Robert Ludlum

A Scarlatti örökség

I. P. C.KÖNYVEK

A mű eredeti címe: The Scarlatti InheritanceCopyright © 1971 by Robert Ludlum

Fordította: Süle Gábor

Borítóterv: Szabó Árpád

Hungarian translation © Süle Gábor, 1993.

Marynek:Mindazért, mit neki oly jól kell tudnia –

„Mindenekfölött Mary”

The New York Times. 1926. május 21. (113. old.)

ELTŰNT AZ ÖRÖKÖSNew York, május 21. – Amerika egyik legtehetősebb családjának

örököse, akit bátorsága miatt a meuse–argonne-i csata után kitüntettek, több mint öt hete eltűnt manhattani lakosztályából, tudtuk meg a mai napon. Mr…

The New York Times. 1937. július 10. (1. old.)

HITLER KÉPVISELŐJE KIVONULTAZ I. G. FARBEN KONFERENCIÁRÓLBerlin, július 10. – Hitler birodalmi kancellár

hadügyminisztériumának egyik meg nem nevezett képviselője a mai napon azzal képesztette el az I. G. Farben és a szintén jelen lévő amerikai cégek képviselőit, hogy ékes angol nyelven dühös beszédben ítélte el az általa lassúnak vélt tárgyalásokat. A meg nem nevezett férfiú ezután embereivel kivonult a tárgyalásokról…

The New York Times, 1948. február 18. (6. old.)

NÁCI VEZETŐ ÁTÁLLÁSA 1944-BENWashington, D. C., február 18. – Egy ez idáig ismeretlen háborús

epizódra derült fény ma, amikor megtudtuk, hogy egy magas rangú náci tisztviselő, aki „Szász” néven működött, 1944 októberében átállt a Szövetségesekhez. A szenátus albizottságot állított föl, amely…

The New York Times, 1951. május 26. (58. old.)

ELŐKERÜLT A HÁBORÚS DOKUMENTUMKreuzlingen, Svájc, május 26. – A Rajna menti svájci faluban a

vendégfogadó közelében viaszosvászonba csomagolt térképek kerültek elő, amelyek a német erők elhelyezkedését ábrázolták a berlini csatában. A vendégfogadót éppen most bontották le, hogy szállodát építsenek a helyére. Semmi konkrét személyre utaló nevet nem találtak. A csomagot átkötő szalagon egyetlen szó állt: „Szász”…

ELSŐ RÉSZ

1. FEJEZET

1944. október 10. – Washington, D. C.

A dandártábornok merev derékkal ült a fából faragott padon: valahogy jobban szerette a fenyő keménységét, mint a süppedős karosszékeket. Reggel kilenc óra húsz perc volt. A tábornok az éjjel rosszul aludt, legfeljebb egy órát.

Mivel pedig az idő múlását félóránként a fali óra ütése jelezte, maga is meglepetten konstatálta, mennyire siettetni akarná az időt. Egyre közeledett ugyanis kilenc óra harminc, s ezen túl akart már esni.

Fél tízre várta ugyanis a külügyminiszter, Cordell S. Hull.Miközben Hull irodájának előterében ült a csillogó rézzel kivert

nehéz ajtó előtt, ujjai a fehér irattartóval játszadoztak, amelyet az előbb húzott elő irattáskájából. Nem akarta ugyanis, hogy zavart csend támadjon, miközben ő az irattáskájával babrál. Határozott mozdulattal akarta átadni a dossziét a miniszternek, ha a szükség úgy kívánja.

Egyébként előfordulhat az is, hogy Hull nem kéri el tőle az anyagot. Megelégszik a szóbeli összefoglalóval, majd hivatali tekintélyét latba vetve elutasítja a dolgot. Ebben az esetben a dandártábornok nemigen tehet mást, mint hogy tiltakozik. Természetesen visszafogottan. A dossziéban lévő információ nem bizonyító erejű, mindössze olyan adatok sorakoznak benne, amelyek ugyanúgy alátámaszthatják a feltevését, mint ahogy nem.

A dandártábornok az órájára pillantott. Kilenc óra huszonnégy volt: kíváncsian várta, vajon a miniszter legendás pontossága ez alkalommal is megnyilvánul-e. Ő maga már fél nyolckor benn volt a munkahelyén, jó félórával korábban, mint normális körülmények között. Abban az értelemben normális, hogy nem töltötte benn az egész éjszakát, mint oly sokszor, válsághelyzet idején, amikor a

döntő információra várt. Az elmúlt három nap sem volt kevésbé válságos. Bár más értelemben.

Egy memorandumot juttatott el a külügyminiszterhez, s ennek következménye volt a mostani kihallgatás. amely kockára teheti a karrierjét. Mert meglehet, hogy ezután kikerül a befolyásos döntéshozók köréből. Bebizonyosodhat, hogy teljességgel alkalmatlan a posztjára. Mindazonáltal biztos volt abban, hogy igaza van.

Kicsit kihajtotta a dosszié fedelét, épp csak annyira, hogy elolvashatta az első gépelt oldalt: „Canfield, Matthew, az Egyesült Államok hadseregének tartalékos őrnagya. Katonai elhárítás”.

Canfield… Matthew Canfield. Ő az élő bizonyíték.Ekkor megszólalt a zümmögő hang a középkorú titkárnő asztalán.– Ellis dandártábornok? – A nő alig nézett fel a papírjaiból.– Itt vagyok.– A miniszter úr várja önt.Ellis a karórájára pillantott. Kilenc harminckettő volt.Fölállt és megindult a vészjóslóan fekete ajtó felé. Kinyitotta.– Remélem, megbocsát, Ellis tábornok. Úgy éreztem, hogy

emlékiratának természete megköveteli egy harmadik személy részvételét is. Hadd mutassam be Brayduck miniszterhelyettest.

A dandártábornok megdöbbent. Nem számított arra, hogy hárman lesznek: határozottan arra kérte a minisztert, hogy négyszemközt tárgyaljanak.

Brayduck jó háromméternyire állhatott Hull íróasztalától. Lerítt róla, hogy ő is ugyanolyan külügyér-filosz, mint a többi, akikkel tele volt az egész Roosevelt-kormányzat. Még öltözete is – a világosszürke flanelnadrág és a vastag, halszálkás zakó – mintha az ellentéte lett volna a tábornok ropogósra vasalt uniformisának.

– Természetesen, miniszter úr .,. Mr. Brayduck, örvendek – a tábornok biccentett.

Cordell S. Hull a széles íróasztal mögött ült. Ismerős vonásai – nagyon fehér bőre, ritkás haja, az acélkeretes csíptető kékeszöld szemén – attól tűntek életnagyságúnál nagyobbnak, hogy a tábornok most a maga valóságában látta őket, nem az újságok híroldalán. Még a választási plakátokon is – amelyek azt kérdezték: „Most akarna lovakat váltani, amikor nyerésre áll a derby?” – ott volt az arcképe

Roosevelté mellett; mindenesetre az alig ismert ellenjelölt, Harry Truman jócskán a háttérbe szorult mellette.

Brayduck előhúzta zsebéből a dohányoszacskóját és elkezdte tömni a pipáját. Hull eközben elrendezte az íróasztalán sorakozó papírokat, majd lassan kinyitotta a dossziét, amely pontos mása volt a dandártábornok kezében lévőnek, és belepillantott. Ellis rögtön felismerte az általa írt bizalmas emlékeztetőt, amelyet futárral kézbesíttetett.

Brayduck meggyújtotta a pipáját, és a dohányillat arra késztette a tábornokot, hogy még egyszer alaposan szemügyre vegye a férfit. E furcsa keverék illatát mindenki jellemzőnek tartotta a filoszokra, ám rajtuk kívül mindenkit zavart ez a szag. Ellis dandártábornok alig várta már, hogy véget érjen a háború. Rooseveltet akkor nem választják újra, így aztán eltűnnek majd az úgynevezett entellektüelek is, bűzös pipáikkal egyetemben.

Ez lenne az „agytröszt”? Megannyi kommunista – szimpatizáns.De most még tart a háború.Hull fölpillantott a tábornokra: – Talán szükségtelen mondanom,

tábornok, hogy emlékirata igencsak zavaró.– Számomra az információ volt az, miniszter úr.– Semmi kétség… Felmerül a kérdés, megalapozottak-e a

következtetései? Úgy értem, van valami konkrétum?– Úgy hiszem, igen, uram.– És az elhárításnál magán kívül hányan tudnak erről, Ellis? –

vágott közbe Brayduck, és a tábornok fülét nem kerülte el, hogy hiányzik a rangja a kérdésből.

– Nem beszéltem a dologról senkivel. És arra készültem, hogy csupán a külügyminiszter úrral fogok tárgyalni; ezt mindenképp be kell valljam.

– Mr. Brayduck élvezi a bizalmamat, Ellis tábornok úr. Kifejezett kérésemre van most itt.:. A parancsomra, ha úgy tetszik.

– Értem.Cordell Hull hátradőlt a székén. – Nem kívánom megsérteni, de

érdekelne, vajon valóban érti-e..: Elküld az irodámba, egészen pontosan nekem egy igencsak titkos följegvzést, amelynek tartalma egyenesen hihetetlen.

– Már-már felháborító vádakat emel, amelyekről az imént ismerte be, hogy nem tudja őket bizonyítani! – vakkantotta közbe Brayduck, miközben pipáját szopogatva elindult az asztal felé.

– Pontosan ez az, amiért most itt vagyunk – Hull megkérte ugyan Brayduckot, hogy legyen jelen, de látszott rajta, hogy nem tolerálja a felesleges közbeszólásokat, még kevésbé az arcátlanságot.

Brayduckot azonban ez láthatóan nem zavarta. – Miniszter úr, a katonai felderítés nem egy esetben tévedett, és ezért már súlyos árat fizettünk. Én csak annyit szeretnék elérni, hogy elkerüljünk még egy tévedést, amely fegyverré válhatna politikai ellenfeleink kezében. Nem egészen négy héten belül itt a választás!

Hull alig észrevehetően félrefordította a fejét. Úgy beszélt Brayduckhoz, hogy nem nézett rá. Szükségtelen, hogy ilyesfajta gyakorlatias megfontolásokra emlékeztessen… Mindazonáltal úgy tűnik, nekem kell emlékeztetnem önt, hogy van nekünk másfajta felelősségünk is, mint az aktuális politikáé. Érthetően fejeztem ki magam?

– Természetesen – Brayduck befogta a száját.Hull folytatta. – Ahogy kiveszem emlékiratából, tábornok, ön azt

állítja, hogy a legfelsőbb német hadvezetőségben van egy amerikai állampolgár, aki a számunkra is jól ismert Heinrich Kroeger névre hallgat.

– Így van, uram. Azzal a kis különbséggel, hogy én hozzátettem: „elképzelhető”.

– Annak is hangot ad, hogy Heinrich Kroeger kapcsolatban áll számos amerikai nagyvállalattal. Olyan cégekkel, amelyek alkalmasint fegyvert szállítanak a kormányunknak.

– Igen, miniszter úr. Újfent azzal a különbséggel, hogy kapcsolatban „volt” és nem szükségszerűen van most is.

– Az igeidő jelentősége elmosódik „ilyen vádak esetén – Cordell Hull levette orráról csíptetőjét, és ráhelyezte a mappára. – És különösen háború idején.

Brayduck miniszterhelyettes újabb gyufát gyújtott, és úgy beszélt, hogy közben a pipáját szívogatta. – Ugyanakkor nagyon világosan azt is leszögezi, hogy minderre nincs bizonyítéka.

– Konkrét bizonyítékom valóban nincs, csak közvetett. Olyan természetű, hogy úgy éreztem, súlyos bűnt követnék el, ha nem tárnám a miniszter úr elé. – A dandártábornok mély lélegzetet vett,

mielőtt folytatta volna. Tudta, hogy amint belekezdett, már nyakig benne is volt a dologban. – Szeretnék rámutatni néhány közismert tényre Heinrich Kroegerrel kapcsolatban… Először is, a róla összeállított dosszié hiányos. Ellentétben a hozzá hasonlókkal, ő nem kapott kitüntetéseket. Ám miközben a többiek jöttek-mentek a posztokon, ő mindvégig ott maradt a középpontban. Nyilvánvaló, hogy nagy a befolyása Hitlerre.

– Ezt tudjuk – Hull nem szerette, ha valaki ismert tények elősorolásával akarja alátámasztani a mondandóját.

– Már maga a név is, miniszter úr. A Heinrich legalább annyira mindennapos, mint nálunk a John vagy a William. És ugyanez áll a Kroegerre is, ami annyira eredeti, mint mondjuk nálunk a Smith vagy a Jones.

– Tréfál, tábornok úr? – Brayduck pipájából megint dőlt a füst. – Ezen az alapon a mi tábornokaink felének gyanúsnak kéne lennie.

Ellis feléje fordult, és olyan megvetően mérte végig, ahogy csak egy főtiszt képes. – Én viszont úgy hiszem, hogy ez a körülmény fontos, miniszterhelyettes úr.

Hull most kezdte érezni először, hogy nem volt valami szerencsés Brayduckot is meghívnia. – Semmi értelme, uraim, hogy egymásnak essenek.

– Őszintén sajnálom, hogy így gondolja, miniszter úr – Brayduckról láthatóan lepergett a rendreutasítás. – Úgy gondoltam, hogy az én szerepem ebben a dologban az ördög ügyvédjéé. Egyikünk sem időmilliomos, legkevésbé ön, miniszter úr.

Hull a helyettese felé fordult. – Ehhez pedig idő kell. Tábornok úr, kérem, folytassa!

– Köszönöm, miniszter úr. Egy hónapja hírt kaptunk Lisszabonon keresztül arról, hogy Kroeger kapcsolatba kíván velünk lépni. Előkészítettük a csatornákat, arra számítottunk, hogy a megszokott módon folyik le a dolog… Ehelyett Kroeger elutasította ezt a megoldást – sőt, nem akart sem brit, sem francia közvetítőkkel kapcsolatba lépni –, ragaszkodott hozzá, hogy egyenesen Washingtonnal tárgyaljon.

– Szabad közbeszólnom? – Brayduck feltűnően udvariasnak tűnt. – Véleményem szerint ez korántsem szokatlan kérés. Végül is Amerika a döntő tényező.

– Abban az értelemben volt a dolog szokatlan, Mr. Brayduck, hogy Kroeger kizárólag egy bizonyos Canfield őrnaggyal hajlandó szóba állni… Matthew Canfield őrnagy eredményes ember, jó elhárító tisztünk volt egykor Washingtonban.

Brayduck mozdulatlanul tartotta kezében a pipáját, úgy nézett a dandártábornokra. Cordell Hull előredőlt a székén, könyökét az asztalra helyezte.

– Erről nem tett említést emlékiratában.– Tudom, uram. Azért hagytam ki, hátha más is elolvasná az

irományomat önön kívül.– Bocsánatát kérem, tábornok úr – Brayduck hangja őszintén

csengett.Ellis győzedelmesen elmosolyodott.Hull ismét hátradőlt. – A náci legfelsőbb hadvezetés egyik tagja a

mi elhárításunk egyik obskúrus tisztjével kíván kapcsolatba lépni? Szokatlan kérés!

– Szokatlan, de nem példátlan… Mindannyian ismerünk németeket; fel kell tételezzük, hogy Canfield őrnagy még a háború előtt megismerkedett Kroegerrel. Vélhetőleg Németországban.

Brayduck a dandártábornok felé lépett. – Ugyanakkor ön szerint elképzelhető, hogy Kroeger nem is német. Tehát valaminek történnie kellett azóta, hogy megkapta Lisszabonból Kroeger kérését, amiért megírta a memorandumot a miniszter úrnak. Mi vagy ki volt emögött? Esetleg maga Canfield?

– Canfield őrnagy igen kiváló hírszerző tiszt. Tapasztalt férfiú. Mindazonáltal amikor kiderült, miről van szó, láthatóan heves érzelmeket váltott ki belőle a dolog. Borzasztó ideges lett, és nem úgy reagált, ahogyan azt egy hasonló tapasztalattal bíró tiszttől várhatná az ember. Ugyanakkor, miniszter úr, igen szokatlan kéréssel állt elő, amelyben kizárólag az Egyesült Államok elnöke dönthet.

– Nevezetesen?– Azt kívánja, hogy a külügyminisztérium levéltárából adjanak át

neki egy titkos ügyiratot felbontatlan állapotban, mielőtt még kapcsolatba lépne Heinrich Kroegerrel.

Brayduck kivette a szájából a pipát, ellenkezni akart– Csak egy perc, Mr. Brayduck! – Brayduck lehet briliáns elme,

gondolta Hull, de fogalma sincs, mit jelent egy Ellishez hasonló hivatásos katona számára megnyilatkozni két olyan

kormányhivatalnok előtt, mint ők. Hisz a nyilatkozata egyben alig palástolt kérelem a Fehér Házhoz és a külügyminisztériumhoz, hogy teljesítsék Canfield kérését. A legtöbb tiszt automatikusan elutasítana egy ilyen törvénytelen dolgot, nem kockáztatná, hogy emiatt kényes helyzetbe kerüljön. – Nem tévedek, ha feltételezem, hogy ön támogatja a dosszié átadását Canfield őrnagynak?

– A döntést önöknek kell meghozni. És csak arra mutattam rá, hogy Heinrich Kroeger részt vett a náci vezetés minden fontosabb döntéshozatalában, a hatalomátvételük első percétől kezdve.

– Heinrich Kroeger dezertálása lerövidítheti a háborút?– Nem tudom. De emiatt a lehetőség miatt jöttem el önhöz.– Mi ez a dosszié, amelyet Canfield őrnagy kér? – Brayduck

láthatóan dühös volt.– Én csak a számát ismerem, és azt, hogy hová van beosztva a

külügyminisztérium levéltárában.– Nos? – Cordell Hull ismét előredőlt, rákönyökölt az

íróasztalára.Ellis habozott. Nagy szakmai hiba lenne úgy megmondani a

számot, hogy nem mond el többet Canfieldről. Ezt meg is tette volna, ha Brayduck nincs jelen. Az istenit a kerek fejű entellektüeljének! Ellist mindig zavarták a gyorsbeszédű filoszok. A fenébe! – gondolta. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha négyszemközt lehetne Hull-lal!

– Mielőtt válaszolnék, elmondhatok néhány olyan információt, amelyek véleményem szerint nagyon lényegesek?… Annyira, hogy nélkülük nem érthető a dosszié tartalma sem.

– Feltétlenül. Hallgatom – Hull nem tudta, hogy dühöngjön vagy ámuljon.

– Heinrich Kroeger utolsó üzenete Canfield őrnagyhoz úgy szól, hogy a megbeszélések előtt találkozni akar valakivel, akit egyszerűen csak April Rednek nevez. A találkozásra a svájci Bernben kerülne sor.

– És ki ez az April Red, tábornok? A hangjából kihallom, hogy van elképzelése. – Nagyon kevés dolog kerüli el Brayduck figyelmét, gondolta fájdalmasan Ellis dandártábornok.

– Úgy hisszük… pontosabban úgy hiszem, tudom – Ellis kinyitotta a fehér mappát, és kivett belőle egy lapot. – Engedelmével, miniszter úr, kivonatoltam Canfield személyi anyagát.

– Természetesen, tábornok.– Kormányszolgálatba lépett, a belügyminisztériumba, 1917

márciusában. Képzettsége: egy év az Oklahomai Egyetemen, másfél év kiegészítő képzés Washingtonban. Előadó a pénzügyi visszaélésekkel foglalkozó osztályon. Egy évvel később előléptetik főelőadóvá. A húszas csoport tagja, amely, mint tudja…

Cordell Hull csöndesen közbeszólt. – Egy kicsi, de magasan képzett tagokból álló alakulat, amelyet konfliktusok kezelésére, sikkasztások kiderítésére, et cetera hoztak létre az első világháború alatt. Nagyon jó eredménnyel működtek… Egészen addig – mint a hasonló formációk esetében oly gyakori –, míg el nem teltek magukkal. Azt hiszem, huszonkilencben vagy harmincban föl is oszlatták.

– 1932-ben, miniszter úr – Ellis tábornok büszke volt, hogy most is azonnal válaszolni tudott. Leemelte a következő lapot a mappáról és folytatta:

– Canfield tíz évig dolgozott a belügyben, eközben négy fizetési osztályt ugrott. Remek dolgozó. Kiváló minősítés. 1927 májusában kilépett a kormányszolgálatból, és belépett a Scarlatti Industries céghez.

A név említésére mind Hull, mind Brayduck úgy reagált, mint akibe darázs csípett.

– A Scarlattin belül hová?– A központba, amely New Yorkban az Ötödik Sugárút 525. alatt

van.Cordell Hull csíptetőjének fekete zsinórjával játszadozott. –

Jókora előrelépés ez a mi Canfieldünk számára. A washingtoni esti iskolából egyenesen a Scarlatti központ irodájába. – A miniszter felé pillantott, tekintetét levette a tábornokról.

– A Scarlatti az egyik cég, amelyet említ a memorandumában? – Brayduck láthatóan türelmetlen volt.

Mielőtt a dandártábornok válaszolni tudott volna, Cordell Hull fölállt: magas volt és tekintélyt parancsoló. Jóval magasabb mindkettejüknél. – Ellis tábornok, utasítom, hogy ettől kezdve egyetlen további kérdésre sem válaszolhat!

Brayduck úgy kapta föl a fejét, mint akit arcul csaptak. Zavartan nézett a főnökére, meglepte a kijelentés hangneme. Hull ránézett és csendesen megszólalt:

– Elnézését kérem, Mr. Brayduck. Bár nem tudom ezt önnek előre garantálni, remélem, hogy még a mai napon magyarázattal szolgálhatok. Addig viszont megkérhetném, hogy szíveskedjék minket magunkra hagyni a tábornokkal?

– Természetesen – Brayduck tudta, hogy ez az őszinte öregember nem véletlenül teszi, amit tesz. – Nincs szükség magyarázatra, uram.

– Mindazonáltal tartozom vele önnek.– Köszönöm, miniszter úr. Biztos lehet abban, hogy ezt a

megbeszélést bizalmasan fogom kezelni.Hull szemével követte Brayduckot, amíg helyettese mögött be

nem csukódott az ajtó. Ezután tekintete ismét a tábornokot kereste, aki teljesen értetlenül állt a helyén. – Brayduck miniszterhelyettes kiváló férfiú. Hogy most mégis elküldtem, azt semmiképp se értelmezze se jelleme, se munkája megítélésének.

– Értem, uram.Hull lassan, szenvedő arccal leült ismét a székébe. – Azért kértem

meg Mr. Brayduekot, hogy távozzék, mert úgy hiszem, tudok valamit, amiről ön óhajt most beszélni. S ha igazam van, akkor erről valóban célszerűbb négyszemközt tárgyalni.

A dandártábornok zavartan álldogált. Nem gondolta volna, hogy Hull tud erről.

– Ne rémüljön meg, tábornok úr. Nem vagyok gondolatolvasó… abban az időszakban, amelyről most beszél, a képviselőház tagja voltam. A szavai felélesztettek bennem egy emléket. Már majdnem el is felejtettem azt a nagyon meleg délutánt a tisztelt házban… de lehet, hogy tévedek. Kérem, folytassa onnét, ahol félbeszakítottam. Úgy emlékszem, ott tartott, hogy a mi Mr. Canfieldünk a Scarlatti iparvállalat szolgálatába lépett… Szokatlan lépés, úgy gondolom, ön is egyetért ezzel.

– Van rá logikus magyarázat. Canfield Ulster Stewart Scarlett özvegyét vette el feleségül, nem egészen fél évvel azután, hogy a férj Zürichben meghalt 1926-ban. ö volt a fiatalabbik fia Giovanni és Elizabeth Scarlattinak, a Scarlatti Industries alapítóinak.

Cordell Hull alig láthatóan biccentett. – Folytassa!– Ulster Scarlettnek és nejének, Janet Saxon Scarlettnek fia

született, ő Andrew Roland, akit később Matthew Canfield örökbe fogadott, miután elvette az anyját. Természetesen az örökbefogadás nem zárja ki a fiút a Scarlatti cég örökléséből… Canfield egészen

1940 augusztusáig a cég kötelékében dolgozott, amikor is visszatért a kormány szolgálatába, nevezetesen a katonai elhárításhoz.

Ellis dandártábornok elhallgatott, és a külügyminiszterre nézett. Szerette volna tudni, Hull kezdi-e érteni, miről is van szó, ám a külügyminiszter arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

– Említette, hogy Canfield egy dossziét kér a levéltárunkból. Mi ez a dosszié?

– Ezzel kapcsolatban is vannak feltételezéseim, miniszter úr. – Ellis újabb lapot húzott elő a mappából. – Ez a dosszié egyelőre csupán egy szám, ám ez elárulja, mikor került az anyag az archívumba ..: 1926-ról van szó, annak is a negyedik negyedévéről.

– És milyen mértékben bizalmas a jellege?– Abszolút. Csak az elnök által aláirt határozattal adható ki, és

csak szigorúan nemzetbiztonsági okokból.– Feltételezem, hogy az irat egyik aláírója – esetünkben

nevezhetjük hivatalos tanúnak – nem más, mint Matthew Canfield.A dandártábornok láthatóan a zavarával küszködött, de

rendületlenül tartotta a kezében a fehér mappát. – Pontosan így van.– Most pedig vissza akarja kapni, különben nem hajlandó

kapcsolatba lépni Kroegerrel.– Igen, uram.– Feltételezem, hogy közölte vele; ez a kérése teljességgel

törvénytelen.– Hadbirósággal fenyegettem. Errre csak azt felelte, hogy a

döntés rajtunk áll.– Akkor viszont nem lépünk kontaktusba Kroegerrel?– Így van, uram… Az a véleményem, hogy Canfield őrnagy élete

hátralévő részét inkább egy katonai börtönben tölti, semmint hogy álláspontján változtasson.

Cordell Hull fölállt, és megállt a tábornokkal szemben. – Megtenné, hogy összefoglalja következtetéseit?

– Hitem szerint az a bizonyos April Red, amelyről vagy akiről Heinrich Kroeger beszélt, a fiú, Andrew Roland. Meggyőződésem, hogy Kroeger fia. A kezdőbetűk azonosak. A fiú egyébként huszonhat áprilisában született. Ebből következően meg vagyok győződve arról, hogy Heinrich Kroeger és Ulster Scarlett ugyanaz az ember.

– De hát Ulster Scarlett meghalt Zürichben! – Hull a tábornok tekintetét figyelte.

– A körülmények felettébb gyanúsak. Mindössze egy halotti bizonyítvány áll a rendelkezésünkre, amelyet egy Zürichtől ötven kilométerre lévő kis falu halottkéme állított ki. A hivatalos tanúk természetesen lenyomozhatatlanok.

Hull hideg tekintettel nézett a tábornok szemébe. – Tisztában van azzal, mit beszél? A Scarlatti az Államok egyik ipari óriása.

– Természetesen tudom ezt, uram. Továbbra is állítom, hogy Canfield őrnagy tudja, kicsoda Kroeger, és ezért akarja megsemmisíteni a dossziét.

– Maga szerint létezik ilyen konspiráció? Hogy így tüntessék el, kicsoda is valójában Kroeger?

– Nem tudom, uram… Nehezen tudnám szavakba foglalni más emberek indítékait. Ám mivel Canfield őrnagy ilyen hevesen reagált, hajlok arra, hogy nagyon is személyes indítékai lehetnek.

Hull elmosolyodott. – Szerintem egészen jól bánik a szavakkal… Nos, úgy gondolja, hogy az igazság a dossziéban található? És ha igen, akkor vajon miért hívja fel rá így Canfield a figyelmünket? Nyilván tudja, hogyha neki meg tudjuk szerezni, akkor előbb mi is megnézhetjük, mi van benne. Ha hallgatott volna róla, talán soha nem figyeltünk volna föl rá.

– Említettem az előbb, hogy Canfield tapasztalt férfiú. Biztos vagyok abban, hogy abból indult ki; rövidesen mi is meg fogjuk tudni az igazságot.

– Hogyan?– Kroegeren keresztül… Canfield egyébként kikötötte, hogy a

dosszié pecsétjeinek sértetleneknek kell maradniuk. Ő ebben szakértő, uram. Észreveszi, ha manipulálnak a viasszal.

Cordell Hull kilépett íróasztala mögül, és hátratett kézzel ellépett a dandártábornok mellett. Tartása merev volt, látszott rajta, hogy rossz az egészségi állapota. Brayducknak tökéletesen igaza volt, gondolta magában a külügyminiszter. Ha csak megszellőztetné valaki, hogy kapcsolat van az Egyesült Államok gazdasági körei és a német főparancsnokság között, legyen ez a kapcsolat akármilyen távoli, kitör a botrány. Ez életveszélyes, különösen a választás előtt.

– Az ön megítélése szerint ha átadjuk a dossziét Canfield őrnagynak, elviszi ezt az… April Redet… Kroegerhez?

– Meggyőződésem, hogy igen.– De miért? Kegyetlen dolog ilyet tenni egy tizennyolc éves

fiatalemberrel.A tábornok habozott. – Nem vagyok benne biztos, van-e más

lehetősége. Nem tudja megakadályozni, hogy Kroeger másképpen vegye föl velünk a kapcsolatot.

Hull megállt és a tábornokra nézett. Döntött. – Aláíratom az elnökkel ezt a rendeletet a dosszié kiadatásáról. Mindazonáltal, és legyen ez az elnök aláírásának feltétele, ami itt most elhangzott, maradjon kettőnk között.

– Kettőnk között?– Röviden tájékoztatom Roosevelt elnököt beszélgetésünk

lényegéről, de nem terhelem olyan feltételezésekkel, amelyekről esetleg kiderül, hogy megalapozatlanok. Az ön elmélete talán csak egy sor véletlen egybeesésen alapul, amelyeket utólag könnyen meg lehet magyarázni.

– Értem.– Ám ha igaza van, akkor Heinrich Kroeger belülről járulhat

hozzá Berlin összeomlásához. Németország az életéért küzd… Ön is rámutatott, hogy ennek az embernek nagy szava van. Annak az elitnek a tagja, amely körülveszi Hitlert. A pretoriánus gárda lázad tehát Cézárja ellen. Ha azonban téved, akkor erősen kell aggódjunk amiatt a két ember miatt, akik Bernbe utaznak. Isten legyen irgalmas akkor hozzánk!

Ellis dandártábornok visszarakta a lapokat a fehér mappába, fölvette lába mellől az aktatáskáját, majd a fekete ajtó felé indult. Amikor becsukta, még látta, hogy Hull őt nézi. Kellemetlen szorítást érzett a gyomrában.

Hull azonban nem a tábornokon gondolkodott. Eszébe jutott az a „nagyon meleg” délután a képviselőházban. Egymás után álltak föl a képviselők, hogy meleg szavakkal emlékezzenek meg egy fiatal hősről, akit halottnak hittek. Mindkét párt padsorai felől őfelé irányultak a várakozó tekintetek, hogy vajon mit mond a dologról Tennessee állam tiszteletre méltó képviselője.

Cordell Hull volt a képviselőház egyetlen tagja, aki tegező viszonyban volt Elizabeth Scarlattivl, az élő legendával, ö volt ugyanis az anyja annak a fiatal hősnek, akit a képviselők meleg szavakkal ajánlottak az utókor számára példaképül.

Politikai nézeteltéréseik ellenére Hull és felesége már hosszú évek óta baráti kapcsolatokat ápolt Elizabeth Scarlattival.

Ennek ellenére nem szólt hozzá a napirendhez azon a forró délutánon.

Ő ugyanis jól ismerte Ulster Stewart Scarlettet, és ezt az embert mélyen megvetette.

2. FEJEZET

Az Egyesült Államok hadseregének jelét viselő , barna szedán jobbra fordult a Huszonkettedik utcából a Gramercy Square felé.

A hátsó ülésen Matthew Canfield előrehajolt, az öléből az aktatáskáját maga mellé tette a lábához. Felöltőjének ujját lehúzta, hogy eltakarja a vastag ezüstláncot a csuklóján, amellyel a táskát rögzítette a kezéhez.

Tudta, hogy a táska tartalma, jobban mondva az, hogy nála van, felér a halálos ítéletével. Ha pedig minden véget ér, és ő még mindig életben lesz, akkor azért próbálják meg majd keresztre feszíteni, hogy ráhúzhassák a vizes lepedőt a hadseregre.

A kocsi kétszer balra fordult, majd megállt a Gramercy Arms-ház előtt. Egy libériás portás lépett az ajtóhoz, és kinyitotta Canfield előtt.

– Itt várom félóra múlva – mondta Canfield a sofőrjének. – Ne késsen.

A sápadt őrmester, aki már nyilván jól ismerte feljebbvalója szokásait, így válaszolt; – Húsz perc múlva itt leszek, uram.

Az őrnagy biccentett, megfordult és belépett az épületbe. Miközben a liftben álldogált, rájött, hogy hullafáradt. Az emeleteket jelző számok valahogy sokkal hosszabb ideig maradtak égve, mint ahogy kellett volna. Mintha nem akart volna telni az idő. Pedig most nem sietett. Sőt…

Tizennyolc év telt el azóta. Egy hazugságnak vége, ám a félelemnek nem. Ez csak akkor lehetséges, ha Kroeger már halott. Azután már csak a bűntudat marad. Ő azonban együtt fog tudni élni

ezzel a bűntudattal, mert ez egyedül csak az övé, semmi köze hozzá sem a fiúnak, sem pedig Janetnek.

Mint ahogy a halálos ítélet is az övé, és nem Janeté, nem is Andrew-é. Ha valakinek meg kell halnia, akkor neki. Ezt előre elintézte.

Nem megy el addig Bernből, amíg Kroeger meg nem hal.Vagy Kroeger, vagy ő.Vagy ami még valószínűbb, mindkettőjük.A liftből kilépve balra fordult, és elindult a rövid folyosón az ajtó

felé. Kinyitotta és belépett a tágas nappaliba, amelyet olasz népi bútorokkal rendeztek be. Két széles ablak nézett a parkra, innét nyíltak az ajtók a hálószobákra, az ebédlőbe és a könyvtárszobába. Canfield elnézte a lakást, és óhatatlanul arra gondolt, hogy itt is tizennyolc éve járt először.

Kinyílt a könyvtárszoba ajtaja, és egy fiatalember lépett ki rajta. Különösebb lelkesedés nélkül biccentett oda Canfieldnek: – Szervusz, apa.

Canfield a fiúra nézett. Minden erejére szüksége volt, hogy ne rohanjon azonnal oda hozzá és ne ölelje meg.

A fiát.Aki mégsem a fia.Tisztában volt vele, ha megkísérelné, visszautasításban lenne

része. A fiú harcias kedvében volt, és bár megpróbálta leplezni, rettenetesen félt.

– Szervusz – felelte az őrnagy. – Segítenél?A fiú odalépett hozzá, és csak annyit mondott: Persze.Együtt nyitották ki a láncot rögzítő lakatot, majd a fiú egyenesen

maga elé tartotta a táskát, hogy Canfield ki tudja nyitni a második számkombinációs zárat is a csuklóján. Amikor leszedte magáról a láncot, Canfield levette a kalapját és a felöltőjét, majd kibújt a zubbonyából is, és odahajította őket a karosszékbe.

A fiú még mindig a táskát tartotta, mozdulatlanul állt az őrnagy előtt. Kifejezetten szépek voltak a vonásai. Kék szeme volt, nagyon fekete, sűrű szemöldöke, egyenes, kissé pisze orra, fekete haját hátrafésülte. Bőre kreol volt, mint aki állandóan napon van. Száznyolcvan centinél magasabb volt, flanelnadrágot, világoskék inget és tweedzakót viselt.

– Hogy vagy? – kérdezte Canfield.

A fiatalember mintha gondolkozott volna egy kicsit a válaszon. – A tizenkettedik születésnapomra anyától és tőled egy vitorlást kaptam ajándékba, annak valahogy jobban örültem.

A férfi a fiúra mosolygott. – Igen, azt hiszem, tényleg így volt.– Ez az? – A fiú letette az aktatáskát az asztalra, és végighúzta

rajta az ujját.– Minden benne van.– Akkor most érezzem magam kitüntetve?– Az elnök külön engedélye kellett hozzá, hogy kiadja a külügy.– Tényleg? – A fiú fölnézett.– Nem kell megrémülni. Kétlem, hogy ő tudná, mi van benne.– Ez hogy lehet?– Megegyeztünk.– Ezt nem hiszem el.– Majd elhiszed, ha a saját szemeddel látod. Legfeljebb tízen

ismerik ezeket a dokumentumokat, így együtt. Többségük azóta halott. Amikor a dosszié utolsó negyedét összeállítottuk, részenként csináltuk… még harmincnyolcban. Ez külön dossziéban van, ólompecséttel lezárva. A lapokat nem raktuk sorrendbe, a megfejtés kulcsa az első oldalon van. – Az őrnagy meglazította a nyakkendőjét, és elkezdte kigombolni az ingét.

– Erre tényleg szükség volt?– Akkor úgy gondoltuk, igen. Arra is emlékszem, hogy folyton

váltogattuk a gépírókat is. – A férfi elindult a hálószoba ajtaja felé. – Azt ajánlom, rendezd össze az oldalakat, mielőtt nekikezdesz az utolsó dossziénak. – Belépett a szobába, gyorsan kibújt az ingéből és lerúgta a cipőjét. A fiú követte, és megállt az ajtóban.

– Mikor indulunk? – kérdezte.– Csütörtökön.– Mivel?– Egy bombázóval a Matthews légitámaszpontról Új-

Foundlandra, onnét Grönlandon és Izlandon át Írországba, Írországból pedig egy semleges géppel Lisszabonba.

– Miért Lisszabonba?– A svájci követség emberei onnan visznek Bernbe… Maximális

védelemben lesz részünk.Canfield lehúzta a nadrágját, majd kiválasztott egy szürke

flanelnadrágot és fölhúzta.

– És mit mondunk anyának? – kérdezte a fiú;Canfield átvágott a szobán a fürdőszoba felé, és nem válaszolt.

Teleengedte a mosdókagylót meleg vízzel és elkezdte szappanozni az arcát.

A fiú a szemével követte, mit csinál, de nem moccant és nem is szólalt meg. Érezte, hogy a férfi sokkal idegesebb, mint amennyire mutatni szeretné.'

– Hozz nekem egy tiszta inget a komód második fiókjából, légy szíves. Csak tedd le az ágyra.

– Rendben. – A fiú egy nagy galléros, rejtett gombolású inget szedett elő a fiókból.

Canfield csak akkor szólalt meg újra, amikor borotválkozni kezdett. – Ma még csak hétfő van, még van három napunk. Még elintézek néhány dolgot, te pedig meg tudod emészteni, amit elolvastál. Számtalan kérdésed lesz majd, és remélem, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy nyugodtan fölteheted őket. Nem mintha találnál olyan embert, aki rajtam kívül választ is tudna adni rájuk. Viszont megkérlek, semmilyen körülmények közt ne tégy fel kérdést telefonon.

– Világos.– Viszont az elolvasott dolgokkal ne terheld a memóriádat.

Fölösleges. Csak azért olvasd el, hogy tudd.Vajon elég őszinte-e a fiúhoz? Vajon tényleg muszáj-e éreztetnie

vele az igazság súlyát? Canfield próbálta magát meggyőzni arról, hogy igaza van, mert függetlenül az együtt töltött időtől, a kettejük közötti érzelmektől, Andrew azért Scarlett. Néhány év múlva a világ egyik legnagyobb vagyonának örököse lesz. Egy ilyen embernek akkor kell tisztába jönnie a rá kimért felelősséggel, ha erre szükség van, nem pedig akkor, amikor éppen jólesik neki.

De vajon ez csakugyan így van-e?Vagy csak Canfield egyszerűsíti le a dolgot saját magának?

Szóljon helyette valaki más. Istenem, add, hogy más beszéljen helyettem!

Miután megtörölte, Pinaud-val illatosította be az arcát, majd belebújt az ingbe.

– Ha érdekel, a legtöbb helyen otthagytad a szakálladat.– Nem érdekel. – A férfi kiválasztott egy nyakkendőt a

szekrényajtóról, és levette a sötétkék zakóját az akasztóról. – Most

elmegyek, nyugodtan olvashatsz. Ha elmentél, akkor tedd a táskát bezárva az íróasztalba. Itt a kulcs. – Kulcskarikájáról levett egy apró kulcsot.

Mindketten kimentek a hálószobából. Canfield megindult az ajtó felé.

– Vagy nem hallottad, hogy mit kérdeztem, vagy nem akarsz válaszolni, de mit mondunk anyának?

– Hallottam a kérdést – Canfield a fiú felé fordult. – Janetnek nem szabad semmit sem tudnia.

– De miért? Tegyük föl, hogy történik valami.Canfield láthatóan ideges lett. – Úgy döntöttem, hogy semmit sem

szabad tudnia.– Ebben nem értek veled egyet. – A fiút nem hagyta el a

nyugalma.– Mit érdekel az engem?– Talán kéne, hogy érdekeljen. Most meglehetősen fontos vagyok

a számodra… nem én akartam így, apa.– És azt hiszed, hogy ettől már parancsolgathatsz nekem?– Nem, de ahhoz jogom van, hogy meghallgass… Nézd, én

megértem, hogy ideges vagy, de végül is ő az én anyám.– És az én feleségem. Ezt meg te ne felejtsd el, Andrew! – Az

őrnagy néhány lépést tett a fiú felé, de az elfordult, és odament az asztalhoz, ahol a lámpa alatt a táska feküdt.

– Nem mutattad meg, hogy nyílik ki a táska.– Azért, mert nyitva van. Még a kocsiban kinyitottam. Úgy nyílik,

mint akármelyik táska.A fiatal Scarlett elhúzta a gombokat, a zárak kipattantak. –

Tegnap este nem hittem neked – szólalt meg csöndesen, miközben belenyúlt a táskába.

– Ez nem lep meg.– Nem, nem vele kapcsolatban. Azokat a dolgokat azért hittem el,

mert ez megmagyarázott egy csomó dolgot rólad. – Megfordult és ránézett a férfira. – Pontosabban nem is voltak ilyen kérdéseim, mert valahogy mindig éreztem, miért viselkedsz úgy, ahogy viselkedsz. Úgy gondoltam, hogy valamiért megveted a Scarletteket. . Nem, nem engem. A Scarletteket. Chancellor bácsit, Allison nénit és a kölyköket. Te és anya mindig nevettetek rajtuk. Mint ahogy én is. –

Emlékszem, milyen rosszul esett, amikor rákérdeztem, miért nem ugyanaz a nevem, mint neked. Erre emlékszel?

– Már hogyne emlékeznék – Canfield keserűen elmosolyodott.– De az elmúlt két évben… valahogy megváltoztál. Egyre

gyűlölködőbb lettél a Scarlettekkel. Már attól begorombultál, ha valaki csak az egyik vállalatot megemlítette, őrjöngtél, hacsak az egyik Scarlett-féle ügyvéd rólam akart tárgyalni veled vagy anyával. Anya is mérges volt rád, mert azt mondta, hogy semmi okod nincs erre. De tévedett. Most már megértem… Látod már, miért nem vagyok felkészülve arra, hogy elhiggyek mindent, ami itt van leírva? – Becsukta az aktatáskát.

– Nem lesz könnyű, meglátod.– Most sem az, hiszen alig jutottam túl az első megdöbbenésen. –

A fiú halványan elmosolyodott. – De azt hiszem, meg kell próbálnom együtt élni a dologgal, nem igaz?… Sohasem találkoztam azzal az emberrel. Sohasem jelentett számomra semmit. Nem nagyon érdekeltek Chancellor bácsi történetei sem. Nem akartam tudni semmit. És tudod, miért?

Az őrnagy a fiú arcát kutatta. – Nem, nem tudom.– Mert nem akartam soha senki máshoz tartozni, csak hozzád…

és Janethez.Magasságos Isten az égben, gondolta Canfield. – Mennem kell –

mondta, és elindult az ajtó felé.– Még ne. Még nem végeztünk el mindent.– Nincs is mit.– Még nem is tudod, mit nem hittem el neked tegnap este.Canfield keze már a kilincsen volt, amikor megtorpant.– Na, mit?– Azt, hogy anya nem tudott semmit… erről:Canfield elengedte a kilincset, és csak állt az ajtó előtt. Amikor

megszólalt, halkan és nagy önuralommal beszélt. – Erről csak később szerettem volna veled beszélni. Azután, hogy elolvastad a dossziéban lévő iratokat.

– Most akarom tudni a választ, különben el se kezdem olvasni! Ha bármit el kell titkolnunk anya elől, tudni akarom, hogy miért, mielőtt továbblépnék.

Az őrnagy visszajött a szoba közepére. – Mit akarsz hallani? Azt, hogy belehalna, ha rájönne?

– Tényleg?– Talán nem. De nincs hozzá merszem, hogy megpróbáljam.– És te mióta tudod?Canfield az ablakhoz lépett. A gyerekek már nem játszottak a

parkban, a kaput becsukták.– 1936. június 12-ike óta tudom biztosan. Másfél évvel később,

1938. január 2-án javítottam ki a dossziéban is.– Atyaúristen!– Úgy bizony, fiam. Atyaúristen!– És sose árultad el neki?– Sose.– De miért nem, apa?– Tudnék neked mondani húsz vagy akár harminc meggyőző

érvet is – felelte Canfield, miközben még mindig lenézett a Gramercy Parkra. – Ám három a legfontosabb. Először is: az az ember eleget kínozta anyádat; maga volt a pokol az anyád számára. Másodszor: ha nagyanyád meghal, soha senki nem fogja tudni azonosítani őt. A harmadik magyarázat pedig az, hogy a szavamat adtam anyádnak… hogy ezt az embert saját kezűleg öltem meg.

– Te?!Az őrnagy elfordult az ablaktól. – Igen, én..! ugyanis azt hittem,

hogy megöltem. Annyira elhittem, hogy huszonkét embert vettem rá: tanúsítsa, hogy az az ember halott. Zürichben aztán sikerült megvesztegetnem néhány bírót, hogy kiadják a halotti bizonyítványt. Minden teljesen törvényes tehát… Azon a napon aztán, harminchat júniusában, amikor megtudtam az igazságot, lent voltunk épp a tengerparti házunkban. Anyáddal épp a csónakot vizeztétek be, te a slaggal locsoltad őt. Nevetve kergetőztetek a vízsugárban, anyádnak annyira jókedve volt… így aztán akkor nem árultam el neki. Nem vagyok büszke ezért magamra, de attól még tény marad.

A fiú leült az íróasztalhoz. Többször is belekezdett a mondókájába, de folyton belezavarodott.

Canfield szólalt meg végül. – Biztos vagy benne, hogy hozzám akarsz tartozni?

A fiú fölnézett rá. – Nagyon szerethetted az anyámat.– Még most is szeretem.– Akkor pedig… még most is hozzád tartozom.'

Canfield megborzongott, amikor eljutott a tudatáig, valójában mit is mondott neki a fiú. De megígérte magának, hogy nem roppan össze, ha fene fenét eszik is. Túl sok minden van még előtte.

– Ez jólesik – Canfield visszafordult az ablak felé. Kigyúltak az utcai lámpák – igaz, csak minden második, mintha csak az embereket emlékeztetni akarnák arra, hogy háború van, és idáig is elérhet, de még nem ért el, így egyelőre nyugodtan elengedhetik magukat.

– Apa?– Tessék.– Miért változtattad meg a dossziéban a dolgot?Canfield csak hosszú hallgatás után szólalt meg.– Mert meg kellett… Hülyén hangzik ez a „kellett”, de… Másfél

évig rágódtam a dolgon, végül aztán nem egészen öt percre volt szükségem, hogy meggyőzzem magam. – Egy pillanatra elhallgatott, vajon kell-e ezt is tudnia a fiúnak. De aztán belátta, hogy nincs miért titkolóznia. – Harmincnyolcban, Újév napján anyád megajándékozott egy Packard Roadsterrel. Csodálatos kocsi, tizenkét hengeres… Tettem egy fordulót a Southampton Roadon. Pontosan nem tudom, mi történt, talán a kormányzár akadt be, lényeg az hozzá, hogy kétszer bukfencezett a kocsi. A karosszéria összetört, de nekem nem történt bajom, megúsztam néhány horzsolással. De akkor az eszembe villant, hogy egyszer én is váratlanul meghalhatok.

– Emlékszem. Valahonnan fölhívtak, és mi a mamával érted mentünk. Elég randán néztél ki.

– Úgy van. Akkor döntöttem el, hogy elutazom Washingtonba, és bevezetem az új adatot a doszsziéba.

– Nem értem.Canfield leült az ablak alatti heverőre. – Ha valami történt volna

velem, akkor Scarlett… pontosabban Kroeger ezt azonnal kihasználhatta volna. Janet nem tudott volna semmit sem tenni, hisz nem is tudott semmiről. Valahogy el kellett mondjam az igazságot… de úgy, hogy egyik kormánynak se legyen módja mást tenni, mint Kroegert elintézni; mégpedig azonnal. Ha már Amerikáról beszélünk, akkor tudnod kell, hogy Kroeger számtalan kiváló embert becsapott itt. Ezek közül ma nem egy a legmagasabb poszton van. Mások repülőket, tankokat, hajókat gyártanak. Ha kiderül, hogy Scarlett azonos Kroegerrel, akkor egy csomó kérdés merül föl. Csupa

olyan kérdés, amelyre a kormány egyelőre nem akar választ adni. És talán sohasem.

Lassan kigombolta tweed felöltőjét, de nem akarta levetni.– A Scarlatti cég ügyvédjei kaptak egy levelet, amelyet, ha meg

találnék halni vagy eltűnnék, azonnal kézbesíteniük kell a kabinet legbefolyásosabb tagjának. Az ügyvédek a cégnél ehhez kiválóan értenek… Akkor már tisztában voltam azzal, hogy; ki fog törni a háború. Mint mindenki. 1938-at írtunk… A levélben benne van a dosszié száma és az igazság.

Canfield mély lélegzetet vett, aztán a mennyezetre nézett. – Láthatod majd, hogy fölvázoltam, mit kell tenni, ha háború lesz, de arra az esetre is, ha a háború mégsem törne ki. Csak ebben az utóbbi esetben tudhatta volna meg anyád az igazságot.

– De miért törődne veled akárki még most is?– Van úgy, hogy bizonyos országok… még ha háborúban is

állnak egymással… hasonló célokat tűznek ki maguknak. Ilyen célokra mindig nyitva hagynak egy-két kommunikációs csatornát. Heinrich Kroeger fontos láncszem. Túl sok kellemetlenséget jelent mindkét oldal számára, ha… de mindez benne van a dossziéban.

– Ez így nagyon cinikusan hangzik!– Az is… Úgy intézkedtem, hogy a halálom után negyvennyolc

órával közöljék a Harmadik Birodalom legfelsőbb vezetésével: katonai elhárításunk hosszú ideje gyanítja, hogy Heinrieh Kroeger valójában amerikai állampolgár.

Andrew Scarlett előredőlt a székén. Canfield folytatta, mintha nem venne tudomást a fiú növekvő érdeklődéséről.

– Mivel Kroeger illegálisan ugyan, de folyamatosan kapcsolatban áll számos amerikaival, ezt a gyanút ezennel megerősítjük. Mindazonáltal… – Canfield elhallgatott, hogy felidézze a levél pontos szavait – most, hogy Matthew Canfield, Kroeger korábbi jó ismerőse, elhalálozott… kormányunk olyan dokumentumok birtokába jutott, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy Heinrieh Kroeger… egy őrült bűnöző, akivel semmiféle kapcsolatot nem kívánunk fenntartani, sem mint korábbi honfitársunkkal, sem pedig mint dezertőrrel.

A fiú fölállt és nevelőapjára nézett. – Ez igaz?

– Elegendő, ami ebben az esetben lényegesebb. Elegendő ahhoz, hogy gyorsan kivégezzék. Őt, aki végső soron nemcsak áruló, hanem őrült is.

– Nem ezt kérdeztem.– Ott van minden a dossziéban.– Én most akarom hallani a választ. Ez igaz? Ő… valóban őrült?

Vagy ez is hazugság?Canfield is fölállt. A választ alig hallhatóan suttogta: – Ezért

vártam idáig. Egyszerű választ vársz, holott nincs ilyen.– Tudni akarom, hogy őrült-e… az apám.– Úgy érted, van-e orvosi bizonyítványunk arról, hogy beteg?…

Nem, ilyen nincs. Ugyanakkor viszont volt tíz nagy hatalmú ember Zürichben – közülük hat még él –, akiknek minden okuk megvan arra, hogy úgy tekintsék Kroegert – ők így ismerik –, mint megveszekedett őrültet… Számukra csak ez lehet a mentség. És mivel azok, akik, mindent meg is tettek, hogy ez legyen a helyzet. Az a Heinrich Kroeger, akiről ők tanúskodnak, mind a tízük szerint mániákus. Skizofrén őrült. Efelől nem hagytak egy csöppnyi kétséget sem. Mert nem is volt más választásuk, mint ez… De ha tudni akarod… nos, szerintem nincs nála józanabb ember. Sem kegyetlenebb. Erről is találsz adatot bőven.

– És miért nem hívod az igazi nevén?Hirtelen, mintha nem bírná tovább, Canfield előfordult.Andrew figyelte, ahogy a dühös, elvörösödött férfi átvág a

szobán. Mindig szerette őt, mert szeretetre méltó volt. Határozott, tehetséges, jókedvű, de – hogy is mondta mindig ő maga? – sebezhető.

– Nem csupán anyát akartad óvni, hanem engem is, ugye? Azért tetted, amit tettél, hogy engem óvjál… Mert ha valaha is visszajönne az az ember, akkor egész életemre szerencsétlen lennék.

Canfield lassan a nevelt fia felé fordult. – Nemcsak te, hanem még nagyon sokan szerencsétlenek lennének. Nekem számítanom kellett erre is.

– De nekik azért nem jelentené egészen ugyanazt, igaz? – A fiatal Scarlett odament a táskához.

– Valóban nem – Canfield odalépett a fiú mellé. – Azt hiszem, tudod: mindent megadtam volna azért, hogy ne kelljen neked ezt elmondanom. De nem volt más választásom. Azzal, hogy téged is

belevont a dologba, Kroeger nem hagyott számomra más választást, mint hogy elmondjam neked az igazságot… Talán azt hiszi, ha megtudod, megrémülsz, nekem pedig nem marad más választásom; mint akár megölnöm téged, csak megakadályozzam; hogy pánikba ess. Van olyan anyag is a dossziéban, amely tönkreteheti anyádat, Engem pedig életfogytiglan börtönbe csukhatnak. Ó, Kroeger mindenre gondolt. De egyvalamit kihagyott a számításból. Nem ismer téged.

– Tényleg muszáj találkoznom vele? Beszélni is?– Ott leszek én is veled a szobában. Ott fogunk megegyezni.Andrew Scarlett megdöbbent. – Egyezkedni akarsz vele? – A

rosszallás csengett ki minden szavából.– Tudnunk kell, mit akar felajánlani. Ha látja, hogy én megtettem,

amire az alkunk kényszerít, vagyis odaviszlek, akkor majd kiderül, mit tartogat ő nekünk. És az is, hogy miért?

– Akkor igazából nem is kell nekem ezt elolvasnom, nem igaz? – A fiú ezt a mondatot nem szánta kérdésnek. – Csupán arra van szükség, hogy ott legyek… Rendben van, ott leszek.

– Elolvasod, mert ezt parancsolom!– Rendben van, apa. Elolvasom.– Köszönöm… És bocsáss meg, hogy így beszéltem veled. – A

férfi elkezdte begombolni a felöltőjét.– Semmi baj… Rászolgáltam… Egyébként mi van akkor, ha anya

telefonon keres az iskolában? Szokott.– Mától nem vagy egyedül a telefonnal sem. Lesz, aki fölveszi

helyetted. Persze nem itt. Egy barát, Tom Ahrens a neve.– Ő kicsoda?– Hadnagy az elhárításnál. Bostonban, ö ismeri a napirendet, ő

veszi föl a telefont. Tudja, mit kell mondania. A hétvégére Smithékhez mentél.

– Jézusom, ti aztán mindenre gondoltatok.– Igyekszik az ember. – Canfield odaért az ajtóhoz. – Ma éjszaka

lehet, hogy nem alszom itthon;– Hová mégy?– Van egy kis elintéznivalóm. Nem bánnám, ha nem mEnnél el

sehová, de ha mégis, akkor ne felejtsd el elzárni a táskát. – Kinyitotta az ajtót.

– Nem megyek sehová.

– Jól van. És, Andy: hihetetlen felelősség nyugszik most a válladon. Remélem, sikerült úgy fölnevelnem téged, hogy meg tudj vele birkózni. Azt hiszem, menni fog. – Canfield kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött.

A fiú tisztában volt vele, hogy nevelőapja most mellébeszélt. Valójában mást akart mondani. A fiú csak bámulta az ajtót, aztán hirtelen beléhasított, mi is lett volna az. Az, hogy Matthew Canfield erről az útról nem fog visszatérni.

Mit is mondott? Csak végső esetben lehet szólni Janetnek. Anyjának tudnia kell az igazat. És most már nem maradt senki, aki ezt elmondaná neki.

Andrew Scarlett az asztalon heverő táskára pillantott.Fiú és nevelőapja tehát elutazik Bernbe, hogy onnét aztán csak a

fiú térjen vissza.Matthew Canfieldre Bernben a halál vár.

Canfield becsukta az ajtót, és hátát a folyosó falának támasztotta. Dőlt róla a verejték, és annyira zakatolt a szíve, hogy úgy érezte, áthallatszik a falon.

Az órájára pillantott. Nem egészen egy óráját vette igénybe a beszélgetés, és sikerült meglehetősen nyugodtnak maradnia. Olyan messzire ment, amennyire csak lehetséges! Tisztában volt vele, hogy minden – bátorság, erkölcs, felelősség – azt parancsolja neki, hogy maradjon a fiúval. De most ezt nem lehet tőle elvárni. Egyszerre csak egy dolgot tehet, különben megbolondul. Ha már kipipálta az egyik tennivalót, csak akkor jöhet a következő.

Mi a következő lépés?A holnapi nap.Az út Lisszabonba, pontosan a menetrend szerint. Egyetlen hiba,

és minden füstbe megy. A gép csak este hétkor indul.Az éjszakát és a nappal nagy részét Janettel fogja tölteni. A józan

ész azt diktálja. Ha Andy összeomlik, először azonnal az anyját fogja keresni. Mivel képtelen a fiúval maradni, muszáj, hogy az anyjával legyen.

A pokolba a hivatalával! Az egész hadsereggel! Sőt, az Államok kormányával is.

Mivel olyan közel az indulás, önként vállalkozott arra, hogy huszonnégy órás megfigyelés alatt álljon. A fene essen beléjük, csinálják!

A megegyezés értelmében telexszel tíz percen belül elérhetőnek kellett volna lennie.

Nos, nem lesz elérhető.Minden percét Janettel tölti. Janet pedig télire Oyster Baybe

költözött. Ott egyedül lesznek, talán utoljára az életben.Tizennyolc év telt el, és a játszma lassan a végéhez közeledik.Szerencsére a lift gyorsan fölért az emeletre. Mert most aztán

valóban sietnie kell. Janet várja.Az őrmester kitárta előtte a kocsi ajtaját, és előírásosan tisztelgett.

Normális körülmények között az őrnagy elnevette volna magát, és emlékeztette volna az őrmestert, hogy kivételesen civilben van. Most azonban szórakozottan kalapjához emelte a kezét és behuppant a kocsiba.

– Az irodájába megyünk, őrnagy úr?– Nem, őrmester, Oyster Baybe.

3. FEJEZET

Egy igazi amerikai sikertörténet

1892. augusztus 24-én Chicago és az illinoisi Evanston krémje lázba jött. Ugyanis ezen a napon vezette oltárhoz Elizabeth Royce Wyckhamet, Albert O. Wyckham milliomos iparbáró huszonhét éves lányát egy szegény szicíliai bevándorló, bizonyos Giovanni Merighi Scarlatti.

Elizabeth Wyckham magas, arisztokratikus leány volt, aki szüleinek folyton aggodalomra adott okot. Albert O. Wyckham és neje szerint a kissé már öregecske Elizabeth minden gazdag kérőjét kikosarazta, s amikor ezért szemrehányást tettek neki, csak legyintett: – Ezek tényleg semmirekellők, papa – mondta.

így aztán a szülők a költségeket nem kímélve európai körútra vitték a leányt. Négy hónapig mérlegelték a legjobb angliai,

franciaországi és német partiképes fiatalembereket, de a lány most is csak annyit mondott: – Nekem egy se kéne, akkor inkább szeretőt tartok.

Ekkor apja csattanós pofont kent le a leánynak.Mire válaszul leánya bokán rúgta.Elizabeth a jövendőbelijét végül egy chicagói pikniken pillantotta

meg, amelyet atyja cége rendezett az arra érdemes alkalmazottak számára. A férfit úgy mutatták be neki, ahogy a jobbágyot volt szokás bemutatni a földesúr lányának.

Tagbaszakadt férfi volt, hatalmas, mégis finom kezű, arcvonásai elárulták olasz származását. Angolsága szinte érthetetlen volt, ám ahelyett, hogy emiatt szégyenkezett volna, beszéd közben sugárzott az arcáról az önbizalom. Esze ágában sem volt örökké bocsánatot kérni, hogy él. Elizabethnek azonnal megtetszett. Bár az ifjú Scarlatti nem volt hivatalnok a cégnél, s nem volt családos ember sem, azért volt hivatalos a kerti ünnepélyre, mert hihetetlen mechanikai ismereteivel elbűvölte a cég vezetését. Nemrég ugyanis egy olyan gép tervével jelentkezett főnökeinél, amely a papírgyártás költségét legalább tizenhat százalékkal lejjebb szorította.

Elizabeth érdeklődését már azok a történetek felkeltették, amelyeket a férfiról az apjától hallott. A fickónak hihetetlen érzéke van a gépekhez. Heteken belül a második olyan újítással jelentkezett, amely munkaerőt takarít meg a cégnek. Az új emelő beiktatásával egy csapásra tizenhat ember munkája vált fölöslegessé. Wyckham egyébként előrelátóan alkalmazott egy második generációs olaszt, aki ott bóklászott mindig Scarlatti nyomában, s egyetlen feladata volt a tolmácsolás. Az öreg Wyckham ugyan sajnálta ezt a heti nyolc dollárt, de úgy okoskodott: Giovanni majd csak kitalál valamit, ami behozza ezt a veszteséget. Ezt el is várta az olasztól. Nem véletlenül fizetett neki heti tizennégy dollárt.

Az első mély benyomást akkor szerezte Elizabeth jövendőbelijéről, amikor az apja egy alkalommal nevetve számolt be a vacsoránál arról, hogy az együgyű olasz azt kérte tőle, hadd járhasson be a gyárba vasárnaponként is! Nem azért, hogy többet kereshessen, dehogy! Egyszerűen nem tud mit kezdeni a szabad idejével. Természetesen Wyckham megbeszélte a dolgot a gazdasági őrséggel, hisz keresztényi kötelessége, hogy elfoglalja a tétlenségtől

ódzkodó embertársát, s ezzel távol tartsa a bortól és a sörtől, amit az olaszok annyira kedvelnek.

A második vasárnap Elizabeth valami ürüggyel behajtott elegáns evanstoni lakásukról Chicagóba, és elment a gyárba. Ott rá is talált Giovannira, bár nem a műhelyek valamelyikében, hanem a könyvelésen. Szorgalmasan másolta ki a számokat a BIZALMAS jelzésű aktákból. Az acél irattartó szekrény ajtaja nyitva állt, az aprócska zárból még most is ott lógott a vékony drót. Minden jel szerint szakértő kéz nyitotta ki a zárat.

Miközben az ajtóból nézte a férfit, Elizabeth elmosolyodott. Ez a nagydarab és „együgyű” olasz sokkal dörzsöltebb, mint az apja gondolná. És persze, ami korántsem mellékes, igen jóképű.

Giovanni rémülten pillantott föl a nőre, aztán a másodperc törtrésze alatt megnyugodott, viselkedése szinte kihívó lett: – Oké, Miss, most megy és megmond papa. Nem érdekel, én már nem is akar itt dolgozni!

Elizabeth ekkor rebegte el neki az első, szerelmi vallomással felérő szavakat: – Hozzon nekem egy széket, Mr. Scarlatti! Majd én segítek… szerintem úgy gyorsabban fog menni.

Gyorsabban is ment.A következő néhány hét azzal telt, hogy Giovanni az amerikai

iparvállalatok jogi és szervezeti kereteit tanulmányozta. Persze csak a puszta tényeket, elméleti háttér nélkül, ugyanis Giovanni saját, külön bejáratú filozófiával rendelkezett. A korlátlan lehetőségek hazája csak azok számára ad esélyt, akik gyorsabbak a többieknél. Ez a kor a szédítő fejlődés kora, de Giovanni azzal is tisztában volt, hogyha ő maga nem részesül gépei révén ebből a fejlődésből, akkor haláláig szolga marad. Márpedig Giovanni úr akart lenni.

Nekifeszült a munkának, most már Elizabeth segítségével. Megtervezte azt a gépet, amelytől az öreg Wyckhamnek elállt a lélegzete; a szerkezet forradalmasította a kartongyártást, s nemcsak a műveleti sebességet emelte, hanem a költségeket is harminc százalékkal lenyomta. Az elégedett Wyckham tíz dollárral megemelte Giovanni bérét.

Nem sokkal az új gépsor beüzemelése előtt Elizabeth arra kérte az apját, hívja meg vacsorára magukhoz Giovannit. Albert Wyckham először arra gondolt, hogy lánya valami ízetlen tréfát eszelt ki. Aggodalmának hangot is adott, nem szerette volna gúny céltáblájává

tenni kiváló konstruktőrét. Elizabeth azonban közölte vele, hogy egyáltalán nem holmi ízetlen tréfáról van szó, hisz már számtalanszor találkozott a férfival azóta a piknik óta – és roppant szórakoztatónak találja. Ekkor apja beleegyezett egy szűk családi körben elfogyasztandó vacsorába – ám másfajta aggodalmak születtek meg benne hirtelen.

Három nappal a vacsora után elindult a gépsor, ám aznap reggel Giovanni Scarlatti nem jelent meg a munkahelyén. Senki sem tudta, mi történt, hiszen ennek kellett volna élete legjelentősebb napjának lennie.

Az is volt.Giovanni helyett ugyanis egy levél érkezett Albert Wyckham

irodájába, amelyet az iparbáró saját lánya gépelt. A levél egy újabb kartonpapírgyártó gépről szólt, amely teljesítményben és gazdaságosságban messze maga mögött hagyta az épp üzembe helyezett gépsort.

Giovanni teljesen nyíltan közölte a feltételeit. Wyckham vagy a nevére írat egy jókora részvénycsomagot, és opciót kap a cég részvényeinek megvásárlására, vagy elviszi a tervet a konkurenciához. Akárki szerzi meg a tervet, az eltakaríthatja az útjából a riválisát. Giovanni Scarlattit a dolog nem különösen érdekli, állt a levélben, bár úgy gondolta, jobb, ha a gép a családban marad, ugyanis itt ragadja meg az alkalmat, hogy tisztelettel megkérje Albert leányának kezét. Bár meg kell jegyezze, Wyckham álláspontja ismét csak nem sokat nyom a latban, ugyanis Elizabeth és ő máris úgy tekintik egymást, mint férj és feleség.

Ettől a pillanattól kezdve Scarlatti csillaga gyorsan emelkedett, és amilyen gyors volt, olyan keveset lehetett róla tudni. A nyilvánosságra hozott tények alapján azt lehetett látni, hogy a férfi éveken át egyre jobb és újabb gépeket tervezett különböző papírgyárak számára az egész Közép-Nyugaton. Mindig ugyanazokkal a feltételekkel adta őket – alacsony jogdíj és némi részvény, valamint elővételi jog a részvényekre azon az árfolyamon, amelyen a részvények a gépek beállítása előtt álltak. A feltételeket természetesen ötévente újratárgyalták a felek jóindulatú hozzáállása mellett. Mindez roppant jutányosnak tűnt a vásárló számára – különösen az alacsony jogdíj miatt.

Eddigre Elizabeth apja belefáradt az üzleti élet folytonos izgalmaiba, s abba, hogy lánya „ehhez a baromhoz” ment feleségül – eldöntötte, hogy nyugalomba vonul. Az öregúr átadta az ő ellenőrző pakettjét is a lányának és Giovanninak a Wyckham cégnél.

Giovanni Scarlattinak csak erre volt szüksége. A matematika tiszta tudomány, ami soha nem látszott számára ilyen nyilvánvalóan. Miután tizenegy papírgyárban volt részvényérdekeltsége Illinois, Ohio és Pennsylvania államban, harminchét szabadalma pedig sok helyen működött, Giovanni Scarlatti összehívta az érintett cégeket. A megbeszélésen, amelyet nyugodtan lehetett volna a tájékozatlanok Szent Bertalan-éjének nevezni, Giovanni azt javasolta, hogy hozzanak létre egy minden céget átfogó anyavállalatot, amelynek élén ő és felesége állna, mint a részvénytöbbség tulajdonosa.

Magától értetődik, hogy mindenkiről gondoskodnának, miközben ez az egyetlen társaság Scarlatti zseniális vezetésével oly mértékben kiterjedne, amely legmerészebb álmaikat is felülmúlná.

Természetesen joguk van az érintetteknek másként vélekedni, viszont akkor le kell szereljék gyáraikban a Scarlatti-gépeket. ő ugyanis csak egy szegény emigráns volt, akit mindenki be akart csapni az első tárgyalásokon. A neki kifizetett jogdíj nevetségesen alacsony a termelt profithoz viszonyítva. Ugyanakkor sok esetben a részvények árfolyama az egekig ugrott, s mivel ő kikötötte, hogy a gépek beállítása előtti áron elővásárlási joga van, Giovanni Scarlatti számos papírgyárban megszerezte az ellenőrző részvénypakettet.

Három államból hallatszottak a kétségbeesett ordítozás hangjai a vállalati igazgatótanács ülésein. Dühösen támadták az „arcátlan digót”, ám a bölcs jogászok lehűtötték a kedélyeket. Mert kétesélyes a dolog, előfordulhat, hogy legyőzik a bíróság előtt Scarlattit, de az is, hogy nem. Utóbbi esetben túlzott követelésekkel állhatna elő, amit ha visszautasítanak, óriási veszteségekkel kellene számolniuk a gépek leszereléséből származó kiesések miatt. Ugyanakkor pedig azt sem szabad figyelmen kívül hagyniuk, hogy Scarlatti csakugyan zseni, amiből esetleg ők is profitálhatnak.

Így alakult meg a Scarlatti Industries mamutcég, így született meg Giovanni Merighi Scarlatti birodalma.

Ez a birodalom olyan volt, mint az ura – gyors, határozott és megállíthatatlan. Annyi területen működött a cég, ahány terület iránt Scarlatti érdeklődött. A papírtól csak egy ugrás volt a csomagolás; a

csomagolástól a szállítás; a szállítástól pedig az árutermelés. S ha vásárolt, mindig eszébe jutott egy jó ötlet.

Tizenkét évi házasság után, 1904-ben Elizabeth Wyckham Scarlatti úgy látta, hogy ideje Keletre költözniük. Bár férjének hatalmas vagyona biztonságban volt, s napról napra gyarapodott, népszerűnek távolról sem volt mondható. Chicago urai szemében Scarlatti igazolta a Monroe-elvet: „Amerika az amerikaiaké.” Az írek még csak-csak, de egy „digó” teljességgel elfogadhatatlan.

Elizabeth szülei időközben meghaltak; ami kis társadalmi elismerés még maradt, az velük végképp sírba szállt. A család egykori barátainak véleményét így fogalmazta meg Franklyn Fowler, a Fowler Papírgyár tulajdonosa:

– A fekete baromé lehet a klub épületére a jelzálogszerződés, de arra mérget vehet, hogy tag sosem lesz!

Ez természetesen egyáltalán nem zavarta Giovannit, mivel se ideje, se kedve nem volt efféle léhaságokra. Elizabethet sem, mert ő már rég nemcsak az ágyban volt társa férjének, ö volt a cenzora, ő volt a szócsöve, férjének állandó tolmácsa. Egyetlen dologban tért el a véleménye Giovannié-tól kirekesztésükkel kapcsolatban: ő gondolt a gyermekeikre is.

Elizabeth és Giovanni frigyéből három szép fiú született: 1904-ben Roland Wyckham kilenc-, Chancellor Drew nyolc- és Ulster Stewart hétéves volt. Az evanstoni exkluzív fiúiskolába jártak, ám a szükséges iskolai kapcsolatokon kívül nem találkoztak más fiúval soha, meg kellett elégedniük egymás társaságával. Soha nem hívták meg őket születésnapi partikra, ám a történtekről másnap mindig részletesen beszámoltak nekik, ha meghívtak magukhoz valakit, akkor a meghívást kivétel nélkül mindenki hidegen elutasította. De talán a legnyomasztóbb az iskolatársak folytonos gúnyolódása volt, amikor reggelenként kórusban kiabálták: – Scarlatti, spagetti, Scarlatti, spagetti!

Elizabeth úgy döntött, új életet kell kezdeniük. Ez ráfér Giovannira és saját magára is. Tisztában volt vele, hogy ezt még akkor is megengedhetik maguknak, ha ehhez az kell, hogy visszamenjenek a férfi hazájába, és meg kell venniük egész Rómát.

Azonban Róma helyett Elizabeth New Yorkba utazott, és valami váratlan dolgot fedezett fel.

New York akkor valójában nagyon is vidéki város volt. Jól meghatározható érdekeik voltak az embereknek, az üzleti világban pedig úgy ismerték Giovanni Merighi Scarlattit, hogy ő olasz feltaláló, aki sok amerikai vállalatot megvett Közép-Nyugaton.

Olasz föltaláló. Amerikai vállalatok.Elizabeth azt is kiderítette, hogy a Wall Street urai közül sokan

úgy tudják, Scarlatti pénze valamilyen olasz hajótársaságból származik. De hát beházasodott az egyik legpatinásabb chicagói családba, nem igaz?

New Yorkba kell menni, döntötte el magában Elizabeth.Ideiglenesen Delmonicóban telepedtek le, és Elizabeth rövidesen

rájött, hogy jól választott. A gyerekek izgatottan várták, milyenek lesznek új pajtásaik az új iskolában; s egy hónapon belül Giovanni is megkötötte első üzletét. Két lerobbant papírgyárban vásárolta meg a többségi részvényeket, és elmerült a felvirágoztatásukra szőtt tervek kidolgozásában.

A Scarlatti família majdnem két évig maradt Delmonicóban. Nem is kellett volna ennyi ideig maradniuk, ha Giovanni jobban odafigyel külvárosi házuk építésére. Azonban az építészekkel és az ingatlanügynökökkel folytatott hosszas diskurzusok során rájött, hogy mi az az új dolog, ami érdekli: a föld.

Egy este, miközben kettesben költötték el vacsorájukat lakosztályukban, Giovanni hirtelen megszólalt: – Írjál egy csekket kétszáz és tízezer dollár az East Island ingatlanos ügynökség számára.

– Talán inkább ingatlanügynökség, nem?– Úgy van.– Ez nem kevés pénz.– Van sok pénzünk, nem?– Igen, de kétszáztízezer dollár… Valami új gyárról van szó?– Csak írjad azt a csekk, Elizabeth. Lesz kis meglepetés…Az asszony rámeredt. – Tudod, hogy nem kérdőjelezem meg a

döntéseidet, de tudnom kell…– Jól van, jól van. – Giovanni elmosolyodott. – Akkor nem

meglepetés, mert én megmondja. Én leszek barone.– Egy micsoda?– Egy barone. Egy conte, te meg leszel contessa.– Egyszerűen nem értem…

– Itáliában, ha az embernek van egy-két földje meg néhány disznója, ő akkor barone. Mindenki barone akar lenni. Beszéltem ezekkel az East Island fickókkal. Eladnak nekem egy néhány legelőt Long Islanden.

– De Giovanni, azok nem érnek semmit!– Asszony, használd a fejed! Már most sincsen hely a lovaknak

parkírozni. Holnap adod a csekk. És ne vitatkozz, jó? Csak mosolyogj, mint ahogy egy barone feleségnek illik.

Elizabeth Scarlatti elmosolyodott.

Don Giovanni Merighi and Elizabeth WyckhamSCARLATTI OF FERRARA

Casa Ferrara d'Italia – Amerikai rezidenciaDelmonico, New York

Bár Elizabeth soha nem vette komolyan ezt a névkártyát – sőt, jókat derültek rajta a férjével –, mégis jól jött olykor. Valahogy illett a Scarlatti-vagyonhoz. Mert aki ismerte, sosem gondolt arra, hogy grófnak szólítsa őket, viszont többen voltak, akik nem ismerték őket közelebbről.

Szerintük akár grófok is lehettek, végül is minden lehetséges…Különösen egy dolog maradt meg – ami egyébként nem volt rajta

a kártyán –, nevezetesen, hogy élete hátralévő részében Elizabethnek kijárt a „madame” megszólítás.

Madame Elizabeth Scarlatti.És Giovanni sem tehette meg ezután, hogy átnyúljon az asztalon,

és elvegye felesége elől a levesestálat.

Két évvel azután, hogy földet vásárolt, 1908. július 14-én Giovanni Merighi Scarlatti meghalt. Addigra felélte energiáit. Elizabeth hetekig bénultan birkózott a megváltoztathatatlannal. Senkihez sem tudott segítségért fordulni. Ő és Giovanni nemcsak szeretők voltak, hanem barátok és partnerek is, sőt egymás élő lelkiismerete. Egyedül attól rettegtek, hogy egymás nélkül kell leélniük az életüket.

De Giovanni elment, és nem azért építettek föl egy birodalmat, hogy az özvegy ennek összeomlásához asszisztáljon.

Első teendőjének azt tekintette, hogy a kiterjedt Scarlatti Industries cég vezetését egyetlen kézbe fogja össze.

A vezető menedzsereket, akik az egész Közép-Nyugaton irányították a különböző vállalkozásokat, családjukkal egyetemben New Yorkba hozatta. Matematikai pontossággal meghatározták mindenkinek a döntési szintjét, s körvonalazták a területet, amelyért felelősséggel tartozik. Minden gyárra, kisebb üzemre, alosztályokra kiterjedő privát távírdai hálózatot állítottak föl. Elizabeth lett a jó tábornok, hadserege pedig egy olajozottan működő, öntörvényű szervezet. A korszellem neki dolgozott, de kiváló emberismerete is sokat segített neki.

A városban csodás házat épített, volt vidéki rezidenciája Newportban, tengerparti nyaralója Oyster Bayben. Minden héten kimerítő értekezleteken tárgyalták meg a cég dolgait néhai férje még élő, valamikori beosztottjaival.

Az egyik legfontosabb tette azonban az volt, hogy segítette gyermekeit beilleszkedni a protestáns demokráciába. Érvelése egyszerű volt. A Scarlatti név nem szerencsés, sőt szinte provokatív azokban a körökben, ahová fiainak bejáratosnak kell lenniük. Így aztán hivatalosan Scarlettre változtatta.

Don Giovanni iránti mély tiszteletből őrizte a ferrarai hagyományt, és ő maga hivatalosan Elizabeth Scarlatti of Ferrara maradt. A névkártyára ekkor már nem került lakcím, mert maga sem tudhatta, melyik otthonában tudják elérni.

Elizabeth szomorúan konstatálta, hogy két idősebbik fia nem örökölte sem Giovanni képzelőerejét, sem pedig az ő emberismeretét. Nehezebb volt ezt megállapítani a legifjabbnál, Ulster Stewartnál, ugyanis Ulster Stewart Scarlett egyre több gondot okozott mindenkinek.

Kisgyerekként csupán abban nyilvánult ez meg, hogy végtelenül makacs volt – amit Elizabeth megpróbált annak a számlájára írni, hogy a legfiatalabbat kényeztették el a legjobban. Kamaszként ez annyiban módosult, hogy most már megkövetelte a többiektől tekintélyének feltétlen elismerését. A fivérek közül ő volt az egyetlen, aki gazdagságát kegyetlenkedésre használta. Olykor egész brutálisan, s ez aggasztotta Elizabethet. Ennek első jelével a fiú tizenharmadik születésnapja előtt találkozott. Néhány nappal a tervezett gyerekzsúr előtt levelet kapott a fiú osztályfőnökétől.

„Kedves Madame Scarlatti!Ulster fia kisebb problémát okozott a születésnapi meghívóival. A

fiúcska nem tud dönteni, kik is a legjobb barátai – oly sok van ugyanis belőlük –, ezért a már kiosztott meghívókat többször több gyerektől visszavette, hogy másoknak adja. Bizonyos vagyok benne, hogy a Parkleigh-iskola az ő esetében szemet hunyhat afölött, hogy a vendégek számát huszonötben maximálja.”

Elizabeth még aznap este kérdőre vonta a fiát.– Igen, tényleg visszakértem néhányat. Meggondoltam magam.– De miért? Azt tudod, hogy ez illetlenség?– Már miért lenne az, ha nem akarom, hogy eljöjjenek?– Akkor viszont miért hívtad meg őket korábban?– Azért, hogy izgatottan rohanjanak haza és dicsekedjenek el,

hogy meghívtam őket. – A fiú elnevette magát. – Aztán másnap meg mehetnek és elújságolhatják, hogy mégsem.

– De hisz ez szörnyűség!– Szerintem nem. Ezek nem az én születésnapomra akarnak

eljönni, hanem vendégségbe a te házadba!Amikor a Princeton Egyetemre került, Ulster Stewart Scarlett már

határozottan ellenségesen viselkedett bátyjaival, évfolyamtársaival, tanáraival, és – ami Elizabeth számára a legvisszataszítóbb volt – a személyzet tagjaival. Mindezt csupán azért tűrték el tőle, mert Elizabeth Scarlatti fia volt, és semmi másért. Ulster szörnyen elkényeztetett fiatalember volt, és anyja tudta, hogy tennie kell ez ellen valamit. Ezért 1916 júniusában hazarendelte és közölte vele, hogy munkába kell állnia.

– Eszem ágában sincs!– De dolgozni fogsz! Nincs visszabeszélés!Tényleg nem is volt. Ulster a nyári szünidőt egy Hudson-parti

papírgyárban töltötte, miközben két bátyja élvezte a nyár örömeit Oyster Bayben, a Long Island-i öböl partján.

A nyár végén Elizabeth megérdeklődte, hogyan dolgozott a fia.– Valóban tudni akarja az igazat, Madame Scarlatti? – kérdezte a

fiatal üzemvezető, aki ott állt Elizabeth íróasztala előtt azon a szombat délelőttön.

– Természetesen.

– Akkor ez nekem vélhetően az állásomba kerül.– Kétlem.– Nos, asszonyom, a kedves fia a bálázóban kezdett, ahogyan ön

kívánta. Kemény munka, de erős a fiú… Amikor aztán összevert két embert, ki kellett penderítenem onnét.

– Jóságos Isten! Erről nekem miért nem szóltak?– Nem ismertem a körülményeket. Azt gondoltam, hogy

provokálták.– És?– Aztán kiderült, hogy a másik oldalról jött a provokáció.

Elhelyeztem fönn a sajtolóüzemben, de az még rosszabb lépés volt. Megfenyegette az embereket, hogy kirúgatja őket, azok pedig szó nélkül dolgoztak helyette is. Nem hagyta, hogy egy pillanatra is elfelejtsék, hogy ő kicsoda.

– Ezt is meg kellett volna nekem mondania.– Én is csak később tudtam meg, amikor egyszerre három

emberem lépett ki. Egyiküknek még a fogorvosi számláját is állnunk kellett. A fia megütötte egy ékszíjjal.

– Szörnyű még hallani is… Megosztaná velem a véleményét? Kérem, legyen őszinte. Az ön érdeke is.

– Az ön fia nagydarab, erős fickó… Azt viszont nem tudom, hogy ezenkívül micsoda. Úgy sejtem, hogy egyből a legmagasabb polcon akarja elkezdeni, és lehet, hogy igaza is van. Az apja építette a gyárat.

– Az még nem jogosítja fel semmire. Az apja sem ott kezdte!– Akkor talán ezt megmondhatná neki, asszonyom. Mi nem sok

hasznát vesszük…– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy a fiamnak vannak születési

előjogai, indulatai, állati ereje..: viszont láthatóan semmi máshoz nincs tehetsége. Jól gondolom?

– Ha elvesztem az állásom, majd csak találok másikat, de akkor is kimondom: nem szeretem a fiát. Nagyon nem kedvelem.

Elizabeth a férfit nézte. – Én sem vagyok biztos benne, hogy szeretem-e. Magának viszont a jövő héttől kezdve fölemelem a fizetését.

Amikor az ősszel útjára bocsátotta a fiát Princetonba, Elizabeth szembesítette a nyári beszámolóval.

– Az a rohadt kis ír tetű egész idő alatt pikkelt rám! Tudtam, előre fogadhattam volna rá, hogy ezt csinálja!

– Az a rohadt kis ír tetű kiváló üzemvezető!– Akkor is hazudott!– Ugyan már! Jópár embert tartott vissza attól, hogy

följelentsenek. Inkább hálásnak kéne lenned neki ezért.– A francba velük! Nyomorult kis seggfejek!– Alpári szavakat használsz! Ki vagy te, hogy ítélkezz? Te mit

tettél le az asztalra?– Nekem nem is kell!– Miért? Szerinted ki vagy te? Miféle rendkívüli képességeid

vannak? Mondd meg, mifélék?– Ezt akarod hallani? Mit csináltál, kisfiam, kerestél sok-sok

pénzt?– A pénz a siker egyik értékmérője.– Az tény, hogy te eszerint méred az embert.– Te ezt megveted?– Meg én!– Akkor állj be hittérítőnek!– Na nem, köszönöm!– Akkor ne bírálgasd a pénz világát! A túléléshez bizonyos

képességekre van szükség. Az apád ezt jól tudta.– Ő tudta, hogy kell manőverezni. Azt hiszed, nem hallottam?

Hogy hogyan manipulált? Ugyanúgy, mint te!– Zseni volt! Képezte magát. És te mit tettél eddig azon kívül,

hogy feléled, amibe születtél? És még csak nem is tudod ezt illendően csinálni.

