ROBUR 6.

Szerkesztő: Kuczka Péter és Rigó BélaMóra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó

Budapest, 1985A BORÍTÓ HAUI JÓZSEF MUNKÁJA

Tartalom

SIR ARTHUR CONAN DOYLE: AZ ELVESZETT VILÁG/ Második, befejező rész

Most az egyszer én voltam a hős – Félelmetes volt az erdőben – Sohasem feledem azt a látványt – Azok voltak az igazi diadalok – Nagy csudákat láttunk – Díszmenet! Díszmenet! – A talányos alcímek sejtetik ősvilágutazóink kalandjainak rendkívüliségét és szerencsés sőt diadalmas hazatérésüket. De Sherlock Holmes szellemi atyjának hősei és olvasói azért sohasem nézhetnek nyugodtan az elkövetkezendő események elé. Biztos, hogy érik még őket meglepetések.

Békés András fordítása, Haui József rajza

TUDOMÁNY ÉS FANTASZTIKUM

Kádár Iván: Tengeri szörnyetegek

Sajdik Ferenc: Kihaltak, de miért? (karikatúrák)

TUDOMÁNY ÉS FANTASZTIKUM

Szántó György Tibor: A beperelt tudomány– Challenger professzor és Darwin Károly

Hargitai Károly: Amikor a Nap még kék voltCsele Károly rajzai

LENGYEL FANTASZTIKUS NOVELLÁK

Wiktor Zwikiewicz: TalálkozásDariusz Filar: JövevényekJanusz Szablicki: A végtelen új elmélete

Szükségállapot

Nemere István fordításaiBarczánfalvi Ferenc és Csele Károly rajzai

SIR ARTHUR CONAN DOYLE

Az elveszett világ

Második rész

XI. FEJEZETMost az egyszer én voltam a hős

Lord John Roxtonnak Igaza volt, amikor arra gyanakodott, hogy valami kifejezetten mérgező hatása lehetett az előző napi förtelmes támadóink harapásának. A fennsíkon átélt első kalandunkat követő reggelen Summerlee és jómagam Is fájdalmak között, lázasan ébredtünk, Challenger térde pedig úgy megdagadt, hogy bicegni is alig tudott. Így hát az egész napot a táborban töltöttük, s amennyire tudtunk, segítettünk Lord Johnnak abban, hogy megvastagítsa és magasabbra rakja a tüskés sövényt, mely egyetlen védelmi vonalunk volt, Emlékszem, egész nap az az érzés kínzott, hogy állandóan szemmel tartanak, de sejtelmem sem volt róla, hogy kicsoda vagy honnan.

Olyan erős volt az érzés, hogy Challenger professzornak is beszámoltam róla, de ő a láz okozta izgalmi állapotomnak tulajdonította. Újra meg újra körbepillantottam, abban a meggyőződésben, hogy mindjárt meglátok valamit, de csak a sövény sötét kuszasága, a fejünk fölött összehajló hatalmas fák komor, barlangszerű homálya fogadta tekintetemet. Mégis egyre erősödött lelkemben az érzés, hogy valami gonosz figyelem követi minden mozdulatunkat közvetlen közelről. Az indián babona jutott az eszembe, Kurupuri, az erdő félelmes, ólálkodó rossz szelleme, és könnyen el tudtam képzelni, hogy az ő iszonytató lénye kísérti azokat, akik betörtek legbensőbb szentélyének rejtekébe.

Aznap éjjel (a Maple While-földön töltött harmadik éjszakán) olyan élményünk volt, amely fokozta félelmünket bennünk, és hálásak voltunk érte, hogy Lord John erőt és fáradságot nem kímélve igyekezett bevehetetlenné tenni erődítményünket. Valamennyien ott aludtunk a kihunyóban levő tűz körül, amikor álmunkból felébresztett – jobban mondva inkább felriasztott a legiszonytatóbb kiáltozás, sikoltozás, amit valaha is hallottam. Nem ismerek olyan hangot, amelyhez hasonlítani tudnám azt a döbbenetes hangorkánt, mely mintha a közelből, táborunktól pár száz yardnyira hallatszott volna. Fülsiketítő volt, mint a mozdony füttye; de míg a mozdonyfütty tiszta, éles, mesterséges hang, ez sokkal mélyebb volt, és a legvégletesebb kín és iszonyat rezgett benne! Befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk ezt az idegtépő jajsikoltást. Egész testemet kiverte a hideg verejték, bensőm összerándult az iszonyattól. A megkínzott élőlény minden gyötrelme, minden égbe kiáltó jajszava, számtalan fájdalma mintha összesűrűsödött, összpontosult volna abban az egyetlen, rémisztő, vergődő halálsikolyban. És közben, e mellett a magas, jajongó hang mellett szaggatottan meg-megszólalt egy másik, egy mély, öblös röhögés, morgó, torokhangú, elégedett gurgulázás, s bizarrul ellenpontozta a sikolyt, mellyel összeolvadt. Három-négy percig tartott szünet nélkül a félelmetes duett, miközben körös-körül zörgött a lomb, ahogy felrebbentek a megriadt madarak,

Aztán elhallgatott, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött. Sokáig ültünk döbbent némaságban. Majd Lord John egy köteg gallyat dobott a tűzre, s a lángok vörös fénye ráesett társaim feszült arcára, megvillant a fölénk hajló hatalmas ágakon.

– Mi volt ez? – suttogtam.– Reggel majd megtudjuk – mondta Lord John. – Közel volt, nem

messzebb a tisztásnál.– Abban a szerencsében volt részünk, hogy végighallgathattunk egy

őskori tragédiát, egy olyan drámát, amilyen a jurakorszaki tavak sás szegélyezte partján játszódhatott le, amikor az erősebb sárkány fölébe kerekedett a gyengébbnek a süppedő ingoványban – mondta Challenger; még soha nem hallottam ennyire komolynak a hangját. – Bizony szerencséje az embernek, hogy később lépett a teremtés színpadára! A korábbi Időkben olyan erők uralkodtak a földön, amelyekkel szemben tehetetlen lett volna minden bátorsága és minden eszköze. Mire ment volna a parittyájával, a bumerángjával vagy a nyilával olyan erők ellen, amilyenek ma éjjel elszabadultak itt? Még egy modern puskával szemben is a szörnyetegé volna minden esély!

– Azt hiszem, én erre a kis barátomra fogadnék – mondta Lord John, végigsimítva Express fegyverét. – De azért nem mondanám, hogy egyenlőtlenek lennének az esélyek.

Summerlee fölemelte a kezét.– Pszt! Maguk nem hallanak valamit?A néma csend mélyéről egyenletes, súlyos léptek nesze hallatszott.

Valamilyen állat közeledett – puha, de nehéz mancsok érték óvatos ritmusban a földet. Lassan megkerülte a tábort, aztán megállt a bejárat közelében. Lassú, zizegő szuszogás hallatszott – a lélegzése. Csak a gyengécske sövény választott el bennünket az éjszaka rémétől. Valamennyien a puskánk után nyúltunk, és Lord John kihúzott egy kis bokrot, hogy kilessen a sövényen.

– Istenemre! – suttogta. – Azt hiszem, látom!Lehajoltam, és a válla fölött kinéztem a résen. Igen, én is ki tudtam

venni. A fa sötét árnyékában egy még sötétebb árnyék feketéllett, bizonytalanul, homályosan – kuporgó alak, amelyből vad erő és fenyegetés áradt. Nem volt magasabb egy lónál, de a halovány körvonal hatalmas tömeget és erőt sejtetett. A sziszegő fújtatás, mely egyenletes volt és erőteljes, mint a mozdony szuszogása, ijesztő szervezetről árulkodott. Egyszer, amikor megmoccant, mintha egy félelmetes, zöldes szempár villanását láttam volna. Bizonytalan neszezés hallatszott, mintha lassan felénk kúszott volna.

– Azt hiszem, ugrani fog! – mondtam, és felhúztam a puskámat.– Ne lőjenek! Ne lőjenek! – suttogta Lord John. – Mérföldekre

elhallatszana a lövés ebben az éjszakai csendben! Tartogassák végveszély esetére.

– Ha átjut a sövényen, végünk – mondta Summerlee, és ideges heherészésbe fulladt a szava.

– Nem, semmiképpen sem szabad átjutnia – mondta éles suttogással Lord John –, de csak a legvégső esetben lőjenek. Talán jobb belátásra tudom bírni. Mindenesetre megpróbálom...

A legbátrabb cselekedet volt, amit embertől valaha is láttam. Lehajolt

a tűzhöz, fölkapott egy lángoló ágat, és egy szempillantás alatt kicsusszant a bejárati nyíláson. A leselkedő lény ijesztő mordulással megindult feléje. Lord John pillanatnyi tétovázás nélkül, gyors, könnyed lépésekkel odaszökkent, és belevágta a lángoló faágat a szörny arcába. Egy pillanatra feltűnt előttem egy förtelmes pofa, mint valami óriás varangyé, a bibircsókos, leprás bőr vöröslött a friss vértől a laza száj körül. A következő pillanatban ijesztő látogatónk nagy recsegés-ropogás közepette eltűnt a bozótban.

– Gondoltam, hogy megijed a tűztől – mondta nevetve Lord John, ahogy visszajött, és visszatette az ágat a parázsra.

– Nem lett volna szabad ekkora kockázatot vállalnia! – kiáltottuk szinte kórusban.

– Ez volt az egyetlen lehelőség! Ha bejut közénk, egymást lődöztük volna le a kavarodásban. Ha viszont a sövény mögül rálövünk és megsebezzük, pillanatokon belül a nyakunkon lett volna. Mindent összevéve, azt hiszem, ezt szerencsésen megúsztuk. Mi volt ez tulajdonképpen?

A tudós férfiúk némi tétovázással néztek egymásra.– Ami engem illet, én nem tudom egyértelműen besorolni – mondta

Summerlee, és pipára gyújtott a tűznél.– Azzal, hogy nem hajlandó elkötelezni magát, csak megfelelő

tudományos óvatosságról tesz bizonyságot – mondta Challenger jóindulatú leereszkedéssel. – Én magam sem mennék tovább annál az általános megállapításnál, hogy ma éjjel szinte bizonyosan valami húsevő dinoszaurusszal kerültünk szembe. Már korábban kifejezésre juttattam azt az elképzelésemet, hogy számíthatunk valami ilyesmi létezésére ezen a fennsíkon.

– Nem szabad megfeledkeznünk róla – jegyezte meg Summerlee –, hogy sok ősi élőlény lehet, amelynek nem találták meg a nyomait a későbbi időkben. Botorság volna azt várni, hogy nevet tudunk adni mindennek, amivel találkozunk.

– Pontosan. A durva besorolás a legtöbb, amit megkísérelhetünk. Holnap valami további nyom hozzásegíthet az azonosításához. Addig nem tehetünk mást, mint hogy folytatjuk félbeszakított alvásunkat.

– De nem őrizetlenül! – mondta Lord John határozottan. – Ilyen környezetben nem szabad kockáztatnunk. Ezután kétóránként váltjuk egymást.

– Akkor én kezdem, úgyis elszívom még a pipámat – mondta Summerlee professzor; és attól kezdve sohasem tértünk nyugovóra anélkül, hogy őrt ne állítottunk volna.

Reggel nem tartott sokáig, amíg fölfedeztük az éjszakai álmunkat megzavaró borzalmas hangzavar forrását. Az iguanodonok tisztása szörnyűséges mészárlás színtere volt! A vértócsákból, a zöld gyepen szanaszéjjel szórt hatalmas húsdarabokból először azt hittük, jó pár állat a halálát lelte, de közelebbről megvizsgálva a maradványokat rájöttünk, hogy az egész vérengzés áldozata csak egyetlen idomtalan óriás volt, amelyet a szó szoros értelmében cafatokra tépett egy nálánál ha nem is nagyobb, de sokkal vadabb lény.

Két professzorunk okoskodásba merülten üldögélt, s egymás után vették szemügyre az ádáz fogak és hatalmas karmok nyomait mutató

húsdarabokat.– Még mindig csak felfüggesztett ítéletet hozhatunk – mondta Challenger

professzor, a térdén egy irdatlan, piszkosfehér cafattal. – Kardfogú tigris is lehetett volna a nyomok alapján, amilyeneket még ma is találnak a barlangi breccsákban; ám az a lény, amelyet mi láttunk, tagadhatatlanul nagyobb és inkább hüllőszerű volt. Ami engem illet, azt mondanám, alloszaurusz.

– Vagy megaloszaurusz – mondta Summerlee.– Pontosan. Vagy a nagyobb húsevő dinoszauruszok bármelyike

beleillik a képbe. Köztük lehet föllelni az állatvilág legrémisztőbb képviselőit, amelyekkel valaha is megverte az isten a földet, vagy megáldotta a múzeumokat! – Zengő hangon fölnevetett, szemlátomást elragadtatva önmagától; mert noha Challenger professzor humorérzéke nem volt valami fejlett, a saját ajkáról elhangzó legkezdetlegesebb tréfa is harsány tetszésnyilvánítást váltott ki belőle.

– Minél halkabban vagyunk, annál jobb – mondta kurtán Lord John. – Nem tudhatjuk, ki vagy mi settenkedik körülöttünk. Ha ez a jószág visszajön reggelizni, és itt kap minket, nemigen lesz nevetnivalónk. Egyébként mi ez a folt az iguanodon bőrén?

A tompa fényű, pikkelyes, palaszürke bőrön, valahol a váll tájékán fekete kör látszott, valami kátrányszerű anyag nyoma. Egyikünk sem tudta megmagyarázni, ml lehet, de Summerlee úgy vélte, két nappal azelőtt hasonlót látott az egyik fiatal példányon. Challenger egy szót sem szólt, csak felfuvalkodott képet vágott, mint aki tudja, amit tud, úgyhogy végül Lord John kereken megkérdezte, mi a véleménye.

– Ha lordságod kegyeskedik majd megengedni, hogy kinyissam a számat, örömmel kifejezésre juttatom az érzelmeimet – mondta körülményes iróniával. – Nem szoktam hozzá az afféle megleckéztetéshez, amely lordságod számára szemlátomást magától értetődő! Nem tudtam, hogy engedélyt kell kérni öntől, mielőtt az ember elmosolyodik egy ártatlan kis tréfán.

Csak miután elhangzott a bocsánatkérés, azután volt hajlandó megenyhülni érzékeny barátunk. Amikor végre lecsillapodtak feldúlt érzelmei, hosszas szózatot intézett hozzánk egy kidőlt fán trónolva, szokásos modorában, mintha több százas hallgatósággal osztaná meg értékes ismereteit.

– Ami a foltot illeti – mondotta –, a magam részéről egyetértek barátom és kollégám, Summerlee professzor véleményével, hogy aszfalt nyoma. Mivel ez a fennsík alapjában vulkanikus jellegű, s az aszfalt olyan anyag, amelynek jelenlétét a gondolkodás a plutonikus hatásokhoz társítja, nem kétlem, hogy szabad, folyékony állapotban fellelhető, és ezek a lények érintkezésbe kerülhettek vele. Sokkal fontosabb kérdést jelent azonban ama húsevő szörnyeteg létezése, amely itthagyta nyomait ezen a tisztáson. Nagyjából tudjuk, hogy ez a fennsík nem nagyobb egy átlagos angliai grófságnál. Ezen a körülhatárolt területen számtalan éve él együtt bizonyos számú élőlény, legnagyobbrészt olyanok, amelyek a lenti világban már régen kihaltak. Nomármost egészen nyilvánvaló, hogy ilyen hosszú idő alatt az akadálytalanul szaporodó húsevő lények várhatóan kimerítették volna táplálkozási lehetőségeiket, és vagy változtatnak táplálkozási szokásaikon, vagy éhen pusztulnak. Látjuk, hogy nem ez történt. Ennélfogva csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a természet egyensúlyát valami olyan korlátozó erő biztosítja, amely határt szab e

vérengző teremtmények számának. Az előttünk álló és megoldásra váró számos érdekes kérdés egyike tehát az, hogy miféle korlát ez, és hogyan érvényesül. Bátorkodom remélni, hogy a jövőben még alkalmunk nyílik közelebbről tanulmányozni a húsevő dinoszauruszt.

– Én pedig bátorkodom remélni, hogy nem – jegyeztem meg.A professzor csak felvonta a szemöldökét, ahogy a tanító reagál a

vásott kölyök tárgyhoz nem tartozó közbeszólására.– Talán Summerlee professzornak volna valami hozzáfűznivalója –

mondta, s a két tudor fölszárnyalt valami elérhetetlen tudományos magasságba, ahol a születési arány módosulásának lehetőségét mérlegelték a táplálékforrások csökkenésével mint evolúciós tényezővel szemben.

Aznap délelőtt bejártuk a fennsík egy kis részét, elkerülve a pterodactylusok kráterét, és ezúttal a pataktól keletre haladva, nem nyugatra. Abban az irányban sűrű erdő borította a vidéket, olyan bozótos aljnövényzettel, hogy csak nagyon lassan tudtunk előrehaladni.

Mindeddig főként a Maple White-föld rémségeiről szóltam; pedig volt másik arca is. Amerre jártunk, csodaszép virágok vettek körül bennünket; legtöbbjük, mint megfigyeltem, fehér vagy sárga, ezek lévén, mint professzoraink elmagyarázták, az ősi virágárnyalatok. Számos helyen teljesen elborították a földet, és ahogy bokáig süppedtünk a csodálatos, puha virágszőnyegbe, szinte mámorítóan édes, erős illatfelhő vett körül. Mindenütt ott zümmögtek a jól ismert méhecskék. Sok olyan fa alatt haladtunk el, amelynek ágai gyümölcsök súlyától hajladoztak, volt közöttük ismerős és ismeretlen fajta is. Megfigyeltük, hogy melyek azok, amelyeket megcsipkedtek a madarak, s ily módon elkerülve a mérgezés veszélyét, vonzóan változatossá tettük élelemtartalékunkat. A dzsungel mélyén számos, keményre kitaposott állatcsapásra bukkantunk, és a mocsarasabb helyeken sok különös lábnyomot láttunk, köztük nem egy iguanodonét is. Egyszer egy ligetben észrevettünk több ilyen hatalmas teremtményt, amint éppen legelésztek, s a messzelátóval fölszerelt Lord John megfigyelte, hogy ezeken is kátrányfoltok voltak, habár másutt, mint azon, amelyet reggel megvizsgáltunk. Hogy mi lehet ennek a jelenségnek a magyarázata, el sem tudtuk képzelni.

Sok kisebb állatot is láttunk, például több tarajos sünt, egy pikkelyes hangyászt meg egy fehér-fekete foltos, hosszú, görbe agyarát mutogató vaddisznót. Egyszer a fák közötti nyíláson át megláttunk egy távolabbi, zöld domboldalt, amelyen valami jókora, szürkésbarna állat vágott át tekintélyes sebességgel. Olyan gyorsan eltűnt, hogy nem tudtuk megmondani, mi lehetett; de ha szarvas volt, ahogy Lord John állítja, akkor mérete vetekedhetett azéval a gigászi ír jávorszarvaséval, amelyet olykor még ma is kiásnak szülőhazám mocsárvidékeinek földjéből.

Amióta az a rejtélyes látogató felkereste táborunkat, mindig némi aggodalommal tértünk vissza. Ez alkalommal azonban mindent rendben találtunk. Aznap este hosszas és komoly megbeszélést folytattunk helyzetünkről és tervünkről, melyet ezúttal részletesebben kell idéznem, mert olyan fejleményhez vezetett, amelynek révén többet sikerült megtudnunk a Maple White-földről, mint amit több heti kutatóúttól remélhettünk volna. Summerlee nyitotta meg a vitát. Egész nap zsörtölődő kedvében volt, és most Lord Johnnak valami megjegyzése, hogy mit csináljunk másnap, a felszínre hozta minden keserűségét.

– Egyvalamit kellene csinálnunk ma is, holnap is, minden pillanatban – mondta –, valami kiutat keresni ebből a kelepcéből, amiben vagyunk! Maguk mindannyian azzal vannak elfoglalva, hogyan juthatnak minél

beljebb erre a vidékre. Én azt mondom, azon kellene törni a fejünket, miképp jutunk ki!

– Meglep, uram – bömbölte Challenger, és végigsimított fenséges szakállán –, hogy tudós ember ilyen alantas érzelmet juttat kifejezésre! Olyan vidékre került, amely soha nem tapasztalt lehetőségeket kínál minden nagyratörő természetbúvárnak, és maga arra biztat, hogy hagyjuk itt, amikor még a legfelületesebb ismereteket sem szereztük meg róla és lakóiról! Jobbat vártam volna magától, Summerlee professzor!

– Ne feledkezzék meg róla – mondta fanyarul Summerlee –, hogy egy népes osztályt hagytam ott Londonban, akik jelenleg egy módfelett tehetségtelen helyettes oktató kényére-kedvére vannak kiszolgáltatva. Az én helyzetem emiatt más, mint az öné, Challenger professzor, hiszen amennyire tudom, önt sohasem bízták meg semmiféle felelős oktatási feladattal...

– Úgy, ahogy mondja – felelte Challenger. – Szentségtörésnek éreztem volna, hogy egy olyan elmét, amely a legmagasabb szintű, eredeti kutatásra képes, alacsonyabb rendű feladatokkal kössek le. Ebből a meggondolásból eredően határozottan visszautasítottam minden felkínált előadói állást.

– Például? – kérdezte gúnyos mosollyal Summerlee, de Lord John sietősen elterelte a beszélgetést.

– Meg kell mondanom – szólt közbe –, szerintem szánalmas fiaskó volna úgy visszamenni Londonba, hogy ne tudnék meg sokkal többel erről a helyről, mint eddig.

– Én sem mernék bemenni a szerkesztőségbe, és az öreg McArdle szeme elé kerülni – így én. (Ugye, uram, nem haragszik ennek a beszámolónak a nyíltságáért?) – Sosem bocsátana meg, hogy ilyen riportlehetőségeket hagytam kihasználatlanul magam mögött!

Ráadásul, amennyire látom, beszólni sem érdemes róla, mert akkor sem tudnánk lejutni, ha akarnánk.

– Ifjú barátunk számos szembetűnő szellemi hiányosságáért olykor kárpótol valamiféle primitív józan ész – jegyezte meg Challenger. – Nyomorúságos foglalkozásának szempontjai érdektelenek a számunkra; de mint rámutatott, amúgy sem tudunk lejutni, így hát energiafecsérlés erről vitatkozni.

– Energiafecsérlés bármi mással foglalkozni – dörmögte Summerlee a pipája mögül. – Hadd emlékeztessem önöket, hogy teljesen egyértelmű küldetéssel jöttünk ide, amellyel a londoni Zoológiái Társaság bízott meg bennünket! Ez a küldetés az volt, hogy ellenőrizzük Challenger professzor állításai igazságát. Ezeket az állításokat, el kell ismernem, most már megerősíthetjük. Kitűzött feladatunkat ezzel végrehajtottuk! Ami a fennsík további, részletes feltárását illeti, a munka olyan óriási, hogy csak egy egészen speciális felszereléssel ellátott nagy expedíció birkózhat meg vele. Ha mi magunk kísérelnénk meg, az egyetlen valószínű eredmény az lenne, hogy sosem térnénk vissza azzal a fontos tudományos eredménnyel, amely máris a birtokunkban van. Challenger professzor kitalálta, milyen úton-módon juthatunk fel erre a fennsíkra, pedig elérhetetlennek rémlett; úgy vélem, most arra kellene felszólítanunk, hogy ugyanezen leleményességgel igyekezzen

visszajuttatni bennünket abba a világba, ahonnan jöttünk!Bevallom, hogy ahogy Summerlee megfogalmazta a véleményét,

egészben véve ésszerűnek tetszett. Még Challengerre is hatott az a meggondolás, hogy ellenségeit aligha lehetne meghazudtolni, ha állításainak bizonyítékai sohasem jutnának el a kételkedőkhöz.

– Első látásra megoldhatatlan problémának rémlik, hogy lejussunk – mondta –, mindazonáltal nem kétlem, hogy az értelem felülkerekedhet rajta. Készséggel egyetértek kollégánkkal abban, hogy egyelőre nem tanácsos túlzottan elnyújtani tartózkodásunkat a Maple White-földön, és hogy hamarosan szembe kell nézni a visszatérés kérdésével. Semmi esetre sem vagyok hajlandó azonban elmenni addig, amíg legalább felszínesen meg nem vizsgáltuk ezt a területet, és nem tudunk valami térképszerűséget visszavinni magunkkal.

Summerlee professzor türelmetlenül felhorkant.– Két hosszú napot eltöltöttünk már a feltárással – mondta –, és semmivel sem

tudunk többet a vidék földrajzáról, mint előtte! Szemlátomást sűrű növényzet borítja, hónapokba telne, amíg átfésülnénk és átlátnánk. Más lenne a helyzet, ha lenne valami központi hegycsúcs, de amennyire tudjuk, minden befelé lejt. Minél beljebb hatolunk, annál kevésbé valószínű, hogy teljes képet kapunk.

Abban a pillanatban szállt meg az ihlet. Tekintetem véletlenül ráesett a hatalmas ágait fölibénk hajtó páfrányfenyő irdatlan, rücskös törzsére. Ha a dereka vastagabb az összes többjénél, akkor minden bizonnyal a magassága is kiemelkedő lesz! És ha csakugyan a fennsík széle van a legmagasabban, akkor miért ne lehetne ez az óriási fa afféle megfigyelőtorony, ahonnan belátni az egész vidéket? Nomármost, szertelen írországi kölyökkorom óta bátran és ügyesen másztam fára. Lehet, hogy társaim képzett sziklamászók, de tudtam, hogy az ágak között én vagyok a mester. Ha egyszer elérem a hatalmas ágak legalacsonyabbikát, aligha állok meg a lombkorona tetejéig! Társaim elragadtatással fogadták az ötletet.

– Ifjú barátunk – mondta Challenger piros almaként kidudorodó arccal – képes olyan akrobatikus mutatványokra, amelyek meghaladnák egy zömökebb, habár esetleg tekintélyt parancsolóbb megjelenésű ember lehetőségeit. Szívből üdvözlöm elhatározását!

– Istenemre, kis barátom, fején találta a szöget! – mondta Lord John, és hátba veregetett. – Nem is értem, eddig miért nem jutott az eszünkbe! Már legfeljebb egy óra van hátra az alkonyatig, de ha fölviszi a jegyzetfüzetét, készíthet valami hevenyészett vázlatot a terepről. Ha ezt a három lőszeres ládát ide tesszük az ág alá, egykettőre fölemelem magát.

Felállt a ládákra, én arccal a törzs felé fordultam, és lassan megemelt, de Challenger odaugrott, és akkorát taszított rajtam hatalmas mancsával, hogy szinte felröpültem a fára. Mindkét karommal átfogtam az ágat, és addig rúgkapáltam, amíg először a törzsem, aztán a lábam is fölébe került. A fejem fölött három ígéretes ág látszott, mint három óriás létrafok, fölöttük pedig sűrű, zöld szövevény. Megindultam hát fölfelé, olyan sebesen, hogy kisvártatva eltűnt a szemem elől a föld, és nem láttam mást, csak a lombozatot. Hébe-hóba apróbb akadályokba ütköztem, egyszer nyolc-tíz lábnyit kellett fölmásznom egy liánon, de jól haladtam, és Challenger bömbölő hangja mintha nagy távolságból hatolt volna fel hozzám. A fa azonban hatalmas volt, és ahogy feltekintettem, nem láttam, hogy ritkult volna a lomb. Az ágon, melyen épp másztam,

valami sűrű, bokorszerű tömeg volt, élősködőnek látszott. Félrehajtottam a fejem, hogy mögéje pillantsak – és kis híján leestem a fáról meglepetésemben és rémületemben!

Egy arc nézett velem farkasszemet – egy-két láb közelségből! Tulajdonosa ott kuporgott az élősködő növény mögött, és ugyanakkor nézett ki mellőle, amikor én. Emberi arc volt – vagy legalábbis sokkal emberibb, mint bármilyen majomé, amit eddig láttam. Hosszúkás volt, sápadt, pattanásos, az orr lapos, az alsó állkapocs előreugró, rajta durva borosta. Szeme ádáz, vadállati pillantást vetett rám a sűrű, bozontos szempilla alól, és ahogy kinyitotta a száját, hogy rám morduljon, mintha csak káromkodott volna egyet, láttam, hogy hajlott, éles, kutyaszerű fogak villantak meg benne. Egy pillanatig gyűlöletet és fenyegetést olvastam ki a gonosz tekintetből. Aztán mindent elsöpört benne a félelem. Ágak recsegése-ropogása kísérte, ahogy vadul belevetette magát a zöld lomb szövevénybe. Még megvillant előttem egy szőrös test, mint valami vörhenyes sertésé, aztán eltűnt a levelek és ágak kavargó függönye mögött.

– Mi az? – kiáltott odalentről Roxton. – Valami baj van?!– Látták?! – kiáltottam, miközben szorosan magamhoz öleltem az

ágat, és minden idegszálam remegett.– Zajt hallottunk, mintha megcsúszott volna a lába. Mi volt az?Annyira megdöbbentett ennek a majomembernek a hirtelen, különös

felbukkanása, hogy tétováztam, ne másszam-e le, hogy beszámoljak róla társaimnak. De már olyan magasra feljutottam a hatalmas fán, hogy szégyelltem volna anélkül visszatérni, hogy elvégezzem küldetésemet.

Így hát hosszú szünet után lélegzethez jutván és visszanyervén bátorságomat tovább haladtam fölfelé. Egyszer egy korhadt ágra nehezedtem, és pár pillanatig a kezemen csüngtem, de nagyjában-egészében könnyű feladat volt. Fokozatosan ritkult körülöttem a lombozat, és az arcomat érő szélből rájöttem, hogy az erdő többi fái fölött járok már. Eltökéltem azonban, hogy nem nézek körül mindaddig, amíg el nem érek a legmagasabb pontra, továbbmásztam tehát, míg végül a legfelső ág már meghajlott a súlyom alatt. Akkor kényelmesen elhelyezkedtem egy villában, és egyensúlyban tartva magam letekintettem a bennünket körülvevő különös vidék csodálatos panorámájára.

A nap épp a nyugati láthatár fölött állt, s a rendkívül tiszta levegőben az egész fennsíkot ki lehetett venni odalenn. Abból a magasságból ovális körvonalúnak látszott, körülbelül harminc mérföld szélesnek, húsz mórföld hosszúnak. Egészében véve lapos tölcsér alakja volt, minden oldalról befelé lejtett a középen levő jókora tó felé. A tó talán tíz mérföld kerületű lehetett, vonzóan, zöldesen csillogott az alkonyi fényben, körülötte széles nádszegély, felszínét sárgás homokpadok törték meg, aranylóan csillogva. Számos hosszú, sötét valami hevert a homokpadok szélén; alligátornak túl nagyok, kenunak túl hosszúak voltak. Távcsövemen tisztán láttam, hogy élőlények, de el sem tudtam képzelni, mifélék lehetnek.

A fennsíknak arról a részéről, ahol mi voltunk, erdővel borított lejtők nyúltak öt-hat mérföld hosszan a központi tó felé, csak itt-ott nyíltak bennük tisztások. Közvetlenül alattam láttam az iguanodonok tisztását, valamivel távolabb pedig egy kör alakú nyilast a fák között, mely a pterodactylusok mocsarát jelezte. A túloldali részen azonban a fennsík egészen más képet mutatott. Ott a külső bazaltszirtek mintha tükröződtek volna belül Is, mintegy kétszáz méter magas meredélyt alkotva, alattuk erdős lankák. Ezeknek a rőtes szikláknak az aljában, valamivel a föld fölött, számos sötét lyukat vettem észre a távcsövemen át, melyeket barlangoknak véltem. Egyikük nyilásánál valami fehérség

vibrált, de nem tudtam kivenni, micsoda. Ott ültem, és egyre újabb részletekkel egészítettem ki a térképvázlatomat, míg végül lement a nap, és már nem tudtam kivenni a részleteket. Akkor lemásztam a társaimhoz, akik izgatottan várakoztak rám a faóriás tövében. Most az egyszer én voltam az expedíció hőse! Én magam találtam ki, én magam hajtottam végre; és kezemben volt a térkép, melyért máskülönben egy hónapig botorkálhattunk volna az ismeretlen veszélyek között! Valamennyien ünnepélyesen kezet fogtak velem. De mielőtt elmerültek volna térképem részleteinek megvitatásában, be kellett számolnom a majomemberrel történt odafenti találkozásomról.

– Mindvégig ott volt – mondtam.– Honnan tudja? – kérdezte Lord John.– Onnan, hogy egy pillanatra sem hagyott el az az érzés, hogy valami

rosszindulatú lény leselkedik ránk. Meg is említettem önnek, Challenger professzor!

– Ifjú barátunk csakugyan mondott valami Ilyesmit. És közülünk őbenne van csak meg az a kelta vérmérséklet, mely érzékennyé teheti az ilyen behatásokra.

– Az egész telepátia... – kezdte Summerlee megtömve a pipáját.– ... túl szerteágazó kérdés ahhoz, hogy most megvitassuk – mondta határozottan Challenger. – És most halljuk – tette hozzá olyan modorban, mintha a püspök szólna a vasárnapi iskolához –, nem figyelte-e meg, hogy az a lény szembe tudta fordítani a hüvelykujját a többivel?– Nem, azt nem.– Farka volt?– Nem.– Tudott fogni a lábával?– Nem hiszem, hogy olyan sebesen el tudott volna tűnni az ágak között, ha

nem tud kapaszkodni a lábával is.– Dél-Amerikában, ha jól emlékszem, kérem, ellenőrizzen,

Summerlee professzor, harminchat majomfaj él, de emberszabású nincs közöttük. A jelek szerint azonban mégis létezik, méghozzá nem az a bozontos, gorillaszerű típus, amelyet csak Afrikában és keleten látni. (Szívesen közbevetettem volna, ahogy rápillantottam, hogy annak a típusnak az első unokatestvérét én Kensingtonban láttam.) Ez a típus az arcán szőrös és színtelen; az utóbbi arra utal, hogy napjait a fakoronákban megbújva tölti. Azt a kérdést kell majd eldöntenünk, hogy vajon a majomhoz vagy az emberhez áll-e közelebb. Az utóbbi esetben könnyen elképzelhető, hogy nagyjából megfelel annak, amit vulgárisan a "hiányzó láncszemnek" szoktak hívni! Sürgős kötelességünk ezt tisztázni!

– Szó sincs róla – torkolta le Summerlee. – Most, hogy Mr. Malone intelligenciája és tettrekészsége révén (kénytelen vagyok szó szerint idézni) rendelkezésünkre áll a térkép, egyetlen sürgős kötelességünk, hogy ép bőrrel kimenekítsük magunkat erről a rettenetes vidékről.

– Irány a civilizáció húsosfazeka! – mordult föl Challenger.– A civilizáció tintatartója, uram! Az a dolgunk, hogy beszámolót készítsünk

mindarról, amit láttunk, a további kutatást pedig rábízzuk az utánunk jövőkre. Mindannyian beleegyeztek ebbe, mielőtt Mr. Malone elkészítette a

térképet!– Nos – mondta Challenger –, bevallom, az én lelkem is nyugodtabb

lesz, amikor biztos lehetek benne, hogy expedíciónk eredménye eljutott barátainkhoz. De arról, hogy miképp jussunk le innen, egyelőre fogalmam sincsen. Mindeddig azonban nem kerültem még szembe olyan problémával, amelyet alkotó elmém ne lett volna képes megoldani, és megígérem, hogy holnap minden figyelmemet a lejutás kérdésére fogom fordítani.

És ezzel függőben hagytuk a dolgot. Aznap este a tűz és egy szál gyertya fényénél az elveszett világ térképének részleteibe merültünk. Mindent, amit nagyjából felvázoltam megfigyelőtornyomból, most berajzoltunk a megfelelő helyre. Challenger ceruzája tétovázott a tavat jelző üres folt fölött.

– Milyen nevet adjunk neki? – kérdezte.– Miért ne kockáztathatná meg, hogy megörökítse tulajdon nevét? –

kérdezte Summerlee a tőle megszokott enyhe éllel.– Bízom benne, uram, hogy a nevem más, személyesebb érdemek

révén is fennmarad – mondta kimérten Challenger. – Minden fajankó képes rá, hogy az utókorra tukmálja magát azzal, hogy egy hegynek vagy folyónak adja érdemtelen nevét. Nekem nincs szükségem ilyen monumentumra.

Summerlee csúfondáros mosollyal újabb támadásba kezdett volna, de Lord John sietősen közbeavatkozott:

– Magára vár, pajtikám, hogy nevet adjon neki – szólt hozzám. Maga látta meg először, és Istenemre, ha úgy határoz, hogy Malone-tó legyen, hát senkinek sincs több joga hozzá!

– Hogyne, hogyne. Ifjú barátunk adjon neki nevet – mondta Challenger.

– Akkor hát – mondtam, és bizony belepirultam – legyen a neve Gladys-tó!

– Nem gondolja, hogy a Központi-tó tartalmasabb lenne? – jegyezte meg Summerlee.

– Nekem jobban tetszik a Gladys-tó.Challenger együttérzően rám nézett, és tettetett rosszallással

megcsóválta busa fejét.– Fiatalság bolondság – mondta. – Legyen hát Gladys-tó!

XII. FEJEZETFélelmetes volt az erdőben

Említettem – vagy lehet, hogy nem említettem, mert emlékezetem sajnos meg-megtréfál mostanában –, hogy ragyogtam a büszkeségtől, amikor három olyan férfiú, mint társaim, köszönetet mondott érte, hogy megmentettem vagy legalábbis sokat lendítettem a helyzeten. Mint a csapat zöldfülűje – nemcsak években, hanem tapasztalatban, jellemben, tudásban, mindabban, amitől férfi lesz a férfi – kezdettől fogva a héttérbe szorultam. Most végre elismernek engem is! Jóleső melegséget éreztem a gondolatra. Ah, aki felmagasztalja magát, megaláztatik! Az a kis önteltség, az a megnövekedett önbizalom vitt bele azon az éjszakán

életem legfélelmetesebb kalandjába, mely olyan megdöbbentően végződött, hogy összeszorul a szívem, ha rá gondolok.

A következőképpen történt. Túlzottan felajzott famászási hőstettem, és nem jött álom a szememre. Summerlee volt az őrszem, bizarr, szögletes alakja meggörnyedve üldögélt kis tűzünk mellett, puskával a térdén, hegyes kecskeszakálla meg-megrebbent, ahogy feje fáradtan bólintgatott. Lord John csendben feküdt, beleburkolózva dél-amerikai poncsójába, Challenger mennydörgő horkolásától pedig visszhangzóit az erdő. Fényesen sütött a telihold, friss, hűvös volt a levegő. Az isten is sétára teremtette az ilyen éjszakát... és akkor hirtelen az eszembe ötlött: miért ne? Mi volna, ha elosonnék, elmennék a központi tóhoz, és reggelire visszaérnék érdekes adatok birtokában – nem nőnék-e még nagyobbra társaim szemében? Aztán, ha Summerlee győzedelmeskedik, és módot találunk a szabadulásra, úgy térhetünk vissza Londonba, hogy közvetlen ismeretekkel bírunk a fennsík titokzatos szívéről, ahová senki más, csak én hatoltam be. Eszembe jutott Gladys, és az, hogy "hőstettek várnak ránk mindenfelé". Szinte hallottam a hangját, ahogy mondta. McArdle is az eszembe jutott. Micsoda háromhasábos cikk lehetne belőle! Micsoda karrier alapja... Onnan talán már csak egy lépés a különtudósítói megbízatás a következő nagy háborúban! Fölkaptam egy puskát – a zsebeim tele voltak tölténnyel –, félrehúztam a tüskebokrokat erődítményünk kapujánál, gyorsan kisurrantam. Még egy utolsó pillantást vetettem a világról mit sem tudó Summerlee-re, a felesleges őrszemre, aki még mindig ott bólogatott, mint valami fura játékszer, a parázsló tűz mellett.

Száz yardot sem tettem meg, máris mélységesen megbántam hebehurgyaságomat. Talán említettem valahol krónikámban, hogy túl élénk a fantáziám ahhoz, hogy igazán bátor legyek, de mindent legyűr bennem az attól való félelem, hogy esetleg gyávának látszom. Ez az érzelem hajtott most tovább. Egyszerűen képtelen voltam visszasurranni csak úgy! Még ha társaim nem veszik is észre távollétemet, és sohasem tudják meg, hogy visszariadtam, akkor is megmaradt volna valami elviselhetetlen szégyenérzet a lelkemben. Ugyanakkor azonban a hideg rázott tőle, hogy mibe keveredtem, és abban a pillanatban mindenemet odaadtam volna érte, hogy szégyenkezés nélkül visszacsinálhassam az egészet.

Félelmetes volt az erdőben. A fák olyan sűrűn álltak, lombozatuk olyan dúsan terpeszkedett, hogy szinte semmit sem láttam a holdfényből, csak itt-ott rajzoltak a magasabban levő ágak kusza csipkézetet a csillagos égboltra. Ahogy a szem jobban hozzászokott a homályhoz, észre lehetett venni, hogy nem egyöntetű a sötétség a fák között – egyiket-másikat halványan ki lehetett venni, míg közöttük szénfekete árnyékfoltok sötétlettek, mint megannyi ásító barlangnyílás, melyektől riadtan visszahőköltem. Eszembe jutott a kínban vergődő iguanodon kétségbeesett üvöltése, az az iszonytató jajkiáltás, mely az előző éjszaka visszhangzott az erdőben. Eszembe jutott az a pillanat is, amikor Lord John fáklyájának fényében felvillant az a dülledt szemű, varacskos, vértől lucskos pofa. Most is a vadászterületén jártam! Bármelyik pillanatban rám vethette magát a sötétségből az a névtelen, rettentő szörnyeteg. Megtorpantam, kivettem egy töltényt a zsebemből,

és meg akartam tölteni a puskámat – de amikor a zavarhoz értem, elakadt a lélegzetem. A sörétes puskát hoztam el a golyós helyett l

Megint átfutott rajtam, hogy vissza kellene fordulni. Ennél jobb indokot keresve sem lehet találni az eredménytelenségre – és senki sem tartana kevesebbre miatta. De a dőre büszkeség ismét lázongani kezdett bennem a gondolatra. Nem lehet, nem szabad kudarcot vallanom! Végül is a golyós puska alighanem ugyanolyan hiábavaló volna az éjszaka veszélyei ellen, mint a sörétes. Ha visszamennék a táborba, hogy kicseréljem, nemigen remélhetném, hogy észrevétlenül járhatok-kelhetek. Akkor jönne a magyarázkodás, és vállalkozásom már nem egyedül az enyém lenne, így hát némi tétovázás után összeszedtem minden bátorságomat, és továbbindultam, hónom alatt hasznavehetetlen fegyveremmel.

