BENEDEK ELEK

TESTAMENTUMÉS

HAT LEVÉL

HETEDIK KIADÁS

BUDAPEST 1927.SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R. T.

KIADÁSA.

Fenntartunk minden jogot.

18917, — RÉVAI IRODALMI INTÉZET RT. NYOMDÁJA

Marcinak

I.

Megírom már most a végrendeletemet,fiam. Ne félj, még nem akarok meghalni.Szeretnék élni bár még annyi esztendőt,amennyit eddig éltem. Szeretném meg-érni bár azt a pillanatot, amelyben szár-nyadra eresztlek. Ha kisebb testvéreidszárnyrakelését is megérhetném, Isten-nek különös kegyelmét látnám e nagyjótéteményben. De nem is merek re-ményleni ennyi jót.

Pedig, amikor e sorokat írom, a leg-szebb férfikorban vagyok. Tele élet- ésmunkakedvvel. Szeretném, ha száz ke-zem volna, hogy dolgozhatnám sokat,megmérhetetlen sokat. De vannak napok

8

(eleinte csak pillanatok, később órák,most már napok), amikor lelkemre nehe-zedik valami megmagyarázhatatlan, sej-telmes borongás, s a két kezemet is so-kallom; amikor sötétnek, hidegnek látomaz egész világot; amikor csak egyetlen-egy gondolatom van: a halál. A halál,mely orozva lep meg. Talán épp abbana pillanatban rántja ki kezemből a tol-lat, amikor áradozó szívvel írom: de szépaz élet, ó de szép!

Az élet semmilyen körülményei köztnem értem magam gyávaságon, fiam.De a haláltól félek, a halállal szembenmegdöbbentően gyáva vagyok. Néhamegesik, hogy, menvén az utcán, a szí-vem elszorul, s mintha egy láthatatlankéz megmarkolna kegyetlenül: fájdalma-san vonaglik. Tudom, hogy nincsen szív-bajom, s én mégis megreszketek egészvalómban. Istenem, ha meghalok itt, azutcán, messze tőled, tőletek, egy búcsú-szó, egy búcsúcsók nélkül!...

9

Én hát csak megírom a végrendele-temet, fiam. Majd elolvasod, ha nagyleszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pó-tolom, élőszóval vagy írással, ahogylehet.

Vagyonról nem kell rendelkeznem. Aznincs. Nem is lesz. Néhány könyv, amitírtam és írok még talán, amelyek máso-dik kiadást sohasem érnek, nyilván azért,mert elsőt sem kellett volna érníök: eza te örökséged. Jó magyarán mondva:„hat ökörnek kötele, három vasvillanyele”. De ez téged ne búsítson, fiam.Voltak ugyan rövid időszakok az én éle-temben is, amikor bántott a magam sze-génysége s a mások gazdagságát irigye-lem. Nem mintha kényelemben, pompá-ban kívántam volna élni, de szerettemvolna nagy jókat cselekedni. Letörülniaz árvák, elhagyottak könnyeit, s szö-vetkezvén a jók legjavával, megnépesí-teni hazámat a nemzeti kultúra templo-maival. Ám kérdés, hogy, ha milliók-

10

kal bírnék, ugyanígy gondolkoznám-e,A gazdagság, a jólét nem rontaná-e megszívemet; nem ölné-e ki keblemből azidealizmust s a sok izmus közt azt, melya századvég modern, kozmopolita fiai-nak szemében a legnagyobb mértékbennevetség tárgya: a chauvinizmust?

Inkább maradjak szegény, semhogya vagyon kiforgasson a valómból. Inkábbmaradj te is szegény, aki jó szívvel adegy darab kenyeret a nálánál is szegé-nyebbnek, semhogy dúskálván a földijavakban, szív nélkül, tüntetően, azegész világ szemeláttára dobj kalácsotaz éhezőnek.

Ameddig csak vissza tudok mennirégi írások kalauzolása mellett: a mi fa-míliánk az arany középszeren felül soha-sem emelkedék. Sem anyagi, sem szel-lemi javakban. Épp annyija volt nagy-apádnak, ükapádnak, hogy a maga lo-ván, a maga kardjával szolgálta a hazátés a királyt. Verekedtek törökkel, ta-

11

tárral, burkussal, franciával s ezenköz-ben pusztult otthon a gazdaság. Sová-nyodott és fogyott a föld. Nekem mársem ló, sem kard, sem föld nem maradt.Ami kevés föld reám nézett, tudományracseréltem. Tudományra! Kevés föld-del még tudományt is keveset lehetvenni, fiam! Ha megnőssz, s én is élek,nem lesz nehéz észrevenned ismereteim-nek nagy hiányosságait. Ám én az isko-lákban, mesterekben nem válogathattam,édes fiam. S amikor kiléptem az életbe,csak akkor láttam nagy szívbeli keserű-séggel: mennyire el vagyok maradva asors ama kegyeltjeitől, akiket tudós ta-nárok és nyelvmesterek kísérnek bölcső-től a sírig.

Hanem egyben mégis előnyben voltamfölöttük, fiam! Abban, hogy falun szü-lettem, gyermek- és ifjúkorom javát amezőn, mesélő, nótázó parasztok közttöltöttem el. Hogy megismertem fenékiga népnek minden örömét, búját-baját,

12

sok nagy nyomorúságát. Hogy részemvolt munkában, sanyarúságban, s ez meg-edzé testemet, lelkemet. Te fiú! Nekedhiányozni fog a falu egész életedben. Fé-lek, hogy üvegházi növevény maradsz,mely az első szélfuvintásra elhervad,letörik. Ha én nem élnék serdülő ko-rodban, nehogy te idegen országokbavaló „tanulmányutakra” indulj. Ráérszarra későbbet is. Eredj le az atyádfiaihoz,azokhoz a derék, szorgalmas gazdaembe-rekhez, de nem uraskodni, hanem végy akezedbe kapát, sarlót, kaszát s dolgozzversenyt velők. Hidd meg nekem, hogycsak az a valamennyire egész ember,kinek könnyű a toll s nem nehéz a —kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok vol-nék, sohasem félnék a kormány ellenszavazni. Kiűzhetnének a hivatalomból,lehetetlenné tehetnének mindenféle pá-lyán: volna még mindig egy biztos me-nedékem: a falu. A föld, az édes anya-föld, melyet ha becsületesen megművelsz,

13

meg nem csal. Egyszer többet, másszorkevesebbet, de mindig ád valamit.

Hát én úgy nevelődtem, hogy: egyikkezemben sarló, a másikban könyv. A tenagyapád, ez a szegény öreg ember ne-velt így, aki sohasem olvasott paedagó-giai könyveket, de a természetes eszetöbbet ért sok tudományos, innét-onnétösszeollózott könyvnél; aki filozófusokkönyveit sem olvasta, de életfilozófiájaokvetlenül tisztább, többet érő volt an-nál, mint amit könyvekből össze-visszaszedhetsz. Ám azért csak olvasd el akönyveket is.

Nem lehetetlen, hogy író lesz belőled.Már most sokat firkálsz s korodhoz képestelég ügyesen. Meglehet, hogy éppen azapád mesterségét folytatod: újságot írsz,csinálsz majd te is. Egyszóval sem taná-csolom, hogy újságíró ne légy. Te ké-sőbb ezen csodálkozol, mert hallani fo-god, hogy a legtöbb apa a maga mester-ségét ócsárolja s a fiának mindenféle

14

pályát ajánl, csak a magáét nem. Fiam,tudván, hogy e soraimat érett korban ol-vasod, megmondhatnám már most, hogyaz apáknak ebben az egy dologban ren-desen nincs igazuk. Minden pálya terhestöbbé-kevésbé, s azok az emberek, akikerősen megdolgoznak a mindennapiért,nem látják a mások nehéz munkáját,talán mert nem érnek rá a magukétól.És nincs pálya, mely a kellemetlenségek-nek, időnként lehangoló, elkeserítő mo-mentumoknak egész sorával ne kedves-kednék. De ha van pálya, ahol a szegényember aránylag boldognak érezheti ma-gát: az újságíró pálya ez. Az egyetlen,ahol a szegény ember függetlenségét, sza-badságát megőrizheti. Ezrek, milliókgondolatának, érzelmeinek lehet tolmá-csolója egy egész életen keresztül; tol-lával megvédelmezheti az elnyomottat,az ártatlanul üldözöttet; egy cikkel, me-lyet úgy röptiben vet a papírra, ezreketvígasztalhat meg; egy röpke szózattal

15

milliókat bátorít, tüzel nemes akcióra;egy rövidke újdonsággal leleplezi, pel-lengérre állítja a becstelent, aki köztiszte-letet bitorolt addig, holott titkos üzelmei-vel régen rászolgált a közmegvetésre.

Egyáltalán a vagyonszerzést életedcéljául ki ne tűzd. Jó, ha van; jó, haIsten becsületes munkásságodat minden-képpen megjutalmazza. De amint föltet-ted magadban: pénzt és pénzt szerzekminél többet, számolj is le sok mindendologgal, amelyek bírása nélkül köze-lebb állasz az ördöghöz, mint az Isten-hez.

Ne mosolyogj e szóra: Isten, — nemosolyogj, te századvégi gyermek! Mindhazudik, aki tagadja Istennek létezését.Okosabbnak, bölcsebbnek akar látszanimás teremtett lényeknél csupán, deamint bajba kerül, az Istenhez fohász-kodik. Az Istenhez, aki áld és ver. Akimeg-megszomorítja a jókat is, nyilván

16

azért, nehogy elbizakodjanak. Hiszentanúja valál, hogy szegény nagymamád,kit fiatal korában ért a bús özvegység ski egymaga nevelt föl nyolc kis gyer-meket, dolgozván, megtoldván a napot azéjjel, amikor már munka, gond nélkül él-het vala, kényelemben, szerető gyerme-kektől, unokáktól környezetten — jönegy gyötrelmes betegség s szörnyű ha-lálnak halálával hal meg! Hol itt azigazság? — kérdezed. Miért nem a későöregségben halhatott meg, nagy kínoknélkül, csöndesen? Igaz, igaz, de tudhat-ja-e a gyarló ember, mit rejt méhében ajövő? Nem volt-e vájjon csekély az akín, mit szenvedett, ahhoz képest, amelyérheté vala, ha tán egy gyermekét sze-rencsétlennek látja majd? S nem azvolt-e vájjon az ő rendeltetése, hogynagyra nevelvén apró gyermekeit, méga testi kínok kínjait is szenvedje át; hogyazok, akik életüket adták volna életéért,nagy fájdalmukban megkönnyebbedést

17

érezzenek: Istenem, csakhogy már nemszenved!

Fiam! A természet rendje szerint énelébb halok meg, mint édes anyád. Né-pes családom eltartása a te válladra ne-hezül talán. Jól megjegyezd, hogy azt avégtelen szeretetet, ezer gondot, aggo-dalmat, önfeláldozást, könnyet, azokataz átvirrasztott éjszakákat — soha visz-sza nem tudod fizetni az édes anyádnak. Lehetsz a legjobb fiú, a szíved arany; le-hetsz figyelmes, gondos, anyádnak beteg-ségben ápolója: századrészét nem fizet-ted meg az anyai szeretetnek. Az apa istud szeretni: semmi ez az anya szerete-téhez. Az apa kínlódhatik, hullathatjavéres verejtékét éj-nap, hogy meglegyengyermekeinek a mindennapi: felét semtette érettük annak, amit egy jó anyatesz. Nehogy azt hidd hát, hogy, ha majdédes anyádnak adsz annyi pénzt, ameny-nyiből megélhet, leróttad iránta mindentartozásodat.

