tankonyvtar.hu · web viewhistória 1980-04 história 1980-04 minden jog fenntartva. bármilyen...

História 1980-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1980-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Hogyan került Magyarország a Habsburg Monarchiába? ...................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 71. Az önálló erdélyi állam elsõ országgyûlése ............................................................................ 72. Képek ...................................................................................................................................... 9

3. ....................................................................................................................................................... 121. A herceg. A. W. Kaunitz, az államférfi ................................................................................. 122. Képek ................................................................................................................................... 14

4. ....................................................................................................................................................... 171. Népek és nemzetek a Monarchiában .................................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 20

5. ....................................................................................................................................................... 221. Széchenyi és az Al-Duna szabályozásának kezdete ............................................................. 222. Képek ................................................................................................................................... 26

6. ....................................................................................................................................................... 271. Mária Terézia évforduló Ausztriában ................................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 28

7. ....................................................................................................................................................... 311. V. Henrik és III. Richárd. A jó és a rossz király Shakespeare drámáiban� � � � ............................ 312. Képek ................................................................................................................................... 33

8. ....................................................................................................................................................... 371. Kik voltak a szabadkõmûvesek? .......................................................................................... 372. Képek ................................................................................................................................... 40

9. ....................................................................................................................................................... 431. Egy ejtõernyõs akció 1941-ben ............................................................................................ 432. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 471. Modern lakásépítés a harmincas években ............................................................................ 472. Képek ................................................................................................................................... 49

11. ...................................................................................................................................................... 521. Vármegyei tisztségviselõk a középkorban ........................................................................... 522. Képek ................................................................................................................................... 54

12. ..................................................................................................................................................... 561. Egyiptomi ételek, italok ....................................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 57

13. ..................................................................................................................................................... 601. Csalánfõzelék ....................................................................................................................... 60

14. ..................................................................................................................................................... 611. Politika könyvvel és purgatóriummal. Kollonich Lipót a Habsburg- abszolutizmus szolgálatában ................................................................................................................................................... 612. Képek ................................................................................................................................... 64

15. ..................................................................................................................................................... 661. A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása 1849 után ............................................................ 662. Képek ................................................................................................................................... 68

16. ..................................................................................................................................................... 701. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny negyedszázada ......................................... 70


História 1980-04

17. ..................................................................................................................................................... 721. Tisztelt Szerkesztőség .......................................................................................................... 72


1. Hogyan került Magyarország a Habsburg Monarchiába?KOSÁRY Domokos

Hogyan került Magyarország a Habsburg monarchiába?

A most végéhez közeledő esztendő világszerte ismét felhívta a figyelmet a Habsburg-birodalom történetére. Mária Terézia halálának, II. József trónra lépésének (1780) évfordulója alkalmával Európában tudományos konferenciákon, folyóiratokban, reprezentatív történeti monográfiákban tudósok tesznek számvetést a kontinens egykori – 1918-ig – legnagyobb államalakulatának múltjával; népszerű kiadványokban, emlékműsorokban, monumentális kiállításokon pedig milliók számára idézik fel a kultúra immár modern, intézményes szolgáltató ipara, a Habsburgok több évszázados közép- és kelet-európai uralmának egyes részleteit, a koronáik alá tartozott országok történetét. A Habsburg-család négyszáz éven át viselte a magyar koronát, s Magyarország a Monarchia összeomlásáig (1918. október) változó erősségű államjogi szálakkal kötődve, állami önállóságának változó szintű megtartásával a Habsburg birodalom része volt. Természetes, hogy nemzeti múltunk, történeti fejlődésünk bemutatásában mindig központi kérdés maradt elhelyezkedésünk megítélése Európa e sajátos államalakulatában.

Minden történetírás nehezen szabadul értékítéleteiben azoktól az érvrendszerektől, szempontoktól, melyeket a hajdani politikai harcok résztvevői dolgoztak ki a maguk érdekeinek védelmében. A felbomlott Monarchia területén létrejött államok történetírásai – így a magyar polgári történetírás is – még évtizedek múltán is gyakran nem tesznek mást, mint további „történeti érveket” sorakoztatnak az évszázadokkal azelőtti vitapartnerek ellen vagy mellett. – Ugyanakkor a Habsburg Monarchia bemutatása, mint a történeti képalkotás, minden időben ki volt téve az aktuális politikai ideológiák összecsapásának is: a belőle kivált nemzetek történetírása – mintegy a nemzeti fejlődés 20. századi reneszánszát átélve – a korábbi nemzeti küzdelmeket, a nemzeti elnyomást állította előtérbe; a német fasizmus elleni történeti-politikai propaganda a maga progresszív politikai céljaihoz a Monarchia történetében elsősorban a kelet-európai kis népek fenyegetettségét és a német veszély állandóságát igyekezett hangsúlyozni. És már a mi korunk történeti gondolkodásának, a térség mai megoldatlan kérdéseinek történeti tükörképe az a maradék nosztalgia, amely a Monarchiában mintegy nemzeti ellentétektől mentes képződményt keres – és talál – elsősorban. S míg az osztrák történetírás egy része megteremti a nemzeti büszkeségnek hízelgő mintegy „nemzeti uralkodóház” történetileg torz képét a Habsburgokról, addig egyes polgári felfogások a Monarchia nemzetekfelettiségét éppen azért hangoztatják, hogy a mai utódok egymás közötti vitáinak centrifugális erejét növeljék.

A magyar történetírás igen sokat tett az elmúlt évtizedekben azért, hogy ezen aktualizálásoktól megszabaduljunk. A Habsburg Monarchiát – mind létrejöttében, mind fennmaradásában – az európai feudalizmus gazdasági-társadalmi törvényszerűségeinek termékeként értékeli. Túlkerülve a kuruc–labanc leegyszerűsítő beállításokon, felhívja a figyelmet az egyetemes történeti tényezők a nemzetközi körülmények, ugyanakkor a térségben államalakulatokat teremtő és bomlasztó nemzeti mozgalmakra; s nem utolsósorban arra a társadalomformáló erőre, amelyet a feudális keretekből kiszabaduló parasztság és munkásság képviselt...

S hogy e szándék sem mentes az aktuális szempontoktól? Ki tagadhatná? De vajon tehet-e többet reális nemzeti önismeretünk kialakításáért a történész, mint rámutat a térség kis népei mai gondjainak közös eredetére, ösztönöz a közös megoldás keresésére.

G.

A válasz látszólag a vetélkedők szintjén, igen egyszerű. A mohácsi katasztrófa és II. Lajos király halála után Magyarország és Csehország trónja, dinasztikus szerződés értelmében, 1526-ban sógorára, Habsburg Ferdinánd osztrák főhercegre szállt.

Csakhogy e válasz még nyitva hagy egy sor további kérdést, amelyre az ilyen eseménytörténeti adatok önmagukban nem, hanem csak a fejlődés folyamatába, összefüggéseibe illesztve válaszolnak.

Kelet-Közép-Európa országait a 15–17. század fordulóján a nemzetközi politikában két, egymásnak ellentmondó, fő vonás jellemezte. Az egyik az volt, hogy mindegyiket fenyegette, ha nem is egyformán, a közös török veszély. Ez a nyomás nagy szerepet játszott abban, hogy különböző változatokban már előzőleg is dinasztikus uniók jöttek létre köztük. A másik viszont, éppen ellenkezőleg, az volt, hogy eltérő érdekeik


messzemenően akadályozták a közös veszedelem elleni összefogást. Sőt ellentéteiket még inkább fokozta az a versengés is, hogy miként, melyik uralkodóház vezetésével jöjjön létre az a dinasztikus unió, majd ennek nyomán az a nagyobb, összetett, soknemzetiségű monarchia, amelynek kialakulása felé tartott ez az egész folyamat.

A feudális kori uralkodóházaknak persze mindenütt közös vonása volt a hatalmi, terjeszkedési ambíció, amelyet házasságok, politikai manőverek, szövetségek és háborúk változatos módszereivel próbáltak valóra váltani. Itt, a Duna és a Visztula zónájában azonban e kaleidoszkóp sokszínű játékából már a 14. század vége óta egyre szembetűnőbben kezdett egy olyan visszatérő, állandósuló tendencia kibontakozni, hogy az osztrák tartományok, Cseh és Morvaország, Szilézia, Lengyelország és Magyarország, illetve kettő-három ezek közül, többféle változatban, közös uralkodó alatt, dinasztikus unió formájában egymáshoz kapcsolódjék.

Az egymással versengő dinasztiák közt eleinte, nem sokáig, jelentős szerepet vitt a Luxemburgi ház, amely elnyerte a német–római császári méltóságot is. Ma már tudjuk, hogy Zsigmond, „a király, a császár”, ha a magyar nemesi hagyományban nem is volt népszerű, elsőrendű szerepet vitt Magyarország erődített, déli védővonalának kiépítésében a török ellen. Utána Albert, majd később, a 15. század közepén, annak fia, V. László a magyar trónon már a Habsburg-házat képviselte, bár nem oly kihatásokkal, mint utóbb. Közben a lengyel–litván összetett monarchia élén felemelkedő Jagelló-ház is elküldte Magyarországnak az első királyt, I. Ulászlót, aki, tudjuk, 1444-ben, a török ellen vívott várnai csatában végezte életét.

Bécs, Prága, Krakkó és Buda a központ-jelöltek e politikai színpadon, amelyet a török roppant nyomása szorított egyre feljebb, északnyugat felé. A délebbre fekvő, balkáni országokat már elvitte, vagy alámosta az áradat. A középkori szerb királyság örökségét, utolsó bástyaként Belgrád, azaz Nándorfehérvár képviselte a magyar védővonal kulcspontjában. A román fejedelemségek pedig, ha időnként még el is fogadták hűbérúrnak a magyar, illetve a lengyel királyt, ténylegesen mindinkább a török függésében, a nagyobb erők közé szorultak keserves helyzetében éltek.

A 15. század második felében, Mátyás személyében, egy új dinasztia, a Hunyadi-ház próbálta az összetett monarchiát a saját irányításával létrehozni és egyben erejét a két másik, régebbi riválissal: a Habsburgokkal, és a Jagellókkal összemérni. Mátyás tisztában volt azzal, hogy a török elleni védelem roppant katonai és pénzügyi terheit csak egy szélesebb, erősebb bázis élén viselheti. Apja balkáni hadjáratai megmutatták, hogy ilyesmit délen nem találhat nándorfehérvári győzelme (1456) viszont időt adott az új kísérlethez. Mátyás eleinte, 1463-ban még kénytelen volt elismerni Habsburg III. Frigyes utódlási jogát Magyarországra. Végül azonban már Bécs volt az ő kezében miután a Jagellókkal is megvívott Csehországért és megszerezte a gazdaságilag, pénzügyileg fejlett Sziléziát. Még a német–római császári méltóságot is szerette volna a Habsburgoktól elvitatni. Halálával azonban a Hunyadi-ház e kísérlete 1490-ben véget ért.

A megmaradt két rivális: a Habsburgok és a Jagellók közül most három és fél évtizedig az utóbbiakra került sor. II. Ulászló (1490–1516), majd II. Lajos (1516–1526) alatt egy kézen maradt Magyarország és Csehország, és ugyancsak a Jagelló-ház más tagjai, közeli rokonok, testvérek uralkodtak Lengyelországban is. Ne feledjük, hogy Lengyelország ekkoriban területileg Európa egyik legnagyobb állama volt. Hozzátartozott Litvánia, sőt Ukrajna nagy része is a Fekete-tengerig, bár annak partvidékéről a török–tatár támadások már kezdték visszanyomni. A Jagelló-ház tehát potenciálisan igen nagy erőt képviselt, és belső egyetértését sem zavarták különösebb incidensek. Ha helyzete mégsem volt zavartalan, és ha a cseh–magyar oldalág a lengyel főágtól egyre kevesebb támogatásra számíthatott, az egyrészt az anarchikus rendi befolyás kelet-európai erősödéséből, másrészt Lengyelország más irányú külpolitikai nehézségeiből következett.

A központosítást, a fejedelmi hatalom erősítését, amellyel Mátyás és részben a Habsburg-ház próbálkozott, a Jagelló-országokban visszaesés, illetve rendi előretörés követte. Ez nemcsak a belső kormányzást akadályozta közmondásosan, hanem azt is, hogy a perszonálunió, az uralkodó közös volta, puszta formalitásból valóban az összetett monarchia felé fejlődjék tovább és így lehetővé váljék több ország erőinek együttes, közös bevetése is. Így azonban, ha például II. Lajos magyar király segítséget óhajtott kapni, két évvel Mohács előtt, saját másik országától, Csehországtól, a prágai országgyűlésre mintha külföldről volna szó, követet kellett küldenie, akinek szavát azután a cseh rendek, ha éppen akarták, esetleg megfogadták.

I. Miksa császár pedig, a rivális Habsburgok élén, felismerte, hogy a Jagellókat úgy tudja két, sőt több tűz közé szorítani, ha fő ellenfeleikkel: keleten az orosz cárral, északon pedig a német lovagrenddel fog össze. A manőver sikerrel járt. Az orosz háborús tapasztalatok nyomán, I. Zsigmond jobbnak látta egy külpolitikai fordulat útján megegyezést keresni riválisával. Ez történt 1515 nyarán a bécsi kongresszuson. A megegyezés lényegében véve Kelet-Közép-Európa befolyási övezeteinek újrafelosztását eredményezte a két versengő dinasztia között. Eszerint Miksa felhagy a cár és a német lovagrend támogatásával. A Jagelló-ház tehát meg szabadult a


bekerítéstől, viszont belemegy abba, hogy II. Ulászló gyermekei és a Habsburg császár unokái kettős házassági szerződést kössenek, vagyis hogy Magyarországon és Csehországban ezentúl elsősorban a Habsburgok befolyása, majd adott esetben utódlása érvényesüljön. Ezzel együtt tovább erősödött Magyarországon a Habsburgokat támogató délnémet kereskedőtőke, közelebbről a bécsi találkozót is finanszírozó Fugger-ház gazdasági befolyása is.

A fordulat velejárója volt, hogy I. Zsigmond elejtette magyarországi pártfogoltját és sógorát, Szapolyai Jánost, akinek törekvéseit a Habsburg-befolyással szemben addig támogatta. Szapolyai nehezen nyugodott bele a változásba, ezt azonban, mivel egész Kelet- Közép-Európa nemzetközi erőviszonyainak alakulásából következett, belső pártharcokkal nem fordíthatta vissza. Sőt azokkal még inkább a Habsburgok felé taszította a budai udvart.

A Jagelló-ház magyarországi uralmának 36 éve alatt mindinkább alulmaradt riválisával, a Habsburg-házzal szemben. Most már nemigen volt reménye arra, hogy itt az uniós törekvéseket valami formában ő vezesse. Annak tehát, hogy 1526 után – midőn a középkori Magyarország elbukott –‚ a riválisait maga mögött hagyó Habsburg-ház vezetésével jött létre egy összetett, soknemzetiségű monarchia, előkészítő mozzanatai már előbb is megfigyelhetők. És nemcsak a magyar politikában, hanem egész Kelet-Közép-Európa erőviszonyainak alakulásában. A kérdés inkább csak az volt, hogy Magyarország miként kapcsolódik e monarchiához.

A Habsburgok pozícióinak erősödését, ha nem is ilyen perspektívából, természetesen a régebbi magyar történetírás is észrevette. Fel is panaszolta nem egyszer, nem is indok nélkül, a Habsburg-ház uralmi, terjeszkedési ambícióit, vagy éppen agresszív szándékait. Megállapításait azonban sok igazság mellett egy alapvető szemléleti hiba jellemezte. Ez a nemesi hagyományokkal amúgy is erősen átitatott polgári történetírás ugyanis a régmúltat is a 19. század második felének szemszögéből nézte. Egy olyan, gyökeresen más időszakéból, amelyben a török már régen nem fenyegető hatalom volt, hanem az, amely befogadta Kossuthot és menekvő társait, és amely a cári Oroszországgal szemben állt. Annál létezőbb hatalom volt viszont a Habsburgoké, amely véres bosszút állt a szabadságharcért és abszolutista elnyomással próbálkozott. A hamis aktualizálás azonban, mint számos példa jelzi, igen félrevezető a történelemben.

Akkor, a 16. század elején, vitathatatlanul a török volt a legsúlyosabb, a katasztrofális veszély. A Habsburg-ház pedig, minden negatívumával együtt, a dinasztikus unió, a kialakuló összetett monarchia, vagyis az akkor lehetséges védelmi forma soron lévő várományosa. Magyarországnak, ha a törökkel szemben már gyönge volt, mint ahogy az volt, hiszen a déli védővonal költségeit egymaga még békeidőben sem tudta fedezni, akkor, miután Lengyelország is félreállt, végső fokon e változat valamilyen formájával is komolyan számot kellett vetnie. Annyival is inkább, mivel a másik oldalon, ha százados hagyományait – nem könnyen – feladja, nem várta elfogadható alternatíva. Az az alávetettségbe szorító, felmorzsoló tendencia ugyanis, amely török részről előzőleg is mindenütt szakaszosan, fokonként érvényesült, már akkor is megfigyelhetően kétféle függési formát produkált. Az egyiket, a közvetlen megszállást, hódítást, a török általában véve a támadás fő irányába eső, frontközeli vidékeken alkalmazta, legutóbb Szerbiában. A másik, valamivel „kedvezőbb” változat, a vazallus kis államé, a szultáni kegytől függő önállóság, a valamivel kevésbé exponált részeken, így a román fejedelemségekben alakulhatott ki. Mivel azonban a frontiránytól távolabb Magyarországnak csak keleti része, Erdély esett, ettől nyugatra pedig már az exponált, front melletti rész terült el, eleve valószínűtlen volt, hogy régi egységét és integritását a török függőségben megőrizheti éppen az a Magyarország, amelyet a török oly hosszú időn át oly nagy és veszedelmes ellenfélnek talált. A szétszakadás veszélyét csak fokozta, hogy a Habsburg hatalom mindezt nyilván nem nézi tétlenül, hanem saját utódlási jogát próbálja érvényesíteni és mindenképpen azon lesz, hogy legalább egy jókora határzónával saját védelmét biztosítsa. Ezek után az egységes, ép Magyarország, a szultán kegyéből, több-kevesebb önállósággal az oszmán hatalom oldalán, mind az egykorú politikában, mind olykor a későbbi irodalomban bizony az ábrándok közé sorolható. Különösen a mohácsi katasztrófa után.

Mindezt az összetett monarchia lehetséges formáival együtt végiggondolva látni, hogy a Habsburg-megoldás fő veszélye, a hagyományos panaszoktól eltérően, akkor sem az volt, hogy a Habsburg-hatalom túl nagy erőkkel igyekszik Magyarországot megszerezni, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy nem lesz elég erős és elég hatékony ahhoz, hogy Magyarország egészét tudja a maga számára biztosítani, a déli védővonallal együtt. A veszély abban az eshetőségben állt, hogy a Habsburgok, egyrészt a roppant török nyomás, meg a várhatóan nem csekély Szapolyai-párti magyar ellenállás, másrészt pedig nagy nyugati lekötöttségeik miatt az országból, az egész helyett, csak annyit tudnak maguknak biztosítani, amennyire Ausztria saját, közvetlen védelméhez feltétlenül szükségük van. A fő kérdés éppen ez volt: marad-e Magyarország, az új uniós alakzaton belül, olyan teljes ország, amely önálló súllyal, jelentős egységként tud érvényesülni, vagy lesz alárendelődő, rosszul illeszkedő, elégedetlen töredék csupán, vagy éppen mindössze egy újabb Nándorfehérvár, ezúttal Bécs előterében?


A Habsburg-ház pozíciója ugyanis éppen akkoriban, és talán itt volt a legellentmondásosabb. Az egyik oldalon V. Károly császár – megválasztása (1519) után – valóban szinte világra szóló birodalmat tartott kezében, Spanyolországtól és annak újvilági kolóniáitól kezdve Nápolyon, Németalföldön át a német–római birodalomig. Csak hogy e nehezen kezelhető hatalmi együttes és a nagy rivális: Franciaország közt már 1521-ben megindult az évszázados, minden erőt felszívó küzdelem. V. Károly számára ez volt a legfontosabb. Utána jött a földközi-tengeri török terjeszkedés feltartóztatása, s csak utolsó helyen a keleti, Duna vidéki török előnyomulás ügye. Így aztán a másik oldalon Ferdinánd, az osztrák tartományok élén, de alapjában véve igazi hatalom nélkül, alárendelt pozícióban, nem egyszer javasolta hiába, nagyhatalmú bátyjának, hogy Magyarországnak segítsenek. Utóbb, a 16. század második felében, szétvált a spanyol és az osztrák Habsburg-hatalom, és a császári méltóság is Ferdinándra és utódaira szállt. Azonban a közben már létrejött, kész tényeken, a török hódításon, Magyarország megosztottságán, keserves felőrlődésén a két hatalom között, az erőviszonyoknak csak az az átbillenése változtathatott, amely a török kiűzését eredményezte a 17. század végén és a 18. század elején, midőn az egykori Magyarország délkeleti részei is tartós érvénnyel követték a többit a Habsburg monarchiába.

2. Képek


1. Az önálló erdélyi állam elsõ országgyûléseBARTA Gábor

Az önálló erdélyi állami első országgyűlése

1544. július 2-án a Gyulafehérvárott idéző Izabella özvegy királyné augusztus 1-re, Tordára hívta meg az uralma alatt álló vármegyéket és városokat. Sem maga az országgyűlés, sem annak helyszíne nem volt szokatlan. Az erdélyi rendek legszívesebben ebben a városban tartották gyűléseiket (1540 óta hat ízben). Szokatlan, sőt rendkívüli volt viszont, hogy a királyné levele nem csak az ún. „három nemzet”-et (az erdélyi magyar nemességet, a szászokat és a székelyeket), hanem a szűkebb értelemben vett Magyarország keleti megyéit is megjelenésre szólította fel. Magyar országgyűlés ugyanis még soha sem ült össze Erdélyben.

A magyar rendi társadalom politikai-jogi rendszerének legfontosabb sarkköve az országgyűlés, a diéta volt. E tanácskozásokon olyan fontos dolgokról döntöttek, mint a törvényalkotás, vagy az adók megajánlása.

A régi magyar királyság néhány területe nagyfokú önállóságot élvezett: a horvát s szlavón „társországra” pl. a magyar országgyűlés határozatai csak részben voltak érvényesek. Erdély azonban nem tartozott ezek közé. Saját tartományi gyűlései csak a helyi ügyekbe szólhattak bele; a politikai, pénzügyi, törvényalkotási jogkör a magyar országgyűlésre tartozott. A vajda kinevezett királyi tisztviselő volt, többnyire valamely, nem is Erdélyben birtokos magyar főúr, akit az uralkodó tetszése szerint leválthatott, s aki sokszor a vajdasággal egy időben budai kormánytisztségeket (pl. országbíróságot) is betöltött.

A török veszély és az ország széthullása (1526–1541) a magyar társadalom szerkezetén alig változtatott, de az életét szabályozó kereteket alaposan szétzilálta. Az ellenkirályok külön-külön nevezték ki fő tisztségviselőiket, s külön-külön tartottak országgyűléseket. János király halála után a szűkebb értelemben vett Magyarországnak olyan kis töredéke maradt csak örökösei kezén, hogy 1541-től csak a Habsburg-országrész diétáit lehetett a magyar országgyűlések igazi jogutódainak tekinteni Erdély és tiszántúli rendei ezzel elvesztették önkifejezésük legfontosabb eszközét.

Így magyarázható, hogy míg az erdélyi „három nemzet” a polgárháború legvadabb időszakában is alig-alig próbálkozott önállósága, önkormányzata kiterjesztésével, az 1541-es katasztrófa után egyre kivehetőbb rendi törekvésekkel jelentkezik.

Az uralkodó halála (1540) után az előbb még Fráter György előtt hajbókoló erdélyiek önhatalmúlag új főkapitányokat választottak maguknak. Ezek rövidesen mind egymással, mind a régi főkapitánnyal, mind pedig I. Ferdinánd ideküldött biztosaival ellentétbe kerültek. Áldatlan tülekedés, eldönthetetlennek látszó küzdelem indult meg, melyben a tartomány szervezte szinte fölmorzsolódott. Meggyöngült a központi kormányzás: a három nemzet önvédelmi reflexeinek előbb-utóbb túl kellett lépniük a szűk rendi kereteken. Lassú emelkedés volt ez. 1542 elejéig kellett várni, hogy Erdélyben a kibontakozás első jelei észrevehetőkké váljanak. Az ez év január 26-án Marosvásárhelyen megtartott erdélyi gyűlés – az egyetlen ténylegesen működő rendi intézmény, ami az egyes „nemzeteket” még összefogta! – figyelmesen meghallgatta Szulejmán szultánnak Fráter György által tolmácsolt akaratát: „Magyarország a Tiszántúl, és Erdély a János király fiáé..., de úgy, hogy míg ő felnő, ezen két országot Fráter György kormányozza. Erdély s a magyar királyság e része... adó fejében évenként 10 000 aranyat fizet a Magas Portára. Petrovics Péter Temesvárt bírja tartományul.”

A három nemzet engedelmesen választja meg új főkapitányát, természetesen magát a barátot – aki aztán a jobban hangzó helytartói címet fogja viselni –‚ s ezáltal elismeri a magyar király (azaz a Szapolyai-dinasztia) uralmának jogfolytonosságát.

Ugyanakkor viszont maga döntött az adó kivetéséről. Már az 1530-as évek végén János király is néha közvetlenül az erdélyi tartománygyűléshez fordult adókérésével. Az 1542. januári végzés azonban már más kategóriába tartozik. Míg a magyar országgyűlés jogkörének „elaprózása” előbb az ország részekre hullásának kísérőjelensége volt, most az új hatalmi szerkezet kialakítása volt a tét. A döntés pedig azt jelentette, hogy a „három nemzet” a jövőre nézve biztosította magának az adózásba való beleszólásnak a rendi hatalom tekintetében sarkalatos előjogát.

Alig pár hónappal később, 1542 márciusában a tordai országgyűlés ugyanilyen kétarcú intézkedéseket hozott. Egyfelől felkérte az özvegy királynét, költözzön be fiával együtt Erdélybe, másfelől viszont 22 főből álló választott tanácsot állított a helytartó mellé. Királyi tanács Magyarországon mindig is létezett, a Jagelló korban


pedig voltak választott tagjai is, de Erdély csak most először kívánta saját képviselőivel ellenőrizni az addig tőle oly távoli központi hatalmat.

Időközben I. Ferdinánd szentesítette a nevében még 1541 decemberében megkötött gyalui megállapodást, (melyben Izabella lemondott trónjáról és országáról) s hadat készített Buda visszavételére. Az ez év augusztusi kolozsvári országgyűléstől tehát a barát és a királyné a Habsburg-egyezség jóváhagyását kérték, amit az erdélyiek készséggel meg is adtak. Ferdinánd Buda ellen küldött hada azonban csúfosan megfutott, Erdélyben pedig szinte lázadássá fajult a kiábrándultság és a kétségbeesés. Becsapottnak érezték magukat, hiszen a két – korábban ellenséges – párt közös biztatásának engedtek – hiába; s engedékenységük megtorlásaként Rares Péter moldvai vajda feldúlta a Székelyföldet.

A „három nemzet” ekkor ismét a polgárháborús években megszokott lépéshez folyamodott: önhatalmúlag, Izabella és Fráter György megkérdezése nélkül hirdetett országgyűlést, december 20-ra, Tordára. A diétán ünnepélyesen megújították az 1437. évi uniót, s maguk állítottak vezetőt a kormány élére. Ez az úgynevezett „főbíró” igen széles – az igazságszolgáltatástól a kisebb birtokadományozásig terjedő – jogkörrel rendelkezett. Azaz: ezúttal a hajdan csak a magyar központi kormányzatot illető jogok jelentős része vándorolt át az új kormánygépezet vezetőinek kezébe.