Az erdő sötétsége Ijesztő volt, de még rosszabb az iguanodonok tisztásának holdfényben fehérlő mozdulatlansága. A bokrok között óvakodva ki lestem. A hatalmas jószágoknak nem láttam nyomát. Talán az egyiküket ért tragédia elűzte őket legelőjükről. A párás, ezüst fényű éjszakában semmilyen élőlényre utaló Jelet nem láttam. Összeszedtem hát a bátorságomat, és gyorsan átiszkoltam a tisztáson, majd a túloldali bozótosban megkerestem a patakot, amelynek útját követtem. Vidám útitárs volt, gurgulázva, fecsegve csörgedezett mellettem, mint az a drága, öreg pisztrángos patak, ahol annyit horgásztam éjjelente kölyökkoromban. Ha követem a folyását, el kell jutnom a tóhoz, és ha visszafelé Is követem, vissza kell jutnom a táborba. Gyakran kénytelen voltam szem elől téveszteni a sűrű bozót miatt, de mindig hallótávolságban csobogott.

Ahogy lefelé ereszkedtem a lejtőn, megritkult az erdő, és egy-egy magas fával tarkított cserjés vette át a helyét. Jó iramban haladtam, és látni tudtam anélkül, hogy engem" lássanak. Elhaladtam a pterodactylus-mocsár közelében is; egyszerre csak száraz, zörgő szárnysuhogással valahonnan a közelből fölemelkedett az egyik hatalmas lény – legalább húsz láb volt a szárny fesztávolsága –, és felsuhant a levegőbe.

Ahogy elröppent a hold tányérja előtt, a fény átsütött hártyavékony szárnyán, és úgy rémlett, mintha egy csontváz röpülne a fehér trópusi ragyogásban. Meghúztam magam a bokrok között, mert már tapasztalatból tudtam, hogy a teremtmény egyetlen kiáltására förtelmes társai százával zúdulnának a nyakamba. Csak amikor visszatelepedett, akkor mertem folytatni utamat.

Egészen csöndes volt az éjszaka, de ahogy előre-haladtam, szemből valami halk, mély hangot, folyamatos mormolást hallottam. Egyre hangosabb lett, míg végül nyilvánvalóan egészen közelről hallatszott. Ha megálltam, nem változott a hangerő, tehát a hangforrás egy helyben lehetett. Mintha fövésben levő folyadék, valami nagy kondér rotyogása hallatszott volna. Nemsokára rátaláltam a forrására: egy kis tisztás közepén tavacskát – illetve inkább pocsolyát, hiszen nem volt nagyobb, mint a Trafalgar téri szökőkút medencéje – alkotott valami fekete, szurokszerű anyag, amelynek felszínén hatalmas hólyagokat vetett a kibugyborékoló gáz. Remegett fölötte a hőségtől a levegő, s a környező talaj is olyan forró volt, hogy alig tudtam megérinteni. Szemlátomást nem merült még ki teljesen az a hatalmas vulkanikus erő, amely réges-régen

a magasba emelte ezt a különös fennsíkot. Már eddig is láttam megfeketedett lávatömböket kikandikálni a dús növényzet alól, de ez az aszfalttó a dzsungel közepén, ez volt az első jele, hogy az ősrégi kráter lejtőin még mocorog Plútó! Nem volt időm alaposabban megvizsgálni, mert sietnem kellett, ha reggelre vissza akartam érni a táborba.

Félelmetes út volt, nem felejtem el, amíg élek. A nagy, holdfényes tisztásoknak a szélén, az árnyékok között óvakodtam előre. A dzsungelban szinte araszoltam, dobogó szívvel meg-megtorpanva, amikor – nem is egyszer – ágak reccsenése adta tudtomra, hogy valami nagy állat jár a közelben. Olykor-olykor hatalmas árnyékok magasodtak föl egy pillanatra, aztán eltűntek – hatalmas, néma árnyak, amelyek mintha puha, nesztelen talpakon mozogtak volna. Hányszor álltam meg azzal, hogy visszafordulok, de büszkeségem mindannyiszor legyőzte félelmemet, és tovább ösztökélt előre, míg el nem érem célomat.

Aztán végre (az órám szerint hajnali egy volt) megcsillant a víz a dzsungel fái között, és tíz perc múlva ott álltam a központi tavat szegélyező nádas szélén. Rendkívül szomjas voltam, lefeküdtem hát, és nagyot ittam a vízből, mely friss volt és hideg. Azon a helyen széles ösvény vezetett hozzá, rajta számos nyommal; nyilvánvalóan az állatok egyik ivóhelyére bukkantam. A víz széléhez közel hatalmas, magányos lávatömb állt. Felkapaszkodtam rá, és végigfeküdtem a tetején, kitűnő kilátásom nyílt minden irányba.

Az első, amit megláttam, ámulattal töltött el. Amikor előzőleg leírtam a hatalmas fa tetejéről látottakat, azt mondtam, hogy a szemközti sziklafalon sötét foltokat vettem észre, melyek mintha barlangok nyílásai lettek volna. Most, ahogy arrafelé tekintettem, fényfoltokat láttam mindenfelé, vöröslő, éles körvonalú foltokat, mint kajütablakok sorát éjszaka a hajón!

Egy pillanatig azt hittem, valami vulkanikus tevékenységet látok, a láva izzását, de ez képtelenség lett volna. Vulkanikus tevékenységre odalent lehet számítani, a mélységben, nem magasan a sziklák között. De akkor ml más lehet? Az alternatíva döbbenetesen hangzott, de egyértelmű volt. Azok a vöröslő foltok a barlangokban égő tüzek visszfényei – tüzekéi, amelyeket csak emberkéz gyújthatott! Emberi lények élnek tehát a fennsíkon! Milyen dicső eredményre vezetett hát magánexpedícióm! Íme, itt az igazi szenzáció, amit visszavihetünk magunkkal Londonba!

Sokáig feküdtem ott, figyeltem a villódzó, vörhenyes fényfoltokat. Úgy tízmérföldnyire lehettek tőlem, de még abból a távolságból is látni lehetett, hogy olykor-olykor kihunytak egy pillanatra, ahogy valaki elhaladt előttük. Mit nem adtam volna érte, ha odakúszhatok, bekukucskálhatok, hírt vihetek társaimnak róla, hogy miféle faj lakja ezt a rendkívüli vidéket! Egyelőre azonban szó sem lehetett róla, márpedig semmiképpen sem távozhattunk a fennsíkról anélkül, hogy valami határozott értesülést szerezzünk erről.

A Gladys-tó – tulajdon tavam – úgy terült el előttem, mintha higany lett volna, a közepén ragyogóan fénylett a hold tükörképe. A tó sekély volt, mert sok helyen láttam, hogy homokpadok emelkednek ki a vízből. A nyugodt felszínen mindenütt láttam az élet jeleit, néha csak a víz gyűrűzését, fodrozódását, máskor egy nagy, ezüstös hal villant át a

levegőn, vagy valami arra úszó szörny palaszürke, ívelt háta emelkedett ki a vízből. Egyszer egy sárga homokpadon feltűnt valami, ami hatalmas hattyúra emlékeztetett, hosszú, hajlékony nyaka volt, és ormótlan teste. Egy darabig ott evickélt a homokpad szélén, aztán belevetette magát a vízbe. Egy ideig még láttam a felszín fölött kígyózni az ívelt nyakat, a le-lecsapó fejet. Aztán alábukott, és eltűnt a szemem elől.

Ezekről a távoli látnivalókról azonban hamarosan magára vonta figyelmemet az, ami az orrom előtt történt. Két, megtermett örvösállatra hasonlító teremtmény jött oda az ivóhelyhez, és most a víz szélénél gubbasztottak, hosszú, hajlékony nyelvük piros szalagként cikázott ki-be, ahogy lefetyeltek. Egy hatalmas, ágas-bogas agancsú szarvas jelent meg, királyi tartású, pompás lény, mellette a tehén és két borjú. Odamentek inni az örvösállatok mellé. Sehol máshol a világon nem létezik ilyen szarvas, mert azok a jávor-antilopok és jávorszarvasok, amelyeket láttam, a válláig sem értek volna! Egyszer csak figyelmeztetően felhorkant, aztán családjával együtt eltűnt a nádasban, de eliszkoltak szem elől az örvösállatok is. Új jövevény, egy irdatlan állat közelgett az ösvényen.

Egy pillanatig azon törtem a fejem, hogy hol láthattam ezt az idomtalan formát, a háromszögletű taréjok szegélyezte ívelt hátat, a föld közelében tartott, furcsa, madárszerű fejet. Aztán eszembe jutott: ez volt a stegosaurus – éppen az a lény, amelyet Maple White megörökített a vázlatfüzetében, és amely elsőként vonta magára Challenger figyelmét! Itt volt hát –, talán épp az a példány, amellyel az amerikai művész találkozott. Roppant súlya alatt rengett a föld, kortyolása messze hangzott a csöndes éjszakában. Öt percig olyan közel állt sziklámhoz, hogy ha kinyújtom a kezem, megérinthettem volna a hátán meredező, visszataszító sörtéket. Aztán döngő léptekkel eltűnt a sziklák között.

Megnéztem az órámat, s láttam, hogy már fél három volt, vagyis legfőbb ideje, hogy elinduljak visszafelé. Nem okozott gondot a helyes út megtalálása, mert végig a kis patak jobb oldalán haladtam, és egy kőhajításnyira attól a sziklától ömlött a központi tóba, ahonnan szemlélődtem. Így hát jókedvűen indultam vissza, mert úgy éreztem, jó munkát végeztem, és szép újdonság halmazzal szolgálhatok majd társaimnak. Természetesen mindenekelőtt a barlangok és a tűz látványával és azzal a bizonyossággal, hogy valami troglodita-faj lakik bennük. Emellett tapasztalatokat szereztem a központi tóról is. Tanúsíthattam, hogy nyüzsög a különös teremtményektől, és láttam több olyan ősi szárazföldi életformát is, amilyennel, még nem találkoztunk. Ahogy visszafelé iparkodtam, az járt az eszemben, hogy aligha lehetett még ember a világon, aki ennél furcsább éjszakát töltött el, és eredményeképpen ennél többel gyarapította az emberiség ismereteit.

Fölfelé baktattam a lejtőn, ezeket a gondolatokat forgattam a fejemben, és már elértem körülbelül a félútig, amikor hirtelen visszarántott ábrándozásomból a mögöttem felhangzó különös hang. Félig horkantás, félig morgás volt, halk, mély és módfelett fenyegető. A jelek szerint valami ismeretlen állat lehetett a közelemben, de nem láttam semmit, tehát csak meggyorsítottam a lépteimet. Úgy fél mérföldet tehettem meg, amikor hirtelen megismétlődött a hang, de hangosabban, fenyegetőbben, mint előzőleg. A szívverésem is megállt, amikor belém villant, hogy az állat, akármi legyen is, minden bizonnyal engem követ! A hideg verejték kivert a gondolatra, a hajam is égnek meredt. Hogy ezek a szörnyetegek cafatokra tépik egymást, szerves része a fennmaradásért vívott különös küzdelemnek; ám hogy a modern

kor embere ellen forduljanak, hogy becserkésszék, prédájuknak tekintsék a felsőbbrendű embert, ez megrendítő és riasztó gondolat volt! Felrémlett előttem az a vértől lucskos pofa, amelyet Lord John fáklyájának fényében megpillantottunk, mint valami rémlátomást Dante poklának legmélyebb bugyrából. Reszkető térddel megálltam, és kimeredt szemmel fürkésztem magam mögött a holdsütötte ösvényt. Mozdulatlan volt, mint valami álombéli táj. Ezüstös tisztások és a bokrok fekete foltjai – semmi más nem látszott. Aztán a csend mélyéről, közelről, fenyegetően, újra felhangzott az a halk, torokhangú horkantás, sokkal tisztábban, sokkal közelebbről, mint előtte! Most már nem férhetett kétség hozzá. Valami a nyomomban járt, és percről percre közelebb került hozzám.

Szinte megbénultan álltam, még mindig a terepei néztem, amelyen átjöttem. És hirtelen megláttam! Valami mozgott a bokrok között, annak a tisztásnak a túlsó oldalán, amelyen áthaladtam. Egy hatalmas, sötét árny elvált a többitől, és kiszökkent a holdfényre. Szándékosan használom a “kiszökkent" szót, mert a fenevad úgy mozgott, mint a kenguru, fölegyenesedve ugrált előre erőteljes hátsó lábán, míg a mellsőt behajlítva tartotta maga előtt. Hatalmas testű és tömegű volt, mint egy fölegyenesedett elefánt, mozgása azonban tömege ellenére rendkívül fürgének rémlett. Amikor megláttam a körvonalát, egy pillanatig abban reménykedtem, talán iguanodon, amelyről tudtam, hogy ártalmatlan; de akármilyen tájékozatlan voltam is, gyorsan rájöttem, hogy ez egészen másfajta lény. A megtermett, háromujjú levélevő kedves, szarvas formájú feje helyett ennek a fenevadnak széles, lapos, varangyszerű pofája volt, épp olyan, mini amilyen a táborban riasztott meg minket. Vérszomjas horkantásai és az ijesztő kitartás, mellyel üldözött, nem hagytak kétséget felőle, hogy ez bizony a nagy húsevő dinoszauruszok egyike, a legiszonytatóbb fenevadaké, amelyek valaha is jártak e Földön. Ahogy előreszökdécselt, a szörnyeteg mintegy húszyardonként a földre nyomta az orrát. A szagomat követte! Néha egy-egy pillanatra elveszítette a nyomot, de aztán újra megtalálta, és sebesen ugrált utánam, ugyanazon az úton.

Még most is kiveri homlokomat a verejték, ha arra a lidércnyomásra gondolok. Mit tehettem? Ott volt a kezemben a hasznavehetetlen sörétes puska. Mire mennék vele? Körülnéztem, kétségbeesetten kerestem valami sziklát vagy fát, de sűrű bozótos volt körülöttem, ahol legfeljebb facsemetéket láttam, ráadásul tudtam, hogy a mögöttem közeledő fenevad úgy ki tud tépni egy közönséges fát, mint a nádszálat. Egyvalamiben reménykedhettem: a futásban! Az egyenetlen talajon nem tudtam gyorsan haladni, de ahogy kétségbeesetten tekintgettem körbe, észrevettem egy jól kivehető, keményre kitaposott ösvényt magam előtt, keresztirányban. Már több hasonlót láttunk felfedező útjaink során, különféle állatok csapásait. Ezen talán fölvehetem a versenyt a szörnyeteggel, mert gyors lábú futó voltam, és a kondíciómra sem panaszkodhattam. Elhajítottam a haszontalan fegyvert, és nekiiramodtam egy olyan félmérföldes vágtának, amilyenhez hasonlói sem azelőtt, sem azután nem produkáltam. Minden tagom fájt, ziháltam, úgy éreztem, a levegőhiánytól szétpattan a tüdőm, de ott tudtam magam mögött azt az iszonyatot, és csak rohantam, rohantam, rohantam. Végül

aztán megálltam, amikor már mozdulni is alig tudtam. Egy pillanatig azt hittem, leráztam. Mögöttem csend és nyugalom honolt az ösvényen. Aztán hirtelen recsegés, ropogás, hatalmas lábak döngése, gigászi tüdő fújtatása hallatszott: a fenevad ismét a nyomomban volt, szinte már a sarkamban. Elvesztem!

Őrült voltam, hogy oly sokáig álltam ott, mielőtt elrohantam! Mindaddig csak a szagot követte, és lassan haladt. De amikor rohanni kezdtem, észrevett. Attól fogva már a látására támaszkodhatott, hiszen a csapás elárulta, merre menekültem. Most már, ahogy feltűnt a kanyarban, hosszú ugrásokkal haladt. A hold fénye megcsillant nagy, kidülledő szemén, tátott szájában a hatalmas fogak során és erős, rövid mellső lába hófehér karmain. Riadt sikollyal megfordultam, és vadul menekülni kezdtem, tovább a csapáson. Mögöttem egyre hangosabban hallatszott a szörny fújtatása. Súlyos lépései már egészen közel döngtek. Minden pillanatban vártam, hogy karmai belevájnak a hátamba. Aztán hirtelen valami reccsent – belezuhantam a semmibe, mindent elborított a sötétség és a csend.

Amikor magamhoz tértem az eszméletlenségből – amely, azt hiszem, nem tarthatott tovább néhány percnél –, förtelmes, átható szag csapott meg. Kinyújtottam a kezem a sötétségben, és hozzáértem valamihez, ami mintha hatalmas húscafat lett volna, míg a másik kezem egy jókora csont körül zárult össze. Fölöttem egy világosabb körben látszott a csillagos ég, amiből rájöttem, hogy egy mély gödör fenekén fekszem. Lassan föltápászkodtam, és végigtapogattam magam. Az egész testem merev volt és sajgott, de minden tagom mozgott, minden izületem hajlott. Ahogy zuhanásom előzménye felderengett megzavarodott agyamban, rémülten fölpillantottam, azt várva, hogy a derengő ég háttere előtt megpillantom annak a rémisztő fejnek a körvonalát. A szörnyetegnek azonban se híre, se hamva nem volt, egy hangot sem hallottam odafentről. Lassan körbeindultam hát, hogy kitapogassam, mi lehet ez a furcsa hely, ahová olyan alkalmas pillanatban zuhantam le.

Mint mondtam, gödör volt, meredek falakkal és mintegy húsz láb átmérőjű, vízszintes fenékkel. Itt, a fenekén jókora húsdarabok hevertek szanaszét, legtöbbjük a rothadás legvégső fázisában. Dögletes, borzasztó volt a levegő. Miután átbotladoztam ezeken az oszló maradványokon, hirtelen nekimentem valami keménynek. A gödör közepén egy függőleges oszlop volt szilárdan a földbe állítva. Olyan magasra nyúlt, hogy a kezemmel nem értem el a tetejét, és mintha zsírral lett volna bekenve.

Hirtelen eszembe jutott, hogy van a zsebemben egy doboz viaszgyufa. Meggyújtottam egyet, és végre képet kaphattam környezetemről. Nem volt kétséges, hogy mibe pottyantam. Csapda volt – emberkéz készítette verem! A középen álló, mintegy kilenc láb magas oszlop a tetején hegyes volt, és fekete rétegben borította a felnyársalt áldozatok alvadt vére. A szétszórt maradványok az elejtett állatokéi voltak, amelyeket levagdaltak az oszlopról, hogy szabaddá tegyék a következőnek, aki beletéved. Eszembe jutott, hogy Challenger kijelentette, a fennsíkon nem élhet ember, mert gyöngécske fegyvereivel nem állhatná meg a sarat a vidéket uraló szörnyekkel szemben. De most már megvilágosodott, hogyan lehetséges mégis. Szűk szájú barlangjaikban a bennszülöttek, akárkik lettek légyen is, menedéket találtak a nagy testű szauruszok elől, mert azok nem fértek be; fejlett agyuk révén pedig képesek voltak ilyen, ágakkal fedett csapdákat állítani az állatok vonulását jelző csapásokon, és elpusztítani őket erejük és fürgeségük ellenére. Az ember mindig győzedelmeskedik.

A gödör kissé lejtős falán az agilis ember könnyen felmászhatott, de sokáig

haboztam, mielőtt fölmerészkedtem annak a rettentő lénynek elérhető közelségébe, amely kis híján végzett velem! Honnan tudjam, hogy nem leselkedik-e a legközelebbi bokor mögött, felbukkanásomra várva? De összeszedtem a bátorságomat, amint eszembe jutott Challenger és Summerlee egyik beszélgetése az óriáshüllőkről. Egyetértettek abban, hogy a szörnyetegeknek jóformán alig volt agyuk, hogy kicsinyke koponyaüregükben nem volt helye az értelemnek, és ha a világ többi részén kipusztultak, az alighanem ostobaságuknak volt betudható, mert nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Ahhoz, hogy ott leselkedjék rám, a teremtménynek föl kellett volna fognia, hogy mi történt velem, ehhez viszont valami olyan képesség kellett volna, amivel összekapcsolja az okot és az okozatot. Sokkal valószínűbbnek látszott, hogy a csökevényes agyú, csak tompa ragadozóösztön irányította lény felhagyott az üldözéssel, amikor eltűntem a szeme elől, és némi döbbent csodálkozás után elkullogott más préda után. Fölevickéltem a gödör peremére, és körülnéztem. A csillagok halványultak, az égbolt világosodott, és ellenségemnek semmi látható vagy hallható jele. Lassan kimásztam, aztán egy darabig a földön ültem, készen arra, hogy visszaugorjak menedékembe, ha veszély fenyegetne. Majd amikor a teljes csönd és a pirkadó fény felbátorított, összeszedtem a bátorságomat, és visszalopakodtam azon az úton, amelyen jöttem. Egy idő múlva, megtaláltam a puskámat, aztán pedig a patakot, útmutatómat. Végül – gyakori, riadt hátrapillogás mellett – elindultam hazafelé.

És hirtelen valami meglepő módon emlékeztetett otthagyott társaim jelenlétére: a tiszta, csendes hajnali levegőben a távolból egy puska éles, kemény dörrenése hangzott fel! Megálltam, füleltem, de semmi mást nem hallottam. Egy pillanatig megrémültem, hogy valami hirtelen vész törhetett rájuk. De aztán egyszerűbb és természetesebb magyarázat jutott az eszembe. Már nappali világosság volt. Minden bizonnyal észrevették távollétemet. Azt hitték, hogy eltévedtem az erdőben, azért sütötték el a fegyvert, hogy tudjam, merre menjek. Igaz, hogy szigorúan megfogadtuk, hogy nem lövöldözünk, de ha úgy látták, hogy veszélyben vagyok, aligha tétováztak. Nekem viszont most szednem kellett a lábamat, amilyen gyorsan tudtam, hogy megnyugtassam őket.

Fáradt voltam és elgyötört, nem tudtam olyan sebesen haladni, ahogy szerettem volna; de végül már ismerős terepre értem. Tőlem balra a pterodactylusok mocsara; előttem az iguanodonok tisztása. Nemsokára az utolsó erdősávban jártam, amely elválasztott a Challenger-erődtől. Jókedvűen odakurjantottam, hogy eloszlassam aggályalkat. Nem jött vissza válaszkiáltás. Torkom összeszorult a baljós csendtől. Futásnak eredtem. A sövényfal ugyanúgy emelkedett előttem, mint ahogy otthagytam, de a kapu nyitva volt. Berontottam. A hűvös reggeli fényben ijesztő látvány tárult a szemem elé. Holmijaink összevissza a földön, társaimnak se híre, se hamva, és a kihunyóban levő tűz mellett vörösre színezte a füvet egy ijesztő vértócsa!

Annyira fejbe kólintott ez a hirtelen megrázkódtatás, hogy egy darabig kis híján eszemet vesztettem. Homályosan emlékszem, mint valami rossz álomra, hogy föl-alá rohangásztam az erdőben az üres tábor körül, és kétségbeesetten kiáltoztam társaim után. Nem jött válasz a néma árnyak közül. Kétségbe ejtett a rettenetes gondolat, hogy talán

sosem látom őket többé, hogy magamra maradok ezen az iszonyú helyen, ahonnan nem vezet visszaút a lenti világba, hogy ezen a lidércnyomásos vidéken kell élnem és meghalnom. Kétségbeesésemben a hajamat tudtam volna tépni, a fejemet verni a fákba. Csak most ébredtem rá, mennyire megszoktam, hogy számíthatok társaimra, Challenger derűs önteltségére, Lord Roxton ellentmondást nem tűrő, humoros higgadtságára. Nélkülük olyan voltam, mint az elveszett gyermek, gyenge és tanácstalan. Azt sem tudtam, hová legyek, mit csináljak először.

Egy darabig zavarodottan üldögéltem, aztán megpróbáltam kideríteni, miféle hirtelen szerencsétlenség érhette társaimat. Az egész tábor feldúlt képe arra utalt, hogy valamiféle támadás történt, és a puskalövés minden bizonnyal akkor hangzott el. Hogy csak egy lövés dörrent, arra mutatott, hogy pillanatok alatt lezajlott. A puskák még mindig ott hevertek a földön, egyiküknek – Lord Johnénak – töltény űrjében még ott volt az üres hüvely. Challenger és Summerlee pokrócai a tűz mellett arról árulkodtak, hogy gazdáik épp aludtak. A lőszeres és élelmiszeres ládák vad zűrzavarban hevertek szanaszét, akárcsak balszerencsés fényképezőgépeink és lemeztartóink, de egy sem hiányzott. Ezzel szemben viszont minden felbontott élelmiszer – márpedig emlékeztem, hogy bőven volt ilyen – eltűnt. Tehát állatok törhettek be, nem a bennszülöttek, mert ez utóbbiak bizonyára semmit sem hagytak volna ott.

De ha állatok voltak, vagy csak egyetlen szörnyű állat, akkor mi lett társaimmal? Egy vérengző vadállat bizonyára széttépi őket, és otthagyja a maradványokat. Való igaz, hogy erőszakról árulkodott a visszataszító vértócsa; és az afféle szörnyeteg, mint amilyen az éjszaka üldözött, olyan könnyen elvihette volna áldozatát, mint a macska az egeret. Ebben az esetben a többiek az üldözésére eredtek volna... de akkor magukkal vitték volna a fegyvereket! Minél jobban törtem rajta zavart, meggyötört agyam, annál kevésbé találtam ésszerű magyarázatot. Körülnéztem az erdőben, de nem láttam olyan nyomot, amely a segítségemre lehetett volna. Egyszer eltévedtem, és csak egy órai bolyongás után, nagy szerencsével találtam vissza a táborba.

Egyszer csak eszembe jutott valami, ami kis vigaszt öntött fájó szívembe, Nem voltam teljesen egyedül a világon – odalent a szikla lábánál, hívótávolságomon belül ott várakozott a hűséges Zambo! Elmentem a sziklaperemhez, és lenéztem. Valóban ott gubbasztott pokrócai között, a tűz mellett. De meglepetésemre egy másik alak is ült vele szemben. Egy pillanatra megdobbant a szívem az örömtől, mert azt hittem, valamelyik társam épségben le tudott jutni. De ahogy jobban megnéztem, eloszlott az ábránd. A felkelő nap fénye sötét bőrön vöröslött. Indián volt. Nagyot kurjantottam, és meglengettem a zsebkendőmet. Zambo rögvest fölnézett, intett és nekivágott a sziklacsúcsnak. Nemsokára ott állt velem egy magasságban, és mélységes megrendüléssel hallgatta a történteket.

– Ördög vitte el őket biztosan, Malone úr – mondta. – Maguk jött ördög országához, uram, és vitte őket magának. Megfogadja tanácsot, Malone úr, lejössz gyorsan, különben elvisz ön is!

– Hogy jöhetnék le, Zambo?– Leszed liánok fáról, Malone úr. Átdob ide. Én kötsz ehhez a

tönkhöz, meglesz a híd!

– Erre már gondoltunk. Nincs Itt olyan kúszónövény, ami megbírna minket.

– Küldsz kötélért, Malone úr.– Kit küldhetek, és hová?– Indián falukba, uram. Indián faluban sok bőrkötél. Ott lenn indián.

Küldsz őt!– Ki az az indián?– Nekünk indiánunk. Többiek elverte őt, elszedte pénzét. Jött vissza

hozzánk. Elvisz levél, hoz kötél – akármi!Elvinne egy levelet! Miért is ne? Talán hozhatna segítséget; de

mindenesetre gondoskodna róla, hogy áldozatunk ne legyen hiábavaló, hogy mindannak a híre, amit a tudományért tettünk, eljusson haza, barátainkhoz. Már két levelem állt készen. A nap során még megírok egy harmadikat, teljessé teszem beszámolómat. Az indián elviheti a nagyvilágba. Megparancsoltam tehát Zambónak, hogy este jöjjön föl megint, és nyomorúságos, magányos napomat azzal töltöttem, hogy leírtam az éjszakai kalandjaimat, írtam agy külön levelet is, bárki fehér kereskedőnek vagy gőzhajó kapitányának, akivel az indián találkozik, amelyben esedeztem, hogy gondoskodjanak számunkra kötelekről, mert az életünk függ tőle. Este mindezeket az irományokat átdobtam Zambónak az erszényemmel együtt, amelyben három arany font sterling volt, azzal, hogy ezeket adja oda az indiánnak, és még kétszer annyit ígértem, ha visszatér a kötelekkel.

Ebből tehát megértheti, kedves Mr. McArdle, miképpen jut el önhöz ez az üzenet, és tudni fogja, mi az igazság, ha esetleg nem hallana többé szerencsétlen tudósítójáról. Ma este túl fáradt és túl letört vagyok hozzá, hogy terveket kovácsoljak. Holnap ki kell találnom valami utat-módot arra, hogy érintkezésben maradjak a táborral, de közben megpróbálhassam felkutatni boldogtalan barátaim nyomát.

XIII. FEJEZETSosem feledem azt a látványt

Azon a búskomor estén épp lemenőben volt a nap, amikor alattam, a hatalmas síkságon megláttam az indián magányos alakját. Nyomon követtem a szememmel, egyetlen halvány reménységünket, amíg el nem tűnt az esti párában, amely a lenyugvó nap fényétől rózsaszínűen szállt fel a távoli folyó és én közöttem.

Már besötétedett, amikor végre visszaindultam szétvert táborunkba; az utolsó kép, amely megmaradt bennem, Zambo tüzének vöröslő fénye volt, az egyetlen fénypont a lenti világban, akárcsak hűséges kitartása az én lelkem reménytelen sötétjében. Mégis most jobban éreztem magam, mint bármikor azóta, hogy ez a csapás ért, mert megnyugtató gondolat volt, hogy a világ megtudja, mit végeztünk, és ha bekövetkezik a legrosszabb, nevünk nem enyészik el testünkkel, hanem fáradozásaink eredménye révén fennmarad az utókornak.

Nyomasztó érzés volt ott aludni abban a balvégzetű táborban; ám még ijesztőbb lett volna a dzsungelban. Vagy az egyik, vagy a másik. Az óvatosság egyfelől arra intett; hogy őrizkedjem, a kimerült Természet viszont másfelől kijelentette, hogy ne is gondoljak ilyesmire. Felmásztam

a nagy páfrányfenyő egyik ágára, de a kerek felszínen nem találtam biztonságos nyugvóhelyet; biztosan leestem és nyakam szegtem volna, mihelyt elszunnyadok. Így hát lemásztam és eltűnődtem, mitévő legyek. Végül elzártam a sövény nyílását, háromszög alakban meggyújtottam három tüzet, és a kiadós vacsora után mély álomba zuhantam, melyből különös és igen örömteli módon ébredtem föl. Kora hajnalban, épp csak pirkadt még, egy kéz fogta meg a karomat. Fölriadtam, minden idegszálam görcsbe rándult, kezem a puska után tapogatott – aztán örömkiáltás szakadt ki belőlem, mert a szürke fényben Lord Johnt láttam magam mellett térdelni!

Ő volt, de mégsem ő. Akit otthagytam, higgadt viselkedésű, méltóságteljes megjelenésű, makulátlan öltözékű férfiú volt; emez pedig sápadt, eszelős tekintetű, zihálva kapkodta a levegőt, mint aki lélekszakadva és messziről rohant. Beesett arcát horzsolások és vér csúfította el, ruhája cafatokban lógott, a kalapja eltűnt. Megdöbbenten bámultam rá, de nem hagyott időt a kérdezősködésre. A felszerelés között turkált, miközben beszélt:

– Gyorsan, pajtikám! Gyorsan! – kiáltotta. – Minden pillanat számit! Fogja a két puskát, a másik kettő nálam van. Aztán minden töltényt, amit csak össze tud szedni. Tömje meg a zsebeit! Most jöhet az élelem.

Féltucat konzerv megteszi. Úgy!! Ne álljon meg, ne beszéljen, ne töprengjen! Mozogjon, különben végünk!

Még mindig félálomban voltam, el sem tudtam képzelni, mit jelentsen mindez, de azon kaptam magam, hogy vadul törtetek utána a fák között, hónom alatt egy-egy puska, a kezemben egy halom különféle felszerelés. Társam ide-oda cikázott a legsűrűbb bozótosban, amíg egy sűrű cserjéshez nem ért. Ebbe belecsörtetett, ügyet sem vetve a tüskékre, és a kellős közepén a földre vetette magát, engem is lerántott maga mellé.

– Nna! – zihálta. – Azt hiszem, itt biztonságban vagyunk. Az első utuk a táborhoz vezet, az holtbiztos! Az lesz az első gondolatuk! De most majd törhetik a fejüket!

– Mi ez az egész? – kérdeztem, amikor lélegzethez jutottam. – Hol vannak a professzorok? És mi elől menekülünk?

– A majomemberek! – kiáltotta. – Úristen, micsoda szörnyetegek! Ne emelje föl a hangját, mert nagyon jó a fülük – a szemük is, de a szaglásuk nem, amennyire meg tudom ítélni, úgyhogy azt hiszem, nem tudnak kiszimatolni bennünket. Maga merre járt, kis barátom? Örülhet, hogy kimaradt belőle.

Néhány mondatban elsuttogtam az éjszakám történetét.– Ejnye – mondta, amikor beszámoltam a dinoszauruszról és a

veremről. – Nem mondhatnám, hogy gyógyüdülőhely ez, ahol vagyunk, mi? De amíg azok az ördögök el nem kaptak minket, sejtelmem sem volt róla, mennyire rettenetes... Az emberevő pápuák egyszer a kezük közé kaparintottak, de hát azok kedvesnővérek ehhez a népséghez képest!

– Hogy történt? – kérdeztem.– Kora hajnal volt. Tudós barátaink épp csak ébredeztek. Még el sem

kezdtek vitatkozni. Egyszer csak majmok potyogtak az égből. Úgy hullottak, mint az érett alma a fáról! Gondolom, előbb összegyűltek a fejünk fölött a sötétben, amíg megtelt velük az a nagy fa. Az egyiket hasba lőttem, de mielőtt felocsúdtunk volna, már letepertek a földre. Azt mondom, majmok, de botok meg kövek voltak a kezükben, karattyoltak

egymásnak, és a végén liánokkal összekötözték a kezünket, úgyhogy fejlettebbek minden állatnál, amivel bolyongásaim során összeakadtam. Majomemberek ezek, nem mások. A hiányzó láncszemek – bárcsak meg is maradtak volna hiányzónak! Elvitték a sebesült bajtársukat – csak úgy dőlt belőle a vér –, aztán körbeültek minket, és ha láttam valaha gyilkos tekintetet, hát az övék az volt! Megtermett alakok, embermagasságúak, de sokkal erősebbek. Furcsa, üveges a tekintetük, vörös, csimbókos a szemöldökük; és csak ültek, és legeltették rajtunk a szemüket! Challenger igazán nem gyáva nyuszi, de még ő is megijedt. Valahogy feltápászkodott, és rájuk ordított, hogy legyünk már túl rajta, végezzenek velünk! Azt hiszem, a hirtelen lerohanástól egy kicsit becsavarodott, mert úgy tombolt, szitkozódott, mint akinek elment az esze. Ha a kedvenc újságírói ültek volna ott sorban, akkor sem lehetett volna durvább.

– Erre mit csináltak?Lenyűgözött a különös történet, melyet társam suttogott a fülembe,

miközben éles tekintete jobbra-balra cikázott, s keze a felhúzott puskát szorongatta.

– Azt hittem, ezzel nekünk befellegzett, de nem, inkább új vágányra terelte őket. Kórusban karattyoltak, locsogtak egymásnak. Aztán az egyik odaállt Challenger mellé. Ezen mosolyogni fog, kis barátom, de szavamra, unokatestvérek lehettek volna! Nem hittem volna, ha nem a tulajdon szememmel látom! Az az öreg majomember – ő volt a főnökük – kiköpött Challenger volt, csak vörösben, rajta a barátunk minden szépsége, csak egy kicsit eltúlozva. Ugyanaz a zömök test, széles váll, ugyanaz a hordómell, rövid nyak, nagy, göndör, rőt szakáll, ugyanaz a bozontos szemöldök, az a “Hát maga meg mit akar?!" arckifejezés – az egész katalógus. Ahogy ez a majomember odaállt Challenger mellé, és a vállára tette a kezét, tökéletes volt! Summerlee egy kicsit hisztérikus lett, addig nevetett, amíg sírva fakadt. A majomemberek is nevettek, vagy legalábbis förtelmes kotkodácsolást hallattak, aztán nekiláttak átvonszolni minket az erdőn. A puskákhoz, szerszámokhoz hozzá sem nyúltak, gondolom, tartottak tőlük, de elvittek minden megbontott élelmet. Summerlee meg én kissé durva bánásmódban részesültünk útközben – a ruhám és a bőröm a tanú rá –, mert nyílegyenesen átvittek minket a szedresen, és az ő bőrük olyan, mint a cipőtalp. De Challengernek úri dolga volt. Négyen vitték a vállukon, mint egy római császárt. Mi ez?

Furcsa, kattogó zaj hallatszott a távolból, mintha kasztanyetták szóltak volna.

– Ők azok! – mondta társam, és becsúsztatta a töltényeket a dupla csövű Expressbe. – Töltse meg mindet, kisbarátom-pajtikám, mert élve nem kerülünk a kezük közé, arra mérget vehet! Ilyen hangot adnak, amikor izgatottak. Istenemre, lesz min izgulniuk, ha kikezdenek velünk! “A szürke mundérosok utolsó csatája" ehhez képest kismiska lesz. "Elmerevedő kezük a fegyverre szorul, körülöttük a holt s a halódó", ahogy a fűzfapoéta megénekli. Hallja őket?

– Nagyon távolról.– Az a kis banda nem sok vizet zavar, de gondolom, a felderítő

osztagaik átfésülik az egész erdőt. Nos, hogy folytassam megpróbáltatásaink történetét, nemsokára odaértünk a városukba, vagy

ezer ág- és lombkunyhó áll egy jókora ligetben, a fennsík széléhez közel. Három-négy mérföldnyíre van innen. Összevissza fogdostak a büdös dögök, úgy érzem, most már mindig piszkos leszek! Összekötöztek minket, az a példány, amelyik engem vett kezelésbe, jobb csomókat tud, mint bármelyik vitorlamester, és hanyatt fektettek egy fa alá, míg fölöttünk őrt állt az egyik megtermett jószág, fütykössel a kezében. Amikor azt mondom, “fölöttünk", jómagámra és Summerlee-re gondolok. A jó öreg Challenger fent trónolt egy fán, ananászt evett, és élte a világát. Hozzá kell tennem, hogy azért odacsempészett nekünk egy kis gyümölcsöt, és tulajdon kezével lazította meg a kötelékeinket. Ha látta volna, ahogy ott ül fenn a fán, komázik az ikertestvérével, és dörgő basszus hangon dalolja, hogy “Zúgjatok, zengő harangok!" – mert a zene szemlátomást jókedvre derítette őket –, nem állta volna meg mosolygás nélkül; de mi nem voltunk éppen nevetős kedvünkben, gondolhatja! A majomemberek hajlandóak voltak bizonyos mértékig hagyni, hogy Challenger azt csináljon, amit akar, de nálunk élesen megvonták a határt. Csak az vigasztalt bennünket, hogy tudtuk, maga szabadlábon van, és ügyel majd a levéltárra.

– No mármost, kis barátom – folytatta Lord John –, mondok valamit, amin meg fog lepődni. Azt mondja, emberek keze nyomát látta, tüzeket, csapdát és így tovább. Nos, mi láttuk magukat a bennszülötteket is! Szegény ördögök, szerencsétlen kis fickók; és van is mitől szerencsétlennek lenniük! Úgy látszik, hogy az emberek kezében van a fennsík egyik fele, odaát, ahol a barlangokat látta, a majomembereké pedig ez a rész, és ádáz háború dúl köztük, szünet nélkül.

Amennyire követni tudtam, ez a nagy helyzet. Tegnap a majomemberek elkaptak egy tucat embert, és odahurcolták őket foglyokként. Életemben nem hallottam még olyan karattyolást, sivítozást! Az emberek kis, vörös fickók voltak, és úgy összeharapták, karmolták őket, hogy járni is alig tudtak. A majomemberek kettőt ott helyben megnyuvasztottak, az egyiknek jóformán kitépték a karját, förtelmes volt. Kemény kis legények azok, mert szinte meg se nyikkantak. De mi rosszul lettünk tőle. Summerlee elájult, és még Challengernek is több volt a kelleténél. Azt hiszem, elmentek, nem?

Feszülten füleltünk, de csak madárhangok törték meg az erdő mélységes nyugalmát. Lord John folytatta elbeszélését.

– Sejtelme sincs róla, mekkora szerencséje volt, kis barátom, pajtikám! Elkapták azokat az indiánokat, csak azért feledkeztek meg magáról, máskülönben holtbiztos, hogy visszajönnek a táborba, és begyűjtik magát is. Igaza volt, kezdettől fogva lestek minket fentről, a fáról, és pontosan tudták, hogy egyikünk hiányzik. De akkor csak az új zsákmány járt az eszükben; ezért jöttem ébreszteni ma reggel én, nem pedig egy csapat majomember. Nos, ezután valami rémség következett! Istenem, micsoda lidércnyomás ez az egész! Emlékszik odalenn arra a hegyes bambuszbozótra, ahol megtaláltuk az amerikai csontvázát? No, az pontosan a majomváros alatt van, és ott tanítják repülni a foglyaikat. Azt hiszem, tömegével találhattunk volna csontvázakat, ha keresünk. A fennsík szélén van valami tisztásuk, az a dísztér, és rendesen megadják ám a módját! A szegény ördögöknek egyenként le kell ugraniuk, és a nagy mulatság az, hogy vajon csak darabokra zúzzák magukat, vagy felnyársalják őket a nádszálak! Odavittek minket, hogy megnézzük. Az egész törzs felsorakozott a sziklaperemen. Négy indián ugrott le, és a

bambusz úgy ment át rajtuk, mint kötőtűk a vajon. Nem csoda, hogy a szegény jenki bordái között nőtt a bambusz...! Rettenetes volt, de fenemód izgalmas is! Mind megbűvölten néztük, ahogy levetik magukat, még ha közben azt hittük is, hogy aztán mi jövünk az ugródeszkán.

