tankonyvtar.hu · web viewa svetozar privičevićc vezette csoport mindenképpen, különösebb...

História 1992-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Jugoszlávia, 19911992� ........................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 81. Egy állam sok etnikum: Jugoszlávia� ..................................................................................... 82. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 171. Kik a makedónok? ................................................................................................................ 172. Képek ................................................................................................................................... 18

4. ....................................................................................................................................................... 231. Magyarország és a délszláv térség, 1019. század� � � ................................................................. 232. Képek ................................................................................................................................... 26

5. ....................................................................................................................................................... 321. Illirizmus és nagyszerb tervek .............................................................................................. 322. Képek ................................................................................................................................... 34

6. ....................................................................................................................................................... 361. Illíria területe ........................................................................................................................ 362. Képek ................................................................................................................................... 36

7. ....................................................................................................................................................... 371. A terjeszkedõ Szerbia, 1878-1914 ........................................................................................ 372. Képek ................................................................................................................................... 39

8. ....................................................................................................................................................... 431. Berlini kongresszus (1878) ................................................................................................... 43

9. ....................................................................................................................................................... 441. Horvátok a Monarchiában .................................................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 481. Katonai Határõrvidék ........................................................................................................... 482. Képek ................................................................................................................................... 48

11. ...................................................................................................................................................... 491. A trónörökös és a délszláv kérdés. Ferenc Ferdinánd .......................................................... 49

12. ..................................................................................................................................................... 501. Ferenc Ferdinánd. Életrajzi kronológia ................................................................................ 50

13. ..................................................................................................................................................... 511. Jugoszlávia keletkezése és bukása. Az 19181991. évek históriája� ...................................... 512. Képek ................................................................................................................................... 53

14. ..................................................................................................................................................... 551. Az egységes délszláv állam megalakítása ............................................................................ 552. Képek ................................................................................................................................... 66

15. ..................................................................................................................................................... 751. Usztasák Független Horvát Állam� ...................................................................................... 75

16. ..................................................................................................................................................... 761. Jugoszlávia és az amerikai külpolitika, 19451964� ............................................................... 762. Képek ................................................................................................................................... 78

17. ..................................................................................................................................................... 801. Szovjetunió és Jugoszlávia, 19451955� ................................................................................. 802. Képek ................................................................................................................................... 84


História 1992-04

18. ..................................................................................................................................................... 881. Hadifoglyok a Szovjetunióban ............................................................................................. 88

19. ..................................................................................................................................................... 911. A desztalinizáció problémái Magyarországon, 19531956� .................................................... 91

20. ..................................................................................................................................................... 921. Hozzászólás A. Oplatka: A finn példa c. cikkéhez ............................................................... 92

21. ..................................................................................................................................................... 931. Hozzászólás Sipos Péter: Háború páholyból... c. cikkéhez. ................................................. 93


1. Jugoszlávia, 19911992�GLATZ Ferenc

Jugoszlávia 1991–1992

1.A békerendszerekről

Az első és a második világháborút lezáró békerendszerek alapelvei tarthatatlannak bizonyultak immáron másodszor. A „békecsinálók” 19. századi alapelvei elöregedettek voltak már a 20. század első felében is. A békerendszer makacs védelmezői 70 esztendeje attól tartottak, hogy a háború(k)ban vesztes és a területeikből vesztett államok ismét megerősödnek és államaik elvett területeit, vagy legalábbis a nemzeti hozzátartozóik által lakott vidékeket visszacsatolják. Ahogy ez 1938-41 között történt. Németország és Magyarország revansától, egy ideig a Habsburg Monarchia visszaállításától rettegtek. Vagy legalábbis úgy tettek, mintha ez reális veszély lenne. A német revánssal, a magyar nacionalizmussal szinte már iskoláskortól rémisztgették a szovjet, a szlovák, a cseh, a szerb, de mindenekelőtt a román gyermekeket. Jó eszköz is volt ez, az új állami tisztviselő középosztály hatalmának indoklásához az új államalakulatok belső gyengeségének elpalástolásához. A „német”, illetve a „magyar” fenyegetés vészének hangoztatásából az ellenségképből nemzeti-állami összetartó erőt kovácsoltak. Az állami adminisztráció ezredéves ideológiai trükkje ez az egyén, a polgár manipulálásában, heccelésében. 1990-92-ben minden másként történt. Nem az 1920. évi határok bomlottak fel, hanem a békerendszer elvei: a mesterségesen, nagyhatalmi érdekeket tükröző területi szervezeti egységek belülről töredeznek szét. Nincs többé a francia-angolszász nagyhatalmi érdek, amelyik Németország hátában német-(és magyar-) ellenes hatalmi-katonai képződményeket akarjon fenntartani (1920) és nincs a szovjet érdek, amelyik a Nyugt és a Szovjetunió között egy pufferzónát kívánjon (1945).

2. A térség és a nagyhatalmak

A Németország és Oroszország között fekvő térség állami szerveződése mindig is a két nagyhatalom sorsának függvénye volt. (Sok év óta ismételjük nemzeti erőink végtelenségében bizakodó derék magyarjainknak.) A történeti Magyarország egyben tartása 1849 után csak azért volt lehetséges, mert Ausztriát kiszorították a német egységből (1866) és így rákényszerült a kettős Monarchia létrehozására (1867–1918). Az 1920. évi államrendszer alapjában németellenes (és megszilárdítása szovjetellenes) francia nagyhatalmi érdekből táplálkozott. Németország (a Harmadik Birodalom) erősödése és nagyhatalmi terjeszkedése nélkül lehetetlen lett volna a térség térképének újrarajzolása (1938–41 között), így a magyar területrevízió is. A második világháború után, a 1938 előtti rendszer visszaállításakor a német egységtől való megújuló félelem volt a döntő, majd az 1848–49. évi proletárdiktatúrák bevezetése már a másik, az új nagyhatalom, a Szovjetunió hatalmi érdekeiben állt. A diktatúrák azután konzerválták is az 1945. (illetve 1920.) évi rendszert: nemcsak a politikai, de az etnikai-vallási kisebbségeket sem, általában az államon belüli autonómiákat nem tolerálták. (Külön kérdés, hogyan fért össze az internacionalizmus fennköltnek mutatkozó eszméje a legdurvább államnacionalizmussal.)

Amikor a Szovjetunió feladta nagyhatalmi aspirációit, először a német kérdést kellett rendezni. „A világháborút be kell egyszer fejezni” – mondottuk 1989 szeptemberében. A térségben azután 1990-92-ben végbement az 1949-ben (egyes helyeken, így Jugoszláviában 1945-ben) bevezetett szovjet rendszerek politikai leváltása. Jugoszláviában ez történik most. Azon a napon azonban, amikor a Szovjetunió feladta a zónát, mint hatalmi övezetet, megindult térségünk jelentőségének világpolitikai átértékelődése. Megindult feltartóztathatatlanul egy leértékelődés katona- és állampolitikai szempontból és megindult egy felértékelődés az európai egység, Nyugat-Európa szempontjából.

Ahogy a szovjet veszélyeztetettség elmúlt a térség kis államainak szeme elől és a helyén létrejött államalakulat(ok) valóban baráti szomszédaink lettek, mind világosabban látszik a „másik nagy”, az USA politikai szerepe az elmúlt 40 esztendőben. Nem sokat tévedtek azok, akik az amerikai jelenlét mögött kimutatták a szovjetellenes nagyhatalmi-katonai érdekek vezérelvét. Az USA azt a politikai erőt és államot támogatta, amelyik a Szovjetuniónak mint katonai-politikai hatalomnak legtöbbet árthatott és ártott. Nem a térség államainak belső demokratizálása vezette – természetesen. Így szinte az utolsó pillanatig kiemelten támogatta a térségben azt a két államalakulatot, amelyik a leginkább megőrizte a sztálini hatalmi szervezetet: Romániát és Jugoszláviát. (A volt szocialista országokban 1956 után már csak a propagandisták hitték, hogy a Szovjetunió nyugati, afrikai, ázsiai internacionalista akciói az ottani dolgozó osztályok felszabadítását célozták és nem hatalmi-stratégiai szempontokat. Kérdés, meddig lesz még a szovjet-ellenes ösztön oly erős, hogy elfedje az amerikai akciók, és szlogenek mögötti hasonló célokat. Lásd a „Rab nemzetek felszabadítása” etc.


programokat.)

A döntő kérdés természetesen: vajon az új Egységes Európa miként épül fel: mennyiben lesz az „államok Európája”, a „nemzetek Európája” vagy a „polgárok Európája”. Az államhatárok fokozatos feloldása mennyire lesz sikeres? És mi lesz Németország szerepe az újjárendeződésben. Erősödik az a történelmi tendencia, amely szerint Németország az ezredfordulóra átveszi az európai pénzpiac és általában a gazdasági központ szerepét? Megfosztva ezzel Párizst és Londont több évszázados súlyától? (Ennek jelei az 1980-as években igen határozottan látszottak már.) Így fog idomulni a világtendenciához, örökre leszámolva a politikai-katonai hegemónia hagyományaival? És mi lesz a nagy keleti államszervezettel?

3. Kicsinyek önállósága

1989-ben, amikor a szovjet rendszer lebontásáról még csak Magyarországon és Lengyelországban beszéltek és terveztek a politikusok, azt gondoltuk, egy Marsall-segélyre építve a térség kis államai valamiféle föderatív területi szerveződésben fogják társadalmi berendezkedésüket a nyugat-európaival kompatibilissé, „összekapcsolhatóvá” tenni. Azt gondoltuk, a nyugat-európai 12-ek államai mellett fokozatosan nőhet majd fel a közép-európai kisállamok együttese, míg a harmadik, nagyobb föderatív ország a demokratizálódó Szovjetunió lehet. 1992-ben már másként kell gondolkodni a politikusoknak?

1992 az első lehetőség, 150 év óta, amikor nem közvetlen nagyhatalmi érdek határozza meg a területi és politikai berendezkedéseket. Németország és a volt Szovjetunió között ma hatalmi vákuum alakult ki. S nem hallgatható el: ez a vákuum általános érdektelenséggé, leértékelődéssé is fajulhat. A világ a „kis tigris”-ekre, az arab zónára, sőt Afrikára, Dél-Amerikára figyel. Vajon az lesz a sorsunk, mint Közép-Amerikáé? Ahol a kis államok belpolitikai váltógazdaságban őrlik fel a „demokrácia” tanulásának jegyében társadalmi energiáikat, s egymás elleni kisszerű állami-nemzeti intervenciók szolgálatába szegődik középosztályuk? Vagy túlemelkednek a térség népei a jelenlegi káoszon, a politikai porondon a nyilvánosság előtt kőbaltával operáló hályogkovácsokat falujukba hazaküldve, megkísérlik „európai” módon berendezni településeiket? A felelősség a mai középosztályok és a politikusok vállán sokkal nagyobb, mint 1848 óta bármikor. A térség polgárainak sorsa az önálló államok vezetőinek döntéseitől függ.

4. Jugoszlávia az „állatorvosi ló”

A békerendszereket alapjaiban mégsem a hatalmi változások, hanem századunk ipari-modern társadalmának mozgási repesztették szét. Európában összeomlóban van a 19. század területszervezési elve, amelyik a földrész lakosságát csakis hatalmi-állami egységekre bontva képzelte életképesnek. Az állam eszerint olyan területi szervezeti egység, amelyik hadsereggel védi a terület „lakóinak” érdekeit más államokkal szemben, határain belül önálló pénzügyi és vámpolitikával zárja el a másik állam területéről magát. Belső szervező erejével (rendőrség, igazgatási-kulturális apparátus etc.) fenntartja a termelés és az egyéni érintkezés biztonságát, felvállalja a területen lakók képzésének egy általános szintre emelését és magára vállal bizonyos szociális kiegyensúlyozó szerepet. Az állam összetartó ereje a nemzeti eszme, ezért is a lakosság valamelyik csoportja az államalkotó „nemzet”, a többiek, a más nyelven beszélők a „nemzetiségi”-ek. Térségünk államberendezkedései e recept szerint épültek. (1920-ban, 1945-ben.)

A mostani századvég európai jelenségei mindezeket az elveket megkérdőjelezik. Az utazás, a tömegkommunikáció (a TV, rádió tömegessége) polgárok százmillióit ébresztik rá a más államterületen lakók hasonlóságára és fogadtatják el az ott élők eltérő voltát. Mind kevésbé értik az olyan mulatságosnak tűnő akadályokat, mint a pénznemek, a határok, vámok különbözőségei. A világpusztító fegyverek az államok közötti háborúkat lehetetlenné teszik, az atom nem csak a szomszédot pusztítja. Egyébként is orvosi esetnek tartják azt, aki képes vitás dolgait szuronydöféssel vagy lövöldözéssel elintézni. (A délszláv népek egymás elleni kegyetlenkedései ezért is dermesztették meg a művelt európai gondolkodást.) Az ipari társadalom környezetpusztításának tudatosodása ráébreszti arra, hogy a hagyományos állami-nemzeti tagolódás az egyetemes veszélyeztetettséget legyűrni nem képes. (A „szomszéd” államterület erőművei, vegyi üzemei a „mi vizeinket, levegőnket is pusztítják.) Az ipar, a kereskedelem hatékonyságának az állami határok akadályai. Mindinkább felismerik: Európa hanyatlásának megállítása és az új Európa berendezkedése csakis a hagyományos államszervezetek átalakulásával lehetséges. A földrész lakosságának területi szerveződései új formákat kívánnak. De milyet?

Az ipari társadalom a kultúraközvetítés tömegessége fel is szabadítja az egyént. Individualizálja és mint egyén keresi a hozzá hasonlóan gondolkodó egyén társaságát. Nem tűri az évszázados állami-közösségi eszményeket. A nyelvi, a vallási azonosságot fontosabbnak tartja az állampolgári azonosságtudatnál. És mind határozottabbak az egyéb azonosságtudati jelenségek: a társadalmi réteg szerinti vagy foglalkozási azonosságtudatok. Mint


ahogy mind erősebbek a közvetlen vidékez való mikro kötődések. ahhoz a tájhoz, közösséghez, melyhez, mint egyént, ezernyi élmény, nevelődése köti. A 21. század az egyén és közösség viszonyában új típusú szerveződések tarkaságát fogja eredményezni.

A volt szocialista országokat ugyanúgy, mint Nyugat-Európát is, elérte az etnikai reneszánsz hulláma. Súlyos tömegű, évszázados nacionalista hordalékot dobott a felszínre. De az etnikai reneszánsz, a nemzeti összetartozás megújulása nemcsak az avitt nemzeti ideológiák felmelegítése lehet, hanem egyik alapja a kisközösségi, államtól független szerveződéseknek. Mint ahogy a vallási reneszánszban is rejlenek ilyen előrehajtó erők. Ha Jugoszlávia vagy netán más volt diktatórikus állam etnikai felbomlása következtében a sok kis, új köztársaság mindegyike a múlt századi államszerveződés útjára lépne, kifejlesztve önálló hadseregét, önálló fizetési eszközét, állami protekcionizmust a vám- és gazdaági rendszerben – az a térség végleges süllyedésével járna együtt. De ha az új, kis területi szerveződések az egyén kisközösségi azonosságtudatának kibontakozásai lesznek, ha azt jelentik, hogy az egymással szomszédos területek új típusú kapcsolatokra lépnek, függetlenül az eddigi nagy állami központoktól (Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága etc.), akkor a térségben a munkaerő és szakértelem akadály nélküli cseréje, az értelem, a hozzáértés szabad áramlása valósulhat meg. (Nem zárva ki az új típusú federált, vagy a régi szövetségi rendszerek újraalakítását. Akár a régi államközösség egységeinek egyes részeivel, akár az új szomszédokkal.) S ezzel egy hosszú hanyatlás után talán egy mindenki számára előnyt hozó emelkedés következhet.

*

Jugoszlávia keletkezéstörténelmével, bomlásának okaival sokat fog még bíbelődni a történetírás. A História füzetének tervezésekor a szerkesztő jegyzeteiben ilyen mondatok álltak: „a diktatúrával egyben tartott állam bukása”; „a kisebbségek és politikai rendszer viszony a kevert nyelvű és vallású társadalmak válsága”; „Jugoszlávia, aki sikeresen szembeszállt Sztálinnal”; „Tito és Jugoszlávia, mint az ellentétek mellett is a magyar politikai törekvések megértője, sőt a magyar politikai reformok támogatója”; „helyesnek bizonyult, hogy a jelenlegi magyar politika távol tartotta magát a konfliktustól”; „a magyar értelmiségieknek meg kell végre ismerniük szomszédaik történelmét és jelenét”; „jelentessük meg végre többszázezres példányban olcsó térképet, hogy mindenki falára kitűzhető legyen egy figyelmeztető rajz: hol is fekszik és mekkora is Magyarország” etc.

Hamarosan azonban világossá lett: Jugoszlávia a sztálini rendszerek bomlásában az „állatorvosi ló”, amelyen a rendszer minden torzulása (közös torzulásaink) megtalálható. Általánosabb európai beilleszkedési zavarok olvashatóak ki az utóbbi hónapok történelméből. Ezért Európa és Magyarország modern kori történelméről készülő munkánk néhány gondolatát illesztettük a tanulmányokhoz.

2. Képek


1. Egy állam sok etnikum: Jugoszlávia�BÍRÓ László

Egy állam – sok etnikum

Szerbek

A 6. században betelepült szláv lakosság először bizánci uralom alá került, ekkor vették fel a kereszténységet. Önálló szerb állam a 12. században Nemanja István, majd a 13. században Dusan és fia vezetésével jött létre. Szerbia a 15. századtól török fennhatóság alá kerül, ennek következtében megindult a szerb lakosság elvándorlása. A 16. századtól jelentős a szerbek bevándorlása Magyarországra és a horvát Határőrvidékre. A legnagyobb számú szerb letelepedés a Vajdaság területén a 17. században ment végbe. A betelepülő szerbeknek a Diploma Leopoldium számos jogot adott: vallásuk és egyházi önkormányzatuk megőrzését biztosította. A független Szerbia megteremtésére a 19. században került sor, felkelések és háborúk előzték meg. Szerbia mindig egyik fő céljának tekintette az összes délszlávok által lakott területek egyesítését. Szerbek Szlovénia kivételével valamennyi köztársaságban élnek. Az 1981-es népszámlálás szerint 8 140 000 szerb élt Jugoszláviában. Szerbián kívül a szerbek alkotják Bosznia–Hercegovina lakosságának 32%-át, Horvátország lakosságának kb. 15%-át és Crna Gora lakosságának többségét is szerb nemzetiségűnek lehet tekinteni.

Szlovákok

A szlovákok a török kiűzése utáni 18. századi betelepítési akciók keretében kerültek a Vajdaság és a Szerémség területére. Az 1921-es népszámlálás során a csehekkel egy kategóriába sorolták őket, számuk 115 ezer volt. A szlovákok létszáma a második világháború után 80-85 ezer körül mozgott, de az utóbbi időkben csökkenés indult meg.

Macedónok

A macedónok jelenleg három országban élnek: Bulgáriában, Görögországban és Jugoszláviában. A macedón nép származásáról két ellentétes nézet van. Jugoszláviában azt tartják, hogy a macedónok mindig önálló népet alkottak, amely a kora középkori Balkán-félszigetre való szláv betelepülés után alakult ki. A bolgárok azt tartják, hogy a macedónok bolgárok, a bolgár nyelv egyik dialektusát beszélik. A 19–20. században kialakult a macedón irodalmi nyelv. A két világháború közötti időszakban a macedónokat a népszámlálások során a szerbek és horvátok közé sorolták, nem ismerték el önálló nemzeti létüket. A második világháború során macedón tagköztársaságot hoztak létre, az alkotmány szerint a macedón az államalkotó népek egyike. Szlovének

A 6. században érkeztek szlávok azokra a területekre, ahol ma szlovének élnek. Ezek a szlávok, akikből kialakult a szlovén nép – eltekintve egy rövid középkori független államiságtól – mindig valamilyen nagyobb hatalom államában éltek. A Frank, Német Birodalom, majd Ausztria, ill. a Vas és Zala megyei szlovének Magyarország fennhatósága alatt. A Szlovén Nemzeti Tanács 1918 őszén döntött a közös délszláv államhoz való csatlakozásról. A szlovén lakosság többsége (kb. 1750 ezer) ma Szlovéniában él, de szlovén kisebbség található Ausztriában, Olaszországban és Magyarországon. Törökök

A törökök a 15. századi oszmán hódítás után érkeztek ezekre a területekre. Több nagyobb város lakosságának többségét törökök alkották, pl. Szarajevó, Mosztár, Szkopje. A betelepülő lakosság nemcsak katonákból, hanem kézművesekből is állt. A törökellenes felszabadító harcok után megkezdődött a törökök elvándorlása. A legnagyobb mértékű elvándorlásra a Balkán-háborúk után került sor. A két világháború között a törökök semmilyen kisebbségi joggal nem rendelkeztek. Az 1953-as népszámlálás 260 ezer törököt mutat ki, de számuk ma már 100 ezer alatt van. Kivándorlásuk folyamatos.

Németek

A középkortól majdnem mindegyik délszláv területen folyamatosan éltek németek. Szlovéniában és Horvátországban a városok lakosságának jelentősrészét németek tették ki. A Vajdaságba, az akkori Magyarország déli területeire a 18. században, a török kiűzése után telepítették be őket. A második világháború idején a németek nagy része a visszavonuló német csapatokkal elmenekült, a többieket egyszerűen leöldösték a partizánok, illetve táborokba hurcolták. (A németek száma ma már 10 ezer alatt van Jugoszláviában.)

Horvátok


A szlávok a 6. században telepedtek meg a mai Horvátország területén. A rövid, 9–10. századi önálló állami lét után 1102-ben Kálmán magyar királyt koronázták meg, ezzel létrejött a több évszázados, államjogi kapcsolat Horvát- és Magyarország között. A horvátok mindig nagy fokú autonómiát élveztek. Horvátországon kívül közel 100 ezer horvát él a Vajdaságban, és a horvátok alkotják Bosznia lakosságának 18%-át, ez az 1981-es népszámlálási adatok szerint 758 ezer főt jelent.

Muzulmánok. (Bosnyákok)

A szlávok a 6. században települtek be a mai Bosznia–Hercegovina területére. A feudalizmus kialakulása után a boszniai területek gyakran kerültek idegen uralom alá (Bizánc, Szerbia, Magyarország). A 15. században a törökök elfoglalják ezeket a területeket. A feudális uralkodó osztály hamar felvette az iszlám hitet, így megtarthatta birtokait. Az iszlám vallású lakosság mentes volt bizonyos adótól. Mivel a keresztény egyházszervezet amúgy is gyenge volt, sokan áttértek az iszlám vallásra, de szláv nyelvüket megtartották. A boszniai lakosság 1875-ben felkelést robbantott ki a török uralommal szemben, a nemzetközi méretűvé kiterjedt háborút lezáró berlini kongresszus (1878) jóváhagyta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia okkupálta Boszniát. A Monarchia keretén belül a muzulmán lakosság fő követelése az autonóm iskolahálózat volt. A két világháború közti időben a muzulmán lakosságot a szerb–horvát kategóriába sorolták a népszámlálások során, autonóm jogot nem élveztek. A második világháború idején Boszniát a horvát usztasa államhoz kapcsolták, amelyben horvátoknak tekintették a „bosnyákokat”, a muzulmánokat, és igyekeztek őket a kereszténységre „visszatéríteni”. Az 1981-es népszámlálás szerint Jugoszláviában közel 2 millió muzulmán él, ennek többsége, több mint 1600 ezer Boszniában. (A többiek Crna Gorában és Szerbiában.) Ők teszik ki Bosznia–Hercegovina lakosságának 40%-át, a szerbek Bosznia lakosságának 32, a horvátok 18%-át alkotják. Az 1981-es népszámlálások óta a muzulmán lakosság aránya nőtt.

Albánok

Az albánok nagy része Koszovóban és Nyugat-Macedóniában él. Többségük muszlim vallású, de vannak köztük ortodox keresztények is. Az 1878-as berlini kongresszust követően kerültek először albánok által lakott területek Szerbiához, Koszovó többi része a Balkán-háborúkat (1912–13) lezáró londoni konferencia határozata nyomán került Szerbiához. A két világháború között az albánoknak semmilyen kisebbségi joguk nem volt, iskoláik nem voltak. A második világháború után nemzetiségi jogokat kaptak, 1948-ban megalakult a Koszovó–Metohija Autonóm Tartomány. A statisztikák szerint 1921-ben 440 ezer, 1981-ben 1170 ezer albán élt Jugoszláviában, az 1991-es népszámláláson nem vettek részt, egyes becslések szerint számuk eléri a 3 milliót.

Ruszinok

A ruszinok a törökök Magyarországról való kiűzése után kerültek az akkori Dél-Magyarország területére a betelepülési politika következtében. Számuk a második világháború után 35–40 ezer körül mozgott. Több községben a ruszin nyelv hivatalos nyelvnek számít.

Csehek

A csehek nagy része szakmunkásként került az Osztrák–Magyar Monarchia idején Horvátország területére, főleg a városokba. A második világháború után kezdték a cseheket és szlovákokat külön nemzetként kezelni. A cseh népesség 1948 és 1981 között felére, 40 ezerről 20 ezerre csökkent.

Magyarok

A trianoni békeszerződés következtében kerültek a délszláv államhoz. A legnagyobb számú magyar lakosság a Vajdaságban él. Kisebb számban Szlovéniában, Horvátországban. A jugoszláviai magyarság létszáma lassan emelkedett (félmillió) az 1960-as évekig, azóta csökken. A csökkenés oka, az elvándorlásban, a vegyes házasságokban keresendő. Számuk az 1981-es népszámlálás adatai szerint: 426 ezer fő.

Olaszok

Olaszok a középkor óta élnek az Adriai-tenger partján fekvő városokban és a szigeteken. A városok lakosságának nagy része olasz volt, a városok környékét szlávok lakták. A legnagyobb olaszok által lakott városok Raguza, Zara, Spalato. A két világháború között határproblémák merültek fel Olaszország és az SZHSZ Királyság között. A határ kérdését rendező szerződések bizonyos kisebbségvédelmi előírásokat tartalmaztak, így az olasz lakosság helyzete volt a legjobb 1945-ig a kisebbségek között. A második világháború után az olaszok fokozatosan hazatelepültek. Az 1981-es népszámlálás 15 ezer olaszt mutat ki.


Bolgárok

A bolgárok Szerbia és Macedónia határa mentén élnek, főleg Szerbiában. A bolgárok a Balkán-háborúkat lezáró béke nyomán kerültek Szerbiába, így a két világháború között a szerb lakosság között tartották őket számon. A bolgárok száma az 1970-es évek óta csökken, az 1981-a népszámlálás szerint számuk 36 ezer.