– A kurva életbe!Elizabeth egy pillanatra megállt, a fiát méregette. – Aha! Te

jóságos Isten, hát erről van szó!… Halálra vagy rémülve. Tele vagy arroganciával, holott semmi – abszolúte semmi okod nincs arra, hogy arrogáns légy! Fájdalmas lehet így élni!

A fiú kirohant a szobából és Elizabeth sokáig törte a fejét az elhangzott beszélgetésen, őszintén megijedt. Ulster veszélyes ember, hiszen úgy használja a körülötte található jólétet, hogy neki magának se tehetsége, se ereje nincs, hogy ehhez a gazdagsághoz bármit hozzátegyen. Nem egyforma a három fia. Roland Wyckham félénk

és képlékeny, Chancellor Drew precíz és tanulékony. Ulster Stewart arrogáns.

A bizonyítási lehetőség nagyon gyorsan megérkezett: 1917. április 6-án Amerika belépett a világháborúba.

Roland Wyckham ment el elsőnek. A Princetont szigorlóként hagyta ott, tüzér hadnagyként érkezett Franciaországba. Első bevetésének napján ölték meg.

A két életben maradt fiú azonnal terveket szőtt, hogyan bosszulja meg bátyjuk halálát. Chancellor Drew számára a bosszú meghatározott értelemmel bírt. Ulster Stewart számára viszont menekülés volt. Elizabeth úgy okoskodott, hogy ő és Giovanni nem azért hozta létre ezt a birodalmat, hogy a háború megsemmisítse. Az egyik fiúnak otthon kell maradnia.

Hideg fejjel úgy döntött, hogy Chancellor Drew civil marad. Ulster Stewart pedig a háborúba megy.

Ulster Stewart Scarlett elhajózott hát Franciaországba, szerencsésen meg is érkezett Cherbourg-ba, később észre is vétette magát a fronton, különösen Meuse–Argonne mellett. A háború utolsó napjaiban kitüntették a csatában tanúsított bátorságáért.

4. FEJEZET

1918. november 2.

A Meuse–Argonne offenzíva a harmadik, immár üldöző szakaszába érkezett azután, hogy sikerült áttörni Sedan és Méziéres között a Hindenburg-vonalat. Az amerikai első hadsereg Regneville és La Haranés között fejlődött fel az argonne-i erdőben, jó harminc kilométeres szakaszon. Ha sikerül itt áttörni a németek fő utánpótlási vonalát, akkor Lu-dendorff császári tábornoknak nem marad más hátra, mint aláírni a fegyverszünetet.

November 2-án a harmadik hadseregcsoport Robert Lee Bullard tábornok parancsnoksága alatt sikerrel áttörte a demoralizált német erők vonalát a jobbszárnyon, és nemcsak a területet foglalta el, hanem nyolcezer hadifoglyot is ejtett. Bár más egységek

parancsnokai később kétségbe vonták ezt, az volt az általános vélemény, hogy ez a győzelem vezetett a kilenc nappal későbbi fegyverszünethez.

E hadseregcsoport tizennegyedik ezrede B századában Ulster Scarlett alhadnagy remek példáját nyújtotta az ama szörnyű napokban tapasztalható hősiességnek.

Kora reggel kezdődött. Scarlett százada egy kis fenyőerdőhöz ért, amely előtt mező húzódott. Az erdő hemzsegett a németektől, akik kétségbeesetten próbáltak rendezetten visszavonulni jóval eredeti vonalaik mögé. Az amerikaiak három sekély lövészárkot ástak, hogy védjék magukat az ellenséges tűztől.

Scarlett alhadnagy egy kicsit mélyebbre ásta be magát.A százados nem kedvelte alhadnagyát, mert amennyire kiválóan

tudott parancsolgatni, annál kevésbé szerette a parancsot végrehajtani. A százados azt is gyanította, hogy beosztottja nem igazán lelkesedett, amikor tartalékos, állományból a frontra vezényelték. Azt sem szenvedhette túlságosan, hogy tartalékos idejükben – ez állt franciaországi tartózkodásuk nagyobbik részére – minden tiszt az alhadnagy társaságát kereste, mindegyikük együtt akart fényképezkedni vele. A százados úgy tapasztalta, hogy Scarlett nagyon élvezi a helyzetet.

Ezen a novemberi reggelen különös örömére szolgált a századosnak, hogy kiküldhette az alhadnagyot felderítésre.

– Scarlett, szedjen össze négy embert, és kémleljék ki az ellenséges állásokat!

– Maga megőrült! – jegyezte meg Scarlett. – Miféle állásokról beszél? Menekülnek a nyomorultak az egész arcvonalon.

– Nem hallotta, mit mondtam?– Szarok rá, hogy mit mondott. Semmi értelme a járőrözésnek.Több ember is ült a futóárokban, akik hallgatták tisztjeik vitáját.– Mi van, alhadnagy? Hiányolja a fényképészeket? Sehol egy

ezredes, aki hátba veregetné? Na, szedje össze az embereit, aztán indulás!

– Tudja, kivel szórakozzon, százados?– Megtagadja a parancsot harchelyzetben?Ulster Stewart megvetően mérte végig a nála alacsonyabb férfit. –

Szó sincs parancsmegtagadásról. Csak neveletlenkedem. Ha úgy tetszik, visszapofázom magának. Sértegetem, mert lenézem.

A százados a pisztolytáskájához kapott, de Scarlett jókora mancsa lecsapott feljebbvalója csuklójára. – Szemtelenségért nem lehet főbe lőni senkit, százados. Nincs benne a szolgálati szabályzatban… Nekem jobb ötletem van. Miért veszítenénk el négy remek embert? – Az őket figyelő katonákra nézett. – Hacsak nem akarjátok önként kockára tenni az életeteket, magam megyek.

A kapitány megdöbbent. Egy szót sem tudott magából kipréselni.A katonák ugyanúgy meglepődtek, de hálásak is voltak. Scarlett

levette a kezét a százados csuklójáról,– Fél órán belül visszajövök. Ha mégsem, azt javaslom, várjanak

az erősítésre. Jócskán előrefutottunk a csapatainktól.Scarlett ellenőrizte revolvere tárát, majd a nyu-” gati szárnyon

kikúszott a futóárokból, és eltűnt a dús aljnövényzetben.A katonák halkan beszélgetni kezdtek. Jócskán félreismerték ezt a

tisztet, akinek olyan előkelő barátai vannak. A százados magában szitkozódott, és őszintén remélte, hogy helyettese nem tér vissza a felderítésből.

Pontosan ugyanez járt Ulster Stewart fejében is.A terve egyszerű volt. Látta, hogy az erdőtől jobbra, úgy kétszáz

méterre a B század vonalával szemben van egy kőrakás, amelyet kis fák vesznek körül. Mivel a paraszt, akié a föld volt, nem tudta megtisztítani a kövektől, ide hordta a többit is, és körbeültette. Ahhoz nem volt elég nagy, hogy egy szakasz bevegye oda magát, viszont egy vagy két embernek tökéletes búvóhely volt. Scarlett egyenesen arrafelé kúszott.

Miközben kúszott, időről időre hullákba botlott, amelyek különös hatással voltak rá. Maga is meglepődött, hogy kiforgatja zsebeiket, lehúzza karórájukat, jegygyűrűjüket – hogy aztán a következő másodpercben elhajítsa őket. Nem tudta, miért csinálja ezt. Úgy érezte magát, mint egy mesebeli királyság ura, akinek ezek a hullák az alattvalói.

Tíz perc múlva már nem volt biztos abban, hogy jó helyen jár. Fölemelte a fejét, és apró fák hegyét pillantotta meg; érezte, jó irányban halad. Könyöke, térde mélyen belefúródott a puha földbe.

Hirtelen jókora fenyők tövéhez ért. Nem a kőrakáshoz érkezett, hanem annak a kis erdőnek a széléhez, amelyet százada éppen megtámadni készült. A jókora fenyők voltak azok az „apró” fák, amelyeket a távolból látott.

Már épp visszaindult volna, amikor bal kéz felől, úgy negyven-ötven méterre egy géppuskás németet pillantott meg egy fa törzsére hajolva. Előhúzta a revolverét és várt. Ügy okoskodott, hogy a német vagy nem vette őt észre, vagy már halott. A géppuska csöve pontosan feléje irányult.

Ekkor a német megmozdult. Alig észrevehetően, csupán a jobb keze moccant meg. Megpróbált a fegyveréhez nyúlni, de láthatóan nagy fájdalmai voltak.

Scarlett fölpattant, előrerohant, és rávetette magát a sebesült németre, vigyázva, hogy ne csapjon túl nagy zajt. Nem hagyhatta, hogy a német elsüsse a fegyverét, vagy riassza társait. Nagy nehezen elrángatta a katonát a fegyvertől, és a földre szorította. Nem akarta használni a pisztolyát, nehogy fölhívja magára a figyelmet, ezért fojtogatni kezdte. Ujjai a torkára fonódtak, a német mégis meg tudott szólalni.

– Amerikaner! Amerikaner! Ich ergebe mich! – kétségbeesetten emelte föl a tenyerét, és hátrafele intett.

Scarlett valamennyire engedett a szorításon. Odasúgta a németnek: – Mit? Mit akarsz? – Hagyta, hogy a német fölemelkedjék, amennyire bír. A németet itthagyták a társai meghalni, hogy feltartsa a támadókat, amíg a többiek visszavonulnak.

Nagyot taszított a géppuskán, hogy a sebesült német ne férhessen hozzá, miközben hol előre-, hol hátrapillantott, majd bekúszott a kis erdőbe. Mindenütt a visszavonulás jeleit találta. Eldobált gázálarcok, hátizsákok, sőt lőszerhevederek is, minden, ami nehéz.

Mind elmentek.Fölállt és visszament a némethez. Valami kezdett világos lenni

Ulster Scarlett számára.– Amerikaner! Der Scheint isi fast zu Ende zu sein! Erlaube mir

nach Hause zu gehen!Scarlett hadnagy döntött. A helyzet egyszerűen tökéletes! Több

mint tökéletes – rendkívüli.Egy órájába, talán többe kerül a B századnak, hogy elérje a

térséget. Jenkins százados mindenáron hős akar lenni, ezért hajtotta őket kegyetlenül. Előre! Előre! Előre!

Scarlett úgy érezte, ez az ő nagy lehetősége. Talán előléptetik – akár századossá is. Miért is ne? Ö lesz a hős.

Előhúzta a pisztolyát, aztán, amint a német ordítani kezdett, a homloka közepébe lőtt. Odaugrott a géppuskához, és elkezdett tüzelni.

Először hátra, aztán jobbra, majd balra.A fegyverropogás visszhangzott az erdőben. A törzsekbe csapódó

golyók szörnyű véglegességgel csattantak. A hangzavar mindent elnyomott.

Scarlett ezután saját frontvonala felé fordította a puska csövét. Meghúzta a ravaszt, és végigpásztázta a távot, a jobb szárnytól a balig. Hadd rettegjenek a nyomorultak! Hátha meg is döglik valaki!

Ki nem szarja le?Ő most a halálosztó szerepét játszotta.Élvezte.Úgy érezte, ez kijár neki.Nevetett.Elengedte a ravaszt, és fölállt.Látta a sárhalmokat nyugat felé. Nemsokára már messze jár

innen. Számára vége a háborúnak.Hirtelen úgy érezte, hogy valaki nézi. Valaki őt nézi! Újból

elővette a pisztolyát, és a földre görnyedt.Reccs!Egy gally, esetleg egy ág, egy megcsikorduló kő!Óvatosan kúszott előre az erdő felé.Semmi.A képzelete játszik vele, az fojtja el a józan ész szavát. A hangot

egy letörő gally adta, vagy az, ahogy a földre hullott.Semmi.Scarlett még mindig bizonytalanul bevette magát az erdőbe.

Gyorsan fölkapta a halott német rohamsisakját, és megindult vissza a B század állásai felé.

Ulster Stewart csak azt nem tudta, hogy valóban nézte valaki. Méghozzá érdeklődéssel. Sőt, hitetlenkedve.

Egy német tiszt állt az egyik vaskos törzsű fenyő mögött, homlokán lassan alvadt a vér. Már épp lelőtte volna a jenkit, amikor az hirtelen elfordította a gépfegyver csövét, és tüzet zúdított a saját vonalaira.

A saját katonáira.Már célba is vette Lügerével az amerikait, de nem akarta megölni.

Még nem.Mert a német tiszt, aki utolsónak maradt hátra századából,

megértette, mit művel az amerikai.A megszerzett információt a maga javára kamatoztatja úgy, hogy

a saját emberei ellen fordul.Így kikerülhet az arcvonalból, és közben ki is tüntetik.A német tiszt követte az amerikait.Scarlett alhadnagy már félúton járt alakulata arcvonalától, amikor

zajt hallott maga mögött. A földre vetette magát, és lassan visszafordult. Megpróbált keresztüllátni az enyhén ringatózó fűszálak között.

Semmi.Tényleg semmi?Egy holttest hevert úgy öt méterre tőle – arccal lefelé. De hát

mindenütt holttestek hevertek.Scarlett erre az egyre nem emlékezett. Mert csak az arcokra

emlékezett, azokat látta. Erre nem emlékezett.Miért is kellett volna neki?Szabadon csapongott a képzelete. Hajnalodott: Állatok lepik el a

mezőt az erdő felől.Talán.Semmi nem mozdult.Felállt és rohanni kezdett a sárban az alakulatához.– Scarlett! Te jó isten, maga az? – kiáltott föl a százados, aki az

első futóárokban húzta meg magát. – Mázlija van, hogy nem lőttünk magára. Az előbbi lövöldözésben elvesztettük Fernaldot és Otist. Nem mertük viszonozni a tüzet, mert maga is arra volt.

Ulster tudta, ki volt Fernald és Otis.Nem nagy veszteség, gondolta. Különösen nem, ha az ő

megmenekülésével együtt teszi mérlegre.Ledobta a földre a német rohamsisakot. – Kiiktattam egy

géppuskafészket, de van még kettő. Figyeljenek, én tudom, hol vannak, én ki tudom iktatni őket. Maguk maradjanak, ahol vannak! És ne lőjön senki tíz percig azután, hogy én elindultam!

– Hová megy? – érdeklődött a százados. Nem értette a dolgot.– Vissza, ahol tudok valami hasznosat tenni! Adjon tíz percet,

utána kezdjen el lövetni, mondjuk három-négy percig, de az Isten szerelmére, bal felé lőjenek. Ne rám. Szükségem van erre az elterelő

hadműveletre. – Hirtelen abbahagyta, és mielőtt a százados meg tudott volna szólalni, visszaindult a senki földjére.

Amikor elért a magas fűbe, ide-oda ugrándozott a halottak között, összekapkodott néhány rohamsisakot, aztán lefeküdt a földre, és várta a tűzijátékot.

A százados kitett magáért. Az ember azt gondolta volna, hogy visszatértek a Chateau-Thierrv-beli napok. Négy perc elteltével a lövöldözés abbamaradt.

Scarlett fölpattant, és visszarohant a századához; Amikor az emberek megpillantották sisakokkal megpakolva, önkéntelenül üdvrivalgásban törtek ki. Még a százados is kiabált, korábbi neheztelése immár csodálattá változott.

– A francba, Scarlett! Ez volt a legbátrabb megmozdulás, amit valaha csak láttam ebben a nyomorult háborúban!

– Ugyan már – hárította el a dicséretet Scarlett olyan szerénységgel, amilyet még nem tapasztalhattak nála. – Előttünk és a balszárnyon minden tiszta, de két fritz elrohant a jobbszárny felé. Megyek, és elkapom őket.

– Szükségtelen, hadd menjenek! Eleget csinált már eddig is. – Jenkins százados átértékelte Scarlettről alkotott véleményét. A fiatal alhadnagy szépen helytállt.

– Engedje meg uram, hogy ellentmondjak.– Ezt hogy érti?– A bátyám… Rollynak hívták. A fritzek kicsinálták nyolc

hónapja. Engedje, hogy utánuk menjek, és a magáé a terep.Ulster Scarlett ismét eltűnt a mezőn.Porjtosan tudta, hová megy.Néhány perccel később az amerikai alhadnagy behúzódott a

kövek közé, kőből és gyomból lévő szigetén. Várta, hogy a B század megkezdje a támadást a fenyőerdő ellen. Hátát nekivetette a köveknek, és fölnézett az égre.

Megindult a támadás.A katonák kiabáltak, hogy ezzel fokozzák a bátorságukat arra az

esetre, ha szembekerülnének az ellenséggel. Először csak egyik-másik puska dördült el, ahogy az ideges ujjak véletlenül elhúzták a ravaszt. Ahogy a század közeledett az erdőhöz, úgy erősödött fel a lövöldözés hangja.

Halottakra lőnek, villant át Scarlett agyán.

Ö már biztonságban van.Számára véget ért a háború.– Maradjon, ahol van. Amerikaner! – A hang erős német

akcentussal szólt. – Ne mozduljon!Scarlett a pisztolya után kapott, de a hang nagyon határozott volt.

– Ha hozzáér a pisztolyához, a halál fia.– Maga beszél angolul – Scarlett alhadnagy csak ennyit tudott

kibökni válaszként.– Igen, egész tűrhetően. Ne moccanjon! A koponyáját vettem

célba… Ugyanazt a helyet, ahol Kroeger tizedest meglőtte.Ulster Scarlett megdermedt. Tehát mégis volt ott valaki!

Mégiscsak jól hallotta!… Igen, az a hulla a mezőn.De miért nem végez vele a német?– Azt tettem, amire kényszerültem – megint csak ilyen lapos

mondatot volt képes kipréselni magából.– Ebben biztos vagyok. Tényleg nem is volt más választása, mint

tűz alá venni a bajtársait… Magának… nos, meglehetősen sajátos elképzelése van a feladatáról ebben a háborúban, nem igaz?

Scarlettnek kezdett leesni a tantusz.– Ennek a háborúnak… vége.– Stratégiából diplomáztam a berlini császári katonai főiskolán.

Tudom, hogy vereséget szenvedtünk… Ludendorffnak nincs más választása, mint kapitulálni, ha áttörik a vonalat Méziéres-nél.

– Akkor miért akar megölni?A német tiszt előlépett egy szikla mögül, továbbra is Ulster

Stewart fejére célozva a pisztolyával. Scarlett úgy saccolta, hogy szinte egyidősek lehetnek, a német széles vállú fiatalember volt, akárcsak ő. Magas – akárcsak ő, kék szeméből sugárzott az önbizalom – akárcsak az övéből.

– Az isten szerelmére, kiszállhatunk ebből az egészből! Miért kéne egymást föláldoznunk a háború oltárán?… Én tudok magán segíteni!

– Tényleg?Scarlett foglyulejtőjére pillantott. Tisztában volt vele, hogy

könyörgéssel semmire nem megy. Nyugodtan, józanul kell érvelnie. – Figyeljen rám… Ha a mieink elkapják, bedugják egy fogolytáborba sok ezer társával együtt. Mármint ha van olyan mázlija, hogy nem lövik mindjárt agyon. Én a maga helyében nem

bíznék a tisztekkel való különleges bánásmódban. Hetekbe, hónapokba, esetleg egy évbe is beletelik, amíg elkezdenek magával egyáltalán foglalkozni! És még mennyi kell, míg szabadon engedik?

– És ezt maga meg tudja előzni?– Ördöge van, igen.– De miért csinálná?– Mert ki akarok szállni a dologból!… Ahogy szerintem maga is.

Különben már rég lelőtt volna, nem? Szükségünk van egymásra.– Mit javasol?– Maga lesz a foglyom.– Megőrült?– Tartsa meg a pisztolyát! Ha akarja, vegye ki a golyókat az

enyémből… Ha összetalálkozunk valakivel, akkor azt mondjuk, hogy hátraviszem magát kihallgatásra. Jó messzire hátra. Közben megpróbálunk civil ruhát szerezni… Ha Párizsba érünk, adok magának pénzt.

– Hogyan?Ulster Scarlett megeresztett egy önelégült mosolyt. A gazdag

ember mosolyát. – Ez az én dolgom… Mi más választása van? Ha megöl, akkor is foglyul ejtik. Lehet, hogy meg is ölik. És kevés ideje van…

– Álljon fel! Tegye a karját arra a kőre!Scarlett engedelmeskedett, miközben a német kiszedte

pisztolyából a golyókat.– Forduljon meg!– Nem egészen egy órán belül itt lesznek a többiek. Előretolt

egység voltunk, de azért nem mentünk olyan messzire.A német a pisztolyát Scarlett felé lengette. – Egy kilométerre

innét parasztházakat láttam délnyugatnak. Mozgás! Mach schnell! – Baljával odalökte Scarlettnek az üres pisztolyt.

A két férfi futva keresztülvágott a mezőn.Az északra fekvő tüzérség elkezdte menetrendszerű reggeli

ágyúzását. A nap áttört a felhőkön és a ködön, most már hét ágra sütött.

Egy kilométerre északnyugatra csakugyan egy csoport épület sorakozott: egy csűr és két aprócska ház. Ahhoz, hogy átérjenek az elvadult mezőre, keresztezniük kellett egy széles földutat. A nagyobbik ház kéményéből füst szállt fel.

Ha valaki tüzet gyújt, akkor ott meleg ételnek is kell lennie. És talán még több élelmiszernek.

– Húzódjunk be a csűrbe – javasolta Ulster.– Nein! A katonák mindjárt áttörnek.– Az isten szerelmére, szereznünk kell civil ruhát. Nem érti?A német fölhúzta Lügere kakasát. – Maga következetlen. Azt

hittem, arról beszél, hogy visszavisz – messze az arcvonaluk mögé – kihallgatásra… Egyszerűbb hát, ha itt végzek magával.

– Csak azután, ha már szereztünk magának ruhát! Ha egyenruhában visz az ember egy fritz tisztet, semmi sem térít el egy hájfejű századost attól, hogy ugyanarra gondoljon, amire én. Vagy akár egy őrnagyot, vagy egy ezredest. Ők se akarnak egyebet, mint eltűnni innen a francba… Hallottam már ilyesmit. Nem is kell mást tegyen, mint megparancsolnia, hogy adjam át magát neki. És azzal passz! Ha viszont maga civilben van, az sokkal könnyebb, mert nagy a káosz.

A német lassan visszaeresztette a pisztoly kakasát a helyére, miközben még mindig a hadnagyot fürkészte. – Látom, maga valóban nagyon ki akar már szállni ebből a háborúból.

A házban egy nagyothalló öregembert találtak, aki megijedt a furcsa pártól. Az amerikai üres pisztolyát lóbálva megparancsolta, hogy csomagoljon nekik élelmet az útra és adjon ruhát – akármilyet – „foglya” számára.

Mivel Scarlett gyengén beszélt franciául, odaszólt a némethez. – Miért nem mondja neki, hogy mindketten németek vagyunk?… Bekerítettek bennünket, és megpróbálunk valahogy áttörni a frontvonalon. Azt minden francia tudja, hogy a németek mindig ezzel kísérleteznek.

A német tiszt elmosolyodott. – Pontosan ezt mondtam. És képzelje, azt felelte, hogy sejtette. És tudja, miből?

– Na?– Azt mondta, hogy mind a ketten rohadt boche-szagot árasztunk.Az öregember, aki a nyitott ajtó felé oldalazott, hirtelen

kislisszant, és erőtlenül, de futni kezdett a mezőn át.– Jesszusom, állítsa meg! A rohadt életbe! – ordította Scarlett.A német tiszt már célzott. – Ne rémüldözzön! Az öregúr eldöntött

helyettünk egy kényelmetlen kérdést.Kétszer húzta meg a ravaszt.

Az öreg fölbukott, a két fiatal ellenség egymásra nézett.– Hogyan szólíthatom? – kérdezte Scarlett.– A nevemen, ha lehetséges. Strasser vagyok, J Gregor Strasser.Nem volt nehéz a két tisztnek keresztüljutni az antantvonalakon.

Az amerikaiak kivonulása Regneville-ből higanygyorsaságú volt – előremenekültek. Viszont a kommunikáció szinte teljesen megszakadt az egységek között. Legalábbis így vélte Ulster Scarlett és Gregor Strasser.

Reimsben a francia tizenhetedik hadsereg rongyos, éhes és hullafáradt embereivel találkoztak.

Reimsben nem is támadt semmi problémájuk. A franciák néhány unott kérdés után egyszerűen megvonták a vállukat.

Nyugat felé tartottak, Villers-Cotterétsnek; az Epernay és Meaux felé vivő utakon ott kavargott a felvonuló utánpótlás.

Csak kapják ezek a nyomorultak a gyilkos golyókat, gondolta Scarlett.

A két férfi éjszaka érkezett Villers-Cotteréts külvárosába. Letértek az útról, és menedéket találtak egy ligetben.

– Itt pihenünk néhány órát – közölte Strasser. – Eszébe ne jusson, hogy szökéssel próbálkozzék. Nem fogok aludni.

– Maga őrült, barátom! Nekem legalább akkora szükségem van magára, mint magának rám… Egy magányos amerikai tiszt, jó hatvan kilométerre a századától, amely történetesen a fronton ásta be magát. Gondolkozzék!

– Nagyon meggyőző, amit mond, de én nem vagyok olyan, mint a szenilis császári tábornokok. Nem hallgatok üres, mégoly meggyőzőnek tűnő érvekre.

– Ahogy tetszik. Még jó száz kilométerre vagyunk Párizstól, és nem tudhatjuk, mibe szaladunk az út során. Szükségünk lesz az alvásra… Sokkal hasznosabb lenne, ha felváltva aludnánk.

– Jawohl! – mondta erre Strasser megvetően, és fölnevetett. – Pontosan úgy beszél, mint a berlini zsidó bankárok. „Maga ezt tegye, mi ezt fogjuk tenni, minek ide a vita?” Nem, Amerikaner, erről szó sem lehet, köszönöm. Én nem fogok aludni.

– Mindegy – vonta meg a vállát Scarlett. – Kezdem érteni, miért vesztették el maguk a háborút.

– Scarlett a jobb oldalára dőlt. – Makacsul ragaszkodnak a makacsságukhoz.

Néhány percen keresztül egyik férfi sem szólalt meg. Végül Gregor Strasser csak annyit mondott: – Mi nem vesztettük el a háborút. Elárultak minket.

– Hát persze. Vaktöltényeket adtak maguknak, és a tüzérségük is magukra lőtt. Hagyjon engem aludni.

A német tiszt csöndesen folytatta, mintha magának mondaná: – Sole lőszerben tényleg nem volt lövedék. Sok fegyver rossz volt… Árulás mindenütt…

Villers-Cotteréts-ből teherautó oszlop hajtott ki. Néhány lovas kocsi követte őket. A teherkocsik lámpája ide-oda himbálózott. Az állatok nyerítettek; a katonák dühösen próbálták meg gyorsabb haladásra ösztökélni őket.

Sok szerencsétlen hülye, gondolta Ulster Scarlett, miközben búvóhelyükről figyelte őket. – Na, Strasser, most mi lesz? – fordult Scarlett dezertőr társához.

– Was ist? – Strasser elbóbiskolt, s ezért dühös volt magára. – Mit mond?

– Csak hogy tudja, akár le is fegyverezhettem volna… Azt kérdeztem, most mi lesz? Úgy értem, magukkal. Mert azt tudom, hogy mi lesz nálunk. Diadalmenet. Na de maguknál?

– Nem lesz diadalmenet, se ünneplés… Inkább sírás, vádaskodás, és lerészegedés… Sok ember kétségbeesik, és sokat agyon fognak lőni, ebben biztos lehet.

– Kiket fognak agyonlőni?– Az árulókat. Fölkutatjuk őket, és kegyetlenül leszámolunk

velük.– Maga megőrült. Ezt már mondtam az előbb is, de most már

tudom, hogy igazam is volt.– Miért, maga mit csinálna a helyünkben? Magukat még nem

fertőzték meg. Még nem!… A bolsik! Ott vannak a határainkon, és beszivárognak közénk. Szétrágják a szívünket! Belülről rothasztanak szét minket!… És a zsidók! A berlini zsidók vagyonokat szedtek össze a háborúban! A mocskos zsidó uzsorások! Ezek a sémiták most minket árusítottak ki, holnap pedig magukat… A zsidók, a bolsik, és a büdös kis népek! Mindnyájan az áldozataik vagyunk. Mi meg egymást irtjuk, ahelyett, hogy velük küzdenénk!

Ulster Scarlett nagyot köpött. Egy Scarlatti fiút nem érdeklik a kisemberek gondjai. Semmi köze hozzájuk.

Mégis zavarban volt.Strasser ugyanis láthatóan nem volt átlagember. Az arrogáns

német tiszt ugyanolyan vehemensen gyűlölte az átlagembereket, ahogyan ő. – És mit csinálnak, ha lesöprik a földről ezt a népséget? Uralkodni akarnak?

– Azt.Scarlett hátat fordított a németnek.A szemét azonban nem csukta be.Ulster Scarlett sohasem gondolt még erre… Apja milliókat

szerzett, de nem uralkodott. A fiai még annyira sem. Ők sosem fognak uralkodni… Elizabeth ezt világosan megmondta.

– Strasser?– Ja?– Kik ezek az emberek? A maga emberei.– Elszánt, határozott férfiak. A nevük titok. Elhatározták, hogy

túlteszik magukat a vereségen, és egyesítik Európa elitjét.Scarlett az ég felé fordította az arcát. A csillagok fénye áttört a

szürke felhők között. A szürke, fekete égi óceán, rajta izzó fehér pontokkal.

– Strasser?– Was ist?– Maga hová megy? Úgy értem, ha vége lesz az egésznek?– Heidenheimbe, ahol a családom él.– És az hol van?– Félúton München és Stuttgart között. – A német szemügyre

vette a nagydarab amerikai dezertőrt. Dezertőr, gyilkos, az ellenség segítője.

– Holnap éjjel Párizsban leszünk. Megszerzem magának a pénzt. Van egy emberem Argenteuilben, akinél van pénzem.

– Danke.Ulster megfordult. A talaj az arcához ért, az illata tiszta volt.– Csak annyi, hogy Strasser, Heidenheim? Ennyi elég?– Elég.– Adjon egy nevet, Strasser.– Hogyhogy adjak egy nevet?– Egy nevet, nekem. Amiről tudja, hogy én vagyok az, ha

kapcsolatba akarok lépni magával.

Strasser egy percig gondolkodott. – Rendben van, Amerikaner. Válasszunk magának egy nevet, egy olyat, amit biztosan nem fog elfelejteni – legyen a Kroeger.

– Miért?– Heinrich Kroegernek hívták azt a tizedest, akinek Meuse–

Argonne-nál maga szétlőtte a fejét.

November 10-én, délután három órakor kiadták a fegyverszüneti parancsot.

Ulster Stewart Scarlett vett egy motorkerékpárt és gyorsan elindult La Haranés felé, ahol a tizennegyedik zászlóalj B százada állomásozott.

Nehezen talált rá az alakulatára. A táborban részeg, réveteg tekintetű, bűzös leheletű katonákat talált. Mintha napiparancsba adták volna, hogy be kell rúgni

Mindez nem állt a B századra.A B század ugyanis misén vett részt. Egy elhunyt bajtársuk

emlékére rendezett gyászmisén.Ez a bajtárs Ulster Stewart Scarlett hadnagy volt.Scarlett elnézte őket.Jenkins százados épp befejezte az evangéliumi passzus

fölolvasását, majd elcsukló hangon imádkozni kezdett.– Mi atyánk, ki vagy a mennyekben… – Némelyik katona

könnyezett.Milyen kár, hogy el kell rontanom az örömüket, gondolta Scarlett.

Az indoklásban többek között ez állt:„Miután egyedül fölszámolt három ellenséges géppuskafészket,

üldözőbe vette a negyediknek a katonáit. És ezzel szövetséges katonák életét mentette meg. Ezután nem tért vissza, így halottnak vélték. Azonban a harcok egy héttel ezelőtti befejezésekor visszatért századához. Kimerülten, és legyengülve, de teljes dicsőségben. Az Egyesült Államok elnöke által megerősítve, ezennel kitüntetjük őt.

5. FEJEZET

Ulster Stewart Scarlett New Yorkba visszatérve rájött arra, hogy háborús hősként valóban azt tehet, amit csak akar. Nem mintha valaha különösebben korlátozták volna, de most már az olyan apró megszorítások sem vonatkoztak rá, mint a pontosság vagy az elfogadott társasági normák betartása. Hiszen ő farkasszemet nézett a halállal, ami a legnagyobb vizsga az életben. Igaz, ezrek tették meg ugyanezt, de közülük csak keveset kiáltottak ki hivatalosan hőssé, nem is beszélve arról, hogy nem volt egyikük sem Scarlett. A megdöbbent Elizabeth is mindennel őt kényeztette, amit pénz és hatalom lehetővé tett, még Chancellor Drew is visszahúzódott, átengedve öccsének a családfői szerepet.

Így lépett be a húszas évekbe Ulster Stewart Scarlett.Mindenütt szívesen látták, a társasági elit köreiben ugyanúgy,

mint a sarki zugkocsmákban. Mindezért ő nem adott semmit cserébe, mégis valami különlegeset kaptak tőle. Együttérzett a környezetével. Elvárásai az élettel szemben irracionálisak voltak, no de akkor irracionális idők is jártak. Mintha csak az élet élvezése lett volna minden célja, minden különösebb ambíció nélkül.

De csak mintha…Mert Heinrich Kroegert nem ez vezette.Évente kétszer váltottak levelet, Strasser egy manhattani

postafiókba címezte az övéit.

1920. áprilisKedves Kroeger!Ez most már hivatalos. Új nevet és új értelmet adtunk a mára

teljesen kiégett Munkáspártnak. Úgy hívnak minket, hogy Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt – de kérem, kedves Kroeger, ne vegye a szavakat teljesen szó szerint. Ez hát a csodálatos kezdet. Sok embert vonzunk magunkhoz. A versailles-i béke hatalmas pusztítást végzett. Németországot kiherélték. Mégis jól van ez így. Nekünk jó. Az emberek dühösek – és nemcsak a győztesekre, hanem azokra is, akik itthon elárultak minket.

1921. júliusKedves Strasser!

Maguknak ott van Versailles, nekünk meg az alkoholtilalom! És ez jó, nekünk is jó… Mindenki meg akarja szerezni a részét – ami ugyebár jár! Mindenki a kegyekre ácsingózik – esetleg szállítmányra! Ehhez ismerni kell a megfelelő embereket. Rövid időn belül én is a „megfelelő ember” leszek. Engem nem érdekel a pénz – szarok rá! Vigyék csak a pénzéhes buzik! Én valami mást akarok! Valami sokkal fontosabbat…

1922. januárKedves Kroeger!Minden olyan fájdalmasan lassú, pedig mehetne máshogy is. A

válság, hihetetlen méreteket ölt, és csak egyre rosszabb lesz. Bőröndben hordjuk a teljesen értéktelen pénzünket. Adolf Hitler vette át a pártelnöki szerepet, s igy Ludendorff fölé került. Emlékszik, amikor azt mondtam, hogy titkos támogatóink vannak? Nos, Ludendorff az egyik. Hitlerben nem bízom. Van benne valami sekélyes, valami olcsó opportunizmust áraszt magából.

1922. októberKedves Strasser!Jó nyarunk volt, de jobb ősz vár ránk és egészen nagyszerű tél.

Jól kitalálták nekünk ezt a szesztilalmat! Tiszta őrület! Nem kell más, csak egy kis pénz, és már benne is van az ember a buliban!… És micsoda buliban! A szervezetem gyarapszik. A gépezet pontosan úgy működik, ahogyan maga szereti – tehát tökéletesen.

1923. júliusKedves Kroeger!Északra költöztem, az alábbi címen megtalál. Hitler bolond. A

Ruhr-vidék elcsatolása esélyt adott volna neki, hogy egyesítse Bajorországot – politikai értelemben. Az emberek készen állnak. De nekik rend kell, nem káosz. Ehelyett Hitler őrjöngve szónokol és a vén Ludendorffra támaszkodva akarja növelni a saját tekintélyét. Érzem, hogy valami őrültségre készül. Azt mérlegelem, vajon van-e hely mindkettőnk számára a pártban. Északon nagy a pezsgés. Egy bizonyos Buchrucker őrnagy megszervezte a Fekete Reichswehrt, ez egy jelentékeny fegyveres erő, amely szimpatizál a céljainkkal. Rövidesen találkozom Buchruckerrel. Majd meglátjuk…

1923. szeptemberKedves Strasser!Tavaly október óta jobb évet zártam, mint amilyet valaha is

reméltem volna. Furcsa, de az ember olykor talál valamit a múltjában, valamit, amit gyűlöl – aztán rájön, hogy az a leghatásosabb fegyvere. Nekem is van ilyen. Kettős életet élek, s a kettő között nincs semmi átfedés! Briliánsan manipulálok, ha szabad ezt mondanom. Azt hiszem, elégedett lehet magával, hogy nem ölte meg Kroeger barátját még Franciaországban.

1923. decemberKedves Kroeger!Azonnal utazom délre! München katasztrófa volt. Pedig

figyelmeztettem őket, hogy ne kísérletezzenek puccsal. Előbb politikailag meg kell az egészet alapozni – de nem hallgattak rám. Hitler hosszú börtönre számíthat – hiába vannak mindenütt „barátaink”. Azt csak az Isten tudja, mi lesz szegény öreg Ludendorff-fal. Buchrucker Fekete Reichswehrét szétverte von Seeckt tábornok. És miért? Hisz mind ugyanazt akarjuk. A válság most már katasztrofális. És mindig azok küzdenek egymással, akiknek nem kéne. A zsidók és a kommunisták ezt nagyon élvezik is, nem vitás. Ez egy őrült ország, kedves Kroeger!

1924. áprilisKedves Strasser!Most találtam szembe magam először valódi nehézséggel – de

már ura vagyok a helyzetnek. Emlékszik, Strasser? Úrrá lenni a helyzeten… A probléma egyszerű – túl sok ember akarja ugyanazt. Mindenki magának akarja a legjobb falatot. Itt is hasonló a helyzet, mint amiről írt – akiknek nem kéne, azok harcolnak egymás ellen. Mindazonáltal már majdnem elvégeztem, amire készültem. Rövidesen kész lesz a jegyzék több ezer emberről. Több ezerről! Akik azt csinálják majd, amit mi mondunk nekik!

1925. januárKedves Kroeger!

Ez az utolsó levelem. Zürichből írok. Miután Herr Hitlert kiengedték a börtönből, ismét átvette a párt vezetését, és be kell valljam, hogy mély nézetkülönbségek vannak közöttünk. De talán meg lehet ezeket is oldani. Nekem is vannak híveim. De térjünk a tárgyra. Mindannyiunkat állandóan figyelnek. A weimariak rettegnek tőlünk – csak rettegjenek. Meg vagyok győződve róla, hogy figyelik a postámat, a telefonomat és minden lépésemet. Nem bízhatunk semmit a véletlenre. De közeleg az idő. Egy merész terv van kibontakozóban, és vettem magamnak a bátorságot, hogy azt javasoljam: be kell vegyük ebbe Heinrich Kroegert is. Tökéletes terv, egészen fantasztikus. Vegye föl a kapcsolatot Jacques Louis Bertholde márkival, a londoni Bertholds és fia cég tulajdonosával. Április közepéig. Ő csak egy nevet ismer – ahogyan jómagam is –, a Heinrich Kroegerét.

A hatvanhárom éves ősz férfi az íróasztalánál ült és lenézett a washingtoni K utcára. A férfi neve Benjamin Reynolds, két éve volt még a nyugdíjig. Addig azonban felelős egy meglehetősen ködös elnevezésű ügynökség működéséért, amely a belügyminisztériumhoz tartozik. A cég neve Körzeti Könyvelési Szolgálat. Egy szűk kör, nem egészen ötszáz ember pedig csak úgy nevezte őket, hogy a húszas csoport.

Ennek a névnek igen egyszerű volt az eredete: a belügy egy húszfős könyvelőcsoportot állított föl, hogy kivizsgálja az egyre fokozódó összeférhetetlenséget a szövetségi pénzekkel gazdálkodó politikusok és a megbízásokat elnyerő üzletemberek között.

Miután Amerika belépett a háborúba, és egyik pillanatról a másikra fellendült az ipar, a húszas csoport ki sem látszott a munkából. A lőszer- és fegyverszállítási szerződések folyamatos ellenőrzése igencsak meghaladta a korlátozott számú könyvelők képességeit. Mindazonáltal nem bővítették ezt a csendben működő szervezetet, hanem úgy döntöttek, hogy csak a legkényesebb – és legkellemetlenebb ügyeket bízzák rájuk. Ebből is bőséggel akadt. És ezek a könyvelők valódi szakértők voltak.

A háború végeztével többször is felmerült, hogy fel kéne oszlatni a húszas csoportot, ám mindig akadtak olyan problémák, amelyekhez az ő szakértelmükre volt szükség. Általában olyan magas pozícióban lévő közalkalmazottak ügyében kellett nyomozniuk, akik a

szokásosnál mélyebben nyúltak bele a közös kasszába. De előfordultak olyan elszigetelt esetek is, amikor azért kellett a húszas csoportnak átvennie „egy vizsgálatot, mert a többi ügyosztály ilyen vagy olyan okból nem találta magát a dologban illetékesnek.

Ilyen volt a pénzügyminisztérium ódzkodása is, hogy alaposabban utánanézzen a köddé vált Scarlattinak.

– Miért, Glover? – kérdezte az ősz hajú öregember. – Az a kérdés, hogy miért? Tételezzük fel, hogy van valami alig tapintható bizonyíték is, akkor is miért?

– Miért szegi meg valaki a törvényt? – A Reynoldsnál mintegy tíz évvel fiatalabb férfi a kérdésre kérdéssel válaszolt. – A haszon miatt. És jókora hasznot lehet húzni a szesztilalomból.

– Nem, az istenit neki. Nem és nem! – Reynolds megpördült székével, és pipáját teljes erővel lecsapta az asztalra. – Téved! Ennek a Scarlattinak több a pénze, mint amennyit mi ketten együtt el tudunk képzelni. Olyan lenne ez. mintha a maffia könyvelési tanácsadót nyitna Philadelphiában. Egyszerűen nincs a dolognak logikája… Iszik velem egyet?

Öt óra elmúlt, a húszas csoport tagjai már hazamentek, csak Glover és Ben Reynolds maradt az épületben.

– Nem jutok szóhoz, Ben – szólalt meg Glover mosolyogva.– A francba magával. Akkor egyedül iszom.– Ha meg meri tenni, azonnal befújom. No, és jó itala van?– Egyenesen a Skóciából érkező hajóról, legalábbis ezt mondták.

– Reynolds elővett egy bőrrel borított flaskát az íróasztal fiókjából, és két vizes pohárba töltött belőle.

– Ha kizárja a profitszerzést, Ben, akkor mi a fene marad?– Vesszek meg, ha tudom – felelte az öregember, és beleivott a

poharába.– És most mit akar tenni? Úgy sejtem, senki sem akar semmit sem

lépni.– Ügy van, barátom, de nem ám! Senki nem akarja megégetni

magát… Teljes dühvel csapnak le Mr. Smithre vagy Mr. Jonesra, és irgalmatlan ügyet csinálnak egy pincében talált lepárló készülékből. De hogy ehhez hozzányúljunk, azt már nem!

– Nem értem. Ben.

– Ez a Scarlatti Industries! Pénze van, hatalma és befolyásos barátaival van tele a Kongresszus, a Szenátus és a Fehér Ház. Ne felejtse el, hogy a pénzügynek is szüksége van pénzre.

– Akkor mit akar tenni. Ben?– Ki akarom deríteni, hogy miért kapirgál bele a mamut a

madáreledelbe.– Hogyan?– Canfield segítségével. Ö sem veti meg a madáreledelt, a

szegény ördög, csak pénzmag is legyen benne.– Canfield remek fickó – Glovernek nem tetszett Reynolds

megjegyzése. Ő szerette Matthew Canfieldet, mert úgy érezte, tehetséges és gyors. Nagy tudású, szép jövő előtt álló fiatalembert látott benne, aki túl jó ahhoz, hogy kormányszolgálatban álljon. Sokkal jobb volt ennél a Glover nevű pasasnál, akit már rég nem érdekelt a dolog. Reynolds-nál viszont csak egy-két ember volt nagyobb.

Benjamin Reynolds fölpillantott a beosztottjára, mintha megpróbált volna a gondolataiban olvasni. – Igen, remek fickó… Most Chicagóban van. Menjen és hívja föl. Megtalálja valahol az útitervét is.

– Megvan az íróasztalom fiókjában.– Akkor rendelje ide holnap éjszakára.

6. FEJEZET

Matthew Canfield könyvvizsgáló a Pullman-kocsiban hevert és utolsó előtti vékony szivarját szívta. Kiélvezett minden szippantást, mert tudta, hogy a New York—Chicago vonalon nem árulnak ilyet a vonaton.

Kora reggel New Yorkba ér, ott átszáll dél felé, és jóval a megbeszélt időpont előtt ott lesz Washingtonban. Ez nyilván jobb hatást tesz Reynoldsra, mintha este érkezne. Ez is azt fogja bizonyítani: ő, Canfield képes gyorsan lezárni az ügyeket úgy, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak. Igaz, hogy ez a mostani feladatánál nem is volt nehéz. Már napokkal ezelőtt végzett, de Chicagóban

maradt annak a szenátornak a vendégeként, akihez azért utazott, hogy kivizsgálja, miként juttatott nem csekély összegeket nem létező beosztottjai számára.

Canfield azon gondolkozott, vajon miért hívják vissza Washingtonba. Az ilyesmi mindig elgondolkoztatta. Talán azért, mert tudta, hogy a munkája nem akármilyen munka, és tartott attól, hogy Washington lecsap rá. Pontosan a húszas csoport.

Bizonyítékokat tárnak elé.Bár ez nem valószínű. Ilyenre sohasem kerülhet sor. Matthew

Canfield profi volt – alacsony beosztású, az kétségtelen, de attól még profi. Nem volt mitől tartania. Rendesen megdolgozott azért a pénzért, amellyel kiszúrták a szemét.

Hogy időnként a saját zsebére dolgozott? Miért is ne? Nem vett el soha túl sokat. Egyébként is, neki és anyjának kijár ez. Ugyanis egy tulsai szövetségi bíróság pecsételtette le a seriff embereivel az apja boltját. Szövetségi bíróság mondta ki a verdiktet –; kötelező csődeljárás. És szövetségi volt a kormányzat is, amely nem volt hajlandó tudomásul venni; az apja egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy visszafizesse a tartozását.

Az ember negyedszázados munkáját – azt, hogy összetartott egy családot, kitaníttatta a fiát, hogy álmaikat valóra váltotta – egyetlen mozdulat, a bírói pulpitusra lesújtó kalapács romba tudta dönteni.'

Canfield nem érzett lelkifurdalást.– Új feladatot kap, Canfield. Egyszerű, nem fog gondot okozni

magának.– Az remek, Mr. Reynolds. Arra mindig kész vagyok.– Igen, ezt tudom… Három nap múlva kezd a New York-i

harminchetes mólónál, a vámhivatalban. Megpróbálom a lehető legjobban fölkészíteni.

Ám természetesen Benjamin Reynolds nem „készítette föl” olyan részletesen, amilyen részletesen tudta volna, ugyanis azt akarta, hogy az általa üresen hagyott helyeket Canfield „töltse ki”. Annyit bizonyosan tudtak, hogy a Scarlatti-maffia ott működik a mólókon. De azt valakinek látnia is kell, hogy azonosítsa a főnököt. Méghozzá olyan ember, aki erről nincs felvilágosítva előzőleg.

Ez volt a legfontosabb.Ha valaki ezt meg tudja csinálni, akkor az egy Matthew Canfield

kaliberű figura, aki jó ismerője az alvilági köröknek.

És Canfield nem is okozott csalódást.A dologra 1925. január 3-án, az éjszakai műszakban került sor.

Matthew Canfield vámfelügyelő a Genoa-Stella gőzös papírjait ellenőrizte, aztán intett a rakodók műszakvezetőjének, hogy kezdjék meg a gyapjúbálák ellenőrzését.

A dolog ekkor történt.Először a vita, aztán a tettlegesség.A Genoa-Stella legénységét felháborította, hogy megváltoztatták

a kirakodás menetét. Parancsuk nyilván mástól lehetett, mert az amerikai vámhivatalnokoktól nem kaptak ilyet, az biztos:

Két láda leszakadt a daruról, és a szalma alól felcsapott a tiszta alkohol semmivel össze nem téveszthető illata.

Az egész mólon megállt az élet. Aztán néhányan a telefonfülkékhez rohantak, miközben száz majomszerű figura settenkedett elő a ládák közül, kezében husánggal, hogy megvédjék a szállítmányt az illetéktelenektől.

Az első vitát és az első tettlegességet már elfelejtették.A csempészésből éltek, ezért életük árán is meg kellett

védelmezniük a szállítmányt.Canfield felrohant a móló fölötti üvegfalú irodába, és onnan nézte

a dühös tömeget. Heves kiabálás kezdődött a rakodómunkások és a Genoa-Stella legénysége között. Jó negyedóráig zajlott ez az obszcén mozdulatokkal, mutogatással kísért szópárbaj. Ám fegyverhez egyelőre senki sem nyúlt. Senki nem hajította el a horgát vagy a kését. Mindenki várt.

Canfieldnek csak ekkor tűnt föl, hogy a vámhivatal dolgozói közül senkinek nem jut az eszébe a rendőrséget hívni. – A fenébe! Hívja már valaki a rendőrséget!

A négy másik ember szótlanul meredt Canfieldre?– Nem hallották, mit mondtam? Hívja valaki a rendőröket!Még mindig csend, a négy egyenruhás vámtisztviselő nem

mozdult.Végül egyikük mégis megszólalt. Ott állt Matthew Canfield

mellett, és az ablakon keresztül a felsorakozó gengszterhadsereget szemlélte. – Fiatal barátom, itt senki sem hívja a rendőröket, ha még holnap is ki akar menni a dokkba.

– Sőt, nemcsak a dokkba, hanem az utcára – tette hozzá egy másik, aki kényelmesen elhelyezkedett a széken, és lapozgatni kezdett az újságjában.

– Miért nem? Hiszen valaki meghalhat odalenn!– Majd elintézik egymás közt – mondta az idősebbik vámos.– Honnan is jött maga?… Az Erie-tótól?… A tavi hajózásnak

mások a törvényei…– Baromság!Egy harmadik vámos ekkor odalépett Canfield-hez. – Nézze,

haver, törődjön a maga dolgával, jó?– Miféle duma ez? Mi a francot akar ezzel mondani?– Jöjjön csak velem, haver! – A harmadik férfi, akinek vézna teste

szinte elveszett a bő egyenruhában, megfogta Canfield könyökét, és a sarokba kormányozta. A többiek úgy tettek, mintha nem látnának semmit, egymást méregették közben. Nagyon idegesen. – Van magának felesége meg gyereke? – kérdezte csöndesen.

– Nincs… Na és?– Nekünk viszont van… – A sovány férfi belekotort a zsebébe, és

kihúzott néhány bankjegyet. – Tessék, itt van hatvan dollár… Csak ne ugráljon, jó?… Senkinek nem tesz jót, ha kijönnek a zsaruk… Csak kirúgnak magára.

– Jézusom, hatvan dollár?– Ez kétheti fizetés, kölyök! Élvezze az életét.– Oké, rendben… rendben.– Már itt is vannak, Jesse – szólt oda az ablaknál álló idősebb

férfi a Canfield mellettinek.– Jöjjön, haver. Figyeljen és okuljon! – mondta a férfi, kezében a

pénzzel, miközben odavezette Canfieldet a mólóra néző ablakhoz.Lent, az utca felőli bejáratnál Canfield két nagy autót látott

leparkolni egymás mögött. Sötét felöltős férfiak léptek ki a kocsiból, és elindultak a dokkmunkások falanxa felé, akik a földre zuhant ládák körül tömörültek.

– Mit akarnak ezek?– Ezek a közkatonák, kölyök – felelte a Jessé-nek szólított férfi. –

Ők végzik a kézimunkát.– Milyen kézimunkát?– Ez jó! – nevetett fel fojtottan újságja mögül az íróasztalnál ülő

vámos.

– Visszahorgolják a helyére a láncszemet, amelyik leesett. Nem is amelyiket, hanem akit.

A felöltős pasasok – összesen öten – elvegyültek az emberek között, és beszélgetni kezdtek velük. Némelyik rakodómunkásnak tréfásan megcsapkodták a vastag nyakát. Olyannak tűntek, mint holmi állatkerti ápolók, akik megpróbálják megnyugtatni az izgatott állatokat. Ketten fölmentek a pallón a hajóra. A vezetőjük, egy fehér puhakalapos, aki a mólon maradt három közül egy egész fejjel kiemelkedett, előbb az autók felé pillantott, majd föl, az üvegfalú Iroda felé. Biccentett, és lassú léptekkel megindult a lépcső felé. Ekkor Jesse megszólalt.

– Majd én elintézem, mindenki maradjon a helyén.Kinyitotta az ajtót, és kilépett az acélpallóra, hogy ott várja be a

fehérkalapost.Canfield az ablakon keresztül látta a két embert tárgyalni, A

fehérkalapos mosolygott, de volt valami keménység a tekintetében. Aztán ez a keménység komorra váltott, végül dühösre. Ezután benyitottak az ajtón.

Mindketten Matthew Canfieldre néztek.– Cannon, igen, te! Mitch Cannon, gyere csak ide!Egyszerűbb, ha az ember olyan álnevet választ, amely passzol a

monogramjához. Az ember sohasem tudhatja, ki küld neki karácsonyi ajándékot.

Canfield kisétált az ajtó elé, miközben a fehérkalapos már elindult lefelé.

– Most szépen lemegy, és aláírja a vizsgálati jegyzőkönyvet.– Miket nem beszél, barátom!– Azt mondtam, lemegy, és aláírja a papírokat! Tudni akarják,

hogy maga tiszta. – Jesse elmosolyodott. – Itt vannak a nagyfiúk… Kap még egy kis extrát… De annak a fele az enyém, értve?

– Ja – felelte Canfield tétován. – Értem. – Elindult lefelé, miközben a kalapost nézte, aki a lépcső aljánál várta.

– Új fiú, mi?– Ja.– Hova való?– Az Erie-tótól jöttem. Arrafelé nagy az élet.– Miben utaztak?– Kanadai anyagban, mi másban?.. Jó a kanadai pia.

– Mi olasz gyapjút importálunk, Comóból.– Persze, barátom. Az Erie-tavon ez kanadai irha. – Canfield a

móló felé hunyorgott. – Jó puha csomagoló anyag, nem?– Nézze, ember, nincs szükségünk okostónikra.– Oké… tehát gyapjú.– Menjünk oda a diszpécserhez, igazolja a szállítmányt.Canfield odament a magas férfival a diszpécser bódéjához, ahol

egy másik egy iratokkal teli dossziét nyomott a kezébe.– Írja alá olvashatóan, és rajta legyen a dátum is! – parancsolta.Miután Canfield végzett, megszólalt az első férfi.– Oké, most jöjjön velem! – Canfieldet az autó felé vezette. A

könyvvizsgáló két embert vett észre a második kocsi hátsó ülésén. Az elsőben csak a sofőr maradt. – Itt várjon.

Canfield azon törte a fejét, hogy miért őt választották vajon ki. Valami gubanc támadhatott Washingtonban? Nem, ahhoz még nem telt el elég idő.

Hirtelen mozgás támadt a mólón. A két gorilla, aki az előbb fölment a hajóra, a kapitányt kísérte le a pallón.

A fehérkalapos eközben a második kocsi két utasával beszélgetett, ők nem figyeltek föl a móló felőli zajra. A magas férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, és egy alacsony, igen fekete hajú olasz férfi szállt ki belőle. Nem lehetett magasabb százhatvan centinél.

Az alacsony odaintette magához Canfieldet. Belenyúlt a zsebébe, elővette a tárcáját, és kiszámolt belőle néhány bankjegyet, majd erős olasz akcentussal megszólalt: – Maga új itten, he?

– Igen, uram.– Az Erie-tótól, ugye? A neve?– Cannon.Az olasz a fehérkalaposra pillantott.A férfi megvonta a vállát. – Non conosco…– Tessék. – Odaadott Canfieldnek két ötvendollárost. – Legyen jó

fi… Figyelünk a jó fiúkra, nem igaz, Maggiore?… De odafigyelünk azokra a fiúkra is, akik nem jók… Capisce?

– Arra mérget vehet. Nagyon köszönöm, hogy…Canfield nem tudta folytatni. A Genoa-Slella kapitányát kísérő két

fickó odaért az első kocsihoz. Most már két oldalról fogták, ide-oda rángatták a tengerészt.

– Lascia mi! Lascia mi! Maiali! – A kapitány megpróbált kiszabadulni a két verőember fogásából. A vállát rángatta, de nem jutott semmire.

A kis olasz félretolta Canfieldet, amint odavezették elé a kapitányt. A kapitány és két fogvatartója egyszerre kezdett el ordítozni. A kis olasz szótlanul a kapitányra meredt.

Ekkor a másik férfi, aki eddig a közelben maradt, odahajolt az ablakhoz, ám arca árnyékban maradt.

– Mi baj. Vitone? Miért ordítoznak?– A commandante panaszkodik a módszereinkre, Padrone. Azt

mondja, nem engedi folytatni a rakodást.– És miért nem?– Si rifiuti! – kiabált a kapitány, mintha megérezte volna, miről

folyik a szó, bár egy szót sem értett.– Azt mondja, nem lát ismerőst. Azt mondja, nincs jogunk a

hajójára menni! Telefonálni akar.– Azt meghiszem – szólalt meg nyugodtan a férfi az ablak mögül.

– És tudom is, hogy kit akar felhívni.– És maga hagyja? – kérdezte a kis olasz.– Ne nézzen, hülyének, Vitone… Legyen kedves hozzá,

mosolyogjon. Integessenek oda a hajó felé.Mindenki!… Puskaporos a helyzet, idióták… Hadd higgye

mindenki, hogy minden oké– Persze, persze, Padrone.Mindannyian nevetni kezdtek és integetni, kivéve a kapitányt, aki

dühösen próbálta kiszabadítani magát. Ez olyan komikus volt, hogy Canfield is majdnem elmosolyodott, de aztán hirtelen megpillantotta a kocsiban ülő férfit, és megdöbbent. Jóvágású volt a férfi – kifejezetten jóképű. Bár a kalap karimája árnyékot vetett rá, Canfield látta, hogy arcvonásai tisztán metszettek. Ami azonban a legmegdöbbentőbb volt, az a szeme…

Világoskék volt. Ugyanakkor a kis olasz Padrone-nak szólította. Canfield belegondolt: miért is ne lehetnének kék szemű olaszok? Ö mindenesetre még sohasem látott egyet sem. Szokatlan látvány volt.

– Most mi legyen, Padrone? – kérdezte a kis olasz, akitől Canfield a száz dollárt kapta.

– Mi lenne, haver? Ő látogató nálunk, nem igaz?… Legyen vele udvarias, Vitone… Kísérje el telefonálni a kapitányt. – Aztán a férfi halkra fogta a hangját: – És ölje meg!

A kis olasz biccentett, majd a móló kapuja felé intett a fejével. A két gorilla előrelökte a kapitányt, és megindultak a sötétben.

– Chiama le nostri amici… – szólalt meg a kapitányt jobbról tartó gorilla.

A kapitány azonban megpróbált ellenállni. Amint kiértek a kapun, Canfield látta, hogy vadul nekiugrik két fogvatartójának, és addig rángatja őket, míg a bal oldali elveszíti az egyensúlyát, és elesik. A kapitány ekkor ököllel támadt a másikra, miközben olaszul kiabált neki.

Időközben a másik fölállt, és elővett valamit a zsebéből. Canfield nem látta, mi lehet az.

Aztán megismerte a formájáról.Egy kés.A pribék teljes erővel beledöfte a kapitány védtelenül hagyott

hátába.Matthew Canfield lehúzta a szemébe a sapkáját, és lassan elindult

a kocsitól. Úgy tett, mintha semmit sem látott volna.– Hé, maga, maga vámos! – A kék szemű férfi volt az, a kocsiból.– Hé. maga, az Erie-ről! – kiáltott oda neki a kis olasz.Canfield megfordult. – Én nem láttam semmit. Semmit a világon.

De nem ám. – Megpróbált mosolyogni, de ez valahogy nem sikerült.A kék szemű férfi rezzenéstelen arccal meredt rá, Canfield

rákacsintott, és még lejjebb húzta sapkája ellenzőjét. A kis olasz odabiccentett a sofőrnek az első kocsiban.

A sofőr kiszállt, és a könyvvizsgáló háta mögé került.– Porta lui fuori vicin' a l'acqua! Sensa juccide! Corteddo! –

intézkedett a kisember.A sofőr megtaszította Canfield vállát, és a kapu felé irányította.– Na, ne hülyéskedjenek! Nem láttam semmit! Mit akarnak tőlem,

az isten szerelmére?Matthew Canfield igazából nem várt válaszra. Pontosan tudta, mit

akarnak tőle. Azt a szaros kis életét, azt.A férfi a háta mögött egyre szaporábban taszigálta. A móló

elhagyatott része felé.

Két patkány verekedett az udvaron, nem sokkal Canfield és kijelölt hóhéra előtt, a ládák mögött. A Hudson folyó hullámai súlyosan csapódtak neki a móló oszlopainak.

Canfield megállt. Nem tudta pontosan, miért, de nem tudott tovább menni. A gyomrában érzett fájdalom a félelem fájdalma lehetett.

– A lesta chi!… Mozogjon! – szólalt meg a férfi, és egy revolver csövét nyomta a bordái közé.

– Figyeljen rám! – Canfield képtelen volt megkeményíteni a hangját. – A kormánynak dolgozom! Ha csinál velem valamit, az egész rendőrséget magára szabadítják. A barátai nem fogják tudni megvédeni…

– Mozogjon!Ekkor felharsant egy hajókürt a folyó felől. Egy másik felelt rá.Utána felharsant a hosszú, éles fütty a Genoa-Stella felől.

Kétségbeesett jelzés volt ez, amelynek nem akart vége szakadni. Fülszaggatóan harsant bele az éjszakába.

Elvonta – ahogy várható is volt – a pisztolyos ember figyelmét Canfield háta mögött.

A könyvvizsgáló elkapta a férfi csuklóját, és teljes erőből megcsavarta. Az a másik kezével Canfield szeméhez kapott, miközben megpróbálta nekiszorítani őt az épület acélfalának. Canfield egyre dühödtebben markolta a férfi csuklóját, miközben másik kezével megragadta a kabátját, és maga felé húzta – arrafelé, amerre az tolni akarta. Az utolsó pillanatban megfordult, és nekilökte ellenfelét a falnak.'

A fegyver kiesett a szicíliai kezéből, és Canfield ekkor térdével teljes erővel belerúgott a férfi lágyékába.

Az olasz fölüvöltött fájdalmában. A földre rogyott, és összegörnyedt a vastag deszkapallón. A könyvvizsgáló megragadta az üstökét, és módszeresen elkezdte a fejét ütni a fába. Először a bőr repedt fel. a vér elöntötte a férfi fejét.

Nem telt el egy perc, és Matthew Canfield „hóhéra” halott volt.A Genoa-Stella eközben egyre csak fütyült. A kiáltozás a

rakodótérben elérte a csúcspontját.Canfield arra gondolt, hogy a legénység lázadozik, mert, miután a

kapitány nem érkezett vissza, arra következtettek, hogy megölték a parancsnokukat – vagy legalábbis fogságban tartják.

Ezután több lövés dördült, majd felugatott egy géppisztoly – a kiáltozás rémült ordítozásba torkollott.

A könyvvizsgáló nem térhetett vissza az épület elé, és az is kétségtelen, hogy rövidesen keresni fogják a hóhérát.

Legördítette a szicíliai hulláját a mólóról, és hallotta a csobbanást, ahogy lent a vízbe esett.

A Genoa-Stella fütyülése megszakadt. A kiáltozás kezdett elhalni. Valaki úrrá lett a helyzeten. A móló végén két alak tűnt fel. így kiáltoztak:

– La Tona! Hé, La Tona! La Tona…Matthew Canfield beugrott a Hudson mocskos vizébe, és amilyen

gyorsan csak vámos egyenruhája engedte, elkezdett a folyó közepe felé tempózni.

– Maga nagy mázlista, fiam! – jelentette ki Benjamin Reynolds.– Tudom, uram. Fellélegeztem, hogy vége.– Úgy gondolom, az ilyesmi valójában nem tartozik a

munkánkhoz, nem igaz? Vegyen ki egy hetet, és pihenjen.– Köszönöm, uram.– Glover perceken belül itt lesz. Még egy kicsit korán van.Valóban az volt. még csak negyed hetet mutatott az óra. Canfield

hajnali négykor érkezett Washingtonba, de nem mert hazamenni. Fölhívta otthonában Benjamin Reynoldsot, aki utasította, hogy menjen a húszas csoport irodájába, és ott várja meg.

Nyílt a külső ajtó, mire Reynolds kiszólt: – Maga az, Glover?– Igen, Ben, én vagyok. Jesszusom, még nincs fél hét… És

micsoda rohadt éjszakám volt! Nálam vannak a fiam kölykei. – A hang fáradtan csengett, és amikor kinyílt az ajtó, kiderült, hogy tulajdonosa, ha lehet, még fáradtabb. – Üdvözlöm, Canfield. Mi a búbánat történt magával?

Matthew Canfield könyvvizsgáló elmesélte az egész történetet.Amikor végzett, Reynolds odaszólt Glovernek: – Leszóltam az

Erie-tavi vámhivatalba – eltávolították onnan a személyi anyagát. Van még valami, amire gondolnunk kellene?

Glover egy pillanatig elgondolkodott. – Azt hiszem, igen… Ha tényleg az Erie-tavi aktákat fogják keresni, akkor célszerű lenne elterjeszteni a pletykát, hogy Canfield… pontosabban Cannon… álnéven működő ügynök volt, akit aztán később Los Angelesben

vagy San Diegóban, vagy mit tudom én, hol, kicsináltak. Ezt majd én elintézem.

– Jó… Most pedig, Canfield, mutatok magának néhány fotót, lássuk, tudja-e őket azonosítani. – Benjamin Reynolds odament az iratszekrényéhez, és kinyitotta. Kivett egy dossziét, és visszatért az íróasztalához. – Tessék! – Elővett öt képet, három újságból kinagyított fotót, és két börtönfelvételt.

Canfield csak azt várta meg, míg az öreg elrendezi a képeket.– Ez ő – szólalt meg. – Ez az a pali, akit a kis olasz Padroné-nak

szólított.– Ez Scarlatti – mondta Glover halkan.– Biztos benne, fiam? – kérdezte Reynolds Canfieldtől.– Az… És ha kék a szeme, akkor halálbiztos.– És erre meg is esküdne a bíróság előtt?– Természetesen.– Hé, Ben, mi nem jut eszébe? – szólt közbe Glover, aki tudta,

hogy ezzel a lépéssel Matthew Canfield aláírná a saját halálos ítéletét.

– Csak úgy kérdeztem.– Miért, ki ez? – kérdezte Canfield.– Hát ez az. Ki ez?… Nem hiszem, hogy bölcs dolog válaszolnom

erre a kérdésre, de ha valahogy máshogy jönne rá, ami végül is nem lehetetlen, az még veszélyesebb lenne. – Reynolds megfordította a fotót. A hátoldalára fekete tollal írták a nevet.

– Ulster Stewart Scarlett – eredetileg Scarlatti – olvasta fel hangosan a nevet a könyvvizsgáló. – Kitüntették a háborúban, nem igaz? Meg milliomos…

– Úgy van – felelte Reynolds. – A dolognak titokban kell maradnia. Szigorúan titkos, meg vagyok értve?

– Természetesen.– Úgy gondolja, van valaki, aki fölismerheti magát a tegnapiak

közül?– Kétlem. Nem volt jó a világítás, a sapkámat mélyen a

szemembe húztam, és igyekeztem úgy beszélni, mint ők… Szóval, nem hiszem.

– Remek. Jó munkát végzett. Most menjen, és aludja ki magát.– Köszönöm. – A könyvvizsgáló kiment a szobából, és becsukta

maga mögött az ajtót.

Benjamin Reynolds az asztalán heverő képekre pillantott. – Szóval, Scarlatti a padrone, Glover.

– Küldjük vissza a pénzügynek, nekünk már semmi dolgunk ezzel.

– Használja az eszét, barátom… Nincs semmi a kezünkben, hacsak nem akarja Canfieldet idő előtt halálra ítélni… És ha tegyük föl, rábizonyítunk valamit, akkor mi van? Scarlett nem írt alá semmit…

Csupán „látták XY társaságában”, „hallották, hogy ezt és ezt mondta…” Na de kinek? És ki tanúsítja ezt? Egy jelentéktelen belügyes ügynök állítja ezt? Mit ér a szava egy háborús hősével szemben? Egy Scarlatti fiúéval szemben?… Nem, ez csupán a fenyegetésre elég. De talán azzal is beérhetjük.

– És ki kit fog fenyegetni?Benjamin Reynolds hátradőlt székében, és két kezének ujjait

egymáshoz szorította. – Én fogok fenyegetni… Beszélek Elizabeth Scarlattival… Meg akarom tudni, miért csinálja ezt a fia.

7. FEJEZET

Ulster Stewart Scarlett kiszállt a taxiból az Ötödik Sugárút és az ötvennegyedik utca sarkán, és gyalog tette meg a rövid távot barna téglás házáig. Fölszaladt a bejárathoz vezető lépcsőn, és belépett a vastag ajtón. Becsapta maga mögött, aztán egy pillanatra megállt a tágas előszobában. Topogott, mert átfagyott a lába. Lehajította kabátját az egyik fotelbe, aztán a kétszárnyú üvegajtón át belépett a nappaliba, és fölkattintotta a villanyt… Még csak délután négy volt, de már sötétedett.

Az asztaltól a kandallóhoz ment, ahol elégedetten látta, hogy a személyzet előkészítette a tűzifát és a gyújtóst, ahogy kell. Meggyújtotta, és figyelte, hogy csapnak föl a lángok. Megkapaszkodott a kandalló párkányában, és a tűz fölé hajolt. Tekintete ekkor a falon bekeretezett kitüntetésének szövegére esett. Eszébe jutott, hogy elérkezett az ideje, hogy kiegészítse kitüntetései listáját.

Hogyha valaki belép a házba, azonnal tudja, hova került.De csak egy pillanatra kalandoztak el a gondolatai, amelyek

rögtön visszatértek eredeti, dühítő forrásukhoz.A barmok!A szemetek!A Genoa-Stella négy matrózát kinyírták. A kapitány hulláját

pedig egy elhagyott bárkában találták meg.Ezzel még semmi baj nem lenne. Az élet kemény a dokkban.De hogy ott leltek rá La Tona holttestére is, alig ötven méterre a

hajótól! Attól a hajótól, amely a csempészárut hozta!La Tona!Ki ölhette meg? Az biztos, hogy nem az a nehéz-beszédű, bunkó

vámos… Kizárt!… La Tona fél kézzel tépi ki a tökét az ilyeneknek. La Tona profi gyilkos, a legkeményebb fajtából.

Valami mégis bűzlik. Nem lehet elhallgatni a dolgot, hogy egyetlen éjszaka öt embert nyírtak ki a mólónál.

La Tona hullája elvezet Vitonéhoz. A kis Don Vitone Genoveséhez, ehhez a nyomorult féreghez, gondolta Scarlett.

Nos, elérkezett az ideje, hogy kiszálljon a buliból.Megszerezte, amit akart. Sőt, sokkal többet annál. Strassernek

eláll majd a szava. Mindenkinek eláll a szava.Ulster Scarlett rágyújtott egy cigarettára, és odalépett a kandalló

bal oldalán lévő kis ajtóhoz. Elővette a kulcsot, kinyitotta az ajtót és belépett.

Az ajtóhoz hasonlóan a szoba is kicsi volt, valamikor itt készítették elő az étkezésekhez a bort. Ma miniatűr irodának használták, volt benne egy íróasztal, egy szék, és két súlyos, acél iratszekrény. Minden egyes fiók két végébe kombinációs zárat szereltek.

Scarlett fölkapcsolta az olvasólámpát az asztalon, és odalépett az egyik iratszekrényhez. Leguggolt, és kinyitotta az egyik fiók zárját, majd kihúzta a fiókot. Elővett belőle egy különösen vastag bőrkötésű határidőnaplót, és az íróasztalra helyezte. Leült és fölütötte.

Ez volt a mesterműve, ötévi munkájának gyümölcse.Végiglapozta a könyvet. Minden bekezdést gyöngybetűkkel

vetettek papírra. Minden egyes név után ott szerepelt az illető személyleírása, fellelhetősége, címe, ha volt, és egy tömör életrajz –

társadalmi állása, anyagi helyzete, családja és jövőbeni alkalmazhatósága –, ha erről az illető nyilatkozott.

A neveket államonként és városonként csoportosították, különböző színű mutatócédulákat ragasztottak egymás alá az oldalak mentén.

Remekmű, valóban az, gondolta.Minden fontos és kevésbé fontos személy listája, akik valaha is

profitáltak valamilyen formában a Scarlatti szervezet működéséből. Voltak itt kongresszusi képviselők, akik kenőpénzt fogadtak el; olyan cégvezetők, akik „beruháztak” – a tippeket persze sohasem Ulster Stewart adta, hanem fölbérelt emberei – a legvadabb spekulációs üzletekbe. Ő csak a tőkét szállította. Ez volt a méz, amire röpültek az emberek, mint méhek a kaptárra.

Politikusok, bankárok, jogászok, orvosok, építészek, írók, gengszterek, hivatalnokok, rendőrök és vámfelügyelők, tűzoltók és könyvelők… a foglalkozások listája szinte kimeríthetetlen volt.

A Volstead-féle szesztilalmi törvény szolgáltatta a lista gerincét, de voltak másféle vállalkozások is – természetesen mind nagy haszonnal jártak.

Prostitúció, illegális abortusz, olaj, arany, politikai kampányok patronálása, tőzsdei manőverek, zugpálinkafőzdék, uzsorakölcsönzés… ez a lista is végtelenül hosszú volt.

A pénzéhes kisemberek képtelenek legyőzni a kapzsiságukat. Ulster Stewart erre alapozta az elméletét.

Minden dokumentálva van, és mindenki néven van nevezve.Minden egyértelmű.A bőrkötésű könyv 4263 nevet tartalmazott. Nyolcvanhárom

várost, huszonnégy államot érintett… tizenkét szenátort, kilencvennyolc kongresszusi képviselőt és három minisztert Calvin Coolidge elnök kabinetjéből.

Ulster Stewart fölemelte a telefont és tárcsázott.– Adja Vitonét… Ne érdekelje, ki keresi! Nem ismerném ezt a

számot, ha nem akarná, hogy tudjam.Scarlett elnyomta a cigarettáját. Jegyzettömbjére firkálgatott, míg

Vitonére várt. Mosolyogva látta, hogy a találomra rajzolt vonalak egy pontban találkoznak… Mint egy villám vonalai.

– Vitone? Én vagyok az… Tudom… Nem sokat tehetünk, nem igaz? Ha kihallgatják, tudja a sztorit? Westchesterben volt, és

fogalma sincs, ki a fene az a La Tona… Engem pedig hagyjon ki, világos? Ne próbáljon ügyeskedni… Van magának egy ajánlatom. Tetszeni fog… A magáé az üzlet, azt csinál, amit akar, csak hagyjon ki. Én kiszálltam a buliból.

A vonal másik végén hallgatás volt a válasz. Ulster Scarlett egy karácsonyfát rajzolt jegyzetfüzetébe.

– Nem, semmi… minden a magáé… Nekem nem kell semmi. Ha nem érdekli a dolog, akkor mással tárgyalok, mondjuk Bronxban, vagy akár Detroitban. Nem, nem kell egy cent sem… Csak egyvalami! Sose látott engem. Sosem találkoztunk. Azt se tudja, hogy a világon vagyok. Ez az ára.

Don Vitone Genovese olaszul kezdett izgalmában cseverészni, miközben Scarlett eltartotta a fülétől a telefont. Scarlett egyetlen szót értett az egészből: – Grazie, grazie, grazie.

Letette a kagylót és becsukta a könyvet. Egy pillanatig nem mozdult, majd lassan kinyitotta az íróasztal felső fiókját. Kivette az utolsó levelet, amelyet Strassertől kapott. Huszadszorra is újra olvasta. Vagy talán százhuszadszorra?

– Fantasztikus, merész terv… Jacques-Louis Bertholde… London… április közepéig…

Tényleg megérett volna az idő? Hála istennek!Ha igen, akkor Heinrich Kroeger elkezdhet Ulster Stewart

számára terveket kovácsolni.Ez a terv nem volt annyira merész, de tiszteletet parancsoló volt.

Borzasztóan tiszteletet parancsoló. Annyira jól kitervelt dolog, hogy Ulster Scarlettből kitört a nevetés.

A Scarlatti-örökös – az elbűvölő, jóképű, intelligens háborús hős, a New York-i társaság kedvence – meg fog nősülni.

8. FEJEZET

– Miket nem beszél, Mr. Reynolds! – Elizabeth Scarlattiban forrt a düh, amelyet maradéktalanul kiöntött az előtte álló idős férfira, aki a szemüvege felett pislogott rá. – Nem bírom elviselni a hazudozókat!

– Őszintén sajnálom, asszonyom.– Hamis ürüggyel kért tőlem kihallgatást. Brownlee szenátor azt

mondta, hogy maga a Földhivatal képviselője és a Scarlatti, valamint a belügy közötti tranzakciókról kíván velem tárgyalni.

– Igen, pontosan így tudja a szenátor.– Akkor nagyobb bolond, mint gondoltam róla. Maga viszont

fenyegetőzik! Egy, a fiammal kapcsolatos, másodkézből szerzett pletykával fenyeget! Feltételezem, hogy ugyanezt meg meri ismételni a bíróság előtt is.

– Ezt akarja?– Arra kényszerít… Nem tudom, milyen pozícióban van, de

ismerek számtalan befolyásos embert Washingtonban, és biztosíthatom, hogy magáról még nem hallottam. Azt kell feltételezzem, ha maga ilyen mesékkel áll elő, akkor ezt mások is hallhatták már. Igen, arra kényszerít, hogy bíróság elé vigyem az ügyet. Nem tűrhetek ilyen rágalmakat!

– És mi van akkor, ha igaz?– De nem igaz, és ezt maga ugyanolyan jól tudja, mint én. Nincs

semmi oka a fiamnak arra, hogy ilyen… ilyen dolgokban vegyen részt. Van saját vagyona! Mindkét fiam jelentős számú részvény felett diszponál, amiből – legyünk őszinték – felháborítóan magas járadékot tesznek évente zsebre.

– Akkor ki kell zárnunk a profitszerzést, mint indítékot, nem igaz? – Benjamin Reynolds a homlokát ráncolta.

– Nem kell kizárnunk semmit, mert nincs is semmi! Ha a fiam valami helytelent tett, akkor meg kell mosni a fejét – de nem azonnal megbélyegezni, mint bűnözőt! Ha pedig maga ahhoz a mocskos taktikához merne folyamodni, hogy csupán azért hurcolná meg a Scarlatti nevet, mert olasz, akkor maga megvetésre méltó féreg, akivel nincs miről tárgyalnom.

Benjamin Reynoldsot nehezen lehetett feldühíteni, de most erőt kellett vennie magán. Folyton emlékeztetnie kellett önmagát, hogy ez az idős asszony a családját védelmezi, ami most sokkal nehezebb, mint más körülmények között.

– Bárcsak ne gondolná azt, hogy az ellensége vagyok. Nem vagyok az, mint ahogy előítéleteim sincsenek, őszintén szólva sokkal jobban sért az utóbbi feltételezése, mint az első.

– Tessék, már megint miket beszél! – csattant föl Elizabeth Scarlatti. – Eszem ágában sincs, hogy ellenségemnek tekintsem. Hogy jön maga ahhoz? Maga jelentéktelen ember, aki rosszindulatú vádaskodással akar célt érni.

– Ha valaki megölet egy embert, az nem mocskos vádaskodás.– Mit mondott?– Ez a vád a legkomolyabb… De vannak enyhítő körülmények,

amennyiben ez megnyugtatja.Az öregasszony megvetően nézett végig Benjamin Reynoldson. A

férfi nem vett tudomást erről.– A férfi, akit meggyilkoltak – akinek a halálát az ön fia

elrendelte –, maga is jól ismert gyilkos volt… Egy teherhajó kapitánya, aki a dokkvilág söpredékével dolgozott együtt. Számos gyilkosság az ő lelkén száradt.

Elizabeth Scarlatti fölállt a székéből. – Ez már sok – szólalt meg nyugodtan. – Az előbb előállt a lehető legmegsemmisítőbb váddal, most meg visszavonul a másodlagos következtetések biztonságos fala mögé.

– Furcsa időket élünk, Madame Scarlatti. Nem lehetünk ott mindenütt, őszintén szólva nem is akarunk. Mi nem siránkozunk a gengszterháborúk miatt. Végül is az a helyzet, hogy nagyon gyakran többre mennek, mint mi.

– És az én fiamat ebbe a… kategóriába sorolja?– Nem sorolom én sehová, ő sorolta oda saját magát.Elizabeth lassan elindult az utcára néző ablak felé. – Hányan

hallották még Washingtonban ezt a felháborító rágalmat?– Mindazt, amit elmondtam önnek?– Bármit.– A pénzügyben lehetett hallani bizonyos pletykákat. De ez nem

olyasmi, amiért nyomozni kezdene az ember. Ami a többit illeti, csupán a közvetlen beosztottam tud róla, és az az ember, aki szemtanúja volt az eseményeknek.

– Nevek?– Ó, ó.– Könnyen ki tudom deríteni.– Semmire sem menne velük.Elizabeth feléje fordult. – Értem.– Szeretném tudni, valóban érti-e.

– Mindegy, mit hisz, nem vagyok féleszű. Egy szót sem hiszek ebből az egészből. De nem akarom, hogy meghurcolják a Scarlett nevet… Mennyit kér, Mr. Reynolds?

A húszas csoport igazgatója állta Elizabeth tekintetét. – Semennyit. Egy centet sem, nagyon köszönöm… Tovább megyek. Arra kényszerít, hogy ön ellen is vádat emeltessek.

– Ostoba öregember!– Ezt már el is felejtettem, rendben? Mindössze az igazság

érdekel!… Illetve ez most nem igaz. Többet akarok. Azt, hogy állítsa meg a fiát. Mielőtt új áldozatok lennének. Ennyi kijár egy háborús hősnek. Különösen ezekben az őrült időkben… Valamint azt is tudni akarom, miért csinálta.

– Ha egyáltalán hajlandó vagyok ezen törni a fejem, akkor az azt jelenti, hogy elfogadom a kiindulási pontját. Erre én nem vagyok hajlandó!

– Asszonyom, maga nagyon makacs!– Nem is tudja, mennyire.– Hát nem érti?… Maga le tudná állítani a fia… dolgait. Ez

határozott meggyőződésünk… De azt hiszem, ön is tudni szeretné, miért tette eddig. Mindkét fia gazdag – akkor miért volt erre szüksége?

Elizabeth a férfira meredt, aki azonnal tudta, hogy nem kap választ a kérdésére. Megtette, amit tudott, elmondta, amit el kellett mondania. A többi a nőtől függ.

– Viszontlátásra, asszonyom… Egyvalamit még meg kell mondjak önnek. Figyelni fogom Scarlatti padroné-t.

– A kicsodát?– Kérdezze csak meg a fiától.Reynolds kiment a szobából. Az Elizabeth-hez hasonló emberek

mindig fárasztották. Talán azért, mert ő nem hiszi, hogy ezek értékes emberek. Az úgynevezett nagy emberek ritkán azok.

Elizabeth – még mindig az ablak mellől – nézte, ahogy az öregember beteszi az ajtót maga mögött. Kivárta, míg megjelenik a bejárati lépcsőn, és elindul nyugat felé az Ötödik Sugárúton.

Az öregember fölnézett az ablakban álló alakra, és a tekintetük találkozott.

Ezt azonban egyikőjük sem nyugtázta.

9. FEJEZET

Chancellor Drew Scarlett fel-alá járkált a vastag keleti szőnyegen az Ötödik Sugárút 525. alatti irodájában. Mélyet lélegzett, miközben kidüllesztette a hasát – az előírásos módon, ugyanis a masszőr a klubjában azt mondta neki, hogy ez a leghatásosabb, ha az ember feszült.

Nem hatott.Másik masszőrhöz fog járni.Megállt a mahagóni borítású falnál, a két ablak között, amelyek

lenéztek az Ötödik Sugárútra. A falon különböző bekeretezett újságcikkek függtek, mindegyik a Scarwyck Alapítványról szólt. Mind kiemelt helyen foglalkozott a személyével – némelyik még a felcímben vastagon kiszedve.

Amikor felidegesítette magát, ami elég sokszor előfordult, végignézett a teljesítményét dicsérő falon. Ettől mindig megnyugodott.

Chancellor Drew Scarlett magától értetődően alakította a férj szerepét egy színtelen asszony mellett. A hitvesi ágy öt gyermeket termett. Meglepő módon – különösen Elizabeth számára – a férfi elkezdett érdeklődni a családi vállalkozások ügyei iránt is. Mintegy ünnepelt öccse viselkedésére válaszul. Chancellor visszahúzódott az átlagos tehetségű üzletember látszólag biztonságos szerepébe. És néha voltak ötletei is.

Mivel a Scarlatti-birodalom éves bevétele felülmúlta egy kisebb ország igényeit, Chancellor meggyőzte Elizabethet; egy intelligens vállalkozónak profitálnia kell abból is, hogy nem kell adót fizetnie egy emberbaráti alapítványban elhelyezett pénze után. Miután anyját cáfolhatatlan adatokkal sikerült elbűvölnie, Chancellor megkapta Elizabeth beleegyezését a Scarwyck Alapítvány létrehozásához. Chancellorból nem lett háborús hős, de gyermekei így is büszkék lehetnek gazdasági és kulturális teljesítményére.