De nem mi jöttünk. Meghagytak hat indiánt is a mai napra – legalábbis én így értettem –, de szerintem minket szántak a mai műsor sztárjainak. Challenger esetleg megússza, de Summerlee és én rajta voltunk a színlapon. A nyelvüknek jó része jelbeszéd, nem volt nehéz követni őket. Ennélfogva úgy gondoltam, ideje meglépni. Előzőleg meghánytam-vetettem a kérdést, és egy-két dolgot sikerült tisztáznom magamban. Csak magamra számíthattam, mert Summerlee használhatatlan volt, és Challenger sem ért sokat. Az egyetlen alkalommal, amikor összekerültek, hajba kaptak, mert nem tudtak megegyezni azoknak a vörös hajú ördögöknek a tudományos besorolásában. Az egyik azt mondta, javai dryopithecus, a másik azt, hogy pithecantropus. Nem normálisak, én mondom, őrült mind a kettő! De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, átgondoltam egy-két hasznos dolgot. Például, hogy azok a förtelmek nyílt terepen nem futnak olyan gyorsan, mint az ember. Tudja, rövid, görbe a lábuk, és súlyos a testük. Még Challenger is testhosszal lehagyná őket száz yardon, maga meg én pedig gazellák vagyunk hozzájuk képest. Aztán a másik dolog: hogy fogalmuk sincs róla, mi az a puska. Azt hiszem, azóta sem értik, mitől sérült meg az, amelyiket meglőttem. Ha a kezünkbe kaparintjuk a puskákat, gondoltam, mindenre képesek tehetünk. Így hát megléptem ma reggel: az őrömet hasba rúgtam, hogy kifeküdt tőle, és egyből a táborba vágtáztam. Ott begyűjtöttem magát meg a puskákat, és most itt vagyunk.

– De a professzorok...! – kiáltottam aggodalmasan.– Vissza kell mennünk, és kiszabadítani őket! Nem hozhattam őket

magammal. Challenger fönn volt a fán, Summerlee pedig nem volt olyan erőben. Egyetlen lehetőségként az kínálkozott, hogy megkaparintjuk a puskákat, és kiszabadítjuk őket. Persze lehet, hogy bosszúból tüstént felkoncolják mindkettőt. Nem hiszem, hogy Challengerre kezet emelnének, de Summerlee-ért nem kezeskedném. Ővele viszont mindenképpen elbántak volna. Ebben biztos vagyok. Úgyhogy nem sokat rontottam a helyzeten azzal, hogy megléptem. De becsületbeli kötelességünk, hogy visszamentünk, és kiszabadítsuk őket, vagy velük együtt hagyjuk ott a fogunkat! Föl is készülhet rá, kis barátom, hogy estére túl lesz rajta, vagy így, vagy úgy!

Megpróbáltam utánozni itt Lord Roxton szaggatott beszédmódját, rövid, nyomatékos mondatait, a félig tréfás, félig vakmerően nemtörődöm modort. Született vezér volt. Ahogy egyre fenyegetőbb lett a veszély, úgy lett hetykébb a modora, csípősebb a stílusa, hűvös tekintete átforrósodott. Don Ouijote-bajsza felborzolódott, a boldog izgalomtól. A vészterhes órákban felülmúlhatatlan bajtárssá tette a veszély iránti szerelme, a kaland drámaiságának mélységes – annál is mélységesebb, mert magában tartotta – átélése, az a következetes szemlélete, hogy az életben mindenféle veszedelem a sport egy formája, ádáz meccs a Végzettel, ahol a vesztes büntetése a halál. Ha nem bujkál, bennünk a szorongás, hogy mi lett társaink sorsa, kifejezett

öröm lett volna, hogy ennek az embernek az oldalán vethetem bele magam egy ilyen csetepatéba! Épp kimásztunk volna a bozótbeli rejtekhelyünkről, amikor a karomon éreztem a szorítását.

– Istenemre – suttogta –, megint Itt vannak!Fektünkből végigtekinthettünk a fatörzsek és ágak alkotta, lombfedte

barna-zöld folyosón, ahol egy csapat majomember közeledett. Libasorban haladtak, behajlított lábbal, görbe testtartással, kezük hébe-hóba a földre támaszkodott, fejük jobbra-balra forgott. Hajlott tartásuk alacsonyabbnak mutatta őket, de szerintem öt láb körül lehettek, hosszú karral és roppant mellkassal. Sokuk kezében botot láttam. Így, messziről nézve mintha nagyon szőrös nyomorékok vonultak volna valahová. Csak egy pillanatig láttam ilyen tisztán őket, aztán eltűntek a bokrok között.

– Nem most – mondta Lord John, aki közben fölkapta a puskáját. – Azzal megyünk a legtöbbre, ha lapítunk, amíg felhagynak a kutatással. Aztán meglátjuk, hátha vissza tudunk jutni a városukhoz, hogy a legérzékenyebb pontjukon támadjuk meg őket. Adjunk nekik egy órát, aztán hajrá!

Azzal töltöttük ki az időt, hogy felnyitottuk az egyik elemózsiás dobozt, és bereggeliztünk. Lord Roxton az előző reggel óta nem evett mást, csak pár szem gyümölcsöt; most úgy falt, mint az éhes farkas. Aztán végre elindultunk mentőakciónkra, töltényektől duzzadó zsebekkel, mindkét kezünkben egy-egy puskával. Indulás előtt gondosan megjelöltük kis rejtekhelyünket a bozótosban, és emlékezetünkbe véstük, milyen irányban van a Challenger-erődtől, hogy szükség esetén újra megtalálhassuk. Nesztelenül osontunk a bokrok között, amíg egészen a sziklaperemhez nem értünk, a régi tábor közelébe. Ott megálltunk, és Lord John elmondta elgondolását.

– Amíg a sűrű erdőben vagyunk, minden adu azoknak a bestiáknak a kezében van – mondta. – ők látnak minket, mi őket nem. De nyílt terepen más a helyzet. Ott gyorsabbak vagyunk náluk. Tehát amennyire csak lehet, a nyílt terepen kell maradnunk! A fennsík peremén kevesebb a nagy fa, mint beljebb, ezért onnan közelítjük meg őket. Ne siessen, tartsa nyitva a szemét, és lövésre készen a fegyverét. Mindenekfölött pedig ne hagyja, hogy foglyul ejtsék, amíg egyetlen tölténye is van még! Ez az utolsó szavam magához, pajtikám.

Amikor a sziklaperemhez értünk, kidugtam a fejem, és láttam, hogy derék feketénk, Zambo, odalent ül egy sziklán, és pöfékel. Sokat adtam volna érte, ha odakiálthatok és elmondhatom, mi a helyzet, de túl veszélyes lett volna, mert esetleg meghallják. Mintha az egész erdő tele lett volna a majomemberekkel, újra és újra megütötte a fülünket különös, csettegő karattyolásuk. Ilyenkor bevetettük magunkat a legközelebbi bozótosba, és lapítottunk, amíg elhalt a hang. Előrehaladásunk ennélfogva igen lassú volt, és legalább két óra eltelhetett, amíg Lord John óvatos mozgásából észrevettem, hogy már közel járhatunk célunkhoz. Intett, hogy maradjak nyugton, ő pedig előrekúszott. Egy perc múlva vissza Is jött, arca remegett az izgalomtól.

– Jöjjön! – mondta. – Jöjjön gyorsan! Nagyon remélem, hogy még nem késő!

Azon kaptam magam, hogy én is reszketek az idegfeszültségtől, ahogy előrekúsztam és elfeküdtem társam mellett, s a bokrok között

kinéztem az előttünk elterülő tisztásra.Sohasem felejtem el a látványt, amíg csak élek, olyan bizarr volt,

olyan képtelen. Nem is tudom, hogyan fessem le most önöknek, pár év múlva talán magam sem fogom elhinni – ha megélem, hogy még egyszer ott üljek egy fotelban a Savage Clubban, és kibámuljak a masszívan unalmas Temze-partra. Tudom, hogy mindez akkor már holmi lidércnyomásos álomnak fog rémleni, lázas delíriumnak. Mégis leírom most, amíg még frissen él az emlékezetemben, és legalább van egyvalaki, aki maga is ott feküdt mellettem a nyirkos fűben, és tudja, hogy az igazat mondom-e.

Nagy, nyílt térség terült el előttünk – pár száz yard átmérőjű –, zöld pázsit és alacsony növésű haraszt borította egészen a sziklaperemig. Ezt a tisztást félkörben fák vették körül, rajtuk meghökkentő külsejű lombkunyhók, egymás fölé építve az ágak között. Képzeljenek maguk elé egy varjútanyát, ahol minden fészek egy-egy kis ház! A lombkunyhók nyílásai és a faágak zsúfolva voltak majomemberekkel, akiket méretükből a törzs asszonyainak és gyermekeinek ítéltem. Ők adták a kép hátterét, és mindannyian sóvár kíváncsisággal nézték ugyanazt a jelenetet, amely minket is lenyűgözött és rémületbe ejtett.

A nyílt térségen, a sziklaperem közelében összecsődült pár száz ezekből a lompos, rőt szőrű lényekből, közöttük jó néhány óriás termetű, és mindegyik förtelmes küllemű. Bizonyos mértékű fegyelem uralkodott köztük, mert egyikük sem próbált kilépni a sorból, amelyben álltak. Velük szemben állt egy kis csoport indián – apró termetű, szőrtelen karú-lábú, vörhenyes bőrű alakok, kiknek bőre bronzként csillogott a tűző napon. Egy magas, fehér férfi állt mellettük, lehajtott fővel, összefont karral, egész testtartása rémületet és csüggedést sugárzott. Nem lehetett eltéveszteni Summerlee professzor szögletes alakját.

A foglyok csüggeteg csoportja előtt és körül néhány majomember állt, akik szemmel tartották őket, elzárva mindenféle menekülés útját. A többiek közül pedig, a sziklaperem közelében kiemelkedett két figura, akik olyan különösek voltak, és más körülmények között olyan nevetségesek tettek volna, hogy minden figyelmemet lekötötték. Az egyik a bajtársunk volt, Challenger professzor. Kabátja maradványai cafatokban lógtak a válláról, ingét viszont leszaggatták, és impozáns szakálla összeolvadt a hatalmas mellkasát borító fekete bozonttal. A kalapját elhagyta valahol, és haja, mely utunk során hosszúra megnőtt, ziláltan meredt föl. Egyetlen nap alatt mintha átalakult volna a modern civilizáció legmagasabb rendű teremtményéből a legprimitívebb dél-amerikai vademberré. Mellette állt ura és parancsolója, a majomemberek királya. Ahogy Lord John mondta, mindenben szakasztott mása volt professzorunknak, csak fekete helyett vörösben. Ugyanaz a zömök, vastag test, ugyanaz a kerek, izmos váll, ugyanaz a lefogó kar, a mellkas bozontjával egybeolvadó borzas szakáll. Csak a szemöldökük fölött látszott határozott különbség, ahol a majomember lejtős homloka és alacsony fejtetője erősen elütött az európai ember magas homlokától és nagy, ívelt koponyájától. Minden más vonásban azonban a király tökéletes karikatúrája volt professzorunknak.

Mindez, amit most oly hosszan írtam le, néhány másodperc alatt vésődött belém. Aztán már nagyon is máson kellett, hogy járjon az

eszünk, mert drámai jelenetek zajlottak le előttünk. Két majomember megragadta az egyik indiánt, és előrevonszolta a szikla szélére. A király fölemelte a kezét. Erre a jelre kezénél-lábánál fogva fölkapták az áldozatot, és háromszor meglendítették előre-hátra, hatalmas erővel. Aztán roppant lendülettel elhajították a nyomorultat a sziklaperem fölött! Olyan erővel lendítették el, hogy magasra fölemelkedett, mielőtt zuhanni kezdett. Ahogy eltűnt a szem elől, az egész gyülevész csorda, az őrök kivételével, előrerohant a szikla széléhez. Hosszú, teljes csend következett, aztán eszeveszett örömrivalgás tört ki. Összevissza ugrándoztak, hadonásztak hosszú, szőrös karjukkal, és lelkesen üvöltöztek. Aztán elhúzódtak a sziklaperemtől, visszaálltak a sorba, és várták a következő áldozatot.

Ezúttal Summerlee volt soron. Két őre megragadta a csuklóját, és brutálisan előrevonszolta. Sovány teste, hosszú végtagjai úgy kapálóztak, vergődtek, mint amikor a tyúkot húzzák ki a ketrecből. Challenger odafordult a királyhoz, és kétségbeesetten hadonászott. Kérlelte, könyörgött, esdekelt a társa életéért. A majomember durván félrelökte, és megrázta a fejét. Ez volt az utolsó tudatos mozdulata ezen a földön. Lord John puskája egyet durrant, és a király összerogyott, vörhenyes szőrcsomóként hullott a földre.

– Lőjön beléjük! – kiáltotta társam. – A sűrűjükbe! Lőjön!A legköznapibb ember lelke mélyén is különös, vérvörös mélységek

rejteznek. Én természetemtől fogva jólelkű ember vagyok, és nemegyszer lábadt könnybe a szemem egy-egy megsebzett mezei nyúl rívásától. De most elöntött a vérszomj. Talpra ugrottam, és azon vettem észre magam, hogy kiürítem az egyik töltény-tárat, aztán a másikat, kinyitom a závárt, újra töltök, megint tüzelek, közben a vérengzéstől megrészegülve üvöltök, ujjongok. Lord John meg én a négy puskával rettenetes pusztítást vittünk véghez. Mindkét őr, aki Summerlee-t fogta, holtan hevert, a professzor pedig meglepetésében úgy támolygott ide-oda, mint a részeg, nem volt képes tudomásul venni, hogy szabad ember. A majomemberek sűrű tömege fejvesztetten rohangált, csodálkozva, hogy honnan zúdul rájuk a halálnak ez a vihara, és mit jelentsen. Kapkodtak, hadonásztak, sikoltoztak, átbuktak az elesetteken. Aztán hirtelen impulzussal valamennyien, egyetlen üvöltő tömegben a fák között kerestek menedéket, maguk mögött hagyva elesett társalkat a kiürült tisztáson. A foglyok egyelőre ott maradtak állva, középen.

Challenger fürge esze gyorsan megértette a helyzetet. Karon ragadta a megzavarodott Summerlee-t, és mindketten felénk rohantak. Két őr utánuk Iramodott, de Lord John golyói leterítették őket. Kiugrottunk a tisztásra barátaink elé, és a kezükbe nyomtunk egy-egy töltött fegyvert. De Summerlee a végén járt az erejének. Lépni is alig tudott már. A majomemberek viszont kezdtek magukhoz térni a vakrémületből. Megindultak a bozóton át, és félő volt, hogy bekerítenek. Challengerrel karon ragadtuk Summerlee-t, és futásnak eredtünk, míg Lord John fedezett bennünket, újra és újra tüzelve, ahogy a vérengző pofák elő-előbukkantak a bokrok közül.

Több mint egy mérföldön át a sarkunkban voltak a karattyoló bestiák. Aztán felhagytak az üldözéssel; úgy látszott, megismerték erőnket, többé nem akartak szembekerülni a halált hozó puskacsővel. Amikor

végre elértünk a táborhoz, már csak magunk voltunk.Legalábbis ezt hittük, de tévedtünk. Alighogy becsuktuk a sövény

tüskebokor kapuját, kezet ráztunk egymással, aztán zihálva lerogytunk a földre a forrás mellett, amikor trappolást hallottunk, majd szelíd, panaszos nyafogást a sövény mögül. Lord Roxton puskával a kezében odarontott és kinyitotta. Ott feküdt hasra borulva a négy megmaradt indián bronzbőrű kis alakja, a félelemtől remegve, de védelmünkért esedezve! Sokatmondó gesztussal az egyikük körbeintett a mögöttünk levő erdőn, jelezve, hogy tele van veszéllyel. Aztán előreugrott, és átölelve Lord John lábszárát, a lábára hajtotta a fejét.

– A mindenségit – kiáltotta Lord John, és zavarodottan tépdeste a bajuszát –, nahát! Mi a csudát csináljunk ezekkel a fickókkal? Kelj föl, öcskös, és vedd le az arcodat a bakancsomról!

Summerlee lassan fölült, és nekiállt megtömni az öreg gyökérpipát.– Biztonságba kell helyeznünk őket – mondta, – Maguk viszont a

halál karmaiból húztak ki bennünket. Szavamra! Jó munka volt!– Csodálatraméltó! – kiáltotta Challenger. – Csodálatra! Nemcsak mi

személy szerint, hanem az egész európai tudomány mélységes hálával tartozik önöknek azért, amit tettek. Ifjú barátunk és ön kitűnően szerepeltek! Nem habozom kijelenteni, hogy Summerlee professzor és jómagam eltűnése észrevehető űrt hagyott volna a modern zoológiában.

Megszokott, atyai mosolyával, sugárzó arccal nézett ránk, de az európai tudomány igencsak meglepődött volna, ha így látja kiválasztott gyermekét, a jövő reménységét, ezzel a rendetlen, zilált sörénnyel, csupasz mellkassal, rongyos ruhában, ahogy térde közé szorít egy húskonzervet, és egy jókora darab birkahúst tart a kezében.

Az indián fölpillantott rá, aztán riadt kis kiáltással megint a földre lapult, és odasimult Lord John lábához.

– Ne félj, kislegény – mondta Lord John, és megveregette az előtte lapító csapzott fejet. – Megrémíti a maga külseje, Challenger; és Istenemre, nem csodálkozom rajta! Semmi baj, öcskös, ő is csak ember, ugyanúgy, mint mi.

– No de uram! – kiáltotta a professzor.– Tulajdonképpen szerencséje, Challenger, hogy valóban kissé

szokatlan a megjelenése. Ha nem hasonlít annyira a majomkirályra...– Szavamra, Lord John Roxton, ön túl sokat enged meg magának!– Ami tény, az tény.– Megkérem, uram, hagyjuk ezt a témát! A megjegyzései nem ide

tartozóak és érthetetlenek. A fő kérdés az, hogy mitévők tegyünk ezekkel az indiánokkal. A kézenfekvő az volna, ha hazavinnénk őket, csak tudnánk, hová!

– Afelől ne legyen gondja, uram – mondtam. – A központi tó másik partján laknak, a barlangokban.

– Ifjú barátunk tehát tudja, hol laknak. Ha jól értem, nincs éppen közel.

– Jó húsz mérföld – mondtam. Summerlee felnyögött.– Én biztos, hogy nem tudnék eljutni addig. Szinte most is hallom a

hátunk mögül azoknak a vadállatoknak a hangját!Ahogy ezt mondta, az erdő sötét mélyéből valamennyien

meghallottuk a majomemberek távoli karattyolását. Az indiánok megint

panaszos, halk jajveszékelésbe fogtak.– El kell tűnnünk, de gyorsan! – mondta Lord John. – Maga segítsen

Summerlee-nek, kis barátom! Ezek az indiánok hozzák a készleteket. És most mozgás, mielőtt észrevesznek!

Alig félóra alatt elértük a bozótbeli rejtekhelyet, és meglapultunk. Egész nap hallottuk a majomemberek izgatott kiáltozását a régi táborhely irányából, de egyikük sem jött felénk, és a fáradt szökevények, rézbőrűek és fehér bőrűek egyaránt, nagyot, mélyet aludtak. Este épp szenderegtem, amikor valaki megérintette a karomat, és láttam, hogy Challenger térdel mellettem.

– Ön naplót vezet ezekről az eseményekről, és ugyebár végül publikálni is szándékozik, Mr. Malone? – kérdezte ünnepélyes komolysággal.

– Én csak sajtótudósítóként vagyok itt – feleltem.– Pontosan. Nomármost, talán hallotta Lord John Roxton egy-két

komolytalan megjegyzését, amely mintha arra célzott volna, hogy én... hogy volt némi hasonlóság...

– Igen, hallottam.– Szükségtelen is mondanom, hogy ilyesféle ötlet nyilvánosságra hozatala, efféle

komolytalanság a történtekről írandó beszámolójában, módfelett sértő volna rám nézve.

– Csak a színtiszta igazságot fogom leírni.– Lord John megfigyelései gyakorta túlzottan fantáziadúsak, és képes

a legnevetségesebb indítékoknak tulajdonítani azt a tiszteletet, amelyben a méltóságot és a szilárd egyéniséget részesítik még a legfejletlenebb népek is. Érti, mire gondolok?

– Tökéletesen.– A józan belátására bízom a dolgot. – Aztán hosszú szünet után hozzátette: – A

majomemberek királya... eredeti egy alak volt, figyelemreméltóan intelligens és jó megjelenésű teremtmény. Nem tűnt fel magának?

– Nem mindennapi lény – mondtam.A professzor erre megkönnyebbült lélekkel Ismét álomra hajtotta a

fejét.

XIV. FEJEZETAzok voltak az igazi diadalok

Azt hittük, hogy üldözőink, a majomemberek, mit sem tudnak bozótbeli rejtekhelyünkről, de nemsokára rájöttünk, hogy tévedtünk. Egy hangot sem hallottunk az erdőből – egy levél sem rezzent a rákon, teljes béke honolt körülöttünk –, de a legelső élményünkből megtanulhattuk volna, milyen ravaszul és mennyi türelemmel képesek lesben állni ezek a lények, várni a kedvező alkalomra. Akármilyen legyen is eljövendő sorsom, egészen bizonyos vagyok benne, hogy sohasem leszek közelebb a halálhoz, mint aznap reggel. De hadd mondjam el sorjában, ami történt.

Az előző nap megrázkódtatásai és a hiányos táplálkozás után mindannyian kimerültén ébredtünk. Summerlee még mindig olyan gyönge volt, hogy a puszta fölállás is erőfeszítésébe került; de volt az öregemberben valami cudar bátorság, ami nem engedte, hogy elismerje: legyőzték. Összeültünk, és megállapodtunk, hogy egy-két órát várunk ott, ahol vagyunk, elfogyasztjuk a reggelit – ami nagyon ránk fért –, aztán a

központi tavat megkerülve, átvágunk a fennsíkon a barlangokhoz, ahol megfigyelésem szerint az indiánok éltek. Bíztunk benne, hogy számíthatunk majd a megszabadítottak közbenjárására, hogy társaik meleg fogadtatásban részesítsenek. Azután teljesítvén feladatunkat, és immár a Maple White-föld titkainak teljesebb birtokában, minden erőnkkel arra koncentrálhatunk, hogy mi módon jussunk le, mi módon térjünk haza. Még Challenger is hajlandó volt elismerni, hogy akkor már csakugyan elvégeztünk mindent, amiért jöttünk, és hogy attól kezdve legfőbb kötelességünk az lesz, hogy visszavigyük a civilizációnak elképesztő felfedezéseink hírét.

Most már ráérősebben szemügyre vehettük a kiszabadított indiánokat. Kistermetű, inas, mozgékony emberek voltak, sima, fekete hajukat bőrszíjjal összefogták hátul, és ugyancsak bőr ágyékkötőt viseltek. Arcuk szőrtelen volt, finom felépítésű, jóindulatú. Megtépett, véres fülcimpájukon látszott, hogy ki volt lyukasztva, és valami disz lógott benne, amit foglyul ejtőik kitéptek. A beszédük, habár mi nem értettük, folyékonyán hangzott, és mivel közben sokszor egymásra mutogattak, és az akkala szót használták, ebből megértettük, hogy valószínűleg ez a népük neve. Időnként a félelemtől és gyűlölettől eltorzult arccal megrázták ökölbe szorított kezüket a környező erdő felé, azt kiáltva: "Doda! Doda!", ami minden bizonnyal ellenségeik megnevezése volt.

– Mi a véleménye róluk, Challenger? – kérdezte Lord John. – Egyvalamiben egészen biztos vagyok: abban, hogy az a félig borotvált fejű kis fickó a főnök közöttük!

Csakugyan szembetűnő volt, hogy ez a férfi külön-állt a többitől, s azok mindig csak mélységes tisztelettel merték megszólítani. Ő látszott a legifjabbnak közöttük, ám olyan büszke, nemes lélek volt, hogy amikor Challenger egyszer csak a fejére tette lapátkezét, meghőkölt, mint egy paripa, és sötét szemének tüzes villanásával elhúzódott a professzortól. Aztán a mellére tette a kezét, és igen méltóságteljes tartással néhányszor azt mondta: "Maretas!" A professzor gátlástalanul elkapta vállánál fogva a legközelebbi másik indiánt, és folytatta előadását, mintha csak valami szemléltetőeszközt tartana a kezében.

– Ezek az emberek – mondta a tőle megszokott, zengzetes modorban –, sem az agytérfogatuk, sem az arcuk szöge, sem bármilyen más ismérv alapján nem tekinthetők alacsony fejlettségi szinten levőknek; ellenkezőleg, jóval előrébb vannak egy sor számba jöhető dél-amerikai törzsnél. Semmiféle feltevéssel nem tudjuk megmagyarázni egy ilyen faj kialakulását ezen a területen! Ami azt illeti, ezeket a majomembereket is akkora szakadék választja el azoktól az itt fennmaradt ősállatoktól, hogy elképzelhetetlen, hogy itt fejlődtek volna ki, ahol találkoztunk velük.

– Akkor honnan a csudából pottyantak ide? – kérdezte Lord John.– Ebben a kérdésben minden bizonnyal lázas vitát fog folytatni

Európa és Amerika minden tudományos társasága – felelte a professzor. – Az én szerény véleményem a helyzetről – itt hatalmasan kidüllesztette a mellét, és dölyfösen körülnézett – az, hogy ennek a vidéknek a sajátos körülményei között az evolúció a gerincesekig haladt előre, miközben az ősibb típusok fennmaradtak és együtt éltek az újabb változatokkal.

Ily módon megtaláljuk az olyan fejlett állatokat, mint a tapír – amelynek egészen tiszteletreméltó hosszúságú pedigréje van –, az óriás szarvas és a hangyász, a jurakorszaki hüllők társaságában. Ennyi bizonyos. És most jön a majomember meg az indián. Hogyan vélekedjék jelenlétükről a tudományos gondolkodás? Én csakis külső behatolásnak

tulajdoníthatom. Valószínű, hogy valamikor létezett egy emberszabású majom Dél-Amerikában, amely az ősidőkben feljutott erre a fennsíkra, és azzá a fajjá fejlődött, amellyel találkoztunk. E faj egyik-másik tagjának alakja és megjelenése – itt szigorúan rám nézett –, ha megfelelő intelligencia kísérné, bátran állíthatom, díszére válhatna minden földi fajnak! Ami az Indiánokat Illeti, semmi kétség, hogy ők későbbi jövevények odalentről. Az éhínség vagy a hódítók elől menekülve valahogy feljutottak ide. Itt ismerkedtek meg azokkal a vérszomjas fenevadakkal, amilyeneket még sohasem láttak, és azokban a barlangokban kerestek menedéket, amelyeket ifjú barátunk leírt, ám minden bizonnyal ádáz küzdelmet kell vívniuk, hogy megállják a sarat a vadállatokkal, különösen pedig a majomemberekkel szemben, akik alighanem betolakodóknak tekintik őket, és olyan fortélyos módon vívják ellenük könyörtelen harcukat, ami a nagyobb teremtményekből hiányzik. Ennek tulajdonítható, hogy nem szaporodtak el jobban. Nos, uraim, jól fejtettem meg a rejtélyt, vagy van olyan pont, amelyet megkérdőjeleznének?

Summerlee professzor most az egyszer túl levert volt ahhoz, hogy vitába szálljon, habár azért hevesen megrázta a fejét az általános rosszallás jeleként. Lord John csak megvakarta ritkás haját, és annyit jegyzett meg, hogy ő nem tud beszállni, mert nincs ugyanabban a súlycsoportban. Én eljátszottam szokásos szerepemet: teljesen prózai és gyakorlati szintre rántottam le a társalgást, közölve, hogy az egyik indián hiányzik.

– Vízért ment – mondta Lord Roxton. – Fölszereltük egy üres konzervdobozzal, és távozott.

– A régi táborhoz? – kérdeztem.– Nem, a patakhoz. Oda, a fák közé. Legfeljebb pár száz yard innét.

De nem sieti el, annyi szentigaz!– Elmegyek, utánanézek – mondtam. Fölvettem a puskámat, és

megindultam a patak irányában, barátaimra hagyva, hogy megterítsenek a soványka reggelihez. Az olvasó talán hebehurgyaságnak véli, hogy akár ilyen kis távolságra is elhagytam a bozótos oltalmát, de ne feledje, hogy sok mérföldre voltunk Majomfalvától, hogy tudomásunk szerint ellenségeink még nem fedezték föl menedékünket, és puskával a kezemben különben sem féltem tőlük. Akkor még nem ismertem sem a ravaszságukat, sem az erejüket.

Valahol előttem hallottam a patak locsogását, de fák és bokrok szövevénye zárta el az utat. Épp ezen törtettem át, egy olyan szakaszon, ahonnan nem láttam társaimat, amikor a bokrok között valami vörös kupacot vettem észre. Ahogy közelebb mentem, megdöbbenéssel láttam, hogy az indián holtteste! Az oldalán feküdt, felhúzott lábbal, feje természetellenes módon elfordult, hogy úgy festett, mintha egyenesen hátrafelé nézett volna. Egy kiáltással figyelmeztettem barátaimat, hogy valami nincs rendben, majd odaszaladtam és a holttest fölé hajoltam. Az őrangyalom alighanem a közelemben lehetett, mert valami ösztönös félelem, de lehet, hogy a lombok halk nesze arra késztetett, hogy felpillantsak. A mélyen fejem fölé hajló sűrű, zöld lombok közül két hosszú, izmos, vörös szőr borította kar nyúlt lassan alá. Még egy pillanat és az alattomos, hatalmas mancs a torkom körül lett volna.

Hátraugrottam, de akármilyen fürge voltam is, a két mancs még fürgébb volt. Hirtelen szökkenésem miatt elvétették a fogást, de az egyik elkapta a torkomat, a másik az arcomat. Fölkaptam a kezemet, hogy védjem a torkomat, és a következő pillanatban a hatalmas mancs lecsúszott az arcomról, és rászorult a kezemre. Kissé fölemelkedtem a földről, éreztem, hogy elviselhetetlen erő feszíti hátra a fejem, egyre hátrább, míg pattanásig megfeszült a gerincem. Kis híján elveszítettem az eszméletemet, de tépve-szaggatva lefeszítettem a kezet a torkomról. Ahogy fölnéztem, ijesztő arcot láttam meg magam fölött, hideg, könyörtelen kék szempár nézett le az enyémbe. Volt benne valami hipnotikus erő. Képtelen voltam tovább küzdeni. Ahogy a teremtmény érezte, hogy elernyedek a szorításában, két fehér agyar villant meg egy pillanatra az undorító száj szögletében, s államon még jobban megszorult a mancs, egyre feljebb, egyre hátrább feszítve. Bizonytalan, opálos köd ereszkedett a szemem elé, és ezüstös csengettyűk csilingeltek a fülemben. Messziről, tompán hallottam egy puska dörrenését, alig jutott el a tudatomig, hogy lezuhantam a földre, ahol érzéketlenül, mozdulatlanul elfeküdtem.

Arra tértem magamhoz, hogy hanyatt fekszem a füvön, a bozótbeli rejtekhelyünkön. Valaki elhozta a vizet a pataktól, és Lord John épp a fejemet locsolgatta vele, míg Challenger és Summerlee aggodalmas képpel támogatott föl. Egy pillanatra megláttam az érző embert a tudós álarcok mögött. Valójában inkább a megrázkódtatás bánt el velem, mint bármiféle sérülés, és félóra múlva, sajgó fejem és merev nyakam ellenére már felültem, készen akármire.

– Hanem hogy magának mekkora szerencséje van, kis barátom, pajtikám! – mondta Lord John. – Amikor meghallottam a kiáltását, odarohantam és láttam, hogy a feje már félig lecsavarva, a kalucsnija a levegőben kalimpál – no, gondoltam, eggyel kevesebben vagyunk. Izgatottságomban elhibáztam a dögöt, de azért kiejtette magát, és elinalt. Istenemre! Bárcsak volna ötven fegyveresem! Kiseprűzném az egész förtelmes bandát, tisztább vidéket hagynék itt, mint amilyet találtunk!

A majomemberek tehát szemlátomást valamiképpen a nyomunkra akadtak, és minden oldalról szemmel tartottak bennünket. Nappal még nem kellett annyira tartanunk tőlük, de éjszaka valószínűleg megrohantak volna bennünket; így hát minél hamarabb távozunk a közelükből, annál jobb! Három oldalról sűrű erdő vett körül minket, ott lesből lerohanhattak volna. A negyedik oldalon viszont – amely lefelé, a tó irányába lejtett – csak cserjés volt, itt-ott egy fa és olykor egy-egy tisztás. Voltaképpen ezen az úton haladtam végig magányos kóborlásomon is, egyenesen az indiánok barlangjai felé vezetett. Minden érv amellett szólt tehát, hogy ezt az utat válasszuk.

Egy nagy bánatunk volt, mégpedig az, hogy el kellett hagynunk a régi táborunkat – nem is annyira az ottmaradt készletek miatt, hanem sokkal inkább azért, mert elveszítjük a kapcsolatot Zambóval, a külvilággal összekötő egyetlen lénnyel. Mindazonáltal bővelkedtünk lőszerben, megvolt mindegyik puskánk, így hát, legalábbis egy darabig, gondoskodni tudtunk magunkról, és reméltük, hogy nemsokára módunk lesz rá, hogy visszatérjünk, és ismét fölvegyük a kapcsolatot feketénkkel. Hűségesen megígérte, hogy ott marad, ahol volt, és semmi kétségünk nem volt felőle, hogy állja is a szavát.

Kora délután indultunk útnak. Az ifjú főnök az élen haladt, és mutatta az utat, de sértődötten visszautasította, hogy bármit is cipeljen. Utána ment a két megmaradt

indián, hátukon kevéske holminkkal. Mi négyen, fehér emberek, leghátul haladtunk, töltött, lövésre kész fegyverrel. Ahogy elindultunk, mögülünk a sűrű, addig néma erdőből hirtelen harsány üvöltés hangzott fel: lehet, hogy a majomemberek diadalmasan örvendeztek távozásunkon, de lehet az is, hogy csúfolódtak menekülésünkön. Hátranézve csak a sűrű lombszövevényt láttuk, de az az elnyúló üvöltés elárulta, mennyi ellenség lapul meg mögötte. Nem láttuk azonban jelét, hogy követtek volna, és hamarosan nyíltabb vidékre értünk, ahol már tehetetlenek voltak.

Ahogy ott trappoltam utolsóként, nem tudtam mosoly nélkül nézni, hogyan festett előttem haladó három társam. Ez lett volna az a fényűző Lord Roxton, aki akkor este az Albanyban ült perzsaszőnyegei és festményei között, a rózsaszín lámpafényben? És ez az az impozáns professzor úr, aki ott terpeszkedett hatalmas íróasztala mögött Enmore Park-i dolgozószobájában? És végül ez lehetne az a szigorú, pedáns úr, aki szólásra emelkedett a Zoológiai Társaság ülésén? Surrey összes mellékútjain sem lehetett volna három szerencsétlenebb, megtépázottabb csavargól találni! Igaz, hogy csak körülbelül egy hete éltünk a fennsíkon, de minden tartalék ruhánk a lenti táborban maradt, és ez az egy hét cudar egy hét volt mindannyiunknak, bár a legkevésbé nekem, akinek legalább a majomemberek durvaságát nem kellett elviselnem. Három barátom mind elvesztette a kalapját, zsebkendőket kötöttek a fejükre, a ruhájuk rongyokban lógott rajtuk, borotválatlan, mocskos arcukat alig lehetett felismerni. Summerlee és Challenger Is erősen bicegett, én pedig még mindig alig vonszoltam magam a gyöngeségtől a reggeli megrázkódtatás után, s a nyakam a gyilkos szorítástól olyan merev volt, mint egy darab fa. Csakugyan szánalmas banda voltunk, s nem csodálkoztam, hogy indián útitársaink olykor-olykor rémült, elképedt arccal tekintettek vissza ránk.

Késő délután értünk a tó széléhez. Amikor kibukkantunk a bokrok közül, és megláttuk az előttünk elterülő víztükröt, bennszülött barátaink éles örömkiáltásra fakadtak és buzgón mutogattak maguk elé. Valóban csodálatos látvány tárult elénk. A sima vízen jókora kenuflottilla tartott egyenesen a part felé, ahol álltunk. Néhány mérföldnyire voltak, amikor megláttuk őket, de roppant sebesen siklottak előre, és hamarosan olyan közel értek, hogy az evezősök ki tudták venni, kik állnak a parton. Tüstént mennydörgő üdvrivalgás harsam fel, láttuk, hogy fölemelkednek ültükből, és vadul hadonásznak evezőikkel, dárdáikkal. Aztán ismét nekifeküdtek az evezésnek, szinte repültek a vízen, míg végül kihúzták a csónakokat a lejtős partra, és odarohantak hozzánk, hangos üdvözlő kiáltásokkal földre borulva az ifjú főnök előtt. Majd egyikük, egy idősebb férfi, előresietett, és nagyon gyengéden átölelte az ifjút, akinek megmentettük az életét. Az öreg nagy, fényes üveggyöngyökből készült nyakláncot és karperecet viselt, a vállán valami gyönyörű, foltos, borostyánszínű állat prémje volt átvetve. Reánk nézett, és kérdezett valamit, azután méltóságteljesen előrelépett, és bennünket is sorban megölelt, majd parancsára az egész törzs hódolatteljesen a földre borult előttünk. Én személy szerint zavarba jöttem, feszengtem ettől a túlzott alázatosságtól, és ugyanezt az érzést olvastam le Lord John és Summerlee arcáról, Challenger viszont kivirult, mint virág a napon.

– Lehet, hogy fejletlen fajta – mondta, miközben végigsimította a szakállát, és körbetekintett rajtuk –, de néhány fejlett európai

megtanulhatná tőlük, miként kell a felettük állók jelenlétében viselkedni. Különös, hogy milyen tévedhetetlenek a természeti népek ösztönei!

A bennszülöttek szemlátomást a hadiösvényre léptek: mindegyiküknél dárda volt – hosszú bambusz, a végén csonthegy –, íj és nyíl, az oldalán pedig mindnek fütykös vagy harci kőbaltaféle lógott. A mögöttünk elterülő erdőségre vetett sötét, haragos pillantásaik és a “Doda" szó gyakori ismétlése megértette velünk, hogy mentőkülönítményről van szó, akik azért indultak el, hogy kiszabadítsák vagy megbosszulják az öreg főnök fiát – mert úgy láttuk, az ifjú nem lehet más. Most tanácsot tartoltak: körbeült az egész törzs, mi pedig letelepedtünk a közelükben egy bazalttömbre, és figyeltük a fejleményeket. Két-három harcos kért szót, majd végül ifjú barátunk lelkes szónoklatot tartott, olyan beszédes gesztusokkal és arcjátékkal, hogy tisztán értettük, mintha csak beszéltük volna a nyelvüket.

– Mi értelme visszatérni? – mondta. – Előbb-utóbb meg kell történnie! A társaitokat meggyilkolták. Én épségben visszatértem ugyan, de a többiek otthagyták a fogukat. Egyikünk sem lehet biztonságban. Most együtt vagyunk mind, harcra készen. – Aztán ránk mutatott. – Ezek a furcsa emberek a barátaink. Nagyszerű harcosok, és ugyanúgy gyűlölik a majom-embereket, mint mi. Uralkodnak – itt az ég felé mutatott – a mennydörgés és villámlás felett. Mikor lesz újra ilyen esélyünk? Menjünk most a harcba, és vagy haljunk meg most, vagy éljünk ezután örökre biztonságban! Máskülönben hogyan mehetnénk vissza szégyenkezés nélkül asszonyainkhoz?

A kis rézbőrű harcosok csüggtek a szónok szavain, és amikor elhallgatott, üdvrivalgásban törtek ki, a magasban rázva kezdetleges fegyvereiket. Az öreg főnök odalépett hozzánk, és valamit kérdezett, ugyanakkor az erdőre mutatott. Lord John intett, hogy várjon a válaszra, aztán hozzánk fordult.

– Hát maguk döntsék el, mi a szándékuk – mondta –, ami engem illet, nekem elszámolnivalóm van azzal a majombandával, és ha az lesz a vége, hogy letöröljük őket a föld színéről, nem hiszem, hogy a földnek szomorkodnia kell emiatt. Én a kis barátainkkal tartok, és végigcsinálom velük a csetepatét. Maga mit szól, pajtikám?

– Én természetesen jövök.– És maga, Challenger?– Én feltétlenül a segítségükre leszek.– Maga, Summerlee?– Úgy látom, egyre messzebb sodródunk az expedíció eredeti

céljától, Lord John. Tudja, amikor otthagytam a katedrámat Londonban, nemigen hittem, hogy azért teszem, hogy vademberek támadását vezessem az emberszabású majmok telepe ellen.

– Végül bizony ilyen hitvány célok eszközévé válunk – mondta Lord John mosolyogva. – De most már benne vagyunk, tehát mi a döntése?

– Meglehetősen vitatható lépésnek látszik – mondta Summerlee, a végsőkig vitatkozva –, de ha mindannyian mennek, nem tudom, hogyan maradhatnék ki belőle...

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Lord John. Odafordult a főnökhöz, bólintott és a puskájára csapott.

Az öreg átfogta a kezünket, sorra mindannyiunkét, miközben az

emberei minden eddiginél harsányabban éljeneztek. Aznap este már késő lett volna elindulni, úgyhogy az indiánok ideiglenes tábort vertek. Mindenfelé tüzek gyúltak, füst szállt fölfelé. Néhányan eltűntek az erdőben, majd nemsokára visszajöttek, egy fiatal iguanodont terelve maguk előtt. Akárcsak a többinek, ennek is aszfaltfolt volt a vállán, és csak amikor láttuk, hogy az egyik bennszülött előrelép, és tulajdonosi gesztussal beleegyezését adja az állat levágásához, akkor értettük meg végre, hogy ezek az óriás jószágok éppolyan magántulajdonnak számítanak, mint egy marhacsorda, és hogy az aszfaltfoltok, amelyek előtt oly értetlenül álltunk, a tulajdonos jelölései. A nagy testű, de kis agyú, esetlen, lomha növényevőket egy gyerek is össze tudta terelni. Néhány percen belül már fel Is bontották a hatalmas testet, és iguanodon-szeletek sültek tucatnyi tábortűz fölött, mellettük jókora vérteshalak, amelyeket a dárdáikkal ejtettek a tóban.

