regi.tankonyvtar.hu · web viewhistória 1986-01 história 1986-01 minden jog fenntartva....

História 1986-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1986-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Finnugor vagy bolgártörök?� ................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 51. A magyar kalandozások .......................................................................................................... 52. Képek ...................................................................................................................................... 7

3. ....................................................................................................................................................... 111. A honfoglalás vitás kérdései. Interjú Györffy Györggyel. ................................................... 112. Képek ................................................................................................................................... 15

4. ....................................................................................................................................................... 181. A honfoglalás elõtt. Kronológia ........................................................................................... 18

5. ....................................................................................................................................................... 201. A Kónsztantinosz Prophürogennétosz (Bíborbanszületett Konstantin) bizánci császár által használt Megasz Moraviász megjelölés f ................................................................................. 202. Képek ................................................................................................................................... 20

6. ....................................................................................................................................................... 221. A morvák birodalma� � ............................................................................................................. 222. Képek ................................................................................................................................... 24

7. ....................................................................................................................................................... 271. Hogyan lett Moráviából Nagy Morva?� � ................................................................................ 272. Képek ................................................................................................................................... 29

8. ....................................................................................................................................................... 321. Nagymorávia délen? Interjú Püspöki Nagy Péterrel� ........................................................... 322. Képek ................................................................................................................................... 33

9. ....................................................................................................................................................... 341. Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedésérõl ................................................................ 342. Képek ................................................................................................................................... 36

10. ..................................................................................................................................................... 371. Együttélõk ............................................................................................................................ 37

11. ...................................................................................................................................................... 401. Az egyetem-alapító Pázmány ............................................................................................... 402. Képek ................................................................................................................................... 42

12. ..................................................................................................................................................... 441. Viták az emigrációban .......................................................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 46

13. ..................................................................................................................................................... 501. Kun Béla a Krímben I. rész .................................................................................................. 502. Képek ................................................................................................................................... 53

14. ..................................................................................................................................................... 551. A Komintern VII. kongresszusa ........................................................................................... 552. Képek ................................................................................................................................... 57

15. ..................................................................................................................................................... 601. Nemzeti sérelembõl jobboldali radikalizmus ....................................................................... 60

16. ..................................................................................................................................................... 631. Jövõkép és politika. Egyenlõségesdi, tulajdon, munka I. rész ............................................. 63

17. ..................................................................................................................................................... 661. ...én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom� � ................................................................. 66


História 1986-01

2. Képek ................................................................................................................................... 6718. ..................................................................................................................................................... 70

1. Kossuth Lajos küzdelme a farkasokkal� � ................................................................................ 702. Képek ................................................................................................................................... 72

19. ..................................................................................................................................................... 751. A Görgei-szobor ................................................................................................................... 752. Képek ................................................................................................................................... 75


1. Finnugor vagy bolgártörök?�FODOR István

Finnugor vagy bolgár-török?

A címben jelzett kérdés természetesen nem arra vonatkozik, hogy honfoglalóink nyelve vagy mai magyar nyelvünk finnugor, avagy bolgár-török eredetű-e, hiszen nyelvünk származása és rokonsága réges-rég beigazolt tény. A kérdés mögött az a máig fel-felbukkanó vélekedés lappang, amely szerint a honfoglaló magyarság műveltsége s vezető rétege is bolgár-török eredetű lett volna, s a finnugor nyelvcsaládba tartozó magyar nyelv csak a köznép ajkán élt volna ekkoriban. Van-e valamilyen alapja e feltevésnek vagy légből kapott áltudományos ábránd csupán?

A bolgár-törökséggel való hosszú és intenzív történeti kapcsolatainkat már az a kétszázat meghaladó, nyelvünkben ma is élő bolgár-török jövevényszó is ékesszólóan bizonyítja, amelyek a földművelés (pl. tarló, árpa, búza, eke, sarló, boglya, szérű, őröl, dara, gyümölcs, alma, körte, dió, szőlő, bor, kender),az állattenyésztés (p1. bika, ökör, tinó, borjú, kos, kecske, gyapjú, disznó, ártány, karám, tyúk), a lakáskultúra (p1. sátor, kút, kapu, szék, bölcső, koporsó), valamint a társadalmi élet (p1. törvény, tanú, tolmács, bér, érdem, gyón)igen fontos szavai. A honfoglalást megelőző évszázadokban a magyarságot ért bolgár-török hatás tehát mindenképpen igen jelentős lehetett.

Az onogur vagy onogur-bolgár törzsszövetség 463-ban költözött Ázsiából Európába, s a Kaukázustól északra elterülő síkságon foglalt magának új hazát. 600 körül a Kubán folyó vidékén önálló birodalmat hoztak létre, amelyet 650 táján a szomszédos kazárok döntöttek meg. A bolgárság egy része ezt követően kazár alattvaló lett, s a Don–Donyec–Kubán vidékén élt. Két másik csoportjuk azonban kimenekült a kazár kagán fennhatósága alól. Az egyik Aszparuh vezetésével 680 körül nyugatra vándorolt s a Duna deltavidékén, a mai Havasalföldön s Bulgária északkeleti részén telepedett meg. A helybéli szláv törzsekkel együtt ez hozta létre a mai Bulgária elődállamát, amelyben lassanként a többségi szláv nyelv vált uralkodóvá. A másik csoport a Volga mentén észak felé vette útját, s a Kámának a Volgába folyásától délre telepedett meg. Törzseik itt hozták létre államukat 922 körül, amikor felvették Mohamed hitét. Élénk kereskedelmet folytató, gazdag városokkal büszkélkedő birodalmukat 1236-ban a tatárok a földdel tették egyenlővé.

Az onogur-bolgárok (vagy bolgár-törökök) a török nyelvnek azt az ősi változatát beszélték, amelynek egyedüli mai képviselője a Volga mellett élő csuvasok nyelve. Európában való megjelenésükkor a bolgár-törökök gazdálkodásának alapja a nomád állattartás volt, de jelentős lehetett földművelésük, kézműiparuk és kereskedelmük is.

Az összehasonlító régészeti vizsgálatokból egyértelműen kiderül, hogy a honfoglalás kori magyar és a 8–10. századi bolgár-török emlékanyag sok vonásában rokon, különösen a korai (még pogány rítusú) volgai bolgár és magyar temetők állnak egymáshoz igen közel. Mindkét nép halottas szokásának fontos eleme volt az ún. részleges lovastemetkezés, amikor az előkelő elhunyt sírjába helyezték lovának koponyáját és lábait a bőrrel együtt. (Hitük szerint a túlvilágon a paripa e testrészeiből újjáéled majd, s ott is szolgálja gazdáját.) Sok tekintetben hasonló továbbá a temetők rendje, a mellékletek közül a fegyverek, lószerszám s a viselet egy-két eleme.

Ugyancsak jó néhány hasonlóságot fedezhetünk fel a Don–Kubán vidéki bolgárok és honfoglalóink emlékanyaga között. Igaz, ennél a csoportnál jóval ritkábban fordulnak elő „magyar jellegű” lovastemetkezések, de a temetők rendjében és a mellékletek közt itt is sok a hasonlóság. Különösen figyelemreméltó azonban, hogy az itteni települések szinte hajszálra egyeznek a mi legkorábbi, 10–11. századi falvainkkal. Utcák nélküli, ún. szórt szerkezetű falutelepülések ezek, amelyek még magukon viselik a nomád életmód jó néhány jelét (jurta alakú felszíni vagy alig földbe mélyített épületek, a szabadtűzön használt cserépüstök nagy száma stb.).

Jóval kevesebb párhuzamot találunk a harmadik, a dunai bolgár népcsoport hagyatékában, ami kétségkívül igazolja, hogy a honfoglalás előtti magyarságnak a volgai és a doni bolgárokkal voltak intenzív történeti kapcsolatai, az ő szomszédságukban élhettek huzamosabb ideig. Jelen ismereteink szerint az látszik a legvalószínűbbnek, hogy őseink az időszámítás kezdete körüli időben a Dél-Urál keleti oldaláról a Volga és Urál közti területre költöztek. Nagy részük 700 körül innen dél-délnyugat felé húzódott, a Volga–Don–Donyec folyók vidékére, mely területet az első magyar fejedelem, Levedi neve után történetírásunk Levédiának nevez. (A magyarság egy része továbbra is korábbi szálláshelyén maradt, ezek utódait találta meg itt, Magna Hungariában, 1236-ban Julianus barát.) A déli irányba vándorló magyarság ekkor hosszabb ideig élhetett együtt az észak felé


mozgó, volgai bolgársággal. Feltehető, hogy a volgai bolgárok eszkilnevű törzsének egy töredéke ekkor csatlakozott a magyarsághoz, s bennük ismerhetjük fel a székelyekőseit, akik a honfoglalás korára teljesen elmagyarosodtak.

Levédiában pedig a doni bolgárokkal éltek elődeink nagyjából közös szállásterületen s ugyanazon politikai keretben is, a Kazár Kaganátus fennhatósága alatt.* Az erős kazár haderő ekkor hosszú időre békét tudott tartani a nomád hadak korábbi felvonulási útjaként szolgáló steppén. Ennek tudható be, hogy az egykori nomádok közül mind többen tértek át a keményebb munkával járó, de több eredménnyel kecsegtető földművelésre és a belterjesebb állattartásra. Az itt élő magyarság is részese volt e folyamatnak. Nomád őseink itt éppen a doni bolgárok példája nyomán léptek az újfajta gazdálkodás útjára. Ha megnézzük bolgár-török jövevényszavainkat, azt látjuk, belőlük éppen az a gazdasági folyamat (a földművelésre való áttérés) bontható ki, amit a régészet e területen megállapított. Bolgár-török jövevényszavaink zömét tehát minden bizonnyal Levédiában, a doni bolgárok nyelvéből kölcsönözhettük. Itt kapott jóval nagyobb szerepet nomád őseink gazdálkodásában a letelepült földművelés és a belterjesebb állattartás. Ily módon tehát a magyar–bolgár-török nyelvi kapcsolatok nagyjából 700 körül kezdődhettek.

Azt jelenti-e mindez, hogy őseinket valóban a bolgár-törökök tanították meg a földművelés és állattartás minden fortélyára? Válaszunk ma már egyértelműen negatív erre a kérdésre. Elődeink ugyanis még az ugor közösségben élve, a Kr. e. II. évezred első felében megismerkedtek a földműveléssel és az állattartással is. Lovas néppé is ekkor váltak, amit a magyar és obi-ugor nyelvekben meglévő, lótartással kapcsolatos szavak mellett (ló, fék, nyereg, kengyel, ostor, másodfű ló, harmadfű ló)a Dél-Urál vidékén előkerült régészeti leletek egész sora is bizonyít (búzamagvak, lovastemetkezések, istálló). Nem véletlen tehát, hogy a magyar lovasterminológia egyetlen bolgár-török szóval sem gazdagodott. A Kr. e. 1000 körüli időszakban vált a magyarság önálló néppé, s ez együtt járt egy fontos gazdasági változással is: elődeink ekkor tértek át a vándorló-legeltető nomád állattartásra, ami egyben későbbi hosszú vándorútjuk gazdasági oka is volt. Gazdálkodásukban ekkor nyilvánvalóan alárendelt szerepet kapott csak a földművelés, bár teljes hiányáról – éppúgy, mint egyetlen más nomád nép esetében sem – nem beszélhetünk.

A 700 körüli évtizedektől tehát a bolgár-törökök nem a földművelésre és állattartásra „tanították meg” elődeinket, csupán a földművelés és a belterjesebb állattartás jóval erősebb hagyományaival rendelkező gazdálkodásuk hagyott mélyreható nyomokat a magyarság gazdasági és műveltségi állapotában.

A magyarság vezető rétegének „töröksége” ellen az utóbbi időben egy igen lényeges régészeti bizonyíték is előkerült. Honfoglalóink halottas szokásának jellemző eleme volt, hogy az elhunytak arcát textil vagy bőr szemfedővel fedték le, s a szemek és a száj helyén erre zömmel ezüst, ritkábban arany vagy bronz lemezkéket vagy vereteket tettek. (Bizonyára azért, hogy az elhunyt fejében lakozó árnyéklelkét – ezt a régi magyar nyelvben az isz szóval jelölték – a szent, tiszta fémmel megvédjék a túlvilág gonosz szellemeitől, s egyúttal bent is tartsák azt a koponya üregében, hogy ne járjon vissza, ne nyugtalanítsa az élőket.) A Hajdúböszörmény mellett feltárt sírban például a halott szemeire arany lemezkéket, szájára bronz veretet helyeztek. Az egyik gazdag rakamazi sírban pedig a színházi álarchoz hasonló arany szem- és szájlemezt leltek.

E szemfedők pontos párhuzamait az Urá1vidéki rokon népeink temetőiben figyelhetjük meg a 6. századtól. Az Ob folyó partján feltárt 8–9. századi Barszov Gorodok nevű ősi obi-ugor temetőben a mienkhez hasonló ezüst lemezeket helyeztek a halott szemeire. A Káma melléki gorbunjatai 8. századi, bizonyára ős-zürjén temető egyik sírjában pedig az említett rakamazi szemfedő szintén aranyból készült párhuzama került elő. Legközelebbi nyelvrokonainknál, az obi-ugoroknál az ilyenfajta szemfedők használata úgyszólván napjainkig megfigyelhető.

Nyilvánvaló, hogy e halottas szokás akkoriban eresztett gyökeret elődeinknél, amikor nagyjából 600 és 700 között még rokon népeink közelében, a Volga–Urál közti Magna Hungariában éltek, tehát még a bolgár-törökséggel való közeli szomszédság előtt. Ezt a finnugor gyökerű hagyományt aztán töretlenül megőrizték még új hazájukban is, egészen a kereszténység elterjedéséig. Rendkívül figyelemreméltó, hogy ez a szokás a gazdag, előkelő halottaink sírjaiban figyelhető meg, tehát éppen az ún. vezető rétegnél! Nyilvánvaló, hogy ha e réteg nem magyar eredetű lett volna, nem őrizte volna ilyen konokul ezt az ősi magyar hagyományt.

Még egy érvet szokás felhozni vezető rétegünk idegen volta mellett. Azt ti., hogy a Felső-Tisza vidéki és kisalföldi gazdag férfisírjainkból előkerült ötvösremekek (tarsolylemezek, övveretek stb.) a csatlakozott kabarság ötvöseinek műhelyeiből kerültek ki, s e sírokba főként kabarok temetkeztek. Ötvösművészetünk eredetének vizsgálata azonban arra a felismerésre vezetett bennünket, hogy a csatlakozott – főleg bolgár-török – kabarságnak egyáltalában nem volt sajátja ez a művészet keleten, ennek kiformálódása – befogadva az iráni, steppei és bizánci ötvöshagyományok egy részét – már a magyar mesterek kezemunkája volt. E sírokban túlnyomórészt magyar elhunytak nyugodtak.


A címbéli kérdésre tehát nézetem szerint azt válaszolhatjuk, hogy honfoglalóink vezető rétege s a köznép is zömmel magyarokból, vagy már teljesen, vagy jórészt elmagyarosodott csatlakozott népelemekből állt. Természetesen voltak más, zömmel bolgár-török nyelvű népcsoportok, hiszen a kabarokról már fentebb szó esett, s a steppei vándorút során őseinkhez számos néptöredék csatlakozott (nyilván a forrásokból ismerteken kívül is), mint ahogyan több magyar néprész levált tőlük, mint a Magna Hungariában maradottak vagy a Kaukázus, déli részére költözött szavárd-magyarok. Embertani tekintetben különösen nem voltak őseink egyöntetűek, hiszen a számtalan steppei népkeveredés embertani arculatukon is nyomot hagyott. (Amit egyébként a honfoglalóink csontmaradványait vizsgáló antropológusok ki is mutattak.) Hogy a magyarság nem veszítette el nyelvét, annak alighanem kettős oka lehetett. Egyrészt őseinknek a steppei népek közt többé-kevésbé mindvégig sikerült megőrizni politikai és katonai önállóságukat, tehát egyik „nagy szomszéd” sem szórta szét nemzetségeiket a szélrózsa minden irányába. Másrészt pedig a steppén teljesen szokatlan és idegen finnugor eredetű nyelvük megnehezítette a szomszédokkal való kontaktusnak az etnikai egységre már káros elmélyülését (a nagyszámú, etnikailag vegyes házasságot). Valószínűleg így magyarázhatjuk azt, a kutatóknak már nem kevés fejtörést okozó „csodát”, hogy őseink vándorútjuk során mindvégig megőrizték népi alkatukat a steppe iráni, majd török nyelvű tengerében.

* A magyarok vándorlásáról vö. Váczy Péter Etelköz című cikkét. História, 1985/4. szám.

2. Képek


1. A magyar kalandozásokKRISTÓ Gyula

A magyar kalandozások

Mai ismereteink szerint a bizonyosan a kalandozó magyarokra vonatkozó legkorábbi híradás a 830-as évek második felének eseményeivel kapcsolatos. Egy görög nyelvű történeti munka beszámol arról, hogy azok a makedónok, akiket még 813-ban Krum bolgár kán telepített le az Al-Duna bal partján, ekkor – a legnagyobb valószínűség szerint 836–838-ban – elhatározták, hogyvisszatérnek a bizánci birodalomba. A bolgárok meg akarták ezt akadályozni és szembeszálltak a makedónokkal. A csatában azonban a makedónok kerekedtek felül. A bolgárok ekkor az ungrokhoz (magyarokhoz) fordultak segítségért. Már éppen megérkeztek a bizánci császár hajói, hogy felvegyék és a bizánci birodalom fővárosába, Konstantinápolyba szállítsák a makedónokat, amikor bolgár felkérésre óriási tömegben megjelentek a hunok (magyarok). A makedónok készek voltak megütközni a frissen érkezettekkel, ám a türkök (magyarok) elsősorban zsákmányra vágytak, s ígyszóltak a makedónokhoz: „Adjátok nekünk mindazt, amitek van, és menjetek, ahová akartok.” A makedónok azonban nem engedelmeskedtek a – forrásban több néven szereplő – magyarok felszólításának, hanem megkezdték a behajózást. A magyarok harcba bocsátkoztak a makedónokkal és vereséget szenvedtek tőlük. Ez a legelső nyom a magyar kalandozásokról, amelyek még több mint 130 éven át folytatódtak, s rettegésben tartották előbb Európa keleti, majd nyugati és délkeleti részét. S már a legelső ismert magyar kalandozás is, mint csepp a tengerben, jól tükrözi a következő 13 évtized magyar portyáinak számos jellegzetességét: nemritkán idegen felkérésre szálltak hadba a magyarok, és a zsákmányszerzés vágya fűtötte őket.

Az első időkben a magyarok még levédiai, majd etelközi szállásterületükről indultak hadba. A honfoglalás előtti évtizedekből azonban alig néhány hadjárat konkrét emlékét őrizték meg a kútfők. A most említett 836–838. évi esemény után több mint húsz évvel később szólnak ismét írott források magyarokról. Amikor 861-ben a szláv írás egyik megalkotójára, Konstantin-Cirillre a Krím-félszigeten „rátámadtak az ugrok, farkasmódra üvöltve meg akarták őt ölni”, talán éppen portyázó magyarokkal találkozott a szláv apostol. Biztosabb nyom az a 862-ből való adat, miszerint a magyarok a mai Ausztria területén beavatkoztak a frank belviszályokba. 881-ben Szvatopluk morva fejedelem felkérésére a hozzájuk csatlakozott kabarokkal együtt a mai Bécs vidékén harcoltak a keleti frankok ellen. 892-ben viszont a keleti frankok bérelték fel a magyarokat, hogy Szvatopluk ellen támadjanak. 894-ben ismét fordítva: Szvatopluk oldalán vonultak hadba a keleti frankokkal szemben. 894 végén vagy 895 elején a bizánciak fordultak segélykéréssel a magyarokhoz, hogy megnyerjék őket a bolgárok ellen. A Levédiában, majd Etelközben élő magyarság tehát 836–895 között szállásterületétől olykor igen nagy távolságra vezetett hadjáratokat. A nyugati, illetve délnyugati irány mellett a honfoglalás előtt fontos volt a magyarok északra irányuló katonai akciósorozata is. Egy 880 körüli viszonyokat tükröző arab forrásban arról olvashatunk, hogy a magyarok „állandóan legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk”, továbbá hogy „meg-megrohanják a szlávokat” (egy más szöveghagyomány szerint: az oroszokat), vagy hogy állandóan portyára mennek a szlávok ellen”. Ezek az adatok arról vallanak, hogy a 836–895 közti hat évtizedben szinte élettevékenységükké vált a szomszédos, gazdagabb népek kirablása.

A magyar honfoglalás közvetlen előidézői az említett 895. évi bolgár–magyar háború, valamint a besenyőknek az etelközi magyar szállások elleni támadása volt. A Kárpát-medence birtokbavétele azonban nem jelentett törést a magyar kalandozásokban – ami arra mutat, hogy azok oka nem csak a legelőterület összeszűkülése volt az új hazában –, ám módosított azok irányain. Messze távolodván a keleti szlávoktól, az északi irány nem volt többé számottevő jelentőségű, viszont felerősödtek és számban megnövekedtek a nyugati portyák. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a nyugatra kalandozó magyarok bekerültek Nyugat-Európa – jobbára kolostori – írástudóinak látószögébe, s ettől kezdve nem évtizedenként egy-egy katonai akciójukról maradtak ránk esetleges, véletlenszerű tudósítások, hanem rendszeresen értesülünk tetteikről. Ígymódunk van megállapítani, hogy a honfoglalás utáni, nyugati irányú kalandozások előbb csak a közvetlen szomszédokat, majd a sikerek hatására a távolabbi országokat fenyegették. 899–905 között Észak-Itáliát, Karintiát, Morvaországot és Bajorországot támadták, 906-ban érték el első ízben Szászországot, 909-ben Svábföldet (Alamanniát), 910-ben Frankföldet (Franconiát). 911-ben keltek át először magyar portyázók a Rajna folyón, 915-ben északnyugati irányban a dán határig hatoltak, 922-ben jutottak el Dél-Itáliába (Apuliába), 926-ban és 937-ben egészen az Atlanti-óceánig nyomultak előre, 942-ben pedig az Ibér-félszigeten kalandoztak. A Kárpát-medencéből nyugat felé lebonyolított portyák 899-ben kezdődtek és 955-ben, az Augsburg melletti Lech-mezőn elszenvedett vereséggel zárultak. 56 év alatt 38 nyugati kalandozó akcióról van konkrét híradás, ami azt jelenti, hogy minden három év közül kettőben hadra keltek. A valóságban azonban nem ilyen egyenletesen oszlottak meg a portyák. 899 és 913 között, másfél évtizeden át, minden évben ismétlődtek, kivéve az egyetlen 907. évet, amikor a


magyaroknak az ellenük támadt bajorok ellen saját szállásterületükön kellett védelmi háborút folytatniuk. Egy-egy éves (914, 918, 923, 925) szünet után mindig gyorsan újraindultak a portyák. Hosszabb szünet talán csak 928–932, valamint 944–946 között következett be. Ám ez időtől kezdve már bizonyosan kell déli, délkeleti irányú – Bulgária és Bizánc elleni – támadásokkal is számolnunk. Ezeknek kezdete a honfoglalást követően bizonytalan, az utolsóra 970-ben került sor. A 899–970 közti 71 esztendőben kilenc ilyen hadjáratról tudunk konkrétan. Ez bizonyára nem a teljes szám, aligha hihetjük ugyanis, hogy errefelé átlagban nyolc évenként indult volna egy-egy hadjárat. A bizonytalanság oka a mostoha forrásadottságokban rejlik. A bizánci történetírás más jellegű volt, mint a nyugat-európai: kevéssé adott átfogó és részletező képet a magyarok portyáiról, mint a nyugat-európai. Ígypl. a korszak legfontosabb forrása, más vonatkozásokban egyenesen kulcsfontosságú műve, a magyar kalandozásokkal kortárs Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című írása egyáltalán nem szól a Bizánc elleni magyar kalandozásokról. Van azonban olyan megbízható kútfőnk, amely szerint a türkök (magyarok) egészen Bulcsú konstantinápolyi megkeresztelkedéséig szüntelenül pusztították a bizánci birodalom területét, sőt az után is, egészen Bulcsú 955-ben bekövetkező haláláig, sokszor támadtak a rómaiak (bizánciak) ellen.

A honfoglalást követő magyar kalandozások kettős iránya arra mutat, hogy azokat nem lehet egy központból irányított, tervszerűen lebonyolított törzsszövetségi vállalkozásoknak tekinteni. A katonai akciók ilyen törzsszövetségi jellege legfeljebb a honfoglalás előtti és körüli időkre lehet igaz. 917-től kezdve sok olyan esztendőt ismerünk, amelyben a magyarok több irányban kalandoztak, az egyik hadszíntéren győzelmet, a másikon esetleg éppen vereséget szenvedve. Ha tényleg egy központ irányította volna a portyákat, aligha tette volna ki az egyes részeket a nagyobb valószínűség szerint bekövetkező fiaskónak, amikor az egész magyar haderőt is egyetlen fronton hadba küldhette volna. De ilyen egyetlen központ, amely a magyarok hadügyei felett tényleges fennhatóságot gyakorolt volna, a 910-es évek óta bizonyára nem volt. A kalandozások utolsó fél évszázadában a központi (fejedelmi) hatalom nagyfokú hanyatlása következett be. Bíborbanszületett Konstantin idézett munkájában nyíltan utal arra, hogy a magyarok nyolc törzse 950 táján nem engedelmeskedik a törzsszövetség vezetőinek, egy másik munkájában pedig úgy ítélte meg a magyar belviszonyokat, hogy az oda küldendő leveleket nem a magyarok egyetlen fejéhez kell címezni, hanem – ilyen híján – a törzsek vezetőihez.

A kalandozó hadjáratok zsákmányszerző jellege sem változott a honfoglalás után. A magyar harcosok olykor megelégedtek az élelem és más tárgyak (mindenekelőtt nemesfémek) elrablásával. 926-ban Sankt Gallenben a monostor kincstára iránt tudakozódtak, a harangláb csúcsán levő díszt is azért akarták megszerezni, mert azt remélték, hogy aranyból van. Az itteni barátok borát csak azért nem vitték magukkal, „mivel a szekereiken már bőviben voltak az ilyen zsákmánynak”. Amikor 934-ben – a besenyőkkel közösen – a bizánci birodalom területét dúlták, Konstantinápoly falai alatt a foglyul ejtett nőket és gyermekeket luxuscikkekért (ruhaneműkért) eladták. Arab kereskedők a 10. században gyakran megfordultak a magyar törzsek szállásterületén, hogy ott rabszolgákat vásároljanak; ezt az ellenértékül itt hagyott arab pénzek (dirhemek) bizonyítják. A magyarok foglyaik más részét megtanították a hadakozásra, sőt olykor szolgamunkára fogták őket házuk (sátruk) körül.

A kalandozó hadjáratok azonban nem a magyar népre kizárólagosan jellemző katonai akciók. Hasonló vonások jellemzik az 1. századbeli germánok, az 5–7. századi szlávok, a 7–9. századi arabok, a 8–11. századi vikingek (normannok) társadalmát is. A hadakozás minden népnél még az állam kialakulását megelőzően vált a népesség fő foglalkozásává, akkor, amikor a társadalom már régen elvesztette szociális egységét, s megindult a különböző osztályok kialakulása. E társadalmak élén szűk körű főnöki réteg jött létre, amely a kalandozó hadjáratokban további meggazdagodásának elsőrendű forrását látta. Ebbeli törekvése a társadalom zömét alkotó szabadok ellen irányult, akiknek rovására kívánt kivételezett helyzetbe kerülni. A portyázások embertömegét azonban mindenütt – így minden bizonnyal Magyarországon is – a szabadok alkották, akik maguk szintén részesedtek a megszerzett zsákmányból. A kalandozások mindenütt egyszerre jelentették az osztálytársadalom – és az állam – kialakulásához érkezett társadalom válságát, ugyanakkor biztosították is a válságból való kilábolás elodázását.

Ezek az évtizedek nem múltak el nyomtalanul a magyar társadalom felett sem. A kalandozások kudarca, kényszerű lezárulta azt fejezte ki, hogy egyetlen társadalom sem képes saját válságát tartósan más országok és népek rovására megoldani; de ha a portyák nem is számolhatták fel a társadalmi válságot, számos ponton hozzájárultak ennek majdani leküzdéséhez. Először: ha a fejedelmi hatalom a 10. század első felében fokozatosan hanyatlott és a század közepére mélypontra jutott is, megerősödtek az egyes törzsek vezetői. A főnököknek tehát sikerült mind gazdasági, mind politikai-katonai hatalmukat érvényesíteni egyfelől saját törzsük tömegei, másfelől pedig a törzsszövetségi vezetők felé. Másodszor: a rendszeres hadi események révén az egyes főnökök körül egyre határozottabb körvonalakkal alakult ki olyan katonai kíséret, amely háborús időkben külső, békés időkben belső elnyomó funkciók ellátására volt alkalmas. Harmadszor: a kalandozások emberanyagát alkotó szabad elem ugyan ekkor még nem süllyedt szolgává, de – főleg a kalandozások utolsó, egyre több kudarccal járó időszakában, amikor elmaradtak a rendszeres zsákmányok – mindinkább


elszegényedett, gyengültek esélyei arra, hogy szabad jogállását és főleg ténylegesen szabad helyzetét tartósan megőrizhesse. Negyedszer: a szolga (rabszolga) megjelenése a magyar társadalomban – előbb az idegen, majd a magyar etnikum sorában is – erjesztőleg hatott a társadalom további differenciálódására. A magyar társadalom a kalandozó hadjáratok 955., illetve 970. évi lezárultával úgy került ki e társadalomfejlődési szakaszból, hogybizonyos vezetői számára világossá vált: a válságot nem kint, hanem bent kell megoldani. Meg kell törni a nagyra nőtt hatalommal rendelkező törzsfők szeparatizmusát, alávetetté kell tenni a szabad népességet. Géza, majd fia, István békepolitikája ennek a feladatnak tett eleget. A kalandozások időszakának társadalomfejlődési mozzanatai biztosították az alapot a magyar államalapítás sikere számára.

