szerenád

Krúdy Gyula Szerenád

KRÚDY GYULA Szerenád

VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK

1912–1915

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

VÁLOGATTA ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA

BARTA ANDRÁS

© KRÚDY GYULA ÖRÖKÖSEI (KRÚDY ZSUZSA ÉS IFJ. KRÚDY GYULÁNÉ), 1979

1


De Ronch kapitány csodálatos kalandjai • 1912

De Ronch kapitány

Előhang egy nagyon megbízható memoár születéséről, életéről s haláláról

A kalamárisban régen kiszáradt a tinta, a toll megrozsdásodott, és az ujjak elszoktak az írástól, midőn anyai nagyatyám, Roncsy (de Ronch) ismét letelepedett íróasztalához, és folytatta emlékiratait – mert hiszen ebben az időben, midőn Roncsy élt, mindenki emlékiratokat írt. „Kedves kuzén – kezdte nagyatyám –, engedje meg nekem, hogy mielőtt folytatnám feljegyzéseimet a porosz hadjáratról és a pozsonyi bálakról, ahol kegyed édesanyjával, az általam nagyon tisztelt és hódolt, világszép Länder-Landy grófnővel gyakorta volt szerencsém úgy a tour-, mint a figuratáncokban részt vehetni, egy kis kitéréssel legyek csekélységemre. Nevezetesen: a közelnapokban, miután a nap a ráktérítőn átjutott, és az éjszakák langyosak, fűszeresek, mint egykor Milánóban, hol a császári Izabella-vérteseknél szolgáltam, valami történt velem, amit későbben nem szeretnék elfelejteni. Leírom frissen, melegiben, illatosan; mint a most leszakított rózsa az üvegházban – olyan ez a történet.” Így kezdte a nagyatyám régen abbahagyott memoárjai folytatását. Azután körülbelül a következő történettel kedveskedett kuzénjának.

Nagyatyám sétáit („cirque: 500-550 lépés”) a folyóparton szokta elvégezni, mert mindig szerette a folyót. A folyón kis híd volt, amelyet az esztendő bizonyos szakában olyan bőven, sűrűn lepett be a folyondár, mint a német regények hídjait. A hídon csavargott a szentimentális Herman fehér nadrágban, kék frakkban és széles cilinderben, és borús, másvilágias, költői arckifejezéssel, mint akinek vajmi kevés köze van már a mosóasszonyok fehér lábszárához és ingéhez; a napsugár aranytócsákat szórt a híd barna deszkáira, a folyó zölden, kéken, szivárványosan futott a mohos hídlábak alatt, míg túlról, rekettyés sziget közepén, a polgári lövőház piros fedele integetett. – Itt sétálgatott nagyatyám, és képzeletben bizonyára az ábrándbeli Hermannal valamely régi táncestély dámáit és zeneszámait beszélte meg.

2


És egy napon – a kis folyó éppen úgy sietett, mint máskor – valóban találkozott Hermannal. Szárnyas, sötétzöld kabátot viselt most Herman, pepita nadrágot és báli cipőt, amelyet szalagcsokor ékesített. Herman polgári foglalkozása: táncmulatság, bűvészet, műkedvelői előadások rendezése és elmebeteg urak mulattatása volt. A jelen alkalommal is azért időzött a városkában, hogy a vashámor tulajdonosának melankolikus fiát a vízbe ugrástól megóvja. Végeredményében azonban egyetlen foglalkozása volt Hermannak: a költészet.

Nagyatyám (de Ronch) sokáig habozott, hogy előkelő rokonaira való tekintettel, megbarátkozzon Hermannal. Hermant a városkában bolondházbeli ápolónak nevezték, a vérszegény fiatalasszonyok ijedten fordították el a tekintetüket Herman ábrándos, búskomoly pillantása alatt, míg a megtermettebb és egészségesebb nők csupán megvetéssel mérték végig Hermant, aki a barna női kontyok, a jelesebb keblek, valamint a hangulatos lábak után szinte magánkívül sóhajtott. Majd bűnös cselekedeten érték: a női uszoda falába lyukat fúrt, máskor egy ablak alatt lepték meg estve, amely ablak mögött egy kövér zsidónő gyanútlanul készült éji toaletthez. Nagyatyám (Roncsy kapitány) sokáig habozott, vajon a hesszeni nagyhercegi család, gróf Csáky és de Livry (akiket rokonai közé számított valamely titokzatos babona folytán), mit szólnak majd az esethez. Végre Herman felkötötte aranysárga nyakkendőjét, és búzavirágszínű mellényt öltött, haját frissen csigákba göndörítette – és ettől a naptól fogva a nagyatyámmal együtt sétálgattak a folyóparton, a folyondártól belepett régi hídon, nagy hársak alatt, ahol csodálatos regényeiket mondták el egymásnak. A kalandok, álmok és álmodozások, amelyek a két férfiú ajkáról elhangzottak, valóban méltóak volnának a megörökítésre. A fantázia csapong, elképzelt csóknak illata, íze, varázsa leng az arc körül, női neveket mondanak ki suttogva és érzelmesen, báli zene, táncsuhogás és női hangok csengnek a fülbe – a diákok is erről beszélnek, midőn kettesben gyöngyvirágot szednek a májusi erdőben.

Nagyatyám elmondta Hermannak egész élettörténetét, amely élettörténet a késői unokák szégyenére, előadása szerint, csupán az általa ismert, nagyra becsült és hódolattal környezett női ismerősökről, nagyon tisztelt barátnőkről, illetve: szívhölgyekről szólott.

A múltak emlékein rózsaszínűvé válott nagyatyám (de Ronch) arca, majd egy napon előjegyezte magában a ruhák, szemek és hajak színeit; a megszólításokat, rövid, de ügyes bókokat, aperçuket, bon-mot-kat és az udvarlásnak száz, kis ördöngös amorette-jét, amelyeket egykor nagyatyám a női szívekre röpített.

3


Az ismeretség első hetében nagyatyám komoly és megindult hangja hallatszott a zöld hídon, nagy hársak alatt és a kis padon, ahonnan akár a szász erdőket, akár Moszkva tornyait vagy Bécs kacskaringós, régi utcáit lehetett látni. (Nagyatyám mindenütt megfordult, mert fiatal korában sokat utazott.) A táncosnőket éppen úgy szerette, mint a grófnőket, és pontosan tudta, hogyan viszonozza az érzelmeket egy polgári családból származott hölgy vagy egy demimonde a nagyvilágban. Szigeten – tanuló korában – csupán egy muskátlilevelet csúsztatott a kezébe Julianka, a varróiskola tündére, de nagyatyám már ebből is megértette, hogy estve, a városvégi ligetben találkoznak. Míg Arabellát, a naivát igen sokáig hódította szemével, játékával, a nézőtérről, áhítatos figyelmével, elragadtatással, hódolattal, majd egy öltözőbeli attaque-kal, midőn a púderosdoboz felborult, és még most is megvan valahol a mellény, mely fehér lett a színésznő arcának rizsporától – azonban… Nagyatyám halkan felsóhajtott, és a kispadról, az emelkedésről a régi füredi színházat látta, a savanyúvíz szagát érezte, valahol-valamerre régi cigánybanda vonta a „Balatoni emlény”-t.

Ez volt az első héten. A második héten aztán megszólalt Herman. – Fata morgana az egész élet – kezdte Herman, a költő –, egyszer gróf X.-

nél voltam Y.-ban… – Ki volt a beteg? – kérdezte homlokát összeráncolva nagyatyám, aki gróf

X.-éket Y.-ban éppen olyan jól ismerte, mint Hamilton herceget. Herman köhintett, védekezett: – Ez talán nem is tartozik szigorúan a történethez, ám, ha kívánja

nagyságod, megmondom, hogy az ifjú X. grófkisasszonyokat láttam el vívóleckékkel, mert a víváshoz is értek.

Nagyatyám – talán mert gyanakvó természetű volt, vagy mert Herman korábban kezdte el a maga történeteit, mintsem ilyen rövid barátság után illett volna – nyomban két pálcát vágott le a mogyorófaligetben, és mielőtt Herman tovább beszélhetett volna, néhány menetet csinált vele a kard- és tőrforgatásból. A viadalban nagyatyám maradt hátrányban, mert Herman úgy vívott, mint egy brávó.

– Ismerem ezeket a fogásokat – mondta nagyatyám ajkát biggyesztve –, nálunk a hadseregnél megvetették az efféle cselvágásokat.

Herman bocsánatot kért, mire nagyatyám kegyesen így szólott: – Nos, és mit mondott egy napon a grófnő? (Mert Roncsy úrnak is volt egy

története, amelynek kezdetén tőrgyakorlatokat folytat az udvar hölgyeivel.) – A grófnő egy napon azt mondta: Maestro, nem volna kedve velem

kikocsizni az árnyas ligetbe?

4


– Valóban ezt mondta a grófnő – bólintott vidáman, és csengő hangon felkiáltott nagyatyám:

– Csak a végét, kedves Herman! Nemde, a grófnő egy napon a kastély tornyából le akarta vetni magát?

– Úgy van! – És nem lakott ön szemben a varróiskolával, amelynek nyitott ablaka

mögött májusi délután a fiatal hölgyek nevetve, dalolgatva, tánclépésben járkálva munkálkodtak? Minden ok nélkül kétszer megfordultak lábujjhegyen, és magukat ábrándosan simogatták a tükör előtt, mialatt ön tanulókönyvei fölé hajolt, de alkonyatig egyetlen lapot sem fordított tovább a könyvben, a könyv lapjait lenyomta két könyöke? Május volt, Oxfordban vagy Szigeten a férfidivatban akkor bukkant fel a nankingnadrág, ŕ la Romantique volt a hajviselet, és a női ruhák apró virágkoszorúcskákkal voltak hímezve?…

– Valóban, egy hölgy, bizonyos Antoinette, akkor végképpen megigézett, és a kapu előtt lestem, az ablak alatt ácsorogtam…

Nagyatyám hevesen közbevágott: – Bizonyos ön benne, hogy Antoinette-nek hívták? Én úgy emlékszem,

hogy Irma volt ő, kicsiny, fekete hajú, az orrocskája hegyes, szív alakú az arca, és a szeme ragyogó, de néha bánattól beárnyékolva. Esprit-jét sohasem feledhetem el, de néha, házsártos kedvében, nem engedte megcsókolni a haját.

– Ő volt, a drága. – Hát kérem, kedves Herman, engedje elmondani nekem, hogy ki volt Irma,

hisz a nők, akiket ismertünk, szerettünk, akikért éltünk és élünk, úgy veszem észre, hogy mind ugyanazok. Furcsa, de való, hogy a nők, amint a múltban eltávolodtak, lassacskán egyformák lesznek. Lívia kerek vállát néha összetévesztem Vilmáéval, és a grófné elmúlt csókjának ízét csak nehezen tudom megkülönböztetni Fatmé, a táncosnő csókjától.

Nagyatyám a folyóparti emelkedésről körülnézett, és a távoli rekettyés helyén, hol a polgári lövőház tornyocskája piroslott rendesen, egy álombéli, régi városka jelent meg, tanuló volt, vagy fiatal katona… A nedves szélben mályvaillat lengett.

A derék kapitány megközelíti a titokzatos házat, miután jóllakott a városbeli nőkkel

Abban a kisvárosban, ahol a kertek deszkapalánkjai a Bujdos-ligetre nyíltak, míg másfelől egy lusta folyócska húzódott meg a léckerítések alatt, amely

5


folyócska aztán, a mezőkre érve, zöld és gömbölyű törpefüzek között bujdokolt tovább, olyan nesztelenül, szinte eltikkadva folytatta útját, mint egy kövér, fiatal nő nyári álma – tehát X.-ben egy darabig nagy divat volt éles penicillust hordani a zsebben, amellyel lyukakat lehetett fúrni különböző palánkokra, ajtókra, fürdőházakra. A léckerítésben rések voltak, amelyeken át közlekedni lehetett a szomszédsággal. Barátságos fák hajoltak át egyik kertből a másikba, amelyek segítségével a városka zöld kertjeit, udvarait meg lehetett látogatni holdas éjszakán. Volt egy öreg almafa, amelynek gallyai három udvarra nyúltak át. Az egyik udvarban özvegy Jolánné aludt az orgonabokrok alatt nyári délután, és lenge ruháját borzolgatta a szellő, más oldalról a Tepalánszky kisasszonyok énekelgettek, vagy bujósdit játszottak a padláson, a régi kocsiszínben vagy az egykori jégveremben, ahová létrán kellett leereszkedni, de legtöbbször mégis fürödtek a nagy eperfa alatt a kádban, amelynek vizét reggel óta forralta a nap. A harmadik udvarban Simkó Sári ült a kőrisfa alatt, és bozontos, szőke hajába mélyesztette ujjait, reggeltől estig regényt olvasott. Herman – midőn X.-ben mulatott – törzsvendég volt az almafán, és az olvasó Sári háta mögé lopózkodva, gyakran megszagolta annak haját, és az oldalt együtt olvasta vele a gömbölyű vállon keresztül.

A lyukak megfúrásánál Herman anyai nagyatyám, Ronch kapitány segédkezését gyakran igénybe vette.

De Ronch – ez a kitűnő férfiú, aki a legszebb nadrágot viselte X.-ben, galambszürke, harmonikás nadrágot, amely fényes gombon állott meg a cipősaroknál – mint régi városi lakos alaposan ismerte X.-ben a terepviszonyokat. Pontos útbaigazításokkal szolgált Hermannak, hol kell megfúrni a palánkot, hogy özvegy Fitkonideszné viselt dolgait megláthassa, valamint a zsalugáterekről is tudta, hogy melyik mögött rejtőzik hálószoba. Herman hosszú falábakat szerzett be, amelyeken csendesen lépdelt a homokos úton, este, az akácfák alatt, és de Ronch jeladására megközelítette a magasan fekvő ablakot, amelyből mécsvilág szüremlett ki. A nyári hajnal ugyancsak munkában találta Hermant. Az akác levelei közül a rózsaszínű ujjak, amelyek egy messzi halom mögül nyúltak az álomba merült kisvároska felé, a nyitott ablakú szobákba értek, ahol a nők ébredeztek, takarót lerúgtak, vagy mindenféle dolgokat cselekedtek félálomban, az ágyakból meleg éji szag áramlott, az ingek összegyűrődtek, halkan csobogott a víz, és az éjszaka álmai még ott lebegtek a boglyas, barna vagy szőke női fejek körül, amint hajnalodott, és Herman megbolondult a látványoktól, illatoktól, amelyek a női hálószobák környékén mutatkoztanak. A hosszú falábakon egyik ablaktól a másikhoz vágtatott, majd őrült módjára bújt át a léckerítés nyílásán, mert a harmadik udvarban egy inges nőt látott végigmenni az udvaron. Valahol

6


házaspárok csókolóztak – Herman ott állott leshelyén; máshol szerelmes menyasszony éldelgett vőlegényével a sövény mellett, a kispadon – Herman oly halkan bújt közelükbe a sűrű bokrok között, amilyen halkan csak az éji szél tud járni; fiatal cselédlányok nyújtóztak a konyha előtt, a folyosón – Herman a házőrző komondorok nyelvén jól tudott, és sok idegen udvart bejárt éjszaka. Borcsánszky végrehajtó minden éjjel megverte nagy mostohaleányát, Herman bekiáltott az ablakon: „Vén gazember!” – aztán továbbment. Így élt a bűvész X.-ben, és már csupán egyetlen ház volt a városban, amelynek titkait nem ismerte.

Az ismeretlen házat közönségesen Sulyok háznak hívták, és nem messzire esett a régi katolikus temetőtől.

Valamikor katonai raktár volt a ház, a falát, kapuját, kerítését jól megépítették, a magas ablakokon vasrostély, az udvaron csikorgó kút, amelynek köpenyegén a sárga és fekete színt egybemosta az eső. A kapu mindig zárva volt, a kertben nem volt fa, csak törpebokor, sok málna, és egy sarokban dohánylevelek zöldültek. A folyócska itt már elhagyogatja a várost, és csupán a régi temetőt érinti még, amelynek oldalán alattomosan nyaldossa kifelé a régi sírokból a csontokat és a koponyákat, s halkan görgeti tova iszapos medrében. A vízinövények között lábszár- és medencecsontok összekeverednek. Talán csak a folyó tudja, hogy melyik volt nőé, melyik férfié. Az egykori katonai raktár környékén még a legyek és cserebogarak is tudták a tisztességet, és a macskák elkerülték éjjelente a komor házat. Pedig odabenn szép asszony lakott, elvonultságtól, magánytól és valamely titoktól ábrándosan hervadó nő, Sulyok Franciska, akinek Herman hiába dobálta be a kőkerítésen át a legforróbb szerelmes leveleket. A ház olyan csöndes maradt, mint a régi temető és a régi temetőben a kihalt bárócsalád sírboltjában fekvő Alfonzin báróné, akinek koporsóját Herman már több ízben fel akarta nyitni, mert életében ismerte a szarvasbokájú mágnáshölgyet, de éppen úgy nem közelíthette meg, mint Sulyok Franciskát.

Egy napon Ronch kapitány (aki Herman megérkezte előtt eszelős és bolondokházába való nőnek tartotta Franciskát, és sohasem törődött vele tovább) hírül adta Hermannak, hogy az egykori katonamagazinba asszonyvendég érkezett. Egy vörhenyeges hajú, világoskék szemű, barna fátyolos, szürke köpenyeges és nagyon fehér arcú nő érkezett a barna Franciska látogatására a déli vonattal Y.-ból. A mindenre eltökélt Herman erre nyomban létrát szerzett, és a létrát a kertek alatt, a bokrok között a kőfalig vonszolta. A táj itt már igen csendes volt, a varrókisasszonyok nem járnak tovább udvarlóikkal, mint a kanyarulatig, a folyócska halkan szökik el a kertek alól, mintha nem érdekelnék többé a női lábak, amelyek partjáról a vízbe nyúlnak nyárban. Csupán Pityerné, a nőszabó

7


felesége jár még mindig a régi katolikus temető sírdombjai közé, de néha már hiába várja a jó szagú patikáriussegédet. Az ódon sírok között őgyelgő Pityerné mulattatására Herman nyomban kiküldte Ronch kapitányt, maga pedig a létrán a kőfalra kúszott, egy zsindelytornyocska mellett elbújt, és szemügyre vette a zordon házat, a virágtalan udvart, a fehérre meszelt falakat.

Franciska és a vörhenyeges asszony karonfogva sétálgattak az udvaron. Körülbelül egyformák voltak termetre nézve, csupán a világoskék szemű látszott erősebbnek, férfiasabbnak. A Franciska karját is férfi módjára tartotta, és a leselkedő Herman teljes bizonyossággal hallotta, hogy némely parancsokat ád a gabonaüzletre nézve, amelyet Franciska öccse a városon folytatott.

Aztán leültek a folyosón, a vörös, idegen nő karosszékbe, hol egyszer Sulyok úr üldögélt, Franciska egy alacsonykára, az asszony lábához.

– Hozd ki a pipám! – mondta az idegen nő. Franciska alázatosan a házba ment, és egy vörös bojtos csibukot hozott ki. A csibuk nem égett, de a vörös asszony mégis jóízűen szívta és fújta a

képzeletbeli füstöt. Miután a pipát kiszívta, Franciskát lábához ültette, fejét az ölébe vette, és a

kezével haját simogatta. Csendesen bealkonyodott, a szél megrázta a magányos üveggömb fehér karóját az udvar közepén. Herman négykézláb csúszott a fal mellett, meglapult, és hallgatta az asszonyokat.

– Szeretsz még? – kérdezte a vörös. – Szeretlek! – felelt Franciska. – Ne merj férfiúra nézni, mert megöllek! – folytatta a vöröshajú. – A férfi

piszkos, rossz szagú, tisztátalan állat. Mi, nők, vagyunk a teremtés koronái, ölelj meg.

Franciska szerelmesen, boldogan karolta át barátnőjét; halkan, cuppanósan, melegen csókolóztak, mámorosan ölelkeztek, a vörös tenyerével megveregette Franciska hátát.

– Kár, hogy nem vehetlek el feleségül – mondta a vörös. – Kár, hogy uram van.

– De azért szeretsz? – esengett Franciska. – Add ide a szájad – felelte a barátnő. A szájára nyomta a száját, és hosszasan, boldogan csókolóztak. – Gyere aludni, kedves feleségem! – mondta az idegen nő, és Franciskát

karjára véve, a házba vezette. Herman egy darab szenet vett elő zsebéből, és a fehér falra felírta: „Itt jártam, és mindent láttam. Herman.”

8


Néhány nap múlva Herman kis levélkét kapott Franciskától, melynek betűit könnyek elmosták. Az asszony kérte, hogy látogatná meg. De Herman nem ment többé a katonamagazin felé.

Kis feljegyzés arról, hogy mit szoktak mondani a hölgyek Roncsy úrnak

Az ősz a kis folyócska hátán, a kertek alatt lappangott be X. városkába, és az ősszel Herman, lábujjhegyen és leselkedve, vajon régi bűneit elfelejtették-e? Legutoljára ugyanis szökve, éjjel távozott el X.-ből, midőn az iparoskisasszonyokat az arcfestésre és arcpirító dalokra tanította a jó nevelés örve alatt. Major Anna kasszírnőnek szökött el Pestre, a Szitás kisasszonyok táncosnőnek szegődtek egy vándortársulathoz, Pityerné elhagyta urát… Herman ugyancsak vigyázott, hogy meg ne lássák, midőn a kertek alatt, a mohos kis fahídon megállott, és nagyatyámnak, Ronch kapitánynak tengelice módjára fütyült. De Ronch estére természetesen elillant a házból, akárhogy vigyáztak rá.

Herman az emelkedésen várta. Vörös félhold járt az iharfák mögött. A fázékony mezők ezüst ködfátyol

alatt szenderegtek. – Köszönöm, ezredes – mormogta meghatottan Herman, midőn nagyatyám

ódivatú alakját megpillantotta. Az egykori katonatiszt a nyugállományban sem vált meg a szűk nadrágtól és az acélgombtól, amelyet sarkán viselt.

Herman de Ronch karjába öltötte karját, és miután barátai, a félhold és a ködös mezők jelen voltak, teljes bátorsággal terjesztette elő tervét legénykedő nagyatyámnak.

– Szöktetés végett jöttem vissza X.-be. Egy nőt kell elszöktetni, nagyra becsült uram.

– Nagyon helyes – dünnyögte nagyatyám, bár összeborzongott. Egyszer mégiscsak nagy bajba keveredik Herman miatt.

Herman bő köpenyegben volt, amilyenben a múlt században jártak a gavallérok és költők, haja tán romantikusabban omlott homlokába, mint valaha. A kis gomba a fején hetykén helyezkedett el. Fehér kesztyűjét szorgalmasan simogatta kezén.

– Entrez? – kérdezte nagyatyámat bizonyos idő elmúltával, mire de Ronch némán bólintott.

– Mindig szerettem nőkkel levelezni! – sóhajtotta Herman. – Olykor három-négy nővel váltogattam a leveleket, verseket írtam nekik, és tanáccsal szolgáltam a szülői vagy férji szigor orvoslásához. Midőn az ebédem megszerzésén kellett

9


volna gondolkoznom, szép álneveken törtem a fejem, amelyeket majd a levelek alá írok.

– Olykor lelki betegséget színleltem, máskor, mint titokzatos, gazdag ember, gróf Monte Cristo, jelentkeztem leveleimmel szerencsétlen nőknél. E percben Julián vagyok, a tehetséges költő, és a nő a kert alatt vár, pontban éjfélkor. A lovak készen állanak a postakocsi elé fogva, a kocsis vad és elszánt fickó, a karabélyok és pisztolyok felporozva. Velencébe megyünk, ahol Byron dalolt.

Nagyatyám hümmögve hallgatta Hermant. Csóválta a fejét, pedig leginkább ő szeretett volna elutazni a postakocsival.

– Midőn legutoljára a városban jártam, kiszemeltem őt. Margarétának hívják, és foglalkozására nézve kesztyűs. A kesztyűsboltban ő maga adogatja el a finom és puha kesztyűket, a csipkekesztyűket, a selyemkesztyűket; az antilop és zerge előtte nem ismeretlen fogalmak. A szarvasgím hasa aljából gyártott kesztyű rugalmasan nyúlik ujjai között. Egy idős asszonyság a tulajdonosnő, aki már csupán a piros selyemből való kesztyűket magasztalja, amilyenben a velencei álarcosbálban jártak az úrhölgyek. Leveleimet tehát senki sem olvasta más, mint Margaréta, midőn a városból elmenekültem, és a szívem visszafájt X., a folyó, a domb és a réges-régi utcák után. Lágy keringők, érzelmes valcerek szálltak utánam a keleti szélben, amely dolgokat ablakok alatt hallgattam zongorázó vagy éneklő nőktől.

Nagyatyámnak erősen szikrázott a szeme, mint mindig, amidőn Herman nőkre terelte a beszélgetést. (De Ronch imádta a nőket!)

– Nos tehát Margaréta? – Egy napon beléptem az üzletbe, amelynek ablakából a kesztyűk fehéren, rózsaszínűen integetnek, mindmegannyi női kezek. Az öreg hölgy nyomban előállott velencei kesztyűivel. „Úriemberek nem is viselnek mást!” – mondta, és én kénytelen voltam igazat adni. Valóban, a piros kesztyűk igen jól festettek. Midőn megpillantottam őt: álmodozó szemű, lusta mozdulatú teremtés. A galíciai városokban ülnek ilyenformán a nők a sötét bolt hátuljában, amíg a férfiak elöl kereskednek. A szeme szürke is meg kék is, mint az ezeregyéjszaka, az ajkán merengő pehely. A regényhősnőt megtaláltam, fejét és szívét megzavarom, akarom, hogy rám gondoljon, midőn homlokát tenyerébe hajtva a bolti asztal mellett helyet foglal… ezt határoztam el magamban. És talán már régen elértem volna célomat, ha közben menekülni nem kell X.-ből, ahol a polgárság félreértette jóravaló szándékomat.

– Mit mondott? – kérdezte Ronch, aki nagyon szeretett női titkokat kifürkészni.

– Azt igazán nem tudom, hogy ő mit mondott – felelt Herman széles mozdulattal. – Az többnyire mellékes, hogy a nők mit mondanak. Az igazat ők

10


sosem mondják. Szájuk szent és áhítatos dolgokat fecseg gyakorta, míg kontyuk alatt a legbujább gondolatok bujdosnak. A szemüket is lesütik néha, pedig egész tekintetükkel szeretnék átölelni, megenni az e célra alkalmatos férfiút. A vérük pezseg, válluk remeg, a vállfűző alatt ijedten rebben meg a szívük a kellemetes szavak élvezetén, míg kezüket vonakodva vonják hátra. Nő szeretnék lenni, nagyságos uram, ha csak egy éjszakára, mert bizonyos, hogy ők másképpen éreznek, mint mi érzünk…

– A dologra, Herman – szakította félbe nagyatyám az álmodozó fiatalembert.

– Én azt mondtam neki, hogy gróf Monte Cristo vagyok, hogy én vagyok Szindbád az ezeregyéjszakából, Julián vagyok, a híres költő, vívó, zenész, bűvész, elátkozott herceg. Hogy meghalok, ha nem hallgat. És hajnalban örömteli szívvel éneklek a kelő naphoz, mert őt újra láthatom. Az éjt titokzatos örömmel lesem, mert vele álmodhatok. És midőn nemsokára aztán a kesztyűsbolt előtt elhaladtam, láttam, hogy Margaréta a bolti asztalra könyököl, és valahová a messzeségbe néz… Ám most menjünk, mert az idő elérkezett.

Megindultak az emelkedésről, ahol a folyó most már egyedül maradt mondókáival. A vén füzek mintha lehajtották volna fejüket, álomba merültek, miután Herman úr abbahagyta bolondságait. A kispadra vadmacska ült a közeli erdőből, és körülpislogott a tájon.

– Hol van a postakocsi? – kérdezte nagyatyám, midőn a kertek alatt bekanyarodtak.

– Pszt! – intett hevesen Herman. – Ne juttassa eszembe. Szándékosan felejtettem el… De mégis úgy kell viselkednünk, mintha a postakocsi itt várna valahol az országúton, túl a fogadón és a kápolnán, a lovak fülüket hegyezik az éjben, a vén kocsis mogorván húzza szemére a postillon fövegét. Az ostor nemsokára csattan, és mi átöleljük egymást a kocsi ringó párnáin, amint tovarobogunk.

Herman halkan, szenvedélyesen beszélt, mintha maga is hitte volna, hogy mindaz szóról szóra igaz, amit elmondott.

Nagyatyám megnyugodva ballagott mellette. Bizonyos, hogy valahol vár a postakocsi… A karabélyokon azonban nedves lett a por, mert olyan az idő.

A kertek alatt együtt lappangtak tova a kis folyóval. A fahidacskák, amelyek a liget felé vezették még nemrégen a nyári este sétálgatóit, most szinte özvegyi szomorúsággal állongtak a helyükön. Valahol nagyon halkan csikorgott egy kerti ajtó…

11


– Megálljon, kapitány uram – mondta de Ronchnak Herman úr gyors és titokzatos hangon –, itt várjon be. Kezét a pisztoly ravaszáról el ne vegye, szíve nyugodtan verjen, mert ki tudja, miféle veszedelem vár reám.

Ezzel Herman előrement a kertek alatt osonó ösvénykén. Nagyatyám mozdulatlanul állt. Mindenféle igazi és nem igazi hangokat hallott az éjben. Talán csókolóznak

is messze valahol? A rekettyés alatt susogott a folyó, és a félhold elbújt a távoli liget mögött. Herman csendesen előjött.

– A szökést holnapra halasztottuk, de én már reggel elutazom a városból – mondá a költő.

Szótlanul ballagott nagyatyám mellett, bár az öregúr ezerféle kérdést adott fel.

– De hát mit mondott? – kérdezte még egyszer a kapunál, és megragadta Herman kezét.

Herman unottan felelt: – Amit a nők szoktak mondani… Hogy a folyóba ugrik.

Lovassági roham pipacsok ellen, amelyek egy barna hölgy kalapján díszlenek

A kismadarak kertünkbe visszaköltöztek, a színes üveggömbök ragyogni kezdtek a fehér karókon a folyó felé, és nagyatyám szürke katonanadrágját a nap felé fordította, szemlét tartott az esetleges foltokon, és cipője sarkában elhelyezte az acélgombot, amely ragyogásra volt hivatva. Így köszöntött be nálunk a tavasz.

Nagyatyám életvidám, röpködő kedélyű fiatalember volt, de a bajuszát nem festette, csupán gondosan megnyírta. A haját – volt bőven – néha sütővassal érintette, és a kabátja belső zsebében, a szíve felett kis medáliont hordott, amelyből sohasem hiányzott a női arckép. Vékony sétapálcája volt, és tündöklő fogsora. Néhány ibolyaszál volt a gomblyukában, és táncolni jobban tudott, mint bárki a városban. „Pál úr” – ez volt a neve, így hívták az unokái, és így szólították a hölgyek, akiket kísérgetni szokott a városkában. A hervadt tanítónő, Albai Izabella, a postáskisasszony és Florentina kisasszony, a trafikosnő, rendes bennlakók voltak az antik medálionban. A tanítónő pipacsvirágos nagykalapját és csipke napernyőjét (amely dolgok tízéves tanításba kerültek) senki úgy nem tudta magasztalni, mint nagyatyám (alias „Pál úr”), aki délben az iskola előtt csupán véletlenségből állott meg, hogy végre szemügyre vegye a könyvkereskedő kirakatában látható irkákat és tintásüvegeket.

12


Albai Izabella (mindig teljes nevét írta a postai vevényekre) viszont háromnegyed két órakor aranyzsinóros hivatalnoki zubbonykában a posta felé tartott. A zubbonyka derékban karcsú volt, és a barna leányfőn igen jól festett a tiszti sapka. Nagyatyám a véletlenek barátja volt világéletében; nagyon természetes, hogy ilyenkor a legnagyobb véletlenséggel felbukkant valamelyik utcasarkon, habár odahaza néha nem várta be az ebéd végét, hogy kedves véletlenjének áldozhasson.

Mit lehet beszélni egy postászubbonyról, és mit egy tisztisapkáról? Én nem tudom, de nagyatyám tudta, és nekem soha el nem árulta titkát, mert hiszen nem szándékozott meghalni.

Florentina kisasszony kövérkés volt és kék szemű, fehér karja könyökig meztelen, nyakán a fekete ruhácska jó mélyen kivágva, és köténykéje pirossal volt beszegve. A barna szivarosdobozok, mindmegannyi juhászkutyák, hűségesen heverésztek körülötte, a francia katona vígan füstölögve lépkedett a kietlen Szaharában a reklámtáblán, és senki annyi gyufát nem vásárolt a városban, mint nagyatyám. Minduntalan szüksége volt egy doboz gyújtóra, és Florentina mindig kellő érdeklődéssel emelte fel a fejét a kölcsönkönyvtári regényből.

Így élt nagyatyám, és a gimnáziumi ifjúság irigykedve nézte szürke nadrágját, fényes cipőjén a kis gombot és zöld nyakkendőjét, amelybe néha kis rózsát tűzött, és a virágból parfüm fröccsent a hölgyek ruhájára. „Nagy kópé!” – mondták a dámák, és sohasem láttam, hogy valamelyik megharagudott volna.

A vékony sétapálca vígan lengett a fehér kézelő alatt, és a keménykalap az űrben lebegett a posta és iskola között.

Egyszer pedig aztán ez történt. Nagyatyám éppen a posta felé ment véletlenségből, midőn a város másik

végéről egy szürke nadrágos, keménykalapos, katonás tartású, nyírott bajuszú, vadgalambszínű hajzatú és piros arcú férfiú lépkedett vele szemben. A lovaglóvessző nem hiányzott a kezéből a város másik részében sem, és a fényes cipő egyenletesen nyikorgott a szürke kövezeten.

– Gravinczy ezredes! Milyen fatális véletlen! – nyilatkozott nagyatyám talán először életében őszintén.

Az ezredes megrázta nagyatyám kezét. – Hozzád igyekeztem! – mondta olyan harapósan, mintha elintézetlen ügye

volna nagyatyámmal. – Hm – mormogta nagyatyám, mialatt tekintete szórakozottan kalandozott a

postaépület körül –, hát hogy kerülsz ide, ezredes? – Megtelepedtem a városban – felelt Gravinczy a legnagyobb

nyomatékossággal, mintha a földkerekség legfontosabb tényét állapítaná meg.

13


Ebben a percben feltűnt véletlenül Albai Izabella aranyzsinóros zubbonykája, és nagyatyám gyorsan elébe sietett. A postaépület kapujáig meg sem állott vele, és olyan titokzatosan, halkan, suttogva beszélt hozzá, mintha legalábbis megszökni készülnének a városkából.

Gravinczy mereven állott meg a helyén, aztán nagyapámhoz lépkedett, miután a drágaság eltűnt a postaépületben. Az ezredes komolyan nagyatyám vállára tette a kezét.

– Pál barátom, miért nem mutattál be a dámának? Nagyatyám megrökönyödve nézett az ezredesre. – Nem értelek – mormogta. Gravinczy úgy hangsúlyozott, mintha napiparancsot olvasna: – Pedig nagyon érthető a dolog. Otthagytam az unalmas falut, mert

elhatároztam, hogy társadalmi életet fogok élni. Mindenkit ismerni akarok a városban.

Nagyatyám csendesen, láthatólag minden ok nélkül káromkodni kezdett, pedig ez csak olyankor volt szokása, midőn borotválkozás közben megsebezte arcát.

Az ezredes türelmesen végighallgatta a szentekhez és szentnőkhöz intézett felszólalását.

– A tábori életben magam is eleget káromkodtam – mondta igen komolyan –, de mióta társadalmi lény lettem, lemondtam erről a csúf szokásról. Majd leszoktatlak, Pál barátom, a káromkodásról. Mert hölgyekkel óhajtok érintkezni a városban, és nem szeretném, ha majd szégyenbe hoznál e rút szenvedélyeddel.

Nagyatyám ezután elbúcsúzott az ezredestől, és hazáig menve, olyan rettenetes káromkodást vitt véghez, hogy az élőfák is kitértek előle. Otthon, szobájába zárkózva, legelőször a vizespalackot vágta a földhöz, aztán ágyba feküdt, és hidegvizes borogatást tett a térdére. Elhatározta, hogy addig nem mutatkozik a városban, amíg az ezredes társadalmi lény óhajt lenni.

Délután Florentina hiába emelte fel a regényből bodros fejét, nagyatyámnak egyetlenegyszer sem volt szüksége gyufára, de alkonyattal megmozdult helyén a francia baka, amint az ajtó felnyílott, és rajta egy vadgalambszínű úr lépett be, aki csupán komolyságával különböztette meg magát nagyatyámtól.

– Nagyszerű! – kiáltotta el magát Florentina. – Egy pakli gyújtófát kérek, szép kisasszony – mondta finomkodva az

ezredes. – Nagyszerű! – ismételte Flóra, a trafik tündére, és olyan barátságosan mérte

végig az ezredest, hogy Gravinczy már ezen napon is kétszer lépett be a kis boltba gyufáért, mialatt a francia katona roppant nyugtalankodott helyén.

14


Ki tudná, ki tudhatná, hogyan nőnek meg a növények néha egyetlen éjszaka? A harmat és az éji szél, a vándorló hold és a repkedő bogarak nem értenek a tollforgatáshoz. S így titokban maradt az is, hogy miféle körülmények előzték meg azon időpontot, midőn délelőtt az ezredes a szomszéd kalapos inaskájával pohár sörét és perecét a „Vörös tehén”-ből a Florentina trafikosboltjába hozatta, és az áruasztal mellett széles nádszékben helyet foglalt.

Nagyatyámnak midőn hírül vitték e dolgot, a javasasszonyhoz futtatta szolgáját.

De másnap éktelen káromkodások közepette talpra állott, és a sütővas, beretva és hajkefe már régen nem végezte olyan körültekintéssel teendőjét, mint e napon. (Pedig addig sem lustálkodtak soha nagyatyám szerszámjai.)

Albai Izabella véletlenül már a harmadik utcában találkozott nagyatyámmal, és a zubbonyka irult-pirult a kedveskedő szavak árjában, a postakürt tágra nyitott szemmel hallgatott a gallérkáról, pedig már jó ideje ismerte nagyatyámat.

– Barátja, az ezredes – mondta lesütött szemmel Albai Izabella – tegnap a postán levele után tudakozódott.

– A gazember! – mondta Vojtek Pál arra járó komondorkutyájának nagyatyám.

– Furcsa ember – vélekedett az aranyos postakürt. – Olyan nagy szeme van, mint egy gyermeknek.

– Beszélt tán már vele? – kérdezte nagyatyám, és a szentséges mennyország közelében jártak már az indulatai.

– Hogyan beszélhettem volna vele? – kérdezte csodálkozva Albai Izabella. – Hiszen még nincs hivatalosan bemutatva nekem az ezredes úr!

– Nem is lesz – dörmögte nagyatyám. De Izabella ezt nem hallhatta, mert így folytatta: – Pál urat tisztelem meg azzal, hogy ha a véletlen is úgy akarja, barátját

nekem bemutathassa. Mert a társadalmi formákat úriembernek be kell tartani. Mielőtt nagyatyám válaszolhatott volna, a „véletlen”, amellyel egész

életében szinte már atyafiságot tartott, e percben Gravinczy ezredes vadgalambszürke fejét tüntette fel a láthatáron.

Az ezredes olyan elszántan álldogált a postaépület előtt, mint akár nagyatyám még csak napokkal előbb.

– A gazember! – kiáltotta be nagyatyám a levélszekrénybe, amely útjába került. Aztán Gravinczyre mutatott:

– Ezredes barátom és Albai kisasszony! A postáskisasszony szeretetre méltóan meghajtotta barna fejecskéjét. – Albai Izabella vagyok! – mondta tisztán hangsúlyozva.

15


Az ezredes katonásan összecsapta bokáját, és egyelőre csak annyit mondott: – Hő, hő! De nagyatyám már jól érezte, hogy ebben benne foglaltatott az ezredes

minden mondanivalója. Senki sem csodálkozott a városkában, hogy ezután „Pál úr” csupán a

tintásüvegeket szemlélte az iskola mellett, a könyvkereskedő kirakatában. A pipacsvirág és csipkés napernyő, a hervatag és búskomor tanítókisasszony jelvényei sokáig hűségesek maradtak a medálionhoz, amely alatt egy bánatos szív dobogott. A vékony sétapálca meghajolt, a szürke nadrág térdben olyanforma lett, mint a hivatalnokok ruhadarabja szokott lenni, és a zöld nyakkendőből sohasem fröccsent többé illatos sugár a nők arcába.

Nagyatyám öregurasan, megkopottan baktatott a búskomoly tanítókisasszony oldalán, és fél szemmel olyanformán pillantott a pipacsokra és a csipkés ernyőre, mintha máris búcsúzkodna tőlük.

Vajon mikor támad kedve az ezredesnek kinyújtani kezét a pipacsok után?

Ábécéről, táncosnőkről, a hírlapírásról, árva gyerekről s ezzel együtt az egész életről

Herman, akit már többször volt szerencsém bemutatni önöknek, egy napon így szólt nagyatyámhoz, de Ronch (más néven Roncsy) kapitányhoz:

– Tisztelt pártfogóm, az éjjel azzal mulattattam magamat, hogy az ábécé sorrendjében összeírtam azokat a nőket, akiket szerettem, majd azokat, akik engem szerettek, egyáltalában felvonultattam őket mind, akikkel hosszabb vagy rövidebb ideig ismeretségem volt. Sőt Mártára is rágondoltam, akit pedig csak a vasúton, Miskolc és Kassa között volt szerencsém megismerhetni az éjjeli személyvonaton.

Természetesen az emelkedésen sétáltak ekkor is Herman, a bűvészinas és nagyatyám, a nyugalmazott kapitány, mert az emelkedésen, amely alatt a folyócska olyan lappangó titokzatossággal vonult füzesei alatt, mint a szerelem, amellyel valami közeli nőrokonát szokta szeretni némely ember, az emelkedésen sétálgatva mindent megengedett magának Herman, még karon is ragadta nagyatyámat, akit a városban az emberek tiszteletre méltóan, alázatosan köszöntöttek.

Roncsy gyanakodva kérdezte: – És mit állapított meg, Herman barátom? Az eredményeket szeretem. Mert

magam is sokat gondolkodom elmúlt nőkön, miután a vérteseknél azóta a

16


harmadik kapitány vezeti az osztályt, amelynek egykor a parancsnoka voltam. A milánói cukrászné, a bécsi divatárusnő éjjel kísértenek, mert semmi dolgom sincs.

Herman gyorsan közbevágott, mert a tánciskolában még aznap este dolga volt:

– Eredmény? Urasága éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a nőkkel való eredmények elmondása nem természetem. Nevezetes azonban, hogy mennyi mindent hazudtam azoknak a nőknek, akikkel ismeretségben voltam.

– A nőknek nem szoktunk igazat mondani – felelt de Ronch igen természetes hangon.

– De én többet hazudtam, mint amennyit szokás. Milyen jók a nők! Mennyi hazugságomnak adtak hitelt!

– Az nem bizonyos! Így szólt komolyan de Ronch, és miután a kispadhoz érkezének, ahol

rendesen ülni szoktak aranypénzű fák alatt, és messze a régi malom kelepelt, mint egy vén ábrándozó, aki még mindig szerelmes a fűzfás, rekettyés vidékbe és a fehér fürdőházba, ahol a nők nyáron fürödni szoktak, miután Herman éles késével lyukat vágott a deszkán, a kispadra letelepedtek, és nagyatyám felsóhajtott:

– Magam is mondtam nagyszerű hazugságokat a nőknek! Herman költői arcán ábrándos gondolatok felhője lebegett, szemét behunyta, és pár percig elhallgatott.

– Mennyi hitványságot követtem el! – szólalt meg suttogó hangon. – Az éjjel eszembe jutott, hogy egyszerre egy időben öt nőt bolondítottam, mialatt Bécsben hírlapíró voltam, egy kis képes újságot korrigáltam, és a képmagyarázatokat megírtam. „A szép táncosnőt, aki pirouette-et vág mélyen tisztelt olvasóink felé, Oliánszky Olgának hívják, és amint a képen is látható, vagyont érő ékszerei vannak…”

– A nőkről, Herman, az öt nőről… – Mindenekelőtt házasember voltam, nagyságod engedelmével. Immakulata

abban az időben visszavonult a cirkusztól, és a nyakamon volt. Renzéket, a Sidoli testvéreket vagy Henry igazgatót vártuk gyakran a vasútnál, de nem jöttek. Immakulata tehát esténként gazembernek nevezett, midőn a sajtosboltban bevásároltunk, és azzal biztatott, hogy én vagyok a legutolsó férfi a világon. Ez a nő gyűlölt és szeretett. Gyűlöletből megcsalt a pincérrel, és szerelmében kiugrott volna az ötödik emeletről. Ha csak egy kevéskét rossz ember vagyok, mindennap megvertem volna… De nem. Szerettem. Képzelje, tekintetes uram, szerettem azt a cudart! És olykor gyengéden arról álmodoztam, hogy még boldogok leszünk mi egykor, ha Immakulata egy kissé megvénül, vére lehiggad, és csupán engem fog

17


szeretni. Falura költözünk, Mödlingbe vagy Vöslauba, kis házat veszünk, ahol senki sem tudja Immakulata múltját, jelenét…

– Tehát boldog volt! – kérdezte szigorúan nagyatyám. Herman tragikusan felkiáltott: – A játékban üldözött a balszerencse, a szerelemben rám mosolygott, mert

igen rövid idő múltán megismerkedtem Henriette-tel, aki úgynevezett „okos” nő volt. Bécsben, a Ring mellett, egy csendes utcában, Henriette leányokkal kereskedett, keletre szállított táncosnőket és énekesleányokat Moszkvába. Mindig nagy hölgytársaság volt szalonjában, dámák selyemben, bársonyban, kalmárok jöttek drága portékáikat kínálva, gyanús külsejű gavallérok kukkantottak be, és a vasúti útmutató mindig kéznél volt. A művésznők jöttek-mentek, átutaztak Bécsen, miközben Henriette az állomáson várta őket elemózsiás kosárral, sok csókkal, öleléssel, és üzeneteket küldött Moszkvába, Párizsba vagy Bukarestbe.

Az „okos nő” két pártra osztotta a világot. Buta, gazdag férfiak és szegény, csinos és eszes nők pártjára. Azonkívül nemigen volt ismerőse. Saját bevallása szerint, erényes nőt még messziről sem látott, a férfiak aljasságáról pedig éjjelente kötetekre valót szolgált.

– Mivel hódította meg Henriette-et? – Azzal, hogy mindenben igazat adtam neki. A kis képes újság pincéjéből hajnal felé megszabadulva, friss lappéldánnyal

és valamely nem mindennapi bókkal kedveskedtem az okos nőnek, aki álmatlanságban szenvedett. Külön kabinetjében üldögéltünk, és egymás arcába fújtuk a füstöt, miközben a világot becsméreltük. Henriette egykor balerina, modell és virágárusnő volt, járt fogaton, volt szegény, grófokkal mulatott, facér pincérekkel kártyázott, leánya volt, akit a legszigorúbb apácazárdában neveltek, férje a tébolydában lakott, és fél vagyonát feltette egy versenyparipára, midőn a leggazdagabb volt, és elveszítette…

Ekkor harminchárom éves volt Henriette, és semmire sem volt többé kíváncsi a világon. Költő verset írt hozzá, a nagy színész pénzt vett tőle kölcsön, és egy volt miniszter védelmezte, midőn a szigorú policáj rá akart csapni.

A nőket tán még jobban megvetette, mint a férfiakat, ezért nem volt barátnője. Egyedül élt, habár meglehetős csinos asszony volt, és miután gazdagnak is hitték, többször megkérték a kezét, vagy megtámadták, hogy megöljék.

Tavasz volt, és éjjelente olyanféle szellők fújdogáltak az utcán, hogy az embernek kedve lett volna betörni a polgárok lakásába, ahol a fiatal nők kiterjesztett karral álmodnak, a takarót térdük közé vették. A pékné – mint szőke és molett asszony – halkan, forrón és alig hallhatóan lélegzik. Ismertem őt.

18


Nappal hidegen nézett rám kék szemével, mint az ágrólszakadt fiatalemberre szokás. De vajon mit szólna, ha álmából csókokkal ébresztgetném! Sietve mentem vékony felöltőmben Henriette lakására, aki mindig eltett egy kis hideg sültet és pohár bort számomra.

Egy éjszaka azt mondta Henriette, hogy sétálni kíván. Holnap verseny van Baden-Badenben, gondolkozni akar a szabad levegőn, hogy mely lovakra fogadjon.

Bő kabátot vett magára, fejére fácántollas kalapot helyezett, és villogó fülbevalóját zsebébe csúsztatta.

– Bátor ember maga? – kérdezte. – Meglehetősen, már amennyire egy szegény ördög lehet, akinek se a maga,

se a más élete nem ér harminc krajcárt. – A külvárosba megyünk! Ott szeretek sétálni, ahol a szegények, a rablók,

tolvajok laknak. Itt van a revolverem, vegye magához. Elindultunk, túl a Duna-csatornán, földbe lapult putrik mellett vezetett el

utunk, valakit éppen meggyilkoltak a szomszéd utcában, jajgatás, sikoltozás, gyanús füttyök, és lámpás sehol. Csak az éjszaka világosodott, mint a halottak arca, midőn a vér lefolyik a bőr alól. Majd egy pisztolyt sütöttek el messze, egy asszony gyermekét altatta mormogó hangon a betört ablak mögött, az utca cifra leányai libasorban mentek hazafelé…

– Nini, egy gyerek! – mondta Henriette, és megállott a kanális partján. Egy ötesztendős kis koldus feküdt a gerendák tövében. Olyan rongyos cipőt

azóta sem láttam. Henriette lehajolt a gyerekhez, és jól megvizsgálta, majd gyertyát gyújtatott velem.

– Azt hiszem, beteg – mormogta. Az erszényéhez nyúlt, és egy marék ezüstpénzt gyömöszölt a gyerek

zsebébe. Továbbmentünk, de Henriette még egy aranyat talált a zacskójában. – Várjon, ez is az övé! Így szólt, visszament az alvó gyerekhez. A kanálisba bámultam, ahol

nemsokára úszni fogok kimeredt szemmel, felpuffadt testtel, és báli cipőm csokra lassan kioldódik a vízben.

Egy fekete hallal találkozom, és a hal velem jön egy darabig. Megyünk, megyünk, és nem tudunk egymásról.

Henriette kézen fogva hozta a koldusgyereket. Kék szemű fiúcska volt. – Lehet, hogy az uram fia. Annak volt ilyen kék szeme, mikor a nőket

kergette. – Mit csinál vele?

19


– Odaadom a házmesternek. Az felneveli pénzért. Délután játszom vele. Ha felnő, megtanítom, hogyan kell hamisan kártyázni, nőket bolondítani, meg mindenre, amire egy okos embernek szüksége lehet. Holnap fut egy Ágnes nevű ló. A gazdája nagy betyár, tolvaj, lókupec. Ismerem Ágnest, fogadjuk a nagy díjban.

– Maga a legderekabb és legszebb asszony, akit valaha ismertem – feleltem, és a hátulsó agyamban, ahol a boncoló orvosok szerint a gerjedelmek laknak, feltűnt Immakulata fehér lába, finom, kis, gyermekes lába, amelyet most otthon kilök a takaró alól.

A műlovarnő sem tudja eltitkolni a dolgot nagyatyám előtt

A harmadik hölgy, aki Hermant, kedvelt bűvészinasunkat szeretetreméltóságával kitüntette, Liane névre hallgatott, és a cirkuszban lovagolt…

Az emelkedésen, a kispadon, a fűzfák, a folyócska és a messziségben elterülő halmok között mindennap újabb és újabb nők merültek fel, mintha a postakocsival jöttek volna a folyón túl kanyargó országúton, amelyet rekettyés árok szegélyezett, és oldalvást bedőlt falú, mohos zsindelyházikó állott, amelyben bízvást lakhatott volna a boszorkány, aki fiatal leányokat ront meg Herman úr felhívására: – az emelkedésen, mialatt Roncsy kapitány (anyai nagyatyám) Hermannal az elmúlt, szép szerelmekről beszélgetett.

Mintha női lábakkal és bodros asszonyfejekkel lett volna telve a kék alkonyat: a folyóparti fűzfák közül hercegasszonyok és lovarnők selyemharisnyás, félcipős bokája nyúlott elő, a hegyes francia sarkok és a szalagcsokrok Hermannak integetnek; amott nyári asszonyok fehér ruhája alól telt lábszárak mendegélnek az országúton, pongyolák repkednek, és a vadalmafa fekete ágai között rövid szoknyás fiatal leány ül slingelt alsószoknyában; a folyócska széles levelű vízivirágai között bodros, szőkés vagy barnás asszonyfejek úszkálnak, kék szemek a vadvirág kelyhében, és a völgyben, felhúzott ruhával, egy menyecske guggol barna fatörzs képében, amelynek oldalát fehér virágok lepték el.

Herman legalább így látta a dolgokat, és a furcsa öregúr, aki Herman távollétében házunknál nagyapáskodott, ugyancsak látta a mezőn hentergő, kövér asszonyokat, a boglyába rakott sarjú oldalába ő maga nyomkodta ki a helyet, ahol képzeletében fiatal nő aludt. A vadvirágok teljesen megdőltek, a füveknek különös szaguk volt, és az ott felejtett sárga kontyfésű terólad zeng, ó gyönyörű szerelem!

20


Herman búskomolyan a messziségbe nézett, és alig hallhatólag suttogta: – A kesztyűje örökre felejthetetlen! Talán brüsszeli csipkéből volt, és

könyökön felül takarta virágszárhoz hasonlatos karját. Annyi bizonyos, hogy azóta csupán a főhercegnőn láttam hasonlót. A kesztyű alatt zöld és piros szemű gyűrűk villogtak. Mély tava az opálnak kisujjáról többnyire az örökkévalóságot juttatta eszembe. Az ujjainak friss, mandulatejszaga volt, csupán egyetlenegyszer éreztem kezén bizonyos nőies szagot, amely valamely mozdulattól eredhetett, amely mozdulatot a királynők és pórnők egyaránt megtesznek, midőn senki sem látja őket. De Herman lát, hall, tapasztal. Mert éles késével a fürdőház deszkájába mindig megfúrja a lyukat, amint erre alkalom kínálkozik.

Lianét hosszú ideig lestem az öltözőben. Nagy tél volt akkor X.-ben, ahol a Brothers Canada cirkusz állomását

tartotta, és a vásárteret csak gyéren világították meg a lámpások. Szorgalmasan ólálkodtam az öltözők körül; legelőször az öltözködő baletthölgyeket vettem szemügyre egy barátságos deszkahasadék révén. Tizenketten voltak ők, és nevetve, perlekedve, a hidegben dideregve kapkodták magukra rózsaszínű szoknyáikat. Repkedtek a finom tüllök, tarlatánok, a fűzők kapcsai szinte vezényszóra pattogtak, kézről kézre járt a sütővas, és a deszkahasadékon át gyakran úgy láttam őket magam előtt, mint a tavaszi szélben virágját hullató almafákat. Voltak kövérek, voltak soványak, körte alakú keblecskék, és finom térdecskék gyűjteményét volt szerencsém elraktározni. A vezértáncosnő egy fekete bőrű asszony volt, a bohóc felesége, és testén ráncokat láttam, amiért aztán hiába vágta ki a legszebb pirouette-et a porondon. Szőke és barna hajak jutottak tudomásomra, egy vézna leányka leheletszerű, aranyos pelyhekről tudósított, amelyek nyakát ékesítették. De mégis a legtöbbnek fácántollszínű haja volt, vörösesbarna…

– És Liane, és Liane? – nyugtalankodott nagyatyám, aki szeretett gyorsan végezni a tömeggel, hogy annál inkább figyelhessen az egyénre.

– Liane öltözőjében a helyzet sehogy sem kedvezett. Késem nyomán állatbőrökkel és szőnyegekkel ismerkedtem meg, amelyek a lovarnő öltözőjét óvták a külső hidegtől. Végre lenn, a földhöz közel találtam egy helyet, ahonnan kényelmesen szemügyre vettem a művésznőt. Éppen szemben volt velem a padocska, amelyre az isteni teremtés leülni szokott, midőn harisnyáit húzogatta. Igaz, hogy nekem a hóra kellett feküdnöm, hogy mindent szemügyre vehessek. De, uram, ez nem jelentett semmit. A női uszodák alá a víz alatt szoktam eljutni, míg a gyönyörű Florentine-hez a kéményen kellett leereszkednem, hogy a kandalló sötétjéből pillantást vethessek hálószobájába…

– Tehát Liane…

21


– Először is, nevezzük őt ezután a művésznőnek, nem szeretném, ha valaki meghallaná e nevet, hisz Mr. Allan és cserkesz barátja eléggé megdögönyöztek annak idején, midőn a hóban heverve a művésznő öltözője mögött megleptek. Tíz órakor volt a művésznő száma, nyergeletlen, vad paripán száguldozott, pisztolyból lövöldözött, és az abroncson átugrott, de már kilenc órakor öltözőjében volt. Gyorsan levetkőzött, és fűzőjéből mindig előkerült valamely levél, amelyet aznap kapott a postával valamely messzi városból. A levelet figyelmesen, gondosan, hosszadalmasan olvasgatta, közben felfigyelt, ha odafent erősebben hangzott a csengő cirkuszi muzsika. Szép, bánatos, barna arcán, amely az ezeregyéjszaka hölgyeit juttatta eszembe, a levélolvasás nyomán különböző érzelmek kifejezései jelentkeztek. Hol mosolygott könnyes szemmel, hol csendesen elmerengett, sóhajtott, a talpát dörzsölgette, és letette a levelet, hogy a körmén igazítson valamit, amelyen váratlanul hibát fedezett fel. Sokáig nézett mereven egy pontra, majd a tükörben megvizsgálta magát elölről, sokáig hátulról, mert bizonyára a termetéről szó esett az idegen levélben. Máskor a lábát és fehér térdeit nézte, hosszan elnyújtva fehér lábszárait, mert bizonyára erről kedveset bókolt a levélíró. A lábujjait összeérintette, és percekig maradt ebben a helyzetben. Máskor egy kormos hajtinccsel bíbelődött, amely füle mellett lógott, és ujjára csavargatta nagyon sokszor, hogy már féltékeny kezdtem lenni. Aztán öltözni kezdett. A rövid kis nadrág gyorsan helyezkedett el tagjain, majd a trikót húzogatta nagy gonddal, a kis papucsok megvizsgáltattak, mielőtt a lábakra jutottak volna, és az ing elhagyta helyét, hogy helyet adjon az aranyos, csillogó deréknak. A tükör és a frizura… De hisz ezt már ön is eleget látta, ezredes úr…

– Valóban – bólintott nagyatyám, amint visszafojtott lélegzettel figyelt Hermanra.

– Egyszer hosszú levél jött elő a fűzőből, benne arckép, kis, hosszúkás fotográfia, amelyet furcsán csillámló tekintettel vizsgált néha a művésznő, míg közben mohón olvasta a levelet. A sápadtas arca felpirult, és meztelen lábát keresztbe tette. A jobb keze idegesen tapogatta térdét, míg az arcképet kebleihez szorította. Az arcán lassúdan mámoros arckifejezés terült el. Az ajka kinyílott, hallottam a lélegzetvételét, és a szeme kerek és merev tekintetű lett. Lihegve ölelgette az arcképet, és egész testében idegesen remegett.

– Henrik – jó! – kiáltotta tompán, részegen. A fogát vadul összeszorította, s szikrázó tekintete részeg vágyakozással

tapadt az arcképre. – Te kutya! Te nagy, fekete kutya! – lihegte összeszorított fogsorai mögül.

22


Aztán tompán, részegen, boldogan feljajdult, és a földre vetette magát. A füle mellett csapzott volt a haja, a keze görcsösen ökölbe szorult, és mozdulatlanul, kimerülten feküdt.

Csendben és halálos bánattal feküdtem én is odakint a havon, mert ezen idő alatt bolondul azt képzeltem, hogy én vagyok az a bizonyos Henrik, a nagy, fekete kutya.

Később felszedelőzködtem, és búsan a városba mentem. Aznap eltévesztette az ugrást a művésznő, de komolyabb baja nem történt.

A következő részben némi oktatás van arról, hogyan másszanak ki a nők az ablakon

Az alvégen volt egy lányos ház, ahol estenden a környékbeli iparosok leányai összegyülekeztek, fosztóka volt vagy kukoricahántás, a leányok mindenesetre énekelgettek, és nagyszerű leányszag volt érezhető a nagy csűr levegőjében, ahol gyéren pislogott a homályos lámpás. Friss szénán lehetett ülni, és mindenki annyit csókolózhatott, amennyit akart, mert X.-ben (ahol gyermekeskedtem) igen jószívűek és adakozók voltak a leányok.

Herman, a bűvészinas természetesen felfedezte az alvégi házat, midőn X.-ben elmebeteget gyógyított, táncmesterkedett, és műkedvelői színielőadást rendezett a régen üresen álló faszínházban. A „Peleskei nótárius”-t tűzte ki előadásra Herman, és az alvégi házban nagy népszerűségnek örvendett. A kis iparoslányok mind hajlandóságot éreztek a színi pálya iránt, és a nyári estéken a szénaillatos csűrben és a hosszú, sötét udvar eperfái alatt egyébről sem beszélgettek, mint a színházról. Csodálatos esték voltak! Fiatal lányok jöttek karonfogva a város másik részéből, és rezedát vagy mályvát tűztek alig domborodó keblecskéjükre. A nyári homály szitálva ereszkedett lefelé a magasból, és a nagy fák az alvégi ház udvarán bóbiskoltak, kerítések, kocsiszínek megfeketedtek, és a lányok hancúrozása eleinte oly vígan, szinte élesen hangzott, hogy az ember nyugodtan megesküdhetett arra, hogy semmi rendkívüli nem történik az alvégi házban. Az eperfa alatt bús nótákat énekeltek, bújósdit játszottak, miközben hangosan hívták egymást.

– Julis! – süvített a nagy csűrben vagy az elsötétült udvaron az éles lányhang.

Julis bizonyára felelt valamerről, de később már nem mindig felelt. Elmaradozott a válasz, mint a hetivásárról hazafelé ballagó falusi menyecskék egynémelyike elmaradozik az úton a fiatal vadász úr kedvéért. Az énekszó

23


elcsendesedett, csak a szívfájós Csemege Janka fújta egymagában bús dalát. Titokzatos nevetések hangzottak fel a sötétben, valakit megcsiklandoztak, és egy fehér szoknyafodor meglibbent az udvar fenekén. Forró, suttogó hangok bujkáltak az éjben, mint a gyenge szél a bokrok között. Torokhangon nevetett fel egy fiatal, kövér leány, mintha a nyakát szorította volna valaki. A liget mély, füves árkában hallani olyan duruzsoló hangokat, mint az alvégi udvaron. Csendesen, loppal ereszkedtek a lányok a diákok ölébe. A kis szívek eleinte ijedten vertek, lábak, karok akadékoskodtak, még sikoltott is némelyik leányka, aki még járatlan volt az alvégi házban, de végre Herman úrnak sikerült odáig jutni a „Peleskei nótárius” rendezésében, hogy a környék összes fiatal leányai már öntudatos mosollyal, gyenge, boldog borzongással jöttek össze esténként, hogy néha csak a hajnali harmattal kerüljenek ágyukba, Herman úr megtanította a lányokat, hogyan kell a kerítésen át megszökni otthonról, valamint oktatással volt az ajtózárak felnyitásához.

– Ha nem akarják holnap este elengedni, csak másszon ki az ablakon, kisasszony – mondta Herman azon sajátságos, suttogó hangján, amellyel az elmebetegeket gyógyította. – Mi itt vagyunk minden este, és nagyon jól mulatunk. Ugye, milyen jó itt csókolózni?

Talán húsz leány játszott a műkedvelői előadáson, és Herman már az előadás előtt megtanította őket mindazon dolgokra, amely dolgokra a fiatal hölgyeket szokás tanítani. Tudtak táncolni, énekelni és forrón csókolózni. Volt közöttük néhány csinoska, Herman ezek részére mindig cukrot hozott a zsebében. Állandóan dicsérte hajukat, arcukat és szemüket, verseket mondott nekik, sőt illatszert hintett ruhájukra. Biztatta őket, hogy esetleges barátnőiket is hozzák holnap magukkal, mert a „Peleskei nótárius”-ban annyi szerep van, amennyit ő (Herman úr) akar. S így történt, hogy X.-ben egy nyáron a csizmadiák és szabók fiatal leányai napközben álmodozva, lustán végezték teendőiket, mert valamennyien az estére gondoltak, az alvégi házra, amelynek udvarán, csűrében színházat lehetett játszani. A hajukat bodrosan fésülték, mint Herman úr erre kitanította őket, arcukat szagos szappannal hosszadalmasan mosták. Némelyiknek már olcsó arcfestéke is volt, amellyel titkon bekente arcát, és a szent életű Jolánka, aki még tavaly apácákhoz járt iskolába, elcsente egy diáknak a tarka zsebkendőjét. Herman úr esténként szívesen gyönyörködött munkájában, mert már ekkor tudta, hogy nem sokáig marad a városban.

– Hogy vagytok, drága gyermekeim? Mily szépek, ragyogók vagytok! Mily jó szagú a haja, kisasszony! És a szeme úgy ragyog, mintha belladonnával fényesítette volna! Mert vannak ám bizonyos füvek, amelyeknek nedve fényesíti a szemet! – így beszélt Herman úr, és megsimogatta a leányokat.

24


Jolán, a szűrszabó Jolánja tanulta meg leghamarabb, hogyan kell bársonyszalagot kötni a nyakába. Talán tizenöt éves volt akkor Jolán, és olyan dús haja volt, hogy még a nyakára is jutott belőle, sőt még a karjára, vállára is. Ezek a haszontalan hajacskák mindaddig nem érdekelték Jolánt, amíg az alvégi házat nem ismerte. Talán nem is tudta teljes bizonyossággal, hogy hajszálak vannak a testén, amelyek feleslegesek. Csinosodván, művelődvén és csókolózni tanulván, lassan rájött, hogy szépségének módfelett ártanak a hajszálak, amelyek testét több helyen befödik. Habár Herman úr erről sohasem beszélt, mégis valószínűnek látszott, hogy Jolánt sokkal inkább dicsérné, ha nyakáról és karjáról eltűnnének a fekete pelyhek, amelyek pedig oly selyempuhaságúak voltak, mint a kismadár apró tollai.

Jolán, mikor egyedül volt, bosszúsan tépdeste karjainak felesleges hajszálait, sőt már beretválkozni is próbált, és vér serkedt ki. Herman úr nem szólt, csak fejét csóválta, midőn Jolán elkeseredését észlelte. Talán magában nevetett is, hogy a szegény leány epeszti magát a haja miatt, hisz kiszámíthatatlan ember volt.

Történt, hogy Jolán összeveszett barátnőjével. Ugyebár, nem érdekel senkit, hogy két tizenöt esztendős leány mi felett szokott összeveszni.

– Te szőrös majom, elloptad a diák zsebkendőjét – mondta a barátnő, amire Jolán felelet helyett olyan hangos sírásra fakadt, hogy Herman úr abbahagyatta az éneklést az eperfa alatt.

– Csend, gyermekeim. Mi történt, Jolán? – kiáltotta. – Szőrös, mint egy majom – nyelvelt a barátnő. Herman úr szelíden legyintett: – Hát az is baj? Hisz a hajzatot le lehet égetni! Hát most folytassuk a táncot.

Négyest fogunk táncolni. Jöjjön, Jolánka, maga lesz az én párom. Mert ének után tánc következett az alvégi ház udvarán, ahol az önfeláldozó

Herman úr teljesen ingyen tanította a legújabb táncokra X. városka fiatal hölgyeit. A karjára vette Jolánt, és olyan gyorsan táncolt vele a füves udvaron, mintha csupán az volna legfőbb törekvése, hogy a leányka elfelejtse bánatát.

– Hogyan lehet leégetni? – kérdezte Jolán, miközben forró arcával megérintette Herman úr vállát.

– Igen egyszerűen, spirituszlánggal – felelt Herman úr, és már a nyelves barátnőt hívta táncra, hogy a jó egyetértés továbbra is megmaradjon az alvégen, a sötétes házban, hol fiatal leányok nevettek, és érzelmesen énekeltek.

Az éj langyos volt, mint a fecskefészek, amelyben a fecskepár alszik, a kocsiszínben a régi kocsin már elhelyezkedtek a leányok a rongyos ülésen, hol diákokkal és más fiatalemberekkel nevetgélni szoktak a tánc után. Itt-ott már

25


felhangzott a tánciskola vagy a színpad tájékáról csiklandós nevetgélése a szerelmes leányoknak, és egy fehér felhő csendesen úszott a hold előtt. Lágy leányillat terjengett a kocsiszínben, mint a leányiskolákban, ahol sok fiatal leány ül együtt. A homokos úton megelégedetten, kezét hátrafonva sétálgatott Herman úr, és magában kiszámította, hogy hány leányszív törik meg, ha egyszer a kurzusnak vége lesz, és ő más városba szökik.

Ekkor tűz támadt a városban. A harangot félreverték, és az alvég megvilágosodott. A szűrszabó nádfedeles háza égett pompás lánggal, jajgató emberek szaladtak az utcán, akiktől Herman úr megtudta, hogy a szűrszabó leánya, Jolán, este felgyújtotta magát, és valószínűleg belehal égési sebeibe.

Herman úr hajnalban szedte sátorfáját, és elkutyagolt X.-ből.

Jó estét, szerelem!

A szerelem elutazott, és Ilona kisasszony kék szalaggal átkötötte a leveleket, szekrénybe zárta, és jó darabig búsult az elmúlt, szép dolgon. Hogy is volt? – gondolta sokszor magában. – Esténként sétáltak a promenádon vagy a folyóparton, ahol az ócska híd alatt olyan alattomosan suhan tova a folyó, mintha öngyilkos leányokra várakozna… De még azon éjjel levelet írt Ilona, és levelet írt ő is, a férfiú, és mindazt megírták egymásnak, amit a folyóparton gondoltak, és elmondani nem tudtak. Vagy ami csak utólag jutott eszükbe. „A vízben úgy ragyognak a csillagok, mint a te szemed sugara ragyog az én szívemben” – írta az eltávozott. – „Szeretném, ha nem gondolnál rólam rosszat, mert engedtem csókjaidnak, hisz gyönge, szerelmes nő vagyok!” – vetette papírra Ilona éjjel, midőn egyedül volt, és a zongora hátán, régi kottafüzeteken sűrűn írta az oldalakat, amelyeket majd Búzás néni reggel a köténye alatt megfelelő helyre szállít. A nap várakozások közepette múlott el, Ilona szórakozottan tanította skálázni a kisváros leánykáit, és a szeme folyton a csipkefirhangon volt, vajon nem pillanthatná-e meg a férfi keménykalapját. Délután teát ivott (mint modern hölgyhöz illik, aki nem óhajt meghízni) és a szűrőben maradt tealevelekből mindenféle hókuszpókuszokat olvasott ki. Sokáig nézegette a nedves tealevelek elhelyezkedését az edény fenekén, és a karikából vagy a völgyből szerelmese érzelmeit biztosan megállapította. – Míg a szerelem elutazott, a levelek szalag alá kerültek, és Ilona utoljára írt neki, a levelek hátára csak ennyit: „Egy férfi hazugságai”.

Mennyi idő múlott el? Egy nap, vagy egy esztendő? Vagy csak egy hosszú, mély álmú éjjel? Herman X.-be toppant, a változatosság kedvéért vívóiskolát

26


nyitott, ahol elsősorban ünnepélyt rendezett a római pápa neve napján, nagy, sárga lobogót tűzött ki a „Három fehér rózsá”-ra, rendjelet akasztott kabátjára, és sétapálca helyett karcsú flöret-tel sétált végig a városon. Egy falusi komondort veszettnek nyilvánított, amint gazdája kocsijától eltévedt, a tőrrel leszúrta, és piros bársonyból szíveket vágott, amelyeket a fiatalság mellényére illesztett.

Midőn így mindent rendbe hozott, ábrándos fejét vállára hajtotta, és körülnézett a városban a női nemen lévők között.

Nem kellett sokáig kutatni, az első postával eljutott hozzá Ilona zongoratanárnő bánatának híre, és Herman rövid idő múlva már helyet foglalt a régi ripszbútorok között, a zongora mellett, miután néhány cserepes virágot helyezett el az ablakban.

A zenét nem magasztalta, mert hisz tíz év óta minden férfiú ezen az alapon közeledett a kívánatos külsejű, sötétszőke hajú és nagy, szürke szemű, túlérett leányhoz, aki olyan szűk, fekete ruhát hordott, hogy szinte beleharaptak a férfiak.

Herman Ilona kisasszony családját magasztalta. Az özvegy öregasszonynak kezet csókolt, mert ismerte férjét, aki egykor

mérnök volt, és nagy tervei voltak városok építésére. Máskor bizonyos Vladovszky kapitányról emlékezett meg, akinek arcképe a falon függött, és félig-meddig rokonságban volt Ilonáékkal. Herman természetesen egy ezredben szolgált a rettenthetetlen hőssel, párbajainál segédkezett. A két magányos nő a földszintes kis házban, ahol Ilona (mint különös nő) dohányt termelt a virágoskert zugában, napokig kipirult arccal hallgatta Vladovszky csodatetteit. Majd mindenféle öregasszonyok jutottak eszébe, akik az özveggyel együtt táncoltak. Egy jelmezbál, ahol az öreg hölgy virágárusnőnek volt öltözve. (Az arckép a falon.)

– A kalikó! – sóhajtotta az özvegy, és egy napon gyanútlanul elutazott X.-ből Y.-ba, ahol bizonyos öreg barátnő haldoklott.

Este nyolc óra volt, tél volt, a kis utcák hógubáikat fülükre húzták, és olyan mély álomba kezdtek, mintha beláthatatlan időkig tartana az éjjel, a csend, a nyugalom, és a kapukat senki sem nyitja ki soha többé.

Herman halkan lépett Ilonához. – Csak csendesen, mert hátul vigyáz a sánta suszter! – mondta suttogva

Ilona, amint ajtót nyitott, és a hárászkendő alatt olyan meleg és sima volt könyökig meztelen karja, amint Herman hozzáért, mintha ez lett volna az egyetlen meleg női kar a világon.

Az ablakon a függönyöket megigazította Ilona, az ernyős lámpát a sarokba állította, a kanapé sarkában helyet foglalt szűk ruhájában, de Hermant a székre utasította, midőn mellé kívánt telepedni.

27


Herman, mint gyakorlott férfiú, természetesen a hölgy kezét óhajtotta megfogni, de Ilona abba sem egyezett bele. A billentyűütögetéstől meglehetős izmossá lett a keze. Hermant könnyűszerrel félretolta, bár izgatottságában lélegzeni sem mert.

– Jó estét! – mondta Herman halk, suttogó hangon, mert húszéves lett, mint mindig, amint kalandja akadt nőkkel.

– Jó estét! – ismételte. Majd elhallgatott, mert az utcán nehéz, döngő léptekkel ment valaki az ablakok alatt.

– A halál! – mondta babonásan Ilona. – Tőlünk a harmadik házban nagybeteg ember fekszik… Vagy tán Y.-ba megy, anyám barátnőjéhez?

– Milyen furcsa, hogy itt ülök magával szemben! – vélekedett Herman. – Sohasem hittem volna, midőn gyönyörű alakját, szemét, haját néztem, hogy még valaha így ülhessünk… Tudja, hogy én szeretem magát?

– Tudom – felelt Ilona. – És azt is tudom, hogy mit akar. Herman elkapta a leány kezét. – Milyen eszes teremtés maga! A nők hazudni szoktak, csalfa zavarral

fogadják a hódolást, és csodálkozást mutatnak a legtermészetesebb dolgokon. – Csókolja meg a kezem! – mondta Ilona. – A másikat is! – szólt később. Herman rajongva fogadta a megbízást, és a fehér, izmos kezet olyan

hevesen csókolta, hogy csaknem vér serkedt csókjai nyomában. – Erősebben – mondta Ilona, és halkan, titkosan nevetett, mintha Herman

igyekezése nagyon mulattatná. Később egy pontot jelölt ki arcán, a füle mellett a csókszomjas férfiúnak, de

midőn az karjával is át akarta ölelni, hatalmasan eltaszította magától. – Csak amit én engedek, uram – mondta, és ismét nevetett. Herman sápadtan, gonosz tekintettel nézett a hatalmas leányra, de fejét

ábrándosan tartotta, pedig még gyilkosságra is gondolt. A fa tetején felejtett őszi gyümölcsnek hervadt, keserűen édes ízét érezte szájában.

A leány most megfogta a férfi kezét. Megsimogatta, megütötte, és minden ujjának juttatott vérének áramlásából, amely hasonlatos volt a nyugtalan folyó futásához.

– Ne bántson engem – mondta kérlelő hangon Ilona. – Szeressen úgy, amint én akarom. Térdepeljen le.

A szűk ruha két gombját felpattantotta nyakán és az előbukkanó fehérséget Hermannak odakínálta.

28


– Csókolja meg, uram – mondta, furcsán nevetett, két karjával erősen szorította Herman karját, lábát egymásra vetette, míg sötétszőke fejét mámorosan hátrahajtotta.

Egy perc múlott el, vagy egy óra? Herman kiszabadította a kezét, és Ilonához nyúlt. A leány erre talpra ugrott. – Menjen, Herman – mondta búsan. – Mi sohasem érthetjük meg egymást.

Maga nem szeret engem úgy, mint én szeretem magát. – Szeretem – esengett Herman. – Most menjen, menjen – felelt Ilona. – Gyorsan menjen. Herman fenyegetőleg mormogta: – Meglássa, elutazik a szerelem! – Jól van, nem bánom, egy óra múlva jöjjön vissza. Most menjen el. Sírni

akarok. – Egy óra múlva… Herman meghajolt, kiosont a házból. A mély hóban boldogtalanul bandukolt, mintha igen finom pálinkát ivott

volna, amelyet aszúbarackból eresztettek, lábával a havat seperte, majd egyszerre megállott, keservesen nevetett:

Milyen szamár voltam, hogy eljöttem! – gondolta magában. Nem ment vissza egy óra múlva.

Nagyatyám kirándulása a tánciskolából a temetőbe

Herman, egy középkori bűvészcsalád egyenes leszármazottja, egy télen X.-ben állomásozott, és sok mindenféle foglalkozása mellett a tánciskolát is megalapította. „Csupán a művészet kedvéért” – mondotta Herman a polgároknak, midőn leányaikat és asszonyaikat elcsalogatta tőlük, hogy a régi temető mellett a „Három fehér rózsa” tánctermében esténként Borgozdi vak zenész társaságában a francia négyest, a lengyel polkát és más egyéb kéz- és derékfogással egybekötött testmozgásokat gyakoroljanak.

Miután fizetésről nem volt szó, a téli alkonyatban a polgárlányok hárászkendőbe burkolták fejüket, az asszonyok kis mantillt kaptak fel, amely húsz év előtt volt divatban, és karonfogózva, halkan nevetgélve, csicseregve, suttogva és meleg kacagással lépkedtek a lila színű, szűk utcákon, a lila színű havon, és a táncterem ajtaján csendesen bementek.

29


A verebek már mind elaludtak a „Három fehér rózsa” salétromos falában, és a függőlámpa félhomályban hagyta a terem sarkait, ahol a hó csakhamar feloldódott, és barna tócsák alakjában feketéllett.

Az emberi testek hamarosan felmelegítették a termet, bár a nők még mindig szorosan bújtak egymás mellé; a barna, szőke hajakkal kerített fehér arcok úgy váltak ki a félhomályból, mint az esti tó vizén úszkáló, fehér virágok.

Herman összecsapta a tenyerét, Borgozdi, egykor színházi zenész, később tanár, meghúzta a vonót a kisbőgő húrjain. Mint a produkcióhoz értő férfihoz illik, előjátékkal vezette be a tánczenét, mialatt Herman bejárta a sarkokat, ahol a leányok, asszonyok a kocsmapadokon meghúzódtak. Mindenkivel kezet fogott, hosszadalmasan, melegen, az ujjak sokatmondó játékával szorította meg a fiatalasszonyok kezét, míg a leányoknak külön-külön szerelmes hódolatot és tiszteletet vallott kézfogásával. Mindenféle olyan dolgokról kérdezősködött, amely dolgok csak neki juthatnak eszébe. Álmokról, a tegnap este történt hazamenetelről, valamint a harisnyakötők kitartóságáról faggatta a nőket. És nem ajánlhatta kellő buzgalommal a vállfűzőt a fiatalasszonyok figyelmébe, amely Regina kisasszony üzletében kapható.

Majd ünnepélyesen a terem közepére vonult vissza, megállott a függőlámpa alatt, és tenyerével csattantott.

De Borgozdinak ugyancsak csattanthatott. Ő mindig befejezte az előzenét az utolsó taktusig. Akkor féloldalra fordította jégszürke, tekintet nélküli fejét, amelyen kis báránykucsma volt, mintha a valahol messze felhangzó tapsokra figyelne. Bizonyára tapsoltak is neki valahol, talán a régi temetőben, ahol olyan emberek is feküdtek, akik a művészt színházi zenész korában ismerték.

Cipősúrolás támadt. Diákok és finomabb mesterlegények jöttek elő a művész háta mögül. Kesztyűs, órás és divatárus bebocsátást nyertek a terembe, de a kerékgyártót Herman a minap megöklözte az udvaron. A lányok hangosan felnevettek, mintha csiklandozták volna őket, midőn az ifjak táncra kérték őket. Az asszonyok egy darabig húzódoztak, csupán Pityerné, aki vörös cipőben járt szabóné létére, nem vonakodott soha. Ledobta a mantillját, a derekát kinyújtotta, mert karcsú dereka volt, és bal kezével megtapogatta hajában a piros szalagot. Mondották, hogy ez az asszony annyi verést kapott a férjétől, amennyit senki se bírna ki a városban. Esténként, midőn hazafelé ment kísérőjével, csinos nyomokat hagyott a hóban kis lába, de szeretett letelepedni a hókupacokra, és szétvetett lábbal hintázódott ültében, és úgy hallgatta az udvarlókat. Jó darabig mindenki Pityernébe volt szerelmes X. városkában. Amíg Major Anna feltűnt a tánciskolában.

30


Herman úr fedezte fel a szőke leányt, és térdet hajtott előtte, amikor táncra kérte. A leány rózsaszínű arcával mosolygott, mert mosolyogni tudott. Beszélni nem szokott, mert nem merészkedett Herman úrhoz szólni, aki úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. Pedig otthon rikoltott, mint a páva, midőn testvéreivel verekedett a sárga ház udvarán, ahol egy nagyon csinos, fiatal kéményseprő vitte a létrát a táblára festve. Herman úr hamarosan megtanította járni, magát illegetni, fejét féloldalra fordítani és derekát kihúzni. Miközben sokszor fülébe súgta, mennyire szereti.

– Színésznő lesz belőle – mondta a szőke hölgy háta mögött, de úgy, hogy ő is meghallja.

– Színésznő lesz a Major lányból – terjedt a hír X. városkában. Anna kinyújtotta a derekát, kifeszített lábakkal lépkedett, és a szemét

lesütötte, amint Herman úr erre megtanította. A varrólányok a nyelvüket öltötték Annára az ablakból, Prepa bácsi, a

városka névtelenlevél-írója igen szemérmetlen dolgokkal vádolta meg Annát a közönség előtt, Regina kisasszony valósággal ráerőszakolt egy fűzőt, amint boltja előtt elhaladt. Így lett Major Annából híres hölgy X.-ben.

András estéjén a francia négyes után Herman úr bizalmasai előtt azt indítványozta, hogy ránduljanak át a közeli temetőbe kísérteteket nézni.

– Nagyon szép dolog, amint hosszú lepedőben sétálnak a sírok között – mondta Herman, és csettintett nyelvével.

Pityerné természetesen nyomban vállalkozott a dologra, miután egy Macskási nevű diák verseket írogatott hozzá akkoriban, és állandó táncosa volt.

– Kapaszkodjon a karomba – suttogta Herman forrón az Anna fülébe, midőn kiosontak a táncteremből, és a régi temető felé elindultak a mély hóban.

Pityerné a diákkal nyomukban lépkedett, és alig tudta visszafojtani csiklandozó kacagását.

Az est csendes volt, mint a bábjátéknál a színpad, és az ablakokat a színpad mögül világítják imitt-amott.

Herman két kézzel fogta Anna kezét. Leírjam, hogy mennyi mindent hazudott e rövid percek alatt Herman? Hisz

mindenki ment már téli este karonfogva fiatal hölggyel! A temető árkánál Pityerné a hóba ült, mert nagyon szeretett a hóba ülni –

túlnan a behavazott sírkövek nézegettek át, a néma ciprusok alatt bizonyosan járt valaki, mert a hó lecsúszott a vékony gallyacskákról.

– Istenem – sóhajtotta Pityerné. Macskási, reszketve a félelemtől, kapaszkodott az asszony kezébe.

31


Herman, bár belülről maga is különösen érezte magát, Annát átemelte az árkon, és tétova, félénk léptekkel vezette a régi temető sírdombjai között. Egy sírdomb nagyot döngött, midőn Herman rálépett. Herman visszarántotta a lábát, mintha a rák csípte volna meg. A félig ájult Annát reszketve tartotta karjai között… Egy kóborló róka nagyot ugrott az árok szélén. Pityerné éleset sikoltott, hogy szinte meghasadt bele a levegő.

Aztán hanyatt-homlok futni kezdtek mindnyájan. Csupán Anna botlott el egy sírkeresztben, és elvágódva, a hóban maradt.

Természetesen Herman úr szaladt legelöl, és még azon éjszakán elszökött X.-ből, hogy oda sokáig ne merészelje betenni a lábát.

Nagyatyám, de Ronch, nevezetes memoárjai, csodálatos kalandjai itt körülbelül befejeződnek. Megtette a magáét a nők körül, szerette őket szerelemmel, dalolt róluk lobogó szívvel, karját állandóan kitárta a hölgyvilág felé.

Herman? Ugyan ki törődik Hermannal? Birbicset perget valahol a vásáron. (1912)

A nők eltávozása

Egy megbízható memoárból

X. városkában meglehetősen virágzó kalaposüzlete volt Regina kisasszonynak, fehér kezével ügyesen helyezte el a városbeli hölgyek fején a különböző kalapokat, és sohasem mulasztotta el figyelmeztetni a hölgyeket, hogy csupán az ő üzletében szépülnek meg igazán, midőn a legújabb francia kalapot kontyukra illesztik.

Egy bizonyos időben a kalapvásárló hölgyek állandóan egy fehér bajuszú és vörösre beretvált, nyugalmazott katonatiszt külsejű urat találtak Mlle Regina üzleti helyiségében, akit csupán az idősebb hölgyek ismertek fel teljes bizonyossággal.

– Roncsy kapitány – mondták. – Tehát még nem halt meg e borzasztó vénember?

Roncsy úrnak esze ágában sem volt meghalni, különösen azóta nem, mióta a férfiú díszes és ünnepélyes állását töltötte be a szép divatárusnő mellett.

32


Hermannak, Regina rajongó szerelmének tőle független okokból más vidékre kellett költözni a városból. Jelenleg egy dunántúli városkában ápolt egy pirománikus, öreg mágnást, és valóban csodaszerű dolog volt, hogy a mágnás mindennap fel nem pörkölte az egész várost: Herman oly terjedelmes leveleket írt Reginának, szíve menyasszonyának.

Herman levelét mindennap együtt olvasta nagyatyám Reginával. Herman jól kezelte a tollat és a költői kifejezéseknek nem volt szűkében. Minden mondatot olyan pontossággal írt le, mintha a királynőnek írt volna – amin de Ronch nem győzött eleget csodálkozni. Megfoghatatlan volt előtte, hogy honnan, mely könyvből meríti Herman rengeteg írnivalóját, mert azt képtelenségnek tartotta, hogy „fejből” írná a gyönyörű leveleket.

A kalapvásárló dáma elrobogott, és nagyatyám a piros bársonyszékről ábrándosan rászólt Reginára:

– Augusztus volt, mikor először megcsókoltalak. Vajon szeretsz-e, ha ismét augusztus lesz?

Később így folytatta nagyatyám: – Aranyszínű levelek hullottak, és a kis folyó elcsendesedett, az

emelkedésről már láttuk a postakocsit közelegni, amikor szeretni kezdtél. Vajon megcsaltál-e, vajon elfelejtettél-e?

– Nem, nem – felelt Regina a kalapdobozok közül, és fácántollakat tűzött egy kis kalap mellé. A kalapot kezében felemelte, műértően vizsgálta. – Nem, nem – ismételte, mert hisz nagyatyám Herman aznap érkezett leveléből idézett.

Nagyatyám hű barátja volt Hermannak, sohasem idézett a levelekből, amelyeket esetleg ő maga intézett volna a szép divatárusnőhöz. Egyébként is, körülbelül tíz év óta nem írt levelet.

Estefelé nagyatyám visszatért a boltba, miután a környékről botjának kopogásával elriasztotta a diákokat, akik kimeresztett szemmel szokták bámulni Regina bodros haját és bajuszkáját, és kezdetét vette a levélírás. Választ Hermannak a messzi városba, ahol szegény a gyújtogató őrültet őrzi tekintélyes fizetségért.

A tollat s papirost Regina a bolti asztalra készítette, és nagyatyám elgondolkozva hajtotta állát elefántcsont fejű botjára.

Regina hangosan mondta, amit tollával a papirosra vetett, és de Ronch hosszú ideig nem tehetett egyebet, mint bólintott fejével. Szinte felélénkült, ha néha egy-egy hibát fedezett fel. „Éjjel mindig veled álmodom…” írta egyszer vagy tán kétszer is Regina.

– Rólad – javított nagyatyám –, hisz még tudtommal nem esküdtünk meg.

33


Regina szóról szóra leírta a kapitány úr megjegyzését, amiből Herman a messzeségben megállapította, hogy a hű barát helyén van, és vigyáz.

A levél mindennap elkészült, mert Reginának mindennap jutott valami eszébe, amit még eddig nem közölt Hermannal. „Tudod, hogy nagyon szeretem szép, fehér és magas homlokod?” – kérdi egyszer. „A városban senkinek sincs olyan homloka, csupán Roncsy kapitány úrnak.” Nagyatyám büszkén lehunyta a szemét, de a kezével lemondóan legyintett. „Hagyjuk!” – mormogta. Regina ezt a levélbe írta, és de Ronch otthon a tükörben valóban megvizsgálta homlokát.

A levelet este de Ronch személyesen vitte a postára, mialatt Regina kisasszony bezárta a kis boltot, amelyben a francia kalapok titokzatosan, halkan elhelyezkedtek, mint a női álmok eljegyzésről vagy esküvőről.

Egy napon aztán Hermantól nem érkezett meg a szokásos levél. De Ronch nem tudott napközben idézeteket mondani, kénytelen volt régi dolgokhoz nyúlni, hogy Reginát mulattathassa.

– Augusztus volt, mikor megismertelek. Regina legyintett kezével. – Régen volt – mormogta –, nagyon régen volt. Nagyatyám fürkészve nézett a kis divatárusnőre. Egyet csavart pálcája

fején: – Aranysárga levelek hullottak, és a postakocsi jött. – Régen volt, nagyon régen volt – ismételte Regina, és gyorsan eltépte a

selyemszálat, amellyel egy kalapot varrogatott, mintha ezzel augusztust, a postakocsit s mindenféle emlékét elszakította volna.

Nagyatyám elhallgatott, a botját nézte, és később sóhajtva felemelkedett. Estefelé, midőn visszatért, a piros bársonyos széket nem találta megszokott helyén, hiányzott a toll és papiros.

– Ma nem írunk levelet – mondta Regina, és gyorsan motozott a kalapskatulyák között.

De Ronch korán fekvő ember volt, és így nem volt módjában megtudhatni, hogy Mlle Regina aznap a színházi előadáson megjelent, és szívből nagyokat nevetett a vörös hajú komikus mókáin. Nem messzire a földszinten a postatiszt foglalt helyet, igaz, hogy aranyzsinóros sipka nélkül, de mégiscsak ott ült, nem nagy távolságban, és midőn Regina mosolygott, ő Reginára mosolygott.

Harmadnap, midőn nagyatyám a kis kalaposboltban helyét el akarta foglalni, a híres bársonyszéken a szőke bajuszú postást találta. Ott ült, és Regina félig meztelen karjával a bolti asztalra könyökölt, és szemében ismét megjelent az álmodozás, amely kékesszürke fényű volt, mint a messzi ezeregyéjszakai hegyek.

34


Bodros haja regényesen barnult a félhomályban, míg félig nyitott ajka csodálkozni látszott a postás mondanivalóin.

– Így vagyunk! – dörrent fel nagyatyám, azazhogy nem szólott semmit, mert ezt csak később gondolta. Finomkodva biccentett a fejével.

– Pardon! – Tessék, kapitány úr! – kiáltott fel mosolyogva Regina, hanem de Ronch

már kifordult az ajtón, s órákig lehorgasztott fejjel járt a folyóparton, mintha valami érthetetlen dolgon törné a fejét. Hamiskásan többé nem kacsintott a családi körben, és ha egyedül volt, káromkodással könnyített magán, midőn is az egész létező világot összeszidta.

– Roncsyt lefokozták? – kérdezték a szomszédok. Napok múlottak el, amíg végre sikerült a postással találkoznia az utcán.

Gyorsan elébe állott, és a lábára lépett, mialatt keményen a szemébe nézett. – Pardon – mondta a postás, és nyugodtan továbbment. – Gyáva! – sziszegett utána de Ronch. Tavaszra, midőn Herman a városba vetődött ismét, hogy bűvészeti

mutatványokkal keresse meg a kenyerét, Regina már régen a postás felesége volt. De a folyó még ott folyt a régi helyen, és a kispad az emelkedésen még

mindig elővarázsolta a kanyarodónál jövő postakocsit, amelyen idegen, ismeretlen dámák érkeznek a városkába. Ronch kapitány és Herman a folyóparton gyakran találkoztak, de a régi barátság már meglazult. A nőkről ugyanis, amely összekötőkapocs volt a két férfiú között, ritkán és keveset beszélgettek. A polgári lövőház tetejét az idén is pirosra festették a rekettyés szigeten, nagyatyám a botjával a távolba mutatott.

– Ott sétáltam egyszer Kaliopéval, a táncosnővel. – És Regina!? – kérdezte sóhajtva Herman. Nagyatyám elmerengett: – Hűséges, drága kedvesem volt, életem legszebb emlékei közé tartozik

bodros feje és halovány arca. Szemében álom volt, a hangja mesemondás. „Édesem”, mondta mindig, és puha tenyerével megsimogatott. Valóban méltó arra, hogy megemlékezzek róla, ha egyedül vagyok. Elővarázsolom szemét, haját.

Herman csuklott. – Hisz engem szeretett Regina. Nagyatyám felháborodva vont vállat. – Mindig mondtam, hogy ön bolond, kedves Herman barátom. Hát lehet azt

megállapítani, hogy kit szeretnek vagy szerettek a nők? Regina is csak nő volt. És amint a nők a múltban eltávolodnak tőlünk, valóban mindegy, hogy önt szerették, vagy engemet szerettek! Szerettek! És ezzel eleget tettek női hivatásuknak.

35


(1912)

A bűvészinas

A bűvészkedés, táncmesterkedés és betegápolás mellett Hermannak, nagyatyám ismert barátjának, még több foglalkozása volt. Ezek közül legnevezetesebb az álomfejtés és álomcsinálás. Herman a legbolondabb álomra is szolgált megfelelő magyarázattal. És midőn Herman X. városkában megtelepedett, és nagyatyámmal karonfogva sétálgatott, a lakosság egyszerre elkezdett álmodni. Hiszen álmodtak az emberek azelőtt is, mert egyéb dolguk nem volt, és mert álmodni jó. A legtöbb álomra azonban nyomban megtalálták a megfejtést az egyiptomi álmoskönyvben, amely a kalendáriummal, bibliával együtt alig hiányzott valahol. Lánc, sánta öregember, gyerek a bölcsőben: 12, 64, 56 – felelt az álmoskönyv. Táncoló asszony, kígyó és bakkecske: 36, 82, 4. Bor palackban: 3 és pecsenye a tálon 71. Nem álmodhattak tehát X.-ben olyasmit az emberek, amit reggelre kelve meg nem fejthettek volna. A reskontókra felírta az öreg boltos a számokat, és Temesvárott vagy Linzben húzott az árva gyermek a szerencsekerékből. Odáig, amíg Herman X. városkában megtelepedett, ez volt a divat.

A nagyatyám, Roncsy kapitány kezdte, mert hisz különben is furcsa ember volt világéletében: egyszer csak olyasmit álmodott, amire hiába lapozta végig az egyiptomi, nagy álmoskönyvet. Már dél lett, és még mindig az ágya szélén üldögélt. Herman botjával megkopogtatta az ablakot.

– Nem megyünk sétálni a folyópartra? – kérdezte szokás szerint. – Nem lehet, amíg éjjeli bolond álmomra megfejtést nem lelek – felelt

komoran nagyatyám. – Hátha most szalasztanám el a szerencsémet. Harminc éve lutrizom.

Herman kék frakkját kigombolta, hogy a szél meglobogtassa. – Mi volt az álom? – kérdezte. Nagyatyám megigazította fején a házisapkát, a virágos hálóköntöst összébb

vonta, és az ablakba könyökölve így beszélt: – Szokásom szerint nőkkel álmodtam az éjszaka első felében. Rossz szokás,

de erről már nem tudok lemondani. A barátok tornyában körülbelül éjfelet vert az óra, amikor másik oldalamra fordultam, és igen jól emlékszem, hogy félálmomban még csendesen korholtam magam: Pál, Pál, miért nem álmodsz inkább az unokáiddal, mint a moszkvai táncosnőkkel? Egyszerre nagy szél kezdett zúgni körülöttem. 53. Ezt idáig tudom. Egy nagy udvaron találtam magam

36


– 12 –, ahol fehér női ruhák voltak kötélre terítve. Alsószoknya 73-at jelent, idáig is eljutottam. De most jön a java. Egyszerre azt látom, hogy én nem vagyok Roncsy kapitány, hanem fiatal, karcsú szép leány vagyok, és olyan különösen kezdtem magamat érezni, mint akkoriban éreztem magam, midőn még szerelmes voltam Milánóban. A szívem mélyén nagy melegség volt, és a szememet lesütöttem, de még így is láttam, hogy nagy, vörös képű és piros lábú férfiak ólálkodnak körülöttem. A kis hídon át jöttem én saját magam és szürke nadrágomban: igen, ott közelgett Roncsy kapitány a fiatal hölggyé válott Roncsy kapitányhoz, és szerelmet vallott, sőt csókolózott. Mondhatom, nem is volt nagyon kellemetlen.

Herman figyelmesen végighallgatta nagyatyámat. – És mosónők nem voltak valamerre az udvaron? – kérdezte. – Dehogyis! Hisz akkor készen volnék a kvaternómmal. 27. És punktum. A bűvészinas megcsóválta a fejét. – Ez az álom nem a lutrira vonatkozik, nagyjó uram; a számokban is hiába

keressük a feleletet. Ez az álom a valóságos, égbeli életet jelenti. Roncsy kapitány rövid időn belül szerelmes leend egy fiatal hölgybe, akinek szerelmet fog vallani, mint álmában. Csak arra figyelmeztetem, hogy az álomban mondott szavakat ismételje, mert csupán így lehet sikere a vallomásnak.

– Az álombéli Roncsy így szólott: „Kis tengelice, legyen szerencsém néhány párti sakkra”. Nem is tudom, hogyan jött ki ebből végül csókolózás – dohogott nagyatyám. Herman felemelte a mutatóujját.

– A csókok eredetének, elindításának, végrehajtásának soha sincs különösebb előzménye. A legtöbb csók a pillanat műve. Az ember azért csókolódzik, mert abban a percben nem tehet egyebet. Ó, hány kisleány csókolózott már a kerti lugasban, holott azelőtt egy perccel még nem is gondolt a csókolózásra! Kapitány úr, ezentúl csak hívja bátran sakkozni a hölgyeket, ők majd csókkal viszonozzák ajánlatát.

Nagyapám kedvetlenül legyintett, mert délelőtt még mérges öregember szokott lenni.

– Az ördög vigye a csókot. Elég részem volt belőle Milánóban, hol császár őfelségét volt szerencsém szolgálni az Izabella-vérteseknél. Most szerencsém megalapításáról van szó. Érzem, hogy a ternó kezemben van. Rajta, böngésszük tovább a mindentudó álmoskönyvet.

Nagyatyám bezárta az ablakot, Herman tovább libegett fehér nadrágjában és kék frakkjában, amíg véletlenül Albai Izabellával, a helybeli postáskisasszonnyal találkozott. Többek között e nemes hölgy volt az, aki birtokosa volt nagyatyám soha meg nem vallott szerelmének.

37


– Szép nő, isteni dáma – szólott Herman régi szokása szerint –, derék Roncsy kapitány sakkozni szeretne kegyeddel. Legyen kedves délután meginvitálni egy parti sakkra.

Albai Izabella emiatt közönségesen elnevette magát, azután szokása szerint megsértődött.

– De uram, én nem tudok sakkozni. Herman alázatosan bókolt. – A kapitány úr sem tud sakkozni. A postáskisasszony regényeskedve egyenesedett ki aranyzsinóros

zubbonykájában. – Roncsy úr tehát ismét valamely cselszövényt forgat agyában? No, majd

szeme közé nézünk az ármánynak. Herman kecsesen meghajolt, mert mindig úgy hajolt meg, mintha csupa

királynőkkel tárgyalna. Roncsy kapitány (de Ronch, más néven) még javában borotválkozott otthon,

miközben félelmetesen forgatta a szemét az alattomos borotváló késre, midőn X. városkában már több hölgynek tudomása volt nagyatyám sakkozási hajlandóságáról. Így tudott róla a hervatag, de pipacsos kalapot viselő tanítókisasszony, akit nagyatyám a legnagyobb tisztelettel kísérgetni szokott az utcán, valamint Florentina, aki a férfias szagú trafikban rövid ujjú blúzban parancsnokolt a barna szivarosládák felett. Mind nagyatyám kedves érzelmeit bírták ők, midőn a nyolcvanas évek közepén és végén X. városkában harmonikás nadrágban járt-kelt, és vékony lovaglóvessző volt a kezében.

– Sakkozni? – mondta víg, telikeblű nevetéssel a kövéres Florentina. – Igen szívesen sakkozom de Ronchyval, hisz imádom őt.

Nagyatyám végül úgy intézkedett, hogy a reskontón a közömbös, de az igazi szerencsét nem sokat rontó 13-as számjegy helyettesíté a megfejthetetlen álom számát, midőn is szokása szerint újra felderült, mert szerencséjét megalapozta. Az öreg tudós beírta a számokat, nagyatyám a reskontót a mellénye zsebébe dugta, most már igazán csupán a temesvári árva gyermektől függ a többi, mondhatni, technikai eljárás. Az ész megtette a magáét. A legjobb lutriszámok készen feküsznek a szerencsekerékben, csupán ki kell húzni.

Az üzleti tevékenység után mi sem természetesebb, hogy de Ronch átadta magát az élet gyönyörűségeinek, amelyben bár elég része volt Milánóban, betelni sohasem tudott vele. Elindult, hogy gyönyörűségeit felkeresse.

Florentina már messziről rámosolygott a komoly meggondoltsággal pipázó török árnyékából és telt, fehér karjait kinyújtotta de Ronch felé.

38


– Az éjjel álmomban sakkot játszottunk, kapitány uram – kiáltotta vígan, és a világos szivarokat előkészítette. – Vajon mi jelentősége van ennek?

Nagyatyám őszintén elpirult. – Harminckettő – felelt megzavarodva, míg a britanikát ropogtatta.

Ugyanekkor a kezéhez ért véletlenségből a Florentina meleg, fehér keze. Sajátságos érintése volt máskor is e kéznek, de most végképpen

nyugtalanságba hozta a kapitányt. A leány nagy, szürke szeme nevetősen tapadt rá, és egy ostoba gombocska nem volt szolgálati helyén a fehér blúzon. Sőt kis nyílást hagyott.

De Ronch elpirosodva vonult vissza, és míg a posta felé közelgett, már vége lett a hivatalos órának, és Albai Izabella romantikus alakja lágyan közelgett az akácfák alatt. Melegen megrázta nagyatyám kezét.

– Tud ön sakkozni, kapitány? – kérdezte turbékoló hangon. – Szeretnék öntől sakkozni megtanulni.

De Ronch most már várakozásteljesen megállott. Talán az álombeli csókot várta? De Albai kisasszony továbblépkedett.

Alkonyattal szokás szerint a folyópartra sétálgatott nagyatyám Hermannal, a bűvészinassal.

Elhagyták e kis emelkedést, ahonnan a képzeletbeli postakocsit szokták várni, a nagy hársak tiszteletadóan köszöngettek, miközben nagyatyám halkan felsóhajtva megszólalt:

– Nem jól van ez így, Herman barátom, hogy a nők némely embernek élete végéig békét nem hagynak. Nem tudják szegénykék, hogy némely ember már tökéletesen jóllakott velük. Különösen, ha az ember egykor Milánóban szolgált, a híres vértesezredben. Némely ember bizony nem kapható a női kacérságoknak. Sohasem voltam, például én, a nők rabszolgája.

Herman megértő hűséggel bólingatott. Továbbsétáltak, lassan, egymás mellett. Darab idő múlva még ezt mondta nagyatyám: – Nagyobb baj azonban, hogy a lutriszámjaim időközben elromlottak. – Hogyhogy? – kérdezte Herman, és megállott. – Az álom nem lett valósággá, de Ronch nem csókolta meg a fiatal hölgyet,

és így a számokat sem húzzák ki. (1912)

39


Mécses az ablakon

A mécses igazi hivatása az volt, hogy éjjel és nappal egy kőből való, színes ruházatú szent asszony lábánál égjen a Szent Annáról elnevezett városrész egyik utcácskájában, a Mirtusz kisasszonyoknál, azonban néha mást cselekedett a mécses. Mit tett, mit nem tett? Éppen ezt megtudandó, felütjük a lapot nagyatyám megbízható memoárjában.

Herman ismételten eltűnt X. városkából, saját különös üzleteit folytatta: tán újra elmebeteget ápolt vagy bűvészmutatványokkal pénzt keresett a falvakban, esetleg tánciskolát nyitott, és a francia négyes mellett rossz erkölcsökre tanította a vidéki kisasszonyokat. Hermannak ugyanis fehér nadrágján és báli csokros cipőjén kívül semmije sem volt, közelgett a tél, okos ember megtölti kamaráját. De ha nyár jött, vagy a legábrándosabb őszi napok érkeztek volna az emelkedésről sokszor látott, képzelt álmok postakocsiján, és Herman magasra szabott piquet-mellényéből elgurult az utolsó forint, akkor is megragadta vándorbotját.

Herman eltűnésével nagyatyám is visszavonult a családi tűzhelyhez. Ismét csupán egy becsületes, öreg katona lett, Roncsy von Ronch nyugalmazott vértesezredbeli kapitány, és unokáit térdén ringatta. Bocsánatkérőleg nézett a háznépre, és, bár erre senki fel nem szólította: fogadalmat tett, hogy többé nem üldözi a fiatal hölgyeket X. városkában, szerelmes levelet nem ír olyan nőknek, akiknek hivatalosan bemutatva nincs, és talán a strupflis, vadgalambszínű nadrágról is lemondott volna, hogy ismét béke, csend, szeretet, tisztelet vehesse körül a családi házban.

Szeptemberben megérkezett Herman, és nagyatyám úgy nyilatkozott, hogy Herman bizonyosan a vásárokat járta eddig, ahol késekre és bugyellárisokra játszott a falusiakkal, a birbicset forgatván, de másnap már elhangzott a jeladás a kert alatt: Herman tengelice módjára fütyült a patak füzesei alatt, és nagyatyám szinte észrevétlenül szökött ki a házból.

Herman ismét az „Arany Szarvas”-nál vett szállást. Lavallier-nyakkendőjét lebegtette a szél, és borotvált arca oly finom volt, mint egy asszonyoktól elkényeztetett költőé. A zsebében vígan zörögtek az ezüst pénzdarabok, mint megannyi játékos kis manók, amelyeket Herman saját céljaira elhelyez a városkában: öreg cselédasszonyok kezébe csúsztatja, hogy úrnőjük titkát kikémlelje, gyöngyöt vesz a polgárlányoknak, vagy a baráttemplom harangozóját megvesztegeti, hogy harangozás közben imádkozzon, hogy a Mirtusz

40


kisasszonyok meginogjanak erényükben. Ha egy szent életű, öreg harangozó imádkozik litániára való harangozás közben, annak imáját bizonyára gyanútlanul, felülvizsgálat nélkül eresztik be a kapuőrök az égbe. Csak legyen egyszer odabent az imádság! Majd csak akad egy pajkos angyal, aki segít Herman-nak X.-ben, a Mirtusz kisasszonyok körül.

– Kapitány úr – mondta nagyatyámnak a bűvészinas, midőn ismét karonfogva sétálgattak a kertek alatt, és halkan beszélgettek, mintha a királynő ellen forralnának összeesküvést –, estére meglátjuk, hogy mennyit ér egy szépen megfogalmazott szerelmes levél. Szép francia szavakkal, egy nápolyi dal refrénjével, sőt Petőfiből szabadon vett mondatokkal kerestem saját, nem csekély jelentőségű mondanivalómat. Az öreg cselédnő titkon átadja levelem, és estére a mécses az ablakban leend – vagy többé nem vagyok Herman, a boszorkánymester.

Nagyatyám felélénkülve köhögött. Tehát ismét eljönnek este a kalandok, nagyszerű szerelmek, amelyekről balga fővel már lemondani készült.

– Hm, ismerem látásból a kisasszonyokat. – A legjobb szabónők X.-ben, és atyjuk gyertyaöntő volt Máriapócson. A

szent égiek alakját festette arannyal, cinóberrel a gyertyákra… A leányok szentek, érintetlenek, mint a hold előtt lebegő bárányfelhők.

– A kisebbiket Emíliának hívják – merengett Roncsy kapitány. – Az Emíliák körül mindennapi szerencsém volt az életben.

– De a fiatalabbik Margit. Margit! Ezredes úr, a szívnek valahogyan másképpen kell dobogni, ha Margitért dobog. Már a Faustban is… A Margitok vagy szentek, vagy erkölcstelenek. Középút nincs. Azaz: egyszerre lehetnek szentek és cédák, mert így is szokott lenni – mondta Herman rajongva, hódolattal, csaknem bókolva a láthatatlan Margitok felé, akik talán a folyócska nefelejccsel borított partjain, a folyondár vagy ezüstfűzfák mögül hallgatóztak hívükre.

– Csakhogy nálunk estére bezárják a kaput – aggodalmaskodott nagyatyám. Herman legyintett: – Nem megyünk haza estig. Tudok egy kis fogadót a város végén, ahol az

álruhában utazó grófnők és más előkelőségek szoktak üldögélni a lugasban, amíg a lovakat megitatják. Ott eltölthetjük az időt estvélig, és elmondjuk egymásnak a királynő történetét… Estig, míg a mécses megjelenik az ablakban.

A kis utca dombnak kanyarodott, és régi házak állongtak benne, egykor Szentvér utcának hívták, jelenleg a boldogult püspök nevéről Ferencnek keresztelték, a saroktól négy házat és kaput kellett számlálni, csigán járó kutat megkerülni, salétromos falú, nyurga ház következett, amelynek földszintes ablakain vastáblák védték egy kereskedő raktárát, de az emeleten három ablak

41


volt, bennük virágos cserepek, és amint Herman nagyatyámmal a sarkon befordult, még nyoma sem volt a mécsesnek.

Tíz lépést tettek vagy tizenkettőt – bizonyosan nem lehet tudni –, a homályból, a ház belsejéből lágyan, szinte imbolyogva, mint az apácazárdák éjszakájában a kísértő álom, a harmadik ablak felé kékes lángú mécses közelgett, mint valami kis csillag, téli éjszakában járó betlehemes fiúk kezében. A mécses ingadozott, aztán megállapodott, a sötétségbe borult régi toronyban tízet vert az óra. A mécses az ablakban volt.

Herman szinte magánkívül ragadta meg nagyatyám kezét: – Barátom, centrumot találtam. – És most mit csinálunk? – kérdezte nagyatyám. – Várunk – felelt Herman, mert e pillanatban valóban még ő sem tudta,

hogy mi a teendő. Vártak karonfogva a keskeny utca közepén, és szemüket a mécsesre

szegezve, amely íme hűtlen lett úrnőjéhez, a kőből való, szent asszonyhoz. Mennyi idő múlott el? Ki tudná? A ház és környéke olyan csendes volt,

mint a sírban porladó szív. Az emberek mindenfelé lefeküdtek. Csak négyen voltak ébren, fenn az emeleten a két Mirtusz kisasszony, az utcán nagyatyám és furcsa barátja.

Herman felsóhajtott: – Ha dalolni tudnék! Nincs hangom… Nagyságod nem tud valamely

szerenádot? Nagyatyám előbb megsértődött: – Én daloljak? – Édes istenem, nők ablakai alatt énekelni! Van ennél szebb dolog a

világon? – Igaz – bólintott nagyatyám –, de már elfelejtettem a szerenádot. Aztán csendesen koppant az ablak, és olyan halkan nyílott, mint a madár

szárnya. Egy fehér kéz és egy fehér kendő csücske lett látható… A mécses lángját meglobogtatta az éji szél. Herman az ablak alá állott, tölcsért formált a tenyeréből:

– Imádott hölgy! Adjon jelt, hogy szeret. – Dobjon le valamit! – kiáltotta nagyatyám. Egy perc múlott el, és fentről álmodozva, lágyan, mint egy fehér madár, egy

kis kendő szállott alá. Herman felkapta a kendőt, ajkához szorította: – Köszönöm – mondta áradozva. Az ablak csendesen bezárult, és bár a mécses még sokáig az ablakban

maradt, Herman karon fogta nagyatyámat, és elvezette.

42


– Holnap újra eljövünk – szólott nagyatyám boldogan. – Nagyszerű volt minden.

Herman búsan csóválta a fejét. – Holnap nem jövünk el. Kár volna tovább folytatni a dolgot. Esetleg

megismerkednénk, megbarátkoznánk… Mire való az? Sohasem ismerkedem meg azokkal a nőkkel, akik szeretnék. Ezért maradtam fiatal, bár tán már hatvanéves is elmúltam.

(1912)

A szerelmi bűvészinas

Egynémely olvasóm még bizonyára emlékezik rá – hisz ők mindenre kegyelmesek emlékezni, például a képeslapokbeli, óriási fára harminc esztendő múltán is emlékezett néhány ismerősöm –, nagyatyám, Roncsy, mialatt memoárjait írta X.-ben, a romantikus városkában, egy időben fölfüggesztette az írást, a hegyes lábú íróasztalka árván maradt, a kalamárisban kiszáradt a tinta – nagyatyám (de Ronch) Hermannal, a fehér nadrágos, kék frakkos és sárga nyakkendős bűvészinassal sétálgatott a hídon, a folyóparton, hársak alatt, ahol szerelemről szokás beszélni. Mert Herman nem tudott másról beszélni.

Az úgynevezett ábrándos ifjúság szerelmi adataiból (amikor az ifjú járni tanul a női szoknyák körül), az aranyblúzos postáskisasszony, a krémarcú cukrászleány és az isteni drámai szende világából Herman széles cilinderkalapjával, ŕ la Romantique-hajviseletével és búskomoly, ábrándos tekintetével olyanformán emelkedik ki, mint egy nagyon kellemetes séta emléke májusban az erdőn, midőn odafönt a nagy fák leveleit langyos permeteg locsolja, de idelent csupán az esőnek illatát érezni. Vagy egy nagyszerű utazásra emlékeztet néha Herman, midőn hintón hajtunk mesebeli, kora őszi tájon, messze kék erdők koszorú alakban, halmok aranyszínben, és a mezőkön méla csend, mint a legszebb regényekben. Ez volt Herman, aki foglalkozására nézve táncmester, bűvész, műkedvelő előadások rendezője és elmebeteg urak mulattatója volt. Ám legelsősorban költő. Megjelenése X.-ben, ahol csupán a kis folyó, amely zöld hidacskák és rekettyés szigetek között csavargott, volt odáig az egyetlen mozgó-mozgolódó teremtmény, hajdanán nagy fölfordulásnak volt az okozója. Herman ugyanis a legigazibb és legábrándosabb szerelmet hozta magával a városkába, mint valamely keletről jött zarándok a ragályt.

Hogy semmit el ne mulasszunk: Herman ez idő tájt polgári foglalkozásai közül az elmebeteg-mulattatást kultiválta. Egy gőgös, gazdag úriember, bizonyos

43


Vilmaházy egyszerre melankóliába esett. Meredten ült a szobájában, és többnyire a folyócska azon partjait kereste föl, hol mély gödrök rejtőznek a mederben. Kényelmes szanatóriumok akkoriban még nem voltak az efféle gazdag úriemberek befogadására, a család tehát (amely igen kiterjedt és előkelő volt) sürgős levelezést kezdett az atyafiság bölcsességes hírében álló tagjaival. Egy dunántúli atyafi Hermant ajánlotta, aki akkoriban azon a vidéken egy búskomor fiatalember társalgója volt, és olyan szürke ruhában járt, mint a kolduló barát. (Ez a szín és ruha ugyanis jó hatású volt azon bizonyos beteg fiatalemberre.) Herman tájékozódott Vilmaházy úrról, és nyomban toalettet és gyógykezelési módot válogatott. Míg dunántúli betegét éppen a szerelem ellen kezelte aszkéta tanításokkal, mérsékletes életmóddal és tiszta szavakkal, Vilmaházy úrnál azt tapasztalta, hogy a szerelem az egyetlen orvosság, amely az öngyilkosság felé bandukoló búskomor férfiút az életnek visszaadja. Ugyanezért strupflis, fehér nadrágja, hullámos, fodorított hajzata és csipkés inge X.-ben már kezdettől fogva mint a szerelem jelvényei lettek ismeretesek.

Mielőtt továbbmennénk, még csak annyit kell följegyezni, hogy X.-ben Herman úr jöveteléig a szerelmet nem ismerték. Vagy legalábbis nem sokat törődtek vele. Beszélni sohasem hallottam senkit szerelemről, még nagyatyámat (Roncsy kapitányt) sem, aki pedig egykor Milánóban huszárkodott, és „asszonyhistória” miatt többször párbajozott. Ez a szó: „szerelem” – amely olvasmányaimból, ahol fölbukkant, az áradó vért szívembe kergette, amely szót a hársak alatt vagy a rekettyés szigetek között mélán csónakázva, halkan, suttogva számtalanszor elmondtam magamban – „szerelem”, amely szót ezer és ezer apró cédulára írva szétszórtam a folyóparti sétaúton, abban a reményben, hogy talán az aranyos tiszti sapkát viselő postáskisasszony vagy az isteni naiva véletlenül megtalálja, elgondolkozva megáll, a földre néz vagy a felhőkre, és halkan megismétli magában a gyönyörűséges szót, mint a Fátyolliget tavaszi alkonyaton a visszhangot – ezt a szót Herman úr, a költő hozta divatba X.-ben, ahol anyai nagyapám, Roncsy ny. huszárkapitány házánál jó darabig nevelkedtem.

Az első beteg, aki Herman úrnál (Vilmaházy úron kívül) jelentkezett, természetesen nagyatyám volt, aki nyugalomba vonulása óta csupán harcászati attakokról mesélhetett szerte X.-ben, mert másra ott senki sem volt kíváncsi. Herman úr megérkeztével kiderült, hogy de Roncsy nem ült mindig lóháton, hanem egyébbel is foglalkozott életében. A folyóparton, a nagy hársak alatt hosszan elsétálgatott nagyatyám Hermannal, és a hervatag levelek színével ékesített arcú Herman rejtelmes hangon biztatgatta a majlandi ördöngös hadfit:

– Higgye el, nagyságod, nem érdemes másért élni, mint a nőkért.

44


Mire harmadszor mondta ezt nagyatyámnak, az ördögi bátorságú katona elfelejtette vitézi érdemrendeit, és élettörténete elmeséléséhez fogott. Körülbelül egy hétig mondta el Roncsy úr élete történetét, mialatt kiderült, hogy soha egyetlen taliánt le nem vágott, háztetőkön sem járt paripájával (mint nyugalmaztatása óta állandóan), ellenben egész életét tánciskolában töltötte. A fölösleges időben varróiskolák, divatáru-kereskedések körül settenkedett, estve virágot vitt a színház női öltözőjébe, majd a cirkuszban a lovarnő mutatványait kísérte aggódó figyelemmel, de még ugyanazon az estén megdobogtatta a szívét a cirkusz egy másik hölgye, aki trapézon dolgozott a magasban.

Herman áhítatos figyelemmel, megértéssel, bátorítással hallgatta a kemény hadfi vallomásait.

– Ugye, milyen jó volt szerelmesnek lenni? – mondta sajátságos suttogó hangján. – Ugye, csak a nők érnek valamit az életben?

Nagyatyám arca rózsaszínű lett, új acélgombot vert a cipője sarkába, és egyszer családi körben, estve, csöndes vacsoránál eltörte a vizespoharat.

– Nem baj – mondta könnyűvérűen. – Hiszen elég poharat eltörtem életemben, midőn nőkért ittam, hogy más ne ihasson utánam abból a pohárból ugyanazon nőért.

Öreganyám szelíden megrázta a fejét, de másnap erélyesen megtiltotta Roncsy kapitánynak a táncmesterrel való további barátkozást.

Vilmaházy úr betegsége olyan természetű volt, hogy nappal többnyire aludt, Herman, az ápoló tehát ráért megismerkedni a városka lakosságával. Hervadt, búskomoly arca (amilyen a kifáradt éjszakázóké, markőröké, színészeké szokott lenni) a vérszegény fiatal lányok álmaiban csakhamar jelentkezett, regényes, divatját múlt frakkja az idősebb hölgyek szívében ébresztett visszaemlékezést első báljaikra, esküvőjükre, miegymásra, míg ŕ la Romantique-frizurája, göndörített pofaszakálla az ifjú férfiak előtt követendő példa volt. Rejtelmes, halk hangja, imádata, amellyel a nőkről beszélt, fanatikus hite a szerelem mindenhatóságában, nagyszerűségében, búskomoly mosolygása finoman sejtetett szerelmi kalandjai fölött nagyobb városban is, mint X., érdekes férfiúvá tették volna Hermant.

Délutánonként, midőn a hársak alatt a kék és szivárványszínben áramló folyót merengve nézte, vagy a kis emelkedésen, ahol egy regényes kis fapadról a szemben levő bozontos sziget helyén bárkinek megmutatta élete legszebb eseményeinek helyét, ahová nagyatyám kedvéért a milánói tornyokat varázsolta, majd a kis tánciskolát a régi Bécsben – Herman ritkán volt most már egyedül. A postáskisasszony, anyjával, mintegy véletlenül a hársak alá sétált alkonyattal, és a távolból igen jól láttam, hogy Herman bizonyos búskomoly jellegű kihallgatás után az emelkedésre vezette a postamesternőt, és a rekettyés szigetre mutatott.

45


Máskor a kalapcsináló Ungerleider kisasszonyok közelegtek karonfogva, és Hermannal az emelkedésre mentek. Fitkonidesz tanárnő szobaleányával, az isteni naiva ez alkalomra kibékülve a drámai hősnővel, a hervadt, de ábrándos zongoratanítónő (szegényke, egyedül és félénken), majd a gazdag özvegyasszonyok, Pócsfainé, akit messzi vidékről fölkeresnek a kártyavetők.

Estve, midőn a petróleumlámpások még nem mindenütt gyulladnak föl X.-ben, a férfiak a kaszinóban vagy a kuglinál vannak elfoglalva, az asszonyok elvégezték napi teendőiket, és a leányok már letették kézimunkájukat, a sánta ördög X. városka háztetői alatt azt látta volna, hogy az asszonyok, leányok összebújnak, suttogva beszélnek, és vajon miről? Hermanról, a rejtelmes bűvészről. Fitkonidesz tanárnő – egykor szenvedélyes táncosnő a diákmajálisokon, de a quadrille-ból még most sem marad ki – babonás esküvel erősítette, hogy a Fátyolliget felé, a rekettyés sziget tájékán teljes bizonyossággal megjelent előtte egy felvidéki utcácska, ahol egykor édesanyjával lakott, a bástyafal, amelyben verebek fészkeltek, és a bástyasétány, ahol néhányszor véletlenül végigsétált alkonyattal Kmetykó Imre unokatestvérével, aki az iglói praeparandia növendéke volt. „Pedig Imre régen megnősült” – mondta védekezőleg a tanárnő.

Az Ungerleider kisasszonyok, akiknek kalaposboltjuk azelőtt is délutáni találkozóhely volt, a legutolsó párizsi divatot estére szinte elfelejteni látszottak. Vevőiknek Fáni a szomolnoki erdőről beszélt (ahol egykor a nyarat töltötte), míg Mariska a pesti Népszínházban ült, a színpadon Uff király, mellette Tarján főhadnagy… „Ha kaucióm lett volna, tisztné lehetnék!” – volt a történet vége. És mindez a Fátyolliget felé bármikor látható alkonyattal az emelkedésről.

A nyári színkörben a naiva a drámai hősnőt vízzel leöntötte, mert valami régi szerelem ébredt föl a folyóparti látogatás után a naiva szívében, midőn is a drámai hősnő elcsábította azt a bizonyos férfiút.

A zongoratanítónő folyondáros házikóján, ahová a rövid ruhás leánykák a kottafüzetekkel olyanformán jártak ki és be, mint a galambok a dúcba, az ablak esténként megnyílott, és óraszámra hangzott a Balatoni emlény című régi valcer, amelyre már senki sem emlékezett X.-ben, de annál inkább emlékezett Izabella, a hervatag és ábrándos zongoratanítónő: tavasz volt, nyár volt, az isten tudja már, hogy mi volt, de göndör hajú hegedűművész koncertezett a városban, és délután, estefelé a városka egyetlen fiákerén a ház elé robogott, kiszállott és vizitelt, tisztelgett a művészkollégánál. A hegedűs még másnap is a városban maradt, és együtt zenéltek egész nap, midőn is a növendékek órája elmaradt.

A postán – pedig az mostanában már szinte kiment a divatból – minden gyanús levelet fölbontottak.

46


– Szerelem, szerelem – mondtam én magamban nagyatyám házánál, mintha déli szél fújt volna végig a városon. Herman rejtélyesen, halkan sétált a folyóparton, és már Szikszay ezredorvossal is megbarátkozott, pedig az öregúr csak káromkodni tudott idáig. Május volt, a folyó úgy suhant tova a zöld híd alatt, mint egy álmodás, a szigeten pirosra festették a polgári lövőház tornyocskáját – tavasz volt. Az emelkedésen, a kis padon mindig ült valaki, ki onnan a Fátyolligetet kémlelte, Herman műkedvelői előadás rendezéséhez fogott, és csupa szerelmes szerepeket osztott ki a városka hölgytagjai körében…

Ki tudja, ki tudhatná, hogy fejlődtek volna X.-ben a dolgok, ha egy napon Vilmaházy úr a folyóba nem ugrik. Kimentették ugyan, de Hermannak, a figyelmetlennek útilaput kötött a család a talpára, kék frakkjában, fehér nadrágjában többé nem találtuk a folyóparton. Itt maradtunk végtelen, kimondhatatlan szerelmünkkel, holott még azt sem tudtuk teljes bizonyossággal, miért lettünk szerelmesek. – A tavasz is elmúlott.

(1912)

Montmorency lába

Már többször írtam egy bizonyos öregúrról, aki olyanformán szerepelt életemben, mint a nagyapók szoktak szerepelni: nőket kergetett, szerelmi kalandokat álmodott, és egy színes harisnyakötőért bármikor kész volt pisztolycső elé állani. Lehet, könnyen lehetséges, hogy ez a bizonyos nagyapa fehér nadrágban és hetyke kis szalmakalappal fején most is itt járogat valahol közöttünk, hiszen amint a nők nagyon keveset változnak emberöltőkön át, oly keveset változnak a férfiak. A Luther Márton korabeli suszterben bizonyosan más gondolatok szunnyadtak, mint a mai csizmadiában. De egy század előtt élt emberek nem sokban különböznek a maiaktól. Így történik az, hogy bárki lehet önmagának a nagyapja.

Roncsy (de Ronch) – mert ezen a néven is élt nagyapám – egy napon „felsőbb helyről” parancsot kapott, hogy Montmorency kisasszonyt a sétatéren előbb szemmel, később lábbal kísérgesse, majd kalapját hódolatteljesen megemelte, és néhány ügyes szót ejtett az akkoriban divatban levő szeptemberi időjárásról. Majd ezt a műveletet a következő napokon is megismételte.

Ne higgyünk ám mindenben de Ronch-nak. A „felsőbb helyet” nem a térparancsnokságon kell keresni, hanem ott valahol, a kiváló öregúr mellénye alatt. Onnan parancsolgatott a láthatatlan hatalom, hogy Roncsy nyugalmazott kapitány hová és merre menjen életében. Mint katonaviselt férfiú, megszokta

47


parancsszóra cselekedni. Sohasem állott meg egy csipkefüggönyös ablak alatt, ha erre rendeletet nem kapott.

És Montmorency kisasszonyt is valahogyan másképpen nevezték a valóságban. Csak annyi bizonyos, hogy francia nevelőnő volt, kicsiny, formás és napsugárszemű. Barna haja bodros volt, mert ügyesen kezelte a sütővasat. A lába? – Hisz éppen ebben a pontban történt a rendelkezés Roncsy úrral, holott már réges-régen nyugdíját élvezte.

Montmorency kisasszonynak a legszebb lába volt az egész városban. Természetesen nyerges láb volt, mint akár a Márkus Emíliáé vagy de Livry asszonyé, akiért nagyapám Milánóban tőrpárbajt vívott. És mégis mindkettőjük lábát felülmúlta szépségben, finomságban és nemességben a Montmorency lába. Kis patak csengve lejtett, bujkáló tündérek hajlítgatták a rét füvét, és aranynapsugárban hintázott a hársfa lombja: amint egyet lépett Mlle Montmorency. Természetesen félcipő illett e lábra, rajta selyem szalagcsokor és a fekete vagy fehér harisnya, ha nem is volt tiszta selyemből, elég finom volt ahhoz, hogy nagyatyámat megigézze. Ezen a tájon még kék, fehér pettyes színű szoknyafodrok is jelentkeztek a megfigyelő előtt, amely szoknyafodrok friss, réti illatokat, virágzó orgonabokrokat juttattak eszedbe, kedves olvasóm, ha költőnek születtél. A kék szoknyácska alatt egy fehér fodrú volt, amelyet azonban maga nagyatyám is csak egyetlenegyszer látott életében, midőn Montmorency keskeny pallón ment át a kis folyón, és a szél alattomosan megleste a bokrok mögött. Ám elég volt ez a pillanat, hogy de Ronch memoárjában felérhetetlen, isteni látványnak írja le az alsószoknya fodrait. „Mint kövér kis angyalok kezecskéi, sorakoztak a csodálatos fodrok” – írta Roncsy.

A késői unoka azonban csupán annyit hisz el ebből az egész történetből, hogy a francia kisasszonynak igenis volt egy fehér alsószoknyája, amelyet bizonyára csak akkor mutogatott, ha az frissen vasalt volt.

Hány esztendeig járt Roncsy kapitány a lábak után! Úgy vagy kétszáz esztendő múlott el? Ez szorosan nem is tartozna a történethez. Megint szeptember volt és a sétatéren a hársfák olyanformán szundikálnak, mint a mesebeli anyókák. De Roncsy azonban még mindig nyári divat szerint öltözött, fehér nadrágot és kék, fehér pettyes nyakkendőt viselt, lakktopánja recsegett, és szalmakalapján ugyancsak kék szalagot viselt – azon bizonyos Montmorencynak színét.

Ekkor így szólott Montmorency: – Kapitány úr, mondok önnek valamit. Én még nem is láttam önnek az

arcát, mert fejét állandóan földre szegzi. – Nem érdemes az én arcomat látnia – felelt de Ronch, és talán még

szenvedélyesebben meresztette szemét Montmorency lábára.

48


Gyönge szél szaladt át a promenádon, és azok a bizonyos szalagcsokrok, fodrok és fehér habok hullámzottak, hogy az embernek kedve lett volna belevetni magát e vízparti látványba. A karcsú bokán megfeszült a fehér harisnya, és de Ronch nagyot sóhajtott.

– Kár, hogy penzionált tiszt vagyok! – mondta. – De tiszt úr – kiáltott fel élénken Montmorency –, ez talán nem is volna a

legnagyobb baj. – Hát? – kérdezte reménykedve a kapitány. – Mutassa már egyszer az arcát, mert hangját már régóta ismerem. Roncsy levette kalapját, és búsan Montmorencyre nézett. Roncsy ezt látta: fonnyadt, koravén arcát az aggszűznek, amelyen a

hiábavaló várakozás, reménynek maradt remények és soha valósággá nem lett álmok száz és száz apró jelecskét hagytak. Mintha az élet elképzelt regényei apró kanárikörmökkel ez arcra írattak volna; mintha még másoknak is, sok ezer meg ezer francia leánynak a szenvedéseit a Montmorency arca viselné.

De Ronch hümmögött, idegesen hunyorgatott szemével, mintha a céltábla mellett repült volna a golyója, és gyorsan lehorgasztotta a fejét. Kereste a kicsi kis cipőcskéket, a csodálatos fodrokat és remek bokákat. Mily nagy volt azonban csodálkozása, mikor mindezt már nem találta meg többé a régi helyen, volt ott ugyan valami láb, de nem a régi, gyönyörűséges láb.

A férfiú megdörzsölte a szemét. – Gonosz varázslat! – kiáltotta és elballagott. Másnap üres volt a kis sétatér – kis patak nem lejtett csengve, mert még

maga Montmorency sem óhajtotta többé a vén kapitány arcát látni. (1912)

A folyóparton

Herman, aki foglalkozására nézve a vándorszínészekkel majdnem egyforma rangban volt (mint X. városkában a helyét megjelölték), egy időben anyai nagybátyám, Roncsy kapitány elválhatatlan barátja volt. Herman úr foglalkozásai közé tartozott a fiatalemberek megóvása és öregurak megrontása, midőn már minden veszélyen túl lenni látszottak.

Hivatalosan azért tartózkodott X. városkában, hogy a gazdag vasgyáros melankolikus fiát a vízbe ugrástól visszatartsa, főként azonban nagybátyámat kezelte, aki pedig Herman úr megérkezte előtt már annyira megnemesült, hogy memoárjait írogatta a lugasban, a ház mögött, violaszínű papirosra. Herman

49


porcelán nadrágja, rézpitykés kék frakkja és csokros báli cipője, amelyet közönségesen viselni szokott, csakhamar tekintélyes nagybátyámat (de Ronch urat) is arra biztatták, hogy a régi ruhaszekrényből magas mellényeket keressen elő, amely mellényeken koszorú alakban voltak apró virágok hímezve, tizenháromszor csavarta a selymet nyakába, és új acélgombot vert a cipője sarkába, amelyen a harmonikás nadrág megállott. Egy kis zöld gombát csapott a feje búbjára, és a füle mellett előre fésülte a haját, holott azelőtt semmi más nem volt, mint egy szigorú, igazságos öreg katona, akinek élettörténete annyi volt, hogy Milánóban hűséggel szolgálta a császárt a vérteseknél.

Miután Hermannal a folyóparton és az emelkedésen lévő kis lócán, amelyre lombjait az aranykabátos hársfa olyan sűrűn borította, mintha az egész világ eltűnt volna az emelkedésen túl, nagybátyám megtárgyalta az elmúlt nőket és szerelmeket, grófnékat és varróleányokat, szarvasbokájú táncosnőket és púderos hajú márkízeket, akik mind voltak: szeretve szerelemben és most újra körülrajongva az emlékezetben – Herman egy napon az emelkedésről X. felé mutatott, ahol a kolostor tornya nyílegyenesen szegeződött a felhőknek.

– Nem ismerkednénk meg az eleven asszonyokkal, nagyságos uram? – kérdezte szokásos suttogó hangján a bűvészinas, amely hanggal az elmebetegeket gyógyította.

Nagybátyám legyintett: – Vajon melyik ér föl közülük Kaliopéval, a táncosnővel? Herman költői hajviseletét megbolygatta a szélben. A hárs aranypénzekkel

hintette be nagybátyám fehér fejét – mert kissé őszre hajlott az idő. – Igaz, hogy a múltak asszonyai és leányai mindig többet érnek a jelen

nőinél – felelt titokzatosan Herman, és finoman borotvált arcán, amely oly nemes volt, mint egy költőé, nem pedig mint egy táncmesteré, lágy mosoly borongott. – Ám a városban több csinos és meggondolásra méltó hölggyel váltottam már tekintetet itt-tartózkodásom alatt. Én csak egy betegápoló vagyok, a nők fukarkodnának velem, de némely asszonyszemben mégis megpillantottam (a helybeli hölgyek körében) azon bizonyos kis lámpásokat, amelyek úgy mutatják az utat a férfiúnak az állomás felé, mint a vonatnak az útját a jelzőlámpák. Talán, ha ezredes úr kegyeskedne…

– Csupán kapitány voltam. – A helybeli polgári hölgyek körében kivonhatnánk tokjából a régi

dicsőséges harci lobogót – monda Herman, és világoszöld szemével ábrándosan nézett nagybátyámra.

Az öregúr, akinek fiatal húgai már régen kezet csókoltak, megcsóválta fejét:

50


– Életem gyönyörűséges emlékei közé új emlékeket keverjek, Herman barátom? Egyezik ez egy szépen, szerelmesen és finoman végigélt múlthoz?

– Egyszer már megállapodtunk abban uraságával, hogy a nők mind egyformák, csupán külsőségeikben változók. A nők! – sóhajtott Herman olyan forró vágyakozással, hogy nemcsak nagybátyámnak rezdült meg a szempillája, de a nagy hárs az emelkedésen, ahonnan a postakocsi megérkezését vártuk és a postakocsival eljövendő idegen dámákat, szintén megrezdült.

– Tehát kit látott X.-ben, kedves Herman barátom? – kérdezte nagybátyám. – Kinek kedvéért volna érdemes szegre akasztani Izabella, a színésznő emlékét?

Herman nagybátyám füléhez hajolt: – A városban jártamban egy régi templom környékén egy eldugott kis

cukrászboltot fedeztem föl, amelynek ablakából kedvemre láthattam a folyó mohos hídját és a hídon barátomat és pártfogómat, a vándorlók kőből való szentjét. És a környéken van egy kis bolt, a cégéren e fölírás: Mme Josephine, benne a legújabb párizsi kalapok, és a tulajdonosnő néha az ajtóban szokott állni. Fehér blúzára kék és fehér csíkos puha kendőt borít, bodros szőke haja olyan, mint a színésznőké, míg szürke-kék szemében az ezeregyéjszakának méla álmodozása észlelhető.

– Zsidó nő? – Azt hiszem – felelt Herman, és fejét ábrándosan félrehajtotta. – Talán

harmincesztendős, és a szája olyan buja, mint egy húsos virág. Az álla gömbölyű, és előre áll, az orra finom, kék eres, és halovány árnyék lebeg ajka fölött, mintha bajuszkája volna. Egészben véve nem a sovány és csontos nők szférájából való, álmodozó a mozdulata, mint a tekintete, amellyel már régen megbűvölt, és amiért kedves lapomat, a Ciánkáli című élclapot már többször nem olvashattam kellő figyelemmel a cukrászboltban.

Nagybátyám elmerengve hallgatott. – És ön, derék Herman, lemondana kedvemért a mesék leányzójáról? – Én csak reménytelenül tudok szeretni. Sietve pusztulok el a helyről, hol

női szemekben megértést vagy vágyakozást észlelek. Mit érek vele, ha már leszakítottam az utamba kerülő virágot, ha nem álmodhatok többé róla? Én – költő vagyok.

