Bevezetés a gazdaságtörténetbe

A gazdaságtörténetet tanulmányozva joggal tehető fel a kérdés: Miért gazdag az egyik nemzet?

Miért szegény a másik? Miért olyan nagy a különbség az egyes országok, régiók gazdasági

teljesítőképessége között? Talán az egyenlőtlen gazdasági fejlődéssel magyarázható...? Mi az oka az

egyenlőtlen gazdasági fejlődésnek? Az egyes népek, államok, régiók gazdasága és társadalma a

különböző természetföldrajzi, történelmi-politikai, kulturális kölcsönhatások eredőjeként más és más

fejlődési utat járt és jár be. A gazdaság további fejlődése egyre inkább mélyíti a szakadékot a világ

különböző térségei között. Eddig egyetlen általánosan használható elméletet sem sikerült kidolgozni,

melynek segítségével a fejlődés irányítható és előre modellezhető lenne. Mivel egy nagyon összetett

folyamatról, egy soktényezős játékról van, nem lehet azonos módszereket, politikai intézkedéseket

alkalmazni a különböző adottságokkal rendelkező területeken, mert az más és más eredményekhez

vezetne. A gazdaságtörténet tanulmányozása ugyanakkor hozzásegít a jelenlegi fejlődésbeli

szintkülönbségek eredetének, okainak, a fellendülés (konjunktúra) és a visszaesés (dekonjunktúra)

vizsgálatához. Nem utolsó sorban a történelmi távlatokban való gondolkodás, akár a gazdaság

területén, hozzásegít egy objektív szemlélet kialakításához. Nagy Frigyes szerint „a történelem nem

más, mint a szerencsés helyzetek és az emberi ostobaság számbavétele.”

A fejlődést és az elmaradottságot napjainkban a szakemberek különböző általános

mutatószámokkal igyekeznek megjeleníteni: pl. az egy főre eső GDP, munkanélküliség, foglalkoztatási

ráta, termelékenység, a gazdasági szerkezet változása, születéskor várható élettartam,

csecsemőhalandóság, ezer főre jutó orvosok, korházi ágyak száma stb. Az általánosan elfogadott

mutatószámok alapján óriási különbséget figyelhetünk meg a világ országai között. Világszinten a

népesség 16 %-a rendelkezik a világ jövedelmének 70 %-val és ipari termelésének a 90 %-val.

Gazdasági növekedés: az adott társadalom által produkált összes javak és szolgáltatások

előállításában tartósan emelkedő tendencia.

Különböző ismérvek alapján becsléseket végeznek és ebből következtetnek az össztermelés

növekvő, illetve csökkenő tendenciájára. Joggal tehető fel a kérdés: Milyen körülmények között, hogyan

növekedhet a termelés? Az össztermelés abban az esetben nő, ha a rendelkezésre álló termelési tényezők

mennyisége növekszik, vagy a meglévőket egy fejlettebb technológia segítségével hatékonyabban

használják fel. A termelés növekedése abban az esetben is bekövetkezhet, ha a termelési tényezők

egymáshoz viszonyított aránya változik meg. (az egyik termelési tényező mennyisége a többihez képest

növekszik). P. – ha a népességnövekedés hatására a munkaerő aránya növekszik, növekedhet az

össztermelés is, de az egy főre jutó termelés már csökken. A gazdasági növekedés, akkor lehet a jólét

mércéje, ha az egy főre jutó termeléssel mérjük.

Két különböző állam, társadalom, vagy azonos állam két különböző korszaka között még a

rendelkezésre álló adatok alapján is nehéz a gazdaság állapotát összemérni, hisz sok tényező folyamatos

változáson ment át (pl. más volt a pénznem), melynek hatására a különböző mutatók is folyamatosan

változtak. Nem utolsó sorban nehéz két állam, régió gazdaságát összehasonlítani, ha nagyon eltérő

termék és gazdasági szerkezettel rendelkeznek.

Gazdasági fejlődés: olyan gazdasági növekedés, amelyet a gazdaság lényeges szerkezeti

átalakulása követ. (pl. ha egy állam az önellátó gazdálkodásról a piacra való termelésre tér át)

A fejlődés és a gazdaság szerkezeti átalakulása egymással kölcsönhatásban vannak, oda-

visszaható folyamatról beszélhetünk. Az egyes államok gazdasági fejlettségét az alapján is össze lehet

hasonlítani, hogy a primér (mezőgazdaság), szekundér(ipar), tercier(szolgáltatások),

kvaterner(információ) szektor a gazdaság szerkezetében milyen arányt képviselnek. A gazdasági

növekedést a ciklikusság jegyében hanyatlás követi, amely több formában is megnyilvánulhat. Pl.

visszatérés egy egyszerűbb gazdasági szerkezethez, amely nem azonos a korábbival, ebben az esetben

gazdasági retrogresszióról beszélhetünk.

A növekedés, fejlődés, progresszió attól függően, hogyan szemléljük, relativizálható. Az tény, hogy a

technikai haladás következtében számtalan civilizációs vívmány áll a rendelkezésünkre, de ha a vegyi,

biológiai, nukleáris fegyverekre, vagy akár az emberi klónozásra gondolunk a gazdaság fejlődése már

más megvilágításba kerül. A napjaink emberére saját maga jelenti a legnagyobb veszélyforrást, mert az

erkölcsi és mentális állapota nem tud lépést tartani a technikai haladással.

A gazdasági fejlődés meghatározói

A gazdaság össztermelését egyes esetekben a termelési tényezők mennyisége határozza meg. A

hagyományos termelési tényezők mellett (föld, munkaerő, tőke) egyre inkább nagy szerepet kapnak a

vállalkozói, vezetői képességek, amelyek valójában az első három ideális kombinálását, szervezését

szolgáják. A fejlődésre nem utolsó sorban nagy hatással van a tudomány és a technológia fejlődése, a

társadalmi intézmények (intézményi kultúra), a különböző gazdasági, társadalmi, politikai szervezeti

normák, az társadalmat alkotó polgárok ízlése stb. A fenti tényezők nagyon rövid idő alatt változhatnak,

így a gazdaság működése is állandóan változó viszonyrendszerben valósul meg. A változás

szempontjából, ha egy rövid időintervallumot vizsgálunk, akkor az olyan faktorokat, mint technológia,

ízlés, társadalmi intézmények adottnak tekintjük, a klasszikus termelési tényezők jelentik a változót. A

vizsgálat tárgya, ha egy hosszabb időszak, akkor az összes tényező változóvá válhat. Ha egy adott

időszakban vizsgáljuk az össztermelést, akkor az a népesség, a természeti erőforrások, a technológia és a

társadalmi intézmények keveréke. Az egyes tényezőknek természetesen eltérő jellemzőik vannak. Pl. a

népességet a gazdaság fejlődése szempontjából elsősorban nem számszerűen kell vizsgálni, hanem a

képességek, szakmák szerint. Az egyes tényezők pl. a természeti erőforrások (földmennyiség, klíma,

topográfia, vízmennyiség) összetétele is nem elhanyagolható. A megfelelő mennyiségben létező

erőforrások hozzáférhetősége is meghatározhatja egy társadalom gazdasági teljesítőképeségének a felső

határát. A technológiai fejlődés lehetővé teszi az erőforrások hatékonyabb felhasználását és a tartalékok

megszűnése időpontjának a kitolását. A népesség, erőforrások, technika viszonyát a társadalmi

intézmények, munkakultúra, vallási és ideológiai meggyőződés, oktatási rendszer, családszerkezet is

befolyásolják. Az intézmények célja a folyamatosság és a stabilitás megteremtése, ezek nélkül a

társadalom felbomlana. A fenti szempontok közül a kutatónak kell megtalálnia, hogy egy adott

korszakban melyik volt nagyobb hatással a gazdaság fejlődésére.

A marxisták szerint a fejlődés kulcsa a „termelési mód” a társadalmi struktúra, az államforma

csak felépítmény. A dinamizmust ebben a rendszerben a társadalmi osztályoknak a termelési eszközök

birtoklásáért egymással vívott harca jelenti. A gazdasági fejlődést a technikai fejlődés és a társadalmi

intézmények közötti harcnak tekintik.

Minden elmélettől függetlenül elmondható, hogy az intézmények, a technika, az erőforrások és a

népesség közti viszony bonyolult, független és előre nem modellezhető.

Termelés, termelékenység

A termelés az a folyamat, amely a népesség által igényelt javak és szolgáltatások előállítása

céljából egyesíti a termelési tényezőket.

A termelékenység: a termelési folyamat hasznos hozama a termelési tényezőbeli ráfordításokhoz

viszonyítva.

A tőke termelékenysége attól függ, hogy milyen technikai vívmányban testesül meg. pl nem

mindegy, hogy a munkásokat gépekkel látják el, vagy csak szerszámokkal dolgoznak. A termelékenység

a tőke típusával (állótőke, forgótőke, humántőke) és a gazdasági szerkezettel, valamint a nemzetközi

környezettel is szoros összefüggésben van. A gazdasági fejlődés különböző korszakaiban kezdetben az

állótőkének, majd a forgótőkének, a hagyományos tőkeráfordításoknak volt nagyobb szerepe. Napjaink

tudásalapu társadalmában a humán tőke a legfontosabb tényező a gazdaság fejlődésében.

Humán tőke (emberi tőke): a tudásba, a képességekbe és a szakértelembe fektetett anyagiakból

származik.

A humán tőke szerepe a fejlett és fejletlen gazdaságokban eltérő módon érvényesül, ez függ a képzettség

formájától és mértékétől.

A termelékenység növekedése az utóbbi 100 évben gyorsult fel, a technika, a tudomány rohamos

fejlődésének hatására. Ha történelmi távlatból vizsgáljuk a gazdaság fejlődését, megfigyelhető, hogy a

növekedési szakaszok napjainkhoz közelítve egyre jobban lerövidülnek.

Rögzített erőforrások és adott technikai fejlettség esetén, ha egy társadalom alulnépesedett, akkor

nőhet a populáció és az egy főre jutó jövedelem minden technikai és intézményi változtatás nélkül.

Természetesen csak addig, amíg a rendelkezésre álló erőforrások el nem fogynak. A népesség

növekedése, ha eléri az erőforrások kimeríthetőségének határát, akkor csak egy jelentős technikai vagy

intézményi újjítás fokozhatja a termelékenységet. 1798-ban Thomas Malthus libertáriánus közgazdász

elméletében: „a nemek közti szenvedély a népességet mértani haladvány (2, 4, 8) szerint növeli, de az

élelmiszertermelés csak számtani haladvány szerint nő.” Ezen az állapoton csak úgy lehet változtatni,

hogy „kemény erkölcsi törvényeket” hoznak pl. nemi önmegtartóztatás, késői házasodás stb. Az ipari

társadalmakra az elmélet nem érvényes, Malthus nem látta előre, hogy egy sor technikai újjítást fognak

alkalmazni a gazdaságban, amelyek növelhetik a termelékenységet.

Gazdasági szerkezet

Gazdasági szerkezeten a különböző gazdasági ágazatok, főleg primér, szekundér, tecier szektor

közötti viszonyt értjük. A primér ágazat tulajdonképpen a mezőgazdaság (mező, erdő, vad és

halgazdálkodás), szekundér az ipar (nehézipar, könnyűipar, élelmiszeripar, feldolgozóipar, stb) tercier a

szolgáltatásokat foglalja magába ( vendéglátóipar, pénzügyi szolgáltatások, orvosi, ügyédi szolgálat,

kereskedelem, turizmus). Érdekes módon korábban a vadászat a primér szektorba tartozott, mert

közvetlenül a megélhetést szolgálta, napjainkban már sport, a turizmus egyik típusa. Ha a világ, de akár

Európa egyes régióit vizsgáljuk a gazdaság szerkezeti megoszlása szerint kiderül, hogy a földművelés

sok országban még napjainkban is fő tevékenység, főleg a foglalkoztatottság szempontjából. A

termelékenység viszont annyira alacsony, hogy a túlélésért az élelmiszertermelésre, az önellátásra kell

koncentrálni. A vizsgálat alapján az is kiderült, hogy nemcsak a kontinensek, hanem szomszédos

országok között is nagy a különbség a gazdaság szerekzete szempontjából. Pl. Magyarországon csak 8%-

a dolgozik a munkaképes lakosságnak a mezőgazdaságban, míg Romániában 45 %. stb.

Pár szász évvel ezelőtt a mezőgazdaság termelékenysége a különböző újjításoknak,

találmányoknak köszönhetően lassan, majd gyorsuló ütemben növekedni kezdett. Ahogy növekedett a

mezőgazdaság termelékenysége egyre kevesebb emberi munkaerőre volt szüksége az ágazatnak, ezt a

felszabadult munkaerőt és megtermelt tőkét (ekkor már piacra termel a mezőgazdaság, főleg a fejlettebb

európai régiókban) át lehetett csoportosítani más területre, fejlődhetett az ipar. A folyamat a középkor

végétől a XX. század közepéig tartott, (sok helyen még ma is tart), a mezőgazdaságban foglalkoztatott

munkaerő 80-90%-ról a XIX. század végére 50% alá esett, a fejlett ipari országokban (Anglia, Hollandia

stb.) 10 % alá. A megtermelt GNP-n belül a mezőgazdaság által termelt tőke aránya csökken, annak

ellenére, hogy a termelékenysége többszörösére nőtt, mert ahogy csökkent a primér szektorban a

foglalkoztatottság, úgy növekedett a szekundér és tercier szektorban megtermelt jövedelem.

A gazdaság szerkezeti átalakulásán valójában azt a kettős folyamatot értjük, amikor a két

szektorban alkalmazott munkaerő és az azokból származó jövedelem arányai eltolódnak, szerkezeti

változás következik be.

Az 1950-es években egy újabb markáns strukturális változás következik be a szekundér szektortól

a tercier felé. A kínálati oldalon a növekvő termelékenység lehetővé tette ugyanannyi

termékmennyiséget kevesebb munkával előállítani, vagy ugyanannyi munkával többet termelni. A

keresleti oldalon, meg az emberi megtakarítás szabályszerűsége, az Engel-törvény lépett életbe. A XIX.

századi német statisztikus saját heti, havi költségvetést készített, melyeket visszamenőleg

áttanulmányozott és rájött, hogy jövedelmének egyre keveseb hányadát költi élelmiszerre. Ez már

valójában a csökkenő határhaszon törvénye: „minél többje van (többet fogyaszt) valakinek egy adott

fogyasztási cikkből, annál kevésbé fogja értékelni annak egyes egységeit. A jövedelem növekedésével az

összes árucikk iránti kereslet nő, de lassabb ütemben, mint a jövedelem és fokozódik a szabadidős,

kulturális szolgáltatások iránti kereslet. Ezeket a fogyasztási strukturális változásokat a termelékenységet

növelő technikai és ízlésbeli változások idézik elő, nem utolsó sorban az árak és bérek változása.

Gazdasági fejlődés a középkori Európában

A reneszánsz gondolkodók hatására, kik közvetlen elődeik munkáját lenézték a klasszikus

civilizációk pompájának újrafelfedezése miatt, a középkorról mind a mai napig téves kép él az

emberekben. A történelemben a középkort sokáig a gazdasági-kulturális stagnálás időszakának

tekintették. Ennek ellenére erre az időszakra inkább jellemző volt a technikai kreativitás és gazdasági

dinamizmus az ókor stabilnak tűnő pompájával szemben.

Mindezt bizonyítja, hogy a középkorban létrehozott gazdasági intézmények egészen a XIX.

század elejéig jól kiszolgálták az embereket. Természetesen mindezen intézmények az évszázadok során

fejlődtek, de funkcionális szempontból a szerepük változatlan maradt.

A XIX. század elejéig a gazdaságtörténészek szerint a gazdaságban a legfontosabb ágazat a

primér szektor, úgy a termékek értéke és mennyisége, mint a foglalkoztatott munkaerő mértéke szerint.

Európa agrárjellege nyilvánvaló, a korábbi civilizációkkal összehasonlítva. A Sumér birodalom

városállamai és a Római Birodalom urbanizáltsága bizonyítja, hogy inkább a városi intézmények

domináltak annak ellenére, hogy a lakosság nagy része a mezőgazdaságból élt.

A középkori Európának szintén vannak gazdasági centrumai, urbanizált régiói, de az egész

térségre nem annyira jellemző, mint a Római Birodalom esetében. Az európai gazdaság tulajdonképpen a

Római Birodalom bukásához vezető okokból származó átkos örökségből kellett újjá éledjen. (a barbárok

támadásai fokozódtak—a katonaság egyre több pénzt emésztett fel---kellett elmelni az adóterheket--- az

adóterheket a kisbirtokosok már nem tudták elviselni---ezért a nagybirtokosok oltalma alá igyekeztek—a

mágnes effektus hatására a nagybirtokok megnövekednek---önellátásra rendezkednek be---- korábban

klasszikusan városi, ipari tevékenységeket vesznek át--- csökken a város gazdasági szerepe,

elnéptelenednek--- csökken a piacra való termelés és a régiók közötti kereskedelem)

A központi hatalom meggyengülésével párhuzamosan a barbárok támadásai is fokozódnak, a

nagybirtokok védelmét kellett biztosítani, kialakulnak az erődök, várak. Az átmeneti időszakban kisebb-

nagyobb királyságok tűnnek fel, de hatalmukat csak rövid ideig tudják biztosítani. A korai királyságok

közül a Loire-Rajna menti Meroving kori frank királyság tud konszolidálódni és hosszabb időre hatalmát

megőrizni.

A Meroving dinasztia után a Karolingok növelik a frankok hatalmát, tovább gyarapítva az

ellenőrzésük alá vont területek nagyságát. Az Ibériai-félsziget déli részén a 700- as évektől az arabok

támadják a térséget. Észak-Afrikát elfoglalva az Ibériai-félszigeten elsöprik a vízigót királyságot, egészen

a Pireneusokig hatolnak, ahol a frank királyság állta el útjukat. 711-ben Poitiers mellett Martell Károly

megállítja az arabok előrenyomulását. Ennek a csatának a kimenetele nagyban meghatározta Európa

sorsát, évszázadokig fennáll a kulturális határ. Az arabok hatalma a Földközi-tenger térségében

kiteljesedik. Meghódítják Sziciliát, Korzikát, Szardíniát, a föníciaiak, görögök és rómaiakhoz hasonlóan

ők is beltengrré változtatáják a Földközi-tengert, a hatalmuk szintén a vízi kereskedelmen alapult, ehhez

szervesen csatlakoztak a szárazföldi kereskedelmi utak.

A vikingek (mai svédek, dánok, norvégok elődei) Skandiánviából elindulva könnyű, gyors

dereglyékkel partmenti rablóhadjáratot folytatnak, eljutnak egészen a Földközi-tenger térségébe,

kirabolják Sziciliát, sőt a Nyugat-Európai folyókon felhajózva a belső szárazföldi területeket is

veszélyeztetik. A vikingek nem csak nyugaton, hanem keleten is ellenőrzésük alá vonják elsősörban a

hajózható folyók mentén található területeket. Az orosz síkságot átszelő folyókon teremtettek kapcsolatot

a Fekete-tenger térségével. A folyók mentén erődített kereskedelmi telepeket létesítettek, amelyek

később önállósodnak és viking vezetéssel megszerveződnek az orosz fejedelemségek. Pl. a kijevi Ruszt a

Rurik dinasztia alapította, maga köré szervezve a szláv törzseket.

Az európai rablóhadjáratokban a magyarság számunkra egy kellemes színfoltként jelenik meg. A

magyar kalandozások mintegy 100 év után megszakadtak, a nyugati társadalmak megismerve a támadók

harcmodorát egyre hatékonyabban szervezték meg védelmüket. Nem utolsó sorban 100 év alatt a

magyarság életmódja is sokat változott.

A külső támadások és fenyegetések hatására Nyugat-Európában kialakul a hűbéri rendszer. A

kisebb, gyengébb az erősebb védelme alá kényszerült. A hatékony védekezés érdekében az erősebb

földesúrnak szüksége volt a kevésbé erősek harci erejére is. Ez tulajdonképpen egy katonai-politikai

viszony kölcsönös jogokkal és kötelezettségekkel. A rendszer a haditechnika szempontjából tovább

fejlődik, a keletről betörő nomád népek ellen lovascsapatokra volt szükség, a gyalogság kevés volt a

gyors lovasrohamokkal szemben. A lovasság kiállításához viszont sok pénzre volt szükség, a pénz

előteremtéséhez, fejlett adórendszert és közigazgatást kellett működtetni. A belső rend és közigazgatás

nagy számú tisztviselőt igényelt, de az állam pénzzel nem tudta őket fizetni csak birtokadománnyal. A

fenti tényezők hatására kialakult a király, hercegek, márkik, grófok, kisebb nemesek közötti bonyolult

hűbéri lánc és a „hűbéresem hűbérese az én hűbéresem” elve.

A földbirtokrendszerről a legrégibb írásos bizonyíték a IX. sz-ban jelenik meg Nyugat-

Európában. (Észak-Franciaország, Németalföld déli része, Észak-Itália (Pó-völgye). Spanyolországban,

Portugáliában, Kelet-Európában a rendszer más formában jelent meg.

A földterület tagolódása a használat szerint szántóra, legelőre, kaszálóra, erdőre,

vadászterületre, vadaskertre és parlagra oszlott. Jogi szempontból három részre osztható: főúri

uradalom, jobbágytelkek, közföldek.

A falu társadalmán belül az emberek különböző státussal rendelkeztek. Ezt a rendszert érdekes

módon akkor rögzítették, dolgozták ki, amikor a feudalizmus már hanyatlófélben volt. A jogok és

kötelezettségek szerint három társadalmi rendet különböztetünk meg:

- a nemesek (katonáskodtak, bíráskodtak, megvédték az embereket, fenntartották a rendet),

- a papság (az emberek lelki üdvével foglalkozott)

- a parasztság (dolgozott az első két rend megélhetéséért)

A városi lakosság egy külön kategóriát képezett, városonként eltérő különleges jogokkal rendelkeztek. A

középkori városok létszáma a XI. században kezd el növekedni. A vidék mezőgazdaságának

termelékenysége következtében a népesség elkezd szaporodni, a városon pedig az ipari tevékenységek

fejlődése következtében munkaerőre volt szükség.

A földbirtok más néven „beneficium” a hűbéresi (vazallusi) viszony alapja. A

birtokviszonyokból adódóan egy birtokos több főnemesnek is lehetett vazallusa. Ez a belső rivalizálás

alkalmával az egymás közötti konfliktusok melegágya volt.

A papság, mint társadalmi kategória szintén nagyon tagolt volt. Két fő csoportot

különböztethetünk meg: - a reguláris klérust (szerzetesek), valamint a világi klérust (papok, püspökök).

Az egyház társadalmán belül is létezett a vertikális mobilitás, sőt általában elmondható, hogy ez nagyobb

volt, mint a falusi társadalom körében. Ennek a mobilitásnak is természetesen megvoltak a korlátai. A

főpapi pozicíók csak a főnemesi családok sarjai számára voltak elérhetőek.

A parasztság két fő csoportra tagolódott: szolgákra és szabadokra. A szolgák is csak

háziszolgáknak voltak alkalmazva, a régebbi rabszolgaság jegyei fokozatosan kikopnak a gyakorlatból. A

szabad parasztokat két kategóriába sorolták: a tulajdonnal rendelkezőkre és a földet bérlőkre. A

szabadokra jellemző volt, hogy szabadon költözhettek egyik faluból a másikba (szabad költözködési jog),

eladhatta földjét és a földesúr engedélye nélkül házasodhatott. A jobbágyok a szabad mozgásukban

voltak korlátozva, nem költözhettek a földesúr jóváhagyása nélkül, de ugyannakor tulajdon tárgyát nem

képezhették.

A parasztság társadalmi helyzetének változásai összefüggésben állnak a földbirtok fejlődésével. A

Római Birodalom végétől kb. a X. vagy XI. századig a két végletet képviselő (rabszolga és szabad

ember) jogai és kötelezettségei közelebb kerültek egymáshoz. A XII. századtól egészen a francia

forradalomig enyhültek a korlátozások, a gazdasági kizsákmányolás más formáit valósították meg. A

gazdaság fejlődése Nyugat-Európában eltüntette a jobbágyság intézményét, Közép-Kelet-Európában

kevésbé (csak 1848-ban), míg Kelet-Európában egyáltalán nem (1917-ig).

A földesúri birtokon a munka megszervezése jól bejáratott kooperációk és kényszerek egyvelege,

nem sok lehetőség volt az egyéni kezdeményezésre. A jellegzetesebb munkák a szántás, vetés,

betakarítás, mindenképpen megkívánták a közös munkát. Egy jobbágynak csak egy pár ökre lehetett,

míg egy ekefogat mozgatásához, legalább három pár ökörre volt szükség. Amint láthatjuk az eredményes

munkához szükség volt a kooperációra. A középkorban az ökör mellett a legfontosabb igásállat a ló. A

gazdálkodás Európa-szerte alkalmazkodott a helyi földrajzi és éghajlati adottságokhoz.

Európa nyugati peremvidékén a feudális földbirtokrendszeren kívül eső területeken félnomád törzsek

éltek marhatenyésztésből. (Irország, Skócia). Skandináviában az állattenyésztés fontosabb volt, mint a

földművelés (elsősorban az éghajlat miatt). A mediterráneumban jellemző a kecske, birka téli és nyári

legeltetése. A hegyekben a kíméletlen legeltetés felgyorsította a talajeróziót.

A X. századtól kezdve elindult a munkakötelezettségek háttérbe szorítása és pénzzel történő

megváltása különböző bérek, illetmények és járandóságok befizetésével. A XIII- századi Angliában ezek

a jobbágy összjövedelmének 50%-át tették ki, ehhez még hozzáadódott az egyházi tized. A

földbirtokrendszeren alapuló gazdálkodást egész Európában az erőszak jellemezte, a csökkenő

kereskedelmi tevékenység, politikai labilitás, valamint a primitív termelési technika. Ennek ellenére a

tervezés hiányától függetlenül biztosította a társadalmi stabilitást, egy alacsony, de elfogadható szinten

tartotta a lakosság életszínvonalát. A rendszer ellentétes volt az egyéni érdekkel, újítással,

kezdeményezéssel. (természetesen nem annyira, mint a rabszolgatartó rendszer)

A különböző intézmények és erőforrások közötti kölcsönhatás következtében olyan technikai

újításokat eszközöltek, melyek fokozták a termelékenységet és növelték a népességet. A változás több

tényezőnek köszönhető. Talán a legfontosabb és ez volt a középkor legjelentősebb gazdasági újítása, a

háromnyomásos vetésforgó bevezetése, a régi mediterrán talajváltásos módszer helyett. A mediterrán

övezetben a föld nedvességének és termelékenységének megőrzése érdekében egy ciklusra kivonták a

földet a termelésből (ez a lazább szerkezetű talajnak és a hosszú száraz nyárnak is köszönhető volt). A

mediterráneummal szemben Észak-Nyugat Európa klímája csapadékosabb volt, a nedvesség

visszanyerése érdekében nem kellett pihentetni a földet.

Kialakult a tavaszi és őszi vetés gyakorlata, a harmadik részt pedig vetetlenül hagyták. Ebben a művelési

formában a föld termelékenysége jelentősen megnövekedett, kb. 30-35 %-ban jobban kihasználták a

földet, ugyanakkora földterületen 1/3-al több élelmiszernövényt lehetett vetni, így az egységnyi

munkának és tőkének nagyobb volt a hozama.

A második jelentős újítás a kerekes nehézeke, amelyről mind a mai napig nem tudjuk, hogy

honnan származik. Szélesebb körben akkor terjedt el, amikor az állattartásról a földművelésre térnek át.

A nehézekével nem csak mélyebben lehetett szántani és a földet jól megforgatni, hanem mivel nagyobb

húzóerőt igényelt, több igásállatra volt szükség, ezek összeszedése, a munka összehangolása nagyobb

kooperációt igényelt. Az ekefogat annyira hatékony volt, hogy a háromnyomásos gazdálkodásnál 50%-os

termelékenységnövekedést jelentett. A tavaszi és őszi vetés egyenletesen osztotta el a mezei munkát és

csökkentette az éhínség veszélyét még rossz termés esetén is. Mivel megnövekedett a földterület

kihasználhatósága, lehetőség nyílott a táplálkozás szempontjából kedvezőbb új és változatos fajták

bevezetésére.

A háromnyomásos rendszer, a nehézeke, valamint a kedvező időjárás főleg Németalföldön,

Észak-Franciaországban, Németország nyugati felében és Anglia déli részén érvényesült (ez a térség

tulajdonképpen napjainkban is az Európai Unió legfejlettebb régiója).

A haszonállatok közül a lovat a X. század előtt igavonásra ritkán használták. A ló tartása többe

került, mint az ököré, nem beszélve arról, hogy a lovakra szüksége volt a nemességnek a háborúzáshoz.

Nem utolsó sorban az európai hám is hátráltatta a ló munkavégzését, szorította a ló nyakát, akadályozta a

légzést és csökkentette a húzóerőt.

A X. század körül terjedt el az Ázsiából behozott szügyhám és patkó, mely hozzájárult a ló gazdaságon

belüli funkcionális szerepének a növekedéséhez.

A fenti tényezők mellett egyre több vaseszköz jelenik meg a mezőgazdaságban. Pl. a vasborona,

mely a talajelőkészítésnél nagyon fontos. Az állati trágyázás mellett megjelenik a „zöldtrágyázás”

(lóhere, borsó stb.). Olyan új haszonnövények jelennek meg, melyeket az ókorban még nem ismertek.

(rozs, zab). A paszuly, a borsó, a lencse egész Európában elterjedt, ezáltal hozzájárulva az egészségesebb

étrend kialakításához. A Földközi-tenger vidékéről, elsősorban a móroktól elterjednek a korszerűbb

kertészeti technikák és új gyümölcsöfajták. (citrom, narancsfélék). A rizs leginkább Észak-Itáliában a Pó

völgyében terjedt el.

A technikai és terménybeli újítások elterjedése több szempontból is indokolt volt. Az emberek

számára fontos volt, hogy csökkentsék és megkönnyítsék a munkájukat, ezáltal nagyobb

termelékenységet értek el. Az újítások bevezetésére és egyáltalán kitalálására motiváltabbak voltak, mint

az ókori ember, hisz saját maguknak is termeltek. Az új árucikkek temelése úgy saját fogyasztásra, mint

eladásra, jelzi, hogy nőttek a jövedelmek, sokrétűvé vált a termelés és az elosztás, mely a gazdaság

fejlődését jelentette.

A korabeli gazdasági fejlődés bizonyítéka, hogy szaporodik a népesség, Európában új városok

születnek és a meglévők létszáma növekszik. Ez az az időszak, amikor az európai civilizáció expanzióba

lendült. Kr. u. 1000-ben Nyugat-Európában (Észak-Olaszország, Franciaország, Benelux államok,

Németország nyugati fele, Anglia, Irország, Dánia) 12-15 millió ember él. Az egész keresztény Európa

népessége Bizánc nélkül, beleszámítva Skandinávia, Kelet-Európa és az Ibériai-félsziget lakosságát kb.

18-20 millió. A XIV. század elejére Nyugat-Európa lakossága 45-50 millió, az egész Európáé pedig 60-

70 millió. A X. század előtti Európa népessége stabil vagy csökkenő tendenciát mutatott.

Mi okozhatta a népességnövekedést? Elsősorban a jobb és bőségesebb táplálkozás (az egyoldalú, vagy

alultáplált népességet gyakrabban támadják meg betegségek), nőtt a születési ráta, a jobban táplált

szülőknek egészségesebb gyermekei születtek, a kedvezőbb anyagi helyzet miatt korábban házasodtak,

kevesebb volt a háború, felmelegedett az éghajlat és nem utolsó sorban a mezőgazdasági technika is

fejlődött. A népesség eloszlása a város és a vidék között egyenlőtlen maradt, annak ellenére, hogy a

városi népesség létszáma az össznépességen belül ¼-re emelkedett. Az európai népesség a korábbi

életterén túl is terjeszkedni kezdett. (Ibériai-félsziget és Szicilia visszahódítása az araboktól, a német

telepesek Kelet-Európai terjeszkedése, a keresztes-lovagok Közel-Keleti háborúi). A X. században indult

el az Ibériai-félsziget visszahódítása, a XIII-századra a mórok a félszigetnek már csak 10 %-át

birtokolták. A XI. század második felében a normannok elfoglalták Sziciliát, majd Dél-Itáliát, a német

expanzió a Baltikum, Csehország irányában hatolt kelet felé. A keresztes háborúk előfeltétele az

ideológiai tölteten túl a túlnépesedés (volt harcra fogható emberanyag), valamint a gazdaság fejlettsége.

A keresztes hódítások újabb nyersanyagforrásokat és felvevőpiacokat biztosítottak az európai gazdaság

számára.

Városi élet a középkorban

A városok lakossága már a Római Birodalom bukása előtt kezd fogyatkozni a külső támadások és

a város gazdasági funkcióinak gyengülése következtében. A Római Birodalom bukása után Európa

északi részén, a középkor elején a városok csaknem teljesen elnéptelenedtek. Észak-Itáliában maradt fenn

a városi tradíció, a XI. században szoros kapcsolatot ápolnak a nyugati keresztény Európával és a keleti

keresztény, a Bizánci Birodalommal is. A nyugati és keleti kereszténység között elsősorban a

kereskedelmi kapcsolatokat biztosították (Amalfi, Nápoly, Gaeta, Velence stb.)

Velence sorsa érdekesen alakult, a politikai helyzet tengerre kényszeríti, a VI. századi lombard

betörés elszakítja a mezőgazdaság szempontjából fontos háttérországot, kénytelenek a tengeri

kereskedelemre koncentrálni. Pisa és Genova a Földközi-tenger nyugati medencéjében az arabokkal

hadakozik, annyira hatékonyan, hogy az arabok csaknem teljesen háttérbe szorulnak és a két itáliai város

ellenőrizheti a kereskedelmi útvonalakat. A kikötővárosok után a szárazföldi városok is fejlődésnek

indulnak: Milano, Firenze, Padova, Bologna, Ferrara stb.

A termelékenység és a népesség növekedése következtében a parasztok a régi és új városokba

költöznek. A falu és város között újra intenzív kapcsolat jön létre. A Római Birodalom bukása előtt

kialakult önellátásra berendezkedett nagybirtokok kezdtek szétesni. A városi gazdasági kultúrán

nevelkedett polgárok földeket vesznek bérbe, a költség-haszon kalkuláció, a racionális gazdasági

gondolkodás a vidéki emberek körében is elterjedt. A gazdaság fejlődésével a város lakóinak érdekeltségi

köre is fokozatosan bővült. Az érdekeik védelmére a városban elő kisnemesek, polgárok és kereskedők

összefognak a vidék hatalmasságai ellen, ún. "kommunkába” szerveződnek, kialakul az

önkormányzatiság gyakorlata. Az összefogás eredményeként az uralkodóktól kiváltságleveleket

szereznek és önálló városállamokként működnek.

A városiasodás Észak-Itália után később Németalföldre, a Rajna-vidékére, Észak-

Franciaországra, Katalóniára is jellemző lesz. Kelet-Európában a városi élet teljesen más képet mutat.

Ebben a térségben Európa fejlettebb régióihoz képest kevesebb városról beszélhetünk, mely nem csak a

városok számában, hanem a lakosság létszámában is megnyilvánult.

Németalföld déli része Flandria és Brabant tartomány hasonlított leginkább Észak-Itáliához a

városfejlődés szempontjából. Igaz, hogy nincsenek akkora városok mint Itáliában, de a régió

összlakosságán belül hasonló a városlakók aránya. A németalföldi térség (mai Hollandia, Belgium)

Európa legsűrübben lakott vidéke mind a mai napig. A középkorban fejlett ipar és intenzív földművelés

jellemezte. Ez azzal magyarázható, hogy a városok környékén hatékonyabb volt a földművelés, mert a

piaci kereslet közelebb volt a termelés helyszínéhez. (nem volt nagy a szállítási költség, nagyobb volt a

pénz forgási sebessége).

Fontosabb kereskedelmi útvonalak:

- Itália és a Közel-Keleti térség között kezdetben keleti kalmárok, majd egyre inkább az itáliai

kereskedők játszották a fő szerepet. Keletről általában luxuscikkeket szállítottak a nyugati

udvarokba (fűszerek, selyem, porcelán, drágakövek, brókát stb.), nyugatról keletre pedig

prémeket Észak-Európából, fémárut Kelet-Európából és üveget Velencéből.

- Genova és Pisa az arabok visszaszorítása után a Korzika-i és Szardínia-i kereskedelmi

telepeken túl elfoglalja az Észak-Afrikai partok mentén levő arab telepeket is. A

kereskedőtelepek a palesztinai, szíriai partokon, Kis-Ázsia, Görögország, Fekete-tenger,

Krím-félsziget vidékén (tulajdonképpen a régi görög világ telepei) mindenhol megtalálhatóak

voltak.

A fönicíaiak, görögök, rómaiak, arabok után az itáliai városállamok is megszervezik a Földközi-tengeri

gazdasági integrációt.

- Ebben az időszakban már létezik a Távol-Keleti kereskedelem, elsősorban Kínával, itt is az olaszoké a

vezetőszerep (Marco Polo)

A Földközi-tenger nyugati fele a kereskedelem szempontjából leértékelődik, a keleti kapcsolatok

fontosabbá válnak, ennek következményeként Velence Pisához és Genovához képest megerősödik.

- Az Északi és a Balti tengeren a Földközi-tengerihez hasonló gazdasági tér később fejlődik ki. Eleinte a

németalföldi frízek, a skandinávok, majd egyre inkább a „Hanzába” tömörült német

kereskedővárosok működtetik a kereskedelmet.

A két gazdasági tér között kimutatható az intenzív kapcsolattartás. Az Alpok hágóin (Brenner,

Gothard, Simplon) át kereskedelmi útvonalak kötötték össze a fontosabb Észak-Itáliai és Németalföld-i

városokat. A szárazföldön voltak ún. találkozó városok pl. Lyon, sőt a nagyobb városokban az egyes

közösségek külön telepet tartottak fennt. Pl. Velencében a „Német Alapítvány”, Londonban a

„Steelyard” szintén német kereskedők számára.

Erre az időszakra már jellemző a termelési és kereskedelmi specializáció. Pl. Bordeaux térsége

(borkereskedelem), Flandria (gyapjúipar, az angolok szállították hozzá a nyersanyagot), északról szárított

és sózott hal, állati prémek.

A Földközi-tenger és a Balti-tenger között kezdetben csak szárazföldi úton volt kereskedelmi

kapcsolat. A Gibraltári-szoroson a tengeri kapcsolat a navigációs eszközök fejletlensége miatt kockázatos

volt. Az 1300-as évek végén az olaszok (Velence) indítják útjukra az első „flandriai karavánokat”, a

cél Brugges és Antwerpen kikötője. A tengeri kereskedelem egyre intenzívebbé válik, ennek

kövekeztében a szárazföldi útvonalak leértékelődnek, új útvonalak, új közlekedési eszközök és új

üzletszervezési technikák jelennek meg. Az egyénileg utazó kereskedőket felváltották a nagy

áruforgalmazó és pénzügyi cégek. Megjelent a „kommenda” intézménye: a tőkeerős idősebb kereskedő,

aki már nem utazott, meghitelezte a tőkeszegény fiatal kereskedőt, aki a tőkét áruba fektette. Az eladás

után ¾, 1/4 arányban osztoztak a nyereségen.

A nagyobb kereskedőcégek a fontosabb városokban irodákat működtettek, melyek rendkívül

fontosak voltak az információszerzés és az árú elhelyezése szempontjából. A kereskedelmi tevékenység

annyira kifejlődött, hogy a további hatékony működéséhez szükségszerűen megjelentek a különböző

pénzügyi- banki szolgáltatások. (Bardi&Peruzzi). A nagyobb kereskedő városok egy idő után pénzügyi

központokká válnak: Velence, Genova, Barcelona, Genf, Brugges, London.

A gazdaság fejlődése azonban csak a XIV. század közepéig tartott, az 1348-ban Európát elérő

pestisjárvány a kontinens lakosságának 1/3-t elpusztította. A gazdaság recessziójához azonban nem csak

ez járult hozzá. Már az 1300-as évek végén megfigyelhető volt a stagnálás és a népesség csökkenése. Ez

elsősorban az éghajlat lehűlésével magyarázható, de ugyanakkor a népesség, a meglévő technika és

erőforrások mellett elérte a termelés felső határát.

A modern világgazdasági rendszer kialakulásának előfeltételei

Az 1348-as pestis felbukkanása, egy évszázados hanyatlás és stagnálás után a XV. század

közepén Európa népessége újra növekedni kezd. A kezdeti időszakban a természetes szaporulat régióként

eltért, de a XVI. század elején már egész Európában általános volt a növekedés. A XVII. század elején

újra stagnál a népesség számbeli növekedése. (újra felüti a fejét a pestis, éhínség, a harmincéves háború

pusztításai). Tulajdonképpen a XV. és a XVII. század közepe közé esik Európa második logisztikus

görbéje (a gazdaság és a társadalmi fejlődés felfeléívelő szakasza).

A két évszázad alatt sokat változik a gazdaság, tágult a földrajzi horizont, a demográfiai

növekedés egybesett a nagy földrajzi felfedezések időszakával. Az Európa-Ázsia, valamint Európa-

Amerika között kialakult új tengeri utak teljesen átrendezték a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat, az

Európán belüli fő gazdasági centrumok megváltoznak. A kereskedelem a Földközi-tenger és a Baltikum

vidékéről áthelyeződött az Atlanti-óceánra. Ennek hatására jelentős intézményi változás következett be a

gazdálkodásban és a kereskedelemben.

Az 1400-as években az itáliai városok még tartották az egész középkorban élvezett vezető

szerepüket. Itália akkora múlttal rendelkezett a kereskedelemben (vállalkozói képességek,

intézményhálózat stb.), hogy lemaradása inkább relatív volt, az európai kereskedelem fellendüléséhez

képest. A portugál felfedezések (Vasco da Gama) megfosztották a fűszerkereskedelem jelentős részétől,

kelet irányában már nem élveztek kizárólagos forgalmazói jogokat. Az 1600-as évek elejére azonban már

jelentőssé válik a lemaradásuk a németalföldi, spanyol, valamint portugál kikötő-kereskedő városokkal

szemben. A portugálok kezdetben inkább Afrika és India irányában hajóztak, kereskedtek, a spanyolok

meg Dél-Amerika felé.

A spanyolok hatalmas vagyonokat halmoztak fel, de nem fektették be a gazdaság húzóágazataiba,

a presztízsfogyasztás gátat szabott a dinamikus fejlődésnek. A XIX. század elejéig megőrzik

gyarmataikat, de a gazdaság összegészében véve hanyatlik.

A nagy földrajzi felfedezések által elindított konjunktúra áldásaiból a Kelet-Közép Európai

térség kevésbé részesedett.

A Baltikum térségében is érezhető a kereskedelmi kapcsolatok átrendeződése, a német Hanza

városokat fokozatosan lekörözik a hollandok és az angolok. Tulajdonképpen ez is a földrajzi

felfedezésekkel magyarázható, az Atlanti-kereskedelem felértékelődése következtében az angolok és a

hollandok kikötői stratégiailag jobb helyen feküdtek, ha lelki szemeink előtt elképzeljük Európa térképét.

A új területek felfedezése miatt nemcsak a hagyományos tengeri-kereskedelmi útvonalak

veszítnek a jelentőségükből, hanem a szárazföldi utak is. Dél-Németország és Svájc egyre kevésbé

profitálnak az Alpokon áthaladó szárazföldi kereskedelemből.

Az Atlanti-kereskedelemben elsősorban az Északi-tengerrel és a La-Manche csatornával határos

régiók tesznek szert nyereségre. (Németalföld, Anglia, Észak-Franciaország, Spanyolország és

Portugália). A XVI. században Franciaország is belesüpped az örökösödési háborúba, kedvezőtlen

gazdaságpolitikát folytatnak, sokkal kevesebbet nyernek mint az angolok és a franciák.

Európa népessége

A XV. század közepén Európa népessége 45-50 millió, a pestisjárvány előtti létszám mintegy

kétharmada. A XVII. század közepén már 100 millió lakosról beszélhetünk. Ez a látványos

népességnövekedés több okkal is magyarázható: - egyre kevésbé fordult elő a pestis, az emberek

természetes immunitása is javult, a higéniás szokások is pozitív irányba változtak, javult a klíma,

általánossá vált a felmelegedés. Egész Európában megfigyelhető a népesség növekedése, természetesen

régióként eltérő mértékben. A tendencia nem érvényesült a török pusztította Magyarországon és a

Balkánon. A legsűrűbben lakott területek továbbra is Észak-Itália és Hollandia 40 fő/km. (Franciaország

34 fő/km, Németország 28 fő/km, Spanyolország és Portugália 17 fő/km, Kelet-Európa 14 fő/km. – az

előbbi adatokból kiolvasható egy nyugat-kelet fejlettségbeli lejtő, amely sajnos napjainkban is

érvényesül).

A demográfiai változásokra jellemző, hogy tovább növekedett a városok lakossága. pl. A XVI.

században Flandriában a lakosság 1/3-a már városokban élt, Hollandiában csaknem a fele.

A nagy földrajzi felfedezések

A földrajzi felfedezések és a korabeli Európai demográfiai helyzet között nincs közvetlen

összefüggés. A felfedezések előtt már zajlott a népességnövekedés és az Európán belüli kereskedelem

jóval nagyobb volt mint korábban, gazdaságilag nem volt létkérdés újabb nyersanyaglelőhelyek és piacok

megszerzése.

A felfedezésekben elsősorban azok a nemzetek jártak az élen, akik komoly tapasztalattal

rendelkeztek a hajótervezés, építés terén, valamint a navigáció tudományának is a birtokában voltak.

(olaszok, flamandok, hollandok, portugálok)

A felfedezések kezdeti időszakában a portugálok jártak az élen. 1418-tól Tengerész Henrik, a

portugál király fia tulajdonképpen egy kutatóbázist hozott létre az Ibériai-félsziget déli csücskén.

(tengerészek, térképészek, csillagászok stb.). A kutatások eredményeképpen első körben felfedezik a

Zöld-foki szigeteket, amely jó támpontul szolgált a továbbhajózáshoz Afrika partjai mentén. Tengerész

Henrik kutatócsoportjának felállítása után mintegy 60 évvel sikerült eljutni Bartolomeo Diaznak a

Jóreménység fokáig és 1499-ben Vasco da Gamanak egészen Inidába, Calicutba.

A kezdeti lépések után, mintegy tíz év alatt a jobb hajózási technikának köszönhetően a

portugálok kiűzik az arabokat az Indiai-óceánról.. 1513-ban eljutnak egészen Dél-Kína Kanton

tartományába és az 1500-as évek közepén már kereskedelmi kapcsolatot létesítenek Japánnal. A

portugálok az 1500-as évek elejétől átveszik a vezető szerepet az európai fűszerkereskedelemben.

Az atlanti térség feltárása jóval később vette kezdetét. Kolumbusz Kristóf Genova-i szültésű olasz

hajós a portugál, angol és francia uralkodók után a spanyol királynőnél, Izabellánál is igyekszik

támogatást szerezni expedíciójához. A spanyolok 1492-ben legyőzik a mórokat, a felszabaduló

energiákat a felfedezések támogatására tudták fordítani.

1492-ben Kolumbusz India keresésére indulva egy „új világot” fedezett fel, amely lényegesen

megváltoztatta az emberiség világról alkotott képét. A genovai hajós első útja után a különböző

felfedezők, hajósok raja vág neki az Atlanti-óceánnak. Ez olyan méreteket ölt, hogy 1494-ben a pápa

segítségével a spanyol és a portugál uralkodó a tordesillasi szerződésben befolyási övezetekre osztotta az

atlanti térséget és az amerikai kontinenst.

