Tanári képesítő dolgozat

A furulya használataA furulya használataa barokk zene tanításábana barokk zene tanításában

Készítette:Készítette: Bácsi Zoltán LászlóBácsi Zoltán László

ELTE BTKZenei TanszékAN IV.

Konzulens:Konzulens:

Kállay GáborKállay Gábor a Weiner Leó Zeneművészeti

Szakközépiskola tanára

TartalomjegyzékTartalomjegyzék

1. A furulya szerepe az iskolai ének–zene-oktatásban

1.1. Hangszerismeret

1.1.1. A furulya felépítése;

a fafúvós hangszercsalád működésének alapelve……….…1

1.1.2. Az orgona működésének szemléltetése……………………………. 2

1.2. A barokk stílus és játékmód általános jellemzőinek bemutatása

a furulya mint a barokk kor jellegzetes hangszere segítségével…………...2

1.3. A barokk műfajok bemutatása

1.3.1. A szvit……………………………………………………………….3

1.3.2. A barokk szonáta; a basso continuo kíséret bemutatása…………….3

1.3.3. A variációsorozat……………………………………………………4

2. A zeneiskolai furulyaoktatás

2.1. A furulyatanulás kezdetei……………………………………………………..5

2.2. A furulya mint alapozóhangszer………………………………………………7

2.3. A furulya mint főhangszer…………………………………………………….8

2.4. A furulya mint kamara-hangszer……………………………………………..12

3. Összegzés………………………………………………………………………………13

4. Mellékletek....…………………………………………………………………………..14

2

1. A furulya szerepe az iskolai ének–zene-oktatásban

A furulyát az iskolai ének–zene-oktatás három területén használhatjuk:

(a) A furulyán az alapszintű játék könnyen elsajátítható. Így alkalmas arra, hogy az

ének – zene órákat a gyerekekkel közös furulyázással színesítsük. Igen hasznos ez az olyan

gyerekek számára, akik később fafúvós hangszeren fognak majd játszani. (Az iskolai énekóra

keretében történő furulyajáték menete igen hasonló a zeneiskolai furulyaoktatás kezdő

lépéseihez – ld. 2.1.)

(b) A furulya egyszerű felépítése révén alkalmasabb a fafúvós hangszerek műkö-

désének szemléltetésére, mint a hangszercsalád többi tagja (ld. 1.1.1.) Kis találékonysággal

más hangszerek működését is bemutathatjuk segítségével (ld. 1.1.2.).

(c) Végül a furulyán mint olyan hangszeren, mely a barokk kor óta változatlan alakban

maradt fenn, s nincsen elterjedt modern változata, hitelesen tolmácsolhatjuk az eredetileg is

erre a hangszerre írt barokk darabokat, s általa a stílus több rétegét is bemutathatjuk: a stílus

általános jellemzőit, a játékmódot és a barokk műfajokat (ld. 1.2.).

1.1. Hangszerismeret

1.1.1. A furulya felépítése; a fafúvós hangszercsalád működésének alapelve

A fafúvós hangszercsalád működési elve egyezik a furulyáéval, ami a különböző

hangok lefogását illeti.

(Ez az oka, hogy nagyon sok gyerek használja – képletesen szólva – „ugródeszkának”

a blockflötét, hiszen a fuvola, oboa, fagott, klarinét, szaxofon fogásrendjével jóval kevesebbet

kell foglalkozni, ha a gyerek otthon van a furulya fogásrendjében; sőt, bizonyos esetekben a

modern fafúvós hangszerek billentyűi, melyek speciális feladatot látnak el (pl. a modern

fuvola „b-trilla” – billentyűje), meg is könnyítenek bizonyos olyan fogáskombinációkat,

melyeket a furulyán ilyen, a hangszerkészítők kigondolta egyszerűsítő segítség nélkül nekünk

magunknak kell megoldanunk.)

Az egyező alapelvet – a hangmagasságnak a lyukak lefogásával ill. elengedésével való

szabályozását – a legegyszerűbb és közvetlen módon a furulyán tudjuk szemléltetni, hiszen itt

– minthogy nincsenek billentyűk – semmi sem takarja a lyukakat.

3

Ezen alapelv megismertetését és szemléltetését részletesen leírom a mellékelt 1. számú

óravázlatban.