Románok

A románok a Bánátban élnek. A Párizs környéki békék a Bánátot két ország, Románia és a délszláv állam között osztották fel. Az SZHSZ Királyságba mintegy 230 ezer román került. A két világháború közölt jelentős volt az elvándorlás, az 1948-as népszámlálás csak 65 ezer románról ad hírt, számuk azóta is csökkenőben van.

2. Képek


1. Kik a makedónok?KERTÉSZ István

Kik a makedónok?

A valódi makedónok

Az ókori makedónok görög, illír és trák népelemeket tömörítő vagy mindezekkel rokon törzsi csoportot alkottak, amely a Kr. e. 12. század táján a Nyugati-Pindosz hegységet lakta ott, ahol a Haliakmón felső ága ered. Ezt a vidéket Maketának, a Középső-Haliakmón völgyének déli oldalát Makedniának nevezték. Az ott lakókat maketai, illetve makednoi elnevezéssel illették. Mindkét népnév „hegyi, felföldi ember”-t jelent. Ezek voltak első összefoglaló megjelölései azoknak a törzseknek, amelyeket később makedónoknak tekintettek. Az Égei-tenger partvidéke felé vándorló kisállattenyésztő makedónok királyi törzse, az Ageasz Makedonesz a Kr. e. 7. század közepe táján argoszi görög telepesek uralma alá került. Ettől kezdve számítjuk a magát Héraklésztől eredeztető argoszi származású Argeasz-dinasztia uralmát. E dinasztia kiemelkedő uralkodója, I. Alexandrosz a Kr. e. 5. század első felében meghonosította országában az attikai ión civilizációt, és az eredeti makedón nyelv, a görög egyik archaikus nyelvjárása helyett hivatalos nyelvnek bevezette az attikai iónt. Nagy területi hódítások is fűződnek nevéhez. Az uralma alá került területek között találjuk a mai jugoszláviai Makedóniát is.

A makedónok legnagyobb királya III. Alexandrosz (Nagy Sándor) volt, aki Kr. e. 336-tól 323-ig tartó uralkodása idején a Közel- és Közép-Kelet meghódítója, a makedón világbirodalom megteremtője lett. Vele halt ki az Argeasz-dinasztia. Egy átmeneti korszak után, a világbirodalom felbomlását követően, létrejött az újabb Makedón Királyság, élén az Antigonida-dinasztiával, amely magát Antigonosztól, Nagy Sándor egyik hadvezérétől származtatta. Ez a dinasztia Perszeusszal halt ki, aki Rómával szemben vesztes háborút vívott (Kr. e. 171–167).

Makedónia Kr. e. 148-ban Macedónia néven római tartomány lett, majd Kr. u. 284-et követően, Diocietianus római császár uralma idején a nagyjából a mai Szerbia és Bulgária területét magába foglaló Moesia Dioecesis-hez (Dioecesis = több tartományt magába foglaló körzet Diocletianus és utódai korában) csatolták. A Római Birodalom nyugati és keleti részre szakadása után (Kr. u. 395) a kelet–római (bizánci) császár fennhatósága alatt állt. Azután jöttek a szlávok...

A szláv makedónok

A mai makedónok szlávok, akiknek ősei a Kr. u. 6–7. században telepedtek le a Balkán hegyes-völgyes északi vidékein, miután a hun és az azt követő germán népmozgások miatt el kellett hagyniuk az orosz–lengyel síkságot. A több hullámban érkező szlávok túlnyomórészt azt a területet szállták meg, amely az ókorban a Makedón Királyság, később pedig – súlypontját tekintve – a Római Birodalom Macedónia tartományához tartozott. Négy nagy folyam, az Aliakmon (ókori Haliakmón), a Vardar (ókori Axiosz), Sztruma (ókori Sztrümón) és a Meszta (ókori Nesztosz) szeli át ezt a történeti tájat, amelynek ókori lakossága lassan beleolvadt a hódítók tömegébe.

Kr. u. 629-ben Hérakliosz bizánci császár kénytelen volt megengedni mintegy huszonöt délszláv törzsnek azt, hogy a trákok, makedónok és görögök lakta területeken letelepedve – természetesen a Bizánctól való névleges függőség elismerése mellett – lényegileg önálló életet kezdjenek. Macedónia tartomány új szláv lakói a következő törzsekhez tartoztak: berziti, sztrimoni, szagudati, runhini, szmoljani, dragoviti, vojniti, velegeziti, berszjaksz. Ezek közül a berszjaksz népcsoport még ma is kimutatható a Jugoszláviában élő makedónok között.

A későbbi századok folyamán az e törzsek által lakott területek állandó harcok színteréül szolgáltak a Bizánc és a bolgárok közötti összecsapásokhoz. Simeon bolgár cár (893–927), aki a honfoglaló magyarsággal is kapcsolatba került, Macedonia és Észak-Görögország nagy részét elfoglalta, és a bizánci II. Basziliosznak csak a 11–12. század fordulóján sikerült újra birtokba venni ezt a vidéket. A váltakozó bizánci és bolgár befolyást a szerb cár, Dusán (1331–1355) törte meg, aki Szaloniki városa kivételével az egész területet elfoglalta.

A 14. század végétől beköszöntött a török uralom. Az 1359-től 1389-ig uralkodó I. Murád szultán megkezdte a pravoszláv helyi lakosság iszlám hitre történő térítését. Ez körülbelül 10%-os sikerrel járt. A népesség összetétele szempontjából fontos következménnyel járt a nagyszámú török, tatár, örmény és más keleti ember betelepítése. A mai jugoszláviai Macedóniában körülbelül 130 ezer török él, zömmel az ekkor beköltöztetettek leszármazottai. Természetesen a görög lakosság kontinuitása is kimutatható. Ez elsősorban Szaloniki


(Thesszaloniki) környékén koncentrálódott, de egy része fokozatosan északabbra költözött.

A török nagyhatalom 19. századi erőteljes meggyengülése életre hívta a nemzeti mozgalmakat az Oszmán Birodalom különböző vidékein. Szerbia, Bulgária és Görögország egyaránt bejelentette igényét a szláv „makedónok” által lakott területekre, mivel ezek kisebb-nagyobb része valamikor hozzájuk tartozott, és mert az ott élők egy része etnikailag ezen országok népességével volt rokon.

A „nemzeti makedónok”

A politikai küzdelmek közepette az 1850-es években kialakult a „makedón” nacionalisták egy csoportja, amely egy önálló makedón államiság eszméjét hirdette meg. Szerintük Nagy Sándor makedónjai is szlávok voltak, ők ezek leszármazottai, és – szemben a bolgárokkal – ők megőrizték tiszta szláv mivoltukat, mivel nem keveredtek sem bolgár–törökökkel, sem másokkal. George Pulevszki volt ennek az elképzelésnek a legaktívabb képviselője. Önkéntesként részt vett az 1877–78-as orosz–török háborúban, ahol vitézségi érmet érdemelt ki orosz parancsnokaitól. Makedón nyelvkönyvet írt, amelyben feltette a kérdést: „Hogyan nevezzük hazánkat?” A válasz: „A mi hazánk Makedónia, és minket makedónoknak kell nevezni.”

Ilyen előzmények után jött létre az ORIM (Organisation Révolutionnaire Intérieure Macédonienne) elnevezésű makedón forradalmi szervezet, amely 1903-ban nemzeti felkelést hirdetett meg. Ezt a törökök nehéz áldozatok árán véresen leverték. Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia közbenjárt, hogy a felkelést támogató lakosság elleni török megtorlást korlátozzák. Macedónia önálló főkormányzósággá alakult, ahol a főkormányzó mellett a két nagyhatalom delegátusai ellenőrző szerepet töltöttek be. Az 1912–13-as első Balkán-háborút követő bukaresti békekonferencia feldarabolta ezt a területet. Bulgária megkapta Nyugat-Macedónia egy kisebb részét és egy keskeny sávot az Égei-tenger északi partján. A tartomány többi részének birtoklása megoszlott Szerbia és Görögország között. Így a török uralom alól felszabadított „makedón” szlávok azonnal különböző államok polgárai lettek.

A „nemzeti makedónok”-nak ezt a harcát – mely a minden makedónt magába foglaló egységes államért időről időre fellángolt – az antik makedónoktól való származás elméletével támasztották alá. A magát makedónnak nevező szláv nép széttagoltsága a mai napig nem szűnt meg. Ugyanígy nem szűntek meg a területi viták sem azon államok között, amelyek a vitatott körzeten osztoztak.

A mai helyzet

A magukat makedónoknak vallók többsége a Macedón Szövetségi Népköztársaság polgára. Jugoszláviának ez a tagköztársasága Albániával, Görögországgal és Bulgáriával határos, területe 25 713 km2. 1982-ben érvényes adatok szerint 1 650 ezer lakosa van. A makedónok (macedónok) mellett 280 ezer albán és 130 ezer török, valamint kisebb, mára már elszlávosodott népcsoportok töredékei: vlachok és mások élnek itt. A köztársaság fővárosa Szkopje, nagyobb városai: Bitola (Monasztir), Prilep, Kumanovo. A makedónok mintegy 180 ezer főnyi csoportja Bulgária lakosa, míg körülbelül 100 ezren élnek Thesszaloniki környékén Görögországban.

A különböző államok keretei között élő makedónok identitástudatát a közös nyelv és kultúra, valamint az ókori makedónoktól való származás történeti legendája erősíti. Nyelvük rokon a szerb–horváttal és a bolgárral. A tanultabbak által természetesen erősen vitatott származáselmélet, az ókori makedónoktól olyan szinten áll a tudomány szempontjából, mint a románoknál a dákó–román vagy a magyaroknál a sumér–magyar rokonítás elmélete. Az ókori makedónok ugyanis, akiktől népnevüket vették, nem szlávok voltak.

2. Képek


1. Magyarország és a délszláv térség, 1019. század� � �SZAKÁLY Ferenc

Magyarország és a „délszláv” térség

10–19. század

Amikor a honfoglaló magyar törzsek a 9. és a 10. század fordulóján megtelepedtek a Kárpát-medencében, az attól délre eső területeken már rég ott éltek azoknak a népeknek az elődei, amelyeket – jóllehet nem mind, vagy legalább is nem minden elemükben voltak szláv eredetűek – manapság összefoglaló névvel délszlávokként szokás emlegetni (szlovének, horvátok, bosnyákok, szerbek, bolgárok és makedónok). A szlovének és horvátok, akik a kereszténység felvétele idején keleti frank befolyás alatt álltak, a római, a többiek javarészben a bizánci ortodox egyházhoz csatlakoztak (a bosnyákok zöme azonban még évszázadok múlva is „eretnek” volt, tehát nem tartozott egyik egy házszervezethez sem). Bár a Balkán – hiszen (leszámítva ezúttal Görögországot és Albániát) arról van szó – a visszamaradottság és a fejletlenség szinonimájaként került be a nyugat-európai fogalomtárba, maga a térség egyáltalán nem volt eredendően erre a sorsra ítélve. A dalmáciai városfejlődés e korai századokban itáliai mintához igazodott; Dubrovniknak (Raguza) – rajta kívül pl. Splitnek (Spalato) vagy Zadarnak (Zára) – nemigen akadt párja a középkori Magyarországon.

A térségre állandóan erős politikai nyomás nehezedett minden oldalról; nyugatról a frankok, majd a Német Birodalom, délről a velenceiek, keletről hol a bizánciak, hol a bolgárok, majd a törökök szorongatták az itt megtelepedett népeket. Megerősödésétől fogva Magyarország is a maga vadászterületének tekintette a Balkán feléje eső részeit. Az alávetést célzó magyar katonai és diplomáciai akciók lecsapódásaként a magyar királyok címei közt mindvégig ott szerepelt Dalmácia, Horvátország, Bosznia, Szerbia és Bulgária neve („dei gratia Hungariae, Dalmatiae, Croatiae, Ramae [= Bosznia], Serviae, Bulgariae...rex”). Szlovéniát hiába keressük ebben a sorban, hiszen ilyen ország az I. világháború végéig nem létezett; a szlovének az osztrák örökös tartományok (Stájerország, Karintia, Krajna) keleti részein éltek.

Bár a megnevezett országok lobogóit még évszázadok múlva is büszkén hordozták a frissen megkoronázott magyar király előtt, az impozáns cím mögött vajmi kevés valódi eredmény rejlik. 1091 tavaszán az elhunyt horvát király özvegyének – saját nővérének – kérésére I. László király hadai megszállták Horvátországot, amely ettől fogva egészen 1918-ig a magyar korona országának, a Magyar Királyság – de nem Magyarország!!! – integer részének számított. Ettől a fejleménytől nem minden érintett volt elragadtatva, ennek ellenére Horvátország lényegében kezdettől fogva harmonikusan belesimult a Szentkoronával jelképezett kormányzati-politikai rendszerbe. Saját eredeti közigazgatási és egyházi keretei közt élte mindennapi életét, saját normái szerint döntött önmaga beligazgatásáról – miután ez a forma kialakult – külön országgyűléseken. Nem vált olyasféle belső gyarmatosítás tárgyává sem, mint például az angolok által a 16. században megszállt Írország. A királynak ugyan jogában állt magyarországiaknak adományozni itteni birtokokat, de horvátok is kaphattak – és kaptak is – fekvőségeket Magyarország területén. A dualizmuskor centralizáló törekvései ellenére Magyar- és Horvátország között mindvégig a közös uralkodó volt a kapocs, vagyis: egyfajta speciális perszonálunióban álltak egymással.

Annak ellenére, hogy az erős külső nyomás következtében a többi balkáni államalakulat felettébb bomlékonynak bizonyult, a többi országból – jóllehet, azokat közjogilag Magyarország mellék tartományainak tekintették – csupán kis részeket sikerült, többnyire ideig-óráig, Magyar- vagy Horvátországhoz csatolni. Ezt is inkább csak azután, hogy a 14. század közepén az oszmán–törökök személyében egy minden korábbinál veszélyesebb hódító tűnt fel a Kelet-Balkánon. Addig a magyar királyok még – egyébként meglehetősen ritka sikeres hadivállalkozásaik után is rendszerint beérték az itteni uralkodók és előkelők formális hűségnyilatkozataival, akiket ettől fogva a magyar–horvát arisztokrácia teljes jogú tagjának tekintettek, s elhalmoztak birtokadományokkal. Ez a stratégia eleve megakadályozta a Magyar Királyságot, hogy a Balkánon komoly integráló erőként léphessen fel, s amikor ennek a következményeire ráébredtek, már késő volt változtatni.

A Török Birodalomban

Az oszmán–törökök előnyomulása a Boszporusz innenső oldalán merőben új helyzetet teremtett Európa délkeletén, amely mindmáig ható érvénnyel befolyásolta az egész térség sorsát, benne természetesen Magyarország és a Balkán viszonyát is. Ezért nagymértékben felelősek az érintett görög és délszláv országok, amelyek a valóságban közel sem küzdöttek oly elszántan a török ellen, miként azt történetírásuk gyakorta állítja.


Kezdetben olcsó segédcsapatoknak tekintették a törököket, egymás közti és belső harcaikban, lehetőséget teremtve ezzel, hogy jól megismerjék a kiszemelt területet és annak belviszonyait. Korabeli krónikákból tudjuk, hogy a hajdani hódítók és meghódítandók közt olyasféle – némelykor bensőséges – családi kapcsolatok alakultak ki, mint az európai uralkodóházak között, s meglepően korán megkezdődött a keleti délszláv renegátok beépülése a török kormányzatba. A következmény: a makedón területen közvetlenül a törökök megjelenése után, Bulgária 1396-ban, Szerbia 1459-ben, Bosznia – igaz, csak felerészben – 1463-ban végleg beletagolódott a Török Birodalomba.

Mindeme fejlemények következtében az – eltérő vallási hovatartozás és mentalitás miatt – egymástól amúgy is idegenkedő nyugati, illetve keleti délszlávok évszázadokra más és más útra kerültek. Olyannyira, hogy „délszláv térségről” is csupán bizonyos, később mesterségesen felértékelt formai jegyek (nyelvi közelállás, vérségi kapcsolat) alapján lehet beszélni. Lehet, de – mivel történetietlen – nem volna szabad. Nemcsak azért, mert a nyugatiak és a keletiek hosszú évszázadokra a frontvonal ellenkező oldalára kerültek, lényegében egymás ellen küzdöttek a török és a törökellenes fegyveres erők tagjaiként. Míg ugyanis a horvátok és a szlovének gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális fejlődése és intézményrendszere továbbra is a nyugati modellhez igazodott – igaz, akárcsak Magyarország, annak legkevésbé kifejlett változatát mutató kelet-közép-európai régióhoz tartoztak –‚ addig az ortodox délszlávok a Török Birodalom fejlődésgátló rendszerébe tagolódtak bele. A megkésettség és a bizánci minták követése miatt amúgy is eredendően kimunkálatlanabb struktúráik megmerevedtek, gazdasági életük megdermedt, sőt – ha a dalmát városok példáját vesszük – visszafejlődött, az érdekérvényesítést szolgáló intézményrendszer kialakulása megállt.

Annak azonban, hogy az ortodox délszláv területeken viszonylag gyorsan végiggördült a háború tüzes szekere, kétségtelen előnyei is voltak. A török uralom barbarizmusa ellenére békés térségben – amelyet a 16. század eleje óta kívülről semminő külső támadás nem fenyegetett – jelentős népfelesleg keletkezett, amely a frontok megmerevedése folytán jó két évszázadon keresztül állandóan sújtott-tizedelt magyar és horvát területeken csapódott le. A Magyar Királyság és a keleti délszláv térség – ilyen egység a török uralom alatt valóban kialakult – megfordult. Míg a középkorban az előbbi fenyegette az utóbbit a maga – mint bemutattuk: meglehetősen sajátosan értelmezett – terjeszkedési törekvéseivel, ettől kezdve az ortodox délszláv régió sajátos problémái gyűrűztek be a Magyar Királyság területére, majd idővel politikai küzdelmeibe is.

Magyarország kezdettől fogva az idegenekkel szemben nyitott (ún. befogadó típusú) ország volt. Már e hasábokon is bemutattuk, hogy lényegében minden elbukott délszláv államalakulat uralkodói a Magyar Királyságban kerestek és találtak menedéket, mintegy „felszólítva” ezzel alattvalóikat példájuk követésére. Leszámítva az uralkodó családot, makedónok beköltözéséről nemigen tudunk, valamivel több bolgár érkezésének van nyoma. Annál több szerb települt az ország török portyázók által elpusztított déli területeire, mintegy körülölelve azon szerémségi várakat, ahol a Magyarországra menekült szerb dinasztia székelt. Ezt a folyamatot a magyar kormányzat nemcsak különböző engedményekkel (pl. az ortodoxok tizedmentességével), hanem erőszakkal (kényszer-áttelepítésekkel) is igyekezett elősegíteni. Nagyjában-egészében hasonló jelenségek figyelhetők meg Horvátország keleti határai mentén is. Miközben a török fenyegetés elől nagy számú horvát húzódott fel Nyugat-Magyarországra, a határvédelem megerősítésének céljából tömegesen fogadtak be szerbeket a Krajinának (= határ) nevezett részekre és másuvá.

Szerb önállóság?

Végül Magyarországon azonban nem a befogadó állam, hanem a török hódítók érdekeit szolgáló, illetve az üres területek által kiváltott spontán szerb betelepülés – betelepítés vált idő haladtával egyre súlyosabb politikai problémák forrásává. Magyarország területén a török megszállás lényegében mindenütt a magyarság térvesztését, a nemzetiségeknek a peremterületekről a központ – a termékenyebb síkvidék és dombhátság – felé való bemozdulását hozta. Mivel a török kori szerb beköltözés és annak következményeivel már úgyszintén foglalkoztunk a História hasábjain, ehelyütt a török kiűzése utáni fejleményekre térünk ki részletesebben. 1688-ban a császári hadak betörtek a Balkánra, ahol akadtak olyan szerb csoportok, amelyek tényleg fegyvert ragadtak mellettük, s olyanok, amelyek ilyetén készségüket kifejezésre juttatták. A császári hadvezetéssel maga Arsenije Černojević ipeki pátriárka – a szerb ortodox egyház vezetője – folytatta a tárgyalásokat. I. Lipót császár 1690. évi első diplomája – amely a Balkán akkor küszöbön állónak látszó visszafoglalásából indult ki – egy, a keleti délszláv népeket egyesítő „vajdaság” (vojvodina) kialakítását helyezte kilátásba, amelynek lakói a magyar korona fennhatósága alá tartoznak, de széles körű egyházi és kormányzati autonómiát élveznek majd. Miután a keresztény offenzíva összeomlott, s a császári hadak visszavonulni kényszerültek előbb Belgrád, majd a Száva és az Al-Duna – az eredeti középkori magyar határok – mögé, az uralkodó újabb diplomát bocsátott ki, amelyben – a tényleges helyzetnek megfelelően – már nincs szó autonóm területről, de megígéri azoknak a szerbeknek, akik Magyarországra menekülni kényszerülnek, hogy saját egyházi és világi vezetőik alatt élhetnek majd.


A magyar történetírás hajlamos feltételezni, hogy mivel a szerbek mind az 1703–1711, mind az 1848–1849. évi magyar szabadságharccal szembefordultak és ezzel nagy szolgálatot tettek Bécsnek, hogy I. Lipótot eleve távlati magyarellenes megfontolások vezérelték. Erről azonban aligha lehet szó, hiszen a bécsi kormányzat ekkor – és még évekig – azt remélte, hogy a bemenekült szerbek a török háború kedvezőbbre fordultával visszatérhetnek majd szülőföldjükre, megvalósulhat a vojvodina-elképzelés is. Kezdetben semmi terve nem volt a Duna mentén csatangoló – és pusztító – szerb menekültek elhelyezését és funkcióját illetően. Végül a törökellenes háború lezárulta (1699) után olyasféle őrszervezetet formált belőlük a délkeleti határok mentén, amilyet annak idején a középkori Magyar Királyság. Ebbe bele tagolta a Horvátország előterében létesült határőrkerületeket is, amelyek a török korban is szervezetten és jól funkcionáltak. A középkori magyar modellnek megfelelően a szerb határőrök lényegében önmagukat tartották el mezőgazdasági termelésből, iparűzésből és kereskedésből, és szolgálatuk fejében kaptak adókedvezményeket is. Míg az 1690. évi első diplomában végső soron benne rejlett az a lehetőség, hogy megvalósul a középkori magyar királyok álma: az egykori Bosznia, Szerbia, Bulgária és Makedónia ténylegesen a Szentkorona – egyelőre autonóm – tartományává válik, addig a második nem tett mást, mint akceptálta a szerbek által – a szerb egyház és a Porta között létrejött paktum alapján – a török uralom alatt élvezett kiváltságokat.

Határőrvidék

Ez utóbbiból nem fakadtak az egész etnikumra háramló politikai konzekvenciák, hiszen a török felfogás nem ismeri a politikai érdekkifejtés mechanizmusait. Most, hogy a szerb határőrök viszonylag körülhatárolt (de nem csak őáltaluk lakott) területtel, valamint privilégiumokkal rendelkeztek – kezdett kialakulni az a téveszme, hogy ez nem más, mint az 1690-ben átmenetileg tervezett vojvodina megvalósulása. Ezt erősítette, hogy a szerbek időnként kongresszust (tehát országgyűlésszerűségeket) is tarthattak, amely valójában persze csak a szerb egyház belügyeiben volt illetékes, de óhatatlanul lehetőséget adott politikai jellegű követelések megfogalmazására is. S e téveszmét erősítette, hogy Bécs rendszerint valóban nem a magyar országgyűlés közbejöttével, hanem közvetlenül érintkezett a Határőrvidékkel. A területi argumentum hovatovább elenyészett: idő haladtával sorra számolták fel a határőrezredeket, s azok tisztikarát és legénységét a magyar vármegyeszervezet ellenőrzése alá utalták. Ennek ellenére kezdett kialakulni és meggyökerezni az a nézet, hogy a szerbek által lakott déli országrész is Magyarország része, nem a Bécstől közvetlenül függő Szerbiáé. S mint ilyen az egyetlen, hiszen a Török Birodalomban rekedt szerb területek jogfosztott népességében nemigen támadhatott az a képzet: van országa.

A Porta – adó és természetesen lojalitás fejében – bizonyos adószedési és bíráskodási jogosítványokat biztosított a szerb egyháznak minden olyan szerb felett, aki magát pravoszláv vallásának vallotta. A szerbségnek ezen túlmenően a Szerb Határőrvidék megszervezéséig (1702) – az úgyszintén az egyháza által őrizgetett történelmi reminiszcenciákon túl – nemigen volt módja saját identitásának kifejezésére. A jelenkori történelem tanúsága szerint (is) az ilyesfajta gondolati konstrukciók nagymértékben hajlamosak arra, hogy – saját területi alapjuk nem lévén – diaszpórikus etnikai tudattá alakuljanak: vagyis minden olyan területet a magukénak minősítsenek, ahol az illető megkülönböztető jegyekkel rendelkező személyek vagy csoportok élnek vagy valaha is éltek. (Ami nem tévesztendő össze a modern kultúrnemzet fogalmával.) Bár a szerb pátriárka-székhely Cernojevic halála után visszakerült a Török Birodalomba, a magyarországi Határőrvidék volt a reménysugár: lehet, lesz még területi szuverenitással is rendelkező Szerbia.

Magának az egykori Határőrvidéknek a területén egyre vegyesebb nemzetiségi (magyar, német, román, szlovák, horvát) és vallási (katolikus, protestáns, zsidó) összetételű lakosság élt. A magyar rendiség erre is, de leginkább arra hivatkozva fejtette ki ellenérveit a Bécs által létrehozott helyzet ellen, hogy Magyarországon – tekintet nélkül etnikai hovatartozásukra – csak különböző nyelven beszélő magyar országlakosok élnek. Az „egy ország – egy nemzet” koncepció a mai ember számára nem szimpatikus, még akkor sem, ha a doktrínához nem társul semminémű erőszakos asszimilációs törekvés. Valamivel kedvezőbb benyomásunk támad a magyar rendi felfogásról, ha figyelembe vesszük azt is, hogy már a 18. század végi magyar országgyűlések azért nem tulajdonítottak a kérdésnek különösebb jelentőséget, mert minden országlakos – legyen bár milyen nemzetiségű és vallású – a maga szintjén ugyanazon egyéni jogokkal rendelkezik.