Summerlee lefeküdt és elaludt a fövényen, de a többiek a vízparton mászkáltak, hátha újabb ismereteket szerezhetnek erről a különös vidékről. Kétszer ismét kékes agyagtömegekre bukkantunk, amilyent a pterodactylusok mocsaránál láttunk. Ősi vulkanikus kürtők voltak, és valamilyen okból rendkívüli érdeklődést keltettek Lord Johnban. Challengert viszont egy bugyborékoló, gurgulázó sárgejzír vonzotta nagyon, ahol valami ismeretlen gáz tört nagy buborékokban a felszínre. Challenger beledugott egy nádszálat, és felujjongott, mint valami gyerek, amikor a nádszál másik végéhez gyufát tartván, éles pukkanással kék láng lobbant fel. Még elégedettebb képet vágott, amikor egy bőrerszényt húzott a nádszál végére, és miután megtöltötte a gazzal, az fölszállt a levegőbe.

– Éghető gáz, méghozzá sokkal könnyebb a levegőnél! Úgy vélem, aligha férhet hozzá kétség, hogy jelentős hányada elemi hidrogén. G. E. Challenger tartalékai még korántsem merültek ki, ifjú barátom! Lehet, hogy még meglátja, miként képes a nagy elme az egész természetet a maga hasznára alakítani! – Csak úgy dagadt valami titkos büszkeségtől, de nem volt hajlandó többet elárulni.

De akármit láttunk is a parton, semmit sem éreztem olyan csodálatosnak, mint az előttünk elterülő víztükröt. A tömeg és a lárma elriasztott minden élőlényt a közelből, és csak néhány pterodactylus körözött magasan a levegőben, dögre várva, máskülönben nyugalom honolt a tábor körül. De nem úgy a központi tó csillámló vizében! Csak úgy forrongott az ismeretlen vízi élettől. Hatalmas, palaszürke hátak, magas, fogazott uszonyok emelkedtek ki ezüstös fodrozódás közepette, hogy aztán újra beíveljenek a mélybe. A távolabbi homokpadokat ellepték a sután csúszó-mászó lények, óriás teknőcök, különös gyíkfélék, meg egy nagy, lapos teremtmény, amely leginkább valami vonagló, lüktető fekete gumiszőnyegre emlékeztetett, ahogy lassan visszacappogott a vízbe. Itt-ott kígyófejek emelkedtek ki magasra, sebesen szelték a vizet, előttük kis tajtékgallér, nyomukban a hosszú, kavargó nyomvonal kecses, hattyúszerű hullámzással követte haladásukat. Amikor az egyik ilyen lény kievickélt egy pár száz yardnyira levő homokpadra, s feltűnt hordó-szerű teste és a hatalmas úszólábak a hosszú kígyónyak mögött, Challengerből és az időközben odaérkezett Summerlee-ből kitört a csodálat és álmélkodás kórusa.

– Plesiosaurus! Édesvízi plesiosaurus! – kiáltott fel Summerlee. – Hogy megérhettem ezt is! Kedves Challenger, amióta világ a világ, ilyen szerencse még nem ért zoológusokat!

Csak amikor már leszállt az este, és vadember szövetségeseink tüzei vörösen parázslottak a homályban, akkor lehetett a két tudósunkat elrángatni az ősi tó csodáitól. Még a sötétben Is, ahogy ott feküdtünk a parton, időről

időre hallani lehetett a hatalmas vizilakók horkantásait, csobbanásait.Pitymallatkor már talpon volt a tábor, és egy óra múlva elindultunk

emlékezetes hadjáratunkra. Gyakran álmodoztam róla, hogy egyszer még haditudósító lehetek. De a legmerészebb álmomban sem képzelhettem, miféle hadjáratról lesz majd módom tudósítani! Íme tehát első jelentésem a harc mezejéről:

Létszámunk az éjszaka során feltöltődött még a barlangokból érkezett bennszülött-utánpótlással, így négy-ötszázán lehettünk, amikor megkezdtük az előrenyomulást. Felderítőket küldtünk előre, mögöttük pedig az egész haderő egyetlen tömör oszlopban folytatta a menetet a bozótos lejtőn, amíg meg nem közelítettük az erdő szélét. Itt hosszú, kanyargós vonalba fejlődtek a dárdások és íjászok. Roxton és Summerlee a jobbszárnyon helyezkedtek el, míg Challenger és én a balszárnyon. Kőkorszaki sereget kísértünk el a csatába – kezünkben a St. James' Street-i puskaművesek remekeivel!

Nem kellett sokáig várakoznunk ellenségeinkre. Vad, éles rikoltozás hangzott fel az erdőből, és hirtelen egy csapat majomember rontott neki bunkókkal és kövekkel az indián csatasor kellős közepének. Bátor, de ostoba tett volt, mert a megtermett, görbe lábú teremtmények lassú mozgása nem kelhetett versenyre ellenfeleik macskafürgeségével. Ijesztő látványt nyújtottak a habzó szájú, villogó szemű szörnyetegek, ahogy közibük rontottak – de minduntalan kisiklott a kezükből a mozgékony ellenfél, miközben nyíl nyíl után csapódott a bundájukba. Az egyik óriás a fájdalomtól üvöltve rohant el mellettem, melléből, bordái közül tucatnyi nyílvessző meredezett. Könyörületből golyót eresztettem a koponyájába, és elterült az áloék között. De csak ez az egy lövés dördült el, mert a támadás a vonal közepét érte, és az indiánok a mi segítségünk nélkül is vissza tudták verni. Azt hiszem, egyetlen majomember sem tért vissza a fedezékbe azok közül, akik kirontottak a nyílt terepre.

Veszélyesebb lett azonban a helyzet, amikor beértünk a fák közé. Azután, hogy behatoltunk az erdőbe, legalább egy órán át kétségbeesett küzdelmet vívtunk, megesett, hogy alig tudtuk tartani magunkat. A bozótból ránk rontó majomemberek hatalmas dorongjaikkal gyakran három-négy indiánt is leterítettek, mire sikerült leszúrni őket. Félelmetes dorongcsapásaik szétzúztak mindent, amit értek. Az egyikük miszlikbe aprította Summerlee puskáját, és aztán a professzor feje következett volna, ha egy indián dárdája nem döfi át a támadó szívét. A fákon lapuló majomemberek köveket és farönköket zúdítottak ránk, olykor pedig levetették magukat sorainkra, és ádázul vagdalkoztak, amíg le nem terítettük őket. Egyszer szövetségeseink már nem bírták a rájuk nehezedő nyomást, és ha puskáink nem vágnak rendet az ellenség soraiban, bizony megfutamodtak volna. De az öreg főnök vitézül tartotta bennük a lelket, és olyan rohamot indítottak, hogy ezúttal a majomemberek kezdtek visszaszorulni. Summerlee fegyvertelen volt, de én olyan gyorsan ürítettem ki a tárakat, ahogy csak tudtam, és a másik szárnyról is folyamatosan hallatszott társaink puskájának durrogása. Aztán egy pillanat alatt bekövetkezett a pánik és az összeomlás. Az óriás teremtmények visítva, üvöltve menekültek szanaszéjjel a bozótban, míg szövetségeseink vad kéjjel ordítva a menekülő ellenség nyomába eredtek. Ez volt a napja, hogy megszabaduljanak számtalan nemzedék háborúságának, zárt történelmük gyűlölségeinek és kegyetlenségeinek, az üldözésnek és gyötrelmeknek minden emlékétől. Végre eljött az ideje,

hogy fölülkerekedjék az ember, és az állat-ember mindörökre odakerüljön a neki való helyre. Akárhogy menekültek is, a legyőzöttek nem tudtak elmenekülni a fürge vademberek elől, és a sűrű bozótból mindenfelől odahallatszott a diadalittas kiáltozás, az íjhúrok pendülése, a recsegés-ropogás, ahogy a majomemberek a földre zuhantak rejtekükből, a lombok közül.

A többiek után indultam, amikor megláttam, hogy Lord John és Challenger már átért hozzánk.

– Vége – mondta Lord John. – Azt hiszem, rájuk bízhatjuk a végső simításokat. Lehet, hogy minél kevesebbet látunk belőle, annál jobb lesz az álmunk.

Challenger szeme még csillogott a mészárlás lázától.– Az a kitüntetés jutott osztályrészünkül – kiáltotta peckesen járkálva, mint egy

harci kakas –, hogy jelen lehettünk a történelem egyik jellegzetes, döntő csatájánál, egy olyan csatánál, amelyhez hasonlók döntötték el a világ sorsát. Mert mi van, barátaim, ha az egyik nemzet legyőzi a másikat? Semmi értelme! Mindig ugyanaz az eredmény. De azok az ádáz küzdelmek, amikor az őskor hajnalán a barlanglakók szembeszálltak a tigrisekkel, vagy amikor az elefántokon először kerekedett fölül az ember, azok voltak az igazi diadalok, az igazán jelentős győzelmek! A sors különös szeszélye folytán láthattunk egy ilyen összecsapást, sőt részünk lehetett kimenetelében. Ezen a fennsíkon immár mindörökre az emberé a jövő!

Rendíthetetlenen kell hinni a célban ahhoz, hogy szentesítsünk ilyen tragikus eszközöket. Ahogy együtt tovább mentünk az erdőn át, sűrűn hevertek a majomemberek tetemei, nyilak vagy dárdák meredeztek belőlük. Itt-ott összevert indián testek kis csoportja mutatta, hol adta drágán az életét egy-egy sarokba szorított emberszabású. Elölről folyamatosan odahallatszott az üvöltés, kurjongatás, jelezve az üldözés irányát. A majomemberek visszaszorultak városukba, ott még egyszer szembefordultak üldözőikkel, de azok megtörték az ellenállásukat, és most időben érkeztünk, hogy szemtanúi legyünk a végső, irtóztató jelenetnek. Az utolsó életben maradott nyolcvan-száz hím visszaszorult ugyanarra a sziklaperemig nyúló kis tisztásra, amely két nappal azelőtt a mi vitézi tetteink színtere volt. Amikor odaértünk, az indián lándzsások félköre már köréjük szorult, és egy pillanat múlva vége volt mindennek. Harmincan-negyvenen ott pusztultak el, ahol álltak. A sikoltozó, kapálózó többit lelökték a mélységbe, akárcsak ők a foglyaikat azelőtt, a hatszáz lábnyival alattuk várakozó hegyes bambuszerdőre. Ahogy Challenger mondta, az ember uralmát mindörökre biztosították a Maple White-földön. A hímeket kiirtották, Majomfalvát elpusztították, a nőstényeket és a kölyköket elhajtották rabságba, véres fináléval véget ért számlálhatatlan évszázad hosszú rivalizálása.

Számunkra sok előnnyel járt a győzelem. Újra felkereshettük a táborunkat, és hozzáférhettünk készleteinkhez. Újra érintkezésbe léphettünk Zambóval is, akit halálra rémített a látvány, amikor a sziklaperemről majmok lavinája zúdult a mélybe.

– Eljössz, uram, lejössz onnét! – kiáltotta kiguvadó szemmel. – Elvisz ördög, biztos, ha ott maradsz fent!

– A józanság hangja – mondta mélységes meggyőződéssel Summerlee. – Elég olyan kalandban volt már részünk, amelyek nem méltóak sem alkatunkhoz, sem pozíciónkhoz. Szaván fogom, Challenger! Ettől a perctől kezdve szentelje az energiáját annak a

célnak: miképp szabadulhatunk meg erről a rettenetes vidékről, miképp juthatunk vissza a civilizációba!

XV. FEJEZETNagy csudákat láttunk!

Napról napra írom ezt, de remélem, hogy mielőtt a végére érek, elmondhatom, hogy végre látunk valami reménysugarat. Rabok vagyunk itt, nem látjuk a módját a szökésnek, és elkeseredetten kapálózunk ellene. Mégis, könnyen el tudom képzelni, hogy eljön még a nap, amikor örülni fogunk, hogy akaratunk ellenére kénytelenek voltunk Itt maradni, mert még többel láthattunk ennek az egyedülálló helynek a csodáiból és lakóiból. Az indiánok győzelme, a majomemberek pusztulása, ez lett sorsunk fordulópontja. Attól kezdve igazából urai lettünk a fennsíknak, mert a bennszülöttek félelemmel vegyes hálával tekintettek reánk, akik Különös hatalmunkkal segítettünk legyőzni régi ellenségüket. Talán a saját érdekükben szívesen látták volna, ha nem maradnak tovább a közelükben ilyen hatalmas és kiszámíthatatlan szövetségesek, de ők maguk nem szolgáltak semmiféle ötlettel, hogy mi módon juthatnánk le a síkságra. Amennyire jelbeszédükből kivehettük, volt egy alagút, amely fölvezetett a fennsíkra, és amelynek az alsó végét láttuk odalent. Minden bizonnyal azon az úton jutottak fel különböző időkben a majomemberek és az indiánok is, aztán pedig Maple White és társa. Az előző évben azonban hatalmas földrengés volt, az alagút felső bejárata beomlott és teljesen eltűnt. Az indiánok most csak a fejüket rázták, a vállukat vonogatták, amikor jelekkel az értésükre adtuk, hogy szeretnénk lejutni.

A győzedelmes hadjárat befejeztével az életben maradt majomnépet áthajtották a fennsíkon (rettenetes jajveszékelést csaptak), és letelepítették az indiánbarlangok közelében, ahol ettől fogva rabszolgasorban élnek, uraik vigyázó szeme elölt. A zsidók egyiptomi szolgaságának, babiloni fogságának kezdetleges, nyers, őskori változatát láthattuk. Egész éjszaka hallottuk a fák közül az elnyújtott kiáltozást, ahogy valami primitív Ezékiel siratta a bukott dicsőséget, és megemlékezett Majomfalva egykori nagyságáról. “Kik a fát vágják és a vizet hordják", mostantól ez lett a sorsuk.

Két nappal a csata után szövetségeseink kíséretében visszatértünk a fennsíkon át, és szikláik tövében ütöttük fel táborunkat. Megosztották volna velünk barlangjaikat, de Lord John semmi esetre sem volt hajlandó rá, abból a megfontolásból, hogy ezzel teljesen a kezükbe adnánk magunkat, ha netán árulásra volnának hajlamosak, így hát megőriztük függetlenségünket, és készenlétben tartottuk fegyverünket bármiféle veszély esetére, miközben igen szívélyes volt közöttünk a kapcsolat. Rendszeresen meglátogattuk barlangjaikat, amelyek figyelemreméltó alkotások voltak, habár azóta sem tudtuk megállapítani, hogy a természeté vagy az emberkézé. Mind ugyanabban a rétegben volt, valami puha kőzetben a fölöttük magasodó vulkanikus eredetű, vörhenyes bazaltsziklák és az alapjukat képező kemény gránit között.

A nyílások körülbelül nyolcvanlábnyira lehettek a föld fölött. Hosszú, kőbe vájt lépcsősorok vezettek fel hozzájuk, olyan keskenyek és meredekek, hogy semmiféle nagytestű állat nem hághatott fel rajtuk. Odabenn a barlangok melegek voltak és szárazak, egyenesen, különböző hosszúságban mélyültek bele a sziklafalba, sima, szürke falukat számos remek kép díszítette, melyeket szenes végű botokkal rajzoltak a fennsík különféle állatairól. Ha minden élőlény eltűnne a vidékről, a majdani kutató akkor Is bőségben találna tanúbizonyságot ezeknek a barlangoknak a falán arról a különös faunáról – a

dinoszauruszokról, az iguanodonokról és a halgyíkokról –, amely nem is olyan régen még élt a Földön.

Amióta megtudtuk, hogy az óriás iguanodonokat háziállatokként, csordákban tartják gazdáik, és egyszerűen mozgó húsraktárak, úgy véltük, hogy az embernek még kezdetleges fegyvereivel Is sikerült megteremtenie uralmát a fennsíkon. Nemsokára rájöttünk azonban, hogy nem ez a helyzet, és hogy az ember még mindig csak megtűrt vendég itt. A harmadik napon, azután hogy tábort vertünk az indiánbarlangok közelében, tragikus eset történt. Challenger és Summerlee kettesben elmentek a tóhoz, ahol néhány bennszülött az irányításukkal azzal foglalkozott, hogy a hatalmas gyíkokból mintapéldányokat szigonyozzon meg. Lord John és én ott maradtunk a táborban. A barlangok előtti füves lejtőn jó néhány indián tett-vett, foglalkozott a legkülönfélébb dolgokkal. Egyszerre csak éles vészkiáltás harsant fel, és vagy száz szájból visszhangzott a "Stoa!" szó. Mindenfelől férfiak, asszonyok, gyermekek menekültek fejvesztetten, feltódultak a lépcsőkön, be a barlangokba.

Felpillantva láttuk, hogy a magasból integetnek, hogy keressünk velük együtt menedéket. Előzőleg ugyanis felkaptuk ismétlő puskáinkat, és kirohantunk megnézni, miféle veszély fenyegethet. Hirtelen a közeli erdőből tíz-tizenöt indián rohant elő lélekszakadva, a nyomukban pedig két olyan rettentő szörnyeteg, amilyen annak idején megzavart a táborban, később pedig magányos utamon üldözött. Félelmetes varangyosbékára emlékeztettek, ugrálva haladtak előre, de hihetetlen méretűek voltak, nagyobbak a legnagyobb elefántnál Is. Eddig még mindig csak éjszaka láttuk őket, és valóban éjszakai állatok is, hacsak föl nem zavarják őket, mint ezeket. Most meghökkentünk a látványuktól, mert foltos, varangyos bőrük furcsa módon írizált, mint a halaké, és a napfény folyvást változó színekben villant meg rajtuk, ahogy mozogtak.

Nem sokáig figyelhettük azonban őket, mert egy pillanat alatt utolérték a menekülőket, és rettenetes mészárlást vittek véghez köztük. Az volt a módszerük, hogy teljes súlyukkal rávetették magukat sorra mindegyikre, aztán otthagyták az összetiport, szétroncsolt áldozatot, és továbbugráltak a többi után. A szerencsétlen indiánok sikoltoztak a rémülettől, de hiába rohantak lélekszakadva, tehetetlenek voltak a szörnyetegek irgalmatlan céltudatosságával és ijesztő gyorsaságával szemben. Egymás után hullottak el, és már fél tucat sem volt életben, amikor társammal a segítségükre siethettünk. De segítségünk nem sokat ért, csak mi is ugyanabba a veszélybe kerültünk. Néhány száz yard távolságból beleürítettük tárainkat a szörnyetegekbe, golyót golyó után eresztve beléjük, de nem nagyobb hatással, mint ha papírgalacsinokkal dobáltuk volna őket. Lassú hüllőszervezetük ügyet sem vetett a sebekre, a létfontosságú központokat pedig – amelyek nem külön agyközpontban, hanem a gerincvelőben elszórva helyezkednek el – a modern fegyverek nem tudták megtalálni. A legtöbb, amire igyekezetünkből futotta, az volt, hogy kissé lelassítottuk haladásukat, mert a puskák fénye és hangja magára vonta a figyelmüket, s ezáltal a bennszülötteknek és nekünk is több időnk volt, hogy elérjük a menedéket jelentő lépcsőket. De ahol a huszadik század kúpos robbanólövedékei nem értek el eredményt, ott a bennszülöttek

mérgezett nyilai, melyeket először a Strophantus nedvébe mártottak, aztán rothadó dögben pácoltak, megtették a magukét. Az ilyen nyílvesszővel nem sokra ment a vadász a szörnyeteg ellen, mert a méreg lassan fejtette ki hatását az állat lomha keringési rendszerében, s mielőtt elhagyta volna az ereje, minden bizonnyal utolérhette és elpusztíthatta volna támadóját. De most, ahogy a két szörnyeteg egészen a lépcsősorok aljáig üldözött bennünket, fentről, a sziklafal minden nyílásából csak úgy záporoztak rájuk a nyílvesszők. Egy perc alatt nyílbunda borította őket, de a fájdalom legkisebb jele nélkül, tehetetlen dühvel karmolták, harapták a lépcsőt, amely áldozataikhoz vezetett volna, ügyetlenül fel-felhágtak pár fokot, aztán visszacsúsztak a földre. De végül hatott a méreg. Egyikük mélyen, hörögve felnyögött, és hatalmas, szögletes fejét a földre ejtette. A másik fura módon körbe-körbe ugrált éles, jajongó kiáltozás közepette, aztán elfeküdt, és néhány percig haláltusában vonaglott, mielőtt mozdulatlanná dermedt ez is. Az indiánok diadalüvöltéssel letódultak a barlangjaikból, és lelkes örömtáncot jártak a tetemek körül, szinte eszüket vesztve tőle, hogy legveszedelmesebb ellenségük két újabb példányát sikerült elejteni. Aznap este feldarabolták és elvitték a dögöket, nem étkezési célra – mert a méreg hatóképes maradt -. hanem nehogy ragályt keltsenek. A nagy hüllőszívek azonban, mindkettő akkora, mint egy-egy párna, ott maradtak, lassan, egyenletesen lüktettek, egyenletesen emelkedve-süllyedve, ijesztő, önálló életet élve. Csak a harmadik napra merültek ki a ganglionok, dermedtek mozdulatlanná a förtelmes húsdarabok.

Majd egyszer, amikor jobb íróasztalom lesz, mint egy húskonzervdoboz, és jobb íróeszközeim, mint egy ceruzacsonk és az utolsó jegyzetfüzetem, akkor részletesebb beszámolót írok az akkala indiánokról – velük töltött napjainkról és azokról a futó élményekről, amelyeket a csodás Maple White-föld különös körülményei között szereztünk. Az emlékezetem sohasem fog cserbenhagyni, mert amíg csak pislákol bennem a lélek, annak az időszaknak minden órája és minden történése olyan élesen, olyan világosan él majd bennem, mint gyermekkorunk első furcsa élményei.

Egyetlen új benyomás sem törölheti ki azokat, melyek oly mélyen bevésődtek. Amikor elérkezik majd az idő, beszámolok arról a csodás holdfényes éjszakáról a nagy tavon, amikor egy fiatal ichthyosaurus – különös lény, félig fóka, félig hal küllemű, a pofáján kétoldalt egy-egy csonthéjú szem, a feje tetején egy harmadik – belegabalyodott az indiánok hálójába, és kis híján felborította a kenut, mielőtt a partra vonszoltuk; amikor ugyanazon az éjszakán egy zöld vízikígyó tört elő a sás közül, és gyűrűi közt magával ragadta Challenger kenujának kormányosát. Beszámolok majd arról a hatalmas, fehér, éjszakai lényről is – mind a mai napig nem tudjuk, hüllő-e vagy melegvérű –, amely egy förtelmes mocsárban élt a tótól keletre, és halovány, foszforeszkáló fényt árasztva mozgott a sötétségben. Az indiánok úgy rettegtek tőle, hogy a közelébe sem voltak hajlandóak menni a helynek, mi pedig, noha kétszer is kutatóútra indultunk arrafelé, és mind a kétszer láttuk is, nem tudtunk átjutni a mély ingoványon. Csak annyit mondhatok, hogy szemre mintha egy tehénnél is nagyobb lett volna, és valami egészen rendkívüli,

pézsmaszerű szagot árasztott. Mesélek majd az óriási madárról is, amely az egyik napon a sziklafalig kergette Challengert: hatalmas futómadár volt, sokkal magasabb a struccnál, és keselyűéhez hasonló nyaka, vérszomjas feje két lábon járó veszedelemmé tette. Ahogy Challenger fölmászott a biztonságot jelentő sziklafalra, a veszedelmes, görbe csőr egyetlen csapása úgy lehasította a bakancsa sarkát, mintha vésővel vágták volna le. De ezúttal legalább diadalmaskodtak a korszerű fegyverek, és a hatalmas, fejétől lábáig tizenkét lábnyi jószág – ziháló, de ujjongó professzorunk szerint phororachus volt a neve – összerogyott Lord Roxton puskalövésétől, egyetlen kavargó-rúgkapáló toll- és lábtömegként, amelynek közepéből könyörtelen sárga szempár meredt fölfelé.

Bárcsak megélném, hogy ott lássam azt az ijesztő, lapos koponyát az őt megillető helyen, az Albanyban, a trófeák között! Végül semmiképpen sem fogok megfeledkezni a toxodonról, az óriás, tízlábnyi tengerimalacról, melynek szájából vésőhöz hasonló fogak merednek elő, és amelyet a hajnali szürkületben ejtettünk el, ahogy a tó partján ivott.

Mindezekről részletesebben írok majd egy szép napon, és ezek között az izgalmasabb napok között gyengédebb színekkel lefestem majd azokat a szép nyári estéket, amikor békében, barátságban heverésztünk a mélykék égbolt alatt a magas fűben, az erdőszélen, bámultuk a fölöttünk elhúzó különös madarat, a fura, ismeretlen teremtményeket, melyek előmásztak odúikból, hogy megnézzenek bennünket, míg fölöttünk a bokrok ágait lehúzta a zamatos gyümölcsök súlya, mellettünk pedig színpompás virágok kandikáltak ki a fű közül; vagy azokat a hosszú, holdfényes éjszakákat, mikor odakint lebegtünk a nagy tó villózó víztükrén, és ámulattal néztük, ahogy hatalmas vízgyűrűk futnak szét valami fantasztikus szörnyeteg csobbanásától, vagy ahogy zöldes fénnyel halad valami furcsa lény a víz mélyén, a sötétség határán. Ezeknek a képeknek minden részletéhez vissza fog még térni emlékezetem és tollam, valamikor a jövőben.

De kérdezheti az olvasó, miért ezek az élmények, miért ez a késedelem, amikor nekem és bajtársaimnak éjt nappá téve azzal kellett volna foglalatoskodnunk, hogy kitaláljuk, mi módon juthatunk vissza a külvilágba? A válaszom az, hogy egy emberként ezen szorgoskodtunk, de mindhiába. Egyvalamire nagyon hamar rájöttünk: az indiánok a kisujjukat sem mozdítják, hogy segítsenek. Minden másban számíthatunk rájuk – szinte azt mondhatnám, odaadó rabszolgáink voltak –, de amikor felvetettük, hogy segíthetnének elkészíteni és odaszállítani egy pallót, amellyel áthidalhatnánk a mélységet, vagy amikor bőrszíjakat vagy liánokat kértünk tőlük, hogy kötelet fonjunk belőlük, nyájas, de kérlelhetetlen elutasítás volt a válasz. Elmosolyodtak, kacsintottak, a fejüket rázták, és ez volt minden. Még az öreg főnöktől is csak ezt a csökönyös visszautasítást kaptuk; csak Maretas, az ifjú, akinek megmentettük az életét, nézett szomorkásan bennünket, és jelbeszéddel a tudtunkra adta, hogy fájlalja terveink meghiúsulását. A majomembereken aratott végső diadaluk óta úgy néztek ránk, mint ember-fölötti emberekre, akik a győzelmet hordozzák különös fegyvereik csövében, és az indiánok azt hitték, hogy amíg velük maradunk, velük marad a jószerencse is. Ingyen kaphattunk volna mindannyian egy-egy

kis rézbőrű feleséget és saját barlangot, csak ne törődjünk többé a magunkfajtákkal, és éljünk mindörökké a fennsíkon. Mindeddig valamennyien jóindulatúan viselkedtek velünk, akármilyen szokatlan kívánságaink voltak is; de egészen bizonyosra vettük, hogy a konkrét lejutási terveinket titokban kell majd tartanunk, mert okunk volt attól félni, hogy végső esetben megpróbálnak erővel ott tartani.

A dinoszaurusz-veszély ellenére (ami csak éjjel komoly, mert, amint talán már megemlítettem, ezek a dögök főként éjszakai életmódot folytatnak) az elmúlt három hét alatt kétszer átmentem a régi táborba, hogy beszéljek négerünkkel, aki még odalent őrködött a szikla tövében. Szemem kimeredten fürkészte a távolba elnyúló síkságot, abban a reményben, hogy hátha megpillantom a messzeségben a várva várt segítséget. De a kaktuszok tarkította nagy róna üresen, kopáran húzódott a bambuszbozót távoli vonala felé.

– Most már nemsokára jösznek, Malone úr! Nem kell még egy hét, indián jössz vissza, hoz kötél, szed magukat le! – Ezzel a kiáltással bátorított a kitűnő Zambo.

E második utam során egy éjszakát társaimtól távol töltöttem. Amikor visszajöttem, volt egy különös élményem. A jól Ismert útvonalon iparkodtam visszafele, és körülbelül egy mérföldnyire járhattam a pterodactylusok mocsarától, amikor furcsa valami közeledett felém. Egy ember volt, aki meghajlított nádszálakból készített ketrecben haladt, úgy, hogy a harang alakú kalitka minden oldalról körülfogta. Ahogy közelebb értem, még nagyobb meglepetéssel láttam, hogy Lord John Roxton az. Amikor észrevett, kibújt különös védőeszköze alól, és odajött hozzám. Nevetve üdvözölt, mégis úgy éreztem, kissé zavarban volt.

– Nahát, kis barátom – mondta –, ki hitte volna, hogy itt találkozunk?– Ml a csudát csinál? – kérdeztem.– Meglátogatom barátaimat, a pterodactylusokat – mondta.– De miért?– Érdekes jószágok, nem gondolja? De barátságtalanok. Csúnyán,

modortalanul viselkednek az idegenekkel, talán emlékszik is rá! Így hát szerkesztettem egy ilyen burát, hogy távol tarthassam őket, ha túl tolakodóak lennének.

– De mit keres a mocsárban?Lord John fürkésző tekintettel nézett rám, s mintha habozást

olvastam volna ki a szeméből.– Nem gondolja, hogy más is lehet kíváncsi, nem csak a

professzorok? – mondta végül. – Tanulmányozom a kis aranyosakat. Legyen elég ennyi.

– Ne vegye zokon! – mondtam.Lord John jó kedélye visszatért. Rám nevetett.– Nem veszem, pajtikám. Most megyek, kerítek egy Ifjú ördögfiókát

Challengernek. Ez az egyik dolgom, amiért itt vagyok. Nem, ne jöjjön velem! Én biztonságban vagyok ebben a ketrecben, de maga nem. A viszontlátásra, alkonyatra én is a táborban leszek!

Elfordult és továbbhaladt az erdőben, különös kalickája védelmében.Ha Lord John viselkedése ez idő tájt furcsa volt, Challengeré még

furcsább. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy valami rendkívüli vonzerőt gyakorolt az indián nőkre; mindig magával vitt egy nagy, szétágazó pálmaágat, amellyel elhessegette őket, ha már túlzottan üldözték a figyelmükkel. Az a látvány, ahogy ott vonul, mint valami operettben szultán, kezében hatalmi jelvénye, fekete szakálla borzasan

meredezik, kecsesen helyezi a lábát minden lépésnél, mögötte pedig hosszú sorban a tágra nyílt szemű indián lányok igencsak lenge háncsruhájukban – ez a legmulatságosabb minden kép közül, amit emlékezetemben őrzök! Ami Summerlee-t Illeti, őt lekötötte a fennsík rovar- és madárvilága, és minden idejét (leszámítva azt a tekintélyes hányadot, amelyet Challenger gyalázására fordított, hogy miért nem oldja már meg a gondjainkat) azzal töltötte, hogy a begyűjtött példányokat tisztogatta és preparálta.

Challenger szokásává lett, hogy reggelenként egyedül elment valahová, és időnként nagyképű komolysággal tért vissza, mint aki a vállán viseli valami nagyszabású vállalkozás minden terhét. Egy napon, pálmaággal a kezében, nyomában rajongó hívei tömegével, elvezetett bennünket rejtett műhelyébe, és beavatott titkos terveibe.

Kis tisztás állt a pálmaliget közepén. Itt működött az egyik olyan fortyogó sárgejzír, amelyről már beszéltem. A gejzír körül jó néhány iguanodonbőrből hasított szíj hevert, meg egy nagy, petyhüdt hártya, amiről kiderült, hogy a tóból kifogott egyik nagy halgyík megszárított, megtisztított gyomra. Ez a hatalmas zsák be volt varrva az egyik végén, és a másikon is csak egy kis nyílás maradt szabadon. Ebből a nyílásból néhány bambusznád nyúlt ki, amelyeknek a másik vége kúpos agyagtölcsérekhez csatlakozott. Az agyagtölcsérek a gejzír sarából felbugyborékoló gázt gyűjtötték össze. A petyhüdt gyomor lassan dagadozni kezdett, és mozgása olyan határozottan fölfelé irányult, hogy Challenger gyorsan odakötötte a rögzítő köteleket a környező fák törzséhez. Félóra alatt tekintélyes gázballon kerekedett ki, és a szíjak rángatózása, feszülése azt mutatta, hogy az emelőereje sem megvetendő. Challenger úgy állt, mint büszke apa elsőszülött gyermeke mellett, mosolygott, a szakállát simogatta, és néma, önelégült figyelemmel nézte agy szüleményét. Mi csak zavartan hümmögtünk. Elsőként Summerlee törte meg a csendet.

– Csak nem arra gondol, hogy fölszállunk ebben az izében, Challenger?! – kérdezte metsző hangon.

– Be akarom mutatni, kedves Summerlee, hogy mire képes ez az izé. Ha meglátja, biztos vagyok benne, hogy habozás nélkül hajlandó lesz rábízni magát!

– Jobb, ha most rögtön kiveri a fejéből – mondta Summerlee határozottan –, az égvilágon semmi nem tudna rávenni, hogy ilyen szamárságra vállalkozzam! Lord John, remélem, ön sem bátorítja az ilyen esztelenséget?

– Módfelett ötletes, azt meg kell adni – szólt az arisztokrata. – Szívesen megnézném, hogy működik...

– Megnézheti – mondta Challenger. – Néhány napja minden szellemi erőmet arra a kérdésre összpontosítottam, hogy miként juthatunk le a fennsíkról. Megbizonyosodtunk róla, hogy nem tudunk lemászni, és hogy alagút vagy járat nincsen. Nem tudunk olyan hidat sem szerkeszteni, amelyen visszajuthatnánk a sziklacsúcsra, ahonnan átjöttünk. Akkor milyen úton-módon ereszkedhetünk le? Nemrég megjegyeztem ifjú barátunknak, hogy a gejzírből szabad hidrogén fejlődik. Ebből magától értetődően következett a léggömb gondolata. Bevallom, némi nehézséget okozott az a kérdés, hogy mibe zárjam a gázt, de az itteni

hüllők hatalmas belső szerveinek tanulmányozása rávezetett a megoldásra, íme, az eredmény!

Egyik kezét rongyos kabátja mellébe dugta, a másikkal büszkén odamutatott.

Ekkorra a ballon már jókora gömbbé dagadt, és hevesen rángatta kötelékeit.

– Kész őrület! – horkant föl Summerlee.Lord John el volt ragadtatva az egész ötlettől.– Van esze a barátunknak, mi? – súgta oda nekem, aztán

fennhangon azt kérdezte Challengertől: – Kosara lesz?– A kosár lesz a következő! Már kigondoltam, hogyan kell elkészíteni

és felerősíteni. Most mindössze azt fogom bemutatni önöknek, milyen könnyűszerrel bírja el konstrukcióm mindegyikünk súlyát.

– Mármint mindannyiunkat együtt?– Nem, úgy tervezem, hogy egyenként, sorban ereszkedünk le, mint

egy ejtőernyővel, aztán a ballont visszahúzzuk bizonyos eszközökkel, amelyeket addig még gond nélkül megszerkesztek. Ha elbírja egy ember súlyát, és lassan leereszkedik vele, teljesítette azt, amit várunk tőle. Most bemutatom, mire képes ezen a téren!

Odahúzott egy tekintélyes méretű bazalttömböt, melynek mélyedés futott körbe a közepén, úgyhogy könnyűszerrel rá lehetett kötni egy kötelet. Az a kötél volt, amelyet magunkkal hoztunk a fennsíkra, miután a segítségével megmásztuk a sziklacsúcsot. Több mint száz láb hosszú volt, vékony, de nagyon erős. Challenger bőrből valami koszorúfélét készített, amelyről számos szíj lógott alá. Ezt a koszorút a ballon tetejére helyezte, és alul összefogta a lelógó szíjakat, ily módon bármiféle teher nyomása egyenletesen oszlott meg elég nagy felületén. Aztán a bazalttömböt hozzákötötte a szíjakhoz. A kötél lelógott róla, a végét a professzor háromszor a karja köré tekerte.

– És most-szólt Challenger örömteli, várakozó mosollyal –, bemutatom ballonom emelőerejét! – E szavak közben késével elvagdalta a ballont tartó köteleket.

Még sohasem fenyegette expedíciónkat a teljes megsemmisülés ilyen közvetlenül. A dagadt gázgömb ijesztő sebességgel felszökkent a magasba. Egy szempillantás alatt ledöntötte a lábáról Challengert, és maga után vonszolta. Csak annyi időm volt, hogy karommal átkapjam emelkedő derekát, aztán én magam is a levegőbe szökkentem. Lord John keze harapófogóként szorította a lábamat, de úgy éreztem, ő is emelkedőben van már. Egy pillanatra megjelent lelki szemeim előtt a kép, ahogy négy felfedező mint négy összekötözött kolbász ellebeg a feltárt vidék fölött. Szerencsére azonban a kötél teherbírásának is volt határa – bár az ördögi alkotmány emelőerejének szemlátomást nem. Éles pattanás hallatszott, és egymás hegyen-hátán találtuk magunkat a földön, kötélgubanc közepette. Amikor nagy nehezen feltápászkodtunk. tekintetünk épp csak ki tudta venni a mélykék égen a távoli, fekete pontocskát, ahol a bazalttömb folytatta gyorsuló, útját.

– Nagyszerű! – rikkantotta a tántoríthatatlan Challenger, és megdörgölte sajgó karját. – Teljesen meggyőző és alapos kísérlet volt! Nem is számítottam ilyen látványos sikerre! Uraim, megígérhetem, hogy egy héten belül elkészül egy másik ballon, és bizonyosak lehetnek benne, hogy biztonságban, kényelmesen tehetik meg a hazafelé vezető út legelső szakaszát...

Mindeddig ügy számoltam be minden egyes korábbi eseményről, ahogy megtörténtek. Most azonban kissé összefogom beszámolómat itt, a régi táborban, ahol Zambo oly sokáig várt reánk, és ahonnan nézve mintha minden gondunk-bajunk ott maradt volna, mint valami álom, a fölöttünk tornyosuló hatalmas, vörös sziklatömeg tetején. Baj nélkül, habár rendkívül meglepő módon lejutottunk, és minden a legnagyobb rendben van! Másfél-két hónap múlva Londonban leszünk, és lehet, hogy ez a levél nem sokkal előz meg minket. Szívünk máris sóvárog, lelkünk máris siet a nagyváros felé, ahol annyi minden lakozik, ami kedves nekünk.

Egy este, épp Challenger házi készítésű léggömbjével lezajlott drámai jelenetünk után ránk mosolygott a szerencse. Említettem, hogy csak egyetlen ember adta némi jelét annak, hogy együtt érez erőfeszítéseinkkel, hogy kiszabaduljunk: az ifjú főnök, akinek megmentettük az életét. Egyedül ő nem akart szándékunk ellenére ott tartani az idegen földön. Ezt már korábban is értésünkre adta kifejező jelbeszédével. Aznap este, sötétedés után lejött kis táborunkba, és átnyújtott nekem (valamilyen okból mindig engem szokott kitüntetni a figyelmével, talán, mert korban én álltam a legközelebb hozzá) egy kis, összetekert fakéreg-darabot, aztán komoly arckifejezéssel fölmutatott az odafent sorakozó barlangokra, ujját a titoktartás jeleként az ajkára tette, majd visszalopózott az övéihez.

Odavittem a kéregdarabot a tűzhöz, és együtt szemügyre vettük. Egylábnyi volt szélte-hossza, és a belső felén vonalak sorakoztak.

Gondosan, szénnel rajzolták őket a fehér felületre, és első pillantásra úgy festettek, mint valami hevenyészett kotta.

– Akármi legyen is, megesküdnék rá, hogy fontos a számunkra – mondtam. – Láttam az arcán, amikor átnyújtotta!

– Hacsak nem valami primitív csínytevővel állunk szemben – vetette föl Summerlee –, ami, azt hiszem, az emberi fejlődés egyik legelső lépcsőfoka lehet...

– Szemlátomást valamiféle írás – mondta Challenger.– Inkább képrejtvénynek nézném – jegyezte meg Lord John, a nyakát nyújtogatva,

hogy ő is szemügyre vehesse. Aztán hirtelen odanyúlt, és megragadta az ábrát.

– Istenemre! – kiáltott fel. – Azt hiszem, megvan! A fiú egyből rátapintott! Nézzék csak! Hány vonás van ezen? Tizennyolc. Nos, ha összeszámoljuk, éppen tizennyolc barlangnyílás van a hegyoldalban fölöttünk!

– Föl is mutatott a barlangokra, mikor ideadta – mondtam.– Akkor semmi kétség. Ez itt a barlangok ábrázolása. Nocsak!

Tizennyolc barlang egy sorban, egyik rövid, másik hosszú, egyik-másik elágazik, mint a valóságban. Ez bizony térkép; és itt egy kereszt. Mit jelölhet? A barlang, amelyikhez a keresztet rajzolta, sokkal mélyebb a többinél.

– Az vezet át a sziklán! – kiáltottam.– Azt hiszem, ifjú barátunk megfejtette a rejtvényt – mondta

Challenger. – Ha az a barlang nem vezet át a sziklán, akkor nem értem, miért hívta volna fel rá a figyelmünket az az ifjú, akinek minden oka megvan rá, hogy jót akarjon nekünk. Ha viszont csakugyan átvezet, és hasonló magasságban nyílik a túloldalon, akkor legfeljebb százlábnyit

kell leereszkednünk.– Százlábnyit...! – dörmögte Summerlee.– A kötelünk még mindig megvan, több mint száz lábnyi! – kiáltottam.

– Biztosan lejuthatunk, rajta.– És a barlangban levő indiánok? – ellenkezett Summerlee.– A fejünk feletti barlangokban egyáltalán nem laknak indiánok –

mondtam. – Csűrnek, raktárnak használják őket. Miért ne mehetnénk fel most rögtön, hogy kikémleljük a terepet?

Nő a fennsíkon egy száraz, bitumenes faféle – a botanikusunk szerint valami araucarfa –, amelyet az indiánok fáklyának szoktak használni. Valamennyien fölkaptunk egy köteggel, aztán fölkapaszkodtunk a gyomverte lépcsőn a rajzon megjelölt barlanghoz. Ahogy mondtam, üresen állt, csak a hatalmas denevérek nyüzsöglek benne, ott suhogtak a fejünk körül, ahogy bementünk. Mivel a legkevésbé sem akartuk felhívni az indiánok figyelmét tevékenységünkre, sötétben botorkáltunk, amíg néhányszor nem kanyarodott el a járat, és jó mélyen be nem jutottunk a barlang mélyére. Akkor végre meggyújtottuk a fáklyákat. Szép, száraz folyosó volt, sima, szürke falait a bennszülöttek rajzai fedték, teteje magasan ívelt fejünk felett, lábunk alatt fehér homok csillogott. Mohón siettünk előre, míg végül a keserű csalódás nyögése szakadt fel belőlünk, és megtorpantunk. Masszív sziklafal állt előttünk, akkora rés sem volt rajta, amin egy egér átfért volna! Nem erre vezetett a szabadulás útja.