1.1.2. Az orgona működésének szemléltetése

A furulya a gyerekek hangszerismeretének fejlesztésében közvetetten is segítséget

nyújt: a 2. számú óravázlatban leírt módon az orgona működésének megtanításakor a

szemléltetéshez a blockflöte fejrészét használom. A fújtató működésének szemléltetését külön

is alkalmazhatom a duda működésének bemutatására: ebben az esetben a zacskót a hónom alá

veszem és a könyökömmel szorítom ki belőle a levegőt, az egész hangszert illesztem a tasak

szájába, és amíg a levegő áramlása tart, addig a furulyán egy dudanótát játszom el. (Ezt egy

fiatal énektanárnőtől lestem el, innen jött az ötlet az orgona fújtatója működésének ilyen

módon való szemléltetésére.)

1.2. A barokk stílus és játékmód általános jellemzőinek bemutatása

a furulya mint a barokk kor jellegzetes hangszere segítségével

A másik terület, ahol különösen értékes segítséget nyújt a blockflöte: a barokk zenei

stílus tanítása. A furulya ugyanis az egyetlen, a barokk korban használt hangszer, mely azóta

is változatlan formában használatos. A fuvola, oboa, fagott esetében a gyerekek nagyrészt

ezek modern változatával találkoznak, melyek igen nagy mértékben különböznek barokk-kori

alakjuktól. A „modern” blockflöte felépítése ezzel szemben egy az egyben megegyezik

barokk elődjéével, így teljesen autentikus módon használhatom a barokk stílus tanításához

Ennek oka, hogy a klasszikában, ahol megnövekedett az igény mind a hangszerek

hangerejét, mind hangterjedelmét illetően, a blockflöte hamar kiszorult a zenélésből. Így

elkerülték azok a hangszerépítési újítások, melyeken az összes, a továbbiakban is használatos

hangszer átesett..

A furulya hangja – ha a hangszeren igényesen játszunk –, hordozza a barokk hangzás

fő jegyeit: az áttetsző, világos hangzást, mely ugyanakkor érzelmek kifejezésére is igen

alkalmas.

Ha emellett figyelembe vesszük, hogy a reneszánszban is igen népszerű hangszer volt,

akkor a két stílus jellemzőinek összehasonlításakor is használhatjuk szemléltetésre.

4

1.3. A barokk műfajok bemutatása

1.3.1. A szvit

A szvit felépítéséről csak néhány alapvető dolgot mondok el előre: többtételes műfaj:

stilizált táncok sorozata [a „stilizált” fogalom magyarázatával] a tételek száma és sorrendje

szabadon változtatható, de az kötött, hogy az egymást követő tételek karaktere ellentétes,

gyors tétellel zár, és az elején nyitány található.

Ezután az általam kiválasztott öt tétel mindegyikbe belekezdek, miután tételenként fölírom a

címüket. A nyitány (ouverture) sorrendben mindenképp az első helyet kapja, de a többit a

gyerekek rendezzék el! Ezután eljátszom az így összeállított öt tételt. (Alkalmasak erre Georg

Philipp Telemann a-moll szvitjének Air à l’italien, Les plaisirs, Menuet I-II-I tételei, valamint

külön véve az Ouverture kezdő /Majestuoso/ és középrészét /Allegro/ - a tételek kottáját ld.

I.sz. kottamelléklet.)

1.3.2. A barokk szonáta; a basso continuo kíséret bemutatása

A szonáta esetében megtehetem, hogy két tételt játszom el – lassú - gyors –, s

elmondom, hogy a barokk szonáta négytételes: a két tétel mellé, melyet eljátszottam,

képzeljenek még egy, hasonló karakterekből építkező tételpárt. Így világos lesz előttük a

műfaj szokásos tételrendje.

Az így bemutatott két tétel 4-5 percet vesz igénybe, s ha igyekszünk rövidebb lassú

tételt választani, ennek nagyobbik részét a virtuóz gyors tétel teszi ki. (Magam Händel F-dúr

furulyaszonátájának III. és II. tételét tartom erre alkalmasnak – kottáját ld. a II. sz. kotta-

mellékletben.)

Miután eljátszottam a két tételt mint szólót, ismertetem a hozzá tartozó kíséretet is: itt

alkalom nyílik a basso continuo kíséret fogalmának megtanítására. ld. 3. számú óravázlat.

Ha van az osztályban ügyes zongorista vagy csellista, előzetes próba után az ő

segítségével szemléltetem ezt a kísérési módot, a szonáta III. tételét kiválasztva erre a célra.