– És Josephine mit mondott? – kérdezte de Ronch. – Josephine eddig még semmit sem mondott. Nekem ő nem is mondhat

semmit, mert kiverem a fogát. Legyen tisztességes nő, ha már szeretem. Az én szerelmem nem tűri a buja érzékiséget, mert az én szerelmem tiszta és rajongó, mint az apácanövendék imája. Kár, hogy nincs erkélye Josephine-nak, kár, hogy

51


csak kalaposnő, és nem lovarnő, mert hisz elszöktetni őt életem legnagyobb boldogsága volna.

– Én is elszöktettem egy cirkuszi műlovarnőt, Franciskának hívták, és akkor tanultam meg, hogy mily értékesek azok a nők, akik biztosan dolgoznak a magasban a trapézon – vágott közbe de Ronch, nyugalmazott vérteskapitány, de Herman csakhamar lecsendesítette.

– A városból már régen elköltözött a vándorcirkusz-társulat, maradjunk tehát Josephine-nál. Josephine talán érzéki, hisz csókja oly veszedelmes és mámorító, mint egy ópiumos álom. Féltem Josephine-emet, a bakkecske rúgja meg, az aranysapkás Stüccer postatiszt úgyis mindennap megnézi pomádés bajuszát a kirakat üvegében. Könyörüljön meg rajtam nagyságod, és vegye pártfogásába Josephine-t.

Nagybátyám kezet nyújtott: – A postást egyszerűen lelövöm. Herman élénken tiltakozott: – Megölni egy embert, az számomra se volna több izgalom, mint széttaposni

egy cserebogarat. Nem erre kértem uraságát. Ismerjük, ugye, mindketten a nőket? Tudjuk, hogy mily hitványak és gyöngék. Szegénykék szeretik a férfias, bajuszos, komor hímeket, holott én ennek az ellenkezője vagyok. Én finom és ábrándos vagyok, mint egy régi harangnak az óraütése húsvét reggelén. Én csak a kezét, a lábát tudom megfogni a nőnek, mert imádom, mint a szentképet. Rajongva térdepelni, halkan sugdolózni, bókokat mondani és szép meséket mondani: ennyit tudok. Legyen kegyes nagyságod, álljon Josephine-em oldalára, mint komoly férfiú, mert hisz a nőknek nem kell más, mint az, hogy férfit érezzenek az oldalukon. Urasága tetőtől talpig férfiember, és évei gyönyörűek.

– Éppen ettől féltem. Nem vagyok kissé idős? – aggodalmaskodott nagybátyám.

– Imádom fehér fejét, uram – felelt rajongva Herman. – Csupán bajuszát kérem kipödörni.

– Úgy lesz, Herman. A folyóparti összeesküvésnek ezzel vége volt, nagybátyámat másnap

elvezette Herman a kalaposüzletbe, és bemutatta Josephine-nak. Pártfogójának, legjobb barátjának nevezte, és csaknem a bőréből bújt ki örömében, midőn de Ronch kezébe vette mamzell Josephine kövérkés kezét, s ujjával megcirógatta tenyerét.

– Kerekecske, dombocska, merre futott a nyulacska? – kérdezte nagybátyám, és megcsiklandozta a kalaposnő kezét.

52


Josephine élénken fölkacagott, egy piros bársonyszéket tolt előre félcipős lábával.

– Kapitány úr, tessék helyet foglalni – mondta boldogan, mintha végre valahára megérkezett volna valaki, akit már nagyon régen várt. A férfi.

Nagybátyám ettől az időtől fogva gyakran hamisan kacsintgatott még odahaza, a szent családi körben is, és ha egyedül volt, túláradó kedvvel, teli tüdőből fütyült.

– Talán előléptették Roncsyt? – kérdezte atyám. De Ronch titokzatosan hallgatott, és most már állandóan karonfogva sétált

Hermannal. (1912)

53


Elbeszélések • 1912–1915

Pesti farsang

Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci utcában, Zoltán tehát Debrecenből megjőve, barátaival, Völgyivel és Patakival estefelé a Váci utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.

Zoltán akkoriban Debrecenben színészkedett. De farsang lett, nagyszerű bálakról lehetett olvasni az újságokban, és Zoltán, bár nem volt táncos ember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes cívislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körülnézzen a pesti szálákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úrinép, és a lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemre vágyók és szenvedélyesek, mint Stuart Mária.

Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta megtraktálta Zoltánt és színészpajtásait töltött káposztával és hurkával (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszínű volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál), szívesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:

– Nézze, fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak akkor, ha itt marad.

Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát megfoghatja, de az asszony csak a nagy bajuszú és széles vállú férjét szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért – karját és mellét már előbb megtapogathatta –, de Völgyi és Pataki színészek, akiket botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre készültek szerződés után, s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.

– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szívesek, nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a pesti bálakon az asszonyokat – mondta Völgyi és Pataki.

Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija, és ők hárman Pestre pályáztak.

54


Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában gyerekeskedett, a Váci utca, a girbegurba Belváros mindig olyanformán tűnt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa. Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan fogta kis unokája kezét, és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot Kuhinánál.

– Hacsak el nem költözött – mondta habozva kétórai keresgélés után. Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból, és Zoltán csak egy hét múlva jutott kalaphoz.

– A teremtésit – mondta a nagyapa –, ott ácsorogtunk a minap is a műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!

És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot, amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.

…De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő utcákon találkoztak:

– Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci utca? A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek.

A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek ímmel-ámmal felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: „nix ungris”; egy vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi megszólítására, és siránkozva kérdezte, hogy vajon hol van ilyenkor a policáj?

– Ha tudnák, hogy ki vagy – dörmögte Pataki színész a Zoltán fülébe –, bezzeg majd leesne az álluk.

– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a színész utánairamodott a menekülő öreg asszonyságnak, és magából kikelve ordította:

– A Váci utcát keresem, boszorkány, nem a policájt! Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a girbegurba

utcák felett, és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három debreceni színész most már valóban nem látszott barátságos figurának. Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük kocsmáikba igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferde vállú kesztyűs gyorsan megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő úriember hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.

– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a színész kinyithatta volna a száját.

55


Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak, és csúfondáros szavakat kiáltottak a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította el a homlokát.

– Bár inkább Debrecenben maradtam volna – sóhajtotta. – Eh, mit – kiáltott föl Völgyi –, Pest már az édesapád idejében is komisz

német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!

És elkapta egy csizmadia formájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához címzett kocsma előtt.

– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci utcában laknak. Nem vezetne el a házhoz?

A polgár egy percig ingadozott. – A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből – folytatta a színész. – No, jöjjenek – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia kedvéért

megteszem. Megindult sebesen a vastag hóban, és a százgallérost meg-megrázta

útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől tartana, a polgár nyomában bandukolt, míg Pataki és Zoltán kissé hátrább maradtak. Egy kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:

– Itt lakik, az első stokkon. Ott, a sárga függönyök mögött. Hát mármost melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?

Völgyi Zoltánra mutatott. A polgár kerek kalapja alól tetőtől talpig végigmérte Zoltánt. – Hasonlít valamicskét az anyjához – dörmögte, és gyorsan elsietett, mintha

valami veszedelemtől tartana. Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött

barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban, és kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán vállára tette a kezét.

– No, menj fel, tisztelt barátunk, és üres kézzel ne jöjj vissza. Majd elmegyünk estére az „Arany Sas”-ba, ahová a színészek és írók járnak, Berkes vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran, Zoltán.

A két színész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva bandukolt felfelé a girbegurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen felnyílott az ajtó, és egy vén cseléd arca jelent meg.

– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a fiatalemberre.

56


Zoltán hátralépett: – A tekintetes asszonyt keresem. – No lám – méltatlankodott a vén cseléd –, én szamár, még azt hittem, hogy

a suszter hozta el a cipőket. Egy óra múlva kezdődik a bál, és a cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal most beszélni, öltözik a bálra.

– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem – felelt nem minden indulatosság nélkül a fiatalember.

Az ajtó becsapódott, és pár perc múlott el, amíg újra felnyílott. – Tessék bejönni – mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd. Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszínű

gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszínű krinolinban, aranypaszományos, zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal állott Júlia. Fehér harisnya volt a lábán, és a kezén sárga kesztyű. Az arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt.

A két fekete szeme, amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött Zoltánra.

– Hát te mit keresel Pesten? – kérdezte kemény, kopogó hangon. Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját

meghallotta. – No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm,

hogy beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten áldjon.

Megfordult az ajtó felé, de az anyja utánakiáltott. – Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál?

Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni. Zoltán legyintett. – Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám

meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.

– Ostoba! – felelt haragosan Júlia anya. – Mégiscsak szólani kell a nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért jöttél?

– Kíváncsi voltam a báli ruhádra – felelt Zoltán. – Látom, hogy a sütővas és a szabónő még mindig szívesen látott vendég házadnál. Ráncok sincsenek arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a színésznőknél.

57


Júlia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte felindulását.

A fiához lépett, és kesztyűs kezével megsimogatta annak beteg, szomorú arcát.

– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen jár az esze. Reggeltől estig koptatja a lábát, nem kíméli az egészségét, hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam, az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol, és rossz dolgokat tanul vidéki komédiásoktól, akik a világ legutolsó emberei.

– Az apám is színész volt – szólt közbe a fiú. – Az apád! – sóhajtott Júlia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem színész.

Többet dolgozhatott volna, és nem bántja meg vala özvegyi emlékeimet a különböző színésznékhez írott versekkel. Nem mondom senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom, hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán fiam, a színészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.

A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról megforgatta, és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről: az abroncsszoknyát térden felül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A hosszú, fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.

– Fordulj el, Zoltán – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni, mikor öltözik.

– De mikor olyan szép anyám van – felelt a fiú, és anyjához lépve csókot nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.

– Elrontod a frizurámat – kiáltotta nevetve Júlia. – Te bolond gyermek, te. Nagyon megsértettél az imént.

– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán egész Pesten nincsen.

A cipő fel volt húzva, és Júlia most már a tükör elé állott, hogy haját megsimogassa.

– Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? – kérdezte negédesen. – Gyönyörű vagy.

58


Egy rózsafa dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok. Kefék, fésűk, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely rózsaszínűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Júlia anya kezében.

– Itt van a fiáker – szólt be a vén cseléd. – Itt elalhatsz ma éjjel, Zoltán, amíg holnap helyet csinálok neked a

nagyatyád házánál. Férjemmel a bálból úgyis csak reggel felé jövünk haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.

Hattyúprémes bundát kerített a vállára, és a tükörbe belenézett: – Nos, rendben van minden? – Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban – felelte Zoltán. – Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem egy

nagyon szép bálba. Anya és a fiú hosszú, forró csókot váltottak. – Milyen jó szagú a szád – mondta a fiú. – A tied is – felelte Júlia. – És most jól viseld magad nálunk, mert egyedül

maradsz a házban. A cselédem elkísér és megvár a Redout előcsarnokában, mert az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd a házat.

Júlia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a Váci utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.

Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent, álldogált a két komédiás. – Nos? – kérdezte Völgyi. – Mennyit adott? – Semmit. De gyertek fel. Van vacsora. – Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba. Mások

gyalog mennek. – De van vacsora – felelt Zoltán. Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát: – Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora, de

neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni. Pataki, tragikus színész lévén, búskomoran mormogta: – Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök. Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két színészpajtását. Völgyi,

mint élelmes ember, nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, míg Pataki karos gyertyatartókkal ődöngött egyik szobából a másikba.

– Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép. – Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk

ilyenben. – De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit – folytatta

Pataki.

59


– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás karosszéket. Nem bánom, akármi történik, én ebben a székben költöm el a vacsorámat.

így szólt Völgyi, és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket. Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal. Borospalackok, sonkák, füstölt húsok, befőttek és hideg szárnyasok kerültek

az asztalra. – Bezzeg a mostohaapád nem éhezik – mormogta sötéten Pataki. – Láttam az előszobában két pár csizmát – csemcsegett Völgyi. – Hát az

olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdú Nagy Péter, a milliomos jár.

Hatalmasan ettek, és hatalmasan ittak. Völgyi észrevette a rózsaszínű dobozt, benne a szépítő szerszámokat.

Nyomban kiszedegette a jó szagú fésűket. – Ne bántsd, az anyámé – mondta Zoltán. Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkívüli

dolgot hallana: – Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát

tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja magától a festéket. Van belőle elegendő.

– Kérlek, tedd a helyére – ismételte Zoltán, és elpirult. Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett: – Jól van. Hiszen szeretem én is Júliát, bizony isten szeretem, csak olyankor

haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a tekintetes asszonyt.

Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a színészt. Felállott, és a rózsaszínű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.

– Inkább egyen, aki még éhes, igyon, aki még szomjas – kiáltotta borús hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám, senkim. No, igyatok fiúk.

Itt vagyunk mi, a barátaid – felelt Völgyi. – A jó barát mindent pótol, igaz, Pataki?

A poharak összekoccantak. Pataki aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta, és

szeméből vad tekinteteket lövellt szerteszéjjel. – Ezernyolcszázötvenben – horkant fel, és az asztalra csapott – a Zoltán

anyja Kolozsvárott a Biasini fogadóban lakott. Állítólag a férje nyomait kereste,

60


de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak alatt meg a folyosón az udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak alig egy esztendeje veszítette el férjét.

Völgyi a homlokába sodorta a fürteit. – Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben

Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sose lehet csillag, hogy párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön marad.

– Igyunk, fiúk, hagyjuk a múltat – kiáltott fel Pataki. – Zoltán barátunk kedve úgyis zord már, mint a süvöltő északi szél. Daloljunk inkább egyet.

De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.

– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony – dadogta alig forgó nyelvvel.

Visszamentek a szobába, és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a pálinkát.

– Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele – kiáltott fel Pataki. Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt sáfos

csizmájával a selyempaplanra. – Juliskám – kiáltotta. – Hol vagy, Juliskám? Völgyi mámorosan röhögött, és nyomban a másik ágyba ugrott… Sipogó

hangon felelt: – Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg! Hancúroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a fejét a

párnára: – Jaj, állj meg szoba, állj meg világ… Lehunyta a szemét, és mélyen elaludt. Völgyi szintén elnyújtózott: – Egy negyedórácskát én is pihenek – dörmögte mintegy önmagának, és

belebújt a puha ágyba. Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket. – Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól. De azok úgy feküdtek, mint a halottak. – Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve,

mámorosan járt fel s alá. A bútorokba belebotlott, a székeket megrugdosta.

61


Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette, és az arcához szorította.

– Édesanyám, édes, szép asszonyanyám – rebegte. Elfújta az utolsó gyertyát, és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét a

feje alá tette. (1912)

Frufru

A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig, manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamoskocsin lehunyom a szemem, és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasúton utazom a Krisztinába, a lovacskák vígan poroszkálnak, és mindjárt megszólal a kocsis tülökje – mint hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.

Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Sohase járok cukrászdába, csak ebbe a budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első ifjúság. Diák vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van, és a biliárdgolyók zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet jelképezi. A falon egy bécsi képes újságon merész tekintetű nők láthatók színes ruhában vagy trikóban, cigaretta füstölög a szájukban, és a legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az élet, a nagyvilág, ami után a fölvidéki városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn veszedelem nincs a látóhatáron, titkon egy papírszivarkát füstöl el az ember a frufrus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák álmodozva szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bűnjeleket az újságlap legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári tanár úr szürke kalapja bukkan föl, és az égő cigaretta villámgyorsan tűnik el a zsebben. A hátulsó ajtón szabad az út a Flórián utca felé.

Tehát Budán, azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a krémes béles és a frufru. Talán már nincsenek is másfelé frufrus hölgyek, csak itt, ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely titkos jelvény volna a frufru az itten megforduló nők között, fiatalja, öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy régi arcképalbumban lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis cukrászdában körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus régen meghalt, de képei megelevenedtek itt, a kis budai cukrászboltban. Frufru! Csak jól körül kell néznem, bizonyára megtalálom itt első ideálomat, a szomszéd nevelőkisasszonyt is.

62


Lássuk csak. Most lép be az ajtón, és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti

bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már valahol. Regényben vagy az életben? Mosolygott, és olaszul köszönt, habár olaszul már rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom, és illendőség, lovagiasság és minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem csapongó gondolataimat.

Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája, és bár gyakori vendég az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A tekintete, borongós, ijedt és nedves tekintete (mint azoké a fiatal hölgyeké, akik még nemigen ismerik az életet, és tőle félnek) gyorsan fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt mondaná a szemével, hogy ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott ezredesnek az ablak mellett ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem tehet az őszi délután bánatos ködéről sem, amely köd ide, a máskor vidám boltocskába is beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis helyet kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgyis a Krisztinában kell lennie, és francialeckét adnia. Uraim, hölgyeim, kérem, ne haragudjanak.

Ez a bejövetel. Sokáig nemigen meri fölvetni a tekintetét, amíg az asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját, csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát babrálja a mellette levő széken, végre az öreg olasz közeleg a kávéval és a kuglóffal. Jó alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást vessen maga körül, vajon igazán nem bántott-e meg valakit magaviseletével.

Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes ember mohón olvassa az esti lapot, míg én úgy üldögélek, mintha csupán azért járnék e helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem, és máshoz semmi közöm. A kuglóf lágyan omlik a csésze felett, és a kanál nesztelenül merít a kávéból. A keskeny szájacska picinykét fölnyílik… Csönd van. Öreg szívem körül, mint halk szellőcske, lágyan borong el a gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így evett kávét a szomszéd bérlőnél, és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis vörösesek voltak, mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérneműjét. Vajon mikor kerül a sor a barna frufrura?

Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár már mulatni, akkor a kívánságai nem sokáig váratnak magukra. A feketerigó is akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy miért nem fütyöl ez a hallgatag madár.

63


Amint a kávézásnak vége, és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tűnnek el a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A kis nő most már megszokottabb e helyen, és bátrabban néz körül a kis boltban. A tekintetét nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes köcsögkalapjáról, amely szokás szerint előtte fekszik az asztalon. Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és boldogtalanul lapozzák elölről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi élclap, a merész tekintetű trikós hölgyekkel, most mozdulatlanul függ helyén, ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve a rossz idő miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti lapot, és a tetszetős részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén nem kerüli el a kis nő figyelmét. Most tehát elő a táskával, amely ártatlanul hevert eddig a széken.

A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja, és a táska oldala leválik. Ott bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer körülnéz, aztán hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A jobb kezét alig észrevehetőleg fölemeli, és fürge, gyors ujjacskái már ott tapogatnak a frufru szálai között. Szép nagy, de csak gyöngén fodorított frufruja van a kis nőnek. Kissé hátrahajlik, majd előredől és a frufru igazodik, simul az ujjai között… Az ujjára csavarint egy hajtincset, meg elbocsátja.

És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos fölállott helyéről, és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a szögről. De most köhint egyet az ezredes.

És a sárga bőrtáska villámgyorsan összecsukódik. A kis nő ijedt őzszemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant, és

összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja nyakán, már fölállott, odakünn fizet, és vékonyka, szomorú alakja a következő percben az utca túlsó oldalán látható, amint fürge, gyors léptekkel siet a kötelesség után. A habos kávé, a tükör és a frufru: az élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a mályvaszínű kis cukrászdában.

(1912)

Régi pesti fametszet

Farsang volt akkor Pesten, és az „Arany Sas”-nak, valamint a „Griff”-nek minden szobájába jutott vendég. A bálak egymást kergették, még csak most zajlott le a juristabál, immár készülődhetünk a pestmegyei bálra. És a vasúti állomásról a társaskocsi mindennap hozott friss poggyászokat. Maguk az utasok

64


inkább a lóvonatot választották vagy a fiákért. A fogadói bérszolgák nagy kiabálással fogadták a döngő kapualjba begördülő omnibuszt, és nagyvilági gyorsasággal kapkodták széjjel a poggyászokat. Mintha egész Magyarország Pestre jött volna farsangolni ebben az esztendőben. Hogy valamirevaló leányok nem maradtak odahaza, arról nem kellett még csak vitatkozni sem. Itt voltak mind, Hevesből, Szabolcsból, Borsodból, Abaújból. És a kisasszonykák délután a mamájuk felügyelete alatt elsétáltak a Dominique cukrász boltjába. Addig is, de meg azután is mennyi mindent lehetett látni ezen a furcsa városon. Való igaz, hogy Pesten egészen más formájúak az emberek, mint odahaza Hevesben. A férfiak mily büszkén viselik a cilinderkalapjukat, és mily méltóságteljesen röpülnek a delnők abroncsszoknyáikban. A cipők, amelyek alig láthatók, alig érik a havat. A hevesi kisasszonyok bármennyire vigyáznak, térdig sárosan, havasan kerülnek haza Dominique úr cukrászboltjából. A kis kerek kalapokat az állnál széles szalag bokrétája tartja, és ez a szalagcsokor bájossá, kedvessé alakít minden arcot. És mily nagyok, karcsúak a nők. A szemüket bátran nyitva tartják, és az urak milyen finoman emelik meg nagy cilinderkalapjukat… A kirakatok üveglapja ragyog, a lámpásokat zörgeti a szél. Mosolyogva, kezét dörzsölgetve áll a kis termetű borbély boltja ajtajában, és a kesztyűs nyájasan bólint műhelyéből, pedig még nem is vásároltak nála. Mindenki kedves, szeretetre méltó ebben a városban. Jean, a stuccer szobapincér napjában tán tízszer is kezet csókol. Az elegáns fogatokról a kocsisok tiszteletteljesen köszöngetnek, a piros sapkás hordár bizalmasan emelinti meg sapkáját, mintha már otthonról, Hevesből ismerné a kisasszonyokat. A lovak a kocsikban vígan emelintik lábaikat, az aranysapkás portás fütyül a fogadó előtt a hintóért, és reggeltől estvélig a kisasszonyoknak köszönget. Jó sörházillat van a földszinten, amilyen szaga a tekintetes úrnak szokott lenni, midőn háromnapos kirándulás után Hevesre hazamegy. A pincérek frissen megfésülve, és a tányérok olyan kedélyesen zörögnek, mintha fizetni sem kellene a városban. Estére a színházban tündöklő lámpafény, és a zenekar végtelen bájjal, gyönyörűséggel játszik. A színpadon tarka ruhás népek, egy selyemruhás dáma olyan szeretetre méltóan mosolyog bele a nézőtérbe, hogy szinte meg lehetne csókolni. Ez így van Pesten.

Egy napon ismét Dominique cukrászboltjában üldögéltek kisasszonyaink, akik, mint mondám, mamájukkal a farsangra Pestre érkezének, és miután a szomszédjukban senki sem foglalt helyet, egymás között arról beszélgettek, hogy odahaza Hevesen mégiscsak jobb a tej, mint Pesten. A mama a sokszor látott bécsi divatlapot tanulmányozta, amelyet ingyen mutattak meg a cukrászboltban. (Tudniillik, ruhakészítés is tervbe volt véve titokban.) Egy fiatal tiszt lépkedett a havas gyalogjárón és az ablakon át hódolatteljesen szalutált. A kisasszonyok

65


gyöngéden egymásra néztek, és elpirultak, mert anya engedelme nélkül ismerkedtek meg az elmúlt bálon a tiszt úrral.

Az ifjú tiszt szürke köpenyege eltűnt a hóesésben, dámák érkeztek a cukrászdába rókaprémes bundákban, a cukrászkisasszony nyájasan mosolyog rájuk, Dominique úr leveszi sapkáját, és pörkölt kávé illata szálldos be a konyhából.

Az egyik dáma nyájasan biccent a társaság felé. Gabriella és Júlia vetélkedve kiáltják:

– Kezét csókolom, néni. A mama is elmosolyodik, és finomkodva fogadja az üdvözlést. Bizonyos

pesti háziasszony e dáma, akivel már néhány szót váltottak a cukrásznál. A háza a Kalap utcában van, de az apja csak órás volt. Férje hivatalnok a városnál. Ezzel szemben a hevesi asszonyság a kisasszonyok nagy bámulatára azt mondja a dámának, hogy ők kastélyban laknak Hevesen, és három szobalányt tartanak.

Nemsokára azután egy nagyon előkelő külsejű dáma egy sárga képű fiatalember kíséretében megérkezik. Fekete hajú, szép szemű és büszke arcú delnő, aki nem néz sem jobbra, sem balra. És divatos öltönyével különb tán nem is található Pesten. Igen kis keze van, csöpp lába, a halántéka mellett egy hamvasodó fürt… Dominique úr a piros plüssel bevont székeket húzogatja, a cukrászkisasszony boldogan mosolyog, a Kalap utcai háziasszony félhalkan, kezét szája elé emelve, átszól a hevesi asszonyságnak.

– A gazdag Szendreynek a lánya meg a fia. A hevesi mama elismerő, sőt barátságos pillantást vet az előkelő dáma felé,

mintha csak azt akarná mondani, hogy: „mi, gazdagok, tartsunk össze”. A Kalap utcai háziasszony szintén szeretne a gazdagok társaságához tartozni, ezért közelebb húzza székét, keskeny szájáról letörli a kuglófot, és halkan, gyorsan így beszél:

– Azelőtt a Petőfi költő neje volt. Elszökött vele a jó és gazdag szülőktől. Persze az ilyen dologból sohasem lehet rendes, tisztességes ügy. Korán özvegy lett, másodszor is férjhez ment, de az a beteg fiú még az első házasságából maradt. Az öreg Szendrey többet bír százezer forintnál is.

A hevesi mama most már büszkébb, mint valaha, mert íme, nagyszerű mondanivalója akadt:

– Ismertem azt a Petőfit. Egyszer kastélyunkban ebédelt, és írt az emlékkönyvembe. Lányok, ti olvastátok, hogy mit írt Petőfi az emlékkönyvembe!

– Igenis, mi olvastuk – feleltek egymást megelőzni óhajtván a kisasszonyok. Gabriella később kuncogva mondja: – Julis tudja könyv nélkül a verset!

66


De a mama szigorúan pillant, és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak. Istenem, csak nem követtek el valami neveletlenséget itt a cukrászdában?

Az előkelő dáma, a gazdag Szendrey leánya bár tudja, hogy az asszonyok most őróla beszélgetnek, nem néz sem jobbra, sem balra. Megszokta már, hogy észrevegyék, bárhová menjen. A sárga arcú, boglyas fejű fiatalember melankolikusan és bizonyos dacossággal ül helyén, mint azok a gyermekek, akik lehetőleg nem szeretnek engedelmeskedni. A kávéja érintetlen, és vértelen ajkát olyan erősen szorítja egymásra, mintha arra is el volna készülve, hogy még az erőszaknak sem enged. Nem, nem issza meg a kávét. De egyszerre megenyhül búskomor, elszánt tekintete, mert azt kénytelen tapasztalni, hogy a hevesi kisasszonyok közül az egyik, az ábrándosabb, a barna Julis odaadással, csöndes mélázással figyeli az öreg Szendrey unokáját.

Petőfi Zoltán először is büszkén elkapta a tekintetét a leány arcáról, mert nem tartotta magához méltónak, hogy ő egy falusi kisasszonyt figyelemre méltasson. A nyájas képű és nagyon fehér arcú cukrászleányra vetett egy alattomos pillantást, de a fehérképű maga is azzal volt elfoglalva, hogy a nagy bajuszú jogász pillantásait viszonozza a cukrászbolt ablakán át, amelyet csak félig takart el a bizonytalan színű függöny.

A jogásznak nagy cilinderkalap volt a fején, a kezében hatalmas fokos és zrínyijén bőséges zsinór. A csizmáján sarkantyú, amelyet, hogy a rátapadt hótól megtisztíthasson, fél lábon állott, de szemét mégsem vette le a Dominique cukrászda belsejéről.

A fehér képű leány pedig kitágult szemmel bámult ezalatt… Zoltán tehát, kelletlenül ugyan, ismét csak a vidéki kisasszonyt vette

szemügyre. Madárképű, vékonyka, szomorkás teremtés volt Julis, aki bizonyosan nem tudott egyebet, mint áhítatosan, kitartóan, szent odaadással nézni.

Nézték tehát egymást, mert a Kalap utcai háziasszony most már egészen közel hajolt, amint a gazdag Szendrey leányáról beszélt. Gabriellának ugyancsak ügyelnie kellett, hogy egy-egy szót elkaphasson a suttogva mondott szavakból.

– A teremtésit! – mondta egyszer a hevesi asszonyság olyan őszinteséggel, mint odahaza szokta, midőn a cseléddel veszekszik.

Az előkelő dáma talán azt is meghallotta, mert megvető, gőgös pillantással mérte végig a két sugdosó asszonyt.

Zoltán és Julis ezalatt tehát kedvükre nézegették egymást. Azon már túl voltak, hogy el-elkapkodják a tekintetük a másik tekintete elől. A madárképű kisasszony szinte visszafojtotta a lélegzetét, Zoltán a hajához, serkedő bajuszához nyúlt igen gyakran… Künn nagy pelyhekben hullott a hó, és a jogász az ablak előtt már javában hasonlított a behavazott katonához a laktanya előtt.

67


Az óra négyet ütött, és halkan egy bécsi keringő zendült fel Dominique cukrászdájában.

* – Tehát úgy volt – mesélte egyszer anyai nagynéném, Julianna néni, midőn

már a haja fehér volt –, hogy Petőfi Zoltán halálosan szerelmes lett belém, midőn mamáékkal Pesten farsangoltunk. Lehet, hogy nekem is tetszett volna, ha rákerül a sor, mert hiszen elég jó családból való ifjú volt, és az öreg Szendrey sem volt szegény ember. Több háza volt Pesten, vidéken birtoka, készpénze a takarékban. Szegény fiú, szegény Zoltán majd meghalt értem… Kár, hogy sohasem beszélhettünk egymással.

(1912)

Tavaszi játék

Nemigen tudnám megmagyarázni, hogyan jutott eszembe ez a történet. Egy deresedő hajú férfiút láttam tán képzeletemben, aki valamely régi szolgájával, egykori bérkocsisával vagy talán elmúlt emlékeivel beszélget. Így kezdődik:

– Nagyságod egykor egy kis termetű és fekete szemű hölgynek udvarolt, ki a babákat szerette.

Hogy semmit el ne felejtsünk, a kis hölgy a nagyopera színpadán az első sorban táncolt, és kartársnői között meglehetős irigységnek örvendett. Antik ékszerei voltak és párizsi kalapja. A bundácskája kékrókából készült, és előadás után fehér lovak ragadták tova hintaját. Ez volt az isteni Fatmé.

Uraságod a nézőtérről (ahol tábori látócsövével helyet foglalt) minden este, amidőn balettet hirdetett a színlap, hosszasan megfigyelte Fatmé lepkeszerű táncát, virágszárakhoz hasonlatos karját, nemes vállát és a finom lábának repkedését a zenekar hangjaira. Fatmé minden estve egyformán mosolygott, a tekintete ábrándos és harmatos volt, mint egy gyermeké. Hajából sohasem hiányzott egy szalagocska. Még csak húszesztendős volt, és már ötesztendős korától táncolt az opera kötelékében. Igen sokáig táncolt a hátulsó sorban, majd lassan előbbre került. Mire az első sorba jutott, már fehér lovak vonták haza hintaját a budai villába, ahol Fatmé elmulasztott gyermekkorát kezdte élni.

Kegyed eleinte mint francia nyelvmester férkőzött Fatmé közelébe, és míg a nyelvtant buzgón forgatták, ön álmodozva nézte a Fatmé kisleányosan leeresztett barna haját, rövid szoknyácskáját és gombos cipőjét, amilyenben a kolostorba járnak a kisleányok. Délután néha sétáltak a villa kertjében, és Fatmé ilyenkor

68


hóna alá vette tanulókönyveit. A ceruzát maga szerette meghegyezni, és hegyét szájába vette, mielőtt írni kezdett volna az irkába. Az ujja mindig tintás volt a gyakorlatok után, és kartonblúzocskájából a tanulástól felhevülten emelkedett ki barnapiros arca. A füzeteit nagyobb gonddal őrizte, mint az ékszereit, és nagyon boldog volt, ha nagyságod hében-korban megdicsérte szorgalmát.

A selyemuszkár, amely drága nyakövet hordott, és a fogaton az inas helyét foglalta el, a tanulás délutáni óráiban egy ketrecbe zárva ugatott, és a kertészlegénynek sem volt szabad alázatosan köszönni. Fatmé csupán diákkisasszony volt délután, és füzeteire e nevet írta: Svarcz Fáni. Valamikor gyermekkorában ugyanis így hívták.

Így élt Fatmé a budai hegyoldalban, a villa kertjében, amíg a messzi Pest felett sűrűsödni kezdett a gyárkémények füstje, a magas tornyokra és háztetőkre lábukat lógázva telepedtek le az est kéményseprői, és valahol megszólalt egy kis harang a házban.

Fatmé felsóhajtott: – Tanár úr, isten önnel – szólt kegyedhez. – Öltözködnöm kell. A ketrec ajtóját kinyitották, és a selyemuszkár, amely egy hercegnő

udvarában pillantotta meg a napvilágot egykor, és annyiba került, mint egy pár paripa, kedveskedve ugrándozta körül a kis diákkisasszonyt.

Az est leszállott, a lámpások felragyogtak a színházban, és a balett első sorában táncoló Fatméban uraságod alig ösmerte fel a szürke ruhás Svarcz Fánit, pedig igen jó látócsöve volt.

Egy napon nagyságod így szólott a tanulószobában Fánihoz: – Kedves növendékem, a tanítást néha felválthatná a játék. Sehol sem látok

babákat a házban, pedig a kisleányok a francia nyelvtan után babáikkal szoktak játszadozni.

Fáni megtörölte hajában a tollat, és az itatóspapirost a füzet lapjai közé helyezte. Felállott helyéről, és titkosan intett a tekintetes úrnak.

Egy sarokszobába vezette, amely szoba telis-tele volt a játék babákkal. Voltak ott gyermek nagyságú francia babák, amelyek egész mondatokat tudtak beszélni, és voltak hercegkisasszonyok tündöklő ruhákban. Tündérleánykák vagyont érő fátyolokban és tarka ruhás dámák, mintha egyenesen a francia király udvarából jöttek volna.

– Éjjelenkint, midőn ismét szabad vagyok, a babáimat felöltöztetem és levetkőztetem – mondta Fáni.

Az úr megtapogatta az aranyhajú kontesznek a kontyát.

69


– Ezek nem igazi babák. Egyszer utazásaim közben jártam a Vág mellett, egy kis tót faluban. Ott laknak a játékcsináló tótok. Igazi babákat abban a falucskában láthatni. Jöjjön el velem abba a faluba, babákat veszünk.

Fáni a kezét nyújtotta. – Igaza van. Ezek a babák túlságosan finomak. A nemes herceg, atyai

pártfogóm, aki nekem ezt a kastélyt berendezte, bizony elfelejtkezett arról, hogy én valamikor nagyon szegény kisleányka voltam, akinek semmi esetre sem voltak ilyen babái. Ha játszhattam volna, akkor csak kukoricacsutkából lehetett volna a babám.

– Menjünk tehát a tótokhoz – ismételte nagyságod. – Ma este táncolok – mondta Fáni elgondolkozva –, de holnap és holnapután

ráérek. Ugye, nem kell automobilon utaznunk? – Vegyesvonattal megyünk. A szomszédos kocsiban a parasztlegények

énekelnek. Érsekújvárott virslit eszünk, de egy kis kosárban viszünk elemózsiát is az útra.

Fáni örömében leült egy székre. – Nagyszerű! – kiáltotta háromszor egymás után. Délután volt, midőn a játékcsináló tótok falujába megérkezett kegyeddel

Fánika. Az úton valóban boldogok voltak, a vonat mentén már március volt, és a mezők mindenfelé színesedtek.

– A pesti Városligetben már festik a Vitéz László házikóját – sóhajtotta Fáni elmerengve.

Furcsa kis falu volt az, ahová gyalogosan belépkedtek. A kis házak szorosan sorakoztak egymás mellé, és a házak falán friss festék

nyomai látszottak. Az egyik házikón csupa lovacskák voltak láthatók; nagy szemű, piros testű,

kerekeken járó lovacskák voltak a ház falára festve. A másik házon kis négykerekű kocsik, amilyent a gyermekek húznak az út porában, a harmadikon zöld fejű, sárga nadrágos emberkék.

Fáni összecsapta a kezét: – Istenem, milyen boldog vagyok! Egy házon aztán csupa tarka szoknyás, nagy fejű, hosszú hajú baba látszott

táncolni a fehérre meszelt falon. – Helyben vagyunk – mondotta az a bizonyos úr. – Itt laknak a babacsináló

tótok. Beléptek a színes házba. Az udvaron már egy nagyon nagy szekeret találtak, amely színültig meg

volt rakva tenyér nagyságú babákkal.

70


A babák feje többnyire fából, és arcuk piros, mint a rózsa. A szoknyácskák színét a közeli rétek színeiről mintázták, és fehér kis bocskorok voltak a lábukon.

A játékcsináló tót – egy ősz hajú, széles vállú ember – barátságosan nyitott ajtót:

– Erre tessék, kisasszonyka! Odabenn, a műhelyben a csodák folytatása következett. Voltak babák, amelyeket csak most öltöztettek, másoknak éppen most

pirosították az arcát kék szemű tót lányok. Amott kendert tiloltak, amelyből majd hajat csinálnak a kopasz babáknak.

Fáni kivette az erszénykéjét, és egy kosárra való babát válogatott össze. Mind egyforma volt, de Fáni mégis mindegyiknek más nevet adott.

– Ó, milyen boldog vagyok! – mondta a férfinak. – Most már elhiszem, hogy szeretsz. És én is szeretlek téged.

Karonfogva mentek végig a falun. A házikó előtt, amelyre a sárga csizmás faemberkék voltak festve, Fáni megállott, és egy nagy bajuszú babára mutatott:

– Ez vagy te. És ezért szeretlek. Március volt a réteken, és mert sokáig kellett várni a vonatra az állomáson,

boldogok voltak. (1912)

Zoltán estéje

A téli estéken – hajdanában – a szél nagyszerű nótákat tudott a Váci utcában.

Összebeszélt a lámpásokkal, amelyeket különösen zörgő üveggel látott el a városi hatóság, de meghívták az estéli koncertre Fung kalapos régi cégtábláját, amelyen egyik felől árvalányhajas kalap volt föstve, másik oldalon sárga, nagy cilinderkalap; Berényi suszter aranyos csizmája (bádogból csüngött alá) serényen tercelt a hangversenyben, míg a francia fodrász réztányérjai fürge koboldokként táncoltak és muzsikáltak. Olykor, hogy a koncertnek nagyobb sikere legyen, a nyugtalan hópelyhek is megérkeztek a Rákosról jövő fellegben, és a Váci utca felett, ahol a zergebőr szagú kesztyűs már boltja bezárásához készülődött, olyanformán táncoltak, forgolódtak, repkedtek, hogy az első emeleti lakók lebocsátották az ablakfüggönyöket, fázósan néztek a sarokban álló vaskályhára, és talán azt gondolták, hogy ez a pesti időjárás csupán Jókai úrnak kedvező, aki nem mehetvén el hazulról, jókora részletet ír meg legközelebbi regényéből, a földszintes, sárga házban, kint, a Stáció utcában. De a művelt pesti lakóknak Jókai

71


úr mellett okvetlenül eszükbe jutott a „Csiga” is, ahová most havas vállal állítanak be a színészek és a dologtalan írók. A sillerbort fehérrel keverik, és valaki megdörzsöli kezét a társaságban: „Valahol akasztottak, onnan van ez a csúf idő.” A színházban félig üres ház előtt leng még a gyönyörű függöny, és a leslyukon sorban kipillantanak a földszintre a színészek és a színésznők, ismerősöket, barátokat keresvén a félhomályban. Deák Ferenc már lefeküdt az „Angol királynő”-beli szobájában, és Arany János a Toldin dolgozik az Akadémia első emeletén. És szerte a városban bezárják az ajtókat, megrakják a kályhákat, a nők előveszik a Bolygó zsidó füzeteit, és kezükre hajtván fejüket, bizonyos ijedelemmel hallgatják az odakünn dudáló téli szelet, valamint a regényben tomboló alpesi vihart. (Az akkori regényekben tömérdek eső, szél, égiháború fordult elő, mert a regényhősök inkább voltak alávetve az időjárás viszontagságainak. És csak a Paul de Kock kétes hírű hősei viseltek nagy, színes ernyőket.) Csupán a „Kemnitzer”-ben folyik változatlanul a tekejáték, és Kemény Zsigmond sem gondol egyébre, mint ami ilyenkor már szokása: a vacsora sorrendjére, midőn a szerkesztői tollat letéve, a förtelmes időben, a fal mellett rendes fogadójába igyekszik.

Ilyenforma volt a téli este Pesten, midőn az öreg Lisznyai doktor meglátogatta a nagybetegen fekvő Petőfi Zoltánt a szobácskájában, és intézkedett, hogy a házmester bérkocsit fogadjon, és értesítse Zoltán anyját a beteg rosszra fordult állapotáról.

A házmester szívesen fogadta a megbízást, mert bérkocsin eddig csupán egyetlen alkalommal volt szerencséje helyet foglalhatni, midőn a temetőbe kísérte első feleségét. Azóta gyakran eszébe jutott a kellemesen ringó alkotmány, a bőrpárnák és az előkelően forgolódó kerekek, amelyek az ismerős kocsmák előtt a gyalogjáróhoz dörzsölődtek, hogy az ismerős kocsmákban az ismerős vendégek, barátok és ellenségek mindnyájan látták a bérkocsit, amelyből az özvegy házmester bizonyos megszokottsággal lépett ki. A doktor felszólítása után nyomban elhatározta magában, hogy mielőtt Zoltán édesanyjához kocsizna, a bérkocsit okvetlenül megállítja a „Majlandi harcos”-nál, ahol vasárnaponként szerényen szokta elfogyasztani fél messzely borát.

– Nincs valami különösebb kívánságod, fiam? – kérdezte Lisznyai doktor, amint a beteg fiú ágya mellett helyet foglalt.

– „Pici”-t szeretném látni! – felelte Zoltán, és lehunyta a szemét. Lisznyai doktor ezt a kívánságot már többször hallotta az ifjútól, de rendesen csak fejcsóválással válaszolt. Ő már öreg ember volt, majdnem olyan öreg és tiszta és finom, mint az elefántcsont a botján, tehát sehogy sem tudta megérteni, mi látnivaló van „Pici”-n. Ez estén – talán a különös szél okozta, vagy mert útközben

72


Tompa Mihálynak egy verse járt eszében, amelyet délután olvasott – lágyabb hangulatban volt az öreg doktor, és az elefántcsont csupán a sarokba állított pálcán fehérlett.

– Jól van, fiam, elhozom neked „Pici”-t. A farkasbőrrel bélelt bundát alaposan megigazította nyakán, a sapkát jól

fejébe húzta, s a Zerge utcából csakhamar visszatért „Pici”-vel, aki ott, a „Medvé”-hez címzett bormérésben máskor a vendégeket szokta kiszolgálni, de ma este a rossz idő miatt kevesebben voltak a vendégek, hogy a munkát maga is elvégezhette a „Pici” atyja.

„Pici” körülbelül tizenöt éves volt ekkor, és barna, lágy tekintetű szeme ijedten fordult az ágyra, amelyben Zoltán halovány feje most kissé felemelkedett. Piros hárászkendőjét levetette, kis kötényét megigazította, és csodálkozva állott, mert a „Medve” vendége – a gazdag Szendrey unokája, akinek egykor háza volt Pesten – semmit sem rendelt.

– Hát beszélgessetek – mondta Lisznyai, és az ernyőslámpát olyanformán fordította meg az asztalon, hogy az jól megvilágítsa a Szigligeti vígjátékát, amelyet zsebében hordott. „Fenn az ernyő, nincsen kas” – ez volt a színdarab címe, és az öreg doktor már sokszor elővette a barna fedelű füzetet Zoltán ágya mellett, de a harmadik oldalnál tovább sohasem jutott. Ott megállott egy sornál, mert szeme, amely egyébként igen jó volt, e sornál rendesen elhomályosodott, vízzel telt meg, és a fekete betűk kusza gallyacskákhoz kezdtenek hasonlítani egy lombjavesztett őszi kertben. Az öreg doktor sehogy sem tudta megérteni, hogy mennyire csalódott a jó Szigligetiben, akinek vígjátékán máskor nagyokat szokott nevetni a Nemzeti Színházban. „Persze, mert Szigeti Józsi játssza” – gondolta magában.

A kisleány ezalatt (bár a vendég még mindig nem rendelkezett) mégiscsak helyet foglalt az ágy mellett egy széken, és a karját összefonta mellén, mint anyja tanította egykor.

– Már régen nem volt nálunk a „Medvé”-ben! – kezdte hosszú szünet után. – Bácsbodrogi úrnak senki sem fizet azóta messzelyt.

– Szegény öreg színész bácsi – felelte Zoltán, és félig lehunyt szemét, tekintetét csöndesen végigvonta a „Pici” arcán, barna haján és kezén, amely vörös volt, de nem túlságosan nagy.

– És emlegeti, hogy úgy látszik, hiába volt a Petőfi úr barátja, a fia nem törődik vele.

Zoltán kezét, amely olyan fehér és keskeny volt, mint a holdnak sarlója a vihart ábrázoló régi fametszeteken, kivonta a takaró alól, és „Pici”-nek a kötényéhez érintette.

73


– Hát maga mit csinál mindig, kisleány? A leányka megzavarodva sütötte le a szemét. – A múlt héten esküvő volt a Zerge utcában, Krónyéknál. Margit férjhez

ment – mondta, és fejével többször bólintott. – Bizony. – Hát még mi történt? – Aztán egy nagy temetés is volt. Az öreg Walter bácsi meghalt, és

négylovas kocsi jött érte. A koporsó végig aranyos volt és csupa szűcsmesterek vitték a gyertyákat a kocsi körül. Az egyiknek meggyulladt a szakálla… A lövészek énekeltek az udvaron, és a bérkocsisok a „Medvé”-ben ittak addig. Azt beszélték, hogy négy ház maradt az öreg Walter után. Aztán felültek a bakra, és a gyönyörű koporsót kikísérték a temetőbe. Másnap mise volt a plébániatemplomban.

– Gyönyörű – mondta Zoltán, és csendben megfogta a „Pici” kezét. – Hát aztán mi történt?

– Aztán? – szólt „Pici”, és körülnézett a szobában, mintha a hóviharból egy kismadár tévedt volna ide, aki a kályhánál felmelegedve, félve, de kíváncsian körülnéz új otthonában.

Az ernyőslámpa, amelynek fehér golyóján kék madarak repültek a semmiségbe, és hátul a falon babérággal díszített képe a fiú atyjának, nem sokáig érdekelték „Pici”-t. De amint észrevette az orvosságos üvegeket, a szeme kerekre felnyílott, és őszintén megbámulta az üvegek sokaságát és különféleségét.

Voltak ott szép kék üvegek, és voltak nagy, fehérek. Az ezüstkanál fénylett, és a receptek fehér papirosa rendbe rakva hevert a bagolyt ábrázoló gyufatartó alatt.

– Mennyi orvossága van! – kiáltott fel „Pici” őszinte csodálkozással. – Nagyon gazdag ember lehet a nagypapája.

Zoltán csendesen bólintott fejével. – Mindennap egy üveggel fogyasztok, de néha többet is. – Nagyszerű! – mondta kétszer a kis vendég. – Szeretném megkóstolni.

Olyan jó szaga van az orvosságának! A fiú kinyújtotta a kezét, de az már erőtlenül lehanyatlott a takaróra. Az

öreg doktor felemelkedett a lámpa mellől: – Kívánsz valamit, Zoltán? – Orvosságot! – felelte az ifjú. A kiskanál csörrent, a folyadék opálszínűen csillogott, és a doktor fehér

keze gyöngéden felemelte a fiú fejét. – „Pici”-nek is! – mondta Zoltán alig hallhatóan. – „Pici” nem beteg! – felelte a doktor.

74


– De szeretem az orvosságot! – mondta a leányka. A doktor megcsóválta a fejét, és ismét olyan lett, mint a botján az

elefántcsont. Bedugaszolta a kék üveget, helyére tette az ezüstkanalat, és felvette a füzetet, ahol az olvasást abbahagyta, a harmadik oldalon.

A ház előtt kocsizörgés hallatszott. A házmester keresztben álló szemmel lépett a szobába. Bizonyos, hogy a

„Majlandi harcos”-on kívül más ismerős hadfiakat is felkeresett. – A tekintetes asszony nyomban itt lesz! – mondta, és erős borgőz áradt szét

a szobában. – Kisleány, haza kell menni! – szólt Lisznyai doktor. A leányka felemelkedett, Zoltán kérő-könyörgő pillantást vetett rá, míg

hárászkendőjébe burkolózott. – Eljön a temetésemre, „Pici”? – kérdezte alig hallhatóan. – Elmegyek – felelte a kisleány, és lesütött szemmel kiment a szobából. (1912)

A halott szerető

Az őszi égen vadludak húztak, és az éjszaka teljesen elcsöndesedett Budán, ahol búskomoly ecetfák alatt csendesen járkált egy fiatalember, név szerint Károly. Akit ez idő tájt egy halott asszony hívogatott a Farkasrétre.

Így történt: Szónya májusban utazni készült, miután az egykori molett asszony olyan vékonyka lett, mint a lehelet. Az utazáshoz lassan készülődött, mert hisz a ruhái sem voltak alkalmatosak. Meg aztán sokszor leült pihenni, valahová messze elnézett a Vérmező felett, megfigyelte a szállongó madarakat, az ablak előtt remegő akácot, és ült, üldögélt mindaddig, amíg azt a láthatatlan kezet nem érezte megint a vállán, amely az utóbbi időben hátulról gyakran megérintette. Ijedten megfordult. Senki. Ismét képzelődött. Felállott, és gyorsan rendezte a szénaszagú fehérneműket, amelyeket útjára magával vinni óhajtott.

Károly az ablak alatt járkált, mint tavasz óta mindennap, felköszönt, az arca kérdően mosolygott:

– Fel szabad menni? Itthon van az ura? Irma (Károly szerint: Szónya) gyorsan előrántotta a fehér zsebkendőt, az

öregúr a városba ment, az út szabad. Károly hármasával ugrálta a lépcsőket. Ez valóban nem volt valami tisztességes ismeretség, de nem tehetett róla.

Az asszony az öregúrral a Hűvösvölgyben sétált kora tavaszi délután, Károly utánuk ment, az öregúr egy padon helyet foglalva a napsugárba meresztette a

75


szemét, míg Irma andalogva lépkedett tova a lila színű fák alatt. A kanyarodónál Károly természetesen melléje lépett, megfogta a kezét.

– Hogy hívják? – Irma. Megcsókolta az asszony arcát, mintha már nagyon régen ismerték volna

egymást. Pedig csak az utcán találkoztak, vagy a kis cukrászdában, Coronininál… Az asszony hervadni, fogyni kezdett, olyan volt a természete, hogy nem bírta el a bűnös ismeretséget. A szülei budai polgárok voltak, ő maga mindössze egy tucatszor volt Pesten, engedelmes, jó, vallásos és tiszta volt, még az öregurat is szerette és tisztelte… nem csoda tehát, ha megromlott az egészsége, midőn a titokzatos és veszedelmes kalandba kezdett. S amint beteg lett, vakmerő lett. Károlyt gyakran felbocsátotta magához, holott előre tudta, hogy az öreg cseléd (aki gyerekkora óta mellette volt) órákig tartó szemrehányásokkal illeti. Azonkívül az öregúr is hazajöhetett…

Most a vasúti jegyek, útmutatások után futkosott Pesten, pénzt váltott, meleg takarókat vásárolt, estig bizonyosan nem kerül haza.

– Abba a cukrászdába szeretnék menni, ahol először találkoztunk – mondta Szónya. – Ki tudja, ha elutazom egyszer, láthatom-e valamikor a cukrászdát?…

Köpenyeget, kis kalapot vett. A fátyolt sokáig igazította arcán. Az előszobában a vén cseléd a fülébe súgta:

– Korán itthon legyen! Amint a második utcába bekanyarodtak, az asszony keze már a férfi karja

alatt volt. Hosszú, lágy, andalgó lépésekkel ment, amint egyszer a tánciskolában tanulta a négyes megfelelő figurájában. Hamvasszőke fejét félrehajtotta, nefelejcskék szemét lehunyta, igen boldognak látszott, pedig egy szót sem szólott Károly.

A lila színű köpenyegnek is szénaillata volt, a fátyolnak is hasonló illata volt, a kis kalap fehér tüllbokrétájával (ŕ la postillion!) ügyesen helyezkedett el az ábrándos asszonyfőn. Minek szólott volna Károly?

Coronini úr megismerte a vendégeket, habár tavasz óta nem látta őket. Az öreg cukrász mindig a kezét dörzsölte, ha szerelmespárok vetődtek kis boltjába. Szerette a szerelmeseket. A függönyöket összébb vonta az ablakon, habár e csendes budai utcácskában a madár sem járt. A gázt csak nagyon későn gyújtotta fel, lábujjhegyen járt a süteményespolcok körül, a feketerigónak az ujját nyújtotta a kalitka drótjai között, és minden ok nélkül jókedvűen bólingatott magában a gondolataihoz. A lábak, amelyek a márványasztalka alatt titkon összeértek, a gombos, nyerges cipők, a félcipők, áttört harisnyák és az asztal alatt reszkető

76


szoknyapárok éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy a vén cukrász bácsit életvidámmá és megelégedetté tegyék.

Irma lábát, harisnyáját nyomban megismerte, ezért a feketerigónak halkan azt mondta:

– Kucc-kucc! – Mikor utazol, Szónya? – kérdezte meghatottan Károly. – Már holnap vagy holnapután… – felelt az asszony, az asztal lapjára nézett,

és valamin nagyon gondolkozott. – Holnap – ismételte, majd nagyon lassan felvetette fáradt szemét: – Tudod,

hogy már nem látsz többet?… – Irma! – rebegte megcsukló hangon Károly. – Azért jöttem ma ide, hogy egyet-mást elmondjak neked… A Farkasréti

temetőben fogok feküdni, néha hívni foglak, légy szíves, látogass meg… Ne félj, nem tart tovább egy esztendőnél, vagy talán még addig se, pedig nagyon-nagyon szerettelek. Ígérd meg, hogy jössz, midőn hívlak!

– Ígérem – felelte Károly. – Higgyed el – monda most anyáskodó, elkomolyodott hangon Irma –, hogy

így lesz jó. Én szépen, messze innen meghalok. Azért is megyek el, hogy könnyebb legyen meghalni. Ha itthon maradnék, Budán, hívni találnálak, haldoklásomban magamhoz szólítanálak, az uram mindent megtudna… Holott messze innen, csendesen és simán, lehetőleg éjszaka majd meghalok, egy szót sem szólok senkinek, csak magamban gondolok rád. Véges-végig: rád, egyetlen, drága kedvesem.

– Én kedvesem! – mormogta Károly, és könnyezett. Az öreg cukrász bácsi krákogott odakünn, mert nem szerette, ha vendégei

szomorkodtak. Minek szomorkodnak azok, akik szerelmesek? És a lábak miért mozdulatlanok? A kezekre sincs már szüksége annak, aki szeret! Micsoda új szokást akarnak meghonosítani a szerelmesek? Nem jók ezek a bús képű asszonyok; a kis varróleány vasárnap délután a budai kirándulásán mindig a legragyogóbb tekintetét ölti fel…

– Emlékszel, midőn itt találkoztunk? – kérdezte az asszony. – Sírva jöttem, mert még sohasem voltam találkán. Azt hittem, hogy belehalok az izgalomba. És a fagylaltból nem tudtam fogyasztani. Jó volt, szép volt, én voltam a legboldogabb nő Budán. Köszönöm neked, hogy elrontottál. Legalább éltem.

– Meg fogsz gyógyulni – mondta most minden meggyőződés nélkül a férfi. Az asszony lágyan, szerelmesen, szinte könnyes szemmel mosolygott.

Percekig nézett így a férfi arcába, aztán felállott. – Elmegyek. Isten veled.

77


Még egyszer karonfogva mentek, még egyszer összecsókolóztak egy régi kapu alatt a félhomályban.

– Ne feledd: a Farkasréten… – szólott az asszony, és elsuhant a férfi mellől. …Talán egy hónap múlott el, és Károly állandóan a temető környékén

sétált, mert azt érezte, hogy valamely titokzatos hatalom hívja. Éjjel, holdvilágnál Szónyára gondolt, lelkeket látott köd alakjában sétálni a mély úton, amely a Farkasrét felé vezet. A ritkuló fák mögött kísértetek bolyongtak felhőruhában. Vajon melyik az asszony? Istenem, milyen fiatal volt, és máris halott!

Egy alkonyattal a temetői úton találkozott Irmával. Meghízott, egészséges volt, nevetett… – Tudtam, hogy erre keresselek! – mondta a Károly karjába kapaszkodva. –

Nem haltam meg. Szeretsz? Károly a halott asszony helyett az elevennel találkozva, kissé

megborzongott. Hűvös szél fújt az utcán. Az asszonyt tetőtől talpig végignézte, és bizonyos egykedvűséggel kérdezte:

– Hát hogy történt ez? (1912)

A kassai püspök

Emberünk álmában – természetesen a nap az ég közepén állott – kassai püspök volt, és éppen parancsot adott a majordomusnak, hogy a tűzoltólegények helyükön legyenek, nagy képek voltak a falakon, a padló tükörfényes volt, a szolgák alázatosan hajlongtak, midőn is emberünk felszólíttatott a felébredésre.

– Károly, itt az ebéd! – mondta egy női hang. Fehér asztalkendővel leborított széket toltak az ágya mellé, a levesnek jó

szaga volt, a só fehéren szikrázott ezüsttartójában, és piroslott a paprika. – Ördögbe – dörmögte Károly –, minek költöttél fel? A grófnőt készültem

meggyóntatni. – Tudom, hogy álmomban is megcsalsz, mindig megcsalsz – panaszkodott

az asszonyhang. – Nincs is olyan szerencsétlen nő, mint én. Vajon minek is élek? Károly a levest kanalazta. – Talán megint esős idő van odakünn? – A nap süt. – Hát miért bolondulsz? Itt fekszem egész nap az ágyban, az orromat sem

dugom ki az utcára, máskor legalább a turfra jártam, most azt se teszem, csak fekszem mindennap, mintha reggelenkint agyonütnének. Nem is tudom, hogy mi

78


lesz ennek a vége… Az életből csupán annyi részem van, amit álmodok. Tegnap állatszelídítő voltam, oroszlánok faltak fel a ketrecben, bezzeg akkor nem siettél felkölteni, hogy Károly, itt van az ebéd. Estig viaskodtam az oroszlánnal, mert estére készültél el csupán az ebéddel. Vajon mit csináltál akkor egész nap?

– A városban jártam, munkát kerestem, mert így tovább már nem élhetünk. – Lárifári – legyintett Károly –, majd minden megváltozik. Nyerni fogok. – Mit ér az, ha te nyersz? – panaszkodott a női hang. – Csak a

kocsmárosoknak és a nőknek jut a nyereségedből. Fiáker robog, pezsgő durrog, csengő orfeumzene és táncosnők ismeretsége: ezt jelenti a te nyereséged. De ha az én sorsjegyemet húznák ki holnap, vagy holnapután… Egyszerre rendbe jönne minden.

– A bal zsebem a tied, életem csillaga. Ha majd nyerek, a bal zsebet megtöltöm kis kakasos meg szakállas aranyakkal, amelyeket annyira szerettél valamikor. A kakas vígan állong az aranymezőben, és a szakállas frank király bólint. – Jó napot, Károly bácsi! Hol van a pecsenye? És a sör, a teremtésit!

– Hozom már. – Marhahús, amint szereti; a burgonya jól megsült, és az ecetes paprika nagyon jó. Tudja, néhány bútordarabot szeretnék venni. Fogasunk sincs.

– Minek az? Pénz kell elsősorban, asszonyom. Ha pénz van, fogasunk is van, mindenünk van. Nekem nyerni kell. A kedvéért lemondtam a turfról, beláttam – a kedvéért –, hogy ott engem balszerencse üldöz, és nem konkurrálhatok a többi urakkal. A csikókhoz hűtlen lettem, pedig mily jó volt a zöld gyepen sétálni, tippelni, a kasszánál fogadni. Csengetés, start. Barna kislány! Barna kislány! Az ördögbe, fejhosszal megverték…

– Aztán megyünk hazafelé – szólt közbe a női hang. – Gyalog megyünk, mert villamost úgysem kapunk, az utolsó három hatost beadtuk egy pereceslegény fogadásába. A pereces elszökött a három hatossal, én mindjárt láttam, hogy rosszképű ember, de maga vakon megbízik mindenkiben. Igazán nagy kár, hogy teljesen idegen embereknek nem adja oda a pénzét.

– Gyöngyvirág, csupán három hatosról volt szó. – Igen, de azért nekem gyalog kellett végigjönnöm egy tucatnyi sáros,

külvárosi utcán. A félcipőm tönkrement, a szoknyám fodra leszakadt, a harisnyámban nem maradt sem kakasos, sem szakállas. A fiákért megváratjuk, ha még egyszer a turfra megyünk. Mert gyalog többé nem jövök haza.

– No, lássa. Én is mindig ezt mondom. Nagy baj volt, hogy maga ráült a hozományra, mint egy sárkány. Sohasem tudtam egy jóravaló látcsövet venni. Pedig látcső nélkül igazán alig képzelhető el egy igazi sportsman. Meg a

79


háromkoronás helyre menni. Fuj! Biztos veszteség, mintha csak keresztes pókkal álmodik az ember. A hús pedig kissé kemény.

– Pedig magam hoztam a székből. – Még az hozzá, hogy okos ember nem játszik olyan játékot, amelyben nem

nyerhet. A nyereség, asszonyom, mindig a helytől, időtől, a lelki diszpozíciótól függ. Maga folyton a nyakamon ült abban az időben, mozdulni sem tudtam magától, nőktől féltett, és számon kérte, hogy mit csináltam a pénzzel. Elveszett, minden elveszett. Nem tudtam lábra kapni, mint Mucus a kancadíjban. Pedig ő nyerte meg a versenyt. Van valami gyümölcs itthon?

– Szőlő. – Adja ide. Tehát a csikók cserbenhagytak, de majd megcsípem én még a

szerencsémet a kártyánál. Az öreg Birbics doktor minden éjjel tízezer koronás bankot ad a köztársasági klubban. A Pipások körében rulettbank áll, a Domino kaszinóban reggel hat órakor kezdődik igazán a játék. Az embernek módjában van négy-öt játékházban kipróbálni a szerencséjét. A golyó pereg, és megáll a harminchármason. Károly bácsi nyert, mert a harminchármas a Károly bácsi száma. Eltesszük a nyereséget, az aranyakat a bal zsebbe, és megyünk tovább a szomszéd utcába, ahol francia kártyával játszanak éjjel. Áll a bank, és a királyok, királynők karonfogva járnak a fekete kilencessel. Károly bácsi felteszi a pénzt, midőn a fordulónál a „magos en-carte” című figura mutatkozik, a nyereség több mint valószínű. A vörös krupié fizet. A bal zsebbe pénz jön, asszonyom. Most várunk egy darabig, míg a kártyajárás a kövér Holenkához ér. Holenkának soha sincs egy vasa sem, a szomszédai kisegítik, mert hármat-négyet biztosan üt. Reggel benézünk a forradalmi klubba, és a lovacskajátéknál kiegészítjük nyereségünket. Hazajövünk, és kegyed megveszi a fogast.

– A fogast és a mosdót! – Most pedig csókoljon meg, eressze le a függönyt, visszamegyek kassai

püspöknek. (1912)

A színész estéje

A jellemszínész Bolingbrooke-ot játszotta, és miután Bolingbrooke meghalt, Ercsei a „Zöldfá”-ba ment sört inni.

A „Zöldfa” nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta más, mint a furcsa Ercsei. A kocsma majdnem a városon kívül volt, és hosszú kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszú épület lapos

80


tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a kocsmárosnét Fánninak hívták, és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is nagyon tisztelte Ercsei urat, és komolyan megharagudott, ha a színész legyeskedett a köténye körül. A szeme könnyes lett, és kis, kövér ökleivel minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka, válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán mint álombéli, mesebeli növény göndörödött. Szeszélyes figurái voltak itt a hajnövénynek. A jellemszínész oda szerette volna dugni az arcát, de nem nagyon lehetett.

Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti fák sajátos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a távolból, és a ködben feltűnt a postakocsi. A jellemszínész nemigen volt valami olvasott ember, de annyit mégis tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne olyanforma alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből vágták volna ki. A kocsis háromszögletű kalapjában, fehér parókája alatt feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak ellenben csak a fülük látszott. Hosszú fülük!… Az urak ilyen kocsin utaztak Angliában, amikor Shakespeare-t mentek nézni vidékről Londonba. A kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a felvonásokkal. Hisz senki sem sietett.

A postakocsi már a „Zöldfa” udvarán állott, mire a jellemszínész gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a postakocsiból egy fehér parókás, elegáns úriember intett aranyvégű pálcájával a színésznek.

– Ön a színész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő, selyemkabátos úr.

– Szolgálatára. – Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre – folytatta az előkelő

úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a színpadra?… Igazán elment gyalog Londonból Wallszbe? Mert én voltam fiatalabb évemben!

Ercsei már korábban levette a süveget, és ritkán fakó haját a szelekre bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely varázslat folytán

81


idekerült. Akárhogy került ide, egy bizonyos: Ercsei urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az eseten.

– Tessék besétálni, lord úr – mormogta Ercsei. – Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolingbrooke. – Ó, igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire szárazkolbászt

szoktam enni vöröshagymával, és tetejébe sok bort öntök. De a gyönge gyomrúak részére is van itt valami. Szilva, magvaváló szilva. A primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól.

Bolingbrooke gyorsan határozott. – Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok – mondá Ercsei úrnak. –

Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki alakomat művészi tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, hol született ön?

– Nagykátán – felelte Ercsei úr, és kissé szégyenlette magát. – Nézzük csak… Én Bolingbrooke-ban születtem, a déli Wallszben. Talán a

planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz. – Az enyém is – felelt nyomban Ercsei uram, és a kolbászból hatalmasan

evett, messzelyszámra hajtogatta a fehér bort, és Bolingbrooke-ot már legközelebbi rokonának vélte.

– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a színész. Bolingbrooke jóakarattal nevetett. – Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog. A színész a vendégszobán keresztüllépkedő kocsmárosnéra mutatott. – Háromszáz asszonnyal elbántam már életemben. Ez egyszer nem találom

a kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék? – A legjobb korban van – mormogta Bolingbrooke, és furcsa metszésű, igen

nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak, szemügyre vette Fánnikát.

– Keleti asszony – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem, hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik keletről hozták magukkal vérüknek fűszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák elrabolják a hegyszorosban.

– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszínész. – Természetesen. Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész

úr. Természetesen a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő megtiszteltetésben részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anne királynő korabeli

82


hálószobák a széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják, Ercsei úr. Most isten önnel!

A selyemköntösű férfiú eltűnt a jellemszínész mellől, de hogy nem álom volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára felhangzott az udvaron.

Ercsei egy pillanatig sajnálta, hogy a többi kollégáinak nem mutatta be barátját. Az efféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az éhenkórász színészeknél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy mekkora úr egy valódi lord!

A szárazkolbász elfogyott, Ercsei becsattantotta a bicskáját, és olyan meleg hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott megszólalni, Fánni menyecskéhez fordult.

– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy elszöktessem. Bármelyik várába…

– Hallottam – felelt Fánni –, mert azért van fülem. Igen szívesen hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy mellé támasztva.

– A parancs, parancs – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom lesz még magával, Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem. Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom, mondhatnám, testvérem parancsának. Jöjjön velem, Fánni.

Megragadta az asszonynak a kezét. – Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba,

a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot, és azt várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jöjjön, Fánni. Lehetséges, hogy már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás mellett.

Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét, és vállára hárászkendőt borított.

– Tehát menjünk – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy paripa a közelben, vagy legalábbis postakocsi, kénytelenek leszünk gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide.

Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt, és kipirult arccal várta a történendőket. Vajon mi minden következik e szép szavak után. Ercsei viharosan fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette…

– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbunk? Az ármány kígyói lappanganak keblében?… Lappanganak… Lappanganak…

Mintha a súgót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszínész az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve szorította

83


homlokára kezét, és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a kezdő szót a levegőben.

A sapkát végleg levette fejéről, és összeráncolt homlokkal, dühösen ült vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A szerepet elfelejtette.

(1912)

Rumfy Artúr

1 Tiszai bohém volt, hírlapíró, mint névjegyén a kék betűk büszkén hirdették,

a Forradalom politikai napilap főmunkatársa, Hársfa utca 2., magas földszint, Y-ban. Ekkor tizenhét esztendős volt Tiszai.

Lehetséges, hogy a vidéki hírlapíró urak közül még néhányan emlékeznek Rumfy Artúrra, aki mint híres bohém egész Magyarországot bejárta. Rumfy beretvált arcú, koravén és gúnyoskás tekintetű férfiú volt, szerette a rossz cipőt, a felleghajtó köpenyeget és a művészkalapot, midőn több esztendő leviharzott fölötte. Rumfy is hírlapíró volt, vidéki hírlapíró, vándor hírlapíró. Ment egyik városból a másikba, gyalog vagy szekéren, és elszerkesztette a keze ügyébe eső hírlapokat. Mindig tudta, hogy hol van szükség hírlapíróra, és nem restellt a székely havasok közé elutazni, ha az ottani hetilap szerkesztőjét bal oldali szélhűdés érte. Rumfy mindig facér volt, mindig útra készen állott: más városok, más hírlapok, mondta a német dalköltővel, s ha pénze nem volt, gyalogszerrel is nekivágott a kassai országútnak, mert egy ottani újságtól fegyvergyakorlatra hívták be a hírlapírót. Rumfy ezt nevezte az ő sajátos élete költészetének. Falusi nyomdászoktól két forint előleget kérni, vidéki szerkesztőket az igazi hírlapírásra kioktatni, és színházi kritikát írni (ŕ la Sarcey) Nagyszalontán a helyi lapba: ezért élt Rumfy, holott gyakran hangoztatta, hogy atyja még lengyel gróf volt, majd politikai menekült, és mi sem természetesebb, hogy a lengyel koronához való jogát mindvégig fönntartotta. S így Rumfy Artúr bizonyos ismeretségi körre tett szert a magyar vidéki városokban. Gyakran írattak vele röpiratokat, midőn a polgármester gazságait kellett leleplezni, de ott volt minden követválasztáson, sőt a kálvinisták papválasztásain is. Ő volt a „tollbérenc”, mint az akkori időben a nyugtalankodó hírlapírót nevezték: párbajozott, királysértésért fogságot szenvedett, de mégis az volt a legnagyobb büszkesége, hogy tizenegyszer ült sajtóvétségért. Mint a régi Cooper-regényekbeli sápadt arcú vadász járt-kelt az ellenséges indián törzsektől lakott magyar prériken, elöltöltőjéből hol Kisvárdán,

84


hol Kaposvárott röpült ki a félelmetes tűzsugár. És midőn egy napon Y-ba megérkezett, az ifjú Tiszai urat nyomban pártfogásába vette.

Tudni kell, hogy az ifjú Tiszai úr olyanformán szökött el az apai háztól, hogy hírlapíró lehessen Y-ban, mint hajdanában a romantikus kisasszonykák szökdöstek el a társulat után. Atyja gazdag és előkelő férfiú volt egy Y-tól nem messzire fekvő vidéki városban, és azon az őszön éppen arról volt szó a szülei háznál, hogy az ifjabbik Tiszai úr Oxfordba vagy Cambridge-be megy egy esztendőre, hogy a lordok fiaitól angol finomságot és udvariasságot tanuljon, midőn is Tiszai Nándor – mert hisz így hívták – fölült hűséges Tarragonjára, amely névre a jeles félvér kanca hallgatott, Y-ba lovagolt, és Tarragont a lóvásáron áruba bocsátotta. Hírlapíró lett, mert az óhajtott lenni.

Az öregebb Tiszai úr nem nagyon ijedt meg fia elhatározásától, csupán kijelentette, hogy Nándort többé nem ismeri el fiának. A nők a háznál és a ház körül sírdogáltak, és titkon ruhát, elemózsiát és kevés pénzecskét küldözgettek a rossz útra tért Nándornak. Nándor titokban megküldte a névjegyét húgainak és nénjeinek, valamint több példányban a Forradalom azon példányát, amelyben a Corneville-i harangok előadásáról referál. A tudósítás alatt a jellegzetes t-i n-r betűk, és Rápolti Józsáról olyan elragadtatással ír a megemlékezésben a hírlapíró, hogy a család idősebb nőtagjai megjegyezték, bármennyire elzüllik Nándor, nem éppen szükséges egy vidéki színésznőt feleségül venni.

A „Kék Palack”-nál, déli sörnél, mikor is a kövér komikus elnökölt az asztaltársaságnál, és a jelentkezőket vizsgának vetette alá, magát a polgármestert sem kímélve – Rumfy Artúr nyugodtan helyet foglalt, holott több éve nem járt már a vad mezők ezen részében, miután Y-ban végképpen fölkavarta a kedélyeket bizonyos névtelen levelek hírlapi közlésével. Mintha csak tegnap távozott volna a városból: a német vendéglőst megkérdezte, hogy még mindig annyit lop-e a sörön, Fixler nevű fizetőpincért megintette a számlákon ejtett tévedései miatt, a pikkolónak meghúzta a fülét, és a kövér komikustól, a jeles elnöktől viharos nevetéssel kérdezte, hogy az éjjel megverte-e a felesége, miután éjfél után ért haza. A helyi hírlapírókkal múlt héten vagy fél esztendő előtt megjelent cikkeik fölött vitázott, és midőn Morgovay felelős szerkesztő kövér, pápaszemes alakja föltűnt a sörház ajtajában, teli tüdőből fölkiáltott:

– Nem, Morgové, ez nem modern hírlapírás. Harminc krajcárt már nem szokás fizetni egy költeményért! Ezennel forradalmat hirdetek a Forradalom ellen.

Majd a színésznők szerelmi élete iránt érdeklődött, és az isteni Rápoltit, az imádott Józsát, öreg harmonikának nevezte. Megkérdezte, hogy a színigazgatót még mindig nem lincselték meg a gyalázatos előadásokért, és miért tűrik az

85


emberek, hogy Fixler olyan bajuszt viseljen, mint egy hősszerelmes? „Főúrnak nagy bajusz való!” – mondta ki a határozatot, és adós maradt az ebéd árával.

Följegyezzem-e külön önöknek, hogy hősünk, Tiszai Nándor, a cambridge-i főiskola reménye, jelenleg csupán hírlapíró Y-ban, a világ legnagyszerűbb és legpompásabb férfiát vélte megpillantani Rumfy Artúrban? Délután már együtt ültek a kávéházban, és Nándor boldogan föltárta szíve titkát: két hölgyet szeret a városban, alakban, színben, szemben igen hasonlatosak, az egyik elöl a színpadon táncol és énekel, a másik napközben könyvel a nyomdairodában, és a neve Zsoli, Zsil, Zsüliett.

Rumfy komolyan végighallgatta a vallomást. Igen fontosan szívta a cigarettát, és a kávéházi pincérre rákiáltott, hogy úgyis hiába hallgatózik, semmit sem fog megérteni, mert japánul beszélgetnek. Aztán cinikusan elnevette magát.

– Nos, és hogy vagy a könyvelő kisasszonnyal? Meddig jutottál vele? Nándor elpirult. – Azt hiszem, szeret. Esténként, midőn hazakísérem, a zsebembe dugja a

kezét, és én fogom a kezét, midőn sötétebb utcába érünk. – A kapunál? – kérdezte türelmetlenül Rumfy. – Néha, midőn nincs veszély, megcsókoljuk egymást. – Hányszor? – Egyszer, legföljebb kétszer. – Kevés. Legalább tízszer kell megcsókolni minden este, olyanformán, hogy

reggelig kerülje az álom szemét. Én így tennék – mondta Rumfy gunyorkás arcfintorgatással.

– Remélem, a színésznő szerelmed mindezen szenvedésekért bőségesen kárpótol?

– Írni szoktam róla a kritikában. – Ez helyes. Ezért vadul szoktak szeretni a nők. A lap, a prés, a kurzív betű

a legszebben pengő gitár az öltöző előtt. Bizonyára karjába veszi barna, ifjú fejed, és így nevez: én csillagom, én Uránusom – mire te nevezd Fiastyúknak! Nem fogja megérteni, mert a színésznők nem jártasak a csillagászatban. De imponálni fog.

Tiszai Nándor megrágta a cigarettát. – Egy baj van, mester, még nem vagyok neki bemutatva. Rumfy megütközve nézett körül a kávéházban, mintha valami illetlenség

történt volna. – Miért írsz tehát róla kritikádban? – Mert nagyszerű színésznő. A legjobb, a leggyönyörűbb, a legkedvesebb.

És tehetséges.

86


Rumfy Artúr egy darabig szótlanul nézte a biliárdjátékosokat. Arcán hideg megvetés, unalom, gőg tükröződött. Egy szakállas idegen úrra rákiáltott, hogy „rosszul fogja a golyót”, a dákóval „balról beadni a falsot”, hangsúlyozta, a lökés sikerült, az idegen fejbólintva, mosolyogva köszönt, Rumfy halkan fölsóhajtott.

– Gyakran tapasztaltam, hogy ha egy városról hosszabb időre leveszem a kezem, ott a viszonyok nyomban megváltoznak, elzüllik a társadalom, napirenden vannak az erkölcsi és anyagi bukások, az emberek elfelejtik a tisztességes sajtót. Nem félnek már senkitől, semmitől… Íme, itt van a te eseted. Ez a nyomorult, tehetségtelen, még a nagybetűket sem biztosan ismerő helybeli hírlapírói kar engedte, hogy egy fiatal és tapasztalatlan kollégájuk agyba-főbe dicsérjen egy ripacsnőt, anélkül hogy kedvese lett volna annak a komisz teremtésnek. Azt hiszem, jó időben jöttem Y-ba. Rendet kell csinálni ebben a városban. Majd a tyúkszemére lépek én itt egypár embernek. De annak a színésznőnek is megmondom a magamét. Hogy is hívják?

– Rápolti Józsa – mondta suttogva Tiszai Nándor, és a mennyezetre nézett. – Ismerem a kis hamist. Majd máskor beszélek róla. Most valami dolgom

van – így szólt Rumfy, és hirtelen a másik asztalnál termett, ahol két kereskedő csendesen beszélgetett. Rumfy megkérdezte a kereskedőket, hogy miért fixírozzák állandóan, szóljanak, ha kardja vagy pisztolya elé óhajtanak állani, az ő neve ez és ez, lakik a Malomgát utcában, aztán elviharzott a kávéházból.

Nándor, szegény hősünk estefelé természetesen a színház körül sétálgatott, amely fából volt, de a lámpák mégis tündéri fénnyel tündököltek a kis ablakon át. A zenekar már hangolt, és a színlapok olyan pirosak voltak a bódé falán, hogy az embernek megdobogott a szíve, pirosak, zöldek, a női öltöző tejüveg ablakai mögött rejtelmes árnyékként jelentek meg az öltözködő színésznők. Virág- és festékszag áramlott ki egy nyitva hagyott ajtócskán, mint a tavasz bódító illata.

Egyszerre egy kéz nehezedett a Nándor vállára. Rumfy egy szivarcsutkát tartott fekete foga között.

– Csak menj föl az öltözőbe, kopogj az ajtaján, és mondd, hogy én küldtelek. Azt hiszem, ez elég lesz – mondta fenyegető hangon.

Nándor mintegy félálomban lépett be a sötétes színpadra. A díszítők csaknem fölborították, a süllyesztő nyitottan, feketén, rejtelmesen sötétlett lába előtt, valaki megmutatta a primadonna öltözőjét.

A kilincs engedett. Nándor megzavarodva állott meg a szagos kis kamrában, amelyben

nyugtalankodva libegett egy gázláng drótkosárban. A tükör előtt félig öltözötten ült Jozefin, és arcát festette. Egy kék-fehér kendőt borított vállára, és mosolyogva hátrafordult:

87


– Ön az? Már régen vártam. Csakhogy eljött egyszer. Köszönöm – és telt, puha kezét, amely piszkos volt a festéktől, boldogan Nándor ajkához emelte.

Aztán újra tükrébe nézett, a szénnel igazított szemöldökén, majd ölébe ejtve két kezét, bűvös mosollyal Nándorra nézett:

– Ugye, maga szeret engem? – kérdezte fojtott hangon. – Meghalok – hebegett az ifjú hírlapíró. – Ne haljon meg, sőt éljen… értem – felelt gyorsan, titokzatosan a

színésznő. – Csak azzal az utálatos Rumfyval ne barátkozzon. Az nagy ellenségem. Ugye, megteszi?

Természetes, ugye, hogy Nándor ezt nyomban megígérte.

2 Rumfy Artúr, vándor hírlapíró és kegyetlen, amint magát néha nevezni

szokta, megtelepedett Y városkában, és erre nyomon követték egymást a nyílttéri háborúk és párbajok. Rumfy Artúr Magyarország utolsó igazságos embere és vértanú, amint barátai előtt bemutatkozott, azon régimódi hírlapírók közül való volt, akik a karddal jobban bánnak, mint a tollal. Volt vagy ötven párbaja, megskalpolták, darabokra vagdalták, és X-ben, ahol a párbajsegédek oroszlánvadászatra töltik a pisztolyokat, golyót is kapott. Rumfy Artúr tehát nyomban fölkeverte Y városkában a szunnyadozó békés kedélyeket, és jó példaadásból kardpárbajt vívott a katonai vívómesterrel, egy vörös bajuszú szörnyeteggel. A párviadal Rumfyra szerencsésen végződött, mire kihirdette a városkában az általános hadüzenetet, kiütött a háború. Egyik párbajt a másik után rendezte, és ilyenformán jó darab ideig megfeledkezett Nándorról, a regényes jellemű fiatalemberről, aki két hölgybe volt egyszerre szerelmes Y-ban, hírlapíró korában, de már jóval a koronázás és a tokaji tűzvész után.

Nándorunk, kedves fiatal hősünk, miután a Forradalom című kormánypárti lap hasábjain a hírrovatban ügyeskedett egy elzüllött és nihilista hajlamú volt néptanító vezérlete alatt, és maga sem tudta, hogy miért kell neki ellopott csirkékről és verekedő fuvarosokról hőskölteményeket írni, holott előkelő és gazdag családja Cambridge-be szánta, hogy együtt evezzen a Temzén a lordok fiaival, hat óra tájban, estefelé a nyomdairoda körül álldogált vagy sétálgatott, a kapumélyedésbe rejtőzött, avagy vakmerően az iroda ablaka elé állott, de mindig egy név járt-kelt a szívétől az agyvelejéig, mint rózsaszínű fénnyel megvilágított szökőkút sugara: Zsoli, Zsil vagy esetleg Zsüliett, amely nevekre egy barna és ábrándos termetű hölgy hallgatott, aki estéli hét óráig a könyveket vezette a nyomdai irodában, ahol még a pohárban nyíló rózsának is (Zsil asztalán) ólombetűszaga volt.

88


Zsoli fácánkakas tollát hordta kis kalapja mellett, és a kedves toll már messziről jelezte a drága hölgy közeledtét. Nándor megigazította a nyakkendőjét, és alázatosan a kis nő elé lépett.

– Megengedi, Zsüliett, hogy elkísérjem? – kérdezte minden este. A nőcske (egykorú volt Nándorral, tehát sokkal okosabb) meglepetten

mosolygott, mintha egy kedves vágya vált volna valóra, midőn Nándort az utcán megtalálta.

– Amint parancsolja, uram – felelte halkan, és könnyű nevetés gördült ki mozgékony ajkán, amely nevetés mindig az erdő fölött elvonuló nyári eső hangját juttatta Nándor eszébe.

Mentek, mendegéltek, korán sötétedett, és mire a régi tűzoltótorony mellett elhaladtak, Nándor már megkérdezte:

– Hogy van, kedves kis Zsüliett? Az alkony pompásan ereszkedett lefelé, mint a színpadon a hátulsó függöny

és Zsil ekkor mindig a Nándor felöltőjének zsebébe dugta a kezét, amit Nándor olyan gyöngéden fogadott, mintha egy kismadarat rejtett volna zsebében.

Így sétálgattak majdnem egy óra hosszáig a tűzoltótorony körül, ahol csupán egy régi, rozoga létra hallgatózott a fal mellett, de még az sem hallott soha semmit.

– Haza kell mennem – mondta Zsüliett bizonyos idő elmúltával, és ott hagyták a régi tornyot, hogy az kedvére eltemetkezzen a reszkető sötétségben.

Egy napon azonban azt mondta Zsil a rendes időben: – Ma tovább elmaradhatunk. Anyámék vizitbe mentek rokonokhoz. Nándor igen boldogan vette ezt tudomásul az első pillanatban, hisz reggeltől

fogva csupán azért élt, hogy este Zsolit hazáig kísérhesse. Később azonban nyugtalankodni kezdett: hopp, a színház, a női öltöző, hol esténként, előadás előtt Rápolti Jozefinnél tisztelegni szokott, kézcsókját átnyújtja, és a drága mosolyt szívébe zárva, elmerengő léptekkel ballag a hírlapírók páholyába, hogy szótalan ábrándozással hallgassa a csengő színházi muzsikát. Midőn is boldogan megállapítja magában, hogy sokkal jobb Y-ban a női öltöző ajtaját nyitva találhatni, mint Cambridge-ben evezni.

– Nos, nem örül nekem? – kérdezte idő múltával Zsüliett, mert a zsebben a Nándor keze talán árulkodott.

– Meghalok – mondta a hírlapíró, mert hiszen még csak ennyit tudott akkoriban a nőknek mondani.

(Későbbi években többre is megtanították a nők, de vajon volt-e oly meleg a kezeknek érintése és a hang és az el nem mondott szó, mint akkor, eleinte?)

89


– Menjünk a népkertbe, ott este már senkivel sem találkozunk – indítványozta Zsil.

– Az őr szigorú ember – mentegetőzött Nándor, és a kövér komikusra gondolt, akivel a színház hátulsó kapujánál esténként kezet szokott fogni.

– Hát maradjunk itt – mondta csendesen Zsoli, és fürge kezével Nándornak minden ujját megtapogatta a zseb mélyében, és mindegyik ujjnak szerelmet vallott külön és egyszerre.

Ám Nándorban az áradó vér már egy másik nő nevét követte a szív közepéből az agyvelőig. A komikus kézszorításán kívül igen hozzászokott a női öltöző sajátságos illatához, és a festékes nyúllábat úgy vélte ismerni, mintha gyermekkori barátja lett volna. Búsan ballagott a régi tűzoltótorony körül, és amint az idő folyton haladt, nem érezte többé magát azon nagyszerű és pompás nőhódítónak, amely érzés akkor támadt föl benne, midőn Zsüliett friss és üde csókjával ajkán már a színfalak közé rohant, és Rápolti kisasszony kezét megcsókolta.

Valóban az előadás javában megkezdődött, midőn Nándor végre a színházhoz ért, tehát az öltözőbe már nem mehetett. A páholyban lehorgasztotta fejét.

– Hol jártál ma este? – kérdezte Rumfy Artúr, és tüntetőleg hátat fordított a színpadnak. – Egy katonát láttam ma este imádottad öltözőjébe belépkedni. Sarkantyúja vígan csörgött. Ott ül az első sorban, és Zsozfén folyton ránevet.

Valóban ott ült a szőke és kék szemű katona. Fiatal, boldog hadnagy úr volt, az arcán tán a művésznő csókjától oly rózsaszínű?

– Megölöm – mormogta Nándor. Rumfy helyeslően bólintott. – Majd én elintézem ezt a dolgot. Mit szeretsz jobban, a kardot vagy a

pisztolyt? – Megölöm – felelte Nándor, és fájdalmában majdnem sírva fakadt, mert a

katona az első sorból és a művésznő a színpadról e percben csendesen összemosolyogtak.

– Csak aludj nyugodtan az éjjel – mondta Rumfy nyelvével csettintve. – Lehet, hogy reggelre te leszel hulla vagy a katona.

– Hulla leszek – felelt Nándor búskomolyan és telve meghalni vágyással. A fölvonásközben már látta is, amint Rumfy egy állatszelídítőhöz való

pózban, egy hórihorgas jogász társaságában párbajra hívja a katonát. – Rendben van – mondta a második felvonás után Rumfy. – Szerencséd van,

Nándor, lovagias ellenfeled akadt. Csöppet sem vonakodott vagy húzódozott. Katonákkal élvezet dolgozni. Reggel hatkor a kaszárnyában lesz: kard,

90


végkimerülésig, bandázs nélkül. A harcképtelenséget majd én állapítom meg. Engem nem lehet megcsalni, mint a doktorokat.

Még sokáig beszélt a derék Rumfy párbajokról, amelyekben segédkezett, midőn a vér patakban ömlött a vívóterem padlóján, de Nándor mindezt csak félálmában hallotta. Arra gondolt, hogy már többé nem érdemes élnie. Az első szerelme, a gyönyörű, tehetséges színésznő, akiről olyan ragyogó tollal írt, és kiről éjjelente álmodott a magas földszinten, Hársfa utca 2. szám alatt, Y-ban, ugye, megcsalta, elhagyta, eldobta. Bár inkább evezne Cambridge-ben, és sohase ismerte volna a jó szagú öltözőt, a rejtelmes színpadot, ahol az erdők mozognak, és a vászonhoz dőlve komolyan áll a tűzoltó. Egyszer a harisnyakötőjét engedte fölhúzni a művésznő, máskor tréfásan bepúderezte az arcát… Uram, istenem, mi marad még hátra az egész életből!

Nándorunk regényes és hosszú végrendelkezést írt éjszaka, nevét szilárd betűkkel aláírta, reggel pedig szerencsésen megvágta a szőke katonát.

Este a nyomdairodából kilépő Zsolit, Zsilt, Zsüliettet közömbösen e szavakkal fogadta:

– Azt az izét… azt a katonát, aki a múltkor fixírozta kegyedet, ma egy kissé összevagdaltam.

(1912)

A hóember szeretője

Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond király látogatása óta csupán egyetlen feljegyzésre méltó esemény fordult elő a városka életében, ez pedig a tűzoltóság szervezése volt. A krónikaírók századok múlva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor a pirosra festett szivattyú és a főparancsnoki sisak megérkezett a fővárosból. De bízzuk ezen dolgoknak a megírását a háborúk és más nagy események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a csendes domboldalban meghúzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen szeretnék utazni Párizsba, és a felvidéki háborús eseményekből leginkább a Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetű, kövér, zsíroshangú férfiúra, aki a helybeli költő volt, és a városnál írnokoskodott. Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a tűzoltóság szervezésekor.

Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye szerint ez

91


volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne, éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott (természetesen ismét egy jól sikerült majális valceros, dalos, ábrándos emlékével a szívében), és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város különböző kocsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve dalolni kezdett. Bámulatos mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt. Belső kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmúlott, amint a Kutyaszorítóból kiért, és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy fölött ragyogóbbak voltak a csillagok, és az ég sötét kárpitja lila színű volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyújtottak a kísértetek vagy a vándorok.

Olykor Rozmaring utcának, máskor Csillag utcának, egyszer meg Barna Kislány utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a „Zöld Vadász”-nál vagy a „Vörös béká”-nál, ahol barátaival érintkezni szokott. A „Makk-alsó” vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony. Igen hosszú életű öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban, amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyan formájúak voltak, mint a bábszínház hátterében meghúzódó gyermekházak. Az öregemberek sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kísértetnek szegődtek el a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a növekedő hógolyót könnyű volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy Pista megállott, és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak, majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a „Zöld Vadász”-ból kivetették Stánczy Pistát.

Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász” kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjúkorából számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A „jóbarátok” asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén, családos emberek, sárkányfeleséget tartó férfiak is megjelentek e napon, s vígan éjszakáztak, mert a vízipuska s vele a tűzoltóegyenruha első példányai megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta

92


a tűzoltói vörös sapkát, az kézről kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öregurak fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, újra kezdődik a fiatalság.

Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal végén, és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész tűzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb mennyiségű bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a füst, a „Vadász” vendéglőse már este nyolc órára berúgott. Anton, a vén, csoszogó pincér titkon nagyokat húzott a borospalackokból, és tavasszal, a dalárdisták majálisa után tűzoltómajálist is lehet tartani, odafent a gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon tűzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy költőhöz, a zajban, lármában mégiscsak keze ügyébe került egyszer az ünnepelt piros sapka. Megfogta, és a fejébe nyomta.

– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tűzoltót! – kiáltott fel Nieszer, a kéményseprőmester.

A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg Anton a legkarcsúbb virzsínia szivarjából kedveskedett, majd tovább ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy a „legelegánsabb önkéntes tűzoltó” fején van szerencséje helyet foglalni.

Bár éjfél elmúlott, a kocsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista önkéntelenül felemelkedett, mert húsz év óta mindennap ilyenkor szokott felemelkedni a „Vadász”-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen palack foglalt helyet. Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt ez a nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset szokott írni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatott, még többet ivott, és a máskor nyugodalmasan szívogatott virzsínia szivarból pazarló módjára vén füstmacskákat vetett a ködös mennyezet felé, mintha ezentúl minden napra esne egy tűzoltóünnepély a „Zöld Vadász”-ban.

Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító utca környékére, szemben három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő volt a fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a szájában. A kedvenc utcát másfél méteres hó borította, a vén házak megannyi nyugodalmas sírboltok a

93


régi katolikus temetőn, hová az előkelő embereket szokták eltemetni. Mélységes csend mindenfelé. A hold útja nem lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy csendben ne hangzana léptének zaja, a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak alá a szegény Stánczy Pistára.

– Szép sapkád van, Pista – mondta a nagy csendben az asszonykendős hóbálvány.

Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tűzoltósapka maradt a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni! Aztán körüljárta a hóbálványt, a botjával belészúrt.

– Ne bánts, Pista – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon –, hisz én téged szeretlek.

Stánczy Pista megrázkódott. – Engem nem szeret senki – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az

egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek laknak errefelé. A kutyának kell a költő.

– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a kebele: Hótisztaságú az ő szerelme!” Kihez írtad e verset, ha nem hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba.

– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista, és már lassan kibontakozott előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos asszonyarca, kerek válla, gömbölyű nyaka.

– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert tudom, hogy énhozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom. Ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen azonban eléd állok, és megmutatom magam. Tetszel nekem a tűzoltósapkában.

– Tetszem? – mormogta Stánczy Pista. Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely

láthatatlan nyíláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyújtotta feléje. Pistának mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót eldalolt verséből, a Rozmaring utca felé fordulva, bámulatosan mély hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csendesen lepihent a hóasszony lábához.

(1912)

94


Lionel

A gyertya lángja bágyadtan sárgállott, mintha halott mellett virrasztana, a tükör fényes lapján gyönge homály támadt az éj közben felszállt porból, amelyet tánccal és francia sarkakkal vertek fel. November volt, reggeledett, Lionel most fordult be a kapun, az öreg kapusnő „kezét csókolom”-mal fogadja, míg Arany Anya az emeleten csak ennyit szól felé:

– Na. Arany Anya – mindez nagyon régen volt – táncosházat tartott Pesten, és

Lionel volt a vőlegénye. Húsz esztendeje. Arany Anya a szürke szalonban maradt a díványon ülve, mint egy

ottfelejtett kép. A falról egy félig mezítelen francia hercegnő pillantott alá, másfelől erdei faunok vállukon cipeltek fehér, csipke formájú nőket: középen Arany Anya szürke brokátban, kivágott derékban, a szoknyáján egy paradicsommadár, karján temérdek karperec, fülében mogyorógyémánt, amelyeket most mintegy elfáradtan viselt, mintha estve óta jött volna valamely sivatagban. Szürkülő haja olyan erősen látszik megfésülve, mintha minden este arra számítana a fodrásznő, hogy Arany Anya másnap délig táncol a bálban, arca rózsaszínű és néha jóságos, gyöngéd, barátságos, midőn az élet örömeire figyelmezteti táncosháza látogatóit, de most fáradt, fásult, mint valamely régi szerelmes levél, amelyet évtizedek múlva olvas ismét, aki kapta.

Lionel őszes, kissé hajlott úriember, csupán egy vékony karikagyűrű van az ujján, a monoklija kerete platinából van, nyakkendőjében a tű vörös rókafej, rubinszemmel, gallérja magas, széles, régimódias, mert nem szeretné, ha nyakán a ráncok feltűnnének. Kabátja selyemmel bélelt, és oly gondosan nyitja széjjel, mintha ez volna az egyetlen kabátja.

– Hol járt ennyi ideig, fiam? – kérdezte hirtelen gyöngédséggel Arany Anya, midőn az igen tisztességes külsejű férfiún gyönyörködve végigjárt szürke szeme.

– Kis sétát tettem a Duna-parton, mielőtt lefeküdnék. Az embernek az egészségére is kell néha gondolni.

– Ez a ködös reggel nem volt alkalmas a sétára – felelt fontoskodva Arany Anya. – Inkább akkor vigyázott volna az egészségére, ha korán hazajön és lefekszik. Még meg talál hűlni!

Lionel feketére edzett ezüst dohánytárcából cigarettát sodort. – Parancsol? – kérdezte igen gyöngéden. – Köszönöm. Tudja, min gondolkoztam az előbb? Azon, hogy én meghalok,

mielőtt egymásé lehettünk volna. – Bolondság. Mi egymásé leszünk.

95


Arany Anya végtelen szomorúsággal ingatta a fejét. – Majd meglássa, hogy itt hagyom magát, drágám. A szívem igen gyönge,

napról napra fogy a kedvem az üzlethez, és mégsem tudom abbahagyni!… Pedig mily nagyszerű volna visszavonulni az üzlettől, amelyet tökéletesen utálok, falura költözni, csirkét, kacsát nevelni, kis kocsit tartani, amelyen napfényes délelőtt bekocsiznánk a birtokot. Egy kis szőlőt is vennénk, ahol ősszel szüretet tartanánk, maga meghívná egynéhány barátját, és igen csendesen elbeszélgetnénk; vacsora után mindenki hazamenne. Csak egyszerűen, rendesen, csendesen szeretnék élni szép fehér falusi házban, és soha többé nem jönni Pestre. Maga tudja, hogy igen értek a főzéshez, hisz falun nőttem fel. Ha jól viselné magát, az ebédjét mindig én főzném. Csak már elmehetnénk innen.

– Hát menjünk, Arany Anya, én mindennap készen vagyok. – Utálom az itteni embereket, nőket, férfiakat. A házam előtt álldogálva, a

kukoricacsősszel vagy a falusi kántorral szeretnék beszélgetni esténkint, ahelyett hogy részeg grófok ostoba élceit hallgatnám. A pénz sem kell már. Utálom a pénzüket, pfuj, be rossz szagú a bankó, az arany pedig akkor is penészes, ha fényes. A villanyfény bántja a szemem, a selyem égeti a kezem. Nem tudnék meginni egy pohár pezsgőt négy lóért sem. Miért vagyok tehát itt?

– Menjünk falura, drága hölgyem. – Ó, hányszor sírok magamban, amikor senki sem lát, még maga sem. Az

életemet céltalannak, elhibázottnak látom. Igazán, néha nagyon kételkedem már abban is, hogy szerelem van, pedig ebben az egyben mindig hittem. Hát szeret maga engem, Lionel?

– Ezt talán már nem kellene közöttünk szóvá tenni, gyöngyvirág. Vajon mulasztottam egy napot húsz év alatt? A felkelő nappal mindig megérkeztem én is! És kételkedik szerelmemben?

Arany Anya sóhajtott, de nem a boldogtalanságtól. – Szerelem? – ismételte, és felemelte strucctollas legyezőjét, mint a színházi

páholyból látta. – Furcsa, hogy egész életemben mindig szerelemről hallottam körülöttem beszélni. Éjjel-nappal szerelmeskedtek nők és férfiak. És most öreg napjaimra mégis azt hiszem, hogy káprázat volt, amit láttam. Csupa hazugság a szerelem… Maga sem szeret, senki sem szeret. Mit is szerethetne már ilyen vénasszonyon?

– Asszonyom, ön biztosan tudja, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki kegyedet szereti.

– Köszönöm, Lionel. Ni, a nap már felkelt, és elűzte a ködöt. Látja, milyen aranyosak a háztetők!… Most lehet szép a rét és a réten átfutó folyó. Őszi csend van a mezőkön, és a napsugarak mint aranylábú pókok járják be a hervadt fákat,

96


nedves kocsinyomokat. A parasztmenyecskék piros kendője virít, és nagyatyám, az egykori körorvos, most indult betegei látogatására brittanikaszagú bundájában. Igen jó meleg sapkája volt…

– Menjünk valahová, utazzunk el, gyöngyvirág. Szívjunk egy kis falusi levegőt. Elég gazdagok vagyunk már úgyis.

Arany Anya talpra állott. – Menjünk… Várjon, csak átöltözködöm, levetem ezt az utálatos ruhát. Van

egy ócska zöld szoknyám és egy kis bársonysapkám, azt veszem fel. Jó lesz a szürke köpenyeg az útra? Nem nagyon kopott?

– Igen jó lesz. – Várjon tehát, mindjárt jövök! A kis bársonysapka helyett talán mégis

inkább kalapot veszek fel. – Helyes. – Az ember öltözzék fel, ha idegenbe megy. Utóvégre nincs az orromra írva,

hogy kétszázezer forintom van a bankban… – Öltözzék rendesen. Lionel egy másodpercig egyedül maradt. Ásítozva nézte öreg arcát a

tükörben, mire Arany Anya hirtelen visszatért. – Megbuktunk – mondta elszomorodva –, nem mehetek ma sehová. Szerda

van, s ilyenkor nem utazom. Lionel halkan nevetett. – Tudtam előre, de mégis jó volt az utazásról beszélgetni. Nemde,

gyöngyvirág? – Mintha máris boldog lettem volna. (1912)

A százgalléros

A Radákovics, akit önök Vas Gereben néven ismernek, még benne járt, de Vörösmarty is hordta. Általában a csizmadiák viselték a múlt század elején, mert a csizmadiák akkoriban különös emberek voltak. Nem mondhatni róla, hogy szép viselet volt, sem azt, hogy gyakorlati haszna volt. Hordták, de hisz a krinolint is hordták. Köpenyeg volt, amely a régi ruhadarabok szokása szerint évtizedekig való használatra volt megalkotva. A százgallérost nem érhette baj. Megmaradt, ameddig az ember. Sőt azután is. Éppen egy gazdátlan százgallérosról mesélek most önöknek.

97


A százgalléros köpenyeg divatját múlta, már az egykori csizmadiák unokái sem viselték, pörge kalapot és magyar nadrágot hordtak a Belvárosban. Podmaniczky Frigyes is nemzeti viseletben lépkedett a Váci utcában, fokossal, árvalányhajas kalapban – csupán egyetlen százgalléros volt még a világon. A „Csigá”-ban függött egy szegen, a söntés mellett, és Kurz Fánni – természetesen az öreg Kurz menyecske leánya – intézkedett a százgalléros sorsáról. Írók kölcsönbe kapták, költők télen viselhették vagy éjjelente, ha megeredt az eső odakünn, a „Csiga”-beli asztaltársaság illusztris tagjai hazamehettek benne. Ódon vidéki kávéházakban vannak esernyők, amelyek valamely titokzatos módon évtizedekig megmaradnak, és az öreg markőrtől – Fuxtól vagy Homérosztól, amint már vidékenként az öreg markőröket nevezik – kölcsönkértük az esős időben. Az ócska esernyők húsz-harminc esztendeig elszolgálják az „Arany Golyó”-t vagy a „Privizer”-t, holott a hűséges házőrző eb sem él eddig.

A „Csiga”-beli százgalléros ugyancsak évtizedekig szolgálta azokat a férfiakat, akik a „Csiga” borából ittak. Téli éjszakákon, midőn az asztaltársaság már megvitatta a tegnapot, a mát és a holnapot, ólomöntés gyanánt a százgallérosra fanyalodott. Hisz valaki minden éjszaka magával vitte párnának vagy takarónak, vagy talán szobának – amilyen pajkos gyerekek ez idő tájt a költők voltak!

A talpas és jól megcsinált borospoharak környékén, éjjel, odakünn karácsonyi kedvvel hullott a hó, és csupán az Aranykéz utcai bakter volt még ébren Pesten (mert annak hajdanában Vörösmarty urat kellett hazáig kísérni, s elszokott az alvástól); a pipafüstben, a „Csiga”-beli borok dohányszagú ködében, a költők álmában a csöndes százgalléros köpenyeg legendás hírre tett szert. A megbízható jó barátról, amelyet a kövéres Kurz Fánni aggodalommal és figyelmeztetéssel adott kölcsön öreg íróknak, ifjú költőknek, a legegyszerűbb legenda az volt, hogy Vas Gereben felejtette a kocsmában, midőn meghalt. Igen öreg urak emlékeztek rá, hogy látták a százgallérost Radákovicson, de voltak fantaszták, akik Kisfaludy Károlyénak mondták a köpenyeget. A köpenyeg igazi múltja sohasem tisztázódott. Kurz Fánni – kék szemű, szőke és piros arcú menyecske – csupán annyit tudott róla, hogy legnehezebben Liliomfi úrtól kapta vissza a köpenyeget, aki még a színpadon is játszott a híres ruhadarabban. Bizonyos csupán annyi volt, hogy a gallért viselte Jókai, s egy télen, lapszerkesztő korában, Petőfi. És a hatvanas és hetvenes években, midőn a költők, írók és egyéb szerkesztők a „Csigá”-ban vigadtak, névnapokon vagy más alkalmakkor rendesen felköszöntötték a régi köpenyeget. Az öreg Rácz cigány pedig elmuzsikálta a köpenynek Bihari kesergőjét, mert Balázs Sándor író úr száz pengőért eladta regényét.

98


Így élt, éldegélt a százgalléros köpenyeg Pesten, a hatvanas és hetvenes években költőkkel aludt, velük álmodozott, és Kurz Fánni vigyázott rá, mint a pesti burgerasszonyok abban az időben még mindenre vigyáztak, ami a házi vagyonhoz tartozott.

Egy napon sápadt képű, búskomoly szemű és szomorú mosolygású ifjú jelentkezett a „Csigá”-ban, aki a földkerekség minden más részén megfelelő feltűnést keltett volna, részvétet vagy rokonérzést – de a „Csigá”-ban a vendégek maguk is mindannyian szomorú mosolygású és sápadt képű emberek voltak, ugyanazért nem sokat törődtek a jövevénnyel. A „Csigá”-ban csupán egy megyéspüspök kelthetett volna feltűnést – kár, hogy Bartakovicsnak sohasem jutott eszébe közelebbről megismerkedni kedves íróival!

A sápadt képű ifjú a sarokban foglalt helyet, és nem sokat törődött sem írókkal, sem a szerkesztőkkel, akik pedig az est előrehaladott órájában gyakran mondtak olyasmit a hosszú asztalnál, amivel a szomorú ifjú figyelmét magukra terelhették volna. K. bácsi oroszlánsörényét borzolta, a szép Benedek Aladár új hódításairól szürcsölgetve regélt, a Budapesti Bazár tekintélyes szerkesztője oroszlán módra kiáltott fel:

– Friss, új talentumot keresek! Ti már nem tudtok semmit! A bús ifjú minderre nem mozdult helyén, pedig költőféle lehetett, mert

gyanús papirosdarabok kandikáltak elő vékonyka kabátja zsebéből. Olykor halkan és fájdalmasan köhécselt, mint az érzelgős regények hősei, éjféltáján vércsepp buggyant ki ajkán, a henteskülsejű regényíró irigykedve nézte a hosszú asztaltól kicseppenő vérét. A szép Benedek Aladár halkan felsóhajtott:

– Mellbeteg koromban minden leány velem álmodott Pest-Budán… Kár, hogy elmúlt e szép idő.

Később a boldogtalan ifjú felállott helyéről, és színészi állásba helyezkedett a söntésben foglalatoskodó Kurz Fánni előtt.

– Drága hölgy, az én nevem Petőfi Zoltán, kölcsönkérem az apám köpenyegét.

A hosszú asztalnál a süket Buzárovics kiadó hallotta meg először a söntésben elmondott szavakat, mert a süketek néha csodálatos módon hallanak.

– A Petőfi fia? – mondta, és talpra állott. Az írók felugrottak helyükről, és a söntésbe tódultak. – Mit keresel te Pesten? – kiáltotta a szigorú Kertbeny, aki sokszor

dicsekedett Petőfi barátságával. – Neked Debrecenben van a helyed! – Persze hogy ő az… A Zoltánka. Mindjárt ismerős volt! – szólt közbe

Erdélyi Gyula. – Csak a szeme nőtt meg, mióta kalapot vettünk neki az öreg Szendrey úrral a Váci utcában. Kis pörge, pántlikás kalapot… Emlékszel, Zoltán?

99


– No már erre iszunk! – lelkesedett fel Tóth Pál, foglalkozására nézve jogász, akit az írók tartottak a „Csigá”-ban.

Kurz Fánni az általános örömben és lelkesedésben megfeledkezett a mindennapi porcióról, amelyet a hosszú asztalnak hitelezhet atyja felhatalmazására, és teli üvegekkel rakta meg az asztalt, ahol máskor ilyen időben már csupán a Buzárovics kiadó úr poharában szokott bor lenni. (A többiek nem kaptak.)

A sápadt ifjú egy darabig szótlanul ült a nekividámodott írók között. – Jó barátom volt az apád! – hangzott jobbról-balról. Tóth Pál átkarolta Zoltánt nagyrabecsülése jeléül, és K. bácsi állandóan

hosszú hajában markolászott a két kezével. – Uram, teremtőm, hogy múlik az idő! Tegnap még az apád ült ezen a

helyen! – mormogta fejcsóválva, mintha mind ez ideig hamisan kártyázott volna vele a kalendáriumcsináló, az asztal alá dobta az éveket, hónapokat.

A bakter kopogott a „Csiga” ajtaján, megkapta fél messzely borát. – Hazafelé – kiáltotta Fánni a söntésből. – Kié a köpenyeg? – A Zoltánkáé! – felelte egyhangúlag az asztaltársaság, pedig ott volt egy

férfiú a társaságban, aki a Kemnitzer kávéházban lakott, csupán egy márványasztalon, és titkon reménykedett a köpenyegben.

Fánni ünnepélyesen fogta a százgallérost, mint minden este, de most nem dobta a kiválasztott mellé a székre, hanem elkomolyodott arccal, kissé nedves szemmel borította a tizenhat éves ifjú vállára.

– Aztán visszahozza! – mondta anyáskodó hangon. – Mert csak úgy kapja meg máskor, ha pontosan elhozza. Gyerünk már, tekintetes uram.

Az írók felcihelődtek, a borokat kiitták, Tóth Pál az elmaradt toaszt miatt veszekedett K. bácsival:

– Ti is mindenkit felköszönttök, kutyát, macskát, faliórát, csak a Petőfi fiát nem!…

A pipákat kiverték, és Buzárovics úr hárászkendőt kötött a nyakára. Az utcán éji csendben szakadt a hó, az írók krákogva vagy némán ballagtak

a házfalak mellett a bokáig érő hóban. Az ifjú megszólalt: – Csak valami olvasnivalóm volna, mindjárt rövidebb volna az éjszaka. A százgallérosban kotorászni kezdett. A zsebeket megtapogatta, a rongyos

bélést kifordította… Egyszerre megcsörrent valami a köpenyeg zsebében. – Pénz! – kiáltotta Tóth Pál.

100


Három ezüst húszast vett ki Petőfi Zoltán a köpenyeg zsebéből, amelyet a koldusok és költők viseltek.

Az Aranykéz utca sarkán, a lámpás alatt megállott a társaság, és mint valami csodát bámulták a húszasokat. A hó szakadt, a Duna felől dermesztő hideg áramlott.

– Kié a pénz? – kérdezte Zoltán. Először senki sem felelt. Aztán a romantikus K. bácsi szólalt meg: – A tied a pénz. Bizonyosan az apád hagyta benne, hogy legyen ma

éjszakára szállásod. De K. bácsi rendesen sokat ivott, és csupán évek múlva hitték el ezt a

dolgot, amikor már se köpenyeg nem volt többé, se Zoltán. (1912)

Csurli

Igen egyszerű a dolog: hősünk, Csurli őrült volt, és szinte maga is kíváncsi volt, hogy mikor viszik be a csendes házba! Csurli éjszakázó férfiú volt, egy német lapnál korrektor volt, holott (saját bevallása szerint) egy kukkot sem tudott németül, reggelig a kávéházakat és korcsmákat járta, de még néha délelőtt is elbolyongott a külső telkeken, Budán vagy Kőbányán, ahol véres szemű, tántorgó léptű és halottfehér orcájú ismerősökkel nem találkozhatott, mert csupán este tíz órakor volt dolga, és midőn ilyentájban felébredt, mindig csodálkozott, hogy még él, szabadon van, sem kezén, sem lábán nincsenek kötelek, keze nem véres, tehát senkit sem gyilkolt meg őrültségében, midőn alkohollal mérgezetten, ajkán vad vagy vidám szitkokkal, ocsmány trágársággal vagy a legfinomabb bókokkal, szívében pedig százféle vérző, régi, gyógyulatlan, lélegzetelkapó, hátat meggörnyesztő és nyelvet dadogtató fájdalmakkal, sebekkel, sejtésekkel és álmokkal bolyongott éjszaka, vagy ült lehorgasztott fővel a csapszékben, és minden második embernek bicskát szeretett volna döfni a szemébe. Csurli ugyanis azelőtt, valamikor igen tehetséges ember volt, mielőtt elzüllött volna azokért a nőkért, akik Csurlit nem szerették.

Csurli tehát megőrült, de ezt józanul nagyszerűen titkolta. Sem a német lapnál, ahol a nyomda padlásán, egy szűk ketrecben a lapot korrigálta, sem a lakásán, egy elhagyatott kis szállodában, amelyet még a szerelmespárok is elkerültek ódonsága miatt: senki sem tudta. Az arca fehér volt, no, mert éjszakázott, igen fehér, duzzadt, de nem csinosság nélküli, a szemét lesütötte, hogy ne látszódjanak teljes pontossággal a szesz és gondolatok véres ujjnyomai, a

101


ruházatára ügyelt, körmét, fogát tisztán tartotta, bár szeretett kis összegeket is kölcsönkérni. Vad őrültségei alatt halálra mérgezte magát alkohollal, agyonvert hulla módjára aludt; csendes rohamok idején két-három napig nem jött szemére álom. Az ágyán hánykolódott, százszor elgondolta, miért és hogyan őrült meg, hol kezdődött, hol csalta meg az élet, a nő, energiája, szerencséje, önmagában való hite. Ha a bal oldalán feküdt, az alkoholtól elgyengült szívén, folyton-folyvást egy nőre gondolt, mindaddig, amíg akadozni kezdett a lélegzete, az agyát elöntötte a vér, a szíve rettenetesen vert és kihagyott. A jobb oldalán fekve, az életnek egyéb körülményeit is világosabban látta: félbehagyott tanulmányai, vagyoni romlása, nők, akik, mert ideig-óráig igazán szerették, s éppen ezért nem nagyon érdekelték, az álmatlan órákon, napokon ellátogatnak hozzá, magukkal hozzák egykor megcsodált bájaikat, barna vagy szőke hajukat, nagy szemek néznek a sötétben, fehér karok, lábak jelentkeznek, vidám vagy búskomoly mosolyú ajkak helyezkednek el Csurli szája mellett a párnán, illatok jöttenek vizitbe régi női ruhákról és testekről, kézfogások, csókok, hangok, bizonyos szavak, lépések, ülések, láb- és kézmozdulatok, fejtartások, elbúcsúzások játszódnak le a kis színpadon, amelyet Csurli jobb oldalán fekve látott az álmatlan napokban. Hanyatt fekve legtöbbször arra gondolt, hogy még megváltozhatna minden, ha orvosoltatná magát, de erre csak nagyon rövid ideig gondolt, mert félt bevallani elhatalmasodott idegbaját bármely orvosnak is, másrészt azt képzelte, hogy egy becsületes orvos neki már csupán az agyonlövést tanácsolhatná. Hess, te csúf, minden órában serényen házaló gondolat! Erre még ráér Csurli úr. És aztán hirtelen, gondolkozás, töprengés nélkül fog végezni. Mikor a mellére feküdt, és az arcát a párnába fúrta, akkor nem gondolt semmire, hanem sírt szakadatlanul, mint egy gyermek. Jóízű, bőséges, csukló zokogások közepette sírdogált magában, mindaddig, amíg egyetlen könnyet érzett égni szemében. A nagy sírások, boldogító zokogások után nagyszerűen megkönnyebbült, és folytatta az életet ott, ahol elhagyta.

Télen inkább őrült volt Csurli, mint nyáron. Talán a hideg vagy a sötétség, a fűtetlen szoba, rossz táplálkozás s az erős szeszfogyasztás tette, hogy Csurli vadállat módjára rohant az utcán nők után, akiket először látott, de a megszólításuktól mindig visszatartotta valami. Elhervadt arcú nők, formásan kövérek vagy apácásan aszottak, rövid szoknyás leányok, fiatal hivatalnoknők, színházba siető asszonyok vagy vasárnapi éjjelen a tánciskolából jövő, fehér ruhás, fehér harisnyás, tánccipős fiatal lányok, esetleg bepúderezett hajú mamájuk, piros arcú vidéki nők, akik a szállodában laktak, gyászfátyolos, viaszképű, keserű ajkú özvegyek, fiatal szobaleányok fekete vagy fehér kötényben, cselédek papucsban, gyümölcsöskofák, újságkihordó asszonyok és

102


báli belépős grófnők, fekete zsidó asszonyok, gyémántokkal, amint a gépkocsin mellette elrohantak: mind-mind szíven találták Csurlit, aki az utca lányait, valamint a hivatásos táncosnőket sohasem szerette. Hajnalban, télen, sötétben, idegen házak elsötétedett lépcsőin barangolt, tejesasszonnyal vagy házmesternével barátkozott, megleste az öltözködő cselédeket, pincelakásokba dugta be az orrát, ahol nők és férfiak hevertek a szalmán, és hajnalban ásítva talpra állottak, a Városligetben tanyázó facér cselédeknek volt pártfogója, és a német nevelőnőnek célzatossággal köszönt, amidőn reggel a házikisasszonyt az iskolába elkísérte. De hát Csurli őrült volt, szomorú, szeszivó, életunt, tönkrement őrült, aki a fentebb elsorolt nőket csupán képzeletben szerette, és ha nagy néha megszólította őket, kísérlete többnyire kudarccal végződött… Mert ha tisztességtelen volt a nő, Csurli bizony eliramodott. Otthon jobb oldalára feküdt, és felidézte magában azokat a nőket, akiket véleménye szerint ő tántorított el az erény útjáról, meghívta őket teára, uzsonnára, vacsorára vagy délelőtti látogatásra, s a nők, özvegyek, hajadonok és férjezettek eljöttek, egykor a valóságban hozták bájaikat, különböző formájú lábaikat, kezeiket, hajaikat, hangjaikat, illataikat… Csurli sorban visszagondolt rájuk, mindegyikhez volt egy bókja, egy sóhajtása s egy kézcsókja, amelyet természetesen saját kezén helyezett el. Télen azonban még másfelől is ostromoltatott Csurli gyönge idegrendszere az iváson és a jó magaviseletű hölgyeken kívül. Télen, a hosszú, sötét éjszakákon a nyomdairodában vagy a ködös kávéházban, hirtelen látszólag minden ok nélkül lehorgasztotta a fejét, mint a meglőtt varjú. Ilyenkor ő jutott eszébe, az egyetlen, az imádott, a hűtelen, a csalfa, a szívkalapálást, szeszfogyasztást és nyelvdadogást előidéző nő. Csurli „Virágné”-nak nevezte magában a bizonyosat, holott más neve volt, de ezt a nevet Csurli sohasem merte kimondani. Virágné volt az őrület tárgya, Virágné miatt akart számtalan férfit meggyilkolni az éjjeli korrektor, Virágné miatt nem merte a valóságban megszólítani a nőket. Virágné, amíg volt, nemigen okozott nagyobb feltűnést bolondunk idegrendszerében. De amint elmúlott Virágné, amint elhagyta Csurlit, attól fogva éjről éjre visszajárt, mint egy szép álom, mert rosszul bánt vele. Nem hordta színházba, sem hangversenybe, de még kávéházba sem. Virágné egyedül töltötte a napot, Csurli szeszek és nők után járkált, néha napokig, néha hetekig nem szólt Virágnéhoz, mert meg volt győződve arról, hogy más férfiak nincsenek a világon. Virágné őt el nem hagyhatja. Ezzel vádolta magát Csurli, és csupán hanyattfekvése alatt jutott eszébe a gondolat, hogy ha Virágné igazán szerette volna, el nem hagyta volna soha… De nem feküdhetett mindig hanyatt, ülni is kellett, arcba temetett kézzel a korcsmában, és elgondolni minden jót és szépet az egykori Virágnéról, akivel három esztendeig élt egy fedél alatt, s akiért megőrült, mert elhagyta. „Csak

103


legalább megöltem volna!” – rikoltott bévül Csurli a keserves téli éjszaka. „Csak legalább jól megvertem volna” – gondolta vad fogcsikorgatással. „Csak legalább megbecsültem volna a drágát!” – jajgatta az önvád mérgével.

Szédülve, támolyogva, öngyilkossági gondolatokkal eltelve ment ilyenkor haza az omladozó kis szállodába, s ha véletlenül szerelmesek aludtak az elhagyott fogadóban, az ajtó elé tett női cipőket felemelte, szemügyre vette, megforgatta, megszagolta:

Ilyen volt a Virágné cipője! – gondolta magában. (1912)

Bogárka, a táncosnő

Csurli úr, akiről néhányan még tudjuk, hogy egykor tehetséges, üde, csinos ifjú volt, jelenleg azonban öreg őrült, egy kis német lap irodájában, közel a padláshoz és éjszaka a nem jó szagú hasábokat korrigálja, egy reggelen csónaknak képzelte magát, vitorla és kormány nélküli csónaknak valamely rohanó járású folyón – az evező a vízbe esett, sőt a ladik fenekén lyuk keletkezett, és a víz már szivárgott befelé. A part messze van, sötét van, vihar van, sehol semerre senki. Csurli úr nemsokára elmerül a hideg habokban. A csónak orrán helyes kis rézbetűkből olvasható volt neve. Tasmánia. Így hívták Csurli urat, midőn reggel hazafelé vergődött Budáról vagy Kőbányáról vagy Újpestről vagy Visegrádról, ahol éppen barátjával (Rudenz Ulrikkal vagy más tekintélyes lovaggal) tömérdek bort ivott, verseket gondolt a szíve közepén, de kívülről káromkodott, barna, gyönyörű szemű nőket képzelt a szomszédságba, és álmodozva mormogta: „Szenyóra, eljön a temetésemre?” Pedig csak Rőt lovag vagy Csingilinge Jóska ült mellette. Dideregve, vacogó foggal feküdt a paplan alatt az omladozó kis szállodában, a város szélén, mert mint kultúrember és mint kontinentális gavallér, nem feküdhetett máshol, Párizsban a „Grand Hotel”-ben, Berlinben az „Esplanade”-ban, Londonban a „Cecil”-ben, Budapesten a „Fehér farkas”-ban, ahol néhány esztendő előtt még állás volt a vidéki kocsik számára, de manapság csupán Gyöngyöspataki Gábor színházigazgató és neje szállottak meg a „Fehér farkas”-ban, mint legutolsó emberek Magyarországon, akik még tengelyen utaztak. Gyöngyöspataki (egykor híres velencei mór a vidéki múzsában) még nem ült vonaton, kis szőlője volt Érden, rajta borház (fehér és arany csillagocskákkal behintve a fal, amit az igazgató maga festett), kocsit, lovat tartott, minek utazott volna tehát vasúton? Jó darab idő múlott el, míg a hánykódó, léket kapott csónak a kétségbeesés alkohollal mérgezett folyóján, a viharban, fegyverdörejben, erdei

104


orgyilkosok és sápadt képű, véres tekintetű pálinkásüvegek között partot ért: Csurli, a szegény őrült fiatalember végre elszunnyadt, és bozontos fejéből egyenkint szökdöstek el az éj folyamán oda beköltözött lakók, akik harmincfokos szesz vagy francia pezsgő társaságában jöttek, de mert az alvás órájában elszöknek a párolgó szesszel: a kis táncosnő piros szoknyájában és finom arcával, amelyen a bőr még olyan gyöngéd, mint a fiatal fa kérge tavasszal, Homlai, Magyarország legnagyobb hazugja, barna képű zenészek, jókedvű, ravaszkás szemű pincér, a portás, aki jegesmedve módjára lóg ide-oda a mulatóhely kapujában, virágot és kézimunkát áruló öregebb nők, akik egykor maguk is a színi pályán működtek, de emlékben csupán a hajfestéket és a rizsport tartották meg, azután megint Lajcsi, a Comédie Française tagja, aki a kiskocsmában énekel, megint a táncosnő piskótalábával és bodros, göndörkés, barna hajfürtjeivel – „Bogár, Bogárkám!” – mormogja álmában Csurli – ezres bankó, öklöndöző öregember, Pipiske, az újságárus fiú, pirosra főtt rák, amely azonban mérget tartalmaz, felkunkorodott farkú kandúr, és a háttérben, mint egy pohos hegy, holdvilág alakú fejjel és igen nagy lúdlábon Csalóközi lapszerkesztő, aki a táncosnők lapját kiadja, és Csurli urat éjjelente személyes barátai között tiszteli, így röpködtek ők mind tova a kis szállodai szobában Csurli úr alkoholtól mérgezett agyvelejéből: a piros rákok az ajtón távoztak, a táncosnő cigarettapapiros alakjában szállt ki a harmadik emelet ablakából, míg a nagyon kövér Csalóközi már előre bekormozottan bújt be a vaskályhába… Az ajtón dörömböltek. Anton, a bérszolga azt jelentette, hogy Gyöngyöspataki színházigazgató és neje a délelőtt folyamán megérkeztek a „Fehér farkas”-ba: mire hősünk, Csurli úr, aki a színházigazgatóné-nak alattomban egyik legnagyobb tisztelője volt, még mámorosan, az éj groteszk képeitől és csengő tánczenéjétől megrészegedve talpra állott, mintha ezt is csak álmodta volna, mint a gyöngéden libegő hajfürtöket a táncosnő fehér homlokán, a bort, a sört, a likőröket, a szenvedélyeket, a szerelmeket, a bánatokat: talpra állt, s garderóbjából finom szalonkardot, selyemfrakkot, hímzett, csipkés inget és heliotrop illatot keresett elő, midőn a színházigazgató és neje udvarlására szobáját elhagyta, a földszintre ment, ahol korcsmaüzlet volt a vidéki és helybeli uraságok rendelkezésére. A színházigazgató vadmacska bundácskájában ült, fekete bársonyból való fövegét a feje búbjára tolta, vastag aranylánca csaknem a földet érte, és mind a tíz ujja igénybevételével pörköltet evett, amit a „Fehér farkas”-ban egy kiérdemesült lókereskedő receptje szerint szoktak főzni, de azért Mezőtúr felé, egy leveles határcsárdában készítik mégis a legjobb pörköltet Magyarországon. A piros abroszt tán még Zsigmond király idejében helyezték el az asztalon, la belle Bella, a színházigazgatóné zöld dolmánykájában és császárpiros kalapjában

105


mindenesetre angol királynő módjára foglalt helyet az asztalnál, mint talán Stuart Mária, midőn Walesben utazott, és a Györgyhöz címzett fogadóban megszállott. Mily drága volt a kis, kövéres kéz, amely bizalmasan, sokat ígérőén, hamiskodva Csurli úr kezében elhelyezkedett! Mily mámorító volt a szemeknek gyöngéd, búskomoly és álmodozó pillantása, amely Csurli úrra reászegeződött: „Lássa, még mindig ezzel a vadállattal élek együtt!” – mondta a direktorné szeme. A virágkehely alakú szájacskájában könnyedén füstölgött egy kis cigarett, míg a retikülben sok ezüst- és aranypénz csörgött, mintha Gyöngyöspatakiék minden vagyonukat ércpénzbe fektették volna. A frissen csapolt sör sárgán, tündökölve, jó szagúan állott a kancsóban, a napsugár reápillantott, és azt hihette, hogy hervatag, fényes, őszi tájon nyargal, ahol nyárfák állnak, és a kis folyón fonnyadt kankalinok úsznak. „Hö. A vidéki pasasérok manapság csupa Márkus Emíliákat óhajtanak látni a színpadon. Vagy legalábbis fiatal, csinos nőket, akiken jól megfeszül a harisnya vagy tricot. Ebben járunk Pesten.” Így szólt a füstölthalszagú színházigazgató, la belle Bella rábólintott: „Én bizony már nem festem ki magam senkinek a kedvéért, nem azért vagyok direktorné” – toldította meg férje mondatát. Csurli úr a mellénye zsebébe nyúlt, számlacédulára felírottan ott helyezte el azon kis táncosné lakcímét, akinek fehér homlokán a barna hajfürtök úgy libegtek, mintha szél fújdogálná őket. „Bogárkám – sóhajtotta magában –, bocsáss meg, hogy eladlak, de az öreget mégiscsak el kell most küldeni innen.” Még néhány imádságos szót fűzött e gondolathoz, aztán leánykereskedőhöz méltó ügyességgel ajánlotta Bogárkát barátja, pártfogoltja és vidéki komája, Gyöngyöspataki színházigazgató figyelmébe. A fekete bárány temérdek „hö”-t mondott, az asztal alatt kétszázszor megnyomta Csurli úr „la Belle” lábát, végre megmozdult a vadmacska prémje.

– Elmegyek hozzá, és ha csinos, leszerződtetem – dörmögte a színházigazgató. – Kérlek, vigyázz, hogy „la Belle”-t el ne lopják.

Így adta el Csurli úr Bogárkát, akit talán igazán szeretett életében. (1912)

Souvenir de Pesth

Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz utca numero 7-ben egy Janicsek Pál nevű idősebb úriember, aki mint híres gyűjtő nagy tiszteletnek örvendett a régiségkereskedők körében.

Janicsek magányos, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak, amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a remekművű

106


lámpás, amelyet esténként meggyújtott, amely hajdanában egy francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt, mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért.

Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmúlt divathoz igazodott. Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvalánybokrétás kerek kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről álmodtak a dámák, Zrínyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a Váci utcában – Janicsek Pál ugyanakkor széles karimájú cilinderkalapot helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék, és nyakán magas gallér. Aranyvégű pálcikája egy századeleji gavallér kezéből került a kezébe, és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a szíve fölött selyemszalagon vagy vékony láncon kerek, aranyos rámácskába foglalt arcképfestménykét hordott: valamely régi dáma arcképét, akit aznapon a gyűjteményéből kiválasztott.

Abban az időben, mikor a fotográfiát még nem ismerték, voltak festők, akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női arcokat.

Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű, és ruhájuk divatos, finom.

Némelyik hölgy mosolygott, másik búsongva nézett a távolba; galamb repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a megfelelő férfiak szíve fölé került.

A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.

A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el őrhelyét a szíveken.

Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb szerelmek voltak a férfiak és nők között.

Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyűjtve a lakásán, amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.

Némelyik dáma több példányban benn volt a gyűjteményben. Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve,

gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett, és arcán ábránd, mélabú, vágyakozás volt észlelhető.

Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel állongott, álla férfiasan előrenyomult, és szemében keménység, erősség tükröződött.

107


A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok hemperegnek, a hosszú, fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett zöld köves gyűrű…

Vajon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán több férfiú?

Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.

Esztendők fájdalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.

Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről felvilágosítással szolgálni.

A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt, s rózsakoszorú alakja volt.

A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magas turnérban, amely rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehér arcú és fekete hajú hölgy. Igen hosszú, finom ujjaival egy virágállványra támaszkodott, fehér harisnyás lábán szalagcsokorral megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező, és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra menne a kertek alatt, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai hegyek között. Aki ezt a képet kapta, s szívére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna fel másvilági álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.

A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható tollvonások, mintha vérrel írták volna: SOUVENIR: PESTH.

Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz utcát elborította a téli hóesés, és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a megelevenedett képecske fölé:

108


– Vajon ki vagy, te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában. A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, a

régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban: itt egy piros nadrágos Esterházy, amott, a hegyes lábú varróasztalkánál Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét.

Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal. A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden

őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái felé, még a piperetárgyak is megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal, nesztelenül álmodott a császárnő telt árnyéka.

Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal, imakönyvecskéje fölé hajolt – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt. Fehér harisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál Aranykéz utcai lakásán, ahol a a faliórán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy csizmájában, majd a király, koronával a fején és hosszú palástban, sok-sok kisgyermek, apró virágos kalapkában úrihölgy, frakkos poéta, alabárdos éjjeliőr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkesztyűs kezével mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk Chopin-mazurka zengett közben az óra szekrényéből.

Így múltak az évek az Aranykéz utca felett. Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt

otthon maradni kedves tárgyai között. De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte,

midőn előkelő vendégeivel, főként ha az ismeretlen, csábos dámával összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította, és halkan bókokat gondolt és mondott.

Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr. Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a

mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg. A régi, Aranykéz utcai ház, amely odáig egy pesti patríciuscsalád tulajdona

volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi asszonyság először lármájával felverte a házi csöndet, aztán kocsmaüzletet rendezett be a földszinten.

109


Majd később az udvaron álló régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város különböző részeiből összeverődött, kétes hírű nők táncoltak.

Rézkürtökön fújták a tánczenét, és a söröshordókat hangos pufogással csapolták.

Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte fel az éjszaka nyugalmát a csendes házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták. A sötét udvaron mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit, és a havat pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert ingyenitalt kaptak a kocsmából.

Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába, és a nőszemélyek sikoltásai felrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli vendégek pedig egyenként elmaradoztak; árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház küszöbét, amelynek kapualjában összetaposott virágok, tánc közben leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a piros nadrágos Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér, pufogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére rózsaszínű kezét. A császárnő felébredt álmából, és a szőke, tavaszi éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent az ablakon, és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők. Legtöbbször a nagy csizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkesztyűs halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat… Janicsek úr, a régiséggyűjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét, valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a „Caroline”-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő arcképét tette szíve fölé mint talizmánt.

A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt, s az egykori raktárhelyiség megtelt táncosokkal. A vadászkürtös bíborpiros volt az italtól. Parfüm és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai között.

A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öregurat. Egy csizmás hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Leni” kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában, és hátraszegett fején bomladozott a szőke konty. Kis, fekete hajú, fehér homlokú táncosnő frakkos poéta karján, száját

110


csücsörítve, nevetve lejtett. Vörös hajú, kék szemű, rózsás keblű hölgy férfi módjára karolt táncosába.

A táncolók között most egy fekete tunikás, fehér harisnyás, élveteg arcú, magas, barna nő tűnt fel a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat dobbant a szíve: „Ez ő!”

A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal volt lekötve – nyilván kölcsönvette valahol a jelmezt –, apró topánkáján, mint a szélben a virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyúlt. Az arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban nem volt helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltűnt. Mint akit legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreguracska. Szinte sírva fakadt, és alig vette észre, hogy komikusan eltorzult arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen dáma…

A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a Caroline-terembe, midőn a táncospárok között keresgélő pergamenszínű öreguracska sokszor igen nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak és színészeknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a vállát érintették cipőjükkel.

A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja feloszlott, a hercegnők elutaztak, és ahol egyszer látni vélte megelevenedett szerelmét, halála ugyancsak itt következett be. A vadászkürtös indulót fújt a haldokló fülébe.

(1912)

Az ábrándos Ábrándi útja

Ábrándi vándorszínész volt, és egy téli estén régi, felvidéki városkába került. A városfalak és bástyák még helyükön állottak, és havas bundagallérjukkal, vöröslő törpefenyőikkel és sárgaréz bokrocskáikkal a repedezett kövek segítségül vételével több helyen mutatták borivó öregember arcmását a bástya oldalába falazottan – de Ábrándi szerencséjére a kapukat már ebben az időben nem használták, és így akadálytalanul jutott be a városba. Estefelé járt az idő, a tornyokon és a havas templomtetőn már elfoglalták éji állomásukat a varjak, mint a pique-szemek a fehér kártyán. A beszalmázott

111


kerekes kút nyikorgása messzire hangzott a csöndben, és egy furcsa, félrecsapott kalapú házból a csúcsos ablakok vöröslő zúzmarája mögül vidám muzsikaszó hangzott kifelé. A vadászkürt széles lendülettel, mint egy hegynek kanyarodó erdei út vitte a szólamot, a mélyhegedű egykedvű szomorúsággal gordonkázott, mint akinek már több bánat nem fér a poharába, míg a cimbalmos úgy pengett-csengett, mintha neki volna a legjobb kedve a városban, és a kedvese piros csizmában járja a táncot.

Ábrándi szimatolva álldogált a jókedvű, bolondos külsejű ház előtt, amely olyan vén volt, mint az éjszaka, de a fedele bozontos meg szegletes, mint az öreg rajztanárok feje, akik művészkalapot viselnek a Felvidéken. Pörkölt szalma szaga érzett az udvarról, és a havon csakhamar észrevette Ábrándi a kormos mezőt, ahol nemrégen a disznót sütötték. Valahol felnyílott egy verejtékező ablakú ajtó, nyilván a konyha ajtaja, és nagyszerű hurka- és kolbászillat repkedett szerteszéjjel a fagyos téli levegőben.

– Úgy látszik, derék emberek közé kerültem – mormogta Ábrándi azzal a biztonsággal, amely a vándorló mesterséget űző emberek sajátja, akik néha messziről, a tornyok és házfedelek elhelyezkedéséből, a bezárt kapukról és kanyargó utcákról megállapítják a városok természetét. Ábrándi harminc esztendeje színészkedett, nem egy harapós házőrző ebbel, de a változatosság kedvéért elegendő terített asztallal is találkozott kóborlásaiban. A városok nevét elfelejtette, csupán a kereset, a jó vagy rossz érzés alakjában élt a fejében Magyarország földrajza. Lehet, hogy járt már ebben a pohos tornyú városkában, de a leereszkedett alkonyatban nem fedezett fel ismerős házat. Habár viszont az a kerek, kis puskaporos torony, ócska, hegyes fedelével és keskeny lőréseivel valaha, valahol már bemutatkozott neki.

A konyhaajtón egy telt képű, tűztől pirosra festett arcú, barna és megtermett asszony pillantott ki. A karján könyökig volt gyűrve a ruha, és kartonszoknyáján apró, kék virágok voltak. A nyakában aranylánc és piros szemű medaillon.

– Vándorló – kiáltotta jókedvűen –, jöjjön közelebb, melegedjen és egyen. Ábrándi megemelte hegyes süvegét, és kézibőröndjét leeresztette a válláról.

Sürgősen lépkedett be a konyhába, ahol óriási tűzhelyen nagyszerű főző- és sütőedények csoportosultak. A tűz szinte táncolva lobogott, mintha ő is örülne a dínomdánomnak. Másfelé nagy, fehér kemencében kalácsok rejtőztek, pirospozsgás menyecskék és fejkendős leányok sürögtek a konyhán, a sarokban hivatalos komolysággal, nyakáig begombolt bundában, kezében tartott alabárddal üldögélt a városi őr, és szigorúan végignézte Ábrándit.

– Adjatok enni a vándorlónak – parancsolt a teliképű asszonyság, azután Ábrándira esett a tekintete.

112


– Nini, valami komédiás! – kiáltott fel nevetve. Ábrándi méltóságteljesen hallgatott, ám az asszonynak olyan jólelkű, meleg

tekintete volt, amilyen nők arcában a legvénebb ember is hasonlatosságot talál az édesanyja arcához, amint egykor, nagyon régen az ölében ült…

– Színész vagyok – mormogta Ábrándi megenyhülve –, magyar színész. – No, ez derék – kiáltott fel a háziasszony. – A hurkából a színész bácsinak!

Bővebben, tetejesen azt a tányért, Milka! A városi őr is engedett szigorúságából, és helyet szorított Ábrándinak a

lócán. – Elférünk itt – dünnyögte. Ábrándi a bőröndjét a lába alá tette, és a hurkát egy nagy villával eszegetni

kezdte. De most gyorsan felnyílott a belső szoba ajtaja, ahonnan a muzsikaszó hangzott, és egy ősz hajú, piros képű, erőteljes férfiú vadászruhában a konyhába sietett.

– Bocsásson meg, kedves művész úr – kiáltotta szívélyes hangon –, az asszonyok néha nem tudják, hol jár az eszük. Tessék beljebb kerülni. Nem tudom, meg fog bocsátani nekünk?