Mindez a rendi önállóság jele lehetne – de a látszat ezúttal is csal. A szálakat Fráter György mozgatta. Ő maga volt a kiszemelt „főbíró”. S ahogy december 22-én befutottak Tordára a királyné követei, megegyezést keresve a baráttal, az erdélyiek készséggel újították meg hódolatukat a gyermek János Zsigmond előtt. A gyalui pontok végrehajtását váró, sőt követelő Bécsbe pedig megüzenték: ha már megvédeni nem tudja őket, legalább hagyja, hogy ők gondoskodhassanak önmagukról.

1543 ismét kritikus év a magyar hadszíntéren. A szultán újfent támadásra készült. Erdély megrettent, s jó előre újra vitorlát fordított. A februári kolozsvári országgyűlésen fölolvasták Szulejmán engedelmességet és katonai segítségnyújtást követelő, fenyegető fermánját, majd elhatározták; ismét inkább Ferdinánd királyba vetik reményeiket. A királyné pedig fölhasználta az alkalmat, s ezúttal ő próbálta meg a rendek segítségével legyűrni Fráter Györgyöt, a nyakára nőtt helytartót. A rendek viszont a hatalmi harcot kihasználva, újabb, saját jogaikat szélesítő végzéseket hoztak. Megkívánták, hogy minden államügyet az erdélyi tanácsok bevonásával intézzenek, bejelentették, hogy a szultántól kérni fogják: „szabad legyen nekik a magyar nemzetből azt választani fejedelmükké, akit akarnak” közben pedig a napi politikára is tekintettek: egy füst alatt számadásra, sőt lemondásra akarták kényszeríteni Fráter Györgyöt.

Igen, e fontos döntéseknek is az a szépséghibája, hogy a kezdeményezés legalább is megoszlott a diéta és a királyné között. Az pedig már a dolgok természetéhez tartozott, hogy a barát Gyalu várában két nap múlva bocsánatot kért és kapott Izabellától – s minden maradt a régiben.

Amikor a nyáron I. Szulejmán valóban megindult Magyarországra, s a királyné és a helytartó a június 3-ra meghirdetett erdélyi országgyűléstől a szultán által követelt, de még soha meg nem adott adó kivetését kívánta – a „három nemzet” engedelmesen fejet hajtott előttük. Szalánczy János és Fekete János vitte el nevükben Erdély első 10 000 forintos adóját a padisahhoz.

1542–43-ban tehát a Szapolyai-hatalom keletre szorulása, s a nemzetközi helyzet nyomása kétségtelenül nagyot emelt Erdély jelentőségén. A „három nemzet” valóban számíthatott arra, hogy otthont adva a központi kormánynak, egyben annak rendi bázisává is önmagát teheti.

Csakhogy Izabella országa legalább még egy erdélynyi területre kiterjedt a Királyhágón innen is, s elvben még mindig ez a maradék-Magyarország lett volna államának igazi gerince.

A kezdeti zavarok e „részeken” is ugyanúgy a kiskirályok elszaporodásához és politikai bizonytalansághoz vezettek, mint másutt. A helyzet itt csak annyival volt egyszerűbb, hogy a legfontosabb várak, birtokok a központi hatalom embereinek kezében voltak. A terület főurai és nemesei ezért hamarosan engedelmességre szorultak a baráttal szemben.

A nagy bomlás után itt is az 1530-as évektől rendszeressé vált ún. részleges gyűlések vették át azt a szerepet, amit Erdélyben a „három nemzet” gyűlései. A kényszer is azt diktálta, a hagyomány is azt követelte, hogy ezeket a tanácskozásokat akarják a magyar országgyűlések folytatásának tekinteni (Ferdinánd országgyűléseire ui. nem igen járhattak el!). Ezeken döntöttek tehát adóról, politikáról, rajtuk választottak „kormányzótanácsot” (Debrecen, 1541. október 18.). S az erdélyiek elküldték a maguk követeit e gyűlésekre, s ezzel megint elismerték a magyar államhoz való tartozásuk folytonosságát.


A hagyomány viszont oly erősen kötötte e vidék nemességét, hogy még a személyesen Fráter György által összehívott tanácskozásokon is rendre kinyilvánították: I. Ferdinándot tekintik igazi uralkodójuknak. Ez történt az 1542. augusztusi, majd az 1543. januári váradi diétákon – s a helytartó nem tehetett egyebet, mint hogy hatalmát elismertetendő újabb gyűlést szervezzen. 1543 februárjában Gyulán a rendek elfogadták őt fejüknek, de kikötötték, hogy csakis Ferdinánd nevében kormányozhatja őket.

Az 1543. nyári török hadjárat fenyegetésére Fráter György június 29-re ismét összehívta a Tiszántúl nemességét. De a debreceni ülés, dacolva félelemmel és erővel, ismét csak a „bécsi királynak” hódolt; a barát csak egy újabb gyűlésen (Derecske, augusztus 1–2.) tudta engedelmességre kényszeríteni őket.

A török ez évi katonai sikerei hozták el azt a megrázkódtatást, melynek eredményeképpen a „Részek” végre hajlani kezdtek a Szapolyai-uralom önkéntes elfogadására. Az 1544 júniusában ismét Debrecenbe összehívott gyűlés engedelmesen megszavazta a helytartó által a szultán számára kért adót.

Ezen a debreceni tanácskozáson újból megjelentek Erdély követei, Fráter György igyekezett annyit életben tartani a magyar állam örökségéből, amennyit csak lehetett – de a nyakaskodó Tiszántúl, a Petrovicsnak engedelmeskedő Temesköz, a Ferdinánd országával szomszédos Kassa-környéke csak vonakodva hajlott szavára. A sűrűn ismétlődő váradi, debreceni gyűlésekre olykor alig két–három megye jött csak el.

A királynéi udvar már 1542 óta Erdélyben telepedett meg, s a földrajzi helyzet is azt kívánta, hogy a születőben lévő új állam központja a Királyhágón túl legyen. Ehhez járult még az elmúlt évek azon tapasztalata, hogy a „három nemzet” – minden önállóskodása ellenére is – hűségesebbnek bizonyult a Szapolyai-ház iránt, mint a maradék-Magyarország. Mindez érthetővé teszi, mi késztette Izabella királynét az 1544. július 2-i országgyűlési meghívók kibocsátására. A szokásjogot elvetették, a „Részek” szerepet cseréltek Erdéllyel, s ők csatlakoztak annak országgyűléseihez.

A nevezetes 1544. augusztusi tordai diéta mindjárt olyan intézkedésekkel kezdte működését, amelyek kevés kétséget hagytak összehívóinak céljai felől. Elismerte Izabella uralmát, megerősítette és a tiszai részekre is kiterjesztette Fráter György „főbírói” hatalmát, végül pedig nyomást gyakorolt a barát új tiszte ellen berzenkedő Petrovics Péterre, hogy engedelmességre szorítsa.

Kétségtelen, a helytartónak is engedményeket kellet tennie: fenntartották az elszámolási kötelezettségét (de nem gyakorlatát), és Petrovics „kiskirálysága” is megmaradt. De a közösen hozott döntések ellenőrzése közös ellenőrző szervet kívánt – a diéta ezért úgy határozott, hogy „ezentúl minden egyes esztendőben tartassanak ilyen általános gyűlések, őfelsége valamennyi erdélyi és magyar területe rendei számára, ahol az országlakosok megismerjék, hogy a helytartó a jelen határozat értelmében működik-e, s ha annak megszegésén érnénk, a királynéi felség velünk együtt mentse föl tisztéből.”

Erdély társadalma az integer magyar állam széthullását követő zűrzavaros években habozva, sőt vonakodva tette meg az önállósulás felé vezető lépéseket. Az egymással is sokat egyenetlenkedő „három nemzet” önmagától csak ritkán kezdeményezett. A fő mozgatórugót tehát nem ők, s még csak nem is a magyar trón körül viszálykodó magyar politikai erők jelentették. Erdély állammá alakulása – főképpen a török háborúk következménye volt.

Az 1540-es évek derekára azután megszilárdult Fráter György és a Szapolyai-ház helyzete. Az új államnak – bár oda a hatalom kívülről „költözött” be –‚ Erdély lett a központja. Az országgyűlés összeolvadása az ő helyi közös gyűlésükkel csak látszatgyőzelem volt a tartomány rendi erői számára, hiszen ezáltal a „három nemzetnek” az utolsó olyan eszközt is meg kellett osztania a „Részek” rendjeivel, melyet önállósulása érdekében fölhasználhatott volna. Más kérdés, hogy ez az önállósulási vágy amúgy sem fakadt mélyről, s hogy az erdélyi fejedelemség országgyűlései az 1550-es évektől kezdve elvesztették minden cselekvési szabadságukat. Az erdélyi partikularizmus mindenképpen visszaszorult oda, ahol a 15. század derekáig létezett: az egyes „nemzetek” egymással is versengő közösségeinek kiváltságai mögé.

Az 1544. augusztusi tordai országgyűlés tehát igazából nem az erdélyi rendiség kibontakozásában, hanem a magyar állam Erdélyben való megerősödésében fontos állomás. Nyugodtan állíthatjuk: ez volt az erdélyi fejedelemség első országgyűlése.

2. Képek


1. A herceg. A. W. Kaunitz, az államférfiH. BALÁZS Éva

A herceg

Anton Wenzel Kaunitz, az államférfi

„A császár hálószobáját három kép díszíti. Ágyától jobbra az államkancellár, Kaunitz, balra a hadvezér Lacy, az ággyal szemközt Katalin cárnő képmása függ” – írja a francia követ haza, Versailles-ba, amikor kifogy a politikai híranyagból és a bécsi udvar jellegzetességeit akarja bemutatni. II. József nem örvendhetett az egymást váltó francia arisztokrata követek és az ügyvivő rokonszenvének. Ő új, illetlen stílusban kormányzott. Mint ahogy kancellárja Kaunitz is.

A herceg stílusát a Párizsban–Versailles-ban töltött évek formálták, mindazonáltal, amit róla olvashatunk a siffrírozott jelentésekben, minden, csak nem hízelgő. A gyanakvás, az indulatok félreérthetetlenül erősek: a franciák is az ő képével fekszenek és ébrednek. Az évszázadokig ellenséges Habsburg birodalom most ugyan éppen szövetségese Franciaországnak, és hogy ez így van, abban a herceg szerepe nem lebecsülendő, de az osztrák politikai élet e vezető személye túlságosan önálló, túlságosan nagyra törő, semhogy rokonszenves lehessen. Felveti például azt is, hogy az angol–amerikai–francia háború béketárgyalásait tartsák Bécsben. Az orosz követet, Galicin herceget is Bécs központi fontosságáról győzködi. A francia követ csak spanyol kollégájára hivatkozva tud kitérni a sürgetés elől. Majd éppenséggel ez az angolbarát kancellár és a szeszélyes uralkodó legyen házigazdája a kontinensek jövőjét eldöntő kongresszusnak. Ki volt Kauntiz herceg, az európai diplomáciai élet kulcsfigurája. Keveset olvashatunk róla a magyar szakirodalomban.

Apja régi morva nemzetség – és egy birodalmi alkancellár fia volt. Anyjának, Rittberg grófnőnek felmenői keletfríz hercegi családból származtak. A szülők a császárvárosban tartózkodtak, amikor 16 gyermekük közül a hatodik, az első fiú, Wenzel megszületett. Az egykor itt működött skót hittérítőkről elnevezett templomban a szegényházból odarendelt nincstelenek tartották keresztvíz alá 1711 februárjában. A később voltaireiánusnak minősített Kaunitz serdülőkoráig szoros kapcsolatban volt az egyházzal – a kor szokása szerint, amolyan járulék-ösztöndíj félét húzott a münsteri káptalantól. Erről a kanonokságról 15 éves korában öccse javára lemondott. Ekkor már apja – igen körültekintően – világi karrierjét készítette elő.

A brünni és austerlitzi szülői házban mozgalmas társadalmi élet közepette – mely alkalmas volt a jövendő államférfit mindennemű modorbeli finomságokra is kioktatni – folyt a házitanár vezette rendszeres tanulás, előadásokkal, ismétlésekkel, hozzáértők előtt lefolytatott, nyilvános vizsgákkal, így Kaunitz 1731 elején jól felkészülten kezdhette meg a néhány szemeszternyi lipcsei tanulását. Tudatosan készült hivatali pályafutása, és ekkorra már kialakult egyénisége erősségeivel és jellegzetes korlátaival. A családját sújtó sok haláleset válthatta ki, hogy már fiatal korában óvni kellett: nehogy képzelt beteggé váljon. Úgy tűnik, már ekkor sokat gyengélkedett, amihez légcsövi betegségeinek különös kezelése is hozzájárult: az akkoriban sűrűn alkalmazott érvágásokkal labilis szervezetét tovább gyengítették. A szemeszterek egy részét ágyban olvasva töltötte el.

A lipcsei tanulmányokat a közel másfél éves ún. „gavallér-körút” követte. Útiránya: Lipcséből Berlinbe, onnan Hannover és Németalföld. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna-völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnbergbe és Münchenbe. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino és már francia földön Lyon. A négy hónapos párizsi tartózkodás után egy hónap a lotharingiai területen, s Strasbourgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734 februárjában fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, különösen amikor megkötötte házasságát azzal a Stahremberg hercegnővel, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén karrierje kialakításában segítségére volt.

Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Jó iskola volt a savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a macchiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezt követően a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál jelentősebb tevékenysége az aacheni béketárgyalásoknál, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának


előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát, két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria Párizsi követe a monarchiák problémáit nem csak a jelenben látta. Képes volt, fiatal ember létére, „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-életrajzot, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De megőrzött, vagy közölt emlékirataiban leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia, vagy később II. József más módszerekkel kívánnának megoldani – esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre apellál, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Ezzel nyerte el a vágyva vágyott államkancellári státust:

„Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.” Csak nagyon keveseknek adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tudjanak sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Őbelőle ez a tehetség hiányzik, sőt memóriája is igen rossz. „… a legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”

Ezekután elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is: milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Ő adta meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak, de Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges. Kiderül ez 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi javaslatából.

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik, anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének.”

Ő a tennivalókat 12 pontban rögzíti. Fontos a 4. pont: „Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.” A 6. pontban arra figyelmeztet: „nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemes privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás és minden jónak elejét vennék.” A 10. pontban így ír: „Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit az alattvalók elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.” Végezetül idézzük a 12. pontot: „Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni.”

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő, vagy ott sűrűn megforduló mágnások nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi vallási türelmet sürgette, a kancellár nem támogatta.

„Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel, így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.” „Ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan


megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők.”

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. Felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt. Mária Terézia 1765, férje halála és fiának társuralkodóvá emelése után, a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem irányította a régi lendülettel. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire, ő adta az útjelzőt zavaros politikai konstellációkban. Környezetéről, mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésekről nemcsak a francia követek jelentései, hanem egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Karl Zinzendorf gróf napló-feljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Ő kidolgozta a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombárd, a belga, a magyar és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen és hogy rövid időn belül a német nyelv ismerete legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. Mária Terézia – bár ritkán hagyta el a fővárost, keveset utazott, Magyarországon is csak Pozsonyban és néhány rangos hívének birtokán járt – jobban ismerte országait, mint tájékozott kancellárja. A nyelvrendeletet csak korlátozott formában, az új iskolarend keretei között engedte bevezetni.

A 12 pontos magyar program, a nyelvrendelet első felbukkanása azt mutatja, hogy a felvilágosult abszolutizmus Magyarországon követendő politikájának vázlatát Kaunitz rajzolta fel. Harminc év eltelte után Kaunitz viszonya a magyarokhoz nyájasabbá, megértőbbé vált. Esti beszélgető partnerei, néhány magyar munkatársa hangolta volna át? Közvetlen köréhez csak Fekete János gróf tartozott, s Teleki József, akit svájci tanulmányai után hazatérőben ismert meg, s aki mindig szívesen látott vendége maradt a főként franciául társalgó, az új könyvek, a tudomány és irodalom kérdéseit taglaló esti fogadásoknak, hol a vendégek a metszetgyűjtemény új darabjaiban gyönyörködtek, whisteztek, sakkoztak, s minden európai újdonságot azon frissiben megbeszéltek.

Aligha tulajdoníthatunk azonban e társadalmi érintkezéseknek döntő politikai jelentőséget. Kaunitz 1789-ben a magyar alkotmány visszaállítását sürgette üzeneteiben. (A halálos ágyán fekvő II. Józsefet ugyanis nem látogatta meg.) Az ő színeváltozása, II. József drámai elhatározása természetesen csak európai összefüggésben, a nagy francia forradalom, a kis belga forradalom eseményeinek láncához fűzve válik érthetővé.

A magyar vezetőréteg, s a politizáló értelmiség abban az illúzióban ringathatta magát 1790 táján, hogy meghátrálásra kényszerítette az uralkodót, s mindenható tanácsosát. Az uralkodó azonban meghalt, a herceg sem lehetett kulcsalak II. Lipót kabinetjében, s az illúziók vajmi hamar eloszlottak.

Az új kormányzat mind határozottabban tért vissza – a forradalmi hullám elültével – az 1761-es elvekhez. Évtizedekig folyt még a vita a kaunitzi örökség és a magyar reformgondolkodók között.

Jegyzetek

Kaunitz jelentőségéhez mért modern életrajz még nem áll rendelkezésünkre. Fontos újabban Grete Klingeasteinl: Der Aufstieg des Hauses Kaunitz, Göttingen 1975. a régebbi írások közül G. Küntzel (Frankfurt, 1925.) és főként a közel 100 éves A. Beer és A. v. Arneth kiadványok. A párizsi külügyminisztériumi levéltár Correspondance politique. Autriche. Nr. 341. kötegéből idéztük a bevezető sorokat. Kaunitz jellemzését a leggazdagabban Zinzendort naplóiban – elszórt, de pontos adatok – találjuk. Bécs, Állami Levéltár, Kabinetlevéltár. Zinzendorf hagyaték. Naplók (57 bőrbe kötött, francia nyelvű napló, mely a magyar problémáknak is gazdag forrása).

A kaunitzi megnyilatkozásokat lásd a bécsi állami levéltár Habsburg családi gyűjteményében. Ebben maradt fenn II. József erdélyi utazásának a leírása és az ahhoz fűzött államtanácsosi vélemények.

2. Képek


1. Népek és nemzetek a MonarchiábanNIEDERHAUSER Emil

Népek és nemzetek a Monarchiában

A dunai Habsburg-monarchia kezdeteit általában 1526-ra szokta tenni a történetírás. Ebben az évben történt, hogy II. Lajos magyar, horvát és cseh király a mohácsi vesztes csata utáni menekülés közben meghalt. A cseh rendek, az év vége felé a magyar rendek kisebb része, utánuk a horvát rendek Ferdinándot választották meg királlyá, aki addig Ausztria uralkodója volt.

A pillanatnyi politikai helyzet eredménye volt ez, nagyon is ideiglenesnek tűnt. A magyar rendek többsége eleve hazai király, Szapolyai János mellett foglalt állást. Az akkori Európában egyáltalán nem volt szokatlan helyzet, hogy egy uralkodó országaiban sokféle nyelvű népesség lakik. „Egy állam – egy nyelv”, ezt a fogalmat csak jóval később találták ki. Nem mintha a különböző nyelveken beszélő, egymásét nem értő emberek akkor jobban tudtak volna érintkezni egymással, mint manapság. Csak éppen sokkal kevesebb alkalmuk volt erre az érintkezésre, az uralkodó osztálynak meg mindig volt valami olyan nyelve, amelyet minden tagja megértett és használt, ebben az újonnan alakult államban például a latin.

Magyarország és Csehország egy uralkodó alatti egyesítése meg különösen nem volt új jelenség, Zsigmond király és császár óta az előző században sokszor előfordult. A lengyel király ugyanebben az időszakban litván meg ukrán népesség felett is uralkodott, a dinasztia maga is eredetileg litván származású volt.

Ennek megfelelően, bármilyen problémákat is vetett fel Ferdinánd 1526-os megválasztása, az igazán nem okozott fejtörést senkinek, hogy ebben az ideiglenes államalakulatban voltak németek, csehek, magyarok, horvátok. Ezekről még Ferdinánd is tudott, hiszen főuraikkal meg nemeseikkel olykor hivatalos kapcsolatba is kellett lépnie. De nem biztos, hogy arról is tudomása lett volna, hogy egyes osztrák tartományokban szlovének élnek, Magyarország északi megyéiben meg szlovákok. A helyzet pedig idővel még bonyolódott.

Ami ugyanis pillanatnyilag ideiglenesnek tűnt, az nagyon is tartósnak bizonyult. Sőt nemcsak az 1526-os terület lett a Habsburgoké. Már a török elleni harcok során délszláv népesség szivárgott be a birodalomba, az oszmánok elől menekülőben. Amikor végbement a nagy fordulat, Magyarország felszabadítása az oszmán megszállás alól, egyszerre nagyot nőtt az itteni népek száma. Erdély megszerzésével nemcsak a magyar és német lakosság nőtt, hanem megjelentek a románok, valószínűleg már ekkor a fejedelemség lakosságának a többsége, biztosan legalábbis a relatív többsége. Az egykori magyar és erdélyi határvidéken most már egy tömbbé kovácsolódva ott voltak a ruszinok, a mai kárpát-ukránok. A török hódoltsági területről ugyan a felszabadítás után eltakarodtak a törökök, s velük sok egyéb népesség, de megmaradt a jelentős délszláv lakosság, és a felszabadulás idején nagy számban telepedtek be további szerbek, akik még kiváltságos helyzethez is jutottak. A Balkán felől pedig még a 18. században is tartott a lakosság felszivárgása a monarchia nagyobb nyugalmat biztosító területeire, a délszlávok mellett például örmények, még nagyobb számban görögök.

A nyugati tartományokban is módosult a helyzet. A Habsburgok spanyol ágának a kihalása után az osztrák ág megpróbálta megtartani a spanyol örökséget. Ez ugyan nem sikerült, de a Habsburgok különböző itáliai államokat és tartományokat örököltek, s többrendbeli csere után végül is Itália északi része az övék maradt, jelentős olasz lakossággal.

1773-ban Lengyelország első felosztása révén északon is bővült a birodalom, Galíciával, ami lengyel és ukrán lakosságot jelentett. Az olaszok és a délszlávok száma is megnőtt 1797-ben, Velence és Dalmácia megszerzésével. A 19. század első felében ezzel a helyzettel kell számolni, 12 vagy 13 néppel, ha a görögöket és az örményeket is számítjuk, vagy éppenséggel 14 néppel, ha a ruszinokat nem számítjuk a többi ukránhoz.

A szám bizonytalansága sokkal mélyebben fekvő problémára utal, olyanra, amelyet ekkorra már Bécsben is tudomásul kellett venni.

Ekkor indult meg ugyanis a modern burzsoá nemzet kialakulása. Az egy nyelven beszélők körében megindult a nemzethez való tartozás öntudatosodásának a folyamata. Elsőnek az ekkor már jelentkező értelmiség körében. Innen kerültek ki az „ébresztők”, akik meghirdették a nemzet létét, s a nemzeti öntudat terjesztését elsőrendű nemzeti feladatként. Elsősorban a kisebb népek körében találkozunk ezzel a jelenséggel, de valamilyen formában mindegyiknél végbement a folyamat.


Még azzal is kell számolnunk, hogy bizonytalan volt, melyik nép jut el eddig a stádiumig, melyikből válik modern nemzet és melyikből nem. A szlovákok esetében csak kevésen múlott, hogy nem váltak a cseh nemzet részévé, a szlovéneknél fennállt a lehetőség, hogy beolvadnak a szomszédos, erősebb horvát tömbbe.

Erről a beolvadásról is kell egy szót szólnunk. A tudomány nyelvén asszimilációnak nevezik ezt a jelenséget, amikor egy nép vagy nemzet tagjainak egy része beolvad egy másikba, átveszi annak nyelvét és nemzeti öntudatát. A paraszti tömegeket fenyegette a legkevésbé ez a folyamat, azok még nagyon el voltak zárva a fejlődéstől, náluk tartott a leghosszabb ideig a nemzethez való tartozás tudatosodása. De a vegyes lakosságú területeken, különösen pedig a városokban gyakori volt ez a jelenség. A kisebb népek, amelyek más etnikum közé beékelve éltek, a legkevésbé tudtak ellenállni. Így tűntek el tulajdonképpen a görögök is, meg az örmények is.

A 19. század első felében itt-ott már az a kérdés is felvetődött, hogy ezt az asszimilációt siettetni kell, az oktatás révén, vagy egyéb eszközökkel. A magyar nemesség szívesen látta volna, ha a ország egész lakossága magyarrá válik, a galíciai lengyelek messzemenően nem idegenkedtek attól, hogy az ukránok is lengyelekké váljanak. Ezek a kísérletek azonban érdemben még nem jelentettek komoly akciókat, és nem is volt eredményük, később sem sok. A természetes, vagyis önkéntes asszimiláció persze már ekkor jelentkezett, elsősorban azért, mert ez a társadalmi emelkedés lehetőségét is magával hozta. A cseh vagy szlovén, aki németté vedlett át, az ukrán, aki lengyel lett, a szlovák vagy román, aki magyarnak vallotta magát, ezzel együtt magasabb társadalmi megbecsüléshez, pozícióhoz juthatott.

De hogy ez mennyire önkéntes, természetes, nem felülről irányított folyamat, azt mutatja számos ismert ellenpélda, ahol a már asszimilálódott egyszerre ráébred, hogy mégis valamelyik másik nemzethez tartozik, amelynek a nyelvét már majdnem elfelejtette. Volt cseh vagy szlovén, aki ugyan németül könnyebben írt, mégis saját nemzete egyik „ébresztője” vált belőle. Hát Széchenyi nem németül írta zömmel a naplóját? S bajos volna a „legnagyobb magyart” ezért németnek tekinteni. Petrovics Sándor apja szerb, anyja szlovák volt, próbálták is benne egyesek a szláv öntudatot felkelteni, Petőfiben mégsem látjuk nyomát annak, hogy erőszakkal kényszerítették volna, legyen magyar.

Az 1848-as polgári forradalom után a tőkés fejlődés megindulásával a folyamatok meggyorsultak. Kétségtelen persze, hogy történtek kísérletek, most már állami behatással, az erőszakos asszimilációra. De ezek kevés eredményt hoztak, inkább ellenállást váltottak ki. A tőkés fejlődésből adódó nagyobb mobilitás azonban, a városba való beáramlás, a munkásosztály kialakulása – az egykori kézművesek mellett jórészt parasztokból –‚ lényegesen módosította a nemzeti arányokat. 1873-ban az egységessé vált Budapest még jórészt német város volt, tele szlovák építőmunkásokkal, meg egyéb ajkú lakosokkal. Az első világháború előtti években már mindenki beszélt magyarul, s a túlnyomó többség magyarnak is vallotta magát.

Éppen a tőkés korszak elején történt még egy lényeges változás a monarchia nemzeti összetételében. Az 1859-ben és 1866-ban vívott vesztes háborúk következtében a monarchia elvesztette a lombard-velencei királyságot, az olaszok száma lényegesen csökkent, már csak Dél-Tirolban, Isztriában és Dalmáciában éltek valamelyest jelentős számban.

De nézzünk valami kézzelfoghatót, számokat, milyen is volt a monarchia nemzetiségi összetétele. A tízkötetes Magyarország története VII. kötetéből vesszük az alábbi adatokat, az 1910-es népszámlálás eredményeit, a töredékszámokat (ezren alul) felkerekítve.