Keserű csalódottsággal álltunk, és bámultuk a váratlan akadályt. Ez nem rengés eredménye volt, mint a fölfelé vezető járat esetében. Pontosan ugyanolyan sziklafal volt, mint az oldalfalak. Ez a járat mindig is zsákutca volt.

– Oda se neki, barátaim! – mondta a megtörhetetlen Challenger. – Még mindig bizton számíthatnak a ballonomra!

Summerlee csak felnyögött:– Nem lehet, hogy másik barlangban vagyunk? – vetettem föl.– Sajnos, nem, pajtikám – mondta Lord John, ujjával a térképünkön.

– Jobbról a tizenhetedik, balról a második. Ez az a barlang.Odanéztem, ahová az ujja mutatott, és hirtelen örömrikoltás szakadt fel belőlem.– Azt hiszem, megvan! Jöjjenek! Jöjjenek!Visszasiettem arra, amerről jöttünk, kezemben a fáklyámmal. – Itt –

mondtam, a földön heverő gyufa-szálakra mutatva –, ezen a helyen gyújtottunk világosságot.

– Pontosan.– A rajz szerint ez elágazó barlang. A sötétben eljöttünk az elágazás

mellett, mielőtt még meggyújtottuk a fáklyákat! Ahogy kifelé megyünk, jobb kéz felől kell lennie a hosszabbik ágnak.

Ott is volt! Harminc yardot sem mentünk, Jókora, sötét nyílás tátongott a falban. Befordulván rájöttünk, hogy ez sokkal hosszabb járat, mint a másik. Lázas türelmetlenséggel siettünk előre sok száz yardon át. Aztán hirtelen az előttünk tátongó szurokfekete sötétségben vöröses fényt láttunk feltűnni. Álmélkodva néztünk előre. Mintha valami rezzenéstelen fénysáv keresztezte volna a folyosót, elzárva az utat. Feléje siettünk. Sem hang, sem hő, sem mozgás nem jött felőle, csak ott ragyogott előttünk a hatalmas, fényes függöny, ezüstfénybe borította az egész barlangot, gyémántporként csillogott tőle a homok – míg, ahogy közelebb értünk, észre nem vettük, hogy ívelt a széle.

– Istenemre, a hold! – kiáltott fel Lord John. – Átjutottunk, fiúk! Átjutottunk!

Csakugyan a telihold volt az; fénye egyenesen bevilágított a sziklafalon nyíló hasadékon. Kicsiny nyílás volt, nem nagyobb egy ablaknál, de a mi céljainknak megfelelt. Ahogy nyakunkat nyújtogatva kikandikáltunk rajta, láttuk, hogy nem lesz túl nehéz leereszkedni, és a talaj sincs mélyen alattunk. Nem csoda, hogy odalentről nem vettük észre a nyílást, mert fölöttünk kifelé hajlott a sziklafal, és olyan megmászhatatlannak rémlett, hogy nem is volt érdemes alaposabban szemügyre venni. Megbizonyosodtunk róla, hogy a kötél segítségével le tudunk jutni, aztán nagy örvendezés közepette visszamentünk táborunkba, hogy megtegyük az előkészületeket másnap estére.

Gyorsan és titokban kellett cselekednünk, mert az indiánok még az utolsó pillanatban is visszatarthattak volna bennünket. Készleteinket hátrahagytuk, kivéve a fegyvereket és a lőszert. Challenger azonban hevesen ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye néhány ormótlan holmiját, különösen egy bizonyos csomagot, amelyről nem szabad szólanom, és amellyel több bajunk volt, mint az összes többiekkel. Lassan telt a nap, de amikor leszállt az est, készen álltunk a távozásra. Nagy nehezen fölvonszoltuk holminkat a lépcsőn, aztán hátrapillantva még egyszer végigtekintettünk azon a különös vidéken, amelyből hamarosan, tartok tőle, közpréda lesz, vadászok és bányakutatók paradicsoma, de amely nekünk mindőnknek varázsos, romantikus álomvilág volt, ahol sokat kockáztattunk, sokat szenvedtünk és sokat tanultunk – a ml földünk, ahogy mindig is emlegetni fogjuk. Tőlünk balra a szomszédos barlangok szájából barátságos, rőt tűzfény sugárzott ki az esti félhomályba. Lentről, a lejtőről fölhallatszott az indiánok hangja, ahogy nevetgéltek, énekeltek. Mögöttük a hosszan elterülő erdő, a középpontban pedig, bizonytalanul csillogva a szürkületben, a nagy tó, a különös szörnyek szülőanyja. Ahogy szétnéztünk, éles, nyihogó kiáltás szállt felénk, valami furcsa lény hangja. Mintha maga a Maple White-föld vett volna búcsút tőlünk. Megfordultunk, és beléptünk a barlangba, ráléptünk a hazafelé vezető útra.

Két óra múlva mi magunk, csomagjaink és minden holmink odalent volt a sziklafal tövében. Challenger poggyászát kivéve, nem került különösebb fáradságunkba. Ott hagytunk mindent, ahol földet értünk, és tüstént elindultunk Zambo táborhelye felé. Kora hajnalban értünk a közelébe, de legnagyobb meglepetésünkre nem egy, hanem vagy egy tucat tűz fényét pillantottuk meg a síkságon. Megérkezett a segítség! Húsz indián jött a folyó mellől, póznákkal, kötelekkel, mindennel, aminek hasznát lehet venni a szakadék áthidalásához. Most legalább nem lesz gondunk a poggyászcipeléssel, amikor holnap megindulunk visszafelé, az Amazonashoz.

Így hát alázattal és hálával teli szívvel befejezem ezt a beszámolót. Nagy csodákat láttunk, és lelkünket átformálta mindaz, amit átéltünk. Mindegyikünk a maga módján jobb, bölcsebb ember lett. Lehet, hogy amikor Parába érünk, megállunk egy kis pihenőre, hogy rendbe szedjük magunkat. Ebben az esetben ez a levél egy postahajóval megelőz engem. Ha nem, ugyanazon a napon ér Londonba, mint jómagam. Akárhogyan lesz is, kedves Mr. McArdle, remélem, hogy nemsokára kezet szoríthatunk.

XVI. FEJEZET

Díszmenetet! Díszmenetet!

Itt szeretném kifejezni hálámat és köszönetemet minden Amazonas menti barátunknak azért a kedvességért és vendégszeretetért, amelyet visszautunkon tanúsítottak. Különösen szeretném megköszönni Senor Penalosának és a brazil kormány más tisztségviselőinek azokat a kivételes intézkedéseket, amelyek utunkat segítették, és a parái Senor Pereirának azt az előrelátást, amellyel gondoskodott róla, hogy a városba érkezésünkkor készen várjon bennünket egy-egy teljes öltözet ruha, amelyben már szégyenkezés nélkül jelenhetünk meg a civilizált világban. Mindazért az előzékenységért, amiben részesültünk, galád fizetségnek látszik, hogy becsaptuk vendéglátóinkat és jótevőinket, de a körülmények között igazán nem volt más lehetőségünk. Ezennel tudatom velük, hogy csak az időt és a pénzt vesztegetnék, ha megkísérelnék nyomon követni utunkat. Még a neveket is megmásítottuk beszámolóinkban, és holtbiztos vagyok benne, hogy akárki, akármilyen alapos tanulmányozásuk révén sem tudná akár ezer mérföldre is megközelíteni azt az ismeretlen vidéket.

A lelkesedést, amely Dél-Amerikának azon a részein fogadott, ahol utunk átvezetett, mi merőben helyi jellegűnek véltük, és biztosíthatom angliai barátainkat, hogy sejtelmünk sem volt róla, milyen felzúdulást keltett Európa-szerte már az élményeinkről lábra kapott szóbeszéd is. Csak amikor az Ivernia ötszáz mérföldnyire megközelítette Southamptont, és özönleni kezdtek a rádiógramok: újság újság után, hírügynökség hírügynökség után ajánlott hatalmas összegeket egy rövid válaszüzenetért, hogy mik a tényleges eredményeink, akkor érzékeltük, milyen feszült figyelemmel érdeklődött Irántunk nemcsak a tudományos világ, hanem a nagyközönség is. Egymás között megállapodtunk azonban, hogy nem adunk semmiféle határozott nyilatkozatot a sajtónak mindaddig, amíg nem beszéltünk a Zoológiai Társaság tagjaival, hiszen mint az ő küldötteiknek, nyilvánvaló kötelességünk volt, hogy első jelentésünket annak a testületnek tegyük meg, amelytől a megbízatásunkat kaptuk. Így hát, noha Southamptonban hemzsegtek az újságírók, mereven elzárkóztunk mindenféle nyilatkozattól, aminek természetes következményeként a közfigyelem a november 7-én estére meghirdetett gyűlésre irányult. Ehhez az összejövetelhez a Zoológiai Társaság nagyterme, ahol küldetésünk elkezdődött, túl kicsinek bizonyult, és csak a Regent Street-i Queen's Hallban sikerült megfelelő helyet találni. Azóta már köztudomású, hogy a szervezők akár az Albert Hallban is rendezhették volna az összejövetelt, az is szűk lett volna.

A megérkezésünket követő második estére hirdették meg a nagy összejövetelt. Addig minden bizonnyal valamennyiünknek voltak halaszthatatlan személyes ügyei, amelyek elfoglalták. Az enyémekről egyelőre nem tudok beszélni. Lehet, hogy ha majd kelIő messzeségből látom, akkor kisebb megrendüléssel tudok rágondolni, vagy akár beszélni róla. Beszámolóm legelején feltártam az olvasó előtt tetteim mozgatórugóit. Meglehet, az volna a helyénvaló, hogy be is fejezzem az elkezdett mesét, elmondjam, mi történt. És talán egyszer nem is bánom majd, hogy így esett. Hiszen legalább rávettek, hogy vegyek részt egy csodálatos kalandban, és csak köszönettel tartozom annak, aki rávett.

És most rátérek kalandsorozatunk legutolsó, legmagasztosabb, drámai mozzanatára. Ahogy azon törtem a fejem, hogyan számoljak be

róla, megakadt a szemem tulajdon újságom november 8-i számán, barátom és kollégám, Macdonald részletes, kitűnő tudósításán. Tehetnék-e jobbat, mint hogy ide másolom a cikket címestül, mindenestül? Elismerem, a lap kissé áradozóan számolt be a dologról, elvégre a saját vállalkozását is dicsérte kiküldött tudósítójának révén, de a többi nagy napilap sem volt sokkal visszafogottabb, így írt tehát Mac pajtásom:

AZ ÚJ VILÁGNAGYGYŰLÉS A QUEEN'S HALLBANTUMULTUÓZUS JELENETEKRENDKÍVÜLI INCIDENSMl VOLT AZ?ÉJSZAKAI RIBILLIÓ A REGENT STREETEN(Különtudósítónktól)

A Zoológiái Társaság nagy érdeklődéssel várt összejövetelére, amelyet azért hívtak össze, hogy meghallgassa a tavaly Dél-Amerikába kiküldött vizsgáló bizottság jelentését Challenger professzor állításainak ellenőrzéséről, arról, hogy csakugyan fennmaradtak-e prehisztorikus létformák a kontinensen, tegnap este került sor a nagy Queen's Hallban, és bizton állíthatjuk, hogy piros betűs nap lesz a tudomány történetében, mert az események olyan rendkívüliek és szenzációsak voltak, hogy aligha felejtheti el őket valaha is bárki jelenlevő. (Ó, firkásztársam, Macdonald, micsoda szörnyszülött bevezető mondat!) Belépőjegyhez elméletben csak az Egyesület tagjai és barátaik juthattak, de a “barátok" fogalmát rugalmasan értelmezték, és már jóval nyolc óra, a gyűlés megkezdésére kitűzött időpont előtt zsúfolásig tele volt a nagyterem. A nagyközönség azonban, amely teljesen indokolatlanul sérelmezte, hogy kirekesztették, háromnegyed nyolckor rohammal betódult az ajtókon, hosszadalmas csetepaté után, amelynek során többen is megsérültek, köztük Scoble rendőrfelügyelő, aki sajnálatos módon a lábát törte. A tömeg elözönlötte nemcsak a széksorok közötti folyosókat, hanem még a sajtónak fenntartott helyeket is, és ez után az invázió után csaknem ötezer ember várta, hogy megérkezzenek az utazók. Amikor végül megjelenlek, elfoglalták helyüket az emelvényen, ahol már ott ültek nemcsak hazánk, hanem Franciaország és Németország legkiemelkedőbb tudósai is. Svédország is képviseltette magát Sergius professzor, az Uppsalai Egyetem hírneves zoológusa személyében. Az est négy főszereplőjének belépését hatalmas üdvrivalgás fogadta, az egész közönség perceken át felállva éljenezte őket. Az éles szemű megfigyelő azonban már észrevehette itt-ott némi ellenérzés jeleit is a taps közepette, és sejthette, hogy a légkör inkább feszültnek, mint harmonikusnak lesz majd mondható. Azt azonban bizton állíthatom, hogy senki sem láthatta előre, milyen rendkívüli fordulatot vesznek majd a valóságban az események.

A négy utazó külső megjelenéséről szinte fölösleges szólani, hiszen fényképeik egy ideje fel-feltűnnek minden újság lapjain. Nemigen hagytak rajtuk maradandó nyomot a megpróbáltatások, melyeken, mint hírlik, átestek. Challenger professzor szakálla talán egy kicsit bozontosabb, Summerlee professzor arcvonásai egy kicsit

aszketikusabbak, Lord John alakja szikárabb, és mindhármuk bőre napbarnítottabb egy árnyalattal, mint amikor elhagyták partjainkat, de mindannyian szemlátomást kitűnő egészségi állapotnak örvendtek. Ami képviselőnket, az ismert sportolót és válogatott rögbijátékost, E. D. Malone-t illeti, ő minden jel szerint kitűnő formában van, s ahogy végighordozta tekintetét a tömegen, jóindulatú, elégedett mosoly futott át becsületes, egyszerű arcán. (Na megállj, Mac, kapjalak csak egyszer egyedül!)

Amikor helyreállt a rend, és a közönség visszaült a helyére a viharos ünneplés után, az elnök, Durnam hercege emelkedett szólásra. Nem akarja, mondta, sokáig rabolni a szép számmal összegyűltek idejét, akik alig várják már a kilátásban levő ritka élvezetet. Nem akarja elvenni a szót Summerlee professzor úrtól, a bizottság szóvivőjétől, de már elterjedt a szóbeszéd, hogy expedíciójukat rendkívüli siker koronázta. (Taps.) A romantikus tettek kora szemlátomást nem ért még véget, és van még olyan közös terület, ahol találkozhat a legszárnyalóbb írói képzelet és az igazságot kutató tudományos vizsgálódás. Csak annyit tenne még hozzá, mielőtt leül, hogy nagy örömére szolgál – neki és mindannyiuknak –, hogy ezek az úriemberek épségben-egészségben visszatértek nehéz és veszedelmes útjukról, mert tagadhatatlan, hogy ha katasztrófa éri ezt az expedíciót, az szinte pótolhatatlan veszteséget okozott volna a zoológia tudományának. (Nagy taps, amelyhez Challenger professzor is csatlakozott.)

Amikor Summerlee professzor ezután szólásra emelkedett, szinte mintegy jeladásra újabb lelkes, viharos tapsorkán tört ki, mely előadása alatt időről Időre megismétlődött. Ezt az előadást nem közöljük itt in extenso (vagyis részletesen), ugyanis újságunk mellékleteként meg fog jelenni az expedíció kalandjairól szóló, kimerítő részletességű beszámoló különtudósítónk tollából. Ezúttal megelégedhetünk tehát a nagy vonalakban való összefoglalással. Summerlee professzor először elmondta, hogyan született meg az út gondolata, elismeréssel adózott barátjának, Challenger professzornak, egyúttal nyilvánosan megkövette azért a hitetlenkedésért, amellyel immár fényesen bebizonyosodott állításait fogadták, majd leírta útvonalukat, mellőzve azonban minden olyan információt, amelynek alapján akárki megtalálhatná azt a rendkívüli fennsíkot. Miután nagy vonalakban leírta útjukat a folyótól addig, amíg a sziklák tövébe értek, lebilincselte hallgatóságát azoknak a veszélyeknek és nehézségeknek az ecsetelésével, amelyek az expedíciót fenyegették ismételt feljutási kísérleteik során, s végül beszámolt róla, miként koronázta siker elszánt erőfeszítéseiket, s miként került ez két hűséges félvér szolgájuk életébe. (A történteknek ez a sajátos interpretálása Summerlee azon igyekezetéből eredt, hogy elkerülje bármiféle problematikus téma fölvetését az összejövetelen.)

Miután képzeletben fölvezette hallgatóságát a fennsíkra, majd ott is rekesztette őket a híd leszakadtával, a professzor a továbbiakban leírta ama rendkívüli vidék szörnyűségeit és szépségeit egyaránt. Személyes élményeikről keveset beszélt, inkább azt hangsúlyozta, milyen gazdag termést takarított be a tudomány a fennsík egyedülálló állat-, madár-, rovar- és növényvilágának megfigyelésével. A fedelesszárnyúakban és pikkelyesszárnyúakban különösen gazdag vidéken az előbbiekből

negyvenhat, az utóbbiakból kilencvennégy új fajt gyűjtöttek be néhány hét leforgása alatt. A közönség érdeklődése azonban természetszerűen a nagyobb állatokra, különösen a hosszú ideje kihaltnak hitt nagyobb állatokra irányult elsősorban. Summerlee professzor ezeknek jókora listáját sorolta fel, amely azonban minden bizonnyal sokkal hosszabbra kerekedik majd ki, amikor részletesebben feltárják a fennsíkot. Ő és társai legalább egy tucat olyan lényt láttak, a legtöbbjüket csak távolból, amelyekhez hasonlót jelenleg nem ismer a tudomány. Ezeket majd idővel alaposabb vizsgálat alá kell vetni és annak rendje és módja szerint osztályozni. Megemlített egy kígyót, melynek sötétvörös színű, levedlett bőre ötvenegy láb hosszú volt; említést tett egy fehér színű, vélhetően emlősállatról, amely jól láthatóan foszforeszkált a sötétben, valamint egy fekete lepkéről, melynek csípése az indiánok szerint rendkívül mérgező. Eltekintve ezektől a teljesen új életformáktól, a fennsík igen gazdag az ismert prehisztorikus állatokban, melyeknek eredete néhány esetben egészen a korai juraidőszakig vezethető vissza. Ezek között megemlítette az óriási, különös külsejű stegosaurust, amelyet egyszer Mr. Malone látott a tónál, ivóhelyénél, és amely szerepelt annak a vállalkozó kedvű amerikainak a vázlatfüzetében is, aki először hatolt be arra az Ismeretlen vidékre. Lefestette az iguanodont és a pterodactylust is – kettőt az első csodalények közül, amelyekkel szembetalálkoztak. Ezután izgalomba hozta a hallgatóságot az ijesztő ragadozó dinoszauruszokról szóló élménybeszámolójával, amelyek nem is egyszer üldözőbe vették az expedíció tagjait, és amelyek minden teremtmény közül, mellyel találkoztak, a legrémisztőbbek voltak. Aztán rátért a hatalmas és kegyetlen madárra, a phororachusra, és szólt az óriás szarvasról, mely még mindig föllelhető azon a vidéken. De amikor lefestette a központi tó titokzatos csodáit, akkor érte el tetőfokát a közönség érdeklődése és lelkesedése. Az embernek bele kellett csípnie magába, hogy elhiggye, ébren van, amikor a józan, tárgyilagos Summerlee professzor hűvös, kimért hangon beszámolt az elképesztő, háromszemű halgyíkról és a hatalmas vízi kígyókról, amelyek ott élnek abban a csodálatos víztömegben. Ezután szólt az indiánokról, majd az emberszabású majmok hallatlanul érdekes kolóniájáról, amelynek lakóit a javai pithecanthropus továbbfejlődött változatának tekinthetjük, s ennélfogva minden eddig ismert leletnél közelebb állnak a “hiányzó láncszemkent" emlegetett, hipotetikus lényhez. Végül némi derültség közepette leírta Challenger professzor leleményes, ám szerfelett veszélyes aeronautikai találmányát, majd a lenyűgöző előadás befejezéseképpen elmondta, ml módon sikerült végül csapatuknak visszatalálni a civilizációba.

Mindenki azt remélte, hogy az előadóülés ezzel véget ér, miután annak rendje és módja szerint megszavazzák, majd jegyzőkönyvbe veszik a Társaság köszönetét és gratulációját; ám kisvártatva kiderült, hogy korántsem fognak olyan simán zajlani az események. Az este folyamán időről időre már lehetett észlelni bizonyos ellenérzés jeleit. Most az előadóterem közepén szólásra emelkedett az edinburghi Dr. Illingworth, és megkérdezte, hogy ha módosítási indítványa van, annak nem kell-e megelőznie a határozathozatalt.

Elnök: "De igen, uram, ha módosítási indítványa van."

Dr. lllingworth: "Kegyelmes uram, módosítási indítványom van!"Elnök: "Akkor halljuk!"Summerlee professzor (felugrik): "Szabadjon megjegyeznem,

kegyelmes uram, hogy ez az ember személyes ellenségem az óta a vita óta, amelyet a Bathyblus jellegéről folytattunk a Quarterty Journal of Science hasábjain!"

Elnök: "A személyes kérdések nem tartoznak ide. Folytassa, kérem!"Dr. lllingworth hozzászólásának némely részét rosszul lehetett érteni a miatt a

szenvedélyes tiltakozás miatt, amellyel az utazók hívei fogadták. Kísérletek történtek arra Is, hogy visszanyomják a helyére. Dr. lllingworth azonban hatalmas termetével és harsány hangjával felülkerekedett, és sikerült végigmondania beszédét. Attól a pillanattól kezdve, hogy szólásra emelkedett, érzékelni lehetett, hogy számos barátja és támogatója van a teremben, habár kisebbségben voltak a hallgatóságban. A közönség nagyobb részét az elfogulatlan érdeklődők tették ki.

Dr. Illingworth azzal kezdte hozzászólását, hogy elismerését fejezte ki Challenger professzor és Summerlee professzor tudományos munkásságának egyaránt. Mélységesen sajnálja, mondta, hogy személyes elfogultságot olvastak ki megjegyzéseiből, amelyeket pedig csakis a tudományos megismerés iránti vágy vezérel. Álláspontja tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Summerlee professzor képviselt a legutóbbi összejövetelen. Azon az összejövetelen Challenger professzor tett bizonyos kijelentéseket, melyeket kollégái megkérdőjeleztek. Most Summerlee kolléga hozakodik elő ugyanazokkal az állításokkal, és elvárja, hogy készpénznek vegyék őket. Elfogadható ez így? ("Igen!" "Nem!", hosszas közbekiáltozás, melynek során Challenger professzor a sajtókarzatig hallhatóan engedélyt kért az elnöktől, hogy kitehesse Dr. IIlingworth szűrét.) Egy évvel ezelőtt egy ember bizonyos kijelentéseket tett. Most négy ember tesz más, még meghökkentőbb kijelentéseket. Végső bizonyítéknak tekinthető ez akkor, amikor a szóban forgó kérdések egészen forradalmi és hihetetlen jellegűek? Előfordultak már esetek, nem is olyan régen, amikor túl készségesen elhitték az ismeretlenből visszaérkező utazók bizonyos mesélt. Nem kell-e óvakodni tőle, hogy a Londoni Zoológiai Társaság ilyen helyzetbe hozza magát? Elismerte, hogy a bizottság tagjai feddhetetlen emberek. De az emberi természet roppant bonyolult. Még a professzorokat is tévútra vezetheti a hírnév utáni vágy. Akárcsak a lepkék, mi is a fényben szeretünk röpködni. A vadászemberek is szeretik, ha senki sem vetekedhet történeteikkel, és az újságíróknak sincs ellenére egy-egy szenzáció, még ha a képzelőerő segítségére kell is támaszkodniuk néha. A bizottság mindegyik tagjának megvolt rá az indítéka, hogy a legérdekesebb színben tüntesse fel az eredményeket. (“Pfuj! Pfuj!") A legkevésbé sincs szándékában gyanúsítgatni őket. (“Dehogynem!" és más közbekiáltások.) De az elhangzott csodálatos történeteknek bizony igen szegényesek a tárgyi bizonyítékaik. Mi az, amit látunk? Néhány fényképet. Manapság, amikor olyan fortélyosan lehet mesterkedni velük, elfogadhatjuk-e őket bizonyítékként? Mi mást? Semmit, csak egy történetet hallottunk a fennsíkról való szökésről, a kötélen való leereszkedésről, ami miatt lehetetlenség volt mintapéldányokat magukkal hozni. Ügyes, de nem meggyőző magyarázat. Ha jól érti, Lord John Roxton az állítja, hogy a birtokában van egy phororachus

koponyája. Csak annyit mondhat, hogy szívesen megnézné azt a koponyát!

Lord John Roxton: “Azt állítja ez a fickó, hogy hazudom?!" (Kavarodás.)

Elnök: “Rendet! Rendet! Dr. lllingworth, megkérem, hogy foglalja össze mondanivalóját, és tegye meg a módosítási javaslatot!"

Dr. lllingworth: "Kegyelmes uram, volna még mondanivalóm, de alávetem magam a döntésének. Azt javasolom tehát, hogy mondjunk köszönetet Summerlee professzornak érdekfeszítő előadásáért, de az egész kérdést tekintsük egyelőre bizonyítatlannak, és utaljuk egy nagyobb, esetleg megbízhatóbb vizsgáló bizottság hatáskörébe."

Nehéz leírni, hogy milyen zűrzavar tört ki e módosítási javaslat elhangzása nyomán. A hallgatóság tekintélyes része lármás méltatlankodással, "Törölni!", "Vonja vissza!" "Dobják ki!" kiáltásokkal juttatta kifejezésre felháborodását az utazókat ért rágalom miatt. A tagadhatatlanul szép számú elégedetlenkedő viszont éljenezte a javaslatot, "Rendet!" és "Fair play!" kiáltásokat hallatott. A hátsó sorokban csetepaté tört ki, és tettlegességre került sor az ott összezsúfolódott orvostanhallgatók között. Csak a nagy számban jelenlevő hölgyek mérséklő befolyása akadályozta meg a zűrzavar teljes elhatalmasodását. Challenger professzor emelkedett fel ültéből. Megjelenése és modora rendkívüli módon tiszteletet parancsoló, s ahogy fölemelte a kezét, az egész hallgatóság várakozóan leült, hogy meghallgassa a mondanivalóját.

“Számos jelenlevő nyilván emlékszik még – mondta Challenger professzor –, hogy hasonló ostoba és udvariatlan jelenetek nyomták rá a bélyegüket a legutóbbi gyűlésre is, amelyen én voltam az előadó. Akkor Summerlee professzor volt a főbűnös, és noha most már megjuhászodott, és bánja bűneit, a dolog nem merülhet egészen feledésbe. Ma este hasonló, bár még sértőbb megnyilvánulásokat hallottam attól az illetőtől, aki már leült, és jóllehet kifejezett önmegtagadást kíván, hogy leereszkedjem az illető szellemi szintjére, megkísérlem megtenni, hogy eloszlassak minden indokolt kételyt, amely esetleg fölvetődhet bárki agyában is. (Nevetés, közbekiáltások.) Fölösleges emlékeztetnem a hallgatóságot arra, hogy noha ma este, mint a vizsgáló bizottság feje, Summerlee professzor volt a szószólónk, voltaképpen én vagyok a fő mozgatója ennek a dolognak, és az eredmények elsősorban az én számlámra írandóak. Biztonságban elvezettem ezeket az urakat az említett vidékre, és amint hallották, meggyőztem őket korábbi állításaim igazságáról. Reménykedtünk benne, hogy visszatértünkkor senki sem lesz olyan korlátolt, hogy kétségbe vonja együttes következtetéseinket. Mivel azonban korábbi tapasztalataim óvatosságra intettek, nem tértem vissza olyan bizonyítékok nélkül, amelyek minden értelmes ember számára meggyőzőek lesznek. Ahogy Summerlee professzor elmagyarázta, a fényképezőgépeinkkel elbántak a majomemberek, amikor feldúlták a táborunkat, és a negatívjaink jó része tönkrement. (Hurrogás, nevetés, a hátsó sorokból “Mondjon jobbat!" kiáltás.) Említést tettem a majomemberekről, és nem állhatom meg, hogy kijelentsem: a most fülembe jutó hangok egyike-másika élénken emlékezetembe idézi azokat az érdekes teremtményeket. (Nevetés.) Annak ellenére, hogy oly sok felbecsülhetetlen értékű negatívunk tönkrement, még mindig maradt gyűjteményünkben jó néhány bizonyító erejű fénykép, amelyek a fennsík körülményeit és faunáját ábrázolják. Azzal vádolják-e társaimat, hogy hamisították a képeket? (Egy hang: “Igen!" A teremben felfordulás, majd több embert eltávolítottak.) Lehetővé tettük, hogy szakértők vizsgálják meg a negatívokat. De mi más bizonyítékot hozhattunk volna? Szökésünk körülményei között természetesen nem lehetett sok holmit magunkkal hozni, mindazonáltal megmentettük Summerlee professzor lepke- és bogárgyűjteményét, amelyben számos új faj található. Ez nem bizonyíték? (Több hang: “Nem!" – Ki mondta, hogy nem?)

Dr. lllingworth (fölemelkedik): “Azt akarjuk mondani, hogy ilyen gyűjteményt máshol Is össze lehetett szedni, nemcsak egy prehisztorikus fennsíkon." (Taps.)

Challenger professzor: “Semmi kétség, uram, fejet kell hajtanunk tudományos tekintélye előtt, habár megvallom, a neve nem cseng ismerősen a számomra. Hagyjuk tehát a fényképeket és a rovargyűjteményt, és térjünk rá arra a szerteágazó és részletes információra, amelyet olyan kérdésekről szereztünk, amelyekre mindeddig még sohasem derült fény. Ami például a pterodactylus viselkedési szokásait illeti... – Egy hang: “Maszlag!", kiáltozás – ... mint mondom, a pterodactylus viselkedési szokásaira teljes mértékben fényt derítettünk. Megmutathatok egy pillanatfelvételt arról a teremtményről, amely majd meggyőzi önöket, hogy..."

Dr. lllingworth: “Semmiféle fénykép nem győz meg minket!"Challenger professzor: “Miért, magát a lényt szeretnék látni?"Dr. lllingworth: “Természetesen."Challenger professzor: “És azt elfogadná bizonyítéknak?"Dr. lllingworth (nevetve): “Egy szemernyi kétség nélkül!"Ekkor került sor az este szenzációjára – olyan drámai szenzációra,

amelyhez hasonlót aligha mutathat fel a tudományos tanácskozások történelme. Challenger professzor intett fölemelt kezével, mire kollégánk, Mr. E. D. Malone tüstént felállt és eltűnt az emelvény mögött. Kisvártatva visszajött egy hatalmas termetű néger társaságában, egy jókora csomagolóládát cipeltek. A láda szemlátomást igen súlyos volt. Lassan odavitték és letették a professzor széke elé. A hallgatóság elnémult, mindenki feszülten figyelte a látványt. Challenger professzor levette a láda csúszófedelét, majd belekémlelt, és a sajtókarzatról jól lehetett hallani, amint hívogatóan azt mondja: “Gyere csak, szépségem!" Egy pillanat múlva nagy kaparászással, zörgéssel egy ijesztő, förtelmes lény tűnt elő, és föltelepedett a láda szélére. Ekkor történt, hogy Durham hercege váratlanul beleesett a zenekari árokba, de ez sem tudta elvonni a hatalmas közönség dermedt figyelmét. A teremtmény arca olyan volt, mint a legfantasztikusabb vízköpő, ami megfoganhatott valami középkori kőfaragó tébolyult képzeletében! A rémisztő, gonosz ábrázatból két kicsiny, vörös, fényes szem meredt ránk, mint két zsarátnok. Félig nyitott, hosszú, vérszomjas pofájából két, szemlátomást éles fogsor villant elő. Csapott vállát mintha valami fakó, szürke sál borította volna. Gyermekkori meséink ördöge jelent meg előttünk. A közönség megbolydult – valaki felsikoltott, az első sorban két hölgy eszméletlenül előrebukott székéből, és az emelvényen észlelhető mozgás is azzal fenyegetett, hogy az ott ülők követik elnöküket a zenekari árokba. Egy pillanatig általános pánik fenyegetett. Challenger professzor fölemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a zűrzavart, de a mozdulat megriasztotta a lényt. A különös sál hirtelen kibomlott, széttárult, és megrebbent két bőrszerű szárny! Gazdája a lába után kapott, de már nem tudta visszatartani. A lény felröppent ültéből, és tízlábnyi szárnyának zizegő csapkodásával lassan körözött a Queen's Hallban, miközben dögletes szag töltötte be a levegőt. A karzatokon levők kiáltozása – akik megrettentek a villogó szempár és a gyilkos csőr közeledtén – az őrjöngésig felizgatta a szörnyeteget. Egyre sebesebben röpködött,

vakrémületben csapkodta magát a falaknak, csillároknak. “Az ablakot! Az Istenért, csukják be az ablakot!" – harsogta a professzor az emelvényről, ugrálva, aggodalmában a kezét tördelve. Sajna, elkésett a figyelmeztetés! Egy pillanat múlva a lény, mely úgy csapdosott a fal mentén, mint holmi gigászi lepke a lámpaernyőben, odaárt a nyíláshoz, átpréselte rajta förtelmes testét, és eltűnt. Challenger professzor a kezébe temetett arccal visszaroskadt a székébe, a közönség pedig egy emberként megkönnyebbülten, hosszan, mélyen felsóhajtott, ahogy ráébredtek, hogy vége az incidensnek.

És aztán – ah! hogyan írjuk le, mi történt aztán? – a többség túláradó érzelmei és a kisebbség megdöbbent reakciója egyetlen lelkesedéshullámban egyesült, amely a terem hátuljából gördült előre, egyre növekedett, átsöpört a zenekari árkon, elborította az emelvényt, és taréján magával sodorta a négy hőst! (“Jól van, Maci") Ha addig a hallgatóság méltánytalanul bánt velük, hát most bőségesen kárpótolta őket érte! Mindenki talpra ugrott. Mindenki mozgott, kiáltozott, hadonászott. Éljenzők sűrű tömege vette körül a négy utazót. “Éljen!" “Vállra!" – kiáltotta száz hang. Egy pillanat múlva négy alak emelkedett a tömeg fölé. Hiába küszködtek, hogy megszabaduljanak – ott tartották őket emelkedett díszhelyükön. Még ha akarták volna, akkor sem igen tudták volna letenni őket, olyan sűrű volt körülöttük a tömeg. “A Regent Streetre! A Regent Streetre!" – harsogták a hangok. A sokaság örvényleni kezdett, majd a négy hőst a vállukon tartva, lassú áramlással megindult az ajtó felé. Odakint az utcán elképesztő volt a látvány. Legalább százezer ember várakozott rájuk. A tömeg a Langham Hotel túloldalától egészen az Oxford Circusig szorongott. Üdvrivalgás fogadta a négy hőst, ahogy megjelentek, magasan az emberek feje fölött, a villanylámpák éles fényében. "Díszmenetet! Díszmenetet!" – zúgott a kiáltás. A tömeg sűrű falanxban elindult, faltól falig elzárva az utcákat, a Regent Streeten, a Pall Mallen, a St. James Streeten és a Piccadillyn át. London teljes belvárosi forgalma megbénult, és számos összetűzésről kaptunk hírt egyfelől a felvonulók, másfelől a rendőrök és a taxisok között. Végül csak éjfél után eresztették el a négy utazót Lord John Roxton szállásának, az Albanynak a bejáratánál, miután a túláradó lelkesedésű tömeg elénekelte az Ezek a derék fickók kezdetű nótát, majd az Isten óvd meg a királyt!-tal fejezte be a műsort, így végződött az egyik legszenzációsabb este, amelyet London valaha Is megélhetett.

Így mondta el Macdonald barátom; és a beszámoló a történtek nagyjából pontos, habár kissé sallangos leírásának tekinthető. Ami a nagyjelenetet illeti, a hallgatóságnak elképesztő meglepetés volt, de mondanom sem kell, hogy nekünk nem. Az olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy találkoztam Lord John Roxtonnal, amikor védő krinolinjában éppen abban mesterkedett, hogy Challenger professzornak elvigyen egy “ördög-fiókát", ahogy ő nevezte. Célzást tettem arra Is, hogy sok bajunk volt a professzor poggyászával, amikor leereszkedtünk a fennsíkról; és ha beszámoltam volna a hazafelé vezető útról, bizony sok teret szentelhettem volna annak, mennyi gondot okozott, hogy rothadt, büdös halakkal evésre tudjuk csábítani förtelmes útitársunkat. Ha nemigen szóltam róla előzőleg, annak a professzor nyomatékos óhaja volt az oka,

mert meg akarta előzni, hogy bárki is neszét vegye, miféle cáfolhatatlan érvvel fogja majd a megfelelő pillanatban falhoz állítani ellenségeit.

Még egy szót a londoni pterodactylus sorsáról. Semmit sem lehet bizonyosan állítani ebben a kérdésben. Két ijedt asszonyság tanúbizonysága szerint föltelepedett a Oueen's Hall tetejére, és pár órán át ott maradt, mint valami sátáni szobor. Másnap az esti lapok hírül adták, hogy Miles közlegény, a Coldstream Guards, a második brit gyalogos gárdaezred katonája engedély nélkül otthagyta a Marlborough House előtti őrhelyét, és ezért hadbíróság elé állítják. Milesnek azt a védekezését, hogy azért dobta el fegyverét és eredt futásnak, mert felpillantván, hirtelen meglátta az ördögöt a hold korongja előtt, a bíróság nem fogadta el, ám lehet, hogy ügyünk szempontjából jelentőséggel bír. Ezenkívül csak egyetlen további bizonyítékom van, a Friesland nevű holland-amerikai tengerjáró hajó naplójának bejegyzése, amely szerint másnap reggel kilenc órakor, tíz mérfölddel elhagyván kiindulási pontjukat, találkoztak egy lénnyel, amely félig repülő kecskére, félig óriás bőregérre hasonlított, és elképesztő sebességgel délnyugatnak tartott. Ha a tájékozódási ösztöne jó irányba vezette, akkor semmi kétség, az utolsó európai pterodactylus valahol az Atlanti-óceán messzeségeiben mondott búcsút a világnak.

És GIadys... ó, az én Gladysem!... a titokzatos tó asszonya! Átkereszteljük immár Központi-tónak, mert én ugyan nem teszem halhatatlanná a nevét! Nem éreztem-e mindig is valami könyörtelenséget a természetében? Nem futott-e át rajtam még akkor is, amikor büszkén engedelmeskedtem kérésének, hogy bizony silány szerelem az, amely a halálba vagy halálveszedelembe küldi a szerelmest? Legőszintébb, mindig visszatérő és mindig elhessegetett gondolataimban nem láttam-e át orcája szépségén, és lelkébe pillantva nem tűnt-e föl a mélyén lappangó két ikerárny, az önzésé és az állhatatlanságé? Vajon önnön nemességükért szerette-e a hősi és látványos tetteket, vagy azért a dicsőségért, amelyből ő maga erőfeszítés vagy áldozat nélkül részesülhet? Avagy mindez csak hiábavaló, utólagos bölcselkedés? Életem nagy megrázkódtatása volt. Egy rövid időre cinikussá is tett. De ahogy ezt írom, már eltelt egy hét, sor került emlékezetes beszélgetésünkre Lord John Roxtonnal, és... szóval, talán állhatnának rosszabbul is a dolgok.

Hadd mondjam el néhány szóban a történteket. Sem levél, sem távirat nem várt Southamptonban, s aznap este tíz óra tájt lázas riadalommal értem oda a streathami kis villához. Él-e, hal-e? Hová foszlott minden éjszakai álmodozásom a kitárt karról, a mosolygó arcról, az elismerő szavakról, amellyel szerelmesét fogadja majd, aki az életét kockáztatta, hogy kielégítse a szeszélyét? Máris leszálltam a fellegekből, és ott álltam két lábbal a földön. De a meggyőző magyarázat még visszajuttathat a fellegekbe! Végigrohantam a kerti ösvényen, bezörögtem az ajtón, odabentről kihallatszott Gladys hangja, félrelöktem a bámész szobalányt, ás becsörtettem a nappaliba. Gladys egy alacsony szófán ült a zongora mellett, az állólámpa fényében. Három lépéssel átrontottam a szobán, és megfogtam mindkét kezét.

– Gladys! – kiáltottam. – Gladys!Meghökkenten nézett föl. Megfoghatatlan módon megváltozott az

arca. Új volt nekem a szeme kifejezése, a kemény pillantás, az összeszorított ajak. Elhúzta a kezét.

– Mit képzel? – kérdezte.– Gladys! – kiáltottam. – Mi a baj? Hiszen ön az én Gladysem, nem a

kis Gladys Hungerton?– Nem – mondta. – Gladys Potts vagyok. Engedje meg, hogy

bemutassam a férjemet.Milyen nevetséges helyzeteket produkál az élet! Azon vettem észre magam, hogy

gépiesen hajlongok és rázom egy vörös hajú kis alak kezét, aki abban a mély fotelban kuporgott, amelybe ülni egykor szent és sérthetetlen előjogom volt. Ott hajbókoltunk és vigyorogtunk egymásra.

– Apus megengedte, hogy itt lakjunk, amíg elkészül a házunk – mondta Gladys.

– Ó, hogyne – így én.– Eszerint nem kapta meg Parában a levelemet?– Nem kaptam levelet.– Milyen kár! Abból minden világos lett volna!– Így is minden világos – mondtam.– Mindent elmeséltem Williamnek magáról – mondta Gladys. – Nincs titkunk

egymás előtt. Borzasztóan sajnálom. De nyilván nem lehetett olyan mély az az érzés, ha képes volt rá, hogy elmenjen a világ végére, és itt hagyjon magamra! Ugye, nem haragszik?

