtelen ébredt föl, gyorsan fölült és körülpillantott. Minthavalamit hallott volna. De nem volt sehol semmi, csak a tóba öml patakcsobogása meg a föntr l a tóba pottyanó vízcseppek zaja.

Luke megnézte az óráját, és fölébresztette a hercegn t. A hercegnálmosan dörzsölte a szemét.

– Mennyit aludtunk?– Majdnem tizenkét órát. Úgy látszik, én is fáradt voltam.Újabb s rítményeket vettek el , s éhesen elfogyasztották ket. Luke

összecsukható poharában vizet hozott a patakból. Ott ettek az áttetszpatak mellett, nézték az idegesen úszkáló vizirovarokat.

– Sohasem hittem volna, hogy a s rítmény ilyen jól tud esni –állapította meg a hercegn , lenyelve kockája utolsó morzsáját, s néhánykorty vizet ivott.

– Nekem akkor jön meg majd igazán az étvágyam, ha újra látjuk anapfényt – közölte Luke. Aztán menteget dzve a tóra pillantott. –Remélem, ez a tó nem olyan nagy, amilyennek látszik. Nem szeretem avízi utazást.

– Nem meglep – mondta kedvesen a hercegn , aki jól tudta, hogy aTatuin sivatagos világán, ahol Luke föln tt, a nagyobb vízfelület legalábbolyan ritka volt, mint az örökzöld növény.

Némán beszálltak a levélcsónakba. Mindketten megfogtak egy-egyhosszú szelenitrudat. Luke lekötötte a zsinórt a cseppk l,összetekerte, az övére akasztotta, és ellökte a csónakot. Simánkisiklottak a vízre.

Luke különös félelmet érzett, mikor evezni kezdtek a feneketlennektetsz mélység fölött. Elképzelhet volt, hogy a tó feneke csupánegyméternyire van, de a fekete víz kiszámíthatatlan volt.

Luke éppen olyan izgatott lett, mint a vizirovarok a patakban. Mi van,ha a tó sok száz kilométer hosszú? Vagy elágazik? A látható út nélkülörökre eltévedhetnek.

Legjobb, ha a barlang bal oldali falát követik, ahol az út a vízbeveszett. Nem valószín , hogy az út a tó közepén haladna végig –valószín bb, hogy a fal mellett marad, ahol a legsekélyebb a víz.

Luke-ot elképzelhetetlen iszonyatok rémítették. Talán a tó egy földalatti vízeséshez vezet, s k megállíthatatlanul fognak alázuhanni, hogymagányosan pusztuljanak el a sziklákon, melyek sohasem láttaknapfényt. De ahogy egyenletesen haladtak, a képzelt veszélyeket egyrekevésbé érezte fenyeget nek. Például a vízesést. A kiváló akusztikájúbarlangban nem hallottak távoli robajt.

Egyórai lassú, fáradságos evezés után már nem érdekelte, hogy mittalálnak a tó túlsó partján, csak az, hogy elérjék a túlsó partot.

A válla szaggatott. Tudta, hogy a hercegn válla is legalább ígyszaggat, ha nem jobban. A hercegn mégsem panaszkodott, egy szóvalsem tiltakozott, miközben kínos lassúsággal folytatták útjukat a vízen.Luke elámult a lány erején, s közben el is töprengett, hogy vajon aMimbanon átélt kalandok nem szelídítették-e meg a lányt. Ezt nemtudhatta, mégis remélte.

– Miért nem pihensz egy kicsit, hercegn ? – kérdeztem lánytól. –Majd én evezek.

– Ne viccelj! – mondta szelíden, de határozottan Leia. – Ostobaságlenne, ha ide-oda hajlongnál ebben az izében. Nem vagyok olyan biztosaz úszóképességedben. Ha pedig az egyik oldalon maradsz, akkor acsónak is egy helyben fog forogni. Maradj a helyeden, és kíméld azer det.

Luke megadta magát a józan észnek, ami nem olyan vonzó, mint alovagiasság, de több a gyakorlati haszna. Id nként megpihentek. Félnap telt el Ilyen egyhangúan, s a partnak semmi nyoma. A csöndes,fekete vízen délben megálltak, hogy elfogyasszanak néhány színeskockát.

Odafont, a magasban Luke akkora cseppköveket látott, melyekmellett eltörpült minden addig látott képz dmény. Voltak köztük többtonnás darabok Is. Aztán hosszú, vékony alakzatok, melyek hossza többtucat méternyi volt, de nem haladták meg a karvastagságot.Valamennyin b ségben tenyészett az a zuzmógomba, ami barátságos,sárgáskék fénybe borította a hatalmas barlangot.