18

A szeretődet kifizetheted pénzzel, azédes anyádat nem.

Szeretetért szeretetet vár az anyaiszív.

S ne feledd, hogy az anya, ha meg isszűnt dajkálni téged, nem szűnt megaggódni éretted utolsó pillanatáig. Ismer-tem anyákat, kik a fiuktól kapott jára-dékot titkon félrerakták, hogy ha tánrosszra fordul fiuknak a sorsa, fölsegít-sék. Hol az a fiú, aki szüleitől kapottpénzből ezzel a gondolattal félretesz?— S hát azt mondjam-e, hogy a legsze-gényebb anya hamarább állít sírkövetmeghalt gyermekének, ha még olyanrossz vala is, mint a legjobb fiú az édesanyjának?

Nem, nem folytatom az összehasonlít-gatást. Olyan jó nem tudsz lenni az édesanyádhoz, amily jó ő te hozzád. Hát énnem is kívánok tőled lehetetlent; légyolyan jó, amilyen jó csak lenni tudsz.Példákban nem szűkölködöl. Eredj Já-

19

nos bácsihoz. Nézd meg, hogy eteti,itatja, dajkálja, őrzi az öreg nagymamát.S ez is semmi ahhoz, amire egy anyaszerető szíve képes.

A századvégnek két sötét foltja: astréberkedés és hozomány vadászat. Ne-hogy kísértetbe vigyen egy-két stréberkönnyű szerencséje, fiam! Semmit megne kívánj, ami becsületes munkával elnem érhető. Sokszor félrelöknek talánutadból, de te ne csüggedj: ha van ben-ned tartalom, erő, — stréberkedés, rek-lámhajhászat nélkül is eléred célodat,csak a célt erődhöz mérjed. Ha nem,akkor te is stréber vagy, fiam, s megér-demled, hogy visszaessél.

Csak minél kevesebbet beszéljenekrólad! Mai világban nemcsak az az asz-szony gyanús, akiről sokat beszélnek, ha-nem a férfiú is, hacsak nem politikus.Könyvet, ha írsz, ne bántson se a mali-ciózus kritika, se a malíciózus hallgatás.S bár a nagyközönség nem lát a kulisz-

20

szák közé, ne házalj a redakciókban rek-lámok után.

Az a tudat, hogy bár egy embernekis igaz lelki gyönyört szerzettél írásod-dal, nekem legalább többet ér, mint százírótársnak a reklámja, émelygős, hazugdicsérete.

A házasságodba nem szólhatok bele.Remélem, oly nőt veszel feleségül, akitszeretsz és aki téged szeret. Ma ugyanez nem szokás, de te csak ne szegyei]szeretni, fiam! Jó, ha pénzt hoz a házhoza feleséged, de jobb ha nem hoz. A férfidolgozzék, az asszony tartsa rendben aházat, nevelje a gyermekeket. Nem islehet igazi boldogság ott, ahol a holnaprasemmi gond. Ez forrasztja, ez, az életgondja, egy lélekké a férjet és a nőt.Nem tudom, mi célja lehet az oly élet-nek, mely mindent készen kap s csakarra van gondja, hogyan verje el a pénztés időt?

Hol a legtöbb boldogtalan házasság?

21

A gazdagok közt, ahol az asszonynaksoha sincs alkalma megsimogatni a férjgondoktól redős homlokát; ahol soha-sem érzik egy pár gyermekcipő meg-szerzésének örömét; ahol nem veszi észrea férj, ha ma egy tál étellel több kerültaz asztalra, mint tegnap; ahol van min-den, de minden, csak gond nincs!

Gúnyoljanak papucshősnek, filiszter-nek: ne törődj vele. Nevessenek, hogynem jársz kávéházakba, nem vacsorálszkorcsmákban, te csak siess haza, hamunkádat elvégezed. Hidd el, sehol úgynem örülnek neked, mint odahaza. Senkioly édes csókkal nem vár, mint a fele-séged, gyermeked. Senki a te gyöngéidiránt nem oly elnéző, mint a feleséged,a családod. Sehol oly puha ágyat nemvetnek, mint otthon. Senki oly hamarészre nem veszi, ha bántja a szívedet va-lami, mint a feleséged, és senki oly igazlélekkel nem igyekszik megvigasztalni,mint a feleséged.

22

Hát — ne félj, ne szégyelj szeretni,fiam!

...És aztán ne félj, ne szégyeldszeretni a hazát! Ma a világpolgáriassága divat, de te ne hódolj e divatnak. In-kább légy ,,vad magyar”, mint „szelídhazafi”. Mennél jobban szaporodnak aszelíd hazafiak, annál inkább lesz szük-ség a vad magyarokra. Ám ezzel éppen-séggel nem mondtam azt, hogy a politi-kába beleártsd magadat. Legfőképpenhonatyaságra ne aspirálj. Ez nem sze-gény embernek való. Várd meg az idők ésemberek javulását, amikor pénz nélkülis meg lehet szerezni a dicsőséget, hogymint törvényhozó szolgálhasd a hazát!

... De érzem, hogy ebbéli tanácsomkárba veszhet... Tégy bölcs belátá-sod szerint.

Most jer velem, jer az udvarra ki éshallgasd azt az édes-bús éneket, mely abudai völgy öléből minden este fölszállide hozzánk. Tudod-e, miféle ház az

23

odalent? Árvaház, fiam ... Árva gyer-mekek énekelnek esteli imát. Hallod,fiam, hallod? Hálaéneket zengnek a jóIstenhez, aki az árvákat nem hagyja el.Aki gondot visel rád is, ha én meg-halok.

II.

Te csak nyargalj vesszőparipádon,fiam, sejtelmed se legyen arról, hogy énez órában a halál gondolatával foglalko-zom, írván, folytatván végrendeletemet.Dalolj versenyt a dalos pacsirtával, melyott fönt lebeg a magas levegő-égben snyílván azt hirdeti: de szép az élet, óhde szép!

Nézd, csak nézd azt a vak fiút, aki min-dennap kibotorkál a hegyek közé, egye-dül, egy pálcika nélkül, — meg-megállez is, fejét fölemeli s mosolygó arccalhallgatja a pacsirta dalát. Tele tüdővelszívja az üde levegőt, a vadrózsák illa-

24

tát s e pillanatban talán ő is azt sut-togja: de szép az élet, óh de szép! Pedigö nem látja a virágot, ám érzi illatát; pe-dig ő nem látja a pacsirta szárnyalását,ám hallja csattogását; pedig ő árva,apátlan, anyátlan, kegyelemkenyéren él,s im lásd, e pillanatban az életnek mégisörül.

Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tet-szik tenéked. De te csak a botorkáló vakfiút látod, lelkének tartalmát nem isme-red. Te még nem tudod megbecsülniIstennek végtelen jóságát, amely tégedép kézzel ajándékozott meg; te még nemtudod, hogy e kézzel majd felemelheteda gyöngét, leverheted a gonoszt; szerez-hetsz vele kenyeret magadnak és adhatszvele e kenyérből másoknak; és megaján-dékozott ép szemmel, mellyel nézhetedmindazt, mit látni szép, s melyet be-hunyhatsz, ha nem akarod látni mindazt,mit látni kellemetlen. Ah, Isten őrizz,ha csak egy idegszál hiányoznék tested

25

épségéből, mely nagyot emelkednék be-cse a meglevőknek! Hidd el nekem, hogyannak a vak fiúnak édesebben csendülszívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hiddel nekem, igazibb öröme van neki abban,hogy bár tapogatózva, botorkálva, dejárhat-kelhet az édes anyaföldön, minttenéked, hogy ugrálhatsz árkon, bokronát, megmászhatod a magas hegyet, le-szaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbesem jut, hogy mindezt nem tehetned, haIsten tőled is megtagadja azt, amit attóla vak fiútól jónak vélt megtagadni az ővégtelen, beláthatatlan bölcsesége.

Természetesen, te ma még azt hiszed,hogy nem lehet nagyobb csapás, e földönnagyobb nyomorúság a vakságnál. Iga-zad van, nincs is ennél nagyobb testinyomorúság. De megtudod, látni fogodmajd az én írásom nélkül is, hogy vanennél egy nagyobb, rettentőbb nyomo-rúság: a lelki vakság. Látni fogsz Istenképére teremtett embereket, akikből első

26

tekintésre nem hiányzik semmi, ami azembert egész emberré teszi; más-más aruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a sza-bása; más-más talán az arcuknak a szí-ne; rövidebb, hosszabb, vékonyabb, vas-tagabb a termetük, de egyben mindegyenlők: Istennek képére vannak te-remtve valamennyien. Látni fogod, hogyIstennek napja egyformán világít vala-mennyinek, s ím, mégis milliók tapogatóz-nak, botorkálnak, éppen mint az a vakfiú. Van szemük a látásra és nem látnak.Van fülük a hallásra és nem hallanak.Látni fogod, hogy Isten képére terem-tett emberek egymás mellett idegenülhaladnak el. Látni fogod, hogy az „egyakol és egy pásztor” írott malaszt, me-lyet állandóan hazudtol a valóság; hogyaz aklok száma megszámlálhatatlan, apásztoroké még inkább ... Meg fogodlátni, mely éberen őrködnek e pásztorokaz aklok kapujában s csodálkozássalszemléled, hogy hamarabb engednek ki-

27

szaladni hármat az akolból, mint be-ereszteni egyet, amely — szerintük —nem az aklukba való. Ezen nevet az énparaszt-eszem, de jegyezd meg, fiam,hogy nemcsak paraszt-ész van e világon.Amit én természetesnek találok, a termé-szettel ellenesnek talál tán millió emberés viszont.

De félek, hogy véletlenül már mostkezedbe akad írásom s nem szeretném,ha legalább a velejét meg nem értenéd.Félek különösen attól, hogy, ha nem ér-tenéd meg azt, amit mondandó vagyok,megkésve értenéd meg, amikor már té-ged is elsodort valamely áradat. Félek,hogy mire kikerülsz az életbe, mindabból,amit az iskolában tanultál, csak annyimarad meg, amennyivel megszerezheteda kenyeredet, talán vagyont is gyűjtesz,nagy vagyont általa, de üres lészen aszíved, szeretet nélkül való. Avagy meg-marad tán a szívedben a szeretet, dedresszírozva, mint egy komédiás ponny.

28

— Szívednek melegét nem azokraárasztod, akik szeretetet szeretetnélegyébbel nem viszonozhatnak, hanemazokra, akik, szeretet nélkül élvén azéletet, bolond szívedet még majd ki-nevetik.