Nemzet Lélekszám Százalékos arány

Német 11 987 000 24,2

Magyar 10 050 000 20,3

Cseh 6 436 000 13,0

Szlovák 1 968 000 4,0

Szerb-horvát 3 528 000 7,6


Szlovén 1 253 000 2,5

Lengyel 4 968 000 10,0

Ukrán 3 991 000 8,1

Román 3 224 000 6,5

Olasz 768 000 1,6

Egyéb 1 090 000 2,2

Nem kívánjuk a száraz statisztikai adatokat szaporítani, ezért külön a magyarországi adatokat nem soroljuk fel ezzel a részletességgel. De érdemes megjegyezni, hogy ugyancsak 1910-ben, Horvátország nélkül, csak a szűkebben vett Magyarországot számolva (a Drávától északra) a valamivel több mint 18 millió lakosból nem egészen 10 millió volt a magyar, a lakosság 54,5%-a, míg 1880-ban a magyarok még csak 46,6%-ot tettek ki (még mindig Horvátországot nem számítva!). Az asszimiláció irányára utal két másik adat:

1880-ban a németek aránya még 13,6%, 1910-re már csak 10,4, a szlovákok aránya pedig ugyanezen idő alatt 13,5%-ról 10,7%-ra csökkent.

Külföldön gyakran szokták mondogatni, hogy az 1910-es népszámlálás nem tekinthető hitelesnek, mert erős nyomás alatt álltak a nem magyarok. Ebben bizonyára van igazság, s a statisztika alkalmasint valamelyest szépít. Lényeges eltérés azonban aligha lehetett a tényleges helyzettől. Inkább arról volt szó, hogy sokan, akik ekkor, számításból, érdekből, egyéb megfontolásból magyarnak vallották magukat, 1918 után már azt tartották alkalmasabbnak, hogy románnak vagy szlovénnak vallják magukat. A magyarok 54,5%-os aránya, sőt, ha Horvátországot is számítjuk, mindössze 48,1 aránya az országon belül valószínűleg nem sokkal tér el a ténylegestől. Ahhoz képest, amit későbbi korok produkáltak, a magyar statisztika „meghamisítói” eléggé kezdőknek mutatkoznak.

Az 1910-es statisztika azért is szolgálhat összehasonlítási alapul, mert ekkorra már befejezettnek tekinthető a nemzetté válás: most már a legeldugottabb falu lakosa is valamilyen formában tisztában volt azzal, milyen nemzethez is tartozik.

A korszak egyik szocialista pártvezére és teoretikusa, Karl Renner ekkor írta meg könyvét a monarchia nemzeti problémáiról „A nemzetek harca az államért” címen. Nagyon találó cím. Valóban mindegyik nemzet az állam részese akart lenni, sőt végső fokon a maga nemzetállamának a megalakítására tört.

Ebben a harcban nyilván nemcsak a lélekszám megoszlása, az illető nemzet aránya volt a fontos. Nagyon sokat számított egy-egy nemzet belső társadalmi szerkezete, ebben megmutatkozó gazdasági és politikai súlya.

A tőkés korszakban ugyan már nem volt olyan alapvető, mint a polgári forradalom előtt, hogy melyik nemzetnek van saját, feudális eredetű uralkodó osztálya, de még most is lényeges különbségeket okozott. Az osztrák–német, a magyar, a lengyel vagy a horvát nemesség, még inkább az arisztokrácia (s ehhez még a csehet is hozzá lehet számítani, bár jórészt „elosztrákosodott”), továbbra is kezében tartotta az állam legfontosabb pozícióit, a közös miniszterek, sőt jórészt a két kormány miniszterei is innen kerültek ki. Magyarországon a horvátokat képviselő egy horvát miniszteren kívül a többi mind magyar volt, és szinte kivétel nélkül főnemes vagy dzsentri. Ausztriában mindig volt egy-két cseh miniszter is (lengyel természetesen), s ezek már többnyire polgári származásúak. Mert a csehek voltak társadalmi szerkezetüket tekintve a leginkább „tőkés” nemzet, nagyszámú, erős és öntudatos burzsoáziával, ugyancsak nagy létszámú munkásosztállyal. Csak a németeknél (osztrákoknál) találunk ehhez hasonló társadalmi megoszlást. A kisebb létszámú nemzetek közül a szlovák és a szerb volt a fejlettebb abban az értelemben, hogy a modern társadalmi osztályok és rétegek már jelentősebb arányban szerepeltek, bár még mindig a parasztság volt a legszámottevőbb rétegük. Elmaradottabbak voltak a szlovének, még inkább a románok és az ukránok, igen magas paraszti arányszámokkal. Erős, vagyonos burzsoáziája azonban a cseheken kívül egyetlen kisebb létszámú nemzetnek sem volt, a modern osztály ezeknél sokkal inkább a munkásságot jelentette, meg egyéb városi kispolgári rétegeket.

Lélekszám és társadalmi szerkezet határozták meg lényegében véve az egyes nemzetek erejét az egymás közötti


harcban. S miért is folyt ez a harc? Nyersen általánosítva azt lehet mondani: megmaradjanak-e a Monarchia keretein belül, vagy önálló nemzetállamokká váljanak-e, illetve csatlakozzanak-e a határon túl már meglévő nemzetállamaikhoz.

A helyzet mégis bonyolultabb volt 1914 előtt. Az biztos, hogy a magyarok meg a szlovének egyáltalában nem gondoltak elszakadásra, legfeljebb saját államiságuk további erősítésére, illetve egyáltalában megteremtésére. Az olaszok és a szerbek saját nemzetállamukhoz kívántak csatlakozni, s jórészt ez állt a románokra is. A lengyelek rövidebb távon, amíg nem nyílik lehetőség a lengyel állam helyreállítására, elfogadták a meglévő helyzetet. Valahogy így voltak vele az ukránok is, hiszen sokkal jobb helyzetben voltak nemzeti szempontból, mint az oroszországi ukránok. A csehek a monarchia egész piacát a kezükben tartották, s ezért tétováztak, a horvátok saját vezetésük alatt kívánták megvalósítani a délszláv egységet, s ez sokáig a Monarchia keretein belül reálisabbnak tűnt. A németek pedig még nem mondtak le német mivoltukról, tehát a német nemzethez való tartozásukról, de ugyancsak rövid távon elfogadták az adott helyzetet, hiszen Ausztriát mégis a második német államnak tekinthették.

És itt van a dolog lényege. A németek és a magyarok az adott helyzettel voltak megelégedve, a dualista monarchiával. De csak ők. Még azok is, akik átmenetileg vagy akár hosszabb időre elfogadták a Monarchia keretét, ezen belül lényeges módosítást igényeltek, valamennyi nemzet egyenjogúságát ténylegesen, nemcsak az alkotmány paragrafusaiban vagy nemzetiségi törvényben. S minthogy az adott dualista struktúra ilyesfajta föderatív átalakulást nem tett lehetővé, az első világháború megrázkódtatásai után a bekövetkezett robbanás végül is elkerülhetetlen volt.

2. Képek


1. Széchenyi és az Al-Duna szabályozásának kezdeteÉVFORDULÓ

PACH Zsigmond Pál

Széchenyi és az Al-Duna szabályozásának kezdete

Ez év augusztusában Nagycenken, a Hitel megjelenésének 150. évfordulóján tartott nemzetközi ünnepségen elhangzott előadás szövege. (A szerk.)

A Széchenyi Istvánról szóló gazdag történeti szakirodalomban az első világháború és a forradalmak veresége után jelent meg – nagy hatást keltően – az a nézet, hogy a magyar reformmozgalom indítójának gondolatvilága a „Magyar Parlagon” épült fel, számára „a külföld mellékes; ő akkor is felrázta volna nemzetét, ha lábait soha ki nem teszi a hon határain túl.”

Ezzel az értelmezéssel szemben hadd jegyezzük meg rögtön: éppen a „hon határain túli” fejlemények, a nemzetközi helyzet alakulása volt az a fő tényező, amely a Duna-kérdését, az Al-Duna-szabályozást Széchenyi eszmekörének előterébe állította. 1828–29-ben – mint naplóbejegyzéseiből kitűnik – élénk figyelemmel kísérte ez évek nagy fegyveres konfliktusát: az orosz–török háború menetét, és latolgatta a további eshetőségeket.

Hiszen rendkívüli kihatásúnak látszó eseményekről volt szó. A drinápolyi békekötéssel (1829) realitássá vált az ottomán birodalom bomlásának újabb nagymérvű előrehaladása. A béke az orosz–török határt Európában a Prut folyó vonalán állapította meg, s már az 1812. évi bukaresti békében megszerzett Besszarábián kívül, a Duna torkolatvidékét is Oroszországhoz csatolta Moldva és Havasalföld a török birodalom része maradt ugyan, de megtartotta belső autonómiáját, átmenetileg Kiszeljov orosz tábornok kormányzatával. A török ellen korábban felkelések sorát vívó Szerbia, a békeszerződés közvetlen következményeként, belkormányzati önállóságot kapott, de továbbra is az ottomán állam kereteiben. A szabadságharcával a haladás hívei között Európa-szerte oly sok rokonszenvet kiváltó Görögország viszont teljes függetlenséget nyert. Végül a Porta elismerte a dunai kereskedelem szabadságát, kereskedelmi hajók áthaladásának jogát a tengerszorosokon.

Az orosz–török háború fejleményeinek és kimenetelének hatása érződik a Hitel szövegén is, amelynek írását Széchenyi éppen 1828 első hónapjaiban kezdte, és 1829 végén, 1830 legelején fejezte be. „S hát a Dunárul mit mondjak – írja – azon természeti nagy csatornárul, mely Magyarország számára látszik alkotva lenni, ha regulázva volna, s az 1829-ki esetek ügyesen hasznunkra fordíttatnának.”

Aligha kétséges: Széchenyinek az Al-Duna regulációra vonatkozó alapgondolata az „1829-ki esetek” hatására fogant, s rögtön cselekvésre is késztette: egy al-dunai utazásra. 1830. június 24-én indult Pestről Desdemona nevű evezőshajóján ifjú barátja, gróf Waldstein János és a cenki birtokon már ármentési munkálatokat végzett neves mérnök: Beszédes József társaságában – hogy elgondolása valóra váltásának lehetőségeit tanulmányozza.

Evezősön a tengerig

Széchenyi úti előkészületeiről csak naplójegyzetei adnak némi felvilágosítást. Beszédes viszont már jó előre beharangozta a dolgot: értekezést írt a küszöbön álló al-dunai utazásról a Tudományos Gyűjteménybe. Cikkében egyrészt azt a „vezérgondolatát” fejtette ki, hogy az Al-Duna-szabályozás jelentős vízszintsüllyedést idéz majd elő a folyam egész magyarországi szakaszán, s így lényegesen csökkenti az árvízveszélyt. Másrészt a Duna–fekete-tengeri hajózás megnyitását maga is a külpolitikai fejlemények miatt tartotta különösen időszerűnek: ,,...az 1829-diki drinápolyi békesség a Fekete-tengert az egész világnak nagy vásárhelyévé, s ez által a Dunát Európának, hogy ez a világ nagykereskedéséhez legkönnyebben juthasson, országos utává tette.”

Induláskor Széchenyit még csak az alapeszme, az elv vezette: útra kel, hogy Pestről a Dunán a Fekete-tengerig utazzon. Az utazás során Drenkova alatt, az Izlás-zuhatagon áthaladva – ahol sekély vízállás mellett, mint a helybeliek mondogatták, szikláról sziklára ugrálva kelhetni át a folyón – július 3-án már feljegyezte: „Véleményem szerint a fő baj: vízhiány és zátonyok, és a fő szükséglet: parti utak (teherhajók vontatására a legnehezebb szakaszon). C’est la ou il faut commencer”. Hat nappal később, mintegy Kalefat-Viddin magasságában pedig így folytatta: „A Vaskapuig felfelé, úgy tűnik nincs nehézség nagyobb hajók, különösen gőzhajók számára... A Vaskaputól lefelé tengeri hajókkal bízvást lehetne a Fekete-tengerhez… leúszni, sőt még Pesttől is, ha a Dunán a Dráva-torkolatig néhány átmetszést végeznének, és azt Moldvától Orsováig meg a Vaskaput szabályoznák.”


A végrehajtás belpolitikai, szervezeti és pénzügyi vonatkozásai is folyvást foglalkoztatták al-dunai útja során. Június 27-én és július 1-jén jegyezte be naplójába: „Sem részvénytársaság, sem az építésügyi kormányzat nem képes a Dunát szabályozni. Ez országgyűlési tárgyul kívántatik”. „Az országgyűlés határozzon arról, hogy ennek meg kell történnie; a hogyan-t pedig engedje át.” Igen ám, de a „hogyan”! Ez két kérdést jelent… „1. Ki hajtsa végre? 2. Ki fizesse?” A válasz a másodikra: „Subsidium (vagyis a földbirtokosoktól önként megajánlott adók). Az első kérdésre pedig: „Én! – Egy commissio [azaz biztosság], amely csakis erre van kiküldve”.

Szabályozás, gőzhajózás, állóhíd

1830 szeptembere nevezetes dátuma a dunai hajózás történetének: ekkor szelte először gőzhajó a folyam hullámait. Szeptember 4-én tette meg próbaútját Bécsből Budapestre a 60 lóerejű I. Ferenc gőzös. Első hajója volt ez az Első Duna-gőzhajózási Társulatnak, amely Puthon és Benvenuti bécsi bankárok igazgatása mellett az előző évben alakult.

A Társaság megalapításakor – tekintett vissza erre az időre Széchenyi néhány évvel később –, „én is meg valék részvevés végett híva: de akkor hazánkra nézve oly kétségesnek látszott előttem e tárgy hihető sikere még, hogy én abban részt nem vettem.”

Ám Széchenyi írásainak figyelmes olvasója előtt nem lehet kétséges, hogy a kezdeti előítéletek csupán a Társulattal, s nem a gőzhajózással szemben merültek fel benne. Hiszen már első al-dunai útján is lépten-nyomon a gőzhajó járt az eszében. „Némely nap” – írta fel a ‚Desdemona’ lassúságán bosszankodva 1830. július 14-én – „úgy hiszem, alig haladtunk 4–5 mérföldet lefelé 18–19 óra alatt... Egy 60 lóerejű gőzhajó... Orsovától Galacig, ha szél nincsen ellene, 5 nap alatt (de valószínűleg sokkal gyorsabban is), ellenszéllel pedig 6 nap alatt érne el. Nekünk kétszer annyi idő kell. Nagyon megrakott hajók pedig egyáltalán nem mehetnek.” Bízvást elmondhatjuk: Széchenyi már 1830-ban is, főleg, „gőzhajóban gondolkozott” a dunai forgalom föllendítéséről.

Így cseppet sem csodálni való, hogy érdeklődése hamarosan felélénkült a Társulat vállalkozása iránt is. Közrejátszott ebben, hogy a Duna-reguláció eltervezett financiális alapjai meginogni látszottak. Említettük: Széchenyi 1830 nyarán subsidiumra gondolt – az országgyűlés által megajánlandó közös költségviselésre. S miben látta a subsidium kivetésének jogcímét? Abban, hogy az Al-Duna-szabályozás révén „minden földbirtokos nyer, mert mindenkinek kárt okoz az árvíz”. Széchenyinek ez az érvelése Beszédes József szakvéleményén alapult, amelyet a mérnök – mint említettük – a sajtóban is közzétett.

A Tudományos Gyűjtemény 1831. év folyamában azonban napvilágot látott a kiváló hidrotechnikus, Vásárhelyi Pál kritikája, amely cáfolta Beszédes véleményét.

Ezért van az, hogy a Stádiumban – amelynek írásához 1831 szeptemberében látott hozzá – a továbbra is nyomatékosan javasolt Duna-rendezés indoklásából immár elhagyta a származó számszerű vízszint-becsléseket.

A Stádium további szövegezésében pedig oda jutott: ezt az érvelést („az Al-Duna-reguláció mindenkinek hasznot hajt”) el kell ejteni s vele együtt a következtetést is: a szabályozáshoz „mindenkitül viendő teher viselését”. Az érvelést el kell itt ejteni, illetőleg félre kell tenni: megfelelő módosítással olyan vállalkozásra kell alkalmazni, ahol a közteherviselés indokoltsága meghatározott körben vitathatatlanul bizonyítható: a Buda és Pest között építendő állandó híd eszméjére – amely még régebben élt benne, s amelynek megvalósítására éppen 1831 végétől kezdve teszi, a Budapesti Híd-Egyesület létrehozásával, az első gyakorlati lépéseket. – Fontos módszerbeli sajátosságára bukkanunk itt Széchenyi reformeri tevékenységének: arra, amit az elvi célok közvetlen gyakorlati követelményekből való levezetésének nevezhetnénk. Maga így szólt erről a módszeréről, válaszolva Dessewffynek, aki a Taglalatban már állást foglalt amellett, hogy – „a nemesség is részt vehet (pénzbeli hozzájárulásával) utak, hidak, csatornák készítésében és fenntartásában”. „Lásd, ilyen javításokat úgy szeretek, mint Te, azonban következéseknek hiszem, s azért nem egyenesen velök kezdem javaslataimat: hanem inkább azon okokat törekedem felállítani, melyekből azoknak múlhatatlanul folyni kell.”

Széchenyi ugyanakkor ki akart tartani a teendők amaz ésszerűnek ítélt sorrendje mellett, amelyet az előző évben az Al-Dunán így ismert fel „A) A Dunát szabályozni kell – és B) azután a híd; de nem fordítva”.

Ami végül a munkálat pénzügyi alátámasztását illeti – ha már a subsidium gondolatáról le kell mondania – a dolgok logikája szükségképpen odaviszi, hogy mégiscsak magántársaság, részvénytársaság felé forduljon: a Duna-gőzhajózási Társulat anyagi erőforrásait próbálja felhasználni a Duna-szabályozás érdekében is.

„Concentratio” és társulás

Fel kell itt még tennünk a kérdést: miben leli magyarázatát Széchenyi kezdeti idegenkedése (nem a


gőzhajózással, hanem) a Duna-gőzhajózási Társulattal szemben?

Különösképpen fel kell tennünk a kérdést, ha arra gondolunk, milyen lelkes propagátora volt a Hitel és a Világ szerzője az egyesületi eszmének, részvénytársasági formának, – ezzel, amint kifejezte, a nemzeti erők ‚.concentratiojának”. S e szervezeti formák jelentőségét éppen az infrastruktúra, a közlekedés modernizálása szempontjából ismerte fel leginkább. „Britanniában utazván... – beszélte el pompás írói vénával a Világban – meg nem szüném... mindegyre tudakozni: Ugyan ki építené ezen hidat, mely oly könnyen lebeg s mégis oly erős; ki azon roppant gátot, mely a tenger düheinek oly uriasan parancsol; …ki okozta azon számos vízcsatornát, melyek majd hegyek alatt, majd völgyek felett úgyszólván függve hordozzák a hajót...? Ugyan kik voltak azon dicső uralkodók, azon tiszteletreméltó előkelők, kik mindezen remekeket nagylelkűleg honok s az emberiség hasznára s díszére alkoták?... lassanként rájöttem: hogy szinte mindaz, amin legjobban bámulék, nemcsak a kormány által nem állíttaték fel, hanem a kormány még legkisebb segedelmi részt sem vőn benne, s egyesek szinte soha egy nagy egészet nem létesítettek, hanem hogy azon tárgyak vagy remekek... általányosan egyesületek munkái”: mindez tehát nem más, „mint jó rendeletű munka következése, melynek rugója nem volt egyéb, mint jobb lét s haszon utáni vágy”.

Nos, Széchenyi, aki Anglia gyakorlatában ily élesen látta meg a tőkés fejlődés rugóját és vállalkozási formáit, természetesen ma is hasonló célokat, formákat propagált. Így a gőzhajózás terén sem lehetett elvi ellenzője a részvénytársasági vállalkozásnak. Másról volt szó. Aggályai nem a gőzhajózás magántársulati formájával szemben általában merültek fel, hanem annak adott formájával: a kizárólag külföldi, osztrák tőkés érdekeltségű gőzhajózási társasággal szemben. Kezdeti fenntartásainak hátterére éppen a Hitel „Concentratio” címszavának idevágó passzusa derít fényt: „…nem hihető, hogy külföldiek magyar intézményekre tetemes áldozatokat tegyenek anélkül, hogy valamely rejtett s mellékes céljuk ne legyen... Ha ellenben számos hazafi, kik között sok jó birtokos áll össze valamely intézet felállítására, elég jutalmat talál a közjó előmozdításában; akkor azokat a bölcs kormány... összeállni s cselekedni minden akadály nélkül engedendi”. A két fő elem – a „sok jó birtokos” és az állami támogatás – mellett azonban (hamarosan rájött erre) a tőkés átalakuláshoz szüksége van egy harmadik tényezőre is: a sui generis nagytőkére. Ennek következéseképp veszi fel a kapcsolatot a szabályozás ügyében a Duna-gőzhajózási Társulattal, a híd ügyében pedig a pesti Ullmann Móriccal 1832 elején.

Részvénytársaság és államhatalom

Ilyen előzmények és megfontolások vezették tehát Széchenyit, amikor 1831 vége felé érintkezésbe lépett a gőzhajószabadalom egyik birtokosával, az I. Ferenc gőzöst ez időben bérbe vevő Andrews-zal; majd 1832. január 5-én levelet intézett a Dunagőzhajózási Társulat egyik igazgatójához, Benvenutihoz, amelyben a gőzhajózás és az al-dunai reguláció gondolatát egybekötve, merőben új perspektívákat tárt a Társaság felé.

„…a dunai hajózást nem kellene többé egyetlen gőzhajóra korlátozni, most már bizonyosan több hajó is kifizetődnék: e mellett szükséges lenne a Belgrád és Orsova közötti sziklákat szétrepeszteni, hogy a hajózás Viddinig, sőt egész Konstantinápolyig megvalósulhasson... a vállalkozásnak egyazon forrásból kellene táplálkoznia...”

Széchenyi levelére a Társulat igazgatósága a hajók számának növelését illetően igenlőleg válaszolt; de ehhez is újabb részvénykibocsátást tartott szükségesnek. A Drenkova és Orsova közötti sziklarobbantások jelentőségét szintén elismerte, de – nyilván Széchenyi csalódására – hozzáfűzte: „Itt közvetlenül az államnak kell közbelépnie: s magánosok e téren túlságosan sok akadállyal állnak szemben… Sokkal nagyobb összegek is kellenek ehhez a feladathoz – mutatott rá indokoltan –, mint amennyit a mérnökök a sziklarepesztések céljára szükségletként előirányoznak.” Végül azt tanácsolta a terv kezdeményezőjének, iparkodjék ahhoz az államhatalom, nevezetesen József főherceg nádor támogatását megnyerni.

Széchenyi – akit a nádor korábban is rendszeresen fogadott – ez idő tájt, 1832 február–áprilisában különösen gyakran fordult meg a budai palotában. Audienciáiról szóló rövid naplóbejegyzései ugyan már főképp „menetrendjének” B) pontjára: a Buda és Pest között létesítendő állandó híd eszméjére vonatkoznak, de a „wegen der Brücke etc.” tartalmú beszélgetéseiken nyilván az A) pontról: a Duna-szabályozásról és gőzhajózásról is szó esett.

Ám fontos láncszemek hiányoztak vagy akadoztak még a gépezetben. A Duna-gőzhajózási Társulat főrészvényesei, a bécsi bankárok bizalmatlankodtak még: a kettős hajórendelést kockázatosnak, a második részvénykibocsátást ingatagnak tartották. „Kissé csalódtam, amikor a napokban Bécsben jártam” (ahol főképpen Angliába szóló útlevelét próbálta megsürgetni) – írta Széchenyi Benvenutinak 1832. június 27-én, „mert távolról sem tapasztaltam a gőzhajózás iránt azt a meleg érdeklődést, amelyet vártam és reméltem”. Különösen az a hír bosszantotta, hogy a Társulat az 1832. évi közgyűlésen elfogadott két új hajó helyett csak egyet akar építtetni.


Pedig miután 1832 tavaszi hónapjaiban több hajóutat tett a Dunán, már tisztán látta, hogy csak akkor, ha az I. Ferenc mellett két új gőzös épül, szabadulhat fel immár három közül az egyik arra, ami – a Pest feletti és Pest alatti járatok mellett – fő célként lebegett a szeme előtt: az al-dunai forgalomra.

Nem kétséges: az Al-Dunáról esett szó akkor is, amikor néhány nappal később, 1832. június 30-án, immár Pesten, az a mérnök kereste fel őt, akit eddig személyesen nem ismert: Vásárhelyi Pál. Látogatója – aki már 1826 óta a Duna térképezésnél dolgozott, sőt 1829-ben a mappáció vezetésére kapott megbízást az országos építésügyi igazgatóságtól – úgy látszik hamarosan megnyerte bizalmát. Hiszen, amint egy későbbi leveléből tudjuk, Széchenyi már 1832 folyamán megbízást eszközöl ki József nádornál Vásárhelyi számára „az egész [al-dunai] tárgy rendszeres vizsgálatára”. A kiváló mérnök pedig a következő hónapokban már bizonyos előkészítő munkákat el is végzett.

Ugyanez időben 1832. július végén történt, hogy Széchenyi a nádor közbenjárására és Metternich államkancellár engedélyével megkapta az Angliába szóló útlevelet. A Társulat ügyei angliai tartózkodása alatt is sok gondot okoztak számára. Miközben rendkívüli buzgalommal tevékenykedett – londoni és vidéki gyárakat látogatott, megismerkedett Williams Tierney Clarkkal és más neves hídmérnökökkel; adatokat, tanácsokat, ajánlatokat gyűjtött angliai utazásának fő tárgyán, a Buda és Pest közötti állandó híd létesítésének kérdésén kívül, útépítésre, vasútra, gőzmalomra, gőzhajóra, folyamkotrógépre – egyidejűleg az otthoni híreken töprenkedett és azon, hogyan nyerhetné meg a nagyhatalmú kancellárt, Metternichet is, meg a nádort és Reviczky Ádám magyar főkancellárt: „wie werde ich die combinieren”? [Hogyan fogom én őket összeegyeztetni?] Mindenesetre hazatérése után rögtön aktivitásba lendült mindezek irányába. November 26-án érkezett vissza Bécsbe: 27-én már Metternichnél ebédelt; 28-án Sinával, 29-én Reviczkyvel tárgyalt, és a nádornál járt kihallgatáson.

A biztosi kinevezés

1832 legvégén és 1833 legelején – Andrássy Györggyel közösen kiadott – nevezetes Hídjelentésének készítése foglalta le erejét. Ekkor, éppen az Angliában tapasztaltak alapján, immár némileg változott nézőpontból tekinthetett az 1830. évi al-dunai útjában megfogalmazott és az 1831. évi Világban megismételt „menetrendre”, amely szerint előbb a Dunát kell szabályozni, csak azután lehet a hidat felépíteni. Clark és más angol mérnökök, főképp a nagy gyakorlatú öreg Telford ugyanis megnyugtatták, hogy Buda és Pest között ez idő szerint is lehet kellő biztonságú függő lánchidat létesíteni, mert a helyesen épített mederpillér „semmi esetre rendkívüli jégtorlatokat s abbul származó áradást nem okozhat”.

E szakszerű felvilágosítások birtokában mondhatta ki most már a Hídjelentés: azok a vélemények, amelyek szerint „nem lehet bátorságos állóhíd, míg nincs regulázva a Duna, praxis által vannak a világ szinte minden részeiben megcáfolva”. Széchenyi számára ez a következtetés nem a „menetrend” megfordítását jelentette, de azt igen, hogy az A) pont: az Al-Duna reguláció és a B) pont: a hídépítés időben közelebb kerülhet egymáshoz, s az utóbbi megkezdésével nem kell megvárni az előbbi befejezését.

A technikai összefüggésnél nem kevésbé fontos a másik kapcsolat sem –, amely a Duna-szabályozás és hídépítés között fennállott: a finanszírozás kérdése. A Hídjelentésben Széchenyi egyrészt részvénytársaságot, értékpapír-kibocsátást ajánlott az építésre, másrészt hídvámot, amelyet „mindnyájunknak egyaránt fizetnünk kell”. De a dolog sarokköve – hangsúlyozta – az, hogy „mi nemesek is fizessünk”. A továbbiakban pedig a hídkérdés Széchenyi-féle megközelítésének alapelvévé szilárdult: „Buda és Pest között állóhíd legyen, azon mindenki fizessen”, mert új, közös terheket kell vállalni „új hasznokért, új kellemekért” mindenkinek, aki azokat élvezi. Így vált az először éppen az Al-Duna-regulációval kapcsolatban megfogalmazott közös tehervállalási érv (,‚mindenkinek hasznot hajt”), Széchenyi hídügyi vezéreszméjévé.