2. Képek


1. A honfoglalás vitás kérdései. Interjú Györffy Györggyel.GYÖRFFY György

A honfoglalás vitás kérdései

1985-ben jelent meg a Magyarország története tíz kötetben sorozat első kötete, mely a kezdetektő 1242-ig tekinti át a magyarok és Magyarország történetét. A honfoglalás vitás kérdéseiről kérdeztük meg GYÖRFFY GYÖRGY-öt, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadóját, a kötet ezen fejezetének szerzőjét. Az interjút Pótó János készítette.

– Napjainkban a honfoglalás egyik legtöbbet vitatott kérdése annak időpontja. Általánosan elfogadott a magyarok Árpád vezetésével történt beköltözésének dátuma, létezik viszont egy másik vélemény – László Gyula kettős honfoglalás elméletére gondolok* –, mely szerint a magyarok már korábban megtelepedtek a Kárpát-medencében.

– Nem csupán nálunk, magyaroknál, de a legtöbb európai nép történetírásában fölmerül a kérdés, hogy őseik mióta laknak mai területükön, s vajon nem első foglalók-e? Az indoeurópai népek őshazája valahol Európa és Ázsia határvidékén volt, tehát leszármazottaik sem Ázsiában, sem Európában nem tekinthetők mai területükön őslakóknak. Ráadásul a mai népek kialakulása sokkal később történt. Franciaországban a római hódítás és a népvándorlás előtt nem laktak franciák, s az angolszászok átköltözése előtt Angliában sem laktak angolok. Ami a közelebbi szomszédságunkat illeti: kétségtelen, hogy az indoeurópai szétválás után, valahol a mai Nyugat-Oroszország és Kelet-Lengyelország határvidékén létrejött egy balti-szláv népcsoport, de a szlávok szétköltözése csupán a 6. századtól indult meg. Nem lehet arról sem beszélni, hogy bármelyik szláv nép „őslakó” lenne mai területén.

Hasonló problémák merülnek fel a dákok és románok tekintetében is. Traianus hódítása (106) előtt dákok laktak Erdély területén, a római hódítás pedig azt jelentette, hogy a dákok gyakorlatilag letűntek a történelem színpadáról. A rómaiak nem egészen 170 évig birtokolták Daciát, s ekkor – Eutropius közlése szerint – a római katonák és civilek kiürítették e tartományt, s az Al-Dunától délre hoztak létre egy új Daciát (Dacia ripensis). Idővel ez is megszűnt, mert a szláv, majd a bolgár népvándorlás teljesen új etnikai viszonyokat hozott létre az Al-Dunától délre eső területen.

Az európai népek egyike sem őslakos tehát a maga területén, ugyanakkor tudjuk, hogy helyükön olyan etnikumok éltek, melyek ma már nem léteznek, elenyésztek az évezredek során.

A kettős honfoglalás elmélete módosított változata annak a középkori felfogásnak, mely szerint a Szkítiából kijött magyarok azonosak más, ugyancsak Szkítiából kiszakadt népekkel: a szkítákkal és a hunokkal. Ez utóbbit a hunni-hungari nevek hasonlósága is igazolni látszott.

A legkorábbi magyar gesztában, mely a 11. század vége felé keletkezett, még csak arról volt szó, hogy a magyarok idejöttek arra a földre, mely korábban Attiláé volt. Anonymus már valamilyen távoli rokonságot tételez föl Attila és az Árpádok közt, viszont a székelyeket Attila népének nevezi. Ebből bontotta ki Kézai Simon, Kun László (1272–1290) krónikása a hun–magyar történetet, mely szerint a magyarok kétszer költöztek be a Kárpát-medencébe, először Attila, másodszor Árpád vezetése alatt. A múlt század második feléig ez a felfogás olyan kötelező tantétel volt a magyar történetírásban, mint ma keleti szomszédainknál a dákoromán elmélet.

Azóta már tudjuk, hogy mikor Attila 453-ban meghalt, a magyarok még messze keleten éltek. A magyarok szoros kapcsolatban lehettek valamilyen onogur nevű néppel, hiszen az ungar, hungarus név is ebből vezethető le. Priszkosz rétor († 473 k.), aki beszámol Attila udvaráról is, elmondja: 463 körül az Ural vidéken előnyomultak az onogurok, szaragurok és urogok. A magyarok tehát ekkor az Ural környékén éltek.

A kettős honfoglalás elmélete elsősorban régészeti leletekre épül. A 7. század végén ugyanis egy új régészeti kultúra jelenik meg az avar birodalomban: a korábbi préselt ezüst veretes ruhadíszeket felváltják a bronzöntéses, griffes-indás leletek. E leletcsoport előzményei visszavezethetők a minuszinszki medencéig. Valószínű tehát, hogy ekkor, a 7. század végén, az avar birodalomba beköltözött egy olyan keleti nép, mely sok tekintetben átalakította az avar társadalmat. Ezek a jövevények valószínűleg az onogurok szétválásakor, a 7. század utolsó


éveiben szakadtak ki Volga–Don közötti hazájukból, és kerültek a Kárpát-medencébe. A régészeti leletek a történeti forrásokkal egybevetve valószínűsítik, hogy a beköltözők az ogur, azaz bolgár törzsek közül váltak ki. Az onogurok – mai tudásunk szerint – bolgár-török nyelven beszéltek, s noha jelentős szerepük volt a magyarság kialakulásában, nem bizonyított, hogy a Kárpát-medencébe a 7. század végénbeköltözött csoportjuk magyarul beszélt volna. A régészeti leletekből az etnikum nyelvét csak akkor lehet meghatározni, ha írásos forrás is kerül elő. Az utóbbi években Szarvas mellett egy későavar sír mellékleteként előkerült egy tűtartó, melyen rovásírásos szöveg olvasható. Ez eléggé hasonlít a nagyszentmiklósi kincs felirataihoz.Jelenleg több kutató foglalkozik ezek megfejtésével. Komoly kísérlet történt a törökből való megfejtésre, de ma még nem áll elég emlék rendelkezésünkre ahhoz, hogy azt véglegesnek tekintsük, mint ahogy vitathatóak a nagyszentmiklósi kincs rovásírásos feliratainak megfejtései is. Ha ezt biztonsággal sikerül megoldani, választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy ez az ideköltözött késő-avar népesség milyen nyelven beszélt ezen a területen.

Hozzá kell azonban fűzni: a magyarok a „steppe-országút” peremén éltek. Ezen az útvonalon közel két évezreden keresztül különböző nomád népek vonultak nyugat felé. Elképzelhető, hogy valamelyik iráni vagy török nép magával sodort egy magyar néprészt a steppe pereméről. Ez azonban nem jelenthetett olyan embertömeget, amely megváltoztathatta volna a Kárpát-medence etnikai-nyelvi arculatát. Ma bizonyosnak csak az tekinthető, hogy a magyarok Árpád vezetésével költöztek a Kárpát-medencébe. Ezt az is alátámasztja, hogy a magyarok magukra használt összefoglaló népneve, amely összefűzi őket az ugorokkal, tehát a magyarnépnév, Dzsajháni khoraszáni emír arab nyelvű földrajzában (870 körül) szerepel, mint a Don és Duna közt elterülő Madzsgaria. Ugyanakkor a honfoglalást megelőző időben – ma ismert forrásaink szerint – ilyen nevű nép nem élt a Kárpát-medencében.

– Ez jellemezte tehát a Kárpát-medence etnikai viszonyait a honfoglalás előtt. Tekintsük most át a térség hatalmi helyzetét: milyen államok léteztek e területen? Az utóbbi években főként a csehszlovák és magyar történetírásban bontakozott ki vita a régi Morvaország kérdésében.

– E tárgyról szinte 200 éve vitáznak a történeti irodalomban. Itt és most nem a vitát ismertetném, hanem elsősorban azokat az egykorú forrásokat, amelyekből biztonsággal következtetni lehet a Kárpát-medence lakóira. Dzsajháni említett földrajzában vázolja Kelet-Európa földrajzi viszonyait. A magyarokról azt írja, hogy a Dontól a Dunáig terjedő területen laknak, s velük a Dunánál szomszédos a nándornak nevezett nép országa. A nándornév,mint ez Nándorfehérvár nevében meg is maradt, bolgárt jelent; a latin források ugyanis Nándorfehérvárt Alba Bulgaricának nevezik. Dzsajháni szerint a hegyek mögött 10 napi üres járóföld terül el a nándorok és a marótok (morvák) között. Ez a terület az Alfölddel azonosítható. Egyezik ezzel Nagy Alfréd földrajzi leírása, amely a frankoktól keletre, a bolgárok irányába egy pusztaságról beszél, s ez egybevág a kortárs Regino prümi apát († 915) leírásával is. Szerinte amikor a magyarok kijöttek Szkítiából, először az avarpannon pusztákra költöztek. A desertaszóval egy lakatlan vagy gyéren lakott területet, nyilván az Alföldet jelölte, mely több hatalom határai között gyepűn túli területnek számított. A továbbiakban elmondja, hogy a magyarok megszállták a morvák, a karantánok és a bolgárok végeit. A morva népnév és Morávia neve a Morava folyónevéből származik. Mivel két ilyen folyó volt a Duna völgyében, az egyik Pozsony fölött a Dunába ömlő Morava (Morva), a másik pedig Belgrád alatt a szintén a Dunába ömlő Morava, kétségtelen, hogy két Moráviával kell számolnunk. Az egyik az északi, a későbbi Nagymorávia, mely eredetileg csak a Morava völgyére terjedt ki, a másik a mai Szerbia területén, ennek létét bizánci források is megerősítik. Ez a kettősség zavart okoz a történetírás számára: felmerült a kérdés, hogy. nem kell-e „átrendezni” a honfoglalás kori Kárpát-medence történeti földrajzát?

A morvák és frankok harcait elbeszélő írásos források és a régészeti feltárások valószínűsítik, hogy Nagymorávia a későbbi Morvaország területén helyezkedett el. Szerintem e tekintetben a későbbi források nem perdöntő jelentőségűek. Azok a kutatók, akik délre, nem is annyira a Morava völgyébe, hanem inkább a tágabban vett Szerémségbe helyezik a Nagymorva birodalmat, főként Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913–959) leírására támaszkodnak. Nagymorávia azonban 902-ben megszűnt, Konstantin pedig ezután 50 évvel írta A birodalom kormányzásáról címen ismert művét.** Neki nem voltak erre vonatkozó forrásai, így nem is tudta pontosan, hol feküdt az a Morávia, melyet a magyarok fél évszázaddal korábban legyőztek. A morvák mindig a magyarok kapcsán bukkannak fel leírásában, csak annyit tud róluk biztosan, hogy a magyar honfoglalás következtében ez az ország megszűnt.

Morávia délre helyezésében komolynak tűnő érv az, hogy a források Metódot sirmiumi püspöknek mondják, a korai latin egyházszervezetben azonban gyakorlat volt egy új püspökséget egy ókori püspöki székhelyhez kapcsolni. A püspöki cím nem jelent szükségszerűen székhelyet is, hiszen a pogány népek esetében elsősorban térítő munkáról és nem egy kialakult egyházkerületről van szó. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Sirmium sem a Morava völgyében feküdt, így csak földrajzi nehézségekkel lehet a déli Moráviát a szerémségi Sirmiumhoz kapcsolni. Azt hiszem, nem árt néha a régi érveket felújítva megvizsgálni a mai álláspontok


érvényességét, de ebben az esetben – úgy vélem – nem kell változtatni azon az állásponton, amelyet Bóna István a tízkötetes magyar történetben képvisel.***

Itt kell utalnom Ján Dekan már két kiadásban megjelent Moravia Magna, A Nagymorva Birodalom – kora és művészete című könyvére. Ez a rendkívül szépen illusztrált könyv ugyanis történetileg tendenciózus felfogást képvisel. A munka – mint ez a Nagymorva Birodalom területi fejlődésecíműtérképről is megítélhető a mai Csehszlovákia 9. századi történeti előképét igyekszik megteremteni. Például hozom fel, hogy Csehországot a Morvaföld 874 utáni természetes terjeszkedése képpen tünteti fel, noha tudjuk, hogy Szvatopluk csupán a keleti frank császár hozzájárulásával terjeszthette ki hatalmát rövid időre a Cseh-medencére. A csehek fel is lázadtak ez ellen, és a bajorok oldalán több morvaellenes hadjáratban részt vettek. A Morvaföld „természetes terjeszkedését” kiterjeszti a Felső-Tisza vidékre, a mai Abaúj, Borsod, Zemplén és Heves megyék területére is, és feltünteti Feldebrőt és Zemplént, jelezve, mintha ezek régi morva emlékek lennének. Nincs azonban semmilyen olyan forrás, mely szerint a Tisza vízvidéke morva uralom alá került volna. Feldebrőről pedig egyértelmű megállapítást nyert, hogy Aba Sámuel király (1041–1044) családjának temetkezési helye volt. Zemplént neve után tekinthetjük szláv földvárnak is, de csupán Anonymusnál jelenik meg oly módon, hogy egy állítólagos Laborc nevű bolgár comestől foglalták volna el a magyarok. Valójában Zemplén mellett került elő néhány évtizede egy magyar vezéri sír. Ugyancsak kifogásolható a Szvatopluk által 882–892 között meghódított területek feltüntetése a térképen, valamint Kocel fejedelemsége, mely a térkép szerint egész Dél-Pannóniát foglalta volna magába, továbbá a morva uralomnak Szolnokig való kiterjesztése. Pribinát ténylegesen a 830-as években Nyitráról űzték el a morvák, mikor elfoglalták a Felvidék nyugati részét, a mai Nyugat-Szlovákiát, azonban ő és fia, Kocel comes a Dunántúlon német hűbérbirtokot kapott, melynek központja a mai Zalavár volt. Pécs és Sabaria ugyanekkor a salzburgi érsek birtoka volt. A Dunántúl egésze Nagy Károly hódítása (809 körül) után a frank birodalomhoz tartozott.

– A Kárpát-medence etnikai és hatalmi viszonyainak bemutatása után térjünk át a honfoglalás tulajdonképpeni lefolyására. A múlt század végén nagy vita zajlott arról, mikor kell ünnepelni Magyarország ezeréves fennállását. A millenniumi ünnepségeket végül 1896-ban rendezték. Ráadásul különböző történelmi művek különböző útvonalakon „vezették” a magyarságot a Kárpát-medencébe. Mikor, hogyan történt a honfoglalás?

– A millennium idején a kormány egy történész bizottságot alakított a honfoglalás évének megállapítására. A legtekintélyesebb, Pauler Gyula megállapítása szerint a honfoglalás 895-ben történt, az ünnepségek megrendezése szempontjából azonban kívánatosabbnak tűnt a későbbi, 896-os évszám. A 895-ös időpontot azóta is elfogadjuk, ma már azonban árnyaltabban látjuk az eseménytörténetet.

Régebben vita folyt arról, hogy a magyarok a Vereckei-hágón vagy Erdélyen keresztül érkeztek a Kárpát-medencébe. Anonymus csak a vereckei beköltözésről beszél, a 11. századi ősgesztának a magyar krónikákban fennmaradt monda-változatában pedig az áll, hogy a hét vezér és népe a sasok elől Erdélybe menekült, és ott Álmost megölték. A történetírók általában vagy az egyik, vagy a másik megoldást fogadták el. Szerintem mind a két beköltözés valószínűsíthető. Tudjuk, hogy az első besenyő támadás után a magyarok a Dnyeper és a Duna között helyezkedtek el. Ekkor kereste fel Bölcs Leó bizánci császár (886–912) követe az Al-Dunánál a magyarok vezéreit, Árpádot és Kurszánt, kérve őket, hogy támadják hátba a bolgárokat. Árpád fia, Levente 894-ben meg is támadta Észak-Bulgáriát. Ugyanakkor Szvatopluk és Árpád közt is létrejött egy szerződés (ezt a fehér ló mondája tükrözi), melynek értelmében a magyarok segédnépei a Dunántúlra kalandoztak, bizonyára azért, hogy a frank uralom gyengítésével Szvatopluknak Róma felé szabad átjárást biztosítsanak. A következő évben a magyarok Árpád vezette főserege – bizánci források szerint – nem tartózkodott Etelközben, mikor a bolgárok és az általuk felbérelt besenyők két oldalról megtámadták a magyarokat. Árpád ugyanis e támadást megelőzően nyomult be seregével a vereckei úton arra a területre, melyet a kortárs Regino is elsőként elfoglaltnak mond, az avarok pusztáira, az Alföldre. Árpád távollétét használták fel a bolgárok – akik kb. Szegedig, Csongrádig a Dél-Alföldet is birtokolták – a hét magyar törzs megtámadására, s e támadás következménye volt egy menekülésszerű másik honfoglalás, mely a Kárpátok hágóin át Erdélybe torkollt. Ezt a magyar krónika úgy írja le, hogy a magyarokat sasok támadták meg, felfalták állataikat, így menekülniük kellett a havasokon át Erdélybe. A vereckei és erdélyi honfoglalás tehát egyfajta „kettős” honfoglalás volt, egyrészt Árpád diadalmas győzelmei az Alföldön, másrészt az Etelközből elűzöttek menekülése Erdélybe.

Ez a 895-ben lezajlott honfoglalás a magyarok kezére juttatta a bolgár végeket a Maros területével és a Bánáttal együtt, a Felső-Tisza vidékét egészen Pestig. A Duna-Tisza köze, valamint az Ipoly és Sajó közti hegyvidék képezte a gyepűt az elfoglalt területek körül.

A magyarok öt évig ezután nem mozdultak, noha Bölcs Leó rá akarta venni őket arra, hogy támadják meg a besenyőket és térjenek vissza Etelközbe. Változást az hozott, hogy 899-ben Arnulf keleti frank császár felkérte a magyarokat, hogy támadják meg Berengár itáliai királyt. A magyarok levonultak Lombardiába, a Brenta mentén


tönkreverték Berengár seregét, de ottani kalandozásuk idején Arnulf meghalt. A magyar sereg 900-ban jött vissza Itáliából a Dunántúlon keresztül, mely az avar birodalom bukása után a keleti frank birodalomhoz tartozott, s melyre a morvák is igényt tartottak; időnként be is kalandozták, de tartósan elfoglalni sohasem tudták. 900-ban, Itáliából hazatérve szállták meg a magyarok a Dunántúlt, mivel – a korabeli értelmezés szerint – az Arnulffal kötött szövetség Arnulf halálával felbomlott. Az egyidejűleg vezetett Fuldai Évkönyvek 900 őszéreteszik Pannónia teljes elfoglalását. Ekkor ugyanis a magyarok a Duna déli és északi partján indítottak egy-egy sereget Bajorország ellen, s az évkönyvíró így fejezi be a hadjárat elbeszélését: „a magyarok... visszatértek... sajátjukba, Pannóniába”. Az a tény, hogy az egyik sereg a Duna északi partja mentén támadott, mutatja, hogy Morvaország déli része a Kis-Kárpátok vonaláig már ekkor a magyarok kezére került. Az az egykorú krónikaadat, mely szerint 902-ben a magyarok elfoglalták Morvaországot, már a Kis-Kárpátokon túli Moráviára vonatkozik.

– A történetírás sokáig lovas-nomád népnek ábrázolta a honfoglaló magyarságot. A köztudatban is jórészt ez é1 őseinkről, továbbá az, hogy a kalandozások kudarca után a meghódított szlávoktól tanulták meg a földművelést. Az újabb kutatások már árnyaltabb képet rajzolnak erről. Milyen volt a honfoglaló magyarság társadalmának szerkezete?

– A régi történeti irodalomban a honfoglalókról általában az a kép terjedt el, amit a kalandozó magyarok megjelenése a nyugatiakban kiváltott. A magyarok mint lovas harcosok jelentek meg Nyugaton, s a szerzetesek, akik leírták ezeket az eseményeket, el sem tudták képzelni, hogy a magyarok közt másfélék is vannak, mint akiket ők láttak. Az elmúlt évszázad ásatásai azonban háromféle temetőtípust tártak fel, s ez a magyar társadalom hármas osztottságát mutatja.

A múlt század óta tudott, hogy az ezüst veretes mellékletű, gyakran nyugati vagy keleti ezüstpénzeket is tartalmazó lovas sírok a kalandozó magyar vitézek maradványait rejtik. Régebben úgy gondolták, hogy minden magyar ilyen volt, de ma már tudjuk, ezek csak a magyarság harcos középrétegét jelentették. Nagy számban kerültek elő ugyanis köznépi temetők is, mégpedig olyan helyeken, ahol az Árpád-korban magyarok laktak. Ezek rejtik a magyarság nagy tömegét kitevő köznépet, mely nem vett részt a kalandozásokban: korán tavasszal kivonult a téli szállás mellé, szántott-vetett, majd távolabb legeltette állatait, de aratásra visszatért az állandó szállásra. A köznép életmódjában is világosan elkülöníthető a vitézektől. A magyar nyelv szókincsének a földművelésre vonatkozó ősi szavai s egyes régészeti leletek (p1. a sírokban talált sarlók) egyértelműen bizonyítják, hogy a honfoglaló köznép földet is művelt. A kalandozó vitézek rendszerint tavasz elején indultak útnak, s nemcsak az aratásra nem tértek vissza, de olykor a telet is idegenben töltötték. Kellett éljen idehaza olyan dolgozó köznép, mely a mezőgazdasági munkákat elvégezte.

A harmadik típust, a vezető réteget az arany mellékletes, karddal eltemetett magányos vezéri sírok képviselik. Ilyen került elő p1. a Nyírségben Geszteréden vagy Zemplén vára mellett. Ezek a hét vezér és leszármazottaiknak a tetemeit rejtik.

Tudjuk, hogy a magyarság hét törzsre tagolódott: Konstantin császár által feljegyzett névsoruk : Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, KérésKeszi. Még Etelközben csatlakozott hozzájuk a kabaroknak a kazárok ellen fellázadt három törzse; ezek valószínűleg részben török, részben iráni eredetűek. Mai napig sem tisztázott – mivel sem a régészeti feltárások, sem a helynévanyag nem ad biztos fogódzót –, hogy az egyes törzsek a honfoglalás után a Kárpát-medence mely részén települtek le.

A magyaroknak hét vezérük volt, ebbe azonban bele kell számítani azt a két vezéri dinasztiát is, mely a legfőbb vezetést a kezében tartotta.

Dzsajháni leírásából tudjuk, hogy a honfoglalás előtt a magyaroknak két fejedelme volt, az egyik a ténylegesen uralkodó hadvezér, a másik pedig egy névleges hatalommal rendelkező főfejedelem. Ez valamelyest hasonlít a Kazár Birodalom kettős királyságához, de távolról sem olyan szélsőségesen merev a fővezér és a szakrális főkirály funkcióinak elkülönülése, mint a kazároknál. Bíborbanszületett Konstantin Bulcsú harka és Tormás herceg elmondása alapján leírja, hogy a honfoglalás előtt a magyarok első fejedelme a nemes származású Levéd (Levedi) volt, a második fejedelmük pedig Álmos, aki vitézségéről ismert fiát, Árpádot ajánlotta fővezérnek.

A honfoglalást közvetlenül megelőzően Bölcs Leó követe az Al-Dunánál Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt. A kutatókban fölmerült a kérdés: ki azonosítható a mindenható fővezérrel, Árpád avagy Kurszán? Én úgy gondolom, hogy Árpád tartotta a kezében a főhatalmat, s az ő érdeme volt a Kárpát-medence elfoglalása. Hogy a többi vezérnek milyen szerepe volt ebben, nem tudjuk. Valószínűnek tartom, hogy a kabarok és székelyek fölötti uralom Árpád fiait illette, s ezáltal Árpád még nagyobb katonai erőt tudott összpontosítani arra, hogy hatalmát a többi vezér felett megszilárdítsa.


A magyar krónikák nem őrizték meg a 10. század hazai eseményeinek, a belső harcoknak a történetét, csupán az Árpádtól Szent Istvánig vezető leszármaztatást közölték: Árpád fia Zolta, Zolta fia Taksony, Taksony fia Géza és Géza fia Szent István a sorrend. A krónikaírók e leszármazásból arra következtettek, hogy az apát a fia követte az uralomban, s a felsoroltak voltak a magyarok fejedelmei. Bíborbanszületett Konstantin viszont nemcsak hogy Leventét tartja Árpád legidősebb fiának, de még négy fiút említ, s közülük a legfiatalabb Zolta. A nomád uralmi viszonyok ismeretében valószínűtlen, hogy a fejedelem öt fia közül közvetlenül a legfiatalabb következzen utána a fejedelemségben, hiszen ott szeniorátus uralkodott, azaz a fejedelmet a legidősebb, uralkodásra érett családtag, öcs, unokaöcs követte. Én abból, hogy Árpád két fő szállásterületén egyetlenegy fia szálláshelyének az emléke sem maradt fenn, arra következtetek, hogy Árpádot nem fiai követték a fejedelemségben, hanem Árpád unokaöccse, Szabolcs, akit a krónikák „második vezér”-nek tartanak, s aki Arpád Fehérvár körüli szálláshelyét is örökölte. Új források előkerülése azonban még a 10. századi fejedelemnévsort is módosíthatja. Fajsz fejedelemről p1. csak azóta van tudomásunk, mióta közzétették Bíborbanszületett Konstantin munkáját. Az ő idejében, 950 körül élt egy olyan fejedelem, akiről a magyar krónikák nem is tudnak.

– Van-e remény arra, hogy a vitás kérdések megoldódnak?

– A történelemben, mint más tudományokban sem, nincsenek végleges eredmények, mert minden megállapítás új kérdéseket szül. E kérdésekben a továbbhaladás útját a következőkben jelölném meg: először is minden forrásadat összegyűjtése. Másodszor a rendelkezésünkre álló írott adatok – melyeket latin, görög, szláv és arab, illetve perzsa nyelven írtak, melyekhez a jövőben talán rovásírásos feliratok is fognak járulni – pontos elemzése. E tekintetben szükséges az író egész stíluskészségének a vizsgálata, hiszen minden író egyéni kifejezésekkel, fordulatokkal él. Harmadszor igen fontos azt megállapítani, hogy az eseményeket elbeszélő szerző pártos volt-e vagy pártatlan, elfogult volt-e vagy közömbös a leírt események tekintetében. Negyedszer – és ezt gyakran elmulasztják a kérdés vizsgálói – elengedhetetlen a történeti adat behelyezése keletkezésének korába és körülményei közé. Így pl. mindig szem előtt kell tartani, hogy hány év választotta el a feljegyzőt a leírt eseménytől, de azt is, hogy térben milyen távolság volt a helyszín és a feljegyző között, mert a korai középkorban nem volt posta, nem voltak távirati irodák, sem rádió, sem televízió, és a távoli eseményekről csak kósza hírek jutottak el az íróhoz. Gondoljunk csak vissza, hogy a mongol kori utazónak, Plano Carpininek milyen elképzelései voltak Szibéria népeiről, s hogy ábrázolta ezeket a 12. századi világtérkép! Egyszeműek, meg a virágok illatából élő ormányos csodalények!

Befejezésképpen azt mondhatnám, hogyha a szerzők és az őket körülvevő világ gondolkodásmódját, mentalitását ismerjük, igazabban tudjuk értékelni szavaikat.

* Vö. e számunk 11. oldalon.

** Vö. Váczy Péter írását e számunk 14. oldalán.

*** Vö. László Gyula: A kettős honfoglalás. História, 1982/1. szám!

2. Képek


1. A honfoglalás elõtt. KronológiaKRÓNIKA

A honfoglalás előtt

9. Tiberius római császár leveri a pannon-dalmata lázadást és Pannóniát önálló tartománnyá szervezi. A délpannon törzsek egy részét Észak-Pannóniába telepítik a kelta bojuszok és eraviszkuszok közé.

1. évtized körül. Befejeződik a szarmaták egy törzsének, a jazigoknak letelepülése az Alföld és a Duna-Tisza közének északi részén. E területet a dákoktól hódítják el, a Tiszántúl azonban továbbra is dák uralom alatt marad.

105–106. A második dák háború során a római csapatok megsemmisítik Decebalus dák király seregeit, s Daciából a birodalom új provinciáját szervezik meg.

242–244. A karpok és gótok támadásai miatt a rómaiak kiürítik Daciának az őslakosság által lakott, kevéssé romanizált területét, s a limes vonalát az Olt vonalára vonják vissza.

250-es évek második fele. A megújuló gót támadások ellen megkezdődik a gepidáknak a Kárpát-medencébe áramlása, az al-dunai roxolánok pedig az Alföldre telepednek át.

260 körül. Gallienus császár a markomannok egyrészét Pannóniába telepíti be.

269 körül. A gepidák megtelepülnek a Kárpát-medence északkeleti részén.

271. A gót támadások miatt a rómaiak kiürítik Daciát, a romanizált lakosságot áttelepítik a Duna jobb partján kialakított új Daciába. A feladott Dacia területét gótok szállják meg.

320-as évek eleje. A gótok benyomulnak a Tiszántúlra. Az előlük menekülő szarmatákat Constantinus császár letelepíti a birodalomban.

376 január. Hun támadás szétszórja a gótok nyugati törzseit (vizigótok), akik a Kárpátokba menekülnek.

378 augusztus. Hadrianopolis mellett a rómaiak megsemmisítő vereséget szenvednek a gót-alán seregtől. 379 őszén egy nagyobb, gót, alán és hun harcosokból álló sereg végigpusztítja Pannóniát, majd megtelepednek a provinciában.

395. Hun támadás menekülésre készteti a Kárpát-medence germán törzseit. Nyugat felé indulnak a mai Észak-Magyarország területéről a vandálok a Pannóniától északra élő dunai szvébek (kvádok) , a Duna–Tisza közéről az alánok és a Szilézia területén élő vandál törzs, a szilingek.

430 körül. A hunok nagyfejedelme, Ruga, székhelyét a Kárpát-medencébe teszi át. Vele együtt betelepül a hun főerők jelentős része is.

433. A ravennai szerződéssel a Dunántúl hun uralom alá kerül. A hunok – a lakosságot kitelepítve – gyepűvé alakítják a Kelet-Dunántúlt.

453 tavasza. Attila meghal. Halála után birodalma felbomlik. A Kárpát-medencében egyetlen ütőképes hatalom marad, a Körös–Tisza–Szamos vidékén élő gepidák, akik birtokukba veszik a hunok országát az Olt torkolatáig.