– Nem, nem, egy csöppet sem. Azt hiszem, most elmegyek.– Igyon valamit – mondta az emberke, és bizalmas hangon

hozzátette: – Így szokott ez lenni! És nem is lesz másképp, hacsak be nem vezetik a poligámiát, csak fordítva... érti, ugye? – Felvihogott, mint egy hülye, én meg az ajtó felé indultam.

Már kiléptem, amikor hirtelen fantasztikus gondolat futott át rajtam. Visszafordultam győztes vetélytársamhoz, aki idegesen ránézett a csengőgombra.

– Válaszolna egy kérdésre? – kérdeztem.– A józan ész határain belül igen.– Mondja, hogyan csinálta? Elrejtett kincs után kutatott? Fölfedezett

egy újabb sarkot? Kalózkodott? Átrepült a Csatornán? Hogy csinálta?!Rám meredt; kifejezéstelen, jóindulatú, satnya kis arcán értetlenség

ült.– Nem gondolja, hogy kicsit túlzottan bizalmaskodó? – kérdezte.– Jó, akkor csak egyetlen kérdést! – kiáltottam. – Mi maga? Mi a

foglalkozása?– Ügyvédjelölt vagyok – mondta. – Második ember Johnson és

Merrivale-nél, Chancery Lane 41.– Jó éjszakát! – mondtam, és eltűntem, mint minden megtört szívű,

vigasztalhatatlan hős, a sötétségben; a bánat, a harag és a nevetés együtt fortyogott bennem, mint a katlanban.

Még egy kis jelenet, aztán végeztem. Tegnap este mindannyian Lord John Roxtonnál vacsoráztunk. Utána mi, négy bajtársak elüldögéltünk, elpöfékelgettünk, és felelevenítettük kalandjainkat. Furcsa volt ilyen megváltozott körülmények között látni a jól ismert arcokat, embereket. Ott volt Challenger, leereszkedő mosolyával, félig hunyt szemével, türelmetlen pillantásával, agresszív szakállával, hatalmas mellkasa kidülledt és fújtatott, miközben kioktatta Summerlee-t. És ott volt Summerlee, keskeny bajusza és ősz kecskeszakálla közül kikandikált rövid gyökérpipája, ráncos arcát előretolta a vita hevében, ahogy szembeszállt Challenger minden kijelentésével. És végül ott ült

házigazdánk, markáns, éles vonású arcával, hűvös, gleccserkék szeméből most is, mint mindig, kivillant a benne rejtőző pajkosság és humor. Ez az utolsó kép, amelyet megőriztem róluk.

A vacsora után, legbelsőbb szentélyében – a rózsaszín lámpafényben, a megszámlálhatatlan trófea között – Lord John Roxton még valami mondanivalót tartogatott a számunkra. A szekrényből elővett egy régi szivardobozt, és maga elé helyezte az asztalra.

– Meglehet – mondta –, hogy már korábban szólnom kellett volna róla; de szerettem volna tisztán látni, hogyan állunk. Mi haszna hiú reményeket fölkelteni? De most már nem reményekkel, hanem tényekkel van dolgunk. Talán emlékeznek arra a napra, amikor rábukkantunk a mocsárban a pterodactylusok tanyájára... hm? Nos, valami ott szöget ütött a fejembe. Az önök figyelmét talán elkerülte, így hát megmondom. Vulkanikus nyílás volt, tele kékes agyaggal.

A két professzor bólintott.– Nomármost, az egész világon csak egyetlen helyet láttam, ahol

kékes agyag tölt ki egy vulkanikus kürtőt. Az pedig a nagy De Beers gyémántbánya Kimberleyben! Hm? Attól fogva gyémántok jártak az eszemben. Összeütöttem azt a tákolmányt, hogy távol tartsam a büdös bestiákat, és egy vidám napot töltöttem ott az ásóm társaságában. Itt az eredmény!

Kinyitotta a szivardobozt, és kiborított belőle az asztalra húsz-harminc nyers követ, babszemnyitől gesztenye méretűig.

– Lehet, hogy úgy gondolják, már akkor szólnom kellett volna. Igen ám, de tudom, hogy ezen a téren sok kelepce fenyegeti az óvatlanokat, és akármekkora lehet a kő, alig van értéke, ha a színe és a tisztasága nem megfelelő, így hát magammal hoztam őket, és a hazaérkezésünk utáni első napon elvittem Spinkékhez azzal, hogy nagyjából csiszolják meg és becsüljék föl.

A zsebéből elővett egy orvosságos szelencét, és kifordított az asztalra egy gyönyörű, villózó gyémántot, az egyik legszebb követ, amelyet valaha is láttam.

– Tessék, az eredmény – mondta. – Spinkék szerint a kövek összértéke legalább kétszázezer font. Természetesen egyenlően osztozunk rajta. Hallani sem akarok másról. Nos, Challenger, maga mihez kezd az ötvenezrével?

– Ha valóban fenntartja nagylelkű ajánlatát – mondta a professzor –, akkor alapítok egy magánmúzeumot, amiről már régóta ábrándozom.

– És maga, Summerlee?– Én visszavonulok az oktatástól, és végre a mészkőkövületek

osztályozásának szentelhetem az időmet.– Az én részemet arra fordítom – mondta Lord John Roxton –, hogy

megszervezzek egy jól felszerelt expedíciót, és alaposabban szemügyre vegyem a jó Öreg fennsíkot. Ami pedig magát Illeti, kis barátom, maga persze majd a házasságába öli bele a pénzét.

– Egyelőre még nem – mondtam bánatos mosollyal.– Azt hiszem, hogyha magával vinne, inkább elkísérném.Lord Roxton nem szólt semmit, de az asztal fölött átnyúlt felém egy

barnára sült kéz.

Békés András fordításaHaui József rajzai

WIKTOR ZWIKIEWICZ

Találkozás

Még a tapasztalt űrvándorokat Is rettegéssel töltötte el ez a vidék. A Nap, amely körül a bolygó keringett, egy fekete “lyuk" partvidékén lobogott. Ez a lyuk ötszázhatvan parszeknyi távolságban pusztított el mindent. Napszél dühöngött arra, és egyik oldalról egy porfelhő takarta el a csillagokat.

Az első önálló repülés és rögtön – egy bolygó! Még a felderítőknél dolgozó öreg kozmikus rókák Is meghatódnak, ha már a magasságmérő jelzi a távolságot egy újonnan felfedezett világ felszínétől – akkor hát könnyű elképzelni, milyen örömet jelent, ha mindjárt az első önálló repülése alkalmával fedez fel az ember egy lakható bolygót. A tapasztalt felderítő tudja, hogy vagy talál valamit, vagy nem. A még tapasztaltabb biztos benne, hogy ha fejre áll, vagy nyaktörő mutatványok kíséretében röpdösi át széltében-hosszában a galaxist, akkor sem talál semmi figyelemreméltót. A Felderítőiskola utolsó éves hallgatója viszont rendíthetetlenül hisz abban, hogy lépten-nyomon vagy szupercivilizációk várnak rá, vagy kozmikus középkori sötét zsarnokságokba viheti le a civilizációt, vagy csillagról csillagra vándorló rakétaszerű szörnyekkel vívhat majd szüntelen háborút. Persze noha a gyakornokok között is akad egy-egy örök pesszimista, de Bado nem tartozott ezek közé. Hajója befejezte a második spirált, és leszállópályára tért; egyenesen a pilóta által kijelölt pont felé haladt. Bado egy lapos síkságot választott, néhány kilométerre a keleti terminátortól, ahol zöld sávot vett észre, amely a nagy magasságból valamilyen földi erdőhöz hasonlított. Működésbe hozta a zuhanását fékező gravidecelerátort, még egy pillantást vetett a sötét csillagköd felé, és... megpillantotta a másik űrhajót.

“Pedig az Elosztó Bizottságban azt mondták, itt még soha senki nem járt – gondolta dühösen. – A tojásfejű bürokraták netán úgy vélik, hogy egy ilyen kis bolygó elég lesz két gyakornoknak?"

Töprengett egy kicsit, ml a teendő ilyen helyzetben, aztán úgy döntött, nem vesz tudomást leendő felfedezéseinek váratlan és nem szívesen látott résztvevőjéről. Közben hajója elvesztette pályasebességét, és süllyedni kezdett. Bado csodálkozva állapította meg, hogy a másik hajó is ugyanolyan manővereket hajt végre, és szemtelen módon a Bado által kiválasztott hely közelében szándékozik leszállni. Már-már bekapcsolta rádióját, hogy jól leszidja a fickót, de a hajó megrázkódott. Az esés csökkentésére a graviton-hajtómű még egyszer felpörgött, és a hajó kibukkanva a légkörből leszállt.

A földet érés közben kikapcsolt kamerákat Bado már nem is kapcsolta be, rögtön felvette könnyű űrruháját. “Ha meglepetés, hát legyen meglepetés. A képernyőkön úgyis minden olyan természetellenesnek látszik."

A bioelemző közölte a légkör összetételét, amiből világosan kiderült: nincs szüksége oxigénkészülékére. Ledobta hát a nehéz palackokat, kicsavarta a súlyos szilikonsisakot, és egyszerűen kitárta a zsilipajtókat. A lift a talajra tette. Gyanakodva szagolt bele a levegőbe. Kellemesen hűvös volt. Mélyen tüdejére szívta, orrát csiklandozta – tüsszentett.

“Elég prózai módon üdvözlöm a világot – gondolta. – De ez is van olyan, mint egy díszsortűz!"

Gyorsan körülnézett. Délre, keletre, északra... Nyugatról az űrhajó zárta el a kilátást, hát leguggolt, és a fúvókák között nézett át alatta. Nyugaton is minden olyan volt, mint másutt, vagyis sehol semmi érdekes.

A hajó előtt egy földi réthez hasonló térség húzódott. A fű mindenütt egyforma hosszú volt, mintha finoman lenyírták volna, csupán valamilyen pitypang-szerű virág fehér gömbjei álltak ki belőle, akár a golflabdák, amelyek felpattantak és elfelejtettek visszaesni. Méhszerű bogarak nyüzsögtek, színes legyek zúgtak a rengeteg virág fölött. Apró szellő mozdította az áttetsző levegőt. “Idill!" – fintorgott Bado nemtetszéssel. Határozatlanul állt egyik lábáról a másikra, megigazította hátizsákja és az előrelátóan magához vett sugárvető szíját, és... újra megpillantotta azt a másik hajót.

Szilárdan állt a közeli erdő szélén. Annak lábánál is állt egy alak, éppen Bado felé nézett, de a nap miatt szeme fölé kellett ernyőznie a kezét. Űrruhájának is ugyanolyan színe volt, mint Badoénak, hát kétségtelenül a Felderítőiskola valamelyik fiúja lehetett. Bado szívesen elment volna másfelé, de mivel a láthatárig nyúló füves síkságon semmi érdekes sem volt, az erdő jelentette az egyetlen felfedezni valót. Hát elindult arrafelé. Meglepetésére az idegen fiú – néhány lépéssel eléje is jött – elég rokonszenvesnek látszott. Körülbelül olyan magas volt, mint Bado, bár talán fiatalabb. Ám rögtön megértették, hogy rokonlelkek: az idegen is hanyagul a hátára vetve hordta fegyverét, nyaka körül pedig élénk színű kendőt viselt, amit az álla alatt ráadásul olyan fantáziadúsan csomózott össze, hogy még maga Nagy Sándor sem tudta volna szétbogozni. Szemében vidám szikrák ugráltak, pisze, szeplős orrán pedig mulatságos ráncocskák jelentek meg, amikor ajkát széthúzva baráti mosollyal tárta fogsorát Bado felé, s aztán minden ceremónia nélkül Badohoz lépett, és könnyedén kezet nyújtott.

– A nevem Stok.Bado kinyitotta a száját, és úgy is maradt, félig nyitott ajkával, miként

az egykor állítólag sóbálvánnyá változott Lótné, éppen csak őt nem a túlzott kíváncsisága juttatta ide.

Jó ideig tartott, míg felfogta az egyszerű tényt: a fiú rögtön telepatikusan szólt hozzá.

– Bado vagyok – mutatkozott be ugyanazon módon.Lassan felmelegedett a dermesztő döbbenete. Bado tulajdonképpen

a leglustább alak volt a Nap alatt, ezért ezerszer jobban kedvelte a telepatikus információcserét, mint a szokásos szájtépést. Most hogy végre agy ugyanilyen partnerral találkozott, ez azonnal csodálatra késztette. A sors kivételesen szerencsés rendelésének fogta fel az esetet, és azon sem bánkódott, hogy itteni felfedezésének dicsőségét felerészben mással lesz kénytelen megosztani.

– Szóval, találkoztunk – "mondta".– Kezdetben nem örültél neki, ugye? – Stok komoran nézett rá.– És te?Elnevették magukat, és együtt indultak az erdő felé.– Hányadéves vagy? – kérdezte Bado.– Harmadéves – felelte Stok.Bado mintegy magasról nézett le rá, szinte pártfogóan veregette meg

a másik vállát.– Két év múlva ugyanolyan rangban leszel, mint én.– Ugyan! – Stok űrruhája zsebébe tette kezét. – Más a rang, más az

ész...– Ez is igaz, de én a legeszesebbeket a múzeumban láttam. Mint

szobrokat.Stok sajnálkozva fintorgott, és szerette volna megjegyezni, hogy lám,

ő az első önálló repülésére már harmadévesként is engedélyt kapott – de akkor beértek az erdőbe, és a fák rendkívüli formál lekötötték mindkét felderítő figyelmét. A fák korát nem tudták megállapítani, hisz mindegyik teljesen egyforma volt. Még az alul kiszélesedő törzsek közti egyenlő távolság is egy jól ápolt kert benyomását keltette. A fák azokra a kerámiavázákra emlékeztették Badot, amelyeket egykor nagyanyjánál látott. Dagadó gumóval nőttek ki a talajból, fokozatosan elkeskenyedtek, és csak egészen fent terült szét fölöttük a ráncos levelek sűrű koronája. Furcsa volt, hogy teljesen hiányzott az erdei aljnövényzet; a törzsek közti területet sárgás mohaszőnyeg borította.

– Kíváncsi vagyok, kifejlődtek-e itt valamilyen magasabb rendű szervezetek – mondta Bado. – Kezdek benne kételkedni. Eddig csak a rét füvét láttam, meg ezeket a fákat... Nem számítva persze a legyeket, de ezekből az undorító férgekből éppen elég van minden bolygón.

– Persze hogy csak legyek vannak – erősítette meg Stok. – Ildenten szerint az efféle bolygók bioszférájának topológiája nem mutat az állatvilág alakjainak különösebb fejlődésére.

– Ildenten tévedhet is... – Badónak halvány fogalma sem volt, kiféle-miféle az az lldenten, és bár görcsösen igyekezett, semmi sem jutott eszébe róla. Emlékezett a tankönyvekre és mnemotékákra, amiket a vizsgák előtt áttanulmányozott. Mindenesetre úgy döntött, Stok jelenlétében nem fog belemerülni a bolygólények rendszertanába, és az efféle helyzetekben kizárólag szkeptikus megjegyzésekre korlátozza részvételét. De érezte, meg kell leckéztetnie fiatal kollégáját.

– Eddig több olyan elmélet is létezik, amelyik teljességében magyarázza a magányos csillagok bolygóinak mind a pszichozoidok, mind az alacsonyabb rendű-biogenezis időbeli és térbeli konfigurációit. Ezek a teóriák mindent részletesen megmagyaráznak, ám egymást kölcsönösen kizárják. Ezért aztán lldenten állíthatja a magáét, én viszont lehetek Karden híve. A fejlődés pillanatainak ortodromikus bonyolultságával, a valószínűségszámítás pragmatikus meghatározásával Karden megdönthetetlenül kimutatja a holt anyag önszervezésének heteromorfikus természetét. Ezért remélhetjük, hogy...

Bado előadásába még betett néhány remekül bemagolt idézetet Karden "Naturwissenschaften"-jéből, amelyet mellesleg maga sem értett teljesen, de most megkönnyebbülten vette észre, hogy elérte a kívánt hatást. Beigazolódott a régi mondás: igyekszünk magunkat távol tartani attól, ami számunkra túl okosnak látszik. Stok gyorsan témát változtatott.

– A fenébe azzal a sok bölcsességgel – mondta. – Csak örülhetek, hogy végre önálló munkát kaptam, és a tojásfejűek nem ütik bele mindenbe a fontoskodó orrukat. Évekig hallgattam egyfolytában, hogy “ezt sem tudod, azt sem tudod, tanulnod kell még", most végre használhatom nemcsak ezt, de ezt is – Stok előbb homlokára, aztán izmos karjára mutatott. Szép bicepsze volt.

Badónak tetszett az őszintesége.– Igazad van – helyeselt. – A sok szabály megoldása után már a

legegyszerűbb egyenlet Is emészthetetlen lehet. Klímát kell változtatni...– És étlapot – tette hozzá Stok.

Már jól benne jártak az erdőben, de a fák most is egymástól egyenlő távolságra álltak, és semmi jelét sem adták, hogy valami érdekeset lehetne várni tőlük, így mentek hát együtt, különféle ostobaságokat zagyválva, jókat nevettek egy-egy tréfán, igen ritkán fordul elő, hogy két fiatalember ennyire megkedvelje egymást. Annak ellenére, hogy a véletlen erre nem túlságosan kedvező körülmények között hozta össze őket. Bado már áldotta is a sorsot a találkozásért. Magában elismerte: Stok nélkül a felderítés fárasztó és unalmas lenne.

– Tudod, mit? Elegem van ebből – mondta Stok. – Itt nincs mit keresni. Jobb, ha teszünk néhány rövid repülőutat. Felülről többet is látunk, és ha semmi érdekeset sem találunk, megírjuk a jelentést, és agyő!

– Meglátjuk – felelte Bado. – Igazad van, már jól bejöttünk ebbe az erdőbe, és jólesne egy pihenő – levette válláról a kis zsákot, pisztolyát a legközelebbi fa alá dobta.

– Hölgyeim és uraim, gyerünk reggelizni! – mondta komolyan.Leültek az érdes mohára. Bado tüntetően elővett egy doboz

táptablettát, néhányat tenyerébe szórt, és hősies arcot vágva lenyelt egyet, ízletesen émelyítő volt, és bár Bado meg akarta őrizni komolyságát, nem leplezhette kelletlen fintorát. Csak Stok fintora vigasztalta meg: ő egyszerre három tablettát vett a szájába.

Egy ideig ültek, és nem is néztek egymásra, aztán a kissé szomorú Stok bátorságot gyűjtött. Ártatlan képpel kérdezte:

– Tudod mit, Bado? Jó lenne, ha elvégeznénk egypár megfigyelést, amivel megbíztak bennünket. Nem ártana megmérni a tömegvonzást, a mágneses teret, a sugárzást és egyáltalán... Ugye, hoztál műszereket? Látom, nagy a hátizsákod.

Bado azonnal megértette, mire megy ki a játék.– Persze, de mivel külön-külön szálltunk le, és mindketten csak saját

magunkra számíthattunk, hát a te táskád sem kisebb az enyémnél...Még mindig határozatlanul nézték egymást. Végre Bado közelebb

húzta zsákját, és lassan kezdte kinyitni. Annyi volt rajta a szíj, csat, zár, hogy még visszakozhatott volna... De óvatossága fölösleges volt. Stok nem bírta tovább, nevetésben tört ki.

– Biztos voltam benne, hogy nagyon összeillünk!– Ha ráadásul kiderül, hogy a menü terén is ugyanazt kedveljük.– Akkor az egész világ nyitva áll két ilyen Űrhajós előtt!Most már gátlások nélkül húzták elő a zsákokból a húskonzerveket

és zacskószámra más ízletes étkeket – ezeket mind úgy csempésztek fel hajójuk fedélzetére. Stok büszkén állított a mohára egy hatalmas termoszt, és töltött a poharakba abból, amit ő – váltig erősködölt – teának nevezett. Ám Bado megesküdött volna, hogy annak a teának már az illata is Jamaikát juttatja eszébe...

Teleették magukat a Felderítőiskola egyetlen tankönyvében sem említett finomságokkal, és bár ez nem illett a jövendő kozmoszbéli öreg rókákhoz, egy csepp lelkiismeret-furdalást sem éreztek. A két végletes lehetőség közül: a kozmosz farkasai legyenek-e, akiket kielégítenek a tabletták, vagy ne azok, ám a hasuk tele legyen – egyhangúan ez utóbbit választották.

Amikor a rögtönzött lucullusi lakomának csak gyászos nyomai maradtak, ők ketten elfáradtak – a megtett út vagy a mértéktelen kalóriafelvétel miatt? –, lefeküdtek az afrikai baobabhoz hasonló fa

lombkoronája árnyékába, és szépen elszundítottak.

A fénylő nap lassan vándorolt az égen az erdő fölött, sugarai akadálytalanul sütöttek be a függőlegesre állított levelek között, úgy tűnt, behatolnak a legmegközelíthetetlenebb sűrűbe is. A fák csak az erdőszélen voltak zöldek; ahogy a felfedezők befelé haladtak, úgy tűnt nekik, mintha ezek a növények “beérnének" – fokozatosan sárgára és narancsszínűre változtak, hogy végül ott, ahol a két felderítő feküdt, már szó szerint sárga és vörös kérgek lángnyelveivel csillogjanak. Ez azért is feltűnő volt, mert a fák felső része zöld maradt, sőt tetejükön a levelek zöldeskék színben virítottak. A nap végül delelőre ért, majdnem függőlegesen sütött le a két alvó arcára. Elsőként Bado ébredt fel. Megszokásból előbb nyugtalanul körülnézett, de a vidék nyugalmát semmi sem zavarta meg.

Testét felfrissítendő, tornázott egy kicsit, aztán a szürkészöld moháról összeszedte a papírdarabokat, zacskókat és üres tubusokat, egy helyen feltépte a mohát, és a szemetet elásta a puha homokban. Amikor ezzel is végzett, barátjára nézett. Stok elégedett arccal hevert mellette.

Bado azt számítgatta, mekkora esélye volt, hogy egy hozzá lélekben ennyire hasonló valakivel találkozzon, akivel a telepatikus érintkezés a legkisebb problémát sem okozza. A Földön mindössze néhány személyt ismert, akikkel “beszélgetve" nem volt kénytelen a száját tépni. Az esély, hogy egy ilyen valakivel éppen az űrben találkozzon – olyan kicsi volt, hogy hamar fel is hagyott ennek számszerű meghatározásával. Már éppen egy oldalba bökéssel akarta felébreszteni Stokot, amikor tekintete véletlenül a másik fegyverére tévedt. A pisztolynak keskeny, fémesen csillogó tusa és körte alakú csöve volt, ám Bado ebben semmilyen nyílást sem látott. A megvastagodott csővégről egy vékony, rubinszínű tű lógott. Bado soha életében nem látott ilyent. Nem töprengett sokáig, felvette a fegyvert. Mindenesetre az egyik fa felé fordította a pisztolyt, bedugta ujját a résbe, és lenyomta az ott kiálló részt.

A rubintűről színtelen, mattfényű csepp vált le, és a fa felé repült. De mielőtt odaért volna, a fa egyszerűen eltűnt. Ez alighanem abban a pillanatban történt, amikor Bado lenyomta a kioldót; ám amikor a csepp is odaért, ahol előbb még a narancsszínű fatörzs állt – rövid csattanás hallatszott, mintha elpattant volna egy üvegedény. Bado csak utána vette észre, hogy nem egy, hanem több szomszédos fa tűnt el.

“ Nem szabályoztam a szórást" – gondolta.Megint Stokra nézett. Most már megdöbbent, amint szemügyre vette szkafanderét.

Olyan jelvényeket viselt, amik nem is hasonlítottak a Galaktikus Flotta jelvényeire. Bado a fekvőhöz ugrott, és megrázta:

– Stok, ébredj!Stok kinyitotta szemét, álmosan mosolygott.– Attai-dasa-utuna – mondta és felkelt.– Miiii?! – kiáltotta Bado.– Tuna-sa-do-rodon – felelte Stok, és idegesen ráncolta a homlokát.Bado hirtelen a fejéhez kapott. Rájött: eddig feledékenységből

egyszerűen beszélt. Áttért a telepatikus kapcsolatra.– Honnan jöttél?Ugyanazon a módon azonnal érthető választ kapott.– Megőrültél, Bado? Hogyhogy honnan?Bado fegyveréhez ugrott, és egyik kezében sajátját, a másikban Stok

pisztolyát tartva, mutatta őket barátjának. Stok szeme kidülledt. A

pupillája annyira kitágult, hogy barna szivárvány hártyájából csak keskeny kör maradt.

– Honnan szerezted? – kérdezte. – Ez egy új típus?– Melyik? – kérdezte Bado.– Hát ez, ni – Stok Bado fegyverére mutatott.Bado füttyentett.– És ehhez mit szólsz? – letette a pisztolyokat, és ujjával

megérintette az űrruhák jelvényeit. Most még több eltérést tapasztalt. Például Stok csizmája mindenféle csatolás nélkül olvadt egybe az űrruhával, míg Bado csizmáját egy vákuumos varrat kapcsolta oda.

Stok mosolyogni próbált.– Igen... Ami azt illeti, a megfigyelőképességünk nulla.

Mindkettőnké...Bado közömbösséget színlelt, és csak vállat vont. Arra gondolt: az

egésznek a telepátia az oka. Mert hiszen arra jellemző, hogy nem terhelik a szavakká rejtjelezett fogalmak, így beszélgethet egy kínai egy ausztrállal, eszkimó az európaival, sőt... No, Igen! A tiszta információ egyforma a kozmosz minden pontján. Bado lehajolt, hogy felvegye az imént óvatlanul otthagyott két pisztolyt. De Stok éppen olyan gyors volt, mint ő. Mindketten felkapták saját fegyverüket.

Ott álltak egymással szemben, merően figyelték a másik mozdulatait. Stok szeplős orrát ráncolta. Bado pedig a fogai között fütyörészett.

– Már dél van – szólt végre Stok.– Uhum... késő van,– Ellenőrizni kéne az űrhajó stabilitását.– Igen, a rét... a talaj nedves is lehet.– Úgy gondolod?– Érdekes erdő – felelte Bado minden összefüggés nélkül, de ezt

egyikük sem vette észre. – Micsoda színek!– A moha is furcsa – kapott a szón Stok. – Olykor mintha mozogna.Bado mintegy véletlenül elindult hátrafelé. Majdnem belebotlott saját

hátizsákjába, de ügy tett, mintha nem is látná. Ám elég volt egy figyelmetlen pillanat, és Stok máris az egyik fatörzsnél volt, úgy tett, mint aki csak úgy nézeget ide-oda, ám a szemét állandóan Badón tartotta.

– Érdekes erdő – morogta Bado, és ő is egy alul dagadt törzshöz közelített.

– Tar-don-to... – hallotta még, és egyetlen ugrással a fa mögött termett. Egy pillanatig meglapult, készen a villámgyors reakcióra, ha közeledne az ismereten lény, de az erdőben csend volt. Néhányszor úgy tűnt neki: lopakodó léptek neszét hallja. Valahol mozduló ágak zörögtek. A léptek eltávolodtak. Kezét a pisztolyra szorította, mélyet lélegzett az oxigéndús levegőből, és rohanni kezdett.

Igyekezett, hogy nagy félkört leírva egyenesen hajója mellett érjen ki az erdőből. Szerencsére elég hely volt a fák között, szabadon futhatott. Jó ütemben száguldott hát, remélte: mint egykori középtávfutó, behozza hátrányát, hiszen az ő hajója az erdőtől távolabb állt. Ez részben sikerült is neki, mert amikor kiért a fák közül, amazt sehol sem látta. Nyílegyenesen szaladt a felmagasodó űrhajóhoz. Útközben zümmögő rovarok raját riasztotta fel, a földi pitypanghoz hasonló fehér ejtőernyők pedig a levegőbe emelkedtek.

Amikor végre hajójához ért, egy pillanatra hátranézett – az erdő szélén álló másik hajó zsilipajtaja éppen bezárult... Bado gyorsan a liftbe ugrott. A navigációs fülkébe rohant, és egész testtel a vezérlőpultra vetette magát. Könyékkel kapcsolta be a védőrendszert, hüvelykujjal bökött a külső figyelőkamerák gombjára, és a pilótaülésbe rogyott. Végre fellélegezhetett.

Közben hajója ismét életre kelt. A hajtóművek dolgoztak és készen álltak, hogy támadás esetén a hajó azonnal helyet változtathasson. A védőrendszer ugyanakkor több tízméteres távolságra megsemmisítő erőteret fejlesztett, és bejelezte a vezérlőbe, hogy készen áll a támadó tevékenység megkezdésére. Bado letörölte a homlokán gyöngyöző verítéket, és a külső kamerákat az idegen hajóra irányította. A rejtélyes jármű is mozdulatlanul állt, akár egy szürke acélobeliszk. De ez csak a látszat volt. Bado tudta, hogy “amaz" is várakozik.

Közelebb húzódott a képernyőhöz. A rét fölött még ott repkedtek a fehér virágok, a fűben jól látta az erdőből idevezető saját nyomait. Kinyitotta a vezérlőpult feletti szekrénykét; itt tartották a felderítés előre nem látható nehézségei esetére az elsősegélyre szolgáló tárgyakat. Néhány vastag kötetet rántott elő, türelmetlenül lapozgatott. A könyvek gerincére vastag betűkkel nyomták a címeket: Intelligent Life in Space, Metogyika nalazsgyenyija szvjazi sz szuscsesztvami drugovo intyellekta és Lyncos, Design of a Language for Cosmic Intercourse. Bado abban reménykedett, hogy kijavíthatja az eddig elkövetett hibákat.

“Most megkezdhetjük a kapcsolatfelvételre irányuló próbálkozásokat" – gondolta. És igaza volt. Most már elkezdhette.

Az Első Kapcsolat szabályzata világosan kimondja: a magasan fejlett galaktikus civilizáció képviselőivel a kapcsolatot csak az óvatossági rendszabályok maximális betartásával lehet felvenni. Fő az óvatosság. Mert hát ki Is tudhatja, hogy amazok kifélék-mifélék lehetnek?

Nemere István fordításaCsala Károly rajzai

DARIUSZ FILAR

Jövevények

A képernyő jobb sarkában növekvő fény a nappal közeledtét jelezte. Az éber kamera a ritkuló homályból egyre több részletet tárt elénk: az évekkel azelőtt elpusztított tankok rozsdavörös roncsalt, a sárral teli hatalmas bombatölcséreket, a széttört kilövőállások csavarodott csöveit, színes aknarepeszdarabokat, kábelkötegeket és több nagy építmény romjait, amelyek rendeltetésére már aligha emlékezett bárki is.

A képernyő előtt ülő férfi a magasra függesztett órára tekinteti, majd közelebb húzta a mikrofon ezüstös fejét.

– Jesse tizedes, háromszázhetes szakasz – mondta.– Nulla aktivitás.Megint a képernyőt nézte. A Nap már felkelt; éles fényében a

robbanásoktól szaggatott, repeszdarabokkal teleszórt síkság még komorabb látványt nyújtott. Harminc éve szakadatlanul tartott a háború – az ellenfelek nap mint nap egyre tökéletesebb fegyvereket vetettek be egymás ellen, és mind veszélyesebb eszközöket használtak azok megsemmisítésére.

Az egyik fal nesztelenül szétnyílt, az őrhelyre bejött egy másik férfi, és megkérdezte:

– Nyugalom van?Jesse szó nélkül bólintott.– Meg sem mozdul – mondta aztán később, a képernyő sarkába

mutatva, ahol az ellenség égszínkék védőfalát látták.– Elmehetsz már – mondta az idegen. – Átveszem a megfigyelést.A szobájában Jesse áthúzott egyet a rengeteg vonás közül; így

számlálta, még hány szolgálati napja van hátra. Aztán ágyára dobta magát, és azonnal elaludt. Este visszament az őrhelyre. A nagy képernyőt kikapcsolták. Az éjjellátó berendezés ablaka zöldes-lilás fényben égett. Mindenfelé teljes mozdulatlanság uralkodott, és Jesse tudta: néhány nyugodt óra előtt áll, mert éjszaka soha nem kezdtek támadást. Elgondolkozott. Eszébe jutott az a sok férfi, aki évek óta itt virraszt éjjelente; az ellenőrző tábla fekete keretébe már sok név kezdőbetűit vésték.

Pirkadatkor Jesse bekapcsolta a nagy képernyőt, és tekintetét a hajnali párából lassan kibukkanó roncstemetőre szegezte. A mozdulatlan tájon hirtelen észrevehető változás állt be: a távoli védőfal a föld alá kezdett süllyedni. Jesse megrántotta a vörös riadókart. Az ő szerepe véget ért; így most a képernyőn lejátszódó látványosságot egy véletlenszerű néző közönyével szemlélte.

A kék védőfal eltűnt, mögötte egy hasonló másik fal vált láthatóvá. De ez előtt hatalmas bogarakra emlékeztető járművek sorakoztak. Jesse jól látta a páncél-lemezek csillogó felszínét, a belőlük kiálló, ingó fémrudacskákat – biztosan antennák voltak. “Vajon ezek távirányítóit automaták? – gondolta. – A belsejükben nincsen senki?"

A bogarak egyszerre indultak és méterről méterre felgyorsultak. Az egyik egyenesen Jesse felé robogott, nőtt a képernyőn, már azt teljesen kitöltötte, aztán a kép kialudt – elpusztult az első kamera. Jesse bekapcsolta a másodikat, ez közelebb volt őrhelyéhez. Megint látta az egyre hatalmasabb, csillogó páncélzatot, míg az objektív által behatárolt

ív alakú térségre ismét visszatért a nyugalom, a járművek kifutottak a látószögből. Jesse bekapcsolta a harmadikat. A gépek öblös teste mind közelebb volt, úgy tűnt, semmi sem képes őket feltartóztatni. A távmérő mutatója jelezte: már csak tizenhat kilométerre vannak, akkor az egyik jármű hirtelen megtorpant, és vöröslő tűz borította el – felrobbant. Aztán ugyanaz törtónt a másodikkal, harmadikkal... végül az egész képernyőt betöltötték a fékezhetetlenül őrjöngő lángok, füst és a földről felszálló por. A támadást visszaverték.

Pár hónappal később Jesse új feladatot kapott: rábízták a frontra irányított újoncok oktatását.

– A vörös kör a mi állásainkat jelzi – mondta, és mutatta is a térképen a vonalhurkot. – Középen a kék folt: az ellenség. A harc harminc évvel ezelőtt kezdődött, nem sokkal azután, hogy közzétették a jelentést: a Föld felé egy idegen űrhajó közeledik. Az a hajó itt, a sivatag közepén ért földet. Az üdvözlésére küldött őrjáratokat az ellenség megtámadta és visszatérésre késztette. Igen sokszor próbálták felvenni velük a kapcsolatot – folytatta Jesse. – Sajnos, eredménytelenül. Az idegenek földi jelenléte és velünk szembeni ellenséges magatartása általános nyugtalanságot ébreszt, mégsem vethetjük be azt a fegyvert, amely elpusztítaná őket. Ez a harcias űrhajó az egyetlen esélyünk, hogy kapcsolatba léphessünk egy idegen civilizációval; ennek jelentőségét, ugye, senkinek sem kell magyarázni. Még ha erővel betörünk a hajó belsejébe, akkor sem szabad túl nagy pusztítást végeznünk. A jövevények csak száz kilométerre engednek bennünket közelíteni; azokat a járműveket, amelyek ennél közelebb merészkedtek, elpusztították. Nem támadták viszont az önműködő kocsikat, amelyeken megfigyelő-kameráinkat helyeztük el. Az űrhajó ellenőrzi az összes hozzá vezető utat, lövedékei eltalálták ás elpusztították őrjáratainkat a földön, a föld alatt és a levegőben. Rakétákkal is megpróbáltuk áttörni a hajót védő pajzsot, de ezek sem értek célba. A hajót a földet érés utáni első hónapokban körülzártuk, megfigyelését éjjel-nappal folytatjuk. A blokád felállítását követően az ellenség csak egy év múlva próbálta azt áttörni.

Jesse vetítőgépet kapcsolt be. A képernyőn fekete “bogarak" száguldó tömege jelent meg:

– A támadás váratlan volt – kommentálta a filmet. – Mielőtt leadták az első lövéseket a járművekre, közülük kettő már áttörte védelmünket, és rohant tovább. Úgy döntöttek, egy évek óta kiszáradt csatorna medrébe lökik és ott elfogják őket. Remélték, hogy a fekete tankok vizsgálata révén megismerik a kozmikus lények titkait. Az akció sikerrel kecsegtetett, a tankokat körülvették, úgy tetszett, már nem menekülhetnek. Amikor a ml tankjaink szorosabbra fonták körülöttük a hurkot, mindkét idegen jármű felrobbant. Nem tudjuk, ki hozta az öngyilkos döntést: a hajón levő központ vagy a járművek legénysége. A robbanás olyan nagy erejű volt, hogy a terület legalaposabb átvizsgálása során sem találtak egyetlen olyan darabkát sem, amelyet idegen eredetűnek lehetett volna tartani. Hasonló robbanások történtek a mi tüzérségünk által eltalált fekete “bogarakban" is; a jövevények titokzatosak akartak maradni, és mindent megtettek, hogy ne kerüljön az

emberek kezébe egyetlen olyan részlet sem, amelynek alapján megfejthetnénk titkukat. A film véget ért. Jesse összeszedte jegyzeteit.

– A következő években – tette hozzá –, a jövevények sokszor ránk támadtak, de a fekete “bogarak" mindig határozott ellenállásra találtak.

– Mi volt a támadások célja? – kérdezte az egyik újonc. – A “bogarak" megölték a katonáinkat?

– Nem. Soha nem használtak más fegyvert, csak a gyorsaságukat és páncéljuk erejét – felelte Jesse. – Mindig megpróbáltak áttörni az ostromgyűrűn, de nem tudtuk megállapítani, miért és hová igyekeztek.

Többen úgy vélik, hogy nem voltak ellenséges szándékaik, de ennek az elméletnek kevés híve van.

Az elkövetkező hónapokban Jesse ismét új beosztásba került; a vezérkar nyugalmát vigyázó őrszázadba osztották be. A vezérkar jókora bunkerei több emeletnyire mélyedtek a földbe; az egyetlen odavezető utat egy aknában közlekedő lift jelentette.

Az őrök szállása nem túl mélyen, a másodiknak nevezett szinten volt; a katonák is ugyanazzal a lifttel jártak, de a főhadiszállásra szigorúan tilos volt belépniük. Egy nap Jesse eltévesztette az emeletjelző gombokat, és a lift csak a harmadik szinten állt meg. Jesse nem is figyelt erre, kilépett és elindult. Tíz lépés után vette észre, hogy tévedett, hát visszament a lifthez. Ott már két tiszt várta.

– Mit keresel itt?– Eltévedtem – felelte Jesse. – Eltévesztettem a szintet.– Máskor elő ne forduljon! – mondta különös hangsúllyal a másik

tiszt. – Azonnal menj vissza, fel!A lift megjött, a tisztek beszállították Jesset, de nem kísérték fel.Az eset után pár nappal rendkívül megélénkült a stáb; szüntelenül

érkeztek a jelentések, az összekötők sárga autói állandóan ide-oda száguldoztak. Új akciót készítettek elő: az elmúlt hetekben gyártott újfajta lövedékektől azt remélték, hogy áttörik a jövevények hajójának védőpajzsát. A támadás napján az egész sereg a képernyők elé gyűlt. Feszülten figyelték a pajzs mozdulatlan falát; az önműködő kilövőállványok egyik sorozatot a másik után lőtték bele. Pár perc múlva a falon egy törésvonal jelent meg, ami lassan réssé tágult. Már felhangzottak a diadalkiáltások, de akkor az űrhajó is lövésekkel válaszolt. Mielőtt kiadták volna a parancsot, hogy támadásból védekezésbe menjenek át – a kilövőállványok megsemmisültek, a fal rése pedig behegedt, akár egy seb. Megint nem sikerült megfejteni a jövevények titkát, visszatértek a várakozás monoton napjai. A növekvő unalom idején Jesse mind többször gondolt múltkori véletlen kirándulására az alsóbb szintre. Csodálkozott, miért haragudtak annyira a tisztek, miért küldték őt azonnal fel? “Valamit rejtegetnek. Mi lehet az?"

Őrségben állva Jesse számolni kezdte az áthaladó vezérkari tiszteket, és rövidesen meggyőződött arról, hogy olykor egyikük sem maradt éjszakára a föld alatti helyiségekben. A számtalan folyosó csendes üressége mindjobban csábította Jesset. Eljött egy éjszaka, amikor a vezérkar utolsó helikoptere is nyugalmasabb vidékre távozott, Jesse pedig döntött: átvizsgálja a tiltott szinteket.

Megvárta, míg mindenki lepihen, akkor kilopózott hálóterméből. Gyorsan a liftnél termelt. Megnyomta a 3-as gombot, de a lift nem

mozdult. Még néhányszor megnyomta, aztán ugyanígy tett a 4-es gombbal is, mindhiába. Akkor felment a lifttel az őrség szintjére. Ott megint lenyomta a 3-ast; a lift elindult lefelé, de a második szinten megállt. Jesse megértette: a tisztek távollétében az alsó szinteket egy liftmegállító szerkezet védi. Órájára nézett: a vezérkariak visszaérkezéséig még három órája volt. Visszarohant szállására. A faliszekrényből vastag kesztyűt és hegymászáshoz használatos bakancsot vett elő. Az egyenruhája zsebébe egy szerszámkészletet tett, és máris a liftnél volt. Felküldte a kabint, és próbálta kinyitni az aknába vezető ajtót. A zár nem engedett. Jesse elővett egy vékony vésőt, és a résbe dugva próbálta fel ugrasztani a zár nyelvét.

