Székely Gábor: A háborúk keletkezéstörténeteA tanulmány szerkesztett formája megjelent a Múltunk. Politikatörténeti folyóirat. 2004. 4. sz. 71-107. o. Kérem hivatkozáskor e számot megjelölni.)

A merész kijelentéseivel sok vihart kavart Arnold Toynbee egyik kevéssé vitatott megállapítása szerint „Napjainkban a legtöbb ember a földtekén hajlik arra, hogy adottnak tekintse a kialakult politikai berendezkedést. Elfogadja, hogy az emberiség jelenlegi különválása háborúra készülő vagy éppen egymással háborúzó helyi szuverén államokra az emberi viszonyok természetes rendje a politika szintjén. Ez azonban nem az egyetlen forma, amiben az emberiség a civilizáció mintegy 5000 éves története során magát politikailag megszervezte.” A több mint három évszázad békeszerződéseit összegyűjtő hatalmas dokumentumkötetek bevezető esszéjében, a civilizációk jelentőségét, a nagyobb szerveződések szerepét elemző Toynbee itt Nagy Károly birodalmát hozza példának, amely szinte az egész nyugati civilizációt átfogta. Hasonló céllal utalt a több évezredes, vagy legalábbis több évszázadon keresztül fennálló ókori birodalmakra, majd annak a véleményének adott hangot, hogy a modernkor békeszerződéseinek eredménytelenségét és magukat a háborúkat éppen a politikai szétaprózottság, a provincializmus áttekinthetetlen érdekellentétei idézik elő: „Ahhoz, hogy megvalósuljon a hatékony és kötelező világjog, létre kell jönnie egy hatékony világkormánynak is.”1[1]

A két említett lényeges tényező, a háború okaként meghatározott szétaprózottság és provincializmus, illetve az ezzel szembeállított világkormány mint megoldási javaslat nem új.2[2] A háborúkat feleslegessé tevő vagy legalábbis kordában tartó világkormány azonban ma sincs lényegesen közelebb a megvalósuláshoz, mint a két világháború közötti bátortalan kezdemény, a Népszövetség idején. Sőt a várt változás nem következett be akkor sem, amikor az 1980-as évek végéig a bipoláris világrend erőegyensúlyának egyik tényezője, a szocializmus kísérlete kiszorult Európából. A másik, a háborúzók számára még félelmetesebbnek tűnő, az 1968-ban diáklázadásban és háborúellenes mozgalomban megjelenő radikális alternatíva pedig szinte teljesen elenyészett3[3]. Napjainkban a „fejlett országok” – beleértve Magyarországot is – egy összeomlott világrendet követő átmeneti periódus háborús körülményei között keresik helyüket.Ma a világtörténelem legtöbb háborúját viselő és legtagoltabb kontinensén az Európai Unió ígéri a gazdasági és politikai szétaprózottság felszámolását, és ezzel a háborúk valószínűségének a minimumra szorítását. A kezdet nem volt sikeres: a NATO bővítésével egy időben kirobbant délszláv konfliktus a kontinens történelmében még soha nem látott fél időtartamú, fél évszázadig fennmaradó békét szakította meg. Földünk ázsiai részén egy

1[1] Major Peace Treaties of Modern History 1648–1967. With an introductory essay by Arnold Toynbee. Ed.: Fred R. Israel. Chelsea HousePublishers, New York, Toronto, London, Sydney 1967. Volume I. XIII–XIV, XIX. o. Az ehhez hasonló, magyar nyelvű munkák közül a legfontosabb nemzetközi szerződések példaszerűen pontos, tartalmas és igen részletesen jegyzetelt kötet a Nemzetközi szerződések, 1918–1945. Szerk. Halmosy Dénes. Közgazdasági és Jogi Könykiadó, Budapest, 1966.2[2] A világbékét biztosító korai elképzeléseket vázlatosan áttekintem, illetve Kant Örök békérőlről írt munkáját elemzem Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története. Napvilág Könyvkiadó, Budapest, 1998. 17–20. o.3[3] Az 1968-as nyugat-európai, afrikai, dél- és közép-amerikai megmozdulásokat áttekintő kötet bevezetőjében Jack Woddis még egyenesen úgy vélte: „Amikor véget ér a 20. század és össze akarjuk majd foglalni lényegét, aligha lehet kétséges, hogy azt a lázadások és a forradalmak századaként írhatjuk le… A tirannusok és a fasizmus elleni lázadásként. A gyarmatosítás és a rasszizmus elleni lázadásként… De mindenek előtt a kapitalizmus és az imperializmus elleni [lázadásként]. Hatalmas lépésként a szocializmus építése irányába és a teljesen osztály nélküli társadalom alapjainak a megteremtése felé.” Jack Woddis: New Theories of Revolution. A Commentary on the Views of Frantz Fanon, Régis Debray and Herbert Marcuse. International Publishers, New York, 1972. 9. o.

1

magának már nagyhatalmi státust kiharcolt Kína, valamint a „rejtőzködő” nagyhatalom, Japán és több kisebb hatalom gyakorolja a békés egymás mellett élést, napjainkban is hangsúlyozva a belügyekbe való be nem avatkozás, a szuverenitás egyre kevésbé elfogadott elveit. Máshol, különösen Afrikában, egyre több ország hanyatlik politikai zűrzavarba és emberek millióit elemésztő háborúkba. Mindez nem független a globalizációtól, attól a folyamattól, amitől még nem is olyan régen az igazságos és békés társadalmak világát várták. A „globális jólét igazságos felosztása nélkül” elérhetetlen lesz a célul kitűzött „globálisan fenntartható fejlődés”, aminek következménye az lesz – jelezték majd egy évtizeddel 2001. szeptember 11-e előtt –, „hogy a föld minden szegletében veszélybe kerül az emberi biztonság”.4[4]

Toynbee, aki a bipoláris, a két világhatalom által meghatározott, azok által csendőrökként felügyelt globális rend idején kárhoztatta az „egymással háborúzó szuverén államok” világát, a jelen mind kaotikusabb ellentéteinek tükrében a múlt fél évszázadra valószínűleg mint „békebeli” korszakra tekintene vissza. E világrend váratlan összeomlása módosította a háborúk keletkezéstörténetéről és jövőjéről folyó kutatásokat, mindenekelőtt új kérdések felvetésével, majd néhány év elteltével a lehetséges válaszok felvázolásával és konfrontálásával.Toynbee megállapításainak második része ugyanakkor, és maga a kötet, különösen annak jegyzetei, jól mutatják, hogy míg a békével – békeszerződésekkel, békeszervezetekkel – foglalkozó irodalom nem tudja megkerülni a háborút, és mind a békét, mind pedig a háborút egy szélesebb dimenzióban, az emberiség történetének egészében igyekszik elhelyezni, addig a hadtörténelem írásainak jelentős része a szakszerűség és a specializáció jegyében mintegy „vákuumban” elemzi tárgykörét. Nem vitatják, sőt megerősítik ezt a szakág jelentős történészei: „Az emberi társadalom történetét a háborúk mérföldkövei jelzik; a hadtörténet tanulmányaiból azonban túlságosan is gyakran úgy tűnik, mintha a háborúk légüres térben történtek volna” – jegyzik meg joggal bevezetőjükben a háborúk és a „nyugati társadalom”, vagyis a modern kapitalizmus összefüggéseit tárgyaló monográfia szerzői.5[5] Ez utóbbi következtében nem könnyű pusztán hadtörténeti írásokból megválaszolni azokat az alapkérdéseket, amelyek a háború keletkezéstörténetével kapcsolatosak. Ezért a köztörténet és a hadtörténet mellett törekedtem felhasználni a témát érintő vagy hozzá kapcsolódó antropológiai, kultúrtörténeti és néhány filozófiatörténeti munkát is. Ennek elkerülhetetlen szükségességéről négy könyv győzött meg véglegesen. Mindenekelőtt a hadtörténetírást napjainkban is meghatározó R. Ernest Dupuy és Trevor N. Dupuy, illetve a náluk is végletesebben fogalmazó, ma talán legismertebb hadtörténész, John Keegan könyvei, a hadtörténetből kitekintő, igen kritikus Robert L. O`Connell, és a másik tudományterületről érkező antropológus, Raymond C. Kelly elemzései.A háborúk keletkezéstörténetéről szóló irodalomban két fő kérdéskört szokás vizsgálni: elsőként arra keresik a választ, hogy az emberiség történetének mióta kísérője a háború, a másodikként azt elemzik, hogy milyen okok idézték elő a háborúkat, és mi volt jellemzőjük a különféle korszakokban. E hagyományos megközelítések mellett, a második kérdéskörhöz

4[4] Bericht über die menschliche Entwicklung 1994. Veröffentlicht für das Entwicklungsprogramm der Vereinten Nationen. Bonn 1994. 25. o.Az idézett ENSZ-dokumentum szerint különösen veszélyes, hogy az emberiség legfelső és legalsó keresetű 20%-a közötti különbség megduplázódott az utóbbi három évben, illetve az az aránytalanság, hogy az emberiség „Északi”, az összlakosság 20%-át kitevő része a jövedelmek 80%-át szerzi meg, az energia 70%-át, a fémek 75%-át és a fa 85%-át fogyasztja el. 5[5] Richard A. Preston – Herman O. Werner – Sydney F. Wise: Men in Arms: A History of Warfare and Its Inter-relationships with Western Society. Praeger. New York, 1956, 1. o. Winkler Gusztáv színvonalas népszerű munkájában egyenesen úgy véli, hogy „figyelmen kívül kell hagynunk“ a történelemtudomány olyan fogalmait, mint a társadalom, vagy a korok szerinti felosztást, mivel ezeknek „számunkra nincs jelentősége”. (A hadviselés művészete a kezdetektől a magyar államalapításig. Tinta Könyvkiadó, 1999. 5. o.) Ellenkező példa a magyar irodalomból Ravasz István monográfiája, amely bár a legszűkebben vett hadtörténeti munka, igen pontosan mutatja be a szélesebb történeti összefüggéseket (Erdély mint hadszintér 1944. Petit Real Könyvkiadó, 1997. 7–31. o.).

2

kapcsolódóan, megjelent a harmadik, egy új apokalipszist idéző kérdésfeltevés is. Ekkor arra keresik a választ, hogyan, s vajon egyáltalán megakadályozhatók-e a háborúk és a velük egy szinten említett, tömegeket sújtó terrorcselekmények napjainkban, vagy ezek mindennapjain valóságának nem kívánatos részévé válnak egy olyan világban, ahol mind szélesebb a „biztonsági rés”. Ami egyrészt azt jelenti, hogy egyre könnyebb hozzáférni a fegyverekhez, köztük a tömegpusztító (ma még elsősorban vegyi- és baktérium-) fegyverekhez, másrészt azt, hogy a biztonságunktól, sőt, az életünktől mind elválaszthatatlanabb informatikai rendszerek ellen szinte bárki képes támadást intézni. Azaz míg tulajdonképpen a legutóbbi évtizedig a politikusok ellenőrzésük alatt tarthatták a háborút, és hatékony ellenszerekkel rendelkeztek a terrortámadások ellen, ma mind nagyobb számú és a legkülönfélébb indíttatású szereplő juthat a pusztítás eszközeihez.A háborúk keletkezéséről szóló vita célja pontosan az, hogy e három kérdésre adott válaszhoz eljussunk. Mindehhez azonban első lépésben a tárgykör alapfogalmát kell meghatározni.

Mi a háború ?A börtönében öngyilkosságba menekült Marie Jean Antoine Nicolas Caritat, marquis de Condorcet (1734–1794), a jeles francia matematikus, filozófus és forradalmár hívta fel talán elsőnek a figyelmet a modern háborúk és a társadalmak politikai rendszere közötti összefüggésre. Az emberi elme haladásának históriai vázlata című írásában úgy vélte, hogy a legszorosabb kapcsolat fedezhető fel a demokrácia és a hadkötelezettség bevezetése között. A hadkötelezettség – igazolja a hadtörténetírás is – a többi fegyvernemnél lényegesen olcsóbb gyalogság megnövekedett tűzereje és ennek következményeként elsőrendűvé váló szerepe miatt vált lehetségessé és szükségessé. E gyalogság képezte új tömeghadsereg megjelenése pedig a haditechnika fejlődésével függött össze, amiért is a modern hadtörténet egyik legjelesebb szerzője, J.F.C. Fuller akár Condorcet hangsúlyainak a megcserélését is indokoltnak vélte: „Jóval korrektebb lenne, ha megfordítaná a sorrendet, mivel a muskéta teremtette a gyalogost és a gyalogos teremtette a demokráciát… Ettől kezdve egy ember egy muskétával egy szavazót jelentett és a szavazatokat és a muskétákat már milliókban számolták.”6[6] Ha a politikatudomány nem is igazolja a muskéta és a demokrácia e közvetlen kapcsolatát, a háború és a politika szoros összefüggése nem tartozott a vitatott kérdések közé. Fuller korában az első elemző válasz már több mint egy évszázada rendelkezésre állt.A háború legismertebb „meghatározása” a hadtudomány első számú és leggyakrabban idézett művelőjétől, a Napóleonnal háborúzó porosz tábornoktól, Carl von Clausewitztől (1780–1831) származik: „A háború a politika folytatása más eszközökkel”.7[7] E frappáns mondat korszakos jelentőségű, szertefoszlatta a természetfelettiség mítoszát és pontosan helyezte el a háborút az emberi tevékenységek nagyobb összefüggésében. Ugyanakkor Clausewitz e fontos helyen nem magának a háborúnak a meghatározását adja. Azt előbbre veszi,8[8] hiszen könyvének ez a fő tematikája. A háború meghatározása az első fejezet („Mi a háború?”) első oldalán található, mégpedig a híres idézethez hasonlóan rövid és frappáns megfogalmazásban – mint Clausewitz maga írta, nem kívánt a publicisztikában szokásos „körülményes

6[6] J.F.C. Fuller: The Conduct of War, 1789–1961. A Study of Impact of the French, Industrial, and Russian Revolutions on War and its Conduct. Da Capo Press, New York, 1992. 33. o. (Az első kiadás Rutgers University Press, 1961.) 7[7] Clausewitz nevezetes könyvében több helyen is említi e meghatározást. Elsőnek az első fejezet 24. alfejezetének címeként. Később, 1827-ben, a hat kötetes munka első letisztázott változatához írt „Értesítésben” a következő, egyben utolsó megfogalmazás található: „A háború nem egyéb, mint az állampolitika folytatása más eszközökkel.” (Kiemelés az eredetiben.) Carl von Clausewitz: A háborúról. Zrínyi Kiadó, 1961. I. k. 56., 29. o.8[8] A politikai cél és a politika szerepének bonyolultabb felvázolását később, de még az első fejezetbe megkezdi: jelzi a politika elsődlegességét, ugyanakkor utal a „háborús tevékenység” önmozgásának lehetőségére is. Uo. 54–55. o.