Luke-nak eszébe jutott, amit Halla mondott a vízr l, éselmosolyodott. Igaza volt az öregasszonynak! Varázslatos dolog volt apoharat a vízbe meríteni, és nézni, hogyan telik meg, mert a tó színeolyan tisztán és tömören fekete volt, mintha ez a feketeség a víz sajátjavolna.

S a víz tisztább és frissebb volt, mint bármi, amit Luke valaha is ivott.Miközben némán ettek-ittak, Luke rájött, mennyire hiányzik neki a kispatak, ami a tóig vezette ket. A patak állandó csobogása biztonságotnyújtott. Most be kellett érniük a cseppkövekr l aláhulló vízcseppekkevésbé egyenletes, kevésbé élénk zenéjével.

Befejezve az ebédet, továbbindultak. Több órával kés bb Lukenyugtalanul tette kezét a hercegn vállára, s intett neki, hogy hagyjaabba az evezést.

– Mi az? – kérdezte suttogva a hercegn .Luke a tó teljesen sima, mozdulatlan felszínét bámulta.– Figyelj!Leia idegesen nézte a vizet a félhomályban. Halk buggyanások

hallatszottak.– A föntr l csöpög víz – suttogta a hercegn .– Nem – állította Luke. – Túlságosan rendszertelen.A cseppkövek csöpögése egyenletes.A nesz elült.– Most nem hallom, Luke. Mégiscsak a föntr l csöpög víz lehetett.Luke nyugtalanul nézte a tó fekete tükrét.– Most én sem hallom. – Fölvette szelenit evez jét, a vízbe mártotta,

s újra evezni kezdett. Néha megállt és gyorsan hátrapillantott. De semminem követte ket, csupán saját félelmeik.

Luke idegessége átragadt a hercegn re is. De már kezdett éppenmegnyugodni, mikor Luke ismét fölemelte a kezét.

– Állj!A hercegn kissé bosszúsan húzta ki a vízb l evez jét.– Megint – mondta feszülten Luke. – Nem hallod. Leia? – A hercegn

nem felelt. – Leia? – Luke megfordult, s látta, hogy a hercegn meredtenbámul egy pontot a vízben. A lány szája kinyílt, de nem tudott beszélni.

Csupán mutatta. Luke ösztönösen a fénykardjához kapott, mégmiel tt észrevette volna a buborékok sebesen közeled sorát, amilegalább annyira fenyeget volt, mint bármiféle lövedék.

Luke óvatosan a levél hátuljába húzódott, s fél térden egyensúlyozvabekapcsolta és megmarkolta fénykardját…

– Talán... talán elment – súgta idegesen a hercegn .– Talán – mondta Luke.De a valami fölemelkedett.A halvány, foszforeszkáló, alaktalan valami színe kissé emlékeztetett

a vandrelláéra. Csakhogy ehhez a tavi kísértethez képest a vandrellaismer s állatfajta volt.

A lény állandóan változó tömegén nem volt fej, nem volt semmifölismerhet . Csak rövid, vaskos, fehéres nyúlványok emelkedtek ki avízb l. Ezek a félhomályos barlangban csillogva fénylettek. Luke-nakúgy rémlett, mintha részben átlátna a lényen, s a lény belsejébenkülönös formák kavarognának.

Az egyik lüktet , fehér csáp a törékeny csónak felé nyúlt. Lukelecsapolt rá a kardjával. A kék sugár teljesen áthatolt a fényl anyagon.A kard ugyan nem tett kárt láthatóan a lényben, de az visszahúztaam ba-szer csápját.

Újabb föltekered csáp vette célba Luke-ot, s Luke most döfött. Afénysugár áthatolt a csápon. Nem látszott sem vér, sem másfajta belsfolyadék. Csak a víz csapkodta a szivacsos levélcsónakot, és Lukelihegése hallatszott a barlangban, amint a fiú vadul küzdött. Egyébkéntpokoli csönd volt.

Valahányszor a lény támadott, Luke egy kardcsapással viszonozta. Sa végtag ilyenkor mindig visszatüremkedett a nagy, csillogó testbe,anélkül hogy sérülés látszott volna rajta.

Az egyik csáp hátulról ráfonódott Luke-ra, mikor az éppen egy másiknyúlvánnyal volt elfoglalva! Húzni kezdte a fiút kifelé a csónakból, és ahercegn fölsikoltott. Luke valahogy megkapaszkodott a levélcsónakfölpöndöröd peremében. Luke súlya kissé megbillentette a csónakot,de az szerencsére nem borult fel.