Néhány kísérlet után az ajtó kinyílott. Jesse felhúzta kesztyűjét, elkapta az egyik függőleges kábelt, lábbal berántotta az ajtót. Tompa csattanással bezárult. A kábelt markolva, lábaival a betonfaltól el-elrugaszkodva ereszkedett alá. Most már úgy döntött, lemegy egészen az akna végére, és onnan próbál bejutni a vezérkar helyiségeibe. Leereszkedett a harmadik és a negyedik szint ajtaja előtt, de nem szakította félbe útját. Tudta: ki kell jutnia az aknából, mielőtt az első tisztek megérkeznek, és működésbe hozzák a liftet – a lefelé haladó kabin könnyen a mélybe taszíthatta volna. “És ha belülről nem tudom kinyitni az ajtót?" – gondolta. Megrémült. Elképzelte a gyorsan közeledő lift padlóját és önmagát az akna végében, akár a csőben haladó súlyos dugattyú közeledik a végéhez... Továbbereszkedett. Egyszer csak a lábal már nem ütődtek a falhoz, teste teljes súlyával előrelendült. Felkattintotta a mellére akasztott zseblámpát. Egy keskeny alagutat látott, amit semmilyen ajtó nem védett. Jesse ellökte magát a szemközti faltól, és ugrott, összegörnyedve zuhant az alagút mélyére, többször is beütötte a fejét és vállát, de nem gondolt a fájdalomra – biztonságban volt. Pár perc múlva Jesse már csak négykézláb mászhatott előre, az alagút egyre alacsonyabb volt. Körös-körül teljes sötétség volt. Egy enyhe kanyar után Jesse távoli, pislogó fényt pillantott meg. Gyorsabban mászott hát, és hamarosan elérte az alagút végét. Az ovális nyílásban egy ventillátor pörgött zúgva. Jesse elővette szerszámalt, egy széles fémvágóval egyszerűen megfosztotta szárnyaitól a forgórészt, aztán szétszedte az egész berendezést. Az út szabad volt. Jesse átdugta a fejét a nyíláson. A ventillátor egy ott levő, három méter magas folyosó mennyezete alatt volt. Jesse visszakúszott az akna irányába; ahol már volt elég hely, megfordult, és lábbal előre gyorsan mászott vissza. Cipőjével hamarosan a nyíláshoz ért. Lassan kicsúsztatta testét a szűk fémgyűrűből, kezével kapaszkodva lógott, aztán elengedte és a mélybe ugrott. A vezérkar helyiségeiben volt. Igaz, a folyosó olyan benyomást keltett, mintha régen nem használták volna: a padlót vastag szemétréteg borította, a sok mennyezeti lámpa közül csak néhány égett. Mindkét oldalon egész sereg ajtó volt, rajluk tisztek neve és rangja. Néhány ajtóval odább Jesse megpillantotta annak a tisztnek a nevét, akit naponta látott lejönni a vezérkarba. Jesse belökte az ajtót, nem volt kulcsra zárva. Az irodában rend volt, de itt is érződött az emberek hosszas távolléte. Minden erősebb mozdulat porfelhőt kavart. Jesse továbbment. A folyosó kiszélesedett, és később, a következő kanyar után egy emelvényhez ért. Innen felfelé és lefelé keskeny vaslépcsők

vezettek. Jesse lefelé indult. Minden alsóbb szint egy újabb folyosó kezdetét jelentette; a jövevény mindenütt rendetlenséget, elhagyatottságot tapasztalt. Elérte a bunker alját.

A legalsó szintet eltakarították és fényesen kivilágították, de itt sem talált semmi figyelemreméltót. Jesse hát újra felment. Megint elhaladt a félhomályos, üres folyosók mellett, de fényre és tiszta falakra csak a lépcső tetején bukkant. A korláthoz erősített tábláról megtudta, hogy ez a hármas szint. Itt a leglényegesebb rész a vezérlőterein volt. Ebben tíz-egynéhány fotel állt a csatatér nagyméretű makettje körül. Több száz színes lámpácska jelezte az egyes alakulatok helyét – megszakítatlan gyűrűjük egy nagy, kék lámpát: az idegenek hajóját övezte. A gyűrű díszét nagy, sárga lámpa adta: ez volt a vezérkar jele. A vezérlő mellett a földi, légi és föld alatti megfigyelőtisztek szolgálati fülkéi álltak. Ide futottak be a jelentések az összes őrhelyről. A folyosó mellékágában volt még néhány szoba, bennük könyvtár és irattár.

“ Hogyan dolgozhatnak itt? – gondolta Jesse. – Hiszen minden nap körülbelül kétezer tiszt jön be. A harmadik szinten talán száznak jut hely, ugyanannyinak a legalsó szinten is – de hová tűnik a többi? Hiszen a többi szintre évek óta senki sem tette be a lábát. Vagy vannak még más helyiségek Is, amiket nem vettem észre?"

Még mindig azon töprengett, milyen kevés helye van a vezérkarnak – a folyosó mélyéről léptek tompa zaját hallotta. Lázasan töprengett, hová bújjon, de most egyik félreeső helyiség mellett sem tudott dönteni. Hát leszaladt a lépcsőn a következő szintre. Megtorpant, és lihegését visszafojtva hallgatózott. Egy perccel később katonacsizmák dobogtak a vaslépcsőn. Jesse megint lefelé száguldott, az ismeretlen üldözők éppen olyan gyorsan követték. Jesse leért a legalsó szintre. A folyosón rohant, menedéket keresett, de minden ajtó zárva volt. Elhagyta a liftajtót és egypár másik, zárt szobát. Valamivel odébb a folyosó éles kanyart vett, és igen keskeny lett. Itt már csak meztelen falak voltak. Jesse tett még néhány lépést, és észrevette: vége a folyosónak. A továbbhaladást vastag ajtó tette lehetetlenné; külseje a tengeralattjárók légmentes nyílászáróira emlékeztetett. Jesse maga felé húzta az ajtót – nyitva volt. Habozás nélkül átlépte a magas küszöböt, ős becsukta maga mögött az ajtót. A helyiségben volt még egy ugyanilyen ajtó, Jesse annak zárócsavarjait is betekerte. Csak most érezte: reszket a kimerültségtől. Leült egy kényelmes fotelbe. “Nem menekülhetek – gondolta. – Úgyis megtalálnak. Már biztosan tudják, hol vagyok. Könnyen elkapnak ... Mit csinálnak velem?" Amikor kissé magához tért, érezte: a helyiség falai és a padló időről időre finoman remegnek.

“ Engem bombáznak" – gondolta nyugtalanul. Az ajtóhoz ugrott, felhúzta a nehéz reteszt, próbálta kitekerni a csavarokat, amiket pár perce maga zárt le – de azok most nem Is mozdultak. Gyorsan a másik ajtóhoz rohant, de ott sem nyílott út a menekülésre. Ráadásul a zárszerkezet olyan vaskos volt, hogy magával hozott szerszámaival Itt semmire sem ment.

A dörrenések-rázkódások folytatódtak, de nem erősödtek. Jesse megint leült, és nyugodtan várta az események menetét. Mást nem tehetett. Amikor negyedóra múlva elhaltak a dörrenések, ismét próbálkozott az első ajtóval, de nem tudta kinyitni. Ám a másik csavarját most könnyedón tekerte odébb. Egy jól megvilágított alagútba jutott, itt mozgólépcsők haladtak különböző irányokban. Jesse rálépett az

egyikre, az felvitte egy emelvényre, ahonnan ismét folyosókra jutott. Úgy döntött, mindegyiket átkutatja. A folyosókról ajtók nyíltak, laboratóriumokba, számítógéptermekbe, néhol tervezőasztalokat és modellkészítő műhelyt látott. Mindenütt számtalan jel mutatta, hogy itt kemény munka folyik, amit most csak rövid időre szakítottak félbe. Az egyik folyosó magas kapuban végződött. Jesse belökte az egyik szárnyát, és egy terjedelmes hangárba lépett. A nagy terem üresnek látszott, már ki Is jött volna, de torkából halk kiáltás tört fel, megtorpant, és merőn nézte az egyik homályos sarkot. Csillogó, fekete páncéllal állt ott... három ellenséges tank. Jesse őrülten rohanni kezdett. A szíve iszonyúan vert, homlokán hideg verejtékcseppek ütköztek ki.

Elraboltak – suttogta –, az ellenség, az idegen jövevények karmaiba kerültem! Most már jobban örült volna, ha a vezérkar tisztjei fogják el. A rémület az ismeretlen, undorító férgektől szinte fojtogatta. A mozgólépcsőhöz szaladt, de akkor számos láb dübörgését hallotta. “Jönnek, százlábú szörnyek!" Megfordult és a hangárba rohant. Éppen elbújt egy sötét sarokban, amikor ismét meghallotta a dübörgést. Jesse már nem volt ura önmagának, hangosan ordított félelmében. A dübörgés közeledett... Jesse a kapura meresztette szemét, ordítása pedig hisztérikus sikoltássá fokozódott. Valaki erősen belökte a kapu egyik szárnyát – a hangárba emberek rontottak be. Egy férfi – vállán tiszti csillagokkal – előrelépett.

– Jesse tizedes, letartóztatlak! Kövess bennünket!Egy szűk, lámpa nélküli cellába zárták. Csak az ajtó alatt szűrődött

be egy keskeny fénysugár. Az ajtó előtt egy őr járt fel-alá, hallotta lépteit.“Hol vagyok? – töprengett Jesse. – A vezérkarnál? Megszerezték az ellenség

három tankját, de nem tudták megfejteni a rejtélyt, hát most eltitkolják tudatlanságukat. Vagy... az idegeneknél lennék? Emberekhez hasonló robotok tartóztattak le? De nem, hiszen láttam az arcukat! Honnan ismerik a nevemet? A tankok foglyul ejtését nem tehették meg titokban. Az idegenek fogságában vagyok! Az alagutat, a tengeralattjáró-ajtókkal, ők építették! Miért jöttek ide a szökésem idején?"

Pár óra telt el, akkor az őr hirtelen felrántotta az ajtót.– Gyere!Egy nagy terembe vezette Jesset; kerek asztalnál tíz-valahány tiszt

ült. A falakon hatalmas, félkör alakú képernyők.– Jesse tizedes – szólt az egyik tiszt –, úgy döntöttünk, hogy feltárjuk

előtted a titkot – beleszólt az előtte álló mikrofonba. – Kapcsoljátok be a képernyőket! A szürke lapokon a Jesse által jól ismert látvány, a fegyverroncsokkal teleszórt síkság kópé jelent meg.

– Észrevetted? – kérdezte a tiszt.– Nem.– Nézd meg jól!Jesse feszülten figyelte a képeket. Szétrobbant tankok,

bombatölcsérek, kilövök romjai... szürke bunkerek!– Előttünk minden irányban az ostromgyűrű alakulatai állnak! –

kiáltotta Jesse. – A gyűrű közepén vagyok?– Igen – felelte a tiszt.– Az idegenek űrhajóján?– Idegenek soha nem érkeztek ide. Éppen ez a titok.

Jesse hallgatott. Aztán kinyögte:– Miért? Miért tettétek?Válaszul egy vékony, fehér könyvecskét tettek eléje. Modern korunk

két alapvető problémája volt a címe, alatta kis betűkkel az alcím: Az Egyesült Nemzetek Főtitkárának jelentése.

– A jelentést negyven évvel ezelőtt tették közzé, de nyilván hallottál róla?

Jesse bólintott.– Emlékeztetlek, mik is azok a címben említett alapvető problémák. –

A tiszt kinyitotta a könyvecskét, és idézett: – “Az emberi tudás robbanásszerű fejlődése megoldott olyan problémákat is, amelyeket nemrégen még megoldhatatlannak hittünk. Az éhínség, a betegségek a háborúk és más csapások, amik évszázadokon át gyötörték az emberiséget, visszavonhatatlanul a múlthoz tartoznak. Ám a kor, amelyben élünk, nem gondtalan; éppen a százados bajok legyőzését elősegítő erők váltak most a nyugtalanság forrásaivá. Az első probléma: a tudomány évről évre növekvő passzivitása. Az elmúlt században feljegyzett felfedezések és találmányok óriási mennyisége miatt ma a tudomány összes ágában egy telítettséghez közeli érzés jelentkezik; egyre nehezebb olyan kérdést találni, amelyet még nem sikerült megoldani. Másodszor, szükségszerűen a kutatások jellege, a jelentéktelen elemző közlések áradata, az ehhez már hozzászokott társadalom által közönyösen fogadott minden siker – íme, ezek a tudományos világ csökkenő aktivitásának okai. Tudósok egész serege hagyott fel a teremtő töprengéssel, meghazudtolva a múlt századi futurológusok előrejelzéseit, a teljes megismeréshez vezető úton tett lépések egyre ritkábbak és rövidebbek. A fenti jelenség pontos értékelését, fejlődését és a jelenlegi állapotát mutató statisztikai adatokat a jelentés első két fejezete tartalmazza.

A modern kor másik alapvető problémáját az űrkutatás eredményei szülték. Az emberiség – számos erőfeszítése ellenére – nem tudott kapcsolatot teremteni egy másik civilizációval. A távoli bolygók hallgatása és az, hogy az általunk megismert galaxisokban sehol sem találtunk értelmes életre – mélységes magányosság érzetét okozta társadalmunkban. A meggyőződés – hogy a kutatás eleve hiábavaló, és az elmélet, amely szerint az ember nem más, mint a természet egyszeri szeszélye csupán – a tudományos állítások ellenére a művészet legfőbb témájává nőtte ki magát. Az alkotók köreiben tükröződik vissza leginkább a patonaturizmusnak nevezett intellektuális áramlat. A patonaturizmus növekvő népszerűségének veszélyeit a jelentés harmadik fejezete ábrázolja. A Főtitkár szeretné kifejezni..."

A tiszt abbahagyta, becsukta a könyvet.– Már negyven évvel ezelőtt is akadtak, akik megértették:

ösztönzésre szükség van – mondta. – Egy jelre, amely kirántja az emberiséget az egyre jobban elhatalmasodó fásultságból, és ismét felszabadítja az alvó energiát.

– Ez a jel... az űrhajó?– Igen. Harminc évvel ezelőtt egy erődöt építettek itt, máig ez játssza

az űrhajó szerepét. Száz kilométerrel odébb a földbe rejtették a leendő

vezérkar bunkerét. A két objektumot föld alatti vonat köti össze. Amikor minden készen állt, kihirdették: idegen űrhajó szállt le. Hogy utána mi történt, magad is tudod... Az utóbbi évek minden tudományos eredménye ezzel függ össze. Ezer és ezer tudós kutatja az eszközöket, amikkel fellebbenthetnénk a fátylat a rejtélyről...

– De eredménytelenül – szakította félbe Jesse.– Igen – értett egyet a tiszt. – Eredménytelenül. Minden találmányt

hozzánk továbbítanak, mi pedig akkor azonnal ellenkutatást végzünk, a célt szolgálják a laboratóriumok, amiket itt láttál.

– És a fekete tankok?– Látványos dekorációk; a jövevényeknek aktivitást kell mutatniok.– Mikor közlitek a világgal az igazságot?– Nem tudom – mondta a tiszt fáradtan. – Hát lehet vele közölni?A többiek vállat vontak.– Ha egyszer idejön egy igazi űrhajó – mondta valaki az asztalnál.– Mi lesz velem? – kérdezte Jesse.– Nincs választásod. A beavatottak közé kerültél, velünk és értünk

kell dolgoznod.– Igen – felelte Jesse elgondolkozva, nézte a képernyőn ragyogó

sivatagot. – Így kell tennem.

Nemere István fordításaCsala Károly rajzai

JANUSZ SZABLICKI

A végtelen új elmélete

Alkonyatkor érkeztem a lakótelepre. Odafenn, a gyorsan homályosuló, csillagtalan égbolton egyik mennydörgés a másikat követte. Korbut tanyáját megtalálni ebben a rosszul áttekinthető labirintusban meglepően nehéz feladatnak bizonyult. A kis utcákat mintha most metszették volna bele az erdőbe. Ráadásul a közeledő vihar elriasztotta a járókelőket is, így nem volt kitől kérdezősködni. Ide-oda kóvályogtam, mindjobban eltévedve, végül mégis rám mosolygott a szerencse: reflektoraim fényében egy galambősz, eléggé beszédes kedvű öreget pillantottam meg; az ő útmutatásai alapján hamarosan lefékeztem egy rozsdás, nyilván évszázadok óta felújítatlan kapu előtt.

A kerítés rácsa mögött halványan egy elhagyatott kert látszott. Dudáltam egyszer, kétszer – semmi eredmény. Esni kezdett, így nem sok kedvem volt elhagyni a kocsi otthonos belsejét. De mivel a dudálásra senki sem reagált, sajnos, kénytelen voltam felhajtani zakóm gallérját. A kapuhoz futottam. Addig nyomtam a csengő gombját, míg az autózúgáson és az eső kopogásán keresztül meghallottam, hogy valaki egy nehezen nyíló ablakszárnyat feszeget. Aztán a kapu némi morgással nyílni kezdett. “Miféle ócska mechanikus dolog" – gondoltam, magam sem tudom, miért, kissé idegesen. Alighanem a gallérom mögé csorgó hideg víz miatt. Visszavágtattam az autóhoz. A gödrös, tócsákkal teli kis fasoron egy olyan házhoz jutottam, amely igencsak illett a rozsdás kapuhoz és az elhagyatott kerthez.

Lefékeztem a tornác előtt. A félhomályból egy férfi körvonalai bontakoztak ki. Alacsony, karcsú, hajlott hátú. Az előbb valahol szabad ég alatt lehetett, mert tökéletesen kopasz koponyáján esőcseppek csillogtak a reflektorok fényében. Hatalmas, keretes, víztől párás szemüvege miatt valamiféle rovarra emlékeztetett. Nagy lendülettel csaptam be a kocsi ajtaját.

– Jó estét! Korbut professzorhoz van szerencsém?Bólintott, és tetőtől talpig végigmért.– Engler vagyok, az intézetből – bemutatkozás közben a lépcső felé húzódtam.

– Remélem, nem érkeztem váratlanul? Horski igazgató azt ígérte, telefonál önnek.

– Igen. Beszéltem vele tegnap – mormolta. – De ne haragudjon, úgy értettem, hogy ön csak holnap érkezik.

A legkisebb jelét sem adta, hogy lelépjen a legfelső lépcsőfokról – mintha arra akarna kényszeríteni, hogy jöjjek vissza a megbeszélt időben. A lépcső pedig oly keskeny volt, hogy nem kerülhettem ki.

– Kezdetben valóban ez volt a szándékom – magyaráztam –, de aztán úgy gondoltam, minél előbb túlleszünk rajta, annál jobb!

Azt hiszem, ebben nem értett velem egyet. Mindenesetre ellépett utamból, amit gyorsan ki is használtam.

– Kérem, tessék csak! Parancsoljon! – csak most öltötte fel a vendégszerető házigazda szerepét. Láthatóan igyekezett elfeledtetni azt a kellemetlen benyomást, amit, ő is sejtette, ismeretségünk első perceiben rám gyakorolt.

Követtem a homályos előtérbe. Az állott, dohos és vegyszerek éles szagától súlyos levegő rögtön megülte tüdőmet. A házigazda nem fárasztotta magát lámpagyújtással; így is hibátlanul rátalált a régóta olajozatlan. nyikorgó kilincsre. Egy szobába jutottunk, a bútorzatból ítélve ez lehetett a szalon. Bár a mennyezetről lógó csillár egyetlen villanykörtéje nem sok fényt adott, így is jól láttam a politúrlapokat borító vastag porréteget.

– Foglaljon helyet, kérem! – buzdított.Kendőt vettem elő, és nem Is rejtve a dolgot, letörölgettem a

legközelebbi fotelt. Korbutra ez semmi hatással sem volt, úgy látszik, cselekedetemet maga is a legtermészetesebb dolognak tartotta.

– Egyedül vezeti az egész háztartást? – vetettem oda. Tulajdonképpen nem vagyok rosszindulatú, de ezzel fizettem azért, hogy oly sokáig váratott az esőben. Nem érezte iróniámat. Vagy ha igen, úgy tett, mintha észre sem venné.

– Igen. Nemrégen még hetente kétszer járt ide egy asszony, de felmerült néhány... félreértés – kicsit hallgatott, majd kedvetlenül érdeklődött: – Iszik valamit?

– Nagyon szívesen! Fél napig ültem a volánnál, ez általában nem tesz jót a kondíciónak. Úgy vélem, egy kis konyak jólesne.

– Ko... konyak? – sóhajtotta.A kérdést feltéve alighanem teára vagy kávéra gondolt. Behunyta a

szemét, akárha egy igen bonyolult feladatot kellene megoldania.– Attól tartok, csak berkenyepálinkával szolgálhatok.– Nem baj, lehet az is! – nyugtattam meg. Feltápászkodott a fotelból, és kitárta az

ódivatú bárszekrény ajtaját. Ügyetlenül kaparászott az üres palackok között. Mikor már azt hittem, hogy berkenyepálinka sem lesz, előhúzott egy félig telt palackot. Töltött a poharamba. Lenyeltem az első kortyot, és követtem útját, míg a gyomrom tájékán jóleső meleggé változott. Órámra néztem. – Elég késő van. Azt hiszem, ma már nem tudjuk elintézni az összes ügyet. Ráadásul az időjárás... – az volt a benyomásom, hogy a környezet, beleértve szerény személyemet is, csak igen kis mértékben érdekli. – Van a közelben szálloda?

– Nincs. Mint nyilván észrevette, ez egy nagyon kicsi település. Tulajdonképpen falu.

– Nos, akkor... Az ön vendégszeretetére kell bíznom magamat.– Az emeleten van egy üres szoba – közölte közönyösen. – Érezze

magát otthon.– Nagyon köszönöm! – ittam még egy pohárkával. – Akkor hát, ha

megengedi, behozom a kocsiból a poggyászomat.Beleegyezően bólintott. Felálltam – ő ülve maradt. Nyilván úgy vélte:

ha már utat mutatott, egyedül is boldogulok. Az előtérben most is sötét volt, hát félig nyitva hagytam a szalon ajtaját. Az eső már zuhogott. Ahogy az lenni szokott, amikor az ember siet, a kulcs beszorult a kocsiajtó zárjába. Végre sikerült elfordítani, felkaptam a táskát, és három ugrással a tornácon termettem. A küszöbön csöndesen káromkodtam, mert az előtérben megint egyiptomi sötétség uralkodott. A szalonajtót biztosan bevágta a huzat, Korbutnak meg persze eszébe sem jutott, hogy megint kinyissa. A falat tapogattam mindenfelé, de sehol sem találtam kapcsolót. Botladozva mentem a szalon ajtajához, kinyitottam. Senki sem volt ott. Már azt hittem, ez egy másik szoba – de az asztalon ott állt a palack a két pohárkával. Az enyém már üres volt, Korbut pedig hozzá sem nyúlt az övéhez.

Hát csak maradjon, ahol van – gondoltam, és visszaültem a helyemre. Töltöttem,

ittam. Eltelt öt vagy tíz perc. A csöndet csak az egyik bútorban szorgoskodó szú törte meg. Aztán eszembe jutott: a házigazda talán felment az emeletre, hogy előkészítse a szobámat. Az ajtóhoz mentem, kezemmel a kilincsen, tekintetemmel a lépcsőt kerestem. De nem láttam.

– Professzor úr! – kiáltottam jó hangosan, és hallgatóztam. Rövid csend után a szú ismét dolgozni kezdett, sőt most már jóval hangosabban. Hirtelen megértettem, hogy ezt a neszt már nem a rovar okozza: valamilyen távoli, sietős szorgoskodás zaja volt. A folyosó mélyén valahol egy kilincs csikordult, és a szalon lámpájánál sokkal erősebb fényfolt esett a falra.

– Engler úr, kérem, jöjjön ide! – hallottam. Kétségtelenül a professzor volt, de a hangjában most olyan erély csendült, amit eddig nem tételeztem volna fel.

Gépiesen engedelmeskedtem, éjjeli lepke módjára igyekeztem a fény felé.

A helyiség, ahová beléptem, hosszú és eléggé keskeny volt. A vastag, fekete lemezzel fedett két ablak alatt négy, szokványos laboratóriumi asztal állt. Közülük háromnak a lapján számomra ismeretlen berendezések álltak. A negyediken viszont rengeteg üvegtálat, különféle színű folyadékokkal teli edényeket láttam, és valami olyan vastag, bársonyos film darabjait, amelyek az általam ismert készülékek közül egyikbe se fértek volna bele. A másik falat mennyezetig polcok fedték, ezek már elhajlottak a könyvek súlya alatt. A harmadik falnál egy angolkóros, régi asztalon két elektronmikroszkóp porosodott. A helyiség kétségkívül laboratórium volt. Méghozzá olyan, amelyben az elektronmikroszkópot láthatóan egy cseppet sem tisztelték!

– Kérdezhetek öntő] valamit? – Korbut becsukta mögöttem az ajtót. Buzdítóan rámosolyogtam, és akkor nagyon meglepett. Nevezetesen azt kérdezte:

"Zygmunt-e a keresztnevem?" Egy pillanatra az a vidám ötletem támadt, hogy pertut akar inni velem, ha igen, hát bizony elkésett, mert alig maradt berkenyepálinka... De látva feszülten figyelő, összehúzott szemét, rájöttem, a kérdést komolyan gondolja. Bólintottam.

– Így is gondoltam – sóhajtott látható megkönnyebbüléssel. Sarkon fordult, az egyik polcról felkapott egy könyvet, és újra mellettem termelt, az orrom alá dugta.

– Ez az ön munkája – nem kérdezte, állította. Finoman, de határozottan eltoltam a kezét. Fogalmam sem volt róla, mire céloz. Csak halványan éreztem, hogy a kezdeményezés már kicsúszik a kezemből.

– Könyve vége felé ön egy igen meglepő problémát feszeget! – folytatta közben Korbut. – A mikro- és makrokozmoszban kétségtelenül fellelhető jelenségek analógiája arra késztette önt, hogy feltegye a kérdést: a két világ közti különbségeket nem lehet-e kizárólag a nagyságrendeknek tulajdonítani? Akkor, természetesen, a megfelelő berendezések híján senki sem válaszolhatott az ön kérdésére, nem oszlathatták el kétségeit…

Félbeszakította, és úgy nézett rám, mintha csak egy jelszó válaszát, egy jelet várt volna tőlem. Már nem esküdtem volna meg, de rémlett, egyszer tényleg szültem egy ilyen munkát. De az már elég régen volt, még akkoriban, amikor az első lépéseket tettem a tudomány mezején, és mint afféle fiatalember, én is szerettem nyaktörő elméleteket felállítani. Ma, amikor már őszül a halántékom, sok dologra más

szemmel néztem.Korbut közben megértette, hogy nem könnyítem meg a dolgát,

keményen, érdesen, különös hanghordozással vágta ki:– Nos, én felajánlhatok a tudománynak egy ilyen műszert.Gúnyosan elmosolyodtam:– 0,5 A és 1 A pont-felbontóképességű elektronmikroszkópot? Elismerem,

ez sem kevés, de ezzel legfeljebb az atommag belsejében egy nukleon körvonalait nézegethetnénk.

– Ki beszél itt elektronmikroszkópról? – Korbut lenézően legyintett. – Az számomra már csak történelem!

Megremegtem. Tehát teljesen váratlanul közeledni kezdtünk a lényeghez. Beszélgető partnerem ugyanis egy ideje nem reagált az intézet sürgető felszólításaira. Az intézmény egy érvényes szerződés birtokában és értelmében követelte, hogy Korbut küldjön jelentéseket, hogyan halad a neki kiadott munkával. Nem csoda hát, hogy az igazgatóság kebelében kétkedés ébredt, vajon jól tették-e, amikor Korbuthoz fordultak. Az én feladatom volt felderíteni a helyzetet, és eldönteni, mi legyen. Szóba jöhetett még a szerződés felbontása is.

– Ezt hogyan értsem? – kérdeztem szárazon.– Ahogy mondom. Amikor én aláírtam önökkel a szerződést, az

annak tárgyát képező mikroszkóp már készen volt. Csak nehogy azt mondja, hogy ez nem tisztességes dolog! Végül is nem az én hibám, hogy a maguk idióta pénzügyi szabályai szerint a már kész megoldásért csak negyedannyit fizetnek, mint a bejelentett kutatásokra! Márpedig nekem pénzre volt szükségem ahhoz, amivel most foglalkozom. Sok pénzre! Az ötletek megvalósítása napról napra többe kerül. És nekem még több pénz kell!

Távol állt tőlem, hogy az intézet anyagi ügyeivel kapcsolatban vitába szálljak. Semmi közöm hozzájuk.

– Megnézhetném azt a... a művét?– Természetesen! Hiszen éppen azért hívtam ide! – az ócska asztalhoz vezetett.

Egy zsonglőr mozdulataival készítette elő demonstrációra a mikroszkópot.Elég volt három perc, hogy megállapítsam: Korbut nem blöfföl. Azon

töprengtem, most mit tegyek.– Tegyük fel, hogy szemet hunyok az eddig történtek fölött –

sóhajtottam. – De kérem, értse meg: nekem most jelentést kell tennem arról, hogyan teljesíti a vállalását. Ez mellesleg önnek is érdeke... A hallgatása miatt az igazgatóság már komolyan fontolgatta, hogy visszalép a szerződéstől. Ami pedig az új témáját illeti, hát semmi akadálya, hogy a kötelező procedúra betartásával jelentse és...

– Már megpróbáltam! – prüszkölte Korbut megvetően. – És egyszerűen leráztak! Úgy látszik, a javaslatokat értékelő bizottság azt hitte, egy mániákus őrült megvalósíthatatlan lázálmaival áll szemben. Dobjuk hát el, ami meghaladja a felfogóképességüket!

Közbeszóltam volna, de észrevettem: valami baj van. Kopasz koponyáján verejtékcseppek jelentek meg, az arca falfehérre sápadt. Amikor már levegőért kapkodott, és úgy tátogott, akár a hal, odaugrottam, és egy székhez támogattam. Mielőtt még nehéz homokzsák módjára rázuhant, reszkető kezét ingzsebébe mélyesztette, és előhalászott egy lila tablettát, nyelve alá tette.

– Vizet...– nyögte erejét megfeszítve.Lázasan körülnéztem. Az egyik asztalon volt egy üres pohár. A

csaphoz rohantam vele. Korbut mohón és gyorsan Ivott, a víz szakállára és ingére csörgött.

– Már... jobban vagyok – krákogta egy perccel később, halvány mosolya bocsánatkérő volt. – A szívem.

Letörölte homlokáról a verejtéket, és csaknem normális hangon folytatta:

– Biztosan nem kerülte el a figyelmét, hogy a vállalt munkát... hm... némileg túl is teljesítettem. Nevezetesen, sikerült elérnem a 0,4 A-ös felbontóképességet. Ekkor azonban sajnos arra a belátásra jutottam, hogy ez egyben az elektronmikroszkóp lehetőségeinek a határát is jelenti, ezt már sem a feszültség növelésével, sem az elektronlencsék manipulálásával nem lehet növelni. Röviden: ahhoz, hogy még mélyebbre jussunk abban a világban, egy teljesen új utat kell találni!

– És ön megtalálta? – ezt tréfásan akartam kérdezni, de meglepetésemre egészen komolyra sikerült.

Korbut sokáig hallgatott, a körmeit szemlélte.– Alapjában véve... igen. De az ügy bonyolódott. Előre nem látható

nehézségek merültek fel. Tudom, hogyan kell őket legyőzni, de elfogyott a pénzem. Egyezzünk meg: ha sikerül önt meggyőznöm, hogy érdemes vele foglalkozni, segít nekem az anyagiak megszerzésében. Ha pedig nem...

Felhúztam szemöldökömet.– Hogyan képzeli a dolgot?– Ön egyszerűen közli az intézetben, hogy a rám bízott munka

elvégzéséhez okvetlenül szükséges még egy összeg – mondta könnyedén.

Elállt a szavam. Hát már oda jutottunk, hogy egy csalásban való részvételre akar rábeszélni? Szent felháborodásomat azonban legyőzte a kíváncsiság.

– Megtudhatnám, miért fordult éppen hozzám? – kérdeztem hamis mosollyal.

– Mert a könyve azt bizonyítja: önnek van elég fantáziája, hogy elhiggye azt, ami hihetetlennek tűnik!

– Ha csak ez készteti rá, attól tartok, nem fogunk megegyezni. Itt bizonyítékokra lenne szükség. Hiteles bizonyítékokra! De ezeket honnan veszi, ha még a bizottságot sem tudta meggyőzni?

– Azóta sok idő telt el, a munkám jelentősen előrehaladt. Különben... az lesz a legjobb, ha saját szemével győződik meg.

Feltápászkodott a székről. A keze ügyében lehetett egy tartalék villanykapcsoló, mert hirtelen kialudt a fény. Csak csikorgást és érthetetlen neszeket hallottam, majd a homályban csendes, enyhe, egyenletes zúgás kezdődött – akárha szél nyomná a nádast, hiába próbálná megtörni a növény rugalmas ellenállását.

– Jöjjön ide! – hallottam a sötétből. Pár óvatos lépés után megmarkolta a vállamat, és beállított úgy, hogy szemem rögtön egy műszer nézőkéjéhez került. A meghatározhatatlan mélységben élénk, sokszögű foltok, groteszk, ferde vonalak – úgy nézett ki, mint egy időtől nagyon megviselt film. Egyszer csak ebben valahol egy gömbalakzat

kezdett formálódni. Szemlátomást nőtt, dagadt, végül pedig látóteremből kiszorított minden más részletet. Az addig gömb alakú felület hirtelen mindenfelé szétfolyt, lelapult, ezért hamarosan csak egy kis részét láttam; ezen viharos folyamatok játszódtak le, Itt-ott színes sáv csavarodott, egy meghatározatlan formájú folt remegett, mozgékony, sokféle árnyékok rakódtak egymásra. Eszembe jutott, hogy az ilyesmi megszokott látvány lehet a leszállni készülő űrhajósok számára.

Ekkor a látvány fényessége erősen növekedni kezdett. Elrántottam a fejemet, belefájdult a szemem. Félig vakon nyomkodtam szemhéjamat, és jó ideig nem vettem észre: a laboratórium ismét fényárban úszik.

– Ez egy elektron volt – magyarázta Korbut, mintha csak a leghétköznapibb dolgot mutatta volna. – Ön a második ember a világon, akinek megadatott, hogy ilyen alakban lássa.

Furcsa, de egyáltalán nem lepett meg. És eszembe sem jutott, hogy csalással gyanúsítsam.

– Milyen nagyítást sikerült elérnie? – kérdeztem rekedten.– Olyant, amivel a Fermi-részecskéknél trilliomodszor kisebb

objektumokat lehet megfigyelni.– Ám a kép minősége kívánnivalót hagy maga után.– Igaz, de ez nem a készülék hibája. Azt hiszem, ennél a nagyításnál

már közbelép az időhatár.– Időhatár?– Vagyis: az általunk használt időegységek valószínűleg úgy viszonyulnak az

elképzelhetetlenül kicsi részecskék világában létező időegységekhez, mint a hosszmértékek egymáshoz, így hát a mi jó öreg másodpercünk megfelelője ott millió vagy éppen milliárd év lehet. Mit gondol, ön mit figyelhetne meg világunkat szemlélve, ha itt egyetlen másodperc alatt egész korszakok múlnának el?

Megtöröltem hirtelen verejtékező homlokomat. – Tehát így vagy úgy, de zsákutcába kerültünk?

– Szó sincs róla! A filmkamerához és a sugárvetítőhöz különleges előtétet alkalmazunk. Látja azt a filmet? Nem kockáról kockára világítom meg, ez mellesleg nem is lenne lehetséges, a mai technika nem tudja olyan óriási sebességgel továbbítani a filmet. Itt szinte rétegről rétegre mélyedünk bele a filmbe, kihasználva a fény lelassulását eredményező különleges tulajdonságát. Higgye el, mindent gondosan kiszámoltam! Kimutattam, hogy a film és a megfelelően szabályozott, nem túl nagy haladó mozgása elég ahhoz, hogy leolvashassuk róla a regisztrált folyamatokat. Egy ideig hallgattunk.

– Mennyi pénzre van szüksége? – kérdeztem végül.Már régen elvégezhette az összes számítást, mert habozás nélkül

felelt:– Hétszázezerre!Elgondolkoztam. Ez nem volt kevés. Még néhány évvel korábban,

mielőtt az általános leszerelés jótékony hatását szinte minden téren érezni kezdtük, egy ekkora összeg hallatán csak tehetetlenül széttártam volna karjaimat. De ma, a dotációk bőséges özönében – amikből persze ügyesen manipulálva kapcsolatait, a mi intézetünk is merített – ez az akadály legyőzhetőnek látszott.

– Rendben van – feleltem. – Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy ön minél előbb megkapja ezt az összeget!

Korbut arca abban a pillanatban húsz évvel megfiatalodott.

Aznap este már nem beszéltünk erről. Azt hiszem, túlságosan felizgatott, amit láttam és hallottam, nem akartam a professzort kérdésekkel fárasztani. Ráadásul – nyilván a sok új benyomástól – iszonyúan megfájdult a fejem. A szobámba érve azonnal a nyikorgó ágyra dobtam magamat. Már sütött a nap, amikor felébredtem. Az ajtó felől friss tojásrántotta illata szivárgott be... Erről eszembe jutott, hogy tíz-valahány órája nem ettem. Gyorsan felkeltem, megkerestem a fürdőszobát, majd a reggeli mosdás után lementem a földszintre.

Másnap már reggel jelentkeztem Horskinál, és bemutattam a kellőképpen preparált jelentésemet. Alapjában véve nem ellenezte a Korbutnak adandó terven felüli dotációt, csak éppen nem osztotta véleményemet annak gyors kiutalásával kapcsolatban. De amikor eléje tártam jó előre kigondolt érveimet, rövid töprengés után felkapta a telefonkagylót, és átszólt a főkönyvelőnek. Magam ügyeltem fel mindenre, így még aznap elküldték az intézetből a csekket.

Egy hét múlva szabadságra mentem. Azon a nyáron igen jó idő járta, még a hidegnek számító Balti-tenger hőmérséklete sem szállt húsz fok alá. Ezt kihasználva egész nap a strandon voltam. De egy napon, mikor ebédelni mentem, a hallban elém állt a panzió főnökasszonya.

– Elnézést, uram, telefonon keresték. Bizonyos Horski úr telefonált.Hazudnék, ha azt mondanám: örültem a dolognak.– Hagyott üzenetet?– Azt ígérte, ismét felhívja, úgy három óra körül. Nagyon kérte, hogy

ön addig már ne menjen sehová.Két óra tíz perc volt; megköszöntem és elmentem ebédelni. Bár az

itteni ebéd mindig kitűnő volt, most mégis elment az étvágyam. Csak kapirgáltam villámmal a kapros-szószos burgonyát, és próbáltam kitalálni, mit akarhat tőlem Horski. De semmi sem jutott eszembe. Azt persze sejtettem, milyen veszélyt rejteget ez az irántam mutatott érdeklődés; már nemegyszer visszahívtak szabadságomból! Három óra után pár perccel a telefonhoz hívtak.

– Te vagy? – kérdezte Horski. – Szervusz! Nézd el, hogy rögtön a közepébe vágok. De az ügy igen sürgős. Azonnal Korbut lakásába kell menned!

– Mi történt? – kérdeztem nyugtalanul.– Meghalt! – sóhajtotta Horski úgy, ahogy az efféle híreket közölni

szokták.Alattam mintha hullámzott volna a padló.– Hogyhogy... meghalt? – nyögtem.– Feltételezik, hogy szívrohama volt. Elintéztem a minisztériumban,

hogy a rendőrség addig nem kutatja át a házat, amíg mi biztonságba nem helyezzük a tudományos anyagokat. Te voltál nála utoljára, hát azt hiszem, a legjobb lenne...

– Jól van – mondtam fahangon. – Azonnal utazom.Letettem a kagylót. Az arcomon lehetett valami, mert az éppen arra

járó főnökasszony nyugtalan lett.– Rossz hírt kapott? – kezdte óvatosan.Nagyot nyeltem.– Úgy is lehet mondani. Elutazom. Kérem, készítse el a számlámat,

de gyorsan!

– Hiszen ön előre fizetett! – emlékeztetett, és nyugtalansága nőttön-nőtt.

Aznap – bár addig általában óvatos vezető voltam – megdöntöttem életem minden régebbi rekordját. Óránként százöt kilométeres sebességgel száguldottam, pedig útközben akadt egy tíz-egynéhány kilométeres, árkokkal szabdalt erdei út is. A laboratóriumba egy civil ruhás rendőrtiszt kíséretében léptem be, aki a tornácon várt rám. A levegőben úszó vegyszerszag most még rosszindulatúbbnak tetszett, mint első ittlétem idején. Az asztal lábánál, a padlón különféle tégelyek hevertek. Lehajoltam: az egyikben azonnal felismertem azt a csodálatos mikroszkópot. Minden jel arra mutatott, hogy mostanában nem túl finoman bántak vele. Mellette hevert egy lyukacsos műszer, egy nem túl hosszú, kiszélesedő csővel. A belső gyűrűből feszült ívben bukott ki a koromfekete, általam már ismert filmtekercs.

Haragtól elszürkült arccal egyenesedtem fel.– Ki... ki tette ezt? – hörögtem. – Úgy egyeztünk meg, hogy nem

nyúlnak itt semmihez!A tiszt sztoikus nyugalommal fogadta dühkitörésemet.– Így is van – mondta flegmán. – Nem nyúltunk semmihez. Már így

találtunk mindent. A professzor feltehetően munka közben lett rosszul, és a padlóra zuhanva, magával rántotta a keze ügyében levő tárgyakat. Tudja, hogy van az... Feltétlen reflex, az ember ilyenkor mindenáron talpon akar maradni.

– Ó... nem tudtam. Bocsánat – mormoltam zavartan. A tiszt vállat vont.

– Semmi baj. Ön most persze egyedül szeretne lenni?– Körül kell néznem...– Mennyi időre lesz szüksége?– Még nem tudom. Mindenesetre igyekszem majd hamar befejezni.– Akkor nem zavarom. Ha szüksége lenne rám, odafenn megtalál – csendesen

behúzta maga mögött az ajtót. Meleg volt, akár egy szaunában. Ledobtam hát a zakómat, meglazítottam a nyakkendőt, feltűrtem ingem ujját. Zavartan jutott eszembe, hogy egyszer sem kérdeztem meg, mikor halt meg a professzor? Érdekelt, milyen messzire jutott kísérleteiben. Választ kapok-e erre a kérdésre? Hát igen, az kizárólag attól függött, hogy instrukciók és segítség nélkül működésbe tudom-e hozni a készülékeket. Nem vesztegetve az időt, munkához láttam. Eleinte nehezen ment, de később már gyorsan haladtam.

Hajnali háromkor készen voltam.A fullasztó hőség miatt kitártam az ablakot. Naptól száraz föld illatát

szívtam tüdőm mélyére. A fehér párkányon – akár egy feneketlen szakadék – tekergett a fekete filmszalag. Az a szalag, amelynek révén sikerült megtudnom az igazságot. Az igazságot, amit Korbut beteg szíve nem tudott elviselni!