Látom, éppen most tanulod a bibliaitörténeteket. Szépen megmagyarázza Jé-zus a törvénytudónak, hogy mi az a fe-lebaráti szeretet. A kirabolt, félholtanfetrengő utason nem könyörül a pap. Ha-sonlóképpen nem könyörül rajta a lévita.Végre jön egy szamaritánus. Bekötözisebeit, elviszi a városba, elhelyezi egyháznál s még pénzt is ád a gazdának,hogy ápolja őt.

— Ε három közül ki volt felebarátjaa sebesültnek? — kérdé Jézus,

— Aki könyörült rajta, — feleié atörvénytudó,

A tanulságot ebből így vonja le köny-vecskéd: „A valódi könyörületes szívű

29

ember sohasem kérdezi: micsoda nem-zetből vagy vallásfelekezetből való az,aki nyomorúságban szenved, hanem se-gíti embertársát azért, mert tudja,hogy az Istennek gyermeke, tehát nekitestvére és segedelemre van szük-sege.

Tehát Jézus, Istennek fia, a felebarátiszeretetet a könyörületesség egy példá-jával magyarázta meg. Ne feledd, fiam,hogy Jézus ennek előtte kétezer eszten-dővel járt és tanított e földön. Hogy ab-ban az időben még a könyörületességvolt a szeretet legszebb nyilatkozása. Nefeledd, hogy bár Jézusnak bölcse je já-szol vala, királyok borultanak e bölcsőelé. Királyok és pásztoremberek. Olvasda históriát s látni fogod, mint verődnek anépek külön kasztokká. Az erős leveriés ráadásul még meg is veti, lelkébenmegalázza a gyöngét. Fejébe veszi, hogycsak ő az Isten képére teremtett ember,s akit szegénysége, gyámoltalansága,

30

gyengesége lenyűgöz, az az ő szolgája.Akinek kenyeret dob, hogy éhen ne vesz-szen, de szíve melegéből nem juttat nekiegy leheletnyit. Akit, Istentől nyert lelkiadományok útján bár fölemelkedik aporból, magával egyenlőnek nem ismerel, mert amannak bölcseje durva deszkavolt, az övé arannyal, selyemmel, bíbor-ral ékes.

Ha majd szíved, lelked ki lészen mű-velve; ha majd nemcsak látsz, de a lá-tottakon gondolkodói is: csak akkor döb-ben meg a szíved, fiam! Csak akkor szo-rongatja majd vasmarokkal a keserű fáj-dalom, látván, hogy boldogtalanabb vagyaz éhező koldusnál, mert annak nemfáj, ha pénzt vet lábához a nagy úr,amint elrobog bársonyos hintaján; deneked fájni, kegyetlenül fájni fog,ha tisztességtudó kalapemelésedrekönnyű, megvető fejbiccentéssel válaszola gőgös, de máskülönben könyörületesszívű nagy úr!

31

Könyörületesség! Ki nem könyörüle-tes manapság? Kinek nincs egy fillérje,egy falás kenyere a koldusok számára?Ki mer manapság nem lenni könyörüle-tes szívű? Ma, amikor az újságok számontartják, ki mennyit ád a kárvallottaknaks ki nem ád semmit? Manapság, amikora könyörületesség — mulatság, sport?Amikor fényes, drága toalettekben, kerin-gőzve vagy csárdást ropva törülik le aszenvedők könnyeit!?

De én egyebet kérek tőletek, könyörü-letes szívek! Nekem van kenyerem; ne-kem van ruhám, divatos szabású; tanul-tam, amit tanultam; tudok, amit tu-dok; legalább is ,,átlagember” vagyok;beszédem nem sima, de nem is go-romba; ha éppen elkerülhetetlen, még alovakról is tudok társalogni. Könyörülje-tek rajtam s ne kérdjétek, paraszt va-gyok-e vagy nemes; keresztyén-e vagyzsidó. Vegyetek úgy, amint vagyok. Sze-ressetek, ha van bennem szeretni való;

32

vessetek meg, ha van bennem megvetnivaló. De ne legyetek az őseimre kíván-csiak, mert ők alszanak, porladoznak ré-gen; kegyes érdeklődésteket meg nem kö-szönik: ruházzátok rám ezt és én meg-köszönöm, meghálálom nektek. Szeretet-ért szeretetet adok.

Ez a legnagyobb summa, fiam, mely-lyel a szeretetet megfizetni lehet: magaa szeretet. Ne sajnáld, ha többet adszebből másnak, mint amennyit más adtenéked, örülj ennek, hisz akkor te vagya gazdagabb.

Amikor e sorokat írom, édes fiam, nagykérdések foglalkoztatják az elméket.Nagy kérdések, melyeket tán még az énéletemben paragrafusokba szednek, dete késő öregséget érhetsz, akkor semlesznek — megoldva. Bölcs, nagy elmékkigondolnak sok szépet, üdvöset, tör-vénykönyvekbe be is iktathatják: ridegparagrafusok még soha meg nem változ-tatták a társadalomnak szellemét.

33

Ha én zsidó volnék, s recipiálnák azén vallásomat, megköszönném szépen, demegkérdeném: hát engem mikor recipí-álnak? Ha én zsidó volnék s feleségülvehetnem a keresztyén leányt, akit sze-retek, anélkül, hogy meg kellene tagad-nom a hitemet, megköszönném szépen,ah, de mi a törvény jótéteménye ahhoz,ha látnám, ha érezném, hogy van egytörvény, mely a szívekben lakozik: a sze-retetnek törvénye, mely nem lát különb-séget ember és ember között! Törvények még nem döntöttek le vá-

laszfalakat, fiam, azt nekünk magunknakkell ledöntenünk. De nehogy azt monddmajd szűkkeblűen: nekem nem fáj, en-gem nem éget s közömbösen nézd em-bertársaidnak küzdelmeit. Ha csak ma-gadra gondolsz, ha csak a magad sebefáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, lak-jál a vadak s ne az emberek között. Éljvad gyümölcsön, sebedet gyógyítsd fü-vekkel: így is lehet élni, amíg halálod

34

órája üt. De ha emberek közt élsz, veddki a magad részét minden igaz, becsü-letes, jogos küzdelemből. Állj a védte-lenek, gyengék közé; az erősek, hatalma-sok oldalán harcolni nem virtus. Ne ejt-sen meg a könnyű, puha élet varázsa;nehogy cserbe hagyd a veled egysorsú-akat, mert téged talán megtűrnek a fel-sőbbek között. Neked ez nem okozhatakkora örömet, a mekkora keserűségetazoknak, akiket te cserben hagyál. S hamég ez sem volna elég, hogy meg netántorodjál: gondolj reám, kinek az éle-tét nemcsak a nehéz munka rövidíté, devégtelen láncolata az emésztő gondola-toknak, bántó érzeteknek, melyek sok-szor megakasztják tollamat, megzsib-basztják energiámat, tehetetlenül nézvéna vészes áradatot, mely jót, rosszat egy-ként elsöpréssel fenyeget...

Lehet belőled nagy ember, — és haddlegyen! — de szív nélkül, szeretet nél-kül igazán naggyá nem leszel. Ne bízd

35

el hát magad, ha csodálják elméd tün-döklését: sok fényes elme elhomályosultmár, de a szív, — jó vagy rossz — meg-marad utolsó dobbanásig annak, amivolt első dobbanásakor. És te, fiam, ki-csinyelheted majd tán elmémnek szűkkörben való forgását, de egyet ki kellérezned e sorokból: tele volt a szívemszeretettel. Jutott ebből mindenkinek ésnem fogyott soha, de sőt inkább növeke-dett. Nem osztályoztam a szeretetet:mindenkinek annyi jutott, amennyit meg-érdemelt. Némelyiknek több is, de keve-sebb soha senkinek.

És nem félek, hogy kifogyok a sze-retetből, fiam! Ha egyéb nem, ez eltarta sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezttőlem halálom után is; s ha majdan ta-lán üresnek érzed szívedet, gyere ki sí-romhoz, meglásd, megtelik szeretettel!Ha majdan talán bántani fog az embe-rek gőgje, gyere ki a temetőbe s meg-vigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag és

36

szegény, gőgös és alázatos. Az egyiknekgránit jelöli emlékét, a másiknak egy-szerű fejfa, de porrá lesz mind a kettő.Itt ember és ember közt nincs különb-ség. Gránit és fa: ennyi az egész.Jere ki a síromhoz, fiam!

Jankónak

Még hét esztendős sem vagy, Jankó,s már el-eltűnődöm, hogy mi lesz belő-led. Úgy tetszik nekem, hogy a betű irántnincs tebenned valami nagy hajlandóság,s hacsak természeted meg nem változik,tudományos pályán aligha boldogulsz.

Valószínű, hogy nemcsak kedved, detehetséged sincs arra, hogy megharcolda tankönyvekkel való nem közönségesharcot, s amint én erről meggyőződtem,hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogyerőszakolván arra, mire való nem vagy,megrontsam egész életedet.

Már most megmondanám neked, hamegértenéd mondásom velejét, hogy hamajd látom kedved és tehetséged hiá-

40

nyát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj,Jankó, tanulj, különben suszterinasnakadlak. Nem, fiam, hanem elvégezvén te-hetséged szerint a törvénykötelezte is-kolát, szelíden megfogom a kezedet smondom neked a következőket:

Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved,sem tehetséged a tanulásra. Szeretném,lia becsületesen végezhetnéd az iskolá-kat, de minthogy ezt nem remélhetem,valami mesterségre adlak, fiam.

Többször megfigyeltem, hogy kezedrááll a faragásra s zsebkéseddel nem egycsinos munkát végezel már. Fiam, Jankó,beadlak asztalos-inasnak.

Na, ne pityeregj, nincs abban semmiszégyenleni való. Szégyelje magát az agyerek, aki ok nélkül költeti a szüleit;akit esztendőről-esztendőre ajándékkalés könyörgéssel mentenek meg a bukás-tól. Te, fiam, légy büszke rá, hogy nemakarod csalni szüléidet s még idejében

41

oly pályára mégy, ahol talpig ember vál-hatik belőled. A becsületes munka nemszégyen, fiam. S ne hidd, hogy csak azok-ból a fiúkból lesznek boldog emberek,akik tehetséggel vagy tehetség nélkül,végigtanulják az iskolákat. Száz példátmondhatnék neked arra, hogy gazdag ésszegény szülők keservesen megsiratták,amiért kedv és tehetség nélkül tanulógyermeküket végig erőszakolták az is-kolákon, s amikor már arra került a sor,hogv megéljenek a maguk emberségé-ből: elzüllöttek, mert csak névszerintjártak iskolába, valójában lopták az időts szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket,fiam, akik minden vagyonukat gyerme-kük iskolázására költék; akik nem hit-tek a tanárok őszinte szavának; nemakartak hinni saját maguknak, s most,amikor elfogyott a vagyon és az idő, két-ségbeesetten vádolják magukat, hogyamikor még nem volt késő: miért nemadták mesterségre gyermekeket! Igazab-

42

ban: mért szégyelték mesterségre adniőket!