Felszabadulás a török alól

A Belgrád környéki részek felszabadulása a török uralom alól (1815) a történelmi szerb területen újrateremtette a szerb államiság kereteit, ami csökkentette a magyarországi Szerb Határőrvidék intézményrendszeréhez fűződő illúziók jelentőségét. Már csak azért is, mert a dualizmus kori Magyarország fejlődése minden visszássága ellenére is az emberi személyiségjogok nem remélt kiteljesedését hozta minden olyan állampolgára számára, aki abban a helyzetben volt, hogy élni tudott velük. Paradox módon a dualizmus korának – a térségben azóta meg sem közelített – liberalizmusa tette lehetővé annak a – régen lappangó – gondolatnak a kikristályosodását, hogy


minden délszláv egytestvér, amitől már csak egy lépés hiányzott odáig, hogy minden délszlávnak – legyen bármilyen vallású vagy nemzetiségű – egyazon államban, együtt kell élnie. Függetlenül attól, hogy pillanatnyilag melyik ország felségterületén élnek. Ez már messze többet célzott a vojvodinánál, amely végül is csak az ortodox délszlávokat kívánta egyesíteni, s gyanakvással tekintett az olyan „elfajzottakra”, akik délszláv létükre buzgó katolikusok (ne adj’ isten: protestánsok, mert a nyugati délszláv területeket a második nagy egyházszakadás, a reformáció is megérintette), s így a pravoszlávizmussal azonosított délszláv identitástudat renegátjai. Eszköz volt persze az erre irányuló „illyrizmus”, „háromegy királyság” stb. koncepció is: a horvátok a szerbeket, a szerbek a horvátokat igyekeztek beterelni egy általuk vezetett közös akolba. Ma már tudjuk, az akol szűknek bizonyult.

Visszatérve tanulmányunk címére: Magyarországnak tulajdonképpen csak a török hódításig volt dolga a „délszláv térséggel”. Utána részben maga is a „délszláv térség” részévé vált, s már csak küzdött azon erőkkel, amelyeket a történelem a Balkánról területére zúdított.

A történésznek, szerencsére, nem az ítélkezés, hanem a regisztrálás a feladata. A fentebb éppen csak említett „megoldásokat” végül is az minősíti, hogy az utódállamok, amelyek Magyarország egykori területével együtt annak problémáit – köztük a nemzetiségit – is „megörökölték”, találtak-e valami, a magyarokénál jobb receptet.

2. Képek


1. Illirizmus és nagyszerb tervekNIEDERHAUSER Emil

Illírizmus és nagyszerb tervek

Horvát vagy szerb imperializmus?

A múlt század első felében, a nemzeti megújulási mozgalmak idején a horvátok zöme Horvát–Szlavónországban élt, amely a magyar korona országaihoz tartozott, ezen belül jelentős autonómiája volt, és Magyarországgal együtt a Habsburg Birodalom része. Ennek volt még egy másik tartománya, Dalmácia, itt ugyancsak jelentős számban laktak horvátok, de akadt belőlük az Oszmán Birodalomhoz tartozó Boszniában is. A horvátok Széchenyije, Janko Drašković gróf 1832-ben megjelent, nemzeti reformokat hirdető Disszertációjában (Beszélgetés) ezt világosan érzékelte: „Beszélgetésemben a mi nyelvünket választottam, mert be akartam bizonyítani, hogy van nemzeti nyelvünk... az a legáltalánosabb is a szláv–horvátoknál, mint királyságaink nemzeténél. A legigazibbnak is kell lennie, hiszen a szlavón, a határőrvidéki horvát, a tengermelléki Kolpa menti, a dalmata, a bosnyák, a crnagorac, és azok a horvátok, akiket Wasser–Kroatennek (vízi horvátoknak) neveznek, és akik a magyar földön szétszórtan élnek, egyformán beszélik...”

Horvátokról szól tehát, de figyeljünk fel arra, hogy a bosnyákok meg a crnagoracok (montenegróiak) is közéjük számítanak. A szerbekről itt még nem esik szó. A szlovénekről sem, akik Ausztria három tartományában laktak, Krajnában, Karintiában és Stájerországban, és a horváthoz közelálló nyelvet beszéltek. Mindenki nagyjából a maga dialektusát, közös irodalmi nyelv még nem létezett, csak épp ekkor született.

A horvát nyelvnek három fő nyelvjárása volt, ezeket a „mi” szó különböző alakjai szerint nevezték kajkavnak, štokavnak és cakavnak. A kajkav volt a legelterjedtebb, a reneszánszkori horvát irodalom ezen a nyelven virágzott. A szlovének is ehhez közelálló nyelvjárásokat beszéltek.

Az irodalmi nyelv megteremtéséhez a döntő lépést a horvát nemzeti mozgalom egyik vezető alakja, Ljudevit Gaj tette meg, amikor elfogadta a szerb Vuk Stepanović Karadzic reformját. Karadzic a Hercegovinában beszélt štokav dialektust tette meg a szerb irodalmi nyelv alapjává. Ezt vette át Gaj, hogy ezzel is közelítse a két népet egymáshoz. Talán ez döntötte el azt, hogy a szlovének megmaradtak saját dialektusuk mellett, később majd ebből fejlesztik ki a szlovén irodalmi nyelvet. Enélkül talán egybeolvadtak volna a horvátokkal. A nemzeti nyelv roppant fontos tényező volt ekkor.

Horvátok alatt délszlávok?

Gajnak és társainak szükségük volt nemzeti mozgalmuk számára szélesebb háttérre. Ezért is választották a štokav megoldást, hiszen az a szerbeket közelíthette hozzájuk. Gaj az 1830 évek derekán hirdette meg programját, az illírizmust. Az elnevezést a Napóleon idején fennállt Illír Tartományoktól vette, amelyek francia fennhatóság alatt jelentős délszláv területeket foglaltak össze. De hivatkozott az ókori illírekre és trákokra, a Balkán őslakosaira is, belőlük alakultak meg szerinte a 6. századra a szlávok. Így már jelentős területre terjeszkedhetett ki az illírek igénye. A mozgalom egyik vezetője 1849-ben névtelen röpiratában azt fejtegette: „Mi horvátok kis számunk miatt ezen a néven sohasem állhatnánk ki az összehasonlítást a németekkel, a franciákkal és az angolokkal. Minden hazafi célja az egész világon, hogy nemzetét a többi híres és kiemelkedő nemzet sorába emelje. Ehhez nekünk egy másik megfelelőbb nevet kell keresnünk... az illír nevet tartom a legmegfelelőbbnek arra, hogy nemzetünket a többi híres nemzetek sorába emeljük.” (Csak mellékesen jegyezzük meg: a röpirat német nyelven jelent meg.)

Az osztrák kormányzat a magyar mozgalommal szemben pártolta is jó ideig az illír néven futó horvát nemzeti mozgalmat. 1842-ben Dragutin Rakovac tollából meg is jelent egy „Kis katekizmus nagy emberek részére”, amely pontokban foglalta össze, mit akarnak az illírek: „1. Hogy meglegyen nemzeti nyelvünk, amelyet a természet adott. Tudjuk, hogy, a nemzeti nyelv halálával a nemzet is meghal. 2. Hogy legyen nemzeti irodalmunk: mert nemzeti irodalom nélkül a nyelvnek is el kell vesznie. 3. Hogy népünk műveltté tegyük, ami csupán nemzeti nyelven lehetséges. Az idegen nyelvek csak az olvasott embereket képesek művelni; de sohasem az egész nemzetet. 4. Hogy sértetlenül megőrizzük municipális (törvényhatósági) jogainkat: ezek ugyanis politikai létünk alapjai. 5. Hogy ezután is, mint eddig, a magyarok testvérei legyünk a magyar alkotmány védelme alatt.” Az utolsó pontot nem kell szó szerint érteni – ekkorra már a horvát–magyar ellentét súlyos volt.

Az illírizmus egyébként csak egy válfaja volt annak a pánszlávizmusnak, amelyet Ján Kollár, 1848 előtt


évtizedekig a pesti szlovák evangélikus egyházközség lelkésze, hirdetett meg. Ez csak kulturális téren szorgalmazta az egységet. Felfogása szerint a szláv egy nyelv (tehát egy nemzet), amelynek négy nyelvjárása van: az orosz, a lengyel, a cseh–szlovák és a délszláv. Minden tanult embernek a szlávok soraiban mind a négy nyelvjárást meg kell tanulnia.

Az illír, a délszláv – manapság szerb–horvátnak is szoktuk nevezni – tehát külön nyelvjárás, valójában nemzeti nyelv volt. Gaj 1842-es kiáltványában már azokkal vitatkozott, akik az illír elnevezést ellenezték, helyében a horvátot kívánták volna megtartani: „Azokat, akik azt vetették az illírség szemére, hogy ki akarjuk irtani a horvát–szlavón nyelvet, megkérdezzük, vajon hét évvel ezelőtt ugyanígy hangzott-e a horvát–szlavón nyelv a nyilvános helyeken és a magasabb körökben, mint manapság? Vajon a tiszta, kiművelt és irodalmi horvát nyelvet a hazában és a külországokban olyan becsben és tisztességben tartották-e, mint amilyet most szerzett az egész világ előtt?” A kérdésben természetesen benne volt már a felelet is.

A bécsi kormányzat azonban épp ekkorra már gyanút fogott, terhesnek tartotta az illír elnevezést és a mögötte rejlő, még csak homályosan megfogalmazott igényeket. 1843-ban be is tiltotta az elnevezést. Gaj, aki engedelmes volt Bécs irányában (suttogták, a kormány pénzeli) kénytelen volt Ilirske Narodne Novine (Illír Nemzeti Újság) c. lapját megint, mint eredetileg, Horvát Nemzeti Újságnak keresztelni. Igaz, a támogatást nem vonták meg tőle.

Egy új tényező is jelentkezett, az Adam Czartoryski herceg vezette lengyel emigráció. Czartoryski minden mozgalmat igyekezett felhasználni a lengyel állam függetlenségének helyreállítására. Ezért érdeklődött a délszlávok iránt is, és támogatta összefogásukat. Hátha ez is segítségére lehet a lengyel ügynek. Emisszáriusa, küldöttje, Janusz Woronicz 1845-ben Zágrábban tárgyalt. Gaj pedig 1846-ban Belgrádban járt, hogy egy másik ügynökkel, a cseh nemzetiségű František Zachhal tárgyaljon.

Szerbek alatt a délszlávok

S ha most már Belgrádba is eljutottunk, ideje valamit szólni a szerbekről és Szerbiáról is. A szerbek már a 15. század óta közvetlenül oszmán fennhatóság alá tartoztak. Éppen a század elején, 1804-ben indítottak felkelést, először csak a helyi oszmán hatóságok ellen, ebből azonban Karagyorgye (Fekete György) vezetése alatt nemzeti felkelés bontakozott ki, néhány évre létrejött egy szerb fejedelemség (az értelmiség a dél-magyarországi szerb településekről származott ide), a kormányzat akkor éppen az oroszok elleni háborúval volt elfoglalva. Mihelyt ennek vége lett, le is verték a felkelést, Karagyorgye osztrák birodalmi területre menekült. 1815-ben azonban egy másik szerb vezér, Obrenovics Milos vezetése alatt újabb felkelés tört ki. Az oszmán kormányzat sokáig habozott, de végül is 1832-ben, a nagyhatalmak nyomására elismerte ezt a Szerbiát hűbéres fejedelemségként, jelentős autonómiával. Néhány városban még megmaradt a török helyőrség, egyébként azonban Milos korlátlanul rendelkezett fejedelemségével. Írni-olvasni nem tudott, de igen fejlett politikai érzéke volt, meg gazdasági is. Fejedelemségét úgy kezelte, mint saját birtokát, kereskedelmét szuverén módon irányította. Meg is elégelték a többiek, akik végeredményen ugyanolyan nagykereskedők és szabadságharcosok voltak. 1834-ben rákényszerítették, hogy alkotmányt adjon országának. Milosnak így már kevésbé telt kedve az uralkodásban, 1839-ben le is mondott és Párizsba távozott. (1858-ban majd még visszahívják.) 1842-ben fia, Mihály is távozott. Az előkelők Karagyorgye fiát, Sándort választották fejedelmükké.

Sándor nem volt olyan ügyes a politikában, mint Milos, de annál ambíciózusabb. Kis fejedelemségét (a terület a mai Szerbiának negyedrésze volt) növelni szerette volna, s végső fokon a töröktől is megszabadulni.

Sándornak akadt egy széles látókörű, tehetséges minisztere Ilja Garašanin személyében. Ő lett a belügyminiszter (hiszen külügyminisztere a függő viszonyban lévő fejedelemségnek nem lehetett). 1844-ben nagyszabású tervvel állt elő uralkodójának. Nem bajlódott illír ősökkel és nemzeti elnevezésekkel. Ő már egy meglévő állam embere volt, s ennek az államnak a kiterjesztését tartotta céljának Kikre terjeszkedjen ki ez az állam? Természetesen a délszlávokra. Azokra, akik immáron egy nyelvet beszélnek. Ilyen sokan vannak oszmán birodalmi területen, a meglévő államtól délre nagy lélekszámban szerbek, délnyugatra bosnyákok meg montenegróiak. De ugyancsak sokan vannak a Habsburg Birodalom területén, Dél-Magyarországon, Horvátországban, Dalmáciában, egyes osztrák tartományokban. Ezeket mind a szerb állam hivatott felszabadítani az idegen uralom alól és egy nagy államban egyesíteni.

Garašanin okos ember volt. Tudta, hogy ez egy csapásra nem valósulhat meg. Ki is alakította a pontos menetrendet. (Hosszú évtizedek után ugyan, de meg is valósítják.) A terv a következő: az Oszmán Birodalom már „Európa beteg embere”, előbb vagy utóbb fel fog bomlani. Ezért a szerb igényeknek elsősorban errefelé kell irányulniuk. Az Oszmán Birodalom délszláv területeit kell először megszerezni. Ez elsősorban orosz segítséggel valósulhat meg, békésen vagy fegyveresen. Az így megerősödött szerb állam majd nagyobb


reményekkel igényelheti a Habsburgok délszláv területeit, ha a nemzetközi helyzet ehhez kedvezően alakul. Akkor majd a délszlávok szabadon és békésen élnek együtt a délszláv, vagyis szerb államban.

A Nacertanije (Így nevezte Garašanin tervezetét) Belgrád felől akarta megvalósítani azt, amiről – mint láttuk – Gaj Zágrábban töprengett. Garašanin nyersebben fogalmazott, államférfi volt, ha egyelőre csak egy kis államban is. Gaj talán még magának sem merte bevallani, hogy illír mozgalma ugyanúgy végső fokon egy nagy délszláv állam megteremtésére törekszik. (Éppenséggel horvát vezetés alatt.) Csakhogy ő nem volt államférfi, csupán egy kis nemzet mozgalmának vezetője. Óvatosabbnak és szerényebbnek kellett lennie.

A horvát Gaj még kulturális egységet szorgalmazott, Kollár szellemében.

A szerb Garašanin a hódítást. Végül is – a délszláv állam mindnyájuk közös állama lesz, nevezzék illírnek, szerbnek vagy horvátnak. Ezek ketten úgyis egy nyelvet beszélnek, tehát egy nemzetet alkotnak. A vallási különbség: a horvátok katolikusok, a szerbek ortodoxok, a szekularizáció a 19. században nem tűnt akadálynak.

A közös ellenség: a magyar

Az egész meg úgyis csupán jámbor tervezgetés volt a maga korában. A létező nagyhatalmaknak, a Habsburg Birodalomnak és az Oszmán Birodalomnak nem okozott súlyos gondot. 1848-ban szerbek és horvátok mondhatni közösen léptek fel a magyarok ellen, a Szerb Vajdaság, amelyet Magyarországon belül meghirdettek, szoros kapcsolatra törekedett a horvát királysággal. A közös ellenség; a magyar, lehetővé tette az együttműködést. És ez a közös ellenség sokáig megmaradt. De mi lesz, ha majd egyszer nem számít? Az elképzelések, tervek ezzel még nem törődtek.

2. Képek


1. Illíria területeIllíria területe

Észak-balkán az illírek által lakott terület, melyet az ókorban Illyricum néven Róma szervezett provinciává. Ez a név újra akkor került elő, amikor Napóleon elhódította a területet a Habsburgoktól és 1809-ben Franciaországtól függő ún. illír tartományokká szervezte (Provinces Illyriennes). Részei voltak: Krajna, Karintia, Isztria, Dalmácia és Horvátország egyes területei. Központja Ljubljana volt.

Az 1814–15. évi bécsi kongresszus a területet az Osztrák Császárságnak juttatta vissza. Ausztria 1816-ban királysággá emelte, de Dalmáciát elválasztotta tőle. Ekkor magában foglalta: Karintiát, Krajnát, Görzöt, Triesztet s a velencei Isztriát. 1849-ben I. Ferenc József a királyságot megszüntette és öt új tartományként szervezte újjá.

2. Képek


1. A terjeszkedõ Szerbia, 1878-1914SIPOS Balázs

A terjeszkedő Szerbia, 1878–1914

1856, a krimi háború után, különösen pedig a német kérdés rendezését követően (1871), megnövekedett a keleti kérdésben közvetlenül érdekelt nagyhatalmak száma: Anglia, Franciaország, Olaszország, Németország, különösen pedig az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország igyekezett saját érdekei szerint irányítani a kialakuló kisállamok sorsát. Fokozottan igaz ez Szerbiára, amely mindig is valós erejénél nagyobb befolyást kívánt mutatni, s az 1878 és 1914 közötti korszakban a felszabaduló országok, területek egyesítőjeként, vagy legalább vezetőjeként óhajtott fellépni. Ez határozta meg külpolitikáját is: először a békés politika Ausztria–Magyarország irányában, majd tájékozódás a Monarchia ellen forduló Oroszország irányába. A két monarchia közötti választást befolyásolta az is, hogy Szerbiában éppen melyik uralkodócsalád volt hatalmon.

A szerb külpolitikát persze nemcsak tisztán diplomáciatörténeti szempontból lehet szemlélni. Befolyásolta Belgrád lépéseit az a tény, hogy az ország jelentősen eladósodott: többek között az önállóság kivívása, a berlini kongresszuson (1878) elrendelt vasútépítés miatt 1895-ig 350 millió frank hitelt kényszerültek felvenni. A berlini kongresszus előtt orosz, utána osztrák és német bankok adtak inkább kölcsönöket. Befolyásolta a szerb külpolitikát az is, hogy Szerbia külkereskedelmét döntően az Osztrák–Magyar Monarchiával folytatta.

Osztrák–német irány (1878–1903)

A berlini kongresszus után Szerbia osztrákbarát külpolitikát folytatott: Obrenovics Milán uralkodása alatt mindvégig ragaszkodott ehhez az irányhoz. E politika alapja az volt, hogy a Monarchia támogatta Belgrád délkeleti irányú területi igényeit és Macedónia megszerzését, míg Szerbia lemondott a Monarchia javára Boszniáról és a Novobazari Szandzsákról. Az uralkodó osztrák orientációját nagyban befolyásolta persze az is, hogy a létrejövő Bulgária Oroszországhoz közeledett, s e két kis balkáni államnak területi ellentétei voltak egymással (azonos irányba próbáltak terjeszkedni).

Az osztrák orientáció eredményeként Szerbia és Osztrák–Magyar Monarchia titkos szerződést kötött 1881-ben. Eszerint a délszláv állam nem tűr meg területén semmiféle Monarchia-ellenes propagandát (ilyet nem támogat Bosznia és Hercegovina területén sem), illetve a Monarchiával való előzetes megbeszélés nélkül nem köt semmilyen szerződést. Ellenszolgáltatásként Bécs elismeri Szerbiát mint királyságot (1882-ben vált azzá), és támogatja déli határainak kiterjesztésében. A két állam a Monarchia számára kedvező kereskedelmi egyezményt is kötött.

Szerbia első „látványos” külpolitikai lépése 1878-at követően Bulgária megtámadása volt. A berlini kongresszus által teremtett „új” bolgár állam ugyanis már 1885-ben megszerezte Kelet-Ruméliát, s területéhez csatolta. Szerbia persze nem nézte jó szemmel a területi növekedést: elsősorban azért, mert tartott attól, hogy Bulgária – túlzottan megerősödve – könnyűszerrel megszerzi Macedóniát is, amelyet pedig Belgrád „saját” területeként tartott számon. Mindenképpen el akarta tehát kerülni, hogy a számára kedvező hatalmi helyzet a Balkánon módosuljon. Két lehetőség kínálkozott arra, hogy ennek elejét vegye: az egyik, hogy Bulgáriát eredeti határai köze szorítja vissza, a másik, hogy bizonyos területekkel kárpótolja magát. Éppen ezért Milán szerb király csapatokat irányított a határra és 1885. november 13-án hadat üzent Sándor bolgár uralkodónak.

A hadüzenet pillanatában Szerbia volt katonai fölényben: a bolgár csapatok ugyanis még Kelet-Ruméliában tartózkodtak. Ez a helyzeti előny azonban hamar elmúlt: a szerb katonák csak lassan vonultak Szófia, a főváros felé, mivel igyekeztek minél nagyobb területre kiterjeszteni a szerb uralmat. Időt adtak ezzel a bolgároknak a csapatok átcsoportosítására. A megtámadott fél pedig élt ezzel a lehetőséggel: nemcsak megállította, hanem meghátrálásra is kényszerítette Milán hadseregét. Szerbia csak azért kerülte el az összeomlást, mert az Osztrák–Magyar Monarchia – diplomáciai eszközökkel – lépett fel mellette.

Belpolitikai zavarok

Az 1880-as évek második felében Milán kudarcokkal és botrányokkal teli politikája és magánélete miatt olyan belpolitikai engedményekre kényszerült, amelyek kihatottak az ország külpolitikai életére is. Az addigi egyértelmű osztrák orientáció íve megtört: Milán lemondásra kényszerült fia, Sándor javára, és egy orosz-barát politikust rendelt gyermeke mellé gyámnak.


1893-ban a trónörökös államcsínnyel magához ragadta a hatalmat, és megbuktatta a még az apja által kinevezett kormányzótanácsot. Uralkodásának évei alatt Szerbia még nem tért át oroszbarát politikai irányra. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország éppen ebben az időszakban még a balkáni érdekszférák elhatárolásán alapuló békés politikát követett. Ez pedig bizonyos közeledést eredményezett a két nagyhatalom között.

1903-ban Karagyorgyevics Péter megdöntötte Sándor király uralmát, véget vetve ezzel az Obrenovics-dinasztia nem oly hosszú történetének. A két ekkor még nagyhatalom persze nehezményezte Sándor erőszakos eltávolítását (és megölését). De sem Bécs, sem Pétervár nem törekedett arra, hogy kihasználja – a másik rovására – ezt a helyzetet. Ez orosz részről már csak azért is meglepő, mert az egész puccsnak osztrákellenes színezete volt; s az új király a cár védencének tekintette magát. Hosszú távon azonban bebizonyosodott: Szerbia új uralkodója merőben új külpolitikát kíván követni. Karagyorgyevics Péter ugyanis a balkáni államok összefogását és az orosz orientációt választotta.

Terjeszkedés Nyugatra

Az 1903-as „váltást” követő első években sok jel arra mutatott, hogy Oroszország nem képes aktívan beavatkozni és segíteni a balkáni népeknek és országoknak. Legalábbis rövid pihenőre van szüksége, amíg keleti kudarc a belső megrázkódtatásokat (1905–1906-os forrongások) ki tudja heverni. Éppen ezért Belgrád irányt változtatott, terjeszkedő politikájában Nyugat, Illetve Délnyugat felé fordult, ahol viszont a Monarchiába „botlott”. Ugyanakkor arra törekedett, hogy megnyerje terveinek Szófiát. Ennek a törekvésnek az első eredménye az 1905. évi vámuniós szerződés volt, aminek a „Balkán a balkáni népeké!” politika követésén kívül – vagy azzal együtt – egy célja volt még: borsot törni Ausztria–Magyarország orra alá. Pontosabban az, hogy az éppen esedékes osztrák–magyar és szerb kereskedelmi tárgyalásokon Belgrád jobb pozíciót szerezzen magának. A Monarchia e megállapodás felmondására akarta kényszeríteni Szerbiát, amitől persze az mereven elzárkózott. Az így kialakult helyzet eredményeként a kereskedelmi tárgyalások megszakadtak és – ami ennél jóval súlyosabb – a Monarchia lezárta határait a szerb élő- és feldolgozott állatexport előtt. Belgrád hasonló lépéssel válaszolt. 1906-ban kitört a vámháború Szerbia és Ausztria–Magyarország között.

A vámháború a Monarchia számára nem járt sikerrel: azon túl, hogy viszonya e délszláv állammal végérvényesen megromlott, elveszítette addigi jelentős gazdasági szerepét. Kiderült ugyanis, hogy a Monarchia területéről kitiltott szerb áruknak másutt is van piaca. Ausztria–Magyarország bevitele lényegesen visszaesett (a szerb importnak 1881-ben 89,7%-át adta, míg 1911-ben csak 41,1%- át), míg a vámháború előtt onnan szállított árukat Belgrád máshonnan is be tudta szerezni. Az osztrák bankok szerepét pedig a franciák vették át. A gazdasági nyomás tehát nem hozta meg a kívánt eredményt.

A Monarchia ellen

A következő szakítópróba Szerbia és az Osztrák–Magyar Monarchia között Bosznia és Hercegovina annexiója volt (1908). Belgrádban ingerülten reagáltak erre: a szkupstina (a szerb országgyűlés) egyik ülésén csak kis szótöbbségen múlt, hogy nem üzentek hadat Ausztria–Magyarországnak. Majd végig igyekeztek a nagyhatalmak Monarchia-ellenes akciói mögé felsorakozni: többek között támogatták egy Európa-konferencia összehívásának tervét, mely egyetlen témája az annexió lett volna; nemzetközi felügyelet alá kívánták vonni Boszniát és Hercegovinát. Ezt a külpolitikát egészen addig folytatták, amíg Oroszország, mely a Boszporuszért „cserébe” előzetesen hozzájárult az annexióhoz, fenntartás nélkül elismerte az Osztrák–Magyar Monarchia akcióját.

Marakodás a török örökségen

A vámháborúnál határozottabb formája volt a Török Birodalom (és Ausztria–Magyarország) ellen irányuló délszláv együttműködésnek a Balkán-szövetség létrehozása, melynek tagja volt Szerbia, Montenegro, Bulgária illetve Görögország. A szövetségnek irányítója Oroszország volt: a bolgár–szerb szerződésben például rögzítették, hogy minden vitás kérdésben a cári nagyhatalom dönt közöttük. Amikor pedig Olaszország 1911-ben sikeres háborút folytatott az Oszmán Birodalom ellen, a szövetség tagállamai is hadat üzentek a valamikori megszállónak. A török csapatok nem jelentettek akadályt a kisállamok katonáinak: akciójukat is csak azért kellett abbahagyniuk, mert Európa nagyhatalmai nem kívánták a Török Birodalom teljes összeomlását. (Első és második Balkán-háború, 1912–1913.) 1913 májusában Londonban megkötötték a békét: ennek eredményeként jött létre Albánia (nehogy Szerbia kijusson a tengerhez), és szerezte meg Macedónia legnagyobb részét Szerbia.