Leia félig visszarángatta Luke-ot a csónakba. Ekkor valamimegragadta alulról a fiút, és lerántotta a felszín alá. A hercegn azutolsó pillanatban elengedte a fiút, s így nem zuhant vele a mélybe.

Feszült percek teltek el, és Luke-nak nyoma sem volt. Aztán afelszínre bukkant, köpködve és fújtatva. Kardja vakító fénnyel csapkodotta víz alatt. A lény, úgy látszik, eleresztette a fiút, s Lukevisszakapaszkodott a csónakba. A kard veszélyesen közel járt ahercegn höz meg Luke lábához, mikor a kapaszkodó, teher csápokkalhadakozott. Addig vagdalkozott, míg az utolsó kapkodó nyúlvány iselt nt.

A vízt l csöpögve és köhögve Luke föltérdelt a csónakban, smegpróbált egyszerre nézni mindenfelé.

– Nézd! – kiáltotta Leia. Luke látta a buborékok sorát a vízen,csakhogy a buborékok most már távolodtak a csónaktól. Pukkanásaikmég jóval azután is hallatszottak, hogy a buborékokat már nem lehetettlátni.

Luke kimerülten terült el a csónakban, s a t párnára emlékeztetmennyezetet bámulta. – Sikerült, Luke. Elkergetted.

– Ebben nem vagyok olyan biztos – lihegte Luke, aki sok mindentérzett, csak a gy zelem örömét nem. – Talán csak elfáradt, és pihen egykicsit. – A kikapcsolt fénykardot nézte a kezében. – Vagy nem ízlik nekia fénykard sugara. – Luke nyögve fölült, s a kardot visszatette a helyére.A hajából csöpögött a víz.

Leia közelebb hajolt a fiúhoz, és bizonytalanul megérintette a karját.Luke nézte a lányt, aztán köhögni kezdett. Leia visszaült a helyére. Ésváratlanul sikoltozni kezdett. Luke körülnézett, de nem látott semmit.

A hercegn összegörnyedt, s a szája elé tett kézzel sikoltozott. Avisszafojtott sikoltozás perceken át tartott. Aztán Leia abbahagyta, ésszégyenkezés nélkül nézett a fiúra.

– Azt hiszem, most már jól vagyok – mondta er ltetett nyugalommal.Mélyet lélegzett. – Csak szeretnék kijutni innen, Luke! – kissémegemelte a hangját. – Szeretnék kijutni.

– Hidd el, Lela – fogta meg Luke a lány kezét –, én legalább annyiraszeretnék, mint te.

Szavak nélkül is megértették egymást. Mindketten fogták azevez iket, és újra lapátolni kezdték a fekete vizet.

Luke mindvégig attól tartott, hogy áttetsz támadójuk ismétjelentkezni fog, ám órákon át nem háborgatta ket senki. Aztán pedigmár mindegy volt. Végre megpillantották a túlsó partot.

Csakhogy amihez közeledtek, nem puszta partvonal volt.– Ezt nyilván nem a kovéjok építették – suttogta izgatottan Luke.A szárazföldr l si kiköt nyúlt a víz fölé. Bár semmiféle csónak nem

volt a láthatáron, a víz fölé nyúló fémszerkezet idegenszer vonalaellenére sem hagyott kétséget funkciója fel l.

A parton álló többi építmény rendeltetése már nem volt ilyen világosLuke számára. Némelyik k l készült, mások fémb l, megint mások akett kombinációjából. De bármib l készültek is, igen réginek látszottak.Valamennyin nyomot hagyott az id . Bárhogy er lködött is, Luke nemlátott egyetlen ablakot sem. A feltehet leg ajtóul szolgáló nyílásokoválisak voltak.

A bal part felé eveztek, a csónak földet ért. Luke belelépett a derékigér vízbe, s a kezét nyújtotta a hercegn nek. Lela a csónakban maradt:nem volt éppen ijedt, csak magabiztos sem volt.

– Gyere – biztatta Luke –, nem mély a víz.– De bele kell lépnem. Nem szeretnék belelépni, Luke.– Ugyan már – Luke nem titkolta türelmetlenségét. – Csak néhány

lépés az egész.Leia csak a fejét rázta Luke fölsóhajtott, és odagázolt a csónakhoz.

Karjába vette a hercegn t, s kivitte a partra. Látta, hogy közben a lányszorosan csukva tartja a szemét.

Ott ültek hát végre a k padkán, s már nem érdekelte ket, hogyalkalmi hajójuk elúszik. Mögöttük némán magasodott a threllák városa.