Meri jegyezd meg jól, fiam, mindenszülő szereti gyermekét (az állat is sze-reti a magáét), — de nem minden szülőszeret okosan. Nemrég kaptam egy leve-let, melyben egy kétségbeesett apa taná-csot kér tőlem: mit tegyen a fiával. Aztírja: a fiú jó, engedelmes, de nincs te-hetsége. Azt szeretné, ha legalább addigtanulhatna a gimnáziumban, amíg bead-hatja a katonatiszti akadémiába. Kérdi,ismerek-e oly iskolát, ahol jó pénzértkeresztülviszik a fiát a hátralevő osz-tályokon? Mert — írja tovább —„nem becsteleníthetem meg családomatazzal, hogy fiamat iparosnak vagy keres-kedőnek adjam!”

Aki ezt a levelet írta, előkelő föld-birtokos, fiam. Családja ős idők óta ne-mes s ezért gondolja megbecstelenítő-nek az iparosságot, a kereskedést. Ámazt nem tartja megbecstelenítőnek, hogy

43

vesztegetés árán tolja keresztül a fiát azosztályokon. Ha ez az apa, édes fiam,okosan szeretné a fiát: azt a pénzt, amita manapság oly rettentő drága iskolázta-tásra s ezen felül még a tanárok meg-vesztegetésére is szánt, szépen félretennéesztendőről-esztendőre, s amikor fia akárönálló iparos, akár önálló kereskedőlesz, mondaná neki: íme, fiam, ezt apénzt a te számodra takarítottam meg,kezdj vele valamit.

Tudod-e, fiam, mi az igazi magyará-zata (annak, hogy úri szülők, akiknek kü-lönben néha a legszükségesebbet is megkell vonni saját maguktól, csakhogygyermekük gond nélkül lehessen az is-kolában, — annyira féltik gyermeküketaz iparosságtól? Talán mert nehéz a ka-lapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisza gyalu, a kalapács, a bárd nem nehe-zebb a könyvnél, a tollnál, a cirkálóm-nál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket,hanem saját magukat féltik. Attól félnek

44

— mint ama levél írója is — hogy amesterség megbecsteleníti a családot.Félnek azoktól a kérdésektől, amiket*najd ez is, az is intéz hozzájok: nos, milett a fiából? hol van? mit csinál? Hogylekík azt kelljen válaszolni: a fiam asz-alós! A fiam kereskedő! Felnek attól azidőtől, amikor az iparosfiú elvesz egymagához illő tisztességes, egyszerű le-in vt s „ezt is be kell mutatni: a menyem.”

Félnek azoktól az óráktól, amikor akérges tenyerű fiú hazajön vasárnap aszülei házhoz s a vendégeknek be kellmutatni őt is épp úgy, mint a selyem-nyakkendős jogász-fiút: A fiam!

Félnek attól a rettenetes eshetőségtől,hogy iparos fiókkal egyszer majd végigkell sétálni a Váci-utcán, egy sorban kellhaladni vele, éppen mintha — édes gyer-mekük volna!

Hát, édes fiam, aki a gyermekét, a sajátvéréből való vért szégyenli, csak azért,

45

mert mesterember, az a gyermekét nemszereti igazán. Fölháborodik a szívem,egész valóm, arra a gondolatra, hogy le-hetnek szülők, akik naplopó, gavallér-kodó, léhűtő, a jó Isten tudja miből élőfiók miatt nem pirulnak, ellenben röstel-lik az utcán megindulni becsületes, tisz-tességes iparos gyermekükkel. S bánt.erősen bánt, látván, hogy száz meg százjóravaló úri család inkább tönkre megy,s tönkre teszi egész életére a gyermekeitis, semhogy iparosnak vagy kereskedő-nek nevelje, akik becsületes iparkodás-sal talán még visszaszerezhetnék az el-züllődött ősi birtokot s kalapáccsal vagyrőffel, de visszaszereznék a család régifényét. Bánt, végtelenül bánt, látván,miként pusztul az egykor erős, gazdagdzsentri, s csak amikor már az élet ke-gyetlenül a földhöz verte, megcibálta;amikor már nincs sem égen, sem földönsemmi: akkor alázkodik le a kalapács-hoz, a rőfhöz.

46

Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor isörülnék, ha kedvet ereznél iparosságra,kereskedésre. Mert ma már az iparos is,kereskedő is, csak az boldogul igazán,ha nemcsak a keze áll a munkára, de azesze is pallérozódott. Nem kell oly so-kat forgatni a könyvet, mint a tanárnak,a doktornak, a fiskálisnak, de a nekivaló, mesterségébe vágó könyveket, cik-keket olvasgatni kell; érdeklődni mindenújítás, találmány iránt — és hogy egy-szerűen ne csak iparos, necsak kereskedőlegyen: ismernie kell hazája történelmét,irodalmát. Iparos is, kereskedő is egészember csak így lehet.

Bármi lesz belőled, meg kell szerez-ned az általános műveltséget, fiam. Ezadja meg az igazi jogot, hogy helyet fog-lalj minden rendű és rangú emberek kö-zött. Az általános műveltség s mester-ségednek tisztességes űzése. Ha e kettőtmegszerezted, egyesek és társadalmi

47

osztályok előítéletétől, elfogultságátólne félj. Nincs joga senkinek, hogy lenéz-zen, megvessen téged, ellenben te méltánsajnálhatod azokat, akik lenézni próbál-nak téged.

Manapság nemcak az úrnak fia akarúrnak maradni, de úrrá akar lenni aszegény ember fia is. Te ne akarj úrlenni, fiam. Ez az a „pálya”, amely leg-inkább el van árasztva a magyar hazá-ban s épp azért e pályán a legnehezebba boldogulás. Valakinek dolgozni is kell,s hidd el nekem, az az igazi úr, aki sem-mihez sem jut — ingyen, munka nélkül.Ez tesz magaddal megelégedetté, s amegelégedésnél nagyobb kényelmet énnem ismerek.

Megértettél-e, Jankó? Úgy-e, meg?Csak azt akarom, fiam, hogy megérts.Kedved vagy sorsod vigyen bárhová, nefélj, aggódó szeretetem árnyékodba jár.S kérges tenyérrel ha majd megtérsz aszülei házhoz, nem lészen kisebb az én

48

örömem, mintha bátyád vagy öcséd di-plomát lobogtat puha, finom kezében. Sfogadván a vendégeket ünnepi lako-mánkra, boldogan, büszkén mutatok rád:János, az iparos fiam.

Aranyvirágnak

A világon sem voltál, s már igaztalanvalék tehozzád, Aranyvirág, édes kicsileányom. Búsított, levert a gondolat,hátha leány lesz első gyermekem. Fél-tem az ismerősök szánó mosolyától:leány! Na, — gratulálok. A te nemed-nek bús végzete, Aranyvirág, hogy nemszeretik sehol, ha elsőnek röppent be agólyamadár, s ím, alig tollasodol meg,alig melegszel meg a fészekben, minden-féle ragadozó madarak kerengnek, víj-jongnak körülötted, s mi még őrülünk,ha e víjjongó szárnyasok közül egy meg-ragad s visz, elröpül veled, talán mesz-sze idegenbe... A te nemednek gyászosvégzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy,körülzsongnak a férfiak, mint virágot a

52

méhek; nyomodban járnak, mint az ár-nyék; esekednek egy szép szavadért,egy mosolyodért, de lelkednek tenger-mélységébe nem tekintnek s bele is te-kintvén, drága tartalmát soha meg nemismerik. Soha, soha. — Egészen, valójá-ban soha. — S mely kegyetlen végzet!A férfinak nem elég egy élet, hogy meg-ismerjen, lelked tartalmának értéke sze-rint megbecsüljön, s a te szemednekelég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fe-nekére pillants, — ah, mért hogy akkorrendesen, amikor már késő; amikor márott vergődöl tört szárnyakkal s csakegy igaz menedéked van: a halál!

Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsileányom, hadd csengjen a ház, az udvar.Csengő éneked talán elűzi bús gondola-timat ... Te ide settenkedel az ablakalá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom:apa, kukk! Oda nézek, már nem vagyott. Lent kuporogsz a fal tövében, össze-húzódva, mint egy pici bogárka a fűszál

53

tövén. írok tovább s hallom ismét: kukk,apa, kukk, mit írsz?

— Aranyvirág, ne háborgass, versetírok.

— Kinek?— Neked, Aranyvirág, neked.Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s

dicsekedel: az apa verset ír nekem!Csend, fiúk, csend, az apa verset ír...És írok tovább. Már nem hallom han-godat, az édesen csengőt; nem látomragyogó fekete szemedet, a mindig neve-tőst. S nem látván, nem érezvén köze-lemben senkit, messze jövendőbe kalan-dozik lelkem. Amikor te már nem vagycsacsogó leányka s egyszerre csak —mi történt veled? — te, ki még tegnaphangos nevetéssel himbálóztál a térde-men, ma nem találod helyedet ottan, za-vartan feszengsz s bár szólni nem mersz,érzem, hogy igyekszel megszabadulni tő-lem. Sétálunk az utcán, s te, ki még teg-nap bátran, senkivel sem törődve, han-

54

gosan beszélgettél velem, az édes anyád-dal, megláttál, észrevettél mindent ésmindenkit, ma nem látsz, nem hallasz,nem beszélsz: lesütött fejjel haladszközöttünk, csak egy-két lépést nézvénelőre... Otthon is mintha már nem vol-nál annyira élénk, bátor, mint annak-előtte, Gyermekesen örülsz a hosszúruhának, de csak addig, amíg egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán,úgy tetszik nekem, hirtelen lecsönde-sülsz s komoly vagy, komolyabb, mintahogy szeretném ...

Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatszmindörökre csacsogó kis babácska! lm,már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlakragyogó szép leánynak, akit nyomon kí-sérhet, akinek elejébe kerülhet s szem-telenül a szemébe nézhet minden ripők!Látok körötted üres fejű s még üresebbszívű, de rettenetes gonddal öltözködőifjakat, akik csak szépségedet látják, ne-mes tartalmát szívednek észre nem ve-

55

szik, nem is keresik; akik áradozva di-csérik toalettedet, mely úgy-e bécsi sza-bónál készült? s hazug meglepődésselnem akarják elhinni neked, mondván:ó nem, együtt varrtuk az édes anyám-mal!

Aminthogy az nem is lesz másként,Aranyvirág. Korán, ó, talán nagyon iskorán látni fogod, hogy a te apád sze-gény munkás-ember. Tollal vagy gyalu-val keresi-e meg a mindennapi kenyeret,a ruhát, a cipőt, neked és nektek: egyremén. Ne áltasd magad azzal, hogy a tolltöbb a gyalunál. Sőt én azt hiszem, —kevesebbet érő ,..

Én majd csak megleszek valahogyan.

Csodálatos dolgokat művelnek a ka-bát j aim. Esztendők viharzanak el felet-tük s meg sem érzik. Meglepődve látom,hogy minden esztendőben mintha meg-újhodnának. Úgy tetszik nekem, este,amikor levetettem, mintha a könyökénkikopott volna: nézem reggel s hát álom

56

volt az egész. Tündérujjak babráltakrajta nyilván. Keresem a foltot s nemtalálom. Aztán reád nézek. Te moso-lyogsz ártatlanul, ám látom szemed al-ján a kékes karikát.

— Édes leányom! Megint virrasztot-tál, úgy-e?