Amikor tehát 1832 végén és 1833 elején a Hídjelentésen dolgozott – majd amikor 1833 első hónapjaiban – a nemrég indult országgyűlés és a Tudományos Akadémia tárgyai mellett – a híd dolgával foglalkozott, ez korántsem terelte el figyelmét az Al-Duna-szabályozásáról és a gőzhajózásról. 1833. március elején már megtekintette Bécsben az épülő új, nagyobb hajót is (a kisebbet még, Angliában, Boulton s Watt sohoi gépgyárában látta készülni 1832 októberében) és rábeszélte az igazgatót, jelentse ki a kormány színe előtt a Társulat hajlandóságát az al-dunai hajózásra is. „Teljesen át vagyok hatva attól az eszmétől, hogy az orsovai sziklákat ebben az évben robbantani kell – írta március vége felé naplójába. „Metternich, Reviczky, Kolowrat [az utóbbi a belügyek minisztere volt] stb. gutirozni fogják a dolgot, kiadatják a parancsot, de nincs pénzük!” Úgy döntött tehát, hogy a nádornál indítja meg a végső ostromot. Puthont lehívta Bécsből: április 11-én „munkaebéden” még egyszer alaposan instruálta, és április 12-én átadatta vele a petíciót József főhercegnek. A nádor még aznap hívatta Széchenyit, naplóbejegyzése szerint „különösen barátságosan és jóindulatúan fogadta”, és közölte állásfoglalását: „Orsova ect. soll gesprengt werden”. [Orsovánál stb. robbantani kell.]


Ezek után is több mint két hónapba telt, amíg a nádori állásfoglalás kormányzati intézkedésben öltött testet. Széchenyi június 24-én jelent meg kihallgatáson József főhercegnél, Pozsonyban. A nádor – írja Széchenyi – „végre megkérdezte, elvállalnám-e a comissiót a Vaskapu robbantására. Vállaltam!“. Június 25-én, válaszát írásban is megerősítette, egyben közvetlen programját és kéréseit is vázolta. Június 26-án írta alá az uralkodó al-dunai biztosi kinevezését, ugyanezen a napon kelt az a nádori kézirat is, amely Vásárhelyi Pált rendelte Széchenyi alá igazgató mérnökként, technikai személyzetével együtt – természetesen Széchenyi javaslatára.

Nemzetiség – emberiség

E rövid írás keretében nem kísérhetjük el Széchenyit második al-dunai útjára, amelyet biztosi kinevezése után néhány nappal már megkezdett, sem további al-dunai utazásaira a következő években.

El kell búcsúznunk immár sziporkázó szellemű és fáradhatatlan tetterejű alakjától. Vegyünk hát búcsút tőle két olyan gondolatával, amely éppen más fél évszázaddal ezelőtt, 1830-ban fogant meg benne gőzhajózásról, Al-Duna-szabályozásról, Hídról töprenkedve.

Az egyik gondolat a Hitel zárófejezetéből, „Bérekesztés”-éből való s így hangzik: „Újabb időkben több függőhíd bomlott el, s még több gőzhajó pattant szerte. De azért, mivel általok annyi veszté már életét – s most mind a híd, mind a gőzhajó tűrhető bátorságú létre kapott – nem az következik: hogy …bizonyos számú magyar kénytelen híddal leomlani, vagy gőzzel levegőbe repülni, minek előtte bátorságos függőhíd és gőzhajó hazánkat is díszesíthetné; hanem hogy minekünk nem kell, ha eszünk hasznát akarjuk venni, mindezeket A-nál kezdenünk s experimentumok által időt vesztenünk ...hanem inkább más nemzetek tapasztalásait – mely próbák világiak s az egész emberiség sajáti – kell hasznunkra fordítanunk.”

Másik záró gondolatunk pedig legyen az, amit 1830. július közepén, éppen első al-dunai útja során, súlyos lázban fekve, mondott tollba a hajón útitársának, Waldstein Jánosnak, mintegy végrendelkezésként, ezekkel a tömör szavakkal: „Magyarország fölemelésére csak három eszköz van: nemzetiség [ez a korabeli nyelvhasználatban nemzeti tudatot, hazafiságot jelentett], közlekedés és végre más nemzetekkel való kereskedési összekapcsolás... Tegyetek mindent... ennek elérése végett.”

Úgy véljük: mindkét megnyilatkozás – oly sok más Széchenyi-gondolattal együtt – máig sem vesztette érvényét, időszerűségét.

2. Képek


1. Mária Terézia évforduló AusztriábanFIGYELŐ

BENDA Kálmán

Mária Terézia évforduló Ausztriában

Kétszáz évvel ezelőtt, 1780. november 27-én hunyt el Bécsben Mária Terézia királynő, aki negyven évig uralkodott a Habsburg monarchia országai felett. Az évforduló alkalmából Ausztriában sorozatos megemlékezésekre került sor: a történetírás hatalmas tanulmánykötetekben összegzi a Mária Terézia politikájára vonatkozó legújabb kutatások eredményeit, népszerű stílusban írt életrajzok részletezik példás egyéni és családi életének, valamint az udvari arisztokrácia kevésbé példás hétköznapjainak intimitásait, filmek boncolgatják lélektani elemzéssel uralkodói egyéniségének sajátságait, és nem utolsósorban, hatalmas kiállítások mutatják be uralmának négy évtizedét.

Mária Terézia már a maga korában népszerű volt Ausztriában, s ez a népszerűség – ha szabad így mondanunk – még növekedett halála után. Ő volt az első Habsburg uralkodó, akit Bécs és az osztrák nép teljesen a magáénak érzett, nem is ok nélkül. Míg a 16–17. századi Habsburg császárok idejük javát a német birodalom különböző részeiben töltötték, Mária Terézia állandóan a bécsi Burgban lakott. Elődei a spanyol etikett merev formaságaiba burkolózva, a nyilvánosság elől teljesen rejtve élték életüket, Ausztriához és népéhez szinte semmilyen érzelmi szál nem fűzte őket, a hivatalos és magán érintkezésben is többnyire a spanyol vagy a francia nyelvet használták. Mária Terézia udvara nyitott volt. A királynő szeretett kikocsizni a bécsi Práterbe, ahol a „jó nép” megéljenezte, gyakran volt látható az Operaház díszpáholyában, s ha szólt, hamisítatlan bécsi nyelvjárásban beszélt, belopva magát ezzel a polgárok szívébe.

A külsőségek azonban jelentős politikai változások következményei voltak. A Habsburgok két évszázadon át dinasztikus politikát folytattak, családi hatalmuk növelése volt kizárólagos céljuk, európai hegemóniára törtek. Ebben a politikában nemcsak Magyarország vagy Csehország, hanem az osztrák tartományok is mellékesek voltak. Az 1715-ben záródó spanyol örökösödési háborúval viszont az európai hegemóniáról szőtt ábrándok végleg szétfoszlottak, a Habsburgok visszaszorultak dunai országaikba. A német birodalom császári koronáját ugyan még egy évszázadig viselik, de ez akkor már csak cím, Mária Terézia pedig mint nő még a címet sem kaphatja meg, a férje, Lotharingiai Ferenc a császár.

A 18. században a Habsburgok politikája is az új helyzethez igazodik. Ezt már VI. (magyar királyként III.) Károly felismerte, de igazából leánya, Mária Terézia valósította meg. Miután Szilézia kivételével öröklött országait az ellenséges koalícióval szemben megvédte, minden törekvése azok gazdasági és katonai erejének növelése volt. Ezért védte – már a kezdődő felvilágosodás uralkodó-eszményének jegyében – az állam fő adózóját, a jobbágyot, ezért folytatott határozott ipari és kereskedelmi politikát, vette kezébe az iskolák irányítását, foganatosított közegészségügyi és népjóléti intézkedéseket. A birodalmi politika haszonélvezője persze elsősorban Ausztria volt, amely az egyre erősödő központosítás révén ekkor emelkedik a monarchia országainak az élére.

Fia és utóda, II. József türelmetlen hirtelenséggel megkezdte a hagyományos, kétségtelenül elavult kormányzási elvek és kormányzati szervek átalakítását. A mélyen vallásos konzervatív osztrák közvéleményt különösen megbotránkoztatták azok az intézkedései, amelyek a római katolikus egyház politikai hatalmának megtörését célozták. Őt követően a Napóleonnal vívott sorozatosan vesztes háborúk, az ezzel járó gazdasági bajok, az egymást követő jelentéktelen uralkodók mind hozzájárultak Mária Terézia nagyságának növekedéséhez. Ahogy nálunk Hunyadi Mátyás király, úgy az osztrákok számára sokáig ő testesítette meg a fényes nemzeti múltat.

A schönbrunni barokk kastélyban rendezett kiállítás, amely a „Mária Terézia és kora” címet viseli, méreteiben, kiállításában és anyagában egyaránt impozáns. 32 teremben, 136 tematikai egység mutatja be az uralkodó és családja életét, politikájának főbb irányait, háborúit és kormányzati intézkedéseit, a gazdasági élet egyes ágait, a műveltségi és oktatási intézményeket, az udvari és főúri életet. A kiállítás az élet minden területére kiterjed, és nemcsak gyönyörködtet, hanem tanít is. Festményeit, szobrok, művészeti alkotások, ékszerek, bútorok, fegyverek, használati eszközök, levelek, följegyzések, számadások sorakoznak meghatározott rendben, ugyanakkor esztétikus keretek közt, csodálatos bőségben. Mert – úgy tűnik – Bécsben mindent megőriztek, és minden megmaradt, Mária Terézia lakószobájának porcellán csecsebecséi csakúgy, mint férjének esküvői dolmánya, a gyermek főhercegek iskolás füzetei, vagy Mária Krisztina főherceg-kisasszony hálóköntöse. A 18. századi udvari és főúri élet mindennapi tárgyainak művelődéstörténeti szempontból páratlan együttesét hozták


össze a rendezők.

A kiállítás nagy méretei, a tárgyak bősége okozza, hogy a történeti mondanivaló nehezen hámozható ki. A látogató bámul, percekig áll egy-egy művészi alkotás előtt, s inkább csak utólag, a luxus-kivitelben kiadott 800 oldalas katalógus fellapozásakor összegezi magában a látottakat. A magyar látogatóban azonban mindenképpen marad valamelyes hiányérzet. Mária Terézia a több országból álló Habsburg birodalom uralkodója volt, ezt több térkép be is mutatja. Mégis, az Ausztrián kívüli részekről, Magyarországról vagy Csehországról csak elvétve esik szó, teszem azt a hadseregbe betagozódó ezredek esetében. Így viszont éppen az sikkad el, ami Mária Terézia jelentőségét és az akkori Ausztria szerepét megemelte: a birodalmi jelleg. Az osztrák történetírás egy kicsit ma is úgy véli, hogy ez a Habsburg birodalom egy tágabb határok közt élő Ausztria volt, ez azonban vaskos tévedés. A Habsburg monarchia országai egymás mellett éltek, s az etnikai, nyelvi, kormányzati, műveltségi és hagyománybeli különbségek sohasem oldódtak fel egy osztrák egységben. Jellemző, hogy ennek a birodalomnak neve sem volt (a történetírás is csak Habsburg monarchiának tudja nevezni), s Mária Terézia rangsorban első címe az volt, hogy Magyarország királya. (Az osztrák császári címet csak 1804-ben vette fel I. Ferenc.) Ausztria fő haszonélvezője volt a birodalmi politikának, de ezt a politikát nem rajzolhatjuk és nem érthetjük meg, ha nem vagyunk tekintettel az együtt elő, de egymástól igen eltérő különböző országokra.

Ami hiányzik a schönbrunni kiállításból, azt megtaláljuk az egykor Magyarországhoz tartozó Féltoronyban (Halbturn, Burgenland tartomány) rendezett kiállításon. A volt főhercegi kastélyban rendezett kiállítás, melynek anyagához a magyar, horvát és szlovák múzeumok és levéltárak is hozzájárultak, a „Mária Terézia, mint Magyarország királynője” címet viseli. Méreteiben persze jóval kisebb, mint a schönbrunni, ugyanakkor viszont összefogottabb és azt kell mondanunk: sokoldalúbb. A nagy kiállításon dominál az uralkodó család és az udvar, itt viszont a királynő telepítési, bányászati, népjóléti intézkedései lépnek az előtérbe. Egykorú rajzok, térképek, tervek tükrében bemutatják a bánsági telepes falvakat, a felvidéki új bányaműveket, a gabonatárházakat és öregotthonokat, a textilmanufaktúrákat és lőporgyárakat, a paplakot és a falusi kocsmát, a hírlapokat és az iskolakönyveket. A kiállított anyag nemcsak jelzi, hanem többnyire konkrétan is körvonalazza a birodalmi politika magyarországi vetületét, mindenekelőtt annak pozitív, népjóléti intézkedések. Nem a kiállítás rendezőin múlott, hogy itt viszont a királynő birodalmának Magyarországon túli részei maradnak homályban, s egy kicsit úgy tűnik, mintha a magyar korona országai különálló államot képeztek volna. Ezt a beállítást a nagyon szép kivitelű katalógus színvonalas tanulmányai sem oszlatják el.

2. Képek


1. V. Henrik és III. Richárd. A jó és a rossz király � � � �Shakespeare drámáibanRÁZSÓ Gyula

V. Henrik és III. Richárd

A „jó” és a „rossz” király Shakespeare drámáiban

A Magyar Televízió a Shakespeare életéről szóló hatrészes sorozat vetítése után megkezdte a drámaköltő összes színművének sugárzását. A legtöbb konkrét történeti vonatkozást tartalmazó királydrámákhoz kapcsolódik alábbi cikkünk. (A szerk.)

A mai színházlátogató vagy tévénéző elsősorban a kitűnő emberábrázolást becsüli Shakespeare drámáiban; érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy azok a vonások, amelyekkel az angol költőgéniusz felruházta királyhőseit, mennyiben térnek el a modern tudomány alkotta képtől.

Shakespeare a király-figurák közöl a minden királyi erénnyel megáldott V. Henrik (1387–1422) – „aki túl nagy volt ahhoz, hogy sokáig éljen” – és az ördögi vonásokkal éktelenített „véres kutya”, III. Richárd (1452–1485) alakját dolgozta ki legalaposabban. Ezért vizsgálatainkat e két személyiség shakespeare-i és modern értékelésének összevetésére korlátozzuk.

A kortársak történeti képe

A kortársak és a közvetlen utókor szinte egybehangzóan, még Shakespeare-nél is eltúlzottabb színekkel örökítették meg a két király képét.

Henrik minden szempontból megfelelt a feudális uralkodóval szemben támasztott legfőbb követelménynek: törvényességnek (legitimitás) és az alkalmasságnak (idoneitás). Törvényes leszármazottként került Anglia trónjára. Alig kilenc esztendős uralkodása alatt rendet teremtett országában, elfojtotta a feudális anarchia bátortalan kísérleteit, szilárdan őrizte a határokat a skót és walesi támadásokkal szemben. Sikeres háborúkat vívott Franciaországban, ami bőséges zsákmánylehetőséget és királyi adományokat hozott a katonáskodó nemeseknek és szabadoknak. Mélyen és őszintén vallásos, jogaihoz ragaszkodó jellemét a társak ugyancsak nagy erénynek tekintették. S végezetül, de nem utoljára, a 16. száradban – Shakespeare életében – uralkodó Tudor dinasztia ősének, ingatag trónigénye megalapozójának, kormányzati rendszere megalapítójának tartotta Henriket, ezért kultuszát igyekezett ápolni.

Merőben ellentétes volt Richárd arculata a középkori ember szemében. Trónbitorló, ráadásul bátyja két gyermekének megöletése árán jutott Anglia koronájához, amivel sárba tiporta a törvényesség szent és sérthetetlen elvét. Sőt, bajok voltak az alkalmassággal is, utóvégre harcot vesztett Tudor Henrikkel, Erzsébet nagyapjával szemben. Ezért Richárdot nyilvánvalóan a valóságosnál sötétebb színekkel festették le a Tudor-korszak krónikásai. Ráadásul alig két esztendeig uralkodott, így egyetlen buzgó udvaroncának vagy klerikusának sem juthatott ideje arra, hogy alakját rokonszenvessé tegye az utókor számára.

Henrik, Richárd és az utókor

A huszadik század embere más normák szerint ítél, mint fél ezredév előtti ősei. Nem kedveli a fekete-fehér ábrázolásmódot, differenciáltabban, sokrétűbben gondolkodik elődeinél. Természetes hát, hogy a történészek hozzáfogtak a két uralkodó még Shakespeare-től ránk hagyományozott – képének átfestéséhez. Ez a törekvés olyan furcsa eredményeket is hozott, mint például az 1926-ban megalakult III. Richárd Baráti Kör, melynek tagjai még napjainkban is buzgón fáradoznak a király rehabilitálásán.

Más kutatók pedig V. Henrik fejéről kezdték letépdesni a babérkoszorút. Felhozták kíméletlenségét a lollardokkal szemben – 1414 elején sikertelen felkelésük után huszonkilenc főemberüket kivégeztette –‚ s azt, hogy később, a katolikus egyház hű fiaként kíméletlenül üldözte és vérpadra küldte a John Wiclif tanait valló eretnekeket.

Még inkább hibáztatják francia hadjárataiért. Az alig 4 milliós lakosságú Anglia hadait a király az országánál három–négyszeresen népesebb, gazdaságilag fejlettebb Franciaország meghódítására vezette, s ezzel végső


soron maga idézte elő az ország elszegényedését, a „rózsák háború”-jának feudális zűrzavarát. Különösen azt vetették szemére, hogy Agincourt-i győzelme (1415. október 25.) után nem fogadta el a pártokra szakadt francia uralkodó osztály rendkívül kedvező békeajánlatát, s tovább erőltette a hódító hadjáratokat.

Úgy véljük azonban, hogy – szemben a szakirodalom érvelésével – Henrik vállalkozása mégsem volt teljesen célszerűtlen. A perszonális unió, az állam hódítások útján történő (extenzív) megerősítése gyakori jelenség a feudalizmus korában.

Sok bírálat érte Henrik katonai tevékenységét is, főleg bravúros agincourt-i győzelmének értékét vitatják. Egy ismert angol szerző, J. Wylie egyenesen „eszeveszetten vakmerő”-nek minősíti Henrik haditervét, amikor 1415-ben Harfleur elfoglalása után nem hajózott vissza Angliába, hanem a nagy túlerővel felvonuló francia sereggel szemben igyekezett Calais-t elérni és vállalta a bizonytalan kimenetelű ütközetet. A bírálók itt egyoldalúan ítélkeznek. Henrik valóban nagy kockázatot vállalt, de a körülmények erre egyenesen rákényszerítették. Belső helyzete még nem szilárdult meg teljesen. Így mindenáron győzelmet, vagy legalábbis valamiféle erődemonstrációt kellett felmutatnia. Az ütközet kockázata viszont valójában nem is volt olyan nagy. Igaz, a franciák több mint kétszeres túlerőben voltak a mintegy 7000 főre leapadt angol sereggel szemben, de Henrik, főleg csodálatos íjászai révén, Európa talán legkiválóbb minőségű haderejét mondhatta magáénak.

Ismeretes, hogy a kockázat meghozta gyümölcsét, az angol feudális hadsereg Agincourt mellett legragyogóbb győzelmét aratta a bátran, de fegyelmezetlenül harcoló, rosszul vezetett franciák ellen. A háború későbbi szakaszában pedig Normandia, majd a Párizs környéki várak módszeres elfoglalása, a meghódított területek megszervezése és a közbiztonság viszonylagos helyreállítása Henrik stratégiai és hadszervezői képességeit bizonyították.

Henrik tehát elsősorban hadvezérként vált az angol történelem egyik kiemelkedő alakjává. Egyénisége azonban a ma emberének már nem annyira rokonszenves, mint a kortársak szemében. „Kemény és hatalomvágyó, türelmetlen a mások véleményével szemben, hideg, könyörtelen tudatossággal halad céljai felé” – állapítja meg róla Jacobs, a kitűnő angol történész.

Érdekes személyiség, a 15. század, „jó” királyideáljának megtestesítője: már nem lovagkirály, de még mélyen és őszintén vallásos és babonás. Kíméletlenül megadóztatja alattvalóit, ám azok viszonylagos békésen és biztonságban élnek. Nagyra törő, gyakran ma már irreálisnak tűnő terveket szövögető államférfi és hadvezér. A központosított állam azonban csak olyan kemény és tehetséges, véres áldozatoktól sem visszariadó vezetőkkel jöhetett létre, mint amilyen V. Henrik is volt a maga korában. Jóllehet az utókor nem osztozik a kortársak osztatlan bámulatában, mégis elismeri tehetségét és jelentős történelmi személyiségnek tekinti.

Jóval kisebb jelentőségű, lélektanilag viszont annál érdekesebb az ellenpólus: III. Richard. Szorgos kutatások, főleg Paul M. Kendall munkássága eredményekén ma már az ő alakja is elvesztette emberfelettien torz vonásait, s az átlagosnál tehetségesebb, kegyetlenebb és célratörőbb, mindenekelőtt balszerencsésebb figurává szürkült.

Nem igazak a Richárd végtelen csúfságáról, púpos, idétlen alakjáról szőtt legendák sem. Shakespeare rátapintott a lényegre, amikor hőse végtelen magányosságát állította előtérbe. A törékeny testű, kissé csapott vállú, félszeg fiatalember a „rózsák háborújának” zűrzavarában cseperedett fel. Hol Angliában, hol a kontinensen élt, mégis – Henrikhez hasonlóan – művelt, olvasott emberré vált.

Először 1470-ben lépett a történelem színpadára, ami kor Wawrick earlje, a „királycsináló” fellázadt IV. Edward ellen, és a Lancaster-párthoz szegődött, Richárd kitartott bátyja oldalán, segített kiszabadításában, s vele együtt Burgundiába menekült. Egy évre rá visszatértek Angliába, s Barnetnél és Tewkesburynél döntő győzelmeket arattak a Lancasterek fölött. Richárd a jobbszárnyat vezette Barnetnél és döntő szerepe volt a győzelem kivívásában.

A győzelem után a király Gloucester hercegévé az északi határvidék kormányzójává nevezte ki. A lakosság megkedvelte, mivel rendet teremtett a Lancaster-ház egykori bázisában, s visszaverte a skót betöréseket. Távol maradt az udvari intrikáktól.

Nem valószínű, hogy az ő keze is benne lett volna bátyja, Clarence herceg megöletésében; a nyughatatlan, hatalomra vágyó herceget a betegeskedő Edward, esetleg a Woodeville-klikk tette el láb alól.

Edward halála után a régenssé kinevezett Richárdnak nemcsak méltósága, hanem élete is veszélyben forgott. A Woodeville-k kezükben tartották a két királyfit – a 12 esztendős Edwardot és a 10 éves Richárdot – s meg akartak szabadulni tőle. Gloucester hercege azonban megelőzte őket. Rajtaütött kíséretükön, s vérpadra küldte a


Woodeville család három vezéregyéniségét, majd ügyes rábeszéléssel „védelme alá” vonta a kis hercegeket. Richárd életében eddig még semmi rendkívüli nem történt: egy tehetséges feudális úr eltávolította útjából ellenfeleit és megőrizte hatalmát.

A siker azonban újabb kalandokra ösztönözte, s ekkor lépte át azt a határt, melyen át a történelem nagy gonosztevőinek dicstelen táborába jutott. Elfogatta, a Towerbe záratta unokaöccseit, akik nem sokkal később, ismeretlen körülmények között, elpusztultak. Bár közvetlen bizonyítékunk nincs rá, nagyon valószínű, hogy Richárd ölette meg őket.

A gyermekek ugyanis még éltek, amikor nagybátyjuk már királlyá koronáztatta magát. Mindössze két esztendeig uralkodott. Hiába kísérletezett ésszerű igazgatási és adóztatási reformokkal, nem tudta alattvalói rokonszenvét megnyerni. Így nem véletlen, hogy amikor 1485 nyarán a Lancaster-ház távoli rokona, Tudor Henrik partra szállt Angliában, a döntő ütközetben szinte mindenki cserbenhagyta, Richárd nem látva már kiutat, reménytelen helyzetben is bátran harcolt és elesett.

*

A ma embere mindkettőjükben a hanyatló feudalizmus tipikus figuráját látja, a kor tehetséges uralkodóit jellemző erényekkel és fogyatékosságokkal. Értékítélete azonban, ha árnyaltabb is, lényegében nem tér el a kortársakétól. Henriket – hibaival egyetemben – jelentős, a központosított állam, tehát a társadalmi haladás, megvalósítása felé törekvő uralkodónak tekinti, Richárdot viszont, mert nagyravágyásával új erőre keltette a feudális anarchia sötét hatalmait, elítéli.

Shakespeare tehát – túlzásait leszámítva – alapjában véve ma is helytálló képet festett a két uralkodóról: mivel V. Henrik valóban jó, III. Richárd valóban rossz király volt.

2. Képek


1. Kik voltak a szabadkõmûvesek?L. NAGY Zsuzsa

Kik voltak a szabadkőművesek?

1977-ben jelent meg L. Nagy Zsuzsa munkája „Szabadkőművesség a XX. században” címmel. (Kossuth Kiadó, Bp. 1977.) Részben a tizenötezer példányban megjelenő könyv, részben a sokáig tartó hallgatás történetírásunkban a szabadkőművesség valós történeti szerepéről keltette fel valószínűleg az érdeklődést a téma iránt. A hozzánk beérkező ezirányú kérdések ösztönözték a szerkesztőséget, hogy a szerzőt felkérje ismereteink rövid összefoglalására. (A szerk.)

Aki ismeri Mozart Varázsfuvoláját, olvasta Lev Tolsztoj Háború és békéjét, vagy Thomas Mann Varázshegyét, már némileg megismerkedett a szabadkőművességgel. Hiszen pl. a Varázsfuvola története, Sarastro harca az Éj királynője ellen, a szabadkőművességet szimbolizálja; Mozart és a szövegíró Schikaneder is szabadkőművesek voltak.

A 18. századi kezdetek

A szabadkőművesség a 18. században született, a polgári átalakulás megindulásának, a felvilágosodás eszméinek századában. A feudális kiváltságokkal és abszolutizmussal, az egyház hatalmával szemben fellépő „harmadik rend”, a polgárság mozgalmát szolgálta. Liberalizmus, szabadgondolkodás, a természet és társadalom rendjének racionális megismerése, vallási türelem és a francia forradalom hármas jelszava szabadság – egyenlőség – testvériség) lelkesítette.

Az új eszmék követői testvéreknek tekintették egymást, bárhol éltek is, kis körökben, „testvériségek”-ben tömörültek. Összejöveteleiket kezdetben kocsmákban tartották, mert így kevésbé hívták fel magukra a rendőrség figyelmét. Az első európai nagypáholyt az Almafához címzett fogadóban alapították Londonban 1717. június 24-én.

A kezdeményezés az angoloké volt, mégis a francia, és általában a „katolikus Európában” kibontakozó szabadkőművesség vált jelentős társadalmi, közéleti faktorrá. A magyarázat egyszerű: ezekben az országokban a központi hatalom, az egyház konzervatív, feudális ereje miatt a szabadkőművesek, ha saját szabad tevékenységüket ki akarták harcolni, nem elégedhettek meg a páholyház csendjében folyó elméleti, filozofikus eszmecserékkel, jótékonysági, emberbaráti munkával. Támogatniuk kellett a polgárosodást szolgáló mozgalmakat, állást kellett foglalniuk társadalmuk aktuális kérdéseiben.

II. Kelemen pápa már 1738-ban kiátkozta a szabadkőműveseket, s XXIII. János pápa volt az első, aki ezt az átkot nem újította meg. A világi hatalom a francia forradalom után kezdte üldözni, betiltani a páholyokat.

Az évszázadok során mégis sok ismert történelmi személyiség, művész, tudós, író vált szabadkőművessé.