455. A keletre vonuló hunok elfoglalják az osztrogótok földjét, akik 456-ban Pannónia délkeleti részébe költöznek. A hunok kiköltözése után a Duna–Tisza közének déli részét a szkirek, középső és északi részét valamint a Temesközt a szarmaták uralják. A szvébek a Duna-kanyartól a Morváig húzódó Kisalföldön, tőlük nyugatra pedig a keleti germán rugiak élnek.

470-es évek eleje. A gótok elhagyják a kipusztított Pannóniát. Helyükre, elsősorban a Dunántúl északi részébe a szvébek települnek.

487. Odoaker itáliai király legyőzi a rugiakat, 488-ban pedig kitelepíti Nyugat-Pannónia római lakosságát. A rugiak helyére, majd a dunántúli Kisalföldre a keleti germán herulok nyomulnak.


509. Alangobardok legyőzik és elűzik a herulokat, s megtelepednek Pannóniától északra a Duna mentén, majd Észak-Pannóniában.

535–536 körül. A bizánci-gót háború után a gepidák ismét megszállják a Dráva-Száva közét.

539. A gepidák elhódítják a keletrómai birodalomtól a Duna déli partján Belgrádtól az Olt torkolatáig húzódó területet, Dacia ripensist.

551. A langobardok bizánci segítséggel legyőzik a gepidákat, akiknek fel kell adni a Dunától délre eső területeiket.

567. A langobardok szövetséget kötnek az Al-Duna vidékén élő avarokkal a gepidák ellen. A koncentrált támadás következtében a gepida királyság összeomlik, területét az avarok szállják meg. Az avarok ekkor a langobardok ellen fordulnak, akik 568-ban átengedik nekik Pannóniát s Itáliába vonulnak. Így az egész Kárpát-medence avar fennhatóság alá kerül. Ezzel véget ér a germán törzsek hatszáz éves folyamatos betelepülése és másfélszáz éves uralma a Kárpát-medencében.

623–624. Az alpesi szláv törzsek, a vendek élére egy Samo nevű frank kereskedő és kísérete áll, és sikerrel verik vissza az avarok és frankok támadásait. Az avarok visszavonják határaikat s gyepűt létesítenek országuk és a szlávok közt.

670 körül. Új népcsoport jelenik meg a Kárpát-medencében. A régészeti és egyéb források alapján valószínű, hogy a betelepülők új hulláma a kazárok támadásakor az onogur-bolgár törzsszövetségből kiszakadt népekből állt.

803. Krum bolgár kán seregei a Tisza völgyébe nyomulnak. Az avarok erre meghódolnak Nagy Károly előtt, aki a frank birodalom bajor prefektusa alá rendelt önálló területté szervezi a keleti tartományt (Oriens), benne a dunántúli vazallus avar fejedelemséggel.

826. A bolgárok elfoglalják a Szerémséget és Szlavóniát.

820-as évek. Különböző, a bolgárok elől menekülő szláv népcsoportok telepednek be a Dunántúlra. A frankok a Nyitráról elmenekült Pribinának rendelik alá őket a 830-as évek közepén.


1. A Kónsztantinosz Prophürogennétosz (Bíborbanszületett Konstantin) bizánci császár által használt Megasz Moraviász megjelölés fKét térkép

A Kónsztantinosz Prophürogennétosz (Bíborbanszületett Konstantin) bizánci császár által használt Megasz Moraviász megjelölés földrajzi fogalom, ugyanolyan, mint a Breiagne–Grand Bretagne, Graecia–Magna Graecia, Hungaria–Magna Hungaria, és nem történelmi értékjelző vagy éppen a birodalmi nagyság jelzője. Morávia kiterjedése legnagyobb hódításai idején is mérsékelt volt; a mai Morvaországot, Alsó-Ausztria Duna feletti szakaszát, Nyugat-Szlovákiának a Garamig terjedő részét foglalta magában. Ezen belül igazi központja egy körülbelül 50×50 km-es terület. Csehország csupán alkalmi hűbérese volt, éppen a morva fennhatóság alatt építik ki a Přemyslidák önálló hatalmukat.

A morva állam belső szerkezetéről alig tudunk valamit. Nem voltak okleveles birtokviszonyai, uralkodói nem verettek pénzt, az írás idegen, többnyire idegen szolgálatban álló papok s néhány tanítványuk privilégiuma volt. Az egyetlen név szerint ismert központ, Velehrad lehetett az uralkodók és az egyház székhelye.

Az ásatások bizonyították ugyan a kiváltságos – frank fegyverekkel, ékszerekkel, méltóságjelvényekkel vagy azok helyi utánzataival eltemetett – vezető réteg (a forrásokból ismert optimates) létét, de gazdasági és társadalmi szerepének megvilágításával adósak maradtak. Igazolták a morva központokban az ekés földművelés meglétét, az állandó megtelepedést és egyes iparágak (ötvösök, kovácsok, ácsok) meghonosodását, viszonylagos fejlettségét, ezek azonban alig haladták meg a barbár Európa más népeinek gazdasági színvonalát. Igazolták a forrásokból ismert kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat is. Elsőhelyen a keleti frank birodalommal létesült szoros kapcsolatokat, az ékszerművesség területén – az alapvető avar örökségen túl – erőteljes balkáni, bizánci-szláv hatásokat. A sót szállító bolgárokkal való kapcsolatok bizonyítékaként néhány jellegzetes bolgár edény is előkerült morva telepeken és sírokban.

(Részlet a Magyarország története 1. kötetéből (Bp. 1984.). A fejezet szerzője: BÓNA ISTVÁN.)

2. Képek


1. A morvák birodalma� �VÉKONY Gábor

A morvák „birodalma”

A 8–9. század fordulója nagy változások kora Közép-Európa keleti részein. Az avarok 795-ben vereséget szenvednek Nagy Károly frank hadaitól, és az avar birodalom összeomlott.* A 800 karácsonyán császárrá koronázott frank uralkodó az egykori avar terület egy részét bekebelezte, nagyobb része mégis kívül marad a frank birodalmon. A Közép-Duna vidékén, Pannóniában azonban újra és újra frank seregek tűntek fel, hogy a nyugtalankodó népeket lecsendesítsék. Az avarok mellett a lázadások, a háborúk részvevői a szlávok is, akikkel a frankoknak különösen sok bajuk volt, hiszen keleti határukon végig szláv népcsoportok éltek. Határaik védelmére a frankok határgrófságokat hoztak létre, e határgrófságokon kívül pedig alávetett szláv fejedelemségek védték a birodalmat.

Ilyen határvédő szláv alakulat volt eredetileg a morva fejedelemség is. E nép nevével először 822-ben találkozunk, amikor követeik – más szláv népek követeivel együtt – ajándékokkal jelentek meg Jámbor Lajos előtt a frankfurti birodalmi gyűlésen. A Morva folyó menti szlávok – nevük is a folyó nevéből származik – ekkor még aligha élhettek egy fő uralma alatt. A frank birodalom keleti védelmi rendszerének végleges kialakítása (828) után azonban ez is hamarosan bekövetkezett. Az első morva fejedelem, Mojmír valószínűleg a 9. század harmincas éveiben egyesítette uralma alatt a Morva folyó vidékén élőszlávokat. Valamikor 833 és 838 között száműzte azt a Pribinát, aki később a Dunántúl délnyugati részén ugyancsak egy kis szláv fejedelemség, egy, a frankok által adományozott beneficium főnöke lett. Pribina elűzése azoknak a hatalmi harcoknak a része volt, amelyeknek eredményeként Mojmír egyedüli ura lett a morváknak. Valószínűleg Mojmír hatalomra kerülésével párhuzamosan fejeződött be a morvák keresztény hitre térítése is. Hogy azonban ennek számottevő eredményei nem voltak, arra az is utal, hogy a Mojmír által elűzött Pribinát Ratbod, a keleti frank területek grófja keresztelteti meg. Morvaország területén a 9. század második felében is ismerünk olyan temetőket, ahol pogány módra, hamvasztásosan temetkeztek.

Mojmír csupán másfél évtizedig tudta megtartani fejedelemségét. Az elpártolásra hajló fejedelem ellen Német Lajos 846-ban hadat vezetett, s megfosztotta hatalmától. Helyére Mojmír unokaöccsét, a túszként Regensburgban nevelt Rasztiszlávot ültette.

A határvidéki apró szláv fejedelemségek lázongása megszokott dolog volt. A morva fejedelemség esetében még sajátos körülmények is hozzájárultak a lázongások gyakoriságához. Morvaország és a frank birodalom közvetlen keleti szomszédja Bulgária volt, a bolgárok pedig többször beavatkoztak frank és morva ügyekbe is. A morva fejedelmek így számíthattak a bolgárok segítségére. Másrészt a keleti határvidék urai – különösen amikor királyfiak töltötték be e tisztet – többször lázadtak az uralkodó ellen; e lázadásokhoz pedig a morvák alkalmas segéderőként jöhettek számba. Nem csoda, hogy Rasztiszláv sem sokáig maradt nyugton. 853-ban a bolgárok és a szlávok megtámadták Német Lajost, de vereséget szenvedtek. E háborúban biztosan részt vettek a morvák is, akik ellen Német Lajos 855-ben hadat viselt. Noha a keleti frank seregek Morvaország nagy részét elpusztították és kirabolták, Rasztiszlávot nem tudták legyőzni, sőt válaszul a morva fejedelem végigpusztította a Duna jobb partján fekvő frank területeket. Az ellenségeskedések nyilván már korábban megkezdődtek, mert 852-ben egy frank előkelő a morvákhoz menekült. A frank főurak közül többen is kapcsolatban lehettek Rasztiszlávval, mert a keleti területek addigi őrgrófját, Ratbodot árulás és hűtlenség miatt megfosztották hivatalától, s helyére 856-ban Német Lajos fia, Karlmann került. 858-ban őt bízta meg a király a Rasztiszláv elleni hadjárattal. A királyfi azonban az apja ellen lázadt (861–863) és a morva fejedelem szövetségét kereste.

863-tó1 aztán felgyorsultak az események. Német Lajos Karlmann ellen gyűjtött sereget, de közben azt a hírt terjesztette, hogy a keletről jövő bolgárok segítségével a morvák ellen vonul. Ez év őszén azonban a bolgárok kénytelenek voltak letenni a fegyvert a bizánci seregek előtt, s felvenni a keresztény hitet. A bolgár kán, Borisz (a keresztségben kapott nevén: Mihály) azonban már 864 közepe felé újra a Közép-Duna vidékén van. A mai Bécstől kevéssel nyugatra fekvő Tullnban találkozott Német Lajossal, akivel szövetséget kötött, s mindketten bevonultak Morvaországba. Rasztiszlávot Dowina (Dévény) várában ostrom alá fogták; a szorongatott helyzetben levő morva fejedelem hűségesküt tett.

Ugyanebben az időben bizánci térítők is érkeznek morva földre, a „szláv testvérek”, Konstantin-Cirill és Metód. Életrajzaik ugyan szép történetet kerekítenek idejövetelük okairól – pl. Rasztiszláv követsége III. Mihály bizánci császárhoz szláv nyelven beszélő térítőkért –, a valóság azonban egyszerűbb és komorabb volt. A frissen


megkeresztelkedett bolgárok hadaival együtt bizánci térítőpapok, szerzetesek is feltűnnek a Közép-Duna vidékén, természetesen bizánci megbízásból.

Cirill és Metód morvaországi missziójának egyetemes művelődéstörténeti jelentősége van. Cirill megalkotja a szláv hangrendszernek megfelelő írást, a glagolicát, s egy bolgár nyelvjárásra – ez az ún. egyházi szláv vagy ószláv nyelv – különböző egyházi szövegeket fordít. A szláv irodalom bölcsője tehát a morvák földjén ringott. A morvák harca a keleti frank birodalommal szemben ettől kezdve egyházi harc is lesz. Cirill és Metód 867 végén, Rómába tartva, megfordulnak a kis délnyugat-dunántúli fejedelemség székhelyén is, Pribina fiánál, Kocelnél. A szláv nyelven, bizánci rítus szerint miséző, térítő testvérekre féltékenyen figyel fel a német klérus. A „szlávok apostolai” azonban Rómába mennek, ugyanakkor, amikor ott egy bolgár követség is tartózkodik, annak a Péternek a vezetésével, aki már korábban is megfordult a pápa városában, a Bizánc és Róma között ingadozó Bulgária képviselőjeként.

870-ben a bolgárok ugyan végleg Bizánc mellett döntenek, II. Adorján pápa (867–872) azonban még a bolgár földön álló Sirmium érseki székébe nevezi ki Metódot (869). De az új érsek már nem tudta elfoglalni székhelyét, mert a bolgárok 867–870-ben a keleti kereszténység mellett döntöttek. Metód ismét Kocelhez megy, 870-ben azonban a passaui püspök (hozzá tartozik a morvaországi misszió), Hermanrich elfogatta és fogságra vetette. Ugyanakkor Rasztiszlávot unokaöccse, Szvatopluk kiszolgáltatta a németeknek, akik megvakíttatták és kolostorba zárták. Morvaország közvetlen német fennhatóság alá került, az új fejedelmet, Szvatoplukot azonban hamarosan elűzték a morvák, s egyik rokonát, egy Szlavomir nevű papot tettek meg fejedelmükké. 871-ben Szvatoplukot küldték a németek a morvák ellen, de ő váratlanul visszapártolt övéihez, s élükön megsemmisítette a német sereget.

Ettől kezdve új időszak kezdődött a Morva folyó mentén. Szvatopluk 873-ban visszaküldte az előző évi háborúban ejtett német foglyokat, s hűséget és az évi adó pontos fizetését fogadta. Metód kiszabadult fogságából, s megtér Morvaországba. Tíz éves békés időszak következett, s valószínűleg ekkor számolhatunk a morva fejedelemség terjeszkedésével. Erről azonban jobbára megbízhatatlan adataink vannak. Tudjuk, hogy a csehek morva fennhatóság alá kerültek, s az is valószínű, hogy az Elba melletti szorbok is adót fizettek a morváknak. Szvatopluk északra való terjeszkedése részben alighanem német jóváhagyással történt, hiszen kapcsolatot tartott a német előkelőkkel. 882–884 között ismét háború dúlt a két ország közt. A harcokba a bolgárok is beavatkoztak, 883-ban Morvaország földjét dúlták. 884-ben aztán III. Károly a bajor–morva határon, Tulin közelében találkozott Szvatoplukkal, ahol véget vetettek az ellenségeskedésnek.

Közben folyt az egyházi harc is. VIII. János pápa a szláv nyelven miséző Metódot 880-ban Rómába idézte, hogy hithűségéről megbizonyosodjon, a bajor papok ugyanis eretnekséggel vádolták. Az érsek számára az események kedvezőtlenül alakultak. A pápa ugyan megerősítette Metódot jogaiban, de nyitrai püspökké egy sváb papot, Wichinget nevezte ki, s ez Metód jogainak csorbítása volt. 885-ben, Metód halálának évében, Wiching el is érte Metód tanítványainak kiűzését Morvaországból, s az érseki széket magának foglalta le. A tanítványok Bulgáriába és Bizáncba menekültek. Többükből a bolgár klérus jelentős személyisége lett.

Mindez Szvatopluk jóváhagyásával, s aligha a németek ellenére történt. A béke azonban így sem tartott sokáig. 890-ben ugyan az új király, Arnulf-Karlmann „balkézről” való fia – valahol a mai Ausztria területén találkozott Szvatoplukkal, s 891-ben is békekövetséget küldött hozzá, de a morvák 892-ben újra német területen pusztítottak. Arnulf nagy sereget gyűjtött ellenük, amihez a magyarok is csatlakoztak. A nagy hadsereg s a létrehozott szövetség ellenére Arnulf nem járt különösebb eredménnyel a morvákkal szemben. 894-ben azonban Szvatopluk meghalt, s ez meghozta a bajorok és a morvák között a békét. Szvatopluk örökösei, három fia uralma alatt azonban Morvaország hamarosan szétesett. Igaz, hogy IX. János pápa 898–899-ben még egy érseket és három püspököt szentelt fel a morváknak, de 902-ben a magyarok elfoglalták Morvaországot, s ettől kezdve a morvák magyar fennhatóság alá kerültek.

A morva fejedelemség elfoglalása mély nyomot hagyott a magyar hagyományban. E hagyomány szerint a honfoglaló magyarok ellenfele Szvatopluk, illetve a morvák megszemélyesítője Morot (Anonymusnál, Menumorout) volt. Szent Naum (az egyik Metód-tanítvány) életrajzában is azt olvashatjuk, hogy a morvák Bulgáriába menekültek, s földjük az ugrok (magyarok) birtokában maradt. Ugyanezt a hagyományt találjuk Bíborbanszületett Konstantin császárnál is, aki szerint a türkök (magyarok) elfoglalták Moráviát, amelynek lakói a szomszédos népekhez menekültek. Konstantin császár írja azt is, hogy a magyarok „Nagy Morávia” területén laknak, de ezt a területet (nem ismervén a 9. századi viszonyokat) már a magyarok szállásterülete alapján írja le, s ezért különös földrajzi ellentmondásokba keveredik. Az egykori, a régi Morávia a jól ismert középkori szóhasználat szerint „nagy”Morávia. Megvan ennek a névnek a magyarok által használt (de török eredetű) neve is. Anonymus Menumoroutnevében amoroutamorvák neve, amenupedig aligha más, mint a török men szó,amelynek „nagy” a jelentése.**


Morvaország tehát attól vált „naggyá” (lett „egykori”), hogy a magyarok elfoglalták. A valóságban a keleti frank határon lévő kis szláv fejedelemség volt, mint történetéből láthattuk fentebb. A morva fejedelemség jelentősége valóban nagy, „nagysága” azonban elsősorban Cirill és Metód tevékenységének következménye. Jellemző módon a Morva folyó mentén virágzó élet van a magyar foglalás után is, ami annak az eredménye, hogy a morváknak nem kellett állandó harcot vívniuk a németekkel, bajorokkal függetlenségükért, viszont a magyar kalandozó hadjáratok résztvevőiként gyakran gazdag zsákmányra tettek szert. Rasztiszláv és Szvatopluk egykori váraiban a mindennapi élet szintjén virágzó kézműves-ipari tevékenység folyt tovább is, és a kereskedelmi kapcsolatok távoli területekre vezettek.

* Vö. Váczy Péter cikkét e számunk 14. oldalán.

**Vö. Tomka Péter: Hová tűntek az avarok? História, 1981/2. szám.

KÉT TENGER MOSTA NAGYMORAVIA 1919-BEN

A csehszlovák állam megalapításának előkészítésében, a mellette szóló érvelésben már Masaryk 1917. évi Új Európa című munkájában is fontos szerepet kapott a csehszlovák államiság előzményeinek felsorolása, pl. a 7. századi csehszlovák állam németellenes küzdelmei, az 1628 után önállósult Szlovákia (!) európai védőbástya-szerepe és az a tény, hogy Szlovákia, mint az egykori Nagymorávia magja, csak a 10. században szakadt el az anyaországnak mondott Csehországtól. Az 1918–1919. évi történeti munkák, röpiratok az egységes csehszlovák nemzeti múlt megteremtését tűzték ki feladatul. A Csehszlovák nemzet tanulságos ezeregyszáz esztendős történelme (1918, 1919) című brosúra a nemzeti elnyomás sötét szimbólumaival és a szláv testvériség diadalának idillikus képi ábrázolásával körített népies összefoglalását adja az új államnemzet közös múltjának. (Szarka László)

2. Képek


1. Hogyan lett Moráviából Nagy Morva?� �VÁCZY Péter

Hogyan lett Moráviából „Nagy Morva”?

Bíborbanszületett VII. Konstantin császár († 959), ki az irodalom szeretetét még atyjától, Bölcs Leótól örökölte, látható kedvvel gyűjtötte össze idegen népek mondaanyagát. A birodalom kormányzásáról címen ismeretes könyvében sok olyan szövegrészt találunk, mely érdeklődését tanúsítja mindenfajta népi megnyilvánulás iránt. Az egyes népekről közölt fejezetek népi hangvétele, kifejezésmódja elárulja, hogy a tájékoztatók maguk a nép fiai voltak, akiknek szavait gyakran úgy nyersen tolmácsolva jegyezték le. Könyvének ezek a lapjai lényegesen különböznek azoktól a szövegrészektől, ahol a szerző valamelyik bizánci krónikás, már irodalmilag megmunkált szövegét használta fel. Olvassuk el pl. a Dalmáciáról összehordott anyagot, nem is egy, hanem két fejezetre tagolva (29, 30), vagy az elbeszélést a tengerparti horvátok (31), a szerbek (32) és az Adria-part más kisebb szláv népeinek eredetéről, nyelvéről, szokásairól stb. (33–36), és igazat adunk a császárnak, érdemes volt ezeket, ha kritikátlanul is, ilyen terjedelemben leközölni.

Mindezt tudva, a magyarokról szóló fejezeteket (13, 37–42, 18. sor) is más szemszögből fogjuk értékelni. Mert a magyarok nyilván – csakúgy, mint más ősi szervezetben élő népek –, amikor a bizánciak azt kérték tőlük, beszéljenek eredetükről, múltjukról, nem a rideg történeti tényeket sorolták fel, hanem azokat mintegy a monda világába átköltve adták elő, úgy, ahogy azt énekmondóiktól hallották. Mint minden műfajnak, a hősi éneknek is megvoltak a maga szabályai, melyeket az élőhagyomány tartott fenn. Honfoglalás kori hősi énekeinkből csak néhány foszlány maradt fenn latin nyelvű krónikás irodalmunkban, eredeti alakjukban egy sem. De e töredékek alapján is megállapítható, hogy hősi énekeink nem sokban különbözhettek az eurázsiai török-mongol népek szerzeményeitől és előadásuk módjától. Egyes jelekből ítélve honfoglalás kori énekeink javát nem is magyar nyelven szerezték, hanem a fejedelmi udvarok kívánalmainak megfelelően törökül, köztörök vagy bolgár-török változatban.

Éppen Konstantin császár jóvoltából ismeretes a besenyők szerepe a magyar honfoglalás történetében. A latinul író Regino más értesülés alapján ugyancsak a besenyőknek tulajdonítja, hogy a magyarok a Fekete-tenger partvidékéről mai hazájukba költöztek (889. évben). A besenyők akkor támadtak, amikor a magyar hadak a messzi távolban, Itáliában hosszan elkalandoztak (899. augusztustól 900 augusztusig). Az elpusztult haza (Etelköz) látványa bírta rá a magyarságot, hogy 900 késő őszén véglegesen birtokba vegye a frank kézen lévő Pannóniát, melyet kevéssel előbb átmenőben végigzsákmányolt. Szerintünk ez az adatokból felidézhető valóság.

Most nézzük meg, hogyan lett monda ebből. Örülnünk kell annak, hogy a honfoglalás mondájának éppen ez a kezdő része jutott kevésbé átdolgozott formában korunkra, persze latin kivonatban és prózában. „Amint a magyarok elhagyták Kijev városát, átkeltek a Havasokon egy olyan vidéken, ahol számtalan sast találtak. Soká nem maradhattak itt, mivel a sasok legyek módjára szálltak le a fákról és barmaikat, lovaikat felfalva elpusztították” – olvassuk a 14. századi krónikában. Így lettek a mondában a besenyők sasok, a régi haza pusztulásának okozói. Mondai elem az is, hogy a leírás szerint a havasokon való átkelés háromhónapon át tartott. Minthogy a magyaroknak menekülniük kellett a sasok elől, a hármas számjegy mindenképpen a keveset fejezi ki. Ugyanilyen értelemben használta a hármas számot az a magyar ember is, aki feltehetően Bölcs Leó Árpádhoz és Kurszánhoz küldött követét, Niketast, a hajóhad parancsnokát tájékoztatta a magyarok Levédiában eltöltött „három esztendejéről” (894). Kár volna ezt az időmeghatározást szó szerint venni. A követjelentést Konstantin császár forrásként használta fel idézett művében (38. fej.).

Már kevésbé használható számunkra a honfoglalásmondának az a töredéke, melyet a 14. századi magyar krónika Árpáddal kapcsolatban jegyzett fel (28. fej., vö. még 23. fej.). Kétségtelen, hogy jelen formájában magán viseli egy késői, tudálékos átdolgozás nyomát. „Az ország közepén”, a Nagyalföldön egy történelmi nevet viselő fejedelem uralkodik, Szvatopluk. Ő tehát a honfoglalás magyar hősének, Árpádnak az ellenfele, sőt – és ez a lényeges – egyetlen ellenfele, akitől azonban nem párviadalban kívánja megszerezni a jövendőbeli Magyarországot, hanem csellel, ajándékkal. Amikor végül is harcra kerül a sor, elmenekül a magyarok elől és „a Dunába veti magát, melynek sebes vizébe fullad”. Kései az átdolgozás, mert Szvatopluk neve kései alakban, mint Zuatapolug fordul elő. Ez annál feltűnőbb, mert a magyar krónikának későbbi fejezeteiben (122, 140) szerepel egy ilyen nevű cseh herceg Salamon király és a hercegek történetében, de Sentapolug, Sentepolug néven, mely átmeneti alak az újabb és az eredeti Zwentibald (Fuldai Évkönyvek) közt. A magyar krónikás nem állítja hőséről, hogy a híres-neves Szvatopluk morva fejedelem (870–894) lett volna, nyilván azért, mert nem is tudta. Ugyanis szerinte Szvatopluk Attila halála után kezdett uralkodni „Magyarország szívében” (circa partes


Danubii).

Hogy a mondahős eredeti nevét csak a későbbi krónikás változtatta meg a történeti hűség kedvéért, de szerencsétlen kézzel, az kitűnik az Álmos-ági történetírás egyik megjegyzéséből, mely a Bécsi Képes Krónikában maradt fenn (Chron. s. XIV. c. 23). „Van olyan hagyomány, hogy a Pannóniába másodszor visszatérő magyarok ott nem Zuatapolugot, hanem Marótot (Morot)találták az uralomban.” Következik a szerző nyakatekert magyarázkodása a genealógiából, ahová nem kívánjuk őt követni. A tudós beszél belőle, aki a magyar honfoglalásmondát vissza akarja csempészni a történeti valóságba, ám hasztalan. Szóval mégiscsak morva volt a mondahős, Árpád ellenfele, mivel a „marót” a „morva” név régi magyar alakja.

Vizsgálatunkban idáig jutva, ideje, hogy fellapozzuk Béla király (1172–1196) jegyzőjének Gesta Hungarorum című művét. Ő is azok közé tartozott, akik a tudományosság gőgjével fordultak el a népi, „paraszti” hagyománytól, fabulának, mesének bélyegezve azokat. Máskülönben ők is szívesen hallgatták az udvarházról udvarházra vándorló hivatásos énekmondók előadásait. Ma már szívesebben vettük volna, ha Anonymus eredetiben közli a magyarok honfoglalásmondáját. Ehelyett, ahogy mások is, csak annyit vett át a mondaanyagából, amennyit összeegyeztethetőnek vélt a 12. század végén hitelesnek gondolt történeti valósággal. Míg azonban a krónikások javarészt csak az iskola tudományával rendelkeztek, Névtelenünk kancelláriai állását arra használta fel, hogy adatokat gyűjtsön a királyi udvarba járó idegenektől és a gazdag múltú nemzetségek hagyományaiból. Nagy vonásokban meglepően helyes az a kép, melyet ilyen módon alkotott magának a honfoglalás előtti Duna–Tisza menti táj politikai arculatáról.

A mondában a honszerző Árpád csak egy Marót nevű fejedelemmel találta magát szembe. Anonymus rájött arra, hogy a monda a történteket nagyon is leegyszerűsítette, amikor a honfoglalást két fejedelem küzdelmeként énekelte meg. Pedig az ígért haza valójában nem egy, hanem több kisebb-nagyobb hatalmasság közt volt feldarabolva. Amit Anonymus a „rómaiak legelőjének” nevezett, megfelelt a frankok hajdani pannóniai szerzeményének, melynek határát két irányban a Duna határolta. A Dunától északra a Garam folyóig szerzőnk egy szláv fejedelemséget helyezett el. Fejedelme Nyitrán székelt, de a „cseh fejedelem” fősége alá tartozott. Noha morvák helyett csehekről van szó, a leírás pontosan illik Szvatopluk morva birodalmára, melyről Kosmas 1125-ig terjedő cseh krónikája valóban azt írja, hogy kelet felé a Garamig ért (I. köt. 14.). Itt a morvák közvetlen szomszédai lettek a bolgároknak, akiknek fősége alatt nemcsak a Duna–Tisza köze, hanem a Tiszántúl is kisebb-nagyobb hűbéres fejedelemségekkel telt meg. E tekintetben Névtelenünk akár az ún. Bajor Geográfust (Descriptiója 844–862 közt keletkezett) is idézhette volna, mert annak leírásában a csehek (Betheimare) után a morvák (Marharii), majd közvetlenül utánuk a bolgárok (Vulgarii) „mérhetetlen nagy területe és sok népe” következik. Az erdélyi bányavidék szintén bolgár kézben volt (Fuidai Évkönyvek 892). (Amit tehát Anonymus Gyalu erdélyi uralkodásáról ír, merő kitalálás.)

A monda alapszövege azonban helyenként még felismerhető a Névtelen művében. Nála is a Duna–Tisza közén van „Magyarország közepe”, ahol a fejedelmek leghatalmasabbja székel. Noha a neve Salán, Árpád cselből ugyanazt a víz- és fűkóstolót kéri tőle, mint a mondában Maróttól (Szvatopluktól). A mondabeli jelenet azután a Gestában is megmaradt, csak szereplői változtak meg. Marótnak tehát „távoznia” kellett, ha nem is örökre, hanem csak a Tiszántúlra, Bihar tartományba.