Macedónia birtoklása azonban újabb háborút eredményezett: Belgrád és Athén már 1913. június 1-én katonai szerződést kötött egy esetleges bolgár támadásra készülve. S nem is kellett sokáig várniuk: június 29-én a valamikori szövetséges hadat is üzent Szerbiának. A második balkáni háború azonban hamar véget ért: Bulgária


ellen lépett fel Szerbia, Montenegro, Görögország, Románia és a Török Birodalom is. Ferdinánd bolgár király már július 28-án békét kért, amit augusztus 10-én meg is kötöttek. Ez a két háború már a világháborúra való készülés jegyében zajlott le: 1914-től azonban új fejezet kezdődött Szerbia külpolitikájában.

2. Képek


1. Berlini kongresszus (1878)KOVÁCS Éva

Szerbia megalakulása

1804 februárjában általános törökellenes népi felkelés tört ki Kara Djordje (Karagyorgye) vezetésével a szerb területek felszabadítása érdekében. Az ezután meginduló orosz–török háborút (1806–12) lezáró bukaresti békében Oroszország autonómiát harcolt ki Szerbia számára. (A cári Oroszország Porta elleni harcát a Fekete-tenger partvidékének, a Kaukázusnak és a tengerszorosoknak elfoglalási vágya ösztönözte.)

A napóleoni háborúk idején azonban Törökország visszaszerezte elveszett területeit. 1815-ben újabb népi felkelés indult Obrenovics Milán vezetésével, aki örökletes fejedelemmé választatta magát.

Oroszország nyomására a szultán 1830–33-ban belső önkormányzatot adott Szerbiának (megerősítve Szerbia fejedelemválasztó jogát és belső, nemzeti önkormányzatát, bizonyos évi adó fejében), de a török fennhatóság helyőrségek formájában továbbra is megmaradt.

Berlini kongresszus

1878. június 13. – július 13.

Az európai nagyhatalmak tanácskozása, ahol módosították az 1877–78. évi orosz–török háborút lezáró San-Stefanó-i békét. A résztvevők meg akarták akadályozni az orosz érdekeket szolgáló „Nagy Bulgária” létrejöttét.

A nagyhatalmak fenyegető diplomáciai fellépésére Oroszország lemondott Törökország feletti győzelme számos eredményéről. A megegyezést a berlini szerződés rögzítette. Bulgária elvesztette a neki szánt területek kétharmadát, területét a Balkán-hegységtől északra jelölték ki. Kelet-Ruméliát autonóm tartományként török fennhatóság alá helyezték Macedónia integráns része maradt Törökországnak A nagyhatalmak elismerték Szerbia, Románia és Montenegro függetlenségét. Az Osztrák–Magyar Monarchia engedélyt kapott Bosznia–Hercegovina megszállására. Oroszországhoz került Dél-Besszarábia és a kaukázusi Batum, Karsz valamint Ardahan vidéke. Anglia már a kongresszus előtt birtokba vette Ciprust. Balkán-háborúk

Első – 1912. október–1 913. május

Az első Balkán-háborúban az 1912-ben létrejött törökellenes Balkán-szövetség államai (Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegro) az orosz diplomácia támogatásával harcot vívtak Macedónia és a többi török kézen levő terület felszabadításáért. Törökország három hét alatt vereséget szenvedett. Az 1913. májusi londoni konferencia rögzítette a vereség következményeit: Törökország csaknem teljesen elvesztette európai területeit és létrejött az önálló Albánia. (Ennek kezdeményezője a Monarchia volt, Szerbia túlsúlyának akadályozása érdekében.) Szerbia megnövelte területét, bekebelezve Macedóniának a bolgárok által vitatott részét.

Második – 1913. június–július

Az első Balkán-háborúban felszabadult területek újrafelosztásáért harcot indító, várakozásaiban csalódott Bulgáriával szemben Szerbia, Montenegro, Görögország és a hozzájuk csatlakozó Románia és Törökország csapatai álltak. Bulgária egy hónap alatt vereséget szenvedett. Az 1913. augusztusi bukaresti békében Bulgáriától elvették az első Balkán-háborúban neki ítélt területek nagy részét. Macedónia Szerbiához, Trákia Görögországhoz, Dél-Dobrudzsa Romániához került. Törökország visszakapta Drinápolyt és Kelet-Trákia egy részét.


1. Horvátok a MonarchiábanSZÁSZ Zoltán

Horvátok a Monarchiában

A horvát kérdés

„A históriai álláspont fő ugyan, de talán mégsem a legfőbb, és kétségtelenül nem az egyedüli közügyeink elintézésénél” – írta Szalay László historikusunk 1861-ben A horvát kérdésről c. munkájában, mintegy megelőlegezve, hogy Horvátország és Magyarország egymáshoz való viszonyát a Habsburg Monarchia modernizálása keretében a történeti jog és a kialakult reális erőviszonyok egyeztetésével kell új alapokra helyezni.

Pest és Bécs között

Hét és fél évszázad államközössége kötötte össze Magyarországot Horvátországgal úgy, hogy Horvátország végig megőrizte történeti–közjogi önállóságát, külön „politikai nemzet” volt, területi önkormányzattal, saját országgyűléssel. 1848-ban – noha magyar részről nagy rugalmasságot mutattak a horvát önállósodási törekvések elismerése terén – a két ország között minden államjogi kapcsolat megszakadt. A neoabszolutizmus látszatönállóságra sem igyekvő évtizede után (1849–1861), minden ott folytatódott, ahol 1848 nyarán abbahagyták. A horvátok a pesti és bécsi orientáció között ingadoztak, tudván, hogy az osztrákok ellenzik a magyar–horvát államközösséget.

Az egybehívott zágrábi országgyűlésen a többséget alkotó nemzeti liberálisok elvben az uralkodó személyi közösségén, a perszonálunión alapuló laza magyar–horvát kapcsolat kialakítására gondoltak, de a realitások figyelembevételével hajlandóknak mutatkoztak „a közös érdekeknek és szükségleteknek megfelelően Magyarországgal még szorosabb kapcsolatba lépni”. Feltételeik: a magyarok elismerik a horvát önállóság elvét, valamint területi igényeiket a Határőrvidékre, Dalmáciára, Fiumére és a Muraközre. A magyar országgyűlésből sem hiányzott az engedékenység a széles körű – de nem teljes – önállóság elismerésére, a horvát területi kívánságok teljesítésére, de Fiuméről és a Muraközről nem akartak lemondani.

Az osztrák–magyar kiegyezést közvetlenül előkészítő időszakban, 1866 tavaszán tárgyalt egymással a két országgyűlés küldöttsége – eredménytelenül. Az álláspontok megmerevedtek: a területi kérdések egy részében (Fiume, Muraköz) nem tudtak szót érteni. Az állami önállóság kérdésében pedig így sarkosodtak az álláspontok: „perszonálunió engedményekkel” – ez volt a horvát elv, míg Pest változatlanul a „reálunió engedményekkel” elvéhez ragaszkodott. Horvát részről ezután érthetően megerősödött a különállás gondolata. Mint annyi más megoldatlan kérdésben, ebben is az osztrák–magyar kiegyezés (1867. február) hozott fordulatot, egyfajta – persze azóta is vitatott – megoldást.

Horvát–magyar kiegyezés

1867 elején Bécs „feladja” Horvátországot, ezzel egyben elveszett annak lehetősége, hogy Magyarország ellenében, osztrák segítséggel menjen végbe a Határőrvidék és Dalmácia horvát bekebelezése, a horvát államiság kiépítése. 1867 márciusától az osztrák minisztertanács nem foglalkozik többet a horvát kérdéssel. Zágrábból már csak Pest felé vezetett az út. Az addig kisebbséget alkotó „unionisták” kerültek Zágrábban hatalomra, akiknek sikerült azután a választásokat is megnyerni, s 1868 tavaszán immár egy mérsékelt horvát parlamenti delegáció utazhatott Pestre – elfogadni a horvát–magyar kiegyezést.

Az 1868. évi XXX. tc. (Horvátországban I. tc.) leszögezte, hogy Magyarország és Horvátország „egy és ugyanazon állami közösséget képeznek” de Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet, s belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír”. A beligazgatás, oktatás, vallás, igazságszolgáltatás terén teljes önkormányzatot kapott, a zágrábi parlament (szábor) ezekre vonatkozóan bírt törvényhozó hatalommal. A helyi kormány élén a magyar miniszterelnök előterjesztése alapján a király által kinevezett bán állott, ő vezette a – természetesen horvát nyelvű – közigazgatást.

A magyar–horvát közös ügyek körébe tartozott a hadügy, a pénzügy, általában a gazdasági ügyek, melyeket a pesti kormány illetve a pesti „közös” parlament irányított – utóbbiba a horvátok 29, később 40 képviselőt küldtek. A parlamentre ki kellett tűzni a horvát zászlót; a magyar kormányba bekerült egy horvát miniszter, a minisztériumokban horvát szekciók létesültek.


A gazdaságirányítás az egyik fontos terület, melyen a horvát–magyar kiegyezés különbözött az osztrák–magyartól; a viszonylagos fejletlenség miatt ezt a szférát át kellett engedni a magyaroknak. A „közös ügyek” közös költségeiből Horvátország amúgy sem tudott arányos részt (6,5%) magára vállalni. A kiegyezési törvény ezért ki is mondta, hogy Magyarország „tekintettel azon testvéri viszony megújítására, mely közte és Horvátország között századok óta fennállott” a horvát költségek egy részét átvállalja.

A magyar kormány támogatta a horvátok igényét a Határőrvidékre és Dalmáciára. Előbbit hamarosan sikerült is teljesíteni, az ország nagyobbik felét kitevő Határőrvidéket „polgárosították” és Horvátországhoz csatolták, Dalmácia viszont megmaradt osztrák fennhatóság alatt. Nem született megállapodás Fiume kérdésében, mely miként „corpus separatum” a magyar koronához csatolt autonóm (olasz jellegű) város maradt, jogállását az 1870. évi ún. provizórium szabályozta – fél évszázadra. A horvátok végig fenntartották igényüket e kikötővárosra.

„Csodaszer” a korban: a nemzetállam

A horvát–magyar kiegyezés példamutatóan széles körű autonómiát biztosított a horvátoknak. A kormányzástól a nyelv-, zászló-, címerhasználaton át horvát ezredekig, horvát honvédségig az önálló állami lét egy sor elemét fellelhetjük benne. Alapot jelentett a teljes nemzeti–állami élet kiépítéséhez. Mindemellett minta, elérendő cél volt ez a megoldás a térség más kisnemzetei, különösen a magyarországi nemzetiségek számára.

A horvát társadalom jelentős része azonban végig a dualizmus korában kevesellte az önállóság adott mértékét. A teljes önállóságra vágyott, bizonyára túlbecsülve – akárcsak a magyarok, de minden más egykorú náció – a nemzetállami keretek csodatévő erejét. A horvát–magyar államközösségben kétségtelenül érvényesült a magyar hegemónia, aminek fenntartása érdekében Budapest sokszor cselhez folyamodott. Sőt, esetleg a lakosság negyedét kitevő szerbeket is kijátszotta a horvátokkal szemben, néha pedig erőszakhoz folyamodott. Az új század elején azonban a horvát kérdés újrarendezésének előjelei is feltűntek.

Trializmus?

Azokat a horvát egységtörekvéseket látva, melyek előbb a Monarchián belüli délszláv tartományok összefogására, végső soron egy osztrák–magyar–horvát trializmus megteremtésére irányultak, illetve a Monarchián kívüli délszlávokkal való összefogás felé mutattak, a birodalom vezető körei is fontolgatni kezdték az átalakításokat.

Budapest semmit nem akart változtatni, de már Aerenthal külügyminiszter 1907-ben terjedelmes emlékiratban javasolta a „háromegy” királyság helyreállítását és megnövelését. Dalmácia és Horvátország egyesítése után oda kell csatolni Bosznia–Hercegovinát – mondja a külügyminiszter. „Magyarország saját hatalmi szférájában egy számottevő délszláv államcsoport jön létre” ezzel, Budapest nagy jövőjű, hosszú tengerparthoz jutna, egyben persze komoly riválisa lenne Szerbiának és Itáliának s még jobban rá volna utalva Ausztriára... Ez a haderő közösségét is erősítené, s immár 25 évre lehetne (magyar fizetség gyanánt) az osztrák–magyar vámszövetséget megkötni. A tervezet gyermetegen machiavellista, s szinte kiáltott belőle „a magyar szeparatizmustól” való túlzott osztrák rettegés. Mégis, annyi komolyság azért tükröződik benne, hogy Horvátország államjogi helyzetének újrarendezése az első világháború előtt már Bécsben is kikerülhetetlennek látszott.

Akár a Monarchián belül, akár azon kívül, akármilyen változatban keresték a kortársak a megoldást, a kiindulási alap, inkább bevallva, mint bevallatlanul, az 1868. évi horvát–magyar kiegyezés, a sokszázados államközösség és ezek tanulságainak összessége maradt.

2. Képek


1. Katonai HatárõrvidékKOVÁCS Éva

Katonai Határőrvidék

A Habsburg Birodalom az Adriai-tengertől Erdélyig húzódó földterületen – a török elleni védelem megszervezése érdekében – a 16–17. században sajátos katonai szervezetbe tömörülő határőrvidéket alakított ki. A területet ezredek szerint osztották be, és katonai parancsnokok igazgatták.

A török kiűzése után (1699) megszervezték a birodalom déli határán a Horvát–Szlavón Határőrvidéket, amely a tengerparttól egészen a Tiszáig nyúlt. Erre az elnéptelenedett vidékre a kormányzat horvát és szerb népcsoportokat telepített.

Az 1718. évi pozsareváci béke után ehhez a határőrvidékhez csatolták a titeli „sajkás kerületet”, valamint a Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyék területén lévő Bánsági Határőrvidéket. 1762 után Erdély déli és keleti részén székely határőrökből megszervezték a Keleti Határőrvidéket, beosztva ide a régebbi naszódi román határőrezredeket is.

A határőrök földet kaptak, béke idején az adó egyharmadát fizették, háború esetén adómentesek voltak

A török veszély megszűnte után a magyar országgyűlés állandó sérelme volt a Határőrvidék és népessége különállása, hiszen ez a terület előbb a bécsi Udvari Haditanács, majd 1848 után az osztrák hadügyminisztérium közvetlen fennhatósága alá tartozott. A Keleti Határőrvidéket 1851-ben megszüntették, a Déli Határőrvidéket 1871–85 között fokozatosan „polgárosították” azaz igazgatásilag visszasorolták a magyar megyeszervezethez A horvát– szlavón részeket Horvátországhoz, a Bánságot Magyarország közigazgatása alá helyezték.

2. Képek


1. A trónörökös és a délszláv kérdés. Ferenc FerdinándSZÁSZ Zoltán

A trónörökös és a délszláv kérdés

Ellensúly Szerbiával szemben

A hagyomány szerint a „birodalom megmentőjének” küldetésére készülő trónörökös a dualizmust egy osztrák— magyar—délszláv trializmussal akarta felváltani, ahol a délszlávok központját, meghatározó erejét a „dinasztia hű” horvátok alkották volna. A Monarchián belüli délszláv államalakulat egyben hatalmas ellensúlyt képezett volna Szerbia saját magának szánt délszláv egyesítési és vezéri szerepével szemben. A valóságban azonban Ferenc Ferdinánd sohasem helyezkedett trialista álláspontra, csupán játszadozott egy ideig ezzel is, mint annyi más átalakítási koncepcióval. Ma már tudjuk, hamis volt az a feltevés, hogy a trónörökös a Balkán felé agresszív külpolitikát szorgalmazott, de épp oly hamis az a feltevés is, hogy „a délszláv népek melegszívű barátjaként” rendezni tudta volna a balkáni kérdést, s éppen ezt akarták megakadályozni 1914 júniusában a Szerbiából irányított szarajevói merénylők...

A trónörökös szenvedélyesen gyűlölte a „királygyilkos” szerbeket (valamint a magyarokat, zsidókat, olaszokat, lengyeleket). Nem egyszer tett ellenük igen goromba, sőt háborút ígérő kijelentéseket, azonban a határozott lépésektől mindig visszariadt. Bizonytalan délszláv vonatkozású tervei a status quo fenntartása, a magyarországi szerbek helyzetének javítása és valaminő közelebbről meg nem határozott föderalizmus között mozogtak. A nagy hang aggályos óvatossággal párosult. 1913 júliusának a második Balkán-háborút megelőző drámai napjaiban, amikor Bécsben sokan hirdették a Szerbia elleni gyors hadjárat szükségességét, a trónörökös ezt írta Berchtold gróf külügyminiszternek: „Szörnyen kedvező, hogy mindezek a balkáni kutyák egyszerre egymásnak esnek. Nem beavatkozni, a hidegvért megőrizni, nehogy magunk Balkán-államot játsszunk! Páholyból kell nyugodtan szemlélni, hogy ez a bagázs, ezek a haszontalan, megbízhatatlan uraságok kölcsönösen beverik egymás fejét!”

Ilyen ellenszenv, lenézés mellett vajon miért volt végig a békéért? Talán, mert ókonzervatív lelkülete nem akarta elviselni a sokban példának érzett cári Oroszországgal való Összeütközést. Környezete azt is tudni vélte, hogy a trónörökös szerint a Monarchia és Oroszország háborúja mindkét császári birodalomban a forradalmak kitöréséhez vezet...


1. Ferenc Ferdinánd. Életrajzi kronológiaKOVÁCS Éva

Ferenc Ferdinánd

1863. december 18. Grazban született, Károly Lajos (Ferenc József testvére) Mária Annunciata nápolyi–szicíliai hercegnővel kötött házasságából származó legidősebb fiaként.

1875 Ferenc Ferdinánd megörökölte az olasz Este-család vagyonát.

1878 Katonai pályáját a 32 gyalogezrednél kezdte.

1889 Rudolf trónörökös halála után Ferenc Ferdinándot tekintették a trón várományosának bár hivatalosan még nem erősítették ezt meg.

1890–92 Sopronban a 9. huszárregiment ezredeseként szolgált, végigjárva a szokásos katonai ranglétrát.

1891–92 Ferenc József kíséretében látogatást tett a pétervári és a berlini udvarnál.

1892–93 Tíz hónapos világ körüli utazást tett, amelyről naplót jelentetett meg.

1893. november Megkapta a Szent Isván-rend nagykeresztjét.

1894 A 38. gyalogosdandár parancsnokává nevezték ki.

1894. április A Belvederben kiállították 18 ezer darabból álló magángyűjteményét.

1895–98 Tüdőbetegsége miatt hosszú ideig kúráltatnia kellett magát.

1896 Apja Károly Lajos főherceg halála után, mint hivatalos trónörökösnek, betegsége ellenére is meg kellett jelennie a nyilvánosság előtt.

1897 A 7. dzsidásezred tulajdonosa lett.

1898 A „legfőbb hadúr rendelkezési állományába” helyezték, ő helyettesítette a császárt minden katonai ügyben.

1900 Reichstadtban ún. morganatikus házasságot kötött Chotek Zsófia grófnővel. Felesége nemesi vérből származott ugyan, de nem egyenrangú uralkodói vagy birodalmi rendi családból, s így házasságuk rangon alulinak számított. Ferenc József csak akkor adta meg beleegyezését, amikor Ferenc Ferdinánd lemondott e házasságból származó gyermekei trónöröklési jogáról. Három gyermekük született: Zsófia (1901), Max (1902), és Ernst (1904).

1909 Chotek Zsófia grófnő megkapta a Hohenberg hercegnő címet.

1913 Kinevezték az „összfegyveres erők főfelügyelője” posztra.

1914. június 28. Tisztsége miatt neki kellett vezetnie a boszniai hadgyakorlatot. Ezügyben Szarajevóba utazott, ahol Gavrilo Princip szerb gimnáziumi tanuló – egy Belgrád katonai körei által is támogatott nacionalista, titkos szervezet megbízásából – feleségével együtt meggyilkolta. A merénylet az I. világháború kitöréséhez vezetett. A trónörököst az alsó-ausztriai Arstettenben helyezték örök nyugalomra.


1. Jugoszlávia keletkezése és bukása. Az 19181991. �évek históriájaBÍRÓ László

Az egységes délszláv állam megalakítása

A 19. század egyik „uralkodó eszméje” az önálló nemzeti állam megalakítása volt. Ez a törekvés mind a szerbeknél, mind a horvátoknál fellelhető. A párhuzamosan futó nemzetté válás folyamatában viszonylag hamar kialakult az a „délszláv” gondolatkör, miszerint a szerb, horvát, szlovén nép egymáshoz nagyon közel áll, sőt, ha a politikai helyzet úgy kívánja, akkor előfordult, hogy azt is deklarálták: ez a három etnikum egy nemzet. Az egyesüléshez vezető utat mind a horvátok mind a szerbek saját vezetésük alatt képzelték el.

A délszláv nemzeti kiteljesülésnek két nagy birodalom, a Habsburg és az Oszmán állta útját. A szerb fejedelemség, majd királyság politikai fejlődésének jelentős állomását jelentette a török alóli felszabadulás, majd a tudatos országépítés, a szerbek – vagy az általuk szerbnek tartott délszláv lakosság – által lakott területek egy országba való egyesítése (pl. Balkán- háborúk). A szerb fejedelemség növekvő aspirációi már a 20. század elején szembekerültek az Osztrák–Magyar Monarchia érdekeivel. Részben ennek köszönhető az első világháború kirobbanása is.

Trialista monarchia vagy délszláv állam?

A világháború hatalmas fordulatot, nagy lehetőséget kínált a délszláv népek számára. A háború kitörésének pillanatában még nem is sejthették a kimenetelét, de azt tudták, hogy a délszláv kérdésben jelentős változások történhetnek. A hadi helyzet alakulásától függően változtak a politikai álláspontok és Szerbia céljai is.

A világháború kitörése után néhány hónappal, 1914. december 7-én a szerb szkupstina (országgyűlés) ülésén első ízben jelentették ki, hogy Szerbia célja a háború során a délszláv népek egyesítése egy államban. Ezt a szándékukat 1915-ben ismét megerősítették.

1915-ben Monarchia-beli emigráns politikusok megalakították a Jugoszláv (azaz délszláv) Bizottságot. A bizottság célja az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztása, a délszláv népek által lakott területek egyesítése Szerbiával és Crna Gorával. A bizottság legfőbb feladatának a propagandamunkát tekintette, memorandumokat juttatott el az antant hatalmakhoz, melyekben egy egységes, önálló délszláv állam megalakulásának szükségességét hirdették. Ezekben a memorandumokban hangsúlyozták a területek egymásrautaltságát, a gazdasági kapcsolatokat és, hogy ez a három etnikum egy nemzet.

A Habsburg Monarchia délszlávjai ekkor még nem deklarálták esetleges elszakadási céljaikat. Ők egészen 1917-ig a Monarchia trialista átalakulását kívánták, osztrák–magyar helyett egy osztrák–magyar–délszláv államot. Azaz a Monarchián belül egy délszláv országrész létrehozását – természetesen horvát vezetés alatt. Az osztrák parlament délszláv klubjának 1917. májusi nyilatkozata a délszlávok egyesítését és autonómiáját követelte a Monarchián belül.

1917 júliusában Korfu szigetén tárgyalások kezdődtek a szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság között. A tárgyalások eredményeként egy közös nyilatkozat született, amelyben először rögzítették: egy közös délszláv államot kívánnak együtt létrehozni. A nyilatkozat szerint a megalakítandó állam magába foglalná azokat a területeket, ahol a délszláv népek kompakt egységben élnek. Az új állam önálló királyság lesz a Karagyorgyevics-dinasztia vezetése alatt, egységes címerrel, állami zászlóval. Az államforma: parlamentáris, demokratikus monarchia. A megalakulás után az alkotmányozó nemzetgyűlés, amelyet titkos és általános választás útján hoznak létre, dönt az alkotmányról és a berendezkedésről. A cirill és latin írásmód egyenlő, a bevett vallásokat (ortodox, római katolikus és muzulmán) szabadon lehet gyakorolni. A deklarációban nincs szó az állam belső berendezkedéséről. Ebben a kérdésben a szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság szöges ellentétben álltak egymással. A szerb kormány az unitarizmus mellett foglalt állást a tárgyalások során. Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnöke a decentralizáció híve volt, miszerint az ország területi egységei külön törvényhozással és végrehajtó hatalommal rendelkeznének, Horvátország belső önállósága megmaradna. A szerb és horvát vélemény közötti különbség a későbbiekben, az antant hatalmak politikájának változása után élesedett ki.

A délszláv kérdés megoldásában a fordulatot az 1918-as esztendő hozta. Az antant feladta a Monarchia


fennmaradásának szükségességét, októberben Wilson elnök is kijelentette, hogy a délszláv kérdést már nem lehet a Monarchia keretei között megoldani, elismerte az önálló délszláv állam létrehozásának szükségességét. Ebben az évben a Monarchia-beli délszláv politikusok közeledtek az emigrációhoz. A Monarchia vezetői pedig nem tudtak semmilyen, a délszlávok számára vonzó megoldást találni, hiába tanácskozott többször is a közös minisztertanács. Károly 1918. október 16-i, a Monarchia föderalisztikus átalakítását meghirdető kiáltványa pedig már késői volt, a délszláv népek ekkor már megalakították saját szervezeteiket. A szlovén és horvát politikai pártok vezetői az osztrák–magyar békejegyzékkel kapcsolatban szeptember 24-én olyan állásfoglalást hoztak, hogy népeiknek joguk van az önrendelkezésre és az önálló, független állam megalakítására.

Dönt a katonai helyzet

Először a szlovének alakították meg nemzeti tanácsukat Ljubljanában, augusztus 16-án. A zágrábi Szlovének, Horvátok, Szerbek Nemzeti Tanácsa október 5–6-án jött létre. A Nemzeti Tanácshoz hamar csatlakoztak a legjelentősebb politikai pártok. A tanács végrehajtó hatalomként kezdett működni. Kijelentették, hogy csak ők hivatottak népeiket képviselni és síkraszálltak az önálló állam megalakításáért. A horvát szabor 1918. október 29-én kikiáltotta a Monarchiától való elszakadást és a Szlovének, Horvátok, Szerbek önálló államának megalakulását. A szabor a legfőbb végrehajtó hatalomnak a Nemzeti Tanácsot ismerte el. Az állam külföldi érdekeinek képviseletével a Jugoszláv Bizottságot bízta meg.