A Scarwyck Alapítvány számolatlanul ölte bele a pénzt a háborús emlékművekbe, az indián rezervátumok támogatásába, abba, hogy a középiskolák mind megkapják a Nagy Hazafiak Enciklopédiáját, a

Roland Scarlett Klubokba – ez az ifjúsági táborok vallási alapon szervezett hálózata volt, ahol a gyerekek sportolás és kirándulás közben ismerkedtek meg a vallás és a demokrácia alapelemeivel. Az ember nem tudott úgy a kezébe venni egy újságot, hogy ne bukkant volna rá valami olyan kezdeményezésre, amelyet a Scarwyck Alapítvány támogatott.

Ha a cikkekre nézett, átmenetileg rendbe jött Chancellor megrendült önbizalma, de ez a hatás nem tartott sokáig. Most is így történt. Hallotta, hogy cseng a titkárnője telefonja a szomszéd szobában, amitől azonnal eszébe jutott anyja dühös hívása. Ulstert tegnap reggel óta hiába kereste.

Chancellor kiszólt az intercomon.– Hívja még egyszer az öcsémet a lakásán, Miss Nesbit.– Igen, uram.Meg kell találnia Ulstert. Az anyja megkötötte magát: látni

kívánja még ma délután.Chancellor leült a székbe, és megpróbált helyesen lélegezni. A

masszőr azt is mondta neki, hogy ülve is végezheti a gyakorlatokat.Mély lélegzetet vett, és kidüllesztette a hasát, amennyire csak

bírta. Zakójának középső gombja leszakadt, és a puha szőnyegre gurult, miután először ott pattogott a lába között a széken.

A fenébe!Miss Nesbit szólt be a házi telefonon.– Tessék!– Az öccse házvezetőnője most közölte, hogy Ulster úr úton van

önhöz, Mr, Scarlett. – Miss Nesbit hangjában a jól végzett munka büszkesége csengett.

– Úgy érti, egész idő alatt otthon volt:– Ezt nem tudom, uram – Miss Nesbit hangja sértetten csendült.Húsz nehéz perc elteltével megérkezett Ulster Stewart Scarlett.– Joságos isten! Te merre jártál? Anyánk már tegnap reggel óta

keres. Mindenhol kerestünk!– Kinn voltam Oyster Bayben. Eszébe jutott valakinek, hogy ott

hívjon?– Februárban? Természetesen senkinek… Bár lehet, hogy anya

ott is hívott, nem tudom.– Akkor sem tudott volna elérni, mert az egyik melléképületben

voltam.

– Mi a jóistent csináltál odakint? Úgy értem, februárban.– Mondjuk azt, hogy leltároztam, bátyuskám… Szép az irodád,

Chance. Nem is emlékszem, mikor jártam itt utoljára.– Úgy három éve.– Mik azok a játékszerek? – kérdezte Ulster, bátyja asztalára

mutatva.– A legújabb irodafelszerelés. Nézd csak… Ez egy elektromos

előjegyzési naptár, amely felgyullad azon a napon, amikor valamilyen találkozóm van. Ez meg az úgynevezett interkommunikátor, amely egy gombnyomásra odakapcsol az épület tizennyolc helyiségének bármelyikébe. Tessék, ez itt a közvetlen vonal.

– Ne is folytasd! El vagyok bűvölve. Sajnos, nincs sok időm. De talán érdekel, mit akarok mondani… Lehet, hogy megházasodom.

– Micsoda?… Ulster, atyavilág, te és a házasság?! Tényleg megházasodsz?

– A közakarat előtt meg kell hajolni.– És kit akarsz elvenni?– Ne aggódj, leszűkítettem a kört. Elfogadható lányról lehet csak

szó.Chancellor hidegen végigmérte az öccsét. Felkészült arra, hogy

Ulster valami Broadway-beli Ziegfeld-görllel állít haza, vagy egy olyan írónővel, aki fekete pulóvert hord, és férfiasan rövidre vágatja a haját – Ulster partijain mindig lehetett látni ilyeneket.

– Elfogadható, de kinek?– Nézzük csak, jómagam mindegyiket kipróbáltam.– Engem nem érdekel a nemi életed! Ki az a lány?– Pedig igazán érdekelhetne. A feleséged barátnői – a férjezettek

és az egyebek – többnyire gyengén szerepelnek az ágyban.– Csak azt mondd meg, kit kívánsz ebben a kegyben részesíteni…

ha módodban áll?– Mit szólnál a Saxon lányhoz?– Janethez?… Janet Saxonhoz? – kiáltott fel Chancellor örömmel.– Szerintem megteszi, nem? – morogta Ulster.– Még hogy megteszi-e? Hisz csodálatos lány! Anya hogy fog

örülni!– Akkor elmegy a dolog – Ulster furcsán nyugodtnak tűnt.

– Ulster, el sem tudom mondani, mennyire örülök. Ugye már megkérted a kezét?

– Hogy gondolod, Chance?… Nem tudtam, hogy tetszeni fog-e.– Ja, értem. Hát persze… De úgy értem, nem lesz semmi baj.

Mondtad már anyának? Emiatt keres olyan őrülten?– Sosem láttam anyát őrjöngeni. Érdekes látvány lehet.– Tényleg, hívd föl most azonnal.– Mindjárt, adj még egy percet… Mondani akarok valamit.

Meglehetősen személyes dologról van szó. – Ulster leült bátyja íróasztalához egy székre.

Chancellor, aki jól tudta, hogy az öccse szinte soha nem beszél a magánügyeiről, gyanakodva pillantott rá. – Miről van szó?

– Az előbb csak cukkoltalak. Tudod, amikor az ágyról beszéltem.– Meg vagyok nyugodva.– Ne érts félre, nem azt mondom, hogy nem volt igaz, csak

ízetlenség ezt kitárgyalni… Föl akartalak egy kicsit idegesíteni. Ne haragudj, de jó okom van rá… Azt hiszem, ez csak megtámogatja az ügyemet.

– Miféle ügyedet?– Emiatt mentem ki a szigetre… Hosszú ideje gondolkodom. A

céltalan, őrült napoknak vége. Igaz, nem egy szempillantás alatt…Chancellor érdeklődve hallgatta öccsét. – Még sohasem

hallottalak így beszélni.– Magad is sokszor kijársz oda gondolkodni. Nincs telefon, senki

sem zavar… Ó, nem ígérgetek olyasmit, amit nem tudnék betartani. De meg akarom próbálni… úgy gondolom, hogy te vagy az egyetlen ember, akihez segítségért fordulhatok.

Chancellor Scarlett egészen elérzékenyült. – Mit tehetek érted?– Szeretnék valami munkát. Kezdetben inkább csak formailag,

kötöttségek nélkül. Hogy lássam, tud-e egyáltalán érdekelni valami.– Hát persze, van nálam is ilyen! Fantasztikus lenne, ha együtt

dolgozhatnánk.– Az biztos, de nem ilyenre gondoltam. Ez megint csak afféle

ajándék lenne. Azt akarom tenni, amit már régóta meg kellett volna tennem. Mint ahogy te. Kezdve az egészet otthon.

– Otthon? Nem értem…

– Úgy értem, mindent tudni szeretnék magunkról. A családról, a cégről, az üzleteinkről, meg ilyesmik… Te ezzel tisztában vagy, és én ezért mindig csodáltalak.

– Komolyan? – Chancellor nem volt tréfás kedvében.– Komolyan… kivittem a szigetre egy csomó iratot, jelentéseket

meg ilyesmiket, amiket anyánk irodájában találtam. Sok tranzakciót bonyolítunk ezzel a belvárosi bankkal, mi is a neve?

– Waterman Trust. Évek óta ők intézik a pénzügyeinket.– Talán ott kezdhetnék… Persze csak bizalmasan, napi egy-két

órában.– Ezt még ma délután elintézem.– Még valamit. Felhívnád anyát?… Tedd meg, légy szíves, és

mondd meg neki, hogy átmegyek hozzá. Most nincs kedvem telefonálni. El is mondhatod, miről beszélgettünk. Említsd meg neki Janetet is, ha akarod. – Ulster Scarlett fölállt. Volt abban valami szerény hősiesség, ahogy ez a kallódó ember most a gyökereit kereste.

Legalábbis így látta mindezt Chancellor, aki szintén fölállt, és kinyújtotta a kezét. – Isten hozott minálunk, Ulster. Figyeld csak meg, új életet fogsz kezdeni.

– Igen, azt hiszem. No persze nem egyik pillanatról a másikra…Elizabeth tenyerével dühösen az íróasztalra csapott, aztán fölállt

az íróasztal mögül.– Még hogy sajnálod? Te? Ne hidd, hogy meg tudsz téveszteni!

Majd megbolondulsz, annyira félsz, és teljes joggal! Te átkozott bolond! Mit gondoltál, mit csinálsz? Büntetlenül szórakozhatsz, mint egy kisfiú?

Ulster Scarlett a széke karfáját szorongatta, miközben ezt hajtogatta magában: „Heinrich Kroeger, Heinrich Kroeger”.

– Magyarázatot követelek, Ulster!– Mondtam már: unatkoztam.– Milyen mélyen vagy benne a dologban?– Atyavilág! Semennyire. Csak az történt, hogy pénzt adtam egy

szállítmányra való anyagra. Ennyi az egész.– És kinek adtad a pénzt?– Hát különböző pasasoknak, akiket a klubból ismerek.– Ezek bűnözők?

– Gőzöm sincs. Egyébként ki nem az manapság? Talán azok voltak, és ma is azok. Ezért szálltam ki. – Totálisan!

– Aláírtál valaha valamit?– Jézusom; azt hiszed, megőrültem?– Nem, hanem azt, hogy meghülyültél.Heinrich Kroeger. Heinrich. Kroeger. Ulster Scarlett fölállt és

rágyújtott. Odalépett a kandallóhoz, és a gyufát bepöckölte a pattogó lángok közé.

– Nem, anya, nem hülyültem meg.Elizabeth elengedte a füle mellett a megjegyzést.– Csak pénzt adtál? Nem vettél részt erőszakos akciókban?– Hát persze hogy nem!– Akkor ki volt ez a hajóskapitány, akit megöltek?– Mit tudom én! Elismerem, ott voltam a mólónál. Mondták,

milyen izgalmas, amikor befut az áru. Ennyi az egész, erre megesküszöm. Amikor elkezdődött a verekedés, azonnal eljöttem. Amilyen gyorsan csak tudtam.

– Ennyi, semmi több?– Igen. Mit akarsz, mit tegyek? Szaggassam meg a ruhámat?– Nem, ilyesmit tőled nem lehet elvárni. – Elizabeth odalépett a

fiához. – És mi ez a házassági ügy, Ulster? Feltételezem, ezt is azért találtad ki, mert unatkozol.

– Azt hittem, tetszeni fog neked az ötlet.– Hogy tetszeni fog? Nem vettem észre, hogy az én tetszésem

valaha is érdekelt volna téged.– Pedig érdekel.– Semmi kifogásom a Saxon lány ellen, a kételyeim más

természetűek. A lány kedves, amennyire tudom… kifogásom inkább veled kapcsolatban van… Szereted egyáltalán?

Ulster Scarlett az anyjára pillantott. – Szerintem jó feleség lenne belőle.

– Mivel nem válaszoltál a kérdésemre, máshogy kell kérdeznem. Belőled jó férj lenne?

– Miért, anya? Hát nem azt írta a Vanity Fair, hogy én vagyok New York legpartiképesebb agglegénye?

– A jó férj és a partiképes agglegény gyakorta kölcsönösen kizárja egymást… Miért akarsz megnősülni?

– Mert itt az ideje.

– Egy ilyen választ minden további nélkül elfogadnék a bátyádtól. De tőled nem.

Scarlett odalépett az ablakhoz. Elérkezett a pillanat. A pillanat, amelyet kitervelt, amelyet sokszor elpróbált. Őszintének kell hangozzék, nem szabad túljátszania. Hogy egy nap Elizabeth ráébredjen, mekkorát tévedett.

Ő nem hülye; ő zseni.– Már megpróbáltam elmagyarázni a dolgot Chance-nek. Most

megpróbálom neked is. Azért akarok megnősülni, mert kell, hogy valami végre érdekeljen… Azt kérdezted, szeretem-e a lányt. Azt hiszem, igen. Nekem most az a fontos, hogy rendet tegyek magam körül. – Odafordult az anyjához. – Meg akarom ismerni, mit építettél föl magunknak. Mindent tudni akarok a Scarlatti családról. Úgy tűnik, mindenki többet tud nálam. Csak el kell kezdenem valahol.

– Igen el. De figyelmeztetlek, hogy a Scarlatti név még nem garantálja, hogy bele is szólhatsz a cég vezetésébe. Bizonyítanod kell, mielőtt rád lenne bízva akármi. Ebben az elhatározásban például nagyon is Scarlatti vagyok.

– Igen, ezt mindig világosan leszögezted.Elizabeth Scarlatti visszament az íróasztala mögé, és leült. – Soha

nem gondoltam, hogy semmi nem változik. Ellenkezőleg. Minden változik. Az is előfordulhat, hogy tehetségesnek bizonyulsz. Végül is Giovanni Scarlatti fia vagy, és lehet, hogy nagy hibát követtem el, amikor megváltoztattam a vezetékneveteket. Apátok zseni volt… Állj munkába, Ulster, aztán majd meglátjuk.

Ulster Stewart Scarlett végigballagott az Ötödik Sugárúton. Sütött a nap, felöltőjét kigombolva hagyta. Mosolygott magában. Több gyalogosnak feltűnt a magas, jóképű férfi, aki kigombolt kabátban sétált a februári hidegben. Sikeres embernek látszott. Hiába, egyesek beleszületnek a sikerbe.

Ulster Scarlett látta az irigykedő kisemberek arcát, és rábólintott ki nem mondott gondolataikra. Most már Heinrich Kroeger napjai jönnek.

10. FEJEZET

Amikor Horace Boutier, a Waterman Trust bank elnöke megkapta Chancellor kérését bátyja, Ulster kitanításával kapcsolatban, azonnal tudta, kit kell ezzel a dologgal megbíznia.

Jefferson Cartwrightot, a harmadik alelnököt.Erre az elnöknek jó oka volt, ugyanis Cartwright volt az egyetlen

ember a bankban, aki nem dühítette föl azonnal Ulster Scarlettet. Ennek viszont az lehetett a magyarázata, hogy Cartwright meglehetősen szokatlanul állt a munkájához. Igazán nem bankhivatalnok módjára.

A nagydarab, szőke, korosodó Jefferson Cartwright a Virginiai Egyetem sportpályáinak gyermeke volt, aki korán rájött arra, hogy ugyanazoknak a képességeknek a segítségével, amelyek hírnevet szereztek neki az egyetemen, tökéletesen tud érvényesülni választott szakmájában is.

A titok mindössze annyi volt, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő helyzetben kell lennie, és maximálisan ki kell használnia akár termetét is, hogy észrevétesse magát.

Ezt a játéktéren tökéletesen működő elvet alig kellett módosítania a szakmájában. Gyorsan el kell sajátítani a szakzsargont, nem kell időt vesztegetni olyasmire, amit nem ért meg az ember, és mindenkit el kell bűvölni – vagy méreteivel, vagy pedig férfisármjával.

Ezek az elvek könnyű karriert biztosítottak Jefferson Cartwrightnak a Waterman Trust bankban.

Mert bár Jefferson Cartwright banki szakértelme nem haladta meg egy dillettánsét, azzal, hogy el tudta csavarni a fejét Manhattan, Long Island és Connecticut leggazdagabb asszonyainak, bőséges pénzforgalmat csinált a Waterman Trust bankban. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak a bank igazgatói, hogy cégük bikája nem jelent komoly veszélyt egyetlen házasságra sem. Őrá csak egy gyors kikapcsolódás céljából, némi szalmában való hempergésre volt csupán szüksége az unatkozó úriasszonyoknak.

Szinte minden banknak megvolt a maga Jefferson Cartwrightja. Mindazonáltal, szinte soha nem kaptak ezek az emberek méltatást, ha mondjuk, klubjukban szóba kerültek volna… Az ember sohasem tudhatja.

Ez az alig érzékelhető kirekesztés volt az, amely elfogadhatóvá tette Cartwrightot Ulster szemében. Részben azért, mert pontosan

tudta, hogy ez miből ered, és ez felettébb mulattatta, másrészt azért, mert Cartwright – leszámítva néhány szerény előadást a folyószámla mibenlétéről – soha nem próbálta meg befolyásolni, hova tegye a pénzét.

A bank vezetése tisztában volt ezzel. Helyes dolog, ha valaki foglalkozik Ulster Scarlett-tel – és így lekötelezi Elizabethet –, viszont miután a fiatalurat úgysem lehet megváltoztatni, minek vesztegessék rá egy jó szakember energiáját?

Első megbeszélésükön, ahogy Cartwright ezeket az alkalmakat nevezte, a bankár rájött arra, hogy Ulster Stewart Scarlett nem tudja, mi a különbség a betét és a letét között. Így aztán készíttetett számára egy szószedetet az alapfogalmakról. Majd rövidesen hasonló készült a tőzsdei terminológiáról is, amelyet Ulster kezdett megtanulni.

– Tehát, Mr. Cartwright, ha jól értem, akkor két forrásból származik a jövedelmem, ugye?

– Úgy van, Mr. Scarlett. Az első a cég alaptőkéje, amely kötvényekben van. Ez fedezi az ön éves kiadásait. A házak, a ruhák, a külföldi utak, mindenféle vásárlás ide tartozik… Természetesen ezt a pénzt is beruházhatja, ha óhajtja, mint ahogy volt is ilyenre példa, ha nem tévedek. – Jefferson Cartwright elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Ulster néhány extravagáns ötlete. – A másik forrás pedig arra szolgál, hogy reinvesztálják, hogy spekulatív tranzakciókba fektessék. Ez volt az ön atyjának kifejezett kívánsága. Természetesen, bizonyos fokig ezt is rugalmasan kezeljük.

– Hogy érti, hogy rugalmasan?– Nehezen elképzelhető, Mr. Scarlett, de előfordulhat, hogy

kiadásai meghaladják a bevételét, ebben az esetben ebből a pénzalapból tőkét lehet átutalni az elsőbe. Bár ilyesmi nemigen fordul elő.

– Tényleg nem.Jefferson Cartwright felnevetett, majd hatalmasat kacsintott naiv

tanítványára. – Pedig volt már rá példa: Nem emlékszik a kormányozható léghajóra?… Amelyet néhány éve vett?

– Ja, igen. Igencsak ideges lett miatta.– Mint bankár, felelős vagyok a Scarlatti Industries ügyeiért. Hisz

végül is én vagyok a pénzügyi tanácsadójuk. Ezért tartanak, nem igaz?… Akkor a második pénzalapból fedeztük az első hiányait, de

nem jártunk el helyesen. Egy kormányozható léghajó nehezen tekinthető beruházásnak.

– Újból elnézését kérem.– Ne felejtse el, Mr. Scarlett, hogy apja kívánságára ezeket a

pénzeket újra be kell fektetnie.– És azt honnan tudom, hogy ez megtörténik?– A meghagyást erre félévente aláírja.– Ez az a százvalahány papír, amit alá kell írnom?– Igen, ennek alapján ruházzuk be a profitot.– Mibe?– Erről is megkapja rendszeresen a kimutatást, mert listába

szedjük, mibe, mennyit ruháztunk be. Mi magunk döntünk, ugyanis eddig soha nem válaszolt a levelünkre, hogy esetleg mit részesítene előnyben.

– Soha nem értettem egy mukkot sem ezekből a levelekből.– De most már fog, nem?– És mi van akkor, ha nem írom alá a meghagyásokat?– Nos… ebben a valószínűtlen esetben minden ott marad az év

végéig a páncélteremben.– Hol?– A páncéltermünk Scarlatti-szekciójában.– Értem.– A meghagyást mindig mellékeljük a kötvényekhez, amikor

kivesszük onnan őket.– De ha nincs meghagyás, akkor nincs pénz sem.– Pontosan. Akkor nem lehet konvertálni őket. A meghagyás

pontosan az, amit a neve jelent. Ön meghagyja nekünk, hogy a nevében beruházzuk az adott tőkemennyiséget.

– Tegyük föl, de tényleg csak tegyük föl, hogy nincs bank. Akkor hogy lehet pénzzé tenni a kötvényt, az értékpapírt pénzzé alakítani?

– Ismét csak aláírással. Így kifizetődő annak, akit ön megnevez. Ott szerepel ez világosan minden dokumentumban.

– Értem.– Egy szép napon – ha már kellően előrehalad a tanulmányaiban –

meg kell nézze a páncéltermet.A Scarlatti családé a teljes keleti szárny. Az ön és a bátyja

helyisége szomszédos egymással. Egészen megható látvány.

Ulster elgondolkozott. – Igen, tényleg szeretném látni azt a páncéltermet… Persze, csak ha már eleget tudok.

– Az isten szerelmére, Saxonék most a lányuk esküvőjére készülnek, vagy a canterbury érseket akarják vendégül látni? – Elizabeth Scarlatti az idősebbik fiával a különböző újságkivágásokat nézegette, és a több halom meghívót, amely ott magasodott az íróasztalán.

– Ezért ne tégy nekik szemrehányást. Ulster nem mindennapi kérő.

– Ezzel tisztában vagyok, ugyanakkor az esküvőjük miatt nem állhat le az élet New Yorkban. – Elizabeth odalépett a könyvtárszoba ajtajához, és becsukta. Aztán megfordult és a fiára nézett. – Szeretnék megbeszélni veled valamit, Chancellor. Rövid leszek, de ha van eszed, akkor egy szót sem szólsz senkinek arról, amit most mondani fogok.

– Ez csak természetes.Elizabeth a fiára nézett. Arra gondolt, hogy Chancellor valójában

jobb ember annál, amennyit kinéz belőle. Az okozott a fiúnak gondot, hogy borzasztóan vidékies a megjelenése, és az, hogy egyáltalán nem független ember. Üresnek látszó tekintete miatt úgy nézett ki, mint aki kissé félcédulás.

Olyan keveset beszélgettek, mindig mindenről csak hivatalos megbeszélést tartottak. Talán az én hibám, gondolta Elizabeth.

– Chancellor, nem állítom, hogy különösebben járatos lennék a mai fiatalok világában. Valami olyan engedékenység honos körükben, amely az én fiatalságom idején ismeretlen volt. Isten a tudója, lehet, hogy errefelé halad a világ, de mégis úgy érzem, egy kicsit messzire mentek.

– Messzemenően egyetértek! – vágott közbe Chancellor Drew Scarlett lázas igyekezettel. – Mindenki csak önző módon magával törődik, de biztosíthatlak, hogy a gyermekeim nem lesznek ilyenek.

– Szerintem egy kicsit többre van szükség, nem csupán fölháborodásra. A fiatalokból az lesz, hasonlóan a korszakhoz, amivé mi alakítjuk – tudatosan vagy önkéntelenül… Azonban ez még csak a bevezető. – Elizabeth odament az íróasztalához és leült. – Figyeltem Janet Saxont az elmúlt néhány hétben… Az, hogy figyeltem, talán túlzás. Talán, ha fél tucat alkalommal láttam azóta a

bizarr eljegyzési parti óta. Feltűnt, hogy sokat iszik. Indokolatlanul sokat. Ugyanakkor kedves, intelligens, figyelmes lány. Vagy tévednék?

Chancellor Drew Scarlett mélyen megdöbbent. Neki soha ilyesmi eszébe sem jutott Janettel kapcsolatban. Mindenki sokat ivott. Lehet, hogy ez is élvhajhászás, s bár ő ezt mélyen elítélte, a valóságban soha nem vette túlságosan komolyan.

– Nekem nem tűnt föl, anyám.– Akkor nyilvánvalóan én tévedek, hagyjuk a témát. Anyád

bizonyára megöregedett.Elizabeth elmosolyodott, aztán hosszú idő óta először

szeretetteljes csókot nyomott fia arcára. Valami mégis zavarhatta Janet Saxont, ebben Elizabeth Scarlatti bizonyos volt.

Janet Saxon és Ulster Stewart Scarlett esküvője olyanra sikeredett, mint egy diadalmenet. Természetesen Chancellor Drew volt a vőfély, s az ő öt gyereke vitte a menyasszony fátylát is. Chancellor felesége, Allison Demerest Scarlett nem tudott jelen lenni a ceremónián, ugyanis épp a Presbiteriánus Kórházban vajúdott.

Némi vitát váltott ki Janet Saxon és szülei között, hogy az esküvőre áprilisban került sor. A szülők inkább júniusi, de legalább májusi esküvőt szerettek volna. Janet azonban megkötötte magát. Vőlegénye ragaszkodott hozzá, hogy április közepére már Európában legyenek.

Nem beszélve arról, hogy neki is megvolt az oka a korai esküvőre.

Gyermeket várt.Janet tudta, hogy anyja gyanítja ezt. Tudta azt is, hogy anyja

boldog, sőt csodálja is a kislányát, hogy ilyen jól élt a nők végső fegyverével. Az a tény, hogy ez a sokat ígérő vőlegény immár a szó szoros értelmében meg van fogva, tökéletesen elegendő volt Marian Saxon számára, hogy beleegyezzék az áprilisi esküvőbe. Sőt, még abba is belement volna, hogy a lánya egy zsinagógában mondja ki a boldogító igent, ha a Scarlatti-vagyon örököse így kívánta volna.

Ulster Scarlett egyelőre felfüggesztette a Waterman Trust bankban tett látogatásait. Úgy egyeztek meg, hogy európai nászútjuk végeztével újult erővel veti bele magát a pénzügy világába.

Mindenesetre Jefferson Cartwrightot meghatotta, hogy Ulster még erre az útra is számos dokumentumot vitt magával, hogy közben tanulmányozza. A Scarlatti Industries vállalkozásairól szóló jelentések százait csomagolta be, és megígérte Cartwrightnak, hogy tisztában lesz e kiterjedt birodalom legkisebb egységének anyagi helyzetével is, mire visszatér.

Jefferson Cartwright annyira meghatódott ettől az ügybuzgalomtól, hogy tanítványának egy kézzel varrott aktatáskát vett ajándékba.

Nászútjuk első napjára Janet komoly tengeribetegsége vetett árnyat. Ezt aztán a hajóorvos veszélyeztetett terhességnek nyilvánította, így az asszonyka Southamptonig az egész utat kabinjába zárva töltötte.

Angliában felfedezték, hogy az utóbbi időben az angol arisztokrácia meglehetősen toleráns lett az amerikai kollégákkal szemben. Minden csupán a szinttől függött. A barbár, de gazdag telepesek elérték a nagykorúságot, és a nívósabbakat – ebbe a kategóriába tartozott Ulster Scarlett és felesége is – minden további nélkül befogadták maguk közé.

Ám az utazás második hónapjában kezdtek szivárogni New Yorkba a különféle pletykák, amelyeket a felső tízezer utazgató tagjai hoztak magukkal Angliából. Úgy tűnt, hogy Ulster Stewart meglehetősen mostohán bánik ifjú nejével. Napokra eltűnt, sőt egy alkalommal előfordult, hogy közel két hétre egyedül hagyta dühös feleségét.

Mindazonáltal ezek a pletykák nem keltettek különösebb meglepetést, hiszen Ulster Stewart agglegényként is csinált ilyesmit, és Janet Saxon sem várhatott mást, amikor hozzáment a „New York-i társaság legjobb partijának” számító Scarletthez. És még ő panaszkodik! Ezer más nő szívesen húzta volna az ujjára a gyűrűt, és hagyta volna, hogy az ura azt csináljon, amit csak akar. Senki nem érzett szánalmat Janet Saxon iránt.

Aztán újabb fordulatot vettek a pletykák.A Scarlettek faképnél hagyták a londoni társaságot, és

meglehetősen őrült, szeszélyes utazgatásba kezdtek a kontinensen, a jeges skandináv tavaktól a Földközi-tenger napsütéses partjaiig. A hűvös Berlinből a forró Madridba mentek, a bajor hegyekből a mocskos Kairóba. Párizsi nyarat esős, skót ősz követett. Soha nem

lehetett kitalálni, hol fog legközelebb fölbukkanni Ulster Stewart és neje. Az útvonal nélkülözött minden logikát.

Mindez leginkább Jefferson Cartwrightot aggasztotta. Sőt, egyenesen pánikba kergette. Nem volt biztos benne, mit csináljon, ezért úgy döntött, hogy óvatosan megválogatott szavakkal megírt feljegyzéssel fordul Chancellor Drew Scarletthez.

Ugyanis a Waterman Trust ezer meg ezer dollárt utalt át Európa minden ismert és ismeretlen pénzintézetébe. Ulster Scarlett minden egyes kérését szépen megfogalmazott levél formájában juttatta el a bankhoz, félreérthetetlen instrukciókkal. Hangsúlyozottan megkövetelte, hogy kérései és a tranzakciók maradjanak a legnagyobb titokban. Ha ezeket nem kezelik bizalmasan, írta, akkor azonnal kivonja tőkéjét a Waterman Trustból. A Scarlett-értékpapírok egyharmadát, a Scarlatti-örökség felét.

Kétség nem fért hozzá, hogy Ulster Scarlett sokat tanult a bankban töltött idő alatt. Tudta, hogy kell az ügyeket intézni, utasításait a bankszakma nyelvén írta. Jefferson Cartwright mégis rosszul érezte magát a bőrében. Még a későbbiek folyamán felróhatják neki, hogy ehhez segédkezett. Mindenképp a bankban marad a vagyon kétharmada, és az örökség másik fele. Azzal oldotta meg ezt a feloldhatatlan dilemmát, hogy elküldte ezt a levelet – majd ennek különböző változatait – Ulster Scarlett bátyjának:

Kedves Chancellor!Csupán a folyamatos tájékoztatás kedvéért – amit oly sikeresen

megalapoztunk itt kedves öccsével – közölnöm kell, hogy Ulster figyelemre méltó összegeket utaltat át európai bankokba, hogy fedezni tudója a költségeit a történelem talán legpazarabb mézesheteinek. Szép feleségének semmi nem elég! El se hinné, milyen hivatalos nyelvű leveleket kapok Ulstertől.

Sok hasonló levelet kapott Chancellor Drew, aki csak mosolygott azon, mennyire ragaszkodik kis feleségéhez az ő öccse. Azt meg elképzelni is furcsa, hogy az ő öccse hivatalos nyelvet használ.

Jól halad a fiú!Jefferson arra persze nem tért ki, hogy a Waterman Trust

ömlesztve kapta az Ulster aláírásával hitelesített szállodai számlákat, vásárlási utalványokat és az európai hitelintézetektől a fizetési

felszólításokat. Cartwright leginkább attól félt, hogy megismétlődik a kormányozható léghajó megvásárlásakor szükségessé vált transzferügylet.

Ez ugyan valószínűtlen, de nem lehet kizárni. Ha így halad, Ulster Scarlett kiadásai meghaladják az alaptőke hozamából származó bevételeit. Néhány röpke hónap alatt Ulster Stewart Scarlett nyolcszázezer dollárt mozgatott meg.

Valószínűtlen, ugye?Csakhogy igaz.És a Waterman elveszti a Scarlatti tőke egyharmadát. ha kiderül

ez az információ.Augusztusban Ulster Scarlett megüzente anyjának és bátyjának,

hogy Janet gyermeket vár. Még vagy két hónapig Európában maradnak. Az orvosok nem javasolják az asszonykának, hogy utazgasson, amíg meg nem születik a gyerek.

Janet Londonban marad, míg Ulster Dél-Németországba utazik egy kis vadászgatásra.

Egy hónapot fog ott tölteni, de nem kizárt az sem, hogy másfelet.Majd megtáviratozza, hogy mikorra várhatják őket haza.Október közepén meg is érkezett ez a távirat. Ulster és Janet

eszerint mégis hazatér még az ősszel. Janetnek a komplikált terhessége miatt sokat kell pihennie, ezért Ulster megkérte bátyját; intézkedjék, hogy ötvennegyedik utcai lakása kényelemmel fölszerelve várja otthon a nejét.

Továbbá megkérte Chancellor Drew-t, hogy egy korábbi hajó elé menjenek ki, mert azzal fog érkezni a házvezetőnő, akit Ulster Európában talált. Nagyon jó ajánlólevelei vannak, ezért Ulster szeretné, ha náluk otthon érezné magát. A nő neve Hannah.

Ne aggódjanak a nyelvi korlátok miatt.Hannah németül és angolul perfektül beszél.

A terhesség utolsó két hónapja alatt Ulster visszatért a Waterman Trustba, ahol már a jelenléte is megnyugtatóan hatott Jefferson Cartwrightra. Bár soha nem töltött a bankban több időt, mint két-három órát, sokkal nyugodtabbnak látszott, mint nászútja előtt, amikor többször előfordult, hogy dührohamot kapott a legapróbb bosszúság miatt is.

Még munkát is vitt haza magával a kézzel varrott irattáskában.

Cartwright bizalmas, de érintőleges kérdésére a Scarlatti-örökös megjegyezte, hogy azért voltak a nagy összegű átutalások, mert éppen Cartwrighttól tudta meg: semmi sem akadályozza meg őt abban, hogy a ráeső osztalékot valamibe befektesse. Megismételte nyomatékos kérését, hogy európai tranzakcióiról kettőjükön kívül senki más ne tudjon.

– Természetesen. Tökéletesen megértem. Azzal viszont tisztában kell legyen, hogyha szükség lesz a másik alapból pénzt transzferálnunk, hogy kiadásait fedezni tudjuk – s minden jel arra utal, hogy erre rákényszerülünk –, akkor ezt be kell vezetnem a Scarlatti-vagyon központi nyilvántartásába… Borzasztó summákat fizettünk ki szerte Európában.

– DE ezt még hosszú ideig nem kell megtennie; Úgy értem, az átutalással kapcsolatos feljegyzést ráér később…

– A pénzügyi év zárásáig valóban ráér, ami a Scarlatti Industries esetében június 30-a, akárcsak az állam költségvetési évéé.

– Hát akkor – mondta nagyot sóhajtva az izgatott bankárnak a vagyon örököse – felkészülünk a nagy szembesítésre. Nem ez lesz az első alkalom, hogy a családot kihozom a sodrából, de remélem, az utolsó.

Ahogy közeledett a szülés ideje, egyre nagyobb lett a sürgés-forgás Ulster Scarlett házában. Háromtagú orvosi csoport felügyelte állandóan a nőt, családja pedig rendszeresen látogatta. Az volt a lényeg, hogy ez a sok jövés-menés lekösse Janetet. Hogy ne gondoljon arra, ami megijesztette, és ami annyira magánjellegű volt, hogy nem is tudta megbeszélni senkivel. Nem volt ugyanis senki hozzá olyan közel.

A férje már szóba sem állt vele.Ulster elhagyta a hitvesi ágyat, amint Janet a harmadik hónapba

lépett. Ez történetesen Dél-Franciaországban esett. Innen kezdve nem volt hajlandó házaséletet élni – arra hivatkozva, hogy a nő amúgy is veszélyeztetett terhes. Pedig az asszony vágyott a szexre. Kétségbeesetten akarta. Magán akarta érezni a férfi testét, hisz csak olyankor érezte őt közel magához. Ekkor volt csak őszinte hozzá, és nem csillogott a hideg szeme olyan hamisan, mint máskor. Ds még ezt is elvette tőle.

A férfi külön szobában aludt, és ehhez mindig ragaszkodott, akárhova is utaztak.

És most már nem válaszol neki, ha kérdezi, de ő sem kérdez semmit az asszonytól.

Tökéletesen átnéz rajta.Hallgat.Ha a nő őszinte akar lenni magához, akkor látnia kell, hogy a férfi

megveti.A nő gyűlölni kezdte a férjét.Janet Saxon Scarlett, aki a Vassar egyetemen végzett, magát

meglehetősen intelligensnek tartotta. Vadászklubokba járt. De mindig az járt a fejében, hogy miért pont ő, és miért nem valaki más élvezi ezeket az előjogokat?

Nem mintha nem élvezte volna ezt. Sőt, úgy érezte, ez kijár neki. Isten a tudója, hogy mindig szemrevaló volt. Ezt mindenki mondta neki, már kislány kora óta. De kívülálló volt, aki csak figyelte a dolgokat, nem vett részt bennük, amiért az anyja sokszor megmosta a fejét.

– Soha nem vagy benne a dolgokban, Janet! Túl kell tenned magad ezen.

De neki nagyon nehéz volt „túltennie magát”. Úgy tekintett a saját életére, mintha térhatású szemüvegen keresztül nézett volna rá. A két dolog eltér egymástól, más a két kép, de a fókuszban egyesül. Íme a makulátlan múltú, jó családból való ifjú hölgy, akinek biztos a jövője a makulátlan múltú, jó családból való, és hihetetlenül gazdag férj mellett – az egyik lencsén át. A másikon egy homlokát ráncoló, kérdő tekintetű lány.

Mert ez a lány úgy gondolta, hogy a világ jóval tágasabb annál, mint amit neki kínálnak. De senki nem engedte meg neki, hogy lássa ezt a tágasabb világot.

Kivéve a férjét.És amit így látott az asszony a világból –, mert meg kellett nézze

–, az elborzasztotta.És emiatt ivott a nő.

Miközben folytak az előkészületek a szüléshez, amiben mindenki, Janet családja és barátai is segíteni akarlak, furcsa tétlenség vett erőt Ulster Stewart Scarletten. Ez azoknak tűnt föl leginkább, akik közelről ismerték, de a kívülállóknak is nyilvánvaló volt, hogy megszűnt a rá jellemző őrületes hajsza. Nyugodtabb lett, megszűnt a

robbanékonysága, időnként mintha melankóliába süppedt volna. Ugyanakkor megszaporodtak azok az időszakok, amikor napokra eltűnt. Soha nem túl hosszú időre, legfeljebb három-négy napra. Sokan, többek között Chancellor Drew, mindezt a közelgő apasággal magyarázták.

– Én mondom neked, anya, hogy ez egyszerűen csoda! Az öcsémet mintha kicserélték volna! És tudod, mondtam is neki, hogy a gyerek erre a magyarázat. Egy férfinak cél kell. Csak figyeld meg, ha túl lesz a dolgon, megint beleveti magát a munkába!

– Chancellor, téged mindig megtéveszt a látszat. Szerintem az öcséd inkább arról van meggyőződve, hogy mindent el kell kövessen, nehogy beletaszítsák valami munkába. Szerintem halálra untatja az apaszerep. De az is lehet, hogy rossz minőségű whiskyt iszik.

– Nagyon rosszindulatúan ítéled meg őt.– Ellenkezőleg! – csattant föl Elizabeth Scarlatti. – Ő az, aki

rosszindulattal viseltetik irántunk.Chancellor Drew döbbenten nézett az anyjára, aztán gyorsan

témát váltott. Hangosan kezdte fölolvasni a Scarwyck Alapítvány egyik legújabb tervezetéről írott beszámolót.

Egy héttel később a Francia Kórházban Janet Scarlett fiúgyermeknek adott életet. Tíz nappal később a Szent János székesegyházban a kisfiút az Andrew Roland névre keresztelték.

Aztán a keresztelő másnapján Ulster Stewart Scarlettnek nyoma veszett.

11. FEJEZET

Először senkit sem foglalkoztatott a dolog, hiszen Ulster máskor is eltűnt hosszabb-rövidebb időre. Bár egy újsütetű apától nem megszokott az ilyen viselkedés, Ulster úgysem illett bele semmiféle skatulyába. Többen úgy gondolták, hogy Ulstert megviselték az apaszereppel együtt járó kötelezettségek, ezért olyasmiben keresett menekvést, amit nem illendő feszegetni. Három hét után viszont, amikor kifogytak az ötletekből és magyarázatokból, a család aggódni

kezdett. Az eltűnéstől számított huszonötödik napon Janet szólt Chancellornak, hogy hívja a rendőrséget. A férfi azonban Elizabethnek telefonált, ami ebben az esetben határozottabb lépésnek számított.

Elizabeth alaposan mérlegelte a lehetőségeket. Ha hívja a rendőrséget, azt szükségszerűen vizsgálat követi, ami aztán rájuk szabadítja a sajtót. Ulster tavalyi ténykedéseinek fényében ez egyáltalán nem kívánatos. Ha Ulster saját elhatározásából szívódott fel, akkor egy ilyen lépés csak provokálná. Ha nem provokálták, akkor a fia csupán kiszámíthatatlan volt, de ha provokálták, akkor félelmetes. Elizabeth végül úgy döntött, hogy diszkrét magánnyomozó céghez fordul, amely biztosítási ügyekben rendszeresen dolgozott a vállalatának. A cég vezetői lojálisan láttak a dologhoz, s legkitűnőbb és legmegbízhatóbb embereiket bízták meg a munkával.

Elizabeth két hetet hagyott nekik, hogy előbányásszák Ulstert. Igazában abban bízott, hogy az alatt az idő alatt előkerül a fia, ha nem, akkor jöhet mégis a rendőrség.

Az első hét végén a nyomozók többoldalas beszámolót produkáltak Ulster Stewart szokásairól, felsorolták a helyeket, ahol megfordult, a barátait (ezek számosan voltak), az ellenségeit (kevesebben), valamint amilyen részletesen csak tudták, megpróbálták rekonstruálni Ulster mozgását az eltűnését megelőző napokban. Ezt a paksamétát átadták Elizabethnek.

Elizabeth és Chancellor Drew átrágta magát a beszámolón, de nem lett tőle okosabb.

A második hét sem volt sokkal eredményesebb azonkívül, hogy napra, órára le tudták bontani a lépéseit. Mióta visszatértek Európából, Ulster szinte rituálisan ragaszkodott a napirendjéhez. Kezdődött a nap. a fallabda-teremben, utána a gőzfürdő következett; a következő állomás a Waterman Trust bank volt, onnan egy Ötvenharmadik utcai bárba ment, pontosabban egyikbe az általa rendszeresen látogatott öt közül. Estéit vállalkozók és pénzemberek társaságában, különböző szórakozóhelyeken töltötte, majd betért az ötvenedik utcai éjszakai étterembe egy gyors vacsorára, mielőtt hazatért volna, amire soha nem került sor hajnali kettő előtt.

Egyetlen apró információ keltette föl Elizabeth érdeklődését, amely minden bizonnyal nem véletlenül került bele a beszámolóba.

A dolog teljességgel logikátlannak tűnt. Egy szerdai napra vonatkozott.

,,Körülbelül 10.30-kor lépett ki a házból, és leintett egy taxit. A lépcsőt seprő szobalány úgy emlékszik, hogy Mr. Scarlett egy metrómegállóba vitette magát.”

Elizabethnek nem volt tudomása arról, hogy Ulster valaha is metróra szállt volna. És mégis, két órával később ..Mr. Mascolo, a Venezia étterem főpincére szerint” fia korai ebédet költött el „Miss Dempsey-vel (lásd: Színművészek címszó az Ismerősök mellékletben)”. Az étterem mindössze kétsaroknyira van Ulster házától Tucatnyi, magyarázat lehetséges, és tulajdonképpen semmi nem is lett volna különleges, ha Ulster nem vitette volna magát a metróhoz.

Egyelőre Elizabeth azzal nyugtatta magát, hogy Ulster nyilván találkozott a metróban valakivel, minden valószínűség szerint magával Miss Dempsey-vel.

A két hét leteltével Elizabeth megadta magát a sorsának, és szólt a nagyobbik fiának, hogy tájékoztassa a rendőrséget.

A sajtó aznap diadalt ült.A manhattani rendőrség munkájába bekapcsolódott az FBI is,

ugyanis abból indultak ki, hogy vélhetően szövetségi törvények megsértése is fennforog. Népszerűséghajhászok és komoly indíttatású egyének is felajánlották segítségüket, akik látták Ulstert az eltűnése előtti héten. És persze jöttek a névtelen telefonálók is, akik azt állították, hogy tudják, Ulster merre van, de az információért pénzt kértek. Öt váltságdíjat követelő levél is megérkezett. Minden nyomot ellenőriztek, de nem jutottak semmire.

Benjamin Reynolds a Washington Herald második oldalán olvasott a dologról. Az esküvőt leszámítva ez volt az első hír, hogy Ulster Scarlettről olvasott azóta, hogy egy éve Elizabeth Scarlattival tárgyalt. Mindazonáltal tartotta magát a szavához, és diszkréten utánanézett az ünnepelt hős viselt dolgainak – de csak annyit derített ki, hogy Ulster visszatért a maga köreibe, ahová tartozik. Elizabeth Scarlatti nyilván megtette a magáét. A fia felhagyott az importüzlettel, és rövidesen elültek a pletykák arról is, hogy kapcsolatban állt az alvilággal. Sőt valami szinekúrát is vállalt egy bankban – a New York-i Waterman Trustnál.

Minden arra utalt, hogy Benjamin Reynolds számára lezárult a Scarlatti-ügy.

És most tessék!Nem arról van-e szó, hogy a dolog már nem számit behegedt

sebnek? Nem azt jelenti-e ez, hogy neki – Ben Reynoldsnak – igaza volt? Hogy ismét munkába kell állítania a húszas csoportot?

Egy Scarlatti fiú eltűnése nem sima ügy, ami fölött a kormányzat csak úgy elsiklik. Túl sok képviselő tartozott vagy volt lekötelezve a Scarlatti cégnek ilyen vagy olyan módon – itt egy gyár, amott egy újság, és legtöbbször csinos kis summa a kampány költségeire. Előbb vagy utóbb eszébe jut valakinek, hogy a húszas csoport nem is olyan rég nyomozott Ulster Scarlett után.

Vissza kell térni az ügyre. Igen diszkréten.Ha maga Elizabeth Scarlatti, is beleegyezik.Reynolds letette az újságot, fölállt és irodája ajtajához ment.– Glover – szólt ki a beosztottjának, – be tudna jönni hozzám egy

percre?Ezzel visszament a székéhez és leült. – Olvasta a Scarlatti-sztorit?– Igen, munkába jövet – felelte Glover, aki épp ekkor lépett be az

ajtón.– És mit hámoz ki belőle?– Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni. Szerintem a tavalyi barátai

kaphatták el.– De miért?Glover leült az íróasztal előtti székre. – Mert másra nem tudok

gondolni, nem beszélve arról, hogy így logikus… És most meg ne kérdezze megint, hogy miért, mert semmivel sem tudok többet, mint ön.

– Igen? Én ebben nem vagyok olyan biztos.– Ne vicceljen, Ben. A pénzember ugye visszavonult, de él.

Valakinek épp szállítmánya érkezik, és kellene egy kis kölcsön. Az emberünk visszautasítja, mire a szicíliai bepörög és kész… Vagy valami ilyesmiről van szó, vagy zsarolásról. Küzdeni akart, de vesztett.

– Nem tudok elképzelni ilyen erőszakos megoldást.– Mondja ezt a chicagói zsaruknak!– Nem úgy gondolom. Scarlett nem üzletelt piti gengszterekkel,

ezért nem veszek be semmilyen elméletet, ami erőszakot tételez fel.

Túl kockázatos; Scarlettnek nagy volt a hatalma, rengeteg a barátja… Lehet, hogy fölhasználták emiatt, de megölni biztosan nem ölték meg.

– Így gondolja? – Nem tudom, hogy így gondolom-e. Ezért is kérdem magát. Sok a munkája délután?

– Hogy a fenébe ne, persze. Nem is egy, egyszerre kettő is. Egy pillanatra sincs megállás.

– Az arizonai gát?– Úgy van. Az a rohadt képviselő állandóan lobbizik érte, mi

tisztában vagyunk, hogy kenik, de nem tudjuk bebizonyítani. Egyetlen embert sem tudunk rávenni arra, hogy neveket mondjon… Egyébként, ha már a Scarlatti-ügy szóba kerül, Canfield is ezen az ügyön dolgozik.

– Igen, tudom. Hogy halad?– Ezért nem hibáztathatjuk. Minden lehetőt elkövet.– És mi a másik gond?– A stockholmi Pond memorandum. – Hát nem is elég, ha

Canfield csak pletykák alapján tapogatózik, Glover. Csak az idejét vesztegeti. Ezt mondtam már magának.

– Tudom, tudom, de Pond futárpostával arról tájékoztatott – épp az előbb küldte át a külügy –, hogy lezajlott a tranzakció.

– Pond nem említett neveket? Harmincmillió dollár értékű részvényről van szó, és nem említettek egyetlen nevet sem?

– Nyilván nagyon szűk körű a szindikátus, ezért nem tudott kiszimatolni semmit.

– Csapnivaló nagykövet, nem? Coolidge elnök sorra ilyeneket küldött diplomáciai posztra.

– Pondnak az a véleménye, hogy az egész síbolási ügy mögött Donnenfeld áll.

– Tessék, mégis van egy név! De ki a fene az a Donnenfeld?– Nem személyről van szó, hanem egy cégről. Az egyik

legnagyobb cég, amelyet a svéd tőzsdén jegyeznek.– Hogy jutott Pond erre a következtetésre?– Két okból. Egyrészt, hogy csak egy igen nagy cég tud ekkora

léptékű ügyet kézben tartani. Másrészt pedig csak így lehet könnyen elásni az egészet. Mert ezt bizony el kell ásni. Kényes ügy, ha amerikai részvényeket adnak el a svéd tőzsdén.

– Kényes a fenéket! Tilos.

– Tilos, mégis megtörtént.– És mit fog erre lépni?– Állandó megfigyelés alatt tartanám azokat a cégeinket, amelyek

széles körű kapcsolatban állnak svéd cégekkel. Tudja-e, hogy csupán Milwaukee-ban legalább két tucat ilyen van? Nos, mit szól? Itt összekalapozzák a pénzt, az ősökkel pedig csinálnak odaát egy nagy boltot.

– Ha a véleményemre kíváncsi, elárulom, hogy szerintem Walter Pond azért kavar, hogy felfigyeljenek rá idehaza. Calvin Coolidge nem nevezi ki egy barátját nagykövetnek az éjféli nap földjére – vagy mit tudom én, hogy hívják Svédországot –, hacsak a fickó nem olyan jó barát, mint amilyennek hiszi.

12. FEJEZET

Két hónap múltán, miután semmi új nyomra nem bukkantak, az Ulster Scarlett eltűnésével foglalkozó cikkek eltűntek a lapokból. Valójában egyetlen új momentumot tudtak csak a rendőrök és a szövetségi ügynökök előbányászni, ez azonban személyes természetű dolog volt, és nem is vezetett sehová. Úgy tűnt, mintha Ulster köddé vált volna. Az egyik pillanatban még létezett, a másikban már nem volt egyéb, mint színes emlék.

Ulster életének legapróbb részletével is szakértők foglalkoztak. Ennek a heroikus munkának pedig nem lett egyéb eredménye, mint hogy megrajzolja egy teljesen céltalanul élő ember arcképét. Valakit, akinek mindene megvolt, amit az ember csak kívánhat, de aki minden jel szerint légüres térben élt. Minden célkitűzést, elképzelést nélkülöző vákuumban.

Elizabeth Scarlatti a fejét törte, miközben a hatósági jelentéseket böngészte. Ez nála szinte szertartássá vált, hovatovább ez lett egyetlen reménye. Mert ha megölték volna a fiát, az természetesen nagyon fájna neki, de el tudná fogadni. Ezernyi módja van egy holttest eltüntetésének… Mégis, minden porcikája tiltakozott a feltételezés ellen. Bár nem lehetett kizárni természetesen. Ulster ismerte az alvilágot, még ha csak felületesen is.

Egy reggel Elizabeth az ablakban álldogált, és figyelte, miként kezdődik el a külvilágban az újabb nap. Hogy sietnek ilyenkor a gyalogosok. Az autók durrognak, míg be nem melegedtek a hideg éjszaka után. Aztán megpillantotta az egyik cselédlányt a lépcsőn söprögetni.

Miközben nézte, hogy jár a seprű ide-oda a kezében, Elizabethnek eszébe jutott egy másik cselédlány. Ulster cselédlánya, aki a lépcsőt seperte, amikor állítólag hallotta a gazdáját, hogy a taxisnak bemondja az útirányt.

Mi is volt az?Egy metróállomás. Ulster odavitette magát.A fiának metróra kellett szállnia aznap reggel, és Elizabeth azóta

sem értette, miért.Olyan volt, mintha egy sötét alagútban tapogatózna, és a távolban

csak egy gyertya fénye világítana. Elizabeth gyors léptekkel a telefonhoz ment.

Félórával később Jefferson Cartwright harmadik alelnök ott állt Elizabeth előtt. Még most is kapkodta a levegőt, annyira sietett, és ideges is volt, mert mindent át kellett rendeznie, hogy teljesíthesse a nagyasszony kívánságát.

– Igen, asszonyom – bólintott a férfi –, azonnal minden számlát ellenőriztünk, amikor számunkra is világossá vált, hogy Mr. Scarlatti eltűnt. Egyébként csodálatos ember a kedves fia. Nagyon közel kerültünk egymáshoz az elmúlt időben.

– És mit mutat az egyenleg?– Tökéletesen rendben van.– Pontosan mit ért ezen?Cartwright egy pillanatig habozott – ahogy egy megfontolt

bankárhoz illik. – Természetesen még nem áll a rendelkezésünkre a végső egyenleg, de semmi okunk az aggodalomra, hogy azt higgyük: átlépte volna a bevételi küszöbét.

– Mekkora összegről van szó, Mr. Cartwright?– Nos, természetesen a piac lebeg – hála istennek, fölfelé –, és

nehéz lenne megmondani a konkrét összeget.– Akkor mondjon egy megközelítő értéket.– Nézzük csak… – Jefferson Cartwrightnak nem tetszett, hogy

ilyen irányba fordult a beszélgetés. Hirtelen nagyon örült, hogy idejében elküldte azokat a terjedelmes feljegyzéseket Chancellor

Drew-nak öccse európai költekezéséről. – Most azonnal felhívhatom az ügyintézőt, aki kezeli Mr. Scarlett ügyeit –, de úgy sejtem, nagyon komoly összegről lehet szó, Madame Scarlatti.

– Feltételezem, hogy legalább egy durva közelítő értéket azért tud mondani. – Elizabethnek nem tetszett Jefferson Cartwright ódzkodása, ezért fenyegetőbben csendült a hangja.

– Mr. Scarlettnek az alaptőke hozadékából származó bevétele, amely személyes kiadásait hivatott fedezni, s amelyet elkülönítve kezelünk a beruházásokra fordítandó pénzalapoktól, pontosan hétszáznyolcvanháromezer dollár – Cartwright gyorsan beszélt, de nyugodtan.

– Őszinte örömömre szolgál, hogy fiam személyes kiadásai nem haladják meg ezt a valóban szerénynek mondható összeget – Elizabeth pózt változtatott a székében, hogy jobban szemügyre tudja venni Jefferson Cartwrightot. A bankár egyre gyorsabban beszélt… Ömlöttek belőle a mondatok; s déli akcentusa így jobban érvényesült.

– Nos, asszonyom, ön nyilván jól tudja, hogy a kedves fia meglehetősen különc módra viselkedett. Úgy gondolom, ezt az újságok is bőségesen kiteregették. Mint mondtam, én megpróbáltam többször tapintatosan figyelmeztetni, de ön is tudja, hogy Mr. Scarlett makacs fiatalember. Bizonyára emlékszik még arra, hogy három éve egy kormányozható léghajót akart megvenni közel félmillió dollárért. Mindent elkövettünk, hogy lebeszéljük, de képtelenek voltunk. Közölte, hogy neki pedig kell az a léghajó! Ha végignézi, asszonyom, a kedves fia kiadásainak listáját, sok ilyen meggondolatlan vásárlás nyomára bukkan – Cartwright védekezésben volt, holott tisztában lehetett vele, hogy mindezért Elizabeth aligha vonhatja őt felelősségre.

– És hány ilyen… meggondolatlan akciója volt?A bankár, ha lehet, még pattogóbb szavakkal válaszolt. – Nos,

egy sem volt olyan túlzó, mint a léghajó! Ilyen akcióra nem került sor, mert elmagyaráztuk Mr. Scarlettnak, hogy nem helyénvaló a lekötött pénzalapból átutalni összegeket az első pótlására. Hogy korlátoznia kell kiadásait… az alaptőke hozadékának mértékében. Ezt a banki találkozásaink során többször hangsúlyoztam neki. Azonban a múlt évben, amikor Európában járt gyönyörű kis feleségével, és folyamatosan tartottuk a kapcsolatot vele, meg kellett

állapítsuk, hogy… nos, Mr. Scarlett igen bőkezűen támogatta az európai gazdaságot. Továbbá rengeteg számláját kellett kiegyenlítenünk, amelyeket aláírásával hitelesített… De feltételezem, hogy erről beszámolt önnek Mr. Chancellor Scarlett, akit több feljegyzésben tájékoztattam erről.

Elizabethnek felszaladt a szemöldöke. – Nem, nem mondott semmit.

– Nos, végső soron, a fia nászúton volt, és nem volt okunk…– Mr. Cartwright – szólt közbe élesen az asszony –, van önnek

részletes kimutatása a fiam tavalyi kiadásairól?– Természetesen, asszonyom.– Nos, akkor legkésőbb holnap reggelig a kezemhez akarom ezt

kapni.– De asszonyom, ez még akkor is legalább egy hétbe telne, ha az

összes számlázónkat erre a munkára állítanám rá. Mr. Scarlett nem a legprecízebb ember ilyen ügyekben…

– Mr. Cartwright! Több mint egy negyedszázada működöm együtt a Waterman Trust bankkal. Önök a mi pénzintézetünk, minden pénzmozgást önök bonyolítanak. Bízom tehát a Waterman Trust-ban. Világosan fejeztem ki magam?

– Hogyne, asszonyom. Holnap reggel itt leszek – Jefferson Cartwright úgy hátrált ki sűrű hajlongások közepette a szobából, mint egy vétkes rabszolga, akit kegyesen elbocsátott a vérengző arab sejk.

– Még valami, Mr. Cartwright.– Igen?– Nem hiszem, hogy önt bíztam volna meg azzal, hogy a fiam

kiadásait tartsa a bevételének korlátai között.– Bocsásson meg… – felelte Cartwright, és gyöngyözni kezdett a

homlokán a verejték –, de…– Félreértett, Mr. Cartwright. Ez a feladat mostantól kezdve az

öné. Jó napot!– Viszontlátásra, Madame Scarlatti!

Cartwright és három könyvelő egész éjszaka talpon maradt, hogy elkészítse Ulster Stewart Scarlett számlaegyenlegét. Unalmas és nehéz munka volt.

Hajnali fél háromkor ott volt Jefferson Cartwright asztalán azoknak a bankoknak a listája, ahol a Scarlatti-örökös valaha is számlát nyitott. A szemközti hasábban szerepeltek az átutalt összegek és az átutalások időpontja. A jegyzék végtelennek tűnt. Egy-egy összeg felért egy középosztálybeli átlag amerikai évi átlagkeresetével, de Ulster Stewartnak ez nem volt több, mint egyheti zsebpénz. Még így is napokba telik, míg kiderül, mennyi maradt valójában ezeken a számlákon. A listán többek között a következő pénzintézetek szerepeltek:

THE CHEMICAL CORN EXCHANGE, Madison Avenue 900, New York City

MAISON DE BANQUE, 22 rue Violette, ParisLA BANQUE AMÉRICAINE, rue Nouveau, MarseilleDEUTSCHE–AMER1KANISCHE BANK, Kurfürstendamm,

BerlinBANCO-TURISTA, Calle de la Suenos, MadridMAISON DE MONTE CARLO, rue de Feuillagc, MonacoWIENER STADTISCHE SPARKASSE, Salzburgerstrasse, WienBANQUE—FRANCAISE—ALGÉRIE, Harbor of Moons, KairóÉs végig, ahol Ulster és neje nászúton jártak. Ujabb hasonló lista

készült a szállodákról, áruházakról, üzletekről, éttermekről, autókereskedőkről, gőzhajózási társaságokról, vasutakról, istállókról, magánklubokról, játékkaszinókról. Ezeket Ulster fizetési meghagyása alapján szintén a Waterman Trust bonyolította.

Jefferson Cartwright átböngészte a részletes kimutatásokat.Szakmai szemmel az egész pénzügyi nonszensznek tűnt, de Ulster

Stewart Scarlett eddigi élete azt bizonyította, hogy számára ez volt a normális eljárás. Cartwright ugyanarra a következtetésre jutott, mint az FBI nem sokkal a vizsgálat lezárulása után.

Ulster Scarlett múltjához viszonyítva semmi rendkívüli. Értelemszerűen a Waterman Trust érdeklődő leveleket fog küldeni a hazai és külföldi bankokhoz, hogy megtudja, mennyi maradt a számlákon. Egyetlen meghatalmazás elég ezek után, hogy a maradék pénzeket visszautalják a Watermanhez.

– Hát igen – sóhajtott' föl a bankár magában.' – A körülményekhez képest szép gömbölyű minden.

Jefferson Cartwright meg volt róla győződve, hogy ma reggel másként fog bánni vele az öregasszony. Most alszik néhány órát,

aztán lezuhanyozik hideg vízzel, és maga nyújtja át a jelentést. Titokban remélte a bankár, hogy nagyon fáradtnak fog majd látszani. Ez biztosan meglágyítja az öreglány szívét.

– Kedves, Mr. Cartwright – köpte ki a szavakat Elizabeth Scarlatti –, az sosem jutott eszébe, hogy miközben ezernyi európai bankba átutalja a pénzt, ezzel leköt majdnem negyedmillió dollárt? A fiamnak sikerült a lehetetlen! Kilenc hónap alatt sikerült elköltenie az egész évi ráeső hozadékot! Majdnem centre pontosan!

– Természetesen, Madame Scarlatti, ma reggel postára tettük az érdeklődő leveleket a bankoknak, kérjük a részletes kimutatást. Meggyőződésem, hogy komoly összegeket kapunk vissza.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos.– Hogy őszinte legyek, Madame Scarlatti, egyáltalán nem értem,

mire akar kilyukadni.Elizabeth hangja egy pillanatra megenyhült. – őszintén szólva én

sem.– Hogyan?– Miközben bevezették a pénzügyeinkbe a fiamat maguknál,

valamire ráakadhatott… ami arra sarkallta, hogy ekkora összegeket utaltasson Európába, nem igaz?

– Magam is föltettem ezt a kérdést. Mint tanácsadója, kötelességemnek éreztem, hogy érdeklődjem… Úgy tűnik, Mr. Scarlett számos beruházást eszközölt a kontinensen.

– Beruházásokat? Európában? Képtelenség!– Kiterjedt baráti köre van, asszonyom, a kedves fiának, akik

biztosan nem szűkölködnek a tervekben… Meg kell mondjam, a kedves fia nagyon szépen haladt a beruházások analízisében…

– Kicsoda a micsodában?– Arról beszélek, hogy Ulster a Scarlatti-iratokat nézte át

módszeresen. Keményen dolgozott, s erre nagyon büszke vagyok magam is. Nagyon komolyan vette a feladatát. Nagyon szeretett volna mindent megérteni. Sőt, a nászútjára is több száz Scarlatti-dossziét vitt magával.

Elizabeth fölállt és lassan megindult az ablakhoz, de gondolatai az imént hallott hihetetlen és váratlan közlésen jártak. Mint ahogy oly sokszor a múltban, most is az ösztönei – elvont, homályos

megérzései – súgták meg, merre van az igazság. Most is itt van az igazság közelében, de egyelőre nem tudta megragadni.

– Ugye jól gondolom, hogy a cég különböző vállalkozásainak részletezéséről beszél?

– Igen, természetesen arról is. De sok mást is tanulmányozott. Nemcsak a saját kötvényeit tanulmányozta át, hanem a bátyjáét és az önét is. Feltett szándéka volt, hogy egy összegző jelentést ír, különös tekintettel a növekedési tényezőkre. Meg kell valljam, igen nagy fába vágta a fejszéjét, de nem tántorította el semmi sem.

– Ez több mint ambiciózus célkitűzés, Mr. Cartwright – vágott közbe Elizabeth. – Képzettség nélkül ez egyszerűen lehetetlen. – Ezután ismét kinézett az ablakon.

– Mi viszont megértettük, mit akar. asszonyom Megpróbáltuk meggyőzni, hogy korlátozza a vizsgálódásait a saját részesedésére. Úgy éreztem, ez egyszerűbb feladat, és nem veszi el a kedvét…

Elizabeth elfordította a fejét az ablakból és a bankárra meredt. Az a tekintetétől elnémult. Az asszony tudta, hogy egészen közel jár az igazsághoz. – Kérem, pontosítson! Hogyan végezte el a fiam… a kutatásait?

– Először a kötvényeket vizsgálta át, amelyek az alaptőkéjét alkotják. Katalogizálta őket. összevetette a vásárlás idejében meglévő lehetőségekkel. Meg kell mondjam, nagyon elégedett volt a választásokkal. Ezt meg is mondta.

– Katalogizálta?… Pontosan mit ért ezen?– Különválogatta a kötvényeket. Hogy milyen összeget

képviseltek és hogy mikor esedékes a lejáratuk.– És hol csinálta mindezt?– A páncélteremben, asszonyom. A Scarlatti-féle páncélteremben.Jóságos isten! – villant át Elizabeth agyán.Az öregasszony remegő kézzel az ablakpárkányba kapaszkodott.

Nyugodt hangon beszélt, az egyre inkább hatalmába kerítő rettegés ellenére. – És mióta végezte a fiam… ezeket a kutatásokat?

– Hónapok óta. Hogy pontos legyek, amióta visszatért Európából.– Értem. És segített neki ebben valaki? Úgy értem, nem volt

ebben gyakorlata…Jefferson Cartwright Elizabethre meredt. Azért ő sem volt teljesen

hülye. – Erre nem volt szükség. Nem nehéz feladat a még le nem járt

kötvények katalogizálása. Egyszerűen listázni kell a neveket, a számokat és a dátumokat… És végül is a kedves fia Scarlatti-vér…

– Úgy van… Az volt. – Elizabeth tudta, hogy a bankár a gondolataiban olvas. Nem érdekes. Most már nem számít más, csak az igazság.

A páncélterem.– Mr. Cartwright, tíz perc alatt elkészülök. Iderendelem a kocsit,

és elmegyünk az irodájába.– Ahogy óhajtja.A belvárosba vezető úton nem szóltak egymáshoz egy szót sem.

A bankár és a matriarcha egymás mellett ült a hátsó ülésen, de egyikük sem szólalt meg. Mindkettőt lekötötték a gondolatai.

Elizabethet az igazság.Cartwrightot a túlélés. Mert ha beigazolódik, amit kezd gyanítani,

bukott ember. Sőt lehet, hogy a Waterman Trust is belebukik. És végül is őt nevezték ki Ulster Stewart Scarlett mellé.

A sofőr kinyitotta az ajtót, a bankár kiszállt és karját nyújtotta Elizabethnek. Feltűnt neki, milyen erővel kapaszkodik belé az asszony, miközben nehézkesen kikászálódik a kocsiból. A nő tekintete a semmibe révedt.

A bankár gyors léptekkel vezette Elizabethet a bankon keresztül. Elhaladtak a pénztárak mellett, a hátrébb ülő pénztárosok mellett, az irodák ajtajai előtt, egészen az épület végébe. Ott a lifttel lementek a hatalmas pincébe. A liftből kilépve balra fordultak, és megindultak a keleti szárny felé.

A falak itt szürkék voltak, a portál fölött rövid felirat állt.

KELETI SZÁRNYSCARLATTI

Elizabethnek ismét az jutott az eszébe, hogy az egész úgy néz ki, mint egy sírbolt. A rácsok mögött keskeny folyosó húzódott, amelyet dróthálóval védett villanykörték világítottak meg. Az egymással szemközt lévő ajtókat leszámítva a folyosó olyan volt, mint szűk átjáró egy hatalmas piramis belsejében. A folyosó végén lévő ajtó vezetett a Scarlatti Industries páncéltermébe.

Itt van minden.Ó, Giovanni!

A folyosón lévő két-két ajtó vezetett az asszony és a három gyermek páncélkamrájába. Chancelloré és Ulsteré volt baloldalt, Elizabethé és Rolandé jobb felől.

Elizabeth soha nem nyúlt a Rolandéhoz. Tisztában volt vele, hogy a bíróság majd elrendezi a dolgot. Érzelmi gesztus volt ez a részéről elhunyt fiával szemben. Az öregasszony így gondolta helyesnek. Hiszen Roland is a birodalom része volt.

Az egyenruhás őr bólintott és kinyitotta az acélrácsos ajtót.Elizabeth megállt a bal oldali első ajtó előtt, amelyen a névtáblán

ez állt: Ulster Stewart Scarlett.Az őr kinyitotta az ajtót, és Elizabeth belépett a kis helyiségbe. –

Zárja rám az ajtót, és várjon odakint.– Természetesen.Egyedül volt a cellaszerű helyiségben. Eszébe jutott, hogy azelőtt

mindössze egyszer volt Ulster páncélszobájában. Még Giovannival. Sok-sok évvel ezelőtt… A férje csalta be a városba, de egy szóval sem említette, hogy elrendezte a keleti szárnyat a bankban. Olyan büszke volt szegény! Úgy vezette körül az öt helyiségben, ahogyan a turistákat kísérik körbe egy múzeumban. Az asszony arra is jól emlékezett, hogy férje úgy csapkodta meg az irattartó szekrényeket, mintha díjnyertes állatok lettek volna, amelyek egy napon gazdag csordává szaporodnak.

Giovanninak tökéletesen igaza volt.A helyiségben semmi sem változott. Mintha csak tegnap lett

volna.Az egyik oldalon a falba építve sorakoztak a letéti fiókok, ahol a

részvények voltak, amelyek azt tanúsították, hogy tulajdonosuk több száz cég résztulajdonosa. Ez fedezte Ulster napi kiadásait. A másik két falnál hét-hét iratszekrény sorakozott. Mindegyik fiókon egy év szerepelt – ezt a bankárok évente módosították. A fiókokban több száz értékpapír. Mindegyik iratszekrényben hat-hat fiók sorakozott.

Kötvények, amelyek az elkövetkezendő nyolcvannégy évben járnak le.

Ezek jövedéke biztosítja a Scarlatti-birodalom terjeszkedését.Elizabeth az évszámokat nézte.1926. 1927. 1928. 1929. 1930. 1931.Ez sorakozott az első szekrény fiókjain.

A szekrénytől jobbra egy sámli állt. Akárki is használta utoljára, ott ült az első és a második iratszekrény között. A szomszédos iratszekrényre tévedt az öregasszony tekintete.

1932. 1933. 1934. 1935. 1936. 1937.Kihúzta a sámlit és leült. A legalsó fiókra pillantott.1926.Kihúzta.Az évet tizenkét hónapra osztották, minden hónapot kis karton

választott el egymástól. Mindegyik rekeszt apró viaszpecsét zárta. A pecséten a W. T. monogram állt – óangol kalligráfiával.

Az 1926-os év érintetlen volt. Tehát senki nem nyitotta ki. Ulster nem tartotta be a bank kérését, nem adott beruházási instrukciókat. December végén ismét a bank vezetői fognak itt ténykedni, s minden bizonnyal kikérik Elizabeth véleményét, ahogyan eddig is tették az Ulster tulajdonában lévő kötvényekkel kapcsolatban.

Az asszony kihúzta az 1927-es fiókot.Ez is érintetlen volt. Egyik pecséthez sem nyúltak.Elizabeth már épp visszatolta volna a fiókot, amikor feltűnt neki

valami. A monogram kicsit el volt mosódva, amin akár át is siklik az ember tekintete, ha nem kifejezetten a pecsétet figyeli.

A W. T.-ből a T ága kissé lekonyult az augusztusi rekesznél. De ugyanezt látta szeptembernél, októbernél, novembernél és decembernél.

Letépte a viaszpecsétet és kivette a kartontasakot. Megrázta.A tasak üres volt.Végignézte az 1927-es év összes hónapját.Mind üres volt.Kinyitotta az 1928-as fiókot. A tasakokon a pecsét ugyanolyan

konya volt.És mind üres is.Hány hónapon át csinálhatta Ulster ezt a szemfényvesztést?

Végigjárta az összes bankárt, kedveskedett velük, aztán mindig itt lyukadt ki a páncélkamrában és dokumentumról dokumentumra, értékpapírról értékpapírra haladva kiürítette a fiókokat.

Három órája még nem hitte volna el. És az egészet egy söprögető cselédlány képe indította be. Aki egy másik cselédlányra emlékeztette. Aki hallotta, mit mond a fia a taxisofőrnek.

Ulster Scarlett a metróhoz vitette magát.

Egy reggel nem ért volna be időben a bankba, ha taxival megy, ezért metróra szállt.

Van-e jobb idő, mint a délelőtt? Amikor épp kinyit a bank és minden a feje tetején áll?

Ilyenkor még Ulster Stewart sem kelt feltűnést.Eddig nem értette a metró-ügyet.Most már világos, miért.Mintha egy fájdalmas rituálét játszana végig, megnézte az

iratszekrény összes fiókját, tasakját, 1931-gyel bezáróan.Mind üres volt.Hozzákezdett a következőhöz. 1932.Üres.Már 1934-nél járt, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Gyorsan

visszatolta a fiókot és dühösen hátrafordult.Jefferson Cartwright lépett be és csukta be maga mögött az ajtót.– Mintha azt mondtam volna, maradjon kint!– Istenemre, Madame Scarlatti, tisztára úgy néz ki, mint aki

kísértetet lát.– Takarodjék innen.Cartwright gyors léptekkel az első iratszekrényhez ment, és

találomra kihúzta az egyik középső fiókot. Megpillantotta a feltépett pecséteket. Kiemelte az egyik tasakot és kinyitotta. – Mintha hiányozna innen valami.

– Kirúgatom!– Talán… talán kirúgat. – A bankár kihúzott egy másik fiókot, és

elégedetten konstatálta, hogy ott is föl vannak törve a pecsétek, s onnan is hiányzik minden.

Elizabeth csendben állt és megvetően a bankárt nézte. Amikor megszólalt, olyan volt a hangja, mintha erejét az undortól nyerte volna. – Ezzel véget vetett a karrierjének a Waterman Trustnál!

– Talán igen. Bocsásson meg, kérem. – A bankár udvariasan félretolta Elizabethet a második iratszekrény elől és folytatta a vizsgálódást. Elért az 1936-os évhez és az öregasszonyhoz fordult. – Nem sok maradt, nem igaz? Szeretném tudni, mit hagyott egyáltalán, maga nem? Természetesen össze tudom önnek állítani, mi hiányzik. Egy példányt ön kap, egyet a főnökeim. – Visszatolta a fiókot és elmosolyodott.

– Ez bizalmas családi ügy! Maga nem csinál semmit! Nem csinálhat!

– Na ne vicceljen. Ezekben a szekrényekben nyílt kötvények voltak. Ugyanolyan jók, mint a pénz… Kedves fölszívódott fia szép kis adagot harapott ki a New York-i értéktőzsdéből! És még nem is néztünk körül elég alaposan. Kinyissuk a többi iratszekrényt is?

– Ezt nem tűröm!– Akkor ne tűrje. Csináljon, amit akar, én megyek a főnökeimhez,

és közlöm velük, hogy a Waterman Trust bank nyakig ül a… trágyában. Ha azt vesszük, hogy mekkora a kintlévőségünk és azt is, hogy klienseink igen idegesek lesznek, hogy most kié micsoda, olyan információ birtokába jutottam, amelyet azonnal jelentenem kell a hatóságoknak.

– Nem tesz semmit! Nem teheti.– És miért nem? – kérdezte Cartwright kifelé fordított tenyérrel.Elizabeth elfordult, megpróbálta összeszedni a gondolatait. –

Maga szerint mennyi tűnt el, Mr. Cartwright?…– Annak alapján, amit eddig láttam, csak durván becsülni tudok.

Egy év három, három és fél millióval számolva… tizenegy év – úgy negyvenmillió lehet. De lehet, hogy csak nekikezdtünk…

– Készítsen részletes becslést. Azt hiszem, mondanom sem kell, ha valakinek egyetlen szót is szól, én tönkreteszem magát. De úgy sejtem, meg tudunk egyezni. – Lassan Jefferson Cartwright felé fordult. – Tudnia kell, Mr. Cartwright, hogy a véletlen folytán jutott olyan információ birtokába, ami magasan a képességei fölé emeli. Ha az ember ilyen szerencsés, akkor legyen óvatos.

Elizabeth Scarlatti álmatlanul töltötte az éjszakát.Jefferson Cartwright szintén nem tudott aludni. De nem is volt az

ágyában. Alvás helyett a sámlin kucorgott, és cédulák hevertek a lábánál.

Egyre gyűltek ezek a számok a cédulákon, ahogy összehasonlította a hiányzó papírokat a Scarlatti-tröszt éves beszámolóival.

Ulster Stewart Scarlett több mint kétszázhetven-millió dollár értékű kötvényt vett magához.

Újra meg újra összeadta a számoszlopot.Ekkora összeg biztosan válságot robbant ki a tőzsdén.

Nemzetközi botrány, amely – ha kiderül – tönkreteheti a Scarlatti Industriest… Márpedig azonnal kiderül, amikor eljön az ideje, hogy be kell váltani az első hiányzó kötvényt. Vagyis alig egy év múlva.

Jefferson Cartwright összehajtogatta az utolsó cédulát, és zakója zsebébe gyűrte. Alaposan lelapogatta, nehogy meglássa valaki, majd kilépett a páncélszobából.

Odafüttyentett az őrnek, aki egy bőrfotelben szundikált az ajtó mellett.

– Atyavilág, Mr. Cartwright! De rám ijesztett!Cartwright kisétált az utcára.Fölnézett a még szürke égboltra. Nemsokára kivilágosodik. És ez

a világosság az ő jele.Mert Jefferson Cartwright – az ötvenéves virginiai exfutballista,

aki érdekből nősült, de elvesztette a pénzt – most megfogta az isten lábát.

Megint ott érezte magát a stadionban, és üvöltött a tömeg. Góóóól!

13. FEJEZET

Hajnali fél kettő előtt tíz perccel Benjamin Reynolds még mindig íróasztalánál ült georgetowni lakásában. Ölében dossziék, amelyeket az igazságügy-minisztérium küldött át tanulmányozásra a húszas csoporthoz. Összesen tizenhat dossziéról volt szó, ezeket Reynolds elfelezte maga és Glover között.

A képviselőház, és különösen Brownlee szenátor nyomására az igazságügy megmozgatott minden követ. Ha a Scarlatti fiú fölszívódott, akkor az a minimum, hogy az igazságügy telefirkáljon néhány ezer oldalt a dolog magyarázatára. Mivel a húszas csoport is szaglászott a jeles férfiú után, Reynoldstól is elvárták, hogy letegyen az asztalra valamit. Még ha az a valami gyakorlatilag semmi is.

Reynolds némi lelkifurdalást érzett, hogy Glovernek is át kell olvasnia ezt a semmitmondó kásahalmot.

Mint minden eltűnt személy utáni nyomozati anyag, ez is tele volt buta apróságokkal. Időpontok órára, percre, utcanevek, és további

nevek, nevek, nevek, összefüggéstelen adatok halmaza, amelyet nagyon fontosnak akarnak beállítani. És talán valakinek, valahol az is lehet. Egy részlet, egy kis bekezdés, olykor egyetlen szó utat nyit valaki felé.

A húszas csoportra ez sajnos nem áll.Reynolds elhatározta, hogy reggel bocsánatot is kér Glovertől.Hirtelen megcsörrent a telefon. A csendbe belehasító hang

megijesztette Reynoldsot.– Ben? Itt Glover…– Jézusom! Halálra rémített! Mi baj? Valaki bejelentkezett?– Nem arról van szó, Ben. Szerintem egyébként várhatott volna a

dolog reggelig, de gondoltam, megnevettetem magát elalvás előtt.– Maga ivott. Glover. Veszekedjen inkább a feleségével, ne

velem. Mi a francot csináltam?– Ideadott nekem nyolc kötet bibliát, ezt csinálta… Egyébként

rábukkantam valamire!– Jóságos isten! A New York-i üggyel kapcsolatban? A dokk-

balhéval?– Nem, a dolognak semmi köze Scarletthez. Talán semmi, de

talán…– Akkor mi az?– Svédország. Közelebbről Stockholm.– Stockholm? Mi a fenéről beszél itt összevissza?– Én is megkaptam a Pond-jelentést.– Walter Pondét? A kötvényekről?– Úgy van. Az első emlékirata múlt év májusában érkezett. Ebben

említette először a kötvényeket… Most már rémlik valami?– Igen, hogyne. Na és?– A hatos számú dosszié egyik jelentése szerint Ulster Scarlett

tavaly Svédországban is járt. Na és kitalálja, hogy mikor?Reynolds nem válaszolt azonnal. Gondolatai a szinte

felfoghatatlan mennyiségű pénzen, a harmincmillió dolláron jártak. – Nem karácsonykor, ugye? – a kérdés inkább kijelentésnek tűnt.

– Most, hogy mondja, néhányan talán így is gondolják. Mármint hogy a karácsony Svédországban májusra esik.

– Majd reggel folytatjuk – Reynolds anélkül tette le a kagylót, hogy elköszönt volna Glovertől. Lassan visszasétált a karosszékéhez és leült.

Mint mindig, gondolatai most is nagyon előreszaladtak. A hallott információt mérlegelte.

Ha helytálló Glover feltételezése, hogy Ulster Scarlett benne van a stockholmi manipulációban, akkor ez azt jelenti, hogy Scarlett él. Ha ez igaz, akkor harmincmillió dollár értékű amerikai kötvényt illegálisan kicsempésztek az országból, és a stockholmi tőzsdén értékesítettek.

Nincs olyan személy, még ha Ulster Scarletlnek is hívják az illetőt, aki egyedül rá tudná tenni a kezét harmincmillió dollár értékű értékpapírra.

Hacsak nincs valami összeesküvés a háttérben.Ha Elizabeth Scarlatti is benne van a dologban – és a nála lévő

tőke nagysága miatt ezen érdemes elgondolkodni –, vajon miért?Vajon tökéletesen meg tudta volna téveszteni a milliomosnő?Nem kizárt.Mint ahogy az sem kizárt, hogy neki – Ben Reynoldsnak – igaza

volt egy éve. A Scarlatti fiú nem azért csinálta, amit csinált, mert hiányzott az életéből az izgalom, vagy szívességet akart tenni a haverjainak. Nem, ha ez a stockholmi akció valóban igaz.

Glover föl-alá járkált Reynolds íróasztala előtt.– Itt áll feketén-fehéren, hogy Scarlett május tizedikén lépett be

Svédországba. A Pond-emlékirat dátuma május tizenöt.– Látom, én is tudok olvasni.– És mit akar csinálni?– Csinálni? Csinálni semmit sem tudok. Valójában nincs itt

semmi. Egy megjegyzésen kívül, amely bizonyos pletykát említ; valamint egy tény, hogy ekkor és ekkor belépett egy amerikai állampolgár Svédországba. Maga lát ezenkívül valamit?

– Tegyük föl, hogy az a pletyka nem megalapozatlan, akkor elég világos az összefüggés, és ezt ugyanolyan jól tudja, mint én! Tíz az egyhez, hogyha Pondnak igaza van, akkor Scarlett Stockholmban van.

– Akkor nyilván van eladnivalója is.– Én is ezt mondom.– Ha jól emlékszem, előbb kiderül valamiről, hogy ellopták, és

csak azután szoktak tolvajt kiáltani. Ha elkezdünk vádaskodni, akkor a Scarlattiaknak nem kell egyebet tenniük, mint kijelenteni, hogy

nem értik, miről beszélünk – és máris keresztre feszítenek bennünket. De még csak ezt sem kell tenniük. Egyszerűen nem méltatnak minket válaszra – és az öreg hölgy nyilván ezt választaná –, a fiúk a Capitol Hillen elvégeznék a többit… Ez a csoport – már aki tud róla egyáltalán – mindenkinek púp a hátára. A mi céljaink általában ütköznek mások céljaival. Sokan vennék szívesen, ha fölszámolnák a csoportunkat.

– Akkor helyesebb, ha átpasszoljuk az információnkat az igazságügynek, és hagyjuk, hogy ők vonják le a következtetéseket. Szerintem ez az egyetlen, amit csinálhatunk.

Benjamin Reynolds ellökte magát, széke körbefordult. Reynolds kinézett az ablakon. – Ezt kell tennünk. És ezt is tesszük, ha maga nagyon ragaszkodik hozzá.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Glover Reynolds tarkójának szegezve a kérdést.

Reynolds ismét ellökte magát, és rámeredt beosztottjára. – Nekem az a véleményem, hogy mi jobb munkát tudnánk végezni, mint a pénzügy vagy az igazságügy, de még akár az FBI is. Nekik több tucat bizottságnak kell beszámolniuk. Nekünk viszont nem.

– Kiterjesztjük saját fennhatóságunkat?– Nem hinném. Ameddig ebben a székben ülök, addig ez jórészt

az én döntésemtől függ, nem igaz?– De igen. És miért akarja, hogy mi csináljuk?– Mert van valami beteges ebben az egészben. Láttam az öreg

hölgy tekintetében.– Ez nem az a kifejezetten tiszta logika.– De elég. Én láttam.– Ben! Ha valami olyanra akadunk rá, ami kívül van a

hatáskörünkön, akkor jelenti az igazságügy-miniszternek?– A szavamat adom.– Oké. Akkor most mit csinálunk?Benjamin Reynolds fölállt a székéből. – Canfield még mindig

Arizonában van?– Phoenixben.– Hívja haza.Canfield. Bonyolult ember bonyolult feladatra. Reynolds nem

kedvelte, nem is bízott meg benne különösebben. De gyorsabban ér el eredményt, mint bárki más.

Ha pedig valami rosszban akarna sántikálni, Ben Reynolds azonnal tudná. És le tudná csapni. Canfield azért annyira nem dörzsölt…

Ha ilyesmi forogna fenn, Reynolds elkapná a könyvvizsgáló tökét, és kiszedné belőle a Scarlatti-ügyről az igazságot. Canfield végül is nem pótolhatatlan.

Igen, Matthew Canfield ezért jó választás. Nincs nála jobb a húszas csoportban, aki eredményt tudna elérni a Scarlatti-üggyel kapcsolatban. Ha viszont megkörnyékeznék – és miért is ne környékeznék meg? –, visszahívja és kitöri a nyakát.