De olvassuk tovább a Névtelen szövegét. A bihari Marót unokáját viszont „a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonyt (amicas) tartott”. Hősi énekeinkkel foglalkozva, már korábban rámutattunk arra, hogy Anonymus ezt a névváltozatot a honfoglalásmonda egy bolgár-török változatából ismerhette meg, csak éppen félreértette. A men – miként a Kijev melletti egykori Men-Kermen városnév is bizonyítja – azt jelenti, hogy nagy, és főleg olyan összetételekben, mint nagyhét, nagyapa, nagynéni stb. használatos, csakhogy nem a magyarban, hanem a bolgár-törökben. De a magyarság török tudása Anonymus korára már bizonyosan kiveszett. A hősi énekek és a mondavilág viszont továbbra is őrizte a török szókincset, főleg a szereplő személyek nevében. Nemcsak Anonymus, hanem más se értette e szavakat, kifejezéseket. Az ő bűne legfeljebb az, hogy a „nagy” jelentésű men török szót magyar ménre magyarázta.

A monda a magyar honfoglalást két hős, Árpád és Marót, másképp Ménmarót párviadalának ábrázolta. A Marót azonban morvát jelent és tulajdonképpen magát a morva népet személyesítette meg. A honfoglalás eseménysorozatából ismert, hogy Morávia elfoglalása az utolsónak maradt. Talán ezzel lehet magyarázni azt, hogy Árpád mondai ellenfélnek éppen a morva nép képviselőjét kapta. Ennek következtében in medium Vngarie, ahogy a krónikás írja, vagyis az ország szívében állott fejedelmi székhelye, s birodalma természetesen a honfoglalók által meghódított egész föld. A „nagy” jelző a Ménmarót és Nagymarót nevekben nem ennek a birodalomnak nagyságára utal, bár így is lehetne érteni, hanem arra, hogy személyében maga a morva nép testesül meg. Általános jelenség a török-mongol népek körében a népnevet az uralkodó személynevéből magyarázni. Ilyen esetben a névadó mint ős jelenik meg. Ha aztán történetesen több ágra szakad a nép, az új


ágak az ős fejedelem fiaitól kapják nevüket. A magyar mondában szereplő Marót és Nagymarót nevét és személyét is valahogy így kell felfognunk.

A morvák névadója a valóságban az észak felől a Dunába ömlő Morava folyó, melynek vidékén valaha letelepedtek. Az avarok és a keleti szlávok körében mint marvani jelennek meg azon a frankfurti birodalmi gyűlésen, melyet Német Lajos keleti frank király 822-ben hívott össze. A frank évkönyvekben ettől kezdve találkozunk nevükkel. Feltűnő, hogy országukat sohasem említik Nagymorávia néven, de nemcsak a frank források, hanem olyan művek se, mint a szláv Cirill- és Metód-legenda, vagy Kosmas cseh krónikája.

Mégis van kivétel : VII. Konstantin császárnak A birodalom kormányzásáról írott könyve. Az öt hely közül, ahol a morvák országa előfordul, csak három nevezi Nagymoráviának, míg a másik két szöveghelyen az egyszerű Morávia elnevezést találjuk. Ha a kérdéses helyeket a szövegkritika szempontjából közelebbről megvizsgáljuk, a következő eredményre jutunk. Morávia archonjáról, Szvatoplukról szól a könyv egész 41. fejezete, éspedig arról, hogy miképp bomlott fel az ország a Szvatopluk fiúk széthúzása következtében. Egy idegen mondát beszél el, anyaga nem magyar eredetű. A következő, 42. fejezetben, ahol az országnév ugyancsak pusztán Morávia, a császár egy földrajzi leírás keretében többek között a türkök, azaz a magyarok lakóhelyét is meghatározza (19. sor). Ez sem magyar közlésen alapszik. Ezzel szemben Nagymorávia neve csak olyan szövegekben tűnik elő, melyek szorosan kapcsolódnak a.magyar történethez, s láthatóan magyar közlésre mennek vissza (13, 5. sor; 38, 58. sor; 40, 33. sor).

Még ennél a megfigyelésnél is jelentősebb az a megállapítás, hogy Konstantin szerint a magyarok új hazájukban „Morva földön laknak”. Ahol idegen forrásból idézett, Morávia – „nagy” jelző nélkül – valóban csak a Dunától északra fekvő, mai Moráviára vonatkozik. Így olvassuk a 41. fejezetben: „a türkök a morvákat teljesen tönkretették és elfoglalták országukat, amelyben most is laknak. A nép maradékai szétszéledve... türkökhöz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek.” Még világosabb a császár fogalmazása a 42. fejezet szöveghelyén: „A türkök a Duna folyón túl, Morávia földjén laknak, de azon innen is, a Duna és a Száva folyó között.” Máskülönben nem győzi ismételni, hogy a magyarok, miután elűzték őket a besenyők, „elűzték Nagy Morávia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak” (38, 57–60. sor). Vagy: Miután a császár megadja „Turkia” déli határát Traiánus császár hídjától Belgrádig, így, folytatja: „azokon túl van a kereszteletlen Nagy Morávia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvatopluk uralkodott (40, 33–34. sor). Nyilvánvaló, hogy a magyarok új hazája Konstantin szerint azonos Morávia területével.

Ötven évvel a honfoglalás után a magyarok már úgy adták elő a honfoglalás történetét Bizáncban, mintha egyetlenegy ellenségük lett volna, a morva, Szvatopluk népe, s mintha előzőleg egész országuk a morvák kezén lett volna. Nem tényeket soroltak fel, hanem a mondát mondták, el, a harcot Ménmaróttal, a Nagymorvával és megtelepedésüket ennek a mondahősnek birtokán. A görögök meghallgatták a közlő magyarokat, Konstantin császár pedig közlésüket úgy rögzítette könyvében, mintha az a magyar honfoglalás hiteles története lett volna.

2. Képek


1. Nagymorávia délen? Interjú Püspöki Nagy Péterrel�MŰHELY

PÜSPÖKI NAGY Péter

Nagymorávia – délen?

Napjaink történeti irodalmában egymással szöges ellentétben álló nézeteket olvashatunk Moráviáról, elsősorban annak 9. századi területi kiterjedéséről. Különböző kutatók különböző méretűnek rajzolják a hajdani országot, abban azonban többé-kevésbé egyetértenek, hogy a birodalom „magja” a Dunától északra, a Morva folyó völgyében volt. Létezik azonban egy másik álláspont is, mely Szvatopluk országát a Dunától délre, a Morava völgyébe, ill. a Szerémségbe helyezi. Erről kérdeztük meg PÜSPÖKI NAGY PÉTER pozsonyi történészt.

– Ön 1978 novemberében a Valóságban megjelent tanulmányában publikálta kutatásainak eredményét. Milyen forrásokra alapozza azt a véleményét, hogy Nagymorávia a Dunától délre, a Szerémségben terült el?

– Nagymorávia elhelyezkedésével kapcsolatban azokat az írott feljegyzéseket tartom elsődleges forrásnak, amelyek egyértelmű földrajzi adatokat tartalmaznak a kérdésről.

Az első kifejezetten földrajzi meghatározást a Bajor Geográfusként nyilvántartott, 840–870 között élt szerző művében találjuk, aki a frank birodalom dunai határán sorakozó, alakulófélben levő államokat is leírja. Megértéséhez tudni kell, hogy Passauig a Duna mindkét partja frank kézben volt. A frank fennhatóság a Duna jobbparti területén a Dráva folyó torkolatánál ért véget. A Passau és a Dráva torkolata közti Duna-szakasz balparti oldalán a Bajor Geográfus által említett első ország Csehország. Ezt követi egy Morvaország 11 civitassal (megyével, törzsi fejedelemséggel), majd a „mérhetetlenül nagy” Bulgária, végül egy másik Morvaország, a nagyobbik Morávia következik. (Nagyobb voltát a 30 civitas jelzi.) Ennek szükségszerű helye – mivel a Frank Birodalom dunai határán feküdt – szerintem a Dráva torkolatával szemben fekvő vidék.

Ugyanezt támasztja alá szerintem Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár, aki A birodalom kormányzásáról című, 948 körül írt művében pontosan meghatározza Szvatopluk országának – a megkereszteletlen Nagymoráviának – helyét. Szerinte a magyarok által elfoglalt Nagymorávia a Vaskapu (Traianus hídja), Belgrád és a Száva parti Sirmium körül feküdt.

A bizánci császár és a Bajor Geográfus véleményét valamennyi – egyértelmű földrajzi meghatározást tartalmazó – egykorú kútfő – szám szerint 23 – támogatja. A Fuldai Évkönyvek szerint például Német Lajos 846-ban Rasztiszlávot a Margus (folyó) mentén élő szlávok fejedelmévé tette. Csakhogy a Margus nem a dévényi szikla mellett a Dunába ömlő Morva folyó (hiszen annak latin neve Marus), hanem a Drávától keletre fekvő szerb Morava latin neve. Az azonosítást a szerbiai Morava torkolatánál a 4. században feltűnő margumi püspökség is bizonyítja.

A kútfőkből tehát két Morávia tűnik elő. A kisebbik szerintem azonos a későbbi Morva őrgrófsággal, ez már 833 óta keresztény volt. A másik, ún. „Nagy(obbik)” Morávia, ahol I. Mojmír, Rasztiszláv és Szvatopluk uralkodott, hosszú ideig pogány maradt. Megtérítésére csak Cirill és Metód missziója keretében került sor. E bizánci misszió működését az tette lehetővé, hogy Sirmium környékét ekkor mind a római pápa, mind a konstantinápolyi pátriárka magának vindikálta. (A Morva őrgrófság területén ez elképzelhetetlen lett volna.) Nagymorávia területét a Duna–Tisza közén keresztül Nyitna irányába – mint ezt Theotmár salzburgi érsek és suffragáneusainak VIII. János pápához írt, 900-ban kelt levele bizonyítja – csupán Szvatopluk terjesztette ki 873–880 között.

– A kutatók többsége – az Ön álláspontja ellenében – ma mégis inkább azt fogadja el, hogy csak egy Morávia létezett, mégpedig a Morva folyó völgyében, a későbbi Morva őrgrófság területén. Ön szerint mikor, hogyan alakult ki ez a történeti kép?

– Mivel a kihalt Přemysl-ház helyébe a cseh trónra került Luxemburgi János atyja, VII. Henrik császár halála (1313) után nem kapta meg a császári trónt, elhatározta a cseh királyság területének növelését. Politikai törekvéseinek indoklására azonban okot kellett találnia. Ez az ok Dalimil ekkor (1314) elkészült krónikájában egy új eszme alakjában bukkan fel: a cseh király a Szvatopluk-féle „Morva királyság” egyenes jogutóda. Ez a forrás azonosította először Szvatopluk egykori országát a létező Morva őrgrófság területével. A 14. század végi Pulkava-féle krónika szerint az egykori „Morva királyságot” a magyarok, lengyelek és osztrákok osztották fel


egymás között. A morva királyság „jogutódjának” tehát most kötelessége az ősi állapot visszaállítása.

– Az Ön két Morávia elmélete sem előzmények nélküli a történeti irodalomban.

– Nagymorávia történetének kútfőit először szinte teljes egészükben Szklenár György pozsonyi jezsuita történész vette kritikai vizsgálat alá 1784-ben. Arra a következtetésre jutott, hogy Szvatopluk országa kezdetben Moesiában (Belgrád mellett) volt.

A nemzetközi kutatás érdeklődésének előterébe akkor jutott ismét a Morávia kérdés, amikor a Cseh Tudományos Akadémia és a brünni Purkynĕ Egyetem munkatársai 1966–1971 között kiadták Nagymorávia történetének összegyűjtött forrásait (Magnae Moraviae Fontes Historici, 1–4. kötet). Elsőként Boba Imre, a seattle-i Washington Állam Egyetemének professzora tette közzé a Morávia történet revízióját (Moravia’s History Reconsidered..., 1971). Újabban Kristó Gyula és egy fiatal japán történész, Toru Senga is felismerte a régi Morávia szemlélet tarthatatlanságát. A kutatók növekvő érdeklődése azt mindenesetre jelzi, hogy teret kell adni a kérdés újratárgyalásának.

2. Képek


1. Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedésérõlSZARKA László

Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedéséről

A múlt évi Metód-millennium – Szent Metód halálának 1100 éves évfordulója – kapcsán a csehszlovák, s azon belül is elsősorban a szlovák történetírás komoly erőket összpontosított Nagymorávia történeti problémáinak összegző, illetve népszerűsítő bemutatására. A központi szlovák történeti folyóirat, a Historický časopis (HČ) külön számot szentelt a 9. századi szláv állam történeti, régészeti, etnikai, nyelvi problémáinak. A szép számú alkalmi kiadvány közül Richard Marsina Metód-monográfiája, illetve a Nagymorávia és történeti-kulturális jelentőségecímmel Moszkvában, valamint a Nagymorávia és a cseh–szlovák államiság kezdeteicímmel Prágában megjelentetett kollektív munkák emelkedtek ki. Szlovák részről főként Peter Ratkoš, Matúš Kučera, Ján Dekan, Alexander Ruttkay és Bohuslav Chropovský tanulmányainak számos újszerű megállapítása érdemel figyelmet. Az alábbiakban ezekből a nagymorva állam területi kiterjedésére vonatkozó véleményeket vázoljuk.

Nagymorávia területének, főként pedig központi vagy „kristályosodási magjának” behatárolásában napjainkban is sokféle nézettel találkozunk. Ezek kritikai-historiográfiai áttekintésére vállalkozott Peter Ratkoš Nagymorávia területi fejlődése (Fikciók és a valóság)című tanulmányában. Ratkoš a magyar történészek közül Györffy Györggyel azért száll vitába, mert Györffy csupán a Cseh-Morva-középhegység és a Garam folyó közti területre lokalizálja a 9. századi szláv államot. Végképp elutasítja azokat az elméleteket (Boba Imre, Püspöki Nagy Péter, Toru Senga), amelyek a mai Csehszlovákia területén kívül keresik a nagymorva állam központi részét. A fent említett négy kutató és Kristó Gyula új megállapításai Richard Marsina szerint sem tartalmaznak egyetlen olyan döntő érvet sem, amely miatt az eddigi véleményeket alapvetően revideálni kellene. Szerinte túl sok az új elméletekben a kérdőjel, amelyeket mind meg kellene oldani ahhoz, hogy elfogadhatók legyenek. „Egyértelműbben fogalmazva: ha elfogadnánk a központi nagymorva részek fekvésére vonatkozó ún. új véleményeket, sokkal nagyobb számú, kétségkívül hiteles forrás interpretálásánál ütköznénk megoldhatatlan problémákba, mint annak a néhány részletnek az esetében, amelyekre az új vélemények támaszkodnak.” (Metodov boj. Bratislava, 1985.)

Magáról Nagymorávia fogalmáról P. Ratkoš megállapítja, hogy az a Mojmír-féle uralom bukása után negyven évvel későbbi időből adatolható. Ellentétben az Anjou-kori Nagy-Magyarországgal, mely a modern magyar nacionalizmusnak köszönheti kultuszát, Ratkoš szerint a csehszlovák történetírók által használt Nagymorávia fogalom tárgyszerűen indokolt, „mert így különböztetik meg a régi morvaországi morva alakulattól, amely 822–833 között a passaui, illetve a 833 előtti Pribina-féle Nyitrától, amely a salzburgi missziós szférához tartozott.”

Figyelemreméltó új eleme a millenniumi szlovák irodalmi termésnek, hogy a nagymorva állam központi területeinek meghatározásában mind nagyobb súlyt kapnak a hagyományos dél-morvaországi részek mellett a mai Szlovákia területének egyre tágasabb régiói is. E tekintetben kivált Matúš Kučera nézetei érdemelnek külön figyelmet. Szerinte a nyitrai fejedelemség – a törzsi elnevezések hiányának negatív bizonyítékával igazolhatóan – a mai Szlovákia egész területére kiterjedt. S hogy a nyitrai fejedelemség a Mojmír-féle Morvaországhoz történt csatolása után sem veszítette el teljesen területi önállóságát, Kučera mindezt arra próbálja visszavezetni, hogy a Fredegarius-féle krónikában említett, 7. század eleji Samo-féle szláv törzsszövetség központját a 9. századi Nyitrai fejedelemség területével, főként Pozsony vidékével igyekszik azonosítani. A nyilvánvalóan védelmi szövetség funkciójára korlátozott „Samo-féle birodalom” ebben az összefüggésben a mai Szlovákia területén már a 7. században kibontakozó szláv államalkotó tevékenység, illetve a szlovák nemzeti individualitás alapkövét hivatott jelenteni. A nyitrai fejedelemség így azután „a Samo-féle birodalom mély történelmi gyökereihez” visszanyúló, „erős és jól szervezett politikai egységet” alkotott, amely Nagymorávia keretei között is „bel- és külpolitikájában nemritkán saját világot” teremtett. (HČ, 1985. 2. sz. 183. 1.)

Ami pedig Nagymorávia keleti felének kiterjedését illeti, az öt évvel ezelőtt kiadott csehszlovák történeti szintézis még csupán mint nyitott kérdést említi az északi (Liptó, Árva) és a keleti (Szepes, Zemplén) területeknek a kétségkívül centrális jelentőségű nyitrai fejedelemséghez való szorosabb viszonyát. Ratkoš és a sok részkérdésben más véleményen álló Kučera a régészekkel egybehangzóan már az Ung folyásvidékéig tolja ki a nagymorva állam központi magjának keleti határait (vö. a Kučera-féle térképpel a 18. oldalon).

Ratkoš a centrális területek meghatározásában egy kissé mértéktartóbb. A moszkvai kötetben átdolgozva újraközölt fenti tanulmányában a központi területet a következőképpen határozza meg: „833-tól 874-ig Nagymorávia magjának határait hozzávetőleg a következőképpen jelölhetjük ki: délen a Duna medre (858 után


a Duna jobb partján található Pilis hegységgel együtt), továbbá a Mátra déli lejtői a Tokaji-hegységig, azt követően valószínűleg az Ung folyó medre; északon ahatárt a Kárpátok gerince, nyugaton pedig a Cseh–Morva-hegyvidék, illetve a Dunába torkolló Kamp folyó alkotta a határt.” (HC, 84.l.)

A pozsonyi szakfolyóiratban ennél is visszafogottabban foglalt állást Peter Ratkoš: Nagymorávia fogalma alatt „a Mojmír fejedelem által igazgatott állam központi részét kell értenünk, tehát a régi Morvaországot és a hozzá csatolt Nyitra-vidéket, mégpedig 833-tól a Mojmír-féle hatalom 907. évi megszűntéig.” (HČ, 202. 1.) A birodalom fogalmat Ratko szerint csupán I. Szvatopluk uralma idején jogosult használni, nevezetesen az általa hosszabb-rövidebb ideig meghódított és a nagymorva törzsterületekhez többé-kevésbé hozzácsatolt szomszédos területek birodalmi léptékű területkomplexumára vonatkozóan. Ennek a szvatopluki expanziónak az eredményeként vált a Nagymorva Birodalom részévé a viszlai fejedelemség, a Tiszántúl, Csehország, Lausitz és Szilézia. Ratkoš szerint ily módon Nagymorávia átmenetileg birodalmi jelleget nyert, amit 895–897 között vesztett el.

Érdekes eleme a szlovák Nagymorávia-irodalom újabb vonulatának az eddig általában Dél-Csehországra lokalizált 7. századi Samo-féle első nyugati szláv államalakulat új területi meghatározása. Matúš Kučera főként a dévényi-pozsonyi régészeti ásatások alapján a Samo-féle állam központját a Duna–Morva folyó összefolyásának vidékére helyezi. Ily módon több mint két évszázados szláv állami fejlődés eredményének tekinti az ugyancsak régészeti leletegyüttesekkel bizonyítottnak mondott, fejlett protofeudális szláv társadalom kialakulását. Kučera új és nagyívű eszmefuttatásait a csehszlovák régészeti kutatásokra, a Kárpát-medencébe eljutott keleti nomád népek összehasonlító vizsgálatára alapozza, ezen túlmenően pedig bevallottan „Szlovákia és a szlovákok történetének egységes koncepcióját” szem előtt tartva, fölöttébb leleményesen jelöli ki a Nagymorávia-irodalom aktuális hangsúlyait. A 7. századi Samo-féle állam és a 9. századi nyitrai fejedelemség, illetve Nagymorávia közti folytonosság problémájának felvetését egybekapcsolja a szlávnomád (szláv–avar, illetve szláv–magyar szimbiózis) államalkotó jellegének feltételezésével. A nyitrai fejedelemség viszonylagos önállóságának, illetve a morva–nyitrai „dualizmusnak” a kifejtését azért tartja fontosnak, mert „enélkül a megkülönböztető alap nélkül, melyet már a Pribina-féle fejedelemség megteremtett, semmiképpen sem tudnánk megmagyarázni és megvilágítani annak a szlovák etnikai sajátosságnak a keletkezését és fejlődését, ami a szlovák nemzet kialakulásának bázisát jelentette.” (HČ, 184. I.)

A csehszlovákiai ismeretterjesztő társulat előadói számára ugyancsak az évforduló alkalmából készített segédanyagban* Kučera Dél-Morvaország és a Nyitra-vidék központi szerepét a csehországi szlávok – ismeretlen okok miatt bekövetkezett – lemaradásával magyarázza. Mindazonáltal Nagymorávia törzsterületének térképén – a dunántúli és a Duna-Tisza közti területek kivételével – feltűnően ragaszkodik a mai csehországi és szlovákiai államhatárokhoz.

Nem kevésbé érdekes, hogy a nyugati szláv törzsek Kučera által gyors üteműnek mondott gazdasági-társadalmi átalakulása ellenére a nagymorva állam társadalmát mint nem teljesen kiépült feudális struktúrát jellemzi. Ami viszont Nagymorávia szuverenitását illeti, Kučera túllép a korábbi felfogáson. VIII. János pápa 880 júniusában kiadott bulláját – amelynek első fejezetében a pápa Szvatoplukot és birodalmát védelmébe fogadja – Kučera mint a nagymorva állam politikai fennhatóságának és függetlenségének elismerését, illetve „Szvatopluk német agresszióval szemben folytatott politikájának” nagy sikerét értékeli. „A Nagymorva Birodalom – írja – a frank birodalom oldalára állt mint egyenlő az egyenlővel, és olyan helyzetre tett szert, amelyet a magyar és lengyel állam csak száz évvel később, a cseh állam pedig csak a 14. században ért el. A morva fejedelmek ily módon a többi európai uralkodóval egyenrangúvá váltak. (Vel'ká Morava, Bratislava, 1985. 14. 1.) Meg kell jegyeznünk: a 880. évi pápai bullával foglalkozó többi szlovák szerző ennél jóval mértéktartóbban értékeli a privilégium jelentőségét. A szláv liturgiai nyelv elismerésén kívül Marsina például úgy látja, hogy miután Nagymorávia a Szentszék érdekszférájába került, a frank birodalom többé nem bánhatott vele önkénye szerint, hiszen immár a pápai érdekeket is mérlegelni kellett.

A Chropovský–Ruttkay régészpáros, első sorban a korábban kevésbé vizsgált észak-, illetve kelet-szlovákiai ásatások nagymorva vonatkozású leletegyüttesei alapján bizonyítottnak véli, hogy a nagymorva állam keleti határai messze túlterjedtek a Garam folyón, hogy legfontosabb központjai a középkori magyar állam központjaiként tovább éltek, valamint hogy a Nagymorávia-korabeli szláv népesség és az észak-magyarországi szláv népesség (melyre a 10. századtól kezdődően tartják jogosultnak a szlovák megjelölést) kontinuitása kétségtelen tény.

Nem véletlen tehát, hogy M. Kučera Nagymorávia és nemzeti történelmünk kezdeteicímű tanulmányát immár annak megállapításával zárja, hogy a Samo-féle birodalomtól Nagymorávia felbomlásáig tartó periódus a szlovák nemzet fejlődésében milyen fontos fejlődési szakaszt jelentett: „Éppen ez a kor volt az, amely a szlovákok nemzeti történeti fejlődésének olyan szilárd alapjait rakta le, hogy hosszú, csaknem ezer évig tartó jog


nélküli helyzetük a soknemzetiségű magyar állam keretei közt sem tudta ezeket az alapokat kikezdeni, hiszen ezekre építkezve alakult ki a feudális, majd pedig az újkori polgári szlovák nemzet is.”(HČ, 196. 1.) Koncepcióját Kučera a történettudomány jelenlegi ismeretszintje mellett az egyetlen megalapozott tudományos magyarázatnak tartja abban a kérdésben, hogy a szlovákok Nagymorávia bukása után minden kedvezőtlen körülmény ellenére is modern nemzetté tudtak válni.

* Vö. a Kučera-féle térképpel ezen az oldalon.

2. Képek


1. EgyüttélõkGLATZ Ferenc

Együttélők

A legkezdetlegesebb államalakulatokhoz is települések állandó rendszere szükséges. Ezek között munkamegosztás. Ez biztosítja a településeken élő közösségek létfenntartását, táplálkozását, ellátását iparcikkekkel. És az „állam” biztosítja a különböző termékek cseréjét, forgalmát. Ehhez tartozik: megfelelő út és közlekedési rendszer. A településekből politikai szervezet úgy jön létre, hogy e közösségek fölött állandó adminisztráció, az adminisztrációt segítő jelrendszer vagy írásbeliség alakul ki. Bármily kezdetleges is. Az európai államok születéséről alapismeretek ezek a 20. század végén.

I.

A 9. század Európájának valóságos birodalmai a bizánci és a frank birodalom. Példájuk mutatja: egy államhatalom kiterjeszkedése, annak rögzülése nagyon is attól függ, hogy a különböző területek belső fejlődése, az ott élő etnikumok termelési, munkamegosztásbeli szintje eléri-e az állandó hatalomra szervezhetőség fokát. Amennyiben nem, ezen területeket időlegesen meg lehet hódítani, fölöttük vendégnépekkel és a birodalom más területeiről hozott katonasággal fennhatóságot lehet kiépíteni. De tartós állami-politikai rendszert nem.

A Kárpát-medencében, Pannóniában, a mai Dunántúlon a frank birodalom ilyen véghelyei alakultak ki. Az itt élő más népek időről időre alkothattak kisebb központokkal adott területekre kiterjeszkedő hatalmi övezeteket. Hajthattak végre hadjáratokat, hódoltathattak. Végigszáguldottak lakatlan területek százkilométerein, s ahol találtak éppen ott tartózkodó népeket, azokkal megütköztek; ha győztek, megsarcolták őket. S ha volt erejük, netán évtized múlva ismét visszatérhettek. Ezer évet kellett várni, hogy nyomukba modernül ható államhatárokat rajzoljanak a térképre romantikus, nemzeti határok huzogatását kedvelő történészek. Visszamenően. S teremtettek a térképre államhatalmakat, birodalmakat, fejlett adminisztrációval összefogott „nemzeteket”. Valójában: e területeken nem alakult ki a munkaszervezet olyan színvonala, amelyre egy nagy kiterjedésű, állandó jelleggel összefogott politikai alakulat vagy netán birodalom épülhetett volna.

A magyarság társadalmi munkaszervezete is ilyen színvonalon állt, amikor a Kárpát-medencébe érkezett. Az állattartó, rabló, de már földművelést is űző törzsek itt rekedtek az „avarok pusztáin”. Csak fokozatosan vették birtokba a Kárpát-medencét. Mindaz, amit középkori magyar államnak szokás nevezni, több évszázados folyamat eredménye. Szent Lászlónak (1077–1095) a honfoglalás után majd két évszázaddal még vasszigorú törvényekben kellett a megtelepedett nép állandó, mindennapos együttélésének kereteit, a család, a tulajdon, a csereszervezet állandóságának biztosítékait kimondania. A magyar történetírás régi kedves eszméje, hogy az így létrehozott állam a „magyarok” állama volt. Kétségtelen: a szervező erő a magyar törzsi arisztokráciából kiemelkedő uralkodó réteg. De: szerintünk a Kárpátokkal övezett, a 11. századra már működő állam kiépülésének alapja mindazon, évszázadok óta itt lakó, korábban tartós államszervezetekbe nem tömörült népelemeknek (avar pásztoroknak, germán néptöredékeknek, szláv földműves vagy szolgáló iparosoknak) terméke is, akik a Kárpát-medence immáron politikai biztonsággal védett kereskedőútjain cserélve termékeiket a 10–11. században e területen éltek.

II.

Már az írás nélküli társadalmak gondolkodásában é1 a foglalás elsőbbségének érve: aki adott területen, Európa még hiányosan lakott pusztaságain és hegyein előbb élt, annak a szokásjog értelmében előnye volt másokkal szemben. De tudjuk: a soha nem kodifikált szokásjog inkább csak eszmei támasz volt, amelyet a régi területükről egyszer már kiszorított vagy talán elvándorolt népelemek e visszafoglaláshoz teremtettek. Területek nem a „jog” alapján cseréltek gazdát.

A területhez való jog újabb formái a középkori államalakulatok, a feudális királyságok korában keletkeztek. A feudális uralkodók házasodásaik vagy éppen hódításaik révón mondották ki „jogaikat” adott területekre és e régebben vagy korábban ott lakók feletti uralomra.

A polgári államalakulat igyekszik rendezett együttélési viszonyokat teremteni, s amit a maga normái szerint rendben lévőnek talál, arra kitalálja a „történeti jogosság” eszméjét. ők már az államot alkotott közösség jogát keresik az immár szervezett katonasággal is védett, pontosan körülhatárolt területhez. Már nem a feudális uralkodók hódításaira, házasságaira hivatkoznak, hanem a jelenlegi államot lakó népek elsőbbeni betelepülésére,


netán civilizatórikus „államszervező” eredményeire. A kor már rendelkezik történeti ismeretekkel. Hivatkozásaiban él és vissza is él a történelemmel. Él a történeti ismeretekkel, amikor tudja, hogy az „első foglalás” jogán szinte senki nem formálhat jogot a maga államterületére. A magyarok éppúgy „kérhették volna” a steppevidék pusztaságait – elsőbbeni település alapján – magukhoz tartozónak, mint ahogy a Kárpát-medencében élt germánok is számlát nyújthattak volna be akár az őket követő szlávoknak vagy az ide települő magyaroknak. S mindannyiuknak a rómaiak. És így tovább. Visszaél a történeti ismeretekkel a korszak, amikor kialakítja a kontinuitás, a folytonosság eszméjét. Két értelemben is. Először: bizonyítandó, hogy azt a földet folyamatosan ugyanaz az etnikum, dákok, románok, szlávok vagy éppen hunok-magyarok lakták volna. Másodszor: bizonyítandó, hogy azon a területen mindig is megvolt az állami és politikai élet folyamatossága. Így teremtette a történeti mítosz a hun birodalom és a magyar állam folytonosságát, illetve örökségét; a dáko-román állami folytonosságot; és teremtette a morva-szláv birodalom mítoszát is. Az ezer év előttre rajzolt államhatárok szinte centiméterre egyeznek a jelen külpolitikai helyzetének változásával, illetve a rajzoskedvű történész „politikai” érzékelésével. 1919-ben a morva birodalomhoz rajzolták a születő Csehszlovák Köztársaság keleti határán a ruszinszkói területeket, majd az 1945 utáni új nacionalista hullámban ugyanezt a térképvonalat – a mai határoknak magfelelően – néhány centivel nyugatabbra tolják.