A szabadkőművesség igen szigorúan zárt szervezet. Egyes országokban és időszakokban, a hatósági tilalmak miatt, illegálisan, „titkosan” működött. Tevékenységét részletesen kidolgozott szabályok fogják keretbe, amelyek bonyolult rítus-rendszereket alkotnak (skót és szimbolikus rítus).

A magukat testvéreknek nevező szabadkőművesek páholyokban egyesülnek, ezek országonként és rítusonként nagy páholyokban tömörülnek. A páholy élén választott tisztségviselők állnak (főmester, felügyelő, szónok stb.), a nagypáholyt szövetségtanács irányítja, élén a nagymesterrel.

A szabadkőművesség szervezete, elnevezései, rítusai különböző elemeket ötvöznek egybe. A 18. századi felvilágosodás és racionalizmus hatása mellett a középkori misztika elemei épp úgy megtalálhatók, mint a deizmus, a panteizmus, a biblikus ószövetségi (zsidó) befolyás, az egyiptomi, ókori hagyományok. Az építő, alkotó munka tisztelete, a piramis és keresztény katedrális építők tudásának megbecsülése jut kifejezésre abban, hogy a jelvények, szimbólumok, elnevezések tekintélyes részét a kőműves mesterség köréből vették (körző, vakolókanál, kalapács, kőműveskötény, munka, vakolás, építészeti rajz stb.), A szimbolikus rendszerben, felkészültsége és munkája alapján, három fokozatot érhet el a „testvér”: inas, legény, mester.

A sokféle alkotóelem rugalmasan értelmezhető szimbólumok kialakítására vezetett. Az egyenlő szárú háromszög például épp úgy idézi Püthagorasz tanait, mint amennyire emlékeztet a francia forradalom hármas


jelszavára, vagy akár a szentháromság-tan istenfogalmára (atya-fiú-szentlélek).

Az előírásoknak megfelelő, vagyis szabályos páholymunkának erre a célra szentelt és berendezett, a profán világ elől elzárt páholyházban kell végbe mennie. Ebben az egyes helyiségeknek és berendezési tárgyaknak megvan a maguk funkciója, különös jelentése. Tradicionális előírások szabályozzák az egyes tisztségviselők tevékenységét, öltözetét, az új jelentkezők („keresők”) felvételének rendjét.

A szabadkőművesség a férfiak szervezete volt, jórészt az is maradt, bár a 20. században, először Franciaországban, női nagypáholy is alakult.

A szervezet zártsága, titokzatossága, a tagjait összekötő szoros kapcsolat minden korszakban felkeltette a kívülállók kíváncsiságát vagy gyanakvását, Ez, valamint a szabadkőművesség és a polgári progresszió érintkezése az oka, hogy konzervatív, jobboldali körök a szabadkőműveseket egy nagy nemzetközi összeesküvés tagjainak tekintették, szervezetükben a plutokrácia vagy a zsidóság nemzetek feletti szervezetét láttak.

Magyarországra – a történelmi körülmények folytán – német, osztrák, illetve lengyel hatásra és közvetítéssel jutott el a szabadkőművesség. 1770-ben Eperjesen lengyel emigránsok alapították az első páholyt, 1774-ben Pozsonyban azok a magyarok szerveztek páholyt, akiket korábban Bécsben vettek fel. 1784-ben Bécsben létrejött az a nagypáholy, amely Ausztria, Csehország, Magyarország és Erdély páholyait fogta össze.

A magyar felvilágosodás és polgárosodás legjobb képviselői, a nemzeti nyelv és kultúra ápolói, az árutermelő nemesség élcsapata, a reformkor „első nemzedéke” szabadkőműves páholyokban szervezkedtek, Kazinczy Ferenc, Berzeviczy Gergely, a magyar jakobinusok voltak közöttük. Így 1795-ben a francia forradalom és a Martinovics összeesküvés leleplezése után a Habsburg-birodalom területén is betiltották a páholyokat.

A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy

A 19. század második felében a 48-as nemzedék kiválóságai, Türr István, Klapka György, Horváth Mihály és mások voltak az új páholyok első alapítói, Pulszky Ferenc lett az első magyarországi nagymester. (Kossuth Lajos 1852-ben az amerikai Cincinnati városban lépett a „testvérek” közé.) Az első páholy alapszabályt 1868-ban hagyta jóvá a belügyminiszter, 1886-ban megalakult a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy, majd Budapesten a Podmaniczky (ma Rudas László) utca 45. sz. alatt felépült az első páholyház.

A modern szabadkőművesség mindenütt a polgárság, a polgári értelmiség szervezetévé vált, függetlenül attól, hogy soraiban századunkban is akadtak arisztokraták, uralkodók. Ha munkások voltak is közöttük, parasztok sehol sem.

1918-ig 120-nál több páholyt és több mint 13 000 szabadkőművest tartottak nyilván Magyarországon, ami a lakosság csekélyke töredékét tette. Noha a szabadkőművesek politikai és világnézete különböző volt, maga a szabadkőművesség és a dualista rendszer polgári radikális, demokratikus ellenzéke mintegy szinonim fogalommá lettek. Jászi és köre, a polgári radikálisok alapították például 1908-ban a Martinovics páholyt, amelynek Ady is tagja volt, Jászi szerint a szabadkőműves „többé nem pusztán filantróp és filozofikus törekvések kontemplatív híve, hanem egyúttal bátor és harcos katonája az emberi haladás ügyének”. Szabadkőműves volt többek között Bölöni György, Pogány József, Varga Jenő, Kunfi Zsigmond, Vázsonyi Vilmos.

Szabadkőművesek alapították vagy támogatták az olyan társadalmi szervezeteket, mint a Társadalomtudományi Társaság Szabadiskolája, a Galilei-kör, a Gyermekbarát Egyesület, az Országos Anya- és Csecsemővédő Intézet, Mentő Egyesület stb. Ők tartották fenn és szerkesztették a Világ c. lapot, amely 1926-os betiltásáig a legkövetkezetesebb polgári ellenzéki újság volt.

A magyarországi szabadkőművesség 1918-ig vezető szerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchiában, mivel a birodalom ausztriai felén I. Ferenc József nem engedélyezte a szervezkedést. Az osztrák szabadkőművesek nyugat-dunántúli városokban alapítottak páholyokat.

Háború és forradalmak

Elvei ellenére, az első világháború idején a szabadkőművesség nem tudott felülemelkedni a hatalmi politikán, a nacionalizmuson. Az antant és a központi hatalmak országainak páholyai között megszakadt a „testvéri lánc”; a franciák és a német szabadkőművesek már 1870–71-től nem érintkeztek egymással.


Akárcsak külföldön, Magyarországon is sok szabadkőműves ellenezte a közéleti aktivitást, a béketörekvések, a demokratikus polgári mozgalom támogatását. Az 1918-ban megújított Szövetségtanács s a „testvérek” tekintélyes része azonban csatlakozott a polgári demokratikus forradalomhoz, annak szerveiben különböző tisztségeket is vállalt. Mi több, a Tanácsköztársaság kikiáltása után is kaptak fontos megbízást vagy egyetemi katedrát, mint Balassa József, Benedek Marcell, Kőhalmi Béla és mások.

A Tanácsköztársaság idején azonban önszántából, vagy a Forradalmi Kormányzótanács intézkedésére minden polgári párt és szervezet feloszlott, beszüntette tevékenységét. Ez történt a szabadkőműves páholyokkal is.

A betiltott magyar szabadkőművesség

Miközben Európában, a Duna-medencében 1918–19-től felvirágzott a szabadkőművesség, itthon az ellenforradalmi rendszer e szervezetet is felelőssé tette a történeti Magyarország felbomlásáért, a forradalmakért és 1920 májusában belügyminiszteri rendelettel betiltotta működését. A páholyházba beköltözött a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) és az Etelközi Szövetség.

Ennek ellenére a szabadkőművesek Balassa József vezetésével tovább dolgoztak. Kávéházakban, különböző társadalmi és jótékonysági egyesületekben találkoztak, helyreállították nemzetközi kapcsolataikat, többször fogadtak nagytekintélyű külföldi szabadkőműves vezetőket és „szabályos páholyéletet” külföldön éltek. Különösen nagy segítségükre volt a párizsi magyar Emberi Jogok Ligája, az osztrák, a szlovákiai magyar és a jugoszláv szabadkőművesség. A taglétszám alaposan lecsökkent, de a 30-as években már több új „kereső” jelentkezett.

A magyar szabadkőművesség erejéhez mérten támogatta a Horthy-rendszer baloldali polgári ellenzékét, részt vett a nemzetközi szervezetek antifasiszta munkájában, aminek alaphangját a francia nagypáholyok adták meg. 1926-ben a magyar delegáció is ott volt Belgrádban a szabadkőművesek első nagyszabású nemzetközi kongresszusán. A magyar szabadkőművesek nevében Balassa József írta alá azt az 1936-os memorandumot, melyben Roosevelt amerikai elnök közbelépését kérték a spanyol köztársaság védelmében.

A szabadkőművesség – egy jellegzetesen polgári eszmerendszer keretében – minden politikai rendszerrel szemben állt, mely az általa ideálisnak tekintett polgári demokráciától különbözött. Így, miközben fellépett a fasizmus ellen, egyidejűleg elítélte a szovjet rendszert, a kommunizmust.

A fasiszta mozgalmak és kormányok mindenütt üldözték, majd betiltották a páholyokat. A 30-as évek végére Európának a hitleri megszállás és befolyás alá került részén megszűnt, föld alá kényszerült a mozgalom.

A magyar kormány 1938-ban tiltotta be azokat a jótékonysági egyesületeket, amelyek addig a szabadkőművesek „fedőszerveiül” szolgáltak. Az antiszemita faji törvények a páholytagok nagyobb részét sújtották. A nemzetközi kapcsolatok a hitleri hódítások és a második világháború következtében megszakadtak.

A második világháború után

A szövetséges hatalmak győzelmét követően Európa-szerte s így a Duna-medencében szintén, ismét megnyíltak a páholyok. A tagok száma ugyan szerte a világon az 1960-as évekre jóval meghaladta az 5 milliót, négyötöde azonban az Egyesült Államokban élt. Európában a szabadkőművesség nem tudta elérni régi jelentőségét.

Magyarországon Supka Géza, majd Benedek Marcell vezetésével bontakozott az ismét legálissá vált páholyélet. 1949-ig azonban még a 2 ezret sem érte el a „testvérek” száma. Sokan pusztultak el a nácik koncentrációs táboraiban, a világháborúban; a régiek jórészt kiöregedtek. Csekély és rövid időre szóló, bár igen értékes utánpótlást jelentett annak az agilis, demokratikus irányt képviselő, főleg értelmiségi fiatalokból álló csoportnak a csatlakozása, amely kezdetben a szabadkőművesség keretében keresett magának cselekvési teret. A szabadkőművesek túlnyomó többsége a polgárt demokrácia híve volt, a „nyugati” és a „keleti” demokrácia „összeegyeztetésében” látta Magyarország s benne a páholyok feladatát. A páholytagok nemcsak a kor polgári pártjaiban helyezkedtek el, hanem sokan csatlakoztak a munkáspártokhoz. A szabadkőművesek között szellemi, művészeti életünk sok jeles képviselője volt található: Bernáth Aurél, Beér János, Csécsy Imre, Devecseri Gábor, Ferenczy Béni, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Maleczky Oszkár, Márffy Ödön, Nádasdy Kálmán, Remenyik Zsigmond, Székely Mihály, Vajda Imre, Vámbéry Rusztem, Zathureczky Ede stb.

A 1945 utáni konfliktus abból fakadt, hogy a szabadkőművesek többsége értetlenül fogadta a magyarországi fejlődés irányát és ütemét, s a 40-es évek második felének hidegháborús légkörében, a kiélezett belpolitikai küzdelemben a kormányzat részéről is értetlenség s türelmetlenség mutatkozott a szervezet iránt.


1948–1950 között, ahogyan a hatalomban végbement a fordulat, a népi demokratikus országokban rendeleti úton betiltották a szabadkőműves szervezeteket, vagy azok azt megelőzően kimondták a páholyélet „elaltatását” (felfüggesztését), mert azokat a népi hatalommal szemben állóaknak nyilvánították.

Magyarországon az 1950-es betiltás idejére a mozgalom bázisa egészen beszűkült, önként elhagyta a páholyokat a már említett fiatal, haladószellemű értelmiségiek zöme is. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy tágabban értelmezett szövetségi politikával gyorsabbá és zökkenőmentesebbé válhatott volna annak a haladó értelmiségnek a népi demokratikus rendszerbe való beilleszkedése, amely a szabadkőművesség szervezeteiben foglalt helyet.

A világon szétszórtan, diaszpórában élő magyarok között manapság sajátos szerepet játszanak a szabadkőműves páholyok: az egyházi, a különböző kulturális szervezetek mellett ezek is szolgálják a magyar nyelv és kultúra ápolását, egymás kölcsönös támogatását.

KI KICSODA?

BALASSA JÓZSEF (1864–1945) középiskolai tanár, nyelvész. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanár. A Horthy-rendszer eltiltja az oktatástól. 1920–1940 között a Magyar Nyelvőr szerkesztője. Ma is a hazai nyelvtudomány jelentős művelőjeként tartják számon.

SUPKA GÉZA (1883–1956) polgári radikális író, szerkesztő, régész. A Károlyi-kormány prágai követe 1918-ban. Bécsi emigrációja után a Literatúra c. irodalmi és bibliográfiai folyóirat szerkesztője. Ő kezdeményezi az első könyvnapot Budapesten 1927-ben. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után a Nemzeti Múzeum elnöke, képviselő.

BENEDEK MARCELL (1885–1963) író, esztéta, műfordító szerkesztő. Benedek Eleknek, a nagy mesemondónak a fia. 1919-ig tanár, a Thália Kör egyik megalapítója. A Tanácsköztársaság idején a Tanárképző Intézet igazgatója. A Horthy-rendszerben eltiltják az oktatástól. Szépirodalmi munkássága mellett fordít, lexikont szerkeszt, kitűnő tudománynépszerűsítő. 1945–47-ben a kolozsvári, 1947–1962-ig a budapesti egyetem tanára. 1963-ban Kossuth-díjat kap.

2. Képek


1. Egy ejtõernyõs akció 1941-benDOMBRÁDY Lóránd

Egy ejtőernyős akció 1941-ben

Bárczy János Vádindítvány címmel feltűnést keltő könyvet írt az 1941. áprilisi, Jugoszlávia elleni magyar orvtámadás során bevetett ejtőernyős alakulat balul sikerült vállalkozásáról. (Magvető Könyvkiadó, Bp. 1979.) A szerző – mint már könyvének címében is utal rá – a magyar katonai vezetőket teszi felelőssé az akció során bekövetkezett tragédiáért, s jól érzékelteti azt a mentalitást, amellyel a későbbiek során lelkiismeretlenül vitték bele az egész magyar hadsereget a második világháború véres és tragikus kalandjába.

A kötet olvasójában óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan is zajlottak le a valóságban az események és mi a képzelet szüleménye? Ez a jogos olvasói igény indított arra, hogy a korabeli levéltári források felhasználásával rekonstruáljuk az eseményeket.

Az „eje” zászlóalj

A hadsereg vezetése, a haderő 1938-ban megkezdett fejlesztése során, elhatározta egy magyar ejtőernyős alakulat felállítását is. Első lépésként 1939 őszén – ekkor még a 4. gyalogezred alárendeltségében – önként jelentkező tisztekből és katonákból létre is hoztak egy ejtőernyős századot. A parancsnoklással Bertalan Árpád századost – később őrnagy – bízták meg. Bertalan, a negyvenkét éves gyalogos tiszt, bár a komoly fizikai követelményekkel járó ejtőernyős kiképzésre már alkalmatlan korban volt, mint az első világháborúban vakmerő tetteiért sokszorosan kitüntetett „vad katona és fenegyerek”, becsvágytól hajtva, önként és lelkesen vállalta a feladatot. A parancsnok – mint várható volt – önmagát sem kímélte, de gondolkodás nélkül tette ki a korábbi tapasztalatokat nélkülöző, kezdetleges körülmények között folyó kiképzés veszélyeinek beosztottjai testi épségét. A különböző alakulatoktól önként jelentkező, bravúroskodásra hajlamos tiszteket, altiszteket és közlegényeket igyekezett maga köré gyűjteni, s kialakítani közöttük az „ejtőernyős szellemet”, amely a hadseregben egyedülálló, még a légierőén is túltevő fegyvernemi öntudatot, a szabadosságig terjedő krakélerséget jelentett. Emellett az ejtőernyősöknek kijáró különböző kedvezmények – nagyobb zsold, jobb ellátás, lazább szolgálati kötöttségek – is vonzották az önként jelentkezésre a fizikailag alkalmas legénységet. Bertalan mindezen lehetőségek felhasználásával igyekezett fanatizálni embereit és ellensúlyozni a kezdetleges eszközökkel és módszerekkel folyó kiképzés következtében állandóan fennálló baleset-, sőt életveszély miatt gyakran nyomasztó hangulatot.

A kiképzés során mutatkozó hiányosságok és az anyagi megalapozatlanság nem zavarta a hadsereg vezetőit, ugyanis az 1940 őszén életbe lépő új szervezési rendelettel az ejtőernyős századot zászlóaljjá bővítették. Az időközben Pápára telepített egységet 1940. november elsejével a légierő parancsnokságának alárendeltségébe helyezték. Változást jelentett az ejtőernyősök életében, hogy ez évben megkapták az 5 darab olasz Savoia 75 típusú gépből álló szállító századukat. Ez ideig csak 3, még 1927-ben készült, elavult, olasz Caproni 101 típusú gyakorlógép állt rendelkezésükre.

A légierő parancsnoksága nem fogadta túlzott lelkesedéssel az új alakulatot. Vizsgálódásai során ugyanis csakhamar kiderült mindazon anyagi és szakmai fogyatékosság, amely lehetetlenné tette egy valóban hadra fogható ejtőernyős zászlóalj kialakítását belátható időn belül.

A zászlóalj helyzetéről tájékozódva Kenese Valdemár altábornagy, a légierő parancsnoka 1941 januárjában jelentést tett a vezérkar főnökének és a honvédelmi miniszternek. Ebben kifejtette, hogy a zászlóalj helyzetét és a jelenleg folyó kiképzést nem látja megnyugtatónak. A zászlóalj Savoia gépei leszerelve, használhatatlan állapotban vannak a légierő sóstói javítóműhelyében, s kijavításukkal belátható időn belül nem is lehet számolni. A kiképzést a nagyon elhasznált Caproni 101-esekkel csak a legszükségesebb mértékben lehet folytatni. Az elavult gépekkel könnyen történhet tömeges baleset, ami a fejlődésben lévő fegyvernemre rossz hatással lenne. Kenese altábornagy a kiképzést csak a németektől beszerzendő, általuk is használt Ju 52-esekkel látta megvalósíthatónak. Addig is, amíg ezek beszerzése lehetővé válik, a magyar polgári légi forgalom által használt Ju 52-es gépek azonnali kivonását és az ejtőernyősök rendelkezésére bocsátását javasolta, „mert így az eje. zlj. kiképzése áll, a kért segítség nélkül fenntartása is illuzórikus. Mindezen okok következtében a zászlóalj hadrafoghatóságáról, bármily sajnálatos is, nem lehet beszélni.

A javítás alatt álló Savoia 75-ös repülőket Olaszországból vásárolta a Honvédelmi Minisztérium. Azok a polgári repülés céljára készültek, befogadóképességük 16 fő volt. Hadi használatra való átalakításukat a Weiss Manfréd


gyár végezte el, ami azonban alapvetően nem változtatta meg tulajdonságaikat. A gépek komoly konstrukciós és egyéb hibákkal is rendelkeznek – jelentette róluk a légierő parancsnoksága. „A Savoia repgépek fékszárnyaiba gyatra és felületes gyártási hiba folytán víz folyt be, amely a szárnyszerkezetet erősen megtámadta. A fékszárnyak kicserélése folyamatban van, mivel e repülőgépek hazai gyártására nem vagyunk berendezkedve, minden alkatrészt, nyersanyagot stb. Olaszországból kell hozni. Többszöri sürgetésre a szállítások szünetelnek.” A gépek repülési tulajdonságai gyatrák, nehezen vezethetők, teherbírásuk nem megfelelő, pilótáik nem bíznak bennük.

A légierő parancsnoksága nem tartotta kielégítőnek az alakulat feltöltésének módját sem. „A különböző csapatok – írták – nem a jól bevált embereiket, hanem a selejtet igyekeznek elengedni.” Az előképzést és a sorozás útján történő kiegészítést biztosítani kell. Elégedetlenek voltak a zászlóaljban folyó kiképzéssel is. Az alakulat katonái főként az egyéni, fegyver nélküli ugrást gyakorolták a rendelkezésre álló gyakorló gépekből. Mivel szállító gépek nem álltak rendelkezésre, kötelékugrásra alig került sor. Az esetleges harcbevetéssel járó harcfeladatok végrehajtására nem voltak felkészítve.

A bevetés terve

A légierő által közöltek nem befolyásolták Werth Henrik vezérezredest, vezérkari főnököt és a vezérkar hadműveleti osztályát abban, hogy elhatározzák az ejtőernyősök egy harccsoportjának részvételét, a Jugoszlávia elleni támadáshoz kapcsolódva, a Bácska megszállásában. Egy sikeresen végrehajtott ejtőernyős akciót megfelelőnek találtak arra, hogy ezzel is demonstrálják a honvédség felkészültségét a „szövetségesek” és a magyar közvélemény előtt. Úgy vélték, hogy a kis erőkkel végrehajtott, legfeljebb csekély ellenállásra találó akció nem jár számottevő kockázattal. A tervnek könnyű volt megnyerni Bertalan őrnagyot, aki felülről jött „sugalmazásra” önként jelentkezett és kérte alakulata bevetését. Ez a mérhetetlen becsvágytól fűtött ember egyszerűen figyelmen kívül hagyta az általa is jól ismert, az előzőekben vázolt körülményeket, túltette magát a kedvezőtlen előjeleken, amikor maga és alakulata előtt megnyílni látta a lehetőséget egy vakmerő és várhatóan jelentékeny elismeréssel járó tett végrehajtására. A józan figyelmeztetéseket elutasította.

A kapott parancs értelmében egy századnyi erősségű ejtőernyős harccsoportnak 1941. április 12-én a kora esti órákban (a magyar csapatok támadása április 11-én indult meg) Újverbásznál és Szenttamásnál birtokba kellett vennie a Ferenc-csatorna hídjait, az esetleges ellenállást leküzdve, meg kellett akadályoznia azok felrobbantását. A tervek szerint az ejtőernyősöknek a 2. gépkocsizó dandár odaérkezése előtt néhány órával kellett volna leereszkedniük és a feladatot végrehajtaniuk. Komoly ellenállással sem a vezérkar, sem pedig a megszállást irányító 3. hadsereg parancsnoksága nem számolt.

Az akcióra kijelölt harccsoportnak április 12-én, 17 órakor kellett startolnia a veszprémi repülőtérről, mivel a pápai repülőtér esőtől mély talaja nem bírta volna el a nehéz szállító gépeket. Bertalan legrégibb és legmegbízhatóbb embereiből válogatta össze a bevetésre kerülő 100–120 fő körüli századot és zsúfolta be a – balszerencséjükre erre az időpontra már kijavított és rendelkezésre bocsátott – 4 Savoia repülőbe. A gépek teherbíró képességét – a nyilvánvaló figyelmeztetés ellenére – Bertalan egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Így azok 25–30 fővel, felszerelést és lőszert tartalmazó dobótartályokkal túlsúlyossá váltak. A legnehezebb feltehetően éppen az elsőnek felszálló parancsnoki gép lehetett, ugyanis Bertalan magával vitte parancsnoki „törzsét”, annak híradó- és egyéb tartozékait, ami erősen csökkenthette a 29 fővel már amúgy is túlterhelt gép repülési biztonságát.

Pusztulás és propaganda

A parancsnoki gép startolt elsőnek, azonban a földről való felemelkedés után nem sokkal – még mielőtt a következő gép a kifutópályán elindult volna – a repülőtértől néhány kilométerre visszazuhant s kigyulladt. A parancsnokkal együtt elégett Kelemen Károly százados, pilóta, a szállító század parancsnoka, Bene László főhadnagy, másodpilóta, továbbá 19 fő – köztük 5 altiszt és tiszt –‚ míg 7 ember – feltehetően a gép farokrészében tartózkodók – súlyos sérülésekkel túlélte a katasztrófát.

Elképzelhető, hogy parancsnokuk és bajtársaik pusztulását látva milyen lelkiállapotba kerültek a még felszállás előtt álló katonák. A vezérkari főnökség azonban a bekövetkezett tragédia ellenére azonnal parancsot adott a megmaradt három gépnek a felszállásra és a feladat változatlan végrehajtására. Így az életben maradt, rangidős tiszt, Kiss Zoltán főhadnagy vezetésével a teljesen demoralizálódott társaság – felszerelésüket és létszámukat némileg csökkentve – 50 perccel a katasztrófa után felszállt. A feladatot „vaktában”, a célterület felett tájékozódva, az esti szürkületben kellett volna végrehajtani, ugyanis – mint ez a későbbi vizsgálat során kiderült – Bertalan előzetesen nem tájékoztatta beosztottjait a végrehajtandó feladat pontos helyéről, maga kívánta megadni a jelet a kiugrásra a kellő időpontban. A célterületről készült légi felvételek és térképek a


parancsnokkal együtt elégtek. Ezek után érthető, hogy Kiss főhadnagy jobbnak látta, hogy a célterület előtt – mint kiderült – 30 km-rel dobja le embereit, elkerülve az esetleges összetűzés lehetőségét. Később a vizsgálat nem tudta kideríteni, hogy Kiss, avagy a vezérgép pilótája adta-e meg a jelet a korai kiugrásra. A csoport földet érve jelentkezett a 4. gépkocsizó zászlóalj parancsnokánál, s együtt vonultak Újvidékig, ahonnan az ejtőernyős csoportot hazaszállították.

Felvetődik a kérdés, hogy a vezérkar főnöke a katasztrófa után miért adott parancsot az akció változatlan végrehajtására, nem törődve az esetleges újabb baleset lehetőségével, s a szétzilált, parancsnokát vesztett, csökkent létszámú és felszerelésű alakulat esetleges pusztulásával. Aligha tévedünk, ha a választ abban a tájékoztatóban keressük, amit az illetékesek jó előre leadtak a „szövetségeseknek” s a magyar sajtónak. A katonai vezetők – élükön a vezérkar főnökével – nem óhajtottak szembenézni az ejtőernyős akció elmaradását jelentő kudarccal, oktalan emberáldozatok árán is meg akarták őrizni presztízsüket. A német, olasz és magyar lapok szerkesztőségeiben az előre közzétett akció időpontjában már készültek a cikkek, amelyek a magyar csapatok fegyvertényeit tudatták, külön kiemelve a magyar ejtőernyősök „hősi” tetteit. A Popolo di Roma például a húsvéti számában a magyar csapatok délvidéki harcáról írva hangsúlyozta, hogy „a magyar ejtőernyősök felhasználása pedig a húsvét-vasárnap legnagyobb meglepetése volt”.

Bertalant és két tiszttársat április 17-én, Horthy jelenlétében katonai pompával temettek el a Farkasréti temetőben, a többieket pedig április 19-én Pápán búcsúztatták. A pápai gyászszertartást maga Czapik Gyula veszprémi püspök celebrálta. Némileg disszonáns hangot ütött meg a Pápai Kurír című lap, mikor gyászjelentésében beismerte, hogy az elesetteket nem az ellenséges terület felett, hanem a veszprémi repülőtéren érte a halál.