De legalább kiderül az igazság.Ben Reynoldsnak le kellett ülnie, úgy elcsodálkozott a saját

cinizmusán.Nem kétséges, hogy a leggyorsabb eredményt úgy tudja elérni a

Scarlatti-játszmában, ha Canfieldet dobja be gyalognak.Gyalognak, aki belesétál a csapdába.

14. FEJEZET

Elizabeth nagyon rosszul aludt. Többször is felült az ágyban, hogy leírja, ami az eszébe jut. Tények kerültek feltételezések, lehetséges, sőt lehetetlen gondolatok mellé. Kis négyzeteket rajzolt, neveket írt bele, meg helyeket és időpontokat, és megpróbálta összekötni őket egy-egy vonallal. Ott volt például 1925 áprilisa. Ulster és Janet összeházasodott háromhetes jegyesség után. Miért ilyen hamar? Ráadásul Ulster még februárban lefoglalta a kabint. Honnan tudta, hogy utazni fog?

Az év folyamán közel nyolcszázezer dollárt utaltatott át a Waterman Trustból tizenhat különböző bankba Európában, illetve Észak-Afrikában. Miért? Aztán a közel kétszázhetvenmillió dollár értékű kötvény, amely eltűnt a Waterman Trust páncélterméből és nagyjából százötven- és kétszázmillió dolláros áron értékesíthető. Hol van ez most? És miért éppen a fia keresztelőjének másnapján tűnt el Ulster?

Most pedig megjött az értesítés tizennégy európai bankból, hogy az utolsó centig kivették tőlük az átutalt pénzt – illetve két bankban, a londoniban és a hágaiban huszonhat-, illetve tizenhatezer dollár a letéti számlán maradt.

A dolgot tehát Ulster előre kitervelte, erre utal minden. A tervét pedig nem egészen egy év alatt megvalósította. Belekalkulálva még azt is, hogy Janetet épp a megfelelő időben (!) ejtse teherbe. De hát mihez volt megfelelő az idő!-

Elizabeth eltűnődött, vajon Ulster képes volt-e ekkora dolgot véghezvinni. Valójában alig ismerte a fiát, s a róla szóló beszámolók csak tovább homályosították a képet. Ugyanis Ulstert állítólag nem vezette más, mint végtelen egoizmus és élv-, hajhászás.

Az asszony tisztában volt vele, hogy csak egyetlen helyen kezdhet hozzá a kutatáshoz. Európában, pontosabban a bankokban. Nem mindegyikben, de a legtöbben. Ugyanis a banki tevékenység lényegében nem változott a középkor óta. Az ember beteszi a pénzét, aztán kiveszi. És szükségből vagy élvezetből a kivett pénz máshová vándorol. Ezt a más helyet vagy más helyeket akarta Elizabeth megtalálni. Mert azt a pénzt, amelyet a Waterman Trust átutalt a tizenhat tengerentúli bankba, kell Ulsternek használnia, amíg a kötvényeket pénzzé nem teszi.

Tíz perccel kilenc előtt a komornyik kinyitotta az ajtót a Waterman Trust bank újsütetű második elnökhelyettese, Jefferson Cartwright előtt és bekísérte a könyvtárszobába, ahol Elizabeth az íróasztalánál ülve, kezében az elmaradhatatlan kávéscsészével, már várta.

Jefferson Cartwright leült a kis székre az íróasztal elé, miközben elégedetten konstatálta, hogy a szék előnyösen kihangsúlyozza tagbaszakadtságát. Aktatáskáját maga mellé tette a padlóra.

– Elhozta a leveleket?– Itt vannak nálam, Madame Scarlatti – felelte a bankár, és ölébe

vette a táskát. – Egyben szeretném megköszönni a kedvességet, hogy szólt az érdekemben. Nagyon nagylelkű tett volt.

– Köszönöm. Ugye jól tudom, hogy előléptették második elnökhelyettesnek?

– Így van, asszonyom. És meggyőződésem, hogy ezt önnek köszönhetem. Még egyszer köszönöm. – Átnyújtotta Elizabethnek a papírokat.

A madame a kezébe vette, majd belepillantott a felül lévő papírokba. Minden rendben volt. Tökéletes levelek voltak.

Cartwright csendesen , magyarázni kezdett:– Ezek felhatalmazzák önt, hogy megkapjon minden információt

minden tranzakcióról, amelyet a fia, Ulster Scarlett hajtatott végre, legyen szó betétről, kivétről vagy átutalásról. Ha van az adott bankban páncélterem és ott a fiának letétje, azt is megtekintheti. Minden bank megkapta a tájékoztatást az ön érkezéséről, és megküldtük az ön aláírásmintáját is. Minden levelet én írtam alá, mint a Waterman részéről Mr. Scarlett teljhatalmú képviselője. Természetesen ezzel nem kis kockázatot vállaltam.

– Gratulálok.– Egyszerűen hihetetlen – mondta halkan a bankár. – Több mint

kétszázhetvenmillió dollár értékű kötvény eltűnik megmagyarázhatatlanul. Kint lebeg valahol a világban. És ki tudja, hol? Még a legnagyobb bankszindikátusok is nehezen szednek össze ennyi pénzt. Válságos a helyzet, asszonyom! Különösen, hogy ennyire spekulatív a piac. Őszintén megvallom, nem tudom, hogy is kezdhetnénk hozzá…

– Egyik lehetőség, hogy csak ül és felveszi nem jelentéktelen fizetését semmiért. Ellenben van egy másik is…

– Azt hiszem, tudom, mi ez a lehetőség – vágott közbe Jefferson Cartwright. – Ahogy én látom, ön információt akar eltűnt gyermekéről. Meg is fogja kapni, ha egyáltalán van ilyen információ. De az is lehet, hogy nincs. Mindkét esetben van még tizenkét hónapja, mielőtt az első kötvényt hiányolni fogják. Egy teljes év. Lehet, hogy nem is fogjuk néhányan megérni, mások meg tönkremehetnek.

– A halálomra bazíroz?– A világért sem. De az én helyzetem igen kényes. Megsértettem

a saját cégem politikáját és a banki ügyvitel etikáját. Mint a kedves fia tanácsadója, fel is vethetik ellenem, hogy összejátszottam vele…

– Jobban érezné magát, ha a dolog magától megoldódna, nem igaz? – csapta le dühösen a leveleket Elizabeth, akit földühített a

bankár szemérmetlensége. – Én megvesztegettem magát, maga erre megzsarol azzal, hogy megvesztegettem? Okos! Mennyit akar?

– Sajnálom, hogy ilyen rossz benyomást keltek önben.– Akkor mi a fenét akar? – kérdezte Elizabeth fáradtan.– Írtam egy vallomást három példányban, egyet önnek címeztem,

egyet a Scarwyck Alapítványnak és egyet természetesen az ügyvédemnek. Szeretném, ha átolvasná és helyben hagyná.

Cartwright elővette a táskájából az irományt és letette Elizabeth elé. Fölemelte az első példányt, amelyet a Scarwyck Alapítványnak címzett.

„Jelen megállapodás köttetett Mr. Jefferson Cartwright és jómagam, Mrs. Elizabeth Scarlatti között, a Scarwyck Alapítvány igazgatótanácsa elnökének minőségében.

Nevezettek megállapodtak abban, hogy míg Mr. Cartwright értékes idejét és szakértelmét bocsátja a Scarwyck Alapítvány részére, mi konzultánsi munkáját évi ötvenezer dollár fizetéssel honoráljuk egészen haláláig. Fent említett pozíciója jelen megegyezésünk aláírásától érvényes.

Miután Jefferson Cartwright több alkalommal eljárt az én érdekemben s a Scarwyck Alapítvány érdekében, olykor saját jól felfogott érdekével ellentétben, és miután Mr. Cartwright minden esetben kliense, vagyis az én érdekemben járt el abban a meggyőződésben, hogy a Scarwyck Alapítvány céljait szolgálja olykor úgy is, hogy nem volt tisztában a kérdéses tranzakció jellegének teljességével, jelen megegyezésünk értelmében Mr. Cartwright minden esetleges későbbi pénzbüntetését teljes egészében folyószámlám terhére átvállalom.

Kijelentem, hogy nem számítok ilyen eshetőségre, de mivel a Scarwyck Alapítvány nemzetközi szinten tevékenykedik, szükségesnek láttam, hogy ezt klauzulában rögzítsem.

Kijelentem, hogy Mr. Cartwright ez idáig mint bizalmas megbízottam járt el az elmúlt hónapokban, de a mai naptól kezdve nem emelek akadályt az ellen, hogy a Scarwyck Alapítványnál végzett munkája nyilvános legyen.”

Két vonal az írás jobb és bal oldalán a szerződő felek aláírása számára, és egy harmadik a tanúnak. Elizabeth rájött, hogy ez profi munkája. Semmit nem mondott ki, mégis benne volt minden.

– Maga komolyan azt várja tőlem, hogy ezt aláírjam?– Igen. Ha ugyanis nem tenné, roppant felelősségtudatom arra

kényszerítene, hogy egyenesen a hatósághoz forduljak. Jelesen a kerületi ügyészhez, olyan információval, amely véleményem szerint fontos Mr. Scarlett eltűnésével kapcsolatban… El tudja képzelni, micsoda felzúdulás támadna világszerte? Már az a tény, hogy az ünnepelt Madame Scarlatti maga indul kikérdezni a bankokat, amelyek üzletet kötöttek a kedves fiával…

– Akkor mindent letagadok…– Sajnos azt azonban nem tudja letagadni, hogy eltűntek a

kötvények. Mert tényleg eltűntek…Elizabeth a bankárra meredt. Tudta, hogy veszített. Leült és

szótlanul a tolla után nyúlt. Aláírta a papírokat, amelyeket aztán a férfi is ellátott kézjegyével.

15. FEJEZET

Elizabeth hajókofferjeit felvitték a brit Calpurnia gőzös fedélzetére. A családjának azt mondta, hogy az utóbbi idők eseményei megviselték a türelmét és egészségét, ezért hosszabb időre Európába utazik – egyedül. Már másnap reggel hajóra száll. Chancellor Drew elismerte, hogy az útra szüksége van, de ragaszkodott hozzá, hogy anyja vigyen magával valakit. Hisz Elizabeth már nem fiatal. Janetet javasolta.

Elizabeth morgott, hogy Chancellor tartsa meg a javaslatait a Scarwyck Alapítvány számára, ennek ellenére Janet személyét mérlegelnie kellett.

Két nappal azelőtt, hogy a Calpurnia kifutott volna, magához hívatta a lányt.

– Nehezen hihető, amit mondasz, Janet. Nem is inkább a fiammal, mint inkább veled kapcsolatban. Szeretted te Ulstert?

– Igen, azt hiszem. De talán pontosabb, ha úgy fogalmazom: a hatása alá kerültem. Kezdetben rengeteg ember között forogtam, rengeteg helyen voltunk. Minden olyan gyorsan történt. Aztán lassan ráeszméltem, hogy nem szeret. Még az is zavarta, ha egy szobában vagyunk. Mintha teher lettem volna. Istenem, meg ne kérdezze, miért!

Elizabethnek eszébe jutottak a fia szavai: „Ideje megnősülnöm… Janet jó feleség lesz.” Vajon miért fogalmazott így? Miért volt olyan fontos a számára?

– Hű volt hozzád?A lány fölszegte a fejét és felnevetett. – Tudja, milyen érzés, hogy

osztoznia kell a férjén – nos, akárkivel?– Újabban a pszichológia arról beszél, hogy a férfiak azért

csinálják ezt, mert kompenzálnak. Hogy meggyőzzék magukat arról, hogy ők még férfiak.

– Megint téved, Madame Scarlatti! – Janet mintha enyhe gúnnyal hangsúlyozta volna az asszony nevét. – A maga fia remek férfi. Nagyon is az. Talán nem kéne erről beszélnem, de eleinte igen sokat szeretkeztünk. Ulsternek nem számított, hogy hol, vagy mikor. De az sem, hogy én akartam-e vagy sem. Ez számított a legkevésbé. Úgy értem, én voltam a legkevésbé fontos.

– Akkor miért maradtál vele? Ez az, amit egyáltalán nem értek.Janet Scarlett kinyitotta a retiküljét és kivette a cigarettáját.

Rágyújtott. – Ennyit akartam elmondani. A többiről nem akartam beszélni… Talán azért, mert féltem.

– Mitől?– Nem tudom. Soha nem gondoltam végig. Mondjuk, hogy mit

szól a világ?– Ne haragudj, de ez butaság.– Elfelejti, hogy Ulster Stewart Scarlett a férjem volt… Én

fogtam meg őt… Nem olyan könnyű bevallani, hogy csak néhány hónapig tudtam megtartani.

– Értem… Mindketten tudjuk, hogy hűtlen elhagyásért bármikor kimondják a válást, de kegyetlenül a szájára venne a világ. A legocsmányabb pletykák kezdenének keringeni.

– Tudom, ezért is döntöttem úgy, hogy várok egy évet, s csak akkor adom be a válópert. Ez így érthető.

– Nem hinném, hogy ez a javadra lenne.

– Miért?– Mert önmagadat teljesen, a gyereket pedig részben elszigeteled

a Scarlatti családtól. Őszinte leszek hozzád. Egy ilyen helyzetben még Chancellorban sem bízom.

– Nem értem.– Ha meglépnéd ezt a lépést, teljes jogi fegyverzettel harcba

szállna, hogy alkalmatlannak nyilvánítsanak.– Micsoda?– Hogy átvegye a felügyeletet a gyerek és az örökség felett.

Szerencsére…– Maga megőrült!Elizabeth úgy folytatta, mintha nem hallotta volna Janet

közbeszólását. – Szerencsére Chancellor tudja, mi az illem – már-már nevetségesen is tudja –, és ez megakadályozná, hogy valami kellemetlen lépésre szánja rá magát. De ha kiprovokálnád… Nem, Janet, a válás nem megoldás.

– Tudja, mit beszél?– Biztosíthatlak róla, igen… Ha garantálni tudnám, hogy egy év

múlva még életben leszek, akkor áldásomat adnám a dologra! De nem tehetem. És ha nincs, aki lefékezze, Chancellor olyan, mint egy vadállat.

– Chancellor nem tehet velem semmit! Semmit! De a gyerekkel sem!

– Drágám, kérlek. Nem vagyok moralista. De a viselkedésed azért hagy kívánnivalót maga után.

– Ezt én meg sem hallgatom! – Janet fölállt, kinyitotta a retiküljét, beletette a cigarettát és kivette belőle a kesztyűjét.

– Nem akarok ítélkezni. Intelligens lány vagy. Akármit is teszel, annak oka van… Ha ez megvigasztal, akkor én tudom, hogy ezt az évet a pokolban töltötted el.

– Igen, ott. Égy év a pokolban – Janet Scarlett kezdte fölhúzni a kesztyűjét.

Elizabeth gyorsan beszélni kezdett, miközben az ablaknál lévő íróasztalához ment. – Legyünk őszinték, ha Ulster itt volna, vagy ha tudnánk, hogy hol van, akkor szép csendben el tudnátok válni. De törvényesen az egyik fél eltűnt, talán el is halálozott, de nem lett hivatalosan holttá nyilvánítva. És van egy gyerek is, az egyetlen gyerek, aki Ulster örököse. Ez a nagyobb probléma, Janet.

Elizabeth kíváncsi volt, vajon kezdi-e már a lány érteni a dolgot. Az a baj a gazdagok gyerekeivel, hogy adottnak veszik a gazdagságot. Nem értik meg: a pénz ugyan kétségtelenül csupán eszköz, de hatalomhoz vezető, és mint ilyen, félelmetes dolog,

– Amint megléped az első lépésed, azonnal lecsapnak a keselyűk mindkét táborból. Végső soron a Scarlatti névből szép lassan olyan vicc lenne, amelyen mindenki csámcsoghatna. És ezt nem akarom!

Elizabeth elővett néhány dossziét az íróasztalfiókból, kiválasztotta az egyiket, és a többit visszatette a helyére. Leült az íróasztal mögé, és a lányra emelte a tekintetét.

– Érted, amit mondok?– Igen, azt hiszem – válaszolta lassan a lány, és kesztyűs kezét

nézegette. – Kényelmesen el akar engem tüntetni, hogy ne zavarjam a becses Scarlettek köreit. – Elbizonytalanodott, aztán lassan anyósa szemébe nézett. – És én még azt hittem, hogy kedvel.

– Nem látszol olyannak, akinek szánalomra volna szüksége – mondta Elizabeth.

– Nem, tényleg nem. De mivel nem is akarom, hogy szánjanak, így abszolút érdektelen a dolog, nem igaz? Azt hiszem, maga kedves akar lenni a maga módján.

– Akkor megteszed, amit javaslok? – Elizabeth kezébe vette a dossziét.

– Nem – felelte határozottan Janet. – Hanem azt, ami nekem tetszik. És ne higgye, hogy rajtam köszörülik majd az emberek a nyelvüket.

– Ebben ne légy olyan biztos! – Elizabeth lecsapta az asztalra a dossziét.

– Kivárom, míg letelik az év – felelte Janet –, aztán azt teszem, amit kell. Az apám majd tudja, mit kell csinálni. Azt teszem, amit ő javasol.

– Az apád üzletember, nem jogász.– De az apám!– Megértelek, drágám. Annyira megértelek, hogy engedd meg,

hogy föltegyek néhány kérdést neked, mielőtt elmész.Elizabeth fölállt és elindult a könyvtárszoba ajtaja felé. Becsukta,

aztán elfordította a kulcsot.Janet legalább annyi érdeklődéssel figyelte az öregasszonyt, mint

amennyi félelemmel. Nem volt jellemző az anyósára, hogy attól

tartson, hogy megzavarják. Aki alkalmatlankodott, azt egyszerűen kiparancsolta a szobából.

– Nincs miről beszélni. Hagyjon elmenni.– Egyetértek. Kevés időre akarlak csak feltartani – szólt közbe

Elizabeth, aki közben visszatért az íróasztalához. – Tetszett Európa, drágám? Párizs, Marseille, Róma? Szerintem a számodra New York unalmas hely. Szerintem a jelen körülmények között sokkal izgalmasabb lenne az óceán túlsó oldalán.

– Ezt hogy érti?– Ahogy mondom. Bizonyos szempontból indokolatlanul jól

érezted magad Európában. A fiam megfelelő játszótársra akadt a személyedben. De rajta sokszor ez nem látszott olyan egyértelműen, mint terajtad.

– Nem értem, miről beszél.Elizabeth kinyitotta a dossziét. – Nézzük csak! Volt például az a

fekete trombitás Párizsban…– Micsoda? Miről beszél?– Ő hozott vissza a szállodába reggel nyolckor. Minden jel szerint

vele töltötted az éjszakát.Janet hitetlenkedve nézett az anyósára. Bár zavarba jött, gyorsan

és nyugodtan igyekezett beszélni. – Igen, Párizs, már emlékszem. Vele voltam, de nem úgy. Fél éjszaka Ulstert kerestük.

– Ez a tény itt nem szerepel. Annyi csak, hogy egy fekete férfi kísért vissza a szállodába.

– Ki voltam merülve.– Itt az a szó szerepel, hogy részeg.– Hazugság!Az öregasszony lapozott. – Aztán egy hétvége Dél-

Franciaországban. Emlékszel, Janet?– Nem – válaszolta bizonytalanul a lány. – Mit csinál? Mi van

odaírva?Elizabeth fölállt és magához szorította a dossziét. – Ugyan már!

Az a hétvége Madame Auriole-nál. Hogy is hívják a kastélyát, Silhouette? Milyen bizarr név!

– Ulsternek volt a barátja!– És persze fogalmad sem volt, mit jelent Dél-Franciaországban

Madame Auriole Silhouette-je!– Mintha nekem valami közöm lenne ehhez!

– Mit jelent, ha azt mondják, Auriole Silhouette-jébe megyek?– Nem tudom.– És mit csinálnak ott az emberek?– Nem tudom! Nem tudom!– Mi történik ott?– Nem válaszolok!– Okos taktika, de most nem jött be! Mindenki tudja, hogy mit

kínál Madame Auriole a klienseinek… van ott ópium, hasis, marihuána, heroin… Maga a narkós mennyország!

– Ezt nem tudtam!– Az egész hétvége alatt nem vettél észre semmit? Akkor, amikor

a legnagyobb ott a forgalom?– Nem!… De igen! Amikor rájöttem, azonnal eljöttem. Amikor

rájöttem, hogy mi folyik ott.– Kábítószer-orgiák, micsoda alkalom a kukkolásra. És Mrs.

Scarlett nem vesz észre semmit!– Esküszöm, hogy nem!Elizabeth hangja megváltozott. Határozottan beszélt ugyan, de

udvariasan. – Én biztos vagyok benne, hogy nem vettél részt ilyenben, de ki más hinné el ezt neked, drágám? – Rövid szünetet tartott. – És nagyon sok minden van még itt. – Végigpörgette a lapokat a dossziéban, aztán leült.

Berlin, Bécs, Róma. És legelsősorban Kairó.Janet odarohant az öregasszonyhoz és az íróasztal fölé hajolt,

rémülettől elkerekedett szemekkel.– Ulster két hétig magamra hagyott! Azt sem tudtam, hol vagyok!

Kővé dermedtem a rémülettől.– Ezért, drágám, a legvadabb helyeket kerested föl. Sőt elkövetted

az egyik legocsmányabb bűnt. Megvásároltad egy embertársadat. Rabszolgát vettél magadnak.

– Nem! Ez nem igaz!– Dehogynem. Egy tizenhárom éves kislányt, akit eladtak

prostituáltnak. Mint amerikai állampolgárnak, neked különösen…– Ez hazugság! – tört ki Janetből. – Azt mondták, ha fizetek, az

arab megmondja, hol találom meg Ulstert! Én csak ezt csináltam!– Dehogyis csak ezt. Megajándékoztad a férjedet! Vettél neki egy

tizenhárom éves kislányt. Szeretném tudni, vajon azóta eszedbe jutott-e az a kislány?

– Pedig csak azért csináltam, hogy Ulstert megtaláljam. Belebetegedtem, amikor megtudtam, mi történt! Még csak nem is értettem, miről beszélnek. Meg akartam Ulstert találni, és minél előbb eltűnni onnan.

– Én nem vitatkozom veled, de mások könnyen megtehetik.– Kicsodák? – kérdezte a lány remegve.– Mondjuk az esküdtek vagy az újságírók. – Elizabeth a rémült

lányra nézett. – De itt vannak az én barátaim… sőt, a te barátaid is.– És maga engedné, hogy… azokat a hazugságokat fölhasználják

ellenem?Elizabeth megvonta a vállát.– És az unokája ellen?– Kétlem, hogy sokáig a te gyereked lenne, úgy értem, jogi

értelemben. Biztos vagyok benne, hogy a bíróság gyámot rendelne ki, és nincs kétségem, hogy ki lenne ezzel megbízva.

Janet lassan leroskadt a szék peremére, szája kinyílt, aztán sírni kezdett.

– Kérlek, Janet, nem akarom, hogy zárdába vonulj. Még csak azt sem kérem, hogy nélkülözd azt, amire egy hozzád hasonló korú és igényű nőnek szüksége van. Eddig sem kellett, eztán sem kell. Csupán jó adag diszkréciót kérek, talán egy kicsit többet, mint amennyire eddig voltál képes. És persze egészséges mértékű testi elővigyázatosságot, s ha ez nem lenne, azonnali beavatkozást.

Janet Saxon Scarlett elfordította a fejét. – Maga szörnyű asszony – suttogta.

– Képzelem, hogy most így látod. Egy nap, remélem, megértesz.Janet hirtelen fölpattant.– Engedjen ki ebből a házból!– Az isten szerelmére, próbálj megérteni. Chancellor és Allison

mindjárt itt lesz. Szükségem lesz rád, drágám.A lány az ajtóhoz rohant, teljesen el is feledte, hogy be van zárva.

Rémülettől elhaló hangon kérdezte: – Mit akar még tőlem?És Elizabeth tudta, hogy megnyerte a játszmát.

16. FEJEZET

Matthew Canfield nekitámaszkodott az Ötödik Sugárút és a Hatvanharmadik utca északkeleti sarkán álló épületnek, és az onnét negyven méterre álló Scarlatti-ház impozáns bejáratát figyelte. Szorosan összefogta magán az esőkabátot, mert az őszi eső nyirkos hideggel érkezett. Az órájára pillantott: tíz perc múlva hat. Már több mint egy órája ott posztolt. A lány háromnegyed ötkor ment be, és lehet, hogy éjfélig, de az sem kizárt, hogy reggelig marad. Két órára rendelte oda a váltást, hacsak nem történik közben valami. Nem volt semmi különösebb oka, hogy arra számítson, most már történni fog valami, de ösztönei mást súgtak neki. Öt hete figyelte már az embereit, és amit nem tudott a saját szemével megfigyelni, azt megpróbálta elképzelni. Az idősebbik hölgy másnap elhajózik – egyedül. Azt, hogy gyászolja eltűnt vagy halott fiát, az egész világon jól tudták. A szomorúságáról számtalan cikk látott a különféle lapokban napvilágot. Mindazonáltal az asszony jól titkolta szomorúságát és vitte a családi üzletet tovább.

Scarlett nejével más volt a helyzet. Ha gyászolta is eltűnt férjét, ennek semmi látható jelét nem adta. Az azonban nyilvánvalónak tűnt, nem hiszi, hogy Ulster meghalt volna. Mit is mondott az Oyster Bay-i Country Clubban? Bár hangja fátyolos volt a whiskytől, jól lehetett érteni:

– Az anyósom azt hiszi, igen dörzsölt. Remélem, elsüllyed az a hajó, mert ha nem, akkor úgyis megtalálja a fiát.

Ma este összecsapott a két nő, és Matthew Canfield nagyon szeretett volna tanúja lenni a dolognak.

A szemerkélő eső elállt. Canfield úgy döntött, átvág a sugárúton a parkba. Zsebéből kivette az újságot, szétteregette egy ázott padon a Central Park bejáratánál, és leült. Egy férfi és egy nő állt meg az öreg hölgy házának lépcsője előtt. Már sötétedett, ezért Canfield nem láthatta, kicsodák. A nő izgatottan magyarázott valamit, amire azonban a férfi nem figyelt. Sokkal inkább azzal küszködött, hogy előhúzza zsebóráját, és megnézze, mennyi idő van. Canfield ismét az órájára pillantott: két perc múlva hat. Lassan fölállt és átment ismét az úttesten oda. ahol az előbb álldogált. A férfi az utcalámpa ténye felé fordította az óráját, a nő pedig egy pillanatra sem fogta be a száját.

Canfield minden meglepetés nélkül konstatálta, hogy a férfi Ulster Scarlett bátyja, Chancellor Drew Scarlett, a nő pedig a felesége, Allison Canfield továbbsétált a Hatvanharmadik utcán, miközben Chancellor Scarlett karon fogta nejét, és fölmentek a Scarlatti-ház lépcsőjén. Amint a Madison Sugárúthoz ért, Canfield éles csattanást hallott. Megfordult és látta, hogy Elizabeth Scarlatti házának ajtaját olyan erővel csapta be valaki, hogy a hang még most is visszhangzott az utcán.

Janet Scarlett rohant le a lépcsőn, megbotlott és elesett, föltápászkodott és elindult bicegve az Ötödik Sugárút felé. Canfield elindult feléje. A nő nyilván megütötte magát, az időzítés pedig egyszerűen csodálatos volt.

A könyvvizsgáló már csak harminc méterre lehetett a nőtől, amikor egy sportkocsi, egy fekete Pierce-Arrow kanyarodott a járda mellé.

Canfield lelassította lépteit és figyelt. Látta, hogy a kormány mögött ülő férfi odahajol a másik ablakhoz. Az utcai lámpa fénye egyenesen az arcába világított. Jóarcú, ötvenes férfi lehetett, tökéletesen nyírt tömött bajusszal. Úgy tűnt, mintha Janet Scarlett is ismerné.

Hirtelen kinyílt a kocsi ajtaja és a férfi kiugrott belőle. Gyors léptekkel megkerülte a kocsit, és elindult a lány felé.

– Parancsoljon, Mrs. Scarlett, szálljon csak be!Janet Scarlett lehajolt, és sérült térdét tapogatta. Rémülten

pillantott fel a közeledő bajuszos férfira. Canfield megállt, behúzódott egy árnyas kapualjba.

– Micsoda? Maga nem taxis!… Nem, nem ismerem magát…– Szálljon be! Hazaviszem. Gyorsan, ugorjon már! – A férfi

mintha zavarodottan beszélt volna. Aztán megragadta Janet karját.– Nem! Nem megyek sehová! – A lány megpróbálta kiszabadítani

a karját.Canfield előlépett a kapualjból. – Jó estét, Mrs. Scarlett!

Gondoltam, hogy maga lesz az. Segíthetek valamiben?A bajuszos elengedte a lány karját, és Canfieldre meredt.

Láthatóan zavart volt és dühös. Ahelyett, hogy megszólalt volna, inkább futva indult vissza a kocsijához és beugrott.

– Hé, miszter, várjon csak! – A könyvvizsgáló odarohant a sportkocsihoz, és megragadta a kocsi kilincsét. – Hová megy?…

A motor felpörgött, a kocsi kilőtt, elrántotta Canfieldet és kificamította a csuklóját.

Fájdalmas arccal kászálódott föl, és Janet Scarlettre nézett.– A barátja igencsak heves.Janet Scarlett hálatelt arccal nézett a könyvvizsgálóra.– Soha nem láttam… legalábbis nem emlékszem… De sajnálom,

a maga nevére sem emlékszem. Bocsásson meg, és nagyon köszönöm.

– Ne mentegetőzzék, csak egyszer találkoztunk. Egy hete az Oyster Bay-i klubban.

– Ó! – A lány láthatóan megpróbálta fölidézni a dolgot.– Chris Newland mutatott be magának. A nevem Canfield.– Ó, igen.– Matthew Canfield vagyok, Chicagóból.– Igen, most már emlékszem.– Jöjjön, fogunk egy taxit.– Vérzik a keze!– Magának meg a térde.– Az csak egy karcolás.– Ez is, csak csúnyábbnak tűnik.– Meg kéne mutassa egy orvosnak.– Felesleges, megteszi egy zsebkendő is, meg egy kis jég. A

zsebkendő a kezemre, a jég meg a whiskybe. – Kiértek az Ötödik Sugárútra, és Canfield leintette az első taxit. – Csak ennyi kezelésre van szükségem, Mrs. Scarlett.

Janet Scarlett bizonytalanul elmosolyodott, míg odaértek a kocsihoz. – Ezzel én is szolgálhatok.

A Negyvennegyedik utcai Scarlett-lakás hallja úgy nézett ki, ahogy Canfield elképzelte. A mennyezet magas, az ajtók vastagok, a bejárattal szembeni lépcső két emelet magasba húzódott. A folyosón antik tükrök, mellettük üvegajtók néztek farkasszemet egymással. A jobb oldali ajtók nyitva álltak. Canfield egy elegáns ebédlő berendezését látta. A parkettán méregdrága keleti szőnyegek… Ahogy dukál. A folyosó színei azonban megdöbbentették a könyvvizsgálót. A falak vörös damaszttal voltak tapétázva. míg a kecses üvegajtókat fekete függönyök takarták. A súlyos fekete bársony nem illett a finom francia bútorokhoz.

Janet Scarlett észrevette a férfi reakcióját, hiába próbálta palástolni. – Nem valami szerencsés színhatás, nem igaz?

– Á, észre sem vettem – felelte udvariasan a férfi.– A férjem ragaszkodott ehhez a ronda vöröshöz, és lecserélte az

összes rózsaszín függönyt feketére. Csúnya jelenetet rendezett, amikor megpróbáltam tiltakozni. – Kinyitotta a kettős ajtót, belépett a szobába, aztán fölgyújtotta a villanyt.

Canfield követte a nőt a gazdagon berendezett nappaliba, öt fallabdapálya elfért volna a helyiségben, szédítően sok szék és puff sorakozott a heverőkkel, karosszékekkel teli szobában. Több asztal sorakozott a falikarokkal teli falak mentén. A bútorok elrendezése nem árult el semmi koncepciót, leszámítva a néhány díványt, amelyet félkörben helyeztek el a hatalmas kandalló előtt. Az egyetlen fölgyújtott lámpa halvány fényében Canfieldnek azonnal föltűnt, mennyi fénykép díszíti a kandallópárkány felett a falat.

A sugarasan elrendezett képek középpontjában egy bekeretezett diploma állt.

A lány észrevette a férfi pillantásának irányát, de nem tett megjegyzést.

– Arra vannak az italok és a jég – intett a bár felé. – Szolgálja ki magát. Megbocsát nekem egy pillanatra? Felveszek egy másik harisnyát. – Ezzel a lány eltűnt a hallban.

Canfield átment a termen az üvegfedelű koktélkocsihoz, és két metszett pohárba egy-egy ujjnyi Scotchot töltött. Előhúzott a zsebéből egy tiszta zsebkendőt, beleáztatta a jeges vízbe, majd vérző kezére tekerte. Aztán fölgyújtotta a lámpát, amely megvilágította a kandalló fölötti képeket. Egy röpke pillanatra elképedt.

Hihetetlennek találta, hogy itt kelljen viszontlátnia az Ulster Scarlett katonai karrierjét dokumentáló fényképeket. A tiszti iskolától a behajózásig, Franciaországba való érkezésétől a futóárkokig. Némelyik keretben térképrészletek voltak, amelyeken vastag kék és vörös vonalak jelezték az állásokat. A képek legtöbbjén Ulster volt a középpontban.

Látott már fotókat Scarlettről azelőtt is, de ezek pillanatképek voltak, amelyek társaságban készültek vagy a férfiút sportolás – lovaspóló, tenisz, vitorlázás – közben ábrázolták. Itt azonban katonák társaságában fényképezkedett, és Canfield irigykedve látta, hogy fél fejjel magasabb volt még a legmagasabb társánál is. Mindenféle

rendű és rangú katonák mindenütt. Ügyefogyott excivilek vizsgálgatják fegyvereiket, fáradt tisztesek sorakoztatnak még fáradtabb katonákat, tapasztalt csapattisztek figyelnek érdeklődve beosztottjaikra – mindenki tette a dolgát, de láthatóan azért, hogy kedvébe járjon a mindenütt jelenlévő fiatal alhadnagynak, aki kikövetelte magának a központi helyet. Sok képen az alhadnagy karját barátian bajtársai vállára tette, mintha bizakodást akarna plántálni beléjük.

A mellette állók arckifejezése elárulta, hogy Scarlett nem járt különösebb sikerrel. Ennek ellenére az arca sugárzott az optimizmustól. Hűvös és önelégült arc, gondolta Canfield. A tabló középpontja természetesen az emléklap volt, az Ezüstcsillag, amelyet a Meuse–Argonne mellett tanúsított bátorságáért kapott Ulster Stewart Scarlett. Az a fajta hős volt, akinek igazán jól jött a háború. Ez persze rendben is van, a tabló mégis zavaró látványt nyújtott. Valahogy kirítt a helyéről. Inkább egy öreg veterán dolgozószobájának falán mutatott volna jól, nem az Ötvennegyedik utcai lakás csicsás nappalijában.

– Érdekes, nem igaz? – kérdezte Janet, amint visszatért a helyiségbe.

– Nagyon lenyűgöző. Kemény fickó lehetett.– Az nem vitás. Ha pedig ezt elfeledte volna valaki, annak csak

be kellett jönnie ebbe a szobába, hogy fölfrissítse az emlékezetét.– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy nem a maga ötlete volt ez a…

ez a képes történelmi kalauz. – Odaadta Janetnek az italát. Feltűnt neki, hogy a nő milyen erősen a markába szorítja a poharat, amelyet azonnal az ajkához is emelt.

– Nem, a leghatározottabban-nem az én ötletem volt. – A nő kiitta a vizezetlen skót whiskyt.

Canfield is szinte teljesen kiürítette a poharát – Hadd töltsek még! – Elvette a nőtől a poharat. Janet leült a kandallóval szemközti díványra, míg Canfield odament a bárkocsihoz.

– Sosem gondoltam volna, hogy a férje ekkora, hogy is mondjam – egy pillanatra elhallgatott, aztán rábólintott – nos, másnaposságban szenved.

– Pontos az analógia. Egy nagy ivászat következményei. Maga kész filozófus.

– Nem akartam az lenni. Csak sosem gondoltam volna, hogy ő is ilyen. – Odalépett a nőhöz, kezébe adta az italát, és ott maradt állva előtte.

– Nem olvasta, hogy mesélte el, mi történt? Szerintem a firkászok jó munkát végeztek. Nem hagytak kétséget afelől, ki okozta a Kaiser vesztét. – A nő beleivott az italába.

– Hát ilyenek ezek az újságírók. Valamivel el kell passzolják a lapjukat. Amikor olvastam ezeket a sztorikat, soha nem tudtam őket komolyan venni. De szerintem ő maga sem vette komolyan.

– Úgy beszél, mintha ismerné a férjemet.Canfield szándékosan megdöbbenést színlelt, úgy vette el a

poharát a szájától. – Maga nem tudta?– Micsodát?– Hát hogy természetesen ismertem. Elég jól. Én meg voltam

győződve róla, hogy ezt maga is tudja. Ne haragudjon!Janet palástolta meglepetését. – Nincs miért haragudni, Ulsternek

rengeteg barátja volt. Nyilván nem ismerhetem mindegyiket. Maga még New Yorkban ismerte meg? Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna tőle magáról.

– Én sem hiszem. Néha összefutottunk azután, hogy ideköltöztem a keleti partvidékre.

– Hát persze, maga chicagói, ugye?– Igen, de hogy őszinte legyek, a munkám révén eljutok

mindenhová.– Miért, mit csinál?Canfield fogta az italát és leült.– Ha lehántjuk a sallangokat, akkor egyszerű ügynök vagyok. De

szerencsére nem kell teljesen lehántani a sallangokat.– És mit árul? Ismerek sok embert, aki árul valamit. De őket nem

aggasztják a sallangok.– Nem árulok kötvényeket vagy épületeket, de még csak hidakat

sem. Hanem teniszpályákat.Janet fölnevetett. Kedves volt a nevetése.– Maga viccel!– Nem, teljesen komolyan mondom, hogy teniszpályákat árulok.Letette a poharát, és elkezdte tapogatni a zsebeit. – Lássuk csak,

van-e nálam egy mutatóban. Tényleg nagyon jók. Wimbledoni minőség, bár nem füves a pálya. Így hívják a céget: Wimbledon.

Csak hogy tudja, remek pályákat árulok. Nyilván tucatnyi pályánkon játszott is már, csak nyilván nem tudta, kit illet a dicséret.

– Elbűvölő. De miért vesznek az emberek teniszpályát? Miért nem építik föl maguknak?

– Föl is építhetik. Mi bátorítjuk őket. Sokkal többet keresünk, ha le kell bontanunk egy ilyen pályát, hogy fölállítsuk a magunkét.

– Maga ugratni akar. Egyik teniszpálya olyan, mint a többi.– Csak a füvesek, hölgyem. De azok soha nem elég jók még

tavasszal, őszre meg kiég rajtuk a fű. A mi pályánk egész évben használható.

A nő megint csak nevetett.– Pedig ez nagyon egyszerű. A cégem kifejlesztett egy olyan

aszfaltkeveréket, amelyen kétszer akkorát pattan a labda, mint a füves pályán. Hőségben nem puhul, hidegben nem zsugorodik. Nem érdekli a dolog? Három napon belül itt a kocsink, addigra már le is rakhatják az első réteg kavicsot. Mire meggondolhatná magát, már kész a vadonatúj pálya odakint az Ötvennegyedik utcában.

Mindketten jót nevettek.– Feltételezem, akkor remekül teniszezik.– Nem, csak játszom. Hogy jól, arról szó sincs. Nem is

különösebben kedvelem a játékot. Természetesen vannak nemzetközi sztárok a fizetési listánkon, hogy kedvet csináljanak a pályánkhoz. Egyébként ahogy elkészül a pálya, garantálunk egy ingyenes bemutatómeccset. Maga meghívja a barátait, üzletfeleit. Igazán remek partikat rendeztek már a mi pályáinkon.

– Nagyon meggyőző!– Atlantától Bar Harborig mindenütt ott vagyunk. A legjobb

teniszpályák, a legnagyszerűbb partik. – A férfi fölemelte a poharát.– Ó, tehát eladott már teniszpályát Ulsternek?– Soha nem próbáltam. Lehet, hogy kellett volna. Egyszer vett

egy kormányozható léghajót, és végül is, mi egy teniszpálya egy léghajóhoz képest?

– Talán a pálya laposabb. – A nő kuncogva emelte a férfira a poharát. Canfield fölállt, odament a bárhoz, levette a kezéről a zsebkendőt és a zsebébe dugta. A nő pedig lassan elnyomta a cigarettáját a hamutartóban.

– Ha nem járatos a New York-i társaságban, akkor honnan ismeri a férjemet?

– Még az egyetemen találkoztunk. Persze csak futólag. Én még az első év közepén otthagytam. – Canfield eszébe villant: vajon Washington megszerezte-e Princetonból egy rég elfelejtett gólya személyi anyagát?

– Taszították talán a könyvek?– Nem, a pénz taszított. El magától. Nem a család megfelelő

ágának jutott. Aztán a seregben találkoztunk Ulsterrel. Megint csak futólag.

– A katonaságnál?– Igen. De nem így, ismétlem, nem így! – A falon sorakozó képek

felé legyintett, aztán visszafordult a dívány felé.– Hogyhogy?– A New Jersey-i kiképzés után elváltak az útjaink. Ő elment

Franciaországba, a dicsőség felé. Én meg Washingtonba, az unalomba. De azelőtt voltak csodajó bulijaink. – Canfield enyhén a nőhöz hajolt, megengedve hangjának annyi bizalmaskodást, amennyit az alkohol hatása magyarázhat. – Persze ez még mind az esküvője előtt volt.

– Annyira nem lehetett előbb, Matthew Canfield.Szemügyre vette a lányt. Látta, hogy a válasza pozitív ugyan, de

nem feltétlenül a lány kedvére való. – Ha ez az igazság, akkor Ulster nagyobb bolond, mint gondoltam.

A lány úgy nézett a férfi szemébe, mint ahogy más egy levelet olvas. Nem mintha a sorok között akarna olvasni, hanem mint aki a szavak mögötti értelmet keresi.

– Maga nagyon szimpatikus pasas. – Gyors mozdulattal, de kicsit bizonytalanul állt föl, letette a poharát a dívány előtti kis asztalra. – Nem vacsoráztam, és ha nem eszem rögtön valamit, akkor összevissza beszélek. Azt meg nem szeretném.

– Hadd vigyem el valahová.– Hogy aztán összevérezze a gyanútlan pincért?– Már nem is vérzik – Canfield felemelte a kezét. – Szeretném

elvinni valahova.– Azt meghiszem, hogy elvinne. – A nő felvette az italát, és alig

észrevehető imbolygással odament a kandalló bal oldalához. – Tudja, mit akartam épp az előbb csinálni?

– Nem. – A férfi ülve maradt, de már lassan lecsúszott a hátára a díványon.

– Meg akartam kérni, hogy menjen el.Canfield tiltakozni próbált.– Várjon egy kicsit – emelte föl a kezét a lány. – Egyedül akartam

maradni, egyedül enni valamit, de ez talán nem a legpompásabb ötlet.

– Szerintem szörnyű ötlet.– Nincs is kedvem elmenni sehova. Volna kedve, hogy is

mondják, megosztani velem szegényes vacsorámat?– Nem okoz ez gondot?Janet Scarlett megrántott egy zsinórt, amely ott csüngött a

kandalló mellett. – Ez a házvezetőnőnek szól. Nem volt halálra dolgoztatva azóta, hogy a férjem… elment.

A házvezetőnő olyan sebesen előkerült, hogy Canfield óhatatlanul arra gyanakodott, vajon nem állt-e egész idő alatt az ajtóban. Tenyeres-talpas asszony volt, egyszerű arcú, a keze mint a lapát.

– Parancsol, madame? Ma nem számítottunk rá, hogy itthon vacsorázik. Azzal tetszett elmenni, hogy Madame Scarlattinál eszik.

– Nos, a jelek szerint meggondoltam magam, nem igaz, Hannah? Mr. Canfield is itt eszik velem. Azt mondtam neki, azt kap, ami van.

– Értettem, asszonyom.A nő akcentusa arra utalt, hogy közép-európai, svájci vagy német,

gondolta Canfield. Kerek arca, amelyet ősz haja keretez, akár barátságos is lehetne. De nem az. Van benne valami keménység, valami férfias keménység.

Mindazonáltal gondoskodott róla, hogy a szakács kiváló ételt készítsen nekik.

– Ha a vén kurva akar valamit, akkor addig őrjíti az, embereket, míg ki nem veri belőlük – magyarázta Janet. Visszamentek a nappaliba, és a párnákkal teli díványon ülve konyakot szopogattak. A válluk összeért.

– Ez csak természetes, hisz amint hallom, az öreglány viszi a boltot. Mindenki ugrik a szavára. Én is ugranék.

– A férjem nem – szólalt meg a lány. – Az öreglány gyakran őrjöngött emiatt.

Canfield úgy tett, mintha a dolog a legkevésbé sem érdekelné. – Tényleg? Sose hallottam, hogy vita lett volna közöttük.

– Az nem is volt. Ulstert annyira nem érdekelte a dolog. Ő nem volt hajlandó harcolni. Ő csak tette, amit akart. Ő volt az egyetlen

ember a családban, akit nem tudott dróton rángatni az öregasszony, és ő ezt érthetően nagyon utálta.

– De akkor leállíthatta volna a fia pénzét?– Ulsternek volt saját pénze.– Akkor ez kilátástalan ügy lehetett. Nem csoda, ha őrületbe

kergette az anyját.A fiatalasszony a kandallópárkányt nézte. – Engem is őrületbe

kergetett.– De hát mégiscsak az anyja…– Igen, én meg a felesége. – A nő már részeg volt. Gyűlölettel

meredt a képekre. – Nincs joga a vén ribancnak ketrecbe zárni, mint egy állatot! Ostoba pletykákkal fenyegetőzni! Hazugságokkal! A férjem barátai, nem az enyémek! Bár tökmindegy, akár az enyémek is lehetnének!

– Ulster haverjai mindig egy kicsit lököttek voltak, az kétségtelen. Ha tetvek magához, hagyja őket a fenébe. Nincs szüksége magának rájuk.

Janet fölnevetett. – Hát ez az! Elutazom Párizsba, Kairóba, vagy mit tudom én! Aztán föladok egy hirdetést a lapokban: Ulster Scarlett nyomorult barátai! Menjetek a francba. Aláírás: J. Saxon Scarlett, az özvegy.

A könyvvizsgáló most már nem akarta futni hagyni a szerencséjét. – Ilyen helyekről szedte össze az öreglány az információit?

– Ki nem hagyna semmit sem. Az ember senki, ha nincs róla Madame Scarlattinak egy dossziéja. Ezt nem tudta?

Aztán a nő, amilyen gyorsan dühbe gurult, olyan gyorsan lehiggadt. – De ez nem számit. Hadd utazzon el a francba.

– Miért utazik Európába?– Miért érdekli ez magát?Canfield megvonta a vállát – Engem? Nem érdekel. Csak

olvastam az újságban.– Halvány gőzöm sincs.– Nincs összefüggésben a Párizsban fölszedett pletykákkal… meg

a többivel? – Megpróbálta nehezen formálni a szavakat. Nem kellett nagyon erőlködnie.

– Kérdezze meg tőle. Hanem tudja, jó ez a konyak. – A nő kiitta a maradékot a poharából és letette az asztalra. A könyvvizsgálónak

még majdnem tele volt a pohara. Visszatartotta a lélegzetét, és egy hajtásra kiitta.

– Igaza van, tényleg rohadék.– Az, rohadék. – A nő nekidőlt Canfield vállának és karjának,

miközben lassan feléje fordította a fejét. – De maga nem rohadék, igaz?

– Nem, nem vagyok az. De miért megy az öregasszony Európába?

– Én is föltettem magamnak ezt a kérdést, de sosem tudtam rá válaszolni. De nem is érdekel. Maga tényleg kedves ember?

– A legeslegkedvesebb, azt hiszem.– Meg fogom csókolni, abból mindig kiderül.– Annyira azért nem gyakorlott…– De, az vagyok. – A lány elkapta Canfield nyakát és magához

húzta. Remegett.A lány valami logikátlan okból rettegett, a férfinak meg az volt az

érzése, hogy nagyon szeretné megvédeni.A nő levette a férfi nyakáról a kezét. – Menjünk föl, jó? –

suttogta.Odafent csókolóztak és Janet Scarlett megsimogatta a férfi arcát.– Azt mondta… jó buli Scarlettnek lenni, ha nincs a közelben egy

Scarlatti… Ezt mondta.– Kicsoda? Ki mondta ezt?– Kurva mama. Ki más?– Az anyja?– Hacsak meg nem találja Ulstert… szabad vagyok. Szoríts,

Matthew, szoríts, az isten szerelmére!Miközben az ágy felé vezette Janetet, Canfield azon törte a fejét,

hogyan győzze meg a főnökeit, hogy neki is föl kell kerülnie arra a hajóra.

17. FEJEZET

Jefferson Cartwright a derekára tekert egy törülközőt, majd kilépett a klub szaunájából. Bement a zuhanyozóba és élvezte, ahogy

az erős sugár veri a fejét. Arcát fölemelte és hagyta, hogy a vízdárdák döfködjék arcbőrét. Eltekerte a csapot, a víz lassan hűvösebb lett, aztán jéghideg.

Előző este mocskosul berúgott. Igazából már kora délután elkezdett inni, aztán éjfélre annyira kidőlt, hogy úgy döntött, nem megy haza, ott alszik a klubban. Minden oka megvolt az ünneplésre. Mióta lezajlott a találkozója Elizabeth Scarlattival, többször végigelemezte a lehetőségeit a Scarwyck Alapítványnál. Az Elizabeth-tel kötött megegyezés egy pillanatra sem ment ki a fejéből. Ott tartotta magánál a táskában, amíg mindent meg nem tud az alapítványról, hogy a saját ügyvédjeit is meglepje vele. Zuhanyozás közben arra gondolt, hogy a táskát a Grand Central vasútállomás poggyászraktárában hagyta. Ott az automata szekrény biztonságosabb, mint a páncélterem. A Scarlatti-féle páncélteremnél bizonyosan biztonságosabb.

Majd ebéd után magához veszi a táskát, és elmegy az ügyvédeihez. El lesznek képedve, és nyilván tele lesznek kérdésekkel a Scarwyck dolgaival kapcsolatban. Ő pedig percek alatt elárasztja őket adatokkal, számokkal, hogy csak győzzék kapkodni a fejüket.

Szinte hallotta is őket.– Atyavilág, Jeff, erről nem is tudtunk!Hangosan fölnevetett a zuhany alatt.Ó, Jefferson Cartwright a leglovagiasabb lovag a virginiaiak

klánjában! A leereszkedő modorú jenki faszok, akik még a saját feleségüket sem tudják rendesen megdugni, ezek után fölnéznek majd rá.

Atyavilág, gondolta, most már kilóra meg tudja venni a klub tagságának nagy részét! Micsoda szép napunk van!

Miután végzett a zuhanyozással, felöltözött, és érezve hatalma súlyát, laza léptekkel bement a bárba. A klubtagok többsége ebédelt és némelyikük megjátszott hálával fogadta a meghívását egy italra. Nem titkolt bizalmatlanságuk mérsékelt lelkesedésbe csapott át, amikor Cartwright mintegy mellékesen megjegyezte, hogy „átvette a Scarwyck pénzügyeinek intézését”.

Két vagy három klubtag azonnal föl is fedezte, hogy a kissé bunkó Cartwright olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket ők eddig észre sem vettek. Végső soron nem is rossz ember, ha

meggondoljuk… Van benne valami! Jefferson Cartwright asztala mellett az összes nehéz bőrfotel mind megtelt klubtaggal.

Ahogy közeledett fél három felé az óra, a klubtagok kimentették magukat, és visszaindultak az irodájukba. A pletyka forródrótja fölizzott, és nemsokára mindenki arról beszélt, hogy Cartwright puccsal átvette a Scarwyck Alapítvány vezetését.

Egy bizonyos úriember azonban nem távozott. Néhány cimborájával csatlakozott Cartwright udvartartásához. ötvenes éveit taposhatta, és pontosan úgy nézett ki, ahogy egy korabeli úriembertől azt elvárják. Őszülő, dús bajuszában még minden szál a helyén volt.

Az volt a legviccesebb dolog, hogy az asztalnál ülők közül senki sem emlékezett a nevére, de ezt a világért sem ismerték volna be. Végső soron a klubban vannak, nem igaz?

Az úriember hálatelt arccal huppant le a Cartwright melletti székbe, mikor az megürült. Együtt ordítozott a bankárral, aztán követelte, hadd fizethessen ő is egy kört mindenkinek.

Amikor megérkeztek a martinik, a makulátlan szabású öltönyös úriember maga elé húzott két pohárral. Épp egy anekdotát mesélt, s amikor végzett, odanyújtotta az egyiket Jeffersonnak.

Jefferson Cartwright elvette a poharat, és egy hajtásra kiitta.Az úriember elnézést kért és távozott. Két perccel később

Cartwright rázuhant az asztalra. Szeme nem volt álmosan elnehezült, sőt nem is volt csukva, mint rendesen, amikor egy férfi eléri a befogadható alkohol mennyiségi határát. Ehelyett szeme elkerekedett és kidülledt.

Jefferson Cartwright halott volt.Az úriembert sohasem látták többé a klubban.A belváros egyik nyomdájában, ahol az egyik New York-i

bulvárlap készült, a szedő unott arccal ütötte bele a gépbe a sztori szövegét, amely majd a 10. oldalon jelenik meg.

EGY BANKÁR REJTÉLYES HALÁLA A DIVATOS KLUBBAN

A szedőt nem érdekelte a hír.Három vagy négy géppel odébb egy másik szedő egy másik hír

szövegét írta. Ez a hír majd a 43. oldal közleményei közé kerül.

KIRABOLTÁK A GRAND CENTRAL POGGYÁSZRAKTÁRAT

A férfi elcsodálkozott. Most már semmi sem biztonságos?

18. FEJEZET

A Calpurnia első osztályú ebédlőjében, a kapitány asztalánál Elizabeth meglepődött azon, hogy jobb oldali szomszédja egy alig harmincéves férfi. Eddig mindig korosabb diplomatát, nyugalmazott brókert, esetleg egy jó kártyást ültettek mellé, egyszóval olyasvalakit, akivel biztosan volt közös témájuk.

Esze ágában sem volt emiatt valakit is felelősségre vonni, mert amikor átnézte a kapitány listáját – ehhez mindig ragaszkodott, nehogy valami kellemetlenség érje –, látta, hogy a szóban forgó úr, Matthew Canfield egy sportszercég képviselője, amely cég jórészt Angliában vásárol. Nyilván olyan fiatalemberről van szó, akinek jók a kapcsolatai, gondolta.

Végül is kedves embernek tűnt. Udvarias, bár kicsit felszínes, gondolta Elizabeth, de minden bizonnyal jó üzletember, amit aztán nem sokkal később maga a fiatalember hangoztatott derűs önbizalommal.

A vacsora vége felé a fedélzeti ügyeletes tiszt odalépett Elizabeth mellé, és diszkréten közölte: távirata érkezett.

– Nyugodtan idehozhatja az asztalhoz. – Elizabeth dühös volt.A tiszt lehajolt és valamit súgott az öreg hölgy fülébe.– Nos, jó – Elizabeth fölállt.– Segíthetek valamiben, Madame Scarlatti? —; kérdezte Matthew

Canfield, a kereskedő, miközben a többiekkel együtt felállt az asztaltól.

– Nem, köszönöm.– Biztos?– Biztos, köszönöm. – A hölgy a fedélzeti ügyeletes nyomában

kiment a szalonból.

A rádiós szobában Elizabethet egy asztalhoz kísérték, és odaadták a kezébe az üzenetet. Rápillantott a papír sarkában lévő utasításra: „Sürgős – hozassa a címzettet a rádiós szobába, mert azonnali választ várunk”.

Fölpillantott a tisztre, aki idekísérte. – Bocsásson meg, most látom, hogy parancsot teljesített.

Ezután elolvasta a távirat szövegét.

„Madame Elizabeth Scarlatti, H. M. S. Calpurnia, a nyílt tengerenjefferson cartwright alelnök halott stop halál oka tisztázatlan stop

a hatóságok természetellenes körülményekre gyanakszanak stop halála előtt cartwright elmondta: fontos posztot kapott scarwyck alapítványnál stop mi erről nem tudunk bár megbízható források szerint igaz stop fentiek fényében kíván-e nyilatkozni van-e valami utasítása stop a történtek igen tragikusak waterman számára stop nincs tudomásunk cartwright alelnök megkérdőjelezhető dolgairól stop várom válaszát stop horace boutier elnök waterman trust bank”

Elizabeth megdöbbent. Táviratilag azt válaszolta, hogy a Scarlatti céggel kapcsolatos bejelentéseket Chancellor Drew Scarlett egy héten belül megteszi. Addig nincs további közlendője. A második táviratát persze Chancellornalt címezte.

C. D. Scarlett Keleti Hatvankettedik utca 129, New Yorkjefferson cartwrighttal kapcsolatban semmiféle Ismétlem

semmiféle nyilatkozat nem mehet ki, amíg angliából nem lépek veled kapcsolatba stop ismétlem semmiféle nyilatkozat nem adható ki

szeretettel mint mindig anyád”.

Elizabeth érezte, hogy vissza kell térnie a vacsoraasztalhoz, ha másért nem, nehogy túlságosan fölhívja a figyelmet- a történtekre. Ám ahogy a szűk folyosókon haladt az ügyeletes tiszt kíséretében, egyre inkább megértette, hogy ami történt, az nem más, mint figyelmeztetés. Azonnal el is vetette az elméletet, amely szerint Cartwright „megkérdőjelezhető dolgai” okozták volna a halálát. Cartwright maga egy vicc volt.

Elizabethnek viszont föl kellett készülnie arra, hogy napvilágra kerülhet a megegyezése Jefferson Cartwrighttal. Erre persze számos

magyarázattal szolgálhat különösebb gondolkodás nélkül. Természetesen, függetlenül attól, hogy mit mond, azt fogják mondani, hogy eljárt fölötte az idő. Már az, hogy egy ilyen emberrel hajlandó volt egyezkedni, önmagában kérdésessé teszi kompetenciáját.

Elizabeth Scarlattit ez egyáltalán nem érdekelte. Soha nem törődött senkinek a véleményével.

Valami viszont igen aggasztotta, nevezetesen az, amitől a leginkább rettegett: hogy a szerződésük nem kerül elő:

A kapitány asztalánál azzal utasította el a további kíváncsiskodást, hogy egy bizalmas embere, akit igen kedvelt, váratlanul meghalt. Mivel pedig kimutatta, hogy nem kíván erről bővebben beszélni, asztaltársai kifejezték részvétüket, majd rövid hallgatás után folytatták a csevegést. A Calpurnia testes kapitánya elgondolkodva megjegyezte, hogy egy bizalmas munkatárs elvesztése olyan lehet, mint amikor ő elveszíti egyik jól képzett tengerészét.

Az Elizabeth jobbján ülő fiatalember ekkor közelhajolt az asszonyhoz, és csendesen megjegyezte: – Mintha csak Gilbert és Sullivan operettjéből lépett volna ki, nem igaz?

Az öreg hölgy mosolyogva válaszolt: – A tenger ura. El tudja képzelni, hogy előkapja a kilencfarkú macskát?

– Azt éppen nem – felelte a fiatalember. – De egész jól el tudom képzelni, ahogy kimászik a kádból. Az jóval viccesebb lehet.

– Rossz fiú! Ha jéghegynek ütközünk, eszem ágában sem lesz kimenteni.

– Nem is kell. Ott fogok ülni az elsőnek induló mentőcsónakban, mint ahogy az is biztos, hogy valaki foglalni fog önnek egy helyet. – A férfi lefegyverzően mosolygott.

Elizabeth fölnevetett. A fiatalember határozottan szórakoztatta, jólesett neki, hogy valaki ilyen humoros szemtelenséggel mer vele beszélni. Elbeszélgettek arról, ki merre veszi az irányt Európában. Volt valami izgalmas abban is, hogy egyikük sem akart a másiknak semmi érdemlegeset mondani.

Vacsora végeztével a kapitány legfontosabb vendégei visszavonulták a kártyaszobába, és párokat alkottak a bridzshez.

– Úgy vélem, pocsék játékos lehet – mondta Canfield mosolyogva Elizabethnek. – Mivel én viszont remekül játszom, nem vesztek semmit, ha magam mellé veszem.

– Borzasztó nehéz visszautasítani egy ilyen hízelgő invitálást.Ekkor a férfi hirtelen megszólalt : – Ki halt meg? Nem ismerem

véletlenül?– Ezt kétlem, fiatalember.– Sosem lehet tudni. Megtudhatom tehát?– Honnan a csudából ismerne maga egy jelentéktelen

bankhivatalnokot?– Úgy értettem, mintha fontos ember lett volna.– Én inkább úgy képzelem, hogy voltak, akik azt hitték róla.– Nos, ha elég gazdag volt, akkor eladhattam volna neki egy

teniszpályát.– Egy biztos, Mr. Canfield, maga nem szenved

önbizalomhiányban. – Elizabeth még akkor is nevetett, amikor elérték a hallt.

A játék során Elizabeth megállapította, hogy a férfi fiatal kora ellenére egy első osztályú játékos tartásával rendelkezik ugyan, de nem játszik valami jól. Az is feltűnt, hogy egy alkalommal kifejezetten hülyének tettette magát, amit Elizabeth egyfajta udvariasságnak tudott be. A férfi érdeklődött, hogy van-e a szalonban egy bizonyos fajta szivar, de amikor a steward más márkát ajánlott helyette, azzal mentette ki magát, hogy akkor inkább hoz a saját szobájából.

Elizabeth emlékezett rá, hogy a vacsora utáni kávézáskor a sármos Mr. Canfield vadonatúj csomag szivart bontott föl.

Jó pár perccel a játszma vége után érkezett vissza, amit azzal magyarázott, hogy egy tengeribeteg öregurat segített visszakísérni a kabinjába.

A játszótársak megértő mondatokat morogtak az orruk alatt, csak Elizabeth nem szólt egy szót sem. Csupán rámeredt a fiatalemberre, aki – mint az öreg hölgy elégedetten konstatálta – kerülte a tekintetét.

A játék korán befejeződött; a Calpurnia meglehetősen kellemetlenül ringott a hullámokon. Canfield elkísérte Elizabethet a lakosztályáig.

– Kedves volt öntől – mondta Elizabeth. – Most átengedem a fiatalabb nemzedéknek.

Canfield elmosolyodott, és a hölgy kezébe nyomta a lakosztály kulcsát. – Ha ragaszkodik hozzá. De tudnia kell, hogy unalomra ítél.

– Hiába, változtak az idők, és talán a fiatalemberek is.– Talán igen – Elizabeth érezte, hogy a férfi alig várja, hogy

mehessen.– Hát, egy idős asszony köszöni a szolgálatait.– Egy nem annyira fiatal ember is nagyon köszöni a társaságát. Jó

éjszakát, Madame Scarlatti.Az asszony a férfi felé fordult. – Még mindig érdekli, hogy ki halt

meg?– Úgy éreztem, hogy ezt nem kívánja nekem megmondani. Nem

számít. Jó éjszakát.– A neve Cartwright. Jefferson Cartwright. Ismerte talán? – A

férfi szemét figyelte.– Nem, sajnos, tényleg nem. – A tekintete egyenes volt és teljesen

őszinte. – Jó éjszakát.– Jó éjt, fiatalúr! – Elizabeth belépett a lakosztályába, és becsukta

maga mögött az ajtót. Hallotta, ahogy elhalnak a férfi léptei a folyosón. Sietős léptek voltak.

Elizabeth levette a nercstólát, és belépett a tágas, kényelmes hálószobába, amelynek nehéz bútorait a padlóhoz csavarozták. Fölkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját, és leült az ágy szélére. Megpróbálta felidézni, mit is mondott a Calpurnia kapitánya, amikor beszámolt arról, kik fognak ülni az asztalánál.

– És van még ez a fickó, igen jó kapcsolatokkal, hogy úgy mondjam. Canfieldnek hívják.

Elizabeth nem figyelt jobban oda a rövid életrajzra, mint a másokéra.

– Valami sportszercégnek dolgozik, és gyakran kel át az óceánon. A cég neve, azt hiszem, Wimbledon.

Ezután még a kapitány hozzátette, ha ugyan Elizabeth jól emlékezett erre, hogy: – A hajótársaság kért számára prioritást. Talán valami nagykutyának a fia. Iskolai kapcsolatok vagy mit tudom én. Dr. Barstow-t kellett kihagynom a kedvéért.

Tehát a fiatalembert a hajózási társaság kérésére ültették a kapitány asztalához. És a kapitány, aki hozzászokott már ahhoz, hogy egyaránt, jóban van mindkét kontinens nagyfejűivel, ejtett egy világhírű sebészt a fiú kedvéért.

Ha másért nem, hát csak pusztán kíváncsiságból, Elizabeth fölemelte a lakosztály telefonját és a rádiós szobát kérte.

– Calpurnia rádió, jó estét. – A brit akcentusú beszélő szinte teljesen lenyelte azt a szót, hogy „estét”.

– Elizabeth Scarlatti vagyok a dupla—A 3-as lakosztályból. Beszélhetnék az ügyeletes tiszttel, kérem?

– Itt Peters fedélzeti ügyeletes tiszt, parancsoljon!– Ön volt szolgálatban az előbb is?– Igen, asszonyom. A New Yorkba címzett táviratai azonnal

elmentek. Egy órán belül már a címzettek kezében lesznek.—Köszönöm, de nem ezért hívtam… Azt hiszem, elkerültem

valakit, akivel a rádiós szobánál kellett volna találkoznom. Nem keresett valaki? – Tágra nyitotta a fülét, hogy kihallja a válaszból a bizonytalankodást. De nem volt ilyen.

– Nem, asszonyom, nem kereste senki.– Lehet, hogy az úr zavarba jött. Őszintén sajnálom, hogy így

alakult.– Sajnálom, Madame Scarlatti. Önön kívül csupán három utas járt

nálunk egész este. Ez az első esténk, tudja.– Mivel csak három volt, nagyon sokat kérnék, ha azt szeretném,

hogy adjon róluk személyleírást?– Ó, dehogy, asszonyom… Nos, volt egy idős házaspár a

turistaosztályról és egy úr, attól tartok, kissé ittasan, aki a rádiós kört követelte.

– A rádiós micsodát?– Kört, asszonyom. Háromszor van ilyen naponta az első osztály

számára. Nagyon szimpatikus úr volt, de sajna, egy pohárkával többet ivott a kelleténél.

– Fiatal férfi volt? A húszas évei végén? Szmokingot viselt?– Ráillik a leírás, asszonyom.– Köszönöm, Peters úr. Nem fontos ugyan a dolog, de számítok a

titoktartására.– Magától értetődik, asszonyom.Elizabeth fölállt és besétált a nappaliba. Bridzs-partnere lehet,

hogy gyengén kártyázik, de színésznek kitűnő.

19. FEJEZET

Matthew Canfield háborgó gyomorral sietett lefelé a lépcsőn. Talán a B-fedélzeten lévő bár – és az ottani népség – elfeledteti vele a rosszullétét, gondolta. Utat tört magának a pulthoz, és kért egy konyakot.

– Jó buli, nem igaz?Nagydarab, széles vállú, hátvéd típusú férfi tornyosult Canfield

mellett a bárszéken.– Az bizony – felelte Canfield semmitmondó vigyorral.– Ismerem magát! Láttam a kapitány asztalánál, ott vacsorázott.– Nem rossz ott a kaja.– Tudja, mit? Én is ott ülhettem volna a kapitány mellett. De én

szarok az ilyesmire.– Ne tegye! Nem a legétvágygerjesztőbb előétel.– De tényleg. – Canfield úgy saccolta, hogy a pasas belső-New

York-i akcentussal beszél, úgy a Park Avenue környékéről. – A bácsikám mocskosul gazdag, de én szarok rá, hogy nem ültem ott maguknál.

– Átadhatom a helyem, ha akarja.A hátvéd kissé megingott, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg

a bárpult szélében. – Halálra unnám magam. Hé, pincér! Egy bourbont gyömbérrel!

Miután sikerült stabilan megülnie, ismét odadőlt Canfieldhez. Szemei úgy meredtek, mintha nem is lettek volna szemizmai. Szőke haja a homlokába hullott.

– Miben utazol, haver? Vagy még mindig iskolába jársz?– Kösz a bókot, de onnét már kinőttem. A Wimbledon

sportszercégnél vagyok. És te? – Canfield szeme ezután is inkább a tömeget fürkészte.

– Godwin és Rawlins biztosító. Az apósomé. Az övé az ötödik legnagyobb ház a városban.

– Lenyűgöző.– És mire hajtasz?– Tessék?– Úgy értem, hogy kerültél oda az asztalhoz?

– Ó, azt hiszem, a cég barátai segítettek. Jó a kapcsolatunk az angolokkal.

– A Wimbledon nem Detroitban van?– Nem, Chicagóban.– Jelentéktelen kis cég vagytok, érted?– De tudunk fizetni.Canfield ezt már szinte beleböffentette a szőke pasas pofájába. És

korántsem barátságosan.– Oké, nem köll megsértődni. Hogy hívnak?Canfield már épp válaszolt volna, amikor megpillantotta a részeg

pali nyakkendőjét. Nem is tudta, mi tűnt föl neki igazán. A tekintete ezután a férfi mandzsettagombjaira siklottak. Az uralkodó színek mind a nyakkendőn, mind a mandzsettán a piros és a fekete voltak.

– Mi van, megnémultál?– Tessék?– Mi a neved? Engem Boothroydnak hívnak. Chuck

Boothroydnak. – Újból a mahagóni bárpultba kellett kapaszkodnia, nehogy leessen a székről. – Szóval a minek is… a Wimbledonnak vigéckedsz? – Boothroyd ezután mintha álomba zuhant volna.

A könyvvizsgáló úgy érezte, hogy rajta a konyak nem segít. Egyre pocsékabbul érezte magát.

– Igen, annak. Nézd barátom, meglehetősen rosszul érzem magam. Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek, mielőtt valami baleset történne. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.Mr. Boothroyd félig kinyitotta a szemét, kezét búcsúra emelte,

aztán a pohara után nyúlt. Canfield gyors, de bizonytalan léptekkel a kijárat felé botorkált.

– Chucksie, drágám! – Egy fekete hajú nő vetette rá magát ezzel a csatakiáltással az ittas Boothroydra. – Mindig eltűnsz, amikor szükségem lenne rád.

– Ne mondd, szivi!– De fogom, ha így viselkedsz!A bárpincér máshol keresett magának tennivalót, gyorsan elillant.Boothroyd a feleségére nézett, és néhány pillanatig nem

imbolygott. Szemét a nőre szegezte, tekintete nem volt bizonytalan, hanem nagyon is élénk. A külső megfigyelő szemében nem látszottak másnak, mint férj és feleség, akik összekapnak azon, hogy

az előbbi leitta magát, ám ezt olyan fojtott indulattal teszik, hogy illetlenség lenne belehallgatni. Még mindig ugyanabban a görnyedt pózban, amilyenben az előbb volt, Chuck Boothroyd halkan odaszólt a feleségének. Teljesen józanul.

– Semmi gond, kedves.– Biztos?– Tuti.– Ki a pasas?– Egy nagyképű ügynök. Szerintem még ott a seggén a tojáshéj.– Ha egyszerű ügynök, akkor hogy kerülhetett pont melléje az

asztalnál?– Ugyan, ne hülyéskedj. Rémeket látsz.– Csak óvatos vagyok.– Mindjárt elmagyarázom. Egy chicagói cégnél van, a

Wimbledonnál. A cuccaik felét egy tucat angol cégtől veszik. – Boothroyd olyan hangsúllyal beszélt, mintha egy fogyatékos gyereknek magyarázna. – Ez ugye, angol hajó? Az öreglány nagy fogás, a fickó kiveti a hálóját. Egyébként annyira be van csápolva, és olyan rosszul van, hogy szánalmas.

– Hadd igyak egy kortyot. – Mrs. Boothroyd férje pohara után nyúlt.

– Tessék.– Mikor csinálod?– Úgy húsz perc múlva.– És miért kell épp ma?– Mert ilyenkor az egész hajó hullarészeg, és mert pocsék az idő.

Aki nem részeg, az tengeribeteg. Vagy mindkettő egyszerre.– Na jó, akkor mit csináljak?– Üss keményen pofon. Aztán menj vissza azokhoz, akikkel

voltál, és kacagjatok egy jót a dolgon. Mondd nekik, hogy vége, ha így folytatom, vagy valami ilyesmit. Néhány perccel később én ki fogok terülni. Arra legyen gondod, hogy két pasas becipeljen a kabinba. Az se baj, ha három.

– Nem tudom, találok-e elég józan pofát ehhez.– Akkor hívd a szobapincért. Vagy a bárpincért, az talán még

jobb. Néhány kellemetlen percet sikerült neki szereznem amúgy is.– Oké. Nálad van a kulcs?– Az apád még reggel odaadta a mólón.

20. FEJEZET

Canfield úgy ért a szobájába, hogy azt hitte, menten elhányja magát. A hajó szüntelen és most már határozottan vad rángatózása nem maradt rá hatástalan. Kíváncsi volt, vajon miért viccelődnek az emberek annyit a tengeribetegségről. Ő nem talált benne semmi vicceset.

Mielőtt végigdőlt volna az ágyon, csak a cipőjét rúgta le. Hálatelten konstatálta, hogy azonnal jön is az álom a szemére. Huszonnégy óra után most először engedett egy kicsit a nyomás.

Aztán elkezdődött a kopogtatás.Előbb halkan. Annyira halkan, hogy Canfield csupán megfordult

tőle az ágyon. Aztán egyre hangosabb lett, és gyorsabb. Olyan élesen kopogtatott valaki, hogy visszhangzott tőle a kabin.

Canfield félálomban kikiáltott. – Mi baj?– Azt hiszem, haver, jobb, ha kinyitja.– Ki az? – Canfield úgy érezte, menten fejre áll a világ, ha nem

szűnik meg a kopogás.De csak még hangosabb lett.– Az istenit, jól van már! Jó, jövök!A könyvvizsgáló nagy nehezen fölállt, és odavánszorgott az

ajtóhoz. Hosszas küzdelem árán tudta kinyitni a zárat. A matrózegyenruhás rádiós szinte beesett a szobába.

Canfield megpróbálta összeszedni magát, miközben az ajtaját immár belülről támasztó tengerészt szemügyre vette.

– Mi az istent akar?– Azt mondta, szóljak, ha valami érdekesre bukkannék. Bár azt

sem tudom, mi érdekli…– Nos?– Hát, nem tudom, Hogy képzeli, hogy egy angol tengerész

megszegi a szabályzatot, csak úgy, vakra?– Mennyi kell?– Tíz ficcs.– És az én pénzemben az mennyi?

– Dollárban? Ötven.– Kurva sok.– De megéri.– Adok húszat.– Hülyéskedik? – tiltakozott fölháborodva a matróz.– Oké, legyen harminc, de semmivel se több. – Canfield

megindult az ágy felé.– Megegyeztünk. Hol a dohány?Canfield előhúzta a tárcáját, és leszámolt a rádiósnak három

tízdollárost.– Kiderült a dolog. Madame Scarlatti rájött. – És azzal a tengerész

föl is szívódott.

Canfield hideg vízzel arcot mosott, és végiggondolta a lehetőségeit.

Úgy bukott meg, hogy nincs logikusnak tűnő alibije. A felhasználhatóságának tehát minden logika szerint befellegzett. Valaki más kell, hogy fölváltsa, de ez időbe kerül. Az a minimum, amit megtehet, hogy megpróbálja úgy kimagyarázni magát, hogy ne derüljön ki, ki küldte.

Arra gondolt, bárcsak itt lehetne Ben Reynolds, vagy valaki tanácsot adna neki. Aztán eszébe jutott, mit mondott Reynolds, amikor a könyvvizsgáló egy alkalommal kegyetlenül lelepleződött: – Az igazság egy részét azért felhasználhatja. Olykor az is segít. Mindig adja okát annak, mit miért csinált.

Canfield kilépett a kabinból és fölment az A-fedélzetre. Amikor megtalálta az öreg hölgy lakosztályát, bekopogott az ajtón.

Charles Conaway Boothroyd. a Godwin és Rawlins Biztosító ügyvezető elnökhelyettese ájultan terült el a padlón. Három steward, két ittas férfivendég, Boothroyd neje és az épp arra járó egyik navigátor tiszt együtt vonszolta be a tagbaszakadt férfit a kabinjába. Nevetve lehúzták az óriás cipőjét és nadrágját, aztán betakarták egy pléddel.

Mrs. Boothroyd két üveg pezsgőt öntött szét a mentőseregnek. Ő maga egy vizespohárból ivott.

A stewardok és a navigátor csak az asszony határozott ragaszkodására voltak hajlandók inni, aztán amilyen gyorsan csak

tudtak, távoztak. De csak azután, hogy Mrs. Boothroyd meggyőzte őket, hogy a férje abszolút nincs magánál.

Amikor egyedül maradt a két utolsó önkéntessel, az asszony tett róla, hogy ne maradjon az üvegekben egy csepp sem. – Kinek a kabinjába mehetünk? – kérdezte végül.

Kiderült, hogy csak az egyik férfi agglegény, a másiknak a felesége ott maradt a bárban.

– Hadd maradjon ott az asszonyka, mi meg csináljunk egy jó bulit! – kacsintott a nő a két férfira. – Gondoljátok, hogy elbírtok velem?

A két fickó egyszerre bólintott, mint akiket dróton rángatnak.– Csak figyeljetek, mert kikészítelek titeket. – Mrs. Boothroyd

kissé imbolyogva lépett oda az ajtóhoz. – De ugye nem baj, ha az egyik közben tartja a gyertyát? Én ezt így szeretem!

A két férfi majdnem letaposta egymást, úgy mentek a nő után.– Büdös kurva! – dünnyögte Charles Conaway Boothroyd a

bajusza alatt.Kibújt a takaró alól, és magára húzta a nadrágját. Kihúzta a

fiókot, és kivette belőle a felesége egyik harisnyáját.Fölpróbálta. Ráhúzta a fejére, fölállt és odament a tükörhöz.

Elégedett volt a látottakkal. Lehúzta a fejéről a harisnyát, és kinyitotta a bőröndöt.

Az ingek alatt volt egy tornacipő és egy vékony zsinór, úgy egy-másfél méter hosszú.

Charles Conaway Boothroyd fölvette a tornacipőt, eközben a zsinór ott hevert a lábánál a földön. Ezután belebújt egy fekete garbóba, miközben mosolygott. Boldog embernek érezte magát.

Elizabeth Scarlatti már ágyban volt, amikor meghallotta a kopogást. Benyúlt az éjjeliszekrény fiókjába, és kivett egy apró revolvert.

Kimászott az ágyból és kiment a külső szobába az ajtóhoz. – Ki az? – szólalt meg hangosan.

– Matthew Canfield! Beszélni szeretnék magával!Elizabeth hirtelen zavarba jött, nem számított a férfira, ezért

szinte keresnie kellett a szavakat. – Nyilván túl sokat ivott, Mr. Canfield. Nem várhat holnapig a dolog? – De érezte, hogy egyáltalán nem meggyőző, amit mond.

– Maga is nagyon jól tudja, hogy nem ittam, és a dolog sem várhat. – Canfield remélte, hogy a szél és a hullámok hangja elnyomja a hangját. Mint ahogy azt is: fontos elintéznivalójának a tudata megakadályozza, hogy elhatalmasodjék rajta a rosszullét.

Elizabeth már az ajtónál állt. – Nem tudom elképzelni, miről kellene beszélnünk. Remélem, nem kell hívjam a hajó rendfenntartóit!

– Az isten szerelmére, hölgyem, nyissa már ki ezt az ajtót! Vagy esetleg inkább én szóljak a hajórendőröknek, hogy valaki milliókat érő kötvényeket csempészett ki Európába, és ez az a pasas, aki mindkettőnket érdekel?

– Mit mondott? – szólt ki az ajtón Elizabeth.– Nézze, Madame Scarlatti – Matthew az ajtóra szorította tölcsért

formázva kezeit –, ha jók az értesüléseim, akkor van önnél egy revolver. Rendben, nyissa ki az ajtót, és ha nem azt látja, hogy föl van emelve a kezem, és egyedül vagyok, akkor azonnal lőjön! Lehetek ennél lovagiasabb?

Amikor az asszony kinyitotta az ajtót, Canfieldet csak a jövőbeni beszélgetésük fontossága tartotta vissza attól, hogy elhányja magát. Becsukta maga mögött az ajtót, és látta, hogy Elizabeth kényelmetlenül érzi magát. Mint ahogy az asszony is jól látta, hogy a férfi is. Mint mindig, a nő most is gyakorlatiasan közeledett a dologhoz.

– Használja nyugodtan a fürdőszobát, Mr. Canfield. Ha majd jobban érzi magát, akkor beszélünk.

Charles Conaway Boothroyd két párnát gyúrt a takaró alá. Fölvette a zsinórt és lasszót csavart belőle. A szálak halk reccsenése zene volt a fülének. Zsebre dugta a neje harisnyáját, és szótlanul kilépett az ajtón. Mivel az A-fedélzet jobb oldalán volt, csak át kellett menjen a másik oldalra, hogy elérje célját. Eközben megpróbálta megbecsülni, milyen időközönként és milyen magasra emelik a hajót a hullámok, hogy meghatározza, melyik az a pillanat, amikor át kell vesse a korláton a tetemet úgy, hogy a lehető legkisebb külső sérülés keletkezzék rajta. Boothroyd, ha másban nem is, ebben profi volt. Most majd mindenki megtanulja, mennyit ér, gondolta.

Amikor Canfield kilépett a fürdőszobából, jóval megkönnyebbültebbnek látszott. Az asszony a fotelben ült, távol az ágytól, és revolverét a férfira szögezte.

– Ha leülök, akkor elteszi azt az akármit?– Valószínűleg nem. De üljön le, aztán beszéljünk.Canfield leült az ágyra és a nő felé fordult, aki épp akkor húzta

föl a pisztoly kakasát.– Mondott valamit az ajtó mögött, Mr. Canfield, és ez az egyetlen

oka, hogy nem sült még el ez a pisztoly. Nem esik nehezére, hogy folytassa?

– Nem. Először is tudnia kell, hogy nem vagyok…Canfield hirtelen megdermedt.A külső szobából hallatszott, hogy valaki nyitja az ajtót. A

könyvvizsgáló kinyújtotta a kezét az öregasszony felé, aki ösztönösen átadta neki a pisztolyt.

Canfield gyorsan megfogta a nő kezét, és határozottan áthúzta a nőt az ágyra. Tekintetével utasította az asszonyt, aki engedelmeskedett.

Elizabeth lefeküdt az ágyra, hogy csak az asztali lámpa világította meg, miközben Canfield behúzódott a hálószoba ajtaja mögé az árnyékba. Intett a nőnek, hogy hunyja be a szemét, amiben nem igazán bízott, hogy végrehajtja, mégis megtette. Elizabeth balra fordította a fejét, és jobb kezét az újsággal ernyedten maga mellé ejtette. Mintha csak olvasás közben lepte volna meg az álom.

A szalon ajtaja gyorsan kinyílt, majd becsukódott.Canfield szorosan a falhoz simult, és még erősebben markolta a

pisztolyt. Egy mindössze ötcentis résen át látott ki az ajtó mögül. Eszébe is villant, hogy a behatoló is ugyanezen keresztül láthatja meg őt, ám Canfield árnyékban volt, és azt remélte, nem is számítanak rá.

Ekkor megpillantotta a behatolót, és ettől nagyot nyelt – részben mert meglepődött, részben mert megijedt.

A férfi hatalmas volt, csaknem tíz centivel magasabb, mint ő, széles volt a mellkasa, a válla. Fekete pulóver volt rajta, fekete kesztyű, a fején selyemharisnya, amitől egészen ijesztő volt a megjelenése, hisz vonásai teljesen elmosódtak.

A betolakodó elhaladt a hálószoba ajtaja előtt és megállt az ágy lábánál, alig egy méterre Canfield-től. Miközben mintha az öregasszonyt méregette volna, elővett a zsebéből egy vékony zsinórt.

Elindult az ágy felé, miközben teste lassan előregörbedt.Canfield előrelendült és a pisztoly markolatával teljes erővel

lesújtott a férfi fejére. A vér azonnal átütött a selyemharisnyán. A betolakodó előrezuhant, kezét maga elé rántva fékezte a zuhanás erejét. Aztán félregurult és Canfieldre nézett. Egy pillanatra mintha megdöbbent volna.

– Maga az? – Nem is felkiáltás volt ez, inkább egy káromkodással felérő megjegyzés. – Hogy az isten verje meg!

Canfieldnek száguldott az agya, de fogalma sem volt, ki lehet ez a tagbaszakadt férfi. Az, hogy ismeri őt, nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy neki is ismernie kéne.

Madame Scarlatti az ágyon kifelé fordulva figyelte a jelenetet – hogy félt, az világos, de nem esett pánikba. Láthatóan dühös volt, hogy olyan helyzetben van, amelynek nem ura. – Hívom a hajórendőröket! – szólalt meg csöndesen;

– Azt ne! – csattant fel élesen Canfield. – Ne nyúljon a telefonhoz! Nagyon kérem!

– Maga megőrült, fiatalember!– Kössünk üzletet, haver!A férfi hangja is ismerősnek tűnt Canfieldnek. A könyvvizsgáló

odatartotta a pisztolyt a pasas fejéhez.– Semmi üzlet. Csak vegye le a fejéről ezt a maskarát.A pasas lassan fölemelte mindkét kezét.– Nem, haver. Csak az egyiket! A másikra meg üljön rá, tenyérrel

fölfele!– Okos – jegyezte meg a betolakodó, és leeresztette a kezét.– Mr. Canfield, ragaszkodom a dologhoz! Ez az ember betört a

kabinomba. Isten tudja, nyilván ki akart rabolni, esetleg meg is akart ölni. Engem és nem magát! Telefonálnom kell a hatóságoknak.

Canfield nem tudta, hogyan győzze meg az asszonyt. Nem volt hősi alkat, a formális védelem csábítónak tűnt számára. De vajon védelem lenne-e? Mert még ha az is, ez a hústorony az egyetlen kapocs, aki elvezetheti Ulster Scarletthez. Ha a hajórendőrök beavatkoznak, akkor a pasas megússza, mint egyszerű tolvaj. Nem kizárt, hogy tényleg az, de Canfield erősen kételkedett ebben.

Miközben Canfield lábánál ült, Charles Boothroyd ugyanerre a következtetésre jutott a jövőjével kapcsolatban. A sikertelenség és a hozzá kapcsolódó börtön képe kétségbe ejtette…

Canfield eközben csendesen magyarázott az asszonynak. – Szeretnék rámutatni arra, hogy ez az ember nem egyszerűen betört ide, hanem kinyitotta a zárat. Valakitől nyilván megkapta a kulcsot.

– Úgy van, megkaptam! Ugye nem csinál hülyeséget, haver? Egyezzünk meg. ötvenszer annyit fizetek, mint amennyit kap a teniszlabdái eladásáért! Na, hogy tetszik?

Canfield a földön ülő óriás felé kapta a fejét. Ez már új és zavaró hang volt. Vajon honnan tudhatja, milyen fedőszerepben van? Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, amikor rájött, hogy két áldozati bárány is van egyszerre a kabinban.

– Vegye le azt a harisnyát a fejéről!– Mr. Canfield, több ezer utas van ezen a hajón. A kulcsot

megszerezni nem olyan nehéz. Ragaszkodom hozzá, hogy…Ebben a pillanatban a betolakodó megpróbálta elkapni Canfield

lábát. Canfield belelőtt a vállába. A kis kaliberű lövedék nem csapott nagy zajt.

Az idegen azonnal eleresztette Canfield bokáját és a sebhez kapott. Canfield gyorsan fölállt, és teljes erővel a férfi fejébe rúgott. A vastag bőrcipő nyomán ismét vér fakadt a harisnya alatt. A férfi ennek ellenére újra nekitámadt Canfieldnek. A könyvvizsgáló ismét lőtt: most a férfi oldalába hatolt a golyó, Canfield nekiesett a falnak, miközben támadója a lábához zuhant.

Canfield lenyúlt, hogy végre lehúzza a véráztatta selyemharisnyát az arcáról, amikor a térdelő óriás ép karjával nekilökte a falnak és szinte odaszögezte. Canfield ismét fejbe vágta a pisztollyal, miközben megpróbálta kiszabadítani magát az acélkar szorításából. Amikor megrántotta támadója csuklóját, meglátta a kibukkanó fehér mandzsettán a különlegesen nagy gombokat vörös és fekete csíkokkal.

Canfield egy pillanatra megtorpant, mert össze akarta szedni a gondolatait. A férfi véresen, kimerülten zihált előtte. De Canfield már tudta, ki az, és ettől teljesen összezavarodott. Célba vette a férfi térdkalácsát. Nem volt egyszerű, mert a mellkasát úgy szorította a vasmarok, mint egy betongerenda. Már épp lőni készült, amikor

ellenfele hirtelen fölfelé mozdult. Canfield meghúzta a ravaszt, inkább véletlenül, mint szándékosan. A golyó a férfi hasába fúródott.

Charles Boothroyd megint elzuhant.Matthew Canfield odapillantott az öreg hölgyre, aki ismét a

telefon után nyúlt. Átugrott az előtte heverő férfin, és erőszakkal kirántotta kezéből a kagylót. – Kérem! Higgye el, tudom, hogy mit teszek.

– Igen?– Kérem, higgye el!– Jóisten! Vigyázzon!Canfield megpördült, s így milliméterekkel kerülte el, hogy a

sérült Boothroyd ökle darabokra törje a gerincét.A két férfi az ágy végére zuhant, majd onnan le a padlóra.

Canfield félretolta az öregasszonyt és támadójára emelte a pisztolyát.– Nem tudom, hogy csinálja, de ha nem hagyja abba, haver, a

következőt egyenesen a homlokába kapja. Ezt egy mesterlövész ígéri magának!

Canfield persze nem felejtette el, hogy kiképzésükkor ő volt az egyetlen a csoportban, aki kétszer egymás után nulla kört teljesített kézifegyverrel való lövészeten.

Charles Boothroyd a földön feküdt, látását nemcsak a fájdalom homályosította el, hanem a véres selyemharisnya is, és tisztában volt vele, hogy szinte semmi esélye nincs. El-elakadt a lélegzete, a vére belefolyt a légcsövébe. Egyetlen reménye maradt – elérni a kabinjáig, ahol várja a felesége. Ő majd tudja, mi a teendő, ő majd lefizeti a hajóorvost, hogy rendbe tegye. És valahogy persze majd azok is megértik a dolgot. Nincs ember, akit ennyi szenvedés után még büntetni lehetne.

Rettenetes erőfeszítéssel megpróbált fölállni. összefüggéstelenül motyogott, miközben kiegyenesedett a matracon.

– Ne álljon föl, barátom. Csak válaszoljon a kérdéseimre – szólt oda neki Canfield.

– Hogy… mi? Hagyjon…– Hol van Scarlett? – Canfield érezte, hogy az idő nem neki

dolgozik. A férfi bármikor elveszítheti az eszméletét.– Nem t'om.– De él?– Kicsoda?

– Tudja azt nagyon jól! Scarlett! Ennek az asszonynak a fia!Utolsó erejével Boothroydnak sikerült a lehetetlen. Megragadta a

matracot, és hátratántorodott, mintha össze akarna esni. Így sikerült kiszabadítania a nehéz ágybetétet, és amikor Canfield feléje lépett, fölemelte és nekihajította a könyvvizsgálónak. A matrac még a levegőben volt, amikor teljes erővel nekiszaladt. Canfield a mennyezetbe lőtt, miközben őt és az asszonyt elsodorta a támadás. Boothroyd nekinyomta őket a falnak, aztán a padlónak, majd az ágybetét rugójának nekirugaszkodva fölállt. Megfordult és bár alig látott, elindult kifelé a szobából. Ahogy kiért a másik helyiségbe, lehúzta a harisnyát a fejéről, kinyitotta az ajtót és kirohant.

Elizabeth Scarlatti nyögött, kifordult bokáját szorongatta. Canfield lelökte magáról a matracot, és segített az öreg hölgynek talpra állni.

– Azt hiszem, eltört a bokám.Canfield azonnal Boothroyd után vetette volna magát, ám nem

akarta ilyen állapotban itthagyni az öregasszonyt. Nem beszélve arról, hogy Elizabeth nyilván azonnal megpróbálna telefonálni, ami ebben a helyzetben már semmi jót nem hozhatna. – Jöjjön, lefektetem.

– Az isten szerelmére, előbb tegye vissza az ágybetétet. Mire feküdnék?

Canfield már-már azon volt, hogy leveszi a nadrágszíját, és azzal kötözi meg az öregasszonyt, ő meg megy Boothroyd után, de ez őrültség lenne, mert az öregasszony nyilván visítozna. így aztán visszatette a helyére a betétet, és finoman az ágyra emelte a nőt.

– Nagyon fáj?– Nagyon! – a nő sziszegett a fájdalomtól, amikor a férfi a feje alá

igazította a párnát.– Azt hiszem, hívni kéne a hajóorvost. – Canfield azonban egy

lépést sem tett a telefon felé. Megpróbálta valahogy meggyőzni az öregasszonyt, hogy bízza rá a dolgot.

– Arra még van idő. Maga az után az ember után akar menni, nem igaz?

Canfield meglepetten pillantott a nőre. – De igen.– Miért? Maga szerint van valami köze a fiamhoz?– Minden magyarázatra vesztegetett másodperc csökkenti az

esélyét, hogy ezt kiderítsem.

– És honnan gondoljam, hogy az én érdekem szerint jár el? Nem akarta, hogy segítséget hívjak, pedig igencsak rászorultunk volna. Emiatt majdnem megöltek mindkettőnket. Szerintem kiérdemeltem, hogy válaszra méltasson.

– Erre most nincs idő. Kérem, bízzék bennem!– Miért kéne?Canfield tekintete a zsinórra siklott, amelyet Boothroyd felejtett

ott. – Többek között azért, mert ha nem lettem volna itt, akkor magát megölik. – A zsinórra bökött. – Ha azt hiszi, hogy ezzel a kezét-lábát akarta összekötözni, akkor téved. – Lehajolt, fölvette, majd odalökte az öregasszony ölébe a zsinórt. – Ezt a nyakára szánták.

A nő a férfit méregette. – Kicsoda maga? És kinek dolgozik?Canfield nem felejtette el, miért akart a nővel beszélni – hogy

elmondja neki az igazság egy részét. Azt akarta volna elmondani, hogy egy magáncég megbízottja, akinek érdeke Ulster Scarlett ügyének tisztázása – újságcikk vagy valami ilyesmi születne a dologból. Ebben a helyzetben azonban teljesen buta dolog lett volna ezzel előhozakodni. Boothroyd nem tolvaj volt, hanem bérgyilkos. Elizabeth tehát nem részese a fia összeesküvésének. Canfieldnek viszont minden információra szüksége volt. – Az Egyesült Államok kormányának megbízottja vagyok.

– Atyaúristen! Az az ostoba Brownlee szenátor! Erről fogalmam sem volt!

– Neki sincs, biztosíthatom, asszonyom. Anélkül, hogy szándékában lett volna, riadóztatott minket, de ennél semmi több.

– És feltételezem, egész Washington detektívesdit játszik, de erről senki sem szól nekem.

– Ha csak tíz ember tud a dologról Washingtonban, akkor nagyon meg lennék lepve. Hogy van a bokája?

– A körülményekhez képest jól. Túl fogom élni.– Ha hívom az orvost, kitalál neki valami hihetőt? Adjon nekem

időt, csak erre kérem.– Jobb ötletem van. Mr. Canfield. Most elmehet. Ha még kell,

később is hívhatjuk az orvost. – Ezzel a nő kihúzta a fiókot, és odaadta neki a lakosztály kulcsát.

Canfield az ajtó felé indult.– Egy feltétellel – szólt utána az asszony, mire megtorpant.– Nevezetesen?

– Hogy komolyan mérlegeli az ajánlatomat, amit előadni készülök.

Canfield visszafordult, és kíváncsian a nőre nézett. – Miféle ajánlatot?

– Hogy dolgozzék nekem.– Rövidesen visszajövök – felelte a könyvvizsgáló, és már ki is

rohant az ajtón.

21. FEJEZET

Háromnegyed órával később Canfield csendesen kinyitotta Elizabeth Scarlatti lakosztályának ajtaját és belépett. Amint az öreg hölgy meghallotta a kulcs zörgését a zárban, dühösen kiáltotta:

– Ki az?– Canfield! – felelte a férfi, és belépett a hálószobába.– Megtalálta?– Igen. Leülhetek?– Tessék.– Mi történt? Az isten szerelmére, Canfield, mi történt? Ki volt

az?– Boothroyd a neve, aki egy New York-i biztosító és

brókertársaságnak dolgozott. Minden jel szerint megbízták, vagy fölbérelték, hogy magát eltegye láb alól. Most már halott, és a földi maradványai – ha jól számolom – három mérföldnyire mögöttünk úsznak a vízben.

– Jóságos isten! – Elizabeth leült.– Akkor kezdjük az elején, jó?– Fiatal barátom, tisztában van azzal, amit tett? Vizsgálatot

indítanak, átkutatják a kabinokat. Az egész hajón minden a feje tetejére áll!

– Valaki biztos a feje tetejére áll, ezt garantálom! De kétlem, hogy a rutindolgoknál többet tennének, és azt hiszem, azt is igen diszkréten. Miközben a gyászoló özvegy visszavonul a kabinjába.

– Ezt hogy érti?

Canfield elmondta Elizabethnek, hogy nem messze Boothroyd kabinjától talált rá a holttestre. Röviden érintette csak, hogy kikutatta a zsebeit, és áthajította a tetemet a korláton, azt azonban részletesen elmondta, hogy visszatért a bárba, ahol Boothroyd állítólag órákkal azelőtt összeesett. A bárpincér elmondta, ami nyilván túlzás, hogy fél tucat emberre volt szükség, hogy elvonszolják a pasast a kabinjába, és ágyba dugják.

– Érti már? A fickó látványos alibije a lehető leglogikusabb magyarázat arra, hogy… nos, eltűnt.

– Át fogják kutatni az egész hajót, miután kikötöttünk.– Nem fogják.– Hogyhogy?– Letéptem egy darabot a pulóveréből, és ráakasztottam a

korlátra, nem messze a kabinjától. Mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy a részeg Mr. Boothroyd vissza akart menni a bárba, és akkor történt a tragikus, baleset. A részegség, plusz a pocsék idő meglehetősen végzetes kombináció lehet egy hajón. – Canfield elhallgatott. – Ha egyedül akarta csinálni, akkor biztonságban vagyunk. Ha nem… – Canfield úgy döntött, hogy ezt inkább nem folytatja.

– Muszáj volt a vízbe dobni azt az embert?– Talán jobb lett volna, ha megtalálják négy golyóval a testében?– Hárommal. A negyedik a plafonban van.– Az még rosszabb. A nyomok magához vezetnének. Ha

Boothroydnak bűntársa van a hajón, akkor maga nem éri meg a reggelt.

– Meglehet, igaza van. Akkor most mit teszünk?– Megbeszéljük a dolgot és várunk.– Mire?– Hátha valaki megpróbálja kideríteni, mi történt. Mondjuk a

felesége. Vagy az a valaki, akitől a kulcsot kapta. Szóval valakire.– Gondolja, hogy így lesz?– Szerintem igen, ha van még valaki a hajón, akivel összebeszélt.

Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a dolog rosszul sült el.– Talán mégiscsak betörő volt.– Nem az volt, hanem gyilkos. De nem akarom ezzel ijesztgetni.Az öregasszony mélyen Canfield szemébe nézett. – Ki az a

valaki, akiről beszél?

– Nem tudom. Emiatt kell beszélnünk.– Az a véleménye, hogy köze van ahhoz, hogy a fiam eltűnt?– Igen, az. Miért, magának nem?A nő kerülte az egyenes választ. – Azt mondta, kezdjük az elején.

Az magának hol van?– Ott, amikor rájöttünk, hogy több millió dollár értékű amerikai

kötvényt titokban eladtak egy idegen ország tőzsdéjén.– És mi köze ennek a fiamhoz?– Éppen a megfelelő helyen volt, amikor a dolognak híre ment.

Az eltűnése óta megbízható forrásból értesültünk a tranzakcióról. Tehát később, hogy, hogy nem, megint ott járt a fia. Ez szerintem nyilvánvaló.

– Lehet merő véletlen is.– Nem, a véletlent ki kell zárnunk. Attól a pillanattól kezdve hogy

maga kinyitotta nekem az ajtót.Az öregasszony a könyvvizsgálóra meredt, aki már-már

elszenderedett a fotelben, de leeresztett szemhéja mögül az asszonyt figyelte. Látta, hogy majd szétveti a méreg, de uralkodik magán:

– Merész feltételezésekbe bocsátkozik, Mr. Canfield.– Nem hinném. És mivel tudjuk, hogy ki akarta az előbb önt

megölni, és azt is, hogy kinek dolgozik:— a Wall Street-i Godwin és akárki cégnek –, a kép meglehetősen világos. New York ötödik legnagyobb brókercégénél valaki, vagy valakik nagyon dühösek magára, vagy félnek magától. De annyira ám, hogy mindjárt a halálát akarják.

– Ez megint csak feltételezés.– Fenét! A sérüléseim nem attól vannak, hogy elestem.– És Washington hogy jön bele a képbe?– Kis csapat vagyunk, akik normális körülmények között magas

rangú hivatalnokok gyanús pénzügyei után nyomozunk.– Vészjóslóan hangzik, Mr. Canfield.– Egyáltalán nem. Akkor lépünk munkába, ha mondjuk a svéd

nagykövetünk bácsikája belebabrál a svéd importba. – Figyelte az asszony reakcióját.

– Most már nem is olyan vészjósló, amit mond.– De nem is akarom teljesen megnyugtatni.– A kötvényekkel kapcsolatban?

– Nem, igazában a svéd nagykövettel kapcsolatban – felelte mosolyogva Canfield. – Legjobb tudomásom szerint a követnek nincs bácsikája, aki import ügyletekkel foglalatoskodna.

– Hogy jön ide a svéd nagykövet? Mintha Brownlee szenátort említette volna korábban.

– Nem én hoztam őt szóba, hanem ön. Brownlee őrületes hűhót csapott, hogy idézzen be mindenkit az igazságügy, akivel Ulster Scarlett üzleti kapcsolatban volt. Ezt meg is tettük.

– Reynoldsnak dolgozik, most már tudom!– Maga mondja.– Ne játszadozzunk tovább. Most neki dolgozik vagy nem?– Nem vagyok letartóztatva, nem hagyom magam

keresztkérdések alá vetni.– Rendben, akkor mi van a svéd nagykövettel?– Maga nem ismeri? Nincs semmi kapcsolata Stockholmmal?– Ó, istenem, hát honnan ismerném?A könyvvizsgáló hitt neki. – Tizennégy hónapja, hogy Walter

Pond nagykövet jelentette Stockholmból Washingtonba, hogy egy svéd szindikátus lekötött harmincmillió dollár értékű kötvényt, amerikai államkötvényt, amennyiben ki tudják csempészni az Államokból. A jelentését május 15-én keltezte. Az ön fiának vízuma pedig arról tanúskodik, hogy május 10-én lépett be Svédországba.

– Ez ostobaság! A fiam nászúton volt. Nincs abban semmi, ha valaki ilyenkor Svédországba látogat.

– De ő egyedül volt. A feleségét Londonban hagyta. Ez viszont egyáltalán nem szokványos, ha nászúton van az ember.

Elizabeth fölállt. – Több mint egy éve történt a dolog. A kötvényeket pedig csak lekötötték…

– Pond nagykövet jelentette, hogy a tranzakciót lebonyolították.– Mikor?– Nem sokkal azután, hogy a fia eltűnt.Elizabeth abbahagyta a járkálást, és Canfieldre nézett. –

Kérdeztem magától valamit, mielőtt azután az ember után ment volna.

– Igen, emlékszem. Mintha állást ajánlott volna.– Kérhetném-e, hogy az ügynöksége együttműködjék velem –

úgy, hogy erről csak maga tudna? Ugyanaz a célunk, tehát nem látok semmiféle érdekellentétet.

– Mit ért ezen?– Nem jelenthetné azt a főnökének, hogy önként ajánlottam föl

önnek az együttműködést? Ez az igazság. Mr. Canfield, nem igaz? Végül is az életemre törtek. Ha ön nem lett volna, már halott lennék. Végül is mi vagyok, egy rémült öregasszony, nem igaz?

– Mindenki úgy fogja gondolni, hogy a fia él.– Egyelőre nem, csak gyanakodnának rá.– A kötvények miatt?– Ezt tagadni fogom.– Akkor miért?– Előbb válaszoljon! Élhetek-e az ügynöksége befolyásával

anélkül, hogy kikérdeznének?… Csak önnek lennék köteles válaszolni.

– Ami azt jelenti, hogy én meg csak önnek.– Pontosan.– Lehetséges.– Európára is érvényes ez?– Kölcsönös megegyezésünk van a legtöbb…– Akkor íme, az ajánlatom – vágott közbe Elizabeth. –

Hozzáteszem, hogy nem képezi alku tárgyát, vagy elfogadja, vagy nem… Százezer dollár, mindkét fél számára elfogadható részletekben kifizetve.

Matthew Canfield rámeredt az öregasszonyra, és hirtelen úgy érezte, fél. Volt valami ijesztő abban, hogy Elizabeth ekkora összeget ajánlott neki. Alig hallhatóan elismételte magának: – Százezer dollár?

– Maga megérdemel ennyit, Mr. Canfield. Fogadja el, és élvezze az életet.

A könyvvizsgáló verejtékezett, holott nem volt melege. – Tudja, úgyis, hogy mi a válaszom.

– Igen, így gondoltam én is… De ne ábrándozzék. Az átutalás csak kis összegekben nem kelt gyanút. Annyit kap, hogy jól élhessen belőle, de nem annyit, hogy ezért felelősséggel tartozzék. A felelősség ugyanis kényelmetlen kölönc – Tehát, hol is tartottunk?

– Tessék?– Ja, tudom. Hogy miből gyanítom, hogy a fiam él? Függetlenül

az ön által említett kötvényügylettől?– Nos, miből?

– Tavaly a fiam több százezer dollárt utaltatott át különböző európai bankokba. Feltételezem, hogy ebből a pénzből akart megélni. Megpróbálom személyesen ellenőrizni azokat a letéteket, tehát követem a pénz útját. – Elizabeth látta, hogy a könyvvizsgáló nem hisz neki. – Történetesen ez az igazság.

– De ugyanígy történt a kötvényekkel is, nem?– Mivel a saját alkalmazottammal beszélek, azt kell mondjam,

igen. Természetesen ezt mindenütt le fogom tagadni…– Miért?– Jó kérdés. Nem hinném, ugyan, hogy megérti, de azért

megpróbálom elmagyarázni. Az eltűnt kötvényeket csak jövőre fogják kezdeni keresni. Addig jogilag nincs lehetőségem megkérdőjelezni a fiam tettét. Csak azután, hogy a kötvények lejárnak. Ezután azonban joggal hurcolják meg a Scarlatti családot. A Scarlatti Industriest darabokra szaggatják. A civilizált világ összes bankjában és pénzintézetében minden Scarlatti-tranzakció egyszerre gyanússá válik. Ez pedig roppant nehéz felelősség… Ha figyelembe vesszük, mekkora összegről van szó, bizony pánik törhet ki több száz cégnél.

Canfield ennél tovább nem bírt összpontosítani. – Ki volt Jefferson Cartwright?

– Az egyetlen ember, aki tudott a kötvények eltűnéséről.– Atyavilág! – Canfield fölpattant a székből.– Gondolja, hogy emiatt ölték meg?– Miután nem ismertem, nem tudok másról.– Lehettek más indítékok is. A pasas javíthatatlan nőcsábász is

volt.A könyvvizsgáló az öregasszony szemébe nézett. – És maga

szerint rajta kívül más nem tudott a kötvényekről?– Így van.– Akkor szerintem csak amiatt ölhették meg. A maguk köreiben

nem ölnek azért, mert valaki lefekteti egy másik férfi feleségét.– Akkor magára csakugyan szükségem lesz, Mr. Canfield, nem

igaz?– Mit tervez, mit teszünk, ha Angliába érünk?– Pontosan azt, amit az előbb mondtam. Elkezdem végigjárni a

bankokat.– És mit derít ki ebből?

– Azt még nem tudom. De nagy pénzekről van szó, legalábbis az átlagember számára, aminek nyoma kellett maradjon. Az biztos, hogy Ulster nem papírzacskóban akarta magával vinni. Talán átutaltatta hamis nevek alatt futó más számlákra: talán kisebb vállalkozásokat alapított – nem tudom. Azt azonban tudom, hogy ezt a pénzt akarta használni addig, amíg a kötvények árát nem folyósítják.

– Krisztusom, de hát már egyedül Stockholmban harmincmilliója van!

– Nem biztos. Svájcban lehet ilyen összegű számlát nyitni, ha mondjuk aranyban fizet az ember, de akkor hosszabb időre le kell kötni.

– Milyen hosszú időre?– Addig, amíg valaki nem tudja hitelesíteni az összes

dokumentumot. És ha külföldön értékesíti a kötvényeket, ez hosszú hónapokba beletelhet.

– Tehát maga ellenőrzi a bankokban lévő letéteket?– Ez tűnik az egyedül lehetséges kiindulópontnak. – Elizabeth

Scarlatti kihúzta az íróasztal fiókját, és kivett belőle egy dobozt. Kinyitotta és kiemelt belőle egy papírlapot.

– Feltételezem, magának is van erről példánya; Szeretném, ha átfutná, hogy fölfrissítse a memóriáját. – Átadta a férfinak a bankok listáját, ahová a Waterman Trust különböző összegeket átutalt Ulster Stewart Scarlett számára. Canfield emlékezett a listára. Az igazságügyből átküldött dossziék egyikében találkozott vele.

– Igen, emlékszem, de nincs róla másolatom… Valamivel kevesebb, mint egymillió dollárról van szó, nem?

– És feltűnt magának a kivétek időpontja?– Úgy emlékszem, hogy az utolsó úgy két héttel azelőtt lehetett,

mielőtt a fia és a neje visszatért volna New Yorkba. Két számlán még mindig van pénz, nem igaz? Igen, itt is van…

– Londonban és Hágában. – Az öregasszony átvette a szót. – Nem erről van szó, de ez is lényeges lehet. Én a földrajzi eloszlásra akartam fölhívni a figyelmet.

– A földrajzi eloszlásra?– Londonnal indul, onnan Norvégiába, aztán vissza délre,

Manchesterbe; aztán kelet felé, Párizs; megint észak – Dánia; aztán dél – Marseille; nyugat – Spanyolország és Portugália; innét

északkelet – Berlin; aztán megint dél – Észak-Afrika, Kairó; északnyugat – Olaszország; aztán a Balkán, majd megint északnyugat – Svájc.

– Mire akar ezzel kilyukadni, Madame Scarlatti?– Semmi szokatlan nem tűnt föl magának?– A fia a nászútját töltötte Európában. Én nem tudom, hogy ez a

maguk köreiben hogy szokás. Én biztosan csak a Niagaráig mennék el.

– Ez nem normális útvonal.– Én ezt sem tudom megítélni.– Akkor más példát mondok… Ugye, nem Utazna nászútra a

Niagarához, onnan New Yorkba, hogy aztán visszakanyarodjék Buffalóba, majd onnan Washingtonba.

– Már értem. Valóban nem.– A fiam nagyjából egy félkör mentén utazgatott cikcakkban. A

végcélja, ahol az utolsó és a legnagyobb összegeket kivette, már hónapokkal azelőtt elérhető lett volna.

Canfield már nem tudta követni a bankokat és az időpontokat.– Ne is törődjék vele, Mr. Canfield. Németországban van ez a

hely. Ez egy dél-németországi obskúrus kisváros. Tassing a neve… De miért pont ez a hely az?

MÁSODIK RÉSZ

22. FEJEZET

Az utazás második és harmadik napja a Calpurnián nyugalomban telt az első osztályon, és az idő is kedvező volt. A haláleset híre nagy visszhangot váltott ki az utasok körében. Mrs. Charles Boothroydot kabinjában tartották a hajóorvos és egy ápolónő állandó ellenőrzése alatt. Mivel férje halálának hírére hisztériás rohamot kapott, szükségesnek tűnt erős nyugtatókkal kezelni.

A harmadik napra a legtöbb utasnak visszatért az életkedve.Elizabeth Wyckham Scarlatti és fiatal asztaltársa gondosan ügyelt

arra, hogy minden étkezés után elváljon egymástól. Minden este fél tizenegykor azonban Matthew Canfield megjelent a nő szállásán, hogy elejét vegye az esetleges újabb merényletnek. Ez mindkettőjüknek roppant terhes volt.

– Ha száz évvel fiatalabb lennék, akkor mindenki azt hinné, hogy maga egy ifjú dzsigoló, aki mindenféle szolgálatot tesz egy korosodó és kalandvágyó hölgynek.

– Ha használná is a pénzét, nemcsak reklámozná, akkor vehetne magának egy saját gőzhajót, én meg végre ki tudnám magam tisztességesen aludni.

Mindazonáltal e kései órán folytatott beszélgetések jó célt is szolgáltak: tervük kezdett formát ölteni. Ugyanakkor nagyon diplomatikusan megtárgyalták azt is, mik legyenek Canfield feladatai mint Scarlatti-alkalmazotté.

– Nem várom azt magától – magyarázta Elizabeth –, hogy a kormánya ellen tegyen lépéseket. Vagy a saját lelkiismeretébe ütköző dolgokat kövessen el.

– De úgy sejtem, azt ön fogja eldönteni, mi ütközik abba és mi nem, nem igaz?

– Bizonyos fokig igen. Azt hiszem, ehhez értek.– És akkor mi történik, ha nem értek önnel egyet?

– Ezt majd meglátjuk akkor, ha olyan helyzet adódik.– Jó.Lényegében ugyanaz történik, mint eddig: Matthew Canfield

továbbra is rendszeresen benyújtja a húszas csoportnak a jelentéseit – egy kis módosítással: ezeket előzőleg bemutatja jóváhagyás végett Elizabeth Scarlattinak. A könyvvizsgálón keresztül bizonyos kéréseket intéznek a csoporthoz, ha szükségesnek látják. A hölgy biztonságát illető kérdésekben azonban Elizabeth köteles mindenben követni Canfield utasításait – vita nélkül.

Matthew Canfield tíz alkalommal kap tízezer dollárt, az első részlet azonnal, kikötésükkor esedékes még Londonban. A kifizetés alacsony címletű amerikai bankjegyekben történik.

A legfontosabb problémát azonban nem tudták megoldani. Ahhoz, hogy a könyvvizsgáló két urat szolgálhasson egyszerre, elfogadható okot kellett találni arra: miért van állandó kapcsolata az öreg hölggyel. Nem lehetne csupán azzal magyarázni, hogy személyes szimpátián, esetleg üzleti kapcsolaton alapul az egész. Mindkét változat gyanút keltene.

Bizonyos fokig önmagára gondolva Matthew Canfield megkérdezte: – Hogy jön ki a menyével?

– Feltételezem, hogy Ulster feleségére gondol. A Chancellorét ugyanis senki sem bírja elviselni.

– Igen.– Nekem szimpatikus. Ha azonban arra gondol, hogy ő lehetne az,

aki összeköt minket, akkor tudnia kell, hogy ő ki nem állhat engem. Több okból is, amelyek közül nem egy helytálló. Hogy elérjem, amit akarok, meglehetősen csúnyán kellett vele bánjak. Az egyetlen mentségem, ha ilyesmire szükségem volna – de nincs –, hogy amit akartam, azt az ő érdekében akartam tőle.

– Meg vagyok hatva, de nem gondolja, hogy valahogy mégis rávehetnénk az együttműködésre? Már többször találkoztam vele.

– Nem valami felelősségteljes nő, de azt hiszem, ezt akkor maga is tudja.

– Igen, tudom. Mint ahogy azt is, hogy gyanítja: ön a fia miatt utazott el Európába.

– Ezzel tisztában vagyok. Úgy vélem, a segítségünkre is lehetne. De nem hiszem, hogy táviratilag idehívhatnám, az meg teljességgel kizárt, hogy levélben fejtsem ki neki a dolgokat.

– Nekem jobb ötletem van. Én visszautaznék érte, és vinnék neki öntől egy… magyarázó levelet. Persze ebben sem kéne, hogy benne legyen minden. A többit majd én elintézem.

– Akkor maga igen jól ismerheti…– Annyira azért nem. Csak arra gondoltam, ha meg tudnám

győzni, hogy az ő oldalán állok, hogy az ő oldalán állunk… akkor segíteni fog.

– Úgy vélem, tudna segíteni. Megmutathatná, hol jártak.– Fölismerhetne embereket…– De mit csináljak addig, amíg maga Amerikában lesz? Nem

kétlem, mire visszatér, végeznek is velem.Canfield erre is gondolt. – Amint Angliába érünk, visszavonul

pihenni.– Hogyhogy pihenni?– Pihenni és lelkigyakorlatot tartani. Imádkozni a lelki üdvéért és

a fia megtéréséért.– Még mindig nem értem, mire akar kilyukadni.– Kolostorba vonul. Az egész világ tudja, mi történt. Tehát ez

logikus lépés. Kiadunk egy sajtónyilatkozatot, hogy egy meg nem nevezett északangliai kolostorba vonul vissza, aztán elküldjük valahová délre. Az ügyosztályom segítségünkre lesz ebben.

– Ez határozottan nevetségesnek tűnik!– Válogassa csak össze a fekete ruháit!

A lefátyolozott, gyászoló Mrs. Boothroydot az első utasok között vezették le a hajóról. A vámnál egy férfi várta, aki gyorsan keresztülvitte a hivatalos ellenőrzésen, aztán az utcán várakozó Rolls-Royce-hoz vezette. Canfield a kocsiig követte őket.

Háromnegyed óra múlva Canfield bejelentkezett a szállodájába. Egy nyilvános telefonfülkéből felhívta londoni kapcsolatát, és megbeszélték, hogy azonnal találkoznak, amint a londoninak sikerül kocsival lejönnie Southamptonba. A könyvvizsgáló ezután egy félórára átadta magát a stabil, szárazföldi ágy élvezetének. Levert volt, hogy vissza kell hajóznia megint, de nem tudott jobb megoldást. Janet jelenléte tudná csak megmagyarázni, hogy miért tölt annyi időt az öreg hölggyel, és az is logikus, hogy Ulster anyja és neje együtt keljen útra. És természetesen Canfield sem volt boldogtalan amiatt,

hogy Janet Scarlett társaságában kell töltse az idejét. Az biztos, hogy a nő kihívó, de abban már kezdett kételkedni, hogy kurva lenne.

Már épp álomba szenderült volna, amikor hirtelen az órájára pillantott, és látta: már majdnem elkésett. Fölkapta a telefont, és örömmel hallotta a pattogó brit akcentust a rágógumizó amerikai angol helyett.

– Madame Scarlatti az ötös lakosztályban van. Úgy instruált bennünket, uram, hogy szóljunk föl neki minden telefonhívás előtt.

– Akkor egyenesen a lakosztályába megyek. Köszönöm.Canfield hangosan mondta a nevét, mielőtt Elizabeth Scarlatti

kinyitotta volna az ajtót. Intett a fiatalembernek, hogy üljön le a karosszékbe, miközben ő maga az ablaknál lévő szófára ült.

– Nos, akkor most mit csinálunk?– Nem egészen egy órája fölhívtam a londoni emberünket.

Rövidesen itt lesz.– Ő kicsoda?– Azt mondta, James Dereknek hívják.– Maga nem is ismeri?– Nem, cserealapon működünk együtt az angolokkal. Nekünk őt

jelölték ki.– És mennyire kell őt beavatni?– Megelégszik annyival, amennyit mi mondunk neki. Nem

kérdez, hacsak nem valami olyat kérünk tőle, ami ellentétes a brit kormány érdekeivel, vagy olyan költséges, hogy arról ki kell kérnie felettesei véleményét. Őt leginkább csak az utóbbi érdekli.

– Csakugyan? No, ez mulatságos.– Az adófizetők pénzéről van szó – Canfield az órájára pillantott.

– Megkértem, hozzon egy listát a szóba jöhető kolostorokról.– Szóval, tényleg komolyan gondolja ezt?– Igen. Hacsak ennek a Dereknek nincs jobb ötlete. Én úgy két-

három hétig leszek távol. Megírta már a levelet a menyének?– Igen – felelte a nő, és a férfi kezébe nyomott egy borítékot.A szoba másik végében, az ajtó melletti asztalkán megcsendült a

telefon. Elizabeth gyors léptekkel odament és fölvette.– Derek volt? – kérdezte Canfield, amikor a nő letette.– Igen.– Remek. Megkérem, Madame Scarlatti, hagyja, hogy inkább én

beszéljek. De ha kérdezek valamit, akkor őszinte választ várok.

– Nocsak! Ne egyezzünk meg valami jelbeszédben?– Ne. Derek nem akar tudni semmi részletet. Higgye el! Végül is

csak púp vagyunk egymás hátán, nem igaz?– Megkínálhatom itallal vagy teával, ezt szabad?– Szerintem egy italt örömmel elfogad.– Akkor leszólok a szobapincérért és fölküldetek egy minibárt.– Remek.Elizabeth Scarlatti fölvette a telefont, és rendelt a szállodában

található italokból egy-egy üveget. Canfield mosolyogva figyelte, hogyan csinálják ezt a gazdagok, aztán rágyújtott egy vékony szivarra.

James Derek jó megjelenésű, ötvenes férfi volt, kicsit túlsúlyos, úgy nézett ki, mint egy tehetős kereskedő. Szörnyen udvarias volt, de egészében inkább tartózkodó. Örökösen mosolygott, még beszéd közben is.

– Ellenőriztük a kikötőben látott Rolls rendszámát. Bizonyos Jacques-Louis Bertholde márkié. Francia állampolgár, de itt él. Megpróbálunk több információt összegyűjteni róla.

– Remek. És a kolostorok?A brit előszedett egy papírt a belső zsebéből. – Több is van,

amelyet ajánlhatunk, attól függően, hogy Madame Scarlatti milyen mértékű kapcsolatot kíván fönntartani a külvilággal.

– Van olyan is, ahol a kapcsolattartás teljességgel kizárt? – kérdezte a könyvvizsgáló.

– Az ilyen természetesen katolikus. Van belőle kettő vagy három.– Nézzék csak! – szakította félbe őket az öregasszony.– Mit talált? – kérdezte Canfield.– Egy bencés és egy karmelita kolostort. Az egyik délnyugaton

van, a másik, a karmelita pedig Cardiffban. Hangsúlyoznom kell, Mr. Canfield, hogy ilyen emberekkel nem akarok kapcsolatba kerülni.

– Melyek a legdivatosabb helyek Angliában, Mr. Derek? – érdeklődött a könyvvizsgáló.

– A gloucesteri hercegnő például évente visszavonul egy-két hétre a yorki apátságba. Persze ez anglikán.

– Remek. Akkor közzétesszük a sajtóban, hogy Madame Scarlatti ide vonul vissza egy hónapra.

– Nekem is elfogadhatónak tűnik – jelentette ki az öregasszony.

– Bocsánat, még nem fejeztem be – mondta Canfield, és a mosolygós londoni felé fordult. – Akkor jelentsen be minket a karmelitákhoz. Holnap már oda is kísérheti Madame Scarlattit.

– Ahogy óhajtja.– Egy pillanat, uraim. Nem egyezem bele! Biztos vagyok benne,

hogy Mr. Derek méltányolja a kívánságomat.– Szörnyen sajnálom, asszonyom. Engem úgy instruáltak, hogy

Mr. Canfield utasításait teljesítsem.– És ne feledkezzék meg a megegyezésünkről, Madame Scarlatti,

vagy föl kívánja mondani?– Mit tehetnék két ilyen emberrel szemben? És mit csinálok ott

egész idő alatt, miről beszélek ezekkel a hókuszpókuszoló pápistákkal?

– Ettől meg lesz kímélve, asszonyom – felelte Mr. Derek. – Az apácák némasági fogadalmat tettek. Nem fog hallani egy szót sem.

– Imádkozhat, hölgyem – tette hozzá Canfield. – Mondjuk a lelki üdvéért.

23. FEJEZET

YORK, ANGLIA, 1926. augusztus 12. – Pusztító robbanás történt a híres yorki apátságban, majd tűz ütött ki az épület nyugati szárnyában, ahol az apácák laikus vendégeiket szállásolták el. Egyelőre nem ismeretes, pontosan hány apáca és hány novícia lelte halálát a lángokban. Az első jelentések szerint a robbanást a fűtőberendezés meghibásodása okozta, amelyet nemrég szereltek be a történelmi épületbe.

Canfield a hajóújságban olvasta a hírt, egy nappal azelőtt, hogy kikötöttek Volna New Yorkban.

Szorgalmasan teszik a dolgukat, gondolta magában. S bár az ár fájdalmasan magas volt, két dolgot bizonyított: az ismeretlen ellenség elolvasta a sajtóközleményeket, és Madame Scarlatti továbbra is a célpontja.

A könyvvizsgáló elővette a zsebéből az öregasszony levelét Janet Scarletthez. Többször végigolvasta már, és úgy gondolta, hogy hatásos. Most megint újraolvasta.

„Gyermekem!

Érzem, hogy nem kedvelsz különösebben, és ezt szomorúan veszem tudomásul. Igaz, megvan minden okod rá, hogy így érezz – a Scarlattiak nem voltak soha kedvesek azokhoz, akikkel kapcsolatba kerültek. Azonban függetlenül a neked okozott fájdalomtól, tudomásul kell venned, hogy te is Scarlatti vagy, hiszen egy Scarlattit hoztál a világra. Talán éppen te leszel az, aki jóvátehetsz valamit abból, amit mi követtünk el.

Nem az érzelmesség mondatja mindezt velem. A történelem azt bizonyítja, hogy gyakran az emelkedik ki a többiek közül, akitől ezt a legkevésbé várnánk, s éppen a vállaira rászakadt komoly felelősség miatt. Arra kérlek, gondolkozz el ezen a lehetőségen.

Mint ahogy arra is megkérlek, hogy nagyon alaposan fontold meg mindazt, amit Mr. Matthew Canfield fog neked elmondani. Én bízom benne. Azért bízom, mert megmentette az életemet, kis híján a sajátja árán. Az ő érdekei és a mieink azonosak. El fogja neked mondani, amit lehet és kérni fog tőled – nagyon sokat.

Én lélekben már nagyon öreg vagyok, kedvesem, nincs sok időm hátra. Hátralévő napjaimat (melyek meglehet, csak nekem értékesek) oly módon rövidíthetik meg, ami hitem szerint nem Isten akarata. Természetesen örömmel elfogadom ezt a kockázatot, mint a Scarlatti család feje. És ha hátralévő napjaimat arra szánhatom, hogy elhárítsam a családot fenyegető veszélyt, hálatelt szívvel követem a sírba férjemet.

Mr. Canfielden keresztül várom válaszodat. S ha ez olyan lesz, mint ahogyan gyanítom, akkor rövidesen együtt leszünk, s ezzel jobban felvidíthatsz, mint ahogy megérdemlem. De ha nem, akkor is ugyanúgy szeretlek, és hidd el, meg is értelek.

Elizabeth Wyckham Scarlatti”

Canfield visszatette a levelet a borítékba. Nem is rossz, gondolta megint. Semmit sem magyaráz meg, de olyan feltétlen bizalmat kér, amelyet az eset sürgőssége megkíván. Ha ő jól végzi a dolgát, akkor

Janet vele jön Angliába. Ha nem sikerül rábeszélnie, más megoldást kell keresnie.

Ulster Scarlett házát az ötvennegyedik utcában időközben átfestették és felújították. A tetőről leeresztett mozgó állványokon még most is munkások tevékenykedtek, amikor az ormótlan taxi megállt a bejárat előtt, és Matthew Canfield kiszállt belőle. Fellépkedett a lépcsőn, és megnyomta a csengőt; az ajtót a testes házvezetőnő nyitotta ki.

– Üdvözlöm, Hannah. Nem tudom, emlékszik-e még rám, a nevem Canfield, Matthew Canfield. És Mrs. Scarlett-tel szeretnék beszélni.

Hannah nem mozdult az ajtóból. – Mrs. Scarlett várja önt?– Nem jelentettem be magam, de bizonyos vagyok benne, hogy

fogad. – Nem akart előzőleg telefonálni. Túl könnyen el tudta volna a nő utasítani.

– Nem tudom, itthon van-e az asszonyom, uram.– Akkor várok. De muszáj itt a lépcsőn?Hannah kissé tétovázva engedte be a könyvvizsgálót, és fölment a

gusztustalanul kimázolt lépcsőházban az emeletre. Canfieldet ismét megdöbbentette a vörös tapéta és a fekete bársonyfüggönyök kontrasztja.

Néhány perc múlva feltűnt Janet a lépcsőn, nyomában a kövér Hannah-val. A nő nyugodt volt, tekintete tiszta, nyoma sem volt benne a pániknak, amelyet a legutóbb látott. Kétség nem fért hozzá, szép asszony volt.

Canfield hirtelen jelentéktelennek érezte magát. Érezte, mert éreztették vele, hogy alacsonyabb rendű.

– Nocsak, Mr. Canfield, micsoda meglepetés!A férfi nem tudta eldönteni, hogy az üdvözlés őszintén kedves

vagy sem. Barátinak tűnt, de hűvösnek.– Remélem, nem kellemetlen meglepetés, Mrs. Scarlett?– Egyáltalán nem.Hannah továbbment az ebédlő felé. Canfield gyorsan megszólalt.

– Utam során találkoztam egy pasassal, akinek a cége kormányozható léghajókat gyárt. Tudtam, hogy magát érdekelni fogja a dolog. – Canfield a szeme sarkából figyelte Hannah-t. A

házvezetőnő hirtelen megtorpant, megfordult és a könyvvizsgálóra meredt.

– Tényleg, Mr. Canfield? Miért érdekelne engem? – Janet őszintén meg volt lepődve.

– Úgy hallottam Oyster Bay-beli barátaitól, hogy a klub szeretne vásárolni egyet. Nos, meghoztam minden információt. Árajánlat, bérleti feltételek, extrák és a különböző típusok jegyzéke… Ha megengedi, megmutatnám önnek.

A könyvvizsgáló karon fogta Janet Scarlettet, és gyors léptekkel a nappali felé kormányozta. Hannah elbizonytalanodott, de miután Canfield rálövellte tekintetét, eltűnt az ebédlőben. Canfield behúzta maguk mögött a nappali ajtaját.

– Mit csinál? A csuda akar kormányozható léghajót vásárolni!A könyvelő ott állt az ajtó mellett, és ujjával jelezte a lánynak,

hogy hallgasson.– Mi van?!– Hallgasson egy percig. Kérem! – szólt halkan.Canfield úgy tíz másodpercet várhatott, aztán egy mozdulattal

fölrántotta az ajtót.A folyosó túloldalán, az ebédlőasztal mellett ott állt Hannah és

egy overállos férfi, valószínűleg az egyik festő. Beszélgettek, miközben mindketten a nappali felé néztek. Amikor megpillantották Canfieldet, zavartan szétrebbentek.

Canfield becsukta az ajtót és Janet Scarlettre nézett. – Érdekes, ugye?

– Még mindig nem értem, mit csinál?– Semmit, csak föl akartam hívni a figyelmét, mennyire kíváncsi

a házvezetőnője.– Ja?! – Janet kivett egy cigarettát az asztali cigarettásdobozból. –

A cselédek mindig pletykálnak, különösen ha még okot is ad rá az ember.

Canfield is rágyújtott. – És a festők is?– Hogy kivel barátkozik, az Hannah magánügye. Engem ez nem

érdekel. Igaz, Hannah se nagyon…– És azt sem találja érdekesnek, hogy Hannah majdnem orra esett,

amikor a léghajót említettem?– Egyszerűen nem értem, mire akar kilyukadni.– Elismerem, kicsit meglódult az agyam…

– Miért nem telefonált?– Ha hívtam volna, akkor fogad?Janet egy pillanatig gondolkozott. – Talán… Annak ellenére, ami

a legutóbb történt, nem látom okát, hogy ne fogadjam.– Ezt nem tudhattam, és nem akartam kockáztatni.– Ez kedves magától, és megható. De miért ez a furcsa

viselkedés?Nem volt értelme tovább kerülgetni a forró kását: Canfield

elővette a zsebéből a borítékot. – Megkértek, hogy adjam át ezt magának. Megengedi, hogy leüljek, amíg elolvassa?

Janet döbbenten vette kézbe a levelet, azonnal fölismerte anyósa kézírását. Olvasni kezdett.

Ha el is képedt, jól palástolta az érzelmeit.Lassan leült a díványra, és szórakozottan elnyomta a cigarettáját.

Először a kezében tartott levélre nézett, majd Canfieldre, aztán megint csak a levélre. Majd anélkül, hogy fölnézett volna, halkan megkérdezte: – Kicsoda maga?

– A kormánynak dolgozom. Hivatalnok vagyok… ha úgy tetszik, kishivatalnok a belügyben.

– A kormánynak dolgozik? Akkor nem ügynök, mármint nem kereskedő?

– Nem.– Akkor miért mondta, hogy teniszpályákat árul?– Néha muszáj titokban tartani a munkaadónkat. Ez ilyen

egyszerű.– Értem.– Feltételezem, tudni akarja, mire céloz az anyósa a levélben.– Maga csak ne feltételezzen semmit. – Ugyanolyan hidegen

folytatta, mint ahogy kezdte: – Az a feladata, hogy felkeressen, és feltegye azokat a kérdéseket?

– Igen.A lány fölállt, odalépett a könyvvizsgáló elé, és teljes erővel

pofon vágta. – Maga rohadék! Takarodjon a házamból! – Még most sem emelte föl a hangját. – Takarodjon, míg nem hívom a rendőrséget!

– Atyavilág, Janet! Hagyja ezt! – A férfi megragadta a nő vállát, aki ki akarta tépni magát kezei közül. – Hallgasson végig! Azt mondtam, hallgasson végig, mert én is pofon vágom!

Janet szemében gyűlölet csillant, és, legalábbis Canfield így látta, némi szomorúság. A férfi keményen tartotta, miközben hozzá beszélt. – Igen, azzal bíztak meg, hogy találkozzam magával. Hogy megismerjem és kiszedjek magából annyi információt, amennyit lehet.

A nő az arcába köpött. A férfi nem moccant, hogy letörölje.– Megkaptam ezt az információt és föl is használtam, mert engem

ezért fizetnek! Az ügyosztályom annyit tud, hogy kilenckor elmentem innen, miután megittam önnél két pohárkával. Ha az lenne a céljuk, hogy lekapcsolják, mert törvénytelenül alkoholt tart otthon, megtehetnék.

– Nem hiszek magának!– Ki nem szarja le, hogy hisz-e vagy sem! És csak hogy tudja,

hetek óta figyeltetem magát. Magát meg a játszópajtásait… Ha tudni akarja, kihagytam a jelentésemből… napi dolgainak a nevetségesebb válfajait.

A nő szeme lassan megtelt könnyel.– Megpróbálok a lehető legtapintatosabban közeledni magához,

de nem hinném, hogy jogosan kiabálhatna rendőrért, hogy molesztálják! Talán nem is jut el a tudatáig, hogy a férje vagy az exférje, vagy mit tudom én kije, bizony még nagyon is él. Sok-sok jó ember – magához hasonló fiatal lányok és asszonyok –, akik még csak nem is hallottak róla soha, tűzhalált haltak nemrég miatta! Másokat is megöltek, de ők talán meg is érdemelték.

– Miről beszél? – A férfi enyhítette a szorítását, de még most is erősen tartotta a nőt.

– Egy hete hagytam magára az anyósát Angliában. Pokoli út volt! Már az első éjszaka meg akarta ölni valaki. Persze megnyugodhat, öngyilkosságnak látszott volna. Azt hallotta volna, hogy bánatában a vízbe vetette magát… Egy hete tettük közzé, hogy visszavonul lelkigyakorlatra a yorki apátságba. Két napja fölrobbant ott a fűtés, és csak a jóisten tudja, hány embert ölt meg! Természetesen ez is baleset volt.

– Nem tudom, miről beszél.– Elmagyarázhatom, vagy még mindig azt akarja, hogy elmenjek?Janet Scarlett szomorúan elmosolyodott. – Azt hiszem, jobb ha

marad… és befejezi.

Leültek a díványra, és Canfield beszélni kezdett. Úgy, ahogy még életében soha.

24. FEJEZET

Benjamin Reynolds előredőlve ült a székében és a New York Herald vasárnapi mellékletéből egy fotót vágott ki. Janet Saxon Scarlettet ábrázolta, amint „M. Canfield sportszer-nagykereskedő” kíséretében ellátogat a Madison Square Gardenbe egy kutyakiállításra. Reynolds mosolyogva emlékezett vissza, mit mondott Canfield a telefonba.

– Ki nem állhatom a kutyakiállításokat. Kutyát nagyon gazdag vagy nagyon szegény ember tartson, aki a kettő között van, annak eszébe ne jusson.

Nem számít, gondolta a Húszas Csoport vezetője. A firkászok remek munkát végeztek. Washington arra utasította Canfieldet. töltsön még tíz napot Manhattanben, hogy elmélyítse kapcsolatát Ulster Scarlett feleségével, mielőtt visszautazna Angliába.

A kapcsolat kétségtelenül elmélyült, és Ben Reynolds kíváncsi volt, hogy valóban csak látszatra működik így, vagy van valami más is a háttérben? Vajon Canfield épp azon van, hogy csapdát állítson saját magának? Mindenesetre gond nélkül teremtett kapcsolatot Janettel. – Elizabeth Scarlatti áldásával.

– Ben! – jött be fürge léptekkel Glover a szobába. – Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestünk! – Becsapta az ajtót, és odalépett Reynolds íróasztalához.

– Mit talált? Miről?– Egy kapcsot a Scarlatti-ügyhöz. Ebben bizonyos vagyok.– Mutassa!Glover néhány írógéppel teleírt lapot helyezett a szétterített újság

tetejére. – Jó kis anyag, nem igaz? – kérdezte, miközben Canfield képére mutatott.

– Pontosan az, amit mi, mocskos fantáziájú öregemberek megrendeltünk. Ő lesz a társaság kedvence, ha nem köp a padlóra.

– Jó munkát végez a fickó. Ben. Már hajóznak, nem igaz?

– Tegnap indultak… Ez mi?– Ez egy svájci statisztika a zürichi régióból. Tizennégy birtokot

vásároltak egy éven belül. Nézze csak, mindegyik szomszédos, az A a B-vel, a B a C-vel, és így tovább. Több százezer holdnyi területről van szó.

– És az egyik vevő Scarlatti?– Nem… Hanem az egyik birtokot Boothroyd nevében vették.

Charles Boothroydéban.– Ez biztos? És mi az, hogy a nevében vették?– Igazában az apósa vásárolta a lányának és a vejének. A neve

Rawlins, Thomas Rawlins. A Godwin és Rawlins brókercég társtulajdonosa. A lányát Cecilynek hívják, ő volt Boothroyd felesége.

Reynolds a kezébe vette a nevekkel teli listát. – Kik ezek?Glover fölvette a másik két lapot. – Itt van minden. Négy

amerikai, két svéd. három angol, két francia és három német, összesen tizennégyen

– Tudjuk, kik ők?– Csak az amerikaiakról. A többiről infót kértünk.– Szóval, kik ezek, Rawlinson kívül?– Howard Thornton. San Franciscóból. építési vállalkozó. Két

texasi olajmágnás, Louis Gibson és Avery Landor. Nekik kettejüknek több kútjuk van, mint ötven más olajvállalatnak együttvéve

– Van valami kapcsolat közöttük?– Egyelőre semmiről sem tudunk. Most ellenőrizzük a dolgot.– És a többiek? A németek, a svédek és a többi?…– Csak a nevek.– Van köztük ismerős?– Több is. Ott van például Innes-Bowen. angol textilipari

érdekeltség, ha igaz. Ismerős a Daudet, ez francia, aki hajótársaságot üzemeltet. Meg a két német… Kindorf – Ruhr-vidék, szénbányászat. Von Schnitzler – I. G. Farben. A többit nem ismerem. Például soha nem hallottam semmit a svédekről.

– Egy szempontból mindegyik hasonló…– Az bizony. Mindegyikük olyan gazdag, mint egy rakás Astor,

vagy mit tudom én. Az ember nem vásárol ilyen birtokokat hitelbe. Vegyem föl a kapcsolatot Canfielddel?

– Azt hiszem, föl kell vennünk. Egy futár megviszi neki a listát. Majd megtáviratozzuk neki, hogy maradjon Londonban, amíg meg nem jön az anyag.

– Madame Scarlatti nyilván ismer néhány nevet.– Erre is számítok… De látok egy gondot.– Nevezetesen?– Nagy lesz a kísértés az öreglánynak, hogy egyenesen Zürichbe

utazzék… Ha odamegy, halott. Mint ahogy Canfield és Scarlett neje is.

– Ez elég drasztikus feltételezés.– Szerintem nem. Itt van egy csapat gazdag ember, aki egymással

szomszédos birtokokat vásárol, nyilván közös célból. Egyikük – hála az após nagylelkűségének – Boothroyd.

– Ami pedig Zürichhez kapcsolja Scarlattit…– Azért gondoljuk így, mert Boothroyd akarta az öregasszonyt

megölni, nem igaz?– De.– De a Scarlatti-hölgy él, Boothroyd passz.– Igen.– És a birtokot még azelőtt vették.– Tehát nyilván…– Tehát, ha Zürichnek köze van Boothroydhoz, akkor Zürich azt

akarja, hogy a Scarlatti nő meghaljon. Le akarják állítani. És… Zürich sikert remélt. Remélték, hogy Boothroyd sikerrel jár.

– De mivel Boothroyd elpatkolt – vágott közbe Glover –, Zürich arra következtetett, az öregasszony kitalálta, mi járatban van. Talán többre rájött… Ben, lehet, hogy túl messze mentünk. Jobb lenne lefújni az egészet. Adjuk át az igazságügynek, és hívjuk vissza Canfieldet.

– Még ne. Közeledünk valami eredményhez, amihez Elizabeth Scarlatti a kulcs. Inkább próbáljuk őket megvédeni.

– Én nem adnék nekik előre alibit, de ez a maga asztala.– Értem én. De egyvalamit tegyünk kristálytisztává Canfieldnek:

maradjon távol Zürichtől. Semmi körülmények között ne menjen Svájcba.

– Majd személyesen én intézem.Reynolds elfordult, és kibámult az ablakon. Úgy beszélt

beosztottjához, hogy nem nézett rá. – És… hagyjon nyitva egy

vonalat ennek a Rawlinsnak, Boothroyd apósának. Talán éppen ő az. aki nagyot hibázott.

25. FEJEZET

Negyven kilométerre Cardifftól, a walesi erdő sűrűjében áll a Szent Szűz zárda, a karmeliták kolostora. Falai oly alabástromfehéren állnak a fák közt, mint a menyasszony esketés előtt, a buja, de kígyótól mentes Édenben.

A könyvvizsgáló és az ifjú feleség együtt hajtott át a bejáraton. Canfield kiszállt a kocsiból és megindult a kis kapu felé, amelyen volt egy kémlelőablak. Alatta a kopogtató, amellyel megzörgette az ajtót. Aztán percekig várt, míg egy nővér meg nem jelent.

– Miben segíthetek?A könyvvizsgáló előhúzta igazolványát, és odamutatta az

apácának. – A nevem Canfield, nővér. Madame Elizabeth Scarlattiért jöttem. Velem van a menye is.

– Várna, kérem? Szabad? – Jelezte, hogy magával vinné az igazolványt. Canfield odaadta neki a nyíláson keresztül.

– Természetesen.A kémlelőnyílás bezárult. Canfield visszament a kocsihoz, és

odaszólt Janetnek. – Nagyon elővigyázatosak.– Mi történt?– Elkérte az igazolványomat, hogy valóban én vagyok-e rajta és

nem valaki más.– Szép itt, nem igaz? Olyan békés minden.– Most még igen, de nem ígérek semmit, amikor majd

találkozhatunk az öregasszonnyal.

– Mit törődik maga velem, hogy érzem magam! Leírhatatlan! Tudja, min alszanak ezek az idióták? Megmondom, tábori ágyon!

– Ne haragudjon… – Canfieldnek erőlködnie kellett, hogy el ne nevesse magát.

– És tudja, mit esznek? Megmondom. Olyan ételt, amit az istállómban nem engednék odaadni a lovaknak!

– Úgy hallottam, hogy maguk termesztik a zöldséget – próbálta csitítani a könyvvizsgáló.

– Akkor ezek a trágyát szedik növény helyett, a növényeket pedig a földben hagyják!

Ebben a pillanatban megkondult az Angelusra szólító harang.– Így megy ez naphosszat! Meg is kérdeztem ezt a bolond

MacCree nővért, vagy mit tudom én, kit, hogy miért harangoznak ilyen korán reggel – és tudja, mit mondott?

– Mit, anyuka? – kérdezte Janet.– Így kívánja Krisztus, ezt mondta. ,.De nem az én Krisztusom”,

mondtam neki… Kibírhatatlan volt! Hol voltak mostanáig? Mr. Derek úgy mondta, hogy már négy nappal korábban itt lesznek.

– Meg kellett várnom egy futárt Washingtonból. Menjünk! Majd később elmondom, miről van szó.

Elizabeth a Bentley hátsó ülésén ült, és a zürichi listát nézegette.– Ismer valakit közülük? – kérdezte Canfield.– Személyesen nem, de a hírüket hallottam már.– Például?– A két amerikai, Louis Gibson és Avery Landor, két self-made

man. Meggyőződésük, hogy övék az olaj Texasban. Landor egy disznó, így mondják. Harold Leacock, az egyik angol, nagyhatalom a londoni értéktőzsdén. Briliáns elme. A svéd Myrdal ott van az európai piacon. Stockholmi… – Elizabeth fölnézett, és elkapta Canfield pillantását a visszapillantó tükörben.

– Más?– Hogyne. Például Thyssen Németországban. Fritz Thyssen az

acéliparban. Mindenki ismeri Kindorfot a Ruhr-vidékről, és persze von Schnitzlert is, az I. G. Farben urát… Az egyik francia, D'Almeida vasútkirály, azt hiszem Daudet-t nem ismerem, de már hallottam a nevét.

– Tankhajói vannak.– Ja, igen. És Masterson, Sydney Masterson, ő angol. Távol-keleti

importüzlet, ha jól tudom. Nem ismerem Innes-Bowent, de hallottam már a nevét.

– Nem említette Rawlinst, Thomas Rawlinst.– Nem gondoltam, hogy szükséges. Godwin és Rawlins.

Boothroyd apósa.

– Nem ismeri a negyedik amerikait, Howard Thorntont San Franciscóból?

– Sose hallottam róla.– Janet azt mondja, hogy a fia ismert egy Thorntont San

Franciscóból.– Ez egyáltalán nem lep meg.

Pontypridd után, a Rhondda-völgy határán tűnt föl Canfieldnek a kocsi, amely már többször is felbukkant mögöttük. Távol volt, alig egy pötty a visszapillantó tükörben, de sosem tűnt el, csak a kanyarokban. Ha Canfield levágott egy-egy kanyart, akkor érdekes módon mindig közelebb tűnt föl, mint amennyire azt a korábbi, köztük lévő távolság lehetővé tette volna. Sík terepen messze mögöttük maradt, és nem ritkán más autókat is kettejük közé engedett.

– Mit lát, Mr. Canfield? – Elizabethnek feltűnt, milyen sokszor néz Canfield a visszapillantó tükörbe.

– Semmit.– Valaki követ?– Talán nem. Nincs sok viszonylag jó út az angol határ felé.Húsz perccel később Canfield észrevette, hogy a kocsi egyre

közeledik hozzá, öt perccel ezután kezdett leesni neki a tantusz. Most már nem volt más jármű közöttük. Csak egy hosszú kanyar volt előttük, amelynek egyik oldalán meredek sziklák magasodtak, a másikon pedig tizenöt méter mély szakadék, alján egy walesi tó jeges vize.

Canfield látta, hogy a kanyar után a talaj egyenletessé válik, a sziklák egy legelőnek adnak helyet. Fölgyorsította a kocsit, mert el akart érni odáig.

A kocsi mögöttük egyre gyorsabban közeledett, a sziklafal felé húzódva. Canfield tisztában volt azzal, hogyha sikerül utolérnie őket, akkor a másik kocsi könnyen leszoríthatja a Bentley-t az útról, bele a tóba. A könyvvizsgáló padlóig nyomta a gázt, és az út közepe felé kormányzott, hogy elvágja üldözője útját.

– Mit csinál? – kiáltotta Janet, mert szinte belepréselte a sebesség az ülésbe.

– Kapaszkodjanak egymásba!

Canfield az út közepén tartotta a Bentley-t, miközben időnként jobbra-balra rántotta a volánt, amint közelebb került hozzá az üldöző kocsi. A legelő alig száz méterre volt tőlük.

A Bentley hirtelen két ijesztőt rándult, ahogy a másik kocsi nekiütközött. Janet Scarlett felvisított.

Anyósa szótlanul ült és a lány vállát szorította hátulról.Balra föltűnt a mező, Canfield hirtelen arrafelé rántotta a

kormányt, és lefutott a padkára.Az üldöző kocsi iszonyatos sebességgel húzott el mellettük.

Canfield hunyorogva próbálta kibetűzni a rendszámtábláját. – E, B… I vagy L! Hetes! Hetes vagy kilences! Egy, egy három! – kiáltotta. Azután halkan is elmondta, de most már csak magának. Lassított, aztán megállt.

Janet még mindig nekifeszült az ülésnek, és kezével anyósa karját szorongatta. Az öregasszony nekidőlt az első ülésnek és arcát menye arcához szorította.

Elizabeth szólalt meg elsőnek.– E, B, I vagy L voltak a betűk, amiket kiabált és hét vagy kilenc,

egy, egy, három a számok.– De nem tudom, milyen gyártmányú volt a kocsi – jegyezte meg

Canfield.Újból Elizabeth szólalt meg, miután kiszabadította a karját Janet

szorításából.– Mercedes-Benz.

26. FEJEZET

– A kérdéses automobil egy Mercedes-Benz kupé, 1925-ös modell. A rendszáma EBI kilencvenegy-tizenhárom. Tulajdonosa Jacques-Louis Bertholde. Tehát de Bertholde márki. – James Derek Canfield mellett állt, a díványon ülő Elizabeth és Janet előtt. Az angol a noteszéből olvasta föl az adatokat, miközben az járt a fejében, vajon ezek a kíváncsi amerikaiak tisztában vannak-e azzal, ki is ez a márki, aki szintén rendszerint a Savoyban szállt meg, és valószínűleg legalább annyi pénze volt, mint Elizabeth Scarlattinak.

– Ugyanaz az ember, aki Boothroyd feleségét várta a kikötőben? – kérdezte Canfield.

– Igen. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem. Csak feltételezzük, hogy a kikötőben Bertholde-ot látta. Tegnap nem lehetett ott. Megállapítottuk, hogy Londonban tartózkodott. Mindazonáltal az autót az ő nevén tartják nyilván.

– Mi a véleménye, Mr. Derek? – Elizabeth végigsimította a ruháját, és az angolra nézett. Volt benne valami, ami zavarta.

– Nem tudom, mire gondol… De szükségesnek látom megjegyezni, hogy a márki igen befolyásos ember…

– Ő a tulajdonosa a Bertholde et Fils cégnek, ha jól emlékszem. – Elizabeth fölállt a díványról, és odanyújtotta üres sherryspoharát Canfieldnek. Nem mintha többet akart volna inni, csupán nem tudott nyugodtan ülni. – A Bertholde et Fils régi, megbízható cég.

A könyvvizsgáló odament a koktélasztalkához, és sherryt töltött Elizabelhnek.

– Tehát ön ismeri a márkit, Madame Scarlatti?Derek hangsúlya nem tetszett Elizabethnek. – Nem, nem ismerem

a márkit. Az atyjával viszont úgy emlékszem, találkoztam. Bár nem vagyok ebben sem biztos. A Bertholde-ok régi dinasztia.

Canfield átadta Elizabethnek a poharat, miközben figyelte az öreg hölgy és a brit ügynök szellemi párbaját. Közbeszólt: – Mivel foglalkozik a márki?

– Többféle érdekeltsége van. Közel-keleti olaj, bányák Afrikában, mindenféle import Ausztráliából és Dél-Amerikából…

– És miért lakik francia polgárként mégis Londonban?– Ezt meg tudom mondani – felelte Elizabeth, és visszament a

díványhoz. – A gyárai, üzemei és az irodái kivétel nélkül a Brit Birodalom és protektorátusai területén vannak.

– Így van. madame – bólintott Derek, – Mivel cégei brit tulajdonú területeken vannak, a legtöbb üzletét a Whitehallal, vagyis kormányunkkal bonyolítja. Hozzá kell tennem, megelégedésünkre.

– Van Bertholde-ról dossziéjuk?– Mivel idegen állampolgár, természetesen igen.– Megkaphatnám?– Ehhez nagyon elfogadható magyarázat kell. Ezzel nyilván ön is

tisztában van.

– Mr. Derek! – csattant föl Elizabeth. – Merényletet követtek el ellenem a Calpurnián! Tegnap Walesben egy autó akart minket leszorítani az útról! Mindkét esetben valamilyen formában ott volt a háttérben de Bertholde márki. Ezt én elfogadható magyarázatnak tartanám!

– Attól félek, ellent kell mondjak. Amiről ön beszél, azok rendőrségi ügyek. Minden további információ bizalmasan kezelendő, és nekem ezt tiszteletben kell tartanom. Vádemelés nem történt egyik esetben sem. Bizonytalan területen tapogatózunk, ezt készséggel elismerem, de Canfield nyilván tisztában van vele, miről beszélek.

A könyvvizsgáló az öreg hölgyre nézett, aki megértette; itt az idő, hogy a férfi bevesse kis trükkjét, amit „részigazság-manővernek” nevezett. Az ok nyilvánvaló. A brit felderítést nem használhatja senki mintegy magánrendőrség gyanánt. Ehhez másfajta magyarázat kell, amit Washington is megerősít. Canfield az angolra tekintett és csendesen megszólalt.

– Az Egyesült Államok kormánya sem lenne érdekelt a dologban, ha csupán rendőrségi ügyről lenne szó. Amikor a múlt évben Madame Scarlatti fia – Mrs. Scarlett férje – Európában járt, hatalmas összegeket utaltatott át, számos amerikai cég átváltható kötvényeinek formájában. Az a gyanúnk, hogy ezeket illegálisan eladták az európai piacokon, beleértve a brit tőzsdét is.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy valaki amerikai monopólium kiépítésén fáradozik nálunk?

– A külügyminisztériumunknak az a véleménye, hogy a tranzakciót a mi követségeink személyzete hajtotta végre. Akik most például itt vannak Londonban.

– A követségük személyzete!? És úgy gondolják, hogy Scarlett is benne volt?

– Az a véleményünk, hogy kihasználták – vágott közbe éles hangon Elizabeth. – Kihasználták, aztán eltették láb alól.

– Benne volt a csapatban, Mr. Derek. Ahogyan de Bertholde márki is.

James Derek visszatette a belső zsebébe a noteszét. Minden jel szerint kielégítette a magyarázat, és föl is keltette az érdeklődését. – Holnapra hozok magának egy másolatot a márki dossziéjáról, Canfield… Jó éjszakát, hölgyeim…

– Gratulálok, fiatalember – szólalt meg Elizabeth, miután az angol kiment. – Még hogy követségi személyzet! Nagyon jó ötlet, volt magától.

– Tényleg az – szólalt meg Janet is mosolyogva.– Menni fog – morogta a könyvvizsgáló, és leöblítette a scotch

java részét. – Hadd javasoljam, hogy lazítsunk. A magam részéről olyan fáradt vagyok, hogy ma nem tudok többet gondolkodni – és nagyon hálás lennék, Madame Scarlatti, ha ezt most kommentár nélkül hagyná. Mit szólnának egy vacsorához egy olyan elegáns helyen, ahová a magukhoz hasonló népek járnak? Utálok táncolni, de esküszöm, úgy megtáncoltatom mindkettőjüket, hogy leesnek a lábukról.

Elizabeth és Janet fölnevetett.– Na nem, de azért köszönöm – szólalt meg Elizabeth. – Majd

maguk fiatalok ropják helyettem is. Én maradok. – Szeretetteljesen nézett a könyvvizsgálóra. – Egy öregasszony ismét nagyon hálás önnek, Mr. Canfield.

– De jól becsukja az ajtót és az ablakot?A hetedik emeleten? De ha gondolja, miért ne?– Én így gondolom – felelte Canfield.

27. FEJEZET

– Mennyeien érzem magam! – visította Janet, hogy túlharsogja a Claridge-ben dúló hangzavart. – Ugyan, Matthew, ne vágjon már olyan savanyú képet!

– Nem vágok semmilyen képet. Egyszerűen nem hallok semmit.– Dehogynem, hiszen ezt is hallotta. Eressze el magát!– Persze! Akar táncolni?– Nem, mert maga utál táncolni. Inkább csak élvezem a látványt.– Nézze csak, az ingyen van. Nem úgy, mint a whisky, de az

legalább jó.– Mi jó?– A whisky!

– A whisky? Kösz, nem kérek. Látja, milyen jó kislány vagyok? Maga már két kör előnyben van.

– Ha így folytatjuk, akkor meglesz az hatvan is.– Hogyan, drágám?– Azt mondtam, meglesz az hatvan is, mire innen elmegyünk.– Jaj, hagyja már abba! Engedje el magát!Canfield Janetre nézett, és tényleg sokkal jobban érezte magát.

Mondhatni boldogan. Örömmel és melegséggel töltötte el, hogy ott van vele. Janet szemében az a kedvesség csillogott, amit csak egy szerelmes ember vesz észre. Canfield mégis megpróbálta kivonni magát e hatás alól, de rájött, hogy nem megy.

– Nagyon szeretlek – szólalt meg végül.Janet a zaj, a zene ellenére tisztán értette.– Tudom – felelte. A férfira nézett, és a szeme mintha

elhomályosodott volna. – Szeretjük egymást. Hát nem nagyszerű?– Most sem akarsz táncolni?A lány alig észrevehetően hátravetette a fejét. – Ó, Matthew!

Édes, drága Matthew! Nem, drágám, nem táncolok. Nem kell velem táncolnod.

– De én szeretnék!A lány a férfi kezére tette a kezét, és megszorította. – Majd ha

egyedül leszünk, akkor.Matthew Canfield ekkor döntötte el, hogy élete végéig együtt

akar élni ezzel a nővel.Ám profi volt, és gondolatait, még ha csak egy pillanatra is, a

Savoyban maradt öregasszonyra terelte.

ElizaFeth Wyckham Scarlatti éppen ebben a pillanatban szállt ki az ágyból, és magára öltötte pongyoláját. Eddig a Manchester Guardiant olvasta. Miközben lapozott, két halk, fémes kattanást hallott a szomszéd szobából. Először nem rémült meg; bereteszelte a lakosztály ajtaját, és arra gondolt, hogy a menye tért haza, és a kulcsával nem tudja kinyitni az ajtót. Végül is már hajnali kettő van, ideje hazajönnie. Kiszólt: – Egy pillanat, kedvesem! Jövök már!

Égve hagyta az olvasólámpát még este ebben a szobában is, és most ahogy elment mellette, pongyolája súrolta a lámpaernyőt, amitől rezgő árnyak jelentek meg a szoba falán.

Odaért az ajtóhoz, és elhúzta a reteszt. Ám eszébe jutott, mit mondott a könyvvizsgáló, és egy pillanatra megállt.

– Te vagy az, kedvesem?Senki nem válaszolt.Gyorsan visszanyomta a reteszt.– Janet? Mr. Canfield? Maguk azok?Megint csönd.Elizabeth megrémült. Tisztán hallotta a zajt, a hallása nem.

romlott a hosszú évek ellenére sem.Talán az újságpapír suhogását vélte kattanásnak, gondolta. Ez

nem kizárt, de valahogy érezte, hogy nem az volt.Van még valaki a szobában?A gondolattól görcsbe rándult a gyomra.Ahogy megfordult, hogy visszainduljon a hálószobába,

észrevette, hogy az egyik franciaerkélyajtó résnyire nyitva van. A selyemfüggöny finoman meglebbent a légvonatban.

Zavartan próbálta meg felidézni magában, vajon bezárta-e. Úgy gondolta, igen, de nem tudta határozottan, ugyanis Canfield figyelmeztetését egyáltalán nem vette komolyan. Miért is vette volna? Hét emelet magasan voltak.

Persze, nyilván elfelejtette bezárni. Átvágott a szobán, és becsukta.

Ekkor hangot hallott.– Szervusz, anyám.A szoba másik végéből magas férfi lépett elő, talpig feketébe

öltözve. Kopaszra volt borotválva, bőre napégette volt.Először nem ismert rá a saját fiára. Az asztali lámpa fénye gyenge

volt, a férfi pedig nem lépett előrébb. Ahogy azonban a szeme hozzászokott a félhomályhoz, rájött, miért tűnt a férfi ismeretlennek. Az arcberendezése teljesen megváltozott. A hollófekete hajat leborotválták. Orra is megváltozott, kisebbre operálták és az orrlyukak is távol kerültek egymástól; a füle is megváltozott, jobban a koponyájához simult; még a szeme is, ezek a jellegzetesen olasz metszésű szemek, mintha nem is lett volna szemhéja, úgy tűnt neki. Vöröses foltokat vett észre a szája és a homloka körül. Ez már nem is arc volt, hanem egy maszk. Megdöbbentő volt, iszonyatos. Mégis a fia volt.

– Ulster! Istenem!

– Ha most szívszélhűdést kapsz és elpatkolsz, akkor hülyét csinálsz egy csomó bőkezűen megfizetett bérgyilkosból.

Az öregasszony minden erejével gondolkodni próbált, minden erejével küzdött a rajta erőt vevő pánik ellen. Olyan erővel szorította a szék támláját, hogy karján a vénák szinte szétpattantak.

– Ha azért jöttél, hogy megölj, akkor ez ellen nem tehetek semmit.

– Talán érdekel, hogy rövidesen meghal az az ember is, aki meg akart öletni. Ostoba fajankó volt.

A fia odalépett az ablakhoz, és megvizsgálta a reteszt. Elégedetten nézett ki az ablakon. Anyjának feltűnt, hogy a tartása nem változott, bár eltűnt belőle az enyhén arisztokratikus könnyedség. Most szögletes, kemény volt a mozgása, amelyet a kézmozdulatok uraltak – a kezén fekete bőrkesztyű feszült, ujjait karomszerűen széttárva.

Elizabeth lassan találta meg a szavakat. – Miért jöttél ide?– A makacs kíváncsiskodásod kényszerített erre. – Odasietett a

telefonhoz, végigsimította a kagylót, aztán közelebb lépett az anyjához, aki, mikor közelebbről meglátta a fia arcát, önkéntelenül becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, látta, hogy a férfi a jobb szemöldökét dörzsöli, amely még gyulladt volt. Látta az arcán, hogy szenved.

– A hegek még nem gyógyultak be teljesen, gyakran viszket is. Feltámadt benned az anyai ösztön, az aggódás?

– Mit tettél magaddal?– Új életet kezdtem, olyan életet, amelynek semmi köze a tiédhez.

Még nem, legalábbis egyelőre.– Azt kérdeztem, mit tettél?– Tudod, mit tettem, különben nem lennél itt Londonban. Azt

azonban meg kell értened, hogy Ulster Scarlett nem létezik többé.– Ha azt akarod a világtól, hogy ezt higgye, akkor miért jöttél

éppen hozzám?– Mert te jogosan feltételezted, hogy élek, és ezzel nagyon kínos

perceket okozhatnál nekem.Az öreg hölgy megacélozta magát, mielőtt megszólalt volna. –

Akkor nagy valószínűséggel nem volt ostobaság, hogy az életemre törtél.

– Nagyon bátor megjegyzés. Csak azt nem tudom, gondoltál-e a többiekre is?

– Miféle többiekre?Scarlett leült a díványra, és csikorgó olasz akcentussal szólalt

meg: – La Famiglia Scarlatti! Így kell mondani, nem?… Ez éppen tizenegy ember, hogy pontos legyek. Két szülő, egy nagyanya, egy részeges, kurva feleség és hét gyerek. Vége ennek a klánnak! A Scarlatti család egyetlen vérfürdővel kihal, és kész!

– Őrült vagy! Meg foglak fékezni! Ami pénzem maradt, ahhoz képest piti összeget loptál el tőlem, kisfiam!

– Bolond öregasszony vagy! Ki beszél itt már pénzről? Arról van szó, hogyan használjuk föl. Erre te tanítottál!

– Nem fogsz tudni hozzáférni a pénzhez! Kopókat küldök a nyakadra, és elpusztítalak!

A férfi könnyedén fölpattant a díványról.– Csak vesztegetjük az időnket. Technikai részletekről gagyogsz.

Kisstílű gondolkodás. Hadd tegyem egyértelművé, hogy csak föl kell vennem a telefont, és negyvennyolc órán belül magva szakad a Scarlatti családnak. Látványos temetés lesz, az alapítvány kitesz magáért.

– A saját fiadat is?– Ő lesz az első. Mindenki meg fog halni, és minden különösebb

indok nélkül. Ez lesz az őrült Scarlattik megoldhatatlan rejtélye.– Te vagy az őrült – szólalt meg az asszony alig hallhatóan.– Beszélj hangosabban, anyám! Vagy ellágyultál kis, göndör hajú

unokáidtól? Tragikus lenne egyet is elveszíteni? Csak tőled függ! Vagy emeljem föl a telefont? Engem teljesen hidegen hagy a dolog.

Az öregasszony, aki eddig nem mozdult, lassú léptekkel elindult az egyik fotel felé. – Olyan értékes számodra, amit akarsz, hogy ettől függ az egész család élete?

– Nekem nem, csak neked. Hiszen kérhetnék még százmilliót.– Miért nem teszed? Úgyis tudod, hogy ebben a helyzetben

fizetnék.A férfi fölnevetett. – Hát persze, hogy fizetnél. Hogy aztán

kitörjön a pánik a tőzsdén, és mindenki azt nyomozza, hogy hova megy a pénz? Nem, köszönöm! Már nem kell. Ne felejtsd el, most már nem a pénzről van szó.

– Akkor mit akarsz? – Az öreg hölgy már a székben ült, karja erőtlenül hevert az ölében.

– A leveleket a bankokhoz. Nem tesznek jót neked, csak a lelkifurdalásod nőne tőlük.

Igazam volt, gondolta az öregasszony. Jó volt az elképzelés! Mindig a gyakorlati dolgok után kell nyomozni. Vagyis mégiscsak a pénz a lényeg.

– A bankoknak címzett leveleket?– Amelyeket Cartwrighttól kaptál.– Te öletted meg! Tudtál a megállapodásunkról?– Anyám, hülyének nézel? Hogyhogy az a fajankó lett hirtelen a

Waterman Trust alelnöke, felruházva valódi felelősséggel? Három napig követtük. Igen, nálunk van a megállapodás, legalábbis az ő példánya. Ne játsszunk egymással, kérem a leveleket!

Az öreg hölgy fölállt, és átment a hálószobába. Amikor visszajött, odaadta őket a fiának. Az gyorsan kinyitotta a borítékokat, és kivette a leveleket. Kiterítette őket a díványon és megszámolta, mind megvan-e.

– Látom, Cartwright megdolgozott a pénzéért.A férfi összeszedte a leveleket, és leült a díványra.– Nem gondoltam volna, hogy ezek a levelek annyira fontosak.– Valójában nem is azok. Nem lehet velük semmit elérni. Minden

számlát fölszámoltak, az összegeket más számlákra utalták át, mondjuk. így.

– Akkor miért volt olyan fontos, hogy megkapd őket? – Az asszony még. mindig nem ült le.

– Ha megkapnák a bankok, akkor egy csomó találgatás kezdődne. És most nem akarjuk, hogy beszéljenek rólunk.

Az öregasszony a fia szemét fürkészte. A férfi elégedett volt, szinte mintha elengedte volna magát.

– Ki az a „mi”? Mibe keveredtél?Újból megjelent a groteszk mosoly a természetellenes orrlyukak

alatt. – Majd időben megtudod. Nem néven nevezve, de bizonyosan megtudod. Talán büszke is leszel, még ha nem is vallod majd be. – Az órájára pillantott. – Térjünk a tárgyra.

– Mi van még?– Mi történt a Calpurnián? És nehogy hazudni merj! – Az

öregasszonyra szegezte rezzenéstelen tekintetét.

Elizabeth megfeszítette a hasizmait, nehogy elárulja magát valamivel. Tudta, hogy most már csak ennyi a titka. – Nem tudom, miről beszélsz.

– Hazudsz!– Miről? Kaptam a hajón egy táviratot egy Boutier nevű férfitól,

hogy Cartwright halott.– Hagyd ezt abba! – A férfi előredőlt. – Nem találtátok volna ki

ezt a York-sztorit félrevezetésül, ha nem történt volna valami más is a hajón. Hol van most a pasas?

– Milyen pasas? Cartwright?– Figyelmeztettelek!– Fogalmam sincs, miről beszélsz.– Egy férfi eltűnt azon a hajón. Azt mondják, a vízbe esett.– Ja, igen… most már emlékszem… De mi közöm nekem ehhez?

– Mintha maga lett volna a megtestesült ártatlanság.Egyikük sem mozdult.– Semmit nem hallottál a dologról?– Azt nem mondtam.– Nos, akkor?– Hallottam ezt-azt. Megbízható forrásból.– Miféle ezt-azt?Az öregasszony mérlegelte, mit válaszoljon. Tisztában volt vele,

hogy meggyőző választ kell adnia. Másfelől, akármit mond, fednie kell a pletykákat.

– A fickó berúgott és botrányt csinált. Állítólag volt valami verekedés a bárban… Le kellett állítani. Úgy vitték vissza a kabinjába. Ezután vissza akart menni, akkor esett a vízbe. Miért, ismerted talán?

Scarlett szórakozottan válaszolt. – Nem, nem tartozott közénk. – Nem elégítette ki a válasz, de nem foglalkozott tovább vele. Most legelőször percekig nem pillantott az anyjára. Gondolataiba mélyedt. Végül megszólalt: – Még valami. Azért kerekedtél föl, hogy eltűnt fiadat…

– Hogy egy tolvajt megtaláljak! – csattant föl Elizabeth.– Mondd, ahogy akarod. Bizonyos szempontból nem csináltam

egyebet, mint kissé fölpörgettem az időt.– Ez nem igaz! Megloptad a családot! Ami a részed volt, azt a

Scarlatti Industries-zal egyetértésben kellett volna fölhasználnod.

– Megint csak fecséreljük az időnket.– Tisztázni akarom a dolgot.– A „dolog” annyi, hogy a keresésemre indultál, és most

megtaláltál, nem igaz.– De.– Akkor most térj vissza New Yorkba, és ne mondj semmit

senkinek és ne tégy semmit sem. Továbbá égess el minden levelet, akármit, ami velem van kapcsolatban.

– Lehetetlent kérsz!– Akkor már veszem is a telefonkagylót és a Scarlattiaknak

végük!Ulster Scarlett fölpattant a díványról, és odament a telefonhoz.

Egy cseppet som tétovázott. Fölemelte a kagylót és várta, hogy bejelentkezzék a központ.

Az öregasszony erőtlenül fölállt. – Ne!A férfi feléje fordult. – És miért ne?– Megteszem, amire kérsz.A férfi visszatette a helyére a kagylót. – Biztosan?– Igen. – A férfi nyert.Ulster Scarlett mosolyra húzta formátlan ajkait. – Akkor

végeztünk.– Nem egészen – próbálkozott Elizabeth, holott tudta, hogy ez az

életébe kerülhet.– Nocsak?– Szeretnék egy kicsit eljátszogatni a gondolattal.– Mivel?– Csak elméletileg, tegyük föl, hogy nem tartom be a

megállapodást? Akkor mi történik?– Ismered a következményeket. Nem tudtok elbújni előlük, se a

hely, se az idő nem számít.– Az idő? Az nekem dolgozik.– A kötvények pénzzé vannak téve. Ezen nem érdemes rágódni.– Ezt feltételeztem, különben nem jöttem volna ide.– Kezd érdekes lenni ez a játék. Folytasd!– Mit gondolsz, milyen nehézségbe kerül ekkora összegű letétet,

még ha aranyban is van, kinyomozni?– Mintha nem tudnád. Kódolt számlákon van, tehát lehetetlen.

– És melyik nagy svájci bankban dolgozik az a megvesztegethetetlen férfiú?

Most a férfi hallgatott egy ideig, majd kacsintott. – Látod, most te vagy az őrült – mondta végül nyugodtan.

– Egyáltalán nem. Kis tételekben gondolkodsz, Ulster. Nagy összegeket használsz, mégis kis tételekben gondolkodsz… Elterjed a híre a berni és a zürichi bankok márványcsarnokaiban, hogy egymillió dollárt ér ez és ez a bizalmas információ…

– És mit kapsz érte?– Tudást!… Neveket, embereket!– Ne nevettess!– Nem is nevetnél sokáig!… Az nyilvánvaló, hogy vannak

társaid, szükséged is van rájuk. A fenyegetésed ezt bizonyítja, és azt is, hogy jól megfizeted őket… Az a kérdés csak – ha már ismernek engem és én is ismerem őket –, vajon ellen tudnak-e állni az általam kínált pénznek? Te biztosan nem tudsz annyit kínálni. Ebben az esetben bizony a pénz beszél.

A groteszk arc ismét vigyorba rándult, és a férfi torkából előgurgulázott a nevetés. – Évekig vártam, hogy megmondhassam, hogy ez a kenéselmélet bűzlik! Egyszer s mindenkorra vége ezeknek a te piszkos kis „zsebre-teszlek”-akcióidnak! Érted? Vége!… Ki vagy te, hogy manipulálj embereket? A bankhivatalnokaid, ezek a büdös kis zsidók! Véged van, és vége van a fajtádnak is!… Ne beszélj nekem a társaimról. Nem kéne nekik a te mocskos pénzed! – Szinte lila lett a férfi a dühtől.

– És ezt te el is hiszed? – Elizabeth nem moccant. Csupán föltette ezt az egyszerű kérdést.

– Feltétlenül! – Ulster arcán villogtak a sebhelyek. – Van még valami más is, amit tudnod kell! Nem juthatsz a nyomunkba! Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzánk! Nekünk nem számít a pénz!

– Mégis kellemetlen lehetek a számodra, mint a bankokhoz írt levelek is bizonyították. Csak sokkal nagyobb mértékben. Vállalod ezt a kockázatot?

– Tizenegy halálos ítéletet írsz alá! Ezt akarod, anyám?– A válasz természetesen, nem. Úgy látszik, kezdjük megérteni

egymást.

A fekete ruhás férfi hallgatott egy darabig, aztán csendesen megszólalt. – Nem vagy velem egyenrangú. Erre egy percig se gondolj.

– Mi történt, Ulster? Mi?… És miért?– Minden és semmi! Olyasmit teszek, amire egyikőtök sem

képes! És azt, amit kell! De ti ezt nem tudjátok megtenni!– És én… vagy mi… szeretnénk megtenni?– Mindennél jobban a világon! De nem meritek, mert gyengék

vagytok.A hirtelen támadt csendbe hirtelen belehasított a telefon csengése.– Felesleges fölvenned – szólt Ulster. – Csak egyet cseng. Azt

jelzi csak, hogy kedvelt nejem – az a büdös kurva! – soros ágyasával elindult a Claridge-ből.

– Feltételezem, akkor vége a találkozónknak. – Az öregasszony megkönnyebbülve látta, hogy fia bólint. De az is föltűnt neki, hogy a fia veszélyes. Rángatózik az arca, a szemhéja, ujjait megint karomszerűen terjeszti szét.

– Ne felejtsd el, mit mondtam. Elég csupán egyetlen hiba…Az öreg hölgy félbeszakította. – Ne felejtsd el, ki vagyok,

fiatalúr! Giovanni Merighi Scarlatti özvegyével beszélsz! Semmi szükség, hogy ismételd magad! Megegyeztünk. Folytasd csak a mocskos dolgaidat. Egyáltalán nem érdekelsz már!

A férfi gyors léptekkel az ajtóhoz ment – Gyűlöllek, anyám!– Remélem, hasznát veszed ennek a gyűlöletnek.– Sosem fogsz megérteni.Kinyitotta az ajtót, kiosont, és őrült erővel becsapta maga után.Elizabeth Scarlatti az ablaknál állt és elhúzta a függönyt.

Homlokát nekitámasztotta a hideg üvegnek. London aludt, csak itt-ott pislákoltak fények.

Az isten szerelmére, vajon mit tett a fia?Talán ennél is fontosabb, hogy kinek a kezébe került?Ami eddig csak rémálom volt, egyszerűen kegyetlen valósággá

lett, mert a fia kezében van a fegyver. A hatalom fegyvere – amit ő és Giovanni olyan naivan a kezébe adott.

Valóban nem csupán a pénzről van szó.Könnyek csordultak végig az arcán, és meglepve konstatálta,

hogy harminc év óta először sír.

Elizabeth ellépett az ablaktól, és lassan elindult körbe-körbe a szobában. Sok mindent végig kellett gondolnia.

28. FEJEZET

Az angol belügyminisztérium, a Home Office egyik szobájában James Derek maga elé tett egy dossziét: „Jacques-Louis Bertholde, Chatellerault negyedik márkija”.

Az irattáros lépett be a helyiségbe: – Jó estét, James. Látom, túlórázik.

– Sajnos, igen, Charles. Kiveszek egy másolatot. – Megkapta az írásbeli kérésemet?

– Itt van nálam. Legyen rövid, aláírom. Kártyapartira várnak a kollégák.

– Egyszerű dologról van szó. Az amerikaiak arra gyanakszanak, hogy a követségük emberei, titokban jenki kötvényeket árultak ideát. Ez a Bertholde járatos a diplomata körökben. Lehet, hogy kapcsolatban van ezzel a Scarlatti pasassal is.

Az irattáros jegyzetelt. – Mikor történt ez?– Egy éve; ha igaz.Az irattáros letette a tollat, és James Derekre nézett. – Egy éve?– Igen.– És az amerikai pasas most akarja előszedni a követség

embereit? És itt?– Úgy van.– Az óceán rossz oldalán keresgél. Az egész személyzetet

lecserélték négy hónapja. Mindenki új ember, még a követségi titkár is.

– Nagyon furcsa – jegyezte meg Derek nyugodtan.– Jenki barátja nem lehet valami közeli kapcsolatban az ottani

külügyisekkel.– Ami azt jelenti, hogy hazudik.– Ami azt jelenti, hogy igen.

Janet és Matthew nevetve szállt ki a liftből a hetedik emeleten, és elindultak a folyosón Elizabeth lakosztálya felé. A harmincméteres úton négyszer álltak meg csókolózni.

A lány elővette a kulcsot a retiküljéből, és odaadta a könyvvizsgálónak.

A férfi a zárba illesztette, aztán önkéntelenül lenyomta a kilincset anélkül, hogy elfordította volna a kulcsot a zárban. A könyvvizsgáló a szó szoros értelmében bezuhant az ajtón. Abban a pillanatban kijózanodott.

Elizabeth Scarlatti a díványon ült a félhomályban. Mindössze annyit mozdult, hogy Canfieldre és menyére pillantott.

– Hallottalak benneteket a folyosón.– Mondtam, hogy zárja be az ajtót!– Ne haragudjon, elfelejtettem.– Egy fenéket felejtette el! Kivártam, míg nem hallom a reteszt.– Kávét rendeltem a szobaszolgálattól.– És hol a tálca?– A hálószobában. Az, feltételezem, magánterület.– Nehogy azt higgye! – A könyvvizsgáló az ajtó felé iramodott.– Ne haragudjon, most jut eszembe, hogy levitettem. Olyan zavart

vagyok, bocsásson meg.– Miért? Mi baj?Elizabeth Scarlatti „gyorsan gondolkodott, majd a menyére

pillantva válaszolt. – Katasztrofális hírt kaptam. Üzleti ügy, semmi köze hozzátok. Rengeteg pénzről van szó, addig kell döntsek, míg a brit tőzsde ki nem nyit. – A könyvvizsgálóra nézett.

– Megkérdezhetem, mi volt olyan fontos, hogy nem követte miatta az utasításaimat?

– Hétmillió dollár. De talán maga is tud segíteni. Ha a sheffieldi késgyár megmaradt részvényeit pénzzé teszem, akkor rátehetem a kezem a gyárra, de…

A könyvvizsgáló értetlenül nézett rá. – És ebben mi olyan tragikus?

– Mert a cég állandóan veszteséges.– Akkor ne vegye meg. Emiatt nem tudott aludni egész éjjel?Az öreg hölgy jeges tekintettel mérte végig. – A sheffieldi

késgyár az egyik legpatinásabb angol cég. A termékei első osztályúak. A gondot nem a vállalatvezetés, nem is a

munkakörülmények okozzák, hanem a japán hamisítványdömping. A kérdés az, hogy ezt megtudja-e a vásárlóközönség vagy sem. Mi változtatja meg a trendet?

Elizabeth Scarlatti fölállt, és bement a hálószobájába, becsukta maga mögött az ajtót. A könyvvizsgáló odafordult Janet Scarletthez. A nő odasúgta: – Hazudik.

– Honnan tudod?– Ahogy rám nézett, miközben neked magyarázott. Mintha

mondani akart volna nekem valamit.– De mit?A nő türelmetlenül vonta meg a vállát, és suttogva folytatta: –

Fogalmam sincs, de remélem, tudod, mire gondolok. Társaságban van, és elkezd valami jókora túlzásba bonyolódni, miközben rápillant a nejére vagy a barátjára, aki persze beavatott… Azt jelenti ez, hogy véletlenül se szóljanak közbe.

– A céggel kapcsolatban hazudott?– Nem, az biztosan igaz. Chancellor Drew már hónapok óta rágja

a fülét, hogy vegye meg azt a gyárat.– Honnan tudod?– Mert már elutasította az ajánlatot.– Akkor miért hazudik?Canfield épp leülni készült, amikor feltűnt neki valami a

kárpitozott szék háttámláján. Az anyag gyűrött volt, valahogy kirítt a makulátlan környezetből. Az anyagon még látszott, hogy valaki hihetetlen erővel szorította meg a kárpitot.

– Mi az, Matthew?– Semmi. Kaphatnék egy italt?– Természetesen, drágám. – Janet odalépett a koktélbárhoz,

miközben Canfield körbejárta a széket a francia erkély ajtaja előtt. Különösebb ok nélkül elhúzta a függönyt, és szemügyre vette az ablakot. Kitárta a bal oldali ablakszárnyat. Megtalálta, amit keresett. Egy ponton valami durva anyag meghorzsolta a párkányt, és a festésen is észrevett egy elmosódott nyomot, vélhetően gumitalpú cipőét. Kinyitotta a másik ablakszárnyat is, és lenézett. Hat emelet alattuk; felettük még kettő, amit kiugró ereszű tető koronázott. Behajtotta az ablakot és bezárta.

– Mi a csudát csinálsz?– Látogatónk volt. Mondanom sem kell, hívatlan.

A lány mozdulatlanul állt. – Jóságos isten!– Ne rémüldözz! Az anyósod biztosan nem csinált hülyeséget.

Hidd el!– Nagyon szeretném. Most mit csinálunk?– Kiderítjük, ki volt az. Szedd össze magad, szükségem van rád!– Miért nem mondott Elizabeth semmit?– Nem tudom, de te majd kideríted.– Hogyan?– Holnap reggel nyilván megint föl fogja hozni a sheffieldi

dolgot. Ha igen, akkor emlékeztesd, hogy már Chancellornak elutasította. Valahogy csak meg kell magyaráznia a dolgot.

– Ha Scarlatti mama nem akar beszélni, akkor nem is fog. Erre mérget vehetsz.

– Akkor ne forszírozd. De valamit akkor is mondania kell.

Bár már majdnem hajnali három volt, a szálloda előcsarnoka tele volt estélyi öltözékű emberekkel, akiknek többsége kissé bizonytalanul mozgott és vihogott. Mindannyian jótékony fáradtságot éreztek.

Canfield odament a recepcióshoz, és udvariasan, de kissé vidékies hanghordozássál megszólította: – Barátom, van egy kis gondom.

– Miben lehetek a szolgálatára, uram?– Nos, kényes a dolog… Madame Elizabeth Scarlattival vagyok

és a menyével…– Ó, igen. Ugye ön Mr. Canfield?– Az vagyok. Szóval, az öreglány már nem mai csirke, és a

felettünk lakók igen zajosak.A portás, aki természetesen hallotta hírét a Scarlatti vagyonnak,

tele volt buzgalommal. – Szörnyen sajnálom, Mr. Canfield. Ez nagyon kínos.

– Dehogy, hál isten, most már csönd van.– Nos, biztosíthatom, hogy még egyszer nem fog előfordulni.

Igencsak hangoskodniuk kellett. Hisz nyilván észrevette, hogy milyen masszív építmény a Savoy.

– Akkor biztosan az ablakot hagyták nyitva. De nagyon kérem, ne szóljon egy szót se. Az öreglány még megsértődik, ha megtudja, hogy szóltam a nevében…

– Nem értem, uram…

– Csak annyit áruljon el, hogy kik azok fölöttünk, és majd én magam beszélek velük. Nagyon barátian elintézzük, tudja, hogy van ez, egy ital mellett…

A portás nagyon megkönnyebbült, amiért az amerikai magára vette az intézkedés terhét. – Nos, ha ön ragaszkodik hozzá… Nézzük csak, a nyolcvanegyesben Roxbury vicomt és neje tartózkodik, elbűvölő idős házaspár. Szokatlan ügy. Mindazonáltal kissé vicces is, nem igaz?

– És fölöttük?– Fölöttük, Mr. Canfield? Nem hiszem, hogy…– Mondja csak meg, kérem!– Nos, a kilencvenegyesben… – A recepciós a könyvben

lapozgatott. – A kilencvenegyesben nem laknak, uram.– Nem laknak? Meglehetősen szokatlan az évnek ebben az

időszakában, nem igaz?– Nem azt mondtam, uram, hogy nincs kiadva, hanem azt, hogy

nem laknak benne. A kilencvenegyes lakosztályt üzleti konferenciák céljára egy hónapra adtuk ki.

– Tehát éjszaka senki nem tartózkodik ott?– Elvileg használhatnák éjszakára is, de azt hiszem, nem ez a

helyzet.– És ki vette ki?– Egy cég, a Bertholde et Fils.

29. FEJEZET

James Derek arra ébredt, hogy az ágya mellett vadul felcsörög a telefon.

– Canfield vagyok. A segítségére van szükségem, most azonnal.– Ezt esetleg csak maga gondolja így. Miről van szó?– Betörtek a Scarlatti lakosztályba.– Micsoda? És mit mond a szálloda?– Semmit, mert nem tudnak róla.– Szerintem mondja meg nekik.– Ez nem olyan egyszerű. Az öregasszony nem fogja beismerni.

– Az a maga baja. De miért engem hív?– Mert az öregasszony meg van rémülve… Az ablakon jöttek be.– Kedves barátom, a hetedik emeletre? Kicsit elszabadult a

fantáziája. Vagy a csúnya fiúk megtanultak volna röpülni?Az amerikai épp annyi ideig hallgatott, hogy az angol megsejtse,

nem tartotta viccesnek a megjegyzést. – Eleve feltételezték, hogy a nő nem nyit ajtót, ami már önmagában sem érdektelen. A betörő fentről, egy üres lakosztályból ereszkedett le, és késsel feszítette föl az ablakot. Megtudott valamit Bertholde-ról?

– Egyszerre egy dologról, jó? – Derek kezdte Canfieldet komolyan venni.

– Éppen erről van szó. A kettő egy és ugyanaz. Két emelettel feljebb ugyanis a Bertholde cég bérli a lakosztályt.

– Mit mond?– Úgy bizony, a Bertholde. Egy egész hónapra kifizették.

Állítólag üzleti tárgyalások céljára.– Azt hiszem, jobb, ha személyesen folytatjuk.– Janet is tud a dologról, és halálra van rémülve. Nem tudna

ideküldeni két embert?– Gondolja, hogy szükséges?– Igazában nem. De utálnám, ha tévednék.– Rendben van. Azt mondjuk majd, hogy fülest kaptunk egy

készülő ékszerrablásról. Persze nem egyenruhás zsaruk kellenek. Egy a folyosóra, egy másik pedig az utcára.

– Nagyon köszönöm. Most már kezd ébredezni?– Igen, hogy a fene vigye el magát. Fél órán belül ott leszek.

Viszem azt is, amit össze tudtam bányászni Bertholde-ról. Azt hiszem, jó lesz körülnézni abban a lakosztályban odafenn.

Canfield kilépett a telefonfülkéből és elindult vissza a hotelbe. Kialvatlansága kezdte zavarni. Szerette volna, ha Amerikában van, ahol vannak nonstop éttermek, mert nagyon ráfért volna egy kávé. Sajnos, gondolta, nagyot tévednek az angolok, ha azt hiszik, hogy ők milyen civilizáltak. Nem beszélhetünk civilizációról non-stop éttermek nélkül.

Belépett a gazdagon díszített előcsarnokba, és látta a recepció fölött függő órán, hogy háromnegyed négy van. Elindult az ősrégi lift felé.

– Ó, Mr. Canfield! Uram! – A portás futott utána.– Mi történt? – Canfieldnek azonnal Janet jutott eszébe, és

összeszorult a szíve.– Alighogy elment, uram!… Nem egészen két perc múlva… Igen

szokatlan időben…– Mondja már, mi történt!– Ez a távirat érkezett önnek. – A portás odaadta Canfieldnek a

borítékot.– Köszönöm – szólt Canfield megkönnyebbülten, és belépett a lift

kovácsoltvas ajtaján. Míg haladt a lift fölfelé, hüvelyk- és mutatóujjával megtapogatta a borítékot. Vaskos volt. Benjámin Reynolds nyilván megint elvont értekezésekbe bocsátkozik, gondolta, és akkor jó időbe telik a dekódolás. Azt remélte csak, hogy végez, mire Derek megérkezik.

Canfield belépett a lakosztályba, leült az állólámpa melletti székre és föltépte a borítékot.

Nem volt szükség jelkulcsra. Célratörő, üzleti nyelven írták, amelyet a jelenlegi helyzethez passzítva igen könnyű volt megérteni. Canfield széthajtogatta a három lapot.

SAJNÁLATTAL KÖZLÖM HOGY THOMAS ÉS LILIAN RAWLINS AUTÓBALESETET ISMÉTLEM BALESETET SZENVEDETT A POCONO HEGYSÉGBEN STOP MINDKETTŐ HALOTT STOP TUDVÁN MENNYIRE MEG FOGJA EZ AZ ESET VISELNI KÉREM MARADJON MELLETTE GYÁSZÁBAN STOP A TÁRGYRA STOP KÖLTSÉGEKET NEM KÍMÉLVE MAXIMÁLIS KVÓTÁKAT JÁRTUNK KI BRIT SZÁLLÍTÓINK SZÁMÁRA STOP SKANDINÁV GONDJAIKKAL EGYÜTTÉRZÜNK STOP KÉSZEK ÖNNEK SEGÍTENI TÁRGYALÁSAIBAN STOP TÁJÉKOZTATTUK ŐKET SVÁJCI KONKURENCIÁNKRÓL STOP AZ OTTANI CÉGEK TULAJDONOSAIRÓL STOP ISMERIK A HÁROM EGYMÁSSAL KONKURÁLÓ BRIT CÉGET IS STOP MINDEN SEGÍTSÉGET MEGKAP CSERÉBE ELVÁRJUK HOGY ANGLIAI ÉRDEKEINKRE KONCENTRÁLJON STOP NE PRÓBÁLJA ALULKÍNÁLNI A SVÁJCI CÉGEKET STOP HAGYJA KI ŐKET STOP OTT ÚGYSEM ÉRHET EL SEMMIT STOP

J. HAMMER WIMBLEDON NEW YORK

Canfield rágyújtott egy vékony szivarra, és lerakta kinyújtott lábai közé a három lapot a földre.

Hammer volt Reynolds kódneve, ha ügynökeinek nagyon fontos instrukciókat küldött. Az „ismétlem” pedig arra utalt: a megismételt szó valójában valami mást jelent – tehát a „baleset” éppen hogy nem baleset volt.

Rawlinsékat tehát – Canfieldnek csak később jutott eszébe, hogy ők voltak Boothroyd apósa és anyósa – nyilván megölték. Reynolds aggódik Elizabeth Scarlatti épségéért. Washingtonnak sikerült rábírnia a brit kormányt – költségeket nem kímélve – az együttműködésre, és cserébe beavatták az angolokat a svéd kötvénytranzakcióba és a svájci földvásárlás részleteibe, ami vélhetően mind összefügg egymással. Reynolds azonban nem részletezte, kik vannak benne a svájci ügyben. Csak annyit közölt, hogy léteznek, s köztük van a három jó hírű angol is. Canfieldnek eszébe jutottak a nevek – Masterson Indiából, Leacoek a londoni tőzsdéről, meg Innes-Bowen, a textilmágnás.

Hammer tehát arra kéri, hogy védelmezze meg Elizabethet, és még véletlenül se menjen Svájcba.

Halkan kopogtak az ajtón. Canfield összeszedte a lapokat, és a zsebébe gyűrte. – Ki az?

– Hát a Hófehérke! Szállást kérek egy éjszakára. – A pattogó brit akcentus természetesen James Dereké volt. Canfield kinyitotta az ajtót, az angol fürgén belépett, és külön már nem is köszönt. Odadobott egy nagy borítékot az ágyra, keménykalapját lerakta az asztalra, és leült a legközelebbi székre.

– Tetszik a kalapja, James.– Nagyon bízom benne, hogy megóv a letartóztatástól. Ha egy

londoni ilyen korai órán a Savoy körül ólálkodik, annak lélegzetelállítóan tiszteletre méltónak kell látszania.

– Maga annak látszik, szavamra mondom.– Ha a szavát adja, akkor sem hiszek magának, maga

álmatlanságban szenvedő őrült!– Egy whiskyt?– Hová gondol?!… Madame Scarlatti nem említett semmit?

– A semminél is kevesebbet. Megpróbálta elterelni a figyelmemet. Aztán elhallgatott és bezárkózott a hálószobájába.

– Hihetetlen. Azt hittem, maguk ketten együttműködnek. – Derek előhúzott egy kulcsot a zsebéből, rajta madzagon egy falapka. – Eltársalogtam a szállóbeli bobbyval.

– Megbízik benne?– Nem érdekes. Lényeg, hogy nálam van ez a mesterkulcs, mert

azt hiszi, hogy egy társaságot figyelek meg a másodikon.– Akkor menjünk.– Magának túl nyilvánvaló a kapcsolata Madame Scarlattival.

Magam csinálnám a földerítést.A könyvvizsgáló hallgatott. Volt valami abban, amit Derek

mondott. Sejtette, hogy a brit ügynök sokkal járatosabb az ilyen dolgokban, ugyanakkor nem bízott meg benne teljesen. És azt sem akarta, hogy túl sok mindent elmondjon neki, hogy aztán az angolok hozzák meg a döntést.

– Nagyon bátor magától, Derek, de nem kérek ekkora szívességet.– Ez nem bátorság, hanem az idegenrendészeti törvény…– Egyébként inkább én szeretnék fölmenni. Magának semmi

dolga odafenn. Azért hívtam, hogy segítsen, nem azért, hogy helyettem dolgozzon.

– Kössünk kompromisszumot a kedvemért.– Miért?– Mert így biztonságosabb.– Találat magánál.– Én megyek be először, maga kint vár a folyosón a liftnél.

Körülnézek odabent, aztán jelzek, hogy jöhet.– Hogyan jelez?– Mondjuk füttyentek egyet.

Amikor Canfield meghallotta az éles füttyöt, nyugodtan végigsétált a folyosón, és belépett a kilencvenegyes lakosztályba.

Becsukta az ajtót és odament a zseblámpa fényének forrásához.– Teljesen szokványos szállodai lakosztály, talán nem annyira

hivalkodó, mint egy amerikai, de megteszi.– Ez megnyugtató.– Megnyugtatóbb, mint gondolná. Nem kedvelem az efféle

munkát.

– Azt hittem, maguk épp erről híresek.Így kezdődött a villámgyors, de alapos házkutatás. A lakosztály

alaprajza megegyezett a Scarlatti-félével. Csak itt egy hosszú asztal uralta a helyiséget, körülötte tizenkét székkel.

– Nyilván ez a tárgyalóasztal – szólalt meg Derek.– Nézzük meg az ablakot.– Melyiket?Canfield kicsit gondolkodott. – Azt ott. – Odament ahhoz,

amelyik pontosan az Elizabeth Scarlattié fölött volt.– Okos gondolat. Tessék. – Az angol félretolta Canfieldet, és

odavilágított.A párkány farészén friss sérülés, valami lekaparta a festéket.

Kívül a falon, a párkány alatt félkör alakú minta, amelyet a koszos téglafalra mart valami. Legvalószínűbb, hogy egy hurok.

– Akárki lehetett is, úgy mászik, mint a macska – jegyezte meg Canfield.

– Nézzünk körül! – Előbb a bal oldali hálószobába mentek, ahol egy bevetett franciaágyat találtak. Az íróasztal üres volt, csak a szokásos írólapok hevertek rajta és az odakészített tollak. A szekrényben ruhafogasok. A fürdőszoba kristálytiszta volt, a szerelvények ragyogtak. A másik, a jobb oldali háló ugyanilyen volt, azzal a különbséggel, hogy az ágyon látszott, hogy aludt vagy feküdt benne valaki.

– Nagydarab pasas lehet. Talán hat láb is, ha nem magasabb – szólalt meg az angol.

– Honnan veszi?– Az ülep benyomódása. Látja, valamivel az ágy közepe alatt.– Erre nem gondoltam volna.– No comment.– De ülhetett is ott.– Ezért mondtam, hogy lehet.A könyvvizsgáló kinyitotta a szekrényajtót. – Hé, világítson csak

ide!– Parancsoljon.– Látja, mi ez?A szekrényben szépen összetekert hegymászókötél hevert,

amelynek végéhez bőrszíjat rögzítettek görgővel.– Szép – jegyezte meg a brit.

– Hegymászókötél?– Az, és annyira biztonságos, hogy egy profi mászó ilyet nem is

használna, mert az nem lenne sportszerű. Inkább mentéshez kell.– Működik ez a Savoy falán is?– Remekül. Gyors és biztonságos. Igaza volt.– Akkor tűnjünk el innen, de gyorsan – suttogta Canfield.

– Most már viszont innék egyet.– A legnagyobb örömmel. – Canfield fölállt az ágyról. – Scotch

és szóda jó lesz, barátom?– Köszönöm.Az amerikai odament az asztalhoz, és két poharat teletöltött

whiskyvel. Az egyiket odaadta James Dereknek, és tósztra emelte a poharát.

– Jó munkát végzett, James.– Maga sem panaszkodhat. És azon gondolkodom, igaza lehet,

hogy magához vette azt a kötelet.– Csak bajt okozott volna.– Én is így gondolom… Mert annyira amerikai ez az eszköz.– Nem értem.– Semmi személyes. Csak annyi, hogy maguk amerikaiak annyira

szeretik az ilyen segédeszközöket, ha érti, mire gondolok. Ha vadkacsára mennek, akkor kis kaliberű ágyúkat visznek magukkal… ha horgásznak, legalább hatszázféle horgot. Egy amerikai számára az a sport, hogy milyen cuccot vehet meg magának, nem pedig az ügyesség.

– Most van a jenkiszapulás ideje, mint ötkor a teáé?– Ugyan, Matthew! Csak azt akarom mondani, hogy igaza volt.

Aki betört, amerikai lehetett. Kinyomozhatjuk, hogy ki hegymászóskodik az amerikai követségen. Ez nem jutott eszébe?

– Hogy mit csinálhatunk?– Megnézzük a követségen. Valaki, aki ismeri Bertholde-ot.

Akire a kötvények miatt gyanakszik… Ilyen kötelet gyakorlott hegymászó is használhatott. Hányan másznak hegyet a követségen? Ezt a Scotland Yard egy nap alatt kideríti.

– Nem… mi magunk intézzük.

– Csak az időnket vesztegetnénk. A követségi személyzetről ugyanolyan dossziék vannak, mint Bertholde-ról. Hányan másznak hegyet?

A könyvvizsgáló hátat fordított James Dereknek, és újra töltött a poharakba. – Ez már rendőri üggyé teszi az egészet. Ezt nem akarom. Majd mi vizsgálódunk.

– Ahogy mondja. Nem lesz nehéz. Húsz vagy harminc ember mindössze. Gyorsan a végére járunk.

– De végére ám! – Canfield visszament az ágyhoz, és leült.– Mondja csak – kérdezte az angol, miután kiitta az italát —. van

magának listája a követségük személyzetéről? Úgy értem, naprakész?

– Persze.– És tökéletesen biztos benne, hogy valaki közülük benne volt a

kötvénysvindliben? A tavalyi kötvénybuliban?– Hogyne, már mondtam. Legalábbis a külügyünk így véli. De

hagyjuk már ezt a dolgot.– Hagyom is, mert késő van és sok a dolgom.– Az angol fölállt, és az íróasztalhoz lépett a kalapjáért. –

Viszontlátásra, Canfield.– Már megy?… Talált valamit a Bertholde-dossziéban? El fogom

olvasni, de kíváncsi vagyok.James Derek az ajtóból fordult vissza. – Egy dolog biztosan

érdekelni fogja… Lehet, hogy több is, csak most ez az egy jut eszembe.

– Nevezetesen?– A márki egyik kedvenc sportja a hegymászás. A kitűnő

sportember, ha nem tudná, a Matterhorn Club tagja. Azok közt a kevesek közt van, akik megmásztak a Jungfraut. Az pedig nem könnyű, ahogy hallom.

Canfield dühösen fölállt, és rákiabált az angolra.– Ezt miért csak most mondja, az istenit?– Őszintén szólva azt hittem, hogy a követséggel fenntartott

kapcsolatai jobban érdeklik. Én legalábbis ilyesmit kerestem…A könyvvizsgáló Derekre meredt. – Tehát Bertholde volt az. De

miért?… Hacsak nem tudta, hogy az öreg hölgy nem nyit ajtót senkinek.

– Talán. Én nem tudom. Olvassa élvezettel a dossziét, Canfield. Izgalmas olvasmány… Bár azt hiszem, nem sok érdekeset talál majd a követségükkel kapcsolatban… De maga nem is ezért kérte, nem igaz?

Az angol kilépett az ajtón, majd hangos csattanással húzta be maga után. Canfield zavarodottan bámult utána, de túlságosan fáradt volt, semhogy törődött volna vele.

30. FEJEZET

A telefon csengése ébresztette föl.– Matthew?– Te vagy az, Janet? – Olyan erősen szorította a kagylót, hogy

szinte fájt a keze.– Lent vagyok az előcsarnokban. Azt mondtam az anyósomnak,

hogy vásárolni megyek.A könyvvizsgáló az órájára pillantott. Fél tizenkettő volt.

Igencsak szüksége lehetett az alvásra. – Mi történt?– Én sosem láttam ilyennek Elizabethet. Halálra van rémülve.– Ez új. Nem hozta föl a sheffieldi ügyet?– Nem, nekem kellett. Azzal söpörte félre a dolgot, hogy már

megváltozott a helyzet.– Mást nem mondott? Csak ennyit?– De… Volt még más is. Azt mondta, beszélni akar veled ma

délután. Azt mondja, van valami gond New Yorkban, aminek utána kell néznie. Szerintem azt akarja neked mondani, hogy úgy döntött, hazamegy.

– Ez képtelenség! Mit mondott pontosan?– Pontosan semmit. Azt mondta, hogy Chancellor bolond volt,

hogy ezt az utat javasolta, mert ez a nyomozósdi csak időpocsékolás.– Ezt nem gondolhatja komolyan!– Én tudom, hogy nem is. Egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek.

Mégis elhatározta magát. Te most mit akarsz tenni?– Meglepem, legalábbis remélem. Legalább két órát adj nekem,

addig ne gyere vissza, jó?

Fél órával később a könyvvizsgáló átvágott a Savoy előcsarnokán, és bement a grillbe, ahol reggelit rendelt magának. Az nem jó, ha éhgyomorra találkozik Elizabeth-tel.

Magával vitte a Bertholde-dossziét. Szentül megfogadta, hogy az asztalnál elolvassa az egészet, vagy legalább egy részét. Kinyitotta, és odatette a tányér bal oldalára.

Jacques-Louis Aumont Bertholde, Chatellerault negyedik márkija.

Ez a dosszié is ugyanolyan volt, mint a gazdagokról felfektetett dossziék általában. Kimerítően tárgyalta a családfát, a posztokat és a címeket, amelyeket a család tagjai valaha betöltöttek az üzleti életben, a kormányban, illetve a társadalomban. Jól csengő, de a laikusnak nem sokat mondó címek voltak ezek. A hatalmas Bertholde-vagyon valóban főként a brit birodalom területén lévő vállalkozásokon_nyugodott, ahogy Elizabeth Scarlatti mondta. Az anyag bőven foglalkozott a férfi tanulmányaival, s azt követő karrierjével. Hogy milyen klubokba jár – természetesen a legelitebbekbe. Hogy mik a kedvenc kedvtelései – lovaspóló, lótenyésztés, kutyák –, ahogy az már egy úriemberhez illik. És persze a hegymászás, ami szintén beleillett a képbe. Végül a jellemzések, amelyek társaitól származtak. Ez a legérdekesebb, mégis sok profi nem tulajdonít ennek jelentőséget. A dicséretek barátaitól származtak, akik hasznot akartak belőle húzni. A kevésbé dicsérő szavak pedig ellenségeitől valók, akik rossz hírét akarták költeni.

Canfield elővette a ceruzáját, és megjelölt két részletet.Az első a 18. oldalon az ötödik bekezdés volt.Csupán az keltette föl Canfield érdeklődését, hogy tartalmazott

egy helységnevet, amelyről Canfield tudta, hogy Ulster Scarlett európai útja során érintette.

„A Bertholde családnak kiterjedt érdekeltségei voltak Németországban is, amelyeket később, néhány héttel a szarajevói merénylet előtt, eladtak a német pénzügyminisztériumnak. A cég irodáit Stuttgartban és Tassingban bezárták. Az eladást heves rosszallással fogadták a francia üzleti körök, a legfőbb ügyész is szóvá tette, sok újságcikk is született a dologról. Hivatalosan azonban nem érhette szó a ház elejét, hiszen a német

pénzügyminisztérium csillagászati összeget fizetett az üzemekért. A háború után a német érdekeltségeket visszavásárolta a család, s a stuttgarti és tassingi irodákat ismét megnyitották.”

A második jelzés a 23. oldalra került, a második bekezdéshez, amely Bertholde újabb vállalkozásaival foglalkozott, és a következő információt tartalmazta.

„Bertholde márki partnerei az importcégnél Mr. Sydney Masterson és Mr. Harold Leacock…”

Tehát Masterson és Leacock.Mindketten szerepelnek a zürichi listán. Mindegyikük vásárolt

egyet-egyet a tizennégy szomszédos birtok közül.Ez nem is meglepő. Így kapcsolták Berlholde-ot a zürichi

csapathoz.Egyáltalán nem meglepő. Inkább megnyugtató – legalábbis

szakmai szempontból – a tudat, hogy újabb részlet illik bele a képbe.Miközben kávézott, egy ismeretlen férfi a Savoy

egyenmellényében lépett oda hozzá.– Két üzenete van, uram.Canfield rémülten nyújtotta ki a kezét a papírok után.– Köszönöm.Az első Derektől származott. „Lépjen velem kapcsolatba.

Fontos.”A másik Elizabeth Scarlattitól érkezett. „Kérem, jöjjön a

szobámba fél háromra. Sürgős, de előbb sajnos nem fogadhatom.”Canfield meggyújtott egy szivart, és hátradőlt székében. Derek

várhat. Nyilván hallott Benjamin Reynolds új megállapodásáról a brit kormánnyal, és vagy nagyon dühös, vagy bocsánatot akar kérni. Derek tehát ráér.

Elizabeth Scarlatti viszont nyilván döntött. Ha Janetnek igaza van, akkor visszautazik. Nem számítva személyes kudarcát, Canfield úgy gondolta, sosem tudja megmagyarázni Reynoldsnak vagy Glovernek, vagy akárkinek a húszas csoportban, miért döntött így a nő. Több ezer dollárt költöttek el arra a feltételezésre alapozva, hogy Elizabeth együtt fog működni vele.

A könyvvizsgáló az öregasszony hívatlan látogatójára, a Jungfrau és a Matterhorn hősére, Jacques-Louis Bertholde márkira gondolt. Vajon miért tört be a lakosztályba? Csupán az késztette erre, mert tudta, hogy Elizabeth nem nyit ajtót? Rá akart ijeszteni az öreg hölgyre? Netán keresett valamit?

Mint ahogy ők is kerestek valamit két emelettel följebb a lakosztályban.

Amikor találkoztak, vajon mit mondhatott Bertholde az öregasszonynak, hogy döntését megváltoztassa? Mivel rémiszthette meg Elizabethet?

Talán azzal, hogy a fia halálát helyezte kilátásba? Lehet… De vajon tényleg ez volt-e a háttérben? Hisz Ulster már elárulta az anyját. Illetve a Scarlatti Industriest. Canfieldnek az volt az érzése, hogy Elizabeth inkább a fia halálát akarná, semmint a további árulást.

Erre a nő most mégis visszavonulót fúj.Canfield megint ugyanazt érezte, mint a Calpurnia fedélzetén. A

betörésnek álcázott gyilkossági kísérlet, amelyet rendkívüli helyzetek, rendkívüli emberek bonyolítottak.

Gondolatait ismét Elizabeth Scarlattira összpontosította. Meg volt győződve arról, hogy azért nem fogadja fél három előtt, hogy addigra elintézze hazautazását.

Nos, akkor az öreg hölgyet sokkolni kell, gondolta. Ő tudja, hogy Elizabethnek hajnalban látogatója volt. És nála van a Bertholde-dosszié.

A dossziét figyelmen kívül hagyhatja, na de a hegymászó kötelet?

– Nem megírtam magának, hogy fél három előtt nem fogadhatom? Kérem, tartsa tiszteletben a kérésemet!

– Nem várhat a dolog. Engedjen be gyorsan!Elizabeth megvetően kinyitotta az ajtót, és nyitva hagyta,

miközben visszament a szoba közepe felé. Canfield becsukta, majd hangos csattanással benyomta a reteszt is. Még azelőtt megszólalt, hogy a nő megfordult volna. – Elolvastam a dossziét. Most már tudom, miért nem jött be a látogatója az ajtón.

Mintha pisztolyt sütöttek volna el a füle mellett, úgy fordult meg Elizabeth, és feszült előre a nyaka. Ha harminc évvel fiatalabb, talán

a férfinak esik, és kikaparja a szemét. Olyan vehemens dühvel beszélt, amilyent tőle még sohasem hallott Canfield.

– Maga lelkiismeretlen gazember! Hazudik! Lop! Hazudik! Hazudik! Teszek róla, hogy élete végéig börtönben rohadjon!

– Nagyon jó. Támadásra támadással. Ez máskor bejött magának, most nem. Itt volt Derek. Megtaláltuk azt a hegymászó kötelet, amelyen a látogatója leereszkedett az emeletről.

Az öregasszony megtántorodott, a férfi feléje lépett.– Az isten szerelmére, nyugodjon meg! A maga oldalán állok. – A

férfi megragadta a nő vállát.– Fizesse le azt a pasast! Az istenért, hívja rögtön ide!– Miért? Hogyan fizetném le? És kit?– Dereket. Maga mióta tudja? Mr. Canfield, mindenre, ami szent,

kérem, mondja meg, mióta tudja?– Hajnali öt óta.– Akkor már beszélt másokkal is! Istenem, biztosan beszélt! – A

nő magánkívül volt, Canfield kezdett aggódni érte.– Ebben biztos vagyok. De nyilván csak a feljebbvalójának, és

ahogy tudom, Derek is elég magas polcon van. Miért, mit várt?Az öregasszony minden erejével megpróbált uralkodni magán. –

Akkor maguk miatt az egész családomat kiirtják! Ha így történne, teszek róla, hogy maga is elpusztuljon.

– Ez kicsit vadul hangzik. Legalább mondja meg, miért!– Nem mondok semmit, amíg nem hívja föl Dereket.A könyvvizsgáló odament a telefonhoz, és bemondta Derek

számát a központosnak. Gyorsan, de nyugodtan tárgyalt egy ideig, aztán az öregasszonyhoz fordult. – Húsz percen belül egy értekezlet kezdődik, ahol Dereknek föl kell olvasnia a részletes jelentését, amellyel éppen most készült el.

– Adja ide a kagylót! – rohant oda gyorsan Canfieldhez Elizabeth. Két kézzel ragadta meg a telefont. – Mr. Derek! Itt Elizabeth Scarlatti. Ne menjen el az értekezletre! Nem szokásom, uram, hogy könyörögjek, de nagyon kérem, ne menjen el! Kérem, ne beszéljen senkinek a tegnap éjszakáról! Ha igen, ártatlan emberek halála fog a lelkén száradni… Többet nem mondhatok… Igen, igen, amit csak akar… Természetesen várom. Egy órán belül. Igen, köszönöm.

Lassan visszatette a kagylót a helyére. A könyvvizsgálóra pillantott. – Istennek legyen hála!

A könyvvizsgáló lassan megindult a nő felé, közben beszélt: – Jézusmária! Most már értem, mire kellett ez a hajnali falmászás. Nemcsak azért, hogy halálra rémissze – nem, szükség volt rá!

– Miről beszél?– Ma hajnalban még azt hittem, hogy Bertholde volt az! Hogy ő

jött ide, hogy magára ijesszen! De ennek nem lenne semmi értelme. Semmihez nem vezetett volna, hisz megállíthatta volna magát akár az előcsarnokban, akár a folyosón. Olyasvalakinek kellett tehát lennie, aki ezt nem teheti meg! Aki nem kockáztathatja, hogy akárhol megjelenjen.

– Mit hablatyol itt összevissza?– Hát persze, hogy haza akar utazni! Miért is ne? Hisz elérte a

célját, ami miatt elindult! Megtalálta a fiát, nem igaz?– Ez hazugság!– Ó, dehogyis az! Olyan világos és logikus, hogy már az éjjel rá

kellett volna jönnöm. Olyan rejtélyes volt az egész, hogy mindenféle őrült magyarázatokat próbáltam rá keresni. Azt gondoltam, hogy erőszakkal fenyegették. Az utóbbi időben elég sokszor élnek vele: De egyáltalán nem erről volt szó.

A háború ünnepelt hőse tért vissza az élők világába! Ulster Stewart Scarlett volt az! Az egyetlen ember, aki nem mehet magához oda a nyílt utcán. Az egyetlen, aki nem kockáztathatta, hogy nem nyit neki ajtót.

– Ez csak feltételezés. Tagadom!– Ahogy tetszik. Most pedig fölkínálok egy választást. Derek nem

egészen fél órán belül itt lesz. Vagy elrendezzük a dolgot addig magunk között, vagy szépen kisétálok azon az ajtón, és megtáviratozom a csoportomnak, hogy nagyra becsült véleményem szerint megtaláltuk Ulster Scarlettet. És persze magammal viszem a kedves menyét is.

Az öregasszony szinte suttogva szólalt meg, aztán botladozva elindult a férfi felé. – Ha vannak valamilyen érzései aziránt a lány iránt, akkor azt teszi, amire kérem. Különben megölik azt a szerencsétlent!

A könyvvizsgáló kiabálni kezdett. Nem úgy, mint aki vitázva emeli meg a hangját, hanem ahogyan egy dühös férfi ordít. – Ne próbáljon meg nekem utasításokat adni! Se maga, se az a rohadt fia

ne fenyegessen engem! Nem vagyok teljesen eladó! Mondja meg a fiának, hogy megölöm, ha csak egy ujjal is Janethez mer érni!

Elizabeth megérintette a férfi karját. Canfield gyorsan elrántotta.– Én nem fenyegetek senkit. Kérem, az Isten szent nevére,

hallgasson végig. Próbáljon megérteni… Olyan tehetetlen vagyok.A könyvvizsgáló látta, hogy a könnycseppek végiggördülnek a

ráncos arcon. Az öregasszony sápadt volt, szemürege szinte fekete a kimerültségtől. Canfieldnek hirtelen az volt az érzése, hogy egy könnyáztatta holttest előtt áll. A dühe csillapodott.

– Ilyet ne mondjon, hogy tehetetlen.– Maga, ugye, szereti Janetet?– Igen, de attól, hogy szeretem, ne féljen. Lelkiismeretes

közalkalmazott vagyok, de kettőnkhöz kissé lojálisabb.– Ez a lojalitás nem változtat a helyzeten.– Ezt nem fogja tudni, amíg meg nem mondja, mi az.– Nem hagy számomra más választást?– Nem.– Isten legyen magához irgalmas. Szörnyű felelősséget vesz

magára. Maga lesz a felelős az egész családom életéért.És akkor az öregasszony elmondott neki mindent.Matthew Canfield pedig pontosan tudta, mit kell tennie. Ideje,

hogy a szemébe nézzen De Bertholde márkinak.

31. FEJEZET

Londontól száz kilométerrel délkeletre található Ramsgate tengerparti üdülőhely. A város határában, az országút mellett a mezőn áll egy fakunyhó, amely nem nagyobb hatszor hat méternél. Két ablaka van, amelyben a hajnali ködben fény pislákolt. A kunyhótól száz méterre van egy nagyobb épület – valamikor csűr lehetett –, amely ötször akkora lehet, mint a kunyhó. Most két apró monoplán számára szolgált hangárul. Az egyik gépet éppen három overallos férfi tolta ki a rétre.

A kunyhóban a borotvált fejű férfi az asztalnál ült, és kávét ivott, hozzá kenyeret harapott. A jobb szemöldöke gyulladt volt, és nyilván fájhatott neki, mert folyton azt piszkálta.

Elolvasta az üzenetet, aztán fölnézett arra, aki az üzenetet hozta, egy sofőrruhás férfira. Az üzenet földühítette.

– A márki túl messzire ment. A müncheni utasítás egyértelmű volt. Rawlinsékat nem lett volna szabad az Államokban megölni. Zürichbe kellett volna őket hozni! És ott kellett volna végezni velük!

– Nincs ok az aggodalomra. A férfi és a nő a nyomok alapján baleset áldozata lett. A márki azt akarta, hogy ezt tudja.

– Kinek nem lesz gyanús, ember, kinek? Az isten tegye magukat, ahová akarja! München nem akar kockázatot. Zürichben nem is lett volna semmi kockázat! – Ulster Scarlett fölállt, odalépett a kis ablakhoz, és kipillantott a mezőre. A gépe készen állt. Bízott benne, hogy dühe még azelőtt elpárolog, hogy fölszállnának. Dühösen nem szeretett repülni. Mostanában egyre többször előfordult ilyesmi, hiszen egyre több volt benne a feszültség.

Az isten verje meg Bertholde-ot! Rawlinsot valóban meg kellett ölni. Pánikba esett Cartwright fölfedezésétől, és megparancsolta a vejének, hogy végezzen Elizabeth Scarlattival. Bődületes hiba! Milyen furcsa, gondolkozott el a férfi hirtelen. Már nem úgy gondol az öregasszonyra, mint az anyjára, hanem egyszerűen Elizatbeth Scarlattira… De Rawlinsot megöletni ötezer kilométerre innét őrültség volt! Ki tudja, ki kezd el kérdezősködni? És ki tudja, nem lehet-e kideríteni, hogy Bertholde áll a dolog mögött?

– Függetlenül attól, mi történt… – szólalt meg Labiche, a sofőr.– Micsoda? – fordult meg Scarlett az ablaknál, ö már döntött.– A márki arról is biztosítani akarja, hogy függetlenül attól, mi

történt Boothroyddal, vele minden kapcsolat sírba szállt a Rawlins házaspárral.

– Nem egészen, Labiche. Nem egészen. – Scarlett halkan beszélt, de hangja kemény volt. – Bertholde márkinak azt parancsolták Münchenben, hogy hozza Zürichbe Rawlinsékat. Nem tartorta be a parancsot. Ez pedig nagyon sajnálatos.

– Hogyan, monsieur?Scarlett pilótadzsekijéért nyúlt, amely ott hevert a szék hátán.

Megint csak halkan beszélt… és egyszerűen. Két szót mondott csupán.

– Ölje meg.– De monsieur!– Ölje meg! Ölje meg Bertholde márkit, még ma!– De monsieur, nem hiszek a fülemnek!– Ide figyeljen! Nem magyarázgatok itt magának! Mire

Münchenbe érek, azt akarom, hogy ott várjon a távirata, hogy ez az ostoba barom halott!… És még valamit, Labiche! Úgy csinálja, hogy ne kelljen találgatni, ki tette. Egyértelmű legyen, hogy maga! Nem engedhetünk meg magunknak egy újabb nyomozást!… Ha végzett, jöjjön ide vissza. Repülővel kivisszük az országból.

– Monsieur, tizenöt éve együtt vagyok a márki úrral! Mindig jó volt hozzám! Én képtelen lennék…

– Mire képtelen?– Monsieur… – A francia térdre rogyott. – Ne engem kérjen…– Én nem is kérem. Parancsolom! München parancsolja!

A Bertholde et Fils cég harmadik emeletén tágas folyosó volt. A végében XIV. Lajos korabeli ajtók nyíltak a márki dolgozószobája felé. A folyosó jobb oldalán hat barna bőrfotel állt félkörben – olyan székek, amelyeket a tehetős vidéki uraságoknál látni. Középen pedig egy masszív dohányzóasztal állt. Bal felől aranyozott íróasztal, mögötte csinos, barna hajú nő, homlokába lógó hajtincsekkel. Ez volt Canfield második benyomása a helyről, mert hosszú pillanatokra volt szüksége, hogy megeméssze az elsőt.

Amikor ugyanis kinyitotta a liftajtót, szinte mellbe vágta a tapéta színe és mintázata.

Bíborvörös volt, az ablakok mellett pedig fekete bársonyfüggönyök lógtak a padlóig.

Atyaúristen, gondolta magában, ez egy másik előszoba, háromezerötszáz mérföldre innét!

A székeken két elegáns, középkorú úr ült egymás mellett, mindkettő képeslapot lapozgatott. Nem sokkal odébb egy sofőrruhás férfi állt, kezében szorongatta a kalapját.

Canfield odalépett az íróasztalhoz. A csinos nő még azelőtt megszólalt, hogy mondhatott volna neki valamit. – Ön Mr. Canfield?

– Igen.– A márki úr várja önt, uram. – A lány közben fölállt, és elindult a

nagy fehér ajtók felé. Canfield hallotta, hogy a baloldalt ülő férfi

megereszt magában egy cifra káromkodást, majd ismét lapjába mélyed.

– Jó napot, Mr. Canfield – Chatellerault márkija fölállt széles íróasztala mögül, és kezét nyújtotta. – Még nem ismerjük egymást, de aki Elizabeth Scarlattitól jön, az szívesen látott vendégem. Kérem, foglaljon helyet.

Bertholde nagyjából úgy nézett ki, ahogyan Canfield elképzelte, talán csak kicsit alacsonyabb volt. Jó kiállású, férfias jelenség, hangja betöltött volna egy operaházat. Látványos férfiassága ellenére volt benne valami művi, valami kissé nőies Talán az öltözéke, ami túlságosan is divatos volt.

– Üdvözlöm – mondta Canfield mosolyogva, miközben kezet fogtak. – Hogy szólíthatom, monsieur Bertholde-nak, vagy márki úrnak?

– Elmondhatnám magának, hogyan gúnyolnak engem maguk, amerikaiak – mondta nevetve a márki. – De maradjunk a francia változatnál. Megteszi a Bertholde is. A márkik kimentek a divatból. – A francia mosolyogva megvárta, míg Canfield leül, s csak ezután ment vissza a székéhez. Jacques-Louis Aumont Bertholde, Chatellerault negyedik márkija kétségtelenül szimpatikus ember volt, amit Canfield sem tagadhatott.

– Őszintén köszönöm, hogy fogadott.– Ez csak természetes, nem igaz?– Mindjárt a tárgyra térnék, uram. Elizabeth Scarlatti tárgyalni

akar.Jacques Bertholde hátradőlt a székében, és meglepetten nézett

Canfieldre. – Tárgyalni? Sajnos, nem értem, monsieur… Tárgyalni miről?

– A hölgy eleget tud, Bertholde… Pont annyit, amennyi elég. Találkozni akar magával.

– Bármikor örömmel állok Elizabeth Scarlatti rendelkezésére, de el sem tudom képzelni, mit akarhat. Legalábbis nem üzleti értelemben, monsieur, ami az ön… küldetésének célja.

– A kulcsszó talán a hölgy fia lehet. Ulster Scarlett.Bertholde a könyvvizsgáló szemébe nézett. – Ez a kulcs nálam

sajnos semmit sem nyit ki, monsieur… Csak annyit tudok, mint más újságolvasók, hogy hónapokkal ezelőtt eltűnt.

– És Zürichről sem tud?

Jacques Bertholde úgy rándult össze, mint akibe darázs csípett. – Quoi? Zürichről?

– Mert mi tudunk Zürichről.– Ez valami vicc?– Nem. Tizennégy férfiú Zürichben. Talán megvan a tizenötödik

tag… Elizabeth Scarlatti.Canfield jól hallotta, ahogy Bertholde veszi a levegőt. – Honnan

szerezte az értesülését? És szeretném tudni, mire céloz.– Ulster Scarlettre. Miért, mit gondolt, miért vagyok itt?– Nem hiszek magának! Nem tudom, miről beszél. – Bertholde

fölállt.– Az isten szerelmére, az öreg hölgy érdeklődik… nem a fia

miatt, hanem maga miatt! És a többiek miatt is. Komoly ajánlata van, a maga helyében én meghallgatnám.

– Csakhogy nincs az én helyemben, monsieur! Meg kell kérjem, hogy távozzék. Madame Scarlatti és a Bertholde cég nincsenek üzleti kapcsolatban.

Canfield nem mozdult. Ülve maradt, és nyugodtan megszólalt: – Akkor másként fogalmazok. Úgy vélem, találkoznia kéne a hölggyel. Beszéljen vele… a saját érdekében. Zürichi barátai érdekében.

– Fenyegetőzik?– Ha nem fogad szót, véleményem szerint Madame Scarlatti igen

drasztikus lépést tesz. Ugye, nem kell mondanom, milyen nagy hatalmú nő… Maga kapcsolatban áll a fiával… Akivel az anyja egyébként tegnap éjjel találkozott is!

Bertholde nem moccant. Canfield nem tudta eldönteni, hogy a márki arcára kiülő hitetlenkedés annak szól-e, hogy Scarlett tárgyalt az anyjával, vagy annak, hogy Canfield tud erről.

Egy pillanattal később Bertholde megszólalt: – Nem tudom, miről beszél. Az egészhez semmi közöm.

– Na ne vicceljen! És a hegymászókötél, amelyet Savoy-beli lakosztályában a szekrény aljában találtam?

– Hogy mit csinált?– Jól hallotta. Minek kerülgessük tovább a forró kását?– Maga betört a cégem bérleményébe?– Be én. És ez még nem minden. A birtokunkban van egy lista.

Talán ismeri is néhány felsorolt nevét… Daudet és D'Almeida, akik a honfitársai… Olaffsen, Landor, Thyssen, von Schnitzler, Kindorf…

Ja, és persze Mr. Masterson és Mr. Leacock! Az új üzlettársai, ha jól sejtem. Van még több név is, de azt hiszem, maga jobban ismeri őket, mint én.

– Elég, monsieur! Elég! – Bertholde márki lassan lerogyott a székébe. Canfieldre meredt. – Elintézem a klienseimet, aztán tárgyalunk. Várnak rám, nem venné ki jól magát, ha sokáig feltartanám őket. Várjon odakint. Gyorsan végzek velük. – A könyvvizsgáló felállt, miközben Bertholde fölemelte a telefonkagylót, és lenyomta a titkárnője gombját.

– Monsieur Canfield még marad. Szeretnék végezni a dolgaimmal, amilyen gyorsan csak lehet. Minden látogatónak csak öt percet adjon, ha addig nem végeznék, kérem, figyelmeztessen. Hogyan? Labiche? Rendben, őt küldje be előbb. Majd odaadom neki. – A márki benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kulcscsomót.

Canfield átvágott a helyiségen a széles ajtók felé. Mielőtt meg tudta volna fogni a kilincset, kivágódott az ajtó.

– Nagyon sajnálom, monsieur – vetette neki oda a sofőrruhás.– Voici les clefs, Labiche.– Merci, Monsieur la Marquis! Je regrette… J'ai un billet…A sofőr becsukta az ajtót maga mögött, Canfield pedig

rámosolygott a titkárnőre.Odament a félkörben felállított székekhez, s amikor a két

úriember fölpillantott, udvariasan odabiccentett nekik. Leült a bejárathoz legközelebb lévő székre, és kezébe vette az Illustrated London Newst. Eközben észrevette, hogy a mellette ülő férfi idegesen babrál, láthatóan nagyon türelmetlen. A Punch című vicclapot forgatta, de nem figyelt a szövegre. A másik férfi elmélyedt a Quarterly Review egyik cikkébe.

Hirtelen Canfield felfigyelt a türelmetlen férfi egyik jelentéktelen mozdulatára. Bal kezét előrenyújtotta, és karórájára pillantott. Normális körülmények között teljesen helyénvaló gesztus. Ami azonban megdöbbentette Canfieldet, az a mandzsettagomb volt. Ugyanaz a vörös-fekete csíkos kő, mint amilyet Charles Boothroyd viselt a Calpurnia fedélzetén. Ugyanolyan vörös, mint a márki falán a tapéta…

A férfi elkapta Canfield pillantását, és gyorsan elrántotta a kezét.– Csak az „időre lettem volna kíváncsi, ne haragudjon. Az én

órám siet.

– Négy óra húsz van.– Köszönöm.A türelmetlen úriember karba tette a kezét, és hátradőlt. A

mellette ülő másik megszólalt: – Basil, még gutaütést kapsz, ha nem engeded el magad.

– Rendes tőled, hogy aggódsz, Arthur. De már így is elkéstem egy találkozóról. Hiába mondtam Jacques-nak, hogy zsúfolt napom van, ragaszkodott hozzá, hogy idejöjjek.

– Nagyon makacs tud lenni.– És baromian durva.További öt perc szótlanul telt, csak a titkárnő asztala felől

hallatszott a papír zizegése.Nyílt az ajtó, és kilépett a sofőr. Becsukta maga után az ajtót, és

Canfieldnek feltűnt, hogy még egyszer megnézi a kilincset, biztosan be van-e zárva. Szokatlan mozdulat, gondolta Canfield.

Az egyenruhás férfi odalépett a titkárnőhöz, odahajolt a füléhez, és suttogott neki valamit. A nő arcán némi meglepetés suhant át. A férfi megvonta a vállát, és a lifthez sietett.

A titkárnő beletett néhány papírt egy nagy borítékba, majd odanézett a három várakozó férfira. – Sajnálom, uraim, de Bertholde márki ma már nem óhajt senkit fogadni. Elnézésüket kérem.

– Na ide figyeljen, hölgyem! – A türelmetlen férfi talpra ugrott. – Ez több a soknál! Háromnegyed órája várok itt a márki kifejezett kérésére… Kérésére, egy frászt! A parancsára!

– Sajnálom, uram, majd átadom az úrnak, hogy itt járt.– Nem! Azt mondja meg neki, hogy addig nem mozdulok innét,

amíg nem fogad! – Ezzel a férfi gőgösen leült.Az Arthurnak nevezett férfi fölállt, és elindult a lift felé.– Az isten szerelmére, ember, most fog jó modorra tanítani egy

franciát? Hiszen hiába próbáljuk már több száz éve! Gyere, Basil, beugrunk a Dorchesterbe, ott kezdjük az estét.

– Nem tehetem, Arthur, itt maradok!– Ahogy akarod. Majd keress meg.Canfield is ott maradt a férfi mellett a széken. Tudta, hogy

Bertholde-nak rövidesen ki kell jönnie a szobából. Basil igen jó fegyvernek bizonyulhat.

– Szóljon be a márkinak, kérem – szólalt meg Basil.A nő úgy is tett.

Többször egymás után. A könyvvizsgáló megrémült.Fölállt és odament az ajtóhoz. Bekopogott, de nem jött semmi

válasz. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt.Basil is fölállt, mint ahogyan a titkárnő is fehér íróasztala mögött.

Fölkapta a telefont, és elkezdte nyomni főnöke gombját.– Nyissa ki az ajtót! – utasította a könyvvizsgáló.– Ó, én nem…– Akkor majd én. Adja ide a kulcsot!A lány már kezdte kihúzni a fiókot, amikor fölnézett az

amerikaira. – Talán várnunk kéne, amíg…– Egy fenét! A kulcsot.– Igen, uram! – Előkapta a kulcscsomót és kiválasztotta az egyik

kulcsot, úgy adta oda Canfieldnek. A férfi kinyitotta a zárat, és belökte az ajtót.

A márki ott feküdt az asztalára borulva, szájából vér csorgott; nyelve földagadt; szeme kidülledt; nyaka az állvonala alatt fölpüffedt. Zsinórral fojtották meg.

A titkárnő folyamatosan sikoltozott, de nem ájult cl – aminek Canfield nem örült különösebben. Basil remegve csak ennyit tudott kipréselni magából: – Atyaúristen! – A könyvvizsgáló odalépett az íróasztalhoz, és kabátujjánál fogva fölemelte a halott kezét. Aztán elengedte.

A lány egyre hangosabban sikoltozott, mire két középkorú hivatalnok is megjelent az ajtóban. Mindenki előtt világos volt, mi történt. Egyikőjük a folyosóhoz rohant, és teljes hangerővel kiáltozott, míg a másik rettegve belépett Bertholde szobájába.

– Le bon Dieu!Perceken belül az összes alkalmazott ott tolongott az ajtóban.

Lassan huszonöt ember kiabált mindenféle utasításokat nem létező beosztottjának.

Canfield megrázta a titkárnőt a vállánál fogva, hátha abbahagyja a sikoltozást. Megpróbálta megmagyarázni néki, hogy hívnia kell a rendőrséget. Canfield nem akart maga intézkedni, mert meg kellett volna ossza a figyelmét. Mindenkin rajta akarta tartani a szemét, de leginkább Basilon, ha ez lehetséges.

Egy disztingvált kinézetű, ősz férfi furakodott át halszálkás öltönyében a tömegen a titkárnőhöz. – Miss Richards, Miss Richards! Az isten szerelmére, mi történt?

– Kinyitottuk az ajtót és így találtuk! Ez történt – kiabálta túl Canfield a zűrzavart.

Canfield alaposan szemügyre vette a kérdezőt. Hol látta őt vajon azelőtt? Egyáltalán látta-e? Ugyanúgy nézett ki, mint a Scarlatti-alkalmazottak. Vegyük mindjárt a tökéletesen suvickolt bajuszt.

– És hívta már a rendőrséget? – kérdezte az úriember.Canfield látta, hogy Basil megindul a hisztérikus tömegen át az

ajtó felé. – Nem, még nem hívtuk a rendőrséget! – kiabálta Canfield, még mindig Basilt figyelve. – Hívja maga! Szerintem okosabb lenne, ha bezáratnánk az ajtókat. – Megindult Basil után, mintha az ajtókat akarná bezárni. A disztingvált külsejű férfi megragadta Canfield zakójának hajtókáját.

– Azt mondja, maga talált rá?– Igen, de engedjen már!– És mi a neve, fiatalember?– Hogyan?– Mi a neve?– Derek, James Derek! De hívja már a rendőrséget!Canfield megragadta a férfi csuklóját, és erősen megnyomta a

vénáját. A férfi fájdalmasan kapta el a karját, és Canfield a tömegben Basil után vetette magát.

A halszálkás öltönyös kezét rázogatva a titkárnőhöz fordult. – Megjegyezte a nevét, Miss Richards? Én nem hallottam.

A lány zokogva válaszolt. – Igen, uram. Darren vagy Derek, a keresztneve pedig James.

A suvickos bajszú végigmérte a lányt. – Hívja a rendőrséget!– Igen, Mr. Poole.A Poole-nak nevezett férfi átverekedte magát a tömegen. Vissza

akart menni a szobájába, egyedül akart maradni. Tehát megtették! Azok az emberek Zürichben elrendelték Jacques halálát! A legjobb barátja, a tanítómestere halálát, aki közelebb állt hozzá, mint bárki más ezen a kerek világon. Azét az emberét, akitől mindent megkapott.

Azét a férfiét, akiért ölt is – gondolkodás nélkül!Ezért megfizetnek! Meg fognak fizetni!Ő, Poole, még soha nem hagyta cserben a márkit. Nem fogja

cserbenhagyni halálában sem.De sok a tisztázandó kérdés.

Itt van mindjárt ez a Canfield, aki a szemébe hazudott. Meg az öregasszony, Madame Scarlatti.

És leginkább ez az emberi formájából kivetkőzött Heinrich Kroeger. Akiről Poole tudta, hogy valójában Elizabeth Scarlatti fia. Onnan tudta, hogy Bertholde megmondta neki.

Poole azon töprengett, vajon más is tudja-e ezt.A harmadik emeleti lépcsőfordulóban, amely tele volt Bertholde

hisztérikusan kiáltozó alkalmazottaival, Canfield megpillantotta Basilt lefelé furakodni. Canfield kiabálni kezdett.

– Utat! Utat! A doktor lenn vár! Engedjék feljönni!A dolog valamelyest bejött, mert egy ideig gyorsan tudott

előrehaladni. Mire leért a földszinti előcsarnokba, Basil felszívódott. Canfield kirohant az utcára. Ott megpillantotta a férfit, amint a Vauxhall Road felé bicegett, és megpróbált leinteni egy taxit. A térde sáros volt, nyilván eleshetett siettében.

A Bertholde et Fils irodaházának ablakaiból többen kiabáltak, amitől csak egyre több ember jelent meg az épület lépcsőjén.

Canfield a tömeggel szemközt eredt a bicegő figura nyomába.Ekkor megállt egy taxi, és Basil megragadta a kilincset.Amikor beült, odaért Canfield is, és elkapta az ajtót. Beugrott az

angol mellé, akit odébb lökött az ülésen.– Micsoda dolog ez? – Basil meg volt rémülve, de nem emelte fel

a hangját. A sofőr egyre csak a fejét forgatta, aztán az utcát elözönlő tömeg lassan eloszlott. Basil nem akarta ok nélkül felhívni magára a figyelmet.

Az amerikai elkapta Basil karját, és fölhúzta a kabátujját. Előtűnt a vörös-fekete mandzsettagomb.

– Zürich, Basil! – suttogta a könyvvizsgáló.– Miről beszél?– Istenverte bolond, maga mellett vagyok. Illetve leszek, ha

magát életben hagyják.– Ó, istenem! Atyaúristen! – hablatyolt Basil.Az amerikai elengedte Basil karját. Egyenesen előrenézett,

mintha nem vett volna tudomást az angolról. – Maga idióta. Remélem, ezzel tisztában van.

– Én nem ismerem magát, uram! – suttogta az ájulás küszöbén az angol.

– Akkor változtassunk ezen. Lehet, hogy csakis rám támaszkodhat.

– Figyeljen ide! Nekem semmi közöm a gyilkossághoz. Maga is tudja, hogy ott ültem maga mellett.

– Hát persze. Az nyilvánvaló, hogy a sofőr tette. De sokan fogják majd firtatni, maga miért rohant el. Talán csak meg akart győződni róla, hogy elvégzik-e a munkát.

– Ez felháborító!– Akkor miért rohant el?– Én… én…– Most ne beszéljünk. Hova mehetnénk, ahol együtt láthatnak

minket tíz-tizenöt percig? Nem akarom, hogy úgy nézzen ki, mintha el akartunk volna tűnni szem elől.

– Talán a klubomba…– Akkor adja meg a sofőrnek a címet!

32. FEJEZET

– Ezt meg hogy a fenébe érti, hogy ott voltam? – kiabálta James Derek a telefonba. – Itt voltam a Savoyban egész délután… Persze. Úgy három óta… Nem, a hölgy itt van velem. – Az angolnak hirtelen elállt a lélegzete. Amikor ismét megszólalt, alig lehetett hallani. – Jóságos isten!… Ez szörnyű!… Igen, igen, hallom.

Elizabeth Scarlatti az ablaknál lévő díványon ült, és elmélyülten tanulmányozta a Bertholde-dossziét. Derek hangjára fölnézett. A férfi rámeredt, aztán újra a telefonba beszélt.

– Igen, úgy fél négy körül ment el, Fergusonnal, az ügyosztályunkról. Úgy volt, hogy Tippin-nél találkoznak Mrs. Searlett-tel és onnan mennek tovább Bertholde-hoz… Nem tudom. Úgy intézkedett, hogy a hölgy maradjon Ferguson védelme alatt, amíg vissza nem jön… Értem, az istenért, engem bízzon meg vele. Majd hívom, ha lesz fejlemény.

A férfi visszatette a kagylót a helyére. – Bertholde-ot megölték.– Atya világ! Hol a menyem?

– Az emberünkkel, nincs semmi baja. A kollégám egy órája jelentkezett be.

– És Canfield? Hol van Canfield?– Bárcsak tudnám!– Vajon jól van?– Honnan tudnám, ha azt sem tudom, hol van? Feltételezhetjük,

hogy él. Az én nevemen mutatkozott be, aztán lelépett a tett színhelyéről.

– Hogy történt a dolog?– Megfojtották, egy zsinórral.– Ó! – Elizabethnek hirtelen felötlött, ahogy odalökte neki

Matthew Canfield azt a zsinórt, miután Boothroyd az életére tört a Calpurnián. – Ha megölte, biztosan jó oka lehetett rá.

– Hogyan?– Nyilván meg kellett ölnie.– Ez érdekes.– Micsoda?– Hogy azt gondolja, Canfield a gyilkos.– Másként nem történhetett. Amúgy nem tenne ilyet.– Nem is ő ölte meg Bertholde-ot, ha ez önt megnyugtatja.Látható volt a nő arcán a megkönnyebbülés. – És tudják, ki volt

az?– Minden jel szerint a márki sofőrje.– Ez nagyon furcsa.– Nagyon. A pasas évekig neki dolgozott.– Canfield talán őt üldözi.– Nem valószínű. A pasas tíz-tizenkét perccel azelőtt távozott,

hogy rátaláltak Bertholde-ra.James Derek odament a telefonasztalkához. Lerítt róla, hogy

ideges. – A történtek fényében szeretnék feltenni önnek egy kérdést. Természetesen nem kell válaszolnia, ha…

– Mondja!– Szeretném tudni, hogyan – és miért – bírja Mr. Canfield a

külügyminisztériumunk teljes támogatását.– Én nem tudok erről.– Ugyan, hölgyem, ha nem óhajt válaszolni, én azt respektálom.

Ám mivel a nevemet belerángatták egy befolyásos ember

meggyilkolásába, úgy hiszem, többet érdemlek, mint újabb… nos, valótlanságot.

– Valótlanságot?… ön sérteget, Mr. Derek!– Csakugyan? Vagy még mindig azon mesterkedik, ön és Mr.

Canfield, hogy csapdát állítsanak a követség tagjainak, akik valójában négy hónapja már otthon vannak az Államokban?

– Ó! – Elizabeth lerogyott a díványra. Nem érdekelte az angol szemrehányása; szerette volna, ha Canfield itt van, hogy meg tudja válaszolni a kérdéseket. Az ügynök megjegyzése a külügyminisztériummal kapcsolatban azonban aggasztotta. – Ez sajnálatos szükségszerűség.

– Nagyon sajnálom… Ahogy értelmezem, nem kíván válaszolni nekem.

– Ellenkezőleg. Most válaszoltam. – Elizabeth fölpillantott az angolra. – Szeretném, ha elárulná, mit jelent az, hogy teljes támogatás?

– Legfelsőbb szintű együttműködés, amelyet a kormány tagjai kezdeményeznek. Ilyen döntést a brit külügyminisztérium csak komoly politikai válsághelyzetben hoz. Nem egymásra acsarkodó, kötvénysíboló milliomosok vitájában… Vagy, ha megbocsát, egy magánember tragédiája esetében.

Elizabeth Scarlatti megmerevedett.Amit James Derek állított, az ocsmányul sértő volt egy Scarlatti

fülének. Elizabeth most mindennél jobban kívánta, hogy a dolgait ne figyeljék a hatalom legfelsőbb körei. A Canfield-féle iroda ilyen szempontból égi adománynak tűnt. Megegyezésük lehetővé tette, hogy hivatalos támogatást kapjon anélkül, hogy bárkinek felelnie kéne a tetteiért. Ha máshogy kívánta volna, akár az egész amerikai törvényhozást ráállította volna a dologra. Nem lett volna különösebben nehéz… Időközben azonban Canfield viszonylag jelentéktelen csoportja kinőtte magát. Vagy esetleg a fia keveredett bele valami olyasmibe, ami sokkal vésztjóslóbb, mint ahogy ő sejti.

Vajon a válasz benne van-e a Bertholde-dossziéban? – Úgy veszem ki a hangjából, hogy ez a teljes támogatás valami új fejlemény – próbálkozott.

– Én ma reggel tudtam meg.Akkor nyilván a dosszié, gondolta Elizabeth… Hát persze! Már

Matthew Canfield is gyanakodott rá. Bár nála ez kimerült bizonyos

nevek felismerésében. Két bekezdést meg is jelölt. Elizabeth ismét a kezébe vette a dossziét.

„A háború után a német érdekeltségeket visszavásárolták. Az irodákat Stuttgartban és Tassing-ban újból megnyitották…”

Tassing.Németország…A gazdasági válság…Weimari Köztársaság…Egy sor gazdasági válság. Állandósuló, mély válság!…importcégének új üzlettársai Mr. Sydney Masterson és Mr.

Harold Leacock…”Masterson és Leacock, Zürich!Tassing!– Mond magának valamit az a városnév, hogy Tassing?– Ez nem város, hanem München egyik külvárosa.

Bajorországban van. Miért kérdi?– A fiam sokat időzött arrafelé, és persze rengeteg pénzt költött is

el. Mond ez valamit magának?– München?– Igen.– A radikalizmus melegágya. Elszaporodó elégedetlenek.– Elégedetlenek?… Kommunisták?– Azok éppen nem. Ott egy vöröst azonnal agyonlőnek. Vagy egy

zsidót. Úgy hívják magukat, hogy Schutzstaffel. Terrorizálják az embereket. Különleges emberfajnak tartják magukat.

Különleges emberfaj? Atyaúristen!Elizabeth a dossziéra pillantott, lassan visszatette a borítékba,

azután fölállt. Anélkül, hogy egyetlen. szót szólt volna az angolnak, átvágott a helyiségen, és bement a szobájába. Az ajtót behúzta maga mögött.

James Derek a szoba közepén állt és nem értett semmit.Bent a szobájában Elizabeth odament az íróasztalához, ahol

papírok hevertek szanaszét. Rövid keresgélés után megtalálta a zürichi listát. Minden nevet alaposan megnézett magának.

AVERY LANDOR, USA – OlajLOUIS GIBSON, USA – OlajTHOMAS RAWLINS, USA – Kötvények

HOWARD THORNTON, USA – Ipari építészetSYDNEY MASTERSON, NAGY-BRITANNIA – ImportDAVID INNES-BOWEN, NAGY-BRITANNIA – TextilHAROLD LEACOCK, NAGY-BRITANNIA – KötvényekLOUIS FRANCOIS D'ALMEIDA, FRANCIAORSZÁG – VasútPIERRE DAUDET, FRANCIAORSZÁG – HajótársaságINGMAR MYRDAL, SVÉDORSZÁG – KötvényekCHRISTIAN OLAFFSEN, SVÉDORSZÁG – AcélOTTO VON SCHNITZLER, NÉMETORSZÁG – I. G. FarbenFRITZ THYSSEN, NÉMETORSZÁG – AcélERICH KINDORF, NÉMETORSZÁG – Szén

Azt is mondhatnánk, hogy a zürichi lista a nyugati világ legbefolyásosabb embereinek keresztmetszete volt.

Elizabeth letette a listát, és telefonos notesza után nyúlt. Az O betűhöz lapozott.

Ogilvy és Storm Kiadó, Bayswater Road, London.Fölhívja Thomas Ogilvyt, gondolta, és megkéri, hogy küldjön

meg neki minden információt a Schutzstaffelről.Valamit már eddig is megtudott. Emlékezete szerint olvasott

valahol a nemzetiszocialistákról, akiket egy Adolf Hitler nevű fickó vezetett.

33. FEJEZET

A férfit Basil Hawkwoodnak hívták, s Canfieldnek azonnal eszébe jutott a kisbetűs hawkwood márkanév, amely egy sor minőségi bőrárun látható. A Hawkwood volt Anglia egyik legnagyobb cége.

Az ideges Basil bevezette Canfieldet a Knights klub olvasótermébe. Az ablak mellett találtak, két széket maguknak, ahol nem tudták őket kihallgatni.

Basil dadogva beszélt, annyira félt, egyik mondata a másikra torlódott. Úgy gondolta, mert úgy akarta gondolni, hogy a vele szemben ülő fiatalember a segítségére van.

Canfield elnyúlt a székében, és úgy hallgatta hitetlenkedve Hawkwood történetét.

A Hawkwood cég elnöke egymás után küldte „sérült” bőrárukból álló küldeményeit egy ismeretlen müncheni cégnek. Több mint egy évig a Hawkwood igazgatótanácsa elfogadta a folyamatos veszteségeket, hiszen „sérült” dolgokról volt szó. Most azonban részletes jelentést követeltek, mitől van az üzem túlzott selejttermelése. A Hawkwood cég örököse csapdába került. Bizonytalan ideig nem lesz tehát újabb szállítmány.

Könyörgött Canfieldnek, hogy legyen megértő, hogy jelentésében említse meg elkötelezettségét, de a csizmákat, szíjakat és a pisztolytáskákat ezentúl máshonnan kell beszerezniük.

– És miért viseli a mandzsettagombot? – kérdezte Canfield.– Ma azért vettem föl, hogy emlékeztessem Bertholde-ot, mennyi

mindent biztosítottam nekik. Ő maga ajándékozta a gombot nekem… Maga viszont nem viseli a magáét.

– Én még nem érdemeltem ki.– Az istenit, én viszont igen! Nem inogtam meg egy pillanatra

sem, és nem fogok a jövőben sem. – Hawkwood előrehajolt a székén. – A jelenlegi körülmények nem változtatják meg az érzelmeimet. Erről is beszámolhat. Azok a kurva zsidók! Radikálisok, bolsevikok! Egész Európában összeesküdtek, hogy leromboljanak mindent, amit a jó keresztények évszázadok alatt fölépítettek. Álmunkban mártják belénk a késüket! Megbecstelenítik a lányainkat! Tisztátalanná teszik az árja fajt. Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. És amint tehetem, megint segítek. A szavamat adom! Rövidesen milliók állnak a rendelkezésemre!

Matthew Canfield hirtelen rosszul lett. Mi az úristent tett? Fölállt, de alig bírt megállni a lábán.

– Jelentem, amit mondott, Mr. Hawkwood.– Jó ember maga. Tudtam, hogy meg fog érteni.– Valóban kezdem. – Gyorsan faképnél hagyta az angolt.Miközben a Knights klub előtti árkádok alatt taxira várt,

Canfieldet szinte megbénította a félelem. Most már nem a felfogható világgal van dolga. Gigászokkal kell szembenéznie, olyan elvekkel és olyan elkötelezettséggel, amelyet képtelen fölfogni.

34. FEJEZET

Elizabeth kiterítette maga előtt a díványon az újság- és folyóirat-kivágásokat. Ogilvy és Storm, a kiadók, kiváló munkát végeztek. Több anyagot gyűjtöttek össze, mint amennyit Elizabeth és Canfield egy hét alatt akár csak elolvashatna.

A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt néhány fanatikus közreműködésével alakult. A Schutzstaffel verekedős fickók gyülekezete, akiket senki nem vesz komolyan. A cikkeket, a fotókat olyan címekkel, képaláírásokkal látták el, hogy ezzel is vigoperai hatást váltsanak ki:

Minek dolgoznál a hazáért, ha beöltözhetsz wagneri hősnek?

Canfield fölemelte az egyik ilyen kivágást és a vezetők neveit tanulmányozta. Adolf Hitler. Erich Ludendorff, Rudolf Hess, Gregor Strasser. Mintha olcsó kabarészínészek neveit olvasta volna. Adolf, Erich, Rudolf és Gregor. Mindazonáltal a cikk végére elpárolgott a jókedve.

„…judeobolsevista összeesküvés…”„…leányainkat a kommunisták megrontják!…”„…az árja vért elkorcsosító sémita szervezkedés…”„…ezeréves birodalom terve…”

Canfield maga előtt látta Basil Hawkwood arcát, az egyik legnagyobb angol vállalat tulajdonosáét, amint teljes átéléssel ugyanezeket suttogja. A müncheni bőrszállítmányok is eszébe jutottak. Azok a hawkwood márkájú bőrök, amelyek a fotókon látható egyenruhák kiegészítői. Eszébe jutott a halott Bertholde, a walesi országút és a yorki tömeggyilkosság.

Elizabeth az íróasztalánál a cikkeket jegyzetelte ki. Kezdett benne is felrémleni egy kép, de a háttere még nem állt össze. A dolog zavarta, de így is nagyon sokat megtudott.

– Meghalad minden képzeletet, nem igaz? – kérdezte Elizabeth és fölállt.

– Mire jutott?– Ahhoz elég, hogy megijesszen. Egy mindeddig nem túl ismert,

de igen veszélyes politikai szervezet, amelyet a világ leggazdagabb emberei pénzelnek. A zürichiek. Köztük a fiam is.

– De miért?– Még nem tudom. – Elizabeth az ablakhoz lépett. – Sok dolog

van még, amit ki kell deríteni. Egy azonban világos. Ha ez a fanatikus banda bejut a Reichstagba, a zürichiek hihetetlen gazdasági hatalomhoz jutnak.

– Akkor vissza kell menjek Washingtonba!– Ott már vagy tudnak a dologról, vagy gyanítanak valamit.– Akkor közbe kell lépni!– Nem lehet! – Elizabeth ismét Canfieldre nézett, és fölemelte a

hangját. Egyik kormánynak sincs joga egy másik ország belügyeibe avatkozni. Van azonban más módszer, ami sokkal hatásosabb. Borzalmas azonban a kockázat, ezért át kell gondoljam. – Az öregasszony az ajkához emelte összekulcsolt kezét és járkálni kezdett.

– Miféle kockázat?Elizabeth azonban nem is hallotta a férfit, annyira elmélyült a

gondolataiban. Néhány perccel később szólalt meg a szoba másik végéből.

– Van egy kis sziget egy távoli kanadai tó kellős közepén. Egy szeszélyes pillanatában vásárolta még sok évvel ezelőtt a férjem. Van rajta néhány épület, amelyek meglehetősen kezdetlegesek, de azért lakhatók… Ha a rendelkezésére bocsátanék annyi pénzt, amennyi szükséges, meg tudná szervezni a sziget őrzését, hogy oda senki se juthasson be?

– Azt hiszem, igen.– Ennyi nem elég. Kételynek nincs helye! Az egész családom

élete múlik a teljes elszigeteltségen! A pénz ebben az esetben, mint említettem, nem számít.

– Értem, akkor a válaszom határozott igen.– Meg tudná ezt szervezni teljesen titokban?– Igen.– Egy hét alatt is?– Ismét csak igen.

– Rendben van. Akkor elmondom, mire gondolok. Higgye el, hogy ez az egyetlen megoldás.

– És mi az ajánlata?– Egyszerű. A Scarlatti Industries gazdaságilag tönkre fogja tenni

a zürichi befektetők csoportját. Pénzügyi katasztrófába sodorjuk őket.

Canfield ránézett a magabiztos, határozott öregasszonyra. Néhány másodpercig nem szólt egy szót sem, összeszorított foggal szívta be a levegőt, mintha a választ fogalmazná magában.

– Maga őrült! – szólalt meg csendesen. – Maga egyedül van… ők meg tizennégyen… pontosabban már csak tizenhárman. Nem tud elbánni velük.

– Nem az számít, hogy az ember egyedül van-e, Mr. Canfield. Egy bizonyos pont után nem. Hanem az, milyen gyorsan tudja mozgatni a vagyonát.

Az időtényező a leghatásosabb fegyver a gazdaságban. Esetemben egy ember döntése is elég.

– Ez mit jelent?Elizabeth mozdulatlanul állt Canfield előtt. Kimérten beszélt. –

Ha likvidálnám az egész Scarlatti Industriest, nincs a világon senki, aki meg tudná állítani.

A könyvvizsgáló nem volt benne biztos, hogy jól értette, amit hallott. Másodpercek teltek el, míg végre megszólalt: – Ó, és?…

– Maga együgyű!… A Rothschildokon és talán néhány indiai maharadzsán kívül nincs senki olyan helyzetben a világon, aki ezt megtehetné.

– Miért nem? És a zürichiek közül miért nem tudna más is ugyanígy tenni?

Az öregasszony fáradtan csapta össze a tenyerét, és ujjait az állához emelte. – Ahhoz képest, hogy a képzelőereje mennyivel meghaladja az intelligenciáját, elképesztő, mennyire értetlen! Vagy csak a félelem hatására működik a kombinációs képessége?