A történeti jog természetesen nem valós jog. Ideológia. A valós jog ezekben az államnemzeti harcokban a fegyverek és a nemzetközi diplomáciában elért sikerek joga volt. Ezekre alapultak az első világháborús békerendszerek és ezekre az 1938–1941 közötti területrevíziók is. Az, hogy a történészek mit tudtak bizonyítani – ki települt meg először azon a földön vagy ki szervezett először államalakulatot –, az államhatárok kijelölésében igazán kevés szereppel bírt. A történeti jog az éppen aktuális „nemzeti” igények megjelenési formája. Valós funkciója, hogy éltesse a társadalomban a jelenlegi lakhelyhez való jognak a tudatát, vagy pedig felkeltse – éppen a szomszéd népekkel szemben – az aspiráció jogosságának gondolatát.

A történeti jog magformálása tehát nem a népből származik. Az állami-kulturális élet adminisztrátoraiban, vezetőiben, az értelmiségi középosztályban alakult ki. Az ő lelkét terhelik mindazok a történeti jogi heccelések, amelyek azután kiterjednek díszes kiadványok, műsorok, folyóiratok révén a társadalom egészére. Az értelmiségi középosztály a közösségi élet nélkülözhetetlen alkotója. Volt és ma is az. Hivatalból a nemzeti kultúra ápolója. De elveszti értelmiségi jellegét s állami hivatalnok marad csupán, ha közösségi hasznosságát annak bizonygatásában látja: a társadalmi fejlődés célja „örök nemzeti célok” elérése. S hogy az volt ezer évvel ezelőtt és az a jövőben is.

III.

A marxizmus igyekezett úrrá lenni ezen az örökségen. A második világháború után a térség országaiban egy monolit szocializmuskép vált uralkodóvá. Tudjuk, a személyi kultusz antidemokratikus politikájának tartozéka volt, hogy nem engedte a nemzeti sajátosságokat a felszínre törni. De az a szocializmus-kép vissza is szorította a térség államaiban a generációkon át gondolkodásba hagyományozódott nacionalizmusokat. A romantikus magyar kontinuitás-tudatot éppúgy, mint a románt, a szlovákot. Ez ténykérdés. Megválaszolásra váró tudományos kérdés viszont: hogyan történhetett, hogy az 1960-as évektől ezek a polgári ideológiák újraéledtek? 1956 februárja, a XX. kongresszus felszakította ezt a monolit képet. Azóta hangsúlyozzuk a szocializmus építésében a nemzeti sajátosságok szerepét. De: mindennek feltétlenül együtt kell járnia azzal, hogy a nemzeti magabiztosság pótelemét, romantikus polgári kontinuitás elméleteket melegítsünk fel? ... Kérdések marxistákhoz – szomszédainkhoz és magunkhoz egyaránt... Gondolkodásunk hozzászokott a polgári ideológiák bírálatához. Azt mondjuk: a társadalmi-gazdasági bizonytalanságot a polgári társadalmakban nemzeti érvrendszerekkel takarják el. Ismét tudományos kérdés: térségünkben miért van szükség, és szükség van-e valós helyett romantikus nemzeteszményekre? Vajon milyen indíttatásból teszik félre képzett történészek mindazt, amit a marxizmus államról, etnikumról, nemzetről tanít?...

IV.

A magyar történész hallgat. Fél, hogyha elmondja véleményét – nem „nemzeti” haraggal, csak holmi szakma-gyakorlóként – 11–13. századi dülőnevekről, honfoglalás kori temetőkről, neve megbélyegzett nacionalisták listájára, tán a diplomáciatörténet lapjaira is kerülhet. Fél attól, hogy talán szűkebb közösségének, a magyarság szomszédban élő részeinek is rosszat tesz. Suttogó beszédek kollégák között a kisantant rémének feléledéséről. Fél saját szakmai lelkiismeretétől is, mivel jelentősebb újabb kutatásai nincsenek. A kora középkor kutatási szervezete szétesett Magyarországon az elmúlt évtizedekben. A történeti Magyarország kétharmada kívül esik a mai határokon és ezzel a kutatás határain is. Az itthoni középkori feltárásokat az esetlegesség jellemzi. Szerencse, ha helyi múzeumba középkorkutató kerül. Ugyanakkor hatalmas pénzek évfordulókra, legújabb kori emlékmúzeumokra. Középkorkutatói utánpótlás nincs. Kevés a pozitív, szorgos, szívós napi szervezőmunka. Pedig a magyar kultúrpolitika nem várja a középkorkutatástól politikai-ideológiai tézisek követését. Nincs


iniciált vagy sugallt álláspont településről, etnikumról. Nem „politika” arról írni Magyarországon, ki, mikor, hol lakott; honnan, hová vándorolt be; s kit mely tájékra helyeznek a településtörténészek, régészek. Oda nem figyelés? Vagy egy korábbi korszak nehézségi ereje hat?... A díszes képekkel, térképekkel kísért kiadványok számunkra csakis szakmai kihívások. Erős kihívások. Mi így gondoljuk.


1. Az egyetem-alapító PázmányÉVFORDULÓ

TARNÓC Márton

Az egyetemalapító Pázmány

350 éve, 1635-ben nyílt meg Nagyszombatban a Pázmány Péter esztergomi érsek által alapított egyetem, a mai budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem.

Mivel az Árpád-kori Magyarországon egyetem nem volt, magasabb műveltséget, egyetemi végzettséget hosszú évszázadokon át csak külföldön szerezhettek a magyar hallgatók. Tetemes anyagi áldozatok árán Olaszországban, Franciaországban sajátíthatták el a korszerű tudományos ismereteket azok a szerencsések, akiknek ez osztályrészül jutott.

A 14–15. századi uralkodóink felismerték, hogy az országnak szüksége van saját egyetemre. Nagy Lajos 1367-ben Pécsett bölcsészeti, jogi és orvosi karral rendelkező egyetemet alapított. A Zsigmond által 1395-ben Óbudán alapított egyetemen bölcsészeti, jogi, orvosi és az akkori tudományos képzés csúcsát jelentő teológiai ismereteket is oktattak. Száz évvel a pécsi egyetemi képzés megindulása után, 1467. június 5-én hirdették ki az esztergomi székesegyházban a Mátyás király által alapított pozsonyi egyetem, humanista nevén az Universitas Hystropolitana megalapítását, melynek kancellárja Vitéz János lett. A 15. század végére azonban Magyarország ismét egyetem nélkül maradt.

A 16. század harmincas éveitől kezdve a reformáció hatalmas lendületet adott hazai iskoláztatásunknak. A debreceni, a pápai, a sárospataki kollégiumokban és az ország többi protestáns iskolájában színvonalas oktató-nevelő munka folyt. Egyetemi képzettséget azonban most is kizárólag külföldi tanintézetekben lehetett szerezni.

Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek rakta le alapjait annak az intézménynek, melyben 350 évvel ezelőtt az egyetemi szintű oktatás megindult, mely immár negyedfél évszázadon át – a változó tudományos, pedagógiai, művelődéspolitikai és politikai célkitűzésekhez alkalmazkodva – képes volt feladatát teljesíteni.

A protestantizmus gyors térhódításában döntő jelentősége volt a könyvnyomtatás és az iskolai nevelés adta lehetőségek maximális kihasználásának. A katolikus restauráció, céljai megvalósítása érdekében arra törekedett, hogy az iskolaalapítás és a papnevelés terén még eredményesebben járja meg ezt az utat. A tridenti zsinat az érsekek és püspökök fontos feladatává tette iskolák létrehozását és működési feltételeik biztosítását, továbbá a papnevelés új alapokra helyezését.

A 17. század első felében a katolicizmus és a protestantizmus még békés eszközökkel harcolt vallási meggyőződésének elterjesztéséért. Maga Pázmány is elismerte a szabad vallásgyakorlat jogát, mégpedig abból a meggondolásból, hogy csakis ennek az elvnek elismerése teszi lehetővé, hogy katolikus papok túlnyomóan protestáns vidékeken működhessenek, és visszaterelhessék a híveket a katolikus egyházba. A „Cuius regio, eius religio” (Akié a föld, azé a vallás) elve alapján mindenekelőtt a főrangú családok megtérítése volt a cél, hiszen velük jelentős jobbágytömegek váltak ismét katolikusokká. Az eredményeket megszilárdítani azonban csakis az ifjúság nevelésével lehetett. A tanulóifjúság oktatása és nevelése a 16–17. században Európa-szerte a jezsuiták gimnáziumaiban folyt a legeredményesebben.

Bethlen Gábor is magasra értékelte a jezsuiták pedagógiai módszerét és azokat az eredményeket, melyeket az oktató-nevelő munka területén – különösen a szónokképzésben – elértek. Alvinci Péternek szóló, 1621. november 12-én kelt levelében ifj. Bethlen István iskoláztatásával kapcsolatban a következőket írta: „Parancsoljon gyakorta Kegyelmed Károlyinak [ti. Károlyi Györgynek, ifj. Bethlen István akkori nevelőjének], az gyermeket tanítsa szorgalmatosan, és ne magyar scholákban való hitván szokás szerént, hanem more jesuitarum exercealja [a jezsuiták szokása szerint gyakorolja] az gyermek magát az oratio csenálásokban, legyen jó retor, orator, eloquens, ha adatik.”

Pázmány, ismerve a 17. századi magyar gazdasági, politikai, vallási életet, azt vallotta: „Nekünk nem hímes szók, hanem erős valóságok kellenek.” Tisztában volt azzal, hogy az élet bármely területén – az oktatás, az iskolahálózat teljes kiépítése vonatkozásában különösen – maradandó eredményeket csak akkor érhet el, ha lassú, szívós munkával, jelentős anyagi áldozatok árán, szilárd alapokat rak le.


Első lépésként a jezsuita gimnáziumok hálózatát kívánta megteremteni. Az ő alapítványai tették lehetővé, hogy 1616-ban Nagyszombatban, 1626-ban Pozsonyban, 1627-ben Győrben jezsuita gimnázium létesüljön. Jelentós szerepe volt az 1633 és 1636 között megalakult komáromi, szatmári, soproni, ungvári jezsuita gimnáziumok létrehozásában is.

Pázmány a gimnáziumi hálózat megteremtésével egy időben, 1623-ban Nagyszombatban megalapította a Szent Adalbert Bursája elnevezésű kollégiumot, mely szegény tanulók számára szállást és élelmezést biztosított. Két évvel később, 1625-ben ugyancsak Nagyszombatban a Nemes Ifjak Convictusát hozta létre, és lehetne még tovább sorolni azokat az alapítványokat, melyek közvetve vagy közvetlenül az ifjúság katolikus szellemben való nevelését tekintették fő feladatuknak.

Pázmány világosan látta, hogy a katolikus egyház hatalmának és tekintélyének megingását nagymértékben elősegítette a papnevelés hanyatlása. A tridenti zsinat szellemében – iskolapolitikájának második lépcsőjeként – új alapokra kívánta helyezni a klerikusok képzését. Papnevelés a 17. század-elején csupán Nagyszombatban, Győrött és Nyitrán folyt, de Pázmány annak sem színvonalával, sem a tanulók létszámával nem volt megelégedve. „Midőn észrevevém, mily nagy hátrányára válik a katolikus vallásnak, hogy az egyházi férfiak sem oly számban nem találtatnak, sem oly tudománnyal nem bírnak, mint Magyarország ez idő szerinti szükségei követelik: éjjeli s nappali gondoskodásomat oda irányoztam, hogy erőim s tehetségeim gyengeségéhez képest, Isten segítségével ezen a bajon segítsek. Míg végre nagy munkával és fáradsággal, kényelmem és mindennapi szükségleteim föláldozásával sikerült a kellő pénzösszeget összeszerezni.” A Bécsi Papnevelde 1619. január 10-én kelt első alapítólevelében írta Pázmány ezeket a sorokat. Az intézet felügyeletét az esztergomi káptalanra bízta. Bethlen Gábor hadjárata azonban késleltette a tényleges munka megindítását. Pázmány 1623-ban, a második alapítólevélben a papnevelde vezetését a jezsuiták felügyelete alá helyezte.

Pázmány az intézet székhelyéül azért választotta Bécset, mert ezáltal egyrészt biztosítottnak látta a papság dinasztikus hűségre nevelését, másrészt pedig a bécsi egyetem közelsége, az ottani neves tanárok közreműködése szavatolta az oktatás magas színvonalát. Az új intézet, a Collegium Archiepiscopale Viennae (Bécsi Érseki Kollégium) igen közel állt az alapító szívéhez. Jelképes kifejezéssel azt mondotta, hogy ő, mint az anyajuh a frissen született bárányt, „nyaldosva gondozza”, és egyik levelében „Collegium nostrum Pazmaneum”-nak, a mi Pázmány Intézetünknek nevezte.

Az egyetem megalapítása Pázmány iskolapolitikájának harmadik lépcsője és egyben betetőzése volt. Olyan esemény, mely a 17. századi magyar művelődés történetében minőségi változást hozott. Ismét lehetségessé vált egyetemi végzettség megszerzése Magyarországon. „Gyakran aggódva fontolgattam magamban – írja Pázmány az 1635. május 12-én, Pozsonyban kelt alapítólevélben – hogyan lehetne Magyarországon előbbre vinni a katolikus vallást, és hogyan szolgálhatnék a nemes magyar nemzet méltóságának is. Minden más eszköznél előbbre valónak tűnt fel előttem egy tudományos egyetem felállítása, hogy ott a harcias nemzet lelkülete szelídüljön, és az egyház és állam szolgálatára-alkalmas emberek képeztessenek. Sem kedvem, sem iparkodásom nem hiányzott e dolog megvalósítására, de a haza szerencsétlensége és más sürgősen szükséges alapítások mindmáig megakadályozták, hogy ezt a vágyamat megvalósíthassam. Most azonban, mivel isten megáldotta és égikegyelmével megsegítette törekvéseimet, némi anyagi eszközök állnak rendelkezésemre, és úgy látszik, tehetek valamit, ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illőt.”

Pázmány szerette volna, ha a nagyszombati egyetem a Pápai Akadémia (Academia Pontifica) vagy az Apostoli Egyetem (Universitas Apostolica) címet kapja. II. Ferdinánd (1619–1637) császárnak azonban nem tetszett ez a gondolat, ezért Pázmány elállt ettől az óhajától, és a császári aranybulla a nagyszombati egyetemet Érseki Egyetemnek (Universitas Archiepiscopalis) nevezi.

Pázmány, mintha a vég közeledtét érezte volna, olyan lázas sietséggel, hatalmas erőfeszítéssel munkálkodott azon, hogy az egyetem megnyitása még 1635 őszén megtörténhessen. November 13-án Esterházy Miklós nádor, Homonnai János országbíró, Pálfi Pál kamarai elnök, Batthyány Ádám főkapitány és számos világi és egyházi kiválóság jelenlétében kezdődött meg a megnyitó ünnepség.

A résztvevők reggel 9-kor a székesegyházba vonultak. A menet élén az egyetem pedellusa haladt, kezében ezüst bottal, a sceptrummal, mögötte Dobronoki György,az egyetem első rektora és a tanári kar tagjai haladtak. A mise végeztével felolvasták az alapítólevél szövegét, majd az egyetem egyik tanára, Jászberényi Tamás tartott ünnepi beszédet.

Másnap, november 14-én az egyetem nagytermében Palkovics Márton tanár a bölcsészettudomány értékéről és hasznáról tartott előadást, mely lényegében az egyetemi oktatás megindulását volt hivatva szimbolizálni.


A kortársak is érezték, s maga Pázmány is tudatában volt annak, hogy az egyetem megalapítása utolsó és egyben legkedvesebb szellemi gyermekének születésnapja. A megnyitó utáni napokban az egyetem első hallgatói Benjamin bibliai történetének dramatizált változatát mutatták be. Pázmány ezzel kapcsolatban így nyilatkozott : „Nem ok nélkül választották ezen alkalomra Benjamin történetét; mert az egyetemet, előhaladott koromra gondolva utolsó szülöttemnek, Benjaminomnak kell tartanom, bár még több más intézet alapításáról elmélkedem.”

Pázmány megterveztette az egyetem pecsétjét is, mely Szűz Máriát ábrázolja, karján a gyermek Jézussal. Felirata: Patrona Hungariae, Mater Universitatis Tyrnaviae (Magyarország védőasszonya, a nagyszombati egyetem anyja).

Az egyetemet megerősítő, függő aranypecséttel ellátott császári okirat, miután pártfogásáról biztosította az új intézményt, „egyúttal mindazon kiváltságokkal és előjogokkal ruházza föl, melyekkel a bécsi, kölni, prágai s a német birodalom területén fönnálló más egyetemek bírnak, fölhatalmazza a tudori fokozatok adományozására.”

A Pázmány alapította nagyszombati egyetem az Európa-szerte eredményesen működő, kétkarú jezsuita egyetemek mintájára szerveződött. A bölcsészeti kar volt az alapstúdium, mely három évig tartott. Ennek elvégzése jogosította fel a hallgatókat arra, hogy a teológiai karon tanulmányokat végezhessenek.

A hároméves bölcsészeti fakultáson az első évben logikát, a másodikban fizikát és matematikát, a harmadikban pedig etikát és metafizikát tanultak. Azok a hallgatók, akik a második év végén sikeres vizsgát tettek, a baccalaureatus(babérkoszorús, ifjú tanító) fokozatot nyerték el. Akik pedig a harmadik év végén az előírt tananyagból eredményesen vizsgáztak, a magister artium liberalium et philosophiae(a szabad művészetek és a filozófia mestere) címet kapták meg. A leendő papok a teológiai karon a dogmatikát, a gyakorlati lelkipásztorkodást, a hitvédelmet, a szentírástudományt és a héber nyelvet sajátították el.

A két karral rendelkező egyetem kibővítése Pázmány utódainak természetes törekvése volt. Lósy Imre 1642-ben végrendeletileg 15 ezer forintot hagyományozott a jogtudományi kar megalakítására. Ez az összeg azonban kevésnek bizonyult. Lippay György 1665-ben másik 15 ezerrel egészítette ki az alaptőkét, és így lehetségessé vált, hogy harminckét esztendővel az egyetem megnyitása után a felsőfokú jogászképzés is megindulhasson Magyarországon. Majd fokozatosan létrejött a többi kar is, és így Pázmány kezdeményezése teljes egyetemmé vált.

Pázmány múlt századi életírója, Fraknói Vilmos kiszámította, hogy iskolák, kulturális intézmények alapítására és fenntartására esztergomi érsekké történt kinevezésétől haláláig, 1616-tól 1637-ig, 1 millió forintot költött. Ezért is hiszünk neki, amikor azt mondja: az egyetem megalapítása sanctum et necessarium opus, szent és szükséges alkotás, és ezért említjük nevét tisztelettel három és fél évszázad távolából is.

2. Képek


1. Viták az emigrációbanSIPOS PÉTER

Viták az illegalitásban

Kun Béla születésének centenáriumán különös érdeklődésre tarthat számot Kun Béla Szovjetunióban töltött éveinek története. Az alábbiakban eddig mind itthon, mind külföldön ismeretlen adatokat adunk közre.

A Kommunista internacionálé 1928 nyarán megrendezett VI. kongresszusa elfogadta a Komintern programját, amely a forradalmak alaptípusait is elemezte. Magyarországot a dokumentum a közepes fejlettségű országok közé sorolta, ahol még jelentősek a feudális maradványok, még nem ért véget a polgári átalakulás, de a szocialista építéshez szükséges minimális feltételek a kapitalista fejlődés során már kialakultak. Néhány ilyen országban – a program szerint – lehetséges polgári demokratikus forradalom, amely átnő szocialista forradalomba.

A kommunisták már 1919 óta vártak a kedvező alkalomra, hogy újból győzelemre vigyék a proletárforradalmat Magyarországon. Ezért fanatikus hittel arra törekedtek, hogy alkalmazzák a Komintern útmutatásait saját politikájukra, keressék az optimális megoldásokat, ami érthetővé teszi, hogy az új politika kialakítása során ismét éles belső viták bontakoztak ki a KMP-n belül. Mindenki, aki beleszólhatott az új irányvonal kialakításába, úgy vélte, hogy csak az ő megoldása a célravezető, míg amit mások javasolnak, az árt a párt ügyének. Persze az ellentétek nem voltak mentesek személyes mozzanatoktól sem, amelyek megnehezítették az ellentétes vélemények reális értékelését, mérlegelését. 1927 elejétől zajlanak a polémiák, amelyek a KMP stratégiájának és taktikájának alapvető kérdéseit érintették. Mindjárt hozzá kell tennünk: nem vetíthetjük vissza a ’30-as évek második felének személyi kultuszos viszonyait egy évtizeddel korábbra. A ’20-as évek második felében, a ’30-as évek elején a kommunista mozgalomban még nem járt az adminisztratív megtorlás súlyosabb fokozatainak (élet vagy szabadságvesztés!) veszélyével az önálló gondolkodás, az ellenvélemény hangoztatása szóban vagy akár írásban is a formálódó, vagy éppen határozatban rögzített pártvonallal szemben.

Julius és Róbert nézetei

1927-ben kezdődött a vita Alpári Gyula (illegális nevén Julius) nézeteivel, 1928 elejétől Szántó Béla (fedőnevén Róbert) álláspontjával, a következő év elejétől pedig Lukács György (Blum) téziseivel. A Julius-, a Róbert- és a Blum-viták egymással szoros összefüggésben a Kommunisták Magyarországi Pártján belül zajlottak, és részt vettek bennük a Komintern illetékes szervei is.

Alpári Gyula kétségbe vonta, hogy Magyarországon fasiszta jellegű rendszer lenne hatalmon; úgy vélte, a magyar uralkodó osztályoknak nem volt szükségük arra, hogy a fasiszta diktatúra eszközét alkalmazzák; nem lévén forradalmi mozgalom, elegendő a leplezett diktatúra. Ebből az is következett, hogy Magyarországon nem lehetett szó szociálfasizmusról sem. A szociáldemokrácia nem nőtt össze az államhatalommal, hanem üldözött ellenzéki pártként működött. Ezek a nézetek valósan fejezték ki a magyarországi viszonyokat. Juliusnak igaza volt.

Hasonlóan reális szemléletet fejeztek ki a szakszervezeti munka kérdéseivel foglalkozó Szántó Béla megnyilatkozásai. Ő arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon nem következett be a munkásság általános balratolódása. A szakszervezeti taglétszám csökkenése szerinte nem azt fejezte ki, hogy a munkások forradalmasodnak és ezért hagyták volna ott a reformista vezetés alatt álló szervezeteket, hanem a kilépés éppen a munkásmozgalomtól való általános elfordulást jelenti.

Szántó Béla megvalósíthatatlannak ítélte a vörös szakszervezetek létrehozására irányuló törekvéseket is. Helyesen látta, hogy az osztályöntudat egyik legfontosabb fokmérője az ellenforradalmi diktatúra viszonyai között éppen a hűség a szakmai szervezetekhez, még akkor is, ha ezek reformista vezetésűek. Hiszen aki még erre a szintre sem jutott el, attól még kevésbé volt várható, hogy az illegális forradalmi mozgalom harcosává legyen. Igaza volt abban is, hogy a kiváltak zömükben nem balra tolódtak, radikális harci formák után kutatva, hanem passzivitásba vonultak, elfordultak minden osztályharcos mozgalomtól.

Alpári Gyula és Szántó Béla nem egyeztették álláspontjukat, már csak azért sem, mert súlyos személyes ellentétek választották el őket egymástól. Nézeteik mégis összefüggésben állottak. Közös vonásuk, hogy mértéktartóan ítélték meg a magyarországi munkásmozgalom helyzetét, nem láttak benne balratolódást, forradalmasodást. Nyilvánvaló az is, hogy amennyiben a szociáldemokrácia nem „szociálfasiszta”, nem


kapcsolódik össze az államapparátussal, akkor indokolatlan a kommunista pártmunka súlypontját a szociáldemokrata vezetésű szakszervezetek helyett az abból kivált elemekre, a szervezetlenekre helyezni. Jellemzőek Alpári ellenfeleinek, Orosz Nándornak és Révai Józsefnek az érvei „Julius éppen a szakszervezeti taktika fordulatának (és általában a szociáldemokráciához való viszony fordulatának) politikai előfeltételeit illetően az ingadozók ideológusa”.

Julius és Róbert szemléletének érintkezési pontjai s a belőlük levonható következtetések azért is veszélyesnek tűntek, mert egybeestek azokkal a véleményekkel, amelyeket budapesti kerületekben, üzemi sejtekben, szakszervezeti frakciókban dolgozó pártmunkások a saját gyakorlati tapasztalataik alapján kialakítottak.

A Blum-vita

1929 elejétől újabb nézeteltérések forrásává vált az a tézistervezet, amelyet Lukács György dolgozott ki a pártvezetés megbízásából „a magyar politikai és gazdasági helyzetről, s a KMP feladatairól”. Lukács elítélte mind Alpári, mind Szántó nézeteit: „jobboldali elhajlóknak”, a „gyengeségi ideológia” terjesztőinek, tehát lényegében defetistáknak minősítette őket. Különösen zokon vette tőlük, hogy lebecsülik a tömegek ösztönös balratolódását és határozottan leszögezte: „minden jobboldali irányzat és hangulat ellen a pártnak ideológiai harcot kell folytatnia”. A szakszervezeti kérdésben Lukács úgy vélekedett, hogy a hazai bürokrácia mindent elkövet fasizálásuk érdekében. Különösen fontosnak nyilvánította továbbá a baloldali szociáldemokrácia, a centrizmus elleni harcot, mert ez az áramlat, úgymond, Magyarországon csakúgy, mint külföldön, „a kommunista párt legveszedelmesebb ellensége”, „a bürokrácia utolsó és legfontosabb tartaléka”. Ezekben a kérdésekben tehát Blum is teljes mértékben osztotta a KMP és a Komintern hivatalos álláspontját.

Lukács György tézistervezetében azonban új módon fogalmazta meg a párt stratégiai célját: a pártnak a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúráját kell forradalmi úton megvalósítania. Ez „nem érthető másképpen, mint az a konkrét átmenet, amelyen keresztül a polgári forradalom átlendül a proletárforradalomba.” Lukács tehát alkalmazta a magyarországi helyzetre a Komintern VI. kongresszusának fentebb már idézett irányelvét, amely magában foglalta a közepesen fejlett kapitalista országokban a polgári demokratikus átmenet lehetőségét. Ez a megállapítás nem mondott ellent a harmadik szakasz jelszavának sem. Hiszen Lukács úgy vélekedett, hogy hamis a nemzetközi szociáldemokrácia demokrácia vagy fasizmuskérdésfeltevése, amellyel szembe az „osztály az osztály ellen” jelszót szükséges állítani, s meg kell hirdetni a dolgozó rétegeknek mozgási lehetőséget biztosító demokratikus jogokért való küzdelmet: harcot a demokratikus diktatúráért. Az 1927–29-es vita a kiút, az alkalmazkodás kérdésében végül nem hozott a pártmunka szempontjából kedvező megoldást.

Elevenen éltek tovább a régi frakciós ellentétek. Szántó a Kun csoport tagja, sőt Kun Béla személyes jó barátja volt. Lukács pedig Landlerékhez tartozott, sőt Landler elhunyta után, 1928-tól egyelőre még Révaival együtt – vezette a frakciót. Alpári ekkor nem a KMP-ben, hanem a Kommunista Internacionálé felső régióiban tevékenykedett, mint a Komintern hivatalos orgánuma, az Inprekorr szerkesztője, nézeteiben pedig a landleristákhoz állt közel.

Kun Béla és a viták

Kun Bélát, a párt vitathatatlanul legtekintélyesebb hangadó személyiségét a Róbert-vita különösen nehéz helyzetbe hozta, mert választania kellett a barátja és a pártvonal között. Hosszas habozás után végül rákényszerült arra, hogy elítélje, „jobboldali elhajlás”-nak minősítse Szántó nézeteit. Mindenkinek feltűnt azonban, hogy magatartásából ezúttal hiányzott az az elvi könyörtelenség, amelyet megszoktak és elvártak tőle. A landleristák, elsősorban Révai, nem is haboztak, hogy kihasználják a kedvező alkalmat – ezúttal ők támadhatják „balról” Kun Bélát és frakciójának tagját, a Komintern álláspontjának, határozatainak védelmében. Révai (mozgalmi neve ez időben Kemény) a Kun-barát Szántó nézeteit „a likvidátorság határán mozgó defetista önmarcangolásnak” nevezte. Kunt pedig azzal vádolta, hogy ingadozó, megalkuvó a jobboldali veszéllyel szemben, Róbert pesszimizmusát „kurtán-furcsán elintézi”.

Kun helyzetében nem volt elegendő, ha kifejezésre juttatja, hogy nézeteinek, felfogásának megfelelően nem ért egyet a jobboldalinak minősített tételekkel. Pozíciójának, tekintélyének érdekében szükségesnek tartotta, hogy kifejezetten harcos magatartást bizonyítson a hivatalos vonal védelmében. Alpári ellenében erre nem volt módja, mert Alpárinak védettséget nyújtott a Kominternben végzett munkája. A magyar pártvezetésnek tudtára adták, hogy Julius olyan nagy értéket jelent, hogy őt nem szabad politikailag elítélni, megbélyegezni, s miután a hibásnak mondott nézeteit visszavonta, az Alpári-ügy lezárult.