— Nem, édes apám, nem!Tisztes szegénységünket bár nem tit-

koljuk, nem látják az emberek. De én ál-matlan éjeket virrasztok át — miattad.Szeretném, ha mindig: halálomig itt lát-nálak fészkünkben. S mint egykor, ami-kor térdemen himbáltalak, átöleltelek,hogy le ne essél: most önkéntelenülvédőén emelem föl kezemet, nehogy el-raboljanak. — És hiába, elvisznek egy-szer mégis ..,

De ki lesz az, vájjon lesz-e férfi, akielődbe lép s mondja: kisasszony, én sze-retem önt. Nem a szépségének, — a lel-kének lettem rabja. A fizetésem nemnagy, nem ígérhetem, hogy élete gond

57

nélkül való lesz oldalamon, de ha úgytudna szeretni, mint én szeretem önt,aggodalom nélkül adhatja kezét!

Ez a férfi, — ha eljön éretted — eza férfi nem azok közül való lesz, Arany-virág, akik hangos lármával zsongtak kö-rül az utcán s maguk közt sajnálkoztakfölötted: be kár, hogy szegény! Ez a férfitalán nem is mert feléd közeledni ama-zoktól s szívében fájdalommal kísértmessziről, féltve, hogy fejedet megká-bítja a léha beszéd, a külső csillogás, sőt nem is veszed észre soha. Ez a férfiel-eljár házunkhoz s míg a többi ki nemfogy a beszédből, a traccsból, hallgat éshallgat, pedig annyi mondanivalójavolna!

Fölháborít már most a gondolat,Arany virág, hogy majdan tudakozódnifognak: vájjon van-e pénzed és mennyi?Meg fogom tudni, ó, bizonyosan fülembejut, hogy Iván úr, akinek nevét én olysok regényben olvasám, csillagokat le-

58

hozó szerelemmel kapcsolatban, szerettéged s el is venne szívesen, ha volna bárharminc ezer forintod. Ám ő úgy vaninformálva, hogy csak huszonöt ezer nézreád. Az is csak, ha meghal az öreg: „Avén szamár.” Már pedig neki éppen har-mincezer forint kellene!

Felháborítanak a mindennap hallottházassági üzletek, melyek megfeneklőd-nek pár ezer forint ,, differencián”. Hal-lom szidni a ,,csaló” apákat, akik aztmondták: ötvenezret adnak a lányukkals ím, az utolsó pillanatban csak negyven-ezret adhatnak. És az utolsó pillanatban„visszamegy a parthie”. A tegnap mégszerelmi őrjöngést színlelő gavallérnaka szép, művelt, az egész üzletben ártat-lan leány nem pótolja ki szépségével,műveltségével, jóságával a tízezer fo-rintos differenciát!

Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasod-nak! Ezeknek majd gyermekük lesz! Ésezeket a gyermekeket ők még nevelni

59

fogják! És Isten majd ezeket az embere-ket még meg is áldja — hiszen Isten jó-sága megmérhetetlen! — olyan édes csa-csogó leánykával, amilyen te vagy,Ar any virág!

...Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom,hadd csengjen a ház, az udvar. Csengőéneked talán elűzi bús gondolatimat...

Bandi Miklós(Négy levél)

I.

Édes Margit,

Tegnap, midőn elváltunk, az voltutolsó szava hozzám: „beszéljen a ma-mával”, s lám, ahelyett, hogy édes pa-rancsának mindjárt engedelmeskedném,egy hosszú, magam sem tudom még,hány oldalas levelet írok önnek.

Üljön le szépen, Margit, s olvassanyugodtan levelemet. Nem lesz bennesemmi különös. Csupán azt akarom, hogyegészen ismerjen. Mert ön, édes, szépMargit, bár négy év óta ismer, nem tudtöbbet az én életemből, csak ennyit:tímár huszonnyolc éves korában egye-temi tanárrá lett, amit harminc éves ko-

64

rában azzal hálált meg a kormánynak,hogy fellépett ellenzéki képviselőnek,sőt meg is választották.”

Ezenkívül mit tud rólam? Tudja,hogy a legújabb divat szerint öltözkö-döm, feljárok a Nemzeti Kaszinóba, el-járok a lóversenyekre, ott vagyok min-denütt, amint azt sűrűn olvashatja is azújságokban: ott volt Bandi Miklós ...

A társaságokban érdemen felül ki-tüntetnek. A lapok riporterei, akik jóltudják, hogy a principálisukkal jó paj-tásságban élek, már nem egyszer nevez-tek ki a „társaság lelkének”. Mindegyrefölvillanyozom a társaságot szellemes él-cimmel, elmés ötleteimmel, miket amaguk helyén talán szellemeseknek éselméseknek is találtak, én azonban egypillanatig sem áltatom magamat ezzel.Rendszerint üres csevegések, szószátyár-kodások voltak ezek. Tantusz, mit azelőkelő társaság csengő arány gyanántfogadott.

65

Higyje meg, édes Margit, soha egypillanatig sem éreztem magamat jól etársaságokban. A legélénkebb csevegésközepett éreztem, hogy hirtelen elborulaz arcom, s én önkéntelenül a fejemhezkaptam, mint akinek hirtelen fejgörcsetámadt Megesett nem egyszer, hogyészrevette a figyelmes háziasszony srészvéttel kérdé: Bandi, mi lelte?

— Semmi, semmi, múló főfájás ... mársemmi bajom — s arcom egyszerre föl-derült.

Oh, ha sejtette volna valaki, hogyegy kép, messze-messze földről, villantmeg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitőlarcom elborult!

Nem sejtette senki. Csodálatos, édesMargit, hogy mennyire szerencsés valékén e pillanatig minden dolgaimban. Százembert ismerek, aki meg jelen a társa-ságban; előkelő a viselkedése, biztos afellépése, előkelő az állása is s mégisegyszerre csak elkezdik kérdezni a tár-

66

saságbeliek egymástól: de hát ki is tu-lajdonképpen ez az X? Hol a hazája?A családja? Az atyafisága? Nyilván aztkell hinnem, hogy azok az urak és höl-gyek, akik gyermekkoruk óta fátyol-finom légkörben éltek és élnek, egy sem-miségből: egy szóból, egy mozdulatbólészreveszik, hogy ez meg ez közénk ke-veredett, de nem közülünk, tehát nemközibünk való. Lehet, édes Margit, —ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy le-gyen! — lehet, mondom, hogy én nemvettem észre, de annak nagyon a hátammögött kellett történnie, ha valaki aztkérdezte: de tulajdonképpen ki is az aBandi Miklós!

Ön mosolyog, Margit, s tán idegesentoppant lábacskájával: Ki?! Hát ki?Egyetemi tanár és képviselő!

De, édes Margit, a társaságban nemúgy vetik föl a kérdést, hogy erre azzallehessen válaszolni: én Bandi Miklósegyetemi tanár és képviselő vagyok.

67

Sokat tűnődtem már azon, hogy miértsoha senki sem mutatott érdeklődést azén családi viszonyaim iránt. Azt hiszem,csak egy elfogadható oka van ennek: anevem. Anélkül, hogy én akartam és kí-vántam volna, ez nyilván tévedésbe ej-tette a világot. Az én szűkebb hazámban,Erdélyben, édes Margit, háromféleBandi van. Az első a dzsentri Bandi, —de minden vagyon nélkül. Földhöz ra-gadt, méltóságos koldusok, akiknek léte-zéséről tudnak idefönt, de akik közülnegyven év óta még egy eleven Bandisem fordult meg Budapesten. A másodika kurta nemes Bandi. Ezeknek van egykevés földjük, ezt szántják-vetik, élnekmáról-holnapra. A harmadik a parasztBandi. Egyszerű földműves nép, negy-vennyolc előtt jobbágy, ma szabad ésszegényebb, mint valaha.

Tudom, tudom ... látom innét, hogymár el is találta, melyik Bandi vagyokén. Az, az, a harmadik. Egy szegény,

68

törődött, öreg ember az én apám. Egymeggörnyedt hátú öreg anyóka az énanyám.

Olvassa tovább, édes Margit. Ismerjemeg őket s akkor megismert engem is,

Emlékezem, nyolc-kilenc éves lehet-tem, amikor az édes apám, akkor mégdaliás, szép, erős ember, azt mondta azédes anyámnak: feleség, beszéltem atisztelendő úrral. Azt tanácsolta, hogyMiklóst vigyem a városi iskolába. Miszegények vagyunk, kevéssel segíthet-jük, de, feleség, nem bánom, ha az akicsi földem ami van, rámegy is, uratnevelek a fiamból. Eleget sanyarogtamén, ne sanyarogjon a fiam is.

Az édes anyám sírt.— Amint kigyelmed akarja.Szüleimnek rajtam kívül nem volt

több gyermekük. De ez csak annyit je-lentett, hogy édes anyám, ha elemózsiátküldött a gimnáziumba, egy-két forintotis csúsztathatott az elemózsia közé. Úr-

69

fiak szolgája voltam nyolc esztendőn át.Ezekre takarítottam, ezeknek kenyeréntengődtem. Rendesen én csináltam mega penzumukat s ezért időnkint egy-kéthatost is adtak.

Az egyetemi életemet meg sem pró-bálom leírni, édes Margit. Rettenetesnélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodá-ról-irodára való kopogtatás. De ez nemtartott így végig. Társaimat a harmadikévben sorban elütöttem a pályadíjaktól.Egy szép napon úgy jelentem meg azegyetem ódon falai közt, mintha skatu-lyából húztak volna ki. Kollegáim elő-ször nagyot néztek, később azonbanmegszokták, hogy mindig elegáns va-gyok. Azt hiszem, el is feledték, hogyszegény, rongyos, kiéhezett arcú diákvoltam valaha.

Csak az Isten a megmondhatója, hogymennyit tűnődött az édes apám, meny-nyit sírt az édes anyám, akiknek soha-sem panaszkodtam, de akik tudták, hogy

70

nagy nyomorban élek. Annál többet pa-naszkodtak a szegény öregek. Keserve-sen megbánták, hogy iskolába adtak. Haotthon maradok, nekik is van segítségüköreg napjaikban, s én nem nyomorgók amessze idegenben, abban a rengeteg nagyvárosban, ahol az emberek a szomszéd-jukat sem ismerik.

Amint módomban volt, pénzt küldöt-tem nekik. Visszaírták: ne küldj, gyereinkább haza. Nem akarjuk, hogy éhez-zél miattunk. Hiába írtam: van elég, nemhitték. Minden levélben azt írta édesapám: ne küldj pénzt, édes fiam, mertédes anyád folyton sír, éjjel-nappal. Azthiszi, hogy éhezel. Én is azt hiszem.

Hazamentem. Nem azért, hogy otthonmaradjak, hanem, hogy a jó öregeketmegnyugtassam. Egy csomó újságot vit-tem haza magammal. Azokból bizonyí-tottam be, hogy van állásom. Hazavittema könyveimet. Nézzék, itt a nevem. Énírtam.

71

Istenem, hogy sírtak a szegény öre-gek! Az apám mondta: örömmel fek-szem koporsómba, édes fiam.

— Én is, — sírt az édes anyám —én is.