– Most már jobb? – kérdezte Luke a lányhoz hajolva.Leia nem nézett a fiú szemébe.

– Jól vagyok. Sajnálom, hogy annyi bajt okoztam. Sajnálom, hogyannyit sikoltoztam. Általában... általában jobban szoktam uralkodnimagamon.

– Ne menteget zz – nyugtatta meg Luke. – A sikoltozásért megkülönösen nem. Ami az ijedtséget illeti – mosolyodott el gyöngéden –, énsokkal jobban megijedtem, mint te, mikor az a vízi kísértet ránk támadt.

Csak nem jutott id m a sikoltozásra, másként biztosan magam issikoltoztam volna.

– Ó, nem a szörny volt a baj – magyarázta lefegyverz en Leia. – Azvalóságos, kézzelfogható veszedelem volt. – Fölállt, és könnyedénodavetette: – Csakhogy nem tudok úszni.

Luke döbbenten nézett a lányra, aki lerázta a vizet viharvertkezeslábasáról.

– Miért nem szóltál, miel tt elindultunk? – nyögte ki végül.Leia fanyarul elmosolyodott.– S az számított volna valamit, Luke? Az út a tóba vezetett. – A jól

fölismerhet útra mutatott, ami a közelben bukkant el a vízb l, majdtovábbkanyarodott a föld alatti város felé. – Át kellett jutnunk. Kínos, deelkerülhetetlen helyzet volt. Semmi okát nem láttam, hogy a gyerekkorifélelmeimmel terheljelek. – És elindult az út felé.

– Nézd, átmegy a városon. Szeretnék találkozni ennek a városnak azépít ivel. – Türelmetlenül nézett vissza Luke-ra. – Múlik az id .

A csodálattól elnémulva, Luke fölállt, s követte a lányt az épületekútveszt jébe. Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a várost olyanértelmes lények építették, akik már régen elt ntek a Mimban felszínér l.A szerkezetek pontosak voltak, s a fémmegmunkálás fejlett technikárautalt. Az épületek roskatag állapotát az id okozta, nem a rossz tervezésvagy kivitelezés. Mivel a természetes erózió a föld alatt elég lassú, aváros valóban srégi lehetett.

Az éles szögek hiánya, a díszes boltívek és díszítmények aztmutatták, hogy a város lakóinak volt ízlése és építészeti tehetsége. Aprimitív népek nemigen engedhették meg maguknak, hogy áldozzanak aszépségnek, mivel épületeiknél a hasznosság volt az els rendszempont.

Valami lágyan csattogott mögöttük, s Luke nyomban hátrafordult. Atitokzatos, ovális ajtók úgy bámultak rá, mint szürke, megfakult koponyáküres szemgödrei. A hercegn a homlokát ráncolta.

– Mintha hallottam volna valamit – mondta Luke, és elszántanel renézett.

Folytatták útjukat a városon át; de Luke rövid közlése jelezte a fiúnyugtalanságát. Valóban hallott valamit. Amint haladtak a kanyargósúton, s az épületek egyre közelebb húzódtak hozzájuk, Luke érzettvalamit a tarkóján: mintha valaki vagy valami bámulná. Az érzés szintekézzelfogható volt. És mégis, valahányszor hátrafordult, nem volt ottsemmi. Sem mozgás, sem árny, sem hang.

Luke örült, mikor az épületek ritkulni kezdtek. Az üres ajtókhívogatóan néztek fa, s komoly kísértést érzett, hogy belépjen az egyikromos épületbe, s megnézze, vajon olyan jó állapotban van-e belül is,mint kívül.

Csakhogy ez nem volt alkalmas pillanat a játékos felfedezésekre. Alegfontosabb az volt, hogy megtalálják a kijáratot, s nem az, hogyszemügyre vegyék ezt az si várost. Bármilyen csodálatos volt is.

Eltöprengett, hogy vajon mi okozhatta a Mimban fejlettebb fajainak, athrelláknak, a templomépít knek meg a többieknek a pusztulását. Talánháború a fajok között vagy fokozatos degenerálódás, miáltal a zöldekhezhasonlók kerültek többségbe.

Szikla csikordult sziklán. Amikor most hátrafordult, mintha mozgástlátott volna balra, egy cseppk fal mögött.

– Ne mondd, hogy ezt sem hallottad.– A barlangokban állandóan potyognak a kövek – ismerte el

készségesen a hercegn . – Tudom, hogy érzed magad, Luke. Magam ismeglehet sen ijed s vagyok itt.

– Ez nem az idegeim játéka – makacskodott Luke. – Valami követminket. Láttam mozogni.