Szántó Bélával szemben Kun a már említett okokból nem kívánt fellépni, azon túlmenően, hogy elhatárolta


magát nézeteitől. Ily módon a fő csapást Lukács Györgyre mérte, aki szintén visszavonta téziseit és önbírálatot gyakorolt. Kun azonban különböző fórumokon elhangzott megnyilatkozásaiban, a Komintern vezetőkhöz intézett leveleiben váltig azt hangoztatta, hogySzántó Béla nézetei elhajlást képeznek ugyan, de alapjában véve nemjelentékeny tévedések a Blum-tézisekhez képest, amelyek már „kívül állnak a bolsevizmuson” és „az idealista filozófus Blum kimondottan antimarxista, antileninista elméletének kifejezői”. A valódi veszedelmet ezek szerint a Blum-tézisek jelentenék. Állítólagos eltérését a Komintern vonalától Kun mértéktelenül felnagyította, és így az utókor szemében is elfedte Lukács téziseinek igen sok szektás megállapítását.

A „baloldali” irányzat teljes felülkerekedését, a reális elemek kiiktatását a KMP legitimnek elismert gondolatköréből előmozdította, hogy röviddel a Komintern VI. kongresszusa után – összefüggésben a Szovjetunió Kommunista Pártjában kibontakozó újabb belső harcokkal, ezúttal a „jobboldali”-nak minősített Buharin és hívei ellen – a nemzetközi kommunista mozgalomban tovább erősödtek a szektás nézetek: 1929 júliusában a Komintern X. plénuma már figyelmen kívül hagyta a VI. kongresszusnak azt a tételét, hogy a szocialista forradalomba való átmenet esetleg többféle lehet. A határozat megerősítette azt a felfogást, amely a szociáldemokrácia és a fasizmus elleni harcot azonosította. Ez időben – ahogy azt később, 1935-ben Dimitrov megfogalmazta – a nemzetközi kommunista mozgalomban a szektásság ,,...már nem »gyermekbetegség« többé..., hanem mélyen gyökerező kór”.

A Kommunista Internacionálé balos állásfoglalása véglegesen eldöntötte a párton belüli vitákat. A demokratikus átmenet lehetőségének elve, amelyek a Blum-tézisek kidolgozása időszakában még érvényesek voltak, így érvénytelenekké váltak. Kun pozíciója megerősödött. A hajdani Landler-csoport lényegében megszűnt, bár a korábbi frakciós hovatartozást továbbra is számon tartották. Révai szintén szembefordult Lukáccsal. Lukács György önbírálatot gyakorolt, majd 1931-től a német kommunista pártban tevékenykedett, Szántó Béla pedig a szovjet gazdasági életben kapott munkakört.

Az új generáció

A pártvonal kialakításába az 1920-30-as évek fordulóján egy új tényező szólt bele. A KMP az illegalitás viszonyai között is folyamatosan kapott utánpótlást a munkásságból és a társadalom egyéb dolgozó rétegeiből. Az új tagok mind nagyobb szerephez jutottak a párt gyakorlati tevékenységében, s nem indokolatlanul úgy vélték, hogy jobban látják a helyzetet és a teendőket, mint az emigránsok. Ez a generáció már igényt tartott arra, hogy ne csak végrehajtandó feladatokhoz jusson, hanem érvényesüljön akarata a döntésekben is. A fiatalok, minthogy egyik frakcióhoz sem tartoztak, mindkettővel szemben álltak, s magatartásukat, a polémiákban elfoglalt álláspontjukat a Kommunista Internacionálé vonala határozta meg. Ennek képviseletét Kun Bélában látták, tehát hozzá csatlakoztak. Benne látták a helyes politika letéteményesét. Kun Béla viszont támogatta a hazai káderek igényeit, és – teljesen indokoltan – helyeselte mind a munkások szerepkörének növelését, mind pedig azt az elvet, hogy „a párt politikai vezető gárdájának utánpótlása elsősorban magából a lenti pártkáderből kell, hogy történjék”.

A KMP elvi egysége lényegében 1929 őszére helyreállott. Ez fejeződött ki a Kommunista Internacionálé októberi Nyílt Levelében, amelyet Kun Béla, Révai József és Szerényi Sándor (a hazai pártmunka vezetője) dolgoztak ki. A dokumentum állást foglalt a pártegység megszilárdítása mellett. A továbbiakban egyértelműen leszögezte, hogy a magyarországi szociáldemokrácia „szociálfasiszta”, s vele semmiféle együttműködés nem lehetséges; hangsúlyozta továbbá a „nyílt sisakos taktika” jelentőségét. A Nyílt Levél stratégiai vonatkozásban elvetette a demokratikus diktatúra gondolatát, s ezzel összefüggésben a köztársaság és a munkás-paraszt kormány jelszavát. A fenti tételeket kétségbe vonó, megkérdőjelező nézetek egyértelműen és határozottan „jobboldali elhajlásnak” minősültek.

Hangsúlyoznunk kell, hogy természetesen szó sem volt a párton belül „jobboldaliságról” abban az értelemben, hogy bárki is revizionizmust vagy akár a szociáldemokráciához való közeledést vallotta volna. Ez a kifejezés megbélyegzéssé vált mindazokkal szemben, akik a Komintern X. plénumától és Nyílt Levelétől eltérő módon értelmezték a KMP stratégiájának és taktikájának kérdéseit.

Néhány hónap múlva, 1930. február 26–március 15. között Aprelovkában, egy Moszkvától 150 km-re fekvő helységben ülésezett a KMP II. kongresszusa, amely a Nyílt Levél alapján jelölte meg a KMP célkitűzéseit, tennivalóit.

2. Képek


1. Kun Béla a Krímben I. részDERZSALUK, Nikolaj

Kun Béla a Krímben

Új dokumentumok – I. rész

Közismert, hogy a Szovjet-Oroszország és Ausztria kormánya között 1920. július 5-én megkötött egyezmény eredményeképpen megteremtődtek a feltételek arra, hogy az oroszországi osztrák hadifoglyok folyamatos hazaszállításáért cserébe szabadon bocsássák Ausztriában a Magyar Tanácsköztársaság vezetőit, köztük Kun Bélát. 1920. július 15-én az osztrák kormány Kun Bélát titokban kiutasította Ausztriából. Hazatelepített orosz hadifoglyok között hagyta el az országot egy vagonban. Majdnem egy hónap múlva, augusztus 11-én érkezett meg Pétervárra, majd 13-án Moszkvába. 1920. október 1-jén kinevezték a déli front Forradalmi Katonai Tanácsának tagjává. Ezt követően Harkovba, a frontparancsnokságra utazott.

Október 7-én a harkovi újság, a Visztyi (Hírek) Kun Béla elvtárs a szovjet föderáció katonai és nemzetközi helyzetéről címmel egy cikket tett közzé. Ebben Kun rámutatott arra, hogy legfőbb feladatának a Vörös Hadseregnek Vrangel szétverésében nyújtandó sokoldalú segítséget tartja. Ez a feladat – szavai szerint – „Oroszország és Ukrajna dolgozó tömegeinek központi problémája”, mivel „Vrangel az egész világra kiterjedő ellenforradalom egyetlen és utolsó reménysége, megsemmisítése pedig a polgárháború utolsó felvonása lesz Oroszországban.”1

1920. október közepén Harkovban összeült az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt második területi konferenciája. Munkájában részt vett Kun Béla is. Kun október 16-án a konferencia küldöttei előtt szólt arról, milyen fontos volt 1918-ban Ukrajnában az orosz, az ukrán és a magyar internacionalisták forradalmi tevékenysége: közösen léptek fel az imperializmus ellen, közösen harcoltak a szovjet állam megteremtéséért Ukrajnában és Magyarországon. „Nekünk, elvtársak, sikerült létrehoznunk a tanácsállamot Magyarországon – jegyezte meg Kun Béla –, nekünk sikerült megalkotnunk a tanácsköztársaságot Ukrajna területén is, de a Magyar Tanácsköztársaság elbukott a nemzetközi imperializmus csapásai alatt, elbukott, s mindenekelőtt azért, mert nálunk nem volt erős a kommunista párt, amelynek vezetésével a fiatal tanácsállam kivédhette volna a nemzetközi imperializmus csapásait.”2

Kun Béla azonban telve volt optimizmussal és hitt a szocializmus győzelmében magyar földön is. „Mi tudjuk – mutatott rá már 1920. október 19-i felszólalásában a szegényparasztság küldötteinek második összukrán ülésén –, hogy a tanácsállam Magyarországon elbukott, de tudjuk azt is, hogy élnek Oroszország és Ukrajna tanácsállamai, a világforradalomnak ezek a hatalmas erődítményei. Nincs ma olyan erő, amely képes lenne elfojtani az egész világra kiterjedő forradalmat.”3

1920 októberében azonban Kun Béla fő feladata az volt, hogy előkészítse a Vörös Hadseregnek a Krím-félsziget visszafoglalására irányuló hadműveleteit. Kun tevékenyen kivette részét a döntő támadás előkészítésében: egyre több időt töltött a csapatok között, nemzetközi egységeket szervezett. Fontos feladatot látott el a déli front parancsnokságában is. A Vörös Hadseregnek a Vrangel elleni támadás előestéjén biztosítani kellett utánpótlását Mahno bandáinak váratlan csapásaival szemben, amelyek a Vörös Hadsereg közvetlen közelében tevékenykedtek. 1920. szeptember végén a déli front parancsnoksága és Mahno között létrejött a Vrangel ellen irányuló politikai egyezmény. Vrangel ugyanis igyekezett visszaállítani a földesúri rendszert Ukrajnában, amelyet a paraszttömegek – a mahnoisták fő bázisa – elleneztek. Ez arra késztette Mahnot, hogy ne szövetkezzen Vrangellel, hanem forduljon szembe vele. A Vörös Hadsereg számára lehetőség nyílt arra, hogy katonai megállapodást kössön Mahnoval a Vrangel elleni harcban.

Mahnonak, Frunze parancsa szerint, október 2-án 6000 embert kellett kiállítania a küszöbön álló hadműveletekhez. Ezenkívül a Vörös Hadsereg érdeke volt olyan katonai egyezményt kötni Mahnoval, amely garantálja a hátország biztonságát. Ennek aláírásával Kun Bélát bízták meg.

Kun – titkára és egy gépkocsivezető kíséretében – érkezett Pavlovgrádba, ahol fogadták őt Mahno hívei és a vezérhez vezették. A feltételeket Kun Béla a következőkben jelölte meg: vagy vonja vissza Mahno egész seregét messze a hátországba és maradjon semleges, vagy mint dandár csatlakozzon a déli front csapataihoz a Vrangel elleni támadásra.

A javaslat megvitatását követően Mahno elfogadta a szerződés feltételeit. 1920. október 20-án éjszaka a


Pavlovgrád melletti Uljanovka állomáson álló vagonban aláírták a katonai egyezményt arról, hogy a Vörös Hadsereg és a mahnoisták együttműködnek Vrangel báró ellen. Kun Béla a következő napon visszatért a Vörös Hadsereg táborhelyére.

Mahno azonban – a szerződés követelményeivel ellentétben – nem rendelte a Vörös Hadsereg parancsnoksága alá egész seregét. Háromezer emberét elvitte Guljaj-Poljeba, a főhadiszállására. Tisztázandó, hajlandó-e Mahno a megállapodást betartani, Kun Béla október végén felkereste őt azoknál a mahnoista csapatoknál, amelyeket a Vrangel elleni támadáshoz a Vörös Hadsereg rendelkezésére bocsátott. Mahno fogadta Kun Bélát.

L. B. Kamenyevnek néhány újságíróval folytatott beszélgetése, amelyet a Déli Fronton cím alatt – egy sor újságban közzétettek, kiegészíti a fentieket. Kamenyev megállapította: „El kell ismerni, hogy a parancsnokság véleménye szerint Mahno eddig a magára vállalt kötelezettségeket lojálisan teljesíti. A továbbiakban minden attól függ, hogyan fog viselkedni. Maga Mahno megsebesült és Guljaj-Poljeban fekszik, ahol őt nemrégen felkereste Kun Béla elvtárs.”4

1920. november 7-én a déli front csapatai ellentámadásba mentek át. A Vörös Hadsereg Szivason át négy nap alatt betört a Krímbe. Megkezdődött a Vörös Hadsereg gyors előnyomulása a félszigeten és a terület megtisztítása a fehérgárdistáktól.

A Krím ostromának előestéjén Kun Béla Perekopon át Szevasztopol felé című cikkében arról írt, hogy elkeseredett harcok következtében a fehér csapatok elvesztették legjobb egységeiket. Néhány helyen észrevehető az ellenség ellenállásának gyengülése. Október végén a Vörös Hadsereg – szorongatva a fehér csapatokat – visszaszorította azokat a Krímbe. Ekkor rengeteg foglyot, sok zsákmányt ejtettek, írja Kun Béla, és Vrangel csapatainak szelleme rohamos hanyatlásnak indult.

A támadás előestéjén – mutatott rá Kun Béla – nagy jelentőségű volt a lovasságnak az ellenségre mért csapása. „Vörös Hadseregünk szelleme – a rossz idő, a hóviharok és a hideg, valamint a hiányos felszerelés ellenére – minden új sikerrel egyre erősödik, és nincs messze az idő, amikor vörös hőseink elfoglalják az orosz és a külföldi ellenforradalom utolsó oroszországi menedékhelyét – a Krímet.”5 1920. november 26-án a Vörös Hadsereg elfoglalta az egész Krím-félszigetet, s megkezdődött a szovjethatalom visszaállítása.

1920. november 15-én az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága meghatározta az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Krími Területi Bizottságának összetételét. A párt Területi Bizottságában helyet kapott Kun Béla és Lenin öccse, D. I. Uljanov. A következő napon, november 16-án, megalakult a felszabadított terület kormánya, a Krími Forradalmi Bizottság, élén Kun Bélával, a következő három nap folyamán pedig a Krím összes helységében létrehozták a kerületi és városi forradalmi bizottságokat. A félszigeten szigorú forradalmi rend lépett életbe. Minden hatalom a forradalmi bizottságok kezébe került.

A krími forradalmi bizottságok tevékenységükkel megerősítették az intervenciósok és a fehérgárdisták felett aratott győzelmet, elfojtották az ellenforradalmat és felszámolták a burzsoá apparátust, megteremtették a forradalmi rendet és létrehozták a szovjet hatalmi szerveket, államosították a földet és az ipari létesítményeket, valamint a kereskedelmet, forradalmi változásokat vezettek be a kultúra területén.

A Krími Forradalmi Bizottság 1920. november 26-án kelt 1. számú parancsa a következőképpen hangzott:

„1. Addig, amíg a munkások és parasztok megválasztják a Krími Szovjeteket a Krím területén, minden hatalom a Krími Forradalmi Bizottság kezében van, amelynek elnöke Kun Béla elvtárs, elnökhelyettese Ju. P. Gaven elvtárs.

2. Az állami, társadalmi és magánintézmények és vállalatok minden dolgozója és hivatalnoka köteles saját helyén maradni, és köteles teljesíteni a forradalmi hatalom összes rendelkezését. Ennek az intézkedésnek nem teljesítését szabotázsként fogjuk tekinteni, és a katonai-forradalmi időszak törvényei alapján büntetjük.

A Krími Forradalmi Bizottság elnöke: Kun Béla

Ügyintéző: Jakovlev

Az ügyintéző titkára: [kivehetetlen aláírás.]”6

A Krími Forradalmi Bizottság 4. számú parancsa az önkéntes hadsereg külföldi állampolgárainak, tisztjeinek és katonáinak nyilvántartásáról, 1920. november 17.:


„A Krím területén tartózkodó minden külföldi állampolgárnak megparancsoltatik, hogy három napon belül jelentkezzék nyilvántartásba vétel végett. Azok, akik a megjelölt időpontig nem jelentették be magukat, úgy fognak tekintetni, mint kémek, és a hadiállapot törvényeinek teljes szigorával átadatnak a Forradalmi Bizottság bíróságának.

Azok a személyek pedig, akik a szovjet hatalom 1919 júniusában történt távozását követően érkeztek a Krím területére, kötelesek három napon belül nyilvántartás végett jelentkezni. A nem jelentkezők mint ellenforradalmárok fognak tekintetni, és a hadiállapot törvényeinek teljes szigorával átadatnak a Forradalmi Bizottság bíróságának.

Az önkéntes hadsereg minden tisztje, a háborús időszak valamennyi hivatalnoka, katonája, munkása köteles három napon belül nyilvántartás végett megjelenni. A nem jelentkezők úgy fognak majd tekintetni, mint kémek, akik a hadiállapot törvényeinek teljes szigorával a legsúlyosabb büntetésnek vettetnek alá.

A Krími Forradalmi Bizottság elnöke: Kun Béla.

Ügyintéző: Jakovlev.”

A Krími Forradalmi Bizottság tevékenységének első hónapjában 27 ülést tartott, 140 rendeletet hozott (ezek közül nyolcvanon Kun Béla aláírása szerepel). Voltak olyan napok, amikor a Forradalmi Bizottság kb. 40 vagy több kérdést vitatott meg. Többségükhöz hozzászólt Kun Béla is. A parancsokat és rendeleteket határozott forradalmi formában alkották.

Az utasítások és rendeletek mind a békés élet helyreállítását célozták a Krím területén. Hogy csak néhány példát említsünk: különösen nagy jelentőségű volt a vidék népgazdasági tevékenységének megszervezése érdekében a november 18-án kiadott 5. számú utasítás a bankok államosításáról. A Krími Forradalmi Bizottság megszervezte a Területi Termelési Bizottságot (11. sz. utasítás,). Ennek megfelelően „minden katonai és polgári intézménynek megparancsoltatik: az összes általuk összeírt élelmiszert és készterméket, amelyek elosztásra kerülnek, 24 órán belül bocsássák a Területi Termelési Bizottság rendelkezésére.

A Krími Területi Termelési Bizottságnak az élelmiszerkérdésben kiadott minden rendelkezését haladéktalanul teljesíteni kell.

Aki a parancsot nem teljesíti, át fog adatni a rögtönítélő bíróságnak.”

Az iskolai létesítmények munkájának újjászervezése érdekében a Krími Forradalmi Bizottság november 30-án utasítást adott, hogy a Krím összes iskolai intézményét a szovjet hatalom irányítása alá kell helyezni (57. sz. utasítás).

Mivel a Krím területén tífuszjárvány tört ki, a Forradalmi Bizottság december 8-án határozatot hozott, hogy a járvány elleni harcban teljhatalmat adjanak a Krími Különleges Egészségügyi Bizottságnak (98. számú parancs).

December 24-én a Krími Forradalmi Bizottság arról határozott, hogy a Krím gyógykincseit a szovjet-oroszországi munkásság rendelkezésére kell bocsátani, és létre kell hozni egy kórházat az ország kétkezi dolgozóinak gyógyítására. (106. számú parancs). Nem sokkal később, 1920. december 21-én írta alá Lenin a Népbiztosok Dekrétumát a Krím felhasználásáról a munkásosztály gyógyítására.

A szocializmus ellenségeivel, a társadalmi rend megsértőivel folytatott harc, a törvényesség és a jogrend betartásának érdekében 1920. december elején létrehozták a Krími Forradalmi Törvényszéket, majd pedig a szovjet munkás-paraszt rendőrséget (a Krími Forradalmi Tanács december 7-én hozott 69. számú parancsa).

Kun Béla, látva, mennyire bonyolult feladat a szovjet hatalmi szervek megteremtése a Krímben, a következőket írta november közepén, Ki kell vívni című cikkében: „A munkásság állama még bukdácsolva halad a krími kertben, amelyet a fehérgárdisták tönkretettek. Bárhogy is legyen, mégha kétszeresen nehezebb is lesz a legalapvetőbb szükségletek kielégítése, ez a hatalom most és a jövőben mégis a munkások hatalma lesz, a sokféle nyelven beszélő munkások és parasztok hatalma.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy már teljesen szabad az út a szocializmus felé; hogy már megtisztítottuk az utat azon rendszer felé, amely megszünteti az embernek ember által történő minden elnyomását. Ellenkezőleg! Utunk akadályokkal van kikövezve! Kezdve a nemzetközi méretekben kitűnően megszervezett ellenforradalomtól, a világburzsoáziától az általános gazdasági összeomlásig és a részben még nem elég tudatos a néptömegek részvétlenségéig, egy sor akadály áll előttünk ebben a romboló és alkotó munkában, amely


megtisztítja utunkat a burzsoá hatalom maradványaitól és felépíti a munkáshatalom hatalmas szervezetét.”7

Kun Béla kb. egy hónapot töltött a Krími Forradalmi Bizottság élén. 1920. december 14-ét követően visszahívták Moszkvába, ahol – mint ismeretes – részt vett a Szovjetek VIII. Összoroszországi Ülésének munkájában és december 22-én az ülés szónoki emelvényéről üdvözölte a résztvevőket a krími munkásság nevében.

Kun Béla tevékenysége a Krímben a Forradalmi Bizottság elnökeként azért is értékes, mivel hozzásegít ahhoz, hogy őt a szétrombolt Krím helyreállításának és a szocialista építés irányítójának szerepében lássuk a polgárháborúból a békés korszakba való átmenet idején.

Jegyzetek

1 Visztyi (Hírek), Harkov, 1920. október 7. 2. l.

2 Kommunyiszt (Harkov), 1920. október 19. 2. l.

3 Uo. október 20. 2. I.

4 Izvesztyija (Kremencsug), 1920. november 6. 1. l.

Izvesztyija (Kherszon), 1920. november 12. 1. l.

5 Proletarnij (Harkov), 1920. november 6. 2. l; Izvesztyija

(Jekatyerinszoszlov), 1920. november 12. 1. l.; Publikálva:

A Krím Forradalmi Bizottságai (Dokumentumgyűjtemény).

Szimferopol, 1968. 23. l.

6 A Krím Forradalmi Bizottságai, 21. l.

7 Krasznüj Kriim (Szimferopol), 1920. november 23. 1. l.

Folytatását következő számunkban közöljük. (A szerk.)

2. Képek


1. A Komintern VII. kongresszusaSZÉKELY Gábor

A Komintern VII. kongresszusa

A Komintern VII. kongresszusa, mely 1935. július 25-én ült össze Moszkvában és augusztus 20-ig ülésezett, a nemzetközi kommunista mozgalom talán legnagyobb hatású eseménye volt a két világháború között. Történetét hatalmas irodalom, közöttük tankönyvek is elemzik. Mégis, megannyi más jeles történelmi eseményhez hasonlóan, hozzá is számos félreértés tapad. Ennek egyik oka részben az, hogy ez a Komintern egyetlen kongresszusa, melynek jegyzőkönyvét mindmáig nem hozták nyilvánosságra.

A Komintern VII. kongresszusával kapcsolatos tévedések közül a legelterjedtebb az úgynevezett „dimitrovi fasizmus definíció”. A tankönyvekben is szereplő megfogalmazás ugyanis nem Dimitrovtól származik és nem is 1935-ből, a kongresszus idejéből való. Két évvel korábban, a Komintern VB 1933. decemberi plénumán született, amikor a lipcsei per hőse még a nácik börtönének foglya volt. A megfogalmazás sem általában a fasizmusra, hanem a hatalomra jutott német és olasz rendszerre vonatkozott. Továbbá: a megfogalmazásban sem a fasizmus osztálytartalmát érintő rész volt az új – hogy ti. a fasizmus a „finánctőke... diktatúrája” –, hiszen ez a megállapítás a Komintern 1922 utáni elemzéseiben már meglehetősen pontosan megfogalmazódott. Az új, elem a meghatározásban az, mely szerint a fasiszta hatalom csak a finánctőke egy részéneka diktatúrája. Így szól: „A hatalmon levő fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.” S ez a gondolat volt az, amelyre már támaszkodhatott a munkásosztálytól a kispolgárságon át egészen a finánctőkének a totális diktatúrában nem érdekelt elemeiig ívelő antifasiszta összefogás. A valósághoz viszont hozzátartozik – és ez az elterjedt interpretáció igazságmagva –, hogy ennek kifejtése már Dimitrov nevéhez kapcsolódik, aki e meghatározást idézve kezdte meg 1935-ben kongresszusi beszédének fasizmust elemző gondolatsorát.

A kongresszus előzményei – merre tovább?

1933 decemberében, amikor öt évvel az előző kongresszus után a Komintern VB XIII. plénumán határozatot fogadtak el a világszervezet VII. kongresszusának összehívásáról, a nemzetközi munkásmozgalom már túljutott azon a sokkon, amelyet Hitler hatalomra jutása és a két legjelentősebb nyugat-európai szervezetének (a német szociáldemokraták és a német kommunisták pártjának) a felszámolása váltott ki. Az első pillanatban a mozgalom reformista és forradalmi áramlata szinte azonos módon reagált a vereségre: a Szocialista Munkásinternacionálé (SZMI) és a Komintern vezető fórumain az egységfront lehetőségeit mérlegelték. A két szervezet között 1933. február–márciusban levélváltásra került sor. Eredmény nélkül. Az SZMI felajánlotta a kommunista mozgalomnak a felsőszintű tárgyalásokat. Amikor azt elutasították a kommunisták, a szociáldemokraták ebben a „kérlelhetetlenség” és „taktikázás” újabb bizonyítékát vélték felfedezni. Ugyanígy a Komintern a pártok közötti közvetlen akció egység-tárgyalások eredménytelenségében a szociáldemokrata cselekvésképtelenséget és kommunistaellenességet látott. Hamarosan ismét kölcsönösen éles megfogalmazások láttak napvilágot a két internacionálé orgánumaiban, az Internationale Informationban és a Kommunyisztyicseszkij Internacionalban, s ezeket követően az egyes országok pártsajtójában. Hitler hatalomra jutása (1933) után mindkét mozgalom ennek okát a másik fél egységbontó politikájában jelölte meg. (Alaposan túlbecsülve a német és a nemzetközi munkásmozgalom tényleges erejét.) Felhangzanak a korábbi vádak is: a „vörös fasizmus”, illetve a „szociálfasizmus”.

A gyakorlati politika terén a két munkásinternacionálé közül a Komintern volt az, melynek egyes törekvései már tartalmazták a helyes megoldást, a lehető legszélesebb antifasiszta és háborúellenes összefogás csíráit. A Kína elleni japán agresszió (1931), később a német fasizmus ellen a Komintern által kezdeményezett amszterdami háborúellenes konferencia (1933), majd a párizsi Pleyel teremben megtartott antifasiszta világkongresszuson megalakított mozgalom már a népfront előfutára volt. (Az 1933 nyarán induló Amszterdam–Pleyel mozgalom elnöke a Nobel-díjas Romain Rolland lett, s támogatói között található Albert Einstein, Heinrich Mann, Upton Sinclair, H. G. Wels, Henri Barbusse, a magyarok közül Kassák Lajos, József Attila, Illyés Gyula, Bálint György, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Gelléri Andor Endre, Márai Sándor és Zelk Zoltán.) Áttörésre azonban nem került sor, mert bár a polgári radikális, liberális és pacifista szervezetek mellett már néhány neves szociáldemokrata is bekapcsolódott a mozgalomba, a jelentős szervezetek – így maga az SZMI is – elutasították a részvételt.

Egységfront taktika vagy népfront stratégia?


A történeti irodalomban ma is vita tárgya, hogy a Komintern 1935. évi irányváltoztatása egyszerű taktikai módosítás volt-e, vagy egy hosszabb távú és alapelveket érintő stratégiai fordulat. A kongresszuson nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel: a felszólalók többsége, így Dimitrov, Togliatti és Pieck is a taktika kifejezést használta. Az egyetlen teoretizáló felszólaló a német Anton Ackermann volt, aki a fordulat stratégiai jellegét is említette, de beszédének ehhez a részéhez senki sem fűzött megjegyzést. (Az újabb Komintern-elemzések már egyértelműen stratégiai fordulatot látnak az 1935. évi pályamódosításban.)

A „kezdődő fordulat” – ahogyan a történeti irodalom ma az 1933–1934-es időszakot nevezi – elindítója az 1934. februári sikeres francia antifasiszta egységdemonstráció és az újabb vereséget hozó osztrák munkásfelkelés volt. Eltérő eredményeik ellenére mindkettő az egység felé mutatott: a szociáldemokrata és a kommunista munkások együtt léptek fel a fasizmus fenyegetésével szemben. És ugyanebben a hónapban érkezett Moszkvába a náci börtönből kiszabadult Georgi Dimitrov.

Dimitrov Moszkvába érkezésekor a Komintern vezetői közül már többen állást foglaltak a változtatás szükségessége mellett. Ezekben a hónapokban ismét a szociáldemokráciához való viszony átértékelésének fontosságáról folytak a viták, de ezzel összefüggésben egyéb alapvető, már valóban stratégiai jellegű nézetek felülvizsgálata is megkezdődött. Közülük kétségtelenül a legfontosabb a szociáldemokrata-kommunista nézeteltérések egyik alapkövének számító felfogás megkérdőjelezése volt: vajon helyes-e adott korszakban és körülmények között fenntartani a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc jelszavát?Az új törekvések egyik első megnyilvánulásának tekinthető, hogy 1934 januárjában a Komintern központi információs hetilapjában, a Rundschauban a szovjet Wilhelm Knorin, a Komintern VB póttagja, a Pravda és a Bolsevik című folyóirat szerkesztője Ausztriával foglalkozó elemzésében a fasizmus elleni összefogás érdekében helyesnek vélte, ha „a kommunisták nem vetnék fel a proletárdiktatúra azonnali kivívásának kérdését”.

A megfogalmazás újszerű volt, de korántsem tükrözte a Kominternben általánosan elfogadott véleményt. Jellemzi a helyzetet Révai Józsefnek a Komintern VB-hez 1935. június 28-án eljuttatott, A fasizmustól a proletariátus diktatúrájához vezető átmenet kérdéséhez című írása. Révai, elvben a népfront gondolatát támogatva végül is azt javasolta, hogy „hangolják össze az antifasiszta harc demokratikus elemeit a tanácshatalom programjával”. De helytelennek és veszélyesnek ítélte az átmeneti szakasz szükségességét hangsúlyozó nézeteket, s az egységfront-, illetve népfrontkormányt csak mint a proletárdiktatúra kormányát tartotta elfogadhatónak.

