Ókori államberendezkedések

(Athén, Spárta, Róma – principátus)

Az ókor az emberiség történelmének az írásbeliség megjelenésétől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig tartó korszaka. Az első ismert írásos emlékek a valószínűleg legrégibb írásformával, az ékírással készültek i. e. 3500 körül. Ezt tekintjük az ókor kezdetének. Az ókor végének a legtöbb történelemtudós a Nyugatrómai Birodalom bukását (476) tartja.Az ókori Görögország és az ókori Róma történelmét együttesen antikvitás vagy antik kor néven szokás emlegetni.

Athén korai története

Az athéni Akropolisz területe a neolitikum óta lakott. i. e. 1400-ra Athén a mükénéi civilizáció egyik erős központjává vált (ld. Thészeusz legendakörét). Más mükénéi centrumoktól eltérően – mint Mükéné, Pülosz – Athént nem fosztották ki, és nem néptelenedett el a dór vándorlás idején i. e. 1200 körül, és az athéniak mindig úgy tartották, hogy ők "tiszta" iónok dór elem nélkül. Mindenesetre Athén elvesztette minden hatalmát és valószínűleg kis hegyi erőddé süllyedt.

Az i. e. 8. századra Athén újra felemelkedett, a görög világban való központi fekvése, biztonságos akropolisza és tengeri kijárata folytán, ami természetes előnyt biztosított számára olyan potenciális riválisokkal szemben, mint Thébai és Spárta. Az i. e. 1. évezred elejétől Athén önálló városállam (polisz) volt, amit eleinte királyok kormányoztak. A király a földbirtokos arisztokrácia élén állt, akiket Eupatridáknak ("jószületésűek") neveztek, akiknek kormányzati eszköze az Arész dombján, az Areioszpagoszon ülésező hasonló nevű tanács volt. Ez a tanács nevezte kia város vezetőjét, az arkhónt, majd később az arkhónokat.

Ebben az időszakban Athénnak sikerült Attika más városait és falvait irányítása alá vonnia. Ez a folyamat, a szünoikia ("összehozni egy otthonba") a görög szárazföld legnagyobb és leggazdagabb államát hozta létre, de úgyszintén egy nagy osztályt is, amit a nemesség kizárt a politikai életből. Az i. e. 7. századra fokozódott a társadalmi nyugtalanság és az Areioszpagosz megbízta Drakónt, hogy hozzon szigorú törvényeket ("drákói törvények"). Amikor ez eredménytelen maradt, Szolónt bízták meg, hogy hozzon létre új alkotmányt (kb. i. e. 594).

Reform és demokrácia

A demokrácia kialakulásának első fő állomása Drakónnak köszönhető. Ő írásba foglalta a törvényeket, ezzel megszüntetve a szokásjogot. Törvényeit vérrel írta le, ez is mutatja a törvények szigorát. Azt gondolta, hogy a kis érték lopása is nagy bűn, és ezért halálbüntetés járt érte. Drakón törvényei az arisztokrácia érdekeit szolgálták.

A volt arkhón, Szolón reformjai (kb. i. e. 570-es évek) gazdasági és politikai kérdéseket is érintettek. Az Eupatridák hatalmát csökkentette az adósrabszolgaság eltörlésével, a nagy földbirtokok felosztásával, ami lehetővé tette a sikeres városi kereskedőosztály felemelkedését. Politikailag Szolón négy osztályra osztotta az Athéniakat vagyonuk és hadviselő képességük alapján. A legszegényebb osztály, a thészek, akik a társadalom többségét tették ki, először kapott politikai jogokat azzal, hogy szavazhatott az athéni

népgyűlésen, de csak a felső osztályok viselhettek hivatalt. Az Areioszpagosz tovább létezett, de hatalma csökkent.