3

meghatározásba” bocsátkozni: „A háború tehát erőszak alkalmazása, hogy ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük.”9[9]

Lehetne hosszan sorolni a háború tudományos és népszerű meghatározásait, a különféle szempontokat, amelyek alapján e részletesebb és modernebb meghatározások születtek, azonban elfogadhatjuk Clausewitz szellemes intését, amelyet, talán nem véletlenül, jónak látta elrejteni könyvének előszavában, annak is egyetlen és apró betűkkel szedett jegyzetében: „Sok példa bizonyítja, hogy több katonai írónál, különösen azoknál, akik tudományosan akarták tárgyalni magát a háborút… a pro és kontra érvek úgy elnyelik egymást, mint a két mesebeli oroszlán, melyeknek még a farkuk sem maradt meg.”10[10] A figyelmeztetést kiterjeszthetjük a háborúról szóló legújabb irodalom jó néhány alkotására is, ahol a háborúk tipológiája, a nemzetközi konfliktusok felsorolása és adatainak legaprólékosabb számbavétele, a „harmadik típusú” háborúk, a terrorizmus megjelenésének és akciótörténetének leírása, az utóbbi évtizedekben bekövetkezett sokmilliós népirtásoknak a részletekbe menő bemutatása mellett éppen a lényeg tűnik el – a körülmények és az okok, amelyek között és hatására a háborúk létrejöttek.A háború fogalmának némileg részletesebb meghatározása talán mégsem felesleges. Összegezve és egymással kiegészítve az irodalomban található definíciókat, egy nem túl hosszú és nem túl általános meghatározás a következő lehet: háborúnak tekinthető minden hadseregekkel hadseregek ellen vívott fegyveres konfliktus. A hadsereg fogalmát pedig röviden így adhatjuk meg: a fegyveres erőszak alkalmazására megtanított, azt gyakorló, egységekbe szervezett emberek hierarchikus csoportja.A szakirodalomban nagy gondot fordítanak arra, és ezt tette már Clausewitz is, hogy tisztázzák: a háború nem azonos az erőszakkal, annak csupán egyik formája. Az erőszak a háborúnál lényegesen szélesebb fogalom, bár egész eddigi történelmünk során igaz volt, hogy a háború az erőszak legmagasabb foka és legpusztítóbb formája. Ma már azonban ez sem bizonyos, hiszen Fekete-Afrika „etnikai konfliktusként” jelzett fegyveres és „bozótkéses”11[11] népirtásának sokmillió halottja már nem háborúnak, hanem az erőszak újabb, a fegyvertelen emberek elleni állami erőszaknak az áldozata.A hadviselés, amit nem ritkán használnak a háború szinonimájaként, a háborúnál szintén szélesebb fogalom, ugyanakkor, természetesen, éppúgy az erőszakon belül értelmezendő. Itt máig megállja a helyét Clausewitz megfogalmazása: „Mindaz, ami a haderő létrehozásával, fenntartásával és alkalmazásával kapcsolatos, a hadviseléshez tartozik.”12[12] A történelem eddigi háborúi egy vagy több állam, illetve civilizáció között törtek ki. A háború legkiterjedtebb formája a kontinenseket átölelő két világháború volt. A háborúk sajátos formájának tekinthető az egy országon belüli csoportok között kirobbanó fegyveres konfliktus: a polgárháború. Újabban háborúkat jelenthetnek a „békefenntartó” akciók, és jelenthet a „terrorizmus elleni” fellépés is.

A háborúkat kiváltó okokrólMíg a hadtörténeti irodalomban komoly viták folynak arról, mióta háborúzik az emberiség, abban nincs nézeteltérés, hogy a civilizációk máig tartó kora már egyértelműen a háborúk

9[9] Uo. 37. o. (Kiemelés az eredetiben)10[10] Uo. 33. o.11[11] 1994-ben három hónap alatt mintegy 800.000 tuszit és mérsékelt hutut gyilkoltak meg Ruandában. 2003 végül is három súlyos ítéletet hoztak. Halálra ítélték Ferdinand Nahimanát, aki az Ezer Domb Szabad Rádióban (e rádiót a gyilkosságok eszközéről csak Bozótkés Rádiónak neveztek), és Hassan Ngeze újsagírót, aki a Kangura című folyóiratban uszított és utasított gyilkolásra, megjelölve nemcsak a kivégzendők nevét, hanem tartózkodási helyét is. Jean-Bosco Barajagwiza 35 évet börtönbüntetésre ítélték. Népsz. 2003. december 5. 2. o. Napjainkban Szudánban folyik a fekete lakosság kiirtása, már sokszáezer áldozatot követelve.12[12] Clausewitz: I.m. I. k. 67. o.

4

kora.13[13] A civilizációkat, egyben a háborúk kezdetét arra a pillanatra vezetik vissza, amikor véget ért az emberiség „történelem előtti” kora: létrejöttek az első földművelő társadalmak, a törzsek letelepedtek, s e településeket már védelmezni kellett a „rabló hordáktól”. Egyetértés van abban is, hogy a háborúk igen változatos formái léteztek és léteznek. A legáltalánosabban talán az mondható el róluk, hogy a háborúk birodalmak, államok vagy civilizációk között törtek ki. A háborúkat kiváltó okokról, illetve a háborúk céljairól már komolyabb vita folyik, különösen ami a mai konfliktusokat illeti. A régebbi korok háborúinál általában egyetértés van abban, hogy többségük esetében a háborúk célja a területek, az ott élő emberek fölötti hatalom és az ott található anyagi javak megszerzése, megtartása, vagy éppen elpusztítása, a befolyási övezetek védelme és kiterjesztése, a kereskedelmi vagy hadi utak biztosítása, a hatalmat szolgáló eszmék terjesztése és védelme volt.Az ókori civilizációk idején az okok egyszerűek, jól felismerhetőek: az egyiptomi hieroglifák egyértelműen és tömören írják le őket. A görög istenek küzdelme és Homérosz eposza mögött is jól kitapinthatók a városállamok szakító ellentétei. A perzsák elleni görög győzelmet hozó, a hadtörténetírásban ma is vitatott szalamiszi csata (i.e. 480) korai elemzései, Hérodotosz és Thukididész írásai elsőnek példázzák, miként tükrözik és egyben torzítják is az események tudományos bemutatását a résztvevő hatalmak eltérő érdekei, a politikai ellenfelek nézetei.A keresztes háborúk idején a tényleges célok elé vagy éppen helyére a hittérítés és a szent helyek visszahódítása került. Ennek azonban nem volt jelentősége a tömegkommunikáció előtti korban. Európa nagy megkönnyebbüléssel fogadta, hogy az egymást trónjáról elüldöző IV. Henrik, a Szent Német-Római Birodalom császára és VII. Gergely pápa lovagjai az egymás ellen vívott véres csaták helyett távoli országokba vonulnak. II. Orbán pápa 1095-ben a bizánci keresztény birodalom védelmére és a muszlimok kezére került Jeruzsálem visszavételére hirdetett hadjárata sok feszültség levezetésére volt alkalmas. Alkalmas volt a pápa tekintélyének és világi hatalmának helyreállítására, a keresztény uralkodók megfékezésére, a vagyontalan lovagok „foglalkoztatására” és letelepítésére a meghódított területeken létrehozott királyságokban, nemkülönben Európa védelmére a török ellen.14[14] A középkori uralkodók által aláírt békeszerződések szóvirágai és hamis ígéretei mögött az éppen győztes fél megalázó követelései és az újabb fenyegető háborúk húzódtak, ami hozzájárult ahhoz, hogy e békék nem is voltak tartósak.15[15] (A két világháború között, a Népszövetség mellet létrehozott Nemzetközi Jogi Intézet által készített felmérés szerint a legutóbbi 3400 évben mintegy 8000 békeszerződést kötöttek a hatalmak, viszont „ezek a jeles okmányok átlagban két éven belül értéktelen papírrongyokká“ váltak.)16[16] Az ideológiai hivatkozásokkal egészen a 30 éves háborúig gyakran próbálták elfedni a tényleges hatalmi és gazdasági törekvéseket. A lepel azonban gyakran fellebbent és az érdekek nem ritkán látványosan jelentek meg a pénz és a hatalom már a középkorban is elkülönült képviselői, az uralkodók és a bankárok ellentéteiben.17[17]

13[13] A civilizációkkal kapcsolatos két fogalmi alapkérdésről folyó vitában („Mi a civilizáció tartalma?”, illetve „Léteznek-e olyan konzisztens kritériumok, amelyek alapján elhatárolhatjuk a civilizációt a kulturális fejlődés más szintjeitől?”) egységes a vélemény arról, hogy a háborúk a civilizációk szerves részét képezik. C. C. Lamberg-Karlovsky, Thomas R. Lyons, Jeremy A. Sabloff: The Rise and Fall of Civilizations: Modern Archaeological Approaches to Ancient Cultures. Cummings Pub. Co. Menlo Park, CA., 1974. 4. o. 470 o.14[14] John Keegan: A hadviselés története (Corvina Kiadó, Budapest, 2002.) című áttekintésében elemzi a keresztesek korát a hadtörténelem szempontjából, jelezve a lovagok szerepét a modern hadviselés kialakulásában, mint pozitív eredményt, és a bizánci kereszténység pusztulását, mint negatív következményt (288–290. o.).15[15] Köblös József – Süttő Szilárd – Szende Katalin: Magyar békeszerződések 1000–1526. (Pápa, 2000) közel hatvan békedokumentumot mutat be. A fegyverszünetek arra szolgáltak, hogy a „hadiesemények zajlása ne zavarja az alkudozásokat” (4. o.), a békék nagy része is inkább a győztes diktátuma volt.16[16] Munka, 1932 június, 666. o.17[17] Ennek kiemelkedő példája volt a Német Római Birodalom javadalmainak mintegy 10%-át birtokló Fuggerek tündöklése és bukása, akik a császár háborúinak finanszírozásával szerezték vagyonukat. Elemző

5

Az újkorban, különösen a nemzetállamok létrejöttének folyamatában, 1789 és 1971 között, a legtöbb mítosz szertefoszlott. A háborúk azért folytak, amit a csatába vonulók zászlaikra tűztek: a feudumok uraival szemben a polgári átalakulásért, és a szabadság, testvériség és egyenlőség, a nemzeti elnyomással szemben a szabadság és függetlenség jelszavai lelkesítette a harcosokat.18[18]

A nemzetállamok megalakulásának nagy hullámát követően, 1871 után, különösen a gyarmati háborúkban, majd a két világháborút megelőző egy-egy évtizedben ismét változott a helyzet. Az igazság, a szabadság, a civilizáció, a nemzet, a faj védelme vált mind gyakrabban valós célokat leplező jelszavakká, elfedve mindenekelőtt a legkülönfélébb formában elképzelt birodalomépítő törekvéseket. A „nagy háború” – így nevezte az irodalom az első világháborút, átvéve az angol terminológiát – céljai nem a minden korábbinál harsányabb jelszavakból volt megérthető, hanem a háborút megelőző évek hatalmi törekvéseiből, szövetségi rendszereiből. Különlegesnek talán az számított, hogy már egyik hatalom sem vállalta a háború kirobbantásának felelősségét. Ellentétben a korábbi háborúkkal, amikor a hadrakelt uralkodók büszkék voltak dicsőnek vélt vállalkozásukra, a krimi háborút (1853–1856) követően a rettenetes pusztítás már nem volt vállalható a kialakuló és mind elfogadottabb normák miatt.19[19] Ettől kezdve a hadbavonuló hatalmak mindkét fél részéről békeakaratukat hangoztatták, és egyaránt azt hangsúlyozták, hogy az elnyomás, a barbárság ellen fogtak fegyvert egy rájuk kényszerített háborúban.A jelenkorban a mítoszok csak szaporodtak. A régiek mellé felsorakoztak a legkülönfélébb nemzeti, etnikai célok, vallási és civilizatórikus küldetés vezérei és prófétái, hogy háborúba szólítsák híveiket. Maga a háború célja azonban nem változott: „a háború bonyolult és változó jellege” mellett maradt a gazdasági és politikai érdekek érvényesítése.20[20] Napjainkban többen felvetik, az etnikai konfliktusok, a terrorizmus terjedése, illetve az ezek megfékezésére indított háborúkra utalva, hogy a háborúk jellege megváltozott: már nem megfogható, könnyen kimutatható gazdasági célokért folynak, hanem vallási, erkölcsi és nemzeti célokat hirdető „kollektív psziché” vezérli őket. A fő érvelés az, hogy „rossz üzlet a háború”, vagyis a háborúkat nem idézhetik elő gazdasági okok. Hiszen a háborúk gazdasági következményei katasztrofálisak, a nyereséget össze sem lehet hasonlítani az általuk akár a győztes oldalon elszenvedett károkkal. E koncepció leghatásosabb megfogalmazója, Norman Angell (1872–1967), az 1933-ban Nobel-békedíjban részesített angol közgazdász, író továbbá azt is állította, hogy a modern korban az országok gazdaságilag és politikailag egyaránt olyan szorosan összekapcsolódtak, olyan mértékben egymásra utaltak, hogy egymás kölcsönös elpusztításának csak egyetlen alternatívája van: az együttműködés. A tények azonban teóriája ellen szóltak: legjelentősebb munkája az 1910-ben megjelent The Great Ilusion (Nagy

irodalmi leírása a történteknek Gunter Ogger: A Fuggerek. Császári és királyi bankárok. Európa Kiadó, Budapest, 1999, 422 o.18[18] Clausewitz ebben a korban alkotta meg fő müvét. A háborús célok történeti áttekintésének végén, amikor előbb a francia forradalom tette a francia népet a „nagy államügy részesévé”, majd éppen Napleonnal szemben vívták meg a népek csatáját, teszi fel a kérdést: „vajon Európában a jövőben mindig az államok egész súlyával, tehát csak a néphez közel eső nagy érdekekért fognak-e hadat viselni, vagy a kormány lassanként ismét elkülönül a néptől?” Úgy érzi nincs joga a kérdést megválaszolni – bár fogalmazásából érezni, hogy inkább az utóbbi lehetőség megvalósulására számít –, de akárhogy alakul is a történelem – folytatja – „a kölcsönös ellenségeskedést a manapság történtekhez hasonló módon intézik el”. (Clausewitz: I.m. 428–429. o.) 19[19] A nem túl nagyszámú hadseregekkel, de kegyetlen és embertelen körülmények között vívott háborúban a legnagyobb pusztítást az ellátási hiányosságok mellett a fertőző betegségek, valamint a sebesültek nem kellő ellátása okozták. E háborút követően alapították a Nemzetközi Vöröskeresztet, szervezték az évi renedszersséggel ülésező békekongresszusokat, vizsgálták a háborúra vonatkozó szabályozás lehetőségeit, majd kötötték meg a hágai nemzetközi egyezményeket a századfordulón. Erről bővebben lásd: Székely Gábor: I.m. 28–45. o.20[20] Clausewitz: Id. mű. I. k. 59. o.

6

Illúzió)21[21] után az első világháború robbant ki, a két világháború közötti békemozgalmi és irodalmi tevékenyégének célja, az angol-francia-amerikai-orosz összefogás sem jött létre. Az újabb világháború után Angell nem látott más lehetőséget, mint a két, akkor még alakuló világrendszer valamiféle együttműködését és az ellentétek háborún kívüli megoldását. Ebben az is motiválta, hogy (mint az 1930-as évek békemozgalmainak meghatározó személyisége) jól ismerte a sztálinizmust, amellyel, annak népfrontos időszakában, kész volt együttműködni a Hitleri Németország ellen. Angellnek nem voltak illúziói: „Az amerikaiak mindenekelőtt saját érdekeiket követik, amikor megvalósítják céljaikat és az egyént szinte teljesen irányítás nélkül hagyják cselekedni. Az oroszok egy emberben koncentrálják az egész társadalom erejét. Az első fő alapelve a szabadság, az utóbbié a despotizmus.”22[22]

Angelltől eltérően a háborúk és a gazdaság fő összefüggésének lényegét így fogalmazza meg Alan S. Milward: a nemzetek nem azért háborúznak, mert nincsenek tisztában a háború súlyos gazdasági, és, tegyük hozzá, humanitárius következményeivel. „A háború egyrészt továbbra is megfelelt az államok társadalmi, gazdasági és politikai követelményeinek, másrészt gazdaságilag is célszerű politikai eszköz maradt. A háború az állam számára politikai és befektetési kérdés maradt, és számos modern példa látszik igazolni, hogy ez a döntés helyesnek és sikeresnek bizonyulhat. A dolgok ilyetén állásán a legpusztítóbb modern technológiák sem változtattak.”23[23]

Hasonló következtetése jut már az iszlám terrorizmus felidézte háborúk lehetőségével is foglalkozó mértékadó tanulmányában Herbert Kitschelt, amikor jelzi, hogy „Az iszlám kapcsolódása az autoritárius és ragadozó kormányzatokhoz a Közép-Keleten – és sehol másutt ilyen fokon és intenzitással – az e térségre jellemző gazdasági feltételek és intézményi örökség eredménye, de nem elválasztható az iszlámtól általában.”24[24]

Vita a háborúk keletkezésének kronológiájárólA hadtörténeti munkák szerzői érthető módon jobbára saját tudományterületükre szűkítik le mondanivalójuk: írásaikban általában az olvasható, hogy az ember, amióta leereszkedett a fáról, mást sem tesz, mint háborúzik. Ez áll tulajdonképpen a harci és háborús eseményeket lexikonszerű tömörséggel, szigorú kronológiában és geopolitikai egységekben ismertető, nagytekintélyű Dupuy–Dupuy szerzőpáros munkájának a bevezetőjében is. Amikor azonban a konkrét háborús események ismertetéséhez látnak, már jóval későbbi időpontot jelölnek meg a háborúk korának kezdeteként, s ezt tünteti fel könyvük címében is: az i.e. 3500. évet25[25]. Nem foglalkoznak ugyanakkor azzal, hogy mi az a jelenség, és miként határozható meg, ami munkájuk tárgya. Természetesnek tekintik, hogy a háború az háború, felismerhető, akár a természeti jelenségek pusztító formái: a tornádók, lavinák és a sáskajárás. A háborúk keletkezésének pontosabb meghatározásához azonban e nyilvánvaló és ésszerű példáknál több áll rendelkezésünkre, amint arról Clausewitz kapcsán már szól volt.A „Mióta háborúzik az ember?” kérdése kapcsán teljességében napjainkban sem lezárható viták nem ritkán nyúlnak vissza egészen az ókorig, lényegüket tekintve azonban a két nagy

21[21] E munka jelent meg 1915-ben Kunfi Zsigmond fordításában Rossz üzlet a háború címmel (Népszava Könyvkereskedés Kiadása).22[22] Norman Angell: The Steep Places. An Examination of Political Tendencies. Hamish Hamilton, 1947, 202. o. 1938-ban, az Anschluss után Angell követelte az agresszor megbékítésére irányuló francia-angol politika feladását és a széles nemzetközi összefogást Némtországgal szemben (Peace with the Diktators? Hamish Hamilton, London 1938.). Angell tevékenységéről és írásairól lásd Székely Gábor: I.m. 48–50., 181–188., 223–232., 279–280., 304–307. o.23[23] Alan S. Milward: Háború, gazdaság, társadalom 1939–1945. A II. világháború hátterében meghúzódó gazdasági események. Aquila Könyvkiadó, 2000. 15. o.24[24] Herbert Kitschelt: Origins of International Terrorism in the Middle East. International Politics and Society, Friedrich Ebert Stiftung, 2004. 1. sz. 185. o.25[25] R. Ernest Dupuy – Trefor N. Dupuy: The Harper Encyclopedia of Military History. From 3500 B.C. to the Present. Harper Collins Publishers, New York, 1993.

7

reneszánsz gondolkodó, Thomas Hobbes (1588–1679) és Jean Jacques Rousseau (1712–1778) eltérő véleményét árnyalják. A Hobbes álláspontját támogatókat nevezhetjük pesszimistáknak, mivel ők az erőszakot és az erőszakkal teli életet, és az ezzel azonosított háborúskodást eredendőnek tartják, következésképpen leküzdését utópiának, de legalábbis meglehetősen reménytelennek vélik. E mellett azonban a pesszimisták többsége is lát lehetőséget arra, hogy a háborúk az emberiség történelmének egy magasabb szintjén majdan elkerülhetők lesznek, sőt olyanok is vannak-voltak közöttük, akik már korukban elkerülhetőnek tartották a háborúkat. Közéjük tartozott maga Hobbes is.Rousseau követői az optimisták, akik az idealizált őstermészeti életformát a béke állapotaként írják le, amelyet, az emberi társadalom bonyolultabb formáinak a kialakulásával, átmenetileg szakít meg a háborúk természetellenes szakasza. Jórészük ugyanakkor szintén tisztában van azzal, hogy ha a háború egykor majd el tűnik is az emberiség létformái közül, e társadalom kialakulása nem lesz gyors, még kevésbé egyszerű.

Hobbes, az optimista a pesszimisták közöttHobbes a háborúkról folyó mai vitákban is gyakrabban említett állítása szerint a háború az emberiség természeti állapota. Az emberiség kialakulása a „mindenki háborúja mindenki ellen” („bellum omnium contra omnes”), vagyis az állandó háborúk időszaka volt. Ezt a barbár kort váltotta fel „az egyesült sokaság”, a „civitas”, vagyis az államok rendje, és született meg a Leviatán, a mindenható hatalom, hogy békét és oltalmat nyújtson az embereknek. 26[26] Valójában ez utóbbi Hobbes fő mondanivalója, bár a vitában résztvevők általában azt hangsúlyozzák, hogy az emberréválás folyamatának kezdetétől léteznek háborúk. Hobbes ugyanis sajátosan, több összefüggésben értelmezte a háborút, nem véletlenül legrészletesebben könyvének az „Emberiség boldogságának és boldogtalanságának természetes feltételeiről” értekező fejezetében. Úgy vélte, hogy az ember boldogságának az ember saját természete áll útjába, pontosabban hajlama a viszálykodásra, amelynek három fő oka a „versengés”, a „dicsvágy” és a „kölcsönös bizalmatlanság”. Ez utóbbi „következménye, hogy mindenki számára önnön biztonságának legésszerűbb záloga a megelőzés, vagyis az a törekvés, hogy erővel vagy csellel mindenkit leigázzon, akit csak tud, míg aztán már nem lát maga körül olyan nagyhatalmat, amely fenyegetné”. E modern gondolatot egészíti ki a háború fogalmával, egyben a Leviatán leírásával: „Ebből világosan következik, hogy ameddig nincs közhatalom, amely mindenkit kordában tart, addig az emberek olyan állapotban élnek, amit háborúnak nevezünk, ez pedig mindenki háborúja mindenki ellen.” Hobbes nemcsak a fegyveres konfliktusokat, a csatákat, a hadjáratokat sorolja a háború fogalmához, hanem azt az egész időszakot, amikor a háborút előkészítik, akárcsak később Clausewitz. Miként egy helyütt írta: a háború „abból az időtartamból is [áll], amelynek folyamán a harci szándék kellően közismert, …az ismeretes szándékból azon egész idő alatt, amíg ennek ellenkezőjéről nem lehet meggyőződni”. És ebben az összefüggésben határozza meg a békét, jelezve, hogy „Minden más idő – béke”. Hobbes-nál teljesen hiányzik a háború bármely vonásának idealizálása. Olyan állapotként írja le azt, amelyből akár a modern háborúkra is ráismerhetünk. „Ebből a mindenkinek mindenki ellen folytatott háborújából következik az is, hogy semmi sem lehet igazságtalan. Mert a helyes és a helytelen, az igazságosság és az igazságtalanság fogalmáról ilyen körülmények között nem beszélhetünk... A háborúban az erőszak és a csalárdság sarkalatos erények.”27[27] A háború idején „nincs helye a szorgalomnak, mert a gyümölcse bizonytalan… és a mi a legrosszabb: örökös félelem

26[26] A liberális gondolat megszületése óta Leviatánt a diktatórikus, túlhatalommal rendelkező állammal azonosítják. A liberalizmus eszme- és politikatörténetéről lásd Székely Gábor: Múltunk, 1998. 3–4. sz. 5-41. o.27[27] Thomas Hobbes: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma, Magyar Helikon, 1970. 107., 110. o. (Kiemelés az eredetiben.)

8

uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid.” Hobbes a háborút elkerülhetőnek véli, bár ismételten hangsúlyozza, hogy a „természet ilyen összeférhetetlenné tett minket, és arra késztet, hogy egymásra törjünk, és kölcsönösen elpusztítsuk egymást.” A mindennapok szintjén: „Milyen véleménnyel van hát alatvaló-társairól, amikor felfegyverkezve indul útnak, polgártársairól, amikor bezárja az ajtókat, gyerekeiről és szolgálóiról, amikor bezárja szekrényeit?” A háború, Hobbes szerint, végül is akkor lesz elkerülhető, ha az emberek megfelelő törvényeket fogadnak el. „De ameddig nem hoznak ilyen törvényt, addig nem is ismerhetjük azt (ti. a törvényeket, amelyek megtiltják a különféle bűnöket, köztük a háborút), viszont addig nem hozhatnak ilyen törvényt, ameddig meg nem egyezünk abban a személyben, aki e törvényt kibocsássa.” Hobbes ennek megfelelően az első természeti törvénynek azt tartja, hogy „mindenki békére törekedjék, ameddig csak annak elérésére reménye van, ha pedig erre nincs többé reménye, a háború minden eszközét és előnyét igénybe veheti és felhasználhatja.” Maga is érzékelve a megfogalmazásban rejlő veszélyt hozzáteszi: az alapvető természeti törvényt a mondatnak az első fele képezi, az, „hogy békére törekedjünk, és őrizzük meg a békét”, nem pedig a mondat második fele, amely csupán a „természetjog summája”.28[28] Mai szemmel talán fontosabb a második természeti törvény, az a gondolatsor, amit azóta is oly sokszor és sokféleképpen fogalmaztak meg: „mindenki önkéntesen mondjon le minden jogáról, feltéve, hogy a többiek is így tesznek, ha ezt a béke és az önvédelem érdekében szükségesnek tartja, s másokkal szemben elégedjen meg annyi szabadsággal, mint amennyit ő másoknak saját magával szemben engedélyez.”29[29] Hobbes a politika abszolút primátusát fogalmazza meg, a tévedhetetlen uralkodóét, az államét, a Leviatánét. Hobbes kritikája, már a korabeli is, nem ritkán vonta kétségbe a politika e primátusát a formálódó polgári élet olyan alapvető területein, mint a gazdaság, vagy a magánélet.30[30] Viszont ami a háborút illette, elismerték e prioritást, legalábbis annyiban, hogy a háború kirobbantásában a politikáé a döntő szó. Ennek jelentőségét és következményeit ismeri fel a maga teljességében másfél évszázad múlva Clausewitz. Addig azonban egy másik, szintén Hobbes által felvetett kérdés került előtérbe – a szerződés. Ennek lényegét Hobbes a „jogok kölcsönös átruházásában” látta, amelynek célja az lehetett volna, „hogy biztosítsa az életet és azokat az eszközöket, amelyekkel az élet fenntartható anélkül, hogy terhessé válna.”31[31]

Hobbes ez utóbbi gondolatát folytatta Rousseau. Kiindulópontja azonban alapvetően más volt.

Rousseau, pesszimista az optimisták között Az erőszakot gyűlölő, halálában kétszeresen is erőszak áldozatává vált, a természeti állapotot idealizáló Rousseau éppen fordítva látta a helyzetet. Szerinte az ember békében élt a természetben és a természettel, egészen addig, amíg meg nem jelent az állam, hogy leigázza őt és magát embertársai ellen fordítsa. Rousseau, Hobbes-szal és a nagy ellenlábas, Voltaire-rel (1694–1778) szemben32[32] a háborút természetellenesnek tekintette. Tőle kevesebbet idézett részek szerint viszont tisztában volt azzal, hogy a „természeti állapot” megszűnése, bármilyen fájdalmas is lehetett, azért következett be, mert az ember önfenntartását ez az

28[28] Uo. 108–109., 112. o.29[29] Majd hozzáteszi: „quod tibi fieri non vis, alteri ne feceris” (amit nem kívánsz magadnak, másnak se kívánd). Uo. 112. o.30[30] Erre mutat rá Heller Ágnes a kötet végén található tanulmányában, jelezve, hogy majd a 20. század államkapitalizmusa és Max Weber közelít újra Hobbes világképéhez. Uo. 648–649. o.31[31] Uo. 114. o.32[32] Akárcsak Hobbes, Voltaire sem volt háborúpárti. Az önkényuralom és az egyház ellen lázadó, a Bastille-t kétszer is megjárt gondolkodótól a háborút magasztalók által gyakran idézett mondás: “A háború művészete olyan mint a medicina, halálos és sejtelmes…” (J.F.C. Fuller: The Foundation of the Science of War. London, 1925. 19. o.)

9

állapot már nem tette lehetővé: „… az emberi nem elveszne, ha nem változtatná meg létformáját.”33[33]

Társadalmi szerződésében Rousseau nem szentel külön fejezetet a háborúnak34[34], több helyen kitér azonban rá, legösszefüggőbben éppen a rabszolgasággal foglalkozó fejezetben. Fő gondolatmenete az, hogy a szabadság az ember természettől eredő, legsajátabb tulajdona, amelyet ugyan az egyén eladhat saját megélhetéséért, s így jogszerűen rabszolgává válhat, egy nép azonban nem. „… miért adná el magát azonban egy nép? Nemhogy a király gondoskodnék alattvalói létszükségleteiről, ő maga él alattvalóiból;” , majd teszi hozzá a gunyoros gondolkodót idézve: „… s Rabelais szerint egy király nem kevésből él.”35[35]

Rousseau állítja, a modern nemzetközi jog egyik megalapozójával, a holland Hugo Grotiusszal(1583–1645)36[36] szemben és Hobbes-ra is utalva, hogy a háborús vereség nem hozhat létre jogviszonyt: hamis az érvelés, miszerint a győztes azáltal tehet szert jogszerűen rabszolgákra, akár egy egész népre is, hogy neki „jogában áll megölni a legyőzöttet, de az utóbbi szabadsága árán megválthatja életét; ez annál jogosabb egyezmény, mert mind a két fél nyer vele.” Ez nem így van, mondja Rousseau, „… mert az emberek ősi függetlenségükben élve nem létesíthettek elég állandó kapcsolatot egymás között a békés vagy a háborús állapot felidézésére, s így egyáltalán nem természetes ellenfelei egymásnak;” majd a háborúval kapcsolatos legfontosabb soraival folytatja: „az egyéni, vagy az ember ember elleni háború nem lehetséges sem a természetes állapotban, ahol nincs állandó tulajdon, sem a társadalmi állapotban, ahol minden a törvény hatalma alatt áll.”37[37]

Rousseau tehát a háborút egyértelműen a tulajdon megjelenéséhez kötötte, mégpedig olyan anyagi javak megjelenéséhez, amelyek termelése és kisajátítása elválhat egymástól. Másrészt, bár nem csak a háborút tartotta alkalmas eszköznek a tulajdon „elrablására”, de egyetlennek a tulajdon jogszerű, pontosabban, társadalmilag elismert körülmények közötti elvételére. Ezért is fordított rá különös figyelmet. Rousseau abból indult ki, hogy háborút csak állam vívhat állam ellen, vagyis a háború nem más, mint „államok közötti viszony”. Ez a viszony a hadüzenettel jön létre: „Az idegen, legyen az király, magánszemély vagy nép, aki lop, gyilkol, vagy alattvalókat fogságba ejt anélkül, hogy az uralkodónak hadat izent volna, nem ellenség, hanem rabló.”38[38] Így a háború, annak ellenére, hogy nem volt része a természetes állapotnak, része lett a társadalom éltének. A problémát az jelenti Rousseau számára, miként illessze be a háborút a társadalmi szerződésbe, abba a szerződésbe, amely a nép és a „nép ura” között jön létre, biztosítva a megállapodásokon alapuló „társadalom szent jogát”.39[39] Ugyanis a szerződés megkötésével az egyén „elveszti ugyan természeti szabadságát…, de elnyeri a honpolgári szabadságot és a tulajdonjogot minden felett, ami csak birtokában van.“ Viszont az államok közötti azon viszonyban, amikor az egyik állam a másiknak ellensége lesz, vagyis a 33[33] Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződés. Bibliotheca Könyvkiadó, é.n., h.n., 98. o.34[34] Zárszavában Rousseau a következő feladatok egyikének jelöli meg a „háború és a hódítások” jogának vizsgálatát, amire azonban nem kíván vállalkozni. Uo. 286. o.35[35] Uo. 90–91. o. Rousseau a reneszánsz humanizmus nagy alakja, a kalandos sorsú francia író François Rabelais (1494–1553) Gargantua és Panragruel c. könyveiből idéz és helyezi szemben a modern nemzetközi jogot megalapozó, szintén humanista Hugo Grotiusszal (1583–1645), aki úgy vélte, hogy az emeberkhez hasonlóan a népek is eladhatják szabadságukat, vagy elveszthetik egy háborús vereség kapcsán. (Uo. 92–93. o.)36[36] Grotius nem volt Rousseau-nál kevésbé kalandos életű: hazájából az örmény foglyok pártolása miatt kellett Franciaországba menekülnie, ahol megírta fő művét „De jure belli ac pacis” (A háború és békejogáról), amelynek fő mondanivalója, hogy a háború ellentétben áll a természeti joggal, amely utóbbi alapja az „a népek és az egyének együttműködése.” Mintegy megelőlegezve az 1815-ben, a napoleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson született, a népek és az egyének helyébe az uralkodókat állító „concert”, a hatalmak együttműködésének eszmélyét.37[37] Uo. 93. o.38[38] Uo. 94–95. o.39[39] E viszonyról szólnak Rousseau ritkán idézett sorai: „Amíg egy népet engedelmességre kényszerítenek és az engedelmeskedik – jól teszi; mihelyt azonban lerázhatja az igát és le is rázza, még jobban teszi…” Uo. 84.o.

10

háborúban, a két állam honpolgárai nem lehetnek egymás ellenségei, hiszen nem ők üzentek hadat egymásnak – mondja Rousseau. Amennyiben pedig a honpolgár nem felelős a hadüzenetért, ebből az következik, hogy ilyen felhatalmazást az „uralkodó” vagy az állam nem is kaphat az állam polgáraitól, vagyis a felelősség egyedül az uralkodóé, illetve az államé lehet. E dilemmát Rousseau a következőképpen igyekszik feloldani az élet és halál jogáról szóló fejezetben: mivel a társadalmi szerződés célja „a szerződő felek megtartása”, vagyis a honpolgár és az állam adott formájának a védelme, egy olyan helyzetben, amikor a „honpolgár már nem ítélheti meg a veszélyt, amellyel a törvény értelmében dacolnia kell; s amikor az uralkodó azt mondja neki: ’Az állam érdekében kívánatos a halálod’,– meg kell halnia, mert mindaddig csak ezzel a feltétellel élt biztonságban, és élete többé már nem csak a természet ajándéka, hanem az állam feltételhez kötött adománya.” Aki erről másként gondolkodik, az „lázadóvá és hazaárulóvá válik; ha megsérti a törvényt, megszűnik a társadalom tagja lenni, sőt hadat izen neki… az ilyen ellenség nem erkölcsi személy, hanem ember: s ebben az esetben a hadijog megengedi a legyőzött megölését.”40[40]

A háborúk keletkezéstörténetének első valóban összetett vizsgálata jól láthatóan ellentmondásos marad. Nincs magyarázat arra, miért válik a honpolgár képtelenné arra, hogy megítélje a veszély nagyságát, miként válik egyszerre a nem fegyveres, tehát nem katona honpolgár árulóvá és bűnperben a hadijognak megfelelően kivégezhető ellenséggé, holott a törvény megsértése más esetben nem jár Rousseau-nál ilyen súlyos következményekkel.41[41]

Miért van szükség, illetve lehetőség a közelebbről meg nem határozott hadijog alkalmazására a „honpolgárral” szemben? A választ Rousseau nem itt, hanem könyvének későbbi, a diktatúrával foglalkozó fejezetében adja meg. Kiindulópontja az, hogy „nem szabad annyira megmerevíteni a politikai intézményeket, hogy azok hatályát sohase függeszthessük fel.” A rendkívülinek tekintett állapotra azonban csak akkor kerülhet sor, ha „a haza üdve forog veszélyben.” Ezekben a „ritka és nyilvánvaló”, tehát könnyen belátható helyzetekben a „legméltóbb egyén vállaira” kell helyezni a döntés jogát, „aki elhallgattat minden törvényt és egy időre felfüggeszti a főhatalmat.”42[42] Tehát a honpolgárok hatalmát. Vagyis, ha a polgár ebben a helyzetben is hatalmával kíván élni a főhatalommal szemben, akkor itt Rousseau-nál nem egyszerűen a szerződés megszegéséről van szó, hanem bűntettről, amelyet a honpolgár a különleges veszély idején követ el, olyan vészhelyzetben, későbbi terminológiával: a rendkívüli állapot idején, amely veszélybe kerül az állam fennmaradása. A magyarázat így már a korban is ismerős, sőt elfogadhatóbb volt, minden, a diktatúrának és a rendkívüli állapotnak a Rousseau által is jelzett további, a vészhelyzet elmúltával indokolatlan fennmaradása, illetve elfajulásának veszélyeivel együtt.Visszatérve a háborúkkal kapcsolatos általánosabb mondanivalóra, Rousseau-nál itt olyan részeket találhatunk, amelyek a 19–20. század fordulójára kialakult, azonban ritkán betartott genfi egyezmények előtörténetét is jelentették. Rousseau úgy vélte, hogy miután a háborúzó államoknak csak államok lehetnek ellenségei, nem pedig az egyes államok polgárai, „mivel a különböző dolgok közt nem lehetséges valódi kapcsolatot megállapítani.”43[43] a magánemberek nem válnak egymás ellenségeivé – csak egyesek közülük, akik vállalják az állam megbízását a háborúra, vagyis beállnak katonának. Ebből következik, hogy a háborúban, bár annak célja „az ellenséges állam megsemmisítése, s ezért jogos, ha

40[40] Uo. 131–132. o.41[41] Az itt található ellentmondást nem emeli ki a szakirodalom, pedig jellege hasonló, bár némileg bonyolultabb, mint ami a hitelvekre vonatkozó gyakran idézett részben található: a vallási türelmetlenséget elutasító, a vallások egymás mellett élését hirdető Rousseau halálbüntetést követel azokra, akik előbb elfogadják, majd megtagadják a „szerződésben” vállalt hitelveket. Itt azonban egyszerűbb a helyzet: a halálbüntetést nem az illető hite, vallási hovatartozása, annak megváltoztatása miatt javasolja kiszabni, hanem a megkötött társadalmi szerződés megszegéséért, vagyis azért, mert „hazudott a törvény színe előtt.” Uo. 283–284. o.42[42] Uo. 261–262. o.43[43] Uo. 94. o.

11

védelmezőit megölik, amíg fegyver van a kezükben”, amint azonban ezeket leteszik „egyszerű emberekké válnak, és többé nem rendelkezhetünk életük felett.” Rousseau a győztes uralkodónak ajánlja, ha el is veszi a legyőzöttek „államvagyonát”, tartsa tiszteletbe a magánszemélyek vagyonát. Arra is felhívja a figyelmet, hogy „Néha meg lehet semmisíteni valamely államot anélkül, hogy tagjai közül akár egyet is megölnénk, márpedig a háború csak olyan jogot ad, amely céljai elérésére szükséges.” E lehetőség magvai azonban nem hullottak termékeny talajra.A humanista megfontolásán túl a célszerűség is azt diktálja, állította Rousseau, hogy a háborúzó felek békét kössenek, vagyis, hogy a győztes lemondjon a „hadijog” alkalmazásáról. Amennyiben ez nem így történik, akkor úgy kell tekinteni, hogy „háborús állapot továbbra is fennáll közöttük, mert az ő kapcsolatuk is annak következménye; s a hadijog alkalmazása nem tételez fel semmiféle békekötést.” E fejezet befejező mondata Rousseau híres és szellemes, a győztes diktálta békeszerződéseket kifigurázó, egyben pesszimizmust sugárzó mondása: „Egyességre lépek veled, amiből minden teher rád, minden haszon reám hárul; én betartom, amíg nekem tetszik, te betartod, amíg nekem tetszik.” 44[44]

Mai viták a háborúk keletkezéstörténetérőlA modern hadtörténet egyik legismertebb képviselője, az amerikai John Keegan háborúról írt összefoglaló munkájának elején lényegében a Hobbes vallotta pesszimista álláspontot fogalmazza újra: „A hadviselés majdnem egyidős az emberrel, és az emberszív legtitkosabb kamráiban gyökerezik, ott, ahol semmivé válik minden józan megfontolás, ahol már csak az önérzet uralkodik, és csak az indulat győzedelmeskedhet, vagyis az ösztönök birodalmában.”45[45] Később azonban, egy vita kapcsán, némileg módosítja álláspontját. Véleménye szerint távol áll a valóságtól azoknak a véleménye, akik a háborúk keletkezését egészen a barlangrajzok koráig vezetik vissza, vagyis jelentősen beviszik az i.e. 40.000-től 8.000-ig tartó felső őskorba. Állítja, hogy minden paleontológiai hivatkozása ellenére téved a koncepciót legújabban összefoglaló, egyben annak legtekintélyesebb képviselője, Arther Ferrill, aki szerint az emberiség már legalább a Paleolit vége előtt háborúzott, amit egyértelműen bizonyítanak a 20 – 30.000 évvel ezelőtt keletkezett barlang sziklarajzokon található ábrázolások. Ezeken, szintén Ferrill szerint, jól megfigyelhetők olyan alakok ábrázolásán, akiknek halálát fegyverektől származó sebek okozták. 46[46] Keegan állítja, hogy Ferrill tévesen értelmezi a látottakat, s ennek kapcsán más szaktekintélyekre is hivatkozik. Ferill téved – írja –, amikor csatának véli a primitív törzseknél ma is megfigyelhető erőfitogtatást. Továbbá a sírleletek sem mutatnak semmit, amiből következtetni lehetne a többiektől megkülönböztethető fegyveres személyek, vagy harcosok jelenlétére, avagy katonák összecsapására. Az ábrázolások nem bizonyítékok arra, hogy már ebben a korban is folytak háborúk, itt a törzsek egyszerű összecsapásait, verekedéseit ábrázolták, amit jelez, hogy az ábrázolt áldozatok között éppúgy voltak nők és gyermekek, mint férfiak.47[47]

A szintén hadtörténész, viszont a rovartanban is nyilván járatos O’Connell viszont Ferrillnél is távolabbra tekint vissza. Álláspontja befolyásolta a háborúk geneziséről folyó vitát – megelőlegezem, rossz irányba. O’Connell ugyanis a háborúk kezdetét kiemeli az emberiség történetéből és azt már az állatvilágra is jellemző természeti jelenségként kezeli. Azt állítja, hogy a háború már megfigyelhető a sokmillió éves rovarok, a termeszek, hangyák, méhek

44[44] Uo. 95–96. o.45[45] Keegan, John: I. m. 13. o. A magyar fordítás egy 1994-es újrakiadásból készült, az eredeti mű 1993-ban jelent meg. Keegan modern média-ízű megfogalmazása távol áll Clausewitzétől, aki pontosan jelezte a hadviselés, a társadalmi berendezkedés és a politika mindennapi kapcsolatát: „A végletek és az abszolút fogalmának helyét az élet valószínűségei foglalják el.” Clausewitz: I. m. 45. o.46[46] Ferrill, Arther: The Origins of War: From the Stone Age to Alexander the Great, Thames and Hudson: London and New York, 1985. 20–22. o.47[47] Keegan id. mű 132–134. o. (Ferrill keresztneve nem Arthur, hanem Arther, amint az angol kiadásokban az helyesen szerepel.)

12

életében, amelyek, vagy akik már fegylemezett hadrendben vívták csatáikat sok millió évvel az ember megjelenése előtt. Mint írja: „A szervezett hadviselés már jóval az előtt része volt a természetnek, mielőtt az ember megjelent a színen. Az összehangolt támadás (rapacity) és a nyilvánvaló politikai szándék, amelyekkel bizonyos rovartársadalmak elkövetik agressziójukat azt mutatják, hogy nincs semmi kizárólagosan emberi (uniquely human) abban a magatartásban, amikor valaki csatlakozik egy hadsereghez, vagy annak részeként harcol. Legyen szó akár specializálódott légiók közötti összecsapásról, vagy a rabszolgasorba kerülés elleni gondosan szervezett védelemről, az emberi hadviselés legtöbb funkcionális aspektusa pontosan követi az olyan teremtmények miniatűr pusztítását, mint amilyen az Eciton burchelli.”48[48] O’Connell tehát támogatja Ferrill álláspontját, sőt nem is csak a barlangrajzok kapcsán. Megjegyezzük, nála ez csak a kezdetekre, a keletkezéstörténetre vonatkozik. Az emberi társadalom történetének korai időszakában a háborúk különféle megjelenési formáinak változásait követve már jelzi a változásokat. Végül arra a következtetésre jut, hogy a háborúk végső formájukat alapvetően a civilizációk kibontakozásával nyerik el.Donald Kagan alapmunkának tekinthető könyvében nem ilyen határozott. Először, Ferrillre utalva, utópisztikusnak véli Kant, Angell és Bloch véleményét, miszerint a társadalmi haladás véget vet majd a háborúknak49[49], lévén „ők megfeledkeznek arról, hogy a háború állandóan jelenlevő része az emberiség gyakorlatának még a civilizációk megjelenése előtti időktől.” Ugyanakkor, a Ferrillre utaló forrását megjelölő lábjegyzetében, már Ferrill álláspontját vonja, ha finoman is, kétségbe. Azt írja: „A tények olvasatában egyetértek Ferrillel, azonban nem vitatható, hogy a háború legalább olyan idős, mint a civilizáció.”50[50] Viszont Kagan azon „optimisták” (Rousseau) közé tartozik, akik a pesszimistákkal (Hobbes) ellentétben úgy vélik a háborúnak helye van napjainkban is. Utalva az 1914-es hiábavaló kísérletekre, majd a II. világháború kirobbanását megelőző, Hitlert „megbékéltetni” kívánó brit politika sikertelenségére azt a következtetést vonja le, hogy „Az erős nemzetek szabad és bátor polgárai nem voltak képesek ellenállni a jó és biztonságos világrend lerombolásának, és szembeszállni azokkal a hatalmakkal, amelyek erre törekedtek. Az ilyen országok vezetőinek két lehetőség közül kell [ma] választaniuk: vagy a körülményekben rejlő lehetőségeket megragadva elkerülik a válságot és munkálkodnak a béke megőrzésén, vagy, amikor már nincs más lehetőség, elhárítva magukról a felelősséget a háborút választják.”51[51] Kagan úgy véli, hogy az ilyen helyzetekben, a nagyobb pusztítás elkerülése érdekében, napjainkban sincs más lehetőség mint a háborút.A Michigan állam egyetemének antropológia professzora, Kelly, a terjedelmes történeti és hadtörténeti elemzésekhez képest rövid könyvében egy meglehetősen széles körben elfogadott kutatás sorozat eredményeiből kiindulva válaszolja meg a kérdést. A vitában nem foglal állást abban az értelemben, hogy egy évezredet jelölne meg a kezdeteket illetően. Véleményét azonban érzékelteti, amikor kifejti, hogy szerinte már a híres sziklarajzok ábráin megörökített harci jelenetek és a feltárt sírokban, sőt nem ritka tömegsírokban talált csontvázak sebesülései is jelzik az átmenetet a „háború nélküli társadalmakból” a háborúzó ember mai világába. Annyi azonban kétségtelenül kitűnik könyvéből, hogy feltételezi: az emberiség történetének

48[48] O'Connell, Rober L.: Of Arms and Men: A History of War, Weapons, and Aggression. Oxford University Press. New York 1990. 30. o. Az eciton burchelli az egyik legharciasabb hangya, amelynek vizsgálata nagy népszerűségnek örvend az etológusok körében, O'Connell is olyannyira természetesnek veszi e hangya faj ismeretét, hogy minden magyarázat nélkül latin nevükön szólítja őket. A különösen félelmetesek a hatalmas rágókkal rendelkező katonák, akik a legkisebb behatolásra is rendkívüli gyorsasággal és agresszivitással reagálnak.49[49] Kant, Sir Norman Angell és a lengyel szármzású orosz politológus-politikus Ivan Bloch munkásságával foglalkozom Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története (Napvilág Kiadó 1998.) c. monográfiámban. Kant 22–30. o. Angell részletesen, kezdve 48–50. o.50[50] Kagan, Donald: On the origin of wars and the preservation of peace. Archor Books, Doubleday, New York, London, Toronto, Sydney, Auckland, 1995, 4., 10. o.51[51] Id. mű 573. o.

13

sok évezredes, amennyiben a szerszámot használó embert tekintjük, több százezer éves történetében egészen az utolsó időszakig ismeretlen volt a háború. Kelly állítja, hogy mind a civilizációk, mind pedig a háborúk létrejöttében a földművelés játszotta a döntő szerepet.52[52] E megközelítés számít a legszélesebb körben elfogadottnak: a kor, amelyet az emberiség történelme előtti kornak nevezünk – a paleontológusok által joggal nem teljesen elfogadhatóan –, lezárul a törzsek letelepedésével, s ami azzal egyet jelentett, a földművelő társadalmak megjelenésével.53[53]

A könyvét ért bíráló megjegyzésekre Ferrill válaszolt a tekintélyes és a könyvéhez kapcsolódó több tanulmányt is közlő The Quarterly Journal of Military History hasábjain. „Az igazi háború elementáris és alapvető lényege a képesség hadoszlopok és vonalak létrehozására. Amennyiben a harcosok csapata nem képes oszlopban menetelni és vonalban harcolni, az nem hadsereg. Az oszlop létrehozása, a vonal megtartása csapatmunkát követel, edzést és fegyelmet.”54[54] Ha e megfogalmazásnál maradna Ferrill, akkor egyértelműen vállalható lenne koncepciója – valamennyi vitapartnere számára. Hiszen nem kétséges, e kritériumoknak nem tehettek eleget a sziklarajzok ábrázoltjai, de még a jóval későbbi korok emberei sem. Ez után azonban Ferrill visszalépett. Utalva a vitára, hivatkozva a koncepcióját támogató „újabb kutatási eredményekre” – ezek forrásáról azonban nem szólva –, megnevezve O’Connellt, tovább élezte álláspontját. „Szerencsétlen módon, egészen a legutóbbi időkig antropológusok és őstörténészek gyakran lebecsülik a háborúnak az emberi kultúrában betöltött szerepét. Mivel beállítottságuk pacifista, vagy éppen az emberi kultúra más aspektusaiban érdekeltek, gyakran tagadják, hogy a korai ember és a modern primitív ember erőszakos (warlike) volt. Az (kutatók) utóbbi generációjánál azonban egy drámai fordulatot figyelhetünk meg: most végre több antropológus kezdi felismerni, hogy a háború a társadalomhoz szorosan kötődő aktivitás, és hogy a prehisztorikus és a primitív társadalmak katonai szervezeteinek rendszere legalább olyan fontos, mint az e társadalmak által kifejlesztett politikai, gazdasági és vallási rendszerek.” Példának hozza R. Brian Fergusson szerkesztette „jó” könyvben található szerinte „használható háború meghatározást”, amely szerint a háború „szervezett, eltökélt csoportos akció más csoport ellen, amely utóbbi lehet képes vagy képtelen hasonló akcióra, amely magában foglalja a gyilkos erőszak (lethal force) valós vagy potenciális alkalmazását.”55[55] Amennyiben elfogadjuk a Ferrill által javasolt meghatározást, úgy valóban a messze őstörténetbe, sőt a zoológia jelzett területére juthatunk vissza, hiszen Fergusson definíciója akár a rovarvilágra, akár a legegyszerűbb csoportos vadászatra is alkalmazható, ahol az ősemberek egyik csoportja a szervezett akciók eltökéltje, míg a „hasonló akcióra képtelen” másik csoport akár egy rénszarvas, vagy mamut csorda is lehet. Sőt Ferrill ennél is tovább megy. „Máshol azt állítottam, hogy az új hajítófegyverekkel szemben alkalmazott erődítményekkel történő védelem volt az, amely rákényszeríttette az embert, hogy letelepedjen és vezetett a földművelés kialakulásához.”56[56] Ferrill a modern médiavitákat követve nyilván szélsőségesen fogalmazott. Azonban nem túl nehéz megállapítani, hogy a paleontológusok véleménye megállja a helyét: az ember nem az új hajítófegyverektől való félelme, vagy éppen az egyetlen védekezési lehetőség, az

52[52] Kelly, Raymond C.: Warless societiess and the origin of. War. University of Michigan, 2000. 8. o.53[53] A témakörrel foglalkozó valamennyi munkában két városhoz kötik az első civilizációk bizonyosan katonai jelentőséggel is bíró nyomait. Jerikó i.e. 8500 körülről származó falmaradványaihoz, és a mai Törökörszágban található, mintegy kétezer évvel fiatalabb Çatal Hüyük településmaradványaihoz. Megjegyzem az előbbinél nem írják meg, hogy a hatalmas, máig fennmaradt falak és árkok jóval későbbiek, 3.500–2.500-ből valók. Winkler: I. m. 6–7. o.54[54] Ferrill, Arther: Neolitic warfare… o.n.55[55] Warfare, Culture, and Environment, szerk. Ferguson, R. Brian (New York, 1984). Ferrill forrásmegjelölése oldalszám nélkül. Amint az látható a kötet korántsem tartozik a legújabbak közé. Az őt bíráló Keegan könyve éppen tíz évvel fiatalabb, Kagané pedig 11 évvel.56[56] Ferill id. website.

14

erődítmények építése miatt telepedett le és kezdett mezőgazdasággal foglalkozni, hanem éppen fordítva. E vitához kapcsolható dokumentum a UNESCO úgynevezett Sevillai Nyilatkozata, amelyben 5 tudományág (az ethológia, a biogenetika, az evolúciókutatás, a neurofiziológia és a pszichológia) 20 képviselője nyilatkozott az 1986-os Békeév alkalmából. A tudományáganként rövid összefoglalót tartalmazó nyilatkozat célja az volt, hogy egyértelműen és közérthetően érveljen: „Energikusan szembeszáll azzal a fatalista felfogással, amely szerint az erőszak és az agresszió egyfajta ’természeti törvényszerűség’, amelyen nem tudunk változtatni a még oly jóakaratú akciókkal sem.” A nyilatkozatban az etológusok állítják, hogy „A háborúzás sajátosan emberi jelenség, más élőlényeknél (Lebewesen) nem figyelhető meg.” A biogenetikusok véleménye az, hogy „Tudományosan teljesen tarthatatlan az a feltételezés, hogy a háború vagy más erőszakos viselkedés az emberben genetikailag előzetesen már be van programozva.” Az evolúciókutatók azzal egészítették ki a mondandót, hogy „Tudományosan tarthatatlan a felfogás, miszerint az ember evolúciója során az agresszív magatartás kerekedett felül más magatartásformákkal szemben.” A neorofiziológusok hozzáteszik: „Magatartásunkat környező világunkból szerzett tapasztalataink és szocializációnk folyamata formálták. Az ember neurofiziológiájában semmi sincs, ami őt erőszakos reakciókra kényszerítené.” Végül a pszichológusok véleménye, amelyet annyiban érdemes hosszabban ismertetni, mivel az több olyan tényezőre is felhívja a figyelmet, amelyek szélesebben is befolyásolták és befolyásolják a háborúkat: „Ma a háboruk nagyszámú tényezőre vezethetők vissza: az olyan egyéni sajátosságok szisztematikus igénybevételére, mint az engedelmesség, a szuggesztivitás és az idealizmus, szociális sajátosságokra, mint a nyelv, a költség-hozadék számítás (Kosten-Nutzen-Rechnung) ésszerű megfontolásaira, a tervezésre és az információk feldolgozására. A modern hadvezetés technológiája különös súlyt helyez az „erőszakos” személyiségjegyek követelményére a harci csoportok létrehozásakor éppúgy, mint a lakosság támogatásának a megnyerésekor. Ez idézi elő azt, hogy ezeket a viselkedésformákat, hamis módon, gyakran mint a teljes folyamat okának és nem mint annak következményének tekintik.”57[57]

Amennyiben bizonyíthatónak tekinthető, hogy az emberi lény nem biológiailag, DNS spiráljában kódolva hajlik a háborúra, vajon mi magyarázza a háború elhárítására tett erőfeszítéseinek kudarcát?

Civilizációk és háborúkA Szovjetunió felbomlását kísérő tartó döbbenet csendje után az optimisták lelkesen üdvözölték a történéseket. Úgy vélték a két tömegpusztító fegyverekkel rendelkező nagyhatalom szembenállásának megszünése egyben az állandó világháborús fenyegetés elmúltát is jelenti. A hurráoptomizmus odáig terjedt, hogy az Egyesült Államok elöke ünnepélyesen proklamálta a nyugati, liberális „új világrend” megszületését. Nem kis megrökönyödést keltett, amikor ennek hatására az egyik egyetemen biztonságpolitikai tanszékére azzal tagadtak meg egy professzori kinevezését, hogy a posztra már nincs szükség, a háborúk korszakának vége.58[58] A pesszimisták viszont nem változtattak véleményükön és rögtön hozzáláttak egy új globális fenyegegetés felkutatásához – és nem is volt nehéz a

57[57] UNESCO heute, 1–3/1991. URL http://www.friedenspaedagogik.de/themen/konflikt/stellungn/sevilla.htm (2003. 04. 23.) Egy másik megközelítésből még meglepőbb eredményre juthatunk: a ma élő ember, mint biológiai lény, a föld legkevésbé agresszív, legtűrőképesebb teremtménye, amit, többek között, a szabad természet után a százezres nyomortanyákon élő és kényszermunkába sínylődő milliárdok agresszivitásra nem hajlamos magatartásával bizonyítható. Mint jelezték nem az agresszivitás, hanem a befogadó csoporthoz való nem ritkán beteges ragaszkodás és vele a xenofóbia, az idegenektől való szintén beteges félelem terjedése a jelemző. NSZ. 58[58] Huntington, Samuel P.: A civilizációk összcsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest 2001. 31. o.

15

dolguk. A két koncepciót markánsan megfogalmazó Francis Fukuyama, illetve Samuel P. Huntington tanulmányaik címének végére ugyan kérdőjelet tettek, azonban igen határozott véleményt fogalmaztak meg, és egymással teljesen ellentéteset. A mindkét tanulmányt vitató, talán kevésbé ismert John Gray pedig egy új globális korszak apokaliptikus jövőképét vázolta fel.Fukuyama, szemben az őt dicsőítő, vagy vele vitatkozó írásokban állítottakkal, nem talált fel semmi újat. Maga is írja, hogy „a történelem vége” gondolat nem tőle, hanem Hegeltől és Marxtól származik, lévén mindketten – szerinte – olyan formációkat képzeltek el, Hegel a „homogén egyetemes államot”, Marx a kommunizmust, amelyekben megszünik minden ellentét és „sor kerül minden emberi szükséglet kielégítésére.59[59]

Napoleon 1806-os jénai győzelmét Hegel olyan korszakhatárnak tekintette, amellyel véget ért az emberiség ideológiai fejlődése, lévén az „emberiség élcsapata… e periódusban megvalósította a francia forradalom elveit.”60[60] Hégel „radikálisan idealista szemléletét” védelmezve, megszabadítani akarván azt „marxista értelmezőitől”,61[61] Fukuyama a háborúk felé fordul: akárcsak a történelemnek, a háborúk korszakának is vége van, a „nyugati liberális demokrácia” 62[62], nem pusztán a kormányzás végső formája, hanem az ideológiák megszünése is. Ami megmarad az egy homogén egyetemes tudat és ez kizárja a háborúk lehetőségét.A jelen háborúit Fukuyama többféleképpen közelíti meg, de minden megközelítésében a lényeg, hogy a háborúkat a nemzeti vagy egyébb – szintén a különféle tudat, iletve ideológiák meghatározta – széttagoltság idézi elő. Így magának a liberalizmusnak a születése nála annak volt következménye, hogy a „vallási alapozású társadalmak… még a kiteljesedett élet lényegében sem tudtak megegyezni, és így képtelenek voltak a béke és a biztonság minimális előfeltételeinek a megteremtésére.”63[63] Az újabb, és minden korábbinál pusztítóbb háborúkat annak tulajdonítja, hogy a liberalizmus nem volt eredményes a hatalamak egymással szembefordító ideológiával, a nacionalizmussal szemben.Más megközelítésben Fukuyama csak a történelem végének a lehetőségét látja 1806-ban, illetve az amerikai forradalomban. Maga a folyamat azért nem zárulhatott le – írja –, mivel egészen mostanáig, de legalább 1945-ig, „a legtöbb ’liberális’ európai társadalom annyiban nem volt liberális, hogy rányomta a bélyegét a hit az imperializmus legitimitásában, valamely nemzet jogában az uralomra más nemzetek fölött.” Az ezt követő időszakot, a hidegháborút és a korszak „forró” háborúit, már egy másik hittel, a „világméretű kommunista fenyegetés elhárításának” küldetésével magyarázza.64[64] Fukuyama, a „történelem utáni tudattal” foglalkozó, a jelen helyzetet elemző fejezetben a háborút csak azokon a területeken tartja elképzelhetőnek, ahol az állam, mint a harmadik világ nagy részében, még nem érte el a liberális demokráciának megfelelő fejlettségi fokot, vagyis „még mindig mélyen bele van bonylódva a történelembe”. 65[65] Elutasítja ugyanakkor azoknak a véleményét – megnevezve Hobbes-t –, akik a nagyhatalmi érdekek keltette konfliktusok és háborúk továbbélése mellett érvelnek, akik szerint, a világ a

59[59] Fukuyama, Francis: A történelem vége? Valóság, 1990. 3. sz. 17–18. o.60[60] Uo. 16, 17. o.61[61] Fukuyama azzal vádolja Marxot, hogy „a feje tetejére állította” Hegelt és felszólít az újabb 180º-os fordításra. (U.o. 19. o.) Marx nem tett ilyet, csak sajnálkozva sóhajtott fel a Német ideológiában, annak is egy jegyzetében: „Miért állítanak az ideológusok mindent a feje tetejére.” (Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM), 8. k. [Kossuth Könyvkiadó] Budapest, 1962. 544. o.), s alkotta meg a dialektikus materializmust. Lenin volt az aki szerint Marx a feje tetején tartózkodó Hegelt a talpára segítette, s így ő lehetett a marxizmus három eredeti forrása, alkotórésze közül az első. (A másik két forrás Feuerbach materializmusa és az angol közgazdászok voltak.) 62[62] Uo. 16. o.63[63] Uo. 27. o.64[64] Uo. 29. o.65[65] Uo. 28. o.

16

jelen fordulat után sem fog sokban változni, mert „ az agresszió és a bizonytalanság az emberi társadalom általános vonása, nem pusztán meghatározott történelmi viszonyok terméke.”66[66] Fukuyama által a háborúk keletkezésére vonatkozó elképzelés nagy vitákat váltott ki és éles elutasításban részesült: nem utolsó sorban az a neokonzervatív racionalizmussal szembehelyezkedő álláspontja, amely szerint a háborúkat, a gazdaságot és az egész emberi társadalmat alapvetően az „eleve létező tudati elemek határozzák meg.” Fukuyama víziója „a homogén egyetemes állam tudata”, amelynek kezdeményét nem az erőszakra hajlamos Egyesült Államokban, hanem az erőszakot „a külpolitika síkján” még az önvédelem esetében is elutasító Európában látja.67[67] Ez az egyetemes állam lesz majd valóban a történelem vége, és létrehozója, a „történelem utáni tudat” uralja majd a világ békés, háborúkat nem ismerő közösségét. Ehhez pedig szerinte nem kell sok, „pusztán arról van szó, hogy az államok feladják ideológiai igényüket, miszerint az emberi társadalom fejlődésének más jellegű, magasabb rendű formáit képviselik.”68[68] Viszont a „történelem vége szomorú korszak lesz.”, és nem csak szomorú, hanem unalmas is: „A harcot az elismerésért, az ember készségét arra, hogy életét áldozza egy teljesen elvont célért; a világméretű ideológiai kűzdelmet, amel az embereket bátorságra, vitézségre ösztönözte és képzelőerővel ruházta fel, az idealizmust – mindezt felváltják a gazdasági számítgatások, véget nem érő törekvések műszaki és környezeti problémák megoldására, fogyasztói kívánságok kielégítésére.”69[69] Immár fél évszázada ritkán olvasható a háborúnak ilyen dícsérete.A világ sorsa azonban másként alakult, mint ahogyan azt Fukuyama várta: a Szovjetunió eltünt, Európában fél évszázados békét követően háború robbant ki, amelyben szerepet vállaltak az Egyesült Államok repülői, hogy innen Afganisztán fölé repüljenek, majd, Irakban intézzenek támadást és döntsék meg Szaddam Husszein legitim rendszerét. A béke felé mutatott ugyanekkor, hogy Oroszország válsága lekűzdése érdekében belháborúkat is vállalva nem pusztán feladta kelet-európai pozícióit, de belenyugodott a balti államok elvesztésébe is, ami a NATO után az Európai Unió kibővítését is lehetővé tette. Európa egységsebbé vált mint bármikor korábban és a fegyverek is elhallgattak a kontinensen.Nem oldódtak meg viszont a többi konfliktusok: az arab-izraeli válság, ha nem is eszkalálódott, de lényeges elmozdulás nem volt érzékelhető, szemben a 80-as évek reménytkeltő tárgyalásaival. Fekete Afrikában pedig tovább súlyosbodott a helyzet: a kontinensen soha nem látott népirtás követelte az ENSZ békefenntartók beavatkozását.A nagy változás lehetséges következményét már ezen események, illetve azok előcsatározásainak ismeretében írta le Huntington. Tanulmánya „A civilizációk összecsapása?” címmel, négy évvel Fukuyama írása után jelent meg.70[70] Huntington, ellentétben Fukuyamával, a korszakban nem a béke, hanem az új háborúk korát látta, amelyben a nagyhatalmak, illetve nemzeti államok egymásnak feszülése helyén a civilizációk szembefordulását vélte jellemzőnek. Annyiban összecseng mondandója Fukuyamáéval, hogy a civilizációk közötti külünbségek legfontosabb elemeként a kultúrák külünbözőségét jelölte meg. „A hidegháború utáni világban a népek közötti legfontosabb megkülönböztető jegyek nem ideológiaiak, még csak nem is politikaiak vagy gazdaságiak, hanem kultúrálisak.” – olvasható tanulmánya nyomán írt, 1996-ban befejezett könyvében.

66[66] Uo. 28. o. 67[67] Uo. 29–30. o. A vitában nem tünt fel, hogy – amint azt látni fogjuk – Hobbes soha sem állította a háborúk örökkévalóságát, sőt, már korában is megszüntethetőnek vélte és remélte azokat.68[68] Uo. 26. o.69[69] Uo. 31. o.70[70] Fukuyama tanulmánya eredetileg 1989-ben jelent meg a National Interest nyári számában, Huntingtoné a Foreign Affairsben, 1993-ban. Megjegyzendő a civilizációk közötti háborúk fogalmát nem ő találta ki, hanem, mint maga is említi, a marokkói Mahdi Elmandrja, aki az 1991-es Öböl Háborút nevezte „La première querre civilisationnelle”-nek. Hantington id. mű 418. o.

17

Minden változás ellenére, igaz, már a tények birtokában, állíthatja, hogy a „világ eseményeinek főszereplői továbbra is a nemzetállamok. Magatartásukat, akárcsak a múltban, ma is a hatalomra és a gazdagodásra való törekvés alakítja, de alakítják a kulturális preferenciák, hasonlóságok és különbségek is.”71[71] Huntington illúziónak nevez minden olyan elképzelést, amely az 1980-as évek vége, 90-es évek eleje eufóriájában született és egy harmonikus világról szólt, beleértve Fukuyama vízióját is. Őt nevezi, elismerően, a paradigma legvilágosabb megfogalmazójának – és intézi el rövid úton: „Az egyetlen harmonikus világ paradigmájáról bebizonyosodott, hogy végtelenül messze jár a valóságtól, s hasznavehetetlen a hidegháború utáni világ kalauzaként.”72[72] Állítja, hogy a világ ugyan megváltozott, de a várakozások ellenére „nem lett feltétlenül békésebb. A változás elkerülhetetlen volt, a haladás azonban nem. Tévedtek azok, akik így kiálltottak: „Halleluja! Nem tanítunk és nem tanulunk többé a háborúkról, mert nincs többé háború.”73[73]

Huntington szerint viszont éppen hogy a háborúk, mégpedig újtipusú háborúk kora következik. Úgy véli, s ez legáltalánosabb meghatározása a háborúk keletkezéstörténetére, hogy a lényeg nem változott: „A klánok, törzsek, etnikai csoportok, vallási közösségek és nemzetek közti háborúk minden korszakban és minden civilizációban gyakran előfordultak, hiszen a konfliktusok a népek identitásában gyökereznek.”74[74] Ami új, az a kialakuló, a „harmadik szakasz” civilizációinak75[75] szembefordulása egymással. Huntington e háborúk veszélyét nem dramatizálja, sőt azok kirobbanását meglehetősen csekélynek tartja. Valószínüsíti, hogy a háborúk keletkezésében nem játszanak szerepet a korábbi, az Egyesült államok, illetve a Szovjetúnió szervezte „civilizációközi” szövetség idején keletkezett ellentétek. Ezek helyére a két új forma lép: az általa „törésvonal-háborúnak” nevezett konfliktusok, ahol a két civilizáció közötti „törésvonalnál” elhelyezkedő csoportok akarják egymással szemben érvényesíteni szuverenitásukat, akár utódállamaikat létrehozva a régiek romjain, mint az a Balkánon, vagy a volt Szovjetúnióban, a muzulmán és nem muzulmán csoportok közötti konfliktusokra jellemző. A kisebb valószínűséggel bekövetkező a civilizációközi nagyhatalmi háború, amit a „civilizációk közötti globális hatalmi egyensúly” megváltozása idézheti elő. Kína növekedő hatalma az, amely kiválthatja az „egyensúlykeresést” az Egyesült Államok, Oroszország vagy éppen India részéről, vagyis „potenciális forrása” a civilizációközi háborúknak.76[76]

Huntington paradigmája szintén nem új. A kilenc modern civilizáció, identitásproblémáik, kulturális, szellemi közösségvállalásuk, gazdasági érdekeik, háborús konfliktusaik, tulajdonképpen a nemzetállamok keletkezésének és konfliktusainak 19. és 20. századi képét helyezik a mai korba. Az általa lehetséges háborúk okai is ugyan azok: a „törésvonal-háborúknál” a két civilizáció „törzsi” (csecsen, bosnyák stb.) államainak létrehozása (értsd a korábbi nemzetállamok létrehozása), a civilizációközi háborúk víziója sem különbözik a nagyhatalmak moder háborúitól. Huntington példaképpen egy feltételezett Kínai és Egyesült Államok közötti világháborúvá eszkalálódó konfliktust mutat be, forgatókönyvszerű pontossággal. A 2010-ben kirobbanó háborúban azonban nincs egyetlen új elem sem: ott van az olaj (Kína a keleti tenger olajára akarja rátenni a kezét), területek lerohanása (Kína rohanja le Vietnámot, mire az USA Vietnam mellett bevatkozik), a felségvizek megsértése, a szövetségesek tétovázása (Japán előbb semleges, majd Kína mellé áll), új hatalmak belépése a

71[71] Uo. 17. o.72[72] Uo. 32. o.73[73] Uo. 30–31. o.74[74] Uo. 429. o.75[75] Szerinte az első szakaszban a civilizációk között, több mint 3000 éven át, előbb semmi, később is csak igen alacsony szinten vol kapcsolat, a második szakaszban, a 15. századtól a Nyugat gyakorolt hatást az összes többi civilizációra, hogy napjainkra kialakuljon a mintegy 9 civilizációra (nyugati, latin-amerikai, afrikai, iszlám, kínai, hindu, ortodox, buddhista és japán) bomló világ. (Uo. 63–67. o., ábra a civilizációkról: 22–23. o.)76[76] Uo. 344–346. o.

18

háborúba (Oroszország és Kína összecsap a távolkeleti érdekekért, Kína hangsúlyozva az ott élő kínaik védelméne szükségességét), a zavart kihasználva helyi háborúk kirobbanása (horvát-szerb, bosnyák-szerb háború, török-bolgár, algériai-francia nuleáris háború stb.) fokozza. Hiába állítja Huntington, hogy ez a háború végülis civilizációk háborúja, végülis az derül ki, hogy az 1945 utáni háborúkat mintázza: a kiváltó okok, a szövetségek szerveződésének módja, az alkalmazott fegyverek mind alkalmazásra kerültek a korábbi évtizedekben, csak a szereplők hatalmi csoportosulása változott. Egyesült Államok, Európa, Oroszország, és India háborúzik Kína, Japán és a iszlám államok ellen, amit lehet ugyan úgy beállítani, mint négy civilizáció háborúját kettő ellen, ez azonban nem lényegi kérdés. Hasonlóan konvencionálisak a háború kiváltó okai. A felsorolásnál látható, hogy Huntington nem Clausewitz olvasó (e név elő sem fordul könyvében, egyetlenként a feldolgozott irodalomban), ugyanis nem a fontossági, hanem a kronológi sorrendben veszi számba az okokat: az első, hogy az Egyesült Államok (az egyik civilizáció „magországa”) beleavatkozik egy másik civilizáció belháborújába (itt a „magország” Kína), amit azzal indokol, hogy „csak így tudja garantálni a nemzetközi jogok sértetlenségét”. Továbbá, hogy az Egyesült Államok nem hagyhatta, hogy „bezáruljanek előtte” a kelet-kínai tenger olajforrásai, illetve a kelet-ázsiai kínai hegemónia létrejöttét. Ezzel szemben Kína teljesen jogtalannak tartja az intervenciót, szerinte az Egyesült Államok beavatkozik a kínai érdekszféra belügyeibe.77[77] Huntingtonnál tehát sem a háborút kiváltó okok, se a háborúk jellege nem új,78[78] víziójában minden a 20. században történteknek megfelelő. Nem hoz újat a civilizációk közötti háború következményeinek leírásában sem. A történelemben az ókori társadalmak óta már több ízben lejátszódott katasztrófákra pontosan illenek sorai: „A globális méretű ’igazi összecsapásban’ a Civilizációk és a barbárság háborújában a világ nagy civilizációi együtt vagy külön-külön fognak elbukni, s magukkal rántják civilizációs értékeik gazdag tárházát…” Mindezek elkerülésére a civilizációk összefogásával létrehozott „nemzetközi rendet” ajánlja.79[79]

Az angol John Gray korántsem hasonló viszhangot kiváltó, viszont joggal alapvetőnek tekinthető munkája, nem a háborúkra vagy a békére összpontosít, nem is víziókat helyez a középpontba, hanem a ma valóságának, a globális világkép tartalmi megváltozásának leírására vállalkozik. Monográfiájának címében („A hamis virradat”) arra utal, hogy az 1985 utáni hajnal csak látszat volt, s olyan illuziókat keltett,80[80] amelyek általában jellemzőek voltak a nagy társadalmi változások idején. A „nyugati”, a liberális demokrácia, a szocializmus, a szabad piac kritikájban Gray tulajdonképpen a globalizáció valóságának és válságának a bemutatására vállalkozik.81[81]

Gray, aki már liberalizmus ellenes idealizmusa miatt is orrol Fukuyamára82[82], azon a véleményen van – és ez könyvének fő mondanivalója –, hogy a bekövetkezett fordulatot illetően Fukuyama alaposan téved. Gray úgy véli – Huntingtonnal szemben is –, hogy az események alakulása egy „új és féktelen” (intractable) korszakot nyit meg, amelyben „a fajok és osztályok közötti ellenségeskedés olyképpen fog megnyilvánulni, amit nem láthatunk

77[77] Uo. 540–548. o. 78[78] Ami új, az egy jövendölés. Huntington támogatja azt a meggyőződést, miszerint a világpolitika és a gazdaság központja egyaránt keletre tolódik. Viszont merész és új jóslata, hogy nem Kína, vagy Japán lesz keleten a központ, hanem a Kelet déli része: a háborúkból kimaradó Indonézia domináns nagyhatalommá emelkedik. Uo. 547. o.79[79] Uo. 557. o.80[80] Gray, John: False dawn. The delusions of global capitalism. Granta Books. London, 1999. (A köny előszür 1998-ban jelent meg.)81[81] Gray álláspontjáról, modern liberalizmus kritikájáról részletesen írok tanulmányomban, amely a Múltunk 200….. számában jelent meg „A liberalizmus világa” címmel.82[82] Könyvében élesen kikel azon véleménye ellen, hogy „a demokrácia és a kapitalizmus jobban működne, ha olyan kulturális tradiciókra támaszkodna, amelyek nem liberális forrásokból származnak” – amit Fukuyama egy korábbi írásából idéz. Gray… 37. o.

19

előre.”83[83] Mind Fukuyama, mind pedig Huntington koncepcióját „kijavíthatatlanul amerikacentrikusnak” (incorrigibly Americocentric) ítéli egy olyan világban, amit kétségtelenül és nyilvánvalóan az ázsiaiak és az európaiak többsége alkot. E mellett – most már témakörünkhöz szólva – Fukuyama tévedésének okát abba látja, hogy vizsgálódásának mind körét, mind a tárgyát a vizsgált időszakot illetően megengedhetetlenül leszűkíti. Gray állítja, hogy a hidegháború korszakára bár valóban jellemző volt az „ideológiai antagoniznizmus” és az nagy súllyal szerepelt a különféle háborús konfliktusok kiváltó okai között, erre az időszakra is érvényes volt a háborúkat legáltalánosabban jellemző okok jelenléte: „Megközelítően az emberiség egész történelme során, a háború kiváltó okai a területi és dinasztikus ellentétek, vallási és etnikai ellenségeskedés, a szuverén államok által képviselt eltérő gazdasági érdekek voltak.”84[84]

Gray, könyvének következő három alfejezetét Huntington paradigmájának cáfolatára áldozza, közülük az első címe egyszerre direkt és provokatív: „’A civilizációk összecsapása’ vagy a ’Nyugat” eltünése.” Úgy véli, hogy Huntington kilenc civilizációjának tételezése nem felel meg a kulturák valóságának, s nincs sok köze a jelen háborúinak jellegéhez sem. Nemtetszését mindenekelőtt az váltotta ki, hogy Huntington megtörte a felvilágosodás gondolkodóinak univerzális civilizáció képét, a különféle civilizációk, köztük a „barbárok” létének tételezésével azok malmára hajtja a vizet, akik az Egyesült Államokat arra az „imperialista” szerepre akarják kárhoztatni, amelyet „valaha Franciaország és Anglia töltött be.”85[85] Arra figyelmeztet, hogy téves az „amerikai gazdasági és politikai osztály” azon elképzelése, hogy az amerikai értékek projektjét eljuttathatja a világ legtávolabbi zugába is, anélkül, hogy a birodalmak korábban okozott áldozataival és vállalt gazdasági terheivel számolniuk kellene.86[86] Ezzel szemben a megoldás nem lehet más, mint „korunk legbonyolultabb feladatának a megoldása – megtalálni a mindig is különbözőnek megmaradó emberek és rendszerek együttműködésének békés és produktív együttélését.”87[87]

Látható, hogy bár Gray könyvének fő mondanivalója nem függ küzvetlenül össze témánkkal, közvetve azonban igen. Gray a „virradat” hamisságát és a lehetséges háborúk okát is a régi struktúrák fennmaradásában látja. Állítja, hogy a „Minden hosszab és szélesebb távú történelmi perspektívába ágyazva a szabad piac egy ritka és rövid életű elfajulás.”, illetve, hogy „A szabad piac az államhatalom teremtménye.”. Majd hozzáteszi: „Amióta a társadalom természetes törekvése a piac megzabolázása, a szabadpiac létét csak a központosított állam biztosíthatja.”88[88] Ezzel szemben azonban nem állít semmit. Megállapítva, hogy mára mind a szabad piac, mind az utópista szocialista marxi kísérlet csődöt mondott, egy általánosságot vázol: „az emberi haladás célja csak az egytlen civilizáció lehet.” Hogy e civilizáció mit jelent, hogyan és milyen alapokon szerveződik meg a maga sokszínűségében, arra nincs felelet még az utolsó, az ázsiai gazdasági válság időszakának pesszimizmusát tükröző befejező részben („Tehetünk-e valamit?”) sem. Végül, könyvének utolsó mondatában Gray egy negatív világképet vázol fel: „Akárcsak a többi huszadik századbeli utópia, a globális laissez-faire – minden áldozatával egyetemben – el fog tünni a történelem emlékezetének mélyén.” A helyzet pedig maga lesz az apokalipszis. Amennyiben a globális kapitalizmus reformja nem következik be, úgy a világgazdaság „tragikus és bohózatba illő módon (farcical)

83[83] Uo. 116. o.84[84] Uo. 120. o.85[85] Gray e koncepcióval szemben felsorolta a felvilágosodás tekintélyei között a francia Condorcet, Diderot és Voltaire, a német Kant és Marx, a skót(sic!) Hume, Smits és Ferguson, az angol Bentham és Mill mellett az amerikai Jeffersont és Franklint. Uo. 124. o.86[86] Uo. 128. o.87[87] Uo. 132. o.88[88] Uo. 211. o.

20

visszahullik” a kereskedelmi háborúk korába, megismétlődik az 1930-as évek pénzügyi válsága, „gazdasági összeomlása és politikai földrengése.” 89[89]

A ma háborúirólA 2001. szeptember 11-ei merénylet utáni helyzetet a következőkben foglalta össze a legjelentősebb béke és biztonságkutató szervezet: „Ma már ritkaság számba mennek az államok közötti konfliktusok, amikor mindkét fél tisztán nemzeti érdekektől vezéreltetve cselekszik. Az emberi biztonság (human security) veszélyeztetése, beleértve azokat a nem katonai dimenziókat is, mint a jog és a rend, az élelem és az egészség, az államok működésképtelenségének az eredménye. Ha ez bekövetkezik, általában más államok táborokba helyezik el a menekülteket, az áradatot feltartóztatják, mielőtt az átterjedne a közvetlen régión túlra. Ezeknek és más okoknak a következtében a világ leggyengébb és legszegényebb országaiban a (minden okból) bekövetkezett erőszakos halálesetek száma többszörösen felülmúlja a legerősebbekét. Ugyanakkor a terrorista aktivitás is igen jelentős a konfliktus érintette fejlődő országokban, A terroristák nem csupán biztonságos támaszpontokra és fegyverekre találnak itt, de jelentős számú áldozat is jelzi működésüket.”90[90]

A SIPRI alapvető ajánlása: vissza az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Egy olyan nemzetközi szervezet kialakítása – lengyel javaslat 2002 szeptemberében –, amelynek új „politikai jellegét” a nemzetközi élet eminens képviselői fogalmaznák meg. A törekvés is egyértelmű. Csökkenteni kell az Egyesült Államok szerepét, amire más államok vagy szervezetek nem alkalmasak. Ezt mutatták az afgán, a két iraki és a délszláv háborúk, amikor sem az Észak Atlanti Szövetség (NATO), sem pedig az Európai Unió katonai és politikai ereje nem volt kész a szerepvállalásra, ugyanakkor, amikor az ENSZ már igen komolyan befolyásolta az események megítélését, sőt alakulását.91[91]

A legújabb háborús fejleményekkel foglalkozva a magyar Korridor kutatócsoport véleménye nem ilyen derülátó. Legveszélyesebbnek a „magánháborút”, az állami intézményeken „kívüli – alatt? túli?” – erőszakot ítélik,92[92] illetve magát a helyzetet, amelynek következtében mindez lehetővé vált. Javaslat azonban nincs, mint Szilágyi Ákos írja, a „privát háború a világ ellen versus globalizált totális állam” dilemmának a megoldását még körvonalakban sem látni.93[93]

Az új gondolkodás igénye, a”régi” gondolkodás elvetése ugyanakkor értékek elvesztését is jelentheti, nem ritkán annak a színvonalnak az eltünését, amely a világ valóságának a megismerését eddig mind nagyobb mértékben tette lehetővé. Ma már tény, hogy a társadalmi folyamatok átlátása ismét mind kevesebbek privilégiuma lesz, és tudásuk mind nehezebben lesz közvetíthető. Erre hívta fel a figyelmet Csányi Vilmos etológus az „Emberi természet biológiai gyökerei” címmel a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában, illetve érinti a háborúk biológiai komponenseiről közölt tanulmányában. A kötetben az a fő gondolat körvonalazódik, hogy az emberiséget veszélyeztető konfliktusok már nem „területi vagy anyagi szükségletek miatt robbanhatnak ki, hanem „az ellentétes célú ideák” okozzák (Csányi), az „értékek konfliktusa”, ha egyáltalán valami felismerhető az uralkodó káoszból

89[89] Uo. 235, 209. o.90[90] Stockholm International Peace Research Institute (SIPRI) Yearbook 2003. Oxford Univerity Press 2003. 3. o. A kötetben jelzik, hogy a világ legszegényebb 49 országa ma szegényebb, mint 30 évvel ezelött volt, egyedül Afrikában 25 millió embert fenyeget az éhhalál. 19–20. o.91[91] Az ENSZ korlátai azonban nyilvánvalóak és a SIPRI tanulmányban is csak remélik, hogy egy republikánus USA adminisztráció „aktívabban és invenciózusabban fogja használni” a szervezetet, mint azt elődei tették. Uo. 22.o. 92[92] Írja Gombár Csaba bevezetőjében In: Képtelen háború. Gombár Csaba, Volosin Hédi (szerk.), Korridor, Helikon 2004. 5–6. o., majd elemzi tanulmányában.93[93] Szilágyi Ákos: A háború privatizálása. In Képtelen háború… 164. o.

21

(Kende Péter), s ha az „anyagi haszonszerzés” ugyan részben ok, e mellet azonban hangsulyosabbak a nehezebben feltárható szubjektív tényezők, mint „politikai hisztéria, a félelem, az ambício, a bizonytalanság, a düh, a féltékenység, s esetenként még a pusztító unalom.” (Gombár) 94[94]

Arra a kérdésre viszont két válasz van, hogy: elkerülhetők-e a háborúk, avagy nem? Gombár és Kende egyértelműen úgy véli, hogy nem, Szilágyi szerint még azt sem tudjuk mi lehet az alany, aminek elkerüléséről szó lehet. Csányi (194. o.) optimista, legalábbis elismeri a háborút ellenzők „ideakonstrukcióinak” esélyeit. Viszont megjelenik Jürgen Habermas fontos gondolata közvetlenül a terrorimus elleni fellépés lehetőségeiről, közvetve a háborúk elkerülhetőségéről. Ennek lényege, hogy a háború – bombák, rakéták, harckocsik és katonaság bevetése – bizonyítottan alkalmatlan eszköz a terrorizmus ellen, a valódi prevenciót az olyan operatív szervezetek és eszközeik jelentik, mint a hírszerző szolgálatok, a bűnüldöző szervek, a logisztikai kapcsolatok és pénzügyi források szigorú ellenőrzése. Ez nem teszi szükségessé a mindenható világállamot, egyszerűen az államok együttműködésén alapulhat.95

[95]

A nem teoretikus, történészi megközelítés, egyetértve Habermasszal, abból indulhat ki, hogy ha a ma háborúinál, nemkülönben a nemzetközi terrorszervezetek működésében inkább a „szellemi” mozgatók látszanak, s lehet vitatni, mennyiben játszanak benne szerepet az olyan hagyományos okok, mint az anyagi javak és az emberek feletti hatalom megszerzése, annyi azonban bizonyos, hogy jelentős pénzügyi és szervezeti (logisztikai) háttér nélkül nem lehet, soha nem is lehetett háborúzni, és nem lehet komolyabb terrorcselekményt sem végrehajtani. A háború és a terror nem az „egyéntársadalom”-ból jön, ott nincsenek és nem is lehetnek erre megfelelő eszközök. Ezekkel az államok és a gazdaság gigászai rendelkeznek, s bocsájtják az ellenőrzött vagy alig ellenőrzött politikusok és „managerek” rendelkezésére. A „háború privatizációja” új mitosz. Annyiban talán elfogadható, hogy az államok nem ritkán a háborút nem maguk vívják, hanem „piaci szereplőkre bízzák”, szinte mindenkor többszörös áttétellel, hogy felelősségük megállapítása végleg követhetetlen legyen. Erre jó példa a terrorizmus anyagi és logisztikai hátterét biztosító államok és gazdasági hatalmasságok eljárása. Mindez, amellett, hogy korántsem jelent újat, nem jelenti a háború privatizációját sem96[96]. Ezzel kapcsolatos a mind gyakrabban vázolt apokaliptikus vízió, amelyben „a magánember erőszaka, önkénye és tébolya” felülkerekedik a „politikai racionalitáson” és e magánemberek, esetleg egyes csoportjaik „magánháborúkat” kezdenek vívni a modern tehnika minden eszközét bevetve, aminek eredményeként „ csakugyan vége a világnak.”97[97]

A magánháború sok féle lehet, a magánember háborúja azonban még a technika adta lehetőségeket is figyelembe véve, csak igen korlátozott. Két modern formája, a heckerek egy csoportja és az óvodákban, iskolákban, vagy egyszerűen csak találomra az utcán lövöldöző ámokfutó viszont könnyen megfékezhető. Lehet, hogy „erőszak, önkény vagy tébolya” vezeti újjaikat és célpontjaik is hasonlíthatnak a terroristákéhoz – szimbólumok.

94[94] Uo. Csányi Vilmos: A háborúk kulturális konstrukcióinak biológiai komponensei, 194. o., Kende Péter: A háború új képletei és régi-új aktorai, 80., 87. o., Gombár Csaba: A háborúról és a politikáról, 66. o.95[95] U.o. Gombár 73. o., Kende 105. o. Szilágyi 162. o., Csányi:194. o., Kende: 104. o.96[96] Joggal jegyzi meg ezzel kapcslatban Gombár, hogy ez lényegében nem új, hiszen e magánhadseregek is „politikai megrendelések és döntések nyomán háborúznak.” A kérdés csupán az: ki a megrendelő? (I. m. 72. o.) 97[97] E gondolatot Szilágyi Ákos fogalmazza meg. Fejtegetése Hitlerrel kapcsolatban, miszerint a nácizmusban a fő veszedelem abban rejlett, hogy benne létrejött „a politikai állam és a magánhóbort” kombinációja, szerintem nem állja meg a helyét. A nácizmus lényege még ebben az összefüggésben sem a „magán” szférában volt. Az idézett Wolfgang Krausnál is a „politikai állam” és a „magánhóbort” összekapcsolódása mellett a legfontosabbként egy harmadik szerepel: a különleges történelmi körülmények. Hozzátehetjük, hogy ez a „hóbortosság”, Krausnál, nem magán jellegű, hanem kifejezetten az osztrákokra általánosan jellemző vonás volt, ami szintén nem egy magán eszmével, hanem a német „kollektív romantikával” alkotta a nem kívánatos elegyet. (Szilágyi I. m. 133–134. o.) A „magánhóbort” veszélye akkor lesz katasztrofális, ha a tömegpusztító fegyverek hozzáférhetővé válnak gyakorlói számára – és ez ma már valóban nem tűnik távoli perspektívának.

22

A háborúkat és a terrorista merényleteket azonban a magát megszervezni képes és jelentős anyagi erővel rendelkező, népét akár teljes pusztulásba döntő, éhhalálba küldő politikai, vallási és gazdasági elit szervezi. A cél jól felismerhető: a hatalom, annak megragadása, vagy megsemmisítése. S mint mindenkor, ma is, a harc a szimbólumokkal kezdődik: ilyen szimbólumok a hatalmas repülőgépek, az izraeli olimpiai csapat, s a minden képzeletet felűlmúló akció a WTC tornyok és a Pentagon ellen.Az iraki önkéntes merénylők azonban nem egy „magánháború” vallási fanatikusai, hanem egy jól meghatározható, megnevezett vezetővel és székhellyel rendelkező hatalom szerveződő hadseregének katonái. Nem szimbólumokat támadnak, hanem katonai célpontokat, s harcmodoruk koránt sem ismeretlen: ők a japán kamikázék nagyobb eséllyel rendelkező, bár koránt sem kevésbé kiszolgáltatott utódai.*Ami a Bourbonokra igaz volt a felejtés és a tanulás kapcsán, talán az egész emberiségről nem lesz elmondható. A II. ilágháború után a nagyhatalmak megegyeztek a világ birtoklásának és kormányzásának főbb elveiben – most újabb hatalmak kérnek jogot a beleszólásra. Úgy tenni, mintha nem erről, hanem valamiféle megfoghatatlan, felismerhetetlen fantomról lenne szó, tévedés. Világunkat nem csak bonyolultabb, áttekinthetetlenebb, vagy talán veszélyesebb is, mint korunkat megelőzően, de éppen ezt előidéző globális információs, bank- és pénzügyi rendszerek, a közlekedés, a kereskedelem (benne a fegyverkereskedelem) az emberek mobilitása nem csak a káoszt növelhetik, hanem annak ellenkezőjére is lehetőséget adhatnak: az átláthatóságra, egymás jobb megismerésére és, ezeken keresztül, a jobb konfliktuskezelésre, majd a végeredményre, a nagyobb biztonságra. Hobbes „biztonsága”, miszerint az egyén akkor van csak biztonságba, ha mindenkit leigáz környezetében, ma már kivihetetlen. Rousseau-é, aki tagadta a háború lehetőségét az egyes államok polgárai között (csak az államokét ismerte el), úgy fordult, hogy az „egyes állampolgárokat” soha nem fenyegette nagyobb veszély mint napjainkban: a háborúkban a mind pontosabb „tűzvezetés” ellenére végletesen megnőtt a polgári áldozatok száma.98[98]

Ami a békét illeti, a béke szintén állapot, amelyet nem könnyű megőrizni, ám még nehezebb, ha az emberiséget állandó háborús készültségben tartják.99[99] A másfél évtizeddel ezelőtti optimizmus helyére ma annak a valóságnak a felsimerése került, hogy a háborúknak az emberiség történetéből való kiűzéséhez „az emberiségnek olyan gyökeresen kell szakítania a múltjával, amilyen hatalmas fordulatra eddigi történetében nincs példa.”100[100] Áttekintve a háborúk keletkezéstörténetét ez azonban korántsem tűnik lehetetlennek: a háború az emberiség történetét nem kíséri a kezdetektől, csupán annak meghatározott időszakának jelensége, így remélhető, hogy amint a háború mintegy ötezer évvel ezelőtt megjelent, úgy el is tünik majd, átadva helyét egy nem háborúzó társadalomnak. A „Si vis pacem, para bellum” mondás nem igaz, és soha nem is volt az. Aki békét akarva a háborúra készül, az ma, inkább mint bármikor, a háború kirobbanására számíthat. „Háborúban készülj a békére, békében keresd a háború elkerülésének lehetőségeit” – fordul a mondás. Kevésbé elvont javaslattal élt a kongói háború legújabb szakaszát elemezve az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága: „Az elmúlt évtized eredménytelenségén csupán jobban összehangolt nemzetközi fellépéssel lehetne javítani, amely a békefenntartás és a diplomáciai nyomás eszközeit felsorakoztatja a humanitárius segítségnyújtás támogatására.”101[101]

98[98] Míg az első világháborúban a polgári áldozatok száma 5% körül mozgott, a másodikban már meghaladta a 48%-ot, a korai háborúban már 84%, a vietnamiban pedig több mint 90% volt az arány, ami napjaink konfliktusaira is jellemző. Frieden in Deutschland. Goldmann Verlag, München 1982. 220. o.99[99] Az Athénben megnyiló olimpiai játékokra 70.000 rendőrt és katonát mozgósítottak a terrortámadások elhárítására mintegy 1 milliárd eurós költségvetéssel. E mellett görög vizekre hajózott az USA 6. flottája, a vizek mellett a légteret is szoros ellenőrzés alá vették, Athén fölött repülési tilalmat rendeltek el.100[100] Keegan id. mű 71. o.

23

A végleges megoldás azonban a Keegan érzékeltette gyökeres fordulatot feltételezi, hogy ne egy újabb, minden korábbinál pusztítóbb világtragédia döbbentse rá az emberiséget a háborúval szemben is eredményes társadalmi rend szükségességére.102[102]

101[101] A világ menekültjeinek helyzete. A humanitárius segítségnyújtás öt évtizede. ENSZ Külügyi Főbiztosság (UNHCR), Magyarországi Képviselet, 2000, 273. o.102[102] Ehhez lásd Szalai Erzsébet: Az első választkísérlet. A létezett szocializmus – és ami utána jön… Nemzeti Tankönyvkiadó 2004. 98-114. o.

24