Ábrándi helyeslően bólintott, a bőröndöt a kezébe kapta, és hosszú, ünnepélyes léptekkel hagyta el a konyhát, anélkül hogy bárkire egyetlen pillantást vetett volna.

A zene éppen elhallgatott, a bolthajtás alatt olyan vastagon feküdt az étel- és emberpára, hogy még Ábrándi is meghőkölt. A félhomályban vérpiros, nevető, nyájas arcok fordultak felé, és egy kalácsmorzsás szakállú, nagy, mély hangú ember, talán a városka polgárnagya, dörgő hangon felkiáltott:

– A mi városunk falai között mindig otthonára talált Thália. Jókedvű kezek nyúltak a rongyos vándorszínész felé, ételtől, italtól és

zenétől megrészegült emberek veregették meg a hátát, vállát. Egy fokhagymaszagú keszeg férfiú arcon csókolta. A háziasszony telt karjával átölelte a komédiás göthös hátát.

– Ide, ide! – kiáltottak jobbról-balról. Végül mégiscsak az asztal végére jutott Ábrándi, közel a kályhához, a

zenészekhez és a pohos borosedényekhez, amelyek hideg borral megtöltve, fagyosan állottak a földön. A hűvös savanyú bor szinte a gégéjébe harapott Ábrándinak, amint kedvtelve nagyot húzott egy kancsóból. Mintha egy szép asszony rózsás körme vakargatná a hátát. Kinyújtózkodott, és száraz, éhségtől izzó gyomrában szinte sustorogva szállott alá a jeges bor.

– Ide avval a véres hurkával! – mondta nekitüzesedő szemmel.

113


Ám az urak, mintha előre megállapodtak volna valamiben, a hurkás tálat nem adták közelebb, a keszegképű messzire tolta Ábrándi elől a kenyeret.

– Előbb igyunk – kiáltotta harsogó vidámsággal az ősz fejű házigazda. A cin- és cserépkupák összecsörrentek az asztal felett, Ábrándi akkorát húzott a hideg borból, hogy szinte megtántorodott.

– Jó lesz nekem a kolbászból is – mondta letelepedés után, és mohó szemmel nézett a disznótoros tálak felé, amelyeket mind messzebb húzott tőle a keszegképű szomszédja.

Az ősz szakállú pátriárka az asztalfőn most hamiskásan hunyorított a szomszédjára.

– Aki nálunk enni akar, annak előbb vizsgát kell tenni az ivásból. Tudsz-e inni, múzsa vándor gyermeke? – kiáltotta domború hasából eregetve a szavakat.

Ábrándi kissé megkótyagosodva felelt: – Az egész várost az asztal alá iszom. – Lássuk, lássuk – kiáltozták kivörösödött arcok a színész körül. Az arcok

már mozdulatlanok voltak az étel és ital piros álarcában, a szájak mint fekete lyukak mozogtak. Meredt mozdulatlansággal sandítottak a szemek a színészre. A házigazda egy jókora zöld kancsót helyezett Ábrándi elébe.

– Nohát igyál, barátocskám. A színész agyára hirtelen valami köd telepedett a túlfűtött, párolgó levegőjű

szobában. Egész nap gyalogolt a havas országúton, és körülbelül második napja nem evett. A vére zubogni kezdett a fejében, mint tűzhelyen a vörös bor, és egy országúti képzet bukkant fel az agyvelejében, falusi csárda mentén a mély hóban gyermekleányt kerget egy részeges, vén koldus, mankóját dobja utána, a leányka fehér bocskorai szaporán szórják a havat, gyenge dereka nagykendőbe van burkolva, tarka rokolyája szinte elmerül a mezők havában, az országútról egy kő-Krisztus búsan nézi az alkonyati képet. Ej no, mindjárt beéri a vén koldus a gyermeket… Valaki hátulról megrántotta a kabátját. A cimbalmos volt, egy sápadt képű, nagy orrú legényke, akinek úgy nőtt a bajusza, mint a kender, de nyakravalója tulipiros volt.

– Ne igyál, brátyi – mondta neki suttogva. – Itt az a mulatság, hogy leitatják az idegent.

Ábrándi vállat vont, vagy csak képzelte. – Engem? – dadogta. A nagy szakállú polgárnagyra meresztette a szemét. Ejnye, hogy hasonlít ez

az ember a vén koldushoz. – Igyunk – rikoltott a keszegképű mellette.

114


A zenészek hirtelen játszani kezdtek. A kürtszó szinte pattogva verődött Ábrándi zavaros fejének, a mélyhegedű olyan tompán, bévülről valóan búgott, mintha odabenn a szívében vonná a hegedűs. Mind a két fülében csengve, dalolva pengett a cimbalomszó, mintha fehér lábú, friss fiatal menyecskék sietnének végig a nedves réten, az esőszemek kis sarkantyúk módjára csengve hullanak a mozdulatlan tó vizére.

– Adjanak hurkát – mondta Ábrándi, és kinyújtotta a kezét. De most a háziasszony ment el mellette, mint egy forróságos kövér fehér

lúd, a nagy, meleg kezek az Ábrándi nyakához simultak, mire a színész mindkét kezével az asszony meleg szoknyájába fogódzkodott. Az asszony nevetve vert a hátára.

Ábrándi, midőn magához tért, igen kényelmetlen helyzetben találta magát. Valami szűk szekrényben feküdt, amely minden oldalról nyomta a testét. Hideg volt, és valahol havas szél süvöltött a sötétségben, de mégis tető alatt volt.

Elgémberedett karját kinyújtotta, és tapogatózni kezdett. Igen, valami nyitott szekrényben feküdt. Forgács gyantaszagát érezte, aztán hideg hó hullott valahonnan.

– Hol az ördögben vagyok? – dörmögte fogvacogva, mert egyszerre igen rosszul érezte magát.

Nagy nehezen kimászott a ládából. Végigtapogatta a tagjait. A köpenyege a nyakában volt, de most úgy húzta, mint valami nagy denevérszárny. De azért mégis jó volt a köpenyeg valamire. Gyufaskatulyájában gyufák csörrentek meg valamelyik zsebben.

Ábrándi fellélegzett, mintha valami nagy veszedelemből menekült volna. Didergő kezével ráreccsentette a gyufát. Kopár, salétromos teremben volt, a

lábánál nyitott koporsó, abban feküdt idáig. A gyufa ellobbant, mert Ábrándi retteneteset ordított.

A magasban mozgás keletkezett, mintha nedves denevérszárnyak repkedtek volna feje fölött. Valami vijjogott a sötétben.

Egy másodpercig a rémülettől megdermedve állott Ábrándi, majd új gyufára gyújtott merev kezével. Ott feküdt a bőröndje, a salétromos falon, keskeny lőrésen jeges szél dudált befelé, elfújta a gyufát, de már észrevette Ábrándi a vasajtót, amely a falban feketéllett.

A bőröndöt, mindenét, vagyonát felkapta, és az ajtónak szaladt. Az ajtó csak nehezen engedett, mert kívülről a hóvihar betemette, de

mégiscsak kikerült Ábrándi a fergeteges sötét éjszakába. Egy ismeretlen város sötétlett körülötte, kerek, fekete torony mögötte… A

szél elsikoltott a füle mellett, mintha cimbalomszót hozott volna messziről.

115


Erre lassan eszébe jutott Ábrándinak a barátságos, zenés ház, hol az estét töltötte.

Gyorsan ügetni kezdett a mély hóban, kifelé a városból. Útközben azonban valami mégis felmelegítette. Egy meleg asszonykéznek és szoknyának az emléke, amelynek forróságát néha a szívében, néha a kezében érezte, amint sebesen kifelé igyekezett a városból. A kezét, amely az asszony szoknyáját érintette, a kabátja alá dugta, mert azt képzelte, hogy valamely illatot hozott magával a kezén a barátságos lakomáról.

(1912)

A cukrászbolt

A svájci városban, ahol a magyarok laktak, volt egy cukrászbolt, amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, ahol divat volt találkozni; egyébként is a „magyarok kávéházának” hívták a városka lakói.

Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájci városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű házi ünnepélyekre is meghívták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor hősök, hadfiak, szabadságkatonák voltak ők messzi Magyarországon, és a sötét szakállas, sápadt arcú Beszterczy Barna volt a magyar Tell Vilmos. A széles vállú Pogány Pál, aki jelenleg azzal foglalkozik, hogy magányában kismadarakat tanít különös füttyökre, és fehér egerekből koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette honfitársait. Minden svájci embernek tisztelnie kellett tehát az egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hívták meg a magyarokat házaikhoz.

A kis cukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka lakói. A magyaroknak az a hírük volt, hogy amint egymás között vannak, nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét gyűlöletek lobbannak fel, és a hangban tompa indulat remeg, a kezek ökölbe szorulnak, és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a verekedő magyarokat, akik valamely rejtélyes okból hirtelen összevesztek egymás között. A svájci városka polgárai már ismerték azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat, amelyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában pedig nemegyszer lódulnak meg a bútorok helyükön, és a nagy erejű Pogány Pál, aki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében hordozta, vérbe borult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a vitatkozásban érve legyen.

116


A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú, elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó magasan álltak a függőlámpák, a repülő székek nemegyszer elérték az olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé a pádimentum görbült meg, mintha ciklopszok birkóztak volna a helyen, pedig csak egyszer táncoltak a magyarok.

Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna nekik az élet, és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket, szegény, hazátlan bujdosónak, boldogtalan száműzöttnek nevezték önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő könnyekkel arcán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sínylődő atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi esőt, amely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájci városka magyarjai; őszidőben felsóhajtottak, vajon termett-e bor a honi hegyekben, míg karácsonykor elborult arccal, távolba merengő szemmel osztották meg svájci barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek az ég felé, arcukon gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna egymást, és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, akinek előre köszönjenek, így aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek egymásnak.

A játékasztalnál gyakran gyanúsították egymást hamis játékkal, a fehér egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy kisegítés céljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.

A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán behúzott minden tétet, amely manőver nem mindig sikerült csendben.

Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a mennyezetről, és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A svájci városkában lakott egy francia borbély, aki néhány tallérért mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officinába, titokzatos jelt adtak, mire a francia segédjére bízta a fodorítandó hajfürtöket, és a tanítvánnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárba

117


vesztek a voltok terén, és nemegyszer kénytelen volt tűrni, hogy megverjék saját fegyvereivel.

Csupán egyetlenegyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában. Midőn hírlap érkezett Magyarországról. Ilyenkor senkinek sem jutott eszébe megjelölni a kártyákat, a kockába sem rejtettek hirtelen ólmot, és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az újság híreit. Ilyenkor úgy zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.

Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés kifejezésére berendezett arcokra. És a francia borbély kebelbarátja, az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, ahol nemrégen trikket játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a táblára.

A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, amíg végigolvasta a hírlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál. Később bort hozattak a padronéval, és reggelig ittak, eleinte némán, később dalolgatva, végül civakodva, nemegyszer véresen verekedve.

Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájciak messzire elkerülték a magyarok kávéházát.

Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájci magyarok között, és félszegségén nemegyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás családjánál, ahol a ház hölgytagjait tanította Shelley és Byron verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, aki csupa szerelmes verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, aki néhány év előtt táncolni tanította az órásnét, és ezért ellátásban volt része, estére kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat egy seprőnyéllel kezében, tanítás céljából eltáncolja, a gazda karosszékében szeretett üldögélni, és a szemét a szőke asszonyra meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a táncmester megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek útilaput kötöttek a talpára.

Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre – mert hisz a kisasszonyok felnövekedtek azóta –, csupán a hangját illesztgette olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott szenvedélytől bugyborékolva jött ki száján. Amíg a cseresznyevirágig nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti my cherry blossomnak nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaracknak merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek, amely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.

118


Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perceket, és a kis faházikóból a kakukk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly, kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt, és a szövetséges kantonokban messzi földön ismerték becsületes nevét.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, amely a város végén volt, egy tiszta, kis kertben.

A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Újság érkezett meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.

Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan visszautasította a háromlábú fotelt, amelybe mindenáron kényszeríteni akarta az ezredes.

– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a múltjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és barátságunkat a bujdosó szabadságharcosoknak. Ugyebár, sohasem avatkoztunk az önök dolgaiba?

– Soha – mondotta meglepődve Pogány. – Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a

svájciak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata vagyok annak a vendégszeretetnek, amelyet a magyarok iránt eddig éreztünk. A házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, amellyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbíztam. Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Szíveskedjék intézkedni, hogy a sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a szövetségi tanácshoz fordulni.

– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes. – Visszaélés egy svájci polgár jóhiszeműségével – felelt az órás, és

eltávozott. Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját. A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraóbankot adott K. gróf,

aki az elmúlt napokban Párizsból Svájcba emigrált. Szenvedélyes arcok tolongtak a zöld asztal körül, amelyen halomban állottak Napóleon aranyai.

Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nemegyszer volt diadalmas vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak, és játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.

119


Az ifjú most egy félhomályos sarokban ült, háttal a játszók felé, és kezére támasztotta fejét.

Az ezredes megállott a háta mögött, és azt vette észre, hogy Pásmáti egy miniatűr képecskét szorongat a kezében. Barna, apácaképű, áhítatos tekintetű hölgy arcképe volt a miniatűrön. Szerelem, égi, földöntúli boldog szerelem volt az arcocskán, amelynél finomabb, gyöngédebb arc nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné arcképe volt.

Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből. – Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány. A Byron-fejű ifjú talpra ugrott, és az ezredesre vetette magát. Vadul

ropogtak az izmok, és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a nyakáról.

A fáraóbanktól felállottak néhányan, akik már elveszítették a pénzüket. – Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert. A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang: – Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak

egymás között párbajozni. – Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes. A miniatűr üveglapja eltörött a dulakodásban, és a drága arc

beszennyeződött. Pásmáti vérbe borult szemmel fordult az ezredes felé. – Ezért meghalsz! – mondta, és a képet a szíve fölé csúsztatta. A fáraóbank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már csak

abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta. Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután beseperte a svájci magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják, hogy még aznap továbbemigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel, tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.

Pásmáti az asztalhoz lépett. – Kíváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk

fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett volna az egykori branyiszkói hős?

Az ezredes fásultan ült helyén. – Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti. Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre is

szert tehet. A zsebei konganak az ürességtől, és a város egyik leggazdagabb polgárának

teend szívességet, ha elintézi Pásmátival ügyét. – Tehát gyerünk – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon

vannak.

120


Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.

Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá vette, és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, amely az erdőcske szélén húzódott.

A sors Pásmátinak kedvezett. Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig célzott, az ezredes nyitott

szemmel állott tízlépésnyi távolságban. A pisztoly csütörtököt mondott. Az ezredes „kapásból” sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán arcára

bukott. Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek

kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanúk azt vallották, hogy Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.

Hírlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap múlva az ezredes fáraóbankot adott a kávéházban, és tekintélyes összeggel vonult vissza.

(1913)

A lengyel asszony

A zenészek hirtelen elhallgattak, Ostfay felemelkedett a boroskupák mellől, és kissé bizonytalan léptekkel indult a toronyszoba falába vágott, csúcsíves ajtóhoz. Egy-két pillanatig habozott, aztán megnyomta a cifra kilincset, a faragványos ajtót elszántan kitárta. Gyors pillantást vetett a torony szürke lépcsőire, a merészen kanyarodó lépcsőház üres volt, és a fáklya tűzvörös fénnyel lobogott lenn a mélyben, a kanyarodónál.

– Pedig itt voltál! – kiáltott fel Ostfay. – Hová lettél? A kürtös, egy hosszú bajuszú, kerek fejű, olajbarna képű férfiú serényen

bólingatott. – Én is hallottam! Ne jussak soha Kézsmárkra, ha nem hallottam. – Hová lettél? – ordított most teli tüdőből a megbámult falak közé Ostfay. A

kezében meztelen kard volt, azt megsuhogtatta a láthatatlan felé. A kiáltás tompa mormogással, mint valami kútba dobott kő, görgött lefelé a

torony mélyébe. A tetőn valahol nyitva volt egy ablak, mert hirtelen heves szélroham csapott le a magasból, apró, hideg zúzmarával szórva tele Ostfay felhevült arcát.

121


Ostfay összerázkódott. Most már a szelet is hallotta, amely Kékvár tornya körül óriási madárszárnyként suhogott. A folyó felett – messze a mélyben – mintha régi hadi sípot fújt volna valaki, a távoli erdőkben vadul mozgolódnak helyükön a máskor álomba merült tölgyek és nagy fenyők. A torony cserépfedele körül a szél csak úgy zúgott, mint valami csodálatos éjszakai áradás. A havat fehér puskaporrá zúzta, és behintette vele Kékvár sötét falait.

Ostfay a meztelen kardot maga elé tartva, egy darabig még figyelő helyzetben maradt az ajtóküszöbön, aztán csendesen hátrálni kezdett. Az ajtót azonban nyitva hagyta.

– Ma leszámolok vele! – mondta fenyegetőleg, törökös bajusza alatt. Szálas, ötvenéves alakján a zöld bársony vadászruha megfeszült, és homlokába csapott, hosszú kuruc haja a verejtéktől nedves volt.

Egy ritka művű nürnbergi óra állott a kandalló felett, amelyben már csak aluszékonyan pislogtak az óriási hasábfák tüzei, mint lepihent vérebek a vadászat után.

Az óra még csak most ütött éjfélt, holott a kékvári kísértet már előbb jelentkezett az ajtó előtt.

A nagy diófa szekrényben elhelyezett órát Ostfay Jánosné hozta hozományba, aki a krakkói polgármesternek volt a lánya. Sokáig az volt a hiedelem az óráról, hogy szekrényében egy lengyel deákot tartanak bezárva, aki a különböző kerekeket és szerkezeteket igazgatja. Mások szerint a deák szabad akaratából szegeztette be magát az óra ládájába, hogy örökkön Litvánszky Katalin mellett maradhasson, midőn az Ostfay Jánoshoz férjhez ment Magyarországra, Kékvárra.

Húsz esztendeje ennek. A lengyel asszony házasságának első évében igen titokzatos körülmények között meghalt.

A kékvári sírboltban üveg alatt megmaradt épnek, gyönyörűnek az arca, mintha aludt volna csendes nyoszolyában.

A nagy óra tovább ketyegett, s minden éjfélkor muzsikálni kezdett, amikor a sírboltból felkelt Ostfay Jánosné, és bezárt ajtókon, kulcslyukakon, toronytetőkön át az órához szökött, s elandalodva hallgatta az óra muzsikáját.

Ostfay uram azóta kétszer is megnősült, de egyszer sem volt boldog a házasságában. Az asszonyok hervadni kezdtek, a méla Kézsmárki Julianna, akinek olyan kék szeme volt, amilyen kék kövek csak a hegyi patakok medrében találhatók, majd Helmeczváry Izabella, a pompás udvari dáma, akit a királynő választott Ostfay uramnak, büszke és ragyogó, mint egy aranypáva, egymás után követték a lengyel asszonyt a kékvári sírboltba, ahol háromszáz esztendeje békés,

122


nyugodalmas hajlékot talált valamennyi Ostfay, csupán Katalin nem tudott megnyugodni.

Az egykori várasszony kísérteties állapota és a gyorsan meghaló feleségek furcsa hírbe keverték Kékvárt és büszke urát. Midőn negyedszerre a végtelen gazdagságú özvegy Traumholcznénak, a kassai arany- és vasbányatulajdonos-nőnek ajánlotta fel kezét az utolsó Ostfay, akinek rokonsága a régi királyokkal kétségtelen, a német kereskedő özvegye tagadólag megrázta fürtös fejét:

– Nem megyek meghalni Kékvárra. Előbb pusztítsa ki kegyelmed a kísértetet.

Ostfay éktelen haragra lobbant. Vajon nem volt elegendő, hogy a polgármester lányát magához emelte egykoron, a krakkói lapos fedelű házból Kékvár királyi vérből való asszonyai közé besorozta, még halála után sem nyughat tőle? És az özvegy kereskedőné aranybányái tán egy méltatlan, közönséges férfi kezére jussanak, mert Traumholczné még fiatal, élni vágyó, s bizonyosan férjhez megy, ha nem ebben az esztendőben, a következőben bizonyosan!

– Elpusztítlak! – lihegte vad elkeseredéssel, pedig jóformán már nem is emlékezett a húsz év előtti asszonyra.

Az Ostfayak úgy vették az asszonyt, mint a paripát. Néha pénzért, néha karddal, máskor cselszövéssel. A legjobb paripa is letört, a legszebb asszony is megvénült. Gyerünk új asszony után. A Traumholczné aranybányáira igen nagy szükség lett volna ebben az időben Kékvárott. Ostfay uram igen rosszul gazdálkodott. Már a várfalak is enni kértek, a bástyák düledeztek, száz éve nem volt erre háború, a várkaput nem csukták be, s a zár megrozsdásodott.

A nagy nürnbergi óra éjfelet ütött, Ostfay meztelen karddal állott az óra előtt.

Az óraütések olyanformán hangzottak, mintha valahol messze, talán Krakkóban ütne havas éjszaka a hósüveg alá bújt régi torony harangja. A csillagok karácsonyi kedvvel szikráznak odafent a magasságban, a háztetők felett néma szél sóhajtozik, és a fedett híd előtt, a mécsessel ellátott kőszent körül éjfélt kiált a városi katona.

Amint a tizenkettedik óraütés is elhangzott, felpattant a diófa szekrény ajtaja, és a kékre festett, aranycsillagocskákkal behintett karzaton megszólalt az ezüstorgona, s a karzat ívei alatt különös menet vonult végig keletről nyugatra.

Aranynapot hoztak szárnyas angyalok, és kis kézikocsin húzták a holdat és a csillagokat, törpék a tejutat cipelték vállukon, s a rubinszemű róka a hajnali csillagot vitte szájában.

Töpörödött anyóka lengő rőzsecsomót cipelt hátán, talán a szelet.

123


Az esőket ezüstkannában vitték fiatal nők a fejükön. Fekete medve a mennydörgést, fehér fenyőfák bandukoló öregember

társaságában a telet hozták keletről nyugatra, miközben a kis orgona olyan gyönyörűen zenélt, mintha legalábbis Szaniszló király tartaná esküvőjét a krakkói koronázási templomban.

Barátok jöttek olvasóval, füstölővel, a püspök aranysüvegben, kámzsás szerzetesek fáklyákkal, a hóhér piros palástban s hosszú, egyenes karddal lépkedett, szerelmespár kézen fogva gurult a láthatatlan kerekeken, vasrostélyos lovag, öreg király és sok kisgyermek. Varga jött hegyes fülű kutyácskájával, garabonciás deák, vadász tegezzel vállán; oroszlánok és medvék, vén bagoly és csöndes sziklavár…

A menet eltávolodott, végigvonulván a karzaton, eltűnt a templom csúcsíves ajtaján.

Most a zene hangzott fel, az ajtócska újra felpattant, s bús menyasszony lépkedett szikár lovag kezén.

Harisnyás öregember nagy bottal mögöttük, nyoszolyólányok s leghátul egy diákos formájú figura, húros hangszerrel kezében.

A zene olyan különösen csengett az óra szekrényéből, hogy a muzsikusok csaknem eltátották a szájukat.

A kürtös a füléhez emelte a tenyerét. A nagy orrú cimbalmos legényke a derekára kötött bőrszíjba kapaszkodott, a hegedűs félrehajtotta a fejét, és ábrándosan sóhajtott.

Ostfay János a sokszor hallott zenét szintén gondolatokba merülve hallgatta végig! Hányszor üldögélt a nagy óra előtt a feleségeivel! De mégis a legtöbbször a lengyel asszonnyal, aki az órát hozományba kapta. Fekete medvebőr volt a padlóra terítve, s Katalin a medvebőrön mindig könnyezett, midőn az óra muzsikált.

– Miért sírsz? – kérdezte férje. – Tudom is én – felelt Katalin –, valami fáj bennem, ha ezt a zenét

hallgatom. – A manóba! Tán nem jó neked Kékvárott? Katalin lehajtotta hamvas barna fejét, amely olyan színű volt, mint a lengyel

mezők ősz felé. Vakító kék szeme elborult, mint mikor esőfelhők árnya vonul át a kristály hegyi patakon. A nyakát meghajtotta, mint valami sebzett madár. Ostfay uram sokszor már csaknem a korbács után nyúlt ilyenkor. A zene elhangzott, és a Katalin arcáról tovatűntek a felhők.

124


Mintha a szél járt volna a toronyszobában. Hűvös, havas levegő csapott az Ostfay nyakába, hirtelen sarkon fordult, mert úgy érezte, hogy valaki a háta mögött állt.

Már késő volt: az árnyék, amely szélből, erdei falevelek bűbájából és hópelyhek muzsikájából volt alkotva, olyan gyorsasággal siklott ki az ajtón, mint a vihar elől menekvő felhő eltűnik a hegyhátak mögött. Csak egy szemfedőfoszlány csapódott az ajtófélfához. Aztán víz csörgött, mint régi sírokban magában mulat az eső.

Ostfay a feje fölé emelte a kardot, s egyetlen ugrással a kísértet után vetette magát.

A kísértet már akkor lefelé szaladt a torony lépcsőin. Hosszú halotti köntöse a lépcsőkön súrolta a hóport, a fáklya vöröslő fénye megcsillant a régi kontyfésűn, amely a kísértet hamvas, barna hajában volt.

– Katalin! – kiáltott Ostfay minden ízében remegve, mert megismerte az első feleségét.

A kísértet meghökkent, mintha félig hátrafordította volna a fejét. Ez a másodperc elegendő volt ahhoz, hogy Ostfay elkapja a hosszú halotti

köntös ujját. Selyembársonyból volt, s bíbortól, aranytól gazdag. Ne kelljen szégyenkeznie a krakkói polgárleánynak a fejedelmi Ostfayak, grófasszonyok társaságában a kékvári sírboltban.

A kísértet felsikoltott, mint az éji madár a temető felett. Mindenáron menekülni akart. Harapott, karmok, s rémes visongása a fület hasogatta. Ostfay azonban igen elszánt ember volt józan állapotban is. Most pedig a bor hevítette.

A sírboltszagú kísértetet vadul magához szorította, és a toronyszobába ugrott vele.

A nagy orrú cimbalmosra rákiáltott: – Csukd be az ajtót! A faragott ajtószárny nagyot dördült, Ostfay a kandalló előtt a medvebőrre

dobta az elfogott kísértetet. A kísértet a selyembársony köntösben a medvebőrön feküdt, arcát elfödte

ruhája és karja. Eleinte úgy látszott, hogy nincs is teste a köntös alatt, csak későre mutatkoztak gyermekes, vékony tagjai valami nagyon lesoványodott teremtésnek. Mozdulatlanul feküdt, mintha nem volna benne semmi élet. Ostfay megrendülve nézett a kopott ruhacsomagra.

– Állj fel! – kiáltotta rekedten, hogy szinte megijedt a saját hangjától. A zenészek sűrűn hányták magukra a keresztet a terem sarkában. A

hegedűst a hideg rázta, a nagyorrú hangosan csuklott. Csupán a kürtösnek volt annyi esze, hogy felkapjon a sarokból egy borosedényt, és abba szinte beledugta a

125


fejét, amint a bort szívta. Az ivástól megtántorodva a falnak vetette a hátát, és kimeredt a szeme.

Ostfay borzalommal nyúlt kezével a halotti köntöshöz. Rémítő erőfeszítéssel (mintha hegyeket kellett volna emelnie) megfordította

a fekvő alakot. Egy elszáradt, elfonnyadt női kar tűnt elő, aztán hamvas, barna haj, az őszi

lengyel szellők színeiben, halovány arca egy nőnek s mélyen beesett, alig világító kék szemek. Az ajk színe mint a hervadt kankaliné, s álla egy megtört öregasszony álla.

– Katalin! – kiáltotta hideglelős hangon Ostfay. – Te volnál az, Katalin? Az éjjeli vendég nem felelt. Látszólag önkívületben feküdt a medvebőrön. – Felelj – kiáltotta Ostfay –, mert a tűzbe vetlek. Ki vagy? A kandalló tüzét megpiszkálta, és a lángok hirtelen felszöktek, mint ingerült

ebek. Ostfay a váratlanul jött világításnál keskeny aranyláncot vett észre a jövevény nyakában. Ezt a láncot valamikor ő ajándékozta Katalinnak. A krakkói sötét boltocskában nagy szakállú öregember régi láda mélyéből vette elő a furcsa láncot.

– Indiai munka, uram. Indiában egy isten nyakában lógott. Igen, ez a lánc, kígyók és madárszemek alkotják a láncszemeket. Csupán

Katalin lehet az, aki a medvebőrön mozdulatlanul fekszik. – A tűzbe doblak, ha mindjárt nem felelsz. Miért kísértesz éjszaka? – Mert nem nyughatom – felelt egy tompa, messziről jövő hang, mint ahogy

a szél ellopja a malom kelepelését, és egy messzi, csendes völgyben elmondja, mintha a sajátja volna.

– Halott vagy? Eleven vagy? – Sírban a helyem. Hagyj koporsómba menni! A kísértet hirtelen felugrott fektéből, s mint a láng felcsapódik a tűzhelyen,

kiegyenesedett, s az ajtó felé suhant meztelen lábain. Ostfay azonban felkapta a kardot, és elébe állott.

– Meghalsz, gonosz kísértet! – üvöltötte. – Te ölted meg a feleségeimet. A zenészek hangosan imádkoztak. A szél nagyot visított a toronytetőn. A

kard felemelkedett, mint a kígyó az erdei fűben. A kísértet lehajtott fővel állott, mint egy ijedt gyermek. Valami nagyot csendült a nürnbergi óra szekrényében. Mintha egy harang

kondult volna. A szekrény ajtaja nagy csattanással felnyílott, és egy furcsa ember ugrott ki. Piros dolmányos, deres fejű, sárga csizmás és tollforgós kalpagú vitéz volt

az órából előjövő vitéz, deres szakálla csaknem az övéig ért, és az arca olyan

126


fehér volt, mint a hó. Görbe török kard volt a kezében, és szótlanul, némán, mint egy síri lakó, megrohanta Ostfay Jánost.

A kardok hangosan, szinte felsikoltva pendültek össze. Ostfay felvette a párbajt az óra lakójával.

Mint vijjogó sasok csapdosnak a kardok. – Jézus, Jézus – kiáltotta többször egymás után Ostfay, de a kísértet nem

válott porrá. A görbe lengyel kard mind veszedelmesebben közelgett testéhez. A

pirosdolmányos úgy vívott, mint egy ördög. Ostfay a terem sarka felé hátrált, végül a falhoz ért. Egyszerre kétségbeesett, vérbe fulladt vad kiáltás hangzott el száján. Sugárban ömlött a vér, és a hatalmas férfiú zsák módjára dőlt el a földön.

A pirosdolmányos még egyszer megforgatta a kardot a torkában. Halálhörgés hallatszott már csupán.

A zenészek az ajtónak rontottak, és hanyatt-homlok gurultak le a meredek lépcsőn. A kékvári kapuk mindig nyitva voltak. A hófergeteges fekete éjszakában megtalálták az országutat, és szótlanul, szívre szorított kézzel futottak Kézsmárkig.

Természetesen senki sem akart hitelt adni a vándormuzsikusok elbeszélésének. A kísértethírű Kékvárba különben sem szívesen merészkedett volna valaki. Ostfay Jánost azonban többé nem látta senki. A vár lakatlan, csöndes volt.

Évek múltával behatoltak a várba. A nagy óra mutatója mozdulatlanul állott. Egy órát mutatott. Voltak olyanok is, akik a kriptába lementek. A sírboltban egy nyitott, üres koporsó állott. Mondják, hogy ez az üres koporsó volt Katalin, Ostfay János első feleségének lakóhelye. A halott azonban eltűnt. Ki tudna eligazodni a régi legendákon?

(1913)

Budai este

A címerben kis pelikánok voltak, turbános török fő és mezítelen kard, a viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, huszárnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz színpadokon meglehetős sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt, és a kapura kifaragtatta a címert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos Mária harmincéves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyű pókhálót vont valamely körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye vagy

127


egy moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. Talán nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is hozzájutnak e pókhálóhoz, amely szemükre rászövődik, holott egyetlenegyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel.

Mária harmincesztendős volt, és végtelenül búslakodott a pókháló miatt, amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor együtt táncolt a moszkvai „Paradicsom”-ban, aki ugyancsak Budán telepedett le, s tőle Mária délutánonkint kérdezgette:

– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos, becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat, ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva égésénél is már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona?

A barátnő a betegségektől és szegénységtől már réges-régen összeszáradt, csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha előkelő urakat látott kocsizni a Hűvösvölgy felé, alattomosan mosolygott:

– Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél. – Pfuj! – kiáltott föl Mária, és tömérdek karperecét megrázta kezén. – Már

Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőj szerelmet barátnőid és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóba állottál.

– Én mindig igazán szerettem – mondta igen büszkén Ilona. – Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt

durvábban is. Elég volt egy tökfejű férfit látnod, már megőrültél. Érdemes volt? Ilona ócska, divatjamúlt ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán tűzögette,

varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint amilyenek valójában voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű zubbonyt (benne tarka virágok), a nyakába pedig valamely zöld kendőt kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem adott a zálogos, ugyanezért legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt, férfias gallér és kézelő egészítette ki többnyire toalettjét. Megritkult hajába szívesen tűzött virágot. A két kezét összefonta mellén, és igen komolyan nézett barátnőjére, elszántan beszélt:

– Tudom, hogy ti vagytok többségben hideg szívű, számító teremtések, akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel nyugalomba lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket kaptok az élet

128


folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüsttálban feküsznek a vasszekrény mélyében. Bizonyosan neked is van gyűjteményed szakállas, kakasos, asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál életedben. De vannak nagyszerű perzsiai aranypénzek is gyűjteményedben, amelyet a követség tagjai ajándékoztak a pohár pezsgőhöz. Tudom pontosan, hogy a mogyorónyi gyémánt fülbevalód négyezer forintot ér, a tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek, bár a rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz, vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra.

– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. – Én magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán majd a konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgyis alacsony kurzuson állanak.

Ilona tarka szoknyáját följebb húzta térdén, mintha valamely láthatatlan férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett, és megigazította a szalmavirágot hajában.

– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem, és a fejem már megtalálta a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmúltanak, halkan, könnyedén lélegzem, mikor is újra fiatal nő vagyok, és sorban végiggondolok azokon a férfiakon, akiket ismertem, akik egykor engem szerettek. S akiket én szerettem. Egykor nagyon pazarló voltam, igaz, de most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a szívemmel és a férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszú. Ki tudja, meddig kell még élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne volna több férfi, akivel éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját megsimogatnám (persze csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját visszaidézném, szavait, kedves mondásait elismételem magamban… Mert, remélem, tudod, hogy legalábbis oly kedvesek voltak hozzám a férfiak, mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert nem kerültem pénzükbe.

– Édes szívem – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén perdita vagy.

Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a vén” kifejezést eltette, följegyezte, és gyorsan visszaadja.

– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy, gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utánafordulnak a bundádnak a korzón, s ez téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a kalapodon a

129


strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem mindennap váltasz tisztát, te dáma, te.

A nyíl nem talált, mert Galambos Mária cinikusan nevetett. – Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a

férfiaknak… A mi utaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az arcomat, sírboltot építek a nagyapámnak, és magamnak is készítek oda helyet. Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin ugrándoznak, este a tűzbe merülök, éjjelente attól félek, hogy mégiscsak tönkremegyek, mert esnek a papirosok.

– Látod, mindez nem volna, ha reám hallgatnál – felelt a barátnő. Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló állóóra

törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat az ablakhoz, mintha hallgatóztak volna.

A tarka szoknyát lesimította Ilona. – Elmulasztom a pókhálót szemedről – mondta titokzatos hangon Ilona. – Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami

férfi rokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek.

Ilona halkan, csendesen nevetett. – Bolond vagy. Egy igen előkelő úr érdeklődik utánad… – Ezt hazudja a kártya is. – Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a

Várszínházban 1átcsövezett… – Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér csüng, a

kisujján halálfejes gyűrű van. – Ő az. A két hölgy elhallgatott. Ilona hosszú idő múlva szólalt meg: – Tetszel neki. Szerelmes. Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a

karosszékben, erre hangosan fölkacagott: – Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele

megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat. (1913)

130


Klaránsz utazása

A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet, és leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll emelkedett ki selyemsipkájából, és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a lovagnőké. Tündöklő, barna szemei nemes, vén tölgyek alatt elvonuló erdei forrás fényességéhez hasonlítottak, és bevilágították a kis vidéki cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett, és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott.

Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a fehér hajú tulajdonos áhítattal fölbontott.

Délelőtt volt, s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a Pester Lloyd-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az újságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál, s a piros arcú, fehér kezű tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny mögött megjelent.

– Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?! – kérdezték szemükkel egymástól a solferinói ördöngös fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem tudta fejére illeszteni a bársonysapkát.

A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek címképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen a vicc.

Rövid idő múlva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a vándorszínészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve, és miután alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón betolongott, és a kötött sapkát félméternyire húzta, amíg megszabadította tőle fejét, borotvált, rezes arc, s a hang oly édeskés, mint egy vén papé.

– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról – mondta a színész, és letelepedett az asztalhoz.

A színész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban, ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy átutazó osztrák főhercegasszony. A P. Ll. bosszúsan megzörrent, Lionetti úr hirtelen a

131


madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak néhanapján nézett a búskomor rigóra.

– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy. – Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha

vendéged lehetek egy pohár anizettre… – Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az

ópálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban – mondá a dáma. Mályvai vállat vont. – Iszunk mi néha törkölypálinkát is. Majd meglátod, Klári. – Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem – mond a hölgy

hevesen. – Nos, hogy megy nálatok? – Sehogy, gyöngyvirágom – felelt a színész, és hosszasan krákogott a

pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha szalondarabot játszunk.

– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be én. A komikus torz mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot

hallana. – Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta. A színésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a szesz,

mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy óapátság címere látszott. – Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén

színésznők minden valamirevaló darabot elvesznek a fiataloktól – mondá elbeszélő hangon Klaránsz, és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. Drámát, sok drámát. Gyönyörű hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor Fedórá-t, amelyben bemutatkozni óhajtok?

A vénecske színész nevetett: – Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden

darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi, drága direktorunk.

Egy kövér, hódbundás és dupla cipőtalpú férfiú nyomult a cukrászboltba. Gyémántgyűrű volt a kezén, és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc csillogott elő.

– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti színésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet – mondta mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a sárga mézet.

132


Klaránsz fölemelkedett, és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt. Majd sarkon fordult, hogy tetőtől talpig láthassa a színigazgató. A direktor – bólintott a fejével.

– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat.

Így szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a karja alá vette a szende kezét, és halk, turbékoló hangon megjegyezte:

– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni. Szállást mentek keresni. A kis girbegurba utcákon bibliai bőséggel feküdt a

sár. Deszkákon kellett átugrálni, és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához kapott.

– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti színésznő. Az igazgató megveregette a művésznő fehér kesztyűs kezét. – Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás,

gyermekem. – Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi

kisasszony, a művésznő elődje. Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén színész a menetet, és hasadt végű

mogyorófa pálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron szénásszekér állott, és a farakás félig bedőlt havas oldalával.

– Itt van a szobácska, angyalom – szólt Somhegyi. Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón

eldobott cukorkapapirosok, üres kucséberdoboz és törött parfümösüveg, amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A viperaszemű parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a színészekkel.

– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka – mondta fenyegető hangon. Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét

almáriomában mintha szegény, megölt színésznők hullái hevernének. – Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve. – Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a háziasszony.

– Én is dolgozom reggeltől estig. Nem érek rá az ilyesmire. – Istenem – mondta Klaránsz. A komikus a vasúthoz ment a poggyászért. A direktor levetette bundáját, és

megsimogatta a Klaránsz kezét. – Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt

föllépni először? – Fedórá-ban. Hisz megírtam.

133


Somhegyi legyintett. – Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához?

Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség ízlését. Bízza rám magát, kedvesem. Higgyél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal légy hozzám, gyermekem.

Kétszer-háromszor megcsókolta a színésznő kezét. – Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan. A direktornak sötétet villant a szeme. – Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a

szobát. Klaránsz vidoran fölkacagott: – Szívesebben, mint hogy a maga ostobaságait hallgassam. Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A rubintgyűrűt

a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kígyószemű parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.

Klaránsz vizet hozott a kútról, és letérdepelt a földre. Olykor sírt, máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.

– Színészélet – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy színésznő vagyok.

A vén színész hamiskodva nevetett. – Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol,

gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom egyedül cipelni.

(1913)

Régi regények

A napjai olyan csendesen múltak, mint az őszi eső, könyveket, többnyire érzelmes regényeket szeretett olvasni a tűz mellett, s midőn jött az alkonyat, a könyvet letette, s egy-két óráig az ablakon át a kertbe nézett, fákra, amelyeket már nem is látott, és bokrokra, amelyek mindig szeme előtt voltak, tehát elfelejtette őket; a távolban fehér kis filagória, ahová sohase ment… A köszmétebokrok között gróf Monte Cristo halovány, fürtös feje tünedezett fel, vagy a „Bolygó zsidó” ment batyujával… Esmeralda vezette kecskéjét, és Valjean ballagott piros gályarabbélyegével. Aztán gyorsan lámpát gyújtott, elfüggönyözte az ablakot, s megvetette a mindenek mindenét, a nagyszerű, jó, kényelmes ágyat. A könyvekkel – nagyszerű regényekkel – megrakott ládát az ágy közelébe igazította,

134


s boldogan ágyába bújt, néha még egyszerű vacsoráját is elmulasztván. A lámpás ernyőjét megigazította, és halk, boldog sóhajtással kezébe vette a könyvet. Nézzük csak, mit művelt tovább Rocambole, miután feltámadott! – így élt Ligetiné, a honvéd özvegye.

Lehetséges, hogy egykor fiatal és szép volt, a régi fényképek között bizonyosan van egy kedves arc, amely szék hátára könyökölve vagy könyvet lapozgatva a fényképalbum sötétségében pihen: öt év óta, vagy tán már régebben is, elfelejtett tükörbe nézni, szenvedélyes regényolvasó lett. Az ura, a honvéd, elesett valahol a harcmezőn… A regények mindenért megvigasztalták. Ligetiné még gyászruhát sem öltött, hisz a házból sosem szokott kilépni. Csupán a Károly gömbölyű arcképére illesztett egy gyászfátyolt és egy nemzetiszínű kokárdát. Aztán olvasott reggeltől estig. Magyarországon akkoriban olvastak legtöbbet a nők.

A könyveket is mintha inkább az olvasásra nyomtatták volna, mint a maiakat. Nem volt azokon semmi dísz, felesleges cifraság. Legfeljebb egy rózsakoszorú, benne az író neve és a regény címe: „Hat kötetben.” Vagy: „Tizenkét kötetben.” Istenem: egy regény, amely tizenkét kötetből állott! Lehetett ennél nagyobb boldogság a világon?

A nagyszerű francia regények hőseiből és hősnőiből lassan egész kis világ támadt Ligetiné körül. Az ágyban – ahol tizenhat órát töltött el olvasással – egyik regényt a másik után olvasta. A három muskétások és a navarrai királynő lovagjai ott bolyongtak az ágy körül, mint szellemárnyak. A 113-as bérkocsi éjfélkor megállott a ház előtt, midőn a Miasszonyunk templomában tizenkettőt ütött az óra, s hideg szél süvöltött a sikátorban. Álarcosok, abbék, lovagok, hercegnők, orvgyilkosok és Lequoc úr, a rendőrkém, minden éjjel viziteltek az özvegynél. Olykor egy-egy pajkos Paul de Kock-füzet szinte megbánatta vele özvegységét, s Ligetiné tán nem is haragudott volna túlságosan, ha éjszaka előbúvik ágya alól Cherami, a párizsi kalandor.

Így repültek az évek, csupán a „háromszoknyás leányok” juttatták eszébe, hogy még fiatal nő. De ez is csak néhanapján volt. Többnyire egy-egy irtózatos, vadregényes férfiú kötötte le minden érdeklődését, aki sötét éjszaka bő köpenyegébe burkolózva jár az utcákon.

Egy napon hazajött a honvéd. Nem esett el a csatamezőn, mint a „Közlöny” jelentette. Bujdosott, külföldön járt. Terebélyes szakálla nőtt Ligeti úrnak. Egykori romantikus frizurája helyett kopaszság fénylett feje búbján, s a haját a füle mellett előre fésülte. Az asszony kiejtette a regényt a kezéből:

– Te élsz, Károly? Károly megölelte, megcsókolta a feleségét.

135


– Most már itthon maradok. Vége a bujdosásnak. Megpihenek. Úgy látom, hogy semmi sem változott a ház körül.

– Semmi, Károly. – Mily nehezen léptem be a kapun. Azt hittem, idegen férfit találok a

helyemen. Mostanában gyakran előfordul az ilyesmi. Mondd, hűséges maradtál hozzám?

– Nem csalhattalak meg. Monte Cristo gróf vigyázott rám éjszaka. Károly gyanakodva nézett körül. – Hm – mormogta. – Nem ismerem azt az urat. Honvéd volt? – Nem. Regényhős volt. Szeretném, ha megismerkednél vele. Ha

beszélhetnék veled róla. Néha úgy kívánkozom, hogy beszélhessek valakivel az én kedves társaságomról, a nagyszerű, regényes férfiakról és nőkről. Majd bemutatlak neki. Jó lesz, Károly?

Ligeti úr nem nagyon értette a dolgot. Bujdosásában csupán a császári kormány hirdetéseit olvasgatta.

– Mindenesetre egy tányér levest szeretnék, mielőtt bárkivel megismerkednék – mondta.

Az asszony már elszokott a főzéstől. Egymagában volt, nem főzött, hisz regényei miatt semmire sem ért rá. Károly segített neki aprófát vágni, s a tűzhelybe fújt, hogy hamuval telt meg a szakálla.

Az asszony leejtette a kanalat: – Istenem, mit csinálsz, Károly? Igazi férfi nem tehet ilyent. Csak menj a

kertbe, és sétálj várakozólag a bokrok között… Már abban is nagy hibát követtél el, hogy nem éjjel jöttél, mikor zúg a szél, és viharfelhők tornyosulnak a szemhatáron.

Ligeti úr elkomolyodott: – Feleség, ne kívánd, hogy visszamenjek az országútra. – Most már úgyis mindegy. Csak menj a kertbe, barátom, ha nem akarsz

mindent elrontani. Becsületemre, nem olvastam sehol, hogy valaki ajtóstól rontson a házba, mint kegyed, sire.

Ligeti úr tehát a kertbe ment, és botjával az őszi bokrok elhervadt gallyacskáit csapkodta, mert unatkozott. Darab idő múltával az asszony kikukkantott a konyhából:

– Ember, mit művelsz? – kérdezte megrökönyödve. – Semmit – felelt ijedten Károly. – Ördögbe, sohase hallottam, hogy valaki a botjával csapkodjon, amikor

őrületesen szenvedni kellene. Teszed le mindjárt azt a botot!

136


Károly ijedtében a bokrok közé dobta a sétapálcáját. Ligetiné megelégedetten bólintott a fejével.

– Szenyor, beléphet. A dezsöné az asztalon van. Entréz. Károly valamit dörmögött széles, szürke szakállába. A leves kissé kozmás volt, de a bujdosó jó étvággyal fogyasztotta.

Esztendők óta sóvárogva várta a napot, amikor ismét családi tűzhelyénél veheti kezébe a kanalat.

Az asszony a karosszékben foglalt helyet, felvette a regényt, amelyet addig olvasott. Megnyálazta ujjával a lapot, hogy tovább fordítson, midőn észrevette, hogy Károly csámcsog evés közben.

– Mosziő – szólalt meg hirtelen. – Hallott ön valaha a Montmorencyekről? – Kedves feleségem, ne bolondozz velem – mondá alázatosan Károly. – Fájdalom, nem bolondozok. A bujdosásban teljesen elvadultál, kedvesem.

Azt hiszem, nem fog ártani egy kis jó társaság. Jobb társaságot a mi vidékünkön nem találhatsz, mint amely könyveinkben szerepel. Néhány kötettel majd az ágyad mellé készítek, s színültig megtöltöm a lámpást olajjal.

Károlynak torkán akadt a falat. Becsületes ember, vitéz katona volt. De az olvasás sohasem volt kenyere. Csodálkozva nézett a feleségére, aki olyan egyenesen ült helyén, mint egy hercegnő. Mintha az összes illemszabályok, amelyeket a navarrai királynő könyveiből tanult, most ütköznének ki az egyszerű asszonyon. Az ujjhegyét nyújtotta csókra, és ócska selyemszoknyájában méltóságteljesen sétált végig a szobán.

– Esteledik. Végre ágyamba menekülhetek a szürke nappal elől. A lámpást ismét meggyújtotta, s kényelmes ágyában sóhajtva

elhelyezkedett. – Feküdj le te is, Károly. Ágyban a legjobb olvasni. Istenem, hogy irigyellek

téged. Te még nem ismered sem a 113-as számú bérkocsit, sem a Vérebet, amelyet én már mind elolvastam. Mily élvezeted lesz Rocambole-lal találkozhatni a következő kötetben, midőn már azt hitted, hogy meghalt a derék hős.

Károly lefeküdt, és a bujdosásban kifáradva, mélyen elaludt. Másnap azonban felesége egy szót sem szólt hozzá, csupán egyetlenegyszer, midőn új kötettel cserélte fel a régit.

– Mon cher, mi nem illünk egymáshoz. Ön hortyogásával elriasztja legkedvesebb regényhőseimet!

Károly bűnbánólag bólintott. – Bocsáss meg, nagyon fáradt voltam. Éjjel majd veled olvasok, kedves

feleségem.

137


S ismét eljött a várva várt est, midőn a lámpás hívogatóan, barátságosan ég ernyője alatt az éjjeliszekrényen, s a kis molyette könyvecskék mintha megelevenednének a ládában. Az ócska kötetekből szinte tündöklő fénnyel lépnek ki régi francia királyok, álruhás hercegek, álorcás lovagok, akiknek fekete köpenyege piros selyemmel van bélelve, grófnők, midinettek, márkizek és grizettek, gyilkosok, kalandorok, hősök …

Károly ágya felől egyszerre csak halk dörmögés hangzott a petróleumlámpa percegésében.

– Mi az, uram? – kérdezte Ligetiné. – Henry kemény gyerek. Istenemre elszánt fickó – felelt Károly. Az asszony a könyökére támaszkodott. – Miféle Henryről beszélsz? Károly válasz helyett ujját a regény soraira nyomta, és hangosan olvasta: – „A felfogadott orvgyilkos római háromszor sújtott hosszú tőrével Henry

nyakába, Henry azonban mindannyiszor felfogta derék toledói acéljával a halálos csapást…”

Ligetiné alsó ajkára tette a két ujját, amint figyelmesen hallgatott: – A 113-as bérkocsiban van – mondta diadalmasan, s nedves, felragyogó

tekintetet vetett végre-valahára férjére. (1913)

Márciusné délutánja

Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollas kalapú gerillavezért ábrázolt) lekerült a fátyol, és kanyargós utcácskákból a vízmosta lépcsőkön a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg asszonyságok és öregemberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a Tabánban ragyogott a torony, és a harangütések messzire hangzottak, mintha a téli rekedtség elmúlott volna a harangok torkáról. Márciusné régi selyemruhában, fekete kesztyűben és fátyollal hajában tett-vett az ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcelánokba, és az acélmetszetet gondosan megtörölgette.

– No, te lator – mondta nevetős hangon –, megint eljönnek az asszonyok, hogy rólad beszélgessenek.

138


Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öregasszony, bánatosak, mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz gallyaikat.

– Isten hozta! – mondta Márciusné, és leültette az öregasszonyokat az acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg az évfordulóról.

Az öregasszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de félnek a siklóvasúttól, és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az acélmetszet alatt, s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra”, akinek tiszteletére összegyülekeztek.

Újra nyílik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejű hölgy biceg föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, eső marta, régi kályhacső.

– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint megáll, hogy kifújja magát, viharosan ölelkezik Márciusnéval, és halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő, és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.

– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem érdemelte meg! – mondja Márciusné.

– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem, mikor a régi Nemzetiben játszottam, és ő az első sorból tapsolt!… Talán „Gringoir”-ban vagy „Bánk bán”-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!

– No, lator! – szól Márciusné, és int a fejével a képnek. A tollaskalapú bő köpenyegéből egykedvűen nézi a társaságot. – És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. –

Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákeren. – A jó Fáni meghalt, hölgyeim – felel élénken Kornélia, és egy holtember-

képű tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben ápoljuk a vértanú emlékét

139


márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a városerdőben…

– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe Márciusné.

Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját: – Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig

hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chčre! Ördöngös férfiú volt a vértanú!

– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nemigen van olyan férfi Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.

A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva csóválták meg pókhálós fejüket.

– A vértanú szent férfiú volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint az esővíz csurog be a rossz ablakon.

– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a nők szíve!…

– A nők szíve! Majd mit mondtam – felelt Márciusné, és megvető pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem olyan, mint a másik krinolin. Az én barhentnadrágom azért nem tetszett neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…

– Ma chčre, barhentet csak falun viselnek – szólt közbe élesen Kornélia. Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka. – Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó barátnőim

vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kígyók vagytok. Egytől egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, istenem, micsoda elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátsszák a férjjel.

– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve – szólt könnyedén Kornélia.

– Mindjárt megseprűzlek – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki megmutatni.

– És a szívnemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó hangon Kornélia.

140


Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére. – Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá? Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban

leborítva szokott lenni, és gyors mozdulattal a vértanú képére borította. – Úgy – mondta. – A nemes szívű dámák most már nem látnak. Odakünn

öreg botnak kopogása hangzott. Jégszürke fejű, görnyedt hátú, honvédsapkás férfiú botorkált az ecetfák

alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül. A nadrágon, a cipő fölött három gomb és zsinór volt. – Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia. Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori színésznőre. – Az én házamban én fogadom a vendéget – mondta sziszegve és

mosolyogva. Tél apó elé sietett. Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá nyúlt. A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket. – Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia, és alig hallhatólag fütyülni

kezdett a tükör előtt. Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magas hátú

székben. – Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még

mindig szeretik az asszonyok? Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen, kék szemét a társaságon. – Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné, és mosolygott, mintha előre

érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? Van ám az is a háznál.

– Kávécskát, fiam – felelt az öregember. A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomorú ciprusként

üldögéltek, közelebb húzódtak az asztalhoz. Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt tükör előtt. Megnézte

magát oldalról, sőt hátulról is. – Szabadság! – mondta dalolva. – Az, fiam – felelt Paja bácsi. A kávésibrikek a viaszosvászonra kerültek, és a sütemények omlósan

pislogtak ki kosarukból. Halk kanálcsörgés hangzott föl. Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát: – Nem is volna rossz gazdag embernek lenni – mondta dohos hangon. –

Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.

141


A vértanúról, az ördöngösről többé szó nem esett. (1913)

A tábornok barátja

Selmeczi az „Elefánt”-hoz címzett vendégfogadóban szállott meg. Régi fogadó volt ez, talán még akkoriban építették, amikor sűrű volt a

kocsiközlekedés Olaszország és Ausztria között. Köpenyegbe burkolt osztrák tisztek utaztak éjszaka, és halk, de parancsoló hangok rendelték meg az előfogatokat. A nagy királynő gárdistái nemcsak Párizsba jártak szabadságuk napjaiban, hanem a kék egű Velencébe és Flórencbe, ahol madonnaszemük van a leányoknak. Gyakran az „Elefánt” fogadóig eljöttek a királynő gárdistáival az olasz földről megszöktetett leányzók, táncosnők vagy grófnők, és az „Elefánt”-ban, a mennyezetes és csipkefüggönyös szobákban vala az elbúcsúzás. A grófnő ment vissza Velencébe, a gárdista Bécsbe. A forspont oly vígan pattogtatta ostorát, mintha semmi sem történt volna, pedig ugyanakkor két szív csaknem megrepedt. A széles kapuboltozat alatt örökre elhangzott a bőrfedelű kocsi magas kerekeinek döngése, a gárdisták mind elutaztak, és a kis kávéházban csupán egy szűk kabátos, göthös öreguracska falja mohón a Tagepostot, mintha attól félne, hogy valamit elmulaszt kiolvasni; a homályos, kopott aranyozású étteremben még ott állanak a pohárszék tetején az aranymellényes, piros fejű palackok, amelyek már külsejükkel is elárulják, hogy víg tiszt urak és szarvasbokájú táncosnők asztalára valók, és a Rajna gyöngyöző csöppjei kristálypohárba, amelyet a futó szerelemért vagy a csatatéri halálért szoktak a magasba emelni – de az üvegek manapság már üresek, a hercegnő nem utazik erre, hogy megérkezésére Champagne-bor fejét üttessék le a fogadóban mulató gárdisták. Egy megtermett olajügynök eszi csupán pástétomát a megfakult rámájú tükör előtt, akinek tán belépni sem volt szabad hajdanában az „Elefánt” libegő gázlángoktól fényes termébe.

Selmeczi egy palack vöslaui bort kért, és az öreg pincér kopasz fejével bólintgatva hozta elő a bort. Aztán illedelmesen elvonult a spanyolfal mögé, amelynek kárpitján táncosnők és virágfüzérek foglaltak helyet, és Selmeczi zavartalan elgondolkozással nézegette a talpas pohárban pirosló bort.

Abban az időben a magyar férfiak tekintete sokszor tapadt a borospohár mélyébe. A Tisza menti Tokaj borát messzi országokban eltűnődve nézegették. Londonban vagy Párizsban, a szabad Svájcban komor és sötét pillantású magyarok laktak, akiknek nevét hazájukban bitófára szegezték. Selmeczi tizenkét

142


esztendei távollét után végre hazatérhetett, és a kis osztrák városka, ahol utazásában megpihent, az „Elefánt” homályos tükre és megkopott porcelánjai mind azt juttatták eszébe, hogy három óra járásnyira van ide a magyar gránic: ezért nézegetett tehát a borospohárba, anélkül hogy hosszú ideig megérintette volna ajkával az italt.

Ebéd után sétálni ment a városkába. Valamikor diákoskodott e helyen (geológiát tanult egy híres jezsuita

pátertól), régi emlékei meg-megrohanták, amint egy utcasarkon vagy a régi haranglábnál, az egykori puskaporos tornyocskánál a hegyen, amelynek nagy órája titokzatos lánczörgéssel, csattogással végzi kötelességét – a hídon, amely a folyócskán átvezet, és két oldalán kék köpönyeges szentszobor őrködik – a régi, kanyargós utcán, ahol kék szemű stájer lányok nyájasan mosolyognak a diákokra, mintha kedvességükkel kárpótolnák azt, amit a természet a rossz ivóvíz folytán szépségük rovására cselekedett; ment, mendegélt, és szomorú arcát, amelyet sötét szakáll borított, és bő, fekete köpenyeges alakját szinte idegenkedve pillantotta meg a Marionetti-féle cukrászda tükrében. Nem, itt senki fel nem ismerheti többé az ezüstszálakkal díszített hajú, komor férfiúban az egykori bányásznövendéket, aki páter Traumtól a Sloszbergen kézzel írott jegyzetekből „földismét” tanult.

A sétatéren, amelynek kopasz fácskái olyan szigorúsággal ácsorogtak, mintha nyugalmazott öreg tisztek lennének, egy magas, kissé megtört tartású, délceg férfiú jött szemben Selmeczivel.

Szürkülő szakálla volt és nagy, fénylő, szürke szeme. A sápadtság, amely fátyolszerűen lengett a szigorú arc körül, nem a

fájdalomnak, hanem a gőgös, mogorva magánynak volt szolgálója. Puha, nagy kalapja, amilyent kopaszodó és fázós fejű öreg tisztek viselnek a

civil életben, mélyen a homlokába volt húzva. A zsebéből messzelátó csőnek a hegye kandikált ki, a hegymászó cipő a

lábán havas sártól volt megjelölve. A két férfi egy másodpercig farkasszemet nézett. Meglepetten, szinte ijedten

kutatták az elváltozott arcok alatt a régi vonásokat. A szemek egy hosszadalmas és szörnyű évtized romjai alól hozták elő a várkút mélyéből visszatükröző fiatal arcokat.

– Tábornok úr! – mondta megrendülve Selmeczi. A szürke köpenyeges férfiú olyan élesen nézett Selmeczire, mint a

pisztolylövők a céltáblára. Aztán bizonyos meggondoltsággal fogadta el a Selmeczi kinyújtott kezét.

– Népképviselő úr, hogyan kerül e csendes városba, ahol a madár sem jár?

143


– Amnesztiát kaptam. Hazamegyek – mondta elborult hangon Selmeczi. – Remélem, tábornok úr is hazajön Magyarországba?…

A tábornok idegenül, szinte ridegen csóválta a fejét. – Nincs ott semmi keresnivalóm – mormogta minden megrendülés nélkül. –

A magyarok nem ismernek már engem, elfelejtettek. Én is igyekszem elfelejteni egykori hazámat.

Selmeczi, aki regényhősi hangulatban volt, a hazafelé való utazás és a váratlan, meglepő találkozás megrázkódtatásában, két kezével megragadta a tábornok kezét.

– Monsieur – mondta meleg, kissé remegő hangon. – Én most Genfből jövök. Tíz esztendeig vártam erre a napra, hogy szabadon átléphessem hazám határát. És a véletlen, a kiszámíthatatlan sors azt akarta, hogy ebben a városban töltsem az időt, ahelyett hogy könnyező szemmel sietnék haza, szeretteim, barátaim, rokonaim karjaiba. Nem vagyok már gyermek, s mégis azt hiszem, hogy a sorsnak különös célja volt azzal, hogy engem e városkában marasztalt, s önnel összetalálkoztatott…

A tábornok vállat vont: – Ön mérnök? – kérdezte hűvösen. – Szolgálatára, uram. – Nos, mi, mérnökök, nemigen szoktunk a babonaságokban hinni. Azt

hiszem, genfi kollégáink is csupán a trigonometria csalhatatlanságában hisznek, és nem a véletlenekben.

Selmeczi lehajtotta a fejét. A tábornok ridegségén és gőgös zárkózottságán átal valami nagy és keserves fájdalomnak a zöngését vélte hallani, mint a tengeri csigában játssza örökké a láthatatlan zenekar a tenger hangjait.

Szótlanul mentek néhány lépést a sétatéren. A tábornok éles tekintettel nézett a földre, majd hirtelen Selmeczire vetette a

szemét. – Úgy emlékszem, hogy népképviselő úr a kormányzó legszemélyesebb

hívei közé tartozott? – kérdezte hirtelen. – Lehetséges – felelt Selmeczi. – Tíz évvel fiatalabb voltam, szenvedélyes,

erőszakos, könnyen hivő, lángoló fiatalember voltam. A kormányzót istenként tiszteltem, a nemzet boldogulását az ő kezében láttam. Régen volt… Ma már azt hiszem, hogy sokat hibáztunk.

A tábornok Selmeczi karjára tette a kezét: – Monsieur – mondta egykedvűen –, ön talán nem tudja még, de holnap

reggel, amidőn átlépte a magyar határt, már tudnia kell, hogy engem hazámban

144


árulónak neveznek. Sőt talán megbánja, hogy velem szóba állott mint a kormányzó személyes barátja.

Selmeczi megindultan bólintott: – Ó, jó postánk volt Genfben, mindent tudtunk, ami Magyarországon

történik. Ezt is hallottuk. A tábornok figyelmesen nézett Selmeczi elborult arcába: – Nos? – kérdezte gyorsan és erőteljesen. Selmeczi leemelte kalapját hullámos, ezüstszálas fejéről. – Én – mondta olyan ünnepélyesen, mintha esküdne –, én az elmúlt idők

csodaszép forradalmának legnagyobb alakját tábornok úr személyében látom. – És az árulás? – kérdezte hevesen a szürkeköpenyeges. Selmeczi legyintett: – A nemzet fájdalmában, bánatos sebtől elalélva, okot, okozatot keresett

rettenetes kínjaira. Áldozatot keresett, akin kitölthette mélységes elkeseredését. Hogy el ne veszítse a jövőbe való hitét, reménységét…

– Azért vesztettünk, mert én elárultam a nemzet ügyét? – mormogta csendesen a tábornok. – Különben győztünk volna?…

– Erre a hitre volt szüksége a nemzetnek, hogy életben maradhasson, hogy bele ne haljon a rémületes fájdalmakba – felelt Selmeczi. – A nemzet erejében hogyan bizakodhatott volna tovább, ha nem találják ki számára a szép legendát a fővezér árulásáról? Erősek voltunk, erősek voltunk, nagyszerűek voltunk, egész Európával bírtunk volna, ha a fővezér el nem árulja ügyünket! S ezért nem csüggedt el az erejében még mindig tovább bizakodó nemzet, és tíz év alatt elfelejti halottait… Akar hazajönni, tábornok úr? – mondta Selmeczi.

A tábornok csendesen csóválta a fejét. – Szívesen szenvedek még sok esztendeig, amíg a nemzet ismét talpra áll…

Hadd fűtse a magyar kazánt még jó darabig a gyűlölet szenvedélye. Csak átkozzák nevem még egy darabig, hogy az elkeseredés és düh beforrassza a sebeket, és a bosszú gondolata felpezsdítse az elalvó vért. Én így szeretem a nemzetemet.

Selmeczi megragadta a tábornok kezét. – Uram, Magyarországon egy választókerület bizalma vár engem.

Zsebemben van a levél. Mire hazaérek, ismét népképviselő leszek. Ígérem önnek, hogy mindent elkövetek, hogy önt ismét visszafogadja a nemzet a szíve kellős közepébe, és térden állva kérjen bocsánatot a hamis vádaskodásért. Rehabilitálni fogom önt, tábornok úr!

A tábornok csendesen, tétován felelt:

145


– Még csak március van… A tavasz előhírnökei meg sem érkeztek. A dunántúli dombokon hó van, ibolya nem nyílik még…. Tél van Magyarországon.

– Tél van – ismételte Selmeczi. – Nekünk azt írták Genfbe, hogy már eljött a tavasz.

– Én jobban tudom, uram – felelt bosszúsan a tábornok. – Látja azt a magas csúcsot a város felett? Olyan, mint egy püspöksüveg. Hetenkint felmegyek a csúcsra, és jó messzelátómmal kelet felé nézek. Tiszta időben a szombathelyi tornyokat is látom. Ma is a csúcson voltam. Hó van, tél van mindenfelé, az erdők mozdulatlanul alusznak… Még nem ébredt fel az ország ájulásából.

A sétateret már régen elhagyták. A folyóparton, régi házak mentén ballagott a két komor férfiú. Alkonyodott, a fedett hídból már a sötétség leselkedett kifelé. Egy kis kertes házon, amelynek két széles, fehér rámás ablaka volt, a pirosra festett érckakas nesztelenül fordult meg sarkán.

A tábornok katonakesztyűs kezével a házra mutatott: – Itt lakom. Itt dolgozom a hadjárat történetén. – Kit köszöntsek nevével Magyarországon, tábornok úr? – kérdezte

Selmeczi. A tábornok megállott, összevonta a szemöldökét: – Azt hiszem: senkit… Köszönöm, hogy szíves volt irányomban, kedves

népképviselő úr. Nyájas érdeklődéséért szolgálok cserében egy jó tanáccsal! Ne mondja ki az én nevemet Magyarországon, mert az nagy bajt fog önnek okozni.

– Monsieur – felelt könnyedén Selmeczi –, én szavamat adtam, hogy tisztázom tábornok urat a félrevezetett nemzet előtt.

– Szegje meg a szavát! – mondta egykedvűen a tábornok, aztán bizonyos habozás után kezét nyújtotta Selmeczinek (mintha nem volna hozzászokva a gyakori kézfogáshoz). Kissé megemelte a kalapját a mélyen pirosló forradás felett, amely feje búbjától homlokáig húzódott.

– Istenemre – rebegte Selmeczi –, ezért a forradásért, e sebhelyért Napóleon marsalljai mellé állítanák önt Párizsban.

– Mi magyarok vagyunk! – felelt a tábornok, és eltűnt a magános ház kapujában.

Selmeczi ezen estén csaknem éjfélig ült az „Elefánt” kopott aranyozású kis éttermében, és a borospohárba nézett, anélkül hogy egyetlen kortyot ivott volna. Mély gondolataiból az aranysapkás portás riasztotta fel:

– Nagyságos úr, a postakocsi korán reggel megy Magyarország felé – mondta figyelmeztetésül.

Erre szobájába vonult Selmeczi, de bizony nem hunyta le a szemét mindaddig, amíg a kora reggeli órában a postakürt felhangzott az „Elefánt” előtt.

146


A pölteni postamester bőrszíjakon hintáló kocsija, amelyen a hegyi utakon mulatságos és szórakoztató volt az utazás, csak a határig vitte Selmeczit. Mindig lehetett azonban gondolkodni az utazás alatt, mert a kocsis süket és hallgatag férfiú volt, mint igazi maradványa azoknak a derék postakocsisoknak, akiknek alkotmányán hajdanában az alsó-ausztriai grófnők egyik tartományból a másikba szökdöstek a fehér vértesezred után. A győri gyorsparaszt, aki a határon átvette Selmeczit, szintén többet törődött a lovai fülével, mint az utazó úr mogorva kedélyállapotával. Egyszerre megváltozott azonban a helyzet a gőzhajón, amelyre Győrött szállott fel Selmeczi, hogy Pestig utazzon. Magyar ruhás férfiak és úrhölgyek töltötték meg a hajó fedélzetét. Elhízott táblabírók és a borissza bús magyarok lármáztak; a nők keblén nemzeti kokárda volt:

– Ismét kezdődik negyvennyolc! – hallotta a köpenyegébe rejtezett Selmeczi jobbról-balról.

Pestre mentek valamennyien, mintha valamely nagy ünnepség keretében ismét megnyitná az elnök a letűnt forradalmi időket… Pozsonyi polgárok németül diskuráltak, és ragyogó arccal beszéltek az ördöngös magyarok nagyszerű szerencséjéről.

A pesti gőzhajóállomáson nagy tömeg várta a hajót. A jogászok vivátot kiáltottak, öregurak a kalapjukat lengették, egy selyemruhás, finom cipellőjű úrnő pármai ibolyával kínálgatta a beborozott követjelölteket.

Selmeczi észrevétlenül keresztültörte magát a tömegen, és sietve vágott neki a pesti utcáknak.

Eleinte csak találomra ment. Új házak, új utcák támadtak Pesten. De egy régi kesztyűsüzletről csakhamar tájékozódott, és most már biztonsággal vágott neki a Váci utcának.

A negyedik számot kereste. Itt lakott az a hölgy, aki miatt tizenkét esztendős bujdosásában az élethez ragaszkodott. (Lehet, hogy az úrhölgy nélkül is életben maradt volna Selmeczi, az egykori népképviselő, de az akkori férfiak olyanok voltak, hogy szerettek ürügyet keresni arra nézve, hogy élnek.) A fehér előszobaajtót hangos sikoltással nyitotta fel a társalkodónő, a következő percben… Josephine és Selmeczi egymás karjába borultak.

– Mon cher ami! – mondta Josephine, a férfit tetőtől talpig végigmustrálva – ön úgy jön haza, mint egy igazi forradalmár. Tavaly, midőn Genfben meglátogattam, divatos volt ez a frizura és a nagy szakáll, hisz ön szenvedett akkor. De most más napok, más divatok vannak, kedves Selmeczi. Csak a vidéki forradalmárok járnak csizmában.

Selmeczi könnyedén vállat vont.

147


– Ez talán nem is olyan fontos, kedves Josephine, hisz a lelkünk a régi maradt, nemde?

– A mi gyönyörű lelkünk! – felelt ábrándosan Josephine. – Amely a forradalom szent, véres napjaiban két csillagként találkozott a végtelen űrben, hogy soha többé el ne hagyja egymást. Kitűnő francia fodrász van a házban, kedves barátom. Monsieur Pikké most a legdivatosabb borbély Pesten.

Az egykori népképviselő legyintett: – Ráérünk erre, kedvesem… Nagyobb célok foglalkoztatnak, mint a

szakállamnak a növése. Josephine rajongó nő volt. Az egykori bécsi tőzsérnek a leánya, aki a

magyar forradalom és általában a forradalom iránti lelkesedésből Bécsből Pestre költözött, midőn Henczi bombái csapkodtak a pesti háztetőkön, nagyon nevezetes nő volt. Vagyona, nagy műveltsége már igen sok gavallért megigézett, de ő mindvégig hűséges maradt Selmeczihez. Olykor találkoztak is a bujdosás alatt valamely külső országban, és csupán azért nem maradtak együtt, mert törvényes egybekelésüket arra az időre halasztották, midőn ismét szabad lesz az elnyomott nemzet, és Selmeczi elfoglalhatja őt megillető pozícióját az ország közéletében.

– Nagy célokkal, tervekkel jöttem, Josephine – ismételte elborulva Selmeczi.

Josephine finoman fésült, szőkésbarna haját, piros-fehér arcát és porcelánfényű kék szemét szinte megadással fordította az emigráns felé:

– Mindenben az öné vagyok, kedvesem. Selmeczi ekkor a Josephine két vállára tette a kezét, mélyen a szemébe

nézett, és halkan, titokzatosan mondta: – A tábornokot haza fogom hozni, rehabilitálom a nemzet előtt, hogy

elfoglalhassa a piedesztált Magyarországon. – Az árulót? – kiáltott fel Josephine, és szarvastermete megborzongott. – Ne ejtse ki többé e meggyalázó szót, kedves menyasszonyom. A tábornok

nagyobb férfiú, mint a kormányzó. Ő lesz a nemzetnek ezentúl a vezére. Josephine lehajtotta gyöngéd fejét. – Mon Dieu – mormogta. – Ha önnek ez így tetszik, kedvesem… – És most már többé szó se legyen monsieur Pikkéről, hölgyem. Ugyebár,

nemesebb, nagyszerűbb életcélt nem választhattam magamnak. A nemzet igazi vértanúját, a gyalázatba, megvetésbe taszított hős férfiút fogom a nemzet elé állítani abban a glóriafényben, amelyet megérdemel… Az ő érdekében fogunk dolgozni éjjel-nappal, kegyed a társadalom labirintusútjain, én künn, a fórumon… Ah, mily nagyszerű az, ha elmúlik a sötétség, és felkel ismét a tavaszi nap a magyar földön!…

148


Josephine megcsókolta a Selmeczi homlokát: – Mindig tudtam, hogy kegyed szent és nemes férfiú, uram! …Egy hét múlva a választókerületből riasztó hír érkezett Pestre, a Váci

utcába. Egy kékre, vörösre vert pesti kortes hozta a hírt, hogy Selmeczit agyba-főbe püfölték Nagykállóban. A bujdosót, szenvedőt, a nemzetéért vándorló hazafit, akit villogó szemmel, emelkedett lélekkel és dobogó szívvel várt haza minden magyar ember, Kállóban, vacsorázás közben szinte félholtra verték.

Josephine egyik ájulásból a másikba esett. – Istenem! – kiáltotta kétségbeesetten, mikor magához tért –, miért történt e

cudar dolog? A kortes a szájára tette a kezét. Susogva mondta: – A tábornokot akarja hazahozni és lemosni róla az árulás vádját: ez a

programja – szólt a kortes, és már elszelelt. Néhány nap múlva már Pesten volt ismét Selmeczi. A feje be volt kötve, de

semmi könyörgésnek nem engedett, hogy ágyba feküdjék. Nagy hazafias vacsora volt a Redutban. Neki ott kellett lenni. Igazolni kellett magát az elterjedt alattomos hírekkel szemben.

A legkitűnőbb hazafiak ültek együtt a Redutban. Mágnások, akik asztalosságot tanultak Londonban, a bujdosás éveiben, táblabírák, akik farmerek voltak Amerika déli államaiban, és a rabszolga-kereskedés ellen küzdöttek. Írók, akik börtönben ültek tollukért, és volt honvédtisztek, akik táncmesterek voltak Párizsban.

Mikor Selmeczi a terembe lépett, egy lengyel gróf (aki bűvészetből élt Genfben, de ha bódéját becsukta, szívesen igénybe vette Selmeczi barátságát) hangosan felkiáltott:

– Az áruló tábornok barátja! Halk mozgás, pisszegés vonult át a termen… Selmeczi halálsápadtan

körülnézett: – Uraim! Polgártársaim! Mi dolog ez? – Áruló! – kiáltotta ismét a lengyel. – Távozzék! Ki vele! – hangzott jobbról-balról. Selmeczi egy darabig farkasszemet nézett egykori bajtársaival, aztán

megvető mozdulattal intett a kezével: – Majd megbánják még az urak mai viselkedésüket!… Bezárkózott a szobájába, és még Josephine-nek sem nyitott ajtót. A szolgája azt mondta, hogy reggeltől estig jár fel-alá. Josephine hiába

kopogtatott…

149


Egy hét múlva aztán elhagyta szobáját Selmeczi. Dél volt, a Váci utcában a napfényben vidor hazafiak szívták magukba a közelgő szabadság drága illatát. A nők keblén virág és kokárda.

Selmeczi lehajtott fővel ment a fal mellett. Mindenki kitért előle, senki se szólította meg. A háta mögött összesúgtak az

emberek. Már mindenki tudta, hogy áruló lett. A négyes számú házhoz vitte ólomtagjait. Az első emeleten ott van a fehér ajtó, a rézkilincs ragyog, és a csengő

vidoran kondul meg. Ah, de mily lassan, vonakodva nyílik fel az ajtó. A társalkodónő borzas,

fésületlen feje csak egy másodpercre látható. Franciául sipogja: – Úrnőm külföldre utazott! Selmeczi megrendülve kap homlokához. – Josephine elutazott?… – Szégyenében! – hangzik az ajtó mögül, és a kulcs kétszer fordul a zárban. Selmeczi kísértetléptekkel lopódzott vissza az utcákon szobájába. Többé

senki sem látta Pesten. Mondják, hogy a Garibaldi seregében később volt egy vitéz kapitány, aki

feltűnően hasonlított Selmeczihez, az egykori magyar emigránshoz. A kapitány elesett valahol a csatamezőn. És így, higgyük el, hogy Selmeczi örökre elveszett hazájának.

(1913)

A hőstett

Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött, és olyan erős volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmúlt időkben vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom körül, és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponként kora reggel meglátogatta őket, és néha még a délutáni litánia is a városban találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben, nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt, a régi székesegyház tájékán, a girbegurba utcák és pohos kanonokházak között olykor az orgona hangjához hasonlított.

150


Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szarajevó tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját. Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása. Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen folyó vérébe. Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az.

Éjszaka azután a hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a fegyverek, és apró lángok csaptak föl a sötétségben.

Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öregembert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák torkába, egy vérsugárba fulladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról, és az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. Stolniczky elfordította a fejét, s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg a hörgést hallotta.

A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek, borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte, s éjjel fölriadt álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan megbetegedett, s csakhamar megkapta, ami után vágyakozott: a penziót.

Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi, kis budai kávéházban töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az újságokat, és az újságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták, és midőn letelepedett a régi, kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak neki az öreg bosnyák megöléséhez.

Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát.

A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak nemrégen.

– A boszniai hős! – kiáltották. Estére a Duna-parti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek

eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban. Stolniczky hajnalban csomagolt, és szinte szökve távozott el a barátságos

polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek növekedésében,

151


a budai kertek tavaszában, és esténkint együtt zenélt, vagy regényt olvasott a családdal.

Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.

– Derekasan viselte magát, kapitány úr. A kiskocsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így szólt a

gazda feleségéhez: – Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak. Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a

kiskocsmába sem lépett be. Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem, nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell kibékülni, amiért az ártatlan öregembert megölte. Fájt, sértette, megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!

Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? Senkinek sem mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban, és nagyon szerette az ótemplomot. Senki sem ismerte múltját, a kezéhez tapadó vérhez senki se kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek köszöntötték az utcán.

Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girbegurba utcán haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.

– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról, és az asszonyok őrült kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten becsukták a menekülők előtt.

Egy szegény asszony – bizonyos Kovács özvegye – három gyerekét ragadta magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az asszony a kebléhez szorította kicsinyeit.

A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát, és elbukott a köveken. Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt a karjából.

S e percben föltűnt a veszett kutya. Komor, fekete, falusi eb volt, dühödt morgással, fölhúzott farokkal, tajtékzó

szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem. Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, a tébolyodott módjára

sikoltó anyának tartott. Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől, és botjával fejbe kólintotta az ebet.

152


Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát. A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a

bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség szállotta volna meg a gyermekek védelmében.

Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai hadjáratban.

A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között érzik jól magukat.

(1913)

A szegények öröme

Kukó írnok volt, valódi írnok, akinek őse háromszáz esztendő előtt tán a „sötét szemek és éji dalok városában”, Madridban ütötte fel sátorát, egy kis rejtett téren, nem messze az ócska ruhával és régi fegyverekkel kereskedők piacától. Szent Sebestyén szobra vigyázott a régi házakra, és a szenyórák szemérmes pirulással, de forró sóhajtással mondták tollba Kukó ősének szerelmi ügyeiket. Kukó manapság a Tabánban lakott, túl a hidakon, s természetesen olyan házban rendezte be irodáját, amelyet városrendezési szempontból már évek óta halálra ítéltek. A tabáni ház hogyan viselkedhetett volna a siralomházban? Csak úgy, mint ilyenkor szokás. Félig összeomlott, a fedelét félrecsapta, az eresz homlokába lógott, és a csókák, amelyek a szerb templom környékén tanyáznak, mintha repülésre tanították volna a régi ház ablakszárnyait, a zsalugátereket, amelyek sarokba vágott, ódon könyvekhez hasonlítottak. A vén fáról szoktak búcsú nélkül elrepülni a fiatal gallyak az őszi szél szárnyán. Elmennek keletre, nyugatra. És a vén nyárfa megkopaszodva áll meg egymagában a köddel, esővel enyelgő, sárga mezőn, amely ódon dáma módjára köszönettel fogadja már a falábú udvarlók látogatását is. Kukó művészete a szerelmes levelezés terein mozgott, holott még nem is volt nagyon öreg ember, aki már megunta, megvetette a nőket, és ezért a szemérmetlen hazudozást használja fegyverzetül: Kukó sárga hajú, piros bajuszú és kék szemű legényke volt. S az egyik füle nagyobb, mint a másik, mert a hosszú tollszárat mindig füle mellett tartotta. Az ajtaján fehér alapon fekete betűk hirdették, hogy itt van az „iroda”. A zegzugos Tabán halálra ítélt, vén házában, ahol már a grádics fokai is menőfélben voltak új szolgálati helyükre, egy most épülő józsefvárosi házba, az iroda rejtelmesen húzódott meg. Az ajtón

153


ütőkészülék volt, amelyre harangjelzés felelt. Kukó titokzatosan dugta ki sárga fejét az ajtónyíláson:

– Most nem lehet… Később… egy óra múlva. És gyorsan ajtót csukott, mintha a kasztíliai hercegné őfenségének írná le

tollba mondott üzenetét egy toledói ifjú lovag számára. A Tabánban nagy divat volt ez idő tájt a levelezés. A városrészt amúgy is

lebontják, a férfiak mindennap azzal a gondolattal léptek be kedves bormérésükbe, hogy utoljára látják a bolthajtásos falon őseik emlékét, a szerb hajcsárokét, akik rovással fizettek, vagy vérrel, amely a késszúrás nyomán a falat befecskendezte. (De megjött a hajó alulról, s pénzt hozott Rácországból, jó dukátokat, a vért és rovást lemosták a falról.) A nők a levelezésben lelték fel örömüket, szórakozásukat, mióta Kukó irodáját megnyitotta. Mintha templom, sétatér és színház: mind elfért volna a Kukó irodájában. A rác kisasszonyok (még aki tudott volna is írni) vasárnap délután meglátogatták Kukót, és hosszadalmas levelet diktáltak kedveseiknek, vőlegényeiknek. A hosszú szárú toll egy-két hatosért megcifrázta a betűket, mintha nyakláncot fűzött volna az íródeák a betűk nyakába. A piros tinta apró szíveket és virágfejeket, csókolózó galambokat rajzolt a betűk szárai közé. Délutáni litánia után, midőn a Tabán úgy elcsendesedik, mint valamely keleti város, ahol a férfiak s nők lakószobáikba vonulnak szundikálni bőséges ebéd után, csupán a kóbor kutyák marakodnak a Duna-parton egy vízbe fúlt hajós csizmája felett, a kis „irodában” szorgalmasan percegett a toll, és a kisasszonyok halkan összenevetgéltek, midőn Kukó az érzelmesebb mondatokat hangsúlyozva felolvasta.

Hol tanulta Kukó nagyszerű mesterségét? Sehol. Csak úgy örökölte ősapjától, a madriditól. S a rác leányoknak majdnem olyan sötét a szemük, mint az andalúziai szenyóráké.

Egy vasárnap fürge kis fekete leányka toppant be Kukó irodájába. Az íródiák felemelte a fejét az asztalról. Valami kis cseléd állott előtte, kerek képű, nagy szemű, barna arcú, mint az óhitű templomokban a Máriáké. Talán tizenöt esztendős se volt még egészen.

– Mit akarsz? – kérdezte mogorván Kukó, mert még nyaklánca se volt a jövevénynek.

A leány bátran felelt: – Levelet. – Van pénzed? A levél pénzbe kerül. A leány a kendője csücskéből egy máriást oldozott ki. Kukó jól ismerte a

régi ezüstpénzeket, hisz a rác kisasszonyok apjuk ládájából részére már sokat

154


kicsentek az eldugott, elrejtett, aggódva őrzött érctallérokból, amelyek a háborút várják, hogy a falba vakoltassanak, vagy mélyen a pincében elásassanak.

– Hol szolgálsz? – A papnál. A pap most lefeküdt, a papné szomszédol, felkaptam a

porontyot, s idejöttem, hogy maga levelet írjon a nagyobbik bátyámnak. Gyereksírás hangzott fel az ajtó előtt. Durcás, mérges, elkeseredett

gyereksírás, ahogy a sertések között a falusi gyerek kiabál. – Itt nem szabad sírni. Hozd be a kölyköt – rendelkezett Kukó. A kis cseléd kinyúlt fél kezével az ajtó elé, és berántotta a gyereket. A kezét

megcsapkodta, s a gyerek nyomban elhallgatott. A cselédke szoknyájába kapaszkodott, és élénken figyelte a hosszú tollszárat, amely lekerült Kukó úr füle mellől, s szorgalmatoskodni kezdett a papiroson.

– Hát mit írjak a nagyobbik bátyádnak? – Írja azt, hogy én ezt a gyereket megölöm. Kukó a kalamárisba mártotta a tollat. – Hát még? – Hát… Csak írjon annyit, hogy a pap gyerekét megölöm, ha nem engednek

engem haza. Már zöld a határ. Libát akarok őrizni, nem pedig a pap gyerekével bajlódni. Még éjszaka se hagy pihenni. Mindig fáj a hasa, és tejet kell melegíteni. Ezt a gyereket én megölöm, meg biz én – mondta a kis cseléd, és ölébe kapta a gyereket (fekete fiúcska volt), átkarolta, magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Megöllek! A hosszúszárú gyorsan szántotta a papirost. Az efféle levelezést nem

nagyon kedvelte Kukó úr. Hol lehet itt művészetet kifejteni? Még csak azt a derék passzust sem lehet belevenni, hogy: „éjjel-nappal drága szép szemedre gondolok”. Ez pedig aligha hibázhat egy levélből.

– Készen van – mondta Kukó. A kis cseléd a gyerekkel enyelgett. A fiú az orrát fogta a leánynak. A leány

a szájával a gyerek kezéhez kapdosott, mintha be akarná kapni. – Azt is beleírta, hogy szeretem, szeretem, szeretem? – kérdezte hirtelen a

leány. – Kit szeretsz? – Hát őtet. Miklóst. A nagyobbik bátyámat. – Majd beleírom. A leány kiszabadította az orrát a gyerek kezéből. – Szeretem, bár sokszor megvert. Szeretem, mert szedret hozott a tanyáról.

Szeretem, mert kendőt hozott a vásárról.

155


A hosszúszárú mindezt gyorsan a papirosra vetette, természetesen abban a formában, amelyet Kukó úr célravezetőnek talált.

– Itt a levél, elmehetsz – mondta az íródeák. (Két rác kisasszonyt várt délutánra, akik már több vasárnapon

hosszadalmas, alaposan megfontolt leveleket írattak vele egy házasembernek.) A leány felkapta a gyereket, s leszaladt vele a lépcsőn. Kukó úr új tollat tett

a régi helyébe, kihúzta a dugót a veres tintás üvegből, meg újra visszatolta. A levélpapirost megsimogatta. Egyszóval mindenféle előkészületet megtett, hogy megrendelőit pontosan kiszolgálhassa.

– Ivánovics Lenke! – mondta hangosan és érzelmesen, mint mikor a hegedűs a húrokat próbálgatja, s gyönyörű betűt rajzolt képzeletben a hófehér papirosra.

Az ajtó felnyílott, s megint a kis cseléd állott előtte, a gyerekkel karján. – Nem jól lesz ez – mondta a levelet visszanyújtva. – Dehogyis ölöm én

meg Marcit. Haza se kívánkozom, jó asszony a papné. Csak azt írja, hogy tisztelek mindenkit, apámat, anyámat, bírót, harangozót meg a Bodri kutyánkat. Tisztelem Hics Pált, Hics Pálnét. Tisztelem Hics Miklóst.

– Hics Miklóst? – kérdezte Kukó. A kisleány lesütötte a szemét. – Azt – mondta, és gyorsan megölelte a gyereket, hogy az felkiáltott. – Hics

Miklóst, a szomszédunk fiát. Kukó nem szólt már semmit. A fejét féloldalra fordította, és szép, szomorú

szerelmes levelet írt Hics Miklósnak. A betűket jól magasra húzta, s a levél aljára gyorsan egy kis piros szívet rajzolt.

– Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz – szólt szigorúan a leányra. Az ajtó előtt két kipirosított arcú rác kisasszony nyakában csörögtek az

aranytallérok. (1913)

Navarrai Margit

Eszkamilló keresztülszökött egy régi bazárudvaron, ahol valamikor ázsiai kereskedők árulták szőnyegeiket, s még most is nárdus- és ámbra-illat volt a levegőben, s az ablakon sűrű rács – gyorsan egy hegynek kanyarodó, szűk utcácskába fordult, ahol egykor zsidók, később szajhák laktak, és donna Izaura ezzel nyomot veszített, Eszkamilló egyelőre megmenekült a biztos haláltól. Izaura mantillája alatt ártatlan maradt a kis toledói tőr, amely reggel azzal a szándékkal

156


foglalta el helyét, hogy Eszkamilló vérében megfürdik a különböző hűtlenségekért.

Később Eszkamilló visszalopózott a bazárhoz, s messziről követte a sírós, búsongó magatartással lépegető donna Izaurát. S akkor lélegzett fel nyugodtan a hűtelen férfiú, amidőn Izaura végre a régi házhoz ért, s anélkül tért otthonába, hogy bármely szembejövő férfi karjába vetette volna magát, mint ezt gyakran ígérte, midőn Eszkamilló elszökdösött tőle.

Szent Sebestyén tornyában delet harangoztak, Fülöp király galambjai és vércséi leszállottak az ereszekről és tornyokról, hogy déli étkezésüket a nagy király hagyományából elfogyasszák, Eszkamilló is éhséget érzett selyemmellénye alatt (a drága donna Izaura reggel óta üldözte veszedelmes szándékával Madrid utcáin), tétovázva állongott egy fedett híd bejárata előtt, és éhsége ellen azzal védekezett, hogy a jövő-menő nők keresztnevét próbálta eltalálni.

Halkan, suttogva, áhítatosan mondott ki női neveket, s igen boldog volt, ha egyik-másik szenyóra egy pillantással méltányolta buzgóságát.

A szenyórák azonban mind átalmentek a fedett hídon, amelynek kapujában egy fekete szakállas szent őrködött. Madridban ebédeltek, Eszkamilló néhány erőteljes káromkodást mondott el a folyó felett, mintha gyakorolná magát egy megvívandó párviadal előtt, s gyors léptekkel visszatért a hegynek kanyarodó utcácskába, hol hajdanában a zsidók dugdosták el kincseiket a pókhálós, rejtett pincékbe, manapság pedig az aranyból csupán annak füstje maradott meg a nők papucsainak sarkán.

Eszkamillónak négy kedvese volt állandóan – törvényes feleségét is beleszámítván –, s köztük Navarrai Margit mindig díszes és ünnepélyes helyet foglalt el. Navarrai Margit udvarhölgyei igen nevezetes és tekintélyes rangot viseltek abban a városrészben, ahol öreg, vak zenészek és fiatal cigányok vonják a szerenádot az éj beálltával, vállalkozó lovagok járnak az ablakok alatt, vagy eltévedt vidéki nemesek, akik a postakocsival jöttek Szevillából, és kalandot keresve, a kanyargós, régi utcácskába vetődtek, mielőtt hímzett erszényüket keblükbe rejtették volna.

A navarrai nő hölgyei hordták a legjobb cipőt, a legjobb ruhát, s mindennap jó szagú fürdőben hempergették meg gömbölyű tagjaikat. A hold átpislantott a hegyes háztetők felett, és gyakran csillantak meg a kardok és kések a mély utcácskában, midőn is a nők eleinte sikoltoztak, később nevetve érdeklődtek, míg Navarrai Margit harsány, parancsoló hangon lekiáltott az ablakból:

– Eltakarodjatok innen, hencegő taknyosok. Már nem szeretem a párolgó embervért látni az utca kövezetén.

157


Eszkamilló tíz év óta imádta (a négy nő között) a navarrait, s útját most ismét hozzá irányította, mint annyi másszor, midőn St. Hermandad vagy Ámor akadályokat gördített élete nyugodt folyása elé.

A királynő már tíz év óta csupán a parancsnokolásnak élt, szerelmi bűvitalt többé nem főzött, és a kártyavetőktől is csupán halálának napját óhajtotta megtudni, nem pedig kedvesének gondolatát. Ő parancsolt a hegynek kanyargó, régi utcácskában az aranysarkú táncosnőknek, a buján éneklő andalúziai lányoknak és fátyolukat libegtető mór nőknek. Éppen ebédet főzött, és a bográcsot csaknem Eszkamilló fejéhez vágta.

– Te gazember – mondta –, még a szemem elé mersz kerülni? Eszkamilló ijedtében elfelejtett káromkodni, amely dolog mindig imponált a

navarrai nőnek. – Mi bajod? Megbolondultál? – kérdezte gyönge hangon (hisz odalenn az

utcán tán donna Izaura tőre várja!). – Meggyilkollak – felelt Margit. – Nem tehetek mást veled. Szégyent hoztál

a fejemre. Három napja sírok miattad. Megtudtam, hogy a csúf Imolát, akinek olyan haja van, mint a póknak a szőre, s akit három év előtt a félelmetes rendőrség fogházában én láttam el étellel s itallal és ruhaneművel, éjjel szerenáddal kerested fel, s később az erkélyen át szobájába léptél… Megöllek, mert ezt a szégyent nem tudom elviselni… Az egész városrész Imoláról s rólad beszél! Éjjelente szomszédnőim csodálkozva kérdik: még mindig életben van Eszkamilló?

A selyemnadrágos tanuló, aki éppen most menekült meg a féltékeny Izaura tőre elől, elbúsulva húzta homlokába fövegét.

– Esküszöm, hogy egy szó sem igaz – mondta meglehetős bizonytalan hangon.

– Csend legyen – felelt Navarrai Margit. – Ezen már nem lehet változtatni. Meghalsz. Talán tőrtől, talán huroktól. Vagy a mérget jobban szereted? Azonban látom, még nem ebédeltél, egyél előbb. Fajdkakasból főztem levest, és a pireneusi havasok ormán termett gombát töltöttem meg fiatal galamb begyével.

Eszkamilló elbúsulva foglalt helyet az asztalnál. A vén cigányasszonynak mégiscsak igaza lesz, aki Őrült Fülöp hídján gyermekkorában kimondotta a jóslatot, hogy a nők szeretni fogják, s szerelemből egyszer megölik. Szép, szomorú anyja sikoltása most fülébe cseng, és sajnálja, hogy a füvek, titkos növények nem tudták elvenni arcának szépségét. Ó, Don Sebastian, miért is engedted fiadat a madridi főiskolába, neveltél volna belőle inkább hegyi pásztort, aki kecskéi és egyedülvaló felesége között osztja meg életét és szívét… És csupán

158


a régi szokások alapján, de minden erő nélkül mormogta Eszkamilló a leves megkóstolásánál:

– A majorannát, rózsaszál, természetesen kifelejtetted a levesből. A navarrai nő tegnap vagy tegnapelőtt igen alázatos és szégyenlős lett volna

e leleplezésre, most csupán egy hosszú tőrt vett elő a fiókos szekrényből. A tőr fején a Madonna őrködött jáspisból faragottan.

– Jól tudom, hogy hol van a szíved, Eszkamilló – mondta igen nyugodtan Navarrai Margit –, hisz eleget hallgattam, mikor nyoszolyámban aludtál, és szerettél, mert fiatal voltam… A penge ebéd után biztosan megteszi a magáét! Mert ha legalább egy fiatal és szép nővel csaltál volna meg?! De egy vén nővel való megszégyenítésemet nem viselhetem el.

Eszkamilló lehunyta a szemét. Helyes. Úgyis mindig az volt a nézete, hogy mindegy, mikor hal meg az ember. Tehát meghal, ma, délután, miután a nagy király vércséi és galambjai elfoglalják helyüket a magas tornyokon és ereszeken. Csupán ennyit bátorkodott megjegyezni:

– Margit, te büszke lehetnél rám – ha igaz volna az a dolog. Ha már olyan vén és csúf nőket is szeretni tudok, mint amilyen Imola barátnőd, mennyire szerethetnek azok a nők, akik fiatalok és szépek, mint kegyed, királynő.

A navarrai egy pillanatra elgondolkozott. Eszkamilló felhasználta e szünetet. – Szent hölgy! A nagyatyám, aki Szent Fülöp seregében volt kapitány,

gyermekkoromban gyakran mondogatta, hogy egy igazi férfi bátran szeretheti a dédöreganyját is. Úgy látszik, hogy én igazi férfi vagyok. Hisz a hatvanesztendős Imolával gyanúsítanak. Büszke lehetne kedvesére, nagy királynő.

– Hm – felelt Navarrai Margit. – Gazember vagy, meggyőztél. A kockád hatot mutatott.

A csillogó tőrt visszatette a fiókba. – De ha egyszer… egy fiatallal… egy széppel… egy ronggyal megcsalnál!

Akkor az isten legyen irgalmas neked! (1913)

Nagybotos Viola

Ernő, mert így hívták, mint a beteges kisfiúkat, akiknek tizenöt esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat szájba csókolják – húszesztendős korában vette föl ezt a nevet, amely név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban, és télen a hóba rajzolta vagy a zúzmarás

159


ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze, és a kis szobaleánynak éppolyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag öreg asszonyságnak – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott volna.

Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a kedvence a szatmári rendházban, és Tamás superior komolyan gondolkozott azon, hogy a nagy tehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közé sorozza: vasárnaponként Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba, mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki. Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték; ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szép feleségű polgároktól barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes püspöki városban; vasúti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba; a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben, és ha többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két öregasszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból); atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója hírneves volt az irodalomban, és születésének igazolására Ernő gyönyörűen szavalt az eredeti Dantéból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kívánta látni, míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos házból származnának, amelyből eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is, és talán ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tűnődő várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai, és odafent, a kórház magasságában, egy világos ablak

160


mögött talán éppen akkor állítja a spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről elmaradt.

És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint egy romantikus költő.

Meg-megállott, szinte könnybe borult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve mélyéből sóhajtott, és esze ágában sem volt megszólongatni a randevúra váró hölgyeket.

Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy úriasszonykát, akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen, olyan volt a dáma, amilyennek elképzelte. Fekete, nyúlánk, sovány. Az arca a vastag púder alatt is kissé sárgás, és sűrű, fekete haja oly erős, mint a lembergi gettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg kisebb, mint a másik, és emiatt mintha kissé kancsalítottak volna a szemek, mint egy Tolsztoj-regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott: csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az úrnők uszályukat karjukra vetették, és a mazurka hangjainál Ernő egész éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy cipőt a legszebb női lábról, és sokáig tartogatta az ágyában. Piros köpeny, fehér hattyúprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszkij zenéjét hirdették, és Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek mint külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálná az úrnőnek, ha még egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött. Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nemhiába tanulta meg a levélírást egy nagyon művelt, öreg úrinőtől, akivel fiatal korában évekig levelezett, és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a Johannita rendnek volt lovagja – a régiségkereskedő üzleti hangú levele után mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzójú lila tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő, és nemsokára ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy úton, megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta, hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki, természetesen Dantéból citált, mert a hasonló származású

161


férfiaknak nem lehet más költője, a fehér violát nevezte meg virágjának, és néhány nap múlva az Andrássy úti ablakban három cserép fehér viola lett látható. Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt, és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!” – gondolta magában Ernő, és a szíve erősen dobogott.

Néhány hét múlva azután eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt, amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy régi templomban föltörte az oltáriszekrényt… Ha így is szereti, ha ezek után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hűvösvölgyben, bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz.

Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra, és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy szürke ruhás, lefátyolozott arcú, kis tollas kalapkájú előkelő hölgy üldögélt, és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős dombot, és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre.

(1913)

Minden órának virágát

Nagybotos Violának (akiről már egyszer írtam) olyan járása volt, mint a hím galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahúzta, és magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt, boldog volt, egészséges volt, és a szavakkal olyan takarékosan bánt, mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett, mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első quadrille-ja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a húsvéti zenés mise a Bazilikában, sem a sétaút a Halászbástyán. A zugligeti „Zöld vadász”-nál, midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausstól), első kirándulásukat tették a még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek gavallérjukkal, és gyöngyvirágszedés címén hagyták magukat az erdő mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és

162


festett arcú francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és a karnagy ellen, s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte őt egy hölgy) ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagy öblös templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott, és öngyilkossági szándékból a hóna alá lőtt) megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak, és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe, és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb fehérneműről gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a randevún, midőn a hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehér blúzos vasalónő tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat ígért az erre kívánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr, és porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg eltűnjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével.

– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma, és fázósan gombolgatta kesztyűjét.

– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom – felelt Viola és sóhajtott.

A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is, midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben a bús szentimentalizmus volt divatos, bizonyára kis pasztellkép lett volna (Barabás ecsetje alatt), és a nők a szívükön hordják violaszínű frakkos képmását (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncsszoknya a leülésnél pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyatottabb ligetekben sem, anyák hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jó barátok rábízzák feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutár-ból sohasem felejtik ki a nevét a jelenvoltak közül, és később Jókai regényt ír róla) – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt, legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor ecetfái alatt sétáltak vele, sőt képgyűjteményét lakásán is megtekintették, és a mirtusz

163


mégis illatos volt homlokukon az oltár előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve mesélgették, hogy Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság sincs, mint egy fiatal kandúrban. És a színházban a színésznők összemosolyogtak a színpadon, ha Viola gukkerjét a balettnél fölemelte. Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával, és a félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és behízelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem hamiskártyása lett Viola úr, és a korzón a legszentebb asszonyok is elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent. Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy térdnadrágban és rokokó kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét elcsalhasson valakit a húsvéti misére, midőn Bach fúgáit gúnyos mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött, és az áhítatba és szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a húsvét, mint az orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk – midőn véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse, és a tükörből egy ősz hajú, fáradt, rosszkedvű úr fogadta üdvözlését.

Viola megrettent. A bajuszában is szürke szálak voltak, és a halántéka oly fehér, mintha együtt

állott volna a nagyapjával az isaszegi erdőben. Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban

gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte, és naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyílnak, amikor a legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és Rambouillet-k engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli beszélgetésekre, a gyönyörű, gondosan megírott levelekre, amelyeket Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások és gyönyörű hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor eszébe jut…

Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt, amelyet hatással mondott el a nőknek.

A napló így kezdődött: „Amelie. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője Paul

de Kock. Az antik ékszert szereti, és gyakran meggyón a barátoknál. Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána vacsora

164


csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus, és szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis. De haja valódi.”

Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a hajban, szénaparfüm és kivágott cipő.

Tíz éve nem látta Amelie-t. Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a

virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megígért. (1913)

Szilvafa hamva

Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka, budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát ígért másnapra, amelyre Viola úr elfelejtett megérkezni. Tíz év múlt el azóta, és a férfiú elsőbben mégis a randevú megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év óta sétál a fák alatt, és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik, és a táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok messzire, és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a sziget bujdosó lakói ébredeztek, és furcsa füttyök hangzottak a félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a titkos szigetről, és Nagybotos tíz év múltán hiába kereste lábnyomait a fűben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab idő elmúltával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a színpadról visszavonult, falusi birtokára költözött.

Amelie ugyanis azon takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték az emlékbe kapott aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom bonbonniére-be zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak, és az ősz fejű pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelie-nek.

Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon törik a fejüket. A kalap és a kesztyű olyan portéka, amelyet sohasem verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis színpad van, és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori barátnőjükhöz. A múltakról elbeszélgetnek, és néhány palackot elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazúrt játszik… A legkomolyabb nők azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz

165


ragaszkodnak, midőn idejük elérkezett, és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak.

Amelie komoly nő volt, és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis falu, ahol megtelepedett.

Lutheránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett, és az akácok jó szagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben messzire hangzott a kovácsműhely hangja, és a kocsma előtt szüretelő kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett, és édes szaga volt az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy fák alá, vagy magányos, elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak, és a világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron, és egy nagy, erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most írja végrendeletét az utolsó tulajdonos.

Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pej ló zörgős, rugó nélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények töltötték meg, és a bakon egy piros, babos kendőjű, terjedelmes hölgy ült, és sárga kesztyűiben keményen fogta a szárat.

A pejkók pompásan ügettek, és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek az edények.

– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a bricskáról. Viola néhány lépést tett a kocsihoz. A kendő ugyan mélyen az úrhölgy homlokába volt húzva, de ó, Nagybotos

nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztellarcocska barna lett ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök mintha hajporozva lettek volna.

– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony. – Magához jöttem. – Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert hisz

kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.

Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a váratlan találkozás fölfrissítette vérét, és hamarosan a bakon termett. Az asszony megnógatta a lovakat:

– Sári! – mondta.

166


Gyorsan és biztosan hajtott, a vasúti síneken nagy zökkenéssel vágtak át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei súrolták Nagybotos kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat kormányozta.

– Tavaly ilyenkor itt fölborultam, és a lábamat törtem! – mondta kissé mélabúsan, és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.

A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott, mintha színházi dekoráció volna, és a vén diófa alatt kis tábori székek voltak egymásra borítva.

– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem – mondotta Amelie, és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért jött.

Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl futott, és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett karral.

– Hát… azért a régi ígéretért! – mondta csendesen Nagybotos. Az asszony lehúzta a kesztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett

Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a másik. – Emlékszem – mondta igen egyszerűen. – Ígértem, megtartom. Viola megragadta az asszony kezét: – Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfálkoztam önnel, hisz jobban

szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál? – Mint egy kutya, úgy élek – felelt az úrnő, és biztosítótűvel föltűzte

világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig utáltam a fűzős, magas szárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb – most mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos, tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott olyan volt, mint a szarvasé.

– Finom és nemes most is. – Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert.

Magamban élek, és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom… Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem úgy, mint hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz szilvafát teszek a tűzre, és jósolok magának a hamuból, mint a falusi boszorkányok.

(1913)

Az ázsiai kendő

Az időjárás esősre fordult, hosszú, nedves fonalak ereszkedtek alá végtelen folyamatossággal, az elhagyott kertben különös hangok támadtak a bokrok és a

167


fák között, mintha sóhajtozna valaki, míg a régi háztetőn állandóan kopogtatott egy láthatatlan mutatóujj – a hercegnő tehát elővette a regényeket. Sok regénykönyve volt, amelyeket fiatal korában olvasott, midőn még ráért a kályha mellé húzódni, nagyanyja ázsiai kendőjébe burkolózni, és hosszan, ábrándosan kísérni a regények hőseit.

Az ázsiai kendő most is ott volt valahol, csak meg kellett keresni, és Punin és Baburin története a folytatásra várt. Húsz év előtt olvasta utoljára ezt a könyvet. A lapok között a hímzett selyemszalag vörös rojtjai megfakultak, mint a kordovai bőr. Csak a hímzett jácint fehérlett még a szalagon, és Punin Baburinhoz ment látogatóba. Itt abbahagyta az olvasást, mert szerelmes lett a hercegnő.

A kendő ma is olyan meleg és puha volt, mint hajdanában, mikor tán még a nagyanyja vállát melegítette. Vannak olyan régi kendők, amelyek nemzedékről nemzedékre szállnak, és egyforma hűséggel szolgálják az egymás után következő asszonyokat. A kebel felett barátságosan, biztatóan, melegítően hallgatja a szív dobogását a sárgás-vöröses selyemszövet, mint hallgatta azokét a szívekét, amelyek porrá válottak azóta. Sóhajtások, érzések, szép lábak és finom kezek elmúltanak, tán kis nefelejcsek lettek azóta a nagymama kék szeméből, amelyekből kis koszorút fonnak andalgó párok a temető környékén, és az érzések, a szenvedések és szerelmes vágyak tán a felhőkbe költöztek. Elmúlt nők vágyaitól olyan pirosak tán esténként a fellegek, és odafentről most tán a régi asszonyok könnyei hulldogálnak.

A kendő a szívre ráborul, és hűséges kíváncsisággal hallgatja, hogy mi történik odabent.

A tíz év előtti szerelem elröpült, a férfiú érdemtelennek bizonyult a hercegnő nemes érzelmeire, és a hercegnő folytatja a regény olvasását. Ejnye, be kár volt a nagyszerű Punint és a mulatságos Baburint a lapjelző selyemszalaggal tíz évre sírba tenni. Be kár volt a nagykendőt letenni a vállról, hogy az élet lármás majálisába kivágott, fehér ruhában lépjen ki a hercegnő! Mily jó lett volna mindig a kályha mellett maradni, könnyes szemmel mosolyogni Punin bolondságain, és hosszan ábrándozni Baburin különcségein! Ó, dehogy volt érdemes a régi regények olvasgatását abbahagyni!

Három napig esett odakint az eső, és az ázsiai kendő olyan jó barátnőnek bizonyult, amilyen jó barátnők némely nők életében az élettelen tárgyak lehetnek. Az elefántcsont feszület az ágy felett, amelyre már századok óta lehelték utolsó csókjukat a család búcsúzó tagjai, vagy egy kis velencei kép a falon – lisztes arcú álarcosok és hosszú spádékkal bajvívó Harlequinek –, amelyet gyermekkorunk óta látunk. És a mindenkori jóbarátnő, az Anya képe a Gyermekkel a karján, ha csak egy vándor talián festette is, sok fohászkodást átvett már a régi házban, és

168


teljesített kívánságokat, amelyeket csak véle lehetett közölni a nőknek. Ó, mennyi különös titokról tud egy szelíd arcú, régi Mária-kép, mennyi szomorúságban és bánatban virrasztott együtt a ház asszonyaival, és mennyit megbocsátott! Kétségbeesésükben, fájdalmukban vajon hol találhattak volna nyomban vigasztalást más helyen a család asszonyai, ha nem az Asszonynál, aki hallgatag szelídséggel tekintett alá?

A harmadik este a hercegnő fáradtan eresztette le a regénykönyvet a kezéből. Az ázsiai kendő lecsúszott válláról, és a velencei kép, valamint az elefántcsont feszület eltűntek a félhomályban. A hercegnő unatkozott. Punin már nem érdekelte, Baburin unalmas fráter volt, és odakünn még mindig hullott a végtelen eső. Az elhagyott kertben mintha megnövekedtek volna a láthatatlan lények, amelyek hosszadalmas esőzések alkalmával születnek a nedves bokrok alatt: olyan hangosan sóhajtoztak, fázósan mormogtak, mintha örök időre birtokukba vették volna a kertet. A tetőn a kalapácsok minden fáradalom nélkül dolgoztak, mintha tökéletesen megszerették volna foglalkozásukat. Csupán Puninból és Baburinból lett hamu, mintha a két kis öregemberke (hosszú, szürke szakállas egykoron) közel bátorkodott volna a kályhatűzhöz, a láng megragadta köpenyegük szárnyát, és elégette. A hamuvá lett alakocskákon még látszanak az összefont kezek… A hercegnő a szekrénybe helyezte a könyvet, és egy darabig az ablaknál állott, és régi, nedves háztetőket látott, mert történetesen Budán lakott.

Aztán gyors elhatározással felöltözött, és a kellemetlen, hűvös esőben megindult a kikoptatott kövű budai utcákon, ahol a szorgalmas esőszemek már minden egyes kődarabban külön kis fészket vájtak maguknak.

A kis cukrászbolton sárga függönyök és a címerbetűk fakó aranylábairól esőszemek csurogtak alá. Odabévülről azonban a függőlámpás fénylett, és a hercegnő kissé szívdobogva nyitott be, mert már nagyon régen nem volt e helyen.

A finom porcelánfigura helyett, aki ilyenkor bársonysapkáját le szokta venni, idegen arc fogadta a hercegnőt. A régi cukrászkisasszony szőke volt, mint egy nyári vasárnap délután felvidéki városkában, midőn vaníliafagylaltot hozatnak uzsonnára a bányakapitányékhoz. És most a kisasszony barna volt, sűrű, fekete haja volt, a szemöldöke csaknem összeért, és a hosszú szempillák alatt oly veszedelmesen kancsalított a szeme, hogy az ember önkéntelenül öngyilkos gyalogsági kadétokra gondolt.

És már a bútorok sem voltak a régiek. A kávét többé nem altwien porcelánban szolgálta fel az alázatos szőke, és a kuglóf, a régi cukrászda híres kuglófja hová lett!… A hercegnő fázósan hallgatta, hogy odakünn a besötétedő utca felett még mindig susognak az esőszemek bánatos lakói, a régi

169


asszonykönnyek, és a bécsi újságban sem talált többé ismerős névre, amint a főúri társaság legutolsó összejöveteléről olvasott.

Valóban nem lehet csodálkozni, hogy ily szomorúságok közepette a hercegnő oly bánatosan hajtotta le a fejét, mint egy ázott virág.

Az ajtó felnyílott, és belépett ő. Most már polgári ruhát viselt (úgy látszik: nyugdíjazták azóta), termetesebb

lett, és a bajusza is vastagabb, de a hercegnő nyomban megismerte őt. Talán a szíve is megszűnt dobogni e percekben… Ő nedves kabátját mormogva felakasztotta, a széket hangosan húzta, és

mintha egy pillanatig minden azon csodálkozott volna, hogy kardcsörgés nem vegyül a szék robajába. Ó, nem. Őt már nyugdíjazták.

Aztán leült, futó pillantást vetett a sarokban ülő nőre, majd közömbösen felhajtotta a zöld színű pálinkát, és nagyot krákogva levette a falról a bécsi élclapot… Egy perc múlva már fel is derült a homloka valamely élc felett.

A szegény hercegnő ezt már nem bírhatta tovább. Istenem, mi minden történhetett azóta, hogy az eső esik odakünn? Gyorsan, szinte lábujjhegyen kiosont a cukrászboltból, könnyes szemmel sietett hazáig, és csupán egyszer állott meg, hátha mégis felismerte őt, akivel annyi boldog délutánt töltött együtt a kis cukrászboltban, és mulasztását pótolva, hosszú léptekkel utána siet?… De nem, sarkantyú nem pengett az esti homályba borult budai utcácskán.

Húsz év óta esett az eső. (1913)

Holdas este Füreden

Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal díszített világos mellényt viseltek, és a kék cilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan bodorították, a violaszínű frakkhoz a nankingnadrág illett. Füreden, a magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a vadgesztenyefák alatt, és sohasem hiányzott a vadgalambszínű kesztyű a kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, akik Jeney fotográfusnál vétették le magukat, és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még emlékezhetnek arra, hogy kis színház volt a fürdőn, dóriai stílusban, és a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és asszonyságok őszinte meghatottsággal szívükben mendegéltek esténkint a szegény Thália segítségére, míg az aktorok az „Esterházy” fogadóból sillerbort hozattak játékuk megkezdése előtt.

170


Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a szépen faragott kövek a színház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, amelyek olykor arannyal voltak hímezve, mint Zrínyi Ilonáé, dobogó szívvel nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a színpadon? És a nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres üvegecske kéznél legyen, és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta helyét, ravaszkás mosollyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek, cimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette, és arca oly rózsaszínű, mint a kacér idősebb dámáké. A színpad előtt bíborleplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes táblabíró, jobbra-balra köszön, és Bizay mellett helyet foglalva, gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak az imént bukott le Tátika felett: a színházi előadáshoz nagyobb sötétség kívánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi Veszprémből, és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba. Egy fiatalasszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. „Légy szíves, küldd át holnap a közlönyt!” – kéri barátnője. Násfák, megbámult kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, amint tüntetőleg ásít és teknősbéka pálcikájával megkopogtatja a súgó ládáját. „Kezdjük már, Laji bácsi!” – mondja hangosan, és az összegyülekezett népség helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, amelyeket illatszerrel láttak el… „Rögvest, báró úr!” – felel a súgó Bizaynak, és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.

Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy vonalba kerül, amint a függöny felcsavarodik. A színpadon régi vár lovagterme és az „Esterházy” fogadó bútorai. A csizmahúzó is ott van valahol, mint egy ugatásra készülődő kiskutya. Egy kerek asztal körül Sárosi és Pataki színművészek prémes mentében a haza állapotáról beszélnek, és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga. Bizay úr félig felemelkedik székében, és hátrafordulva erélyesen lepisszegi a tapsoncot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg integetnek a füredi színház intendánsának.

E percben változik a szín. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi selyemruhában és szalagos félcipőcskében fehér harisnyája alatt a színpadra lép.

171


Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét gyorsan elfoglalja az első sorban, és négyszögletes üvege már kéznél is van, hogy mindaddig figyelje a színésznőt, graciőz mozdulatait, fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, amíg a súgó csengettyűje a felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy Jáczinth urat fontos teendő szólítja a színpadra. Engedélye van, hogy felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon, és az öltöző ajtajáig elkísérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arcú urak és szende leányok képzeletükben a szalonasztal díszeit, a porcelán pásztorkát és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt – vándorló diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fújja a fuvolát, a kisbőgőt egy fiatal cisztercita páter kezeli, aki színésznő miatt ugrott ki a csuhából, és az ősz fejű, gyermekesen sima arcú karnagy télen Esterházy hercegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már táncra kelt a vizitszoba valamennyi dísze. Az arcképalbum a pávatollakkal és az altwien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyű lábú ripszkanapé előtt.

Jáczinth, midőn hazáig kísérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, ahol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a színésznő kezét:

– Ilona, nem bírom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e? A színésznő (akit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért, mert

egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:

– Majd… Egyszer… Majd… – Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek – mondta Jáczinth kősziklát

megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért… – Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon, és a

paradicsommadárra gondolt, amelyről a Divatlap „egyveleg” rovatában olvasott. – Úrnőm – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az

évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel –, ma éjjel utoljára megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta zenéje ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében látják hintázni tetememet. Ott, ahol legmélyebb a víz.

172


– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza – felelt Ilona, és a londoni kakasviadalra gondolt, amelyet a képes újság rajza szerint matrózok és cilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.

Jáczinth kezet csókolt a színésznőnek, sokáig utánanézett. Még az aranykeretes lorgnettet is elővette, de a színésznő egyetlenegyszer sem fordult hátra.

Úgy látszik, meg kell halnom – gondolta magában Jáczinth. Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon

holnap mindenki róla beszél. – Miért? – kérdezik egymástól az emberek. – Szerelem – mondja valaki sóhajtva. A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak. – Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, amint

végrendelkezését német nyelven megírta az „Esterházy”-ban bérelt szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a menyasszonya, aki a bécsi Notre Dame zárdában várta, amíg érte jön. A grófnőt Sziszinek hívták, és mindig csak az istenfélelemre intette vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona színésznőnek hagyományozta. Szilárd kézzel írta alá nevét az iratnak, piciny címeres gyűrűjével violaszínű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér kesztyűt húzott, és nyugodt, ruganyos léptekkel ment le az étterembe.

Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak elmentek kártyázni. A cigányok gyorsan összeszedték a hangszereket, és mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, ahol egy kis parasztházban Ilona bérelt szállása volt.

– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan, és a barna zenészek rákezdtek a kesergő nótára. A Füredi emlényt játszták.

Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az éji csöndben.

– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth. Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára. Eloldozott egy

csónakot, és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold éppen akkor bukkant fel Csobánc felett.

– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.

(1913)

173


Régi templom Tabánban

Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el, bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította, mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a földre feküdt, és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát, amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szívébe, és a pisztoly agyára egy vadkanvadászat jelenete volt vésve, ezüsttel kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajította, ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a bal szemébe eresztette volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett penicilusával. Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeliszekrényen, ám egy idő óta mindig üres az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat teste súlya alatt, gyakran írt végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt, és sírva, jajgatva, mint egy súlyosan sebesült, fordult a másik oldalára, miközben egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez idő tájt, amint csak egy félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kiskutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson, és sírva boruljon a szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a szemét: vajon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?

A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának hívtak. Fruzsina elvált asszony volt, és reggeltől estig csavargott Budán és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az olajfestmények rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott, és az ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott, és hollófekete bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszéd szobából belép az a bizonyos ember – Fruzsinka férje –, és elszántan pénzt követel. Még a muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn enyhe tavasz – halotti zenét játsszon, hogy az embernek behorpadt sírok jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt, és az elhagyott halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól alkonyattal bizonyára békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába

174


vitette Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól, nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával csapkod, és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben, fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a földet sepri, és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: mért hagytad el az uradat, Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal, amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója sohasem hibátlan, a múltkor is hosszasan álldogált a férfi a fűszeres kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka kendőkkel, és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta fúrni farkaséhoz hasonlatos tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást!

Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett – nem volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a szenteltvíz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba Mária Terézia óta nem öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő látogatásakor megáldotta a tabáni templomot. És mégis: mintha valaki járt-kelt volna hátul az oszlopok mögött, a félhomályból rókaszemek pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal a fel-feltűnő csillagok kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös kalapot lehetett csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a kalap alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha meglazult volna helyén, és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett lefelé Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben forgó szemmel szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol mindennek olyan szaga volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron dohos, ócska hordók között fekve őrzi a sas-hegyi szőlőt.

– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak. Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelkiatyák áhítatai e helyről. Jöjjön a régi gyóntatószékbe, és mondjon el nekem mindent – esengett Kamill, és a hangja néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi platánok nyiszorognak elhagyatottságban, éjszaka, az őszi szélben, egy dobra került urasági lak körül.

– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, mint ezen a helyen – felelt Fruzsina, és ijedten hátranézett, vajon nem billen meg a nehéz szentkép a háta mögött. – Imádom önt, uram, és becsületszavamra fogadom, hogy a tied leszek. Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a kezed. Szeretni foglak mindennap, hogy mindennap félig meghalj a csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek,

175


szerencsétlenné teszlek, mert én beteg, őrült nő vagyok. A szívedbe szúrom a kalaptűmet, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen színe van a vérednek.

– Szúrd a szívembe – lihegte Kamill. – Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent:

nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt hiszem, rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig nedves a vágytól, ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a vállam, amint én parancsolom: meghaltál. Szeretnél meghalni?

– Csak meghalni szeretnék, önért, asszonyom – felelt Kamill. A litániának vége volt. Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek

megfakult nagybetűi. – Többé itt nem találkozhatunk – mondta az asszony a templom kapujában –

, mert a szentkép egyszer fejemre esik. Kezét nyújtotta Kamillnak, és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből

mintázott ruhájában, álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke volt, mint a nyári rozsföldek.

(1913)

A fuvolás története

Volt egyszer egy Csipkai nevű fuvolás, aki miután dolgát elvégezte a színházi zenekarban, városvégi kocsmáknak vette az útját, és poharába mélyedve mindaddig támogatta a két könyökével a kocsmaasztalt, amíg a fejét bírta. Hosszú, barna ember volt, nesztelen léptekkel járt, ha köhögött, zsebkendőt tartott a szája elé, és szerette a bodros nyakkendőt, fodros mellű inget, amelyet régi időkben viseltek a gavallérok. A nadrágzsebbe könyökig dugta a kezét, és mindig egyedül járt-kelt éjszaka. Nappal vörös volt a szeme, ólomszínű az arca, és fekete ruhája erősen kopott: ugyanezért napközben nem szívesen mozdult ki otthonából, amely egy kis udvari szoba volt, de az udvaron tavasszal bodzafák illatoztak. Nehogy azt gondolja valaki, hogy ez a bizonyos Csipkai félreismert zseni volt, és titokban nagyszerű művészi terveket kovácsolt. Nem kovácsolt ő semmit, sőt ha szerét ejthette, még csak nem is gondolkozott. Ha szokásos két liter borát megitta, a pohár fenekén maradott bort kiöntötte, és egy női nevet rajzolt a borral az asztal lapjára. Hosszadalmasan elnézegette a hölgyi nevet: Jolán, mondta az írás – és mint aki dolgát jól végezte, lehajtott fővel, ingadozó lábbal elballagott. Egy mély árok mentén vezetett el az útja. Néha befordult az árokba, meghempergett a

176


csalánban, öreg fűzfák oldalba ütögették, és döglött kutyákkal és macskákkal találkozott az árok fenekén. A fuvolás ilyenkor sem káromkodott, négykézláb felkúszott a partra, és vigyázott, hogy másodszor ne érje baleset. Már harmadik hónapja ült a társulat egy vidéki városban – részben az adósságok miatt sem pályázhattak tovább –, a fuvolás azonban még senkit sem ismert a városban, csak a döglött kutyákat és macskákat az árokban. Harmincöt esztendős volt, félig-meddig fehér volt a haja, mint novemberben a háztető, és olyan rövidlátó volt, mint egy muzsikushoz illik. Ha Csipkai néha gondolkozott volna sorsán, életén, múltján és jövőjén, nem mászott volna fel az árokból. De a zenész – mint mondám – sohasem gondolkozott.

Egy őszi éjszakán különösen csuszamlós volt az árok partja a nappali esőtől, Csipkai hosszas küzdelem után tudott csak kimászni az árokból. Ez alkalommal a kalapja is odalent maradt. A zenész bozontos haját tépte a szél, míg a homloka gőzölgött az elfogyasztott italtól. Megrázkódott, mielőtt tovább ment, és félelmében oly messzire eltávolodott az árok menti gyalogösvénytől, hogy egy magányos ház közelébe jutott, ahol egy földszintes ablak ki volt világítva. Függöny is volt az ablakon, de bizony nem a legnagyobb gonddal felakasztva. A zenész, akár akarta, akár nem, beláthatott a magányos házba. Az asztalnál két nő ült. Egy öreg dáma, akinek olyan tornyos frizurája volt, mint akinek az életből, ifjúságból, szerelemből, előkelőségből semmi egyebe nem maradott meg a frizurájánál. Komolyan és a mennyezetre meresztett szemmel ült egy szalmaszékben, amelynek azonban karjai voltak, mint a trónusnak. Szemben egy fiatal dáma foglalt helyet. Lehetett tizennyolc éves, de harminc is. Finom, előkelő, szomorú, mint egy régi csipke. Hervadt, mint a menyasszonyi ruha, amely évekig vár a szekrényben, hogy egyszer mégiscsak rákerül a sor. Gyöngéd, mint egy fejezet a Kartigámból, és ábrándos tartású, mint egykor Tatjána falusi magányában. Az arcon, amely halovány, szinte beteges volt, oly finom szomorúság tükröződött, amely szomorúság talán még az öröm legpazarabb napjaiban sem múlhatik el. És a fiatal hölgy levelet írt. Violaszínű tintával, igen finom levélpapirosra, állóbetűket vetett. Olykor egy-egy mondatot felolvasott az öreg dámának, aki fejbiccentéssel válaszolt.

A fuvolás még sohasem látott ilyesmit. Talán a kelleténél hosszabb ideig időzött az ablak alatt. A homlokát az üveghez szorította, nézett, de még mindig nem gondolkozott.

A félhomályos szoba hátterében nagy, fényezett szekrény állott, amelynek üvegburkolata alatt különböző porcelán figurák voltak elhelyezve. Japáni vázában pávatollak és hervadt, hosszú szárú mezei virágok és egy öklelő bajuszú, piros kabátos, előkelő úr arcképe a falon.

177


A fiatal nő hervadhatatlan szomorúsággal írta a levelet a függőlámpa alatt, amely barna fejét lágyan megvilágította.

Másnap éjszaka a fuvolás mintegy ösztönszerűleg kerülte el az árkot, pedig nagyszerű eső zuhogott, és a víz halkan mormogott az árok mélyén a sötét éjszakában. Félálomban, meglehetős mámorosan ballagott, mintha valami dolga volna: a világos ablak alá, és az arcát a nedves üveghez szorította.

A fiatalabb hölgy még mindig írta levelét, az öreg dáma a lámpásba nézett megtört tekintetével, amely sok régi sírásról regélt. Mintha a pozsonyi bálon gondolkozott volna az idős úrnő, midőn X. vagy Y. kapitánnyal táncolt. Karzatán a karnagy lebegve vezényli Mozart indulóját. A havas utcán csengős szánok mennek.

A fiatal hölgy felemelte a fejét, és halkan olvasott néhány mondatot a levélből, miközben gyöngéden tenyerére hajtotta a levélpapirost. Szemét, amelyet eddig hosszú pillák árnyában látott a fuvolás, most kissé felnyitotta: barna, szomorkás szeme volt, mint egy gyermeknek. Az egyik szemgolyója mintha kisebb lett volna, mint a másik, s így alig észrevehetőleg kancsalítván, mély hatással volt a fuvolásra.

Ez estén a fuvolás megvárta, amíg az ifjú hölgy a levelet végleg befejezi. Megvárta, amíg ismételten végigfut a megírt oldalakon, aztán elgondolkozik, mintha egy nemrégen elhangzott szerenád motívumain tűnődne. Aztán a violaszínű tinta, vékony tollacska, amelynek szárában kis üveglencse volt, amelyben talán a régi füredi sétateret lehetett látni, a levéldobozzal együtt az ablakpárkányra került. A levélborítékra semmiféle címet nem írt a hölgy, csupán a napi dátumot: 18** október 21. A zenész megvárta, amíg a függőlámpa elaludt, a hölgyek a szomszéd szobába vonultak vissza, szokatlan ügyességgel megforgatta a régi ablaktábla meglazult csavarjait, és egypár perc múlva már a kezében volt a levél. Az ablakot aztán gondosan bezárta, és hosszú, regényes léptekkel hazafelé indult.

A fuvolás sohasem gondolkozott. E percben sem érzett lelkifurdalást, midőn ágyára dőlve olvasni kezdte az idegen hölgy levelét, amelyet bizonyára nem hozzá intéztek.

„Kedvesem, szerelmesem, jegyesem!” így kezdődött a violatintával írott üzenet. A fuvolás szinte nekimelegedett az

olvasmánynak, emlékezete szerint sohasem olvasott női levelet; amelyet tán kapott, azt rég elfelejtette.

Szerelem, rajongás, boldog-boldogtalanság váltakoztak a finom betűk mögött.

178


„Az éj a mi időnk, kedvesem, midőn mindig-mindig együtt vagyunk. Az óramutató a XII-es felé közeleg, és én rád gondolok, mert tudom, hogy most te is rám gondolsz. Én most is úgy szeretlek, mint egykor szerettelek. Ha te nem ragyognál nékem, én csillagom, nem kívánnék többé élni e földön. Ó, ne hagyd el szegény kis galambodat…”

– Szegény kis galamb? – morfondérozott a fuvolás, és különös melegség keletkezett régen megholt szívében, ahol már oly nagy csöndesség volt, mint elhagyott temetők sírboltjában.

„Szeretlek – többet nem tudok ma sem üzenni neked, mint tíz év előtt. Téged szeretlek, mint az éjszaka holdját. Vajon fehérek-e még régi kis kertünk virágai, ahol először találkoztunk?”

A fuvolás egész éjjel nem tudott elaludni a szerelmes levél miatt. A párnája alá dugta, majd ismét gyertyát gyújtott, és megint elolvasta. Hümmögött, köhécselt, megnézte, nem bújt-e rabló az ágya alá, és egyszerre észrevette, hogy cipői oly boldogtalan állapotban vannak, mint egy vándorlólegényé.

Alighogy megvirradt, levélpapírt hozatott a fűszeresboltból. A kék kockás, nagy terjedelmű papirost kiterítette, a kiszáradt tintásüvegbe vizet töltött, és lúdtollat faragott. A karján felgyűrte az ingét, és belefogott a válaszba, amelyet az ismeretlen hölgynek jegyese válaszolhatna.

„A szakállam már fehér, és a halántékom mellett átlátszó a hajam, de nem felejtettelek el, drágaságom, akinél szebb, jobb és finomabb teremtés nincs az asszonyok között.”

Megállott, gyönyörködött a levél soraiban, még nem felejtette el a betűket. „Halld tehát, hogy nagyon boldogtalan vagyok, mert távol vagyok. Szép

hajadat, amely oly barna, mint az éj hullámai, vajon simogathatom-e valaha? Szemed, amelynek pilláit csupán a hosszú szárú erdei virágokhoz tudom hasonlatosnak, megcsókolhatom-e egykor? Nagyon szenvedek önért, úrnőm. De boldog vagyok, hogy szenvedhetek.”

A levelet a következő éjszakán becsempészte a magános házba, ügyesen felnyitván az ablakot. Reggel bizonyára helyén találja az ismeretlen hölgy.

Még alig világosodott, a színházi szolga felrázta a fuvolást. – Gyerünk, Csipkai úr, a társulat elszökik a városból, a szekerek már a város

végén állanak. A fuvolás nesztelenül, észrevétlenül elhagyta a várost, hogy oda többé

vissza ne térjen. (1913)

179


Francia négyes

Ernő ifjú ember volt, szerette a strupflis fehér nadrágot, a színes derékövet és a verseket, amelyeket a ligetben hosszadalmasan tanulgatott, hogy majdan a kisvároska hölgyeinek elmondhassa. Ábrándos, búskomor és mellbeteg ifjú volt, csupán akkor volt boldog, ha fehér kamásliját fölvehette, zsebébe (aranymetszésben és finom bőrben) Reviczky verseskönyvét elhelyezte, és a Nussdorf kisasszonyokhoz elsétált.

Abban az időben még egy nevezetes, költészeti férfiú lakott a városkában, ahol még nemigen tudtak különbséget tenni a hivatott és hivatlan poéták között. Andercs hosszú hajú, libegő köpönyegű, bolondos járású ember volt, aki nyáron tánciskolát tartott a város végén, míg télen a disznóöléseket látta el. „Eperfától akácfáig!” – vezényelte nyáron a hármas lépést tanuló hölgyeket, iparoskisasszonyokat, varrónőket és a helybeli Bon marché két elárusítónőjét. A diákok már akkor sem tudtak mit csinálni a kezükkel és lábukkal, Andercs úr nélkül talán még ma sem tanulták volna meg, hogy a lábfejet kifelé kell fordítani, a sarkakat szorosan egymás mellé illeszteni, és a kezet világért sem szabad a mellényzsebbe dugni. Andercsnek kis, fakó bajuszka helyezkedett el az arcán, amely olyanszerű volt, mint a középkori bohócok arca. Csupán kék szemében lobogott valami titkos láng, amelyet őrültségnek vagy költői lángnak lehet nevezni. Ernő igen boldogtalan volt, hogy Anderccsel egy városban született, és gyakran szégyenkezett, midőn az alvégi kisasszonyok megkérdezték a versekről, amelyeket az eperfák alatt fülükbe sugdosott, hogy vajon Andercs úrtól tanulta-e a gyönyörű szavakat, ki tudvalevőleg művésze volt a beszédnek.

Ernő akkoriban még nem választott foglalkozást. Édesanyjának (egy mészárosmester özvegyének) meglehetős hitele volt a divatkereskedőnél és könyvárusnál. Ernő tehát még nem határozott, hogy megmarad-e a költői pályán, vagy szigorú nagybátyja kívánsága szerint belép a Kroján és Veleszta marhakereskedő cégbe? A marhakereskedők piactéri udvarán mindig szomorú, fehér ökrök álltak, és bús szemükkel kérdőleg pillantottak Ernőre, ha néha arra vitte útja. De nem. Minden kedve, ifjúsága és érzése lázadozott az ellen, hogy a szép állatok szőrére ráfesse a K és V betűket, s ez legyen élethivatása. Szívesebben ült a Nussdorf kisasszonyok kertjében, amely a liget árkáig ért, hisz külországban a Nussdorfok grófi koronát viselnek a fehérneműjükben, és bizonyosan az öreg Nussdorf úr egyik bogara volt csupán, hogy a kék uzsonnázóterítőbe nem hímeztette bele kilencgombos címerét. A kisasszonyok szívesen belehímezték volna.

180


Ó, a Nussdorf kisasszonyok még regényes rangjuk nélkül is előkelő és finom leányok voltak. A két nővér zongoraleckék tanításával foglalkozott, és eszük ágában sem volt a nagy mazurt Andercs úrnál megtanulni, pedig az egykori borbély, később hentes, fiatal korában a fővárosban tanulta a táncot. A kisvároska összes hölgyei – titokban vagy nyíltan, hisz Andercs úr napközben magánórákat is adott – az alvégi mestertől sajátították el, hogyan kell a francia négyeshez fölállani, és a mazurban a lépést betartani! A polonaise és a valcer a kisujjában volt Andercsnek, és valljuk be, Ernő titkon irigyelte az alvégi mestert, hogy a legkényesebb igényeket is kielégíti meghajlásával és finom fejtartásával. A rangjukat elhagyott Nussdorf kisasszonyok nélkül talán Ernő is beállott volna már az eperfás udvaron a kolónba, de gőgje és hiúsága nem engedte, hogy Andercstől a hármas lépést megtanulja, amiért előkelő ismerősei tán megvetnék.

Alkonyattal a kertben fölhangzott Nussdorf bácsi fuvolája; régi német románcokat fújt az elefántcsonton, mintha egy régi német kisvároson ábrándozott volna, ahol a csúcsos tetők fölött, a várhegyen romba dőlve áll a Nussdorfok régi kastélya. A flóta hangjai mint az álmok tarka felhői szálldostak a régi német város felől, és a hangverseny végén olajszaga volt Nussdorf bácsinak, mert a fuvolát bőven olajozta. És az érzelmektől meghatva titkon elosont a házból Juráss vendéglőjébe, ahol a kugli állott, és a lobogó tűzhelyről pirítós kenyér illata érzett. Gyakran reggelig tartott, amíg Nussdorf bácsi leküzdte a flóta által fölébresztett érzelmeket.

Amíg a nap a liget kék fái fölött megaranyozta a csúcsokat és varjúfészkeket, Ernő szorgalmasan olvasta a kézimunkázó hölgyeknek Anyégin-t vagy Childe Harold-ot – a nap azonban nem várta meg a költemény végét, és eltűnt a szarkafészkekről az utolsó sugár, a félhomályban a kis nyomtatott betűk elbújtanak Ernő vágyakozó szeme elől, és csupán emlékezetből mondta a következő sorokat, ami nem mindig történt a kellő pontossággal.

Aztán csend lett, a Nussdorf kisasszonyok halkan fölsóhajtottak, a tenyerükbe támasztották homlokukat, a faleveleket halkan ingatta a nap felügyelete alól felszabadult esti szellő, és a városkára leereszkedett csendben, messziről, az alvégről olykor föl-fölhangzott Andercs kis hegedűje, amint udvarán a táncos hölgyeket és urakat vidította. Máskor egy kacaj foszlányát lopta a csendes kertbe a bujdosó szelecske, aztán énekeltek az iparoskisasszonyok bús magyar dalokat, mert a mindentudó Andercs az énekművészetet is fölvette programjába. A messziről hangzó dalok elcsendesítették a máskor elég jókedvű Nussdorf kisasszonyokat, mintha bizonyos női álmok lopóztak volna lábujjhegyen a kerten keresztül, és meg-megállottak volna, ha az alvégen a Kék nefelejcs vagy a Hullámzó Balaton melódiája csengett a fiatal leányok torkából és szívéből. A

181


Nussdorf kisasszonyok tán arra gondoltak, hogy miért is tette őket oly előkelővé végzetük!