A reform lerakta a majdani athéni demokrácia alapjait, de rövid távon képtelen volt lecsillapítani az osztálykonfliktusokat, és sok év küzdelmei után a Peiszisztratosz – Szolón erómenosza (Plutarkhosz) – vezette néppárt szerezte meg a hatalmat. Peiszisztratosz népszerű türannoszként vezette a várost, ami virágzásnak indult. A szolóni intézmények megmaradtak, csak családja és hívei kerültek a pozíciókba.

Peiszisztratosz i. e. 527-ben halt meg, a hatalomban fiai, Hippiász és Hipparkhosz követték. Ők sokkal kevésbé hozzáértő irányítóknak bizonyultak. i. e. 514-ben magánügyből kifolyólag Hipparkhoszt meggyilkolták (ld. zsarnokölők). Hippiász ekkor igazi diktatúrát vezetett be, ami rendkívül népszerűtlenné tette és egy spártai hadsereg segítségével i. e. 510-ben megbuktatták. Az arisztokrata származású radikális politikus Kleiszthenész ezután magához ragadta a kezdeményezést, és reformjaival bevezette a demokráciát Athénban.

Kleiszthenész reformjai a négy hagyományos attikai-jón phülé területi alapon 10 phülére osztotta Attikát, amelyik mindegyike 50 tagot küldhetett a buléba, avagy ötszázak tanácsába, ami minden nap összeült. Minden phülé 3 trittüszre oszlott. Egy trittüsz egy vagy több démoszból állt azok nagyságától függően. A népgyűlésen minden szabad polgár (politész) részt vehetett, választhatóságukat pedig a reform kiszélesítette, csak a legalsó, negyedik vagyoni osztály nem volt választható ekkor a buléba, arkhónok pedig már az első két osztály tagjai lehettek. Az Areioszpagosz számára csak az emberölési ügyek feletti bíráskodás és vallási ügyek maradtak. i. e. 487-től az arkhónokat nem választották, hanem sorsolták, csak a sztratégoszokat és a legfőbb gazdasági tisztviselőket választották továbbra is. Ez a rendszer bizonyos kisebb reformokkal rendkívül stabil maradt és fennált egészen a római időkig.

Spárta

Spárta az ókori Görögország egyik, szigoráról és katonaságáról nevezetes dór állama volt a Peloponnészoszi-félszigeten, amely hosszú ideig Hellasz egyik legnagyobb és legjelentősebb polisza volt.

A spártai rendszer kialakítását a törvényhozó Lükurgosznak tulajdonítja a hagyomány kb. az i. e. 8. században, de az ő valóságos személy voltát már az ókorban is kétségbe vonták. A történelmi adatok szerint a spártai egyenlőség eszméje és sok más jellemzően spártainak tartott vonás sokkal későbbi fejlemény. A vagyoni egyenlőség sohasem állt fenn. Az i. e. 6. században és az i. e. 5. században sok spártai – közülük csak egy király, Damaratosz – nyert olümpiai kocsiversenyt, amihez drága istállót és lovakat kellett tartani, és ezt csak nagyon gazdagok engedhették meg maguknak. Spártában virágzott az elefántcsont-, kerámia- és fémművesség az i. e. 7. században és az i. e. 6. században, ami az intenzív kereskedelem révén eljutott az etruszkokhoz, Hispániába, Észak-Afrikába, Galliába, de a magyarországi Ártándról is kerültek elő emlékei. Ennek a virágzásnak i. e. 525 körül valami hirtelen véget vetett, a polgárok közismert munkatilalma ezután alakulhatott ki, de ennek létezését néhány kutató újabban megkérdőjelezi.

A rendszer általunk ismert végső formájában minden spártai egyformán fel volt jogosítva az államéletben való részvételre; ez a jogosultság ahhoz a feltételhez volt kötve, hogy az illető polgár spártai nevelésben részesült, spártai fegyelem és erkölcsök szerint él s járulékát a férfiak közös ebédjéhez (szüsszitia) szabályszerűen lerója. A fiúk nevelése (agogé) arra

irányult, hogy edzettek, erősek és ügyesek, feljebbvalóik iránt engedelmesek legyenek. A 7-ik életévtől kezdve egész a hadköteles korig (20-ik életév) elvonták őket a házi neveléstől, tagokba (ilai) és századokba (agélai) sorozták őket, ahol paidonomoszok vezetése alatt gimnasztikai és hadi gyakorlatokat űztek, ezenkivül bizonyos táncokra és kardalok éneklésére tanították őket. A 20-ik életévvel kezdetét vette a hadkötelezettség, eleinte könnyebb gyakorlatokkal, a helótákra való felvigyázással stb., s a 60. életévig tartott. A hadkötelezettség az országon kívüli szolgálatra is kiterjedt. A lányokat is bevonták a táncba, kardalok éneklésébe s a gimnasztikába.

A spártai társadalom élén a két király állt, akik két családból, az Agiadák és Eurüpóntidák közül kerültek ki. A trónt a legidősebb fiú örökölte mindkét dinasztiában, de volt egy külön szabály, hogy ha a királynak trónra lépése után is született fia, akkor ez vagy ezek közül a legidősebb lett az utóda. Miután a királyok legfontosabb szerepe a hadsereg vezetése volt, ha az egyik király kiskorú volt, akkor helyette egyik férfi családtagja intézte régensként az ügyeket.

A többi teljes jogú polgár, az ún. egyenlőek elvileg egyenlő jogokkal rendelkeztek. Részt vehettek a népgyűlésen (apella), ami megválasztotta közülük a legfontosabb tisztségviselőket, az 5 ephoroszt, akik egyes egykorú vélemények szerint a tényleges hatalmat birtokolva türannoszként vezették Spártát. A vének tanácsába a gerúsziába élethossziglan választották a tagokat a 60 évesnél idősebb polgárok közül. A teljes jogú polgárok mellett Spárta egy igen tagolt társadalommal bírt:

Teljes jogú polgárok: o a homoioszok voltak a teljes jogú polgárok, ezt a jogot a legidősebb fiú

örökölte csak automatikusan Részleges jogúak vagy a polgárjog reményével bírók

o a hüpomeiónok spártai születésű polgárok, másodszülöttek, akiknek nem jutott klarosz

o a mothaxok törvénytelen gyerekek voltak, akik a teljes jogú polgárok módjára kaptak kiképzést és teljesítettek katonai szolgálatot.

o a treszanteszek olyan spártaiak voltak, akiket kizártak a teljes jogú polgárok (homoiosz) közül, mivel a harctéren gyáván viselkedtek.

o a trophimoszok perioikoszok vagy külföldiek gyermekei voltak, akik spártai nevelésen mentek keresztül

o a neodamódészek hoplitaként való szolgálatáért felszabadított helóta volt az ókori Spártában.

o a nothoszok is törvénytelen gyerekek voltak, de ők nem kaptak spártai nevelést.

Körüllakók o a perioikoszok, szabad, saját településeiken autonómiával rendelkező

népcsoport voltak.o a szkiritészek a spártai állam határán, Szkiritiszben lakó, a perioikoszokéhoz

hasonlítható helyzetű csoport voltak. Szolgák

o a helóták az ókori Spárta földművelő, jobbágysorú (tehát nem rabszolga), a poliszban politikai jogokkal nem rendelkező rétege voltak.

o a duloszok adható-vehető rabszolgák voltak.

Principátus

A principatus a Római Császárság első uralmi berendezkedése volt. Bár kétségtelenül monarchikus berendezkedésnek minősül, a Római Köztársaság számos politikai és társadalmi intézményét átörökítette, ha csak névleg is. Később a despotikus jellegű dominatus váltotta fel, mely egészen a bizánci időszakig fennmaradt.