A szerb kormány, a zágrábi Nemzeti Tanács és a Jugoszláv Bizottság képviselőinek tanácskozására Genfben került sor november 6–9-én. A tárgyalások előtt az antant nyomást gyakorolt a Jugoszláv Bizottságra, hogy kezdjenek megbeszéléseket a szerb kormánnyal a jugoszláv ügy érdekében. Pašić, a szerb miniszterelnök a délszláv kérdésben következetesen és nagy erőkifejtéssel a nagyszerb álláspontot képviselte. Genfben kimondták az új délszláv állam, a Szerbek–Horvátok–Szlovének Királyságának létrehozását. A genfi deklaráció kevésbé konkrét, mint a korfui. Tervbe vették, hogy majd közös minisztériumot hoznak létre, s hogy az alkotmányozó nemzetgyűlést általános, titkos és közvetlen szavazással választják meg.

A tárgyalásokon az átmenet idejére megállapodásokat kötöttek. A megegyezés szerint a szkupstina megalakulásáig mind a szerb kormány, mind a zágrábi Nemzeti Tanács tovább működik. A közös ügyek rendezésére minisztériumot szerveznek, amelybe a szerbek is, a horvátok is 6–6 minisztert delegálnak. Lesznek olyan ügyek, amelyeket a nemzeti kormányok intéznek (pl. a belső gazdasági kérdések, kereskedelem stb.).

A szerbek, illetve Pašić felfogásának mindez túl demokratikus volt, sok volt az egyes nemzetek önállóságából. A megegyezéseket nem ratifikálta, nagyszerb álláspontjáról meggyőzte Sándor régenst (ez azért nem lehetett túl nehéz), majd lemondott. A régens újra őt nevezte ki miniszterelnöknek, de ez elég volt ahhoz, hogy a Zágrábbal kötött megállapodások érvényüket veszítsék.

Az események után a horvátországi Nemzeti Tanácsban is heves vita folyt az egyesülésről. A Svetozar Privičevićc vezette csoport mindenképpen, különösebb feltételek nélkül keresztül akarta vinni az egyesülést. Jelentős erőt képviseltek a federalisták. A külpolitikai helyzet végül is arra kényszerítette a Nemzeti Tanácsot, hogy szerényebb feltételekkel kimondja az egyesülést Szerbiával és Crna Gorával (november 24.) és küldöttséget menesszen a régenshez. E „szerény feltételek”: az ideiglenes nemzetgyűlés és kormány intézi az alkotmányozó nemzetgyűlésig az ország ügyeit. Elősegítette a horvát önállóság feladását és a nagyszerb álláspont győzelmét, hogy közelgett a békekonferencia, tehát rendezni kellett a délszláv állam ügyét, és a Zágráb központú (azaz horvát vezetésű) államot nemzetközileg egy ország sem ismerte el. Segítette a szerb hatalmi sikereket, hogy mind erősebb lett az olasz behatolás a szlovén és horvát területekre, az 1915-ös londoni szerződés ugyanis területeket ígért Olaszországnak a háborúba való belépés fejében. Belső zavargások is voltak, mindezek ellen a horvát Nemzeti Tanácsnak nem volt kellő fegyveres ereje.

Hadsereg és francia érdek

A szerb csapatok októberben megjelentek Crna Gorában. November elején a helyi nemzeti tanács, majd november 24-én a nagy nemzeti szkupstina kimondta az egyesülést Szerbiával és I. Nikola trónfosztásával. A szerb csapatok november elején átlépték a történelmi Magyarország határait. Pár héttel később Újvidéken összehívták a vajdasági délszláv lakosság szkupstináját, amely a Szerbiával való egyesülés mellett döntött. Ezzel tulajdonképpen ki is alakult az új délszláv állam területe. Az új állam létrejöttében nagy szerepet játszott, hogy a nemzeti aspirációk a közös állam megteremtése, a Monarchiától való elszakadás igénye egybeesett a nemzetközi változások irányával. Az állam létrejöttét az államalkotók közti harc kísérte: a föderalizmus és centralizmus, a szerbek és horvátok ellentéte. Ez az ellentét, amelyet számos más is, pl. nemzetiségi, vallási, gazdasági ellentét kísér, jellemzi majd a királyi Jugoszlávia egész történetét. Abban, hogy szerb vezetésű centralista állam jött létre, döntő szerepe volt a szerb hadseregnek mint egyetlen fegyveres erőnek és a nemzetközi viszonyoknak,


mert a franciák főleg Szerbiát támogatták

Semmilyen autonómia

1918. december 1-jén I. Péter király nevében Sándor régensherceg kikiáltotta a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulását. A Horvát Jogpárt és a Horvát Republikánus Parasztpárt tiltakozott a királyság kikiáltása ellen. Stjepan Radić, a parasztpárt vezetője aláírási mozgalmat kezdeményezett egy önálló Horvátország érdekében, memorandumot juttatott el az antant hatalmakhoz és a párizsi béketárgyalásokra. A két világháború között a parasztpárt lett, amelyik a horvátokat integrálta és érdekeiket képviselte a parlamentben. A délszláv állam legnagyobb politikai kérdése a szerb–horvát ellentét volt, melynek megjelenési formája továbbra is az ország államberendezkedése körüli harc maradt. Az alkotmányozó nemzetgyűlésbe történő választások során a centralista pártok ugyan alig kaptak több szavazatot, mint a föderalisták, de a választójogi törvény jelentős parlamenti többséghez juttatta őket.

1921-ben kis többséggel elfogadták az ún. Vid napi alkotmányt, amely kimondja, hogy az SZHSZ államot a háromtörzsű egy nemzet alkotja. Az alkotmány semmilyen autonómiát nem ismert el. A horvátok jogai ezzel nagymértékben csökkentek. Ők ugyanis a Monarchiában hozzászoktak bizonyos autonóm jogokhoz, belső ügyeiket a szabor intézte. Gazdasági téren sérelmes volt a horvátok számára a pénzreform során bevezetett korona–dinár átváltási árfolyam (4 korona = 1 dinár). Horvátországban átlagban magasabb adókat szedtek be, mint Szerbiában. 1922-ben közigazgatási reformot léptettek életbe, amely megbontotta a történelmi Horvátország egységét, az egész országot 33, Belgrádtól függő adminisztratív egységre osztották. A parlamenti választási rendszer biztosította a szerb pártok fölényét, az 1923-as, 1925-ös és az 1927-es választások a kormánypártok sikerét hozták. A választások előtt gyakran nyomást gyakoroltak a Horvát Parasztpártra, vezetőiket letartóztatták. 1926-ban a parasztpárt elismerte a Vid napi alkotmányt és rövid időre belépett a kormányba is, a horvátok jogainak kiszélesítését azonban nem tudta elérni.

Diktatúrával: „Jugoszlávia”

1920 és 1928 között több mint húsz kormány váltotta egymást a délszláv államban, ezek valamilyen ok miatt mind megbuktak, de az államberendezkedés kérdésében nem történt változás, a centralista berendezkedés elfogadása a kormányra jutás előfeltétele volt. 1928. június 20-án egy szerb képviselő rálőtt a parasztpárt három legtekintélyesebb képviselőjére, akik közül ketten helyben, Stjepan Radić pedig a merénylet következtében néhány hónap múlva meghalt. A merényletet tömegmegmozdulások követték Zágrábban. 1929. január 6-án a király a rendezetlen belpolitikai helyzetet királyi diktatúra bevezetésével kívánta megoldani. Hatályon kívül helyezte az alkotmányt, betiltotta a nemzetiségek alapján szerveződött pártokat, Jugoszláviára változtatta az ország nevét és olyan belpolitikai struktúrát alakított ki, melyben az ő politikája érvényesülhetett. Ismét a választási rendszer biztosította a kormánypártok fölényét.

A horvát kérdés következő állomása az 1939-ben Cvetković miniszterelnök és Maček, a Horvát Parasztpárt vezére között megkötött egyezmény volt, melynek lényege, hogy Horvátország bánsággá alakul és autonóm jogokat kap. Az esetleges föderalista átalakulás lehetőségét azonban megakadályozta a német bevonulás, az usztasa állam kikiáltása, amely a horvát nemzeti kizárólagosság alapján állt.

2. Képek


1. Az egységes délszláv állam megalakításaBÍRÓ László

Jugoszlávia keletkezése és bukása

Az 1918–1991. évek históriája

1918. december 1. Sándor szerb régens herceg fogadja a zágrábi Nemzeti Tanács küldötteit, majd a király nevében kikiáltja a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulását.

1918. december 3. A zágrábi Nemzeti Tanács, mint a volt Monarchia területén létrejött délszláv állam legfelső hatalmi szerve, feloszlatja önmagát. A Horvát Jogpárt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kikiáltása ellen felhívást ad ki.

1918. december 29. Az SZHSZ állam első kormányának megalakulása.

1919. január Pénzreformot vezetnek be, 4 osztrák–magyar korona ér 1 dinárt.

1919. február 27. Előzetes rendelkezést hoznak az agrárreform végrehajtására. A rendelkezést augusztus 12-én földkisajátítási rendelet követi, a 100–500 hektár feletti birtokokat sajátítják ki. A régi, most tönkrement birtokosok jelentős része magyar (Végrehajtás: 1922. május.) Az agrárreformot kiegészíti az 1920-as betelepítési törvény, ami által a Vajdaság területére több ezer szerb önkéntes családot telepítenek be.

1919. április 20–23. Az ország szocialista pártjai egyesülnek. Forradalmi programot fogadnak el és létrehozzák a Jugoszláv Szocialista (Kommunista) Munkáspártot. (1920. január 25-től neve: Jugoszláv Kommunista Párt.)

1919. május Stjepan Radić, a Horvát Parasztpárt vezetője a fiumei olasz ügyvivőnek átad egy memorandumot több mint százezer aláírással, amelyben független Horvátország megteremtését követeli.

1919. május 1. Az antant hatalmak elismerik az SZHSZ Királyságot a párizsi béketárgyalásokon.

1919. szeptember 10. A Saint–Germain-i békeszerződés aláírása Ausztriával.

1919. november 27. A Neully-i békeszerződés aláírása Bulgáriával.

1920. június 4. Aláírják a trianoni békeszerződést.

1920. október 10. Népszavazást tartanak a karintiai „A” zónában. A lakosság 59%-a az Ausztriához való tartozás mellett foglal állást.

1920. augusztus 14. Csehszlovák–jugoszláv szerződés, amely megteremti a kisantant alapjait.

1920. november 12. A rapallói szerződés aláírása Olaszországgal. A szerződés értelmében Trieszt, Zára és néhány dalmát sziget Olaszország része lesz, Fiume szabad város.

1920. november 28. Az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon győznek a szerb centralista pártok, a Demokrata Párt 94, a Radikális Párt 93, a Kommunista Párt 58, a Horvát Republikánus Parasztpárt 50 mandátumot szerez.

1920. december 30. Koalíciós kormány alakult Nikola Pašić vezetésével.

1920. december végén Munkásmegmozdulások miatt kormányrendelettel betiltják a kommunista szervezeteket.

1921. február 2. Az összeülő alkotmányozó nemzetgyűlés munkájában a horvát pártok nem vesznek részt.

1921 júniusi 7. Aláírják a román–jugoszláv védelmi szerződést.

1921. június 28. Kis többséggel elfogadják az ún. Vid napi alkotmányt. Az alkotmány centralista berendezkedést irányoz elő.

1921. augusztus 3. Elfogadják az államvédelmi törvényt. Mindennemű kommunista tevékenységet betiltanak, a


kommunista képviselőket megfosztják mandátumuktól.

1911. augusztus 16. Meghal I. Karagyorgyevics Péter király. Utódja Sándor régensherceg.

1922 április 28. Közigazgatási reformot vezetnek be. Az országot 33, Belgrádnak alárendelt közigazgatási egységre osztják.

1923. július 19. A Horvát Parasztpárt vezetőit, Stjepan Radićet, Vladko Mačekot és Juraj Krnjevicet hazaárulás vádjával bíróság elé állítják.

1925. február 8. A parlamenti választásokon a kormánypártok kis többséget szereznek a parlamentben.

1925. március 27. A Horvát Parasztpárt elismeri a Vid napi alkotmányt, így megtarthatja mandátumait.

1926. május 14–22. A JKP III. kongresszusa Bécsben.

1927. szeptember 11. Parlamenti választások. A radikálisok, demokraták és a Szlovén Néppárt – amelyből az előző kormányok is megalakultak – többséget szereznek.

1927. november 11. Franciaország és az SZHSZ Királyság aláírják a barátsági szerződést.

1923. június 20. A parlamenti vita alatt egy szerb radikális képviselő lelövi Pavle Radić, Dr. Bašarićek horvát parasztpárti képviselőket, a párt vezetőjét, Stjepan Radićot pedig megsebesíti.

1928. július 7. Meggyilkolják Belső Makedón Forradalmi Szervezet (VMRO) vezetőjét.

1928. augusztus 8. Merénylet következtében meghal Stjepan Radić. A Horvát Parasztpárt új vezetője Vladke Maček.

1928. augusztus 12. Nagyszabású szerbellenes tömegmegmozdulások Zágrábban.

1929. január 4. A király pártok vezetőivel tárgyal. A tárgyalásokon a Horvát Parasztpárt az alkotmány módosítását, az állam föderalista átalakítását követeli.

1929. január 6. A király hatályon kívül helyezi az alkotmányt, rendeleteivel feloszlatja a parlamentet és azokat a politikai pártokat, amelyek nemzetiség, vallás, származás vagy területi alapon szerveződnek.

1929. július 17. Az államvédelmi törvények alapján Ante Pavelićot halálra ítélik.

1929. október 3. Az országot 9 bánságra osztják. Az állam új hivatalos neve Jugoszláv Királyság.

1930. június 27. Elfogadják a kisantant statútumát.

1931. szeptember 3. Az oktrojált alkotmány kihirdetése. Az alkotmány tartalmazza a polgári jogokat. A pártok nemzetiségi, vallási alapon való szervezése tilos. Az ország törvényhozó testülete a kétkamarás szkupstina, a szenátus felét a király nevezi ki.

1932. július 2. Kormánypárti politikusok létrehozzák a Jugoszláv Nemzeti Pártot. A párt tagjaiból kerülnek ki a miniszterelnökök 1935-ig.

1932. november 5–7. A kétnapos zágrábi tanácskozás után Macek meghirdeti az állam föderalista átalakításának programját. (Zágrábi pontok.)

1932. december 31. A Szlovén Néppárt autonómiát követel Szlovénia részére. (Ljubljanai pontok.)

1933. február 16. A kisantant megalakításáról szóló szerződés aláírása Genfben. Az aláíró államok: Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia.

1933. június 1. Az usztasa mozgalom meghirdeti elveit. Célja a horvát állam megteremtése bármilyen eszközzel. A Független Horvát Állam megteremtése feltételezi Jugoszlávia felbomlását. A horvát állam magába foglalná Bosznia–Hercegovinát is.

1934. február 9. Athénben Görögország, Jugoszlávia, Románia és Törökország megkötik a Balkán-paktumot.


1934. június 9. A kisantant államai, Jugoszlávia kivételével de jure elismeri a Szovjetuniót.

1934. október 9. Marseille-ben merényletet követnek el Sándor király ellen A király halála után utódja a kiskorú II. Péter lett. Az uralkodói teendőket Pál régens látja el.

1934. november 22. A jugoszláv kormány a Népszövetséghez intézett memorandumban Magyarországot a királygyilkosságban való részességgel vádolja.

1935. május 5. A szkupstina februári feloszlatása után parlamenti választásokat tartanak. A kormánylistára 1,7 millióan, az ellenzéki (föderalista programot hirdető Maček) listára 1,1 millióan szavaznak, de a választási törvények következtében a mandátumok aránya: 301:67.

1935. június 23. A jugoszláv érzelmű Milan Stojadinović alakít kormányt. 1939-ig hivatalában marad.

1936. március 6. Merényletet kísérelnek meg a szkupstinában Stojadinović miniszterelnök ellen.

1937. március 25. Jugoszlávia és Olaszország barátsági szerződést ír alá.

1937 nyara Milan Gorkićot, a JKP elnökét Párizsból Moszkvába rendelik, ahol letarttóztatják.

1937. június 11–13. A német külügyminiszter Von Neurath belgrádi látogatása (Jugoszlávia mind elkötelezettebb a két fasiszta állam: Olaszország és Németország irányában. Ez szétzilálja Románia hasonló lépései következtében a francia orientációjú kisantantot.)

1937. augusztus Tito Párizsban átveszi a JKP vezetését.

1937. december 5. Stojadinović miniszterelnök római látogatása.

1938. január 15–22. Stojadinović miniszterelnök hivatalos berlini látogatása.

1938. március 13. A kormány nyilatkozata szerint Jugoszlávia az Anschlusst német belügynek tekinti.

1938. december 11. A parlamenti választásokon a kormány csak 58%-ot kap, de a sajátos választójogi törvény ismét jelentős többséget biztosított a parlamentben. A Macek vezette ellenzéki blokknak a 371 helyből 61 mandátum jutott.

1939. február 16. Az új parlament megalakulása. Az új miniszterelnök, Dragiša Cvetković a legégetőbb feladatnak a horvát kérdés megoldását tekinti. (Németország befolyásának eredménye.)

1939. március 15–18. Tito a Kominterntől kapott megbízatás értelmében átalakítja a JKP Központi Bizottságát.

1939. augusztus 26. Aláírják az ún. Cvetković–Maček egyezményt. Ennek keretében Horvátországot autonóm bánsággá alakítják. A megállapodás értelmében Maček és még négy horvát politikus a jugoszláv kormány tagja lesz.

1940. június 25. Jugoszlávia felveszi a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval.

1940. november 28–29. Cincar-Marković külügyminiszter Berlinbe látogat. A tárgyalások során Hitler követeli, hogy Jugoszlávia lépjen be a hármas szövetségbe.

1940. december 12. Jugoszlávia örök barátsági szerződést köt Magyarországgal.

1941. március 25. A jugoszláv miniszterelnök és a külügyminiszter aláírja a hármas szövetséghez való csatlakozást.

1941. március 27. Dušan Simović tábornok vezetésével megdöntik a Cvetković-kormány és Pál régensherceg uralmát. Az új kormány II. Karagyorgyevics Pétert nagykorúvá nyilvánítja.

1941. április 5. Barátsági és megnemtámadási szerződés a Szovjetunióval.

1941. április 6. A német csapatok megkezdik a bevonulást Jugoszláviába.

1941. április 10. Zágrábban kikiáltják a Független Horvát Államot.


1941. április 11. A magyar csapatok megkezdik a bevonulást Baranya és a Bácska területére.

1941. április 12. A német csapatok elfoglalják Belgrádot.

1941. április 16. Horvátországban Ante Pavelić alakít kormányt.

1941. április 17. Belgrádban a jugoszláv kormány aláírja a feltétel nélküli kapitulációt. A király és a kormányfő Londonba menekül.

1941. április 17. és 30. Állam- és fajvédelmi törvényeket hoznak Horvátországban, amelyek lehetővé teszik a nem horvát lakosság elüldözését és vagyonának elkobzását.

1941. május 10. Draza Mihajlović ezredes megkezdi a csetnik csapatok szervezését. A csetnikek II. Péterhez és Nagy-Szerbiához hűek.

1941. május 20. A Németországgal „szövetséges” bolgár csapatok megkezdik Macedónia elfoglalását.

1941. július 4. A JKP vezetői a Komintern utasításoknak megfelelően határozatot hoznak a fegyveres ellenállásról. A párt vezetői Jugoszláviába utaznak az ellenállás megszervezésére.

1941. július 12. Crna Gora alkotmányozó nemzetgyűlése kinyilvánítja az ország függetlenségét és az olasz kormánytól régens kinevezését kéri.

1941. július 17. A Szovjetunió felveszi a kapcsolatokat az emigráns kormánnyal.

1941. augusztus 12. Koszovót, Macedónia és Crna Gora egy részét Nagy-Albániához csatolják.

1941 nyarától Működik a jasenovaci koncentrációs tábor, ahol 1945 áprilisáig több mint 500 ezer szerb, cigány és zsidó származású embert gyilkolnak meg.

1941. november Megkezdődnek a fegyveres harcok a partizánok és a csetnikek között. (A harcokat a közös ellenállás megszervezéséről folytatott sikertelen tárgyalások előzik meg.)

1942. július 22. Megkezdi működését a „Szabad Jugoszláv Rádió”.

1942. november 26–27. Bihacon megalakul a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács, az AVNOJ. Az AVNOJ I. kongresszusán népfrontos programot hirdetnek meg.

1942. március 22. Churchill elfogadja azt a javaslatot, hogy a partizánokhoz is küldjenek megbízottakat.

1943. május 27. Angol katonai misszió érkezik Deakin százados vezetésével a partizánok főhadiszállására.

1943. november 29–30. Az AVNOJ második kongresszusa Jajcében. Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság néven ideiglenes kormányt hoznak létre Tito vezetésével. Határoznak arról, hogy Jugoszlávia háború utáni berendezkedése föderalista lesz.

1943. november 28–december 1. A teheráni konferencián a szövetségesek megállapodnak, hogy a jugoszláv partizánokat segíteni fogják.

1943. december 15. Nagy-Britannia és az USA a kommunista Titót szövetséges parancsnokként ismerik el. A Szovjetunió elismeri a Tito vezette ideiglenes kormányt, egyben megszakítja a kapcsolatokat a londoni emigráns kormánnyal.

1944. május 25. Német támadás Tito dvari főhadiszállása ellen, Titót szovjet repülő menti ki.

1944. június 16. Tito és Šubašić találkozója Lissa szigetén. Megegyeznek az együttműködésről.

1944. augusztus 12–13. Nápolyban találkozik Churchill és Tito. Tito nem egyezik bele, hogy a két kormány egyesüljön.

1944. szeptember 28. Szovjet–jugoszláv közlemény jelenik meg Tito moszkvai látogatása után. A szovjet hadsereg ideiglenesen Jugoszlávia területére lép, de a közigazgatási funkciókat a népfelszabadító bizottságok látják el.


1944. október 9–20. Sztálin és Churchill a moszkvai konferencián Jugoszlávia tekintetében 50–50 százalékra módosítják a befolyás mértékét.

1944. október 20. Belgrád felszabadítása.

1944. november 1. Megállapodás jön létre Tito és az emigráns kormány elnöke, Šubašić között az egységes kormány létrehozásáról. A megegyezés szerint a kormány a felszabadulás után parlamenti választásokat ír ki.

1944. november 21. Az AVNOJ törvényt adott ki arról, hogy az ellenséges tulajdon az állam tulajdonába kerül.

1945. február 4–11. Jaltai konferencia. A konferencia Jugoszláviával kapcsolatos határozata: Tito és Šubašić alakítson közös kormányt, az AVNOJ-t ki kell egészíteni egykori parlamenti képviselőkkel.

1945. március 7. Tito vezetésével megalakítják a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia ideiglenes kormányát. A főbb tisztségeket, a külügyminisztérium kivételével, a kommunisták töltik be.

1945. március 8. A régenstanács elfogadja a beterjesztett közös kormány tagjainak névsorát.

1945. április 11. Aláírják a szovjet–jugoszláv barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.

1945. május Jugoszlávia területéről kiűzik a német csapatokat.

1945. augusztus 23. Kihirdetik az agrárreformot, melynek értelmében a 45 hektár feletti birtokokat államosítják. Az egyházi, kolostori és alapítványi földek is állami tulajdonba kerülnek.

1945. augusztus 25. Törvényt hoznak a hazaárulók vagyonának elkobzásáról. Ez a törvény teremti meg az ipar államosításának alapját.

1945. október S. Milan Gol miniszterelnök-helyettes után újabb polgári erők, Šubašić és Šutej válnak ki a kormányból.

1945. november 11. A nemzetgyűlési választásokon a Tito vezette népfront szerezte meg a szavazatok abszolút többségét.

1945. november 29. Az alkotmányozó nemzetgyűlés határozata szerint Jugoszlávia szövetségi népköztársaság.

1946. január 31. A nemzetgyűlés jóváhagyja az alkotmányt, ennek értelmében Jugoszlávia hat köztársaságból álló föderatív állam.

1946. február 1. A kormány átalakítása. Tovább nő a kommunisták súlya a kormányon belül.

1946. július 10–15. Bírósági tárgyalás Draza Mihajlović és több más (antifasiszta polgári párti) csetnik parancsnok ellen. 12 vádlottat – Mihajlovićot is – halálra ítélnek.

1946. július 18. Törvény a termelőszövetkezetek megalakításáról. Ez az első lépés a mezőgazdaság kollektivizálása felé.

1946. október 8. Törvényt hoznak arról, hogy a hitelintézeteket és bankokat a nemzeti bank keretében össze kell vonni.

1946. október 11. 16 évi kényszermunkára ítélik Alojzije Stepinać zágrábi érseket. Az usztasa kormánnyal való együttműködés volt a vád.

1946. november 25. A népi milíciákról szóló törvény.

1946. december 5. A magántulajdonú vállalatok államosításáról szóló törvény.

1947. február 10. Jugoszlávia aláírja a békeszerződést Olaszországgal, Bulgáriával és Magyarországgal. Fiume és a dalmát szigetek Jugoszláviához kerülnek. Triesztet szabad területté nyilvánítják.

1947. április 28. Elfogadják az 1947–51-re szóló ötéves tervet.

1947. július 9. Visszautasítják a Marshall-segélyt.


1947. augusztus 1. A bolgár és a jugoszláv kormány képviselői Bledben jegyzőkönyvet írnak alá a balkáni konföderáció létrehozásáról.

1947. szeptember 30. Belgrádban megalakul a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztatási Irodája.

1948. február 8–10. Sztálin a jugoszláv és bolgár KP vezetőivel folytatott találkozók során nehezményezi a több államot magába foglaló balkáni konföderációt, kifogásolja, hogy nem konzultáltak a tervről vele. A bolgár–jugoszláv föderációt viszont siettetné, abban a reményben, hogy így jobban tud a jugoszláv vezetőkre hatni.

1948. március 1. A JKP KB elutasítja Sztálin föderációs javaslatát.

1948. március 18–19. A Szovjetunió visszarendeli katonai és gazdasági szakembereit Jugoszláviából. Másnap Tito levélben tiltakozik a szovjet vezetőknél.

1948. március 27. A szovjet kormány levele szerint a JKP szovjetellenes légkört teremt, Jugoszláviában erősödnek a tőkés restaurációs elemek.

1948. április 12–13. A JKP KB ülése elveti a szovjetek levelében leírt vádakat. Az ülésen szóba kerül, hogy a kommunista pártok egymáshoz való viszonyát nem a kölcsönös egyenlőség határozza meg. A JKP válaszlevelet intéz az SZKP-hoz. Az SZKP leveleiben azzal vádolja a JKP-t, hogy a JKP elveti a kommunista párt vezető szerepéről szóló tanítást, a JKP feloldódik a népfrontban.