Ha magamra vagyok utalva, akkor zongorán teszem ugyanezt: először a basszust és a

dallamot játszom, azután csak a jobbkéz akkordjait és a dallamot – hasonlítsák össze, melyik

ad teljesebb hangzást! – majd az egész kíséretet játszom és lalázva éneklem hozzá a dallamot.

Mindehhez csupán a tétel kis részletét mutatom be szemléltetésül.

5

1.3.3. A variációsorozat

Erre a műfajra a barokk stílus tanításakor kerül szó, mint annak jellemző műfajáról.

Szemléltetésére nagyszerű példának tartom azt a sorozatot, melyben Blavet dolgozza fel az

eredetileg „Que vous dirigait Maman” című, hazánkban „Hull a pelyhes fehér hó” kezdettel

ismert dalt.

Fontosnak tartom, hogy annak tényszerű ismertetése mellett, hogy a sorozat témája ez

a dal, vetessük is észre a gyerekekkel, hol rejtőznek az egyes variációkban a dallam hangjai!

(A variációsorozat kottáját ld. a III. sz. kottamellékletben; a második szólamot Kállay Gábor

írta.)

6

2. A zeneiskolai furulyaoktatás

2.1. A furulyatanulás kezdetei

Az iskolai furulyatanítás lehetőségeit az énekórai keretek igencsak korlátozzák, hiszen

a gyerekek a legjobb esetben sem juthatnak sokkal tovább a fogások megtanulásánál: a hang

képzése szóba kerülhet ugyan, de bizonyos, hogy – így, csoportos oktatás esetén – csak

érintőlegesen.

Annál jobb helyzetben van az a gyerek és tanár, akinek a furulyával kapcsolatos közös

tevékenysége zeneiskolai keretek között, egyéni óra keretében zajlik (…most még! Ki tudja,

meddig). Ebben a környezetben nincsen tere annak a véleménynek, miszerint: „annak a

furulyának ugyan mindegy, hogyan fújod”. (Ezt leendő énektanár szájából hallottam.)

Sajnálatos tévhitnek tartom ezt a véleményt, viszont azok az énektanárok, akik ezt

vallják, meg vannak győződve róla, hogy a furulya esetében hangképzésről nincs is értelme

beszélni. Egy pillanatra el is gondolkodtam: vajon igazuk lenne-e, ha ezt nem a hangszer

tagadhatatlan korlátai miatt, hanem a gyerekek létszáma miatt vélnék így?

Aztán elvetettem ezt a gondolatot. Hiszen akkor bármely kórus esetében

haszontalannak, fölöslegesnek mondhatnánk a beéneklést! Hiszen annak sem az a szerepe,

hogy jól-rosszul feltornázza a kórustagok hangmagasságát egy bizonyos szintre! Az a

funkciója, amit hivatalos elnevezése így fogalmaz meg: „csoportos hangképzés”.

Nyilvánvaló, hogy a csoportos keretek között zajló bármilyen irányított hangképzés hatásfoka

töredéke az egyéninek. De akkor sem szabad lemondanunk róla!

Ami pedig a hangszert illeti: a szép furulyázáshoz a helyes hangképzés szükséges

lenne, de ennek helyszíne nem az énekóra kell, hogy legyen, hanem a zeneiskolai

furulyaoktatás.

A növendéket először gyerekdalokra érdemes tanítani, mert azok kis hangkészletűek

(pl. „Borsót főztem”), és sok bennük a skálamenet (pl. egy boszorka van). Ugyanazt a

sorrendet követhetjük ezek megtanításában, mint a szolmizációs relációk fokozatos

feltárásánál:

szó-mi – Zsip-zsup; szó-lá – Süss fel, Nap; szó-mi-dó – Éliás, Tóbiás;

mi-ré-dó – Ess, eső, ess; alsó lá – Erdő, erdő, de magos a teteje;

alsó szó –, Kinyílt a rózsa;

fá – Sárga csikó, csengő rajta;

és végül a ti – Udvarom, udvarom – hozzákapcsolása.

7

Ezzel a szolmizáció megtanulását is gyorsíthatjuk – a szolfézs és a furulya oktatása

ebben az időszakban kiegészíti egymást.

A dalokat – akárcsak a különböző relációk vonalrendszerbe való lejegyzésekor

szolfézsórán – három alapvető hangnemben (C, G ill, F dóval) is meg kell tanulnunk

(természetesen, ha a furulya hangterjedelme engedi).