Befejezésül álljon itt Kenese altábornagy 1941 júniusában kelt, a vezérkar főnöke és a honvédelmi miniszter számára készült jelentésének egy részlete, amelyben igyekszik elhárítani magától a történtek miatti felelősséget, anélkül, hogy megnevezné az igazi bűnösöket. „A történtekből összefoglalásképpen az a következtetés vonható le, hogy a jelen esetben egy olyan eje. szd. került alkalmazásra, mely sem vezetési, sem kiképzési, sem felszerelési szempontból nem állott – a közelmúlt gyors, rögtönzött fejlesztései révén – azon a fokon, amely az eje. alakulatoknak súrlódásmentes, biztos alkalmazását lehetővé tette volna. Az eje. zászlóalj csak 1940. XI. 1-e óta, tehát csak néhány hónapja van a le pságnak (légierő parancsnokság – a Szerk.) alárendelve, így a felsorolt hiányosságok itt részben ismeretlenek voltak. Ezek ismeretében nem is javasoltam volna a zlj. részeinek bevetését. A békekiképzés, a békeszervezés nyugodt, időt kívánó munkáját nem lehet rögtönzésekkel, hibaforrások nélkül áthidalni.” A légierő parancsnokának – mint ezt a korábban idézett jelentéseiből láttuk – igenis tudomása volt a zászlóalj gyenge kiképzettségéről, anyagi hiányairól, azonban a döntés pillanatában, saját meggyőződése ellenére meghajolt a vezérkar főnökének akarata előtt.

2. Képek


1. Modern lakásépítés a harmincas évekbenÍGY ÉPÜLT

GÁBOR Eszter

Modern lakásépítés a harmincas években x

Az 1930-as évek közepén Budapest és néhány vidéki város építészeti arculata feltűnő változásnak indult. Az épülő új városrészek – Budapesten először az Újlipótváros, majd a Lágymányos, a Víziváros, Óbuda és Ferencváros, továbbá Pécs, Sopron újonnan épült területei – az addig megszokottól eltérő képet mutattak. Az utcakép egységesebbé vált, a házak egyszerűsödtek, eltűntek a homlokzatokról az építészeti tagozatok (oszlopok, választópárkányok, gazdagon képzett nyíláskeretezések), gyakoriak és nagyobbak lettek az erkélyek, megnövekedtek az ablakok is, és formájuk az addig szokásos álló-téglány helyett leginkább fekvő téglány lett. A házak belülről talán még külsejüknél is jobban átalakultak. Szinte teljesen eltűntek a sokszobás, nagy lakások, a leggyakoribb típus a két szoba, hallos, személyzeti szobás lett. Valamivel kevesebb lett a három-, illetve az egyszoba, hallos, személyzeti szobás lakás és az évtized végétől megszaporodott a konyha nélküli, ún. garzonlakások száma is. Ezekben a századfordulón épültekhez viszonyítva kisebb alapterületű és jóval alacsonyabb lakásokban az egyes helyiségek szerepe is változott. A funkciók az egy-, de még a két-három szobás lakások esetében sem a régi módon oszlottak meg: szinte eltűnt a csak alvásra használt hálószoba és mind gyakoribb lett a nappali és a háló funkcióját egyaránt betöltő „kombinált” szoba, míg a viszonylag nagy beépítési mélység miatt kialakított hall sok esetben átvette az ebédlő feladatát. Szintén jelentősen megváltozott a mellékhelyisége képe és műszaki-esztétikai színvonala: a konyha, a fürdőszoba és különösen a kamra mérete csökkent, de kialakításuk sokkal igényesebb lett – a konyha jó megvilágítása és szellőztetése talán ekkor volt a legszigorúbb követelmény.

Az új épületek a lakók megváltozott igényeiről és átalakult tervezői magatartásról tanúskodtak. Mindez több összetevő eredményeként jött létre.

Az első és legkézzelfoghatóbb változás az új építőanyagok, elsősorban a vasbeton elterjedésének köszönhető. A vasbeton már az első világháború előtt is használatos volt, de épületei akkor még a historizmus neogót, neoreneszánsz, vagy akár neobarokk stílusú mezét öltötték magukra. Az anyag természetét követő sajátos formanyelve a betonnak csak a háború után kezdett szélesebb körben is kialakulni. Nálunk is ekkor lett általánosan használt építőanyag. A vasbeton tartószerkezet lehetővé tette a széles ablakokat, a nagy kiülésű erkélyeket és egyidejűleg feleslegessé tette a plasztikus párkányokat és nyíláskereteket. A vasbeton váz adott arra is lehetőséget, hogy az építészek tartófalak helyett tartópilléreket alkalmazva az addigiaknál szabadabban alakíthassák az alaprajzokat és a homlokzatokat is.

Modern építészet – progresszív ideológia

Az új épületanyagok a változásra csak a lehetőséget nyújtották, az igény más oldalról érkezett. A háború utáni szerényebb pénzügyi lehetőségek Európa-szerte gazdaságosabb építkezést és általában is kisebb, könnyebben és olcsóbban „üzemeltethető” lakásokat kívántak. Az építkezésben a gazdaságosságra való törekvés és a lakás reprezentációs feladatainak megszűnése az épület megjelenésén is természetesen elvetette a szerkezetileg amúgy is feleslegessé vált díszítéseket. Építészet és használati igény így összetalálkozott a művészetek más ágaiban, így elsősorban a képzőművészetekben ekkor már jelentős szerephez jutott egyszerű mértani elemekből szerkesztő konstruktivizmus esztétikájával. Ez a 20. század elején Oroszországban létrejött képzőművészeti irány az ipari civilizáció szellemét, a rendet teremtő elvet akarta a képzőművészetben is megvalósítani: alkotásait a geometriai meghatározottságú szerkezetek, sík- és térkonstrukciók jellemzik.

Ez az egyszerűsítő stílusváltás annál is indokoltabb volt, mivel jobban nőttek az építészettel szemben támasztott mennyiségi igények. A weimari Németországban, a szociáldemokrata vezetésű Bécsben és főleg a fiatal Szovjetunióban ugyanis a tömeges lakásépítés lett az elsőrendű építészeti feladat – a tömeges lakásépítésben pedig a célszerűség és a gazdaságosság természetesen fontos követelmény volt. A legszembetűnőbb eredményeket német kultúrterületen e téren Bécs és Frankfurt am Main érte el, de Berlin külvárosaiban és más német városokban szintén jelentős építkezések folytak. Nem véletlen tehát, hogy a művészet és a szociális kérdések összekapcsolására kész új építészeti törekvéseket is megfogalmazó német művészeti iskolában, a Bauhausban ez a probléma is felmerült, sőt előtérbe került. A Bauhaus alkotóközössége, mely 1919 és 1933 között Németországban működött, céljának a művészet és az ipari termelés egészséges kapcsolatának, valamint a színvonalas mindennapi tömegművészetnek a kialakítását tartotta. Esztétikája szorosan kapcsolódott a


konstruktivizmushoz. Tanárai és növendékei között több jelentős magyar művész is volt. Az építészetben célszerűségi és gazdaságossági követelményeket a legmagasabb szinten igyekeztek az iskola esztétikai elveivel összeötvözni és az épülettel szemben támasztott funkcionális igényekhez az adekvát művészi formát megtalálni. A 20-as évektől Magyarországon is megjelenő új építészeti formák elsősorban a Bauhaus közvetett vagy éppenséggel közvetlen hatását érzékeltetik.

A Bauhaus hatásának terjedését és erősödését nagyban előmozdította az, hogy egy 1928-ban, a svájci La Sarrazban megalakult építészszervezet, a CIAM (Congrès lnternationaux d’ Architecture Moderne, a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) a Bauhausban megfogalmazott elveket a más országokban és városokban nyert tapasztalatokkal ötvözve – a széles néptömegek emberhez méltó lakáshoz juttatását tűzte ki közös munkálkodása céljául. Az időről időre megrendezett konferenciákon e kérdés különböző aspektusait vitatták meg. (Kislakások beosztása, lakóházak, lakótelepek mérete és telepítése, városrészek egymáshoz való viszonya stb.) A helyi építkezések mellé tehát közös nemzetközi bázist kívántak teremteni a legfontosabbnak ítélt kérdések legkedvezőbb megoldására.

A CIAM magyar csoportja

Az építészet a háború utáni ilyen megújulásáról Magyarországon az első alapos ismertetést Forgó Pál adta 1928-ban megjelent „Új építészet” című könyvében, amely a Németországban folyó építkezéseken túl a Szovjetunióban készülő tervekről is hírt adott. A könyv kétszáznál több ábrájából az addig ismert építészettől alapvetően eltérő puritán formavilág tárult az olvasó elé; szövegéből pedig a ráció, s józan ész világátalakító erejébe vetett hit áradt. Forgó Pál bízott abban, hogy az ésszerűséget sugárzó új építészet az emberek tudását a világ megváltoztatásának helyes útjára tereli.

Az új építészet megváltó szerepében bíztak – ha nem is ilyen naivul, mindenre kiterjedő hatással képzelve el azt – azok a fiatal építészek is, akik röviddel a CIAM megalakulása után létrehozták annak magyar szekcióját. Ezek a politikától nem idegenkedő – jórészt aktívan baloldali – építészek a nemzetközi szervezet alapelveihez igazodva a tömeges lakásépítés kérdésének megoldását tűzték maguk elé. Szakmai és általános érdeklődésű lapokba írt cikkeik az új építészet céljait és eredményeit népszerűsítették. Ugyanennek a célnak érdekében rendezték a harmincas évek elején három kiállításukat, amelyeken az építészet formai és szociális problémáira megoldásként az új építészet módszereit kínálták felesleges sallangok nélkül, optimális helykihasználással, racionálisan tervezett lakásokat, házakat, telepeket – sőt első kiállításukon KOLHÁZ néven közösségi életmódra tervezett lakóház (kollektív ház) tervét is.

A weimari német, sőt időnként szovjet példákat idéző írások és kiállítási tablók, valamint az építészet kérdéseinek szociális megközelítése, alig tíz évvel a Tanácsköztársaság bukása után, természetesen nem találtak hivatalos támogatásra. A CIAM-csoport tagjainak így nem nyílt lehetőségük arra, hogy elveiket a gyakorlatban is próbára tegyék. Ez a kiváló építészekből álló kis társaság (tagjai közül megemlítjük Molnár Farkas, Fischer József, Major Máté és Preisich Gábor nevét), bár ma már látható, hogy a legmagasabb színvonalat képviselte, baloldali beállítottsága miatt mindig gyanús volt kicsit, és ezért nagy feladathoz nem jutva, a szakma szélére szorult és ily módon hatása is korlátozódott. „Tömeglakást” – ami alatt a mai lakótelep típusházaihoz hasonló fogalmat értettek – nem építettek, de egy-két polgári villán, majd néhány bérházon kipróbálhatták, hogy a racionális tervezéssel mennyiben tudnak jobbat nyújtani a szokásosnál. A minimális alapterületű munkáslakásokra kidolgozott módszerek szerint polgári lakásokat terveztek, ez esetben időnként felesleges helytakarékossággal.

Forgó Pál könyvének megjelenése és a CIAM-csoport megalakulása után a korszerű építészet Magyarországon más irányból is megjelent. Ez az irány nem volt veszélyes, nem volt gyanús, csupán szokatlan, de mivel olyan hatalmasság támogatta, mint a katolikus egyház, a Bauhaus eredményeivel ideológiai okokból is bizalmatlan konzervatív polgári közönség is hamar megbarátkozott vele, megszokta és elfogadta. Az 1929-ben megalapított Egyházművészeti Tanács támogatásával a harmincas évek elejétől egymás után épültek fel Budapesten és vidéken is a hagyományos historizmustól elszakadt, a ún. „Római iskola” olasz hatású neoklasszicizmust sőt kora keresztény hatásokat is feldolgozó fiatal építészeinek modern formaképzésű templomai.

Az új építészet célszerű lakóházai és az ún. római iskolás templomok kevés közös tartalmi elemet hordoztak, de a vasbeton alkalmazása és az őszinte – történeti formákkal, felületi díszítésekkel nem álcázott – megjelenés külsőre mégis rokonította ezeket az épületeket, és így kerültek együvé a „modern építészet” gyűjtőfogalom alá.

E fogalomkörbe belefért még minden olyan építészet, amely a történeti formákat elvetette és a funkcióból igyekezett a formát kialakítani. Ilyen volt dr. Kotsis Iván műegyetemi tanár az avantgard művészettől érintetlenül, a tervezés belső logikájától vezérelve létrejött ésszerű és puritán építészete. A korszak építészetében


elfoglalt jelentős helyét Kotsis nem kiemelkedő színvonalú épületeivel (bár ilyen is van) vívta ki, hanem azzal, hogy a harmincas évektől kezdve a korszerű építészet szellemében nevelt építészek kerültek ki iskolájából. Az új építész nemzedéknek ezek után nem kellett megvívnia saját küzdelmét a historizmussal, a funkció központú egyszerű formálási módot természetes nyelvként használva kezdhette meg tervezői pályáját.

Új arcú építészet

E több irányból indult változás eredményeként a harmincas évek második felére létrejött valamelyes egységesedés, inkább kompromisszum, mintsem szintézis. A széles tömegek számára ugyan nem épültek komfortos lakásokat tartalmazó egészséges lakótelepek (csupán az évtized végén történt erre némi kísérlet), de a most kiépülő új városnegyedekben a középpolgári rétegek számára már minden addiginál jobban tervezett lakások készültek. Ezek a lakások és lakóházak harmonikusak, jó arányúak, jól használhatóak és a legtöbb esetben jó kivitelűek voltak.

A kiindulási, politikai, társadalmi következtetésekhez vezető elvek megvalósítására így nem volt mód, de lehetőség nyílt bizonyos új tervezési és kivitelezési módszerek kidolgozására. Az 1934–1944 közötti évtized ezáltal olyan építészeti tanulságokat hozott felszínre, amelyeket a továbbiakban hasznosítani lehetett volna.

2. Képek


1. Vármegyei tisztségviselõk a középkorbanLEXIKON

BERTÉNYI Iván

Vármegyei tisztségviselők a középkorban

Államalapító István királyunk az ország területén szerteszét található királyi várbirtokok központjaiba ispánokat (comes) nevezett ki. A szervezet és a tisztség mintájául az itt talált, vagy a szomszédságban fellelhető szláv zsupánságok, illetve frank–bajor comesek (grófok) méltóságai szolgálhattak. Az ispánt leggyakrabban valamely környékbeli előkelő nemzetség férfi sarjai közül nevezte ki a király.

Az ispán az uralkodó megbízottjaként elsősorban az alája rendelt királyi várbirtokokat igazgatta. Fő feladata a királyi jövedelmek behajtása volt – ő szedte be a királyi adókat, a vám- és a vásári illetékeket – aminek fejében megtarthatta ezek 1/3-át. Így ő volt a várszervezetbe tartozó népek bírája is. Jelentős fegyveres erővel rendelkezett: a várhoz tartozó katonákat – akik az ő vezetése alatt állottak – mind a belső rend fenntartásara, mind a bírói ítéletek végrehajtására igénybe vehette. Háború esetén a megye katonasága is a ő vezetése alatt harcolt.

Az ispánnak mint királyi képviselőnek a hatalma – legalább is bizonyos esetekben – kiterjedt a királyi megye szervezetébe nem tartozó, nemzetségi birtokaikon élő szabad magyarokra is (főleg tized- és pénzváltási ügyekben, majd egyre több területre).

A megye ispánja igen gyakran volt távol, s a király kíséretében tartózkodva az országos politikában is szerephez jutott. Ilyen körülmények közt (a 12. század elejétől kimutathatóan) az udvarispán (comes curialis) helyettesítette. Ő főleg a jogszolgáltatásban működött.

Ugyancsak a jogszolgáltatás volt a – bajor és frank mintára kinevezett – megyénként két királybíró (iudex regius) feladata is. Ezek a korai időszakban – az egyháziak és az ispánok kivételével – mindenki felett ítélhettek. A 13. századra hatáskörük visszaszorult: az 1222-es Aranybulla a tolvajok és rablók felett már csak az ispán „lábánál” engedi ítélni őket. Minthogy pecséttel vagy más néven billoggal idéztek, a királybírákat billogosoknak (bilochi regales) is nevezték. Működésük szép emléke I. Endre (1046–1060) törvénybe idéző bronz billoga, amely a trónusán ülő királyt ábrázolja.

Kevesebb írott emlékünk van a királyi megye ispánja alá beosztott többi tisztségviselőről: a katonák parancsnokáról, a hadnagyról (major exercitus) és a vár ügyeit intéző várnagyról (castellanus, maior castri). A várkatonák előkelőit, tisztjeit várjobbágyoknak (jobbagiones castri) nevezték.

A királyi vármegyén belül lakó gazdasági szolgáltató népeket, a várnépeket, század- és tizedkerületekre osztották. Egy-egy ilyen kerület élén a száznagy, százados (centurio) ill. a tíznagy, tizedes (decurio) állt. A századosok saját kerületükben igazgatási, adószedői és bizonyos bírói funkciókat is elláttak.

A határispánt (comes confiniorum) az ország szélén, a hazánkat a szomszédos országoktól elválasztó gyepük védelmére rendelték, így tevékenységét az ország belsejében fekvő megyék ispánjaival szemben kiterjedtebb katonai hatáskör jellemezte.

Az ispán (comes) a királyi vármegyék felbomlása, eladományozása után a helyettük szerveződő nemesi vármegyében is a király személyét képviselte. A 15. század elejétől már főispánnak (supremus comes) kezdik nevezni. A király nevezi ki, általában az illető megyében legnagyobb birtokállománnyal rendelkező, hozzá hű bárók közül. Az ispán (főispán) méltósága nem élethossziglani, viselője csak addig marad a helyén, amíg a király jónak nem látja, hogy mást ültessen a méltóságba. A kinevezésről a király értesíti az illető megyét, s utasítja azt, hogy engedelmeskedjék az új főispánnak. Igen gyakori, hogy a főispáni tisztet valamelyik országos vagy udvari méltóságviselőnek adják, illetve valaki egyszerre több (olykor egymástól távol fekvő) megye főispánja lesz. Ennek oka – a napi politika és a megbízható hívekkel való kormányzás követelményein túlmenően – elsősorban a jutalmazás volt: több megye főispáni tisztének betöltése komoly anyagi gyarapodással kecsegtetett. Az is előfordult, hogy ugyanannak a megyének két főispánja volt (legtöbbször testvérek). Ilyenkor a főispáni jogkört mindketten teljes egészében gyakorolták, csak a jövedelmeken osztoztak. Az erdélyi megyékben a főispánokat és az alispánokat a vajda nevezte ki.


A nemesi vármegye főispánja más nem igazgatja a királyi birtokokat, jövedelmei főleg a megyei törvényszék által kirótt bírságokból, királyi vám-, rév- és egyéb bevételekből erednek.

Feladata elsősorban a királytól illetve más felsőbb helyről érkezett utasítások végrehajtása, végrehajtatása volt, ugyanakkor azonban a megyei nemesek kiváltságait és érdekeit is védelmeznie kellett mind a nagybirtokosokkal, mind a jobbágyok ellenállásával szemben. A megyei törvényszéken a 13. században általában még ő elnököl, később azonban egyre inkább már csak a legfontosabb ügyekkel foglalkozik. A 14–15. század fordulójától kezdve fokozatosan visszavonul az ügyek személyes vitelétől, egyre kevesebbet tartózkodik a rábízott megyé(k)ben, s egyre többet van a királyi udvarban.

Közvetlen megyebeli tevékenységük csökkenése lehetővé tette, hogy a királyok egyes egyházi méltóságoknak már a középkorban átengedjék székes megyéjük örökös főispáni tisztét. Így lesz az esztergomi érsek már viszonylag korán, a kalocsai érsek és számos más megyés püspök a 15. században örökös főispánná. A világi méltóságok közül a mindenkori nádor volt Pest megye örökös főispánja.

Mátyás (1458–1490), majd későbbi királyaink egy-egy családon belül örökös főispánságokat is adományoztak.

A 15. század végére a nemesség is igyekezett a főispánok kinevezésére befolyást gyakorolni. Egyrészt az örökös főispánságok számának a csökkentését sürgették (nem sok sikerrel), másrészt azért léptek fel, hogy minden vármegyének saját ispánja legyen, még pedig az illető megyebéli jómódú nemesek közül.

A főispán helyettesét, az alispánt (vicecomes), a középkorban a főispán nevezte ki legelőkelőbb, leghívebb emberei (familiárisai): várnagyai, gazdatisztjei közül. 1317-ben a Szabolcs megyei alispán, amikor beállt, 10 márkát kapott a főispántól, később kapott még 10 márkát, valamint köpenyeget és a legfinomabb posztóból készült felsőruhát, s ennek fejében hivatali működése idején is gazdatisztként intézte ura (a főispán) magánügyeit. A 14. században gyakran használta ura címerét alispáni pecsétjén. A korábban a megyei ítélőszéken elnöklő főispánt a 14. századtól kezdve fokozatosan felváltja az alispán. Hovatovább már a királyi udvarból érkező parancsok is egyre inkább őhozzá szólnak, s a szolgabírákkal együtt ténylegesen is egyre inkább ő intézi a megye ügyeit. Minden megyének külön alispánja volt, legtöbbször akkor is, ha a főispán egyszerre több megye élén állt, viszont gyakran előfordult, hogy ugyanazon megyében 2, 3, sőt olykor 4 alispán is működött – valamennyi teljes joghatósággal.

Az alispán addig töltötte be hivatalát, amíg a főispánnak tetszett. Ura távozása azonban mindenképpen véget vetett működésének, hiszen az újonnan kinevezett főispán már saját emberét ültette a tisztségbe.

Ahogy az alispáni tisztség jelentősége nőtt, úgy erősödött a nemességnek az a törekvése, hogy e tisztség betöltésébe beleszólhasson. Először csak azért folyt a küzdelem, hogy a főispán ne valamely más megyebéli, távoli birtokáról hozzon alispánt. 1486-ban törvény mondta ki: a főispánok alispánjaikat a jelentősebb megyei családok köréből nevezzék ki, s azok a megye előtt tegyenek esküt. 1504-ben azt is elérték, hogy az alispán kinevezéséhez szükséges legyen a megyei nemesség beleegyezése. A későbbi fejlődést előrevetítve, az is elő-előfordult 1526 előtt, hogy egyes megyékben a nemesi közgyűlés választotta az alispánt.

Az alispán a maga támogatására másodalispánt (subvicecomes) nevezhetett ki a saját familiárisai közül. A másodalispán azokat a feladatokat látta el, amelyeket az alispán rábízott, főleg a bírságok és adók behajtásánál működlött közre.

A szolgabíró (iudex nobilium, összevonással: iudlium) tisztsége már a 13. században kialakult. Magyar elnevezése régibb a latinnál: azt az időszakot idézi, amikor a köznemesek elődeit még királyi szolgáknak (servienseknek) nevezték. Már a 13. századtól kialakult az a szokás, hogy a megyei önkormányzat egyidejűleg általában négy szolgabírót választott 1 évi időtartamra (az erdélyi megyékben csak 2 szolgabíró volt).

A szolgabírák teendői közé tartozott a birtokba iktatás, határjárás, a megyei törvényszéken való részvétel, idézés, vizsgálat és az ítéletek végrehajtása. Részt vettek az adó összeírásában, kivetésében, behajtásában. Megjelentek a magánföldesurak úriszékén, ők kényszerítették az új urat a feudális jog megkerülésével befogadott vagy erőszakkal elvitt jobbágyok visszaadására. A szolgabírák munkájának a szaporodása miatt a 15. századtól kezdve főleg a nagyobb területű megyékben alszolgabírákat (viceiudlium) is választottak.

A vármegyei jegyző (notarius) a megyei írásbeliség ügyintézője, a korai időszak alkalmi oklevélíróinak a helyébe lépett. A 13–14. században még a főispán vagy alispán írnoka írta a megyei kiadványokat, a 15. századtól a vármegye, illetve megyei ítélőszék jegyzője szerepel, míg a 16. században pedig már választott megyei tisztségviselő: ő vezeti a jegyzőkönyveket, ő foglalja írásba az ítéleteket, közgyűlési határozatokat,


megyei szabályrendeleteket (statutumokat).

Az esküdtek (választott esküdt nemesek = electi iurati nobiles) többnyire tehetősebb vármegyei nemesek közül kerültek ki. A nemesség közgyűlése választotta őket a szolgabírák tehermentesítésére. Elnevezésük onnan eredt, hogy megválasztásuk alkalmából esküt tettek. 1444-ben még csak négyet választanak megyénként, Mátyás alatt (1486-os törvény) számuk erősen megnő. Ők voltak a megyei törvényszéken a bírósági ülnökök (sedis assessores), s ők szerepeltek tanúvallatásnál, perbe idézésnél, birtokba iktatásnál, közreműködtek az úriszékek ellenőrzésében is stb… Az erdélyi megyék csak 4–4 esküdtet választottak.

2. Képek


1. Egyiptomi ételek, italokŐSEINK ASZTALÁNÁL

KÁKOSY László

Egyiptomi ételek, italok

Az egyiptomiak nem hagytak ránk ételrecepteket, nem rendelkezünk olyan ínycsiklandozó művel, mint amilyen a római gourmand-ok körében kedvelt Apicius szakácskönyv volt a császárkorban. Ennek ellenére egyrészt a különböző írásos forrásokban elszórt utalások, képzőművészeti emlékek – elsősorban falképek és domborművek – alapján meglehetősen sokat tudunk az egyiptomi konyháról, másrészt ehhez járulnak még a régészeti leletek: Egyiptom száraz klímája alatt a sírokban ételek is megőrződtek, így például kiszáradt kenyerek, melyek így közvetlenül is tanulmányozhatók.

A kenyér választék sokkal gazdagabb volt, mint a mai Egyiptomban. A piramisépítők korában, a III. évezredben legalább 16-féle kenyeret és kalácsot állítottak elő. Az egyszerű lapos lepény-kenyerek alig különböztek a ma is legelterjedtebb egyiptomi kenyérfajtától, de sokféle kenyeret készítettek formákban is, többek között olyant, mely az obeliszkek csúcsára emlékeztetett, vagy kiflire hasonlító íj alakú kenyeret, vagy csiga-süteményt. Udvari pékek különleges egyedi darabokkal is kedveskedtek uruknak. III. Ramszesz korában például tehén formájú cipóval. A formákkal való játszadozás azonban nemcsak a királyi sütödék kiváltsága volt, a Deir el-Medine-i munkástelepen ember formájú kenyereket alkotott a pékek fantáziája. A gyümölcs-kenyerek bizonyára különleges csemegének számítottak.

A pékműhelyek felszerelése, technikája az idők folyamán nagyot változott. Az egyszerű kőlap-tűzhelyeket, melyeket alulról forrósítottak át, először kis kályhák, majd kezdetleges kemencék váltották fel. A II. évezredben a kenyérsütésnél kétféle eljárással találkozunk: vagy a formákat melegítették fel előre a kályhában, majd ezekbe rakták a kenyértésztát, vagy a kályhában. ill. kemencében forró hamuban sült ki a kenyér.

A gabonaőrlést kőlapokon nők végezték, nyilván a szabadban, s közben a lisztbe kőpor és homok is jutott. Ezt előkerült kenyereken végzett vizsgálatok derítették ki, és az is megállapítható, hogy a liszt tisztátalansága sokat ártott az egyiptomiak fogazatának.

A kenyér alapvető tápláléka volt a szegény és a tehetős rétegeknek egyaránt. A húsból is sokat ettek, de nem tartozott a naponta fogyasztott ételek közé. A marhát, libát, kacsát különösen kedvelték, ritkábban jutottak galambokhoz, fürjekhez. Daru is látható házi szárnyasaik között. Próbálkoztak a hiéna megszelídítésével, sőt hizlalásával: a VI. dinasztia korabeli (kR.e. 23–22. századi) Mereruka sírjában látható egy hátára fektetett hiéna, melynek szájába hatalmas falatokat tömnek. Más állatokat s hizlaltak, így a libát is: szorítottak egyet a nyakán, mire kitátotta a csőrét, ekkor beletömték az ételt.