De a pénz, amit hazaküldtem aprá-donkint, ott hevert érintetlenül a tulipá-nos láda fiában.

— Tedd el, fiam, nekünk nincs rászükségünk. Te nagy úr vagy, neked kella pénz.

Vissza kellett vennem.De ön azt kérdi, édes Margit, mért

hogy mindezt nem mondtam el eddig,már régen? Ön, édes Margit, soha semkérdezett az én családi viszonyaimról,pedig én úgy szerettem volna beszélni azén édes jó szüléimről. Ám ha én hoza-kodom elő vele, nem vette volna-e kér-kedésnek? Igen, kérkedésnek. Hogynagyra vagyok szüleim szegénységével,egyszerűségével, holott kellemesebbvolna az ellenkező, ha beszélhetnék ura-

72

dalmakról, nagy családi összekötteté-sekről, híres nagybácsikról, előkelő nagy-nénikről.

De hisz, úgy-e, feleségül vehettemvolna önt, anélkül, hogy valaha lássaszüleimet. Igen, ezt tehettem volna, deéppen ez az, amit tenni nem akarok.

Oh, Margit, ha hallotta volna ezeketaz elaggott öregeket, amikor esténkíntszóba került az én házasságom!

— Soha sem fogom látni az én me-nyemasszonyomat, — sóhajtozott az öregasszony.

— De még én sem, feleség. — S hozzá-tette az öreg, miközben rajtam pihentbecsületes tekintete: — Fiam, én tudom,hogy te nagyúri házból veszel feleséget.Mi együgyű emberek vagyunk. Nem kí-vánom, hogy megmutasd nekünk. Elégnekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tud-juk, hogy boldog vagy. Ha tudná, halátná a feleséged, hogy szegény parasztfia vagy, talán nem is lenne hozzád többé

73

melegséggel. A féllábunk már úgy is akoporsóban. Fiam, ne hozd haza.

— Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pe-dig úgy szeretném látni, — epekedett azöreg asszony. Csak egyszer megcsókol-hatnám hófehér arcát, azt a kicsi kezét alelkemnek!

— De édes anyám, még nincs is fele-ségem. Aztán tudják meg, mondám, azén feleségem nem lesz ám olyan finnyás,kevély úriasszony. Szeretni fogja, látnikívánja férje szüleit.

— Ezt a csúnya vén embert, meg ezta csúnya vén asszonyt, — mondta ked-ves évődéssel az öreg ember. Hiszen — sitt már legénykedett — még harmincesztendővel ezelőtt megakadt ám rajtamaz asszonynép szeme. Még az úriasz-szonynépé is, úgy-e feleség? De az anyádis szép egy asszony volt ám.

— Most is szépek maguk, édes jó öre-geim.

S igazán, édes Margit, olyan szép öreg

74

emberek az én szüleim. Ha látná egyszer,csak egyszer őket. S a házukat, az ud-varukat. A kis virágos kertecskét. Reg-geltől-estig kint tipegnek-topognak azudvaron, a kertben. Mindig rólam be-szélnek és önről. Arról a szépséges szépkisasszonyról, akit Miklós feleségülvesz. Akit ők sohasem láttak, sohasemis látnak talán. Akiről nem tudják, hogyaz apja cs. és kir. kamarás, az anyjabaronesse. De mintha ott lebegne előttükkibontott aranyhajával. S az öregekrajtakapják magukat nem egyszer, hogyennek az aranyhajú leánynak az arcárahangos csókokat cuppantanak. Már t, i.a levegőbe.

A hosszú téli éjjeleken le nem huny-ják a szemüket.

— Alszol-e, feleség?— Nem, uram, nem. Nem tudok

aludni.— Én sem. A fiadról gondolkozol,

úgy-e?

75

— Arról, uram, arról. S a menyem-asszonyról. Kegyelmed is, úgy-e?

— Arról, feleség, arról.Már pitymallatkor fent van az öreg

asszony s átcsoszog a szomszéd szobába.Ez a fiatalok szobája. Ide senki lélek benem lép az öregeken kívül. Az öreg asz«szony esztendők óta bútorozza, szépít-geti, csínosítgatja. A fakanapén, az asz-talon, az ágyakon, a tulipános ládán aző keze fonta-szőtte, régi módi, de olyanszép, olyan ízléses takarók. Az asztalközepén soha el nem hervad egy hosszúnyakú kancsóban a bokréta. A két kisablak is tele virággal: majoránna, ver-béna, fukszia, piros szegfű. Este, reggelöntözi. Az ágyak fölött is virágkoszorúk.Mind az öregek fonják.

Aztán egy nap százszor is kilépnek akapun s végignéznek az utcán. Háthaegyszer csak itt teremnek. Levelet semírnak, csak jőnek.

— Csak jöjjetek, csak jöjjetek, a ki-

76

rályasszony is ellakhatnék abban a szo-bában.

Margit! Ezek az én szüleim. Ezeknekutolsó napjait akarom én megaranyozni.

Szeretem önt, Margit, egy becsületesférfiú szerelmével. Ön egyetlen, első ésutolsó szerelmem. De ha választani kel-lene ... Margit, édes Margit, ne engedjebefejeznem e mondatot.

Most, most feleljen: beszélhetek-e amamájával? Csak egy szóban kérem afeleletet: igen vagy nem.

Kezét csókolja:

Bandi Miklós.

II

Kedves Bandi,

Ön arra kér engem, hogy csak egyszót válaszoljak levelére: igen vagy nem.Hogy most mondjam, most, levelénekolvasása után: „beszéljen a mamával!”

Igen vagy nem... Hiszen, ha az vol-nék, aki tegnap valék, könnyű volna aválaszom, habozás nélkül írnám le akáraz ígen-t, akár a nem-et. De értse meg,Bandi Miklós, hogy Szemerjai Margit,aki önnek tegnapelőtt azt mondta: „be-széljen a mamával” — volt és nincstöbbé. Nézem, hosszan nézem arcomat atükörben, de egy idegen leányt látok ot-tan. Más az arca, más a szeme, a szemé-

78

nek a csillogása--------- ki ez a leány? —önkéntelen kérdem.

Bándí Miklós, ön megírta nekem azélete történetét. Megírta, hogy az egye-temi tanár és képviselő, az előkelő tár-saságok ,,lelke”, aki előtt nyitva állanaka szalonok: egy szegény, földhöz ragadtjobbágynak a fia. Hogy az előkelő meg-jelenésű fiatal ember, aki a legújabb di-vat szerint Öltözködik, finom szivarokatszí, jár a kaszinóba, ott van a turfon, ottvan mindenütt----------- még nem olyanrégen kiéhezett arcú diák volt, akit oda-haza éjjel-nappal siratott egy öreg em-ber s egy öreg asszony... De akik mostolyan boldogok s akiknek ön szeretnémegaranyozni az utolsó napjait... Ki-vel? Velem.

Velem!De, Bándi Miklós, tudod-e, ki va-

gyok én?— Tudom, tudom — mondod te —

79

egy es, és kir. kamarás és egy bárónőegyetlen leánya.

Nem tudsz semmit, Bandi Miklós. Azapám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. —Az anyám bárónő. Ez is igaz. De aztántöbbet te sem tudsz rólam.

Uram, vessen meg engem, de amikorazt mondtam önnek: szeretem én is, be-széljen a mamával, — hazudtam, neméreztem én ön iránt szerelmet. Nem, egyszemernyit sem. Mint olyan leány, akitokosnak neveltek: minden kelléket meg-találtam önben, ami egy Szemerjai Mar-git férjévé kvalifikálja. Előkelő állás(hozzá még fiatal korban), előkelőség aviselkedésben, könnyed mozgás a társa-ságokban, szép termet és arc, melyen aszem megakad — s hogy mindehhez nemhiányzik a családi föltétel is: erre nemis gondoltam. Olyan természetesnek ta-láltam, hogy ön jó erdélyi családbólvaló, hogy sértésnek vettem volna a kér-dezősködést. Hisz ráérünk arra még az

80

— eljegyzés előtt is. Ha valaki nékemmég egy hét előtt azt mondja, hogy a tekezedet megkéri egy nemtársaságbeliember: kinevetem. S mindenkire gondol-tam volna családunk ismerősei közül,csak önre nem, egyedül önre nem, BandiMiklós! Jaj nekem, ezerszer jaj, ha va-laki más mondja, hogy ön paraszt szülőkgyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is,ha ön nem őszinte s akkor mondja meg,amikor már szavam, becsületem megtil-totta volna a visszalépést nekem!

Szerelem nélkül megyek önhöz, a mivilágunk könnyű gondolkozásával: eléga rokonszenv, minek a szerelem? Életemannyit változik, hogy ezentúl nem a ma-mával járok, hanem az ön oldalán. Önelvisz engem mindenüvé, ahová vágya-kozom: bálba, hangversenybe, a turfra,a Stefánia-útra, a kioszkba, fürdőkbe.Kifogástalanul elegáns és korrekt azéletünk. Én szívesen vagyok az ön olda-lán, mert hisz ön szép ember, előkelő

81

ember, szellemes ember, udvarias is; sön is szívesen lát engem az oldalán, hiszén nem vagyok olyan csúnya, liba semvagyok, tudok öltözködni, háziasszonytisztjét szeretetreméltóan betölteni...

Hát ilyenformán képzeltem én a há-zaséletet. S amikor a pap áldást ad re-ánk, ön kivisz a vasúthoz és Velence he-lyett Brassóba vált jegyet: jerünk, éde-sem, az én szüleimhez. Az én szegényszüleimhez. Akik egyszerű, de becsüle-tes, jó népek!

Megborzadok, egész valómban resz-ketek, ha meggondolom, hogy mily ré-mülettel töltött volna el e váratlan for-dulat. Hogy én, Szemerjai Margit, egyjobbágy-családdal kerülök atyafiságba!Irtóztató! Irtóztató! Sokkal üresebb volta szívem, hogy amúgy is boldog, igazánboldog lehetett volna a mi frigyünk, dehát éltünk volna azért szépen, sőt tánmásoktól irigyelten is. De ami erre kö-vetkezik, az már nem is boldogtalanság

82

lett volna. Lábam elé hordhatta volna avilág minden kincsét, szerelme kiapadha-tatlan forrása lehetett volna a gyöngéd-ségnek, figyelemnek: gyűlöltem volnaönt, mert kelepcébe csalt! Ezt a vádatszerelmének mélységes tengervizévelsem mosta volna le.

De ím, most itt áll ön előttem, s ah,megsemmisülve tördelem a szókat: bo-csásson meg, uram, bocsásson meg! Lá-tom, mint nő alakja szédítő sebességgels mint zsugorodik össze a büszke, gőgösSzemerjai Margit. Mily nagy ön s milykicsiny vagyok én!