A fasizmus definícióval ellentétben a népfrontkormány alapelveinek a kimunkálása és ezzel összefüggésben a polgári demokráciához való viszony alapvető megváltoztatásának a javaslata már elsősorban Dimitrov nevéhez kapcsolódik.

Az SZKP, Sztálin és az új irányvonal

A történeti irodalomban a változások okáról két elterjedt téveszme található. Az egyik azt állítja, hogy „a Komintern nemzetközi politikája egyedül vagy akár csak lényegében is a szovjet külpolitika eszköze volt”. A másik bizonygatja a Komintern függetlenségét az SZKP-tól. Az első álláspont a Kominternben bekövetkezett változást az SZKP XVII. kongresszusán, 1934 januárjában elhangzott Sztálin-beszédből vezeti le, amely a Szovjetunió külpolitikájában az antifasiszta vonásokat és a nagyhatalmak összefogásának a lehetőségét hangsúlyozta. A másik, ezzel szemben álló vélemény – abból kiindulva, hogy a Komintern iránymódosítása nem mehetett végbe olyan, korábban Sztálin által is támogatott és hangoztatott nézeteknek a felülbírálata nélkül, amilyen „szociálfasizmus” és az „osztály osztály ellen” koncepciója, vagy a háború elkerülhetetlenségének elképzelése volt – úgy véli, hogy a fordulatot az SZKP és Sztálin ellenében kellett kibontakoztatni. A kettő közül az utóbbi, az elterjedtebb érdemel nagyobb figyelmet, mivel kétségtelen a szovjet külpolitika bizonyos fokú hatása az új irányvonal kialakítására. E hatás abszolutizálásának viszont ellentmondanak azok a népfrontpolitikával kapcsolatos fenntartások, amelyek a Kominternben még a VII. kongresszuson is elhangzanak.

Dimitrov első ízben a Szovjetunióba érkezésétkövetően, 1934. április 7-én folytatott eszmecserét Sztálinnal és az SZKP Politikai Bizottságának tagjaival a nemzetközi munkásmozgalomban kialakult helyzetről. E megbeszélésről annyi ismeretes, hogy Dimitrov már ekkor hangsúlyozta a széles összefogás, a szociáldemokráciához való közeledés és – ami ezzel összefüggött – a kommunista jelszavak megváltoztatásának a szükségességét. A válaszok nem ismeretesek, egyértelműen az egyetértés jele azonban, hogy Dimitrovot ekkor választják be a Komintern VB Politikai Bizottságába és bízzák meg a Komintern Közép-Európai Titkárságának vezetésével. 1934. július 1-jén – a VII. kongresszus napirendjével kapcsolatban – Dimitrov levelet intézett Sztálinhoz, melyben kérdések formájában javaslatot tett a szociáldemokráciára vonatkozó alapelvek felülvizsgálatára: „l. Helyes-e a szociáldemokráciát minden esetben úgy jellemezni, mint szociálfasizmust?


Ezzel az állásponttal gyakran állítottunk akadályt a szociáldemokrata munkásokhoz vezető úton. 2. Helyes-e a szociáldemokráciát mindenütt és minden körülmények között a burzsoázia legfőbb társadalmi bázisának tekinteni? 3. Helyes-e valamennyi baloldali szociáldemokrata csoportot, bármely körülmények között a legfőbb veszélynek ítélni?” A válasz most sem ismert, de ettől kezdve a Komintern sajtójában a „baloldali” szociáldemokrata kifejezést nem teszik idézőjelbe, és az antifasiszta és háborúellenes összefogás elemei kerülnek az előtérbe. Dmitrij Manuilszkij, aki az SZKP vezető képviselője a Kominternben, a kongresszusi előkészítő bizottságokban Dimitrovot támogatja; felszólalásai is mutatják, hogy az új irányvonallal szembeni fenntartások nem elsősorban az SZKP soraiból érkeztek.

Vélemények és ellenvélemények

A Komintern vezetőinek nagy többsége fokozatosan jutott el az új irányvonal vállalásáig. Jellemző mind az irodalom nagy részére, mind arra, hogy a valóságban milyen fokozatos alakulásról lehet csak beszélni, Togliatti állásfoglalása. Togliatti Dimitrov mellett a VII. kongresszus legmarkánsabb személyisége, akit ráadásul az irodalom a népfrontpolitika kezdettől következetes hívének mutat be. Ő még 1934 júniusában is – a francia egységfront-tárgyalások megtorpanásakor –, mint a Komintern Franciaországba küldött megbízottja, a következőket írja: „A jelenlegi órában és a legközelebbi jövőben az FKP számára, amennyiben élni és politikailag fejlődni akar, szükségszerű, hogy a legelkeseredettebb harcot folytassa a szociáldemokrácia ellen, annak érdekében, hogy megtörje befolyását a tömegekben.” Talán nem véletlen, hogy a cikket a Komintern központi folyóiratának, a Kommunyisztyicseszkij Internacionalénak a francia mutációja közli, az orosz nyelvű változat azonban nem. Helyette – az irodalomban szinte az egységfront irányvonal ellenfeleként feltüntetett – Kun Bélának egy írása áll. Kun – Togliattival ellentétben – a szociáldemokráciával való megegyezést elősegítő kompromisszumok mellett érvel, majd ezt írja: „S a mi részünkről történő ezen engedményért cserébe nem kívánunk mást a szociáldemokrata párttól, mint azt, hogy valamennyi munkást kapcsolják be a mi közös osztályellenségünk ellen folytatott közös harcunk egységfrontjába.”

A példákat lehetne sorolni, egy azonban bizonyos: még magán a kongresszuson is kevesen voltak, akik Dimitrovhoz hasonlóan a maga teljességében átlátták, megértették, képviselték, s máris stratégiává érlelték volna az új irányvonalat.

A kongresszus után

A kongresszus lényegéhez tartozott, hogy az új irányvonal gyakorlati alkalmazása során a kommunista pártok a korábbinál nagyobb önállóságot kaptak. Tévedés lenne azonban ezt már akkor a Komintern világpárt jellegének megszűnéseként értékelni. A határozatban, amely kimondta, hogy „mozgalmunk operatív vezetéséta szekciókban kell összpontosítani”, a túlzott centralizáció ellen léptek fel, figyelembe vették a helyi elemzés megnövekedett jelentőségét, a kommunista pártok fejlődését, a gyakorlati politikában szerzett tapasztalatait – a Komintern azonban fennállásáig a demokratikus centralizmus elveit valló világpárt maradt.

A Komintern VII. kongresszusának története ma sem lezárt témakör. Remélhetőleg az ötvenedik évforduló alkalmából megjelenő újabb forráspublikációk és eszmecserék további nyitott kérdésekre találnak feleleteket.

2. Képek


1. Nemzeti sérelembõl jobboldali radikalizmusFIGYELŐ

RÁNKI György

Nemzeti sérelemből jobboldali radikalizmus

A Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlásának zűrzavaros évei, a forradalom és ellenforradalom kavargó hullámai joggal keltették fel eddig is a történetírók figyelmét. A társadalom lappangó ellentmondásai, a politikai, gazdasági és ideológiai konfliktusok különös élességgel törtek fel ezekben az években, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az új körülmények a társadalom átrendezését igénylik, mikor teljes társadalmi osztályok és rétegek eddigi létalapja rendült meg. A magyar társadalom mozgásában egyidejűleg jelentkeztek a belső társadalmi küzdelmek, melyek a forradalmakban végződtek és a soknemzetiségű Magyarország összeomlásának következményei. Az ország korábbi területe jelentős részének az etnikai határokon túlmenő megszállásatöbb százezer embert késztetett korábbi lakhelye elhagyására,átköltözésre az új Magyarország területére. Mocsy István monográfiája* ennek a néhány százezer menekültnek a történetét tárgyalja. Megmutatja, miként kényszerültek eddigi életük, anyagi javaik nagy részének feladására, miként kapcsolódtak be az új Magyarország életébe, elkeseredésük – bizonyos értelemben gyökértelenné válásuk – miként vezetett radikalizáláshoz, miként váltak az ellenforradalom, a revízió legerősebb támogatóivá, és miként épültek be erősen a Horthy-rendszer politikai adminisztratív szerkezetébe, hogy jelenlétükkel magát a rendszert is foglyukká tegyék, külpolitikai és belpolitikai mozgásterét behatárolják. „A menekültek radikalizálódása nem egyszerűen pszichológiai vagy nem tisztán pszichológia jelenség, sokkal inkább történeti... Egy bonyolult történeti folyamat volt ez, állandó kölcsönhatás a menekültek társadalmi háttere és személyes élménye, valamint a Magyarországon belül, de az egész Közép-Kelet-Európában is lejátszódó történelmi folyamatok között” – írja a szerző.

Különböző statisztikai források elemzése révén a szerző arra a következtetésre jut, hogy a menekültek számát mintegy 426 000 főre lehet becsülni, melyből 144 000 ember Csehszlovákiából, 222 000 ember Romániából és 55 000 ember Jugoszláviából települt át a trianoni Magyarország területére. Az áttelepülés több mint fele már 1918–1919 folyamán történt, mely feltehetően akkortájt inkább a bevonuló idegen katonaság előli – a többség számára átmenetinek tekintett – menekülést, semmint valamiféle tartósabb elhatározást jelentett. Jóllehet a fegyverszüneti egyezmény kimondotta, hogy a polgári közigazgatás – legalábbis a békekötésig – a magyar állam kezében marad azokon a területeken is, melyet a fegyverszüneti egyezmény értelmében át kell engedni a szomszéd országok fegyveres erőinek, ténylegesen az egyezményeme kikötése írott malaszt maradt. Érvényesült ebben az a történelmi visszásság, hogyaz ország nemzetiségi területein a régi magyar kormányok túlnyomórészt, magyar tisztviselőket alkalmaztak, akik a magyar adminisztrációra a háború előtt jellemző úri basáskodást a szlovák, román és szerb paraszttal szemben még könyörtelenebbül alkalmazták, mint magyar osztályos társaik esetében, és akiket a román (szlovák) paraszt eleinte a polgári forradalom jegyében kergetett el, később pedig mint a „magyar” államapparátus tagját a bevonuló román (cseh) katonaság árnyékában. A spontánul elmenekülők számát gyorsan növelte, hogy a román és cseh katonaság az általuk megszállt területeken maradó magyar tisztviselőket az új államra való esküre akarta kötelezni, még mielőtt a területek további hovatartozásáról végleges döntés született volna. Számosan önként távoztak, másokat a bevonuló csapatok kényszerítettek lakóhelyük, szülőhelyük elhagyására. A menekültek egy része csatlakozott a székely hadosztályhoz és nagy számban vettek részt a Vörös Hadsereg tiszai hadjáratában. Aránytalanul sokan csatlakoztak közülük a különböző ellenforradalmi alakulatokhoz is.

A menekültek következő hulláma 1920-ban érkezett Magyarországra. Az új menekülthullám a korábbi magyar közigazgatás és oktatási intézmények megszüntetéséhez kapcsolódott. A korábbi magyar köztisztviselők elbocsátása nem egyformán történt. A volt Felvidéken – hol a magyar tisztviselők helyét szinte azonnal cseh tisztviselők vették át – radikálisabb volt, mint Erdélyben, utóbbiban főleg a megfelelő román szakemberek hiánya miatt. (Az 1910. évi népszámlálás tanúsága szerint p1. a román tisztviselők száma csak 5–7%-a volt az erdélyi tisztviselők összlétszámának.) Az iskolahálózat megváltozása újabb lökést adott a menekültek áradatának. (1910-ben a felvidéki területeken 7358 tanítóból 6851 volt magyar és csak 42 szlovák, a déli területeken 1609 tanítóból 1286 magyar és csak 24 szerb; a Romániához került területeken 8706 tanárból 5172 magyar, 2845 román és 620 német.) Egy 1924. évi felmérés szerint a menekültek között 45 000 volt a különböző állami és közalkalmazott és 86 000 diák. (Az adatok nem világosak a diákok számát illetően. Feltehető, hogy túlnyomó többségük még kiskorú volt.) Az új közigazgatási és iskolahálózat elsősorban a magyar közép- és felső középosztályt érintette, az utódállamok által meghirdetett földreform pedig a volt


földbirtokos osztályra mért halálos csapást. A megoldatlan földkérdést az utód országok kormányai mindenekelőtt a magyar nagybirtokok kisajátításával kívánták megoldani. Ez a megoldás annál is inkább kínálkozott, hiszen a nagybirtokosok többsége ezeken a területeken magyarnak vallotta magát. Szlovákiában 873 nagybirtokostól vettek el mintegy 500 000 hektár földet. Jugoszláviában az elkobzott területek 110 000 hektárt tettek ki. Végül Erdélyben mintegy 1 500 000 hektár került elkobzásra. Igaz, hogy a földosztásból – messze nem arányosan – Erdélyben 46 000, Szlovákiában 17 000 magyar paraszt is részesült, mégis a szerző joggal jut arra a következtetésre, hogy a földreform betetőzte a magyar nagybirtokos osztály és a gentry felszámolását az elcsatolt területeken.

A munka második része a menekültek sorsával, identitás-válságával, beilleszkedésével a hazai magyar társadalomba, illetve az itt betöltött társadalmi és politikai szerepével foglalkozik. Mocsy érdekesen helyezi el 1918–1919 társadalmi és nemzeti sokkját a nemesi identitás hosszan, de egyre élesebben jelentkező válságában. A '90-es évektől a nemesi magyar vezető réteg tudatában a saját társadalmi, gazdasági, politikai szerepének hanyatlása mindinkább azonosult az ország, a nemzet feltételezett hanyatlásával. A tradicionális, erősen a nemesi gentry által sugalmazott nemzeti ideológiát már a háború előtt erősen támadták mind a baloldali értelmiségiek, mind a nemzeti kisebbségek. A háborús vereség, a forradalom ezt a folyamatot traumává erősítette, melyet az ország kétharmadának elvesztése és az ezeken a területeken élő gentry elűzése tett teljessé. „A menekültek – gyökereiktől elszakítva – elszigeteltnek, utat tévesztettnek, tehetetlennek érezték magukat. Ezeknek a menekülteknek – írja Mocsy – három forrásból származó aggodalmakkal kellett megküzdeniük. Védekezniük kellett gyökértelenné válásuk és a kárból származó nehézségek ellen, védekezniük kellett megrendült világképükből származó szorongásuk, és a régi identitásuk szerepét kétségbe vonó támadások ellen, és védekezniük kellett annak tudat alatti elemzése ellen is, hogy nem tudtak sem személyükben, sem osztályukban megfelelni a saját magukról alkotott képnek. Mindezen belső szorongás elleni védekezésre egy radikális mozgalom nyújthatott legmegfelelőbb kereteket. Ez a mozgalom helyettesíthette a széthulló régi közösséget, melyben a régi, és most mindinkább veszélybe kerülő nemesi identitás gyökerezett. A menekültek hirtelen felerősödő etnocentrizmusa, a szélsőjobboldali ideológiák és az ellenforradalom gondolatának felkarolása, lényeges pszichológiai célokat is szolgált.” (80–81)

Nem ténylegesen és nem azonnal álltak a menekültek a jobboldal, az ellenforradalom szolgálatába. Egy részük talán még hajlamos és képes lett volna, hogy beilleszkedjék a polgári demokrácia keretébe, de közvetlen élményeik, elvesztett státuszuk, a helyzet bizonytalansága, a visszatérés reménye zömüket azon szervezetek felé sodorta, melyek elsősorban az elvesztett területek védelmét és saját külön érdekvédelmüket szolgálták. A Székely Nemzeti Tanács, a MOVE (Magyar Országos Véderő Egyesület), az ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete) és más radikális – még 1918 őszén illetőleg 1919 tavaszán megalakult – szervezetek jórészt soraikból nyerték első, legradikálisabb támogatóikat, és ha a Tanácsköztársaság ideje alatt az Erdélyből menekült parasztok, mi több, a tisztek is szolgáltak a Vörös Hadseregben, a felvidéki visszavonulást, majd a bukást követően, társadalmi és politikai mozgásuk egyértelműen az ellenforradalomhoz kötötte őket. Mocsy könyve érdekesen villantja fel, miként vették át a különböző ellenforradalmi szervezetekben a menekültek a vezető szerepet. A bécsi Antibolsevista Comitében az arisztokratáké és a Felvidékről menekült gentryké volt a vezető szerep. A szegedi ellenforradalom keletkezéséhez is hozzátartozik, hogy 1919 nyarán mintegy 30 000 menekült élt a városban, melyből 12-14 000 származott a megszállt területekről. Mocsy szerint a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg mintegy kétharmadát a menekültek közül toborozták.

Az 1919 őszén alakult jobboldali diákszervezetek tagjainak 35-40%-a került ki a menekült diákok közül, de az ellenforradalom első hónapjaiban kialakult politikai küzdelmekben is lényeges szerepet játszottak az elszakított területekről elmenekült politikusok. Ebben az évben több mint 100 000 új menekült érkezett Magyarországra, jórészt a fővárosba. A korábban többnyire jó anyagi körülmények között élő, az uralkodó osztályhoz vagy a felső középosztályhoz tartozó menekültek most jórészt nyomorogtak, vagonokban laktak. A volt állami tisztviselők, tanárok, saját önálló vagyonnal nemigen rendelkeztek, ugyanígy az elszakadt területek egyetemeiről, főiskoláiról elmenekült diákok. Az ultraradikális jobboldali szervezetek szociális jelszavait és féktelen irredentizmusát nehéz lenne megérteni e társadalmi réteg elemzése nélkül. A különböző egyesületek – melyeket menekültek alakítottak – (Felvidéki Liga, Délvidéki Liga, Erdélyi Székely–Magyar Szövetség) szintén a szélsőjobboldal kemény magját alkották. Mocsy érdekes adatokat közöl a menekültek politikai beilleszkedéséről. Számítása szerint az ellenforradalom első parlamentjének 239 képviselőjéből 79, azaz egyharmad származott az elszakadt területekről. A Keresztény Nemzeti Egység Pártja képviselőinek közel fele született itt, lényegesen kisebb volt viszont az arányuk a kisgazdapártban. Az elszakított területek képviselői magasabb iskolai végzettséggel rendelkeztek, közel kétharmaduk volt egyetemi végzettségű, és több mint 50%-uk volt jogász. Az ellenforradalom alatt szolgáló 35 miniszternek (1921 áprilisáig) csak a fele született a trianoni Magyarországon. A menekültek továbbra is érezték jelentőségüket a politikai életben, hiszen mind az 1922. évi, mind az 1926. évi választáson mandátumot nyert képviselők egyharmadának születési helye az elszakított


területeken volt. Természetesen a másfél tucat miniszter, a 100 képviselő aligha oldhatta meg a menekültek közel félmilliós seregének elhelyezkedését. Igaz, közel 200 000 feleség, háziasszony nem követelt állást, de a majd 100 000 jórészt tisztviselő (köztisztviselő) és közel 100 000 diák beilleszkedése megfelelő állásokba, illetve tanulási lehetőséghez való juttatása nem kis nehézséget okozott a gazdaságilag egyébként is tönkrement országnak. Nem véletlen, hogy mind erősebben bontakozott ki a kampány, mely egyenesen hazafias erénynek deklarálta, hogy a magyar tisztviselők, tanárok, az értelmiség, ne hagyják el tömegesen az elszakított területeket. A magyar államapparátus egyébként is túl volt terhelve: kétharmaddal kisebb területen az állami tisztviselők száma nem csökkent, a ténylegesen alkalmazottak és nyugdíjasok szinte elviselhetetlen terhet jelentettek az államháztartás számára. Mocsy munkája végén közli az 1930. évi népszámlálás adatait. Ezek szerint az ország lakosságának 5,8%-a született a trianoni határokon kívül eső területeken, de az állami tisztviselők 35%-a, a megyei tisztviselők 25%-a, a bírók és ügyészek 43%-a. A tanítók egynegyede, a gimnáziumi és egyetemi tanárok egyharmada volt menekült, vagy származott az elszakított területekről.

Mocsy súlyos következtetéseket von le a menekültek tragédiájából. A túlburjánzó államapparátus ugyan biztosította a régi szociális státuszt, ha nem is a régi anyagi viszonyokat, de a fiatalabb generáció számára már mindinkább csak az állástalan értelmiségi státusza jutott, és az ország súlyosan fizetett az aránytalan államapparátusért. És vajon figyelmen kívül hagyható-e a menekültek társadalmi-politikai befolyása, a reménytelen és eredménytelen külpolitikában a mindent vissza értelmetlen revizionizmusa? Tanulságos könyv Mocsy könyve. Tanulságos, hogy a nemzeti sérelmek miként válhatnak egy kontrollálatlan nacionalizmus forrásává, miként válik minden belső racionalitása mellett egy olyan érzelmi fűtésű irracionalizmussá, mely a nemzet mentése címén a nemzetet önpusztító kalandokba sodorja, belső erejét nem igazán erősíti és hangzatos jelszavai egy kisebbség játékszerévé teszik. A nemzeti egység, a nemzet megőrzésének gondolata így válhat olyan értékek megőrzésének is menhelyévé, melyek végül is a nemzet erejét elsorvasztják.

* István I. Mocsy: The Effects of World War 1. The Uprooted Hungarian Refugees and their Impact on Hungary’s Domestic Politics 1918–1925. (Az I. világháború következményei. A külföldre kényszerült magyarok és befolyásuk a magyar belpolitikára, 1918–1925.) Brooklyn College, 1983. 252 I. A kötet a Király Béla szerkesztette Változó társadalom című könyvsorozatban jelent meg.


1. Jövõkép és politika. Egyenlõségesdi, tulajdon, munka I. részERÉNYI Tibor

Jövőkép és politika

Egyenlőségesdi, tulajdon, munka. I. rész

„Mit akarunk?” Ez volt szinte az első kérdés, amelyet a magyar szocialista – pontosabban szociáldemokrata – mozgalom kezdeményezői már közvetlenül az 1867. évi kiegyezés után, tehát az Általános Munkásegylet időszakában feltettek. És feleltek is rá: „Új társadalmi rendet” . De milyen legyen ez? Ez utóbbi kérdés megválaszolása kezdetben még erősen az utópista szocializmus jegyeit is magában foglaló forradalmi demokratizmus alapjain történt. Az utóbbi eszméi Táncsics Mihály közvetítésével jutottak el a hazai munkásmozgalomba.

Táncsics az abszolutizmus idején írt, de csak 1867 után megjelent munkáiban nagyon is világosan kifejezi a semmivel sem rendelkezőknek a tulajdon iránti epekedéssel sokszor egy emberen belül is versengő vágyát a „közös” iránt. Nyomatékosan hangsúlyozza – mint egyfajta paraszti kommunizmus képviselője –, hogy az „enyém és a tied”, vagyis az „elkülönbözött saját vagyon az oka minden lényegi rossznak, ami az emberiséget sanyargatja, az életet megkeseríti”. A kommunisták és a szocialisták között így tesz különbséget: „A szocialisták, habár akarják, hogy egyesülten, közösen dolgozzanak, de amit így együtt keresnek (fáradságuk gyümölcsét) maguk közt felosztani kívánják, ami mindegyikre jut, az neki külön tulajdona legyen; a communisták is egyesülve, közösen akarnak dolgozni, de amit aztán így együtt keresnek, azt nem kívánják felosztani, hanem maradjon az egyesületé; azaz amit együtt keresnek, azt együtt is költsék el, vagy használják fel.” Táncsics nem mondja meg, hogy a termelők milyen elvek szerint osztanák fel „fáradságuk gyümölcsét”. Felfogását – még sokat találkozunk ezzel a szóval – egalitarizmus jellemzi. Szerinte „a vörös republikánusok” arra törekednek, hogymindenkinek „legyen is fáradsága után annyija, amiből mindenki egyenlően és boldogan élhessen”. Nem fél attól, hogy a tulajdon eltörlése lelohasztja a munkakedvet. A társadalmilag hasznos munkát ugyanis, nem csekély optimizmussal, létszükségletnek tekinti, „mert mindenkinek természete szerint munkálkodnia kell még akkor is, ha munka nélkül mindene van, amit szeme-szája kíván”. Igazságtalannak tartja, ha bárki is többet keres, mint a kétkezi munkások. Vonatkozik ez az „észtőkések”-re, Vetve „tudományos emberek”-re is.

Az Általános Munkásegylet szociáldemokrata vezetőinek elméleti felfogása – mint a kézikönyvekből ismeretes – eltér Táncsics eszméitől. Mindazonáltal a szociáldemokrata, de Táncsicsot tisztelő Politzer Zsigmond az Arany Trombita 1869. július 31-i számában sok szempontból Táncsicshoz hasonlóan fogalmaz. „Sokan azzal hitegetik a népet, hogy »megkaptunk mindent: van szabadság, egyenlőség és testvériség«. Ezek azt hiszik, vagy legalább azt hitetik el, hogya nemesség még fennlévő előjoga eltörlése elég volna az egyenlőség helyreállítására. Pedig ha csakugyan egyenlőséget akarunk, akkor nemcsak az uralkodó osztály kiváltságait kell megszüntetni, hanem egyáltalán minden úrhatnámságnak elejét kell venni; ily szellemben fogta fel a »társadalmi demokrata párt« az egyenlőség eszméjét; míg azok a szabadelvű »urak« az egyenlőséget csak félig-meddig akarják létesíttetni... Ily rendforgatónak nevezik azt, ki a teljes egyenlőség eszméje mellett harcol, holott ezen mostani rend nem más, mint felforgatott természeti rend; azok, kiket szabad és igazságot hordó eszmék miatt felforgatóknak szoktak nevezni, azok akarják tulajdonképpen a rendet visszaállítani... Tehát a természeti rend visszahelyezését tűzte ki magának a »társadalmi demokrata párt«, és eszközéül nem a durva erőt, hanem a műveltséget, a felvilágosítást választja.”

Mi újat adtak hozzá a 19. század utolsó harmadának szociáldemokratái, Frankel és követői az előzőekhez? Mindenekelőtt azt, hogy a marxi felfogásnak megfelelően már nem „a nép”-ről, hanem a munkásosztályról, a proletariátus történelmi hivatásáról beszéltek. A jövő igazságos társadalmát – hangsúlyozták – elsősorban a munkásosztálynak kell kiharcolni, annak a munkásságnak, amelynek érdekei lényegében „közösek az egész emberiség érdekeivel”. A harci eszközöket illetően úgy fogalmaztak, hogy ezeket nem lehet a cselekvés ideje előtt meghatározni. Szó lehet – ez a jobbik, a sokkal jobbik eset – békés, de kevésbé békés módszerekről is; általában minden olyan eszközről, amely – az 1890. évi Elvi Nyilatkozat szavait idézve – „a proletariátus jogérzetével megegyezik”. A szociáldemokrata vélemény szerint a kollektív társadalom megvalósítása a távolabbi jövő feladata. A munkásszervezkedést kezdeményező szakmunkások, többen közülük az I. Internacionálé tagjai, tisztában voltak Magyarország belviszonyaival, értékelték az 1867-ben elért eredményeket; a gyorsuló gazdasági fejlődést, a – habár korlátozott – alkotmányosságot, de látták a fennálló


társadalmi és politikai rend fonákságait is. A külföldi szociáldemokrácia példáját követve Marx és Engels, de még inkább Ferdinand Lassalle általában a német, illetve osztrák munkásmozgalom példáját követve – úgy vélték, hogy a politikai élet színterére lépve mindenekelőtt az ország demokratikus átalakulásáért kell küzdeniük. E küzdelemnek a célját a „modern”, azaz – mai szavainkkal élve – polgári demokratikus Magyarország kialakításában jelölték meg.

A különböző pártprogramok (1880, 1890, 1903) mind a távlati, mind pedig a közeli célokat meghatározták. Az utóbbiak sorába tartozik az általános és titkos választójog, a polgári szabadságjogok egész sora, korszerű szociálpolitika, a kulturális élet demokratizálása. A végső cél a szocializmus, amelynek alapvető jellemvonása a „népuralom”, a termelési eszközök társadalmi tulajdona. Sűrűn hangsúlyozták, hogy a jövendő szocialista társadalmának képét részleteiben nem lehet felvázolni. Ebben a kérdésben a magyar szociáldemokrácia Marxot és Engelst követte.

Többször is találkozunk különböző formában az 1894 elején megfogalmazott ismert engelsi állásponttal: „Szinte lehetetlen néhány szóban úgy összefoglalni a jövendő új korszakának szellemét, hogy ne essünk utópizmusba vagy üres fráziscséplésbe.” Mindazonáltal több alkalommal is megkísérelték a szocialista jövő felvázolását.

A kilencvenes évek elején írja meg Mezőfi Vilmos Az igazi szocializmus című füzetét, amely több kiadást is megért, és egyike volt a nagy példányszámban terjesztett pártkiadványoknak. Mezőfi itt részletesen foglalkozik az állam szerepével. Érzi, hogy az állam kérdése valós, hiszen a szocializmus győzelme után ennek vagy ehhez hasonlónak, de mindenesetre valamilyen társadalmi szervezetnek kellene mind a termelés, mind az elosztás feladatát irányítani. Az „államosítás” szó használatát – bár az akkori állam jellegében különbözne a tőkés államtól – nem tartja szerencsésnek. A szocializmus nem államosítani, hanem társadalmasítani akar, „mert államot a mi fogalmaink szerint nem ismer”. A későbbiekben ugyanakkor bírálja az anarchistákat, mert semmiféle végrehajtó hatalmat nem viselnének el, még olyant sem, amely a többség közérdekű akaratát teljesíti. Márpedig a többség közérdekű akaratát teljesítő végrehajtó hatalom nélkül a szocialista társadalom nem funkcionálhat. Ugyanő 1894-ben megjelent és többször is kiadott A szociáldemokrácia evangéliuma című munkájában már a tervgazdálkodást pedzi. „Egy jól szerkesztett statisztika, vagyis kimutatás, amelynek összeállítására a mai társadalom nem fektet súlyt, az akkori társadalom minden szakmabeli iparosának rendelkezésére fog állni, és abból meg fogják mindenkoron tudni, hogy előreláthatólag mennyire és mire lesz szüksége többi embertársaiknak azokból az ipari árukból, amelyeket ők termelnek... Én úgy képzelem, hogy egy központi igazgatótestület, amelyet minden ipari szakma, vagy másféle munkát végző munkástestület tagjai választanak, rövid időre és lehetőleg korlátozott hatáskörrel. Ez lesz az idő kormánya.” A munka „könnyű és kényelmes” lesz, „aligha akad ember, aki ne akarjon dolgozni” . A munkaképteleneket, betegeket, öregeket intézményesen gyámolítani kell. A mezőgazdaságban – ahol ez az előnyösebb – kisüzemi termelés fog folyni. Pénz lesz, de „nem a mai értelemben”.

Somogyi Béla fordításában jelent meg 1896 végén a német szociáldemokrácia egyik vezető alakjának, Wilhelm Liebknechtnek Mit akar a szociáldemokrácia? című irányadó, a magyar szociáldemokráciában sűrűn hasznosított írása. Liebknecht megállapítja: „Minden társadalmi vagyonnak, minden műveltségnek a kútforrása a munka... a munka gyümölcse a munkások tulajdona legyen, a munka pedig ne egy közös nyomorúság, hanem közös élvezet.” Liebknecht a szociáldemokrácia célját „a szabad és az egyenlő jogú emberek testvéri egyesülésében” jelöli meg. Ezzel elejét lehetne venni mindenfajta „felfordulás”-nak és „rendetlenség”-nek. A központi kérdés nála is: a tulajdon. „A tulajdon manapság az emberek többségére nézve rablás. A szociáldemokrácia tulajdont akar mindenki részére. Valósággá akarja tenni a tulajdont; biztosítani akarja a munkásnak munkája egész eredményét és egyszer s mindenkorra véget akar vetni a kapitalisztikus fosztogató rendszernek.” Majd a továbbiakban: „A mai társadalom meglazítja és felbontja a család kötelékeit; – a szociáldemokrácia, eltörölvén az erkölcsgyilkoló osztályuralmat, érvényre akarja juttatni a család jogait. Manapság állam és társadalom versenyeznek egymással abban, hogy az emberben elfojtassék a szellemi fejlődés csírája, hogy az emberek óriási többségét testben-lélekben megnyomorítsák, az uralkodó kisebbség erkölcsi romlottságát fokozzák; – a szociáldemokrácia egyenlő és lehető jó nevelést akar minden egyes ember részére!” Mindehhez járul a férfiak és a nők tényleges egyenjogúsítása. Liebknecht hangsúlyozza: „A tényleges, a való viszonyokból kiindulva és nem utópisztikus lidércfény után szaladva, hanem a kultúra vívmányaira támaszkodva törekszünk az osztályállam, az osztálytörvényhozás és az osztályuralom megszüntetésére...

Mind Liebknecht munkájának, mind a nézeteit népszerűsítő századvégi irodalom jellemvonása, hogy a korábbiaknál részletesebben foglalkoznak a munka kérdéseivel. Munkáról, arról, hogy amit elosztanak, azt meg is kell termelni, a magyar szociáldemokrata irodalomban már korábban is volt szó. Mégis, a kilencvenes évek során, a lezajló jelentős ipari fejlődéssel egyidejűleg és attól nem függetlenül – a szocializmusképbe szervesen beilleszkedik a munka fogalma. Részben annak cáfolataként, hogy a szociáldemokraták nem a szegénységet akarják egyenlősíteni (mint ahogyan azt velük szemben felhozták), nemcsak „felosztani” akarnak, nem a


lustaságot, tétlenkedést hirdetik. Többek között céljuk éppen a munkanélküliség megszüntetése is. Mozgalmuk a modern ipari fejlődés hatására jött létre és ezt a fejlődést akarják – társadalmi jelleggel – a korábbiaknál magasabb szintre emelni. Nem utolsósorban azért idegenkednek – úgymond a véres összecsapásoktól, mert ezek pusztítással járnak együtt. Marx nyomán az a véleményük, hogy minél fejlettebb a kapitalizmus, annál könnyebben megvalósítható a szocializmus. Ahogyan Szerdahelyi Sándor, az Ady által is méltányolt fiatal szociáldemokrata újságíró a 20. század legelején írta: „Minden lépés, ami közelebb visz bennünket a tőke növekedéséhez, a burzsoá jelenhez, egyben erőteljes haladás a munkásjövő felé.” Az öntudatos szociáldemokrata mentes az anarchisták túlhajtott individualizmusától, és felkészül a köztulajdonnal járó fokozott társadalmi felelősség vállalásra.

Ugyanakkor alig olvashatunk arról, hogy az eljövendő szocialista társadalom hogyan tagozódik majd.

Feltűnik az említett írások értékrendjében a humanisztikus jelleg erősbödése, a kulturális tényezők előtérbe kerülése. Többen is rámutatnak arra, hogy a szociáldemokrácia nem sekélyesen anyagias, mint ahogy azt ellenségei állítják. A társadalom igazi békéjét hirdető mozgalom küzd „a tudatlanság és barbárság” ellen. Továbbmenve: „Az érvényesülés egyenlő feltételeinek társadalmában, a szocialista társadalomban – írta Bresztovszky Ernő – nem fog elveszni egyetlen zseni sem hatás nélkül az emberiség kultúrájára.”

A különböző polgárjogi és kulturális követelések mellett ekkortájt kapnak hangot – a szociálpolitika kapcsán – az egészségüggyel kapcsolatos óhajok. Hiszen a harmonikus, szocialista módon dolgozó embernek egészségesnek kell lennie, ezt pedig csak az egészségügy társadalmasítása révén lehet elérni.

A cikk folytatását következő számunkban közöljük. (A szerk.)

Forrásszemelvény

Az emberiség összes javai nemzedékek szellemi és kézi munkájának közös gyümölcse. A javak élvezetéhez tehát egyenlően jussa van mindenkinek, aki a társadalomra hasznos munkát végez.

A mai társadalmi rend az emberiség legnagyobb részét megfosztja ezen jussától; az emberek egy kis csoportja semmi vagy aránytalanul kevés munkával a javak nagy tömegéhez jut, a kultúra élvezete, a testi és szellemi fejlődés lehetősége is az ő kiváltságuk, míg a nagy többség, amely a javak előállításához szükséges munkát végzi, elenyészően kevesek kivételével azokból csak annyit élvez; amennyi a lét puszta fenntartásához szükséges.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1903. évi programjának kezdő bekezdése


1. ...én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom� �TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

TAKÁCS Péter

„…én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom”

A História 1985/1. száma több cikket közöli a magyar történeti gondolkodás egyik hamis hagyományáról, az „áruló-mítosz”-ról. Szerkesztőségünk időközben a témához kapcsolódó alábbi kéziratokat kapta az áruló-mítosz keletkezéstörténetéről, életéről a napi gondolkodásban. (A szerk.)

„Egyhangúlag elhatároztatott, hogy Görgeit nem rehabilitáljuk, marad hazaárulónak.,,

Krasznay Péter naplóbejegyzése 1884-ből

1884. szeptember 18-ra Krasznay Gábor – volt honvéd százados, Nyíregyháza polgármestere, a Szabolcs megyei honvédegylet elnöke – közgyűlésre hívta a szabolcsi honvédegylet még élő tagjait, hogy bajtársi körben vitassák meg azt az indítványt, amelyik hivatva lett volna felmenteni Görgei tábornokot az évtizedek óta cipelt árulás vádja alól, és több száz honvéd aláírásával érkezett az egylethez.

Az indítványt Mikó Zsigmond ’48-as főhadnagy ismertette, és azzal iparkodott megnyerni a szabolcsi honvédegylet tagjainak jóindulatát, pártolását, hogy közölte: a nyilatkozatot első helyen írta alá Klapka György Klapka György (1820–1892), a világosi fegyverletétel után emigrált. Az 1859. évi olasz–francia–osztrák háború idején Kossuthtal és Telekivel megalakította a Nemzeti Igazgatóságot. Az 1866. évi porosz-osztrák háborúban légiójával Magyarország földjére lépett, de a hadműveletekben már nem vett részt. A kiegyezés alkalmával amnesztiában részesült. Hazatérve országgyűlési képviselő lett, de a közélettől hamar visszavonult, főleg külföldön élt. tábornok és Aschermann Ferenc honvéd ezredes. Hiába volt azonban minden érvelése.

Krasznay Gábor polgármester és egyleti elnök kijelentette: ő nem hajlandó Görgeit rehabilitálni. Öccse, Krasznay Péter honvéd hadnagy még tovább ment: nemcsak Görgeit átkozta „roppant hatású beszédében”, hanem közölte: „…én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom, mert nekik sem szabad lett volna Komáromot olyan jelentéktelen capitulationalis feltételek mellett által adni. Inkább velünk együtt a vár falai alá temetkezni, vagy általános amnestiat eszközölni...” Az érvelés hatott. A segélyezés szempontjából az egylet vezetőinek kiszolgáltatott volt honvédek és tisztek, akik megjelentek a közgyűlésen, szólni sem mertek. „Egyhangúlag elhatároztatott, hogy Görgeit nem rehabilitáljuk, marad hazaárulónak.”

Van még magyar virtus! – könyvelhették el győzelmüket Krasznay Gábor százados, Krasznay Péter hadnagy, Gaál Elek, Margitay Gyula, Székely Benedek, Mezőssy László és Szentmarjay Gyula, valamennyien volt honvédtisztek és nemesek. Az egylet döntése tucatnyi ember dacossága lett volna, és ma már mosolyoghatnánk kurucságukon, „non rehabilitáló” indulataikon, ha az ügynek nem lettek volna országos következményei. De voltak.

1885. március 9–10-re ugyanis országos találkozóra invitálták Budapestre a magyarországi honvédegyleteket – a szabolcsit is –, hogy végrehajtsák az esedékes tisztújítást, döntsenek a segélyezési ügyekről és más, az egyletek országos szövetségét érintő dolgokról.

A Krasznay Gábor elnöksége alatt működő szabolcsi honvédegylet már 1884. október 5-én úgy döntött, hogy Krasznay Gábor vezetésével Gaál Elek, Margitay Gyula, Krúdy Kálmán és Székely Benedek képviselik majd Budapesten a nyírségi tájhazát. Szigorú utasításba foglalták önmaguk számára, hogymindenáron kiharcolják a Görgei-kérdés napirendre tűzését, majd pedig mindent megtesznek az árulás vádjának ,szentesítéséért”.

„Hosszas és erős küzdelem után – számolt be a Nyírvidék az 1885. március 9–10-én Pesten-történtekről – végre sikerült a szabolcsi honvédegyesület” küldötteinek keresztülvinni akaratukat: napirendre tűzték a rehabilitáció ügyét. „Hosszas, epés és szenvedélyes vita után” győzött a szabolcsi indítvány: többségi szavazattal a volt honvédek Pesten is úgy döntöttek, hogy „Görgei marad hazaárulónak”.

A botrány országra szóló volt. Tisza László, a honvédegyletek országos szövetségének elnöke lemondott, a szövetség közfelkiáltással megújított tisztikara felfüggesztette tevékenységét, csak a segélyezéssel foglalkoztak.


Volt azonban ünneplés Nyíregyházán. A Pestről hazatérő küldötteket Arad megye honvédegyletének átirata fogadta: gratuláltak a szabolcsi „hősöknek”. A nyíregyháziak pedig olyan ovációval fogadták Krúdy Kálmánékat, mint hajdan Julius Caesart Rómában a néppártiak. „Vén oroszlánoknak, ... én hőseimnek” titulálták őket. Kijutott mindnyájuknak az ölelésekből, a korcsmai és ebédmeghívásokból. Mindenki tudni, hallani akarta, miként esett a „nagy győzelem”. A Nyírvidék heteken keresztül, foglalkozott a szabolcsi honvédegylettel, beszámolt segélyezéseikről, az elhunyt honvédek temetéséről, a nyomorban élők keserveiről. Legtöbbet azonban Krúdy Kálmánról cikkeztek, akinek igazoló nyilatkozatait többször is közölték. Ha valakit megrágalmaztak, ha valakit magyartalannak tartottak, ha valaki nem Kossuth nevével kelt és feküdt Nyíregyházán, azt mindjárt megvádolták, árulónak, Görgei-cinkosnak nyilvánították. Idős Krúdy Kálmán honvéd századosnak kellett minduntalan igazolni, hogy az illető becsületes ember, jó magyar, mert amikor ő hazatért Pestről, ebben a korcsmában, abban a vendéglőben, ebben az utcában, abban a sikátorban, ezen bolt előtt, amaz műhely előtt ölelte a keblére, és gratulációi közepette lelkesen hangoztatta, hogy „a vén oroszlánok” milyen hősiesen viselkedtek a fővárosban. 1885. október 6-ig ünnepelte a sajtó, a közönség a szabolcsi hősöket. A hősök pedig fehér asztal mellett, ivószobák pultjai előtt, kártyaparti közben mesélgettek a Pesten történtekről. Minden esetben hangsúlyozták azonban, hogy lelkükre kötötték, sőt megkövetelték a közfelkiáltással megújított szövetségi tisztikartól, hogy „a nagylelkű uralkodó,a nemzet leglelkesebbjei és a kormány adományaibólalapult tekintélyes tőkéből a segélyezésre jogosult sebesült, munkaképtelen és vagyontalan volt honvédeket” rendszeresen támogassák.

A „legkegyelmesebb” és „nagylelkű uralkodó” oldalán vitézkedő szabolcsi hősök győzelme így esett az áruló Görgei felett, megbosszulva Világost, az „egész magyarság” sérelmét, a honárulást.

2. Képek


1. Kossuth Lajos küzdelme a farkasokkal� �KOVÁCS I. Gábor

„Kossuth Lajos küzdelme a farkasokkal”

A kiegyezés idején Magyarországon évente mintegy 600 ezer kalendáriumot adtak el. Számuk 1875-ben már elérte a 900 ezret. Ezután lassú, de biztos növekedés kővetkezett: 1890-ben évi 1,5 milliót, 1900-ban 2 milliót, 1910-ben 3 milliót tett ki a kalendáriumok példányszáma. A számokból is látható, hogy a naptárak a legnépszerűbb kiadványok voltak, amelyek olvasóik világképére, gondolkodásuk ismeretanyagára nagy hatással bírtak. A naptárak különböző társadalmi rétegekhez szóltak. A parasztság körében az olcsóbb, ún. populáris naptárak terjedtek el, melyek nemegyszer kizárólagos olvasmányát képezték a földmunkásoknak. A legelterjedtebb populáris naptárak a Bucsánszky Alajos-féle vállalat kiadványai voltak. 1848-tól folyamatosan jelentek meg, 1879-tő1 Rózsa Kálmán és Neje cégjelöléssel. Ez a vállalkozás az 1870–80-as években csaknem a teljes magyarországi termés felét adta, s még a századelőn is több mint egyharmadát.

„Megmentvén Pozsonyban a roppant igától, / A szegény jobbágyot a terhes robottól: / Elmentek a lábát csókolni hozzája, / Nem hagyta! mindnyájok kezét szorította.”

Kossuth képe ezzel a versaláírással jelent meg legelőször magyar kalendáriumban. A Bucsánszky Alajos Kis Képes Naptára 1849-es évfolyamának belső címlapját díszítő fametszetes ábrázoláson Kossuthot kalap- és süveglengető hálás atyafiak veszik körül. Kossuthot a szegények pártfogójaként mutatja be. Neki köszönhető a jobbágyi terhek eltörlése, a jogegyenlőség kivívása, a jobbágyság felszabadítása. A ponyvafüzet szerzője ezeknek a vívmányoknak a védelmével kapcsolja össze a Kossuth által vállalt önvédelmi harcot.

A Pestet elfoglaló császáriak e nevezetes belső címlap miatt 1849 januárjában elkobozták a naptár még eladatlan példányait. Az óvatos Bucsánszky naptáraiban ezek után 1867-ig nem is fordul elő újra Kossuth neve.

Az 1868-as Nagy Képes Naptár az első, amelyben újra terjedelmesebb politikai tájékoztatás kapott helyet. A kiadó a kiegyezés propagálásán ügyködött. Legfőbb segítsége ebben háziszerzője, a Tatár Péter álnéven működő Medve Imre, aki korában a két haza (Magyarország és Erdély) legismertebb és legolvasottabb írástudója, a századelő alkalmi verselgetőinek modorában író, de immáron tolla után élő nemesi értelmiségi ponyvaszerző volt. A 67-es propaganda sémája többnyire a következő: 1848-ban a magyar nemzet kivívta szabadságát, de az ifjú, még tapasztalatlan uralkodót, aki nem ismerte ősi intézményeinket, alkotmányunkat, a gonosz tanácsadók félrevezették. Most azonban Erzsébet királyné, az őrangyal, felénk fordította a király szívét, aki sebünket bekötözte, révbe vezette leghűségesebb népét, a magyart. Ebben a konstrukcióban merül fel először Kossuth neve, a következőképpen: „És te, szép hazánknak nagy menekültje, / Ki a lelkek óriása vagy, / Kossuth! add áldásod ezen műre! / Bár fájdalmad véghetetlen nagy, / Bálványod volt a hon, s mindig az lesz. / Jőj keblére, már többé el nem vesz. / Felejts, alkoss, hogy újra viruljon, / Legyen naggyá ezen zaklatott hon!”

Kossuth azonban – mint ismeretes – nem adta áldását a műre. Mégis Bucsánszky – természetesen üzleti érdektől mozgatva – 1869ben megindította a Képes Honvéd Naptár, 1870-ben pedig a Képes Kossuth Naptár című sorozatokat. Üzleti érdek volt, hogy a kiadó a hatalom szabta korlátok között minden erőteljes véleményáramlat igényeit kielégítse, így a kiegyezésellenes, Kossuth-párti áramlatok igényeit is. Annak ellenére, hogy két kalendáriumban is megjelent Kossuth híres, kiegyezésellenes, ún. Cassandra levele, az ekkori Bucsánszky-naptárakban Kossuth mégsem mint az éles kiegyezésellenesség szimbóluma jelent meg. Inkább úgy, mint annak a 48-as harcnak a hérosza, amely harc megalapozta a kiegyezéssel elért eredményeket is. Tatár Péter döcögő alexandrinusokba szedett hosszú verseiben gyakran szól ’48 dicső napjairól. A negyvennyolcas mű félig épült csak fel, mondja, „De fényét egy névvel századokra veti, ... / Egy névvel, melyet a nép soh sem feledheti. / Kossuth nagy nevével ki felszabadítá / népünk, s önállásunk akkor alapítá. / 300 évig szenvedett nemzetünk, / Azt hittük mindnyájan immáron elveszünk. / De ő jött, százezrek gyűltek körötte, / S a rabszolgaságot menten eltörölte. / És a törvény előtt egyenlőek lettünk, / Bár palotában vagy kunyhóban születtünk. / Teremtett lángesze magyar birodalmat, / A királynak adván benne főhatalmat, / hogy felelős magyar minisztériummal / kormányozza e hont biztos nyugalommal.”

Általában jellemző ezekre a rigmusokra, hogy ha meg is pendítik negyvennyolc társadalmi vívmányait, a hangsúlyt inkább a nemzeti függetlenségi harcra helyezik. És e harc bemutatásának két gondolati alappillére van: az egyik, hogy több évszázados függetlenségi küzdelemsorozat perspektívájába állítják be 1848-at, erőteljes Rákóczi–Kossuth párhuzammal. A másik : a bukás oka az árulás volt.


Az egyik Kossuthról szóló hosszú versben olvashatjuk például: „300 évig várt reád nemzeted... / Szónak, akitől a zsarnoknak vére fagy, / Rákóczinak égből kitört lelke te vagy.” Rákóczi és Kossuth sorsának hasonlóságát keltették a menekülés, a bujdosás, a hontalanság keservei. A Kossuth Lajos álma című verselményben Kossuth éppen Magyarországra ír levelet: „De ím éjfélt ütött Kossuthnak órája / S különös fény áradt el a szobájában. / És a fényözönből nesz s minden lárma nélkül / Kilépett Rákóczi teljes alakjában.” A megjelenő Rákóczi mondja el itt, hogy sorsa hasonlatos volt Kossuthéhoz, ő is 24 évig ette a száműzetés kenyerét.

A Kossuth-témák másik jellegzetessége: Kossuth vezette a dicső harcot, midőn „Karunk az ellent porig összetörte”, az csak az árulás miatt bukott el: ,;Óh, de mit ér minden honfiúi nagyság / Ha lesben áll a rút árulás és gazság.” Már a 13 aradi vértanúról szóló, 1868-ból való Tatár-versben ezt olvashatták országszerte: „Egymás közt beszélve csendben Görgeiről / Árulásról szóltak és őtet vádolták / Minden ballépését ott elősorolták.” Vagy másutt: „Világosnál ejté rabságba a magyart / Egy ember, ki neki akkor jót nem akart. / Kit a megbántott gőg s hiúság vezetett, / Ki ott egy nemzetet élve eltemetett.”

Az árulás-motívum, amely az ekkori Kossuth-kultusz meghatározó jegye volt, a Rákóczi–Kossuth párhuzamban is jelentkezik: „És Magyarországnak fényes napja lement / Lement a végzetes nevű Világosnál, / Mint Rákóczi alatt Szatmár városánál.”

A hetvenes évek második felére a Kossuthtal kapcsolatos közlemények fokozatosan elszíntelenednek, eljelentéktelenednek.

1890-től a Kossuthra nézve hátrányos honossági törvény* kelti fel a személye iránti érdeklődést, amely már el sem csitul. Kossuth 90. születésnapjáról (1892) naptáraink is megemlékeznek. Mint a „magyar nép édesatyjáról, a magyar szabadság megteremtőjéről” beszélnek a volt kormányzóról. Majd 1894. március 20-án meghal Kossuth. „Meghalt Kossuth apánk / Örök gyászt hozott ránk. / Mint madár az ég alatt / Magyarország árván maradt. / Szegény magyar hazánk.” Az 1895-ös Rózsa Kálmán-féle naptárak (Bucsánszky utódja) mind nagy teret szentelnek a megemlékezésnek s Kossuth temetésének. Legrészletesebben az ekkor indított sorozat, a Kossuth Lajos Nagy Naptára foglalkozott vele. „Ha a Bibliát most írnák..., az apostolok száma eggyel szaporodnék” – olvashatjuk.

Az egészoldalas, gyászkeretes képen az örökre elszenderült, a mennyekben lebegő Kossuthot 4 angyal veszi körül. Ettől kezdve állandóan nő a Kossuthtal foglalkozó kalendáriumi matériák terjedelme. Lendületet ad ennek a szabadságharc 50. évfordulója, s a századelő függetlenségi politikai mozgalmai is. A Rózsa-naptárakban a század első két évtizedében a történelmi jellegű anyagok aránya eléri a naptár teljes terjedelmének 40-50%-át, s ennek több mint 2/3 részét a szabadságharcról szóló írások teszik ki. A Kossuth-kultusz ekkor éri el csúcspontját a magyar naptárakban. A leggyakoribb akkoriban az, hogy alakja „irodalmi alkotások” hőseként lép elénk. E művek írója Farkas Emőd, a századelő legolvasottabb populáris írója.

Regényes, érdekfeszítő írásaiban Kossuthot a legfantasztikusabb, lélegzetelállító helyzetekben mutatja be. Egy kis mustra a címekből: Kossuth szembenéz a halállal; Kossuth Lajos ezer veszedelemben; Az életmentő Kossuth; Kossuth Lajos a poklot is meghódítja; Kossuth Lajos küzdelme a farkasokkal; Kossuth megmenti a várost; Kossuth Lajos a betyárokat is meghódítja; Kossuth Lajos bombazáporban. Mint a címek is mutatják, Kossuth minden esetben halálveszedelemben forog, a halál torkában jár, de bátorsága, elszántsága, lélekjelenléte, határozottsága, s különleges tulajdonságai mindig megmentik. Ő az, aki már sátoraljaújhelyi ügyvéd korában egy nagy tűzvész alkalmával halált megvető bátorsággal vezeti a tűzoltókat, s gyermekeket, asszonyokat ment ki a zuhanó tüzes gerendák közül. Ő az, aki az országból menekülve a Dunából kimenti az oláh halászokat, Sumenben a gázos barlangból kihozza a szerelmi bánat miatt öngyilkosságra készülő örmény legényt. Ő az, aki az amerikai vadonban hóförgetegben pisztollyal, tőrrel viaskodik az ádáz fenevadakkal, s több farkast megöl. Ő az, aki az ápolónőnek jelentkező osztrák tiszt özvegyének tekintetében meglátja a bosszúállás démonát, s éjszaka, ágyából kikelve kioson a szendergő parancsőrtiszt mellett, s míg az ápolónők bóbiskolnak, megfigyeli, mint tölt az özvegy altatót a betegek poharába. Követi a létrán, s amikor az a sebesültekre akarja gyújtani a házat, megakadályozza. A leleplezett démon kérdésére így válaszol: „Én mindent tudok, az én szemem mindent lát, az én fülem mindent hall.” Ő az a kiváló szónok, aki a toborzó útján a pusztában rátörő betyárokat, élükön Rózsa Sándorral, a haza, a szabadság ügye mellé állítja. (Az 1948. évi centenáriumi hagyománygyűjtéskor szinte szó szerint mondták el ezt a történetet.)

Kossuth hangjának, tekintetének varázsos, emberfeletti hatalma majd minden elbeszélésben szerepet játszik. Mikor foglyul ejtik, s egy osztrák tiszt rá akar lőni Kossuthra, ő „ránézett azokkal a szép kék szemeivel, s ez a pillantás elbűvölte az osztrák tisztet, mintegy villamos áramként futott egész valóján keresztül, kihullott kezéből a pisztoly, s önkéntelenül térdre esett”. A tőrrel rárontó fúriára olyan „kígyóbűvölő nézéssel meredt” Kossuth, hogy az megdermedve kérdezte, miközben a tőr kihullott kezéből: „Mi az az ön szemében, uram, hogy azzal


ölni és sújtani tud? Az én szememben az igazság napfénye ég, válaszolta Kossuth, és azt a bűnnek megcsalni nem lehet.”

E fantasztikus, s megragadó izgalmak között sokszor halljuk beszélni Kossuthot vagy magát az írót a hazáról, függetlenségről, szabadságról, honszerelemről. Az emberfeletti tulajdonságokkal felruházott Kossuth-eszményből ezekben a naptári elbeszélésekben nemcsak a jobbágyfelszabadító alakja tűnt el teljesen, hanem elhalványodott a függetlenségi harc valóságos vezérének a képe is. A történelmi alak helyét egy mítikus, majdnem időtlenített, emberfeletti hős foglalta el. A kalendáriumi irodalomnak ez az időtlenített Kossuth-eszménye alkalmas volt egy lebegő, romantikus-nemzeti szabadságfogalom hordozására és terjesztésére a népi tudatban.

* 1879-ben szentesíti a király. Kimondja: azon külföldi állampolgár. aki a törvény keltétől számított 10 éven belül nem jelenti be állampolgárságának fenntartását, elveszti azt.

2. Képek


1. A Görgei-szoborEGY KÉP – EGY ESEMÉNY

PÓTÓ János

A Görgei-szobor

Csaknem tíz évig volt az „áruló”-nak szobra Budapesten. 1935-től 1945-ig állt Görgei Artúr másfél életnagyságú bronz lovasszobra a Vár fokán, a Prímás bástyán (ma Tóth Árpád sétány) a Hadtörténelmi Múzeum előtt.

Alkotója Vastagh György (1868–1946) szobrászművész, kormányfőtanácsos pályázat kiírása nélkül kapta a megbízást a szobor elkészítésére a Gömbös-kormánytól – valószínűleg a miniszterelnökhöz fűződő személyes kapcsolatai révén, hiszen később ugyanő készítette el Gömbös Gyula síremlékét is. „A magyar katonatiszt” szobrát 1935. május 21-én, Buda 1849. évi visszafoglalásának évfordulóján leplezték le. (Képünk ezen az ünnepségen készült.) Ekkor már három, Görgei halálának 10. évfordulója alkalmából állított márványtábla őrizte a honvédsereg egykori főparancsnokának emlékét Budapest különböző pontjain. A következő évtizedben tehát, ha nem is ugyanazon a téren, de ugyanabban a városban állt a szabadságharc elvesztésén búslakodó Kossuth és a világosi „reálpolitikus” emlékműve.

Buda 1945. évi ostromában a Görgei-szobor teljesen elpusztult. A megsemmisült bronzszobrok összegyűjtésével megbízott Vignali Raffael Műércöntöde vezetője, Vignali Gusmanó 1945 nyarán szállítja el a roncsokat. A Polgármesteri Hivatalhoz intézett jelentése szerint „…miután a bástyán fal- és toronyrobbantás miatt járművel a szobor megközelíthetetlen volt, embererővel a Kapisztrán térre kellett kihordani.”

Ettől kezdve különválik a szobor és talapzatának sorsa. A talapzat az ostromban csak kevéssé sérült meg, és még a szabadságharc centenáriumának évében is a megtekintésre ajánlott 48-as emlékművek között szerepelt. A talapzat lebontására – melyet valószínűleg az 1949 után ismét felbukkanó „áruló” mítosz indokol – 1951 júniusában került sor. 1951. július 3-án ugyanis a Fővárosi Emlékműfelügyelőség egy munkabrigádja pénzjutalomban részesült a Rudolf-szobor és talapzata, valamint a Rákosi Jenő-, a Bandholtz- és a Görgei-szobor talapzatának eltávolításáért.

1945 nyarán a lovas szobor töredékeit Vignali Gusmanó már csak részben tudta összegyűjteni. 1946. és 1949. évi jegyzékei szerint a szobrot hiányosan, 19 darabban – össz-súlyuk kb. tizenöt mázsa – tárolja Jász utcai telepén. 1950. január-februárban szállítják át a roncsokat a többi, ugyancsak itt tárolt bronzszoborral – az Ereklyés Országzászló turulmadarával, gróf Andrássy Gyula lovas szobrával, az 1-es honvédek emlékművével, a Tengerész-emlék maradványaival, valamint gróf Tisza István és Darányi Ignác szobraival – együtt a Csatornázási Vállalat Vizafogó gáti telepére. További sorsuk ismeretlen. Anyagukat – így az „áruló” emlékművének maradványait is – valószínűleg felhasználták az ekkor készülő monumentumokhoz, az új Kossuth- és a Sztálin-szoborhoz.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · web viewhistória 1986-01 história 1986-01 minden jog fenntartva....

Documents