A készülék beszabályozása még sok kívánnivalót hagyott maga után, ugyanis több percig kellett működtetni a sugárvetítőt, amíg jelentéktelen változást vehettem észre a kétlábú lényeken. Páni rémületben menekültek a távolabbi tornyos, de most éppen leomló építmények felé. Úgy nézett ki az egész, mintha lassan változtatva testhelyzetüket, készülnének a következő ugrásra. Ám arra az ugrásra már sohasem került sor; a szétnyíló talaj réseiből tűzgejzírek törtek fel, közel, túl közel hozzájuk... Kegyetlen, vakító fény lobbant, majd sötét lett. Amikor

először láttam ezt, eltelt egy kis idő, míg tudatomba hatolt: az a számunkra végtelenül kicsi elektron – az ő számukra maga az egész mindenség, és annak a világnak éppen vége is lett, mert az általam óvatlanul, csak örök kíváncsiságunkat kielégítendő, ráirányított energiasugár elpusztította!

Nem tudom, meddig álltam az ablaknál, agyamban gondolatok kavarogtak. Ujjaim között morzsolgattam a filmet. Hát ilyen a végtelen! Világok sorozata – a számunkra elképzelhetetlenül kicsiktől az ugyanúgy elképzelhetetlen óriási világokig... Mert hiszen az a hit, hogy a mi saját világunk valamilyen kitüntetett, felsőbb pozícióval rendelkezik, nem más, mint a geocentrikus világkép modernebb változata. Holott kicsi és nagy részekből áll az egészbe minden részecskén az ott élők azt hiszik, ez az ő birodalmuk!

Megremegtem: az égen villám futott át. Hamarosan megdördült az ég. Megkönnyebbülten fellélegeztem: ezúttal még nem a katasztrófa kezdődik...

Ám tudtam azt is: ettől az éjszakától kezdve minden villámlás, az égbolt minden megvilágosodása páni rémületet ébreszt majd bennem. Hiszen a kíváncsiság nem csupán az ember tulajdonsága, így van ez minden magasan szervezett anyag esetében! Hirtelen megértettem, milyen szerepet szánt nekem a sors ebben a történetben. Sőt nem kételkedtem, hogy valamikor, valahol, a mi szempontunkból végtelenül nagy vagy kicsi lény ugyanilyen helyzetben ugyanígy fog tenni! Korbut is ezt tette volna, ha marad rá ideje...

Sehol sem találtam kalapácsot, csak egy jókora franciakulcsot. Elsőre a mikroszkóppal bántam el. Aztán szétvertem a filmfelvevőt, végül a sugárvetítőt. Csak akkor tettem le a szerszámot, amikor körülöttem a padlón csak repedt fém-, műanyagdarabok és üvegszilánkok hevertek.

Nemere István fordításaBarczánfalvi Ferenc rajzai

JANUSZ SZABLICKI

Szükségállapot

Meghúzta a kioldót. A ragasztófolyadék vékony szalagja ráfröccsent az elosztóvezeték burkolatára; a részecskeszámláló gyűlöletes kattogása azonnal megszűnt. Lélegzetét visszafojtva kis ideig hallgatta a halotti csöndet. A csöndet, amely most az életét jelentette.

Megkönnyebbült sóhajjal fordult a hátára. A vészalagút itt olyan keskeny volt, hogy ovális falai közt csak magasra emelt a karokkal fért el. Pár perc pihenőt engedélyezett magának, aztán lábbal előremászott a kijárat felé; a szűk helyen nem fordulhatott meg.

A zsilipnél órájára nézett. Éppen elmúlott az ötödik óra azóta, hogy a mutató jelezte az üzemanyagszint katasztrofális méretű csökkenését. A megmenekülés öröme észrevétlenül büszkeséggé változott. Mellesleg, figyelembe véve a körülményeket, büszkesége teljesen indokolt volt. Nem közönséges hiúság feszítette mellét: a csillagközi repülések vaskos évkönyveiben rengeteg olyan hajó neve szerepelt, amelyeknek pilótái az ehhez többé-kevésbé hasonló defektusokat még ennél jóval hosszabb idő alatt sem tudták elhárítani. E tény szomorú bizonyítékaként találtak olykor egy-egy jégpáncélba fagyott hajóroncsot; az örök csendben tehetetlenül sodródtak az űrben... a hajónaplókban drámai bejegyzésekkel.

Könnyű léptekkel ment a vezérlőbe. Az imént figyelmetlenül nyitva hagyott ajtón át már messziről hallotta a helyiségre oly jellemző neszekből, zúgásból-sípolásból szőtt dallamot. A zajok valahol a száz- és százmérföldnyi vezetékben, a számtalan szűrőben, ellenállásban, generátorban születtek... A küszöböt átlépve olyan benyomása támadt, hogy láttára a vezérlőpult elismerően hunyorgott száz színes lámpájával. Frissiben komponált melódiát, afféle diadalindulót fütyörészve lépett a pulthoz, de az üzemanyagszint-jelzőre pillantva – a melódia ott halt meg görcsösen összeszorított fogai között.

A mutató ugyan nem süllyedt már tovább – de oly közel volt a baljós, nulla készletet jelző számhoz, hogy azonnal vattapuha lett a lába.

Megfékezte a pánikot, gyors fejszámolást végzett, Valami nem egyezett! A komputerhez ugrott. Hozzákapcsolta a mnemotront, amelyre a hiba javítása alatt, a vészalagútban folyamatosan ráolvasta, mi mennyi időt vett igénybe. Az eredmény megerősítette gyanúját: az ilyen méretű szivárgásnál, ennyi idő alatt egyszerűen nem kerülhetett ki a tartályból ennyi üzemanyag!

A papírszalagot az eredményekkel gépiesen zsebre gyűrte. A fedélzeten valami különös dolog történt, mintha az összes berendezés hirtelen megőrült volna... Pesszimizmusa csak nőtt és szétágazott, akár egy polip, akaratát bénította sugallatával, hogy tulajdonképpen már megtett mindent, amit tehetett, íme itt áll lehetőségei határán. Ha pedig így van, akkor minek vergődni, mint hal a hálóban? Úgy sincs több esélye a szabadulásra, mint annak; hát inkább üljön az egyik kényelmes székbe, csukja be a szemét, és fogadja méltóan, ami már elkerülhetetlennek látszott...

A végén mégis felülkerekedett benne az önfenntartó ösztön. A téridő-elemzőhöz ment, ennek pulpitusán láthatta a 112-es szektor térbeli

képét. Nyílegyenes, bíborszínű vonal mutatta az addig megtett utat; valahol a szektor közepén ért véget.

A 112-es szektor a galaktika e vidékén a legüresebbek közé tartozott. A néhány naprendszert – akár a zsugori gazdaasszony tésztájában a mazsolákat – hatalmas, teljesen üres térségek választották el egymástól. Ezért nem csoda, hogy amikor mikrofonba diktálta a hajó energetikai állapotáról szóló adatsort, remegett-megtört a hangja. Eltelt egy perc. A mágneses íróberendezés tűje könnyedén megremegett, majd szinte eltűnt a levegőben, oly lázasan vibrált. A háromdimenziós kocka belseje lassan zavarossá lett, akárha kékes köd lepte volna el. Egyszer csak új alakzat formálódott ki – egy sietve felrajzolt határvonalú gömb. Ez fellebbezhetetlenül kelezte, hogy a maradék üzemanyaggal meddig mehet el a hajó. Keresett egy nagyítóüveget, és rendszeresen, milliméterről milliméterre átvizsgálta a gömb belsejét. Agyában a másodpercek örökkévalósággá súlyosodtak, homloka jeges verejtékben úszott. Kitartása megkapta jutalmát: egészen a gömb vékony falánál, azt majdnem érintve, csillogott egy halványsárga pontocska. Kendőt vett elő, túlzott gondossággal megtörölte homlokát. Lassan elmúlott a keze reszketése. Közelebb hajolt, elolvasta az objektum nevét jelző számsort... Kilenc... kettő... öt. Nem bízott az utóbbi eseményektől megviselt emlékezetében, felírta a számokat, majd a fedélzeti informátor billentyűit nyomogatta sorban. Egy... egy... kettő – a szektor számát jelezte be, kivárt, amennyit kell, aztán benyomta az imént fellelt objektum számát is.

A gép keresője száraz kattanással indult a megfelelő mikroszalagért. Aztán a hangszóróból egy közömbös, mindenféle intonációtól megfosztott hang kezdett áramlani: “Törperendszer... a csillag összetétele... termikus robbanási határhoz közel... és egy bolygó... A bolygón elhagyott bázis... Elhagyás oka: a csillag túlzott aktivitása... Nem fémes szervezetekben a bolygón való tartózkodás... negyvennyolc órán túl... az idegrendszerben visszafordíthatatlan károsodásokat okoz... a magas hőmérséklet és a helyi eredetű radioaktív szennyezés miatt..."

Megnedvesítette hirtelen kiszáradt ajkát. Hát ez bizony nem egy idillikus hely lehet. Ami azt illeti, a fenyegető és reménytelen képben csupán egyetlen ígéretes dolgot fedezett fel: a bázist. Igaz, egy elhagyatott támaszpontról van szó, de ez nem jelenti azt, hogy használhatatlan is. Az íratlan, ám szerencsére általában betartott törvény még azokból az időkből eredt, amikor az űrben mindennaposak voltak a katasztrófák, és az ilyen okból támaszpontjukat elhagyó legénység – amennyire az evakuálás körülményei engedték – a legfontosabb termékekből, például üzemanyagból is hagytak ott egy bizonyos mennyiséget.

Nem vesztegelte idejét töprengésre, azonnal a navigációs pulthoz ült. Feladott a komputernek néhány kérdést. Rövidesen megkapta a pályaadatokat; így juthat el az űr mélyén rejtőző apró égitestre, amely most egyetlen esélyét jelentheti. Ezt betáplálta a robotpilótába.

Az új pályán sokáig, csaknem négy napig repült. Mivel tisztában volt vele, hogy csak egy apró eltérésért is micsoda árat kellene fizetnie – hát egész idő alatt ki sem mert jönni a navigációs kabinból. Ugyanezért alvásról sem lehetett szó, hát – bár mindig határozottan ellenezte, hogy

az ember gyógyszerekkel tömje magát – figyelme fenntartása érdekében nemegyszer volt kénytelen bevenni thoalinát.

Végül űrhajója beszáguldott a kis bolygó ritkás légkörébe. A rendkívül aktív rádióháttérből a robotpilóta kiszűrte a bázis helyzetjelzőjét, és megkezdte a leszállási manővert. Hamarosan egy elég erős lökést érzett – afféle rúgást alulról –, és magas, üvegrepedéshez hasonló zaj jelezte: a talajra ért.

Várt egy pillanatot, csak azután oldozta ki magát a pneumofotel szíjai közül. Közben pillantása az üzemanyagszint-jelzőre tévedt, és... majdnem megállt a szíve.

A mutató pontosan két egyenlő részre osztotta a nullát. Nem kellett nagy fantázia, hogy elképzelje: hogyan nézne ki a gépe és persze ő maga is, ha a leszállásra néhány perccel később került volna sor!

Lerázta magáról a kellemetlen hangulatot, akár kutya a vizet. Végül is bárhogyan történt – kétségtelen sikerrel fejezte be az első futamát annak a versenynek, amelynek első díja... az élete volt. Most a “mi lett volna, ha..." kezdetű szőrszálhasogatás és spekuláció helyett gondoskodnia kellett arról, hogy a legalább olyan fontos következő futamban is legyen esélye!

Összeszedte a szükséges felszerelést, felvette űrruháját. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, a küszöbről végignézte a kabin tárgyait – ha elfelejtett volna valamit, ezen még segíthet.

A zsilipben megszüntette a zárást; a külső ajtó ezüstös csillanással fordult ki a hajótestből. Óvatosan kidugta a fejét, körülnézett. Balra, egy vihartépte sziklaorom fölött látszott a bázis; jellegzetes antennák pókhálójától befont kupolájával. Szaftos káromkodást címzett a robotpilótának. Az ördögbe is, a kozmodrom helyett miért itt, a barátságtalan sziklahalmazok között tette le a hajót? De amikor megint eszébe jutott, hol áll az üzemanyagszint-jelző, lecsillapodott. A robotpilótának nyilván nem volt más választása.

Még szerencse, hogy a zsilip belső zárólapja pontosan beletalált a vezetősínbe, így, amíg a hajó Itt fog állni, ez lesz a liftje. Előbb csizmája orrával óvatosan megérintette, utána lépett rá, és bekapcsolta a mechanikus meghajtást. Bajtalanul ért a lejtős talajra, a környéket uraló, felmagasodó űrhajó árnyékában. A Geiger-számláló majd szétesett, úgy kattogott, ezért nem szívesen hitt a fedélzeti informátornak – hisz ebben a radioaktív pokolban aligha élhet egészségkárosodás nélkül két napig, teljes negyvennyolc óráig!

Lelépett a fémlapról, elhagyta az árnyékcsíkot, rázúdult a hatalmas, szinte feldagadt, fehéren izzó nap fénye. Amint a sisak fényszűrője alkalmazkodott a helyi megvilágításhoz, szemügyre vette a közeli környéket.

Érthetően a bázistól elválasztó dombok izgatták legjobban. Az ormokkal és árnyékokkal teli lejtők ugyan nem látszottak túl meredeknek, de tudta: a négynapos virrasztás miatt nincs olyan kondícióban, hogy megmássza őket. Mindenképpen valamilyen szorost vagy rést kellett találnia, hogy átcsúszhasson, a sziklák között.

Távcsövet nem hozott, anélkül pedig nem sokat látott. Arra indult hát. Minden lépését recsegés-ropogás kísérte, a talaj tele volt olvadt üvegbuborékokkal. Ez a kéreg odáig nyúlott, ameddig elhatoltak a hajtómű lángnyelvei. Kikerült egypár hatalmas követ – olyanok voltak, mintha valaki idehozta volna őket –, és

egy sziklafalat látott, amelyben, szinte rendelésre, egy szoros nyílott.A homályban nehezen tájékozódott. Kicsit habozott, aztán úgy

döntött, ismét próbára teszi szerencséjét. Ha eddig annyiszor sikerült...Amíg nem kerültek útjába ravasz, különféle alakú rések, amiken

nehezen préselte át magát, egészen jó ütemben haladt előre. De aztán legyőzte az akadályokat, rájött: elhagyta az utolsó kanyart is, és... az agresszív, csillogó fénytől riadtan földbe gyökerezett a lába. Görcsösen behunyta szemét, hátát az egyenetlen, durva sziklafalnak vetette, várt, amíg a fényszűrő Ismét alkalmazkodik. Amikor aztán a szoros kijáratához ért, egyetlen másodperc alatt megértette: a robotpilóta miért nem ide tette le a hajót, holott elméletileg az efféle manőverre a legalkalmasabb hely a kozmodrom... Az eléje táruló látvány mesésen színes volt, egy szürrealista festő mozgást sugárzó képére emlékeztetett. A kozmodromot övező, valaha nyitván ideálisan sima sziklafalak a csillag iszonyú hőjétől szemmel láthatóan meglágyultak és olvadtak, ásványaikkal verejtékeztek. Itt-ott a szivárvány színeiben tündöklő buborékok bukkantak ki belőlük, gyorsan növekedtek, dagadtak, akár a felfújt ballonok, végül ostorpattogásra emlékeztető száraz dörrenéssel elpattantak. Akkor a szétszakadt, lassan aláhulló darabjaikból valamilyen folyadék fröcsögött az égre, a hőtől remegő láthatáron legyezőszerűen szétnyíló ábrákat festve.

A kötelező óvatossággal lement az ingó köveken a kozmodromra. Pár lépés után nagy döbbenettel állapította meg, hogy besüpped lába alatt... Az a betonréteg, amit úgy terveztek, hogy még a plazmának is ellenálljon!

Minél közelebb volt a bázishoz, annál mélyebbre süllyedt. A végén már fél percig vagy tovább is tartott, míg lábát minden lépés után kihúzhatta az undorítóan ragadós, nyúlós, vörös párát eregető mocsárból.

Hirtelen úgy érezte: nincs egyedül. Hogy valaki figyelmesen szemléli őt... Bár tisztában volt a gondolat abszurd voltával, mégis, amint kissé szilárdabb talajt érzett lába alatt, hátranézett és... megdöbbent.

Tíz-tizenöt méterre tőle, ahol egyik lábnyomában még fel sem töltődött a kis gödör, valami furcsa, nyugtalanító dolog volt... Nagyjából egy hosszú hordástól itt-ott kiöblösödött, szögletes szkafanderhez hasonlított. De nem volt semmiféle ujjakhoz, nadrágszárhoz vagy sisakhoz hasonló eleme.

Agyában még tartott az idegesítő zavar, amikor az a valami hirtelen közeledni kezdett. A mozgása elmondhatatlanul harmonikus és kecses volt, kissé a szabad lebegésre emlékeztetett, de ösztöne sejtette vele, hogy ez a valami legalább egy ponton érintkezik a talajjal. Bénultságát legyőzve bekapcsolta kozmopoliglott-készülékét.

– Üdvözöllek – hallotta fülhallgatóiban azonnal az elektronikus szerkezet szinte rozsdás, de ismerős hangját. – Xi vagyok a Száznégyes Szektorból. Az én... – a gép egy hosszú csettintéssel elhallgatott. A csend azt sugallta, hogy a kozmopoliglott-készülék a képességeit felülmúló szóra vagy mondatra akadt.

Denter mégis kellemesen meglepődött. Eddig nem volt túl jó véleménnyel a fordítógépről. Röviden szólva úgy vélte, hogy az öreg, nem nagyon látványos masina egyetlen előnye alacsony ára volt. Hiszen

egy roncstelepen vette, ahol már éppen be akarták olvasztani. Kis áteresztőképességű ócska mnemotron-kártyái általában sokáig szívták magukba az idegen hangokat, míg végül kinyöglek valamilyen egyszerű kezdőmondatot. És most meg, lám, milyen bőbeszédű lett egyszerre!

Most persze nem volt ideje ezen töprengeni, hisz az elemi udvariasság is azt követelte, hogy adjon Xinek némi információt önmagáról.

– Üdvözöllek. Denter vagyok a Huszonhetes Szektorból – mondta, nem kis erőfeszítésébe került, hogy az izgalomtól túlságosan ne remegjen a hangja. Aztán hallgatott, nézte beszélgető társát. Semmiféle reakciót nem látott, hát nyugtalanul kérdezte:

– Jól értesz engem?– Értelek – biztosította Xi lakonikusan. – Miért jöttél ide?– Te... a bázis személyzetéhez tartozol?– Nem tartozom a bázis személyzetéhez – oltotta el Denter reményeit

Xi. Egy-két másodpercig hallgatott, mintha gondolkozna valamin, aztán a kozmopoliglott-gép szenvtelen hangján folytatta:

– A bázis személyzet nélküli. Magas hőmérséklet. Közvetlenül előtted szálltam le. A fedélzeti műszereim regisztrálták a te manővered lefolyását. Bajod van az energiarendszerrel.

Denter komoran gondolta: ez a Xi éppen eleget tud már róla. Mindenesetre összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyit ő tudna mondani váratlanul felbukkant társáról. Ebben a helyzetben milyen taktikát válasszon? Úgy látta, legjobb lesz, ha nyílt kártyákkal játszik.

– Ez ittlétem egyetlen oka – magyarázta. – Elromlott az elosztóvezeték tömítése. Emiatt elszivárgott az üzemanyag, nem repülhettem tovább.

– Itt történt a dolog?Denter először nem értette.– Ismételd! – kérte.– Ebben a szektorban történt a hiba? – kérdezte Xi ugyanazt kissé

másképpen.– Igen – egy ideig csak a Geiger-számláló kattogását és a buborékok

távoli dörrenéseit hallotta; ezek most egy ínyenc mohó csámcsogására emlékeztették.

– Nálam is szivárgás volt ebben a szektorban – jelentette ki Xi. Halványkék burkolata alatt néhány alig észrevehető remegés futott át.

– Voltál már... a bázison? – kérdezte Denter közönyt színlelve.– Most vagyok útban feléje.– Akkor hát menjünk együtt – javasolt Denter csöppnyi lelkesedés

nélkül; arra gondolt, hogy a vaksors által kijelölt közös ösvény talán túl szűknek bizonyul kettejüknek...

A bázis falai mellett mentek, míg beértek a fotocellák közé. Akkor egy helyen kinyílott; Denter gyorsan beugrott. A mennyezeten halvány fény gyúlt tiszteletére. A háta mögött kis cuppanással zárult össze a fal.

Válla fölött hátrapillantott. Xi is ott volt. Hirtelen váratlan dolog történt: Xi szkafandere – vagy amit Denter annak hitt – szint változtatott. A halványkék burkolat mintegy lecsorgott a test alsó részeire, felül pedig friss, ragyogó fehér lett, ezt csak néhol tarkázták különböző színű, félig áttetsző foltok, amikben valami meghatározhatatlan párás dolog vibrált, akár az emberi lehelet egy nem túl hűvös reggelen. Denter alig tudta tekintetét elszakítani társától; ösztöne azt súgta, még sok

meglepetésre számíthat. Egy alacsony folyosón kerek előtérbe jutottak; a falain méhkas mintájára ajtók sokaságát látták. Denter határozatlanul megtorpant, nem tudta, merre menjen, ekkor Xi ügyesen megelőzte, és az egyik felé “úszott". Az közeledtére ki is nyílott.

Egy keskeny, hosszú és rosszul megvilágított kamrában találták magukat. A falak mellett egészen a boltíves mennyezetig erős állványzatot láttak. A polcok első pillantásra üresnek látszottak, de amikor Denter jobban körülnézett, hátul, a fal mellett felfedezett néhány tartályt. Kiálló rövid szívócsapjuk és kissé korhadt szűrőjük volt. Türelmetlen kézzel ellenőrizte a csapokat, és... arca elkomorult: az összes tartály üres volt!

– Itt az üzemanyag – mondta ekkor Xi. Most már egészen fehér teste tetején kis köteg vékonyka, finom végű csáp nyílott ki, mint a virág. Egy percig szelíden lebegtek, akarna könnyed szellő mozgatná őket, aztán – átmérőjüket nem csökkentve – legalább háromszorosra növelték hosszukat, és az egyik polc alá, az árnyékba kúsztak be, kígyómozgással.

Denter szinte hipnotizáltan nézte a szeme előtt lejátszódó jelenetet. A látómezejében maradt nyúlványok hol megfeszültek, hol elernyedtek, zsíros verejtékcseppek borították be őket. Aztán rövid, de igen energikus rángatások után a homályból előtűnt... még egy tartály!

Denter magához térve, kissé ügyefogyottan sietett Xi segítségére. Közös erőfeszítéssel tették a tartályt a padlóra. Ekkor Xi váratlanul elment távolabb, mintha már nem is érdekelné a lelet. Denter viszont letérdelt, és a tartály csapjára vetette magát. Hamar megállapította, hogy kezében tartja vágyai tárgyát. A siker úgy elkábította, hogy még Xiről is megfeledkezett. Csak amikor felállt, és tekintete a fal tövében álló lényre tévedt, jutott eszébe: gondjaik ezzel nem értek véget.

– Ha volt itt egy tartály, nincs kizárva, hogy akad még egy – hümmögte. – Nézzünk szót más helyiségekben is. Főleg a vészkamrában! Hiszen ott szokták tartani a vésztartalékokat.

– Hibás értékelés – ugatta azonnal a kozmopoliglott-gép. – Ez a vészkamra. Csak ebben a tartályban van üzemanyag. A többi üres.

– Honnan tudod, ha sehol máshol nem voltál? – sziszegte Denter dühösen.

Egy ideig csak idegtépő csend választotta el őket egymástól.– Ismétlem, a bázison nincs több üzemanyag – jelentette ki végül Xi,

és Denter oly gyorsan elhitte neki, mintha ezt maga is régóta tudná. Fura közöny lett rajta úrrá – szinte eltávolodtak az itteni események, mintha semmi közük sem lett volna hozzá. Sisakja fülhallgatójában valami kapirgált, úgy tűnt, a membrán lemezei közé fémevő rovar került.

– Fémszervezet vagy? – hallotta nem sokkal később a kérdést. Ajkába harapott. Ilyesmit csak az kérdezhet, aki pontosan ismeri a helyzet minden apró részletét. A fejét rázta, de azonnal rájött: ez a mozdulat Xi számára nyilván semmit sem jelentett. Hát szóval is megismételte.

Ekkor Xi olyasmit tett, amire Denter a legkevésbé számított: gyorsan a kijárat felé igyekezett. Minden eshetőségre, két ugrással elállta az útját.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte keményen.

Xi azonnal mozdulatlanná dermedt, és kissé felfúvódott. Denter újra magán érezte Xi tekintetének már ismerős súlyát, de most sem tudta, hol lehet az idegen lény látószerve. A másodpercek lassúsággal múltak. Végre ismét megszólalt a fordítógép:

– A helyzet annyira bonyolult, hogy lehetetlen azonnal optimális megoldást találni. Okvetlenül sok kiegészítő elemzést kell készíteni. Javaslom, menjünk vissza járműveinkbe, és azok információs, valamint helyzetanalógiás rendszerét használjuk fel. Utána találkozzunk ismét, szembesítsük következtetéseinket, és egyeztessük a további cselekvést.

Társa érveivel szemben semmit sem hozhatott fel. Alig hagyták el a bázist, Xi, a sisakrádió recsegését kiváltva, felöltötte előző színét.

A kinti hőség talán csúcspontján állt; a talaj remegett, olykor imbolygott is, fenn az atmoszférában pedig szüntelenül dörögtek az elektromos kisülések. Azonnal kiderült, hogy Xi sokkal jobban uralja az itteni viszonyokat, mint ő. Ahol Denter bokáig süllyedt, ott ő elsuhant a folyadék fölött, afféle szappanos, egyenes csíkot hagyott csak maga után. Így persze hamarosan meg is előzte Dentert, végül pedig eltűnt a nehéz párafelhők között.

Az űrhajó fedélzete baljós, síri csenddel fogadta Dentert. A navigációs fülke vezérlőpultján kelletlenül pislogtak a lámpácskák. akárha álomba készültek volna. A hőmérő több mint plusz hatvan fokot mutatott. Sőt a higanyoszlop továbbemelkedett lassan. A klímaberendezések elégséges energia híján nem sokat tehettek.

Idegfeszültsége elmúlott: csak most érezte, mennyire fáradt. Az indulás előtt bevett thoalina hatása már régen elmúlt, álmos volt, szemhéja ólomsúllyal nehezedett. Félig vakon tapogatózott szekrényéhez, előkapott egy üvegcsét, hat tablettát vett be egyszerre.

Amikor felhajtotta sisakja védőlemezét, orrába hatolt a meleg vezetékek hányingerkeltő szagával terhes levegő. Gyorsan lenyelte a tablettákat, nem volt mit Innia hozzá, gondosan visszahúzta a lemezt. Várt egy kicsit a vezérlőpulthoz támaszkodva. Hatalmas adagot vett be, kábultsága mégis csak lassan múlott el. Végre érezte, nyugodtan leülhet, nem fog elaludni.

Próbálta elképzelni, mit csinál most Xi. Ha már visszaért járművéhez, nyilván készülékei körül sürög-forog, választ próbál kisajtolni a gyötrelmes kérdésre. Denter azon töprengett, ő miként fogjon a dologhoz, de semmi sem jutott az eszébe.

Hirtelen megvilágosodott előtte minden. A helyzet, amelybe kerültek, fából vaskarika! Egyáltalán nincs megoldása! Pontosabban szólva, nem oldható meg úgy, hogy az eredmény mindkét felet kielégítse. Még az is furcsa volt, hogy erre ilyen késéssel jött rá. És Xi mikor értette meg? Talán már a bázison... Denter izzadó kezét ökölbe szorítva, nyugtalanul pillantott órájára. Elválásuk óta több mint másfél óra tellett el. Vagyis éppen elég idő ahhoz, hogy Xi titokban visszalopózzon a bázisra, megragadja a mindennél drágább tartályt, és elstartoljon innen. Ráadásul büntetéstől sem kell tartania, hisz a törvény megsértésének egyetlen tanúját éppen ezzel a tettel ítélné halálra!

Lázas sietséggel elemezte át a külső értékelők adathalmazait, és megkönnyebbülten fellélegzett: az utóbbi órákban a bolygó felszínét még egyetlen jármű sem hagyta el.

Denter már tudta, mit kell tennie. Rögtön jobban érezte magát, igaz, már nem túl jól emlékezett a részletekre, hogyan is kell a bűnt törvényerőre emelni – a dologgal régen, valószínűleg egyetemi éveiben valamelyik vizsga előtt találkozott utoljára –, de semmi akadálya sem volt, hogy most felfrissítse az anyagot. Lassan a szekrényhez ment, abban őrizte a ritkán használt csillagtérképeket és könyveket. Türelmetlen kutatás után a vastag, időtől megviselt fóliánsok közül kihúzta, amit keresett. Az őt érdeklő paragrafus a Szükségállapot címet viselte. Gyorsan átfutotta az apró betűs szöveget. Bizonyos körülmények között, ha a magasan szervezett lények egy formális vagy nem formális csoportját pusztulás fenyegette, és azt csak tagjai számának redukálásával kerülhette el – az emiatt elkövetett megsemmisítéseket nem tartották bűntényeknek. Ám mielőtt bármilyen, erre irányuló lépést tesznek, feltétlenül értesíteni kell az érdekelteket a szükségállapot-paragrafus alkalmazásáról. Ezt közvetlenül, szóban vagy bármilyen, e szervezetek sajátját képező módon, avagy rendkívül pontosan meghatározott paraméterjeleket sugárzó rádiókészülékek révén kell elvégezni.

A végére érve oly erősen hunyta be a szemét, hogy szinte fájt. Bár kezében volt a felmentés, sokat adott volna érte, ha Xi kesztyűt dob az arcába, így határozza meg a szó szerint utolsó játszma szabályait. Múltak az aranyat érő percek; de a rádiókészülék hallgatott. Végül Denter megértette, nem engedheti meg magának a további várakozás luxusát. Olyan erősen ragadta meg a keresőgombot, mintha porrá zúzná; holott csak a megfelelő állásba hozta az alig világító jelzőket. Aztán lenyomta a gombot. A hívást nyugtázó jelzés beérkezett, még mielőtt lekapta ujját a gombról.

Mintha Xi már jó ideje csak erre várt volna! A tény oly sokatmondó volt, hogy Denter azonnal elvesztette maradék aggályait. Felkapta a plazmalézert, és az ajtónál termett.

Amíg az űrhajóban ült, a központi csillag megtette mindennapos útjának jó részét, és most úgy lógott a láthatár fölött, akár egy fehéren izzó, hatalmas, protuberanciáktól hánykolódó lampion... Romboló tevékenysége miatt a kozmodrom egyre inkább egy ébredő vulkán torkolatához hasonlított. A színes párák között dühöngő szelek rohanták váltakozó irányban. A párafelhőket hol széttépték, hol körmönfont mozaikként fújták össze. Denter szemét meresztette, de a táj kaleidoszkópjában sehol sem látta az ismerős alakot. Kijött a sodrából. Erre a lehetőségre egyáltalán nem számított. Maga sem tudta, miért, de mélyen meg volt győződve, hogy amikor ideér, eldől kettőjük sorsa: egy rövid antianyag-villanás és kész... Kis töprengés után biztosra vette, hogy Xi meg nem ért ide. Hiszen az előző alkalommal is, annak ellenére, hogy óvatlan kijelentése szerint már Denter előtt leszállt, a kozmodromra mégis később érkezett. Lehet, Xi valamilyen, csak általa ismert okból volt kénytelen távolabb talajt érni. Ekkor Denternek támadt egy ötlete. Hohó, hiszen így egészen más módon is megmenekülhet a csapdából! Éppen olyan eredményesen, ám sokkal kevésbé brutális módszerrel. Elég, ha elrohan a bázisra, felkapja a tartályt, amit a törvény nem tilt, ha a többi feltételt teljesítik. Xi számára akkor ő, Denter, érinthetetlenné

válna, hisz minden ellene indított támadás a tartályt is megsemmisítené, ami már teljesen ellentétes lenne a paragrafussal.

Nem vesztegette az idejét, lement a kozmodromra. Még egyszer megszemlélte a környéket, majd mély lélegzetet vett, akár vízbe ugrás előtt, elvált a sziklától, és ahogyan csak erejéből tellett, rohant a nyugtalan füstbe burkolózott bázis felé.

Körülbelül félúton lehetett, amikor úgy tűnt neki, tőle balra megmozdult valami, ami nem illett az itteni mozgások közé. Nem értelme, inkább ösztöne vetette a talajra. Fél méterre tőle gúnyos sziszegéssel tűzszalag suhant el. Körülötte minden – a talaj, a párával telített levegő, de még szkafandere is – halványlila lángra lobbant, és azonnal el is aludt; csak szemhéja alatt maradtak fénykorok... A tüzet erős hurrikán követte, a szél még Dentert is meg-meglökte. Amilyen mélyen csak tehette, úgy bújt a talaj füstölgő-forró résébe, ujjait is belevágta, de a következő szélroham így is csaknem kitépte őt, majdnem odébb görgette, messzire, az elsötétült, görcsökben fetrengő láthatár felé. Szkafandere pattogott eresztékeiben, mintha részeire szakadna azonnal...

Az átható rémület pillanata egy örökkévalóságnak tűnt, míg megértette: az őt körülvevő sötétség nem vakság, csupán a sisak nézőkéjét lepte el valamilyen sűrű, átlátszatlan massza. Gyorsan letörölte űrruhája ujjával, de közben másik kezével már fogta a plazmalézer érdes tusát. Amint átlátott a nézőkén, a célgömböt lassan, milliméterenként vezette arra a pontra, ahonnan az előbb próbálták őt eltenni láb alól.

Nem kellett sokáig várnia: pár pillanat múlva szinte a földből nőtt ki a halványkék alak. Előbb mozdulatlan volt, aztán oldalra hajolt és sebesen indult a bázis felé. Denter megnyomta a ravaszt. A tus erős lökése majdnem eltörte a kulcscsontját. Részegként tántorodott el, és a talaj kicsúszott a lába alól. Egy forró masszával teli gödörbe zuhant. Azonnal nekilátott a kilábalásnak. A meleg vajhoz hasonló, lágy talaj nem támasztotta alá lábait, ujjai alól is kicsúszott. Mikor végre emberfeletti erőfeszítéssel sikerült átvetnie magát a gödör peremén, Xi éppen akkor tűnt el a kozmodromot szegélyező sziklák között.

Így hát hiába volt minden fáradsága! Maradék erejét úgy elvesztette hirtelen, ahogy a levegő szökik a lyukas léggömbből. Már alig tartotta önnön testsúlyát, ügyetlenül a hátára fordult, és véletlenül órájára pillantott.

Mielőtt még tudatába hatolt volna a dolog értelme, máris elfogta az izgalom. Az előbb, amikor a célgömbbel rátalált a keresett alakra – mielőtt meghúzta volna a ravaszt, elfordította a tekintetét, hogy óvja szemét a vakító felvillanástól –, véletlenül a kronométerre pillantott. Bár egyáltalán nem törekedett rá, a három mutató állása emlékezetébe rögződött, így most megállapíthatta: a lövéstői számítva alig húsz másodperc telt el, nem pedig egy örökkévalóság, mint hitte. Xi eltűnése reményt töltött bele: hiszen még ha egy madár gyorsaságával repülne, akkor sem juthatott volna el ilyen rendkívül rövid idő alatt a bázisra és vissza a tartállyal! Tehát amit az imént látott, egyáltalán nem ellenfele diadala volt. Xi pánikba esve menekült, mielőtt ő, Denter ismét rátámadna!

Úgy látszott hát, elölről kezdheti a játszmát. Persze csak akkor, ha minél gyorsabban elmegy innen; a legközelebbi sziklától alig ötven

méterre van. Óvatosan felemelte a fejét, körülnézett. Úgy látta, a kozmodrom felett vándorló párafelhők megritkultak, átlátszóbbakká váltak. Gondolatban kijelölte célját, és kúszni kezdett. Itt a rendes járás is kínszenvedés volt; hát micsoda kínokat állt ki, testét vonszolva a talajon! Végre bevánszorgott egy rozsdavörös csíkokkal tarkított sziklamélyedésbe. A plazmalézert keze ügyébe helyezte, és tekintetét rászegezte az egyik kőrésre. Minél tovább szemlélte a baljós tájat, annál nehezebben küzdött az álmosság ellen. Alighanem mégis elaludt, anélkül hogy észrevette volna – mert amikor a fülhallgatókban valami felcsikordult, és Denter fájó erőlködéssel kinyitotta szemét, meglepődve állapította meg, hogy a feje a köves, feldudorodott talajon nyugszik. Olyan hirtelen ugrott fel, hogy belenyilallott a kulcscsontjába.

– Ne félj, Denter – selypítette a hang a fülhallgatókban. – Nem fenyeget veszély.

Előbb álmosan, csak a hallott szavak tartalmán csodálkozott, de a következő pillanatban végigfutott a hátán a hideg – eszébe jutott, hogy hiszen kikapcsolta fordítógépét. Nem akarta meghallani haldokló ellenfele utolsó kiáltását... Most kételkedve emlékezetében, a kapcsolóhoz nyúlt. Nem tévedett: ki volt kapcsolva!

Összeszedte magát. Ez valami csel lehet! Fegyverét felkapva, kinézett a szikla mögül, és... megdöbbent. Ahol az előbb mozgásban volt minden, nehéz párafelhők rohantak, dagadtak, és elpattantak a színes buborékok – most szürke mozdulatlanság uralkodott. A távolban, a kozmodrom túloldalán, a remek állapotban levő sziklák között valamilyen érthetetlen konstrukciók meredeztek a kihűlt égre. Ám a legrosszabb az volt, hogy ahol azelőtt a bázis állt, ott most üres betonmezőt látott!

– Denter, hallasz engem? – neszezett újra a hang a fülhallgatóban.Egy ideig meredten, értetlenül nézte mindezt, míg végre arra a belátásra jutott,

hogy nyilván egy egyszerű délibábot lát. Xi – úgy látszik – fantomatikai praktikákkal próbálja megtéveszteni érzékszerveit.

Ajkába harapott. Meglepték és egyben elrémítették az ellenfél lehetőségei. Ezek mellett milyen szegényesek is voltak az ő eszközei! Hirtelen úgy sejtette, érti már a játék célját. Ha most hagyja magát kicsalni a nyílt terepre, igencsak megkönnyítené az ellenfél dolgát. Így egyetlen esélye a passzivitás volt: most semmit sem szabad kezdeményeznie. Csak így kényszerítheti Xit arra, hogy ide Jöjjön... Igen, akkor aztán meglátjuk, mi lesz!

A plazmalézer tusát harciasan karjára vetette, és akkor, szinte válaszként töprengéseire, közömbös hangon közölték vele.

– A fegyveredet kiürítettük.Denter gúnyosan mosolygott. Xi ezúttal nyilván túllőtt a célon. Elárulta,

mennyire szeretné gyorsan elhülyíteni ellenfelét. Ezen is érdemes elgondolkozni! Nyilván az idő az ő Achilles-sarka.

– Ha kételkedsz, próbáld ki – tanácsolta a hang.“ Egy próbalövés nem árthat" – gondolta Denter. Előretolta a fegyver

csövét, a célgömböt arra a pontra tette, ahol Xi hanyatt-homlok menekülve eltűnt előle. Megfogta a ravaszt, és behunyta a szemét. A kioldó kattant és... semmi! Döbbenete szélesen szétömlött, akár folyó a síkságon. Kiderült: védtelen, akár egy csecsemő, és egyáltalán nem értette, mire törekszik ellentele, miért húzza az időt, játszik vele, mint macska az egérrel.

– Észrevetted-e már – folytatta amaz –, hogy a radioaktív fertőzést jelző műszered jelenleg nem mutat eltérést a normális állapottól?

Amennyire megdöbbentették a történtek, annyira meglepte az is, hogy a kozmopoliglott-gép váratlanul egészen hibátlanul visszaadta a beszélő hanghordozását is. Hamar megértette, hogy makacs hallgatása semmi jót nem hozhat neki; csak a párbeszéd adhat esélyt, hogy valamiképp fény derüljön az ellenfél szándékaira.

– És akkor mi van? – vetette oda olyan hangon, mintha erről már régóta tudott volna, holott a tényről csak akkor szerzett tudomást.

– Próbának vetettünk alá. Ezért kaptál marginális helyzetképet adó információkat. Jelenleg ezek az okok már nem léteznek. Műszered a valós állapotot mutatja.

– Hiszen saját fedélzeti műszereimtől kaptam azokat az információkat, amelyek alapján cselekedni kezdtem – mormolta tétován, a nyelve hirtelen taplóvá száradt. – És arra innen messze, még a kozmoszban került sor!

– Már akkor is az általunk preparált álinformációkat vetted. Hogy a teszt eredménye objektív legyen, a kísérlet alanyait jó előre egy nagy hatótávolságú fantomatronhoz kellett kapcsolnunk. Mélybe hatolás, kombinálva a befogadó központ elemeinek részleges modulációjával.

Denter az új gondolattól hajtva egy ideig levegőért kapkodott, akár egy hosszú futás után. Végül is – talán igazat mond az a valaki. Hiszen már jó ideje makacsul kering a pletyka, hogy a Biztonsági Intézet természetes űrkörülmények között kezdte tesztelni a kozmonautákat. Mindez állítólag annak eredménye, hogy valahol a galaktika peremén két civilizáció képviselői tragikusan félreértették egymást... Denter elcsukló hangon kérdezte:

– Miféle... teszt volt ez?– Fehérje típusú szervezet egyszerű és bonyolult reakciói olyan

veszélyhelyzetben, amely indokolja a szükségállapot-paragrafus alkalmazását. Mehetsz a hajódhoz, és elrepülhetsz. Köszönjük az együttműködést. Köszönjük, hogy... – a hang lobogni-szakadozni kezdett, akár zászló a szélben, valahol messze még hallatszott gyengülő visszhangja, végül teljesen recsegésbe, sípolásba fulladt.

– Hol van Xi?! – kiáltotta, de csak a halotti csend válaszolt. Múltak a percek. Denter végül megértette: már nincs mire várnia. Lassan felemelkedett, és büszkén kidüllesztett mellel – így illett egy sorsával szembenéző emberhez! – lement a kozmodrom betonjára.

Az izmait feszítő rémület hamarosan elmúlott. De igazán csak akkor hitte el, hogy megúszta az egészet, amikor belépett a navigációs fülkébe. Az üzemanyagszint-jelző mutatója pontosan ugyanott volt, ahol régebben... Mielőtt még kezdetét vette ez az egész őrület.

Nemere István fordításaBarczánfatvi Ferenc rajzai