Ernő búskomolyan hallgatott, mert hisz ő nem tudott egyebet mondani a nőknek, mint amire a költők tanították, és a sötétben sem a versek, sem a derekán viselt színes öve nem látszottak.

Egyszer, hosszú töprengés után, így szólott Ernő: – Hölgyeim, engedjék meg, hogy egy különös indítvánnyal lépjek elő.

Könyvkereskedőmnél egy kis füzet került a kezembe. A könyvecske címe: Francia négyes, és pontos utasítások foglaltatnak benne a négyes lejtéséről. Ha megengedik, holnap elhozom a könyvet.

Az idősebb Nussdorf kisasszony gúnyosan fölkacagott: – Csak nem gondolja tán, uram, hogy az alvégi táncmester dolgát

megirigyeltük, és táncolni akarunk az udvaron? – Könyvből egyáltalán nem lehet táncolni tanulni – mondá az ifjabbik

Nussdorf kisasszony, aki a keresztségben Anna nevet nyert, de jobban szerette magát Tatjánának vagy Júliának, Emmának vagy Perditának neveztetni, amint Ernő úr éppen a költőket olvasta.

Ernő bocsánatot kért – és tovább hallgatott az orgonabokor alatt, ahol már gyakran kísérelt meg öngyilkosságot a kisasszonyok hímzőtűjével, mert ez nemes és költői cselekedet lett volna.

– Elhozta a könyvet? – kérdezte másnap az idősebbik Nussdorf kisasszony. – Elhoztam – felelte Ernő, és a kis füzet, amelyben a négyes vezérelveit

szavakba foglalta egy tollforgató mester, a kisasszonyok kezébe került, és Ernő hiába nyitotta fel a hervadt virággal megjelölt lapot Himfy szerelmeiben.

– Érdekes – mondta az ifjabb kisasszony. – Gyermekkoromban egyszer… nevelőnőmmel belestünk a „Rózsakert” ablakán, ahol bál volt, és a francia négyest negyven pár lejtette… Egy vállszalagos fiatalember harsányan kiáltotta: Turdamé! – és a nők mint virágszálak előrelengettek.

– Azt olvastam egyszer – ábrándozott az idősebb kisasszony –, hogy a francia négyes a világ legszebb tánca. Voltaire írta, pedig filozófus volt.

Ernő legyintett: – Voltaire nem írt ilyesmit. Talán Cherbuliez? – Vagy Paul de Kock… Ó, be jó volna a gyönyörű táncot tudni, amelyben

méltóságteljesen állanak az urak, a fehér kesztyűt húzogatják, és finomkodó, választékos nyelven beszélnek a karjukra hanyagul dűlő hölgyekkel! A lábak alig végeznek valamely mozgást, és unottan lépked a sorok között a báli rendező, és a világért sem vonná ütemre a lábát. Majd a hölgyek lábujjhegyen féloldalvást előremennek, és térdben keccsel meghajolnak. – Így szólt Nussdorf Emília.

182


– Próbáljuk meg – indítványozta Ernő úr. – A Nussdorf bácsi sétapálcáját a kerti fövénybe szúrjuk, és ő fogja helyettesíteni a hiányzó negyediket. Egy férfit.

– Bolondság – felelte az idősebb Nussdorf kisasszony, de már álmodozva fölállott, és ölében összekulcsolta kezét.

Az alvégről vígan hangzott a suszterkisasszonyok éneke, míg az előkelő kisasszonyok a Nussdorf bácsi vén sétabotja körül kimelegedve, lágyan mosolyogva lejtették a négyest, a figurákat hangosan olvasta Ernő.

Míg egy nap Nussdorf bácsi a kuglizóba homoki bort inni magával vitte pálcáját, és ezen az estén a lányok nem táncoltak.

(1913)

Farkasrét

A farkasréti temetőben volt egy régi sír, amelyből esténkint fuvolaszó hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára, a régi sír tájékán kért találkozót a hölgytől, akit szíve mélyéből igazán és őszintén szeretett.

A sírban egy olyan ember lakott, akire már a legvénebb sírásók sem emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmúlt század közepe táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, akinek ibolyakék szeme és csipke napernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró virágok voltak, és a félcipő szalagocskái mindig fehér harisnyára tapadtak. Olyan arca volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kispadon a sír mellett, és látszólag arra figyelt, amit a sírból mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kispadok, és a kispadok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szívűek voltak az emberek, a nők, és azért tudták szólásra bírni a másvilágra költözötteket.

Igazság szerint egy színházi zenész feküdt a sírban, a színtársulat még Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban, esőben, viharban, és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor fehérpap volt, és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét. A társulat Zircen színházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett, a fuvolás inni kezdett, és mámoros fővel bandukolt a budai hegyoldalakban, ahol bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost ríkattak meg, és a cinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba. Nagyon természetes, hogy

183


ilyen körülmények között megváltás volt a fuvolás részére a tavaszi szél, amely az ispotályokat szellőzteti.

– És később az ibolyaszemű megbánta tettét, és üres, unalmas vasárnap délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten – magyarázta Kamill az imádott hölgynek, midőn a kispadon helyet foglaltak, hol egykor bő és apró virágú szoknyában üldögélt egy színésznő, akiből tán árvalányhaj lett azóta a budai hegyek oldalán.

– A nők nagyon szeretnek megbánni! – fűzte Kamill az előadást. – Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harminc esztendeig gyóntatott egy híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás. Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.

– Húsvétkor – felelt a hölgy, aki olyan finom, megsárgult csipkéből volt, amilyent apácasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok számára. Barna volt, mint az ópium füstje, amint sötét gomolyagban a mennyezetre száll, és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a nyári délutáni álom.

– Húsvétkor, asszonyom – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra Máriabesnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakállt hordanak, és a rossz gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöld kapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi, és a nők énekelnek, és táncolni tanítják a fiatalembereket. A valcert madame Josephine-nél tanultam, és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn a ház egyik tagja, bizonyos Vilma, patkánymérget ivott csekélységemért. Elmegyek újra a házakba, ahol fiatal koromban laktam, ahová öreg és komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és biliárdjátékos társaságában hajnalonkint besurrantam. „Keress magadnak szeretőt a házban – mondta mentorom –, nincs jobb dolog a világon, mint alkonyattal felébredni, és a cipőt, ruhát finoman megtisztítva találni, friss ing fehérlik, és gyöngyvirágszaga van a női monogramos zsebkendőnek. A francia borbély a fésülés végeztével gyöngéden megborotválja fáradt arcodat, a fürdőbe sok kölnivizet önt kedvesed, csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini tájékán…” Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, aki leánykereskedelemmel foglalkozott. Életet, bölcsességet, megnyugvást és bátorságot tanultam tőle. Szívem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és búskomoly kedvemet, amely hasonlatos a nyári éjhez, amelyben messziről zeneszó hangzik holdas víztükörén, és boldogságomat abban a hitben, hogy jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre,

184


kezem finomságára és szívem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott… Az ágyam mellett ült, és halovány arcomat nézte. A fülembe súgta, hogy télen, tavasszal játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet fogta, és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha ön elhagy, nemsokára – mert hisz bizonyosan elhagy –, ismét elmegyek a bölcsesség, csendesség házaiba, ahol éppen azért van oly nyugodalom, mert a szerelmet nem veszik komolyan.

Kamill elhallgatott, és az imádott nő kezét megcsókolta. – És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, aki

néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a francia könyv. – Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem

dala a „Földiekkel játszó égi tünemény…” volt. – És nagyon boldog volt? – hangzott visszafojtott hangon a kérdés. – Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő

öregségemig olyan házban lakom, ahol a nők magas sarkú papucsban és selyemingben járnak. Azazhogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a Nemzetibe, ha régi és érzelmes francia darabot játszanak. Kutyákat tartunk majd… Nagy, bolond, boglyas komondorokat, amelyeknek olyan hűséges és megbízható szemük van, mint a gyermekek imádsága.

– Térjen vissza – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam, és a szívem oly egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, amely még nem látott embert, mégiscsak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel, fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit, és megverni engem, ha rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a szememben.

– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért – felelt Kamill, és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi dalt fújt.

(1913)

Szerenád

„Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy nőre gondolni – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges,

185


hogy egy férfiú, aki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utcán, éjszaka, az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel ablak alatt ácsorogni, sohasem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutriszámokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval… Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy szerelmes férfi élete!”

Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe írtam e sorokat. Régen volt. Húszéves voltam, és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam, amelyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok. Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, amelyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a „Fehér rózsá”-ban egy Mali nevű hölgy volt a pincérlány, és titkon franciául tanult, egy országúti csárdában a bormérő Ferenc Józsefről beszélt, aki fiatal korában négylovas hintón erre utazott, és egy kisvárosban, ahol bágyadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utcákat, és a harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkezve, és régi újságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, aki tán még a francia császár seregéből maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldalban, és a távolban egy folyó háta csillámlott törpe fűzfák közül – a kisvárosban idegenül, ismeretlenül bolyongtam egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél, és sehogy sem óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni.

Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol, mert csukott híd és szentszobros városháza volt benne. A fogadó a „Mályvá”-hoz volt címezve, és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta „mutatni” valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam volna át, egy búskomor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kasszírnő, és képes újságot olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis kocsmaudvar látszott, ahol fekete kabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák, és a flóta hangjai „Ha elmegyek édes rózsám messzire…” kezdetű dalt variálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények – tavaszi este volt, és a diák tán megbukott a vizsgán.

186


A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a hegyoldalban. Délután bizonyára öregemberek járnak ide, nyugalmazott tisztek vagy hivatalnokok, és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok felett álldogáló akácok oly soványak és kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, amely a végén tüdősorvadásban múlik el. Régi, kitaposott cipők és ódon szárnyas kabátok laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat húznak a töredezett sétapálcák, amelyek esetleg esernyőnyelek voltak ifjúkorukban.

Itt üldögéltem, és mindenféle szomorúságokra gondoltam. Szegény kisvárosi nőkre, akik frufrut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás férfiakra, akik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket, és hiába nevelik hosszúra kisujjukon a fényes körmöt – a hercegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: kinek mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban színészek játszanak a „Mályvá”-ban, a cukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a férjek nemegyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.

Búskomor, kenyérhajszagú kisvárosi élet, ahol a korzón hangosan kacagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.

Én igen szerencsétlennek érzem magam, hogy a szegény és szomorú kisvárosi promenádon üldögélek, ahelyett hogy Kassán vagy Miskolcon volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…

A flóta, amely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház állott, amelynek egy sarka a bástyába volt építve, és olyan apró ablakok voltak rajta, amelyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett ki.

Még a csillagok sem ragyogtak az életunt estén – tán csillagok sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petróleumlámpácska pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajon nem éppen ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak álldogáltak, ahol bizonyára nem tesznek egyebet életük végéig az emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húszéves korában már csak a nagymosásra gondol.

A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt, és hangszerét bizonyosan a bástya felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a holdat énekelte meg a költő, aki azóta delírium tremensben elpusztult, vagy a leánykát, aki nefelejcsszemű, az elhagyott sétatéren azonban egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember megalázkodását, keservét, pénztelenségét, és

187


egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már francia szubretteket ismertem akkor!

A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, aki szerencsésebb körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen, és gúnyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska, és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes arcát, akinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek ígérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.

Felálltam, és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert. Igen szegény és bánatos arcú ifjú volt, tán éppen írnok a városkában.

Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja. – Menjen haza, ne rontsa a levegőt – mondtam igen szigorúan. – Szégyellje

magát, hogy megalázkodik egy nőért. Később felráztam alvó kocsisomat, és még az éjszakán tovább utaztam a

városkából, ahol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat. (1913)

Ferenc Jóska

A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán Margit. Vénleány maradt, nagy kort ért, és mindig olyan előkelő volt, mint egy udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező, amelyet arca felé emelt. A fején kis kalap és az arcán bánat. Korhely unokaöccse, bizonyos Predány Berci – nagy verekedő és szoknyahős egykor a sóstói tölgyek alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagymértékben hasonlít azóta megboldogult királynénkhoz.

– Tudom – mondta Margit. – Már nagyon régen tudom. Ám azért jólesett neki, ha Berci a hasonlatosságot minél többször emlegeti.

Áldozatokat is hozott e célból, titkon kifizette a cigányokat, midőn Berci a környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.

Szép, szomorú nő volt, naplót írt, és olyan levélpapirosa volt, mint senkinek a megyében, talán Angliából hozatta a papírokat. A kezében többnyire aranymetszésű, lila selyembe kötött könyvecskét tartott. Egyszer megnéztem a könyv címét. Heine Henrik írta, és Vallomások volt a címe. A járása messziről

188


elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem vetette lábfejét kifelé vidékünkön, mint Oroszlán Margit. A kalapot nem tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s míg nagyanyám ódon és fenyőillatszagú szalonjában üldögélt (ahol kisfiú koromban mindig tüdőbetegeket kerestem a görbe lábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:

– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nemigen olvashatok újságot.

– Igen jó egészségben van – felelt nagyanyám. Oroszlán Margit arcán gyermekes öröm mutatkozott.

– Minden este imádkoztam érte… Ferenc Jóskáért. Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanúja az effajta beszélgetéseknek,

midőn nagyanyámat szalonjában különböző furcsa öregasszonyságok felkeresték, és Oroszlán Margit, amint szerét tehette, őfelsége személyét ügyesen beleszőtte a társalgásba. A múlt századból itt maradott öreg hölgyek szertartásosan integettek, csupán némelyik rózsaszínűre festett arc mosolygott finom gúnnyal. Oroszlán Margit az arca elé emelte a fekete legyezőcskét, és nem óhajtotta meglátni a gúnyos mosolyokat.

Ah, régi hölgyek, akik egykor udvarias francia szavakra és a finom meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította, és Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt, midőn az óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos Berta néni, felejthetetlennek ítélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay felváltva mondták a szépeket. És egy kis termetű öregasszonyka Fejérváry Gézával táncolt egykor a redutbálon. Szent, ábrándos, méla, őszi délutánok. A nagyanyám fehér fejével jóságosan, megbocsátólag integetett barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga fénnyel csillant meg kezén. Nemigen volt az elmúlt században valamirevaló férfi, akit a szalon látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán, állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy bicegő, igen öreg dámát a szalonba, és a fehér bajszú udvarmester aggodalmasan álldogált a szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja), aki Petőfi Sándorról beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmúlt idők nagy férfiainak egyéb dolguk sem volt, mint a nagymama barátnőivel foglalkozni. Deák Ferencről is hallottam egyszer: „Titkon nagy kópé volt az öregúr!” Szentséges, ártatlan és imádságos rajongások hangzottak el a beesett ajkakról, amelyek egykor valóban üdék lehettek, mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.

A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán ejtette ki annak a nevét, akinek kedvéért vénleány maradt. Hogy is volt ez a történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke hölgyek, a Petőfi

189


úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem fél szárnya volt, mint a csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben, és egy félhomályos sarokban így mondta el a dolgot Oroszlán Margit.

– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghívót bocsátott ki a rendezőség, amelynek elnöke később Magyarország első zászlósura lett. Ah, istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados tölgyeken ijedten futkároztak a cincérek, mert a lampionok csodálatosan ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és a hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata lett volna ez estére. Olyan ruhám volt, mint Mária Antoinette-nek, és a fürtjeimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse de Moskou volt akkor a legdivatosabb táncdarab – azt hiszem, Glinka írta –, sokszor játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen játszott a zenekar, a polgári zenekar, amelyet egy felvidéki városkából hozatott a figyelmes rendezőség. A cigány akkoriban csak férfiak duhaj mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy mazurt, és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak, amelyek ruhámon nyílottak.

Lágyan hajnalodott a tó felett, és a lampionokba új gyertyát helyezett unokaöcsém.

A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék szeme volt, és báró volt, a rendezőség néhány tagjával megbeszélést folytatott, amire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a végtelen valcert. A férfiak arca elkomolyodott, és a főrendező, gróf D. egy vendégszobában gyorsan megmosakodott. A fehér köpönyeges tiszt lovára ugrott és elnyargalt.

– Mi történt? – kérdezte a megriadt báli közönség. Unokaöcsémet, aki boros fővel a lampionokat gyújtogatta, a ruhatárba

csalták, ahol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte kiszabadítani. Végül elaludt a vendégek köpönyegein. A pofaszakállas, ünnepélyes karnagyot (aki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen értette) félrevonták, és suttogva beszélgetett vele néhány úr a rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, akinek fiát a forradalom után agyonlövésre ítélte a bíróság, egy vendégszobába kérette a főrendező. A felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.

Nemsokára újra feltűnt a fehér kabátos tiszt alakja a hajnali világosságban. Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa boltozat alatt. A fiatal Ferenc József magyarországi utazásában e tájra érkezett.

A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta, és az almásszürkék kényesen lépegettek, mint a népmesében.

190


A hintó bőrfedele le volt eresztve, és a bőrpárnákon zöld tollas kalapban, rózsaszínű arccal, üdén, ifjan ült Ferenc Jóska. A bajusza gyöngéd és szőke volt. A szeme oly kék volt, mint egy álombéli tónak a tükre. Ah, gyönyörűbb férfit még sohasem láttam.

A császár a kalapjához emelte fehér kesztyűs kezét. Az urak némán meghajoltak. Senki se mert éljenezni. Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam

volna –, és a fiatal császárnak átnyújtottam virágaimat. Ő megfogta a kezem, gyöngéden szemembe nézett: – Köszönöm, szép kisasszony. A hangja oly lágy volt, mint egy költemény… A nagyanyám szalonjában megszólalt a zenélőóra, egy valcert játszott, és

egy kifli alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján. (1913)

Vallomások régi dolgokról

Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arccal jött haza az erdei kápolnából, ahová reggelenkint imádkozni járt. A „tekintetes asszony” – olykor a gyermekei is így szólították – melankolikusabb volt, mint valaha és a nyersselyem napernyőt – amilyent Londonban a férfiak viselnek – elgondolkozva lóbálta kezében. Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt nagyon elfehéredett a homloka két szeme között, és ajkát összeszorította, mint olyankor, midőn apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd után. Gyümölcsöt vett a kezébe, amelyet villára szúrva hámozott, sötét szeme alig észrevehetőleg villant:

– Ez mind szép. Én azonban Csáky vagyok. Ha akarom: grófnő… Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor

olasz őseivel hánykódott, akik udvaroncok vagy kitartott férfiak voltak az Anjou királyok idejében. És csupán zsebkendőibe hímeztetett kilencgombos koronát, valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi ezüstbe a Csákyak címere helyett a pelikános, kardos címert vésette, az apámét – bár az ezüstöt, nagyon sokat, nagyon régit, némelyik kanál nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta. És aztán elvonulva, nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem érintkezett, mert szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb volt. Valamely ősapa létezett, aki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem lett… Az

191


ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldosvezérek bogarait! Kricskai Pál távoli rokonunk és hétszilvafás nemes ember, aki azért lakott a városon kívül, mert ott még nem kellett adót fizetni, anyám dús ebédei után – igaz, beborozott állapotban – néha a csizmaszárra ütött:

– Mi a Csákyak! Én talán király lehetnék Itáliában… Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az egész

ember, deres, mint novemberben a reggel, de a cinke az orrán sohasem fütyölgetett.

Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki reggelen, midőn a háznép már sonka- és szalonnafogyasztás után beletörődött a böjtös ebédbe – a Csákyak mind katolikusok voltak –, anyám tündöklő szép arcán a bánat, büszkeség és harag felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából hazatért, hol hetenként háromszor egy nyugalmazott plébános misét mondott a kedvéért, és a misemondó ruhát régi Thurzónék hímezték négyszáz esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély megindultsággal régi Thurzó-sírok előtt.)

Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a lugasban tartózkodtunk ez idő tájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása nyomán legyeket fogdostam (papirosdobozba), amellyel jóllakattunk egy zöld növényt, amely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal táplálkozik. K. Nagy Sámuel nyugalmazott magyar színész volt, költő és első gavallér az elmúlt század negyvenes éveiben. Atyám azonban az országútról szedte fel egykoron, amint a tiszai töltésen kutyagolt, és azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi lovaglónadrágok voltak a háznál, amelyeket atyám előrehaladott kora miatt már nem használhatott. Ostor volt, benne síp, amellyel jelt lehetett adni a vadászkutyáknak. És a vörösboros üvegeket zöld pecsétviasszal, címerrel látta el nevelőm, mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.

A szürke selyemernyővel anyám a tanulóasztalra csapott: – Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni.

Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál. – Nőies felfogás – mondta nevelőm, de nyomban kiugrott a lugasból.

Anyám elpirult, szája remegett, és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel nézett rám:

– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a szomorúságtól és bánattól?

Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim. Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei írnok volt, aki egykor Klapka tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy csárda, ahol a menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk, és hősi tettekről beszéltünk.

192


– Asszonyom – feleltem megfelelő komolysággal, – a férfibecsület kódexe ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével.

Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nemigen mertem ránézni. A gyászfátyolkát megigazította az arcán. Egy pillanatig hallgatott:

– A nevelődet majd eltoloncoltatom – mondta nagyon csendesen. – Még ma írok a főispánnak.

Ezután szobájába vonult anyám, délig nemigen szokott mutatkozni, mert az volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arckifejezése. Csupán a szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.

És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, ahol nemrégen egy fiatal gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha ezóta hervadtabbak lettek volna a bokrok és a fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken mindenféle sárga leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály is üldögélt valahol egy faderékon, és néha gombostűfej nagyságú vércsepp hullott le a magasból. A bokrok között bujdokoló rejtekutakat most elkerültük, pedig Ketvényi úr vezénylete alatt néhány nap előtt még csak ily ösvényeken jártunk, meglesvén szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó, hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy Sámuel deres, nagy fejét, midőn szerelmes, lángoló arcú párokat, kis varrólányokat vagy drága kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás mellett üldögélni láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta, és az lesütötte a szemét. Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:

– Miért nem ígér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén mogyorófabokortól.

Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól sikerült pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.

Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, amit szíve diktált a Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, ahol torony magasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom egyetlenegyszer sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű földre volt lapulva, mintha valaki feküdt volna errefelé.

Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a francia borbély, már helyükön voltak. A megyei írnok arcán még piroslott a szégyen azon bizonyos kocsmárosné miatt, aki kegyes volt hozzám, és kegyetlen hozzá. Szalonruhába öltözött, és kis, fehér nyakkendőt kötött. Csupán nagy, szürke, keménykalapja világított a homályban.

Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú percek múltak el, a tisztáson fojtott hangon beszélgettek.

193


– Szé bon! – mondta végül a francia borbély, aki délutánonkint apámat borotválta.

K. Nagy úr egy hosszú csövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén komor arccal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.

Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a dörrenéssel. A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A kalapot találta a golyó.

* Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk.

Nevelőm megállást parancsolt: – A tekintetes asszony – mondta anélkül, hogy hátratekintene. Kisírtan,

haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy senki sem látta –, az anyám sietett utánam.

– Miért volt ez, művész úr? – kérdezte nevelőmet szigorúan. K. Nagy kivette a szájából a falevelet, amelyen fütyült. – Nőért. Egy hölgyért. Ha megengedi – felelte szertartásosan mentorom. – Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky), és a két karjával átkarolta

nyakamat. Sohasem magázott többet ezután. (1913)

Árvalányhaj

Alkonyodott a Felső-Tisza mentén, a nádasokból ezer madárhang hallatszott, és a folyó aluszékonyan simult lankás partjaihoz, mintha elfáradt volna a hosszú utazásban. A négylovas hintó, amely a fiatal osztrák császárt és ifjú Erzsébet királynét vitte, mielőtt a nap leáldozott volna, törött kerékkel állott a tiszai nádasok szomszédságában. A hátsó kerék pattant el, az út mély volt a hosszú esőzéstől, gondolni sem lehetett arra, hogy az utazást folytathassák. A nyerges ló fölemelte a fejét, és nagyot nyerített a néptelen tájon. A királyi pár kísérete tehetetlen fejcsóválással állta körül a törött kereket.

A háttérben még két négylovas kocsi volt, amelyen a kíséret utazott, de mindkettő rugó nélküli szekér. A királyné gyenge állapota bizonyára nem alkalmatos arra, hogy a rázós kocsin utazzon tovább a göröngyös, hepehupás országúton. Olyan gyönge volt ez idő tájt a felséges asszony, mint egy liliom. De nem engedte férjeurát egyedül utazni. Ki tudja, hátha igaz az a híradás, hogy a magyar országutak telve vannak bujdosó haramiákkal?

194


Vadludak szálltak át az égen, talán éppen az ecsedi láphoz utaztak éjszakára. Túl a Tiszán harangoztak estire, a víz szomorkodva hozta hátán a kis harang szavát. A rőt mezőn egy lovas alakja bontakozott ki a füzesek árnyékából. Sebes ügetéssel közeledett a megrekedt társaság felé, két játékos agár cicázva vágtatott a paripa előtt.

A lovas ősz hajú, zömök, piros arcú férfiú volt, az arcán a bánat és az időjárás vetélkedve írogatták föl a maguk jelvényeit. Egy helyen a pusztai nap festette az arcára a maga hervatag fekete rózsáját, másfelé a bánattal virrasztott éjszakák húztak mély barázdát. Csak a szem tündöklött nyájas ravaszsággal a bozontos szemöldök alól.

A lovas leugrott a nyeregből, és megemelte árvalányhajas kalapját. Egy fehér kabátos udvari tiszt állott hozzá legközelebb, annak megmondta a nevét és szándékát.

– Mit kíván? – kérdezte Ferenc József németül a tisztet, mert akkor még nemigen tudott magyarul.

– Környékbeli birtokos, fölajánlja a kastélyát éjszakára – felelte a tiszt. – A neve? – kérdezte tovább a császár. – Korniss Péter, szolgálatára – mondá az ősz hajú öregúr, aki a kérdést

megértette. – Tízpercnyire van ide az udvarházam. József császár is töltött a házban egy éjszakát, amikor erre utazott.

Ferenc József elgondolkozva nézett nejére. A királyné fáradtnak, szenvedőnek látszott.

– A húgaim majd ápolni fogják a császárné asszonyt – tódította Korniss uram a beszédet. – Férfi csak magam vagyok a háznál.

– Pihenni szeretnék – szólalt meg a királyné. – Kimerített a hosszú utazás. A királyné szava döntött. Elfogadták a földesúr ajánlatát. A Korniss Péter háza olyan régi udvarház volt, amilyen egy időben sok volt

Magyarországon. Minden faluban ott állott a nemesi ház. Némelyik tán rozogább, vénebb, elhagyatottabb, mint a mai idők házai, de télen barátságos füst szállott ki a kéményen, és a kapu nyitva volt. A falak bolthajtásosak, és rajtuk az ősök képei. Gyakran az ősapák csodálkoztak volna legjobban, ha föltámadva saját arcmásukat megtalálják, amelyet a vándor piktor utólag festett.

Két gyászruhás fiatal nő fogadta a vendégeket az ámbituson. A nők akkor mindnyájan gyászruhát viseltek Magyarországon. Senki sem kérdezte, hogy kit gyászolnak. Némelyeknek tán halottjuk sem volt, mégis alkalmazkodtak a divathoz.

195


Sugár, halavány arcú, barna nők voltak a háziak. A királyné kezét megcsókolták, és olyan nyájas közvetlenséggel segítettek körülötte, mintha a szomszéd faluból valamelyik atyafiasszony jött volna látogatóba.

– Hogy hívják magukat? – kérdezte Erzsébet. – Az én nevem Emília. És özvegyasszony vagyok – felelte az egyik nő. – Én Fruzsina vagyok. – Szintén özvegy? – kérdezte Erzsébet. A fiatal hölgy lehajtotta a fejét, és nem felelt. A felséges pár kísérete ezalatt elhelyezkedett a házban. A szakácsok

föltették fehér sapkájukat, a lovakat elhelyezték az istállóban, a falusi kovács lámpafény mellett látott neki a kerék megjavításának. Ferenc József az ámbituson foglalt helyet egy bő karosszékben, amelyben azelőttiben bizonyára a ház régi gazdái pipázgattak, ha egyéb dolguk nem volt. A császár fehér köpönyegét a térdére terítette, és elgondolkozva nézte a besötétedő tájat. Távol a Tisza, mint egy álom, olykor megcsillant a messziségben, mintha mécset vittek volna a víz alatt. A túlsó part nádasaiban már a hold bujdosott, és a lengő szél néha megmutatta az esti vándor boros arcát. Zsellérek jöttek hazafelé, és levették a fövegüket. A falusi este csöndessége, melankolikus bája mint egy enyhe költemény vonult el a tájon.

A szakácsok elkészítették a vacsorát és a hopmester jelentette, hogy az ebédlőben megterítettek. A császári pár a régi bútorzatú ebédlőben csendesen fogyasztotta vacsoráját. A vizet, amelyet Schönbrunnból hoztak magukkal, apró jégdarabokkal frissítették, és a császár vadászkését gondosan megtörölgette étkezés után. A falról egypár vitézkötéses, hajporos régi úriember szótlanul nézte az előkelő vendégeket. A sarokban spinét állott.

– Hol vannak a hölgyek? – kérdezte vacsora után a királyné. A Korniss hölgyek nyomban megjelentek. A királyné a spinétre mutatott: – Szoktak játszani? Emília lesütötte a szemét: – Ha parancsolja, felség… – És ön? – fordult Erzsébet Fruzsinához. – Egykor tudtam énekelni. De már régen nem gyakoroltam hangomat. – Játsszanak nekem valamit – monda a királyné, és tündöklő szemét

barátságosan a hölgyekre emelte. Emília fölnyitotta a spinétet. A hangszer poros volt, holott a házban

egyébként a legnagyobb rend és tisztaság volt található. Az első hangnál azt is észre lehetett venni, hogy már nagyon régen nem használták a muzsikát.

196


Emília lehajtotta a fejét, mintha gondolkozna az eljátszandó dalon. Aztán megnyomta a pedált.

A Földiekkel játszó égi tünemény… kezdetű dal hangjai jöttek elő a hangszerből. Fruzsina a két kezét leeresztette, és halkan, dúdolgatva kísérte a zenét.

Amint a dalnak vége volt, mind a két hölgynek könny csillogott a szempilláján.

– Elég volt – mondá a jószívű királyné. – Önöknek fájdalmat okoz a zene, tehát nekem nem szerez örömet.

– Régen nem zenéltünk – felelte Emília, és fölemelkedett a spinét mellől. Ezután nemsokára nyugalomra tért a felséges pár. A hálószoba ablakai a

messzi síkságra nyíltak, amelyen most már mint egy ezüstszalag húzódott át a Tisza. Könnyű pára lebegett a hold előtt, és végtelen csend volt mindenfelé, mintha egész Magyarország aludt volna.

Éjféltájban Ferenc József fölébredt, és félrevonta a könnyű függönyt az ablakon.

Az ablak elé állított császári katona egy fatuskón ült, és mélyen aludt. De mégis járt fel-alá egy fekete árnyék a holdfényes térségben. A császár megismerte az öreg házigazdát, amint vállra vetett fegyverrel őrködött az alvó silbak helyett.

Hajnalban, amint továbbutaztak, a királyné a hintóban egy nagy csokor árvalányhajat talált, ám a szomorú hölgyek nem mutatkoztak.

Délfelé Újhelyre ért az utazó császár, és az ismeretlen helyen töltött éjszaka miatt kétségbeesett császári biztos előtt kijelentette, hogy nyugodt éjszakát töltöttek a Korniss házban.

A császári katona ijedten csapta össze a kezét: – Korniss! – kiáltotta. – A legveszedelmesebb rebellis a környéken. (A

császári katonák ilyenkor mindig nagyon kimeresztették a szemüket.) – Nos – mosolygott Ferenc József –, én mást tapasztaltam. És miért volna

oly veszedelmes ember Korniss? A biztos keservesen mosolygott. – Az elmúlt magyarországi zendülésben, tíz év előtt négy fia esett el. És a

leánya férje börtönben ül hazaárulás miatt. A császár elgondolkozott. A királyné kezében még ott volt az árvalányhaj-bokréta. – Milyen furcsa emberek a magyarok! – mormogta Erzsébet, és búskomoly,

harmatos tekintettel nézett a pusztai virágokra. (1913)

197


T. L.

Az esték azzal múltak, hogy kártyáztak a családi lámpa alatt, amelynek burkolata csaknem olyan égszínkék volt, mint a messzi orosz puszták felett a láthatár. Szergéjevics Iván csak a filkóst tudta játszani, ez együgyű játékot, amelyet még odahaza tanult az anyja falusi házában, Lutovinnovóban, a végtelen kisorosz teleket átkártyázván az öreg nemesasszonnyal és nemkevésbé öreg dajkájával. Egykor – az anyai ház hideg ebédlőjében, a jégszürke nők társaságában – bizonyára nem hitte Szergéjevics Iván, hogy az ostoba filkós játék lesz azon kapocs, amely őt a nagyvilággal, az előkelő társadalommal, Baden-Baden legbarátságosabb nyári lakával összeköti.

Ah, mily más volt egykor Orelben a filkós, mint a baden-badeni villában! Amott, a falusi magányosságban szinte tudatlanná válott öreg nemesasszonyság és egy babonás vén cseléd kedvéért keverte a kártyát az ifjú Szergéjevics Iván. (Pedig a pétervári újságban már napvilágot látott néhány elbeszélése, alatta a titkolódzó T. L. betűk, amelyekről annak idején senki, míg manapság minden orosz tanuló tudja, hogy jelentése ez volt: Turgenjev Lutovinovóból.) És az öreg orosz asszony szinte szívtelen gúnnyal emlegette, hogy fia „firkonc”-nak készül, és a vén cseléd kötelességszerűleg vigyorgott. Ah, mily sötétek voltak az esték Orelben! Jermoláj – a vadász –, sajnos, nem ismerte a betűket, és így Szergéjevics Iván ez egyetlen falusi barátja sem ismerhette meg a „Kortárs”-ban megjelent elbeszéléseket.

És mily korán sötétedett. Míg itt, Baden-Badenben az esti felhők alatt még javában hangzik a térzene

a távoli parkban (most Glinkától játsszák a Csók-románcot), bizonyos előkelő oroszokat pillantott meg a karnagy a sétálók között. A nyári lakban kellemes ebéd utáni hangulat, déligyümölcsillat, és a mokka szaga tölti meg a nyájas ebédlőt. A falakon koszorúk és szalagok – csupa kedves ismerősök a múltból, és biztatások a szép jövőbe, a színésznő emlékei, aki elmerengve üldögél a nyitott ablaknál a kora őszi alkonyatban, és kezére támasztott fejjel hallgatja a távolról hangzó zenekar játékát. Szergéjevics Iván háromlépésnyire áll a színésznőtől – mindig ilyen távolságban van tőle –, és titkon és nyíltan, szemével és szívével mindig őt nézi, amilyen imádattal egy drága, finom és lelkes francia nőt nézhet egy Kisoroszországból való fiatalember, akit anyja kitagadott, mert az írói pályára lépett. Hetedik éve már – hét évet mutatnak a gyűrűk a baden-badeni orosz fa kérgében, gyönyörűséges, boldogságos, szerelemmel, imádattal és elbeszélő kedvvel, sőt írói sikerekkel eltöltött hét esztendő múlott el a francia énekesnő háza táján, midőn a hatórai ebédhez először terítettek a messzi Oroszországból

198


jött fiatalembernek. Az óriási termetű fiatalember haján fehér árnyék borongott, mint a korán jött havazás estenden világít a csendes kerti utakon, csupán melankolikus kék szemében lakott a fiatalság, életkedv és büszkeség, midőn Európa legjobb énekesnőjére, a francia nőre nézett – midőn titkos kedvesét lopva, hosszan, csodálkozva és imádattal, mint a kazáni templomban a selyemruhás Máriát, hét esztendő óta esténkint nézte, és mindennap valamely újat, sohasem látottat pillantott meg az énekesnő arcán, haján vagy ruháján.

Az énekesnő fölemelte merengő tekintetét, amelyből Mozart-dalokat vélt hallani Szergéjevics Iván.

– Szeretsz?… – kérdezte oroszul. (Mert csak ennyit tudott észak nyelvén.) – Szeretlek! – felelt Iván, akinek vezetéknevét akkor már nagyon sokan

ismerték a moszkvai kávéházakban és vendéglőkben. Az énekesnő férje, egy igen finom és galambősz fejű francia úr (otthonkáján

a becsületrend piros jelvényével), menüettlépésben közelgett a merengőkhöz. – A kedves mamának néhány játszma filkóshoz volna kedve! – mondta

estéről estére bocsánatkérő szelídséggel, mintha csupán elháríthatatlan udvariassági kötelességből zavarná felesége álmodozását.

És a görbe lábú kanapéról, mintha láthatatlan rugó segített volna, hirtelen talpra ugrott a nagyon kicsire összeszáradt öregasszonyság, aki csupán azon szokott elszomorodni, hogy leánykáját, a világhírű énekesnőt sohasem láthatja színpadon, testi fogyatékossága miatt, ám a kártyázáshoz élénken talpra állott.

– Mossziő Iván! – mondta alig hallhatólag, és az óriási orosz már karját nyújtotta, hogy a kártyaasztalhoz vezesse a boldogtalan madame-ot.

Vajon tudta-e Szergéjevics Iván hét év előtt egyetlenszer is, hogy a kártyákat kiosztják, és filkóst játszanak négyesben? A francia figurák bután, ismeretlenül bámultak az orosz fiatalember arcába, aki gyakran összetévesztette a dame-ot a filkóval, midőn is az énekesnő anyja méltatlankodva felkiáltott, játékpénzét gyorsan összeszedte, és ugyancsak elégedetlen veje karjába kapaszkodva, rövid, megfontolt, boldogtalan sétára mentek a kertbe. Az összedobott kártyák felett szelíd szomorúsággal mosolygott Ivánra az énekesnő.

Az öreg hölgy sántikáló léptei, valamint a gyöngéd vő udvarias, biztató szavai lassan elhangzottak az ebédlő ablakai alatt. Az énekesnő és az orosz csöndesen, boldogan, szentséges szerelemmel nézték egymást a kártyaasztalon át. E percek voltak arra szánva, hogy egyet-mást megbeszéljenek életükből, amely összeforrott, egybe olvadt elválaszthatatlanul, már talán azon pillanatban, midőn 18**. január 19-én, enyhe téli napon a „Conversation” előtt egymást megpillantották. Egymásra néztek, az elszomorodott orosz fiatalember és a tüneményes hangú énekesnő – a mamát a Wéberhez kísérték éppen, a kedves

199


férjen újmódi cilinder volt, és az énekesnő krémszínű kalapja mellett piros, paradicsommadár-toll volt – a zenekar a fedett teraszon Strauss-keringőt játszott.

És a kártyaasztal felett hallgatva mélyedt Szergéjevics Iván búbánatos tekintete a francia nő szemébe, amelynek egyike bús és búbánatos volt, mint a lemondás, de a másikban tajtékzó jókedv és életöröm lakott, mint a tanóra után pajzánkodó leányokéban. Ha bal oldalról nézett T. Szergéjevics Ivánra az énekesnő, az orosz óriás bánatában a földig hajtotta a fejét. Míg jobbról – a tavaszi jókedv tündöklésében –, T. L. szinte bakot szeretett volna ugrani, mint egykor régen, Orelben, midőn még gyermek volt.

Az énekesnő ma este lehunyta hosszú pillájú szemét, és arcán, amelyet sohasem festett, a szomorúság gyengéd szeplői tünedeztek fel, mint a barackon májusi eső után.

– Veled álmodtam, Iván… Az anyáddal, akit nem ismerek. Fehér ruhában volt.

Szergéjevics Iván csendesen bólintott. – Jól álmodtál, szerelmem. Mindig előre megálmodsz mindent. Levelet

kaptam az oreli kormányzótól, az anyám, a földesasszony meghalt. – Már eltemették? – Eltemették. Gazdag vagyok. Háromszáz „lélek” tulajdonosa. Orelban

háromszáz jobbágy nagy vagyont jelent. Az énekesnő megrázkódott. – Tehát jobbágyaid vannak, Iván? – Háromszáz léleknek vagyok ura. Az énekesnő a szomorú szemét fordította Ivánra. – Emlékszel, mit ígértél? – Emlékszem. Felszabadítom a jobbágyaimat – ingyen. Lemondok egy nagy

vagyonról. – Nos? És még Baden-Badenben vagy? Gyorsan beszélj. Anyám és férjem

már visszatérnek. Szergéjevics Iván megérintette az énekesnő kezét. – Az történik, amit te akarsz, szerencsecsillagom. Holnap Oroszországba

megyek, és felszabadítom a jobbágyaimat. – Köszönöm. – Elmegyek, de vajon gondolsz-e rám? – Mindig rád gondolok. – Gyönyörű gyémántokat vehetnék neked… – Nem kell a gyémánt. Te kellesz csupán. – Független, gazdag lennék.

200


– Azt szeretem, hogy dolgozol. Regényt írsz. Nekem. – Gondold meg, egykor öregek leszünk… – Velünk leszel mindig. – Melletted? – Velem. Nem tudnálak szeretni, ha rabszolgatartó lennél. Én téged

nemesnek és jónak ismertelek. A jövőd: az én jövőm. Hiszek benne. Mert este én imádkozok érted. A szívem felé teszem a két kezem, és a nevedet mondom…

– Istenem – felelt Szergéjevics Iván. Az énekesnő anyja és férje ekkor az ebédlőbe léptek. A finom és

disztingvált külsejű úr szinte magánkívül panaszolta, hogy a kerti sövény előtt baden-badeni oroszok sétáltak, és tüntetőleg hangoztatták, hogy a Lutvinovóból való Turgenjev áruló orosz, aki francia nőtől tanulja az arcfestést.

Az énekesnő lágyan mosolygott. – Vigyázz, kedves, ne beszélj olyan sokat, mert álmodban újra

fűszeressegéd leszel, cukorsüvegeket emelgetsz, szappanosdobozokat csomagolsz, és reggelre halálra fáradtan ébredsz.

A finom francia erre ijedten elhallgatott, és az énekesnő Szergéjevics Ivánnak meleg, puha tenyerét búcsúcsókra nyújtotta.

(1913)

Mátyás király válik

Piusz, e néven a hatodik ama Piuszok között, akik Péter kulcsait őrizték, a sárga teremben fogadta Mihály püspököt, aki a jeles és törekvő magyarok közül, Pécs városából jött. A pécsi püspök persona grata volt a pápai udvarnál, köztudomású dolog volt, hogy a legelső bíbornoki kalap, amely alól a mennyekbe távozik tulajdonosa, a magyar püspök fejére száll.

Mihály most sem jött üres kézzel messzi hazájából. A teherhordó öszvérek, amelyek útjában megelőzték, a pécsi hegyek nektárjával megtöltött hordócskákat rendeltetési helyükre szállították. Mihály már meg is győződött arról a pápai udvar bíbornokainál, hogy a nektár ízlett az uraságoknak. Csak egy nyolcvanéves agg mondta, hamisan hunyorítva szürke szemeivel a püspök felé:

– Mihály, te nagy huncut vagy. Plébános korodban tüzesebb volt a pécsi bor. Ám igazad van. Hosszabb az út a lila színű talárig, mint az aranymakkos kalapig. Emezt beéred szamárháton is, de amahhoz ugyancsak tüzes paripákat kell hogy fogj szekered elé.

201


Mihály felsóhajtott: – Öregszem, kegyelmes uram, és a hegyek nem győznek velem együtt vénülni. Egy időben feltüzesítette véremet a csiger is, ma a püspökség legvénebb aszúja sem tud felderíteni.

– Jól feleltél, Mihály – monda a bíboros úr –, most nagyon vén vagyok, akkor fiatal voltam. A forró téglák, amiket éjjelente lábaimra rakok, nem melegítenek fel, hogy melegíthetne már a bor?

A kincstartó bíbornok is meggyőződött arról, hogy abban a gazdag Magyarországban még mindig egyforma bőséggel ontják a hegyek az aranyat, és egyforma kedvvel verik Körmöcön a tallérokat.

A főszakács se vette rossz néven, mikor hírül hozták neki, hogy a Tiberis túlsó felén fekvő pápai majorsági udvarba egy csorda szarvasmarhát hajtottak be magyarországi csordások. Az öreg énekmester nagy zavarban volt mélyen járó alt hangokért, a nagy kórus hiányos volt emiatt. A Mihály püspök hozta magyar fiúk, akik a római szent kollégiumnak lesznek ezentúl az írnokai, egytől egyig gyönyörű alt hangot hoztak testükben hazájukból. Elismerőleg veregette meg a püspök vállát a vén kántor:

– Ha a szentatya a húsvéti mise után megelégedését fejezi ki a kórusért, nem fogok megfeledkezni arról, hogy téged megemlítselek neki.

Piusz tehát a sárga teremben várta a messze földről érkezett püspököt. A kamarás csengetett, mire a földszinti teremben dárdájával háromszor az

ajtóra ütött a svájci óriás. A püspök felemelkedett ültéből, az ajtón belépett a svájci gárda kapitánya.

A püspök és a kapitány régi ismerősök voltak. – A kalapot sürgeted, szent atyám? – szólt mosolyogva a torzonborz

kapitány. – Meglesz. Milánóból minden órában várjuk a futárt, amely az elárvult kalapot neked elhozza.

– Valóban igazak volnának a hírek Piero bíboros betegségéről? – kérdé megütközve a püspök.

A kapitány teli torokból kacagott. – Hogy egy skorpió megcsípte a tengerparton? Igen, megcsípte, de a skorpió

asszonyruhában volt. A protestáns hesszeni hercegné miatt hagyja oda magas rangját szegény Piero. A nagyhercegi ház udvari papja az ő szertartásai szerint összeesketi nemsokára az özvegyasszonyt és a római klérus egy kitűnő és tudós bíbornokát. A kalap tehát megüresedik.

A püspök csodálkozott: – Furcsa világ jár erre. És őszentsége? – Őszentsége vár a sárga teremben. Bemehetsz hozzá. Piusz tud a tulkokról,

az aranyakról és alt hangú ifjakról.

202


Sőt a gárda kapitánya azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a jövő telet magyarországi farkasok bundájában töltik a legények, viszont a kapitány elzálogosított antik szablyáját kiváltotta a zsidótól. Mindezek a dolgok megnyerték Piusz tetszését. Rajta tehát. Kérhetsz, amit akarsz.

A kapitány előreengedte a püspököt a csigalépcsőn. Nagy, sarkantyús csizmáiban nyomában kocogott. Mielőtt azonban beléphetett volna a püspök a függönyökkel eltakart előcsarnokba, a kapitány fülébe dörmögte:

– De arra figyelmeztetlek, hogy az asszonyokról szó se legyen. Piero esete óta haragban vagyunk az asszonyi nemmel. Harmadéve engedte meg Piusz a házasságot az algíri prépostnak. A prépost most válik, és ez felforgatja az egész házassági rendet. Sok bajunk van az asszonyokkal.

Mihály bólintott a fejével, félretolta a függönyt, és belépett az oszlopos előcsarnokba. Itt egy fiatal jezsuita fogadta, aki a fülébe súgta:

– Ne sokáig időzz. Piusznak reumája van. Ha fájni kezd a lába, semmit sem kapsz. Sietve kérj tehát. Köszönöm az olvasót. Ötvösöd nem csalt. Valóban minden szeme aranyból van.

A jezsuita elsuhant a függönyök mögé, és Mihály most már beléphetett a szentatya színe elé. A pápa sápadt arcú, merev tekintetű öregember volt. Köszvényes ujjaival görcsösen kapaszkodott a karosszék karjába, és halkan köhécselt. Fekete szőrcsuha volt rajta, éppen olyan, mint amilyent jezsuita páter korában viselt. A fején kis, fehér sapka volt, a bal kezén pedig onixköves gyűrű ragyogott: ezek voltak pápaságának jelvényei.

A püspök kezet csókolt Piusznak, és megállott előtte. – Ülj le, Mihály – mondta halkan a pápa. – Ülj le ide, erre a kis zsámolyra,

és a fülembe beszélj, mert hallásom gyengült. A püspök leguggolt a zsámolyra, magában pedig azt gondolta, hogy nem a

pápa hallása gyengült, hanem a sárga márványfalakon vannak virágfaragványok, amelyek igen jól hallanak.

– Hallottam, sok mindent hoztál – szólt Piusz. – Jól tetted. Bíbornokaim pazarlók, és soha sincs elég pénzük. Képesek egy selyemtunikáért, amelyben a farsangi bálon táncol valamely asszony, kiüríteni a kincstáramat. Nincs a Tiberis partján spelunka, hol svájci testőreim nem tartoznának. Krétára isznak, mert pénzük nincs. A császárok rossz fizetők. Nagylelkű Fülöp ötvenezer aranyamat, amit kölcsönbe kapott, semmi sürgetésemre se küldi el. Ha kiátkoznám, protestáns lenne, és még az aranyak reménysége is elveszne. A jezsuiták szereznek elég pénzt, de maguknak szerzik. Tavaly azt találtuk ki a kincstárossal, hogy egyesítjük a navarrai kincstárt a jezsuiták kincstárával. Ezek a fekete

203


legények erre csaknem lázadást szítottak ellenem az Angyalvárban. Látod, sok baj van. Hát az milyen ország, ahonnan te jössz?

– Boldogtalan ország. Pénze, kedve, bora és gabonája van, de királya nincs. Egy hetéra uralkodik a király helyett, a hetéra a király szeretője – felelt szomorúan a püspök.

Piusz felemelte bütykös mutatóujját: – Mondd meg a királynak, vigyázzon, mert levelet kap Rómából. Akkor

elbujdoshatik. Mihály aggodalmasan csóválta a fejét. – A király nem fél. Mielőtt útra keltem, nála lakomáztam. Szívére beszéltem

és megindítottam. De mikor befejeztem a beszédemet, a király a falhoz csapta a boroskupát, és azt kiáltotta, hogy annyit sem ád a lelki üdvösségére. A király harmincnyolc éves, a bort szereti, a kockát szereti, és az asszonyt szereti.

A pápa összeráncolta a szemöldökét: – Nem vigyáztok rá! És a királyné mit csinál? A püspök nagyot sóhajtott: – A királyné a legáldottabb teremtés az országban. Jó, szép, szelíd, mint egy

galamb, és vallásos, mint egy apáca. Csak fekete ruhában jár – abban is koronázták –, mert megveti a földi élveket. Szegény, nagyon boldogtalan csapodár férje mellett. És válni szeretne…

Piusz fürkészve nézett Mihály püspökre: – És te azért jöttél most Rómába, hogy ezt kieszközöld tőlem? – kérdé a

pápa. A pécsi püspök lesütötte a szemét: – Szentatyám, bűnös vagyok, de nem állhattam ellent könyörgéseinek. A

király is válni akar, a királyné is. Egyik héten a királyné futárja jár nálam, másik héten, csaknem az előbbi lábára taposva, rohan a király követe, hogy jönnék lóhalálban Budára, és tüstént válasszam el őket egymástól, mert a királyné frájja megverte ama bizonyos hetéra szobalányát. A király kihajt a püspökségemből, a királyné pedig fejemre imádkozza az ég haragját.

– És a többi főpásztorok? Nyugodtan nézik ezt a borzalmat? – kérdé a pápa szigorúan.

Mihály nem késett a felelettel: – A nagyváradi Jakab elment az erdélyi hegyek közé bölényvadászatra, a

győri beteg testét ápolja nyáron is befűtött palotájában, az egrit tizenkét lóval se lehetne Budára vinni. Így tehát nekem kell elvállalni a súlyos kötelességet.

Piusz elgondolkozva függesztette tekintetét a püspökre.

204


– A király ügyvédje vagy-e? Avagy a királyné ügyvédje vagy-e, Mihály? – kérdezte hosszas hallgatás után a pápa.

A pécsi püspök zavartan fordította el az arcát a pápa merev tekintete elől. – Egyiké sem – mormogta halkan. – Tehát ama hetéráé vagy! A püspök bólintott: – De az országé is. Heves vérem az okozója, hogy hetérának neveztem azt

az asszonyt. Olyan ő is, mint a többi asszony. Ha a férfi akarja, imádkozik vagy sír, angyal vagy ördög. Se nem erényesebb, se nem okosabb, mint a többi asszony. De érdekesebb, mert a királyé, és a király az övé. Ha béke lenne a trón körül, az az asszony tudna angyal lenni, és férfi lenne oldalán a király. A királyból ő tudna bölcs férfit, jó uralkodót csinálni. Most azt akarja, hogy korhely, kockázó, verekedő céda legyen. És a király bizony ilyen.

– És ki ama személy? – kérdé a pápa komoran. – A temesi bán leánya. Nem királyi vérség, ám hazánkban az uralkodók

úgyis mindig szerelemből házasodtak. – De gazdag is az a leány! Ajándékai legalább arra vallanak – mormogta

Piusz. – Talán Rómában van ő is, hogy hamarább megtudhassa az eredményt? – kérdé hirtelen a pápa, és gyorsan Mihályra nézett.

– A Vatikánban van – rebegte megszégyenülve a püspök. A pápa kezének egy mozdulatára szétnyílt a függöny, és a svájci gárda

kapitánya megjelent. – Hívasd ide amaz asszonyt, Mihály – szólt a pápa. – Hadd lássam, valóban

olyan-e, mint te mondod. A kapitány elment az asszonyért. Egy-két perc múlva szoknyasuhogás

hallatszott, és a sárga terembe belépett a temesi bán leánya. Piusz hetvennyolc éves volt, ám nem tagadott meg egy elismerő főbólintást a királynői megjelenésű leánytól. Tündöklő, fekete szeme volt, és olyan fehér arca, mint abban az időben a velencei asszonyoké. Letérdepelt a pápa elé, és megragadta a kezét. Klasszikus latinsággal mondta:

– Szentatyám, a király arra kér, hogy a felesége legyek. Engedd meg, hogy a király parancsát teljesítsem.

Piusz bólingatott a fejével Mihály püspök felé, aki a függöny előtt állott: – Tehát latinul is megtanítottad, hogy tudjon velem beszélni. Jó ügyvéd

vagy. Ez a leány királynénak való. A leány erre megcsókolta a pápa kezét. Mihály püspök gyorsan megszólalt:

205


– A királynéért sem kell aggódnunk. Egy velencei herceg gitározik éjente az ablaka alatt. Szép pár lesz, boldogok lesznek amazok is, emezek is.

A pápa nem felelt mindjárt, csak bólogatott a fejével. – Farkasbőr bundát hoztál, aranyat hoztál, Mihály – mondta végre halkan. –

A szentatya kamarája üres, gondoltad, ha kamaráját megtöltöd, szívét is megtöltöd irántad való jóindulattal. Jól gondoltad.

Piusz ebben a percben görcsösen összerázkódott. A függönyök között jéghideg levegő áramlott be, egyenesen a pápára. Valami hallgatózó nyitva hagyta a függöny mögött a folyosóra szolgáló ajtót. Azon át jött be a téli hideg.

A pápa két kezével a fejéhez kapott, és tenyerét arcára tapasztotta. Mihály püspök rosszat sejtve közeledett. Piusz sziszegve emelkedett fel a

karosszékből, és tipegő, gyors léptekkel az ajtó felé haladt. – Mondjátok meg otthon, hogy a királyt a királynétól csak a halál válassza

el, a pápa nem – mormogta kifele menet. – A királyok legyenek hűségesek, hogy alattvalóik is hűségesek legyenek.

A pápa elhagyta a szobát, Mihály püspök pedig nagy szomorúan fogta meg a leány kezét:

– Gyerünk haza, szívem, én szeretni foglak, ha nem is leszel királyné. De a leánynak omlottak a könnyei. A gárdistakapitány ama kijelentése sem

tudta megvigasztalni, hogy Piusz úgyis nemsokára elmegy az Angyalvár pincéjébe, fehér sapkás őseihez – az új pápával talán lehet beszélni.

A teherhordó öszvérek megkönnyebbülten kocogtak hazafelé. Mihály püspök egy éjjel, utaztában, azt gondolta:

„Ha én király lennék, azt szeretném, akit akarok, azt csinálnám, amit akarok. De mivel csak püspök vagyok, nem lehetek király.”

Ezt gondolván, elaludt, s fejét útitársnője vállaira hajtotta a hintóban. Abban az időben ilyeneket gondoltak a püspökök.

(1913)

Az ősz és a borbély

Őszi délelőtt a felvidéki város tornyai és kéményei piros sapkát húztak a fejükre, a promenádnak és a hegyoldali sétatérnek dércsípte és rozsdás színe lett, mint az öregemberek arca, akik sok vörös bort ittak, csupán a platánok hullajtották tenyérnyi sárga leveleiket azzal a melankóliával, amellyel az utolsó szerelmes levelet olvassa egy fiatal nő, és a borbélyműhely előtt Csitvai állongott. Mindig ott állongott, ha borotválkozott – a mesterrel az időjárást és a helybeli

206


nőket megbeszélte, a figaró túl buzgóan fente a kést, és mindinkább hasonlítani kezdett sánta szarkájához, amely a boltban ugrándozott, és Csitvai fényes cipőjét megkopogtatta, a fogason a „Zipser Bote” utolsó száma ringatózott, ahogyan a postamester, a heves vérű egykori katonatiszt az újságtartót helyére csapta, a pomádés tégelyeken már alig volt olvasható a felírás, csupán a bajusz-pedrőnek volt még igazi doboza, s a virágoskosár egy rózsaszínű üveg céduláján olyan barna volt, mint az öreg csizma, és a tükör sarkába egy régi és szennyes báli meghívó volt dugva, abból az időből, mikor a tűzoltók még igazi bálokat tartottak, a fürge borbély csővezető volt. Csitvai hetenkint háromszor tért be a boltocskába, amelynek ajtajában jobbról egy Kossuth-szakállas és díszmagyaros férfi, balról egy rizsporos hajú hölgy fogadta a látogatókat. Sajnos, a dáma is csak föstve volt, Csitvai bánatára, az eleven nők közül senki sem porozta haját a városkában. A dámának kék szeme volt, piros ajka és arcán tündöklő mosoly, minden bizonnyal márkiné lehetett Franciaországban – ha élt –, midőn a jó királyok és jó urak parancsoltak a messzi országban. A hagyomány szerint a mostani borbélymester nagyapja egy bujdosó katonától vásárolta e képet egy ezüsttallérért, és a katona könnyes szemmel válott meg utolsó kincsétől. A hercegnő azóta fáradhatatlanul mosolygott a kirakatból, csupán arcszíne lett kissé hervadtabb, mint a régi imádságoskönyvek lapjai, ahol gyakrabban nyitják fel a könyvet, hogy az élet tüskeszúrásai elől a hit kertjébe meneküljenek a nők. És Csitvai szerelmes volt a francia hercegnőbe.

Mint mondám, Csitvai, aki télen mindig cilinderkalapban járt (kár, hogy évek óta nem tudta senki sem megtanulni a cilindervasalást és -javítást e nyomorult helységben), és nyáron bidres-bodros nyakkendőket viselt azoknak a nőknek a ruhájából, akik Kézsmárkon – a messzi, gyönyörű és szinte párizsi finomságú Kézsmárkon! – az imádottjai voltak, a legjobb vendég volt a sánta borbélynál, aki ferde arca miatt nem szeretett már a tükörbe nézni, még a kisinasát is pofozta, ha az vizes kefével a haját laposra simította, mintha a tükör kopott volna a sok felesleges használattól. A borbély bánatos, de büszke mosollyal fogadta vendégét, mert Camillnak hívták, és az ősei, túl a határon, a lengyel vojvodákat szolgálták.

Csitvai kesztyűjét és sétapálcáját elhelyezte, csodálkozva meredt a tükörbe, mintha nagyon régen látta volna sápatag arcát, amelyen a mellbetegség nyomai olykor feltűntek, mint a régi bástyafal magasságában a kövirózsa. A keresztbe álló szemű inaska minden alkalommal megkínálta a „Frou-Frou” című élclap egy régi példányával, amely bizonyára valamely fantasztikus úton-módon jutott az officinába. A mester a habot verte, és Csitvai balról és jobbról is megnézte elszomorodott fejét:

207


– Kedves figaróm, mi történt Szevillában? – kérdezte mélabús hangon, hogy Camill a gyönyörűségtől szinte még magasabbra húzta rövidebb lábszárát. Kéjes, boldog mozdulattal nyomta a habot nagyra becsült vendége arcára, és szemét a mennyezet felé fordította, mintha teljes bizonysággal el akarná hitetni önmagával, hogy vendége valóban egy előkelő úr, egy grand vagy a lublói vajda, a prágai hercegérsek, akinek arcképét egy régi képes újságban egyszer látta, és a finom állat megborotválni gyönyörűségnek vélte.

– Szevillában? – mormogta. – Excellenc, városunkban hosszúak és végtelen csöndesek az éjszakák. Mi történhetne egy városban, ahol mindenki alszik. Évek óta nem volt egy jóravaló bál a helységben, és az első gavallér, a postamester úr csupán vasárnaponkint borotválkozik.

– Elég, figaró, elég. Nem érdekelnek helybeli előkelőségeid. Camill a hóna alá vette Csitvai fejét, mert csak így tudott igazán borotválni.

(Rossz szokás ez, de a régi urak így szerették.) – Újra beföstik a Nepomuki János szobrát, ez itt a terv a jövőre. Ahelyett

hogy a fiatal nőket táncolni, franciázni, zenézni tanítanák, beföstik a Nepomuki szobrát. Nincs egy amazon a városban, aki lóháton nyargalna délután a sétatéren, és átugratná a játszó gyermekeket, mint nagyatyám idejében Lutovnic Anna, a Jagelló-királyok rokona. Pedig lóháton legszebb a nő, akárki mit mond. Sajnos, én özvegyember vagyok.

– Milyen volt a felesége, kedves figaró? – kérdezte Csitvai, mert nagyon szeretett nőkről hallani egyet-mást, bár halottak voltak.

– A tanár úr fiatal ember ahhoz, hogy az én Annámat megítélhesse. (Csitvai tanító volt a városban, de előbb Kézsmárkon, e nagyszerű Párizsban is megpróbálkozott.) Csak annyit mondok, hogy azóta sincs olyan asszony Podolinban. Felséges kiskacsákat tudott rajzolni. Este temérdek kiskacsát rajzolt nekem a palatáblára, mialatt beteg lábamat gyógyítgattam.

– Szőke volt? – Ah! – sóhajtott a borbély, és érzelmes hangon fűzte: – Ne is kérdezze,

excellenc. Csak minél gyorsabb utazásra nógassa kocsisát (a borbély egyszer egy átutazó, előkelő urat borotvált). Annámnak párját úgysem találja meg többé a vidéken.

– Színei? Családi színei? – Atyja, a kékfestő vörös ember volt. Csitvai elégedetlenül csóválta a fejét: – A fülemen megnő a haj, nem vigyáz eléggé, figaró. A felesége színei alatt

egészen mást gondolok. Ha várkastélyban lakott volna, milyen színű zászló lengett volna a tornyon?

208


– Sárga, aranysárga! – felelt boldogan a borbély. – Hisz sárgaságba esett. Ez utóbbi megjegyzés, bár nem nagyon tetszett Csitvainak, mégis kegyesen

bólintott a mesternek. – Holnap, vasárnap a sárga nyakkendőmet kötöm fel az ismeretlen hölgy

tiszteletére… Bizonyosan sokkal kisebb volt a lába, mint az idevaló nőké. A szemében álmok laktak, jobb felől szomorú volt az arca, balról tündöklő és csalfa, mint a fekete asszonyé, szívem királynőjéé, Kézsmárkon, akinek bal oldalán volt szerencsém üldögélhetni, míg férjével hármasban máriást játszottunk. Mely oldalon ült a hódoló lovag a felesége mellett?

– Jobbról, nagyságos úr. És dalolni jártunk esténkint a régi bástyára. Baritonomat sokan dicsérték. Hesz barátom a tenorban volt ügyes. Ah, szép idők.

– Kár, hogy nem éltem már akkor Podolinban. Nagy hódolója lettem volna őnagyságának – felelt Csitvai, és midőn eltávozott, bánatos, hosszú pillantást vetett a hajporozott hajú francia nőre, a képzeletbeli borbélynéra.

Egy délután Csitvai üresen találta az officinát. – A mester női munkát kapott az „Aranygolyó”-ban – mondta a kancsi

kisinas. Csitvai tehát a borbélyműhely előtt állongott, amíg a mester visszatért. Ősz

volt, gyönyörűséges, felvidéki ősz. Szerelem, boldogtalanság, múló ifjúság és reménytelen álmok borongtak a hegyoldalakban. A promenádon a német nevelőnő úgy festett messziről, mint egy száműzött hercegnő. A patika nyitott ajtaján kölnivíz szaga áramlott ki. És a délelőtti eső könnyű lábnyomokat hagyott a régi piac kockakövein.

A sánta borbély izgatottan jött ki az „Aranygolyó” kapuján. – Egy francia grófnőt fésültem. Ŕ la Mascarade! Aranykarika volt a

fülében… Vajon ki ő, és mely célja utazásának? Talán Krakkóba megy, vagy Pétervárra!

– És mit mondott? – kérdezte szinte alig hallhatólag Csitvai, miközben halovány arcára bús pillantást vetett a tükörbe, mintha a sánta és szomorú borbélyt irigyelte volna e percben.

– Ŕ la Mascarade! Még a nagyatyámtól tanultam a frizurát, így fésülte az öregember a lublói vajda szeretőit, a táncosnőket. Nem könnyű figura, de kezem biztosan működött, mint egy céllövőé. Valóban, nem hittem volna, hogy még semmit sem felejtettem.

– És ő? – kérdezte Csitvai ismét, miután a borbély keményen a hóna alá vette fejét.

– Valódi bécsi haj betéte volt, és a nyakának gyöngyvirágillata volt. A fésülködőköpenye piros selyemből volt, és a fehér foga tündöklött, mint a Poprád

209


a napfényben. A szobalányához franciául szólott. Valóban franciául, hisz gyermekkoromban eleget hallottam e nyelvet a nagyapámtól.

– És a neve? Az „Aranygolyó” kapuján tündökölve futott ki egy nagy, szürke gépkocsi,

benne fátyolos hölgyek. A borbély és Csitvai a bolt elé rohantak, és mindaddig néztek az automobil után, amíg az eltűnt a Nepomuki szobra mellett. Camill többször meghajolt, és kezével integetett.

Egy hét múlva a borbély hóna alatt volt Csitvai feje, Camill pedig így beszélt borotválás közben:

– És akkor azt mondta a grófnő: „Csitvai? Hallottam már ezt a nevet!” Lehetséges, feleltem, első gavallér Podolinban…

(1913)

Első szerelem

Ah, néha éjjel is van! Éjszaka, midőn már nem sétálunk többé ablakok alatt, és a szerenád végett más megy lábujjhegyen, titkon a cigánybandával, kertek alatt, faderekak árnyékát átallépegetve, nagyon messzire ugatnak a kutyák. Éj van, és már nem írunk verset az imádságos-könyvünkbe, sem végrendeletet meggondolatlan, bohó fejjel, és egy kék szalagocskán kívül egyéb is akad vagyonunkban. Lefekvéskor nem dugjuk fejünket a párna alá, hogy mindig csak róla, az egyetlenről gondolkozhassunk – és hangját idézni a drága nőnek már nem tudjuk. Érzelmes szavai, amelyeket egykor fülünkbe súgott, ígéretei és esküvései, amelyek oly fájdalmasan boldogok voltak, mint a mélyhegedűnek zengései magányban, csendben, egyedülvalóságban – ma már sem fájdalmat, sem örömet nem okozhatnak, ha jön az éj, véle az elhagyottság, a gyertyát nyugodtan elfújhatjuk, szívünk felett összekulcsolt kezünk a jó emberek imádságára hajlik immár, és nem csupán egy kék szalagért fohászkodunk a világmindenségbe.

A tükör deres főt mutat, a kismadarak ősziesen gubbasztanak a hervatag bokrokon, reggel pókfonál úszik a magosságban, és éjjel karosszékbe ülünk, óbort iszunk, amelynek sötétpiros színében egykor szerelmesünk vérét kerestük, és ma csak az évszámot látjuk az üvegen, amelyet a megbízható pincemester feljegyzett, a szivarfüstnek tarka képei vannak, egyszer vasúti mozdony cilinderéből csapódik ki, amint a vonat a sötét alagútba beszaladt, messze, Svájcban, és kedvesünk a vonattal elutazott, a füst bágyadtan, lappangva ereszkedik a zöld napsugárban fürdő völgyekbe, máskor vidéki ház gólyafészkes kéményéből tétován szálldos az éjféli szivar füstje, a ház előtt vén hársfa áll, és a fatörzsön a cinegemadárka

210


házikója, mint a régi német képes újságokban látható, a napsugár ősziesen sárga, és egy fiatal hölgy kis kezének olyan illata van, mint az érett gyümölcsnek. És egy nagyobb korty után a tüzes óborból még azt is hinni merjük, hogy újra halljuk a térzenét a Petőfi-ligetben, alkonyodik, és a cigányok Strauss-valcert játszanak… Csend van, éj van, hű kutya őrködik az udvaron, míg egyszer bágyadtan üt a régi óra a falon.

És egyszer, valahol, valamerre nagy fák is álldogáltak egy régi fogadó körül, amelyben valamikor megszállottunk. Füreden volt ez, vagy Baden-Badenben? Mindenesetre piros szőnyeg volt a fogadó lépcsőjén, császárpiros szőnyeg, és a régimódi tükrökön bágyadtan villant meg a kopott aranyráma. Száz esztendővel ezelőtt ez volt a legszebb fogadó a környéken, a közelben meleg források voltak, és köszvényes, beteg öregemberek és furcsa öreg asszonyságok mozogtak a csendes folyosón. A szobaleányoknak oly áhítatos és szomorú arcuk volt, mint a szentképeknek, az öreg kulcsárnő mint egy régi grófi kastély alkalmazottja ünnepélyesen és nesztelenül libegett fekete selyemruhájában, a bérszolgát Mátyásnak hívták, és olyan hóbortos arca volt, mint egy vándorszínésznek, és az életunt portás úgy tudott köszönni, mint azóta senki a világon. A csizmahúzó, mint egy furcsa, özönvíz korabeli kutya őrködött az ágy alatt, mindjárt ugatni fog, és a sarokszobát nagy, őszi fák vették körül, és az iharnak és akácnak tüneményes színe volt. A kovács, aki a távolban kalapált zengőn, csengőn, olykor cifrázva nótáját, a sarokszoba boldogtalan fiatalemberének napokig játszott sajátos hangszerén, amíg azon könnyű, szinte álombéli lépések felhangzanak a rozoga ajtó előtt, amelynek zárját Mária Terézia királynő idejében olajozták utoljára. Itt nem volt szokásban az ajtót bezárni, a zárdaszüzek (a szobalányok fehér bóbitájával fejükön) háromszor is kopogtattak, mielőtt beléptek volna. Mátyás egy néma feketerigó sötét kalitja előtt álldogált naphosszant, és a két kezét a nadrágzsebébe süllyesztette – esténként nagy sétát tettem a hegyek közé kanyarodó országúton, ahonnan a postakocsinak kellett jönni, és benne egy hölgynek. Három napig laktam a fogadóban, amely Lotharingiai Károly császárról volt elnevezve, a vasúti menetrendet forgattam, és arra gondoltam, hogy hol és merre járhat most az a bizonyos hölgy, akinek Kalazanti József napján már itt kellett volna lenni. Talán szerencsétlenség érte útközben, vagy lekéste Passauban a gőzhajót? Kölnbe éjjel ér a D. vonat, amelyből át kell szállnia, és talán elnyomta az álom útközben. Ő, a hölgy nagyon messziről jött, egy messzi tengerpartról, és csaknem egy teljes esztendeig leveleztünk, hogy augusztus utolsó napjaiban hol találkozhatunk és beszélgethetünk… Egy hosszú esztendő minden reménysége, bánata, öröme, álmatlan éjszakája és vidám madárénekkel beköszöntött reggele fűződött az

211


augusztusi naphoz, midőn egy nőnek régimódi postakocsin (vasút nem volt), a kanyargós hegyi úton meg kell érkeznie az ódon fogadóba, és néhány óráig megpihen, mézet és vajat fogyaszt, átveszi rózsáit, amelyeket áhítatosan ápoltam, és talán mosolyog is, ha valamely bohó tréfa eszembe jut akkorára…

A postakocsi minden alkonyattal elgördült a fogadó előtt, a beteg öregemberek, akik fél lábbal már a sírban voltak, mohó kíváncsisággal várták újságjukat, esetleg levelüket, a zöld dolmányos kocsis komolyan itta ki neki járó sörét, és egyszer egy rézvörös angol nő is utazott a kocsin. A nyerges ló szürke volt, és már messziről hegyezte fülét, midőn az út kanyarulatánál észrevette a „Lotharingiai” fogadóját. Én mily fájdalmas reménykedéssel néztem a közelgő szürke buta, nagy fejét, mintha az ő vén fejéről leolvashattam volna valamit – a postakocsiban jön ő, messziről, északi tengerről, hogy átvegye rózsáit, amelyek lassan hervadni kezdtek!

A csizmahúzó minden éjjel a bokámba akart harapni, a bolthajtás szinte arcomra ereszkedett, és a zsalugáterek mögött susogó nagy fák a legrosszabb tanácsokkal láttak el. Ólmot és port kínáltak gyógyszerül, a dupla csövű kis pisztoly szinte kötelességszerű nyugalommal várta az éjjeliszekrény fiókjában szerepét, mint a színész a végszót, és a vasúti menetrend többé nem nyújtott felvilágosítást arról, hol késhetett le a vonatról a legdrágább nő. Az ünnepélyes és dámás kulcsárnő végre megsajnált, és estére könyvet készített az ágyam mellé. A könyvet Heine H. írta, és Vallomások volt a címe. De nem jutottam tovább három nap és három éjszaka a düsseldorfi öreg franciánál, aki dobszóval kíséri a napóleoni regéket. (Azóta se szeretem kezembe venni azt a könyvet. Mintha egy gúnyos arc torz mosolya jelentkezne a levelek közül: „látod, látod, mily’ ostoba voltál egykor!”)

Aztán újra megjött a postakocsi, üres volt ismét, és külön korsóban sört hozattam a kocsisnak, hogy minél hamarább eljussak a szomorú helyről.

A szürke ló vígan lóbálta most fejét, a nagy fák szinte csalódottan néztek a szökevény után, a haldokló öregemberek csodálkozni látszottak, a szenteltvízszagú szobalányok meredten bámultak a postakocsi után: hogy lehet az, hogy épen és egészségesen elutazom?

Ezt valamikor úgy hívták, hogy első szerelem. (1913)

212


Krinolin

Abban az időben, mikor minden második fürdővendéget Gazsinak hívtak Balatonfüreden, és az „Esterházy”-ban sorshúzás útján döntötték el, ki fizeti a színészek vacsoráját, Kisfaludy Sándor táblabírós pózzal állott a teátrum előtt, talpig bronzban, és a nádasokban az éj madarai versenyt énekeltek a csónakázó szerelmesekkel, a tó vad volt és hínáros, mint a nők, a holdat nagyon megbecsülték, hogy éjszaka világított, és az elmúlt század elején beállított ágyak gyakorta leroskadtak a messzi vidékekről érkező magyarok alatt, ez idő tájt: egy alkonyaton, midőn az ismerős három vadlúd már bejelentette a közelgő estvét a füredi partokon, csöndes szárnyalással jőve Tátika felől, és Bizay úr hangos káromkodása a sétatérre hallatszott, amint estére a borbély beretválta, lakott Füreden egy Garamváry nevű földbirtokos, családja és személyzete, Zólyom vármegyéből, mint az akkori fürdői tudósításokban olvasható. Garamváry úr olyan komoly ember volt, hogy naphosszant a savanyúkút árkádjai mellett üldögélt, és azt számolta, hogy a vízmerítő lányok hány pohár savanyúvizet mérnek ki a forrásból. Olykor a pálcájával a homokba írt számjegyeket, és akkor sem mozdult meg otthonról hozott karosszékéből, ha a tavon sikoltoztak a fuldoklók. Megelégedett, nyugodt, csöndes férfiú volt, megfelelő terjedelmes testalkattal, tokával, régi pecsétgyűrűvel kezén, és csupán a csizma le- és felhúzásától rettegett, mert ötven esztendő óta mindig szűkre szabta a lábbelijét a zólyomi csizmadia. Az elmúlt század derekán Magyarország némely részeiben még elég sűrűn előfordultak a Garamváry úrhoz hasonlatos férfiak. Mintha a török hódoltság óta élnének egyhuzomban, mióta tulajdonképpen béke volt az országban, eltekintve néhány lázongó erdélyi nemes és nyugtalan deák rendzavarásától. Háromszáz esztendeig üldögéltek megszokott karosszékükben, gyönyörű pipákat szívtak életmeghosszabbítás céljából, a melegek jöttével Savanyúkútra utaztak, hol kedvező időjárással fél esztendeig eltűnődtek azon, hogy milyen bolond ember az, aki bemegy a Balatonba, holott a tó nem mindenütt sekély.

Csupán a három vadlúd megérkezése szerzett némi izgalmat a savanyúvizes kút vendégénél. A ludak továbbrepültek a kenesei homokpartok felé, de Garamváry úr mind sűrűbben emelgette fejét a régi fogadó nyitott ablaka felé, ahonnan a híres Bizay dörmögése hallatszott. Bizay, a „nemzet bárója”, felébredt – mindig estefelé ébredt –, és talán most határozza el magában, hol áll a fáraóbank vagy a ferbliéjszaka. Az asszonyok miatt sűrűn meg kellett változtatni az éjjeli

213


kártyázás színhelyét, akadt egy-két kardos asszony, aki éjszaka, szobalányától kísérve, betört a kártyázók közé, és férjét követelte, holott az már kiugrott a fogadói ablakon.

A borbély végzett Bizayval, és a „nemzet bárója” hollófekete bajusszal és üstökkel jelent meg a zsalugáterek mögött. A hálóinge mocskos volt a hajfestéktől, de kövér ujján ragyogott a gyémántgyűrű. A tenyerét a szájához emelte.

– „Esterházy”! Numero hét! – szólott fojtott hangon a savanyúvizes kút felé, és Garamváry úr erre nyugodtan bólintott.

Garamváry Estella ez időben így szólott az édesanyjához: – Apus megint kártyázni fog egész éjszaka. Garamváryné szívbajos asszonyság volt. A családjában mindenki szívbaj

következtében halt meg. Mindig kesztyű volt tehát a kezén, a fülében gyapot, meleg kendő a vállán, és a belső cselédeit mezítláb járatta, hogy zajt ne okozzanak. Leginkább a teliholdat szerette nézni éjszaka, midőn csendes volt a Balaton, és ijedten, kétségbeesve vonult vissza ablakából, ha korhelyek ráhúzatták Patikáriussal a divatos nótákat. Csupán beteg szívének élt, nem mert nevetni, nem merészelt sóhajtani, mintegy álomba merülve nézte az óramutatót az ingaórán, és hálát adott, ha az óramutató ismét áthaladt a XII-esen, és új óra kezdődött.

– Mi közöd hozzá? – felelt igen halkan és meglehetős hosszú idő múlva, mintha a szívét előkészítené arra, hogy felesleges beszédet fog mondani.

Estella vállat vont. Három szobájuk volt a régi fogadóban, amelyen a zöld zsalugátereket

mindig csodálkozva rázta meg az éjszakai szél, hogy helyükön vannak. A fehérre meszelt falak nedvesek voltak, és az ágyak, bútorok úgy sírtak, mintha kegyelemért könyörögnének, már elegendő volt a hosszú szolgálatból. Az öreg cselédasszony meztelen lábával olyan félénken járt a meggörbült pádimentumon, mintha tarlón járna. Az öregúr huszárja sarkantyút viselt ugyan csizmáján, de gyaluforgácsot dugott a taréj mellé.

Estella kinyitotta a zsalugátert, és a platánok zöld levelei ismerős sóhajtással csillantak meg a napáldozatban. Könnyű balatoni szellő suhant a szobába, és megcirógatta Estella ruhafodrait.

A kisasszony elmerengve állott az ablaknál, majd halk sóhajtással fordult hátra:

– Anyám, itt van ő. A szívbajos asszonyság meglehetős erőfeszítést tett, hogy fel ne ugorjon

karosszékéből. Majd megadással hátrahajtotta a fejét. – Edmund? – kérdezte alig hallható hangon. – Surray Edmund?

214


Estella boldogtalan mélabúval – amint a színpadon a szerencsétlen szerelmeseket játsszák – féloldalt fordult, és a két kezét összekulcsolta a fején.

– Megérkezett, ahogyan ígérte. Egy igazi férfi mindig megtartja a szavát. A szívbajos asszonyság sóhajtott. Estella a félig vak falitükörbe vetett egy

pillantást, mintha állását óhajtaná megfigyelni. A platánok alatt egy vándorszínész külsejű, hegedűhúrszínű, bozontos hajú és elkeseredett magatartású férfiú ballagott át. Kockás köpönyege volt, igen, amilyent manapság, hölgyeim, a bohózatokban szokás viszontlátni, egykor ellenben divatos és romantikus ruházat volt, a szárnyakat könnyedén felkapta a szél és meglobogtatta. Lord Byron állott ily köpönyegben a hajó orrán, mely messze elvivé Angliából.

A szívbajos asszonyság horgolt cipőiben az ablakhoz suhant, mint egy betegnek sóhajtása.

– Edmund – mondta elég hangosan a zsalugáter mögött. A színészies férfiú megállott, időjárás és nyomorúság, ital és festék eltakarta

ugyan igazi arcvonásait, de mégis kedvező és kíváncsi mosoly ült a keskeny ajakra.

– Asszonyom, nagyasszonyom – mormogta szívére szorított kézzel. Karbonárikalapját lekapta fejéről – kár, hogy szélcsend volt a téren –, kékes ajka megremegett, mint a régi színészek ábrázolták a mély felindultságot.

Estella most az ablakhoz lépett. – Ön itt, Surray? – kérdezte csodálkozó hangon. – Hol lehetnék egyebütt? – felelt a színész. – A hold a nap nyomán jár,

aranyruhás felhő délre száll, a fecske afrikai partokra utazik, én Füredre jöttem a társulat és nagyságodék után.

Estella megindultan hallgatta az olvadékony szavakat. Harmincéves volt, és lelke telve volt álmokkal, amelyek holdassá tették éjszakáit. Azazhogy harminchárom éves volt, és kis falujában, a nyírségi nádak között a szomszédok csupán pohárköszöntőt és kutyaugatást tudtak…

– Emlékszik, tavasszal a füredi nyárról álmodoztunk, Surray? – kérdezte, mintha nem bízott volna a színész emlékezetében.

– A lugasban! – kiáltott fel Surray, akinek most eszébe jutott minden. Holdas esték, pompás vacsorák, régi hazugságok. – Fájdalom, barátomat, Petőfit még mindig hiába keresem – tette hozzá fájdalmas hangon, és szinte könnybe borult szemmel nézett a messzi tóra.

– Hiába! – ismételte a szívbajos asszonyság. – Már két hete vagyunk itt! – szólt szemrehányólag Estella. – Nem jöhettem elébb. Barátom nyomait kerestem, drága csillagsugár –

felelt gyorsan a színész. – Magányos vándora vagyok én az emlékezetnek, a

215


múltnak, a barátságnak. Sohasem nyughatom meg addig, amíg őt fel nem lelem. Surray és Petőfi! E két névnek egymás mellett kell csillogni.

– Szegény Edmund! – mondta Garamváryné őszinte megindultsággal. – A csillagok sorsa, amelyek a földre hullanak egymásért – mormogta

Estella. A színész megvakarta az orrát, láthatólag elgondolkozott, aztán egy sárga

cédulát vett elő a köpönyege zsebéből. – Egy páholy a mai előadásra, ha meg nem vetik. Gringoire-t játszunk a

teátrumban. Gyönyörű darab. Csupa érzelem. Estella átvette a jegyet. – Elmegyünk, mama. – Négy pengő forint az ára – mormogta a színész, és a falevelek közé

bámult. A szívbajos asszonyság az alsószoknyája zsebében megtapogatta kulcsait.

Aztán a szekrényhez csoszogott. Surray elszánt, kerekre nyitott szemmel nézett Estella arcába. – Szeretsz még, tavi rózsa? – kérdezte. – Szeretlek – felelt Garamváry Estella alig hallhatólag. – Elszököm a

társulat után, ha innen elmentek. Ugye, magaddal viszel? – Hogyne! – bólintott Surray, és a négy pengő forintot kalapja bélésében

elhelyezte. (1913)

Cilinder

A holddal sok baj volt ez időben Füreden, mikor Bizay úr, a „nemzet bárója” parancsolt az „Esterházy”-ban, a teátrumban, és a sánta lámpagyújtogatót estére leitatta, ha eszébe jutott, hogy sötétség legyen a tó partján és a sétatéren. Vajon lesz-e holdvilág estére? – gondolták sokan Füreden. A holdra szükség volt, hogy vacsora idejére megjöjjön a kenesei partok felől; és őszidőben, e gyönyörű szeptemberben, midőn már a kártyásokat is erőfeszítéssel tartotta vissza a furfangos Bizay, csupán a szerelmesek maradtak jószívvel a régi fürdőhelyen, a cigányokat fórsponttal vitték haza téli otthonukba, és az „Esterházy” kéményébe belecsapott a villám; igen helyes volt, ha a holdvilág kidugta vérvörös fejét a nádasok felett, mintha a „párizsi toronyőr”-ben fonálon húzogatnák felfelé. A színészek még Füreden tanyáztak, néha összefogdostak egy előadásra való közönséget, de többnyire a holdat lesték ők is. Mert, mint mindig, most sem

216


tudtak elutazni az állomásról. (Mintha a régi színészek élete nem állott volna egyébből, mint az egyetlen körülményből: vajon tovább tudnak-e utazni. Azért szavaltak, szerettek, megvénültek, meghaltak, hogy egyik állomásról a másikra pályázhassanak. Az angol ezért írta Lear-t és Coriolan-t.)

Vajon lesik-e manapság is a holdat a füredi partokon szeptemberi este, amely oly lágy és gyöngéden borús, mint a bánatos szerelem és a könnyek között váltott szerelmi csók. Reggelenként mindenféle sárga leveleket, hervatag moszatokat hozott valahonnan a tó, a hárs lehullott levele és a medveszemhez hasonlatos vadgesztenye talán a tihanyi öreg papok üzenete volt, amint éjszaka a tóra bocsátották üzenetüket: menjetek Füredre, és mondjátok meg Garamváry Estellának meg a többieknek, hogy már vége van a nyárnak.

A hold feltűnése a mozdulatlan tavon e kései szeptemberi napokban mintha a legkomolyabb dámákat is gondolkozásra csábította volna. Vége a nyárnak, itt az ősz, és szerelem nélkül iramlott el az élet. Pedig nem érdemes másképpen élni, mint szeretni! Surray Edmund, a színtársulat hőse, aki még nemrégiben is a legmulatságosabb figura volt e platánok alatt, midőn délceg dunántúli mágnásifjak és komor alföldi urak hurcolták Patikáriust éjszakánként ablakról ablakra, és még a szívbajos öreg asszonyságoknak is jutott egy andalgóból (hisz a szívbajt szerelemtől szokás kapni), a nyomorúságtól és italtól régi nagybőgővé barnult színész, aki füstös külseje miatt a nyári bálokon szégyenkezve húzódott meg a sarokban, a fal mellett, mintha csak a fogasra akasztott százgallérosoknak és viklereknek vonná a maga egyhangú nótáját, szeptember vége felé meghívást kapott, hogy részt vegyen a csónakázásban (holdas estén), midőn a partról az álmatlan öregurak és szundikáló régi asszonyságok merengő fejbólintással hallgatják Császár Fruzsina énekét, mintha tündér énekelne a tó közepén. Surray valóban elfoglalta helyét a tágas csónakban, és senki sem dobta a vízbe, midőn recsegő hangján – amelyet a hármas halom minden fajtájú szőlővesszeje gyantázott – a maga dévaj nótáit is elfújta a drága Fruzsinka dalai után.

Fruzsina! Egykor, talán még manapság is néha: komoly hangsúllyal ejtették ki ezt a nevet, nem úgy, mint a bohózatokban.

A régi füredi krónikákban, jégszürke szakállú urak emlékezetében, kályha mellett üldögélő asszonyságok kötőtűinek csörgésében bizonyára felzeng néha a Fruzsina hangja, mint az üvegharangé, amelyet estenden meglóbál a szél egy régi kert mélyében. Pestről jött, vagy talán – Bécsből? És csak németül és franciául tudott. Magyarul szégyellt megszólalni. A legszebb ruhái voltak, kalapja mint egy költemény, és kis francia cipője nyomán sokáig elgondolkoztak a fiatal és érett urak: sorsom, életem, halálom. Hosszú pillájú, fekete szemét többnyire lehunyva tartotta, és talán éppen ezért volt tekintetének varázsa kimondhatatlan. (Holott ez

217


időben Veres Pálné nőneveldéjében arra tanították a fiatal hölgyeket, hogy szemüket mindig kerekre nyissák, rossz divat volt, manapság már csak távoli falucskákban hódítanak így a nők.) Csábítás, fájdalom, szomorúság és öröm egyszerre tündöklött fel a nagyon fekete szemekben. Ha finom, párizsiasan gyöngéd kacérsággal feléd fordította fejét, olykor gyermekesen mosolygó vagy szomorkodó arcát, és szívből jövő odaadás muzsikált hangjában, midőn savanyúvizet kért a kúton, kis kezén a gyémánt fehér tava megvillant, vagy finom lába fodrai között szemérmetes rejtőzködéssel mutatta meg a valcerlépést elnehezedett fiatalembereknek, akikkel estére táncolni óhajtott: bár a nyírségi homokdombok között, ősi zizegésű nyírfák alatt születtél, és idáig csupán atyádról reád származott, az első foglalásból való földedben és anyádék kúriájában (hol a bölcsőben hallgattad a síkság felett futó szelet és a tél dörmögését) bizakodtál a jó Istenen kívül, Nyugatra szerettél volna utazni, a Szajna mentén illatszert venni, Londonban frakkot varratni – vagy Keletre hajózni, és Indiából gyűrűt hozni, hogy Fruzsina tetszését megnyerhessed. Egzotikusan sűrű, fekete haja – mint a déli tengereken a csillagtalan éjszaka – nyakán könnyedén göndörödött, és Bizay úr mindig letette az ablakdeszkára az előkészített kártyacsomagot, ha a sétatéren végigment.

Ő volt az idegenszerűség, ismeretlen nagyvárosok esti lámpásainak fénye, amely a messziségből a felhőkre rajzolódik, Strauss zenekarának csengő muzsikája a Práterben, egy utazás a Rajnán, midőn Heine verseit hangosan olvassák nászutasok a fedélzeten, és a távolban megjelenik a kölni dóm, tavaszi lófuttatás Angliában, páholyában ül az indiai császár, és a ladyk falusi birtokaikról mind megérkeztek, egy éj Sevillában, a mély tüzű pillantású szenyórák és a szerenádok városában: – ez volt Fruzsina, akiről Füreden egykor annyit sem tudott senki, hogy asszony, avagy leány. Csupán Livin, az egykori lengyel menekült, jelenleg a társulat színlaposztója állította, hogy Fruzsinka a bécsi rendőrség kéme, aki a búsongó magyarok terveit kilesi – ám Livin száműzetése óta többnyire részeg volt.

Az öreg és fiatal urak ezen a nyáron kezdtek ismét pantallót hordani Füreden, sutba vetvén a magyar ruhát. Hosszúra szabott pikémellények és meggymag gombos, kék frakkok tünedeztek fel a sétatéren. A gavallérok többet sétálgattak a tóparton – a csábító szirén után –, mint kártyáztak az „Esterházy”-ban. A „nemzet bárója” csodálkozásában megfeledkezett a hajfestékről, és egy napon zöld fürtökkel jelent meg.

Szeptemberben pedig, midőn már megritkult a fürdővendégek koszorúja, csupán a szerelmesek és nagyon öreg emberek maradoztak még itt egy-két enyhe

218


őszi napocskára, Surray Edmund, aki mindenben szerette megelőzni korát, egy délben cilinderkalapot vett a fejére…

Hol szerezte a cilindert? Sohasem tudta meg senki. A hősszínész végleg ledobta a magyar ruhát, és

télire visszatérvén a Nemzeti Színházhoz, nem is látta őt többé senki fokossal a Váci utcában.

Fruzsina karonfogva sétált végig Surrayval a sétatéren, és Garamváry Estella füredi uralkodásának ezzel örökre vége volt. A nagyasszonyos, gyöngyös, főkötős, vikleres, harmincéves kisasszony, aki Füredet nemzeti irányba nevelte egy évtizedig, a gavallérokat zrínyiben, és komoly kazinczyban az öregurakat kedvelte udvarában, az ablaka alatt csupán Lavotta-dalokat engedélyezett elhúzatni éjszaka, és a Jókai-villa előtt mindig gyöngéden megérintette a kerítést, mint régi templomban az ereklyét, könnyesen, zokogva vonult vissza.

Surray színész nem emelte meg cilinderét előtte, mert talán még nem tudta, hogyan kellett hódítóan köszönni, az öreg Kisfaludy táblabíró úr (a Sándor rokona) strupflit varratott a nadrágjára.

Egy este Veszprémből elhozatták a gavallérok a cigánybandát, és az angol himnuszt játszatták egész éjszaka Fruzsina ablaka alatt, miután a cigányok más idegen nótát nem tudtak.

így verték meg a magyarokat egykor régen Füreden. (1913)

Esti órák

Abban az időben, mikor az „Esterházy” volt a világ legszebb fogadója, nemcsak Füreden, de egész Magyarországon, és a csizmahúzónak, valamint a vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton úrnak, a fekete kabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró platánleveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi sörök, borok, pörköltek és cigányok szagának – különös legendája volt Magyarországon, amelyről havas télben nők álmodtak az alföldi úriházakban, fiatal hölgyek hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve Kassán vagy Újhelyben, az elmúlt gyönyörű nyárról, egy éjjelizenéről, egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak hátán kidugták fehér lábukat a tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János polkányi földbirtokos és öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, húzatott meg az ebéd kezdetét jelző harang a fogadó tornácán, és a hold is bizonyára a nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként.

219


A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon! Adomákban, amelyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a kis poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol, és a nagybőgős két kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban, mintha sohase látta volna ez embernagyságú embert, amelyet élettársának vállalt, és a bőgő a falnak dőlve hallgat, szomorúan, szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna) vagy csöndes falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a szél alig hallhatólag doromból a kémény körül, és nagyanyánk letette a regényt, amelyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a barna kert nyugtalankodó, zörgő faleveleire, és a láncaikról elbocsátott ebek téli kedvvel és türelemmel nyújtózkodtak az udvaron, a kulcsárné sombefőttel kedveskedett a vacsorához, és nagyanyám a leereszkedett esti csöndességben megint rókaugatást hallott a nádas felől, mint tél elején mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról, a legjobb zsebórából, amely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben feltalálható volt. A legenda szerint a nap, hold és csillagok járása látható volt az órán, álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette reggel, és napközben elvitte azokra a helyekre, ahol Polkányi úrnak megjelenni kötelessége volt: a cukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent István-tornyon éppen annyi időt mutatott az óra, és a füredi szívbajosok érverését kitűnően jelentette. Midőn Császár Fruzsina elutazott Füredről, késő ősszel persze, szüreti dalok elhangzása után, a pókfonál mint a kalendáriumbeli öregember szakálla szálldosott: a Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy Fruzsinka hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren vagy a tóparton, és a mutatólapra, amely égi jelekkel volt felszerelve (a skorpió aranyból volt), reápillantott:

– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta, és elhallgatva körülnézett a platánok alatt, amelyeknek levelei őszi költemények búbánatos hangulatával szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat, és a megritkult gallyakon át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó partjait.

Fruzsinka messze utazott. A bécsi táncosnő, aki azon régi és felejthetetlen nyarat Füreden töltötte, a zöld és hervadtvörös színű bőrládákat kis ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé sohasem jön Magyarországba. A bécsi színházban új táncmutatványok várták, aztán Baden-Badenban fellép a Társalgó színpadán, talán Bolognába is elutazik, ahol egy temető van és egy sírdomb, amelyen egykor üldögélt. A füredi táblabírák után ismét elkövetkezik a nagyvilág, Párizs, talán London, nagy Európa, ahol a színházakban este felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Hamburg, ahol arany peng a zöld asztalokon, és a nyerők ékszert és virágot vesznek a táncosnő

220


tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak kiáltását az esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, amely manapság úgy csendül meg a távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a szerenádokat és éji dalokat, amelyeket boldogtalan gavallérok rendeztek ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és lelke itt marad, érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen Bécsben fog táncolni a télikertben. S egy napon az órára pillantva, így szólott Polkányi bácsi az „Esterházy” tornácán:

– Most ért Pestre Fruzsinka, és az „Aranysas”-ban megszállott. Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága

kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve füstölgető kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az égboltozat nyugati oldaláról kelet felé utazó, vég nélküli felhők és dohos, régi családi limlommal megrakott szobák képe jelent meg a gavallérok képzeletében, akik nyáron és ősszel a bécsi táncosnő társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú gályákról vagy Párizs esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük volt a svájci reggel a rózsaszínű havasok között, ahol az erdőkben a piros gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér estenden a tó partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló szavát, képzeletben postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető országúton, amely helyet a britek virágoskertjének szokás nevezni. Barbolyai – az erdélyi hegyek közül – az egyedüllét óráiban, lefekvéskor vagy ábrándos délután a bécsi táncosnő hattyúprémes színházi kabátját őrizte karján az öltözők folyosóján; Mitskei, nyírségi pajkos, egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy vendégfogadóban, amíg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a padrone piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek nyomai vannak a falon, messze alkonyodik, és a nyerges ló hosszan nyerít a csöndességben – persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején kis utazókalapka, és a német városkába utaznak, amelynek cukrászboltjáról Turgenyev regényt írt, és a regényt együtt olvasta a táncosnő Mitskei Mihállyal a füredi sétatéren… És otthon, a Nyírben, ahová nemsokára menni kell – hisz a nyárnak vége –, csupán egy vén szuka agár ásít a tornácon, ahol régi újságokkal van kibélelve a nagyapjáról reámaradott karosszék.

Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és csillogó, őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A platánokon már alig volt levél, és a cigányok régen elszöktek a fürdőhelyről. Estenden némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak, mintha három feneketlen lyuk keletkezett volna egyszerre az „Esterházy” fogadó étkezőszobájában. Anton, az öreg pincér két karján hozta a pintes üvegeket, és a poharak szótlan

221


szemlélődésének voltak alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, akik az élet tekervényes útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöld levelű csárdák asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi látnivalót nyújtottak esténként, amennyit már el sem viselhet az ember. Fekete női hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú, finom arcocskák mutatkoztak a búsongó gavallérok előtt. A poharak összecsendülésében lágy hangja hallatszott valakinek, és az odakünn kopogó őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná valakinek, aki innen messzire elment.

Polkányi bácsi kivette az óráját, a nevezetest: – Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos

biztonsággal. A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az „Esterházy”-ban.

Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat, ábrándozásukat, esti merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy hátha valamely csalás vagy előny érheti az egyedül maradottat. A szájuk sohasem nyílott beszédre, halkan, titokban sóhajtottak bele a poharukba, s nem kérdezték egymást sohasem, hogy mért nem bírják elhagyni Füredet, a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly tündöklő volt a nyár…

Az első hó is megérkezett, és a cinke pittyentett a hideg faágakon. Polkányi bácsi összeráncolta homlokát, amint órájára nézett.

– Ő már elfelejtett minket. Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező

kéményekhez, amelyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos az akácfa füstje.

(1913)

A silbak

A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű nyírségi úriember, aki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájci kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer költeményt tudott. A költők nem írhattak olyan verset, amelyet Matskási el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag megérkezését várta, és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában – megtanulta a Csokonai Dorottyá-ját. A pénz megjött, hamarosan el is fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmúlott harminchárom

222


esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, ahol a mocsárláz lakott a tó nádasaiban, és a szerelem a platánok levelei között úgy repdesett, mint egy kismadár. Aki nem lett maláriás, az szerelmes volt. Vénséges vén öregurak, akik már csupán szüretig vagy legfeljebb az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, akik közös kasszára játszottak, és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást, mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált, Himfy-verset mondott magában, és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly jelent meg az arcán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett haza szerelmes levelet írni.

Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós – a savanyúvíz hosszú életűvé szokta tenni az embereket –, bizonyosan jóízű fejbólintással gondol vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet, mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó boldogságában. Odahaza – a Nyírben – a gazdasági szerződések megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat kivágja némely ember, amelyeknek helyes értelmét nem tudja teljes bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a levelekre, amelyeket nagy ritkán kapott. Komoly, nagy fejű, mélázó szemű férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a lúdtollat, amíg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába ecetet kevert, és a falról vette a porzót leveléhez.

Bezzeg Füreden már az acéltoll járta, és finom levélpapiros, amelyet Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, aki messzi vásárokra járt. Két kis gerle csókolózott a papiros bal sarkában, és a borítékon kék folyondárból szőtt M. betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott alulról, az „Esterházy”-ból a cigányok muzsikája – a prímás elfelejtette a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a cimbalmos szórakozottan ütögette a levegőt, amíg az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstös képű nagybőgős húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie, s tavasztól őszig egy fogason felejtett, ócska százgallérosnak muzsikált –, Matskási Miklós szent szerelemmel simogatta meg a violaszínű papirost, ajkához érintette a tollat, és keze ügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a címeres gyűrűt megfordította ujján.

223


Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban nem található fel annyi hév és érzelem, mint amennyit egy rövidke szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták le éjszaka, csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek, és ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, amelyek ilyenkor támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt piros tetős házai feltünedeznek a völgyben, és a gráci „Elefánt”-ból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka Velencében, régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli fogadóban Milánó felé, és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó, barna kis fejét; hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Júlia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapucinusok sírboltjában, ahol halott császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katonakorában, az olasz csatamezőkön masírozván, bejárta e helyeket, húszéves volt, és anyjától kapott amulett megőrizte minden veszedelemtől. Tehát nem írhatott másról, mint a gráci gyorskocsiról, amelyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algíri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, amint a felhőkre vetik fényüket… Matskási csupán velencei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, amely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy azok a nők, akik sok szerelmes levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske vagy havasi kürthang voltak-e életükben: olyik asszonyság kis majom vagy mókus volt fiatal korában. És hány tiszteletre méltó nagyasszonyt neveztek bocinak, amíg megfakult az írás a szerelmes levélen!

Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta befejezés után, és gyönyörködött a kellő helyen felrakott pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el, és a gyermekkorában öntudatlanul hallott nyírségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta.

A Tiszában áll a hold, és szinte lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt, és december dörmögött, a hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.

224


Aztán piros pecsétet ütött a borítékra, és gondosan megcímezte. Ah, mily finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!

Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte el az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán elutazik Pestre, és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a dolgot. Majd megint mást gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja, és futásnak ered. A leírt mondatok, drága megszólítások, finom érzések muzsikáltak a fülébe, amíg elaludt. Másnap aztán újra kezdődött csatája a rossz szellemekkel, amelyek kártyajárását befolyásolják. A vörös alsóval, amely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabíró úrral, aki nap nap után aludt mögötte, és olyan alattomosan kezdett hortyogni, mintha csak szimulálná az alvást: vajon kellemetlen volna-e a társaságnak, ha igazán elaludna – mialatt jobb lábával titokban lefelé nyomta a balról a csizmát. És az ablak felső szárnya nyitva volt, és Bizay úr mindig cukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a félszemű kapitány titokban burnótot szív, és váratlanul akkorát tüsszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégiscsak szétrobban az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibic – pedig már megtiltották neki a tubákolást a hazárdjáték mellett. A makk disznót miért fülezi meg állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, amely tönkreteszi a legjobb kártyajárást.

Majd őszre fordult az idő, és Fruzsinka mindennap megfenyegette a gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán Olaszhonba – a telet Párizsban szeretné tölteni. Matskási Miklós tízoldalas leveleket írt éjszakánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga apró sírhalmokról, ahol kisgyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grác között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr, velencei úrnő képe sajog a szívében, és mindjárt felporozza a pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek, Fruzsina elhagyja a tájat, ahol kis lába alig látható nyomokat hagyott a homokban, és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai kendőjének csücske. Az ismerős három vadlúd, amely Badacsony felől szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára van az ablakon, amelybe női nevet lehet írni.

– Holnapra megrendeltem a kocsit! – mondta Fruzsina egy este, amíg meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási arcába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára megsajnálta a szerelmes férfiút, és gyöngéd, finom emléket akart hagyni maga után.

– Tehát, holnap – mondta Matskási.

225


Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán süvölt a lombardiai mezőkön, és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli puskaporos toronynál. Karácsony este van, otthon, a Nyírben, kerti bort isznak a kalács mellé.

A levelet is lepecsételte, mint a többit. Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat,

egyiket-másikat fel is nyitotta közülük, és bosszankodva csóválta a fejét például egy júliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart lenni.

Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába. Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben, és az „Esterházy” fél tetője leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan.

(1913)

Szentanyám

Anyám az őszt szerette. Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvűen élte napjait, csak félig olvasta

el a regényeket, és Rosenberg bácsi, a zsidó tanító francia nyelv helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan, szórakozottan üldögélt a lugas közelében, ahol tanultunk, és sohasem javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha véletlenül került volna a hosszú, sárga házba, ahol anyósa parancsolt, és a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére. Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik ábrándos képű segédeiket az ámbituson várakoztatták, és hajukat, bajuszukat csak félig festették, míg nagyanyámmal hosszan tárgyaltak délután, és szenvedélyesen beszéltek, írásaikat rázogatva, amelyekről ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában, Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített, üveges szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöld hajú ügyvédek eltávozása után nem volt kíváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő jussáért folyt valamely régi, hosszú pör. Az ezüstpénzből csak az újonnan verettet szerette erszényében tartani, és a vadonatúj bankjegyeket gondosan összehajlította, mint a fehérneműt, mielőtt szekrényébe zárta volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás, és olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhúzatott a nagyanyám udvarosára a révésszel és a kerülővel, és

226


a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát ne ingerelje tovább.

– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta, és megvetéssel, büszkeséggel fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig bölcs, drága öregembernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt, mint a templom egere.

Ah, nagylelkűnek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból nemesnek és jónak lenni, és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa – és az esőt áhítatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a legkedvesebb halottért mond egy szent életű pap. Csodálatos indiai kendői voltak, amelyek az őszi este hűvössége ellen megvédelmezték, karosszéke volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába bújtatott rózsafák és búskomor orgonák fölött az eső hulldogált, és az ámbituson Turgenyev regényeit olvasta. Sokszor úgy tűnik föl nekem a gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen úrhölgy érkezett volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszú léptekkel, hátrafont kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros kelméjén mindig üdén és tisztán húzódott végig, mint egy régi, szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szívében, amely dalt fekete szemű anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kísérete mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze ölében, és hűvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben búskodó, öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mint ha véletlenül azzal találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett életében, de a szerelemnek csendet kellett parancsolnia.

Ah, ősz, nyírségi csöndes ősz – Rosenberg bácsi életbe vágó fontossággal magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás ésszerűségét, kis, fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőé, Júlia – így nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókesztyűt hozatott Londonból, zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott, öreg pónit, amely már csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a kesztyűt, sem Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a folyópartra sétálni, és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy félkezű szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra kijavíttatja a szobrot; hűvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból hazafelé

227


kocogó, szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt, és fölvetette a fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a határban.

– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna – mondta a kerülőnek, midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.

A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott megyei pandúrt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában jelent meg a hívásra, és a vén csőszt gúzsba kötötte.

És aztán oly lágy volt anyám, mint a párizsi kesztyű. Csak halkan, szenvedély nélkül – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában belejött a hittérítésbe, a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal kellett belépni a szobájába, és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagy fejű házőrző ebeknek megveregette a fejét, és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz hajtásokat, és vasárnaponkint a folyó túlsó oldaláról áthangzó harangszóra fölnyitotta hosszú pillájú szemét.

– Templomba megy a föld népe – mondta komolyan, és talán helyeslően bólintott.

Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos alkalommal titkon írtam… A tanítókisasszony volt, akiért csaknem meghaltam ez idő tájt.

Megsimogatta a fejem, és jobbról, balról figyelmesen megnézett, mintha nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette, és hosszasan arcomba tekintett.

– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymás után. Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A

keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta homlokomat: – Hidd el, fiam, nem érdemes… Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap,

ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a faleveleken. Könnyes, megbocsátó szemmel nézett rám.

– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal. (1913)

228


Mitskei és Matskási

A gyertya lángja hirtelen elaludt, és valami zizegő süvítés hangzott a levegőben, majd a vakolat porzott le a falról. Matskási fölemelte a fejét az asztalról, ahol levelet írt, és a nyitott ablakra pillantott. Kora őszi alkonyat volt, az udvarház előtti nagy térségen szinte lengett a falusi csendesség, mint egy jó asszony lehelete álmában – ötvenlépésnyire szemben egy másik udvarház állott, annak kiugró ablakában állott Mitskei, a pisztoly még kezében füstölgött, amellyel a gyertyalángot ellőtte.

Matskási letette az írótollat, a sarokból előkereste a kalapját, és a szomszédhoz ballagott.

– Mit akarsz már megint? – kérdezte egykedvűen. – Unatkozom – felelt Mitskei. – Rettenetesen unatkozom. És te egész nap

leveleket írsz. Matskási kissé elpirult. – A gazdasági számadások – mormogta bizonytalanul. Mitskei a szobába hajította a pisztolyt. – Ördögöt! Megint annak az asszonynak írogatsz, hogy sohase küldd el a

levelet. Mire való ez? Egy év múlt el azóta. A regényekben sem szeretnek tovább az emberek kilenc hónapnál.

Matskási a tintás ujját nézegette: – Miért kilenc hónap? – Tudom is én. Az öreganyám mondogatta, hogy amelyik szerelembe kilenc

hónap alatt nem hal bele az ember, akkor már elmúlott a nehezebbje. Matskási szórakozottan bólintott, mintha nem is hallotta volna a barátja

szavait. – Jól hord a pisztolyod, Mitskei. Ha véletlenül fölemelem a fejem,

homlokon találsz. – Eh, elég volt már a levélírásból. Szakállas, bajuszos ember vagy, a

halántékodon ezüstösödik a hajad. Nem is méltó hozzád, hogy leveleket komponálsz.

Matskási nem felelt, megszokta a barátja korholását, talán még jól is esett neki, hisz a szenvedést is megunja az ember.

– Gyerünk sétálni – mormogta enyhén, békítőleg. – Szép az este. – Füreden szebbek voltak az esték, ugye? – felelt Mitskei, és keményet

káromkodott. Körülbelül egykorú férfiak voltak, gyermekkoruk óta egymás mellett voltak,

itt, a nyírségi faluban, „Punin és Baburin”-nak nevezte őket a vörhenyes Ilonka

229


asszony, aki a postát is bérelte, s ezen a réven irodalmi hölgy volt, a székvárosban a sörházba mindig akkor lépett be Mitskei, amikor Matskási először figyelt föl a hangászok nótázására, viszont Matskási babonás biztonsággal termett a helyszínén, midőn a „Betyár” kávéházban széket emelt Mitskei a katonatisztekre. Testvérebbek voltak a testvéreknél, egyforma véleményük volt az élet haszontalanságáról, a halál semmibevételéről és a nőkről. Ugyanazokat a könyveket olvasták téli délutánokon, és egyik nap Mitskei lőtte el a gyertya lángját a szemben levő udvarház szobájában, másnap Matskási cselekedte ugyanazt. Már az őseik kezdték a barátságot, amely egykor Magyarországon szentebb volt a szerelemnél.

És az elmúlt nyáron Füredre utazván, ugyanabba a nőbe szerettek bele, az észbontó Fruzsinkába, akiről a régi krónikák jót és rosszat vegyesen följegyeztek. Kacér volt, és ábrándos volt, mint a holdas éjjel. Bűbájos volt, mint a keleti mese, a szemében lidérclángok, és ajkán csábító mosoly, mint hajdanában a nők, akik még George Sand-t olvasták, és Lavottától dúdoltak a zongora fölött.

A barátok a folyóparton sétáltak. Szótlanul, elgondolkozva mendegéltek egymás mellett, mintha egyik sem akarná megzavarni a másik gondolatait. Harmincesztendősek voltak, és általában megvetették a nőket, csupán az egyetlen Fruzsinkát nem. Miért? Hogy történt?

Messzi külföldi városokból – egyszer Veronából, máskor Bécsből, majd meg Pestről jött olykor egy rövid üzenet, egyformán melegen intézve mind a két úrhoz – aztán nem történt semmi. És a folyó kanyarulatai, a füzesek csendje, a mezők némasága tavaly óta más lett: mintha az egész vidék megváltozott volna. Az öreg fűzfa, amely hajdanában leskelődő betyárhoz hasonlított, aki rövid karabélyt rejteget a rongyos szűre alatt, mostanság gyakran vette föl egy mélázó hölgynek az alakját, aki az esti folyópart fölött elmereng. A félig romba dőlt csárdából, a messziségből mindig muzsikaszót hozott az esti szellő. Mintha fehér fejű, piros nadrágos cigányok búsuló magyar nótákat muzsikálnának nagyon csendesen, egy elgondolkozó úrnőnek a tiszteletére, aki véletlenül e tájon átutazott. Mire a csárda közelébe értek, a gáton elcsendesedett, csak egy vadkacsa kotyogott a nádban, a kísérteties hangászok elrepültek a hideg kéményen át, a ködbe borult gát kanyargásaiban mintha elveszőben volna egy bőrfedeles utazóhintó képe, de lehet, hogy csak falusi szekér volt az istenadta. A fehér levelű nyírek tavaly óta ismeretlen, új nótákat fütyültek a szélben, a ritkás berekben volt egy öreg fatörzs, amelyre leülve, világosan lehetett hallani, hogy odafent a magasban, a lombkoronák fölött valaki, tán egy szellem, mint a habzúgás énekel… Mitskei és Matskási délutánonként fölváltva üldögéltek a fatörzsön.

230


– Hallod? – kérdezték egymástól visszafojtott hangon, és nyugodt, földszínű, kemény arcukon belülről fehérség szüremlett át, mint a hajnal teheneinek a teje a messze sötétlő dombokon.

Egy búbánatos kőszent állongott a határban, mindketten köszöngettek tavaly óta e szentnek, aki fogadta köszönésüket. Ha ő – a drága nő – egyszer erre jönne, legyen jóakarattal iránta az országút hűséges fölvigyázója.

Reggelenként a dércsípte országúton olykor friss kocsinyomokat fedeztek föl, amely az udvarházak előtt elvonult. A keréknyom fölött elgondolkozva megállottak. Hátha erre járt a drága, éjszaka, hintójával, hisz megígérte, hogy egyszer meglátogatja barátait a messzi nyírségi faluban.

Még a harangszó is másképpen hangzott a folyó másik partjáról, mint azelőtt. Fruzsinka istenfélő volt, esti harangszóra mindig keresztet vetett – régen, valaha Füreden. A két komor nyíri gavallér elrúgta csizmájával a hízelkedő agarakat, és szégyenkezés nélkül megemelte kalapját, midőn túl a Tiszán meglódult a harang.

Az alkony, az este öreg vándorként ballagott mind közelebb a gáton. A fűzfa a távolban köpenyegébe burkolózott, és fátylat eresztett kalapkájára.

– Ha eljönne… – mondta Mitskei. – Nem jön az el soha – felelt titkos reménykedéssel Matskási. – Hisz annyit

utazik mindenfelé. – Holnap mégis elküldöm a levelet! – szólott a búcsúzásnál. Mitskei

megcsóválta a fejét. – Habár kinevet a postásné. Aztán este lett. Ki-ki lefeküdt a maga házában a bőrkanapéra. A láthatatlan

falak szétnyíltak, még az óra ketyegése sem hallatszott, és hangosan mondták: – Fruzsina! Mintha gyönyörködtek volna benne. (1913)

Reggeli imádság

Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi „Sacher-fogadó”-ban ült, délelőtt fél tíz óra volt, vörös Garibaldi-inge fölött keleties szabású, virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc esztendő előtt vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a szerencsenadrág. A szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi volt, folt folt hátán, és Alvinczi negyven esztendeje mindig benne sétálgatott odahaza. A gombok

231


leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz pénzdarabok foglaltak helyet, mint akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha gondolkozott, vagy látogatóival csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan csörgette. A pénzek beszéltek hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz líra, amelyet Milánó és Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában postakocsin arra utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a római nagykövetségen volt attasé, és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi követte nyomait, és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga porban fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta, hogy Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról, és a marchesának csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa később szomorú sorsra jutott, miután három-négy férfiút a másvilágra küldött kalandos életében! Alvinczi az országúti lírát csörgetve, néha elgondolta magában, hogy e pénzdarab nélkül bízvást lefekhetett volna egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis patak szalad csevegve, mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják makkjaikat egy fekete ruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly, mellén megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési.

Egy ezüstrubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis harang a száztornyú város húsvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova: pengett a pénzdarab, amely egykor sodrott csövű pisztolynak ólommagját volt hivatva föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt, és a muszka gróf hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani követségnél szolgálta az osztrák uralkodóházat.

Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített sovereigne Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László Fülöp-képet juttatott az uraság emlékezetébe, amely festmény után többször lovagolt vörös frakkban a falka mögött. A sövényeken és mély árkokon a nehéz vadászparipa gumilabda módjára szökkent át, a szárat ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan volt, mint az érett rozsé.

Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon veszedelmesnek ígérkező kalandot hozott a hatvanesztendős férfiú emlékképei közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi ifjúságában, és görbe késekkel kergették fehér szakállú papucskészítők az angol követség sarkáig, a kapu alól előlépett a tengerészőrség, és az uraság mentve volt.

A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában élt-éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki az egész életét csupán egy nagyon fontos kockajátszmának tekintette, amely játékot téli alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a nyitott tűzhely fölött bor forralódik

232


a bográcsban, és a középkori zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja van föltéve a kockavetésre. Ha rosszul dob, és a kocka vakot mutat, a vándorkatona visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver Alvinczi úrnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a kocka ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai istenszobrocskát is elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában, amely szent dolgokat tiszta életű apácafejedelem-asszonyok csókja, imádsága tisztított meg minden földi salaktól. De hát, te jó istenem, ki tudná bizonyosan, hogy nem Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon? Ápoljuk a vele való barátságot is.

Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de mégis inkább nyert, mert mindig bal lábával lépte át a küszöböt. Mint egy középkori alchimista, mindenféle babonákkal, szinte bűvkörökkel vette magát körül, hogy szerencsétlenség közbe ne léphessen az aranycsinálásnál. Megtartotta az emlékezetes évfordulókat, a rossz ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők szívében és a megverő szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából, mert valamely érzés azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha emberekkel kezet fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot, édességet, pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok tudnak igazán és szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhítatban a szerelem és az ima közben való ábrándozás. Még a lélegzetet is úgy vette, amint erre nagy pénzért egy sok világot bejárt tengerészkapitány ismerőse megtanította. A tengerész a szent fakíroktól sajátította el a lélegzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat éber angol katonák őrizete alatt a brit korona tartományában, és harminc nap múlva teljes egészségben szállnak ki sírjukból.

A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes orgyilkost, aki éjjel odalent áll az utcasarkon vagy a kertek bokraiban, és megbízatása értelmében tőrt ver a lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a régi Velencében. Nők sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek felülnek ágyacskájukban, és síró szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy szerelmes asszony lidércnyomást érez álmában, riadtan fölnyitja a szemét, és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol megölt valakit a halál egy elhagyott bástyasétányon vagy a kártyaasztal mellett, miután előbb a figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a fölismerhetetlenségig elhomályosultak arcképeiken.

És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem hagyta százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő boltozata alatt, mint egy álomszerű kócsagmadár az alkonyati égen, kártyánál a gyertyalángok szinte keresztre feszített mozdulatlansággal nyújtóznak jobbra és balra, a kézben néha

233


megroppan egy csont: a zöld gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas szinte gombóccá gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori képen a tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyújtón fonott kaláccsá görbül, és odalent a sötét országúton elnyújtott testtel, levegőben libegő lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a hüllők sajátságos testi mozgásával fut egy paripa, a futár hírt visz a király meggyilkolásáról, és rongyos köpönyegű koldusok, nyomorékok hosszú, szürke botokkal, négyesével mennek jobbra, míg balra kifestett arcú, fehér vállú, gömbölyded, viháncoló nők ülnek kövér lovaktól vont hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a húsos tulipánok, ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog – rongyos zenészek, veszedelmes vándorlók, göthös öregemberek mendegélnek még a szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a félhold között tornászik a lovas – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi úrnak százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé lépett, mint egy titokzatos, nagy szakállú jövendőmondó, a tükröt a középkori király arca elé tartja, és a tükörben meglátni az élet horoszkópjait… Alvinczi egy fekete hajú, félig lehunyt szemű, sápadt arcú nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan tükörben, mint egy távoli villámlást sötét délután hegytetőről, alant még mozognak a tölgyek koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben babonás pontossággal megjelent képzeletében, anélkül hogy hívta volna? A marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az emberi élet sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne találni. Olykor hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban alkonyattal, a fehér kályha vöröslő parazsába merengve hallottunk. Minden férfiembernek kijelöltetik egy bizonyos női lény, akihez férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit este, a párnára fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn véletlenül fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca –, talán hölgy, akit régi fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában –, nőstény, akire vérbe borult agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül barangol a nedves erdőben éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori ideál.

Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit, és a tallérok, rézpénzek, ezüsthúszasok elhúzták neki a reggeli harangszót. A furcsa muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény, katonás ágyán álmodott: szürke köpenyes, öreg sarkantyús, őszbe borult lovasnak látta magát egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán, nagy fejű lovát száron vezette maga után, a fogadós piros mellényben, rövidre nyírt hajjal támaszkodott az ajtófélfának, és egy hintó állott az udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon

234


bizonyos sápadt arcú, fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő, világos szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája – bizonyos francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhímzésű, apró cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis suhogtatta hosszú ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes alakjuk volt, majd gyorsan tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt, nyargalt a hintó után, térdével döfködte kifáradt lovát, a félszemű kocsis olykor csúfondárosan hátranézett, a hölgy arcán szomorúság, félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre vinnék, valahol zúg is egy orgona a messziségben, és Alvinczi hiába ostorozza vén gebéjét.

Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben könyökével s dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött. Becsengette öreg huszárját, és előkérte pisztolyát.

Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág foltjait olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került, mert egy középkori szent ruhájából való volt.

A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát. Alvinczi lassan fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát, és a pisztoly durrant. A gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó súrolta.

A vén inas összezárta ismét a szárnyas ajtókat. Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát

vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly megbízható barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja.

Aztán lehunyta a szemét, és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az arannyal kivert pisztoly agyát – hajdanában a fegyvereket úgy ékesítették, mint a nőket –, arcán csöndes áhítat tükröződött, mint öreg kálvinista templomatyákén, akik megszokták a nép előtt imádkozni.

– Ne vigy minket a kísértetbe! – mormogta félhangon. A varjúbajuszú huszár zajtalanul nyitotta szét a gumi fürdőkádat. – Amen! – felelt, és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját. (1913)

235


Éji zene

– Csak a vagabundoknak nincs hasuk! – mondta Branyiszkói úr, és a meztelen kardot a szoba közepébe szúrta, a szőnyegen át. – Rendes ember pocakot nevel, hol helye van az óraláncnak.

A leányok – öten voltak, gyönyörű virágszál, a legidősebb huszonnégy esztendős, tizenöt a legifjabb – reggelenkint vallásos megnyugvással várták az öregúr kitörését. Mielőtt az óra nyolcat ütött, Branyiszkói úr talpra ugrott, estéli borivásból mindig megmaradt benne valamely gondolat, amelyet már nem volt ideje tárgyalás alá bocsátani, mert a lányok a sarokban, arccal a fal felé fordították, hárman, amíg ketten az öregúr vendégét kezénél, lábánál fogva kihúzogatták a szobából.

– Maximillián! – jajgatott a vendég, bizonyos Korpsz, akit negyvenesztendős korában mint hadnagyot nyugdíjaztak a hadseregnél – Maximillián, ezt tűröd?

Az öregurat azonban három erős fiatal leány nyomta a fal felé, olykor még kendőt is borítottak a fejére, mint a kivégzendőnek a sáncárokban, amíg Korpsz hadnagyot a borozóasztal mellől felállította két leány, és kezénél fogva az ajtóig vonszolta. Az udvaron, a végtelen őszi égboltozat csillagai alatt az egykori hadnagy magához tért, megígérte, hogy otthon felporozza pisztolyát, és véget vet csúf életének, a kisasszonyoknak kezet csókolt, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, javulást ígért, a holnapra remélhető időjárásról beszélt az esti csillagtestek állásából kifolyólag – mintha titkon abban reménykedett volna, hogy Maximillián kiszabadul a leányok karjaiból, barátja után kiront az udvarra, és a borozás tovább folyik, mintha semmi sem történt volna. Egy hosszadalmas harcászati kaland előadásakor valóban egérutat talált Maximillián úr odabent, és gondolkodás nélkül barátja megmentésére sietett, visszahozta az udvarról, friss butéliákat tett az asztalra, és tán még mostanáig döngetnék az asztalt ökleikkel, ha végre a lányok télikendőket nem dobnak az elválhatatlan barátok fejére. Korpsz hadnagy ezentúl az udvarra való kivonszolásakor hiába próbálkozott háborús emlékeivel a Branyiszkói kisasszonyoknál; Tilla az első mondatnál bekiáltott az ebédlőbe:

– Erősen fogjátok a papát, amíg visszajövünk! Az öreg hadnagy tehát tovább-ballagott, és mivel agglegény volt,

bekukucskált a városka összes kocsmáiba, vajon ébren talál még valakit, akinek az olasz hadjáratról bőbeszéddel megemlékezhetne? A papírkereskedő

236


szombatonkint a kuglinál ragadt az „Okos csizmadiá”-nál, Talányi ügyvéd úr egyedül üldögélt néha a „Fehér rózsá”-nál, és régi képeslapok rejtvényeit fejtegette. Sietve emelgette tehát rossz lábát a hadnagy, miután Maximillián úr kisasszony lányai visszavonhatatlanul, reménytelenül az udvarra tették. Tulajdonképpen nem is illene többé felkeresni a barátságtalan házat, hisz éjfélt csak most danolja a bakter az alvégen… Megszégyenítő, hogy minden este kidobják az embert valahonnan. Igaz: kedves, drága, kacagó kisasszonyok dobják ki az embert, a kezük olyan, mint azé a markotányosnőé, aki csata előtt, ólmos esőjű éjszakán a fehér köpenyes tiszt úr ölébe hajtotta a fejét hajnal felé, a távoli dombokon olykor villám cikázott, utána dörgött, és nem lehetett tudni, az ég vagy az ellenség nyugtalankodik a messziségben? Szegény Maximillián úr – aki egész életében katona szeretett volna lenni – hiába tudakozódik hősi vendége után, elbúsulva hajtja fejét álomra, míg a hadnagy, a régi tiszti köpenybe burkolva szikár, szomorú alakját, mint a vadász a szarvaslesen, lábujjhegyen közeleg a kocsmákhoz, hol a ködös ablakon némi világosság szűrődik át, és a nagybőgő messziről hívogatólag dörmög, mintha az éjszaka, a novemberi köd, lábtörő árkok és mély sarak mind azért volnának, hogy a bőgő öreg húrja kellő irányba igazítsa a tévelygőt.

Ah, éjszaka, tél felé, midőn a köd szagából még hiányzik a hó híves illata, csupán a nedvesség és ólmos levegő érezhető, mint mély síroknak lehelete, az utolsó lámpást már korán estve ellopták helyéről, és a vizes kerítések, bezárt kapuk, alvó ablakok, ijesztően boglyas akácfák szintén azt juttatják az ember eszébe, hogy teljesen egyedül baktat az alvégen – ha legalább jönne a bakter vagy egy kutya, e némaságban, ahol még a lovak sem mozdulnak meg istállóikban, és csak messziről hangzik egy tehénnek szuszogása, mindenki alszik, mintha csupán ez volna az élet célja; ködben, sárban, nedves éjszakában, a magos feszületre szegezett pléh-Krisztus lábánál megállva, egyszerre valahol messze kinyílik egy kocsmaajtó, és cigányok muzsikája szűrődik kifelé a mély éjszakába: vajon ki nem indulna el ilyenkor a hegedűhangok irányába? A cimbalom minden előre tett lépésnél úgy peng, mint édes szó egy piros kendős, barna, gömbölyű menyecske száján, csalfa, hitegető, kiszámított szó, amelyet alulról felfelé vetett tekintettel hazudnak a nők, és lelket vagy szívet lopnak érte – a nagybőgőbe mintha maga az öreg Mátyánszki bácsi, a szürke szakállú kocsmáros bújt volna belé, aki oly szívesen teszi a bort vendégei elébe, mintha ingyen adná! Ifjúság, élet, virágkoszorúk, a szív fenekére temetett, régen elfelejtett dalok, egykori szerelmes nők drága simulása, porrá lett virágoknak a lehelete és a gyönyörű hit a jövendőben ébred fel éjszaka a magányos kóborlóban az alvégen, midőn egy ködös, párás, düledező csárdában messziről a zenészek muzsikáját hallja.

237


A hadnagy is így tett, és lépteit gondolkozás nélkül a „Vízkereszt”-hez címzett korcsmába irányította, ahol vasárnaponkint talyigások szokták egymást bicskázni. Félelmetes hely volt ez napközben, mintha bankót hamisítana, az ablakon csúfolódva pillantgatott ki egy téglavörös arcú leányzó, a kocsmárosné szegény mindig Isten áldását várta, és lemondó szomorúsággal üldögélt a spirituszszagú ivóban. Az éj azonban megszépítette a zsiványok tanyáját. A lámpások tündökölve ragyognak, és sült almahéj szaga birkózik a cigányok és a tél szagával. A falusi zenészeknek olyan szaguk van, mint a vadállatnak, amely a fagyos országúton, dermedt keresztútnál a vándorlóra várakozik. Éjjel azonban minden hangásznak britannikaszaga van, mert a szivar ilyenkor többnyire ingyen van.

Kacsari húzta, öt Kacsari fiú, egyik feketébb a másiknál, a cimbalmos felesége várandós volt, a legényt tehát éjfélkor hazaküldték a Holló utcába, a banda esze, egy szürke, vén kontrás, bizonyos tisztelettel bólintott a betámolygó hadnagy úrnak – hisz csak a borbély mulatott idáig.

A borbély nagy bajuszú, szőke ember volt, a felesége beretvált a vármegyeház alatt, minden héten ki kellett dobni a segédet, és a borbély ily napokon a sárga földig leitta magát. Kacsariék úri cigányoknak tartották magukat, s félig-meddig a hadnagy úrnak kezdtek muzsikálni, amint ez a helyiségben megjelent. Savanyú bor és szolyvai víz került a töredezett márványasztalra, hol hadnagyunk helyet foglalt, a nagybőgős, aki eddig vöröses bajuszát a falnak nyomta, és elkeseredésében, hogy borbélynak kell muzsikálni, kettőt-hármat pengetett a vastag húrokon, és titkon átszólt: – „kezét csókolom, tekintetes úr”. – A hadnagy csak néma fejbólintással válaszolt, mert mint mindig, ma este is elfelejtett pénzt tenni zsebébe. A kaszíroslány után kutatott, akinek a múlt héten házasságot ígért.

Ah, most előjött a kedves, cigánypiros zubbonyka volt rajta, és fekete haja féloldalra volt fésülve. Ez a fekete, sűrű, szinte egzotikus hajzat már régen megigézte az öreg hadnagyot. A fehér nyakon gyönge madártollak foglaltak helyet, göndörek, gyöngédek, álomba ringatók, és a mélyen fekvő fekete szemekből balvégzet, öngyilkosság hajnalban, magányos hotelszobában, jajgatva eltöltött, részeg napok és csatába indulás vágya ismeretlen ellenség ellen sugárzott a hadnagyra, aki katonaember létére csupán a bort és a szerelmet vette komolyan az életben.

Hogy hívták a leányt? Csekély nyugdíja nem engedélyezte, hogy ezt a hadnagy valaha

megkérdezhesse. A hangja ellenben olyan csengő volt, mint a kápolna harangszava az őszi erdőn. A kezén mindenféle zsuzsuk csörögtek, emlékek

238


Nagyszebentől Pozsonyig, a városka egy stáció csupán, ki tudja, tán holnap továbbutazik a kedves?

A hadnagy ezért nagyon elszomorodott magában. A jégszürke cigány titkon az asztalához lopózott, és régi katonakorból való emlékeket beszélt nagyon csendes hangon, mintha az kettőjük titka volna. A vénember a században szolgált, és ismerte a hadnagyot víg és derűs ifjúkorából.

– Akkoriban császárszakálla volt a tekintetes úrnak – mondta, és a fülelő Kacsariak öregapjuk kijelentése után melegen pillantottak az öreg uracskára.

A szivar a vége felé járt, a bor elfogyott, amellyel a hitelnek is vége szakadt. A hadnagy hősi tettre tökélte el magát alattomban. Megsérti szíve szerelmét, álmát, a fekete hajú leányt és a borbélyt, akinél krétára borotválkozni szokott: elszökteti a cigányokat. A banda öregapja előbb szabadkozott, később néhány katonai visszaemlékezés eldöntötte a dolgot.

– Gyertek, fiaim – mondta a hófödte kontrás, és hegedűjét a hóna alá kapta. Az udvaron szöktek meg, régi kocsikerekek és dohos, savanyúvizes ládák

között bódorogva. A jégverem nagyot dörgött a lábak alatt, egy rongyos firhang mögött keserves énekszó hallatszott, tán a téglavörös arcú leányzó dúdolgat egymagában…

A hadnagy előrement, a cigányok, mintha messzi vándorútra mennének, begombolkozva, feltűrt gallérral, a hangszereket a hónuk alá szorítva, lopva, halkan – csak a nagybőgős pörölt élettársával, amint gyorsan, meg-megbotolva vitte a nehéz hangszert, hogy el ne maradjon a többitől.

– Helyben vagyunk – mondta a hadnagy a Maximillián háza előtt. – Az első szerelmet, azt a szomorút! – mondta a banda apja a legényeknek,

és a Lavotta-nóta egyszerre búsan felhangzott a sötét ablakok alatt. Tán vannak szebb és mulatságosabb dalok, mint e Lavotta-nóta. Lehetséges,

hogy a szívek és érzések nem mindig csupán e dalt kívánják hallani éjjel, álmukban, felserkenve az éji zenétől. Ám kisvárosban, ólmos, november végi éjszakán, midőn a szív hiába eped, és a hideg sár úgy tapad a lábakra, mint a temetőn, halottak estéjén, elhalt kedveseink sírja körül – e dal nagyon hatásos a bezárt ablak alatt.

Előbb Maximillián úr ébredt fel. Megelégedése jeléül kinyitotta az ablakot, és pisztollyal a levegőbe lőtt.

Aztán, mint ki dolgát jól végezte, visszafeküdt ágyába. A szomszédos ablakban öt gyufaszál égett el. Mindegyik leányért egy. – Mehetünk! – mondta a hadnagy, és búcsú nélkül eltűnt az éjszakában.

239


A Kacsari fiúk nyomban veszekedni kezdtek egymás között az ingyen muzsikálás miatt, egy sötét sikátorban meg is ütögették a banda apját, aki hivatkozott régi katonai pályájára.

(1913)

Betyár

– Az ifjúság és a szerelem! – Borízű, gordonkahangon zörgött néha kora téli estéken a dal a „Betyár” kocsma környékén, ahová kiült nadrágban pénzügyi hivatalnokok és adótisztek látogattak el. Az ablakokat betakarta a köd és a füst, a kocsmáros lutheránus volt, és megfontolt, csendes léptekkel járt-kelt, a bort meggondoltan, szinte áhítatosan helyezte vendégei elébe; vacsora előtti borozás folyt itt, a gyermekek otthon difteritiszben betegek, az asszony, a kegyetlen, irigykedve és megvetéssel várja haza kocsmázó urát, a vén toronyban mindjárt nyolcat üt az óra, az arcok úgy elszomorodnak, mint régi temetőkben a pudvás, törpének maradt fűzfák, tizenkét krajcárba kerül a bor, ötbe a szivar, húsz krajcár a kocsmában marad, sietni kell tehát, hogy az asztaltársaság minden egyes tagja bizonyítékot tegyen okosságáról, rendességéről, komolyságáról, életfelfogásáról, ahogyan a kisvárosi emberek egymást bolondítani szokták, megrágalmazván a távollevőket, alacsony gúnnyal emlékezvén meg a jómódú kollégákról, és alattomos gyűlölettel a nőtlen hivatalnokokról, akik e percben tán a városi korzón sétálgatnak, és nőket csábítanak – mielőtt nyolcat ütne Szent Mihály tornyában az óra, gyorsan, egymást túlkiabálva beszélnek szegények okos életről, nagyvilágról, rendről, pontosságról, gyermekekről és nőkről, akiket egykor elcsábítottak. Egy helybeli születésű volt államtitkár többek feleségét ismerte, büszkén emlegetik a régi dolgokat… Már kezdi a harangozó, siessünk, hagyjuk el e vidám mennyországot, a „Betyár” kocsmát, ahol hazudozni, bolondítani lehet, a két deci bort és a füstölt kolbászt, jön egy szűk sikátor, ahol félni kell a nyitott kanálistól, beteg gyerekek, gyűlölködő, korán vénült feleség, a szomszédasszony délutáni pletykálkodása, egy tollas kalap, amelyet a nő a városban látott egy másik nő fején, irigykedő megjegyzések fiatalasszonyokra, akiknek két, sőt három férfi is udvarol, pörpatvar, kozmás étel délről, penészes pénzdarabok a fehérnemű között, az ágy kegyetlen kemény, a szolgálónak olyan rossz szaga van, mint a határároknak, ahová elhullott ebeket dobálnak, de mégis inkább nő, mint az úgynevezett feleség, aki elszáradt, elkorhadt, tönkrement, és oly vakon gyűlöli a férjét, mint a falusi paraszt az adóvégrehajtót, bütykök támadtak a kezén, amely egykor fehér volt, és a zongora elefántcsontjain billegett, a cipőt elvitte az ördög,

240


amelyben a majálison táncolt az ifjú állami hivatalnok meghódítására, dühös a férfiakra, mert a szeretői cserbenhagyták, legutoljára még a vén Kovács bácsi is, aki nyolcvanéves, nyugalomba vonult kereskedő, és állítólag arra vár, hogy egy nő majd kifossza, férjét mélységesen megveti, mert kevés a fizetése, karácsony előtt gyónni jár a papokhoz, tollat tűz a kalapjára, és titkon arra gondol, hogy egyszer csak mégis jön valaki, aki megdicséri a lábát, éjfélkor nesz hallatszik az udvaron, a férj titokban félreáll az ablak mellett, pedig csupán a hó esik, és az muzsikál, a lázas gyermek félrebeszél… Ah, ha megfojthatná az asszonyt!