A liba és más szárnyasok elkészítése hosszú időn át a lehető legegyszerűbb módon történt: csőrükbe botot szúrtak – ez szolgált nyársként – és parázs felett forgatták őket. A parazsat közben pálmalevél legyezőkkel élesztették. Hasonlóképpen nyárson sütötték ki a marhákat és a halakat is. A hús főzését kezdetben kisebb edényekben, később hatalmas fém üstökben végezték.

A sertés és a hal vallási okokból tisztátalan állatnak számított. A disznó a mitológiában Széth istennek, Ozirisz gyilkosának egyik megjelenési formája volt és a Halottak Könyve 112. fejezete szerint Hórusz szeme megbetegedett, amikor meglátta Széthet egy fekete vadkan alakjában. A hal szónak az írásban „undor” értelme volt, és akárcsak a sertést, soha sem tüntették fel az áldozati listákon. Ennek ellenére a sertést háziállatként tartották és a halászat mindvégig a legkifizetődőbb élelemszerzési módok egyike maradt. A halat nemcsak frissen kedvelték, hanem sóban tartósították, mégpedig oly nagy mennyiségben, hogy exportra is jutott belőle, például Büblosz városába. Különös ellentmondásként egyébként az általánosságban megvetett hal egyes fajtáit szent állatként tisztelték, sőt az elpusztult halakat mumifikálták, koporsóba helyezték; Eszna közelében Dél-Egyiptomban hatalmas haltemető került elő.

A különböző hagymafajták a mai Egyiptomban is a legkelendőbb élelmi cikkek közé tartoznak, így volt ez őseiknél is olyannyira, hogy Hérodotosz szerint a gizai Kheopsz piramis oldalára felírták, hagy a munkások mennyi hagymát fogyasztottak építés közben. Ha ez csak tudatlan idegenvezetőjének fecsegése volt, akkor is azt bizonyítja, hogy a hagyma különösen alsóbb néprétegek körében tömegesen fogyott.


A hüvelyeseket is termelték, babot, borsót és lencsét, melyek közül az elsőnek egyik fajtája a fúl, ma szinte nemzeti eledel Egyiptomban. A lencsét kivitelre is termelték. A Kr. e. 11. században Herihór, Amon főpapja más áruk között húsz zsák lencsét is küldött a bübloszi fejedelemnek. Sokan kedvelték a tököt is, és – mint egy Ptolemaiosz-kori görög papirusz (Kr. e. 3. század közepe) mutatja – valóságos versengés alakult ki a lencse- és tökárusok között.

Sütemények és más étkek édesítése mézzel történt. Nemcsak a vadméhek mézét gyűjtötték, de értettek a méhészkedéshez is. A répa- és a nádcukor ismeretlen volt. A gyümölcsök közül a füge, a datolya és a szőlő volt a legelterjedtebb, de termeltek dinnyét is, és az Újbirodalom idején Elő-Ázsiából került Egyiptomba az alma és a gránátalma.

A gyümölcsöket nemcsak természetes vagy szárított állapotban fogyasztották, hanem erjesztett italokat is állítottak elő belőlük. Így például tudunk a datolyaborról és a szentjánoskenyérfa terméséből előállított italról. A szőlőművelés már az egyiptomi állam létrejötte (3000–2900) idején fontos ága volt a gazdaságnak. Főként a kék szőlőt termelték, a kedvező klíma hatalmas fürtöket érlelt a szőlőlugasokban. Egy eredetmagyarázó mítosz szerint a bor Hórusz könnyéből keletkezett. A bor elsősorban a tehetősebbek asztalára került, a sör viszont egyetlen más népnél sem tartozott annyira a mindennapi élethez, mint a fáraókori egyiptomiaknál. Nagy vonalakban ismerjük előállításának módját is. Az árpát kőmozsarakban törték meg, majd – miután lisztet kevertek hozzá – hatalmas tésztadarabokat sütöttek ki. Széttaposásuk után következett az erjesztés, végül a keletkezett masszához datolyalevelet és vizet adtak, majd hatalmas szitákba rakták. A sziták alatt edények álltak, ezek fogták fel a massza gyúrása közben lecsurgó levet. Meglehetősen zavaros lehetett ez az ital, de ez fogyasztóit nem zavarta. A készítéstől függően erőssége különböző volt, hidegen és melegen is itták, külön datolya hozzáadásával édesíteni is lehetett. A méznek és a sörnek közös istennője volt: Tenemit. A söröskorsót Menqet istennő alakjában személyesítették meg. Korra-nemre való tekintet nélkül itták a sört, gyerek és öreg, egészséges és beteg egyaránt. Munkabér fejében is osztottak sört, a „sörház” nevű intézmény azonban rossz hírű hely volt, melytől a józan életű fiataloknak óvakodniuk kellett. Korcsma és bordélyház szerepét töltötte be.

Az egyiptomiak többsége naponta háromszor étkezett. A mesebeli Sziszobek fáraóról írja egy papirusz, hogy éjjelre is beiktatott egy étkezést. Bizonyos alkalmakkor az előkelők, de nyilván a szegényebbek is lakomára gyűltek össze. Nem egy közös nagy asztal körül foglaltak helyet, mindenki külön kis asztalt kapott. Fiatal lányok szolgálták ki a vendégeket. A sört korsóból, a bort némelykor lapos csészéből itták. Az italokat tároló nagy cserépedényeket virágfüzérekkel díszítették, a vendégek lótuszvirágokat szagolgattak, némelyek hajukat, illetőleg parókájukat is ezzel ékesítették. Nagyobb lakomákon zenészeket és táncosnőket is szerződtettek. Részleteiben nem írják le, hogy ezeken az összejöveteleken milyen ételeket fogyasztottak, de a II. dinasztia korából (Kr. e. 28–27. század) szerencsés véletlen folytán ismerünk egy halott részére készített lakomát. Árpakása, hal, galamb szalonka, marhahús különböző formában, kenyér, fügekompót, sör, mézeskalács, sajt és szőlő kísérte el az elhunytat túlvilági utazására.

A lakosság többségének azonban csak kenyér, sör, hüvelyesek, hagyma és időnként hús jutott. Az állami irányítás alatt álló gazdaság a virágzó korszakokban biztosítani tudta a lakosság szükségleteit, de előfordultak borzalmas éhínségnek is. A Nílus iszapjától megtermékenyített föld azonban hamarosan újra megtöltötte a raktárakat, melyekből a gyengébb áradások éveiben pótolni lehetett a hiányt.

2. Képek


1. CsalánfõzelékPÓTH Piroska

Recept a pesti sajtóból, 1945

Csalánfőzelék

Mit főzzek? Hogyan főzzem? Ez ma a háziasszony mindennapi súlyos feladata. Bizony nehéz manapság olcsón, de azért jól és táplálóan főzni. Próbáljuk meg!

Ma már minden háztartásban bevett szokás, hogy este ugyanazt eszik, mint délben, sőt ajánlatos a déli levesből estére is eltenni egy-egy tányérra valót, így vacsoránk is bőségesebb lesz, viszont kissé több levest főzni nem költségkülönbözet.

Drága a spenót? Sebaj! Budaiak, vidékiek figyelmébe! Ott a szép tavaszi csalán az árokparton és az útszéleken. Kesztyűvel tépjük és szedjük le a leveleket, megéri, mert finom főzelék készül belőle. Nincs tojásunk otthon? Burgonyástésztát (és minden egyéb gyúrt tésztát) remekül lehet tojás nélkül gyúrni.

Lássuk tehát, hogyan festene egész napra a „hadi” étlap.

Zabpehely leves

Csalánfőzelék

Lepirított burgonyásmetélt

Estére levesmaradék és a burgonyásmetélt mákkal vagy paradicsommártással.

Csalánfőzelék

A száráról leszedett leveleket forró vízbe dobva, öt percig főzzük. Tovább ne, mert veszít a vitamintartalmából. Szitán lecsepegtetjük és átdaráljuk a legfinomabb lyukú húsdarálón vagy át is törhetjük. Készítsünk egész világos rántást (aki szereti, pici fokhagymát is tehet bele), hozzákeverjük a csalánt, kellőképpen megsózzuk és kevés törött borssal is fűszerezhetjük, jól átforraljuk. Mindenki spenótnak fogja enni. A rántást természetesen – ha van – felengedhetjük víz helyett tejjel vagy csontlével is, ez csak javít rajta, de készíthetjük csak habarással rántás helyett, így megtakarítjuk a zsírt és éppen olyan ízes lesz.

(Kis Újság, 1945. május 13.)


1. Politika könyvvel és purgatóriummal. Kollonich Lipót a Habsburg- abszolutizmus szolgálatábanMŰHELY

BENCZÉDI László

Politika könyvvel és purgatóriummal

Kollonics Lipót a Habsburg-abszolutizmus szolgálatában

Kollonics Lipót gróf (1631–1707), 1672-től 1684-ig a pozsonyi Magyar Kamara elnöke, 1695-től haláláig esztergomi érsek elsősorban az irányítása alatt 1688–89-ben kidolgozott „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” című tervezetével írta be nevét a magyar történelembe. Ez a mű a török alól felszabadított Magyarország gazdasági-társadalmi-közigazgatási viszonyainak modernizálását tűzte ki céljául, ámde elfogadása, jóváhagyása és a gyakorlatba való átültetése fennakadt a bécsi udvart átszövő érdekcsoportosulások hálóján. Az „Einrichtungswerk” régóta esedékes, s a két világháború között, a néhai kiváló alkotmány- és jogtörténész, Baranyai Béla által előkészített kiadása remélhetőleg hamarosan felkerül forráspublikálási terveink listájára.

A hagyományos magyar történeti köztudatban túlnyomórészt élesen és globálisan elmarasztaló kép él Kollonics Lipót tevékenységéről. Alábbi portrévázlatunkban, amely Kollonics pályájának kamaraelnökségére eső első szakaszára szorítkozik, arra teszünk kísérletet, hogy a maga indítékainak és törekvéseinek összetettségében mutassuk be e főpapi politikus alakját.

Az 1670 után Magyarországon bevezetett Habsburg-abszolutista politika minden tekintetben jelentős állomásához érkezett, amikor I. Lipót király 1672. január 20-án gróf Kollonics Lipótot, az akkori bécsújhelyi püspököt nevezte ki a Pozsonyban székelő Magyar Kamara élére.

Életrajzi előzmények

A tekintélyes ausztriai nemesi családból származó Kollonics Lipót ősei nagy számban tűntek ki vitézségükkel a magyarországi török elleni háborúkban. Apja 1604-ben nyerte el a magyar honosságot, s 1621-ben került a komáromi őrség élére. Itt született 1631-ben Kollonics Lipót is, aki fiatal korában erős jezsuita nevelést kapott, s már 14 éves korában apródként a korán elhunyt IV. Ferdinánd főhercegi udvartartásához került. Családja katonai hagyományait követve, 19 éves korában a johanniták máltai lovagrendjébe lépett, s az 1650-es években Velence oldalán részt vett a Kandia (Kréta) birtokáért folyó török elleni tengeri csatákban. 1655 májusában, amikor a máltaiak 21 hajója behatolt a márvány-tengeri Dardanella-szorosba, példamutató személyes bátorságával járult hozzá a török felett aratott tengeri győzelem kivívásához.

Bécsbe visszatérve, Kollonics teológiát tanult, pappá szentelték, s 1668 májusában iktatták be a nyitrai püspökségbe. Tagadhatatlan szociális-emberbaráti fogékonyságának már élete e korai szakaszában, számos bizonyságát adta. Igyekezett segíteni a koldusok és a hadifoglyok sorsán, s egyebek között véget vetett annak a visszás szokásnak, hogy a mohamedán raboktól született gyermekeket rabszolgaként eladják.

Rövid életű nyitrai püspöksége idején Kollonics két figyelemre méltó tettével hívta fel magára a korabeli hazai közélet figyelmét. Az egyik az a merőben új és ésszerű javadalmazási rendszer volt, amellyel nyitrai várkapitányi minőségében a fizetetlen nyomorgó várőrség létfenntartási gondjait orvosolni igyekezett, s amelyet (a probléma országos elterjedtségére való tekintettel) az Udvari Haditanácsnak más várakban is bevezetésre ajánlott. Eljárásának lényege abból állt, hogy a püspökség birtokaiból telekrészeket parcellázott, pusztahelyeket „mutatott ki”, s azokat az elmaradt zsold pótlására, adómentesen a várőrség tagjainak ajánlotta fel megművelésre, sőt tízévi szolgálat után nemességet is ígért nekik. Ez a kísérlete azonban végül is elakadt a bécsi udvar másunnan is jól ismert, vétkes hanyagságán.

Több sikerrel járt másik kezdeményezése, amely már a jövő politikusát sejtette meg a főpapban, s nem kis mértékben járult hozzá közéleti pályafutása egyengetéséhez. Hogy a Wesselényi Ferenc nádor kezdeményezte rendi szervezkedés terjedésének a korábbiaknál hatékonyabban állhassanak ellent a bécsi udvarnak, olyan személyi változásokat indítványozott, amelyeknek ő maga pillanatnyilag a hátrányát látta. Törekvése elsősorban arra irányult, hogy a bécsi udvar megbízható hívét, Pálffy Tamás egri püspököt nevezzék ki a magyar


kancellária élére. Hogy pedig Pálffyt állandó jelleggel Bécs közelében tarthassák, Kollonics saját, gazdag nyitrai egyházmegyéjét ajánlotta fel a kancellárjelöltnek, míg ő maga megelégedett a jóval szerényebb jövedelmű bécsújhelyi püspökséggel. Kollonics javaslata meghallgatásra talált Bécsben, ahol ez a megoldás a saját szempontjukból fényesen bevált: az ekkor szerveződött Pálffy–Kollonics csoport, 1670 nyarától kezdve csakugyan az udvar félelmetes fegyverének bizonyult, a főúri-rendi szervezkedés felszámolásában.

Mindez már jelzi, hogy Kollonics politikus-egyéniségének alaprétegét egy olyasfajta altruizmus alkotta, amely ön érdekét szemrebbenés nélkül tudta feláldozni egy magasabb érdek oltárán. Egyszerre volt katona- és szerzetesalkat, akiben ősei nyomán és saját harctéri megszokásai alapján a szolgálat fegyelme, s a vállalt ügy iránti alázat munkált, Meggyőződésének hevét két magasabb cél szolgálatába állította: egyfelől a fejedelmi abszolutizmus kiépítése, másfelől a katolikus egyház régi hatalmának visszaállítása volt vezérlő ideája.

A Magyar Kamara élén

Kollonics mindkét cél megvalósítására bő teret kapott, amikor az abszolutista politika bevezetése keretében, Lipót bizalmából, a pozsonyi Magyar Kamara élére került. Az abszolutizmus ekkoriban az európai államok egész sorában a maga képére formálta át a politikai irányítást, s számos negatív vonás mellett is adva voltak benne a feudális rend modernizálásának a tendenciái. Miután új hivatalát átvette, Kollonics is minden lehetőt elkövetett, hogy a kamarai szervezetből, az alárendelt hivatalokkal és tisztviselőkkel együtt, a fejedelmi abszolutizmus engedelmes eszközét s egyben hatékony, éles fegyverét kovácsolja ki. Egy-két konkrét eset felidézése bizonyára alkalmas lesz e törekvése érzékeltetésére. 1675 szeptemberében például, amikor egyes felső-magyarországi városok magas adójuk ellen emeltek szót, s a Kassán székelő Szepesi Kamara néhány tanácsosa indokoltnak találta panaszuk orvoslását, a Bécsújhelyen tartózkodó Kollonics dörgedelmes levélben szólította fel pozsonyi beosztottjait, hogy figyelmeztessék kassai kollégáikat: ez ügyben „Őfelsége már kibocsátotta nyomtatott rendeletét, s a Szepesi Kamarának nem az a dolga, hogy a városoknak pártját fogja, hanem az, hogy a rendeletet betartsa és végrehajtsa” (Az itteni és a további idézetek eredetiben latinul!). Ugyanebben a levelében kikelt Kollonics az ellen is, hogy a kassai kamara a jobbágyporták után fizetendő állami adóterhet is sokallta. „Szégyenletes dolog – írta ezzel kapcsolatban –, hogy egyik kamara ilyesmit írogat a másiknak, holott [panaszkodás helyett] az volna a feladatuk, hogy nehézség esetén tanácsot és utasítást adjanak a végrehajtásra”. De ugyanez az abszolutista hivatalnoki álláspont vezette el a nemesség bírálatához is. Tisztségviselőit így figyelmeztette: „Uraságtoknak nem feladatuk az, hogy a nemesi kiváltságokat védelmezzék”.

De a leghatározottabban talán 1678 januárjában szögezte le a kamaraelnök a maga kormányzási felfogását, amikor az udvari titkos kancellária egy szokatlan utasításával kapcsolatban ezt írta: „sem kegyelmességteknek, sem nekem nem illik ellentmondani, mert Őszentfelségének szabadságában áll vagy törvényes úton eljárni, vagy ha az nem felel meg neki, rendkívüli megoldást választani, mert a királyt nem kötik a törvények, s távol álljon tőlünk, hogy mi Őfelségét helyreigazítsuk, elvégre is a kamara függ Őfelségétől, nem pedig Őfelsége a Kamarától”. Más esetben egy önkényes nemesi harmincadfoglalás ellen kelt ki, mondván: ha Magyarország szabad ország is, arra nincs szabadsága, hogy akármit elkövessenek benne”.

Nincs itt módunk arra, hogy a felsorolt eseteknél jelentkező ellentmondásokat elemezzük, s egyenként mérlegeljük: hol volt jogtalan és igaztalan, hol pedig indokolt és jogos Kollonics állásfoglalása. Egy azonban bizonyos: az idézett utasítások tanúsága szerint a kamaraelnökben mély gyökeret vertek korának abszolutista állameszméi. Mint egy katedrán ülő iskolamester, egyik kezében könyvvel, a másikban vesszővel tanította beosztottjait – és rajtuk keresztül általában a magyarokat – részben a rendi társadalom kormányzati zűrzavarának a megszüntetésére, szélesebb értelemben pedig az abszolutista államelmélet követelményeire. Ránk maradt szövegeinek tanúsága szerint, politikai gondolkodását, érvkészletét éppen az különböztette meg a korabeli Habsburg-abszolutizmus más prominens képviselőiétől, hogy tőlük eltérően, nála nem annyira az abszolutizmus „jogeljátszásos” (másként szólva, a nyers hódításon alapuló) igazolása, mint inkább doktrinér-államelméleti indokolása állt előtérben. Kollonics meggyőződésből hajtotta végre azt a politikát, amit mások puszta hatalmi realitásként képviseltek, vagy legalábbis akként vettek tudomásul.

Fontos ismérve volt Kollonics egyéniségének nem mindennapi munkabírása is, amellyel vállalt céljait érvényre juttatni igyekezett. Jól jellemzi ezt a tulajdonságát például az a tény, hogy a heti kétszeri postajáratok némelyikével olykor nyolcvan levelet is expediált bécsújhelyi rezidenciájából, az alárendelt magyarországi kamarai és katonai tisztviselőknek. Különösen elemében volt az 1679. évi pestisjárvány hónapjaiban: ekkor kiadott utasításait a karitatív szellem csakúgy áthatotta, mint a szakszerűség, a minden részletre kiterjedő gondosság, s aprólékosság. De hiába állította fáradhatatlan ügybuzgalmát az áhított cél szolgálatába: a fejedelmi abszolutizmus kiépítésének sok vonatkozásban előremutató törekvése szükségképpen feneklett meg a roppant szívós és életképes rendi társadalomszerkezettel és intézményekkel bíró Magyarország realitásainak a talaján.


Amikor 19 évi szüneteltetés után – mindenekelőtt a Habsburg-ellenes kuruc küzdelem sikereinek eredményeképpen – 1681-ben, Sopronban újra összehívták a rendi országgyűlést, és nemcsak a Habsburg-abszolutizmus első magyarországi kísérletének a csődjét fejezte ki, de ezen belül Kollonics kamaraelnöki bukását is megpecsételte. A rendi gyűlés résztvevői nem véletlenül tekintették bármilyen kibontakozás elsőrendű személyi előfeltételének Kollonics mielőbbi eltávolítását a kamara éléről, amire némi huzavona után végül 1684 májusában került sor.

Kollonics vallási fanatizmusa

Mindaz, amit eddig Kollonicsról elmondtunk, olyan embernek láttathatja őt, aki szociális érzékével és a haladó eszmék iránti vonzalmával netán az abszolutizmusban rejlő előremutató, pozitív esélyek hordozója, illetve képviselője lett volna hazánk történetében.

Ámde ennek a feltételezésnek merőben ellentmond a kamaraelnök által követett másik nagy cél, a katolikus egyház régi fényének visszaállítására irányuló, s ugyancsak önzetlen odaadása. Ebből következett egyéniségének a fentiekhez kapcsolódó ikervonása: elvakult vallási fanatizmusa, „eretnekfaló” protestánsellenessége, amelynek kiélésére ugyancsak tág kereteket biztosított kamaraelnöki hivatala. S ha Kollonics vallási elvakultságából sok mindent meg is magyaráz saját kora (amely, tudjuk, külföldön éppúgy, mint hazánkban, katolikus és protestáns részről egyaránt a vallási szenvedélyek elszabadulását hozta magával), mégis kétségtelen, hogy neve még ezen az összképen belül s a lehető legkeményebb, legszélsőségesebb hittérítési módszerek alkalmazásával kapcsolódott össze. A magyarországi erőszakos ellenreformációnak úgyszólván ő volt a főirányítója: az 1673–74. évi koholt protestáns prédikátorperek megrendezése csakúgy az ő nevéhez fűződik, mint a gályarabságnak ottani főbüntetésként való kiagyalása. A Magyar Kamara elnökeként, egyben az ellenreformáció város-, falu- és templomfoglaló „háborúját” is ő irányította: míg az áttérni vonakodó városokat azzal fenyegette meg, hogy „falaik lerombolásával a falvakkal teszi egyenlővé őket”, addig a falvak lakosságát azzal rémisztette, hogy ellenállás esetén „katonai purgatórium”-ba veti őket (értsd: császári sereget küld rájuk kvártélyra), ami, mondanunk sem kell, minden esetben a büntetettek teljes anyagi tönkretételét vonta maga után. De nem ismert kíméletet Kollonics egyes személyekkel szemben sem, ha, úgymond, „az eretnekségben megátalkodtak”. Moson vármegye betöltetlen alispáni tisztségével kapcsolatban így jelentette ki például, hogy áttérés esetén támogatja a jelöltet, de ha azt megtagadja, úgy neki és családjának egyaránt a „legnagyobb romlását” kívánja. Mint ahogy ugyanez a vallási intranzigencia hatotta át azt az 1675. májusi intézkedését is, amellyel az egyes árvai „eretnekek”-re kivetett kamarai pénzilletéket testi fenyítésre, azaz botbüntetésre változtatta át.

Az 1670-es évek Magyarországának sajátos adottsága volt, hogy jóval alacsonyabb korlátokat állított az ellenreformációs vakbuzgalom elé, mint az abszolutista eszmények megvalósításának útjába, így, ha Kollonics maga talán nem is állította fontossági sorrendbe két nagy célkitűzését, rangsorolt helyette az objektív történeti valóság: míg tényleges jobbító szándékait nem, vagy csak alig élhette ki a társadalmi politikai viszonyok reformálása terén, addig vélt „jobbító” törekvéseit, szinte teljesen szabadjára engedhette a társadalom vallási választóvonalai mentén. Ily módon azonban kétszeresen is beteljesült rajta azon embereknek a sorsa, akik csak az abszolút jó és a démoni gonosz szélsőségeiben tudnak gondolkodni, s akik nem ismerik a közbülső megoldások, az átmenetek gazdag változatosságát. Ha ugyanis abszolutista rendszabályaival, mint láttuk, már eleve a magánföldesúri részérdekek és a meg nem értés kemény falába ütközött, úgy ellenreformációs intézkedéseivel egyenesen a gyűlölet izzó áradatát szabadította magára. S ezért érthető, hogy a kortársak szemében az ő magánéletében egyébként feddhetetlen személye vált a lipóti korszak legkomiszabb sajátosságainak a foglalatává, akinek e vonásokért aztán, mintegy a társai helyett, s az utókor előtt is viselnie kellett a történeti felelősség teljes súlyát.

Mindez arra utal, hogy a különböző tendenciák birkózásának eredőjeként, Kollonics alakjában végül is nem az abszolutizmus hasznos, pozitív vonásai, hanem sajátosan 17. századi, jezsuita színezetű, ellenreformációs jellegzetességei öltöttek testet történelmünkben. Személyében jóból és rosszból gyúrt, sokszínű, markáns egyénség áll előttünk, akiben külső és belső adottságok együttesen segítették elő a taszító, ellenszenves vonások eluralkodását.

*

Időrendi áttekintés

1666–1670 A Wesselényi Ferenc nádor kezdeményezte magyarországi rendi szervezkedés a Habsburg-uralom ellen.


1670 nyarától A rendi szervezkedés felszámolása és az abszolutista kormányzás bevezetése Magyarországon.

1671-től Az ellenreformáció erőszakos támadásának kibontakozása.

1672. jan. Kollonics kinevezése a Magyar Kamara elnökségébe.

1672. szept. A bujdosó kurucok első támadása Erdély határáról.

1673–1674 Előbb 33, később 730 protestáns lelkész Pozsonyba idézése, koholt vádak alapján való elítélése, s részben várfogságba vetése, részben gályarabságra hurcolása.

1678. szept. A kuruc hadak vezetését Thököly Imre veszi át, s nagy sikerű hadjáratot vezet a felső országrészeken.

1681. máj.–dec. A kuruc seregek sikerei által kikényszerített soproni országgyűlés eltörli a tíz évvel korábban bevezetett abszolutista kormányzást, s visszaállítja a rendi alkotmányosságot. A vallásügyben kompromisszumos határozat születik.

1682. szept.-től Kiépül Thököly felső-magyarországi fejedelemsége.

1683. szept. A Thökölyvel szövetséges török döntő vereséget szenved Bécs mellett.

1685. okt. A Thököly-felkelés bukása.

1686. szept. 2. Buda felszabadul a 150 éves török uralom alól.

2. Képek


1. A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása 1849 utánTÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

SÁNDOR Pál

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása 1849 után

A magyarországi jobbágyság felszabadítása, mint 1848 – az 1848. áprilisi törvények – nagy vívmánya, benne él a köztudatban. Sokkal kevésbé ismert azonban az, hogy a forradalmi törvényt a függetlenségi harcot leverő Habsburg abszolutizmus hajtotta végre, ezzel mintegy meg is szabva azokat a kereteket, melyek között a hazai parasztság élete 1945-ig folyt. Mint ahogy az is kevéssé ismert: még a magyar forradalom és szabadságharc idején (1849. március) történt birodalmi jobbágyfelszabadítás alapelvei mennyire befolyásolták az 1850-es évek elejének jobbágyfelszabadítási gyakorlatát. Hogyan, kinek az érdekei szerint, 1848–1849 koncepcióját mennyiben és milyen irányban módosítva ment végbe a jobbágyfelszabadítás újraszabályozása? Hogyan illeszkedett a Habsburg abszolutizmus magyarországi jobbágypolitikája az összbirodalmi elképzelésekbe?

A birodalmi megoldás

Az 1849. évi március 4-i birodalmi alkotmány, a korábbi kezdeményezések folytatásaként, minden jobbágyi köteléket végleg feloldott a feudális szolgáltatások alól az egész birodalomban. Ez alól csak a cseh- és morvaországi községi földeket használó zsellérek képeztek kivételt, akik földjeik használatáért nem a földesúrnak, hanem a község jobb módú parasztjainak fizettek. A birodalmi megoldás nem tett különbséget a paraszttelkeken és a volt uraság saját házi kezelésű, azaz majorsági földjein élő, különböző jogállású parasztnépesség felszabadítása között. A föld mindkét esetben földesúri tulajdon volt egykor. De az első esetben a paraszt, a másodikban a földesúr közvetlen használatában állott. A telkeiken gazdálkodó lakosokat, gyűjtőnéven „rustikális”, a földesúr saját kezelésű földjein letelepült, bérlő parasztságot „dominikális” névvel illették és különböztették meg egymástól a jobbágyfelszabadítás előtti időkben. Most a válaszfal leomlott közöttük. Csupán a kártalanítás módját tekintve maradtak különbségek. Az osztrák és a cseh tartományokban ugyanis, amíg a megszüntetett járadékok tiszta értékének meghatározott hányadát a saját telkeiken gazdálkodók csak felerészben, addig a majorsági földön élők – önmegváltás címén – teljes egészében maguk voltak kötelesek kifizetni. Galíciában a helyzet úgy alakult, hogy ott az állam teljes egészében magára vállalta a földesuraknak járó kártalanítást.