Fontosabb felfedezések:

1497-ben John Cabot egy olasz származású angliai hajós Észak-Amerika partjainál felfedezi Új-

Fundlandot és Új Skóciát.

1500-ban Cabral megkerülve Dél-Amerika púpját a Jóreménység fokának érintésével tovább hajózik

Indiába.

1513-ban a spanyol Balboa a „Panama-szorost” átgyalogolva felfedezi a „Déli-tengert” vagyis a

Csendes-óceánt.

1519-ben Hernando Cortez (spanyol) meghódítja az aztékokat

1520-ban már a franciák is próbálkoznak az olasz Verazzanot küldik felfedező útra. Cartier Kanadában

felhajózik a Szent-Lőrinc folyó forrásvidékéig.

1530-ban Pizzaro (spanyol) az Inka-birodalom gyarmatosítása

1557-ben a portugálok megszerzik Macaot

Az 1500-as évek elején teljesen a spanyolok és a portugálok dominálnak az újabb területek

felfedezésében. A spanyol és a portugál gyarmatosítás között azonban volt egy lényeges különbség. A

spanyolok mivel nagyobb létszámban éltek az anyaországban és a népességfölöslegük is nagyobb volt,

mint a portugáloknak a gyarmatokra sok telepest tudtak küldeni, így a meghódított területeket is jobban

ellenőrzésük alatt tudták tartani. Ezzel szemben a portugálok mivel jóval kevesebben voltak, mint a

spanyolok, inkább erődítményszerű raktárbázisokat hoztak létre a különböző kereskedelmi útvonalak

stratégiai pontjain.

A felfedezéseknek és a gyarmatosításnak már rövid távon is érvényesült a közvetlen haszna, hisz

a tudástranszfer következtében Európában új állatok, növények és termékek jelentek meg. A telepesek

ugyanakkor magukkal vitték a különböző európai betegségeket, amelyek a gyarmatokon ismeretlenek

voltak, a benszülöttek immunitása nem volt kifejlődve, így a járványok irgalmatlanul pusztítottak

közöttük. Többek között ezzel is magyarázható, hogy a Kolumbusz idején 25 milliós benszülött

lakosságból az 1500-as évek végére alig maradt 2 millió (valószínű nem bírták a kiképzést). A munkaerő

pótlására 1501-től fekete rabszolgákat hajóznak be Afrikából. Európa, Afrika és Dél-Amerika között

kialakult a háromszögű kereskedelem. (Európából üveggolyó, knb. bóvlik az afrikai törzsfőnököknek,

ezekért cserében megkapják a rabszolgákat- behajózzák Dél-Amerikába, Amerikából pedig aranyat,

ezüstöt és különböző nyersanyagokat visznek Európába).

A kereskedelmi kapcsolatok átrendeződésével, a teremékek diverzifikációja figyelhető meg,

ugyanakkor mivel az európaiak az atlanti kereskedelemben monopol jogokat élveztek, tudták

érvényesíteni szupremáciájukat a nemzetközi politikában is. A fontosabb új termékek: afrikai kávé,

amerikai kakakó, ázsiai tea, cukornád, dohány, burgonya, paradicsom, bab, tök, paprika. Indiából

szállítják Európába a pamutot, amely később egyik legnagyobb iparággá fejlődött. (később amerikai

nyersanyagból dolgoztak)

A felfedezések a pénzpiacon is éreztették hatásukat. Az arany és ezüst mennyiségének a

növekedése, háromszorosára növelte a fémpénzkínálatot. A pénz mennyiségének növekedése inflációhoz

vezetett, ami egész Európában érvényesült, régióként eltérő módon. Érdekes módon a spanyol állam az

arany és ezüst szállítmányokból nem profitlált olyan mértékben, mint a környező államok. Egyrészt

Itáliába, Németalföldre, Németországba vándorolt a hitelek kifizetésére, másrészt a spanyolországi

infláció inkább azon országoknak kedvezett melyek termékeket szállítottak a spanyol piacra. Az infláció

következtében az élelmiszerek ára nőtt, a munkabérek viszont nem, ennek következtében

reálbércsökkenés következett be. Ez a folyamat teljesen átrendezte az egyének és a különböző társadalmi

csoportok jövedelmi és vagyoni viszonyait. A kereskedők, kézművesek, földtulajdonosok követni tudták

az árakat, mert az infláció mértékét beépítették a termékeikbe, a bérlők és a bérmunkások viszont nem. A

bérek csökkenéséhez a népességnövekedés is hozzájárult, a gazdaság nem tudta felszívni a munkaerőt,

ami ezáltal olcsóvá vált.

Egyes gazdaságtörténészek szerint nem a monetáris folyamatok voltak az okozói az

árrobbanásnak, hanem a demográfiai fejlemények és a mezőgazdasági termelékenység közötti

kölcsönhatás.

Mezőgazdasági technika, termelékenység

A XVII. században egész Európában elakadt a népességnövekedés. A populáció létszámában

túlnőtte önmaga élelmezési lehetőségeit, a mezőgazdasági technika nem tudott jelentős fejlődést

produkálni, mint annak idején a XIII. században a háromnyomásos gazdálkodás esetében. Ebben az

időszakban csökkent az átlagos mezőgazdasági termelés, de régiónként eltérő problémák jelentkeztek. Ez

azzal is magyarázható, hogy eltérő volt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya: pl. Németalföldön a

lakosság 2/3-a dogozott az agrárágazatban, míg Kelet-Európában csaknem 90-95 %-a. Az emberi tényező

volt az egyik legfontosabb szempont a primér szektorban a talaj minősége, az éghajlat és a

munkaeszközök mellett. A föld-munka termelékenységi aránya ebben az időben megváltozik. A növekvő

népesség következtében több élőmunka jutott egy földterületre, de sokkal gyengébb volt az

átlagteljesítmény. A növekvő népességnek több élelmiszert kellett termelni, újabb földterületeket kellett

feltörni, minek következtében csökkent a legelők területe és az állatok száma, mind amellett, hogy egyre

több trágyára volt szükség. Mivel csökken a legelők területe és az állatállomány, a korábbi jól termő

földeket sem tudták megtrágyázni, így az egyre növekvő népességnek még a korábbi mennyiségnél is

kevesebb élelmiszert tudtak termelni.

Az európai regionális eltérések a természeti adottságokkal is magyarázhatóak. A Skandináv

térségre az önellátó gazdálkodás volt a jellemző. A földterület nagy részét óriási erdőségek borították,

termőföldet újabb erdős területek letarolásával nyertek. A kis népesség miatt a föld bőségesen

rendelkezésre állt, a birtokok nem voltak rögzítve, mindenki szabadon szerezhetett földet az erdős

területekből. A társadalom szerkezetére jellemző a hierarchikus berendezkedés és a szabad jogállás. A

legfontosabb termények a rozs, árpa, zab.

A Kelet-Európa-i (az Elbától keletre és a Dunától északra) térség a földesúri birtokok régiója, az

erős személyi függőség általános, a technikai elmaradottság a nyugati régiókhoz képest jelentős.

Lengyelországban és Oroszországban a jobbágyok sorsa inkább hasonlított a rabszolgákéhoz .

A Mediterrán-térség gazdaságilag a földrajzi tagolódásnak megfelelően több alrégióra osztható.

Itália északi részén a piemonti parasztbirtokokon általános a fejlett technika, ezzel szemben Dél-Itáliában

és Sziciliában a nemesi nagybirtokok jellemzőek, ahol részes bérlők és napszámosok dolgoztak. A mai

Olaszországban észak és dél között a fejlettségbeli különbség erre az időszakra vezethető vissza. Ez a

két gazdálkodási rendszer létezett, és ezeknek számtalan variációja. A szemes termények itt is a termelés

alapját képezik, a rizs terjedt el leginkább a Pó völgyében. Az Itáliai félsziget egészére érvényes, hogy a

mezőgazdasági termelés nem tudta tartani a lépést a népességnövekedéssel. Bekövetkezett a szántóföldek

és a legelők kiszipolyozása, az erdőpusztulás és a talajerózió.

Az Ibériai félszigeten Spanyolországban délen és keleten termékeny partvidék, északon a

Pireneusok határolják az országot. Az arabok által lakott déli területeken a muzulmán gazdasági kultúra

nyomai jelentősek. A szakszerű kertészkedés és az öntözéses földművelés a jellemző. A vallási

fanatizmus miatt az arabok és a zsidók távozásra kényszerülnek. A moriszkók (kikeresztelkedett mórok,

arabok) még 100 évig őrzik a mór gazdaság alapjait, de 1609-ben őket is elűzik. A helyükre települő

keresztények nem tudták fenntartani a rendszert, a földterület nagy része az arisztokrácia és a papság

kezébe került. Az arany és az ezüst behozatala a mezőgazdaságban is éreztette káros hatását, a

mezőgazdasági termékek árai jelentősen emelkedtek. Ennek hatására a spanyol magasföldön is gabonát

kezdtek termelni, mert nem tudták megfizetni. Végül ez sem volt elég a népesség eltartására,

gabonaimportra kényszerültek (az arany és az ezüst átvándorolt az európai kereskedők zsebébe). A

spanyol gazdálkodás egyik legjelentősebb intézménye a Meseta, (a juhtenyésztő gazdák szövetsége),

erős lobbyval rendelkeztek a királyi udvarban. A merinógyapjú keresett árucikk volt a korabeli

Európában, főleg Németalföldön, ezért a királyi kincstárnak sok jövedelmet hozott. A királyi udvar

jóvoltából kiváltságokat élveztek akár a földművelőkkel szemben is. Magasabb adó fejében közföldeken

legeltethettek. Az egész rendszer nem ösztönözte az embereket újabb technikai megoldások keresésére,

ezért a spanyol mezőgazdaság termelékenysége nagyon alacsony volt.

Nyugat-Európa fejlett régióiban (Franciaország, Németország (Elbától nyugatra), Dánia stb),

jellemző a bekerítetlen földek rendszere, a földbirtokosok a földbért pénzben vagy természetben szedték

be. Általánossá vált a birtokjog átruházhatósága, növekedett a kisbirtokos parasztok és a szabad bérlők

száma. A kisparasztok és a szabad bérlőgazdák nagy számban a városok környékén éltek, mert így közel

volt a felvevőpiacuk. A földbirtoknak két formája létezett:

I. A hosszú időre szóló bérlet (Angliában általánossá vált):

- a parasztok meghatározott bérleti díjat fizettek természetben, de inkább készpénzben.

- az állatok, felszerelés és a vetőmag saját

- önállóan döntöttek a gazdálkodás kérdéseiben

II. Részesművelés: (főleg Franciaországban a Loire folyótól délre)

- a földbirtokos gondoskodott az állatállomány és felszerelés egészéről

- a bérlővel osztozott a döntésekben és a kockázatban

- a termésnek egy meghatározott hányadát (általában a felét kapta meg ), nem pénzben

fizette

- néha elvállalták a bérlő terményrészének a piacravitelét

Az utóbbinak kialakult egy alváltozata a „fermage” Közép-Franciaország északi részén.

(fermage: a farm, farmer angol szó innen ered). Egy vagyonos fermier fix összegért bérbe vett egy

nagyobb területet, vagy akár egy egész nagybirtokot. Ezt kisebb parcellákra osztotta és kiadta rövidtávú

vagy részes bérleménybe a parasztoknak. Ebben a gazdasági intézményben a földbirtokosok elvesztik a

funkcionális kapcsolatukat a földműveléssel, járadékossá válnak. A fermierek kiváló eredményeket,

fejlett technikát, magas termésátlagokat tudtak produkálni.

Németalföld Európa mezőgazdaságilag legfejlettebb vidéke (napjainkban is, Hollandia, Belgium),

már az 1400-as évek végén termelékenyebb, mint az európai átlag. A mezőgazdaság számára a

felvevőpiacot a textilipari munkások jelentik. A településhálózat és településszerkezet miatt a falusi

népesség nagyobb szabadságot élvezett. A XVI-XVII. században gyökeres változás jelentkezik a holland

gazdaságban is, kialakul az első modern agrárgazdasági rendszer. A mezőgazdaság itt már szorosan

kapcsolódott a kereskedelemhez, elsősorban a piacra és nem önellátásra termeltek. Ennek a titka a

termék-termény specializáció, a holland gazdák csak egy-két terméket állítottak elő, elsősorban piacra

termeltek. Saját szükségletre a saját termékeiken kívül ők is a piacon vásároltak. A szakosodást a piaci

kereslet-kínálat törvényei alakították ki. A gazdák elsősorban a nagy értékű termékekre: húsállatokra,

tejtermékekre szakosodtak. Az állattartás nagy mennyiségű takarmány termelését követelte meg. (lóhere,

marharépa). Az intenzív állattartás ellenére a holland mezőgazdaságnak még több trágyára volt szüksége.

A városokban az emberi és galamb ürüléket összegyűjtötték, vidéken jó pénzért eladták. Az ürülék

összegyűjtése a gazdasági hasznosításon túl jótékony hatást gyakorolt a városok tisztaságára, csökkent a

különböző járványoknak a veszélye. A racionális gazdasági gondolkodás általánossá vált. A gazdák a

saját termésű, jobb gabonát eladták és házi fogyasztásra a kereskedők által Baltikumból importált olcsóbb

szemesterményeket vásárolták. (búza, rozs, árpa). A termőföldek egy idő után szűkösen álltak

rendelkezésre, ezért új termőterületeket hódítottak el a tengertől. A sekély partszakaszokon gátakat

építettek, majd a területet lecsapolták. Ez a tevékenység tőkeigényes volt, ezért konzorciumot alapítottak,

a frissen nyert termőterületet eladták vagy bérbe adták.

A holland mezőgazdaság rendszerének néhány elemét Dél-Angliában és Észak-Franciaországban

is átveszik és alkalmazzák. Európa többi részén a piacok nem voltak elég fejlettek, ezért a holland

specializációt nem tudták megvalósítani.

Ipar

Az iparban sincs nagy előrelépés, de a mezőgazdasághoz képest többnyire folyamatosan

születnek újítások. A kérdés csak az, hogyan értékeljük, hogyan lehet fölmérni a teljes gazdasági hatását.

Néhány technikai újítás esetében lehet mérni a termelékenységet (pl. harisnyakötőgép), de nem minden

esetben. A könyvnyomtatás kulturális szempontból óriási dolog, de a közvetlen gazdasági hatása kevés, a

termelési érték és a foglalkoztatottság elhanyagolható. A navigációs műszerek, zseb és toronyórák hatása

inkább kulturális. A kultúrán keresztül természetesen közvetett módon a gazdaságra is hatással voltak.

Nyugat-Európában a piacorientáltság erősebb volt, ez elsősorban azoknak kedvezett, akik

csökkenteni tudták a temelési költségeket és gyorsan reagáltak a keresletre. A találmányok bevezetésének

gyakran voltak politikai akadályai is. Pl. Az angol parlament félt a munkanélküliségtől, a nagy vállalatok

a versenytől. 1551-ben parlamenti rendelettel tiltják be a bolyhozógépet. William Lee a

harisnyakötőgépére nem kapott szabadalmat. 1638-ban szintén Angliában betiltják a forgó szövőszéket.

Az adminisztratív törvények ellenében hosszútávon azonban mindig a piac törvényei

győzedelmeskedtek.

Kezdetben az újítások nem igényeltek gépi erőt, vízi és szélenergiával működtek a szerkezetek.

A gépi erő hiánya miatt rengeteg ötlet, innováció nem valósulhatott meg. Közvetlen az ipari forradalom

előtt az emberek szükségletei az élelem (mezőgazdaság), a ruházat (textilipar) és a lakóház (építőipar).

Ebben az időszakban a vállalkozó jellegzetes figurája a kereskedő-gyártó, amely az ún. Verlag

rendszerben működött. Ez tulajdonképpen egy korai tőkés gazdasági intézmény, a manufaktúra egyik

előfutára. A kialakulásának előfeltételei: a középkori kézműipari vívmányok elterjedése, szükség volt

felhalmozott kereskedelmi tőkére, képzett munkaerőre és a helyi szükségletet meghaladó piacra. Helyi

szinten a kézműves is eltudta volna adni, a kereskedő a kapcsolatain keresztül szélesebb körben

értékesíti. A Verlag rendszer egyik formája, hogy a nyersanyag tulajdonosa, a kereskedő kiadja a

munkásnak, mívesnek az anyagot, a gyártási folyamat után pedig felvásárolja a készterméket és távoli

piacokon eladja. Egy fejlettebb változatában már nemcsak a nyersanyagot, hanem a munkaeszközt is a

kereskedő biztosítja. A munkásnak csak a munkabért fizeti meg, de még nincsen centralizált műhely.

Tulajdonképpen a verlager a nyersanyagot és a munkabért előlegezi meg, ezért a piaci árnál olcsóbban jut

a termékhez, majd piaci áron adja tovább. A bedolgozók lehetnek falusi kisiparosok, de lehetnek céhekbe

tömörülő céhlegények is. Volt olyan eset is, amikor egy egész céh bérmunkába való állítása is

megtörtént.

A korszak jellegzetes intézményi újítása a holland hajógyártásban következik be. A XVI-XVII.

században nő a holland kereskedelem, a korabeli Európában a legnagyobb, a holland flotta az angol

flottának a háromszorosa. A hajók fából készülnek, ami nem állóképes, gyakran kell cserélni az

alkatrészeket. Az igény, a kereslet hatására a termelést racionalizálják, kialakulnak a tömegtermelési

technikák és az ehhez szükséges felszerelések (szélkerekes fűrészgép stb.). A gyors „szervízelés”

érdekében raktárra termelnek cserealkatrészeket. Hollandia a rivális országoktól is kapott

megrendeléseket, úgy váltak a hajógyártás éllovasaivá, hogy nyersanyaggal sem rendelkeztek. Az összes

fát a Baltikumból importálták.

Az egyik legújabb iparág ebben az időben a papírgyártás, a nyomdák szükséglete fokozatosan

növekedett. A XV. század végén 200 nyomda működött 35 000 önálló kiadványt és 15 millió könyvet

jelentettek meg. A XVII- században a legnagyobb európai könyvvásár a Frankfurt-i (40 000 friss cím).

Következtetésképpen a korszak iparáról elmondhatjuk, hogy az újítások ellenére az ipari specializáció

még alacsony, nyersanyagok terén (textilipar) az alacsony termelékenységű mezőgazdaságtól függött.

A gazdaságelméleti gondolkodás kialakulása. Az első ipari forradalom

hatásai.

A gazdasági jelenségek vizsgálatával már az ókori gondolkodók is foglalkoztak, elmélkedéseiket

egy nagyobb erkölcsi rendszerbe foglalták bele. Pl. a filozófia keretén belül foglalkoztak a gazdasági

jelenségek magyarázatával. A XVI. század előtt nincs önálló gazdasági elmélet, gazdaságtudomány, csak

egy fajta gazdasági gondolkodás.

A korábbi gazdaság a modern gazdasági törvényekkel ellentétesen is működhetett. Ez azzal

magyarázható, hogy a helyi szokások, a vallási dogmák nagyon meghatározták az emberek gazdasági

gondolkodását a mindennapi életben. Ez a XVI. századtól megváltozott, mert sok közgazdaságtani

tényező jelent meg. Az árutermelés fejlődésével a gazdasági tevékenység egyre inkább kilép a feudális,

önellátó gazdaságok kereti közül. Az árutermelés egyre jobban kezdi összefűzni a gazdálkodó alanyokat

és a jórészt önállóan működő gazdaságokat egyre erőteljesebben egyesíti társadalomgazdasággá, vagy

közgazdasággá. Jelentős mértékben növekedik a pénzkínálat, felborultak a hagyományos struktúrák,

felbomlik a régi keresleti-kínálati viszony, a gyakorlatban a gazdaságban új folyamatok zajlanak. A

figyelem az egyes gazdaságok belső, jórészt szervezési, üzemgazdasági problémái mellett egyre inkább a

társadalmi szinten jelentkező gazdasági problémák, az áru és pénzforgalom, a piac jelenségei felé kezd

fordulni. Elsősorban felértékelődik az agrárszektor, melyhez társadalmi presztízs is társult.

A felértékelődés következtében a felhalmozott tőke az agrárágazatba irányult az ipar kárára, ami a

városi ipari tevékenység visszafejlődését idézte elő. Európa nyugati felén a hatalmak nem akarták az ipar

elsorvadását, ezért feltalálták a szubvenciót. Állami támogatással próbálták az agrár termékek és az ipari

termékek közötti árrést betömni. Ez a folyamat Kelet-Európában nem következett be, gazdaságilag a két

térség elvált. A Nyugat-Európa-i változást azonban valamilyen formában meg kellett magyarázni,

felmerült a kérdés, hogy: Gazdaságpolitikával lehet-e befolyásolni a gazdasági folyamatokat ?

A fejlettebb árutermelés következtében a XVI. és XVII. században olyan munkák jelennek meg

sorozatban, amelyek már nemcsak elszórtan foglalkoznak közgazdasági kérdésekkel, hanem igyekeznek

átfogni az egész gazdaságot. Általában különböző közgazdasági nézeteket tartalmaznak e munkák, a

szerzők nem törekednek tudatosan, hogy egy jól meghatározott eszmeáramlathoz tartozzanak. A

közgazdasági gondolkodás kezdeti korszakában nehéz általánosítani és a különböző elképzeléseket

egységes eszmerendszerbe foglalni. Nem is születtek ebben a korban olyan művek, amelyek a fennálló

nézetek valamiféle szintézisét, rendszerbe foglalását megadták volna. Ennek ellenére mégis felbukkantak

e nézetekben olyan közös elemek, amelyek alapján a merkantilizmus gyűjtőfogalom alatt lehet őket

egyesíteni. A közös vonások a tárgyalt kor közgazdasági nézeteiben abból fakadnak, hogy a

merkantilisták a tőke e korban uralkodó formájának, a kereskedelmi tőkének az aspektusából vizsgálták

a gazdasági folyamatokat. Innen ered az elnevezésük is, amely a latin mercator-kereskedő szóból

származik. A merkantilista szerzők jelentős része maga is kereskedő volt, ezért érthető, hogy

munkásságukkal elsősorban a kereskedők érdekeit akarták előmozdítani. Elmélkedéseik a közgazdasági

gondolkodás fejlődésében nagy előrelépést jelentettek, amennyiben a középkor skolasztikus

álláspontjával szemben a gazdasági élet területén nem követendő normákat igyekeztek megállapítani,

hanem ok-okozati összefüggéseket kerestek a gazdasági jelenségek között. A tőkés gazdaság

önszabályozó voltát azonban még nem ismerték fel, csak egyes mechanizmusokra mutattak rá. Ebben az

időszakban még távol álltak annak felismerésétől, hogy a gazdaságnak természetes rendje van, mert

ekkor a tőkés gazdaság még keletkezőfélben volt, a törvényszerűségei még fejletlenek voltak.

A merkantilisták elsősorban gyakorlati közgazdászok voltak, akik aktuális gyakorlati kérdésekkel

foglalkozva a kereskedelmi tőke gyakorlatából bizonyos elméleti következtetéseket is levontak. A

merkantilisták tevékenysége jó példája annak, hogy a gyakorlat, a mindennapi gazdasági élet által

felvetett problémák nyomán hogyan alakult ki a közgazdasági elmélet.

A merkantilisták érdeklődésének középpontjában az a kérdés állt, miként lehetne az ország

gazdagodását előmozdítani. A társadalom gazdagsága az árutermelés körülményei között

árugyűjteményként jelentkezik, amelynek anyagi tartalmát a használati érték különböző fajtái jelentik.

Fejlett árutermelés viszonyai között a gazdagság társadalmi kifejeződése a pénz. A kereskedők

tevékenységük célján, a minél több pénz felhalmozásán keresztül a gazdagságot a pénzzel azonosították,

az állam gazdagságát is pénzvagyona nagyságaként értelmezték. A fokozatosan bomló feudalizmus

időszakában az árutermelés kiemelkedésével növekedett a pénz hatalma az áruk felett, így a

merkantilisták a pénz bűvöletében éltek. A pénzért való rajongásuk sokszor szűklátókörűséggel párosult,

mert Davenant pl. arról beszél, hogy előnyösebb, ha a háború az országon belül folyik, mintha azon kívül

folyna, mert a külföldön zajló háború kivonja a pénzt az országból. A pénz különleges helyzetét az

aranynak, az ezüstnek, mint nemesfémnek a természetes tulajdonságaival magyarázták. Ezt a

pénzelméletet metallizmusnak nevezik.

A pénzhez a kereskedők ebben az időszakban a világpiac feltárulása következtében elsősorban

áruiknak a külföld irányában való értékesítésével jutottak, a belső piac fejlettsége ebben az időben még

messze elmaradt a külső piacokéhoz képest. A kereskedők pénzszerzésének eme gyakorlatát általánosítva

a merkantilisták azt hirdették, hogy a gazdagság forrása a forgalom, mégpedig a külforgalom. A

forgalom oldaláról magyarázva a gazdasági jelenségeket, csak a pénznek tulajdonítottak értéket, az

árunak csak annyiban, amennyiben az pénzre volt cserélhető. Úgy gondolták, hogy a cserearányok

alakulása nagymértékben önkényes, csak esetleges tényezőktől függ, amelyek között a kereskedő egyéni

ügyességének is fontos szerepe van. Barbon szerint „...a dolgok éppen annyit érnek, amennyiért el lehet

adni őket.”

Mivel pedig a forgalomból többletpénz, mint gazdagság csak úgy származhat, ha azt, amit az

egyik fél nyer, a másik szükségszerűen elveszíti, a merkantilisták azt hirdették, hogy az ország

gazdagsága nem nőhet a belső forgalom révén, mert az csupán az egyik kézből a másikba viszi át a pénzt,

és ezzel az országban lévő pénzmennyiség egyáltalán nem gyarapodik. Egy ország gazdagsága szerintük

csak a külkereskedelem révén növekedhet. „...a külkereskedelem a gazdagság és a nemesfém

tulajdonának gyarapítására az egyetlen út” írja Thomas Mun.

Thomas Mun (1571-1641) a merkantilista eszmék kutatója nyomán Angliában jelenik meg

először a merkantilizmus, mint eszmeáramlat. 1621-ben jelenik meg fő műve: „Értekezés az Angliából

Kelet-Indiába irányuló kereskedelemről.” A fő probléma ami foglalkoztatta, hogy ha a pénzt kiviszik az

országból, akkor stagnálni fog a gazdaság. Ő volt az első aki bebizonyította, hogy a kiáramló pénz ideális

esetben sokszorosan visszatermelődik az országba.

1664-ben „Anglia kincse a külkereskedelem” című munkájában ő írja meg először a történelem

folyamán, hogy a gazdaság alapja a nemesfém, a pénz, mert a földdel szemben mobil dolog.

“Általánosan ismert, olvashatjuk J. Childnél, hogy egy királyság nagysága és gazdagsága a külföldi

kereskedelmen nyugszik.”1 Az országok közötti kereskedelem eredményes, vagy veszteséges voltát pedig

a kereskedelmi mérleg mutatja, ezért a kereskedelmi mérleg vizsgálata állt a merkantilisták figyelmének

a középpontjában, és ennek kedvezőbbé tételétől várták az ország gazdasági felvirágzását. A nemesfém

1 J. Child: Traites sur le commerces, Paris, 1754. 912. old.

felhalmozását úgy lehet elérni, hogy emeljük a kivitelt a minimális behozatal mellett. Az export-import

viszonylatában aktív kereskedelmi mérleget kell biztosítani. “…ha a kivitel meghaladja a behozatalt, az

ember ebből arra következtet, hogy a nemzet általában nyer a kereskedelemből”, írja Child.2

A pénznek az országba való beáramlását és azon keresztül az ország gazdagodását a

merkantilisták nem bízták a gazdasági folyamatok spontán menetére, hanem az államhatalom

segítségével igyekeztek támogatni. A polgárság még gyenge volt ebben az időben, gazdasági

tevékenysége során szüksége volt olyan erős királyi hatalomra, amely korlátozta a földesurak hatalmát, s

a polgárság érdekében, ha kell fegyverrel is síkraszáll a gyarmatok megszerzéséért, a külkereskedelem

útvonalainak a biztosításáért, támogatja a polgárság gazdasági törekvéseit, különböző monopóliumokat

biztosít számukra, fejleszti a külkereskedelmet, segíti a hazai manufaktúrák létrejöttét. A fiatal polgárság

törekvései a korabeli uralkodóknál támogatásra találtak, ezt több tényező is indokolta. Az áru és

pénzviszonyok kibontakozásával a feudális társadalomban végbemenő változások maguk után vonták az

államháztartás jellegének a megváltozását. Amíg az patrimoniális jellegű volt, az uralkodó bevételei saját

birtokainak, az államvagyonnak, a regáléknak (a király számára fenntartott jogosítványok: halászati,

vadászati, vásártartási, vámszedési, pénzverési jog) a jövedelméből származott, addig előtérbe került az

adózás. Az erős központi hatalom megteremtésére törekvő uralkodóknak a független zsoldoshadsereg, és

a hatalmas bürokrácia fenntartásához rengeteg pénzre volt szükségük. Az árutermelés, a pénzgazdálkodás

fejlődésével jelentős mértékben növekedett az adóbevételük. A különböző adónemeken keresztül az

uralkodók egyre érdekeltebbé váltak a gazdaság egézséges működtetésében, ezért az adóbevételek

növelése érdekében fokozottabban támogatták az ipart és a kereskedelmet.

Az államhatalom gazdasági beavatkozása jelentősen meggyorsította a tőkés termelési mód

kibontakozását. A politika és a gazdaság ezen szoros kapcsolatának a talaján jött létre a “politikai

gazdaságtan” kifejezés. Egy francia merkantilista, Antonie Montchreiten használta először az 1613-ban

vagy 1615-ben megjelent munkájában a “Traité de l Economie Politique”-ben. A királyi hatalom

gazdaságpolitikájának konkrét vonásai mások voltak a merkantilizmus korai és mások a merkantilizmus

kiteljesedett szakaszában. A merkantilizmus korai szakaszában a termelés még jórészt feudális jellegű

volt, a termelésben még alig találhatóak tőkés üzemek. A pénzzel azonosított gazdagságot, még egészen

tárgyszerűen, az alanyi tevékenységtől elvonatkoztatva, mint nemesfém puszta mennyiségét tekintették: a

pénz önmagában is gazdagítja az országot. Gazdaságpolitikai síkon ez úgy jelentkezett, hogy a

merkantilista jelszó – “keveset vásárolni, sokat eladni” – első részét abszolút módon értelmezték, úgy

2 J. Child: i. m. 314. old.

hogy lehetőleg semmit se vásároljanak külföldről. Elsősorban a pénzforgalom, a váltóárfolyam

szabályozásával kívánták elérni, hogy minél több pénz áramoljon az országba és lehetőleg semmi se

kerüljön ki külföldre. Igyekeztek mesterségesen megakadályozni, hogy a váltóárfolyam a felső aranypont

fölé emelkedjen, mert ez esetben a hazai kereskedőnek érdemes a külföldi kereskedőre szóló váltó helyett

készpénzben fizetni az idegen piacon.

A fejlett merkantilizmus időszakában a kereskedelmi tőke a világpiac feltárulása következtében

már szűknek találja a feudális termelési módot és igyekszik a megnövekedett piac igényeinek

kielégítésére saját termelési bázist létrehozni, így behatolt az iparba és manufaktúrákat hozott létre.

Ennek megfelelően a kor merkantilistái a gazdaság növekedését nem egyszerűen csak az áru pénzzé

változtatásában, hanem a termelési költségeket meghaladó pénzmennyiséggé változtatásában látják. A

nyereségnek országos szintű értelmezésénél a termelés során felhasznált hazai árukat nem tekintik

költségelemnek, csak a külföldről behozott árukat, így műveikben az ország nyeresége a kereskedelmi

mérleg feleslegében jelent meg. Ennek következtében a merkantilizmus fejlett időszakában már más

gazdaságpolitikai eszközökkel operálnak, mint a merkantilizmus korai szakaszában. Felismerik, hogy a

váltóárfolyam alakulása, a külkereskedelmi mérleg kedvező volta, az ország termelésének fejlettségétől

függ. Ebben az időszakban egyre gyakrabban hangoztatják, hogy az országban felhalmozott pénz

mennyisége még önmagában nem boldogít. Sokszor hivatkoznak Spanyolország példájára, amely óriási

nemesfém kincsei ellenére elszegényedett, mert nem rendelkezett egy egészséges gazdaságszerkezettel és

fejlett iparral. Az 1680-ban megjelent “Britannia Languens” c. mű ismeretlen szerzője már arról ír, hogy

“a kincs elégséges mennyiségét nem lehet megszerezni másként, csak a nép szorgalma révén.” Ezzel az

ország gazdagságát állampolgárai gazdasági tevékenységének fejlettségétől kezdik függővé tenni, de ezt

a tevékenységet még mindig korlátozott formában, mint pénzt termelő tevékenységet fogják fel.

A fejlett merkantilizmus gazdaságpolitikájának egyik jellemzője az ország gazdasági fejlődésének

az ipari fejlődés felgyorsításával való elősegítése. Az iparosítás érdekében azzal érveltek, hogy a

mezőgazdasági termékek kivitele nem hoz annyi pénzt az országba, mint az iparcikkeké. Bár a hazai ipar

fontosságát a merkantilizmus korai időszakában is hangoztatták, a hangsúly inkább azon volt, hogy a

hazai ipar megakadályozza a pénznek az országból való kiáramlását. A merkantilizmus fejlett

szakaszában viszont, amikor a tőkés ipar létrejött, a nemzeteknek a világpiacon dúló harcában, s azon át a

kereskedelmi mérleg egyenlegének alakulásában minden azon fordult meg, hogy mennyire rendelkeztek

fejlett iparral. Az iparfejlesztés követelménye sokkal erőteljesebben merült fel, ezért állami

intézkedésekkel támogatták a hazai tőkés ipar kibontakozását.

A kifejlett merkantilizmus legegyoldalubb formáját a XIV. Lajos korabeli Franciaországban

látjuk. A XVII. századi Franciaországban Colbert és Necker a merkantilizmus képviselője, mindketten

pénzügyminiszterek voltak, a gazdaságra megfelelő rálátással rendelkeztek. Jean Baptiste Colbert a

legnagyobb határozottsággal hajtotta végre a merkantilista gazdaságpolitikát, amelyet colbertizmusnak is

neveznek. Ennek fontosabb eszközei a manufaktúrák állami támogatása, állami segítséggel való

alapítása, új iparágak meghonosítása, a külföldi iparcikkekre kivetett magas behozatali vámok, a hazai

ipar számára szükséges nyersanyagok kiviteli tilalma, külkereskedelmi társaságok létesítése, utak,

csatornák, kikötők építése.

A termelés döntő növekedési tényezőjét a merkantilisták a lakosság számbeli növekedésében

látták. Úgy gondolták, hogy a növekvő számú lakosság a jólét és a gazdagság jele, egy országnak

sohasem lehet elég lakosa. Ez a felfogás abból a gyakorlati tapasztalatból eredt, hogy a tőkés

nagyüzemeknek szükségük volt a nagyszámú szabad munkaerőre. Ugyanakkor tükrözte azt is, hogy a

nagyüzemek létrejöttével a kis céhműhelyektől eltérően, amelyekben az alkalmazható céhlegények

számát a céhszabályzat korlátozta, jelentős számú munkást lehetett alkalmazni, számuknak csak a

rendelkezésre álló tőke szabhatott határt. Ezáltal lehetővé vált a munkások közötti kooperáció, a

munkamegosztás, mindez jelentősen emelte a munka termelékenységét. Utóbbinak a vállalatok

nagyságától, a munkások számától való függését fejezi ki William Petty ama megállapítása, miszerint, ha

Anglia lakossága megduplázódna, a termelés több mint kétszeresére nőne. A lakosság számbeli

növekedésének a támogatása is része volt a merkantilista gazdaságpolitikának. Gyakori megállapítása

volt a merkantilistáknak, hogy a munkásokat szorgalmasabb munkára a munkabérek alacsony szinten

tartásával lehet ösztönözni. Ha a bérek magasabbak lennének, a munkás kevesebb munkaidő ledolgozása

után kapott bérből is meg tudna élni, így kevesebbet dolgozna. Az alacsony munkabérek ugyanakkor

növelik a hazai termékek versenyképességét a külföldi piacokon. Ebből következik, hogy a tömegek

szegénysége kedvező az ország gazdagodása szempontjából.

A munkaerő foglalkoztatásának alakulását a kereskedelmi mérleg függvényének tekintették a

merkantilista közgazdászok. Az aktív külkereskedelmi mérleg következtében az országba áramló pénz

nemcsak a kereslet serkentésével hat kedvezően a termelésre, foglalkoztatásra, hanem a kamatláb

alacsony szinten tartásával is.

Felismerve, hogy a külkereskedelem alakulása az ország gazdasági fejlettségétől függ, a fejlett

merkantilizmus időszakának a gondolkodói ellenzik a korábbi időszak merev pénz- és áruforgalmi

korlátozásait. Thomas Mun írja: „...ha mi szigorúan ragaszkodunk ahhoz, hogy idegen ország javaiból

semmit, vagy csak keveset fogyasszunk, nehéz lesz ott saját készítményeinket elhelyeznünk...Hiszi-e

valaki, hogy más országok áruinkért pénzt fognak fizetni, ha mi annak ellenében tőlük semmit sem

vásárolunk, vagy cserélünk.” Hasonlóan gondolkodik Child is: „Ha meg akarjuk nyerni a többi nemzetet,

hogy kereskedjenek velünk, szükséges, hogy elfogadjuk országuk termékeit és élelmiszereit.” Megengedik

a külföldről való vásárlást, a pénz külföldre való áramlását, ha ennek fejében még többet lehet külföld

felé eladni, azaz még több pénzt lehet külföldről behozni. A külkereskedelmi mérleg teljes egyenlegét

vizsgálva egy ország külkereskedelmi mérlege egy másik országgal szemben lehet kedvezőtlen,

amelyiktől pl. nyersanyagot vásárolunk, ha ezáltal más országokkal szemben, amelyeknek az importált

nyersanyagot iparcikké feldolgozva eladjuk, kedvezővé válik.

A merkantilizmus, mint uralkodó elmélet, gazdaságpolitika, egész Európában elterjedt. A XVII.

századi erdélyi fejedelemségben Bethlen Gábor a merkantilizmus elveit alkalmazva egy olyan erős

gazdaságot épített ki, amely a korabeli Európa egyik legütőképesebb hadseregét tudta eltartani,

számottevő szerepet töltve be a nemzetközi politikai porondon (harmincéves háború). A gyakorlati

alkalmazások Európa különböző régióiban természetesen eltérőek voltak. A fő törekvés a nemesfém

felhalmozása az államkincstárban. Ennek érdekében védik a hazai termelést, monopoljogokkal

támogatják, exporttámogatással látják el a különböző termékeket, a hazai termékek védelmére

vámpolitikát alkalmaznak, meghirdetik az állami költekezés visszavonását.

A kereskedelmet különböző fejlesztésekkel igyekeztek serkenti. Azon országokban ahol volt

tenger, kereskedelmi flottákat alapítanak, a kereskedelem szabályozására hajózási törvényeket hoznak. A

flottákat és a különböző kereskedelmi társaságokat általában a király alapította, a flotta segítségével

terjesztették ki a Korona hatalmát, ellenőrizték a gyarmatokat. (Holland Kelet Indiai Társaság, Angol

Kelet Indiai Társaság) A hajózás és a kereskedelem támogatására olyan iskolákat alapítanak, ahol már

komoly szaktudású embereket képeznek: mérnököket, tengerészeket, közigazgatási szakembereket.

A merkantilizmus kritikája

Joggal tehető fel a kérdés, hogy gazdagítja-e a külkereskedelmi mérleg aktív egyenlege az

országot?

Kalecki a társadalmi szinten értelmezett bruttóprofitnak öt komponensét különböztette meg:

1. bruttó beruházás, 2. exporttöblet, 3. a tőkések fogysztása, 4. költségvetéis deficit, 5. mint negatív tétel

a munkások megtakarítása. A tárgyalt korszakban a bruttó beruházás még csekély, akárcsak a tőkések

fogyasztása. A tőkés osztály még gyenge volt, ekkor igyekezett feltörni, gazdagodni. Ugyanakkor a

munkások megtakarítása is elhanyagolható. A tőkésosztály bruttó profitjának főkomponense ebben az

időszakban az exporttöbblet. Másképpen fogalmazva, a vizsgált periódusban folyik a tőkés termelési mód

megindításához szükséges pénzösszegek felhalmozása. A bruttó megtakarításnak társadalmi szinten a

bruttó beruházás, az exporttöbblet és költségvetési deficit összegével kell megegyeznie. Az aktív

külkereskedelmi mérleg révén az országba áramló pénz jelentős forrása volt az új termelési módra

történő áttéréshez szükséges pénztőkék akkumulációjának. A pozitív értelemben egyensúlytalan

külkereskedelmi mérleget azután a merkantilisták fenn kívánták tartani a végtelenségig. Az iparnak a

mezőgazdasághoz képest sokkal erőteljesebb fejlesztésével, a kiegyensúlyozatlan növekedés

koncepcióját képviselték. Ha a merkantilisták a tőkés termelési módra történő áttérés egyes

követelményeit reálisan közelítették is meg, a gazdasági viszonyok fejletlensége folytán egy tőkés

gazdaság elméleti modelljét még nem alkothatták meg. Tanításaik nem tekinthetőek egy egységes,

kiforrott doktrínának, elméleti elemek rendezett rendszerének. Elméleti munkásságuk hátterében adott

gazdaságpolitikai koncepció igazolása állt. Az állam nagyfokú gazdasági beavatkozása akadályozta a

tőkés gazdaság önszabályozó voltának a felismerését.

Később, amikor a közgazdaságtudomány fejlődésével a közgazdák kezdik felismerni, hogy az

automatizmusok a tőkés gazdaságot az egyensúly irányába terelik, e folyamatot a külkereskedelem

vonatkozásában is érvényesnek tartják. David Hume volt az aki először rávilágított erre. Az aktív

külkereskedelmi mérleg révén megnőtt pénzmennyiség növeli az árszínvonalat az illető országban. A

kedvezőtlen külkereskedelmi mérleget felmutató országban az árszínvonal a pénzmennyiség kiáramlása

folytán csökken. Az előbbi ország kereskedőinek érdekében áll, hogy az utóbbi ország piacán

vásároljanak, így a kiáramlott pénz visszavándorol, így a külkereskedelmi mérleg mindkét orszgában

egyensúlyba kerül.

Egy idő után a közgazdászok egy ország gazdagságát a pénzmennyiség helyett a megtermelt

javak tömegében látják, felismerik, hogy a kiegyensúlyozott kereskedelmi mérleg melletti

külkereskedelem révén is nyerhet mindkét ország, azaz adott erőforrások mellett a külkereskedelem

bekapcsolásával nagyobb termékmennyiség áll mindkét ország rendelkezésére, mint külkereskedelem

nélkül. Az egyik ország nyeresége tehát nem jelenti feltétlenül egy másik ország veszteségét.

A kameralizmus

Németországban és Ausztriában a merkantilizmus sajátos formában, a kameralizmus formájában

jelent meg. Az irányzat hatása ezen országokban még a XIX. század első felében is érezhető volt. A

kameralisták felfogása minden hasonlatosság ellenére különbözött a kor merkantilista nézeteitől. A

korabeli angol, francia, olasz, spanyol merkantilisták ugyanis a megerősödő burzsoázia közgazdászai

voltak, akik a polgár, az eredeti felhalmozás során meggazdagodó kereskedő szempontjából vizsgálták a

gazdasági életet. Ezzel szemben Németországban és Ausztriában a polgárség ezidőtájt még gyenge volt

ahhoz, hogy saját gazdasági ideológiát hozzon létre. A közgazdasági kérdések tanulmányozása itt

azoknál merült fel először, akik a kincstár részére törekedtek minél több bevételi forrásra találni. Mint

már említettük, az áru és pénzgazdálkodás kibontakozásával a királyi bevételek súlypontja a királyi

domíniumokból és a regálékból származó jövedelemről egyre inkább az adókra tevődött át. Az uralkodó

növekvő kiadásai, a hadsereg, a bürokrácia költségei az adók szaporítását tették szükségessé. Az

uralkodónak, ha bevételeit akarta növelni, és ezáltal hatalmát erősíteni kívánta, be kellett avatkoznia a

gazdasági életbe, élénkíteni kellett az áru- és pénzforgalmat, vagyis elő kellett segítenie a tőkés termelés

feltételeinek a megteremtését. A királyi kincstár érdekeit szem előtt tartó kameralistáknak így

foglalkozniuk kellett gazdasági kérdésekkel is. Ezek a kameralisták jórészt állami tisztviselők vagy

egyetemi tanárok voltak, akik az uralkodó és hivatalnokai részére írtak oktató jellegű gazdasági

szakkönyveket és gazdasági tanácsokat adtak. A gazdasági folyamatokat teljes mértékben a kincstár

szempontjából vizsgálták. Kedvenc eszméjük volt a populacionisztika, a népesedés elve, amely szerint

az alattvalók nagy számától és jólététől függ az uralkodó hatalma. „Ubi populus, ibi obulus”, ahol a

népsség, ott a pénz. Tanításuk szerint az uralkodó kötelessége alattvalói számának növelése,

boldogulásuk előmozdítása. Ez utóbbi érdekében ajánlott gazdaságpolitika viszont teljes mértékben

merkantilista jellegű. A külkereskedelemben látják ők is gazdagság forrását. Pl. Sonnenfels szerint: „a

kereskedelem az, ami az emberek legnagyobb tömegeit képes foglalkoztatni és egyúttal eszköz arra is,

hogy az állam vagyonát növelje...Az állam megnövekedett vagyona is a kereskedelem állandó

következménye.” Sonnenfels kereskedelemről beszél ugyan, de a külkereskedelemet érti alatta. A

kereskedelmet az uralkodó bevételeire gyakorolt nagy hatásánál fogva gyakran politikai

kereskedelemnek nevezi.

A kameralisták hirdették, hogy az uralkodónak minden eszközzel támogatni kell a kivitelt, hogy

ezáltal elősegítse minél nagyobb pénzmennyiségnek az országba való áramlását. Szerintük az aktív

kereskedelmi mérleg kialakulásának döntő tényezője a hazai ipar fejlettsége, ezért az uralkodónak

támogatnia kell főleg az exportra termelő manufaktúrák létrejöttét. A még gyenge hazai ipart a külföldi

fejlettebb tőkés országok versenyétől védővámmal kell megvédeni, a részükre szükséges nyersanyagot

kiviteli tilalommal kell súlytani, a még tökéletlen hazai iparcikkek piacát gyarmatok megszerzésével kell

biztosítani.

A kameralizmus Magyarország történetében is fontos szerepet játszott. Az osztrák kameralisták

tanításai jelentették Bécs Magyarországgal szemben folytatott gazdaságpolitikájának ideológiai

alátámasztását. Ez a következetes politika igyekezett akadályozni a magyar ipar és kereskedelem

fejlődését, hogy ezzel biztosítsa az osztrák ipar és kereskedelem számára a felvevőpiacot, valamint

Magyarországot Ausztria nyersanyag-és élelmiszerszállítójává akarta változtatni. A kameralizmus

fontosabb képviselői: Seckendorff, Becher, Justi, Hornigk, Schröder, Sonnenfels.