Tehát ilyenkor, nyolc óra felé, midőn az elkövetkezendő borzalmak villámgyorsasággal futottak át a „Betyár” kocsmán, az okosság, az andalgás és a szép reménykedések fölé lehullott a függöny, a gyönyörű est után jön a rettenetek és sivárságok éjszakája, kopár pusztaság, hol nem csendül többé borospohár, sem dal, ellenben egy nőstény kutya ugat dohos sírüreg felett, ahonnan már kiették a csontokat is a föld bogarai, vénasszonyok, sipítva tördelik kezüket, mint őszi mezőkön a kóró, a fiatal nők, mint kezdő rókakölykek, leselkednek szegény szürke verebekre, bánatos, gyámoltalan férfiakra, szegénység, mosdóvíz hiánya és régi káposztáshordók szaga alakjában jelentkezik már az élet: felzördült egy bámulatosan recsegő hang a „Betyár” kocsma vendégszobájában:

– Ifjúság és szerelem! Csupán ennyi volt a nóta, és a hang sem volt különb a beborozott

kisbőgősénél, aki duhaj tiszt uraknak reggelfelé a hangszer húrjait zörgeti, a csárdáslány haja kibomolva hull az asztalra, a vércseképű pincér egypár nap múlva úgyis feljelentést tesz a számla miatt – így hörgött a dal:

Ifjúság és szerelem! Sasudi szerkesztő úr jelentkezett a kocsmában, mint Don Quijote, mögötte

hűséges csatlósa, dálnoki Dálnoki nyugalmazott magyar színművész úr, egykor színházigazgató, később súgó, agyonszürkülve és köhögve: természetimádó, városvégi mezők és régi temetők bámulója, amerre valahol egy kiskocsma van, a jégszürke szakállú kocsmáros futóbetyárt vagy pandúrt vár, vagy menekülő vándorlót, akit éjjel meg lehetne fojtani a szénapadláson, és ingéből kiszedni a rablott bankókat, akad egy rongyos szolgáló is a háznál, aki piros ronggyal dörzsöli az arcát, de tud egy nótát, amely a betyárvilágból maradt itt, a bor nyúlós és fanyar, mintha vén temetői fák gyökereit áztatták volna benne, amely gyökerek akasztott emberek hulláiból táplálkoztak, és estenden karonfogva, egymásra borulva, sírva, zokogva, majd nekividámodva jönnek haza a kisvárosba, irodalomról beszélnek – az öreg színész úr egykori alkalmi színdarabokat írt nevezetes évfordulókra, a szerkesztő mindig versel a vándortársaság naivájához, bár hat gyermeke volt és felesége, aki tíz éve azért nem lépett ki a házból, mert

241


nem volt kalapja, és a „Betyár”-hoz érve, a szegény és rendes és boldogtalan adótiszteket mintegy megismertetik a mulatságos, nagyvilági, zajos és boldog élettel, a szegénység gyűlöletének lappangó tűztojáskájából láng fakad, amint Sasudi szerkesztő és bohém társa benyomul az ajtón.

– Ifjúság és szerelem! A mélyhegedűk hím hangja, gazdag és előkelő úrnők szenvedélyes csókja,

távoli nagyvárosokban, villanyfényes utcákon gördülő hintók párnáinak parfümje és színházi öltözőkben heverő női fehérneműknek, gombos lakkcipőknek, muszkabundáknak, paradicsommadaras kalapoknak az illata érzett a dalban. Valahol messze, egy estélyen vagy egy bálon az urak fehér inge fénylik, a frakk a testhez simul, a virágok kábítóan lélegzenek, és a nők válla mezítelen, mint a francia regényekben.

Bár a szerkesztő és a színész sohasem szokott fizetni, a szelíd kocsmáros oly megindultsággal hozza asztalukra a bort, mint betévedő főúri vadászoknak.

– És a cigányokat elhívassam? – kérdezi oly áhítatosan, mintha a trónörököst vélné az öreg színész úr százgalléros köpenyege alatt.

– Ifjúság és szerelem! – zendül fel a vén korhelyek hangja. A hangászok olyan alattomoskodva jönnek be az üvegajtón, mintha gazdag

halott kiásására lopóznának a sírkertbe. A hivatalnokok, szegények, szomorúak, keservesen hazamennek.

Egynéhány asszonyt megraknak ma este. (1913)

Púder

Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök. Reggeltől estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak fülét, és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a temetésemen vagy az esküvőmön kíséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant, vén hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken tündöklik, néma kísértetként sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az útszélről: ne félj, nem vagy egyedül, és egy kapaszkodó alatt, ahol a fuvarosok megpihentetik lovaikat, a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol nemrégen

242


disznót öltek, és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna meg. Egy hóba temetett kiskocsma tájékán, amelyet mintha a svájci kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán elhullajtott tolla, és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké: az embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy dalra, egy kis emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt hölgy is ült a szánban, és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett – mintha egy jókedvű vén játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a felvidéket –, cinóbervörös a templom tornya és a plébános orra, az asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek apjuk csizmájában, zsebre dugott kézzel ballagnak, és a napszínszőrű lovak szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig a levegőben, mintha egy erre járó nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen helyre fenyőhéj dobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap, a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszú ujjú mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete csontkeretes szemüvegű, magános öregúr támasztja homlokát az egyik ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert megritkult, merev gallyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a magasból, az angyalok nagy ábécéskönyvéből, amelyet fáradtan leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők mint leeresztett húrú hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a rudas feje, és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké. A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az útszéli kovács üllőjének csengése – téli este van az országúton, ó, már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihűlt szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt, vagy Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden csillog alant, mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona volna az egész felvidék, és a csárda csak türelmi alapon füstölög, gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat. – Mi járatban vagy? – kérdezi tótul, tompa hangon.

Vad, rossz szándékú ebek egymás hátán törtetnek ki a falusi úrilak udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis darócruhás ember görbe bottal zavarja a virtuskodó állatokat, és valamely ismeretlen nyelven káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy nagyon mély férfihang a

243


nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva: egy tündöklő arcú, barna hajú, orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud, és a vidám és búskomoly hangjának orgonavirágszaga van: – Isten hozott, kedves bácsi.

Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy – a kántor már harmadik napja iszik, a fiatal lutheránus pap új beszédet tanul az esküvőre, mindenféle öreg, őszi dérszagú nagybácsik bújnak ki medvesüvegből, nagy csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát, megsimogatják a haját, és a rézvörös arcok fölpirulnak a leányka karcsú bokája láttára. Mintha a felvidék minden nagyon öreg embere összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános, zordon agglegények jönnek messzi falvakból, és a legtávolibb rokon, bizonyos Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél az ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis elviszik a lányukat!” zokogva mondja el pohárköszöntőit, és a zsellérgyerekek a sarokban úgy sírnak, mintha kísértetet látnának.

– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő után.

– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! – szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes telesírja az asztalkendőt.

(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlenek a Kuminszkyhoz hasonló emberek. Eltűnt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót közmondásokat kevernek a beszédbe, és egy vén kopókutya láttára sírni kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.)

A kisasszony, mint egy boldogtalan mártír járt-kelt csizmaszagú rokonai között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És most Kuminszky bácsi gyakorta megszólal: – Gyere ide, szegény kis menyasszony, hadd csókoljalak meg utoljára!

Holott azelőtt sohasem csókolta meg. A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában

olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A komót szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek lábaikkal, a Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll – úgyis elmegy a kisasszony a háztól.

– Kedvesem – mondtam a leánykának, és megfogtam a kezét –, holnapig még sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől.

A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés nélkül nézett a szemembe.

Kuminszky bácsi is ezt mondta.

244


– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van. Szerelmes vagyok beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis hársfa nő a kert szélén – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap, és beillatosítja a házat. Tizenhét esztendős vagy, és még nem tudsz semmi mást azonkívül, amit a vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek messze, Párizsba vagy Nápolyba, expresszvonaton utazunk, s olyan bundát veszek neked, mint az orosz nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban járunk ismeretlenül, gyönyörű képtárakban töltjük a nappalt, estve az operaházba megyünk. Rózsaszínű selyemből estélyi ruhát veszek neked, és a cipőd oly finom lesz, mint a kesztyűd. Ne menj férjhez, kedves. A határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó vonatot találunk, amely elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky bácsit és társait.

– Ne beszélj bolondokat, bácsi. – Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok, és a pénzt szórni

fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok a füledbe, és paradicsommadár tolla leng a kalapod mellett, így falusi asszony leszel, papucsban jársz, tyúkokat nevelsz, később kenyeret dagasztasz, és korán elhervadsz, ha nem jössz velem. Jer velem, elviszlek – Londonba.

– Ah, ne mondj rosszat vőlegényemről, mert nagyon szeretem. – Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az

arcképeid az újságokban megjelennek, és férfiak lövik agyon magukat az ablakod alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el éjszaka, kedves.

– Szerelmes vagyok, bácsi. – A lengyel király legjobb pajtásom. Krakkóba megyünk, a Jagellók

palotájába, és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag, és a folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre, Ukrajnába… A kürt zeng, és mindig a hátad mögött hallod a paripám dobogását.

– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor leissza magát, s nem tudja nyomni az orgonát.

– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi vagy a többiek. Hisz napokig utaztam, farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban gyilkosságot tervezett a fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a Kárpát felett, a te csillagod.

– Aztán, bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsd: a templomba, az oltárig te vezetsz karodon, a csokrot bal kezedben tartod, és ne lépj rá az uszályomra.

– Ah, mily jó szagod van! Csak az öregurak tudják megbecsülni a női szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a csillagszemű juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz tehát?

245


Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor volt a kezében, amelyet a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott, aztán széttörölte varjúbajuszát.

– Hopsza, egy csókot, galambocskám, holnap már úgysem szabad. S a szentképet fogatlan szájával körös-körül csemcsegve megcsókolta, mint

a töltött káposztát szokta enni. Később más vénemberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától

mámorosan elhagyták a mély karosszékeket, és illetlenül megtapogatták a kis rózsabimbót.

– Mind lecsókolják az arcomról a púdert, pedig még takarékosan kell vele bánni – mondta félig vígan, félig szomorúan hozzám fordulva a hölgy, akit utoljára életemben megszöktetni óhajtottam.

Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha összeütögette, amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve beszélt:

– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most a divat? Magosra tűzzem, vagy a homlokomra illesszem?

(1914)

Rózsakertiné boldog estéje

Ez a történet még abból az időből való, amikor vasút nem járt a Nyíren. Kállóban, az „Arany Túzok”-nál tartott stációt a Biasini-féle gyorskocsi, és a kocsislegény, egy hetyke, szőke legényke azzal dicsekedett, hogy kassai születésű; mint ha manapság Londonban születik valaki. Azért bocsátom előre e kis ismertetést, hogy ne fáradozzanak tovább, akik a régimódi történeteket nem szeretik, midőn a postakürtnek még hangja volt, a komor utazókat kíváncsi asszonyszemek várták a városok ablakainál, és a fogadósné tiszta kötényt vett maga elébe, mikor a nehéz alkotmány bedöcögött a fogadó udvarába. Anton, a bérszolga tükörfényesre subickolta a csizmáját, és mindig befűtöttek egy-két szobát. Ah, Rózsakertinének hívták a fogadósnét!

Az idő már télre hajlott, Ábris bácsi, a vak koldus szokás szerint megfagyott az országúton, farkasok kirágták csizmaszárából a lábát, vajon tavasszal megint eljön-e az öreg – vagy minden esztendőben új vak koldus botorkál Kálló felé a nyárfás, jegenyés országúton, és túl a Csárdatavon, ahol egy zordon, elhagyott mezei lak sötétlik a tájon, mintha néhány embert meggyilkoltak volna ott valaha, a koldusok, vándorlólegények átalusszák a telet. A kassai fi alkonyattal mindig megcsapkodta a rudast, midőn a sötét tó környékén robogott a szekér.

246


Rózsakertiné – kövér, szőke asszony – dombos tenyerével megveregette a postakocsis piros arcát, ha egyetlen pasasért sem ettek meg a farkasok.

Egy téli este három utazót hozott a kassai fi az „Arany Túzok”-ba. E helyen szoktak éjszakázni, a kocsist forralt bor, az utazókat jó vacsora várta, és Rózsakertiné, aki olyan jószívű volt, mint a szőke, rózsás arcú nők szoktak lenni, és minden vendégének részt vett ügyes-bajos dolgaiban. A lengyel borkupeceket kikérdezte, a gabonáságenseket áhítattal hallgatta, és a lócsiszároktól eltanult üzleti kifejezéseket. A kontyfésűt mindig megigazította hajában, ha az utazókocsi döngése közelgett, végigsimította a kötényét, a tükörben megnézte nefelejcsszemét. Az ura már nagyon öreg ember volt, és arra volt csak gondja, hogy a zsinórból pénzt tegyenek a pohárba… S a téli estén jött egy utazó, aki szerelemről is beszélt az „Arany Túzok” fogadósnéjának.

Komor, szomorú, kissé őszbe vegyült fiatalember volt az illető, mintha egy regénykönyvből lépett volna ki. Katonás, határozott mozdulatokkal beszélt, hűvös pillantással nézett a Rózsakertiné kék szemébe, erősen szívta pipáját, amelyen rövid bojt volt, mint a betyárok pipáján. Már kora délután megállottak a határcsárdánál – egy nyugalomba menő lovastiszt és egy búbánatos öreg táblabíró társaságában, akit állítólag vert a felesége, ha hivatása otthonról elszólította. Cimbalmos cigányt találtak a sarokban, az mindenféle nótákat pengetett, tömérdek bort megittak, a nyíri téli pusztaság úgy tűnt el a messziségben az ólmos ég alatt, mint a megfejthetetlen élet. A rongyos szolgáló a kútnál egy bánatos dalt fújt, szegénylegények, csőszök, vándorlók mendegéltek ki és be, csak késő estére vergődtek be Kállóba, és az úton erősen fogyasztották a táblabíró cilinderjeit.

– Tehát szeretsz, te rózsaszirom? – kérdezte a tűz előtt hosszan elnyújtózkodva a komor fiatalember, akinek katonás kabátja volt, és lila színű nadrágja.

Rózsakertiné két kövér karját a vendég vállára helyezte. – Lehet, hogy többé sohasem látlak az életben. Elmégy reggel, délig még

reám gondolsz, a hajamnak illatát véled érezni itt-ott a téli réteken, az útközben jövő kocsmárosnékat hozzám hasonlítgatod, tán szemed is lehunyod, és piros szájam hangját hallgatod magadban, de estére bizonyára elfelejted a nevemet is, mint már annyi ifjú lovag, akikre sóhajtva gondoltam. Mégis szeretlek, te szomorú komondor. Mondd el nékem, hogy miért vagy szomorú? Mikor kezdted? Tán asszony miatt sír benned a lélek? Hadd vigasztaljalak. Milyen volt? Barna?

Az utazó halkan, gúnyosan nevetett: – Hazamegyek a falumba, és gazdálkodom. Verni fogom a kutyáimat, a

cselédeimet, éjjel pisztollyal lövöldözök, meztelen tőrrel hálok a szívem fölött,

247


ordítani fogok a gyötrelemtől, és jégzajlásban átkelek a Tiszán. Nem szeretek élni. Mit akarsz tőlem, te csúnya, vízből kifogott hulla?

– Szeretlek – felelt Rózsakertiné. – Szeretem, hogy olyan szomorú vagy, szeretem, hogy temérdeket iszol, anélkül hogy megártana, szeretem két sötét, fenyegető szemed, a fehér nyakkendődet, amely alatt bizonyosan medaliont hordasz: annak a nőnek ajándékát. Én csak egy falusi kocsmárosné vagyok, te előkelő és finom úr vagy. A kezed azért van, hogy dámák legyezőjét fogjad, hosszú lábad, hogy táncba vigyél úrnőket, és bús, sötét arcod, hogy megbolonduljanak érted. Ó, mondd, miért vagy szomorú? Elhagyott kedvesed?

Az utas egy nagy pohár meleg bort töltött a torkába. Körülnézett a vendégszobában, a táblabíró már aludt, a nyugalmazott tiszt úr fejcsóválva olvasta a régi szerelmes leveleit, amelyeket tarsolyában hordott. Olykor nagyot kacagott magában, amint a hűtelen nők eszébe jutottak a levelek nyomán, és poharából hörpintve, meggyőződéssel mormogta szürke bajusza alatt:

– Legalább keresztüllőttek volna egyszer! Valahol. A tiszt úr egy Izabella-ezredben szolgált, fehér köpenyege volt, és egy

darabig az udvarnál is őrködött éjszaka a folyosókon. Ki tudná, hogy miféle mély sebekkel menekül hazafelé vén varjú korában?

Rózsakertiné fehéres kezét az utazó hajába mélyesztette, mintha az első hó hívességét óhajtotta volna megérezni a hajszálak között. A sötétkék szeme olyant villant, mint az egerésző macskáé!

– Mondja már, kedves, tán szerelmes? – kérdezte évődve. Az utazó elhúzta fürtös fejét az asszony kezéből, és a tűzbe bámult. – Mindig társaságba jártunk, én, ő meg a férje. Diáknak mentem abba a

városba, és ott maradtam a kedvükért. A férje legjobb barátom, az asszony drága barátném. Messze Németországban – ugye, mindegy, hogy mely városban, te rongyos? A cukrásznál a férjével tekéztem, s ő a sarokból mindig engem nézett! Az erdőben együtt sétáltunk hármasban, s ő nekem mondta, hogy édesen dalol a vízesés. Holdas éjszaka az égre néztünk, s ő gyöngéden megérintett: melyik az ön csillaga, uram? Súgva hozzátette: ezentúl az lesz az én csillagom.

– A cudar – mondta Rózsakertiné. – Így repültek az évek. Tavasszal csónakázni jártunk, télen hármasban

néztük a hóesést, a kis fürdőhelyre kirándultunk a polgári zenekar játékát élvezni, és ünnepi ebéden kedves ételeim kerültek az asztalra. Ah, mily boldog volt, mikor ragyogó szemmel dicsértem a farsangi fánkot!

– És – szerette magát? Szerette magát? – Minden este felporoztam a pisztolyaimat. Éjjel agyonlövöm magam. Tíz

évig, minden este. Toronyszobában laktam. Éjfélkor a csillagokra néztem.

248


Mindjárt leugrom a mélységbe. Elalvás előtt érette fohászkodtam, mikor felnyitottam a szemem, az ő képét láttam. Elvadult, szomorú ember lettem, mert ő nem kedvelte, hogy rajtuk kívül más ismerőseim is legyenek a városban. Két gyönyörű gyermeke volt. Angyalok. És délután a térdemen lovagoltak, nagyfejű, buta falovacskákat vásároltam nekik, a karácsonyfát én díszítettem, és a kis színházban, a páholyban mindig a háta mögött állottam.

– Tíz évig? – kérdezte alattomos gúnnyal Rózsakertiné. – És most mit fog csinálni?

Az utazó nagyot ivott a kulacsból, mintha megölni kívánta volna magát. – Most majd: elfelejtem a kis cukrászboltot, ahová délutánonként

járogattunk. Most majd: a szenyóra helyett megverem a cselédasszonyokat. Most majd: hazamegyek a falumba, sok évekig üldögélek a tűz előtt esténként, és ha száncsörgés hallatszik az országúton, azt hiszem, hogy ő jött, utánam jött, hozzám utazott, mint ahogyan sokszor megígérte. És nagyokat káromkodom magamban, mint egy vén falusi komondor, amely akkor is ugat, mikor senki se hallja a hangját.

Rózsakertiné alattomosan hallgatott, aztán hízelkedve simult az utazóhoz: – Szerelem! Lám, azt hittem, hogy manapság már csak a francia borbély

szerelmes. Egy ilyen előkelő úr?… Az őszes fiatalember csúfolódva nevetett maga elé. Megveregette a

fogadósné hátát: – Bolond vagy, kis szentem. Nem szerettem én soha senkit, csak a

hiúságom, a büszkeségem, meg az, hogy nagyon különb embernek véltem önmagamat… Azt hittem, hogy egy nő szerelmes lehet belém. Miért? Pedig filozófiát tanultam, és manapság akár pap lehetnék Debrecenben.

Rózsakertiné friss bort melegített, a táblabírót lefektette, a penziós tiszt urat meg-megsimogatta, aztán visszalopózott az utazóhoz.

– Hogy hívják magát, uram? – Ő – Kálmánnak hívott. – Hát szégyellje magát, Kálmán – felelt a fogadósné. Az utazó nem felelt, elgondolkozva hallgatta, hogy a kutyák ugatják a

teliholdat odakünn Kállóban. A lámpás haldoklani kezdett, a bor meghidegedett. Az utazó ölébe vette a

fogadósnét, miután a tiszt úr hátul elbóbiskolt. – Azt szeretném – mondta nagyon halkan, mint egy szerelmi vallomást –,

hogy mielőtt hazaérnék Szatmárba, útközben széttépnének a farkasok. Gyermekkoromban sok farkas volt az ecsedi lápban.

249


– Az idén is van elegendő – felelt meleg dorombolással a fogadósné. – Ó, hogy megszerettelek. Soha többé így szeretni nem fogok.

– Otthon végrendeletet írok. Özvegyasszony húgom van, annak hagyományozom kis ősi birtokomat. S egy este, vacsora után, kényelmes karosszékben a szívembe golyót küldök.

– Te kedves, te drága. – Azért megyek haza, hogy otthon mindenkitől elbúcsúzzam. Öreg

cselédemtől, a vén hajdútól, aki bölcsőmet ringatta, Jánostól, aki lovagolni tanított, atyám sírjától a kis falusi temetőn és az órától, amelynek tiktakolását gyermekkoromban csodálkozva hallgattam. Bibliát teszek a fejem alá, amelyet őseim olvastak. A régi medvebőr, amelyet lábamra borítok, egykor anyám lába alatt volt. Meghalni, meghalni…

– Ó, be szeretlek, te kedves, szomorú fűzfa! – A kutyáim majd vonítanak, és a kopasz eperfára korán reggel kuvikmadár

száll, mint atyám halálakor. Meghalok. – Be szép halott leszel – felelt Rózsakertiné, és erősen az arcához szorítja az

utazó arcát. – Meghalni! – folytatta az utazó, miközben könnyű csókokat lehelt az

asszony nyakára, mintha egy emlékbe kapott velencei legyezőt csókolgatna. – Midőn minden elhagyta az embert, amiért ifjú volt, s a zenekar játékában csupán a karmester bolondos mozdulataira figyel már vagy a részeges arcú nagydobosra – éjjel, álmában nem érzi többé a párnáján egy női arc melegét, egy száj nedves, mély csókját, a kezén egy kézszorítás nyomait és emlékezetében egy ruhafodornak zörgését – egy női hangot, amely kedvesen és lágyan körülölelte fejét –, egy női arcot, amely közvetlen közelről könnyes megadással, gyermekes boldogsággal, szinte megcsúnyulva a boldogságban, sápadtan néz – egy hajfürtöt, amelyet az andalgó esti szél lengetett, egy dalt, amelyet a kedves szeretett: többé már elképzelni nem tud egyedüllétben, akkor már meg kell halni, ugye, te rózsaszínű páva?

– Igen – felelt Rózsakertiné, és olyan boldog volt, mint még soha életében, mert így még nem beszélt vele férfiú.

Reggel az utazókocsi továbbrobogott. (1914)

250


A fehérkutyás dáma

Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása volt, szép lábú lányokat nevelt táncosnőnek, és a jó női tulajdonokat, szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az idő tájt sem pártfogolta a női kultúra továbbfejlesztését, és Olgának gyakran szereztek kellemetlen meglepetést St. Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy eltűnt leányzó után fölkutatták az Újvilág utcai lakást. Remzei – hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpra állott, és mert fiatal korában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség előtt bőven emlegette a nagy fontosságú leveleket és egyéb küldeményeket, amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet viselt a kabátja alatt, és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. Vasárnaponként testhezálló, fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot, sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól mondhatott egyet-mást, saját kezűleg nyitotta föl évfordulókon a francia dombok borát, és Párizs nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programon, ha Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között, és mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal állította össze a salátát.

– Te – te bankóhamisító! – mondta hideg gyűlölettel, mert Olga asszony többnyire olyan rosszkedvű volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette őket, a nők – ezt a szót tudta a legnagyobb gyűlölettel kiejteni, és az élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tűnt föl előtte. Halálos dühvel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért, önfeledt, derűs perceiről, egy régen elmúlt, szép délutánról, midőn a zöld budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli kocsizásról holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat, és a kapitány fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét, és keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült, és Remzei Romeó-t szavalta, egy szerenád (Remzei fiatal korából), midőn a korhely barátoknak káposztalevest

251


főzött, és egy séta elhagyott kis vidéki temetőben, ahol szülei sírját kereste, és Remzei órák hosszáig vitte karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan és utálatos dolognak tűnt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy furcsa kis hidat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem, mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt, dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta: – Reiser, te kötnivaló, vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem is van?

Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni állását:

– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl. Szerelem van. Például, magam is…

– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, perzselő szenvedélyek ébrendnek, s mindenféle hóbortos dolgok elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga börtöntöltelék.

A futár kissé megszeppent a kemény hangtól. – Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem – felelt bizonytalanul –, de

férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt. Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette, és úgy

kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott: – Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, sajnálatra

méltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak, és vannak kegyetlen, gonosz, sűrű vérű asszonyszemélyek. A tollak a kalapnál, a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mind azért vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok meg az egész szerelmi mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes istennyila. Remzei védekezett:

– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, hurkot kötnek a nyakukba, és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a vízre tapadó pillantások, az éjjeliszekrényre készített pisztolyok és álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások vajon miért vannak, ha nem a nőkért?

252


Olga csapkodott a két kezével: – Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jöjjenek ide hozzám, majd én

megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket – a portékát! – tette hozzá, a foga között szűrve a szót.

Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba ajtaját. – A rendőrség! – jelentette egy barázdás arcú szobaleány. – És a kutyás leány éppen a szalonban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, dugd

el a kutyás leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába. Remzei, aki előtt egyébkor zárva voltak a lakás szalonjai – illedelmesen

meghajolt egy fekete hajú, igen finom és tündöklő arcú hölgy előtt, akinek lábánál göndör szőrű, fehér kutyácska szolgált.

– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bújtatnom. Nevem: Remzei, futár.

– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az úrhölgy. – Bár meghalnék.

– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhásszekrénybe fáradni. A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt

lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei ünnepélyesen húzta le a kulcsot.

– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz. A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör előtt

egy nagy bajuszú titkosrendőr kedvtelve megállott. Egy dúlt arcú, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét: – Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza

menyasszonyomat. Olga fölbiggyesztette a száját. – Én nem ismerem az urat. – Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az

éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza nem adja. – Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd

érdemesebbet – felelt hidegen Olga. Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat. – Nem érdemes egy nőért, fiatalember – szólt közbe atyai hangon. A fiatalember nem hagyta magát: – Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a

nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegénylegény voltam.

253


Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiú lettem…

– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga. – Térképrajzoló vagyok. – Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon

változtatni. A fiatalember lehajtotta a fejét: – Éjszakára meghalok. A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az ajtó

felé tologatta a társaságot, és Olga asszony megsimogatta a fiatalember hátát: – Ugyebár, kis, fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a határon,

elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a szerencséjére! Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé állította,

mint a tanulót a tanító. – Remzei úr, e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomorú szamár a

férfi. Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrösüveget megbuktatta: – Csak én egyedül – mondta –, én vagyok az igazi. (1914)

Kisvárosi álmok hőse

A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje megjelent, mint egy álomkép, és a méla szemek órák hosszáig bámulták a felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.

Ah, sötét arca volt a fiatalembernek, és halálfej volt vastag selyem nyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a homlokát, és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták, és az öreg asszonyságok szerint felejteni jött a városkába, ahová téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosak – két szép öregember, akik a legtisztább házban laktak, és az udvaron szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krémfüggönyök, és kanári sárgaréz kalitkája, déli növények széles levele, és az esőcsatorna rézből ragyogott – rokonuknak vallották Trudait, és a kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek tartózkodnak, és tömérdek gyereket nevelnek.

Trudai mint egy elátkozott herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott,

254


és mikor egy sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakolt a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öregúr is vigyázott az ódon almáriumra.

Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel megismerkedett volna. Csupán a cukrászkisasszonynak dobott néha egy-egy szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt kötelességszerűen elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig megvetik, és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Így például a jó Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott, kék kabátja, fehér szegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú Bertalannénak szól, aki démon volt, és az újonnan érkezett gyalogsági tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.

Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban, és a tűzoltófőparancsnok saját kezűleg metszette le az elkeseredett csizmadiát. Tehát e szép gondolat – hogy a vézna s hosszúkás fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában – nem sokáig kacérkodott a kisvárosi nők fantáziájával.

Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott, s a cukrásztól még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő mindennap megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony – istenem, szőke volt, párizsi szőke – egész nap a száját biggyesztgette. És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi képes újságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit, és tenyerükben összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban, mintának maradt ruhaszövetdarabkák, elszáradt viráglevelek és eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem veszett el valahol az elmúlt években, az ablak alatt már döng a sánta Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mit sem tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harmincesztendős, de olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan végignézi, aggastyántekintet. Jácinthnak hívják keresztnevén, hozták egy napon a hírt a cselédek a piacról.

A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult, és régi könyveket kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a derekán

255


volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér kosarát mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami nagy bűn nyomja a Jacinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!) Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők – ó, szegények, boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak, és azt a naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan tollbokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy temetési paripa. És horgolt kesztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a városban, a kaput nyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a diákoknak, és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelőállomásáról, és egy párti muszka biliárdot játszott a társulat komikusával. A cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel forgatta a dákot, és estére az „Arany oroszlán”-ban hármasban vacsoráztak, a naiva, a komikus és Jácinth.

Tömérdeket ittak – mondá másnap a hírharang. A komikust alig lehetett visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére nem találta meg a vízmerítő léket, és a tollas hölgy a tekeasztalon táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még az utcán is énekelt hazafelé menet, és részegség ürügye alatt nemcsak a komikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén, hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az utat hazáig.

– A zsák megtalálta foltját – mondták a kisváros házikóiban, estenden, amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek – bármelyiknek, a görög templom mögött vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú, fáradt szemét illedelmesen szegezi a földre, és csendesen sejteti, hogy már úgysem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban, és a cigarettájának füstje oly jó szagú, mint a teásdoboz illata, amidőn fölnyitják, és a piros kínai betűk közül tevék karavánja frissen tűnik elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt, Csajkovszkijtól játszott a hosszú hajú művész, és a hölgy nyakán igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltűnő kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze mint messzi hercegi paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a felvidéki

256


kisváros elhagyatott sétányán újra elhangzanak a drága szavak, amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli hölgy fülébe suttogva.

– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról – jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.

Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában, és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet valóban játszottak a helybeli bányászmajálison.

(1914)

Téli tetőn

A téli tetőn magányosan álldogált az öreg szélkakas, és naphosszat egyéb gondja nem volt, mint a szeretőit várta. A kéményből a füstöt és a lágyan omló hópelyheket. A szeretők körülcirógatták az öreg agglegényt, megsimogatták, dédelgették, tán még rá is borultak, hogy az öreg csontok, vén szakállak megfeledkeztek a korunk hitvány, szerelemtelen szokásairól, a szélkakas hinni kezdett a nőkben, az érzelmeik tisztaságában és a szívek nemességében, örömében estére leitta magát, régi nótákat dúdolt a háztető ormán, megbocsátotta az éji felhők vándorlását, a csillagok hideg és lelketlen ragyogását, a hold kacérságait – tán már az emberek álmainak valódiságában is bízni kezdett, akik a tető alatt szépeket aludtak, a párnákba susogtak, vagy éjféli csöndben verset írtak vagy olvastak: midőn a boros gőzök elszálldosnának, és észrevette, hogy a füst leányzói, valamint az ifjú hó menyecskéi eltűntek mellőle a háztetőről, s megint olyan egyedül van, mint azelőtt volt.

– Le a nőkkel! – mondta a szélkakas, keservesen megfordult a sarkán –, kár, hogy senki sem fogadta meg tanácsát a városban.

Majd éjfél után, midőn vakítóan szikráztak a csillagok a téli égboltozaton, és alant a városban oly csendesség volt, hogy az öngyilkosok pisztolydörrenése messzire elhangzott, az ősz hajú kakas alattomosan hunyorított szemével a nyugati égboltozat koporsószegei felé:

– Én már öregúr vagyok, hagyjanak nekem békét. Szív és szerelem! Nevetek magamban e dolgok felett, mint a katona, akinek lábát ellőtték a csatában, mulat az ép lábú emberek felett.

Így szólt a szélkakas, de aztán nyomban lehajtotta a fejét, és az álmoskönyv margójára mindenféle betűket és rajzokat firkált, míg a szeme megtelt vízzel, a szíve fájó érzelemmel, mint a magányos emberek szokták eltemetgetni a régi emlékeket. Képzeletben a múltnak besötétedett útjait kis mécsesekkel világítják

257


ki. Egy erdőszél képe ereszkedik le az emlékezetben, mint hátulsó függöny a színpadon – itt volt boldog egykoron, a hegyoldalban, lenn, az elhagyott országúton a vén kocsis egykedvűen vetette hátát a hintó hátának, a szürke ló trüsszentett, és málnaszedő gyerekek éneke hallatszott az erdő mélyéből. Majd új képet mutat a múltnak színpada: kis halászcsárdát a víz partján, este van, az udvaron szürkés árnyként támolyog az öreg házőrző eb, falusi cigányok muzsikálnak az eperfa alatt, és egy férfi és egy nő arról beszélgetnek a lugasban, hogyan is lesz majd akkor, ha egymásé lesznek – falun laknak, nagy ebeket és jó lovakat tartanak, a cselédség kipróbált és öreg, a szomszéd faluból esténkint átlovagol egy nyugalmazott öreg katonatiszt, aki teleköpködi a szőnyegeket, a pesti újságokat behavazottan hozza a gyalogpostás, és tavaszra új házikót építenek az útszéli kőszentnek. János, az őszbe csavarodott vén kerülő éjfélkor serétes puskával körüljárja az udvarházat. Az álmoskönyv lapjaira új figurát vet a nyugtalan kéz, hosszú vonalakat, amelyeknek nincs végük: a vonat hosszú, barna füstje kúszik alkonyati dombok alatt, mintha a nyarat temették volna el arrafelé, földmíves leányok és öreg parasztok vinnék a faggyúgyertyákat a koporsó körül, és egy kis állomáson füttyent a gyorsvonat, a gömbölyű fejű akácok alatt egy fehér ruhás asszony üldögél, aki a várakozás alatt temérdek karikát rajzolt a napernyője hegyével a homokra, de most boldogan feláll, és egy férfi felé siet:

– Te édes! – mondja, és az ajkát csókra nyújtja. Hajózás a Dunán, utazás messzi országokba, ahol a kivilágított városok mint

álomképek maradoznak el az expresszvonat mellett, a fürdőhelyen zöld lombok alatt kottából játszik a polgári zenekar egy régi vakért, s éjjelente végigsétál a holdvilág a zsalugáterek résein át a szobán, és egy női név, egy női hang muzsikál a néma sétához.

A szélkakas eldobta az álmoskönyvet, és büszkén felemelte fejét a háztetőn: – Férfi vagyok, vagy mi! Nem siránkozhatok hűtlen asszonyszemélyek

után! És ilyenkor volt legboldogtalanabb a szélkakas, mikor megelégedetten

simogatta a szakállát. A könnyek mint keserű csermely folydogáltak le torkán, felporozta a pisztolyt, hogy majd ledurrantja a szomszéd háztető szélkakasát, de leginkább saját szívébe óhajtott volna ólmot küldeni.

Ördög vigye el az asszonyokat! – gondolta magában, s titkon arra gondolt, hogy vajon eljön-e a temetésére ez vagy amaz a dáma, mint ahogy a szegény férfiak általában gondolkoznak a nőkről, mintha egyéb dolguk sem volna, mint elpusztult kedveseik koporsója után sírva mendegélni. A szegény szélkakast egy-két öregember kiviszi a város határába, míg a kacér hölgy a budai vadgesztenyefák alatt hallgatja egy férfi áradozó szavát – csodálkozik, mintha

258


először hallana hasonló szavakat, pedig a város körül a temetők telve vannak férfiak hulláival, akik hajdanában, amíg járni tudtak, ugyanazokat a szavakat mondogatták a nőknek.

– Nem, madame, én többé nem adom ki magam, szent érzéseimet, magányos éjszakáim gondolatait, szívfájásaimat, esti imáimat, a párnáimban elsírt vallomásaimat kegyed többé nem hallja az én számból. Én már öreg gyerek vagyok, nevesse ki ön a fiatalembereket ezentúl… Vagy egész egyszerűen, haljon meg majd egy érdemtelen férfiért – mondta igen bölcsen a szélkakas, mielőtt még aludni mentek volna a csillagok, és a városban oly csend volt, hogy még az álmok is lábujjhegyen jártak ki és be az ablakokon. Az öngyilkosok már megnyugodtak, a sírok álomba sírták magukat, a boros emberek elkurjantották utolsó keservüket a néma házak alatt, a muzsikusok, mint vidám kísértetek, akik a városbeli fájó szívekkel a dolgukat elvégezték, behúzott nyakkal bandukoltak a havon, és a hangszerek aludtak tokjaikban. Itt-ott kesergett még egy haldokló ember a tetők alatt, és régi kedvesére gondolt. Egy fiatalember végrendeletét írta – no, reggelre még meggondolja a dolgot, nők furcsa bűnökkel álmodtak, a gyermekek karácsonyi játékokkal játszadoztak szendergésükben.

– Inkább a nyelvem harapom le – fogadkozott a szélkakas –, mintsem ezután egy hölgynek bevalljam, hogy szeretem.

Aztán lefeküdt aludni, és álmában zöldellő tölgyfákkal, napsugaras rétekkel, kis, falusi temetőkkel álmodott, hol szülei vannak eltemetve egy régi kő alatt, majd fiatal király volt, és később a folyóparton találta magát, ahol kendőt áztatnak piros szoknyás asszonyok, a folyó oly nyugtalanul szaladt egy régi kolostor alatt, mintha halott szerzetesek lelkét vinné túl a hegyeken, a másvilágra, egy-két csóka álmodozva szállott a habok felett, és messze-messze kerepelt egy malom, a kanyargós országúton kis kápolnában lakott a nagy, fehér szakállú szent, tán maga az öreg isten, és a tót fuvarosok rozsdás, keshedt rézkrajcárokat dobáltak be a vasrácson, egy kocsmakútnál piros szoknyás tót szolgáló dalolt, és kék szemében, midőn a távolba kanyarodó országútra nézett, vörös ajkú, lobogó szemű lengyel lovasok alakja tükröződött, arról, hogy jönnek, és a hosszú farkú lovak sörényébe pántlika van fonva… Majd meghalt a szélkakas, és egy jegenyefa tövébe eltemették, amelyen varjúcsalád lakott.

Mikor felébredt, már fiatal, barnásfehér füstök szálldostak felé a kéményekből, mint sápadt arcú, fekete nők, akik a derekukat éppen úgy tudják mozgatni, mint a kezüket. Egy kis foszlány, amely olyan baljóslatúan barna volt, mint a pisztolylövés füstje, éppen a szélkakas feje mellett húzódott tova. A szélkakas kitárta a karjait, és felkiáltott: – Szeretlek!

259


Hosszú ideig szívére zárva őrizte a füstöt, amíg ez onnan lassanként megszökött. A szélkakas története elölről kezdődött.

(1914)

A felvidéki utas

Lomnicz – ez a híres gavallér, akire manapság is bizonyára sóhajtva emlékezik néhány öregasszony a felvidéken, mint szilveszteréji misén, midőn a halottak névsorát olvassa fel a pap, és újra kedvére sirathatja mindenki elmúlt kedveseit, akik hosszú sorban, fehér lepedőben állonganak a falusi templom körül –, Lomnicz foglalkozására nézve erdőmester volt a kincstár határszéli erdőségeiben. És ha piros bajuszára ráhullott a gyenge, friss hó, ha szeme az időjárás szerint megváltoztatta színét, nyáron sötét, mint a fenyőrengeteg mélye, ahol isten alszik, télen kék, mint a Poprád acéljege, amelynek tükrében szokás volt megnézni az egyik partról a másikra átmenő, templomjáró fiatal menyecskék rövid szoknyáinak számát, ha vörösre festett szánjának szürke, jó futó lovainak babonás csörgője felhangzott az országúton, a toporci határcsárdában, Lublón vagy Bélán, mintha muzsikus cigányokat hordozott volna magával titokban a kasban: az asszonyok önkéntelenül mosolyogni kezdtek, mintha valami kedves, drága hazugságot susogna valaki a fülükbe a keringő alatt a podolini bálon. Lomnicz hordott először vörös bundát a Poprád völgyében, fehér kamásli volt lakkcipője felett, és honnan, honnan nem, mindig tudta a divatos nótákat, amelyeket Pesten énekelnek. Természetesen felesége is volt, egy nemes kisasszonyt hozott Erdélyből, aki olyan büszke asszony volt, hogy sohasem tanult meg tótul, ideges volt, és ha sírókedve volt, bezárkózott a szobájába. Később csak piros szemhéja mutatta, hogy a Lomnicz kutyaságairól szállongó hírek nem mentek el mellette nyomtalanul. Mert minden úriember tudta a felvidéken, hogy Lomnicznak két-három felesége szokott lenni egyszerre. Lublón az özvegy Macsinszkyné traktálta, Bélán egy borovicskafőző házához járt az erdőmester, mintha hazamenne, de még Lőcséről sem feledkezett meg, ahová pedig csak nagy ritkán, a megyegyűlésekre szokott eljárni. A hajadonnak maradt Szokolyi Margit csókolta le a havat e városban a híres piros bajuszról.

Ez mind rendben lett volna. Lomnicznak sok volt a hivatalos utazása, célszerű volt a kocsmakoszt helyett tiszta asztalkendőről és friss fehérneműről gondoskodni az állomásokon. Aztán a hites feleség bízvást lenézhette a többit, mert hisz mégiscsak ő volt az igaz Lomniczné, hiába ígérte az erdőmester mindegyik asszonyának, hogy majd így meg úgy: elválik a mostani feleségétől.

260


Azok a bolond asszonyok évszámra várták a válópör megindítását, amíg Lomnicznak szürkülni kezdett a barna haja, amely odáig oly lágy és hullámos volt, hogy amint homlokára hullott, minden női szív megenyhült: egy nagy gyermek ez a Lomnicz, szíve mint az arany, bizony nem lehet rá komolyan haragudni, ha itt-ott leissza magát az útszéli fogadókban egy csárdáslány kedvéért… Pedig az asszonyok nagyon féltékenyek voltak!

A kocsisa egy néma, lengyel medve volt, aki mindig a szabadban aludt, a kabátjáról gondosan eltávolította a női hajszálakat, a kendőjét jól kirázta az országúti szélben, hogy meg ne érezze egyik asszony a másiknak szagát, özvegy Macsinszkyné erős parfümjét csak ruhacserével lehetett eltüntetni, Margit mindig piros foltot szívott a nyakára, hogy fogai sövénye is megmaradott, ilyenkor bizony nem volt egyéb hátra, mint kendőbe burkolni a nyakát, és a beteget játszani. A borovicskafőzőné átkutatta a szánt, és ha valami gyanús dologra akadt, nagyokat rúgott lepkés papucsával az asztal alatt Lomnicz térdébe, a sötét szempár a hosszú szempillák alatt, mint két éles kés szegeződött az erdőmester arcába, és Lomnicz, bár nem volt gyáva ember, mindig felfohászkodott a bélai úton az útszéli szentek házikói előtt, bár kegyes hangulatban lelné a szigorú menyecskét. Titokban – midőn néha-néha egyedül töltötte az éjszakát határszéli fogadókban, hol az este meglepte, a nagy szakállú kocsmáros csupán forralt borral szolgálhatott, és a hóesésnek olyan zúgása volt, mint a távolból hangzó nagybőgőnek – Lomnicz alig-alig merészkedve komolyan gondolkozni, bevallotta önmagának, hogy ezt az asszonyt szereti valamennyi között a legjobban. Miért? Az erdőmester nagyon kevés regényt olvasott életében, a versek közül is csak azoknak volt barátja, amelyeket kalandjainál felhasználhatott, nők fülébe suttoghatott, és azt hazudhatta, hogy éppen most jutott eszébe útközben – a miértre tehát nem tudott felelni. Csak a bizonyosság lepte meg néha, hogy bármikor maradt egyedül éjszakára, a gyertyát elfújta, a kis imádságot elmormogta, a nyakában függő amulettet megcsókolta, fal felé fordult: a sötét magasságból egy kis hinta ereszkedett lefelé, és a hintán kis cipőit lengette a borovicskafőzőné. Lomnicz félálomban a kezével utánanyúlt a jelenésnek, néha sikerült is megsimogatnia az asszony fekete haját – aztán már csak az álom játszadozott vele tovább, hol kedvesen, hogy dalolva ébredt, hol szomorúan, hogy a szíve tája délig sajgott.

Így repültek az esztendők, Lomnicz féltékeny és hűséges volt, számon tartotta az asszonyoknak minden lépését, és az elejtett vadmacskákból, hiúzokból felváltva varratott bundácskát vagy sapkát hölgyismerőseinek. Ha az asszonyok jól bántak vele, akkor ő is jószívű és megelégedett volt: a bélai menyecske, ha duplán adta a csókot, Ábris bácsi, a vak koldus látta hasznát, mert Lomnicz

261


szánkáján oda szállította a régi országúti vándort, ahová az parancsolta. Az özvegy szűcs leánykáit felszedte kocsijára, midőn azok ebédet vittek apjuknak – bármily messzire esett is céljától a juhnyírás helye. Otthon régi valcereket zongorázott a feleségének, és érzelmes románcokat dalolt túláradó szívvel, hogy a büszke asszony mindig azt gondolhatta, hogy most érkezett el az ideje annak, amikor Lomnicz tökéletesen megváltozott.

Egy napon azonban így szólott a bélai asszony: – Kedves barátom, tökéletesen kiábrándultam magából.

A Lomnicz piros bajusza megmozdult, mintha szél érte volna. – Kár – mormogta szemhunyorítás nélkül.

Az asszonyt megharagította ez a színlelt közöny, mintha igen megsértődött volna a dolgok felett:

– Maga egy részeges lump, dagadt arcú, szürke hajú, elzüllött ember. Nem bízhatom magára tovább a női becsületemet.

– Vajon mit tettem, Rebeka? – kérdezte Lomnicz, de mindjárt megbánta, hogy arról kérdezősködik, miért ábrándulnak ki a nők, hisz többnyire maguk sem tudják. A bunda gallérját felhajtotta, és hátra sem nézett, midőn a lovak közé csapott. Pedig máskor még szokta érni az ablakból egy pillantás, mint egy kis piros mécses, amely hazáig világít a Lomnicz szívében a sötét hegyi úton. Talán ugyanezért történt, hogy Lomnicz belsejében úgy áradt a bánat, mint a Poprád sötét vize tavasszal. A vágtató szánon hol elsodort háztetőnek, hol gyökerestül kitépett fácskának látta magát, a hideg habok viszik felfelé, a hegyek közé, és odacsapják a podolini jégtörőkhöz. Az útszéli feszület behavazott tetőcskéjével szinte féloldalra dőlt, és a néma, sötét mezők, hallgatag hegyoldalak, a hegyhátak néma, fenyegető erdőségei nem nyugtatták most Lomniczot, mint máskor, pedig jóformán semmit sem ivott. Az is megfordult a fejében, hogy jó volna most odafent feküdni a hegyoldalban, egy vízmosás szélén, amelyből piros csermely szivárogna, de a fájdalmas élet már lomhán elszállott testéből egy vén varjú szárnyán, messze, túl a sötét határszéli hegyeken, egy lengyel városkába, ahol fiatal korában forralt pálinkát ivott, tüzes táncot járt, és a piros bajuszát csak úgy mulatságból kínálta csókra a lengyel asszonyoknak… Nem érdemes már élni, mikor szürke lesz az ember feje, mint novemberben a fűzfa a folyóparton, amely mintha mindig azt nézegetné a habok között, mikor jön egy jeges hullám, amely sarkantyújával kivágja a partszélből. Ezentúl járhat az őszi erdőben, a szél süvöltésében többé nem hallja kedvese hívó szavát, csak a kopár fákon elhagyottan zörgő varjúfészkeket veszi észre.

A néma kocsis kivette Lomnicz kezéből a szárat, mert néhányszor a Poprádba akarta kormányozni a lovakat.

262


A podolini határban nagy öröm érte a bánatos férfiút. Vándormuzsikusokat fogott az úton. A kocsist hazaküldte a szánnal, maga beült a határcsárdába, az asztalra hajtotta a fejét, és két napig muzsikáltatott a hegedűsökkel. Olyan beteg volt már az elfogyasztott italoktól, hogy a halál kerülgette, mikor a kocsis elhozta a felesége levelét: „Te, farkasfajzat, te, megint megbolondultál?” Este volt ekkor, és Lomnicz a kertek alatt lopózott haza. Napokig feküdt az ágyban, hogy az asszonyt kibékítse: végrendelkezést diktált, amelyben szerelmes szavakkal búcsúzik drága jó hitvesétől. Negyedik nap felkelt, de úgy érezte, hogy valamit az ágyban hagyott. Tán a térdét vagy a hátgerincét. Vagy az agyvelejéből maradt valami a párnák között. Olykor ijedten hátranézett, mintha álldogálna mögötte valaki. A kedves vadászkutyája oly szomorúan nézett rá, mintha a koporsóban feküdne gazdája.

Estefelé befogatott. A lublói asszonyt kereste fel. Az özvegy összeráncolt homlokkal nézett rá,

és eszébe sem volt perdülni, mint szokta. – Mi történt magával? – kérdezte rosszkedvűen. – Mesélj nekem valamit a lengyel vásárokról, ahol megismerkedtünk –

szólott Lomnicz. – Az ördög tudná már, hogy volt. Az egyik szeme mintha kancsalítana. Lomnicz lehajtotta a fejét: – A sok sírástól. Elhagyott a Rebeka. – A cudar! – mormogta özvegy Macsinszkyné, és az ujját ajkára tette. Hideg

pillantással méregette a férfit, és alattomosan kérdezte: – Tehát azt szeretted? – Őt is. Lásd, asszonyom, érted is így búsulnék, ha elhagytál volna. Szerezd

nekem vissza a Rebekát. Az özvegy kiemelte az öléből a Lomnicz fejét: – Azelőtt úgy kunkorodott a hajad, mint a kacsa farka. Most már nem

göndörödik. Pedig én azt szerettem rajtad. Most menj tovább, mert vendégeket várok estére.

Lomnicz a lőcsei leányzónál se kapott különb választ. Az is elküldte magától, mikor arra kérte fel, hogy a Rebekát visszakönyörögje.

„Istenem, milyen egyedül vagyok” – gondolta magában Lomnicz, a határszéli erdőmester, mikor babonásan csörgő szánján végighajtott a határszéli országutakon.

Meg-megállott az útszéli csárdáknál, és a jégszürke fogadósok hosszú történeteit hallgatta, miközben szórakozottságból néha feldöntötte a poharat.

(1914)

263


Egy régi uraság pesti utazása

Hollólendvai, felső-magyarországi földbirtokos és gordonkajátékos telenkint rendesen a fővárosba utazott, néhány hetet eltöltött a divatos helyeken, bálakon és szalonokban, ahol az akkori előkelő fiatalság megfordulni szokott. Az „Arany Sas”-nál vett szállást, és csupán az inasával beszélt tótul, négyszemközt.

Akkoriban körülményesebb dolog volt a pesti utazás, mint manapság. Hollólendvai kocsin tette meg az utat, és alkonyattal örvendezett, ha útszéli csárdába vergődött a havas országútról. Betyárokról, farkaskalandokról hallott esténkint a csárdában, az alföldi szél úgy zúgott odakünn, mint az utolsó ítélet, a mécses lángja népmesék ijesztő árnyait táncoltatta a kormos falakon, és gyakran hangzott lódobogás a keményre fagyott országúton, szegénylegények és pandúrok kergetőztek. Hollólendvai egy pár hosszú csövű pisztolyt tartogatott az utazóbundájában, de maga sem bízott valami nagyon e fegyverek jóságában. Szolnokon túl, a Tiszán innen mintha barátságosabb lett volna a vidék, vásáros szekerek tünedeztek fel az országúton, fel-felhangzott a robogó posta kürtje, és a fogadókban jókedvű kereskedők, iddogáló kurtanemesek támogatták a kemence oldalát. Hollólendvai ilyenkor elővette a zsákjából hangszerét, és az érzelmes húrokon eljátszogatott a kocsmatársaság nagy mulatságára. Néha éjfélig sírdogált a kisbőgő Pilisen Grossinger uramnál, az öreg kocsmáros mindenféle rejtett butéliákat ásott ki a pince sárga homokjából, és Fánika álmatlanul sóhajtozott leányszobájában, amíg az öreg Grossingerné aludni küldte a társaságot. De hetek múlva is a kanyarodó országút méla nyárfáin felejtkezett néha egy pár barna szem elgondolkozó tekintete, mint ahogy elröppent álom után néz az ember hajnaltájban: vajon mikor jön vissza a muzsikáló tót uraság.

Hollólendvai Jeromos azért utazott minden télen Pestre, hogy megvegye a legújabb könyveket és ruhadarabokat a Váci utcában, valamint végighallgasson egy-két koncertet, amelyen olykor külföldi művészt is volt szerencséje élvezhetni a hazai égboltozat csillagain kívül. Egyszer éppen a híres flótaművész, Hubert Henrik koncertezett a Redout-ban, máskor Berensky, a jeles lengyel brillírozott a zongorán. A Nagykalapnál új föveget vett, néha kettőt is, és a fegyverkovácsnál megtekintette az új veretű vívótőröket. Azonkívül hetenkint háromszori látogatáshoz volt engedelme egy budai patríciuscsaládnál, Heckertéknél, ahol a hölgyek csaknem úgy rajongtak a zenéért, mint Szent Cecília angyalai. Az inas áthozta a viaszosvászonba takart kisbőgőt és a kékülő, alkonyi háztetők alatt hosszú léptekkel sietett gazdája után. Majd órák hosszáig melegedett a „Vadgalamb” söntésében, amíg odaát a franciás tetejű, vaskosaras ablakú úrilakban áhítatosan hangzottak régi és új mesterek zeneszámai. Emília hárfázott,

264


Ottilia a legújabb Beregszászy-féle zongorán kísérte Jeromos játékát. Az öreg Heckertné ezüsthajával, bombassinselyem ruhájában szinte átszellemült arccal ült a társaság központjában. Kicsiny altwien csészékben kávét szervíroztak, és mindenféle furfangos külsejű sütemények illatoztak a fehér sásból fonott kosárban, amelyeknek receptjét Jeromos sohasem mulasztotta el tárcájába zárni.

Jeromos huszonnégy esztendős volt, és egy Mozart-indulóba volt szerelmes. Egy napon zöld dolmányos, arannyal gazdagon kivarrott ruházatú

katonatisztet talált Hollólendvai Heckerték szalonjában. Fürtös fejű, ábrándos arcú tiszt volt – valóban kipiroslott a dolmánya zsebéből egy miniatűr kiadású Kisfaludy. Bátonyi volt a neve, Bátonyi Arisztid, és karját összefonva mellén, álldogált az ablaknál, amíg a zenélés tartott. Estefelé, midőn Hollólendvai elindult inasával haza Pestre, a tiszt Jeromoshoz csatlakozott, és a Krisztina-templomnál felgyűrt bundagallérjából megszólalt:

– Kérem önt, hogy parancsot adjon szolgájának, maradjon kicsit hátrább. Hollólendvai minden meglepetés nélkül teljesítette a tiszt kívánságát. – Miben lehetek szolgálatára? A tiszt világoskék szemével erősen a Jeromos arcába nézett. – Emília? –

mormogta összeszorított fogai mögül. Jeromos némán csóválta a fejét. – Akkor még rosszabb. Ottilia tehát… – kiáltott fel a zöld huszár keserű

fájdalommal. Annyi érzés vibrált a hangjában, hogy Jeromos meghökkent, és nem tudott mindjárt felelni.

A katona erősen megragadta Hollólendvai karját. – Uram, ön nemes ember. Tudja, hogy ilyenkor mi a tennivalója. Ön hitvány

nőcsábító. Jeromos unottan legyintett. – Ha éppen kardommal óhajtja összemérni kardját… – Azt nem tehetem – felelt rövid lélegzetvétellel a tiszt. – Tagja vagyok egy

titkos egyesületnek, ahol fogadalmat tettem, hogy nem ontok vért. – Őfelsége valóban jó kezekbe helyezte országa védelmezését – felelt némi

gúnnyal Jeromos. A tiszt indulatosan toppantott sarkantyús lábával. – Ön azt nem érti. Vannak magasabb szempontok, mint a haza… Vannak

titkok, amelyeket csak beavatottak ismernek az élet rejtélyeiből. Én megesküdtem, tehát megtartom, amit fogadtam. Én önnel karddal nem párbajozom.

– Nos? – kérdezte Hollólendvai, és szétvetette meglehetős széles vállát.

265


– Golyót fogunk húzni. Aki a feketét húzza, az bizonyos határidőn belül végez magával. Kettőnknek kicsiny ez a földgolyó. Nos, van-e bátorsága, ifjú gavallér? – szólott a tiszt, és lángoló szemével tetőtől talpig végigmérte Jeromost.

Jeromosnak összeszorult az ökle. Leginkább a tiszt arcába szeretett volna csapni.

– Aljasság és ostobaság ez a mérkőzés, míg jó acélokat vernek a fegyverkovácsok, ám ne mondja, hogy gyáva vagyok. Húzok önnel golyót.

A tiszt sapkájához emelte a kezét, és röviden biccentett a fejével. Fehér köpenyegében csakhamar eltűnt egy kanyargós budai utcában. Hollólendvai egy darabig utánanézett, aztán elgondolkodva, hosszú léptekkel ment át a Duna jegén, amelyet szalmával fedtek be a gyalogjárók számára. Estve sokáig üldögélt egyedül az „Arany Sas” ebédlőjének sarkában, és az egri bikavért nézegette a metszett pohárban. Tulajdonképpen azon gondolkozott, hogy milyen színe is van az Ottilia hajának, akiért golyót fog húzni. Éjfélfelé abban állapodott meg, hogy szőke a leány, pedig ő csak a barna nőket kedvelte, lehetőleg a nagyon barnákat, akiknek szemében szevillai éjszaka szerenádja muzsikált. A szobájában elővett a sarokból egy újonnan vásárolt vívótőrt, és pár mozdulatot végzett a hajlékony pengével. A levegőbe döfött, s magában azt gondolta, hogy a tiszt szívét szúrta keresztül.

Másnap délben lepecsételt dobozzal állított be Bátonyi az „Arany Sas”-ba. A tegnapi ábrándos arc helyén egy álmatlan éjszaka dúlt, eltorzult álarca mutatkozott.

– Elegendő idő lesz három hónap? – kérdezte a tiszt, és a szája széle nagyon sápadt volt.

Hollólendvai nem akart gyávábbnak látszani a tisztnél. – Mondjuk, a mai naptól számított két hónap alatt köteles önmagával

végezni a fekete golyó húzója. – Két hónap! – mormogta a tiszt, mintha arra gondolt volna, hogy már csak

két hónapig tart fiatal élete. Hollólendvai kitalálta ezt a gondolatot, mert fölényesen mosolygott.

A tiszt remegő kézzel tépte le a dobozka pecsétjeit. – Tessék, húzzon ön – mondta. Jeromos a dobozba nyúlt. Két golyócska akadt az ujja közé. Egy pillanatra

lehunyta a szemét, és egyszerre a fehér oszlop jutott eszébe, amely egy messzi kis falusi temetőben édesanyja nyugvóhelyét jelöli. Mikor hazulról elutazott, már az első gyenge hó szürkült a kis temető mélyebb részein, és az örökzöld téliesen csillant meg a délutáni napsugárban a sírhalmon.

266


Megfogta az egyik golyót, és mint előre gondolta, valóban a feketét húzta ki a dobozból.

A tisztnek oly fehér lett az arca, mint a fal. – Ó – dadogta, és a következő pillanatban felborította a dobozt, amelyből

kigurult a fehér golyó. A zöld huszár a golyó után kapott, és lassan, ünnepélyesen a dolmánya

zsebébe csúsztatta. Mintha szeretett volna valamit mondani, de a torka nem adott hangot. Támolyogva, mintha nagyon sokat ivott volna, ment le a fogadó lépcsőjén. Hollólendvai az ablakból látta, hogy egy tiszttársa várta odalent az utcán, és azzal karonfogva elmentek a Duna felé. Jeromos azután csomagolni kezdett, anélkül hogy tudta volna, hogy mit cselekszik. Már az ebéd ideje is régen elmúlott, Jeromos fel és alá járt a szobában, mintha álomban cselekedne. Az ablakhoz lépett, és messzi Buda felé a barna alkonyi felhők alatt fehér hattyúkat látott repülni, mint másvilági álmokat. Aztán megint a fekete golyót vette elő a mellénye zsebéből. Kis csontgolyó volt, mint egy állatnak a szeme. Két hónap alatt hogy megnő majd a kis semmiség a mellényében. Ráfekszik a szívére, a torkára, az agyvelejére. Most is mintha sokkal könnyebben érezné magát, midőn a golyót az asztal lapjára helyezi.

Öreg cselédnéni kopogott az ajtón, a kendője alatt lepecsételt levélkét hozott Budáról. „Szívesen látjuk ma délután. O.” – mondta a levélke. Végre, végre megtudja, hogy miért kell meghalnia, ma azután megnézi alaposan a Heckert kisasszonyt, aki a fekete golyót kezébe adta. Egy húszast dobott az öregasszonynak, s nyomban öltözködni kezdett. Felvidámodott, mintha francia bor gyöngyözött volna szívében, ah, hát meglátja, hogy milyen az a halálos szerelem.

Az inasát jókedvűen hátba ütötte, mielőtt elindultak. – Ihatsz az egészségemre! – mondta, és a legény két kezével dobta hátára a

kisbőgőt. A zöld huszár már az ablakközben állott, és a két karja össze volt fonva

mellén. A szemhéja kissé vörös volt, mintha egy megható temetésről jött volna. Keményen akart Jeromos szemébe nézni, de Hollólendvai keresztültekintett rajta, mintha nem látná. Szinte fejedelmi bőkezűséggel játszotta egyik zenedarabot a másik után. Mintha végtelen, de titkos jókedvre ingerelné a húrok szomorkás zengése, és magában nagyban mulatna azon, hogy nemsokára meg kell halnia. Úgy repült az idő, mintha szárnya volna minden percnek. Egy gyönyörű Csajkovszkij után egyszerre csak felhangzott az udvaron az öreg Heckert bácsi köhögése, aki ilyenkor szokott hazajönni a kávéházból. Hollólendvai letette a vonót, és körülnézett. Ottilia égre emelt szemmel ült egy vékony lábú széken.

267


Igen jelentéktelen teremtésnek látszott, de most a zene hatása alatt fehér árnyék támadt a homlokán, és Hollólendvai egy percig rajta felejtette a szemét a leányon… Aztán derűsen búcsúzott, a macskabőr kesztyűket gavallérosan húzta kezére, és sokáig lengette a kalapját búcsúzásnál.

A Krisztina tér tájékán egy kapumélyedés alól előlépett Bátonyi. A fehér köpenyege a fülére volt hajtva, és a hangja rekedt, lázas volt:

– Uram, bocsásson meg… kérem… Felejtsük el, ami köztünk történt. Ostobaság volt…

Hollólendvai megbocsátólag mosolygott: – Hadnagy úr, ön valóban ártatlan! Én azonban tudom kötelességemet –

felelt, és hideg közönnyel továbblépkedett. Nemsokára ezután a pilisi csárdában ismét felhangzott a tót uraság

muzsikája: Hollólendvai utazott hazafelé felvidéki falujába. Fánika tágra nyitott szemmel hallgatta kis szobájából a csodaszép zenét, Grossinger úr a század elejéről való aszút bontott, és a holdvilág mélázva sétált a télies égboltozaton, mint egy hallgatag vándor. Az országúti kocsmák, éjjeli szállások, ahol néhány hét előtt Jeromos útja a fővárosba vezetett, ismét vendégül látták a szótlan uraságot. A betyártörténetek még a régiek, a farkaskalandok sem újak.

– Istenem! – mondta magában Hollólendvai Jeromos. – Vajon ki hallgatja majd jövőre a farkasok által felfalt drótostót történetét?

Mikor esténkint lefeküdt, egy nagyon fehér homlokú leányfő jelent meg olykor a gyertya lángján túl, a kék fénykör mögött. Majd elfújta a gyertyát, a jelenés eltűnt.

(1914)

Nők zenéje

A liget fáiról úgy hullott a hó, mint az emlékezet, és a hóvirágos lombok között mindig karácsony volt. A Rudolf trónörökös szobránál egy gácsérbajuszú dragonyos kapitány várta Visztula Bellát, természetesen civil ruhában, zöld vadászkalapban; három napig utazott idáig a galíciai határszélről. A puskaporos, vasderes arcon szinte gyermekes bánat tükröződött, amint egyik negyedóra a másik után múlott. Visztula Bella híres volt arról, hogy a legkeményebb férfiakat is gyermekké gyúrta. Ha a liget elhagyott részeiben hókafejű, robusztus gavallér titokban megtörölte a szemét kendőjével, mérget lehetett rá venni, hogy Visztula Bella miatt hasogatta a szívét fájás. Hében-korban egy előkelő úr agyonlőtte magát, látszólag minden ok nélkül; szegények szégyellték megírni, hogy Visztula

268


Bella adta kezükbe a pisztolyt. Öreg izraelita kereskedők egyszerre nem tudtak összeadni és kivonni. A könyveik felett mint szállongó lepke árnyéka repdesett az ábránd Belláról; költők, akik eddig Pepi Slumbergerhez írták verseiket, vagy szelíden daloltak az őszi fákról, őszi tóról és elutazó hattyúkról, egy napon Visztula asszony körme közé kerültek, s mint gyenge agyvelejű emberek, többnyire a környékbeli élőhalottak házában végezték. Visztula Bella egykor olyan járvány volt a fővárosban, mint a himlő. Talán boszorkány volt, éjjel lovagolt, és görögtüzet fújt a férfiak álmaiba. A fiatalemberek csupán meghalni óhajtottak ez idő tájt, és a nyárfasorban végrendeletet komponáltak versben. Szerelem, szerelmeskedés! Soha annyit nem emlegették e szavakat. És a szegény férfiak, ahelyett hogy közös erővel eltaposták volna a kígyót, magukba zárták szerelmi titkaikat, a drága szavakat, amelyek Visztula asszony ajkáról elhangzottak, egyedüllétben úgy ismételgették, mint az imádságot. Ah, mikor tegezni kezdte rajongó férfiát, és veréssel fenyegette udvarlóit, az asztal alatt a térdükbe rúgott cipőjével, amelynél kisebbet csak a gyermekek hordtak a fővárosban; ha vad volt, mint egy makrancos gyermek; ha lágyan sírdogált a hangja, mint a megsebesült madáré; ha fekete szemével alulról felfelé nézett, és ajkával csalfa mozdulatot tett; ha titkon megszorította a férfiak kezét, és suttogó szóval rejtett bájairól beszélt: – sokan szívesen mentek volna érte akár a halálba is, pedig a legtöbb okos férfi tudta, hogy a Rudolf szobránál hiába várakozik reá másnap délben, Bella a Duna-partra megy sétálni, vagy a barátok templomába imádkozni, és senkit sem szeret igazán, csak az elvált férjét.

Táncolni úgy tudott, mint egy spanyol táncosnő, fütyülni, mint egy hortobágyi juhász, minden nótát ismert, és a háztartása olyan rendes volt, mint egy derék háziasszonyé. Kis halott gyermekéről való emlék rejtőzött nyakában a gyémántcsillagok alatt, sűrű haját ügyesebben fésülte maga, mint a francia fodrász, varrni és hímezni tudott, szép verseket mondott emlékezetből, és az elvált férjét mindig koholt szerelmi kalandokkal mulattatta esténként, mikor egyedül voltak. Fekete szeme villogott az elképzelt szenvedélytől, mint a balvégzet, együtt meghalni valakivel, falusi temetőben feküdni, és vadvirágot szedni tavasszal az erdőn: úgy szeretett volna, mint élni. Sápadt arcára olykor búbánat telepedett, mint valamely régi románc, amelyet erkélyek alatt énekeltek boldogtalan szerelmesek, és takarékosságból szívesebben járt gyalog, mint tramwayn. A cipője a legdrágább cipő volt a fővárosban, a ruhája kelméjét francia selyemgyárakból hozatta, ékszereit egy bank fiókjában őrizte, és mikor egyedül zongorázott, nem gyújtotta meg a csillárt a szalonban, mert felesleges a pénzt a villanygyár zsebébe dugni.

269


Orbán gróf, aki kedvéért elhagyta a katonai pályát, körülbelül két esztendeig szelídítette a párducot. Hatalmas, tagbaszakadt, szinte rendkívüli jelenség volt Orbán, aki százados koráig úgy bánt a nőkkel, hogy néha megengedte nekik a szerelmük kifejezését. Asszonyok, lányok jöttek-mentek a katonatiszt életében, és Orbán körülbelül akkor örült nekik legjobban, mikor kiszellőztette utánuk a lakását. Ha egy aranyszínű vagy fekete hajszál az atillája gombjára csavarodott, a legénye reggel erős kefével esett neki a kabátnak. Az úgynevezett rózsaszínű posták kedvéért sohasem szakította félbe délutáni álmát, estve unottan ült a télikertben, és minden különösebb érdeklődés nélkül hallgatta a francia szubrettet. A bajtársai itt-ott elmaradoztak mellőle az élet folyamán, a szolgálati pisztoly ólma gyakran átfúrt női arcképeket jó tiszt urak szíve fölött, mikor nagyon unalmassá lett a vidéki élet, érzelmes főhadnagyokat találtak reggelenként az asztaluk felett egy-egy asszonylevélre borulva, és a halántékból lassan csepegett a hidegülő vér, vadászatokon a vakmerő lovasok Istent kísértették, ha rossz hír jött a fővárosból: Orbán gróf tunyán legyintett kezével, midőn hölgyismerősei a halálra hivatkoztak mint egyetlen segedelmükre. Aztán egy napon utolérte a nőhódítók végzete, a sors útjába sodorta Visztula Bellát, aki egy kelmekereskedő felesége volt a fővárosban, és hír szerint már több férfinak kitekerte a nyakát. A kapitány a galíciai vonat étkezőkocsijában megindultan hallgatta a bécsi utazó elbeszélését, aki egykor jómódú kereskedő volt, de Visztula Bella miatt öngyilkosságot kísérlett meg, hitele elveszett, üzlete tönkrement…

Orbán gróf hidegen legyintett: – Nem értem a dolgot. Igen közönséges, mondhatni, csúnya fekete asszony

őnagysága, amint a múltkor megismerkedni voltam szerencsés vele a cukrásznál. A szőke fiatalember, akinek őszinte kék szemét álmatlanság gyűrűi övezték,

jólelkűen figyelmeztette Orbán grófot: – Vigyázzon, kapitány úr, ne sokat beszélgessen vele. Elveszi az a lelkét az

embernek. Eszét, szívét, életét. Én – pedig három éve az esetnek – nem merek a fővárosba menni; hátha találkozom vele…

– Gyönge férfiak – mormogta a kapitány, és a határszéli hegyeket bámulta a cigarettája füstjén át. A havas kísértetek között néha feltünedezett egy gyermekes, sápadt arcocska, gyöngéd áll és keleti hangulatú orr, amely a dzsinneket, a csodalámpást és az utazó Szindbádot az Ezeregyéjszakából juttatta az Orbán gróf eszébe. És a haja sűrű volt, mint az álom, amely erős lengyel pálinkák fogyasztása után következik. Orbán gróf három nap múlva újra a főváros felé utazott a határszéli állomásról.

„Megnézem – gondolta –, mi van ebben az asszonyban! Majd én belenézek két megverő szemébe.”

270


Ezután már nem is igen ment vissza a régi állomására (hátha találkozik a bécsi utazóval!), az asszony elvált, és a gróf felesége lett. Hat hónap múlva egy estén az ágy szélére ült. Keresztbe vetette pillangós papucsait, és a haját fonni kezdte éjszakára.

– Emlékszik arra a szőke katonára, aki valamikor együtt szolgált magával Galíciában?…

Orbán gróf nem emlékezett. – Főhadnagy volt? Vagy százados? – Én bizony nem néztem a csillagát. Délután találkoztam vele a városban,

kocsizni mentünk a ligetbe, mert fontos mondanivalója volt. Bevallotta, hogy őrülésig szerelmes belém. S én nem tudtam neki ellentállani.

Orbán gróf előbb a revolvert vette elő, aztán a szomszéd szobában töltötte az éjszakát, és reggelig sírt a díványon. Másnap, harmadnap tűvé tette a várost a szőke katona után. Az asszony hízelkedve simult hozzá.

– Csak kitaláltam az egészet. Kíváncsi voltam, szeretsz-e még! Egy hónap múlva megismétlődött az eset hajfonás közben. Most egy

állatorvost vádolt meg Visztula Bella elcsábításával. Orbán gróf őrjöngött, célba lövöldözött reggelig a szobájában, a rendőrséget is mozgósította – az állatorvosnak se híre, se hamva.

Harmadszor és negyedszer is megismétlődött az eset bizonyos időközökben. Egy selyemárussegéd, majd a bécsi kék szemű utazó került szőnyegre, akivel való találkozását egyszer Orbán gróf elmondta. Az egykor daliás gróf őszülni kezdett, álmatlanság gyötörte, végrendeletet írt, és kékesszürke szemében többnyire olyan fájdalom ült, mint egy megvert gyermek szemében.

Ötödszörre egy külvárosi házmestert emlegetett az asszony mint szerelme alanyát. A gróf csendesen felvette a köpönyegét, fejébe nyomta kalapját.

– Most itt hagylak! – mondta az asszonynak. Visztula Bella nevetve fonta a haját. – Majd visszajössz! – felelte. És a gróf csakugyan elutazott, messze, Észak-Magyarországba, egy

elhagyott, régi kastélyba. Hiába írta meg az asszony, hogy szerencsétlen beteg teremtés, aki minden holdváltozáskor megőrül, hűséges, becsületes, derék asszony volt, sohasem csalta meg az urát, csak kínozni akarta. A levelet nem bontotta fel Orbán gróf.

…A civilbe öltözött dragonyos a Rudolf-szobor körül simára taposta a havat. Visztula Bella nem szokott elmenni a találkozókra, csupán ígéri. A barátok templomába jár, és térden állva imádkozik az elvált uráért, Orbánért. A fejét

271


lehajtja, a téli nap megvilágítja a homlokát, olyan, mint egy szentkép – a palesztinai asszony mása.

(1914)

Bánatos utazás

A postakocsi alkonyattal egy határszéli városkában kikötött, és Orbán, az egykori katonatiszt elfoglalta helyét az „Oroszlán” ebédlőjében. Mindig az ebédlőbe ült, és már úgy ismerte a fogadók mindenféle természetét, mintha egész életében utazott volna. Holott fél esztendeje csupán, hogy a tót inasa egy hajnalon kicsavarta a pisztolyt a kezéből, és inkább a fejét törette be, mint a fegyvert visszaadja. Reggelre Orbán gróf bánatában, szégyenében, szomorúságában elutazott a régi házból, ahol már azt remélte, hogy idővel pókhálóvá válik valamelyik meghitt sarokban; künn dudál az őszi szél, régi újságpapirosok zörögnek a padláson, és az ecetfák a ház körül a sötétség jöttével úgy eltávolodnak, mintha tovamendegélnének éjszakára a magányos ember magányos házától: valahol, az országúton tán egy kocsma van, ahol a környékbeli halottak piros bor mellett, ősz fejű cimbalmos zenéjére táncolnak, és az ecetfák bekandikálnak a párás ablakon, mint a lakodalomból kimaradott vendégek. Bizonyosan elszökdöstek éjszaka a házból az unatkozó edények, fémből vert boroskorsók és karcsú kristálypoharak, amelyek hivatásukhoz mérten egy aranypiros lámpásokkal megvilágított házban mulatják át az éjszakát, bort öntenek nők csalékony ajkai közé vagy kis félcipőkbe, amelyekből a vad, keserves férfiak isszák le magukba a káromkodást és a nők hűtlenségét. A nagymama egykori Mária Teréziás ágya bizonyosan könnyű madárszárnyakon repül ki a kéményen, hogy valahol nászozó párt találjon a szomszédban, mert régi időkben a nagy ágyakat nem arra építették, hogy üresen maradjanak. És az elhalt asszonyok csipkés ingei és éji kabarjai vajon nyugodhattak-e éjszakánként a bezárt szekrényekben? Szép meséket mondanak egymásnak életükből, az úrnő kövirózsa fenn a várfalon, a lovag mint gyík leszakadt farka vonaglik valahol, és a tündéri ingek bizonyosan kibújnak néha a kulcslyukon, hogy szegény leányok szolgálatára lehessenek, akiknek tán nincsen ingük. Még az óra is megáll estefelé, a remete a kis ezüstkalapácsot – amellyel napközben a kis harangot megkondítja az óra kunyhójában – vállára veti, és ellohol a kocsmába. Csak a róka- és farkasbőrök gunnyasztanak nyugodtan helyükön, nekik jobb sorsuk van a régi házban, mint egykor a nedves és hideg erdőn volt.

272


Orbán gróf – akiről már egyszer megírtam valahol, hogy egy krakkói ezrednél a legjobb lovas és pisztolylövő volt ifjúkorában, amíg valamely baleset folytán elveszítette kedvét a makrancos paripák megfékezésétől, a pisztolyairól lefújta a lőport, hogy szívébe ne lőjön éjszakára bizonyos nő miatt – ecetfái példájára útra kelt, és a fogadók ebédlőinek sarkából hosszan elnézegette idegen, ismeretlen emberek mulatozásait, fél füllel hallgatta a kupecek hazugságait és jámbor vásáros népek babonás meséit.

Hajdanában, mikor hősünk élt, nemigen volt arra szükség, hogy az ember a néma könyvtárszoba poros levegőjét szívja – az útszéli fogadókban annyi tanulságos történetet, szép regényt lehetett hallgatni utasemberek szájáról, hogy továbbutazván a postakocsival, nyugodtan, saját bánatát feledve andaloghatott az utazó a hallott történeteken, szeretőkön és megholtakon.

Az „Oroszlán” fogadósa egy vidrabőr sapkás, zöld hajú és korán elfonnyadt emberke volt. Amint száraz kezét egymáshoz dörzsölgette, és barátságos, szinte biztató pillantást vetett a cserépkályha tüzére, Orbán gróf megállapította magában, hogy nemigen kell kinyitni a száját estére, a zöld hajú csárdás beszélget helyette is. Amint a gyertyát megigazította az utas asztalán, és a boroskancsót szinte korholó tekintettel szemügyre vette – majd hozok a jobbik boromból –, mondván, és a falon végigjártatta a szemét, mintha most látná először az olajnyomaton a Brenta színes tájvidékét és a két kormos kovácsot, amely elpattant kerekét javítja az utazókocsinak, odabent a hölgy kis kalapban, mint préselt virág az imakönyvben, a rövid mellényes, frakkos postakocsis ostornyelére támaszkodva leereszkedőleg nézi a kovácsok munkáját, és a nyerges ló furcsán hátrafordítja fejét: Orbán gróf bizonyos volt arról, hogy a vidrasapkás tud egy nagyon hosszú mesét, amelyet éjfélig szokott elmondani a vendégeinek, ha erre engedelmet kap.

Így is történt. A második kancsónál Orbán gróf felemelte tenyeréből homlokát, a

borcseppekből többé nem rajzolt betűket az asztal lapjára, elfojtott sóhajtással vetette hátát a falnak, és a fogadós nyomban megszólalt a kályha mellett, miután levette sapkáját:

– Hogy messzire van ide Váralja? Azt tetszett kérdezni? Nem mondhatnám. A tekintetes úr lovaival, amint szemügyre vehettem őket, egy félnapi hajtásra esik ide Váralja. Ámbátor, ha messzebb volna, az sem volna nagy baj…

Orbán gróf elfelejtette kérdezni, hogy miért… A csárdás ezért fejét csóválgatva nézett a tűzbe, egy kipattanó szikrát a pádimentumon eltaposott a csizmájával – beste lelke –, mondván, s ezen az alapon tovább folytatta az elbeszélést.

273


Bizonyos özvegy asszonyság lakott valamikor Váralján a fogadós előadása szerint, azaz nem is volt egészen özvegy, de leány sem volt, férje sem volt, de szeretője sem volt… Április Zsuzsannának hívták, és közeli atyafiságot tartott az akkori váci püspökkel. Mindig fekete ruhát hordott, és a szemét lesütötte. Ez utóbbit a püspök bátyja tanácsára cselekedte, mert az a híre volt, hogy akire ránézett, azt megverte a szemével. Ezért nem is igen tudná senki se megmondani, hogy milyen is volt az Áprilisné szeme. Egy ember tudna sokat beszélni erről a dologról, bizonyos Komoróczy nevű, aki valahonnan a határon túlról jött egyszer lóháton, a lovat megkötötte a juharfánál, az asszonyság ablaka alatt, maga pedig bement a házba. A paripa várt, várakozott, majd éhségében lerágta a fa kérgét, megette a juhar levelét, elfogyasztotta a kötőféket, végül éhen döglött a szegény pára az ablak alatt. Komoróczy csak akkor jött elő a házból, mikor a paripája bőrére alkudoztak egymás között a parasztok. – Jaj, mit tettem! Egyetlen vagyonom, mindenem, drága jó lovam! – kiáltotta Komoróczy, és elment a várhegy alá, a régi temetőbe, ahová már ötven év óta nem temettek senkit, mert mindenki hazajött még onnan a nedvesség miatt, de hát Komoróczy nem volt idevalósi ember, és éppen arra a sírra talált lefeküdni, amely olyan horpadt volt, hogy beszakadt a lovag terhe alatt. Három napig jajgatott Komoróczy a sír mélyéből, senki sem mert a segítségére menni, mert Április Zsuzsanna megtiltotta. Harmadik napon kisétált a régi temetőbe az asszonyság, és felvette a legszebbik ruháját akkor. Olyan köntöse volt, mint Zrínyi Ilonának, midőn a kis magzatait siratta Bécs városában, ha igaz. Bekiáltott a mély sírba Zsuzsanna:

– Itt vagyok, Komoróczy. Mit akarsz? – Szeretlek! – felelt alulról a lovag. – Jobban szereted te a lovadat, mint engem! – mondta az asszonyság. – A

lovad jutott eszedbe, amíg az én két karom ölelte a fejed. A lovadat sirattad, mikor engem elhagytál, nem pedig az én mélységes bánatomat miattad. A megholt lovad miatt borultál a sírhalomra, nem pedig az én megholt szívem miatt, amelyet te megöltél. Hát csak halj meg odalent, mint a lovad.

Így szólt a menyecske, és a lepkés cipőjével belerúgott a sírba, hogy a göröngyök bőven omladozni kezdtek. Mint megannyi kövér békák hullottak a Komoróczy nyakába.

– Eddig van? – kérdezte Orbán gróf, miután a fogadós a mesemondók furcsa sóhajtásával elhallgatott.

A zöldhajú némán bólintott. – Hát én tudom tovább is – szólalt meg Orbán gróf. – Komoróczy, aki

három napig egyébre se gondolt a sír mélyében, mint annak az asszonynak a megverő szemére, lepkederekára, kis fehér kezére, jó szagú leheletére meg a

274


hajára meg a kis virág alakú anyajegyére, a lábára, a hangjára, a hosszú, meleg csókjára és a harapására, és siratta, hogy újra nem lehet elölről elkezdeni a fiatalságot, búsult, hogy a kalendáriumban már átfordított a lapon, amelyre a fametsző repkedő pacsirtát és szántóvető parasztot rajzolt, meg szomorú volt a versekért, amelyeket elfelejtett, hisz az asszony csak víg dalokat énekelt mindig a fülébe: megcsikorgatta a fogát, megrázta két széles vállát, hogy lehullott róla a sírhalom.

Egy ugrással künn termett a sírból, és hazáig üldözte a hűtlen asszonyt. Áprilisné hamar bezárta az ajtókat, a nagy kutyákat előhívta, a béreseket vasvillára szólította.

Komoróczy krétával a kapura írta: „Verjen meg az Isten, te cudar!” Aztán, már se lova, se szíve nem volt többé, gyalogosan továbbvándorolt az

országúton. A vidrasapkás helyeslően bólintott. Kezét, mely úgy ropogott, mint a

pergamen, egymáshoz dörzsölte. Megpiszkálta a hamut a kályhában, és felsóhajtott:

– Éjfélre jár, tekintetes uram. „Megint elmúlt egy nap” – gondolta magában Orbán gróf, és fekvőhelyét

lassan felkereste. (1914)

Szegilongi

Orbán gróf, a fáradhatatlan utas egy napon estefelé kipillantott utazókocsija ernyője alól, amelyben századeleji tiszt urak utaztak az olasz határ felé, és az útba eső fogadósnéknak egyetlen este annyi mindenfélét hazudoztak, hogy az asszonyoknak egész életükre volt min gondolkozni, zöld tavak mutatkoztak esőverte mezők között, és a szélkiáltó madár éles hangja hallatszott a kocsi fölött. Ezen a tájon lakott valahol Szegilongi, aki egykor orgonamester volt az öreg hercegnőnél, éjjelente olykor köpenyegével eltakarva arcát, kiszökött a Schwarzenberg téri palotából, és fölkereste azokat a helyeket, ahol az előszobában tisztek fehér köpenyege függött a fogason, odabenn a fáraóbank állott, vagy verejtékes vedrekben a francia emelkedések termése hűlt, és öreg inasok vállra vetett, nagy ezüsttálakon szolgálták fel a bóbitás aranyfácánt vagy Fatmé kisasszonyt, a keleti táncosnőt. A szent életű orgonista, aki napközben fekete selyemreverendában járt az öreg hercegnő palotájában és a zeneteremben, a napsütéses erkélyablaknál szinte imádkozásra hajtott fejjel tanulmányozta régi

275


mesterek kottáit, egyike volt a fáraóbank legtekintélyesebb oszlopainak. Selyemfrakkja béléséből szinte végtelen hosszúságú, fehér harisnyát göngyölített ki, az újonnan vert aranypénzek halk csörrenéssel kezdték meg vándorútjukat, amint szinte mohó vággyal tolongtak előre a harisnya mélyéből. Szegilongi a kis sárga legényeket mint nyárfaleveleket őszidőben sepergette tenyerével a zöld asztalon. Szinte átszellemült arckifejezéssel figyelte a játék esélyeit, mintha az előtte heverő pénzhez semmi köze sem volna, csupán a szerencse forgandósága, csalfa változékonysága érdekelné. Kevésbé bizalmas ismerőseivel francia vagy német nyelven váltott igen udvarias szavakat, magyarul csupán Orbán gróffal beszélt, aki azt ígérte, hogy a tiszti kabát levetése után maga is muzsikusnak áll be egy vén grófnőhöz vagy egy éjjeli házba, ahol úgy csattog a lányok tánccipője a teremben, mint a nagypénteki kereplő hangja a böjti szélben. Szegilongi megbocsátólag mosolygott, és midőn tekintélyes nyereséggel visszavonult az első kakasszónál, és a tiszt urak bortól, játéktól és táncosnőktől felhevültén jobbra-balra dőltek a törökös kereveteken, mintha valamely régi festményről másolták volna a pózokat, az orgonista mindig magával kérte Orbán grófot, aki éjféltől kezdve rendesen egyetlen tallér nélkül lődörgött a játékasztalnál, és csupán akkor harapta össze az ajkát, ha nem tetsző játékos felé fordult az ingadozó szerencse. A fajtalan mulatozás tehát már nem találta a „Velencei csillag”-hoz címzett házban sem az orgonistát, sem Orbánt. A kanyargós bécsi utcákon, amelyek ebben az időben még csaknem a dalos Augustiner korabeli állapotában voltak, szélben zörgő lámpák alatt, a sötét Duna-csatorna tájékán, hol messziről rejtelmes füttyök vagy elfojtott sikolyok hangzottak, sietve haladt a két barát. A tiszt úr néha megzörgette kardtokját egy utcaszeglet sarokkövén, Szegilongi azonban megérintette a karját:

– Nem kell félni, tiszt úr barátom. Elég csinos emberek vagyunk. Az orgonista valóban oly erős volt, mint egy acélcsavar, amint egy

alkalommal egy félelmetes külsejű, elefánt nagyságú útonállóval elbánt egy külvárosi utcában.

– Még néhány évig zenélek a hercegnőnek oratóriumokat, és járok papucsban vastag szőnyegeken, aztán földesúr leszek a Nyírben, és agarakat tartok. A megyei gyűlésre négy lovon hajtok be. Istenem, tán még vicispán is lehet belőlem vagy a fiamból, hacsak ki nem derül, hogy zenész voltam – mondta Szegilongi magyarul, midőn előbb körülnézett a sötét utcán.

Orbán gróf fanyar kedvvel rázta meg két széles vállát, amint hahotázott. – Talán meg is házasodol? Az orgonista erre nem felelt mindjárt, csak később tért vissza a dologhoz.

276


– Az atyám hatvanesztendős koráig muzsikált az Esterházyaknál. Kegyelmesek voltak hozzá, ahány öreg herceg vagy hercegnő örök álomra szenderült ezen idő alatt, végakaratában megemlékezett atyámról. A boldogult öregúr emígy tekintélyes vagyonra tett szert, amíg egy napon Kismartonból Bécsbe vitte útja, egy Stradiváriust kínáltak megvételre a hercegnek, amelyet azonban csak Bécsben lehetett megtekinteni. Ugyanezen időbe esik, hogy a „Kék dobos”-hoz címzett mulatóhelyen feltűnt egy Szegilongi nevezetű táncosnő, aki akkoriban tért vissza a napóleoni hadjáratokból. Hol egy Bonaparte oldalán volt Pompadour asszony valamelyik királyságban, majd meg az ausztriai ház egy fiatal hadnagya mellett volt szolgáló. Változatos és gyönyörű életet élt. Gyermekkoromban, míg hajammal játszadozott, gyakran mesélt elmúlt, szép életéről, a magyar pusztákról és komoly, fehér ebekről, ahol született, és a nyírségi borús égboltozat furcsa fellegeiről, amelyeknek bánatos képe a tiszai kiöntések holt vizeiben tükröződik. Elmondta, hogy mindig csak szeretett, és mindig ő áldozott a férfiakért. Csupán egyetlen ember ment tönkre a közelében, s ez atyám volt. A tiszta életű öregúr, aki egész életében csupán szent életű öreg hercegnők nagyon fehér és hűvös kezét csókolta meg a zenélés végezetével, kizökkent nyugalmából a furcsa virág látására, akinek vér, csatamezők füstje és a kontinentális országutak katonai kvártélyai kölcsönöztek illatot. A kismartoni hangversenymester a korzikai példájára pompával árasztotta el anyámat, és legrégibb emlékeim csodálatos, fehér medvebőrökhöz fűződnek, valamint bíborpiros székek aranyos lábaihoz és asztalterítők aranyból és selyemből szőtt rojtjaihoz. Almásszürke póni lovacska ügetett kis kocsi előtt – lehet, hogy csak álmodtam –, és egyszer egy hamvas hajú, nagyon fehér homlokú, rendkívüli tiszta szemű hercegnő hűvös, de jóságos tekintete reátapadt hosszú gyermekfürteimre. Ez a havasok tengerszeméhez hasonló tisztaságú szempár a messziségből, talán a felhőkből vagy egy távoli hercegi várlak pálmafás erkélyéről vagy tán egy kastélykápolna térdeplőjéről – fenn Szent Cecília képe – elkísér egész életemen át, miután atyám megzavarodott fejjel és tépett lélekkel hirtelen elbujdosott, és utoljára a Grác felé vezető postaúton látták gitározni egy isztriai lány társaságában… Amint mostani úrnőm megtér a teremtőhöz, és felvettem a végrendelkezésben biztosított összeget, anyám szülőföldjén, bús Nyíren – amelyről annyit álmodtam – tornácos, régies nemesi házat veszek, jó lovakat, megbízható öreg cselédeket és egy jó barátot, esetleg egy nyugalmazott, deres bajuszú tiszt urat, akivel fiatal koromban éjjel a bécsi utcákon sétáltam, aki nem csábítja el a feleségemet…

277


– Talán már van is menyasszonyod? – kérdezősködött Orbán gróf, aki szerette a regényes dolgokat, habár sehogy sem tudta magát elképzelni deres bajusszal a penzióban.

Szegilongi erre a kérdésre sohasem adott világos választ. A véletlen azonban csakhamar közbelépett, hogy az éjjeli sétáknak örökre végük legyen. A „Velencei csillag”-nál egy részeg kapitány egy éjszakán megragadta az orgonista kezét és hamis játékkal gyanúsította. Szegilongi egyetlen ökölcsapással leterítette a kapitányt, aztán nyugodtan eltávozott a helyiségből. Orbán gróf utánament a folyosóra.

– Mit szeretsz jobban? Pisztolyt vagy kardot? – kérdezte. Az orgonista vállat vont. – Én csak egy muzsikus vagyok, én nem duellálok. A tiszt elképedve nézett barátjára. – Hiszen te akkor… – Csak mondd ki: becstelen vagyok – felelt nyugodtan az orgonista. – Ám

nem szándékozom többé e helyre jönni, a városból is elutazom. A kegyelmes hercegnő véleményem szerint sohasem hal meg, elég vagyonom van, és arám sürgeti az esküvőt.

Orbán gróf komoran, összefont karral, mélységes keserűséggel nézett az orgonistára.

– A „Párizsi rózsa” holnap vagy tán egy óra múlva már túl lesz a bécsi vámvonalon, és majd földesasszonyként támad fel. Ha egyszer valamikor a Nyírben jársz – észak felé –, ha egy kis finom, nemesi birtok mellett visz el utad, ahol rózsák nyílnak a házfalon, térj be egy szóra, tiszt úr barátom.

Orbán gróf szótlanul hátat fordított az orgonistának. Néhány nap múlva azonban valóban tudakozódott a táncosnő után, aki „Párizsi rózsa” név alatt lépett fel egy éjjeli mulatóhelyen. A táncos hölgy valóban eltűnt nyomtalanul Bécsből, mint az orgonamester.

Orbán gróf a Nyírség északi táján utazgatva, mélyen behúzódott utazóhintajába. Nem akart rózsákat látni régi nemesi ház falán.

(1914)

Szerelmi levelező

Szent Györgynek, egy falusi uraságnak magányos életét szerelmi bánat zavarta. Éjjelenkint nyitott szemmel feküdt, és néhány ismerősére gondolt, aki öngyilkos kézzel vetett véget életének. Nem, egyik sem halt meg szerelem miatt.

278


Talán még sohasem halt meg senki szerelemért. Egyik sikkasztott, a másik váltót hamisított, a harmadik elkártyázta a vagyonát. Szent György tépelődve járt fel-alá falusi házában. Kissé szégyellte elkövetni e cselekedetét.

Egy napon házaló járt a faluban, aki többek között bibliát, pohárköszöntős könyvet és szerelmi levelezőt árult. Szent György nyomban vásárolt a szerelmi levelezőből, és felütvén a lapot, írni kezdett a könyvből, amint következik:

„Talán fel sem bontja e levelet! Eldobja, anélkül hogy kíváncsi volna, mit írhatok én még magának azóta, hogy elhagytam, elfelejtettem, szinte messzi útra keltem, hírt nem adva, mélyen, halottiasan elaludva… Azt írom magának, hogy szeretem.

Kérem, válaszoljon nyomban, hogy megvet, hogy mást szeret, szívében örvendez, hogy kitéphette onnan a képemet. Szomorú szememet, bánatos hangomat. Mást szeret: egy szép ifjú tisztet vagy egy szőke hajú bankárt vagy egy okos tekintetű orvost, és a nevemet többé nem mondja éjszaka a párnájának, sem a sötétségnek. Írja meg, hogy mily jó volt engem elfelejteni, új, friss férfiakkal megismerkedni, újabb hazugságokat hallgatni a folyóparton, és érdekesebb tapintású kezet fogni a kezébe a sétányon, midőn keleten feltűnik a hold halovány képe. Írja meg, hogy udvariatlan és lovagiatlan voltam, káromkodtam, mint egy paraszt, és azért szakított velem, mert attól félt, hogy előbb-utóbb verni fogom, mint ahogyan már csaknem elkezdtem.

A baj és a bánat, amely rám szakadt, indulatosságom következménye; mindenségem, mert kegyed a szívemre hajtotta a fejét, melynél szebbet az ifjúkori álmodozás sem rajzolhat a magány kárpitjára, és halkan mondani kezdte, hogy mióta nem láttuk egymást – megcsalt engem.

Bizonyosan tudom, hogy ez akkor még nem volt igaz. (Azóta talán többször megtette, mint az illedelem megengedné.) Kegyed még nem csalt meg engem, midőn szívemre borulva, mint egy gyermek őszi estve az anyja ölében, drága, mélyen zengő hangon, mint a dalnak a melódiája, amelyet valahol messze – tán az útszéli csárda mellett éjszaka, kocsin utazva vagy egy régen elfelejtett, régi város kis színházában – császárpiros páholyok alatt, az emelvény mögött öreg grófnők fehér arca tündöklik, az ősz férfiaknak katonás bajuszuk van – a színpadról hallottunk a tarlatánszoknyás Lisbeth-től, és amely hang véletlenségből késő öregségünkig a szívünkben marad mint elhagyott házban felejtett hangszernek éjszakánkint felhangzó búgása – és szemével alattomos kíváncsisággal arcomba pillantva így szólott:

– Én azóta megcsaltalak téged. Igaz, csak egyszer. Ismétlem, te baljóslatú végzetem, hogy teljes bizonyossággal éreztem,

hazugság hagyja el a szádat, amelyről Ovidius sem tudna kellő méltányossággal

279


zenghetni – gondoltam, hogy régi regényírók receptje szerint a szerelmi üdvöt kívántad magasabb fokra emelni a kínzásommal, hisz csaknem a vérengzésig jutottunk zavartalan délutánokon, midőn a karomból kibuggyanó vért vagy könnyáras zokogásomat óhajtottad látni, te utolsó céda, te országút rongya, te, szívem verése, te álma életemnek!

És mégis nyomban arcul csaptalak. Keményen, hirtelen, csípősen, mint egy drótfonatú karikás, lendült a jobb

kezem, és arcodon pirosló nyomok jelezték az ujjaimat. Fájt? Kissé megzavarodva, elborulva nyitottad fel a szemed, mintha nem tudnád

bizonyosan, hogy mi történt veled, körülötted. Valóban megütöttelek? Téged ért volna a megbecstelenítő arculütés, a legbüszkébbet, a leggőgösebbet, a kényeztetett dámát?

– Igen – mondottam –, még az életed is kioltom, ha csakugyan megcsalsz egyszer.

Ah, mily szép volt ezután a kora tavaszi délután! A falusi nyári lak ablakából a messzi égi tájon hívogató felhőket és szálló

madarakat láttunk. Lassan járt-kelt a kertész a csendes kert mélyében, mint a közelgő virághercegnők vén útimarsallja, akit kvártélycsinálás céljából előreküldtek a tavasz drága utasai. Amerre lehajlik az égbolt, az országúton már közeleg a fehér kocsi, amelynek ablakán ibolyák és nefelejcsek tekintgetnek a tájra, és a kocsis hosszú szárú liliomot tart a kezében.

A kerti ház ablakából hosszan, megindultan figyeltük a közelgő évszakot, és te, Dorottya, oly lágy és szentimentális lettél, mint Werther szenvedései idejében a költemények, amelyeket a német kisvárosokban írtak. Fél szemmel figyeltem arcodat, amelyet szenvedélyem, csókom fehérített, mint a középkori zárdaszűzét, aki éjjel a Rajna menti dombok termését nyakalta a barátok pincéjében, mezítelenül táncolt, és az Assyát káromolta boldogtalanságában, míg nappal fehéren, mint a sötétségből felébredő kócsagmadarak szállnak a kelő nap felé, tündöklő menetben, Isten angyalaiként vonulnak a császárné elé, aki lelki vigasztalásra a kolostor falai közé vonul.

Ah, mennyi mindenre tanított kegyed, bestia, egy-egy délután, amelyet magányos falusi birtokán mint szökevények eltöltöttünk. Voltam kegyed mellett portlandi herceg, míg selyemfelöltője borította vállát, voltam diák, akit megríkat úrnője, majd gyilkos, aki egykor éjjel, lopva ölni fog gazdag öreg asszonyságot, kinek ékszereit kegyed megkívánta, és a külföldi szálloda folyosóján fekete trikóban, késsel a kezemben nyitok be szobájába… Estefelé költővé tett, aki

280


elmerengett a búcsúzó napgolyón, a párás réteken, bandukoló öreg parasztokon – ah, gyönyörű volt önnek szeretője lenni.

És talán még most is az lehetnék, ha nagyságod nem önállósít egy önfeledt pillanatában, ha nem bízza reám titkát, ha nem tart méltónak arra, hogy komolyan férfiúnak tekint, és kezéből letéve a kutyaidomító ostort, a bűvész varázsvesszejét és a boszorkányok bűbájosságát, a drága, szépséges hazugságokat, a francia illatszeres üvegeket, Paquin ruháit és fehérneműjét, amely egy pártában maradt főhercegnő kelengyéjéből való, és nem adja oda magát mint egyszerű, természetes, mindennapi asszony:

– Megcsaltalak… Ah, tehát ön, szentkép, meg is csalhat engem? Tehát csalásnak számítja a

többi szerelmeit, amelyek az én szerelmemen kívül elmulattatták? Ön is egyszerű, földre szállott angyal, mint a többi nők, akik bűnt is elkövethetnek, és ennek mardosását érzik?

Valóban csodálom, te, céda, hogy jobban el nem vertelek azon alkalommal, midőn a rabszolgaságból férfivá szabadítottál.

A férfi csupán addig hű ebe a nőnek, amíg tudatára nem ébred annak, hogy a nő is húsból, vérből, bőrből és hajzatból létrejött személy, nem különb nála, nem felette lévő másvilági hatalom, hanem alattvaló, gyöngébb, puhább, engedékenyebb sár, akit megvetni, megverni, gyűlölni is lehet.

A nagymamám arra tanította a menyecske lányait, hogy sohase öltözzenek a férjük előtt.

Én jó tanácsul adom önnek, elmúlt, gyönyörű álmom, hogy sohase mondja meg az igazat annak, aki kegyedet majd még szeretni fogja. Én nem megyek ön után, asszonyom, mert félek a megvetésétől. Egyszer aztán igazán megcsalna, nemcsak szóval, de a valóságban. Hisz nem érdemelnék egyebet, mint megaláztatást, ha kijelentése után ismét kegyeiért esengenék. A kegyek lehetnek másoké, de csupán azután, hogy én lemondtam róluk: szép hajáról, bánatos szeméről és hangjáról, amely a boroskancsók csengésében éppen úgy mámorítja a szívemet, mint magányos sétáimon hirtelen felhangzik bennem, hogy megállok, hallgatózom, figyelek a szívemből hangzó neszre, és azután mélyen, szomorúan, halálra sebzetten továbbmegyek. Te nőstény eb.”

Szent György borítékba csúsztatta a levelet, miután aranyos porzóval behintette. Piros pecséttel bőven ellátta a falusi postáskisasszony kíváncsisága ellen. Egy óra múlva már úton volt a levél, a falusi postakarriol kürtölve szaladt el az ablak előtt.

Szent György ezután befogatott, és a vasúti állomásra hajtatott. Útra kelt a nőhöz, hogy a levelet megelőzze.

281


„Milyen kár volt, hogy nem a pohárköszöntős könyvet vettem meg – gondolta siettében. – Most utazás helyett poharat koccinthatnék önmagammal, mialatt a lapokat forgatnám.”

(1914)

Lujza utazásai

Lujza fiatal éveiben szentkép volt a fővárosban, akit imádni természetes és szükségszerű volt. A vidéki úri fiatalemberek, mielőtt bejutottak volna a kaszinóba és az előkelő társaságba, Lujza asszony egyemeletes háza előtt álldogáltak, vagy hosszú léptekkel fel és alá sétálgattak, mialatt a havannaszínű függönyök mögül halk zene hangzott a házból, mint a nagyon öreg urak vagy az első szerelembe esett fiatal hölgyek muzsikája. Egy hangszert pengetnek nagyon csendesen, vagy a klavíron ábrándozik valaki, a hold az erkély felett állott, és Lujza nevét halkan mondták a kőfalon kihajló vadgesztenyefák alatt a silbakoló ifjak. Később azután megismerkedtek Lujzával, akadt egy öreg barát, aki jó szóért, barátságért vagy kisebb kölcsönért felnyitotta a már elzárt kapuját a jó családból való ifjak előtt. Olykor az apák és a nagybácsik ajánlósorai segítették át a fiakat a küszöbön. Magyarországon csaknem két évtizedig a nemzeti hagyományok közé tartozott (mint Mátyás király csalafintasága, Mária Terézia megvesztegető nőiessége), hogy Lujza a legfinomabb, legkedvesebb és legderekabb nő a fővárosban. Mindig tiszta szívből szeretett, mint a madarak tavasszal, és a férfiak, akik végképpen elhagyták a házat, áldást mondtak, és áldást küldött utánuk Lujza is. Mintha a szerelemnek csak a finom és kellemes részeit ismerte volna Lujza – ha sírdogált, bezárta az ajtót, és féltékenységét naplóírással mérsékelte. Egy ezüstkapcsos könyvnek mondogatta el mindazt a fájdalmat, keserűséget, haragot, amelyet a nők többnyire magukon kívül kedvesük fejéhez szoktak hajigálni. „Te bitang!” „Te gazember!” – és hasonló kitételek, amelyek oly könnyen hagyják el a szenvedélyes nők száját, mint a szerelmi sóhajtás. Lujza ajkáról sohasem röppent el feledékenyen. Ő mindig finom, előkelő és odaadó volt, mint a legjobb nők, a férfiakat becéző névvel látta el, s rabszolganő óhajtott lenni, nem pedig úrnő. Estére azután a naplójában alaposan kikáromkodta magát, ízekké tépte szerelmeit, és a legderekabb férfiakat is hitvány szoknyavadászoknak bélyegezte. A napló azonban mindig zárva volt, és a nagybácsik és apák, akik a fővárosi életet Lujza szalonjában pillantották meg, és ugyancsak itt tanultak meg finoman meghajolni, bókokat mondani, és francia szavakat keverni a társalgás nyelvébe, itt tanultak nemesen és jóságosan

282


gondolkozni, lovagias ügyeket korrektül elintézni, esetleg egy új szalontáncot és a legújabb londoni divatot, társaságbeli pletykát és finom konyhát, fiaikat a falusi udvarházakból és kastélyokból a fővárosba küldvén, Lujza pártfogásába ajánlották. Amint a kosztos diákok Debrecenben mind Simkónéhoz vágyakoztak, a kis grófok, bárók és nemes úrfiak Lujza házában francia dalokat tanultak, és a velszi herceg arcképét nézegették.

Történt, hogy a vidéki és fővárosi jelentkezők kezdtek elmaradozni. Hében-korban jött egy-egy fiatalember Sárosból vagy a Dunántúlról, aki anyai ágon nem is lehetne kamarás. Fogytak a régi ismerősök, régi udvarlók, és az ablak alatt hétszámra nem sétált senki. Lujza a tükrébe nézett. A tükör tanácsot adott.

Lóra ült és elhatározta, hogy lóháton beutazza Magyarországot. Elmegy Erdélybe, el a Dunántúlra, fellovagol Sárosba. Megnézi a régi udvarlóit otthonukban, elhagyott udvarházaikban, amint megszürkülve, meggörnyedten az ablak mellett üldögélnek az egykori daliák. Vajon tud még Orosz István csárdást táncolni, és Újhelyi, az egykori dragonyos kártyázik-e még? Mi történt tovább velük, a drága jó fiúkkal, amint elkerültek Lujza szoknyája mellől? Boldogok-e, avagy boldogtalanok? Milyen a feleségük, a gyerekük? Megfogadták-e a jó tanácsokat, amelyeket útravalóként adott Lujza a tarisznyájukba, midőn egyenkint elhagyogatták a régi, egyemeletes belvárosi házat, hol pálmafák nőttek, és a hárfán Heine dalait kísérték… Meglátogatja húsz év múlva az egykori vőlegényeit – hisz szegények egykor erőszakkal feleségül akarták venni. „Mily jól jártak, hogy nem mentem hozzájuk! – gondolta Lujza lemondással. – Vén kokott vagyok én már.” Vajon gondol-e némelyik néha a szép múlt napokra, midőn beköszönt az esős évszak, és korán esteledik, az esőszemeknek hangjuk van a háztetőn, és a szél úgy jár-kel a ház körül, mint egy sóhajtozó öregember… Előkerülnek-e az albumból a Lujza régi fotográfiái, a deli amazon itt, amott a nagyvilági dáma uszályos ruhájában, virágot tart kezében, és szemét ég felé emeli, máshol újra meg táncosnő módjára dob csókot a fotográfusnak. Előveszik a régi képeket, és mit gondolnak a vén fiúk? Itt-ott tán bajokat lehetne elsimítani gondba borult homlokokról, talán árverési hirdetményen dobol a szél a beragasztott ablakon. Vagy talán a gyerekekkel van baj, a fiú nem tanul, és a leánynak nincs kelengyéje… Majd hivatalba kívánkozik némely megvénhedt gavallér, amint utolsó forintját is elgurította. Ah, Lujzának jó összeköttetései vannak a királyoknál és hivatalfőknél.

A tükörbe nézett. A tükör most azt mondta neki, hogy olyan, mint Mária, mintha újra a földre szállana, és elhagyott gyermekek helyett megvénült fiúkat szedne a csodatévő kötényébe az országúton.

283


Leghátul, a konty mögött, ahol a nők a legtitkosabb gondolataikat tartják, lakott egy elbújtatott kis emlék a gyermekkorból, midőn Lujza még falusi leány volt, és a templom körül az esküvőket leste. A falusi legények kardot kötöttek, mások pisztolyból lövöldöztek, piros nadrágos zenészek vonták a kasfarban, és a menyasszony mindig olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Tündöklő gyertyák az oltáron, és a napsugár kék üvegen szűrődik alá a jóisteni magasságból. A vőlegény fekete magyar ruhában, komoly, áhítatos arccal lépked arája mellett, a tekintetéből becsületesség és az élet, a jövő alapos meggondolása sugárzik, a csizmája torkos, és a kalapja mellől levette a darutollat. Mily nyugodalommal, áhítattal, békével bízhatja sorsát a boldog ara ily komoly férfiúra…

Lujza mindig arra gondolt, hogy ha egyszer megesküszik, falusi templomot választ a szertartás helyéül, a vőfélyeknek régi pandúrkardot kell a derekukra kötni, és rozmaringvirág illatozzon az oltár vázáiban.

Most, miután a velszi herceg kedvese volt, és megtelt a tizenkettedik naplókötet a férfiak történetével, lóra ült, és azt gondolta, hogy ha talál valahol egy komoly és érdemes kurtanemes urat Magyarországban, akiért érdemes volna lemondani függetlenségéről, falusi templomban, pisztolylövések hangja mellett az oltárhoz lépked, mint azt gyermekkorában félig látta, félig álmodta.

Még csak finom francia szappanokkal és illatszerekkel látta el magát bőven az útra – ki tudja, milyen levegő van a magyar falvakban –, aztán egy vén lovász kíséretében kinyargalt a városból a kerepesi vámnál.

(1914)

A felvidéki úr hazugságai

Egy kora őszi estén Lujza egy mezővároskába érkezett, ahol éppen lakodalom volt az „Oroszlány”-hoz címzett vendégfogadóban, és kiviaszkolt hajú és bajuszú, fehér nyakkendős, izzadt arcú fiatalemberek és fejbólintgató öregurak tanyáztak a fogadó minden sarkában. Nyoszolyólányok és lakodalmi vendéghölgyek futkostak fehér ruháikban a folyosón, a hajak megbomlottak a fésűk alatt, a kivágott nyakú ruhákból asszonyszag áramlott, gyöngyvirág és mósusz, a vendégszobában elszakadt harisnyakötőket és megbomlott szoknyaráncokat igazgattak az elvonult hölgyek, közben titokban mélyített hangon beszélgettek a menyasszony szeplőiről, kacsaorráról és görbe lábáról, a vőlegény olyan komor volt, mint egy rablógyilkos, közben táncos fiatalemberek felhevülten futottak fel a lépcsőn, és megdöngették a szállodaszobát:

284


– Tini kisasszony, engedjen be egy percre… Nevetés felelt odabentről, mint a vidéki kis színpadokon a szalondarabban

nevetgélnek az orosz követ estélyén, az ajtódöngetés tovább folyt, lent szinte megbolondulva játszott a cigánybanda, a cimbalmos kávéstálcákkal erősítette húrjait, és a nagybőgős a levegőbe ugrott minden vonórántásnál. – Samu bácsi! – kiáltotta egy lányhang, aztán fojtott női sikoly szaladt végig a folyosón, mint estve a meleg szél bujdosik az élveteg petúniák között a falusi kertekben. Mintha a mezők állatai üzekedtek volna a fel-felhangzó dalban, a futkosó nők mozdulataiban, midőn rejtett helyeken, senkitől sem látva, a verejtéket törölték nyakukról, vállukról; a kibomlott hajszálak mint füvek repkedtek, és a zsebkendők gyűröttek voltak, mint hosszadalmas csókolózás után az ajkak párnái. Lujza amíg elhelyezkedett az „Oroszlány” sarokszobájában, és az út porát, a lovaglás fáradalmait mindenféle rózsás és nefelejcsvirágos díszű üvegek tartalmával enyhítette – amilyen illatszeres palackok társaságában a folyóban mosdó falusi leányok a grófnőket képzelik –, természetesen kedves írója jutott eszébe, Paul de Kock, aki a párizsi kis fogadók lakodalmait ínyenckedve leírta. Ah, a pástétomok és a kövér, negyvenéves asszonyok! Mintha szarvasgombaíze volna minden regényfejezetnek. Lujza, a lóháton utazó pesti hölgy, amatőr kiadásban, francia eredetiben olvasta a párizsi kalandor élményeit, midőn útja árnyas erdőn át vezetett. Ha egyszer megtalálja azt a férfit, a komoly, megbízható, életre-halálra hűséges és rendületlen szerelmű, lehetőleg nemes származású és kártyát, italt, dohányzást megvető férfiút, hasonló lakodalmat rendez a péceli fogadóban, ahol kis falusi birtoka van. Utoljára, a menyasszonytánc előtt, sorban elbúcsúzik régi udvarlóitól, lovagjaitól, pártfogoltjaitól, leánybúcsút tart, és a nászéjszakán karonfogva sétál a nyugalmazott őrnaggyal, aki jelenleg messze Olmützben könyvelő egy kékfestőgyárban, de Lujza esküvőjére majd megérkezik, és megbeszélik a múltat, az ifjúságot, az első szerelmet, a falusi temetőt, amelynek bodzafavirágos ösvényein csavarogtak, és egy régen elment asszony horpadt sírján megpihentek, mert itt volt zöldebb a fű. Angelicsnének hívták az asszonyt, amint a fejfáról kibetűzhető volt, és Lujza egyszer megtudta, hogy Angelics kántor volt a forradalom előtt a faluban. Ah, a boldogult kántornét sohasem felejtheti el.

Ilyeneket gondolt a régi szerelmeit kereső hölgy az „Oroszlány”-ban, miután harmadik hete lóháton elindult a fővárosból, hogy vidékre költözött egykori kedveseit évek múlva – néha húszesztendei távolságból – ismét meglátogassa. Milyenek lettek azok a fejek, amelyeket egykor ölébe hajtottak a férfiak, és tudnak-e hazudni a szájak, amelyek annyiszor hamisan esküdtek?…

285


Az ajtón kopogtatnak, és mielőtt Lujza felelhetett volna, egy szürke ruhás, szürke bajuszú és nevető szemű, szikár gavallér lépett a szobába. A kisujján hosszú köröm és pecsétgyűrű volt, a bokavédője rőt, mint a róka színe, a halántékán olyan rövidre volt vágva a haja, mint ahogy vidéken szokás vágatni az őszülő hajat, de a középső részeken a fodrász vasa hagyott nyomokat.

Lujza egyszerűen nevetni kezdett. – Szentmátyási! Hogy kerülsz ide! – kiáltotta, mintha tegnap látta volna a

gavallért. A szürke vadászmellény alsó gombja nyitva volt, és a gavallér a mellénye

szárnyával játszott, amint bizonyosan előkelő házaknál látta. – Egy kis dolgom akadt a városban, belekerültem a lakodalmas nép közé…

A cigányok egyike hajdan a pesti bandában klarinétozott, amely banda többször muzsikált házánál, Lujza. A fuvolás felismerte kegyedet, amint az udvaron lováról leszállott. Mindjárt az ablak alatt lesz a banda.

Lujza vállat vont, és alaposan szemügyre vette a férfiút. „Furcsa – gondolta –, éppen ilyen volt a szolgabíró gyermekkorában Pest megyében, és a megyei tisztviselők, akik néha a falvakon keresztülhajtattak, Szentmátyásihoz voltak hasonlatosak.”

– Ugye, zöld kalapod van? – kérdezte hirtelen. – Az is – felelt a gavallér. – Mellette vadréce tolla – folytatta Lujza. – Mikor a házamhoz jártál, követ

akartál lenni Pekingben. Nem sokat változtál, csak az orrlyukad lett nagyobb, de ez már akkor sem volt szép rajtad. Emlékszel, a Duna-parton sétálgattunk, és mindig sóhajtottál mellettem. Végre vallomásra kényszerítettelek, s azt hazudtad, hogy azért fáj a szíved, mert egyedül vagy a falusi birtokodon, szeretnéd, ha a nyarat – azt a húsz esztendő előtti nyarat – nálad tölteném… így volt, Szentmátyási? – kérdezte nevetve Lujza.

A gavallér monoklit akart az elbeszélés alatt a szemébe illeszteni, de aztán meggondolta a dolgot.

– Nagyon szerelmes voltam – mormogta minden meggyőződés nélkül. – Szerelem! – kiáltotta Lujza teli tüdővel, mintha a kutyákat uszítaná a róka

után. – Nem voltál jó szónok, Szentmátyási, ezért én átvettem tőled a szót. Kérdeztem, hogy ugyebár azt szeretnéd, ha falusi magányodban volna egy kedves, okos, intelligens asszony-barátnőd, aki együtt sétálgatna veled a tóparton, a ligetben, a régi nemesi házban, ahol ősi ezüsttel van megterítve az asztal, és a falakról grófné-ősanyáid arcképei nézegetnek alá, megosztva veled estéid, ő könnyű kocsin melletted ülne a bakon, és a nyár végi csillaghullást együtt nézegetné veled az ámbitusról, ahol a nagyapák parádivizes palackjai hevernek a

286


sarokban, és a kerti bort a kántor nyakába öntötték, midőn elaludt. Félig elhamvadt fidibuszok és régi dohánysziták a pipatartón… Ugyebár, ezt hazudtad az én szájamon át?

– Becsületemre igaz! – felelt elszántan a szürke gavallér. – Szép hazugság volt – folytatta Lujza, és ábrándosan a földre nézett. – Te

nem tehetsz róla, Szentmátyási, magamat bolondítottam, mint ahogy a nők, mielőtt elbuknak, mindig önmagukat mérgezik meg az édeskés gondolatokkal és hóbortos elképzelésekkel. Éjjel nyitott szemmel álmodozni, és a férfit gyönyörűnek, megvesztegetőnek, egyetlennek látni: ez a nők sorsa. Sohasem a férfi csábítja el a nőt, mindig az hazudozza tele a lelkét a gondolataival. Miután engedtem óhajtásodnak, természetesen eltűntél, Szentmátyási, és nem is nagyon lepett meg, miután később megtudtam, hogy birtokod nem volt. Atyád adótiszt volt Aradon, és anyád tót szolgáló. A vidéki ifjúság a könnyen hivő pestieket ősei birtokával szokta bolondítani. Csak azt szégyellem, hogy szökve távoztál. Úgyse mentem volna hozzád feleségül!…

– Hagyjuk a szemrehányásokat, nagyságos asszony – felelt Szentmátyási, és igen komolyan, megilletődve nézett Lujzára. – Ölni szokás egy nő bírhatásáért, egyet-kettőt hazudni érte igazán nem lehet büntetendő cselekedet. Az élet a szép hazugságok láncolata.

Lujza erre olyan dühös lett, hogy kirúgta a széket maga alól. – Hagyjuk az ostobaságokat! – mormogta. – Utóvégre nem ígértél

házasságot, Szentmátyási. Beszélj, hogy élsz, mit csinálsz, pekingi követség helyett hová kötötted a zabostarisznyádat?

A gavallér ümmögött: – A magamfajta ember nemigen válogathat a hivatalok között.

Természetesen a megyét szolgálom. – Állásod? – kérdezte Lujza szigorúan. A gavallér a bal válla fölött nézett: – Megyei útmester vagyok. – Minden becsületes kenyér tiszteletre méltó – felelte ünnepélyesen Lujza. –

És most vezess a lakodalomba, a násznép közé, táncolni akarok, bolondul, vígan, eszeveszetten veled, a régi bolondítómmal, csalómmal, kedvesemmel.

Szentmátyási védekezőleg emelte fel a kezét: – Az lehetetlen, asszonyom. Egy ártatlan szűzi hajadon ünnepli esküvőjét.

Különben rokonom… A lányom. Lujza az ajkába harapott. – Helyes – mondta elgondolkozva. – Ártatlan leányka nászán mit keressen

egy vén kokott?… Azonban én unatkozom, nekem nincsen lányom, aludni még

287


nem tudok, kártyázni fogunk ketten reggelig. Pikéjátékot, ha még nem felejtetted el, Szentmátyási, amelyet akkor játszottunk, mikor szerelmet hazudtál nekem.

Egy pakli kártyát vett elő az útitáskájából, és keverni kezdett. A gavallér elővette a szemüvegét, és megfontoltan, udvariasan és

finomkodva kártyázott, mint az idősebb dámákkal szokás, a szalon sarkában. Lujza szigorúan számolt, végül elnevette magát.

– Milyen gazemberek vagytok, ti, férfiak. Csak most, húsz év múlva kezdelek benneteket megismerni, miután útra keltem, hogy visszaemlékezzem ifjúkorom szép napjaira. Egyik elutazik előlem, másik az ágyba fekszik, hideglelést tettet, neked hirtelen menyasszony lányod születik, holott sohase volt lányod. Ez a szegény keresztény nő sorsa.

– Ó, Lujza! – felelt a gavallér. – Nagyon öregnek érzem magam. Az asszonyság az állát a tenyerébe hajtotta, és a földszintről hangzó muzsikára figyelt. Régi valcert játszott a banda, amit már csak vidéken

tudnak manapság. A hangjegyfüzetre bizonyosan egy szőke bécsi menyecske van föstve, és a kék Duna. Régi majálisok erdei illata, mint eső után a nyári hársfák lehelete és jó szaga a hajnalodó ligetnek, áradt a valcerből. A hintólovak felnyerítenek az állásban, a cigányok még utoljára muzsikálnak, holnap szerelem lesz a férfiúval, aki a második négyesben szerepelt. Talán Milka-valcernek hívják a dalt.

A fogadói folyosón viháncoló nők futottak ismét, mintha kövérkés, bársonykeblű, lágy tapintású fiatalasszonyok szagos kaláccsal szaladnának a férfiak kínálására. A lakodalmi kedv szinte a falnak csapódott, mint az űzött kismalac.

– Menj, fiam, és fogdossad tovább a bérlőné párnás pástétomkezét, nézzél üde szájába és rejtőzködő gondolatú, nagy szemébe – szólt Lujza megvetéssel, mint a beteg öregemberek beszélnek a világi örömökről. – Legalább azt mondd meg, nagyon szereted?

Szentmátyási a kártyát rakosgatta: – Nem fontos, asszonyom. De csakhamar visszaszökött a lakodalomba. „Gazember – gondolta Lujza, midőn később a fejére húzta a takarót –,

hányszor evett az asztalomnál.” Azonban maga is érezte, hogy ez húsz év múlva már semmire nem kötelező

körülmény. Aztán még azon sopánkodott, hogy nem volt elegendő rossz életében –

meggyilkolni kellett volna minden férfit –, mire az „Oroszlány”-ban oltogatni

288


kezdték a lámpákat, a nagybőgő morgása távolodott a mezőváros akácfái alatt, és az istállóban nyerített a hátasló.

Lujza oly egyedül volt, mint tán még soha életében. Egy gyermekkori imádság jutott az eszébe. – „Jó apámat, jó anyámat és kis testvéreimet őrizd meg…” – mondta csendesen, áhítatosan, boldogtalanul.

(1914)

Amadé téli lovaglása

Délutánonkint lóra ült, és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé járt, olykor könnyű hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az íróasztala számára. Amadé – másképpen nem is hívhatták – a varjakat és kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét mindennap fényesítette, és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az Anyégin-ben, és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna, és félvállal hanyagul támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy jobb oldaláról olykor egy fehér kesztyűs kéz feléje irányítja a gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta, és Amadé délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a nagyon fehér kesztyűk tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban, rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból megerősítteti a hintó kerekét, és ezalatt kis sétát tesz a faluba vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a páholyból, s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatta a jegesmedvebőrt, a főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a „Piros almá”-nál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.

Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet másképpen rendelkezett, szinte búcsú nélkül váltak el egymástól, holott

289


megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak, és nyaranta a fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük érintkezésére – míg egy napon a katonának önkéntelenül eszébe jutott, hogy az iskolában a franciatanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak, s elvonulni kell az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!” – gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette, és a templomban külön padja volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint gyermekkorában, és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a síkság fölött futó szél mormogása, bükkfa hasáboknak recsegése és a láng piros lobogása mit sem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcsességre, francia szavakra tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben –, valahol egy messzi nagyvárosban most gyulladnak föl az ezernyi lángok, szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei tükre előtt ül a dáma, és púderrel takarja be a kis szarkalábakat halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.

Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a nyeregből.

– Vendég. Egy idegen nő – mondta varjúbajusza alatt a hajdú, amíg a hátasló fejébe kapaszkodott.

Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havannaszivar illata és az expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előresietett: egyszer, télen együtt utazott a dámával délre…

– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlőasztal mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.

A bundáját csupán széjjelnyitotta, és az orosz sapka fején fátyollal borítva, a bal kezén fenn a kesztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen vakító tüzű gyémántok tündököltek. Amadé térdre ereszkedve csókolta meg a dáma kezét:

– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra. – Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam.

Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott értem,

290


körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom nem jő szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt, néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem.

– Asszonyom… – A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok, s arra gondolok, hogy

maga is valahol, messze a tűz előtt ül, és a parazsakat nézi. Hisz azt ígérte, hogy sohasem hagy el, Amadé?

– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom. – Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az

oltárképe, nélkülem már nem élhet, és szívébe golyót küld, ha egyszer elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint azelőtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.

– Sokat szenvedek, asszonyom. – Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jó barátra tett

szert váratlanul, a finom és előkelő francia úrra, aki magával esténkint a „Piros almá”-nál vacsorázott.

– Kedves, jó fiú volt. – Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig

tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, ó, mert nagyon féltékeny voltam.

– A francia úr a kedvese volt! – Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év

után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre szolgál, hogy egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti a kályhát, és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.

– Az anyáméi. – Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem, ismét fogok aludni esti

imádság után. Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a katona

kezéből, és bundáját összefogva, az ajtó felé ment. Amadé térdre állva nézett utána. Az ajtó kinyílott, majd bezárult. Egy perc múlva száncsörgés hallatszott az országúton az udvarház előtt. A katona a falról lekapott egy pisztolyt, és habozás nélkül a szívének

irányította a csövet. Behunyta a szemét, fölsóhajtott, és megnyomta a ravaszt. A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.

291


(1914)

A templomi énekesnő szíve

Bálványosi a magányt szerette, mert az embereket megvetette. Ugyanezért a „Fácán”-nál éjfélkor mindig meg lehetett találni a sarokasztalnál, ahol szinte egymagának muzsikált kerti bor és szolyvai víz mellett, gyönyörűeket, hosszúakat ábrándozott, néha két hétig tartott, amíg egy-egy álmát megunta, de mindennapra tudott valamely új ábrándot fogni a csöndes étterem sötétes levegőjében, míg az ablak alatt meggondolva mendegéltek a fuvarosszekerek a lengyel vásárokra.

Egyszer például azt tette föl magában, hogy vőlegény. (Nappal egy csöndes állami hivatal újságpapirossal kitömött karosszékében nyújtóztatta a hosszú lábait, az ablak alatt csörögve futott a fekete bányapatak, és a falon a király piros kabátos arcképe és tiszteletre méltó szakálla, a „Fácán”-ban azonban az asztal fölött az ábrándos Rudolf hajtotta balra szőke fejét, és Stefánia oly finoman mosolygott, mint egy nemes rózsa; ah, rózsaszínű ruhája volt a koronahercegnőnek! Ábrándvilágát hányszor függesztette a láthatatlan szőke hajszálra, amely az éttermi képről lefüggött!)

Ekkor körülbelül negyvenéves volt Bálványosi, és a magányt azért kedvelte, mert elmúlt életében nagyon jól megismerte az embereket. A nőket… Húsztól harmincadik évéig az orfeumban ült, vagy magányos nőket lesett a bástyasétányon. Most a felvidéki városban, hivatali állásában jócskán előrehaladva, magányos sarokasztalánál senki sem mondta neki, hogy kései legény az uraság, a postakocsi már régen elment a fogadóból, a szürkülő hajak pedig csak akkor tetszetősek a hölgyvilág körében, ha ifjonti nemes homlokot öveznek a tavaszi tél hírnökei, mint napsütésben a szilvafa drága virágán maradt enyhe hópehely. Bálványosi tehát bízvást gondolhatta, hogy még vőlegény; szerelmes, mégpedig abba a kívánatos, sárga ruhás kisasszonyba, akivel csupán lustaságból, kényelemszeretetből nem állott eddig szóba, de holnap vagy holnapután kalapját megemeli előtte a régi püspöki templom környékén, midőn keblén remegő rózsáival a zenés miséről jön Ilona, hol a kóruson alt hangon énekel az angyaloknak és öreg kanonokoknak. A kalapját tehát kezében tartva, néhány fáradt szóval eljegyzi a püspöki templom énekesnőjét, aki pirossal szegélyezett sárga ruhájában, búzavirágos szalmakalapjában és délceg termetével már régen jön-megy a hegyi város hepehupás utcáin, a tisztek és diákok mindig utánanéznek a cukrász előtt, néhány öregúr a szájával csettint, egyébként meglehetős jó hírnévnek örvendez a leány, csupán egy templomi karnagyról

292


beszélnek, aki még énekelni tanította, és akit részeges hajlandósága miatt megfosztottak állásától. Természetesen Ilonka sem beszélgetett tovább az elcsapott püspöki zenésszel, aki bizonyos ideig még bolyongott a városban, külső csárdákban üldögélt délutánonként az üres ivóban, amikor a gazda a sarokban szundikált, és a zöldre festett asztal lapjára a borba mártott ujjal nagy „I” betűket rajzolt, míg végképpen eltűnt a városból. Ilonka, mint zárdában nevelt leányhoz illik, a vallásban és az egyházi énekekben talált vigasztalást, sohasem tudakozódott a fuvolásnál a karnagy hollétéről, pedig a fuvolás jó barátja volt a vőlegénynek, még legutoljára is együtt látták őket a bástya körül sétálgatni, midőn a fuvolás pénzt csúsztatott az elcsapott férfiú kezébe… Ilona égre emelt szemmel adta elő szólószámait, és talán észre se vette, hogy a fuvolás ilyenkor égő gyűlölettel, lenéző megvetéssel függeszti rá a tekintetét.

Tehát Bálványosi, az állami bányák egyik igazgatója és néhány bel- és külföldi rendjel tulajdonosa, a „Fácán”-ban, ahol megközelíthetetlen zordonsággal üldögélt, Ilonát darab idő óta menyasszonyának tekintette, holott kényelemszeretetből még megismerkedni sem akart vele. Ah, egykor Natália, a boldogtalan királyné élt a szívben, akihez a szép valcereket írták a bécsi zenészek. Az özvegy trónörökösné másodszor férjhez ment. A spanyol királyné messze van a magyar Felvidéktől, Bálványosi tehát esténként a templomi énekesnővel társalgott, midőn a tisztek elmentek a hosszú asztaltól, az öreg pincér lábujjhegyen járt, és titkon megigazította a hamutartót a Bálványosi szivarja alatt.

Természetesen, sokáig csak a Kapisztrán János utcában sétálgattak. Ugyebár, nem lehet házasságbontó, hogy a Kapisztrán János utca nem

ebben a városban volt, hanem egy messze dunántúli zarándokhelyen, ahol Bálványosi egy darabig gyermekeskedett. Ez volt élete legszebb utcája, a házak esténként megannyi cifra templomi mécsesek, tömjénszagú barátok mentek nesztelenül bő köpenyegeikben, és az óra nyolcat ütött a toronyban, amely ilyenkor már láthatatlan volt, mintha az angyalok felhúzták volna a sötétség beálltával a régi mívű és cifra tornyot az égi kötélhágcsón, éjszakára egy sarokba helyezték, hogy az éjféli eső meg ne ártson a torony középkori királyéhoz hasonló ruházatának. Csak néha, óraütéskor adott hírt magáról a torony, hogy az égi lakosság kedvéért sem felejtkezett meg a Kapisztrán János utcáról. Bálványosi itt járt iskolakönyveivel, csizmácskában és hódprémes sapkában, a téli estéken csodálatosan tündököltek a csillagok az acélszürke égboltozaton és a földön, a lombfűrésszel készített házikók ablakaiban, Gyöngyvirágosi Rizába volt szerelmes, egy nyugalmazott százados leányába, akinek szeme, haja és szoknyája úgy lobogott, mint a láng, és akit, főként szép nevét sohasem felejtette el. Hová

293


mehetett volna jobb helyre Bálványosi a menyasszonyával, mint a régi utcába, ahol véleménye szerint boldog volt.

A trónörökösné mint egy báli éjből megtérő tearózsa szendergett Bálványosi felett a falon, a jó úr azonban még néhány sétát tett a veszprémi várban menyasszonyával, elvitte Budára, az emlékezetes cukrászdába és a régen leégett nyári színkörbe és a „Hársfa”-vendéglőbe, Nyíregyházán. Bejárván emlékezetes ifjúsága helyeit, hódolatteljes kézcsókkal búcsúzott a templomi énekesnőtől.

– Kedvesem, ne haragudjon, hogy elvittem önt a „Hársfa” hordószagú kuglizójába, ahol kimondhatatlanul jó volt a zónapörkölt délelőtt, és a sör olyan sárga, mint az aranypénzű nyárfa levele, midőn a színészekkel és színésznőkkel kugliztam. Az ügyelő a bódéból hangosan kiáltotta a szereplő nevét, és akkor más aktor vette kezébe a golyót. Ó, mind jól dobott.

Kiöntötte maradék szolyvai vizét, és lassú léptekkel elindult hazafelé. Egy estén, alighogy egyedül maradt Bálványosi régi és új menyasszonyaival

a „Fácán” fogadó sarokasztalánál, Ilonkát éppen egy tűzoltómajális nagyszabású élményeihez öltöztette, lovaglópálcás, fekete ruhás, szürkülő hajú, elegáns hölgy nyitott be az étterembe, és csaknem ezt kérdezte:

– Ejha, Bálványosi, rólam teljesen megfeledkeztél? Pedig Pesten a kedvesem voltál.

Lujza volt a hölgy, aki akkoriban lóháton utazott Magyarországon, és alig talált várost a Felvidéken, ahol ne rejtőzött volna egy-egy férfiismerőse.

Férfiasan megrázta régi barátja kezét, miután tetőtől talpig végigmérte. – Megvénültél, Bálványosi. A szürke úr ábrándjaiban megzavarva, kissé kelletlenül felelt: – Pedig éppen vőlegény vagyok. Holnap lesz az esküvőm. Lujza elefántcsont fejű pálcájával végigvágott az asztalon. – Ezért aztán érdemes volt Pestről idáig nyargalni. Ne félj, Bálványosi,

kezembe veszem a dolgot. Vagy elrontom, vagy rendbe hozom. – Sajnos, még nem vagyok bemutatva a bizonyosnak – mormogta óvakodva

Bálványosi, és a szivarhamut gondosan a porcelán baba kosarába verte. Lujza legyintett: – Régi szokás ez már a férfiaknál. (1914)

294


Tivoli

A színészek nem tudtak elpályázni Füredről, a ruhatáron, a szép sárga csizmákon kívül zálogba volt vetve Eszterfy kisasszony is, akibe a hatvanas években minden jóravaló fiatalember szerelmes volt a Dunántúl. Surray Edmund, a társulat esze tehát elhatározta, hogy műkedvelő előadást rendez a fürdőző úridámák részvételével. Surray Edmund tudott egy nagyszerű darabot, amelynek Tivoli volt a címe. Nem is színdarab volt a Tivoli, hanem csupán élőkép, szerepet tanulni tehát senkinek sem kellett, mert a szereptanulás mindig kerékkötője szokott lenni a műkedvelői előadásoknak. A Tivoliban minden hölgy és minden férfiú fölvehette a legszebb ruháját, és Surray elnevezte az élőkép szereplőit mindenféle királyoknak, királynőknek és hősöknek. A föltevés az volt, hogy a történelem regényes nevezetességei egy athéni tivoliban találkoznak. Az öreg Garamváry úr, aki Attila nagy királyként szerepelt a színlapon, fél karjával Essex grófra támaszkodott (poleányi Pente Gáspár Zala vármegyei aljegyző úr közreműködésében). Surray részint római keresztes gladiátor, részint lovag, majd Kisfaludy Sándor volt, amint a függöny föl- és lement a teátrumban. Az utolsó tablón Deák Ferenc maszkjában fogott kezet Bizay úrral, aki mint intendáns a végső képben személyesen megjelent a színpadon, és kis csontpálcikáján fütyörészett, miután egész este koromfeketére festett haját kefélte fülére, és arcát vastag törülközővel dörzsölte üdére.

Garamváry Gizella Árpádházi Szent Erzsébetet játszotta – mit is játszhatott volna egyebet? – kötényében igazi rózsák illatoztak, pedig már szeptembert írtak a kalendáriumok, és csupán a Jókainé kertjében virágzott egy rózsafa. Vállára a Zrínyi Ilona mentécskéje volt dobva, gyöngyös, pártás szép feje, bánatos szeme és elgondolkozó, méla arca, amelyen enyhe szomorúság borongott, mint a Tisza-parti esti furulyaszóban, a tisztelt közönségnek bánatos anyánkat, Hungária asszonyt is eszébe juttathatta. Livin, jelenleg színházi szolga, de egykor lengyel emigráns, nem is takarékoskodott a görögtűzzel, midőn a függönyt ismételten fölhúzták. Kár, hogy Attila király megunta az üldögélést a háromlábú széken, és az utolsó fölvonás alatt a platánok alá ment rágyújtani. Ah, egykor – ötvenben és hatvanban, az elmúlt gyönyörű században – Hungária asszony a magyar urak szívében őszinte szerelemben részesült. Lórántfy és Eszterfy kisasszony a körmagyar néhány figuráját adták elő, és Eszterfy kisasszony bokázó lépteit általános figyelemmel fogadta a közönség.

295


És Fruzsina, aki Füreden ez évben először tanította meg a gavallérokat a cilinderkalap viseletére, valamint a strupflis nadrágra, választékos francia szavakra, bécsi valcerre és a finom köszöngetésekre: „Kisztihand, bon szoár, madám” – és Fruzsina, aki Füred védangyalát, Garamváry Estellát e nyáron csaknem megbuktatta, hogy még a bécsi öregurakat is, táblabírós tempójú, nehezen megmozdítható kártyaasztal mellett könyöklő, borospohárnál merengő férfiakat, amint Garamváry kisasszony egy évtizedig nevelte a füredi férfiakat, hogy az ősi erkölcs mit sem csorbuljon, elnehezedett, koravén fiatalembereket esténkint az „Esterházy” extra szobájából a partra csalogatta, magának később udvaroltatott, és a holdfényben verejtékesen húzta az evezőt Fruzsina csónakjában a bika-komorságú alföldi gavallér, valamint a léha dunántúli ficsúr, arról az idegenszerű hölgy románcokat és dalokat dúdolt, a Rajna vagy az Odera mellől, „Vergissz mich nicht”, mondta a férfiaknak, és Kisfaludy táblabíró úr (a Sándor rokona) naphosszat az angol szótárt böngészte, hogy estvére a csónakban vagy a tóparti vadgesztenyefák alatt, földbe ásott padokon, ahová még olyan fiatalurak véstek betűket és szíveket, akik azóta mamuzó nagyapák lettek, elmondhassa Fruzsinának, hogy: Love me! I love you!, és a biztonság kedvéért magyarul is hozzáfűzte, hogy valóban komoly az érzelem, amely az idegen szavakban foglaltatik. Fruzsina az előadást páholyból nézte. Kalapján száz vadrózsa volt, és abroncsszoknyáját oly magasra húzta, hogy a földszinten ülő helybeli és vidéki uraságok a nyitott páholyban valamennyien szemügyre vehették fehér harisnyáját és bokáján könnyű selyemszalaggal megerősített topánkáját, és elgondolhatták, hogy ez a láb, amelynél drágább és finomabb még nem taposta a balatoni partokat, a színpadon mily kecsesen járná a bokázót. Csupán egynéhány börtönviselt vidéki hazafi, a hátsó sorokban, húzta komoran süvegét homlokára, akik a kufsteini pincékben teljesen kiszerettek a világ gyönyörűségeiből, nőkből, női lábakból, a helyes kis legyezőcskékből, amely kacéran takarja el olykor az arc és szem mosolyát, és a hosszú szempillák segédkeznek a sejtelem ébresztésénél.

A száz kis vadrózsa megtette hatását – mire a függönyt tizedszer húzták fel a vidéki botok és csizmatalpak, vaskos karzati tenyerek biztatására, Garamváry kisasszony mélázva pillantott kötényére és a „nemzet bárója” madárfüttyöt csalogatott elő pálcikájából, a földszinti és páholybeli finom közönség többé nem az apátsági tölgyek levélkoszorúival díszített színpadra ügyelt, hanem Fruzsinára, aki ülést változtatott: bal karjával a páholy oldalára támaszkodott, miközben gyönyörű keblén a fehér gyöngyvirágokhoz hasonló gyöngyök mint harmatcseppek megrázkódtak, és az abroncsszoknya alatt két lábát keresztbe vetette – halk, játszi mosoly ült a földszinti gavallérok arcaira, a sóhajtó suttogásra a fehér fejű urak is előrehajtották a fejüket, a színpadon az intendáns

296


kivette a fütyülőt a szájából, Livin megfeledkezett a görögtűzről és a kopott kulissza mellől kidugta italtól, bánattól, nyomorúságtól berozsdásodott arcát: mindnyájan Fruzsina páholyába néztek.

Fruzsina abroncsszoknyája alatt egy pár rózsaszínű szalag lengett, harisnyakötői könnyed csokrocskába kötve, pillangóhoz hasonlítva, és alsó lábszárainak oly nemes alakja volt, mintha régi velencei művész faragta volna elefántcsontból.

A földszinten olyan hangok hallatszottak, mintha őszi dongók szabadultak volna a hálóba, a szívbajos Garamváryné a hajáig elfehéredett.

– Hol marad a görögtűz? – szólalt meg egy gúnyos, éles hang a földszintről, mint későbben kiderült, Fruzsina legkitartóbb udvarlója, Bálintfalvi úr szólalt meg.

Surray, a főrendező – Gáborjánszky Pál fürdőbiztos úr maszkjában – fogcsikorgatva kiáltott a kulissza mögé:

– Livin, te gazember! De Livin, az egykori emigráns nyitott szájjal, bambán állott helyén, a szeme

Fruzsinára meredt, a szája kinyílott, tompa, állati lihegés hangzott melléből és a gyantás zacskót kiejtette kezéből.

– Görögtűz! – kiáltotta Kisfaludy úr is az első zsöllyében. Livin azonban felmondta a szolgálatot, támolygó léptekkel kiballagott a

színpadról; a függönyt ezután még néhányszor felhúzta Surray, ugyanezért elmaradt a füredi sánta lámpagyújtogatónak színpadon való bemutatása, a jó hangulatnak vége volt, a vidékiek belefáradtak a tapsba, Fruzsina nem is nagyon csodálkozott, hogy Garamváry kisasszony a színpadról nyelvét öltötte rá, mielőtt a függöny utoljára lement volna.

A színészek másnap továbbpályázhattak, kiváltván Eszterfy kisasszonyt a zálogból, és Livin unottan vitte a sárga csizmákat a társulat után, mint ezt megszokta.

(1914)

Johanna esti vendége

Misley Pál nyírségi birtokos és tartalékos hadnagy a szakaszával estefelé egy kis lengyel faluhoz ért, az előreküldött Csárdás őrmester jelentette, hogy barátságos emberek laknak a faluban, kaftános zsidók és szegény lengyelek, a falusi uraság szívesen látja úri házánál a hadnagy urat.

297


Az urasági ház külseje semmiben sem különbözött azokétól az elhagyott, szegény nyírségi kúriákétól, hol hajdanában a magyar földesurak laktak. Ha lehetséges, talán roskadtabb, fáradtabb volt a lengyel ház, mintha már semmiben sem reménykednék, mint a szélben, amely egyszer elviszi helyéről. – Ó, bár jönne egy jó vihar! – mondták a kimerült kapubálványok, a düledező, egykor zöldre festett kerítés, amelyből a léceket tüzelőnek elhordták, és foghíjas öregemberként szunyókált a törött kőoszlopokra nyugtatva karjait, mint vén kutya a küszöbre teszi lábát. A háztető nyilván határszéli csavargó volt azelőtt, az éhségtől, üldözéstől, bujkálástól félig megtébolyodott, és mindenféle ócska pléhdarabokat, madártollakat, képzelhetetlen rongyokat és rozsdás hordóabroncsokat gyűjtött. A kémény mellett valami sárga virág nyílott, mintha a tűznek mutatná a helyet, ahol elhelyezkedhetik a tetőben.

A háziúr akkor kapta fel a piros ujjast ingére, és miután ez mindjárt nem sikerült, nyájaskodó hanghordozással – ahogyan a pálinkát kínálják egymásnak téli utazók a szánkón – megszólalt:

– Bocsánat, eddig a legyeket üldöztem ki a szobából. Így, őszfelé nagyon elszaporodnak nálunk a legyek.

Öreges, fáradt külsejű és petyhüdt magatartású férfiú volt, lehetett ötven-, de hetvenesztendős is. A szakálla és haja valamikor – talán még a nyár elején – francia festéket látott, sárga csizmája enni kért, az ujján nagy, zöld köves pecsétgyűrű, amelybe egy egész királyságnak való címer volt vésve. Misleynek az jutott eszébe, hogy már látott hasonló urakat, valaha régen, gyermekkorában, a Nyírben, akik a végrehajtón kívül évekig eleven emberrel nem érintkeztek.

– Livinszky! – mondta az öregúr, és nyájaskodva, finoman meghajolt, mint tán fiatal kora óta nem, midőn valamely külföldi fürdőhelyen bemutatkozott az ismeretleneknek. – Tessék, százados uram, nálam vendégszerető otthont talál. Hisz már nagyon régen mondja a dal, hogy a magyar és lengyel testvérgyerek.

A szoba gerendás, de a gerendák faragottak voltak, és mindenféle sárkányok és nagy bajuszú vitézek fejei voltak láthatók a faragásban. Különösen egy oroszlán tátogatta száját.

– Mindjárt itt lesz a kisasszony lányom is – folytatta boldog mosollyal a falusi uraság. Kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, és karácsonyi kedvvel bekiáltott: – Johanna, hercegném, angyal jött a házunkhoz, valóságos arkangyal. Egy Chevalier de Saint Louis, egy magyar huszár.

– Szolgálatodra, papa – felelt egy mély női hang. Miután a színpadias bevezetés ilyenformán sikerült, az alacsony,

egyszárnyú ajtóban, amelyen vasfaragványok voltak, mintha egy régi barátcelláról emelték volna el, megjelent a ház kisasszonya. Nyúlánk és meglehetősen érett

298


teremtés volt. A nyakán nyomot hagyott a medália lánca („sietségében elfelejtett mosakodni” – gondolta Misley hadnagy), de hosszú szempillái és szemöldöke erősen kormozódtak a gyors festéstől. Arca a füléig igen fehér volt, és piros folt tündöklött, mint a régi képeken. A haja sötétszőke volt, mint a lengyel mezők ősszel, a szeme értelmesen, világoszölden, mintegy hosszú, unott alvásból vagy tétlenségből felébredve, reggeles jókedvvel ragyogott. Hosszú körmű, keskeny kezén barna karikán rengeteg apróság zörgött, és uszályos, zöld ruháját bizonyosan akkor csináltatta, mikor legelőször menyasszony volt.

– Uram! – mondta, és kisleányos bókot vágott, amilyenre a lembergi apácák tanítják a növendékeket.

– Maguk bizonyosan szintén rokonai a régi uralkodóháznak – mondta Misley, könnyedén felemelkedve. – A kisasszony bízvást viselhetné a lengyel koronát.

Livinszky boldogan dörzsölte össze a kezét, mint akinek gyöngéjét találták. – A háború szerencsés befejezése után nem is mulasztjuk el papirosainkat

előterjeszteni! – szólott, és ártatlan cselfogással, mintha véletlenül tenné, egy régi kép felé fordult, amely sötéten szomorkodott a szoba sarkában.

– Mily régi kép? – mondta a hadnagy. – Ez? – mormogta Livinszky, és a karos gyertyatartóval hol közelről, hol

távolról világította meg a képet. – Ez egy Ulászló, ősünk… A hadnagy a lengyel hölgyhöz fordult: – Mily meglepő, hogy maguk még

jól beszélnek magyarul. – A nyarat határszéli fürdőhelyeken töltjük, hol a magyarok barátaink. Ah,

én sok felvidéki fiatalembert ismerek Magyarországból. Például Riesz Lászlót, a podolini erdőmestert. Azt hiszem, a legjobb táncos odaát a Kárpátokon túl. Nem ismeri véletlenül?

Az öregúr egy darabig még tologatta a gyertyát a kép felé, miután azonban senki sem figyelt rá, hirtelen felkiáltott: – Gyerekek, menjünk ebédelni.

* A vacsora – amelyet Livinszky ebédnek nevezett – meglehetősen

körülményes hangulatban ért véget. Az öregúr mindenféle pókhálós palackokat, időtől megbámult butykosokat és vesszőfonatú edényeket szedett elő egy rejtekhelyről, és a közelgő szabadság örömére valamennyit végigkóstolta.

– Menj a szabad levegőre, papa – mondta Johanna odavetőleg, mire az öregúr egy palackkal hóna alatt elsietett.

Johanna ezután, mintha a legelőkelőbb szalonban ülne, fél mozdulattal Misley felé fordult, és melankolikusan megszólalt:

299


– Amint látja, anya nélkül nőttem fel. Anyám valamely tragikus véletlen folytán eltávozott a háztól… Önnek van édesanyja?

A hadnagy megcsóválta a fejét. – Nekem senkim sincs. – Érdekes – mormogta a lengyel kisasszony, és elmerengett. – Kedvese? –

kérdezte hirtelen, és világos tekintetét a hadnagy szemébe vetette. – Nincs. De régen, egyszer, volt. – Úgy szeretném, ha őszinte volna hozzám, mi talán többé sohasem látjuk

egymást – szólott hízelgő mozdulattal a kisasszony. – Azt sem bánom, ha tegez, ha önnek jólesik. Tudja, akkor könnyebb őszintének lenni. A regénykönyveknek már nem hiszek, az apám csupán a nőcselédeinkről tudna egyet-mást elmondani, a gavallérjaim, akik voltak, mindig hazudoztak. Amint már a nőknek szokás. Maga csatázni jött erre a tájra, jó volna, ha könnyítene bűnös lelkén…

– Én nem vagyok babonás – felelt nevetve a nyírségi uraság. – Ha maga elmondott nekem mindent, én is őszinte leszek – mondta

Johanna, és melegen megragadta a hadnagy kezét. – Megcsalta a nő? – Elhagyott. – Nagyon szerette? – kérdezte a kisasszony, és szinte önfeledten, hangosan

lélegzett. – Három esztendeig voltam az árnyéka. Mindig mellette, mindig vele, még

álmomban is… Azt hittem, hogy azért süt rám a nap, mert ő szeret. Ha játszottam, és reá gondoltam, mindig nyertem – neki. Férje volt, és nagyon féltékeny. Badenben találkoztunk egy kerti házban, mert akkor Bécsben laktam. Aztán egyszer nem jött.

– Szép volt? – A legszebb. Sohasem fogom elfelejteni. A falusi házamban éjszaka

felébredek, és levelet írok neki, amelyet nem küldök el. – A haja, a szeme, a foga? Van olyan fehér foga, mint nekem? A hadnagy a sárgult, régi abroszra nézett. – Nótákat dalolt a fülembe, és ha megérintett a fehér kezével, mintha

kicseréltek volna. A fákat kéknek láttam, a folyókat zöldnek, és gyönyörű pirosnak az életet, mint a császárok ruhája. Jaj be nagy rongy volt!

– Én is az vagyok! – kiáltotta boldogan, magánkívül a lengyel kisasszony. – Tudja, mi az, „La Traviata”? Nos, én bukott nő vagyok. Nyáron mindig szeretőim vannak. Néha kettő is. És most menjen, ne fájjon a szíve utánam, mint az én szívem fog fájni maga után.

300


Johanna felemelkedett, és a tiszt kitárt karjaiból kimenekült. Megkerülte az asztalt, és pityergő bánattal, mint egy gyermek, kinek játékszere eltörött, elkeseredve nézett a hadnagyra:

– Miért mondta, hogy mást szeret? Az éjszakában hirtelen trombitaszó reccsent fel, a hadnagy az ablakhoz

ugrott, a falu végén tüzes, fehér felhő röppent fel a sötétségben. A tiszt felkapta a csákóját. A viharszíjat az álla alá nyomta. Johanna hirtelen a nyakába ugrott, és kétszer vadul szájon csókolta a

hadnagyot: – Isten veled, az Isten oltalmazzon, te kedves, te drága… Örökké szeretlek! – Még egyszer csókold meg – mondta a háttérben az öregúr, és egy pohos

butykost akart a hadnagy atillájába erőszakolni. (1914)

Találkozás egy régi hölggyel

Egyszer, régen, az elmúlt század elején egy beteges kedélyű, magányos és igen csöndes férfiú éldegélt Pesten. Vágyai az irodalmi pályára csábították, amely ez idő tájt utolsóbb mesterség volt, mint a csepűrágók és színészek mestersége. A leányok, akik megcsalattak, vagy reménytelen szerelembe estek, a folyó fodrai helyett elszöktek a színészethez. A fiatal férfiak, akik már katonának sem kellettek, vagy csöndes őrültekként éldegéltek családjukban, aktorok lettek disznódi Nagy István társulatánál. Képzelheted, kegyes olvasó, mily tökéletesen hiányzott az élettudomány és a tiszteletre méltó gondolkozás az említett fiatalemberből, midőn nem okulva Kármán József vagy Csokonai sorsán, vándorútra kelt apai fészkéből – egy meglehetősen kényelmes és pincével, éléstárral felszerelt falusi házból, hol a kapun régi, kőbe vésett címer fogadta a vendéget, amelyek osztogatásával egykor az Anjou-királyok hízelegtek a magyar uraknak –, hogy majd íróságból tartja fenn magát Budán, költeményeket ír a nádorispánnéhoz, vagy tán újra közlönyt szerkeszt… A régi könyv, amelyből e történetet másolom, boldogtalan Amadénak nevezi a férfiút, és természetesen a szerelmesek bőséges, regényhősi köpenyegébe öltözteti szegény Amadét. Valamely vidéki földesasszony élt valahol, valamerre, bizonyos Fruzsinka nevű, fekete hajú és hattyúnyakú, az Uránia című közlöny kegyes megrendelője, és Vitéz verseinek vevője; állítólag ez asszonyság iránt érzett leküzdhetetlen és reménytelen vonzalom kergette Amadét a messzi nagyvilágba.

301


Budán lakott a franciskánusok utcájában, egy Kercsik nevű polgárnál, aki rendszerint szállást szokott adni az ország fővárosába utazó vidékieknek. Nagy bajuszú, meggondolt, csendes és jószívű férfiú volt Kercsik, csupán a nevét tudta leírni, a felesége még áldottabb asszonyság, és foglalkozásuknál fogva minden embernek ügyes-bajos dolga iránt érdeklődtek. Kihallgatást tudtak kieszközölni a nádornál, a hétszemélyes Tábla elnökénél, Alvinczi generálisnál vagy Thron úrnál, a gazdag kalmárnál. Amadénak minderre nem volt szüksége, hiába kínálgatta befolyását a jószívű Kercsik. Naphosszat a házhoz tartozó ivóban üldögélt fél messzely bora mellett, és mindenféle kis könyveket olvasott, amelyeket a köpenyege zsebéből előhúzogatott kifogyhatatlan bőséggel… Legalább egy tucat könyvecskéje volt. Kercsikné csendes fejcsóválással nézett be néha a konyhából. A boldogtalan Amadé mindig olvasott. Egy őszi napon – förtelmes, nedves, hosszú ősz volt, Kercsik haragosan nézte a hegyek felett lomháskodó esőfelhőket, mind elmaradnak a vidéki uraságok a járhatatlan utak miatt – Amadé letette könyveit, megdörzsölte a szemét, és borát egyetlen hajtással megitta. A franciskánusok utcáján egy megtermett, derék, barna dáma lépegetett végig.

– Fruzsinka! – mormogta hangosan Amadé. – Hogyan kerül ide Fruzsinka? Szemérmes, félénk férfiú létére nem merészelt nyomban az ivóból az utcára

kimenni, csupán a tenyérnyi ablakon át lesett a dáma után, ahol erős vasrudak védték a falnyílást, és odakünn egy ágaskodó fehér ló volt deszkára föstve.

A dáma tovalengett, mint Vitéz verseskönyvében az ölelkező rímek, Amadé halkan, messziről utánaszökött, és a házak fala mellé lapulva, követte a kanyargós budai utcákon.

Az úrnő a temetőnek vette útját. A budai temető már ez idő tájt is régi temető volt. Mindig haltak az

emberek, és merő legenda volt az a híresztelés, hogy a budaiak örökké élnek. Volt ott sírkő és fakereszt bőven a nedves völgyben, ahol terebélyes, nagy fák nőttek a halottak sírjaiból.

Amadé még sohasem járt a temetőben, és módfelett csodálkozott azon, hogy mi keresnivalója van a Fruzsinkának, szép asszonyságnak a régi sírok között, holott a fű nedves, és a sírokon megpihenni sem lehet a tegnapi eső miatt. Az úrnő lehorgasztott, ábrándos fővel andalgott, megállott néha egy sírkő előtt, és szórakozottan olvasta a felírást. Amadé faderekakhoz lapulva leste a hölgyet. A szíve a torkában dobogott. Istenem, mit keres Fruzsinka a budai temetőben?

Nemsokára választ kapott kérdésére. A fák alól, egy sisakos, zöldre mart ércoszlop mögül előlépett egy katona. A ruházata, mint azon idők katonáinak

302


öltözete, csillogott, pompázott. Tiszt volt a nádor ezredében, mint Amadé messziről megállapította, fekete bajuszú, elszánt, sasorrú vitéz.

Sietve közelgett egymáshoz a dáma és a katona. Boldogan, mosolyogva kezet fogtak, mintha már nagyon régen várakoznának egymásra. Amadé szinte a kedves szavakat is hallotta, amelyeket egymáshoz intéztek… Bár foglalkozása révén elég gyakorlata volt a boldogtalanságban, ebben az órában mégis azt érezte, hogy szerencsétlenebb férfi nincs nála. Imádottját, mindenét, reménységét, az arckép eleven mását, amelyet vékony ezüstláncon szíve felett hordoz, idegen férfiú karjaiban látja. Valóban csak azért időzött még a temetőben, bujkálva öreg, nyugodalmas polgárok sírhantjai között, mert azt remélte, hogy jelenléte, rejtett tekintete megőrzi imádott Fruzsinkája erényét. Utánuk, mindenütt utánuk, amint karba fogózva, boldogan nevetgélve, hosszan egymás szemébe nézegetve, hangosan felnevetve mendegéltek a barna, esővíz és felejtés sötétítette sírkövek között. A katona sarkantyús lábával néha egy sírdombra lépett, és a nő kezét kezébe véve, csengő hangon beszélt vallomásokat, amelyeket bizonyára már jól átgondolt magában. A nő epedve, szomjasan hallgatta a régen várt szavakat, mintha életének minden üdvössége függne ez órán, e boldog napon, e cifra katonán. Hosszú, magyaros mentéje, csigába fodorított fekete haja és halovány, sápadkás arca mint egy régi költői álom helyezkedett el a sírhantok között. Amadé sohasem hitte eddig, hogy ily szép tud lenni e nő, akit idáig csak lugasban, folyóparton látott merengeni. Szinte igazat kezdett adni magában a francia könyvnek, amelyből egykor azt olvasta, hogy az imádott nő értéke nagyban emelkedik, ha más férfiú karjaiban látjuk.

Hosszú, hosszú boldog csókoknak volt szemtanúja Amadé, amíg végül búcsút vettek egymástól a szerelmesek. A hölgy sokszor visszanézett a férfira, aki mindig süvegéhez emelte kezét. Repkedve, ruganyosan magát illegetve ment a drága dáma még azután is a budai utcákon, midőn már reménysége sem lehetett arra, hogy a katona messziről látja… Csak Amadé ment árnyékként utána. Egy bolthajtásos, sárga ház kapuján belibbent végül a dáma, és Amadé nem merészelt az ablakok alatt mutatkozni. Sárga függönyök voltak az ablakokon, cifra vaskosarak és téli növények. A leereszkedő alkonyatban ragyogva gyúltak fel a gyertyák, és zenehangok hangzottak a régi házból.

Amadé megzavarodva tért haza a „Fehérló”-ba. Kercsikné többször megkérdezte tőle, hogy miért vörösek szemhéjai, Kercsik bácsi forralt bort ajánlott lefekvés előtt. Amadé szótlanul meredt maga elé. Kis könyvei többé nem vigasztalták, és a lúdtollat is csak időtöltésből metszette, a diósgyőri papiros fölé nem hajolt, hogy arra sűrű betűket írogasson. Sápadtan ébredt, elgondolkozva nézegette halovány, bágyadt arcát a tükörben, eszébe jutott beteg édesanyja, és

303


Kercsiknét megkérdezte, hogy melyik templomban lehet legjobban imádkozni Budán.

Néhány nap múlva mégiscsak erőt vett szemérmetességén a boldogtalan

Amadé, és öreg budai polgároktól óvatosan tudakozódott az érdekes hölgy után. Kitűnt, hogy a dáma egy gazdag aranymíves özvegye – tehát nem azonos a bizonyos vidéki földesasszonysággal. Amadét ez még kevésbé nyugtatta meg. „Tehát mától fogva két nőért fogok szenvedni – gondolta magában meglehetősen elborulva. – Elvesztem, meghaltam, végem van” – vélte, amíg zúgó, nyugtalan szívvel járta az utcát a ház előtt, ahol az aranymívesné lakott. Egyszer mintha félrelebbent volna a függöny, máskor a télizöld megmozdult, midőn Amadé hosszú tekintetet vetett az ablakra.

És néhány nap múlva, álmodozó, ősz végi délután a dáma ismét végigment a franciskánus utcán. Amadé talpra ugrott a „Fehérló”-ban, és az asszony után vetette magát. Dobogó szívvel követte a már ismert úton, befelé a budai temetőbe, a sírkövek közé, amelyekről még emlékezett a budai polgárok neveire…

A dáma elmerengve bolyongott a sírhantok között, de a cifra hadnagy nem mutatkozott. A dáma a halottak keresztjeit számolgatta, mintha azt adogatná össze, hol volt boldog a múltkor vagy azelőtt. Hol röppentek el a csókok, a drága szavak, a vallomások és az ígéretek. Olykor hosszasan a hervadó avarra nézett, mintha a régi lábnyomokat keresné… Hirtelen hátranézett, mintha lépéseket hallana. Talán mégis eljött a katona…

A boldogtalan Amadé állott előtte levett kalappal, sápadtan, szomorúan. – Ha megengedi, asszonyom, tudok néhány vigasztaló szót a kegyed

számára, hogy megvigasztalódjon a halotton… Szép halott volt… Az aranymívesné megrendülve vonta össze a keblén a mantilláját, amelybe

a spanyol szenyórák öltöznek. – Uram, én önt nem ismerem… – De én már nagyon régen ismerem, asszonyom. Csaknem gyermekkorom

óta él a szívemben, ahová sohasem tolakodhatott más nőnek a képe. Nagyasszonyom volt az, akit álmomban mindig láttam, akihez csillagos éjszakán beszélgettem… Engedje meg, hogy a halott katona helyére lépjek. Asszonyom, fogadja el karomat.

– Majd elvezetem önt régi halottakhoz, akik nőkért haltak meg… Ó, én mindenkinek tudom a történetét. Szép, hosszú történetek. Okulni lehet belőlük. Hogy hajdanában mennyit szenvedtek a férfiak a nőkért… Itt csupa olyan halott fekszik, asszonyom. Az öreg polgárok hazudják nyolcvan meg kilencven esztendejüket a sírköveken. Meghaltak ők már húsz-, harminc- vagy

304


negyvenesztendős korukban, midőn a bús, boldog, ábrándos szerelem, az egyetlen nő elhagyta őket, akiért érdemesnek vélték az életet. Akkor haltak meg ők, mikor üres lett a szívük. Jöjjön, asszonyom, hadd mondom el önnek az öreg Toperczer történetét, akit százéves korában, négylovas kocsin temettek, a hadastyánegylet tagjai gyertyát tartottak a kezükben. Az öregúr kétszáz esztendővel ezelőtt halt meg egy ablak alatt…

Az aranymívesné megindultan, csodálkozva hallgatta a boldogtalan Amadé szavait. Majd lassan, vonakodva, a karjába eresztette a kezét. Magában talán azt gondolta, hogy új férfival ismerkedvén meg, vajon mit fog ez neki hazudni? És vajon boldogítani fogják az új hazugságok?

Később, évek múltán hírneves magyar regényíró válott Amadéból. Szülei

kényelmes házába visszatért, de mindvégig a halottakról, a régmúltakról írogatott vastag könyveket, akiknek történetét a budai temetőben az aranymívesnének elmondogatta.

(1915)

A postakocsi éjjeli utasa

A postakocsi rendszerint éjfél előtt érkezett meg a városkába hetenkint kétszer, és a delizsánc a „Fekete medve” udvarán pihent reggelig. A lovak abrakot és istállót kaptak, a postakocsis komolyan, de szundikálva üldögélt egy darabig az ivó sarkában, és fölényes fejbólintással vette tudomásul, hogy a fogadósné forralt bort készített a tiszteletére. Utas többnyire csak nyári időben akadt, aki a szomszédos, olcsó felvidéki fürdőhelyen óhajtotta visszanyerni egészségét. Golyvás tanítónők, halálra fáradt hivatalnokok ereszkedtek le a postakocsiról, mindennek megkérdezték előre az árát, és a szivart közepén kétfelé szelték. A pihenő delizsánc tetejére, kevéske holmijukra, bánatos kosaraikra, fáradt, hajszolt, régi bőröndjeikre őriző pillantást vetettek a folyosó mellvédjéről, mielőtt aludni mentek volna. Egy szomorú, öreg tanítónő egyszer hajnalfelé felkelt, hogy megnézze a befőttjeit az alvó postakocsin.

A fogadósné tehát csak szokásból maradt ébren, míg a postakocsi döngve, kalimpálva bedöcögött a „Fekete medve” kapualján. Többnyire régi követelésekre, adósságra gondolt odáig, és a vastag krétával nagy, gazdasszonyos számjegyeket írt egy táblára, amely számoknak értelmét másnap már nem tudta. Bár elég okos, körültekintő asszony volt, már az apja és nagyapja is fogadós volt, a vendégekkel kedvük szerint tudott beszélgetni, és új ruhát évek óta nem varrt

305


magának, vasárnaponkint mindig megfájdult a lába a szűk cipőviselettől, szőkésbarnás haját hátrafésülte homlokából, a pénzt egy falba ásott lyukban tartotta vasajtó mögött, nagy, kopott bugyellárisban a bankókat, bőrzacskóban az ezüstöt: ez a nyugodt, kellemetes szájú, hidegvérű, meggondolt asszonyság évek óta gondolt valakire, amikor néha egyedül volt. Bizonyos Zagyvai nevű színész játszott egy este a „Fekete medvé”-ben. Hol katonatiszti ruhában, hol meg frakkban, majd a bohócok tarka öltözetében, később öregasszonynak öltözködve jött elő a spanyolfal mögül, bajuszt, szakállt ragasztott, parókát cserélt, és énekelt vagy tréfásan beszélt. Zagyvai meglehetősen értette a mesterségét, különösen sikerült a jelenet, midőn magyar huszárnak öltözve, több méteres nemzetiszínű zászlót vont elő a dolmánya alól.

Az előadás végén tarka, kávészínű ruhában, borotválatlanul, festékes füllel és vásott csizmában üldögélt az ivó sarkában, amikor is az aprópénzt megszámolta.

– Asszonyom – mondta a fogadósnénak –, sohasem fogom önt feledni. Kegyed volt a legkedvesebb, legderekabb nő, akit valaha ismertem. Kérem, vegye tudomásul, hogy egy vándor vendégművész kóborol ezután majd a Felvidéken, kócot és kardot nyel, görögtüzet lehel, de mindig mindig magára gondol Zagyvai illuzionista – így szólt a színész, bár meglehetősen kopott, töredezett férfiú volt, aki többet járt gyalog, mint kocsin. Nagy, lelkes, hóbortos szeme volt talán, vagy a hangjának volt különös meleg zengése, mint azoknak, akik életükben mindig kérelmezni szoktak az embertársaiktól?

A fogadósné mint nyugodt üzleti asszony, nem sokat törődött a színész szavaival. Szelíden válaszolt neki, mert senkit sem szokott megsérteni. Sört helyezett elébe, a szobája számát megjelölte és közölte vele a postakocsi indulásának idejét.

A színész bánatosan bólintott: – Sajnos, tovább kell innen utaznom, holott mindig itt szeretnék maradni a

kegyed közelében. Csak nézni önt, messziről, tisztelettel, rajongással, hódolattal… Mint egy középkori lovag, egy keresztes vitéz, aki messzi, idegen városbeli hölgyre gondol élete végéig. Sok esztendeje járok-kelek hazánkban, mert a végzet azt rendelte, hogy a mostani emberöltőt a vándorszínész alakjában harcoljam végig. Azelőtt bizonyosan főúr voltam Erdélyben, marsall a Napóleon seregében vagy udvarmester Anna királynő háztartásában… Aztán leszek majd megint valami, ha újra feltámadok. A sírban, a földben feloszlik mostani külsőm, és egy napraforgó virágjából a szelek szárnyán elszállok, hogy ismét emberi alakban mutatkozzam. Magányos, szomorú utazó leszek, aki néma, csöndes

306


vendégként üldögél ismét a „Fekete medvé”-ben, és halk rajongással nézi a nőt, akit mintha száz évek óta ismerne.

– A szüleim is kocsmárosok voltak – felelt elgondolkozva a fogadósné. – Tán az anyámat látta valamikor.

– Bizonyos, hogy egyszer mi már szerettük egymást – mormogta lágy hangon a színész. – Mondja, sohasem jöttem elő az álmaiban? Ó, én oly sokat álmodtam magáról.

– Hiszen nem ismert. – Ismertem. Mikor a zsoldoskatona tollasfövegében jártam ebben a

városban, a köd felszállt a régi tornyok felett, és kegyed reám mosolygott az ablakból, amikor elhaladtam, vagy hím galamb voltam az eperjesi régi templom fedelén, és reggelenkint önnel csókolóztunk egy öreg kőszent fején. És még majd újra visszajövök egyszer, téli estve, mikor már kegyed, asszonyom, engem elfelejtett. Kérem, ajándékozzon meg addig a keresztnevével!

– Rizának hívnak, ha ez elég önnek – felelt a fogadósné, és gyorsan tennivalói után látott.

Bevallotta magában, hogy ilyen szépen még nem beszélt vele senki, mint a furcsa vándorszínész. Istenem, igaz volna, hogy az emberek több életet élnek, és találkoznak egymással a születés és a halál küszöbén túl?

Az éj hátralevő részében az történt, hogy valaki erősen megzörgette az ablakot, mely mögött a fogadósné aludt. Holdas, csalékony éjszaka reszketett a „Fekete medve” udvarán. A muszlinfüggönyt félrevonta az asszony. A színész frakkban, fehér mellényben, lakkcipőben állott az udvaron. Mintha egy vörös pont lett volna hófehér ingének bal oldalán, és az arca végtelen szomorú, nyugodt volt, mint a halottaké.

– Isten önnel, Riza – susogta egy alig hallható éji hang. A fogadósné dideregve bújt vissza ágyába, és sokáig nem tudott elaludni.

Sok ezerig olvasott borsószemeket, amíg végre álom ereszkedett szempilláira. Reggel a delizsánc dübörgött az udvaron. Riza az ablakhoz lépett. A

postakocsi a színész nélkül gördült ki a bolthajtás alól. Délfelé a városka határában, a regényes temető közepében holtan találták

Zagyvai vándorszínészt. Frakkban és lakkcipőben üldögélt egy régi fatörzsön. Lőtt seb volt a mellén. A városbeliek mindenféle regényes dolgokat találtak ki. A fogadósné hallgatott, és a kályha mellett, éjszaka, míg a postakocsit várta, néha elgondolkozott.

„Egyik ígéretét íme beváltotta – gondolta magában, míg a fahasábokon nyargaló szeszélyes lángokat nézte. – Nézzük most a másik ígéretét: vajon visszajön-e?”

307


A delizsánc késett. Hófúvásos, sötét éjszaka volt, a szél mogorván legyintett

végig a kéményeken, és a kályhában egy mormogó öregember üldögélt a lángok felett. A fogadósnénak megint eszébe jutott a színész, amíg fejét a kályhához támasztotta. A falióra oly közömbösen mendegélt a maga útján, mint egy unatkozó vándorlegény.

„Éjfél! – gondolta a fogadósné, midőn az órára nézett. – A postakocsit megették a farkasok.”

Ezután nemsokára felhangzott a kerekek jól ismert döngése, nagyot nyerített a nyerges, az asszony felsóhajtott.

– Ismét elmúlt egy nap. Az ajtót félig kinyitotta, és a postakocsi lámpását nézte. A bő köpönyegében

mozgolódó kocsis a csizmája szárát ütögette. A ködből, hófúvásból most egy alak közelgett a pirosló ajtó felé. Belépett az étkezőterembe, és nyugodtan helyet foglalt az asztalnál.

A fogadósné a szívére szorította a kezét. A színész jött vissza. Semmi sem változott rajta. Csak éppen frakk helyett vadászruha volt testén.

A bársonykalapjánál vadréce tolla, a szeme hóbortosan, kerekre nyílva tapadt a fogadósnéra, mintha csak azt kérdezte volna, hogy már tán nem ismeri? Kis bajusza volt, és a kezén karikagyűrű.

Az asszony kiszolgálta. A vendég sódart evett, vörös bort ivott, és cigarettát sodort.

– Különös, kedves a téli utazás – mondta a vendég. A hangja ugyanolyan, mint a színészé. Ugyan miért titkolózik a színész úr? Hisz az asszony biztosan felismerte. A fogadósné közelebb húzódott az asztalhoz, és karját összefonva mellén, a

késői vendégre figyelt. – Még sohasem voltam Magyarországnak ebben a részében – mondta a

vendég. – Sajnálom, mert gyönyörű erre a tél. Szeretem a telet, a nagy havakat, az alvó országutakat, a csöndességet, amely a föld felett leereszkedett…

A fogadósné némán bólintott. Vajon mit akar vele a színész? Miért nem szól úgy, mint régen, kellemesen, választékosan, rajongva?

– Messziről jött uraságod? – kérdezte elfogódva az asszony. – Csaknem a másvilágról – felelt mosolyogva a vendég. – Vadászni voltam

a szomszédban, és eltévedtem egy ismeretlen erdőségben. Napokig bolyongtam az erdőben, mély hóban, hegyek között, amelyeket azelőtt sohasem láttam, mély völgyekben, amelyek oly csöndesek voltak, mint a másvilág. Embernek, állatnak semmi nyoma. Már azt hittem, idegen országba tévedtem, és számot vetettem,

308


hogy elpusztulok a rejtelmes, nagy erdőségben. Amikor messziről fülembe hangzott a postakocsi csengője. És most itt vagyok, asszonyom. Remélem, nem jöttem a legrosszabb időben?

– Mindig szívesen látjuk a vendéget – felelt a fogadósné, és megtörölte a homlokát. Mintha egy alkalmatlan hajszál libegett volna a szeme előtt. Ejnye, mért nem szólal meg már a színész úr, régi, gordonkás, kedveskedő hangján: visszajöttem, itt vagyok, emlékszel még reám?

A vendég felemelte a vörös borral telt poharat. A lámpás elé tartotta, és jókedvűen kiáltott fel:

– Mégis jobb élni, mint meghalni! Ugyebár, asszonyom, kár lett volna értem? Hisz még aránylag fiatalember vagyok. Negyvenesztendős.

Az asszony mosolygott, aztán lassan felemelkedett. Szinte lábujjhegyen távozott, az ajtóból mosolyogva hátranézett, mintha várta volna, hogy az idegen úrnak lesz valamely mondanivalója… De az hallgatott, csöndesen mosolyogva gondolkozott, mintha valamely köd emelkedne felfelé a szoba hátterében, és ott pirosló tornyok, zöld fák között az élet lakik.

Az asszony behúzta az ajtót maga után. Éjjel sokszor felkelt, félrevonta az ablakon a könnyű függönyt, de a „Fekete medve” udvarán tökéletes csendesség volt. A színész úr frakkban, lakkcipőben nem állott meg többé az ablak alatt. Senki sem sóhajtott. Szép szavakat többé senki se mondott… És talán többé senki se fog mondani.

Az idegen úr korán reggel elutazott a postakocsival. A fogadósné sötét ruhát vett magára, és bágyadt, halovány arccal, mintha halott mellett virrasztott volna az elmúlt éjszaka, halkan járt-kelt… Egy drága álma, egy élet furcsa elgondolása, egy egyszerű polgárasszony furcsa reménysége szállott el éjszaka a „Fekete medve” háztetőjéről.

Estére gondosan megolvasta a réz- és ezüstpénzt, és korán lefeküdt, mielőtt a postakocsi megérkezett volna.

(1915)

Jégkirályné-keringő

A füredi sétányok eltűntek a hóesésben, a híres „Esterházy” fogadó és környéke fehér bunda alatt roskadozott, és az erdei ösvényen ez idő tájt nyulak és rókák rakosgatták lábnyomaikat a hóra, ahol nemrégen ábrándozó gavallérok sétapálcája rajzolta az ákombákomokat. A tél oly bőséggel ért ide ez esztendőben, mintha valamely régi kalendárium fametszete elevenednék meg. A környéken

309


legföljebb lakodalom vagy névnap kedvéért csörrentek meg a szánok csengettyűi – mintha kövér angyalok szállnának a lila színű alkonyatban, kezükben tál jó szagú töltött káposztával megrakottan, lábukon kis sarkantyús csizma megzörren. Füreden, ahol egykor – nyáron és tündöklő ősszel – minden bokor és fa a szerelem színjátékában statisztált, az erdei kispadok szinte boldogan csúsztak a krinolinszoknyák drága terhe alá, és a hajnali harmat áldólag megöntözte a füvet, homokot, az ablakok alatt a fövényt, hogy eltűnjön a holdvilágos éjnek minden nyoma – Füreden egy kémény füstölt, és a kéményfüstnek majorannás kolbászszaga volt.

Istenem, így változik az időjárás és a női lábak, amelyek tündéri cipőcskékbe bújtatva, szalagcsokorral a bokán, most téli botosban topogtak valamerre, mint a népmese.

Ám egy napfényes téli délután, mikor a hó úgy ragyogott kint a gyermekszoba ablaka alatt (odabent még illatozik a karácsonyi fenyő, de a nagy fejű falovacskának már csak három lába van), hetykén csörgő szán állott meg a disznótorszagú kémény környékén.

A kocsis megzörgette az „Esterházy” beszögezett zsalugáterét. A suba nehéz ujja mint egy buzogány puffogott a deszkán, amíg élet keletkezett a bezárt ajtó mögött. Anton, az „Esterházy” öreg bérszolgája, aki nyáron szárnyas kabátban és fényesre vikszelt cipőben jár, vasárnap a hosszú, fehér mellény zsebébe még ezüstórát is tesz, rongyos szűrbe burkolózva, mint egy galambősz kísértet jelent meg a küszöbön.

– Anton! – szólott egy nagyon finom női hang a szánból, mintha kis üvegharang kondulna meg az eresz alatt.

A vén szolga kiegyenesedett a hangra, a szánhoz rohant, és gyerekes, méltóság nélküli, a nyári ünnepélyes mozdulatokat teljesen feledve topogott a hóban.

– Nagyságos asszony – rebegte, és ügyetlenkedve segített a hölgynek a szánból való kiszállásnál. Császár Fruzsina olyan előkelő volt, mint egy orosz hercegnő hajlongó muzsikjai között. Kissé nyúlánkabb lett nyár óta, a fejét méltóságteljesen emelte, de az arcocska, amely nyáron enyhén barna volt, mint a magyar népdal leányáé, haloványnak és szomorúnak látszott. A tündöklő szempár félig lezáródott, a szív alakú arcocska bánatosan félrehajlott:

– Hogy van, Anton bácsi? Anton, mint egy vén házőrző komondor söpörte a havat a másvilágból

érkező álom körül: – Itt van… Már karácsony óta itt van Matskási úr. Egész nap varjakat

lövöldöz az erdőszélen.

310


E percben valóban fegyverdörrenés hallatszott a közelből. Néhány pillanat múlva egy rövid bundás, magas termetű férfiú alakja bukkant ki az erdőcske alatt. A szán láttára meggyorsította lépteit, aztán az izgalomtól sápadtan lépett Fruzsinkához.

– Tél tündére! – mormogta, mintha régen készült volna e szavakra. – Fogadja hódolatát leghívebb szolgájának.

Fruzsinka halkan nevetett. – Hagyjuk, Matskási úr… A színpadon beszélnek így az aktorok. Kedvem

támadt korcsolyázni a befagyott Balatonon. Íme, itt vagyok. – Asszonyom! – mormogta a komor gavallér, mert rendes körülmények

között többet nemigen szokott mondani. Az ereszekről lecsüngő hosszú jégcsapok úgy ragyogtak, mint nagyanyáink

ékszerei, midőn ritka alkalommal fehér hajukra tűzik a boglárt. A táj oly csöndes és fehér volt, mint a tündérmesében. És fenyők ágai mint fehér fésűk rajzolódtak a levegőbe.

Anton szobájában ropogott az akác, és a falak régi újságokkal és színes divatképekkel voltak beragasztva.

– Istenem, hogy újra Füreden vagyok. – Ahol a madár sem jár – vélekedett Anton, míg ügyetlen kezével Fruzsinka

lábára erősíté a fából való korcsolyát. A szíjakat ketten is csomózták a drága lábakon, aztán megindultak a bokáig érő hóban a tó felé.

Elhagyott folyókon és tavakon korcsolyázni majdnem annyi gyönyörűség, mint a tavasz lugasában szívig ható költeményes könyvet lapozni. A talp vasa különös, zsongó hanggal vágja a friss jeget, és egyszerre könnyebbnek érezzük szívünket, bánatos életünket. Gyermekkorunkban olvasott regények jutnak eszünkbe, egy futó rajz A kőszívű ember fiai-ból, furcsán kanyargó felvidéki folyók, amelyek a hóban meglapult kis tót falvak alatt tovahúzódnak, a póklábú híd környékén egy rongyos, piros asszonykendő jelzi a vízmerítő léket, mintha egy szent nő járt volna erre éjszaka, aki vizet ád a szegény tótoknak, a hegyoldalakban láthatatlan okból szitál a hó a fenyőkről, mintha az erdei anyóka valahol a mélyben halk tempóban pörgetné guzsalyát, és a hó beszitálná fehér fejét, valahol egy magányos kuvasz megy át a jégen, mint árnyék, és repülve közelgünk kék tornyok felé. Szekér zörög az országúton, mintha magát a telet vinné zúzmarás, törpe lovacskáin a fuvaros, és egy országúti csárda környékén lassú mozdulattal igazítja a lószerszámot egy kocsis, a pókhálós ablak mögött három húron próbálkozik egy rongyos muzsikus cigány. Télen sajátos szaguk van az útszéli csárdáknak – mintha még mindig vándorolna a világ, annyi üres üveg

311


van a polcon, és a hó és szél illata összekeveredik a bor gőzével, amint vándor nyit be az ajtón.

Matskási, nyírségi gavallér eleinte ügyetlenkedve siklott Fruzsinka után – a színésznő úgy szállt a Balaton jegén, mint egy sirály. Téli lepke volt, amint libegve kanyargott jobbra és balra, szinte a levegőbe emelkedve hasítván nyolcasokat, mintha sok kíváncsi néző topogna a parton, villamos lámpák ragyognának a pálya fölött, a császárvadászok bandája a Jégkirályné-keringőt fújja Strausstól, és künn, a csarnok előtt medvebőr süveges urasági kocsisok ütögetik össze karjukat. Ah, a nagyvilág! Ez jelent meg Matskási úr képzeletében, aki Fruzsinka egyetlen sorára otthagyta kényelmes nyírségi otthonát, és a téli Balatonra költözött. És most már repült ő is, mint egy követségi titkár Pétervárott a Néván, muszka grófnők vagy francia táncosnők után. A jég hangjában kékróka bundák zizegtek gyönyörű asszonyok testén, a valcermuzsika hallatlan gyönyörűséggel szálldos a tó fölött, és estére bál lesz az udvarnál…

A parton mesebeli nagy tüzet rakott Anton – a lángok mint vonagló szívek piroslottak a havas háttéren, és a nyári előkelő bérszolga úgy guggolt a tűzrakás mellett, mint a makk disznó.

– Köszönöm, Matskási úr. Sohasem felejtem el önnek. Estére Veszprémben kell lennem – mondotta Fruzsinka, a tündöklő, és mindkét kezét a nyírségi gavallérnak nyújtotta. Az zúzmarás bajuszához érintette a kezet, amelynél drágább nem volt a hármas hegy országában.

– Isten önnel, Matskási úr – intett a szánból Fruzsina, mint egy megelevenedett regényhősnő, a drága prémek és bundák közül, aki egy téli délután olvasmányában jött, és alkonyattal tovaszállt a kéményen át, mint a selyempapirosból való táncosnő. Füst támadt a parton, mert a máglya lángját lenyomta Anton egy ölnyi száraz falevéllel.

Mire Matskási kitörölte a füstöt szeméből, a szánkó már továbbcsörgött, mint karácsony éjszaka az angyalok által szállított álomkocsi.

A nyírségi gavallér nem sokáig gondolkodott. Hátasló állott az istállóban, nyerget dobott rá, kengyelbe zökkent, és térdét a ló oldalába nyomva, ügetni kezdett az alkonyati lila foszlányokba boruló országúton a szán után, amíg az végleg eltűnt a borulatban.

A magányos lovas akkor megállott, lehajtotta a fejét, és a fáradt paripa megzökkenő léptekkel vitte visszafelé.

(1915)

312


A bánatok házának úrnője

A bánatok házára még abból az időből emlékezem, midőn a vándorcirkusz sátora alól olajlámpások füstje és csengő muzsika áramlott esténkint, és a magosban, a holdvilágos nyári éjszakában megjelent a trapézművésznő alakja, mintha a csillagokból lógatná alá karcsú lábait, míg kiskendővel megtörülte arcát. A bánatok háza a kis piactér sarkán ilyenkor fölnyitotta egyik szemét, a zöld zsalugáter halkan föltárult, és az ablakba könyökölt Izabella – az egyetlen Izabella messzi vidéken –, és szinte megbűvölve nézett a holdas nyári éjbe, míg a cirkuszi póznák és kötelek között aranyhímes lepke gyanánt hintázott a cirkuszművésznő. Hullámos, sötét haja fehér homlokáról szinte önmagától hátrasimult, csodálatos, zöldes fényű, a betegek és a szomorúak szeme kitágult, midőn a művésznő ott a magosban fejjel lefelé hintázott a feszülő köteleken, kis kezében a csipkekendőt, amelyet sohasem ejtett el lovag előtt a templom ajtajában vagy az álarcosbálban, szívéhez szorította, és keblén hullámzott az antik ékszer, amely oly varázslatos volt, mintha tegnap még halott királynék nyakán pihent volna a kripta mélyében, ahol a királynék az örökkévalóságig imára kulcsolt kézzel alusznak. A vándorcirkusz művésznője a mutatvány után csókot dobott jobb, majd bal kezével, röpke, szőkés hajából elszabadult egy fürtöcske, alul tapsolt a kisvárosi publikum, és a művésznő ügyesen leereszkedett a megfeszült kötélen, mintha összes báját, csinosságát, mosolyát erre az időre tartogatta volna, midőn a levegőből a földre érve, tánclépésben előrelejt, majd futva eltűnik a piros függönyök mögött, honnan már mulatságosan hangzott a bohóc kukorékolása és az istállómester ostorának pattogása. Szürke, széles hátú ló bólongat befelé, hátán a műlovarral, s a zenekar új indulóba kezd. Izabella a kis piac sarkán bezárta az ablakot. Többé nem játszanak a számára a sátoron felül. S másnap elküldte a papírforintost a cirkuszigazgatónak, mert nem óhajtott ingyenesen szórakozni a művészek játékán.

Sok esztendő múlott el, és Izabella csupán akkor könyökölt az ablakba, virágcserepei mögé, midőn a nagydob puffogni kezdett a leereszkedő setétségben, és a karnagy érzelmes zenét vezényelt, majd hirtelen elhallgatott a trombita, a dob s a cintányér, midőn a veszélyes mutatvány elkezdődött, s a művésznő hangosan felkiáltott a magosban – holott a városkában a boldogult királynéról keresztelt Erzsébetek és a katolikus vallású Máriák máskor is fölnyitották az ablakot, midőn az akácfák alkonyattal lélegzeni kezdtek az utca során, és az ebédlőből kuglóf és uzsonnakávé szaga szálldozott ki az ablakon, a függőlámpát még sehol sem gyújtották föl, s az ablakokon át halk beszélgetés kezdődött szomszédokkal, ismerős járókelőkkel, fiatal gavallérok vizsgáztak arról, hogy napközben mit

313


eszeltek ki a hölgyek mulattatására, és az öreg Ungerleider kisasszony, a városbeli zongoratanítónő zenélni kezdett a nyitott ablakok megett, mintha a múlt század valamennyi valcerét eljátszaná. Izabella, az egyetlen, az előkelő, a titokzatos a bánatok házában hátrafont kézzel sétált szobáról szobára, mintha a körülötte lejátszódó kisvárosi estve tőle messze, messze folyna. És oly előkelő volt, hogy csak lefekvés előtt kérdezte meg a cselédjeit, vajon hozott napközben levelet a posta.

A posta már nagyon régen nem hozott levelet, és a városkában, ahol különös, egyéni neve volt minden embernek, minden utcának s háznak, ahol esténkint a lámpaolaj megtakarításáért hosszan beszélgettek egymással a lakosok, s mindent meghánytak-vetettek, Izabella házát a bánatok házának nevezték, s a hervadó kisasszonyt, e szomorú, büszke, szerencsétlen delnőt Stuárt Máriának hívták. Mily szomorú volt, midőn a rosszmájú és rövid lábú Sáró bácsi – a „vereshasú” – estefelé hazakocogott a kuglizóból, s a nyitott ablakok alatt megtörölgette verejtékező homlokát.

– A Stuárt ismét szerelmes a komédiásba, folyton őt lesi – nyomkodta a szavakat, mintha véletlenül talált pénzt olvasgatna.

Izabella talán sohasem élvezte volna a trapézmutatványt a magasban lobogó lángoktól megvilágítva, ha tudja Sáró bácsi gyanúsítását. De ő semmit sem tudott… Csak zöld szemét, kígyózó haját, lenge termetét tudta, amely elhervad az évről évre való várakozásban. Olyan volt, mint egy gyöngéd, régi vers valamely emlékkönyvben, amelyet hosszadalmas pennarágás után írt a költői hajlandóságú ifjú. Olyan volt, mint egy megelevenedett rege a Kisfaludy könyvéből, mint egy álom, amelyet a postakocsin látott szundikálás közben az ifjú katonatiszt, midőn Bécsből Milánó felé utazott, és az útszéli állomáson, midőn a lovakat váltották, mindig azt várta, hogy most nyílik fel a kocsi ajtaja, s a hágcsón föllépked virágszár lábain a hölgy, akit életében vár. Igen, ő volt az, aki egykor szendén mosolygott az ó divatlapról, midőn a kalapot még szalaggal kötötték az állhoz, s régi regényeket írtak róla, a hűséges, várakozó, boldogtalan szerelmes leányról… Izabella egy férfit várt vissza, aki innen nagyon régen elment. A várakozás alatt búskomoly anyja, aki a betegágyból vezette a ház eseményeit, egy reggel nem adott rendeletet a cselédeknek, az ágy felől az elefántcsont feszületet kezébe vette éjszaka, midőn senki sem vigyázott reá. Nemsokára ezután halk, szomorkodó és tébolyult merengésű atyja egy délutánon engedelmet kért Izabellától, hogy végképp elbúcsúzzék. Csöndes léptekkel a kert felé ment, s nemsokára ezután holtan találták a felesége sírján. És Ervin még ekkor sem tért vissza. Különös, hogy nem tért vissza, pedig gyermekkora óta várta őt valaki.

314


Egy napon hír jött Ervinről. Öreg rokon bácsi írta a levelet, és a megholt édesapának volt adresszálva. A halottnak érkezett levelet Izabella csak hosszas habozás után bontotta föl, és az öreg rokon bácsi dülöngöző betűiből kiolvasta, hogy Ervin bajba jutott a messzi idegenben, vándorcirkuszhoz szegődött egy művésznő miatt, aki a trapézt és a kötelet elhagyni nem akarta még szerelméért sem.

– Vajon ez volt? – kérdezte magában Izabella, midőn holdfényes, nyári éjjeleken a sátoron kívül, a magosságban tornázott a hintán az aranyos ruhás művésznő.

Nem haragudott, nem szomorkodott, folytatta régi életmódját a bánatok házában, csupán a nagydob puffogása ébresztett lelkében különös izgalmat.

Hátha ő volt? – gondolta magában, midőn a cirkusz magasságában a művésznő fejjel lefelé hintázott. És Izabella halkan imádkozott életéért.

Sok esztendő múlott el, midőn Izabella éjszakánkint ezer és ezer tervet koholt, hogy az Ervin közelségébe juthatna. Leginkább azt szerette volna, ha Ervin szerelme, a művésznő megbetegedik a városban, ő házába veszi, gyengéden ápolja, s az esetleg születendő kisfiút felneveli – amilyeneket régi időkben gondoltak a nők. És főképp azért imádkozott, hogy a művésznő hűséges legyen Ervinhez, és Ervin sohase bánja meg, hogy nem tért vissza a bánatok házába.

Majd bohóccal álmodott, aki Ervinre tőrrel les a havas téli éjszakában. Máskor vérző tetemét látta a haldokló műlovarnak, amint frakkban, aranygombos fehér mellényben haldoklik a manézsban, s az arcvonások alatt Ervin régi arcvonásai.

Míg egy napon vörös bajuszú, bánatarcú – mint az útszéli csárda pókhálós ablaka alkonyattal, midőn messziről visszanéz a nap –, szakadt zsinórzatú cirkuszi kabátban, amilyenben a tanulékony kutyákat és okos pónikat tanítja délelőttönkint az idomár a tudományra – színlaposztogató szolga állított be a bánatok házába, és a cselédeknek tudtul adta, hogy a ház úrnőjét ismeri.

Izabella a horgolt terítős ebédlőasztal mellett állott, a falon Ervin arcképe, amelyet fotográfia után festett a házaló piktor.

– Ervin – mondta Izabella, midőn a cirkuszszolga haragos, szemrehányó arccal belépett –, tudtam, hogy ön jött, s bocsásson meg, hogy nem csodálkozom.

Ervin indulatosan vonogatta a vállát: – Az élet kiszámíthatatlan. Maguk felülmaradtak, én elestem. Vajon

szégyelljem magam? Izabella mozdulatlanul, hideg tekintettel nézett a férfira, akire annyi

esztendeig várt.

315


A szívében egy sírhantot látott, amelyre szalonkabátban, deres szakállal ráborul az apja.

A szekrényhez lépkedett, mintha valamely gyűjtés volna a helybeli jótékony nőegylet részére, s könnyű, tartózkodó kézzel, amint a finom nők a papirospénzt kezelik, egy bankjegyet vett elő a tárcájából, s gondolkozás nélkül, szinte jelentőséget sem tulajdonítva az egész esetnek: Ervinnek a pénzt átnyújtotta.

Aztán szótlanul megfordult, és a szomszéd szobába ment. Miután Ervin dörmögve eltávozott, hosszadalmasan megmosta nagyon fehér

kezét. (1915)

Zsigmond utolsó szava

„…Zsigmond bátyám, akiről annyit beszéltem önnek, tisztelt barátnőm, tegnapelőtt végre hazaérkezett a fővárosból. A régi dalia helyett egy búskomor, megtört, őszes hajzatú férfiú nyitott be a házba, ahonnan egykor fiatalon, ragyogva és szép tehetségeinek teljében, boldog szívvel eltávozott. Sok esztendő múlott el azóta; csak a hírek jöttek Zsigmond bátyám nagyszerű pályafutásáról, emelkedő csillagáról, tündöklő tehetségéről. Emlékszik, kedves barátnőm, Louise, az elmúlt télen is még meghatódott szívvel és elmerült lélekkel olvastuk a Zord idő című regényt, amely Zsigmond bátyám műveinek a legjobbika. A szél dudált a háztetőn, és a kályhában a fahasábok úgy ropogtak, mint a régi magyar udvarházakban, amelyről Zsigmondnak annyi mondanivalója volt. Hol ön olvasta fennhangon a regényt, tisztelt barátnőm, majd én vettem át a könyvet. Szép, hosszú tél volt. Háromszor is elolvastuk a regényt. Asszonyom, ha ismét erre jár, bátran térjen be hozzánk. Zsigmond betegsége csöndes lefolyású. A sarokszobában lakik, és oly halk, oly bús, hogy naphosszat nem hallani szavát. Fogadja minden tiszteletemet, és jó egészséget kívánva vagyok hű rokona: Boronkai János m. p.”

Az egykori huszárkapitány lehúzta az ujjáról a pecsétgyűrűt, és a gyertya lángjánál megolvasztotta a viaszt. Néhány perc múlva már lovas legény nyargalt a levéllel, amely kívül Madame Louise de Törökfáynak volt címezve.

– Emlékszem rá – mondta elgondolkozó hangon Zsigmond, aki a levélírást végignézte a homályos ebédlőben. – Emlékszem Lujzikára, midőn kisleány volt, és a kastély kerítésén üldögélt, és én fiatal koromban arra jártam vadászni. Néha eszembe jutott, mikor a regényeimet írtam, és ifjú hölgyalakot rajzoltam, aki életvidor kedéllyel, hangulatos szívvel és tehetséges tulajdonságokkal növekedik

316


elhagyott falusi udvarházban. Itt és ott leírtam belőle egy vonást, de sajnos, már nem emlékszem a helyekre. Ha tudtam volna, hogy egykor hazakerülök, és újra találkozom vele, bizonyára begyűrtem volna a lapot…

Zsigmond töprengve, homlokát simogatva ment végig nehányszor a nagy ebédlőn, ahol a bútorok Apafi fejedelem idejéből valók, és a pohárszéken az erdélyi fejedelemné címere, tölgyfából faragottan, amelyet kelengyébe ajándékozott egy régi menyasszonynak. A nyugalmazott huszárkapitány, akit a szigorú katonai harcos élet, majd az egyszerű falusi életmód, a vadászatok és gondolat, töprengés, tűnődés nélkül múló évek úgy megszárítottak, „mint a téli egészséges hideg a nedves mezőt, farkasinú, szikár és keskeny fejű férfiú volt, aki rövidre nyírt üstökében hírből sem ismerte az ezüstszálat, bár ideje ehhez már elkövetkezett. Az erdélyi urak mind jó rokonok, testvérek, és a kapitány egyszerűen elhatározta, hogy beteg bátyját élete végéig ápolni fogja. Természetes részvéttel, mint egy szenvedő gyermeket vagy nőt szokott nézni az ember, kísérte figyelemmel bátyjának minden lépését. Sőt érdeklődött kívánságai, szórakozásai iránt. Zsigmond azonban semmit sem akart, csak egy időjelző házikót a szobája ablakába, hol a hegedűhúrral sarkon kötött barát járását-kelését megfigyelje.

– Volt egy angol regény – mormogta kezét tördelve –, amely egész életemben legkedvesebb olvasmányom volt, amelynek címét valahol elveszítettem. Ebben a regényben egy szereplőnek mindvégig ennyi a neve: „A beteg úriember az emeletről…” Mennyit nevettem az emeleti beteg úriemberen, amikor mormogott, dörmögött, a falon kopogott, és elégedetlenkedett az időjárás miatt. Akkor még nem gondoltam, hogy egykor beteg úriember leszek magam is…

A táj odakünn ködbe borult, és egy alkonyati veres komondor lógatta nyelvét a messzi hegyek felett. A cselédségi házak fedele emelkedett meg lejjebb ereszkedett a ködben, nagy, kopasz fák lengették karjukat a ház előtt, mintha régi ismerősök mendegélnének el az úton, pesti szerkesztők, írók és követek, akik köszöngetnének Zsigmondnak. Sajnos, már egyiknek sem emlékezett az arcára.

– Valahol egyszer, mikor budai nyaralómba mentem a Lánchídon át, egy deszka hiányzott a hídon, és a lyukon minden nevet, címet, dátumot beleejtettem a Dunába. Még láttam is a régi történelmi könyvek ódon betűiből szedett számjegyeit, amint az elmerüléssel küzdenek a hullámok között. Az 5-ösök nyomták a cinege l-eseket, végül a pohos 8-asok úsztak még egy darabig felszínen a Dunán, majd ők is elmerültek – mormogta Zsigmond, és feketés, őszes szakállát felfelé simogatta. Zömök, széles vállán lehajtotta nagy fejét, és a szattyánpapucsait órákig nézte, hogy azok maguktól mennek, mendegélnek a pádimentumon.

317


De egy estve, mikor ismét leszállott a köd a falusi úriházra, és az egykori pesti Úri utcából eljöttek az ismerősök, hogy a regényírónak köszöngessenek, széles cilinderkalapos, fehér nadrágos, aranygombos dendik és bő, lobogó szoknyás, ragyogó szemű, hattyúnyakú honleányok, akik magyaros mentécskéjüket úgy viselték vállra dobva, mint a huszárok; jöttek a hírlapírók a régi szerkesztőségben az ódon Ferenciek terén, ahol egy reneszánsz korabeli barátklastromban szerkesztett újságot Zsigmond; tündöklő nőalak, mintha a ködfolyamból emelkednék ki gyászos ruhájában, és Hungáriától kölcsönzött bánatos szemével hosszan Zsigmondra nézegetne: – a kerítés sarkán megállott Deák Ferenc is, és szürke ruhájában, puha kalapjában, botjára támaszkodva hosszasan állongott, és bozontos szemöldöke alól az udvarba vetette tekintetét… Zsigmond nyugtalankodva kiáltott fel:

– Az öregúr! – Ki akart sietni a házból, de öccse gyöngéden átölelte. – Lujzika van itt. Hát már meg sem ismered? – kérdezte szemrehányólag. Zsigmond körülnézett. A nagy ebédlőben hosszú nyelvvel égtek a gyertyák,

a diófa asztalnál halkan, figyelmesen üldögélt egy barna szemű, nyájas, csöndes hölgyalak, amint az erdélyi báró, a másik, Jósika nevű, azokat a nőket elképzelte, akiknek regényeit írta, hogy abban csöndesen fordítsák a lapokat.

Az időjárás zordonsága miatt sarkig érő nyestprémes bunda fedte a termetét, és a lábán bő halinacsizmák. Kis sapkája – a folyóban lakó vidra szőréből – törökös selyemkendővel volt barna hajára kötve, míg kis kezét megszabadítva a rókafejből haloványan kéklő, alkonyi tűzben pirosló és a régi templomok örökmécsesének vöröslő színeiben játszadozó antik gyűrűk lettek láthatókká. Zsigmond a kéz után nyúlt, mintha egy elhullajtott, drága virágot akarna felemelni.

– Ah, Louise – mondta hirtelen ébredéssel –, ezt a piros köves gyűrűt, amelyet Zrínyi Ilonától származottnak mondanak, többször láttam fiatal koromban a kezén.

– Úgy van! – felelt Lujza, és szelíd megadással engedte, hogy Zsigmond lesegítse bundáját, bő halinacsizmáit és kucsmáját. A felsőruhák alól fekete selyembe öltözött, gyászkövekből való nyakláncos, karcsú hölgyalak bontakozott ki. A lábán fehér harisnya, és rajta szalagcsokrokkal megerősített, kis félcipő.

A kapitány valamit mormogott e szokatlan díszről, aztán elsietett, hogy az étkezés felől rendelkezzen.

– Csodálom, hogy mindjárt megismert, holott sok esztendő múlott el, hogy egymást láttuk, és bizonyára nagyon megváltoztam – mondta szelíd asszonyos kacérsággal Lujza.

318


Zsigmond merően az asszony arcába nézett, és kezét bizonytalanul fölemelte. A mutatóujját az asszony halántékához érintette.

– Pókhálók! – mormogta. – Vajon hol szerezte e pókhálókat? Lujza könnyedén sóhajtott: – Negyvenéves vagyok. És ezenkívül? – Sokkal szebb, mint lány korában, midőn a zöld erdőkön át és egy kis patak

folyása mentén, melynek partján emberemlékezet óta némán állongott egy régi vízimalom, gyakran jártam azon ház felé, hol észrevétlenül, szinte titokban nevelkedett, mint egy vadrózsa. Az öregúr – a nevét elfelejtettem, csak naplementeszínű arcára és karneolgombos köpenyegére emlékszem – Zsiga öcsémnek szólongatott. Holnap elmegyek, meglátogatom az öregurat. Habár már régen nem járok látogatóba sehová.

Az asszony elsimította homlokából a hajfürtöt: – Az öregúr azon a télen elaludt, midőn kegyed, Zsigmond, végleg a

fővárosba költözött. Estve, mielőtt lefeküdtünk volna, az öregúr a kályhánál üldögélt, a tűzbe bámult, és a kezét dörzsölgette. – „A manóba! Szerettem volna Zsiga öcsémmel beszélni”, ismételte. S ilyenkor mindig rám nézett, kérdve, bizonytalanul. De hát én nem felelhettem semmit. Kegyed nem is búcsúzott, a láz, a dicsőség, a jövő ragadta Pest felé, és mi nagyon csendesen éltünk azután. És többé sohasem öntöttünk ólmot karácsonyestve.

Zsigmond mindkét kezét a homlokára szorította. Percekig ült hallgatva, szinte megriadva:

– Én azt hittem, hogy ezt mind egy könyvben olvastam – mondta végtére vontatott hangon, mintha nem volna bizonyos abban, hogy érthető dolgot mond. – Tömérdek könyvem volt, és olyan idők jártak, hogy a legjobb volt otthon ülni, mint az öregúr és öreg hölgy, kiknek nevét a Lánchídon elfelejtettem. Az öregúr elásta magát egy láda francia regénybe, az öreg hölgy egy másik ládába, angol regények közé. Ültek a ládában, és néha átnevettek egymásra, egymáshoz, midőn valamely vígat mondott az olvasmány. Majd együtt sírdogáltak az alkalmas helyeken.

– Mi is olvastunk. Az ön regényeit. Zsigmond végtelen erőfeszítéssel szedte össze emlékezetét. Még a keze is

ökölbe szorult, amikor egy láthatatlan ásóval hányni kezdte a földet egy betemetett sírról:

– Aigner könyvárus egyszer mondta, hogy jó volna regényeket írni, de már többre nem emlékszem. Már kora délután lefeküdtem mindig az ágyba, és pihentem, aludtam, mert mindig nagyon fáradt voltam. Az ablakokat jól lefüggönyöztem, és csend volt körülöttem, mint a kriptában. Jólesett fáradt, zúgó

319


fejem a párnákra fektetni, jólesett a lámpást lecsavarni, éj van, gondoltam magamban, csöndes éjjel van, holott valami azt súgta, hogy odakünn még ébren vannak az emberek, de én már kiszöktem a zúgó, kínos, fájdalmas, zajos életből. Elmenekültem Marich úr elől, aki mindig kéziratért zaklatott, ha ébren voltam. Eltűntem a Váci utcai ismerősök elől; a nők meghívását vajon ki fogadja el most estélyre és vacsorára? Vajon ki megy egykor boldogító sétákra a delnővel a városerdő vén fái alatt? Ki fogja meg a kezet, amelyet legjobban szerettem fogni, és a kis száj kinek mondja a gyönyörűséges szavakat? Az élet szökevénye lettem, még az „öregúr” sem látott hónapokig… Pedig őt nagyon szerettem.

– Szegény – mondta Lujza, és megsimogatta a fájdalmas homlokot, amelyen mély redőket vont a betegség.

A kapitány már előbb visszatért a szobába, és mozdulatlanul, halkan állongott a kályha előtt.

– Sohasem beszélt még ennyit – súgta az asszony felé. – Ön csodát mível, kedves barátném.

– Így szöktem el Pestről… És napról napra inkább elszöktem. Mintha valamely titkos hang mondta volna bennem, hogy már óvakodni kell az emberektől, már lefelé hajlik éltem napja… Éjfélt ütött az óra, midőn felkeltem ágyamból, és félrevontam a függönyt ablakomon. A városon mély csend, mintha mind meghaltak volna az emberek, akik kellemetlen zajgásukkal máskor felverik az utcák és terek csöndjét. A hold magosan állott a tetők felett, a Ferenciek terén falhoz lapulva mendegélt az alabárdos. Csak néha gurult egy hintó a meseszerű hószőnyegen át, és a hintóból báli nők lenge ruhája fénylett, amely azonban engem már nem érdekelt. Éjfél volt, és íróasztalomhoz ültem. Ilyenkor jöttek ők, regényeim és szenvedéseim, amelyeket azonban már elfelejtettem. Gyakran meglepett a dél, hogy az apró betűk még mindig kifogyhatatlanul jönnek tollamból, és nyugtalankodva vártam a kedveszegett pont letevésére… A nyomdász, Marich úr nem volt itt azóta?

Az asszony könnybe borult szemmel, önkéntelen fájdalommal felkiáltott: – Hát érdemes volt? Ezért nem búcsúzott sem tőlem, sem az öregúrtól? Zsigmond azonban már üres tekintettel nézett rá, mintha valamely látatlan

szél elfújta volna a gyertyát, amely eddig szeme mélységében – mint őszi mezőn a messzi pásztortűz – pislogni látszott. Lehorgasztotta fejét, papucsait nézte, szótlanul járt fel és alá. Borzadva állott egy darabig a sötét ablaknál:

– Hát nem gyújtják meg ma este a lámpásokat Pesten? – kérdezte a szobában levőktől.

320


Az estebéd rövid volt, és hallgatagon folyt le. Az asszony sürgette, hogy a kapitány gondoskodjon kocsijáról és a fáklyás cselédekről, akik a szomszéd faluba kísérik.

Egy darabig megint egyedül maradtak. Zsigmond a két kezében tartotta a fejét, mintha valamely rendkívüli fájdalom kínozná odabent.

Az asszony heves fájdalommal megragadta a beteg férfi kezét: – Zsigmond, értse meg, mielőtt elválnánk, hogy sokáig vártam magát, és

sohasem tudtam elfelejteni. A csöndes, mélázó arcon egy csalódott élet bús keserve suhant át, mint

szunnyadó tó tükrén a sötét eső fellegképe. – Soha! – ismételte az asszony, és a kezével gyötrelmesen simogatta végig a

férfi arcát, mintha az évek furcsa álarcát akarná onnan letörölni, a gondot, a bút, a betegséget. Mintha azt remélte volna, hogy kezének nyomán előtűnik a múltból, a messziségből az ifjú zöld vadász férfias arca, aki hallgatagon jött át egykor az erdőn.

És Zsigmond arca valóban átszellemült. A redők, a ráncok, a fájdalom mély vízmosásai, a betegség bágyadt, szófukar és havas mezőségei eltűntek az arcáról. Egy rajongó ifjú ült ismét Lujza előtt, és egy másodpercig hátraszegült a büszke homlok, tüzet vetett az alvó szembogár.

A két kezével megkapta Lujza kezét, és mondhatatlan gyönyörrel, amint az ifjak imádottjuk kezét, ajkához szorította. Előbb az egyik kis kezet, majd a másikat. Halkan sóhajtotta:

– Heléna!… Az asszony meglepetten vonta vissza a kezét. Nemes, gyöngéd arcán

büszkeség szikrázott végig, mint a távoli villámlás a hegyek felett. A huszárkapitány jelentette, hogy a hintó készen áll az indulásra. – Szegény, már az én nevemet is elfelejtette – szólt panaszosan Lujza. A kapitány karjába öltve karját, búcsúpillantás nélkül az udvarra lépett.

Miután a hintóban elhelyezkedett, és a kerekek elindultak drága terhükkel, Louise-nak volt ideje gondolkozni. Ki volt Heléna? Egy régen halott asszony, az első Wesselényi Miklós felesége, akiről Zsigmond oly meghatóan írt. S akkor Louise megbocsátott halk könnyhullajtás között.

Zsigmond hátrafont kézzel, mozdulatlan arccal állongott az udvarház ablakánál, és az estében eltűnő fénylő fáklyákat nézte. Mintha egy fejedelemasszony koporsóját kísérnék a csatlósok valamely régi regényében. Zsigmond ezután már nem beszélt többé.

(1915)

321


A szobor kísértése

Két pesti táncosnő, a nagyopera tánckarából, egy nyári éjszakán arra vállalkozott, hogy a budai oldalon komoly méltósággal állongó Gellért püspököt megkörnyékezi, mert udvarlójuk, bizonyos szomorú és öreges férfiú: Csehfalvai, vacsorán, a rák és ananászeper mellett azon történetekkel mulattatta a hölgyeket, amelyek a szentek kísértéseiről szólnak.

– Nem is igazi szent, akit kétszer-háromszor ne kísértett volna az ördög – mondá oktató hangon Csehfalvai, hogy a hölgyek tiszteletét elnyerje.

A balerinák, akik csak Pesten voltak ismerősek, elgondolkozva hallgatták udvarlójuk szavait. A tánciskolában ilyesmire nem tanították őket. Rebék a Szerecsen utcában született, Fanny a Józsefvárosban, a mágnásnegyed közelében, egy házmesterlakásban, s ezért y-nal írta a nevét.

– Nehéz feladat szentnek lenni – vélekedett Rebék, aki olyan kalapot viselt, hogy a Tabánban grófnőnek nézték volna.

Fanny, egy okoskodó kis szőke, idegesen mozgatta az orrcimpáit, és az öreg udvarló kezét megragadta:

– Nem mondott igazat Csehfalvai bácsi… Lám, az öreg Gellértet senki sem kísértette. A magyarok hordóba dugták, és a Dunába gurították.

Csehfalvai, aki csak annyit tudott a szentekről, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy őszülő fürteinek és komoly magatartásának tekintélyt szerezzen a kis táncosnők előtt, bizonyos idő múlva helyeslően bólintott:

– Valóban nem emlékszem, hogy öreg Gellértünket kísértette volna az ördög, akár lány, akár asszony képében.

Rebék, aki asszony volt, de a férje egy semleges országban táncolt, göndör, fekete haját megsimogatta az ujjaival.

– „Az elátkozott kastélyban” én táncolom a kísérőtáncot. Emlékszik, ugye, e szép balettre, uram?

Fanny sem maradt el: – A „Varázs-papucs” első négyesében feladatom volt. – Helyes, gyermekeim – bólintott Csehfalvai –, az éjszaka meglehetősen

fűszeres, megpróbálkozunk az öreg püspökkel. Vigyünk egy üveg pezsgőt magunkkal.

S nemsokára ezután a komoly Csehfalvai karjára fűzte a táncosnőket, mint a régi kalendáriumokban, az adomák rovatában a fametsző ábrázolja, s megindultak a hegyről a szent püspök látogatására, aki áldó kézzel, kőbe vésetten, szürke óriásként állong a Duna felett.

322


A táncosnők, mint üzekedő gidák, lengő léptekkel vitték öreg barátjukat a hegyi úton.

* A hold akkoriban a Gellérthegyre járt aludni. És öreg csavargó módjára leste meg a szerelmeseket a bokrok körül, gyanús

füttyjeleket hallatott a sötétségben, majd énekelt és nevetett a hegyoldalban, magasan a vén püspök szobra felett, siető léptekkel ment a szerpentin úton, hogy az alvó füvek, megpihent kavicsok felébredtek, és csodálkozva néztek a fehér harisnyás lábai után, mintha felemelt ruhájú nők futnának a hegyoldalban.

(Holdas éjszakán a magányos sétáló a Gellérthegyen bizonyára hosszan elgondolkozik a füves tisztásokról, a bokrokról, kidőlt vén fákról, ahol a régi pesti asszonyságok is üldögéltek már, miközben az abroncsszoknyát oly ügyesen rendezték el, hogy a csaknem bokáig érő, hímzett fehér nadrágok miatt bízvást álöltözetű férfiaknak is vélhette volna őket a félszemű kintornás, ki most is egykori sípládáját forgatja a citadella alatt. Nincsen olyan színes, hazug szó, amely már el nem hangzott volna a Gellérthegyen, a bokrok már gyermekkorukban számtalanszor hallották e szót: szerelem és a gyönge, tavaszkor tudatlan füvek őszre blazírtan elhervadnak, mint a megsárgult, kopasz férfiak. A gellérthegyi vén fák eljöhetnének énekelni a pesti bérházak udvaraira, mint ama vak hegedűsök, akik délutánonként a lányos házak udvarán bús szerelemről dalolnak, és könnybe borult szemű némberek papirosba csomagolják számukra az aprópénzt. És a zsíros újságpapirosok, amelyekből egykor a hideg kacsacomb a polgárasszonykák jótékony kezéből mindnyájunkat meggyőzött, hogy a nők jószívűsége határtalan; a fuvolahangok, amelyek az oldalszakállas, magas galléros telekkönyvvezető előadásában elmerengésre késztették Irmát és Annát, a kezek találkoztak, és a fuvola panaszosan szólott, hogy: „elmerengek sötét éjjel…”; a bő, jó szagúan lengő nyári szoknyák, amelyek alól a cipőszalagos bokák a mély, nagy hasú presbiterek társaságában olyan áhítattal pillantottak reánk, mintha azt példáznák, hogy a nők a legkomolyabb férfiakat is táncba óhajtják vinni: – tehát e régi korban, mikor a szerelemnek háziszappanillata volt, a nők gondolataikat és ábrándjaikat belévarrták az alsószoknyájuk hímzett szegélyébe, és az asszonyok keze még nem volt oly sima, hanem erőteljesen kapaszkodott a férfiak kezébe, a Gellérthegy szerelmei a pesti lionok memoárjaiban oly üdén feltalálhatók, mint a pünköstök.

Egykor, rajongó fiatalkorában bizonyára a legtöbb férfiú szeretett volna megismerkedni egy ifjan itt maradott régi asszonysággal, aki kedvesével az elhagyott Gellérthegyre járt, és a negyvenes évek divatja szerint bő, hímzett,

323


hosszú nadrágot viselt, mint némely divatképeken látható. Vajon milyen lehetett a régi, múlt századbeli nőknek csókja, szerelme, ölelése? Mit mondtak a szerelem percében, tudtak-e úgy hazudni, mint a mai nők, költőket idéztek vagy szellemeket? Ha csak azt tudnánk, hogy miről beszélgettek a nők a Szinyei „Majális” című képén! Ha itt hagytak volna valamely jelet, útbaigazítást a Gellérthegyen, ahol andalogtak, álmodoztak, szerettek! Mit mondtak egymásnak a régi szerelmesek, midőn négyszemközt voltak? – A holdas éjszakák magános sétálója bőségesen elgondolkozhatik a gellérthegyi pesti nőkön, akik matróna korukban valamely temetőbe elvonultak, és tán még gót betűkkel írták fel a síremlékre, hogy a tiszteletre méltó nagymama élt 70 vagy 80 évet. Pedig fiatal nő korában tán kacsacombbal traktálta Kuthy Lajost a gellérthegyi vasárnapi kiránduláson.)

És manapság, amikor a júniusi éjjeleken a hold aludni jár a Gellérthegyre, a Tabán útjukra engedi a látszólag céltalanul csavargó szerelmeseket, a harmonikás kiskocsmák vadszőlős udvarán kitöltötték az utolsó poharat, lassan, elgondolkozva kezdenek egymás mellett lépegetni fiatal nők és férfiak, mintha arra gondolnának, hogy életük végéig ily tempóban mendegélnek egymás mellett, a lelkes leánykából onklis öregasszonyság lesz, aki az esti harangszót oly áhítatosan hallgatja, mint imakönyvében az öreg betűk mondását és a fiatalurak dörmögő vén katonák, budai kávéházban a regénycsarnok türelmetlen olvasói; a Gellérthegy nem panaszkodhatik, hogy ama temetőkben imára kulcsolt kézzel alvó matrónák unokái nem keresnék fel. A fák, amelyek a nagymamáknak hazudtak lengő leveleikkel, alkonyi szélben, és a sétautak, ahol az érzékeny füvek bizonyára megérzik a vér lüktetését a csípőkön át, már láttak hasonló fiatal lábakat, és a hajak mintha a sírból tértek volna vissza, megifjodva, lágyan, kellemetesen azon régi nagymamák fejéről, ma is kapnak harmatot a falevelekről. A csókák repülnek oly sietve a tornyokra, midőn estve elhangzott az utolsó harangszó, és a nap a szomszédos város mögött lemenőben van, mint a szerelmesek igyekeznek megszokott helyeikre a hegy szerpentinútján. A padok mint előre váltott színházi helyek várják őket, és a bokrokban alvó csavargók már tudják a nők keresztneveit.

– Rebék! – mondta egy álmodó hang, mintha madár zörgött volna a falevelek között.

– Fanny – szólalt meg valaki egy fa mögül. Egy fehér szoknyafodor, mint Hamlet apjának fején a lámpás, bolyongva

ment az erdőn. *

324


A püspökszobor környékén tágas, sima rondó van, és a kőpadok azért látszanak itt elhelyezve, hogy az ember ölébe tegye a kalapját, és kedvese kezét kezébe vegye.

Rebék felhevülten mormogta: – Hátha egyszerre dörgő hangon reánk kiált e szobor? Fannynak jól hátra kellett szegni galambnyakát, hogy a püspök fejét

láthassa. – Ledob valamit a magasból – vélekedett. A Duna felett a tornyok lassú kongása szállott, mintha a hullámokból

esdeklő karok kapaszkodnának a hangok uszályába. – Táncoljatok – szólt Csehfalvai, és kinyitotta a pezsgőspalackot. Üvegből ittak, és a szénsav megcsiklandozta a balerinák nyelvét. – Szent férfi, bocsáss meg! – kiáltotta Rebék, és két kezével felkapva

szoknyáját, lejteni kezdett a szobor előtt. Fehér cipőjének sarka alig érintette az aszfaltot, és lábszárai mint szélben lengő fehér virágok szárai. Fekete szemét merően a püspökre szegezve, mintha már játszotta volna e szerepet a nagyopera színpadán, kétszer-háromszor körüllejtette a szobrot. A hold valamerről világított, mint egy lusta ügyelő, csupán Rebék homlokára irányítva sugarait.

– Szép volt? – kérdezte Rebék. Fanny ezalatt gombostűt tartott a szájában, és ruháját feltűzte, mintha száma

következne a színpadon. Fanny egy halk dallamot dúdolt magában, egy taktust, és szilaj tánclépésben

perdült a püspök elé. Tollas kalapja lengett, haja bomladozott, amint derekára szorított kézzel a kőszobor előtt táncolt. Majd összeölelkezett a két jókedvű táncosnő, és mielőtt újra megszólaltak volna a tornyok a pesti oldalon, még számtalanszor körültáncolta a szent püspök szobrát.

Csehfalvai, az öreg, ravasz gavallér kedvére gyönyörködött a táncosnőkben, majd figyelmeztetőleg emelte fel a mutatóujját:

– Gyermekeim, valahol megszólalt a kakas a hegyen. Ideje hazamenni. A hídnál az őrök még elkésett boszorkányoknak vélnek benneteket.

(1915)

A névtelen nő

A gondolatom néha játszi lepke, hajnali madár, amely boldogan, bolondan énekel, vagy fürge, csengő-zengő nyári eső a folyó tükörén, amelynek olyan hangja van, mint a sarkantyúmnak; máskor öregasszony a gondolatom,

325


mostanában mindig vénebb asszony, aki görnyedten viszi a rozsét az erdei úton, hol a fák lehullajtották már levelüket, és szél tépdesi a föld kopott haját, a hervadt füveket. Hadd mondjam el önnek, Kedvesem, hogyan történt az, hogy a gunnyasztva fonogató öregasszony egy napon eltűnt a sarokból, honnan baljóslatú szemét reám meresztette – hogyan történt, egy napon ismét fiatal lettem, és egy fehér lepke szálldosott a képzeletemben.

Tél volt vagy nyár?… Az évszakok nem fontosak, mert az ember mindig magának csinál tavaszt vagy telet. Amint odabenn a szívében elgondolja, az történik körülötte. Nálam akkor késő őszre hajlott, midőn a városba egy ifjú hölgy érkezett.

Mint afféle dologtalan lovag, szemmel tartottam az utazókat, a fogadó előtt benéztem a postakocsi belsejébe, unalmamban szerettem kitalálni az utazások célját, s egy vén pap tolakodó kérdésemre egyszer fejemhez vágta a bibliát. Ah, a vén pap Lengyelhonba utazott a fejedelemasszony gyóntatására, és én nem mehettem volna, holott egy évtized óta a szívemben hordtam a királyné arcképét!

A fiatal hölgy, akit első pillantásra akár hercegnőnek is vélhettem volna finom öltözetéről, a „Medvé”-nél megszállott. A kor divatja szerint aranyba foglalt, ragyogó kristályüvegen át nézte a városbeli tornyokat és háztetőket. A szolgaszemélyzet, valamint az unatkozó lovagok részére nem volt pillantása. A cipője flandriai vörös bőrből varratott, amilyenbe mifelénk az úrinők a naplókat köttetik a könyvkötőmesterrel. És a lépésének volt valamely bizonytalan imbolygása, mintha nem szívesen érintené cipője sarkával a fogadó kopottas állatbőreit. (Később megtudtam, hogy a rövidlátó nők járása ez, de akkor már vénember voltam, az ördög sem törődött velem.) Még harisnyájáról szeretnék sokat beszélni, amely köntöse alatt egy másodpercig látható volt a lépcsőkön. Szürke selyemből volt ez, mint a papok ruhája böjt havában, és sok esztendeig gondoltam magamban e harisnyákra. És nemesen kivágott öltözete oly nyakat mutatott, amelyhez hasonlót sem azelőtt, sem azután nem láttam.

– Mit bámészkodik a lovag? – kérdezte az erkélyen, szobalányához intézve a szót, és a ragyogó kristályüvegen át észrevette kopottas tollaimat kalapom mellett, amelyet még a lengyel királyné szolgálatában viseltem.

Jelt adtam, mint e korban szokásos volt: a két kezemet a szívemre szorítottam. A grófnő intett a „Medve” erkélyéről, amely kézmozdulatot engedelemadásnak véltem. Egy perc múlva már szobájában termettem, s ezen idők divatja szerint kalapomat bal kezemben tartva fél térdre ereszkedtem a királynőm előtt, s megadással vártam bizonytalan sorsomat. Mindig gondom volt arra, hogy az ingfodraim fehérek, nemesek legyenek, bármily szegénységgel sújtott a sors. E percben szerettem volna, ha csupán ingfodraim volnának láthatók

326


kopott ruházatomból. A grófnő kegyes volt, és nem látszott észrevenni, hogy kabátom ujján nyomok vannak, mintha könyökkel törtem volna utat a sűrű, szitkozódó sokadalomban.

– Hiszen nevemet sem tudja – szólalt meg mély, zengő hangon, hosszas hallgatás után.

– Majd ha érdemesnek tart, úrnőm, közli velem nevét, hogy beírhassam a szívembe, ahol eddig csak a lengyel királyné neve lakott. Tíz évig jártam reménytelenül, céltalanul, ődöngtem dologtalanul, hogy mindig csak a királyi hölgyre gondolhassak. Még a zajos kockázó lovagokat is elkerültem, mert gondolataimat, ábrándjaimat zavarta a lárma. Magányban, eldugott kocsmaszobákban szerettem tanyázni, és a borba mártott ujjaimmal a királyné nevét felírni az asztalra. Ez történetem.

– Lustaságát tehát szerelmével védelmezi? – kérdezte új királyném. – Nemesnek születtem, csak a kardforgatáshoz értek, a királyok mostanában

nem csinálnak háborút. A homlokomra tette a kezét, és lassan felemelt térdeplő helyzetemből. A

nyakamba fonta a kezét. – Nem tudom, miért teszem – mormogta magában. – Húszesztendős

vagyok, s eddig még nem választottam senkit. Miért választom magát? Miért áldozom fel magamat az ismeretlen lovagnak? Mondja meg, hogyan szólítsam, ha már többé nem látom… Mondja meg, hogyan mondjam ki a nevét az imádságomban, amelyet az apátsági templomban holnap önért elmondok… Világosítson fel, hogy kinek a nevében tegyek jótékony alapítványokat a kolostoroknál, és kiért mondassak misét… A szegények, akik között adományokat osztok ki az ön nevében, kit dicsérjenek?…

Ekkor eszembe jutott, hogy tíz év óta nem mondtam ki nevemet, mióta a Jagelló-torony pincéjéből a púpos porkolábleány segítségével megszöktem. A haragos lengyel király közölte a szomszédos országok királyaival, hogy a jobb kezemre M betű van tetoválva – Mária királyné tiszteletére, s nem mertem a kesztyűmet lehúzni azóta. A grófnő azonban mind határozottabban sürgette a nevem – és az ember szeret néha szédítő meredélyeken sétálni –, kimondtam a nevemet, amelyet egykor megbecstelenítő jelzőkkel a krakkói kapukra kiszögeztek, és az utazókereskedők, elfelejtve a király zsarolását, gyáván kiköptek a nevem előtt…

– Frankó a nevem – mondtam meglehetős bátorsággal, és a szememet lehunytam, mintha a hóhérbárd suhanását várnám.

A gyönyörű ifjú hölgy ekkor szájára vette nevemet, sokszor, boldogan, dédelgetve, simogatva mondta a nevemet, hogy végül magam is kezdtem elhinni,

327


hogy sajátságosan szép nevem van, és csupán rossz álom volt azon sok baj, amely e név körül már történt.

– Frankó – monda pártfogóm –, holnaptól kezdve a város szegényei áldani fogják ezt a nevet; harangot öntetek, amelyet e névről keresztelnek; s e nap évfordulóján misét mondanak az ódon apátság templomában…

Tudtam, hogy mindez nem enyhíti a lengyel király haragját, hamarosan hurokra kerülök, és a legszentebb imádság sem mentheti meg nyakam épségét: most azonban mégis boldog voltam, legboldogabb életemben, midőn egy előkelő, gazdag, finom és bizonyára jó családból való hölgy engem választott első szerelmének. Már negyvenesztendős voltam ekkor, és dühös haraggal fonta lelkemben a gond a maga szomorú bánatait, sötét reménytelenségeit… Csak az ingfodrom volt már nemes rajtam, és megszoktam, hogy útszéli csárdákban kitegyenek az út közepére… Csúf vénasszonyoknak mondtam jövendőt, elhájasodott polgároknak kotyvasztottam bűvitalt, amely szerelemre gerjeszti az ifjú nőket; így tengettem életemet, s nem csodálkoztam, ha néhanapján eltángáltak a vásárokon…

És most egy angyal földre szállott, hogy megmentse bűnös, elvetemült lelkemet, hogy megtisztogasson a salaktól, a szennytől… Diadalmas ifjú lovagnak éreztem magam ismét, csodálkoztam, hogy nem zörög oldalamon kard, és fövegem tollai vajon hol konyultak le?… Mint a napsugár a templom ablakain kék fénybe füröszti a tömjénfüstöt: oly ájtatosak voltak gondolataim, midőn az ismeretlen grófnő kezét fogtam. Ó, még nem vesztem el – még ifjú lovag vagyok!…

A torony, ahol meghúzódtam éjszakára, szeles, léghuzamos hely volt. A

korhadt szarufák beszélgetni szoktak egymás között. Ez éjjel azt beszélte az egyik gerenda a másiknak, hogy az erdőn kivágtak egy fát, amelyből nem házat építenek, hanem akasztófát ácsolnak, s a piacon felállítanak.

Reggel, amerre mentem a városban, a koldusok áldása kísért. Ó, e förtelmes nyomorékok mily hangosan kiáltozták nevemet, a bénák szinte kárörömmel harsogták, hogy Frankó lovag a legnemesebb ember… Egy förtelmes varangy, egy láb és kéz nélküli szörny a város kapujánál, midőn szökni akartam, a fogaival a ruhámba kapaszkodott, nem engedett tovább, míg meg nem áldott. És a kapunál szerencsésen elcsíptek Szaniszló király vitézei, miközben a nyomorék hozsánnázva kiáltozta nevem.

…Most már megint öreg, szomorú férfiú vagyok, bibliát olvasok egy toronyban, és a bibliába szeretném beírni néha az ő nevét, az ismeretlenét, a legdrágábbat, akiért börtönbe jutottam ismét… Szeretnék érte imádkozni reggel és

328


estve… A falra vésni nevét, és halálom közeledtével mindig csak az ő nevét mondani… Sajnos, elfelejtettem megkérdezni…

(1915)

Ne vigyél tanút Budára

Bánati úr, akiről már valahol írtam, minden szomorúsága és életfájdalma mellett, bár kalapját mindig szemére vonta, és még éjszaka is a házfalak mellé húzódva, lehajtott fejjel bandukolt a csendes utcákon, arról is nevezetes, hogy ő volt az a férfiú a fővárosban, aki örökké szerelmes.

Régebbi időkben, mikor ráértek az emberek a bolondságoknak és hóbortoknak élni, Pesten a Bánatiak sűrűn előfordulnak. A szerelem az élet célja, és mindegy, hogy boldog vagy kesergő azon szerelem. Csak ne hiányozzék sohasem a férfiak és nők szívéből. Igazán szerelmes emberrel nem is történhetik semmi baj. Azzal sem törődik, ha elgázolja a kocsi, mert bévül, a szívben még az életet is kárpótolja a szerelem gondolata. A börtön falán is van egy tenyérnyi hely, ahová vérrel és korommal fel lehet írni a kedves nevét. Bánati úr mendegélt az életben, Pesten vagy Budán, téli bunda födte tagjait vagy strumflis Pejácsevics-nadrágban lépkedett, a vastag, rövid sétapálca volt divatban, vagy a színes öv a derékon. Strausztól dúdolgattak a gavallérok, miközben a kioszkban a katonabanda szólt, és a Duna-parti fák zöld függönye megett mint egy igéző álom suhant el a gőzhajó fehér kéménye, vagy az volt divatban, hogy a magányosan sétáló úrihölgyek után rézkrajcárt szokás dobálni, hogy a dáma megzavarodva megálljon, mintha elejtett volna valamit: Bánati változatlanul, hősiesen szerelmes volt. Természetesen mindig attól félt, hogy belehal a szerelembe, a homloka komolyan elfehéredett, ha az imádott nőre erősen rágondolt, és éjszaka beszélt magában az utcán. Minden alkalommal olyan volt a helyzet, hogy hinni lehetett: Bánati most végérvényesen elpusztul, addig kereste az esetlegességeket, hogy halálosan beleszerethessen nőkbe, akik tán nem is viszonozták mindig hő érzelmeit.

Egy alkalommal Bánati különösen bajba keveredett. Két hölgybe volt egyszerre szerelmes, mostohatestvérek valának, mindig együtt voltak, karonfogva jártak, és ha megtehették, éjszaka egy szobában aludtak. Finom és kedves nők voltak. Az egyik vörös hajú volt, mint az alkonyat Spanyolhonban (midőn a postakocsi Madrid felé közeledik), és szent volt, mint a szenvedők gondolata a csodatévő oltárkép előtt. Cecíliának hívták, és talán senkinek sem illett e név, csak neki, aki finom cipőjében valóban alig érintette a földet, amint bizonytalanul,

329


szinte meggyőződés nélkül, mintha attól félne, hogy nem érdemes a földre lépni, a budai korzó gesztenyefái alatt mendegélt.

A fekete nőt Fruzsinának nevezték. Szeles és hamar könnybe boruló szemű, felcsattanó kacagású és merengő szomorúságú volt ő, sohasem lehetett tudni, hogy mit gondol magában. Néha minden ok nélkül kezdett sírni – csodálatos volt ilyenkor, mint fenyveserdők felett lebegő esti köd, míg alant a mélyben csattogva vágtat a gyorsvonat, és a szerelmes asszony az ablakból a ködbe néz, s távoli város tornyait látja… Mintha elveszített volna valamit vagy valakit nagyon régen, akinek az emléke vissza-visszajár. Lehetett gyermek is, de férfi is, aki váratlanul kopogtatott az emlékezés pókhálós ablakán… Felcsendülő kacagása semmiségek felett, mikor hajfürtjei is kacagni látszottak, hogy ujjaival kellett rendben tartani őket, és orra gyengén elpirult… aztán halkan sóhajtott, mintha a kacagástól megtágult volna valami odabent… elmerülő tekintete, amelyet halk, turbékoló hanggal kísért, mint valamely színpadi jelenést a zenekari mélységben a karnagy… élvvágyó, nedves szája, amely arra látszott teremtve lenni, hogy gyönyört igyon, és ruhája, amelyet maga varrt… Fruzsina valóban észrevétlenül hercegnőnek született, de csak Budán, a Vízivárosban, és napjainak legfőbb eseménye az esti séta volt a Duna-parton, amidőn kézszorításával Bánati úrnak, az utolsó lovagnak gyakran elárulta, hogy tetszését kiérdemelte.

Bánati nem lett volna igazi férfi, ha kellő hiúság és büszkeség nélkül nem sétál vala a két feltűnően csinos nő között. Gyakran karjára vette őket, ha a sétaút a hegynek emelkedett, és sohasem súghatott olyasmit az egyik fülébe, hogy a másik nyomban meg nem kérdezte volna, hogy mit mondott Bánati úr. Olykor, ha a hölgyek családi körülményei megengedték – mert szigorú otthonokban nevelkedtek, ahol az apák és az anyák meglehetősen rideg törvényeket tartottak, és a leányokat húszéves korukban férjhez adták –, Bánati az alkalmas estéken rejtett kiskocsmákba vitte a hölgyeket, összeesküvő korából beszélt el kalandokat, elmondta, hány embert ölt meg párviadalban, hamispénzverésről beszélt, majd boldogtalan, reménytelen éjszakáit sorolta fel: amint a férfiak hazudozni szoktak a nőknek, akiket meghódítani akarnak.

Fruzsina, a sötét hajú, rejtélyes, odaadó, helyeslő mosollyal, fejbólintással fogadta Bánati szavait, mint ama szegény nők, akik a szülei háznál korán megtanulják, milyen álláspontra kell helyezkedni a férfiak hencegésével szemben. Csodálkozott, szomorkodott, nevetett, helyeselt Bánati előadásai alatt, amelyet mindig fokozott az elfogyasztott bor. Nem csoda, ha estefelé, mikor az éjjeliőrök már elfoglalták helyüket: Bánati elfelejtette bánatát, szerencsétlen sorsát, és boldog, szerelmes ember módjára, gondtalan szívvel kísérte haza a dámákat.

330


Cecília Bánati előadása alatt egy arcizmával sem árulta el érzelmeit, mozdulatlanul, komolyan hallgatta a férfi szavait, mintha ítélet alá venné a szenvedélyes hazugságokat. Sohasem csodálkozott, de egy estve, midőn Fruzsina mögött már bezárult a kapu, és Bánati a szomszéd utcába kísérte megmaradott hölgyét, ahol piros virágok voltak az ablakokban, és a tornyon a hold sugarai keresték a lépcsőket, Cecília váratlanul kijelentette, hogy szereti Bánatit. Szereti, amint egy ártatlan leány szerethet valakit, komolyan, elszántan, egész életre, rendelkezzék vele a bánatos…

Bánati, bár élete nagy részét nők társaságában töltötte, meglepetten kérdezte:

– Miért szeretsz, te földre szállott angyal? – Szeretlek azon szép szavakért, amelyeket szegény, szomorú, csalódott

barátnémhoz intézel. Szeretlek, mert olyan jó szíved van, hogy mulattatni, megvigasztalni akarod azt a szegény Fruzsinát. Szeretlek, mert nemes jellem vagy, és egyetlen szóval sem akarod elcsábítani boldogtalan barátnőmet.

Bánati rajongva csókolta meg Cecília kezét: – Sohasem fogom Fruzsinát megbántani. – Akkor mindig szeretni foglak – felelt Cecília, és vonakodás nélkül csókra

nyújtotta az ajkát. Bánati ezután tovább sétált még a két barátnővel a budai korzón. Fruzsina

hű testvér módjára mindig beszámolt Cecíliának azon szavakról, vallomásokról, ajánlatokról, amelyeket Bánati a fülébe sugdosott. Viszont Cecília megelégedetten és szerelmesen simult Bánatihoz:

– Ó, mily jó vagy te, hogy oly szép szavakat tudsz kitalálni szegény barátném számára! Csak boldogítsd őt, csak vigasztald, okozz neki mentül több örömet… Én mindig jobban szeretlek. És ha estve megcsókoltad a szobor mögött az ajkát, kérlek, akkor szívesen megcsókollak én is, megölellek azon a helyen, ahol ő megölelt. És a szívem kinyílik neked, mint az ő szíve kinyílott… De semmit sem szabad eltitkolni előttem, még ha vétkeztetek is. Mert én nagyon szeretem Fruzsinát.

Sokáig sétált ezután Bánati és a két szerető barátnő azon rejtett utakon, amelyeket a szerelmesek felkeresni szoktak, míg egy napon Fruzsina elgondolkozottan kivonta karját Bánati karjából:

– Már egy fél esztendeje megyünk, elfáradtam – mormogta. Bánati boldogan fordult Cecíliához: – Most már egyedül maradunk, szerethetjük egymást. Cecília szomorúan csóválta a fejét:

331


– Nem, fiam… Én megmaradok a barátnőm mellett. Valóban már sokat sétáltunk hármasban, ideje, hogy hazamenjünk.

– Tehát már nem szeretsz? – kérdezte kétségbeesve Bánati, mint annyi sokszor az életben.

Cecília lehajtotta a fejét, mint a templom körül a Mária szobra, midőn beesteledik:

– Nem tudom elmondani, hogy mi történt… Érthetetlen, boldog, furcsa idők voltak. Amikor a barátnőm nyakát dicsérted, mintha nekem szólott volna a dicséret. Midőn a szeméért, a fekete hajáért, a hollószínűért, röpke kacagásáért és váratlanul borongó bánatáért rajongott, uram: úgy éreztem, hogy hozzám intézi a szavakat a barátnőm lelkén át. Ő közvetítette esténkint, midőn aludni mentünk, hogy ön mennyire szeret engem. Ő mondta el a szerelmi vallomást, amely valóban jó illatú volt. Szerettem önt, Bánati úr, mert Fruzsina szerette. Szerettem a poharából inni, amelyből előbb Fruzsinát kínálta. Tanúja voltam gyönyörű hazugságainak, drága erőfeszítéseinek és szenvedélyeinek; láttam önt sírni és nevetni barátnőm miatt, s ez nagyon boldoggá tett. Szerettem önt, mert Fruzsina oly nemes, oly tiszta, oly szomorú, hogy párját nem lelni a nők között. Vigyázott volna Fruzsina szerelmére, megtarthatta volna az enyémet is.

Bánati, bár próbált férfiú volt, jó darabig járt-kelt fejcsóválva a fővárosban, setét utcácskákban megállott, magában beszélgetett, és érthetetlenül nézett a barátnők után, akik karonfogva mentek el mellette.

– Vajon mikor ismerem meg már a nőket, hogy többé csalódást ne okozhassanak – kérdezte magában sokszor.

„J”

A holttest ruhájában zsebkendőt találtak, amelynek sarkába úgynevezett angol betűvel J. volt hímezve; tizennyolc-húsz esztendős, barna, sötét szemű, ártatlan leányzó volt, fekete selyemszoknya és fehér zubbony volt rajta. A cipőjét Pesten varrták, gombos félcipő volt; az ujján gyűrűk nyomai. A vízből kifogott hullát a temetőben, a halottasházban kiterítették. Éjszaka a falu felől egy nyurga, sovány férfiú elindult a temető felé. Köpenyege volt, és széles karimájú kalapja a szemére húzva, mint a kincsásóknak a régi regényekben. M. M. volt az éjjeli sétáló – egykor testőrtiszt, mint úriemberhez illik –, jelenleg lomha, renyhe, homokóraálmú, elvadult és embergyűlölő falusi gavallér, aki feltett kalapban járt – istenem, vadkacsatollas kalapban ült az ebédjénél, és csak a kutyájával beszélgetett – a hangja nyerített, és cselédkenyér nagyságú tekintettel nézett a

332


parasztlányokra. Olykor kis verseket írt. Fiatal korában érzelmeseket, bámulatosakat és levendulaillatúakat; később az emésztésről verselt csupán M. M., aki fiatal korában orosz hercegnőkről, Mülbeck Lujza regényeiről és fekete selyemcipőjű táncosnőkről álmodozott, jelenlegi állapotában, bortól, pipafüsttől, keserűségtől megőszült bajuszával és kopottas ruhájában, amelyben azonban a legkülönb embernek vélte magát messzi környéken, nyugodtan beeshetett volna a tavaszi áradással ijesztően setétlő Dunába, amint a kifogott női holttesthez a hullaház felé ballagott. A faluban mindenki alszik, a fázékony holdhoz, amelybe hajdanába pisztollyal belelőtt, hiába kiáltana segítségért; a ráncolt homlokú, bánattal terhes fellegeknek valahol gyülekezőjük lehetett, mert nagyon siettek a felszél kocsiján; és az út, a sáros, mély, nedves, hideg országút oly barátságtalan volt, mint az élet.

– Csak mindenkit megölhetnék – dörmögte magában M. M. –, amint loppal, gyűlölettel, az elmebajosok kimondhatatlan haragjával civódott a térdig érő sárral. Természetesen, nem a sárra, nem a sötét éjszakára haragudott, hanem Venyigére, a sánta csizmadiára, aki reggeltől estig kalapált a szomszédjában, mint az öngyilkosságra űző emlékezet. A babonás csizmadiának a kalapácsában valamely titokzatos erő lakozott. Ahányszor koppant a kalapács, M. M. megrázkódott, a fogát csikorgatta, mintha a saját emlékei előtt színészkedne. A kalapácsütésre gúnyosan vagy bánatosan mosolygó nők repültek el az udvarház felett, mint siető vándormadarak. A tulipános órából bécsi zenekar melódiája hangzott. Szomorú asszonyok arcképei – csak a szomorúakat őrizte meg M. M., miután a vidámak úgyis találnak maguknak elég szórakozást – kilépkedtek a fiókokból, meghajoltak, és karban mondták:

– Bármelyikünkkel boldog lehettél volna! M. M., mint a színpadon, a kanapéra vetette magát, és fogcsikorgatva

átkozta a varázslatos csizmadiát. A temető kapuja nyitva volt. A hullaházból világosság szüremlett, mint

valamely kísérteties zene a függönyök mögül. M. M. fázékonyan megállott, mint régi randevúkon, midőn az elátkozott kastélyban a szél emberi kézzel verdeste a nyitott ablakot, valaki jött a szobákon át, ajtók kinyíltak, és rablógyilkos cigányok módjára bujdosott a holdfény a nyugtalan bokrok között.

– Pedig szerelemmel jöttem ide – mondta M. M., mentegetőzve egy bokornak, amely tüskés vénasszony módjára a köpenyegébe kapaszkodott. – Többet kellett volna inni a 92-ősből – korholta magát.

Bizonytalanul, sértett szívvel és gyűlölködő indulattal közelgett a hullaházhoz, mintha a szellemi találkozón idegen lovagot találna hölgye mellett.

333


A hullaházat valamely másvilági gyertya fényesítette, mint vallásos falvakban a szentek névnapján az oltárképeket. A halott leány arcáról sugárzott tán a világosság, vagy valamely küszködő, gyötrődő lélek fénylett a leány lábainál, egy férfi bánatos, hazavágyó lelke, aki a messziségből ide küldte fájdalmát, kétségbeesését az öngyilkos leány lábaihoz?

Radziwil hercegnő – gondolta magában az egykori testőr, amint óvatosan bedugta fejét az ablakon.

A halott leány ült a ravatalon, és a keze imádságra volt kulcsolva. – Valóban a hercegnő – fűzte tovább M. M., amint lassan bemászott az

ablakon, egyik lábát csak nehezen emelve maga után, mintha árva gyermekek lelkecskéi kapaszkodnának ólomsúllyal a bokájára.

– Tehát te is meghaltál, egyetlenem, mint tavaly nyáron Fiáker Mili a Kolosszeumból. Idáig úszott ő is a nagy Dunán, óvatosan elkerülte a halászokat, s itt partra szállott, mert egy hal megmondta neki, hogy állomására érkezett. Mily különös, hogy mindnyájan eljöttök utánam, az elfelejtett, elbujdosott, életében holttá válott férfiú után! Ugye, jó semminek, hullának, ismeretlen halottnak lenni? S én nem mondom meg senkinek, hogy te vagy R. Jolán, hercegnő, akinek apja a császár barátja, és palotája van a legnagyobb térségen Bécsben. Mondd meg nekem, hogyan tudjátok elkerülni ti, tapasztalatlan, finom lelkű nők, az ismeretlen, sohasem látott homokzátonyokat, hidakat, forgókat és lakatlan szigeteket, ahol a halott kereskedők mámoros hajóslegények szomszédságában elnyújtózkodnak a sövényen? Mondd meg nekem, honnan tudjátok ily pontossággal az utat e kis faluba, ahol emberektől elhagyatva, mindenkitől felejtve, mint Alexander hősei éldegél M. M., egykor testőrtiszt, nők lovagja, selyembajuszú bálvány és a frank bortól összeomlott, szerencsétlenné válott, asztal alá gurult férfiú? Eljöttök, hogy ismét szép szavakat halljatok tőlem, költők és gályarabok szavait, érzékenységeket, amelyek sírnak, mint a fuvola, midőn a gyermekgyilkos szenyóra részére a vérpadot ácsolják a börtön udvarán vagy gazság, gyilkosság, útonállás idején elmondott szavakat sóhajtsak a füledbe? Miért jöttél, te szegény?

A halott nem felelt, mert még tapasztalatlan volt, aki nem értett M. M. nyelvén.

– Szólj hozzám, hercegnő – biztatta M. M. esdeklő hangon –, mint egykor szóltál, midőn fáradt lovainkat megitattuk a badeni országúton, a cselédek messze elmaradtak, és nem vontad el arcodat, amidőn átöleltelek. A nyárfákon álmos csókákat ringatott a meleg szél, és arról volt szó, hogy adósságaim miatt szökni kell a városból, mint egy talián szélhámosnak. A lengő, hosszú szárú füveknek olyan illatuk volt, mint a nők kibontott hajának a karusszelben, és én mégis a

334


helyőrségi kórház meszesgödreire gondoltam, ahová a pestises katonákat eltemették a régi hadjáratban. Nem volt már semmim és senkim: csak a lovam fejét láttam, azt a nagy, ostoba, hűséges fejet, amelyet a lovaglómester tanítása szerint a térdéhez szokott hajtani. De ez a nagy bolond, sörényes lófej is elveszőben volt, mint a sakkjátszmánál a „Mazur” kávéházban a lókereskedőm készen tartotta a paripa árát, ha valamely estve el akarom hagyni, búcsú nélkül, álöltözetben a vámvonalat. És én voltaképpen ehhez az elveszendőben lévő lófejhez beszélgettem ott, a badeni országúton, midőn a hercegnő fölpirult arccal, áhítatosan, a szentek és királynők meglepetésével hallgatott; szomorú, fiatal életemről, amelyet úgy sirattam, mint egy komédiás, öreg szüleimről, akik miattam akár a vármegye börtönében is ülhettek volna ez idő tájt, és rajongó szerelmemről… Csak a francia regényekben, a régi, szép hosszú regényekben voltak olyan figurák, mint én, kifestve, kiszínezve. Míg az imádságoskönyvek hangján szólottam hercegnőmhöz, kondor és dús fekete hajam alatt a pohos lókereskedő abroncson ugrált keresztül; régi kedvesem, Cilcerné, a leánykereskedő herbateát főzött egy nagy katlanban, és míg kavarta a szörnyű löttyöt, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a Posta utcában zárják el a kaput, ha jönni találnék, mert ő azt hiszi, hogy előbb-utóbb elviszem az ékszereket a háztól; egy spanyol kendős leányt láttam, akivel nemrégen ismerkedtem meg, amint lomha, szenvedélyteljes léptekkel ment át a csatorna hídján… És hangosan arról beszéltem, hogy csak fiatalon szép meghalni, legalább nem ismerkedem meg a csalódásokkal és bánatokkal, amelyek roggyant lábú, vén markőr módjára jönnek a játékpénzért…

És a hercegnő kegyesen és ámulva hallgatta a bariton hangomat, amelyet az utcai nők, a férfiismerősök gyakran magasztaltak. Végül csaknem könnyes szemmel és szűzies szégyenkezéssel jelentette ki, hogy a lovagláshoz még a szokásos pénzdarabokat is elfelejtette magához venni, amelyet sétakocsizáskor a szegények között szokott szétosztani; ékszere csupán egy ezüstamulett a nyakán – ófrancia Mária, megható és finom kézimunka, kis virágkoszorúban, imádságra kulcsolt kézzel, Navarrai Margit hordta egykor a szívén – ha gondolom, hogy szerencsét hoz, vegyem magamhoz.

– Sajnos, Eduárd, hamis váltóim őrizője, nem babonás ember – feleltem a paripám fejének.

S a hercegnő, miután mélyen elgondolkozott, s a gondolkozás alatt többször elpirult, halkan és határozottan a palota hátsó kapujához rendelt estére.

(Ah, hogy örvendezett Eduárd a régi aranytalléroknak és Lajosoknak, amelyeket a hercegnő valahol valamikor a palotában megtalált!)

335


És ezután sokáig nem láttuk egymást… Nem engedte, hogy a kezét megcsókoljam.

– Ha meghaltam, ugye, ezt mondta, kedves –, eljöhet, és a koporsóban megcsókolhatja a kezem. Érezni fogom. Várni fogom.

És sohasem láttuk egymást, mert bizonyos idő múlva mégiscsak fel kellett vennem az álruhát egy ócskás pincéjében.

De most itt vagyok és megcsókolom a kezét. *

A világosság eltűnt a halott leány arcáról, hideg szél huhogott a Duna felett, mintha vízbe fulladt szabólegények kísértetesdit játszanának.

M. M. a halott leány zsebkendőjével hazaért, és varázsló módjára megrázta a kendőt a ház előtt. A vándormadarak sikoltozva elrepültek a mohos háztetőről, mintha az ördög cibálná hajuknál fogva a rossz nőket a pokol felé. A szomorú arcképek mélyen elbújtak a fiókba, mint a tiltott, szerelmes levelek meglapulnak, ha kését élesíti a megcsalt férfiú. Az öklöndöző öregember, aki a kályhában lakott, és szeles éjszakákon láncát csörgette, hogy M. M. félbolond módjára menekült egyik szobából a másikba, dühöngve, mint a fagörcs pattogása a tűzben, kirepült a kéményen.

– J. – mondta sokszor a volt testőr. Boldogan, megnyugodva, megszerelmesedve, végleg elcsöndesedve, mintha bálba menne, frakkot húzott, a tükör elé ült, és félelem nélkül a zsebkendőn át a szívébe lőtt.

(1915)

Klaránsz rossz útra tér

Monte Cristo egy kínai templomokkal és sárkányokkal aranypirosra festett ládán ült, és a reggeli postáját olvasta. Temérdek levelet kapott mindenfelől a városból, mert egy józsefvárosi leánynak hozományt adott, csalfa asszonyokat elválasztott az uruktól, nyertes lóversenytiketteket küldött letört sportembereknek, csődbe jutott kiskereskedőknek boltot nyitott Kőbányán, és szomorú, szegény és szép zsidó lányoknak jó cipőt küldött, a tisztességes asszonyokat számon tartotta, és a névnapjukon egyedül ő emlékezett meg róluk, beteg öregasszonyokat pártfogolt, és megbüntette a fiúkat, akik az anyjukat verték, zsokénak fogadott fel kisfiúkat, akik a palánkon lovagoltak a városligetben, és még megszámlálhatatlan jó cselekedet terhelte, amiért a külvárosi házakból az anyák figyelmébe ajánlották erényes leányaikat, a kávéházi csalók új üzletet találtak ki számára; szeretőtartó

336


asszonyokat bepanaszoltak a kétségbeesett férjek, szerencsétlen kártyásokat a nyomorgó feleségek, mostohaapákat a kisleányok, civakodó perditák egymást vagy erőszakos gavallérjukat, szegény tabáni leányok a budai aszfaltbetyárt, feldúlt családi boldogságokért a gyermekek az anyát vagy apát; kalapra valót kértek tisztességes lányok, új ruhácskát és tankönyvet a gyermekek, trotőrszoknyát a mamák, szerencsepénzt az apák, találkozóhelyet a titkos szerelmesek, menedéket az öreg férfiaktól üldözött leánykák, lelki vigaszt néha egy özvegyasszony, megnyugtató szót szegény kijátszott, megcsalt férfiak, kis budai villát az ábrándozók, portrémegrendelést a festőkisasszonyok, kölcsönt a költők és a boldogtalan kaszírnők a főhadnagy visszahelyezését Komáromból.

Monte Cristo rövid ideje tartózkodott Budapesten, midőn körülbelül mindennel és mindenkivel megismerkedett a városban. Megtudta, hová jár a polgármester zongorázni és marhahúst ebédelni, mikor találkoznak az Oktogon téri két szerelmesek, kik a szeretők és kik sírnak magukban, mikor senki sem látja őket, és kik hivalkodnak a bánatukkal, boldogtalan szerelmükkel… Délután néhány aranypénzért egy pesti asszonygyülekezetet hallgatott meg egy függöny mögül. Pesti úriasszonyokat, akik barátnőjük lakásán a földön ültek, és valamennyien azért sírtak, mert szerelmesek voltak. – Mi vagyunk a peches asszonyok – mondták kórusban, és igyekeztek felülmúlni egymást keserves bánatban, boldogtalan szerelemben. Csak egy asszony állt egyenesen és büszkén a jajgatók között. Mert ez már tudta, hogy öngyilkos lesz a szeretőjéért.

Estére a mozgószínházban meghallgatta, hogy mit mondanak az édes kislányoknak a setétségben, és a nagy színházban megnézte a gyémánttal feldíszített nőket, akik délután a kedvesüknél mérget akartak inni, a páholyokban a frakkos férfiakat, akik összeráncolt homlokkal várják a színpadi és családi dráma befejezését, angyalszőke lányokat, akik De Sade márkit eredetiben olvasták, foszforfényű, mohó asszonyszemeket, gonosz, sárga szemeket, a női kezeknek járását, amelyek látszólag oly tiszták és ragyogók voltak, mint a briliánsok vize az ujjakon, és a lábaknak titkos mozdulatait, amelyeket olyan cipő fedett, amelynek áráért vidéken meg szokták ölni a zsidó kocsmárost…

Kisfiúkat hallgatott ki a játszótéren vagy a ligetben, akik jövendő életükről beszéltek. A halálhoz küldött aggastyánokat vagdosott le a fákról. A Duna-partról cipelt el megcsalt, elámított, fiatal nőket. A műlovarnők bánatát ellenőrizte, és a Ferenciek templomában a grófnő háta mögé állott, hogy meglássa, mely imádságnál van felnyitva a könyv. A Városligetben rossz útra induló cselédleányokat vett oltalmába, és bezárta az ablakot, amidőn téli éjszakán halni vágyással feküdt le a bálban felhevült budai kisasszony. L. M.-nét megfogta, midőn kihajolt a negyedik emeletről, és eltévedt gyermekeket kézen fogva

337


vezetett hazáig. Ő volt az, akinek a kezébe harapott az összekötő vasúti híd tájékán a vízbe ugró Margit – mindig a vízbe ugrott, ha csalódott –, és nyomon követte Fannyt, midőn a belvárosi patikákat végigjárta, hogy hamis recepttel elegendő morfiumot szerezzen. A budai kertek alatt sárgarigó módjára fütyülgető gavallérokat figyelemmel kísérte, és több menyecskének megfogta a karját, midőn hosszú habozás után befordult a legénylakás kapuján. A népligetben őszi délután kicsavarta B.-né kezéből a revolvert, a vasúti állomástól hazavitte a szökni készülő Saroltát, a Svábhegyen megakadályozott egy gyilkosságot, elhagyott kerti lakban – a Disznófő felé – felkereste az életuntat, a léha asszonyok szabadkőmíves alapon szervezett kaszinójában megfigyelés alá vette az új tagokat, és a zsúr után a külső Andrássy úton a fiatal nőcske mellé lépett, és halkan a fülébe súgta:

– Nem igaz a cifra bánat, sem az elsírt öröm… Nem kell szeretőt tartani, asszonyom, divatból, unalomból, szeszélyből… Egy rossz asszony megmételyez tizenkettőt, míg a rossz asszonynak jól megy a dolga.

És a szőke, álmodozó, verslábjárású P.-né egyszer csaknem feljelentette a sarkon álló biztosnál a szomorú Monte Cristót.

Pesten akkoriban egy szép árva gyermek volt a divatos asszonyok kedvence. Az árva gyermek életuntnak, művészi szomorúnak, bánatos múltúnak

mondta magát, bevallotta, hogy csaknem a gályákra került legutóbbi szerelméért. Artúrnak hívták, és karcsú volt, mint egy finom illusztráció. Vidéki kertek alatt felgyűrt galléros köpönyegben suhant el, mint a gyermekkoruk óta regényt nem olvasó asszonykák képzelik; szomorú, sápadt arca megjelent a fák alatt, mint a királyfi arca a dajkamesében; a pesti szalonban magába merülve, a szimfóniába ámulva hallgatta a karosszékből a nők zongorázását és éneklését, mint Mozart idejében a dandyk; s míg Marianna a kottát forgatta, hátranyúló kezével titkon megsimogatta Artúr kezét. Artúr az életét köszönhette Monte Cristónak – a rejtelmes történet majd egyszer következik –, ugyanezért híven, becsületesen jelentette a grófnak, mit látott, hallott, tapasztalt Pesten az asszonyok körül. Artúr megtért ifjú volt, bőséges hópénzt kapott Monte Cristótól, de néha ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy régi mesterségét folytassa. Ilyenkor kétségbeesetten roskadt le Monte Cristo lábaihoz, és annak jóságos és erős kezét megragadta:

– Ne engedjen el ma, nagyuram, mert bűnbe esek. Künn a Zugligeti úton sétál egy asszony, és a pénztárcájában vadonatúj bankjegyek vannak, amelyeket sajátos parfümjével megillatosított, borítékba zárt, mielőtt hazulról elindult, hogy majd a zsebembe csúsztassa. Ah, nagyuram, kegyelmezzen meg bűnös lelkemnek: rettenetesen csábító vétek finom, előkelő delnőktől jó szagú bankjegyeket elfogadni, éjjel egy lebujban hamisjátékosok között elkártyázni, vagy púdertől,

338


festéktől elszáradt bőrű táncosnők keblébe dugni!… A vér az agyamban zakatol, a térdem remeg, midőn e régi bűn ismét kísérteni kezd. Hiszen sohasem hordtam olyan inget, amelyet magam fizettem volna ki. Kis nővérkéimmel játszadoztam gyermek módjára, és a selyemkendőt a földre terítettem, amelyre Ilonkát leültettem; a kendőn még egy fekete hajú, sugárzó szemű asszony melege érzett. És Pálma, szent, drága menyasszonyom sohasem fogadta el a tükröcskéket, finom fésűket, amelyeket itt-ott a városban a nőktől kaptam. Fehér kezével eltolta magától az ajándékot, fázékonyan nézte finom harisnyámat, a szerencsegyűrűt ujjamról az előszobában kellett hagyni… Vajon gondol-e még rám Pálma a zárdában?

Artúr a két tenyerét az arcára szorította, és hangosan zokogott. A férfiak zokogása mindennél meghatóbb. Olyan váratlanul tör fel, mint egy csuklás. Belülről jön, az aranybánya mélyéről, ahol az utolsó életben maradott bányász lámpása pislog, öngyilkosság előtti órában sírnak úgy a férfiak, mint Artúr sírt, ha bűnei eszébe jutottak.

Monte Cristo szótlanul, komolyan ült székében, és a szempillája sem rezdült meg. Amíg Artúr elcsendesedve, bocsánatkérőleg felemelkedett.

– Jellemtelen voltam? – kérdezte lehorgasztott fejjel. Monte Cristo legyintett: – Nem törődöm vele – és az előtte heverő levélhalmazból egy többszörösen

összehajtogatott levelet vett elő. – Egy férfi írta – folytatta Monte Cristo. – A nevét nem közli, csak a

bánatát. Kérdezi, szabad-e megölni a hűtelen nőt, és számíthat-e az én védelmemre? Olvassa el, Artúr.

Artúr, mintha bűneiért vezekelne, komoly, hivatalos, fontoskodó arccal látott tennivalójához. Becsületes munkát végez, dolgozik…

– Az én nőm – mondta száraz, nyugodt hangon –, Klaránsznak szokták nevezni a barátnői, s azóta barátot, szeretőt áhít. Régente Klári volt, a kisgyermekei lábát és kezét mosta, az ura sok pénzt nyert az üzleten, bútort rajzoltattak az iparművésznél, nagy lakásba költöztek, és a szokásos asszonygyűlésre elvezették őt, ahol a tizenkét asszonyok bánatukat, szerencsétlen szerelmüket elsírták, egymást ugratták, bolondították, rontották, képzelt és igaz érzelmeket hazudtak…

– Már romlott Klaránsz? – kérdezte Monte Cristo. – Még nem, csak rossz úton van. Énrólam hallott az asszonygyűlésen,

kíváncsi lett, ismerni akart, néhányat hazudtam neki, polgári, jóságos arcát egy nagyvilági metreszéhez hasonlítottam, a lábát egy táncosnőéhez, kezét a Lili

339


bárónő kezéhez… Csodálkozva hallgatott, közelebb jött, kinyújtottam a kezem utána, és megfogta a kezem. Most vár a Zugligetben.

– Oda kell menni – szólt Monte Cristo. – Hazudni? – Hazudni. – És a férje, aki mint a levélből kitűnik, tud a felesége dolgáról? – kérdezte

az ajtónál Artúr. Monte Cristo felvetette sötét szemét. – Fél talán? – kérdezte. – Hazudni a nőnek nem félt? Ott lesz az asszony

férje is. Artúr meghajolt, és gyorsan lesietett a lépcsőn. Monte Cristo a szekrényből egy női arcképet vett elő, hosszan,

elgondolkozva nézte. Harmincéves, kissé könnyes tekintetű, jóságos homlokú, barna nő volt a képen.

(1915)

Cinke a Jezsuita-lépcsőn

– Nem ismerte Turcsek Jánost?… Az apja suszter volt Rózsahegyen. Ő volt az ideálom vidéki kislány koromban. Fehér vasutaszubbonyban járt – mondta a dáma, midőn a lépcsőhöz értek.

A fúvószenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta – valahol fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten. Özvegy édesanyja és eszét vesztett szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük lehajlik a kávéscsészék felett, s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron vagy azelőtt üldögélt a szomszédságukban, mindig hazudott, lassan, megfontoltan, meggyőződéssel, ó, bár újra hazudozna halk, tompított hangon – dércsípte fiatalurak a korzón magukban felsorolják a nőket, akik önzetlenül, odaadással szerettek, egy napig vagy egy esztendeig, leányokat, akik oly engedelmesek voltak, mint a bibliai hajadonok, megmosták a vízmerítőnél a vándor próféta lábát, és kívánsága felől tudakozódtak, asszonyokat gondoltak vissza, akik egyértelműleg így védekeztek: „magam sem tudom, miért?”, s hányszor nem tudják az asszonyok, hogy „miért!” – a Jezsuita-lépcső közepe táján megállott a dáma, s kedvese karjára tette a kezét:

– Hallja a zenét ott alant? Temetnek… Mily rettenetes!… Meghalni… Ijedten, kimeresztett szemmel nézett maga elé a dáma, amint a könyvekben

olvasta, vagy a színpadon látta, vagy talán magában igazán érezte… A kalandor – harmincévesnél fiatalabb, de olykor az öregebb évjáratú férfiak mind szeretnének

340


kalandorok lenni, ha nem a feleségük vagy leányuk járkál mellettük a Jezsuita-lépcsőn –, a kalandor magában azt gondolta, midőn a dáma didergő hangját, rémült tekintetét látta, és leheletét érezte, amelynek e percben valóban sírokon nyílott virágok illata volt: „Sohasem lehet tudni, mikor mondanak igazat az asszonyok, akik fürdés után az egész testüket behintik rizsporral… A műveltség, a jó és rossz olvasmányok, romlott férfiak hazudozása, a színház és a francia zeneszerzők annyira összezavarták a modern nőket, hogy talán maguk sem tudják már, hogy mi bennük az igazság… Talán mikor egyedül vannak, s önkéntelenül sóhajtanak, nyögnek, hangokat adnak…” A kalandor Milfay ezt gondolta, de hangosan így beszélt:

– Én még a síron túl is szeretni fogom kegyedet. A dáma természetesen legyintett:

– Kedves barátom, már többször kértem, ne ígérjen semmit. Nincs közöttünk megállapodás. Amíg jól érezzük magunkat, együtt vagyunk. Lehet, hogy holnap elválunk…

(Milfay magában: „szeretném tudni, hol találna olyan jó bolondot, akit Budára vihetne a lépcsőkre, mint valami medvét? Képzelegsz ismét, drága, romlott pulykatojás, akibe azonban belebolondultam, hogy néha már igazán szent, rajongó lovagnak hiszem magamat”.) Hangosan:

– Lehet, hogy holnap elválunk, mondja kegyed, kék strucctollas hölgy, amilyen kalapot senkinek sincs bátorsága feltenni Pesten, csak kegyednek, mert illik… Holnap elválunk, és én álldogálhatok ismét utcasarkokon, ablakok alatt, kertek közepén, hídfőknél és templomok lépcsőjén, ahová kirendelnek a nők, hogy ott reájuk várakozzak. Vajon nem sajnálna, ha ismét álmatlanul csavarognék az összekötő vasúti híd környékén, életuntan, céltalanul tölteném napjaimat, előbb-utóbb falura vonulnék segédjegyzőnek vagy távoli rokonomhoz írnoknak a kancelláriába, pofaszakállt nevelnék, egyetlen szórakozásom volna a hajamat úgy fésülni, mint a múlt században a testőrtisztek, akik falusi magányukban is úgy ápolták külsejüket, mintha egy osztrák hercegasszony látogatását várnák… Szeretné, ha nánási szalmakalapban üldögélnék a folyóparton, és horgászvesszőt fognék a kezembe?… Óhajtja, hogy egy-két esztendő múltával egy zimankós téli estve, miután naplókönyvemből kitéptem a lapokat, amelyeken az ön drága nevének kezdőbetűje szerepel, egy vaksi tükör előtt a helyet keresném fodros ingem felett, ahova a mordály csövét kell illesztenem?… Ha elhagyna holnap, asszonyom, ez történne.

A dáma, aki szorgalmas színházi látogató módjára az összes régi és új színésznők szerepét végigjátszá, volt Török Irma, majd lengő érzelmű Márkus, egy afrikai oroszlánvadász kedvéért Jászai, és selypített vagy raccsolt, francia

341


rongy módjára kacagott, és egyszer valóban mérget ivott, mikor ez volt a divatban, a dáma anyáskodva megsimogatta Milfay arcát, és lágy, megbocsátó hangon felelt:

– Mind ezt mondjátok. S amint kihúzzuk a lábunkat a városból, nyár jöttével vagy öreg szüléink látogatására vidékre utazunk, sovány párizsi táncosnét fűztök karotokra, akinek olyan kemény a bőre a festéktől, mint a papiros, vagy budai színésznőkkel halásztok az erdei bogyó után, amely a pezsgős lében úszkál… De jó szerencse, ha távollétünk alatt halálosan bele nem szerettek valamely varrónőbe, akit feleségül akartok venni, tűzhelyet alapítani, gyermekeket nevelni, és már ki is szemeltétek a kis józsefvárosi kocsmát, ahol asztaltársaságot alapíttok a „megtért férfihoz”. Szerencsére beköszönt az ősz, és mi hazajövünk, hogy rendet csináljunk. Sok férfi köszönheti a városban boldogulását dámaismerősének.

– És hányat tettek szerencsétlenné? – kiáltott meggondolatlanul Milfay, nők lovagja és nők bolondja, szerelem bolondja, asszonyok szeretője, olykor komoly tekintetű silbak a kalaposbolt előtt, midőn őnagysága új kalapot vásárol…

– Szerencsétlenek voltatok? Akkor megérdemeltétek – felelt elkomolyodva a dáma –, mert mi, szegény asszonyok, akik házasságunkban szerencsétlenek vagyunk, és kénytelenek vagyunk egy érző, érzelmes, értő, néha érzelgő férfiszívről gondoskodni a társaságunkban, hogy az élet valamennyire elviselhető legyen, mi, szegény asszonyok, valóban önfeláldozással mindent elkövetünk, hogy a férfi, akit gyakran a kezünkhöz sem engedünk nyúlni, boldog legyen, pályáján előrehaladjon, szabója ízlésesen varrja meg ruháját, és hogy a kocsmakoszton meg ne rontsa gyomrát, gyakran látjuk vendégül asztalunknál; éjjel reá gondolunk, a mi mosónőnk fehéríti ingeit, és frissítőszert magunk vásárolunk a kereskedőnél, amelyet fürdőjébe önt… S ezért valóban semmit sem kérünk egyebet, mint azt, hogy barátnőnk ruháját ne dicsérje túlságosan, olykor sétára vagy színházba kísérjen, gyöngéd szavakat mondjon, ha családi kellemetlenség ér, s megvigasztaljon, ha meglátogat a modern, művelt nők névtelen, ideges szomorúsága…

(Milfay magában: „Hát ezt vajon hol tanultad, te lelketlen, selymeidben remegő kézzel turkáló delnő… Te kék tollas betegség, aki elszánt, ételmérgező arccal követelsz a férjedtől szürke harisnyát, amelyet a lépcsőn majd észrevesznek; te szívtelen romlottság, aki egyik nap ábrándos Fanny vagy a könyvszekrényből, mert az megnyugtatna, ha egy vízivárosi vendéglőben a nevedet a zúzmarás ablakra karcolnám, és a leereszkedő sötétségben nekimennék a lámpaoszlopnak, aki másnap térdre omlasz a karosszékem előtt, és sírdogáló hangon kéred, hogy el ne hagyjalak, mert nélkülem nem tudsz élni, és harmadnap

342


lornyetten át nézed cipőmet, mint a szemüveges hölgy a látszerészek hirdetésén, Anatole France-ról nyafogsz, és londoni ingeddel csak azért nem kérkedsz, mert félsz, hogy nem hinném, s te kénytelen volnál megmutatni; te földre szállott gyönyörűség, akinek a járását utánozni szeretném, ha egyedül megyek éjjel az utcán, és csaknem elsírom magam, ha estvénként megcsókolom az amulettet, amelyet te akasztottál a nyakamba…”) Míg hangosan így szólt a kalandor:

– Én valóban nem mondhatom, hogy szerencsétlen vagyok a kegyed társaságában. Kedvességével már régen lekötelezett, hogyha holnap elhagyna, akkor sem gondolhatnék másképp kegyedre, mint hálával és imádkozva. Pedig még az igazi nevét sem tudom. Mert remélem, nem Cinkének írta be a pap a matrikulába?

– Gyermekkorom óta így neveznek – felelt Cinke. – Az igazi nevem nem tetszik nekem.

Milfay most megfogta a dáma kezét: – Ez ódon lépcsőn, ahol most járunk, asszonyom, egykor szerzetesek

papucsa kopogott, akik a várba itt mentek fel a királynét meggyóntatni. A köveken a le- és felmenő barátok lépése nyomot hagyott. Bizonyos, hogy lefelé nehezebb volt a papok lelkiismerete, mikor a gyóntatásból jöttek.

– Jezsuiták, titokzatosak – mormogta a dáma. – Kegyetlen vezekléseket szabtak a szegény bűnösökre. Róbert Károly özvegyét térden csúszva küldték a kolostorba. Vajon megölte a királyt?

– Akkor másféle papok voltak – felelt Milfay. – Ámde már elmondtam önnek a zugligeti úton élettörténetemet, szerzetesnek készültem, de elszöktem, hogy hajófűtő legyek egy óceánjárón. Mert a nő, aki volt, a földgömb túlsó oldalára férjhez ment. Nyugodtan átvehettem gyónását, bár nem szenteltek még fel Isten szolgájának. Gyónja meg az igazi nevét, amit nem szeret.

Az asszony zavarodottan mosolygott, mint egy csínyen ért gyermek: – Csúnya név, mert nem illik nekem… Én valamiképpen úgy érzem, hogy

egészen más vagyok, mint azok a nők, akik ezt a nevet mindennapiasan viselni szokták. Én nagyon előkelően, nemesen gondolkodom… Néha azt hiszem, hogy a nagyvilágban is megállnám a helyemet… Vannak napjaim, mikor szellemem oly élénk, mint ama régi, elszegényedett hercegnőé, aki eszével és finomságával a legjobb társaságot vonzza szalonjába… És úriasszony vagyok, feddhetetlen hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm, eredetiben olvastam Cherbuliez-t, emlékezhetik, egyszer elmondtam a „Gömböc” történetét… Miért kíváncsi a nevemre, amelyet a nagyanyámtól örököltem?

– Azért – felelt Milfay komoran –, mert azt akarom, hogy egyszer végre őszinte legyen!

343


A dáma az ajkába harapott. („Hol tanultad?” – zörgött magában Milfay.) Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.

– Akarom tudni végre, hogy igazán szeretsz-e? – szólt Milfay. Cinke alázatosan a férfi szemébe nézett: – Cili… Cilike… így hívták a nagyanyámat. – Cili – mondta gyöngéden és megadással Milfay, mert ebben a percben

valóban azt hitte, hogy a dáma szereti. – Cili – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony kezét,

ajkával megérintette a vállát. A legfelső lépcsőre értek. A dáma felsóhajtott. – Ezen a lépcsőn se járok többet – mondta, midőn visszanézett. – És most

béküljünk ki, hisz idáig csak veszekedtünk. Megígérem, hogy többé nem nézlek végig a cipőd orráig, a szemüvegen át. Mondd, kedvesem, nem ismerted Turcsek Jánost?

(1915)

A budai öregúr

Mályfai idős úriember volt, aki hajdanában a kancelláriánál szolgált, kis, fehér bajuszát keményen viaszkolta, és ősz haja oly gondossággal volt előresimítva a halántékán, mintha szabad óráiban mindig a tükör előtt állott volna, hogy haját rendben tartsa. Régebben fuvolázott, Budán született, mindig Budán lakott, Pesten csak háromszor volt, midőn egy régi barátját meglátogatta, bizonyos Pantaleont, aki végzetes családi körülmények miatt kénytelenségből Budáról Pestre költözött, és akiről többé szó nem lesz ebben a történetben. Régi ruhadarabjai voltak Mályfainak; senki sem csodálkozhatik, hogy a kalapjához, kabátjához ragaszkodott. Sétapálcája ha megszólalna, legalább fél száz esztendőre hivatkozna, amelyet Mályfai szolgálatában töltött.

Mindnyájan ismerjük az öregurak azon furcsa hiúságát, amellyel a körülöttük, velük lévő tárgyakat réges-régi dátumokkal, évfordulókkal összekötik. Egyiknek van egy pipája, amelyből már a nagyapja pipázott, a másik vadásztarisznyát őriz, amely tekintélyes múlttal dicsekszik; a harmadik – így például Mályfai is – sétapálcát hord kezében, amely ötven esztendő óta kísérgeti lépéseit. Merre jártak ötven esztendő alatt? Mily különös utcákon kopogtak végig?

A „Fácán”-nál egyszer – egy hölgy miatt – csaknem ott maradt a sétapálca: majális volt, és a sörnek, a fáknak, a daloknak hársfavirágillata volt, Mályfai

344


hintójához kísérte a hölgyet, és már csaknem elfogadta meghívását a hintó belsejében, midőn észrevette, hogy sétapálcáját a táncteremben felejtette. Sietve kért bocsánatot, a bálba rohant, és fürkészve kutatott a sarokban, ahová az esernyőket és sétapálcákat volt szokás elhelyezni a tánc alatt. Csaknem teljes bizonyossággal emlékezett, hogy sétapálcája egy hatalmas női esernyő szomszédságában talált helyet, midőn a bekvártélyozás történt. A női esernyőn furcsa bojtok és szalagok és egy álmatag türkizkő vésődtek Mályfai emlékezetébe. És a sétapálca valamely véletlen folytán szállást cserélt.

Hosszadalmas utánjárás után a bálterem egy messzi eső részében találta meg a sétapálcát, mire a „Fácán”-ból kirohant, a hintó már messze járt.

Mályfai kissé meglepődve nézett a hintó magas ernyője és a kockás kürtőkalapja után. (A hölgyből mit sem láthatott, de hisz kis, virágos kalapja, szilvavirágszínű arca és nyaka, mely oly gyöngéd volt, mint virágzó almafa gallyán a késői, gyenge hó: ott reszketett a májusi éjszaka csillagsugarai között, amelyek szinte fényes fonalakként ereszkedtek le a budai erdőre.) Szemrehányólag csóválta meg kezében sétapálcáját. Ő volt az oka a késedelemnek. Vajon mit gondol most róla a hölgy?

Idáig oly nemesnek, megadónak mutatkozott e hölgy iránt, mint egy régi lovag, aki gondolkozás nélkül eldobja az életét, ha a hölgy így parancsolja. Halkan, érzelmesen, hosszan beszélt a hölgyhöz ezen az estén, mint soha életében. Szinte érezte, hogy a hangjának különös varázsa van, a fuvola lágyságával lopózkodik a hang mind beljebb a nő szívébe; és a hang, amint a nő válaszolt, tökéletesen szíven találta Mályfait. Gyöngédebb, érzelmesebb, finomabb hang – keleti hercegnő büszkesége, ábrándja, elhagyottsága, bánata és fájdalma úgy mélázott a hangban, mint az erdők koronája fölött futó éji szél a holdfényben – még nem szólott Mályfaihoz. – Egyszer majd mondani fogok önnek valamit – szólott Mályfai, és a fuvolán csaknem visszalopta a túláradó érzelmet. – Ó, mondja most!… – felelt a hölgy, és szemét, amely csalfa és szentimentális volt, kacér és élvvágyó, gyermeteg és bánatos jellemű, Mályfai arcából a saját szíve felé irányította. A férfi nagyot lélegzett, és fájdalmasan összeszorította az ajkát: – Nem, asszonyom, a hely, hol vagyunk, nem alkalmas rá. – A hangok muzsikája, keleti haja és kisleányosan gyöngéd álla a hölgynek sokkal mélyebben érintették Mályfait, mint a történet idejében gondolta. Mindenesetre szemrehányást tett sétapálcájának, amely miatt elkésett a hintóban való helyet foglalástól.

(Tán apró virágkoszorúcskákkal mintázott fehér ruháját is megérinthette volna hölgyének!… Tán újra kezébe vehette volna a kis kezet, amelynél drágább kézről nem zengett még lant?… Tán eszébe jutott volna a vers, amelyet az est

345


folyamán többször elmondani szándékozott, de félt, hogy nem tudja biztosan a harmadik sort?… Tán váratlan, vakmerő és elszánt érzést sugároznak szívébe az erdő fölött ragyogó csillagok, és a hintóban térdre borulva megcsókolja a kis lábat, amely bizonyosan járt már egyszer a földön az Ezeregyéjszaka meséiben?)

Miután a sétapálca helycseréje mindentől megfosztotta – talán még durva, neveletlen fráternek is megbélyegezte –, Mályfai kalapját fejére téve, hosszú és elgondolkozó léptekkel ment végig az erdőn, amerre a hintó elment. Ekkor többször jutott eszébe, hogy igen üdvös dolog volna, ha útközben zsiványok megölnék, és a hölgy vasárnap vagy később a pesti újságból értesülne a gyilkosságról. (Tán volna egy révedező, elgondolkozó, mélázó pillantása ekkor, amellyel fölidézné néhány percre önmaga előtt a „Fácán”-beli estét.) Aztán elrepültek az évek, mint a madártollak a szélben. Bizonyára Mályfai sem tudna számot adni igen sok elmúlt, elszállott esztendőjéről, mint mindnyájan, akik már több időt töltöttünk a városban.

A sétapálca sárga elefántcsontból faragott kezet ábrázolt, amely irattekercset tartott finom, hosszú körmű ujjai alatt. A „Hordó”-nál, ahol Mályfai életéből annyi ideig elüldögélt, amennyi idő alatt meghalni és újonnan születni lehetne, élt egy legenda, amely szerint a sétapálca finom velencei nobile tulajdona volt az elmúlt századokban. De talán Casanova, a rejtélyes lovag járt-kelt az elefántcsont kézzel kezében, midőn lovag volt, nőket csábított, boldog és boldogtalan volt. A „Hordó”-nál szerették a legendákat, mert az élet egyébként oly egyhangú volt, hogy a „Hordó” nélkül bátran koporsóba feküdhetett volna az ember a városrészben. (A kocsma előtt még olajlámpások égtek, és Wald bácsi, az éjjeliőr a harmadik pint sillerbor asztalra kerülésével egyidőben nyitott be a „Hordó” ajtaján. Az asztaltársaság kegyes hangulatban fogadta az éjszaka éber vándorát, és a söntésben élelemmel és itallal ellátta.) A legtöbben a regényt olvasták a német újság folytatólagos közleményében – mindig akadt egy Raul vagy egy Gréte a városrészben, akire a regény egyes részleteit alkalmazni lehetett –, az öregurak egyáltalán csak a feleségükre panaszkodtak, természetesen némi humorral, Stolcz, egy dalárdai ember a Casanova botját kezébe kapva az összes budai szobaleányokat és varrónőket magáénak mondotta szerdai estéken, mikor órásság helyett este dalos, éjfélig regényhős volt a „Hordó”-ban.

Ilyenformán keletkezett Mályfai úr emlékezetében és a „Hordó” törzsasztalánál a legenda, hogy a „Fácán”-beli hölgyet Mályfai úr azon régi és felejthetetlen estén nemcsak meghódította, de egyben egész életére boldogtalanná tette. Casanova módjára megrohanta a magányos hintóban, ajkáról a hímport lecsókolta, megeskette, hogy örökre szereti, és amint a hintó elhagyta a rejtelmes

346


erdőt, a csodálatosan lefelé ereszkedő csillagsugarak alól szabad térre jutott, Mályfai kalandor módjára kiugrott a hintóból.

– Bizonyára: közeli rokona volt a nádornak, aki akkoriban Budán lakott – vélekedett néha Stolcz, az órás, ha a bor fogytán volt.

– Fruzsinának hívták – felelt csendesen és megilletődve Mályfai, mint az özvegyemberek, akik öreg barátaik között megholt feleségükre emlékeznek –, istenem, ha ez a sétapálca akkor el nem búvik!… Ki tudja? (Az órás szinte szakadatlanul bólintgatott kopasz, nagy fejével.) Talán minden másképpen alakult volna! Falun házat veszünk, nagy kutyákat tartunk, tekintetes úrnak szólítanak a cselédek, és reggel az én vállamon ébred föl az ő gyönyörű feje.

– A Fruzsina egészségére! – kiáltotta az órás, és tüntetőleg emelgette üres poharát, mintha egy nagyszerű vállalkozást óhajtana előmozdítani. A kerek, nagy szemével biztatólag hunyorgatott, mintha bátorítaná az öreg Mályfait.

– A pálca az oka! – mondta teli szájjal, hogy az érzelmes témát tovább is szőnyegen tartsa, midőn fehér fejét a volt kancelláriai hivatalnok lassan-lassan a tenyerébe eresztette.

– Valóban – felelt Mályfai elborult tekintettel –, néha ostobaságok miatt vész el a boldogság. Egy buta perc elragadja tőlünk mindazt, amiért voltaképpen élni érdemes lett volna. Vajon kié lett Fruzsina? Hová, merre vitték lepkés kis cipői?

– A vízbe ugrott – buzdított az órás meggyőződéssel. – És most már csak hozzon egy pint bort, fogadós úr.

A fogadós kérdő pillantást vetett Mályfai úrra, az lemondással, szomorúsággal intett, a bor tehát az asztalra érkezett.

Az órás a bor megérkezése után csupán vidám bécsi nótákat énekelt, táncolt, ujjaival pattogott, kalapját feje búbjára tolta, és Fruzsinának még a nevét is elfelejtette.

Mályfai egy ilyen alkalommal – midőn az órás végleg beszüntette részvétét a múltak iránt – szégyenkezve elbandukolt a „Hordó”-ból, a sétapálcát egy lakatlan ház elhagyott udvarába dobta, egy percig hársfaillatot érzett a feje körül borongani, valahol a Tabánban a fuvola szólott nagyon messzire, és lenn, a nagy Dunán a csillagsugarak fényes fonalakként aláereszkedtek.

S ezután már nem sokáig élt. (1915)

347


Aranykéz utcai szép napok • 1914–1915

Előhang

Ők voltak az írók – a régiek –, manapság semmit nem tudunk. Írom ezt negyvenedik évem felé, midőn több mint húsz esztendeje apró

betűkből tengetem-lengetem életemet. Éltem. Szenvedtem. Sírtam. Sokat aludtam. Néha boldognak kellett volna lennem egy-egy őszies délutánon. (Magamban az óramutatót figyeltem. Miért örüljek? Úgyis estve lesz nemsokára.)

Ezt a könyvemet sem szeretem jobban, mint a többieket. Gyakran azt hiszem, hogy már senkit és semmit nem szeretek. Olykor álmomban mindenféle figurákat látok. Egyik után sem nyújtom ki a karom. Néha tizenöt év előtt megholt apám ellátogat hozzám az éj csendjében. Ilyenkor kisírt szemmel ébredek fel.

És miután senkit és semmit nem szeretek már, bizonyos nyugodt fölénnyel nézek vissza elmúlt esztendőkre, ősz hajakra, kínszenvedésekre, írásokra.

Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat. Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre, mint az árvaházi

igazgató növendékeire. Sokan vannak. Egyiket-másikat vasárnapiasan megmosdatták, a cipője sem lyukas, és talán elbolondít valahol egy ártatlan szívet magános délután.

Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Miről álmodnak, miről gondolkoznak? Mit cselekednek saját akaratukból, és mit a végzet szándékából, mint a kocsi, amely lejtős úton elindul, és beleszalad a cukrászda kirakatablakába.

Ezért gondolom, hogy ők, a régiek voltak az igazi írók, akik az én koromban már régen falura vonultak, korán keltek, alkonyattal nagy sétát tettek a kutyájuk kíséretében, este a tűz előtt elborongtak. Ők, a régi írók írtak igazságokat, szépségeket, jóságokat, meséket. Félrefordították a fejüket az élet kellemetlenségeitől. Hallatlanul énekel Manón Lescaut, és a három testőr

348


andalítóan hazudik. Jázminvirágos Kisfaludy és sírógörcsös Maupassant; a nő lovagja, Turgenyev és a féleszű lord, aki románcokat énekel! Ők tudtak írni – mert hisz e korban a nyomtató műhelyek lassabban dolgoztak –, írták életüket, érzelmüket, örömüket, szenvedésüket.

Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.

Ezért nem ér semmit az egész irodalmam. Szerencsére, úgyis csak a betegek és lábtöröttek olvassák az írók munkáját.

1916-ban. Az év elején. Krúdy Gyula

Múló évek az Aranykéz utcában

…A kalamárisban kiszáradt a tinta, és a görbe lábú íróasztal, amelyen a nagyapám idejéből való kalendárium mutatta a nap és hold járását s a vásárokat, megtelt porral. A hímzett írómappa – egy drága nő ajándéka, és a bronzbagoly, a lúdtollak és a diósgyőri árkusok, egy verseskönyv, felütve egy helyen, s ott szomorú vers hajlékony sorai és a mindenféle álmok, amelyek felrebbenni látszanak, amint a poros könyveket, iratcsomagokat megmozdítom helyükön, álmatlan éjjelek gondolatai, hosszú, őszi délutánok látományai, egy szomorú nap emléke, apró tollvonásokkal az írómappa szélén megörökítve, csákók, szálló madarak, furcsa E betűk és szabályos kis négyszögek, amelyek akkoriban keltek életre e tollhegy nyomán, midőn végrendeletet fogalmaztam, a vas gyertyatartón végigcsurgott az ezüst pecsétviasz, és egy szív örökre bezárult.

Egy esztendő múlott el azóta, hogy az íróasztalomnál ültem, és elbeszélést írtam az Életképek-nek. Macsodán! Ez volt a hősöm neve, sűrű szemöldöke összenőtt homlokán. Míg a hölgyet Estellának hívták. Vachot Sándor azt mondta a kávéházban, hogy nem a legsikerültebb műveim közül való – pedig rólad zengett a büszke lant, ó, boldog szerelem. A „Csigá”-ban, az egykori Vörösmarty-asztalnál, korunk írói álarcot viselő orgyilkosai gonosz megjegyzésekkel kísérték a novella megjelenését. P. K. sillerborába, szokás szerint, nagyokat harapott, de hatalmas sárga fogsorait dühös kuvasz módjára csattogtatta az én lábikráim felé. – Egy költő nem zenghet mindig a boldogságról – vélekedett –, csupán a kéményseprők boldog emberek Pest-Budán. Lám, Petőfi is amint megnősült, vesztett költészetében. – Mórfoki, az egykori súgó azt merészelte mondani, hogy Macsodán egy közönséges hülye, mert nem ugrott be a nyitva levő erkélyen. A

349


boldogtalan Kuthy Lajos a másik asztaltól bólogatott fodros fejével, amely bátran beillene a francia fodrász kirakatába, de őt nem szokás tudomásul venni. Míg éjféltájban hosszú, mély léptekkel az Aranykéz utcában ballagtam, magamban keserűen bevallottam, hogy legutolsó művemnek korántsem volt olyan sikere, mint a régebbieknek. Mórfoki a Falusi Estvé-t hetekig szavalva olvasta az újságból, és a Bánatos Utazás csaknem megőrjítette a fiatal írói társaságot. Ismeretlen gavallérok borultak a nyakamba a Váci utcán, és a hölgyek a szalonokban rólam beszélgettek. Ah, mennyi gáláns kalandot mulasztottam el a főváros úrnői körében, akik a divatos írókat honorálni szokták! Nagy, élveteg szemek tapadtak reám a páholysorból, a színházban, a táncteremben finom bókok repdestek felém drága ajkakról, titkos kézszorításoknak vagyok megőrzője, s a városerdőben nemegyszer sétálgattam a juharfák alatt, kart karba öltve, kisasszonyokkal, akik az írókat olvasni szokták. Mindezt akkoriban szívesen elmulasztottam, mert szenvedélyem oly rabbá tett, hogy csupán az esett jól, amit ő parancsolt: Estella, az aranymívesné. S mily boldog voltam, ha vad féltékenységében megtiltotta, hogy egyes kacér úrnőkkel beszélgessek! A szívem körül finom melegség terjengett, midőn az italtól azért tiltott, mert a bor lángra lobbantja véremet, és a boros emberek feslett nők martalékai szoktak lenni! Múzsám volt, levegőm volt, alvásom és ébrenlétem, mindenem ő volt. A kis, fekete betűket neki írtam, és szalonjában a Közlöny még a nyomdafestéktől frissen került a rokokó asztalkára. Fekete szemével figyelmesen ment végig a sorokon, kis kezén a rubintvére és nyakán kékkövekből régi, kis feszület, kis lába keresztbe vetve, mint egy keleti asszonyé, és fekete hajára lepke módjára röppent egy-egy sugár a borongós őszi délutánból – szemben ültem, kalapomat kezemben hintáztam, köpenyegemet vállamról leeresztettem, s a velencei tükörben megpillantva fodros fürteimet, eszembe jutott D. színész a Don Cézár-ból. Majd befejezvén az olvasást, felállott, és jobbról-balról megérintette arcomat ajkával, amelynél finomabb és nemesebb nincs Szevillában.

– Maga a legnagyobb író Pesten! (Mily furcsa, hogy ma ezt leírom, és nem szégyellem magam!) Ah! Elmúlt, szép, hosszú esték! A fehér kályhában, mint egy Andersen-

mese, pittegett-pattogott a tűz, a lámpaernyőn korcsolyázó ladyk szálltak, az órának hangja mint a harangütés éjszaka egy ónémet városka felett, és szép, fehér kutya hevert a tigrisbőrön: landsknechtet játszottunk hármasban: az aranymíves úrral. S gyakran zárva találtam már a „Csiga” vasajtaját, midőn búcsút vettem a barátságos háztól. Meg-megállottam az utcán, és hol egy dalt fütyültem magamban, hol hangosan sóhajtottam, mint a költőknél olvastam. – Estella! – kiáltottam fennhangon a néptelen utcákon –, és csöppet sem bántam, hogy a

350


„Kávéforrás”-nál összes ellenségeimet egybegyűlve láttam a sárga függöny hasadékán át, és gúnyos arcuk azt üzente, hogy e percben tán éppen rólam és a szép aranymívesnéről beszélgetnek. Egykor sűrűn töltöttem az éjszakát a tekézőasztal mellett, és az Életképek bankóit elvitte a talián márki ügyes dobásaival. Ellenségeim bizonyosra vették, hogy az aranymívesbolt kincsei nemsokára az olasz zsákmányára kerülnek – hisz az életben ez így szokott lenni. A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékboltjait kivettem szórakozásaimból, csupán egy országúti gyanús lebujban játszadoztam néha éjszaka, ahol senki sem tudta nevemet. Mindazonáltal nem sokáig maradt titokban, hogy ismét régi szenvedélyemnek hódolok. Állandó veszteségeim anyagilag teljesen tönkrejuttattak. Vidám kedélyem, költői lendületem, amely a társaságban elmélázásra késztette a nőket, elhagyogatott. Gyakran voltam szótalan és komor, midőn is adósságaimra, nem teljesített kötelezettségeimre gondoltam.

Estella előtt nem maradhatott titokban kedélyem változása. Egy délután magához hívatott a bizalmas öreg cselédje útján, akinek

köszönhető, hogy csaknem mindennap láttuk egymást, és a kis szalonban, hol gyakran térdepeltem lábánál, s egymásnak örök hűséget fogadtunk, ahol nyitott ajtónál csókolóztunk fékevesztett szenvedélyünkben, és a legelemibb óvatosságról is megfeledkezve élveztük a szerelem és kéj adományait, Estella a homlokomra tette a kezét.

– Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok magával beszélni. Önnek gondjai vannak.

– Asszonyom! – feleltem. – Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne, hogy önt bajaimmal, kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc elröpül. Jöjjön karjaimba.

Az asszony komolyan csóválta fejét. – Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget

megtakarítottam, amelyet íme rendelkezésére bocsátok. Ha igazán szeret, elfogadja ezt tőlem.

A szekrényhez lépett, amelyen pásztorok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy marokin-bőrből való, régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt.

Végtelen boldogság fogott el. Soha ilyen érzésről fogalmam nem volt. Büszke és megalázott voltam

egyszerre. Dalolni és sírni szerettem volna. Jövendő életemet nyugodt folyású, tiszta, nagy folyónak láttam, amely szinte boldog áhítattal fodrozik a tavaszi napsütés alatt. Gazdag vagyok, gazdag leszek mindig, hisz ezentúl csak szomorkodnom kell, hogy drága, imádott asszonyom segítségemre legyen. Ez

351


órában a világ valamennyi férfiát megvetettem. Én vagyok mind között a legkülönb. Engem szeret legjobban egy asszony. A legokosabb, a legbölcsebb, a legszebb férfi vagyok. Most már beszélhet a rossznyelvű P. K. a „Csigá”-ban, amit akar. Ha eszembe jut, nem is leszek többet pénzért író skribler.

Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella könnyezett boldogságában, és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az Aranykéz utcát. A fodrásznál csigákba fodoríttattam hajam, s elhatároztam, hogy estére a maszkabálat felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni.

Száz darab császári arany volt az erszénykében. (1914)

Fáj

…A nagy Dunán sikongó éji kísérteteket kergetett a szélvész, mint Jósika Miklós Abafi-jában, túlnan a budai házak és a rác városi torony csupán egy-egy villámlásnál mutatkoztak. Arrafelé kell lenni valahol az elhagyott gellérthegyi háznak, ahol néhanapján találkoztam hölgyemmel – amíg nagyon szerettük egymást, és a hegyoldali házikó, egykor tán lőporos torony, nem volt elég magasan. Faragott kockaköveken üldögéltünk, a romok között gyíkok leskelődtek – kéz a kézben, s az egész élet hasonlatos volt egy régi német fametszethez, amelyet egy szelíd költő verseire csináltak Nürnbergben. Általában: úgy viseltem eddig elmúlt életemet, mintha valóban egy figura volnék csupán, egy családi lap illusztrációján, a fürtös fejű, gondolkozó tekintetű ifjú alakja, aki bal kezében könyvet, jobbjában arája kezét tartja; körül lugas, asztalnál öregek pipálnak, idős nők öléhez unoka simul, és a távolban egy kis falu melankolikus tornya. És viharos éjszakákon is azért sétálgattam a Duna partján, mert szép fotografuspózokban láttam magam: divatos, bő köpenyegembe belekapaszkodik a szél, hollófürteim lobognak sötét homlokomra húzott kalapom alatt, meg-megállok összefont karral, mintha azt keresném, hol legmélyebb a víz – de ő, az egyetlen, a kedves, az imádott hölgy nem rohan elő kétségbeesett sikollyal a kapumélyedésből, ahonnan idáig magányos sétáimat figyelte. Tündéri ágyában mélyen aludt, és az aranymíves úr gondosan elreteszelte az ajtókat. (Amint most elmúlt életemre visszagondolok: sok esztendőn át úgy látom magam tenni-venni az utcán, a társaságban, magányos sétákon és elhagyott szobámban: mintha mindig egyik vagy másik nő figyelné tetteimet egy láthatatlan ablakon át. S mily boldog voltam, midőn egykor az aranymívesné – egy féltékenységi korszak alatt – valóban meglesetett egy nyugalmazott lovaggal, és napjaimról pontosan

352


elszámolt, midőn ismét kibékültünk. Ah, sosem lehet tudni, hogy a kedves hölgy mennyire hisz hazugságainknak vagy igaz érzelmeinknek! A legokosabb dolog szerelmi ismeretség alatt valóban megtenni azt estve, amit délután a nő lábainál ígérünk: sóhajtani, a csillagba nézni, folyóparton álmodozni, a fürtöket hátrasimítani, és ábrándvilágba roggyantan üldögélni a tűz előtt, a karosszékben, holott minden ajtó be van zárva a házban. Gondoljuk el, mily kiábrándító lehet kedves hölgyünket más férfiú karján megpillantani egy elhagyott utcácskában, ahol tegnap még mi jártunk a nővel, és ugyancsak engedelemért könyörögtünk a kar megfogásához! Gondolj drága menyasszonyodra, barátom – én minden kedvesemet arámnak neveztem, és nem bántam meg –, amint ablakában azon ürügy alatt, hogy madárkáit becézi a kalitkában, játszi szeme letéved egy utcán ácsorgó ifjúra, és szép arcára lassan rátelepszik az érdeklődés, haját szórakozottan megigazítja, tétova pillantást vet a tükörbe, álmodozó lesz, elmélázik, mert az előnyére szolgál, tán levélkét kap, levélkével válaszol „igen, holnap”… – és te, barátom, mindezt egy láthatatlan helyről megfigyeled: szíved ilyenkor valóban érezheti a fájó hangulatot. Ezért csak oly hűek legyünk, amennyi hűséget magunk megkövetelünk. Ne fordítsd mindjárt oldalvást a fejed, ha budai templomban egy nagy szemű rác asszony tekintete révetegen reád tapad. Igaz, nagyon nehéz ellentállani a nők bujálkodó szemsugarainak, és estve, mielőtt elfújnád a gyertyát, és kedvesedért elmondanád a szokásos éji imádságot, ellenállhatatlanul reágondolsz a rác asszonyra, sűrű, fekete hajára, kreol nyakára és izmos lábára, a budai házra, ahová délután be lehetne surranni, ismeretlen, idegen szobában, ezer veszély között csókolózni, aztán esetleg kerítéseken át menekülni házőrző ebek, felriadt szomszédok és a hazatérő férj puskagolyója elől: ám csak mondd el ilyenkor gyorsan az imát szíved hölgyéért, hisz a templom előtt sok-sok léhűtő akaszkodó tekintete várja őt is, pengő tisztek és repkedő gavallérok… Tehát csupán akkor bólints igenlőleg a rác asszony kérdő tekintetére, ha teljesen bizonyos vagy, hogy senki sem leselkedik a hátad mögött.)

És most közelebb, kedvesem, szívem aranymívesnője, hadd mondom el, hogyan csaltalak meg egykoron, mikor legjobban szerettelek, és csak olyan nő felé küldtem tekintetemet az utcán vagy a társaságban, színházi páholysorban vagy Dominique úrnál, a cukrásznál, akinek haja vagy keze vagy egy mozdulata a kegyedéhez hasonlított.

A hölgyet, istenem, Florentinnek hívták, és a megismerkedésünk a véletlen műve volt, mint a legtöbbször a vakeset indítója a szerelmi bonyodalomnak. (Nyugodtan járkálsz tavaszban vagy télben, barátom, főúri lovasok ügetésében gyönyörködöl a városerdőben, minden falevélnek külön jelentőséget tulajdonítasz, és a szél kedvedre fúj délnyugatról; a szívedben egy drága

353


bizonyosság zsong, hogy a legszebb asszonynak vagy a szeretője Pesten, könnyei és hajának jó szagú fodrai, kezének meleg érintései és kis lábának nyomásai mind a tied, többé nem kell arra gondolnod, hogy bús élted női mosollyal földerítsed, barátnét szerezz elhagyott kalamárisod számára, aki a tintásüvegből is úgy nézeget feléd, mint a nagy mindenség a legkisebb vízcseppből: ekkor jön a véletlen, e költőietlen és sokszor kigúnyolt segítőtárs. Hermina kápolnájában hiába esküdtél örök hűséget, rejtelmes éjjel, holdfényben tett fogadalmak elfelejtődnek. Ah, csupa esküszegő jár közöttünk!)

Florentin előkelő és gazdag hölgy volt, férje a nemrégen elmúlt hadjáratban veszíté életét, de több példányban megmaradt az ódon belvárosi házban, ahol Florentin, anyja társaságában, életét töltötte. Florentin édesanyja az elhunytat képviselte. Féltékenyen őrködött özvegy leányára, és sétáiról, a cukrásznál való mulatozásairól mindig pontosan megkérdezte.

Florentin jó gyermek volt, és a színházból, hol megismerkedésünk történt, sietve haladt hazafelé, komornája kíséretében. Félt azonkívül az arcképektől, amelyek az elesett hőst a falakon ábrázolták. S midőn eleinte néha rám-rám kezdett gondolni otthonában, a hosszú délutánokon, férjének egy nagy pipája a csibuktartóból mindig lehetőleg a lábára esett. Ilyenkor gyorsan elsuhantak a reám való gondolatai, mint alkonyati tó vizéről a megzavart vándordarvak. Ám a vadmadarak is visszatérnek, ha a csöndes éj leszállott, és Florentin a szentkép alatt égő mécses bizonytalan világosságánál, hol már Gretchen is bűnbe esett, hosszan és melegen gondolt rám ágyában. Én ez idő tájt az aranymívesné ablaka alatt csavarogtam, és minden ok nélkül meg akartam halni.

Florentin addig gondolt magában mindenféle kedves dolgokat, midőn senki sem vigyázott reá, míg elhatározta, hogy enged odavetőleg tett kérésemnek. Előbb egy álmos délutánt a budai rác templomban töltöttünk, majd a régi katonai temető sisakos fejfái között bolyongtunk máskor, hol Hentzi vitézei nagyokat hallgatnak a fűben. Rozsdás sírkerítéseknek támaszkodva védelmezte erényét, becsületét, drága nyugalmát Florentin, míg én lehajtott fővel állottam meg előtte, szórakozottam hallgattam, s az aranymívesnére gondoltam…

– Én nem vagyok olyan nő, mint a többi… – Én nem tudok léhán, könnyelműen szeretni… – Én komoly, csendes, szinte szomorú teremtés vagyok… – Semmim sincs, csak a nyugalmam… – Miért akarja feldúlni életemet? Csöndesen bólogattam. Ah, hányszor hallottam már nők ajkáról az ehhez

hasonló szavakat. – Szerencsétlenné tesz – sóhajtotta, midőn hozzám simult.

354


– Meghalok, ha elhagy. Ígérem magának, hogy meghalok – mondta alkonyattal, midőn a katonafejfák olyan komoran állongtak körülöttünk, mint becsületben megőszült férfiak, s nézik a szemük előtt lefolyt hitványságot. Tán egy öreg generális közbe is szólott, de hangját nem hallotta senki. Unottan búcsúztam, és a lóvasúton a kocsis mellé ültem, hogy továbbá ne kompromittáljam Florentint. Ő a kocsi belsejében ült, és némán, hosszadalmasan nézett, mint a végzetét.

Egy elhagyott utcácskában elbúcsúztunk. – Eddig nem is vettem észre, hogy kicsinkét már őszül a haja – mondta

végtelen gyöngédséggel, és szelíden megsimogatta a fejem. Sokáig nem akarta elengedni a kezemet. – Ugye, nem hagy el? Ugye,

szeretni fog mindig? – csengett finom hangja, mintha egy királynő könyörögne hóhérának.

Oly előkelő és finom volt, mintha melegházban nevelték volna. Ah, talán nem is tudta, hogy milyenek a férfiak! S egyszer délután sokat beszélt az utazásairól, nagy Londonról és Skóciáról, ahol a vadászkürt úgy zeng, mint a Stuartok alatt, s évszázados szokások uralkodnak a falka körül; dalos Nápolyról és a Földközi-tengerről, amelyben nyári éjjel a csillagokat akarta megszámlálni; postakocsin kelt át a svájci határon, és egy útszéli kolostorban azért a férfiért imádkozott, akit majd a végzet hozzá küld, hogy szeretettel és gyöngédséggel vegye körül…

– Olyan a hangja, mint a gordonkáé. S ezt nagyon szeretem – mondta, és szemét lesütötte.

Ah, végre eltűnt alakja a sarkon, mintha egy kedves álom lassan elszáll a reggeli madarak lármájára. Kétségbeesetten futottam az aranymívesnéhez, mert már két napja nem láttam. Sírva szaladtam fel a lépcsőkön, a lába elé vetettem magam, de ő hidegen felállott a karosszékből.

– Már késő. A lovag pontosan jelentette a katonai temetőben történt kalandját. Utálom, megvetem.

El akart menni. A ruhájába kapaszkodtam. – Az a nő azt ígérte, hogy megöli magát, ha elhagyom… Akkor minden jó

lesz? – Talán – felelt szerelmem, és a szomszéd szobába ment. Egy hét múlt el. Florentin mindennap írt, és én nem válaszoltam. Reggel a

Pesti Napló-ban öngyilkosságok között böngésztem. Végül virágokat küldött, amelyeket nem fogadtam el.

355


De egy napon mégis találkoztunk, megsajnáltam, megesett a szívem végtelen szerelmén. Elhatároztuk, hogy Bécsbe szökünk a gőzhajóval, hogy egymásnak élhessünk az ismeretlen városban.

Az éjt az aranymívesné ablaka alatt töltöttem. Nagyon boldogtalan voltam. Magamban erősen sírtam. És reggel, midőn Florentinnal a bécsi hajóra szállottunk, ahhoz lett volna kedvem, hogy a szőke folyóba ugorjak, míg távol és közel, a hajó fedélzetén és Florentin szemében a tavasz ragyogott.

Istenem – gondoltam magamban –, igaz, hogy nagy szamárság, amit cselekszem, végképpen elveszítem egyetlen szerelmemet, az aranymívesnét. De hát nem lehet rossznak lenni és kegyetlenkedni egy szerelmes asszonnyal.

Florentin a nászutasok tündöklő kedvével álldogált mellettem, és végtelen boldog volt, mikor egy hal kidugta fejét a vízből.

– Ezer forintot hoztam magammal az útra – mondta később. – Vajon elég lesz?

Felbiggyesztettem az ajkamat. – Korábban is ideadhatta volna a pénzt – mormogtam. S arra gondoltam,

hogy elküldtem volna az aranymívesnének. Tán kibékül vala. Amannak olyan sűrű, fekete haja volt, mint a négereknek, és olyan illat

áramlott a testéből, mint a széna között a nyári délután – ez szőke volt, mint egy moszkvai szentkép, és tiszta és hűvös, mint télen a hegyi folyók a vízmerítő léknél.

És én olyan szomorú lehettem, amilyen szomorú talán még sohasem voltam életemben. Elvesztem, gondoltam magamban, mint a cirkuszi művész, midőn szédülni kezd a trapézon. A nők kezébe kerültem.

(1914)

A nők könyvéből

…Hónapok óta figyelem szobám ablakából az alkonyati ég felhőit s az éjszaka bús, kis szemeit, az elhalványuló és feltünedező kis csillagokat.

Miért van az, hogy a felhőknek mindennap más alakjuk van, és miért ragyognak fel minden este a csillagok oly ifjan, frissen, mintha az ifjúság vizéből ittak volna?

Nincsen két egyforma felhő, sem egyforma csillag. A falevél és virág sem egyforma. Más a szél, ha délről jön, és más, ha nyugat felől fúj. Semmi sem egyforma a világmindenségben. És én, szegény bolond, egy darabig azt akartam hinni, hogy egy nőnek a szíve hasonló az én szívemhez; ugyanabban a

356


másodpercben üt bent a kis kalapács, mint az én ingfodraim alatt; ugyanolyan vérsejtek szaladnak széjjel az erekben, és a gondolatok, ezek a furcsa felhők, egyalakúak az én gondolatommal.

Az én gondolatfelhőim borús táj fölött szálladoznak mostanság, mint fáradt vándormadarak a nagy síkság felett az őszi alkonyatban.

Az én kedvem egy vén ember kedve, aki prémjevesztett, macskabőr bundácskájában összegubbaszkodva üldögél az odvas jegenyetőkén, őszi reggelen, mikor a derek úgy csillognak a fázós almafán a felkelő napban, mint a hamis nők szeme – és a vén emberke görbe botocskájával mindenféle vonalakat húzogat a földre, mintha azon régi szemekre gondolna, amelyek egykor Madridban egy erkélyről, fekete legyezőcske mögül reá pillantgatának.

Az én éjszakám egy furcsa dáridó, amelyet egy régi vár alatt, a domboldalon, elhagyott temetőben tartanak az éjféli óra felébredő halottai, vén borospincék beomlott falai alatt, széthullott hordódongák fölött, a mécses lángjától bekormozott falmélyedésben ül egy sípos, és mindig, mindig ugyanazt a nótát fújja; piros arcú, fehér üstökű, sárga csizmás lengyel vitézek részegen dőzsölnek, és sarkantyút pengetnek.

Tehát abban az időben, az Aranykéz utcában, a numero 7-ben lakván, a felhőket, a szeleket és a csillagokat nézegettem, tömérdek bort ittam a „Zöld flaskó”-nál, hogy felejtsek, és mindig az aranymívesnére gondoltam, aki hűtlenül elhagyott.

Kraloványi, a színházi súgó, aki a hangászokon kívül egyetlen barátom volt ez idő tájt, kis termete és rossz tüdeje mellett is úgy ivott, mint egy lyuk, kockás nadrágját és rossz kabátját óhajtotta mindig nekem ajándékozni, mert véleménye szerint a ruhának bűvös ereje volt, benne szabadult meg a kínzó szenvedélytől, amely L. Róza, a nemzet ünnepelt művésznője felé vonzotta, a súgólyukban gyakran eltévesztette a sort a szerelmi vallomások miatt, amelyeket fojtott hangon elmondott őnagyságának, midőn az némi szünetet tartott a játékban, és Szigeti úr egyetlen szót sem kaphatott szerepéből. A nagy Róza néhányszor a súgólyukba rúgott, és véleményem szerint ez gyógyította ki Kraloványit végzetes szenvedélyéből, nem pedig a kockás nadrág.

Itt a kis súgó sok tekintetben hasznomra volt. Hányszor ültem íróasztalom mellett, félbenhagyott munkám fölött, midőn lábamat keresztbe vetettem, homlokomat kezembe hajtottam, mint a Childe Harold szerzőjét ábrázolták az egykori acélmetszetek, és szürke pantallóm és könnyű félcipőm között violaszínű harisnyámat bámészan bámultam, míg egy kis csontos kéz a vállamra nehezedett, és egy sípoló hang fülembe tört: – jó lord, inkább gyerünk a „Flaskó”-hoz –, máskor, ha a loppal jövő elérzékenyülés a hangászok öreg tanyájáról sétálni vitt a

357


Duna-partra, mint egykor Eugent Moszkvában, hű bajtárs kísérte lépteim nyomát azokon a helyeken, ahol legmélyebb a folyam. A gesztenyefasorban, midőn a városerdő lombjai alá vitt bánatom, mellettem ügetett, mint egy kiskutya – s együtt álldogáltunk éjfélkor egy ablak s egy erkély alatt, ahol már a tavasz cserepes virágai nyújtogatták száraikat a napocska felé, ha ez délután bepillantott a Belváros sötét utcáira.

– Elmúltak az aranjuezi szép napok – mondta barátom, mivel minden hasonlatát a színészet köréből vette.

Csendesen továbbmentünk, mint a néma szerzetesek Don Cézár-ban, képzeletben vittük a gyertyaszálat halott társunk teteme fölött, és halkan súroltuk fapapucsainkkal a Váci utca kövezetét. Kraloványival még sohasem beszélt senki emberi módon, a színházban ez idő tájt oly magasan hordozta orrát a „2-ik őr” személyesítője Shakespeare szomorújátékában, mint Viktória császárné udvari színésze, az aktorok napközben is Hamlet bő köpenyébe burkolták királyi vállukat a „Griff” szénahulladékos kapubejárata előtt, öltözés közben sörért küldözgették a súgót, és az írók a Vörösmarty páholya alatt álldogáltak a nézőtéren, bár Széchenyit már utolérte másvilági útjában a színházi estvék egykori nevezetes bírálója… Az aranymívesnének egy dragonyos csapta a szelet, fehér köpenye gyakran surrant ki esténként az aranymívesék házából, és a sarkantyúinak pengése lassan távolodott az Aranykéz utca néma házai alatt. A kis súgó nyakába borultam, szívem mélyéből felzokogtam, éjjelente pisztolyaimat zsíroztam, hogy gondolatban a dragonyos mellébe küldöm az ólmot, a milánói hadjárat emlékérme alá, vagy saját homlokomnak irányítottam a csövet, hogy szétrepesztem azt egyetlen ujjmozdulattal, mint Teleki László – és a kis súgó, drága jó barátom, egy estén megindultan vette ölébe szomorú fejem a bormérésben.

– Kutyaharapást szőrével – mondta az önfeláldozás hangján. – Holnap bemutatom neked Irmafyt.

Irmafy a színház tagja volt, és tavasz óta egy fedél alatt élt barátommal. Vidékről jött, ismeretlenül ődöngött a színház környékén, kerekre nyitott szemmel nézte a lóvasutat, és a kiragasztott színlap alatt könnyeset, nagyot sóhajtott, mint a vidéki színésznők szokták a pesti színházak előcsarnokában. Egy második Déryné volt szegényke, ha többet foglalkoztak vele, mint amennyit megszokott a társaságban, ha csekélységem vagy Kraloványi művésznőnek vagy napsugárnak szólította a „Flaskó”-nál, ha kezem kezében felejtettem, vagy arra céloztam, hogy nemsokára színdarabot írok, amelyben némi sikere lehet a súgó feleségének: Irmafy kisasszony nyomban elbizakodott, kedves kis orra hegyesebb lett mindennapi alakjánál, mellecskéjét kifeszítette, mint a fecske, bár szeme alázatosan csillogott még, és lábával, kezével tett érintései a hő szerelem

358


kifejezései voltak: titkon máris arra gondolt, hogy a Fáy András szeretője lesz, hintón viszik át a Lánchídon Budára, egy nyaraló kertjébe, ahol piros nadrágos zenészek vonják Lavotta dalait, a házigazda fekete magyar ruhában elhunyt kedvesét gyászolja, fia növendék egy bécsi katonaiskolában, és rövid ruhás kisleánykájának gondos, szerető, második anyára van szüksége, ki az elhunyt édesanyát pótolja… Vagy grófok jönnek a váci vonattal Párizsból, akik majd karonfogva vezetik a Redout-bálon, és franciául beszélnek hozzá. Vagy egy befolyásos szerkesztő lesz rabja szoknyafodrainak…

– István főherceg igen jó barátom. Alkalommal majd bemutatlak neki – mondtam halkan, titkon Irmafynak, mikor a kis súgó először hozta magával a „Flaskó”-ba.

Másnap kedvesem lett, és csaknem egy hétig jártunk boldog hármasban tavaszi kirándulásra a budai hegyek közé, a városerdőbe, a gyönge és hűvös pázsitra teveszőrt terítettünk, és a legnagyobb boldogságom volt kis lábáról leoldani a félcipőt.

Majdnem felejteni kezdtem már Estellát, az aranymívesnét, a fehér köpenyeges dragonyost, a kedves, jó aranymíves urat, midőn az asszony egy napon megjelent lakásomon, s visszakövetelte emléktárgyait: szentséges kis arcképét és drága ingét.

Sokáig sétáltunk ezután a Duna-parton. Alkonyat volt, messze egy hajót vontattak felfelé, és a hajósok oly

egyhangúan kiáltoztak, mint az Ali baba meséjében az öszvérhajcsárok. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, s a gondolatainkat próbáltuk ellesni. – Estére eljöhet hozzánk vacsorázni! – mondta az aranymívesné, és gyorsan

elbúcsúzott. Természetesen nem mentem el, mert Irmafyval volt találkozásom egy

városszéli fogadóban, hol a lövészek tekézni szoktak. Reggel, felnyitván szemem, az ágyam mellett az aranymívesnét láttam

térdepelni, amint vigyázatosan simogatja a takarómat. *

E kis naplójegyzet annyira megnyerte tetszésemet, hogy kísértésbe jöttem a Hajnalka által szerkesztett Nők könyvé-ben elbeszélés alakján ismét elmondani.

(1914)

359


Egy Aranykéz utcai éj emléke

„…Az Aranykéz utcában egy napon öngyilkos férfiú holttestét fedezte fel Sneider rendőrségi biztos. A numero 7-ben történt az öngyilkosság, éjszaka – nagy vihar volt Pesten –, és a házmester a pisztolylövés dörejét csupán félálomban hallotta. Éjfél után egy vagy két órát vertek a belvárosi templom órái, midőn K. Károly, divatos elbeszélő írónk Aranykéz utcai lakásán önkezűleg véget vetett életének…” (Az egykorú hírlaptudósításból.) – Éjjel, estve és napközben, midőn a magányt jó barátnak választottam: papirosszeletekre, amelyekre máskor gondolataimat szoktam felróvni, ilyenféle hírlapi közleményeket fogalmaztam a saját halálomról. Ah, ifjúság, amely csak tegnap szöktél el mellőlem, hitek, rajongások, rövid, boldog délutánok és álmodozások a pamlagon, értelmetlen vallomások séták közben vadgesztenyék alatt, egyszer: szökés, a Dunán, gőzhajóval Vácra, napfényes tavaszi délután, a habok fodrai oly nyugodalmasan locsolgatták a gőzhajó oldalát, mintha a végtelenségig tartana utunk a szökevény aranymívesnével, a hegyek szinte megadással közelegtek a folyam partjain, és a falvak kora tavaszi napfényben fürdöttek, öreg hajósok kipödörték fehér bajuszukat, és a gőzhajó, amely egykor Kossuth Lajost hozta Bécsből, olyan ünnepélyesen pöfögött, mint az orgona a koronázási templomban, midőn felséges királyunk fejére feltette a prímás a koronát – négy óra felé mindenféle szomorúságok jelentkeztek a partokon, köd és elvesző napsugár, a folyam hátán az aranyszínű csipkék, a menyasszonyruha fodrai, az aranyos harisnyakötők és piros színű félálmok a kedves nő szívére hajtott fejjel, midőn szinte esztendők mély aluvásából, egész eddigi életem bánatos, hideg és ködös hajnali miséjéből felébredve kérdeztem, hogy mennyi ideig szenderegtem a meleg szív fölött, a nő felelte: – egy pillanatig, kedvesem –, és az álom mégis telve volt megfejthetetlenül szép képekkel, piros bajuszú kisemberekkel, és szán csilingelt valamerre, kis falvak tornyaiban lakodalmi harangozás, pajkos falusi fiúk másznak át palánkokon, és a vörös bajuszú kisember egyszerre csak rongyos vándorló eldobott, fakó kabátját veszegeti magára, tavaszodik, fél az olvadástól – és a kedves nő ajka szememre tapadt:

– Álmodj tovább a hóemberekkel. Magam is szundikáltam egy kicsit. Tedd a szívemre fejed.

Naplóm, életem torz tükörképe, telve mindenféle álmokkal, feljegyzésekkel, amelyeket manapság – öngyilkosságom felé közelegve – szinte meg sem értek. Dandy voltam a Váci utcában, és a narancs magvait hordtam lila színű mellényem

360


zsebében, amely magvakat az ő szája választott el a gyümölcstől. Az ingem hímzése alatt amulett függött nyakamban, amely az ő drága keblén foglalt helyet egykor. S estve, mielőtt alvásra hunytam volna szemem, az amulettet ajkamhoz szorítottam, s így ringatóztam álomba tarka képzetek szárnyain. Zsebkendője és fehér inge, amely egykor már testét érintette, valamint a kis koszorú, amely sötét hajzatából volt fonva, imakönyvébe préselt virágok, amelyek keblén illatoztak és a drága művű gyűrű, amely egy régi Medici ujjáról az ő közvetítésével az én kezemre került – és minden, amely körülvett, anyám szomorú arcképe a falon, amelyre titkos látogatáskor hosszú, áldó pillantást vetett, fegyvereim a kifeszített leopárdbőrön, török pisztoly, amellyel öngyilkosságot akartunk elkövetni és az úti takaró, amelybe ő hímezte névbetűimet: éveken át azt szolgálták, hogy az otthonlét óráiban csupán reá gondoljak. Aztán mégis elkövetkezett a nap, midőn Estella, az aranymívesné miatt öngyilkosságra tökéltem el magam.

Természetesen: ismét játszottam. Egy hetyke bajuszú frank úr üté fel tanyáját a „Török Tsászár”-nál, ahová a

szerb disznóhajcsárok szoktak járni. Néhányszor meglehetős eredménnyel kergettem a labdát a zöld mezőn, óarany dukátok kerültek birtokomba az Alsó-Duna melléki országokból, amelyekre az istenanya képe volt verve. Az aranymívesné, aki minden búmat, bánatomat és örömömet megosztá velem – szinte szent áhítattal függesztvén barna szempillák alá rejtett szemgolyóit napbarnított arcomba, midőn éppen a legnagyobb hazugság hagyta el számat –, a nyert aranyakat mindig hosszú harisnyába akarta számomra eldugni, amelyet a ruhásszekrény külön rejtett fiókjában őrizne meg. – (Természetesen a legmesszebbről sem környékezé a gondolat, hogy az aranyak kézügyességem, illetőleg játékbeli szerencsém révén jutottak erszényembe, amelyet ingem alatt viseltem. Jól hajtanak az irodalmi agarak: mondogattam, Aigner Lajos műveimet felvette a Zöld könyvtárba, s innen származtak Mária tallérjai.) Nagyon szerelmes lehettem az aranymívesnébe, hogy néhány darab aranyat olykor csakugyan gondjaira bíztam. Estella – bár igen vagyonos úrnő volt – gyermekes boldogsággal csókolta meg a pénzeket, és könnybe borult szemmel mondogatta, hogy sorsa szerelmem révén akkor is biztosítva volna, ha történetesen szegénynek születik.

– Ugyebár, eltartanál engem? – mondta felcsattanó boldogsággal. – Hisz a szeretőd vagyok! A kitartott rongy kedvesed vagyok. Utca lánya, lovas katonák csizmatalpa, szemétdombok virága vagyok. De te eltartasz engem.

Így örvendezett a gazdag és tiszteletre méltó Estella aranyainak, amelyek századrészét sem tették ki azon nagyobb összegnek, amellyel ő a nyár folyamán megajándékozott. A titkos helyre dugott harisnyába boldog-boldogtalansággal

361


eregette újabb aranyaimat, és már nem messzire volt a nap, midőn az egybegyűlt pénzösszegen tekintélyes síremléket emeltet boldogult édesanyám sírja felett, a budai régi temetőben.

A frank úr megjelenése aztán végét vetette játékszerencsémnek. Olyan bajusza volt, mint a muskétásnak lehetett a Dumas regényében, és nyugodt mosollyal ajkán úgy dobta a labdát, mint maga az ördög. Addigi jólétemnek egyszerre vége volt, éjjelente gyilkosságra, rablásra gondoltam sétáimban, a csendes pesti utcákon, midőn fillér nélkül elhagytam a kávéházat, másnap francia fodrászomat sem tudtam fizetni, és a „Sas”-ban adós maradtam ebédem árával. Champagne borát nem nyitották ki vacsorámhoz, és nefelejcseket sem küldhettem mindennap imádott asszonyomnak. Az előkelő gavallérból nyomorult koldus lett, aki teljesen pénztelenül ődöngött a főváros utcáin.

Estella már megrendelte a sírkövet egy híres szobrásznál, és kérte, hogy egészíteném ki a harisnya tartalmát újabb aranyakkal.

Egy estén, midőn zálogba vetett amulettemért kapott összeg is elúszott a „Tsászár”-nál, csúf, fergeteges idő fogadott az utcán, midőn szokás szerint pénz nélkül léptem ki az éjféli órában. Az utóbbi időben sohasem voltam éhes vagy szomjas. Most mindkét érzés kínozott, holott vacsorára meglehetős jó étvággyal fogyasztottam egy kakast a Csigerszky-féle pincében. A borbélytányérok zörögtek a szélben, mint Don Gunárosz verseiben, és kegyetlen hideg áramlott a Duna felől. Ekkor eszembe jutott a harisnya, amelybe Estella aranyaimat eldugdosta. Egyszer véletlenül meglestem a titkos helyt a szekrényben, hol a harisnya az aranymíves úr tudtán kívül lakott. S ah, már sokszor leírták a regényekben a hasonló lelkiállapotokat.

Az esőcsatornán felkúsztam az aranymívesék erkélyére, mély csend volt Pesten mindenfelé. Az ablakot benyomtam, és a kulcsot megfordítottam. Szinte önkívületben feszítettem fel zsebkésemmel a régi szekrény ajtaját az ebédlőben, néhány pillanat múlva birtokomban volt a harisnya. Aztán nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nélkül siettem vissza a „Török Tsászár”-ba, hol reggelig játszottam.

Midőn ágyamban felébredtem, az aranymívesné állott szobámban. Egyik kezében az imakönyv – amint a vasárnapi miséről jött –, a másikban a megtalált üres harisnya. Az arcán végtelen bánat…

– Estella! – kiáltottam kétségbeesve. De ő csendesen eltávozott. Gyönge gyöngyvirágillat maradt utána. (1914)

362


A vadmacska

Emléki, akiről már egyszer írtam valahol, egy napon megtudta, hogy egyik leánya, Estella nevű, aki a Bakonyban, egy kis falucskában nevelkedett anyjánál, tizenhat esztendős lett, és apjával megismerkedni óhajt.

Emléki romantikus ember volt, egy régi szép korból maradt Budapesten, borzas köcsögkalapjában és fodros ingével. A halántéka fehér volt, mint decemberben a hegyoldal, és arca, homloka, régi szenvedélyes szeme hűvös és friss, mint a vén híd cölöpei alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal vízmerítés céljából járnak az asszonyok. Olvasás közben fekete csonttal kerített üveget tett a szemére, s arcának kifejezése szinte megszentült, elborongott, mintha sohasem hazudott volna egyetlen nőnek sem életében. Különösen tiszta fehérneműt, régimódi kabátot hordott; a füle mellett keményen hátrafésülte haját, mint Festetich Tasziló, és vékony, aranygombos sétapálcájára sohasem támaszkodott teste súlyával. A kabátjára néha rezedavirágot tűzött, és arra gondolt, hogy végül nőért fog meghalni… tavaszi hajnalon, midőn Szent Teréz tornyában megkondulnak a harangok, és a Nagymező utcai mulatóhelyekről a táncosnők, és énekesnők a hajnali misére sietnek az átvirrasztott éjszaka után. Egykor sok idejét fecsérelte el e nők között; volt lovag, és volt bőkezű vendég. Olykor, ha rosszul ment sora, hajnalban a virágárusasszony kosarát vitte szerelme után; sorsa fordulásával az éjjeli ékszerésztől gyűrűket vásárolt a virágárusleányoknak. Ugyanezért azt gondolta, hogy hajnalban hal meg, midőn az ének és a zene már elpihent, és az énekesnők ráérnek egy halott látogatására.

Később komoly ember lett Emléki, virzsinia szivarját otthon szívta el hónapos szobácskájában, és a füstbe bámulva, orosz regényhős módjára, végiggondolt életén. S ekkor az jutott eszébe, hogy falura megy meghalni, a vadfűnek különös jó illata van az elhagyott temetőkben. A kútnál piros lábú leány dalol, és a patakban ingeket mosnak a menyecskék. Alkonyodik, a téli köd összekeveredik a falusi kémények füstjével, és a halál, mint egy nagycsizmás vén paraszt, bandukol a fagyos, sáros országúton… Nyomban elindult tehát, midőn tudomására jutott, hogy Estella elérte tizenhatodik életévét. Valamikor kétesztendős korában látta a gyermeket a bécsi pályaudvaron. Halott arcú, fehér bőrű, alvó gyermek volt Estella az anyja karjában, piros pettyes ruhácska volt rajta, mint a katicabogár szárnya.

…Estve volt, mikor a faluba megérkezett. A Bakony zúgását már félórája hallotta, amint a személyvonat egy-egy kis állomáson pihenőt tartott. Valamikor utazott már erre – a katicabogár anyjához –, francia illatszerrel dörzsölte akkor az arcát, kézitükörben haját igazította, a kesztyűjét sokszor felhúzta… A hölgy az

363


állomás végén várta, mantillkában, barnás, harmatos őzszemét ijedten rászögezte, és félcipőjén a csokor mint egy kis kutya figyelő fülei. Most ugyanazon a helyen Estella állott.

– Az anyácskám beteges, és az estve hűvös – mondta Estella, midőn férfiasan megrázta apja kezét.

Emléki bizonyos mélabúval közeledett régen látott leányához. (Francia regényekben olvasott már ilyesmit.) A homlokát akarta megcsókolni Estellának, de később a kezét vonta az ajkához. Csontos, hosszú ujjú keze volt a leánynak, mint egy apáca-fejedelemasszonynak, aki örökké figyelmeztetőleg emeli fel az ujját. „Tőlem való” – gondolta búskomolyan Emléki. Hisz az asszonynak kis, gömbölyű, madárfészek-tenyerű keze volt. Nagy, szenvedélyes, barna szeme, mintha örökösen meglepetést ígérne. Az orrán néhány falusi szeplőcske, mint a nyárfaleveleken a ragya. A száját csókra, imádságra és sírásra teremtette a természet, nem pedig a céltalan beszélgetésre. A haja barna, és két szárba fonva; a homlokán némi merengés, álmodozás és szomorúság, mint a gyermekek homlokán, akik az apa távollétében nőnek fel.

A hárászkendője alól egy régebbi fényképet vett elő – amelyen Emléki magyar ruhában állt a fotográfus csöve elé –, lopva összehasonlította az apjával.

Az erdőszélen vezetett útjuk, egy keskeny ösvényen. Emléki karon fogta a lányát:

– És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg? – Mi itt falun semmitől sem félünk. A kísértetet ismerjük, a bagolyhuhogást

megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenők. Csupán a vadmacskákat nem szeretem.

Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella, mintha tizenhat év óta ez idő tájt mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének – vagy a nyakának – almaillata volt, mint télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas sarkú cipőjében hosszúkat lépett; a cipő orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót sem akarna veszíteni a társalgásból.

– Tehát a vadmacskák – folytatta Emléki. – Én még sohasem láttam vadmacskát.

– Valamivel nagyobb, mint a házimacska. A feje és a füle kifejlett, a szeme félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki és be a faodúkba, holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára ugranak. Minden éjszaka egy vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel nem tudunk bánni… Ezért kérettük.

364


– A vadmacska – sóhajtott még mindig regényesen Emléki. – Ha nem tévedek, az anyádat fiatal korában vadmacskának neveztem, mert gyakran összekarmolt. Vagy talán más volt?

Estella erősen az apja karjába kapaszkodott. – Nem tudom, hogy szeret-e engem? – szólalt meg, és nagy, fénylő

harmatos szemével, gyermekes bánattal az apjára nézett. – Ám, ha egy kicsit szeret, megszabadít a vadmacskától. Nem alszom, és arra gondolok, hogy Mátyás király vadászkastélya mellett, az erdőben van egy feneketlen kút.

Emléki megsimogatta a homlokát, mintha a múltat hessegetné el magától. Elkomolyodott.

– Van fegyver a háznál? – Egy régi katonapuska, és mindig töltve. A házhoz értek, amely olyan volt, mint húsz esztendő előtt. A falusi házak

nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kisajtó ismerősen nyikorgott, mint egy megvénült atyafi, a szomorúfűz ága a földig ért, és a kémény félrebillentette a fejét, mint a karosszékben az öregemberek. Ő fekete ruhában volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az olajfestményen, amelyet leány korában festett róla egy vándorpiktor. A szeme körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet nem nyit ki senki. Az arcán a nyugalom, a gond és az emlékezés, mint három jó barátok üldögélnek őszi délután a dércsípte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó eperfa hangja.

Éjjel Emléki leánya ágya mellett ült. Estella a kispárnákat szerette, és

furfangos szalagokat fűzött beléjük. A paplan sárga selymére hétágú korona volt pirossal hímezve; imádságoskönyv, viaszgyertya az éjiszekrényen. A pohárban a víz hidegen csillogott.

– Hol van a vadmacska? – kérdezte Emléki, aki huzamosabb ideje ült egy foxterrierlábú fotelben, és a térdén egy régi Werndl-féle katonafegyvert tartott.

– Legyen nyugodt, apám. Hisz még éjfél sincs. Anyámmal néha reggelig elbeszélgetünk e helyen. Tudja, miről beszélgetünk?

– A vadmacskáról – mondta szórakozottan Emléki, miután a leánya kezét megsimogatta.

– Korántsem. Magáról beszélgetünk. Emléki lehajtotta a fejét. – Alig hihető. Estella erősen fogta az apja kezét.

365


– Mindent tudok önről, apám. Tudom, hogy fiatal korában a nők nem hagyták rendes, becsületes életet élhetni. Nyugtalanították, csalogatták, mindenfélét hazudtak önnek. Egybe nagyon szerelmes volt, s ezért évekig ivott, bánkódott, elhagyott városrészekben lehajtott fővel csavargott, a hidakról hosszan a vízbe pillantott. Esténként mintha mindig láttuk volna önt, amint kibontott köpenyegben, szemére húzott kalappal megy a házak fala mellett Pesten. A szemében csalódás, bánat. Ó, hogy szerettük volna ilyenkor megfogni a kezét, hazahozni. Szép nő volt?

– A legszebb, de már elfelejtettem. – Nos, én majd beszélek magának róla, ha beköszöntenek a téli napok, és az

erdőn hó föd mindent. Csak a mi kályhánkban piroslik egy parázs, mint az emlékezet.

Emléki a sarokba állította a fegyvert. Megnézte az óráját. – Éjfél. – Még nincs éjfél. Ha elhallgatunk, halljuk a falusi toronyban a harang

kongását. Mindig tizenegyet ver… – Sokat szenvedtem. Nőktől. Élettől. Önmagámtól. Estella felült az ágyban. – Adja ide a kezét, és ígérje meg, Hogy ezentúl becsületes ember lesz. Emléki elnevette magát. – Remélem, nem találta ki az anyád, hogy tömlöcben is ültem? – Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer

visszatér. Maradjon nálunk, velünk. Ígérem, hogy anyám csendes lesz… És egyszer majd férjhez ad engem.

– Megpróbáljuk… Itt minden a régi, mint fiatal koromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.

– Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.

Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett, megsimogatta Estella haját.

– Vadmacska vagyok – dörmögte. – Télire leöljük a malacot, akit este az udvaron láttam.

(1915)

366


Fehér holló a tornyon

Az álmok, e drága szélhámosok a falusi téli estéket éppen úgy szeretik látogatni, mint a városi vizitszobák kályháinak pirosló vasajtaját, amelyre nagy bajuszú kutyákat és szőlőfürtöket alkotott a vasöntő. Az álmok mindig vámmentesen, szabadon közlekedtek az országban, a kocsi, amely őket ide-oda szállította, orgonavirágos keréken gurult. Útközben, a keresztutaknál vén mezei csőszök állongtak a holdfényben a rozstábla szélén, és hosszú botjaikkal mutatták az utat, merre vegye útját az álomkocsi, amelyen minden feltalálható volt, mint egy nagy panorámában. Faragott diófa deszka, amilyenből rendes, meggondolt emberek a koporsójukat rendelik – a férfiak álmai, rózsaszínű, púderesskatulyákhoz hasonlatos szekrénykék őrizték a nők álmait. Az elhagyott torony lakói: a baglyok fáradhatatlanul vitték a hintót, faluban, városban kidobtak egyet drága ajándékaik közül a hintó utasai – özvegy Morvainé egy nyár végi éjszakán illatszeres üvegecskét talált az ablakában a hervatag virágcserepek között, az üvegre virágkosár volt rajzolva és nefelejcskoszorú, mint a szívekre a régi fametszeteken. Amint a dugót kihúzta a palack nyakából, mindenféle bolondos illattal telt meg a háza.

Holott ez a bizonyos Morvainé azon özvegy asszonyságok közé tartozott, akiket szeretnek a férfiak a haláluk utáni időre elképzelni. Mindig fekete ruhában járt, és a régi városka barna házai között, amelyek olyanformán voltak egymás mellé és egymásra halmozva, mint a dominókövek, gyászfátyola ellengett a visszhangos utcán, hogy az emberek a halottas szoba viaszgyertyáinak füstjét ismét érezték, és a távolban a zenekar a halotti marsot játszotta. Ah, mikor magas ablakából kipillantott a piac hiábavalóságaira, és a kémények a háztetőn szinte féloldalra dőltek, mint a történelmi regényekben! Az esőcsatorna búbánatosan morgott, mint egy öregember, akinek a nők kiadták az utat, és köd lakott a régi erkélyen, mintha régen elhalt polgárnők térnének vissza alkonyattal, hogy Morvainét özvegységében mulattassák másvilági pletykáikkal. Természetesen, madarat tartott nagy kalitkában, amely oly komor és sötét volt, mint egy középkori templom, és halkan tett-vett a házában, mint az ifjú csermely él a vén fatönkök alatt. – Morvainé mosakodik – mondták a régi városban, és a világoskék toronyból az öreg harangozó az ablakra borulva leste, hogyan megy végig Morvainé a szobáján, néha nem is gyászfátyolban. A szomszédban egy önkéntes tűzoltó mindenféle lyukakat fúrt a falba, mint vidéki fogadóban szokás, és kísértetiesen kopogott a kamara falán, a padláson egy reménytelen udvarló.

367


Stölcze, az egyházfi, mázsás ember létére hajmeresztő bátorsággal kúszott fel a villámhárítón, hogy az özvegy nyitott ablakán bepillanthasson. A részeges postamester éjjelenkint mindig kurjantott az ablak alatt. Künn a dombon, a temetőben Morvai, az egykori takács olyan nyugodtan nyújtózkodott, mint azok az öreg polgárok, akik tőkéjük után élnek. Szép, rendes, megközelíthetetlen özvegyet hagyott hátra. Az önkéntes tűzoltó őrült módjára járta a háztetőt.

Bizonyos vándormuzsikus érkezett a városba, hívták Idemnek, és különös

dalokat énekelt a „Post”-nál vagy a város végén, a „Sülthal”-nál, ahova a parasztok térnek be egy ital borra, valamint a verekedők tanyáznak. Idem ravaszkás járású, csendes mosolygású, se fiatal, se vén emberke volt, a madártollas kalapja alatt fürkészőleg járt a szeme, mint azoké az embereké, akik városról városra hajtanak az apostolok lován, és szeretnének megélni az emberek könnyelműségéből. Körülbelül az első pillantásra meg tudja állapítani, hogy kinek hány tallér foglal helyet a zsebében, és a bánatosokhoz, szerelmesekhez száz tolvajkulcsot hordott karikára fűzve.

A „Post”-ban akkoriban egynéhány reménytelen agglegény üldögélt, aki Morvainé szerelmét hazudta estéről estére. Hogy mit mondott a kívánatos özvegy, és csókja mint meleg eső… Hogy mint térdepelt és esküdött. És a térde, a karja, a hangja. Olykor éjfél volt, míg telehazudták egymás fejét az agglegények. Aztán meghatottan ballagtak el az ablak előtt, hol a fehér függöny oly mozdulatlanul feküdt, mint a szemfödél.

Idem természetesen megbarátkozott az agglegényekkel, „gróf úrnak” szólította a legidősebbet, a patikárust lovagnak nevezte, és az adópénztárosnak kezet csókolt.

– Lengyelföldön is így szokás – mondta, mikor térdre borult éjfél felé a társaság előtt.

Estefelé mindig türelmetlenül várták az agglegények Idemet, különös dalaival, furcsa kis hegedűjével és szokatlan alázatosságával.

– Hazudni kellene valamit a hölgynek – vélekedett egy napon Idem, midőn a patikus és a pénztáros kardpárbajt vívtak a „Post” tánctermében, és utána békelakomát tartottak.

Az agglegények búsan lehorgasztották a fejüket. – Mi nem tudunk hazudni – mondta a legöregebb. Idem, aki már a párbaj rendezésénél is megmutatta életrevalóságát,

végrendeletet íratott a mérkőzőkkel, és a tánctermet gyantával hintette fel, lesütötte a szemét, és szerényen mormogta:

368


– Ha a nemesurak talán csekélységemet megbíznák… Néhány kitűnő, nőknek való hazugságot hallottam Varsóban, mikor az ottani udvari színház karnagya voltam.

A „Post”-ban összenéztek az urak, és gondolkozás ürügye alatt fenékig kihajtották a talpas poharakat. Idem odavetőleg mondta a savanyúvizes üvegnek:

– Vannak bizonyos szerelmi bájitalok. Régente minden nőt megitattak varázsszerrel, mert akkoriban makacskodtak a dámák.

Stölcze, az egyházfi sötéten dörmögte: – A tűzoltót kellene eltenni láb alól. – Rákerül a sor – felelte sokatmondó szemhunyorítással Idem. – Egy

tűszúrás, és a tűzoltó halott. Másnap ünnepi díszbe öltözött két agglegény, és Idemet az özvegyhez

bemutatóra vitték. Morvainé szokás szerint imádkozott, és sokáig vonakodott Idemet észrevenni. A vándormuzsikus szerénysége és alázatossága végre győzedelmeskedett az asszonyi gőgön, és engedélyt kapott, hogy ebédre a háznál maradhasson.

Az agglegények kezüket dörzsölgették, midőn az özvegy házát elhagyták. – Az ördöngös fickó majd elbánik vele – mondogatták egymásnak. Idem ezután már csak rövid időre jelent meg a „Post”-nál, hogy néhány

hátralevő dalát az agglegényeknek elénekelje. Az itallal mérsékelten bánt, és a térdre borulást csaknem elfelejtette. Az agglegények ezen felháborodtak, és a vándormuzsikust kiűzték a városból.

Már télre hajlott, az utakat magas hó borította, mint az emlékezet könnyei a sírok virágait, a fák lecsüngesztett gallyai mint elhullajtott hajszálak a szélben. Idem a keresztútnál a kápolna tövében keresett éjjeli szállást. A hegedűjét az állához szorította, és enyhébbé próbálta varázsolni az estét.

„Vajon megfogannak hazugságaim?” – gondolta elrévedezve, mint a kártyás visszagondol az átdőzsölt éjszakára.

Mielőtt az éj leszállott volna, Idem a csillagok állását figyelte. „Most képzeli magát királynőnek az özvegy” – vélekedett a vándorzenész,

miután tegnap ez idő tájt így hazudta neki. Midőn a hold kibújt a régi város háztetői mögül, mint szökésben levő rab,

Idem a kápolna lépcsőjére hajtotta a fejét. „Most az jut eszébe, hogy a szerelem minden a világon – szerelem nélkül

egy lyukas pénzt nem ér az élet. Sírni, szeretni, valakire erősen rágondolni, a szívvel húzni, mint a mágnes, és órák hosszáig csókolózni. Kertekben sétálni, dalokat hallgatni messziről, és a hársfa leveleit megolvasni a boldogságtól… Megbolondulni az öleléstől, és soha ki nem józanodni! Neveket adni az élettelen

369


tárgyaknak. A kötőtűket elkeresztelni, és a ruhaszekrényt Stölcze bácsinak nevezni. És jó szagát érezni a kéznek, a hajnak, a nyaknak és a leheletnek. Vajon tudja-e még a leckét a hölgy?”

A távolban száncsörgés hallatszott, az özvegyasszony hajtott a vándormuzsikus után.

A muzsikus az út közepére állott. – Gyere vissza, Idem – mondta az asszony –, még azt szeretném tőled

hallani, hogy milyen illata van reggel az álomnak? – Gyöngyvirág – felelt Idem, és felkapaszkodott a szánra. – Lengyel

királynék várkertjében termett gyöngyvirágillata van a reggeli álomnak, aranyharang szól a misére, és a bástyáról kék folyókat látni, fehér holló üldögél a toronytetőn, és ezüsttollait hullatja.

Az özvegy elgondolkozott. – Furcsa, ezt sohasem mondta nekem senki. (1914)

Szerafin

Mint a pók, a régi mesterember szövi a fonalat magányos, kora őszi alkonyaton, elhagyott kerti házak, egykor derűs lugasok zugában, ahová legfeljebb sírni jár az emlékezet, Nagybotos Viola egyedül csavargott a bástyasétányon, és legkedvesebb gondolata az volt, hogy vallást alapít a nők ellen, vagy ligát, megvédelmezésére a szegény férfiaknak. Egyszerre három kedvese hagyta el.

Az új egyesület tagjai kutyabőrből való szíjat viselnek jelvényül a gomblyukban, hol egykor nefelejcs vagy gyöngyvirág illatozott, amilyen éppen a hölgy színe volt… Néhány gyilkosság is tervbe volt véve, éjjel a Dunán, csónakázás közben bőrzsákba varrják a nőt, és a folyam medrébe leeresztik, hogy sohase kerüljön napfényre a tett. Máskor elhagyott városvégi házakba hurcoltatnak el bizonyos nők, korbácsot kapnak meztelen testükre, és a kertben ölnyi mélységű sírt ás az egylet sekrestyése.

Három fejfa álldogál egymás mellett, három női név a fejfákon, és az éjfél itt mozgalmas lesz, midőn a halott nők, Nagybotos egykori kedvesei felébrednek, és egymás hajába ragadnak.

– Szegénykék! – sóhajtott fel Nagybotos a bástyasétányon, mert mindegyik nőről tudott valamely megható, szentimentális vonást, ami a kivégzéstől megmentse hölgyeit. Az egyiknek például a járása töntörgő, gyermekes lépései,

370


másiknak mélabús fejtartása, harmadiknak komoly, mélyen zengő hangja, mint a bánat muzsikája, úgy ellágyította Nagybotost, hogy még a csalást is megbocsátotta nekik. Egyiket mindig úgy látta, hogy omnibusz után fut, és mily ügyetlen volt szegényke. A másikat magányos szobába képzelte, ahol tenyerébe ejtett állal üldögélt, és maga elé mereng, mint az özvegyasszony a temetőben. A harmadikat folyton panaszosan, bánatosan hallotta szólani.

– Jaj – mondta magában Nagybotos, és az egyesület sekrestyése hivatalos dolog hiányában tétlenül lődörgött a budai kocsmákban, egyetlen kivégzés sem fordult elő a vallásalapítás óta.

A sekrestyés régebben betegápoló volt egy elmebajos fiatalember mellett, akinek a pirománia volt egyik betegsége. Borkovics, egy elzüllött színész, esténként azzal mulattatta betegét, hogy tüzet rakott az ágya alá. Egyszer Borkovics elkésett a kocsmában, az elmebajos egyedül rakott tüzet az ágya alatt, és segítség híján szénné égett. Később egy alkoholista földbirtokos mellett végezte az ápolási teendőket. Mindennap holtra itta magát, hogy a beteg az alkoholtól megriadjon. Egyszer azonban lumpolt Borkovics, és színjózanon került a beteg elé. Szerelmes volt, nem bírt az ital vele. A földbirtokos visszaesett betegségébe, és nemsokára meggyulladt benne a pálinka. A színésznek tehát mindegy volt, hogy miféle foglalkozással tölti el szabad óráit. Miután szerette az elmebetegeket, Nagybotost magában csöndes őrültnek nyilvánította, és elfoglalta új állását. Fizetése volt és kosztja egy asszonyságnál, bizonyos Markovicsnénál, aki azelőtt, régente Nagybotos kedvese volt, és miután visszavonult a leánykereskedelemtől, egy kápolna közelében, ecetfás udvaron, régi házban lakott Budán, ahol a falakba szent életű szerzetesek és meggyilkolt kereskedők voltak temetve. S az új liga híve lett, miután a német újságban rossz híreket olvasott a nők mozgalmáról.

– Thaisz rendőrkapitány alatt bezzeg eltoloncolták volna az ilyen nőket a városból. Még szavazni is akarnak! – méltatlankodott az asszonyság, aki úgy gyűlölte a szerelmet és a nőket, mint öreg nyugdíjas tanítók az iskolát.

Borkovics – Nagybotos pártfogása folytán – a budai házban ebédelt, és a zsebe tele volt levelekkel, amelyeket nem létező, előkelő személyek nevében önmagához intézett. Nagyon szeretett leveleket írni önmagához, amelyekben kedves Péternek szólította magát, holott Mihálynak hívták. Az asszonyságnak ünnepélyesen felolvasta a leveleket, aztán sorszámot írt a levél sarkára, mint egy irodafőnök.

– Az „öreg” örülni fog a váci püspök áldásának! – mondta egy napon, midőn ismét levelet hamisított, „öreg”-nek Nagybotost nevezvén. És hivatali költségre előleget vett az asszonyságtól.

371


– Csak hímezze a zászlót, mama – mondta búcsúzásnál –, nemsokára megtartjuk a zászlószentelést.

Egy őszi napon, mikor már a külföldi előkelőségek is bejelentették hozzájárulásukat az új ligához, Borkovics aggodalmas arccal dugta gallérjába az asztalkendőt a budai asszonyságnál.

– Az „öreg”-nél nincs valami rendben – mondta, miközben a levest kanalazta –, Szerafint a budai korzóra csalta, és órákig üldögéltek egy padon.

A komoly asszonyság, aki Nagybotos kedveseit húsz esztendő óta számon tartotta, leste, leleplezte, úton-útfélen gyalázta, és névtelen levelekkel üldözte, Szerafint éppen úgy ismerte, mint a többi hölgyet. Szerafin a visszatérő nők közé tartozott, aki három esztendőnkint felbukkant Nagybotos életében, két-három hónapig halálra kínozta a férfit üldözésével és féltékenységével, aztán valami ürügy alatt összeveszett és eltűnt. Nagybotos egy darabig kétségbeesetten kutatta a nő nyomait, aztán fogadalmat tett a tabáni templomban, hogy most már örök időre befejezte Szerafinnal való ismeretségét. Ilyen időkben jó szolgálatot tett a budai asszonyság, akinek ölébe lehetett hajtani a meggyötört főt, és hallgatni a szép, hosszadalmas meséket hűtlen nőkről és a nemezisről, amely őket utolérte.

Csak nagy nehezen tudott megfelelő kalapot találni a budai asszony a régi dobozaiban, mert már évek óta nem járt el a házból. Aztán karon ragadta Borkovicsot, és megindult a Töröksánc utcából.

– A várban szoktak délután sétálni – mondta a sekrestyés. Valóban ott járt Nagybotos egy nőalak mellett, mint a hím galamb libeg a templompárkányon.

– Azelőtt vörös volt a cudar – mondta a budai asszony. – Vajon mit csinált, hogy lefogyott?

Távolról lesték az andalgó párt. A hölgy álmodozva lépkedett, és mélán oldalra hajtotta a fejét, mintha először sétálna a várban délután. Nagybotos életre-halálra hazudott, hogy szinte megnőtt a füle. Aztán megállottak, és hosszasan nézték az alant elterülő városrészeket.

– Ez szerelem – mondta a kapu alatt, leshelyén a budai asszonyság. Borkovics fütyörészve nézegette vadonatúj lábbelijét, mint aki már úgyis megunta hivatalát, és tüzet rak az ágy alá.

A hölgy válla a férfi vállához ért, aztán titkon találkoztak a kezek. Ismét elindultak halkan, boldogan, önfeledten, mintha körül a régi templomokban a közelgő koronázásra díszítenék az oltárokat.

– Van magának törvényes felesége, Borkovics? – kérdezte Markovicsné. A sekrestyés vállat vont. – Ahogy vesszük… Az egykori okos asszonyság elpirult.

372


– Kár, mert magához férjhez mentem volna. A színész Nagybotos után mutatott töredezett pálcájával: – Nem hiszem, hogy beleegyezne az öreg. Féltékeny, ördögien féltékeny… – Ó, Szerafin, mióta maga elhagyott, mintha sótalan volna minden eledelem,

és fanyar a borom. A barna asszony a vállát a férfi melléhez nyomta. – Majd megitatlak, majd megetetlek. Markovicsné ekkor már a szerelmesek háta mögött állt. Felemelte az

esernyőjét, és néhányszor végighúzott Szerafinon, mint a polgárnők szoktak elbánni vetélytársnőikkel.

– Nyomorult! – mondta. – Ez a szerelem? A hűség? Jöjjön, titkár úr. Ódivatú kalapjában, kopott köpenyegében, amelyre büszke volt, mint

egykor a báli belépőjére, nyugodtan elsétált a színész úr karján. Szerafin erre természetesen örökre elhagyta Nagybotost, és a nők elleni liga

ezután nemsokára megalakult Budán, az „Arany Békához” címzett vendéglőben, ahol az egyletek szokták céhládáikat tartani. Borkovics néhány öregurat szedett össze, akiket társaskocsin, amilyeneken a temetésekre szokás járni, szállított a helyszínére. De Nagybotos, az egylet alapítója egy fa alatt üldögélt egy felvidéki városkában, és azt számítgatta, hogyan lehetne bemászni egy ablakon.

(1914)

Vadlúd kisasszony

Vadludak szálltak a Duna felett éjszaka, és a kiáltásuk a magasból a földre hallatszott, mintha vándorlelkek utaznának Budapest mellett, és egymástól a város nevezetességeit tudakolnák. Megkérdezik, hogy mit csinál Péter és Pál; – emlékeznek a nyári hajóra és a sötét hídra, amelyről éppen akkor vetette valaki magát a Dunába, midőn zenélve közelgett a fehér hajó… Gi-gá, hangzik az éjben a kóbor madarak kiáltása, őszi éjszaka hervadt csöndje reszket a fehér függönyös ablak előtt, amely a magasban világít: egy asszony olvassa a régi szerelmes leveleit. Vagy talán szerelem van ott, remegve búvik férfia ölébe a kedves, és sóhajtva hanyatlik le a feje; epedés, vágy, csóknak csacska remegése, mézédes szavak bugyborékolnak és tajtékzanak az áradatban, szerelem őszi éjszakán, midőn a háztető felett magasan a vadludak kiáltanak?

Egy erkélyen ajtó nyílott, és az éjben, mint egy hófehér álom, asszony alakja mutatkozott.

373


A vadludakat leső lovag, bizonyos Pankotai, aki szokásos éjjeli csavargását végezte, és azt szerette volna megtudni, hogy mi történt a lefüggönyözött ablakok mögött, megdobbanó szívvel figyelt fel az éji jelenségre. Mindig így képzelte, ezt tervezte, emígy ábrándozta hevenyében, hogy egy éjszakán majd megnyílik egy ablak, és fehér kéz virágot ejt lába elé, mint a régi Párizsban a céltalanul kóborló muskétás elé, vagy Madridban, a csukott erkélyek és vasrácsos ablakok városában… Talán a régi Pesten is előfordult, hogy nem mindig tudtak aludni a nők, a hold merőlegesen állott a Váci utca felett, és álomtalan szemek a keskeny ablaknál Vörösmartyt várják, amint éjfélkor a „Csigá”-ból hazafelé ballag, vagy Don Gunárosz hetyke sarkantyúpengése hallatszik a padlón. Egy régi pesti regény szerint nemegyszer szállott le a magasból fehér lepke módjára egy levélke – hajdanában keveset aludtak és sokat unatkoztak Pesten az asszonyok. De most már mindenki alszik. Évek óta elhagyottak az erkélyek, Pankotai a nyolcvanas évek óta nem látott hölgyet merengeni éjszaka, magas ablakánál vagy a sárkányfejes erkélyre dőlve, tenyérbe hajtott állal a holdba bámulni. Pedig csak azért hordott fodros inget és amulettet a nyakában, hogy egyszer, megint, regényeset mondhasson egy hölgynek, akivel véletlenül megismerkedik.

A Duna-parti utca elhagyott volt, távolban gurult egy kocsi, mint lassan szunnyadó lelkiismeret, a fehér ruhás hölgy az első emeleten állott, Pankotai érthető hangon jóestét mondott, és kiegyenesedett a homályban.

– Egy boldogtalan férfi esedezik, ajándékozza meg nagyságod egy szóval. A dáma természetesen nem felelt. Bizonyára csodálkozott a vakmerőségen,

hogy korukban, a bérházak városában, éjjel hangosan beszél valaki az ablak alatt. Talán a regények jutottak eszébe, amelyekben hasonló dolgokról olvasott. Pankotai levette kalapját, és megismételte kérését:

– Egyetlen szót, asszonyom, és megmenti egy halálra ítélt férfi életét. Szeretem önt.

A meglepő hazugság majdnem mindig célt talál a nőknél; a hölgy a hajából fehér virágot vett ki, és ajándékozó, nagylelkű mozdulattal az első emeletről az utcára eresztette a virágot. Majd visszavonult, és az ajtó lassú zörrenéssel bezárult mögötte. Pankotai a sarki lámpa alatt sokáig szagolgatta, nézegette a virágot. Narancsvirág volt, és Pankotai képzelete száz és száz lehetőséget fűzött az ajándékhoz. Lehetséges, hogy az éji dáma menyasszony volt este, és éjjel férjével összetűzött, szülei házához visszamenekült, és az éjben elgondolkozott. Vagy unatkozó asszony, aki a maga kedvére, cicomázására éjjel a tükör előtt felölti menyasszonyi ruháját, és így várja a kísértetek óráját, midőn férje visszatér a temetőből… Vagy talán gazdag öregúr kedvese a hölgy, és az öregúrnak

374


kedvtelése a menyasszonyi ruha, az ebédlőben harmatos ezüstvedrek narancsvirággal vannak koszorúzva…

Pankotai (mint az utolsó ábrándozó ember a városban) nem nyugodott meg a találgatásoknál, következő éjszakán oly biztonsággal foglalta el helyét az erkély alatt, mintha évek óta ez volna a posztja, ahonnan reménytelenül szeret egy fehér függönyt.

Az őszi éjszakában ismét kiáltottak a vadludak a Duna felett, amelynek délfelé haladó vizét útmutató gyanánt követik. Gi-gá, hangzott a rejtelmes nagy madarak kiáltása, akik életük nagy részét vándorlással töltik, jönnek és mennek, északról délre, mintha az volna létjük célja, hogy a magasban járó szeleket megismerjék, vizek folyásában gyönyörködjenek, és a lehulló csillagport felszedjék tollaik közé, és elvigyék más tájakra, ahol a többi csillagok ragyognak, a déliek vagy az északiak… Pankotai a magasból hangzó kiáltozásra a kalapjával kezdett integetni.

– Hallgassatok, ne zavarjátok álmát a legdrágábbnak… De már nyílott az erkélyajtó, a hölgy felébredt, és kilépett fehér ruhájában.

A szürke égboltozat felé fordította arcát, és Pankotai úgy látta, hogy kitárja két karját.

– Itt vagyok ismét, hogy álma fölött virrasszak – jelentkezett Pankotai az utcáról. – Ismét szerencsétlen vagyok, mert egy napig nem láthattam. Kérem, ne hagyjon el…

A dáma mozdulatlanul állott a magasban. Pankotai érezte, hogy valamely gyöngéd simogatás éri az arcát, mint egy másvilágról küldött csók. Egy fodros, pelyhes tollacska hullott le a magasból, vadlúd gyönge tolla, és az ajtó halkan becsukódott az erkélyen.

Pankotai a vadlúdtollal a kezében hosszú ideig ácsorgott a sarki lámpás alatt. Vajon a hölgy küldeménye ez vagy a vándormadaraké? A tollat levéltáskájába zárta, és elgondolkozva, lehajtott fejjel bandukolt hazafelé. Otthon – egy szegény kis házban, amilyenben a makk disznó lakhatik – gyertya mellett leveleket írt, amelyeket reggelre összetépett. Mit írhatna a Duna-parti hölgynek, hogy az elhiggye szavait? Hiszen még az arcát sem látta, a nevét sem tudja, csupán azért volt szerelmes, mert egy nő őszi éjszakán fehér ruhában kilép az erkélyre… „Ha szoknyakergető volnék – gondolta magában –, holnap délután vizitet tennék a házban, hamis névjegyet beküldenék, és megkérném a hölgy kezét… Ha kalandor volnék – folytatta gondolatait –, narancsvirágokat küldenek neki mindennap; megtudnám a kalaposnéja címét, és a legszebb kalapokat vitetném lakására… Ha hamisjátékos volnék, pénzért megfogadnám a legügyesebb ügyvédet Pesten, és megbíznám ügyem lebonyolításával.” A tollat és

375


a virágot a párnája alá rejtette, és olyanokat álmodozott, hogy szívdobogva ugrott ki reggel az ágyból.

Még néhány éjszakát töltött Pankotai az ismeretlen nő erkélye alatt. A fehér ruhás álom mindig megjelent, amikor az éjféli vadludak gágogása felhangzott a Margit-híd környékén. Megállott az erkélyen, és vágyakozva a magasba nézett, mintha atyja vagy vőlegénye utazna a ludakkal az éjszakában. Amíg hallhatta a vadludak rejtelmes, víziós hangját a magasságból, az erkélyen állott, és karját kitárta. Mintha elvarázsolt vadlúd lett volna egy budapesti bérház első emeletén, és a madarak vándorlása idején a szíve szakad meg, hogy nem utazhatik dél felé testvéreivel. El a közelgő őszi köd, sírdogáló fellegek, kulcslyukon bebujkáló nedves szelek, a kályha előtt töltött szomorú estvék, kormos délelőttök elől, midőn a Dunán a hajók úgy tülkölnek, mint eltévedt kísértetek, akik éjszaka nem tudtak hazatalálni.

El a fügefás, narancsvirágos délre, ahol kékek a tengerek, és az afrikai partokon fehér lótuszok úsznak a hajó elé… És egy szalagdarab, egy fátyolfoszlány, egy leheletnyi csipke mindig lerepült a magasból Pankotaihoz, aki éjszakánként együtt várta vele a vándorló vadludakat.

De egy éjszakán többé nem hangzott fel a vadmadarak nyers kiáltása a Duna fölött.

Sokáig álldogáltak: Pankotai a Duna-parti utcán, a fehér ruhás nő az erkélyen… és már elszomorodtak mindketten a várakozásban, midőn nagy messziségből, szinte a másvilágról, felhangzott egyetlen kiáltása a búcsúzó madárnak. Az utolsó vadlúd repült el Budapest fölött. Most már visszavonhatatlanul itt van a szomorú ősz.

Pankotai lábához egy papírszelet hullott. Vékony leheletbetűk mondták: – Isten vele. Az erkélyajtó nem nyílott ki éjszaka, és Pankotai is mind ritkábban foglalta

el céltalan helyét az utcán. Hónapok múltán, midőn lecsillapodott a szenvedélye, szomorúsága, a házba

ment tudakozódni, anélkül hogy a hangja remegett volna: megtudta, hogy az erkély mögött egy mellbeteg kisasszony lakott, aki nem mehetett a világháború miatt Egyiptomba, és azóta a temetőben nyugszik.

(1915)

376


Setétke

Búcsú volt, nyáron, viaszgyertyaszagú éjszakán, sohasem látott koldusok énekeltek az országúton, akik a búcsú kedvéért öltöznek rongyokba, falusi asszonyok és leányok aludtak a domboldalban, a baráttemplom környékén, mint földre lapult, fehér virágos bokrok az esőben, különös illat szállt fel az alvó nők sokaságából, mintha az álmoknak parfümje volna, egyik-másik asszony nyitott szemmel üldögélt a széleken, virrasztó falusi nő módjára, fél szemmel is tudott aludni, pedig hajnal óta jöttek, gyalog, mezítláb a zarándokhelyre. A sötétből egy úrféle jött elő – a kocsmában ivott eddig, ahol cigányok muzsikáltak –, éjfélre járt az idő, a fákon túl, a mezőkön és a vasúti töltésen a hold kis szamarait hajtotta előre – az úrféle az ébren levő parasztasszony mellé telepedett a fűre, és városi szokás szerint megdicsérte az asszony szépségét.

– Maga miért jött búcsúra? – kérdezte az úrféle. – Tán megölte az urát vagy a gyerekét?

A falusi asszonynak égő, fekete szeme volt, de az most aludt, csak setéten villant, mint éjjel a tó hulláma. Gondolkozott, hogy feleljen-e. Az úrféle borosnak látszott, és egy ezüstforintost csúsztatott az asszony kezébe:

– Adok még többet is. Velem bizalommal beszélhet. Én is búcsúra jöttem. Azt mondják, csodatévő hely ez. Ha a legvénebb barát feloldoz bűneim alól, minden jóra fordul.

Az asszony a ruhájába rejtette a forintot. – Az a barát, akit az úr gondol, tavaly meghalt. Elszólította őt a Mária. A

mennyek országában is szükség van a jó gyóntatópapra. Az öregnek bizony nem lehetett hazudni. Olyan hangja volt, mint az éles kés. „Igazat mondj, leányom!” – kiáltotta, és mindenki elmondta legtitkosabb cselekedetét. Bár még élne az öreg!

– Hát most hogyan megy a bűnbocsánat? – firtatta az úrféle. – Ha már idejöttem, szeretnék megtisztulni a malaszt fürdőjében.

– Nagy bűne van? – kérdezte a falusi asszony, és elgondolkozva az ajkára tette a kezét.

Az úrféle papírszivart keresett elő a mellényéből, és gyufánál meggyújtotta. A gyújtó lángja megvilágította barna kis bajuszát, egyenes orrát, fiatalos

arcát; a szeme kissé hályogos volt, mint aki többet ivott a kelleténél. A füsttel együtt borszag jött a szájából.

– Van már maga negyvenesztendős?

377


– Még nem egészen, de tudok kártyát vetni, hideglelést gyógyítani. A lányoknak én vagyok az orvosa. Sokat tudnék beszélni, de a hallgatás a kenyerem. Pedig úrisorból vagyok. Az apám tanító volt, de még karonülő koromban meggyulladt benne a pálinka. Azt tanácsolnám az úrnak irántam való jóságáért, hogy ne igyon pálinkát. A parasztnak hiába beszélek. Hát most már mondja el, hogy mit keres e szent helyen?

Az úrféle sóhajtott, megcsóválta a fejét. – Nem elég öreg maga, lelkem, hogy nekem tanácsot tudna adni. Egy vén

énekes koldust szeretnék megkérdezni, a legvénebbet, aki már bejárta az összes búcsújáró helyeket, aludt a templomokban, mikor a sekrestyés bezárta az ajtót, és a képekről leszállottak a szent emberek és szent asszonyok, és a vén koldus kihallgatta beszélgetésüket. Mert van ám olyan öreg koldus – különösen a vak –, aki már három országot bejárt, és mindenre figyelt, ami körülötte történik.

Az asszony megnyálazta a szája szélét, és a setétben figyelmesen, merően nézett a beszélgető arcára.

– Ugyan micsoda bűne lehet magának? Még fiatalnak látszik, a hangjának nincsen odva, mert a foga megvan. Mit akar azokkal a részeges, vén koldusokkal, akik, ha dolguk nincsen, az útszéli kocsmák körül henteregnek. Jobban tudom én, hogy magának mi baja van. Megverte valaki szemmel vagy szájjal. Vagy a hajából etette. Urak csak akkor járnak búcsúra, ha a halott feleségük vagy az eleven, valóságos kedvesük nem hagyja megnyugodni. Ugye, rossz álma szokott lenni? Lidérces álma szokott lenni?

Az úrféle még egy forintost csúsztatott az asszony kezébe. – Hát már csak elmondom magának, hogy ezen a helyen, ezen a búcsújáró

napon, éjszaka itt kószáltam az asszonyok, leányok körül – két év előtt. A vasúti töltés felett akkor is holdsugár járt, és az ég alján rongyolódó felhőkben azok a kis fehér gyermekek hemperegtek, akikért itt imádkoznak a magtalan asszonyok. Egy mátraalji faluból volt a templomi zászló, amelynek vezetése alatt a búcsúsok idejöttek. Oldalvást gyékényes kocsik állottak, meg porlepett régi hintók, amelyeken az úrinépek jöttek, éberlaszting cipős, fehér harisnyás, kövér falusi asszonyok szálldostak le a magas kocsikról, fehér kendővel befödött kosarakat helyeztek a fűre, a nyári szél kibontotta a hajukat, és zöld üvegben a bort a földbe ásták. Kolbász-, cipó- meg rozmaringszaga volt a dombnak az ókolostor mögött, amelynek sötét ablakában a barátok már korán eloltották a világosságot, mert hajnalban kezdődik a gyónás. Néhány kimustrált, öreg férfiember szívta pipáját az útszéli csárda szőlőlevelei alatt. Estve volt, és a dombon úgy égtek a gyertyácskák, mint az ég csillagaival kacérkodó falusi lányok szemei. Vadászni jártam akkor ezen a tájon, fiatal és egészséges voltam, még azt hittem, hogy

378


minden nő hajának más illata van, és olyan női szemet kerestem, amely majd jól, mélyen belém tekint egyszer. Vajon milyen lesz ez a szem, a száj, és a hangja milyen? Csakugyan szőlőfürtök a nők, akikről mindenkinek szabad csípni egy szemet? Egyiknek másforma a válla, mint a másiknak?

A kocsiktól egy kisasszony elindult, és az erdőszélen a csodatévő fa alatt letérdepelt.

Falusi kisasszony volt, fehér ruhában és fehér cipőben, a derekán sárga öv selyemből, amelyen a gavallérok keze szokott helyet foglalni a táncban. A haja is sárga volt, mint a búza, és úgy világított a setétben, mint a felvidéki falvak végén az örökmécses a szent kápolnájában. Vajon miért imádkozott? A háta mögött megcsókoltam, az arcát csendesen visszafordította, és félelem nélkül nézett a szemembe. Mondtam, hogy eltévedt herceg vagyok, feleséget keresek ezen a vidéken, és még sok mindent hazudtam, amint az erdei úton sétálgattunk. Ő nem félt, a keze nem remegett az enyémben. „Hogy hívnak?” „Setétke” – felelt. „Furcsa” – mondtam. „Mert szőke vagyok” – mondta egyszerűen.

Semmi kifogásom nem lehetett ellene. Minden szavamat elhitte, hálásan mosolygott bókjaimra, kérésemre megcsókolta a homlokomat, majd a szájam.

– Honnan jöttél, te, földre szállott angyal? – kérdeztem, és derekát átöleltem.

– Setétke vagyok. A setétben majd akkor is eszedbe jutok, ha már többé nem látsz.

A nyakának olyan szaga volt, mint reggel az eperfa levelének, a kezének az érintése, mint a fülemüle fészkének puhasága, a szájának lehelete nyár orgonabokrai között érezhető, ahová csókolózni járnak a gyermekek. Kis keble volt, mint az álombéli párna, amelyen álmodunk nőkről, királyságokról, elmúlt fiatal korunkról, öregkorunk sárga aranyairól, amelyeket tudatlan leánykák kezébe csúsztatunk majd, és a méhesről, hol a szundikáló agg feje körül fiatal menyecskék felhúzott ruhával táncolnak.

– Legalább lesz mit meggyónni a barátnak – mondta egyszerűen, természetesen, romlottság vagy szomorúság nélkül. És miután megígérte, hogy örökké szeretni fog, soha el nem felejt, s esztendőnként eljön a búcsúra, a szent helyre, hogy reám gondoljon, midőn a hold sárga szamarait hajtja a folyó felé az alvó mezőkön – elváltunk. Még egyszer megnéztem a kezét, a nyakát, a szemét, és kértem, ismételje nevét, hogy el ne felejtsem.

– Setétke vagyok, akit csak éjjel, estve látnak a férfiak, és máskor soha észre nem vesznek. Csak nézz a holdba, és nyomban eszedbe jutok. Csak hajtsd le a fejed, mikor egyedül vagy, és azt fogod hinni, hogy friss sarjúval megrakott

379


szekér megy ablakod alatt, rozmaringszaga lesz a pipád füstjének, és a falevelek között bujkáló kismadár különös zörejét hallod.

– Hát én Setétkét keresem, jó asszony. Tudna nekem tanácsot adni, hogyan találhatnám meg őt a búcsúsok között?

A jó asszony kinyújtotta a tenyerét, mire az ezüst csörgött, így beszélt: – Minden úrféle bolond. Az apámról hallottam, hogy a postáskisasszony

régi cipőjét tartogatta az iskolai fiókjában. Maga meg egy nevet hallott, amit nem tud elfelejteni: Setétke! Sok Setétke van a búcsúkon, mert a lányok nem gondolkoznak az eszükkel. Amikor a nap a torony felett áll, rugós kanca viszi a kocsit. De estére, hold feljöttével az útszéli fák elkezdik mondani hazugságaikat. Az elhagyott hidak alatt kidugják lábukat az öngyilkosok a folyóból, és nevetve hempereg az országút melletti réten a menyasszony. Hogy az én istenem bocsásson meg nekik. Setétke lesz minden lányból, hajnal előtt, gyónás előtt. A csizmadia is azért alszik a ház előtt a padkán, hogy legalább az ablakokra vigyázzon. A kertek alá úgysem lát az emberi szem. Hát Setétkének hívták a galambomat?

A jó asszony elment, mint egy lomha árnyék, Setétkét megkeresni. Óvatosan lépegetett az alvók között.

A hold ezalatt elhajtotta szamarait a virágos mezőkről, és a fekete tücsök elkezdte nótáját. Az eperfák és nyárfák közül leereszkedett egy-egy bujdosó árnyék, megzörrentve a leveleket, mintha éji sétára indulna egy halk kísértet. Az alvó búcsúsok felett az álmok és a viaszgyertyák illata szálldosott. Egy előrelátó lábatlan vén koldus béka módjára kúszott előre az országúton a templomajtó közelébe. A porban girbegurba írás maradt csúszó teste után, mint egy élettörténet, amelyet senki sem fog elolvasni, s reggelre eltapossák a nyomokat.

– Setétke ott imádkozik a csodatévő fánál – suttogta a visszatérő asszony. – A két szememmel láttam. Vakuljak meg, ha nem igaz. Úri kisasszony, fehér cipője van. Szőke a haja, és a nyaka mint a galambé, Istenemre mondom, szerencséje van az úrnak.

A vadász talpra állott, és boldogan elindult a csodatévő fa irányába, az erdőszélre.

A lábatlan koldus a templomajtóhoz ért, előkészítette olvasóját, kalapját a földre helyezte, és fejét a salétromos falnak döntve, még szunyókált hajnalig. Csak Setétke volt ébren, aki éjjelente eszébe szokott jutni a férfiaknak. És a csodatévő fánál buzgón imádkozott.

(1915)

380


Eszterfi Eszter

A tornyon nappal csókák üldögéltek, de estvére, midőn a hold megjelent a torony mögött, a rovátkák és különös cifraságok a torony oldalán láthatók lettek, erre ment fel az öregasszonyok lelke az égbe, a torony környéke megélénkült, szagos hársfák alatt, a templom falába épített kripták között, kőkeresztek, kongó sírvermek és régen elfelejtett halottak sírkövei fölött a városka ifjú népe szórakozott. A régi polgár halottaiban lapos kő alá temetkezett, amint ezt a királyoktól és püspököktől tanulta, hogy minél több láb – a koldusoké, a nyomorékoké, a gyilkosoké és bukott nőszemélyeké is – tapodjon felette a templom környékén is. S a legbüszkébb polgár volt valamikor a városban, aki csak nevének kezdőbetűit és halála esztendejének számát vésette a kőbe. A hársfák a régi kékfestők és vászonkereskedők csontjaiból jó szagú virágot szívtak tavaszkor, pajkos diákok a behorpadt veremből kigördítettek egy megsárgult koponyát, és a mogorva csontot illetlenül taszigálták sarkukkal. Kőbe vésett angyalok és nagy szakállú zarándokok térdepeltek máshol a falba épített kripta falán, s ahol szabad volt a márvány: verset vagy üzenetet firkantott a diák a kedvesének. A szentek mezítelen lábánál régi tavaszi esték dátumai voltak feljegyezve.

Nappal zárva voltak a kapuk és az ablakok a városban. A sötét kapuboltozatok alól sohasem hallatszott az életnek jele. A függönyök le voltak eresztve a vasrostélyok mögött, mintha különös álomba merült volna a város. Még a házfalak meszelését is észrevétlenül végezték el tavasszal a szolgálók. Néha meghajlott vállú, öreg polgár barangolt az utcán, és ha megnyílt egy kapu, oly hűvösség áramlott a félhomályból, hogy az embernek elment a kedve az élettől. Mit csináltak napközben a házakban? Senki sem tudja. A legtöbb idős polgár már életében megvette a maga és háznépe koporsóját, s a lakatlan emeleti szobában felállították az ijesztő szekrényeket. Bizonyosan a halotti ruhákat varrogatták a nők. A keskeny utca magasságában, egy sötét kapubolt felett volt egy fehér függönyű ablak, ahol látni lehetett Eszterfi Eszter bodros, barna haját. De csak egyetlen helyről, egy kőszentnek az öléből, amely nem messzire, egy utcasarkon mogorván meghúzódott. Egy szakállas, bajuszos diák, bizonyos Idem – a szerzetesek latin neveket adtak a tanulóknak – a kőszentre kapaszkodva, órák hosszáig türelmesen leste a gyöngéd hajfodroknak a megjelenését és eltűnését a fehér függöny mögött. Nagy tévedés, hogy csak a szőke nők lehetnek gyöngéd lengésűek, áttetszők, üvegfestmények vagy fel-felszállongó füstkarikák. A barna nőcske, ha megfelelő az alakja, és ábrándos a fejtartása, a homlokát előreszegezi, a tekintete nyugodt, és sem jobbra, sem balra nem kancsalít: csaknem oly gyengéd

381


magatartású lehet, mint a szőke angyalok, akiket testvérének vagy leányának képzel a férfi. Eszterfi kisasszony azon éjszakán született, midőn a lengyel királyok régi templomát kivilágítják, nagy hó szakad a hegyekről, és ájtatos emberek mennek a sötét városkából a fénylő templomajtó felé. A kisleány az éjféli misén, az oltár lépcsőjén született, amely oltár felett a názáretbeli Mária fiatal zsidóleányként jelent meg a vándorpiktor ködös képzelmében. Halkan, szemérmesen állong Mária a képen, és sötétkék haja van, mint a felhő színe.

Estve megnyíltak a kapuk az elátkozott nappal után, és a fiatal leányok karonfogózva a templom környékén megjelentek. Mintha valami régi babonás felfogás engedélyezte volna a különös esti órát a városkában. Tán valamikor egy öreg herceg rendelkezett így, aki esténkint szemlét tartott a nők felett, mikor még öreg hercegek voltak. A hold mereven állott a torony mögött, mintha arra várakozna, hogy valaki előszólítja, adja elő mondanivalóját, a sírokon kongtak a lépések, és lámpással kezében nyitott be a torony ajtaján a harangozó. Eszterfi Eszter ilyenkor fogadta a szakállas diák köszönését a hársfák alatt, ahol könnyű kendőben a vállán megjelent, mintha csak véletlenül járna errefelé. A barátnője, egy nevető arcú lengyel kisasszony, aki ellenállhatatlanul kacagott azon is, hogy szerda van, erősen kapaszkodott Eszter karjába, midőn Idem észrevétlenül hozzája csatlakozott.

Bizonyára nem tudnám leírni, hogy miről beszélgettek mindig – csak a szerelemről nem, mert arról nem szokás öreg tornyok, útszélen heverő koponyák társaságában. Vagy talán mindig arról beszélgettek, csak a lengyel kisasszony nem értette, hogy folyton kacagott?

– Mivel töltötte a napot? – kérdé rajongva a diák. – Megboldogult nagyszüleimért imádkoztam – felelte komolyan Eszterfi

Eszter. A lengyel kisasszony úgy kacagott, hogy a könnyei csorogtak. (A

közvélemény szerint egykor fekete, kövér asszony leend e hölgyből, aki verni fogja az urát, és sohasem kacag, csak idegen férfiak élcein.)

Egy estve Eszter a vállán keresztül a holdba nézett, és barátnője nagy mulatságára a következőket mondta:

– A jósnő azt mondta anyámnak – mikor még a világon sem voltam –, hogy ebben az esztendőben elveszít engem. Híres jósnő volt, messzi földről gyalog és tengelyen látogatták őt az emberek. A lublói esperesnek is jósolt, és régi tűzvészeket előre tudott. Tizenöt esztendős koromban meghalok, szólt a jósnő.

Idem a bajuszát csavargatta: – Eljövök magához, mikor meghalt. Együtt töltjük az első éjszakát.

382


– Az emeleti szobában fognak ravatalra tenni, égszínkék koporsóban, és atlasz félcipő lesz a lábamon. Stolniczkyné fog felettem virrasztani, de éjfélre elalszik a mézes pálinkától. Akkor jöjjön, Idem. S megcsókolhat, amire oly régen kér.

– Eljövök. – Már mindent elintéztünk az anyámmal, aki gyermekkorom óta csak

könnybe borult szemmel nézett mindig reám. Miért sírsz, szegény? – kérdeztem mindig. De ő nem felelt, csak a csodatévő templomokba hordott, varázsvizekben fürösztött. Az apám, a megboldogult, rossz ember volt, s ezért kell meghalnom fiatalon. A halotti ruhámat kezdtük varrni ez esztendőben, és most már tudom, miért sírt mindig az anyám.

Idem levette a kalapját, de még csak húszesztendős volt, és semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a meghalásnak. A kolostor, ahol nevelkedett, telve volt halott szerzetesekkel, akik a falba, a folyosóba, a pádimentumba, az udvar vén fenyőfái alá temettették magukat, és csontkezüket kidugták a vakolat alól.

– Vajon az égbe jut a lelkem, ahogyan a vallásban tanultuk? – kérdezte Eszterfi Eszter.

Idem bólintgatott. – Annak nagyon örülök, hogy szép halotti ruhám lesz – folytatta Eszter

elmerengve. – A gyertyákat is megvettük tavaly. Egy nagy gyertyát vettünk, amilyen húsvétkor ég a viaszbárány felett a barátoknál. És atlaszcipőcskémen szalag, amilyenben a lányok az első bálba mennek. Tehát jöjjön el, Idem, és nézze meg.

Néhány nap múlva a lengyel kisasszony egyedül sétált tavaszi estén a torony körül. Idem egy régi Lubomirskinek a sarkantyús hadi csizmáját ásogatta a gyepen, a nevetős kisasszony szája széle mákos volt az imént fogyasztott süteménytől.

– Eszterke délután meghalt – mondta, és fekete szeme alattomos jókedvvel tapadt a diákra.

Idem abbahagyta a csizmaásást, és a tenyerébe támasztotta az állát. A hold és a magánosságban, emberektől távol éldegélő kémények és

cseréptetők között, amelyeket a padlásablakból mindig azzal a gondolattal vizsgáltam, vajon nem hagyta itt nyomát valamely szellem, kísértet, amely éjszaka utazott a város felett és a tető ormán megpihent, Idem mezítláb leereszkedett az ablakon, amelyet csak a függöny védelmezett.

383


A koporsó valóban a szoba közepén állott, és Eszterfi kisasszony összefont kézzel szunnyadt.

A sarokban hangosan horkolt a virrasztó asszonyság, és mintha a horkolás és a gyertyalángok között valamely összefüggés volna, a lángok néha hosszúra nyúltak, majd megrebbentek, mintha a magasban egy jéghideg kezet találtak volna.

Idem nem félt a halottól. Ilyennek képzelte, ilyennek várta. Koszorúcskába kötött haját többször elképzelte, és Eszterfi kisasszony néhányszor már előre lehunyta a szemét, milyen lesz halottaiban. (A huncutkát vajon kisüti-e Stolniczkyné? – kérdezgette a lengyel kisasszony.)

A bolthajtásos szobában a falon megállították a kakukkos órát. Háromnegyed négyre halt meg Eszter, látta a diák.

A koporsó még a pádimentumon feküdt, a kecskelábak, amelyekre a ravatalt helyezték, a sarokban állongtak, viaszgyertyaszagú terítő és láncos füstölő elkészítve. Idem leguggolt a koporsó mellé, és az ujjával megpróbálta a leány szívét kitapogatni. Csöndes hívesség áramlott az ujjaiba. Megsimogatta az állát, amelyet fehér kendővel kötöttek fel, és az átlátszó kezéből csöndesen, vigyázatosan kivonta a rózsafüzért, s az inge alá dugta.

– Nini, az atlaszcipőcske – mormogta Idem, és jólesett neki, hogy igazat mondott a kisasszony. Valóban, a cipő talpa még nem érintette a földet. Hófehér volt az, mint a szalag, amely bokán felül volt a fehér harisnyás lábra kötve. És széles, fehér, apró kék virágokkal behintett szoknyája, mint a lengyel dámáké, akik nyaranta a város határában a fürdőhelyen táncolnak, míg a terjedelmes karnagy a söröscsizmát rejtegeti a szék alatt, s mindennap eljátssza ördög Róbertből a nyitányt.

A barna leányfőcske nyugodtan, öntudatosan feküdt a kispárnán, mintha tudta volna a halott, hogy Idem térdepel a koporsó mellett, és azon gondolkozik, hogy megcsókolja-e a leányt. Majd mást határozott. Gyöngéden derékon ölelte Eszterfi kisasszonyt, kiemelte a koporsóból, és a halottat karjaiban tartva, néhányszor végigsétált a szobán.

– Menyasszonyom – mormogta komolyan, meggyőződéssel. – Most megmondhatom neked, hogy nagyon szerettelek, hogy majd megbolondultam érted, és szándékomban volt, hogy egyszer elragadlak, átviszlek a határon, és beállok valamely vándorszíntársulathoz, mert tehetségem van a színészethez. Mondd, elhiszed, hogy szeretlek? Kit öljek meg érted? Leugorjak az ablakból az öles mélységbe? Vagy a folyóba, ahol örvénylik az ár?

A karjaiban fel és alá hordta a leánykát, míg a horkolás megállott a sarokban, és valaki „Jézus-Máriát” kiáltott. Az asszonyvisításra Idem a koporsóba

384


fektette Eszterfi kisasszonyt, és kiugrott az ablakon. Sántikálva, nyögve ment tovább a sikátorban.

S ezért másnap különböző akadályok merültek fel a halott Eszterfi kisasszony eltemetése körül. A mákos szájú lengyel kisasszonynak eljárt a szája. Idemet börtönbe zárták, és Esztert csak harmadnap, püspöki engedelemmel temették el a régi temetőbe, de rossz hírű leányként emlegették még öregkorukban is a lakosok.

(1915)

A kalandos öregúr

Elkövetkezik az idő, midőn csodálkozunk azon, hogy egykor mily bolondok, boldogok voltunk, hogy szeretni tudtunk, hogy kedvünk volt az élethez… Ah, hisz az a legcsodálatosabb, hogy élünk! Midőn már minden elmúlott mellőlünk, ami egykor kellemes, drága, tüneményes volt. Elmúlt a szerelem, az ifjúság, a túlcsapongó fantázia és a mély, egyenletes álom. Más íze van a kenyérnek és a tengeri ráknak. A fölkelő nap más gondolatokat ébreszt bennünk, mint tíz esztendővel ezelőtt. A ritkuló fák mögött egy más hold leskelődik. A kocsi zörgésében, midőn utazunk, többé nem jönnek velünk a tarka árnyak, a jókedvű útitársak, a nótázó vándorlegény, az öreg, jólelkű fogadós, idegen városok friss, tiszteletre méltó asszonyai és hegyoldalban feltünedező tiszta, kis régi városok, amelyekről egykor azt gondoltuk, hogy itt volna jó életünket tölteni. Ah, hová lett szívünkből a láthatatlan kis hegedűs, aki fáradhatatlanul vonta a maga nótáját?… Valahol elveszítettük őt, mint farsangi dáridóról hazafelé kocogó vén kontrás elhagyja hangszerét a hajnali ködben. A muzsikást egy percre – vagy egy esztendőre – kivettük kabátunk alól, figyelmesen egy sarokba elhelyeztük, miután megintettük, hogy csöndesen viselkedjék, ne zavarja az alvó asszony álmát. Az asszonyi álom, a hazugság, a bűbáj, a kacérság színes lepkéje felé boldogan emeltük homlokunkat. Ide szállj, szép pillangó, a szememre, az eszemre, a lelkemre, az emlékezetemre… Jöjj, asszonyhazugság, drága tünemény, aranyat vérző napszállati felhő, kábult zeneszáma amorettes muzsikáló órának, sárga selyemfüggönyökön átszűrődő hajnalcsillag sugara, boldogan epedett öngyilkos halál és virággal beültetett, női könnyel öntözött, regényes, magányos sírhalom az erdőszélen… Jöjj, élettudatlanság, vak boldogság és mélyen szunnyadó lelkiismeret: bűnös szerelem. A lepke zizegve leereszkedett, mialatt a kis hegedűst a sarokból elemelte valaki. Néha fantasztikus éjszakákon még hallatszott nagyon messziről a hegedűszó, elhagyott, néma

385


kertekben, magánosan álló házakban, olykor a föld alatt, behorpadt sírokban huzatta valaki a halhatatlan nótát. Aztán mindig messzebbre vitték a hegedűt, az elhagyott házak mögött hiába leskelődtünk, hogy az örömpiros ablak felnyíljon, s odabentről kiszálljon néhány taktus a régi zenéből a hideg éjbe, az eltemetett szerető sírja elnémult… S mind ritkábban jön velünk szembe az úton egy-egy arc, amelynek vonásaiban hasonlatosságot találhatunk a régmúlt archoz, szemében fényt, amely egykor megigézett, és lépésében zenét, amelyet a kis karnagy hajnali álomhoz játszadozott. Nemde, csodálatos, hogy élünk?

E hosszú beszédet egyedül mondta vagy gondolta egy őszülő úr egy padon a Császár fürdő udvarában, miközben déli zenét játszott a bosnyák zenekar a fehér asztalok között, a kis pavilonban, és a nagy fák összehajladoztak a felszélben. Már szeptember volt, s reggelenkint a Dunáról jövő friss fuvalom halott atyafiakat talált a zöld levelek között, akik bizonyára álmukban haltak meg az éjszaka. A vidéki urak és asszonyságok, akik a nyarat itt töltötték, hazafelé készülődtek, és mindig hosszasabb pillantást vetettek az ódon, piros szőnyeges fogadóra, a cukrászboltra és a salétromos falakra. Ah, mily gyönyörű hely volt ez nyáron, midőn a régi fürdő a szótalan katolikus papokkal és öreg inasokkal a zúgó, sistergő Budapest közelében úgy helyezkedett el, mint egy hatvanas évekbeli emlény a nagyanyánk szalonasztalán, parasztbánatos tekintetű Arany várja az ópirosba kötött könyv felnyitását a selyempapiros mögött, szomorkás Tompa a virágokról írt regét, és ojtott drága érzést a kis kertjükben kertészkedő papleányok szívébe: e régi padokon, a nagy fák alatt őket olvasták a kisasszonyok. A bosnyák zenekar éppen egy Chopin-mazurt játszott.

A sétányon hosszú köpenyeges hölgyalak közelgett, kalapja, cipője és fátyola, bő, virágos szoknyája és kis legyezője, a költeményeskönyvecske, amit kezében tartott: – valamely régen olvasott regény lapjaiból lép elő. Szerelmes Iván – a deres úr neve – szalonkabátjában felállott, jobb kezével leemelte vadászkalapját, és a szívéhez érintette kezét. Nevetni lehetett volna e jeleneten, ha az időtől és szenvedéstől megviselt arcon, a szögletekbe futó ráncokon és a jóságos, tiszta életet feltételező, bánatos tekinteten – amilyen azoknak a férfiaknak a tekintete, akik legelső fiatalságukban reménytelenül és örök életre beleszerettek valamely hölgybe – nevetni lehetne.

– Iván! – kiáltott fel fátyola alatt, szinte megcsukló, anyáskodó hangon a hervatag nő, mintha egy régi színdarabot játszana újra, nyugalomba vonult drámai színésznő, aki megveti az új divat hazugságait. – Iván, mi lett magából?

– Asszonyom, bocsásson meg, hogy merészeltem életjelt adni – annyi esztendő után… Előrehaladt korom, betegségem és az alkalom, hogy ismét a fővárosban lehetek, csupán a Duna választ el egymástól, régi emlékek esti

386


látogatása e helyen, ahol egykor önnel oly boldog voltam, e régi fák, amelyek alatt sétáltunk, a kert, ahol a vándormadarak szállását néztük egyszer ősszel, és ön arról beszélt egy alkonyattal, hogy kedves írója Fáy András, akinek azóta minden munkáját megszereztem: ez volt az oka, hogy merészeltem levelet írni, mielőtt elhagynám a fővárost, hogy soha többé ide vissza ne térjek.

– Ön, Iván, emlékezett az én csacskaságaimra? – kérdezte meglepetten a delnő.

– Nem csacskaságok voltak azok, hanem felejthetetlen, drága percek, amelyekkel engem örökre lekötelezett.

– Kedves – felelt bizonyos meghatottsággal az asszony. – Sajnos, ön fehér holló a férfiak között, Iván. Régen nem divat már olyan kedves szavakat mondani a hölgyeknek, mint amilyeneket ön mond. A régi gavallérok valóban mások voltak, mint a maiak.

– Egy régebbi kor gyermeke vagyok, asszonyom és életmódom, csöndes falusi remeteségem, hosszú, magányos estéim hozzájárultak, hogy megmaradjak olyannak, amilyen fiatal koromban voltam a Császár fürdői platánok alatt. Szent és szegény poéták voltak a barátaim… Ha emlékszik, magam is hozzáfogtam egy hosszú költői beszélyhez, az akkor divatos Anyégin nyomán, mint Reviczky elkezdte volt írni a Szeptember-t, amely sajnos, csak töredékeiben maradt meg. Gáspár Imre volt a barátom, és Benedek Aladár hetilapjában a rejtvényrovatot szerkesztettem. Szentséges, szép ifjúság. Balázs Sándort szívünkkel és elménkkel egyformán imádtuk.

– Ah, emlékszem e régi táncosokra, akiket kegyed egykor a Császár fürdői bálokon nekem bemutatott. Erdélyi Gyula hetyke Pest megyei csárdása felejthetetlen. Vajon élnek még ők, és szoktak-e táncolni? – kérdezte a hölgy, és sűrű fátyolát megigazította arcán.

– Emlékszik a képre, asszonyom, amelyet Barabás festett? A lobogó hajú költőre, aki kis lugasban térdepel, és hölgye ölébe hajtja fejét? Emlékszik a magyaros szabású ruházatokra, a csizmára és a költő kezében a papiroslapra, amelyről Petőfi Szeptember végén című versének első sora volt olvasható? Ez olajnyomat népszerű volt, sűrűn feltalálható volt a honleányok szalonjaiban. Nos, ilyen térdeplő költők voltunk mi mindannyian abban az időben, midőn szívesen vette nagyságod, ha esténkint ablakai alatt sétáltam.

A delnő hirtelen felkacagott: – Bolondság – kiáltotta –, de most már, ugye, bevallhatom, hogy nem

egyedül volt, kedves Szerelmes Iván, aki az ablakaim alatt sétált… Az idős férfiú meglepetten, zavarodottan mosolygott: – Miért mondja ezt, asszonyom?

387


– Hisz már öregek vagyunk mind a ketten, Iván. Nem szabad komolyan venni azt, ami elmúlt. Szép volt, drága, gyönyörű tündérálom volt az ifjúság. De elmúlt, mint egy mámorító farsangi táncestély a régi Redout-ban vagy egy különös, emlékezetes operai előadás a régi Nemzetiben, mikor Erkeltől vagy Donizettitől játszottak. A páholyom hátterében valaki megcsókolta a meztelen nyakam. Talán ön…

– Én nem bátorkodtam – felelt Iván. – Nos, mindegy. Még sípládások jártak Pesten a belvárosi udvarokba, és

ebéd után, a pamlagon könnyű álomba ringatott a féllábú katona verklizése. Kiről álmodtam? Már elfelejtettem. De önről is. Lóvasút járt át a budai hegyek közé, és a hosszú zöld kocsikon nyitva voltak az ablakok. Furcsa, hogy csaknem minden barátja a Városmajor erdőbe hívott találkozóra, mint akár kegyed, jó Iván. Talán elárult?

– Asszonyom. – Később sokan elárultak. Hisz színésznő voltam – sóhajtott a delnő. – Nem

becsülték meg a jóságomat, odaadásomat, gyöngédségemet. Mily nevetséges volt, hogy a férfiak mindig virágot tűztek ilyenkor gomblyukukba! Mindegyik szenvedett, sírt, esküdött, Istenem! Már legtöbbször előre tudtam, hogy e mondatot hogyan kezdik. És csak arra vigyáztam, hogy idő előtt ne jussanak az üdvhöz.

– Sajátságos – mormogta Iván, és fázósan begombolta a szalonkabátját. – Nem – felelt az asszony ellágyulva. – Ön mindig kivétel volt. Önre úgy

gondoltam, mint vasárnap délutáni, svábhegyi kirándulásra, midőn váratlanul vihar lepett meg az erdőben, gondoltam az elefántcsont feszületre, amely ágyam felett függ. Ön mindig szelíden, megadással, tétovázás nélkül nézett felém a távolságból. Hosszú évekig, ha szomorú voltam, vagy betegség kerülgetett, írni akartam önnek, jöjjön, és vegyen el feleségül. Ma is csodálkozom, hogy nem mentem férjhez önhöz.

– Én is – mormogta a foga között Iván. – Talán megbántottam? – kérdezte az asszony, és megérintette Iván vállát. –

Bocsásson meg. Locsogok, mint fiatal koromban. Iván hosszabb ideig nézett a földre, és öreg arca sajátságosan elszomorodott. – Miért mondta, hogy mást is szeretett?… Mi, régimódi férfiak, olyan

balgatag, vén gyermekek vagyunk, hogy azt hisszük, szerelmünkkel örökre boldoggá teszünk egy nőt. Különös, hogy én megesküdtem volna a nagyságod hűségére! Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy él valahol egy asszony, mint a régi regényekben, aki mindig reám emlékezik. Elábrándozik a szép napokon, a vissza nem térő perceken, a csókon, a szerelmen, az öngyilkosságig folytatott

388


boldogságon. És azt gondoltam magamban, hogy egyszer majd visszatérek, és megismételjük a múltat, ha másképpen nem, végigolvassuk az aranymetszésű naplót, amelyet tudomásom szerint asszonyom napról napra írt…

– Azt nem – felelt ijedten az asszony. – Hisz tudja, hogy szerettem. A visszhangos udvarban elhangzott a zene, mint az öröm vagy fájdalom

felkap utazókocsijára, és bő köpenyegébe burkolózva, néma utazó módjára megy új tájak felé.

A szentimentális öregúr másnap elutazott a városból. (1915)

Férfimese

Fiatal koromban sokat kóboroltam különböző kisvárosokban, hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül hogy számot adni tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasúti menetrend elrongyosodott a kezemben; szerettem azokat a városokat, ahová déltájban érkezett a vonat, és a pályaháztól hosszú sétával lehetett megközelíteni a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja a sörház környékén, végigbandukolni a korzón, és ismeretlen nők szemébe nézni, megállani tavasszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, ahol valaki zongorázik vagy énekel… De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve kisvárosokba, midőn furcsa mantillokban, fedetlen fővel vagy vállra vetett kendőben egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei, az utcán furcsán kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleumlámpások fénye, és valahol már javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban üldögélni, amely a „Vaddisznónak” vagy a „Fehérlónak” volt címezve, a fogadóssal elbeszélgetni a helybeli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy régi bástya alól vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, sohasem látott emberek élettörténetét éjjel a váróteremben vagy álmatlan útban a vasúti kupéban!

Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban a következő történetet.

Még húszesztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz esztendővel idősebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már egypár férfiú sírhantját ápolta; se szép, se kedves, se gazdag, Borostyán (így hívták) őrült módjára beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak beleesnek valamely számító hölgy tenyerébe. A hölgy, miután a városban már

389


eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni. Borostyán minden követ megmozgatott, futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet nőül veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán keserűséget érzett magában, mikor elkövetkezett a nap, hölgyét oltár elé vezetni. Sápadt volt, betegnek érezte magát, ijedten tapogatta kongó zsebeit – mennyi borravalót szokás adni a sekrestyésnek, hol ebédelnek délben, és mit csinálnak holnap? De behunyta a szemét, mert igen jószívű és tapasztalatlan fickó volt, kissé ijedten, de bizonyos elszántsággal követte menyasszonyát az oltárhoz. „Milyen szamár, milyen rettenetes szamár vagyok!” – gondolta magában a szertartás alatt egyfolytában, és egyéb nem jutott eszébe.

Egy hét leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek felforralták a vérét, indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja segítségével kidobta a házból. Borostyán Félix télikabát, pénz, lelki nyugalom nélkül a havas utcán találta magát. Megfenyegette öklével az ablakokat, aztán elindult céltalanul a világnak, mint a népmesék hősei.

– Nehezen ment eleinte a dolog – mondta Borostyán –, sokszor sírtam dühömben, keserűségemben, mikor egyedül voltam. Bujkáltam az emberek elől, kiskocsmákban üldögéltem a város végein, és mindig valamely csodára vártam, amely megszabadít kínzó szenvedéseimtől. Nyitott szemmel, világosan láttam, hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztot a régi Kerepesi úti boltosok. És nem tudtam belenyugodni megcsalatásomba. Éjjelenkint, midőn a város elcsendesedett, elsétáltam a jól ismert ablakok alatt. A kezem ökölbe volt szorulva, de a szívem mondhatatlanul sajgott. A falhoz ütögettem a fejem. „Te ostoba, te bárgyú, te lágyszívű, te jellemtelen gazember!” – mondogattam fogcsikorgatva a havas utcán, ahol gondosan elsimítottam lábam nyomát a hóban, nehogy meglássa valaki. Majd megálltam, és forró könnyek folytak végig arcomon, tán a szívem kellős közepéből jöttek e könnyek, úgy égettek. Olykor, nagyon messziről megfordult bennem a gondolat, mint egy csillapító orvosság, hogy nem kell végleg kétségbeesni; még mindig nyitva áll előttem egy út, amelyre lépve megszabadulok testileg is fájdalmas gyötrődéseimtől. Igaz, hogy erre az útra csak egyszer lehet menni, és visszatérés nincs. Az öngyilkosság gondolata haloványan, szinte egy messziről hangzó ének ritmusával kelt életre a szívemben. Fáradtan, félálomban foglalkoztam már a módozatokkal is. A folyó… Leugrani egy toronyból… Vasúti sínekre feküdve bevárni az éjjeli vonatot… A pisztoly bizonytalan, de könnyű megoldás. A zsebkendőmet a nyakamra csavarintottam, és próbálgattam, hogyan megy az akasztás. Jóféle méreghez nehéz hozzájutni…

390


Miért, miért? Sokáig nem tudtam, hogy miért akarok meghalni, mint egy ostoba kölyök. A bosszúság megcsalatottságom felett vagy a szégyen hontalanságom miatt? Tán most derül ki, hogy mennyire szerettem azt a hitvány nőt, hogy már élni sem tudok többé nélküle?

Nem tudom, sohasem tudhatom meg, hogy mi okozta ezt a rettenetes zűrzavart bennem. Sokáig, hónapokig tartott ez az állapot. Félőrülten, lerongyolódva csavarogtam a külső kocsmákban, szakállam nőtt, és az arcom oly fehér lett, mint a kísérteté. Csodálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak éjjelenként. Csodálkozom, hogy senki sem jött segítségemre. Igaz, hogy félig-meddig idegen voltam a városban, de én bizonyára nem tudnék oly részvétlen lenni a szerencsétlenek iránt, mint ahogy az emberek cselekedtek velem. Barátom, de még csak ismerősöm sem volt többé. Mintha a hazug szájú nő az egész város lakosságát ellenem uszította volna, mintha valamennyi férfi a városban neki adna igazat, elfordultak, ha megláttak, idővel az éhenhalás veszedelme fenyegetett… Sok év múlva megtudtam, hogy a nő azt híresztelte el a városban, hogy éjnek idején anyjostól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem akadt egyetlen jóravaló férfi a lakosságban, aki azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem, ha a gyilkosságot elkövetem. A nyomorban, a szenvedésben, az éhezésben mind világosabban tűnt fel előttem helyzetem. Az a nő férjes állapotú személy akart lenni, és nyilván ezért kellett feláldoznom fiatal, ártatlan életemet. A nő sohasem szeretett, bár ezt eleget mondta. És hogy nevetgélnek most a házban, amely egykor a legbarátságosabb, legkedvesebb háznak tűnt fel előttem. Hónapok vagy évek múltak el? Még mindig láttam a meghitt ablakfülkét, hol órákig üldögélt ölemben.

Lókereskedők jöttek a városkába. Nagy csizmájú, hangos, ravasz tekintetű férfiak, akik a bugyellárist úgy elrejtették ruházatukban, hogy azt senki fel nem fedezhette. A zsebkést marokra szorították, amikor kenyeret szeltek, és a borbély oly erősen borotválta őket, hogy a vérük kiserkedt. Felfogadtak, magukkal vittek, a határon túl mentünk, lovakat vettünk, és lassan-lassan észrevettem magamat, hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátkozom a kocsmárosokkal, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Csak a nőszemélyeket nem vettem ölembe, akármint kedveskedtek is körülöttem.

– Csípd meg, Ferkó! – mondogatták a gazdáim a kocsmárosnékra, szolgálókra mutatva. De a Ferkó csak fanyarul a vállát vonogatta. Nagyon megutáltam a nőket.

A szerencse kedvezett a vásárokon. Magam is meglepődtem, mikor néhány ezer forint gyűlt össze rövid idő alatt a bugyellárisomban, amelyet most már én is tudtam megfelelő rejtélyeskedéssel gondozni. A bankókat, a zsírosakat, aggódó

391


figyelemmel számon tartottam, üzleteken törtem a fejem, és bizonyos megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban.

A lóvásárnak darab időre vége szakadt, a kereskedők elszéledtek otthonaikba, egyedül maradtam. Hová menjek?

A vonaton jegyet váltottam, mintegy megszokásból, abba a városba, ahol az asszony lakott, mintha várna ott valaki. Megint tél volt, jégcsapok csüngtek le az ereszekről, és a toronynak hóbundája volt: csakhogy most jó meleg ruhám volt, csizmám, sapkám, pénzem… „Ejnye, mit csinál az az asszony, mióta nem láttam?” – gondoltam magamban. – Az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet haragudni – mondták a kupecek.

Tükre előtt ült, haját rendezgette, furcsán, kancsalítva rám nevetett. – Magát vártam, Félix. Remélem, hozott a vásárról valamit. Vásárfiát. Az észvesztő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze talán szebb volt,

mint valaha. – Hoztam magának pénzt – mondtam, és szégyenkezve adtam át

vagyonkámat, amelyet akkor nagyon keveselltem. – Köszönöm – szólt, és megsimogatta a fejem. Azóta sem simogatta senki a fejem, mióta ő simogatott. És néhány boldog hét következett ezután. A városkában gúnyosan

nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak, nem jártunk sehová, otthon ültünk, az ablakmélyedésben.

Egy reggel rám förmedt: – Mért nem viszi már el az ördög? – kérdezte. – Takarodjék ki a házamból. Felkeltem, csendesen felöltöztem, és lassan készülődtem, hogy valamely

rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezárnám magam után. Aztán nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvégi fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra séták az ablakok alatt, öngyilkossági tervek, elfojtott könnyek a torkomban… Szerencsére, egy hét múlva jöttek a lókereskedők, és útra keltünk lóvásárlás céljából.

Félix elhallgatott. A mutatóujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra,

nagy, számjegyhez hasonló betűkkel. – Most harminckét éves vagyok. Újra hozzá megyek. Talán tizedszer …

Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnék között sok a hasonló természetű asszony. Másnak is van baja a feleségével.

Legyintett és elkomorodott. – Most már egész életemben lovakat fogok venni és eladni. Amíg élek,

pedig soká élek. Tán ötszáz évig… Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam.

392


(1915)

A zöld harisnyás nő

Mizenkei huzamosabb ideig abból tengette életét Pesten, hogy öreg hölgyeknek tanácsot adott, kihallgatta aprócseprő bajaikat, orvost szerzett, apróhirdetést tett közzé cselédváltozás idején, vagy ha a kedvenc kutya elkóborolt a háztól, figyelemmel kísérte a brünni lottót, és a sorsjegyek számait noteszébe írta, leveleket írt mesterembereknek, telefonált a gázgyárnak, az órát néha maga is meg tudta javítani, és legazemberezte a házmestert. Mizenkei akkoriban már fél lábbal nyugalomba vonult, és mindig a nők körül élősködött, táncosnők után vitte a tánccipőket, színésznők öltözői előtt ólálkodott, a fővárosban még ismeretlen vidéki leányokat pártfogásba vett, megrendelőket szerzett a szabónőknek, öreg főpincérekkel titokban tegeződött, segített eladni a tavalyi fácánt, és szemet hunyt, ha vendégségben nagyobb összegű volt a számla. Minden virágárus leányt és zongorást pártfogolt. A fiákeresek messziről köszöntek neki, ha társaságban volt. Nyári éjjel, hajnal felé az Andrássy úton üldögélt egy padon, és a liget mulatóhelyeiről hazatérő nőket kikérdezte a mulató férfiakról, elfogyasztott italokról, szerelmeikről, mindent szeretett tudni, ami az éjszakai életre vonatkozott, olykor útonálló módjára, sétapálcával a fiáker lovai elé állott, ha odabent a kocsiban pénzes ismerősét felfedezte. Különösen szerette lesni a rác milliomost, ha kémei hírül adták jelenlétét a fővárosban. Mizenkei ilyenkor teljes biztonsággal nézte meg óráját az Andrássy úti padon, és a liget felett mutatkozó tündöklő hajnali felhők alatt csupán a rác pejlovait várta. A rác hajnalban már részeg volt, és szótlanul engedelmeskedett Mizenkei parancsának. Kivette tárcáját, és átnyújtotta a kölcsönt. Mizenkei meglehetős izgatottsággal tette el a pénzt, de később nyugodt hangon rendelkezett a bérkocsissal:

– Vigye haza ezt a sertést! Azonkívül nagyon szeretett alvó ismerősei zsebében kutatni, ha azok a

mulatság hevében elszundikáltak, a nőknek csak azért csókolta meg a fülét, hogy megpróbálja, vajon a gyémánt fülbevalónak milyen szerkezetű a zárja, minden új nótát tudott, bús baritonon dalolt, mindenkit megvetett, kicsúfolt, rágalmazott, olyan jellemtelen volt, mint egy cigányszínész Szalonikiben, olyan bölcs volt, mint egy vén remete, aki fagyökéren él az erdőben, és olyan szerelmes volt, mint egy borbélylegény vagy egy költő. Télen kártyaasztalok körül ólálkodott, családi titkokat kifürkészett, hamisjátékosokat zsarolt, a hitelezőivel késre ment, a szabója a testi erő fensőbbségénél fogva varrt új ruhát, a beteges kávést

393


megfenyegette, hogy elcsábíttatja kívánatos feleségét, éjjelente a házak fala mellett csendesen ballagott hazafelé – sohasem tudta senki, hol lakik –, és arra gondolt, hogy reggelre öngyilkos lesz. Azonban éppen úgy megvetette a halált, mint az életet. Szerette a hűvös szobát, ahol pőrére vetkőzve lehet cigarettázni nyári délután, szerette azokat az embereket, akiket nem ismert, kik nappal élnek és dolgoznak családért, becsületért, tisztességért, szerette azokat a nőket, akikről mi rosszat sem mondhatott, és a harmadévi divatban és ócska cipőben jártak, gyermekeket neveltek, és rongyos pongyolában ültek odahaza. Minden éjjel torkig itta magát a barátai jóvoltából a legfinomabb italokkal, holott undorodott a francia pezsgőtől, könnyű kerti bort szeretett volna inni szolyvai vízzel, és csak néhány pohárkával, falusi ház csendes verandáján. Ha olykor pénzhez jutott, lakóhelyétől messzi eső józsefvárosi kocsmákba ment, ahol azt szerette, ha rendes embernek vélik, aki a maga három decije után éjfél előtt lefekszik. Bőségesen politizált a polgárokkal, a kucséberrel játszott, olcsó szivart szívott, és a városi építkezést megvitatta; sajnos, ezek a majálisok mind ritkábbak lettek a Mizenkei életében, mind több időt kellett töltenie az éjjeli mulatóhelyek környékén, hogy a nehéz viszonyok között megélhessen. Reggel szeretett volna borotválkozni és csak vasárnapokon, mint a falusi emberek, és minden este borbélyhoz kellett mennie! A cigányzenét már annyira utálta, hogy önmagára haragudott a zenészek játéka miatt. Ötvenéves volt, és magas sarkú félcipőt hordott, festette a bajuszát, a haját, fényesítette a körmét, drága cigarettát szívott, holott szinte fizikai fájdalmat okozott neki a kölnivíz szaga.

A mulatóhely virágárus asszonya, a hervadt kaméliához hasonlatos Diana, egy hajnalon – míg az elrobogó kocsik zörgését hallgatták az elárvult táncteremben – így szólt Mizenkeihez:

– Józsi bácsi, jöjjön el holnap délután hozzám, maga okos ember, és tanácsra volna szükségem.

Diana fekete selyem háziruhában és megilletődve fogadta a vendéget, aki ekkoráig csupán futó szerelem céljából jelent meg a lányos házaknál. Diana szobája polgári egyszerűséggel volt bútorozva, az ágy felett az Diana képe, a falon szenteltvíztartó, benne a virágvasárnapról itt maradt faág, sárga vidéki fotográfiákról nézegettek alá furcsa emberek, ódivatú asszonyok, a hímzett térítővel bevont dívány felől zöld kalitkájában olykor kendermagot ropogtatott egy néma kismadár, és midőn Diana a ruhaszekrényt kinyitotta, hogy onnan leveleket vegyen elő, falusi illat áramlott a fiókokból.

(Még egy öreg, feketére szívott tajtékpipát fedezett fel Mizenkei, amilyennek társaságában falusi emberek néha hosszú életet töltenek. – Az apámé volt, egyetlen emlékem – mondta Diana, és kivette a pipát Mizenkei kezéből.)

394


– Tehát miről van szó? – kérdezte Mizenkei, letelepedve egy magas hátú székbe. – Tudod, hogy nem szeretek mindenféle ringy-rongy női dolgokért fölkelni nappal!

Diana megindultan helyeselt: – Hisz éppen azért fordultam Józsi bácsihoz. Tudom, hogy komoly ember.

A húgom, a tanítónő, férjhez fog menni. Mizenkei, mint a legtöbb nyugodt ember, pár pillanatig nem szólt egy

hangot sem. A tanítónő volt az a bizonyos, aki körülbelül tíz esztendő óta elfoglalta azt a helyet Mizenkei szívében, ahol az a kamarácska van, amely az akasztott gyilkosoknál is érintetlen és szent hely maradt. Ez a kis kamra körülbelül a világrajövetel alkalmával képződik az emberi szívben, és talán azért van, hogy a halál órájában, a haldoklás fáradt perceiben vigaszt, megnyugvást, a gondolatoknak erdei tisztását nyújtsa a búcsúzónak. Mizenkei olykor – télen, midőn későn világosodik –, a nagy havazásban messziről követte a tanítónőt, midőn az iskolába ment.

Egyszer szerencséje volt: lesegíthette az omnibuszról. S ekkor zöld harisnya volt a tanítónő lábán. Mizenkei szívében ettől a reggeltől fogva örökké zöld harisnyában járt a tanítónő. A harisnya olykor világoszöld volt, mint a mély erdőben futó patak, máskor sötétzöld, mint a rétek alkonyati szélben. Formás, üde, bizonyosan nagyon tiszta lábra simult a harisnya. Ah, ha egyszer megcsókolhatta volna Mizenkei a szorgalmas kis kezet, amely bizonyára szép, kerek betűket vetett a fekete táblára annyi fizetésért, amennyiért egy részeg táncosnőnek virágot szoktak venni, hogy az nevetve kidobja a kocsi ablakán hazafelé menet. Talán a zöld harisnyás nő volt az oka, hogy Mizenkei rendes, derék ember szeretett volna lenni. Egy kis, szegény tanítónő olcsó harisnyája gyakran szinte könnyekre fakasztotta a vén betyárt, különösen ha valamely bűnt követett el ismét… Kár, hogy sohasem beszélt bővebben a tanítónővel!

– Nos, itt van a vőlegény arcképe, itt vannak levelei – szólott Diana. – Én tudom, hogy Józsi bácsi sohasem adná beleegyezését, hogy Margaréta rossz házasságot kössön.

Mizenkei még mindig némán csóválta a fejét. Istenem, legutoljára – egy évvel ezelőtt – olyan volt, mint egy kis fecske, mikor az omnibuszon látta. Fekete fátyolka az arcán, és olcsó kesztyű a kezén. A cipője bizony nem volt a legfinomabb, és fekete szoknyája kissé fényes, mert gyakran ül a katedrán. Mily jó volna gyermeknek lenni, és a padsorban helyet foglalni!

Később az ablakhoz ment Mizenkei, nem szerette, hogy Diana oly állhatatosan függeszti arcára tekintetét. Fekete keretes szemüveget vett elő, és

395


figyelmesen, meggondolva olvasta a postatiszt leveleit. Midőn az utolsó levelet visszatette a borítékba, komolyan, meggyőződéssel bólintott:

– Úgy vélem, a postás rendes ember. – Tehát hozzáadhatjuk Margarétát? – kérdezte még mindig kétségeskedve

Diana. – Inkább, mint valami színészhez vagy zongoráshoz – felelt méltatlankodva

Mizenkei. Diana mindkét kezével megfogta Mizenkei kezét: – Köszönöm, Józsi bácsi. Mi, a családunk, a barátnőim és a komolyabb nők

éjszaka mind tudtuk, hogy Józsi bácsi érdeklődik a húgom iránt. (Mizenkei legyintett.) Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, beleegyezését kérjük a házassághoz.

– Csak adjátok a postáshoz. Úgy látom, derék fiú – szólt lemondással Mizenkei.

És ettől az eseménytől kezdve Mizenkei Józsefnek erősen megnövekedett a tekintélye azon nők körében, akik bár éjjeli foglalkozást űznek, erkölcseikben tisztességesek. A virágárus asszonyok, a nők, akiknél a táncosnők kvártélyban laknak, a szabónők, akik a ruhákat varrják, sőt maguk a mulatóhelyek gazdái bizonyos részvéttel nézték a vértanú Mizenkeit. Ezentúl mindig megkérdezték véleményét a fontosabb dolgok felől, tanácsait örömmel fogadták. Mintha egyetlen tettével, lemondásával a zöld harisnyás nőről, megvezekelt volna élete minden bűnéért.

(1914)

A madridi dal

Egyszer egy felvidéki városba érkeztem, a tornyokban szinte versenyezve szólottak a harangok, az utcákon jó szagú falombokból és virágokból oltárok voltak emelve, tömjénfüst és rozmaringillat szálldosott a levegőben, mezei virágok, hosszú szárú füvek és frissen vágott gallyak a mezők és rétek szagát hozták a városba. Csupán egyetlen helyen üté meg egyéb szag az utazó orrát. Egy nagyon régi földszintes, bolthajtásos ház állott egy utcában, és pléhből vert söröspoharat nyújtott előre a kéz a kapu alatt. Egyéb kocsmajelvény hiányzott is a házról. Délután tehát itt megtelepedtem, miután szinte elfáradtam a harangzúgásban, a piros ruhás ministránsfiúk énekében, a papok fehér ruhájának látásában és az utcákon emelt oltárokhoz vándorló tömeg nyüzsgésében. A férfiak fedetlen feje felett mint az árnyék szállott a gyertyák és a tömjének füstje, nagy

396


céhzászlókat cipeltek lassú méltósággal, mintha valamely eleven, élő személyiséget vinnének zökkenés és fáradtság nélkül, a fiatal nők fejét fehér virágok ékesítették, és szinte látható volt buzgó imádságuk, amint szájukat elhagyta, és haloványkék buborék alakjában röppent felfelé a napfényes levegőben. Valahol állandóan szólt egy öreg orgona, mint egy végtelen síp bugása a távolban, és láthatatlan kis hegedűk játszottak cincogó nótákat, amint a virág- és kalászszagú menet egyik utcából a másikba fordult. A hegyen olykor elpukkant a mozsár, és ilyenkor mindenki a lőporfüstöt és a felvillanó tüzet nézte, ünnep volt a városban.

A régi kis sörházban azonban oly csendesség honolt, mintha egy másik városba valók volnának a fekete tornyok, aluszékony barna bástyák és visszhangos fedett hidak, amelyekben úgy kopogott a lépés, mintha az út innen a másvilágra vezetne, a gyöngén beszűrődő világosságban régi szentek és főurak életnagyságú, fába festett képei őrködtek a híd belsejében, egy piros bajuszú király a híd közepén egy kalácsképű és hosszú orrú asszonyságot térdepeltet a lábainál. Egy bocskoros öregember lóháton ment végig a hídon. A messzeségben a fekete tornyok harangjai úgy viaskodtak egymással a magasságban, mintha fehér sólymok harcolnának a ragyogó, felhőzetlen égboltozat alatt.

A gazda talán a zászlót vitte valamerre, huzamos ideig üldögéltem a kútszerű, nyirkos udvarban, bádoggal fedett asztal mellett, a szomszéd ház salétromos falán egy fehér függönnyel fedett ablakocska volt, amelyről később megtudtam, hogy a városi nők leshelye, ahonnan férjeiket vagy vőlegényeiket a sörházban való mulatozás alatt figyelni szokták. Egy mellbeteg varrónő lakott az ablak mögött, és szegény bizonyára sokat hervadt azért, hogy a nők úgy szeretik a férfiakat, hogy a kocsmába is utánuk mennek. Később régi polgárőrségbeli fegyvereket vettem szemügyre a falon, egy szürke egér szaladt keresztül a szobán, és ezután nemsokára kinyílott az ajtó, és egy fiatal nő hangja szinte forrásvíz és az erdei gyöngyvirág illatával szállott fel a régi söröshordók, korhadt dongák és kimustrált, vén borospalackok levegőjében.

– Mit parancsol az uraság? Üde, gyermeteg és mégis öntudatos leányka állott a küszöbön. Az egyik

félcipőcskéjén nemsokára kibomlik a csokor, ha idejében meg nem köti a szalagot. A bal kezén kék köves, nefelejcs alakú gyűrűcske volt, és az álla alatt bíborszínű nyakkendő. A fehér zubbonyka bizonyára nem először volt mosásban, oly üde volt, mint egy tavaszi vasárnap reggel, és a rövid, kockás szoknyácska alatt gyöngéden domborodó lábak mutatkoztak. A haja borzas volt, és a barna szálak között szinte a napsugár érzett, amelyet az ünnepi városból hozott a sötét kocsmahelyiségbe. Az arcán három vagy négy szeplőcske, mint egy drága kis

397


meleg fészek a gyöngéden meghajoló orr szomszédságában, hogy a magányos utazó nyomban arra gondoljon, hogy mily jó volna két vérmes ajkát az orr tövébe, a szeplőcskék felé helyezni.

A kisasszony sörrel kínált, és biztatásomra bevallotta, hogy Margotnak hívják.

– Nem Margitnak, sem Margarétának – mondta meglehetős komolysággal –, hanem Margotnak, mint a nagymamámat.

Bizonyára ilyenek voltak azok a kocsmárosleányok, akik miatt egykor a középkori kereskedő utazását megszakítva, hetekig ődöngött a városban. Ez a felvidéki város az északi nagy országút mentén fekszik, és könnyen lehetséges, hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margot a régi sörházban, és ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha egy messzi századokban elröppent, eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház kéményéből elszökött, és hosszú ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a szél újra visszahajtotta a tetőre, és a szobába ereszkedett.

Igen, én itt ültem már valaha, valamikor… És ha figyelmesen a lábomra pillantok, nagy, országjáró zsoldoscsizmákat találhatok ott, a mellemen fehér csipke nyakkendő fodra, és a süvegem mellett bizonyára kékcsóka szárnya.

A Margot kis félcipői helyett is csakhamar papucsok keletkeznek, és eddig semmitmondó barna szemében kis, nyakba való keresztek, rózsafüzérek és a kehely felett repkedő szent ostya képe tükröződik, mint a középkori nők tekintetében mindig a gyóntatóatyára vetett pillantást vélem látni.

Én messziről jövök, a harmincéves háborúból tán, bizonyára van egy mély kardvágás is valahol az arcomon.

A kocsmárosleány e percig elandalodva, merengve és kezére hajtott fejjel hallgatta meséimet a messzi idegen városokról és csodákról. Akkor hirtelen meghaltunk mind a ketten, és most, háromszáz esztendő múlva, ugyanazon a helyen újra felébredünk. Hogy is volt az utolsó mondat, amely elhangzott:

– Kölnben a dóm olyan magas, hogy adventben erre jönnek le az angyalok az égből.

Az elgondolkozó leány szeme értelmesen csillan, mint a folyó tükrén a hirtelen támadó és elmúló fényfolt. Mintha elfáradt volna az egyik karja a fej tartásában, és most változtatva helyzetén, a bal karját és tenyerét helyezé alá, így szólal meg:

– A múlt héten járt itt egy lengyel kereskedő. Madridból jött. – Szép város, voltam benne – felelek. – Az ottani királynak igen jó

aranypénzei vannak. Valami várat kellett elfoglalni. S egy fekete szemű asszony

398


egy dalra tanított egy estve. Sajnos, a dalt már elfelejtettem, különben elfújnám neked, te gyönyörűség.

A leány dorombolt. – És az asszonyt, ugye, nem felejtetted el? Az asszonyokat nem szokás

elfelejteni. – Dehogyisnem! – kiáltottam, és nagyot húztam a kancsóból. – Előbb

felejtődik el az asszony, azután a dal. Nem tart az olyan sokáig, hogy lyukat érzünk a bivalybőr alatt, mintha elveszítettünk volna valamit, egy gombot vagy egy ereklyét, amely a pestistől megvéd. Csak egy darabig hajtom le a fejem, és érzem a madridi éjnek vadalmavirág-illatát. Egy-egy pillanatra felbukkan az erkély és az ablak, éjjeli párbajok kardcsörgése és az asszony meleg lehelete mint messziről jött jó szél, elhúzódik a fülem mellett, mint hadjáratban, éjjeli lovagláskor elalszom a nyeregben, és egy zökkenéskor álmosan körülnézek az elvonuló tájon. Itt-ott egy templomtornyot látok, amelynek ívei alatt örök hűséget esküdtem ennek vagy amannak. Amott egy sötét bástya, ahol raboskodtam hamispénzverésért. Itt egy kopár rét: csata volt, és a vérem folyt. Miért is felejtettem el a madridi asszonyt és dalát, amint átkeltünk a spanyol határon? Mert azt gondoltam, hogy azóta új hadak jöttek a fővárosba, és ő egy másik katonát hívott erkélye alá… Mindent el lehet felejteni, gyönyörűségem, csak azt a nőt nem, aki nem lett a miénk.

– Milyen furcsák a férfiak. Én nem tudom elfelejteni a kereskedőt, aki nálunk járt. Vörösesbarna szakálla volt, hosszú, hullámos haja és kék szeme, mintha üvegből lett volna. Tömérdek drága selyem és arannyal szőtt brokát volt a kocsiján – szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint a magányos madár egyet füttyent az erdőben.

– De téged igazán szeretlek, és soha el nem felejtelek – mondtam, és felemelkedtem a helyemről.

(Furcsa volt, hogy nem zörgött a sarkantyúm, és a nehéznek látszó csizmát sem éreztem.)

A leány felemelte szentséges két szemét. – Soha? – kérdezte. A szívemre hajtotta a fejét. – Dobog – mondta csöndes örvendezéssel. Ezután nemsokára hazajött a régi sörház öreg gazdája, a leány kisurrant a

szobából, és a tagbaszakadt öregember vastag krétával írta össze a számokat. Továbbutaztam a felvidéki városkából, amely szinte halálra fáradt az ünnepnapon. Éjjel egy vasúti kocsiban, egyedül, messzire, hirtelen hangosan mondtam:

– Margot.

399


(1914)

Blanka

Kis nefelejcsek voltak a szoknyáján, koszorúcskák, mintha valamely régi imakönyv lapjai közül vették volna a mintát, és a félcipője szalagokkal volt a bokájához erősítve, mint azokon a lábakon, amelyek képzeletünkben a tánczenét követik, midőn estefelé keringőt játszik valaki a zongorán, és kis velencei tükre volt, amelyben mindig csodálkozva nézte hervadt, liliomszínű arcát és melankolikus, sötét szemét, amely egyszerűen, őszintén, hazugságok nélkül, szinte reménytelenül nézegetett Nagybotos Violára, mint a költemények, amelyeket falusi magányában írogat az egykori testőr a császárnéhoz. Természetesen oly finom volt, mint ócsipkével díszített legyezője, és a térde alatt halovány rózsaszínű csokor fogta fehér harisnyáját, amelyet Nagybotosnak egyszer alkalma volt látni – kis csermelyt ugrottak sétálás közben –, a nyakán a hajzat oly szelíden simult kontya alá, mint a szent nők képein látható. Talán félig-meddig szőke volt, mint a sokat szenvedett férfiak képzeletében az egyetlen és ismeretlen női ideál jelentkezik, enyhén, elmosódottan, alig tapintható alakban, csupán elgondolásban a testiesség, inkább az áhított, drága női hang, szín és lélek formájában, mint szerelmi csalódás után, félálomban, olykor egyet sóhajtva és a párnát átölelve képzelik a férfiak azokat a nőket, akik nem csalták volna meg őket… Blankának hívták, és már harmincesztendős volt.

Mintha egy félig romba dőlt vár toronyablakában üldögélt volna, a sokat próbált falakat enyhén födi be a repkény, mint az elhagyott sírokat a borongó emlékezés, a vár alatt csillogó és rongyos lovagcsapat vonul el, talán éppen a Szentföldről jönnek a daliák, és a fájó szívű férfiak meg-megállnak a toronyablak alatt, hogy az álombéli nő kárpótolja és megvigasztalja őket azokért a nőkért, akik hosszú utazásuk alatt kést vertek a szívükbe, miután az éjszaka mámora, és a szerelem elmúlott; kondor feketékért, mély szemű barnákért és fehér nyakúakért, akiknek kövérkés álla alatt a megvillanó test szinte bolonddá teszi az élőfát is.

Blanka abban az időben, mikor történetünk játszik, csaknem azért lakott a fővárosban, hogy meggyógyítsa azokat a férfiakat, akik elégett agyvelő, szétmarcangolt szív, kéz és láb nélkül, majdnem a földön csúszva, mint a vásárbeli nyomorékok, más nők által az öngyilkosságig hajszolva, álom és remény nélkül csavarogtak Pesten, akik komolyan vették az esküt a kápolnában vagy a magány édes illattárjában, a drága csókot, a kábító bűnt és estvéli sétát a

400


nyárfasorban, midőn a nők úgy tapadnak a férfivállhoz, mint a fecskefészek nősténye hímjéhez.

Nagybotos, miután hosszú éjjeleken át nem tett egyebet, mint töltött bort, pisztolyt és bánatot, csaknem siránkozva fordult be Blanka házába.

– Végeredményesen: mindig csak magát szerettem, fejedelemnő – mondta, miután jó szagú kis cipőikkel homlokon rúgták a nők.

Blanka ez idő tájt a „Szilvafa” című teázóhelyiség igazgatónője volt. A falakat vastag szőnyegek borították, életunt zenészek halkan Schubert-dalokat hegedültek, és orosz szamovárban főzték a teát néhány belvárosi öregúr részére, akik álmatlanságuk miatt a helyiséget felkeresték. Néhány régi, félig-meddig nyugalomba vonult hölgyismerős üldögélt a szalonban, akik az öreg grófokat még fiatalkorukból ismerték, mintha egy családhoz tartozók volnának valamennyien. A pincér, aki felszolgált, egykor népdalénekes volt a Flóra-teremben, és közkedveltségnek örvendett a maga idejében a hölgyek körében, a kapuban egy nyugalmazott fiákeres teljesítette a portási teendőket, miután lovai a rossz gazdasági viszonyok folytán felfordultak, és midőn az óra éjfélt ütött, az öregurak felkeltek helyükről, a hölgyek félretették kézimunkáikat, Hrabecsné, a komika, beszüntette elbeszéléseit, amelyeket az öregurak fiatal élményeiről ezeregyéjszakai kedvvel mesélt esténkint a „Szilvafá”-ban, és Hrabecset, a jégszürke karmestert, a Kis cica című operett egykor ünnepelt szerzőjét, leszólította a pódiumról. Az öreg grófok kocsijaikhoz totyogtak, és a Belváros szűk utcáin eltünedeztek a kocsilámpák. Blanka csíkos kendőt vett a vállára, az üzleti könyvet a fiókba zárta, és meleg, doromboló hangon fordult Nagybotoshoz.

– Nos, miért akar ismét véget vetni életének, kedves barátom? Nagybotos nemigen szokott igazat mondani a nőknek – óvakodott mindig,

hogy a gondolatait elárulja – Blanka azonban régi szerelme volt. Tizenöt éve reménytelenül, bánatosan, végzetszerűen szerette Nagybotost, mint aki valamely gyógyíthatatlan testi hibával jött a világra, amely fogyatkozását lassan megszokja, mint a félszeműek a bajt. Nagybotos körülbelül bizonyos volt arról, hogy Blanka lefekvés előtt mindig érte imádkozik, és nappal futó sóhaj hagyja el ajkait, mint a lehelet párája eloszlik az ablaküvegről. Talán még egy éjjeli zenészhez is férjhez ment volna, ha Nagybotos ezt parancsolja.

– Megint azt gondolja magában egy nő, hogy én vagyok az ismeretlen pesti hulla, akit a Tisza menti faluban a folyóból a hatóságok kifogtak. Talán már idegeskedik is, hogy még életben vagyok – felelt Nagybotos, és megsimogatta a kendőt Blanka vállán.

– Mit tett? Megcsalta? Nagybotos mint töredelmes bűnös csaknem elszólta magát:

401


– Azt hiszem, hogy most már minden rendben lesz. Van egy nő, aki felejthetetlenül szeret és boldogít… Hallgassa csak: azt mondta, hogy már éjjel-nappal rám gondol. Milyen finom volt a keze, a nyaka, a lába; ha akarta, sírtam, ha akarta, nevettem. Olyanokat cselekedtem, mint egy jogász. Éjjelizenéket rendeztem az ablaka alatt.

Blanka a nefelejcskoszorúcskákat simogatta a szoknyáján. – Szegény barátom, hányszor tanítottam, hogy a nőknek nagyobb szükségük

van a férfiak szerelmére, mint megfordítva. Minden nőnek kezet kellene csókolni, ha egy férfi arra érdemesíti, hogy megszólítja. Tudja maga, hogy mily hitványak a nők? Kihallgatás nélkül ki lehet végezni minden nőt, aki harmincadik évét betöltötte. Annyit vétkezett ez idő alatt a férfiak ellen.

Nagybotos jóízűen bólongatott: – Maga az egyetlen derék teremtés, Blanka. A hervadt nő lágyan, szomorúan mosolygott: – Én nem sokat számítok, mert én körülbelül rendbe jöttem az élettel.

Vágyaim, reményeim többé nincsenek. Mint egy vén madár, üldögélek a fa tetején, és csupán annak örülök, hogy mások még örülni tudnak az életnek, szerelemnek.

– Tudja, mi vagyok én? Egy elhervadt menyasszonyi csokor, amelyet a nagymama sírjára elvisznek az unokák. Magányos szobában porlepte tükör, az ajtót senki sem nyitja ki, mert a házigazda elbujdosott. Régi asszonyarckép elhagyott házban, és délutánonkint senki sem nézi az arcképet elmerengve, elgondolkozva. Szép, ódon báli ruha vagyok, amely a padláson várja, amíg a háznépet árverezik, aki egykor viselte, a temetőbe költözött.

Nagybotos a leány vállára hajtotta a fejét, és odavetőleg megsimogatta az arcát, mint vén, hű lovat megsimogatnak.

– Nagyon szerette? – kérdezte szórakozott hangon és lehunyt szemmel. – Téged szeretlek – felelt sima nyelvvel Nagybotos. Blanka csendesen, bánatosan mosolygott. Amint beszélt, a szeme lassan

könnybe lábadt: – Milyen jó nekem, hogy a nők oly hűtlenek, mint a reggeli harmatok.

Nyomtalanul elillannak az életekből, és olyankor egy darabig rám kerül a sor. Most majd nekem fogod hazudni mindazt, amit amannak mondtál volna, ha még megvolna. Amíg jön egy új nő, aki bolonddá tesz.

– Esküszöm – felelte Nagybotos, térdre ereszkedett, az arcát a leány ruhájába temette, és titkon, lopva azt gondolta, hogy a másik, a hűtlen hölgy előtt térdepel.

402


Blanka ezt igen jól tudta, de azért megadással, szelíden simogatta Nagybotos fejét.

– Holnap, ha szép idő lesz, kirándulunk a hegyek közé. A fűre ülünk, sas-hegyi bort iszunk, és régi, német dalokat énekelünk – mondta lelkesen Nagybotos.

– Én szebbet ígérek önnek – mondta Blanka. – Házat veszünk falun, nagy kertet és hűvös, mély szobákat, régi cselédeket és egy pár lovat. Sohasem hagyjuk el egymást, reggel arra ébredek, hogy ön megcsókol, este megfogjuk egymás kezét, úgy alszunk. A háztetőn gólya fészkel, és Bundásnak hívják a házőrzőt. Ha netán a hűtlen nő holnapig nem írna levelet…

„Ha nem írna! Akkor meghalnék” – gondolta magában Nagybotos, és míg Blanka kezét arcához szorította, szinte örömteli hangon folytatta:

– Holnap vadászcsizmát varratok. Bizonyosan várja már otthon egy levél a drága kéztől, hisz Blanka mondta,

aki ismeri a nőket. Sokáig üldögéltek egymás mellett hallgatagon, elgondolkozva, végül Blanka

felemelkedett helyéről. – Késő van – mormogta. – Tegyük el magunkat holnapra. Mondd, ugye, azt

akarod, hogy beszéljek az aranymívesnével, akiért majd meghalsz? Nagybotos lehajtotta fejét. – Igen. – Majd felöltözöm cselédasszonynak, és besuhanok hozzá, amikor egyedül

van otthon. (1914)

Pesten lakott egy fuvolás

Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe. Igazi nevén Schneidernek hívták, és egy budai kocsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt, a téli almák és a plébánoskörték között, szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Újság megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat furcsaságain, cigány s zsidó adomáin üdült, és a szolgáló a köténye alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint ez idő tájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a Hatvani utcai kávéház ablakánál ült, és ha jól ment dolga, a

403


biliárdasztalon mérkőzésre hívta fel a sánta nőszabót, aki ez idő tájt a legveszedelmesebb sipista volt a Belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték, és éjszakánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy halott mellett virrasztó asszony egyszer vízzel leöntötte az emeletről.

Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros színű kávéházban az orleans-i herceget – akit mindenki várt Pesten, mióta egyszer a púpos markőrrel itt egy biliárdjátszmát csinált –, ilyenkor elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy azóta tán el is hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására, és másnak ajándékozzák tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott, és fejébe nyomta nyúlszőrkalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon.

Az Aranykéz utcai ékszerészné az orgonaillatot szerette a fodros mellű ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha örökké a fuvolást várná délutánonként, s a szobaleány abban a minutumban beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le, midőn a szalonban a kázsmirfüggöny szétválik, és a bal láb gyorsan csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ez idő tájt divat volt üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás cipőcske mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül, és a dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jó szagú hajban meg kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Estella, az aranymívesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének köréhez tartozó többi úrhölgyekről.

– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát, és harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?

– Meghalt szegény – felelt részvétteljesen Szénfi. – Meghalt – ismételte Estella, és bal lábát lassan leeresztette a díványról,

hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a magányos háztetők felett.

– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…

Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe jut, hogy közeleg a kivégzés órája.

404


– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással elválni, míg az aranymívesné reménytelenül tette le a költeményes könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott fel a cukrásztól, és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.

Szénfi – ha éppen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta, ahol a Jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban (itt talán maga Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője lakott valamikor) Mária asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett, és a szobában olyan szag volt, mint egy könyvtárban vagy antikkereskedő boltjában. Ő volt az egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi urat, hogy az elmondja neki hazugságait – tíz esztendő óta ugyanazokat. Mintha egy csillogó, nagyvilági idegen, de csábító parfümös virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párizsba nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van, bizonyára szórakozottan fütyül egy ködös románcot Griegtől; ő volt az utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna között egy francia könyvet olvas, míg otthon, hazájában, hosszú léptekkel méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágra nyitott szemmel nézett Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr kalapot felkapta.

– Tévedés, hogy élek – mormogta, és Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már az elmenő lelkész lépése és a ministránsfiú csengettyűje.

Szénfi teli tüdőből szívta magába a téli délután napsugarát, miután a sírboltszerű házból kilépett, és az oroszlán fejét megsimogatta a kapun.

„Itt lehettem volna temetőigazgató” – gondolta magában. Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó szobáiba

ment, és megmosta kisgyermekei kezét és lábát. Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste M.

M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok múlva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy kedvelte a pikáns adomákat, mint valami öreg grófnő, és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. V.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is, midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a

405


handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye, és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát megnyerni, akit szülei mindenáron férjhez akartak adni, és a vőlegények, jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig magára vállalta; a „Vén Fejsze” kocsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről, és a vendégek szekatúráját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon megcsókolta a „Kronprinz-kávéház” felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt. Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, amíg az a Lánchídon átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó ablakán, és bolond módjára csókot dobott a hölgy lábának, fátyolának, kalapjának, földig érő köpenyegének, amilyent ő viselt telente – akinek a nevét sem merte kimondani.

Ez a névtelen nő Pesten lakott, és minden bizonnyal szerette Szénfi urat, hisz ennek az évnek folyamán többször tanújelét adta. Úrnő volt, finom, jó hírű, divatos, és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és a lába.

Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.

Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz – nevezzük őt X. asszonynak –, Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan sírt egy régi kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő; elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére, amely kancsi csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere a szegény lovag előtt, mindent ígért és szeretett. Az ablak felnyílott, és a drága kéz valóságban megjelent:

– Gyere – intett Szénfi egyetlen szerelme. A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt: – Nem – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem

bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom. Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz pipájában.

406


Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer ismét elhagynál. Félek tőled, és a másvilágig szeretlek.

X. asszony bánatosan nézett az esti órákban ablakából Szénfire. Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos,

megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett? Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól, vagy ezt is tudta hamisítani? Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról? És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondolkozó, elmerengő lett a szeme,

ha egyedül volt? A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem

tudott, mint a többi nőismerősöknél. Megbabonázva, mereven állott helyén, és azt remélte, hogy percek múltán

meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak alá, és a szíve kétségbeesetten elszorult. Kivette a hangszert zsebéből, és térdén kettétörte. A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta, és hosszú lépésekkel,

hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébánoskörtéket szagolgassa a szülei ház padlásán.

– Jaj, de szeretem – remegett fel benne a hang, miközben a vén cselédtől a gyermekei után tudakozódott, és pörkölt halat rendelt vacsorára.

A két karját összekulcsolta a fején, mint a szerelem bolondjai… – Ha a biliárdos szabó vagy az orleans-i herceg keresnének, nem vagyok

itthon – szólt a régi cselédasszonyhoz. (1915)

Emléki utolsó kalandja

Az ablakból csupán háztetőket látott, mert egy hotel hatodik emeletén lakott, remete módjára, csendben, az ajtaja ritkán nyílott ki, holott azelőtt szerette az életet és a lármát, a színházat és az úgynevezett mulatságokat. Még nem volt negyvenesztendős, midőn ráeszmélt arra, hogy legjobb egyedül lenni, mint a sok örömben és bánatban részt vett férfiak többnyire megismerik a társaságos élet értéktelenségét, a kettesben való életmód kényelmetlenségét, a nők lelketlenségét, furcsa jóságát és csúf önzését. A nők mindig csak azt cselekszik, ami nekik jólesik, és sohasem áldozzák fel a hangulatukat a férfiak kedvéért – gondolta magában Emléki, e történet hőse, midőn a különböző havas házfedeleket nézegette. A kémények alakja a téli alkonyaiban valami építészeti furcsaságnál fogva vasúti állomásokra emlékeztette őt, amint egymás után következnek a

407


tetőkön, bakterházak, állomásépületek, a gőzös fekete füstje az oldalukon: Emléki valamikor járt az állomásokon, utazópléddel a karján várt vonatokra, nőkre, szivarfüstszagú, éjjeli, zárt fiákerekre szállott, és ismeretlen házak között, sohasem látott utcákon döcögött éjfélkor, a hó világított a templom tornyáról, és a piros párás kocsmaajtó üvegén át muzsika hangzott, álmos hotelszolgák vezették szobájába, csattogó papucsban a kővel kirakott emeleti folyosón, héjatekintetű, gonoszkodó lépésű szobaasszonyok vontatott lépéssel hozták a mosdóvizet, hideg volt, az ágyon tán délután halt meg egy vidéki bérlő szélütés folytán, és a kályhában hamisított okiratokat égettek el, a gyertyatartó látott vásári szerelmet vagy kupecek álomtalanságát, akik rossz vásár után reggelig forgolódtak az ágyon…

Emléki, aki fiatal korában sokat kóborolt vidéken, és csaknem minden városban volt egy nőismerőse, akihez szerelemmel közeledett, a majálisokon többet táncolt, mint illett volna, a torokon és ezüstlakodalmakon a férfiak kedvence volt, gyermekek keresztapja volt, és fiatal hajadonokat adott férjhez: ha kinyitotta ablakát, negyvenéves korában, a kémények keserű füstjében a vidéki sörházak fanyar ízét érezte, a fából épített színkör deszkáján zöld papirosra van kinyomtatva a Szép Heléna színlapja, és a „Hársfá”-ban, a kuglizóban a színészek és színésznők dobálják a golyókat… S egyszer eszébe jutott, hogy mi történt Melléki Ida kisasszonnyal, aki szubrett volt X.-ben, Lövészi György színigazgató társulatánál – bár Emléki barátunk ez idő tájt egy érzelmes és vörösszőke kereskedőnébe volt szerelmes, aki sohasem ült a bolti pénztárban, míg Emléki a városban tartózkodott. Francia divatlapokat forgatott, és ebéd után felvette új pongyoláját, a zongorához ült, a cselédség fehér kötényt kötött, bort hűtöttek be, és Emléki verseskönyvei a szalonasztalkán elfoglalták helyüket. Persze, régen történt mindez, majdnem a hatvanas években, mikor Emléki nevezetes költő volt.

Emléki negyvenesztendős korában álldogált az ablakánál a háztetők felett, és a havas mezőkön, amelyeket az egész gyönyörű világból itt megláthatott, mindenféle lábnyomokat vett észre, mintha az elmúlt éjszaka erre jártak volna álmai, apja és anyja, akikkel mindig álmodott; az öregúr kifent, deres bajusszal, hetyke magyar ruhában, mint a régebbi magyarok, akikről a temetésig nem hihette el senki, hogy egyszer valóban meghalnak, és az édesanyja egy csomó kulcsot tartott a kezében álmában, mintha azon töprengene, hogy mely zárakat nyitják a kulcsok, amit pedig életében biztosan tudott: és egy reggelen a megszokott lábnyomok között megtalálta Melléki Ida szubrettszínésznő lábnyomát is, mert történetesen vele álmodott éjszaka. A párnáján színházi festéknek a szagát érezte, és hattyúprémes kabát feküdt a takaróján; a fali tükörbe – mintha ébren volna – koronként átment Melléki Ida alakja, egyszer fátyolos kalapjában, amint a téli

408


hóesésben sietett az esti vidéki város utcáján a színház felé, máskor trikónadrágban, kis lakktopánban, rizsporozott hajában rózsa, és galambmelléből dudorászó hangok kelnek szárnyra… Az éjiszekrényen a gyertya lángja, egyenesen, mint a halottak fejénél, hol semmi sem zavarja a mozdulatlanságukat, a tükörbe bámult. Emléki álmában látta a párnán a saját fejét, amint az a párnán fekszik, míg az éji kísértői ki- és bejárnak kis szobájába. Alkonyattal, midőn végignézett a havas négyszögeken ablaka alatt, valóban egy harmadik lábnyomot fedezett fel. Mintha selyem tánccipőben járt volna valaki a havon, és fodros szoknyáját dideregve felemelte, amint tovasietett.

Az ujjával az ablaküveg párázatára írta: – Melléki k. a. S ettől a naptól fogva gyakran gondolt a kisasszonyra. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak babonás dolgok a világon, amelyeknek

értelmét megfejteni nem lehet. Így: a múlt században népszerű és negyvenéves korában már remeteéletet éldegélő Emléki nevű költő, aki olykor borzas köcsögkalapban suhant ki a szállodából, és fájdalmas mosollyal nézett szét a világban, a könyvkereskedők kirakatainál elfordította a fejét, és a Múzeum körútra mindig szívesen ment, ahol egy antikvárius boltjában a Repkény egy megsárgult példánya kapható volt, az újságban, az idegenek névsorában Pálmay Ilka nevét kereste, vén barátait csak azért kerülte el, mert mindig azt mondták neki, hogy örökifjú létére megöregedett: Emléki egy napon levelet kapott, hogy gyermeke él, és Y.-ban, egy vidéki város színházában drámai színdarabban fellép. Ida kuszált és rendetlen sorokkal írt, mint fiatal korában megszokta, midőn a férfiak napokig, talán hetekig hordozták levelét a szívük felett, amíg végképpen kiélvezték a kacskaringós szavakat. Emléki a gyorsforralón teát főzött, amint a regényekben olvasta, papucsot húzott, és a hatodik emeleten sokáig elmerengett a múlton.

Y.-ban a „Huszár”-hoz volt címezve a vendéglő, ahol mulató társaság nélkül is bevárták a színészeket, a főkapitány vezette karonfogva Melléki Klára kisasszonyt az étterembe, hamiskártyás képű apaszínész és a pesti hintáslegényekre emlékeztető magaviseletű ifjú színészek következtek a sorban, akik csakhamar kártyajátékot kezdtek egymás között. Egy vidéki, őszes hajú járásbíró, aki meglehetős szomorúsággal fogyasztotta parádi vizét, a fekete kabátba öltözött öreg súgó, anya és leánya, valamint Emléki maradtak a „Huszár”-ban a fehér asztalnál, és régi idők módjára sok savanyú bort ittak, a kucsébernél szerencsét próbáltak. A járásbíró néha kimondott egy nevet, de senki sem emlékezett a névre az asztalnál, csak Melléki Ida bólintott különös meghatottsággal. A szárnyas kabátos súgó komoran ült helyén, mint akit nem

409


nagyon érdekel a társaság, és kulcsos órájába többször úgy nézett bele, mintha abban valaki lakna, akivel magányosságában beszélgetni szokott. Az ifjú színésznő lemondó, bánatos mosollyal, mintha valamely elmaradt meglepetés miatt szomorkodna, üldögélt helyén. Emléki a különös helyzet folytán előbb víg, gúnyos megfigyelő volt, később nyugtalan és igazságtalan helyzetbe került férfiú módjára az ajtóra nézegetett, és elszökni készült, csak azt nem tudta, hogy van-e a hölgyeknél elegendő pénz számlájuk kifizetésére.

Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékeztek a társaságban. A Suhanc, a Denevér… Sűrűn havazik a vidéki kisváros felett, és narancsillata van a színházi öltözőnek. Furcsa fésűk, eldobált fehérneműek, vaksi tükrök és kegyetlen léghuzam valamerről… A karnagy boros állapotban átalussza a felvonásközöket, és a lámpások bágyadtan fénylenek a színpad előtt, mintha félálomban történne minden… A dobos fehér mellényben ül a zenekarban, és ünnepélyes riadót ver, midőn Melléki asszony a színpadra lép.

– Elmegyek és megölöm magam, ha ez lesz az én sorsom is – szólalt meg Melléki Ida lánya a járásbíró elbeszélése közben.

Felállt, kirohant az ajtón, a kis, tüskebajuszú súgó havas vállal és kipirosodott arccal húzta vissza a folyó partjáról. Egy nagy pohár borral jutalmazta meg magát. Az ifjabbik Melléki hölgy az asztalra könyökölt, és elszánt, hideg tekintettel méregette a társaságot.

– Gyermekem, ilyen a színészet – mondta a kis súgó az asztal végéről, és papirossal megragasztott egy törött szivart.

A járásbíró az idősebb Mellékivel egy Athanáz nevű közös ismerősükről beszélt. Emléki, aki sohasem szerette az erőszakos dolgokat, elmélázva üldögélt. „Reggel elmegyek a városból” – gondolta magában.

A kis súgó észrevétlenül leitta magát, sorban csókolózni kezdett a társasággal, Mellékiné előtt letérdepelt, Klárát karonfogva vezette a biliárdasztal körül.

– Régente ilyenkor csáját ittunk a gyermekünk egészségére – mondta Emlékinek, s megveregette a vállát. – A gyermekünk egészségére.

– Úgy van – szólt meggyőződéssel a járásbíró. Jóval elmúlt éjfél, mire a társaság hazafelé indult. Melléki asszony hosszan

megcsókolta Emlékit. – Ugye, szép a lányom? – kérdezte. A kisasszony bókolt, mint a tánciskolában szokás. A görög katolikus

templom mögött elmaradt Emléki a járásbírótól és a súgótól. Hajnalig néhányszor elsétált a havas éjben a Melléki hölgyek földszintes ablaka alatt. Anya és leánya indulatosan beszélgettek a kék virágos függönyök mögött.

410


– Vén szamarak – kiáltotta egyszer hangosan Melléki Klára, midőn Emléki meghatottságában már csaknem megkopogtatta az ablakot.

Ezután bőséges hóesés kezdődött az alvó kisváros felett, és Emléki a nyakába húzta fejét, amint a hajnali vonathoz bandukolt.

(1915)

Beleznainé szomorú éjszakája

Beleznainé – az ifjabbik – a Nemzeti Színházból előadás után, téli estvén, vizes januáriusban, kocsiján a városerdőbe vitette magát. A Lövölde téren megállította a rozoga fiákert, a bérkocsisnak egy aranyat vetett, és elindult gyalog, magányosan az éjszakai köddel, hóval, sötétséggel fedett városerdő felé. A fiákeres levett kalappal nézett a hermelinköpenyes dáma után, majd lovai közé csapott, hogy a „Kék macská”-nál részt vehessen a táncban. Beleznainé – az ifjabbik – egyedül, lassú léptekkel ment a városerdőben a bokáig érő, vizes hóban, a fákról a nedves hó gyémántcsattal megtűzött hajára omlott, strucctollas legyezője szinte holtan csüngött le karjáról, uszályos ruháját fáradtan emelte. Nem látott, nem hallott, csak ment előre a sötétségben, s végzetét kereste. Már eltűnt a lövőház előtti lámpás a sűrű faderekak között, mintha a ruhájuk alá dugták volna a nőnemű gesztenyefák az éjszakában játszadozó kis fényességet, talált ékszert; a magasságban ősz fejű vének, zordon, téli fellegek utaztak a felszélben, a hold mint egy utcára tett beteg csecsemő a jószívű hercegnőről, fényről, ifjúságról, hársfák illatáról álmodott betegágyán, egy mellbetegszínű felhő mögött; a francia regényekben, amelyeket nyugodt, üres és közömbös szívvel szokás olvasni esős délután a pamlagon, a rózsaszínű gyertyákat korán meggyújtja a szolga, a francia regényekben ilyen időjárás mellett történnek a gyilkosságok a sorompó környékén… Beleznainé – az ifjabbik – e télen nem olvasott egyetlen regényt sem – Aigner könyvárus küldeményei fölvágatlanul maradtak; Beleznainé a hosszú télen – már októberben leesett a hó – mindig csak egy férfira gondolt.

E télen Beleznainé sötét hajában egy fehér fürt keletkezett, bal oldalon, a szív oldalán, mintha csak annak a szerelemnek a tiszteletére született volna, amelyet a Beleznainé korában levő nők dédelgetve neveznek utolsó szerelemnek, mint a legkisebbik gyermeküket szeretik – ezenkívül a fia e télen nyerte el a hadnagyi rangot a Nádor-huszároknál. Könnyen elképzelhető, hogy Beleznainé szerelméről legbensőbb barátnői sem tudtak. Hogyan lehetne tovább is emelt fővel járkálni a városban, és a védegyleti bálon, a Redout-ban az emelvényen ülni? Ah, a Beleznainé korában a nők vigyáznak hírnevükre, jobban, mint

411


ékszereikre. Két gyermeket nevelt föl, mint madár a fiókáit. Jobb karján hordozta a fiút, a balon a leánykát. Sok esztendő múlott el, hogy Beleznainé páholya üresen ásított a Nemzeti Színházban; nem látta őt a gellérthegyi búcsú, sem az állathecc. Beleznainé gyermekeit nevelte, és a képes divatlap rejtvényeit leánykájával együtt fejtette meg. Ugyanezért, midőn végre váratlanul feltűnt szentkép arca – a spanyol kápolnákból –, merengő, kissé nyugtalan, hosszú elgondolkozásból idegességbe égő tekintete, mintha az jutott volna hirtelen eszébe, hogy odahaza a kislány legurult a lépcsőn – kisded finom alakja, amely a páholyban drága selymek és nemes prémek között, csaknem csodatevően tiszta életű, régi úrnők illatát lehelő ékszereiben különös lágysággal, szelíd megadással elhelyezkedett, mintha a finom figurát ama théatre parée alkalmából komponálta volna a rézkarcoló művére, midőn az orosz hercegnő férjhez ment Budára, és a bécsi színészek hajón jöttek le a Dunán, hogy ott díszelőadást tartsanak –: a pesti társaság, divathölgyek és delfik, szemüveges, idős úrnők és nyugodalmas táblabírák, Degré Alajos és a ragyogó Kuthy Lajos, egyszóval Pest a negyvenes években rajongó szerelemre gyulladt a váratlan, csodálatos Beleznainé iránt, akinek finom lénye, lágy kézmozdulattal szinte még a „Zrínyi” sarkantyúpengéses jurátusdorbézolásait is elhallgattatta a zenekar mellett. Az első sorban üldögélő Elefánthy úr, pesti Hon, teknőccsontjából készült pálcájával ritkábban kopogtatta meg ezután a dobos hátát, hogy a pianókat az üstdob pufogtatásával fűszerezze, a hölgyek ŕ la gręce fésültették a hajukat a Kishíd utcai fodrásszal – Beleznainé hajviselete és a bő, lengő, apró virágokkal díszített szoknya hamarább divatos lett, mint a nyájas olvasó e sorokkal végez! Az akkori közlönyökben fölbukkantak versek a divatos költők tollából, amelyek egy fekete hajú, földre szállott sugárhoz, elevenné válott gyönyörűséghez voltak intézve, Frankenburg egy budai disznótoron kikottyantotta, hogy a költeményeket Beleznainéhoz írják a poéták, és K. L. divatos beszélyíró és arszlán (bár e kifejezés későbbi, és Petőfi tollát dicséri) álomporral megmérgezte magát lakásán, hogy olthatatlan szenvedélyét csillapítsa.

Beleznainé, keresztnevén Hermina (egy szent hölgy tiszteletére), nem

látszott tudomásul venni a feltűnést, amelyet megjelenésével az akkori Pesten előidézett. Szerényen bókolt, mint kislány korában divat volt a bécsi Szentszív zárdában, halkan beszélt (ah, a divatos nők ezután évekig valóban már csak legyezőnyelven beszéltek), csendesen lépett, és fontosságot nem tulajdonított annak, hogy Elefánthy úr a polgári zenekart ablakai alá rendelte vasárnapi délutánokon. Csak halkan, észrevétlenül élni, szinte meg sem látni a csúnya embereket, többet beszélgetni gyermekeivel és a tavasz virágaival, mint a barátnőivel: ez volt Hermina élete. Hogy a fehérneműek a szekrényekben mind

412


rendben legyenek, a hervadó virágcserepeket frissekkel cserélje ki a városi kertész a vaskosaras ablakokban, a dal halkan, elmosódottan hangozzék a spinéten, a padló mindig frissen legyen súrolva a házában, még az ágy alatt és a szobasarkokban is, az imakönyv mellett mindig akadjon egy jó könyv a háznál, amely elmulattat, megvigasztal, észrevétlenül földerít, mint a fekete színpadi függöny mögött a háttérben, a színdarab végeztével, kis kunyhó előtt, rokka mellett látható az élőkép, mely az üldözött szerelmesek további sorsát ábrázolja: így élt Hermina, a legdivatosabb hölgy Pesten, a negyvenes években, midőn a férfiak ugyan amulettet viseltek a szívük fölött, de szívesen felcserélik vala a hölgyektől kapott emléktárgyat egy szalagcsokorral a Beleznainé ruhájáról. – Szalagcsokor azonban senkinek sem volt birtokában a városban.

És most, e bánattal teli téli éjszakán hová jut Hermina a városerdőben, ahol

a fák setétek, fenyegetők, és az éjszaka folytatja rejtélyes életét, amelyet nem szabad meglesni emberi szemnek?

Hová bolyong könnyű cipőjében a hólében, álmukban könnyező fák alatt – a kinyúló ágakról nem üti meg fejét akasztott ember lábában, és egy megfagyott varjú nem fordul le a fatetőről, hogy vállára hulljon?

Merre jár magányosan, felzokogó szívvel, tépett kendővel, vérig megalázottan, öngyilkosságig elkeseredve?

Éles fütty hangzott föl a bokrok között, és egy rongyos, félkarú férfi lassan az útra lépkedett, amelyen Beleznainé a város felől menekült. Vastag bot volt a csavargó kezében, a köpenyege, mint kósza varjúfészek a nyakában.

– Megállj! – mondta téli fagytól rekedt hangon az útonálló. Beleznainé halálra váltan szorította a két kezét szívére. – Öljön meg, csak ne bántson, mert én egy szerencsétlen nő vagyok –

rebegte. A csavargó közelebb lépkedett, és szemügyre vette az asszonyt. A

gyémántcsatot nyugodtan kivette a hajából – a hold egy siralmas, sovány jegenye gallyai közé bújt –, a hermelines színházi belépőt többször megsimogatta, megforgatta.

– Hogy kerülsz ide, te úri asszonyszemély? – kérdezte szárazon. Beleznainé – bár sohasem markolt teljes erővel a hárfa húrjai közé –

asszony volt, fölismervén a veszélyt, föléledtek benne az ősi női ösztönök. – Szerelmes voltam… szerelmes vagyok, és nem tudom, hogy kibe. Egy

királyba vagy egy korhelybe. Valami űzött ma éjszaka, mintha jégzajlás volna a szívemben.

413


A csavargó figyelmesen hallgatott, bólintott: – Szépen tudtok beszélni, ti dámák – mormogta, majd a hold csalékony világításánál szemügyre vette a gyémántcsatot.

– Nagyon drága – dörmögte rosszkedvűen –, levágják érte a másik kezemet is. Nincs pénzed? – kérdezte, s a csatot visszaadta az asszonynak.

– Egy aranyam volt, s azt… egy szegény embernek adtam az úton. – Szegény ember, szerencsés fickó – morgott a csavargó. – Hadd nézzelek,

te dáma. Beleznainé álla alá szorította a kezét, mintha régi egérkalitka rozsdás drótjai

kaparásztak volna Hermina nyaka körül. De az asszony fagyott mosollyal nézett a csavargó torzonborz arcára.

– Eh, te is szép vagy… Majdnem olyan szép vagy, mint akiért először loptam.

– És én is szeretem a vad, kegyetlen férfiakat – felelt az életveszélyben mosolygó Hermina. – Szeretném, ha valaki lopna értem. Gyűlölöm a férfiakat, hogy mindig csak szép szavakkal, körmönfont hazugságokkal, ostoba bókokkal akarnak meghódítani, és egyik sem megy el rabolni a kedvemért.

A csavargó hümmögött: – Hogy hazudtok! – Én nem hazudok, én azért jöttem ma éjszaka a városerdőbe, hogy valakin

bosszút álljak. – Persze, egy férfin. Az asszony összetette a két kezét: – Jöjj velem… Elég rongyos vagy, elég piszkos vagy, vad vagy, gyilkos,

tolvaj… Jöjj velem; a házamban megterítve minden a vacsorához. Egy férfinak kellett volna velem tölteni a mai estvéjét, és valamerre máshol kergeti a könnyű élvet. Jöjj, házam a városerdő szélén, és megesküszöm, hogy nem lesz bántódásod. Téged kereslek, te rongyos, éjszaka fia, talán még véres a kezed tegnapról?

Beleznainé a csavargó fél karjába kapaszkodott, de az megvetett lábbal állott.

– Kelepce – felelte röviden. – Itt maradunk az erdőn, ahova nem mer belépni az őrkatona.

– Higgyél nekem – könyörgött Hermina. – Védekezhetnék ellened, éles tőrt hordok magamnál, és szíven szúrhatnálak, mielőtt bántanál.

– A tőrt mindenesetre add ide – felelt a csavargó, és kivonta karját az asszony kezéből.

414


Beleznainé a keblébe nyúlt. Régi művű, ruganyos kis penge volt ott elrejtve, amelyet a saját szívébe akart döfni a városerdő mélyében.

– És most menjünk, mert a városban a tornyok éjfélt kongatnak – könyörgött az asszony. – Hideg és félelmetes az erdő. S mily szörnyű volna találkozni valakivel, akinek két karja van.

Beleznainé előrelépkedett az úton, és amint a nedves hóban látta szemben jönni lábnyomait – mindegyik egy könnynek, fájdalmas percnek, kétségbeesett zokogásnak a sírja –, dideregni kezdett, hogy a fogai vacogtak. De az életöröm fölébredt benne, s emígy mulattatta a haramiát:

– Én rendes, jóravaló nő voltam a mai napig. Ma azonban elvesztem. Hallgasd meg történetemet, te jóember, aki bizonyosan nagyon szerettél és szenvedtél már életed folyamán. Körülbelül két esztendeje véletlenül megismerkedtem egy férfival. Páholyban, színházban, úri társaságban nékem bemutatták, s ő ekkor rám nézett, hosszasan, furcsán, tágra nyitott szemmel, hogy azt éreztem, így még nem nézett rám senki, de ez a férfi se nézhetett ilyenformán más nőre. Így csak egyszer lehet nézni az életben, amikor a szemsugár mindent elmond egyszerre… Elmondja a múltat, hogy már valaha valahol egy régi életben, elmúlt században találkoztunk egymással… a szemek mint kedves ismerősök kapcsolódnak össze, és a kezek szorításában azt érezni, hogy az ő feje már pihent egyszer a keblemen… Elmondja a tekintet a bús jelent, midőn egymást elkerülve, idegenül élünk, holott az volna a hivatásunk, hogy mindig egymás mellett üljünk, hallgassunk vagy mosolyogjunk… És beszél a reményteljes szép jövőről, midőn egy napon feltűnik a tavaszi nap a városerdő lombjai mögött, a leveleken mint kis lelkek csónakáznak piros vitorlával a csillogó harmatcseppek, jó szagú levegő sompolyog ki a fák alól, hogy nagyon nagyot lélegzik belőle a kebel, és a szív egyszerre új tempóban kezd dobogni, a pulzus másképpen ver, a gondolat szárnyalása magas tornyok felett lebegő madarak könnyedsége, a szem lezárul, mintha bús mezőről egyszerre homokos útra, mély erdőbe gurult volna a kocsi.

– Már látni a lámpást a Lövölde téren – vélekedett a csavargó. – Aztán két évig néha váltottunk egy szót. Ő meg-megállt a páholyom alatt,

köszönt, szép beszélyeket írt rólam a közlönyökbe, s én mindig reá gondoltam, kívántam, vártam, szerelmes voltam, és a nevét hangosan mondtam, amikor egyedül voltam. Sírtam, a párnáimat ölelgettem, nyitott szemmel feküdtem ágyamban, hajnalban azt álmodtam, hogy az ágyam szélén ül, s a kezemet simogatja. Tegnap délután végre azt gondoltam, hogy elkövetkezett a nap, amikor egymásé leszünk. Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a bolond gondolat. Valami csalhatatlanul mondta bennem: ma… ma estve… mint ahogy az óra tiktakol a falon. A menyasszonyi fehérneműmet öltöttem magamra, amely az esküvőm óta

415


nem volt rajtam. Az anyám varrta az inget, én hímeztem, kis virágokat horgoltam a szélére, s a szívem fölé a nevem… A színházban szépen játszottak, s minden percben vártam, hogy ő belép páholyomba. De nem jött. Egy léha ficsúr a második felvonás után megállott páholyom előtt, s jelenti, hogy a „Kék macská”-nál nagy álarcosbál tartatik… Lajos az álarcosbálra ment, gondoltam magamban. Pedig nem is ösmerem Lajost, és mindezt hazudtam.

A lövőház közelébe értek. Az őrkatona, talán először életében ébren volt, és a ház előtt állott fegyverével.

– Katona! – kiáltott teli torokból, rémült sikollyal Beleznainé. (1915)

A sárkányfejű ház

– Az álmok: vércseppek. Annyi álmunk van, ahány csepp vérünk. Reggelenkint mindig fáradtabban nézünk a tükrünkbe. Karikák, ráncok, fehér foltok támadnak arcunkon, onnan elfolyt a vérünk. Rosszat álmodtunk éjszaka – így szólt hozzám Miskolcziné, az álomfejtő asszony, aki a nyolcvanas években a Belvárosban lakott egy régi pesti ház emeletén, kalapács volt az ajtón, és ecetfa állott az udvaron, amely alatt a sípláda néha megszólalt, vak énekesek a fa derekának vetették hátukat vándorútjukban, kacskaringós vaskorlát védte a folyosót, amely itt-ott elkopott a könyököktől, amelyek reá támaszkodtak, a gránitlépcsőn vályút ástak az emberi lábak, amelyek itt föl és le mendegéltek…

A házat nemrégen lebontották, és a lakás falában (ahol Miskolcziné végtelen cérnaszálat fűzött a tű piciny fokába) egy emberi holttest maradványait találták. A holttest ülő állapotban volt befalazva, mintha valaki karonfogva vezette volna a fülkéig, és ott hellyel megkínálta. A néma kőmíves rakni kezdte a téglákat. Már derékig ért a fal, a kezek még kinyúlhattak, hogy megfogják a kőmíves kezét. – Megállj, még élek, hadd gyönyörködöm a szép világban… – De a kőmíves kérlelhetetlenül emelte a falat, hiába panaszkodott, könyörgött odabent a holttest. Végül csak a homlokából maradt valami. Miskolcziné közelebb húzta a karosszékét, hogy a befalazott hallja az álmokat, amelyeket látogatói elmondanak. És a legenda szerint a falba épített halott felelgetett az álmok rejtélyes kérdéseire, ő szolgált a megfejtésekkel, mert odaát volt a másvilágon, és már mindent tudott – életet, álmot, halált. Miskolcziné csak a tű fokát kereste, és a falban lakó szerezte meg neki a mindennapi kenyeret.

A házon sárkányfej volt, előrenyúlt a homlokzaton, mintha az utcai életet figyelné vagy az erkélyeken a szerelmeseket, akik mindig ugyanazt mondták

416


egymásnak, nemzedékről nemzedékre, a kémények mögött feltünedező holdat meglepetten nézték egykor az anyák, nagyanyák és leányaik, a háztetőn varjak és csókák tollászkodtak, amelyeket esténként szétzavart Miskolcziné a Belvárosban, mintha az álmokat küldené széjjel az elsötétedő lakásokba. Az öreg polgárok ágyára nesztelenül rebbentek a baglyok, a varjak és a csókák a magasban keringtek, amíg egyenkint leszálldostak, megtalálván helyüket a belvárosi házakban. Az álmot magukkal hozták, de el is vitték.

Esténkint a varjakkal és csókákkal kelt útra a fövényes Duna-parton a dülöngöző homokember, amelyet a játszi szél épített napközben… Jött a homokember is a város felé, és puha, nehéz tenyerét reányomkodta a szemekre, a homlokokra. A vén esőcsatornákon mint furcsa kis törpék mászkáltak föl az álmok a házakba, fölkúsztak a harmadik emeletre is, és a nyitott ablakokon behempergőztek.

Fönn álmodott a gazda, a kapunál kutyája, csak Miskolcziné volt ébren a városban, és a falban a holttest. Ha szél zúgott a Belváros fölött, megcsörrentek a háztetőn a szélmutatók, a padlásokon a régi ládákból kijöttek a peres iratok, a falba épített holttest panaszkodott, nyöszörgött, hidegnek vélte sírját, és tán átkozta Miskolczinét, hogy börtönéből ki nem ereszti.

Ki volt a holttest, amíg élt? Asszony volt, és ezért nagyon kíváncsi volt. Kíváncsi volt hűtlen kedvese

álmára, amelyet az álomfejtő asszonynak elmondand. Ezért falaztatta magát az álomfejtő asszony házába.

Ma már csak a keresztnevét tudjuk: Florentinnak hívták, mint azon fehér, áttetsző szövetet, amelyben a majálisokon táncolnak a lányok. Florentin-ruhában mentek a gellérthegyi búcsúra a boszorkányok, amíg fiatalok voltak.

Florentin ama régi aranymíves családból származott, ahol az asszonyok sohasem viseltek ékszert, mert nem tudták annak becsét. Az ékszer üzleti portéka volt a háznál, amely a hátulsó műhelyekben csinálódott öreg legények által, elkalapálgattak egy násfán vagy egy szelencén, és papirosba csomagolták, mint a késes az elkészült beretvát. Aztán jöttek szomjas szemű asszonyok, akik megnedvesedett ajakkal megkívánták az ékszereket, amelyeket hideg kézzel csomagolt ki előttük az aranymíves. És minél többen kívánták meg a rubintokat, aranyakat, annál inkább emelkedett értékük. Az aranymíves a vásárlók tekintetéből állapította meg tárgyainak árát.

Az aranymívesek asszonyai gyermekkoruk óta asztalnál, hálószobában, hosszú, álmos délutánokon hallották és látták az üzletet az arannyal és ezüsttel. A bolt hátulsó részében keleti kendőjükbe burkolózva tunyán üldögéltek, lusta, lassú mozdulatúak lettek, mint általában a kereskedők feleségei, ahová nem

417


ostornyélért meg kocsikenőcsért járnak a vevők, hanem finom portékáért. Az üldögélés és a henyélés fölébresztette az asszonyok fantáziáit… Florentin a bolt hátsó részében meghúzódva, vég nélküli délutánokon különöseket gondolt magában.

Az Aranykéz utca fölött őszi eső hullott, és a boltajtó előtt csak néha ment el valaki, akinek dolga volt a városban.

„Hová megy, mért megy?” – kérdezte magában Florentin. Téli lepkék imbolyogtak a tetők fölött, a kocsiknak hangja tompább lett a

friss hóesésben, prémek és bundagallérok között suhantak tova az arcok az aranymívesbolt előtt.

„Miért nem maradnak otthon e hideg téli napon? – gondolta Florentin. – Mindenki szerelmes a városban? Csak a szerelmesek járnak nyughatatlanul?”

Ő még sohasem volt szerelmes, ugyanezért nagyon kíváncsi volt a szerelmesekre. Néha, midőn az öreglegény kiballagott a műhelybe, az ablaküveghez nyomta arcát, és a járókelők tekintetéből, arcából, mozdulataiból szerette volna megállapítani, hogy szerelmes az illető. Különben csak a férfiak szerelme érdekelte – a nőkről rossz véleménye volt, nem hitte el nekik, hogy szerelmesek tudnak lenni –, a férfiak, akik büszkén és emelt homlokkal mendegéltek itt, az Aranykéz utcában, a vállak megfeszülnek, a lépések határozottan dobbannak, még az esernyők is a férfikezekben, nem beszélve a legöregebb polgárok sétabotjairól.

Milyen lehet a férfiak szerelme? (Az aranymívesnék sohasem voltak szerelmesek. Csendesen, rendesen

férjhez mentek, és ha véletlenül költeményes könyv került a kezükbe az élet folyamán, csodálkoztak az ottan föltalálható szavakon. „Mint az ékszerek a szavak” – gondolták.)

Florentin arra volt kíváncsi, hogy e büszke homlokok csakugyan meghajolnak a nők előtt, a térdek valóban érintik a pádimentumot, a göndörített szakállak és bajuszok, ábrándos hajviseletek, aranygombos kék kabátok, fehér pantallók, nagy cilinderek: hogyan viselkednek, amikor gazdájuk szerelmes? Igaz volna, hogy szerelemben sírnak, kétségbeesnek, megőrülnek, öngyilkosok lesznek a férfiak? Igaz, hogy mindig csak egy nőre gondolnak, érte imádkoznak, az arcképek előtt estve letérdepelnek, s a kezüket összeteszik, mint a gyermekek?

„Ah, szeretnék egy szerelmes férfit ismerni” – sóhajtott néha indiai kendőjében az aranymívesné, a bolt hátulsó részében, ahol a rubintok és a gyémántok aludtak vasládában, mint egykor eljövendő szép asszonyszemek. (A lélek még a nagy vizeken csónakázik egy kis falevélen, de szeme már az aranymívesboltban van.) És a vasláda mellett Florentin, mint egy keleti álom.

418


A Duna felől jövő vízhordó kocsik szamarai virágos gallyat kaptak a legényüktől, a régi házakon, itt-ott kinyitottak egy ablakot, a boltajtón az ékszerek hűvösségébe, a gyémántok jeges tava közé egy eltéved tavaszi szellő lejtett…

A harangok csengése tisztán hallatszott délutánonként. Egy költő jött be a küszöbön, és kék köves gyűrűcskét vásárolt.

Kázmérfinak hívták, és a divatlapban már megjelent arcképe. Magas homlokú, ábrándos szemű, kopott köpenyeges férfiú volt, bor- és pipaszaga volt a szakállának, az ujja tintás, és rongyos, ócska könyvek kandikáltak ki a zsebéből: ilyenek voltak a költők a Belvárosban, de még sohasem léptek be az aranymívesboltba.

Florentin a nagykendőjét maga után húzta, amint előrejött: – Szerelmes? – kérdezte a költőt, és tágra nyitotta a szemét. Kázmérfi halovány arca csendesen megszínesedett: – Valóban egy kisleánynak vásárolom a gyűrűt. – Szerelmes? – kérdezte ismételten Florentin, és maga is csodálkozott azon,

hogy a hangja remeg. – Ön az, aki le szokott térdepelni otthon, egyedül, egy női nevet hangosan mondani, szomorkodni, vigadni, levelet hordani a szíve fölött, saját kezűleg tépni virágot a városerdőben…

Kázmérfi búsan forgatta kezében a gyűrűcskét. – Ha e gyűrűcske a szerelem jele, akkor szerelmes vagyok. Florentin megfogta a költő kezét, a szemébe nézett, a homlokát megérintette

a kezével, és a kabátját megtapogatta. – Milyen furcsa – mormogta. – Szerelmes! Kázmérfi bocsánatkérőleg nézett az asszony nagy, titokzatos szemébe: – Csak szegény költő vagyok, nem vehetek drágább ajándékot. A szerkesztő

két forintot fizet egy versért, pedig hírneves poéta vagyok. De az álmaim szépek. Azt álmodhatom, amit akarok.

– Szerelmes – kiáltott fel önfeledten az aranymívesné. – Milyen boldog ön, én sohasem álmodom.

Megrázta a költő kezét. – Szeretnék álmodni, mint ön. Mondja, mit kell tennem, hogy álmodjak? A költő nemigen volt ahhoz szokva, hogy előkelő, gazdag asszonyság ennyi

szót vesztegessen vele, mint egy régi cseléddel vagy csepűrágóval, aki az udvaron táncol, összeszedte tehát tudományát, és Miskolczinét, az álomfejtő asszonyságot melegen ajánlotta.

– Ő ért Pesten az álmokhoz, és a legjobb szabónő Kirsner Tóni mostanában. Kázmérfi emígy fitogtatván nagyvilági ismereteit, eltávozott az

aranymívesboltból.

419


Florentin, mint egy elröpülő hattyút, nézte a költőt… Mondják, hogy az aranymívesné e naptól fogva leghűségesebb látogatója

lett Miskolczinénak, a híres álomfejtő asszonynak. Hogy az asszonyt foglalkozásában ne zavarja, a falba kis fülkét épített, és a

falban elrejtőzve hallgatta a látogatók előadásait különös álmaikról. Talán itt töltötte volna egész életét a rejtelmes házban, mások boldog és boldogtalan álmait hallgatva, elrejtőzve, a falba bújva, de egy napon Kázmérfi úr jelentkezik a mindentudó asszonynál.

Kázmérfi egy idő óta nagy vízzel álmodott; a nagy vízen kis fekete kacsákkal… Csizmában járt, mert tél volt.

– Valaki meghal, aki az uraságot nagyon szereti – jelentette ki Miskolcziné. A költő fejcsóválva távozott. Estefelé, midőn az álomfejtő asszony befejezte napi munkáját, a falba épített

hallgatózó fülkében holtan találta Florentint, az aranymívesnét. Csendesen, hangtalanul meghalt, mint egy madár az erdőn, amely végigélte kimért tavaszait és teleit. Florentin fekete hajában fehér szálak voltak, mintha rizsporozták volna. Az arcán kis madárláb alakú ráncok. „Elment a vére az álmokkal” – mondta magában Miskolcziné, bár nem hitt a babonákban. Zavaros idők voltak akkor Pesten, a rendőrség szigorú volt, az álomfejtő asszony tehát eltitkolta a halálesetet. Néhány darab téglával végleg beépítette a fülkét a falba, és tovább folytatta mesterségét.

(1915)

Nagybotos csatája Angyalkával

A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellényzsebben.

Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öregember, a háztetőkön a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra, pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú, nagy bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indul, a szív alig hallhatólag dobog, és a magasságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása alatt fogadta

420


meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozó tükör előtt –, ekkor jutott csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg vassal göndörítik andalító hajfürteiket a fül és a nyak tájékán, csupán ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy őszi veréb a fán, gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak. Öregebb lévén, most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra gondolt, amelyet útközben valahol elér, s a híd leszakadhat, ha éppen úgy akarja.)

A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánczene ütemeire, a nők arca sokat ígérően pirul, és hajuk leng, mint az árvalányhaj, valaki erre jöhet, hogy leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy utolsó ne legyen a társaságban, akit a kék kötényes legények legurítanak a lépcsőn. Falun angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a mamájával. Egy régi urasági házban – Le comte de Turgenyev regényeiből volt ez kimetszve – kettecskén éltek, mint az őzike lépked a tehén mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt – mindenféle kártyakunsztokra tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak ki, és Miklós napján bábszínházat játszottak, elszavalta a „Kakasülőn” című monológot, és míg Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb tánclépéseket megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd szánkázni mentek, és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt, és a téli tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének egy barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági számadásoknál – valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál, és midőn ezt homlokára tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt, mintha a harminc év előtt elkövetett postarablásról faggatná Nagybotos. A jó szagú és kedves befőtteket a pákosztos cselédek miatt egy könyvbe írta, és esténkint arról beszélt a hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik, egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet kell felállítani a vetemények között. Ezenközben özvegy Majornokiné született Fehér Krisztina és leánya, Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba, hogy a csöndes lelkű férfiú, aki pedig már csupán a jó cselekedeteknek kívánt élni, és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó partján… „Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen szerencsétlen vagyok!” – gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt számítgatná, hogy merre fog elmenekülni. A faluban egy csárdásné volt. Göndör hajú és piros arcú, mint a megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte Nagybotost, amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal serezett Nagybotos a fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.

– Mint a vadkacsa farka – mondta a hajára. Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már

külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért, és

421


Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar közepén (hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna), az asszonycselédek kezet csókoltak, és dédelgetve megsimogatták a csizma szárát – Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet. Néhányszor hirtelen felnézett a fogadó ablakára, midőn a kocsmárosné ott magában dúdolgatott, majd egy estve, midőn a kutyák a vastagon omló havat összetévesztették a vándorlegénnyel, Nagybotos hátulról a csárdába került, cigányokért küldött, akik egymás hátán jöttek a mély hóban, a csárdásnét maga mellé ültette:

– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenszer, igazán szerettem – kezdte falusi gavallér módjára a széptevést.

A csárdásné szórakozottan ingatta szőkésbarna fejét. – Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik mint a többi

férfiember. (De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan

kitett magáért. Éjfél felé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek, és elmondta, hogy a Sajó-parton – ahol született – mindig kisgyermekeket látott a vízben leánykorában. És most nincsen gyermeke. Nagybotos is kijelentette, hogy többé nem jár az elhalt menyasszonya sírjához, legfeljebb egyszer Jucival együtt látogatják meg a halottat.)

Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos Angyalkáékhoz

(Juci sápadtan, kisírt szemmel állott az ablaknál: megvert az uram – sóhajtotta), az ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt Angyalka. Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És együtt ügetnek a nyárfasorban, mint ez a Tavaszi hullámok-ban olvasható. Sötét szeme komoly szemrehányással tekintett a férfiúra.

– Ugyebár, tudod, hogy a világon csak téged szeretlek egyedül? – kérdezte, és a férfi vállára helyezte a tenyerét.

– Gyermek vagy még… – Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is

komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem hunyta le a szemét, kétségbeesetten sírt?…

– Szegényke. – Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel voltál,

velem gyűlik meg a bajod. Az özvegy ágyban maradt, és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a vidám,

hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett. (Nagybotos bankócsináló prést keresett Mártonfalvi úron, és az öreg ispán makacsul védekezett.) Ebéd után

422


Nagybotos hosszú ideig szótlanul üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az ispánnal kártyázott, és hangosan csapkodta a kártyákat. Alkonyattal a folyópartra ment, és azon gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasútállomásra. Gyors, könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában, muszka sapkában, mint egy regényhősnő, a ház felől Angyalka sietett.

– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket. Az anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok. Te nem fogsz elmenni.

– Gyermekem. – Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten töltünk. Az anyám ugyanis

azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása. Majd színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De otthon is maradhatunk a szállodában.

Nagybotos a falu végén lakott egy régi, kerti házban, és az ablakából varjakat szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is megzörgette az ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly sokáig nyugodott az ablaküvegen, hogy bévül leolvadt a zúzmara. Nagybotos a sötétben hallgatva üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment, már csak egy asszonyláb nyomai látszottak a kerti úton, a havon.

„Arra ment el a szabadságom” – gondolta magában. A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe

mentek volna… Túl a dombokon és határokon… Valaki elment erre, aki ide akart jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott a képzetében, amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására már játszani kezdett a zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki egy falusi háztető alatt, ködmönszagú télben narancsfákkal álmodott, és kinyújtotta kezét a drága gyümölcs után.

Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi női cipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és gombocskákkal, mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten.

„Bizonyosan rózsa van a harisnyakötőjén” – gondolta magában Nagybotos. Jucit reggel a vízmerítő léknél kifogták. Csak húszéves volt – mondták a

falusiak. Angyalka megcsókolta Nagybotos homlokát. – Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a

pesti utazást. (1915)

423


A vadember fülemiléje

Ismerősünk és hősünk: Nagybotos Viola – aki fiatal korában dobos szeretett volna lenni egy dalcsarnokban egy táncosnő kedvéért, vagy orgonista egy vallásos hercegnőnél, felolvasó ábrándos grófnénál, vagy nők lovagja, kezében vívótőrrel a bolthajtásos lovagteremben, vagy füstölgő csövű pisztollyal álldogálni a nyírfaerdő szélén a bajvívás után – oldalszakállt növesztett, kürtőkalapot viselt hétköznapokon is, és egy polgári asztaltársaságban a bor színét vizsga szemmel nézegette, és a nők ruházkodását kézlegyintéssel vagy dörmögve elítélte.

A város végén lakott, és az ágy szélén üldögélve, elolvasta a hírlapban a legújabb öngyilkosságokat és a hajfestő szerek hirdetéseit.

A házisapkája, a papucsa elrongyolódott, mostanában nem hímeztek újat. A nők erkölcstelensége felett gondolkozott, és büszke tartású, gőgös járású, ifjú nők után morgott: – Megállj, még látlak, amint Szent Teréz templománál a kereszt alatt üldögélsz! – Különösebben, fájdalmasabban, életre-halálra egyetlen nő sem csalta meg Nagybotos Violát, hogy miatta nőgyűlöletet fogadjon; az élet eliramlik, és a legszebb bárónők is megvénülnek, mire a gavallérok csizmáját a padlásra helyezik – gondolta magában Nagybotos, ha nagyon szomorú volt; ámbátor egy kancsal szemű, fodros hajú és nagyszájú nő után évekig felsóhajtott, ha magányosan sétált a Gellérthegyen… A nőtől eltávozott, és a hölgy az emeletről utána rúgott, miközben lábáról a félcipőcske elrepült. Alant Nagybotos reptében elkapta a cipőcskét, az inge alá dugta, udvariasan megemelte a kalapját, és a hölgy kiáltozását figyelmen kívül hagyva csendesen elkocogott a házból, ahol minden kilincs, ajtófélfa jól ismerte, és a sokgyerekű házmester keresztapának kérte fel. Téli estvéken, mikor verseket olvasott, vagy végrendeletét fogalmazta, a tükörbe nézett, és legyintett kezével, veszekedett az ébresztőórájával, régi levelekből fidibuszt gyártott, mert terve volt, hogy pipázni fog: midőn tehát elhagyott agglegénynek érezte magát, elővette a félcipőt, és az asztalra helyezte, miközben a teát kavargatta. Az élet eliramlik. Tavaszra kifejlődött betegsége, a cipőt állandóan a zsebében hordozta.

„Eddig olyanokat mondtam a nőknek, melyeket nem értettek meg. Könnyű volt a mennyországról vagy a túlvilági életről hazudozni, hisz fiatal voltam – gondolta magában Nagybotos. – Most azonban már megkövetelik a nők, hogy érthető és értelmes dolgokkal mulattassam őket. Megpróbálkozom a Hamupipőke meséjével, amelyet szobalány, hercegné egyformán megért.”

Nagybotos Viola a cipőcske orrát vagy sarkát megmutatta a kíváncsi nőknek, regéket mondott a lábról, amelyre a cipő ráillik. A nők mosolyogtak, elgondolkoztak, és nem egynek kerekedett kedve a cipő megpróbálásához.

424


Nagybotos azonban valamely kifogással elodázta a dolgot, és tovább vándorolgatott Pesten és Budán a cipőcskével. A Váci utcában vagy a budai korzón szemügyre vette a nőket, vajon melyiké lesz a cipő? A színházi előadásoknál összefont karral és ráncos homlokkal állongott a háttérben. A rózsaszínű nők lekacagtak a páholyból, mintha a rizsport rázták volna a vállukról.

– Itt van a cipő, Nagybotos? – kérdezték, és kíváncsian piroslott a szájuk. Templomokban állt komoran a szenteltvíztartó mellett, s miközben a nők

keresztet vetettek, kivette a cipőt, és szemével méreteket vett a hölgyek lábáról. És a szállodában, hol az idegenek unatkozva nézik a színházak műsorát, ásítanak, és a nők unatkozva gondolnak arra, hogy e városban sem találják szívük örökké várt lovagját, Nagybotos elővette a cipőt, és maga mellé ültette a székre. Megsimogatta, mint egy ölebet, beszélt hozzá, felköszöntötte, és a nők összenevettek.

Ilyenformán bizonyos hírneve támadt a cipőnek, Nagybotos Viola cipőjének… – Hol van ez a bolond ember? – kérdezte egyszer X. hercegnő a nagyoperában, és midőn megmutatták Nagybotost, a színházi látcsövet feléje irányította és ott felejtette.

Nagybotos Viola szent, komoly és meggyőződéses férfiú módjára senkinek sem húzta a lábára a cipőt.

– Hadd lássák, hogy kemény dió vagyok – mondogatta, midőn odahaza magában beszélgetett. – Majd megtanítom én a dologtalan, unatkozó nőket kesztyűbe dudálni.

Ezalatt lakott Budán, a kertek felé egy félszemű ember, aki olyan ripacsos volt, mint egy gályarab, fogcsikorgatva fogadta a szomszédok köszöntését. – Jó reggelt! – felelt, és késpenge villant fel a fél szemében. Mindennap elharapta a borostyán szivarszipkát, haragban volt a harangozóval, mert a toronyóra miatt egyszer lekésett a vonatról, a kocsikat hátulról elkapta és megállította. Foglalkozása a hajóskapitányság volt. A déli Dunára járt, és a házában egy fülemilét tartott bezárva. Szürke, jelentéktelen, boglyas asszonyka volt, nevezetességét csupán férjének köszönhette, aki gyermekfej nagyságú lakatot rakott a kapura elutazásakor. A fülemile az ablakrostély mögött állott, és búsan fütyörészett, míg a vadember döngő léptekkel ment el a Duna felé. Az asszonyka ezután befőttet és süteményt evett, tétlenül gunnyasztott az emeleten, és Rácországra gondolt, ahonnan a téli hajózási szünet beállta előtt egyszer Budára hozta a vadember. Nem esküdött meg vele, mert a vadember nem akart nevetségessé válni a pajtásai előtt, ha a fülemile egyszer megcsalja. (Nagybotos régebbi időben mindenféle komédiázásokat rendezett az ablak alatt. A kalapját a feje tetejére állította, csaknem bukfencet hányt, amíg a vasrostélyos ablakból a

425


papírszelet leszállott, rajta e név: Fatime. – Ám a tél korán beállott, a hajósok hazajöttek az Al-Dunáról, és így Nagybotos jobbnak látta, ha nem mutatkozik egy darabig Budán.) Ez idő tájt még korai ősz volt, csak a harangütés elmélázása jelezte, amint szállongott a háztetők felett, hogy az ősz vándor már láncon vezeti a város felé a haragos, dühös ebet, amilyen a tél volt hajdanában. Nagybotos hosszú léptekkel, mint egy csavargó színész, aki estére még játszani akar a távoli falu kocsmájában, indult el Buda felé, és bár útközben rác pappal találkozott, megállás nélkül ment a kertek alá, szórakozottan fütyörészni kezdett, a kockakövekre nézett, mintha elveszített volna itt valamit, megnézte a tavalyi fákat, és néhány perc múlott el, amíg a fülemile fütyülgetni kezdett odafent.

(Ismerik a fütyörésző nőket? Némelyik igen ügyesen tudja a dolgát. Olyik hódítani akar e módszerrel, másik jókedvében fütyülget, a harmadik szomorú elgondolkozásában… Fütyülgetnek, és a férfi rajtakapja magát, hogy figyelni kezd e női furfangosságra.)

Nagybotos köszönt, hajlongott, levette kalapját, hogy Fatime kétségtelenül felismerje, aztán mikor a szomorú boglyas asszonyka elmosolyodott, Nagybotos Viola elővette a mellénye alól a cipőcskét és felmutatta. Fekete selyemcipő volt ez, arannyal mindenféle furcsaságok voltak belehímezve, talán napkeleti imádságok. És a szalagja fehér volt, mint halott menyasszony homloka, míg sarka magas és kihívó, mint az olyan nőké, akik mindenféle rejtélyes utakon mendegélnek cipőjükben. Lépcsőkön mennek fel a francia sarkok, és még nem tudják, hogy miként térnek vissza. Kertekben, báltermekben járnak. Ha egyszer a cipők megszólalnának, hogy merre jártak úrnőjükkel!

Fatime természetesen nyomban érdeklődött a dolog iránt, és délutánra a kert mögé rendelte Nagybotost, ahol próbát lehet tartani.

A hegyek már aluszékonyan üldögéltek közel és távol, mint a beborozott piros öregember álmában.

A kerítés itt vaslécekből volt összeróva, kandi tekintet itt-ott behatolt rajta, valamint kifért a résen egy kis női láb is.

Nagybotos gondosan körülnézett, aztán lassan letérdepelt a kerítés mögött, háromszor megkopogtatta a vasléceket, mire Fatime kidugta a lábát. Természetesen cipő és harisnya nélkül volt a lába, hogy kicsiny és formás legyen, hogy Nagybotos odakünn meg ne bánja fáradozását… És a cipő könnyedén a nő lábára siklott, Nagybotos gyönyörűségére. A ház felől kiáltás hallatszott, mire Viola gyorsan lehúzta a cipőt, zsebébe rejtette, és két öklét mellére szorítva, szabályszerűen szökött egy negyed mérföldet.

Néhány nap múltán ismét keresgélnivalója akadt a Városmajorban. Lehajtott fővel bandukolt, mintha semmi sem érdekelné a világon, midőn a feje fölött

426


fütyörészni kezdett a fülemile. Nagybotos csodálkozott, felnézett, aztán örömteljesen köszönt. Fatime a kert felé intett, mire Viola sietve fordult be a mellékutcába. Komolyan dobogott a szíve, meg-megállott, fejét csóválta, mintha még sohasem lett volna szerelmes életében. A fák már ismerték a környéken, és egy kerti kapu csaknem köszöntötte.

Az árok felett a hidacska nyikorgó léptei alatt, a hosszú szárú vadfüvek kitértek az útjából, s az egerésző sárga macska nem futott el.

A kopogás megtörtént. Fatime kidugta a lábát, és egy papirosszelet volt a lábujjai között. – Adja nekem a cipőt. Nagybotos nyomban válaszolt: – Ha jól viseli magát, elhozom a párját. Fatime ekkor olyan jól viselte magát, hogy körülbelül negyedóráig hagyta

Nagybotos kezében lábát. És Viola úgy csóválta a fejét, mikor hazafelé ment, hogy a rendőr utánanézett a hídon. – Elszöktetem – dörmögött magában Nagybotos.

Egy napon, már a hegyeknek torzonborz szakálluk nőtt, amint a vadfüvek megritkultak arculatukon: Fatime nem jelentkezett a kopogásra.

Nagybotos később a cipőcske sarkával verdeste a vasléceket, és nem értette Fatime távolmaradását. Dörömbölt, fütyörészett, kopogott, míg egyszerre dühös kutyaugatás hallatszott a ház felől, vagy tán a vadember káromkodott…

A mérföldet versenytempóban futotta Nagybotos, és midőn a Lánchídon levette a kalapját, hogy kimelegedett homlokát megfürössze a szélben, szomorúan látta, hogy az aldunai hajók immár ott állnak téli állomásukon, a budai oldalon.

„Legalább tudom előre, hogy miért fogok szomorkodni a télen!” – gondolta magában Nagybotos, és a cipőcskét a hídról a Dunába vetette. Sokáig, midőn már nem is látta a hullámokkal küzdő cipőt, álldogált a hídon. A minapi rendőr felismerte, és komoly arccal megérintette a vállát.

(1915)

Ne jöjj vissza a másvilágról

Az asszonyok nevét, akik ez idő tájt szerették Nagybotos Violát, régi ismerősünket, papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi órás kínálta toronyóráit, elölről pedig Izidor, az „Almafa” főpincére szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor, és Nagybotos egyetlen barát és támaszték nélkül csavargott az idegen városban. Régi szokása szerint ismét

427


csak nőismeretséget kötött, mindig csak nőkkel beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha politikáról, de leginkább mégis szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat érdekli. „Szegény nők” – gondolta néha magában, ha szabad órája volt, és a sötét „Almafá”-ban meghúzódott lámpagyújtás előtt: ilyenkor is várta valahol, valamerre egy nő, de miután a randevú nem volt pozitív megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. „Legalább senki sem nevet ki a hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam” – mondta a bolthajtásos falaknak. Izidortól, akivel néha szóba állott, az üzletről tudakozódott, és egy esernyőszemű öregúrról, aki korán délután beült a sörházba, újságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta, penecilussal csengetett, amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta a falon.

– Vajon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte Nagybotos.

– Soha – felelte meggyőződéssel Izidor. De vajon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag élvezte a sör

és a pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos ablak árnyékát őrizte, és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra helyezkedett el.

„Vajon elmenne az öreg a Gellérthegyre, ha egy nő hívná?” – gondolta magában Nagybotos az „Almafá”-ban, ahol teljes biztonságban érezte magát valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket… Holott azelőtt mindig együtt sírt elhagyott szeretőivel.

Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban, tizenegy nő, akik nem ismerték egymást, és látszólag mindegyik elhitte, hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert végül összezavarta a hazugságokat, ígéreteket, keresztneveket álmában kibeszélte őket, a zsebei tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal, amelyekkel a nők megajándékozták, koszorúba font hajak, pénzdarabok, fátyolok, kesztyűk, falevelek… Végül kiürítette zsebeit éjjel a Duna-parton, egy halk éjszakán, és elkullogott a városból.

Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindnek van valami különös szeszélye, boldogsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az „Almafá”-nál visszagondolt hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos

428


hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorítások, lengő szavak, érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük, egy szelíd, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és megadó, bánatos szemű mondta némi félelemmel: – Maga úgy bánik velem, mint egy tapasztalt nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot.

Ezt a szőkés és szép ruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogramokon, és nem értette, hogy lehet a cipőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne bomoljon.

(„Szegényke – gondolta magában Nagybotos –, vajon jól alszik-e éjszaka?”) A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd

homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a nevetőkkel és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az ellentmondás a nők körében ügyetlenség; helyeselni, sőt magasztalni és dicsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi lelkesedés, szegények iránti részvét és a betegek megvigasztalása a nők teendője. Nagybotos – pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt – szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre.

Körülbelül nyolcvan nő élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. „Maholnap dolgozni fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek” – gondolta magában, mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált, pulykát evett, és már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra… Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit, várható örökségeit, és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy ők majd rendet teremtenek a zűrzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga, és bizonyos, hogy a nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon ejtett csókoknak sem volt barátja, és az előszobák tükrében mindig megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket, amelyeket nők írtak, nyomban elégette, és a hamvakat a szélbe szórta. A komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik, tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján töri a fejét; a beteges, elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a teniszpályán tölti, majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub tagjaival; az okos és víg kedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik, játszik, iszik, elveszett ember, az adósok

429


börtönében fog meghalni; míg a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt, mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy pecséteket ütött a végrendeletekre, és kérte, hogy sírját ne hagyják gondozatlanul…

Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik megkövetelték, hogy szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon, és hányadik a szivar? – kérdezték, midőn a legelsőre rágyújtott. Viszont e nőkkel eszkomotőri ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik, és hajnalban Plutarchoszt olvassa. – Ó, bár végleg rendes ember lehetnék! – sóhajtotta, midőn éjjelenkint ki- és bemászkált ablakokon, a szobalánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken ugrott át, és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel barátságot tartson fenn. – Ó, bár ne volna már egyéb tennivalóm, mint a kemence tüzét nézni – mondta álmodozva, és egy cirkuszművésznő részére elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit.

Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbújni alkonyattal az „Almafá”-nál, habár Marianka három lépésről megérezte a kocsmaszagot, Paulina undorodott a dohányszagú bajusztól, és Ilona a kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.

„Elkergetnek a városból” – gondolta magában, midőn ismeretlen nők karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy megérezte az idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy beszélt-e nőkkel, míg Margaréta gúnyosan dugta el kezét előle. – Pfuj, már megint kit csókolt meg?

„Megmérgeznek előbb-utóbb” – gondolta ismét, midőn különböző, ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította, és ezalatt négy-öt helyen várták egyszerre a városban. Adélnak olyan ujjai voltak, mint az acél, s többször megígérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja. Egyszer már a torkára szorította a kezét, és Nagybotos csaknem elájult. Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És „kis Ilonka” oly hidegvérrel elvágja a nyakát, mint egy csirkéét, ha álmában idegen asszonynevet mond.

„Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak, és felbőszítik ellenem a férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak” – gondolta, mikor estve az utcán valamely csinos nő után futott, csak attól rettegett, hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy pedig Agátha, aki estve velencei, rojtos kendőt borított a fejére, s arra vette útját, amerre Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi bájitalt küldött vidékről, és míg

430


Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje a csapdákat.

Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent

szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a kötelességeit ismerte, s a leggyöngédebb nőnek is úgy engedelmeskedett, mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt várakoztatták, és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon; nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon, dunai hajókon, a „Normafá”-nál és a budai kioszkban várt Nagybotos – mindig várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.

Várt. Hónapok, csaknem esztendők múltak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott

Nagybotos mellett. – Vajon ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában vagy az öreg

törzsvendégtől az „Almafá”-nál. S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt,

tizenegy egyformát, szomorút, megbánót, természetesen mindegyiket biztosította, hogy érte hal meg, és hajnalban eldobta kalapját a Lánchídon.

Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbújt,

elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt, és felkereste a legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.

– Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg. Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost: – Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek. Nagybotos megcsóválta fejét. – Hisz élek. – Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod

évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek, és kicsit sírdogáljak a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.

A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint továbbment. A „komoly asszonyok” a levegőbe néztek, mikor meglátták. – Ostobaságot csinált – mondták s elfordultak. Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót: – Gazember, elszökött?

431


A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost ismét megpillantották.

– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából beszéltek szerte a városban?

Nagybotos keservesen meglakolt, hogy próbára tette a nőket. A visszatért halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették, elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük a tizenegy asszonyoknak.

– Ne jöjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos, hová a babonás betűket szokta írni.

(1915)

Rozáli őszi szíve

R. asszony, aki pedig kétszer ment férjhez, a holdas egeket szerette. Szeretett ezenkívül bizonyára más dolgokat is, szerelmet, ruhát, gyermeket

és zenét, de élete leginkább a holdteljes, halk éjszakákért volt folyamatos, egyik holdtöltétől a másikig számon tartotta a napokat, éjeket. És sohasem feküdt ágyba, amikor a telihold odakint úszott az égboltozaton. Ilyenkor megengedte, hogy férfiak foglaljanak helyet mellette az erkélyen, és késő éjjelig, csaknem napfelkeltéig hallgatta a férfiak ravasz vagy ostoba elbeszéléseit. Mintha megbabonázta volna a talányos hold, lehunyta a szemét, a karját lelógatta, és arca szende volt, mint az álmodozóké, színésznőies mozdulattal lebontotta éjszínű haját, és szinte másvilágias hangon felelt a hozzá intézett kérdésekre… Állítólag mindig egy és ugyanazon férfiú szerelme foglalkoztatta a képzelmét, de nem törődött azzal sem, ha holdas éjeken más férfiú csókolta meg a kezét. Érthetetlen, megfejthetetlen megfeledkezések követték egymást az életében, holott napközben szigorú, tiszta erkölcsű hölgy volt, aki emelt fejjel járhatott az asszonyok között… Ezenkívül igen büszke volt kis lábára, eszére, műveltségére, karcsú derekára és finom ruhájára. Három szép gyermeke – angyalhajúak és tündérszeműek – sohasem járt mezítláb, és napközben sokszor megmosta a kezüket. A fehérneműs szekrényében konyharecepteket, híres gyógyító erejű imádságok szövegét, a gyermekek köldökzsinórját, apró cipőjét őrizte. Hidegvíz-illata volt az ingeinek, dohányleveleket dugott a téli ruhái közé, a harisnyákat megfoltozta, és a kisfiú zöld nadrágját együtt varrta a sánta szabóval. Porcelánjai voltak és virágai, amelyeket maga nevelt, hogy a kamaráról ne is beszéljünk. Vásznak voltak birtokában, amelyeket még az anyjától örökölt. Harmincéves volt, szelíd, jólelkű,

432


jószívű és könnyen meghatott, mint egy gyermek. Biblia feküdt az éjjeliszekrényen és francia könyv. Volt magas sarkú cipője és téli botosa, lódenszoknyája és barchettpongyolája, térden alul érő, nagymamás nadrágjai és selyemharisnyái. Egy francia verset tudott könyv nélkül, és az álmai jelentőségét mindig megnézte az álmoskönyvben. Öreg jósnőkhöz járt, akik a külvárosban jósolnak a szegény asszonyoknak, és a szekrényben lógott egy ezerforintos ruhája. Ez volt R. asszony, aki holdas éjjeleken nyugtalanul vagy önkívületben üldögélt az erkélyen, és meghallgatta a vándor katonát, a zarándokot, idegent és ismerőst; boldogan csuklott a torka, hogy a férfiak mennyi mindent hazudnak a kedvéért. Napkeltével persze eltűnt lovag és hazugsága. Hűvös párnákon józan álom kísérte a pihenő R. asszonyt s piaci árakkal, levágni való csirkékkel, gyermekek téli ruhájával álmodott.

Egy nyáron – falusi lakban, hol sárga kis libákat és kacsákat nevelt, ákácfavirágot szagolt, és arra volt gondja, hogy a házat és környékét régi divatlapokból vett képekkel, valamint fametszetekkel a tetőtől a padlásig beragassza – holdas éjjeleken egy lovag üldögélt a lábainál, akinek a nevét sem tudta teljes bizonyossággal. A lovag egyszer arra szekerezett, a hold a torony felett állott, leszállott a bakról, és kalapját megemelve beszélgetni kezdett a verandán karos kerti székben üldögélő úrhölggyel. Tapasztalt férfi volt, magáról minél kevesebbet beszélt, ellenben annál többet R. asszony szemrehányó, fénylő, barna szeméről, amelyben gyermeki jóságot és szívességet vélt látni: sötét haját népdalhoz hasonlította; illatát a búzaföldekéhez, lábát az őzéhez, lábnyomát a vándormadár alatt lehajló ág nyomához. Bőbeszédű lovag volt, de csupán akkor, ha előbb néhány pohárral felhajtott. Gyorsan, fennakadás nélkül beszélt ilyenkor, költői képek kergetőztek a szavában virágzó almafákról és magános falusi házakon elhalkult szívű asszonyokról, akiknek oly halkan jár az ütőerük, mint az óra ketyegése; gyönyörűt hazudott az életről és a halálról, üveghintón járó szerelemről, a holdfényben ölelkező bárányfellegekről.

R. asszony minden holdtöltével várta a lovagot, akinek a nevét elfelejtette megkérdezni. Jött, csaknem azután, hogy az éjjeli személyvonat megállott az őrháznál, és elment, amikor a hajnali vonat zörögni kezdett a hídon, a Tiszán. Két-három órányi ideje volt a lovagnak a két vonat között, mindenki aludt a faluban, a kutyák a lovast ugatták, s ösmerte az utat a kertek alatt. R. asszony behunyt szemmel várta a verandán, nem csodálkozott, midőn szétnyíltak a bokrok, természetes dolognak tartotta, hogy az ismeretlen lovag tán egy messzi városból pontosan meglátogatja, mert hisz a nők a szerelemben semmin sem csodálkoznak. Eljött, mert ez a lovag hivatása, célja, élete: a lábhoz balról kell neki leülni, és folytatni, ahol az utolsó szót a múltkor elhagyta.

433


A lovag jó darabig pontosan tudta leckéjét. Meséket mondott, amelyeket tán útszéli kocsmákban, vagy szalonokban hallott; száz új ismerőst mutatott be R. asszonynak, furcsa, szomorú embereket, akik addig bajlódtak a szerelemmel, amíg az elnyelte őket, mint egy nagy hal.

– És mi történt tovább a négyszeretős Galvánival? – kérdezte R. asszony, midőn a lovag ismét elfoglalta helyét egy őszi éjszakán.

Az éji látogató lehajtotta a fejét, szinte a két térdét érte a homloka, aztán furcsa, torz mosollyal nézett az asszony szemébe.

– Eh, hagyjuk Galvánit. Nagy gazember volt, akit a nők sohasem tudtak rajtacsípni sem az igazmondáson, sem a hazugságon. Sohasem tudták a nők, hogy igazán szereti őket Galváni, vagy játszik velük, hátuk mögött kineveti. S ez éppen elég volt ahhoz, hogy a négyszeretős Galváni élete végéig csendben, nyugalomban, tiszteletre méltó állásban éldegéljen. Amíg a nők nem tudják, hogy igazán szeretik őket, addig könnyű dolga van a férfiúnak. Galváni úgy bánt el a szeretőivel, mintha mindennap ott akarná őket hagyni. Jó dolog volt ez. Nagy és tisztelt kort ért köztünk.

– Mindenki megöregszik. Vénasszonyok nyarát jelenti a kalendárium. Az én hónapom. Ki tudja, meddig örül a szívem, ha madarat hallok énekelgetni a kertben?

A lovag – először életében – megfogta R. asszony kezét. Kiszámított, halk, hízelkedő hangon sóhajtott:

– Én boldoggá akarom tenni. Ősszel is, télen is mellette akarok maradni. Engedje meg, hogy az oldala mellől soha el ne mozduljak. Párja leszek, vagy tudom is, hogy mondják ezt korrekt magyarsággal.

R. asszony a holdba nézett. – Sohasem hagy el? – kérdezte. A lovag ekkor már felállt guggoló helyzetéből, és komolyan, ünnepélyesen

mondta: – Soha. R. asszony harmadszor is férjhez ment, és a falusi lakból elköltözött. Vidéki

földesuraság volt a férje. R. asszony az első napon megijedt tőle, midőn vadászkalapban meglátta. „Furcsa ember” – gondolta magában, amint a férje kezén a bütyköket, körmöket szemügyre vette. „De jó szíve lehet” – tette hozzá, amint a gácsérfarok módjára göndörödő haját és mozgékony mókusbajuszát látta. „Nem is nagyon ostoba” – állapította meg, amint reggelire friss virágot hozott a kertből. „Csak kissé neveletlen” – gondolta, midőn ebédnél kézzel-lábbal evett a lovag, az arca túldagadt, a kenyér és pecsenyedarabok eltűntek szájában, mint egy veremben, kitörölte a tányért, fontoskodva jártatta körül a szemét, jóízű, nagy

434


kortyot ivott, nevetett, virzsiniaszivarra gyújtott, és jólelkű bólongatással hallgatta a gazdasági panaszokat. Közben a zsebéből vett elő fogpiszkálót, s ezzel fontos munkát végzett. Megdicsérte a bort, majd egy kicsit „ledőlt”… R. asszony, aki titkon a négyszeretős Galváni históriájának folytatását várta, jólelkű megindulással konstatálta, hogy szegény férje horkol.

– És Galváni? – mondta egyszer bátortalanul az asszony. – A házasélet nem arra való, gyermekem, hogy bolondságokat fecsegjünk.

Majd rád zárom az ajtót holdtöltekor, hogy nyugodtan alhass. R. asszony valóban alvást színlelt, amíg a torony felett állott a telihold, de

hallotta a szél zizegését és a különös hangokat, amelyekkel telve volt az éj odakünn. Láb dobbant a verandán, most ment el a falu alatt az éjjeli vonat, valaki jött a kertek alatt, leült a kerti szék mellé, és a lelke telve van mondanivalókkal… Behunyta a szemét, párnával takarta be az arcát, de a lépéseket hallotta az elátkozott kastély körül. S egyszerre furcsa féltékenység lepte meg. Hátha ő már végleg megöregedett a házaséletben, és a falusi lakban valaki más, fiatal nő üldögél most a helyén, és az várja az éji látogatókat holdtöltekor. A vándor katona, a zarándok megállanak a kert mellett, és a holdfényben fehérlő női alaknak kedves szóval beköszönnek.

A vándor katona szenvedéseiről beszél, a zarándok messzi földekről, a halovány lovag, aki mindig a telihold után utazik, boldogtalan, gyönyörű szerelemről mond mesét… Talán az ő régi ruháiban, régi testtartásával, álmodozó arcával üldögél a kerti székben egy másik, egy fiatalabb nő a falusi lak verandáján, és a régi udvarlók nem ismerik meg a változást. Hiszen minden helyén maradt a házban, a kiskapu most is visít egyet, mint álmában a gyerek, a lépcsők a régi hangon megdobbannak, a falevelek az egykori rejtelemmel ölelkeznek meg elválnak az árnyékképen… Valaki mondja a négyszeretős Galváni csodálatos történetét, és az idegen nő nem árulja el, hogy a történet elejét nem neki mondták.

– Elmegyek, és felelősségre vonom – szólt egy napon R. asszony, midőn nem bírt nyugtalanságával.

Szökve, loppal elhagyta a várost. Az éjjeli vonat álmodozva gurult az ismerős tájakon, az öreg vasúti őr kisebb lett, közelebb hajolt a földhöz, de a kertek alatt járt út vitt a holdvilágban.

A falusi lak most is mélán, bánatosan terült el, mint régente, midőn R. asszony álmodozásában elképzelte messziről látni magát és házát.

A gallyak szétnyíltak, és a verandán fehér ruhában ült ő – mint két esztendő előtt. A haja, a szeme, a testtartása ugyanaz. Az arcába világított a hold, és középkori városok árkait vonta a szeme elé, hol éneklő zsoldosok mennek

435


karonfogva, mint a Fausztban. A kezét felemelte, mintha ez volna az egyetlen kéz a világon. Ő volt, a régi volt, az ifjú R. asszony volt.

És a lovag, tollas fövegét kezében tartva, halk, álmodozó hangon mondta: – Galváni akkoriban a porkoláb leányát szerette, aki börtönéből

megszöktette … Itt maradt el a mese régente. R. asszony nagy feliramlással előlépett, hogy a lovagot és hölgyét

megriassza. De aztán megállott. A leánya ült a falusi lak verandáján. R. asszony könnybe borultan hallgatta a bokrok közül Galváni negyedik szeretőjének történetét.

(1915)

Rozáli téli szíve

Egyszer, régen, hársfák alatt mentem őszidőben, bástyasétánynak nevezték a helyet, az enyhe délutáni szél újra játszadozott a lehullott levelekkel, mint a gondolat, amely az elmúlt ifjúságot körülborongja: valami koppant a kalapomon. Megnéztem. Egy vércsepp hullott reá.

A vércsepp Rozálit jelentette; tudtam, hogy a környéken lakik valahol. Egy Anjou-korabeli ház erkélyén állott – a hagyomány szerint Róbert Károly dugdosta itt szeretőit, a hegyben föld alatti út vezetett idáig, és a kapitányok kócsagtollas fövegüket megemelték az erkély alatt –, az ősz felhőit nézte, s arra gondolt, hogy az utolsó szerelem is búcsúzóban van. Régi hónapok óta álldogált az erkélyen, a hársfák virágoztak, hervadtak, mint a szentimentális regényekben. A bánat végre megtalálta útját, mint a sziklába zárt víz, és Rozáli szívéből cseppenként hullott a vér: akit várt, az nem jött el.

Pedig esténként a kártya mindig megmutatta. (Mennyi kártyát vetnek Budán!) Az olló a hegyével megállott a padlóban. Tarka szarkák jöttek a Vérmező tájékáról, és a fákra ültek. Egy öreg dajka naphosszat mesélte az elátkozott kastély történetét, ahol a szél nyugtalanítóan zúgott, de holdas éjfeleken felhangzott a lovag ropogó lépése. Mikor Rozáli azt szerette volna megtudni, hogy mi lakozik odabévül a férfiakban. Elmondták meséiket, álmaikat, vágyódásaikat. Rajongásukat hallgatni: mily tüneményes éjfél volt! S hangjuk, midőn fuvolázott, és a tekintetük csaknem könnybe lábadt! Jöttek, jöttek az elátkozott kastélyba, és a szép szavakat, mondanivalókat elhozták mint kincseiket. Aztán elmentek. Rozáli mindig hosszasabb pillantást vetett a kerti kapu mögött eltűnő lovagokra. Még a köpenyege látszott, aztán csak a toll a süvege mellett, majd sötétség lett a

436


helyen, ahol előbb még a lovag szeme világított. A kapuig is elkísérte őket, az útra állott, hogy tovább láthassa lengő kabátjukat. Szinte megrezzent, sírva fakadt, ha valamelyik megtartotta ígéretét és visszatért… Vajon ki fütyörészi Lohengrin nászindulóját az elátkozott kastély körül?

Az utolsó lovag – a legkedvesebb – még csak félig mondta el a mesét, az ujjhegyét csókolta meg csupán, és ábrándos szeme a Rozáli cipőjéig ért (amelyről mindig sok mondanivalójuk volt a férfiaknak), a szalagokig, amelyek a bokán bokrétába voltak kötve, és a cipősarkáig, amelynek nyomát sok lovag viselte a szíve felett, az eleven húson. Mennyifelé jár egy nőnek a lába, mily rengeteg utakat végeznek a cipők, a gyönge bokák mennyit fáradoznak, kívánatosan mutatkoznak, a sarkok mily különböző talajokat érintenek! A homokban, a tenger fövényében, a puha erdei úton, báli terem parkettjén, sáros mellékutakon az elővárosban, vasúti töltés mentén és hintó szőnyegén járnak a lábak. Kár, hogy a nyugalmazott női cipők nem tudnak beszélni. (Éjjel, a hotel folyosóján megkérdezi őket a bérszolga: honnan jöttek, hová mentek? A hajnali vonat elviszi őket.)

– A lábamat imádták – mondta Rozáli, midőn budai öreg asszonyságok uzsonnára meglátogatták. – Hevertek előtte, sírtak, esküdöztek. Furcsa, hogy a lábam nem változott.

– A kezeim csodálatával sem tudtak eltelni. Vajon hová lettek a kesztyűim, amelyeket a kor divatja szerint ellopkodtak a férfiak? Valahol egy nyugalmazott tiszt úr ül a kályha előtt, és karosszékében a kesztyűimet nézegeti – mondta estefelé.

– A hajtűim és a harisnyakötőim, bálakon elveszített kiskendőim, elajándékozott barna hajszálaim vajon merre vették útjukat? Hová, merre hordták el a férfiak a papucsaimat, szalagjaimat, csipkéimet? Már javában őszült a hajam, és férfiak még mindig azért könyörögtek, hogy kis koszorút fonjak a hajamból, amelyet a szívük fölött viselhessenek – szólt éjszaka felé, midőn a budai barátnők mind az ajtóban álltak, és búcsúzva bólongattak. „A hajak… a harisnyakötők… a gombostűk …” – ismételték.

– És most mindennap egy csepp vér hull ki a szívemből… Ez is csak értük van, akik nem jöttek vissza – monda Rozáli, eltakarva az arcát, mert attól félt, hogy a barátnők nem látják őt elég szépnek e pillanatban.

A barátnők a setétes budai utcákon, ahol a szél mindig úgy lebeg, mint az öregasszonyok viklerje, összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogy Rozáli vérének hullását meg kell gyógyítani. Különböző terveket eszeltek ki – a fantázia Budán is fantázia! –, a legfiatalabb arra vállalkozott, hogy elcsábítja Pestről Budára az utolsó lovagot, aki mondanivalóját nem fejezte be (vörösesszőke, nagy

437


hajú, hervadt asszony volt, aki nagyokat nevetett, és bizonyosan tudta, hogy a férfiak szeretnék meghódítani), az öreg asszonyságok ellenben a templomot ajánlották. Rozálit besorozták maguk közé, és vasárnap ünnepélyesen a Fő utcai templomba vezették, mintha esküvőre kísérnék. Rozáli könnyes szemmel nézett barátnői arcába, izgatott és ünnepélyes volt, a barátnők csendesen lépkedtek körülötte, mintha temetésre kísérnék.

A templomban valóban megkönnyebbült Rozáli. Új és érdekes volt neki a bánat, a reménytelen bánat; hisz idáig régi kedveseiért könyörgött, titokban már tanulta az új imádságot, amelyet az újért fog mondani. Mindig feltételesen imádkozott… ha visszajön… ha jól viseli magát… ha hűséges lesz hozzám… „akkor segítsd meg, Mária”.

Mária szelíden nézett le az oltárképről. Ah, ki ismerné az asszonyokat, ha ő nem ismerné?

„Ha virágot hoz… ha bocsánatot kér… ha megesküszik elhunyt nővérkéjére… ha csalfaság és hazugság nélkül elmondja, hol járt azóta, kit szeretett, kik szerették… ha megfogadja, hogy többé sohasem hagy el”: így hangzottak hajdan az imák, és a lovagnak ugyancsak kellett tudni a tennivalóját, hogy Rozáli az összes feltételeket elhagyja imájából, amelyet rokonához, testvéréhez, leghűbb barátnőjéhez, Máriához intézett. Rozáli régi lovagjai féltek is ez idő tájt. Messziről levették kalapjukat a templomok előtt. Odabent Mária figyel, és Rozáli pártján van. A kockázók, a szoknyások, a korhelyek, a hazugok és a többi fajtájú férfiak nem merészeltek szembeszállni az égi hatalmassággal. „Csak addig lesz szerencséd, amíg hozzám hűséges vagy” – mondogatta Rozáli gyönyörű életén át, és a lovagok Szent Györgyöt vagy Kristófot félve, cserbenhagyták.

És mert ismét a templomban ült Rozáli, régi pártfogónője megbocsátotta a sok hazug összeköttetést, amit a férfiaknak fenyegetésképpen mondott, gyöngéden tekintett alá az oltárképről.

Rozáli sokáig nem merte felvetni a szemét. Ah, hisz annyiszor elárulta a Legdrágább Asszonyt! Oly gyakran áldott meg nevében vallásos férfiakat, hogy a Szűz valóban megharagudhatott reá.

De később szívébe nézett, majd a tekintetét körüljáratta a templomban. Csupán egy nagyon öreg, vörösbor arcszínű úr üldögélt leghátul. És a szíve így szólt:

– Szél van és hideg van. Mária, Anyánk, küldjél valakit, akit úgy szerethessek, mint egykor Őt szerettem, akinek nevét meg nem mondhatom… Akit mindig visszavárok. Küldd értem, hogy megsimogassam, hogy mindent elmondhassak neki, amit mindig érzek, mindig gondolok, de még senkinek sem

438


mondtam el életemben. Mindig csak a férfiakat hagytam beszélni. Én sohasem mondtam meg nekik, hogy igazán mit álmodtam. Küldj valakit, aki meghallgasson, megbocsásson nekem. A kezemet megfogja, és szomorúan, hosszan meghallgasson.

– Szep-tem-ber! – ketyegett a toronyban az óra. – Akinek végre elmondhatom, hogy mit gondoltam, amíg fiatal voltam…

Hogy mit álmodtam, és a szívemben mi történt!… Küldj nekem valakit. A Szűz halkan intett. Az Anjou-ház erkélyén egy kis fecske ült, villásfarkú fecske, aki ősszel nem

tudott elutazni a többivel. Engedte, hogy megfogja szárnyait Rozáli, kis házat rakatott neki, piros nadrágot és zöld sapkát varrt számára. És a fecske mindvégig türelmesen meghallgatta Rozáli mondanivalóit.

Az órák ezentúl csendesebben ütöttek Budán. Rozáli nem hallott meg minden óraütést. A fecske énekelt ezalatt.

(1915)

Rozáli Bécsben

Még egyszer és utoljára szeretett Rozáli, holott minden alkalommal azt hitte, hogy először és utoljára szeret. Igazi nő volt, imakönyvi fejezetekkel és temetői sírkövek felirataival volt tele a szíve. A szív halottait boldogan, búsan számon tartotta, mintha az időben eltávolodva, valamennyi kedvese egyben gyermeke lett volna, halott, mosolygós arccal kísértős, inges kisgyermeke.

Az utolsó szerelem természetesen boldogabb az elsőnél. Boldogabb, bolondabb, fájdalmasabb, kétségbeejtőbb, és ő a levegő, a tükör, a rugalmassága a lábaknak, vállaknak, hangulatoknak. Ő a könnyű, lenge járás, ő az egyetlen, jól álló kalap. Az utolsó szerelem az álom, amelyet az átkarolt párnán remegve, félve álmodnak a nők. Lepke, amely rizsporos szárnyait a homlokomon pihenteti. Ah, ne ketyegjen hangosan az óra sem. Maradj, kedves lepke. A tornyok valahol messze éjfélt kongatnak, halottak sétálnak el az ablak alatt, a szomszéd szobában ropog a padló valakinek a léptei alatt – de nincs addig semmi baj, amíg a lepke a homlokomon üldögél. Rozáli reggelenkint sokáig és elgondolkozva nézte kézitükrében a lepke helyét homlokán. Az ezüstös hajszálak egyenkint megszólaltak a halántékán, kondor, fekete hajában. Mindegyik szerette volna elmondani történetét – utazását a nagy sivatagtól idáig, a szél vagy madár hátán, a tengerek felett röpködnek az ősz hajak viharzó éjszakákon, és útjukat az ég négy

439


tája felé vették. De Rozáli most nem volt kíváncsi 19** május havára, amikor a halántékán, balról, a szív oldalán, az első ősz hajszálakat felfedezte. Heten voltak.

– Hét fiam volt – mondta Rozáli megnyugodva. (A jobb oldalon jelentkező fehér hajszálak a leányokat jelentették.) Egy éjjel

idegen városba álmodta magát Rozáli, és harmonikázott valaki az ablaka alatt. Reggel eltűnődve ült az ágya szélén.

– Csak Bécs lehet ez az idegen, álombéli város. Sohasem voltam Bécsben. Odamegyünk Márióval.

Márió (egy lusta, henyélő férfiú, aki életét egy kényelmes kanapén töltötte, és régi halott költőkből tanult udvarolni, szép szavakat mondani, hazudni) helyeselte a tervet.

– Miután veszélyes dolog volna együtt elutaznunk, én majd Kelenföldön vagy Győrben szállok fel a bécsi vonatra.

Másnap, midőn Rozáli elutazott, Márió a másik oldalára fordult, még egy verset aludt, talán már el is felejtette az asszonyt.

Rozáli tehát egyedül, magányosan érkezett Bécsbe. Szívfájdalmai Kelenföldnél, boldog reménykedése Győr alatt, végül csüggedt, életunt hangulata az országhatárnál egy egész életre sok volt. Szegény nők azonban kibírják a legnagyobb fájdalmakat, még sírni sem tudott, csak bévülről morajlott benne egy tompa gondolat, mint az erdőben a vízesést hallani: „Öngyilkos leszek Bécsben.” (Az úton fiatal férfi ült vele szemben a vasúti kocsiban, tapasztalatlan, kék szeme volt, és a szivartárcáján ezüst szarvasfej volt. Szerelmes szavakat mondott, végül megkérdezte, hol fogad szállást Rozáli. Az asszony elmosolyodott, és a „Grand Hotel” címét mondta, holott előre elhatározott dolog volt, hogy Márióval a külvárosban, a „Borz”-nál szállnak meg.) „Öngyilkos leszek Bécsben” – zúgott a tarpataki vízesés valahol az asszony emlékei között. Erdőn ment, lágy talajon siklott a lába, O. B. volt belé szerelmes, és kis francia napernyője volt azon a nyáron, mikor a vízesést hallotta. Most újra fülébe morajlott… A „Borz”-ban, mikor megszállott és körülnézett, így változtatta elhatározását: „Talán, ha éjjel itt meggyilkolnának… Az volna a legjobb.”

A sötét, kis elővárosi fogadóban a portás megcsodálta finom ruháját, pompás útibőröndjét, a legszebb szobát megnyitották, ahol előkelő táncosnő mérget ivott a múlt héten. A szomszédban egy tönkrement marhakereskedő lakott, aki egész éjjel sétált fel és alá, a „Borz”-ban mindenki várta a pisztoly dörrenését, álmos szobalányok a kulcslyukra szorították a fülüket. A kereskedő csak járt fel és alá, még nem készült el magával. A földszinten verekedés volt egy nő miatt. A portás kivetette a nőt. A férfiak egy darabig morogtak a bajuszuk alatt, végül egyenként eltávoztak. A numero 8-ban nászutasok voltak, és az öreg szállodás

440


meg fia délután óta leskelődtek az ajtó előtt. Rozáli minderről nem tudott semmit. Az ágyban feküdt, a tapéta különös formájú rózsáira függesztette a szemét, és a halált várta. Künn felhőszakadás keletkezett, és az ablakon ezer ujj kopogott – a halottak kezei, akik eljöttek az utolsó éjszakán, hogy búcsút vegyenek Rozálitól.

Rozáli mindeddig jóravaló, derék asszony volt, semmi jártassága nem volt a szerelmi öngyilkosságban, még sohasem ugrott vízbe, mérget sem ivott, végrendeletet sem írt. Mozdulatlanul feküdt, a lélegzetét visszafojtotta, hogy hallja a közelgő halál nesztelen lépteit. A rózsák mozogni kezdtek a falon – úsztak, úsztak egy láthatatlan, nagy folyón jobbról balra, mintha az élet úszna el messzire.

E halálosan komoly, szomorú percekben Rozálinak egy bizonyos szag jutott az eszébe, amelyet a lépcsőn érzett orra, amidőn a szállodába megérkezett. Pörkölt hal szaga volt – gyermekkorában a Tisza mellett evett a halból, és íze most ínyét csiklandozta. Csengetett tehát, és pörkölt halat hozatott. – És egy üveg pezsgőt is – mondta, és szárazon, nyugodtan nézett a szobalányra, mint aki minden este pezsgőt iszik.

A hal nagyon is jó volt, zsidós, fűszeres; – szombat van faluhelyen, és a zsidólányok az új ruhában sétálnak az akácok alatt, a perkálruhának hűvös, nyolcassal felöntött vidéki boltiszaga van… Új szalag van a félcipőben, és egy kis nyakba való láncot nézegetnek a lányok, gondolta Rozáli az első pohár pezsgő után, amelyet gyorsan lehajtott.

„A pénzem legyen a szegény menekülteké” – írta egy darab papirosra, mert eszébe jutott, hogy néhány ezer koronát hozott magával az útra. (A megtakarított pénzecskéjét.)

Ezután újra ivott, a tapéta rózsái mind nagyobbak lettek, a lámpa lejjebb ereszkedett, a szoba hátterében a Sajó folydogált, kislányok lépkedtek ki a falból, rövid szoknyás falusi lánykák, és énekelni kezdtek. Rozáli dúdolgatott az ágyban, mintha valaki más, egy halott énekelt volna:

Hát az anyád él-e még? Rád-e vicsorítja még…?

A pezsgő elfogyott, Rozáli énekelve temette a fejét a párnába, és reggel a szobalány kopogtatására betegen, fáradtan ébredt, mintha másvilágról tért volna vissza.

„A pénzem” – olvasta a cédulán az ágya mellett. Bágyadtan, betegen, testben-lélekben összetörve öltözködött. Künn

napsugár, ősz. Elindult a portás útbaigazítása nyomán a belváros felé.

441


És ment, mendegélt reggeltől estig, nem gondolkozott, nem nézett sem jobbra, sem balra, ment, apró lábai fáradhatatlanul vitték, a delet nem vette észre, és Márió sem jutott eszébe.

Egy rendőr udvariasan, de szigorúan a keblére mutatott. Rozáli a kebléhez kapott. A pénze volt ott, nagy bankjegyek, amelyek félig kicsúsztak a ruhája alól. Az első lámpást felgyújtották a szűcsbolton.

Rozáli belépett a boltba, és rámutatott egy szőrmére: – Hogy ez? A boltos összeráncolta a homlokát: – Négyezer korona – mondta. Rozáli kivette a pénzt, fizetett, és este elutazott Bécsből. A szőrmegallért, a csincsillát azonban sohasem vette a testére. Egyszer, sokára, midőn nyugodtan üldögélt hársfák alatt, és széles orrú,

kényelmes cipő volt a lábán, és már azért sem haragudott, ha öreg gavallérok úgy emlékeztek, hogy fiatal korában aranyszínű volt a haja, holott barna volt, tehát hervadt leveleket tartott a kezében, és halkan így beszélt:

– Bécsben járván, csodaszép prémet láttam egyszer a Kärntnerstrassén. Igen drága volt, de párját azóta sem leltem. Sokáig haboztam, alkudtam, számítgattam, de a prém gyönyörű volt. Nem tudtam ellenállni, megvettem a leányomnak. Csincsilla volt a prém neve, és abban az esztendőben nagyon drága volt a prém.

(1915)

Rozáli öngyilkossága

Rozáli az őszülő erdei úton csendesen lépegetett, mint barátnőjének délelőtt már megírta.

Ez a barátnő vidéken lakott, falun, de külföldről hozatta az illatszereit, és Pestre néha ellátogatott, hogy a haját „párizsi szőkére” festesse. Különben téli hajnalokon felkelt a nagymosáshoz, tejjel kereskedett, és az urát gyakran masszírozta, amint egy pesti szanatóriumban tanulta. Azonban naplót írt, amelynek ez volt a címe: „Bűnbánó Magdolna könnyei”, és hetenkint kétszer hosszú leveleket váltott Rozálival, amelyekben képzelt kalandjait, sugárzó vágyakozásait, éjszakáit, olvasmányait, különös érzéseit megírta. Két ártatlan, nagyon tisztességes asszony levelezése volt ez. És mégis mindig arról írtak egymásnak, hogy mily jó volna már egyszer bolondul, boldogtalanul, sírva szerelmesnek lenni, komolyan virrasztani egy csalfa férfi miatt, és néha véresre

442


harapni egy szájat… Rozáli a hosszú, nehezen múló délelőttöt – a zugligeti találkozás napján – azzal töltötte, hogy a vidéki barátnőnek beszámolt Artúrról. Bizonyos, asszonyos diadalmasság is volt az angol levélpapirosra írva… A hosszú vágyakozásnak vége, eljött, akit várt – a barátnő epedhet tovább… de majd egyszer mégis bemutatja Artúrt, „Kíváncsi vagyok, vajon reád is olyan hatású lesz mélységes, szinte az egész eddigi életet átnéző tekintete – mintha kisleány korom óta kísért volna láthatatlanul a férfiszempár?” – írta Rozáli. – „És most útra kelek, drágám, üdvösségem vagy vesztem helyére, az erdei útra, ahol megbeszélésünk szerint találkozunk. Imádkozzál értem, barátnőm!”

Rozáli, amint az ernyőjét kezében vitte, magában azt remélte, hogy valaki lesi, figyeli őt az erdőből. Talán éppen Artúr?… Ugyanezért igyekezett csinos, grandiózus és regényes külsőt mutatni. A fejét ábrándozva féloldalra hajtotta, és a tekintete mélázva szegődött a bokrokra és fákra. Holott bévülről összerezzent, ha egy levél lefordult a fáról. Harmincnégy esztendős volt ekkor, s először szerelmes…

Milyen volt Rozáli harmincnégy esztendős korában? A tapasztalt, idősebb férfiak ismerik csak őt – aki miatt meg kell bocsátani a

nőknek. Ő volt az, akiért azt mondják a kedves öregurak a kályha mellett: „nagylelkűek voltak hozzám a nők, sohasem bántottak”. Rozáli volt az a jószívű, nemes érzésű, gyöngéd illatú asszony, akiért vénember korunkban részvéttel és gyengédséggel nézzük a szegény nőket, megértjük szenvedéseiket, bajaikat, gondjaikat, szegénységüket… Rozáli miatt lehet elhinni, hogy vannak nők, akik magányukban sírdogálnak; a sírás közepén töprengve megállnak; a gyermekek ruháját foltozzák, és háromszor is megolvassák kis erszényükben a pénzt, mielőtt kiadnák. Rozáli volt, aki elhitette a férfiakkal, hogy vannak hűséges nők a világon, akik majd egykor betegségünkben nem imádkozva, nem gyűlölködve üldögélnek ágyunknak szélén. És ha meghaltunk, nem adja el nyomban elnyűtt csizmáinkat az ószeresnek, sokáig állnak a lábtyűk a szoba sarkában, és egy asszony eljár a sírunkhoz, hogy mélázó, borongó tekintettel, szerető kézzel gyomláljon a növények között.

Ilyen volt Rozáli: természetesen barna, mint a tiszta életű nők komoly, szorgalmas, csöndes barnasága – két-három őszülő hajszál a halántékán –, halk mosoly keskeny ajkán, mintha gyermeksereg kacagását hallgatná a szívéből – az ajka felett leheletnyi árnyék, mintha pajkos, lármás fiútestvéreivel együtt tanulta volna a latint leánykorában a függőlámpa alatt –, az álla kissé előrenyomult, mintha sokat tartaná tenyerében, az asztalra könyökölve, háztartási számlái fölé hajolva – csak az orra volt kíváncsi, nyugtalan nők orra, amely sohasem érzett illatszereket áhít, és a homlokán valamely különös fényfolt, mintha egy nagy

443


kertben járna, lábujjhegyen, áhítatosan, figyelmesen, s valakit, valamit keres… Kis lába volt, de bokán felül telt, mint a tisztességes asszonyok lába, amelyeket véletlenül szokunk látni. A keze? Kicsi, dolgos, tenyérben széles… Ah, mily kétségbeesés lehet, midőn e kis kezek fájdalmasan kapaszkodnak egy férfi kabátjába! Középmagas volt, és bő szoknyája lengett, mint a nőké, akiket csendes délután magunk elé képzelünk, midőn a falon megszólal a zenélőóra. A cipője olyan nyomot hagyott a sétaúton, hogy bizonyosan megáll majd egy magányos férfiú e lábnyom felett, a francia sarok mélyedéséhez hozzáképzeli a nő lábát, alakját, szemét és haját… Reggelre harmat gyülekezik össze a lábnyomban, és kismadarak és lepkék onnan isznak.

Artúr, mint ezt régente gyakorolta, hirtelenül, meglepetésszerűen lépett elő egy faderék mögül. Levette a kalapját, és megcsókolta az asszony kezét azon a helyen, hol a kesztyűből a tenyér rózsaszíne pirul, mint az ifjak álma a nők testéről.

– Beszéljen nekem gyermekkoráról – kezdte Artúr, és könnyedén felsóhajtott. (Ó, hányszor szólította fel erre a nőket.)

Rozáli engedelmesen mosolygott, mint a jóravaló nők a fiaik kérésén… – Régen volt… Egy faluban, a Hernád mellett laktunk, és én öngyilkos

akartam lenni. Piros ruhám volt és kis lakktopánom, amely szorította a lábom. Azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint a szűk cipőben. A folyó messzire volt házunktól, mint egy gyermekkori álom. De elmentem odáig, és felkapaszkodtam a hídra. Ott álltam a híd karján, piros ruhácskámban, és a folyó oly gyorsan futott alattam, mint a vonat ablaka előtt a fák. Mentek, mentek a hullámok, örvények, mintha sietős útjukban nem volna idejük arra, hogy reám várakozzanak. Elsiettek a szemem elől, mintha nem akart volna egyik sem az ölébe venni. Ah, énértem nem nyújtogatta a folyóból karjait senki… Egy öregúr jött arra, és hazavezetett. Tizennégy esztendős voltam akkor. És meghalni akartam, mert az anyám idegenek előtt megpirongatott.

– És másodszor? Halk, megbocsátó mosoly suhant el az asszony ajkán: – Másodszor… Tegnap vagy tegnapelőtt történt, miután magával

megismerkedtem, Artúr. Este volt, és magányosan üldögéltem, s természetesen önre gondoltam. Láttam szomorúságomat, megcsalatottságomat, társtalan bánatomat – amely akkor szegődik mellém, amikor ön majd elhagy. Elhagy engem is, miután megunt, mint általában a faképnél szokás hagyni a nőket… A fájdalom ekkor oly magányos, mint a szél a temető felett. Kinek, hogyan panaszoljam el, hogy szenvedek egy férfiú miatt, aki nem férjem, nem jegyesem? Kinek a vállán sírhatnám ki bánatomat, boldogtalan, feldúlt, összetört életemért

444


kinek tegyek szemrehányást? Bizonyos, hogy nagyon boldogtalan leszek, midőn meghallgatom önt. Hívni fogom, és ön nem jön. Írni fogok, és többé sohasem válaszol. Várni, remélni fogom a helyeken, ahol megfordultunk együtt – a sétautakon, hol egykor boldogan, karonfogva sétáltunk –, a kerti lugasban és a színház páholyában – az ablakom alatt és az erkélyen, ahová először felköszönt. (Azt a háziruhámat szeretem legjobban azóta, mely akkor rajtam volt.) Annyi lesz csupán életboldogságom, ha valahol hallom a nevét említeni… Az utcán a kereskedők címtábláin fogom keresni keresztnevét. Sajnos, kevés boltost hívnak Pesten Artúrnak.

– Angliában a lordokat és a beszélyhősöket nevezik így – szólt unottan a gavallér.

– Tehát majdnem mindent meggondoltam – folytatta bocsánatkérő mosollyal Rozáli. – Azt hittem, hogy okos nő vagyok, mindig tiszta voltam, és magam is tapasztaltam, hogy a karomnak virágillata volt, anélkül hogy bármely szert használnék. Nagyon régen nem hiszem már, hogy álmatlanul üldögélek az erkélyen, és a távolban kopogó lépésekre hallgatok. És most meglepett a szerelem, az oktalan, a sírós, a fájdalmas szerelem… Vajon nem volna-e jobb előbb meghalni, mint bevárni a tűrhetetlen véget? Végigmenni szenvedéseken, amelyekre okot szolgáltatok, hogy most itt vagyok, hogy mindig magára gondolok, hogy elhagy, és én nem fogom elfelejteni… Hisz olyan asszony vagyok, aki először szeret.

– Mind ezt mondjátok – dörmögte Artúr. – Kis pisztolyom van, és a szívemben erős elhatározás. Meghalok, ma,

estve, mielőtt a hold feljönne a tornyok mögött, hogy telehazudozza ábránddal, halk dallal a szívemet… Meghalok, hogy senki se tudja az okát, miért haltam meg.

– Szegényke – mondá Artúr, és megsimogatta az asszony haját. – Mikor már minden rendben volt, akkor eszembe jutott, hogy vidéki

barátnőmnek levelet írok. Évek óta megírjuk egymásnak a gondolatainkat… És amint írtam, írogattam a fájdalmas levelet, és mind világosabbá tettem barátnőm előtt helyzetemet, amelyből csak az öngyilkos halál menthet meg: lassan úgy éreztem, hogy megkönnyebbülök. Hisz ennek a levélnek elküldésére ráérek majd akkor is, ha valóban szenvedek, sírok, kétségbeesek. Takarékpénztáramban, fiókomban elhelyeztem a levelet. És most nyugodtan nézek a szenvedések elé. Van egy kész, alapos és hosszadalmas magyarázatom halálomhoz, biztos bank őrizete alatt. Ráérek szenvedni, boldogtalannak lenni. A levél majd mindent megmond a kellő időben. És most rajta, Artúr, tegyen szerencsétlenné.

(1915)

445


Rozáli halála

Élete Rózálinak – egy sóhajtás volt. Egy könnyes, őszies sóhaj, midőn a napsugár képeskönyvekből való, öregemberhez, rőzsehordó vénasszonyhoz hasonlatos formájú fákat világít meg a kertben, de délután a csörgő, zizegő levelekkel a nagy hárs alatt kis szürke macskák játszadoznak. A fatetőn pápista varjú hintázik, a dombvidéken, a távolban már köd lakik, de a házban még pontosan zongorázik valaki délután négytől ötig. Kossuth fiatalkori, tollas kalapos arcképe és Leveleki (R. első férje) szürke pantallóban, fodorított hajjal, nagy, trombitakézelőkben figyel alá a falról a hölgy ábrándozására.

Rozáli az októbert szerette, mert októberben született, és régi terve volt, hogy októberben fog meghalni. Minden októbert úgy várt már évtizedek óta, hogy ekkor vége lesz a szerelemnek, szürke galamb nem téved az ablakára, álla nem viszket – ami férfivendéget jelent a háznál, és bal szeme sem jelzi előre az örömet; október lesz, mindennek vége – dalnak, reménynek, hosszú hazugságnak… A szerelem elszökik a háztól, mint a füst a kéményen.

– Ha legalább Alice-nak hívnának – gondolta magában, mint vidéki barátnőjét, aki harmadszor ment férjhez szent, bolond szerelemmel egy jóravaló fiatalemberhez –, az Alice-oknak szerencséjük van. Ám Rozáli névvel már harmincéves koromban öregnek éreztem magam.

Néha a jóravaló asszonyok is gondolnak bolondokat. Mert a nők általában szeretnek olyan dolgokon gondolkozni a tükör előtt, órákig, délutánokig, csendesen leereszkedő estvéig, amit a férfiak sohasem érthetnek meg. A szájukról egyszer valaki azt mondta, hogy az nagy, de formás, mintha nevetésre vagy fütyülésre volna teremtve. Tíz év múlva is fütyülnek néha a nők a tükör előtt. – Kleopátra-orruk és érzéki hajuk, mélyen néző, érdeklődő tekintetük és keresztbe vetett lábuk: csodálatos, mondták egykor az udvarlók a társasestélyen. Sok évek múlva is megpróbálják az ülést a tükör előtt, mint egykor ültek, midőn a férfiszem pihent vállukon. Rozáli sohasem felejtette el, hogy egykor – egy estén – oly hódító és pompás volt, mintha élete legszebb élménye előtt volna. Melegség, ifjúság, rugalmasság volt a testében; a szíve a torkában dobogott; attól félt, hogy hangosan énekelni kezd – egy férfi ült a balján, aki gyönyörűeket hazudott. Olivérnek hívták, mint a Scott-féle regényekben a hősöket. Az estély – mint akár a nagyvilágban – jóval éjfél után ért véget. Olivér a kézfogásnál a szívéhez érintette Rozáli kezét, hosszan, álmodozva nézett – aztán csak tíz év múlva jött vissza, amidőn Rozáli már falura költözött, őszidőben szórakozottan morzsolgatta tenyerében a virágok elszáradt leveleit, „holnap nagy mosás lesz”: jutott eszébe, ha Kleopátra-orrát nézte a tükörben; „Alice boldog lehet, pedig nagy bestia volt,

446


holott én mindig jó voltam”: gondolta, ha a felhőket nézegetve elábrándozott; „nemsokára meghalok”, vélte, midőn a falusi ház mögött, a folyóparton hosszú léptekkel ment végig, mint egykor a regényekben olvasta. Míg Olivér egy napon sárga kupecnadrágban és sarkantyús csizmában végigment a falun. Az ifjú, aki egykor nők bolondításából éldegélt Pesten, polgárcsaládoknál a vacsorát dicsérte, vidéken a házigazda borát, gazdag népeknél az asszony ruháját, jó embereknél a gyermekek szépségét: férfikorára széles vállakhoz, terjedelmes háthoz és mély, dörgő hanghoz jutott. Tyúkászattal foglalkozott a szomszédos faluban, lovaglóostor volt a kezében, és egy gazdag parasztasszonyt vett feleségül.

– Olivér – sóhajtotta Rozáli, és nyugtalankodva kereste a férfi szemében a régi álmodozást. A sötét szemek közömbösen, ebéd utáni fáradtsággal néztek Rozálira. És csak hosszas gondolkozás után jutott eszébe Olivérnek, hogy a folyóparton, a fövényen fejcsóválva álljon meg az asszony cipőjének nyoma felett.

– Kis meleg fészek, madárka fészke – mondta lassan, meggondoltan Rozálinak, miközben lovaglóostorával a lábnyomra mutatott.

Az asszony gyengéden elpirult, mint visszanéző naptól a távoli felhők: tíz év óta nem szólt hozzá ily hangon senki.

A tyúkásznak többször dolga volt a faluban, elhatározták, hogy Olivér a kerti házban fog megszállni, és ha Olivér távol volt, Rozáli a tükör előtt ült, és halkan, kedves szavakat sugdosott képmásának.

Egy éjszakán – künt október esője sírdogált, mint öreg özvegyasszony – Olivér a kerti házban elnyújtotta sarkantyús lábait, karja lehanyatlott Rozáli válláról, szívéhez kapott, és sörtés fejével az asszony ölébe bukott. Rozáli a halott ember terhétől nem tudott megszabadulni. Görcsösen fogta őt Olivér halálában, mintha mohó védekezést nála keresett volna a halál elől. Rozáli segítségért kiáltott, és egy öreg parasztasszony segítségével megszabadult a halottól, kinyújtóztatták a tyúkászt, és éjszaka, később kocsira ültették, hogy a halottat hazavigyék falujába, öreg feleségének.

Ah, hogy sírt az éj a kis homokfutó kocsi körül! Mintha az asszonyok, akik egykor az ifjú Olivért szerették, megfakulva, gyászruhában lebegnének a felhők között, a setétségben, és könnyeiket a halottvivő kocsira bocsátanák.

Az öreg parasztasszony hajtott, Rozáli a halottat támogatta. Hosszú volt az út, mint az emlékezet. De a halott tyúkász türelmesen viselkedett. Jobbra-balra lógatta a fejét, mintha aludna hazafelé, követválasztás után. Rozáli néha egy kedveskedő szót súgott a fülébe.

– Mégis az enyém voltál, mégis engem szerettél – mondta a halottnak. – Pedig azt hittem, hogy örökre elloptak tőlem az asszonyok.

447


A halmokon fehér lepedős kísértetek mentek hazafelé az októberi éjszakán, hajnalodott. Régi, falusi ház ablakán zörgettek, házsártos vénasszony dugta ki fejkötős fejét, nem csodálkozott a haláleseten, csak kijelentette, hogy ő nem ereszti házába a házasságtörőt.

A halott Olivér megtette az utat másodszor, visszafelé. Fuvarosok jöttek, akik köszöntötték a halott tyúkászt. A határcsárdában már ébren volt a festett kocsmalány, és pohár pálinkáért sietett be a házba, midőn a tyúkász kocsiját észrevette.

Szerelem – gondolta megfázva Rozáli. – Ez is szerelem volt? És gyorsabb hajtásra nógatta az öregasszonyt. Mire reggel lett, az éjszaka kóborló, ázott, sáros holttest ismét a kerti házban

feküdt a kanapén. Mintha vásárosokkal, táncoló kupecekkel dorbézolt volna reggelig, az összeszorított ujjai között egy piros szalag volt. A Rozáli hajából való szalag, de lehetett volna egy kocsmalányé is.

A két gyertya nyugtalankodva világított, mint veszekedő kártyások asztalán, szél járt keresztül a házon. Délfelé sarkig kivágódott az ajtó. Olivér öreg felesége jelent meg a küszöbön. Mintha megbánta volna éjjeli magatartását.

Rozáli lehajtott fővel fogadta a törvényes asszonyt, megfogta a kezét, és a halottra mutatott:

– Asszony, társnőm, ő a mi halottunk. – Az enyém nem – felelt ridegen a falusi asszonyság. – Tegyen vele, amit

akar. Hanem: a pénzzel ide. Az embernél pénz volt, mikor hazulról elindult. Hol van a pénz?

Rozáli megcsóválta a fejét. – Én nem tudok róla – felelt. A falusi asszonyság a halotthoz lépkedett, durván, haragosan vetkőztette. Az

ing alatt megtalálta a bugyellárist, megnyálazta az ujját, míg a bankókat olvasta, aztán köszönés nélkül eltávozott.

Rozáli eltemette utolsó kedvesét. Fejfát állított neki, és a fejfára felvésette a

maga nevét is… Itt fog aludni egykor ő, Olivér mellett. Az évszámot majd bevési a sírásó. Több mondanivalóm már nincs a boldog, boldogtalan Rozáliról.

(1915)

448

szerenád

Documents