– Ne kérdéssel válaszoljon. Egyenes választ akarok!– Biztosíthatom, minden összefügg. Az elsődleges ok az, hogy ők

soha nem mernek arra vállalkozni, amire én. A törvények megkötik a kezüket, valamint félnek a pénzük elvesztésétől. Félnek szokatlan döntést hozni, félnek egy ilyen döntés következményétől. A legfontosabb azonban, hogy rettegnek attól, hogy tönkremennek.

– És magát mindez nem zavarná? Erre céloz?– A Scarlattit semmi ilyen nem köti. Amíg élek, én vagyok a

Scarlatti cég.– És a többi? A döntés, a félelem és a csőd?– Mint mindig, a döntéseim előrelátóan és tökéletesen lesznek

végrehajtva. A pánik kerülendő.– Mint ahogy a pénzügyi csőd is, nem igaz?… Maga egy

istenverte nyakas öregasszony!– Megint nem ért semmit. Ezen a ponton még az sem érdekel, ha

összeomlik a Scarlatti. Az álláspontomból nem engedek egy jottányit sem.

Matthew Canfield csak most értette meg. – Vesszek meg, ha…– Nyilván nagy összegek állnak a rendelkezésemre.

Elképzelhetetlen pénzek ezek, amelyek egyetlen parancsra kihelyezhetők. Olyan pénz ez, amivel bármit meg lehet venni, ami egész piacokat sodorna inflációba vagy válságba. Ha ilyen manipuláció történne, a Scarlattit a jóisten sem tudja még egyszer föltámasztani. Soha senki nem bízna benne;

– Akkor magának vége.– Visszavonhatatlanul.Az öregasszony úgy nézett Canfieldre, amihez a férfi nem volt

hozzászokva. Mint egy aggodalmaskodó nagymama, aki egy paptól kérdezi a prérin, mikor lesz már eső.

– Nincs több érvem. Kérem, engedje meg ezt az utolsó összecsapást nekem. Vagy ha úgy tetszik, az utolsó gesztusomat…

– Borzasztóan sokat kér.– Ha jól belegondol, akkor nem. Ha vissza akar térni

Washingtonba, az elvesz egy hetet. Újabb hét, amíg összeállítja a jelentését. Megint néhány nap, míg talál valakit a kormányzatban, aki végighallgatja, ha egyáltalán el tudja érni, hogy meghallgassa valaki. Úgy számolom, az egészhez kell három vagy négy hét. Egyetért?

Canfield bután érezte magát. – Az istenit, nem tudom, miben kéne egyetértenünk!

– Adjon nekem négy hetet. Csak négy hetet kérek… Ha nem járok sikerrel, akkor úgy csinálunk mindent, ahogy mondja… Sőt, elmegyek magával Washingtonba is. Vallomást teszek, ha kell, akármelyik bizottság előtt. Továbbá, fölemelem a háromszorosára a járandóságát az eredetihez képest, amiben megállapodtunk.

– És ha valóban nem jár sikerrel?– Mit számít ez már akárkinek is? Senki sem érez együtt egy

bukott milliomossal.– És mi lesz a családjával? Nem tölthetik a hátralévő életüket egy

kanadai tó szigetén!– Erre nem is lesz szükségük. Ha nem is járok teljes sikerrel, azért

a fiamat tönkreteszem. Leleplezem Ulster Scarlettet a világ előtt. Maguk a zürichiek fogják halálra ítélni.

A könyvvizsgáló egy pillanatig hallgatott, aztán Elizabethre nézett. – Azzal számolt, hogy magát is megölhetik?

– Hát persze.– Ez is benne van a pakliban? Kiárusítja a Scarlatti Industriest,

tönkretesz mindent, amit egy élet munkájával fölépített? Megéri? Ennyire gyűlöli a fiát?

– Igen, ahogy az ember egy betegséget gyűlöl. És mert felelősnek is érzem magam.

Canfield letette a poharát. Nagy volt a kísértés, hogy újra töltsön magának. – Ez azért túlzás.

– Nem azt mondtam, hogy ezt a betegséget én találtam ki. Csupán azt, hogy felelős vagyok, amiért elharapózott. Nem csupán azzal, hogy pénzt adtam neki, hanem mert én ültettem el benne az ötletet. Az ötletet, amely még azelőtt megromlott, hogy megérett volna.

– Ezt nem hiszem el. Maga ugyan nem szent, de nem is gondolkodik így. – A díványon heverő újságkivágásokra mutatott.

Az öregasszony szeme fáradtan lecsukódott.– Bennünk van valami ezekből… Valami torz gondolat. A

férjemmel éveket áldoztunk arra, hogy kiépítsünk egy iparbirodalmat. Amióta meghalt, azóta folyton küzdök – és megduplázom, és újból megduplázom a tőkét, építek – egyfolytában gyarapszom… Stimuláló játék… És én jól játszottam. A fiam egy ponton rájött arra, amire más nem – hogy a lényeg nem a szerzés, nem a haszon, ezek csak melléktermékek. A lényeg a hatalom… Akartam én is ezt a hatalmat, mert meg voltam győződve róla, hogy megvan bennem a felelősségtudat hozzá. Ez egyszemélyes keresztes háború, azt hiszem. Minél nagyobb a siker, annál személyesebbé válik a dolog. Értette vagy sem, a fiam ezt látta maga körül… Lehet, hogy létezik valami hasonlóság a céljainkban. Mégis egy szakadék választ el bennünket, a fiamat és engem.

– Megkapja tőlem azt a négy hetet. Csak az Isten a megmondhatója, miért. De még mindig nem mondta meg világosan, miért vállalja azt a kockázatot, hogy mindent eldob magától.

– Pedig megpróbáltam… Magának időnként tényleg nehéz a felfogása. Ha most sértő vagyok, az azért van, mert azt hittem, megérti, miről beszélek. Rákényszerít, hogy kimondjam az igazságot, még ha kellemetlen is.

Odavitte a jegyzeteit az éjjeliszekrényről az íróasztalhoz. Fölkapcsolta a lámpát, az ernyő árnyéka egy ideig remegett. – Úgy képzelem, hogy mi, gazdagok és hatalmasok úgy akarunk elmúlni az árnyékvilágból, hogy kicsit másként hagyjuk magunk után, mint amilyen előttünk volt. Az évek múltával ez a bizonytalan szándék meglehetősen fontossá válik. Ki nem fantáziált arról, milyen mondatok hangzanak el majd a temetésén? – Elfordult a lámpától és a könyvvizsgálóra nézett. – Ha mindezt figyelembe veszi, maga mit mondana?

– Az más kérdés.– A gazdagságot mindenki adottnak veszi. Minden döntés,

minden idegtépő kockázat egyszerű lépéssé válik. A teljesítményt inkább lenézik, mint csodálják, egyrészt azért, mert nő vagyok, másrészt, mert remekül spekulálok. Egyáltalán nem vonzó párosítás… Elvesztettem egy fiamat a háborúban. A másik dölyfös pöffeszkedővé nőtte ki magát, akit folyton kinevetnek. És itt van ez az örült, aki ha nem is vezeti, de tagja ennek az elégedetlenkedő, pszichopata bandának… Ez az én hagyatékom, Mr. Canfield… Nem valami irigylésre méltó, nem igaz?

– Valóban nem.– Tehát semmi sem érdekel azon kívül, hogy ezt az őrültet

megállítsam… – Fölvette jegyzetfüzetét és bevonult a hálószobába, otthagyta Canfieldet egyedül a nappaliban. A férfi arra gondolt, hogy az öreg hölgy kis híján sírva fakadt.

35. FEJEZET

A monoplán Csatorna feletti repülése eseménytelen volt – enyhe szél fújt, és kiválóak voltak a látási viszonyok. Scarlett számára szerencsés volt ez a fejlemény, ugyanis bosszantotta viszkető arca, és ez fortyogó dühével kombinálva igencsak megnehezítette volna az utazást. Alig volt képes az iránytűre koncentrálni, s amikor feltűntek Normandia partjai, először nem is ismerte föl. Pedig egy tucatszor találkozott már a látvánnyal.

Lisieux mellett, egy kis reptéren várták a párizsi összekötők, két német és egy gascogne-i francia, akinek torokhangú akcentusa majdnem olyan volt, mint a németeké.

A három férfi arra számított, hogy a géppel érkező negyedik – akinek a nevét se tudták – úgy fogja őket instruálni: térjenek vissza Párizsba, és ott várják be a további utasításokat.

A férfinak azonban más szándékai voltak. Beültette őket előre, miközben ő egyedül elfoglalta a hátsó ülést. Először Versailles-ba irányította a kocsit, ahol ketten kiszálltak, hogy onnét utazzanak be Párizsba, a sofőr viszont maradt.

Erőtlenül tiltakozott, amikor Scarlett Párizs helyett Montbéliard-ba irányította tovább a kocsit, egy kisvárosba a svájci határ közelében.

– Mein Herr! Az több mint négyszáz kilométer innen, jó tízórás út kegyetlenül rossz utakon!

– Akkor vacsorára odaérünk. Egyébként fogja be a száját!– Nem lett volna egyszerűbb, ha uraságod megtankolt és

repülővel ment volna?– Fáradt vagyok. És ne aggódjon, veszek magának valami

finomat Montbéliard-ban. Változatosan táplálkozzék, Kircher!– Jawohl, mein Herr! – Kircher elvigyorodott, mert tudta, hogy

főnöke valóban nemeslelkű Oberführer.Scarlett elgondolkodott. A pancser! Egy nap meg fognak

szabadulni ezektől a pancserektől.

Montbéliard olyan volt, mint egy túlméretezett falu. Lakói mezőgazdaságból éltek, terményeiket Svájcba és Németországba szállították. Így aztán egyszerre forgott a piacon fizetőeszközként a frank, a márka és a svájci frank.

Scarlették valamivel kilenc után érkeztek meg. Leszámítva néhány tankolást és egy kései ebédet, szinte szótlanul ültek a

kocsiban. Ez a szótlanság megnyugtatta Scarlettet. Képes volt nyugodtan gondolkozni, holott legbelül a dühe egy pillanatra sem hagyta el. A sofőrnek igaza volt, hogy egyszerűbb lett volna repülni, de akkor Scarlett azt kockáztatta volna, hogy a kimerültsége miatt kiszámíthatatlan hangulatban érkezik.

Valamikor a nap folyamán találkoznia kellett a porosszal, ezzel a nagyon fontos figurával, aki olyan dolgokat tudott szállítani, amilyeneket kevesen mások. A találkozóig pedig ébernek kellett maradnia, hogy minden agysejtje működjék. Nem engedhette meg magának, hogy a mindennapos gondok eltereljék a figyelmét. Ez a találkozás lesz hosszú hónapok, sőt évek munkájának csúcspontja. Azóta, hogy lezajlott ama másik találkozása a hullákkal borított csatatéren Gregor Strasserrel, azóta, hogy átmentette millióit svájci valutába, ő, Heinrich Kroeger rendelkezett azzal a tőkével, amelyre annyira szüksége volt a nemzetiszocialistáknak, s ezért elismerte a párt, hogy nagy szükségük van rá.

A gondok. Milyen dühítő gondok! De ő már döntött. El fogja szigetelni Howard Thorntont, sőt talán végez is vele. A San Franciscó-i ugyanis elárulta. Amikor a stockholmi tranzakció folyt, akkor svéd kapcsolatával felvásároltatott egy csomó Scarlatti-részvényt a nyomott áron.

Thorntonra lesz gondja.Mint ahogy volt a francia dandire, Jacques Bertholde-ra is.Thornton és Bertholde, két pancser! Ostoba, pénzéhes pancserek!De vajon mi történt Boothroyddal? Az nyilvánvaló, hogy

megölték a Calpurnián. De hogyan? És miért? Ettől függetlenül megérdemelte a sorsát. Mint ahogy az apósa is. Rawlins parancsa Elizabeth Scarlatti megölésére baromság volt! Az időzítése amatőr! Hát Rawlins nem értette, hogy a nő dokumentumokat, leveleket hagyhat maga után? Az öregasszony sokkal veszélyesebb holtan, mint élve. Legalábbis, amíg el lehet érni – mint ahogy ő elérte és megfenyegette a család kiirtásával. Most már akár meg is halhat. És most, hogy Bertholde és Rawlins halott, és Thornton is rövidesen követi őket, nem marad senki, aki tudná, kicsoda is ő. Ő most már Heinrich Kroeger, az új rend vezére!

A L'Auberge des Moineaux előtt álltak meg, ennél a kis étteremnél, amely szállást is ajánlott a magányt kedvelő utasnak. Scarlettnek itt volt találkozója a porosszal.

– Parkoljon le lejjebb az úton – mondta Kirchernek. – Én fölmegyek a szobába. Majd később hívatom. Nem felejtettem el, mit ígértem. – Kircher elvigyorodott.

Ulster Scarlett kiszállt a kocsiból és nagyot nyújtózott. Sokkal jobban érezte magát, már a bőre sem viszketett annyira, és a rövidesen kezdődő megbeszélés nagy várakozással töltötte el. Mindig ilyen munkát kéne végeznie. Nagy jelentőségű, nagy horderejű dolgokat. Hatalmi ügyeket.

Megvárta, míg a kocsi jó messzire kerül, aztán ellépett a bejárattól, és elindult egy kikövezett ösvényen. Egy pancser sose tudjon többet, mint amennyire a feladatához szükség van.

Scarlett-Kroeger odaért egy megvilágítatlan ajtóhoz és bekopogott.

Kinyílt az ajtó, és egy középtermetű, sűrű, fekete hajú, fekete szemöldökű férfi töltötte ki az ajtónyílást, mintha elállná az utat és nem akarná beengedni vendégét. Gallér nélküli, szürke bajor zakót viselt, távol ülő szemeivel rámeredt, ő volt Rudolf Hess.

– Hol volt idáig? – kérdezte Hess, miközben beengedte Scarlettet az ajtón és becsukta mögötte. A szoba kicsi volt, benne egy asztal, körülötte székek, egy szekrény és két állólámpa, amely bevilágította a helyiséget. Egy másik férfi is állt az ablaknál, odabiccentett az érkezőnek. Alacsony, madárcsontú, csúnya férfi volt, karvalyorral. Kissé bicegett.

– Joseph? – szólalt meg Scarlett. – Nem gondoltam, hogy magát is itt találom.

Joseph Goebbels Hessre nézett. Angoltudása gyenge volt. Hess fordított, mire Goebbels csak megvonta a vállát.

– Azt kérdeztem, hol volt idáig!– Egy kis gondom támadt Lisieux-ben. Nem kaptam másik

repülőgépet, így aztán kocsival kellett jönnöm. Hosszú napom volt, kérem, ne nehezítsék meg a dolgomat.

– Ach! Szóval kocsival jött Lisieux-ből? Az bizony jó hosszú út! Rendelek magának valamit enni, de siessen, Rheinhart már dél óta várja.

Scarlett levette repülős kabátját és a székre dobta. – Hogy van Rheinhart?

Goebbels annyit értett, hogy közbeszóljon. – Türelmetlen! – Rosszul ejtette ki a szót, Scarlett elvigyorodott. Goebbels azt gondolta magában, hogy szörnyen néz ki ez az óriás.

– Hagyja az ételt. Rheinhartot nem akarom megvárakoztatni… Hol van?

– A szobájában, a kettesben, a folyosó végén. Délután sétára indult, de folyton arra gondolt, hogy valaki felismeri, ezért tíz perccel később visszatért. Szerintem ideges.

– Menjen, hívja ide… és hozzon egy kis italt is. – Úgy nézett Goebbelsre, mintha azt akarná, hogy ez az antipatikus kis pondró ne térjen vissza. Nem vezetne jóra, ha Goebbels is ott lenne, amikor ő és Hess a porosz arisztokratával tárgyal. Goebbels teljesen úgy néz ki, mint holmi kis zsidó könyvelő.

De Scarlett tisztában volt azzal, hogy nem tehet semmit. Hitler kedvelte Goebbelset.

Joseph Goebbels mintha a magas férfi gondolataiban olvasott volna.

– Ich werde dabei sitzen während Sie sprechen. – Az asztaltól odahúzott egy széket a falhoz és leült.

Hess kiment a folyosóra, a két férfi egyedül maradt a szobában. Egyikük sem szólalt meg.

Négy perccel később Hess visszatért. Mögötte egy idősebb, kövér német lépett be a szobába. Alacsonyabb volt Hessnél, fekete kétsoros öltönyt viselt keménygallérral. Arca húsos volt, ősz haja rövidre vágva. Egyenesen állt, Scarlett mégis valami puhaságot érzett ki belőle, ami nem illett a megjelenéséhez.

– Uraim, Rheinhart tábornok úr! – Hess vigyázzban állt.Goebbels fölállt, meghajtotta a fejét, és halkan összekoccantotta a

sarkát.Rheinhart szinte átnézett Goebbelsen.Scarlett észrevette a tábornok tekintetét. Odalépett hozzá, és a

kezét nyújtotta.– Herr General!Rheinhart Scarlettre nézett, és bár megpróbálta titkolni, reakciója

így is látványos volt. A két férfi kezet fogott.– Kérem, foglaljon helyet, tábornok úr – Hess teljesen el volt

ájulva, hogy a tábornok társaságában lehet. Rheinhart leült. Scarlett

egy pillanatra zavarba jött, ugyanis ő szeretett volna az asztalfőre ülni.

Hess megkérdezte a tábornokot, whiskyt, gint vagy bort óhajt-e inni. A tábornok csak elutasítóan intett a kezével.

– Én sem kérek semmit – jegyezte meg Ulster Scarlett is, aztán leült a tábornok balján. Hess is helyet foglalt. Goebbels visszasántikált a fal mellett álló székéhez.

Scarlett törte meg a csendet. – Először is elnézését kérem a késésért. Megbocsáthatatlan, de sajnos nem lehetett elkerülnöm. Fontos ügyem volt londoni társainkkal.

– Szabad a nevét, uram? – szakította félbe Rheinhart, borzasztó erős német akcentussal.

Scarlett Hessre pillantott, mielőtt válaszolt volna. – Kroeger, Herr General. Heinrich Kroeger.

Rheinhart nem vette le a szemét Scarlettről. – Nem hinném, hogy Valóban ez a neve, uram. ön nem német. – A hangja tompán csengett.

– Érzelmeim viszont németek. Olyannyira, hogy úgy döntöttem: Heinrich Kroeger néven fognak az emberek ismerni.

Hess szakította félbe. – Herr Kroeger felbecsülhetetlen szolgálatokat tett nekünk. Nélküle nem értünk volna el annyit, mint amennyit elértünk.

– Amerikaner… Őmiatta kell angolul tárgyalnunk?– Idővel már nem – felelte Scarlett. Valójában már csaknem

hibátlanul beszélt németül, de nem anyanyelvi szinten, ezért úgy érezte, hátrányos helyzetbe kerülne, ha ezen a nyelven kéne tárgyalnia.

– Nem vagyok amerikai, tábornok úr… – Scarlett rezzenéstelen arccal állta a tábornok tekintetét. – Az új rend polgára vagyok!… Adtam annyit, ha nem többet, mint más, hogy megvalósulhasson az álmunk… Kérem, ne felejtse ezt el, míg tárgyalunk.

Rheinhart megvonta a vállát. – Nyilván önnek is megvan a jó oka rá, mint ahogy nekem is, hogy most itt üljünk ennél az asztalnál.

– Ebben bizonyos lehet – Scarlett elengedte magát, és közelebb húzta az asztalhoz a székét.

– Nos, uraim, térjünk a tárgyra. Ha lehetséges, szeretnék még ma éjjel elutazni Montbéliard-ból – Rheinhart a zakója zsebébe nyúlt, és előhúzott egy összehajtogatott papírlapot. – Az önök pártja néhány

nem minden következmény nélküli lépést tett a Reichstagban. Müncheni fiaskójukhoz képest ez meglehetős előrelépés…

Hess szólt közbe lelkesen. – Ez még csak a kezdet! Árulás általi leveretéséből Németország fel fog emelkedni! És végül mi leszünk Európa urai!

Rheinhart a papírral a kezében figyelte Hesst. Csendesen, de ellentmondást nem tűrően válaszolt. – Számunkra az is elég, ha csak Németország urai lehetünk. Mindössze annyit akarunk, hogy országunk meg tudja védeni magát.

– Ez a minimum, amit garantálhatunk, tábornok úr! – Scarlett hangja magasabban szárnyalt, mint a tábornoké.

– Minket csak ez a garancia érdekel. Nem érdekelnek bennünket azok a szélsőséges dolgok, amelyekről Adolf Hitler prédikál.

Hitler nevének említésére Goebbels fölkapta a fejét. Dühítette, hogy nem érti, miről folyik a szó.

– Was gibt's mit Hitler? Was sagen sie über ihn?Rheinhart németül válaszolt. – Er ist ein sehr storener geriosse.– Hitler ist der Weg! Hitler ist die Hoffnung für Deutschland.– Vielleicht für Sie.Ulster Scarlett Goebbelset figyelte. A kis ember szemében

gyűlölet villogott, és Scarlett arra gondolt, hogy Rheinhart egy szép napon megfizet a mostani szavaiért. A tábornok folytatta, miközben széthajtogatta a papírlapot.

– Olyan időket élünk, hogy szokatlan szövetségek jönnek létre… Beszéltem von Schnitzlerrel és Kindorffal. Krupp nem hajlandó a dologról tárgyalni, ahogy nyilván észrevették… A német ipar nem áll jobban, mint a hadsereg. Mindkettő a Szövetséges Ellenőrző Bizottság bábja. A versailles-i szerződés egyszer fölpumpál minket, a következő pillanatban meg kipukkaszt. Hiányzik a stabilitás, semmire nem számíthatunk. Közös célpontunk van, uraim. Nevezetésen a versailles-i szerződés.

– Ez csak az egyik célunk. Mások is vannak – Scarlett boldog volt, de öröme nem tartott sokáig.

– Ez az egyetlen cél, amely engem Montbéliard-ba hozott! Ahogy a német iparnak mozgástérre, exportra van szüksége, úgy követeli meg a német hadsereg is a megfelelő erőt! Százezer katonában korlátozni a létszámot, miközben háromezer kilométernyi határt kell megvédenünk? Nevetséges!… Előbb ígéretek, aztán megint ígéretek,

végül fenyegetés. Senki sem akarja megérteni, hogy kénytelenek vagyunk növelni a hadsereg létszámát.

– Elárultak minket! Gonoszul elárultak minket 1918-ban, és ez az árulás most is folytatódik! Árulók még ma is léteznek Németországban! – Hess az életénél is jobban akarta, hogy a tábornok barátai közé sorolják. Rheinhart ezt meg is értette, de nem nyűgözte le a kilátás.

– Ja. Ludendorff még mindig ezzel áltatja magát. Nem lehet könnyű neki együtt élni a meuse–argonne-i vereséggel.

Mosoly jelent meg Ulster Scarlett groteszk arcán.– Néhányunknak viszont nagyon is könnyű, tábornok úr.Rheinhart a férfira nézett. – Nem egészen követem a

gondolatmenetét.– Egy nap majd megérti. Ezért vagyok itt – legalábbis részben.– Hogy megismételjem, Herr Kroeger, magának megvannak a

saját indítékai, nekem is az enyémek. Engem az önéi nem érdekelnek, ön viszont kénytelen érdeklődni az enyémek iránt – Hessre és a fal mellé húzódott Goebbelsre pillantott. – Egyenes leszek, uraim. Ugyanis a dolog sajnos már nyílt titok… A bolsevikok országában több ezer csalódott német tiszt van, akik nem tudják hivatásukat gyakorolni saját hazájukban. Oroszokat képeznek ki! A vörös paraszt hadsereget tanítják regulára!… És miért? Egyesek pusztán a megélhetésért, mások viszont azt képzelik, hogy ennek fejében ágyúkat kapunk az oroszoktól… Nekem, uraim, nem tetszik a dolgok ilyetén állása! Nem bízom az oroszokban… Weimar tehetetlen, Ebert képtelen szembenézni az igazsággal. Hindenburg még ennél is rosszabb! Ő még a monarchikus múltban él. A politikusoknak szembe kell nézniük a versailles-i problémával! Belülről kell felszabadítanunk magunkat!

Rudolf Hess mindkét tenyerét az asztalra tette.– Adolf Hitler és az e helyiségben lévők a szavukat adják, hogy a

Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt politikai programjában első helyen szerepel a versailles-i békében kikötött korlátozó intézkedések elvetése!

– Ezt sejtettem. Engem egyedül az érdekel, hogy képesek-e hatásosan egyesíteni a Reichstag különböző politikai táborait. Nem tagadom, vonzó a programjuk… Vonzóbb, mint másoké. Arra a kérdésre szeretnénk azonban választ kapni, hogy vajon hatalmon is

tudnak-e maradni. Képesek-e erre?… Néhány éve még törvényen kívüliek voltak. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy politikai üstökössel kössünk szövetséget, amely önmagát égeti ki.

Ulster Scarlett fölállt és lenézett a tábornokra. – Mit szólna, ha azt mondanám, hogy olyan anyagi hátterünk van, amely felülmúlja az összes európai politikai szervezetét? Sőt, talán az egész nyugati világ szervezeteiét is?

– Azt mondanám, hogy túloz.– És ha azt mondanám, hogy olyan – megfelelően nagy –

területtel rendelkezünk, ahol több ezer katonát tudunk elit kiképzésben részesíteni anélkül, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tudomást szerezne róla?

– Ezt be kéne bizonyítania.– Természetesen be tudom.Rheinhart fölállt és Heinrich Kroeger szemébe nézett.– Ha igazat beszél… maga mögött tudhatja a német császári

tábornokok támogatását.

36. FEJEZET

Janet Saxon Scarlett még becsukott szemmel a takaró alá nyúlt, szerelmének testét kereste. A férfi nem volt ott, így aztán fölemelte a fejét és körülnézett. A szemhéja ólmosan elnehezült, gyomra sajgott. Fáradt volt, és talán egy kicsit még mindig részeg.

Matthew Canfield az íróasztalnál ült alsónadrágban. Könyökét az asztalra tette, állát kezében nyugtatta. Egy papírlapra meredt.

Janet figyelte, holott tudta, hogy a férfi nem vette észre, Visszafeküdt a párnájára és úgy szemlélte kedvesét.

Nem mindennapi férfi, gondolta, bár nem különösen kiemelkedő – mégis szereti őt. Vajon mi vonzza benne? Nem az ő világából való. Ö eddig csak gyors, kifinomult, nagyon pedáns férfiakat ismert, akik törődtek a külsejükkel. Matthew nem illett bele ebbe a képbe.

Más férfiak sokkal jóképűbbek voltak, bár a férfi is besorolható lett volna e kategóriába, csak kissé nyers kiadásban… Ez az, gondolta. Tetteiben és megjelenésében van valami egyéni, szinte

nyegle íz, de magánemberként hihetetlenül gyengéd tud lenni, mint aki gyenge… De vajon valóban gyenge-e? Janet tudta, hogy Matthew-t zavarja valami, és azt is gyanította, hogy Elizabeth pénzt adott neki… A férfi nem tudott könnyedén bánni a pénzzel. Erre akkor jött rá, amikor két hétig együtt voltak New Yorkban. Nyilván megmondták neki, hogy a pénz nem számít, a lényeg az, hogy összejöjjenek – erre jelzésszerűen utalt a férfi. Pedig a nő szívesen segített volna, sőt költött is volna. Hiszen sok férfira költött már, de egyik sem volt számára olyan kedves, mint Matthew. A férfi mégsem tartozott az ő világába, sokkal egyszerűbb, kevésbé kozmopolita életre vágyott. Janet Saxon Scarlett tisztában volt vele, hogy ehhez alkalmazkodnia kell, ha meg akarja tartani a férfit.

Talán majd ha egyszer vége lesz ennek, ha egyáltalán vége lesz, akkor megtalálja a módját, hogy együtt éljen ezzel a kedves, jószívű, de egyszerű emberrel, akinél jobbat soha nem ismert. Szerette őt és aggódott érte, és ez új volt Janet Saxon Scarlett számára.

Amikor előző este hétkor Derek embere, Ferguson hazakísérte, Canfield egyedül ült Elizabeth nappalijában. Feszült volt, ideges és dühös, de Janet nem tudta, miért. A férfi bocsánatot kért tőle a viselkedéséért, aztán szinte szó nélkül a karjára kapta és elvitte vacsorázni.

Egy kis étterembe mentek a Sohóban. Mindketten sokat ittak, s a férfi félelme átragadt rá is. Matthew mégsem mondta meg, mi idegesíti.

Egy üveg whisky-vel fölszerelkezve tértek vissza a szállóba. Szó nélkül szeretkeztek. A nő érezte, hogy Canfield úgy tesz, mintha kötélbe kapaszkodna, amelyet nem mer elengedni, mintha rettegne a zuhanástól.

Miközben az íróasztalnál ülő férfit figyelte, ösztönösen megérezte az igazságot, amelyet azóta a szörnyű pillanat óta gyanított, amikor egy nappal ezelőtt közölte vele a férfi: – Janet, attól félek; látogatónk volt.

Az a látogató a férje volt.A nő felkönyökölt. – Matthew?– Ó, jó reggelt, drágám.– Matthew… te félsz tőle?Canfield gyomra összerándult.A nő tehát tudja. Hát persze, hogy tudja.

– Nem hinném, hogy félnék tőle… amikor megtalálom.– Ugye, ez mindig így van? Mindig akkor félünk valamitől vagy

valakitől, ha nem ismerjük vagy nem találjuk. – Janetnek fájni kezdett a szeme.

– Ezt mondta Elizabeth is.A nő fölült, a takarót a vállára húzta. Fázott, és a szeme is egyre

jobban fájt. – Végül megmondta az öregasszony?– Végül igen… bár nem akarta. De nem adtam neki más

lehetőséget, be kellett vallania.Janet a semmibe meredt. – Tudtam – szólalt meg csendesen. –

Félek…– Hát persze, hogy félsz… pedig fölösleges. Nem tehet ellened

semmit.– Miért vagy ebben hirtelen olyan biztos? Tegnap még nem

voltál. – Janet észre sem vette, de elkezdett remegni a keze.– Nem is… Mert meglepett, hogy Ulster egyáltalán él… Hiába

számítottunk a dologra, mégis sokkolóan hatott. De már semmi baj! – Fölemelte a ceruzáját, és valamit megjelölt.

Janet Scarlett hirtelen az ágyra vetette magát. – Jaj, istenem! – Belefúrta a fejét a párnába.

Canfield először nem is figyelt fel a sikolyra, mert nem is volt túl hangos és egyébként is elmélyült a papírjaiba. Janet fojtott sírása nem különösebben izgatta.

– Jan! – szólt oda először, aztán fölnézett: – Janet! – A könyvvizsgáló az asztalra dobta a ceruzát, és odaszaladt a nőhöz. – Janet, szívem, hagyd abba. Kérlek, ne! – Karjába vette, úgy próbálta megnyugtatni. Aztán tekintete lassan a nő szemére siklott.

A könny úgy folyt Janet szeméből, hogy nem is pislogott közben, hanem tágra nyitotta, mint aki transzba esett. Transzba esett a rémülettől.

A nő hirtelen abbahagyta a sírást. Fölszegte a fejét; és olyan fojtott hangon szólalt meg, amilyet a férfi még nem hallott.

– Az Isten verjen meg!… Az Isten verjen meg!Lassan szétterpesztette a lábát a takaró felett.Ugyanezen a fojtott torokhangon suttogta: – Te disznó, disznó,

disznó!

Canfield elborzadva nézte a nőt, aki fölvette a nemi aktus pózát, mintha ezzel akart volna megküzdeni a rajta elhatalmasodó rémülettel.

– Janet, az Istenért… senki nem bánt téged! Kérlek!A nő hisztérikusan fölkacagott.– Te vagy az ász, Ulster! A kurva nagy ász… – Hirtelen

összezárta a lábát és kezével eltakarta a mellét. – Hagyj békén, Ulster! Az Istenre kérlek hagyj békén!… Ugye, nem bántasz? – Összegömbölyödött és zokogni kezdett.

Canfield betakargatta az asszonyt.Ő is félt már.Ijesztő volt, hogy a nő ilyen hirtelen, minden átmenet nélkül

átváltozzék azzá a ringyóvá, amivé Ulster tette.Janetnek segítségre van szüksége. Talán többre is, mint amennyit

ő tud nyújtani. Matthew finoman beletúrt a nő hajába és lefeküdt melléje.

Ahogy a nő becsukta a szemét, lassan enyhült görcsös zokogása, majd átalakult mély lélegzéssé. Canfield remélte, hogy elaludt, de nem tudta biztosan.

Mindenesetre hagyja pihenni. Eközben legalább kimódolja, hogyan mondja el neki mindazt, amit tudnia kell.

Az elkövetkezendő négy hét szörnyű lesz a számára.Mindhármójuk számára.Most azonban volt a dolognak egy eleme, amely azelőtt sohasem

játszott szerepet, de Canfield hálás volt érte, hogy megjelent. Tisztában volt vele, hogy ez ellentmond minden hivatásos ösztönének.

Ez pedig a gyűlölet volt. Saját, személyes gyűlölete.Ulster Stewart Scarlett immár nem egy nemzetközi

embervadászat célpontja. Hanem az az ember, akit Matthew Canfield mindenáron meg akar ölni.

37. FEJEZET

Ulster Scarlett Adolf Hitler dühtől vörös arcát figyelte. Észrevette, hogy Hitler csodálatos módon képes magán uralkodni. Igaz, maga az ember is elképesztő volt. Egy történelmi jelentőségű, két lábon járó csoda, aki elvezeti őket minden világok legjobbikába.

A három ember – Hess, Goebbels és Kroeger – egész éjjel autózott Montbéliard-tól Münchenig, ahol Hitler és Ludendorff várta a beszámolót, hogy mire jutottak Rheinharttal. Ha minden jól megy, akkor Ludendorff terve lép életbe. A Reichstag minden nagyobb pártfrakcióját megkeresik és riasztják, hogy elkerülhetetlen a koalíció. Ígéretekkel és persze fenyegetéssel mindez kicsikarható. Mivel a Reichstag egyetlen nemzeti szocialista képviselője Ludendorff, aki pártjának elnökjelöltje is volt az előző évi választáson, hallgatni fognak rá Lassan helyreállította tekintélyét, amelyet még Meuse–Argonne-nál veszített el.

Ezzel egy időben tizenkét német városban Versailles-ellenes tüntetéseket szerveztek, s a rendőrséget bőkezűen lepénzelték, hogy ne avatkozzék közbe Hitler Oldenburgba utazik, Északnyugat-Poroszországba, ahol a nagy katonai birtokok lassan működésbe jöttek Egy nagy díszszemlét tartanak amelyen a terv szerint maga Rheinhart is meg fog jelenni.

Rheinhart puszta jelenléte elég bizonyíték lesz arra, hegy a párt megkapta a katonaság támogatását. Sőt, több mint elég lesz a pillanatnyi tetőpont előretörésük jelenlegi szakaszában. Az, hogy Rheinhart elismeri Hitlert, nem hagy helyt a kételynek, kire támaszkodnak a tábornokok.

Ludendorff úgy tekintett erre, mint politikai szükségszerűségre. Hitler viszont mint politikai puccsra. Az osztrák őrvezetőt nem érdekelte a junkerek elismerése. Tudta, hogy az a sorsa, hogy megkapja – megkövetelje! – ezt, de kétségtelenül büszkeséggel töltötte el a dolog, s épp emiatt volt dühös most.

A csúnya kis Goebbels épp most mesélte el, mit mondott róla Rheinhart.

Sedlingerstrassei tágas irodájában Hitler megragadta a szék karfáját és fölállt. Egy pillanatra Goebbelsre meredt, de a vézna kisember tisztában volt vele, hogy a düh nem neki szól, hanem a történetnek.

– Fettes Schwein! Wir werden ihn zu seinen Landsort zurück senden! Lass ihm zu seinen Kühen zurück gehen!

Scarlett Hess mellett támasztotta a falat. Mint rendesen, ha a tárgyalás németül folyt, a szolgátatkész Hess Ulsterhez fordult, és halkan fordítani kezdett.

– Nagyon földúlt, mert Rheinhart akadály lehet.– Miért?– Goebbels nem hiszi, hogy Rheinhart nyíltan a párt mellé állna.

Úgy akarja kikaparni a gesztenyét, hogy közben ne égesse meg a kezét.

– Rheinhart megígérte a dolgot Montbéliardrban. Határozottan állította! Miről beszél Goebbels? – Scarlett hirtelen figyelmeztette magát, hogy nem szabad ennyire utálnia Goebbelset.

– Épp most említette, mit mondott Rheinhart Hitlerről. Nem emlékszik? – Hess a szája elé tett kézzel suttogott.

Scarlett hangosan szólalt meg: – Mondják meg Rheinhartnak, ha nincs Hitler, nincs pénz! És egyébként is, menjen az anyjába!

– Was ist los? – meredt dühösen Hitler Hessre. – Was sag er, Hess?

– Lass Rheinhart zum Teufel gehen!Ludendorff gúnyos mosolyra húzta a száját. – Das ist naiv!– Mondják meg Rheinhartnak, hogy vagy azt teszi, amit

mondunk, vagy ejtjük. Nem kap több katonát, fegyvert, egyenruhát! És nincs hely, ahol kiképzést tarthat ellenőrzés nélkül! Meg fogja érteni! – Scarlett nem vett tudomást Hessről, aki minden szavát fordította.

Ludendorff szakította félbe a tolmácsolást. – Man kann einen Mann wie Rheinhart nicht drohen. Er ist ein einflussreich Preusse!

Hess Scarletthez fordult. – Herr Ludendorff azt mondja, hogy Rheinhartot nem lehet megijeszteni, ő junker.

– Nem. Ő egy berezelt, dagadt ólomkatona, ha tudni akarja. Fél az oroszoktól! Igenis szüksége van ránk. és ezt ő is nagyon jól tudja.

Hess lefordította Scarlett mondandóját. Ludendorff pattintott az ujjával, mint ahogy Heidelberg-ben szokták, amikor kigúnyolnak egy komolytalan kitételt.

– Ne nevessen. Én beszéltem vele, nem maga! Az én pénzemről van szó, nem a magáéról!

Hessnek ezt nem kellett fordítania. Ludendorff fölpattant a székből. Ugyanolyan dühös volt, mint Scarlett.

– Sag dem Amerikaner dass sein Geld gibt ihm noch lange nicht das Recht uns Befehle zu geben.

Hess bizonytalankodott. – Herr Ludendorff nem hiszi, hogy az ön anyagi hozzájárulása… nos…

– Nem kell befejeznie! Mondja meg neki, hogy menjen ő is az anyjába. Pont úgy viselkedik, ahogy azt Rheinhart akarja! – Scarlett, aki eddig nem változtatott testtartásán, hirtelen ellökte magát a faltól és fölegyenesedett.

A józan és korosodó Ludendorff egy pillanatra fizikai félelmet érzett. Nem bízott ennek az indulatos, neurotikus amerikainak az indítékaiban. Gyakran mondta is Hitlernek és a többieknek, hogy ez a magát Heinrich Kroegernek nevező férfi veszélyes. De folyton leintették, mert Kroeger mögött nemcsak látszólag kimeríthetetlen anyagi források álltak, hanem meg is tudta szerezni a legbefolyásosabb üzletemberek támogatását.

Ennek ellenére a tábornok nem bízott benne.Lényegében azért, mert meg volt győződve róla hogy Kroeger

alapjában véve ostoba.– Hadd emlékeztessem, Herr Kroeger, hogy… meglehetősen jól

bírom az angol nyelvet.– Akkor miért nem használja?– Mert nem érzem – hogy is mondják? – a szükségét.– Pedig kéne, a fene egye meg!Adolf Hitler kettőt tapsolt, jelezve, hogy csendet kér: Ez ugyan

kissé zavarta Ludendorffot, de nagy tisztelője volt Hitler képességeinek, meg kissé tartott is tőle, ezért nem tett megjegyzést.

– Halt! Beide!Hitler ellépett az asztaltól, és hátat fordított a többieknek. Kezét

összekulcsolta a háta mögött. Hosszú pillanatokig nem szólalt meg, mégsem törte meg senki más a csendet. Goebbels, aki nagyon szerette a teátrális dolgokat, elégedetten figyelte, milyen hatással van Hitler a többiekre.

Ludendorff belement a játékba, de mindvégig mérges volt. Az a Hitler, akit ő ismert, nemegyszer rosszul ítélte meg a dolgokat. Nagyralátó képzeletét gyakorta kísérték rossz döntések a mindennapok világában. Szerencsétlen volt az is, hogy ilyen ügyekben sem tűr vitát. Ez megnehezítette Rosenberg és az ő dolgát, akik pedig valójában az új rend építészei voltak. Ludendorff nagyon

bízott benne, hogy Hitler ezúttal nem fogja felülbírálni egészséges helyzetelemzését. Rheinhart is junker, mint ő, büszke és hajlíthatatlan. Szinte művészet vele dűlőre jutni. Ki tudná ezt jobban, mint az egykori feldmarschall, aki a tragikus vereség ellenére is megtartotta méltóságát? Ludendorff tökéletesen megértette.

Adolf Hitler nyugodt hangon szólalt meg: – Wir werden wie Herr Kroeger sagt tun.

– Herr Hitler egyetért magával, Kroeger! – Hess boldogan ragadta meg Scarlett kezét őt folyton lesajnálta az arrogáns Ludendorff, és ez nem kis győzelem volt most felette. – Rheinhartra szükség van. Ha Kroegernek igaza van, akkor Ludendorff csinált hülyét magából

– Warum? Es ist sehr gefährlich.Ludendorff megpróbált vitázni, holott nagyon jól tudta, hogy

nincs értelme.– Sie sind zu Vorsichtig die unruhigen Zieten, Ludendorff. Kroeger

hat recht. Aber wir werden einen Schritt weiter gehen.Rudolf Hess kidüllesztette a mellét. Ludendorffra és Goebbelsre

nézett, miközben könyökével megbökte Scarlettet.– Herr Hitler azt mondja, hogy Ludendorff barátunk feleslegesen

aggodalmaskodik. Igaza van, Ludendorff mindig óvatos. Herr Hitler finomítani kíván az ön javaslatán.

Adolf Hitler beszélni kezdett, lassan, de határozottan, minden egyes mondatának nyomatékot adva. Közben elégedett arccal figyelte hallgatóságát. Amikor szónoklatának végéhez ért, szinte kiköpte a szavakat: – Da ist Montbéliard!

Mindegyikük valamelyes eltéréssel értelmezte a hallottakat, de egy dologban közös nevezőn voltak: ez az ember zseni.

Hess számára Hitler érvelése kristálytiszta politikai gondolatmenet volt.

Goebbels számára ismét bebizonyosodott, hogy Hitler tökéletesen ki tudja aknázni ellenfelének gyengeségét.

Ludendorff úgy látta, hogy az osztrák felkapott egy középszerű ötletet, hozzáadta a saját merészségét, amiből létrejött a legbriliánsabb stratégia.

Heinrich Kroeger – vagyis Scarlett – megszólalt. – Mit mondott, Hess?

De nem Rudolf Hess válaszolt, hanem Erich Ludendorff, aki egész idő alatt nem vette le Hitlerről a szemét. – Herr Hitler pontosan

most biztosította számunkra a katonaságot, Kroeger. Rövid magyarázata megszerezte számunkra a poroszokat.

– Micsoda?Rudolf Hess odafordult Scarletthez. – Rheinhart tábornoknak

megmondjuk, hogyha nem úgy cselekszik, ahogy mi kérjük, akkor a versailles-i megfigyelőket tájékoztatjuk, hogy titokban tárgyalt az egyezmény kijátszásáról. Ez az igazság. Montbéliard-t nem lehet letagadni.

– Rheinhart junker – tette hozzá Ludendorff. – Montbéliard azért kulcsfontosságú, mert igaz. Nem fogja tudni letagadni, amit tett. Még ha meg is próbálná, akkor is túl sokan tudnak a dologról – von Schnitzler, Kindorf, sőt még Krupp is! Rheinhart megszegte a szavát. – Ezután Ludendorff keserűen fölnevetett. – Ami pedig szent egy junker számára.

Hitler futólag elmosolyodott, és gyorsan beszélni kezdett Hessnek, miközben többször Ulster Scarlett felé biccentett.

– A Führer nagyra értékeli és csodálja magát, Heinrich – mondta Hess. – Érdeklődik, mi újság zürichi barátainknál?

– Minden a terv szerint megy. Számos hibát kijavítottunk. Lehet, hogy elveszítünk még egyet a tizenháromból… bár nem igazán veszteség, mert a fickó tolvaj.

– Ki az? – kérdezte angolul Ludendorff.– Thornton.– És mi lesz a földjével? – kérdezte ismét Ludendorff.Scarlett a tanult katonára pillantott, akinek nyilván vérében volt a

pénz iránt érzett megvetés. – Én kívánom megvenni.– És ez nem veszélyes? – Hess Ludendorffot figyelte, aki nyugodt

hangon tolmácsolta Hitlernek, mit mondott Scarlett. Mindkét férfi bizonyos ijedelemmel reagált.

– Egyáltalán nem.– Talán nem személyesen magára nézve, fiatal barátom –

Ludendorff hangja kifejezetten sértőnek tűnt. – Ki tudja, kikkel fog maga szimpatizálni fél év múlva.

– Ezt kikérem magamnak!– Maga nem német. Ez nem a maga harca!– Nem kell ehhez németnek lennem! Mint ahogy igazolnom sem

kell magam ön előtt!… Kiszálljak? Rendben, kiszállok!… És velem

együtt a világ leggazdagabb tizenkét embere is… Olaj! Acél! Textil! Hajók!

Hess már képtelen volt kívül maradni az eseményeken. Hitlerre pillantott, és tehetetlenül széttárta a kezét.

Hitlert felesleges volt figyelmeztetnie, pontosan tudta, mit kell csinálnia. Gyorsan odalépdelt az egykori császári tábornokhoz és az öregembert finoman szájon legyintette. Sértő lépés volt – az ütés gyengesége önmagában is, hisz egy kisgyereket szokás így viselkedésre nevelni. A két férfi néhány szót váltott, és Scarlett tudta, hogy Ludendorffot durván rendre utasították.

– Láthatóan kétségbe vonták az indítékaimat, Herr Kroeger. Pedig én csak – hogy is mondják? – próbára tettem önt. – A tábornok megérintette az ajkát. Hitler lépését nehezen emésztette meg. – Azonban nagyon komolyan gondoltam a svájci ügyet, ön… sokat tett az érdekünkben, amire kétségtelenül fölfigyeltek. Ha a vásárlási akció összefüggésbe hozható a pártunkkal, akkor minden eddigi előkészület fölösleges volt.

Ulster Scarlett önbizalomtól eltelve válaszolt. Szerette a kétkedőket meggyőzni. – Nem gond… a tranzakcióra Madridban kerül sor.

– Madrid? – Joseph Goebbels nem értette teljesen, mit mondott Scarlett, de Madrid említése különösen érdekes volt a számára.

A négy német egymásra nézett. Egyikük sem volt valami boldog.– Miért lenne Madrid… olyan különösen biztonságos? – Hess

aggódott, hogy barátja valami meggondolatlanságot cselekedett.– A pápai követről van szó. Nagyon katolikus, és nagyon is

minden gyanú felett áll. Most már elégedettek?Hess automatikusan fordította Scarlett szavait.Hitler elmosolyodott, Ludendorff pedig pattintott az ujjával, ami

jelen esetben tapssal volt egyenértékű.– Ezt hogy intézte el?– Nagyon egyszerűen. Alfonz király udvarával annyit közlünk,

hogy a birtokot fehérorosz pénzből vesszük, és ha nem lépünk gyorsan, akkor a pénzt visszasibolják Moszkvába. A Vatikán mellettünk áll, Rivera szintén. Nem ez lesz az első ilyen megállapodás.

Hess ismét fordított Hitlernek, miközben Goebbels is hegyezte a fülét.

– Gratulálok, Herr Kroeger, de legyen… óvatos. – Ludendorff meg volt győzve.

Hirtelen Goebbels kezdett valamit magyarázni, széles taglejtéssel kísérve mondandóját. A németek nagyokat nevettek, és Scarlett nem tudta biztosan, nem rajta nevetnek-e.

Hess fordított. – Herr Goebbels azt mondja, ha közöljük a Vatikánnal, hogy négy éhes kommunistát megfoszthat egy karéj kenyértől, akkor ennek fejében még a Sixtus-kápolnát is hajlandók lesznek átfestetni.

Hitler szakította félbe a nevetést. – Was hörst du aus Zürich?Ludendorff odafordult Scarletthez. – Mit tud svájci barátainkról?– Minden megy a terv szerint. A jövő hónap végére… mondjuk,

öt héten belül elkészülnek az épületek… Tessék, megmutatom.Kroeger odament az asztalhoz, elővett egy összehajtogatott

térképet a zsebéből, és kiterítette az asztalra.– A vastag kék vonal mutatja az egymással szomszédos birtokok

határát. Ez a déli itt Thorntoné.Nyugat felé idáig, északon Badenig, keleten pedig Pfäffikon

külvárosáig terjed. Minden másfél mérföldön egy épület, amelyben ötven ember van elszállásolva – összesen tizennyolc. Ez kilencszáz ember. A víz már be van vezetve, az alapokat lerakták. Az épületek úgy fognak kinézni, mint egy csűr. A különbséget csak belülről lehet észrevenni.

– Kitűnő! – Ludendorff monoklit illesztett a szemére, és a térképet tanulmányozta. Hess eközben fordított a kíváncsi Hitlernek és a szkeptikus Goebbelsnek. – A birtokhatár az egyes… kaszárnyák között… el van kerítve?

– Igen, tizenkét láb magas kerítéssel. Minden épületben riasztó, huszonnégy órás őrség, kutyával… Mindent előre kifizettem.

– Kitűnő! Kitűnő!Scarlett Hitlert figyelte. Tudta, hogy Ludendorff elismerését nem

könnyű kiérdemelni, és azt is, hegy előbbi csúnya afférjuk ellenére Hitler ad a tábornok véleményére, talán jobban, mint bárki máséra. Hitler átható pillantása, amely feléje irányult, most csodálattal volt tele. Kroeger megpróbált uralkodni örömén, ezért gyorsan folytatta.

– A kiképzés erősen koncentrált lesz, minden kontingens részére négyhetes, mindegyikben kilencszáz ember… Ez azt jelenti…

Hess szólt közbe: – Prachtvoll! Az év végére lesz tízezer emberünk!

– Készen arra, hogy az egész országban egységeket állítsanak föl belőlük. Ezek kiképzett felkelők!

Scarlett majd szétrobbant a benne feszülő energiától.– Ez már nem csürhe, hanem kiképzett elit alakulatok tömege! –

Ludendorffot is elkapta a lelkesedés. – Ez a mi saját haderőnk!– Úgy van! Ez egy kiképzett és összeszokott gépezet, amely

gyorsan mozog, villámgyorsan lesújt és észrevétlenül átcsoportosítható!

Miközben Kroeger beszélt, immár Ludendorff vette át a tolmács szerepét.

De Goebbelset zavarta valami. Szinte suttogva beszélt, mintha attól tartana, hogy ez a Kroeger megértené, mit mond. Goebbels még mindig gyanakodott. Ez a nagydarab amerikai minden lelkesedése és a sok pénze ellenére túl lezser, valahogy hányaveti. Adolf Hitler egyetértően bólintott.

Hess fordított. – Heinrich, Herr Goebbels jogosan aggódik. Ezek a zürichi emberek… szóval túl sokat követelnek.

– Nem hinném. A kéréseik nagyon is jól körvonalazhatók. Ezek üzletemberek… És ne felejtsék el, szimpatizálnak a céljainkkal.

– Kroegernek igaza van – Ludendorff Ulster Scarlettre pillantott. Miközben beszélt, erősen gondolkodott, mivel nem akarta, hogy Kroeger a mondandóját kommentálja. Mert bár a németet nem beszéli folyékonyan, nyilván sokkal többet ért, mint amennyit mutat. – Eljutottunk odáig, hogy megegyezést írtunk alá, nem igaz?… Faktumot kötöttünk, ha úgy tetszik, arról, hogy a politikai felemelkedésünkkel együtt… zürichi barátaink bizonyos prioritásokhoz fognak jutni… gazdaságilag. Mi elköteleztük magunkat, nem igaz? – Ezzel együtt Ludendorff nem kérdezett, hanem kijelentett.

– Így van.– Mi történik akkor, Herr Kroeger, ha nem tartjuk magunkat a

megállapodáshoz?Ulster Scarlett elhallgatott és viszonozta Ludendorff kérdő

tekintetét. – Nagy botrányt csapnak és megpróbálnak tönkretenni minket.

– Hogyan?

– Ahogy csak tudnak, Ludendorff. És meglehetősen sok eszköz áll a rendelkezésükre.

– És ez aggasztja?– Csak akkor aggasztana, ha sikerülne is nekik… Nem Thornton

az egyetlen. Mindegyikük lop. Csak az a különbség hogy a többi dörzsöltebb. Tudják. hogy igazunk van, hogy győzni fogunk. Mindenki szívesen üzletel egy nyertessel. Ezért akarnak velünk dolgozni.

– Azt hiszem, magának ez a meggyőződése.– Erre mérget vehet! Mi a magunk módján visszük a dolgokat. Ez

a helyes megoldás! Meg kell szabadulni a szeméttől! A zsidóktól, a vörösöktől, a büdös kispolgároktól!

Ludendorff figyelte a magabiztos amerikait. Igaza volt. ez a Kroeger ostoba. Az alacsonyabb rendű fajokkal kapcsolatos véleménye érzelmi alapokon állt, nem a fajelméleten. Hitler és Goebbels hasonlóan elfogult, de az ő nézeteik logikusak a maguk módján, ők tanultak Rosenbergtől. Ez a Kroeger viszont olyan, mint egy gyerek. Vagy pontosabban, mint egy bigott.

– Sok igazság van abban, amit mond. Minden gondolkodó ember a saját fajtáját támogatja… a saját fajtájával üzletel. – Ludendorff eldöntötte magában, hogy mostantól jobban figyel Heinrich Kroeger dolgaira. Egy ilyen túlfűtött ember sok bajt okozhat.

Azonban az udvarnak szüksége van az ilyen bolondra. És persze a pénzére…

Mint mindig, Hitlernek most is igaza volt. Most nem veszíthetik el az amerikait.

– Reggel Madridba megyek. Már kiadtam a parancsot Thornton ügyében. Az egész nem vesz több időt igénybe, mint két-három hét. Addigra már Zürichben leszek.

Hess lefordította Hitlernek és Goebbelsnek Kroeger mondandóját, mire a Führer azonnal egy kérdést vakkantott felé.

– Hol lehet elérni magát Zürichben? – tolmácsolt Ludendorff. – Ha így haladnak a munkálatok, akkor kapcsolatban kell lennünk.

Heinrich Kroeger hallgatott, mielőtt választ adott volna. Tudta, hogy ezt a kérdést újra és újra fel fogják tenni, mint eddig is. Ő sosem válaszolt egyenesen.

Abban rejlett egyik titka, hogy sosem említett konkrét neveket, sem cégeket, akikkel üzletelt. Legtöbbször csupán egy postafiók számát adta meg, vagy a zürichi tizenhárom valamelyikének a nevét.

Soha nem értették, hogy a név, a cím egyáltalán nem fontos. Csak az, hogy tud-e az illető szállítani vagy sem.

Zürich viszont értette.A világgazdaság góliátjai, a nemzetközi pénzintézetek urai

tökéletesen megértették.Ők ugyanis szállítottak.Megegyeztek a Németországban hatalomra törő új renddel, ami

mögött korlátlan üzleti lehetőséget gyanítottak, piacokat.És soha senki nem kérdezte, hogy hívják az egésznek a

szervezőjét, és honnét jött.Most azonban Ulster Stewart Scarlett megérezte, hogy itt az idő

emlékeztetni az új rend titánjait Heinrich Kroeger fontosságára.Meg kell mondja nekik az igazat.Meg fogja nekik mondani annak az embernek a nevét, akinek

minden németországi erő a kegyeit keresi, annak az embernek a nevét, aki azonban soha nem tárgyalt, de még csak nem is volt hajlandó találkozni egyetlen politikai irányzat képviselőjével sem.

Ez az ember az egyetlen Németországban, aki a teljes titokzatosság fala mögé rejtőzött, aki teljes politikai elszigeteltségben élt.

Ez az ember a legrettegettebb és legtiszteltebb férfi Európában.– Kruppnál leszek. Essenben tudják, hol érhetnek el.

38. FEJEZET

Elizabeth Scarlatti felült az ágyában Egy kis kártyaasztalt állíttatott az ágy mellé A közelben mindenütt papírok: az ágyon, az asztalkán, a padlón.

Délután négy volt már, de a szobából reggel óta csak egyszer ment ki, akkor is Matthew-t és Janetet engedte be. Feltűnt neki, milyen szörnyen néznek ki a fiatalok, nyúzottak és talán betegek is Az öreg hölgy tudta, mi történt. Túl nagy nyomás nehezedett a

kormány ügynökére. Ki kellett eressze valahogy a gőzt. Most, hogy sikerült neki, talán készségesebben veti bele magát a munkába megint.

Elizabeth még egyszer a kezében lévő papírokra pillantott.Most már bizonyos! Tiszta a kép, összeállt minden részlet.Korábban úgy mondta, hogy a zürichiek valami rendkívüli

stratégián törhetik a fejüket. Most már biztosan tudja, hogy igen.Ha nem lett volna ilyen groteszkül ördögi a terv, talán még

büszke is lett volna a fiára. Ám a körülmények ismeretében rettegett.Kíváncsi volt, vajon Matthew Canfield megérti-e. De az sem baj,

ha nem. Ideje Zürichbe utazniuk.Fölkelt az ágyból, magához vette a papírokat, és az ajtóhoz ment.Janet az asztalnál leveleket írt. Canfield idegesen újságot olvasott.

Mindketten megijedtek, amikor Elizabeth belépett.– Tud valamit a versailles-i békéről? – kérdezte Canfieldet. – A

korlátozások mértékéről, a jóvátételről.– Amennyit egy átlagember, azt hiszem.– És a Dawes-tervről? Erről a hihetetlenül tökéletlen

dokumentumról?– Azt hiszem, ez szabályozza, hogy ne. pusztuljanak bele a

jóvátételbe.– Csak átmenetileg. Politikusok álltak a dolog mögött, akiknek

mindig csak ideiglenes megoldásra van szükségük. Gazdasági értelemben az egész katasztrófa. Nincs benne sehol egy konkrét szám. Ha egyszer kiderül, mekkora ez a konkrét szám, akkor a német ipar – amely a számlát állja – szépen össze is roskadhat.

– Mit akar ebből kihozni?– Várjon egy kicsit, mindjárt megérti… Azt tudja-e, kik a

versailles-i szerződés végrehajtói? Hogy kiknek van a legtöbb beleszólásuk a Dawes-tervbe? Hogy ki az, aki ellenőrzi Németország gazdaságát?

Canfield lerakta az újságot a padlóra. – Igen, valamilyen bizottság.

– A Szövetséges Ellenőrző Bizottság.– Mire akar kilyukadni? – Canfield fölállt a székéből.– Amit már amúgy is gyanít. A zürichiek közül hárman tagjai a

bizottságnak. Együttes erővel a szó szoros értelmében manipulálni tudják a német gazdaságot. őket kiegészítik a német pénzemberek.

Így biztosítják, hogy a Németországban működő erők folyton az összecsapás küszöbén álljanak. Amikor bekövetkezik a robbanás – és be fog következni –, akkor ők kaparják ki a romok alól a legnagyobb koncot. Ehhez az ördögi tervhez csupán egy politikai szervezet kell. És higgye el, már ezt is megtalálták. Adolf Hitler az, és a nácik. És köztük van az én fiam is, Ulster Stewart Scarlett.

– Jézusmária! – szólalt meg halkan Canfield, és Elizabethre nézett. Nem értette ugyan minden részletét annak, amit Elizabeth az előbb elmondott, de a lényegét felfogta.

– Itt az idő, hogy Svájcba induljunk, Mr. Canfield.A részleteket tisztázhatják útközben is.

39. FEJEZET

Mindegyik távirat angolul íródott és a címzettek nevét, címét leszámítva a szövegük is megegyezett. Mindegyiket ahhoz a céghez vagy társasághoz címezték, ahol a címzett a legmagasabb posztot töltötte be. A zónaidőket figyelembe véve úgy intézkedtek, hogy a táviratok mindenhová hétfőn déli tizenkettőkor érkezzenek.

Elizabeth azt akarta, hogy mindegyik illusztris cég számára világossá váljék: üzleti ajánlatról van szó.

A táviratok szövege így hangzott:

„DE BERTHOLDE MÁRKI JÓVOLTÁBÓL ALULÍROTT RÉVÉN ÉRTESÜLT A SCARLATTI INDUSTRIES AZ ÖNÖK EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRŐL STOP MINT A SCARLATTI EGYSZEMÉLYI KÉPVISELŐJE ALULÍROTT ÚGY VÉLI LÉTEZNEK KÖZÖS EGYÜTTMŰKÖDÉSI TERÜLETEK STOP A SCARLATTI ANYAGI ESZKÖZEI AZ ÖNÖK RENDELKEZÉSÉRE ÁLLHATNAK MEGFELELŐ KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT STOP ALULÍROTT MÁHOZ KÉT HÉTRE ZÜRICHBE ÉRKEZIK NOVEMBER HARMADIKÁN ESTE KILENCKOR STOP AZ ÉRTEKEZLET HELYE A FALKE HAUS

ELIZABETH WYCKHAM SCARLATTI”

Tizenhárom válasz érkezett, más-más nyelven; más-más szavakkal. Egyetlen közös eleme volt mindegyiknek.

A félelem.A tizennegyedik reagálásra Heinrich Kroeger madridi

lakosztályában került sor, a Hotel Emperadorban. És ez a düh volt.– Ez nem igaz! Nem történhet meg! Mind halott! Mind! Pedig

figyelmeztettem! Meghalnak, hogy az isten verje meg őket! Még ma este kiadom a parancsot!

Charles Pennington, akit Ludendorff rendelt testőrként Kroeger mellé, az erkélyen állt, és a spanyol naplemente vérvörös sugaraiban gyönyörködött.

– Csodálatos! Egyszerűen csodálatos!.:. Ne legyen szamár. – Nem tetszett neki Kroeger kinézete. Még ha nyugodt volt is, az arca ijesztő volt. Ha pedig dühös, akkor egyenesen visszataszító. Most lila volt a dühtől.

– Maga nekem ne mondja…– Ó, hagyja már abba! – Pennington látta, hogy Kroeger tovább

gyűrögeti a kezében Howard Thornton táviratát, amelyben a zürichi konferenciáról beszámolt. – Mi a francért zavarja ez magát? Vagy minket? – Pennington látta a táviratot, mert – mint Kroegernek mondta – kinyitotta a borítékot, ugyanis fogalma sem volt, meddig marad Scarlett a pápai nunciusnál. Elképzelhető volt, hogy fontos. Azt azonban nem árulta el Kroegernek, hogy Ludendorff utasítására figyelnie kellett minden levelet és telefonhívást – bármit –, amit ez az állat kap. Egyáltalán nem bánta ezt a feladatot.

– Nekünk nem érdekünk, hogy újabbak szálljanak be. Nem is engedhetjük. Zürich pánikba esik!

– Mindegyikük kapott táviratot. Ha Zürich pánikba esik, nem tudjuk megakadályozni. Egyébként ez a Scarlatti nagy fogás lehet, ha az, akire én gondolok. Milliárdjai vannak… Nagy mázli, hogy be akar szállni. Bertholde-ot nem néztem semmire, ezt a kis büdös francia zsidót, de ha ezt el tudta intézni, akkor le a kalappal előtte. Egyébként, ismétlem, mit zavarja ez magát?

Heinrich Kroeger a nőiesen elegáns és ápolt angolra nézett, aki épp a mandzsettáját igazgatta. Kivillant a vörös-fekete mintás gomb. Kroeger azzal is tisztában volt, hogy a férfi megjelenése csalóka. Boothroydhoz hasonlóan Pennington is gyilkos volt, aki érzelmi erőt

merített az ölésből. Hitler is nagy becsben tartotta. Goebbels pedig talán még jobban. Mindennek ellenére Kroeger döntött. Nem kockáztathat!

– Ennek a találkozónak nem szabad létrejönnie! Meg kell ölni a nőt!

– Hadd emlékeztessem arra, hogy ilyen döntést csak együttesen hozhatnak. Maga egyedül nem… És nem hinném, hogy akárki is egyetértene magával.

– Maga nekem nem mondhatja meg, mit csináljak.– Ó, dehogyisnem… Ludendorff utasítását követem. És ő

természetesen tud Thornton táviratáról. Néhány órája táviratoztam meg neki. – Pennington hanyagul az órájára pillantott. – Megyek vacsorázni… Őszintén szólva egyedül akartam, de nincs kifogásom, ha velem akar tartani.

– Maga kis nyomorult! Kitekerem a nyakát!Pennington elhúzta a száját. Tudta, hogy nincs Kroegernél

fegyver. A revolvere a hálószobában lévő íróasztal fiókjában volt. Most megölhetné és a távirattal védhetné magát: Kroeger nem akart engedelmeskedni. De itt vannak a spanyol hatóságok, a vizsgálat. Nem beszélve arról, hogy Kroegernek még sok tennivalója van. Furcsa, hogy ebben ilyen mélyen benne van Thornton is.

– Megteheti, ha tudja. De valószínűleg én se maradnék az adósa. – Pennington előhúzta a pisztolyát a hóna alól. – Például egyetlen golyót röpítenék a pofájába… De nem teszem, hiába provokál, mert fontosabb dolgunk van. Felelősségre vonnának, és biztos vagyok benne, hogy ki is nyírnának. Mint ahogy magát is, ha önfejűsködik.

– Maga nem ismeri ezt a Scarlattit, Pennington. Én viszont igen.Vajon hogy jött rá az anyja, hogy Bertholde is benne van? És mit

tudott meg a franciától?– Hát persze, régi barátok, nem igaz? – Az angol nevetve dugta

vissza a hóna alá a pisztolyt.Hogy merte a vén boszorkány provokálni? Hisz csak a Scarlatti

név érdekli, a vagyon, a jövő – és a folytonos gyarapodás. Az öregasszony azzal is tisztában van, hogy ő nem hagyja ezt megválaszolatlanul.

– Abban a nőben nem lehet megbízni! Nem!– Tényleg, Heinrich? És mibennünk?

Az angol behúzta maga mögött az ajtót, és csak némi Yardley-illat maradt utána a szobában.

Kroeger kisimította a táviratot.Thornton pánikba esett. Mindegyik zürichi táviratot kapott

Elizabeth Scarlattitól. De egyedül Thornton tudta, kicsoda is Kroeger.

Kroegernek gyorsan lépnie kell. Pennington nem hazudott. Tényleg végeznek vele. ha megöleti Elizabeth Scarlattit. Ez persze nem zár ki egy ilyen értelmű parancsot Zürich után. Akkor muszáj lesz ezt meglépni.

Először is a Thornton-birtok. Úgy informálta Thorntont. hogy saját biztonsága érdekében szabaduljon meg tőle. Thornton annyira meg van rémülve, hogy nem vitatkozott, és az az idióta nuncius is leszámolta, a kezébe a pénzt. Jézus, nagyobb dicsőségére újabb csapást mértek az ateista kommunistákra.

A pénzt és az iratokat egy héten belül megkapja a két fél. Thornton utasította San Franciseó-i ügyvédjét. hogy fejezze be a tárgyalásokat helyette.

Amint az övé a birtok, kiadhatja a parancsot, amit most már senki nem vonhat kétségbe.

Amint kicsinálják ezt a nyomorultat, Heinrich Kroeger felszabadul. Most már senki nem fog tudni róla, hogy Ulster Scarlett valaha is élt.

Egyvalaki kivételével.De vele Zürichben farkasszemet néz.Meg fogja ölni a vén boszorkányt Zürichben.

40. FEJEZET

A követségi limuzin fölkaptatott a dombra és megállt az elegáns udvarház bejáratánál. Erich Rheinhart lakott itt, a Weimari Köztársaságnak a virginiai Fairfaxben élő attaséja, annak a német generálisnak az unokaöccse, aki teljes mellszélességgel kiállt a náci mozgalom mellett.

A jól szabott öltönyt viselő, tömött bajszú férfi kiszállt a kocsiból. Fölnézett a homlokzatra.

– Szép ház.– Örülök, hogy tetszik, Poole – mondta Rheinhart, miközben

rámosolygott a Bertholde et Fils képviselőjére.Erich Rheinhart bevezette vendégét a könyvekkel zsúfolt

dolgozószobába. Leültette Poole-t, majd a koktélszekrényhez ment, és kivett két poharat egy üveg whiskyvel.

– Térjünk a tárgyra, ötezer kilométert utazott ebben a pocsék időben. Azt mondja, hogy én vagyok utazásának célja. Természetesen hízeleg, de nem tudom, mit tehetnék…

– Ki rendelte el Bertholde meggyilkolását? – kérdezte Poole élesen.

Erich Rheinhart megdöbbent. Meggörbítette a hátát, letette a poharat a kis asztalkára, és széttárta a kezét. Lassan beszélt, érződött, hogy fel van háborodva.

– Drága barátom, miért gondolja, hogy én tudom ezt? Őszintén szólva vagy tévképzetei vannak a hatalmamról, vagy pedig sürgős pihenésre van szüksége.

– Labiche nem ölte volna meg, ha nem kapott volna rá parancsot. És ezt a parancsot csak egy valóban nagy hatalmú ember adhatta ki.

– Kezdjük azzal, hogy nekem nincs ilyen hatalmam, másrészt okom sincs rá. Kedveltem azt a franciát.

– Alig ismerte.Rheinhart fölnevetett. – Hát… akkor annál kevésbé volt rá okom,

nem?– Nem magára gondoltam személyesen. Csak azt akarom tudni,

hogy ki tette és miért? – Poole-t kezdte elhagyni a béketűrése. És erre jó oka volt; Ez az arrogáns porosz a dolog kulcsa, ha jól sejti, és akkor addig kell szorongatnia, amíg rá nem jön a megoldásra. – Megtudott valami olyasmit Bertholde, amit maguk többiek nem akartak, hogy tudjon?

– Ne ágáljon itt nekem!– Megtudott valamit vagy sem?– Nézze! Jacques Bertholde volt a londoni kapcsolatunk. Külföldi

lévén szinte diplomáciai immunitást élvezett. Egy tucat ország ipari elitjével volt jó viszonyban. A halála pótolhatatlan veszteség a

számunkra! Hogy meri feltételezni, hogy akármilyen formában felelősek vagyunk a haláláért?

– Érdekesnek találom, hogy nem válaszolt a kérdésemre – Poole el volt keseredve. – Megtudott-e valami olyat, amit a müncheniek veszélyesnek gondoltak?

– Még ha igen, akkor sem tudom, hogy mit!De Poole tudta, hogy így volt. Talán ő az egyetlen, aki tudja.

Bárcsak bizonyítéka is lenne rá.– Töltene még egy pohárral? Kérem, bocsássa meg a

kirohanásomat.Rheinhart elnevette magát. – Lehetetlen egy alak maga… Adja

ide a poharát… Most elégedett? – A német odament a koktélszekrényhez és töltött. – Ötezer kilométert utazott hiába. Ez kellemetlen érzés lehet.

Poole megvonta a vállát. Megszokta már, hogy utazgatnia kell. Bertholde és elszabott barátja, ez a Heinrich Kroeger rendelte őt ide fél évvel ezelőtt. El kellett volna kapnia a fiatalabbik nőt, és kiszedni belőle, mit tudott meg az idősebbiktől. De nem sikerült, mert közbelépett ez a Canfield. Ez a kinyalt lakáj, ez az ügynök-ágyas megakadályozta a dologban. De a többi parancsot végrehajtotta. Követte a Cartwright nevű bankárt. Megölte, aztán feltörte a poggyászraktárt, és megszerezte a szerződést, amelyet Elizabeth Scarlattival kötött.

Ekkor tudta meg, kicsoda is valójában ez a Kroeger. Elizabeth Scarlatti fiának szüksége volt egy szövetségesre, és Jacques Bertholde személyében megtalálta. Ulster Scarlett pedig hálából megölette Bertholde-ot. Ez a fanatikus megölette azt az embert, akinek mindent köszönhetett.

Ő, Poole, majd bosszút áll ezért a szörnyű gyilkosságért. De előbb meg kell győződnie róla, hogy gyanúja megalapozott. Hogy sem a náci vezetők, sem a zürichiek nincsenek tisztában azzal, kicsoda is Kroeger. Ha ez a helyzet, akkor Kroeger azért ölette meg Bertholde-ot, hogy titokban tartsa kilétét.

A leleplezés több milliójába kerülhet a mozgalomnak. A müncheni nácik tudják ezt, ha egyáltalán tudnak valamit.

Erich Rheinhart lenézett Poole-ra. – Parancsoljon, barátom, itt a bourbonja. Kíváncsi lennék, most min töri a fejét. Nagyon, elnémult.

– Ja? Semmin. Fárasztó volt az utazás, Erich. Igaza volt. – Poole lehajtotta a fejét, szemét becsukta és megmasszírozta a homlokát. Rheinhart közben visszaült a helyére.

– Pihennie kell… Tudja, mi a véleményem? Hogy magának is igaza lehet. Valami nagy barom tényleg kiadta a parancsot a gyilkosságra. – Poole kinyitotta a szemét, mert meglepték Erich Rheinhart szavai. – Igen, ez a véleményem. De ennek véget kell vetni!… Strasser Hitler és Ludendorff ellen harcol. Eckhardt szintén támad! Kindorf a Ruhr-vidéken ordítozik. Jodl cserbenhagyta a bajor fekete Wehrmachtot. Graefe északon keveri a lekvárt. De még a nagybátyám, az illusztris Wilhelm Rheinhart is hülyét csinál magából. Az én hátam mögött nevetnek össze emiatt az emberek, még itt, Amerikában is. Mint a farkasok, úgy acsarognak egymásra. így nem megyünk semmire! – Erich Rheinhart nem palástolta dühét. – Fölállt. – A legostobább dolog a legnyilvánvalóbb. Elveszíthetjük a zürichiek támogatását. Ha magunk közt nem tudunk megegyezni, hogy várhatjuk el tőlük, hogy mellénk álljanak? Ezeket az embereket nem érdekli, kinek van átmenetileg nagyobb bázisa a Reichstagban. De még a márka árfolyama és a nemzeti ambícióink sem. Csak azért vannak velünk, mert a saját hatalmukat remélik gyarapítani. Ha kételyük támad, hogy végső soron nem azok vagyunk, mint aminek beállítjuk magunkat, hogy nem mi vagyunk a feltörekvő Németország új vezetői, rögtön cserbenhagynak minket.

Rheinhart dühe alábbhagyott. Gyorsan kiitta poharát, és odalépett a bárszekrényhez.

Bárcsak biztosan tudnám, gondolta Poole. – Értem – szólalt meg nyugodtan.

– Ja, úgy gondolom, valóban érti. Maga hosszú ideig működött együtt Bertholde-dal. Rengeteget tett… – Megfordult és Poole-ra nézett. – Azt akarom hangsúlyozni, hogy mindazt, amiért eddig dolgoztunk, elveszíthetjük a belharcok miatt. Funke, Bertholde, von Schnitzler, Thyssen, sőt Kroeger minden eddigi erőfeszítése semmivé lehet, ha nem jutunk közös nevezőre. Egyesülnünk kell egy, vagy akár két jó vezető mögött.

Ez az, gondolta Poole. Ez volt a jel. Most már tudta. Rheinhart kimondta a nevet. A Kroegerét!

– Talán igen, Erich, de kik lehetnének azok? – Vajon Rheinhart ismét kimondja-e azt a nevet?

Most nem lehet, mert Kroeger nem német, de rá tudja-e még egyszer venni Rheinhartot, hogy megint kimondja?

– Talán Strasser. Erős, vonzó és szimpatikus. Ludendorff. nemzeti hős, de ő már túl öreg. De figyeljen rám, Poole, majd ez a Hitler! Olvasta a müncheni tárgyalás jegyzőkönyvét?

– Nem. Miért? Kellett volna?– Igen! Vibrálóan ékesszóló. És józan.– Sok ellensége van. Eltiltották a nyilvános szónoklástól a legtöbb

németországi grafschaftban.– Ez hozzátartozik a hatalmi harchoz. De föloldják a tilalmat,

erről tenni fogunk.Poole figyelmesen nézte Rheinhartot, miközben beszélt.– Hitler ennek a Kroegernek a barátja, nem igaz?– Ach! Maga nem barátkozna vele? Kroegernek milliói vannak.

Hitler tőle kapja a kocsikat, a sofőrt, a berchtesgadeni kastélyt. Csak nem gondolja, hogy a két szép szeméért teszi? Egyébként nevetséges, hogy Hitler tavaly akkora összeg után adózott, amiért nem kapna két kereket se a Mercedeséhez. – Rheinhart nagyot nevetett. – Szerencsére sikerült felfüggeszteni a müncheni vizsgálatot. Ja, Kroeger jó Hitlerhez.

Poole most már biztos volt a dolgában. A zürichi embereknek fogalmuk sincs, ki ez a Kroeger!

– Erich, mennem kell. A sofőrje visszavinne Washingtonba?– Ez csak természetes, drága barátom.Poole kinyitotta Ambassador hotelbeli szobája ajtaját. Amikor

meghallotta a kulcscsörgést, a szobában lévő férfi gyakorlatilag vigyázzba vágta magát.

– Ó, maga az, Bush?– Távirat Londonból, Mr. Poole. Úgy gondoltam, jobb. ha

személyesen hozom el, mintha bemondanám telefonon. – Átadta a táviratot Poole-nak.

Poole kinyitotta a borítékot, és elolvasta a táviratot.

„HERCEGNŐ ELHAGYTA LONDONT STOP TISZTÁZOTT ÚTICÉLJA GENF STOP HÍREKET KAPTUNK EGY ZÜRICHI TÁRGYALÁSRÓL STOP UTASÍTÁS TÁVIRATILAG A PÁRIZSI IRODÁBA”

Poole összeszorította az ajkát, majdnem a nyelvébe harapott dühében.

A Hercegnő Elizabeth Scarlatti kódneve. Tehát Genfbe készül. Az nincs túl messze Zürichtől. És nyilván nem kéjutazás, nem egy újabb állomás a gyászútján vagy mijén.

Amitől Jacques Bertholde félt – összeesküvés vagy ellen-összeesküvés –, az most megtörténik. Elizabeth Scarlatti és fia, ,,Heinrich Kroeger” tehát lépett. Hogy együtt vagy külön, azt ki tudná megmondani?

Poole döntött.– A következő táviratot küldje a párizsi irodának: „Iktassák ki

Hercegnőt a piacról. Ajánlatát egyszer s mindenkorra vegyék le a listánkról. Ismétlem. iktassák ki.”

Poole elbocsátotta a küldöncöt és a telefonhoz lépett. Azonnal helyet kell foglaltasson. Ott kell lennie Zürichben.

Nem lesz ott semmiféle tárgyalás. Meg fogja akadályozni. Megöli az öregasszonyt és leleplezi a fiát!

Kroeger halála innen kezdve órák, esetleg napok kérdése!Ez a legkevesebb, amit meg kell tennie Bertholde-ért.

HARMADIK RÉSZ

41. FEJEZET

A vonat nagy kerékcsattogással haladt át a Rhone fölött ívelő öreg hídon, le a genfi vasútállomásra. Elizabeth Scarlatti a fülkéjében ült és a folyót nézte, majd a meredek folyópartot, aztán magát a várost. Genf makulátlanul tiszta volt, mintha tisztára sikálták volna, hogy így rejtsék el azt a tényt: a város csatatér, számtalan ország megszámlálhatatlan üzleti óriása érdekei összecsapásának hadszíntere.

Az öregasszony a poggyászhálóban lévő bőröndökre nézett. Az egyikben a ruhái voltak, ám három kisebb tele volt tömve mindenféle papírokkal. Ezeken a papírokon több ezer konklúzió, amelyeket fegyverként szándékozott felhasználni. Adatok, számok, amelyeket a zürichi csoport minden tagjáról összeállított magának, hogy mikből táplálkozik vagyonuk. Újabb információkat pedig ideküldetett magának Genfbe. Bár ez másfajta anyag volt, precíz lebontása annak, miből áll össze a Scarlatti-vagyon. Minden egyes vállalat, üzem, üzemegység, amelyet a Scarlatti Industries ellenőriz. Attól volt ez halálos fegyver, hogy Elizabeth manőverezhetett velük. Minden egyes vagyonrészhez tartozott egy eladási szándéknyilatkozat, amely azonnal érvényesíthető a megbízott ügyvédhez küldött távirattal.

Minden ilyen vagyonrész mellett ott állt a szokásos kettő helyett – a becsült és az eladási áron kívül – három számoszlop. A harmadik oszlopban az az összeg szerepelt, amely a vevőé a tranzakció végeztével. Ez az, amit a vevő képtelen visszautasítani, minden pénzügyi tranzakció csúcsa, a profit.

És természetesen volt még egy tényező. Ami ugyan pontosan ellentétes volt utasításaival, de erre is számított.

Amikor lepecsételt utasításait szétküldte, nyomatékosan megkövetelte, hogy minden egyes szerződést a lehető legnagyobb titoktartás mellett kell végrehajtani. A garantált extra pénz, amelyet

ezért fölkínált, szinte kizárta az indiszkréciót. Mindenki, aki benne volt, gazdag emberként folytathatja az életét.

Ám a gazdagság együtt jár a szórakozással, s a mulatás nincs társas viszonyban a titoktartással.

Két-három ember elkezd beszélni. Talán négy-öt. Aztán egy tucat… De semmi másról, csak az árról.

A gazdaság legfelsőbb köreiben így is azt suttogták már, hogy valami szokatlan dolog történik a Scarlattiban.

Ennyi pontosan elég. Legalább az ár… És a suttogás eléri a zürichieket is.

Matthew Canfield elnyúlt a fülkéjében, lábát egyetlen bőröndje fölött, a szemközti ülés párnáján nyugtatta. Ő is Genfet figyelte az ablakon át. Épp elszívta szokásos vékony szivarját, és a füst még ott szállt rétegekben a fülkében. Eszébe jutott, hogy kinyithatná az ablakot, de ahhoz is levert volt. hogy megmozduljon.

Két hete már, hogy megígérte és garantálta Elizabeth Scarlattinak az egy hónapot. Ez a tizennégy napos káosz fájdalmasan tudatosította benne a fölöslegesség, sőt értéktelenség érzését. Nem tudott tenni semmit, de nem is vártak tőle semmit. Elizabeth nem kívánta a „segítségét”, mint ahogy senki másét sem. Egyedül csinált mindent, mint ahogy a gőgös sas röpköd a saját, különbejáratú égboltján.

Canfieldre nem jutott más, mint írólapok, ceruzák, noteszek, és végtelen sok doboz gémkapocs beszerzése.

Még Thomas Ogilvy, a könyvkiadó sem volt hajlandó fogadni, mert nyilvánvalóan így utasította Elizabeth.

Még Janet is bizonyos visszafogottsággal bánt vele, bár folyton a bocsánatát kérte, igaz, ezzel el is ismerte a tényt. Canfield előtt kezdett megvilágosodni, mi is történt. Most ő prostituálta magát. Pénzzé tette a szolgálatait, amikre most nem volt szüksége senkinek. Mindenki tudta, hogy bármikor megszerezhetők ezek a szolgálatok, amiként egy kurváé is.

Vajon Janettel egyszer s mindenkorra vége? Megtörténhet-e ez? Canfield azt mondta magának: nem. A nő is így mondta. Arra kérte, legyen erős, de lehet, hogy csak áltatja magát.

Canfield kezdett kételkedni a saját józan ítélőképességében. A tétlenségtől kezdett demoralizálódni, ami elrémítette. Vajon mit tett?

Vajon képes lesz-e visszacsinálni? Olyan világban kellett volna eligazodnia, amelyet nem tudott felfogni.

Janetet nem számította ide. Ő sem ehhez a világhoz tartozik. Hanem az ő világához. Oda kell tartozzék!

Hirtelen csikorogni kezdtek a fékek, a vonat lassan befutott Genfbe. Canfield hallotta, hogy Elizabeth átdörömböl hozzá a kettejük fülkéjét elválasztó falon. A férfit bosszantotta a kopogás. Olyannak tűnt, mintha a türelmetlen uraság kopogna a szolgájának.

De hát végül is pontosan ez volt a helyzet.– Ezt az egyet elbírom, maga pedig fogja ezt a két másik táskát. A

többi csomagot majd hozzák a hordárok:Canfield szófogadóan hordárért intett, aztán fogta a két táskát, és

indult Elizabeth nyomába.A szűk folyosó meglehetősen, megnehezítette az útját a két

kisbőrönddel, ezért szépen lemaradt, amikor lelépett a vonat lépcsőjéről a peronra. Éppen ez a két bőrönd mentette meg az életüket egy perccel később

Először Canfield valami árnyat érzékelt a szeme sarkából, aztán egyre több utas kiáltott fel rémülten, majd kezdett sikítozni. Ezután látta meg, mi történik körülötte.

Jobb felől jókora villás targonca közeledett feléjük. Az acéllap amelyre a ládákat szokták rakni, több mint egy méterre lehetett a beton fölött, és olyan benyomást keltett, mint egy óriási, gyilkos penge.

Canfield előrelódult, amikor látta, hogy a monstrum egyenesen feléjük tör. Jobb kezével nagyot taszított Elizabethen, aztán az acél raklap alig harminc centivel mögöttük nekicsattant a vagon falának.

A peronon kitört a pánik, senki nem tudta, megsérült-e, esetleg meghalt-e valaki. A hordárok izgatottan rohangáltak, miközben sikoltozástól, kiabálástól visszhangzott az egész környék.

Elizabeth kifulladva kiabált Canfield fülébe: – A bőröndök! Megvannak a bőröndök?

Canfield meglepve látta, hogy az egyik még a kezében van, csak beszorult Elizabeth háta és a vagon fala közé. A jobb kezéből viszont elhajította, amikor meglökte Elizabethet.

– Az egyik megvan.– Keresse meg a másikat!– De az isten szerelmére!

– Keresse meg, maga marha!Canfield ellökdöste magától a tömeget, aztán megpillantotta a

betonon a bőröndöt. A monstrum kerekei tolták maguk előtt, lehorzsolódott. de egyébként sértetlen maradt. Vállával helyet csinált az összezsúfolódott testek között és lenyúlt érte. Ugyanebben a pillanatban egy másik kar is a bőrönd után nyúlt, egy kar tweed kabátujjba bújtatva. – Canfield megragadta a táska szélét és húzni kezdte, aztán ösztönösen megragadta a pufók csuklót.

Egy dühösen szikrázó szempárt pillantott meg, amikor fölnézett. Abban a visszataszító vörös-fekete előszobában látta ezeket a szemeket, jó hatezer kilométerrel távolabb. Hannah szemei voltak, Janet házvezetőnőjéé.

A nő ősz fején tiroli kalap volt, amely csak még jobban kihangsúlyozta Hannah hájas arcát. Kövér testében is volt valami fenyegető. Irgalmatlan erővel tépte ki a csuklóját Canfield szorításából, aztán hanyatt lökte a férfit, és egy szempillantás alatt eltűnt a tömegben.

Canfield fölállt, karja alá szorította a bőröndöt. Szeme a nőt kereste, de nem látta sehol. Egy pillanatig nem mozdult, miközben ott szorongatták a rémült utasok.

Aztán elindult Elizabeth felé.– Vigyen ki innét! Gyorsan!Elindultak előre a peronon, miközben Elizabeth Canfield karját

fogta, de olyan erővel, hogy szinte fájdalmat okozott a férfinak. Rövidesen maguk mögött hagyták az izgatott tömeget.

– Elkezdődött – jegyezte meg Elizabeth, de közben mereven előreszegezte a tekintetét.

Beléptek a zsúfolt csarnokba. Canfield ide-oda forgatta a fejét, egy szempárt keresett, vagy egy szokatlan alkatot, valakit, aki várakozik. Egy kövér nőt tiroli kalapban.

A déli kapun léptek ki az Eisenbahnplatzra, ahol a taxik sorakoztak.

Canfield visszahúzta a nőt az első kocsitól. De Elizabeth tovább akart menni.

– Majd utánunk küldik a csomagokat.A férfi nem válaszolt. Ehelyett a második kocsi bal hátsó ajtaja

felé kormányozta a nőt, de aztán meggondolta magát és odaintett a harmadik kocsinak. Amikor magára húzta a kocsi ajtaját, a megsérült

Mark Cross-féle bőröndre pillantott. Maga elé képzelte Hannah püffedt, dühös arcát. Ha létezik a sötétségnek nőstény arkangyala, akkor ő az. Canfield bemondta a szállodájuk nevét.

– I1 n'y a plus de bagage, monsieur?– Nincs. Majd utánunk küldik a csomagokat – felelte angolul

Elizabeth.Elég szörnyűségen ment keresztül az öreg hölgy, egyelőre nem

említi neki Hannah-t, gondolta Canfield. Hadd nyugodjék meg. Aztán azon törte a fejét, vajon kinek van nagyobb szüksége nyugalomra, neki-e vagy az öregasszonynak. Canfieldnek reszketett a keze. Odapillantott Elizabethre, akinek a tekintete előremeredt – láthatóan a semmibe.

– Jól van, asszonyom?Majd egy perc telt el, míg végre válaszolt.– Mr. Canfield, szörnyű nagy felelősség nyugszik mostantól a

vállán.– Nem vagyok biztos benne, hogy kristálytisztán értem.A nő megfordult és ránézett. A fensőségesség, a pökhendiség

nyomtalanul eltűnt.– Ne hagyja, hogy. megöljenek, Mr. Canfield. Most még ne.

Zürichig nem szabad meghalnom… Zürich után azt csinálnak, amit akarnak…

42. FEJEZET

Elizabeth és Canfield három napra és három éjszakára bezárkózott lakosztályába, a Hotel D'Accordban. Canfield csak egyszer ment ki a városba – akkor is észrevette, hogy ketten követik. Nyilván azért nem támadtak rá, mert fő célpontjukhoz, Elizabeth-hez képest őt jelentéktelennek tekintették, és nem akarták kiprovokálni a genfi rendőrség fellépését, amely köztudottan nagy gonddal őrizte a semleges város nyugalmát. Canfield azonban tisztában volt azzal is, hogy ha megjelennek Elizabeth-tel együtt nyilvánosan, ugyanolyan gyilkos támadásra számíthatnak, mint a pályaudvaron. Bárcsak segítséget kérhetne Ben Reynoldstól, gondolta. De jól tudta, hogy ez

lehetetlen. Ő világosan megüzente, hogy véletlenül se menjen Svájcba. Jelentéseiből is hiányzott minden lényeges információ, erről Elizabeth gondoskodott. A húszas csoport szinte semmit nem tudott, sem a helyzetről, sem az érintett személyekről. Ha sürgős segítséget kérne, akkor magyarázattal kellene szolgálnia, még ha csak érintőlegessel is, ami azzal járna, hogy azonnal közbeavatkozna a követség. Reynolds nem törődne olyan apróságokkal, mint a törvényesség, elfogatná Canfieldet és kivonná a forgalomból.

Ennek következményei kiszámíthatók. Azzal, hogy őt lekapcsolják, Elizabethnek nem lenne esélye sem arra, hogy eljusson Zürichbe. A fia még Genfben végezne vele. A következő célpont Janet lenne, aki Londonban maradt. Derek figyelme nyilván lanyhulna egy idő után, és a nő is ráunna a tétlenségre. Amint kitenné a lábát a Savoyból, megölnék. Marad még Chancellor Drew és neje, valamint a hét gyerek. Nekik is ezer meg egy okuk lehet arra, hogy ne akarjanak azon az isten háta mögötti kanadai szigeten maradni. Ők is belesétálnának gyilkosaik karjába, s ezzel Ulster Stewart Scarlett győzelmét biztosítanák.

Ahogy eszébe jutott Scarlett, Canfieldnek sikerült felszítania magában maradék dühét. Majdnem elegendő volt ez ahhoz, hogy elnyomja a rettegését. Majdnem.

A férfi belépett a szobába, amelyet Elizabeth dolgozószobává alakított át. Az öreg hölgy a szoba közepén lévő asztalnál ült és írt.

– Emlékszik a fia házvezetőnőjére?Elizabeth letette a ceruzát. Inkább csak udvariasságból, semmint

azért, mert komolyan érdekelte volna a dolog. – Néhányszor találkoztam vele, azt hiszem.

– Honnan jött, nem tudja?– Ha jól emlékszem, Ulster Európából hozatta. Valami

vadászházat vezetett azelőtt… Dél-Németországban – Elizabeth fölnézett a könyvvizsgálóra – De miért kérdezi?

Évekkel később is azzal magyarázta Canfield a dolgot, hogy amiért olyan óvatosan kereste a szavakat, hogy megmondja Elizabethnek: itt látta Hannah-t Genfben, ezért tette azt, amit tett. Hogy elmozdult helyéről, és Elizabeth elé állt az ablakban.

Hirtelen üvegcsörömpölést hallott, aztán iszonyatos fájdalom hasított a vállába. Valójában mintha a fájdalmat előbb érzékelte volna. Az ütést olyan erővel kapta, hogy megpördült, és rázuhant az

asztalra, leütve az asztali lámpát a padlóra: Még egy második és harmadik lövés is hallatszott, a golyók a vastag fába fúródtak mellette. Canfield rémülten oldalt fordult és a padlóra rántotta Elizabethet is. A vállában elviselhetetlen fájdalmat érzett, és hatalmas vérfolt terjengett az ingén.

Öt másodpercig tartott az egész.Elizabeth meg volt rémülve, de hálát is érzett. A könyvvizsgálóra

nézett, aki ott feküdt előtte, és meggyőződése volt, hogy a férfi szándékosan vetette magát a golyó útjába, hogy őt megvédje. Canfield sohasem világosította föl az igazságról.

– Komolyan megsérült?– Nem tudom, de pokolian fáj… Soha nem lőttek még meg… –

Egyre nehezebben beszélt. Elizabeth feléje indult. – Az istenit, maradjon, ahol van! – Fölpillantott és látta, kívül van a látószögükből, – Oda tud menni a telefonhoz? Húzódjék le!… Azt hiszem, szükségem lesz egy orvosra… Orvosra. – Ezzel elájult.

Amikor félórával később Canfield magához tért a saját ágyában, a felsőteste teljesen be volt pólyálva gézzel. Alig bírt mozdulni. Homályosan látta. hogy jópáran állnak körülötte. Ahogy kitisztult a látása. Elizabethet pillantotta meg az ágy lábánál. a jobbján egy kabátos férfit, hátrébb pedig egy egyenruhás rendőrt. Egy kopaszodó, szigorú tekintetű férfi hajolt fölé ingujjban, nyilván az orvos, Canfieldhez beszélt. Erős francia akcentussal.

– Mozgassa a bal karját, kérem.Canfield engedelmeskedett.– A lábát, kérem.Megmozgatta.– Tudja forgatni a fejét?– Hogyan, merre?– Előre-hátra, és ne a vicceken törje! – Elizabeth volt talán az

egyetlen közel s távol, aki nyugodt volt. Még mosolyogni is tudott.Canfield megmozgatta a fejét.– Nem súlyos a sérülése. – Az orvos fölegyenesedett.– Mintha csalódott lenne – jegyezte meg a könyvvizsgáló.– Kikérdezhetem, Herr Doktor? – kérdezte a svájci Elizabeth

mellett.Az orvos rossz angolsággal válaszolt. – Igen. A golyó csak

átment rajta.

Canfield nem tudta végiggondolni, hogy ennek a két dolognak mi köze lehet egymáshoz, mert Elizabeth megszólalt.

– Elmondtam az uraknak, hogy maga csak a kísérőm ezen az üzleti utamon. Teljesen megijesztett, ami történt.

– Nagyra értékelném, asszonyom, ha hagyná, hogy az úr maga válaszoljon.

– Vesszek meg, uram, ha tudok mondani magának valamit… – Canfield elhallgatott. Semmi értelme, hogy megjátssza a hülyét. Segítségre lesz szüksége. – Illetve, ha jobban meggondolom… – Az orvosra pillantott, aki épp a kabátjába bújt. A nagykabátos svájci azonnal megértette.

– Rendben van. Van időnk.– Mr. Canfield, mi az, amit hozzá tud még tenni?– Zürichbe kell mennünk.Elizabeth bólintott.Amikor az orvos elment, Canfield a jobb oldalára fordult. A

svájci Geheimpolizist közelebb lépett hozzá.– Foglaljon helyet, uram. – Amikor a svájci odahúzott egy széket,

Canfield folytatta. – Amit elmondandó vagyok, talán butaságnak fog tűnni egy olyan ember számára, mint maga vagy én, akik megdolgozunk a pénzünkért. – A könyvvizsgáló kacsintott. – Magánügyről van szó, ami senkit nem sodor veszélybe a családon kívül. De így is tud nekünk segíteni… Az embere beszél angolul?

A svájci az egyenruhás rendőrre pillantott.– Nem, monsieur.– Rendben, tehát mint mondtam, tud nekünk segíteni…A svájci Geheimpolizist közelebb húzta a székét. Élvezte a

helyzetet.

Elérkezett a délután. A vonat indulása előtt negyedórával időzítették a limuzint, a sofőrt. A vonatjegyeket a szállóból rendelték névre szólóan, mintegy hangoztatva, hogy egy Scarlatti a legjobb kiszolgáláshoz szokott, még ilyen rövid távon is. A bőröndöket is jóval korábban levitették a kijárathoz, a koffereken jól láthatóan ott fityegtek a névkártyák, mindegyiken rajta a vonat-, a kocsi- és fülkeszám. Canfield úgy sejtette, hogy a legprimitívebb bérgyilkos is azonnal ki tudná nyomozni, hová utazik Elizabeth Scarlatti, ha akarná.

Az út a szálló és az állomás közt tizenkét percig tartott. Percekkel azelőtt, hogy a vonat Zürichbe indult volna, egy erősen lefátyolozott öregasszony és egy fiatalember, vadonatúj kalapban, felkötött bal karral kiszállt a limuzinból. Két genfi rendőr kísérte őket, akik pisztolytáskájukon tartották a kezüket.

Nem történt semmi incidens, miközben a két utas és kísérete keresztülsietett az állomáson és beszállt a várakozó vonatba.

Nem sokkal a vonat indulása után egy másik idős hölgy és egy másik fiatal férfi – ez is puhakalapban és felkötött bal karral, de ezt egy karján átvetett felöltővel takarva – lépett ki a Hotel D'Accord szolgálati bejáróján. Az öreg hölgy vöröskeresztes egyenruhát viselt, és a sofőr is ugyanilyen egyenruhában volt. Alig ültek be a hátsó ülésre, a férfi letépte a celofánt vékony szivarjáról és odaszólt a sofőrnek: – Mehetünk.

Miközben a kocsi végigsuhant a szűk úton, az idős asszony szemét égnek emelve megkérdezte: – Mondja, Mr. Canfield, muszáj ezt a szörnyűséget szívnia?

– Figyelmeztetnem kell a genfi konvencióra, hölgyem. A foglyoknak joguk van csomagot kapni.

43. FEJEZET

Aarau városa negyven kilométerre van Zürichtől. A genfi vonat pontosan négy percig állt itt, hogy fölvegye a postacsomagokat, majd indult tovább, színpadias pontossággal, célja felé.

Öt perccel azután, hogy a vonat kihúzott Aarau-ból, a Pullman-kocsi D4-es és D5-ös fülkéjébe egyszerre törtek be az álarcos támadók. Mivel egyik fülkében sem találtak utast és mindkét toalettajtót zárva találták, beleürítették pisztolyuk tárját a vékony ajtóba.

De amikor kinyitották az ajtót, nem találtak egyikben sem holttestet.

Mintha előre meg lett volna rendezve, mindkét férfi kirohant a folyosóra és egymásba ütközött.

– Halt! – harsant fel a kiáltás a folyosó mindkét vége felől. A megszólaló urak a genfi rendőrség egyenruháját viselték.

A két álarcos nem állt meg, hanem vadul lövöldözni kezdett. Amikor a lövéseket viszonozták, mindketten elterültek.

Mikor kikutatták őket, nem találtak náluk semmilyen papírt. A rendőrök ennek még külön örültek is. Eszük ágában sem volt semmibe se belekeveredni.

Az egyik tetemen azonban tetoválást találtak az alkaron: azt a jelet, amelyet akkoriban kezdtek horogkeresztnek emlegetni. Egy harmadik férfi, aki nem viselt álarcot, és nem is vette észre senki, elsőnek szállt le Zürichben a vonatról és a telefonhoz sietett.

– Itt vagyunk Aarauban, pihenhetnek egy kicsit. A ruháik a második emeleten vannak. A kocsi a ház mögött parkol, a kulcsai a bal oldali ülés alatt találhatók.

Canfield örült, hogy angol sofőrjük van. A férfi egy szót sem szólt egész úton. A könyvvizsgáló benyúlt a zsebébe, és egy nagy címletű bankjegyet nyújtott oda a férfinak.

– Aligha szükséges, uram – közölte a sofőr, és kezével hárította el az ajánlatot anélkül, hogy a fejét elfordította volna.

Negyed kilencig vártak. Sötét este volt, a félholdat felhők takarták. Canfield kipróbálta a kocsit már korábban, hogy hozzászokjék a vezetéshez fél kézzel. A benzintank jelzése remplit mutatott, tehát készen álltak az indulásra.

Egészen pontosan Elizabeth volt készen.Olyan volt, mint egy gladiátor, aki tudta, hogy vagy vért ont, vagy

az ő vérét ontják. Hideg fejjel készült fel az ölésre.A fegyvere sok-sok papír volt, ami határtalanul veszélyesebb volt,

mint egy dárda, szigony vagy rövid kard. S jó gladiátorhoz illően Elizabeth is tele volt önbizalommal.

Többre készült, mint egy búcsúgesztus, ez lesz életük csúcsa. Az övé és Giovannié. És nem fog szégyent hozni halott férjére.

Canfield újra meg újra a térképet tanulmányozta, holott tudta az utat a Falke Haushoz. Zürichből elindulnak Kloten felé, a schliereni elágazásnál Bulach felé mennek tovább. Ott a Winterthur-strasse mentén másfél kilométert haladnak, s bal felől meglátják a Falke Haus kapuját.

Óránként százhúsz kilométeres sebességgel haladt, aztán visszavette kilencvenre, ekkor beletaposott a fékbe, és a kocsi tizenöt méteren belül megállt, anélkül, hogy az ülések kimozdultak volna a helyükről. A genfi Geheimpolizist jó munkát végzett. Igaz, jól meg is fizették. Egy svájci közalkalmazott éves átlagfizetésének kétszeresét kapta honorárium gyanánt. És a kocsinak is olyan rendszáma volt, hogy senki, még a rendőrség sem – állíthatja meg. Canfield nem kérdezte, hogy ezt hogy csinálták. Elizabeth úgy gondolta, hogy pénzzel.

– Ennyi az egész? – kérdezte Canfield, miközben a kocsihoz kísérte Elizabeth Scarlattit. Az öreg hölgy egyetlen poggyászára, az aktatáskára gondolt.

– Ennyi pontosan elég – felelte az öregasszony.– De hát legalább kétezer lap volt magánál, tele több százezer

számmal!– Azok ma már nem számítanak. – Elizabeth az ölében tartotta a

táskát, miközben Canfield becsukta az ajtót.– És mi van, ha kérdéseket tesznek fel? – A könyvvizsgáló a

helyére illesztette a slusszkulcsot.– Egészen biztos, hogy fognak. Nos, akkor válaszolok. – Látszott

a nőn, hogy nem akar beszélgetni.Húsz percen keresztül hajtottak. Canfield elégedetten konstatálta,

hogy még mindig jól navigál. Nem tévedtek el. Elizabeth azonban hirtelen megszólalt.

– Egyvalamit nem említettem magának eddig. Úgy gondolom, jobb, ha tudja.

– Miről van szó?– Nagyon is elképzelhető, hogy egyikünk sem éli túl ezt a

megbeszélést. Gondolt erre?Canfield természetesen gondolt rá. A Boothroyd-eset óta számolt

ezzel a kockázattal. A dolog csak attól kezdve kezdte aggasztani, amikor kiderült, hogy Janet az övé.

Azzal, hogy öt centire ment el mellette a halál annak a lövedéknek a képében. Matthew Canfield is gladiátornak érezte magát, nagyon is az Elizabethéhez hasonló értelemben. A düh teljesen elhatalmasodott rajta.

– Maga aggódjon csak maga miatt, az én gondom az enyém, oké?

– Oké… De szeretném, ha tudná, hogy maga nagyon kedves nekem… Most mit néz rám, mint egy kisfiú? Tartsa meg ezt a nézést a fiatalabb nőknek! És figyeljen az útra!

A Winterthurstrassén, úgy két-háromszáz méterre a Falke Haustól van egy útszakasz, amelyet mindkét oldalról fenyők határolnak. Matthew Canfield beletaposott a gázba, hogy minél gyorsabban keresztüljusson rajta. Öt perc múlva lett volna kilenc, s szerette volna utasát pontosan eljuttatni úti céljához.

Hirtelen az út közepén egy integető férfit látott. Nem mozdult onnét, pedig látta, hogy Canfield nem fékez.

– Kapaszkodjék! – kiáltotta Canfield.Ebben a pillanatban felugattak a géppisztolyok az út mindkét

oldalán. – Húzza le a fejét! – kiáltotta Canfield. Ugyanúgy nyomta a gázt, feje épp csak kiemelkedett, úgy nézte az egyenes utat. Fülszaggató sikoltást hallott az út mellől – valakit véletlenül eltaláltak a másik oldalról.

Az ülések tele voltak üvegcserepekkel.– Megvan? – Canfieldnek nem volt ideje az együttérzésre.– Semmi bajom. Mennyi még?– Már nem sok. Ha odaérünk. Beledurrantottak az egyik kerékbe.– És?– Ne aggódjék, nem fogok megállni, hogy vontatót kérjek.Feltűnt a Falke Haus kapuja, és Canfield ráfordult a meredek útra,

amely egy kör alakú tér felé lejtett a tágas épület előtt. Canfield nem jutott el az épület kapujáig.

Legalább egy tucat fekete limuzin sorakozott a kör alakú téren. A kocsik mellett álltak a sofőrök, és könnyed hangon csevegtek egymással.

Canfield ellenőrizte a pisztolyát, majd a jobb zsebébe süllyesztette, és szólt Elizabethnek, hogy szálljon ki a kocsiból. Ahhoz is ragaszkodott, hogy az öregasszony csússzék át a másik ajtóhoz, hogy ugyanazon az oldalon szálljanak ki.

A nő mögött haladt, és aprókat biccentett a sofőrök felé.Egy perccel múlt kilenc, amikor egy formaruhás inas kinyitotta a

vastag faajtót.Beléptek egy tágas előcsarnokba, ahol egy másik formaruhás inas

kinyitott előttük egy másik ajtót.

Canfield a helyiségben hihetetlenül hosszú asztalt látott, amilyet még életében sohasem. Legalább tizenöt méter hosszú lehetett. És jó két méter széles.

Az asztal körül tizenöt-húsz ember ült, negyventől hetven évesig. Mindegyik férfi drága és elegáns öltönyt viselt. Mindegyikük Elizabeth Scarlattira nézett.

A szoba közepének magasságában egy szék üresen maradt. Canfield kíváncsi volt, vajon Elizabeth fog-e az asztalfőre ülni. De nem. A nő helye az asztal innenső végében volt. Vajon kié az üres szék?

Canfield számára nem volt ülőhely, így megállt a fal mellett.Elizabeth odalépett az asztalhoz. – Jó estét; uraim. Számosan

ismerjük egymást személyesen, másokat hírből, természetesen.Az asztalnál mindenki, mintha vezényeltek volna, fölállt.Miután Elizabeth leült, a férfiak is visszaültek a helyükre.– Köszönöm, uraim… Egyvalaki még mintha hiányozna. –

Elizabeth a tőle tizenöt méterre lévő üres székre nézett.Ebben a pillanatban a helyiség túlsó oldalán lévő ajtó kinyílt, és

egy férfi lépett be rajta ruganyos léptekkel. A német radikálisok egyenruháját viselte, sötétbarna inget csillogó fekete antantszíjjal, bricseszt és magas szárú fekete csizmát.

A férfi fejét kopaszra borotválták, arca mintha torz maszk lett volna.

– Most már ennek a széknek is van gazdája; Elégedett?Nem egészen. Innen-onnan mindenkit ismerek ennél az asztalnál.

Tudni szeretném az ön nevét is, uram.– Kroeger. Heinrich Kroeger! Parancsol még valamit, Madame

Scarlatti?– Semmit. Egyáltalán semmit. Herr Kroeger.

44. FEJEZET

– Minden józan ész diktálta szándékunk ellenére, íme itt vagyunk társaimmal. Madame Scarlatti, hogy meghallgassuk a mondandóját. – A groteszk kinézetű, kopasz Kroeger beszélt. – Az én álláspontom

ezzel kapcsolatban világosan ismert ön előtt. Bízom benne, hogy még most is kiváló a memóriája.

Suttogás támadt az asztal körül, némelyek egymásra pillantottak. Mindenkit váratlanul ért, hogy ezek szerint Heinrich Kroeger már korábban fölvette a kapcsolatot Elizabeth Scarlattival.

– Mindenre tökéletesen emlékszem. Az ön társai azonban több száz évre visszamenő kollektív bölcsességgel rendelkeznek. Ellentétben önnel…

A legtöbb férfi lesütötte a szemét, és futó mosolyra rándult az ajka. Elizabeth lassan körbetekintett rajtuk.

– Érdekes gyülekezet vagyunk mi. Válogatott csapat. Némelyikünk ellenségként állt szemben a háború alatt, de ennek emléke szükségszerűen elenyészik… Nézzük csak. – Elizabeth gyorsan folytatta: – Az én hazám két tagot elveszített, ahogy szomorúan hallottam. De nem hinném, hogy imát érdemelne akár Mr. Boothroyd, akár Mr. Thornton. S ha igen, akkor sem az én feladatom, hogy imádkozzam értük. Ám az Egyesült Államokat kitűnően reprezentálja Mr. Gibson és Mr. Landor. Ők ketten az amerikai olajtermelés csaknem húsz százalékát adják. És akkor még nem említettük kanadai érdekeltségüket. Kettejük együttes vagyona kétszázhuszonötmillió dollár… Régebbi ellenfelünk, Németország képviseletében Herr von Schnitzler, Herr Kindorf és Herr Thyssen van jelen. Vagyis az I. G. Farben, a Ruhr-vidéki szénbányák ura és a leghatalmasabb acélművek tulajdonosa. A vagyonuk? Ki tudná ezt megmondani ilyen zavaros időkben? Talán százhetvenötmillió? – Így kívülről nézve. Valaki azonban hiányzik ebből a csapatból, bár gyanítom, hogy sikerült beszervezni őt is. Gustav Krupp-ról beszélek természetesen. Ő tetemesen megemelné a német kvótát… Anglia Mr. Mastersont, Mr. Leacockot és Mr. Innes-Bowent delegálja. Talán ez a legnagyobb hatalmú triumvirátus Angliában és a brit birodalomban. Mr. Mastersoné a fél indiai import, és most már Ceylon is, ha jól vagyok informálva. Mr. Leacock uralja a londoni értéktőzsdét. És végül Innes-Bowen úr, akié a legtöbb textilgyár Skóciában és a Hebridákon. Személyes vagyonukat háromszázmillióra taksálom… Franciaország sem panaszkodhat. Monsieur D'Almeida immár az egész olasz-francia vasúti hálózat igazi ura, vélhetően olasz kapcsolatainak köszönhetően. És Monsieur Daudet? Ki ne vette volna igénybe már az ő kereskedelmi flottáját?

Személyes vagyona százötvenmillió… végül északi szomszédaink, a svédek. Herr Myrdal és Herr Olaffsen. Mint értesültem – itt Elizabeth feltűnően a torz arcú férfira, a fiára nézett –, egyikőjük, nevezetesen Herr Myrdal bírja a Donnenfeld cég többségi részvénypakettjét, amelyet a stockholmi tőzsde a legnagyobb svéd vállalatként jegyez, Herr Olaffsen vállalatai pedig a svéd vas- és acélexportot ellenőrzik. Személyes vagyonuk úgy százhuszonötmillió… Egyébként, uraim, amikor személyes vagyonról beszélek, akkor azokat a részvényeket is értem, amelyek a piac veszélyeztetése nélkül könnyen pénzzé tehetők… Különben eszem ágában sem lett volna ilyen alacsony szinten megállapítani a vagyonukat.

Elizabeth annyi szünetet tartott, hogy a táskáját maga elé tette az asztalra. Az asztal körül ülők feszülten figyeltek. Sokukat megdöbbentette, milyen könnyedén beszél a nő olyan dolgokról, amelyekről azt hitték, mindenki előtt titokban tudják tartani. A két amerikai, Gibson és Landor csendesen nyitották meg kanadai üzemüket, teljesen illegálisan, mert megsértették a kanadai-amerikai egyezményt. A németek, von Schnitzler és Kindorf titokban tárgyaltak Gustav Krupp-pal – aki féltékenyen őrködött semlegességén, hogy semmi köze se legyen semmiféle német puccshoz. Ha ez a konferencia kitudódik, Krupp nyilván ki fogja őket adni. Erre megesküdött. A francia Louis Francois D'Almeidának jó oka volt titkolni, hogy az övé a francia-olasz vasúttársaság. Ha ugyanis ez kitudódik, a köztársaság kormánya azonnal államosítaná. Az olasz kormány által birtokolt többségi részvénypaketthez a leg-ocsmányabb zsarolás és megvesztegetés útján jutott hozzá.

Myrdalnak, ennek a tagbaszakadt svédnek is kidülledt a szeme a csodálkozástól, amikor Elizabeth a stockholmi tőzsdét említette. A társasága ugyanis teljesen titokban kebelezte be a Donnenfeldet, az elképzelhető legbonyolultabb manőverrel, amit az tett lehetővé, hogy lezajlott az amerikai kötvények tranzakciója. Ha mindez kiderül, közbelépnek a svéd törvények, és ő pillanatok alatt tönkremegy. Csak az angolok ültek nyugodtan, bár ez látszólagos volt. Ugyanis Sydney Masterson, Sir Robert Clive kereskedelmi birodalmának örököse csak nemrég szerezte meg a ceyloni üzletet, állítólag nem kevés csalás árán.

Az asztal körül fojtott hangú beszélgetés folyt négy nyelven. Elizabethnek föl kellett emelnie a hangját, ha azt akarta, hogy meghallják.

– Úgy látom, néhányan önök közül magukkal hozták tanácsadóikat. Ha úgy sejtem, hogy ilyen szintű megbeszélésre is mód van, magammal hozok egy tucat ügyvédet, hogy elszórakozzanak egymással, amíg mi tárgyalunk. Ugyanis, uraim, a döntést ma éjjel magunknak kell meghoznunk.

Heinrich Kroeger a széke szélén ült. Hangosan, kellemetlen hangon beszélt. – Én nem lennék ennyire biztos ebben a döntésben. Semmiről nem kell döntenünk! Semmi olyat nem említett, hölgyem, amit ne tudhatnánk meg egy nagyobb könyvelő cégtől!

Az asztal körül néhányan – a két német, D'Almeida, Gibson, Landor, Myrdal és Masterson – kerülték Kroeger tekintetét. Kroeger ugyanis tévedett.

– Úgy gondolja? Talán. De magát mintha kihagytam volna, nem igaz?… Nem lett volna szabad, maga nyilván borzasztóan fontos szerepet játszik. – Ismét néhányan – az előbb említettek kivételével – elmosolyodtak.

– Pocsék viccei vannak. – Elizabeth elégedett volt magával. Jól halad, állapította meg. Sikerült Ulster Scarlettet kihoznia a sodrából. Anélkül, hogy reagált volna a megjegyzésre, folytatta.

– Gyanús körülmények között megszerzett és még gyanúsabb, körülmények között pénzzé tett kétszázhetven-milliós értékpapír esetében jó, ha a piaci érték ötven, esetleg negyven százalékával kell számolnunk. Tehát jó esetben százharmincöt-; rosszabb esetben száznyolcmillióval számolhatunk.

Matthew Canfield ellökte magát a faltól, de a helyén maradt.A férfiak az asztal körül el voltak képedve. Érezhetően

felerősödött a suttogás közöttük. Többé-kevésbé jól ismerték egymást, viszont senki nem ismerte Kroegert, még csak azt sem tudták, milyen jogcímen ül az asztalnál. Elizabeth véget vetett a zsibongásnak.

– Mindazonáltal, Kroeger úr, bizonyára tudja, hogy a lopás, különösen, ha ezt tökéletesen be lehet bizonyítani, megfelelő lépéseket von maga után. A bíróságok ismerik a kiadatás intézményét. Ennek fényében az ön vagyonának az értékét nyugodtan tekinthetjük… zérónak.

Csend ült a teremre, minden tekintet Heinrich Kroegerre szegeződött. A „lopás”, „bíróság”, „kiadatás” nem voltak szalonképes szavak ebben a körben. Kroegert, ezt a többek által rettegett befolyásos figurát, tehát figyelmeztették.

– Ne fenyegessen, hölgyem! – Kroeger halkan és magabiztosan beszélt. Hátradőlt a széken, és az asztal túlsó végében lévő anyját méregette. – Ne vádaskodjék, ha nem tudja bizonyítani. Ha megpróbálja, akkor elhárítom. Megvannak az eszközeim… Ha esetleg alulmarad, ne várjon senkitől együttérzést. Azt is mondhatnám, hogy veszélyes vizekre evezett. Ezt ne felejtse el! – Addig meredt Elizabethre, míg az öregasszony nem bírta tovább és elfordította a fejét.

Elizabeth nem akart belekötni Heinrich Kroeger-be. Nem akarta kockára tenni a Scarlatti család tagjainak életét – jobban, mint eddig tette. Nem akarta meghurcolni ennél az asztalnál a Scarlatti nevet sem. Legalábbis nem most.

Kroeger tehát ebben a pillanatban fölé kerekedett. Ez mindenki számára világos volt. Elizabethnek bele kellett vágnia a folytatásba, ha azt akarta, hogy ne csámcsogjanak ezen a többiek.

– Tartsa meg, amije van. Elhanyagolható összeg.Még ebben a körben is csodálkozást váltott ki, hogy Elizabeth

„elhanyagolható”-nak nevez száz-százötvenmillió dollárt. És az öregasszony számolt ezzel.

– Uraim, mielőtt félbeszakítottak volna, országonkénti csoportosításban, jó ötmillió dolláros hibahatárral mindegyikőjük személyes vagyonát felbecsültem. Úgy éreztem, hogy ez helyesebb, mintha részletesen lebontom mindenki vagyonállományát – valami azért szent az én szememben is. Azonban néhányukkal nem voltam teljesen tisztességes, bizonyára felfigyeltek rá. Olyan, hogy is mondjam, kényes tranzakciókról is említést tettem, amelyeket bizalmasnak hittek. És amelyek veszélybe sodorhatják önöket saját hazájukban.

A tizenkettőből heten hallgatásba burkolóztak, öten pedig határozottan kíváncsiak lettek.

– Honfitársaimra, Mr. Gibsonra és Mr. Landor-ra gondolok, továbbá Monsieur d'Almeidára, Sydney Mastersonra és persze Myrdal úrra. Továbbá, bár ők nyilván jól tudják, más okból, Herr von Schnitzlerre és Herr Kindorfra is.

Senki sem felelt, senki sem fordult a tanácsadójához. Mindenki Elizabethre figyelt.

– Nem akarok tisztességtelen lenni magukhoz, uraim. Van valamim mindegyikőjük számára.

Most nem Kroeger, hanem az angol Sydney Masterson szólt közbe.

– Megkérdezhetem, mi ennek az egésznek a célja… Hogy ezekkel a bizalmas információkkal manipulál? Ami engem illet, az értesülései valóban egészen pontosak. De bizonyára tudja, hogy egyikünk sem fehér lelkű kiscserkész.

– Hogyne tudnám. Ha másként lenne, akkor most nem lennénk itt.– Tehát akkor miért? Miért ez az egész? – A kérdés a Ruhr-vidék

iparbárójától, Kindorftól származott.Masterson folytatta: – A távirata, madame, bizonyos közös

érdeklődésre számot tartó területeket említett. Azt hiszem, azt is említette, hogy maga diszponál a teljes Scarlatti-vagyon felett. Nagyon nagylelkű, valóban… Úgy hangzik ez az egész, mintha fenyegetne minket. És meg kell hogy mondjam, nekem ez nem tetszik.

– Ne vicceljen. Mr. Masterson! Maga nem ígért aranyat az indiai potentátok felének? Herr Kindorf nem vesztegette meg a munkásokat, hogy sztrájkoljanak és követeljenek magasabb béreket a franciáktól a Ruhr-vidéken? Hát persze, hogy fenyegetem magukat! És meggyőződésem, hogy még kevésbé fog tetszeni maguknak a folytatás.

Masterson fölpattant. Példáját többen követték.– Én ezt nem hallgatom tovább! – jelentette ki Masterson.– Akkor holnap délben ott lesz a brit külügyminisztérium, a

londoni értéktőzsde és a Brit Importőrök Szövetsége illetékeseinek asztalán, miféle illegális megállapodásokat kötött Ceylonban. Pontról pontra!

Masterson a széke mellett állt. – Dögöljön meg! – csak ennyit mondott, amikor leült Mindenki elcsendesedett. Elizabeth kinyitotta az aktatáskáját.

– Mindegyikük számára van egy borítékom. És a borítékban részletezve és lebontva mindenki személyes vagyona. Fel vannak sorolva az erősségeik… és a gyengeségeik… Csak egy boríték

hiányzik. A… befolyásos és nagy hatalmú Mr. Kroegeré. Őszintén szólva, a dolognak nincs jelentősége.

– Figyelmeztetem!– Nagyon sajnálom, Mr. Kroeger. – Ismét gyorsan beszélni

kezdett, ám ezúttal senki sem figyelt rá. Pontosabban arra, amit mondott. Mindenki a táskát fixírozta. – Egyes borítékok vaskosabbak a többinél, de ennek nem kell jelentőséget tulajdonítani. Bizonyos pont után elhanyagolhatóak a részletek. – Elizabeth belenyúlt a táskába.

– Maga egy boszorkány – tört föl hörgésszerűen Kindorfból. A halántékán lüktettek az erek.

– Akkor kiosztom a borítékokat. Miközben olvasgatnak, addig talán tovább beszélnék, ami gyanítom, szórakoztatni fogja önöket.

Körbeadták a borítékokat, amelyeket aztán mindenki izgatottan tépett föl. Bár voltak, akik gyakorlott pókerjátékos módjára, óvatosan széthúzták a lapokat.

Matthew Canfield ott állt a fal mellett, bal karja sajgott a kötésben. Jobbja a zsebében volt, izzadt markában szorongatta revolverét. Azután, hogy Elizabeth azonosította Ulstert a kétszázhetvenmillióval, képtelen volt levenni a szemét a férfiról. Tehát ő ez a Heinrich Kroeger! Ez a visszataszító, arrogáns féreg az, akit el akar kapni! Ez tette pokollá Janet életét!

– Látom, megkapták a borítékot mindannyian. Természetesen Mr. Kroeger kivételével. Uraim, azt ígértem, hogy nem leszek tisztességtelen. Uraim, önök közül öten még nem voltak abban a szerencsés helyzetben, hogy megtapasztalják a Scarlatti befolyását. Ezért, ha végeztek az olvasással, röviden érinteni kívánom ezeket az érzékeny területeket is.

Többen Elizabeth felé pillantottak. Mások letették a kezükben lévő papírokat. Elizabeth a falnál álló Canfieldre nézett. Látta, hogy Ulster Scarlettet figyeli, s tudta, hogy hatalmas nyomás nehezedik rá. Megpróbálta elkapni a férfi pillantását, hogy egy szempillantással, egy mosollyal erőt tudjon adni neki.

De Canfield nem nézett rá. A nő csak a gyűlöletet látta a szemében, ahogy Kroeger-Scarlettre meredt.

– Haladjunk ábécé-sorrendben uraim… Monsieur Daudet, azt hiszem, nem kapna több megrendelést a Francia Köztársaság kormányától, ha tudnák, hogy az a bizonyos paraguayi zászló alatt

hajózó flotta a háború alatt az ellenségnek szállított. – Daudet nem moccant, de Elizabeth elégedetten látta, milyen jeges pillantásokat lövellnek a francia felé az asztalnál ülő angolok.

– És ön, kedves Mr. Innes-Bowen, miért adja az ártatlant? Igaz, ön valóban nem szállított fegyvert, de hány semleges hajó szállított textilt Bremerhaven és Cuxhaven kikötőjébe a háború alatt?… És Mr. Leacock? Ön nem tudta megtagadni ír vérét! A Sinn Fein igen sokat köszönhet önnek. Ön pénzelte az ír felkelést, ami sok ezer angol életébe került éppen akkor, amikor Anglia a legszorultabb helyzetben volt!… És a csendes Herr Olaffsen? A svéd acélipar koronahercege, ha talán nem a királya. A svéd kormány vagyonokat fizetett ki neki hihetetlen mennyiségű nyersacélért, amely egyébként nem is az ő üzemeiből származott – hanem Japánból!

Elizabeth ismét belenyúlt a táskájába. Mindenki úgy ült az asztalnál, mint egy halott, csak az agyuk járt. Heinrich Kroeger szemében Elizabeth ezzel tette rá a pecsétet a Scarlatti család halálos ítéletére. A férfi teljes nyugalomban hátradőlt a székén. Elizabeth egy kis barna könyvecskét vett a kezébe.

– Végezetül Herr Thyssen. Ő minden nagyobb csalás, árulás nélkül emelkedett föl, csak kisebb törvénytelenségeket követett el, igaz, az is komoly botrányba torkollhat. Ami nem illik egy August Thyssen méltóságához. – Odalökte a könyvecskét az asztal közepére. – Mocsok, uraim! Abszolút mocsok! Fritz Thyssen pornográfiát gyárt. Obszcén könyveket, képeket, sőt még filmeket is készítenek a Thyssen konszern kairói raktáraiban. A kontinens minden kormánya elítélte a névtelen kiadót, íme, uraim, az ön társuk!

Hosszú pillanatokig senki nem szólalt meg. Mindenki magával volt elfoglalva. Azzal, mekkora kárt okozhat, ha az öreg hölgy nyilvánosságra hozza felfedezéseit, amelyek felérnek tizenkét vádirattal. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy szóba se hozta Heinrich Kroegert.

Sydney Masterson élesen beleköhintett a csendbe. – Rendben van, Madame Scarlatti, végül is a tárgyra tért. De hadd emlékeztessem arra, hogy nem vagyunk tehetetlen emberek. Hozzászoktunk, hogy támadnak minket. Ügyvédeink megcáfolnak minden hazugságot, s azt sem tartom kizártnak, hogy pert indítunk rágalmazásért… Az ocsmány támadás esetleg ocsmány módszerekkel folytatott védekezést tesz szükségessé… és végül azt

se felejtse el, hogy a közvéleményt sokkal kevesebb pénzzel meg lehet fordítani, mint amennyit ennél az asztalnál mi képviselünk.

A zürichi urak bátorságot merítettek Masterson szavaiból. Többen helyeslően bólogattak.

– Nincs kétségem afelől, amit mond, Mr. Masterson… Eltűnt személyi lapok, korruptnak kikiáltott alkalmazottak, akiket áldozatul a sajtó karmaiba vetnek. Kérem, uraim, én csak abból indultam ki, hogy nem örülnének semmilyen botránynak.

– Valóban nem, madame. – Claude Daudet látszólag hűvösen kimért volt, ám valójában szinte megbénította a rémület. Ezek az emberek nem ismerik az ő honfitársait. Még azt sem lehet kizárni, hogy kivégző osztag elé állítják. – Önnek tökéletesen igaza van. Az ilyen botrányokat el kell kerülni. Tehát, mi a következő lépés? Mire kíván rávenni minket?

Elizabeth hallgatott. Még csak azt sem tudta bizonyosan, miért. Talán az ösztöne súgta, hogy megforduljon és Canfieldre nézzen.

A férfi nem mozdult a fal mellől. Jobbját most is a zsebében tartotta. Nagyokat nyelt, figyelte környezetét. Az öregasszonynak feltűnt, hogy most már nem Ulster Scarlettet nézi. Hanem arra koncentrál, nehogy elboruljon az agya.

– Bocsássanak meg, uraim. – Elizabeth fölállt, odament Canfieldhez, és a fülébe súgta: – Szedje össze magát! És ne féljen. Itt semmi nincs, amitől tartania kéne.

Canfield lassan válaszolt, az ajka alig mozgott. A nőnek közel kellett hajolnia, hogy hallja. És amit hallott, az megdöbbentette. Nem is a tartalma, hanem a hangsúlya. Mintha alkalmazkodott volna a szobában lévő emberekhez. Ő is gyilkosként viselkedett.

– Mondja csak, amit mondani akar, essünk túl rajta… Aztán elkapom. Ne haragudjon, de elkapom. Jól nézze meg a fiát, hölgyem, mert most látja élve utoljára.

– Fogja vissza magát! Az ilyen beszéd egyikünknek sem szolgál a javára. – Megfordult és visszament a helyére, aztán még állva szólt a többiekhez. – Nyilván észrevették, hogy fiatal barátom komolyan megsebesült. Hála önöknek… vagy egyikőjüknek, valaki meg akarta akadályozni, hogy Zürichbe jöjjek.

A férfiak egymásra néztek.Daudet válaszolt, akinek gondolatai még mindig a szégyenen és a

kivégzésen jártak. – Miért állna akárkinek is ez az érdekében,

Madame Scarlatti? Nem mániákus gyilkosok vagyunk, hanem üzletemberek. Senki sem akarta megakadályozni, hogy idejöjjön. Erre bizonyíték az, asszonyom, hogy mindannyian itt vagyunk.

Elizabeth a magát Kroegernek nevező férfira pillantott.– Önök közül valaki nagyon nem akarta ezt a megbeszélést. Nem

egészen félórával ezelőtt géppisztolyosok lőttek ránk.Mindenki Kroegerre pillantott. Egyesek dühösen. Ez a Kroeger

olykor nagyon meggondolatlan.– Nem – szólalt meg Kroeger nyomatékkal. – Én elfogadtam,

hogy maga idejön. Ha meg akartam volna akadályozni, meg is akadályoztam volna.

Most először, mióta a megbeszélés megkezdődött, fordult Kroeger figyelme a helyiség végében álldogáló sportszerügynök felé. Enyhe meglepetést okozott neki, amikor megtudta, hogy Elizabeth Scarlatti magával hozta Zürichbe. Azért csak enyhe meglepetést, mert tudta, hogy Elizabeth szereti a szokatlan dolgokat, és mert sejtette, hogy az öregasszony nem talált mást, akinek a szájára legyinthet, ha el akarja hallgattatni. Erre jó egy ilyen pénzéhes döglégy, a sofőr és inas iskolapéldája. Kroeger gyűlölte ezt a típust.

Vagy más lenne, mint aminek látszik?Miért nem veszi le róla a tekintetét ez az ember egyetlen

pillanatra sem? Vajon Elizabeth elmondott neki valamit? Az nagy bolondság lett volna. Ez a férfi azonnal meg fogja zsarolni.

Egy biztos. Őt is meg fogja ölni.De ki lőtt erre a pasasra korábban? Ki akarta lekapcsolni

Elizabethet és miért?Ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták Elizabethet is. Mert a nő

elhitte Kroegernek, hogy nem ő tört az életükre.– Kérem, folytassa, Madame Scarlatti. – Fritz Thyssen volt az,

angyalarca még mindig vörös a dühtől, mert Elizabeth leleplezte a kairói kapcsolatot. Az asztalra hajított könyvet is ő tüntette el.

– Azonnal. – Az asszony megkerülte a székét, de nem ült le, hanem ismét belenyúlt az aktatáskába. – Még valami, uraim. Ha ezzel is megvagyunk. akkor meghozhatják a döntést. Tizenkét példányban készítettük a másolatot, őszintén sajnálom, Mr. Kroegerre nem számítottam. – Mindegyik boríték le volt pecsételve, s csak azért nem tépték föl azonnal kíváncsian, mert senki sem akarta elárulni, mennyire izgatott.

Aztán valaki mégis megtörte a varázst.Majd két percig mást sem lehetett hallani, mint a papír zizegését.

A férfiak teljesen megbénultak attól, amit láttak. Ekkor szólalt meg Elizabeth.

– Igen, uraim. Amit a kezükben tartanak, az a Scarlatti Industries tervezett eladása… Hogy eloszlassuk a kételyeket a dokumentum érvényességét illetően, minden vagyonegység mellett feltüntettük azt az egyént, vállalatot vagy konszernt, amely azt megvásárolja… Ezeket az egyéneket és cégeket önök is jól ismerik. Ha nem is személyesen, de hírből. Ismerik képességeiket és tudnak törekvéseikről. Huszonnégy órán belül az övék a Scarlatti.

A helyiségben mindenki tudott a vállalatóriás körül terjengő pletykákról. Tehát mégis igaz, s ezt maga a Scarlatti feje mondja ki.

– Jókora vállalkozás – jegyezte meg Olaffsen.– De szabadjon megismételnem Daudet kérdését, mire kíván

rávenni minket?– Kérem, uraim, vessenek egy pillantást az utolsó lapra. Bár

gyanítom, ezt már mind megtették.– Papírzizegés támadt. – Az összeg, amit ott találnak,

hétszáztizenöt-millió… Önök, tizenketten összesen egymilliárd-száztízmillíót képviselnek. A különbség háromszázkilencvenöt-millió közöttünk. De ellenkező irányból is nézhetjük a dolgot. A Scarlatti-vagyon likvidálása után az önök vagyonának hatvannégy egész négytized százalékát fogja realizálni. Feltéve, uraim, ha önök is pénzzé tudják tenni a vagyonukat anélkül, hogy pánikot keltenének a piacon.

Mindenki hallgatott.Néhányan elővették az első borítékot saját vagyonuk

részletezéséről.Egyikük Sydney Masterson volt, aki ekkor Elizabethhez fordult,

ajka körül örömtelen mosollyal. – Feltételezem, Madame Scarlatti, hogy ez a hatvannégy százalék az a bunkó, amelyet a fejünk fölött lenget, nem igaz?

– Pontosan, Mr. Masterson.– Drága asszonyom, meg kell kérdeznem, észnél van?– Én nem kérdeznék ilyesmit.

– Akkor majd én, Frau Scarlatti. – Az I. G. Farben von Schnitzlere igencsak modortalanul úgy beszélt, mintha a nő szellemi fogyatékos lett volna.

– Szép pénzbe kerülhetett magának ez a tranzakció… Érdekelne, milyen célból? Nem tud olyasmit megvenni, ami nem eladó… Mi nem vagyunk nyilvános társaság. Nem kényszeríthet minket bele valamibe, ami nem is létezik. – Pontosan olyan arrogánsan beszélt, mint amilyen a híre volt. Elizabeth nagyon nem szenvedhette.

– A megfigyelése pontos, von Schnitzler.– Akkor talán maga – a német fölnevetett – tényleg

megbolondult. Eszem ágában sincs kompenzálni a maga veszteségeit. Hogy képzeli? Hogy mondjuk odamegy a jóistenhez és megkéri, tegyen minket földönfutóvá azért, mert magának több a pénze?

Sok férfi fölkacagott.– Természetesen ez lenne a legegyszerűbb, nem? Együttesen

lehetne tárgyalni a hatalommal. Így sokkal egyszerűbb lenne, és sokkal olcsóbb. Milyen kár, hogy nem tudom megcsinálni… Rá vagyok kényszerítve tehát, hogy más módon próbálkozzam, ami sajnos sokkal költségesebb. És ezt meg is tettem, uraim. A végrehajtás pillanata egyre közeledik.

Elizabeth a férfiakra nézett. Egyesek őt vizsgálgatták – mintha azt lesték volna, mikor inog meg, mikor blöfföl. Mások a semmibe révedtek – ők a hanglejtését figyelték, megpróbálták hazugságon kapni. Ezek az emberek nemzeteket irányítottak egyetlen szavukkal, egyetlen gesztusukkal.

– Holnap üzletkezdéskor, az időzónáknak megfelelően, óriási mennyiségű Scarlatti-tőke transzferálására kerül sor annak az öt országnak a pénzügyi fővárosában, amelyet önök itt képviselnek. Berlinben, Párizsban, Stockholmban, Londonban és New Yorkban már lezárultak azok a tárgyalások, amelyek révén az önök cégeinek szabadpiacon föllelhető részvényeit meg tudjuk szerezni… Holnapután délre, uraim, a Scarlatti, még ha kisebbségben is, de résztulajdont szerzett az önök vállalkozásaiban… Hatszázhetvenmillió dollár értékben!… Tisztában vannak azzal, uraim, hogy ez mit jelent?

Kindorf elbődült. – Ja! Fölveri a részvényeink árát, és csinos kis vagyonhoz jutunk! Semmi nem a magáé!

– Hölgyem, ön rendkívüli teremtés – Innes-Bowen mosolygott, magában már a várható hasznot számolgatva.

D'Almeida is megszólalt, mert rájött, hogy a nő nem tudja rátenni a kezét a francia—olasz vasúttársaságra. – Egyetlen részvényemhez sem tud hozzájutni, madame!

– Van, aki szerencsésebb a többinél, monsieur d'Almeida.Leacock megpróbálta túlkiabálni a többit. – Ha úgy van, ahogy

mondja, ami korántsem elképzelhetetlen, akkor miben nyilvánul meg a veszteségünk, Madame Scarlatti?… Hiszen semmit nem vesztünk, sőt kapunk egy kisebb társat is. – A többiekre pillantott, várta vicce hatását.

Elizabeth mély lélegzetet vett. Kivárta, míg mindenki ismét ráfigyel.

– Mint mondottam, holnapután délre a Scarlatti az általam vázolt pozícióba jut… Egy órával később árhullám indul el a Kurfürstendammon és végighömpölyög a Wall Streetig! Egy órával később ugyanis a Scarlatti a vételi ár töredékéért piacra dobja a részvénycsomagjait. Úgy becsülöm, három centért dollárját… Ugyanakkor minden információ, amelyet a Scarlatti megtudott magukról és kérdéses üzelmeikről, eljut a sajtóhoz… Nyugodtan kiálthatnak ügyvéd után! Majd nézzék meg magukat, uraim, a botrány és a pánik után. Némelyikükkel nem történik semmi, a kevésbé szerencséseket letörlik a föld színéről. De legtöbbjüket katasztrofális veszteségek fogják érni.

Egy pillanatnyi döbbent csend után szinte robbant a helyiség.Végül Heinrich Kroeger fölállt és ráordított a többiekre. –

Hagyják abba! Csendet! Átkozott őrültek, hagyják abba! A nő nem tud semmit csinálni, nem látják, hogy blöfföl?

– Tényleg azt hiszi? – kiabálta oda neki Elizabeth.– Megölöm, rohadt ribanc!– Maga megőrült, Frau Scarlatti!– Próbálja meg, Kroeger! Próbálja meg! – Matthew Canfield

odalépett Elizabeth mellé, és dühtől vérben forgó szemmel Ulster Stewart Scarlettre meredt.

– Ki az isten maga, tetves házaló? – A magát Kroegernek nevező férfi megragadta az asztal peremét és úgy ordított, hogy Canfield meghallja.

– Jól nézzen meg magának! Én vagyok a hóhéra!

– Micsoda?!Heinrich Kroeger szeme összeszűkült. Igazán megrémült. Ki ez a

parazita? De nem volt ideje ezen törnie a fejét. A helyiségben tetőpontjára hágott a zűrzavar.

Kroeger öklével az asztalra csapott. Rendet kell teremtsen!– Abbahagyni! Figyeljenek rám! Ha meghallgatnak, elmondom,

miért nem tudja az öregasszony megcsinálni!Lassan lecsendesedett a társaság. A zürichi férfiak Kroegerre

néztek, aki pedig Elizabethre mutatott.– Jól ismerem ezt a ribancot. Láttam már, amikor ilyet csinált.

Összehoz férfiakat, tekintélyes, nagy hatalmú férfiakat, és rájuk ijeszt. A félelemre játszik, gyávák! A félelemre!

Daudet szólt közbe csendesen – Ez nem válasz semmire. Azt mondja meg, miért nem tudja ezt velünk megcsinálni?

Kroeger nem vette le a szemét Elizabethről, úgy válaszolt. – Mert ha így tesz, akkor tönkretesz mindent, amiért valaha küzdött. Tönkremegy a Scarlatti!

Sydney Masterson szólalt meg suttogva. – Ez nyilvánvaló. Ám a kérdésünkre még mindig nem kaptunk választ.

– Nem képes hatalom nélkül élni! Higgyék el, nem képes.– Ez csak egy vélemény – szólalt meg Elizabeth Scarlatti az asztal

végén. – Azt kéri az itt ülőktől, hogy mindenüket tegyék kockára a maga véleménye miatt?

– Az isten verje meg magát!– Ennek a Kroegernek igaza van, drága. – öszzetéveszthetetlenül

fel lehetett ismerni a texasi hangvételt. – Tönkreteszi magát. Nem marad még egy bilije sem, amibe pisáljon.

– A nyelvi durvaságánál talán csak az üzleti módszerei durvábbak, Mr. Landor.

– A szavakra szarok, hölgyem. A pénz érdekel, erről dumálunk, nem? Miért akar ekkora szart kavarni?

– Annyi nem elég magának, Mr. Landor, hogy csinálom?… Uraim, említettem volt, hogy telik az idő. A következő huszonnégy óra vagy normális keddi nap lesz, vagy pedig felejthetetlen napként vonul be a világ pénzintézeteinek történetébe… Az itt lévők közül néhányan megmaradnak. Többségük nem. Melyiket óhajtják, uraim? Annak fényében, amit elmondtam, azt hiszem, rossz pénzügyi döntés lenne, ha egy kisebbség megszavazná a többség tönkremenetelét.

– Mit akar cserébe? – tapogatózott Myrdal. – Vannak, akik lerázzák magukról a fenyegetéseit, mások elfogadnák a követeléseit. Nos, mik azok?

– Az, hogy ez a… szervezet szűnjön meg létezni. De azonnal! Minden pénzügyi és politikai kapcsolataikat szakítsák meg Németországgal! Azok pedig, akik maguk közül a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai, azonnal mondjanak le a posztjukról.

– Nem! Nem! Nem és nem! – kiabálta dühöngve Heinrich Kroeger. Öklével ütötte az asztalt. – Évekbe telt, míg kiépítettük ezt a szervezetet. Mi fogjuk ellenőrizni Európa gazdaságát! Sőt, egész Európát!

– Hallgassanak rám, uraim. Ez egy játék. Ettől függ az életünk, a lelki békénk. De ez a játék teljesen elkap, s egyre többet és többet követelünk, mígnem saját pusztulásunkat idézzük elő… Herr Kroeger szerint nem élhetek hatalom nélkül, anélkül a hatalom nélkül, amit megszereztem magamnak. Lehet, hogy igaza van, uram! Talán eljött az idő, hogy bekövetkezzék a logikus vég, amelyre most már vágyom. Igen, uraim, örömmel fogadom a halált.

– Akkor haljon meg, mi közünk van nekünk hozzá? – jegyezte meg Masterson.

– Úgy legyen, Mr. Masterson. Én nem vagyok romantikus, tudhatná. Meghagyom maguknak, hogy a maguk módján küzdjenek meg ezzel a furcsa világgal. Egy pillanatra se higgyék, hogy nem értem meg magukat. Megértem azt is, mit csinálnak, sőt azt is, miért… Körülnéznek a maguk által létrehozott birodalomban, és elrémülnek. Fenyegetve érzik a saját hatalmukat – elméletek, kormányok, sajátos elvek által, amelyek már a gyökerét támadták meg. Egyre fokozódik az aggodalmuk, hogy megvédjék ezt a feudális rendszert, amely magukat teremtette. Talán valóban meg kell védeniük… De nem így, édes uraim!

– Ha ilyen jól megért, miért akarja, hogy abbahagyjuk? Ez a szervezet megvéd minket. Végső soron magát is. Miért akarja mégis, hogy abbahagyjuk? – D'Almeida kész volt szabadulni az olasz-francia vasúttól, ha vagyona többi része megmarad.

– Mindig így kezdődik. A magasabbrendű jó… Mondjuk úgy, hogy azért állítom most le magukat, mert amit tesznek, az sokkal több kárt okoz. mint használ. Mindössze ennyi, amit ezzel kapcsolatban el akarok maguknak mondani.

– Ez nevetséges a maga szájából! Én mondom maguknak, hogy nem fog semmit se csinálni! – Kroeger az asztalt verte, de senki sem figyelt rá.

– Mit ért azon, hogy múlik az idő, Madame Scarlatti? Abból, amit elmondott, úgy vélem, már le is telt ez az idő…

– Van egy ember Genfben, aki csak a telefonomra vár, Mr. Masterson. Ha megkapja ezt a hívást, azonnal fölad egy táviratot a New York-i irodámba. Ha a távirat megérkezik, az akciót lefújják. Ha nem, minden megy a terv szerint.

– Ez lehetetlen! Egy ilyen bonyolult akciót egyetlen távirattal leállítani? Nem hiszem el. – Monsieur Daudet már biztos volt a saját csődjében.

– Egy ilyen lépés hihetetlen büntetéssel járna a tőzsdén.– Sőt, gyanítom, még ennél is többel, Madame Scarlatti. Senki

nem bízik meg ezután önben. A Scarlatti elszigetelődik!– Ez egy lehetőség, Mr. Masterson, és nem következmény. A piac

rugalmas… Nos, uraim? A válaszuk?Sydney Masterson fölállt. – Menjen a telefonhoz. Van más

választásunk, uraim?A zürichi férfiak egymásra pillantottak. Egymás után álltak föl,

kezdték összeszedni a papírjaikat.– Vége, kiszálltam. – Kindorf összehajtotta a borítékot, és zsebre

tette.– Gyilkos tigris maga. Nem szeretnék magával az arénában

találkozni. – Leacock is fölállt.– Nagy szarkeverő maga, de engem nem húz csőbe. – Landor

noszogatta Gibsont, aki nem tudott dönteni.– Nem tudjuk biztosan… Nem tudjuk biztosan. Ez a gond –

mondogatta Gibson.– Várjanak! Várjanak egy percet! – Kroeger elkezdett kiabálni. –

Ha kiszállnak, meghalnak!… Az összes átkozott magukhoz hasonló pióca meghal! Mert maguk sárga hasú, gusztustalan piócák!… A vérünket szívják, szerződéseket kötnek velünk. És volna pofájuk most kiszállni?… Mert féltik a tyúkszaros kis üzleteiket? Legyenek átkozottak, büdös zsidók! Nem kellenek nekünk! Senkire nincs szükségünk! Maguknak lesz majd szükségük ránk! De feldaraboljuk magukat, és odalökjük a kutyáknak! Rohadt disznók! – Kroegernek villámlott a szeme, miközben köpködve mondta ki a szavakat.

– Hagyja abba, Kroeger! – Masterson egy lépést tett az üvöltöző, varrott arcú Kroeger felé. – Vége! Nem érti? Vége!

– Maradjon, ahol van, maga nyomorult, fattyú angol! – Kroeger előhúzta a pisztolyát a pisztolytáskából. Canfield Elizabeth mellett állt, jól látta a hosszú csövű negyvenötöst, amivel egyetlen lövésre el lehet lőni valakinek a felsőtestét.

– Maradjon, ahol van… Még hogy vége! Semminek nincs vége, amíg én azt nem mondom! Átkozott, mocskos disznók! Beijedt tetvek! Már nyakig benne vagyunk. Senki sem állíthat meg minket!… – Elizabeth és Canfield felé lóbálta a pisztolyát. – Majd megmondom, kinek van vége!… Ennek az asszonynak, ni!… Félre az utamból! – Elindult előre, miközben a francia Daudet egyfolytában visított.

– Ne tegye, monsieur! Ne ölje meg! Ha megteszi, tönkremegyünk!

– Figyelmeztetem, Kroeger! Ha egyetlen ujjal is hozzányúl, azért felelni fog. Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni! Nem hagyjuk tönkretenni magunkat maga miatt! – Masterson ott állt Kroeger mellett, a válluk majdnem összeért. Az angol nem mozdult.

Erre Henrich Kroeger szó nélkül fölemelte a pisztolyát, és Masterson hasába lőtt. A dörrenés fülsiketítő volt, Sydney Masterson szinte a levegőbe emelkedett, aztán a padlóra zuhant, a vér elborította az egész mellkasát. Már halott volt.

A tizenegy zürichi rémülten állt, némelyikük sikoltozott a véres tetem láttán. Heinrich Kroeger tovább lépett. Mindenki szótlanul elhúzódott előle.

Elizabeth Scarlatti a helyén maradt. Tekintetét gyilkos fia szemén tartotta. – Átkozott legyen a nap, amikor megszülettél! Szégyent hoztál apád házára. De egyvalamit jól jegyezz meg, Heinrich Kroeger! – Az öregasszony hangja betöltötte a szobát. Olyan erő sugárzott belőle, hogy fia is egy pillanatra visszahőkölt, úgy meredt gyűlölettel teli szemekkel az anyjára, aki most mondott felette ítéletet. – Ha meghalok, ott lesz minden újság címoldalán, hogy ki is vagy valójában. Mindenki rád fog vadászni, mert tudják, hogy mi vagy. Őrült, gyilkos és tolvaj! És mindenki, aki itt van, a bűnrészesed lesz, ha hagyják, hogy túléld ezt az éjszakát!

A düh szinte szétvetette Kroeger elszabott arcát. Remegve kapta föl az előtte levő széket, és a padlóhoz. vágta. Nem elég megölni,

Kroeger közelről akarta látni, ahogy örökre elszáll az élet Elizabeth Scarlattiból.

Matthew Canfield a ravaszra csúsztatta a kezét a zsebében levő revolveren. Sohasem lőtt még a zsebén át, de tudta, ha elvéti, akkor ő és Elizabeth halott. A mellére célzott a közeledő embernek. Várt, ameddig csak lehetett.

A kis revolver hangja, majd az apró golyó becsapódása Scarlett vállába, meglepte a torz arcú férfit. Szeme elkerekedett a meglepetéstől.

Ennyi pont elég volt Canfieldnek.Jobb vállával félrelökte Elizabethet, aztán előkapta a zsebéből a

pisztolyt, és gyors egymásutánban többször Kroegerbe lőtt.Kroeger revolvere elsült, amikor kiesett a kezéből. A golyó a

padlóba fúródott.Canfield megfeledkezett a bal vállába hasító fájdalomról.

Rávetette magát Ultster Scarlettre, és csépelni kezdte az arcát pisztolya agyával.

Pusztítsd el ezt a szörnyű arcot, mondogatta magában.Végül lerángatták áldozatáról.– Gott! Ez meghalt! Hagyja abba! – A nagydarab, erős Thyssen

tartotta a vállánál fogva.Matthew Canfield gyengének érezte magát, lassan lerogyott a

padlóra.A zürichi férfiak köréjük gyűltek. Néhányan Elizabethet

segítették föl, mások Kroeger fölé hajoltak.Szapora kopogás hallatszott a hallba vezető ajtó felől.Von Schnitzler vette át a parancsnokságot. – Engedjék be őket! –

kiáltotta erős német akcentussal.D'Almeida az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. A sofőrök álltak az

ajtóban. Canfieldnek átvillant az agyán, amikor először pillantotta meg őket, arra gondolt, hogy ezek nemcsak sofőrök: Jó okkal feltételezte ezt. Föl voltak fegyverezve.

Canfield a padlón fekve látta, hogy egy rövidre nyírt hajú, durva arcú német Kroeger teste fölé hajol. Mindenkit félrelökött, aztán felhúzta a fekvő férfi szempilláját.

Canfield ekkor hirtelen úgy érezte, mintha az őrjítő fájdalom hatására hallucinálna.

Vagy mégis az történt, hogy a szőke férfi odahajolt Kroeger füléhez, és valamit belesuttogott?

Heinrich Kroeger még élt volna?Von Schnitzler Canfield fölé állt. – Intézkedtem, hogy vigyék el.

Kap, még egy kegyelemlövést. De mindegy, végül is halott. – A testes német ezután az egyenruhás sofőröknek adta ki az utasítást, azok oda is sereglettek Kroeger köré, ám a tüskehajú német nem engedte oda őket.

Ő egyedül emelte föl Kroegert a padlóról, és vitte ki az ajtón. A többi sofőr követte őket.

– Ő hogy van? – intett Canfield Elizabeth felé, aki már egy széken ült. Az ajtót bámulta, amelyen át elvitték a férfit, akiről senki sem tudta, hogy az ő fia.

– Jól van, most már csak telefonálnia kell. – Leacock mindent elkövetett, hogy meggyőzőnek hangozzék.

Canfield fölállt, és odament Elizabethhez. Nem tudta megállni, hogy ne simítsa végig a ráncos arcot.

Az asszony arcán könnyek folytak végig.Ekkor Matthew Canfield fölnézett. Hallotta, hogy az autó nagy

sebességgel elindul a ház elől. Zavarta valami.Von Schnitzler azt mondta, hogy kegyelemlövés lesz.De semmiféle lövést nem hallott.

Nem sokkal odébb, a Winterthurstrassén két férfi emelte be egy teherautóba egy férfi holttestét. Nem voltak biztosak abban, mit kéne csinálniuk. A halott bérelte föl őket, hogy állítsák meg azt a Falke Haus felé tartó gépkocsit. Előre fizetett, mert ők ragaszkodtak hozzá. Most pedig halott, egy órája végzett vele a sofőrnek szánt golyó. Amikor beemelték a holttestét a teherkocsiba, a holdfényben jól látszott, ahogy a vér végigfolyik tökéletesen nyírott, tömött bajuszán.

A Poole nevű férfi halott volt.

NEGYEDIK RÉSZ

45. FEJEZET

A negyvenhatodik évét taposó Matthew Canfield őrnagy kinyújtotta a lábát a katonai autó hátsó ülésén. Közeledtek Oyster Bayhez, és a beesett arcú őrmester törte meg a csendet.

– Közeledünk, őrnagy úr. Ébredjen.Ébredni? Mintha az olyan könnyű lenne! A víz kiverte a

homlokát, szíve szeszélyes ritmusban dobogott.– Köszönöm, őrmester.A kocsi ráfordult a Harbor Roadra, és haladt tovább az óceán felé.

Ahogy közeledtek a házukhoz, Matthew Canfieldet elkezdte rázni a hideg. Megszorította a saját csuklóját, visszatartotta a lélegzetét, és beleharapott a nyelvébe. Nem szabad belesüppednie az önsajnálatba. Ezt nem teheti meg Janettel. Olyan sokat köszönhet neki.

Az őrmester ráfordult a kőútra, aztán megállt a nyaraló bejárata előtt. Az őrmester szeretett kijönni gazdag főnökével Oyster Baybe. Bőséges és finom ételek, remek italok, nem holmi olcsó kilincsmosók, mint a kantinban.

Az őrnagy lassan kikászálódott a kocsiból. Az őrmester aggódott. A főnökének valami baja van. Remélte, hogy azért emiatt nem kell visszamenniük New Yorkba. Az őrnagynak láthatóan nehezére esett megállni a lábán.

– Jól van, őrnagy úr?– Jól, őrmester… Mit szólna, ha a csónakházban kéne aludnia? –

Nem nézett rá a katonára, míg hozzá beszélt.– Remek, nagyszerű, őrnagy úr! – Mindig itt aludt, ha kint voltak.

A szobához egy konyha is tartozott, tele itallal. És még telefon is volt. Az őrmester puhatolózott. – Szüksége van még rám, őrnagy úr? Fölhívhatom az itteni barátaimat?

Az őrnagy lassan a bejárat felé indult. Csendesen válaszolt. – Csináljon, amit akar, őrmester. Csak ne nyúljon a rádiótelefonhoz. Értette?

– Értettem, őrnagy úr! – Az őrmester beindította a motort, és tovább hajtott a tengerpart felé.

Matthew Canfield megállt a fehérre mázolt ajtó előtt.Ez az ő otthona.Ó, Janet!Kinyílt az ajtó, és ott állt előtte a nő, finoman őszülő hajával,

amelyet esze ágában sem volt festetni. Fitos orrával, formás szájával, finom arcvonásaival. Áradt belőle a nyugalom.

– Hallottam a kocsit. Csak Evans hajt ilyen őrült tempóban a csónakházhoz… Matthew drágám, te sírsz!

46. FEJEZET

A hadsereg B—29-es szállítógépe késő délután ereszkedett le a felhős Lisszabon repülőterére. A légierő egyik tizedese sétált végig a gép folyosóján.

– Kapcsolják be a biztonsági öveiket, kérem! Mellőzzék a dohányzást! Négy perc múlva földet érünk.

Monoton hangon beszélt, tisztában volt vele, hogy fontos emberek az utasok, ő tehát még fontosabbnak igyekezett látszani, de udvariasnak is, ha valamire meg kellett őket kérnie.

A Matthew Canfield mellett ülő fiatalember nem sokat beszélt, mióta a gép Shannonban felszállt. Az őrnagy többször elkezdte neki magyarázni, hogy a német Luftwaffe gépeinek útvonalától távol vannak, nem kell aggódnia. Andrew Scarlett ilyenkor csak bólogatott, aztán megint képesújságjába mélyedt.

A repülőtéren páncélozott Lincoln várta őket, két OSS-tiszttel az első ülésen. Az ablakok ellenálltak volna még egy közeli géppisztolysorozatnak is, a kocsi végsebessége száznyolcvan kilométer volt óránként: ötven kilométert kellett hajtaniuk a Tejo folyó mentén az alengueri repülőtérig.

Alenguerben a férfi és a fiú felszálltak a haditengerészet TBF típusú, jelzés nélküli gépére, amely leszállás nélkül, mélyrepülésben Bernig vitte őket. Az útvonalat angol, amerikai és szabad francia csapatok biztosították a földről.

Bernben kormánykocsi várta őket, amelyet nyolc motoros biztosított – egy elöl, egy hátul és három-három oldalról. Mindegyikük fel volt fegyverezve, annak ellenére, hogy a genfi konvenció az ilyesmit szigorúan tiltotta.

Harmincvalahány kilométernyi utat tettek meg észak felé, a német határhoz közeli Kreuzlingenig. Egy növényekkel körülvett, kis vendégfogadóba érkeztek. Az autó és a motorok továbbmentek.

Matthew Canfield és a fiú fölmentek a bejárathoz a lépcsőn.Bent az előtérben tangóharmonika hangja hallatszott. A magas

plafon miatt barátságtalan volt a helyiség, mintegy jelezte, hogy itt a vendéget nem látják szívesen.

Matthew Canfield és Andrew Scarlett odalépett a pulthoz, ami egyben a recepció is volt.

– Kérem, szóljon fül a hatos szobába, hogy April Red megérkezett.

A portás a telefonnal bajlódott, amikor Andrew hirtelen megremegett. Canfield megszorította a karját.

Fölmentek a lépcsőn, és ott álltak a hatos szoba ajtaja előtt.– Nem tudok neked mást mondani, Andrew, azonkívül, hogy

egyvalakinek a kedvéért vagyunk itt. Én legalábbis ezért vagyok itt, Janetért. A te anyádért. Próbálj meg erre gondolni.

A fiú mély lélegzetet vett. – Megpróbálom, papa. Nyisd már ki az ajtót! Jézusom! Nyisd már ki az ajtót!

A homályos szobát több kis lámpa világította meg. Tele volt olyan díszekkel, amiket a svájciak illőnek tartanak egy turistaszobához: vastag szőnyegekkel, nehéz bútorokkal és sok-sok horgolt terítővel.

A szoba végében egy alak ült a félárnyékban. A lámpa fénye ráesett a mellkasára, de nem világította meg az arcát. A férfi barna tweedöltönyt viselt, melynek könyökét, vállrészét bőrrel díszítették.

A férfi erős torokhangon szólalt meg. – Ki az?– Canfield és April Red. Maga Kroeger?– Csukja be az ajtót!

Matthew Canfield becsukta az ajtót, és néhány lépésnyire előrement, hogy Andrew-t takarja. Jobbját zsebébe dugta.

– Egy pisztoly csöve mered magára, Kroeger. Nem olyan kiskaliberű, mint amikor utoljára találkoztunk. Most már nem bízok semmit a véletlenre. Világosan beszéltem?

– Ha akarja, akár ki is veheti a zsebéből, és a fejemhez tarthatja… Nemigen tudnék védekezni.

Canfield közelebb lépett az ablakhoz.Szörnyű látvány fogadta.A férfi félig béna volt. Bal oldala egyáltalán nem mozgott, de

látszott ez a szájzugán is, ujjai mintha görcsbe rándultak volna. A szeme viszont élénken csillogott.

Arcát nagyrészt rövidre nyírt ősz szakáll takarta. A férfi megszólalt: – Amit itt lát, azt Szevasztopolnál tették velem. Ez volt a Barbarossa-hadművelet.

– Mit akar nekünk elmondani, Kroeger?– Előbb lássam April Redet. Jöjjön közelebb!– Gyere ide, Andy! Mellém.– Andy?! – A férfi félig csukott szájjal nevetett. – Hát nem

aranyos? Andy. Gyere ide, Andy!Andrew Scarlett előrébb lépett, megállt a nevelőapja mellett, és

lenézett a formátlan emberre a székben.– Tehát te vagy Ulster Scarlett fia?– Nem. Én Matthew Canfield fia vagyok.Canfield nézte az apát és fiát. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy

neki itt nincs helye. Mintha óriások akartak volna összecsapni – egy öreg és beteg, meg egy fiatal és erős óriás.

– Nem, fiatalúr, te Ulster Scarlett fia vagy, a Scarlatti-vagyon örököse!

– Pontosan az vagyok, ami lenni akarok! Magához semmi közöm. – A fiú nagyokat lélegzett. A félelem elmúlt, és Canfield látta, hogy átadta a helyét a lassan fortyogó dühnek.

– Csak nyugi, Andy, nyugi!– Miért?… Sajnáljam? Hisz gyakorlatilag halott… Még arca

sincs.– Abbahagyni! – Ulster Scarlett sivító hangjáról az a bizonyos

zürichi helyiség jutott Canfield eszébe. – Hagyd abba, te bolond!

– Ugyan miért? A maga kedvéért?… Hiszen nem is ismerem magát! És nem is akarom megismerni!… Hosszú évek óta elment! – A fiú Canfieldre mutatott. – Ö vette át a maga helyét. Őt meghallgatom. Maga semmit nem jelent a számomra!

– Ne merészelj így beszélni velem!Canfield élesen közbeszólt. – Idehoztam April Redet, Kroeger.

Most maga jön! Ezért vagyunk itt. Essünk túl rajta!– Előbb a fiúnak meg kell értenie a dolgokat! – A formátlan fej

előre-hátra billegett. – Meg kell értenie!– Ha ez ennyire fontos, miért lett magából Kroeger?A bólogatás befejeződött, a szürke szemek rámeredtek.

Canfieldnek eszébe jutott, hogy Janet beszélt erről a nézésről.– Mert Ulster Scarlett nem érdemelte volna meg, hogy az új

rendet képviselje. Ulster Scarlett bevégezte a dolgát, nem volt rá tovább szükség. Egy nagy vicc lett volna belőle. Végezni kellett vele.

– Volt a dologban másnak is szerepe.– Minek?– Nem minek, kinek. Elizabethnek. Ő megállíthatta volna magát.

Ahogyan annak idején Zürichben…Anyja nevének említésére Kroeger nagyot köpött. Csúnya

látványt nyújtott. – A világ ringyója!… Nagy hibát követtünk el huszonhatban.

Legyünk őszinték… Csatlakozásra kellett volna bírni… Maga is tudja, hogy sikerült volna. Ugyanazt akarta, mint mi…

– Ebben téved.– Haha! Akkor maga nem ismeri őt!A korábbi könyvvizsgáló halkan felelt. – De jól ismertem…

Szavamra mondom, mindent gyűlölt, amiért maga lelkesedett…A náci csendesen kuncogott. – Milyen vicces… Én annak idején

ugyanezt mondtam neki, hogy gyűlölök mindent, amiért ő lelkesedik…

– Akkor mindkettőjüknek igaza volt.– Nem számít semmit. Ma már a pokolra került.– Úgy halt meg az anyja, hogy azt hitte, maga már nem él. Emiatt

megnyugodva tért meg a másvilágra.– El se tudja képzelni, mekkora volt számomra a kísértés,

különösen, amikor Párizst bevettük!… De vártam London elestét…

A Whitehall előtt jelentettem volna be a világnak, hogy ki vagyok –és boldogan néztem volna, hogyan omlik össze a Scarlatti cég!

– Párizs elestét Elizabeth már nem érte meg.– Az sem volt érdekes.– Én is az hiszem, hogy nem. Ugyanúgy rettegett tőle a halálában

is, mint az életében.– Nem féltem én senkitől! És semmitől! – Heinrich Kroeger

megpróbálta kihúzni magát ültében.– Akkor miért nem vitte, véghez, amivel fenyegetőzött? A

Scarlatti család él.– Sose említette magának? – Mit kellett volna?– A vén szuka mindig megvédte magát minden oldalról. Most is

megtalálta a maga megvesztegethető emberét. Az ellenségemet a Harmadik Birodalomban. Goebbelset. Soha nem hitte el, hogy Zürichben megöltek. Goebbels megtudta, hogy valójában ki vagyok. Harminchárom után hazugságokkal fenyegette meg a pártunkat. Rólam terjesztett hazugságokkal. A párt fontosabb volt, mint a személyes bosszú.

Canfield az emberroncsot figyelte. Mint mindig, most is megelőzte őt az öregasszony. De mennyivel!

– Még egy kérdést.– Tessék!– Miért kellett Janet?A székben ülő férfi fölemelte a fejét, és kinyújtotta a jobb kezét. –

Miatta. – És Andrew Scarlettre mutatott.– De miért?– Mert hittem abban, és hiszek ma is, hogy Heinrich Kroeger az

új világ embere. Az új világ arisztokráciája. És egyszer ezt majd ő örökölte volna.

– De miért pont Janet?Heinrich Kroeger fáradtan legyintett. – Az a kurva? Ki törődik

egy kurvával? Csak a méhére volt szükségem…Canfield érezte, hogy elkapja a düh, de az ő korában és az ő

beosztásában az ilyesmit el kell nyomni. De ahhoz nem volt elég fürge, hogy elkapja a mellette álló fiatalembert.

A fiú előreugrott, és nagy erővel arcul ütötte a nyomorék embert a széken. – Maga rohadék!

– Andy, Andy, hagyd békén!

– Unehelich! – Heinrich Kroeger szeme könnyben úszott. – Pedig éppen miattad hívtalak ide benneteket. Tudnod kell az igazságot! Biztos, hogy meg fogsz érteni, és folytatod, amit elkezdtem… Gondolkozz el azon, hogy arisztokrata vagy!…

Rettenetes erőfeszítéssel a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy papírt. – Ez a tied. Vedd csak el!

Canfield elvette a papírt és anélkül, hogy ránézett volna, odaadta Andrew Scarlettnek.

– Csak számokat látok. Egy sor számot.Canfield tudta, mik ezek a számok, de mielőtt megmondhatta

volna, Kroeger megszólalt. – Ezek svájci számlaszámok, fiam… Milliókról van szó. De vannak bizonyos megkötéseim. Dolgok, amelyeket tudnod kell. Feltételek, amiket teljesíteni kell. És tudom, hogy teljesíteni is fogod őket… Mert ez olyan hatalom, ami megváltoztatja a világot. Ahogy mi akartuk.

A fiú a deformálódott férfira nézett. – Meg kell köszönjem ezt magának?

– Majd egy szép napon megköszönöd.Matthew Canfieldnek elege lett a dologból. – Elég már! April Red

megkapta az üzenetet. Most én következem. Nekem mit kínál?– Az odakint van. Segítsen fölállni, odamegyünk.Az egyenruhás Matthew Canfield lesegítette a barna

gyapjúöltönyös nyomorékot az előcsarnokba, onnét az udvarba.– Hová megyünk, Kroeger?– Nem gondolja, hogy itt az ideje, hogy a rendes nevemen

szólítson? Scarlett, vagy ha akarja, Scarlatti. – A náci lelépett az ösvényről a fűbe.

– Maga Heinrich Kroeger. Legalábbis nekem.– Azt nyilván tudja, hogy kizárólag maga miatt történt a zürichi

kudarc?… Két évvel vetett vissza bennünket… Senki sem jött rá. Micsoda szamár volt maga! – Heinrich Kroeger felnevetett.

– Hová megyünk?– Csak néhány száz méterre. Vegye elő a pisztolyát, ha akarja. De

nincs ott senki.– Mit akar nekem adni? Akár most is megmondhatja.– Miért ne? Úgyis nemsokára a kezében tartja. – Kroeger tovább

bicegett a fűben. – Ha megkapja, elenged. Ezt ne felejtse el. Így állapodtunk meg.

– Igen. És mit kapok?– A szövetségesek örülni, fognak. Eisenhower nyilván egy szép

plecsnit is ad magának. Megkapja Berlin védelmi vonalának leírását, amit csak a főparancsnokságon ismernek… Minden bunker, a rakéták elhelyezkedése, a lőszerraktárak helye, sőt a Führerbunker helye is. Maga megdicsőül, én pedig köddé válok. Jó munkát végeztünk maga meg én, nem igaz?

Matthew Canfield megállt.A berlini védelmi tervet hetekkel ezelőtt megszerezte a hírszerzés.

Berlin tudta ezt, hisz el is ismerte.Valakit tőrbe csaltak, és ez a valaki nem ő volt. A náci

főparancsnokság az egyik főnácit maga vetette oda koncnak.– Mondja, Kroeger, mi történik, ha elveszem a térképet, a fiú

svájci letéti számláit, de nem engedem elmenni magát? Akkor mi lenne?

– Egyszerű. Dönitznél van a vallomásom. Két hete adtam neki oda Berlinben. Elmondtam neki mindent. Ha nem érek vissza napokon belül, aggódni kezdenek. Nagyon értékes vagyok nekik. Még egyszer meg akarok jelenni a nyilvánosság előtt, aztán fölszívódom. Ha nem jelenek meg, akkor az egész világ megtudja az igazságot a személyemről.

Matthew Canfield érezte a dolog iróniáját. Bár nemigen számított másra. Ugyanezt írta le az eredeti dossziéba, amelyet évekkel ezelőtt letétbe helyezett a külügyi archívumban.

És most egy ember Berlinben, akit személyesen ugyan nem ismert, de a hírnevét igen, ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő.

Heinrich Kroeger, alias Ulster Stewart Scarlett kolonc, akitől meg kell szabadulni.

Dönitz lehetővé tette Kroegernek, hogy Bernbe utazzék. Dönitz, a háború íratlan törvényei szerint, elvárta, hogy ott végezzenek vele. Dönitz nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy egyetlen nemzet sem engedhet egy őrültet hatalomhoz. Se a győztes, se a vesztes. És az ellenségnek kell végeznie ezzel az őrülttel, hogy a legcsekélyebb kétely ne támadjon az eredménnyel kapcsolatban. Dönitz értékes és furcsa ellenség volt ezekben a gyűlölettel teli napokban. Benne még az ellenfelei is megbíztak. Rommelhez hasonlóan Dönitz kegyetlenül jó katona volt. De morális elvekhez tartotta magát.

Matthew Canfield előhúzta a pisztolyát, és kétszer meghúzta a ravaszt.

Heinrich Kroeger holtan zuhant végig a földön.Ulster Stewart Scarlett valóban meghalt. Végre.Matthew Canfield átvágott a mezőn a fogadó felé. Csillagos

éjszaka volt, a hold ragyogóan világította be a csendes környéket.Canfield egyszerűen nem hitte el, hogy ennyire egyszerű volt a

dolga.De a hullám taraja is egyszerűnek tűnik. Csalóka. Mert nem

látszik az a milliónyi erő, amely feszül a vízben, hogy úgy fodrozódjék a víz, ahogy fodrozódni látszik.

Elvégeztetett,És megmaradt neki Andrew.És Janet.Mindenekfölött Janet.