Iparosítás

Korábban már említettük, hogy a XVII. század végén valami megváltozik a gazdaságban, a

XVIII. század előtti tradicionális gazdaság felbomlik. A XVIII. században elindul egy mezőgazdasági

forradalom észak-nyugat Franciaországban, amely később a XIX. században egész Európa területén

elterjedt. Új művelési rendszerek (technológia: sorvetőgép, lókapa, nehézeke, vasborona, kasza,

vetésforgó stb.), új növények (takarmánynövények: krumpli, répa, pillangós növények) jelennek meg,

ezek jelentős mértékben megemelik a gazdaság teljesítőképességét. Új üzemtípus jelenik meg, a farmer

gazdálkodás, kikísérletezik az optimális üzemnagyságot (5-6000 holdas terület), kevesebb befektetéssel

optimális hozamot érnek el. A csökkenő hozadék törvényének értelmében a termelés eredményessége a

ráfordítások emelésének egy bizonyos szintjéig megnyilvánul, egy idő után azonban az eredményesség

nem növekszik. Kialakul a komplementer gazdálkodási rendszer, az a forma ahol a szántóföldön való

termelés növelheti az állattenyésztést és az állattenyésztés is előmozdíthatja a termelést (több trágyát

tudtak felhasználni). A holland és az angol gazdaságban kialakul a specializáció, a piacorientált termelés.

Már nem az volt a fő cél, hogy önellátók legyenek, hanem az, hogy pénzt szerezzenek. Bérmunkásokkal

dolgoztatnak, szakképzett értelmiség vezeti az üzemet. A szabad piac és a munkaerő szabad áramlása

eredményeképpen jövedelemfelhalmozás következik be, ez a tőke befektethető az iparba és a

kereskedelembe, fellép a multiplikátor hatás.

A gazdasági fejlődésből adódóan az 1720-as évektől bekövetkezik Angliában a demográfiai

robbanás, megteremtődik a munkaerőpiac utánpótlása, a népesség 100 év alatt megduplázódik. A

nagytömegű olcsó munkaerő alapvető feltétele a gazdasági növekedésnek, ugyanakkor szükség van a

szakképzett, profi munkaerőre is, amely mobil, nem helyhez kötött, bárhol felhasználható. Száz év alatt

10 évvel nőtt az átlagéletkor, az egészségügyi ellátás és a fokozatosan javuló táplálkozásnak

köszönhetően.

A harmadik nagy változás a XVIII.-században az iparosodás területén következett be, evolúciós

iparosításról van szó, amely négy területen következett be:

I. Gépesítés: - gőzgép (Thomas Savery)

- gőzszivattyú (F. Newcommen) stb. (a Ronco Cameron féle könyvben elolvasni a többit)

II. Nehézipar: - szén kokszosítása: Darby 1709

- az acél előállítása Cwart 1785 (alapja a gőzgép modernizálásának, hajók, hidak,

kikötők)

III. Textilipar: - tizenkét orsós fonógépet fedeznek fel (1764)

- vízzel hajtott szövőgép: Crompton (1785)

IV. Infrastruktúra: - ez az időszak a nagy csatornaépítések korszaka (6 400 km Angliában), az egyre

növekvő árútömeget mozgatni kellett. A csatornaépítések mellett javult az úthálózat is. Macadam

nevéhez fűződik a kavicsos út feltalálása.

1801-ben első gőzmozdony Trewithis

1814-ben modernizálja

1825-ben Stevenson kifejleszti a Locomotiont (Rakéta)

A klasszikus közgazdaságtan előzményei Franciaországban

Franciaországban az abszolút monarchia a XVII. században szilárdult meg, XIV. Lajos

uralkodása alatt érte el fejlődése csúcspontját. A hatalmas bürokrácia és a hadsereg eltartása rengeteg

pénzbe került, ezért az uralkodó kénytelen volt az ipar és a kereskedelem fejlesztését támogatni. Míg az

ipart és a kereskedelmet a merkantilista gazdaságpolitika kedvezményekben részesítette, addig a

mezőgazdaságtól megvont minden támogatást, sőt különböző korlátozásokat és monopóliumokat

léptettek életbe. Így a gabonát nem volt szabad külföldre vinni, hogy az ipar támogatása érdekében olcsó

gabonaárat lehessen odahaza elérni. A gabonát ugyanakkor elraktározni sem lehetett, így a szűken termő

esztendőkben nagy volt az éhínség.

Az iparűzők helyzete sem volt sokkal kedvezőbb. Egyes iparágakat támogattak, de másokat

kifejezetten elnyomtak. A mesterjog egy idő után családi monopólimmá vált, amit a mester fiai

örököltek, így a többi céheslegény örök szolgaságra volt ítélve. Colbert az országot ipari kerületekre

osztotta, melyek élén az iparfelügyelők álltak, akik az iparosok nyakán élősködtek, és adott esetben

teljesen önkényesen jártak el velük szemben. Ahány ipari felügyelőség volt, annyiféle szabályzat volt

érvényben. Több kötetnyi törvénycikk szabályozta a különböző iparcikkek készítésének szabályait,

amelyben - amint Turgot megjegyzte- azok, akik nem tudtak szövetet készíteni, megszabták azoknak,

akik e szabályzatot nem tudták elolvasni, hogy a szövet milyen hosszú, milyen széles és milyen

minőségű legyen. Mindezen rendelkezések elbátortalanították az iparűzőket. A kereskedelemet szintén

különféle kötöttségek, főleg tiltóvámok korlátozták.

A XIV. Lajos uralkodása alatt alkalmazott merkantilista gazdaságpolitika utódai alatt teljesen

csődbejutott. Franciaország a kereskedelmi háborúkat sorozatban elvesztette, vesztes maradt a spanyol

örökösödési háborúban, és a hétéves háborúban is. A merkantilista rendszer csődjét jelezte Law

hitelrendszerének a bukása is. Law a pénzforgalom oldaláról, a hitel révén kívánta Franciaországot

felvirágoztatni. „A kereskedelem és a népesség száma- írja-, amelyek az állam gazdagságát és hatalmát

jelentik, a pénz mennyiségétől és szabályozott voltától függ... A hitel jól elrendezve és jól irányítva nagy

előnyökkel rendelkezik...ugyanazt a hatást fejti ki, és ugyanolyan kedvező a kereskedelemre nézve, mintha

a pénz mennyisége nőtt volna meg.”3 Megalapozatlan vállalkozások százai jöttek létre a Law által

létrehozott bank hitelei révén, az óriási hausse világszerte feltűnést keltő bukással és botránnyal ért véget.

A merkantilista gazdaságpolitika eredményeként az országban a gabonakorlátozások miatt nagy

volt az éhínség, a mezőgazdaság a tönk szélén állt. A kisparaszti gazdaságok tönkrementek ahelyett,

hogy tőkés megzőgazdasági üzemek keletkeztek volna a helyükön. Valójában itt mutatkozott meg a

korabeli francia és az angol gazdaság közötti eltérő fejlődés. Angliában a földművelés és az ipar ebben a

korban már egyformán a kapitalista fejlődés útjára lépett, míg Franciaországban a mezőgazdaság

róvására fejlesztett ipar és a kereskedelem nem ért el olyan virágzást, hogy önmagában az állam

3 J. Law: Premier mémorie sur les banques. Megjelent az Economistes financiers du XVIII. Siécle c. gyűjteményes kötetben. Páris, 1851. 517-523. old.

gazdasági alapjává válhattak volna. Ez a gazdasági helyzet megteremtette a visszahatást a gazdasági

eszmék területén is. Míg Angliában a merkantilizmusról a klasszikus közgazdaságra való átmenet szinte

észrevétlenül ment végbe, addig Franciaországban a klasszikus közgazdaságtan a merkantilizmus elleni

elkeseredett harcban alakult ki. E harcot Boisguillebert kezdte meg, majd a fiziokraták vitték végig.

Boisquillebert

Boisquillebert a fiziokraták előfutáraként a gazdasági élet spontán módon kialakuló rendjére

mutat rá. Nála is megjelenik már az összfüggések, kölcsönhatások feltárása az egyes gazdasági

folyamatok között. A hazai munkamegosztás fejlődésének hatására, valamint a merkantilisták elleni

küzdelem miatt a gazdaság körforgását, az áru és a pénz ellentétes áramlását már nem az országok között,

hanem országon belül, a különböző gazdasági ágazatok között vizsgálta. A gazdasági élet működését a

különböző foglalkozási ágaknak a munkamegosztáson alapuló kapcsolatára építi. Az elmélete a

mechanikai egyensúlyon alapszik.

Boisquillebertnél a gazdaságban azért van egyensúly, mert a különböző foglalkozási ágak

egymás számára dolgoznak, kölcsönösen fenntartják egymást, ami az egyiknél kiadás, a másiknál

bevétel. Ezen logika mentén Cantillon az egyensúlyt az egyes termelési ágak, az ipar és a mezőgazdaság

viszonylatában vizsgálja. A fiziokraták előfutáraként vallja, hogy egyetlen nem termelt termelési tényező

van, a föld. A föld hozadéka tiszta hozadék, nincs költsége. Ez a hozadék földjáradék formájában a

földbirtokosokhoz kerül és mivel ez jóval több, mint a munkabér, tetszés szerint költik el. Ebből a

jövedelmből történő fogyasztás alakítja a nemzet összfogyasztását. A földesurak a jövedelmüket városon

költik el, így a földből származó jövedelem egy része az iparosokhoz és a kereskedőkhöz vándorol.

Boisquillebertnél az áralakulás szigorúan determinált, míg a merkantilistáknál az áralakulás

önkényes. A merkantilisták a kereskedelem és az ipar javára leszorították a gabonaárakat, ezért a

mezőgazdaságban csökkent a bevétel, nem tudnak ipari cikkeket vásárolni, csökken az ipari cikkek iránti

kereslet, tehát a mezőgazdaság hanyatlása a többi ágazat hanyatlását is maga után vonja. A fentiek

értelmében az árak Boisquillebert szerint úgy kell kialakuljanak, hogy a különböző foglalkozási ágak

termékei piacot teremtsenek egymásnak.

Az ország jóléte nem a kereskedelmi mérleg aktív voltától, nem az országban levő pénz

mennyiségétől függ, hanem attól, hogy minél többet termeljenek. Ez utóbbi meg függ a helyes

árarányoktól. A korrekt árarányokat gazdasági szabadság esetén a természet spontán módon hozza létre.

A polgárság ezen megállapításra hivatkozik az állam gazdasági beavatkozásai ellen.

Boisguilleberthez hasonló álláspontot képviselt Sébastien de Vauban (1633-1707) francia

hadmérnök marsall. Szabadságot követel a gazdasági életben és valamennyi termelési ágazat közül a

mezőgazdaságot tartja a legfontosabbnak. Követeli az értelmetlen vámkorlátozások megszüntetétsét és az

adórendszer reformját. Vauban szerint mindezek révén lehetővé válik a rossz sorban kínlódó nép

helyzetének a javulása, amely valójában az ország fellendülésének a feltétele.

Petty közgazdasági nézetei

Petty az első közgazdász, aki az empirikus, tapasztalati módszert, valamint a statisztika eszközeit

igyekszik felhasználni a közgazdaságtan tanulmányozásában. A merkantilistáknál már jelentkezik a

gazdasági folyamatok érzéki tapasztalatok alapján való megfigyelése, de ebben az esetben csak puszta

empirizmusról beszélhetünk. Petty vizsgálódásaival már igyekszik feltárni a megfigyelt jelenségek

lényegét, mozgatórugóit. Nála már az anyagi gazdagság forrása a föld és a munka, valamint a bérek

nagyságát a létfenntartáshoz szükséges eszközök minimumában látja. A napi munkával valójában a napi

élelmiszerszükségletet teremtik elő a föld segítségével.

A tőke a felhalmozott munkát jelenti, nem jelenik meg önálló termelési tényezőként. Az árak

alakulásában megkülönbözteti a természetes árat (a termék való értékét) és a politikai árat.

Következetesen hangsúlyozza a szakképzettség fontosságát, így ebből kiindulva megkülönbözteti az

egyszerű és a bonyolult munkát. Keresi az összefüggést a pénz és a gabona cseréjében, amelyet a két

áruban megtestesülő munka mennyiségével határoz meg. A munkafajtákat a fontosságuk szerint

rangsorolja, szerinte a különböző költségek levonása után a tiszta hozadék csak a mezőgazdaságban

keletkezik.

A kamatláb természetes rátáját a földjáradékból vezette le, akkora a földnek a járadéka

amekkorát a kölcsönzésre szánt pénzzel meg lehet vásárolni. Tiltakozik a kamatlábak törvényes úton való

szabályozása ellen, a kamatláb a pénz iránti kereslettől és kínálattól kell függjön.

Petty gazdasági gondolkodása egy átmenetet képez a merkantilisták és a fiziokraták között.

Locke és Hume elvei

Petty és Cantillon esetében a föld és a munka közötti egyenlőségről beszélhetünk, így határozták

meg az árak belső mértékét. Locke számára a munka fontosabb a javak termelésében, mint a föld. A föld

és a munka viszonylatában a megtermelt javak 9/10-ed részben a munka termékei.

„gazdagság csak az, amit a munka a természet átal nyújtott javakon felült többletként létrehozott”

Ez az az időszak, amikor a polgárság felismeri, hogy a feudális kötelékek megszünése, a

munkamegosztás bővülése, a tőkés manufaktúrában fokozza a termelőerőt, a bérmunka hatékonyabb,

mint a jobbágymunka és ezáltal több terméket állítanak elő. A munka azért is értékes, mert ebben az

időszakban a polgár is közvetlen kapcsolatban van a termelés folyamatával, dolgozik. (a polgár dolgozik

- a földesúr henyél). („minden dolgot a munka árán szerzünk meg, a kereskedelem nem egyéb, mint

munkának munkára való cseréje.” A csere során egyenlő munkamennyiségek cserélődnek, mert az

emberek születésüknél fogva egyenlőek.)

Locke szerint a munka, nemcsak a gazdagság, hanem a tulajdon forrása is. Ez már részben a

földbirtokosok ellen irányul, mert ez az a társadalmi réteg, melynek tagjai a földtulajdont előjogaik

alapján örökölték, holott a természeti jószág mindenki közös tulajdona. Az ember a természetből csak

annyit vehet a tulajdonába, amennyit munkájával át tud alakítani. Adam Smith szerint is „az a tulajdon,

amelyet minden embernek a munkája jelent, minden más tulajdon eredeti alapja”. Az egyén a csere

során jogosan csak a saját tulajdonát, vagyis a saját munkáját cserélheti el. A föld egyenlőtlen eloszlása

révén a földbirtokosok földjáradékként elsajátítják mások munkájának egy részét, akiknek

megélhetésükhöz nincs elegendő földjük. Locke kedvezőnek tartja egy ország számára a pénz

mennyiségének a növekedését. A kamatláb nagyságát nemcsak a pénz mennyisége határozza meg, mert a

kölcsönt tőkeként használják fel az iparban és a kereskedelemben. A kamatláb nem forgalmi eszköz,

hanem a tőkeként funkcionáló pénz járadéka.

Hume szerint a kamatot a profitból fizetik, a kamatláb alakulása az üzleti élet és vele együtt a

profitok alakulásának a függvénye. Hume az a közgazdász, aki a mennyiségi pénzelmélet megalkotásával

eljut a kereskedelmi mérleg kiegyenlítődés elvéhez. Ha egy országban növekedik a pénz mennyisége,

csak az a következménye, hogy nő az árszínvonal, az ország gazdagsága nem attól függ, hogy mekkora a

pénzmennyiség. Az árszínvonal emelkedése időbe telik, a pénz mennyiségének a növekedésével csak

egyes termékek árai emelkednek, ezekben az ágazatokban növelhető a termelés.

A fiziokratizmus

Boisguillebert után fél évszázaddal jelentek meg Franciaországban a fiziokraták, kik a francia

felvilágosodás gondolkodóinak a kortársai voltak. Tehát az 1700-as évek közepén a francia

felvilágosodással egyidőben egy új gazdasági iskola, elmélet születik az ún. fiziokratizmus. Ezen

gazdasági irányzat viszonylag rövid ideig, az 1750-es évektől az 1780-as évek közepéig határozza meg a

korabeli közgazdasági gondolkodást. A fiziokraták a gazdasági szabadság jelszavával támadták a

merkantilizmust és a feudalizmust. Műveikben egy ideálisnak elképzelt gazdaságot rajzoltak meg, amit

szembeállítottak koruk gazdasági viszonyaival. Az elképzeléseik nem voltak utópisztikusak, mert bennük

tükröződtek a fejlődés lehetőségei, felfogásukban a polgári gondolatok feudális vonásokkal keveredtek.

A fiziokraták már az újat képvisleik, de bizonyos mértékben még rabjai a régi viszonyoknak. Amint a

feudalizmusban a földművelés volt a gazdasági élet alapja, az ipar pedig a mezőgazdaság függvénye,

ennek megfelelően a fiziokraták is a mezőgazdaságot állítják a gazdasági élet középpontjába, benne

látják a gazdagság egyetlen forrását, az ipart pedig improduktív foglalkozási ágnak tartották, ahol nem

növekedik a társadalom gazdagsága. A mezőgazdaság alapvető voltának a hangoztatása az iparral

szemben egyúttal a merkantilizmus erőltetett iparosítási politikájának reakciója a döntően mezőgazdasági

jellegű Franciaország viszonyai között. A mezőgazdaságot a fiziokraták nem tudták elképzelni földesúr

nélkül, neki juttatták az egész ún. „tiszta terméket”

Ugyanakkor az általuk ideálisként ábrázolt mezőgazdaság már tőkés mezőgazdaság. Az agrárium

tőkés formájának kialakításával akarták Franciaországot kivezetni abból a zsákutcából, ahová a

merkantilista politika juttatta. Quesnay a fiziokratizmus egyik megteremtője hirdeti, hogy a

„gabonatermelésre használt földeket, amennyire lehet, egyesíteni kell jómódú gazdák által kezelt

nagybérletekké.” Küzd a mezőgazdaság feudális korlátai ellen, és harcol a polgári tulajdon

megszilárdításáért, hiszen „a tulajdon biztonsága a társadalom gazdasági rendjének lényeges alapja.” A

tulajdon biztonsága nélkül a föld műveletlen maradna.

A fiziokraták ábrázolásában a gazdasági élet központi személye már nem a földesúr, hanem a

tőkés bérlő. A föld közvetlen megművelője nem a jobbágy, hanem a bérmunkás, aki munkája fejében

munkabért kap, a létszükségleti cikkek minimumát.

A fiziokraták azonban nem vették észre, hogy az a termelési mód, amit tanulmányoztak, az már

egy új, tőkés termelési mód. Ők nem akartak szakítani a régi viszonyokkal, nem voltak gazdasági

forradalmárok, hanem csak meg akarták reformálni a régi feudális termelési módot. Ezeket a reformokat

a felvilágosult uralkodók támogatásával akarták végrehajtani, eszméik feudális csomagolása

elfogadhatóvá tette tanaikat a régi rend számos képviselője számára. Ugyanakkor sok esetben elutasító

ellenszenvet kellett tapasztalniuk a francia felvilágosodás nagy gondolkodói részéről. A fiziokraták nem

tartoztak a felvilágosodás nagy alakjainak a sorába, ökonomistáknak hívták magukat és egy zárt

csoportot alkottak. A fiziokratizmus legkivállóbb képviselői Francois Quesnay (1694-1774), Anne

Robert Jacues Turgot (1727-1781). Más jelentősebb képviselői Dupont de Nemours, Mercier de la

Riviére, Le Trosne és Mirabeau márki voltak.

A fiziokraták felismerik, hogy akárcsak a természetben, a gazdaságban is működnek a spontán

módon ható törvényszerűségek. A tőkés termelési mód fejlődésével erősödik a verseny, a versenyen át

érvényesülnek a tőkés gazdaság törvényszerűségei. Míg Boisguillebertnél a gazdasági életben uralkodó

egyetemes összefüggések csak halványan rajzolódnának ki, a fiziokraták létrehozták a politikai

gazdaságtan első elméleti rendszerét, amely a gazdasg működését sokkal erőteljesebben igyekszik

ábrázolni. Egy ideális gazdasági rendszert képzelnek el, egyszerre támadják a merkantilizmust és a

feudalizmust. A fiziokraták elméletében is megfigyelhető a filozófiai háttér. Rousseau alapján azt

vallották, hogy a természethez hasonlóan a társadalomnak is megvan a gondviselés által létrehozott

ideális rendje, amely maga a természetes rend. Ez a rend a mechanikai egyensúlyon alapszik, úgy a

természeti, mint a gazdasági törvények a világmindenség egyetemes törvényeiből adódnak. Az irányzat

elnevezése a „fiziokrácia” a természet uralmát jelenti. A természet és a gazdaság rendjét azonban nem

azonosították teljesen. A világmindenség egyes törvényei hatnak a gazdaságban és a természetben is, a

gazdaság természetes rendjét viszont az emberi értelemnek kell felismernie. Descartes nyomán

(„gondolkodom tehát vagyok”) az emberi elme a gazdasági folyamatok felismerésére korlátlanul képes.

Az ember a gazdaság természetes rendjét a különböző intézmények (alkotmány, törvényhozás)

segítségével valósítja meg. Az emberi szabad akarat folytán a pozitív fenálló rend, eltérhet a

természetestől. Az emberek számára a természetes rend a legelőnyösebb, a természetes rend az ész

uralmának a megvalósulását jelenti. A természetes rend az, amely mentes a feudális és merkantilista

kötöttségektől. Mivel a fenálló társadalmi rendet akarják megváltoztatni, műveikben a természetes rendet

nem mint létezőt ábrázolják, hanem mint követelményt. Azt vizsgálják, milyennek kellene az ideális

gazdasági rendenek lennie, miként közlíthetné meg a pozitív rend egyre jobban a természetes rendet,

mint ideált. A kérdés az, hogy mit tekintenek ésszerű, természetes gazdasági rendnek? Azt, amely mentes

a feudális és merkantilista kötöttségektől, ahol tőkés termelés folyik, és ahol a mezőgazdaságot

megnyomorító merkantilista politika reakciójaként a tőkés mezőgazdaság a gazdasági élet alapvető

szektora. A gazdasági élet önszabályozását Holbach alapján az ember egyéni érdekeinek szabad

hajhászásán keresztül látják megvalósulni. Locke felfogása is hatott rájuk: „a földi ismereteinkhez

érzékszerveinken keresztül juthatunk el.” A fiziokraták a természettudományokban alkalmazott egzakt

kutatási módszereket a gazdasági élet egész területén akarták alkalmazni. Az emberi cselekvés a fizika

világához hasonlóan pontos mérlegelések alá van vetve. A fiziokraták felismerik a tőkés gazdaság

törvényszerűségeit, hogy objektív jellegűek és spontán módon érvényesülnek, de ezt a rendet öröknek és

változatlannak tekintették. Hamarosan kiderül, hogy a gazdaság állandó mozgásban van és a fiziokraták

statikus felfogása a gyakorlatban hosszutávon nem érvényesül.

A gazdasági élet rendje a fiziokratáknál erősebben kirajzolódik, mint a merkantilistáknál. Ennek

ellenére a gazdasági rendszerükben a polgári és a feudális elemek keverednek egymással. A

feudalizmusban a földművelés a gazdasági élet alapja, az ipar nyersanyag szükséglete miatt a

mezőgazdaság függvénye. A fiziokratáknál szintén a mezőgazdaság a gazdaság legfontosabb eleme, az

ipar inproduktív, itt nem növekszik a társadalom gazdagsága. A primér szektor szerintük nem létezhet a

földesurak nélkül, mert ezen társadalmi osztály tulajdonlásával biztosítja a megfelelő birtoknagyságot,

amely elengedhetetlen feltétele a tőkés gazdálkodásnak. A polgári vonás az is, hogy a földet nem a

jobbágyok, hanem a bérmunkások művelik meg a bérlő által előlegezett tőkével. A mezőgazdaságból

származó többletet a természet közreműködéséből származtatják, ami viszont a feudalizmusra jellemző.

Az iskola első jelentősebb képviselője Quesnay Francois (1694-1774). Nagyon alacsony sorból

tornássza fel magát korának egyik legelismertebb gazdasági gondolkodójává. Középkorú emberként

kerül be a királyi udvarba, az uralkodó érsebésze lesz. Viszonylag későn, hatvanévesen kezd el

foglalkozni (látjátok sose késő) közgazdaságtannal. Eszménye a tőkés bérgazdálkodás volt, gazdasági

nézetei olyan körülmények között alakultak ki, amikor még Franciaországban nem volt eléggé fejlett a

kapitalizmus. Fontosnak tartja a polgári tulajdon védelmét: „A tulajdon biztonsága a társadalom

gazdasági rendjének lényeges alapja”, a tulajdon biztonsága nélkül a föld műveletlen maradna. A csere

egyénértékűségének elvéből indult ki, úgy vélte, hogy a profit csak a termelésben és csak a

mezőgazdaságban képződik, termelőmunkának csak a mezőgazdasági munkát tartotta. A csereviszonyok

alakulása nem önkényes, a verseny következtében az „egyenlő értékek cseréje érvényesül.” Az egyenlő

értékű áruk az azonos termelési költséggel termelt áruk: „ha a csere nem egyenértékű, akkor azoknál a

gazdaságoknál, amelyek termékeiket értéküknél alacsonyabban cserélik el, az újratermelés nem mehet

vébe.”

Quesnay nem tartja jónak az aktív külkereskedelmi mérleget, mert valójában az történik, hogy a

behozott pénzfelesleget vele egyenértékű árutöbblettel vásárolják meg. A termelő tőke fontosabb, mint a

kereskedelmi tőke. A pénz csak a kereskedelmi forgalom eszköze, az áru sokkal fontosabb. A

belkereskedelem hasznosabb, mert a hasznos tárgyak, termékek az állam polgárai között cserélnek

gazdát, így az országon belöl maradnak.

Legjelentősebb műve a „Gazdasági Táblázat”, melyben kifejtette az újratermelés elméletét. A

fiziokraták a mezőgazdaság fejlesztését kívánták elérni. Szerintük a föld minden hatalom és gazdagság

forrása. Quesnay a gazdasági növekedés lehetőségét csak a mezőgazdaságban látta. Természetesen itt

már árutermelő, piacra termelő mezőgazdaságról van szó. A mezőgazdaság az egyetlen ágazat ahol a

termelési költségek felett többlet keletkezik. Az ipar nem növeli a társadalom gazdagságát, itt nem

keletkezik tiszta termék. Az iparban nem nő az anyag mennyisége, az ipar csak felhasználja, összerakja a

mezőgazdaságtól kapott nyersanyagot. Az ipari cikkek ára egyenlő a termelési költségekkel. A

mezőgazdasági termékek ára a termelési költségek feletti többletet, a tiszta terméket is tartalmazza.

Kérdés, hogy a többlettermék hogyan oszlik meg a tarásadalomban: 4/7-e a földesúrnak, 2/7-e a

királynak, 1/7-e az egyháznak. A földesúr azért kaphat járadékot a paraszttól, mert amikor visszaadta a

földet a parasztnak, akkor befektetést végzett. (itt már vállalkozóként szerepel a földesúr). A Gazdasági

Táblázat tulajdonképpen a gazdaságban jelentkező kölcsönös összefüggések, a pénz és az áru

körforgásának, ellentétes áramlásának az ábrázolása a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem és a

földesurak között. A gazdaságot az emberi szervezethez hasonlítja, melynek a szíve a földesúri osztály,

mert ez pompálja vért (földet) a gazdaságba...stb. Ez egy zárt belső rendszerként fogható fel, melynek

minimális a kapcsolata a külvilággal, más államok gazdaságával. A külkereskedelemtől való

elvonatkoztatás, csak a belső gazdaság vizsgálata a merkantilisták ellen irányult. Quesnay szerint a

társadalmi össztőke újratermelése a külkereskedelem nélkül is végbemehet. A társadalmi nyereség

realizáláshoz nincs szükség a külkereskedelemre, mert az a termelésben és nem a forgalomban

keletkezik. A Gazdasági Táblázat tulajdonképpen kizár minden olyan körforgást, amely csak egy osztály

keretén belül működik, bemutatja a különböző gazdasági ágazatok általános kölcsönös függését, hogy

egyik ágazat sem létezhet önmagában. Ez egy általános egyensúlyi modell, ahol az egyensúly feltételei

újratermelődnek. Az egyszerű újratermelés feltétele, hogy netto jövedelmét mindenki fogyasztásra költse

(ne a szalmazsákba rejtse), ha valaki spórolna, akkor a körforgásban egyre kevesebb jövedelem

termelődik, mert a gazdaság szereplőihez a csere során egyre kevesebb érték jut el. A Gazdasági Táblázat

gyenge pontja valójában az a feltételezés, hogy a nettó jövedelmét mindenki elkölti. Mindannyian tudjuk,

hogy az ember szereti biztonságban érezni magát, ezért ha teheti megtakarít.

A fiziokraták nevéhez fűződik a tőkés termelés első tudományos összefoglalása: A gazdasági élet

a természethez hasonlóan meghatározott objektív törvényszerűségek alapján fejlődik. Az állam

akadályozza a gazdasági folyamatok természetes menetét, a gazdaság szabad fejlődése esetén a gazdasági

törvények érvényesülésével megteremtődik a gazdasági harmónia.

Quesnay definiálja először a tiszta termék fogalmát, vizsgálja a tőkeösszetételt. A tőke két

részből tevődik össze az eredeti előlegből és az éves előlegből. Az eredeti előleg az a ráfordítás, amelyet

egyszer kell elvégezni, de haszna hosszútávon érzékelhető (állótőke). Az éves előleget minden termelési

ciklusban eszközölni kell (forgó tőke).

A javak áramlásának is van egy körforgása, a mezőgazdaságtól, az iparoson keresztül, a

kereskedő révén visszajuthat a termelőhöz.

Három társadalmi csoportot különböztet meg: termelők, tulajdonosok, terméketlenek. A

társadalom alapja a termelő osztály, mert a mezőgazdaságban dolgozik. A tulajdonosi osztály a

földesuraké (király, nemesség, papság) A terméketlenek az iparosok és a kereskedők osztálya, mert létük

a földműveléstől függ. A mezőgazdaság, ha nem termel, akkor az iparosok nincs mivel cseréljenek. A

terméketlen osztály munkájával a mezőgazdasági termékek értékéhez, csak a saját létfenntartásához

szükséges eszközök értékét teszi hozzá. A bérmunkásokat, akik az iparban és a kereskedelemben

dolgoztak nem sorolja a termelő osztály közé. Idealizálja a tőkés rendszert, egy természetes rendszernek

tartotta, amely az úgynevezett természetes jogon alapszik.

A tőkés viszonyok ábrázolása a fiziokrata közgazdászok közül Robert Turgotnál a legfejlettebb.

A vállalkozó profitját nem tekinti a különleges munkáért járó bérnek. A vállalkozó pénzt fektet a

vállalkozásba, a pénznek pedig járadékot kell termelnie. Pettyhez hasonlóan a pénz járadékát azon föld

járadékával határozza meg, amit az illető pénzösszegen vásárolni lehet. A kamatnak többnek kell lennie,

mert a tőkés a befektetett pénze után kockázatot vállal, a földbirtokos a földje után nem. A profit végső

forrása a tiszta termék, nincs más jövedelem, mint a föld tiszta hozadéka. Turgotnál már élesebben

rajzolódik ki a kapitalizmus társadalomszerkezete, itt már külön osztályt alkot a munkásosztály: „kinek

nincs egyebe, mint két keze és iparkodása, s csak annyiban keres, amennyiben fáradozását másoknak

eladni képes.”

A második ipari forradalom táradalmi, demográfiai és politikai

következményei

Az első ipari forradalom által elindított gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokból adódóan

a XIX. században már végérvényesen eldőlt, hogy az iparosodás elterjedése egy új korszakot nyitott

Európában. Az iparosodás, mint gazdasági jelenség szülőhazájából Angliából terjedt el Belgiumban,

Franciaországban, Németországban és egész Európában, majd az Atlanti-óceánon át, az Egyesült

Államokban.

Az iparosodás következményei teljesen megváltoztatták az emberek életkörülményeit, mély

hatást gyakoroltak a különböző államok gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedésére. Az élet, a

gazdaság átalakulása egy térségben függött az iparosítás időpontjától és a régió adottságaitól.

Népesség

A XVII. század közepétől a XVIII. századig tartó stagnálás után Európa népessége 1740-től

fokozatosan növekedni kezdett. A növekedés hatására 1800-ban a kontinens lakossága 200 millió körül

van. Ez a folyamat a XIX. században felgyorsult, 1900-ban már 400 milliós népességről beszélhetünk. A

korabeli 1,6 milliárdos világnépességnek ¼-e Európában élt. A többi kontinensen az európai eredetű

telepesekkel együtt már csaknem 30%-t teszi a Föld népességének az európai lakosság. A XX. században

tovább folytatódik a növekedés, de némileg megtorpan. 1950-ben a világ össznépességén (2,5 milliárd)

belül Európa lakossága 550 millió. Ez minden idők legnagyobb növekedése. A kisebb-nagyobb

ingadozásokat nem számítva a földművelés elterjedése óta a XVIII. század végéig a világ népessége

ezerévenként duplázódott meg. A XIX. században a korábbi gyakorlathoz képest Európa lakossága 100

év alatt duplázódott meg. Pl. a tárgyalt időszakban Nagy-Britannia és Németország éves növekedési

rátája 1% fölötti, tartós növekedés esetén így a duplázást 70 év alatt következne be. Napjainkban a

természetes szaporulat mellett 25-30 év alatt kétszereződik meg a Föld lakossága.

Az ipari forradalmak mindenképpen hatással voltak a népességnövekedésre, ennek ellenére a

XIX. században a gyengén iparosodott Oroszország évi 20%-os, a fejlettebb Franciaország csak évi

0,4%-os növekedést produkált.

A jelentős demográfiai növekedésnek több magyarázata is van. Európa egész területén újabb

mezőgazdasági területeket vonnak be a termelésbe, főleg Kelet-Európában és az orosz sztyeppén,

melynek következtében növekszik a mezőgazdasági termelés. Az újabb találmányok megjelenésével jobb

technológiákat alkalmaznak, melynek hatására jelentős mértékben növekedik az egy főre jutó hozam, a

termelékenység. A talaj kémiai összetételének jobb megismerése, a műtrágya alkalmazása fokozta a

termésátlagokat és a parlagföldeket is megtudták művelni. A vas feldolgozásának olcsóbb technológiája

lehetővé tette, hogy alacsonyabb áron jussanak hozzá a termelő eszközökhöz. Az újjítások hatására

hatékonyabbá válnak a munkaeszközök, a XIX. század második felében megjelentek a gőzhajtású

mezőgazdasági gépek. Az olcsóbb és gyorsabb közlekedés növelte az emberek mobilitását országon

belöl, országok és kontinensek között egyaránt.

A népességnövekedés hatására egy idő után jelentős mértékben emelkedett a munkanélküliek

száma. Ennek következtében kb. 60 millió ember vándorolt ki Európából: 35 millió az Amerikai Egyesült

Államokba, 5 millió Kanadába, 12-15 millió Latin-Amerikába (Argentína, Brazília), Ausztráliába, Dél-

Afrikába és Új-Zélandra. A kivándorlók zöme Nagy-Britanniából (írek, skótok, angolok),

Németországból, Olaszországból és az Osztrák-Magyar Monarchia területéről (szlovákok, magyarok)

származott.

A belső migráció az erőszakos telepítéseken és a politikai üldöztetésen kívül önkéntes volt és

elsősorban gazdasági, megélhetési okai voltak. A belső migráció nem volt annyira látványos, mint a

kontinensek között, de a centrumtérségekben (fővárosok) nagy népességkoncentrációt eredményezett. A

népességkoncentrációt elsősorban a gazdasági növekedés generálta, ez alapján az egyes országok

viszonylatában is regionális eltéréseket figyelhetünk meg. A belső migráció egyik eredménye, hogy az

iparilag fejlett államokban a városi lakosság aránya az össznépességen belül megnövekedett. A XIX.

század elején már Anglia a legurbanizáltabb ország a világon, a lakosság 30%-a kétezer főnél nagyobb

településeken élt. Az urbanizáció Németalföldön, Hollandiában már az 50%-ot is elérte, Olaszországban,

Németországban és Franciaországban 20-25 %-os, míg a világ többi részében átlagban 10%-os. Ez a

folyamat a XIX. században az egyre erősebb indusztrializációval felgyorsult. 1850-ben az angolok 50%-a

már kétezer fős városokban élt. Oroszországban a városi lakosság aránya 12 %-os, Moszkva és

Szentpétervár, a két gazdasági és politikai központ egyenként 1 milliós városok.

A városi lakosság növekedésében a gazdasági hatásokon kívül természetesen társadalmi és

kulturális okok is jelentős szerepet játszottak. A városok növekedésének korábban általában gazdasági

korlátai voltak, az alapvető fogyasztási cikkekel nem lehetett ellátni egy túl nagyra nőtt várost. A

fogyasztási cikkek termelési volumene nem tudott mindig lépést tartani a városi lakosság növekedésének

ütemével. A modern ipar technikája nemcsak feloldotta ezt a problémát, hanem gazdasági

szükségszerűségből is növelte a városi lakosságot, hisz munkaerőre volt szükség.

Korábban a preindusztriális társadalmakban a nem mezőgazdasági népesség többsége is vidéken

élt, így a készipari termékeket olcsóbb volt a nyersanyaglelőhely mellől a piacokra szállítani, mint a

nyersanyagot és az élelmiszert a koncentráltan élő munkások lakóhelyére. Az ipar fejlődésének

köszönhetően megfigyelhető a gyárrendszer előretörése, amely már megkövetelte a munkaerő

koncentrációját. A gőzgépek energiaforrásaként fontos szerepet kap a szén, így a nagy ipari

komplexumok a szénlelőhelyek közelében épülnek fel. Pl. Nagy-Britannia (Közép-Anglia: „Fekete-

ország”), Németországban (Rurh-vidék), Észak-Franciaországban (Lille vidéke). A ipar gyors fejlődése

megkövetelte újabb erőforrások bevonását, Európa szénlelőhelyei sorra a legfontosabb ipari zónákká

alakulnak, a hagyományos energiaforrások mellett újabbakat fedeznek fel.

A XIX. század végén egyre inkább elterjednek az áramtermelő vízierőművek, a kedvező vízrajzi

adottságokkal rendelkező országok (Svájc, Franciaország, Olaszország, Svédország, Norvégia) relatív

előnyhöz jutnak a hagyományos energiaforrásokkal rendelkező országokkal szemben. Európa nyersanyag

szempontjából jól el volt látva, de újabb lelőhelyeket igyekeztek találni (ez fejlesztette a tudományos-

műszaki kutatást), melyeket elsősorban a gyarmatokon találnak meg. A gyarmatosítás, az újabb területek

megszerzése, tulajdonképpen a különböző ipari nyersanyagok megszerzéséért való vetélkedés jegyében

telt. Ezt az időszakot már Simon Kuznetz „modern gazdasági korszaknak” nevezi, szerinte egy

gazdasági korszakot a „korszakos újítás” alkalmazási módjai alakítanak és határoznak meg. lásd.

(navigációs technika fejlődésének következményei a földrajzi felfedezések, világkereskedelem, Adam

Smith a korszak legfontosabb felfedezésének tekintette). Kuznetz szerint a gazdaságtörténet 1492

(Kolumbusz-Amerika)-1776 (James Watt - gőzgép) közötti korszakát a földrajzi felfedezések és a tengeri

kereskedelem alapozták meg. A jelenlegi modern gazdasági korszak a XVIII. század végén kezdődött,

ekkor már fontos volt a tudomány eredményeinek alkalmazása a gazdaság és termelés problémáinak a

megoldására. Az 1800-1860-70-ig terjedően a technikatörténetnek a kézműves, kisipari újító korszaka,

ezt követően fontossá váltak a tudományos kutatások: az optika, az elektromosság és a szerves kémia

területén. Az újabb kutatási eredményeket jelentősen befolyásolja a fémipar, az energiatermelés és az

élelmiszerfeldogozás területén. A fejlődés folyamata három fő részre bontható: felfedezés (rájövök a

jelenségre, felfedezem az elvet), újítás (a prototípus előállítása, a felfedezés gyakorlati megvalósulása),

elterjedés (az elterjedésen nem az eredeti újítás automatikus átvételét értjük). Az elterjedés gátjai: az

iparágak közötti különbség, a termelési tényezők régiónként változó arányai és árai, az országok közötti

kulturális különbség.

Egész Európában Anglia volt a mintakép, a gyárosok saját tőkével, állami támogatással próbálták

meghonosítani a különböző technikai újításokat 1870-ig.

A gazdaság fejlődésével, a technológia változása is felgyórsult. A korábbi találmányok, újítások rövid idő

alatt nagy fejlődésen mentek keresztül. James Watt kevésbé hatékony gőzgépe után Evans és Trewithick

kidolgozza a magas nyomású gépeket. A vízi energia hasznosításában is nagy szerepet játszott a vasból

készült vízkerék. A vas olcsóbbá vállása után a tisztán fémből készül kerekek terjednek el. 1820-30-as

években a franciák kifejlesztik a vízi turbinát, a XIX. század végére a gőzgép is elérte a hatékonyságának

a maximumát (5000 lóerőt). Az 1800-as években Parsons és Laval feltalálják a gőzturbinát, mellyel a

XX. század első évtizedében már 100 000 kilowatt áramot is tudnak termelni. 1807-ben már feltalálják

az elektrolízist (az áram bizonyos oldatokban feloldja a vegyületeket). 1820-30-ban már eljutnak

(Faraday, Oersted, Amper) a generátor elvének a kísérletéhez, az elektromágneses indukcióhoz

(elektromos áram keletkezik, ha egy mágnest forgatunk dróttekercs belsejében). Erre a felfedezésre

építkezve fedezte fel Samuel Morse 1832-44 között az USA-ban a távírót. A fenti félda alapján jól

látható, hogy az egyes találmányok újabb felfedezéseket generálnak, egy idő után fellép a szinergia

(egymást felerősítő) hatás. 1878-1880 között Edison kifejleszti az izzólámpát, Werner von Siemens

feltalálta a villamost, amely mint tudjuk lényegesen javította a nagyvárosi közlekedést. Az árammal

ebben az időben már hőt is lehetett fejleszteni, fémolvasztásra is használható, ezzel magyarázható az

alamíniumipar kialakulása. 1859-ben kezdik el enerigaforrásként hasznosítani a kőolajat. A

feldolgozással nyert gázt és petróleumot a kezdeti időszakban elsősorban világításra használták.

Nikolaus Otto, Karl-Benz, Gottfried Daimler feltalálják a belsőégésű motrokat. A motrok felfedezése

után nagyon gyorsan kibontakozik a XX. század egyik legnagyobb iparága, az autógyártás: Armand

Peugeot, Louis Renault, Andre Citroen autógyártó üzemei rohamosan fejlődnek. Henry Ford

autógyáros feltalálja a futószallag termelést (fordista termelés). A belső égésű motrok továbbfejlesztése

lehetővé tette a repülőgépipar kialakulását és fejlődését.

A vasipar területén is jelentős változások következtek be. Európában a koksztüzelésű nagy

olvasztó csak az 1850-es években vált uralkodóvá, így tudtak jó minőségű acélt előállítani, amely

kevesebb szenet tartalmazott, mint az öntött vas, de többet, mint a kovácsoltvas. 1856-ban Henry

Bessemer egy eljárást szabadalmaztatott, amellyel közvetlenül olvasztott nyersvasból lehetett acélt

előállítani. 1860-ban kifejlesztik a Siemens-Martin féle kemencét, amellyel lassúbb és drágább az

előállítás, de jobb minőségű az acél. Az újításoknak köszönhetően a világ acéltermelése az 1865-ös

félmillióról az I. világháború idejére évi 50 millió tonnára emelkedett. A jó minőségű acél előállítása

maga után vonta egy sor más iparágnak a fejlődését, érvényesült az ún. multiplikátor hatás. A

vasútépítésnél acélsíneket tudtak felhasználni, az acéllemezekből könnyebb és gyorsabb hajókat lehetett

építeni. Ezzel párhuzamosan a szállítási körülmények, az infrastruktúra javulása jelentős mértékben

elősegítette az iparosodás fejlődését. Az európai és az USA-beli iparosoknak, kereskedőknek, nem állt a

rendelkezésükre egy jól működő csatornahálózat, mint Angliában, nem utolsó sorban sokkal nagyobbak

voltak a távolságok. Kezdetben csak a helyi piacokra termeltek (magas volt a szállítási költség), a

szállítási lehetőségek nem kedveztek a specializációnak és a tőkebefektetéseknek. Az olcsóbb, gyorsabb

és megbízhatóbb gőzhajó, vasút jobb lehetőséget biztosított a fejlődéshez. A vasútépítés világszerte

rohamos léptekkel halad előre. A magánrészvénytársaságok számára állami szabadalomleveleket

bocsátanak ki, ehhez az építkezési lázhoz köthetőek az első spekulációs válságok. A gőzmozdonyál

korábban kifejlesztett gőzhajó a kezdeti időszakban nem játszott olyan jelentős szerepet a kereskedelem

és az ipar fejlődésében. A fa vitorlások a XIX. század közepén érték el fejlődésük csúcspontját technikai

és tonnatartalom szempontjából egyaránt. A gőzhajók a kezdeti időszakban inkább a folyami hajózásban

játszottak fontosabb szerepet. Robert Fulton fejleszti ki az első gőzhajót, 1807-ben a Hudson folyón és

a Missisippin elindul az első járat. 1838-tól már Anglia és az USA között indítják be a járatokat, 1840-

től, a hajócsavar feltalálásától hatékonyabbá válnak.

A kommunikáció terén a könyvnyomtatáshoz hasonló felfedezése nincs a XIX. századnak, de a

nyomdatechnika jelentős fejlődésen ment keresztül.

1800-ban feltalálják a papírgyártó gépsort, a hengeres sajtót, melyek egyszerűbbé és gyorsabbá tették a

könyvnyomtatást. Így nagyobb példányszámban jelent meg és többen tudták megvásárolni a különböző

műveket, szélesebb körben terjedt a műveltség. A már említett távíró kétségtelenül javított a

kommunikáción, 1850-re a nagyobb európai és amerikai nagyvárost távíróvonallal kötötték össze. 1851-

ben lerakják az első tengeralatti távíróvonalat a La-Manche csatornán. 1876-ban A. Graham Bell által

szabadalmaztatott telefon jelentős mértékben javította a távolsági kommunikációt, egyelőre csak helyi

szinten. Maxwell és Hertz kutatásaira alapozva Guglielmo Marconi felfedezi a drót nélküli távírót, a

rádiót. 1912-ben a rádiónak már jelentős szerepe van az óceáni hajózásban.

A II. ipari forradalom idején a találmányokra inkább jellemző, hogy alapoznak a tudományos

felfedezések ipari alkalmazására. A II. ipari forradalom megkövetelte a tudósok, mérnökök és

vállalkozók közötti együttműködést, a kutatómunkát össze kellett hangolni a fejlesztésekkel. Ebben az

időszakban jelenik meg a hivatásos feltaláló. A sikerágazat a kémia és ennek nyomán a vegyészet

(szóda, kénsav, klór). 1856-ban Williams Perkins a kinin szintetikus megfelelőjének a keresésekor

kikeveri a mályvaszínt, egy nagyértékű bíborfestéket, melynek következtében elindul a festékipar

fejlődése.

A vegyészet fejlődésével az 1830-40-es években Németországban Justus von Leibis

élelmiszervegyész munkásságával hozzájárult a mezőgazdasági művelési módszerek tökéletesítéséhez, a

műtrágyák bevezetéséhez. A konzervgyártás, mesterséges hűtés is jelentős változásokat eredményezett a

táplálkozásban, ugyanakkor a kereskedelem számára lehetővé tette romlandó élelmiszerek exportját a

gyarmati területekről.

Az iparosodáshoz és a gyors gazdasági fejlődéshez szükség volt egy megfelelő intézményi

keretre, társadalmi szabályozásra. A fejlődés elsődleges feltétele a szabad foglalkozás választásához és a

társadalmi, földrajzi mobilitáshoz való jog, amely a korabeli Európában egyre inkább általánossá vált. Az

angol jogrendszernek volt az egyik legfontosabb szerepe a fejlődésben, a magán és a köztulajdon

tisztelete terjedt el az USA-ban és a brit domíniumokon is. A megfelelő joggyakorlat, a belső vámok és

illetékek, a kézművescéhek felszámolása világszinten nagy hatást gyakorolt a gazdaság fejlődésére. Az

1804-ben Franciaroszágban bevezett Code Civil és az 1807-es Code Commerce által meghatározott üzleti

vállalkozási formák Napóleon hódításai révén elterjednek egész Európában.

5. tétel A klasszikus közgazdasági gondolkodás kialakulása

Adam Smith

Adam Smith a klasszikus közgazdaságtan megalapítója 1723-ban született Skóciában, egy

középosztálybeli családból, apja vámtisztviselő. Minden iskolát elvégez, ami abban a korban lehetséges

volt. Tizennégy évesen 1737ben beiratkozik a Glasgow-i egyetemre. Az egyetemi évek után még hat évet

tanul Oxfordban, 1746-ban fejezi be a tanulmányait. 1748-1751 között szülőföldjén Edinboroughban

angol irodalmat és közgazdaságtant oktat. 1751-ben állást ajánlanak neki a Glasgow-i egyetemen, ahol

logikát és filozófiát oktat. Az első elméleti munkája 1759-ben jelenik meg: „Az erkölcsi érzelmek

tana” címmel mely inkább a társadalommal foglalkozik, mint a szűkebben értelmezett gazdasággal.

Művében vizsgálja, hogy mi határozza meg a társadalmak működését, az emberek közötti kapcsolatok

hogyan működnek. A glasgowi tartózkodás hasznos volt számára, mert megfigyelhette Nagy-Britannia

ezen részének ipari fejlődését. Adam Smithnél a tolerancia a szimpátiával párosul, egy igazi békebeli

társadalomfilozófus.

1764-ben 41 évesen lemondott tanári állásáról és egészen 1767-ig nevelőként Franciaországban

tartózkodik, itt találkozik az encyklopedistákkal és a fiziokrata közgazdászokkal. A Franciaországban

elötöltött három év döntő hatást gyakorolt a munkásságára.

1766-ben visszatér Angliába és Kirkcaldy városába visszavonulva hat éven keresztül dolgozik a

klasszikus közgazdaságtant megalapozó munkáján. 1776-ban jelenik meg Londonban „A nemzetek

gazdagsága” címmel (Vizsgálódás a nemzetek gazdagságának természetéről és okairól), amely nem

tisztán közgazdasági munka. Annyira alapműnek számít, hogy a két világháború között is

gazdaságelméleti szempontból hasznosították. A tanulmányokból kitűnik, hogy egy teljesen racionális

ember szemével vizsgálta a különböző gazdasági-társadalmi folyamatokat, hideg cinikussággal és

racionalitással egymás mellét tudta sorakoztatni a tényeket és levonta a következtetéseket.

1778-ban magas beosztásban vámhivatalnoknak nevezik ki, élete végéig ebben az állásban

tevékenykedik. Szellemi munkásságának idejében az ipari forradalom kezdetén Anglia már elvesztette

agrárjellegét és ipari országgá vált. A tőkés termelés meghonosodott úgy az iparban, mint a

mezőgazdaságban, az angol kapitalizmus nagyhatalommá fejlődött. A megerősödött polgárság gazdasági

tevékenységét azonban számos idejét múlt intézmény gátolta. A protekcionizmus, amely jelentős

mértékben hozzájárult az angol tőkés ipar kibontakozásához, küldetése teljesítése után csak bénította a

polgárság vállalkozó kedvét. Számos kormányzati előírás kötötte meg a vállalkozók kezét és a

tisztviselők serege zaklatta őket munkavégzésük során. Pl. Az Írországgal való kereskedelem korlátozva

volt és jelentős akadályai voltak a külkereskedelemnek is. Korlátokat jelentettek a termelőerők fejlődése

számára a még megmaradt feudális maradványok. A városokban még érvényben voltak a céhszabályok,

amelyek a tanoncidőt hét évben állapították meg.

Smith a gazdaságilag megerősödött polgárság érdekeit képviselte, támadta az elavult

intézményrendszert, a protekcionizmust és a feudális maradványokat. A gazdasági élet belső

összefüggéseinek megismerése terén jelentős lépést tesz előre. A XVIII. század második felében, a

feudális béklyóktól jórészt felszabadult angol viszonyok között, amikor az állam gazdasági beavatkozása

is egyre jobban csökkent, a fiziokratáktól eltérően már azt vizsgálja, hogy az emberek tényleges

magatartásán át milyen gazdasági összefüggések, milyen gazdasági rend valósul meg.

A munka öt könyvől áll: (1923-ban jelenik meg először magyarul az első két kötet).

Az első könyv tárgyalja azokat az alapelveket, amelyek a gazdaságot mozgatják: munkamegosztás,

értéktöbblet, érték, értékelmélet.

A második könyv a tőke termelésével, felhalmozásával és működésével foglalkozik.

A harmadik könyv az addigi európai gazdasági fejlődés leírása, tárgyalása.

A negyedik könyv a politikai gazdaságtannal foglalkozik, bírálja a merkantilizmust és a fiziokratizmust.

Egy közgazdaságtani paradigmát alkotott, létrehozott egy rendszert, amely nem egy merev, zárt

rendszer, ha változnak a feltételek, akkor bővíthető. Ez az elmélet tartalmazza azokat az alapfogalmakat,

amelyeket addig ismertek, de új fogalmakat is alkot. (befektetés, beruházás, tőkeráfordítás).

A munkából kitűnik, hogy katolikus volta ellenére egy mechanikus világképpel rendelkezett, azt

vallotta, hogy nem csak a társadalom, hanem a gazdaság is működőképes önállóan. Az állam ha magára

hagyja a gazdaságot az úgy is működik, mert a törvényszerűségek érvényesülnek, vagyis „láthatatlan

kéz” vezérli a gazdaságot. Nála jelent meg először az az elgondolás, hogy hagyják az állampolgárt

szabadon termelni, mert természeténél fogva úgyis többletre törekszik, a gazdaságot a természetes

rendhez kell igazítani. Az önérdeküket szabadon követő egyének magatartása révén társadalmi síkon nem

a káosz, hanem a gazdasági folyamatok szabályozott alakulása, rend alakul ki, s az önérdekét követő

egyén, anélkül, hogy ez lett volna a közvetlen célja a társadalom érdekét a lehető legjobb mértékben

megvalósítja. Smith „láthatatlan kézről” beszél: „láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, amelyet ő nem is

keresett.” A gazdaság működésében ugyanakkor vannak zavarok, pont úgy mint a természetben, amelyek

maguktól nem oldódnak meg. Meg kell találni az okokat, amelyek a zavarokat okozzák. Ez az állam

hibája és nem a gazdaságé, tehát az állam gazdaságpolitikáján kell változtatni.

Smith számára a közgazdaságtan ugyanakkor az erkölcsfilozófiának az egyik ága, amely többek

között az emberi természettel is foglalkozott, felfogására nagy hatással voltak az őt megelőző

gondolkodók elméletei. Az angol felvilágosodás kiemelkedő képviselője Shaftesbury szerint a

társadalom, és így a gazdasági élet folyamatát is két ellentétes ösztön, az önérdek követése és az alturista

érzés váltják ki, s az államférfiaknak a gazdasági élet orvoslása végett nem a hatalmi érdek, a

kereskedelmi mérleg egyensúlyának megvalósítására kell törekedniük, hanem az emberi természetből

fakadó szenvedélyek összhangját kell megvalósítaniuk. Hume viszont az alturista érzést igyekezett az

önzésre visszavezetni. Mások iránti együttérzésünk szerinte abból fakad, hogy embertársaink helyzetébe

képzelve magunkat, átéljük érzésvilágukat. Tipikusan polgári erkölcsi felfogást képviselve hirdeti, hogy

az erény az, ami az egyén számára hasznos.

Smithnek az emberi természetről alkotott felfogására nagy hatást gyakorolt B. Mandeville angol

orvosnak 1705-ben megjelent, feltűnést és megbotránkozást keltő költeménye, amely „A méhek meséje,

avagy egyéni bűnökből társadalmi erények” címmel jelent meg. Shaftesburyvel ellentétben Mandeville

azt tartja, hogy minél inkább igyekeznek az emberek szenvedélyeiket, vágyaikat, hiú kívánságaikat

kielégíteni – ezeket bűnöknek tartja -, annál gazdagabb lesz a társadalom, hiszen a munkamegosztás

következtében kialakult széleskörű függőség folytán annál több ember jut munkaalkalomhoz, annál

nagyobb a piac a kereskedők számára, még ha az ehhez szükséges anyagi eszközöket nem is tisztességes

úton szerezték. Mihelyt azonban minden polgár a fejébe veszi, hogy megszünteti fényűző életmódját és

az erény, a becsületesség útjára lép, rögvest elszegényedik a társadalom, a kereskedők tönkremennek, a

gyárakat bezárják. Mandeville következtetése: kell a csalás, a bűn, a fényűzés, a hiúság, ha egy nép

nagyságra, gazdagságra vágyik. Smith az önérdek hajhászásának társadalmi-gazdasági hatását innen

vehette át.

A Smith által alkotott logikai rendszer a gazdaság minden szektorának megfelel. Egy

befektetésorientált elmélet. Smith szerint befektetés nélkül nincs növekedés. A munkájában részletesen

kitér a munkamegosztás, a munkaerő színvonalának tárgyalására, természeti erőforrásokról, szellemi

tőkéről beszél. Egy ország gazdagsága attól függ, hogy mennyire képzett a társadalma. Megalkotja a

kiegyensúlyozott gazdasági növekedés elméletét, a társadalom és az erőforrások között hosszútávu

egyensúly van. Smith olyan kategóriákat alkot, amelyek a gazdaság bármely területén alkalmazhatóak.

Legfontosabb közgazdasági problémák

A gazdaság növekedésének problémái

A gazdasági növekedés alapvető feltétele, a tőkefelhalmozás is az egyén önérdekéből fakad.

Hangoztatja, hogy „a tőkét a takarékosság növeli...a takarékosság a tőke növekedésének a közvetlen

oka.” A takarékosságra ösztönző főok pedig „helyzetünk javításának a vágya”. Az értéktörvény

érvényesülésének is az az alapja, hogy az önző árutermelők legalább annyi értéket akarnak termékükért

kapni, mint amennyit az tartalmaz. Így az önérdek ösztönző hatására a termelők a piacot minden központi

irányítás nélkül spontán módon ellátják a szükséges árukkal. Azáltal ugyanis, hogy a tőke mindig oda

áramlik, ahol nagyobb profitra van kilátás, a munkás ott vállal munkát, ahol magasabb bért ígérnek neki,

a földesúr olyan növényeket termeltet, amelyek után nagyobb a járadéka, megvalósul a termelési

tényezők optimális allokációja, azaz minden egyén „szükségszerűen dolgozik, hogy a társadalom évi

jövedelme a lehető legnagyobb legyen”..., e folyamat eredményeként a temelés szerkezete a kereslet

szerkezetéhez igazodik. Amint láthatjuk Smith-nél már felbukkan az optimális allokáció elve, a

előnykiegyenlítődés elve: azzal, hogy az egyes termelési tényezőket ott használják fel, ahol nagyobb

jövedelmet lehet általa elérni, az egyes tényezők jövedelme felhasználásuk különböző területein

kiegyenlítődik, a termelés nagysága ezáltal a lehető legnagyobbra emelkedik, s megvalósul a piaci

egyensúly. Ellene hat viszont az optimális allokációnak a monopóliumok léte. Smith támadja a

merkantilisták protekcionista politikáját, amely egyes hazai termelési ágaknak mesterséges védelmet akar

biztosítani. „...az ilyen monopólium a hazai piacon gyakran jelentős támogatást jelent az azt élvező

iparágaknak és azokba a munka és a tőke nagyobb tömegeit irányítja, mint amekkora egyébként áramlott

volna. ... De távolról sem olyan nyilványvaló, hogy előmozdítja-e a társadalom egész tevékenységének

erősödését, vagy annak a legkedvezőbb irányba terelését.

A gazdasági élet Smith által ábrázolt természetes rendje más, mint a fiziokratáké, noha az egyéni

érdekek szabad játékán épül fel mind a kettő. A gazdasági élet polgári rendjét Smith nem a értelem révén

kívánja megvalósítani. Ez nála az önérdek követésén át automatikusan megvalósul. Azt szerinte

semmiféle, az emberi természetnek ellentmondó intézkedés nem tudja megakadályozni. „Úgy látszik írja,

hogy az emberi test egészséges állapotában az önfenntartás valami ismeretlen tehetségét tartalmazza,

amely még az egészen hibás életrend rossz hatásait is el tudja hárítani, vagy meg tudja javítani.”

Quesnay, aki maga is orvos mégpedig elmélkedő orvos volt... azt hitte, hogy csak egy bizonyos

pontos életrend, a tökéletes szabadság és a tökéletes igazság életrendje mellett tud az államszervezet

fejlődni és boldogulni. Valószínüleg nem vette figyelembe azt, hogy az államszervezetben minden ember

a saját helyzetének megjavítására irányuló törekvése az önfenntartásnak az a tehetsége, amely sok

tekintetben el tudja hárítani és ki tudja javítani a részrehajló és elnyomó nemzetgazdasági politika rossz

hatásait. Bár az ilyen nemzetgazdasági politika kétségtelenül többé-kevésbé késlelteti a nemzet haladását

a gazdagság és virágzás felé, nem mindig bírja azt megakasztani, és még kevésbé visszafordítani.

A gazdaság növekedésének problémái

Smith vizsgálódásait a társadalmi gazdagság keletkezésének problémáival kezdi. A

merkantilisták, amint tudjuk egy ország gazdagodását a külkereskedelmi mérkeg aktív egyenlegétől

várták. A fiziokraták a termelést jelölték meg a társadalom gazdagodási forrásának. A gazdaság

létrejöttét azonba az összes termelési ágazat közül csak a mezőgazdaságban látták. A föld, a természet

hozza létre az ő felfogásukban a gazdagságot. Smith előtt Franklinnál már megtalálható a gazdagság

munkára való visszavezetése. Smith Anglia fejlett polgári viszonyai között, amikor a termelés a

fontosabb ágazatokban már uralkodóvá vált, és a tőke számára egyaránt hasznosnak bizonyult, hasonló

megállapításra jutott, s a munkát általában tartja a gazdagság forrásának, bármely termelési ágban is

fejtették ki. Túljut tehát a merkantilisták és a fiziokraták egyoldalú felfogásán, de bizonyos szempontból

a Smith-i szemlélet is egyoldalú, hisz a gazdagság létrehozásához a munka mellett a termelési eszközök

és a föld is hozzájárul.

A munkamegosztás: Az önérdekből és annak az emberi nemre jellemző megnyilvánulási

formájából, a cseréből következik Smithnél a munkamegosztás. Ennek kezdetben csupán természeti

alapjai vannak, az emberek született képességei. A csere során azonban egyre jobban érdekeltté váltak

különböző képességeik kibontakoztatásában, így különböző foglalkozási ágak alakultak ki és különültek

el egymástól. Tehát a munkamegosztás mértéke összefügg a termelékenységgel. A termelékenység

legfontosabb tényezője a munkamegosztás. A kettő működésébe be kell építeni még egy elemet a

technológiát, amely a munka szervezetét és az eszközkészletét jelen. Valójában a munkamegosztás

fejlődéseként alakult ki a csere, az áruforgalom. A Smith-i sorrend annak a következménye, hogy az

emberi természetből akarja deduktív módon levezetni a gazdasági összefüggéseket. Smith a

preindusztriális kornak, a manufaktúra korszakának közgazdásza volt, amikor a termelés még zömében

kézierővel folyt, ezért tekintette a munkamegosztás fejlődését a gazdasági fejlődés motorjának.

A munkától függ a jövedelem nagysága. A munkamegosztás függ attól, hogy mekkora az aktív népesség

és ezek munkájának hatékonysága. Ha egy munkafolyamatot részműveletekre bontanak, az elősegíti a

munkaszerszámok tökéletesedését, találmányok létrejöttét, ösztönzi tehát a technikai haladást. A

technikai haladás ily módon Smithnél nem autonóm tényező, hanem függő változó. A technikai haladást

Smithnél elsősorban nem az új gépek megjelenése jelenti, hanem a munka termelékenységének a

növekedése a munkamegosztás szélesedése révén. A munkamegosztás lehet kétféle:

- P1 - az üzemen belüli munkamegosztás (specializáció)

- P2 – egyes vállalatok vagy gazdasági ágazatok között jön létre

Mindkettőre érvényes, hogy a munka a gazdagság forrása. Az ipari munkást Smith beemeli a termelő

osztályba, aki értéktöbbletet állít elő. Az értéktöbblet eredete az emberi önzés és ezért a többlet elérése

érdekében hajlandóak cselekedni.

A munkamegosztás azonban feltételezi az előzetes tőkefelhalmozást. A termelés időt igénylő

folyamat. Míg a termék el nem készül szükség van készletekre, amelyek a munkásokat létszükségleti

javakkal, anyagokkal, eszközökkel látják el: „...a készletek felhalmozásának a munkamegosztás meg kell

előznie...” s az alkalmazott munkások száma, azon át pedig a munkamegosztás szélesítése,

hatékonyságának a növelése az előzetesen felhalmozott tőke nagyságától függ. A tőke forrása Smithnél a

személyes megtakarítás. Ez a munkabérből nem történhet meg, mert az csak a legszükségesebb javak

beszerzésére elegendő. A földesurak szerinte improduktív módon költi el a jövedelmüket.

A munkamegosztáshoz kapcsolja a pénz fogalmát is. A XIX. században derült ki, hogy a pénz

képes újratermelni önmagát. A pénzben a munkamegosztás technikai eszközét látja, a tőke

aktivizálásában van nagy szerepe.

Érték- és jövedelemelosztási elmélete

A gazdasági életben mindig egy fő problémát jelentett, hogy meg kellett határozni mi egy

tevékenység értéke. Ez nyilván attól függ, hogy miben mérjük. Pl. pénzben (természetesen nem csak

ebben lehet mérni). Smith előtt az árban vélték felfedezni az értéket. Ez a középkorban és azt követően

egészen Smith-ig egy igazságos árat jelentett, amely a társadalom értékítéletétől és az isteni

gondviseléstől függött. Az állam feladatának tartották az igazságos ár meghatározását, hogy a

legszegényebb réteg is tudja megvásárolni a termékeket. Az igazságos árelmélet összefonódott az

igazságos jövedelemeloszlással. A XVIII- században, 1763-ban jönnek létre egy új elmélet alapfogalmai.

A piaci árak függnek a kereslettől és a kínálattól, valamint a vásárlók vagyonosságától,

fizetőképességétől. (Alfred Marschall, egyensúlyi ár stb.)

Smith ábrázolásában az árutermelők a társadalmi munkamegosztás tagjaként egymás számára

dolgoznak, s amikor árut cserélnek, egyúttal munkát cserélnek. „Amit pénzért, vagy áruért veszünk, azt ...

munka ellenében szerezzük.” „A munka tehát minden áru csereértékének valóságos mértéke.” Rámutat

azonban arra, hogy sokszor nehéz két különböző munkamennyiséget egymással összehasonlítani, mivel a

különböző munkafajták mögött eltérő szaktudás, fáradtság, szellemi erőkifejtés húzódik meg. A

különböző munkafajták egybevetése nem valami pontos mértékhez igazodik, „hanem a piaci

alkudozáshoz és egyezkedéshez..., amely nem pontos ugyan, de elégséges a mindennapi élet ügyeinek

irányításához.”

Az értéknek a munkával való meghatározását Smith kettős értelemben használja. Amikor arról

beszél, hogy minden munkával vásárolunk meg, akkor az áruban megtestesült munkamennyiségre utal.

Ugyanakkor gyakran felbukkan nála az az értékmeghatározás is, miszerint „valamely árunak értéke ...

tulajdonosa számára, az a munkamennyiség, amelyet azzal megvásárolhat, vagy megszerezhet.” Amíg a

kisárutermelők saját munkaterméküket cserélik, nincs probléma a két meghatározással. Smtih számára a

törés akkor következik be, amikor a tőkés a bérmunkás eleven munkáját vásárolja meg.

Az érték meghatározására csak egy elem adhatja a mérhetőség bázisát. Pl. a munka mennyisége az

időhöz viszonyítva. ( Mekkora a befektetett munka ?)

Az értékelmélete a csereértékhez kapcsolódik:

1. Az áruk csereértékének valóságos alapja az a munkamennyiség, amellyel a piacon az áruk

megjelennek.

2. Minden áru értékében meg kell jelenjen három tényező: a föld, a munka és a tőke. Nem utolsó sorban

fontos, hogy az áru létrejöttéhez a három tényezőből mennyit kell felhasználni.

3. A piacokon megjelnő értékek közötti különbség magyarázata lehet a tökéletlen piac, a kínálat nem tud

alkalmazkodni a kereslethez, a megjelenő csereérték idegen tényezőként jelenik meg.

Adam Smith értékelméletét 100 éven át próbálták értelmezni. Smithnél létezik természetes ár és

valóságos ár. A kettő közötti különbséget a gazdaságnak, monopszón vagy monopolisztikus

befolyásolásával magyarázza. Értékelmélete egy hosszútávú egyensúlyi árelmélet. A valóságban az árak

eltérhetnek a természetes ártól, de hosszútávon az egyensúlyi ár fog érvényesülni.

Az áruban megtestesült munka mennyiségével határozza meg az áru értékét, a profit, a

földjáradék meg nem fizetett munkatermékeként tárul elénk Smith munkájában. Ezt ki is hangsúlyozza:

„Mihelyt a föld magántulajdonba kerül, a birtokos részt kért csaknem minden, a munkás által előállítható,

vagy gyűjthető termékből. Az ő járadéka a földön végzett munka termékéből az első levonás.” A bérlő

profitja a „második levonás, amely a földön kifejtett munka termékét éri.” Máshol arról ír: „Az érték,

melyet a munkások adnak hozzá az anyaghoz...két részre oszlik: az egyik rész a munkásoknak fizetett

bér, a másik a munkaadónak a nyeresége az anyagokra és a munkabér előlegezésére fordított tőke után.

Vagy: „Mikor egyesek kezében a tőke felhalmozódott, ezek között természetesen akadtak olyanok, kik

szorgalmas embereket alkalmaztak, s azokat anyagokkal és élelmiszerekkel látták el abból a célból, hogy

nyereséget szerezzenek maguknak munkatermékük eladásából, vagyis abból, amivel a munka az anyag

értékét növelte.” Marx kizsákmányolási elméletének itt vannak a gyökerei, az angol klasszikus

közgazdaságtanban.

Smith „A nemzetek gazdagságá”-ban az áruban megtestesült, vagy az áruért vásárolható

munkamennyiséggel határozta meg az áruk csereértékét. Emelett azonban felbukkan egy másik

értékmeghatározás is. Arról ír, hogy „a munkának valamely áru megszerzéséhez, vagy előállításához

rendesen szükséges mennyisége nem az egyedüli körülmény, mely az annak megvásárlásához vagy

becseréléséhez szükséges, a munkamennyiséget rendszerint meghatározza. Egy többletmennyiséget kíván

meg annak a tőkének a nyeresége, amely a munkához szükséges munkabért előlegezte és az anyagokat

rendelezésre bocsátotta. A munkaértékelmélet talaján felbukkanó ama problémával találkozhatott, amikor

a tőkét a bérmunkás munkájára cserélik, azaz amikor a tőkés a munkabéren élő munkamennyiséget

vásárol, többet kell hogy kapjon a bérjavakban megtestesült munka mennyiségénél, különben nem lenne

profitja. Eddig az áruban megtestesült és az áruért vásárolható munkamennyiséget azonos nagyságként

kezelte, de a munkabérként szereplő áruért kapható munkamennyiség meghaladja a bérjavakban

megtestesült munkamennyiséget. A problémát Marx úgy oldotta fel, hogy a munkást úgy ábrázolta, mint

aki nem a munkáját, hanem a munkaerejét adja el, aminek értékét a munkaerő újratermelési költségei

határozzák meg.

A tömegtermelés időszakában, amikor egyre nő a fogyasztási cikkek kínálata, s a fogyasztási

javak piacán a munkások jelentik a fő vásárlóerőt, a munkabér alakulását nehéz lenne a munkaerő

újratermelési költségeivel kapcsolatba hozni. Azok csak akkor értelmezhetők, amikor a munkabér

nagysága még közel van a létfenntartási eszközök minimumához.

Az árcentrumra található Smithnél egy további meghatározás, amely már teljesen elszakad a

munkaértékelmélettől. A tőkés verseny kialakítja az átlagprofitrátát, a termék ára az önköltség +

átlagprofit körül ingadozik. Ezt az árcentrumot nevezi Smith természetes árnak. Felismeri, hogy a

természetes ár nagysága a jövedelemelosztási viszonyokkal változik. Így a természetes árat a

munkaértékelmélettől függetlenül jövedelmekkel határozza meg, munkabérben oldva fel a termelési

költségeket. „Minden társadalomban vagy vidéken a munka és a tőke különböző alkalmazásánál, a

munkabér és a nyereség rendes, vagy átlagos mértéke alakul ki. Éppen így minden társadalomban és

vidéken a járadéknak és rendes vagy átlagos mértéke alakul ki...Mikor valamely áru ára nem nagyobb és

nem kisebb annál, ami elégséges a földjáradék, a munkabérek és az áru előállításánál, előkészítésénél és

piacrahozatalánál használt tőke nyereségének a megfizetésére azok természetes mértéke szerint, akkor ez

az áru olyan áron kelt el, melyet természetes árnak mondunk.”4 ....”civilizált országban kevés olyan áru

van, melynek csereértéke csupán munkából származik, mivel a járadék meg a nyereség jelentékenyen

hozzájárul azok nagyobb része csereértékéhez.” Ez további magyarázata annak, amiért „az ilyen ország

évi munkaterméke mindig sokkal nagyobb munkamennyiség megvásárlásához lesz elégséges, mint

amennyit ennek a munkaterméknek előállítására, feldolgozására és piacra hozatalára fordítani kellett.

A munkarétékelméleten felépülő Smith-i jövedelemelosztási elméletben a jövedelmek az érték

részei, az árcentrumot természetes árként definiálva viszont a jövedelmek a természetes ár meghatározói.

Smith arról ír, hogy a magas nyereségek sokkal inkább hatnak a javak árainak emelésére, mint a magas

munkabérek. Pl. ha a vászoniparban a lentiloló, a fonó és a szövő munkások bére napi 2 pennyel

emelkedne, ez az árakat csak számtani haladvány szerint emelné. Az árak azonban ennél jobban

emelkednek. A lentilolók munkaadója ugyanis a megemelkedett munkabér után is felszámítja az 5 %-os

nyereséget, s termékét ilyen magasabb áron adja tovább a fonómunkások munkaadójának. Azt az 5%-os

profitot nemcsak saját munkásai magasabb bére, hanem a len, mint nyersanyag ára után is felszámítja. A

szövőmunkások alkalmazója pedig profitja kiszámításánál saját munkásai magasabb bére mellett a

lenfonal magasabb árát is figyelembe veszi. A nyereség emelkedése úgy működik, mint a kamatos kamat.

Társadalomszemlélete és a jövedelemeloszlás:

Adam Smithnél gazdaságilag három értékes csoport létezik a bérmunkások, a tőkések és a

földbirtokosok. A kérdés az, hogy a három csoport között hogyan oszlik meg a jövedelem. A bérmunka

egy olyan egység, amely az áru összértékéből levonható. Smith mindent munkabérnek nevez ami a

munkás számára jövedelemként jelenik meg. A munkabér lényege az, hogy szabad embereket feltételez,

két szabad ember szerződése útján jön létre. A gazdasági növekedést is a munkabérekhez kapcsolja. A

munkabérek ha növekednek, jólétet eredményeznek, amely növekvő keresletet indukál, a növekvő

kereslet kielégítéséhez újabb beruházásokra van szükség, amely a gazdasági fejlődést hozza magával.

A profit nagysága a munkabérrel fordítottan arányos. Ő fogalmazza meg először a profitráta

fogalmát, amely származhat ipari vagy mezőgazdasági tevékenységből. A profit a tulajdon

működtetéséből származik. A profit részének tekinti a kamatot, a kamat növekedése a profit növekedését

idézheti elő. Nála a pénz kamata mindig származékos jövedelem, vagy a profitból fizetik, vagy más

jövedelemből. A profitot Smith nem tekinti munkabérnek.

4 Adam Smith: i.m.104. old.

Smith a munkaértékelmélet alapján a profitot levonásnak tekinti a munkás által alkotott értékből,

aminek az az alapja, hogy „minden mesterségben és iparban a legtöbb munkásnak szüksége van egy

munkaadóra, aki előlegezi nekik munkájukhoz az anyagot és munkabérüket meg életfenntartási

költségeiket a munka elkészültéig.” A természetes árral kapcsolatban már költségnek tekinti a profitot is.

Arról ír, hogy hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a munkaadó előlegezi munkásai bérét, ugyanúgy saját

magának is előlegezi saját eltartását, ami általában ahhoz mért lesz, amit a jószág eladásánál

nyereségként józanul várhat. Ha ezt a nyereséget nem éri el, akkor nem is térül vissza neki az, amibe

ezek a jószágok neki valójában kerültek.” A költségeknek a modern közgazdaságtanban „opportunity

cost”-kénti értelmezése Smith alábbi soraiban: ha a munkaadó termékét „olyan áron adja el, mely nem

juttatja neki a vidéken érvényben lévő rendes nyereség mértékét, ő nyilván veszít az üzleten, mert

tőkéjének más módon való befektetése esetén ezt a nyereséget elérte volna.”5 Azaz a máshol elérhető

profit elszalasztása is költsége a teméknek.

A földjáradék alapja a tulajdon, amit ki lehet adni bérlőknek, egy termelési költség, a föld

használatáért járó természetes jutalom. A Smith-i földjáradék-elmélet elsősorban fiziokrata vonásokat

tükröz. A földjáradék nála egyrészt levonás a munkás által termelt értékből, s mint ilyen a mezőgazdasági

termék ára által meghatározott. Smith-nél már felbukkan a földesurak és a polgárság közötti konfliktus,

amely majd Ricardonál jelentkezik erőteljesebben. Smith szerint „a földesurak szívesen aratnak ott, ahol

sohasem vetettek s még azért is járadékot követelnek, amit a föld magától megterem.” Máshol arról ír,

hogy a bérlő tőkét fektet a földbe, hogy azon javításokat eszközöljön, mikor azután a haszonbérlet

megújítására kerül sor, a földbirtokos a járadéknak olyan mértékű emelését kívánja, mintha a javítást

egészen ő végezte volna el. A földjáradéknak egy másik megközelítése során Smith arról ír, hogy a

mezőgazdasági termékek egy része iránt a kereslet olyan nagy, hogy magasabb árat eredményez, mint

ami a termék piacrahozatalához elégséges, azaz a bérlő költségei és rendes nyeresége felett még többletet

is ad. A földjáradék eme magyarázat szerint monopolár következménye, a munkabértől és a nyereségtől

eltérően nem határozza meg az árat, hanem az áralakulás által meghatározott.

Smith arra is választ kívánt találni, hogy az ipari termékeknél az ár csak az önköltséget és az

átlagos profitot téríti meg, míg a mezőgazdaságban ezen felül földjáradékot is eredményez, ezt azzal

magyarázza, hogy „a mezőgazdaságban a természet együtt dolgozik az emberrel és bár munkája nem

kerül költségbe, termelésének éppúgy megvan az értéke, mint a legköltségesebb munkásnak.” A

természet munkája az, amely az emberkéz minden munkájának leszámítása és kiegyenlítése után marad.

5 Adam Smith: i.m.105. old.

A természetet is értékalkotónak tekintve az állatokat együtt emlegeti a föld természeti erejével. A

bérlőnek „nemcsak dolgozó cselédjei, hanem dolgozó marhái is termékeny munkások...A

mezőgazdaságban dolgozó emberek és dolgozó állatok tehát termelésük értékével nemcsak saját

fogyasztásuk értékét és a fenntartásukhoz felhasznált tőkét térítik vissza annak nyereségével együtt, mint

az ipari munkások, hanem ennél sokkal nagyobb értéket.” Nincs olyan ipari munka, „mely bármikor is

ennyi új értéket termelne.” Az iparban „a természet nem csinál semmit, az ember csinál mindent...”

Ebben a megközelítésben a természet is növeli a mezőgazdasági termékek értékét, a földjáradék

nagyságát, illetve a természetes árat meghatározó tényező.

A tőkefelhalmozás – t a gazdasági növekedés alapjának tekinti. A tőkefelhalmozás a

megtakarításoktól függ. Ez alapján két társadalmi kategóriát határoz meg:

- aki megtakarít az a társadalom hasznára cselekszik

- aki léha és pazarol az a társadalom kárára van.

Smith szerint a farmerek, a kereskedők és az iparosok halmozhatnak fel tőkét, ők a gazdaság motorjai. A

megtakarítást Smith azonosítja a beruházással, nála nincsenek elköltetlen megtakarítások. A

tőkefelhalmozás érdekében össztársadalmi szinten ösztönzi a megnemtakarítók számának a csökkentését,

mert ezek károsak a társadalomra. Hangoztatja, hogy a megtakarításokat is elfogyasztják, „csakhogy más

néposztálybeliek: munkások, kézművesek, iparosok, kik nyereséggel együtt térítik vissza évi

fogyasztásuk értékét.”

Ennek értelmében ösztönzi a kivándorlást, a fölös népesség eltávolítását és az improduktív

foglalkozások, szakmák csökkentését. A földek szabad adás-vételét akarja megvalósítani, ezért meg kell

szüntetni a földek egyenesági öröklését. Az ipar és a belkereskedelem területéről ki akarja az állami

intézkedéseket szorítani.

Smith nyomán terjed el az angol klasszikus közgazdaságtanban az a gondolat, hogy a felhalmozás

a megtakarított jövedelmnek produktív munkások béreként, a munkások élelmiszer szükségleteinek a

megelőlegezését jelenti. Nála a tőke elsősorban forgótőke, bár többször említi az állótőkét is, mint a

termelés nélkülözhetetlen elemét, de ábrázolásában a produktív munkások fogyasztása a végső feltétele

az állótőke pótlásának és növekedésének. Még Ricardónál is a tőkés a megtakarítása révén először olyan

munkásokat táplál, akik számára gépeket termelnek, majd további megtakarításai révén e gépekkel

fogyasztási javakat előállító munkásokat tart el. Ilyen formában már Smithnél megtalálható a

munkabéralap elmélete. Adva van a tőkések megtakarítása révén a munkások rendelkezésére álló

létfenntartási javak mennyisége, mint a munkabéralap, az egyes munkás bére eme munkabéralapnak és a

foglalkoztatott munkások számának a hányadosa. Ha nő a felhalmozás, nő a munkabéralap, nő az egyes

munkások bére, nőni fog a népesség, és vele együtt a munkaerő kínálata, a munkabér lecsökken korábbi

szintjére.

A társadalom rendelkezésére álló javak mennyisége és a jövedelem csak akkor nő, ha annak

megtakarított részét produktív munkások alkalmazására fordítják. Nem nő viszont a javak mennyisége,

nem nő a jövedelem, ha annak megtakarított részét improduktív módon használják fel. A nagyszámú

ipari munkás alkalmazásával meggazdagodhat valaki, írja Smith, de csak elszegényedik, ha nagyszámú

cselédet tart. A társadalom néhány felettébb tiszteletreméltó osztályának munkája a cselédekéhez

hasonló. „Az uralkodó, az alatta szolgáló összes bírák és tisztviselők, az egész hadsereg és a hajóraj nem

végeznek produktív munkát.” „Az ilyen egyéneket, minthogy ők maguk nem tesznek semmit, mások

munkájának termelése tartja el. Ha tehát szükségtelenül nagy mértékben szaporodnak el, az évi

termelésnek olyan nagy részét fogyaszthatják el, hogy ami marad, nem elégséges a produktív munkások

eltartására...A következő év termelése tehát kisebb lesz.”

A munkamegosztás terjedelmét a piac nagysága is befolyásolja Smithnél. „Egészen kicsiny

piacon senki sem találhat indító okot arra, hogy magát éppen csak egy foglalkozásnak szentelje...Nem

egy olyan foglalkozás van, még a legegyszerűbb fajtája is, melyet csak nagyvárosokban lehet űzni.”

Az ipari forradalom előtti időszakban Smith-nél a munkaerő növekedése alapvető fontosságú a

gazdasági növekedés szempontjából. E kérdésben a merkantilisták felfogását követi, mely szerint a

tőkefelhalmozás a munkásnépesség növekedését is maga után vonja. Ha nagyobb a felhalmozás üteme,

jobban nő a kereslet a munkások iránt. Hangoztatja, hogy nem a leggazdagabb, hanem a leggyorsabb

ütemben fejlődő országokban a legmagasabb a munkabér. A magas munkabér viszont a munkásokat

nagyobb szaporodásra ösztönzi, hiszen a gyermekbőség ilyenkor a vagyonosodás forrása.

A dinamikus egyensúly egyes elemei is fellelhetőek Smith munkásságában. Nála a gazdasági

növekedés során a munkabér mozgása hozza összhangba a lakosság számának a növekedését a

tőkeállomány növekedésével. Alacsony munkabér mellett magas a profit, a tőkék gyors ütemben

halmozódnak fel, de ugyanakkor a lakosság növekedése lassú. Magasabb munkabérnél viszont az

akkumuláció üteme elégtelen a nagymértékben szaporodó munkások létszámához képest. A munkabér

bizonyos szintjénél azután egyensúlyba kerül a munkaerő és a tőkeállomány növekedési üteme.

A tőke felhalmozódásával nő Smithnél a tőkések egymás közötti versenye, ami arra kényszeríti a

tőkéseket, hogy leszállítsák a profitrátát. A profitráta tehát a tőkések versenyének a tőkefelhalmozás

során bekövetkező erősödése folytán csökken. A csökkenő profitrátát azonban nem tekinti a gazdasági

növekedés akadályának. Szerinte a nagyobb tőke kisebb profitráta mellett is jobban nő, mint a kisebb

tőke nagyobb profitráta mellett.

A mezőgazdasági munkát produktívabbnak tekintve az ipari munkánál, Smith azt tartja, hogy egy

országnak, amely viszonylag kevés tőkével rendelkezik, elsősorban a mezőgazdaságba kell fektetnie,

mert a tőke ott hozza a legnagyobb mennyiségű produktív munkát mozgásba, és ott keletkezik a

legnagyobb érték. A mezőgazdaság után az iparba fektetett tőke hozza a legtöbb termelőmunkát

mozgásba és növeli a legnagyobb mértékben az évi termelés értékét. A belkereskedelemben felhasznált

tőke, amikor pl. skót iparcikket visz Londonba és angol gabonát és iparcikket küld vissza Skóciába, két

különböző, a termelékeny munka fenntartására szolgáló tőkét térít vissza, amelyek mindegyikét Nagy-

Britannia iparában, vagy mezőgazdaságában használnák, ezzel közvetve járul hozzá a társadalom termelő

munkájának a fenntartásához és az évi termelés értékének a növeléséhez. A külkereskedelemben

alkalmazott tőke szintén két különböző tőkét térít vissza, de ezek közül csak egyet használnak a hazai

tevékenység fenntartására. Ezért ez a tőke „csak félannyi ösztönzést fog adni az ország tevékenységének,

illetőleg termelő munkájának. Íme a merkantilista állásponttól eltérően Smithnél a külkereskedelemben

alkalmazott tőke hozza a legkevesebb hazai produktív munkát mozgásba, ezért ez a tőke a legkevésbé

produktív, az előző három foglalkozási ágba való befektetés meg kell, hogy előzze a külkereskedelembe

történő befektetést. Ez lenne szerinte a tőkebefektetések természetes sorrendje. A valóságban azonban

éppen fordítva történt, a külkereskedelembe történt tőkebefektetés előzte meg a másik három területre

történő befektetéseket.

David Ricardo, az értékről, az elosztásról.A pénz elmélete

David Ricardo a klasszikus közgazdaságtannak Adam Smith-t követően az egyik

legjelentősebb képviselője, egy olyan időszakban, amikor az ipari forradalom hatására a tőkés iparosok a

manufaktúra rendszeréről fokozatosan áttérnek a gépi nagyiparra. Spanyol eredetű zsidó családból

származik, az ősei az inkvizíció elől menekültek Angliába. Tizennégy éves koráig elvégzett minden

kötelező iskolát, szülei Amszterdamba küldik nagybátyjához holland nyelvet tanulni. Ebben az

időszakban már három nyelvet beszél, nagybátyja vállalatánál elsajátítja a különböző pénzügyi

technikákat olyannyira, hogy tizenöt évesen már tőzsdejátékos. Tapasztalt üzletemberré vált, rokona a

cég vezetését is rábízta. 1793-ban megházasodott, ortodox zsidó létére egy katolikus lányt vett feleségül,

amiért mélyen vallásos szülei kitagadták a családból. A kitagadás után a nyomortanyákon folytatta

pályfutását, de öt év alatt London legsikeresebb üzletemberévé válik, tőzsdespekulációval foglalkozott.

1799-től számítható az elméleti jellegű munkássága. Adam Smith-nek „A nemzetek gazdagsága”

című munkáját olvasva, próbálja Smith gondolatait értelmezni és a gyakorlatba ültetni. Ricardo szerint a

valóság és Smith elmélete között van különbség. Megírja azokat a gondolatokat, amelyek még

hiányoznak a munkából, pl. a tőzsde működését. 1809-1810 között nem érdekli az elméleti

közgazdaság, gyakorlati gazdasági tevékenységet folytat, London leggazdagabb emberévé és a világ

legvagyonosabb közgazdászává válik. 1809-ben kormányzati megbízást kap, véleményeznie kell az

Angol Bank, az adóhivatal és a pénzügyminisztérium működését. Ekkor már 16 londoni belső ingatlan és

27 kastély tulajdonosa. 1819-ben parlamenti képviselő, az adózással és a gabonatörvénnyel foglalkozott.

1817-ben jelenik meg legjelentősebb munkája „Tanulmányok a politikai gazdaságtan és az adózás

alapelveiről,” melyben a pénz gazdasági szerepéről értekezik.

A társadalomkutatása során központi problémát jelent számára az „ipari polgárság” és a

földesurak között az ipari forradalom során kiélleződött ellentét. A földbirtokosok, akik részben maguk is

vállalkozókká váltak, egyetértettek az ipari polgársággal a tőkés termelési mód fenntartásában és

fejlesztésében, az ebből származó előnyöket viszont mindkét fél a maga számára akarta megszerezni. Az

ipari polgárság az ipari forradalom eredményeként nagy profitra tett szert, amely újabb beruházások és

jövedelmek forrását jelentette. Az iparfejlődés következtében, az újabb üzemek létesítésével

megnövekedett munkástömegeket élelmezni kellett megfelelő mértékben, ahhoz, hogy a

munkaképességüket megőrizzék. Az élelmiszertermelés jórészt a földbirtokosok kezében volt, akik

felismerve a konjunktúrát, parlamenti többségüket kihasználva különböző törvényekkel folyamatosan

fölfelé srófolták a fontosabb élelmiszerek árát és a védővámokkal megakadályozták a külföldi, olcsóbb

gabona behozatalát. Az iparosok, ahhoz, hogy a munkásaik a napi élelmiszerszükségleteiket biztosítani

tudják, kellett emeljék a béreket, melyek nagy része a megemelt élelmiszerárak miatt a földbirtokosokhoz

vándorolt.

A pénz elmélete

Ricardo életének egy időszaka a koalíciós háborukhoz kötődik. A napóleoni háború taktikája által

kialakított kontinentális zárlat nagyon leszűkítette Anglia kereskedelmi lehetőségeit, egy olyan

időszakban, amikor az ipari forradalom által felpörgetett gazdaság egyre szélesebb piacokat igényelt. A

háborús költségek finanszírozása során új gazdasági helyzet teremtődik, olyan kérdések vetődnek fel

hogy:

1. – mekkora pénzmennyiség legyen forgalomban ?

2. – a hitelek hozzáférhetősége milyen intézményeken keresztül történjen és ebben milyen legyen

a Bank szerepe?

3. – hogyan szabályozzák az árfolyamot mesterségesen?

Az új gazdasági helyzetben 1797-ben az Angol Bank, melynek pénzjegykibocsájtó szerepe volt,

eltérítette a pénzrendszert az aranytól. Ennek az lett a következménye, hogy a forgalomban levő

pénzmennyiség háromszorosra nőtt, radikális áremelkedés indult el, átalánossá vált az infláció. A

pénzügyi stabilitás megszűnt, mert elég nagy mennyiségű pénz került forgalomba fedezet nélkül. Ebből

jut Ricardo arra a következtetésre, hogy a monetáris folyamatok kikényszeríthetik a gazdaságpolitika

megváltoztatását, tehát a gazdaságpolitikának kell a monetáris folyamatok után igazodnia. (korábban ezt

fordítva gondolták)

Két elméleti iskola alakul ki:

1. Teljes aranyfedezet hívők: azt követelték, hogy szűnjön meg a folyamatos papírpénzkibocsájtás

és a forgalomban levő pénzmennyiségnek teljes aranyfedezete legyen. (Ricardo ennek a

csoportnak a képviselője)

2. Aranyrúd ellenzők: azt állították, hogy az infláció és az aranymennyiség között nincs

összefüggés, nem a monetáris folyamatok határozzák meg a gazdaságpolitikát (Thornton féle

iskola)

1809-ben Ricardo az inflációért az Angol Bankot teszi felelőssé, megteremti egy „ortodox

pénzelmélet” alapjait. Helytelen pénzügyi politikának tartja, ha a bank fedezet nélkül bocsját ki

pénzt.

Három javaslata van a gazdaságpolitikát illetően:

1. – a hosszutávú gazdasági növekedésnek alapfeltétele a stabil pénzforgalom, ehhez pedig aranyon

alapuló pénzrendszert kell teremteni.

2. – a pénz bármikor beváltható legyen fix árfolyamon, létre kell hozni a Nemzeti Bankot.

3. – az egészséges gazdasági fejlődés megköveteli a kétszintű bankrendszer működtetését. Az első

szinten a jegybank pézjegykibocsátóként szabályozza az árfolyamot és a piacon megjelenő pénz

mennyiségét. Az alsó szint a szakosított bankokból áll, amelyek a gazdaság különböző szektorait

kell finanszírozza.

Ricardo volt az aki először észrevette, hogy azon országok, amelyek ezüstalapú pénzrendszert

használnak a nemzetközi csereügyletekben veszteséget könyvelhetnek el, mert az arany árfolyama

mindig nagyobb, mint az ezüsté.

Ez már részben érinti a korabeli külkereskedelmi problémákat. A pénzforgalom kapcsán a

külkereskedelemmel is kellett foglalkozzon, David Hume elméletét veszi át.

David Hume (1711-1776): angol filozófus, a közgazdaságtan fejlődésére kettős hatást

gyakorolt. Empirikus módszerével befolyásolta a közgazdaságtan módszertanának fejlődését. A

pénzelmélet, kamatjelenségek, a kereskedelem és kereskedelmi mérleg elvét tárgyalva ösztönzőleg

hatott a további kutatásokra. Továbbfejleszti a mennyiségi pénzelméletet, a kamatot a pénzpiacon

jelentkező kereslet és kínálat kölcsönhatásából vezette le. A kereskedelemről, a nemzetközi cserének

gazdasági egyensúlyt teremtő természetéről szoló tanításával jelentős mértékben hozzájárult a

merkantilizmus kereskedelmi mérleg és pénzelméletének a bírálatához.

Tehát David Hume alapján Ricardo is azt vallja, hogy egy adott ország (A) nemesfém

mennyisége stabilitást mutat, ha nőnek az árak és sok az arany. Ebben az esetben érdemes egy másik

országnak (B) a termékeit beszállítani, mert így kiszívja (A)-ból az aranyat. Ez az arany

felhalmozódik a (B) országban, itt is emelkedni kezdenek az árak. Ekkor már (A) ország viszi ki a

termékeit (B)-be és így az arany visszaáramlik az eredeti helyére. Ez alapján jutnak arra a

következtetésre, hogy nem kell a kereskedelmet szabályozni, működik az magától.

Ricardonak nincs igaza abban, hogy egy adott ország árszintjét csak a pénzmennyiség

határozza meg. Itt még sok más tényezőt is figyelembe kell venni:

- vannak különböző közgazdasági várakozások a vállalkozók és a társadalom

részéről is, amelyet nem lehet teljes pontossággal megítélni.

- Léteznek különböző inflációs várakozások, ezt általában a kereskedők be

szokták építeni a termékek piaci árába.

- Vannak bizonyos csoportokra jellemző fogyasztási szokások, amelyek ha

szélesebb körben hatnak befolyásolhatják a keresletet.

- Két ország között az árucsere nemcsak az arany árfolyamától függ, hanem

más külkereskedelmi tényezők is befolyásolhatják.

- Nemcsak a bér és az árszint határozzák meg a forgalmat, hanem a belső

társadalmi szükségletek is.

Két ország valutaárfolyama nem mindig tükrözi a valóságot, a valutaárfolyam nem mutatja ki

pontosan két ország között a gazdasági különbséget.

Ricardo közgazdasági nézetei a konkrét kormányzati intézkedésekre is hatással voltak. Az

1844-es banktörvényt Ricardo elvei alapján szavazzák meg, amely a központi jegybank

kamatlábra gyakorolt hatását erősíti meg.

Ricardo alapelveit John Stuart Mill foglalta össze „A klasszikus közgazdaságtan

rendszere” című munkájában, melyben megfogalmazza a pénz forgási sebességének a

törvényszerűségeit. Egy állam valutaárfolyamát a piac törvényei határozzák meg.

Komparatív költségek tana

Ricardo a külkereskedelem vizsgálata során elemezte, hogy:

- Két ország viszonylatában miért csak egy-két árucikk szerepel a

kereskedelmi forgalomban?

- A külkereskedelemnek van-e gerjesztő hatása a gazdaságra nézve ?

Adam Smith elméletét veszi át, amely szerint a munkaráfordítás határozza meg egy

termék külkereskedelmi értékét.

Két ország viszonylatában mindkettőnek az az előnyös, ha csak egy terméket termelnek és

csak azt cserélik egymás között, ugyanakkor fontos a minél nagyobb specializáció.

Példa: 1 m posztó Angliában 10 font

Franciaországba 20 font

1 t gabona Angliában 20 font

Franciaországban 30 font

A fenti példa alapján láthatjuk, hogy Angliának mindkét termékben fölénye van

Franciaországgal szemben. A posztógyártás területén Angliának csak viszonylagos előnye van,

tehát Franciaország számára előnyösebb posztót vásárolni Angliából.

Munkabér elmélete: a munkabérek hosszútávon mindig csökkennek, a létminimumhoz közel

konvertálnak.

Profitrára elmélete: ha a munkabérek csökkennek, akkor a profit növekszik és ennek

kövekeztében nő a beruházás, nő a termelés. A profit az áru értékének és a munkabérnek a

különbsége.

Csökkenő hozadék törvénye: A mezőgazdaságban a növekedés forrása az ipar növekedése

lesz, mert itt állítják elő a korszerű gépeket, amelyekkel jobb termésátlagot lehet elérni. A

földbirtokos jövedelmének növekedését az ipari termelés fejlesztésével érheti el.

Értékelméletében igyekszik vizsgálni, hogy a tőkés fejlődés során miként alakul az elosztás és ez

miként hat vissza a gazdasági fejlődésre. Az értéket az áruban megtestesült, az áru előállításához

szükséges munka mennyiségével határozza meg. A termék előállításába fektetett munka

mennyisége, ha növekedik, akkor emeli a termék értékét, ha pedig csökken, akkor a termék értéke

is csökken. Adam Smith az áru értékét hol az áruban megtestesült munka mennyiségével, hol

pedig az áruért vásárolható munka mennyiségével határozza meg. A két munkamennyiség csak

akkor esne egybe, ha a munkások díjazása mindig arányban állna azzal amit előállítanak.

Ha minden érték alapja a munka, akkor a munka értékét is az áruba fektetett munkával,

vagyis az áru értékével határozhatjuk meg. A munkás a munkájáért azonban nem kapja meg az

áru értékét, mert abban az esetben, ha megkapná nem termelődne profit.

A ricardói iskola kritikája

(James Mill, Mac Culloch, John Stuart Mill)

Ricardo munkásságán belül a munkaértékelméletet ellenfelei két sebezhető ponton támadták: a

munkás árujára, az eleven munkára nem volt érvényes az egyenlő munkamennyiségek cseréjének a

törvénye. Másrészt az a tény, hogy egyenlő tőkék egyforma profitot hoznak, függetlenül az őket

mozgásba hozó s Ricardo szerint egyedül értékalkotó eleven munka mennyiségétől, ellentmondott a

ricardoi munkaértékelméletnek.

James Mill (1773-1836) szerint a munkás munkabérként megkaphatja a munkájával létrehozott

teljes értéket, ehhez azonban meg kellene várnia, míg terméke teljesen elkészül, ebben az esetben a

tőkésnek nem marad profitja. Mill arra hivatkozik, hogy „a munkások a maguk számára sokkal

kényelmesebbnek találják, ahelyett, hogy megvárnák míg a terméket előállítják és értéküket realizálják,

ami késedelemmel és bizonytalansággal jár, ha a részesedésüket előre megkapják. A forma, amelyet a

legmegfelelőbbnek találnak, hogy a részesedésüket megkapják az a „munkabér.”6

A vállalkozó előlegként kifizeti a munkás által létrehozott értéket, a munkásoknak így nem kell várniuk,

míg a termék elkészül, a vállalkozó pedig most már az előleg fejében megtartja magának a munkás által

termelt érték egy részét, amely valójában az előleg kamata. Az előbbiek alapján Mill a profitot kamatként

tünteti fel. A munkabér és a profit nagysága a tőkés és a munkás közötti alku eredménye. „Minden alkut,

ha azt szabadon teszik, a verseny szabályozza és a feltételek asszerint változnak, amint a kereslet és

kínálat közötti arány változik.”7

Az egyenlő tőkék után járó egyenlő profit problémáját Mill oly módon egyezteti a

munkaértékelmélettel, hogy ha a tőke Ricardonal a felhalmozott munka, akkor miért ne alkothatna a

felhalmozott munka is értéket.

MacCullogh (1789-1864) a probléma megoldásában a munka fogalmát még szélesebben

határozza meg. Szerinte a „munka azonos a cselekvéssel, a működéssel. Erő alkalmazásában áll, hogy

bizonyos eredményt létrehozzanak…Az a dolog, amely erőt fejt ki, cselekvő, működő, vagyis dolgozó

szerszám…éppen ezért a munkát úgy lehetne helyesen meghatározni, mint a cselekvés vagy működés

bármely fajtáját, akár ember, akár alacsonyabbrendű állat, gép vagy természeti tényezők fejtették is ki,

mely arra irányul, hogy bizonyos kedvező eredményt hozzon létre…Hát joggal azt lehetne mondani, hogy

6 James Mill: Elements of Political Economy, London, 1824. 41 old.7 James Mill: i. m. 34-35 old.

a ló dolgozik, miért ne lehetne azt is mondani, hogy a gőz is dolgozik.8 A tőke profitjában a holt munka

bérét látja. Ilyen elmélkedés alapján már formálisan is könnyen összeegyeztethető az egyenlő tőkék után

járó egyenlő profit törvénye a munkaértékelmélettel. Minél nagyobb összegű a tőke, annál nagyobb

munkamennyiséget fejt ki, annál nagyobb a rá eső profit tömege.

John Stuart Mill (1806-1873) Ricardo tanítványának tartotta magát, de elméleti munkásságával

messze elkanyarodott Ricardótól. James Mill fiaként az angol klasszikus közgazdaságtannak Ricardo

halála után a legkiemelkedőbb alakja. Fő műve: „Politikai gazdaságtan alapelvei, ezek némelyikének az

alkalmazása a társadalomfilozófiára” a XIX. század második felében a leghasználhatóbb közgazdasági

kézikönyv volt. Mill azzal az igénnyel lépett fel, hogy a Smith-i „Nemzetek gazdagságá”-hoz hasonló

szintetizáló könyvet ír. Mill művét csak a cambridgei iskola megalapítójának, Alfred Marshallnak az

1890-ben megjelent munkája, a „Közgazdaságtan alapelvei” szorította háttérbe. Művében Ricardo

nézeteit igyekezett Senior, Say és Malthus nézeteivel összeegyeztetni. Adam Smithez hasonlóan szintén

filozófus közgazdász volt, aki a közgazdaságtant a társadalomfilozófia egyik ágának tekintette, amire fő

művének a címe is utal.

Munkájában foglalkozik az áralakulással. Az áralakulás magyarázata során három esetet

különböztet meg. Vannak olyan javak, amelyek mennyiségét nem lehet tetszés szerint szaporítani.

Mennyiségük az árak szempontjából adottnak tekinthető. Ilyenek a Ricardo féle ritkasági javak, ezek árát

a kereslet-kínálat viszonya határozza meg, pontosabban a kereslet és az adott nagyságú készlet aránya.

Ezen javaknak az ára a keresleti oldal által meghatározott. A vevő pedig a termék hasznossága szerint

hajlandó az illető termékért magasabb vagy alacsonyabb árat fizetni. A keresletnek a kínálathoz való

arányától függően alakul Millnél azon javak ára is, amelyek kínálatának növeléséhez bizonyos időre van

szükség, így mennyiségük egy ideig adott. Ezzel Mill árelméletébe bevezeti az időtényezőt, amelyet

Marshall „piaci periódusnak” nevez. A kínálatukban adott jószág árát tehát a kereslet határozza meg,

ugyanakkor a kereslet függ az ártól. A kérdés az, veti fel Mill, hogy hogyan oldjuk meg a problémát, két

dolog közül mindegyik a másiktól függ? Mill szerint Say mellett ő adott erre a problémára először

megoldást. Ha a kereslet a szóban forgó javak iránt valamely árnál meghaladja a kínálatot, akkor a

vevők részéről verseny keletkezik, és az árak emelkedni fognak. Ha viszont az adott termékmennyiség

iránt a kereslet valamely árunál elmarad a kínálattól, „a verseny ez esetben az eladók részéről lesz.” 9 A

verseny következtében az árak esnek és így sokkal több fogyasztó számára válik elérhetővé az áru, vagy

8 R. MacCullogh: The Principles of Political Economy, Edinburgh, 1843. 435 old.9 J.S.Mill: Nemzetgazdaságtan alapelvei, Budapest, 1975. III. 20. old.

az eddigi fogyasztók ösztönözve lesznek még nagyobb mennyiség vásárlására. „Ez tehát az árak törvénye

mindazon árucikkekre nézve, amelyek nincsenek alávetve annak, hogy tetszés szerint szaporítsanak.”10

A javak második csoportjánál a kínálat tetszés szerint növelhető változatlan árak mellett. Azaz a

Marshall-féle állandó hozadéki szférában folyik a termelés, a termék költségének alakulása nem függ a

termelés volumenétől, így nem függ a kereslet nagyságától sem. Az árakat csak a kínálati oldal, azaz a

termelési költségek határozzák meg. A kínálat állandó költségek mellett alkalmazkodik a kereslethez, a

termék mennyisége nem adott. Mill szerint az ipar állandó hozadék mellett termel.

A harmadik csoportba azokat a javakat sorolja Mill, amelyek kínálata tetszés szerint növelhető, de

növekvő költségek mellett. Ez az állapot jellemző a mezőgazdaságra. Az ár ilyenkor is a kínálati oldal

által meghatározott, de a legkedvezőtlenebb körülmények között előállított termék költségeihez igazodik.

Ha a kereslet nő az ilyen termékek iránt, akkor érdemes a terméket kedvezőtlenebb körülmények között

is előállítani. A kereslet által megemelt magasabb árban most a nagyobb költségek fejeződnek ki a

termelés határán.

A költségek függése a kereslet nagyságától már Millnél is megtalálható, a konkrét kapcsolatot

azonban nem fogalmazza meg.

Stuart Mill árelméletében olyan elemek találhatóak, amelyeket később Marshall fejtett ki

konkrétabban. Mill csak a keresleti és a kínálati oldal által meghatározott árak közötti különbségre

koncentrált, és nem vette észre, hogy a kereslet-kínálat törvénye olyan általános törvény, amely felöleli

mindhárom esetet.

Mill tudja, hogy az egyes fogyasztó az ár csökkenésével nagyobb mennyiséget vásárol, a

költségek alakulása mögött nála ott van a hozadék alakulásának különbözősége. Nemcsak az állandó és a

csökkenő hozadékra mutat rá, hanem foglalkozik a nagybani termelés előnyeivel is, amelyek növelik a

hozadékot s csökkentik a költségeket. Az új termelési eljárások bevezetése ugyanilyen hatást

eredményez.

Mill felfogásában abban a gazdasági ágazatban, amelyben az ár a legrosszabb körülmények

között termelt jószág költségeihez igazodik, és így a jöbb körülmények között előállított árut is magasabb

költségeknek megfelelő nagyobb áron lehet eladni, utóbbi javak árában járadék keletkezik.

Mill elfogadja Ricardo járadékelméletét, de Seniorhoz hasonlóan rámutat arra, hogy a járadék

nemcsak a mezőgazdaságban, hanem az iparban is létrejöhet. A zavartalan verseny nála egy

termékfajtára egy piacon (a nagykereskedelemben), ahol csak üzleti szempontok érvényesülnek,

10 J.S.Mill: i.m. 23. old.

egységes árat alakít ki. Ha a vizsgált termék termelői a versenytársak számára ismeretlen eljárást

alkalmaznak, jobb üzleti képességekkel, jobb infrastruktúrával rendelkeznek, vagy azoknál nagyobb

tőkével termelnek, vagyis kihasználják a nagyobb termeléssel járó előnyüket, alacsonyabb költségek

mellett állítják elő termékeiket. Így az egységes ár számukra járadékot biztosít.

Mit ért Stuart Mill az áru termelési költségei alatt? Ricardo felfogásában egy áru termelési

költsége egyenlő volt az előállításához szükséges munkamennyiséggel. Mill Ricardo elveit elfogadja,

hogy a termelési költségek között „legfőbbnek csaknem egyedülinek...a munkát találjuk.” A termelő

számára azonban szerinte a munka költsége a munkabér, így „a munka a munkabér által helyettesíthető.”

A termelés további fontos kelléke Millnél a tőke. Nála a tőke forrása a megtakarítás. A tőkések a

jövedelmük megtakarított részét valójában produktív munkások bérére előlegezik. Az állótőke Millnél fel

van aprózva munkabérre eszközölt múltbeli előlegekre, „feltételezhetjük a tőkésről, hogy maga készíti

eszközeit, s maga termeli meg a szükséges anyagokat is, éspedig oly régebbi előlegek útján eszközli ezt,

amelyek ismét egészen munkabérekből állnak.”11 Ahhoz, hogy a tőkés megtakarítson és bizonyos tőkét

halmozzon fel, bizonyos jövedelmet kell kapnia. Ez a jövedelem a fogyasztástól való megtartóztatás ára.

Mill szerint: „A tőkepénzes jövedelme... tulajdonképpen az önmegtartóztatás jutalma, mivel azért kapja,

hogy megtagadja magától saját használatára felemészteni tőkéjét.”12 „Az önmegtartóztatásért járó

jövedelem kamatnak neveztetik.” A kamat-absztinencia elméletét Mill Seniortól vette át. Az a kamatláb,

ami az embereket megtakarításra ösztönzi, szerinte egyénenként változik, de mindenképpen van egy

olyan alacsony szintje, amely alatt az emberek nem éreznek ösztönzést a megtakarításra. Ennek

értelmében: „a terméknek, vagyis értékének elegendőnek kell lennie nemcsak a szükséges munka, hanem

mindazon személyek önmegtartóztatása jutalmazására, akik által a különböző rendbeli munkások bére

előlegezett.”13 A termelésnek két reális költsége Millnél is a munka és az önmegtartóztatás.

Mill azon gazdasági gondolkodók közé tartozik, kiknél először jelenik meg a különbség az

önmegtartóztatást végző tőkés és a vállalkozó személye között, aki nemcsak megtakarítja a tőkét, hanem

irányítja és szervezi a termelés folyamatát, valamint vállalja a kockázatot. Mill az utóbbiban látja a

vállalkozó igazi funkcióját, ezért a vállalkozói profit nagyobb kell legyen az önmegtartóztatás jutalmánál,

tartalmaznia kell a kockázatvállalásért és az irányításért, vezetésért járó díjat is.

Ricardo elveit követi Mill, amikor a földjáradékot nem tekinti a termelési költség elemének.

Smithel szemben nem ismeri el, hogy a földjáradék a mezőgazdasági termék monopolárának lenne az

11 J.S.Mill: i.m. II. 320-321. old.12 J.S.Mill: i.m. II. 301. old.13 J.S.Mill: i.m. 43. old.

eredménye. Mill szerint a mezőgazdasági termékek mennyisége növelhető, ha készek vagyunk a nagyobb

termeléssel járó nagyobb költségek fedezésére. Pl. csak azért nem terem több gabona ahhoz képest,

amennyit ma termelnek, mert az árak nem emelkednek olyan magasra, hogy fedezzék a nagyobb

termelési költséget.

A munkabér nagysága a termékek árához hasonlóan szintén a kereslet-kínálat viszonyától függ,

vagyis a munkabér kifizetésére rendelkezésre álló tőke nagyságának, mint munkabéralapnak és a

munkásnépesség számának az arányától. Mill úgy gondolta, hogy a munkabér addig csökken, míg

valamennyi munkás nem részesedik a munkabéralapból. Ha a munkabér magasabb lenne, egyes

munkások munka nélkül maradnának, tehát a munkabér csökkenése megvalósítja a teljes foglalkoztatást.

A munkabért Mill szerint azáltal lehet növelni, ha a megtakarítás ösztönzésével emelkedik a

munkabéralap vagy ha korlátozzák a munkások számát.

Mill sokáig azon a véleményen volt, hogy a liberális gazdaság magántulajdonon alapuló

rendszerében, a verseny szabadsága nyomán megvalósul az utilitarista Bentham alapelve: a társadalom

jelentős többségének a jóléte. Később rádöbben, hogy az individualizmus és a nem megfelelő védelem

folytán a tulajdonjoggal való visszaélés következtében nő az egyenlőtlenség mind a tulajdon, mind a

jövedelmek elosztásában. Ennek ellenére továbbra is híve marad a magántulajdonnak, de fontosnak tartja

a társadalmi reformokat a rendszer korrekciója érdekében. Ennek elméleti alapját olymódon teremti meg,

hogy az elosztás kérdését elválasztotta a termeléstől. „...a vagyontermelés törvényei és feltételei a fizikai

igazságok jellegével bírnak, semmi veszély vagy önkényesség sem szerepelhet ezeknél.”14 Akár

evidenciaként is kezelhető, hogy a termelés függ a megtakarított tőkemennyiségtől, a gépek

tökéletességétől és az emberek rátermettségétől, de „nem így van mindez a vagyon megoszlásánál. Ez

már kizárólag emberi intézmény...”15 A termelésben tehát az örök természeti törvények uralkodnak, de az

elosztás rendjében elismeri a történelmi változásokat. A változásokat emberek hozzák létre különböző

megfontolások, érdekek alapján, amelyek nem a természeti törvényekből táplálkoznak. Millnél a

szétválasztással eltűnik a klasszikus közgazdászok természetes rendjének koncepciója, az elosztási

viszonyokat az emberek szabadon alakíthatják.

Gazdasági reformprogramjának lényege az egyéni cselekvési szabadság megőrzése a társadalmi

egyenlőtlenségek csökkentése révén. Három alapvető célkitűzése van:

14 J.S.Mill: i.m. II. 3. old.15 J.S.Mill: i.m. II. 4. old.

1. A földjáradék elvonása adó révén, „ha magáért a földért és nem az...abban fektetett javításokért

következik: nem termelő kiadás...hanem csak egy eltulajdonított természeti tényező használatáért

fizetett díj”..

2. A vagyon megoszlás egyenlőtlenségének a csökkentése az örökösödés korlátozása révén. Az

örökös nem végez önmegtartóztatást, mivel meg nem érdemelt előnyhöz jut, ezt korlátozni kell.

3. Lehetővé kell tenni a munkások termelési szövetkezeteinek a létrejöttét. A munkásokat oly

módon kell a termelési eszközök tulajdonosaivá tenni, hogy ezáltal késztetést érezzenek a közös

erővel való tőkefelhalmozásra. A munkások szövetkezetekbe való szerveződéséről a következőket

írja. „E céljukat nem azon az úton kívánják elérni, hogy a tőkepénzeseket mindabból kifosszák,

amit ezek vagy elődeik munka vagy takarékosság által szereztek össze, hanem azáltal, hogy

becsületes módon maguk is tőkét igyekeznek a maguk számára gyűjteni.”16

A tőkés gazdaság problémáinak megoldását a profitráta csökkentésében látja. A profitráta

csökkenésének okát Ricardo alapján fejti ki. Mill szerint a profitrátát olymértékben kell csökkenteni,

hogy szűnjön meg a tőkefelhalmozás és nyugalmi állapot következzen be. A tőkés gazdaság

problémái forrásának a tőkések gátlástalan felhalmozási vágyát tekinti. Szerinte az emberiség akkor

lesz valójában boldog, ha a felhalmozás folyamata megáll, a gazdasági élet a stagnálás állapotába jut.

A technikai haladás a stagnálás állapotában nem a vagyon növelésének célját szolgálja, „az ipari

javítmányoknak azon rendeltetésszerű hatása lenne, hogy a munka kevesíttetnék általa.”17

Ricardo a gazdasági haladásért küzdve igyekezett elhárítani mindent az útból, ami a tőke

felhalmozódását akadályozza. Mill viszont a tőkés gazdaságban mutatkozó ellentmondásokból

származó társadalmi feszültséget kívánja kiküszöbölni, ezért a tőke felhalmozódásának a

megszűnését, a stagnálás állapotát tartja kívánatosnak.

A piac működése Malthusnál16 J.S.Mill: i.m.IV.116. old.17 J.S.Mill: A nemzetgazdaság alapelvei, IV. 90. old.

Thomas Malthus (1766-1834) a piac működésében Ricardótól eltérően az átmeneti hatásokat

vizsgálta, a növekedésnek nem a távlati, hanem a rövidtávú kérdéseivel foglalkozik. A gazdasági

növekedés alapfeltétele nála nem a tőkefelhalmozás, hanem az, hogy legyen megfelelő kereslet a

felhalmozás során megnövekedett termékmennyiség megfelelő nyereséggel való realizálásához.

A modern közgazdaságtan a gazdasági növekedés kérdését két oldalról igyekszik megközelíteni.

A keynesi elméletet dinamizáló növekedési modellekben a hangsúly azon van, melyek a feltételei annak,

hogy a gazdasági fejlődés során a kereslet együtt nőjjön a termeléssel. A neoklasszikus változatokban

azonban a súlypont áttolódik a kereslet alakulásának kérdéséről a termelés növekedésének problémájára.

A kereslet alakulását a felhalmozás nyomán Malthus kedvezőtlennek ítéli meg. Tévesnek tartja

Ricardo és Say ama tételét, „hogy a tőkefelhalmozás biztosítja a keresletet.” Tagadja Say tételét és azt

tartja, hogy a tőkés gazdaság nincs biztosítva, hogy a piac együtt növekedjen a termeléssel. A piackérdés

vizsgálata a központi probléma Malthus közgazdasági munkásságában.

A piackérdés Malthusnál valójában a profit realizálásának kérdéseként jelentkezik. Szerinte a

profit akkor realizálódik, ha a kereslet az árakat a termelési költségek fölé hajtja. Helyénvaló az a

megállapítása, hogy a produktív munkások költekezései csak a munkabért térítik vissza a tőkés

osztálynak, azaz termelési költségeket realizálnak és nem profitot. A profitot olyan körülmények között,

amikor a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg egyensúlyban van és a munkásosztálynál nincs a

munkabéren felül költekezés, a tőkés osztály fogyasztási és beruházási kiadásai realizálják. Malthus

azonban Smithez, Ricardohoz, Seniorhoz és Stuart Millhez hasonlóan helytelenül értelmezi a

felhalmozást. A felhalmozás nála a profit egy részének produktív munkások alkalmazására történő

fordítása. Ennek értelmében a profit nála csak a tőkésosztály fogyasztási kiadásai révén nőhet. A

tőkésosztály fogyasztása viszonylag merev, nem nő olyan mértékben, mint a fogyasztási javak kínálata.

Arról értekezik, hogy a tőkések takarékos életmódot folytatnak, lemondanak a kényelmi és fényűzési

javakról „...az ilyen fogyasztás nem fér össze a tőkések tényleges szokásaival. Életük nagy célja a vagyon

megtakarítása. Nem is költhetnek el „egy jövedelmet oly nagy jóléttel a maguk részére addig, amíg

irodában kénytelenek tartózkodni, hét vagy nyolc órát naponként.”18 Malthus gondolata a tőkés osztály

merev fogyasztásáról, ami a nem tartós fogyasztási cikkeket illeti helyesnek bizonyult. Ez alapján

Malthus arra a következtetésre jut, hogy a tiszta tőkés gazdaságban, ahol csak produktív munkások és

termelő tőkések vannak, a beruházások nyomán megnövekedett fogyasztási cikkeket csak akkor lehet

18 T.R. Malthus: u.o.

értékesíteni, ha nő a reálbér, ez azonban csökkenti a profitot. Mivel a tőkésosztály fogyasztási kiadásai

nem nőnek olyan mértékben, mint a fogyasztási cikkek kínálata, az egységnyi fogyasztási cikkre a

tőkések egyre kevesebb fogyasztási kiadásai, azaz egyre kevesebb profit jut. Ez elveszi a tőkések kedvét

az akkumulációtól. Csökkenő akkumuláció mellett a termelés is csökkenő ütemben nő, nőni fog tehát a

munkanélküliség.

Nem fogadja el azt a felfogást, mely szerint a bérek visszaszorítása csökkenti a tőkésosztály

termelési költségeit, ezáltal növeli a tőkésosztály profitját, így a termelés kiszélesítésére serkent,

megvalósítva a teljes foglalkoztatást. Elveti ezt a mikroökonómiában érvényes összefüggést. Szerinte a

csökkenő béreknél figyelembe kell venni azok társadalmi kihatását, azt, hogy a bérek csökkenése

csökkenti az áruk keresletét. A csökkenő kereslethez sülyedő árszínvonak társul. Ha a tőkések a

csökkenő bérekkel növelik a foglalkoztatást, a termelés annyira növekedne a kereslethez képest, hogy „a

pótlólagos munkások munkájával előidézett terméknövekedés annyira leviszi az értéket, hogy több mint

ellensúlyozza a bérek esését és így kisebbíti ahelyett, hogy növelné a tőkések nyereségeit és

képességüket, valamint szándékukat több munka alkalmazására.”19 A bérek csökkenésével párhuzamosan

csökken a nominálprofit, ami tovább fokozza a munkanélküliséget, ez nem lehetséges a

mikroökonómiában.

Az egyik legfontosabb kérdés Malthus munkásságában, hogy a növekvő termelés számára hogyan

lehet megfelelő profitot biztosító piacot teremteni?

Szerinte olyan fogyasztókra van szükség, akik nem termelnek, nem növelik az áruk kínálatát, de

vásárolnak és keresletükkel az árakat a termelési költségek fölé hajtják. Tehát a produktív munkásokon

és a tőkéseken kívül Malthusnál is, akárcsak Sismondinál szükség van harmadik szereplőre. Az ilyen

fogyasztók között a „földbirtokosok kétségkívül kiemelkedő helyet foglalnak el. Ha földbirtokosok

kiadásai ehhez elégtelennek mutatkoznak „ugyan hol kutassunk a megkívánt fogyasztás után, ha nem

Adam Smith nem termelékeny munkásai között.20 „Minden társadalomnak szüksége van nem

termelékeny munkások egy csoportjára, mivel minden társadalomnak kell, hogy legyenek férfiai, akik

kormányozzák, katonái, akik megvédik, bírái és ügyvédei, akik az igazságot szolgáltatják és az egyének

jogait védik, orvosai és ebészei, akik a betegségeket kezelik és a sebeket gyógyítják...”21

Malthus nem ismeri fel, hogy a profit a „harmadik személyek” közreműködése nélkül is

realizálódik, mert a profit elsősorban a tőkésosztály beruházásai révén jön létre. A termelési eszközök

19 T.R. Malthus: 257. old.20 T.R. Malthus: 341. old.21 T.R. Malthus: i. m. 349-350 old.

termelésében résztvevők fogyasztási kereslete a termelési eszközök beéréséig hasonló a harmadik

személyek fogyasztási keresletéhez, vásárolnak, de nem hoznak árut a piacra. Ha a tőkések fogyasztása

viszonylag merev is, a beruházás megfelelő növekedése biztosítja számukra a megfelelő profitot a

gazdasági fejlődés során. Amikor a beruházások beérnek, hacsak új beruházások nem lépnek be

megfelelő volumenben, valóban bekövetkezik a Malthus által leírt folyamat. A tőkések merev

fogyasztása miatt a beért fogyasztási cikkeket csak akkor lehetne értékesíteni, ha a munkások reálbére

nőne, ami aztán csökkentené a tőkések profitját.

Mivel a tőkések fogyasztása nem növekedik megfelelően a fogyasztási javak termelésével a

gazdasági növekedés során, egyre több beruházásra van szükség, hogy megfelelő profittal lehessen az

árut realizálni. Abban az esetben, ha a magántőkések a beruházások egyre fokozódó növelésére nem

vállalkoznak, a szükséges kiadásokat az államnak kell eszközölnie. Ez még Malthus idején nem

fenyegette a kapitalista gazdaságot. A probléma Keynes idején a két világháború között válik aktuálissá.

Ez alapján Malthust Keynes előfutárának tekintik.

Joggal tehető fel a kérdés, hogy mi Malthus piaci elméletének történelmi háttere? Mi lehetett az

oka annak, hogy Malthus a XIX. század elején már olyan problémát vet fel, amely a tőkés gazdaságban

csak az1930-as években válik aktuálissá? Ez egy olyan sajátos környezetben jöhetett létre, amikor véget

értek a napóleoni háborúk, csökkentek az állam katonai kiadásai, melynek következtében csökkent a

korábbi felfutatott kereslet, más szóval véget ért a hadikonjunktúra. Másrészt a leszerelt katonák

tömegesen növelték a munkaerőpiacon a kínálati oldalt. Ezzel magyarázható az improduktív kiadások

szerepének a hangsúlyozása Malthusnál a piac biztosításához

Az állami kiadások, ha költségvetési deficitből finanszírozzák őket, növelik a tőkésosztály

bevételét, de nem emelik költségeit, növeli tehát profitját. A profit ezen része nem a tőkések fogyasztási

cikkeiben, nem is a beruházási javakban testesül meg, hanem papírpénzben, amit a tőkések

adósságlevelekbe, értékpapírokba fektetnek.

Amennyiben nő a házicselédek száma a tőkéseknél, és a bérüket a tőkések fogyasztási kiadásaik

növelésével fedezik, ezen körülmény szintén növeli a profit nagyságát. Nem növeli azonban a profitot a

földesúri osztálynak a földjáradékból történő költekezése. Malthus tévedett, amikor a földesuraknak a

kiadásait a földjáradékből profitnövelő tényezőként ábrázolta.

Ricardo keményen támadta a gabonavámokat, mert azok az ipari forradalom korszakában jelentős

mértékben növelték a földjáradékot, korlátozták az összes értéktöbbletből az ipari tőkéseknek jutó részt.

Ezzel szemben Malthus piac-elméletében igyekszik igazolni a földesurak magas járadékát: a földesurak

nagy költekezései szerinte szükségesek a profit realizáláshoz

Közgazdasági gondolkodás Franciaországban a XIX. század első

felében

Jean Baptiste Say közgazdasági nézetei

Annak ellenére, hogy Say (1767-1832) Adam Smith hatására kezdett

közgazdaságtannal foglalkozni és magát Smith követőjének tekintette, nézetei eltértek az angol

klasszikus gazdasági gondolkodók megállapításaitól. A keresleti, a fogyasztók oldaláról

közelíti meg a gazdasági összefüggéseket, így a jószág hasznossága jóval nagyobb hangsúlyt

kap nála, mint angol kortársainál. A hasznosság szerinte a jószág azon képessége, hogy

emberi szükségletet elégítsen ki.

A termelés nála a hasznosság megteremtését jelenti, a javak ama tulajdonságának a

növelését, amelyek révén hozzájárulnak szükségletek kielégítéséhez. Ezen logika alapján

minden tevékenység, amely a szükségletek kielégítése szempontjából hasznos, az produktív.

Pl. az ügyvéd, orvos, művész tevékenysége is.

Say szerint a hasznosság ad értéket a jószágnak: „Az értéknek, amelyet az ember egy

dolognak tulajdonít, a végső oka azon használatban áll, amire azt fordítani lehet...az

mindenesetre bizonyos, hogyha az ember egy dolognak értéket tulajdonít, az csakis a

hasznosságra való tekintettel történik.”22 Az értéknek a hasznosság oldaláról való

megközelítése gyakran felbukkan a francia közgazdaságban, már Say előtt is megtalálható a

fiziokratáknál.

Az áru hasznosságát Say szerint az a pénzmennyiség fejezi ki, amiért az árut a piacon

el lehet adni. A vásárló a hasznossága szerint hajlandó valamely jószágért több vagy kevesebb

pénzt adni.

Az érték ilyen értelmezése Sayt összeütközésbe hozta Ricardóval. A kérdés a két

gondolkodó vitájában, hogy vajon a hasznosság képezi-e az érték lényegét, mint ahogy Say

elképzelte, vagy az áruban levő munkamennyiség. Say hirdeti, hogy az áruban levő

munkamennyiség, a termelési költségek nem képezhetik az érték lényegét, hiszen a költségek

nagysága maga is a jószág hasznosságától függ. A munkaértékelmélet megcáfolására a

mezőgazdasági termékek áralakulásának Ricardo által vázolt folyamatára hivatkozik. Ricardo

szerint az emberek először a jobb termőképességű fölteket vették művelés alá. Mikor a

társadalomnak fejlődése során nagyobb mennyiségű termékre volt szüksége, mint amennyit a

legjobb földön elő lehetett állítani, az emberek kénytelenek voltak a rosszabb földek

művelésére áttérni. A gyengébb minőségű földön ugyanazon gabonamennyiség előállítása több

termelési költségbe került, mint a jobb földeken, így Ricardo szerint a művelés alatt álló

legrosszabb földön előállított termék termelési költségei szabják meg a mezőgazdasági cikkek

értékét.

Say felteszi a kérdést hogy: Miért lehetett a gyengébb termőképességű föltek

művelésére áttérni, miért lehetett a mezőgazdasági termékeket mind nagyobb termelési

költségek mellett előállítani? Azért, mert a mezőgazdasági termékek iránti megnövekedett

szükséglet oly mértékben hajtotta fel a mezőgazdasági termékek árát, hogy azokat rosszabb

földön nagyobb termelési költségek mellett is elő lehetett állítani. ...”nem a termelési költségek

a dolgok árának az okai, hanem az okok azon szükségletekben rejlenek, amelyeket a termékek

segítségével ki lehet elégíteni. Vagyis Say szerint a termelési költség nagysága a fizetőképes

kereslet függvénye és mint ilyen nem lehet értékmeghatározó.

Say valójában arra tappint rá, hogy amennyiben a termelés nem állandó hozadék

mellett megy végbe, a keresleti oldal a termelésre gyakorolt hatásán át hat a termelési

költségekre, hat az áruban megtestesült munkamennyiségre.

22 J.B.Say: Traite d economie politique, Paris, 1841. 57. old.

A termelési költségek értelmezése és a jövedelemelosztás magyarázata Saynél

kapcsolódik értékelméletéhez. Jövedelemelosztás elméletében nála a vállalkozó a központi

személy. Bírálja angol klasszikus közgazdászokat, mert náluk a tőkés és a vállalkozó

személye egybeolvad.

A vállalkozó a termék iránti keresletnek megfelelően keresletet támaszt a termeléshez

szükséges termelési tényezők, a munka, a tőke és a föld produktív szolgálata iránt. Így alakul

ki a termelési tényezők iránti kereslet a jószág iránti keresletből. Ezen kereslet a termelési

tényezők rendelkezésre álló kínálatával együtt meghatározza a termelési tényezők árát, a

munkabért, a kamatot, a földjáradékot, amelyek a vállalkozó költségeit, a termelési tényezők

tulajdonosainak pedig a jövedelmét jelentik. A termelési költségektől függ a termékek kínálata,

s a termékek keresletének a kínálatukhoz való viszonya határozza meg a termékek árát,

amelynek fedeznie kell a termelési költségek árát. A fentiek alapján Say egységes alapon

tárgyalja az érték, a termelés és az elosztás jelenségét. Schumpeter Walras és az általános

egyensúlyi elmélet előfutárának tekinti Sayt.

A gazdasági összefüggéseknek az angol klasszikus gondolkodóktól teljesen eltérő

képét vázolja fel Say. Ebben a modellben a tőke és a föld azonos típusú termelési tényező.

Nem fogadja el a klasszikusok azon állítását, mely szerint a földjáradékot más törvények

szabályozzák, mint a többi termelési tényező jövedelmét. Say felfogása szerint az sem igaz,

hogy a profit és a munkabér csak ellentétesen mozoghatnak.

Say piacelmélete

A Say által megalkotott piacelmélet szerint terméket termékért, vagy termelési

tényezőért vásárolnak, a pénz csak közvetítő eszközként szolgál, amely a cserét elősegíti.

Minden elkészült termék tehát értékének teljes összege erejéig piacot nyújt más termékek

számára. Say ezen elmélete az „eladási utak elmélete” néven ismeretes a közgazdaságtan

történetében. Ezt a következőképpen is megfogalmazta Say, hogy bárki, aki árut kínál

eladásra, egy másik árut akar érte kapni, vagyis minden eladó egyúttal vevő is, és minden vevő

eladó. Ebből ered az „eladók és vevők metafizikus egyensúlyának” elmélete. Say úgy

gondolja, hogy a termelő saját áruja értékesítéséből szerzett pénzt igyekszik mielőbb

elvásárolni, mert az embereknek nem pénzre, hanem árura, használati értékre van szükségük.

Az értékesítés problémáinak megértése végett így a pénztől el is lehet tekinteni. Ebből az

elméletből kiindulva Say tagadja az általános túltermelési válságok lehetőségét. Ha terméket

termékért vásárolnak, lehetetlen, hogy egyszerre minden áruból túltermelés álljon elő, az

összkereslet tehát mindig együtt nő az össztermeléssel. A túltermelés ily módon mindig csak

részleges lehet, ha valamely áruból túl sok van a piacon, ez csak azt jelenti, hogy más áruból

túl keveset állítottak elő.

A Say féle piacelméletet bírálta Malthus és Sismondi is elvetette, sőt Keynes az 1929-

33-as gazdasági válság után alapjaiban rendítette meg, mégis mind a mai napig megtalálható a

közgazdasági irodalomban.

Say piacelméletében az már Smithnél is megtalálható téves felfogás húzódik meg,

miszerint a megtakarító a megtakarítást automatikusan beruházássá változtatja, vagyis amit

nem költ el jövedelméből fogyasztásra, azt elkölti beruházásra, mivel a pénz csak forgalmi

eszköz. Az eladott áruért kapott pénzt senki nem akarja önmagáért megtartani, az emberek

igyekeznek mielőbb elkölteni.

A Say féle piacelmélet hibás volta ellenére a maga korában tartalmazott bizonyos

pozitív elemet, mert az a gondolat, hogy a tőkés termelés bővülésével a piac is bővül igaz. Ez

az elmélet egy jó érvet jelentett a termelőerők fejlődése érdekében, mert megkövetelte a tőkés

termelés útjában álló akadályok elhárítását. Ezzel magyarázható, hogy Ricardo is csatlakozott

Say piacelméletéhez.

Antoine Augustin Cournot nézetei

A. A. Cournot (1801-1877) a matematikai közgazdaságtan egyik első képviselője.

1834-ben nevezik ki az analízis és a matematika professzorává a Lyon-i egyetemen. 1835-ben

a Grenoble-i egyetem, 1854-ben pedig a dijoni egyetem rektora. A matematikai, filozófiai,

történelmi tanulmányai mellett az 1830-as évektől a közgazdaságtan területén is folytat

tudományos vizsgálódásokat. Munkássága során elsősorban a kereslet, a monopólium és a

duopólium elméletében alkotott maradandót. A határelemzést a vállalat magatartására

alkalmazza, és meghatározza a maximális profit elérésének feltételeit. Cournot munkásságát

tanulmányozva rájöhetünk, hogy néhány fontos kérdésben évtizedekkel megelőzte a modern

közgazdasági gondolkodást.

Cournot rámutat arra, hogy a D=F(p) függvényben a kereslet az árral ellentétesen

változik: nő, ha az ár csökken, és csökken, ha az ár emelkedik. Felismeri a kereslet

árrugalmasságát, azt, hogy a kereslet egyes javaknál eltérő mértékben nő vagy csökken, mint

ahogyan az ár csökken vagy emelkedik.pl. ha a tüzelő ára növekedik, a kereslete kevésbé fog

csökkeni, a fogyasztó inkább más kiadásait fogja vissza. Ha viszont a hegedű vagy a

csillagászati távcső ára csökken, a kereslete csak kevésbé emelkedik, mert ez azok számától

függ, akik a zenét, vagy a tudományt művelik, és ezek száma korlátozott. Arra is rájön, hogy

vannak javak, amelyek kereslete a normálistól eltérő módon reagál az ár változására. Ilyenek a

luxusjavak, vagy a ritkaságok, amelyk a gyűjtők szenvedélyét elégítik ki. Pl. ha a gyémánt ára

csökken, akkor csökkenne az alkalmassága arra, hogy ékszerként szolgáljon, így kereslete

erősen visszaesne. Ezen javak Cournot szerint jelentéktelen szerepet játszanak az áruk

társadalmi halmazában.

Cournot feltételezi, hogy a keresleti függvény folyamatos. Ennek az a feltétele, hogy

minél nagyobb legyen a piac és minél sokrétübb a fogyasztók szükségletei, vagyonuk.

Az áralakulást szabályozó törvényszerűségek után kutatva a monopólium feltevéséből

indul ki: „amikor is a monopólium kifejezést a legszűkebb értelemben használják, ami azt

jelenti, hogy az áruk termelése egy kézben van.” Első lépésként Cournot feltételezi, hogy a

monopolista termékének nincsenek termelési költségei, ilyen árunak tekinti az ásványvizet. A

palackozás és a szállítás költségeitől eltekint. Ebben az esetben a monopolista olyan árat állapít

meg, amelynél az eladott áru összes értéke maximális. A második lépésben az áru termelési

költségét is bekapcsolja. Ez esetben a monopolista nem a bruttó, hanem a nettó bevételt

igyekszik maximalizálni. A termelési költségeket a termelés volumenének függvényeként

ábrázolja. „Az úgynevezett manufaktúra áruknál, általában a költségek a termelés

növekedésével csökkennek.” Cournot megemlíti a Marshall féle belső gazdaságosságot is, ami

a munka előnyösebb megszervezésével, a nagy tételben beszerzett nyersanyagok olcsóbb

árával, a rezsiköltségek csökkentésével függ össze. Nőnek viszont a költségek a termelés

növekedése során a szántóföldek, a bányák, a kőfejtők kizsákmányolása révén. A

költségnövekmény tehát a termelés növekedése során csökkenhet vagy nőhet. A csökkenő és a

növekvő költségek mellett Cournot megemlíti, hogy van olyan eset is, amikor a termék

termelési költségei a termelés alakulása során nem változik. Ilyen esetben a költségnövekmény

is állandó marad.

Cournot rámutatott arra, hogy a tevékenységét a termelő mindig leállítja, ha a

költségnövekmény a hozadék növekményét meghaladja. A profitja annál az árnál lesz

maximális, amelyiknél a két növekmény éppen megegyezik. A monopolista ezen az áron fogja

termékét kínálni.

Cournot még nem jut el a keresleti és a költségfüggvény levezetéséig. Érdemei közé

tartozik, hogy rátapintott arra, hogy a monopolista számára az az ár biztosítja a maximális

profitot, amelynél a költség és a bevételi növekmény megegyezik. Ezt a pontot a modern

közgazdasági irodalom Cournotra emlékezve Cournot-féle pont néven tartja számon.

Arsené Jules Étienne Juvénal Dupuit nézetei

A modern közgazdaságtan egyik jelentős előfutára volt Dupuit (1804-1866). 1850-ben

Párizsban városi mérnök, majd 1855-ben az utak és a hidak legfőbb felügyelőjévé nevezik ki.

A csökkenő hasznosság elve, a határhaszon, a később Marshall által megfogalmazott

fogyasztói járadék, vagy fogyasztói többlet bontakozik ki a tárgyalt tanulmányban. A

fogyasztói többlet révén igyekszik a nagy állami létesítmények, utak, csatornák teljes

hasznosságát megragadni, illetve ennek segítségével a monopolista átrétegződést magyarázni.

Sayel vitatkozik, aki szerint a jószág hasznosságát az érte adott ár méri. Tegyük fel,

hogy a franciák évi 500 millió frankot adnak ki az utak használatáért. Say szerint, akkor az 500

millió frank méri az utak évi hasznosságát. Ha az útépítésben bekövetkezett újítás folytán az

útépítés költsége a felére csökken, érvel Dupuit, így a franciáknak csak évi 250 millió frankot

kell kifizetni az utak szolgálatáért. A Say féle megközelítésből az következne, hogy az utak

hasznossága a felére csökkent. Holott Dupuit szerint éppen fordítva történt, az utak

hasznossága a kétszeresére nőtt, hiszen a táradalom most 250 millió frankért jut hozzá ama

hasznosságokhoz, amit 500 millió frankra vagy többre értékel.

Dupuit szerint valamely jószág hasznossága más és más az egyes fogyasztónál, mi több

„minden fogyasztó ugyanannak a jószágnak különböző hasznosságot tulajdonít annak a

mennyiségnek megfelelően, amit el képes fogyasztani.”

Legyen a víz hektólitere 50 frank. Minden elfogyasztott hektoliter víz hasznát az 50

frankos ár fejezi ki. Egy technikai újítás segítségével (szivattyú) az 1 hektóliter ára lecsökken

30 frankra. A víz iránti olyan kevésbé fontos szükségletüket is ki fogják elégíteni, ami többet

ér számukra 30 franknál. A második hektóliter haszna 30 és 50 fok között helyezkedik el. 20

frankos árnál a fogyasztó négy hektóliter vizet használ, felsúrolja házát minden nap. 10 frankos

ár melett a felhasznált víz mennyisége 10 hektóliter, minden nap fellocsolja kertjét, 5 frankos

ár mellett a fogyasztás már 20 hektóliter, ebből a mesterséges tavát is fenntartja. A fogyasztó

számára minél nagyobb a víz mennyisége a hasznossága annál kevesebb. „Így minden

terméknek különböző a hasznossága nemcsak az egyes fogyasztó számára, hanem minden

egyes vágy szempontjából is, aminek a fogyasztó felhasználja.

Dupuit Sayt meghaladva egy jószág hasznosságát mennyisége függvényeként

határozza meg. Ezáltal lehetővé válik a válasz az angol klasszikusoknak a hasznossági

koncepcióval szemben felhozott bírálatára: miért értékesebb a gyémánt a víznél, holott az

utóbbi hasznosabb az előbbinél. Az ár Dupuitnál az utolsó jószágegység hasznát fejezi ki. A

csökkenő hasznosság elvének felismerése lehetővé teszi a keresleti függvény elméleti

megalapozását, ami hiányzott Cournotnál.

Abból a tényből, hogy ugyanazon árut az egyes fogyasztók eltérő áron értékelik,

határozza meg Dupuit a monopolista rétegződést. A monopolista cég ugyanazt az árut más

csomagolásban különböző üzletekben eltérő áron árulja a gazdagoknak, a szerényebb

körülmények között élőknek, és más áron a szegényeknek. Dupuit különgséget tesz abszolút

és relatív hasznosság között. Ha valaki éppen 30 frankos ár mellett áll el egy jószág vételétől,

annak abszolút haszna a számára 30 frank. Ha 20 frankért is megkapja a szóbanforgó árut,

akkor annak beszerzése során csak 20 frank értékű másféle vágy kielégítéséről kell

lemondania, 10 franknyi hasznossági többlethez jut, ezt nevezi Dupuit relatív hasznosságnak.

A relatív hasznosság fogalmával Dupuit a Marshall féle fogyasztói járadék elméleti alapját

ragadja meg. Szerinte minden, ami növeli egy termék vételárát, pl. valamilyen adó, relatív

hasznosságát csökkenti, minden ami csökkenti egy jószág vételárát, pl. egy technikai újítás, a

relatív hasznosságot növeli.

Pl. Egy város 10 000 tonna követ használ fel házépítésre és házak javítására. Eddig 1

tonna kő költsége kitermeléssel és szállítással együtt 20 frank volt. Egy újabb bánya

felfedezésével a kő tonnánkénti összköltsége csökken, az ára ennek következtében 15 frankra

csökken. Így a 10 000 tonna kövön a megtakarítás 50 000 frank, a kő összes hasznossága

ennyivel nőtt, hiszen most 1 tonna kő beszerzéséért más, hasznos áruk fogyasztásáról a város

lakóinak átlagban nem 20, hanem csak 15 frank nagyságban kell lemondaniuk. 15 frankos ár

mellett a város azonban 30 000 tonna követ használ fel. Az összes hasznosság növekedését a

20 000 pótlólagos tonna felhasználásával és tonnánként 5 frankkal kell mérni? Dupuit szerint

nem, mert azok, akik a pótlólagos 20 000 tonna követ 15 frankos áron megvették, 20 frankos

áron nem vették volna meg. Egy részük lehet, hogy csak egy kicsit a 15 frankos ár felett vette

volna meg, ezeknél a relatív haszon lehet, hogy 1 frank alatt van, másoknál, akik 16, 17

franknál többet is hajlandók lettek volna a pótlólagos kőmennyiségért kifizetni, 1 illetve 2

frank felett. A hasznossági többlet növekményének a kiszámításához Dupuit szerint

mindenkinél ismerni kellene árban kifejezve azon vágy erősségét, amely árnál már nem venné

meg a követ. Ennek a módszere szerinte az lenne, hogy lépésről lépésre emelni kellene az

adókulcsot. Az egyre növekvő adó az áru bizonyos mennyiségét eltünteti a fogyasztásból. A

kieső mennyiségnek és az adókulcsnak a szorzata megadja a kieső, pénzben kifejezett

hasznosságot.

Dupuit kiszámítja egy, a gyalogosok számára épült híd hasznosságát. Feltételezi, hogy

ha a közönség ingyen használhatja a hidat, évenként 2 080 000 ember menne át rajta. Ha a

hídvámot fokozatosan növelik, 0,01 frankra, majd mindig 0,01 frankkal magasabbra, 0,15

frankos hídvámnál már senki sem menne át a hídon. Dupuit megmutatja, a hidat használók

száma mennyivel csökken a hídvám minden egyes 0,01 frankkal történő emelésekor. Mindig

azok esnek ki, akiknek a híd használata nem éri meg a 0,001, 0,02, 0,03 frankot. A hídvám

különböző nagyságainál kiesők számát megszorozta a hídvám szóbanforgó értékével, s

megkapta a kieső hasznosságot a hídvám egyes nagyságainál. A kieső hasznosságok összege

adja meg a híd abszolút hasznosságát a társadalom számára. A relatív hasznosságot pedig úgy

kapta meg, hogy ebből levonta a híd fenntartásának a költségeit és a híd építésénél felhasznált

tőke kamatait. Dupuit szerint meg kell találni a hídvám ama nagyságát, amely a lehető

legnagyobb hasznosságot adja, és ugyanakkor a hídvámból befolyó jövedelem mellette

elégséges ahhoz, hogy fedezze a híd fenntartásának költségeit és a felhasznált tőke kamatát.

Közgazdasági gondolkodás Németországban

a XIX. század első felében

List Frigyes közgazdasági nézetei

A közgazdasági gondolkodás a helyi sajátosságoknak megfelelően jelentkezett

Németországban a XIX. század második felében. A német gazdasági gondolkodásnak egyik

kiemelkedő alakja a korabeli német polgárság jeles ideológusa List Firgyes (1789-1846). List

Frigyes munkássága nagy hatással volt az 1840-es évek, a reformkor magyar közgazdászaira

is, nem utolsó sorban a politikus Kossuth Lajosra. List fő műve „A politikai gazdaságtan

nemzeti rendszere” nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Kossuth helyesen ismerte fel az

ország tőkés fejlődése előtt álló követelményeket.

Az 1840-es évek Németországa a tőkés fejlődés magasabb fokán állt, mint a korabeli

Magyarország, de a fejlődéshez szükséges feladatok bizonyos tekintetben azonosak voltak, így

List álláspontja sok tekintetben kifejezte a tőkés fejlődés követelményeit Magyarországon is.

List tanulmányozása nyomán Kossuth mindenekelőtt az ország gazdasági függetlenségének

alapvető feltételeire döbbent rá. Nem véletlen, hogy List műve volt az első külföldi szerzőtől

származó közgazdasági munka, amelyet magyar nyelvre is lefordítottak.

List Frigyes korában, az egyesítést megelőzően a német államok még feudális

széttagoltságban éltek. Az ipari forradalom nyomán megjelenő tőkés termelés már jelentős

mértékben kibontakozott, de az igazi fejlődést számos feudális maradvány akadályozta. A

földbirtokosok politikai hatalma erős volt, a német polgárság pedig még a polgári forradalom

előestéjén állt. A német földbirtokosok, főleg a mecklenburgiak, a pomerániaiak, kelet-

poroszországiak az egyre szűkülő belső piac miatt termékeik értékesítése során külső, az ipari

forradalomnak köszönhetően egyre bővülő angol piacra voltak utalva. A fölbirtokosok vezető

gondolkodói hasonlóan az angol polgárság közgazdászaihoz, támadták az angol

gabonavámokat és a kereskedelem szabadságát hangoztatták. Angliában Adam Smith és David

Ricardo szabadkereskedelmi elveit használták fel az angol gabonavámok ellen. A német

polgárság viszont szenvedett a fejlettebb angol ipar versenyétől, fejletlen volta miatt rá volt

szorulva az állam támogatására. A német földbirtokos osztály aggódva szemlélte a német

polgárság, iparosok törekvéseit, attól tartott, hogy ha Németország korlátozza az angol

iparcikkek behozatalát, Anglia akadályozni fogja a német mezőgazdasági cikkek importját.

List Frigyes a német polgárság érdekeit képviselte, bírálta a földbirtokosok

szabadkereskedelmi törekvéseit, és a megalapozásukra szolgáló elméleteket is. List nézetei

ugyanakkor a földbirtokosok törekvéseinek bírálata mellett tükrözik a német polgárság

kompromisszumát is a földbirtokosokkal. List igyekszik bizonyítani, hogy a fejlődés általa

javasolt útja a földbirtokosoknak is kedvező, sőt még kedvezőbb, mint a polgárságnak. „...ki

lehet mutatni, hogy éppen eme osztály (földbirtokos) számára sokkal nagyobb előnyök

fakadnak az ipar keletkezéséből, mint magukra az iparosoknak, mert éppen az ipar támaszt

többirányú és nagyobb keresletet a mezőgazdasági termékek iránt, emeli tehát azok értékét, s

hozza abba a helyzetbe a földművelőt, hogy földjét és munkaerőit jobban kihasználja. Ennek

következtében a földjáradék, a haszon és munkabér emelkedik, a járadék és tőkék szaporodását

pedig a föld és a munka csereértékének emelkedése követi.”23

List számára nem az volt az alapvető progléma, hogy Németország viszonylag

elmaradott feltételei között megmagyarázza a tőkés fejlődés fontosabb folyamatait, s feltárja a

bennük megnyilvánuló törvényszerűségeket, hanem hogy megmutassa, miként lehetne

Németországban a tőkés fejlődést meggyorsítani, miként lehetne a hátrányt lefaragni Angliával

szemben.

Élesen bírálja az angol klasszikus közgazdászok elméleteit, mert a korlátlan gazdasági

szabadságot hirdetik. Az angol klasszikus közgazdaságtan gazdasági szabadságra épülő

elméleti rendszere List szerint Anglia világpiaci fölényét fejezi ki: az angol tőkéseknek,

miután a termelőerőket nagymértékben kifejlesztették, nem kell tartaniuk más országok tőkései

által támasztott versenytől, így érthető, hogy gazdasági szabadságra vágynak. „Olyan nemzet,

mint az angol, amelynek ipari termelése minden más nemzetét messze megelőzte, legjobban a

23 List Frigyes: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, 1940. 33. old.

minél szabadabb verseny útján tarthatja fenn és fejlesztheti ipari és kereskedelmi fölényét.” Ezt

teszi egy olyan időszakban, amikor Németország még az ipari fejlődés kezdetén van. A

szabadverseny a nemzetek között csak akkor jár kölcsönös előnnyel, ha mindkettő az ipari

fejlődésnek körülbelül ugyanazon a fokán áll...24 A fejlettség különböző szintjein álló

nemzetek viszonylatában a gazdasági szabadság esetén nem a kölcsönös előny alakul ki,

„...hanem a kevésbé előrehaladt nemzetek egyetemes alávetettsége az uralkodó ipari,

kereskedelmi és tengeri hatalomnak.” Németország szempontjából fontos következtetés: „hogy

a kereskedelem szabadsága természetesen hathasson, először a kevésbé előrehaladt nemzeteket

mesterséges rendszabályokkal a fejlődésnek arra a fokára kellene emelni, amelyre az angol

nemzet ugyancsak felemeltetett.”

Az angol klasszikus közgazdaságtan alapvető hiányosságának azt tekinti, hogy „nem

tesz különbséget olyan nemzetek között, amelyek a gazdasági fejlettség magasabb fokát érték

el, és olyanok között, amelyek még a fejlődés alacsony fokán állnak.”25

Listnek igaza van abban, hogy a fejlődés különböző fokán álló nemzeteknek fejlődésük

szempontjából más és más gazdasápolitikára van szükségük. A legfejlettebb országok számára

előnyös gazdaságpolitikát nem lehet mereven alkalmazni az elmaradott országok gazdaságára.

Egy olyan gazdaságban, ahol a kapitalizmus még fejletlen, az ipari fejlődés gyorsítása

érdekében szükség van védővámokra, a megerősödött kapitalizmus viszont

szabadkereskedelmet követel. A fejlett angol ipari polgárság gazdaságpolitikai követelményeit

nem lehet Németország viszonyai között alkalmazni.

List Németország elmaradott viszonyai között élesen bírálta az értékelméletre épített

közgazdaságtant. Szerinte az angol közgazdaságtan csak a csereértékkel törődik, s ezzel a

kereskedők szempontjából vizsgálja a gazdasági folyamatokat. „Ez a rendszer a legszigorúbb

és legkövetkezetesebb merkantilrendszer.”26 Azt tartja, hogy a klasszikus közgazdasági

tanítások alapvető jellemzője az, hogy kozmopolita tanok, mert csak arra vannak tekintettel,

hogy hol lehet legolcsóbban vásárolni és legkedvezőbben eladni. Egyáltalán nincsenek

tekintettel a nemzeti érdekekre, arra, hogy az olcsó behozatal esetleg tönkreteszi a gyárakat.

List a német nemzeti ipar védelmét kívánja biztosítani és az egységes belső piacért küzd. A

közgazdaságtannak szerinte alapvetően azzal kellene foglalkoznia, miként lehetne kifejleszteni

24 List Firgyes: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, 1940. 2. old.25 List Frigyes: i. m. 210. old.26 List Frigyes: i.m. 364. old.

egy nemzet termelőerőit. List az ún. termelőerők elméletét állítja a vizsgálódásai

középpontjába, a közgazdaságtant nemzeti tudománynak tekinti. A klasszikus közgazdaságtan

központi eleme az úgynevezett csereértéktan, amely csupán a kereskedői érdekeket tartja

fontosnak. List hangoztatja, hogy a termelőerők fejlődésének nemzeti érdekét az

értékelméletből kiindulva nem lehet kimutatni. A csereértéktan azt hangsúlyozza, hogy az

ország akkor gazdagodik, ha csereértékben gazdagodik, azaz ott vesz, ahol legolcsóbban teheti,

és ott ad el, ahol legtöbbet kap, addig List szerint a nemzet a termelőerők fejlődése révén

gazdagodik, mégha az értékben áldozatot is jelent. A védővámok révén ki kell fejleszteni a

hazai ipart, ami szükségszerűen értékek feláldozását jelenti, ezt azonban a megszerzett

termelőerők a jövőben bőségesen kárpótolni fogják.

List gondolataiból látszik, hogy a fejletlenebb németországi gazdasági viszonyok

között nem értette meg a klasszikus tudományos eredményeket. Nem értette meg, hogy egy

dolog az értékelmélet alapján szabadversenyt feltételezv feltárni a tőkés gazdaság fontosabb

törvényszerűségeit, és más dolog gazdaságpolitikai követelményeket felállítani elmaradt

országok számára. Abban mindenképpen igaza volt, hogy a korabeli Németországban a

gazdasági szabadság követelménye még nem volt időszerű.

A nemzet termelőerői fejlesztéséért szállva síkra, s az államtól várva a német polgárság

támogatását, List azért is bírálja a polgári klasszikus közgazdászokat, mert szemléletük

individuális, az egyéni érdekek véletlenszerű játékától várják az ország gazdasági

felvirágoztatását. List hangsúlyozza, hogy a társadalmi gazdaság különbözik az egyéni

gazdaságtól, nem egyszerűen azok puszta összessége. A nemzeti érdek felette áll az egyéni

érdekeknek, más mint az egyéni érdekek összessége. „Az egyének ugyanis magukban nem

gondoskodnak a később nemzedékek jövőjéről.”27 Az egyének önmagukban nem lennének

hajlandóak áltozatot hozni annak érdekében, hogy a nemzeti termelőerők fejlődjenek. Ez a

feladat az államhatalomra vár, amely… olyant tesz, amit az egyének, még ha az ehhez

szükséges tudással rendelkeznének is, a maguk részéről el nem végezhetnének.”

List felismeri, hogy a termelőerők fejlődése nagymértékben függ a fennálló társadalmi

viszonyoktól. „Mind e vonatkozások tekintetében a legjobban annak a társadalomnak a

viszonyaitól függ, amelyben az egyén nevelkedett és mozog: attól, hogy a tudományok és

művészetek virágoznak-e, hogy a közintézmények és törvények a vállásosságot,

27 List Frigyes: i. m. 211. old.

erkölcsösséget, művelődést, a személyes vagyon biztonságát, a szabadságot és jogot

megteremtik-e..”28

A társadalmi viszonyok alatt List az államot, a nemzetet érti a nemzeti intézményekkel,

jogrenddel, nemzeti szokásokkal és erkölccsel. stb.

Az állami beavatkozástól várva a termelőerők fejlesztését, s az intézményi elemeknek

is nagy jelentőséget tulajdonítva a gazdasági életben, List a produktív munkát sajátosan

értelmezi. Produktív munkának tekint mindent, ami valamilyen formában kapcsolódik a

termelőerők fejlesztéséhez. Adam Smithet bírálta, mert a nagy klasszikus csak az anyagi

termelésben kifejtett munkát tekintette produktívnak. Smith szerinte „...még azok munkáját

sem tartotta produktívnak, akik jogot szolgáltatnak és a rendet fenntartják, akik tanítanak és a

vallást, tudományt és a művészetet ápolják.” Smith-t és a klasszikusokat ezért nemcsak

kozmopolitának, individualistának, de materialistának is bélyegzi.

List azért is bírálta a klasszikus közgazdászokat, mert azok felismerték ugyan a

munkamegosztás során létrejövő új termelőerőt, a társadalmi munka termelőerejét, ezt azonban

csak üzemi síkon vizsgálták, s elkerülte a figyelmüket az, ahogy ez a termelőerő a termelési

ágak együttműködése során is kibontakozik. List a termelési ágak együttműködésének

eredményes hatását elsősorban az ipar és a mezőgazdaság viszonyában mutatja ki. „A

mezőgazdaság termelőereje annál nagyobb, minél szorosabb helyi, kereskedelmi és politikai

egységet alkot a minden ágában kiképzett gyáriparral.29” Fejlett ipar nélkül, nincs önálló

nemzeti élet. A pusztán mezőgazdasági állam mérhetetlenül kevésbé tökéletes állapot, mint a

mezőgazdasági, ipari állam. Az első gazdasági és politikai tekintetben többé-kevésbé mindig

azoktól az idegen nemzetektől függ, amelyek az agrártermékeiket iparcikkek ellnében

átveszik. Nem határozhatja meg ő maga, hogy mennyit akar termelni, hanem meg kell várnia,

mennyit akarnak tőle megvásárolni.”30 …”a nemzet belső piaca tízszer olyan fontos, mint a

külső,” az olyan nemzet, amely csak földműveléssel foglalkozik olyan, mint az az egyén,

akinek az anyagi javak megtermeléséhez csak egy karja van.” Az ipari fejlődés List szerint

szükségszerű feltétele a társadalmi fejlődésnek. Erre vonatkozóan felállítja a gazdasági

fejlődés fokozatait. A nemzetek gazdasági életének kialakulásában szerinte a következő

fejlődési fokozatokat lehet megkülönböztetni: „A vadállapot, pásztorkodás, földművelés,

28 List Firgyes: i. m. 178. old.29 List Frigyes: i. m. 193. old.30 List Frigyes: i.m. 217. old.

földművelés-ipar, földművelés-ipar-kereskedelem fokozatait.”31 E felosztással List azt akarja

bizonyítani, hogy nemcsak Anglia, hanem más országok pl. Németország is alkalmas a tőkés

fejlődésre, s ha a földművelés állapotát már elérte, a szabadverseny révén a földműves-ipar

állapotba csak akkor juthat el, ha a többi országok is vele azonos szinten állnak. Ellenkező

esetben csak állami támogatással, a különböző védővámok felállításával fejleszthető ki a hazai

ipar. List ugyanakkor a véd-vám-rendszert nem tekinti a fejlődés örök feltételének. Amikor

egy elmaradott ország a védvám révén utoléri az élenjáró tőkés országokat, a védvám-rendszer

helyét a szabad versenynek kell átvennie.

List mint a feltörekvő német polgárság ideológusa optimistán szemlélte a kapitalista

fejlődést. Bízik abban, hogy a termelőerők fejlődése kiküszöböli a háborúkat. „Ámde minél

fejlettebbé válik az ipar, s minél egyenletesebben terjed el a Föld országaiban, annál kevésbé

lesz lehetséges a háború. Két, ipari tekintetben egyenlően fejlett ország ugyanis egy hét alatt

több kárt okozhatna egymásnak, mint amennyit egy emberöltőn át jóvátehetnek.”32

Heinrich Hermann Gossen közgazdasági nézetei

H. H. Gossen (1810-1859) jogi végzettséggel rendelkező porosz állami tisztviselő.

Húszévi elméleti gondolkodás után olyan fordulatot kíván a közgazdaságtanban véghezvinni,

amilyent Kopernikusz hajtott végre a természettudományok területén. 1847-ben visszavonult

az állami hivatalától és csak műveinek kidolgozásával foglalkozik.

Míg Thünen a határelemzést a termelésre, addig Gossen a fogyasztói magatartásra

alkalmazza.

Gossen szerint a fogyasztó magatartása révén élvezetekhez kíván jutni és igyekszik

ezek nagyságát maximalizálni. A külvilág csak azért jelent értéket az egyén számára, mert

hozzájárul életcéljának, az élvezet szerzésének a megvalósításához.

Megfogalmazza a szükségletek telítődésének a törvényét, ami szerint „egy és

ugyanazon élvezet nagysága folyamatosan csökken, amint az élvezet előidézésében

31 List Frigyes: i. m. 42. old.32 List Frigyes: i. m. 167. old.

szakadatlanul előrehaladunk, végül bekövetkezik a telítettség állapota.”33 Ennek értelmében

Gossen hirdeti, hogy egy jószágfajta első egységének van a legnagyobb értéke a fogyasztó

számára, „minden azonos nagyságú növekmény csökkenő értékkel rendelkezik, míg végül be

nem áll az értéknélküliség állapota.” A Gossen által megfogalmazott alapelveken épül fel a

határhaszon iskola elméleti rendszere.

Marshall a szükséglet kielégítés folyamatának eme sajátosságát a csökkenő hasznosság

elveként definiálja, Wieser nyomán pedig a közgazdasági irodalom Gossen I. törvényének

nevezi. Marshall a csökkenő hasznosság elvére építi keresleti függvényét és megmagyarázza,

hogy miért negatív meredekségű a keresleti görbe.

A csökkenő hasznosság elve alapján Gossen megfogalmazza a szabályt, hogy milyen

arányban kell a fogyasztónak erőforrásai korlátozott volta mellett a különböző élvezeti

cikkeket beszereznie, hogy a különböző, egyidőben jelentkező szükségleteit maximálisan

elégítse ki. „Ha ereje nem elégséges ahhoz, hogy minden lehetséges élvezeti cikket a maga

teljességében szerezzen be, az embernek mindenből annyit kell beszereznie, hogy minden egyes

élvezeti cikk utolsó atomja a számára azonos értékkel rendelkezzen.”34

Az eszközökkel való optimális gazdálkodás modern elméletének az alapelve, az

előnykiegyenlítődés elve jelenik meg Gossennél. A Gossen által megfogalmazott szabályt a

közgazdasági irodalom Gossen II. törvényeként emlegeti.

A gazdasági romanticizmus

A XIX. század közepéig egyre jobban kibontakozó kapitalizmus széttöri az útjában álló

feudális viszonyokat, megrendíti a földesurak hatalmát és tönkreteszi a kisárutermelőket. A

gazdasági romanticizmus eme kárvallottak szempontjából bírálja a kapitalizmust, a gépi

nagyipart, az érdekek harcát. A valóságos gazdasági fejlődés figyelmen kívül hagyásával a

33 H.H. Gossen: Entwiklung der Gesetze des menschichnen Verkehrs unter daraus fliessenden Regeln für menschlichen Handeln, Berlin 1889. 4-5 old.34 H. H. Gossen: u. o.

múlt termelési viszonyait idealizálja a kapitalizmussal szemben. Az romantikus közgazdászok

alapelvei közé tartozik az iparban a céhes rendszer és a kisárutermelő gazdálkodás vidéken.

Adam Müller közgazdasági nézetei

A kapitalizmus gyors előretörése által fenyegetett feudális földbirtokos osztály

érdekében fejti ki gondolatait Adam Müller (1779-1829). Élesen bírálja a tőkés fejlődést, a

társadalmi bajok orvoslásának eszközét a feudális, középkori állapotokhoz való visszatérésben

látja. Munkássága a francia forradalmat követő korszak terméke, amikor a forradalom eszméi

ellen megmozdult reakció a régi viszonyok restaurálására törekszik. Müller munkái a reakció

törekvéseinek jogosságát és szükségszerűségét a közgazdaság területén igyekszik kimutatni.

Müller udvari tanácsosként működött először a weimari, majd a bécsi udvarnál, Metternich

közeli barátja és munkatársa, nagy szerepet játszott a Szent Szövetségben (1815 Bécs)

Műveiben élesen bírálja a kapitalizmust, mely megrontja a kialakult személyes

kapcsolatokat és ezek helyébe a mindenkinek mindenki elleni harcát állítja. Szerinte az

egymástól elszigetelt termelőket gazdasági tevékenységük közben csak nyereségvágyuk hajtja,

az embertársaik boldogulásával mit sem törődnek. A régi kötöttségek felbomlása

következtében a vállalkozót semmi sem kötelezi arra, hogy munkásaival törődjék, ha az beteg,

ha szerencsétlenség éri, vagy ha megöregszik. Az egyéni érdekek harcának eredményeként

olyan állapot jön létre, amelyben a tulajdonosok kis számával a tulajdonnélküliek nagy száma

áll szemben. Müller ezt az állapotot nem tartja helyesnek.

Müller a gazdálkodó egyének társadalmi kapcsolatainak hangúlyozásával a polgári

társadalom olyan jellegzetességeit tárja fel, amely a klasszikusok előtt rejtve maradt. Rámutat

arra, hogy egy polgári társadalomban minden dolognak kettős jellege van. „Minden dolog

egyrészt tulajdonosához kapcsolódik és ugyanakkor kapocs is tulajdonosa és más emberek

között.” Ennek megfelelően a kapcsolatok egyrészt magán, másrészt polgári jellegűek. Müller

észreveszi, hogy az áru, mint cserére szánt munkatermék nemcsak előállítójával áll

kapcsolatban, hanem a társadalommal is, hiszen társadalmi szükséglet kielégítésére állították

elő és így magánjellege mellett társadalmi jelleget is ölt.

A munkaterméknek, mint árunak a kettősségéhez hasonlóan, Miller szerint a

személyeknek is kettős helyzetük van a polgári társadalomban, amennyiben az egyén egyrészt

„magánember”, másrészt „polgár.” Egyrészt saját érdekeit hajhássza, másrészt a köz érdekét

valósítja meg, azaz a társadalom érdekében tevékenykedik.

Miller a társulás fontosságát hangsúlyozva a régi feudális viszonyokat kívánta

feleleveníteni, ahol a profit utáni hajsza helyett a termelés célja a használati értékek szerzése.

Feudális szemléletére jellemző, hogy a gazdagság forrását nemcsak a termelésben látja, hanem

a szükségletekben, és magában a fogyasztásban is, hiszen a szükséglet, a fogyasztás az, ami

ösztönzi a termelést. A feltörekvő burzsoázia a földbirtokosokkal harcolva tétlennek

bélyegezte a feudálisok osztályát, amely a nemzeti jövedelem jelentős részét magához ragadta

anélkül, hogy hozzájárult volna annak létrehozásához. Müller a földesurak védelmére kelt,

amikor bizonyítja, hogy a fogyasztás is forrása a gazdagságnak, tehát fogyasztásuk révén a

földesurak is hozzájárulnak a nemzeti gazdaság megteremtéséhez.

A feudalizmusban a gazdasági élet alapvető szektora a mezőgazdaság volt, Müller is a

mezőgazdaságot kívánja a gazdasági élet alapjává tenni. Annak idején a mezőgazdaság

fontosságát hangsúlyozták a fiziokraták is. Müllernél a mezőgazdaság előtérbe helyezése nem

fiziokrata vonás, mert a fiziokraták a mezőgazdaság tőkés fejlődésének a hívei voltak, Müller

pedig éppen a tőkés fejlődés feltartóztatása végett szánja a mezőgazdaságnak a legfontosabb

szerepet az ország gazdaságában. Az általa idealizált mezőgazdaság nem tőkés, hanem feudális

jellegű. Hirdeti, hogy a mezőgazdaságban egyre nagyobb mértékben teret hódító tőkés

viszonyokkal szemben fenn kell tartani a földbirtokos és a parasztok között a kölcsönös

személyes segítség- és szolgáltatásnyújtást (reciprocitást). A parasztság és a földbirtokos

viszonya olyan kell legyen, mint egy nagy családé, amelyben a földesúré a patriarcha szerep.

Nem szabad megengedni, hogy a mezőgazdaságban a nyereségre történő termelés váljék

uralkodóvá. Ennek érdekében meg kell akadályozni, hogy a föld adás-vétel tárgyát képezze,

ezért a fennálló rendben meg kell őrizni a földtulajdon és az ingótulajdon, a nemesség és a

polgárság között létező korlátokat. Biztosítani kell a föld tulajdonjogát a nemesség számára,

azért, hogy a föld a polgárság kezébe kerülve ne váljon a nyerészkedés tárgyává. A nemesség

részére biztosított földtulajdonnak Müller azt a szerpet szánja, hogy gátolja és lassítsa az ipar

által létrehozott fejlődést. „A földtulajdon adja a polgári társadalom mozgásának a kellő

higgadtságot és nyugalmat, gátolja az erejére büszke munkás elbizakodottságát, korlátokat

szab a végtelenségig sokszorozódó és geometriai arányban történő növekedésre hajlamos

iparnak.”35

Nemcsak a mezőgazdaságban akarja konzerválni a régi termelési visznyokat, hanem az

iparban is. Az iparban a céhes rendszert tartja az ideális szervezeti formának, mely

kiterjedhetne a tőkés üzemekre is. Szerinte a régi kötöttségek fenntartása biztosítja az egyének

számára a sors csapásai esetén a közösség segítségét, amelyben az elszigetelt termelő nem

részesülhet.

Müller az államban látja azt az erőt, amely azzal, hogy visszaállítja a feudális

kötöttségeket, megszünteti a termelőknek a tőkés fejlődés által létrehozott tagoltságát és

feltartóztatja a tőkés fejlődést. Az államot tartja a társulás legmagasabb fokának. Az egyének

társadalmi kapcsolatai a maguk összeségében az államban öltenek testet. Az állam ily módon

való értelmezésével igazolni akarta a feudális állam és a bürokrácia létezésének jogosultságát.

A francia felvilágosodás gondolkodói szerződéses államelméletükre hivatkozva támadták az

államhatalom feudális formáját. A felvilágosodás szerint az állam az emberi megegyezés

terméke, és az emberek joga megváltoztatni az állam működését. Müller ezzel szemben

igyekszik bebizonyítani, hogy az állam nem egyszerűen jogi intézmény, amelyet bármikor meg

lehet változtatni, hanem mint az emberi viszonyok összessége, magában hordja célját, és mint

ilyen független az egyén akaratától. Az egyén léte feloldhatatlan kapcsolatban áll az állammal,

az ember feltétel nélkül alá van vetve az államnak, az egyén léte csak az államban képzelhető

el. A fennálló feudális intézmények sérthetetlenségét azzal is igyekszik alátámasztani, hogy az

állam nemcsak a most élő embereket foglalja magában, hanem az elődöket is, akiknek tudása,

tapasztalata „nemzeti tőkeként” tovább él a nemzeti műveltségben, intézményekben,

jogrendszerben, és segíti a most élő generációt. A múlttal való kapcsolat folyamatosságának

biztosítása kívánja meg az intézmények fenntartását. Az adó Müller szerint nem más, mint

ennek az elődöktől az utódokra hagyományozott „szellemi tőkének” a kamata, amely a tőke

letéteményese, az állam részére éppen olyan jogosan jár, mint amilyen jogosan követel

kamatot a „fizikai tőke” használatáért a tőke tulajdonosa.

Müller munkásságával bírálja a kapitalizmust, hivatkozik a proletariátusnak a tőkés

fejlődéssel mind nehezebbé váló helyzetére. Ezt is csak azért teszi, mert félti a földesurak

35 A. Müller: Die Elemente der Sttatskunst, II. Berlin 1809 16. old.

hatalmát a feltörekvő polgárságtól és a munkásosztálytól, sőt szerinte a proletariátus a

legveszélyesebb az államra nézve.

Adam Müller tanításait a náci Németországban, a két világháború között

Magyarországon is felelevenítették. Államelmélete alkalmasnak bizonyult a fasiszta „totális

állam” gazdasági és politikai létjogosultságának a legitimizálására.

John Charles Simonde de Sismondi közgazdasági elvei

A gazdasági romanticizmus másik irányzatát Sismondi (1773-1842) képviseli, aki

szintén az ipari és a francia forradalom idején élt. Sismond mivel svájci származású volt

tapasztalhatta, hogy a régi renddel való szakítás nehezen ment végbe. A svájciak makacsul

védelmezték a világtól való elzárkózásukat, helyi szokásaikat, előítéleteiket és

zárkózottságukat.

(nem véletlenül tapasztalhatjuk napjainkban is az alpesi ország elzárkózását az Európai

Uniótól, kívül maradását a monetáris unióból). A kapitalizmus azonban Svájcban is utat tört

magának. A gazdasági változásokkal párhuzamosan a francia forradalom hatására Svájc

politikai rendszerében is hatalmas változások mentek végbe. A forradalmi harcok, amelyekben

részt vett a napóleoni Franciaország hadserege is, súlyos csapást mért a patriarchalis

viszonyokra. A svájci polgárok és parasztok, akik a feudalizmus és az oligarchikus rendszer

ellen harcoltak, rájöttek, hogy az előbbinél nagyobb erőt jelent meg, a tőke ereje. Így Svájcban

a kapitalizmus fejlődésének feltartóztatásáról szóló elméletek nyitott fülekre találtak.

Az ipari forradalom időszakának tőkés gazdasági folyamatait vizsgálta Sismondi is,

akárcsak a haladó polgárság képviselője Ricardo, de felfogásuk alapvetően különbözött

egymástól. Ricardo a társadalmi haladásért küzdött, központi kérdésként vizsgálta, hogy a

fennálló elosztási viszonyok mennyiben segítik elő vagy gátolják a termelőerők fejlődését.

Sismondi ezzel szemben elsősorban a kispolgári értékek képviselője,

szembehelyezkedik a kapitalizmussal: „Nem folyik sem az ember természetéből, sem a munka

természetéből, hogy mindenféle munka teljesítésére két ellentétes polgári osztály

együttműködése szükséges. Értem a felhalmozott munka tulajdonosait, kik pihennek, és az

emberek azon osztályát, melynek életereje egyetlen tulajdona, s mely munkáját kínálja.

Különvállásuk és érdekellentétük az emberi társadalom mesterséges szervezetének

következménye.”36 A tőkés tulajdonviszonyokat nem a társadalmi haladás, nem a termelőerők

fejlődése szempontjából vizsgálja, hanem elsősorban a kispolgár szemüvegén keresztül

szemléli. A múltat idealizálja, a kapitalizmussal szemben a kisárutermelést helyezi előtérbe.

Sismondi módszerei

A fiziokraták és az angol klasszikusok örök társadalmi rendszernek tekintették a

kapitalizmust, amelynek belső erői gazdasági szabadság esetén spontán módon, az emberi

tudattól és akarattól függetlenül létrehozzák a gazdasági élet harmóniáját. A fiziokrata és

liberális közgazdászok azt vizsgálták, hogy a kapitalizmusban miként jön létre, hogyan

gyarapodik spontán módon a társadalom gazdagsága, milyen törvényszerűségek határozzák

meg az egyes jószágok cseréjét.

Sismondi egyértelműen támadja a kapitalizmust, szerinte a tőkés tulajdonviszonyok gazdasági

szabadság esetén súlyos problémákat okozhatnak. A haladó polgárság képviselőitől eltérően

Sismondi a tőkés gazdaságot nem tartja természetes rendnek. Tagadja, hogy az egyéni érdekek

szabad érvényesülése megvalósítaná a társadalmi jólétet, sőt az egyént „az érdek mindig arra

ösztökéli, hogy ragadja magához embertársa vagyonát”37 Nem fogadja el, hogy a kapitalizmus

a társadalom fejlődésének szükségszerű szakasza lenne. „...a társadalmi fejlődés természetes

rendje nem akarta elválasztani az embert a javaktól, a gazdaságot a munkától. A mezőn a

tulajdonos megmaradhatott földművelőnek, a városban a tőketulajdonos megmaradhatott

munkásnak. Mesterséges képződménynek tekintve a kapitalizmust, úgy gondolja, hogy az

államhatalom gazdasági beavatkozása azzal, hogy „szembeállítja minden magánérdekkel a

közérdeket, kiküszöbölheti a tőkés gazdaság ellentmondásait.”38 Sismondi abban látja a

közgazdaságtan feladatát, hogy megvizsgálja, miként kellene a kormánynak a termelést és a

36 J. C. de Sismondi: A nemzetgazdaságtan újabb elmélete I. Budapest, 1894. 312. old.37 J. C. de Sismondi: A nemzetgazdaságtan újabb elmélete I. Budapest, 1894. 304. old.38 J. C. de Sismondi: i. m. II. 313. old.

forgalmat irányítania és szabályoznia, miként lehetne igazságosan elosztani a vagyont.

Sismondi alapján a közgazdaságtannak normatív, etikai jellegű tanítássá kellene válnia, amely

normákat dolgoz ki a kormányzat számára a gazdasági tevékenység irányítására. A kérdés csak

az, hogy az ilyen jellegű közgazdaságtan miből kellene kiinduljon. Sismond szerint az

emberek szükségleteit kell mindenekelőtt figyelembe venni. Valójában innen táplálkozik a

tiltakozása is az angol klasszikusok, különösen Ricardo tanítása ellen. Azt veti a szemükre,

hogy csak azzal foglalkoztak, hogy miként lehet a gazdaság növekedését a leghatékonyabban

előmozdítani, azaz miként lehet a termelőerőket minél nagyobb mértékben fejleszteni.

„Termelést akartak a termelésért, s ily módon a gazdaságot elvontan vizsgálták, figyelmen

kívül hagyva viszonyát az emberhez, akinek az élvezetére van rendelve.” Az állam gazdasági

beavatkozását többek között azzal indokolja, hogy „szükséges azért, nehogy az emberek

feláldoztassanak egy gazdaság haladásának, amelyből nekik nem lesz semmi hasznuk.”39

Ricardo absztrakció segítségével kiválasztotta a korabeli társadalomból mindazt ami

jellegzetes volt, és így sikerült a polgári gazdasági élet valóságát jelentős mértékben

felismernie. Ezzel szemben Sismondi mivel normákat keresett a gazdasági tevékenység

számára, a maga absztrakciójával eltávolodott kora társadalmától és gazdaságától. A múlt felé

fordulva, a múlt termelési viszonyaiból kiragadta mindazt, ami a kisárutermelőkre kedvező

volt, és megteremtette eszményét, amelyből a polgári társadalom tevékenységét meghatározó

államférfiaknak irányadónak kell majd tekinteni. A Sismondi féle „ember” nem egyéb, mint

eszményesített kisárutermelő, aki a prekapitalista időszak alakja volt, és akinek gazdasága

Sismondi hazájában, Svájcban még ebben a korban jellemző volt.

Sismondi támadja a tőkés tulajdonviszonyokat, velük szemben a kisárutermelést

idealizálja. A kapitalizmus kritikája nála arra összpontosul, hogy kiragadja azokat a káros

vonásokat, amelyek szerinte a tőkés tulajdonnak, az ideálisnak tartott kispolgári tulajdontól

eltérő vonásaiból fakadnak. Szerinte mivel a kapitalizmusban a termelési eszközök a tőkés

kezében összpontosulnak, s a munkás nem rendelkezi a termelési eszközökkel, a tőkés

gazdasági szempontból fölényben van a munkással szemben, ezen kedvező helyzetét

kihasználva kizsákmányolja a munkást. Ez a helyzet a termelés határtalan kibővítésére

serkenti, mivel a tőkés függetlenül attól, hogy a fogyasztók érdekei megkívánják-e csak azért

termel, mert a munkásain nyerni akar. A termelés bővítése során Sismondi ábrázolásában a

39 J. C. de Sismondi: i. m. II. 46. old.

tőkés szükségszerűen összeütközésbe kerül a fogyasztók keresletével, a piaccal. A termelés és

a fogyasztás, a termelés és a piac között fennálló ellentétet tekinti Sismondi a tőkés gazdaság

alapvető ellentétének, s ennek megfelelően a közgazdasági vizsgálódás központi kérdésének.

„...a nemzetgazdasági tudomány alapkérdése – az egyensúly a termelés és a fogyasztás

között.”40

Sismondi úgy gondolja, hogy a termelés elszakadása a fogyasztástól csak a tőkés

árutermelésre jellemző, a kisárutermelőnél viszont nem. A kisárutermelő nem a

kizsákmányolásra törekszik, hanem azért termel, hogy a csere révén a szükségleteit kielégítse.

A kisárutermelőnél hiányzik a termelés határtalan növelésére való ösztönzés: „A földművelő

inkább pihen, semhogy olyan gabonát termeljen, amit nem tud eladni.” Tőkés viszonyok

között a kizsákmányolás miatt a termelés elszakad a fogyasztástól, ezért kiélleződik az ellentét

a termelés és a piac között. Ezzel szemben a kispolgári tulajdonnál a termelés összhangban van

a fogyasztással, ezért a termelés és a piac között nincs ellentét. Valójában a kisárutermelőnek a

beilleszkedése a társadalmi munkamegosztásba sem megy végbe ellentmondásmentesen, a

kispolgár termelése is ellentétbe kerülhet a társadalom követelményeivel, a piac

szükségleteivel. A termelés és a fogyasztás, a termelés és a piac ellentéte ily módon már a

kisárutermelésnél fennáll. Ez az ellentét azonban csak a kapitalizmusban éleződik ki a

válságokban, amikor a termelés óriási méreteket ölt.

A termelés és a fogyasztás ellentétét tekinti a kapitalizmus ellentmondásának, Sismondi

belőlük vezeti le a tőkés gazdaság más súlyos problémáit, a munkások elnyomorodását és az

általános túltermelési válságokat is.

A tőkés tulajdonviszonyokkal magyarázható, hogy a tőkés termelését azért növeli, mert

munkásain nyerni akar. A nyereség utáni vágytól ösztönözve igyekszik a fennálló kereslet

minél nagyobb részét saját termékei számára biztosítani. A tőkéseknek a termelés

kiszéllesítésére való törekvése kiéllezi közöttük a versenyt, amely a munkásosztály

elnyomorodásához vezet, mert ebből a versenyből az kerül ki győztesen, aki áruját

versenytársainál olcsóbban adja el. Ennek érdekében a vállalkozók igyekeznek az áruk

előállításához szükséges munkával és nyersanyaggal takarékoskodni, új termelési módszereket

vezetnek be, új gépeket alkalmaznak, s ezzel a munkások egy részét elbocsátják, „éspedig az

arány teljes mértékében, amellyel az új gép fokozta a munka termelőképességét.”41

40 J. C. de Sismondi: i. m. II. 323. old.41 J. C. de Sismondi: I. m. II. 305-306. old.

A munkanélküliség nemcsak a gépek bevezetésével kiszorított munkások számával

növekedik, hanem a munkások természetes szaporodása révén is. Sismondi szerint a munkabér

tartalmazza a családfenntartás költségeit is, kifejezve a társadalomnak a munkaerő-utánpótlás

igényét. Az a munkás, aki munkanélkülivé válik, elesik jövedelmétől, és így fölösleges

utódokat hoz létre. „A családapáktól gyermekeket kértek olyan munkabért kínálva, amelynek

fizetését utóbb nem folytatják. Létrehívtak egy új népességet, amely nem mindig lesz

szükséges.”42 Sismondi felfogásában a kisárutermelők és a kisebb tőkések tönkremenetele is

növeli a túlnépesedést, ami szintén a szabad verseny éleződésének, és a gépi nagyüzemi

termelés kibontakozásának a következménye. A tőkés felhalmozás eredményeként azok

száma, akiknek két kezük munkájánál egyéb jövedelmük nincs, és akik munkát keresnek,

egyre nagyobbodván, annál sürgősebb kényszer nyomása alatt kényszerülnek bármilyen

munkát elfogadni, mégpedig a rájuk erőltetett feltételek mellett, ami által munkabérük a

legnélkülözhetetlenebb szükségletek színvonala alá süllyed. A munkásosztály végérvényesen

elnyomorodik, de nyomorának növekedése a munkabérek csökkenése folytán növeli a tőkés

nyereségét. Hangoztatja, hogy a munka termelőerejének végtelen fokozása egyedül a munka

nélkül élő gazdagok élvezeteinek szaporodását eredményezheti. Minél fejlettebb egy nemzet

művészete és gyáripara, annál nagyobb az aránytalanság azok sorsa között, akik dolgoznak, és

azoké között, akik élvezik a javakat. A termelésnek a fogyasztástól történő elszakadásából, a

munkásosztály elnyomorodásából vezeti le Sismondi az általános túltermelési válságokat. A

közgazdasági gondolkodók között elsőként mutat rá a túltermelési válságok szükségszerű

megjelenésére.

Az általános túltermelési válságok Sismondinál

Az angol klasszikus közgazdászok a tőkefelhalmozás kérdésével foglalkozva a piac

alakulását nem tartották problematikusnak. Úgy gondolták, hogy amint nő a termelés, úgy

növekednek a jövedelmek, s ezek még több vásárlóerőt jelentenek az elkészült termékek

számára. A klasszikusok szerint a piac együtt bővül a termeléssel. Ezt fogalmazza meg a Say-

féle piacelmélet is. Sismondi a kispolgárság gazdasági nehézségeivel foglalkozva az újabb

42 J. C. de Sismondi: i. m. I 286. old.

jövedelmek realizálásának a nehézségeit hangsúlyozza. Tagadja azt a felfogást, hogy a

termeléssel együtt nővekednek a jövedelmek, növekedik a fogyasztás, így mindezek

következtében a piac is bővül.

A gazdasági válságok okát Sismondi abban látja, hogy a jövedelmek növekedése

elmarad a termelés növekedése mögött. A tőkések, miközben növelik termelésüket, és újabb

gépeket alkalmaznak, szűkítik a piacot termékeik számára. A gépek ugyanis munkásokat

szorítanak ki a termelésből, tönkreteszik a kisárutermelőket, munkanélküliséget hoznak létre.

A munkanélküliek nyomására viszont csökken a munkabér. A tőkések versenye pedig

csökkenti a profitrátát. Mindezek következményeként a jövedelmek növekedése nem tarthat

lépést a termelés növekedésével.

Pl. Egy szövőgyárban 100 munkás dolgozik összesen 100 000 frank értékű tőke mellett. Évi

bérük fejenként 300 frank, összesen 300 000 frank. A profitráta 15%, így a profit tömege a

tőke után 15 000 frank. Az összes jövedelem 45 000 frankot tesz ki. A termelés eredménye 10

000 vég vászon.

A tőkés termelésének fejlesztése során tökéletesebb gépet alkalmaz a 100 munkás

mellé, 200 000 frank értékben. A termelés ennek folytán megduplázódik. De mivel a technikai

fejlődés munkát megtakarító jellegű (a példában a foglalkoztatás nem nőtt, ugyanakkor viszont

nőtt a munkaerő kínálata a munkásosztály természetes szaporodása, a gépek alkalmazása

folytán tönkretett kisárutermelők révén) egy-egy munkás pénzbére 250 frankra csökken. A

kifizetett pénzbér összege tehát most 25 000 frank. A profitráta is csökken 15 %-ról 12%-ra,

ugyanis a tőkések máshol fejlettebb gépeket alkalmaznak, és a versenyük leszorítja a

profitrátát. A profit tömege a 200 000 franknyi tőke után 24 000 frank. A vállalkozónak megéri

a fejlettebb gép beállítása, hiszen profitjának tömege 15 000 frankról 24 000 frankra

növekedett. A munkabér és a profit teljes összege most 49 000 frankot tesz ki. Miközben a

termelés megduplázódott, az összes jövedelem 45 000 frankról csak 49 000 frankra

emelkedett. Mivel az árukat Sismondi szerint jövedelmeken vásárolják meg, lehetetlen

értékesíteni az árutömegnek azt a részét, amelyre nézve a kínálat meghaladja a jövedelmek

által meghatározott keresletet. Ez az elmélet azt bizonyítja, hogy a tőkés gazdaságban állandó

jellegű a túltermelési válság.

Abból a tényből, hogy a termelés jobban növekedik, mint a jövedelmek, még nem

következik a realizálás lehetetlensége.

Bontsuk fel az összes termelést termelési eszközök és fogyasztási cikkek termelésére.

Amennyivel a fogyasztási cikkek termelése meghaladja az ott keletkezett jövedelmeket, azaz a

fogyasztási javak termelésében dolgozók keresletét saját termékük iránt, a különbözetet a

termelési eszközök termelői realizálják azon a pénzen, amit a fogyasztási javak termelőitől

kaptak a nekik szállítottt, pótlást és új beruházást szolgáló termelési eszközökért. Sismondi

szerint azonban a termelési eszközök termelői is realizálási nehézségekkel küszködnek, mert a

termék az említett okokból náluk is jobban nő, mint a jövedelem, és a belőle származó

kereslet. A termelési eszközök termelésében azonban nem fogyasztási cikkeket termelnek.

Ezen szektor termékének egy része a szektoron belül realizálódik, ezt a pótlási alapból és az új

beruházásokra megtakarított összegekből fedezik. A pótlás és az új beruházás költségei

nemcsak a pótlást és az új beruházást szolgáló termelő eszközök gyártásában dolgozó

munkások bérét jelentik, hanem az ott felhasznált termelési eszközöket is. Amit viszont a

termelési eszközöket termelő szektor nem használ fel a saját termeléséből, azt a fogyasztási

cikkeket termelő szektor veheti meg tőle, szintén a pótlási és a beruházási alapból. Az ebből

kifizetett összeget viszont a termelési eszközök termelésében résztvevők jövedelemeként

költik el. Amit a fogyasztási cikkek termelésében dolgozók nem használnak fel saját

termelésükből, azt a termelési eszközöket termelő szektor realizálhatja, amit viszont a

termelési eszközöket előállító szektor nem használ fel saját termeléséből, azt a fogyasztási

cikkeket előállító szektor realizálhatja. Sismondi nem érti meg, hogy a megtermelt társadalmi

bruttó nemzeti termék a két szektor közötti csere során teljes egészében realizálódhat. A tőkés

gazdaságnak nem kell állandóan a túltermelés állapotában léteznie.

Sismondi szerint a megtermelt társadalmi éves terméknek azt a részét, amely

meghaladja a munkások és a tőkések jövedelmét, kisárutermelők és külső, nem tőkés országok,

tehát a csak produktív munkásokat és tőkéseket feltételező tiszta tőkés gazdaság modelljén

kivülálló szereplők realizálhatják. A kisárutermelők azonban a tőkés termelés

kibontakozásával tönkremennek, és ez szűkíti a piacot. „...egy gazdag kereskedő, nagybérlő

család és ötven nyomorult napszámos család összfogyasztása nem ér annyit egy nemzetnek,

mint ötven olyan parasztcsalád fogyasztása, amelyek közül egy sem volt dúsgazdag, de nem is

nélkülözte egy sem a tisztességes jólétet.”43 Sismondi megfeledkezett arról, hogy a piac

számára egyáltalán nem fontos a termelő jóléte, hanem az, hogy pénze legyen. A korábban

43 J. C. de Sismondi: i. m. I. 381. old.

szinte teljes mértékben naturális gazdálkodást folytató paraszt tönkremenetele teljes egészében

összefér a kezei között levő pénz mennyiségének a növekedésével, mert minél inkább

tönkremegy az ilyen földműves, annál inkább kényszerül munkaerejének eladására, annál

inkább kényszerül arra, hogy a létfenntartási eszközeit a piacról szerezze be.

A külső piacok fogalmán Sismondi nem a tőkés országok piacát érti, hiszen a külföldi

tőkés országok maguk is realizálási nehézségekkel küzdenek. De a külső kilátásai sem

kecsegtetők, hiszen a nem tőkés országok is előbb-utóbb a tőkés fejlődés útjára térnek át, s

„bekövetkezik végre az időpont, amikor az egész civilizált világ csak egy piacot képez,

amelyen nincs többé új nemzet, amely új vevőnek volna megnyerhető. A világpiac

összkereslete ez esetben adott mennyiséggé válik, amely kereslet kielégítéséért az összes

iparűző nemzetek egymással versenyeznek. Ha az egyik többet szállít ez a másik róvására

történik.”

Sismondi az egyik megteremtője annak az ún. „harmadik személy” elméletnek, amely

szerint a tőkés termelés csakis harmadik, kívülálló, tehát nem tőkés személyek létezésével

fejlődhet. Ezt az elméletet hirdették az orosz sismondisták is, a narodnyikok, annak

bizonyítására, hogy a kapitalizmus fejlődése Oroszországban lehetetlen és káros, mivel a

kistermelés megsemmisüléséhez vezethet. Oroszország nem számíthat külső piacokra, mivel

ezeket azok az országok ragadták magukhoz, amelyek korábban léptek a tőkés fejlődés útjára.

Sismondi reformjavaslatai

Sismondi által elképzelt ideális rendszer az ipari és a mezőgazdasági kistermelés,

annak ellenére, hogy jólt tudta, a termelés szétválasztott tényezőinek egy kézben történő

egyesítése a régihez való visszatérés útján lehetetlen. Elítélte az egyéni érdekek szabad játékán

felépülő kapitalizmust, ugyanakkor az egyén érvényesülését mégis meg akarta őrizni, ezért

ellenezte a szocializmust is, amely az egyéni érdekeket a testületi érdekekkel váltja fel.

Sismondi a kapitalizmus megreformálása esetében ingadozik. Egyrészt követeli, hogy

korlátozzák a termelőerőket, másrészt azt javasolja, hogy a fejlett nagyüzemi termeléssel

szemben, amely sok embert összpontosít egy-egy üzemben, az állam a kisárutermelést

részesítse előnyben. „Azt óhajtom, hogy a városi és a mezei munka egyaránt megoszoljon

számos független munkatelepen, és ne egyesíttessék egyetlen főnök, egyetlen munkaadó

kezében, akik a munkások százaival, ezreivel rendelkezik. „A törvényhozás igyekezzen tehát a

földbirtok megoszlására hatni...,hogy némely nagy vagyonok megoszoljanak. Művének egy

másik részében a fejlett termelőerőket szeretné a régi feudális viszonyok közé szorítani. A

céhes rendszer idején a céhlegények előtt megvolt a felmelkedési lehetőség, mert egy idő után

ők is mesterek lehettek. Ennek megfelelően Sismondi a bérmunkás felemelkedése érdekében

olyan intézkedéseket követel, amelyek a munkásnak biztosítják, hogy valamikor, jó munkája

jutalmaként a tőkés társtulajdonosa lehessen. „...hajdan a munkási állapot csak előkészület volt

egy magasabb társadalmi állapot elfoglalhatóságára.”

A céhes viszonyok között a céh köteles volt tagjait eltartani betegség, rokkantság,

illetve öregség esetén. Sismondi a tőkéseket akarja a céhekhez hasonló testületbe szervezni,

amelynek feladata lenne a bérmunkásról gondoskodni munkanélküliség vagy

munkaképtelenség esetén. Úgy képzeli, hogy az ilyen kötelezettség a tőkéseket visszatartaná a

túlzott kizsákmányolástól, egyúttal kiküszöbölné a munkanélküliséget és a túltermelési

válságot. „Világos, hogy ha az iparágak ismét testületekbe volnának szervezhetők, tisztán

segélyezési célból, s ha a munkaadók köteleztetnének az iparágukhoz tartozó szegények

ugyanazon alapon és arányban való segélyezésére, mely alapon és arányban az angol községek

szegényeiket segélyezni tartoznak: a munkásosztály szenvedésének határt szabnának, valamint

korlátoznák a kereskedelmet ma is pusztító túltermelést, s korlátoznánk a túltermelést, mely a

szegény osztályokat a kétségbeesés örvényébe taszította.”

Sismondi által a tőkés gazdaságról bemutatott kép teljesen eltér attól, amit a kor

uralkodó irányzatánál az angol klasszikus közgazdászoknál találhatunk. Sismondi vallja, hogy

a tőkés gazdaságban szükségszerű a kényszerű munkanélküliség és szükségszerűek az

általános túltermelési válságok. A kényszerű munkanélküliség problémája, az összes kereslet

elégtelen volta, majd Keynesnél kerül a vizsgálódás középpontjába, az 1929-1933-as nagy

gazdasági világválság után.

Sismond elsősorban azért hangoztatja a tőkés gazdaság árnyoldalait, hogy vele

szemben még inkább idealizálhassa a kisárutermelést. Úgy gondolta, hogy a tőkés

gazdaságnak általa feltárt súlyos bajai elkerülhetők a kisárutermelés konzerválásával illetve a

fejlett technika káros hatását ellensúlyozó feudális intézmények fenntartásával.

A piac elmélete, története és gazdasági előfordulásai A térgazdaságtan. A Thünen féle elmélet

A piacot mindenekelőtt egy önszabályozó mechanizmusnak tekinthetjük.

Történelmileg vizsgálva teljesen eltérnek egymástól a különböző kor piacai. A XIX. század

második felében létrejött egy fogalom, amelyet ma is használnak. Karl-Marxtól származik, aki

próbálta David Ricardo elméletét modernizálni és felhasználni Alfred Marschall kereslet-kínálat

történyét. A csereérték fogalma jelenik meg, természetesen a piac nemcsak a csere helyét jelenti.

A csere, mint folyamat tulajdonképpen egy termelő és egy fogyasztó közé épül be, melynek során

közigazgatási és gazdasági magatartások jelennek meg. A közvetítő a termelő és a fogyasztó

között az ár, amelyben a termék csereértéke megjelenik. Alfred Marschall óta beszélhetünk az

egyensúlyi árról, amely több funkciót is betöltött a történelem folyamán, többek között

szabályozza a szűkösen rendelkezésre álló eszközök eloszlását, orientálja a fogyasztási

szokásokat, vásárlási stratégiákat tud kialakítani egyéni és makró szinten.

Piactípusok:

Termékpiacok: A félkész vagy késztermékek megjelenésével kialakult az árutőzsde, az

árunak nem kell megjelennie a piacon.

Tényezőpiacok: a termelési tényezők jelennek meg áruként: föld, munkaerő, tőke.

Természetesen ezeknek fizikailag nem kell jelen lenniük a piacon.

Tőkepiacok: termelési eszközöket (állótőke), működő tőkét (forgó tőkét), likvid tőke (valuta)

A piacokon a kereslet árrugalmassága az egyensúlyi árat alakítja ki. A mennyiség és az árak

százalékos változását vizsgálja. Ha valamely termék kereslete az ár hatására változik, akkor a

kereslet árrugalmas.

Értékpapírpiac: - értéktőzsde, pénzpiacok

A közgazdászok számára a pénzpiac jelenti az igazi piacot. Sokan vitatták a pénzpiac

önszabályozó létét. Voltak akik azt gondolták, hogy a termelő határozza meg a piacot. A

közgazdászok szerint a piac az ami orientálja a termelőt és nem fordítva. A marxisták szerint a

piac az egy archaikus jelenség, mert a piac csak utólag orientálja a termelőt. A piac tájékoztatja a

termelőt, hogy már nem veszik a termékét, visszaesik az üzlet, majd újra növekszik. A termelő 44viszonylag későn értesül, ahhoz, hogy időben le tudja reagálni a piac jelzéseit.

Önszabályozó piac: voltak korszakok amikor tiszta formájában létezett. Pl. az ókori keleti

városállamok esetében részpiaci állapotok jönnek létre, a város egy piaci körzet központjaként

funkcionál. Pl. i. e. III- IV. század görög városállamok esetében az egyiptomi gabona és a

mediterrán gyümölcsök. A középkorban a kereskedő városokban is megjelenik. A XVI.

századtól a földrajzi felfedezések következtében az interkontinentális munkaerőpiacba

bekapcsolódó területek között.

Karl Polányi és Theodor Schultz a piac átalkulásával és átalakító hatásával

foglalkoztak: a fő kérdés az, hogy a piaci törvények hogyan bontják le az archaikus

társadalmakat. A piac elsősorban ott jelenik meg tiszta formájában ahol van társadalmi szabadság

és népességkoncentráció, amely eltartókörzetet kíván. Ugyanakkor szükség van olyan

intézményekre, amelyek ha nem is támogatják, de nem gátolják a kereskedelmet. A

kereskedelmet nem szabad korlátozni, egy mobil rendszerként működik, csak így érhető el gyors

piaci fejlődés. A XIX. századi piacokon a kereslet nagy volt, három dolog befolyásolta: a termék

ára és fajtája, a fizetőképesség mértéke és a potenciális felvevőpiac kiterjedése. Szükség volt a

tömegtermelés kialakulására, a szükségleteken túli fölösleg termelésére, hogy nemzetközi piacok

szülessenek, ez népességrobbanást eredményezett. A nemzetközi piacok esetében a legnagyobb

problémát a szállítás jelentette, mert hiába van kereslet, ha a szállítás drága. A szállítás költsége

megjelenik a termék árában és a tömegeket nem tudja kielégíteni, mert nem tudják megfizetni.

A XVI. századtól formálódik egy nemzetközi piac, 200-300 év alatt a részpiacok stabilizálódnak

a kereskedelmi kapcsolatok alapján. A földrajzi felfedezések kapcsán kialakult a háromszög

kereskedelem Európa – Afrika és Dél-Amerika között. (Afrikából munkaerő Dél-Amerikába,

Dél-Amerikából nemesfémek Európába, Európából késztermékek a gyarmatokra) A XVI- XVIII.

század között a fejlődés a nemzetközi kereskedelemtől függött (Anglia).

44 J. C. de Sismondi: i. m. II. 302. old.

Ebben az időszakban alakult ki egy új piaci forma a pénzpiac, a saját intézményeivel, amelyek

segítették a kereskedelem fejlődését. Megjelenik a váltójegy, az értékpapír, a garancialevél és az

elszámolási valuta (két ország között elszámolási egység).

Az új gazdasági jelenségek új magatartást kívántak, kialakult egy új kereskedelmi formula: a

nagykereskedelem.

A korábbi gazdasági intézmények által elindított fejlődés újabbakat hoz létre: aukció (gyors

értékesítési forma), bizományi (a termelő és a fogyasztó közé beépül a kiskereskedő), raktárak,

magtárak, tőzsde (ennek előfutára a vásár, ez eleinte időszakos volt, amikor térben és időben

állandósult akkor nevezhető tőzsdének). A tőzsde megjelenése után a XVIII. században már

ismerik a spekulációt: beszre (az árak sülyedésére), és hosszra (az árak növekedésére)

spekulálnak.

A piacok kialakulását elősegítette az információshálózat kialakulása, a szállítás sebességének a

növekedése (csatornaépítések Angliában).

Sandgnuber és Brandel leírták a különböző térségek kereskedelmi forgalmát. A

Mediterráneum és a Balti-tenger összkereskedelmét 2,5 %-ra becsülték. A XVI. században.

Sandgnuber Közép-Európában Ausztria és Magyarország közötti forgalmat az árukibocsátáshoz

viszonyítva 3 %-ban ítélte meg. Németországban a fejedelemségek között 3,5 %-os, Angliában a

XVIII- századig 2,5-4 %-os. 1800-ban az európai összkereskedelem (lokális és nemzetközi

együttvéve) nem volt több az össztermelés 4 %-nál. 1900-ban 10 %, az I. világháború előtt

közvetlenül 14 %. A piacok dinamikus fejlődése tulajdonképpen a XIX. században következik

be. A korábbi időszakban az alacsony termelékenység befolyásolja, korlátok között tartja az

összkibocsátást, akadályozza a specializációt, a munkamegosztás fokát, az ipar és a

mezőgazdaság közötti kapcsolatok fejlődését. A társadalmak ekkor össztermelők és

összfogyasztók szabályozott piaccal, amely várost és ellátóövezetet feltételez, a magisztrátus

árszabályozó tevékenységet folytat. A szabályozatlan piac esetében nemzetközi szintű regionális

munkamegosztás alakul ki, amelynek központi eleme a redisztribúció. A kereskedelem iránya a

központ felé irányul, amely újraelosztja a termékeket. A magas szállítási költségek miatt a

termékeket az ár szempontjából nem lehet beszabályozni. A távolsági kereskedelem a kereslet-

kínálat elve szerint fog működni. A kereslet önmagában gazdasági növekedést hozhat magával.

A XVIII- százdban az ár emelkedése nem volt elég arra, hogy termelésnövekedés következzen

be. Az árak növekedése ugyanakkor előidézheti a termelés csökkenését is. (az árak annyira

magasak, hogy a fogyasztók nem tudják megvásárolni, csökken a kereslet, vissza kell fogni a

termelést).

A pénzfelhalmozás bizonyos gazdasági szituációban nem jelent gazdagságot. Pl. a

magyarországi marhakereskedők (a tőzsérek) eladták az árut, de a bevételt el is kellett költeni,

mert otthon nem volt mit kezdeni vele.

Ezt a helyzetet Anglia változtatja meg, kialakul egy főváros, amely rátelepedik a kisebb

részpiacokra, összefogja és orientálja őket. Ehhez egy gazdasági magatartás is hozzátartozott,

amely erkölcsi normákon nyugodott. Az egész gazdasági tevékenységet áthatotta az Istentől való

félelem, meg kellett felelni az erkölcsi elvárásoknak.

A XVIII- század kitermeli a vállalkozó réteget, amely vállalja a kockázatot és a

kalkulációt. Léteznek úgynevezett nyílt és zárt társadalmak annak függvényében, hogy az egyes

társadalmi magatartások hogyan terjednek el.

Parsons háromlépcsős folyamatban vázolja a zárt társadalom átalakulását nyílt

társadalommá:

I. fázis: létrejön a vállalkozás, jogszabályok korlátozzák, elítéli a társadalom,

ugyanakkor tevékenysége szükséges, de a város peremén él, a társadalomból

kiközösítve.

II. fázis: megváltozik a jogrendszer, társadalmilag elfogadottabbá válik, megteremtődik

a működéséhez szükséges intézményrendszer, már csak a vállalkozói státusból

adódóan kell elszenvedjen megkülönböztetést, működése nélkülözhetetlenné válik.

III. fázis: gazdagság, siker, tevékenysége példaértékűvé válik, kezdik utánozni, ő lesz az

etalon.

Raymond Aron szerint a piaci és a vállalkozói értékrendek attól függően is változnak,

hogy mekkora az össztársadalmi igény az innovációra. Ez elsősorban politikai szinten

kell megnyilvánuljon. Ezzel kell párosulnia a racionális gondolkodás és kalkuláció

elterjedésének össztársadalmi szinten.

Josef Schumpeter: a piac terjeszkedése szempontjából a vállalkozó feladata, hogy

átalakítsa a hagyományos elveket és a társadalmi közgondolkodásba az innovációra

való igényt és képességet elpalántálja. Ehhez is azonban állami szintű szabályozás

szükséges.

A térgazdaságtan

A térelmélettel, térhasználattal két tudomány foglalkozik: A földrajztudomány a saját

kategóriáira támaszkodva, a regionális jellemzőkre építve alakít ki egy gazdasági rendszert, melynek

alapján a különböző területek egymást kiegészítik. A másik tudomány a deskriptív statisztika, mely

szerint földrajzi körzetek alakultak ki. Létezik egy közgazdasági megközelítés is, két formában: 1. –

telephelyelmélet: arra keres választ, hogy milyen gazdasági folyamatok határozzák meg a

mezőgazdasági területek elrendeződését ?

2. - az időbeliségre koncentrál, az elméleti megfontolásokat próbálja áthelyezni a

gyakorlatba.

A két alkalmazás egymás mellé kerül és intézményi szinten összefonódik.

Johann Heinrich Thünen (1783-1850) a telephelyelmélet atyja, Oldenburg tartományban

születik 1783-ban, Németországban, egy junker (a junkerek alapvetően mezőgazdasággal

foglalkoztak) család gyermekeként. Rendkívül művelt, szélles látókörű ember, sok mindennel

foglalkozik: kémia, matematika, biológai stb. 1803-ban Albert Ther is oktatja, a kor legnagyobb

agrárközgazdásza. Ő az aki 1789-ben kiadja „Az okszerű mezőgazdaság” című munkáját. A későbbi

közgazdászok erre alapoznak. Nála jelenik meg először az „üzem” fogalma, minden tevékenység

ennek van alárendelve: akkor működik jól egy gazdaság, ha mindenki pozitív gazdasági tevékenységet

folytat. Az üzemszerű gazdálkodás azért jó, mert haszonra koncentrál.

Thünen 1806-ban tér vissza apja birtokára gazdálkodni. Idejének jelentős részét a birtokán

folyó termelés irányítása kötötte le, tudományos munkára elsősorban télen jutott ideje. 1806-1850-ig

haláláig minden gazdasági tevékenységet feltüntet, könyvel és minden évben megpróbálja törvénybe

foglalni üzemi eredményeit. Ezek alapján állít fel közgazdasági törvényeket, négy klasszikus tételt. A

tételei már túllépnek a kisüzem keretein, próbálja azokat egy nagyobb térségbe helyezni. 1830-tól

foglalkozik matematikával, ő a matematikai közgazdaságtan megalapítója: földjáradékelmélettel,

telephelyelmélettel, és határtermelékenységelmélettel foglalkozik. 1826-tól minden évben publikál.

Legfontosabb munkája: „Az izolált állam hatása az mezőgazdaságra” és ezen belül az gazdaság

egyes területeinek a működésére.

1826-ban jelenik meg az első kötet: - a mezőgazdasági árak alakulása,

- termelési folyamatok

- földjáradék

- a második kötet: - reálbér alakulása

- kamatok hatása a gazdaságra

- az ipar területi elhelyezkedése

1863-ban halála után jelenik meg munkájának a harmadik kötete, amely tulajdonképpen a saját

üzemi eredményeinek az összefoglalása. A munkája nagy hatást gyakorolt az angol közgazdaságra.

Munkásságának fontos része a határtermelékenységgel kapcsolatos vizsgálatai. A munkabér

nagyságát a munka termelékenységével hozva kapcsolatba arról ír, hogy adott földterület vagy adott

tőkemennyiség mellett a vállalkozók addig növelik a foglalkoztatott munkások számát, míg csak a

termelésnek az utolsó beállított munkás által létrehozott növekménye, a csökkenő hozadék

érvényrejutása következtében, le nem esik a munkabér szintjére. Ha az utolsó munkás munkabérénél

kisebb nagysággal növelné a termelést, csökkene a nemzet gazdagsága, csökkene a nemzet tőkéje. S

„az a munkabér, amit az utoljára alkalmazott munkás kap, kell hogy mérvadó legyen valamennyi

hasonló ügyességű és szorgalmú munkás számára, ugyanis hasonló teljesítmény után nem lehet

egyenlőtlen bért fizetni. Szerinte „a munkások nehéz helyzete nem a földesurak és a gyárosok

kapzsiságából, nyereségvágyából fakad, hiszen ezek... a munka számára nem fizethetnek ki többet,

mint amennyire értékes a számukra.”

Ha megnő a munkabér, anélkül, hogy a munkások száma csökkenne, az utoljára alkalmazott

munkás többe kerülne, mint amennyi hasznot hoz. A földbirtokos, a gyáros ebben az esetben a saját

érdekében „a munkást elbocsátaná és ezt addig folytatná, míg az utolsó foglalkoztatott munkás

munkájának értéke egyenlő nem lenne a megnövekedett munkabérrel. Az elbocsátott munkások végül

hajlandóak lesznek a korábbi munkabér mellett dolgozni. Abban az esetben, ha nő a munkások száma,

de a föld és a tőke nagysága nem változik, ahhoz, hogy munkához jussanak, kénytelenek lesznek

alacsonyabb munkabérrel is megelégedni. Így a bér Thünen szerint a létminimumig csökkenhet. Ha a

határon lévő munkás által előidézett termelésnövekmény ezt nem fedezné, akkor a társadalom, a

kormány segítségére van szükség.

A fentiekből kitűnik, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan egyes tételei már Thünennél

megtalálhatóak. A munkanélküliség oka a túl magas munkabér, s a foglalkoztatás a munkabér

csökkenése révén növelhető.

Thünen elméletének központi gondolata az izolált állam, egy önálló gazdasági hely,

amelynek van piaca és van egy vonzáskörzete. Nincs idegen árubeszállítás, az állam ellátása a

vonzáskörzetből valósul meg. A piac és a vonzáskörzet közötti kapcsolat tisztán árutermelői. A

vizsgálat célja, a piac helyének és az ellátókörzet kapcsolatának leírása. Mi az a térbeli elhelyezkedés

amely esetén a kapcsolat a legoptimálisabb ?

A kérdésre négy tétellel válaszol:

I. tétel: A piachoz közelebb eső területeken olyan termékeket kell termelni, amelyek nagy tömegűek,

azért hogy a szállítás költsége alacsonyabb legyen. Mint tudjuk a szállítás ebben a korban inkább a

szárazföldön történik, ami rendkívül költséges, ezért inkább a termékszerkezetet kell a szállítási

lehetőségekhez igazítani. A termelő számára a földjáradék a város mellett mindig drága, ezt

alapvetően a gabonatermesztéssel és az erdőgazdálkodással bizonyítja. A város közelében nagyobb az

eszközfelhasználás, intenzív árucsere valósul meg. A városhoz közeli területeken tőkeigényes

termelés jön létre, magas a tőkesűrűség és mivel a városban sokan élnek a mezőgazdasági termékek

ára magas lesz.

II. tétel: A várostól távoli területeken azt a terméket kell termelni, amelynek a termelési költsége a

legmagasabb. Thünennél a termelési költség az élő (mobilizált tevékenység) és holt (tőkeráfordítás)

munka ráfordítását jelenti. A városban hatékonyan már fel nem használható tőkemennyiség egy

allokációs utat jár be. A várostól távol nagy tőkemennyiség jelenhet meg beruházás céljából. Az élő és

holt munka nagy tömege a várostól távol jelenik meg és intenzív tevékenységre ad lehetőséget.

Javíthatja a piac és az ellátókörzet egymásrautaltságát, komplementaritás alakul ki.

III- tétel: A termelésének a helyét behatárolja a termék romlandósága. A városhoz közel

kapásnövények, tejtermelés jön létre, zöldségtermesztés, répa stb. Ezek mind olyan termékek, hogy

két napnál nem bírnak ki többet, ha szállítják (nyilván a korabeli viszonyok mellett).

A várostól távolabbi területeken fognak megjelenni az ipari feldolgozásra szánt növények. Ezek a

periférikus övezetekben termelhetők, nincs romlásveszély.

IV. tétel: Egymástól jól elhatárolt gazdasági övezetet vázol fel, hat koncentrikus kört. (lásd. órai

jegyzet)

Sosem állította, hogy a mezőgazdasági termelés koncentrikus körökben jelenik meg. Ha

intenzív az árucsere és több izolált államból áll a terület, akkor részpiacok jönnek létre. Ezek a

részpiacok egymás mellett úgy működhetnek, hogy saját árszínvonalat határoznak meg. A részpiacok

előbb vagy utóbb egymásba érhetnek és kialakulhatnak közös területek, kölcsönösen hatást

gyakorolnak egymásra. A sok kis részpiac közül az lesz a meghatározó, amelyik a legmagasabb

árszínvonalat és a legalacsonyabb bért tudja felmutatni. A termékkiáramlás a legmagasabb

árszínvonalú részpiac felé fog áramlani, ugyanakkor itt lesz a legnagyobb a munkaerőkibocsájtás. Az

alacsony bérek kitolják a munkaerőt más részpiacokra, a többi részpiacon sok lesz a munkaerő,

csökken ott is a munkbér. A részpiacokból egy makrogazdasági mechanizmus jöhet létre, az erős

részpiac rátelepszik a gyengére és átalakítja, egységes árszínvonal és munkabér alakul ki.

A modell erényei: az elemzés érzékelteti a térben elhelyezkedő erők kapcsolatát, az

árumennyiség, a hozam, a termelési költség és távolság viszonyrendszerét. Thünen állítja először,

hogy a mezőgazdaság térbeli elhelyezkedése valamilyen objektív rendszerben történik. A gazdasági

tér, amelyet leír az egy teljes értékű gazdasági régió, mert minden közgazdasági szempont figyelembe

van véve.

A modell hiányosságai: túlzottan leegyszerűsített és általános modell, kizárja a

mezőgazdasági önellátást, teljes árucseréről beszél. Az sem igaz, hogy a város csak a

vonzáskörzetéből elégíti ki a szükségleteit. A térbeliséget, a mezőgazdaság területi elhelyezkedését

nem kapcsolja össze az agrárnépesség mozgásával. A szállítási költség, az infrastruktúra javulásával

(vasút) minimálissá vált a korábbihoz képest, olyan tényezővé válik amely önmagában javíthatja a

termelést.

Az 1930-1940-es években továbbfejlesztették a Thünen-i modellt.

1944-ben Theodore Blinkmann „A földhasználati rendszerek” című munkájában taglalja, hogy

minden terméket a piac vonz oly módon, hogy a szállítási költséget minimalizálják. A városhoz közel

erős versengés alakul ki a különböző kultúrákért, eszközökért, munkaerőért. A Blinkmanné egy

mozgásban levő modell, a Thünen-é statikus.

1940-ben Alfonz Lösch „A mezőgazdasági elhelyezkedés elmélete” -ban leírja, hogy a Thünen-i

övezetek rendje csak meghatározott feltételek között jöhet létre. Kilép a falu-város körzetből és

megfogalmazza az interregionális térbeli egyensúly elméletét. A Thünen- modellt úgy próbálja

dinamizálni, hogy az a változó feltételekhez is tudjon igazodni.

1954-ben Eduard Dewon folgalkozik a telephelyelmélettel. Nála alapkeretet képez a falu-város

kapcsolata. Kutatásának célja az optimális lehetőségek keresése. Megfogalmazza azt, hogy a

maximális járadék milyen rendszerben valósul meg. A piachoz közel csak azok a termékek

helyezkednek el, amelyek hektáronkénti hozama nagyobb az átlagnál és szállításuk sokba kerül.

Kimutatta az agrárterület változását.

A mezőgazdasági keresletet a következő tényezők befolyásolják:

- a városi népesség növekedése

- a városi népesség szétszóródása

- a fogyasztási szokások módosulása

- a városi népesség jövedelemszerkezetének változása

A mezőgazdasági termék kínálati oldalát:

- a terméshozam változása

Az üzemek típusai függnek méretüktől, a termelési tényezők kombinációjától és a földbérletek, árak

nagyságától.

A modern kapitalista társadalom válságaiA Keynes-i forradalom

A válságokat az alapján, hogy a gazdaság mely oldaláról közelítjük meg, több szempontból

lehetvizsgálni. Pl. A termelés oldaláról is lehet vizsgálni a gazdasági válságot, amely elsősorban a

gazdaság jegyeiben nyilvánul meg: áremelkedés, munkanélküliség stb.

A költségvetés szempontjából is szokták tipizálni a válságokat: deficit, eladósodás, magas

kamatszint formájában jelenik meg kézzelfoghatóan a gazdaságban.

A fogyasztás oldaláról is meg lehet közelíteni egy válságot, ez általában árdepresszióval,

reálbércsökkenéssel, a fogyasztás, kereslet hiányával, életszínvonal csökkenéssel jár.

Gazdaságtörténeti szempontból több válságot különböztetünk meg:

1. Hagyományos válság: abban a gazdasági rendszerben jelentkezik, amely alacsony termelékenységgel

működik, korlátozott jövedelemfelhalmozásra képes, nagyon lassú növekedést tud felmutatni és ez

ciklikusan változik. Erre a típusra elsősorban a mezőgazdasági foglalkoztatottság jellemző, minimális

iparral és kereskedelemmel (tehát a pirmér szektor aránya túlsúlyban van). A csökkenő mezőgazdasági

kibocsájtást a klíma, éghajlat változása is előidézheti.

A termék mennyiségének csökkenése a városi piacokon áremelkedést fog előidézni, amelyre a népesség

bérköveteléssel fog reagálni.

A bérkövetelés és áremelkedés inflációs tartalmú, széthúzó jövedelemstruktúrát jelent, ez

leginkább azokat érinti, akik fix jövedelemből élnek. A mezőgazdasági termékek áremelkedése a

parasztságnak nem jelent jövedelememelkedést, annak ellenére, hogy terményeik ára nő, mert ezzel

párhuzamosan az adó is növekszik.

A városokon az alapvető élelmiszerek áremelkedését éhségmozgalmak követik, melyeket

hatóságilag, állami intézkedésekkel próbáltak megoldani, de hosszútávon nem jártak sikerrel.

Egy esetleges második rossz termés esetén a helyzet tovább romlik, bekövetkezik a népesség csökkenése,

elvándorlás, a munkaerő minőségének romlása, különböző járványok.

Az agrárgazdasági válságok demográfiai válságot eredményeznek. (a gazdasági fejlődés

ciklikusságának vizsgálatakor láthattuk).

Az utolsó tradicionális válság 1816-ban volt. A későbbiekben a többi gazdasági válság a gazdaság más

ágazataiból fog kiindulni, mert az ipari forradalom következtében növekedett a mezőgazdaság

termelékenysége.

2. Kereskedelmi válság: először Hollandiában alakult ki a XVII. században és „tulipánőrületként”

vonult be a gazdaságtörténetbe. Az 1620-as években Franciaországból rengeteg tulipánhagymát

szállítanak Hollandiába. Egy tizenötéves folyamatosan felfelé ívelő szakasz után bekövetkezik az őrület.

Akinek volt egy kis likvid tőkéje tulipánt vásárolt, ennek hatására egy hatalmas tőzsderendszer alakult ki.

Óriási kereskedelmi maffiák szerveződtek, a tulipán piaci értéke kezdett elszakadni a valós értékétől és

kialakult a spekulációs értéke. A két érték közé esik a keresleti rés, ez lesz a kereskedőké. 1637-ben

kezdenek el paradicsomot termeszteni, ami a tulipánhoz képest fogyasztható, ennek következtében a

tulipánt egyre kevesebben vásárolják. A tulipánmámor csökkenése tőzsdei robbanást eredményez. A

legnagyobb Bank 20 %-os veszteséget könyvelhet el. A válság nyomán 110 ember lesz öngyilkos a

vagyonavesztés miatt. Kiderült, hogy fiktív értéke van a tulipánnak, a patrícius, kereskedő réteg nagy

része tönkrement. A túlélés érdekében a kereskedők nagy része más üzleti vállalkozásaikat is fel kellett

számolja. Ezzel magyarázható, hogy 1500 hajóval csökkent a holland kereskedelmi flotta, melynek nagy

részét Anglia vásárolja meg és tulajdonképpen ettől kezdve érvényesül az angol flotta szupremáciája a

világtengereken.

3. Tőzsdeválság: XIX. század és egyben Európa legnagyobb tőzsdeválsága 1873. máj. 9-én alakult ki.

Ezt megelőzte egy expanziós, alapítási vágy, a részvénytársaságok felértékelődtek. Az expanziós hullám,

a részvénytársaságok alapítása elsősorban a vasútépítés és a nehézipar területén nyilvánult meg. A

krachot (válságot) mindig megelőzi egy folyamatos áremelkedés. Itt is kialakul egy spekulációs rés, azzal

a különbséggel, hogy itt már valós értékekről van szó, az alapítási láz állótőke formájában is testet öltött.

1867- től (az osztrák-magyar kiegyezés időpontja) egészen 1871-ig óriási növekedés jellemzi a

gazdaságot, 1872-ben ez jelentősen megtorpan, majd 1873. máj 9-ig egészen a csődig tovább növekedik.

A problémát az okozta, hogy egy túlhitelezési gyakorlat alakult ki, megfelelő pénzügyi

biztosítékok nélkül helyeztek ki pénzeket pl. Magyarországon a vasútépítés területén. A beruházások

hosszú távú lekötésű pénzekből valósult meg, csak tíz év múlva térültek meg. A nagy mennyiségű

hosszútávra kihelyezett hitelek csökkentették a likvid tőkét, nem volt elegendő pénz a rövid távú

üzletekre, amelyek mozgásban tartják a gazdaságot, ennek hatására estek az árfolyamok.

A vasúti és banki részvények körében a legnagyobb az árcsökkenés, a bankok és a vállalkozók

tulajdoncsökkenése úgy megy végbe, hogy a korábban felvett hitelek kamatait is fizetniük kell.

Budapesten a gyenge lábakon álló pénzintézetek mind csődbe jutnak, a válságot egyedül csak a Magyar

Hitelbank éli túl. 1873-1879 között az átlagos bankok tulajdona mintegy felére csökken a korábbiaknak

az árdepresszió következtében. A bankok első reakciója csőd esetén, hogy a hiteleket, kölcsönöket

megpróbálják visszahívni. Ennek következtében az aktuális berházásokat be kell szüntetni, ebből

adódóan növekedni fog a munkanélküliség, csökken az elosztható javak mennyisége.

4. Pénzügyi válság: a válság eme típusára jellemző klasszikus példa 1696-1720 között az angoloknál a

Dél Tengeri Társaság botránya. A korabeli Angliában hatalmas államadósságok jönnek létre, az állam

már csak a kamatokat tudja fizetni, a jövedelmének 30 %-a a kamatok fizetésére megy el. Az

államadósságot a Bank of England, egy magánbank kezeli, amely a puritánok kezében van.

Állami kezdeményezésre 1696-ban felállítottak egy mezőgazdasági magán bankot, hogy a puritánok

monopolhelyzetét megszüntessék. Ez a bank a földbirtokosokat is finanszírozta. A Bank a szolgáltatásain

keresztül pénzt gyűjt be a lakosságtól (a szalmazsákokból), amelyet vállalkozásokba fektet. Megalapítják

a Dél Tengeri Társaságot, amely a kereskedelem bizonyos területein monopol jogokat élvez. A Bank

megvette az adóságot az államtól, amelyek után a hitelezőnek kamatokat fizet, bízva abban, hogy a

kereskedelemből származó jövedelem nagyobb lesz, mint a fizetendő kamatok és hosszútávon mindenki

jól jár. A kereskedelmi tevékenység hatására a Bank részvényeinek árfolyama emelkedni kezd, mert

mindenki bízik abban, hogy a gyarmati kereskedelem nagy hasznot fog hozni. Húszéves tevékenység

után a vállalkozás kifullad, a kamatokat sem tudta már fizetni, a Bank feléli az alaptőkéjét, majd

becsődöl. Az egész buliból az állam kerül ki győztesen, mert az adósságait kifizették, a Bank

részvényesei pedig elvesztik vagyonukat, sőt azok az ügyfelek is, akik a pénzintézet klasszikus

szolgáltatásait vették igénybe (nem vásároltak részvényt) szintén elvesztik megtakarított pénzüket.

A másik klasszikus példa Franciaországban következett be. John Law 1671-ben születik

Angliában, 1694-ben Hollandiába utazik tanulmányozni az Amszterdam-i tőzsde működését. 1699-ben

Franciaországban megismerkedik Orleans-i Fülöppel, aki lehetőséget biztosít Law-nak, hogy 1716-ban

alapítson egy magánbankot, amely bizonyos tevékenységek esetében állami bankként működtettek.

Fülöpnek azért kellett Bankot alapítania, mert a munkahelyteremtő beruházásokat valamiből

finanszírozni kellett és az államadóságot is kezelni kellett. Law úgy gondolta, hogy saját bankját fel

kellene ruházni a papírpénz kibocsájtásának a jogával, nincs szükség olyan mértékű nemesfémtartalomra,

mint amilyen a pénzforgalom. Hitelexpanzió esetén azért adnak hitelt, hogy az az állam érdekeit

szolgálja, a költségvetési mérleget javítsa. 1717-ben létrehozzák az Indiai Társaságot más néven

Missisippi Társaság, amely monopol jogot szerez (kitől mástól mint az államtól, csudák csudája) a

Missisippi mentén zajló gyarmati kereskedelemben. A kereskedelmi társaság üzleti ügyeit a Bank intézni,

a két vállalkozás teljesen összefonódik. Itt is bekövetkezik a részvények óriási emelkedése, egy részvény

másfél mázsa ezüstöt ért, ami abnormális, mert maga a részvénynek ilyen árban fiktív értéke volt,

ugyanis nem volt fedezet mögötte. A rohamos áremelkedés után 1720-ban bekövetkezik a csőd, kiderül,

hogy az osztalék kifizetése nem a Társaság kereskedelméből származik, hanem papírpénzkibocsájtásból,

amit Law a bankján keresztül adott ki. Jelen esetben is az állam jár jól, 2000 vállalkozó azonban

tönkremegy. (Lásd. Caritas, Dacia Felix Bank, Bancorex és a Sorin Vintu féle Gelsor)

5. Ágazati válság: pl. Európa mezőgazdaságában lépett fel a XIX. század elején, amelyet gyors

gazdasági növekedés előzött meg, virágzott az interkontinentális kereskedelem. A napóleoni háborúk

korában Nyugat-Európa számára a gabonát a Kelet-Európa-i területek biztosították. Magyarország

számára ebben az időszakban a konjunktúra 3 %-os évi gazdasági növekedést hozott. A kereslet meg az

árak hatására teljesen ráálltak a gabonaneműek termelésére. A háború után a gazdasági helyezet, a

cserearány az ipari és mezőgazdasági termékek között a gabona hátrányára megváltozott, kialakult egy

agrárolló, amely nagyon érzékenyen érintette az ország gazdaságát.

A nagy világgazdasági válság:

Az első világháború után bonyolult pénzforgalmi mechanizmusokon keresztül 1921-23 között sok

pénz áramlott Amerikából Európába. Az 1924-es német gazdasági stabilizáció után főleg Németországba

helyeznek ki nagy mennyiségű tőkét, elsősorban hitel formájában.

Ennek két formája volt: a pénzhitelt a költségvetési hiány pótlására, az aruhitelt pedig az

élelmezési válság megoldására. Az időintervallum szempontjából a hiteleket két nagy csoportra

oszthatjuk: A hosszúlejáratú hiteleket inkább a század első felében kötöttek, általában jellemző az

alacsony kamatozás, kiszámítható gazdasági stratégia kapcsolódik hozzá, a gazdaság

szerkezetátalakítására használják fel. A rövid lejáratú hiteleket az 1920-as évek második felében

folyósítják. Ezt elsősorban azonnali gondok megoldására, a költségvetési hiány eltüntetésére, a negatív

kereskedelmi mérleg kiegyenlítésére használták. A rövid lejáratú hiteleket rendszerint magas kamatokkal

adják.

1918-31 között Németországba áramlott hitel fele rövidlejáratú volt. A hitel folyósítása az árak

sajátos csökkenését eredményezte, jelentősen érintette a nyersanyagtermelő ipari ágazatokat, valamint a

mezőgazdaságot. Ez egy idő után áttételeken keresztül érezteti hatását a késztermékgyártásban is.

Számos vállalati csőd keletkezett, a korábban fejlett, piacképes szektorokat is érintette, a részvények

túlértékelődtek, a megtakarítások nagy részét részvényekbe fektették. A világkereskedelem aktivitása

miatt a három legnagyobb tőzsde New-York, London és Párizs egymás között aktív forgalamt bonyolít,

az egyes gazdasági terek összekapcsolódnak és hatással vannak egymásra. A gazdaságot mindhárom

helyen instabillá tette a tőzsdei spekuláció. Az USA-ban még a kisüzemek is megjelennek a tőzsdén,

mert RT-be tömörültek. A részvénytársaságok esetében az árfolyamok mozgásai meghatározzák az üzem

megítélését, az árfolyamcsökkenés az alaptőke leértékelődésével jár együtt.

A gazdaság két szektorában viszonylag korán mutatkoztak a válság jelei. Az agrárszektorban

túltermelés jelentkezett, a halódó iparágakban meg eladatlan készletek halmozódtak fel. Az állam

felvásárlási politikájával beavatkozik, azonban ez növeli a költségvetési deficitet. A kibocsájtott

államkötvényeket a magánbankok veszik meg. Ennek következtében 1928-1929 felé a beruházási ráták

jelentősen visszaestek és az értékpapírpiacon növekvő mennyiségű állampapírt lehetett találni. A két

világháború között az USA-hoz szoros pénzügyi kapcsolat fűzte Németországot, Franciaországot,

valamint Angliát. A hitelek magas kamatai miatt Németország az USA irányában nem tudta fizetni

adósságait, ugyanakkor az USA-beli kamatok emelték az európai kamatokat, az USA tőkéje nem érkezett

a továbbiakban a német gazdaság számára, ez pedig az állami költségvetésben deficitet okozott. A hiány

begyűrűzött a gazdaság minden ágazatába, az állam a problémák kezelésre egyre rövidebb lejáratú

hiteleket ad (amelyet mint tudjuk rövid idő alatt magas kamatokkal kell visszafizetni, ez még csak rontott

a helyzeten) és különböző restriktív intézkedéseket hoz: adóemelés, vámemelés, növelik az exportot,

mert deviza kellett az adósság visszafizetéséhez.

1928-29-ben létrejön egy „keresleti rés”, az USA-beli gazdaság realitása egyre inkább eltér a

valóságtól. Egy túlfűtött spekuláció bontakozik ki, kialakul egy sajátos hitelrendszer a Margin vásárlás,

mindenki részvényeket vásárol rendkívül olcsón, a tőzsde már nem tükrözte a realitásokat. A hiteleket 12

%-os kamattal adták, a vásárlók remélték, hogy az illető üzem, amelynek a részvényeit adott esetben

megvásárolták, nagyobb részesedést fog adni, mint amennyi kamatot kell kifizetni a hitelért.

1929 okt. 24-én a fenti tényezők hatására bekövetkezik a pénzügyi válság, elsősorban az USA-

ban, amely hosszú évekig tartó makrogazdasági válságot okozott. Egy óra alatt kb. annyi részvényt adnak

el, mint máskor félév alatt (12 milliót). Az eladás után a vállalatok hitelért folyamodnak, mert a

vásárlókkal szemben kötelezettséget vállaltak, a tőzsdebank azonban nem tudja kifizetni, mert csak

annyit tart készleten, hogy a napi forgalmát ki tudja elégíteni. A többit kiadja hitelek formájában,

magának nem kamatoztatja. Rövid idő alatt kiderült, hogy a banknak nincs likvid tőkéje, ezért vissza kell

hívnia a hiteleket az egyes beruházásokból, bejelentik a bankcsődöt. Beszüntetik az összes kifizetéseket,

visszahívják az összes kintlévőséget. A beruházásokat le kellett állítani, melynek nyomán azonnal

munkanélküliség képződött. A bankhoz kötődő pénzügyi vállalkozások szintén becsődölnek.

A kialakult helyzetet egy jól átgondolt stratégiával lehetett volna kezelni, de ilyen nem létezett,

mert még addig nem fordult elő ilyen jellegű és méretű válság. Az állam utasította George Harissont, a

Jegybank (FED) elnökét, hogy az állami tartalékok terhére vásároljon részvényeket. Ez ideiglenesen jó

hatással volt a szereplőkre, a részvényesek megynyugodtak, a tőzsdék tovább működtek.

A korábbi jelenség azonban október 29-én újra megismétlődik, azzal a különbséggel, hogy az

állami tartalékok is elfogytak, nem lehetett már beavatkozni és megmenteni a helyzetet. 1929 december

végéig 2287 bank bezár, 3000 vállalkozó tönkremegy és 12 millió munkanélküli lesz. Egész Amerikában

kialakul az egykeresős családmodel. Az állam kihirdeti a rendkívüli állapotot, megtiltják a

devizakiáramlást, a nemesfémkivitelt, eltérítik az arany és a dollár árfolyamát. A dollárt lebegtett

valutává alakítják, ezután az árfolyamát a nemzetközi piacokon való kereslete határozza meg. Ez az

intézkedés nem járt eredménnyel, mert a dollár már nem „aranypénz”, nem vásárolják és ennek hatására

csökken az árfolyama. Próbálkoznak különböző kereskedelmi intézkedésekkel, mindent be lehet hozni az

országba, de dollárt kivinni nem, tehát nem is hoznak be semmit. Támogatják az exportot, reménykednek

abban, hogy stabil nyugat-európai valuták kerülnek be az országba. A válság begyűrüzött a gazdaság

minden szektorába, belső piaci kereskedelmi és hitelválsággal párosult, a még működőképes vállalkozók

sem kapnak hitel, teljesen leállnak a beruházások, bekövetkezik a negatív gazdasági növekedés.

Az USA-ban 1929-32 között az ipar 16 %-ra, a mezőgazdaság 31 %-ra csökkent.

A gazdasági válság Európát sem kerülte el, mert szoros kapcsolatban volt az USA-val.

Londonban tapasztalták, hogy az angol gazdaság lassú növekedését a likvid tőke hiánya okozza, csak

bizonyos vállalkozók kapnak hiteleket. Az USA-ban, amikor bekövetkezik a krach, Anglia görgetheti a

folyamatot, mert van likvid tőkéje, sikerült olcsó pénz csinálnia. Az angol gazdaságban inkább egy

árdepresszió következik be, amely költségvetési deficitet okoz az állami költségvetésben. 1931-ben

felállítják a May bizottságot a gazdasági problémák megoldására. Egyik oldalon restrikciós

gazdaságpolitikai intézkedéseket hoznak, az elvonásnak egyszerre kell növelnie a központi bank

bevételét és egyszerre kell csökkenteni a kiadást. A jól fizetett alkalmazottak fizetését csökkentik, időben

felére csökkentik a munkanélküli segélyt és korlátozzák a központi kiadásokat. A munkavállalóknak

megígérték, amennyiben helyreáll a helyezet pl. 1934-től kezdve kamatos kamat formájában visszaadják

az elmaradt összegeket. Az ily módon elvont pénzekből beruházásokat eszközölnek az új iparágakban pl.

lakásépítés, elsősorban olyan iparágakban, amely munkaerőigényes és sok iparág kapcsolódik hozzá. Egy

olyan speciális program indult, amely az infrastruktúrát javítja, nem fogyasztási cikkeket termelnek,

hanem állótőkét hoznak létre. A finanszírozó az állam. A beruházások nyomán csökken a

munkanélküliség, az emberek fizetést kapnak, vásárolnak, újra kialakul a kereslet a fogyasztási cikkek

iránt. A vállalkozók rájönnek, hogy újra érdemes termelni, beindult egy automatikus körforgás, elindult a

gazdaság motorja. Az egyetlen változás az, hogy megjelent az államhatalom és beavatkozott a gazdaság

ügyeibe.

A Keynes-i forradalom

A nagy világgazdasági válság következtében az állami gazdaságok világszerte deficitesek, a

tartalékforrások is elfogytak, nem volt amiből tovább finanszírozzák a költségvetést. A gazdaság minden

ágazatában csökkent a termelékenység, az állam irányítása nélkül már nem működtek a pozitív gazdasági

folyamatok. A termelés annyira meredeken csökkent, hogy a termelési tényezők árának korrigálásától

nem várhattak semmit. Egy darabig lehetett helyettesíteni az egyes termelési tényezőket, a recessziós

folyamatokat ezzel próbálták megakadályozni. A legnagyobb gazdasági válság, munkanélküliség az

USA-ban, Németországban és Franciaországban következett be. Egyes nyugat-európai országok, melyek

nem voltak annyira szoros gazdasági kapcsolatban a fentiekben említett országokkal kevésbé érezték meg

a válság hatásait (Dánia, Norvégia, Svédország).

A válság nyomán óriási eladatlan készletek halmozódnak fel, a kereslet csökkenéséből

automatikusan következett, hogy a termelést is csökkenteni kellett, melynek nyomán nőtt a

munkanélküliség. A válság felszámolására az államok protekcionista gazdaságot szerveznek, óriási

védővámokat emelnek a saját termékeiknek a külföldi árukkal szemben. A belső keresletet kellett először

fellendíteni, mert ez egy jól működő gazdaság alapfeltétele. A pénzügypolitikát a sorozatos

valutaleértékelés jellemezte, ami általában serkenti az exportot. Az Adam Smith féle „láthatatlan kéz”

elmélete a tiszta formájában kezd megdőlni. Ennek hatására az 1930-as évek elején leszámolnak a

hagyományos közgazdaságtannal, amelyet 1803-ban egy francia közgazdász Jean Baptiste Say állapít

meg „egyensúlyi közgazdaságtan” címmel. A sorozatosan bekövetkező válságok olyan átmeneti

folyamatok, amely az állam hibás döntéseinek tulajdonítható. A piaci automatizmus teremtheti meg azt

az ideális gazdasági helyzetet, amelyben a termelési tényezők egymáshoz való viszonya stabilizálódik,

azaz piaci korrekcióra van szükség. Say szerint „a kínálat megteremti a maga keresletét” Az 1930-as

évek elején több ember is bebizonyította, hogy Say tétele egy hibás előfeltételezésen alapszik, a piac

versenysemlegességén. Pl. R. Khan 1931-ben kidolgozza a multiplikátor elvét. Olyan új fogalmat vezet

be mint a pótlólagos agregált kiadások: minden gazdaságnak van agregált kiadása, de vannak olyan

területek, amelybe több pénzt invesztálnak, Kahn ennek a többletráfordításnak a gazdasággerjesztő

hatását próbálta lemérni. Egységnyi többletráfordítás hatására hosszútávon több ráfordítás is fog

érvényesülni a multiplikátor hatás következtében. A kibocsájtást alapvetően a kereslethez és nem a

kínálathoz kapcsolta. A többletráfordítások reziduális tényezőkké válnak. A reziduális tényezők azok a

termelési tényezők amelyek nélkülözhetetlenek a gazdaság növekedésében, de nem tartoznak a három fő

termelési tényezők közé.

A beruházási multiplikátor a beruházások és a jövedelem között viszonyt vizsgálja és

megmutatja, hogy a beruházás egységnyi növekedésével hányszorosan növekszik a jövedelem. A

multiplikátor hatás függ a fogyasztási határhajlandóságtól is.

A multiplikátor hatás akkor lesz a legnagyobb, ha minél nagyobb a fogyasztási határhajlandóság,

illetve minél kisebb a megtakarítás.

J. M. Keynes (1883-1946) munkássága is a gazdasági válság időszakára esik. A Say féle törvény

felfogását változtatja meg. Vállalkozóként, pénzügyi tanácsadóként az 1920-as években dolgozza ki az új

gazdaságelméletét „A pénz, a kamat, és a foglalkoztatás általános elmélete” címmel. Az elméletet

minden nyugat-európai kormányzat magáévá tette, hiányában nem következett volna be a gyors

gazdasági fejlődés.

Keynes elsősorban a gazdasági bizonytalanságban és a vállalkozói magatartásban kereste a

problémákat. A vizsgálódásai során arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos gazdasági

magatartás nem vezet el a gazdaság fejlődéséhez és a fogyasztás növekedéséhez.. A kormány deflációs

tevékenysége káros, inkább inflációt gerjesztő intézkedésekkel kellene operálni. Tagadja Say elméletét,

szerinte „a kereslet az ami a kínálatot meghatározza.” Keynes szerint a keresletet kellene növelni,

ennek hatására emelkedne a foglalkoztatottak száma és csökkenne a munkanélküliség. Az állam

fizetőképességét próbálta javítani. Azt feltételezte, hogy egy állam pénzkészlete a fogyasztásból és a

felhalmozott pénzből áll. A felhalmozott pénz fogyasztássá kell váljon, azonban a termelésből eredő

jövedelmek nem kelnek el, a kínálat nem ösztönöz keresletre. A jövedelem növekedésével csökkenhet a

fogyasztás, a termelés összesége kevesebb lehet, mint az összkereslet. Léteznek olyan pszichológiai

hatások, amelyekre az emberek megtakarítanak. Takarékossági paradoxon: a megtakarítások növelése,

amennyiben nem kerül be a körforgásba, a gazdaság visszaeséséhez vezethet, hosszú távon nem érdemes

takarékoskodni, mert válságszituációt eredményez, csökken a kereslet és csökken a nemzeti össztermék.

A gazdaság csökkenése a pénzkivonással és a megtakarítások növekedésével magyarázható. Létezik egy

úgynevezett „elköltetlen jövedelem”, ha ezt a jövedelmet nem költik el akkor likviditási hiány

keletkezik, a pénzhiány felhajtja a kamatokat. Valakinek biztosítania kell a lividitási hiányt és ez nem

lehet más mint az állam. Az állam olyan pénzrendszert kell kialakítson ahol a kamatlábak központilag

ellenőrizhetők, a Jegybank kamatlábja legyen az irányadó, melynek segítségével élénkíthetik, illetve

lehűthetik a gazdaságot. A másik jelentős intézkedés a folgalakoztatottság elmélete (tipikusan angol

model) alapján történik: az állam munkahelyeket kell teremtsen a költségvetés terhére az infrastruktúra és

nem a fogyasztásai cikkek gyártása területén. A Keynes-i elmélet szerint a gazdaság minden szereplője

érdekelt a növekedésben. Az állam szempontjából azért fontos a foglalkoztatottságot növelni, mert ezáltal

növeli az adóalanyok számát, mind amellett, hogy a gazdaságot is serkenti. A fizetőképes adózók pénze

adó formájában visszakerül az államhoz, amelyből újabb beruházásokat lehet eszközölni. Az állami

beavatkozás a szolgáltató szektort növeli, a foglalkoztatottak nagy része a tercier szektorban dolgozik. Az

ipar területén főleg az építőiparban teremtenek új munkahelyeket, az olcsó pénz lehetőséget teremtett

más feltörekvő iparágak fejlődésére. Az alumíniumipar-i beruházások jelentős mértékben bővítették a

repülőgépgyártást. A munkahelyteremtés szempontjából fontos megemlíteni az autóipart, valamint a

villamos-energetikai ipart. Az új iparágak növekedésével párhuzamosan visszaesnek a hagyományos

iparágak (bányaipar, textilipar). Az állam nemcsak a feltörekvő ágazatokat támogatja, hanem azon

vállalatokat is, amelyek a régi, már nem piacképes tevékenységüket be akarták szüntetni.

Az USA-ban a „New Deal” néven vonul be a történelembe Roosewelt elnök

gazdaságkonszolidáló programja. (a kéznyomát Keynes is rajta hagyta) A kongresszussal különleges

elnöki jogköröket szavaztat meg, amelyek segítségével hatásos intézkedéseket tudnak hozni. Első körben

a pénzügyi rendszert állítják talpra, bevezetik a segélyezési programot (a társadalom 40 %-nak volt erre

szüksége), az infrastrukturális és közmunka programmal munkahelyeket teremtenek. (út, hídépítés,

folyamszabályozás, erdősávok telepítése). Az állam a beruházásokhoz hitelt vett fel, rövidtávon

eladósodott, de a munkások a jövedelmükből feleszik a piacot, megnő a kereslet, növelni kell a kínálatot,

kell növelni a termelést, újabb beruházásokat kell eszközölni, felpörög a gazdaság. A gazdasági

konszolidáció során az USA-ban az állam jelenik meg tulajdonosként, Angliában inkább a

vállalkozásokat ösztönzik. Angliában is eladósodik az állam, itt abban reménykednek, hogy adó

formájában fog a hiány visszatérni az államkasszába.

Minden nyugat-európai ország a háború után a Keynes-i elméletet alkalmazza, mert ez egy

növekedésre, keresletszabályozásra beállított modell, melynek hatása 5-8%-os gazdasági növekedésben

nyilvánult meg. Azóta a monetáris politikán keresztül az állam résztvesz a gazdaságpolitikában.

A jövedelmeloszlás rendszere. A valutáris és monetáris rendszer

A XVII. században a majorsági és a nagyüzemi termelés rendszerén belül lehetett pénzt

előteremteni. A kisparaszti gazdaságok ebben az időben természetbeni jövedelmet termelnek, amelynek

mérése rendkívül nehéz. Éppen ezért a jövedelmek mérésénél nemcsak a piaci vertikumot kell vizsgálni.

Az 1950-es évek végén gazdaságtörténészek az 1688-as évi angol statisztikai adatok segítségével

vizsgálták a jövedelemeloszlást. A felmérések alapján megállapították, hogy a gazdag családok 5 %-a

rendelkezett a jövedelmek 28 %-val, míg 62 %-a a jövedelmek 21 %-val. A fenti adatok bizonyítják,

hogy a régi társadalmakban jelentős a szegények száma, nem rendelkeznek masszív középréteggel. Az

ipari forradalom hatására a gazdaság növekedési pályára áll, ez maga után vonja a középréteg

felemelkedését. A szegénységen belül is különbséget kell tenni városi és falusi szegénység között, mert

ez utóbbi számíthatott a redisztribúcióra, valamint a vidéken inkább érvényesülő társadalmi

szolidaritásból adódó reciprociátsra. Ezzel szemben a városi szegények éhenhalása sokkal jellemzőbb

volt.

A jövedelmek osztályozása

Nemesi jövedelmek: elsősorban az adóztatásból, az üzemi (mezőgazdasági termelés is lehet, csak az a

lényeg, hogy piacra termeljenek) termelés profitjából származnak. Az üzemszerű gazdálkodás és az adók

összege is függ a népsűrűségtől. Ha alacsony a népsűrűség, akkor nagyok az allodiális területek, amely

inkább a majorsági gazdálkodás kialakulásának kedvez. A városodással, a nyugat-európai

centrumtérségek körzetében, az agrártermelők jövedelme megemelkedik, főleg, ha termelés helye és a

piac közel voltak egymáshoz.

Polgári jövedelmek: főleg a Németalföld-i és német nagyvárosokról készültek felmérések, az 1880-as

évektől már Pest város polgárairól is vannak adatok. A polgári családoknál az a jellemző, hogy csökkent

a vagyonból és nőtt a termelésből származó jövedelem. Ebben az esetben a kereskedelmi profitráta

nagyobb, mint az üzemi profitráta. Ebből következik, hogy jelentős mértékben emelkedett a

megtakarítási ráta és a beruházási ráta. A polgári lakosság fogyasztásánál fokozatosan csökkent az

alapanyagra fordított pénzösszeg. A jövedelmekre nehéz visszakövetkeztetni, főleg a falusi lakosság

körében, mert ez esetben sok helyről származik és nehezen mérhető.

Az egységnyi tőkét kétféle tevékenységgel lehet gyarapítani: bankba letétbe helyezem, valamint

termelésbe fektetem. Ha a kamatráta és a profitráta megegyezik visszakövetkeztethetünk a jövedelemre.

A vagyon tőkésítését az adóösszeírások alapján végzik, feltüntetnek olyan adatokat, amelyből meg lehet

állapítani a jövedelmeket pl. dézsma, állatadó, ebből az összbevételre lehet következtetni. Találkozhatunk

olyan adatokkal amelyek egymást kiegészítik.

Pl. egy jobbágyi gazdaságnak következő volt a jövedelemrendszere:

- 45 % volt a jövedelem amit a család felélt,

- 10 % a tized

- 10 % a kilenced

- 10 % egyéb adók

- 25 % -ot tettetek ki a termelési ráfordítások.

A paraszti gazdaságok jövedelemtermelő képességét gátolta, hogy a gazdasági tevékenységet

behatárolták a természeti-gazdasági körülmények, az efektív munkanapok közül nagyon keveset

használnak ki. Nagy a szabad időszakok sávja: őszi, tavaszi szántás, késő tavaszi kora nyári gyomlálás,

aratás. Mivel a munkanapokat nem használják ki más tevékenységre, a jövedelem csak az

agrártevékenységből származik.

A jövedelem áramlása

A jövedelem két formában áramlik önkéntes és kötelező transzfer formájában.

1. Önkéntes transzfer: az az átáramlási formula, ahol kényszer nélkül önkéntes alapon történik a

jövedelmátcsoportosítás. Pl. adakozás. Az adomány esetében a motiváció az adományozó

presztízshelyzete. A XVI- XVIII. században egy európai családban a szeretetadományok az

összbevételek 1-5%-t tehette ki.

2. Kötelező transzfer: formájában történő jövedelemátcsoportosítást a különböző adók és járulékok

jelentették. Itt még érdemes megemlíteni a rablást és a különböző váltságdíjakat, melyek sok esetben

nagyobb jövedelmáramlást jelentettek mint az adózás.

A modern jövedelemeloszlás rendszere

A modern polgári állam esetében a redisztributív képesség jelentősen megerősödött, egy

jövedelem kiegyenlítődési rendszer jött létre. Ezzel párhuzamosan a társadalom elvárásai az állam jóléti

intézkedéseire fokozatosan kialakultak. A polgárok jövedelmének növekedésével a gazdaság

teljesítőképessége is növekszik, mert a kereslet emelkedése újabb beruházásokat indukál, a

beruházásokkal pedig új munkahelyeket teremtenek, egy öngerjesztő folyamat indul el. A jövedelmek

növekedésével visszaszorul az elsődleges élelmiszerek kereslete, a vásárlások térbeli és időbeli

koncentrációját eredményezi. A koncentrált vásárlás ugyanakkor monopolisztikus törekvésekre ad

lehetőséget.

A modern államban megfigyelhető a jövedelemkiegyenlítődési folyamat. Az elsődleges

jövedelmek esetében is, amelyek a termelésből származnak a modern adóztatás jelenik meg. Fokozatosan

csökkent a különböző foglalkozások közötti munkatermelékenység különbsége. Csökkent a vagyonból

származó jövedelem. A másodlagos jövedelmek esetében sem ajánlatosak a túl nagy szélsőségek (a

jövedelmek között ne legyen óriási szakadék), itt jelenik az állam újraelosztó szerepe. Pl. Svédországban

ahol progresszív adózás van a jövedelmek 62 %-a áramlik vissza a gazdaságba. A különböző szociális

programok finanszírozása, a redisztribúciós termékek a gazdagok és a kereskedelmi társaságok adójából

származik. (egyéni társadalmi juttatások, kollektív társadalmi juttatások: oktatás, kultúra, biztonság stb.)

A redisztribuciónál a Matheus efektus szerint vigyázni kell, mert a túlzott bürokrácia miatt a

jövedelmátcsoportosítás nem biztos, hogy hatékony lesz. A bürokrácia segítségével nem biztos, hogy

eljut a támogatás a célcsoporthoz.

Az USA-ban 1945 után az állam vállalta magára a jövedelemkiegyenlítés különböző formáit. Az

azonos emberi jogok lehetővé tették az azonos jövedelemszerzést, természetesen mindenki a saját

tehetsége szerint. Érdekes módon Svédország és Nagy-Brittannia nem járt élen a gazdasági

növekedésben, mivel nagy adóval sújtották az arisztokráciát és az ipari mágnásokat, ezért csökkent a

megtakarítások mértéke és ebből adódóan a beruházások is csökkentek.

A nemzetközi valutáris rendszer

Európában háromféle fizetési rendszer alakult ki a történelem folyamán.

1. Aranystandard rendszer: A XVIII- századig általában az ezüst fordul elő gyakrabban

fizetőeszközként, mert előállítása olcsóbb volt, tömegében is sokkal több volt, mint az arany. (kb.

15-ször több volt az ezüst mennyisége mint az aranyé) Az arany általában az arisztokrácia

fizetőeszköze, az ezüst meg a piacé.

A XVIII. században nagytömegű árumennyiség jelenik meg, a piac méretei is gyorsan növekednek, igény

teremtődött a nagyobb pénzmennyiségre. 1774-ben következik be az áttörés, amikor az angol bank áttér

az aranyalapra és létrehozza az aranystandard rendszert. Ettől kezdve az angol bank árai szerint

igazították a piaci árakat, egy szilárd árfolyamrednszer alakult ki, ez fenn is maradt egészen addig, amíg

nem élnek a pénzrontás eszközével.

A XVIII. században a merkantilisták, mint tudjuk más rendszert hirdettek, szerintük egy ország

gazdasági ereje a felhalmozott nemesfém mennyiségétől függ. Kell növelni a forgalomban levő

aranymennyiséget és a készleteket is folyamatosan kell fejleszteni. Ez alapján egyes országok

nemesfémet szívnak el, mások meg veszítenek (lásd. Spanyolország esete). David Hume bizonyítja be,

hogy a merkantilisták félelme közgazdaságilag indokolatlan, nemzetközi szinten képtelenség, hogy egy

ország hosszabb ideig aranymennyiséget veszítsen. A pénz kivonásával egyenlő mértékben csökkennek

az árak és a bérek, a túloldalon ahová a nemesfém áramlik viszont emelkednek az árak., a pénzáramlás

megfordulhat és kialakul egy egyensúlyi rendszer.

Az aranystandard rendszer jól működik egészen az I. világháborúig, egy rögzített árfolyamot

eredményezett. Ha eltérések vannak az aranyvaluták között azt az aranysúly okozza.

2. Lebegtetett valutarendszer: -ennek is két formája van a szabad áron lebegtetett és az irányított

lebegtetés.

a. – szabad áron lebegtetett: ebben az esetben a valutaárfolyamot a mindennapi kereslet és kínálat

határozza meg. Tehát valójában mindennap változhat az árfolyam, főleg Nyugat-Európára

jellemző.

b. – irányított lebegtetés: 1945-1971 között a szabad áras és az aranystandard rendszerből

táplálkozik, a Nemzetközi Valutaalap Szervezete irányítja a lebegtetést.

Joggal tehető fel a kérdés, hogy a XX. században az aranystandartól való eltérés mit eredményezett a

gazdaságban ?

A II. világháború hatására a hagyományos pénzrendszer megváltozik. Egy romló gazdasági mutatókkal

rendelkező ország pénzének a megmentésére egy gazdagodó ország konvertibilis pénze szolgálhat, ez

azonban az adott országban pénzelvonást eredményez, csökkennek a beruházások. A háború után

közvetlen felmerül a kérdés, hogy az egész világ számára egy egységes pénzrendszert alakítsanak ki. Ez

az ún. Bretton Woods-i Egyezmény, amely tulajdonképpen dollár alapra helyezte az egész világra

érvényes pénzrendszert. Az egyezmény elméleti kidolgozói közül Henry White, az amerikai

nagyhatalmi ábrándokat akarta érvényesíteni. (nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy az USA a II.

világháborút megnyerő hatalmak között a legerősebb gazdasággal rendelkezik, így tudta ráerőltetni az

egész világra a saját pénzét, a dollárt). White szerint egy országnak a belépése után teljesíteni kell az

összes előírást és ezt az adott állam kormányának kell biztosítania. A különböző államok belépésével

csökken az önálló nemzeti valutatevékenység. J. Keynes elmélete az angol gazdasági érdekeket

védelmezi, attól félt, hogy a „fontsterling övezet” felbomlik. Szerinte szükség van egy nemzetközi

intézményre, de ennek csak koordináló szerepet szán. A Bretton Woods-i gyűlés White programját

fogadja el, létrehozzák a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot, a kettő között felosztják a

különböző koordináló funkciókat.

Az IMF (Nemzetközi Valutaalap) feladata, hogy a különböző országok költségvetési hiányait fedezni

tudja. Minden ország a kvótájának csak a 25 %-át veheti fel hitelként és csak abban az esetben

folyamodhat hitelért az IMF-hez, ha a tartalékait felélte.

A Világbank ezzel szemben célzott hiteleket ad, amelyek különböző gazdasági tevékenységek

finanszírozására szolgálnak. A hitelek hosszúlejáratúak és elsősorban a tőkeigényes területeket célozzák

meg.

Egészen 1954-ig az IMF nem tudott hatást gyakorolni pl. az európai gazdaságra, mert a Marschal segély

nagysága elnyomta IMF nyújtotta hitelek nagyságát. A másik tényező is jelentős szerepet játszott,

megmaradt a fontsterling övezet Európa nyugati részén. A nemzetközi pénzforgalomra az a jellemző,

hogy ha a pénz értéke nem felel meg a piaci valóságnak, akkor elveszti a közvetítő szerepét.

1957-ben létrehozták az Európai Uniót, melynek keretén belől az európai országok egymással

bilaterális szerződéseket kötnek annak ellenére, hogy aláírták a Bretton Woods-i egyezményt, amely a

keresztárfolyamokat határozta meg.

Keresztárfolyam: ha két ország meghatározza egymás valutaárfolyamát, akkor a harmadik országnak

nem kell ehhez igazodnia, ezzel kialakul a valutaspekuláció.

A valutáris rendszer amit Bretton Woods-ban kötöttek nem működőképes. Minden ország számára egy

multilaterális pénzrendszer alakult ki.

Szükségessé vált a túlértékelt valuták leértékelése, ami exportnövekedést eredményezett, ez javította a

fizetési mérleget, az államháztartások stabilizálódhattak.

Közben a font leértékelésével felbomlik a fontsterling övezet, a dollár lesz az értékmegőrző pénz.

1949-ben létrehozzák az EPU-t (Európai Fizetési Unió), hogy az egyes európai országok pénznemét

egymáshoz igazítsa. Az EPU alaptőkje 500 millió dollár. Két számlája volt: egy főszámla 400 millió

dolláros alaptőkével. Ez az egyes országok költségvetéseit támogatta, beleszólhatott a támogatott

országok gazdaságába és felügyelhette a költségvetést. Az alszámla 100 millió dollár alaptőkével

működött, különböző fejlesztési projekteket támogatott.

Az európai országok az EPU keretén belül elismerték a konvertibilitást, minden országban szabadon

átvaltható pénzt hoztak létre a dollár segítségével.

Az 50-es években a dollár túlértékelt valutává vált. Az USA inkább vállalta az államháztartás hiányát,

mintsem feladja a nagyhatalmi státusát. A dollárnak kialakult egy szabadpiaci és egy hivatalos

árfolyama. A szabad piaci árfolyam fokozatosan csökkenti a dollár értékét, a hivatalos és a szabad piaci

árfolyam között a különbség 35 %-os. Nixon elnök a feszültségek és az ellentmondás feloldására

felmondja a Bretton Woods-i szerződést, így egy nemzetközileg érvényes valuta alakul ki.

A gazdasági növekedés elméleti kérdései

A gazdasági növekedést különböző mutatószámokkal mérik. Többek között a bruttó nemzeti

termékkel (GNP): amely egy adott évben egy gazdaság által előállított végtermékek együttes piaci értékét

jelenti. A GNP kiszámolásának három módszere ismert:

a. – egy adott évben termelt végtermékek előállításában közreműködő minden résztvevő által

hozzáadott értékek összegét jelenti.

b. – egy évben megkezdett és megtermelt teljes kibocsájtás előállításához átengedett termelési

tényezők formájában kapott jövedelmek összegeként is mérhető. (bér, kamat, hitel)

Tulajdonképpen azt vizsgálják meg, hogy egy adott termék előállításában az egyes termelési tényezők

hogyan vesznek részt.

c. – a háztartások, vállalatok, kormányzati vásárlásainak az összegeként is felfogható a GNP,

ehhez még hozzá kell adni az eladatlan termékek értékét.

Az első két módszer a termelés oldaláról közelíti meg a problémát, általában a nyugat-európai

vegyesgazdaságok használják.

A harmadik módszert főleg a Közép-Kelet-Európai országokban alkalmazzák, ezen államoknak

nincsenek nagy multinacionális cégeik, inkább csak befogadó országok, számottevő külföldi

érdekeltségük nincs.

A GNP kiszámításánál nagyon fontos, hogy az infláció mértéke be legyen számítva. Az inflációt

általában egy hányadossal szokták kifejezni real GNP/nominál GNP-vel (a hányados kifejezi a piaci

árindex változását)

A GNP hiányosságai között szerepel, hogy a növekedést sokféleképpen lehet mérni. Pl. lehet úgy,

hogy a tőkejavak látványosan növekednek, és ennek következtében a jövedelmek is.

Ennek a negatív változata Kelet-Európára jellemző, egy tevékenység során tőkepusztulás is

bekövetkezhet és ez is beleszámít a GNP-be (az is beleszámít, ha egy csemetét elültetek és az is, ha

ugyanazt kiásom, mert munkavégzés folyik, amelynek fejében fizetést kapok, jövedelem teremlődik).

Tehát mint láthattuk össztársadalmi szinten a GNP nagyon nehezen megfogható. A másik hátránya a

bruttó nemzeti termék mérésének az, hogy csak piaci tevékenységben lehet mérni. Minél primitívebb egy

gazdaság, annál befeléforduló a tevékenysége, nem termel piacra. Az össztermelés és az összfogyasztás a

piacot szűkíti le. A GNP nem foglalja magába az összes megtermelt termék értékét.

Gazdasági növekedési elméletek

A gazdasági növekedés mérése, előrejelzése egy örök problémája marad a közgazdaságtannak. A

növekedés hosszútávon életszínvonal emelkedést jelent. A jövedelemfelhalmozás, megtakarítás,

beruházások pozitív irányban mozdulnak el. A két világháború között számtalan elmélet született:

1. Josef Schumpeter 1911-ben „A gazdasági fejlődés elmélete” című munkájában kifejtett

modelje egy stacioner növekedési modell, a gazdaság egészét egy körforgásként fogja fel. A növekedés

folyamatában különböző stációkat állít fel. Kiindulópontja a neoklasszikus egyensúlyelmélet, a kereslet

és kínálat egyensúlya, amely hosszútávú makroegyensúlyt eredményez. Ebben az esetben normálisan

működnek a piaci mechanizmusok. A kérdés az: Hogyan lehet beruházást növelő tényezőket beépíteni a

gazdaságba, hogy ne eredményezzen inflációt ? Schumpeter szerint a megoldás az innováció és a

vállalkozás, ő lesz az, aki szellemi felkészültséggel, új termékkel, új értékrendet hoz létre. Mivel nem

tőkeigényes terméket alkot, nem lesznek nagy pénzkiáramlások a gazdaság más ágazataiból. Ez utóbbi

nagyon fontos, mert az innováció nemcsak az új előállítását, hanem a régi pusztulását is jelentheti.

Schumpeter modelljében megmarad egy harmónikus munka-tőke arány. Amíg egyre többen veszik a

terméket a gazdasági növekedés folyamatos, amikor már csökken a kereslet, beáll egy stacioner korszak,

a termék kereslete és az ebből adódó gazdasági növekedés plafonizálódik. Pl. öt évig mindenkinek

megfelel az Opel Astra, már nem újdonság, de azért még megvásárolják. Az Opel Astra régi típusa után

egy innováció következtében újabb Astrát dobnak piacra és a folyamat kezdődik elölről. Schumpeternek

ez az innovációs elmélete a teljes foglalkoztatottság axiomáján alapszik.

Az 1920-as évektől megjelenik a munkanélküliség, az elméletet kellett módosítani. 1943-ban ezt

Schumpeter meg is tesz a „Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia” című munkájában.

A stacioner állapot az emberiség történetében egyre rövidebb intervallumot tesz ki a gazdasági

fejlődés folyamatában. Az innovációs korszakok egyre hosszabb ciklussá válnak, melynek köszönhetően

egy idő után fenn lehet tartani a tartós fejlődést. A stacioner ciklusokat ki lehet iktatni, de ez attól függ,

hogy a vállalkozások mennyire vannak ráhangolódva az innovációra és a piac jelzéseire.

Nem utolsó sorban problémát jelent, hogy a megtakarítások és a beruházások kapcsolata hosszútávon

hogyan változik, ugyanis mindig vannak elköltetlen megtakarítások. Pl. ha a munkaerő és a

megtakarítások növekedése nagyobb mint a beruházás, akkor nagy lesz a munkanélküliség.

1939-ben Hansen akarja ezt a problémát feloldani „A gazdasági fejlődés és hanyatló népesség”

című munkájában. Az USA-ban a beruházások hozamai hosszútávon csökkenő tendenciát mutatnak: - a

megtakarítások növekednek, csökkenő ütemben növekszik a népesség, az innovációk tőkekímélő

jellegűek lettek. A fokozatos népességcsökkenés termeléscsökkenést eredményez, mert nincs kereslet,

csökken a munkaerőkínálat, így a beruházások is.

A fenti elméleteket stacioner elméleteknek nevezik, mert egyensúlyi állapotot teremtenek. A

Keynesi modell ezzel szemben egy dinamikus modell, egy állandóan növekedő gazdaságot képzelt el,

ahol az államnak fontos szerepe van. Alapvető hibának tartja a magas jövedelmet az USA-ban és Nyugat-

Európában, mert az emberek ellustulnak, hajlamosak megtakarítani, ezáltal gátolják a beruházásokat. Az

állam ebben az esetben keresletösztönző intézkedéseket kell hozzon, hogy a polgárok a megtakarításaikat

elköltsék.

A II. világháború utáni gazdaságnövekedési elméletek már az új helyzethez igazodnak. A

világháború után össztársadalmi szinten megnövekedett az újjáépítési hajlam. Lindberg a növekedést

egy „utolérési folyamatnak” nevezte. A II. világháború alatt a szükségletek visszaszorítása a háború

után egy olyan igényt támasztott, amely megnövelte a keresletet. A szükségletek visszafogása egy tág

teret biztosított a gazdasági növekedés számára. Ez egy magas növekedési rátát mutatott, a stacioner

időszakok eltűnnek és bekövekezik a dinamikus növekedés. Az elméletek megalkotásánál két módszer

áll rendelkezésre az ökönometriai és a különböző elméleti kombinációk, kialakul a matematikai

közgazdaságtan. A Keynesi makrogazdasági elméletnek két sajátos iskolája alakult ki a gazdasági

növekedés területén: 1. – a fejlődő országok gazdasági növekedésére próbált választ adni, a

beruházásokkal és az exporttal foglalkozott., 2- a fejlett országok növekedésére akart választ adni, a

beruházásokkal és az exporttal akart foglalkozni.

Herold és Damar Keynes után az első dinamikus gazdasági növekedés elméletet alkotják meg.

A céljuk az volt, hogy felismerve a tartós fejlődést, megmagyarázzák a ciklikusságot és esetleg

csökkentsék: - a megtakarítások elsősorban a jövedelmektől függenek, tőkeállományt hoznak létre,

amelyből a beruházásokat finanszírozzák.

A beruházások létrehozzák nemcsak a terméket, hanem a tőkeállományt és az újabb jövedelmet is. (G =

s/v, ahol a “v” a tőke és termelés aránya, az „s” a megtakarítási hajlandóság). Ezen elmélet specifikuma,

hogy bevezeti a vállalkozói várakozásokat. Egy olyan rendszerben ahol kiszámítható a gazdaság

működése, akkor a makrogazdaságban beáll az egyensúly. Garantált egyensúlyelmélet: a tervezett

megtakarítás mindig egyenlő a szükséges beruházások értékével. Ezt meghatározza a népességnövekedés,

a műszaki, technikai újdonságok.

A Herold – Damari elméletet sokan továbbfejlesztették, a közgazdaságtanban a gazdasági

növekedés elmélete kétfelé vált.

Két iskola alakult ki:

1. Institucionalista: a gazdasági változásokat elsősorban a gazdasági intézmények működésének

függvényévé tették. J. K. Garberts és Raymond Aron szerint az intézmények gazdasági és

politikai koordinációt végeznek. Ez tulajdonképpen a Keynes-i és Heroldi elméletnek az ötvözete.

2. Multiplikátor és akcelerátor: ez utóbbi elmélet J. Hix nevéhez fűződik. A multiplikátor és

akcelerátor hatást a tőkekörforgás növekedése, a kibocsájtott pénzmennyiség nagysága és a

szabályozott piac hatásával mérte. Állítása szerint a hatvanas évektől, már nem szabad piacok,

hanem szabályozott piacokról beszélhetünk.

A gazdasági növekedés okai régiónként, gazdasági politikai rendszertől függően változtak. A

centralizált tervgazdálkodási rendszerben a két legfontosabb termelési tényezőt a munkát és a tőkét úgy

csoportosították, ahogy a hatalom érdeke megkívánta. A politikai döntés, az erőltetett iparosítás hatására

megváltozik a gazdasági szerkezet, ágazati rendszer, egy deformált egészségtelen gazdasági szerkezet jön

létre. A gazdasági növekedés nagy, mert a beruházások volumene is óriási, de ez a növekedés eltér a

nyugati típusú növekedéstől. A nyugati gazdaságok elsősorban fogyasztási termékeket gyártottak, míg a

bolsevista országok többnyire termelési eszközöket.

A Távol-keleti országok késztermékexportra termelnek, az olajországok (OPEC) az

extrapotenciálra, vagyis egyetlen adottságukra koncentráltak.

A legdinamikusabb fejlődés az 50-es, 60-as években Nyugat-Európában következik be.

1950-es évek: NSZK, Franciaország, Olaszország, Ausztria

Az 1960-as években egyfajta kiegyenlítődés figyelhető meg.

1980-as években NSZK, Hollandia, Belgium fejlődik, viszonylag lemarad Franciaország és Nagy-

Brittania

A leggyengébben Spanyolország és Portugália fejlődik, az Európai Unióhoz is az utolsók között

csatlakoztak.

Az ötvenes évek az „ezüst évek”, mert a növekedés 1-1,5 %-os, a hatvanas évek az „arany évek”, a

növekedés 5-8 %-os, főleg az NSZK, Japán és Dél-Korea fejlődnek.

Általánosan az európai országok fejlődése ütemesebb, mint az USA-é, ahol nagy a

munkanélküliség. A háború alatt a hadigazdálkodásra épülő növekedést nem lehetett olyan mértékben

fenntartani a hidegháborúból adódó hadiipari megrendelések ellenére sem.

Az exportorientált növekedés magyarázata:

Az elmélet szerint azok az országok fognak ütemesen fejlődni, akik a világkereskedelemben minél

nagyobb szerepet fognak betölteni és minél többet exportra termelnek. Sorra alakítják meg a különböző

kereskedelmi érdekszövetségeket:

- 1947 GATT, Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény. A lényege az, hogy azon

országok, melyek tagjai a csoportosulásnak egymásnak vámkedvezményeket adnak.

- 1948. Benelux Szövetség: a liberális szabadkereskedelmet vezették be, a vámokat teljesen

eltörölét.

- 1952. Montánunió, (vagy más néven az Európai Szén és Acél Közösség). A szervezet a

tagországok energia, valamint nehézipari termelését és fogyasztását szabályozza. Ez egy

szuprematív szervezet, amelyben legfelsőbb szinten a tanács tagjai voltak az egyes országok

miniszterelnökei és pénzügyminiszterei. Konszenzussal állapították meg az árakat, béreket, az

energia árát és a termelési kvótákat. Idővel erre fog ráépülni a Közös Piac szervezete.

- 1957-ben Európai Gazdasági Közösség: A római szerződések néven vált ismerté az az

alapdokumentum, amely szabályozza az EGK működését. Első körben a tagjai az a hat

ország, akik a Montánuniót alapították. A tagok mindegyikének vétójoga volt, de ha egyszer

elfogadtak egy döntést, az mindenkire kivétel nélkül érvényes volt.

Az angolok az EGK-val szemben létrehozták az EFTA-t (az angol gazdasághoz szoros szálak

fűzik a Skandináv államokat), de ez nem tudott jobban fejlődni. 1972-ben Anglia is belépett az

EGK-ba, annak ellenére, hogy következetesen hangsúlyozzták különállásukat.

CEFTA- a Kelet-Európai országok hozták létre miután megszünt a Varsói Szerződés. Ez a

szervezet tulajdonképpen felkészíti a kelet-európai államokat az Európai Uniós csatlakozásra,

elősegíti a különböző országok közötti gazdasági kohézió erősítését.

Gazdasági tervezés, tervgazdálkodás. A kollektivizmus válsága

A tervgazdálkodás, mint gazdasági rendszer a klasszikus formájában Oroszországban alakult ki a

XX. század elején. Ez egy befeleforduló zárt gazdasági, társadalmi, politikai rendszer, a lakosság 80 %-a

nagyon elmaradott körülmények között élt. A lengyel és belorusz területeken még megfigyelhető volt a

piacgazdaság jelenlétét bizonyító gazdasági tevékenység.

Oroszországban az 1790-es évektől elindult az iparosítás holland, angol, francia és német tőkével.

Négy jelentősebb ipari centrum alakult ki: Szentpétervár (a Baltikum-i szomszédaiból adódóan jelenleg is

Oroszország egyik legfejlettebb régiója), Moszkva, a Donyec-i medence (a szénmezőkre telepedik le az

ipar), valamint az Uralon túli térség. Az iparosítás területén főleg a nehézipar, bányászat, kohászat

dominált. Ezen ágazatokban óriási munkástömegeket foglalkoztatnak (rendkívül olcsó volt a munkaerő).

Az első világháborús vereség hatására 1917-ben Oroszország kilép a háborúból, a gazdasági,

társadalmi feszültségek rendkívüli módon kiélleződnek, az emberek éheznek.( 1913-1921 között 5 millió

ember halt éhen). A belpolitikában megerősödnek a baloldali mozgalmak, a szociáldemokraták, majd a

bolsevikok (Lenin kartárs) kerülnek hatalomra. Új törvények jelennek meg, amelyek jelentős mértékben

befolyásolják a gazdaságot. A sajátos központosított állami politika hatásra a modern vállalkozások és a

tradicionális gazdaság is felfűződött az államhatalomra. Csak engedéllyel lehetett vállalkozásokat

indítani. A mezőgazdaság a háborús viszonyokhoz képest elindul a fejlődés útján. Az iparban a

tulajdonosok helyére a szovjetek kerülnek, de mivel felkészületlenek nem tudják szakszerűen irányítani

a termelést. Az államhatalom egyre inkább központi redisztribuciós tevékenységet folytat, létrehozzák a

V. Sz. N. H.-t (Legfelsőbb Gazdasági Tanács), melynek egyfajta koordináló szerepet szántak.

A Legfelsőbb Tanács biztosítja a tulajdonosok nélkül maradt üzemek termelését.

1918-ban a VSzNH államosít, az év nyarára már létrejön egy olyan gazdasági rendszer, amelyben az ipar

az állam kezében van, a mezőgazdaság pedig a magángazdáknál. A pénzügyi szektort, bankokat is

teljesen államosítják, így a monetáris politika is teljesen az állam kezébe került. A szovjetek egy olyan

gazdasági rendszert termetettek, amelyet még nem írt le a közgazdaságtan és egyetlen marxista

gondolkodó sem határozta meg, hogy a bolsevista elvek szerint felépülő rendszer hogyan működjön. A

gyakorlatban tulajdonképpen teljesen a politika irányította a gazdaságot, minden érdekegyeztetés és

üzleti racionalitás nélkül, az irányítás abszolút mértékben felülről történt.

1918 nyarán bevezetik a beszolgáltatások rendszerét, Lenin meghirdeti a „kenyér háborúját”

melynek során a munkáscsoportok „begyűjtik” az élelmet a parasztoktól a város számára. A

polgárháború (vörösök a fehérek ellen) két éve alatt nagy gabonakészletek halmozódnak fel, az áruhiány

miatt virágzik a feketegazdaság, megjelenik az infláció. Az állam minden hatalmi eszközzel rendelkezik

ennek megfékezésére. Különböző inflációt gátló intézkedéseket hoznak: defláció, közvetlen adó,

árukínálat növelése, knb. restrikciós intézkedések. Az intézkedések nem hozzák meg a várt eredményt,

mert a helyzetfelismerés téves volt. A defláció eredményezi a kamatláb növekedését, nem lesznek

beruházások, nincs fejlődés, a munkásokat természetben fizették ki, jegyeket kaptak (lásd. napjainkban is

Ukrajna és Oroszország üzemeiben bevett gyakorlat), a termelés nagyon lecsökkent.

1920. augusztusában mindent államosítanak (3700 üzem) és megtisztítják az üzemeket „a

forradalom ellenségeitől”. (a tulajdonsokat bebörtönzik, felakasztják stb.) Lenin javasolja egy új

gazdaság rendszer, a NEP bevezetését. A NEP tulajdonképpen a magántulajdon egy félszeg formáját

akarta fenntartani, látva, hogy a korábbi intézkedések hatására nem fejlődik a gazdaság.

A NEP kezdettől fogva nem fért össze a szocializmus elveivel, fenntartása csak ideiglenes lehetett, mert a

magángazdaságot erősítette, egy idő után az ideológusok szerint fel kellett számolni. A rendszer

elsősorban ösztönzi a munkaerőt a termelésre és adóztatás útján, közvetett formában szerzi vissza a

termékeket. Az intézkedések hatására elindult a gazdasági növekedés, 1923-ra a gazdaság stabilizálódik,

új ár és bérrendszert vezettek be, amelyet mesterségesen hoztak létre, nem fedi a költségeket. Az állam

ezáltal agrárollót hoz létre, így adóztatja, a mezőgazdaságot, innen szívja el a pénzt és a rendszer ezzel

tartja fenn magát.

1925-ben megalakítják az Általános Tervezési Bizottságot (Bosclan), amely bevezeti a tervezési

rendszert a gazdaságba.

A bizottságnak két tervtípusa létezik a gazdaság fejlesztésére: A stratégiai terv: ezt az

államaparátus készíti, a másik a közvetlen terv: ezt meg a kisebb üzemek készítik. A Bosclan a két

tervtípust egybemossa, a stratégiai tervek a politikát hivatottak alátámasztani, a közvetlen tervek pedig a

stratégiai terveket. A közvetlen tervek nagyon szigorúan csakis a stratégiai tervekhez kapcsolódhatnak,

ha ezektől eltérnek az állam beszünteti őket. A gazdasági tervezéshez, a tervkészítéshez szükség van az

erőforrások felmérésére. A szükségleteket felmérve, megállapították a termelendő mennyiséget és ezt

elosztották a különböző termelőegységek között.

A rendszerbe már elve el volt rejtve a kokázat, mert a kereslet kiesése hiányt eredményezett és ez

a hiány az optimumra törekvő rendszert megváltoztatja, a hiány pedig újabb hiányokat produkál.

A tervgazdálkodással Nyugat-Európában is próbálkoztak (USA, Franciaország, Anglia), ez a

gyakorlat azonban rövid időre szólt, hamar felszámolták. A történelem bebizonyította, hogy a

tervgazdálkodás bevezetése csökkenti a gazdasági növekedést, legjobb esetben is a gazdaság stagnál. A

tervgazdálkodásnak azért van esetleg pozitív hatása, mert az állam a fölös termelést lenyesegeti és

megelőzi a vállalkozók fölösleges tőkebefektetését.

A mezőgazdaság állami irányítása is megjelenik. A magángazdák fölöslegesek, mert ezek

gazdálkodását nem lehet előre tervezni, így nem lehet a politikának és az ideológiának alárendelni.

1930-tól a Szovjetunióban elindult a kolhozosítás (TSz), Magyarországon egészen 1968-ig egy illegitim

rendszer működik, mert nem volt szövetkezeti törvény, nem rendelkeztek jogi személyiséggel, nem

vehettek fel hitelt, nem vásárolhattak, nem eszközölhettek beruházásokat. Ez csak arra volt jó, hogy a

szabad mozgást gátolják. A második világháború után egész Kelet-Európában elterjedt. Megszűnik a

hagyományos mezőgazdasági termelés az embereket beintegrálták az ún. termelőszövetkezetbe. A

rendszer keretében szisztematikus lépéseket tesznek az egyéni döntéseken alapuló gazdaság utolsó

csírájának a felszámolására. A szövetkezetesítéssel megszüntették az egyetlen nyugati típusú még

meglévő, egyéni döntéseken alapuló gazdasági ágazatot.

A mezőgazdaság átszervezését tulajdonképpen a nehézipar fejlesztéséhez használták fel, az óriási

tömegű munkaerőt az iparban foglalkoztatták. Az ipar területi – térbeli eloszlása megváltozott, új ipari

területek jöttek létre: Nyugat-Szibéria, Kuznyec medence. Az erőltetett iparosítás nyomán külön

programban foglalkozak a villamosítással és a hadiiparfejlesztéssel. Ezek a beruházások óriási

költségvetési hiányt eredményeztek, melynek nyomán jelentős mértékben csökkent az egy főre jutó

jövedelem. A tőke elvonása és működtetése újabb szervezeti keretet igényelt, tehát a gazdasági

rendszernek még a bürokráciát is el kellett tartania.