Miklós, Bandi Miklós! Fogd meg a ke-zemet s emelj, emelj, mert elsülyedek!Áraszd reám szívednek melegségét, hogyoly mélyen s igazán tudjalak szeretni té-ged, mint te a — szüleidet. Azokat azöreg embereket, akik nap-nap után csi-nosítgatják, virágozzák számunkra a kisszobát; akik mindegyre kitipegnek-tapognak az utcára, hogy nem jönnek-e

83

a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, akiannyit nyomorgott s aki most oly nagyúr, s a menyemasszony, az aranyhajúmenyemasszony, akinek az öreg asszonyszeretné megcsókolni hófehér arcát, kiskezét. Ah, az én arcomat, az én keze-met! Én, én, én ha megcsókolhatnámmár azokat a kérges kezeket, melyek aporból téged fölemeltek, csak azért, csakegyedül azért, — mert érzem, hogy Is-tennek végtelen kegyelme van velem —hogy most te meg fölemelj engem lelkinyomorúságomból!

Miklós! Hallgass ide. Üres szívemmegtelt soha nem ismert érzelemmel.Kezedben a sorsom, tied vagyok. Sze-merjai Margit, akinek szerelmedet meg-vallád — nincs többé. Egy új SzemerjaiMargit áll előtted, aki neked vall szerel-met. Mit nekem a világ! Nem törődömvele. Szeretnék fönt lenni a legmagasabbhegynek az ormán és onnan kiáltani:Bandi Miklós engem szeret!

84

Te Miklós, te nem érted azt, hogymit tesz az, amikor valaki egyszerre csakmegérzi, hogy szíve van. Te nem érted,mert neked mindig volt szíved. Nekemcsak azóta van, mióta leveledet olvasám,olvasom és olvasni fogom mindig, vala-hányszor szükségét érzem annak, hogyaz Istennel beszéljek.

Gyere, gyere, beszélj a mamával.Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tud-nak mindent. Apa olvasta a levelet.Mama hallgatta. Apának arca — ah,mily élesen figyeltem! — egy pillanatraelborult. A mama elsápadt. De... aztánegyszerre csak — ó, ha láttad volna! —megeredt a könny az apa szeméből, sza-vai zokogásba fúltak — sa levélnek mégvégére sem ért, egymás kebelén sírtunkmindahárman.

— Ó, Istenem, — zokogott édes apám— köszönöm neked, hogy fiú helyett fiútadtál nekem!

S a komor arcon, mely Andor testve-

85

rem halála óta nem vidult fel soha —ím, mennyei öröm fénye ragyog.

Miklós! Te már megaranyoztad az énszüleim utolsó napjait. Most már rajtadáll, hogy én is megaranyozzam a te szü-leidét. Parancsolj velem!

A tied

Margit

III.

Édes fiam, Miklós!

Könnyes szemekkel olvasók levele-det, melyben hírül adád nekünk, szegényszüleidnek, hogy Istennek bölcs rende-lésiből hites társul veszed méltóságosSzemerjai Gábor úr egyetlen leányát.Az égnek áldása legyen ti rajtatok, lel-kem gyermekeim, Mikor a leveled olva-sók, sírtam én is, sírt az édes anyád is,sírunk azóta mindig, de most a nagyszívbeli örömtől, Ó, lelkem gyermekem,mennyit sanyarogtál, amíg a jó Isten idesegített. De megsegített, áldott legyenszent neve érette. Hát én mennyit békét-lenkedtem: minek is adtalak iskolába,

88

mért nem hagytalak az eke szarva mel-lett, hogy túrjad a földet, mint az apád,a nagyapád. Az anyádat örökké attólféltettem, a sok sírásban elveszti a szemevilágát. Mennyit zsémbeltem rá: ne sírj,feleség, ha te elébb halsz meg, mint én,mi lesz belőlem? Mert édes fiam, jaj azöreg paraszt embernek, ha magára ma-rad a világon. Az asszony-ember, azügyesebb, még ha öreg is. Könnyebbenelél; a férfiember gyámoltalan, nyűgmindenkinek.

Mi, édes fiam, nem megyünk el a telakodalmadra. Nem valók vagyunk minkgála úri népek közé. Lenéznének min-ket is, téged is. Itthon megbecsül min-denki, mert a madárnak sem vétünk,senkinek az útjába nem kerülünk, odafela fényes urak és dámák között csak szé-gyenkeznénk s neked is csak terhedrelennénk. Pedig az anyád de szeretne ottlenni, hogy senki se lássa őt! Úgy én isszeretnék, mondom az anyádnak. Éjje-

89

lenként, amikor szemünkre nem jő álom,örökké arról diskurálunk, hogy lehet-nénk ott látatlanul. A gőzösre nem igenmerészkednénk ülni, mert hogy azon mégsohasem ültünk, csak egyszer láttuk el-szaladni Brassóból jövet, amikor egyszekér búzácskát vittünk. Annak az áraéppen elég volna, — mondja az édesanyád. De két szekér búza ára is fel-menne, — mondom én. Mi már nemülünk gőzösre, édes fiam, nem is nekünkvaló ez. Csak az édes anyád nem tudmegbékülni, mindig azon sóhajtozik,hogy ő bizony hozzátok repülne, haszárnya volna. Hiszen akkor én is oda-repülnék, tréfálkozom az öreg asszony-nyal.

Írod leveledben, édes fiam, hogy sze-gény házunkhoz is ellátogatsz feleséged-del, ó, fiam, gondold meg jól, mit cse-lekszel. Mi látnivaló van mirajtunk, el-öregedett, együgyű embereken! A mi há-zunk tiszta, de nincs benne semmi úri

90

cifraság. Ami van a házunkban, az minda házunktól is került ki. Finom úri éte-lekkel nem traktálhatjuk a feleségedet,pedig a szívünket is neki adnók különb-ben. No, hanem az édes anyád nemolyan csüggedős, mint én. Azt mondja,csak írjam belé a levélbe, hogy jöjjetek.Majd a menyemasszony eligazgat min-dent gusztusa szerint, A faluban van egynőszemély, ki sok évekig szolgált úri há-zaknál, ezzel már szóba is van az öregasszony. Ez — úgy hírlik a faluban —olyan úri ételeket főz, hogy még a ki-rályné is megszopná az ujját utána, tisz-tesség nem esik mondván.

Hát akkor, mondom az anyádnak, csakjöjjetek Isten hírével. A kicsi szoba, aztmagam is mondhatom, olyan, mint egykápolna. Az édes anyád, ami szép képettalált az újságokban — ó fiam, minekküldöd, ha sok pénzedbe kerül! — mindberámáztatja. A két ágyon kilenc-kilenc

91

párna, a nagyanyádtól való, de még egysem volt használatban. Eleget mondomaz édes anyádnak, elég három-hárompárna is, az urak még ennyit sem hasz-nálnak. De az édes anyád azt mondja:ha még annyi volna, azt is mind ki-rakná, mert tudja, hogy a drága me-nyemasszony el van kényeztetve. No, eztén is elhiszem, — mondom én. Az apjakamarás, ami valami erősen nagy hiva-tal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné.Ugyan bizony, hogy mered megkérni akezét, édes fiam! Ez semmiletteképpennem fér a mi fejünkbe. Megkérdeztük atisztelendő urat: ugyan mit szól, tiszte-lendő úr? Legyen áldott minden szava,úgy megkönnyítette a lelkünket. Meg-magyarázta, hogy aki igazán szeret, nemnézi a szíve választottjának alacsonyszármazását. Azt is mondta, édes fiam,hogy te valami nagyon derék ember selőkelő úr volnál, akibe szerelmes lehetegy grófkisasszony is. Hálát adtunk az

92

Istennek, az anyád is, én is. Csakhogyígy van s nem másképpen.

Reszket már a kezem, édes fiam, eddigis alig bírám az írást. A szemem mind-egyre könyvedzik s nem látok, pedig azokulárét feltettem. Azt mondja az édesanyád, hogy az övét tettem fel, azértnem látok. Pedig én azt hiszem, mind-egy, mert fábrikában csinálták mindaket-tőt. Talán el sem tudod olvasni az éngyenge írásomat. Úgy-e, jobb lett volna,ha a tisztelendő úrral írattam volna. Ha-nem most mindenképpen úgy jött, hogyén írjak. Az édes anyád is akart vetnirá egy pár betűt, de ez már nem fértbelé. De úgy is azt írta volna, hogy:jere haza, édes Miklós fiam, hozzad azén aranyhajú drága menyemasszonyt is,eszem azt a gyémántos szívecskéjét. Nohát ezt én ide írám.

A méltóságos apósodat, anyósodatigaz szívvel tiszteljük s mondd meg alá-zatos üzenetünket, hogy drága leányu-

93

kért, amíg nálunk lészen, ne aggódja-nak, hűséges szeretettel gondját visel-jük. Téged fiam az egész falu népe tisz-tel, nagy bandaszóval s felbokrétázottkapu előtt vár a faluvégén. Mi már csakaz udvarunkon várunk s

maradok a te édes apád

Bandi János.

IV.

Édes mamám,

Egy hete már, hogy kifejlettem ölelőkarodból, egy hete, hogy asszony vagyokén is, a legboldogabb asszony a világon.Felesége Bandi Miklósnak, a szegényjobbágy fiának... Álom ez vagy való-ság? Egy-egy pillanatban azt hiszem,hogy álom, s ijedten rezzenek föl: háthaálom, szeszélyes álom... Nem úgy gon-dolom, édes mamám, hogy én, a cs, éskir. kamarás leánya, hogyan lehetek egyszegény paraszt ember fiának a felesége.Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni.Ellenkezőleg: néha egy különös gondolatszáll meg . . . Vájjon nem egy szép mese

96

volt-e mindaz, amit Miklós írt vala az őszüleinek szegénységéről, gyermek- ésifjúkorának szenvedéseiről, hogy jobbanmegejtse szívemet... Mert tudd meg,mamám, most az tenne boldogtalanná,ha Miklósom nem az volna, aki: egyöreg, kérges tenyerű szegény emberneka fia...

Nem, nem, mindaz, amit Miklós meg-írt nekem: nemes szívének vallomásaelső szótól az utolsóig — az, édes való-ság. Édes valóság, mondom én, mert ígyszeretem én Miklóst. Képviselősége,egyetemi tanársága, a nagyvilági élet-ben való csodálatos otthonossága —mind mellékes előttem. Én az igazi férfitimádom benne, aki nem vezetett oltárelé, amíg élete nyitott könyvként nem ál-lott előttem; és imádom benne a gyerme-ket, aki előkelő állásában, hiú fényesség,ragyogás közepett sem feledkezett megagg szüleiről, ezekről az egyszerű, sze-gény emberekről. Ezekről az áldott jó

97

öregekről, akiket — ó ne vedd zokon,édes mamám s te se, drága apuska, —,,színt-édes-színte” (ezt a kifejezést itttanultam) úgy szeretek, mint titeket.

Jaj, mamám, de kedves szép öreg em-berek a Miklós szülei! Azt én le semtudom írni. Az öreg Bandi, aki fiatal ko-rában még valamivel magasabb lehetettMiklósnál, olyan szép öreg ember, ami-lyen még csak az én Miklósomból lesz, .,Az arca ennek a hetven esztendős öregembernek piros, mint a rózsa. De nemaz egész arca, csak egy pici helyen,mintha egy pici rózsa oda festődöttvolna. Nekem ez feltűnt. Azt mondja azöreg ember: ez családi szín. ... Hát aMiklós arca miért nem ilyen rózsás? —kérdezem. — Ó, az más, menyemasz-szony. Az ő arca is ilyen volt, amíg elnem került közülünk. — A pesti levegő,menyemasszony, az törölte le a rózsát,magyarázza az öreg asszony.