1948. május 19. A Komintern levele a JKP-nak, melyben meghívják a JKP-t a Komintern bukaresti tanácskozására. A tanácskozás témája a jugoszláviai helyzet.

1948. május 20. A JKP KB ülésének döntése: a JKP nem küld delegációt a bukaresti tanácskozásra. A rendkívüli helyzetre való tekintettel júliusra összehívják a kongresszust.

1948. május 23. és 24. A koszovói autonóm terület és Vajdaság Autonóm Tartomány statútumai. (A szerb képviselőház decemberben cikkelyezi be,)

1948. június 21–22. A Kominform Jugoszláviával foglalkozó ülése.

1948. június 28. Közzéteszik a Kominform közleményét. E szerint a JKP vezetőinek az utóbbi időben helytelen az irányvonala, eltér a marxizmustól. A JKP vezetése barátságtalan politikát folytat a Szovjetunióval, a JKP vezetői a belpolitikában szakítottak az osztályharc marxista elméletével, revíziónak vetik alá a pártról szóló marxista–leninista tanítást. Másnap a JKP KB közleménye elutasítja a Tájékoztató Iroda vádjait.

1948. július 7. A JKP KB frakciózás címén kizárja a pártból Andrija Hebrangot és Sreten Žujovićot, mert a Kominform-konfliktus alatt a Szovjetunió mellé álltak.

1948. július 21–28. A JKP V. kongresszusa. A kongresszus állást foglal a Tájékoztató Irodával szemben és Jugoszlávia független fejlődése mellett.

1949. június 6. Újabb törvény a mezőgazdaság kollektivizálásáról.

1949. szeptember 8. Jugoszlávia amerikai hitelt kap.

1949. október 20. Jugoszláviát az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjává választják.

1949. az év folyamán A szocialista országok felmondják az előző években Jugoszláviával megkötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket.

1950. június 22. A munkástanácsokról szóló törvény.

1950. június 26. Az önigazgatásról szóló törvény. A munkástanácsok képviselik a dolgozókat a vállalatok igazgatásában.

1951. március 29. A zágrábi és a spliti szovjet konzulátus bezárása.

1951. július 1. A gabona, a gyapjú és a dohány kivételével megszűnik a mezőgazdasági termékek beszolgáltatási kötelezettsége.


1951. november 14. Fegyverszállítási szerződés az USA-val.

1951. december 8. Az NSZK és Jugoszlávia nagyköveti szintre emeli diplomáciai kapcsolatait.

1951. december 11. Kiengedik fogságából Stepinać zágrábi érseket, de hivatalát nem foglalhatja el.

1952. február 29. A nyugati hatalmak újabb segélyt szavaznak meg Jugoszláviának.

1952. április 1. A helyi önkormányzati szervek átalakításáról szóló törvény. Felállítják a termelők tanácsát mint az önigazgatás új szervét.

1952. november 2–7. A JKP VI. kongresszusán a párt felvette a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) nevet. A kongresszuson élesen bírálják a sztálini vezetési módszereket.

1953. február 28. A Balkáni-szövetség létrehozása Török- és Görögországgal.

1953. március 30. Kormányrendelet a termelőszövetkezetek újjászervezéséről. A tagság többségének akaratára fel lehet oszlatni a szövetkezetet.

1953. május 22. A törvényhozás a paraszti földtulajdon maximumát az eddigi 30 hektár helyett 10 hektárban állapítja meg.

1954. január 17. Milovan Dilast revizionista, antidogmatikus nézetei miatt kizárják a KB-ból.

1954. december 23. A Tito indiai látogatása alkalmából kiadott közleményben az államfők a katonai szövetségektől független politikai mozgalom szükségességét hangsúlyozzák.

1955. május 26–június 2. Szovjet kormány- és pártdelegáció látogatása Belgrádban. A június 2-án kiadott belgrádi nyilatkozat szerint az államközi kapcsolatokban tiszteletben kell tartani az államok egyenrangúságát, szuverenitását. Kölcsönösen be kell tartani az egymás ügyeibe való be nem avatkozás elvét. (A politikai közeledést egy sor gazdasági és kulturális egyezmény követte.)

1955. december 20. Jugoszláviát a Biztonsági Tanács tagjává választják.

1956. április 17. A Tájékoztató Iroda feloszlatása.

1956. június 1–23. Tito kormánydelegáció élén a Szovjetunióba látogat. A június 20-án kiadott ún. moszkvai nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a szocialista fejlődés útjai országonként változóak. Megerősítik az előző évben aláírt belgrádi nyilatkozatot.

1956. július 18–19. Tito és Nasser egyiptomi elnök találkozója Brioniban.

1956. szeptember és október Hruscsov a szabadságát Jugoszláviában, Tito a Krímben tölti.

1956. október 15. Eisenhower amerikai elnök jóváhagyja a Jugoszláviának szánt további gazdasági segítségnyújtást.

1956. október 15–22. Gerő Ernő vezetésével magyar pártdelegáció tartózkodik Belgrádban.

1956. november 2. Magas rangú szovjet pártdelegáció tárgyal Brioniban a magyarországi politikai helyzetről.

1956. november 11. Tito pulai beszéde, amelyben elítéli a Szovjetunió magyarországi fegyveres beavatkozását. Ugyanúgy elítéli Franciaországot, Izraelt és Nagy-Britanniát is a közel-keleti válságban tanúsított politikájuk miatt.

1956. november 24. Jugoszlávia hivatalosan tiltakozik a Szovjetuniónál, hogy a budapesti jugoszláv nagykövetségről elhurcolták Nagy Imrét és társait.

1957. augusztus 1–2. Tito–Hruscsov titkos találkozó Romániában. Megerősítik a belgrádi és moszkvai (1955) nyilatkozatot.

1957. október 5. Újabb hét évre elítélik Milovan Dilast.


1957. november 14–16. Jugoszlávia elutasítja a 12 kommunista és munkáspárt moszkvai értekezletén való részvételt, mert a zárószövegben nem említik a sztálinizmus elleni harc fontosságát.

1957. december 12. Törvényt hoznak a munkáskollektívák önállóságának növeléséről.

1958. április 22–26. A JKSZ VII. kongresszusán elhatározták az önigazgatási rendszer továbbfejlesztését, megerősítik Jugoszlávia különutas, szocialista fejlődését.

1959. január 14–15. Tito indiai látogatása.

1959. augusztus 8–10. Visszatér állomáshelyére Jugoszlávia tiranai és Albánia belgrádi nagykövete. Az ellentétek 1958-ban robbantak ki az albán kisebbség helyzetével kapcsolatban.

1960. november 10–december 1. A kommunista és munkáspártok moszkvai konferenciáján elítélik Jugoszláviát és a JKSZ-t.

1960. december 26. Tito egy parlamenti rendkívüli ülésen elítéli Kínát a jugoszláv szocializmus ellen intézett támadások miatt.

1960. december 27. Az USA, a Nemzetközi Valutaalap és más külföldi bankok hiteleket ígérnek a jugoszláviai valuta- és kereskedelmi reformok végrehajtásához.

1961. február 12. A JKSZ visszautasítja a kommunista és munkáspártok bírálatát.

1961. szeptember 1–6. Az el nem kötelezett országok első csúcstalálkozója Belgrádban.

1961. október 4. Törvényt hoznak arról, hogy Jugoszlávia menedékjogot ad az NDK-ból szökött polgároknak.

1961. november 18–19. Tito, Nasser és Nehru találkozója Kairóban.

1962. március 13. A parlament amnesztia törvényt fogad el. Az amnesztia azokra vonatkozik, akiket második világháborús tevékenységük miatt ítéltek el. (Kb. 150 ezer emigránst és ezer Jugoszláviában élő személyt érint.)

1962. április 7. Letartóztatják Milovan Dilast a Beszélgetések Sztálinnal című műve miatt.

1962. szeptember 24–október 3. Hruscsov jugoszláviai látogatása. Megerősítik az 1955-ös belgrádi nyilatkozatot.

1963. április 7. A parlament új alkotmányt fogad el. Az állam új neve Jugoszláv Szocialista Szövetségi Népköztársaság.

1963. szeptember 18–22. Tito amerikai látogatása.

1964. szeptember 11–16. Tito Magyarországra látogat.

1964. december 7–13. A JKSZ VIII. kongresszusa megerősíti a párt eddigi politikáját. Először vizsgálják meg a nemzetiségi viszonyokat, veszélyesnek ítélik meg a jelentkező nacionalista tendenciákat.

1965. július 24. Gazdasági reformról szóló törvények, a gazdaságosság elvének fontosságát hangsúlyozzák.

1966. július 1–3. A JKSZ KB megtárgyalja az Állambiztonsági Igazgatáságról készült jelentést. Megállapították, hogy az állambiztonság szervei visszaéltek hatalmukkal. Aleksander Ranković lemondott tisztségeiről.

1966. szeptember 22–24. Brezsnyev nem hivatalos látogatása Jugoszláviában.

1967. március Vezető horvát értelmiségiek a horvát nyelv helyzetéről nyilatkozatot fogadnak el. Néhány hét múlva megjelenik a szerb értelmiségiek válasza. Mindkét akciót elítéli a JKSZ KB.

1967. november 1–9. Tito látogatása a Szovjetunióban.

1968. június 2–10. Diákmegmozdulások Belgrádban.

1968. augusztus 9–11. Tito csehszlovákiai látogatása során támogatja Dubček reformvonalát.


1968. augusztus 23. A JKSZ KB elítéli a szocialista országok csehszlovákiai beavatkozását.

1968. november 27. Diákmegmozdulások Prištinában. A diákok Koszovó autonóm tartomány tagköztársaság rangjára emelését követelik.

1968. december 26. Életbe lépnek az alkotmánymódosítások, amelyek az önigazgatási rendszer fejlesztését jelentik. A tagköztársaságok jogai tovább növekednek.

1969. február 11. Törvény a területvédelmi egységek felállításáról. Egy esetleges külső agresszió esetén az egész lakosság köteles az ellenállásban részt venni.

1969. szeptember 2–6. Gromiko szovjet külügyminiszter jugoszláviai útja. Hangsúlyozzák az 1955- és 56-os nyilatkozatok érvényességét.

1969. december 8–13. A bolgár külügyminiszter látogatásán előtérbe kerülnek az ellentétek a macedón kérdéssel kapcsolatban.

1970. április 22–24. A JKSZ KB brioni ülésén a Horvát Kommunisták Szövetségének nyomására úgy határoznak, hogy a tagköztársaságok jogait növelik.

1970. szeptember 30–október 2. Nixon amerikai elnök Belgrádba látogat.

1970. november 3. II. Karagyorgyevics Péter egykori jugoszláv király meghal.

1971. április 28–30. A JKSZ elnöksége ülésén a nemzeti feszültségekről tárgyal. Veszélyesnek ítélik, hogy a párt „föderalizálódik”.

1971. június 30. Az új alkotmánymódosítás által létrejön a kollektív államelnökség, amely az állam egységét hivatott kifejezni. Bizonyos gazdasági, politikai intézkedések joga köztársasági hatáskörbe kerül.

1971. július 4. Tito a Horvát KSZ KB ülésén az ország fő problémájaként a nacionalizmust nevezi meg.

1971. július 12–13. A HKSZ értekezletén nacionalistának mondott személyeket kizárnak.

1971. november 22–december 3. Több mint 35 ezer horvát egyetemista Horvátország szerepének erősítését követeli.

1971. december 2–3. A JKSZ elnöksége elítéli a Horvátországban kialakult nacionalista mozgalmat. Az egyetemisták sztrájkját ellenforradalmi tevékenységként értékelik.

1971. december 12–13. A Horvát KSZ elnöke lemond. A KB ülésen nacionalizmus elleni programot fogadnak el.

1972. október 9–12. Társadalompolitikai aktívaülésen Tito élesen kritizálja a szerbiai pártvezetést, mert elhanyagolják a harcot az anarcho-liberalizmussal szemben.

1972. október 21. A Szerb KSZ elnöke és több vezető politikus lemond.

1973. június 13. 13 éves gazdasági tervet fogadnak el.

1974. február 21. Elfogadják az új alkotmányt. Az alkotmánymódosítás újabb jogokat adott a tagköztársaságoknak és az autonóm tartományoknak.

1974. május 27–30. A JKSZ X. kongresszusa. Megerősítik a demokratikus centralizmus elvét, harcot hirdetnek a párt föderalizálása ellen.

1975. május 13. A jugoszláv kormány nyilatkozata, mely szerint Ausztriában korlátozzák a délszláv kisebbség jogait.

1975. augusztus 3–4. Ford amerikai elnök jugoszláviai látogatása.

1975. november 10. Az osimói egyezmény elfogadása. A felek a Jugoszlávia és Olaszország közti határokat véglegesnek ismerik el.


1978. március 7–9. Tito amerikai látogatása.

1978. június 20–23. A JKSZ XI. kongresszusa. A kongresszuson megállapítják, hogy a nacionalizmus a 70-es évektől megerősödött.

1980. június 24–25. Carter amerikai elnök hivatalos jugoszláviai látogatása.

1980. november 4. Meghal Josip Broz Tito.

1981. március 11., 26. és április 1. Az egyetemisták megmozdulását szélesebb tiltakozási hullám követi Prištinában.

1981. november 27. A JKSZ KB elemzése szerint a koszovói megmozdulásokat a hibás politika váltotta ki.

1982. június 26–29. A JKSZ XII. kongresszusa. A kongresszuson megállapították, hogy a gazdasági fejlődés nem kielégítő, Koszovóban megerősödött a nacionalista mozgalom. (Ezt később kiegészítik az albán irredentizmus elítélésével.)

1982. szeptember 24. A JKSZ KB gazdasági stabilizációs programja a konvertibilis nyugati export fokozását és a fogyasztás csökkenését irányozza elő.

1984. március Átütemezik a jugoszláv adósságot.

1984. október 26. A nemzetgyűlés kéri az 1985–88-ban esedékes hiteltörlesztések átütemezését.

1984. november 27. A külföldi befektetésekről szóló törvény a külföldi részesedés nagyságát 49%-ban maximálja.

1985. december 8., 18. Törvény a bank- és devizareformról.

1985 december folyamán Közel száz albán nacionalistát tartóztatnak le.

1986. június 25–28. A JKSZ XIII. kongresszusa. A kongresszus szerint egyre jobban lehet tapasztalni a szocialistaellenes tendenciák jelentkezését.

1987. június 26–27. A JKSZ KB állásfoglalása szerint Jugoszlávia legnagyobb problémája az albán nacionalizmus.

1987. október 25. Rendkívüli biztonsági intézkedéseket hoznak Koszovóban.

1987. november 14. Elfogadják Mikulić kormányfő gazdasági és antiinflációs programját, ennek keretében néhány napon belül devalválják a dinárt.

1987. december 14. Leváltják Ivan Stambolićet, a Szerb Köztársaság elnökségének elnökét, mert nem megfelelően kezelte az albán nacionalizmust.

1988. március 14–18. Mihail Gorbacsov jugoszláviai látogatása.

1988. május 29–június 1. A JKSZ országos konferenciájának határozata: a pártnak el kell vetnie a többpártrendszerre irányuló követelését.

1988. július 9. Tömegtüntetéseken követelik az 1974-es alkotmány módosítását, az autonóm tartományok eltörlését.

1988. szeptember 24. Hatalmas demonstráció Nisben a koszovói szerbek mellett.

1988. október 17–20. A JKSZ KB ülésén határozatot hoznak, miszerint fel kell lépni a tartományi nacionalizmussal szemben.

1988. november 17. Szerb nyomásra, a szimpátiatüntetések ellenére lemond a koszovói vezetés.

1988. november 19. Egymilliós tüntetés Belgrádban a koszovói szerbek mellett, az 1974-es alkotmány (Vö. 1974. febr. 21.) módosítását, Szerbia szerepének növelését is követelik.


1989. február 27. Rendkívüli állapotot hirdetnek ki Koszovóban.

1989. március 10. A vajdasági parlament elfogadja a szerbiai alkotmánymódosítást. Jelentősen csökkenti az autonóm tartományok jogait.

1989. március 23. A koszovói törvényhozás – katonai nyomásra – elfogadja a szerbiai alkotmánymódosítást, amely március 28-án lép életbe.

1989. május 8. A szlovén ellenzéki pártok aláírják a Májusi Deklarációt, melyben kinyilvánítják, hogy szuverén szlovén államban kívánnak élni.

1989. június 17. Megtartja alakuló ülését a Horvát Demokrata Közösség.

1989. szeptember 27. Szlovénia új alkotmánya a köztársasági törvényeket a szövetségi törvények fölé helyezi. Deklarálták Szlovénia szuverenitását és jogát a Jugoszláviából való kiválásra.

1989. november 11–12. A szerbiai elnökválasztáson Slobodan Milošević győz.

1989. december 7. Ljubljanában megalakul a Szlovén Demokratikus Ellenzék, a DEMOS.

1989. december 18. Adán megalakul a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége.

1990. január 20–23. A JKSZ XIV. rendkívüli kongresszusa. A kongresszus megszavazza azt a javaslatot, hogy módosítsák az alkotmányt, abban az értelemben, hogy a JKSZ lemond hatalmi monopóliumáról. A kongresszusról a szlovén küldöttek kivonulnak, emiatt az félbeszakad. A szlovének a párt föderalizációját követelik. A kongresszus május 26-i folytatása is kudarcba fullad a szlovének és a macedónok bojkottja miatt.

1990. február 4. A Szlovén KSZ kilép a JKSZ-ből és felveszi a Demokratikus Megújulás Pártja nevet.

1990. február 22. A szlovéniai törvényhozás úgy határoz, hogy nem fizeti be a szövetségi költségvetésbe a Szlovéniára eső teljes összeget.

1990. április 8., 22. A szlovéniai többpárti választásokon a DEMOS győz. Szlovénia elnökéül Milan Kučant választják.

1990. április 22. és május 6. A horvátországi választásokon a Horvát Demokratikus Közösség győz. Az új törvényhozás Franjo Tudjmant választja köztársasági elnöknek (május 30.).

1990. július 2. A koszovói törvényhozás úgy határoz, hogy Koszovó Jugoszlávia hetedik, egyenjogú köztársasága

1990. július 5. Szerbia feloszlatja a koszovói törvényhozást.

1990. szeptember 7. A koszovói törvényhozás illegális ülése újra kinyilvánítja a tartomány szuverenitását.

1990. október 1. A horvátországi szerbek Szerb Nemzeti Tanácsa Horvátországtól függetlennek nyilvánítja a knini területet, előzetes népszavazásokra hivatkozva.

1990. november 11., 18. Többpárti parlamenti választások Macedóniában.

1990. november 18., 25. Parlamenti választások Bosznia–Hercegovinában.

1990 december 9., 23. Parlamenti választások Szerbiában. Az albánok nem vettek részt a választásokon. A Szerb Szocialista Párt abszolút többséghez jut a parlamentben. Az elnökválasztáson Slobodan Milošević győzött. A Crna Gora-i választásokon a Kommunisták Szövetsége győz.

1990. december 23. A szlovéniai népszavazáson a lakosság a köztársaság függetlensége mellett dönt.

Új alkotmányt fogadnak el Horvátországban. A törvényhozás kétharmados többséggel megszavazhatja a Jugoszláviából való kiválást.

1991. március 1–2. Pakrac körzetében összecsapnak a helyi szerb lakosok a horvát rendőrökkel. A Jugoszláv Néphadsereg a szerb lakosság oldalán beavatkozik.


1991. március 9. Több mint százezres ellenzéki tüntetés Belgrádban. A tüntetést a rendőri erők oszlatják fel.

1991. március 16. A szerbek által lakott ún. Krajinai Autonóm Tartomány formálisan is kimondja a Horvátországtól való elszakadást. A tartományt Jugoszlávia részének tekintik.

1991. március 31. Fegyveres összetűzések kezdődnek a JNH egységei és a horvát rendőrség között Plitvicénél.

1991. április 21. Szabadkán megtartják a VMDK II. kongresszusát, amelyen a szervezet céljául a személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat megteremtését tűzik ki.

1991. április 29. A JNH csapatai elfoglalják a Kninhez közel fekvő Kijevót.

1991. május 2. Fegyveres összetűzések Borovo Selo közelében.

1991. május 12. Referendum Krajinában. A lakosság a Szerbiához való csatlakozás mellett foglal állást.

1991. május 19. A horvátországi népszavazáson Horvátország függetlenségéről és a jelenlegi szövetségi államforma elvetéséről döntenek.

1991. június 12. A Szövetségi Minisztertanács és Szlovénia tárgyalásai eredménytelenül végződnek. A tárgyalások egyik fő kérdése a vámok befizetése. Néhány nap múlva Szlovénia kijelenti, ha fokozódik a vámháború, akkor a vámosokat szlovénekkel váltják fel.

1991. június 25. Horvátország kinyilvánította függetlenségét.

1991. június 26. Ljubljanában kikiáltják Szlovénia függetlenségét.

2. Képek


1. Usztasák Független Horvát Állam�BÍRÓ László

Usztasák – független horvát állam

Az usztasa mozgalom a horvát szeparatista erőket fogta össze. Egyes eszméit a Horvát Jogpárttól vették át a mozgalom vezetője, Ante Pavelić is valamikor a Jogpárt parlamenti képviselőjeként szerepelt. Céljuk: független horvát állam megteremtése volt. Minden olyan területre igény tartottak; amely valamikor Horvátországhoz tartozott. Módszerük a térségben amúgy is hagyományos politikai eszköznek tekinthető terror volt. A mozgalom 1932-ben alakult meg Jugoszlávián kívül, főhadiszállásuk Olaszországban volt. Katonai kiképző táborokat állítottak fel külföldi államokban. Részt vettek az 1934-es marseilles-i királygyilkosság megszervezésében.

1941 márciusában a jugoszláv király (II. Péter) az erőteljes német nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi szerződéshez, ez ellen Belgrádban katonai puccsot hajtottak végre. A puccs után döntött először Németország és Olaszország a katonai megszállásról, Jugoszlávia szétszakításáról, az önálló Horvátország megalakításáról. A németek először a Horvát Parasztpárt vezetőjét, Vladko Maćeket akarták a helyi hatalom élére állítani de ő azt elutasította. Így végül is a németek, akik korábban attól tartottak; hogy az usztasák bázisa nem elegendő az ország kormányzásához az usztasáknak adták a hatalmat, s az olaszok is őket támogatták (Ennek fejében az usztasák átengedtek bizonyos területeket Olaszországnak) 1941. április 10-én kikiáltották az usztasa államot. Az usztasa állam magában foglalta Bosznia–Hercegovinát is. Az államvezetés fő célja az etnikailag tiszta horvát állam megteremtése volt, ezt szolgálta az államvédelmi és fajvédelmi törvény. A pravoszláv egyházat betiltották; a muzulmánokat katolikus hitre akarták téríteni. A szerb lakosság nagy részét elüldözték; illetve koncentrációs táborba hurcolták. Az usztasa állam a németek kiűzésével megszűnt.


1. Jugoszlávia és az amerikai külpolitika, 19451964�BORHI László

Jugoszlávia és az amerikai külpolitika, 1945–1964

Az 1944-ben keletkezett szovjet–angol egyezség szerint Jugoszláviában fele–fele arányban kellett volna a szovjet illetve a brit befolyásnak érvényesülnie. Jugoszlávia első emberének, a horvát származású Titónak azonban esze ágában sem volt betartania bármilyen egyezményt. Semmilyen politikai erővel nem akart kompromisszumot kötni, a kommunista pártot kívánta az egyetlen politikai erőnek Jugoszláviában, nem volt híve Sztálin „fokozatos hatalomátvételt” hirdető politikájának. Sztálinnak nem volt ínyére ez a drasztikus politizálás, azt szerette volna, ha Tito betartaná a Šubašićcsal a londoni emigráns jugoszláv kormányfővel kötött szerződést a hatalom megosztásáról.

De Tito külpolitikájában is borsot tört a nagyhatalmak orra alá: 1945. április 15-én bejelentette igényét Triesztre és Isztriára. Ugyanakkor a nyugat ezt a területet elsőrendű fontosságúnak ismerte el Olaszország számára. Az USA figyelmeztette a kommunista vezért, hogy ellenzi Jugoszlávia követeléseit, és a békekonferencián kívánt dönteni a tartomány sorsáról. A Szovjetunió sem támogatta túl lelkesen a jugoszláv marsallt, Amerikában mégis azt gondolták, hogy a jugoszláv követelés mögött a keleti birodalom áll. Ez az álláspont része volt annak az amerikai feltételezésnek, amely mind makacsabbul egy, a Moszkva által vezényelt nemzetközi kommunista konspirációról beszélt. Ezért, amikor az amerikai vezetés értesült a Sztálin–Tito vitáról 1948-ban, a hír váratlanul érte őket.

Reakciójuk sem volt különösen erős, bár nem mentek odáig az antikommunista elképzelések terén, mint a britek, akik egy jó darabig csak színjátéknak vélték a szovjet–jugoszláv szakadást, olyan akciónak, amely elsősorban a nyugat félrevezetésére szolgál. A látszat is szolgált ilyen érvekkel: Jugoszlávia vezetői vallották, hogy továbbra is hűek maradnak a marxista–leninista–sztálinista tanokhoz, teljes erővel folytatták az ország bolsevizálását, a jugoszláv vezetők közül Kardelj a hűségéről biztosította Sztálint. Minden esetre az amerikai reakció viszonylag hűvös volt: a State Department arra intett, hogy a „jugoszláv nézeteltérésektől csak rendkívüli elővigyázatossággal beszéljenek” az ország képviselői, hiszen „Jugoszlávia még mindig kommunista ország, amelyet olyan emberek vezetnek, akik „ellenségesen viszonyulnak ehhez az országhoz és a nyugathoz.” A State Department által készített „policy paper” (politikai elemzés) óva intett attól, hogy túlzott reményeket fűzzenek Jugoszlávia nyugati csatlakozásához.