Adódik, hogy a lehetséges repertoárt a gyerekdalok után népdalokkal (már az alsó lá

megtanulásakor játszott dal is erre példa), majd könnyű reneszánsz, barokk és klasszikus

tánctételekkel bővítsük.

Több módon is színesíthetjük a kis lélegzetű dalok, rövid darabok eljátszását.

Ezt a gyerekdalok és a népdalok esetében a furulyázás – éneklés váltogatásával

tehetjük meg. Ha valaki erre fölkapná a fejét: „hangszeres órán éneklés?!”, a válaszom a

következő lenne:

Ne feledjük, hogy Kodály a zenei jártasságok elsajátításának időrendi sorrendjében az

éneklést tette az első helyre, a hangszer csak ez után következhetett. Nyilvánvalóan nem

káros, sőt, épp pozitív hatású, ha ezt a növendék tanulmányai szempontjából továbbra is

fenntartjuk.

A furulyázás – éneklés váltogatása az iskolai énekórán is alkalmazható, csakúgy, mint

a műzenei részletekben a kis együttes (az ügyesebb gyerekekből) – egész osztály felelgetése,

ügyes osztályban többszólamú játék, a tanár kíséretével (zongorán vagy mélyebb furulyával).

A ti hang G-dó-s hangnemben való megtanulásakor merül fel a kérdés, vajon milyen

fogású – német vagy barokk? – hangszeren tanuljanak a gyerekek.

A német fogású (az ábrán: Deutsche Griffweise) furulyán ugyanis egy skálamenet

teljesen egyszerű: c1-től h1-ig csak annyi a gyerek dolga, hogy ujjait egymás után fölemelje

(ld. a fogástáblázatokat, xx. sz. melléklet). A barokk fogás (Barocke Griffweise) ennél

bonyolultabb: az f1 és f2 villafogása (ld. ugyanott) könnyen megtöri a skálamenet

gördülékenységét.

8

A német fogásnak – ennek a XX. század elején didaktikus célra kifejlesztett, a

gyerekek furulyatanulását megkönnyíteni hivatott fogásrendszernek – azonban megvannak a

maga hátrányai is: bizonyos hangok (pl. fisz1 és fisz2 – az imént említett G-dó-s hangnemben

vezetőhang) olyan módon hamisak – túl magasak –, hogy azon segédfogással sem lehet

segíteni; ez a probléma a barokk fogás esetében nem áll fenn.

Ma a zeneiskolában a barokk fogásrenddel játszanak a növendékek.

Az általános iskolában az említett hiányosság azért okoz problémát, mert káros, ha a

gyerekek túl sokat hallják a hamis fisz hangot, hiszen ez biztos, hogy nem hat jótékonyan

hallásuk és tiszta éneklésük fejlődésére.

Igaz viszont, hogy másfelől a villafogás használata igencsak megnehezíti a

furulyatanulást

Áthidaló megoldás lehetne, ha minél kevesebb olyan dalt tanulnánk meg furulyán,

melyben a problémás fisz hang szerepel, ill. ha az ilyen dalokat transzponálva játszatjuk. Így a

probléma – „tüneti kezeléssel” bár, de – orvosolható lenne. Azonban az előbb vázolt

koncepció – a szolmizációs relációk fokozatos megtanulása, minden esetben C, G és F dó-ban

is alkalmazva – szerint a ti hang megtanulásakor, s annak G-dó-ban való gyakorlásakor nem

kerülhetjük ki ezt a kellemetlenséget.

Mindennek ellenére magam nem tudok dönteni ebben a kérdésben.

2.2. A furulya mint alapozóhangszer

Már említettem, hogy a furulya ezen szerepe igen előnyös azok számára, akik fafúvós

hangszeren fognak tanulni. Az előny gyakorlatilag abból adódik, hogy ha a hangképzésre nem

fordítunk elég gondot, a furulya akkor is megszólal (valahogy…): elegendő szánkhoz érinteni

a keskenyebbik, csőrformájú végét, levegőt fújni bele, és máris szól. Minden más

fúvóshangszer tanulása az ansatz elsajátításával kezdődik.

Amíg a növendék eljut a maga fa- avagy rézfúvós hangszerén odáig, hogy egyáltalán

meg tudja fújni, addig furulyázni tanuló társa már könnyebb dalokat játszik a hangszerén! (Ez

természetesen egyik hangszert sem minősíti. Tény azonban, hogy az egyéb

fúvóshangszereken soká tart, amíg a kisgyerek (vagy akár a nagyobb), ezenkívül türelmes

családjuk és a szomszédok zenei élményhez jutnak.)

Már hangsúlyoztam korábban, hogy igenis a furulyánál is fontos a szép hangképzés és

hogy azzal foglalkozzunk, csak – sajnos – a furulya akkor is megszólal, ha nem jól fújunk

bele…

9

A hangszer könnyen játszhatóságának köszönhető népszerűségének azonban megvan a

maga hátránya is: épp mert hamar túl lehet rajta jutni a hangszertanulás első fázisain, nagyon

sok helyütt nincs is becsülete: nem tekintik hangszernek.

2.3. A furulya mint főhangszer

Nagyon szerencsésnek tartom, hogy a mai magyarországi zeneiskolai oktatásban

viszont igenis hangszerként kezelik a furulyát, és egyre többen maradnak meg mellette mint

főhangszer mellett.

Természetesen ahhoz, hogy egy hangszer alkalmas legyen erre, megfelelő

irodalommal kell rendelkeznie. Ez a furulya esetében a reneszánsz, a korabarokk és a barokk

korra korlátozódik – ennek okáról az 1.2. fejezetben már szóltam –, kiegészítve a XX. századi

szerzők furulyára írt modern darabjaival. Ezen határokon belül a hangszer bőséges

repertoárral rendelkezik, bár az anyag mennyisége sajnos össze sem hasonlítható az olyan

hangszerek irodalmának bőséges voltával, melyek továbbéltek a barokk után is..

A barokk furulyairodalom nagy részét a szonáták és a concertók teszik ki. Azoknak,

akik túljutottak már azon a szinten, melyet a könnyű reneszánsz és barokk tánctételek

képviselnek, a szonátákkal való megismerkedést javaslom. A concerto-irodalommal inkább a

későbbiekben ismerkedjünk meg, több okból:

Egyrészt még egy könnyebb concerto is bonyolultabb feladatot jelent megformálás

szempontjából, mint egy szonáta; másfelől utóbbi esetében könnyen biztosítható az eredeti

kísérő apparátus (cselló és egy billentyűs hangszer; jó esetben az utóbbi nem zongora: inkább

csembaló, vagy ennek híján valamiféle elektromos hangszer, mely alkalmas a csembaló

hangszínének imitálására). Egy concerto megszólaltatása zenekari kísérettel viszont egészen

különleges körülményeket feltételez.

Ezenkívül azon concertók, melyeket furulyán játszunk, nagyobbrészt fuvolára íródtak.

Először ismerjük meg inkább hangszerünk saját irodalmát, s utána fedezzük fel a barokk

repertoár más, furulyára is alkalmazható területeit.

Magam, mielőtt megkezdtem volna zeneiskolai furulyatanulmányaimat a Ferencvárosi

Ádám Jenő Zeneiskolában (tanárom Kállay Gábor volt), másfél évig furulyáztam autodidakta

módon. Ebben az időszakban a FSzEK – Zenei Gyűjtemény kottaanyagából kikölcsönzött

kottákból ismerkedtem az ott fellelhető barokk szonátákkal.

Így került kezembe elsőként Jean-Baptiste Loeillet néhány szonátája, majd Bononcini,

Bellinzani, Barsanti és Benedetto Marcello műveivel ismerkedtem meg. (Minden előzetes

10

tájékozódás nélkül, találomra kértem ki egy-egy kottát. Szerencsém volt: a barokk

furulyairodalom könnyebb darabjai kerültek elém.)

Ezeket a darabokat bátran ajánlhatom kezdetnek a barokk furulya szonátairodalmának

megismeréséhez.

Ha túljutottunk ezen darabok megtanulásán, s magabiztosan, technikai szempontból

megbízhatóan játsszuk őket, következhetnek Händel, majd Telemann altfurulya-szonátái.

Ezen két szerző szonátáival mindenki, aki furulyázni tanul, előbb vagy utóbb találkozik.

Mindkét szerző szonátái megjelentek az Editio Musica Budapest Urtext-sorozatában.

(A Händel-szonáták két kötetben szerepelnek: az első kötetben a fuvola- (flauto), a

másodikban a furulya- (flauto dolce) szonáták.)

Mindkét gyűjtemény continuo-kíséretét a kiadó igényesen kidolgozta. A zeneiskolai

gyakorlatban azonban gyakran szerencsésebb az egyszerűbben megoldott continuo használata.

A következő lépcsőfokot repetoárunk bővítésében J. S. Bach furulyaszonátái

képezhetnék, ha lennének. Sajnos Bach, bár egyéb műveiben gyakran alkalmazza a furulyát,

önálló művet – az egy IV. Brandenburgi versenyen kívül – nem komponált hangszerünkre.

Fuvolaszonátáit azonban játszhatjuk furulyán, ha kis terccel magasabbra transzponáljuk őket –

ezt egyébiránt minden más barokk fuvolaszonátával ugyanúgy megtehetjük1.

(Érdekes kivételt képez ez alól az eljárás alól éppen Bach eredetileg E-dúrban írott

fuvolaszonátája, melyet az adódó G-dúr helyett sokan F-dúrban játszanak furulyán – saját

tapasztalatom, hogy a darab az utóbbi hangnemben jobban kézreáll2, és a G-dúr változat

szerencsétlen oktávtörései is elkerülhetők.)

A fuvolaszonáták furulyán való előadása nem kelt természetellenes hatást: a barokk

fuvola hangja sokkal közelebb állt a furulyáéhoz, mint a modern fuvoláé, játéktechnikailag

pedig mindkét hangszer esetében hasonló problémákkal és azok hasonló megoldásaival

találkozunk.

Más a helyzet például a hegedű irodalmával. Jelent már meg Bach-hegedűszonáta altfurulya-

átirata, azonban a hegedűre jellemző effektusok miatt természetellenesen hat furulyán

előadva.

1 Még csak nem is szükséges transzponálva lejegyeznünk őket: elegendő, hogy ha a violinkulcsban lejegyzett szólamot basszuskulcsban olvassuk, természetesen figyelembe véve, hogy a hangnem így három kvinttel lejjebb kerül. (Vannak olyan kottakiadványok, melyek eleve transzponálva, „szonáta furulyára” címmel adnak közre ilyen szonátákat.)2 Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a furulya „b-s hangszer” (szemben a fuvolával, mely „keresztes”): a „b”-s hangnemek sokkal kényelmesebben játszhatók rajta (furulyán játszóktól gyakran hallhatjuk: „inkább négy bé, mint két kereszt!”).

11

Általában véve is kedvezőbbnek tartom – úgy szólóhangszer, mint furulyaegyüttes

esetében –, ha eredetileg is furulyá(k)ra írt darabokat játszunk.

Sajnos azonban a furulyairodalom véges. (Ez az oka a Händel- és Telemann-szonáták

már említett, közhelyesen ismert voltának.)

A barokk korban rendelkezésünkre állnak még a concertók, elsősorban Vivaldi művei

(ezek már eredetileg nem furulyaművek); ezeket koncerten zongorakísérettel játsszuk.

A barokk variációsorozattal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy a tanulmányok mely

pontján kerüljenek sorra. Az egyik lehetséges válasz, hogy a könnyebbek a nehezebb szonáták

előtt, a nehezebbek pedig nehézségi szintjük szerint.

Ez a válasz azonban nem kizárólagos. Ez abból adódik, hogy a variációsorozat felvet

egy problémát: az egyes tételek viszonylag rövidek, tempójuk pedig egymáshoz képest

változhat, akár az egyes tételek előadói utasításának megfelelően (gyakori a nagyrészt virtuóz

variációsorozatokon belül is egy-egy lírai tétel megjelenése), akár a két különböző

figurációból adódóan, mely a két egymást követő variációt jellemzi – utóbbi esetben a

proporció kérdése merül föl: pl. kvartolákban mozgó tétel után triolás figurációjú következik,

de a negyedre vonatkozó metronómszám nem változik.

Mivel a variációsorozat olyan műfaj, melyet a szólista igen aktívan kell, hogy

irányítson, a tételenként változó tempót tekintve, s ez a feladat az előbb említett nehézségeket

hordozza magában, a biztos irányításhoz bizonyos szintű biztos tempóérzék szükséges.

A kérdés, hogy akkor adjunk a növendék kezébe variációsorozatot, amikor már

rendelkezik ezzel, vagy ellenkezőleg: használjuk fel a variációsorozat megtanítását a

növendék tempóérzékének fejlesztésére.

Utóbbi mellett szól, hogy a variációsorozat hálás téma: ebben a műfajban még a

kevesebb virtuozitást igénylő művek is mutatósak. További előnye, hogy egy

növendékhangversenyen nem feltétlenül szükséges az egész sorozatot eljátszania a tanulónak:

nyugodtan válogathatunk a tételek között (NB. a válogatás szempontja lehet a növendék

jelenlegi tudásszintje).