98

Az öreg asszony! Ő róla még nem isírtam, Azaz, hogy az öreg emberről semírtam. Nem is tudom, hogy melyikkelkezdjem. Ez az asszony csupa szív ésész, édes mamám. Csodálatos egy ilyenegyszerű asszonyban. Én ezt álmodnisem mertem volna. Ó, sohasem feledema pillanatot, amikor megérkezénk. Perszehogy úgy volt, amint az öreg írta eskü-vőnk előtt. A falu kapujánál, mely felvolt virágozva, kendőzve, muzsikaszóvalvárt az egész falu népe. A tisztelendőúr szép beszéddel fogadott.

Miklós hebegett valamit, A könnyekelfojtották a szavát. Az én szemem iskönnybe lábbadt. Nem láttam, csak érez-tem, hogy asszonyok, leányok odasza-ladtak hozzám s csókolták a kezemet, aruhámat. Pedig én semmi jót nem tettemezekkel a szegény népekkel. Hallottam,amint mondták, az öregek otthon várnak.Az udvaron ...

99

Ott voltak, ott. Úgy, amint elképzel-tem. A galambdúcos kapu kitárva, Ottállott levett kalappal, könnybe lábbadtszemmel egy öreg ember, ünneplő ru-hában. Mellette egy jóságos arcú öregasszony. Nem tudom, hogyan szállottamle a kocsiról. Az öreg Bandi vett-e levagy Miklós. Csak azt tudom, hogy hosz-szú ideig pihent a fejem annak az öreg;asszonynak a mellén, akinek nem volttöbb szava: édes gyermekem! A többibelefúlt omló könnyeibe. Mikor kifejlet-tem az édes ölelésből, az öreg ember, ki-nek szemében még csillogtak a könnyek,,szelíden megfogta a kezemet a jobb ke-zével, balkezét gyöngéden a vállamra,tette s csak annyit mondott, miközbenerősen rám szegeződött a tekinteteiMost már hiszem, hogy igaz szeretetbőllett a Miklós felesége! Azután nem istudom, hogy is volt. Mi fogtuk-e közreaz öregeket, az öregek-e minket: belép-tünk a pitvarba (itt eresznek hívják),

100

onnét jobbra a mi szobánkba... Abbaa kis szobába, mely igazán olyan, ami-lyennek Miklós leírta. Abba a kis szo-bába, mely évek óta zárva volt idegenekelőtt. Ahová mindennap becsoszogott azöreg asszony, rendezgette, csínosítgatta,hogy, ha majd megjön Miklós az „arany-hajú” feleségével, a királyné se átalljonbelépni,,,

Mamám, édes mamám, mily kedves,meleg fészek ez a kis szoba! Fehérremeszelt falán itt egy kép, ott egy virág-,amott meg egy búzakalász-koszorú, az-tán ismét egy kép. Újságból kivágott ké-pek, de mind híres emberek arcképei.Semmi fölösleges bútor, de semmi semis hiányzik. Van még díván is, az öregasszony keze szőtte-fonta csíkos gyapjú-szövettel bevonva. Még az ágyak takaró-ját is mind az öreg asszony szőtte. Hát avánkos-végeken a hímzés, a varrás! Meg-annyi művész-munka, S milyen tisztaságbent a szobában és kint az udvaron, S a

101

virágos kertben! Két ablak nyílik erre sbehajlik a szobába az égő vörös mályva.Egy ablak az udvarra nyílik s egy ki-csike a veteményes kertbe. Ez a tyúk-leső ablak, innét lesi anyámasszony,hogy a tyúkok nem gyomlálnak-e az őpalántái közt. Képzeld csak, mamám,tegnap, amint kinézek a tyúklesőn, hátegy öreg kotlós ott gyomlál a káposzta-palántákban. Eleget hess-egettem: hess,hess, ne kapard ki az ayámasszony pa-lántáját, de rám sem hederített. Nosza,szaladtam ki, az ereszben fölkaptam egynyírág-seprűt, ki a kertbe. Persze, hogya másik pillanatban tyúkasszonyság mártúl volt árkon-bokron szörnyű kotkodá-csolással. Épp ahogy fordulok vissza,lép be anyámasszony. Összecsapta a ke-zét s áradozva mondta: ó édes arany-szájú csirkém!

Jött mindjárt az öreg Bandi is, akitén apámuramnak szólítok. (Úgy-e ked-ves megszólítás?) Apámurammal Miklós.

102

Mondta apámuram enyelegve: no lám,adjuk is át a gazdaságot a fiataloknak,feleség, ők éppen jól eligazgatnák. Miösszetennők a kezünket s élnénk akészből.

— Ó, mit beszél maga, pirongatja azöreg asszony.

— Hadd beszéljen, — biztatom én —nekem olyan jól esik.

És apámuram csakugyan egész napontréfál, adomázik. Itt a faluban vén hu-szár a neve, így szólítja anyámasszonyis. Mennyi sok érdekes dolgot mesél ab-ból az időből, amikor ő huszár volt! Mertaz volt ő is, az apja is, a nagyapja is.A Miklós nagyapja „kínt volt a franciárais”. Volt Parisban,

— Az ám csak a nagy város, —mondja a vén huszár az apja után. Faluahhoz képest Pest, Bár megesméri, hogyazóta Pest is nagyot nevekedhetett.

Anyámasszony folyton csitítja: Ó, azisten áldja meg, ne beszéljen annyi ha-

103

szontalanságot. Hiszen azt a mesét mártízszer is elmondta a menyemasszony-nak!

S az öreg asszonynak igaza van.Apámuram mindennap eímeséli egy-kétkedvenc dolgát, de én olyan áhítattal,olyan komolyan hallgatom. S roppanterősítem anyámasszonnyal szemben, hogyezt még nem hallottam. Csak mondja,apámuram, mondja!

S apámuram mondja és olyan hálásazért, hogy én hallgatom, Miklós csakmosolyog, szorongatja a kezemet, hosz-szan néz a szemembe... ő is olyan há-lás, hogy az öreg meséit hallgatom ... Éshidd el nekem, mamám, hogy igazán él-vezet hallgatni az öreget. Sokat tapasz-talt s amit nem is hittem volna: sokatolvasott, Miklós mindig küldött nekikönyvet, újságot s apámurammal min-denről lehet beszélni — a színházon kí-vül. Azt mondja, amit erről írnak az új-ságok, azt nem érti.. .

104

Este, amikor magunkra maradunk,Miklós mindig vallatóra vesz: édesem,légy őszinte, — akarsz-e tovább menni?Melyik fürdőre vigyelek? Itt van közel— Tusnád, Borszék ...

— Nem kívánkozom sehová, — tilta-kozom én. Itt szeretnék maradni egésznyáron, itt, az öregeid között!

S ez nem affektál ás, édes mamám, teelhiheted nekem- Miért is kívánkoznámén innét tovább? Akárhol járnánk, mind-egy volna nekem, csak Miklós velem le-gyen. De örülnének-e bárhol is úgy ne-kem, mint ahogy örülnek ezek a jó öre-gek? Amíg lehet, nem fosztom meg őketa fióktól. Hisz úgyis megfosztottam márőket. Egy hét, két hét múlva elmegyünks ki tudja: látják-e többé mindenüket,legdrágább kincsüket. Az ő napjaik megvannak számlálva, s kettejük közülegyiknek vájjon ki fogja be a szemét, hamajd üt az utolsó óra? Mi örömük isvan tulajdonképpen abban ezeknek az

105

egyszerű embereknek, hogy a fiók nagyúrrá lett (amint ők mondják), ha nemláthatják napról-napra, ha nem lehetnekközelében? Fölneveltek egy gyermekei-kinek nevelték? Nekem, egyedül nekem!Nem volna-e szívtelenség, ha sajnálnámtőlük ezt a pár hetet! Miért ne aranyoz-nám meg utolsó napjaikat, amikor ezzelnemcsak nekik, nemcsak az Istennek, demagamnak is tetsző dolgot cselekszem!?

Ó ha látnád, édes jó mamám, milygyöngéd, aggódó szeretettel vesznek kö-rül engem ezek az egyszerű emberek!Nem dicsekszenek ők senkinek, nem ütikdobra a boldogságukat. S mennyire vi-gyáznak, hogy valamiképpen alkalmat-lanok ne legyenek nekünk, bolond sze-relmes fiataloknak- Mert bizony mi, édesmamám, bolond módra szeretjük egy-mást ...

Ki-kisétálunk a rétre, a rozsföldekre,a közel erdőbe, bejárjuk mindazokat ahelyeket, melyekhez Miklóst gyermek-

106

kori emlékek kötik. Én mindig hívom azöregeket, jöjjenek ők is. Látom a sze-mükből, hogy mennyire szeretnénekjönni. Eltotyognának velünk a világ vé-gére is. S nem jőnek még sem. A világminden kincséért sem. Ki nem fogynak akifogásokból. Hogy ők már nem bírjáka gyaloglást. Hogy a sétálás nem is valóolyan egyszerű embereknek.

— Csak menjetek, édes gyermekeim,menjetek. Az öregeknek sutban a helye.— Ott, ott.

De a kapuig elkísérnek. És ameddigcsak látnak, le nem veszik rólunk a sze-müket. Mi vissza-vissza fordulunk, bú-csút integetünk, ők is. S mintha hallanámaz öreg asszony szavát: — Ó édes, ara-nyos csirkém! (Ez én vagyok.)

S az öreg ember motyogását: Derékpár ember, igazán derék egy pár ember.

Amikor befordulunk egy másik utcába,még azután is sokáig ott állnak s néz-nek, néznek hosszasan a messzeségbe,

107

hátha valahol fölbukkanunk s még egy-szer látnak.

Nem, nem írom tovább, édes mamám!... Oly végtelenül boldog vagyok, hogymeg-megreszketek, hátha ekkora boldog-ság nem is tarthat sokáig. Mindent meg-találok én itt, csak ti hiányoztok. Tudodmit, édes jó mamám? Jertek le! Lepjetekmeg az apuskával! A vasútnál találtokfiakkert Abba üljetek bele. Mondjátoka kocsisnak; hajtson Baconba. Mikoraztán a faluba értek, akár ne is kérdez-zetek senkit; hol lakik az öreg BandiJános. Csak hajtson a kocsis egyenesen,az útból ki nem térve. Addig hajtson,amíg egy magas galambdúcos kapuhoznem ér az út jobb oldalán. — De lehetám több galambdúcos kapu is, — mon-dod te. Van bizony. De az apámuramkapujára ez van írva;

„Isten segedelméből építették BandiHuszár János és felesége Nagy Borbála.

108

Áldás a bejövőknek — béke a kime-nőknek!”

Ezen a kapun hajtsatok be bátran.Jertek, jertek!

Kezeteket csókolja:

Margit.

Tartalom.

OldalTestamentum (I-II.) …............................. 7Jankónak.............................................. 37Aranyvirágnak ..............................….. 49Bandi Miklós (I-IV.) …........................ 61