Truman elnök 1947 márciusában meghirdette a kommunizmus feltartóztatásának politikáját. Ennek jegyében a hadsereg egy magas rangú vezetője a jugoszláv–amerikai kereskedelmi kapcsolatok bővítését és segélyek nyújtását javasolta, hogy a „jugoszláv–szovjet szakadás elérje teljes érettséget”. Ez szembe került a Kereskedelmi és a Külügyminisztérium által kidolgozott gazdasági embargó tervével, amely Jugoszláviát az elsők között említette a blokád alá helyezendő országok között. Emellett az USA már 1947-ben megtagadta Jugoszlávia kérelmét az élelmiszersegélyre. A külügyminiszter el is utasította a Jugoszláviát támogatni kívánó javaslatot, nem kívánva „belevonni az országot ebbe a kommunista vitába, legalábbis a helyzet tisztázódásáig”. A külügy véleménye érvényesült: „Jugoszlávia belső rendszere mélységesen ellenszenves népünk számára, és ameddig ez a rezsim fennáll, a jugoszláv–amerikai kapcsolatok nem lehetnek olyan szívélyesek és elmélyültek miként szeretnénk”. Elképzelhető, hogy Washingtonban messzebb menő politikai megfontolásból vonakodott Jugoszlávia nagyobb mértékű támogatásától. 1948-ban született ugyanis az az elgondolás, miszerint a gazdasági blokád arra kényszeríti majd a kelet-európai országokat, hogy egyre fokozottabb gazdasági igényekkel lépjenek fel a Szovjetunióval szemben, amelyeket az amerikai elvárás szerint Moszkva nem lesz képes teljesíteni. Ezért ezek az országok – így a gondolatmenet – kénytelenek lesznek közelíteni a Nyugathoz igényeik kielégítése céljából.

Ugyanakkor a kapcsolatokban megkezdődött a lassú normalizálódás. Korábban Truman elutasította Tito kérését: fogadják őt Washingtonban, mivel az amerikai diplomatákat folyamatosan zaklatták Belgrádban. Mégis Trieszt kérdésében ideiglenes modus vivendi jött létre. 1948 júliusában azután megegyezés születik a Jugoszláviában államosított amerikai tulajdonról, egyezségre jutnak Belgrád Lend–Lease (kölcsönbérleti törvény) tartozásáról, az USA Pénzügyminisztériuma felszabadítja a befagyasztott jugoszláv tulajdonokat.

A jugoszláv–szovjet konfliktus hatása

1948-ban a kelet-európai országok gazdasági blokádot léptettek életbe Jugoszláviával szemben.


Ez rendkívül keményen érintette az országot, hiszen éppen akkor kezdtek egy hosszú távú gazdasági fejlesztési programba, amelyet arra alapoztak, hogy segítséget kapnak más népi demokratikus országoktól. Románia például egyik napról a másikra megszüntette a kőolaj-szállítást, a Szovjetunió ⅞-ával csökkentette forgalmát volt szövetségesével. Tito nyitásra kényszerült a Nyugat felé, de a State Department elemzését alátámasztva kijelentette: „Amikor a rezünket eladjuk gépekért, nem a lelkiismeretünket adjuk el, hanem csak a rezünket” (1949. július). Washington részéről is megtört a jég: 1948-ban jóváhagyták 30 ezer tonna nyersolaj eladását, és a rákövetkező évben az amerikai Export–Import Bank 20 millió dolláros hitelt hagyott jóvá Jugoszlávia számára. Ennek már politikai jelentősége volt. Még ebben az évben Jugoszlávia amerikai exportja elérte a háború utáni legmagasabb szintet. Az USA újonnan kinevezett belgrádi követe a sajtónak kijelentette, hogy országa „legalább annyira ellenzi a Jugoszláviát ért agressziót, mintha az bármely más országgal szemben történne, és legalább annyira kiáll szuverenitásának fenntartása mellett”. 1950 januárjában amerikai külügyi tisztviselők nyilvánosságra hozták, hogy Truman elnök és a Nemzetbiztonsági Tanács jóváhagyott egy tervet, mely szerint az USA támadás esetén katonai anyagokat szállítana Jugoszláviának.

Dollárok, kedvezmények

A nyilvánosságnak szánt politikai elemzés szerint az Egyesült Államok hosszú távú célja Jugoszlávia visszahozása „a szabad európai nemzetek sorába”, amelyet gazdasági segítséggel kívánnak elérni. Ennek jegyében Jugoszlávia 1964-ig 2,5 milliárd dollár értékű amerikai segélyt kapott (ebből 1953-ig 106 milliót). Eközben az amerikaiak a többi kelet-európai országok ellen további gazdasági megszorító intézkedéseket hoztak. 1952-től a Mutual Security Administration (Kölcsönös Biztonsági Hivatal) garantálja, hogy védelmet nyújt az amerikai befektetőknek Jugoszláviában, valamint lehetővé teszi a dinár átváltását dollárra.

1951 nyarán a jugoszláv hadsereg vezérkari főnöke Koca Popović tábornok Washingtonban járt fegyverek és más katonai anyagok vásárlása céljából. A látogatás kapcsán az USA Védelmi Minisztériuma bejelenti, hogy az Egyesült Államok és más nyugati országok segíteni akarják Jugoszláviát, hogy „megőrizhesse függetlenségét a növekvő szovjet nyomással szemben”. És még 1951 őszén kölcsönös biztonsági szerződést írnak alá Belgrádban, melynek keretein belül a vezető nyugati hatalom katonai felszerelést, anyagokat és szolgáltatásokat nyújt Jugoszláviának.

Az eddigiekből is kiderül, hogy Amerika számára Jugoszlávia nem önmagáért volt fontos, hanem hidegháborús politikájának részét képezte. Remélték, hogy Tito példája ragadós lesz. Mint tudjuk, Washingtonnak csalatkozni kellett.

Jugoszláviával szemben a „carrot and the stick” (jutalmazás és büntetés) politikáját alkalmazták: segélyeket nyújtottak, ha demonstrálta függetlenségét, illetve a segélyek megvonásával fenyegettek, ha Jugoszlávia és a Szovjetunió közeledett egymáshoz.

Az 50-es évek közepéig nem volt probléma: Tito 1953-ban barátsági szerződést kötött Görögországgal és Törökországgal, amelyek 1954-ben kölcsönös védelmi szerződéssé fejlődtek, majd 1955-ben véglegesen lezárult a trieszti kérdés. Ekkor azonban változás következett be: Ny. Sz. Hruscsov, az SZKP főtitkára elhatározta, hogy rehabilitálja Titót, és megjavítja kapcsolatát a „renegát” országgal. 1955 májusában Belgrádba látogatott, ahol megegyeztek a két ország közötti kapcsolatok rendezésében.

Mindez visszavetette Jugoszlávia és az USA kapcsolatainak fejlődését. A kongresszus megtagadta Jugoszlávia további segélyezését, Bridges szenátor Jugoszláviára utalva csak olyan országok segélyezését javasolta, amelyek részt vesznek a kommunizmus elleni küzdelemben. Sokan úgy értelmezték a szovjet–jugoszláv közeledést, hogy Jugoszlávia be akar integrálódni a szovjet szférába. Elsősorban a törvényhozás republikánus párti tagjai nem értettek egyet a demokrata párti kormány jugoszláv – és mint látni fogjuk a 60-as években – kelet-európai politikájának vezérelveivel. Úgy látták, hogy az engedmények nem vezetnek sehová, az USA a segélyeket az ellenségnek adja. A kritika részben igazságtalan: Trumantól Johnsonig minden elnök igyekezett nyilvánvalóvá tenni, hogy csak Kelet-Európa teljes felszabadulása elfogadható, és semmilyen kompromisszumot nem tesznek a „rab nemzetek” kárára, a Szovjetunió sohasem válhat a szabad népek közösségének teljes jogú tagjává, amíg ki nem vonul az általa megszállt országokból, és vissza nem adja függetlenségüket.

Eisenhower elnök – a kongresszus nyomására – egy időre felfüggesztette a jugoszláv gazdasági és katonai segélyeket, hiszen a törvényhozás arra kényszerítette, hogy mérlegelje, vajon a kommunista ország további segélyezése szolgálja-e az Egyesült Államok érdekeit (1956). Eisenhower javasolta a lökhajtásos repülők és más nehéz felszerelések szállításának felfüggesztését, ugyanakkor bejelentette, hogy Jugoszlávia függetlensége csak amerikai segéllyel maradhat fenn. A következő évben (1957) felújították Jugoszlávia katonai segélyezését, de Tito decemberben lemondta azt. A NATO kritizálásával és azáltal, hogy hagyta elhalni a Balkán-paktumot, Tito


megerősítette a kongresszust abban a hitében, hogy el nem kötelezettségének Amerika-ellenes éle van, és a nyílt segélyadományokat leállították. De a segélyezést más formában folytatták: az amerikai mezőgazdasági felesleget jugoszláv pénzért, dinárért adták, kölcsönöket és technikai segítséget nyújtottak.

Dulles külügyminiszter, aki hitt a „titói” útban, és aki a békés úton történő „felszabadítás” egyik szülőatyja volt, nem akarta „ejteni” Jugoszláviát. 1957-ben ismét megerősítette a felszabadítás doktrínáját, kifejezetten aláhúzva, hogy ennek békés eszközökkel kell megtörténnie. Elérte, hogy az Államok újabb 100 millió dolláros segélyt folyósított, amely 200 db lökhajtásos gépet is tartalmazott.

Új amerikai politika és ellenzéke

Ugyanakkor az USA nyitni kezdett a többi kelet-európai ország, elsősorban Lengyelország felé. Eisenhower elnök 1959-ben ígéretet tett, hogy nem vet be atomfegyvert Kelet-Európa ellen, melynek népei „minden provokáció ellenére” az USA barátai. Az új politika haszonélvezői lettek immár a 60-as évek elejétől Románia, Csehszlovákia, majd Magyarország is. Hiszen egyre inkább felülkerekedett az a nézet, hogy a kívánt demokratikus átváltozást nem az embargó útján, hanem pontosan a kapcsolatok szélesítésével, a nyugati életforma anyagi exportjával lehet elérni.

Akadtak ennek az elképzelésnek komoly ellenzői is, akik Kelet-Európa népeinek elárulását látták ebben a politikában, amelyet nyíltan először Johnson elnök fogalmazott meg 1964-ben. Ezek az ellenzők nemcsak a kongresszusból kerültek ki, hanem közéjük tartozott az AFL–CIO, az USA szakszervezeti csúcsszerve, valamint a különféle mezőgazdasági szervezetek és más társadalmi csoportok is. Ezek mindent megtettek a kelet-európai kereskedelem bojkottálására.

1961-ben a kongresszus újabb offenzívába kezdett a kormányzat jugoszláv kapcsolatai ellen, bár 1960-ban például aláírásra került a jugoszláv–amerikai szerződés az atomenergia békés felhasználásáról, valamint 14,9 millió dollárt folyósítottak 59 amerikai mozdony megvásárlására, és 270 millió dolláros kölcsönt kapott gazdasági reformprogramjának elindítására. Ennek részben az volt az oka, hogy 1961-ben Tito élesen Amerika-ellenes magatartást tanúsított, és balratolódás következett be a belpolitikában is, miközben Tito a konzervatív kommunisták oldalára állt. Egyes szenátorok szerint Tito a kommunizmust akarja győzelemre vinni Ázsiában és Afrikában is, s ezért elérték, hogy a szenátus megtagadta az elnöktől a jogot: személyesen döntsön a termelési feleslegek segélyként történő kiutalásában.

Nem így vélekedett Kennedy elnök. A Nemzetbiztonsági Tanács egy ülésén elmondta: az USA-nak „át kell értékelnie kapcsolatát Jugoszláviával”. Dean Rusk egy képviselőházi bizottság előtt úgy vélte, hogy Jugoszlávia gazdasága „jelentősen különbözik a Szovjetunióétól”. (Valóban, Tito [1965] gazdasági reformot indít el, melynek bevallott célja a piacgazdaság megteremtése Jugoszláviában.)

Végül a szenátusban kompromisszum született: az elnök továbbra is adhatott mezőgazdasági termékfelesleget segély gyanánt, amennyiben előzetesen biztosította a kongresszust, hogy a kedvezményezett fél nem folytat agresszív tevékenységet a kommunizmus nevében. Bár először a törvényhozásnak sikerült megfosztani Jugoszláviát a legnagyobb kedvezmény elvétől (1962), Kennedynek sikerült helyreállítani azt. Az elnök igyekezett továbbra is jó kapcsolatokat ápolni Titóval: 1963-ban személyesen is fogadta a Fehér Házban, ahol a marsall köszönetet mondhatott az országának 1948 óta nyújtott 2,5 milliárd dollár értékű amerikai segélyért.

Johnson elnöksége (1963–69) idején Jugoszlávia értéke, mint a kelet-európai amerikai behatolás eszköze, valamelyest csökkent. Ekkorra már jelentős javulás állt be az USA, valamint Kelet-Európa kapcsolataiban. Vonatkozott ez főleg Romániára és Lengyelországra. Ha ellentmondásosan is, de a buktatók ellenére felfelé íveltek a szovjet–amerikai kapcsolatok is. Az USA keleti politikáját egyre inkább a nukleáris fegyverzetcsökkentés dominálta. Ez lehetetlenné tette a korábban domináns szembenállás politikájának változatlanul hagyását. Ez alól már amúgy is kihúzta a talajt a nyugat-európai országok, elsősorban a nagyhatalmi lázban égő Franciaország keleti politikája. Emiatt Jugoszlávia is kezdte elveszíteni megkülönböztetett szerepét az USA külpolitikájában.

2. Képek


1. Szovjetunió és Jugoszlávia, 19451955�SIPOS Péter

Szovjetunió és Jugoszlávia, 1945–1955

A közép-kelet és délkelet-európai országokban 1944–1945-től megkezdődött a szovjet politikai, katonai és gazdasági irányítás-ellenőrzés eszközrendszerének a kiépítése. 1947–1948-ban mindez már felgyorsult ütemben folytatódott. Az „eszközrendszerhez” tartoztak többek között az egyenlőtlen gazdasági szerződések, a vegyesvállalatok, a katonai és polgári tanácsadók hálózata, titkosszolgálati beszervező és felderítő tevékenység, a szovjet diplomáciai képviselet nem csupán állami, hanem pártjellegű akkreditálása. A térség országaitól és kommunista pártjaitól a szovjet szervek elvárták a korlátozás nélküli adatszolgáltatást, a beleszólási lehetőséget a nemzetközi és különösen a Szovjetunióval kapcsolatos ügyek intézésébe, a vétójogot a külügyi, gazdasági, állambiztonsági és katonai intézmények személyi kérdéseiben, minden vita, bírálat, kifogás kerülését szovjet viszonylatban.

Jugoszláviában szintén folyamatban volt az említett követelmények érvényesítése. A jugoszláv kérésre működő szovjet katonai és polgári tanácsadók különösen magas fizetése irritálta helybeli kartársaikat, de ugyanígy irritált a fölényeskedő beleszólás és utasítgatás is. A szovjet titkosszolgálat ügynöklistáját olyan rangos személyes vezették mint S. Zujovic és A. Hebrang, a JKP Politikai Bizottságának tagjai, valamint A. Jovanovic tábornok, a vezérkar főnöke. Jugoszlávia gazdasági betagolására is megkezdődtek az előkészületek. A szovjet fél elsősorban a nyersanyag-kitermelésre összpontosító beruházásokat szorgalmazta: javaslatokat tett monopóliumot és területen kívüli jogokat élvező részvénytársaságok és ezek ügyleteit lebonyolító közös bank alapítására; ténylegesen megalakult a közös hajózási és a légiforgalmi társaság. A belgrádi szovjet nagykövet információszerzés címén rendszeres kapcsolatot igyekezett kiépíteni a JKP központi szerveivel.

A Szovjetunió hű szövetségese

J. Broz Tito pártfőtitkár-miniszterelnök – Žujović és Hebrang kivételével – a többi jelentékeny vezető személyiség teljes egyetértésével elutasította, hogy Sztálin a szovjet hatalmi övezet többi országában kialakuló normákat Jugoszláviában is alkalmazza. Önmagának a szovjet szövetségi rendszeren belül a szuverenitás tényleges gyakorlását biztosító pozíciókat kívánt teremteni.

Tito váltig abban bízott, hogy Sztálin különösen tiszteletben tartja az ő személyi integritását.

Mind Tito belső bázisát, mind nemzetközi tekintélyét növelte, hogy az ország legnagyobb részét a partizánhadsereg szabadította fel. Persze ehhez a feltételeket a tengelyellenes koalíció hadseregei 1944–1945-ös általános offenzívájának sikerei és különösen a szovjet hadsereg eredményes dél-ukrajnai, romániai és észak-balkáni hadműveletei teremtették meg. A Borba c. központi jugoszláv pártlap 1948. július elején reálisan értékelte a hadászati és politikai összefüggéseket: „Európa egyetlen népe, tehát Jugoszlávia népei sem szabadulhattak volna fel a szovjet hadsereg nélkül.”

A háborút szinte végigkísérték az – itt nem részletezhető – nézeteltérések Sztálin és Tito között a partizánmozgalom céljairól, a londoni emigráns kormányhoz és az irányítása alatt álló csetnik csapatokhoz való viszony kérdéseiben.

A hatalmi igényektől, bizalmatlanságtól és felsőbbrendűségi érzülettől ösztönzött szovjet gyámkodási törekvéseket Tito és a többi vezető annál is inkább méltatlannak és sérelmesnek érezte, mert politikai vonalvezetésük filozófiája és gyakorlata 1945–1948 között egészében megfelelt a marxizmus-leninizmus sztálinista interpretációjának. Az egész térségen belül Jugoszláviában számolták fel leghamarább a polgári pártokat. Az 1945. novemberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon már csak a kommunista vezetésű Népfront listájára szavazhattak, amely meg is kapta a voksok 90 százalékát. A szövetségi és a köztársasági törvényhozó testületek tagjainak kb. négyötöde párttag volt. A hatalom csúcsain ugyanazok a személyek töltötték be a vezető tisztségeket a pártban, a népfrontban és az állami szervekben. Itt valósult meg a legradikálisabb és leggyorsabb államosítási program, megkezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása. A gazdasági irányítás a teljes centralizáció jegyében a szovjet modell másolásával épült ki. Tito később erről így nyilatkozott: „Nagyon bíztunk a Szovjetunióban 1947-ig, az oroszoknak nagy befolyásuk volt államunk szervezésére, mert őket tekintettük a példaképünknek.”

Az említett bizalmat az a remény is erősítette, hogy Jugoszlávia támogatást kaphat a Szovjetuniótól nagyra törő


külpolitikai céljai megvalósításában. A jugoszláv ambíciók magukban foglalták Olaszország és Ausztria zömmel délszlávok lakta határ menti területeinek a megszerzését; protektorátust Albánia felett; a görög kommunista felkelés győzelemre segítését; majd az így szinte teljes egészében a népi demokratikus régióba kerülő Balkánon egy olyan föderáció kialakítását, amelynek kebelében valóra válhat a nagy álom, az összes macedón terület egyesítése egyetlen államban.

E tervek megvalósítására tett katonai lépések már-már a fegyveres konfrontáció közvetlen veszélyét felidéző angolszász–jugoszláv ellentéteket okoztak 1945–1946-ban. A Szovjetunió ezért csak nagyon óvatos diplomáciai támogatást nyújtott a jugoszlávoknak, akik kénytelenek voltak terveik nagy részét feladni. Ez magyarázza Tito indulatos kifakadását egy 1945. májusi beszédében: „Bennünket a nagyhatalmak nem használhatnak váltópénzként egymás közötti számláik rendezésére.” A fő bűnösöknek a külpolitikai kudarcokban azonban a jugoszláv vezetés az „angol–amerikai imperialistákat” tartotta, ami arra késztette, hogy a nemzetközi fórumokon következetesen támogassa a szovjet politikát. Belgrád 1947-ben habozás nélkül elutasította a Marshall-tervet. A JKP igen aktívan részt vett a Kominform létrehozásában. Az alakuló ülésen E. Kardelj kijelentette, hogy „aki nem Moszkvára orientálódik, az nem orientálódik a nemzetközi haladás felé”.

A jugoszláv vezetés abban bízott, hogy lojalitása fejében Sztálin biztosítja Tito és a JKP számára az első számú szövetséges pozícióját, az egész blokkon belül a második helyet, a többi népi demokratikus országot megelőzve. „A felszabadulást követő években ... a jugoszláv vezetők komolyan hitték, hogy a népi demokratikus országok Jugoszlávia vezetése alatt fognak olyan egységbe tömörülni, amely komoly tényezője lesz a világpolitikának.” – írta Rákosinak Szántó Zoltán belgrádi követ 1948 júliusában.

Magyarországon a protokolláris sorrendben Jugoszlávia mindig a második helyen szerepelt a Szovjetunió után – még az MDP 1948. júniusi programnyilatkozatában is.

Jugoszlávia regionális politikai törekvéseit mutatja, hogy a Szovjetuniót megelőzve lépett szerződéses kapcsolatba 1947 végén Bulgáriával, Romániával és Magyarországgal, az egyezményeket Tito személyes látogatása szentesítette. A társadalmi kapcsolatok erősítésére hozták létre Belgrád székhellyel a transznacionális balkáni szakszervezeti és ifjúsági szövetségeket, külön balkáni sportjátékokat is kiírtak.

Hidegháború és különút

A Truman-elv és a Marshall-terv meghirdetéséből a szovjet vezetés azt a következtetést vonta le, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei világhatalomra törnek és fel kell készülni az új háborúra. Ennek érdekében Sztálin elhatározta a „különutak” felszámolását és egy teljesen zárt nemzetközi rendszer létrehozását. A térség országainak kapcsolatait a Szovjetunió és az egyes államok közötti bilaterális összeköttetésre kívánta korlátozni. Az egyes országok érintkezését a biztonsági háló megszövéséhez szükséges formális szerződéseken túlmenően Sztálin ugyanúgy nehezményezte, ahogyan a kommunista pártok sem lehettek egymásnak partnerei, csak külön-külön az SZKP-nak.

A jugoszláv vezetés politikája és ambíciói 1947–1948 fordulójától ebbe az íratlan törvénybe ütköztek. Tehát Tito és munkatársai nem valamiféle kanonizált elvi tételt, marxista-leninista dogmát sértettek meg. Bűnük ennél sokkal nagyobb volt: vonakodtak alárendelni a jugoszláv párt politikáját a szovjet hatalmi érdekeknek és ezzel felbontották a hierarchikus rendet.

Belgrád azonban 1947–1948 fordulóján is változatlanul szorgalmazta a saját bilaterális kapcsolatainak a kiépítését. 1947 augusztusában Tito és Dimitrov együttműködési megállapodást kötöttek, amely célzást tartalmazott a vámunióra és egy föderáció felé vezető lépésekre. Amikor novemberben – előzetes szovjet láttamozás után – megkötötték a bolgár–jugoszláv barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést, ennek továbbfejlesztéséről nem esett szó. Sztálin gyanította, hogy Tito és Dimitrov a háta mögött trafikálnak, azonban 1948. január közepén Dimitrov sajtónyilatkozatában utalt arra, hogy előbb-utóbb időszerűvé válhat a népi demokratikus országok föderációja vagy konföderációja Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Albánia, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Görögország (!) részvételével. A választ a kihagyott Szovjetuniótól Dimitrov igen rövid időn belül megkapta: éles hangú elutasító Pravda-kommentárban, majd február 10-én Moszkvában Sztálintól személyesen...

A szovjet vezető kijelentette: nem egyszerűen „hibáról” van szó, hanem az ő véleményétől eltérő felfogásról. Felháborodását nem is önmagában egy bolgár–jugoszláv föderáció gondolata váltotta ki, ezt maga is helyeselte, hanem az a tény, hogy a bejelentést előzőleg nem egyeztették vele, és Dimitrov nyilatkozata olyan államokat is magában foglalt, amelyekkel neki más tervei voltak. Tito a személyes megrovást csak azért kerülte el, mert nem utazott a szovjet fővárosba, ahová őt is elvárták volna. Képviseletében kénytelen-kelletlen Kardelj hallgatta


végig Sztálin és Molotov szemrehányásait. Az értekezleten a legnagyobb meglepetést Sztálin azzal váltotta ki, hogy most ő követelte, azonnal hozzák létre a bolgár–jugoszláv föderációt. Ezt annyira komolyan vette, hogy amikor Dimitrov gazdasági kérdéseket akart felvetni, Sztálin félbeszakította: „Erről majd az egyesült jugoszláv–bolgár kormánnyal tárgyalunk.”

Sztálin valószínűleg úgy vélte, hogy a bolgár kormányban elegendő „moszkovita” van, akik egy föderáció esetén meg felelően kordában tarthatnák az engedetlenségre hajlamos jugoszlávokat.

Tito és munkatársai Sztálin egyenes utasításával szembeszegülve most már határozottan elutasították a föderációt Bulgáriával. A jugoszláv párt főtitkára a Központi Bizottság március 1-i ülésén kijelentette: a föderációhoz közös pártot kellene létrehozni, amelyben a bolgárok a „trójai faló” szerepét töltenék be, és hangsúlyozta, hogy nincs fontosabb szempont számára Jugoszlávia függetlenségének megőrzésénél.

A szovjet válasz nem késett soká. Március második felében napok alatt kivonták Jugoszláviából a szovjet katonai és polgári tanácsadókat. Tito március 20-án levélben kért magyarázatot Sztálintól, s ezzel megkezdődött a két hónapon át tartó levélváltás Belgrád és Moszkva között.

A szovjetbarátok likvidálása

A Tájékoztató Iroda 1948. június végi határozata felszólította a JKP „egészséges, a marxizmus-leninizmushoz és az egységes szocialista fronthoz hű erőit”, hogy amennyiben a párt vezetői nem ismerik el „hibáikat” és nem szakítanak a „nacionalizmussal”, akkor távolítsák el őket és hozzanak létre egy „új, internacionalista vezetést”. Csakhogy Žujovićot és Hebrangot, a két szovjet ügynökök a PB-ben, még június elején kizárták a pártból és bebörtönözték őket. Jovanović tábornokot állítólag szökés közben lőtték agyon, amiből csak elhalálozásának ténye biztos. Jugoszláviában a „tájékoztató irodások” ellen 1948 nyarától sok ezer embert magával sodró terrorhullám söpört végig, szintén bizonyítva a JKP vezetőinek jó sztálinista iskolázottságát.

Tito alaposan megtanulta az állambiztonsági szervek kézbentartásának jelentőségét. Egy amerikai forrásból származó jelentés szerint Tito az állambiztonsági apparátust arra a személyes lojalitásra építette, amely még a háború alatt alakult ki. „A többi csatlósállamban a biztonsági szerveket jórészt szovjet támogatással és részvétellel hozták létre... Viszont Tito határozottan megtagadta a szovjet összekötő tisztektől azt a jogot, hogy korlátozás nélkül beférkőzzenek biztonsági szervezetébe, ami jelentősen hozzájárult ahhoz a feszültséghez, amely Tito és a Kreml szakításában tetőzött.”