Az elnevezés eredete

A római res publica idején az államügyeket irányító senatusban minden évben kijelöltek egy tekintélyes senatort, akinek az a megtisztelő szerep járt, hogy elsőként szavazhatott. Őket nevezték princeps senatusnak, a „senatus elöljárójának”. A cím legfeljebb viselőjének megbecsültségét, politikai súlyát jelölte, ám konkrét hatalom nem párosult hozzá.

Octavianus, a későbbi Augustus érdeme, hogy a princepsi címre egyeduralmat tudott alapozni. Miután a Kr. e. 1. század során a legtöbb nagy múltú, befolyásos politikuscsalád létszáma erősen megritkult, képviselőik pedig a viharos időkben életüket vagy vagyonukat vesztették, Marcus Antonius legyőzésével az ifjú politikus egyedüli „erős emberként” maradt meg a római politika színpadán. Helyzetét erősítette, hogy miután Kr. e. 30-ban Egyiptom birtokosa lett, mérhetetlen gazdagság felett rendelkezhetett, amelyből továbbra is fenn tudta tartani hadseregét. A lehetőség adott volt egy leplezetlen katonai diktatúra kiépítésére, ám Octavianus tanult Julius Caesar hibájából – egyeduralmát úgy alapozta meg, hogy látszólag a köztársasági kereteken belül maradt, nem hágott át egyetlen korábbi törvényt sem, amit Caesar gátlástalanul megtett tisztséghalmozásaival.

A leggazdagabb és legkomolyabb haderővel rendelkező római együttműködése a senatusszal harmonikus volt, ezt garantálta a princepsi cím. Ennek birtokában ugyanis Augustus úgy jelezhette a birodalmi előkelőségek számára, hogy mi a szándéka, hogy annak módjában állt legalább beleegyezését kifejezni, így látszólag továbbra is a senatus határozatai irányították a birodalmat.

A principatus: köztársasági formákkal leplezett egyeduralmi forma. Élén a princeps áll.

A principatus története

Augustus és utódai, a Iulius–Claudius-dinasztia császárai nem sokban változtattak az augustusi államberendezkedésen, bár Claudius már megkezdte saját adminisztrációja függetlenítését az államitól (a scriniumok létrehozásával). A Flaviusok az öröklött modellt vitték tovább: Vespasianust például a senatus tette császárrá az Augustust megillető minden jog hivatalos ráruházásával.

Nerva 96-os trónra lépésével, az ún. „Antoninus-dinasztia” 193-ig tartó uralkodásával a senatus és a princepsek együttműködésének virágkora kezdődött. Nem véletlenül Traianust illették optimus princeps (legjobb császár) címmel – a korban divatos sztoikus felfogásnak nagyon jól megfelelt, hogy az egyes uralkodók nem családjukban örökítik tovább a trónt, hanem a legalkalmasabbnak tűnő személy adoptálásával jelölnek ki utódot. Ez a rend Commodus esetében már felborult, és az önmagát istenítő uralkodó meggyilkolását követően a principatus rendje a leplezetlen katonai monarchia felé tolódott el.

Már a Severusok alatt komoly hangsúlyt fektettek a hadsereg támogatásának megnyerésére, illetve fenntartására az egyes uralkodók, majd a katonacsászárok korának 235-ben kezdődő zűrzavaros, belső trónviszályoktól és külső támadásoktól terhes évtizedeiben gyakorlatilag kizárólagossá vált a katonai bázis favorizálása a senatus rovására.

Amikor Diocletianus 283-ban átvette a hatalmat, és végleg szakított a senatori elittel, bevezetve az erős vallási kultusszal párosuló, abszolutisztikus dominatus rendszerét, csak a 3. század folyamatainak betetőzése volt. Az új rendszer – igaz, I. Constantinusnak és utódainak köszönhetően keresztény ideológiával áthangszerelve – életképesnek bizonyult, amit a Bizánci Birodalom 1453-ig tartó története is igazol.