Ellene szól viszont, hogy az imént tárgyalt, a tempóval kapcsolatos problémák

megoldására irányuló, a növendékkel közös próbálkozás abba torkollhat, hogy a növendéket

„beidomítjuk”, azaz zenei érzékétől függetlenül, mechanikusan játssza el a darabot. Ez a

hallgató számára nem fog feltűnni, de a növendék zenei érzéke nem biztos, hogy fejlődhet

ezáltal.

Magam sem akartam elhinni, amikor hallottam olyan növendékről, aki

furulyaversenyen a műsorát igen meggyőzően, nagyfokú muzikalitásról árulkodó formálással,

12

teljesen helytálló felfogásban adta elő, majd egy másik tanárhoz kerülve az illető tanár

döbbenten tapasztalta, hogy új darabot véve elő a tanuló játéka a legcsekélyebb zenei érzékről

sem tanúskodik.

Egyetlen magyarázat lehetséges. A növendéket felkészítő tanára apróra beidomította,

hangról-hangra haladva a darabon, hogy melyik hangot milyen mértékben nyújtsa meg,

hogyan változtassa a hang intenzitását, stb.

Az ilyen munkának – látványos eredménye ellenére – semmi értelme.

A zeneiskolai furulyaoktatásnak – és mindennemű hangszeres tanulmányoknak,

melyek nem a későbbi hivatásos zenélést célozzák – a fő célja az kell, hogy legyen, hogy a

növendék örömét lelje a zenélésben, s emellett valamennyi zenei önállóságra tegyen szert. A

zeneiskolai hangszertanár elsődleges feladata a tanuló zenei érzékének fejlesztése: kizárólag

ezáltal valósíthatja meg ezt a két célkitűzést.

Lassan végére érünk a furulya zeneiskolai keretek között elsajátítható irodalmának.

Véleményem szerint nem tartoznak ide a nagy francia barokk szerzők darabjai (pl. Couperin

és Hotteterre művei). Ezek hiteles tolmácsolásához ugyanis a rájuk jellemző díszítéstechnika

aprólékos szabályrendszerének ismerete lenne szükséges. Ezen rendszer megismertetése nem

a zeneiskolai furulyaoktatás feladata: hagyjuk meg ezt az olyan intézményeknek

(szakközépiskola, felsőfokú képzés), melyek hallgatói zenei pályára készülnek.

A legügyesebb zeneiskolai növendékeket viszont érdemes megismertetni a

nagybarokkon kívül a korabarokk korszak azon darabjaival, melyek eljátszhatók furulyán.

(Ekkor még nem vált el élesen egymástól az egyes hangszerek irodalma.)

Hogy miért csak a legügyesebbeket?

Ezek a leírt hangokat tekintve könnyebbek, mint a nagybarokk korszak

furulyadarabjai, de tempóváltások sokasága és olyan ritmikai szabadság jellemzi őket, hogy

megformálásukhoz az szükséges, hogy az előadó a lehetőségekhez mérten minél inkább

otthon legyen hangszerén.

Mindezeket áttekintve láthatjuk, hogy a furulyát hangszerként kezelő szemlélet

létjogosultsága vitathatatlan. S így nem ennek igazolásként, inkább az ebbe való betekintés

alkalmaként említem meg az országos zeneiskolai furulyaversenyeket. Ezen a kétévente

megrendezett versenyen négy korcsoportban indulnak a növendékek, csoportonként más-más

kötelező darabbal, s mindegyik korcsoportban igen magas színvonal tapasztalható.

Örömteli, hogy országszerte több zenei szakközépiskolában is folyik komoly

furulyaoktatás. Sajnálatosnak tartom viszont, hogy felsőoktatási szinten egyedül Szegeden

13

van blockflöte tanszak.

2.4. A furulya mint kamara-hangszer

Ebben a fejezetben azt a gyakorlatot kívánom ismertetni, melynek a Ferencvárosi

Ádám Jenő Zeneiskolában, Kállay Gábor keze alatt magam is részese lehettem.

Kállay tanár úr vizsga helyett minden tanév végén olyan növendékhangversenyt

szervezett, melyen minden növendéke – a legkisebbtől a legnagyobbig – szerepelt valamilyen

formában. Ha egyéni játéka engedte, szóló-számban, ha nem, akkor kamarában.