A pénzzel történő és a paraszti tulajdont biztosító, kötelezővé vált önmegváltás formája a korábbi évtized gyakorlatára nyúlt vissza, amikor a megváltás már lehetséges volt, de korántsem kötelező. A parasztság jelentékeny része ugyanis az osztrák tartományok többségében, már korábban is pénzzel váltotta meg munka- és terményjáradékait, lényegesen nagyobb mértékben, mint az egykorú magyarországi gyakorlatban. A felszabadítás hatókörének, mind a saját telkén gazdálkodó „rusztikális”, mind a majorsági „dominikális”, bérlő parasztokra történő kiterjesztése pedig a felszabadítás érvényességének egységesítő jellegét domborítja ki. Ezt a megoldást kívánta érvényesíteni a győztes abszolutizmus Magyarországon is, a birodalmi centralizáció politikájának egységesítő elvétől vezérelve.

Nemesség, restaurációs kísérletek – paraszti ellenállás

A restaurált abszolutizmusnak ezek, a jobbágyfelszabadításra is kiterjedő, egységesítő törekvései azonban elsősorban a konzervatív magyar arisztokrácia ellenállásába ütköztek. De hasonló ellenállást váltottak ki a volt nemesség széles rétegeinél is, amelyeknek az abszolutizmus által életbe léptetett, s immár őket is érintő súlyos adóztatás új körülményei közepette, elemi érdeke azt diktálta, hogy minél kevesebb ingyen járadékot, iga- és munkaerőt engedjen elveszni. Ebben a törekvésükben e rétegek számíthattak az arisztokráciára, főként annak a kerületi kormánybiztosi hivatalokhoz jutott konzervatív képviselőire. Az így kialakult helyzetről számos egykorú, hivatalos helyzetjelentés tudósít. Ezek egyike jellemzően hangsúlyozza: „a korábbi földbirtokosok arra törekednek, hogy az elvesztett munka- és természetbeni járandóságokat ismét visszaszerezzék”.

Ennek az irányzatnak egyik jellegzetes kifejezője, az Oktatás a Föld népéhez címmel 1849 novemberében közzétett hirdetmény. Szövegének előzetes tervezetét „jóérzésű” földbirtokos társainak bevonásával az a gróf Forgách Antal készíti, akit Windischgrätz az északi vármegyék főbiztosává nevezett ki. Végleges és publikált szövege pedig annak a De la Motte grófnak a tollából származik, aki már 1848 előtt, a rendi országgyűléseken is – Gömör megye egykori követeként – reakciós politikájával tűnt ki, és aki 1850-be mint az új rezsim egyik megbízható embere a helytartóság osztálytanácsosa lett.


Az „Oktatás” szövege olyan módon értelmezi az 1848-as jobbágyfelszabadítást, hogy az úrbéri viszonyokból eredő robot-, pénz- és terményszolgáltatások csak azon földek használata után szűntek meg, amelyek a még a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során készült úrbéri tabellákban be voltak jegyezve. A valóságban és a törvény szellemében azonban úrbéri viszonyban levőknek nemcsak azokat a jobbágyokat, illetve örököseiket kellett tekinteni, akiket az urbáriumban földjeik mennyiségének és azok használata fejében teljesített szolgáltatásuk mértékének megjelölésével összeírtak. Úrbéresek voltak emellett a szabad mezővárosok – a falusiaknál gazdaságilag kedvezőbb helyzetben élő – parasztlakói is, akik a földesúrral kötött és állandósított szerződés szerint, már leginkább csak pénzzel adóztak a mindenkori földesuraságnak. Sőt: voltak olyan falvai is az országnak, amelyeknek parasztlakosságát nem is jegyezték be az úrbéri tabellákba, mégis már akkor is minden tekintetben az úrbéri parasztsággal azonos elbánásban részesültek. Az utóbbi két kategóriába tartozókat gyűjtőnéven az „úrbérpótló szerződésű” jobbágyok nevével illettek az egykorú jogszabályok. Mindezeknek a parasztlakosoknak felszabadítását, az 1848. évi forradalmi törvényhozás, a földesúrnak fizetendő állami kárpótlás biztosítása mellett mondta ki. A vonatkozó törvényt az uralkodó áprilisban szentesítette is. Nem terjedt ki azonban a felszabadítás 1848 tavaszán azokra a feudális függés alatt élő parasztlakosokra, akik járadékaikat a földesúrnak nem úrbériség címén fizették, illetve akiknek földjei (hasonlóan az ausztriai „dominikális” parasztokéhoz) az uraság házi kezelésében voltak, vagy olyan földeket használtak, amelyeket urasági jogcímen elvehettek tőlük. Ezeknek a parasztoknak a gyűjtőneve „majorsági” zsellér volt. Ők csak 1849 nyarától válhattak volna szabaddá, ha a debreceni kormányzat megvalósíthatta volna szándékát: a feudális viszonyok radikális eltörlését.

Az „Oktatás” említett alapelve így teljes egészében csak az elmondottak alapján értékelhető. Az „Oktatás” ui. nemcsak a jobbágyfelszabadításnak 1849 nyaráig a forradalmi kormány által továbbfejlesztett eredményeiről nem vesz tudomást (tehát nemcsak az úrbériségen kívüli, majorsági jogállású, vagy nem úrbéres szerződésű földeket használó – de 1849 áprilisa, főleg pedig júliusa óta felszabadultnak nyilvánított – parasztrétegeket tekinti továbbra is járadékfizetőknek), hanem azokat a jogilag úrbéres paraszttömegeket is járadék fizetésére akarja szorítani, akiknek nem urbárium, hanem az ún. úrbérpótló szerződés biztosította földjeik használatát, de földjeik nem voltak az úrbéri tabellákba lajstromozva. Az „Oktatás” tehát a jobbágyfelszabadítás március–áprilisában kivívott és királyilag törvényben szentesített eredményeit is redukálni igyekszik.

A hatóságilag közzétett hirdetménynek ez a retrográd szelleme, bátorítólag hat a tegnapi nemesi földtulajdon „szentségét” óvó volt földesurak többségére. Azok most már nemcsak az 1848. év őszén eltörölt szőlődézsma fizetését követelik meg parasztjaiktól, nemcsak a megtagadott irtásbérek újraszolgáltatására kényszerítik őket, de március vívmányát is megtámadva, a valóságosan úrbéri járadékok fizetésének elmaradását is számon kérik tőlük. A ilyen módon országszerte újjáéledő nemesi restaurációs kísérletek azonban most már a paraszti ellenállás falába ütköznek. Különösen a Tisza vidékén (Bihar, Szatmár, Zemplén megyében) zendül fel a föld népe a birtokosok erőszakos követelése ellen.

Bécsi kérdőjelek 1849–1853

Ez a zavaros helyzet nem kedvező Bécs centralisztikus, a magyarországi jobbágyfelszabadítás újraszabályozását a birodalmi megoldáshoz igazítani törekvő, egységesítő politikája számára. Ezenkívül még azzal a nemkívánatos többletveszéllyel is járhatott, hogy a korábbi földesúri terhektől a forradalmi kormány által – főként 1849 áprilisa, majd júliusa óta – megszabadított parasztnép sorsának hirtelen romlását előbb-utóbb a császári haderők diadalára fogja visszavezetni. Ezért sem véletlen, hogy Geringer báró, az ország polgári ügyekben teljhatalmú biztosa, olyan tervezetet készített 1850-ben, melyben a magyarországi jobbágyfelszabadítás végrehajtásának új szabályozási módját a birodalmi mintához igazította. Fellépésének csak részleges eredménye volt, Bach belügyminiszter elrendeli, hogy az „Oktatás”-hoz haladéktalanul kiegészítő utasítást kell közzétenni. Ebben az úrbérpótló szerződésű parasztnépet a volt úrbéresek mintájára ismét állami kártalanítással nyilvánította felszabadultnak, miként ezt már az 1848. évi 9. tc. is kimondta. Csakhogy: a magyarországi ókonzervatívok a belügyminiszter e kiegészítő utasításának publikálását megakadályozták. A vita a magyarországi jobbágyfelszabadítás újraszabályozásáról ekkor még eldöntetlen maradt.

1852 januárjában a belügyminiszter elrendelte az úrbéres jobbágyok és zsellértelkek számának összeírását. Egyidejűleg utasította a magyarországi polgári kormányzatot, hogy mielőbb készíttessen kimutatást a jobbágyfelszabadítás már meginduló végrehajtása során végbement ún. birtokrendezések állásáról is.

Amikor a tényleges helyzetre fényt derítő kimutatások a birtokrendezések állásáról – 1852 áprilisa és júniusa között – elkészülnek, kitűnik: a számba vett helységeknek eddig csak 15,6 százalékában tisztázták a parasztföldek tulajdonjogi hovatartozását, az urasági földtől elkülönített és paraszti tulajdonba került legelő- és erdőjárandóság nagyságával együtt. A községek további 42%-ában mindez még csak folyamatban van, s végül: 42,4%-ában birtokrendező eljárás még el sem kezdődött. A jobbágyfelszabadítás realizálása tehát a


mindennapok gyakorlatában még távol áll a befejezéstől. Ennek a helyzetnek nyomására születik meg az 1853. március 2-án kibocsátott császári úrbéri és kártalanítási nyílt parancs. Célja az egész döntő, de még befejezetlen folyamat végleges újraszabályozása és gyakorlati rendezése.

Az úrbéri pátens alapelve

Az uralkodói pátens, melynek alapján végül is a jobbágyfelszabadítást végrehajtották, alapelvében eltér az „Oktatás” retrográd szellemétől és betűjétől, de a birodalmi megoldás módjától is.

Az előbbitől abban, hogy tágabb értelemben határozza meg az állami kárpótlás alapjául szolgáló „úrbéri földbirtok” fogalmát. Ilyen földbirtoknak ugyanis nemcsak az urbáriumban egykor lajstromozott földek tekintendők, hanem minden olyan későbbi telepítésű parasztföld is, amelynek használatáért a parasztok úrbéres természetű járadékot fizettek 1848. május 1. előtt. Vagyis az a kísérlet, hogy csak az úrbérileg lajstromozott földek váljanak szabad paraszti földtulajdonná, meghiúsul.

Ugyanakkor meghiúsul a birodalmi koncepció egységesítő elvének kiterjesztése Magyarországra. A hazai megoldás ugyanis éles határt von az úrbéres és a különféle típusú majorsági jogállású parasztnépesség közé. Ez utóbbiakra nem vonatkozik a felszabadítás, még abban a kötelező önmegváltási formában sem, amelyet a birodalom osztrák és cseh tartományaiban alkalmaztak. Az így kialakult helyzeten keveset módosít az, hogy a nem úrbéres jogállású parasztnép egy kisebb hányada Magyarországon is megválthatja járadékait, mivel a megváltási ár, eltérően az állami kárpótlás összegétől, nincs maximálva. Ez lehetőséget ad a volt földesúrnak, hogy a megváltási árat kénye-kedve szerint szabja meg és, hogy természetbeni váltságként a föld egy hányadát is elfogadja volt jobbágyaitól.

A magyarországi jobbágyfelszabadítás újraszabályozásának ebben a – birodalmi elvtől hátrányosan eltérő – megoldásában nem nehéz felismerni az osztrák és a magyar arisztokraták érdekeinek felülkerekedését a liberális hajlandóságú bécsi politikusok csoportjának ellentétes állásfoglalásával szemben. Az örökölt gazdasági-társadalmi struktúrák szintkülönbségei, az osztrák és a cseh tartományok fejlettebb viszonyai az egykorú hazai állapotokhoz képest: ezek a történelem mélyén munkáló, a politika szférájába is átható erők, végső fokon belejátszanak ebbe a megoldásba. Az úri jogait, az ingyen iga- és munkaerőt vesztett, tőke- és pénzhiánnyal küszködő magyar nemességben – bármennyire differenciált volt is – végül másik „lelke” kerekedett felül. Többsége már 1848 decemberében is fontosabbnak tekintette elvesztett járadékainak kárpótlását, mint a jobbágyfelszabadítás addig elért vívmányainak megőrzését – az úrbéri pátens öt év múltán az ő érdekeiket védte meg.

2. Képek


1. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny negyedszázadaSZABOLCS Ottó

Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny negyed százada

Az OKTV kezdetétől (mintegy negyed százada) minden évben két témát írtak ki, mindkettőt helytörténeti jelleggel. A verseny tehát kutatói, szerkesztői és írói erényeket kívánt meg, célja pedig az önálló történelmi megismerés élményének nyújtása, s az ezzel összefüggő képességek fejlesztése és kibontakoztatása volt. A verseny iránti érdeklődés kezdettől fogva nagy volt. Összesen már körülbelül tizenötezer 16–18 éves fiatal vállalkozott a versenyre. A nyertesek közül sokan ma már neves szakemberek. Néhány kötet is maradandó emléket állított az első győzteseknek. 1958-ban Helytörténeti Dolgozatok, 1959-ben Fiatalok a Tanácsköztársaságról, 1960-ban Fiatalok a felszabadulásról, 1961-ben Ipar- és tudománytörténeti tanulmányok címen a Tankönyvkiadó Vállalat közreadta a legjobb pályamunkák összefoglalását. Kár, hogy ez a szép próbálkozás azután megszakadt.

Az OKTV azért ragaszkodott a helytörténeti témákhoz, mert úgy gondolta: egy diáknak csak a helyi anyagban van lehetősége kutatni, azonban kiderült, hogy a versenyt gyakran szinte jobban befolyásolhatta az, hogy hol lehet az adott témában gazdag anyagot találni mint a történészi tehetség. Ezért az utóbbi fél évtizedben helytörténeti témák és forráselemzések együtt szerepelnek a pályázaton.

A témák összetételének másik szembetűnő sajátossága, hogy míg a forráselemző jellegűek a történelmi korok szerint igen változatosak, a helytörténetiek mindig a 19. század második felét, illetve a 20. századot célozzák meg. Ennek az a magyarázata, hogy a diákok általában csak az utóbbi másfélszáz esztendő forrásanyagának feldolgozására képesek. Az OKTV egyik legnagyobb nehézsége, hogy a levéltárakba általában nem engedik be a középiskolai tanulókat kutatni. S ha ez a régi, s pótolhatatlan források védelmében érthető és indokolt is, valamiképpen növelni kellene a közvetett levéltári szolgálatot.

A verseny menete és megítélése

Az iskolák minden tanuló pályamunkáját elküldik a megyei tanácshoz, s innen továbbítják a központi versenybizottságokhoz. A pályamunkákat tehát a versenyben egyedül a 13 tagú központi versenybizottság ítéli meg. Mivel a verseny pályázatos, ezért érthetően legnagyobb súllyal maga a pályamunka esik latba, s az írásos és szóbeli versenyek ehhez képest csak kiegészítő szerepet töltenek be. Egy pályázó maximálisan 20 pontot érhet el. Ebből a pályamunkával legfeljebb 12, a második forduló írásbelijével legfeljebb 4, a szóbeli vizsgával újabb 4 pontot szerezhet. Az első forduló, minden pályázó által írott tesztlapjának nincsen tehát pontképző jelentősége. Ez az első tesztlap csak azt tudakolja, hogy van-e egyáltalán a pályázónak elegendő történelmi műveltsége ahhoz, hagy indulhasson az országos versenyen. Az iskolai törzsanyag alapján összeállított tesztlap alapműveltségi kérdéseket tesz fel, s viszonylag középszerű tudással is megelégszik.

Az első teszt szűrője után bennmaradó pályázatok abszolút pontszáma szerint jutnak tovább a pályázók a második fordulóba visszaszámolási rendszerrel: először a 12 pontosokat, majd a 11–10 pontosak. Ha ezekből nem jön össze a kb. 80–as „bűvös” kör, akkor a 9,5 pontosok, esetleg a 9 pontosok kerülnek sorra.

A második fordulóba kerülteknek egy igényesebb feladatsort kell zárthelyi formában kitölteniük, amely a lexikális tudáson túl – sőt elsősorban – a történelmi műveltség más szféráit, a történelmi érzéket, a készséget, a „beleérzést” stb. is igyekszik körültapogatni. Ezzel a feladatsorral már akár négy pontot is lehet szerezni.

A második forduló után a bizottság 13 tagja szavazással dönti el a tovább jutást. Mind a tizenhárom bizottsági tag egyenként értékeli, pontozza valamennyi pályamunkát, az így nyert pontszámot elosztják tizenhárommal, s hozzáadják a második forduló tesztjének „egzakt” pontszámát. Így alakul ki a második forduló utáni sorrend. A sorrend első 20–22 helyezettje jut tovább. Közöttük dől el egy szóbeli vizsgán a végső helyezés. A szóbeli vizsga ugyanazok előtt történik, akik a pályamunkát és a második forduló tesztjét értékelték, tehát papírok alapján már van némi képük a tanulóról, illetve a munkájáról. A 13 tagú bizottság – amelyben egyetemi tanár, főiskolai oktató, tudományos kutató intézeti munkatárs, Tankönyvkiadó és az OPI munkatársa, s több mint felében szakfelügyelő és gyakorló tanár kap helyet – a témák számától függően két vagy három szóbeli vizsgáztató csoportra oszlik. Ezek előtt folyik le a záró beszélgetés. Ez valóban a szó tiszta értelmében beszélgetés, nem vizsga. Utolsó kontroll arról, hogy a tanuló maga készítette-e a pályaművet, milyen széles a


látóköre pályaműve kapcsán a szélesebb és hosszabb történelmi folyamatokra. Ezzel a beszélgetéssel újabb négy pontot lehet szerezni. Itt is a vizsgáztató bizottsági tagok mindegyike pontoz, s az így nyert pontszámokat elosztják a pontozók számával, s hozzáadják a már megnyert, maximálisan 16 ponthoz. Így alakul ki a végső sorrend.

Néhány praktikus jó tanács

A pályázók nem csekély része dolgozatát díszes külsőbe burkolja, nemegyszer ezzel takarva a tartalom gyengéit. Nem arról van szó, hogy nem erénye egy történelmi munkának, ha gazdagon dokumentált képekkel, iratokkal, fakszimilékkel, esetleg grafikonokkal, ábrákkal demonstrált. Ezeknek azonban a tartalmat kell bizonyítaniuk, megértését segíteniük, esetleg gazdagítaniuk, nem pedig csupán díszítőelemül szolgálni.

Minden kezdő kutató hibája, hogy forrása bűvkörébe esik, s túlságosan tiszteli az írott szót. A tanulmányi versenydolgozatok e téren két véglet között ingadoznak. Akinek kevés az anyaga, az általában a hiányokat általánosságokkal igyekszik pótolni. A másik véglet: amikor elég, sőt sok, túl sok az anyag, s a pályázó nem tud, vagy nem mer szelektálni, s a sok anyagot egyszerűen egymás mellé rakja.

A pályázónak tehát meg kell tanulnia a források kritikai, elemző feldolgozásának a módszerét, korrekt kezelését. Világossá kell tennie, hogy mit vett át másoktól, s mi a saját kutatása és megállapítása, mit miért fogad el forrásaiból, s milyen következtetéseket von le azokból. S nagyon is méltányolandó erény, ha mindezt saját gondolati rendszerében, közérthetően és világosan írja le.

Van-e érdeklődés a történelem iránt?

1977/78 1978/79 1979/80

Magyar irodalom 343 399 370

Magyar nyelv 68 50 79

Politikai gazdaságtan 184 156 192

Földrajz 279 237 281

Történelem 444 519 567

Az adatok tükrében az ún. humán tantárgyak közül a történelmi dolgozatok száma emelkedik ki. Ez az adatsor, mindenképpen a történelem iránti érdeklődés növekedését tanúsítja. A történelem, az érettségi eltörlése, s a sok helyen kibontakozott, nem épp a történelemoktatásnak kedvező légkör ellenére sem vesztett vonzerejéből.

Az 1978–79-es versenyen a történelmi pályázók közül 27, az 1979–80-as versenyen 36 volt szakközépiskolai tanuló. A többiek mind gimnazisták voltak. Ahol tehát magasabb a történelem órák száma, ott nyilvánvalóan az egész személyiséget is indukáló érdeklődés is nagyobb.

A pályázók területi eloszlását tekintve, kiemelkedő helyet foglalnak el a fővárosiak. Az 1979–80-as versenyen 141 budapesti versenyző indult, közülük 22 jutott tovább. A budapestiek tehát valamivel az országos arányokon felül írnak pályaművet, és a második fordulóban már messze lekörözik vidéki társaikat. Ez csak a felkészítés különbségeivel magyarázható!

Az utóbbi három évben, minden megye iskoláiból indultak pályázók. Legnagyobb az arány Szolnok megyéből, ahonnan 1977–78-ban 36, 1978–79-ben 26, 1979–80-ban 43 tanuló indult, s közülük viszonylag sokan jutottak a második fordulóba, sőt 1977–78-ban ketten a döntőbe. Hogy a másik végét is mutassuk a sornak, talán Zala indította a legkevesebb tanulót, 1977-ben hetet, a következő évben 10-et, most pedig 12-t. Azt a következtetést talán megengedhetjük magunknak, hogy onnan indulnak többen, ahol a megyei szakfelügyelő és néhány lelkes tanár felismeri az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyben rejlő nagy lehetőségeket, a tanulók élményeinek gazdagítására és személyisége fejlesztésére. Felismeri – mint azt a pályázók a személyes beszélgetéseken elmondják: a tanuló számára a pályamű kiírása a nyomozás, a történelmi megismerés izgalmát, saját képességeik próbáját és önkifejtésük első nagyobb kísérletét jelentette.


1. Tisztelt SzerkesztőségEz évi második számunk címlapján szerepelt a sárkányölő Szent György alakja. KUMBOR LÁSZLÓ (Budapest) küldte be az itt közölt Szent György ábrázolást. A rézmetszet I. A. von Zwolle munkája, eredetileg Bécsben az Albertina Grafikai Gyűjteményben őrzik.

A História szép cikket közöl ez évi 2. számában Szöts István tollából: Az utolsó levél, István nádor „megöletése” címmel, mely képet is közöl arról a ruháról, mely a nádor teteméről származik „Golyóütötte luk?” aláírással. A cikk ugyan állást foglal a nádor természetes halála mellett. Mégis sokan – éppen a cikkben közölt levélre hivatkozva – vitatják azt, hogy az oly terjedelmes és pedánsan megírt levelet képes lett volna-e megírni négy nappal a halála előtt. Tapasztalati tény, hogy egy gyilkos kór által halálra ítélt embernél a vég bekövetkezése előtt a szervezet még egyszer életerőre kap, mintegy utolsó felllobbanásaként a kialvó életnek. Ez lehetett István nádornál is a helyzet az „utolsó levél” megírásakor. Ami pedig a „golyóütötte luk” bizonyítékot illeti a „megöletés” tényét illetően, annyira naiv elgondolás, hogy szóra sem érdemes.

A nádor holttestét bebalzsamozták, tehát elképzelhetetlen, hogy – még ha valóban merénylet áldozata volt is – beöltöztessék abba a ruhába, amelyet akkor viselt, amikor megölték. Ezzel szemben logikai érv még az is, hogy ez esetben a corpus delictit (a golyóütötte lukat tanúsító ruhát) el kellett-tüntetni.

– Nem lehet tehát kétséges, hogy István nádor természetes halállal végezte be életét és nem merénylet áldozata.

DR. NÉMETHY SÁNDOR

(PápaÖ

A História 1979 2. számának Tisztelt Szerkesztőség! rovata közli Kelemen Sándor levelét, mely szerint Kunder (a volt imrédista jobboldali politikus) néhány éve egy bécsi látogatása alkalmával Bécsben hirtelen halállal halt volna meg.

1979. december 10-én vettem kézhez egy Párizsban élő és működő történész és genealógus barátomnak november 28-án Rio de Janeiróban postára tett értesítését, aki kérésemre a helyszínen állapította meg, hogy Kunder Antal Rio de Janeiróban halt meg 1968. december 4-én. Látta a gyászjelentését is.

DR. BÖLÖNY JÓZSEF

(Budapest)

Vida István – a História 1980/2. számában megjelent – Egy amerikai kém Pesten című írásához kapcsolódik olvasónk levele.

Csornoky Viktor (eredeti nevén: Buhn Viktor), Tildynek nem sógora volt, hanem a VEJE!

Ezt a Csornoki (és nem y-nal!) Buhn Viktort, úgy, évtizedekig ismertem, egy gimnáziumba jártunk, zsidó fiú volt, kinek már édesapja, a harmincas években (elején) kikeresztelkedett, reformátussá, és akkor a „HEKI” (ez volt a diákneve!) átiratkozott a Lónyay utcai, Református Gimnáziumba, de a régi Cserkész csapatában megmaradt. Ez az egyik. A másik: a Heki, Tildy alatt, egyiptomi követ volt Kairóban, ott konspirált, mire rájöttek és hazarendelték, és akkor letartóztatták, perbe fogták. majd kivégezték.

CSEREY GYÖRGY

(Budapest)

Olvastam folyóiratukban A. V. Djakov visszaemlékezéseit. (Szemtanú, Magyarország 1945 – Egy történész egyenruhában). Elmondja, hogy Békéscsabán egy kis magyar–orosz szójegyzékhez jutott hozzá, és nem tudja, ki készítette ezt a kis szótárt. Én tudom, ki állította össze és ki adta ki. Édesapám, Kiss Ernő, aki akkor a Gyomai Polgári fiú és leányiskola igazgatóija volt.

1944 őszén amikor a szovjet csapatok közeledtek (a Békés megyei) Gyoma felé, Gyoma egész vezetősége elmenekült. Mi nem hagytuk el lakóhelyünket, Gyoma körzetében egy kis tanyára mentünk ki mert nem tudtuk, milyen harcok lesznek. Gyoma felszabadítása egy napig tartott és pár nap múlva visszatértünk lakásunkba. A kétszobás ház egyik szobájában szovjet katonák laktak és édesapám igen érdeklődött az orosz nyelv iránt. Az


egyes tárgyakra rámutatott, megkérdezte tőlük, mi a jelentésük oroszul, és azonnal lejegyezte kiejtés szerint magyar betűkkel. Körülbelül 3 hét múlva boldogan hozta haza a kis szótárt, amit összeállított és a Gyomai Kner Nyomdában kinyomtatott. Tehette ezt azért, mivel a vezetőség elhagyta Gyomát és őt bízták meg a közügyek intézésével is. Szerette a pedagógus pályát, elsőnek ő kezdte meg a tanítást Békés megyében és már az 1945-ös tanévben bevezette az iskolában a rendszeres orosz nyelvoktatást, amiről az ott kapott bizonyítványom is tanúskodik. Később Budapesten tanított és onnan ment nyugdíjba. 1971-ben elhunyt. Háromszor kapott kiváló pedagógus kitüntetést.

KISS MARGIT

(Pécel)

1980/2. számunkban jelent meg Váradi László írása, Menü 1922-ből címmel. A cikkben szereplő „Király-fánk” „Ad Astra” nevű fogáshoz fűz magyarázatot DR. KERTÉSZ ENDRE budapesti olvasónk.

A Közlekedési Múzeumban kiállított F–13-as Junkers típusú repülőgép neve volt az Ad Astra (mint ahogy az a mellékelt képen látható). Ezzel a géppel repült Magyarországra IV. Károly. Ennek ürügyén történt tehát a repülőgép „fánkosítása”.


tankonyvtar.hu · web viewhistória 1980-04 história 1980-04 minden jog fenntartva. bármilyen...

Documents