Olyan személyiségek, erőcsoportok, amelyek képesek lettek volna kikényszeríteni egy Tito-ellenes fordulatot – nem léteztek. A Szovjetunióba és a szomszédos országokba menekült emigránsok – minden emigráció szokása szerint – többet foglalkoztak egymással, mint az otthoni helyzettel; legfeljebb a JKP-t támadó sajtótermékek és rádióadások üzemeltetésére voltak használhatók.

A JKP 1948. július végén megtartott V. kongresszusa teljes politikai támogatást nyújtott Titónak, akit megválasztottak a párt főtitkárának, a titkári tisztségekbe pedig a szovjetek által különösen támadott Kardelj, Ranković és Dilas kerültek.

Sztálin katonai intervencióhoz nem kívánt folyamodni. Jugoszlávia geostratégiai jelentősége másodlagos volt. A szovjet védelmi övezet déli pilléreit a Fekete-tenger partvidékét és a bakui olajvidék megközelítési útvonalait őrző Románia és Bulgária alkották. Az Egyesült Államok viszont – ahogyan ezt a Truman-elv is bizonyította – a Földközi-tenger térségében közvetlen érdekeltséget vállalt, és itt Sztálin flotta híján, nem akarta felidézni egy fegyveres konfliktus veszélyét. Erőit különben is lekötötte Nyugat-Berlin 1948. június 24-én megkezdett és közel egy esztendeig tartó szovjet szárazföldi blokádja.

A legkönnyebben alkalmazható retorzió Tito engedetlenségének megtorlására a gazdasági blokád volt. A kereskedelmi forgalom a szovjet blokk országai és Jugoszlávia között 1948 második felében már szinte teljesen megszűnt. A vesztegzártól Sztálin és partnerei nyilván azt remélték, hogy a jugoszláv gazdaság összeomlik és a belső elégedetlenség felőrli Tito rendszerét. Persze ez nem következhetett be máról holnapra.

Sőt, úgy véljük, Tito gyors bukása nem is állott érdekében sem Sztálinnak sem Rákosinak, sem társaiknak. A szovjetizáláshoz hozzátartozott minden országban a titkosrendőrség korlátlan hatalmának a bevezetése. Ehhez szükség volt az „angol–amerikai imperializmus” fölöttébb elvont fogalma mellett egy másik, közelről láthatóvá tett mumusra. Mi kínálkozott erre alkalmasabbnak, mint a fegyveresen állítólag ugrásra készen álló, sőt a kommunista pártokba befurakodott „titoisták” által megtestesített veszély? Most reájuk lehetett osztani azt a szerepkört, amit az 1930-as évek Szovjetuniójában a trockisták, a buharinisták, a zinovjevisták, stb. töltötték be.


Titót ugyan nem lehetett perbe fogni, ahogyan annak idején magát Trockijt sem. Mégis, minden országban találtak szurrogátumokat, az albán Koci Xoxet, a magyar Rajk Lászlót és a bolgár Traicso Kosztovot. A fő vádlott persze mindenütt Tito volt. A verdiktet a kirakatperekben, elsősorban a Rajk-perben felvonultatott „bizonyítékok” alapján a Tájékoztató Iroda 1949. novemberi határozata mondotta ki: a JKP „kémek és fasiszta gyilkosok” hatalmába került.

A következő esztendőkben a szovjet hatalmi övezet országai és Jugoszlávia között minden összeköttetés szünetelt.

Sztálin halála után

1953 márciusában meghalt Sztálin és utódai a hagyatéki leltár egyik legnyomasztóbb tételének minden bizonnyal a Szovjetunió hibájából Jugoszláviával kialakult ellenséges viszonyt tekintették. A kibékülés Titóval hitelesíthette a feszültséggócok felszámolására és általában egy új nemzetközi politikára vonatkozó ígéreteiket. A pártoligarchia tagjai számára az sem volt kétséges, hogy akinek közülük sikerül szert tennie a belgrádi kapcsolatra, az a szovjet párt és állam vezetéséért folytatott vetélkedésben is előnyös helyzetbe kerülhet. Elsőként L. P. Berija igyekezett a jugoszláv vezetéssel összeköttetést teremteni, amit bukása után annak rendje és módja szerint terhére is róttak. Az ötletet azonban a hatalmi harcból 1953 őszére győztesként kikerülő Ny. Sz. Hruscsov első titkár és G. M. Malenkov miniszterelnök annyira jónak tartották, hogy hozzáláttak megvalósításához. 1953 júniusában ismét nagykövetet cseréltek Belgráddal. Malenkov pedig bejelentette, hogy országa további lépésekre is hajlandó a kapcsolatok javítása érdekében.

A békülési folyamat azonban nagyon lassan haladt, mert a külkapcsolatokat változatlanul kezében tartó Molotov nem volt hajlandó további lépésekre. A külügyminiszter most már a szocializmus építésének a szovjet modelltől valóban eltérő „jugoszláv útjára” is hivatkozhatott, amelyet „revizionizmusnak”, „szociáldemokratizmusnak” bélyegzett. Hruscsovnak szintén voltak ideológiai fenntartásai, azonban úgy vélte, hogy az elvi nézeteltérések nem zárják ki első lépésként az államközi viszony rendezését, ami majd maga után vonhatja a pártközi kapcsolatok helyreállítását is, és a folyamat végén Jugoszlávia visszatér a béketáborba...

A balkáni ország 1954–1955-ben két szempontból vált fontossá a szovjet nagypolitika számára. Egyrészt felgyorsult a Német Szövetségi Köztársaság felfegyverzése és beépítése a nyugati védelmi rendszerbe. A szovjet katonai vezetés számára egyáltalán nem volt közömbös, hogy merre orientálódnak a jugoszláv fegyveres erők. „40 hadosztállyal rendelkeznek, van értelme harcolni ennek az államnak a barátságáért” – érvelt Zsukov marsall honvédelmi miniszter.

Másrészt Tito nagy tekintéllyel rendelkezett az el nem kötelezett országokban, különösen Nasszer Egyiptomában és Nehru Indiájában. A harmadik világ fontos államaival – szakítva a sztálini merev elutasítással – Hruscsov baráti kapcsolatokat kívánt kiépíteni.

Az 1954-es (eddig nem publikált) Hruscsov–Tito levelezésből és az SZKP Központi Bizottsága 1955. júliusi plénumának (szintén titkos) jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a szovjet vezetés már 1954 kora nyarán gyorsabb ütemre váltott a jugoszláv ügy rendezésében. (Tehát nem ősszel, ahogyan ez a nemzetközi szakirodalomban szerepel.)

Az SZKP Központi Bizottsági 1954. május 31-én hozott határozatában „tájékozódást” írt elő a jugoszlávok álláspontjáról, majd lépéseket sürgetett a kapcsolatok megjavítására. Hruscsov későbbi kommentárja szerint „bármilyen szégyenletes is beismerni, meg kell mondani, hogy ... azt a feladatot adtuk gazdasági szakembereinknek, hogy gyűjtsenek anyagot és tanulmányozzák a kérdést – fasiszta állam-e Jugoszlávia vagy nem fasiszta? Egyszóval itt, mintha Amerika felfedezésével foglalkoztunk volna...” A válasz nyilván megnyugtató volt, mert június 22-én Hruscsov Titóhoz írott levelében javaslatot tett a két ország közötti viszony megjavítására, valamint a pártközi érintkezés felvételére.

A levélváltás legfontosabb mozzanatát az a november 16-án tett jugoszláv ajánlat jelentette, hogy a szovjet fél által már korábban megpendített személyes érintkezést a legmagasabb szinten kell létrehozni. Hruscsov 1955 februárjában Rákosihoz írott levelében külön hangsúlyozta: „új a jugoszlávoknak az a javaslata, hogy a legfelső szinten történjék találkozás a kérdések széles körére vonatkozó véleménycserére.”

A jugoszláv partner egy semleges helyet, esetleg egy dunai hajót vagy szigetet javasolt. Hruscsov azonban úgy vélekedett, hogy „ha a Dunán találkoztunk volna, akkor kb. úgy nézett volna ki a dolog, mintha a rekettyésben találkoztunk volna”. A szovjet vezetés úgy vélte, hogy a politikai változás ország-világra szóló demonstrációjára csak egy belgrádi találkozó lehet alkalmas, hiszen ekkor még a szovjet főváros szóba sem kerülhetett.


A szovjet békeküldöttség Hruscsov vezetésével 1955. május 26-án érkezett Belgrádba. Így kezdődött a viszontagságos viszony egy új, szintén „hullámzó érzelmekben” gazdag szakasza.

2. Képek


1. Hadifoglyok a SzovjetunióbanNYÍLT TÉR

Somogyi Elemér (nyugdíjas)

Hadifoglyok a Szovjetunióban

Szerkesztőségünk átvette a Vojennoisztoricseszkij Zsurnal c. folyóiratból V. P. Galickij cikkét, mert először tartalmaz szovjet forrásból hű adatokat a hadifoglyok létszámára vonatkozóan. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy Galickij „beállítása”, értékelési formája – ha messze meg is haladta jó értelemben a hagyományos szovjet álláspontot – alapjaiban eltér a mi felfogásunktól. Ezért is kértük meg Stark Tamás kollégánkat cikk közlésére. Ezt Galickij cikkét követően közöltük (5–6. sz.). A szerkesztőség Galickij szövegét csak rövidíthette a szakmai normák miatt, szerkesztői eszközökkel (képaláírás, rövidítés) természetesen érzékeltettük, hogy mi másként látjuk a valóságot. Talán helyesebb lett volna Stark és Galickij cikkét egyazon számban közreadni. (A szerk.)

Mivel magam is szovjet hadifogságban voltam, az Uralon túli Szovjetunióban és átéltem a szovjet hadifogság minden szenvedését és borzalmát, megrökönyödéssel és elképedéssel olvastam az említett úr írását.

Aki ugyanis végigolvassa a cikket és nem ismeri a valóságot, abban az a meggyőződés alakulhat ki, hogy nem igazak azok a „mesék”, amiket a szovjet hadifogságból hazajöttektől lehet hallani.

Az élelmezési norma például jobb volt a cikk szerint, mint ami nálunk Magyarországon a háború alatt a városi lakosoknak jutott.

Engedjék meg, hogy megírjam a magam és sok ezer hadifogolytársam tapasztalatát a szovjet hadifogságról.

1945. május 16-án lettem hadifogoly, miután nótaszóval besétáltam a „dokumentet” ígérő táborba.

Tüzérosztályunkat ugyanis 1945 márciusában vagonírozták be Sárváron és vittek fel bennünket Csehszlovákiába.

Mivel április elején már mindenki tudta, hogy ezt a háborút elvesztettük, az osztályparancsnoknak és a tisztikarnak egyetlen dolgot kellett végrehajtani: minél kevesebb ember- és anyagveszteséggel az osztályt hazavinni Magyarországra.

Ennek érdekében beléptünk a helyi partizán szervezetbe, ahol karszalaggal lettünk ellátva, mi pedig jelentős mennyiségű lőszerrel (puska, pisztoly, géppisztoly-lőszerekkel, kézi gránátokkal) láttuk el a helybeli partizán szervezetet.

Mint partizánok találkoztunk az előrenyomuló szovjet hadsereggel. Malacky nevű kis városban az ott átvonuló hadosztály parancsnokától kaptunk egy írást, amely magyar fordításban körülbelül így hangzott: „Ezen igazolás felmutatójának és az egységének minden szovjet alakulat a legmesszebbmenő támogatást adjon meg, mert az illető alakulat magyar partizán egység, amely életét és vérét áldozta a Szovjetunióért.”

Teljes fegyverzettel mentünk ennek a dokumentnek a védelme alatt egészen Pozsonyig. A város határában egy szovjet őr megállította az osztályt (400 felfegyverzett magyar katonát) és barátságosan elmagyarázta, hogy aki most Magyarországra hazamegy, annak otthon igazolnia kell magát. Ez Magyarországon két-három hónapot is igénybe vehet. Itt Pozsonyban van egy gyűjtőtábor, ahol három napon belül mindenkit leigazolnak, és utána mindenki mehet haza Magyarországra. Választhatunk!

Mivel osztályparancsnokunk demokratikus gondolkodású ember volt, azt tanácsolta, hogy kérdezzük meg a legénységet, és azok választása alapján dönt.

„Menjünk haza őrnagy úr! Pünkösdi cseresznyét otthon eszünk” – volt a válasz. Énekszóval masíroztunk be az „igazoló” táborba, ahol aztán kiderült, hogy eszük ágában sem volt igazolást adni. Közönséges hadifogolytábor volt, szöges drótkerítéssel, a négy sarkán magasított őrhelyekkel és bennük fegyveres őrökkel.

A cikk írója szerint a nemzetközi konvenciók által meghatározott követelményeknek megfelelően pénzbeli ellátást is kaptak a hadifoglyok. Még a pénzbeli ellátás mértékét is felsorolja. Ez egyszerűen nem igaz! Sok


hadifogollyal beszéltem, akik más és más táborban voltak, de egyöntetűen állítják, hogy csak hazaszállításuk előtt kaptak valami csekélyke rubel összeget. Ezt én is állíthatom, mert amikor 1947 júliusában szabadultam, kaptam összesen 40 (Negyven) rubelt. Ez volt 26 hónapi munkám fizetsége. Azt nem is kell mondanom, hogy a tiszteknek is kötelező volt a munka, mert különben miért vittek volna ki bennünket?

Akkor ott, kint Szibériában, 60 rubel volt egy kiló kenyér. 26 hónapi fizetésem tehát 70 deka kenyér volt!

Az szinte elképesztő, hogy mit ír a cikk írója az élelmezésről. A hadifogoly mindent megkapott, amit a polgári életben nem érhetett volna el. Húst, halat, zöldséget, fűszereket, teát, darát, olajat, cukrot stb. Legalább húszféle terméket.

Akkor nem tudom, miért ettük meg nyersen a földből kiszedett fagyott krumplit (jó édes volt), a fagyott káposztát, miért loptuk el a lovak elől a bükkönyt és a takarmányborsót, és a kenyérgyárban egy ízben a kecskék vályújából a kecskeszaros kenyeret, és ettük meg úgy, ahogy volt. Ott ismertük meg a csalánlevest, mert a leszedett csalánt a levesbe raktuk és így ettük nyersen, ugyanígy a nyírfalevelet is. Miért kotorászott a hadifogoly a szakácsok által kidöntött konyhai szemétben halfejek után, és ha talált, ott nyomban felfalta és itta rá a vizet literszámra.

Az sem igaz, hogy filmvetítések voltak. 26 hónap alatt egyetlen filmet sem láttunk, de azt mindig tudtuk, hogy a garnizon katonáinak mikor volt filmvetítés. Tudniillik akkor másnap meg voltak bolondulva és a legkisebb szabálytalanságra (például sorból való kilépés) puskatussal válaszoltak.

Abban a táborban, ahol én voltam, egyetlen könyv sem volt, és azoknál sem, akikkel beszéltem. Nem tudom, hol lehetett olyan tábor, ahol könyv is volt, és a munkára hajszolt fogolynak még olvasni is volt ideje és energiája.

Hadifogságom alatt soha nem hallottam rádiót, pedig a cikk szerint minden lágerben rádióközpont is működött.

Eszük ágában sem volt a hadifogolytartásról szóló egyetlen dokumentumot is ismertetni. Erről szó sem volt. Mi hadifoglyok voltunk, minden jog nélkül, akiktől elszedtek mindent, ami mozdítható volt. Órát, pénztárcát, cigarettatárcát, bőr levéltárcát, de elvették a fogkefét és zsebkendőinket is. Gróf Apponyi Géza tart. rep. tisztet egy éjjel zavarta fel az egyik szovjet tiszt és kényszerítette, hogy sárga félcipőjét adja át. Helyette odadobott egy kimustrált, rossz bakancsot. A jegygyűrűket is különböző trükkökkel lehetett csak megmenteni, már akinek ez egyáltalán sikerült.

Azt tettek velünk, amit éppen jónak láttak. Engem például a tábor parancsnoka, egy bizonyos Danilov kapitány, mert egy szörnyű nehéz munka után nem mosakodtam meg, arcul köpött!

Lehet, hogy a szabad vallásgyakorlást engedélyezték egyes helyeken, de erre lehetőséget nem adtak. Nálunk például Szabó László lelkész bibliáját elvette az egyik őr, a bibliából azonnal kitépett egy lapot és cigarettát próbált belőle csavarni. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült, mert a biblia finom lapja nem volt alkalmas az ott használt durva dohány (mahorka) megsodrására. A bibliát ettől függetlenül nem adta vissza. Az istentiszteletre összegyűlteket szétkergették.

De, hogy igazságos legyek, beszéltem olyan lelkésszel, aki elmondta, hogy ez a helyzet náluk 1947-ben megváltozott, sőt az úrvacsora osztáshoz még bort is kaptak!

A História 5–6. számában olvasható Frank Roberts moszkvai angol ügyvivő levele a külügyminisztériumba W. G. Hayterhoz: „Úgy tudom, hogy először a Németországba munkaszolgálatra kiszállított zsidók jönnek majd haza, utánuk következnek a rokkantak, majd a szovjet hadsereg által Magyarországról tévedésből elszállítottak és így tovább...”

Milyen finoman fogalmazott az angol ügyvivő! Minket tehát nem is úgy csalogattak be a táborokba, hanem csak úgy tévedésből vittek ki munkára! De micsoda rendszer az, ahol tévedésből el lehet hurcolni 200 ezer embert?

Nem hallgathatom el, hogy a szerző által felsorolt illetve megemlített húszféle termék közül, amit a foglyok élelmezésére fordítottak, abban a táborban, ahol én voltam, csupán három fő anyag váltakozott. Köles, burizs és káposzta. De ez sem ésszerűen váltakozva, hanem egy hónapig köles, egy hónapig burizs, majd egy hónapig káposzta. És utána kezdődött elölről. Csupán 1946. május elsején volt a kölesleves után a második fogás nem köles kása, hanem egészben főtt kukorica. Akkor kaptunk először és utoljára 1 evőkanál cukrot.

Ilyen volt tehát a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyok ellátása és a velük való bánásmód.


Csak helyeselni tudom viszont a cikk írójának az utolsó bekezdésben tett megállapítását: „Kétségtelen, hogy egy cikk keretében nem lehet alaposan megvizsgálni a Szovjetunióban fogságba esett és ott tartott hadifoglyok tartásának, munkára való felhasználásának és hazaszállításának valamennyi vetületét. Ezek a kérdések mélyreható és komplex kutatásokat követelnek.”

Valóban. A magyar kutatóknak is akadna itt elég tennivaló.


1. A desztalinizáció problémái Magyarországon, 19531956�RAINER M. János

A desztalinizáció problémái Magyarországon

1953–1956

Aligha szorul bizonyításra: ilyen címmel, ezek a rendezők 1991 előtt nem rendezhettek konferenciát Budapesten. (A tanácskozásnak a Politikatörténeti Intézet adott otthont.) Az egyik társrendező, az 1956-os Intézet 1989 előtt csak féllegalitásban, egyfajta baráti körként „létezett”. 1991. november 12-én sok minden idézte a múltat: a helyszín, sőt a közönség is (érdekes módon) ódon „párttörténetis” hangulatot árasztott. A konferencia résztvevői azonban – szerencsére vagy éppen természetesen – nem egykori ellenfelekként, egymást bizalmatlanul méregetve „beszéltek el” egymás mellett. Sőt: inkább a hasonló megközelítés, olykor nyelvezet tűnhetett fel a szemlélőnek, hallgatónak. (A konferencia rendezői voltak még az MTA Történettudományi Intézete és a Politikatudományi Társaság.)

E nagyon hasonló beállítottság eredményeképpen azután a konferencia ki nem mondott célja, a vita el is maradt.

A vita elmaradásának véleményem szerint egy minden résztvevőre kiterjedő alapvető oka volt, s ez a mostani jelenkort kutató gárdát egyesítő sajátos lelkiállapot: a források hozzáférhetősége nyomán kialakult eufória. Ez az érzés nem kedvez az elméleti igényű összegzéseknek, a terminológiai vitáknak. A konferencia előadásainak többsége hangsúlyozottan egy-egy jelentős, újonnan „megnyílt” forrás szemszögéből közelített tárgyához. Így ismertette T. Varga György a moszkvai magyar–szovjet tárgyalásokról készült feljegyzések alapján az 1953. júniusi fordulatot. Így elemezte Nagy Imre első miniszterelnökségének néhány vonását Urbán Károly a Minisztertanács jegyzőkönyveinek tanulmányozása nyomán. Litván György a Nagy Imre-fémjelezte pártellenzék kialakulásáról, tevékenységéről, Hegedűs B. András a Petőfi Kör kezdeteiről és forradalom utáni „kriminalizálásáról” belügyi és bírósági iratok alapján beszélt. (E sorok írója Nagy Imre és a politikai centrum 1954–56-os kapcsolatáról a pártvezetői testületek iratainak áttekintése nyomán szólhatott.) Ha nem is ennyire meghatározó jelleggel, de új forrásokra alapozott a szovjet politika Sztálin utáni éveit elemző Sipos Péter, a magyar–jugoszláv kapcsolatokról szólván Kiss József és a Független Kisgazdapárt forradalom alatti tevékenységét ismertető Vida István.

Amennyire tudom, e természetes és termékeny „rácsodálkozás” a primer forrásokra nem magyar sajátosság. Hasonló folyamat zajlik Cseh- és Szlovákiában, Lengyelországban és másutt. Nagyon természetes módon a sztálinizmus elleni nagy tömegmozgalmak állnak az érdeklődés fókuszában: a Prágai Tavasz, a berlini felkelés; a lengyel és magyar 56-ról a desztalinizáció-konferenciát követő hónapban tartottak tudományos tanácskozást Budapesten, a Történettudományi Intézetben. Szimbolikus értékű, ahogy ilyen alkalmakkor kelet-európai kutatók különlenyomatok, könyvek mellett vagy helyett hazájuk PB-jegyzőkönyveit, határozatait tartalmazó xerox-másolatokat cserélnek.. Ki számított erre akár 2–3 évvel ezelőtt?

Remélhetőleg két, három és öt év múlva is lesz desztalinizáció (stb.) konferencia. Újabb forrásokkal – több vitával és elemzéssel, hosszabb folyamatok áttekintésével. Remélhetőleg megmarad az együtt gondolkodás készsége is – itthoniakkal s határokon túliakkal egyaránt.


1. Hozzászólás A. Oplatka: A finn példa c. cikkéhezStampa László (Kanada)

Tisztelt Szerkesztőség!

Lapjuk 27. oldalán megjelent Andreas Oplatka: A finn példa című cikknek a második oszlop második sorában találtam: „Zsidóknak Finnországban nem esett bántódása, s mindvégig egyenjogú polgárok maradtak.”

Nos, az 1938-as finn népszámlálás adatai szerint országukban huszonegy, a mózesi hitfelekezethez tartozó lakost találtak, belőlük azonban tizenhárom nem volt állampolgár. Tehát a mózes hitű finnek száma nyolc volt. Nem szándékozom kisebbíteni finn rokonságunk érdemét, azonban ilyen körülmények között gyermekjáték mentes maradni a faji előítéletektől.


1. Hozzászólás Sipos Péter: Háború páholyból... c. cikkéhez.DEL MEDICO Imre

Tisztelt Szerkesztőség!

Két, a História 1992/2. számában megjelent tanulmányhoz kívánok néhány kiegészítést fűzni, illetve megjegyzést tenni.

Sípos Péter „Háború páholyból...”: a napisajtó felsorolásából kimaradt a katolikus Központi Sajtóvállalat másik napilapja, a reggel megjelenő Nemzeti Újság, amit sokan olvastak. Sajnos nem kevesen vásárolták a nyilas reggeli lapot is, a Magyarságot. Komoly súlyú lap volt a kormányhoz igen közel álló, német nyelvű Pester Lloyd. Meg kellett volna említeni a három hétfői lapot: a polgári liberális Hétfő Reggelt, a Bajcsy-Zsilinszky által szerkesztett nemzeti liberális Független Magyarországot és a nyilas Virradatot.

A mai Horizont mozi volt az első Híradó mozi. De volt még egy. Amikor 1940-ben megszűnt a Belvárosi Színház, abból is Híradó mozi lett. (Jelenleg ez a Katona József Színház.) Mint érdekességet említem meg, hogy a háború eleje óta minden moziban a híradó előtt megjelent a vásznon a közlés: a főkapitány mindennemű tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánítást megtiltott. Ugyanis gyakran megtapsolták vagy kifütyülték a vásznon látható bel- és külföldi politikusokat. 1941-ben megszűnt az angol filmek vetítése, éppen két hete pergették az akkor szenzációszámba menő „Bagdadi tolvaj”-t, amikor kijött a rendelet, hogy angol film nem vetíthető. Az angol nyelvű mozikat átkeresztelték. Akkor lett a Filmmúzeum elődjéből, a Broadway-ból (ma megint ez a neve) Barlang és a City-ből Szittya. Sőt az Angol Parkból akkor lett Vidám Park. A II. világháború után visszakapta nevét, de a kommunista állam is irtózott az angol névtől és így azóta is vidám a park.

A Bárdossyról szóló cikk elsiklik egy lényeges esemény mellett: nem írja meg, hogy miért távozott Bárdossy Londonból. Bárdossyt mint a követség első beosztottját, meghívták az angol udvari fogadásra. De csak őt, feleségét – mert elvált asszony – nem. Bárdossy mégis elvitte magával. Persze beengedték az asszonyt is, de egy héten belül persona non grata-nak nyilvánították Bárdossyt és haza kellett térnie. Olyan momentum ez, ami esetleg kihatott későbbi állásfoglalásaira. Erről egyébként Barcza György volt londoni követ írt a Századok egy, a nyolcvanas évek végén megjelent számában közzétett naplójában. Annak az ukrajnai városkának, amelyben a németek 1941-ben 16 000 magyar zsidót lemészároltak, a neve Kamanyec-Podolszki – az első tag végén „c” van és nem „v”. Bulgáriáról azt írja a szerző, hogy a háborúban való részvételére a németek, mint értelmetlen lépésre, nem számítottak. Ennek az volt az oka, hogy Bulgáriában az oroszok roppant népszerűek, mert ők szabadították fel Bulgáriát az 500 éves török uralom alól. Nincs az a bolgár kormány, amely képes lenne hadba vinni a bolgárokat Oroszország ellen. Az egész háború alatt fennállt a bolgár–szovjet diplomáciai viszony. Az oroszok, azaz a Szovjetunió mégis hadat üzen Bulgáriának akkor, amikor csapatai elérték a román–bolgár határt. Ennek az volt az oka, hogy így részt vehettek, sőt döntő szerepet vihettek az ottani Szövetséges Ellenőrző Bizottságban.

Szívélyes üdvözlettel


tankonyvtar.hu · web viewa svetozar privičevićc vezette csoport mindenképpen, különösebb...

Documents