Ezenkívül minden évben szervezett egy ugyanilyen jellegű karácsonyi koncertet.

A kamara-számokra sokféle felállásban került sor. Azaz nem egy állandó összetételű

együttes játszott, hanem változatos apparátust igénylő, és ezáltal igen színes műsort

eredményező darabok sora hangzott el.

Ennek a gyakorlatnak több előnye is van.

Az egyik, hogy azok a növendékek, akik nem a legügyesebbek közé tartoztak,

sikerélményhez jutottak a közös zenélés során, melyben egy könnyebb szólam eljátszásával

vettek részt: olyan darab előadásában váltak részessé, melyhez foghatót egymagukban nem

tudtak volna játszani a koncerten; s így nem maradtak ki a hangversenyből, annak ellenére,

hogy önállóan nem adtak elő semmit. A próbafolyamat során pedig a többiekhez

intonációban, ritmusban, játékmódban való alkalmazkodás, melyet az együtt-zenélés igényel,

fejlesztette egyéni játékukat is.

Az ügyesebb gyerekek szerepelhettek szóló-számmal is, s vezethették a kamara-

számokat (ez mindig a növendékek feladata volt). Utóbbi fejlesztette zenei érzéküket, hiszen

zeneileg ők voltak felelősek az adott darabért; ezenkívül gyakorlatot szereztek a

kamarazenélésben.

Végül, a közönség változatos hangversenyen vehetett részt, mely egy-másfél órás volt,

és színes műsorával teljes mértékben lekötötte és végig fenntartotta a közönség figyelmét.

A koncertek műsorán kevéssé közismert, igényes darabok szerepeltek a

furulyairodalom minden korszakából: a reneszánsz, a korabarokk, a barokk korból, és a XX.

századból is. A sokféle szólamszám és -összeállítás tette a stílusbeli és hangulati változatosság

mellett még érdekfeszítőbbé ezeket a hangversenyeket.

Ezekről mai napig is jó emlékeim maradtak, s szerintem akkori furulyás társaim

sincsenek ezzel másképp. S ha fölmérjük azt, hogy az ilyen műhelymunka során minden

egyes növendék, bármilyen szerepet is játsszon a voltaképpeni együttes(ek)ben, a zenélés

14

öröme mellett abban gyakorlatot is szerez, akkor azt mondhatjuk, az ilyen munka

megvalósította a zeneiskolai zeneoktatás mindkét fő célját, melyről az előző fejezetben már

szó esett: a zenélés öröméhez és zenei önállósághoz juttatni a növendéket.

Említettem az országos zeneiskolai versenyt; itt kamara kategóriában is indulhatnak a

zeneiskolák növendékei. Azok, akiknek ez utóbbiról az unalomig ismert reneszánsz táncok

jutnak csupán eszébe, kellemes csalódást élhetnek meg, ha ellátogatnak egy ilyen versenyre:

az együttesek színes műsorán a klasszika és a romantika kivételével minden stíluskorból

hallhatunk eredeti műveket, átiratokat pedig még ezekből a korszakokból is.

3. Összegzés

Az iskolai ének–zene-oktatásban sokrétűen használhatjuk a furulyát mint szemléltető

eszközt (hangszerismeret), és mint zenei illusztrációk bemutatásának eszközét (zenetörténet;

stílusismeret).

A gyerekek furulyajáték-tanulásának elsődleges helyszíne a zeneiskola, bár valamiféle

egészen alapszintű furulyaoktatás folyhat az iskolai énekóra keretében is – ennek nagy

hasznát veszik azok a gyerekek, akik az zeneiskolában rögtön valamilyen modern fafúvós

hangszeren kezdenek tanulni.

A furulya azonban mint önálló hangszer is megállja a helyét a hangszeroktatásban és a

zenei életben is..

Népszerűsödéséhez az lenne a legfontosabb, hogy a laikusok felocsúdnának előítéletes

gondolkodásukból a furulyával kapcsolatban. Még a sikerélmény is furcsa érzés, ha pl. egy

virtuóz barokk darabot játszunk valahol: az esetek nagy többségében az elragadtatott

méltatások lényege, hogy „nahát! Hogy ezen a csöpp hangszeren így is lehet játszani!”

Bizony nem mindig jó érzés hallani ezeket az egyébiránt jószándékú és kedves mondatokat.

Szívből remélem, hogy a furulya lassanként elfoglalhatja méltó helyét az „igazi”

hangszerek körében.

15

4. Mellékletek

16