Ügyet sem vetve a hercegn tiltakozására, megindult a színescseppkövekb l álló párkány felé. Hang nem hallatszott, mozgás nemlátszott. Összegörnyedve ért a kis fal túlsó végéhez, s belesett mögé.Nem látott semmit.

– LUKE!Ben Kenobi büszke lett volna rá. Egyetlen lágy mozdulattal hárította

el a feléje zuhanó lényt, rántotta el és kapcsolta be fénykardját.Öntudatlanul mindezt egy kézzel csinálta. Védekez en föltartott kezébenvolt a kard.

A lényt nyomban kettévágta.Aztán rohant vissza a hercegn höz. Leia el remutatott. Az utat két

másik kétlábú zárta el. Mögöttük továbbiak jelentek meg, kett , három,sok.

– Kovéjok – mondta Leia, és fölkapott egy letört cseppkövet.Ügyesen a markába szorította, s úgy tartotta, mint egy t rt, miközben ahumanoidok közeledtek feléjük.

Valamennyi sovány volt, s finom, szürke toll borította ket. A szemeikapró, fekete pontok. Mégis jól látták a hercegn t és Luke-ot.Valamennyien valami rövid nadrágfélét viseltek, melyen különbözszerszámok és talizmánok lógtak. További talizmánok függtek akarjukon meg a nyakukban.

Valamennyien hosszú, hegyes k dárdákkal voltak fölfegyverezve.Némelyiknél kétél bárd is volt. Nem látszott rajtuk, hogy félnének Lukefénykardjától, ami pedig csak az imént bizonyította végzetes hatását. Ezazt jelezte, hogy vagy igen keveset tudnak a felszínen létez emberitechnikáról, vagy rendkívül vakmer ek.

Szerencsére a taktikájuk is primitív volt. Éles kiáltással a hátsó háromegyszerre támadott, míg az els kett csak percekkel kés bb. Ez a kisid különbség Luke-nak kedvezett.

A kard egyetlen csapása kettéhasított két dárdát. A harmadik dárda ahercegn felé röpült, aki fölfogta a dárdát a kezében tartott k vel,elgáncsolta a bennszülöttet, aki nagy csattanással a földre zuhant. Ahercegn rávetette magát, s a k vel lesújtott a koponyájára. Reccsenéshallatszott, s ömleni kezdett a vér.

Luke elkerülte a lecsapó bárdot, s a támadó mindkét lábát levágta. Akét kés n jöv most állt harcba. Luke levágta csuklóból az egyik dárdáttartó kezét. A bennszülött nyögve a földre zuhant, s fogta a kiégetettcsonkot.

A másik óvatosabban közeledett. Döfködni kezdett Luke felé adárdájával. Luke lehasította a dárda hegyét, mire a bennszülötthozzávágta a dárda szárát, megfordult, és elrohant arra, amerr l jött.

Luke a hercegn felé fordult. Leia ügyesen elhárította a megmaradtegyetlen bennszülött váltakozó ütéseit és döféseit. Mikor a lény megláttaa közeled Luke-ot, nyomban elfutott.

Luke gondosan célzott a karddal, és elhajította. A kard markolatigátdöfte a kovéjt, a bennszülött holtan esett össze.

– Siess! – sürgette a hercegn , és fölkapta az egyik elesettbennszülött bárdját. – Nem szabad értesítenie a többieket. – Lukekihúzta a bennszülöttb l a kardját, s a hercegn után sietett.

Ketten futottak az egyetlen kovéj után.Siettükben észre sem vették, hogy nagyon picikét, de fölfelé

haladnak, most el ször, mióta elhagyták a thrella kutat.Nagy halom k törmelék torlaszolta el az utat. A menekül kovéj

odaért, és mászni kezdett a törmeléken fölfelé. A hercegn futás közbenmegcélozta a bárddal, s nagyobb er vel és pontossággal talált célba,mintsem Luke (vagy bárki más) gondolta volna. A bárd a bennszülöttjobb vállát érte, s a fickó legurult a sziklarakás másik oldalán.

– Eltaláltad – kiáltotta csodálattal Luke –, eltaláltad!Lihegve kapaszkodtak föl a törmelékdombra. A domb túloldalán

világosabb volt. “Nyilván több itt a fénytermel növény" – gondoltaszórakozottan Luke.

Egyébként igazán nem a mimbani botanika foglalkoztatta. El kellcsípniük a sebesült kovéjt, miel tt a társaiból egy egész hadsereget hoza nyakukra. Fölértek a domb tetejére.

És megtorpantak az elébük táruló látványtól...

Gálvölgyi Judit fordításaViszt György rajzai

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK