2 0 1 7 / 4 7 • N O V E M B E R 2 3 . • N Ő K L A P J A • 6160 • N Ő K L A P J A • 2 0 1 7 / 4 7 • N O V E M B E R 2 3 .

26 ÉVES A GYERMEKEK HÁZA

RIPORT

bizony téved, hiszen a Gyermekek Háza állami általános iskola – évfolyamonként egy osztállyal, átlagosan huszonnégy-hu-szonhat fős osztálylétszámokkal –, amely merít az alternatív pedagógiai irányzatok, a Waldorf, a Rogers és a Montessori isko-lák programjaiból, de közben folyamato-san alakítja a saját módszertanát.

ŐK SEM ANGYALOK– A legjobb helyen vannak a gyerekeim – jelenti ki Tuzson Viktória, aki miután bekí-sérte őket az iskolába – a szülők gond nél-kül bemehetnek a Gyermekek Házába, és nem az előtérben toporognak reggel és délután! –, jókedvűen mesél arról, hogy az érkezés mindig feltölti, hiszen a gyereke-ket és a szülőket mosolyogva fogadják az ajtóban. Ha véletlenül elkésnek, nincs intő vagy letolás, inkább azt mondják, „de jó, hogy megérkeztetek!” Valószínűleg ezért ritka a késés…

– Nekem szabályos iskolafóbiám volt, ál-landóan szorongtam, pedig jól tanultam – meséli. – A férjemnek is rosszak az iskolai emlékei néhány, hatalmával visszaélő ta-nár miatt, tehát féltettük a fiunkat, Bencét, hogy nem elég vagány, és nem tudja majd megvédeni magát. Aztán egy pedagógus

mégis boldognak látom a fogyatékkal élő-ket is, mert az iskolatársaik és a tanára-ik olyannak fogadják el őket, amilyenek, ráadásul „tapintható” szeretet övezi vala-mennyiüket. Nem véletlen, hogy ma már nemzetközi hírű a kicsi, pesthidegkúti is-kola – sokan mézeskalácsházként emle-getik –, ahol először valósították meg ná-lunk az integrált nevelést 1993-ban. Az akadálymentes épületben együtt oktat-ják-nevelik az értelmileg vagy fizikailag sérült gyermekeket az ép kortársakkal. Ennek eredményeként hihetetlen gyorsa-sággal fejlődik a kisdiákok empátiája, ön-ismerete, együttműködési készsége, és a látogatót megdöbbenti az egymás irán-ti tiszteletük. Hetente érkeznek ide peda-góguscsoportok az ország minden pontjá-ról és más, magyarlakta területekről, hogy megismerjék a Gyermek Háza módszerta-nát, amely Kókayné Lányi Marietta, az intéz-mény alapító vezetője szerint mindenki által érthető szemléleten alapszik.

– Elfogadjuk és tiszteletben tartjuk a gye-rekek különbözőségét, és mi, pedagógusok vagyunk felelősek azért, hogy önmaguk-kal jóban lévő, döntésképes gyerekek ke-rüljenek ki tőlünk. – S ha valaki arra gon-dol, hogy a szülők sokat fizethetnek ezért,

arról, hogy az előző nap fit kid-edzésen volt, és nagyon élvezte, nemhiába vár-ja már régóta. Vagy egy szép arcú szőke kisfiú ugyanitt meséli el az osztálytársa-inak és a tanító néniknek, hogy az előző nap „implant-beállításon” volt, és jól sike-rült. Majd hozzám, az ismeretlen vendég-hez fordul mosolyogva, hogy én is értsem: – süket vagyok, de ezzel jól hallok!

NAGY HÍR – KICSI ISKOLAKérdezhetik persze, miért sérült kisdiá-kok örömteli mondatait állítom szembe az egészségesek kudarcaival. Mert a sérültek jóval veszélyeztetettebbek, mint ép társa-ik, hiszen az iskolák többsége szabadulni akar tőlük, és nincsenek meg a személyi, tárgyi feltételei az eredményes nevelésük-nek, oktatásuknak. A Gyermekek Házában

de belül rohadó alma... Nagyon sok hason-ló, a pedagógia „magaslatain járó” történe-tet lehetne még felidézni, de nem érdemes, hiszen a fentiekhez képest is éles a kont-raszt, ha meghallgatunk néhány fogyaték-kal élő kisdiákot a Gyermekek Házából.

Például egy szintén negyedikes, értel-mes arcú kisfiú józanul, kerek egész mon-datokban magyarázza el, hogy különleges betegséggel született, a csontjai nem nő-nek, de ha mégis, akkor deformáltan. Ko-molyan teszi hozzá, hogy nehezen mozog, ám egy rollátor segíti őt a helyváltoztatás-ban, majd felderül az okos arcocska, és ra-gyogó mosollyal folytatja.

– Nagyon jó nekem ebben az iskolában, mert itt szeretnek engem! – Egy ötödikes down-szindrómás kislány a reggeli be-szélgetőkörön fülig érő szájjal számol be

Mielőtt elmerülünk a Gyermekek Háza napfényben fürdő dél-előttjében, felidézek két söté-

tebb tónusú iskolai történetet. Egy védőnő egészséges, elsőosztályos kisfiát egy jóin-dulatú igazgatóhelyettes segítségével si-kerül kimentenünk egy erősnek kikiáltott iskolából, mert a gyerek minden reggel zo-kog, nem akar iskolába menni, majd egy szép napon, amikor látja, hogy az édesap-ja autója kigördül az épület elől, az iskola mellé megy… Magyarázat? „Mindenki csú-fol, mert én vagyok a legbutább gyerek a világon, a többiek okosabbak és jobbak is!” (Erre szeptember elseje óta jött rá…). Egy szintén makkegészséges negyedik osztá-lyos kislány egy öregasszony beletörődé-sével meséli el nekem, hogy a tanítónője megmondta, ő olyan, mint egy kívül szép,

MÁSKÉPPENIskola

Elméletileg minden iskola egyforma. A tanárok oktatnak, a gyerekek okosodnak. A gyakorlatban égbe-kiáltóak a különbségek az intézmények között, amelyek nemcsak a felvételi eredmények-ben nyilvánulnak meg, hanem abban is, milyen emberré formálódnak a diákok. A Gyermekek Házára immár huszon-hat éve jellemző, hogy szabad embereket ne-vel, akik kivételes sze-retettel fordulnak egy-máshoz és fogyatékkal élő kortársaikhoz.

Minden gyerek tudja, hol tart, senki sem érzi ma-gát kevesebbnek, mert tapasztalják, a többiek teljesít-ménye sem egysé-ges, és tisztában vannak azzal is, hogy a rétegek kö-zött van átjárás.

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

62 • N Ő K L A P J A • 2 0 1 7 / 4 7 • N O V E M E R 2 3 .

tablet, az összes gyerek dolgozik rajta. A tanítónő magasra emeli a kezét – csend-jelet ad –, mire az osztály rá figyel. Hogy én, a kívülálló is értsem, a gyerekek kész-ségesen elmagyarázzák, miért van szük-ség a csoportokban csendkapitányra, idő-figyelőre, szóvivőre, eszközfelelősre és lelkesítőre. Őket (természetesen) nem az osztályfőnök jelöli ki, hanem a gyerekek választják ki maguk közül, s ha végképp nem tudnak dönteni, akkor jön a kő pa-pír olló… Többen felemlegetnek egy Szirka nevű down-szindrómás kislányt, aki már nem jár velük, de tavaly ő volt a legjobb lel-kesítő… Azt is a kisdiákok szavazzák meg, hány perc kell a feladat elvégzéséhez, és maguk ellenőrzik a megoldás helyességét is. Amíg a csoportok elmélyülten dolgoz-nak, Lányi Mariettától megtudom, hogy ezt a kooperatív, egymást segítő módszert az amerikai Spencer Kagantől tanulták.

– Egy volt kolléganőnk hozta haza az Egyesült Államokból Kagan könyvét, le is fordította, majd a Szabad Iskolák Ala-pítványa ennek alapján szervezett tanfo-lyamokat. Kagan járt az iskolánkban, és meglepődött, milyen magas színvonalra fejlesztettük a módszerét.

Meglepő a második osztály anyanyelv-órája is, ahol a rétegtanulás módszerével folyik a tanítás.

– A gyerekek olvasástechnikai szintjük szerint kapnak feladatokat – magyarázza

Szabó Éva osztályfőnök, miközben a gyere-kek egy része magában, mások párban ol-vasnak –, valamennyien tudják, mi a dol-guk, név szerint felírjuk a táblára is. Akik felnőtt módra olvasnak, egészen más fel-adatot kapnak, mint azok, akiknek egye-lőre hasznosabb, ha szótagolva ismerked-nek a szöveggel, a harmadik csoportnak pedig lerövidítem az olvasmányt, hogy ők is értsék, és az óravégi dramatikus játék-ban részt vehessenek. – Minden gyerek tudja, hol tart, senki sem érzi magát ke-vesebbnek, mert tapasztalják, a többiek teljesítménye sem egységes, és a rétegek között van átjárás – magyarázza az isko-la vezetője. Amikor felteszem a kérdést, mennyit kell készülni egy ilyen órára, mindketten elmosolyodnak.

– Ötször annyi energiát kell befektetni, mint egy hagyományos órába, de megéri – mondja Marietta –, csakhogy nálunk nem-csak a gyerekek működnek együtt, hanem mi is. Átadjuk egymásnak a módszereket, a kidolgozott technikákat. Nálunk azok a pedagógusok érzik jól magukat, akik nem legyűrni akarják a kollégáikat, hanem kö-zösen kívánnak eredményt elérni. Nincs olyan hierarchia, hogy a tanár több, mint a tanító – az alapdiplomám szerint magam is tanító vagyok, s csak utána végeztem az ELTE pedagógia szakán –, minden osztály-nak két osztályfőnöke van, ami szintén szoros együttműködést igényel.

HA NEM TANÍTJÁK MEG NEKIOktóber 20-át írunk, tehát a tornaterem-ben és a folyosókon egyre gyűlnek a szü-lők és az iskola régi diákjai. Az 1956-os for-radalom ünnepségére érkeznek, amelyre a nyolcadikosok a fiatal osztályfőnöke-ik irányításával különleges színpadi pro-dukcióval készültek. A szülők között van Kisgyörgy Anikó is, a csontképzési zavarral született Nyírő Martin édesanyja.

– A fiam imádja ezt az iskolát, és én há-lás vagyok a Pető Intézet óvodájának, mert ott javasolták, hogy ide jelentkezzünk – meséli elégedetten. – Jelzem, egyetlen más iskolát néztünk meg, ahová tizenöt-húsz lépcsőn kellett felmenni, és amikor beszámoltam a fiam betegségéről, rémült kérdés volt a válasz: ugye, nem akarja ide-hozni? Nálunk nem tudna közlekedni…

– A gyerekek világa kegyetlen is. Martin nehezen mozog, nem csúfolják? – kérde-zem, mire az édesanya azonnal felel. – Az iskolatársai soha, sőt védik az idegenek-től! Az itteni gyerekeken látszik annak a hatása, hogy minden osztályban van há-rom sérült gyerek, ők toleránsak. Egyéb-ként Martin jól tanul, vezető egyéniség, boldog gyerek, és már arra is volt példa, hogy előadást tartott az öccse óvodájában meg az iskola egy másik osztályában a be-

rokonunk tanácsolta, hogy keressük fel a Gyermekek Házát. Csakhogy akkor a nyol-cadik kerületben laktunk, iszonyú mesz-sze! De volt egy telkünk Solymáron, ahová egy jó szándékú szomszéd jóvoltából ki-költözhettünk… Csodaként éltem át, hogy a túljelentkezés ellenére felvették Bencét, és a csoda ma is tart! Egyszer bementem a fiam osztályába, és láttam, hogy a pad-ja nagyon rendetlen, amit szóvá is tettem. Mire az osztályfőnöke kihívott a teremből, és elmagyarázta, hogy Bence rendetlen, ami nem jó, tehát együtt kell segítenünk abban, hogy változzon valamelyest. Nem ő szidta, inkább védte…

– Ranschburg Jenő gyakran mondta, hogy tujából nem lehet ciprust nevelni – vetem közbe.

– Pontosan ezt mondta el – feleli Viki –, s persze sok hasznos tanácsot is adott. Ben-ce már hetedikes, ma is szórakozott pro-fesszor, de egy fokkal rendesebb. Azóta idejár a kislányom, Virág és a legkisebb gyerekem, Levente is. Ő nem angyal, ahogy a többi gyerek sem, csakhogy olyan az is-kolai légkör, hogy a jó tulajdonságai erő-södnek, nem a rosszak. Például az év végi értékeléskor izgultunk – hatodikig nincs osztályzás! –, mit fogunk hallani az osz-tályfőnököktől, aztán örömömben elsír-tam magam… Úgy mondták el a Levivel kapcsolatos gondokat, hogy a gyerekem azt érezte, ő értékes kisfiú, akinek egy-két apróságon kell változtatnia. Sajnálta is, hogy az édesapja külföldön van, és nem hallhatja a tanítói véleményét…

CSENDKAPITÁNYA negyedikben épp matematika óra van, amikor meglátogatjuk Vajna Kinga osz-tályát, ahol a látvány, a tanítás módja és nyugalma nem hasonlít a megszokottra. A gyerekek csoportokba rendeződve ülik kö-rül az asztalokat, minden csoportnál van

RIPORT

FO

TÓ

: NÉM

ETH

GA

BR

IELL

A

tegségéről, hogy értsék, miért közlekedik furcsa szerkezetekkel.

– A mi célunk egyszerű: minden(!) gye-rek számára hatékony, elfogadást és biz-tonságot nyújtó iskolát akarunk mű-ködtetni, s ebbe nem fér bele egymás kigúnyolása, ami az agresszivitás egy formája – magyarázza Marietta. – Engem gúnyoltak gyerekkoromban a száznyolc-van centis magasságom miatt, tehát már nagyon fiatalon álmodoztam a csúfolás-mentes iskoláról. Azt gondolom, sikerült megvalósítanunk, amire gyönyörű példát szolgáltatott egy kicsi, másodikos tanít-ványunk. Ő meghallotta, hogy a mozgás-sérült osztálytársát egy idegen gyerek gú-nyolja a játszótéren, tehát hozzám fordult: „Marietta, ő nem tehet arról, hogy csúfol, mert nem olyan szerencsés, hogy megta-nulhatta volna: a sérült gyerekeket nem csúfolni kell, hanem elfogadni” – meséli, majd együtt igyekszünk a tornaterem felé, ahol kezdődik az előadás. Siettünkben jegyzem meg, hogy nem látom fáradtnak, pedig ez a hét utolsó munkanapja. – Nézd a kollégáim arcát! Ők is lelkesen várják a nyolcadikosok produkcióját, pedig nem keresnek többet, mint bármelyik álla-mi iskola tanárai, csakhogy velem együtt tudják, örömtelenül nem lehet dolgozni.

Én boldog vagyok itt, mert megvalósulni látom mindazt, amit a szakmai barátaim-mal a kilencvenes évek elején elkezdtünk. S ha mindezt sikerülne megkoronázni az-zal, hogy lesz az iskolánknak gimnáziuma is…! Megvan a hely, nem messze innen, elkészültek a csodálatos tervek, az önkor-mányzat mindenben támogat, a tankerü-let vezetője mellettünk áll, a gimnáziumi koncepciónk kész, már „csak” állami se-gítség kellene. Reménykedünk!

UTÓIRATA Mansfeld Péter peranyaga alapján készí-tett színpadi produkció színvonalas és megrázó, akik játszották vagy közönség-ként látták, soha nem fogják október 23-át kötelezően letudandó iskolai ünnepély-nek tartani. A főszerepet játszó Fasang Lőrinc fáradtnak, kicsit megviseltnek, de boldognak látszik az előadás végén.

– Rengeteg munka volt ebben, szeptem-ber óta próbálunk – mondja, majd amikor arról faggatom, tudja-e, hogy sokhelyütt megelégszenek egy szokványos ünnepély-lyel, komolyan válaszol. – Hogyne tud-nám, vannak barátaim más iskolákból! Ezért is mondom, hiába vagyok nyolcadi-kos, nem szívesen megyek el innen.

V. Kulcsár Ildikó

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá kép-alá képalá képalá képalá kép-alá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá