história 1994-07 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1994-07 minden jog fenntartva....

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-07

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Szomszédok, régiók, integráció ............................................................................................ 1

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Oroszország, Ukrajna, Rusz? ................................................................................................ 5 2. Képek .................................................................................................................................... 7

3. ...................................................................................................................................................... 13 1. Kronológia Ukrajna történetéhez ........................................................................................ 13

4. ...................................................................................................................................................... 25 1. Az autonóm Ukrajna ........................................................................................................... 25 2. Képek .................................................................................................................................. 28

5. ...................................................................................................................................................... 32 1. IV. (Rettenetes) Iván (1530-1584) ...................................................................................... 32 2. Képek .................................................................................................................................. 32

6. ...................................................................................................................................................... 36 1. Ukrajna és az európai hatalmak, 1917�1921 ...................................................................... 36 2. Képek .................................................................................................................................. 39

7. ...................................................................................................................................................... 44 1. A Szovjetunió �tagállama� ............................................................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 47

8. ...................................................................................................................................................... 53 1. A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás .................................................................................. 53 2. Képek .................................................................................................................................. 55

9. ...................................................................................................................................................... 58 1. Levelek a deportáltaktól ...................................................................................................... 58 2. Képek .................................................................................................................................. 58

10. .................................................................................................................................................... 63 1. Horthy Miklós és a legitimizmus ........................................................................................ 63 2. Képek .................................................................................................................................. 65

11. .................................................................................................................................................... 67 1. Horthy Miklós temetése Kenderesen .................................................................................. 67 2. Képek .................................................................................................................................. 68

12. .................................................................................................................................................... 70 1. Udvari utazások ................................................................................................................... 70 2. Képek .................................................................................................................................. 72

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Szomszédok, régiók, integráció

GLATZ Ferenc

Szomszédok, régiók, integráció*

A modern európai államok, a mai európai politikai rendszer a 19. század derekától alakul ki. A (nemzet)államok

ezen láncolata tette képessé az Atlanti-óceántól az Uralig élő népeket, hogy közösségi ügyeik vitelében,

politizálásban, gazdálkodásban, humán kapcsolataikban egymást megértsék. Gondoljunk a ma is létező

nemzetállamok kialakulásának dátumaira: az olasz egységre (1861), az Osztrák–Magyar Monarchia (1867), a

Német Birodalom létrejöttére (1871) és a délkelet-európai államokra: Romániára 1861), Szerbiára, Bulgáriára

(1878). Majd 1918 után Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia kialakulására.

Integráció és nemzeti-regionális sokszínűség

A nemzetállamok 1848–1920 között szilárd határokkal, belső piacokkal, önálló nemzeti intézményrendszerrel

választották szét Európa egyes területeit. De születésük másnapján létrejöttek az európai államrendszerben, az

államközi kapcsolatrendszerben (a közlekedésben, kereskedésben stb.) az állandó érintkezést biztosító

nemzetközi intézmények. És egy egységes normatíva-rendszer a civil-jogban – s ezzel egy normatíva-rendszer a

magatartásformák megítélésében is (bűnözés, öröklés stb.). Az ipari forradalmak igényelték a termelés, a

cserekapcsolatok, a polgár utazásának biztonságát és szabad áramlását – s kényszerítették a politikai

adminisztrációt, hogy az itt élő polgárok életének keretet adó intézményeket kapcsolatképessé tegyék. Ez a

folyamat az 1840-es évektől fokozatosan halad előre Európában 1945-ig, a világháborús törések ellenére. És

folyamatosan terjed ki az intézmények kapcsolatképessége a polgár életének különböző területeire; attól

függően, hogy az ipari-gazdasági fejlődés, illetve a polgár létfeltételeinek biztosítása ezt mennyire kívánja meg.

Európa földrajzi értelemben „szíve” – Franciaország, Anglia, Németország, a németalföldi területek – majd a

peremterületek: Skandinávia, a Földközi-tenger térségének vagy Közép-Európa államalakulatai – sorra váltak

egy szisztematikus együttműködésre alkalmas és képes európai államrendszer részévé.

Ismeretes, hogyan kerültek ennek az Európa egészét átdolgozó mozgásnak áramába a közép-kelet-európai kis

nemzetek. Közöttük a déliek (szerbek, románok, bolgárok, albánok) jobban az orosz-pravoszláv, míg az

északkeletiek (lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok, horvátok, szlovének) a nyugat-európai keresztény

kultúra hatókörében éltek. Európa e peremterülete a 20. század elején kezdett felzárkózni a nyugat-európai ipari

forradalom fejlett zónájához: továbbkorszerűsíteni államrendszerét (parlament, politikai pártrendszer, civil-jog,

képzés stb.) és kezdte korszerűsíteni gazdálkodását (élelemtermelés, ipar stb.), infrastruktúráját (vasútjait,

bankrendszerét stb.) és kezdett kibontakozni a civil társadalom viselkedéskultúrája, a polgári és magánéletben.

Azaz: a nyugat-európai ipari forradalom területeinek termelési és jogrendszere kiterjeszkedett az észak- és dél-

európai területekre (Skandinávia, illetve a mediterrán vidékre), majd Kelet-Európára.

Szerves egymáshoz illeszkedés volt ez, ami sem az északiak (svédek, norvégok, dánok stb.), sem a déliek

(olaszok, spanyolok) nemzeti szokásrendszerének, kultúrájának feladásával nem járt. Egymáshoz illeszkedés és

nem egységesülés volt ez. Nem az egyik emésztette fel a másikat, a nagyobb lélekszámú és erősebb

államszervezettel bíró erőltette rá kultúráját és törvényét a másikra, hanem mindegyik fél igazította a maga

hagyományait a többiéhez. Egymáshoz igazodni az együttműködés képességének érdekében, de nem lemásolni

a másikat. Az okcidens így maradhatott meg – szemben például az Egyesült Államokkal – a kultúrák

sokszínűségének kontinense. Lehet, hogy az európai fejlődés utólagos kritikusai azt mondjak: e sokszínűség

fenntartása két világháborúba került, de végül is azok az erők győztek, amelyek mind a népirtásokat, mind az

erőszakos nemzet-áttelepítéseket, mind a nagy birodalmak élettér-terjeszkedését kiiktatták az európai együttélés

normái közül.

Vagyis Európa első modern integrációs hulláma nem egységes európai szuperállamot készített elő, hanem egy

intézményeit egymáshoz simító igazgatási rendszert. Amelyben a táji (regionális) –nemzeti–felekezeti–

szokásrendi hagyományok továbbéltek. Továbbéltek; de természetesen modernizálódtak, az ipari forradalom

életkereteihez igazodott formákban. A hagyomány egyes részei felmorzsolódtak, eltűntek, mások újra

kibomlottak.

Közép-Kelet-Európa kiszakad

Ezt a folyamatot szakította meg Európa keleti felén 1922-ben a Szovjetunió létrejötte. Oroszországban egy

öntörvényű, a nyugat-európaitól eltérő társadalomépítkezés kezdődött, kiszakítva így az orosz állam nyugati

területeit a korábbi fejlődés folyamatából. Majd megszakította ezt a korábbi folyamatot a kelet- és délkelet-


európai térség kis nemzetei életében 1945-ben a szovjet katonai, majd 1948-ban a szovjet politikai zóna

kialakítása.

Ismeretes, hogyan kerültek a közép-kelet-európai kis nemzetek (albánok, bolgárok, románok, magyarok, csehek,

szlovákok, lengyelek) a második világháború végén a szovjet befolyási övezetbe. Ismeretesek a

következmények: határzárak, egy adott politikai rendszer, a szovjet típusú proletárdiktatúra erőszakolt

bevezetése a megszállt területen, a nyugat-európai polgári kultúra kiiktatása a civil és közösségi életből.

(Tegyük hozzá zárójelben: a nyugati „szocialista” kultúra kiiktatása éppúgy bekövetkezett, mint a burzsoá-

citoyen kultúra kiűzése.) Egységes és totális államközpontúság, etatizmus a termeléstől a kultúráig. A nyugat-

európai egyenjogúság helyett egy szociális-gazdasági egyenlőség, a nemzeti hagyományok visszaszorításával

egy szovjet-orosz nagyhatalmi kulturális dominancia érvényre juttatása. A térség politikai rendszerei, a polgár

köznapi életét behatároló intézmények – a faluban, városi kerületben, munkahelyén, szórakozási és közösségi

életében, sőt a nemek közötti kapcsolatában is – nos, ezek az intézmények szovjet-mintára épültek át.

Megszakadt az 1840–1945 között fejlődésnek indult európai szervesülési folyamat. És kezdett kiépülni –

felülről, erőszakkal – egy másik. A „másik” természetesen nem csak negatív következményekkel járt, hanem

benne jelen volt egy modernizációs szándék is: az elképzelt egyenlőséghez vezető úton felszámolni a térség

társadalmában valóban meglévő kiáltó szociális feszültségeket, elmaradottságokat is. Hiba volna, ha nem

látnánk, hogy a térség sok feudális kötődését, korszerűtlenségét is megsemmisítette a proletárdiktatúra, s hogy

bizonyos szociális infrastrukturális ágazatokban gyors előrelépést hozott. De a kommunista, proletárdiktatúrás

modernizáció nem szervesen kívánt építkezni a helyi hagyományokból, hanem felülről, állami erőszakkal

kívánta azt végrehajtani. Nem engedte élni a modernizációt előrehajtó szakerőt és egyéni vállalkozói kedvet,

ráerőltette a térségre a modernizációval eleve ellentétes elzárkózást a világtól. És elindította egy, a

modernizációval ellentétes magatartásforma kialakulását: az iparkodás, a szorgalom, a polgári iniciatívák

lebecsülésének magatartási normáját.

Újabb integráció Nyugaton

Az 1960-as évektől megnő Európa nyugati felén a kompatibilitás iránti igény. Az igény, hogy az igazgatási

rendszerek – mind az államigazgatási, mind a termelésszervezési rendszerek – kapcsolatképesek legyenek.

Kapcsolatképesek, azaz kompatibilisek egymással. Kényszeríti az európai (és az Európán kívüli) területeken ezt

az irányt az 1960-as évektől beálló technikai-gazdasági fellendülés: a termelés automatizálása és a

termelésszervezési technikák internacionalizálódása, a közlekedés forradalma (az individuális motorizáció és a

légi forgalom gyors fejlődése), majd a 70-es évektől a hírközlés, a tömegkommunikáció fejlődése. Ez együtt jár

az európai polgár gondolkodásában egy új individualizáció kibontakozásával: egyén és közösség viszonyának

újrarendezési igényével. Ami mindenekelőtt a szabad egyéni mozgást, az információcsere szabadságát jelenti.

De kényszeríti ezt a kompatibilitás iránti fogékonyságot a természeti és emberi környezetpusztítás. Amely az

iparosodással növekszik, tekintet nélkül nemzeti államhatárokra. Az 1960–1980-as években ismét felerősödő

összeurópai törekvés nem a „kozmopolitizmus átkos szellemé”-nek elszabadulása, nem is a „nemzetközi tőke”

vagy a „munkásmozgalmi internacionalizmus” győzelme az ún. nemzeti erők felett, hanem egyszerűen az

Európa területén élő polgárok életfeltételeinek igazítása a korszerű termelési- és életigényekhez.

De milyen is legyen ez az új, immár egységesnek gondolt Európa? Meghatározta a választ az 1960–80-as

években az a tény, hogy az új Európa-kép festésekor a színeket, vonalakat, az ecsetkezelés technikáját Nyugat-

Európa tapasztalati anyagából merítették. Olyan időszakban festették e képet elénk és az Európa-adminisztráció

„dolgozói” maguk elé, amikor mind az Egyesült Államok, mind Nyugat-Európa stratégái, politikusai a két

világrendszert tényként kezelték. Ez határozta meg az Európai Unió tervét, a politikai, védhatalmi és gazdasági

közösség egységes intézményeinek tervét. És így történhetett, hogy a jövőkép alapozásakor nem is számoltak

Európa „peremterületé”-nek színeivel. A második modern kori integrációs hullám egy Nyugat-Európára szabott

Európai Unió szerkezetét építette fel. Hordozva magában a szupranacionális állam, az „államigazgatási egység”

több elemét.

1989–90 után

Azután jött 1989–1990. A szovjet katonai és politikai zóna látványos összeomlása. A nyugat-európai politika

adminisztrátorai segítőkészséget, jóindulatot mutatva ígérték az itteni kis államoknak a hamari csatlakozást az

európai integratív szervezetekhez. Így az Európai Unióhoz. 1990–92 az optimizmus évei voltak. Politikusok –

de ugyanúgy a mögöttük álló szakértők – komolyan gondolták: piacgazdaság, többpártrendszer és a

biztonságpolitikai garanciák legyenek a feltételek a csatlakozáshoz. Azután következtek a kisebbségi zavarok

Romániában, majd a volt Jugoszlávia területén a polgárháború és a volt Szovjet területén az átláthatatlan

zavarosság… A politikusok saját feltevéseikben csalódva veszik tudomásul, hogy a többpártrendszer még

önmagában nem demokrácia; a közgazdászok, hogy a piacgazdaság nem hoz magával automatikusan nyugat-


európai mintájú polgári társadalmat. És kiderül: az olyannyira kifinomult haditervek és technikák, képzett

katonapolitikusok nem tudnak mit kezdeni egy helyi polgárháborúval…

A szakértők pedig az optimista évek, 1990–92 után felteszik a kérdést: meddig is terjeszkedjen tehát az Unió

határa? Nem kellene feladni a kontinentális integráció tervét?

A formálódó javaslatok közül az első a legkisebb léptékű terjeszkedést javasolja. Vegyék fel a visegrádiakat:

Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, azután zárják be az ajtókat? Ezt egyesek

kiegészítik: Horvátország és főként Szlovénia felvételének javaslatával. (Vagyis – tehetjük mi hozzá – ahol a

helyi integráció amúgy is legalább 600 éves múltra tekinthet vissza, s ahol a Habsburg Birodalom

államszervezete, a társadalom érintkezési formáit, a latin okcidenshez kapcsolta. Tehát csak az okcidens keleti

határzónájának államalakulatait látják integrálhatónak.) Ezen álláspont szerint a délkelet-európai, illetve a volt

Szovjetunió területén kialakult államokkal csak megállapodásokat kössenek. Mindenekelőtt biztonságpolitikai

garanciákról. – Tágabbra vonná az Európai Unió határát az az álláspont, amely a mai Oroszország határáig

terjedő államokat is felvenni javasolja: a Baltikum államait, Belorussziát, Ukrajnát, Romániát, Bulgáriát,

Szerbiát, Albániát. A harmadik álláspont – az igazi „optimisták” álláspontja – felvenni Oroszországot is.

Mondják: Oroszország nélkül nincs sem biztonságpolitikailag, sem gazdaságilag elképzelhető „európai egység”.

A vitákban érvek, ellenérvek hangzanak el. Vajon Oroszország egyáltalán európai hatalom-e? Miután

leszakadtak északnyugaton a balti és fehérorosz területek új államokat alkotva? S leszakadt a Birodalom nyugati

területének központja: Ukrajna. Vajon egy politikai konszolidáció programja Oroszországban majd nem

gondolja-e újra az állam stratégiai-makrogazdasági helyzetét, és kiadja a jelszót: arccal Kelet és Ázsia felé?

Folytatva az 1960-as években megkezdett súlypontváltást az Uralon túli területek irányába? És mit szól

mindehhez az Egyesült Államok? Amelynek stratégiai váltása a Szovjet összeomlása után már érezhető, ha nem

is látható?…

Az Unió terve módosul?

A történész érvei is sorolódnak. Talán mégsem az integrációt kellene feladni, s talán nem is az Unió területi

behatároltságát kellene bemérni először, hanem magának az Unióról 1960–90 között kialakított jövőképünkön

kellene változtatnunk. Figyelni kellene a történelmi tanulságokra.

Mindenekelőtt figyelni azokra a regionális történelmi sajátosságokra, amelyek az 1990 után szabaddá vált

területek gazdálkodását, emberanyagát meghatározzák. A természetföldrajzi adottságokra éppúgy, mint a napi

életkereteit a maga újratermeléséhez igazító polgárra. Nem változtathatatlannak tekintve e sajátosságokat, e

szokásrendeket, de figyelembe venni mint kiindulást a további fejlődéshez! Figyelembe venni azokat a

társadalmi napi életkereteket, amelyek közé a modern nyugat-európai beülteti komputereit, s technológiai

infrastruktúráját… Figyelni kellene a kontinens első integrációs hullámának sajátosságaira. A 1920. század ipari

forradalmai gyalulták a skandináv, az angol szigetország, a francia és német, ugyanígy a déli területek helyi

sajátosságait, hozzászoktatták a polgárt az automata képsorok munkaritmusához. A mozdulatok sebességének,

aranyának változtatása, a figyelem-összpontosítás folyamatossága, a gépi kiszámíthatóság és ésszerűség újszerű

igényének belegyökerezése a régi szokásrendbe – generációk életidejét igényelte. Nem szólva a

fegyelmezettségről és szorgalomról, melyet a munkaszervezet hierarchiája követel. Vajon mennyi időt igényel a

20–21. század fordulóján Európa keleti felén az ortodox vagy részben muszlim gyökerű szokásrendek igazodása

a nyugat-európai-atlanti termelési, technikai kultúra igényeihez?… És egyáltalán, milyen élettevékenység

feladását, korrigálását szükséges megkövetelni ahhoz, hogy a nyugat-európai módon elképzelt „európaiság”

feltételeinek megfeleljen egy társadalom? (Elégedetlenül rázzák fejüket a Görögországba, immáron Unió-

tagországba utazó nyugati polgárok, mikor test- és állatszagtól „szenvednek”, emlegetik a csatornázás, az utak

kiépültségének hiányát. Majd képeket mutogatnak, ahol nők féloldalt ülve hercig csacsin közlekednek. S közben

az otthoni új divatra, a maguk kerékpárjára gondolnak. Még a technokraták-stratégák is azt mondják: e területek

„felvétele” korai volt.)

De jogos-e a csalódás? S jogos-e félelmük, pesszimizmusuk, amikor a térségben Európa keleti felére

pillantanak, a nemzeti-felekezeti konfliktusok Kárpát-vidékére, a Balkánra?

Igen. De csalódni elsősorban saját, 1960–90 között felépített Európa-terveinkben kell. Amely Európa-terv

koncepció alapjában Nagy Károly és legjobb esetben a későbbi Habsburg Birodalom társadalmainak

tapasztalatanyagából sarjadt ki… S jogos az a félelmük is, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan kialakult

Európa-bürokrácia (Nyugat-Európa-bürokrácia) felkészültsége csődöt mond. Hiszen újabb évtizedekbe telhet,

míg a legnagyobb igyekezet, legjobb szándék mellett is kialakul az új területek integrációs problémáinak

„szakértői” garnitúrája.


A történész korántsem mozog elég otthonosan a modern tudományos szentháromság területein:

biztonságpolitika, közgazdaság, politológia. Csak kérdéseket fogalmaz a történelmi anyag alapján a jövőt

formáló politikusoknak.

Miért nem beszélünk az európai egység helyett az európai kompatibilitásról? Vegyük tudomásul, hogy a jövő

Európájában különböző szintű és különböző minőségű igazgatási rendszerek fognak egymásra épülni. Nem

egytípusú integráció, hanem integráció pluralizmus felel meg a kontinens népeinek Miért nem adjuk fel a

maradványát is gondolkodásunkban a századelő ideájának, az Európai Egyesült Államok tervének? Vegyük

tudomásul, hogy a jövő Európája a szubrégiók, a különböző szinteken egymással kompatibilis területek

Európája. A polgárok Európája, ahol minden egyes négyzetkilométeren minden politikai rendszerben

megkövetelt a polgár szabad, megkülönböztetés nélküli mozgása, kollektív – nemzeti-etnikai-szociális-társasági

– szabad tömörülése és szerveződése. De ahol sem a tulajdon, sem a gazdálkodási, sem a civilizációs napi

életkereteket semmiféle unifikált törvény nem szabályozza.

A mi szubrégiónk

1994 a józanodás éve Nyugat-Európában. S talán itt, a keleti területeken is. Nem, nem feladni a terveket 1989–

90-ből, de igazítani, állandóan korrigálni azokat a jelen változásainak megfelelően. E tájon éppúgy tudomásul

kell vennünk, mint Nyugaton, hogy Európa már nem azonos Nyugat-Európával. Ahogy nyitott országnak lenni

nemcsak a Nyugat felé törekvést jelenti, de jelenti: nyitottnak lenni keleti szomszédaink irányába is. Hogy meg

kell hirdessük: legyen a volt pufferzónából (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország) – melyet a Szovjet

alakított ki – egy közvetítő zóna. Közvetítő Nyugat, Kelet, és Délkelet között. Hogy rendezni kell a

szomszédokkal dolgainkat politikai úton ahhoz, hogy Magyarország (és szomszédaink) megtalálják helyüket az

új európai munkamegosztásban…

A reális történeti szemlélet korrekcióképessé teszi a politikát… Ezért készültek a História számai új

szomszédainkról. A volt Jugoszláviáról, az új Szlovákiáról. S készítettük most e különszámot Ukrajnáról.

Szomszédainkról, régiónkról…

* Részletek a „Közép-Európa új külpolitikai irányai” c., 1994. június 16-án Bécsben tartott előadásból.


1. Oroszország, Ukrajna, Rusz?

FONT Márta

Oroszország, Ukrajna, Rusz?

A Dnyeper partján fekvő Kijev, a mai Ukrajna fővárosa, egyben annak a korai államalakulatnak is a központja,

amely a 9. század végén – e térségben elsőként – megszerveződött. A központ egybeesése miatt kézenfekvő

lenne kontinuitást feltételezni, és e korai államalakulatban a mai Ukrajna történeti előképét látni. Ez azonban

csak részben van így. A 9. század végétől létező államalakulat neve Rusz volt, ehhez járult jelzőként a központ

(Kijev) neve. A „Rusz” főnévből származik a „russzkij” melléknévi alak, ami a mai nyelvhasználat szerint

lefordítva „orosz”-t jelent. A 9–10. századra vonatkoztatva ez sem felel meg teljesen a valóságnak.

„Russzkaja zemlja”

A „Rusz” szó és a mögötte lévő etnikai tartalom szemügyre vételekor a leghelyesebb azokból a

megállapításokból kiindulni, amelyeket a „Rusz” lakói önelnevezésként használtak. Az első írott forrás az ún.

őskrónika, amelyet általában Nesztor-krónikaként ismer a világ, esetleg kezdő sorairól „Poveszty

vremennihlet”-nek, azaz „Elmúlt idők krónikájának”. Ez a krónika a 12. század elején keletkezett, de tudjuk,

hogy korábbi, a kijevi barlangkolostorban vezetett feljegyzésekre támaszkodhatott. A krónikás első mondata,

amelyben munkája célját megfogalmazza, így hangzik: „otkuda est posla russkaja zemlja” vagyis: honnan ered a

„Rusz” földje? Egy 13. századi krónikás a tatárjárás után szintén „rusz” földet emleget, annak pusztulásán

kesereg. A példákat hosszan lehetne sorolni, ahol a lakóhely, a föld jelzőjeként a „rusz” szó szerepel.

A „russzkaja zemlja” lakóit illetően viszont változatos képet találunk. A 9–10. századot emlegetve

törzsnevekkel írja le a krónikás országa lakóit pl. poljanok, szeverjanok, vjaticsok, szlovének stb. Később

lakóhely szerint különbözteti meg őket pl. kijeviek, szmolenszkiek, csernyigoviak stb. Konkrét személyek

esetében pedig a családi hovatartozás a mérvadó. A fejedelmek egymás közti perpatvaraiban gyakran elhangzó

szemrehányás: „… én sem lengyel, sem magyar nem vagyok, egy nagyapa unokái vagyunk”.

Az országon (russzkaja zemlja) kívül Bölcs Jaroszláv (1019–1054) törvénykönyve is „rusz” jelzővel szerepel:

„Russzkaja Pravda”. E szóhasználat megerősíteni látszik, hogy a „rusz” szót – illetve a „russzkij” jelzőt – az

állam egészére szóló érvénnyel, valamint a kijevi nagyfejedelem hatalma alá tartozó dolgokra vonatkoztatva

használták. A törvénykönyv egyik passzusában, amely a szabad ember vérdíját szabja meg, nem általános

érvénnyel szerepel vizsgált szavunk, hanem konkrét egyénekre vonatkoztatva: „ruszin”. Aki „ruszin”, nem

tarthat igényt a fejedelem embereit megillető dupla vérdíjra, csak az általános érvénye 40 grivnára. Az eset több

mint különös, hiszen sem hasonló törzsnevet, sem hasonló helységnevet nem ismerünk. Egyetlen kivétel lehetne

a hangalakilag hasonló „Rosz” folyócska, de jelentéktelen volta miatt aligha lehetett egy csoport, főleg nem

etnikum „névadója”.

Krónikák és krónikások

Nem érdektelen szétnézni a Kijevi Rusz határai mentén sem, hogyan látta ezt az államalakulatot a közvetlen

környezete? Mit tudtak róla ott, ahová híre eljutott? Bíborbanszületett Konstantin a „roszok” népéről és

országáról is ír, de két helyen és két különböző összefüggésben. Egyszer a török népek szomszédságában élő

„roszokat” említ, másszor pedig Kijevből induló és Konstantinápolyt hadaikkal fenyegető „rosz” népességről

van tudomása. A császár nem sorolja a „roszokat” a szláv népesség körébe tartozó csoportba! Egyes szláv

törzsek és népek külön tudósításban szerepelnek. A ruszok országáról tudomása van a perzsa Gardízínek, de

Kijev városát nem ismeri. A ruszok országáról azt mondja, az „egy sziget a tengerben”, és uralkodójuk a

„hakan”. Más perzsa források is élesen megkülönböztetik a ruszokat a szlávoktól, kereskedő, zsákmányoló

harcos népként írják le őket. A ruszokat említő legelső latin nyelvű forrás, az Annales Bertiniani szintén azt

állítja, hogy a „ruszok királyát kagánnak (chacanus) nevezték”. Több forrásunk tehát azt a vélekedést erősíti,

hogy a „Rusz” országot délen, a Fekete-tengertől nem messze, a steppe világának közelében kell keresnünk.

A nyugat-európai krónikások zöme országnévként a Ruscia/Ruzzia/Ruthenia szavakat, lakóira pedig a

Russi/Ruzzi/Rutheni formákat használja; mint pl. a Hildesheimi és a Quedlinburgi évkönyvek, Lambertus

Hersfeldensis vagy Brémai Ádám (rex… de Ruzzia, regnum Russorum, Rusciae gentis, Ruthenorum regis filia

stb.). Ettől eltérő szóalakot használ Regino prümi apát, midőn 959-nél Olga fejedelemasszonyt mint „Elena

regina rugorum”-t említi. A „Rugi” alak lehet a szerző tévedése is, tollhiba, nem pedig nyelvi variáns.


A magyar krónikás anyagban királyaink Ruscia/Ruthenia felé vezették hadaikat; tehát a szóhasználat más latin

textusokéhoz hasonló. De a krónikások latinos formuláin kívül megőrződött a „vulgaris” szóhasználat is, amit

pl. az Oroz/Oruz/Uruz személynevek is sejtetnek. Korabeli német hangalakot őrzött meg a Hildesheimi

évkönyv, midőn a magyar Imre herceg „dux Ruizorum” titulusát ránk örökítette.

Honnan is eredhet a „Rusz” szó, amelyet a kijevi állam önmagára használt és szomszédai is átvettek? A kérdés

azért bonyolult, mert választ keresve nem térhetünk ki a normann – anti-normann elmélet érintése elől.

A Kijevi Rusz létrejöttét a 9. század végén – az őskrónika alapján – ahhoz az eseményhez szokás kötni, hogy a

Novgorod felől érkező Oleg fejedelem kíséretével elfoglalta. Kijev városát, és ellenőrzése alá vonta a dnyeperi

vízi utakat. Egyben a Baltikumból Bizáncba menő kereskedelmet is felügyelte. A skandináv eredetű Oleg

normann–varég harcosaival észak felől érkezett, arról a tájékról, ahová az emlékezet a (Balti-) tengeren túlról

hívott legendás személy, Rurik működését is köti. A Rurik személynév és a Rusz országnév közti hasonlóság

feltűnt már a 18. század végi, az ún. normann-elméletet felállító kutatóknak is. Azóta a kettő közti kapcsolatot a

normann elmélet elfogadása vagy elutasítása szerint egymásnak ellentmondóan ítélték meg. Esetenként a

valóságmagvától is megfosztva a valóban meseszerűen tálalt „fejedelemhívás” történetét. Legyen bár Rurik

valós vagy csupán legendás alak, az mindenesetre tény, Kijev, majd Moszkva uralkodóit a Rurik-dinasztia

tagjainak tekintették egészen a 16. század végéig.

A varég–normann elmélet argumentumai közt megtalálható a „Rusz” szó származtatása a „Ruotsi” elnevezésből

– ahogy a 9. században a mai Svédország déli részét értelmezték. A kijevi őskrónikákban ugyanakkor a „Rusz”

felbukkan az északi népek felsorolásakor. Az antinormann felfogás merevebb változata (ld. a szovjet korszak

történészeit) a varég–normann elem szerepét a kijevi állam létrehozásában teljesen tagadta; később pedig

szerepüket csökkenteni igyekezett. Így a Rhos/Rusz név északi eredetét is elutasította. Az arab–perzsa híradások

és Biborbanszületett Konstantin egyaránt déli területnek mondják a „Rusz”-t, a „ruszokat” pedig egyértelműen

megkülönböztetik a szlávoktól.

A Ruotsi földrajzi név, a Rurik személynév és a varég–normann nevektől hemzsegő korai krónikarész

kétségtelenné teszi, hogy a varég elem a szlávok mellett a Kijevi Rusz egyik fontos alkotóeleme volt. Mivel

Bíborbanszületett Konstantin munkájában és az arab–perzsa szerzőknél előforduló „Rhos” terület déli nyomokat

mutat, ezt a szituációt csak a következő módon lehet elképzelni: A varég–normann csoportok több ütemben

érkeztek a Dnyeperen, és több helyen, egymástól távol telepedtek le. A Kijevi Rusz államban és a „Rusz”

etnogenezisben csak az utolsónak érkező, Kijev környékén megtelepedő csoport játszott szerepet. A Fekete-

tenger parti részeken élő, a steppe világával szoros kapcsolatot tartó „ruszokról” szóló híradások szintén hitelt

érdemlőek. Ez lehetett az előzménye a Tmutarakanyi fejedelemségnek, amely még a 11. században is fennállt.

Tmutarakanyt azonban egy széles steppei öv választotta el az állam központjától. Ebbe a sávba húzódtak be

mindazon népek, amelyekkel a későbbiekben a Rusz harcban állt pl. besenyők, kunok/kománok, tatárok stb.

Tmutarakanyt a 11. században érkező kunok (cumani, polovci) elvágták a központtól, és visszaszerezni nem

sikerült.

A Kijevi Rusz legnagyobb lélekszámú csoportját a szlávok alkották. A Visztula–Pripjaty környéki közös szláv

lakóhelytől keleti irányba vándorolt csoportok kerültek kapcsolatba az északról, a Baltikumból déli irányba

mozgó varég–normannokkal. A térség szláv csoportjait jelzik az őskrónikában megörökített törzsnevek. A

Kijevi Rusz határainak kialakulása lassú folyamat volt, a keleti és nyugati szláv (lengyel) csoport közti

„válaszútvonal” kialakulását katonai összecsapások sorozata kísérte. A Fekete-tenger és Bizánc felé irányuló

„kalandozások”, valamint a szomszédos besenyő, kazár és kun törzsekkel vívott harcok pedig a déli határ

bizonytalanságát mutatják. A központ, Kijev védelme tette szükségessé a 12. században a déli határ mentén

töredék nomád népcsoportok (úzok, torkok, besenyő néptöredék?) határvédőkként való alkalmazását. Őket

nevezik az évkönyvek „csornyije klobuki”-nak, azaz fekete süvegeseknek. A Rusz számára további kolonizáció

az északkeleti irányban volt a legkönnyebb, amerre csak gyér finnugor nyelvű lakosságot találtak. A kolonizáció

lendülete a 12. század folyamán „tört meg”, mikor érintették a Volgai Bulgária határvidékét. A tatárjárás előtti

Kijevi Rusz etnikai komponensei, a szláv, a normann–varég, az úz–tork–kun és kisebb finnugor csoportok

formálódtak „rusz” lakossággá. Nem csoda, hogy az immár „ruszok”-nak nevezett keleti szláv csoport

differenciálódása csak később következett be: miután a Kijevi Rusz önálló részfejedelemségekre bomlott, illetve

a tatár hódítás következtében az egyes részterületek között az összetartó kapocs megszakadt.

*

A címben feltett kérdésre csak az válaszolható, hogy a Kijevi Rusz a keleti szlávok állama volt. A keleti szláv

tömb kialakulásában, etnogenezisében szerepet játszottak a felsorolt egyéb etnikumok is. A Kijevi Rusz lakói

önmagukat „russzkij”nak nevezték, önelnevezésük tükröződött a szomszédos népek szóhasználatában is. A tatár


hódítás (1237–1240) előtti időben a Rusz mint állam magában foglalta mindazt a népességet, amelyből a

későbbiekben a három ma ismert keleti szláv nép: a belorusz, a (nagy) orosz és az ukrán (kisorosz) kialakult.

„Ukrajna” földrajzi névként először a 13. században fordul elő, „szélső terület” értelemben; nem politikai

alakulat neveként és nem etnonímaként! Az ukrán nyelv csíráit jelentő dialektus nyomai viszont már a 11–13.

századi nyelvemlékekben is előfordulnak. Az óorosz nyelv délnyugati dialektusának önállósodása és az ukrán

nyelv kialakulása a 14. századtól érhető tetten. Ehhez hozzájárult a Kijevi Rusz széttagolódása majd széthullása,

a délnyugati területeken a lengyel befolyás megerősödése. Szimbolikusan is felfogható: Kijevet 1240. december

6-án elfoglalták a tatárok és ezzel évszázadokra elveszítette regionális szerepét.

E korai keleti szláv államalakulatot jelölendő elnevezés (Kijevi Oroszország) a magyar nyelvben nem pontos,

félrevezető. Tudván tudva, hogy az új fogalmak elterjedése lassú és nehézkes, ha egyáltalán siker koronázza;

mindenesetre célszerűbb lenne az „óorosz állam” terminus technikust ismertebbé tenni, a más nyelvben

szokásos fogalmaknak (drevnyerusszkij, altrussisch, Old-Russian) megfelelően.

2. Képek


1. Kronológia Ukrajna történetéhez

VARGA Lajos

Kronológia Ukrajna történetéhez

Kr. e. 8–3. sz. A szkíták uralma a Fekete-tenger vidékén.

Kr. e. 7–5. sz. Görög városállamok a Fekete-tenger partvidékén (Olvia, Herszonesz, Feodoszija, Pantikapea).

Kr. e. 3–Kr. u. 2. sz. Szarmaták a Krímben, a fekete-tengeri sztyeppés övezetben.

Kr. u. 2–5. sz. Gótok, hunok megjelenése a sztyeppés övezetben.

6. sz. Bizánci feljegyzések a mai Ukrajna területén élő szláv törzsekről (antok).

7–9. sz. A kazár birodalom fennállása.

839 Ruszok, varégok (normannok) megjelenése bizánci küldöttségben.

862 A 11. századi krónika a Balti-tengeren túlról érkező Rurikot fejedelemként említi, akit a novgorodiak

belviszályuk felszámolására kértek fel.

879–882 A novgorodi Oleg fejedelem (herceg) normann–varég harcosaival a Dnyeperen Kijevbe jutott,

miközben elfoglalta Szmolenszket, Ljubecset, megsemmisítette a nem Rurik családjából származó Aszkold és

Dir hercegeket, s megteremtette a „varégoktól a görögökig” – a Balti-tengertót a Néván, a nagy tavakon

keresztül a Dvinán, a Dnyeperen át a Fekete-tengerig, a folyami utat. Kijevet a ruszok városainak központjává

emelte.

911 Oleg szerződése Bizánccal a kereskedelemről. Az orosz követek, kereskedők Konstantinápolyban az év hat

hónapjában ellátást, s visszaútjukra tengeri felszerelést kaptak. A városba azonban csak 50 fő léphetett be,

fegyvertelenül. A szerződés a tengerhajózást is szabályozta, s engedélyezte, hogy ruszok szolgálhassanak

bizánci fegyveresek között.

914–945 Igor herceg fejedelemsége.

941 Igor sikertelen hadjárata Bizánc ellen. Hadait a görögök megsemmisítették, majd adófizetésre kötelezték.

943 Igor hadjárata a Kaszpi-tenger kaukázusi partjainál.

945 Igor újabb szerződése Bizánccal. Megtiltja a ruszinok betöréseit görög területre és szabályozza a selyemáru-

kivitelt. Kötelezettséget vállal, hogy a bolgárokat a Krímbe nem engedik.

945–957 Igor özvegye, Olga uralkodása. Megbüntette a drevljánokat, mert Igort megölték adóbehajtás közben.

957 A már megkeresztelkedett Olga küldöttség élén Bizáncba ment. A bizánci uralkodónak katonai segítséget

ígért. Előkészületek a kereszténység felvételére.

957–972 Szvjatoszláv fejedelemsége. A Kijevi Rusz felemelkedése.

964–966 Szvjatoszláv háborúi a Volga–Káma-vidéki bolgárokkal, a Kaukázus-vidéki jászokkal, cserkeszekkel,

oszétokkal. A kazár kaganátus megsemmisítése.

967–971 Szvjatoszláv két háborúja a Duna menti Bulgáriával.

972 Szerződés Bizánccal. Szvjatoszláv kénytelen távozni hadaival a Balkán-félszigetről, kötelezi magát, hogy

görög területet (a Krímet is beleértve) nem támad meg.

973 A besenyők megölik Szvjatoszlávot.

973–978 Szvjatoszláv fiainak vetélkedése az utódlásért. Miután Vlagyimir testvéreit megölte, Novgorod és

Kijev fejedelme lett.


978–1015 Vlagyimir Szvjatoszlávics kijevi nagyfejedelem uralkodása. A Kijevi Rusz fénykora.

988–989 A kereszténység (bizánci rítus) felvétele.

989 Vlagyimir elfoglalja Herszont. Fegyveres segítséget nyújt Bizáncnak a bolgár lázadás leverésében.

1015–1019 Vlagyimír fiainak (Szvjatopolk, Borisz, Gleb, Jaroszláv) véres harca Kijevért. (Vlagyimirnak

összesen nyolc fia volt.)

1019 A novgorodiak által támogatott Jaroszláv legyőzi testvérének – Szvjatopolknak – a lengyelek és a

besenyők által is támogatott csapatait. Szvjatopolk, aki már több testvérét megölte, elesett ebben a csatában.

1019–1054 Bölcs Jaroszláv fejedelemsége.

1036 Msztyiszláv Vlagyimirovics, Jaroszláv testvére, csernyigovi fejedelem halála. Jaroszláv a Csernyigovi

fejedelemséget Kijevhez csatolja. Kijev metropolita székhelyet kap.

1037 A Szófia székesegyház építésének kezdete Kijevben. A Pestyerszkaja kialakulása.

1043 Jaroszláv sikertelen hadjárata Bizánc ellen.

1051 Ilarion, az első Rusz-beli kijevi metropolita.

1054 A kijevi államot felosztják Jaroszláv öt fia között. Összesen hat fia és három lánya volt. A legidősebb,

Izjaszláv Kijevet és Novgorodot; Szvjatoszláv Csernyigovot, a radomicsek, vjaticsek földjét és Tmutarakanyt;

Vszevolod Perejaszlávot, Rosztovot; Igor Volhtniát; Vjacseszláv Szmolenszket; a Rosztyiszláv unokák Galíciát

kapták. A Kijevi Rusz hanyatlása.

1054–1073 A Jaroszlavicsok Pravdája (törvénykönyve).

1068 A három Jaroszlavics fejedelem hadait a kunok az Alta folyónál szétverik. A kijevi nép felkelését Izjaszláv

leveri.

1073–1093 A Jaroszlavics fejedelmek testvérharca Kijevért. A fejedelemségek megerősödnek és függetlenednek

Kijevtől. A fejedelemségek gyűlései a széthullási folyamatot megváltoztatni nem tudják. Egyes fejedelmek a

kunokkal, míg a kijeviek a lengyelekkel szövetkeznek.

1093–1113 Izjaszláv fia, Szvjatopolk fejedelemsége idején a kijevi állam ereje tovább gyengül.

1113 Szvjatopolk halálakor zavargás, felkelés Kijevben. Az uzsorakamatok megszüntetését követelik.

1113–1125 Vlagyimír Monomah fejedelemsége. Kijev helyzete átmenetileg megszilárdul.

1116 Az „Elmúlt idők krónikája” (Nesztor krónika) keletkezése.

1125–1139 A Vlagyímirovics fejedelmek (Msztyiszláv, Jaropolk) képtelenek Kijev hanyatlását megállítani.

1139–1146 A csernyigovi Vszevolod Olgevics herceg fejedelemsége Kijevben.

1146 A kijeviek felkelése az Olgevicsek uralma ellen. Elűzik őket. Az állam széthullása folytatódik.

1147–1157 A szuzdáli Jurij Dolgorukij – az Olgevicsek támogatója – harca Kijevért és fejedelemsége.

1169. március A vlagyimíri Andrej Bogolubszkij szövetégeseivel elfoglalja Kijevet és lerombolja azt.

1185 Igor Szvjatoszlávics észak-novgorodi fejedelem a kunok elleni hadjáratban teljes vereséget szenved,

fogságba esik.

1188–1189 „Az Igor-ének” keletkezése. Óorosz jellegű hősköltemény az 1185. évi hadjáratról

1145–1152 A Rosztyiszlávok kihalása után Vlagyimirko hatalma Galíciában.

1152–1187 Vlagyimirko utóda fia, Jaroszláv (Oszmomiszl = éleseszű), halicsi fejedelem.


1188 A bojárok által elűzött Vlagyimir Jaroszlávics halicsi fejedelem III. Béla magyar királyhoz menekül, aki

seregével elfoglalja Halicsot, fiát, Andrást kormányzóvá teszi, Vlagyimir herceget pedig bezáratja.

1190 A magyar fogságból megszökött Vlagyimir herceg lengyel segítséggel elfoglalja Halicsot, Andrást

Magyarországra kergeti.

1199 Roman Msztyiszlávics, Vlagyimir Monomah dédunokája, Volhínia fejedelme egyesíti Volhíniát és

Halicsot. Háborút folytat a litvánokkal és a kunokkal.

1205 Roman Msztyiszlávics elesik a lengyelekkel folytatott háborúban. Hároméves fia, Danyiil Romanovics,

anyjával II. Andráshoz menekül. András felveszi a Halics és Ladoméria királya címet.

1211 II. András magyar király nagy sereggel Halicsba küldi Danyül Romanovicsot, de a bojárok elűzik.

1214 II. András szövetséget köt Leszek krakkói fejedelemmel. Halics elleni újabb hadjárata után fiát, Kálmán

herceget Halics trónjára ülteti.

1215 Msztyiszláv lengyel segítséggel elűzi Kálmánt. Danyiil már nem tér vissza Magyarországra.

1219 A magyar–lengyel csapatok veresége a Halicsért folytatott harcban.

1223. június 16. A Kalka folyó menti csata. A tatárok fényes győzelmet aratnak.

1234 Danyiil Romanovics már negyedszer foglalja el a halicsi trónt. A magyar uralom vége Halicsban.

1240. december 6. Batu kán seregei elfoglalják Kijevet.

1243 körül Az Arany Horda létrejötte.

1249. augusztus Rosztyiszláv, IV. Béla veje, a magyar–lengyel hadak étén vereséget szenved Danyiil

Romanovics halicsi fejedelemtől.

1250 IV. Béla Zólyomban szövetséget köt a tatárok ellen Danyiil Romanovics halicsi fejedelemmel.

1256 Lviv város első említése.

1257–58 A Rusz tatár összeírása.

1259 Halicsot feldúlják a tatárok.

1264 Danyiil Romanovics fejedelem halála után a halicsi-volhíniai fejedelemség hanyatlása.

1300 Makszim metropolita Kijevből Vlagyimírbe települ.

1302 A perejszlávi hercegség Moszkvával egyesül.

1309 Péter metropolita Kijevből Vlagyimírbe teszi székhelyét.

1264–1323 A négy fejedelemségre osztott halicsi-volhíniai nagyfejedelemség utódainak harcai után a galíciai

Romanovics-dinasztia kihalt.

1316–1341 Gedimin, litván nagy fejedelem országa területét a Pripjaty és a Dnyeper felső részéig terjeszti ki.

1323 A halicsi bojárok a mazóviai Boleszlawot (anyai ágon Romanovics) hívják meg a halicsi trónra, aki

felvette a pravoszláviát és mint II. Jurij Boleszlaw, használta a dia totius Russiae Minoris címet.

1340 II. Jurij Boleszlaw bojár összeesküvés áldozata lett. Nagy Kázmér elfoglalja a halicsi területeket.

Megkezdődik a lengyel–litván versengés Galíciáért,

1341–1377 Olgerd litván nagyfejedelem.

1349 Nagy Kázmér lengyel király a litván hercegekkel folytatott háborúkban megszerzi Galícia földjét.

1355 Olgerd litván nagyfejedelem a csernyigovi, a szeverszki fejedelemségeket vazallusaivá teszi.


1362 Olgerd hadjárata Kijev ellen. A litván nagyfejedelem a hadjárata Víznél vívott csatában szétveri a tatárok

seregét, megtisztítja Podáliát a tatároktól. Elfoglalja a perejaaziávl fejedelemséget is. Moszkva terjeszkedését

kívánja megakadályozni.

1370. november 17. I. (Nagy) Lajost lengyel királlyá koronázzák.

1377 I. (Nagy) Lajos hadjárata a litván hercegek ellen. Elfoglalja Bele, Cheirn várát.

1386. február 18. A litván Jagelló II. Ulászló és Nagy Lajos lánya, Hedvig (Jadviga) házasságot köt. A lengyel–

litván unió létrejötte.

1393–1394 Vitold litván nagyfejedelem felszámolja a kisebb fejedelemségeket, s a litván fennhatóságot a

Fekete-tengerig terjeszti ki.

1401 Lengyelország és a Litván Nagyhercegség uniójának megerősítése.

1410. július 15. A grünwaldi-tannenbergi csata. A német lovagrend súlyos vereséget szenved az egyesült

lengyel–litván hadaktól.

1413 A gorodtói unió. A Litván Nagyhercegség és Lengyelország uniójának megerősítése. A litván nagyherceg

továbbra is Lengyelország vazallusa marad, de politikai különállását megőrzi. Jagelló II. Ulászló Litvánia

vonatkozásában supremus dux, de nem király.

1415 Vitold, litván nagyfejedelem a Fekete-tenger partvidékén erődöket (Belgorod, Kocsibej, Tavany) építtet.

Igyekezett a nagyhercegség területén a pravoszláv egyházat Moszkvától függetleníteni.

1427 Hadzsi Girej tatár serege élén legyőzi a genovai haderőt s Kafa (Feodoszija) városra adót vet ki.

Megalakul a Krími Kánság.

1427–1466 Hadzsi Girej krími kán uralkodása.

1430 Vitold, litván nagyfejedelem, aki a pravoszláv, ukrán, belorusz urakat nem különböztette meg a katolikus

uraktól, rejtélyes körülmények között, megkoronázása előtt meghal.

1439 A galíciai nemesség a lengyellel azonos jogokat kap.

1439 A keleti egyházzal való uniótót szóló firenzei dekrétum. Az aláíró Izidor metropolitát Moszkvából elűzik.

A litván egyházi vezetés elfogadta a dekrétumot.

1462–1505 III. Iván Vasziljevics moszkvai nagyfejedelemsége.

1474–1515 Mengli Girej kán uralkodása a Krími Kánságban.

1475 A török hajóhad elfoglalja Kaffát. A Krími Kánság a török szultán vazallusa lesz. A tengermellék a

törökök ellenőrzése alatt áll, míg a kánság a Dnyeper alsó folyására és a Kubány vidékére terjeszti ki

fennhatóságát.

1481 Mihail Olelkovics és Goisenszkij vezette fűúri összeesküvés az önálló fejedelemségek jogainak

visszaállításáért. A vezetőket kivégzik.

1484 Mengli Girej kán tatár csapatai földig rombolják Kijevet.

1488 A konstantinápolyi patriarcha Moszkvától független kijevi metropolitát nevez ki.

1488–1490 Állandósuló tatár betörésék Ukrajnába, Podóliába.

1492 Hivatalos bejegyzés a kozákokról.

1493 Vaszilij herceg, Mihail Glinszkij összeesküvése a lengyel–litván uralom ellen.

1500–1503 Háború a Moszkvai és a Litván nagyfejedelemség között.

1501 A Litván Nagyfejedelemség uniója Lengyelországgal.


1502 A krími tatárok megsemmisítik az Arany Hordát.

1507–1598 és 1512–1522 Orosz–litván háborúk.

1508 Ukrán és belorusz főurak fellépése a litván kormányzat ellen Mihail Glinszkij vezetésével.

1521 Muhamed Girej, krími kán Moszkvát ostromolja.

1529 Az első Litván Statútum.

1533–1584 IV. Iván uralkodása. Moszkva és egész Oroszország nagyfejedelme, majd 1547-től cárja.

1536 Cserkaszk és Kanyev polgárainak felkelése a lengyel hivatalnokok ellen.

1541 Vinnyicai, braclavi felkelés a litván kormányzat ellen.

16. század közepe A Zaporozsjei Szecs – a kozák autonómiára épülő „kozák köztársaság” – létrejötte.

1558–1583 A livóniai háború. IV. Iván vereséget szenved Báthory István lengyel királytól.

1566 A második Litván Statútum a jobbágyság fokozatos röghöz kötéséről.

1569. augusztus 31. A Lublini Unió. A lengyel–litván közös állam, a Rzecz Pospolita Polska megalakulása. A

korábbi litván közigazgatást és joggyakorlatot a lengyel váltja fel. Az ukrán területek lengyel fennhatóság alá

kerülnek.

1573 Az első ukrán nyomda Lvivben Iván Fjodorov vezetésével.

1586 A lvivi Testvériség (Bratsztvo) megalakulása. A brasztvók a pravoszláv egyház működésének

fenntartására alakult egyházi–világi egyesülések és közösségek. Ők rendelkeztek az egyházi vagyonnal, a

befolyt pénzzel, iskolákat, nyomdákat tartottak fenn, könyvkiadással foglalkoztak. Egyre inkább nemzeti

jelleget öltöttek.

1588 A harmadik Litván Statútum – a jobbágyság végleges röghöz kötése.

1591–1593 Parasztok és kozákok közös felkelése Koszinszkij vezetésével.

1594–96 Malivajko-Loboda vezetésével a parasztok és a kozákok közös felkelése.

1596. október A Breszti Egyházi Unió. A lublini politikai unió egyházi kiegészítése. Elősegítve az ukrán

lakosság polonizálását, a helyi pravoszláv egyházat a katolikusnak rendelik alá. Létrejön a görögkatolikus

felekezet.

1598–1634 Az orosz trón utódlása körül kialakult, s csaknem negyedszázadig tartó „zavaros” korszakban (a

gyöngeelméjű Fjodor, Borisz Godunov, Sujszkij, ál-Dimitrijek, különféle összeesküvések, mozgalmak)

Lengyelország megerősödött. A moszkvai trónért folytatott háborújához nagy számú zsoldos-kozák hadseregre

volt szüksége. III. Zsigmond lengyel–svéd király 1601-ben viszszaállította a kozákok jogait, és a Moszkva ellen

folytatott háborújában már több mint 30 ezer kozák vett részt .

1615 A Kijevi Társaság (Bratsztvo) megalapítása.

1616 Nyomda megnyitása a Kijev-Pese cserszki kolostorban.

1618. december 1. Deulinói egyezmény Lengyelország és Oroszország között. Lengyelország megszerezte a

Csernyigov–Szeverszki-i és szmolenszki területeket.

1620 Visszaállítják a pravoszláv egyház szervezeti működését Ukrajnában. A lengyel fogságból visszatérő

Filaret Nyikitics lesz a moszkvai pátriárka.

1625 Kurukovói egyezmény, hat regisztrált kozák ezred felállításáról.

1630 A kozákok és a parasztok közös lázadása Tarasz Fjodorovics (Trjaszila) vezetésével.


1634 Poljanovói béke megkötése Oroszország és Lengyelország között. Vlagyiszláv végleg lemond a moszkvai

trónról.

1637–1638 Közös kozák-paraszt felkelés Pavljuk és D. Gunya vezetésével. A mozgalomnak nemzeti és

pravoszláv jellege volt. Potockij hetman húszezres sereggel verte le.

1638 A „Zaporozsjei Had Ordinációja”. Korlátozzák a regisztrált kozákság privilégiumait.

1648–1654 Az ukrán nép össznépi felszabadító harca Bogdan Hmelnyickij vezetésével. A felkelést a krími tatár

kán is támogatja.

1648. január A kozákok Bogdan Hmelnyickijt Ukrajna hetmanjának választották.

1648. május 8. Az ukrán felkelők győzelme a Potockij hetman vezette lengyel–litván nemesi sereg felett

Zsoltüje Vodü mellett.

1648. május 16. A felkelők győzelme Korszunynál.

1648. június 8. Bogdan Hmelnyickij első levele Alekszej Mihajlovies cárhoz. Kéri Ukrajna orosz fennhatóság

alá vételét.

1649. január–február Ukrán követség – Muzsilovszkial az élen – az orosz kormányzatnál, Oroszország és

Ukrajna egyesítésének kérelmével.

1649. augusztus 8. A zborovi egyezmény aláírása a felkelők hadi győzelme után. Három vajdaság – a kijevi, a

braclavi, a csernyigovi – teljes autonómiát kap. A közigazgatás választott kozák sztarsinák kezébe kerül.

1651. június 18–20. Beresztyecskói ütközet – az ukrán sereg vereséget szenved a lengyelektől. A litvánok

Kijevet is elfoglalták.

1651. szeptember 18. A Belaja–Cerkov-i egyezmény. A szabad kozák terület csak a kijevi részre korlátozódik.

1653. június–július Orosz küldöttség érkezik Ukrajnába a cár június 22-i levelével, amelyben a beleegyezését

adta Ukrajna és Oroszország egyesítéséhez.

1653. október 1. A Zemszkij szobor Moszkvában elfogadta Ukrajna orosz kötelékbe való befogadását és döntött

a Lengyelország ellen indítandó háborúról.

1654. január 8–9. Perejaszlavi Rada. Ukrajna ünnepélyes csatlakozása Moszkvához.

1654–1667 Orosz–lengyel háború Ukrajnáért.

1656 Vilnói fegyverszünet Oroszország és Lengyelország között.

1657. július 27. Bogdan Hmelnyickij halála. Az új hetman rövid ideig fia, majd Iván Vigovszkij lesz, aki a

lengyel fennhatóság híve.

1657–1669 Vigovszij hetman ellen a Balparti Ukrajnában kozák mozgalom indul, mert egyezményt kötött

Ukrajna lengyel kötelékbe kerüléséről. Megfosztják hetmani rangjától, helyére újra Jurij Hmelnyickij lép. Belső

harcok a lengyel, török-tatár, ill. moszkvai orientáció kérdésében.

1661 Egyetem alapítása Lvovban.

1663 A Kis-oroszországí prikaz (hivatal) megalakítása Moszkvában.

1667. január 30. Andruszovói fegyverszünet az orosz és lengyel állam között. Ukrajnát kettéosztják.

1669 A törökök elfoglalják Podóliát és a Jobbparti Ukrajnát.

1672 Buczaczi egyezmény Lengyelország és Törökország között. Podólia török fennhatóság alá kerül.


1681. január Bahcsiszeráji béke az orosz és török kormányzat között. Határnak a Dnyepert ismerik el. A

Jobbparti (korábban lengyel) Ukrajnát Törökország kapta meg, amely elismeri a Balparti Ukrajna egyesülését

Oroszországgal.

1687–1689 Golicin herceg hadjáratai a Krímben.

1689 Az egyesített orosz–ukrán seregek elfoglalják Azovot.

1687–1709 T. Mazepa Balparti (orosz) Ukrajna hetmanja.

1702–1704 A. Pália vezette felkelés a lengyel uralom ellen a Jobbparti Ukrajnában.

1709. május A Zaporozsjei Szecs szétzúzása.

1709. június 27. A poltavai csata. XII. Károly svéd király és a hozzá csatlakozott „áruló” Mazepa csapatainak

veresége.

1711 Péter cár sikertelen pruti hadjárata a jobb parti ukrán területek elfoglalásáért. Azovot és az új

erődítményeket kénytelen átadni a szultánnak.

1719 A Kis-oroszországi Kollégium felállítása, Ukrajna ügyének intézésére.

1719–1720 Az első manufaktúrák megjelenése Ukrajnában.

1722 A hetmanság ideiglenes felfüggesztése Szkoropadszkij hetman – Mazepa utóda – halála után. A hetmanság

ellenőrzése a Kis-oroszországi Kollégium feladata lesz.

1727–1734 A hetmanság ideiglenes visszaállítása. Danyiil Aposztot cári tanácsadókkal kormányoz.

1732 A Szlobodai Ukrajnában a kozák ezredek helyett dragonyos ezredeket állítanak fel. (1743-ban

visszaállítják.)

1734 A Novaja Szecs. Újabb kozák települések létrehozása.

1735–1739 Az orosz–török háború befejezése a belgrádi békével. Oroszország visszakapja Azovot.

1736, 1738 Az orosz csapatok elfoglalják Perekopot.

1750–1764 K. G. Razumovszkij hetmansága Ukrajnában.

1162–1796 II. Katalin uralkodása.

1764 A hetmanság felszámolása. II. Katalin cárnő P. A. Rumcev grófot kisorosz gubernátornak nevezik ki,

főhatalmát az 1790-es évekig gyakorolja.

1767–1770 Lengyel- és zsidóellenes parasztfelkelés: a koliivscsina. Számos kastélyt, nemesi kúriát és várost

égettek fel a Jobbparti Ukrajna területén. Vezetői: N. Zseleznyak, I. Gont.

1768–1774 Orosz–török háború, mely a Kücsük–Kajnardzs-i békével zárul. A Krím autonómiát kap. Délnyugat-

Ukrajna Oroszországhoz kerül.

1772 Lengyelország első felosztása. 1774 Bukovina osztrák bekebelezése.

1775 A Novaja Szecs felszámolása. Patyomkini telepítések.

1775–1828 Cári csapatok elfoglalják a Zaporozsjei Szecset. Az elmenekülő kozákok török területen

megalapítják a Zadunajszkaja Szecset.

1776 Az első újság Ukrajnában. Megjelent Lvovban.

1781 Ukrajna autonómiájának végleges megszüntetése. A helytartóságok bevezetése.

1783. április 8. A Krímet Oroszországhoz csatolják. Tauriai kormányzóság felállítása.


1783. május 3. II. Katalin ukáza a Balparti Ukrajna parasztjait örökös jobbágyságra ítéli.

1786 A Balparti Ukrajna egyházi földjeinek, birtokainak, vagyonának szekularizációja.

1793 Lengyelország második felosztása. A Jobbparti Ukrajnát az Orosz Birodalomhoz csatolják.

1794 Odessza város megalapítása.

1795 Lengyelország harmadik felosztása. Oroszország Nyugat-Volhíniát szerzi meg.

1796 Az első szénbánya megnyitása Ukrajnában.

1798 Megjelennek J. Markovics, I. Kotijarovszkij munkái Kis-Oroszországról Szentpéterváron.

1805 Egyetem létesül Harkovban. Itt nyomtatják orosz nyelven az Ukrainszkij Vesztnyik c. folyóiratot.

1817 Katonafalvak, telepek létesítése Dél-Ukrajnában.

1819 A kozákok áttelepítése a Kubány-vidékre. A kubányi önálló kozák haderő megalapozása.

1827–1835 A Karmeljuk-féle parasztmozgalom Podóliában.

1830–1831 A lengyel felkelés. I. Miklós hadereje kegyetlenül elfojtja. A lengyel királyságot bekebelezik az

Orosz Birodalomba.

1834 A kijevi egyetem megalapítása.

1837 Pesten ukrán nyelven kinyomtatják a „Dnyeszteri tündér” c. ukrán népdalokat és meséket tartalmazó

kötetet.

1838–1852 Bibikov tábornok kijevi kormányzósága.

1844 Lvovban Műegyetem kezdi meg tevékenységét.

1846 Kijevben megalakul a Cirill–Metód politikai-kulturális társaság, amely az önkényuralom, a feudális

rendszer megszüntetése mellett foglalt állást. A szláv népek felszabadításáról és föderációjáról különféle nézetek

alakultak ki. Rövid fennállás után vezetőiket – M. Kosztomarov, P. Kulis, T. Sevcsenkó, M. Gulak, O.

Markovics – száműzik vagy súlyos büntetésre ítélik.

1848 A forradalmak nyomán a jobbágyság megszűnik Galíciában, Bukovinában, Kárpátalján az ukránok

számára is.

1853–1856 A krími háború. A vesztes II. Sándor amnesztiát hirdet.

1861. február II. Sándor cár pátense a jobbágyság megszüntetéséről.

1863. július P. Valujev belügyminiszter körrendeletben tiltja meg ukrán nyelvű könyvek kinyomtatását.

1865 Az első ukrajnai vasútvonal (Balta–Odessza) megnyitása. Egyetem létesítése Odesszában.

1867 A kijevi opera megnyitása. Lvovban megalakul a Prosvita egyesület.

1873 Lvovban Sevcsenkó Társaság alakul. A kijevi kommuna nevű narodnyik szervezet megalakulása. A

csigirini szervezkedés Sztefanovics és Deutsch titkos szervezete.

1875 A délorosz munkáskör megalakulása Odesszában.

1875 A cári kormányzat bizottságot állít fel az ukrán szeparatizmus kivizsgálására. A galíciai ukrán irodalmat

kitiltják az orosz birodalomból

1881 Krivoj Rogban megkezdődik a vaskitermelés.

1887 A Jekatyerinoszlávi fémkombinát megkezdi a termelést.


1890 Az első május elseje Lvovban. Megalakul a népi radikális párt.

1881 Krivoj Rogban megkezdődik a vaskitermelés.

1892 Kijevben elindul az első villamos.

1896–97 Mozdonygyárak létesülnek Harkovban, Luganszkban.

1899 A harkovi egyetemisták egy csoportja D. Antonovics kczdeményezésére, megalakítja az Ukrán Forradalmi

Pártot, amelyből kiválik az ukrán szociáldemokraták autonomista csoportja.

1900–1944. k. Septyickij Galícia metropolitája ukrán nemzeti egyházat formál a görög katolikus egyháztól.

1900. január 11. A kijevi egyetem 183 hallgatóját forradalmi tevékenység miatt besorozzák katonának.

1905. január és február Sztrájkok, tüntetések Ukrajna ipari üzemeiben.

1905. június 14–25. Felkelés a Patyomkin cirkálón.

1905. május Ukrán nyelvű napilap Kijevben.

1905. június Ukrán Radikális Demokrata Párt alakul Jefremov, Gricenko vezetésével.

1905. október G. Petrovszkijt megválasztják Ukrajna (Jekiiryerinoszláv) első munkásszovjet elnökének.

1905. október 10–15. Általános politikai tömegsztrájk Ukrajna városaiban.

1907 Állandó ukrán színház megnyitása Kijevben.

1908 Kijevben megalakul az orosz nacionalisták klubja.

1914. február 25–26. Tiltakozások, tüntetések a Sevcsenkó-centenárium megünneplését betiltó határozatok

ellen.

1915 őszén Galíciában megszervezik az ukrán önkéntes oroszellenes légiókat. Két hét alatt 30 ezer fő

jelentkezett.

1911. március 2–9. Ukrajna-szerte munkás- és katonaszovjetek alakulnak.

1917. március 17. Az Ukrán Központi Rada megalakulása.

1917. április 1–9. Az összukrán nemzeti kongresszus. Elnöke Grusevszkj). Határozatot hoznak az autonómiáról.

Törvényesítik Központi Rada működését.

1917. május 18. Az első ukrán katonakongresszus. petejurát választják elnöknek. Csatlakozás a munkás- és

katonaszovjetekhez.

1917. június 15. Felállítják a Főtitkárságat (kormány) a szociáldemokrata V. Vinnytcsenkóval az élen.

1917. október 26. Több Don-vidéki városban a bolsevikok átveszik a hatalmat.

1917. november 22. Grusevszkij elnök a Rada ülésén ismerteti a 3. universalist, mely szerint Ukrajnát az orosz

föderáción belüli független népköztársasággá nyilvánítják.

1917. december 17. A Népbiztosok Tanácsának ultimátuma a Központi Radához a szovjet szervezetek

elismerését követelve.

1917. december 25. Harkovban kikiáltják az Ukrán Szovjet Köztársaságot.

1917. december 30. Felállítják az első ukrán szovjetkormány. A Vörös Hadsereg háborúja a Rada ellen.

1918. január 22. A Rada nyilatkozata Ukrajna függetlenségéről.


1918. február 4–6. A Vörös Hadsereg elfoglalja Kijevet. A Rada elhagyja a fővárost, majd Kijevbe költözik a

harkovi kormány.

1918. február 9. Az ukrán Rada nevében O. Szevrjuk és M. Ljubinszkij aláírják a breszti békét. A németek

megkezdik harci cselekményeiket a Vörös Hadsereg ellen.

1918. április 28. A német parancsnokság a beszolgáltatások miatt a népszerűtlen Radát elzavarja, néhány tagját

letartóztatja, P. Szkoropadszkijt Ukrajna hetmanjának kiáltják ki.

1918. szeptember 22. A „semleges zónában” megkezdik az ukrán szovjetdandárok felállítását.

1918. október 6. A hetmanság idején megnyitja kapuit a kijevi állami egyetem.

1918. november 4. Lvovban kikiáltják a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot.

1918. november 6–12. Románia megszállja Bukovinát.

1918. november 23. Az antant intervenciójának kezdete Dél-Ukrajnában.

1918. november 24. Az Ukrán Tudományos Akadémia Vernadszkij professzort választja első elnökének.

1918. november 28. Megalakul az Ideiglenes Ukrán Munkás-Paraszt Kormány.

1918. december 14. Öttagú Direktórium veszi át a hatalmat a németek távozása után Kijevben. Vinnyicsenkó,

Csehovszkij háttérbe szorul. Petljura teljhatalma.

1919. január 4–22. A nyugati és a keleti ukrán állam egyesülésének kimondása.

1919. január 6. Kikiáltják az Ukrán Szovjet Köztársaságot.

1919. február 6. A Vörös Hadsereg bevonul Kijevbe.

1919. június A Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságban Sz. Petrusevics diktátori jogokat kap, a főparananok: I.

Orekov.

1919. július 16–18. A Galíciából kiűzött Petrusevica egyesíti csapatait a Petljura vezette Direktórium

egységeivel. A lengyelek elfoglalják Galíciát,

1919. augusztus 31. A monitrchista Menyikin hadserege Kijevből kiveri az ukrán autonómiát akaró Petljura

csapatait.

1919. december–1920. január A Vörös Hadsereg szétveri Gyenyikin hadseregét és elfoglalja Harkovot, Kijevet,

Odesszát.

1920. április 21. petljura megállapodása a Pilsudski vezette Lengyelországgal. Közösen akarnak fellépni a

bolsevikok ellen. A lengyel csapatok elfoglalják Kijevet.

1920. július 12. A Vörös Hadsereg a lengyelektől visszafoglalja Kijevet.

1920. október 2. Fegyverszünet Lengyelország és Oroszország között.

1920. december 28. Szövetségi szerződés Ukrajna és az Orosz Föderáció között.

1921. március 18. A lengyelek és a bolsevikok megkötik a rigai békét.

1922. december 30. A Szovjetunió létrejötte.

1924. október 12. Ukrajna keretén belül létrehozzák a Moldáviai Autonóm Köztársaságot.

1926. május Petljurát Párizsban meggyilkolják.

1928. május–június Az ún. Iparpárt pere.

1928 ősze A kuláktalanítás kezdete.


1930. március–április Az Ukrajna Felszabadításának Szövetsége tagjainak koholt pere. Bár ilyen szervezet nem

létezett, mégis az 1917–19 közötti kormányokban tisztséget viselő, 45 kiemelkedő tudóst, értelmiségi politikust

ítélnek el. 1989-ben rehabilitálták őket.

1930 tavasza Az erőszakos kolhozosítás megindulása.

1930. június Az első kombájnok elhagyják a zaporozsjei üzemet.

1931. október 1. Megkezdi a termelést a harkovi traktorgyár.

1932. október 10. A dnyeperi vízerőmű áramot ad.

1932/33 tele Az ukrajnai éhínség.

1934 Sz. Banderát, J. Szteckót az Ukrán Nacionalista Párt radikális, terrorista szárnyának képviselőit a lengyel

bíróságok életfogytiglani, illetve 5 évi börtönre ítélik.

1936. április 16. Tömegmegmozdulás Lvovban a lengyel uralom ellen.

1937. január 25–31. Az ukrajnai sztálini alkotmány elfogadása.

1939. március Kárpátalja visszakerül Magyarországhoz.

1939. augusztus 23. A német–szovjet megnemtámadási egyezmény.

1939. szeptember 17. A Vörös Hadsereg bevonul Nyugat-Ukrajnába.

1941. június 22. A hitleri Németország megtámadja a Szovjetuniót.

1941. június 30. Lvovban kihirdetik az önálló Ukrán Területi Igazgatást. Vezetőjét, J. Szteckót Németországba

internálják.

1941 tele Ukrajna egész területe német megszállás alá kerül.

1943. augusztus 23. Harkov felszabadul.

1943. november 6. Kijev felszabadul.

1944. május A krími tatárok deportálása. Még az 1980-as években is szervezett visszatérésükért, jogaik teljes

visszaállításáért küzdenek a moszkvai párt- és állami vezetéssel.

1944. július 27. A Vörös Hadsereg bevonul Lvovba.

1944. november 24. A kárpátaljai népi küldöttek kongresszusa az Ukrajnához való csatlakozásról határoz, amit a

Csehszlovákiával 1945. április 27-én kötött egyezmény megerősít.

1945. október 18. Az ungvári egyetem megnyitása.

1946. március 8–10. A Lvovi egyházi zsinat felmondja a breszti uniót.

1949. január 25. Az azovi fémkohászati kombinát helyreállítása.

1954. február 19. A Legfelsőbb Tanács dekrétuma szerint a Krím Ukrajnához kerül.

v1959. október 15. Sz. Bandera merénylet áldozata lett.

1960. november 6. Az első metróvonal megnyitása Kijevben.

1986. április 26. A csernobili atomkatasztrófa, de a május elsejei felvonulásokat megtartják.

1988–89. Különféle politikai pártok, szervezetek alakulása.

1991. augusztus 24. Ukrajna függetlenségének deklarálása, amelyet a december 1-jei népszavazás megerősít.


1991. december 3. Diplomáciai kapcsolatok felvétele Magyarország és Ukrajna között.


1. Az autonóm Ukrajna

KERTÉSZNÉ VARGA Beáta

Az autonóm Ukrajna

Lengyel–litván fennhatóság alatt

Az ukrán autonómia előtörténete a 16. század második felére nyúlik vissza, amikor az 1569. évi lublini lengyel–

litván unió következtében a lengyel pánok kiterjesztették fennhatóságukat az ukrán területekre is. A lengyelek

szándéka az ukrán nép „homogenizálása” (= ellengyelesítés) volt. Ezért 1596-ban a breszti székesegyházban

kihirdették a katolikus és a pravoszláv egyház uniója eredményeképpen létrejött unitus (= görög katolikus)

vallási felekezet megalakulását. Ugyanakkor a szlávok korábbi vallását, a pravoszláviát megszűntnek

nyilvánították, követőit hamarosan üldözni kezdték. A 17. század elejétől egyre gyakoribbá váló, közös kozák-

paraszt felkelések célkitűzései között ezután a Lengyelországtól való elszakadási törekvések mellett megjelent a

pravoszlávia védelmének jelszava is. Ezen mozgalmak irányítását az 1640-es évek végén Bogdan Hmelnyickij

vette a kezébe, aki 1647-ben – a lengyel hatóságok üldözése elől – a szabad kozákok közé, Zaporozsjébe

menekült.

A kozák szabadság

A szabad kozák formula megértése érdekében meg kell jegyeznünk, hogy a lengyel kormány a 16. században a

kozákság egy részét – 6000 főt – a déli határok védelmére állami szolgálatba állította, évenkénti zsoldfizetéssel.

Ezen lajstromozott réteg többsége szolgálati földbirtokhoz és jelentős privilégiumokhoz-önkormányzat, egyházi

és állami szolgáltatások alóli mentesség – jutott, míg a kozákok tömegei nem kerültek be a jegyzékbe, és

számukat még a szökött parasztok és városlakók is állandóan növelték. Az utóbbiak, az ún. szabad kozákok

hozták létre az 1550-es években a sűrű erdők, folyók és mocsarak által határolt, biztos védelmet nyújtó

Zaporozsjei Szecset, amelyet a történetírók „kozák köztársaságnak” neveznek. A 17. századtól kezdve szinte

valamennyi ukrajnai mozgalom innen indult ki. Ez a sajátos kozák autonómia nehezen volt integrálható a

lengyel „nemesi köztársaság” rendszerébe. Ezzel magyarázható, hogy a lengyel–litván nemesség nyomására a

lengyel uralkodók a Szecs megszüntetésére törekedtek.

A „Kozák-Ukrajna”

Az 1648-as felkelés kirobbantásához az ösztönzést – akaratán kívül – IV. Ulászló lengyel uralkodó adta, aki

külső és belső ellenségeivel egyaránt a kozákokra támaszkodva akart leszámolni. A külső ellenség az Oszmán

Birodalom és a Krími Kánság, a belső a lengyel és litván pánok voltak. Cserében az időközben megnyirbált

kozák privilégiumok visszaadását és a regisztráltak számának emelését ígérte. Mindezt írásba is foglalta, és

átadta a nála megjelenő kozák küldöttségnek. A terv azonban korán lelepleződött a szejm előtt, ezért a király

vissza akarta vonni a kiváltságlevelet, de elkésett vele. Bogdan Hmelnyickij éppen ezt a dokumentumot

használta fel a mozgalom propagandájához, amelynek kezdetét a Szecs közelében állomásozó lengyel helyőrség

megtámadása és egy állami pénzt szállító karaván kirablása jelentette Hortyica szigeténél. A felkelők kezdeti

győzelmeinek a hatására ez alkalommal – az ukrán mágnások kivételével – egész Ukrajna lakossága

csatlakozott a kozákokhoz. Az év végére a kozák felkelés „összukrán” jellegű, a lengyel–litván államtól történő

elszakadás mozzanatát is magába foglaló háborúvá alakult át. Az ukránok sikereihez a krími tatár kán, III.

Iszlám-Girej fegyveres támogatása is hozzájárult, akivel Hmelnyiakij még 1648 elején szövetséget kötött.

Az 1649-es zborovi ütközetben győztes felkelőket a lengyel király által megvesztegetett krimi kán az ún.

Zborovi egyezmény aláírására kényszerítette. A megállapodás szerint a lengyel kormányzat visszavonta a

kozákság előjogait jelentősen korlátozó 1638. évi rendelkezést; a jegyzékbe foglalt állami kozákok számát 40

000 főre növelték; a kijevi, braclavi és csernyigovi vajdaságot magába foglaló „Kozák-Ukrajnát” autonómnak

ismerték el, ahová a lengyel hatóságok nem tehették be a lábukat. Csigirinben ezt követően kiépült a hetmani

adminisztratív szervezet, amelyben egy lehetséges önálló Ukrajna körvonalai sejlettek fel.

1651-re kiújultak a harcok, és a júniusi beresztyecskói ütközetben súlyos vereséget szenvedett ukránok a Belaja

Cerkovi-i szerződés elfogadására kényszerültek. Eszerint a továbbiakban a kijevi vajdaság területére szorult

vissza az ukrán autonómia; a regisztráltak létszámát 20 000 főre csökkentették; az elkergetett lengyel pánokat

pedig háborítatlanul vissza kellett engedni a birtokaikra.

Erős és megbízható szövetséges hiányában az ukrán mozgalom ereje lehanyatlott és egysége is megbomlott, ami

az 1653-as zsvanyeci vereség után nyilvánvalóvá vált.


Az 1654. január 8-i Perejaszlavi Radán Hmelnyickij azon kérdésére, hogy az ukrán nép kit választ

uralkodójának – a török szultánt, a krími kánt, a lengyel királyt vagy az orosz cárt –, a jelenlévők, reálisan

felmérve azt a tényt, hogy az adott helyzetben még nem értek meg egy szuverén ukrán állam történelmi

feltételei, a „legkisebb rossz”, Oroszország fennhatósága mellett döntöttek.

Ukrán autonómia orosz kötelékben

A Moszkvával kötött egyezmény és a cári kormányzat által 1654. március 27-én kiadott „Adománylevél”

rendelkezése értelmében az ukrán – a nagyorosz birodalmi érdekek szerint „kisorosznak” nevezett – területek

széles körű autonómiát kaptak. Az orosz állami szolgálatba került lajstromozott kozákok létszámát 60 ezer

főben maximálták, akik maguk közül választhatták meg a vezetőiket. Hmelnyickij külügyi hatáskörét mindössze

annyiban korlátozták, hogy a lengyel és a török kormányzattal csak a cár hozzájárulásával léphetett kapcsolatba.

Adminisztratív és politikai tekintetben az ukrán területekre – mint az orosz állam szerves részére – kiterjedt a

központi cári hivatalrendszer hatásköre, ugyanakkor Ukrajna a kozák önkormányzaton alapuló, széles körű

autonómiával rendelkezett, ami elsősorban saját hadseregében, igazságszolgáltatási- és adószisztémájában

nyilvánult meg. Oroszország és Ukrajna egyesítése után a cári kormányzat a Külügyi prikazon keresztül

irányította a „kis-oroszországi” területeket, majd 1663-ban kizárólag erre a feladatkörre létrehozta a Kis-

oroszországi prikázt. Ezzel az új központi hivatallal közvetlen kapcsolatban állt a hetmani kormányzat,

amelynek élén a katonai, közigazgatási, igazságszolgáltatási és pénzügyi funkciókat saját kezében összpontosító

hetman állt. Ezt a legmagasabb rangú kozák tisztségviselőt a Hadsereg Radán választották meg, amihez azonban

a cár jóváhagyása is kellett. A legjelentősebb ügyeket a hetman a kozák főtisztekből álló Sztarsina Radával

együtt intézte. A hetmani kormányzat kiadásait a parasztoktól és városoktól szedett, egyre növekvő arányú

adókból fedezték.

Az orosz kötelékbe került ukrán területek katonai alapon szerveződő adminisztratív-területi egységekre,

ezredekre tagolódtak. Ezek száma változó volt – az 1660-as évekből 20 ezredről van tudomásunk –, élükön az

ezredes állt, akit a kozákok választottak meg maguk közül, vagy a hetman nevezett ki. Az ezred központjául

mindig egy nagyobb város szolgált – Csigirin, Kijev, Csernyigov, Poltava, Belaja Cerkov amelynek körzetében

rendezkedtek be az ezredet alkotó századok. A városokban a városi atamán képviselte a kozák közigazgatást, és

egyben a belső rendre is felügyelt. A falvakban a parasztok ügyeit a vojtok, a kozákokét pedig az atamánok

irányították.

Az orosz–lengyel háború

A hatalmas és gazdag ukrán területek elvesztését a lengyel kormányzat nem nézte tétlenül, még 1654

februárjában betörtek a csapataik Podóliába és Volhíniába. A kozákok mellett azonban egy 40 ezer fős orosz

sereggel is szembetalálták magukat. Oroszország nem tudta kihasználni hadi sikereit, mert a Svédországgal

szembeni háborús viszonyának kiújulása miatt, 1656-ban Vilnóban kénytelen volt fegyverszünetet kötni a

lengyel–litván állammal.

Hmelnyickij a Lengyelország elleni háború folytatását követelte a cártól, de célját már nem sikerült elérnie, mert

1657 júliusában meghalt. Utódja a hetmani tisztségben egy rövid ideig fia, Jurij lett, akit Ivan Vigovszkij –

élvezve a kozák sztarsina támogatását – félreállított a hatalomból.

Az új hetman az ukrán elit azon csoportjához tartozott, akik számára a lengyel „nemesi köztársaság” az ideális

társadalmi-politikai berendezkedés mintaképéül szolgált. Ennek jegyében Vigovszkij legfőbb politikai

célkitűzése az volt, hogy Ukrajnát az orosz államtól elszakítva, visszaállítsa a lengyel fennhatóságot. 1658

szeptemberében Gadjacsban egyezményre lépett a lengyel vezető körökkel, miszerint Ukrajna visszatér a Rzecz

Pospolita kötelékébe „orosz nagyfejedelemség” néven, Vigovszkij pedig megkapja a kijevi vajda címet. Ez a

szerződés az ukrán nép ellenállását váltotta ki. Megfosztották hetmanságától, majd újra Jurij Hmelnyickijt

választották meg helyette.

1659-ben Alekszej Mihajlovics cár kiadta az ún. Perejaszlavi cikkelyeket, amelynek intézkedései elsődlegesen

azt a célt szolgálták, hogy a továbbiakban elejét vegyék a kozák vezetők esetleges elszakadási kísérleteinek.

Ezentúl Kijeven kívül még öt nagyobb városban – Perejaszlav, Csernyigov, Nyezsin, Braclav, Umany –

telepítettek orosz garnizonokat; a kozák ezredeknek kategorikusan megtiltották a hadba lépést a cár engedélye

nélkül; a hetman elvesztette a kozák vezetők kinevezési és felmentési jogát. Ezen törekvések az orosz

kormányzat részéről az ukrán autonómia nyilvánvaló korlátozására irányultak.


A fegyverszüneti megállapodást megsértve, még 1660 őszén a lengyel sereg újra Ukrajna ellen támadt, de

hosszú harcok árán csak a jobb parti ukrán területeket sikerült elfoglalniuk 1662 végére. Oroszország és

Lengyelország háborúja végül az 1667-es andruszovói békével zárult, ami valójában egy 13,5 évre kötött

fegyverszünetnek tekinthető. A cári Oroszország visszakapta a még a 16. században elveszített Szmolenszket,

Ukrajnát pedig a Dnyeper mentén két részre osztották. A bal parti területek Oroszország fennhatósága alatt

maradtak, míg a jobb parti Ukrajna (Volhínia, Podólia, Galícia) Lengyelországé lett. A szerződés értelmében

Kijev orosz kötelékbe került, de két év múlva át kellett adni a lengyel–litván államnak. A Zaporozsjei Szecs

mindkét államé lett, de gyakorlatilag Oroszországhoz tartozott. A zaporozsjei kozákok nem is fogadták el a

közös lengyel–orosz uralmat, csak az orosz kormányzattal tartottak fenn kapcsolatokat. Itt továbbra sem alakult

ki a jobbágyi függés, ami azt eredményezte, hogy folyamatosan áramlottak ide az orosz, ukrán és belorusz

szökött parasztok.

Oroszországhoz tartozott még az ún. Szloboda Ukrajna is (szloboda = szabad falu), amely ritkán lakott terület

volt az állandó tatár betörések miatt. Elsősorban a Bal- és Jobbparti Ukrajnából és Halicsból települtek át ide az

1650-es évek végétől kezdve. Új településeket (szlobodákat) alapítottak és öt, önkormányzattal rendelkező

ezredet alkottak, amelyeket közvetlenül a belgorodi vajda, közvetve pedig a moszkvai központú Kinevezési

Hivatal (prikaz) irányított.

Bukovina továbbra is a török vazallus állam, a Moldvai fejedelemség kötelékében maradt, míg Kárpátukrajna az

Erdélyi Fejedelemséghez, majd a 17. század végén a Habsburg Birodalomhoz került.

Ukrajna az Északi háborúban

A Balparti Ukrajna hetmanja 1687-ben egy ellengyelesedett ukrán kisnemes fia, I. Mazepa lett, akinek a

politikai karrierje a lengyel királyi udvarban kezdődött. Az egyik lengyel főúrral való összeütközése miatt

kényszerült végül arra, hogy Varsót elhagyva, átmenjen a Dnyeper bal partjára, ahol hamarosan kozák

főkapitány lett. Mazepa hetmanná választása után az 1687. évi Kolomaki cikkelyekben az orosz kormányzat

előírta a hetmani adminisztráció számára a cári külpolitika irányvonalának a követését, és ennek betartását

ellenőrizendő, a hetmani rezidenciában (Baturin) elhelyeztek egy moszkvai lövészezredet.

1708-ban a svéd sereg Oroszország ellen támadt azzal a szándékkal, hogy az orosz államot feldarabolják

részfejedelemségekre, amelyek élére svéd bárók kerülnének. Ukrajnát a svéd államtól függő Lengyelországnak

adták volna hűbérbe.

Miután Mazepa 1708 októberében átállt az ellenséghez, a Gluhovi Radán Szkoropadszkijt választották meg bal

parti hetmannak.

Az áruló hetman esetéből okulva, 1709-től az ukrán kormányzat mellé a cár egy felügyelőt nevezett ki, aki a

hetman tevékenysége felett teljes ellenőrzési jogkörrel rendelkezett. Ukrajna központját I. Péter rendeletére

Baturinból Oluhovba helyezték át, ami közelebb volt az orosz határhoz. Mindezen megszorítások ellenére a 18.

század első évtizedében Ukrajna még megőrizte a maga sajátos közigazgatási-politikai berendezkedését.

Az 1709-es poltavai csatában XII. Károly és Mazepa kozákjai súlyos vereséget szenvedtek I. Pétertől. Az 1711-

es pruti hadjáratban azonban a jobb parti ukrán területeket még nem sikerült elfoglalnia a cárnak. Az orosz és

svéd állam közti ún. Északi háború végül az 1721-es nystadti békeszerződéssel fejeződött be, amelynek

köszönhetően Oroszország kijutott a Balti-tengerhez.

Az ukrán autonómia vége

Az Északi háborúban tapasztalta I. Péter leginkább, hogy Ukrajna mennyire érzékeny és sebezhető pontja az

orosz birodalomnak. Elérkezettnek látta az időt az ukrán területek viszonylagos különállásának

megszüntetéséhez. 1722-ben létrehozta a Kis-oroszországi Kollégiumot, amely a hetman és a kozák sztarsina

tevékenységét volt hivatott ellenőrizni. Szkoropadszkij utódját, P. Polubotokot – figyelmen kívül hagyva a

Hadsereg Rada választójogát – már ő maga nevezte ki.

Az 1720-as évek második felében újabb török háborútól fenyegetve, az orosz kormányzat újra kénytelen volt

engedményeket tenni a kozák vezetőknek. 1727-ben ismét lehetővé tették a kozákoknak a hetman választását D.

Aposztol személyében, de egy cári hivatalnokokból álló tanácsadó testületet rendeltek mellé, amely felügyeleti

jogkörrel is rendelkezett. A hetman halála (1734) után Ukrajna irányítása az ún. „Hetmani kormányzat vezetése”

kezébe ment át, amelynek tagjait Anna Petrovna cárnő nevezte ki kozák főtisztek és cári hivatalnokok közül.


A kozák sztarsina aggodalommal figyelte az orosz vezető körök ezen intézkedéseit, és egyre aktívabban

szorgalmazta egy ukrán kódex megalkotását. Kezdeményezésükre egy bizottság 15 év alatt össze is állított egy

törvénykönyv-tervezetet, aminek alapgondolata az ukrán autonómia teljes megőrzése és a kozák elit nemesi

jogainak elismertetése volt. Az orosz kormányzat azonban kategorikusan visszautasította a törvénygyűjtemény

kodifikálását.

II. Katalin orosz cárnő 1764-ben véglegesen likvidálta a hetmanságot, és a bal parti ukrán területek irányítása az

új Kisoroszországi Kollégium hatáskörébe került. 1765-ben a cárnő Szloboda Ukrajnában megszüntette az

ezredek alapján kialakított területi berendezkedést. Ettől kezdve ez a terület mint gubernium tartozott az orosz

állam kötelékébe. Az ukrán nemesség, hogy megőrizze privilegizált helyzetét, lojális magatartást tanúsított az

orosz kormányzat felé, és elhatárolta magát a cárnő rendeleteivel elégedetlen kozáklázadásoktól. Viszonzásul II.

Katalin az orosz nemességnek adott, 1785-ös Adománylevélben összefoglalt jogokat és privilégiumokat rájuk is

kiterjesztette.

Az 1780-as évek elejétől kezdve az orosz kormányzat fokozatosan felszámolta a Balparti Ukrajna sajátos

adminisztratív-politikai berendezkedését. 1782-ben három (kijevi, csernyigovi, Novgorod-Szeverszk-i), majd

később még két helytartóságot (harkovi, jekatyerinoszlavszki) hozott létre. 1783-ban az ukrajnai kozák

ezredeket az állandó orosz ezredek mintájára átszervezték, megszüntetve ezáltal viszonylagos különállásukat és

privilégiumaikat. Így véglegesen likvidálták az ukrán autonómia maradványait. A cári centralizáló politika

következtében az ukrán nép elvesztette az államiság azon elemeit, amelyeket az előző évszázadokban elért és

amelyek nemzeti fejlődésének elválaszthatatlan részét képezték.

1783-ban a Krím-félsziget véglegesen orosz fennhatóság alá került, amely esemény meghatározta a Zaporozsjei

Szecs sorsát is. A cári kormányzatnak már régóta szándékában állt megszüntetni a Szecset, amelynek viszonylag

széles körű autonóm berendezkedése nem fért össze a cári centralizációs politikával.

1775-ben a török frontról visszatérve, a cári csapatok váratlanul elfoglalták Zaporozsjét, majd az orosz

kormányzat hivatalosan is bejelentette a Szecs megszüntetését. Területe a jekatyerinoszlavszki

kormányzósághoz került.

A cári rendelettel elégedetlen kozák vezetők egy részét Szibériába száműzték, a többieket a cári hadsereg

főtisztjeivé nevezték ki. A közkozákok többsége a Duna menti török területekre menekült, ahol megalapították a

Dunántúli Szecset.

Sobieski János uralkodása után a meggyengült lengyel–litván állam a szomszédos uralkodóházak hatalmi

versengésének áldozata lett. Az 1772-es első felosztáskor Galíciát a Habsburgok szerezték meg (majd 1774-ben

Bukovinát is), Oroszországhoz pedig a Gomeltől északra eső belorusz területek kerültek. Miután 1793-ban az

orosz állam a Jobbparti Ukrajnát, 1795-ben Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Volhíniát is megszerezte, az önálló

lengyel állam megszűnt létezni.

2. Képek


1. IV. (Rettenetes) Iván (1530-1584)

ÉLETRAJZOK

IV. (Rettenetes) IVÁN (1530–1584)

1533 és 1547 között Oroszország nagyfejedelme, 1547-től cárja. Gyermekkorában megtapasztalta a bojárok

uralmát, ezért cárként kegyetlen rendszabályokkal törte meg hatalmukat (földelkobzások, számtűzetés stb.).

Centralizáló intézkedéseivel megalapozta a cári önkényuralmat. A közigazgatási reform mellett, 1550-ben új

törvénykönyvet adott ki. Ő indította el az orosz birodalom keleti (szibériai) terjeszkedéseit. A Balti-tengerpart

megszerzéséért a német lovagrenddel vívott háborúja (livóniai háború, 1558–83) azonban sikertelenül

végződött.

Uralkodása idején Oroszországba német tudósokat, művészeket hozatott. Megalapozva országa kereskedelmi

kapcsolatait, szerződést kötött az angolokkal is.

Magánéletének tragikus eseménye, hogy egy dührohama során megölte fiát, Ivánt.

Mihajlovics Bogdan HMELNYICKIJ (1590 k.–1657)

Hadvezér, kozák hetman. II. Ulászló lengyel király bizalmi embereként annak hadseregében szolgált, míg a

királyi kegyéből kiesve honfitársaihoz, a dnyeperi kozákokhoz kellett menekülnie. II. Ulászló halála után több

mint egy évtizeddel, 1648-ban a dnyeperi kozákok lengyelellenes felkelésének vezetője lett. A kozákok

hetmanjaként kivívta Ukrajna függetlenségét, de a megújuló lengyel támadások miatt elébb a törökökhöz, majd

Oroszországhoz közeledett. 1654-ben Ukrajna az ő vezetése alatt ünnepélyesen csatlakozott Oroszországhoz.

A hagyomány szerint halálát mérgezés okozta, melyet a török porta rendelt el. Emléke, legendája hosszú ideig

népszerű volt a kozákok között.

Ivan Sztyepanovics MAZEPA (1644–1709)

Ukrán nemes. János Kázmér lengyel király apródja volt, majd egy udvari szerelmi botrány után elmenekülve

Ukrajnában rejtőzött el. A kozákok között nagy népszerűségre tett szert, és 1687-től ő lett a hetmanjuk. I. Péter

cár reformjai miatt szembefordult Oroszországgal, és az északi háborúban (1708) az Oroszországot megtámadó

XII. Károly svéd király mellé állt. A poltavai csata veresége után (1709) a svéd királlyal együtt Törökországba

menekült. Halálának oka a hagyomány szerint szintén mérgezés. Sorsa számos írót, zeneszerzőt megihletett

(gondoljunk csak Puskin és Liszt Ferenc műveire).

2. Képek


1. Ukrajna és az európai hatalmak, 1917�1921

SURÁNYI Róbert

Ukrajna és az európai hatalmak

1917–1921

A cári Oroszországban még az önálló ukrán nyelv létét sem ismerték el, hanem azt az orosz nyelv dialektusának

tartották. Az erőszakosan oroszosító cári rendszer az 1870-es évektől illegalitásba kényszerítette az ukrán

kulturális, nyelvművelő társaságokat, folyóiratokat, és megszüntette az elemi iskolai ukrán nyelvű oktatást is. A

századfordulótól sorra alakuló ukrán pártok, főleg a szociáldemokrata és az eszer, célul tűzték ki az autonómia,

az önálló törvényhozás létrehozását. 1905 után az ukrán művelődési egyletek, lapok már szabadabban

tevékenykedhettek. Orosz-Ukrajnához képest sokkal szabadabb légkörben fejlődött az ukrán nemzeti kultúra és

mozgalom az 1772–75 óta osztrák uralom alá tartozó Galíciában és Bukovinában. 1914-ben Kelet-Galíciában

több mint 4 millió, Észak-Bukovinában pedig 300 ezer ukrán élt (Orosz–Ukrajnában 30 millió).

Egyesítési törekvések

Kelet-Galíciát tartották az ukrán Piemontnak, ahonnan az ukrán területek egyesítése elindulhat. A Galícia

egészére igényt tartó lengyelek és a terület etnikai alapú felosztását kívánó ukránok közt elkerülhetetlen volt a

konfliktus. A galíciai tartományi törvényhozásban és közigazgatásban 1867-től a lengyelek domináltak, és

gátolták az ukrán gazdasági és kulturális fejlődést. Az ukránok a lengyel gáncsokkal szemben szívós harcban

építették ki gazdasági, politikai, művelődési szervezeteiket és sajtójukat, növelték a tartományi és a bécsi

parlamenti képviseletüket. Bécs ugyan az ukránokkal szemben a lojális lengyeleket favorizálta, de kifelé,

Oroszország gyengítésére, bomlasztására kész volt az ukrán ügyet támogatni. Csak az intette óvatosságra, hogy

a Monarchia keretei nem bírták volna el a 30 milliós Ukrajna bekebelezését, egy „önálló” Ukrajna viszont

vonzotta volna magához a galíciai, bukovinai és kárpátaljai ukránokat is.

1914 augusztusában Lembergben (Lvov) Ukrán Rada (tanács) alakult, majd 1915 májusában Bécsben

újjászerveződött. Az I. világháborús osztrák fegyverektől várta az ukránok felszabadítását az orosz uralom alól,

Galíciában és Bukovinában pedig széles körű ukrán autonómiában reménykedett. Mivel Bécs 1916-ban a

galíciai lengyelek hatalmát megnövelte, a Rada tiltakozásul lemondott. Ezután a Petrusevics vezette ukrán

parlamenti csoport képviselte a nyugat-ukrán érdekeket. Még a Rada kezdte el az első modern ukrán fegyveres

erő – az ukrán légió (Szics-lövészek) – szervezését. Ukrajnai szocialista emigránsok alapították Lembergben az

Ukrajna Felszabadításáért Szövetséget. Ez a szervezet követelte először nyíltan a független ukrán államot, amit

német–osztrák szövetséggel kívánt elérni.

A cári önkényuralmat megdöntő februári forradalom Ukrajnában lökést adott a nemzeti mozgalomnak. 1917.

március 17-én megalakult a Központi Rada Kijevben, és működését április 19-én az ukrán nemzeti kongresszus

törvényesítette. A Rada célul tűzte ki a föderalizált Oroszországon belül Ukrajna autonómiáját, a közigazgatás

és közoktatás ukranizálását. Júniusban Vinnyicsenkó vezetésével szociáldemokrata többségű Főtitkárságot,

gyakorlatilag kormányt hozott létre, de elmulasztotta a hadsereg és a közigazgatás megszervezését. A petrográdi

Ideiglenes Kormány átmeneti engedmények után arra törekedett, hogy a Főtitkárságot utasításokkal alárendelje.

Ebből az Ideiglenes Kormánnyal való konfliktusból csak az októberi forradalom szabadította ki a Radát. A

bolsevik kormány már legalább szavakban elismerte az ukrán önrendelkezést. A gyakorlatban viszont a

szocialista forradalom céljának rendelte alá a nemzeti kérdést, s a „burzsoá” helyett a „dolgozók

önrendelkezésének” adott teret.

A bolsevikok és az ukrán függetlenség

A Rada november 22-én a 3. universalisban (nyilatkozat) deklarálta az Ukrán Népköztársaság függetlenségét, de

még mindig az oroszországi föderáción belül. A nagybirtokok fölosztása mellett foglalt állást, aminek

megoldását az Alkotmányozó Nemzetgyűlésre bízta. Decemberben a nemzetgyűlési választásokon az ukrán

pártok a szavazatok 70%-át, míg az ukrajnai bolsevikok csak 10%-át kapták. A december 17-i kijevi összukrán

szovjetkongresszuson a Radát több mint 2000 küldött támogatta. Ezért a mindössze 100 bolsevik küldött

Harkovba távozott, és ott kikiáltotta az ukrán szovjetköztársaságot.

A bolsevik kormány december 17-én ultimátumban követelte a Radától, hogy ne engedje át területén a Don-

vidékre igyekvő kozákokat, ne fegyverezze le a szovjetek erőit, hanem ismerje el a szovjet szervezeteket. Ezek

főként a Donyeck-iparvidéken és az orosz többségű városokban jöttek létre. A kétmilliós orosz vagy


eloroszosodott ukrajnai munkásság közt csupán pár ezres volt a bolsevik párt tagsága. Összehasonlításul: az

ukrán eszer pártnak 300 ezer paraszt tagja volt. Az ultimátum elutasítása után a harkovi ukrán szovjet-kormány

támogatására az orosz bolsevik csapatok benyomultak Ukrajnába, hogy létrehozzák a szovjethatalmat. Erre a

Rada 1918. január 22-én deklarálta Ukrajna teljes elszakadását Oroszországtól. Petljura hadügyminiszter

vezetésével vegyes ukrán csapatok, köztük Szics-lövészek, parasztmilíciák, felfegyverzett gimnazisták próbálták

megállítani – sikertelenül – a bolsevik erőket. Ezek folyton nőttek: ügyes agitátorok szavára parasztok

csatlakoztak hozzájuk, és erők álltak át a Rada oldaláról is. A Rada már csak külföldi segítségben

reménykedhetett.

A francia kormány és hadvezetés erős és egységes Oroszországgal – mint szövetségessel – akarta továbbra is

ellensúlyozni Németországot, de 1917 végén átmenetileg feladta az ukrán autonómia, szeparatizmus iránti

ellenszenvét. Miután Ukrajnában és a Don-vidéken biztatóan gyülekeztek a szovjetellenes erők, a franciák

megkíséreltek egy déli blokkot létrehozni román, ukrán, doni és kubáni kozák seregek összefogásával.

Decemberben de facto elismerték a Radát, odaküldték hozzá a francia kormány képviselőjeként Tabouis

tábornokot és más francia tiszteket. Ukrajnai propagandára 100 millió frankot szántak.

A franciák azonban kénytelenek voltak feladni a déli blokk tervét. A Radától nem várhatták fő céljuk

teljesítését, a németellenes keleti front fenntartását, mivel ehhez katonai tanácsadón és pénzen kívül mást nem

tudtak adni. A Radának békét kellett kötnie a központi hatalmakkal, amire a franciák szakítottak vele. A Rada

küldöttei már december 22-én ott voltak a breszti béketárgyalásokon. A németek és az osztrákok január 4-én

kezdtek tárgyalni velük, elismerve, hogy Trockij szovjet küldöttsége nem beszélhet Ukrajna nevében. A

központi hatalmak és a Rada 1918. február 9-én írta alá a békét. Az osztrákok az ukrán többségű Chelm vidékét

átengedték a Radának, majd galíciai és bukovinai ukrán autonómiát is ígértek, de lengyel tiltakozásra mindkét

kérdésben visszakoztak, arra hivatkozva, hogy Ukrajna nem tett eleget élelmiszer-szállítási kötelezettségének. A

békeszerződésben kikötött ukrán élelmiszer-szállítás biztosítására – a Rada kérésére – a németek készek voltak a

„katonai segítségre”. Ukrajna nagy része már a harkovi szovjet kormány kezén volt, amikor a német hadsereg

rövid idő alatt felszámolta erőiket.

A németek által visszahozott Rada kénytelen volt kiszolgálni őket, és ezért elvesztette népszerűségét. Nem volt

apparátusa a megszállók követelte élelmiszerek összegyűjtésére, ezért a számukra felesleges Radát a németek

április 28-án feloszlatták. Másnap a földbirtokosok kongresszusán a nagybirtokos Szkoropadszkijt, a cár egykori

szárnysegédét hetmanná nyilvánították. A hetman kormányában az ukrán nemzetiek nem vállaltak szerepet, így

Szkoropadszkij jórészt orosz tisztségviselőkre támaszkodhatott. A központi hatalmak összeomlását követően

Szkoropadszkij 1918. november 14-én orosz monarchistákból álló új kormányt nevezett ki, és föderációs

törvényt jelentett be, amely egy jövendő nem bolsevik orosz államhoz kötötte volna Ukrajnát. Ezzel a

bolsevikellenes oroszok támogatását és a győztes antant kegyeit kereste. Ugyanazon a napon a hetman elleni

felkelés irányítására megalakult a Direktórium Vinnyicsenkó és Petljura vezetésével. December 14-én a

németek Szkoropadszkijjal együtt elhagyták Kijevet, és a Direktórium erői vették át a hatalmat.

A bolsevik kormány novemberben érvénytelenítette a breszti békét, és csapatai újra benyomultak Ukrajnába a

távozó németek után, hogy a szovjet hatalmat visszaállítsák. Decemberben a fekete-tengeri kikötőkben francia

csapatok szálltak partra az orosz fehérgárdisták támogatására. Számottevő fehérgárdista erőt itt nem találtak,

mivel Gyenikin a Donnál, az angol érdekövezetben tevékenykedett. Ogyesszában, miután összecsaptak a

franciák és a Direktórium csapatai, 1919. január derekán megállapodás született a két fél között. Ennek

értelmében a petljuristák megszüntették a francia csapatok blokádját, s így azok kiszélesíthették megszállási

zónájukat. A bolsevik csapatoktól szorongatott ukránok francia segítséget vártak hadseregük megszervezésére

és felszerelésére. Április elején azonban a Vörös Hadsereg túlereje elől a franciák eltávoztak, és sorsukra

hagyták az ukránokat.

Az antant cserbenhagyja az ukránokat

A Monarchia szétesése során 1918. október 18-án megalakult a kelet-galíciai Ukrán Nemzeti Tanács. Ez egy jó

hónappal később megtartott választások eredményeként 150 tagú képviseleti és törvényhozó testületté alakult.

November 13-án kikiáltották a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot, s elnökévé Petrusevicset választották. Az új

államfő már novemberben felhívásokkal fordult Wilson amerikai elnökhöz és az antant hatalmakhoz.

Közbelépésüket kérte Bukovina román megszállása és a kelet-galíciai lengyel támadás ellen. Az ukránok csak

három hétig, november 22-ig tudták tartani a lengyel erőkkel szemben Lvovot, melynek eleste után az új

főváros, Sztaniszlav lett. Itt deklarálták 1919. január 22-én a nyugati és a keleti ukrán állam egyesülését. Ez

azonban névleges maradt, mert mindkettő megtartotta autonómiáját, teljes szervezetét.


Az antant azonban a szovjetellenes kordont erős Lengyelországra és Romániára építette. Ezért jóváhagyta

Bukovinának a románok által történt bekebelezését. 1919 elején, a békekonferencián a nagyhatalmak a kelet-

galíciai lengyel–ukrán háborúban fegyverszünetet szorgalmaztak, ami mindkét felet felszabadította volna a

közelgő bolsevik csapatok elleni harcra. A fegyverszünettel felosztották volna Kelet-Galíciát, de ezt a Dmowski

vezette lengyel nemzeti demokraták és az ukránok elutasították. Februárban a francia Foch tábornok a

békekonferencián román és lengyel csapatok Galíciába küldését javasolta, nehogy az ukránok bevegyék Lvovot,

ami szerinte a lengyel kormány bukását, a térség destabilizálását okozná. Foch végül elérte, hogy

Franciaországból hazaszállították a lengyel hadifoglyokból létrehozott Haller-hadsereget. Ezt ígéretük ellenére

nem a bolsevikok ellen, hanem az ukrán csapatok Kelet-Galíciából való kiűzésére vetették be, kész helyzet elé

állítva a békekonferenciát. Júliusban a nagyhatalmak hozzájárultak Kelet-Galícia lengyel katonai

megszállásához és közigazgatásához.

Végül 1923. március 14-én az antant nagykövetek tanácsa elismerte a lengyel szuverenitást Kelet-Galíciában. A

lengyel ígéret ellenére az ukránok nem kapták meg az autonómiát.

Az antant a békekonferencián 1919-ben az egy és oszthatatlan Oroszországhoz ragaszkodó orosz

fehérgárdistáknak való alárendelődést ajánlotta a nyugat- és kelet-ukrán küldötteknek. Májusban Kolcsak

elismerése feltételéül a lengyel és finn függetlenség s a balti népek autonómiája elismerését szabta. Ukrajnának

tehát még autonómiát sem szánt.

Magukra maradtak

A Direktórium Petljura vezette erőivel 1919 tavaszán Podóliába szorult, miután Ukrajna nagy része az 1918.

november végén alakult második – Pjatakov, majd Rakovszkij irányította – ukrán szovjetkormány kezére került.

A szovjetek kollektivizálással, élelmiszer-rekvirálásokkal, az ukrán nyelv és kultúra mellőzésével nyárra már

maguk ellen lázították a lakosságot. Júliusban a Galíciából kiűzött ukrán hadsereg Podóliában egyesült Petljura

erőivel. Az egyesült ukrán csapatok augusztusban visszafoglalták a bolsevikoktól a Dnyeper Jobbparti Ukrajnát,

de a galíciai csapatok tétovázása miatt Kijev Gyenyikin kezébe került. Petljura ismételt együttműködési

ajánlatát a bolsevikok elleni harcra Gyenyikin meg se hallgatta, mert egyaránt végezni akart a vörösökkel és az

ukrán „szeparatista árulókkal”. Ez öngyilkos taktikának bizonyult a fehérek számára, akik súlyos veszteségeket

okoztak az ukrán hadseregnek (a maradékkal a tífusz végzett októberben), majd maguk is vereséget szenvedtek

a bolsevikoktól. Gyenyikin csapatainak maradványa 1920 elején a Krímbe menekült. Az 1919. december 21-én

alakult harmadik ukrán szovjetkormány a parasztig megbékítésére feladta a kollektivizálás-t, biztosította az

ukrán kultúra és oktatás fejlődését, de az önállóságot Szovjet-Oroszországgal föderációban képzelte.

A Direktórium Vinnyicában tartózkodó kormánya 1920. januári felhívásában segítséget kért az európai

hatalmaktól Ukrajna felszabadítására. Varsóban 1920. április 21-én Petljura a lengyel segítség fejében

lemondott Kelet-Galíciáról, s egyezményt kötött Pilsudskival a bolsevikok elleni közös hadjáratról. Pilsudski a

határállamok föderációját tervezte. Az évszázados ellentétet félretevő, Petljurával kötött egyezmény célja egy

ukrán ütköző állam létrehozása volt. A támadás Kijev gyors elfoglalásával jól indult, de a parasztok tömeges

csatlakozása Petljura csapataihoz elmaradt, mert hatott a tradicionális ellenszenv a lengyel „földbirtokos”

szövetséges iránt. A bolsevikok júniusban kezdett offenzívája a varsói vereséggel zárult, s a lengyel

ellentámadás a szovjetekkel való fegyverszünettel, majd a rigai békével végződött. A lengyelektől elhagyva a 35

ezres ukrán hadsereg egyedül harcolt 1920. november 10-ig, amikor Volhíniát feladva lengyel területre

menekült. Az 1921-es partizánakcióktól eltekintve az ukrán függetlenségi harc véget ért.

A vereség oka részben a nemzeti mozgalom fejletlensége volt. A politikailag tapasztalatlan ukrán parasztok és

értelmiségi vezetőik sokat ingadoztak az autonómia, föderáció, teljes függetlenség és a szociális átalakulás

kérdéseiben. Emellett külföldi segítség nélkül az ukránok egyidejűleg nem harcolhattak sikerrel Lengyelország,

Szovjet-Oroszország és Gyenyikin hadserege, jelentős túlereje ellen.

Tarasz Grigorjevics SEVCSENKO (1814–1861)

Ukrán költő és festő. Jobbágy származású volt, földesura udvari festőnek akarta taníttatni. 1832-ben Szent-

Pétervárra került mesterséget tanulni. Éles eszével hamar kitűnt a művészek társaságában, akik összefogtak az

érdekében és kiváltották őt a jobbágyi sorból. 1838-ban a festőakadémián tanult, először klasszicista, majd népi

realista képeket készített. Ukrán nyelven írta szintén népi hangvételű romantikus verseit, elbeszélő költeményeit.

Témája a nép hősi múltja volt. Egy verse miatt 1847-ben internálták, és egészen 1857-ig az orenburgi

kormányzóságban töltötte büntetését. Még a versírástól is eltiltották.

Internálása során egészsége megromlott, s annak letelte után sem tudott teljesen meggyógyulni.


Versei az ukránok klasszikus nemzeti költőjének rangjára emelték.

2. Képek


1. A Szovjetunió �tagállama�

VARGA Lajos

A Szovjetunió „tagállama”

A vérzivataros modernizáció

A világ- és polgárháború csaknem egy évtizedig tartott. A Rigában aláírt szovjet–lengyel szerződéssel (1921)

Ukrajna számára a megkeseredett béke korszaka következett. A békét az ukránok nevében is – de nélkülük – a

szovjet kormány kötötte meg. Ukrajna területe 460 ezer km lett, s 1926-ban a lakosság 29 millió lelket számlált.

Az 1920-as években a lakosság 82%-a ukrán s 13,5%-a orosz volt; 1,7 millió zsidó mellett 390 ezer német, 207

ezer lengyel élt. A rigai béke után 4 millió ukránnak Lengyelország lett a „hazája”. A nemzetiségi megoszlás

egyik szembetűnő vonása, hogy az 1920-as évek derekáig több ukrán élt az Orosz Föderációban, mint amennyi

orosz Ukrajnában. (1979-ben a lakosság 21%-a orosz, s összességében 8%-uk élt Ukrajnában, számuk

meghaladta a 11 milliót, az 50 millióból.)

A demográfia adatai sok mindent elárulnak Szovjet-Ukrajna „békés” éveiről. Míg 1926-ig a lakosság száma 3

millióval nőtt, az 1937-es, megsemmisített népszámlálási adatok szerint Ukrajna lakossága 28 387 609; a férfiak

száma 1,8 millióval csökkent. A lakosság száma 1937-ben 2%-kal volt kevesebb, mint 1926-ban. (Az 1939-es

hivatalos adatok csaknem 31 millió főt regisztrálnak.) 1926-ban Ukrajna területén a Szovjetunió lakosságának

19,8%-a, 1939-ben már csak 18,2%-a élt. Még az iparosítással kapcsolatos jelentős orosz betelepítések ellenére

is Ukrajna lakosságának „növekedése” volt a leglassúbb.

„Beindul” a kollektivizálás

Az egész ukrán társadalom, Ukrajna egész népessége tragikusan megsínylette, szó szerint vérével, életével

fizetett az erőltetett átalakításért, a modernizációért.

A falu, ahol az 1920-as évek közepén a lakosság háromnegyede élt, a polgárháború után kezdett magához térni.

Ez abban is kifejeződött, hogy a mezőgazdasági termelés megközelítette az 1913-as szintet, bár az urán

mezőgazdaságot a korszerűtlen, hiányosan felszerelt, de bizonyos árufelesleget is előállító paraszti kisbirtok

jellemezte. Noha csökkent az igavonó nélküli gazdaságok száma, mégis a „kisbirtokok” 40%-ában nem volt

igásállat. Általánosan elterjedt, helyesebben mondva fennmaradt, az eszközök és az igásállatok meghatározott

időre szóló bérlete, még inkább a szántóföld „ledolgozás” fejében való megműveltetése. A kisebb, a szegény, de

inkább „félproletár” gazdaságok tulajdonosai még a legkisebb hiteleket sem tudták igénybe venni, s idény- vagy

alkalmi munkát vállaltak. Az ún. „kulákgazdaságok” száma megnőtt, s gazdaságilag is megerősödtek:

gyarapodott állat- és eszközállományuk, jelentőssé vált gabonatermelésük. Márpedig a hivatalos vezetés egyre

inkább kuláknak vélelmezte az árutermelő középparasztot is.

Az 1920-as években az ukrajnai állami gazdaságoknak, kollektív társulásoknak és termelőszövetkezeteknek

nem volt különösebb gazdasági súlyuk. 1928-ig kollektív gazdálkodás csupán a földterület 12%-án folyt.

1928-ban az előállt gabonahiány leküzdésére bevezetett drasztikus intézkedések nyomán hamarosan alkalmazni

kezdték a Btk. 107. cikkelyét, amely a gabonarejtegetőket háromévi börtönbüntetéssel, teljes vagy részleges

vagyonelkobzással sújtotta. 1929 őszén beindult a sztálini kollektivizálási gépezet, már ekkor általánossá vált az

állatállomány végzetes csökkenése, az állatok leöldösése. 1930 elején már a gazdaságok 65%-a, a szántóföld

70%-a tartozott a sebtében létrehozott kolhozokhoz. A parasztgazdaságoknak több mint 10%-át pedig

kisajátították. A kulákoknak minősítettek hatalmas tömegét az ország távoli, zord, lakatlan vidékére szállították.

A lojalitást mutató „kulákok” (a politikai élet mindennapjaiban kulák alatt azt a személy értették, aki valamilyen

kapcsolatban állt az áruval, a piaccal) és családjuk a megye vagy körzet más-más szögletébe kerültek.

1930 telére a kuláknak bélyegzett parasztgazdák nagy része állatállományától „megszabadult”, terményétől

megfosztott, emberi méltóságában mélységesen megalázott, megnyomorított agrárszegénnyé változott.

Megsemmisült a paraszti vállalkozói réteg egész nemzedéke, mérhetetlen károkat okozva a gazdaságnak és a

társadalomnak. A kollektivizálás az egész parasztságot sújtotta, noha az e1kobzott vagyon és ingóság a

kolhozokhoz került, de attól azok nem váltak gazdaggá.

1932–1933 telén–tavaszán Ukrajna falvaiban emberek, gyermekek százezrei haltak éhen, mivel a kolhozokból

az utolsó szem gabonát – a vetőmagot is beleértve – erőszakkal, ha kellett fegyverrel, elvették. A fegyveres

osztagok portáról portára járva szedték össze a nyomorúságos fejadagokat. Az éhínség áldozatainak száma


Ukrajnában másfél millió fő volt. A köztársaságban 1933-ban 449 877 fő volt az újszülöttek száma, és elhaltak

összesen 1 908 907-en. (Ebből az adatból természetesen le kell vonni a természetes módon elhalálozottak

számát.)

1932 végén a Molotov vezette rendkívüli bizottság a kolhozok egynegyedében leváltotta a vezetőséget, több

ezer tanácselnököt, párttitkárt szabotázs vádjával 810 évre a Gulágra „irányított”. Miközben a falusiak éhen

haltak, vagy a szerencsésebbek a városokba menekültek, s otthagyták a falut, a kolhozt, az ukrán gabonát a

fekete-tengeri kikötőkből a nyugat-európai piacokra szállították, többnyire dömping áron.

Az 1930-as évek második felében a gabonatermelés még meghaladta az 1913-as szintet, de az állatállomány már

jelentősen elmaradt attól. A kolhoztagok pénzbeli juttatása jelentéktelen volt, s a parasztság hús- és

tejszükségleteit a nyomorúságos „háztájiból” igyekezett biztosítani.

Gyorsított iparosítás

Az 1920-as évek második felétől felgyorsult Ukrajna iparának fejlesztése. Több száz gyárat, üzemet létesítettek.

1940-re Ukrajna hatalmas nehéziparral, alapanyaggyártással, gépgyártással rendelkező országgá vált. Még

mindig itt állították elő az egész szovjet birodalom szén és kohászati termékeinek több mint a felét.

A szükséges és nélkülözhetetlen iparosítás és modernizáció nagyon is magán viselte a 19. századi kapitalizmus

szénre és kohászatra épülő vonásait, miközben a fejlett iparszerkezet kialakítása elmaradt. A mérhetetlen

áldozatokkal, pazarlással, despotikus módszerekkel, erőltetett ütemben keresztülhajszolt iparosítás a nehéz- és

hadiipar fejlesztését szolgálta, miközben a fogyasztást szolgáló ágazatokat figyelmen kívül hagyták.

A húszas–harmincas években gyorsan nőtt a városi lakosság száma, noha a lakosság többsége még 1941-ben is

falun élt. A szakképzetlen földnélküliek a kohók és üzemek köré emelt barakk-városokba özönlöttek, zömmel a

kohászati és építőiparban kaptak munkát. Az 1939-es adatok szerint a foglalkoztatottak egyharmada az iparban

dolgozott, míg 49%-uk a mezőgazdaságban.

Noha 1920 májusától Ukrajnának Oroszországgal való kapcsolatát a centralizált gazdasági irányítás (közös

minisztériumok) határozta meg, az ukrán vezetés a belpolitika, az oktatás, a kultúra területén, az egypártrendszer

korlátozott keretei között ugyan, még viszonylag önállóan döntött. A húszas években a vezető posztokra mind

több ukrán került. A hírközlés, a sajtó nyelve döntően az ukrán volt. 1927-ben a 18 ezer ukrajnai hétosztályos

iskolából 14 660 ukrán volt. A harmincas évek végére az iskolakötelesek körében megszűnt az analfabétizmus.

A szakmunkásképzés is döntően ukrán nyelven folyt, míg az egyetemi oktatás ukrán és orosz nyelven.

Az ukrán politikai vezetés lépéseket tett az export önállósítására, kedvezőbb árrendszer megvalósítására, de

ezeket a nagyon is szerény lépéseket a sztálini centralizáció csírájában elfojtotta. A kollektivizálás

keresztülhajszolásával, a Donyec-medence hatalmas arányú fejlesztésével együtt járt a kultúra, az oktatás, a

vezetés oroszosítása. Sőt, a közigazgatási és bírósági gyakorlatban is meghonosodott az orosz nyelv. A húszas

évek korlátozott önállósága elveszett, a köztársasági státus formálissá vált. Az ukrán érdekek képviseletét vagy

érvényesítését nacionalista, szeparatista veszélynek s az épen aktuális pártellenes megnyilvánulnak bélyegezték.

Az 1930-as években végrehajtott „tisztogatás” az ukrán értelmiség kiválóságait börtönbe, száműzetésbe juttatta,

az ukrán polgári politikusokat elítélték, kivégezték. Hasonló sorsra jutott a húszas évek politikai

vezetőgarnitúrája is. A régi vezetők közül egyedül az elnök Petrovszkij úszta meg, de halála után a legfelsőbb

moszkvai vezetésben senki nem akadt, aki akárcsak érzékelte is volna Ukrajna bonyolult problémáit.

Ukrajna a II. világháborúban

A Romániához, Lengyelországhoz került ukránok új hazájukban kétségtelenül másodrendű állampolgárokká

váltak. Erőteljesen folyt az ukránok polonizálása, illetve románosítása. Az oktatás zömmel lengyelül, illetve

románul történt. 1929-ig 80 ezer lengyel gazdát telepítettek családjával Volhínia, Podólia falvaiba. A lengyel

kormányok az ukrán autonómia kérdésével nem foglalkoztak.

Az ukrajnai politikai vezetés unszolására a szovjet kormány több ízben tiltakozott az egyes országok

kormányainál a kisebbségi jogok sorozatos megsértése miatt, a helyzet azonban nem változott.

Az ukrán nemzeti ellenállás központja ismét Galícia lett. A széles társadalmi bázisra épülő ellenállás célja a

politikai jogok védelme, a kisebbségi jogok érvényesítése volt. Távolabbi célkitűzése pedig: az ukrán egység és

függetlenség megteremtése.


A Galíciában, Bukovinában működő különféle politikai szervezetek, pártok közös álláspontja volt a rigai béke,

az ukrajnai szovjethatalom elutasítása, az 1922. december 30-i egyezmény (Ukrajna csatlakozása a

Szovjetunióhoz) törvénytelenségének kimondása, az önálló, független ukrán állam megteremtése. A pártok az

Ukrán Népköztársaság jogutódának tekintették magukat.

Az Ukrán Demokratikus Parasztpárt, az Ukrán Népi Demokratikus Párt mellett a legbefolyásosabb az Ukrán

Nacionalisták Pártja volt (OUN), amely részt vett a parlamenti munkában is, de a nagyobb hangsúlyt mind a

lengyel, mind a szovjet uralom elleni nemzeti ellenállás megszervezésére helyezte. E párt radikális szárnyát

Sztyepan Bandera vezette, aki a harmincas években fegyveres csoportokat működtetett, nem riadva vissza a

terrorista merényletek alkalmazásától sem. Részt vettek hivatalok, posták, takarékpénztárak felrobbantásában,

lengyel politikai és állami vezetők elleni merényletekben. A lengyel hatóságok több ukrán terroristát kivégeztek,

Banderát életfogytiglani börtönre ítélték. Ő 1939 szeptemberében szabadult ki a breszti börtönből.

A nemzeti párt A. Melnyik vezette szárnya nem értett egyet a Bandera-féle rajtaütéses taktikával, s inkább a

lengyel uralom elleni passzív ellenállást szorgalmazta. 1933 után fokozta a Szovjet-Ukrajna elleni agitációt,

szorosabb kapcsolatot teremtett, mintegy folytatva a germanofil hagyományokat, a német fasiszta

szervezetekkel. A Melnyik-csoport fegyveres konfliktusra, háborúra számított.

Az 1939. augusztusi Ribbentrop–Molotov-egyezmény annyiban követte a korábbi sémákat, hogy

Lengyelországról és az ott élő ukránokról megkérdezésük nélkül döntöttek. A Lengyelország negyedik

felosztását is tartalmazó titkos záradék földrajzilag az érdekszférák kiterjesztését pontosította, s alig egy hónap

elteltével már a két terjeszkedő totális birodalom közös határát jelölte meg.

Az 1939. szeptember 17-i szovjet kormánynyilatkozat a lengyel állam megszűnését konstatálta, s az ősi ukrán és

belorusz földek visszacsatolása érdekében 700 ezer katonából álló hadsereg bevonulását rendelte el. 1939 őszén

Ukrajna területe 88 ezer km2-rel bővült, lakossága 8 millió fővel gyarapodott. 1940 augusztusában további 15

ezer km2 és 1 millió lakos került Ukrajnához (Bukovina, Besszarábia). Az új, egész országnyi területen nyolc

újabb megyét alakítottak ki. A beolvasztás és a homogenizálás jegyében megtartott választásokon a szavazók

90%-a „egyetértett” a változásokkal, amikor is több millió lengyel katasztrofális helyzetbe került.

1941. június 22-től Ukrajna hadműveleti területté vált, s az év végére az egész ország német megszállás alá

került. A betolakodó, hódító csapatokkal szembeni ellenállás a visszavonulás megszervezésével kezdődött. 3,5

millió állampolgárt a keleti országrészekbe evakuáltak, s 500 nagyüzemet is Keletre szállítottak. Hozzávetőleg

2,5 millió ember vonult be a hadseregbe, míg a partizánmozgalomban kb. 600 ezer fő vett részt.

A Galíciában működő, Ukrajna függetlenségéért harcoló szervezetek a háború kirobbanását reménykeltőnek

tartották. Felderítő szervezeteket hoztak létre, majd az ukrán légiót is felállították. Bandera és hívei 1941. június

30-án Lvovban kihirdették az első ukrán Területi Igazgatást. Nyilatkoztak az önálló ukrán állam létrehozásáról,

a szovjet rendszer elleni kérlelhetetlen harcról, biztosították a hitleri Németországot támogatásukról. A baj csak

az volt, hogy Hitler 1941-es elképzeléseibe már nem illett bele a Rosenberg-féle 1939-es ukrán bábkormány

felállítása, így az önálló Ukrajna létrehozásának a gondolata sem merült fel. Berlinben megrökönyödéssel

szereztek tudomást a gyarmati sorsra ítélt szlávok felajánlkozó „szövetségéről”. Banderát és közelebbi társait

Berlinbe szólították, majd a sachsenhauseni koncentrációs tábor vendégszeretetét élvezhették. Banderát csak

1944 második felében engedték el. Bizonyára túl későn. Kijevben a Melnyik vezette szárny felállította az Ukrán

Radát, ámde a megszálló németek annak működését is beszüntették.

Ukrajnát a németek több részre osztották. Besszarábiát, a Bug és a Dnyeszter közötti területet és Odesszát

Romániának adták. A Galíciai Kerületet a lengyel földek protektorátusához csatolták. Az ukrajnai katonai

közigazgatás teljesen a németek kezén volt. Az Erich Koch vezette megszállás idején csaknem 4 millió főt öltek

meg, vagy kínoztak halálra, nem kímélték az 1,3 millió hadifogoly életét sem. 3 millió munkaképes embert

németországi munkára vezényeltek.

A németek az „önálló” ukrán hadsereget főleg a büntetőosztagokban használták fel. Különféle rendőrt, csendőri,

gyakorta kivégző szerepet töltöttek be. Megtorló akciókban is részt vettek. A banderista nemzeti gárda

kapcsolata a németekkel ellentmondásos volt. A Vörös Hadsereg és a partizánok elleni harcban támaszkodtak a

megszálló csapatokra, noha a független Ukrajnáért, ha kellett, fegyveresen is szembefordultak a németekkel.

Az anyagi kár szinte felbecsülhetetlen volt. A hatalmas emberveszteség mellett tízmillió ember az otthonát is

elveszítette.


Kijev 1943. október 6-án szabadult fel, s egy évvel később Ukrajna nyugati területein is befejeződtek a II.

világháború harcai.

* A lengyelek internálásáról lásd História 1993/8 sz. (A szerk.)

2. Képek


1. A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás

FIGYELŐ

MAJSAI Tamás

A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás

Magyarország II. világháborús szerepének, ezen belül is a magyar állam és a zsidóság viszonyának vitakérdéseit

végre őszintén tárgyalja – ha elfogultságoktól nem is mentesen – a magyar társadalom. Ez a kérdéskör, beleértve

a Kamenyec-Podolszkij-i deportálás történetét, igen kényes pontja volt az elmúlt hónapok sajtó- és napi

vitáinak. Ezért kérte fel szerkesztőségünk a kérdés kutatóját az alábbi cikk megírására. (A szerk.)

1941. november 26-án Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter (utóbb maga is a Gestapo foglya) a

következőket mondta a Parlament képviselőháza előtt: „Amikor csapataink Galíciában annyira előrenyomultak,

hogy oda már a zsidókat ki lehetett vinni, én elrendeltem, hogy a galíciai kiutasított zsidókat, akiknek

kiutasítását eddig nem lehetett foganatosítani, mert az oroszok nem engedték, vigyék vissza a szülőhelyükre…

Ez az akció még folyamatban volt, amikor a német katonai hatóságok a katonai közigazgatást ezen a galíciai

területen átvették (ti. a magyaroktól), és rögtön az első napon megüzenték, hogy több zsidót pedig nem

eresztenek be. Megkíséreltem a tárgyalás útjára lépni velük, hogy ezt az elhatározásukat megváltoztassam, de ez

nem sikerült.”

A hivatalos magyar politika antiszemitizmusának ez a döbbenetes megnyilvánulása több kérdést vet föl. Először

is: miképp illeszkedett a galíciai zsidók deportálása a magyarországi menekültügy általános kereteibe? Azután

mi okozhatta a zsidókérdésben szomszédainkhoz képest viszonylag toleráns kormányzat és főképp a

németellenességéről közismert Keresztes-Fischer belügyminiszter hirtelen radikalizálódását? végezetül az is

érdekes lehet, hogy mivégre elégelték meg még maguk a németek is a Magyarországon tartózkodó galíciai

zsidók földindulásszerű exodusát?

Gyarapodó ország – növekvő számú zsidóság

Az 1938 és 1941 között végbement területi visszacsatolások egyik következményeként mintegy 40%-kal, vagyis

körülbelül 300-350 ezer fővel megnőtt Magyarország zsidó származású lakosainak száma. Ez a körülmény az

akkori antiszemita légkörben már önmagában véve kedvezőtlen irányba befolyásolta a zsidósággal szembeni

közhangulatot. Ezt a közhangulatot erősítette még az is, hogy a növekmény olyan zsidókból tevődött össze, akik

gazdaságilag lényegesen lemaradtak anyaországbeli hittestvéreiktől, és ráadásul civilizációs tekintetben sem

asszimilálódtak a társadalom többi rétegéhez. Kulturális-vallási szokásaik (lévén nagy többségük ortodox hitű)

idegenszerűsége újabb céltáblául szolgált az antiszemita izgatásnak.

De a Magyarországon élő népesség etnikai-vallási képe nem csupán a területnövelés miatt vált egyre

összetettebbé. Hatottak rá az Ausztria bekebelezése, Csehszlovákia feldarabolása és Lengyelország lerohanása

következtében a német expanzió elől menekülő és magyar földön biztonságot kereső emigráns tömegek is.

Köztudott, hogy a tízezer számra érkező lengyelek befogadása, illetve az ország területén való átengedése a

magyar menekültügy máig példamutató és büszkeségre okot adó teljesítményét jelenti. Kevésbé ad okot az

elégedettségre az a bánásmód, amelyben az ugyancsak nem csekély létszámú zsidó földönfutók hazánkban

részesültek.

A rendelkezésünkre álló források azt mutatják, hogy a korabeli menekültpolitika mások vonatkozásában

megnyilvánuló humanizmusa általában nem érvényesült a zsidó menekültekkel szemben. Általában – hiszen

voltak szimpatikus kivételek. A Belügyminisztérium id. Antall József által vezetett IX., úgynevezett Szociális

Osztálya, a Honvédelmi Minisztérium Baló Zoltán irányítása alatt álló XXI., a katonai menekültekkel

foglalkozó osztálya sokat tett azért, hogy a méltányosság az emberiesség szempontjai a zsidó származásúakra

nézve is realizálódjanak. Azonban az idegenrendészeti szempontból meghatározó jelentőségű KEOKH

(Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) távol állt attól, hogy az említett kivételek közé tartozzék.

A KEOKH már a II. világháborút megelőző években is számottevő szerepet vállalt annak a kormányzati-

közigazgatási irányvonalnak az érvényre juttatásában, amely az 1930-as évek második felétől egyre szigorúbb

és elutasítóbb álláspontot foglalt el az országban menedéket keresőkkel szemben, főleg ha azok zsidók voltak.

Ez a magatartása csak erőteljesebbé vált az 1938-tól fokozódó menekülthullám hatására, amely egyre több

magyar eredetű, de hosszabb-rövidebb ideje külföldön élő zsidót sodort vissza a biztonság hamis reményével az

országba.


A hazánk területén tartózkodó zsidókkal szembeni hatósági úton való fellépés kulcseleme az állampolgársági

igazolás volt. Mindenekelőtt a rendőri és KEOKH-vonalon kezdett 1938-tól kezdve érvényesülni az a felfogás,

amelynek értelmében eleve külhonosnak tekintették azt a zsidó származású személyt (bármily régóta éltek a

felmenői Magyarországon), aki nem tudta okiratokkal is dokumentálni magyar honosságát. A törvényalkotás és

a kialakított rendszabályok azonban csaknem lehetetlenné tették az érintettek számára a kívánt igazolások

beszerzését, olykor megtartását. Az 1939: IV. tc. (az úgynevezett II. zsidótörvény) 3. §-a például elvehetőnek

minősítette az 1914 után szerzett állampolgárságot, ha valakinek „az életviszonyai nem utalnak” a tartózkodás

jogosságára. Ez a gyakorlat különösen a Kárpátalján és az északkeleti részeken élő zsidókat érintette súlyosan.

Itt feltételezték ugyanis a legtöbb nem magyar állampolgárt, a beszivárgott, káros „galiciáner” elemeket.

A fenyegető kitoloncolások elől védelmet nyújtó állampolgársági igazolvány beszerzése óriási nehézségek elé

állította az érintetteket, mindenekelőtt a kárpátaljai zsidóságot. A bizonyítási eljárás költséges volta a

legszegényebbek esélyeit majdnem nullára redukálta, míg a bizonyítási feltételek szigorúsága, valamint az

eljárás lefolytatásában nélkülözhetetlen polgári-közigazgatási és egyházi-hitközségi nyilvántartások

kezdetlegessége és nagymérvű hiányossága az összes zsidó réteget sújtotta.

Ilyen körülmények közepette rendelték el a magyar belügyminiszter idézett beszédében leírt 1941-es

deportálást, amellyel jóvátehetetlenül megtörték a menekültügyben és a zsidókérdésben – legalábbis külpolitikai

egybevetésben – még mindig kiegyensúlyozottnak számító honi politikai gyakorlat addigi folyamatosságát.

Kezdett körvonalazódni a magyarországi holocaust.

A háború sodrában

A zsidóság iránti ellenszenv aktivizálódása összefüggött azzal, hogy Magyarország bekapcsolódott a

Szovjetunió elleni háborúba. 1941 júniusának végén magyar csapatok lépték át az ország határait, és részben

közvetlenül is bekapcsolódtak a hadviselésbe, részben pedig megszállási feladatok ellátásában működtek közre a

galíciai (Kárpátokon túli északkeleti részek) és az ukrajnai vidéken. Ezt a lehetőséget használta ki a magyar

kormányzat arra, hogy a katonaságunk által is felügyelt hadműveleti területekre tízezrével deportáljon az

anyaországba menekült vagy itt megkérdőjelezett legitimitással tartózkodó zsidókat. Keresztes-Fischer szavai az

egyik ilyen akció, az 1941. július 17–augusztus 15. között lezajló körösmezei vagy más néven Kamenyec-

Podolszkiji deportálás mozzanatait elevenítették fel. Ezen akció keretein belül a hazai hatóságok mintegy 18

ezer zsidót toloncoltak ki brutális módon orosz területre, ahol megsemmisítés várt rájuk.

Hiányos forrásaink ellenére valószínűsíthető, hogy a deportálás kezdeményezői között alapvetően a radikálisan

németbarát politikát folytató jobboldal kormányzati súllyal bíró képviselőit kell látnunk. Itt számításba jöhet

Kozma Miklós, a kárpátaljai terület kormányzói biztosa, Pásztóy Ámon, a BM Közbiztonsági Osztály ez idő tájt

kinevezett új vezetője, valamint Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérkari főnök. Minden

bizonnyal ők és hasonló meggyőződésű politikus társaik gyakoroltak erős nyomást Keresztes-Fischer Ferenc

belügyminiszterre a deportálások elrendelése érdekében. Lehetséges továbbá az is, hogy a deportálásokkal,

amelyek egy része „zsidófajú” lengyel külhonosokat is érintett, a magyar kormányzat a németeket kívánta

megnyugtatni. Német részről ugyanis értetlenséggel figyelték a magyarok lengyelbarát érzelmeit, amelyek

hatására a budapesti lengyel követség egészen 1941 februárjáig működni tudott. A németek nem egyszer

vádolták a magyar kormányzatot lengyelbarátsággal, sőt a lengyel zsidók pártfogásával. E vádakra adhatott

hatásos cáfolatot a deportálás, éppen egy olyan időszakban, amikor a német és magyar fegyverbarátság előtt új

(sajnálatos) perspektívák nyíltak.

Kiszolgáltatottan és elhagyatottan

1941. július 12-én a KEOKH új irányítója, Siménfalvy Sándor a következőket közölte az ország elsőfokú

rendőrhatóságainak vezetőivel: „… a jelenlegi külpolitikai körülményekre tekintettel megnyílt a lehetősége

annak, hogy az ország területén tartózkodó alkalmatlan idegenek…, akik ellen a jogerős kiutasító, illetve

lakhatási engedélyt megtagadó véghatározat … mind ez ideig végrehajtva nem lett, a közeljövőben az ország

területéről eltávolíttassanak.” Egy néhány nappal később kiadott leirat közölte, hogy a kitelepítendők „főként az

utóbbi időben… beszivárgott lengyel és orosz zsidók” köréből kerülnek ki. Végül július 19-én kiment az

192/2/1941. rs. VII. b. sz. ominózus utasítás is, amely arra szólította föl az említett rendőrhatóságokat, hogy a

már „jelentett lengyel és orosz külhonosokat haladéktalanul vegyék őrizetbe, s csoportosan, vasúton…

irányítsák őket közvetlenül Körösmezőre” (egykori határállomás Máramaros vármegyében), ahol „jegyzék

ellenében” átadandók a helyi gyűjtőtáborban.

A folyamatba helyezett akció igen kegyetlenül zajlott. A végrehajtási utasítás szerint például megkímélendőek

lettek volna az elszállítástól a hetven éven felüliek, a betegek, a szülés előtt álló és szoptatós anyák. Ezeket a


rendszabályokat azonban nem tartották be. Nem egy helyen válogatás nélkül elvittek mindenkit, csak azért, mert

zsidó volt. Ezrével hurcoltak el olyanokat, akiknek folyamatban volt már állampolgársági kérelmük intézése.

(Csak megjegyezzük, hogy ennek beszerzését semmilyen jogszabályi kötelezettség nem írta elő.) De gyűjtöttek

be embereket e papír birtokában is. Előfordult, hogy az illető szeme láttára széttépték az igazolványt, majd pedig

az áldozatot mint „nyilvánvaló külhonost” elhurcolták. Elvittek olyanokat is, akik nem lengyel vagy orosz

eredetűek voltak, hanem valamely más országból érkeztek ide.

Kitelepítettek sokszorosan kitüntetett frontharcosokat, negyvennyolcas honvédok leszármazottait, olyan

családokat, melyeknek férfitagjai éppen munkaszolgálatot teljesítettek – és persze a munkaszolgálatost erről

nem értesítették. Előfordult, hogy nyaralásban lévő gyermekeket hurcoltak el – szüleik tudta nélkül.

Az embertelenségnek ez a tobzódása a Körösmezőről Galíciába és Ukrajnába szállított áldozatok számára még

csak fokozódott. Éhínség, fedélnélküliség, a helyi lakosság és a katonaság részéről megnyilvánuló ellenszenv,

fosztogatások, kegyetlenkedések vártak rájuk, egészen a drasztikus pogromokig. A legrettenetesebb végzet

azonban az Ukrajnába került deportáltaknak jutott, akik a mozgó vágóhídként funkcionáló német

Einsatzgruppék (bevetési csoportok) karmai közé kerültek. Ezek a különítmények ezrével terelték össze a

feltalálható zsidókat, hogy azután bombatölcsérekbe, vagy éppen velük megásatott gödrökbe géppuskázzák

őket. Menekültek beszámolói szerint a hatalomra lőtt tömeg fölött sokszor még napok múlva is hullámzott a

föld, amelyet sebtében rájuk hánytak. A magyarországi kitelepítettek közül is sokan fejezték be így az életüket,

elsősorban 1941. augusztus 27–28-án, a Dnyeszter melletti Kamenyec-Podolszkijnál véghezvitt vérfürdő során.

A deportálások leállítása

A KEOKH 1941. augusztus 15-én váratlanul elrendelte a kitelepítések „további intézkedésig” történő

felfüggesztését. Hivatkozott beszédében Keresztes-Fischer belügyminiszter a megszállt területek német

hadvezetésének számlájára írja a deportálások leállítását. Nos, elképzelhető, hogy a német hatóságok a

megszállás sok tekintetben nehézségeket támasztó kezdeti időszakában valóban terhesnek tartották nagy

tömegek beengedését és ezek likvidálásának megszervezését. A magyar belügyminiszter pedig politikailag jó

megoldásnak tekinthette, ha az amúgy is csak nyomás hatására elrendelt deportálásokat erre hivatkozva

leállíthatta. A leállításban nyilván szerepet játszott a hazai tiltakozás is. Számottevő közéleti személyiségek

emelték fel szavukat a kegyetlenségek ellen. Cavallier József, Pásztor József, Polgár György, Rassay Károly,

Weisz Edith bárónő és mások igyekeztek közbelépni az elhurcolásra kárhoztatottak érdekében. Schlachta

Margit, a katolikus Szociális Testvérek Társasága nevet viselő szervezet főnöknője valósággal vezéregyénisége

lett a bajba jutottakért folytatott küzdelemnek. Interveniált Horthynál, és augusztus 9–10-én magas rangú

egyházi és világi méltóságok társaságában körutat tett Kárpátalján, ellátogatva többek között a körösmezei

táborba is. A látottakat tizennégy oldalas megdöbbentő hatású beszámolóban összegezte, amelyet eljuttatott az

illetékesnek tekintett személyekhez és fórumokhoz. E beszámoló soraival zárjuk emlékezésünket a holocaust

áldozataira:

„Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak

uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy

mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye. Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerű ügyet

képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn

volna.”

2. Képek


1. Levelek a deportáltaktól

Levelek a deportáltaktól

1. „Kedves Rezső!

Olyan szenvedéseken mentünk keresztül, amit Budapesten el sem lehet képzelni. Ha csak 5%-át tudtam volna,

talán nem is tudom, mit csináltam volna. Az ukránok kirabolják a zsidókat, akiket át terelnek (!) a Dnyeszteren,

nagyon sokat bedobnak a Dnyeszterben(!). Éhezünk, ha rövidesen nem történik változás, elpusztulunk, mert

ennivalónk nincs. A papát ne engedd el. Kövess el mindent, ha lehet, hogy hazajuthassunk. Megesz bennünket a

piszok, nem akarnak sehova sem”

2. „elengedni bennünket. Itt, ahol vagyunk, nem maradhattunk, vannak csoportok, akik kifosztva kuksolnak a

vidéken, mert ukrán bandák megtámadják őket. Egy nap 50-60 holttest úszik le a Dnyeszteren, itt tegnap

temettek 50-et. Lassan elfogy mindenünk, úgy hogy a legsötétebb jövő vár ránk. Egy asszony meg is őrült.

Csókolunk: Miki”

3. „Drágáim! Mi itt vagyunk a Dnyeszter partján. Anyu meg Lili mindenképpen meg akar halni. Én nem is

tudom, hogy mit csináljak vagy haljak én is meg vagy nem. Anyu semmiképpen nem akar tovább menni. Ha

Apu nem fog eljönni, akkor én is meghalok. Felejtsek (!) el minket. Elmegyünk nagyon messze, ahol már soha

sem fogunk találkozni. Nincs már mit írni nekem. Csókollak benneteket és legyetek boldogok. Isten veletek!

Csókol benneteket Artúr. Utolsó levelem.”

4. A Stanislaui Zsidótanács levele Weisz Edith bárónőhöz

1941. augusztus 28.

„Mélyen tisztelt, nagyságos Bárónő!

Sajnálatunkra arra kényszerülünk, hogy Önnel a következőket közöljük:

Mint Ön előtt is ismert, Magyarországról sok ezer zsidót deportáltak. Öt-hét hete ezek a zsidók az egyik helyről

a másikra gyalogolnak, az elképzelhető legrosszabb körülmények között, mindenféle szállás, élelmezés nélkül,

mivel az itteni zsidók teljes anyagi összeomlásuk miatt nincsenek abban a helyzetben, hogy ezeknek az

embereknek az élethez szükséges dolgokat megadják.

A legrosszabb feltételek között van itt, Stanislauban most 2300 ilyen Magyarországról deportált zsidó, akik

ideiglenesen az itteni templomban és néhány imaházban találtak nyomorúságos szállást. Ezek az emberek alig

kapnak enni, mivel a Stanislauban lévő hitközség nem rendelkezik kellő eszközökkel és hatalommal sem, hogy

a megfelelő élelmiszereket megszerezze. Az emberek az ide vezető hosszú gyaloglásban teljesen legyengültek,

külsejükben elhanyagoltak lettek. Tejes pusztulásukat, katasztrófájukat elkerülendő, kívülről feltétlenül anyagi

eszközöket kell szereznünk, és ezért arra kérjük Önt – a szegény deportáltakkal együtt hivatkozva az Ön ismert

filantróp, ezeket a szegény embereket segítő magatartására –, hogy minden lehetségeset tegyen meg azért, hogy

az ellátásukhoz szükséges eszközöket elküldje, hogy ebbe a szörnyű helyzetbe megfelelőképpen

beavatkozhassunk.

Kérjük Öntől azt is, hogy minden olyan megfelelő helyen, ahová mi innen nem tudunk fordulni, számoljon be

ezeknek a szerencsétleneknek borzalmas helyzetéről.

A legsürgősebb segítséget kérjük, ajánljuk magunkat a legalázatosabb tisztelettel

Stanislaui Zsidótanács”

2. Képek


1. Horthy Miklós és a legitimizmus

NYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség!

KARDOS JÓZSEF

Horthy Miklós és a legitimizmus

Tudományos konferenciák, megemlékezések, újságcikkek sora taglalta ebben az esztendőben Magyarország

1944. évi történetének tragikus fordulóit. Az 50. évfordulót újra és újra politikai küzdelmek tarkították. És

színezték a történész szakmában meglévő viták az 1944. év szereplőinek értékeléséről, a magyar állam és a

magyar társadalom lehetséges alternatíváiról 1944-ben. A viták fókuszában Horthy Miklós személyének

megítélése állott. Indulatos olvasói levelek, a téma aktualitásától ösztönzött kollégák írásai nagy számmal

érkeztek szerkesztőségünkhöz. Ezekből már korábbi számainkban is közöltünk, s később is publikálunk.

Az 1990-es évek történelmének része immár Horthy Miklós temetése Kenderesen. Történelmi, állampolgári,

érzelmi állásfoglalások tömege nyilvánult meg a temetés kapcsán. Mindenkinek egyéni és lelkiismereti dolga…

De történelmi tény, hogy maga a temetés szerves része a korábban szitok-átok övezte Horthy-képnek, majd az

azt követő „kárpótlási” lendületnek, és a remélhetőleg megnyugváshoz vezető történeti ítéletalkotásnak. Az

unoka, Horthy István, beszédét közöljük mint a temetés egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó történelmi

dokumentumát. (A szerk.)

Horthy Miklós Emlékirataiban határozottan szólt arról, hogy az ország koronás királya iránti hűségét ő

mindvégig megtartotta. A legitimitás elvét nem kívánta megsérteni, csupán a körülmények hatalmának engedve,

az ország helyzetére tekintettel akadályozta és halasztotta a Habsburgok visszatérését. Az események

mérlegelése, a Kormányzó szerepének megítélése azonban, különösen legitimista szemmel nézve, nem

nevezhető ennyire egyértelműnek.

Passzív kormányzat – aktív király

A tanácsköztársaság bukását közvetlenül követő időben Horthy Miklós valóban még vezető legitimista

körökben mozgott. Kormányzóvá választása után IV. Károly is bízott benne, olyannyira, hogy 1920 tavaszán

egy hozzá írt levélben Horthyt kérte fel: jelölje meg a legalkalmasabb pillanatot, amikor visszatérhet, és ehhez

még hozzátette, hogy a kormányzó „eddigi hűségével és odaadásával” készítse ezt elő.

Ekkor még Horthy Miklós maga is átmenetinek tartotta államfői megbízatását. Az arról rendelkező 1920: I. tc.

kimondta, hogy a békekötés után időben kell rendezni az állami főhatalom ideiglenes helyzetét, ami alatt

leginkább a királyság, a legitim királyság helyreállítását értették. Trianon után azonban az arra illetékes

tényezők – és ezek közé tartozott Horthy is – nem tettek semmit, illetve időszerűtlennek nyilvánították a kérdés

megoldását. Az akkori kisgazda párti politikusok közül sokan a szabad királyválasztás álláspontjára

helyezkedtek, és közjogi, illetve történeti érvekkel állították, hogy IV. Károly már nem Magyarország királya. A

kialakult viták az ideiglenes helyzetnek kedveztek, ami a kormányzói tisztség megszilárdulását jelentette. A

körülmények ilyen irányú alakulását Horthy Miklós saját személyére nézve egyre inkább kedvezőnek tarthatta,

hiszen az ő államfői posztjától volt szó. Bizonyára erre utal, hogy IV. Károly 1920. november 9-én írt, neki

címzett levelét, a király kérése ellenére sem hozta nyilvánosságra. IV. Károly – a magyarországi legitimisták

kérésére – a nemzeti közhangulat megnyugtatása céljából, ebben a levelében tájékoztatta a kormányzót és általa

az országot, hogy osztja azt a felfogást, mely szerint az örökös tartományok együttes birtoklása megszűnt, és az

1867. évi XII. tc. érvényét vesztette. Magyarország visszanyerte teljes állami függetlenségét, és ő ennek

tudatában kíván alkotmányos király lenni. Horthy Miklós ekkor, a kompromisszumot ajánló levél közlésével

nem kívánta megbolygatni a királykérdést és ezzel gyengíteni saját pozícióját. Ez részéről tudatos és átgondolt

politika volt. Bizonyíték erre Lehár Antal emlékirata – amit a História 1993. 11. száma tett közzé –, amelyben

megtalálható, hogy Horthy Miklós 1920. november 1-jén a következőt közölte Lehárral: „Minden lehetséges erő

arra törekszik, hogy Károly királyt különböző nyilatkozatok kiadására ösztönözzék.” Az, hogy kikre gondolt a

kormányzó, a következő mondatból kiderült: „Andrássy Gyula egy gonosztevő, akit Horthy legszívesebben

felakasztana.” Lehár Antal feljegyzéseiben máshol is kendőzetlenül beszélt arról, hogy a magát legitimistának

hirdető Horthy Miklós mit tenne legszívesebben a valóban legitimista politikusokkal.

IV. Károlyt az idő múlása mind jobban aggasztotta. A kormányzat passzivitására aktív fellépéssel kívánt

válaszolni: 1921 húsvét ünnepén váratlanul visszatért Magyarországra, hogy átvegye a királyi hatalmat. Sok jel

mutat arra, hogy a király lépését szűkebb környezetén kívül a francia titkos diplomácia is támogatásáról

biztosította abban az esetben, ha sikerül fait accomplit (befejezett helyzetet) teremtve átvennie a hatalmat.


Horthy Miklós Emlékiratában említést tesz arról, hogy a király, akivel Budapesten tárgyalt, szólt a „diszkrét”

francia támogatásról, amire a kormányzó azt javasolta, hogy kérdezzék meg erről a „budapesti francia

főmegbízottat”. Ez az „indiszkréció” természetesen kizárta a fait accomplit. Horthy Miklósnak mindenesetre

ekkor – húsvét vasárnapján – sikerült rábeszélni a királyt, hogy sürgősen hagyja el a fővárost. Lehár Antal a

következőket írta erről: „Horthy egészen egyedül, minden felelős tanácsadó nélkül a magyar korona viselője

ellenében eldöntötte a helyzetet. Őfelségét sorsának legnehezebb fordulóján vezető és tanácsadó nélkül az utcára

tette.” „A hivatalos kommüniké, amely szerint felsége a kormány és a pártvezetők tanácsára hagyta el

Budapestet, tudatos hazugság volt.”

IV. Károly hamarosan az országból is távozni kényszerült.

A magyar belpolitikában azonban nem szűntek meg a legitimista és szabad királyválasztó politikai ellentétek,

sőt ezek éleződtek. Ifjabb Andrássy Gyula, aki a legitimisták vezetőjének számított – felesége kéziratban

fennmaradt naplója szerint –, 1921. augusztus legelején felkereste Horthy Miklóst, és igyekezett meggyőzni őt,

hogy a kormányzó és a legitimisták között a legsürgősebben közeledést kellene elérni. „A mai állapot

fenntartása – mondta Andrássy, felesége feljegyzése szerint – nagy veszélyekkel jár. Két táborra szakítja a

konzervatívokat, Horthyt a forradalmi elemekhez, köztársaságiakhoz és a legbutább kisgazdákhoz kapcsolja,

aminek az lesz a következménye, hogy a király, a gyanúval élve, hogy itt ellene kormányoznak, egy szép napon

meglepetésszerűen meg fog jelenni. „És az is félő – említette meg Horthy riasztására Andrássy –, hogy „a

szocialisták és a zsidóság útján kapja vissza a király trón, jogát”. Majd arról szólt, hogy ha a külügyi helyzet

csak valamiképpen is engedi, ő a király mellé fog állni, Horthy pedig a legválságosabb helyzetbe kerülhet, mert

ha a király ellen foglal állást, feltétlenül megbukik. Erkölcsileg is elveszti minden hitelét, hiszen ő – mármint

Horthy Miklós –, aki mindig admirálisi uniformisban jár, és aki számtalanszor mondta neki – de másoknak is –,

hogy köpjenek a szeme közé, ha nem bizonyulna legitimistának, teljesen megsemmisülne, ha fegyvert fogna

törvényes királya és ura ellen.

Az idézett beszélgetésen Horthy még biztosította Andrássy Gyulát, hogy legitimista, de azért hozzátette, hogy

nem könnyű lélekkel, mert ő tudja, Károly rossz király lesz, akinek „Magyarország csak springbrett lesz, hogy

az osztrák császárságot visszaszerezze”. Ennek ellenére, amikor lehet, vissza kell hozni a királyt – mondta

Horthy –, de nem most, mert a szomszédok megtámadnák Magyarországot. Horthy Andrássyt arra szólította fel,

hogy a legitimisták hassanak a királyra, most várjon, „ne tegye ki az országot és saját magát katasztrófának,

amely egy puccs-szerű megjelenéssel okvetlenül be fog következni”.

A trónfosztás

Andrássy Gyula jóslata, hogy a király türelmét veszítve újra visszatér, hamarosan bekövetkezett. A kormányzat

újból úgy ítélte meg a helyzetet – és ebben a külföldi tiltakozás-fenyegetés jelentős szerepet játszott –, hogy nem

időszerű IV. Károly kísérlete. A királyt, aki fegyveres kísérettel közeledett a főváros felé, katonai erővel

tartóztatták fel. Horthy Miklós külön hadparancsban szólította fel katonáit és tisztjeit, hogy a nemzeti hadsereg

esküje neki szól, a királynak tett újabb eskü érvénytelen. Emlékiratában a kormányzó említést tett arról, hogy a

nemzet érdekében volt kénytelen, „kimondhatatlan fájdalmára” parancsot adni a tüzelésre. A király visszatérési

kísérlete megint megbukott, és a nemzetgyűlés 1921. november 6-án – a külföld kívánsága szerint – elfogadta a

Habsburg-ház trónfosztását kimondó törvényjavaslatot. A törvényt Horthy Miklós aláírta és kihirdette. A

detronizációs törvény megszavazásában a legitimista ellenzéki képviselők nem vettek részt, mert a király-

visszatérési kísérletben való részvételük miatt „lázadás” bűntette miatt letartóztatás alatt álltak.

Andrássy Gyula börtönből való szabadulása után, 1922. január 14-én szólalt fel először a nemzetgyűlésben.

Kijelentette, hogy a kormány hatalmi vágyból lövetett a királyra. A visszatérési kísérlet előzményét és egyúttal a

felelősség kérdését vizsgálva szólt arról, hogy 1921 augusztusától kezdve igen sokat tárgyalt a Kormányzóval és

Bethlen István miniszterelnökkel, amelynek eredményeként a lényeges kérdésekben teljes egyetértés alakult ki

közöttük. „Mind a hárman legitimista alapokon álltunk, és mind a hárman megegyeztünk abban, hogy sürgős

szükség van arra, hogy ez az elv kidomborítható legyen, és ezáltal Ő felsége arra legyen szorítható, hogy ne

jöjjön vissza mostanában.” IV. Károly ugyanis attól félt, hogy Gömbös Gyula és a kisgazda vezetők egy része

kész helyzetet teremt vele szemben, és ezért sürgette a visszatérés idejét. Ezt ellensúlyozandó egyezett meg

Horthy, Bethlen és Andrássy, hogy legitimista alapokra építve egy egységes kormányzópártot hoznak létre. A

párt megalakításánál – mondta Andrássy – Bethlen húzta az időt, arra hivatkozott, hogy a kisgazdák

felbomlására vár, majd azt hangoztatta, hogy az antant inkább elfogadná Habsburg Ottót, mint az apját, IV.

Károlyt. Így próbált haladékot nyerni, ami a király idő előtti hazatéréséhez vezetett. A felelősök tehát azok, akik

a király számára csak szavakban – titokban – ígértek hűséget, de tettekben nem teremtették meg a bizalom

légkörét. Végül pedig fegyvert fogtak a királyra, és egy „szégyenparagrafussal” megfosztották trónjától –

hangoztatta Andrássy nemzetgyűlési beszédében.


„Régi szép emlékek”

Horthy Miklós, akinek politikai lelkiismerete valószínűleg nem lehetett teljesen nyugodt, a későbbiekben nem

igen nyilatkozott a királykérdésről. Nézete a korszak egészében jelentkező hivatalos kormányzati állásfoglalást

jelentette: a királykérdés megoldása nem időszerű. 1920 végén Sopronban tartott beszédében Horthy Miklós a

következőket mondta: „Mi valamennyien azt óhajtjuk, hogy a szent koronát régi dicsőségében ragyogva

láthassuk. Azonban mielőtt ezt a célt elérhetnénk, külső és belső megerősödésünk kérdését kell megoldanunk.

Aki ma időszerűtlenül felveti a királykérdést, megzavarja az ország békéjét, akadályozza az újjáépítést, és

megfoszt bennünket annak lehetőségétől, hogy a külfölddel jó kapcsolatba léphessünk.” 1937. december 20-án

Szolnokon e kérdéskörről hasonló módon szólva kijelentette, hogy a királyság intézményét meg kell őrizni, mert

az a nemzet életével összeforrott. Az e téren jelentkező függő kérdéseket „a nemzet hivatott szervei fogják majd

eldönteni, egy alkalmas időpontban.” Arról azonban ekkor sem tett említést, hogy ennek időszerűsége mikorra

várható.

A legitimizmusról pedig néhány hónap múlva – az Anschluß bekövetkezte után – meglehetősen lekezelő

sajnálkozással tett említést. 1938. április 3-án elhangzott rádiószózatában az Anschlußró1 Horthy kijelentette,

hogy „Ausztriának Németországgal történt egyesülése ránk nézve nem jelenthet mást, csak azt, hogy egy régi jó

barátunk, akit a békeszerződések lehetetlen helyzetbe sodortak, egyesült egy másik jó barátunkkal és hűséges

fegyvertársunkkal, azzal a Németországgal, amely mindig életre-halálra megbízható szövetségese volt

barátainak a történelem tanúsága szerint.” A legitimisták idegességére, mely a hitleri terjeszkedés tragikus

folytatásra és a restaurációs törekvések vereségére utalt, csak annyit mondott a kormányzó: „Régi szép emlékek

elmúlásán érzett méla bánaton nem lehet ugyan csodálkozni, de ez nem kelthet izgalmakat.”

Öröklődő kormányzói hatalom?

A királykérdés időszerűtlenségének hangoztatása utat nyitott Horthy Miklós kormányzói jogkörének fokozatos

kiterjesztése számára is. 1937-ben a kormányzó utódajánlási jogot is kapott, amit a közvéleményben olyan

felhangok követtek, hogy Horthy esetleg örökletessé kívánja tenni államfői hatalmát. Ez a vélekedés erősödött

fel, amikor a kormányzóhelyettesi cím létrehozása napirendre került. Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyezte,

hogy 1941. november 16-án közölte vele Horthy Miklós, hogy „hazára, továbbá a súlyos magyar- és

világhelyzetre tekintettel kormányzóhelyettes választásáról kíván gondoskodni. Akkori terve szerint a

kormányzóhelyettes utódlási joggal bírt volna, amit Bárdossy László, magyar királyi miniszterelnökhöz címzett

és nekem is megmutatott legmagasabb kormányzói leveléből, de magából a Kormányzó úr Őfőméltósága

szóbeli közléséből is világosan láttam. A Kormányzó Úr szavaiból azt is megértettem – írta Serédi Jusztinián –,

hogy erre a tisztre saját fiát: Horthy István államtitkár urat, a Magyar Államvasutak elnökét szemelte ki, mikor

nem csak képletesen mondotta, hogy akinek háza van, az azt akarja, hogy holta után a ház gyermekéi legyen,

hanem hozzátette, ő is így van a kormányzói tisztével, amelyet fiának szánt.”

Az országgyűlés 1942. február 19-én Horthy Istvánt közfelkiáltással kormányzóhelyettessé választotta. A

legitimista képviselők ellenérzéseit csillapította, hogy a könnyen befolyásolható idős kormányzó fia ismert volt

németellenes érzületéről. Továbbá a kormányzóhelyettességről rendelkező törvénybe nem került be az utódlási

jog.

Ismeretes, hogy Horthy István tragikus szerencsétlenség áldozata lett. Horthy Miklós ezt követően nem kívánta

betölteni a kormányzóhelyettesi tisztet. Ugyanakkor tudtával – vagy tudta nélkül – propaganda indult unokája

királlyá választása érdekében. Ezzel szemben a Kormányzó nem lépett fel nyilvánosan, bár erre többen –

közöttük a Hercegprímás is – kérték, ill. figyelmeztették.

A „dinasztiaalapítás” – amelyre irányuló törekvését Horthy Miklós a későbbiekben erősen tagadta, és

gyanúsításnak minősítette – feltehetően szándékától függetlenül sem sikerülhetett volna az akkori körülmények

között. Arról sem igazán Horthy tehetett, hogy a nemzetvezető „utód” Szálasi Ferenc lett. Hozzájárulását a

körülmények kényszerítették ki.

2. Képek


1. Horthy Miklós temetése Kenderesen

Ifjabb HORTHY István

Horthy Miklós temetése Kenderesen

1993. szeptember 4.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves magyar testvéreim!

Hálát adok a mindenható Istennek, hogy lehetővé tette, hogy szeretett hazánkban ma jelen lehetünk itt, együtt,

mint szabad emberek egy szabad hazában. Ennek a két szabadságnak a kialakulása tette lehetővé számunkra,

hogy teljesíthessük kötelességünket nagyapámmal szemben. Befejezte életének pályáját azzal, hogy földi

maradványait nyugalomra helyezzük szeretett hitvesével és ifjabb fiával, Miklóssal együtt. Itt Kenderesen, amit

annyira szerettek. Én is csatlakozom az édesanyám köszönő szavaihoz mindazoknak, akik ennek a napnak a

megvalósulásához hozzájárultak. Mélyen meghat, hogy ennyi résztvevőt látok itt ma összegyűlve. Csak azzal

tudom kimutatni hálámat és viszonozni azt, hogy megosztjátok velünk ezt a kegyeletes aktust, hogy elmondok

valamit a nagyszüleimről és Miki bácsiról, de különösen nagyapámról, úgy ahogy én ismertem. Amikor már

nem volt az események központjában, de szerényen élt száműzetésben.

Szerencsém volt, hogy életem első 12 évében egy házban laktam vele, asztalánál ülhettem és hallgathattam

elbeszéléseit. Játszhattam és beszélhettem vele minden nap. Akkoriban természetesnek vettem kedvességét,

nagylelkűségét, vidámságát, pozitív beállítottságát és érdeklődését az iránt, ami körülötte az egész világon

történt. De csak később, amikor kezdtem megérteni, hogy mi mindent tett és tapasztalt, tudtam értékelni azt,

hogy milyen rendkívüli egyén volt. Elveszítette az otthonát, hazáját, munkáját, minden tulajdonát és négy

gyermeke közül hármat. De egyetlenegyszer sem hallottam tőle panaszt vagy önszánalmat, mindig pozitív és

segítőkész maradt, egészen utolsó pár hónapjáig.

Jól emlékszem rá, amikor a háború után segített nagyanyámnak a háztartási munkákban, mialatt édesanyám

utazgatott Németországban, a Nemzetközi Vöröskeresztben munkát vállalva, hogy megszerezze számunkra a

mindennapi szükségleteket. Egyszerű, szerény ember volt a nagyapám és dacára a veleszületett természetes

méltóságának mindig megközelíthető volt és sosem elzárkózó. Emlékszem, egészen különleges jótéteményekre

mindkét nagyszülő részéről olyanok iránt, akik kevésbé voltak szerencsések, mint ők.

Életében nagy mozgatóerő volt még szeretete a hazája iránt és ragaszkodása ahhoz, hogy kötelességét teljesítse

legjobb belátása szerint. Kapzsiságnak nem volt ebben része. A birtok, amit elveszített 24 év után mint államfő,

nem volt több, mint amivel elkezdte. Mint egyedüli gyerek otthonos voltam a felnőttekkel, és számtalan családi

megbeszélést hallottam, amelyek nem voltak egészen nekem szánva. Azok alatt az évek alatt nem hallottam

nagyapámat gyűlölettel beszélni vagy rosszat mondani másokról, még azokról sem, akikkel véleménye éles

ellentétben volt.

Kérdezték tőlem, hogy antiszemita volt-e a nagyapám. Részemről ez elképzelhetetlen. Ő az embereket

érdemeikről ítélte meg, és nem hallottam tőle még célzást sem faji vagy társadalmi előítéletről.

Nem azért osztottam meg Veletek ezeket a megfigyeléseket, mert nagyapámat idealizálni szeretném. Emberi

lény volt, és ezért biztos hibázott. A tanulságokat, amelyeket ma le kell hogy vonjunk, nem a két háború közötti

évek vitapontjaiból vagy politikájából kell, hogy merítsük, hanem az ő emberi tulajdonságainak az értékeiből.

Tudom, hogy egy vitás időszakon megyünk keresztül, amikor megszabjuk az új Magyarország útirányát.

ilyenkor csábító megoldásokat és hasonlatosságokat keresni az utóbbi idők történelméből. De a háború közötti

évek problémái és megoldásai már nem időszerűek a mai Magyarországon. A világ teljesen megváltozott.

Nemcsak azzal összehasonlítva, ami a háború előtt volt, de még az utolsó tíz évben is. Fontos, hogy a

küszöbünkön ma nincsenek megtébolyodott birodalmak, hatalom és jólét ma már kevésbé függ határoktól és

hadseregektől, mint minőségtől, és a piacokat összekötő elektronikus főútvonalakhoz való hozzáférhetőségtől. A

hatalomnak és jólétnek ma kevesebb köze van szembesítéshez, mint éles eszű szövetkezésekhez. Amire

szükségünk van ma, az a demokrácia, stabilitás, emberi értékek, vállalkozói szellem és becsületesség. Hogy a

mai lehetőségeket kihasználjuk jobban, mint valaha, arra van szükség, hogy a magyarok érzéseikben

összefogjanak. A vita nagyon fontos, mert jobb megoldásokhoz vezethet, de nem szabad, hogy megengedjük,

hogy gyűlölethez és elszigeteltséghez vezessen. Elismerve azt, hogy nagyapám mennyire szerette

Magyarországot, nagyon fontos nekem, hogy a mai munkánk ne teremtsen válaszfalat és gyűlöletet a magyarok

között, de inkább a régi sebek gyógyulását. Ez az ok, amiért szeretnénk, hogy mi, akik ma itt vagyunk, azok felé

a honfitársaink felé forduljunk, akik ma nincsenek itt, azért, mert nagyapám történelmi szerepét illetően eltér az


ő értelmezésük a mienktől. Szeretném őket szeretettel és kölcsönös megbocsátással belevonni érzéseinkbe.

Hazánk újra felépítésével kapcsolatban inkább azokra a lehetőségekre gondolva, amit a jövő tartogat, mint a

múlt szerencsétlenségeire. Mindenesetre ma nem a mi dolgunk azt megítélni, hogy milyen jól vagy milyen

rosszul látta el nagyapám a munkáját, mint kormányzó. Én hiszem, hogy nem rajtunk áll, mint emberi lényeken,

hogy tudhassuk mi lett volna, ha másként cselekedett volna, sem az, hogy milyen kényszereknek volt kitéve,

vagy hogy mi lakozott a szívében.

Nem fejezhetem be anélkül, hogy ne mondjak valami nagyanyámról és nagybátyámról. Úgy emlékszem

nagyanyámra, mint aki meglepően gyönyörű volt. Belsőleg és külsőleg. Egy ragaszkodó, hű feleség, anya és

nagyanya. Akik ismerték, szerették. Amikor meghalt, meglepetésemre kaptam egy levelet egy iskolatársamtól,

aki többször jött velem játszani, amikor 10 évesek voltunk. Azt írta, hogy a nagyanyám olyan mély benyomást

tett rá, hogy sohasem tudja elfelejteni. Miki bácsi egy fontos barátom volt, amikor kezdtem felnőni. Emlékszem

nagy életkedvére, szellemességére és kihasználom ezt az alkalmat, hogy megköszönjem neki sok kedvességét és

barátságát. Kérjük, hogy az Isten bocsássa meg bűneiket és jótetteikhez mérten adjon nekik egy helyet a

túlvilágban. Úgy legyen!

2. Képek


1. Udvari utazások

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

FRISNYÁK Zsuzsa

Udvari utazások

1994. november végéig tart nyitva a budapesti Közlekedési Múzeum új kiállítása „Királyi vonatok, udvari

utazások” címmel. Cikkünk szerzője, aki egyben a kiállítás rendezője is, alábbi írásával bevezeti olvasóinkat a

királyi utazások „titkaiba”.

1897-ben a szociáldemokrata párt pécsi előkészítő bizottsága elhatározta, hogy az általános szavazati jog

érdekében békés felvonulást rendez. A helyi rendőrfőkapitány a kérést elutasította. A közvélemény nem

tudhatta, hogy ugyanebben az időben utazik át a város pályaudvarán II. Vilmos császár, s a tüntetést biztonsági

okból nem engedélyezték. Udvari utazások lebonyolításának általános elve: a legkisebb zavargásra okot adó

eseményt is el kell kerülni, minden merényletkísérletre utaló jelzést komolyan kell venni.

A király utazásainak szervezője a főhadsegéd, az uralkodó utazását ő táviratozta meg a minisztertanácsnak. A

minisztertanács a belügyminiszter hatáskörébe utalta az ügyet. A belügyminiszter írásban értesítette a fővárosi

rendőrfőkapitányt, az illetékes csendőrkerületi parancsnokságot és a közlekedési tárca miniszterét. A

közlekedési miniszter írt a MÁV Igazgatóságának. Ők értesítették az illetékes üzletvezetőséget. Az

üzletvezetőség összeállította, vagy megkapta az udvari vonat menetrendjét. Az udvari menetrendet szétosztották

az érintett állomásfőnököknek, s az udvari vonattal egy időben közlekedő vonatok vezetőinek. A

belügyminiszter révén értesültek az utazásról az illetékes főispánok és a főpolgármester. A fővárosi

rendőrfőkapitány a gyanús személyek kiszűrésére kirendelte a titkosrendőreit, a csendőrparancsnok

mozgósította a csendőröket. Beindult a biztonsági gépezet.

Merényletek, balesetek

A vasúti utazások addig nem ismert mértékben tették sebezhetővé az uralkodókat. 1865-ben, 1880-ban az olasz,

1879-ben az orosz udvari vonat ellen kíséreltek meg sikertelen merényletet. Merényletre a legkönnyebb

lehetőséget a vasúti pálya kínálta. A robbantások, kisiklatások megakadályozására Európa-szerte biztonsági

rendszabályokat vezettek be. A legszigorúbb biztonsági szabályok Oroszországban voltak. 1880–1900 között a

cár utazásai alatt a vasúti pálya teljes hosszában minden 10–20 méteren egy katona vigyázta a pályát. Ezzel

szemben Viktória királynő utazásainál csak 270 méterenként állt egy vasúti felügyelő. Az is általános volt, hogy

az udvari vonat előtt egy mozdony haladt.

Magyarországon az uralkodó utazásainál nem őrizték katonák a pályát. Nálunk a pálya szigorú vizsgálatára

helyezték a hangsúlyt. A vasúti pályaőrök, pályafelügyelők végigjárták a szakaszukat, útra és újra ellenőrizték a

sínek és a talpfák, a váltók állapotát. A csendőrök kivonultak a vasúti átjárókhoz. Lezárták a pályaudvari

peronokat és várótermeket. A merényletek megelőzése érdekében az udvari vonatok menetrendje a legszigorúbb

szolgálati titkok közé tartozott. Az udvari vonat előtt normális esetben nem haladt mozdony, de például a Széll-

kormány elleni obstrukció idején (1903) ezt is elrendelték.

Ferenc József ellen vasúti merényletet nem kíséreltek meg, habár a sajtó több esetben is cikkezett erről. Például

1893-ban a király Arad megyei utazása kapcsán merényletkísérletet „leplezett le” a sajtó. Ekkor egy talpfából

hiányzott 3 lekapcsoló szegecs. Egy újságíró ezt a hiányt összekapcsolta a helybéli pópa prédikációjával és a

közelgő királyi átutazással. Máris kész volt a műbotrány.

Az udvari utazásoknál a csendőrség a merényletektől, a vasutasság a balesetektől rettegett. A balesetek,

vonatkisiklások a favázas kocsiszekrények idejében sokkal véresebbek voltak, mint manapság, s emiatt a

félelem is nagyobb volt tőlük. Egy alkalommal József főherceg szalonkocsiját egy figyelmetlenség miatt nem

sikerült a vonathoz csatolni. A nagy zajra felriadt alvó főherceg megijedt és azt hitte, hogy baleset történt. A

kocsi ablakához rohant és ki akart ugrani. Alig tudták megakadályozni ebben.

Tiszta egyenruha, piros szőnyeg

Amikor az udvari vonat elindult, már minden vasúti alkalmazott tiszta egyenruhában feszített. Leállították a

pályaudvarokon a vonatmozgásokat, tolatásokat. Felfűtötték a tartalékmozdonyt. Az állomásfőnökök

legmegbízhatóbb embereiket állították szolgálatba. A távírókészülékhez a legnagyobb tapasztalatú távírászt


ültették. Rendbe szedték az állomás környékét, az idegeneket eltávolították. Mindezen tevékenységek a

legnagyobb titokban zajlottak le, bár megszámlálhatatlanul sok ember tudott részleteket.

Az udvari utazások között különbség volt. A király magánútjai kisebb felhajtással, gyakorlatilag a hivatalos

fogadások mellőzésével történtek. A hivatalos utak alkalmával az udvari vonatot külön feldíszítették. Az udvari

utazásokkal együtt járó kellékek: a piros szőnyeg, az udvari váróterem, illetve ahol ez nem volt, az udvari sátor.

A piros szőnyeget minden olyan állomáson leterítették, ahol a vonat megállt. A szőnyegnek pont oda kellett

esnie, ahol a király leszállt a vonatról. Ezt a következőképpen tudták elérni. Hajszálpontosan lemérték a király

termeskocsijának lépcsőjétől a mozdony elejéig eső távolságot. Ezt a hosszt minden állomásra megtáviratozták.

Az állomásokon leterítették a szőnyeget, majd lemérték az adott távolságot. Erre a pontra egy zászlós őrt

állítottak. Az udvari mozdonyvezető ennél az őrnél állította meg a vonatot.

Magyarországon 1846 és 1914 között összesen 41 különféle célú udvari kocsit építettek. Többségük a kíséreté

és a személyzeté volt. Udvari poggyászkocsik, kalauzkocsik, konyhakocsik kísérték a királyt vagy a királynét.

Komplett udvari vonatot 1884-ben és 1896-ban készíttetett a MÁV. A millenniumi vonat bevallottan azért

készült, hogy „lepipálja az osztrák udvari vonatot. Ezt a célt sikerült is elérni.

Alvás, ivás, mosdás, árnyékszék

Az utazás az udvari vonattal igen kényelmes volt. A testi szükségletek (alvás, evés, tisztálkodás stb.) minél

komfortosabb kielégítése mellett alapkövetelmény volt a zajtalan kocsifutás biztosítása. Ez igen nehéz feladat,

mert a gőzmozdonyok és favázas kocsiszekrények idejében a vasúti utazás sokkal zajosabb volt, mint manapság.

A zajszint csökkentése érdekében az 1896-os udvari vonat kocsijainak padozatát 4 mm vastag ólomlemezzel

borították be, erre filc-, linóleum- és padlószőnyeg-borítás került. A frakkos, cilinderes mozdonyvezető csak

kivételes esetben használhatta a gőzsípot, az állomásokon tilos volt kikiáltani az állomás nevét, meghúzni az

állomási harangot. A királyi termeskocsi hálótermében kettős ablakok és zsaluzat szűrte ki a külvilág zaját és

biztosította Ferenc József nyugodt álmát. A menetrend a király alvási szokásaihoz igazodott. Bécsből vagy

Budapestről akkor indult az udvari vonat, amikor a király lefeküdt. Kora reggel, amikor felkelt, a vonat

megérkezett a célállomásra. Egy visszaemlékezés szerint Erzsébet a mozgó vonaton nem tudott elaludni, ezért

még a vonat indulása előtt lefeküdt.

A király leggyakrabban a Budapest–Bécs, Budapest–Gödöllő vonalon utazott. Ezeknél a rövid, megszokott

utazásoknál semmilyen előkészületet nem tettek az ellátásra. Egészen addig, mígnem egy alkalommal a

császárnak kedve támadt egy pohár konyakra. A főhadsegéd ettől kezdve minden útra egy üveg francia

konyakot, egy üveg müncheni sört és egy üveg magyar vörösbort vitt magával. Erzsébet szalonkocsijában egy

„czukrászda” szakaszt is elhelyeztek.

Fürödni sem a magyar, sem az osztrák udvari vonatokban nem lehetett. Műszakilag ennek megoldása nem

jelentett volna gondot, hiszen ekkor már a Moszkva–Vlagyivosztok közötti Szibériai expresszen már lehetett

zuhanyozni. A századforduló előtt afrikai, ázsiai udvari vonatokban fürdőszoba volt. Elgondolkodtató, hogy a

rengeteget utazó és szépségét gondosan ápoló Erzsébet saját tulajdonában álló szalonkocsijaiba miért nem

építtetett fürdőszobát. (Európában vasúti személykocsiba először csak 1907-ben építettek fürdőszobát, akkor is

egy betegszállító kocsiba.) Habár fürödni a király, illetve a királyné szalonkocsijaiban nem lehetett, mosakodni

természetesen igen. Az 1896-os udvari vonatba márványlapos mosdót építettek be, billenő ezüst mosdótállal.

A MÁV első, 1871-es készítésű udvari kocsijában a király és a királyné számára még közös árnyékszék volt. A

1884-es, 1896-os udvari vonatokban már vízöblítéses, majolika kagylójú illemhelyeket építettek. A király

millenniumi szalonkocsijában már 3 illemhely volt. Az egyik a királyé volt, a másik a mindig a királlyal utazó

főhadsegédé (gr. Eduard Paar). A harmadik WC elhelyezése a legérdekesebb. A királyi szalonkocsiban az

udvari vadász fülkéjében utazott egy szolga, akinek a feladata többek között a szalonkocsi hőmérsékletének

szabályozása volt. Számára a felhajtható párnázott ülése alá építettek be egy „closet-berendezést”. Az 1896-os

udvari vonat anyagfelhasználási leírásából kitűnik, hogy éjjeli edényt csak a személyzeti kocsikba helyeztek el.

Mozdonyvezető cár

Négy olyan történet ismert, amely Ferenc József magyarországi vasúti utazásaival kapcsolatos. E lojális,

szervilista, szellemtelen történetek mindegyike arról szól, hogy milyen ballépéseket követtek el a szolgálatban

lévő vasutasok. Egy vasúti gyakornok egyszer bemutatkozott a királynak, egy szolga meghúzta az állomási

harangot stb. Ezeket a hibákat Ferenc József jóindulattal elnézte. A történetekből egyvalami azonban hiányzik:

az emberi reakció. Bár az anekdoták leírói mindig látni vélték a császári arcon a mosolyt, az elnéző türelmet, a

jóindulatot, Ferenc József résztvevője, nem pedig szereplője a történetnek. Az emberi motívum hiánya még


feltűnőbb, ha elolvassuk azokat a történeteket, melyek más uralkodók magyarországi utazásairól szólnak.

Például a bajor király vendégül látta a vonatát kísérő vasutasokat.

Kétségtelen, hogy a vasutasok kedvence Ferdinánd bolgár cár volt. A szenvedélyes mozdonyvezető hírében álló

cár, még magánutazásai esetében is hajlandó volt fogadni az üdvözléseket: „Teljes hivatali díszben személyesen

tisztelegtünk segédemmel együtt a királyi vonat előtt, őfelsége a szalonkocsi egyik ablakából gyöngéden

viszonozta tisztelgésünket. Vodiczán a díszes határlobogót felvonattam ezen alkalomra, amidőn a kirendeltség

teljes díszben ott is tisztelgett. Ez alkalommal a király és a királynő a kocsi leeresztett ablakán keresztül

kitekintve, kézlegyintéssel viszonozták a címeres lobogójú tisztelgést.” – Ilyen beszámolókat nem írtak Ferenc

Józsefről.

2. Képek

história 1994-07 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1994-07 minden jog fenntartva....

Documents